SOMODI IMRE AZ ÉRTELMEZÉS KÖTELEZETTSÉGE: EGY BENTLAKÁSOS ISKOLA HELYE A LOKÁLIS 1 TÁRSADALOMBAN ÉS ANNAK EMLÉKEZETÉBEN – A PÉCSI PIUS INTERNÁTUS
Bevezetés Evidenciának számít, és nem is szorul különösebb magyarázatra, hogy egy régió társadalmi, gazdasági sajátosságai, történelmi, kulturális hagyományai meghatározzák az adott régió oktatási viszonyait. De ugyanez igaz (lehet) fordítva is: egy régió oktatási viszonyai hatással vannak társadalmára, gazdaságára, akár történelmére is. A dél-dunántúli régió, központjában Pécs városával, történelmileg, társadalmilag és gazdaságilag egyaránt izgalmas földrajzi egység. Éreztette/érezteti itt hatását az államalapítás (egyházmegye létrehozása), a középkori műveltség (egyetemalapítás, Janus Pannonius pécsi működése), a török hódoltság, a reformáció, a különböző népek keveredése a hódoltság alatt és az azt követő betelepítéskor, a 20. századi kitelepítések és népességcserék, és az ennek következtében kialakult nyelvi, nemzeti és vallási sokszínűsége, az aprófalvas településszerkezet, a „tüke” identitás, a bányászatra alapozott extenzív gazdasági fejlesztés és az ennek megszűnést követő tartós regresszió, és még hosszasan sorolhatnánk. Ebbe a sokszínű régióba ágyazódott be 1912 és 1948 között a jezsuiták pécsi Pius Gimnáziuma, ám nemcsak beágyazódott a régióba, hanem jelenlétével formálta is a régiót, valamelyest magához idomította. A Pius Gimnázium és Pécs városa, a Pius Gimnázium és a dél-dunántúli régi kapcsolata meglehetősen sajátos. A 20. század elején az egyre dinamikusabban urbanizálódó Pécs számára már nem volt elegendő a városban működő egyetlen gimnázium, a ciszterci főgimnázium befogadóképessége, ezért 1908-ban a városvezetés állami gimnázium nyitását kérte a VKM-től. Végül a kívánt második gimnázium nem állami, hanem egyházi alapítás által valósult meg: Zichy Gyula pécsi püspök hosszas előkészítő munka után 1912-ben katolikus gimnáziumot nyitott Pius Gimnázium néven, melynek vezetését a jezsuita rendre bízta. A Jézus Társaság, amely korábban nagy szerepet játszott Pécs és a Dél-Dunántúl vallási és kulturális életében 139 év távollét után visszatért a régióba. A gimnáziumalapítás nem talált egyöntetű támogatásra Pécsett: a protestánsok és a szabadelvűek ódzkodtak a jezsuiták pécsi jelenlététől, a ciszterciek pedig vetélytársat láttak bennük. A városi polgárok és potentátok józan többsége azonban belátta, hogy a második gimnázium létrehozása nélkülözhetetlen, és külön szerencse, ha ezt a terhet a várostól és az államtól hajlandó átvállalni a katolikus egyház. (Melynek egyébként az nem kis tehertételt jelentett. Jellemző, hogy Zichy Gyula 1926-os felfelé buktatásának, és Pécsről való elmozdításának igazi oka, hogy a Pius Gimnázium alapításával és fenntartásával kapcsolatos költségek csőd közeli helyzetbe hozták a pécsi egyházmegyét.) (SOMODI, 2010) Pécs város és a Pius Gimnázium kapcsolatára jellemző, hogy a pécsi társadalom sokáig kevés tudomást vett a gimnáziumról. A gimnázium földrajzilag is elkülönült a várostól, amennyiben nem a belvárosban, hanem a nyugati városszélen, egy püspöki szőlőbirtokon épült fel. Jellemző, hogy az 1910-es években a gimnáziumi diákság többségét a Baranya, Tolna és Somogy megyékből, vagyis a dél-dunántúli régióból származó tanulók 1
A tanulmány az OTKA (K-101867) által támogatott Tanuló régiók Magyarországon: Az elmélettől a valóságig című kutatás keretében készült. (Kutatásvezető: Kozma Tamás.) A tanulmány az alábbi írásom javított, bővített változata: SOMODI Imre (2012): A pécsi jezsuita Pius Internátus intézményi totalitásáról. In: Benedek Dániel – Vadász Viola (szerk.): Perspektívák a neveléstudományban. Válogatás a Pécsi Tudományegyetem „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola kutatóinak írásaiból 2011. PTE BTK „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola – Virágmandula Kft., Pécs. 177–185.
adták, s a pécsiek kisebbségben voltak. Ezenkívül a tanulók közt az ország távolabbi vidékeiről származó diákokat is szép számmal találunk, az iskola vonzáskörzete tehát országos volt. A pécsi társadalom az 1920-as évek elején „fedezi fel” a Pius Gimnáziumot. Ebben nem elhanyagolható szerepe volt a Pius diákjainak nyilvános szerepléseinek (színielőadások, koncertek), illetve annak a ténynek, hogy a szerb megszállás (1918–1921) és a kommün idején a pécsi keresztény és konzervatív körök szorosabbra fűzték kapcsolataikat a természetes szövetségesüknek számító pécsi jezsuitákkal. 1920-tól az alsó osztályokat párhuzamosítani kellett a jelentkezők megnövekedett számára való tekintettel. A pécsi diákok aránya ekkortól nő meg, de jellemző módon csak relatív többségbe kerülnek az egyéb törvényhatóságokból érkező diákokhoz képest. Ez a megoszlás az iskola későbbi történetében alapvetően nem változik. A Pius Gimnázium vonzáskörzetét tehát három koncentrikus kört képezte: legszűkebb vonzáskörzete Pécs városa volt; jól kivehető tágabb vonzáskörzete a déldunántúli régió; legtágabb – valamivel gyengébb – vonzáskörzete pedig az egész országra kiterjedt. Hogy a Pius Gimnáziumba az ország távoli vidékeiről is érkeztek tanulók, egyrészt annak köszönhető, hogy rendelkezett a diákoknak szállást biztosító internátussal. Másrészt a gimnázium alapításától kezdve igen jó hírnek örvendett egyedülálló infrastrukturális felszereltsége és oktató-nevelő munkájának magas színvonala miatt. Jellemző, hogy a nem bentlakó, hanem az iskolába bejáró diákok egy jelentékeny részét is olyan tanulók tették ki, akik nem pécsiek voltak, de mivel az internátus befogadóképességének véges volta miatt onnan kiszorultak, vagy szüleik nem tudták fizetni a bentlakás költségeit, ezért különböző pécsi házaknál szálltak meg kosztosdiákként. Ami a diákság rekrutációs bázisának társadalmi és vallási vonatkozását illeti, elmondható, hogy míg a másik pécsi gimnázium, a ciszterci főgimnázium jellemzően a középréteg – a pécsi polgárság – beiskolázási színtere volt, addig a Pius Gimnáziumba a legalacsonyabb és legmagasabb társadalmi rétegek járatták gyermekeiket: baranyai, tolnai parasztok, illetve a magyar arisztokrácia. Előbbiek számára az iskola különböző kedvezményekkel igyekezett lehetővé tenni a tanulást; utóbbiak számára a színvonalas oktató-nevelő munka és a magasszintű infrastrukturális felszereltség mellett a külföldi nevelőintézeteknél jóval alacsonyabb költségek jelentettek vonzerőt. Vallási tekintetben a Pius Gimnázium számított Pécs leghomogénebb középiskolájának: a tanulók túlnyomó többsége római katolikus volt, s elenyésző számban találunk néhány protestáns, görög katolikus és izraelita felekezethez tartozó diákot. Ez annak ellenére is így volt, hogy az iskola felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül vett fel diákokat, és a nem katolikus tanulók számára nem tette kötelezővé a katolikus hitoktatásban és katolikus szertartásokon való részvételt.2 A Pius Gimnázium 1948-ban 36 évi működés után de facto megszűnt, ugyanis az állomosítás után jogutódjaként működő Janus Pannonius Gimnázium nem folytatta a jezsuita nevelési hagyományokat, később pedig más épületbe is költözött. Egy régió és az abban tevékenykedő oktatási intézmény kapcsolatához azonban az is hozzátartozik, hogy egy megszűnt intézmény hogyan él az adott régió társadalmának kollektív emlékezetében. Működésének idején a Pius Gimnázium Pécs egyik büszkesége, meghatározó intézménye volt, amely – mint láttuk – hozzájárult a város vonzerejéhez. A szocializmus idején a korszak etatista oktatási elképzelései miatt az egyházak korábbi szerepét, jelentőségét az oktatásban és művelődésben nem hangsúlyozták, sőt elhallgatták, így a Pius Gimnázium is feledésre ítéltetett, és lassan valóban el is felejtődött. A mai pécsiek többségének nincs tudomása a Pius Gimnáziumról. Annak ellenére sem, hogy az egykor a gimnáziumhoz tartozó, hivatalosan Jézus Szent Szívéről elnevezett templomot mind a mai napig Pius-templomnak, vagy röviden Piusnak szokás nevezni. Ma leginkább a helytörténészek és a még élő öregdiákok ismerik a Pius Gimnáziumot és annak jelentőségét, ők azok, akik publikációkkal és memoárokkal 2
A konkrét statisztikai adatokat lásd a gimnázium éves értesítőinek statisztikai rovatában, illetve: PONESZ, 1936.
igyekeznek életben tartani az iskola emlékét. Ezeket a visszaemlékezéseket – de sokszor a történészek munkáit is – jellemzi egyfajta kegyeletteljes emlékezés, a múlt (talán szándékolatlan) megszépítése. Valóban: Zichy Gyula iskolaalapítása, a pécsi jezsuiták tevékenysége, a Pius Gimnázium működése hallatlan kulturális vívmány volt nem csupán Pécs és a dél-dunántúli régió, hanem az egész magyar művelődés számára, melynek érdemei és eredményei elvitathatatlanok. Ám nyilvánvaló, hogy mint semelyik emberi alkotás, úgy a Pius Gimnázium és nevelési rendszere sem volt hibátlan, tökéletes. A Pius Gimnáziumban folyó nevelésnek is lehettek – és nyilván voltak – árnyoldalai. Ennek feltárása nem kisebbíti az iskola érdemeit, ám hozzájárul egy tárgyilagosabb, tudományosabb diskurzus kialakításához. Úgy is fogalmazhatnék: azzal növeli a Pius Gimnázium respektjét, hogy a memoárirodalom diskurzusából a tudományos diskurzusba emeli a gimnázium történetét. Az alább következő esettanulmány egy egészen konkrét problémára fókuszálva – ti. hogy a Pius Gimnáziumhoz tartozó bentlakásos intézet, internátus totális intézmény volt, avagy sem – a fenti módon igyekszik tisztázni a Pius Gimnázium helyét a lokális társadalom kollektív emlékezetében. A csak a felszínt érintő, a múltat megszépítő emlékezések helyett előnyben részesíti az autentikus forrásokat (szabálykönyvek, házirendek). Ám azok elemzésekor sem elégszik meg azzal, amit a szöveg mond, hanem arra kíváncsi, amit a szöveg állít.3 Ehhez a hermeneutikai művelethez Michel Foucault és Erving Goffman szempontrendszerét hívja segítségül. Steril elméletek egyoldalú alkalmazása a nem-steril valóságra azonban önkényes, életidegen értelmezésekhez vezet, ezért az esettanulmány a kapott értelmezéseket végül összeveti a Pius Internátus diákjainak tapasztalataival, így kísérel meg kiegyensúlyozott végkövetkeztetésekre jutni, és kijelölni a Pius Internátus helyét a lokális társadalom kollektív emlékezetében. A fegyelmezés paradigmaváltása és a jezsuita fegyelmezés Ha a jezsuita tanintézményekben folyó fegyelmezést és büntetést párhuzamba állítjuk a fegyelmezés és büntetés történetének Michel Foucault által kialakított korszakolásával, azt kell látnunk, hogy az a paradigmaváltás, amit Foucault a XVIII. századra tesz, a jezsuita iskolák esetében jóval korábban bekövetkezett. A Jézus Társaság pedagógiai praxisának kezdetétől igyekezett kiküszöbölni iskoláiban a testi fenyítést, lehetőség szerint egyéb fegyelmező eszközök alkalmazásával. Noha súlyosabb vétségek megtorlására fenntartották a testi fenyítést, a Társaság tagjai nem élhettek ezzel az eszközzel, hanem az iskolák ennek a hálátlan feladatnak az elvégzésre egy külön személyt, az ún. correctort alkalmaztak, aki nem kerülhetett ki a Társaság tagjai közül. Ezt a gyakorlatot az 1599-es Ratio studiorum is szentesítette. 300 évvel később P. Jablonkay Gábor SJ, a pécsi jezsuita Pius Gimnázium első igazgatója így ír az iskola internátusáról: „Testi fenyítést nem alkalmazunk intézetünkben.” (JABLONKAY, 1915: 16)4 A testi fenyítés mellőzése forradalmi újítás volt a XVI. században – de nem kevésbé a XX. század elején. Azonban a jezsuita iskolák a testi fenyítés elhagyása ellenére is professzionális módon valósították meg a tanulók fegyelmének fenntartását. Ezt elsősorban a tanulók mindennapi életének részletekbe menő szabályozásával és az állandó felügyelettel valósították meg. Ennek konkrét gyakorlatát a pécsi jezsuita Pius Internátus példáján keresztül mutatom be. Ugyanis abban a rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, hogy bár az iskola iratanyagának jelentős része az államosításkor (1948) és a jezsuiták elhurcolásakor (1950) megsemmisült, mégis három olyan jelentős forrás is fennmaradt, amely erről a témáról rendkívül sok információt nyújt számunkra (TUDNIVALÓK…, 1913; JABLONKAY, 1915; DIRECTORIUM, é. n.). 3
Vö.: HANKOVSZKY, 2004. A tanulmány címét is Hankovszkytól kölcsönöztem. Bár ehhez hozzá kell tenni, hogy az öregdiákok visszaemlékezései azt tanúsítják, hogy olykor-olykor elcsattant egy pofon. Ennél drasztikusabb retorziók azonban nem voltak. Ez a gyakorlat – összehasonlítva más korabeli iskolák változatos testi fegyelmező technikáival – még mindig igen humánusnak mondható. 4
A következőkben ezen dokumentumok alapján kísérlem meg bemutatni, hogy hogyan jelentkeztek a Pius Internátus esetében azok a fegyelmező technikák, amelyeket Foucault azonosít, illetve azok a sajátságok, amelyeket Erving Goffman a totális intézményeknek tulajdonít. „Felügyelet és büntetés” a Pius Internátusban Foucault a fegyelmezés XVIII. századi paradigmaváltásának egyik meghatározó elemét a részletek felértékelődésében látja (FOUCAULT, 1990: 190–193), ami különösen jól érzékelhető a katonaság esetében: a XVIII. századra eltűnnek a korábbi, félig-meddig irreguláris hadseregek, és megjelennek az olyan reguláris hadseregek, 5 amelyeknek ütőképessége az óramű-pontosságú működésben rejlik, amit a részletekbe menő szabályozás tesz lehetővé. A részletekre hasonlóképpen ügyeltek a Pius Internátusban is. Gyakorlatilag nem volt olyan szegmense az intézet belső életének, amely nem esett volna szabályozás alá. Ezek némelyike már-már szőrszálhasogatásnak tűnik, mint például az az előírás, miszerint a sötétítőfüggönyöket lehúzáskor 10 cm-rel a muskátlik fölött kell rögzíteni (DIRECTORIUM, é. n.: 30). Azonban a legtöbb ilyen jellegű szabály nem önkényes volt, hanem gyakorlati célt szolgált. A fenti, megmosolyogtató példaként említett előírás például egyszerűen arra szolgált, hogy megakadályozza a virágok letörését. Ha kissé alaposabban vizsgáljuk meg, akkor az olyan, első ránézésre érthetetlen előírások is magyarázatot nyernek, mint például, hogy miért kell szilenciumban zuhanyozni? (DIRECTORIUM, é. n.: 60) (Nyilván azért, hogy a meztelen diákok ne ragadtathassák illetlen beszédre magukat, amivel társaikat megronthatnák, megbotránkoztathatnák.) Jablonkay Gábor az aprólékos szabályoknak egy másik fontos előnyt is tulajdonít: szabályok betartása „edzi az akaratot” (JABLONKAY, 1915: 12–13). Vagyis a kollektív fegyelmezés a fegyelem interiorizálódást, az önfegyelem kialakulását szolgája. 6 Goffman a látszólag jelentéktelen szabályoknak is nagy jelentőséget tulajdonít. Úgy véli, hogy ezen szabályok betartása – amely sokszor teljesen tudattalanul és reflektálatlanul történik – jelzi egy csoporttal szembeni lojalitásunkat. Ezért van az, hogy jelentéktelennek tűnő szabályokat is szigorúan be kell tartani (ilyenek például az illemszabályok), s azok megsértése vétségnek minősül. Nem azért vétség, mert megsértésük veszélyt jelent a közösségre, hanem azért, mert megsértésük szemben áll a közösség normáival, tehát magával a közösséggel (GOFFMAN, 1981; vö: FOUCAULT, 1990: 413). Foucault számára a fegyelmezés paradigmaváltásának másik elemét a tér és az idő fegyelmező térré és fegyelmező idővé alakítása jelenti. Ami a teret illeti: a fegyelmezendő csoportot előbb el kell különíteni, majd mindenkinek kijelölni a maga helyét a térben, így véve elejét az ellenőrizhetetlen csoportosulásnak (FOUCAULT, 1990: 193–203). Az internátus az elkülönítést következetesen és szigorúan megvalósította. A növendékeknek eltávozniuk a vakációkon kívül csak havonta egy alkalommal lehetett néhány órára, engedéllyel – amelyet nem megfelelő tanulmányi eredmény és magatartás esetén megvonhattak –, és kizárólag szülők vagy közeli rokonok felügyelete mellett. A növendékek heti több alkalommal mentek ugyan csoportos sétára, kirándulásra, de a külvilággal való érintkezés ilyenkor is korlátozás alá esett (tilos volt vásárolniuk; ha ismerőssel találkoztak, nem csatlakozhattak hozzá stb.). A külső személyek internátusba való belépését is korlátozták: látogatót a növendékek havonta egy alkalommal fogadhattak, és ehhez is engedély szükségeltetett (JABLONKAY, 1915: 26–27; DIRECTORIUM, é. n.: 39–40).
5
Figyeljünk a szóhasználatra! Ezzel szemben Goffman szerint a totális intézmények bentlakóinak az intézményhez való alkalmazkodása nem interiorizáción, hanem csupán „külszíni hasonuláson”, „színlelésen” alapszik (CSEPELI, 1978: 15–16). 6
Az elkülönített bentlakók felosztása – tulajdonképpen további elkülönítése – két szinten valósult meg. A bentlakók életkor szerint három, később négy ún. szakaszba voltak osztva. A szakasz minden tevékenységet közösen végzett. Minden szakasz saját tanteremmel, hálóteremmel, játszótérrel rendelkezett, ami nagyban lecsökkentette a szakaszok közötti érintkezés lehetőségét. Az egyének szakaszon belüli elkülönítését szolgálta a közös hálóteremben az egyszemélyes hálófülkék alkalmazása, az egyszemélyes padok a tanteremben stb. Hogy az önálló csoportosulást az internátus elöljárói valóban nemkívánatosnak tartották, mutatja, hogy a nevelők számára kiadott útmutatóban figyelmeztették őket, hogy igyekezzenek annak elejét venni (DIRECTORIUM, é. n.: 38). A tér speciális funkcióját illetően Foucault a fiúinternátusokat az ún. válságheterotópiák közé sorolja. Foucault az olyan tereket nevezi heterotópiáknak, melyeknek hasonlóképpen az utópiákhoz, abszolút mások, mint az adott társadalom megszokott terei. Azonban megkülönbözteti őket az utópiáktól az, hogy heterotópiáknak valós létük van. A heterotópiáknak, ezeknek a „más-helyeknek” fontos sajátossága továbbá, hogy a tér minden más helyével kapcsolatban állnak.7 A heterotópiák egyik válfaja Foucault szerint a válságheterotópiák. Ezek olyan elkülönített helyek, amelyek olyan egyének számára vannak fenntartva, akik bizonyos szempontból válságosnak számító élethelyzetben vagy életkorban vannak. Ilyen válságos életkor a serdülőkor is. Foucault szerint a fiúinternátusok arra szolgálnak, hogy ezt a nehéz időszakot élő kamaszokat elkülönítsék a társadalomtól (FOUCAULT, 2004). A fegyelmezés térbeli megszervezése mellett ugyanolyan fontos az időbeli megszervezés is (FOUCAULT, 1990: 203–211). A Pius Internátusban kötelező napirend volt érvényben (JABLONKAY, 1915: 24–25; DIRECTORIUM, é. n.: 9–12). Ez talán nem annyira meglepő, viszont az annál inkább, hogy a buzgó iskolavezetés a külsős tanulók számára is napirendet készített (TUDNIVALÓK…, 1913: 14). Az internátus napirendjére vonatkozóan figyelemre méltó, hogy az milyen precízen, milyen kis időintervallumokra lebontva tartalmazta a tevékenységek beosztását. Ez összhangban áll azzal, amit Foucault „az idő egyre keskenyebb szeletekre szabdalásának” és „kimerítő felhasználásnak” nevez (FOUCAULT, 1990: 204; 208). Egy példa erre: a diákoknak a studium és az ebéd között 15 perc szabadidejük volt. A Directorium több mint egy oldalon keresztül részletezi, hogy a bentlakók ebben a „sok” időben, mi mindent el tudnak végezni (DIRECTORIUM, é. n.: 27–28). A napirend tehát valóban feszes volt, a felkeléstől a lefekvésig szinte egyetlen perc sem telt el feleslegesen, hanem aktívan és célzottan használtak fel a növendékek minden időt. A nevelők tehát „a felhasznált idő minőségét is igyekeztek biztosítani.” (FOUCAULT, 1990: 204). A napirend biztosította a növendékek állandó aktivitását, ami nyilván a következő célt szolgálta: „»amikor a test mozog és a szellem meghatározott dologra összpontosít, az alkalmatlan gondolatok elszállnak és a lélekben (…) nyugalom honol.«”8 A Foucault által meghatározott fegyelmezési paradigmaváltás talán legfontosabb eleme az, amit őmaga panoptikusságnak nevez, vagyis a szüntelen felügyelet (FOUCAULT, 1990: 267–310). Az állandó felügyelet a Pius Internátusban az ún. magiszterek révén valósult meg. A magiszter egy szakasz vezetésével megbízott jezsuita volt, aki – a gimnáziumi tanítás kivételével – minden idejét a szakasszal töltötte, így a szakasz sosem maradt felügyelet nélkül. Sőt a magiszter egy hálóteremben is aludt a rá bízott szakasszal. Feladatköréhez nem csak a növendékek állandó felügyelete tartozott, hanem az ún. „kutatás” is: munkaköri kötelessége volt ugyanis, hogy amikor a szakasza éppen távol van (misén, gimnáziumban), átvizsgálja a növendékek szekrényeit, fiókjait, könyveit, ruhazsebeit stb. ellenőrizve azok rendezettségét, épségét és tiltott olvasmányok, tiltott tárgyak után kutatva. Elolvasta a diákok kimenő leveleit is, és vagy ő, vagy egy magasabb elöljáró megtekintette a diákok bejövő 7 8
Egy internátusba például nagyon sokféle helyről érkeznek a bentlakók. Foucault itt E. Danjout idézi (FOUCAULT, 1990: 329).
leveleit és csomagjait. A szakasz egyes tagjai olykor megfelelő indokkal távol tartózkodtak a szakasztól (pl. különórán), így a magiszter nem felügyelhetett mindig minden egyes diák felett. Ezért az épületben felvigyázott egy ún. folyosóprefektus is, aki a közlekedő diákokat ellenőrizte (DIRECTORIUM, é. n.).9 További érdekes adalék, hogy a benthami panopticon manifeszt formában is jelen volt az internátusban: a gimnáziumi tantermektől eltérően az internátusi tantermekben a katedra nem a diákokkal szemben, hanem a hátuk mögött állt. A fegyelem hatékonyságát növeli, ha a magasabb ellenőrző hatalom bizonyos ellenőrző funkciókat alsóbb szintre delegál. Erre Foucault éppen egy iskolai példát közöl, ti. beszél egy módszerről, miszerint az idősebb tanulók tanítják és ellenőrzik a kisebbeket (FOUCAULT, 1990: 223; 240–241). Hasonló jelenség a Pius Internátusban is megfigyelhető volt. A studiumok végén a diákok közül kiválasztott „kikérdezők” kérdezték ki a számukra kijelölt csoport tagjaitól a megtanult leckét, majd tapasztalataikról jelentést tettek a magiszternek. Így lehetővé vált, hogy mindössze néhány perc alatt, a magiszter beavatkozása nélkül a szakasz ellenőrizze sajátmagát (DIRECTORIUM, é. n.: 31–32). Másként is megnyilvánult az ellenőrző hatalom alsóbb szintre delegálása a hatékonyság érdekében. Bár a szakasz vezetésével a magiszter volt megbízva, volt a szakasznak egy tanulói vezetője is, az ún. szakasztitkár, illetve bizonyos területekért (pl. sport, tisztaság stb.) felelős biztosok, akik mindnyájan a magiszternek tartoztak felelősséggel (DIRECTORIUM, é. n.). Így a magiszter bár egymaga nem tarthatott mindent kézben, mégis meg tudta ezt valósítani – áttételesen. A felügyelet azonban nem ért véget az iskola falainál, és nem ért véget a vakáció kezdetén. A vakációzó diákoktól megkövetelték (bentlakóktól és külsősöktől egyaránt), hogy válasszanak maguknak lelki vezetőt a szünidőre, és kérjenek tőle igazolást szünidőbeli magaviseletükről. Aki ilyen igazolást nem nyújtott be szeptemberben, vagy abban elmarasztaló tények szerepeltek, az nem iratkozhatott be a következő tanévre (ÉRTESÍTŐ, 1913: 23–24). A Pius Internátus mint „totális intézmény” Ahhoz, hogy érvelni tudjunk a Pius Internátus intézményi totalitása mellett vagy ellen, szükséges volt, hogy előbb bepillantást nyerjünk az internátus belső életébe, annak szabályaiba. Méghozzá Foucault strukturalista elemzésén keresztül, mert ennek köszönhetően most már nem csupán az internátus szabályozó, fegyelmező eszközeivel vagyunk – valamelyest – tisztában, hanem az azok mögött megbúvó hatalomgyakorlási mechanizmusokkal is. Mindezek ismeretében megállapítható, hogy a totális intézményekre vonatkozó goffmani meghatározás – „nagyszámú és hasonló helyzetű személyek tartózkodási és munkahelye, akik meghatározott időtartamra el vannak választva a tágabb társadalomtól, és életüket együtt, összezárva és hivatali körülmények között irányítják” (idézi: FLIEGAUF, é. n.) – a Pius Internátusra is áll. A Pius Internátus valóban egyszerre volt lakó- és munkahely, lakóközösség és hivatalos szervezet. És nem csak a bentlakók, hanem a személyzet számára is! Ez a sajátosság még a totális intézmények között sem általános, hisz például a börtön vagy a pszichiátria sem ilyen. Egy totális intézményben minden tevékenység egyetlen racionális terv részét képezi. Teljes mértékben igaz ez a Pius Internátusra, ahol ez a racionális terv az ifjúság nevelésére irányult. Goffman szerint a totális intézmény legfontosabb sajátságai a bürokratikus szervezettség, illetve a bentlakók és a személyzet közötti „szociális szakadék”. (DAVIES, 1989) Az internátus magasan szervezett bürokráciájába fentebb betekintést nyerhettünk, ami pedig a bentlakó és a személyzet közötti „szakadékot” illeti, az nem szorul különösebb fejtegetésre a tanár–diák viszony esetében – különösen ha a tanárok elkülönülését még szakrális értelemben vett minőségi különbségük is aláhúzza. 9
Megjegyzendő, hogy a Directorium a magiszterek számára készült „munkaköri leírás”, mely részletesen meghatározza feladataikat.
Keith Farrington a következő négy pontban összegzi Goffman felfogását a totális intézményekről: „1., totális kontrol (sic!): az intézmény vezetősége a fogvatartotti10 populáció teljes ellenőrzésére törekszik; 2., totális strukturálás: az intézmény teljes mértékben megszervezi a fogvatartottak programjait, és kizárólagosan alakítja a fogvatartottak környezetét; 3., totális szubmergencia: a fogvatartott intézet előtti életének teljes leépítése, és az intézeti követelményekhez való hozzászoktatása; 4., totális izoláció és szeparáció: az intézet és lakói teljes mértékben elválnak vagy leválnak a nagyobb társadalomról.” (FLIEGAUF, é. n.) Ami az 1., 2. és 4. pontot illeti, arra vonatkozóan már láthattunk példákat az előző fejezetben. A 3. pontban meghatározott „totális szubmergencia” is jelen volt a Pius Internátusban, ha nem is olyan drasztikus formában, mint ahogyan Farrington fogalmaz. Mindenesetre tény, hogy a tanulókat jellemezte egy sajátos „piusista” identitás. Hogy ez mennyiben volt spontán kialakult és mennyiben külsőleg oktrojált, az vitatható. Viszont kétségtelenül voltak ennek hivatalos, formális elemei, amelyek közül legnagyobb jelentőséggel az egyenruha bírt. A reszocializáció – amely a totális intézmények talán legsajátabb funkciója (FLIEGAUF, é. n.) – a Pius Internátusban is tagadhatatlanul jelen volt. Christie Davies meghatároz három olyan változót, melyek segítségével az intézmények differenciálhatók totalitásuk mértéke szerint (DAVIES, 1989). Az első a nyitottság-zártság foka, melynek két összetevője van. Egy intézmény nyitottságát vagy zártságát meghatározza egyrészt, hogy a bentlakók intézetbe való bekerülésének és bennmaradásának oka önkéntesség vagy kényszer? Ha a Pius Internátust ebből a szempontból vizsgáljuk, valamelyest világosodik a fent vázolt sötét kép az intézet totalitásáról. Bár nem mondhatjuk, hogy a növendékek teljes mértékben önszántukból léptek be az internátusba, hisz kiskorúak lévén szüleik íratták őket oda, de a szülők többsége valószínűleg nem hagyta figyelmen kívül gyermeke óhajait sem. Az intézetben való bennmaradás esetében az önkéntesség még inkább igazolható, hiszen az internátusban a büntetés – más totális intézményekkel ellentétben – nem az intézetben való benntartás, hanem az onnan való kizárás volt. Aki azonosult az internátus szabályaival, ezt nyilván azért tette, mert benn kívánt maradni intézményben, és el akarta kerülni, hogy kizárják onnan. Másrészt, az önkéntes távozásra is lehetősége volt annak, aki bármilyen okból el akarta hagyni az intézetet – kiskorúakról lévén szó, ezt is nyilván a szülőn keresztül, annak beleegyezésével tehették meg. A nyitottság és zártság ezen értelmezése szerint a Pius Internátus inkább nyitottnak mondható. A nyitottság és zártság mértékét másrészt az határozza meg, hogy a bentlakók és személyzet teljesen elkülönül, vagy pedig van közöttük átmenet?11 Bár – mint utaltunk rá – a növendékek és nevelők között nagy volt a távolság, ezt az állítást is finomítanunk kell. Ugyanis minél idősebb volt egy növendék, annál több joga, privilégiuma volt, és a nevelők sem alkalmazhattak vele szemben bizonyos fegyelmező eszközöket. Vagyis az életkor előrehaladtával valamelyest csökkent a távolság a növendékek és a nevelők között. Másodikként Davies különbséget tesz a totális intézmények között aszerint, hogy mi az intézet célja: önmaga; vagy egy társadalmilag hasznos cél; vagy pedig a bentlakók átformálása. Ezek a célok többnyire átfedik egymást, illetve egy-egy intézményre többnyire mindhárom célkitűzés jellemző, ezért úgy vélem, inkább arról érdemes beszélni, hogy ezek a célok milyen mértékben vannak jelen egy intézményben. A Pius Internátust eszerint
10
Farrington a börtönök totalitását vizsgálta, ezért beszél fogvatartottakról. A fogvatartott esetünkben természetesen idézőjelben értendő. 11 Goffman szerint a két csoport között nem létezik mobilitás, ezt a nézetét azonban többen cáfolják (például: FLIEGAUF, é. n.).
leginkább a két utóbbi célkitűzés jellemzi: a bentlakók átformálása az oktatás és nevelés által, amelynek társadalmi haszna művelt, képzett és erkölcsös polgárok produkálása. Végül a harmadik változó, ami alapján Davies differenciálja a totális intézményeket az, hogy milyen eszközzel érik el a bentlakók engedelmességét: korlátozással, irányadással vagy jutalmazással. A Pius Internátusban ennek a három eszköznek az egyenlő mértékű, egymással harmóniában lévő alkalmazása volt jellemző (vö. JABLONKAY, 1915: 6–17). Ha mégis meg akarnánk keresni az elsőt az egyenlők közül, úgy gondolom, az irányadásban találnánk meg, ami ebben az esetben a hívő keresztény életre való nevelést jelentette. Goffman is úgy véli, hogy a totális intézmények ideáltípusokat hoznak létre, s az intézmények ezekhez az ideáltípusokhoz mérik a valóságot.12 Értelemszerűen fegyelmezési eljárásukat is ezekhez igazítják. Ez az ideáltípus esetünkben a hívő keresztény: az internátus nevelési gyakorlatának célja a növendékek formálása ennek az ideálnak megfelelően, s a növendékektől ennek az ideáltípusnak megfelelő magatartásmintákat várja el és jutalmazza az intézet, az ezzel összeegyeztethetetleneket pedig bünteti. (Ez párhuzamba állítható Goffman pszichiátriára vonatkozó azon megállapításával, miszerint a pszichiátria nem gyógyítja a betegeket, hanem rájuk kényszeríti azokat a szerepeket és magatartásmintákat, amelyeket a pszichiátriai praxis a gyógyultsággal azonosít. Amennyiben a beteg elfogadja ezeket a szerepeket, és azonosul velük, a pszichiátria ezt gyógyulásként értékeli, s ez a „gyógyulás” egyben meg is erősíti a pszichiátriát módszereinek helyességéről (BERKOVITS, 2003).13 Provokatív, sőt zavarbaejtő következtetésekhez juthatunk, ha ezt az eszmefuttatást újraolvassuk a „pszichiátria” szót „internátussal”, a „gyógyultságot” pedig „hívő keresztény élettel” helyettesítve.) Zárógondolatok Esettanulmányunk végére eljutottunk annak igazolásához, hogy a pécsi jezsuita Pius Internátus totális intézmény volt, és már-már megkérdőjeleződött az intézetben folyó vallásos nevelés hitelessége is. Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy néhány gondolattal kérdésessé tegyük mindazt, amit eddig Foucault és Goffman nyomán felépítettünk. Bár a Pius Internátus a foucault-i és goffmani szempontok alapján teljes joggal tekinthető totális intézménynek, mégis egy további, nem elhanyagolható szempont nem erre enged következtetni. Ez a „nem elhanyagolható szempont” pedig az, hogy az intézmény bentlakói totálisnak érzékelik-e az adott intézményt vagy sem? Ha ezt vizsgáljuk, elbizonytalanodunk. A Pius Internátus fennmaradt szabálygyűjteményeiből egy zord, túlszabályozott intézmény képe tárul elénk, amely szoros korlátok közé zárja és elnyomja az egyént. Meglepő módon azonban az iskola diáklapjainak cikkei, a növendékekről és mindennapjaikról készült fényképek, illetve az öregdiákok visszaemlékezései14 mintha egy teljesen más intézményről tudósítanának: egy olyan bentlakásos iskoláról, amely a rend és fegyelem mellett az öröm, a vidámság helye is volt; ahová a diákok szerettek járni, és büszkék voltak, hogy oda járhattak; és amelyre évtizedek múltán is szeretettel és ragaszkodással gondoltak, gondolnak vissza. Mindez nem tipikus viszonyulás egy totális intézményhez. Persze tekintetbe kell vennünk, hogy az iskola „hivatalos” újságában elsősorban pozitív hangvételű cikkek jelenhettek meg, hogy a kamera sem a komor pillanatokat kereste, illetve 12
Goffman úgy véli, hogy a totális intézmények a valóságot az ideáltípusokhoz mérik ugyan, de az ideáltípusok nem tükrözik a valóságot (FLIEGAUF, é. n.). 13 Goffman szerint mindez a másik oldalról is igaz: nem csak a gyógyulást, hanem a pszichés betegséget is a pszichiátria produkálja (GOFFMAN, 1981). „(…) many »madmen« are truly said to be »manmade«.” (WALLACE, 1971: 3) 14 Az internátus szigorú szabályainak fenti bemutatása után elgondolkodtató az egyik öregdiák elmondása, miszerint hatévnyi bejárás után, VII. osztályosként bekerülve az internátusba sem jelentett számára nehézséget az internátusi szabályokhoz való alkalmazkodás. (Zsolt Antal személyes közlése.)
hogy az idő megszépíti az öregdiákok emlékezetét. Azonban nem kielégítő magyarázat, ha minden pozitívumot pusztán ennek tulajdonítunk. Természetesen igaz, hogy akik részesei egy intézmény életének, nem tudják az adott intézményt olyan tisztánlátással szemlélni, mint egy külső, intézménytől független vizsgáló. Idézzük csak emlékezetünkbe Platón barlanghasonlatát!15 Más vonatkozásban azonban a bentlakók jóval bővebb és a külső vizsgáló számára sokszor hozzáférhetetlen információkkal rendelkeznek az intézményről, hisz nap mint nap „a bőrükön” tapasztalják annak működését. Arról nem is beszélve, hogy a külső vizsgálót elméletei, előfeltevései, prekoncepciói esetleg akadályozhatják is az intézmény objektív leírásában. Egy bentlakónak viszont nincsenek ilyen jellegű, az objektív értékelést nehezítő prekoncepciói (vannak helyette persze mások). Vagyis a barlanghasonlat szerepei felcserélődhetnek. A magát tisztánlátónak vélő külső vizsgáló előtt is lebeghetnek árnyak, ha foglyul ejti őt prekoncepcióinak barlangja, s talán a bentlakó tudja onnan kivezetni naív, éppen ezért előítéletmentes tudásával. Látható, hogy egy bentlakó és egy külső személy eltérő módon értelmezi, interpretálja az intézménnyel kapcsolatos ugyanazon jelenségeket. Ennek oka, hogy ugyanazon intézményre vonatkozóan más és más tudás birtokában vannak, illetve – ugyanezt negatívan megfogalmazva – mások és mások azok a szemellenzők, amelyek akadályozhatják őket tisztánlátásban. Célszerű tehát az igazságot a két valóság metszetében keresni. 16
IRODALOM A Jézus-társasága vezetése alatt álló pécsi Pius-alapítványi kath. főgimnázium értesítője az 1912–1913-iki iskolai évről. Pécs, 1913. (Illetve a további évfolyamok 1948-ig.) BERKOVITS Balázs (2003): Foucault és Goffman – a humán tudományok működése. Pro Philosophia Füzetek 2003/5, 4. szám. http://www.c3.hu/~prophil/profi034/berkovits.html [2010. 11. 12.] CSEPELI György (1978): Goffman „interakciós színpada” és a szociálpszichológiai megértés. In: Goffman, Erving: Érintkezések. Oktatási Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya, h. n. 5–17. DAVIES, Christie (1989): Goffman’s Concept of the Total Institutions: Criticism and Revisions. Human Studies 1989/12, 1–2. szám. 77–95. Directorium. Kézirat. H. n., é. n. Baranya Megyei Levéltár, XII. 9. A pécsi jezsuita rendház iratai. FLIEGAUF Gergely (é. n.): Totális intézmény kritika: mennyiben változott a börtön társadalmi funkciója az elmúlt ötven év során? https://docs.google.com/Doc?id=dhhhp72z_1gqdsgtcj [2010. 11. 12.] FOUCAULT, Michel (1990): Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.
15
A barlanghasonlat (Az állam, 514a–518b) analóg használatát a totális intézmények bentlakóinak és külső vizsgálójának viszonyára Németh András ajánlotta figyelmembe. 16 Vö. József Attila: Thomas Mann üdvözlése
FOUCAULT, Michel (2004): Más terekről. http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253 [2013. 01. 19.] GOFFMAN, Erving (1981): A helyzeti jellegű illemszabályok struktúrája és funkciója. In: Goffman, Erving: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat Könyvkiadó, Budapest. 243–289. HANKOVSZKY Béla (2004): Az értelmezés kötelezettsége: Ábrahám áldozata. In: Heidl György (szerk.): Akéda. Ábrahám és Izsák története az egyházatyák értelmezésében. Kairosz Kiadó, h. n. 10–30. JABLONKAY Gábor SJ (1915): A Jézus-társasági pécsi Pius-Internátus rövid ismertetése. In: A Jézus-társasága vezetése alatt álló pécsi Pius-alapítványi kath. főgimnázium értesítője az 1914–1915-iki iskolai évről. Pécs. 3–30. PLATÓN (2008): Az állam. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest. PONESZ Aranka (1936): Pécs város középiskoláinak népessége 1900-tól 1935-ig. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, Pécs. SOMODI Imre (2010): A pécsi Jézus Társasági Pius Kollégium alapítása. Egyháztörténeti Szemle 2010/11, 1. szám. 66–87. The Jesuit Ratio Studiorum of 1599. Conference of Major Superiors of Jesuits, Washington, D. C., 1970. Tudnivalók a pécsi Pius alapítványi Jézus-társasági kath. főgimnázium tanulói számára. Pécs, 1913. WALLACE, Samuel E. (1971): On the Totality of Institutions. In: Wallace, Samuel E. (szerk.): Total Institutions. Transaction Book, h. n. 1–7.
