Simai Mihály akadémikus Az emberi jogok és a piaci reformok a XXI. század globális rendszerében.
Az emberi jogok egyike annak a három oszlopnak, amelyre elvileg az Egyesült Nemzetek Szervezetét alapozták. A Világszervezetet olyan idıszakban hozták létre, az akkori generáció felnıttjeinek döntı többsége két szörnyő világháborún esett át. Ez a generáció alig ismert mást, mint elnyomást, háborúkat és feszültségeket. Tapasztalhatta a fasizmus népirtó rendszerének szörnyőségeit, a sztálini diktatúrát és az imperialista gyarmatosítás következményeit. Roosevelt elnök 1945 februárjában az amerikai törvényhozás elıtt tartott beszédében kijelentette: az ENSZ lesz a fegyverkezési versenyek,
katonai
szövetségek, hatalmi fölényre irányuló törekvések és politikák és más olyan cselekedetek alternatívája, amelyek a múltban világháborúkhoz vezettek. Az ENSZ alapokmánya már számos olyan célkitőzést tartalmaz, amelyik az emberek jogait volt hivatva deklarálni. Az emberi jogok nemzetközi alapdokumentumát az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát hatvan évvel ezelıtt fogadták el az akkori államok képviselıi.1 Ez az esemény világtörténelmi mérföldkı volt. Korábban is születtek nemzetközi egyezmények, amelyek az emberi méltóságot voltak hivatva szolgálni. Ilyen volt pl. az egyezmény a kényszermunka és a Két évig tartott a vita az ENSZ 1946-ban alapított Emberi Jogi Bizottságában, amelyik azt a feladatot kapta, hogy a Világszervezet Alapokmánya eszméinek és betőinek megfelelıen alakítsa ki és kodifikálja az általános és egyetemes emberi jogokat. Az emberi jogokkal foglalkozó bizottságnak eredetileg 18 tagja volt, s elnöke az amerikai Eleanor Roosevelt asszony, Roosevelt elnök özvegye lett. 1400 ülést tartottak s éles vitákban fogalmazták meg a deklaráció szinte minden mondatát. Végül 1948
1
1
rabszolgaság megtiltásáról. Az Egyetemes Nyilatkozat azonban átfogó jogi és globális érvényességő elveket és normákat fogalmazott meg. A történelmi körülmények parancsoló módon követelték, hogy ne kerülhessen sor még egyszer azokra a kegyetlenségekre, amelyeket a náci Németország és követıik, illetve csatlósaik elkövettek. Ez a cél ösztönözte az ugyancsak 1948-ban elfogadott és a népirtás bőntettét szankcionáló konvenciót is. Sok szakértı szerint az a tény, hogy az emberi jogok témája a multilaterális együttmőködésben lényeges teret kapott, egyértelmően a nyugati demokráciák törekvéseinek eredménye és az alapdokumentumban a zsidó-keresztény hagyományokra épülı értékek dominálnak.
A
valóságban
azonban
már
az
alapdokumentum
fogalmazásánál érvényesültek a kollektív, gazdasági és szociális jogokat, pl. a munkához való jogot preferáló államok törekvései is. A két szembenálló tömb államai, valamint a szaporodó fejlıdı országok diplomatái
eleve
társadalmi
rendszerük
értékrendjét
igyekeztek
érvényre juttatni már az alapdokumentum vitáiban is. Az emberi jogok értelmezése és preferenciái központi jelentıségő témái lettek a hidegháború politikai küzdelmeinek.
Az alapdokumentum alapvetı törekvése az volt, hogy a nemzetek jogrendszere számára szabványokat és normákat ajánljon.
A nemzetközi emberi jogi dokumentumok második hullámát olyan egyezségokmányok és megállapodások
képviselték, amelyek jogi
státusza a ratifikáló államok számára kötelezettségeket fogalmazott meg.
december 10-én szavazták meg a deklarációt az ENSZ Közgyőlése Párizsban, a Chaillot Palotában tartott ülésén.
2
Az elsı a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya volt /1966/, amely ratifikálása 10 évig tartott, s 1976-ban lépett érvénybe. S Ugyanebben az esztendıben lépett érvénybe az ugyancsak 1966-ban elfogadott egyezségokmány a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogokról. Ez utóbbi különösen lényeges elıadásom szempontjából. A második hullámban más, jelentıs témákban is születtek megállapodások. Ezek közé tartoznak a nıkkel szemben alkalmazott diszkriminációk tilalmáról, valamint a gyermekek jogairól szóló egyezmények egyezségokmányát. A harmadik hullám leglényegesebb dokumentuma a fejlıdéshez való jogot deklarálja. Az emberi jogok egyetemességét, kölcsönös összefüggéseit és oszthatatlanságát három világkonferencián és számos ENSZ határozatban emelték ki és erısítették meg.2Hosszantartó, vég nélküli éles viták folynak továbbra is, és éles vitákra került sor ennek kapcsán az ENSZ-ben és a civil társadalom szervezeteiben a különbözı egyezményekbe foglaltak érvényesíthetıségérıl, kikényszeríthetıségérıl. Egyes államok továbbra is tagadják az emberi jogok egyetemességét, mások eltérı súllyal kezelik az egyezségokmányokat. A nyugati országok pl. a polgári és politikai jogokat privilegizálják. Az Egyesült Államok továbbra sem tekinti elfogadhatónak a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok egyezségokmányát.
Mindezek ellenére a felületes elemzı számára is világos, hogy a XX század elsı feléhez vagy a korábbi évszázadokhoz viszonyítva az elmúlt 2
A rendszer több mint 60 szerzıdést és deklarációt foglal magában. Az államok döntı többsége aláírta, sıt ratifikálta is ezeket a globális egyezményeket A politikai és polgári jogokkal összefüggı területeken túl, különösen fontosak voltak a gazdasági, szociális és kulturális jogokat deklaráló, gyermekekre, a nıi egyenjogúságra, a környezeti témákra, , a menekültek státusztára a migráció résztvevıinek jogaira vonatkozó konvenciók, a faji megkülönbözetés minden formáját megtiltó a kínzást tilalmazó egyezmények. Az emberi jogok nemzetközi rendszerének keretében szerves kapcsolat teremtıdött a társadalmi szolidaritás és az emberi jogok között. A társadalomtudományok és különösen a jogtudomány új ágaként fejlıdött ki az emberi jogokkal összefüggı analitikai és normatív munka. Az emberi jogok globális térhódítása és védelme folyamatában különösen nagy jelentısége volt a civil társadalom szervezeteinek
3
hat évtized sok tekintetben az emberi jogok globális diadalútjaként jellemezhetı. Közelebb hozta egymáshoz a különbözı kultúrákat. Hozzájárult a dekolonizáció elısegítéséhez, a gyarmatosítókat is szolgáló faji megkülönböztetés rendszereinek visszaszorításához, lehetıvé tette azt a megközelítést, amelyik az egyének jogainak egyetemlegességét a társadalmak különbözıségének figyelembevételével igyekszik biztosítani. Büntethetıvé tette a tömeges népirtást. Elısegítette a demokrácia eszméinek és gyakorlatának térhódítását. Nıtt azoknak az államoknak a száma, amelyek pluralista demokráciákként mőködnek. Végsı soron, a korábbi évszázadokhoz viszonyítva annak ellenére is növelte földünk lakóinak jogi biztonságát, hogy sok állam csak korlátozott mértékben fogadta el a deklarációban, illetve a különbözı konvenciókban foglaltakat. Ebben a vonatkozásban különösen annak fontosságát emelhetjük ki, hogy az emberi jogok ügye nemcsak formálisan nemzetköziesedett, hanem egyre több esetben került sor nemzetközi beavatkozásra az emberi jogok súlyos megsértıivel szemben.
Az emberi jogok érvényesülésének értékeléséhez hozzátehetjük azonban a “bizonytalan” vagy a “törékeny” jelzıket s az egyetemességgel kapcsolatos fenntartásainkat is. A jogi egyenlıség világa ugyanis nem azonos a geopolitika vagy a geo-ideológia világával, amelyekre a globalizációs folyamat ellenére a sokrétőség jellemzı és
a különbözı
érdekeket és értékeket valló és érvényesítı szuverén államok szerepe továbbra
is
meghatározó.
A
nemzetközi
emberjogi
intézményrendszerben két évvel ezelıtt végrehajtott reformok javították az ENSZ hatékonysága növelésének esélyeit. A változások lényege nem elsısorban az, hogy az Emberi Jogi Bizottság helyébe az Emberi Jogi Tanács lépett, hanem, hogy az ENSZ tagállamai
kötelesek négy
évenként jelentést tenni az emberi jogok helyzetérıl, valamint az, hogy 4
ezzel párhuzamosan két másik jelentés is készül róluk: az egyiket a fıbiztos hivatala, a másikat nemzetközi civil szervezetek készítik. A Tanács tagjai minimálisan három óra idıt kapnak a napirenden lévı ország emberi jogi helyzetének megvitatására. Ez a változás valószínőleg hozzájárul
ahhoz,
hogy
maguk
az
államok
is
alaposabban
foglalkozzanak az emberi jogok érvényesülésével jogrendszerükben. Nyilvánvaló, hogy ez a továbbiakban sem lesz függetleníthetı az uralkodó politikai rezsimektıl, a társadalmak prioritásaitól. Lényeges kérdése az is, hogy milyen politikai erık igyekeznek törekvéseikben ellenfeleikkel szemben az emberi jogok védelmezıiként fellépni, vagy legalábbis erre hivatkozni. Ez a problémakör emberbaráti célokat szolgáló intervenciók igazolásától az arab-izraeli viszályig ismét elıtérbe került a XXI század nemzetközi rendszerében. Valószínőleg a jövıben is többet fognak hivatkozni ezzel összefüggésben a polgári és politikai jogok, mint a gazdasági, szociális és kulturális jogok megsértésére. Megjegyzendı, hogy a GTKJ köre különbözı elemekkel bıvült, s jogi alapjai is lényegesen kiszélesedtek.
Elıadásom témája ez utóbbi kérdéskörhöz kapcsolódik.
A kiszélesedett gazdasági szociális és kulturális jogok a következıket foglalják magukban: -az egészség legmagasabb elérhetı szintjéhez való jog; - a munkához valamint az igazságos és kedvezı munkafeltételekhez való jog; -az élelemhez való jog; -a megfelelı lakáshoz való jog; -a vízhez és a higiénikus feltételekhez való jog; -a társadalombiztosításhoz való jog; 5
-az oktatáshoz való jog; -a kultúrához való jog; -a magánéletbe történı önkényes beavatkozással szembeni védelemhez való jog. Mindezeken túl az emberi jogokkal kapcsolatos vitákban elıtérbe kerül az a kérés is, hogy az élethez és a fejlıdéshez való jog része-e GSZKJ rendszernek? A gazdasági szociális és kulturális jogok egyezségokmánya második cikkelyének elsı pontja kimondja, hogy az egyezségokmányban részes valamennyi állam kötelezi magát arra, hogy – különösen gazdasági és technikai téren – mind saját erejébıl, mind pedig a nemzetközi segélynyújtás és együttmőködés útján a rendelkezésre álló valamennyi erıforrás
igénybevételével,
minden
megfelelı
eszközzel,
ideértve
különösen a jogszabályi intézkedéseket, fokozatosan biztosítja az Egyezségokmányban foglaltak megvalósítását.
Az Egyezségokmány nem követeli a kormányoktól, hogy minden célkitőzését azonnal megvalósítsák, Figyelembe veszi azt, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre és kiemeli a fokozatosságot is. Lényeges azonban, hogy a részes államok megfelelı stratégiával és határozott elkötelezettséggel cselekedjenek.
Annak ellenére, hogy „a rendelkezésre álló erıforrások” és a „fokozatosság” sokféleképpen értelmezhetı, a XXI. század nemzetközi rendszerében a GSZKJ jövıjének egyik alapvetı kérdése lett, hogy a célok mennyire harmonizálhatók az ún. piaci reformok, az említett jogterületen
megfogalmazottak
érvényesíthetıségével,
érvényesülésével egy olyan világban, amelyben
illetve
a kapitalizmus ismét
átfogó, uralkodó rendszerré vált. A XXI. század kapitalista rendszere 6
lényegesen differenciáltabb, mint a XX század eleji kapitalizmus volt. Különbözı piaci modellek mőködnek a rendszerben:az amerikai, szabályozott szabadpiac gazdaság, a
japán korporatív –koordinatív
rendszer, s az európai szociális piacgazdaság, amelyiknek egyik válfaja a jóléti állam. Emellett kialakultak sajátos hibridek is. A gazdaságilag növekvı mértékben integrált, de politikailag államokra töredezett világpiacot minden korábbinál nagyobb egyenlıtlenségek jellemzik. Normáit a XXI században a vezetı hatalmak érdek és értékviszonyai döntı módon befolyásolják.
Vajon nem váltak-e illuzórikussá az adott egyezségokmányban foglaltak a globális egyenlıtlenségek világában?
A piaci reformoknak a nemzetközi vitákban két értelmezése alakult ki. Az egyik a piac és a jelenlegi kapitalista rendszer olyan megreformálását tartja szükségesnek és tőzte ki célul, amelyik erısítené az erkölcsi tényezık szerepét, illetve kikényszerítené azok érvényesülését. Az Adam Smith által említett láthatatlan kéz helyébe tudatos törekvéseket léptetne. A földbolygó és az emberiség jövıje érdekében “emberibbé” tenné a piacgazdaságot, a globalizációt, a nagy nemzetközi társaságok mőködését. Ez utóbbi törekvés képviselıi erkölcsileg felelısnek tekintenék az államok és a transznacionális társaságok vezetıit olyan gyakorlatért, amelyik megengedi a korrupciót, lehetıvé teszi a társadalombiztosítási
és
nyugdíjalapok
kifosztását,
a
hirdetések
félrevezetı manipuláló jellegét, a szavazók félrevezetését. A piaci rendszer reformja kötelezıvé tenné környezetbarát termékek és szolgáltatások bevezetését, Csökkentené a vezetı menedzserek hatalmas jövedelmét. Nagyobb figyelmet fordítana az élet minıségét javító állami és vállalati intézkedésekre. 7
A piaci reformok másik értelmezése szerint az államoknak nem szabad kiadásaikban többet vállalniuk, mint amennyit a piac értékítélete megenged, vagyis amit bevételeikbıl az elviselhetı külsı adósságot is figyelembe véve finanszírozni tudnak. Lazítaniuk kell azokat a az intézkedéseket, amelyek korlátozzák a piac szabályozó erıinek érvényesülését /pl. munkaügyi törvények/. Privatizálni kell az állami tulajdonban
lévı
vállalatokat
és
minimálisra
csökkenteni
az
államapparátust. A piaci reformok ebben az értelmezésben közelebb viszik az adott rendszert a kapitalizmus ideális típusához, amelyben a rendszer két alapvetı jellemvonása érvényesül: a termelıeszközök magántulajdona s a gazdasági tevékenységek decentralizált, piaci koordináltsága. Az így értelmezett piaci reformok képviselıi sem mindenben azonosak. Egyeseknél a piaci reform nem valamiféle végcélt, hanem a kívánt cselekvési irányt jelenti, és csupán a piaci erık érvényesülését kívánja erısíteni, miközben meg kívánja ırizni az állam szerepét
pl.
az
állami
szubvenciók
terén
bizonyos
szektorok
támogatására. A piaci reformokat szélesebben értelmezı neoliberális törekvések sem zárnák ki minden területen az állam szerepét, de jelentısen szőkíteni igyekeznek azt a szociális kiadások, az egészségügy, a nyugdíjak terén. Ily módon kívánják csökkenteni az állami kiadásokat és az adókat. Az állam ebben a koncepcióban néhány centrális fontosságú területre korlátozná tevékenységét, mint pl. a rend és biztonság fenntartása, rendkívüli válsághelyzetek kezelése.
A gyakorlatban a piaci reformok két fázisa érvényesült, ott ahol ezeket bevezették. Az egyik fázist esetenként valójában
reformnak keresztelték, de
stabilizációs intézkedések jellemezték, amelyek révén az
állami költségvetési egyensúly vagy a külsı fizetések egyensúlyának 8
helyreállítását, az infláció megfékezését, a nemzeti valuta stabilizálását igyekeztek megvalósítani, A második fázisban a gazdasági, társadalmi vagy
politikai
intézményrendszert
alakították.
Olyan
szerkezeti
reformokat vezettek be, amelyek megfeleltek a piaci értékrendnek. A stabilizációs intézeteket általában rövidtávra, a strukturális reformokat hosszabb távra tervezték. Ez utóbbiaknál került elsısorban napirendre az a kérdés, hogy összeegyeztethetık-e azokkal a kötelezettségekkel, amelyeket az államok a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosításáról vállaltak?
Mőködı államok reformokat általában nem absztrakt, elméleti meggondolásokból
kezdeményeznek.
Politikai
és
társadalmi
érdekviszonyokból és értékekbıl eredı preferenciák vagy külsı kényszer hatására vállalják a kormányok a gyakran nehéz és kétséges kimenetelő intézkedéseket. A külsı kényszer is több forrásból eredhet. Más
államok
vagy
nemzetközi
szervezetek
különbözı
okokból
rákényszeríthetnek államokat bizonyos intézkedésekre vagy belsı intézményrendszerük átalakítására. A Washingtoni Közmegegyezés megfogalmazóinál döntı szempont volt az, hogy a nagymértékben eladósodott államok konszolidálását kemény feltételekhez kössék. Más típusú külsı kényszer jellemezte a Szovjetunió politikáját a 40-es évek végén pl. az akkori kelet-európai rendszerváltással kapcsolatban. A szovjet politika megkövetelte a szovjet modellhez hasonló rendszer kiépítését az érdekkörébe került államokban.
Ismét sajátos külsı eredető követelmények fogalmazódtak meg az 1990es évek elején a volt szocialista országokkal kapcsolatban. Az átalakulás külsı, a nyugat által közvetített ideológiai-politikai környezetében igen jelentıs tényezı volt az 1980-as évek elején kibontakozott globális piaci 9
forradalom, s az ezzel is összefüggı liberalizációs hullám, amelyik a fı tüzet az állam gazdasági szerepe ellen irányította, összekötötte a makrogazdasági stabilizáció feladatait az állam szerepének leépítésével, a deregulációval és a privatizációval. Sokan nyugaton a keleti rendszerváltást a liberalizálást és a piacosítást a kapitalizmus gyızelme legfontosabb jelének deklarálták, s magát a folyamatot is gyakran, leegyszerősítve, igen primitív módon kezelték. Megfeledkeztek pl. arról, hogy az állam szerepének jelentıs növekedése a XIX. és XX. században, nem csupán a szovjet típusú szocializmus, vagy a szociáldemokrácia hatalomra kerülésének
következménye volt, hanem számos egyéb
tényezınek, pl. a gyarmati háborúknak, a két világháborúra való felkészülésnek, a hidegháborúnak, a nemzeti versenyképesség növelésére irányuló törekvéseknek, a piacok rossz, gyenge mőködésének, s a piaci viszonyok
kedvezıtlen
gazdasági
és
társadalmi
következményeit
kivédeni, korrigálni akaró erıfeszítéseknek is. Azt is figyelmen kívül hagyták, hogy az állam szerepét nem lehet elvonatkoztatni a gazdasági fejlettség adott szintjein megvalósítandó feladatoktól és a globalizációval összefüggı problémáktól sem.
Piaci reformok esetében, a külsı kényszerítı erık között döntı tényezık lehetnek a nemzetközi pénz és tıke piacok, a világpiaci árviszonyok s természetesen a globális versenyfeltételek változásai. Ezek, egy liberalizált és nyitott gazdaságban sokoldalúan befolyásolják a belsı piacot, az országok bér és árviszonyait, az intézményrendszer finanszírozásának fenntarthatóságát. Súlyos társadalmi és gazdasági zavarokat okozhatnak az érintett országokban. A világpiac meghatározó rendezı erıit nem, vagy csak különleges esetben érdekli az, hogy az egyes
államok
milyen
kötelezettségeket
vállaltak
a
nemzetközi
szerzıdéseikben vagy ezek nyomán alkotmányukban lakosságuk 10
gazdasági, társadalmi és kulturális jogainak érvényesítésére. Az államok alkalmazkodóképességére, az uralkodó politikai rezsimekre bízzák, hogy mennyire képesek társadalmuk békéjét biztosítani, képzettségi szintjét, egészségügyi viszonyait javítani.
Nyilvánvaló, hogy a piaci reformok elızıekben említett morális értékekre
épülı
követelményei, amelyeket
az
ENSZ
különbözı
dokumentumai, a világegyházak és civil szervezetek is hangsúlyoznak, azt is célozzák, hogy megvédjék
az oktatás, az egészségügy és a
szociálpolitika
államra
terén
a
jóléti
jellemzı
rendszereket.
Elımozdítsák olyan valamennyi állam által elfogadott programok megvalósulását, mint a Milleniumi Fejlesztési Célok. Fékezzék a globális egyenlıtlenségek tovább növekedését. Javítsák bolygónk ökológiai feltételeit. Nagy a veszélye ugyanis annak, hogy a neoliberális töltető stabilizációs és szerkezeti reformok a globális piaci rendszer feltételei mellett számos országban nem tudják beváltani amúgy is ingatag ígéreteiket. Különösen a külsı feltételektıl nagymértékben függı, közepes vagy alacsony fejlettségi szintő rosszul vezetett országokban áll fenn a veszélye annak, hogy az ilyen programok társadalmi feszültséget, politikai zőrzavart okoznak és súlyos nemzetközi következményekkel is járhatnak. Számunkra a jogok érvényesíthetıségében lényeges kérdés az is, hogy az Európai Unió miként befolyásolja a fentieket. Amikor a volt szocialista országok csatlakozni kívántak az EU-hoz, azt remélték, hogy minél hamarabb elérhetik az ottani életnívót és javíthatják szociális viszonyaikat. Elfogadták az 1993-as koppenhágai kritériumokat, amelyek a tagságra törı országoktól megkövetelték az emberi jogok érvényesítését, amelyen fıleg a polgári és politikai jogokat értették, a
11
mőködı piacgazdaságot és a képességet, hogy kezelni tudják az EU keretei közötti verseny következményeit. Az EU keretében lényegében a neoliberális piaci modell dominált. A szükséges szerkezeti változások alig különböztek a Washingtoni Közmegegyezés feltételeitıl. Centrális fontosságú volt a privatizáció. Ennek és a versenyképesség erısítésének javasolt eszközrendszere nem volt összhangban a gazdasági, szociális és kulturális jogok egyezségokmányának több fontos célkitőzésével.
A kapitalista piacgazdaságra jellemzı érdek- és értékviszonyok dominanciáján túlmenıen, nem lehet a gazdasági, szociális és kulturális jogok érvényesíthetıségének feltételeit elvonatkoztatni más lényeges globális kihívásoktól sem, amelyek a XXI. századra bolygónkon kialakultak. Elıadásomban csak néhány fontos problémát említek ezek közül. Teljesen irreális az, hogy a munkához való jog a fogalom hagyományos értelmezésében biztosítható a nemzetközi piac feltételei között egy olyan világban, amelyben a következı két évtizedben csupán demográfiai okokból közel egymilliárd új munkahelyre lenne szükség. Egyéb, jelentıs tényezık is befolyásolják különbözı térségek foglalkoztatási viszonyait. Az alacsony bérő országok versenyének globális hatása és a transznacionális társaságok stratégiai döntései jelentıs termelı és szolgáltató tevékenységek áttelepítésére ilyen államokba, a fejlett államokban okoz jelentıs problémákat a munkaerı piacán. A technikai fejlıdés további olyan tényezı, amelyik minden korábbinál nagyobb mértékben munkaerı-megtakarító. Lényeges kihívása az idısebb korúak arányának növekedése is, ami napirendre tőzi a generációk közötti jövedelemelosztás feltételrendszerének jelentıs átalakítását. A nık egyenjogúságának és növekvı részvételének problematikája is, amelyik
12
természetesen sokkal szélesebb a munkához való jog érvényesülésénél, ugyancsak kapcsolódik e témakörhöz.
Súlyos problémák nehezítik a legmagasabb szintő egészségügyi ellátáshoz való jog érvényesíthetıségét is. Gyakorlatilag kizárt, hogy az elérhetı,
legmagasabb
szintő
egészségügyi
ellátáshoz
való
jog
fenntartható és a hagyományos jóléti államokra jellemzı feltételek mellett mindenki számára hozzáférhetıvé tehetı olyan világban, ahol az igénybevevık száma gyorsan nı és a modern gyógyszerek és technikai felszerelések költségei állandóan emelkednek.
A XXI század egyik legsúlyosabb globális problémája bolygónk biológiai lét- fenntartó képességének gyengülése. Az emberek élethez való joga biztosíthatóságának alapvetı feltétele az, hogy az emberiség ne csak bolygónk biofizikai határain belül éljen és fejlıdjék, hanem oly módon, hogy ennek igazságos elérését a ma élı és a jövı generációk számára, valamint más élılények számára is biztosítsa. Az emberi jogok és a fenntartható
fejlıdés
feltételrendszerének
harmonizálása
minden
bizonnyal a jövı egyik leglényegesebb kérdése lesz. A fenntartható fejlıdéshez, az egészséges környezethez való jogok különösen olyanok, amelyek globális kollektív jogoknak tekinthetık és megkövetelhetik az egyének és az államok jogainak újrafogalmazását, estleges korlátozását is bizonyos területeken.
A gazdasági, szociális és kulturális jogok érvényesíthetıségében lényeges kérdéssé vált egy további új tényezı: hatalom vertikális újraelosztása nyomán a civil társadalom megnövekedett szerepe. A civil társadalom tőrıképességét eleve jelentıs mértékben befolyásolhatja a növekvı kontraszt, a polgári és politikai jogok által deklarált jogi egyenlıség és a 13
globálisan
példátlan
méreteket
öltı
társadalmi-gazdasági
egyenlıtlenségek között. A piaci reformok kedvezıtlen következményei, amelyek jelentıs rétegek helyzetét ronthatják, tovább növelhetik a társadalmi egyenlıtlenségeket, feszültségeket. Igen különbözı lehet a reformok hatása az egyes társadalmi csoportokra, s eltérı azok érdekérvényesítı
képessége
is.
Kérdéses,
hogy
a
reformokkal
kapcsolatban az adott ország politikai szervezetei közül a reformokat támogató erık menyire képesek a civil társadalmat “megszelídíteni”, illetve a reformok ellenzıi a társadalmat megvadítani, s ez miképpen teszi pl. a demokratikus rendszert mőködésképtelenné. Lényeges kérdés ezzel kapcsolatban az is, hogy a szociáldemokrácia, vagy a jobboldal alkalmasabb-e olyan megszorítások, és az elosztási viszonyokat tartósan átalakító reformok bevezetésére, amelyek figyelembe veszik a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal kapcsolatos elkötelezettségek minimálisan teljesítendı szintjét? Elıadás az akadémián, 2008 május 6. Közgyőlés Tudományos konferencia.
14
