Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozata a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről*

S t r a s b o u r g i j o g g ya ko r l at

2014/1 JeMa

Karsai Dániel Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozata a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről* Szabadságvesztés és az embertelen bánásmód tilalma Hivatalos hivatkozás: Vinter and Others v. the United Kingdom [GC], nos. 66069/09, 130/10 and 3896/10, ECHR 2013 Tárgyszavak: emberi méltóság • kínzás és embertelen bánásmód tilalma • tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés Értelmezett jogszabályhelyek: az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én kelt egyezmény (EJEE) 3. cikk

láspontját – azaz hogy a főbíró az illetőt „soha nem engedné ki” –, 1988-ban tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést „szabott ki”. Erről a döntésről az elítéltet 1994. december 15-én értesítették. A harmadik kérelmező, Peter Howard Moore 1995 szeptembere és decembere között négy férfit ölt meg előre megfontoltan és aljas célból. 1996. november 29-én az illetékes brit bíróság bírája kiszabta a kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést, és azzal a javaslattal továbbította ítéletét a belügyminiszternek, hogy az elítéltet soha nem kellene szabadon bocsátani. A miniszter 2002. szeptember 27-én a javaslatnak megfelelő döntést hozott.

1. A tények 2. Pertörténet 3. A Nagykamara döntésének érvelése 3.1 A többségi álláspont 3.2 Párhuzamos és különvélemények 4. A rendelkező rész és a ratio decidendi 5. Az érvelés kritikája 6. Az ítélet jelentősége

1. A tények Az ügynek kettős előzménye van: egyfelől az EJEB Kamarája a Nagykamara eljárását megelőzően már ítéletet hozott az ügyben, másfelől erről az esetről a JeMa hasábjain megjelent már egy elemzés Lévay Miklós tollából.1 Ezért a dolgozatban – a szerző szíves hozzájárulásával – részben átvettük a Lévay-tanulmányból a Kamara döntésének ismertetését, mert e tekintetben újdonságok annak megjelenését követően sem merültek fel. Az ügy kérelmezői brit állampolgárok, akiket az Egyesült Királyságban elkövetett emberölések miatt ítéltek el. Az első kérelmező Douglas Gary Vinter, aki 2008. február 5-én megölte különváltan élő feleségét. Ezért a bíróság – a magyar büntetőjogi terminológia szerint2 – mint különös visszaesőt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre (whole life tariff order) ítélte. Fellebbezését az arra hatáskörrel rendelkező bíróság 2009. június 25-én elutasította. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elítélt esetében a „megtorlást és az elrettentést”3 a szabadulás lehetőségének kizárása, nem pedig a végrehajtandó szabadságvesztés minimumának meghatározása szolgálja. A második kérelmező Jeremy Neville Bamber, akit 1985. augusztus 7-én kelt jogerős ítéletben előre megfontoltan, nyereségvágyból, több emberen elkövetett emberölésben találtak bűnösnek. Az ügyben eljáró perbíró 1986. október 28-án azt az ajánlást tette a büntetéskiszabás tekintetében akkoriban hatáskörrel rendelkező miniszternek (the Secretary of State for the Home Department; belügyminiszter), hogy az elítélt legalább 25 évet töltsön börtönben. A belügyminiszter, elfogadva a perbíró ajánlását kiegészítő the Lord Chief Justice ál-

70

2. Pertörténet Magyarázatként kiemelendő, hogy az Egyesült Királyságon belül Angliának és Walesnek közös büntetőjogi és büntető igazságszolgáltatási rendszere van. Ebben a rendszerben 2003-ig életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a belügyminiszter döntésétől függött, hogy az elítéltet legkorábban mikor lehet feltétes szabadságra bocsátani, illetve hogy lehet-e egyáltalán. Az első esetben, az ún. kötelező életfogytig tartó szabadságvesztés (mandatory life imprisonment) kiszabásakor a belügyminiszter meghatározta a börtönbüntetés minimális idejét. A miniszter azonban dönthetett úgy is, hogy kizárja a feltételes szabadlábra bocsátás lehetőségét (whole life

*

Szakmai lektor: Kadlót Erzsébet.

1 Lévay Miklós: „Az Emberi Jogok Európai Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről. Az embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma a büntetés kiszabásakor és a büntetés fenntartásakor” Jogesetek Magyarázata (JeMa) 2012/3, 74–78. 2 A tanulmányban – ahol az a hitelesség keretei között lehetett – a brit és EJEB-féle terminológiát transzformáltuk magyar jogi terminológiává. 3 Az írásnak nem tárgya a büntetés célját érintő tudományos viták és jogpolitikai megoldások nemzetközi összehasonlítása, így idézőjelek jelzik az adott kontextusban használt, a magyarral nem feltétlenül kompatibilis felfogásokat/megközelítéseket.

Karsai Dániel: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozata a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről

JeMa 2014/1 S t r a s b o u r g i j o g g y a k o r l a t

tariff). A gyakorlat szerint ez azt jelentette, hogy miután az elítélt 25 évet töltött börtönben, a belügyminiszter megvizsgálta, hogy hatályban kell-e tartani a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó korábbi döntést, figyelemmel az elítéltnek a büntetés-végrehajtási intézetben tanúsított magatartására. A 2003-as Criminal Justice Act 2003 (CJA, büntető igazságszolgáltatási törvény) az életfogytig tartó szabadságvesztés tényleges tartamára és a szabadulási idő megállapítására vonatkozó korábbi rendszert megváltoztatta. A belügyminiszter helyett a döntés e tekintetben is a bíróság hatáskörébe került. A CJA értelmében amennyiben a bíró kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést alkalmaz, meg kell határoznia a büntetésből való szabadulás legkorábbi idejét. A bíró azonban a bűncselekmény súlyossága alapján ki is zárhatja a feltételes szabadságra bocsátást, tehát tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést szabhat ki. Utóbbi büntetés azonban csak olyan személlyel szemben alkalmazható, aki a bűncselekmény elkövetésekor a 21. életévét betöltötte. A CJA átmeneti rendelkezései, amelyeket a jogszabály 22. számú melléklete (Schedule 22) tartalmaz, azoknak az elítélteknek a helyzetét rendezték, akikkel szemben a 2003-as törvény hatálybalépése előtt kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést szabtak ki, és a büntetésből való szabadulás legkorábbi idejét a belügyminiszter állapította meg, illetve a miniszter kizárta a szabadulás lehetőségét. Az átmeneti rendelkezések alapján az érintett elítéltek bírósághoz fordulhattak a korábban megállapított minimum szabadságvesztési tartam, illetve a feltételes szabadságra bocsátást kizáró döntés felülvizsgálata érdekében. Bamber és Moore (a második és harmadik kérelmező) a CJA imént vázolt rendelkezései alapján fordultak bírósághoz a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést korábban elrendelő belügyminiszteri határozat megváltoztatása érdekében. A bíróság – Bamber esetében a 2009. június 23-án, Moore vonatkozásában 2009. augusztus 14-én jogerős – döntéseiben tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést szabott ki. A 2009-ben jogerősen tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt két brit állampolgár külön-külön az EJEB-hez fordult. Az EJEB a panaszokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el. A kérelmezők szerint úgy a kötelező, mint a bíró mérlegelési jogán alapuló, nem mérsékelhető tartamú életfogytig tartó szabadságvesztés felveti az EJEE 3. cikke sérelmét, mert az elítéltnek egyik esetben sincs reménye a szabadulásra. Beadványukban kifejtették, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés különböző formáit önmagukban nem kérdőjelezik meg. Elfogadják, hogy egy elítélt élete végéig börtönben tartható, tulajdonságai és a személyében rejlő kockázat miatt. Nem fogadják el azonban az Egyesült Királyságban a tárgykörben precedensnek tekintett R v. Bieber [2009] 1 WLR 223 döntés kiindulópontját, amely szerint tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a kiszabáskor nem merül fel a 3. cikk sérelme. A hivatkozott döntés értelmében ugyanis a 3. cikk sérelme csupán akkor fordulhatna elő, ha az elítéltet tovább tartják fogva, mint azt a megtorlási és elrettentési cél indokolja. A kérelmezők szerint azonban a reménytelenség terhe már en-

nek a büntetésnek a kiszabásával bekövetkezik. Ezért hivatkoztak arra, hogy a velük szemben kiszabott büntetés sérti az EJEE 3. cikkében foglalt embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmát, a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot garantáló 5. cikk (4) bekezdését és a tisztességes eljáráshoz való jogról szóló 6. cikket. A második és a harmadik kérelmező az EJEE-nek a bűncselekmények és a büntetések törvényessége követelményét kimondó 7. cikke sérelmét is állította. A brit kormány a panaszokra reagálva abból indult ki, hogy a büntetéskiszabási kérdések nem tartoznak az EJEE szorosan vett tárgykörébe. Ugyanakkor a kormány elfogadta, hogy egy adott büntetés sértheti az EJEE 3. cikkét, amennyiben az teljesen indokolatlan vagy a bűncselekmény súlyához képest durván aránytalan. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés angliai és walesi alkalmazásáról pedig a kormány álláspontja az volt, hogy az végső soron nem veti fel a 3. cikk sérelmét, mert 1. a bíró mérlegelésén alapul a büntetés kiszabása, amelynek során a megtorlás és az elrettentés célját kell szem előtt tartani; 2. a büntetés mérsékelhető; 3. a folyamatos fogva tartás nem éri el az embertelen vagy megalázó bánásmód szintjét. Az EJEB negyedik szekciója 2012. január 17-én döntött a kérelmek befogadásáról és érdeméről. A mindhárom kérelmezőre vonatkozó, 4:3 arányú érdemi döntés csupán az EJEE 3. cikkének sérelmét állító kérelmeket vizsgálta. A döntéshez egy bíró párhuzamos véleményt, három bíró pedig közös különvéleményt csatolt. A kérelmezők indítványára az ügy az EJEB Nagykamarája elé került,4 amely 2013. július 9-én hirdette ki ítéletét. Az ítélethez párhuzamos véleményt csatolt Inieta Zimiele, Ann Power-Forde és Paul Mahoney, különvéleményt pedig Mark Villiger.

3. A Nagykamara döntésének érvelése 3.1 A többségi álláspont (I) Az EJEB Nagykamarája elemzését a Kamara döntésének ismertetésével kezdte. A Kamara ítélete a kérelmezők tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélését nem találta az EJEE-nek a kínzás és embertelen bánásmód tilalmát kimondó 3. cikkébe ütközőnek. Kiindulásként rögzítette, hogy elvileg bármely, nagymértékben aránytalan5 büntetés az EJEE 3. cikkében tilalmazott

4 Az EJEB az érdemi ítéletek túlnyomó többség a héttagú kamarákban hozza meg. Az EJEB Nagykamarája csak kivételes esetben, a legnagyobb horderejű ügyekben hoz ítéletet. A Nagykamara elé vagy a Kamara határozata után, a felek kérelmére kerülhet egy ügy (ebben az esetben a Nagykamara – miként a jelen ügyben is – „másodfokú bíróságként” funkcionál), vagy maga a Kamara is dönthet úgy, hogy az ügyet határozathozatal nélkül annak jelentőségére való tekintettel egyből a Nagykamara elé utalja. 5 A kínzás és embertelen bánásmód tilalmát rögzítő 3. cikk elvileg ún. abszolút szerkezetű jog, mely minden körülmény között feltétlen érvényesülést igényel, korlátozására nem alkalmazható a szükségesség-arányosság teszt.


71


2014/1 JeMa

embertelen bánásmódnak minősül, ugyanakkor ezen a teszten egy konkrét ügyben kiszabott büntetés csak nagyon ritkán bukik el. A Kamara – ebben a körben – háromféle életfogytig tartó börtönbüntetetést különböztetett meg: a) amelyben eleve meg van határozva az a minimum időszak, amely után az érintett szabadlábra bocsátható; b) mérlegelésen alapuló életfogytig terjedő szabadságvesztés a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül (amelyet a jog lehetővé tesz, de külön bírói határozatot igényel); c) kötelező tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül (melynek kiszabása során a bírónak gyakorlatilag semmilyen mérlegelési lehetősége nincsen). Az a) típusú életfogytig tartó szabadságvesztés a Kamara álláspontja szerint az EJEE 3. cikke szempontjából – ebben az ügyben – nem vetett fel problémát. A b) és c) típusú életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban kimondta, hogy az csak a következő két konjunktív feltétel megléte esetén sértheti az EJEE 3. cikkét. Akkor, ha 1. az érintett fogva tartása büntetőpolitikai szempontból többé nem indokolt; 2. a büntetés de facto és de iure nem mérsékelhető. Ezeket az elveket a konkrét ügyekre alkalmazva a Kamara úgy ítélte meg, hogy a kérelmezők esetében a fogva tartásukhoz fűződő büntetőpolitikai érdek hiánya még nem állapítható meg, hiszen az első kérelmező mindösszesen három, a második kérelmező huszonhat, a harmadik kérelmező tizenhat évet töltött börtönben. (II) Az EJEB Nagykamarája ezután – áttérve az ügy érdemi elemzésére és saját megállapításai kifejtésére – a „nagymértékű aránytalanság” problematikájával foglalkozott, elfogadva a Kamara kiindulópontját abban a tekintetben, hogy a 3. cikk szempontjából egy konkrét ügyben kiszabott büntetés csak a legritkább esetben minősülhet nagymértékben aránytalannak. Mindazonáltal utalt arra: a kérelmezők valójában nem is állították, hogy büntetésük ilyen lenne, ezért az EJEB-nek azt kellett megvizsgálnia, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés egyéb okból sérti-e az EJEE vonatkozó rendelkezését. Okfejtésében az EJEB az ezzel kapcsolatos gyakorlatát a következőképpen foglalta össze: Az a választás, hogy egy adott állam miképpen szervezi meg saját büntető-igazságszolgáltatási rendszerét, ideértve a büntetések felülvizsgálatát és az elkövetők szabadon bocsátására irányadó rezsimeket, általában kívül esik az EJEB vizsgálódási körén. Az „igazságos és arányos büntetés” kérdése világszerte vita tárgya, ezért az államoknak mérlegelési szabadságuk van az egyes bűncselekmények büntetési tételeinek meghatározásakor, és az EJEB-nek nem feladata átvenni ennek a kérdésnek a megítélését. Az államok jogosultak életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést kiszabni felnőtt elkövetőkre olyan súlyos bűncselekmények esetén, mint például az emberölés. Az ilyen büntetés önmagában nem ellentétes az EJEE 3. cikkével vagy bármely más rendelkezésével. Különösen így van ez abban az esetben, ha a büntetés kiszabása, a súlyosító és enyhítő körülmények „összemérése” az eljáró bíró mérlegelési szabadságába tartozik.6 Mindemellett az életfogytig tartó szabadságvesztés felvethet az EJEE 3. cikke szerinti problémákat, mégpedig abban az

72

esetben, ha a kiszabadó büntetés mértéke de iure és de facto egyáltalán nem csökkenthető. Az EJEB ebben a körben hangsúlyozta, hogy súlyos büntetések esetén sem sérti az EJEE 3. cikkét, ha az elítéltnek megvan a joga arra, hogy szabadulásának feltételeit és lehetőségeit a hazai jog alapján érdemben és időről időre megfontolják. Sőt az sem, ha az elítélt szabadulásra irányuló kérelmét (akár többször) elutasítják azon az alapon, hogy személye és szabadlábra helyezése még veszélyt jelentene a társadalomra. Az EJEE ugyanis lehetővé teszi a részes államok számára, hogy megvédjék a társadalmat az erőszakos bűncselekményektől, ideértve a súlyos bűncselekmények elkövetőinek folyamatos őrizetben tartását. Különösen így van ez emberölésért elítéltek esetében, és önmagában az a tény, hogy egy elítélt hosszú időt töltött börtönben, nem erőtleníti el az államnak a társadalom védelmére vonatkozó tevőleges kötelezettségét, amelyet úgy is teljesíthet, hogy mindaddig az elítélt fogva tartásról intézkedik, amíg a fogvatartott szabadlábra helyezését a társadalomra veszélyesnek ítéli. Annak megítélésekor továbbá, hogy egy életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés nem csökkenthető, az EJEB azt vizsgálja, hogy a fogvatartottnak van-e reménye a szabadulásra. Amennyiben a nemzeti szabályozás reális lehetőséget nyújt a tényleges életfogytiglani büntetés felülvizsgálatára, megváltoztatására, megszüntetésére vagy a feltételes szabadlábra helyezésre, úgy az EJEE 3. cikke nem sérül.7 Az EJEB axiómának tartotta, hogy senkit nem lehet fogva tartani csupán azon az alapon, hogy annak büntetőpolitikai célja van, mint például büntetés, elterelés, a társadalom védelme vagy rehabilitáció. Ugyanis ezek a célok nem statikusak, hanem változnak a büntetés végrehajtása során. Bizonyos célok a büntetés kezdetén még indokolják a szabadságvesztést, később azonban esetleg már nem, emiatt csak a büntetés igazoltságának felülvizsgálata adhat az indokoltság kérdésére megfelelő választ.8 Az EJEB azt is kimondta, hogy a szabadulás reménye nélküli szabadságvesztés azzal a kockázattal is jár, hogy az érintett sohasem bánja meg a bűnét, hiszen bármit tesz a bebörtönzött, bármilyen haladást ér el a rehabilitációja, a büntetése állandó marad. Így csak a büntetés növekszik az évek múlásával, hiszen minél tovább él a fogvatartott, annál hosszabb a szabadságvesztése. Mindezért a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés lehet jogos büntetés annak kiszabásakor, de az idő múlásával gyenge garanciája a jogos és arányos büntetésnek. Az EJEB álláspontja szerint a tényleges életfogytiglani

Jelen tanulmány kereteit szétfeszítené a téma részletes elemzése, ezért csak jelezzük, hogy bújtatottan megjelenik egyfajta arányosítás a 3. cikkel kapcsolatos ügyekben is, pl. rendőr által jogszerű fellépés során okozott sérülések esetében, lásd pl. Barta v. Hungary, no. 26137/04, 10 April 2007. és az ott idézett egyéb jogesetek. Az is dogmatikai problémát okoz, hogy ez az arányosítás sokszor a 3. cikk tárgyi hatálya alatt (azaz ha elég súlyos a sérülés) körében merül fel.

6 Ítélet, 103–106. pont. 7 Ítélet, 107–110. pont. 8 Ítélet, 111. pont.



szabadságvesztést abból a szempontból is vizsgálni kell, hogy összeegyeztethető-e az emberi méltósággal, amelynek védelme az EJEE védelmi rendszerének lényege. Az EJEB megállapította, hogy megfigyelhető az az új európai trend, mely szerint minden fogvatartottnak joga van a rehabilitációra és a szabadulásra, ha a rehabilitáció megfelelő mértékű, és ez a fejlődés mint büntetéspolitikai cél egyre hangsúlyosabbá válik a büntetés végének közeledtével.9 Összefoglalóan az EJEB kimondta: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés akkor összeegyeztethető az EJEE 3. cikkével, ha a végrehajtás menetében legalább elvileg, de a gyakorlatban ténylegesen kialakult metódusok szerint csökkenthető, mégpedig úgy, hogy azt a hatóságok felülvizsgálják abból a szempontból, hogy a fogvatartott mekkora fejlődést mutatott fel. Tekintettel azonban az államok széles mérlegelési szabadságára, sem a felülvizsgálat formája, sem az időpontja nem határozható meg egzakt módon. Ugyanakkor az EJEB – a nemzetközi jog-összehasonlítás eredményeit is figyelembe véve – leszögezte, hogy a felülvizsgálatnak legkésőbb az elítélést követő 25 éven belül meg kell történnie. Talán ez az itt vizsgált ügy legfontosabb – és méltatlanul kevés hangsúlyt kapott – gyakorlati következménye: az elítélést minimálisan 25 év után felül kell vizsgálni.10 Az EJEB továbbá leszögezte: nem lehet elvárni egy fogvatartottól, hogy rehabilitációján dolgozzon, ha nem tudhatja, van-e esély a szabadulására. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltnek joga van tudni, hogy milyen feltételek esetén szabadulhat és milyen eljárás folyományaként. Amennyiben ilyen jogi mechanizmus nem létezik, úgy az nem összeegyeztethető az EJEE 3. cikkével.11 Az EJEB a fenti elveket a konkrét panaszokra vonatkoztatva az alábbi következtetésekre jutott: Nem tartotta meggyőzőnek a kormány azon érvét, hogy a 2003-as törvényből azért került ki a 25 év utáni felülvizsgálat lehetősége (amely egyébként is a végrehajtó hatalom jogosítványa volt), hogy a jogkérdés még inkább bírói hatáskörben maradjon. Az EJEB álláspontja szerint a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása nagyban különbözik a büntetés fenntarthatóságáról szóló döntéstől. Elismerve azt, hogy a reform célja a végrehajtó hatalom kivonása volt ebből az eljárásból, a helyesebb megoldás mégis az lett volna, ha a 25 év utáni felülvizsgálat bírósági hatáskörré válik a felülvizsgálat eltörlése helyett.12 Az EJEB rámutatott továbbá a kérelmezők jogi helyzetében rejlő bizonytalanságra is. A belügyminiszternek joga van szabadon bocsátásukról rendelkezni, és a belügyminiszter az angol jog szerint köteles az EJEE-vel összhangban eljárni. Amennyiben kimutatható lett volna, hogy megfelelő szintű bizonyosság létezik a hazai joggyakorlatban ebben a tekintetben, úgy nem lett volna állítható, hogy a kérelmezők büntetése ne lenne csökkenthető, és így az EJEE 3. cikke sem sérülne. Az EJEB azonban úgy találta, hogy a belügyminiszter nem tért el a korábbi rendkívül szigorú és megszorító jogértelmezésétől, így a tényleges életfogytiglanra ítéltek csak nagyon kivételesen szabadulhatnak, például akkor, ha halálosan betegek vagy mozgássérültek, továbbá egyéb feltételek is teljesülnek

(az ismételt elkövetés veszélye csekély, a további fogva tartás csökkentené a vérható élettartamukat és nincs lehetőség az elítélt büntetés-végrehajtási intézetben történő megfelelő ápolására, és a korai elengedés kézzelfogható előnnyel járna az elítélt és családja számára). Az EJEB ezeket a kritériumokat nagyon megszorítónak találta. Álláspontja szerint halálos betegek méltányossági alapon történő szabadon bocsátása nem is „szabadon bocsátás”, ha csak annyit jelent, hogy az elítélt életét otthon vagy egy hospice-ban fejezheti be a börtön falai helyett. Ez nem felel meg a szabadulás esélyének, ahogyan azt az EJEB korábbi gyakorlatában értelmezte.13 Az EJEB azt is megállapította, hogy a szabadulásról vagy a büntetés további fenntartásáról szóló döntés nem reagál arra a lehetőségre, hogy az elítéltet a büntetési célok hiánya miatt bocsássák szabadon, azaz a tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek számára csak részben tartalmaz felvilágosítást szabadulásuk esetleges lehetőségéről. Az angol jog egyértelműségének hiánya tehát az eljárást olyanná teszi, hogy az nem nyújt megfelelő lehetőséget egy tényleges életfogytiglani büntetését töltő számára bebizonyítani, hogy fogva tartása büntetéspolitikai célokkal már nem igazolható, ezért ellentétes az EJEE 3. cikkével. Az EJEB álláspontja szerint ezen az sem változtat, hogy a belügyminiszternek a szabadon bocsátást elutasító határozata bírósági felülvizsgálat tárgya lehet, ahol a jogbizonytalanságok kiküszöbölhetők lennének. Ez a lehetőség ugyanis nem orvosolja a bizonytalanságot a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésüket töltők szabadon bocsátásával kapcsolatban. Összefoglalva: az EJEB arra az álláspontra jutott, hogy a vonatkozó jogszabályok túl tág megfogalmazása, a rendkívül szigorú szabadulási feltételek, valamint az alapján, hogy értékelhető felülvizsgálati mechanizmus nem létezik, az angol jogban a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés nem tekinthető olyannak, amely csökkenthető, és így ellentétes az EJEE 3. cikkével.14 Az EJEB végezetül leszögezte: az egyezménysértés megállapítása nem jelenti azt, hogy a kérelmezőknek joguk keletkezne azonnali szabadon bocsátásra, hiszen azt nem állították, hogy ügyükben megszűnt volna a fogva tartás büntetőpolitikai célja. Az EJEB elutasította a kérelmezők nem vagyoni kárigényét, úgy találva, hogy az egyezménysértés megállapítása elégséges kompenzációt nyújt az elszenvedett sérelmekért.15

9 Ítélet, 112–115. pont. 10 A kereteket szétfeszítené annak vizsgálata, hogy a 25 éves szabály megfelelő-e, ezért azt a továbbiakban tényként kezeljük, elemzés nélkül. 11 Ítélet, 119–122. pont. 12 Ítélet, 123–124. pont. 13 Ítélet, 125–127. pont. 14 Ítélet, 128–130. pont. 15 Ítélet, 131. pont.


73


2014/1 JeMa

3.2 Párhuzamos és különvélemények Ziemele bírónő párhuzamos véleményében a nemzetközi jog általános szabályaiból és az EJEB funkciójából levezetve úgy vélte, nem vagyoni kártérítést is meg kellett volna ítélni, vagy azt mondani, hogy az nem indokolt, de az egyezménysértés megállapítása mint elégséges kompenzáció kifejezést pontatlannak tartotta. Power-Forde bíró párhuzamos véleményében hangsúlyozta: a határozat lényege, hogy mindenkinek – még a legszörnyűbb bűnöket elkövetőknek is – „joga van a reményhez”, ugyanis mindenki képes lehet változni, alapvető emberi mivoltát senki nem veszíti el. Mahoney bíró párhuzamos véleményében kifejtette, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés csökkenthetősége az elítélés pillanatától aktuális kérdés, hiszen az ettől a pillanattól sújtja az elítéltet. A bíró hangsúlyozta, hogy az angol jog „jelenleg” nem teszi csökkenthetővé a büntetést. Villiger bíró különvéleményében arra hívta fel a figyelmet, hogy a többségi határozat csak általánosságban beszélt a 3. cikk szerinti követelményekről, de nem vizsgálta a kérelmezők egyéni helyzetét, ami ellentétes az EJEE szubszidiárius jellegével. Villiger bíró álláspontja szerint a 3. cikkel kapcsolatos korábbi esetjog következetes alkalmazása arra az eredményre vezetett volna, hogy a kérelmezők egyéni körülményeit vizsgálva kellett volna eldönteni, hogy fogva tartásuk sérti-e az EJEE-t. Az első és második kérelmező tekintetében még túl rövid idő telt el a fogva tartás megkezdése óta ahhoz, hogy az EJEE 3. cikke sérülhessen.

zött, és végül sikerült olyan elvi tételeket rögzítenie, amelyek egyfelől biztosítják annak lehetőségét, hogy az állam büntetőpolitikai céljai – ideértve különösen a társadalom védelmét – megvalósulhassanak, másfelől érvényre lehet juttatni az emberi méltóság minimumát, vagyis azt, hogy senki ne legyen embertelen, kínzó vagy megalázó (börtön)büntetésnek kitéve. Álláspontunk szerint ez utóbbi megfontolás különösen lényeges, hiszen egy jogrendszer állapotáról – ideértve az emberi jogok helyzetét – nagyon sokat elárul az, hogy miként bánik a társadalom képzeletbeli hierarchiáján legalul elhelyezkedőkkel és milyen jogokat biztosít nekik. Életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésüket töltőknél pedig valószínűleg kevesebben vannak lejjebb ezen a hierarchián.

6. Az ítélet jelentősége

Az eset magyar szempontból rendkívül jelentős. Az EJEB előtt folyamatban van ugyanis egy tényleges életfogytiglani szabadságvesztést töltő kérelmező ügye.17 Ebben az ügyben a beadványt már megküldték véleményezésre a kormánynak, 18 az már reagált is az abban foglaltakra, valamint a kérelmező is megszerkesztette a viszontválaszát.19 A Vinter-ügy tehát nagy hatást fog gyakorolni a Magyar v. Hungary ügyre is, nagy valószínűséggel az abban foglalt jogelvek és elvi tételek alapján fog eldőlni. Az ügy jelentőségét tovább növeli, hogy a magyar jog nem pusztán tartalmazza a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés lehetőségét, hanem maga az Alaptörvény rögzíti e büntetési tétel meglétét a IV. cikk (2) bekezdésben, alkotmányos jogintézménnyé emelve azt. Egy esetleges strasbourgi 4. A rendelkező rész és a ratio decidendi elmarasztalás esetén pedig az is felvethető, hogy az Alaptörvényt is módosítani kellene. (A kérdésre még visszatérünk). A rendelkező rész lényegét tekintve három elemből áll: 1. kiA jogintézmény részletszabályait természetesen alsóbb mondja, hogy minden kérelmező tekintetében sérült az EJEE szintű jogszabályok, így elsősorban az új Btk. 41–43. §-a szabá3. cikke és 2. az egyezménysértés megállapítása önmagában lyozza. Jelen cikknek nem célja a büntető anyagi jogszabályok elegendő kártalanítás, ugyanakkor 3. megítélt 40.000 euró és a magyar büntető(jog)-politika elemzése,20 hanem elegenköltséget a felmerült ügyvédi munkadíj fedezésére. dő annak rögzítése: a magyar jog bizonyos kiemelt bűncselekA döntés mögötti elvek a következők: a) az EJEE 3. cikke mények esetén – de a közhiedelemmel ellentétben nem puszalapján a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek tán az emberölés súlyosabb eseteiben21 – lehetővé teszi azt, csökkenthetőnek kell lennie b) olyan formában, hogy létezzen hogy az elítélt feltételes szabadságra bocsátásását a büntetőa hazai jogban egy eljárás, amelynek során eldönthető, hogy szolgál-e a további fogva tartás további büntetőpolitikai célokat, c) az érintettnek nem kell meghatározatlan ideig várnia a 16 Kafkaris v. Greece, no. 21906/04, 12 February 2008. felülvizsgálatra, ez ugyanis ellentétes a jogbiztonsággal, d) az 17 Magyar v. Hungary, no. 73593/10. elítéltnek büntetése megkezdésekor tudnia kell, hogy milyen 18 Sajnálatosan a véleményezésre megküldés – az ún. kommunikáció – már feltételek teljesülése esetén szabadulhat. nem szerepel az EJEB honlapján, ott ugyanis csak az elmúlt egy évben kommunikált ügyek találhatók meg. 19 Ebben az ügyben jelen cikk szerzője látja el a kérelmező jogi képviseletét a

5. Az érvelés kritikája

Helsinki Bizottsággal szoros együttműködésben. 20 Ehhez részletesen, nemzetközi összehasonlítással lásd – még az 1978. évi

Az ügyben álláspontunk szerint az EJEB Nagykamarája szakmailag alátámasztott általános elveket mondott ki, illetve megerősítette a Kafkaris-ítéletben16 kidolgozott esetjogát. Az EJEB megfelelően egyensúlyozott ebben a nagyon kényes kérdésben a különböző érdekek és alkotmányjogi megfontolások kö-

74

régi Btk.-n alapuló joghelyzet alapján – Nagy Ferenc: „Az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetésről” in UŐ: Tanulmányok a Btk. általános része kodifikációjához (Budapest: HVG-ORAC 2005) 175–216. 21 Pl. emberrablás, emberkereskedelem súlyosabban minősülő esetei, terrorcselekmény.



jogi felelősségről döntő bíróság kizárja. 22 Jelenleg körülbelül harminc elítélt tölt (amennyiben ez a szó egyáltalán alkalmazható rájuk, hiszen kitölteni nem tudják a büntetésüket) ilyen típusú büntetést. A továbbiakban kísérletet teszünk fölvázolni, hogy a Vinter-ügyben kidolgozott tézisek a magyar jogra alkalmazva milyen lehetséges következtetésekre vezethetnek. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés az EJEB álláspontja szerint nem sérti az EJEE 3. cikkében foglalt kínzás és embertelen bánásmód tilalmát. Ennél a kiindulópontnál ugyanakkor egy finomnak tűnő, de nagyon fontos distinkciót kell tenni: az EJEB csak azt nem tekinti – „önmagában” – egyezménysértőnek, ha valaki végezetül ténylegesen élete végéig börtönben marad. A Vinter-ügyben kimondottak alapján viszont egyértelmű: az olyan tényleges életfogytiglani szabadságvesztés, melynek során az elítélés pillanatától nincsen arra lehetőség, hogy a fogva tartásban töltött idő „csökkenthető” legyen, sérti a kínzás és az embertelen bánásmód tilalmát. Csökkenthetőség alatt ebben az esetben pedig azt kell érteni, hogy létezik olyan jogi mechanizmus, amely kiszámíthatóan és az érintett számára előreláthatóan meghatározza, hogy mely feltételek teljesülése esetén szabadulhat. Vizsgáljuk meg, hogy a magyar jog tartalmaz-e ilyen jogi mechanizmust! A választási lehetőségek tárháza nem túl nagy. Mivel a feltételes szabadulás lehetősége ebben az esetben kizárt, így a strasbourgi kritériumoknak legegyértelműbben megfelelő eljárásrend, a bírói felülvizsgálat lehetősége ki van zárva. Kérdés, hogy maradt-e olyan lehetőség az érintettek előtt, mely de iure és de facto előrelátható és kiszámítható módon csökkentheti a büntetésüket. Az egyetlen mód, ahogyan egy elítélt szabadulhat tényleges életfogytiglani szabadságvesztéséből (a perújítás esetét nem számítva),23 az a köztársasági elnöki kegyelem. A köztársasági elnök kegyelmi jogköre kétségtelenül „jogi mechanizmus”, jogalapját az Alaptörvény 9. cikk (4) bekezdés g) pontja teremti meg. Az Alaptörvény ugyanezen cikkének (5) bekezdése értelmében a köztársasági elnök kegyelmezési jogköre miniszteri ellenjegyzéshez kötött, azaz érvényességéhez elengedhetetlen kellék. Magyarországon tehát nem is a köztársasági elnöki kegyelem intézménye létezik, hanem „elnöki-miniszteri” – sőt igazából csak miniszteri, hiszen a végső szót a miniszter mondja ki, a köztársasági elnök valójában csak javaslattevő. A kegyelmi eljárás menete a következő: A kegyelmi kérvényt az ügyben eljáró elsőfokú bírósághoz kell benyújtani, amely gondoskodik a törvényben előírt releváns adatok begyűjtéséről, és a kérelmet az igazságügyért felelős miniszterhez – javaslattétel nélkül – felterjeszti. Javaslattételi joga ugyanis a miniszternek van a köztársasági elnök felé. Kétségtelen, hogy a miniszternek a kérelmet akkor is fel kell terjesztenie a köztársasági elnökhöz, ha azzal nem ért egyet, ám az ellenjegyzés során a köztársasági elnök döntése sem köti. A köztársasági elnök kegyelmi határozatának érvényessége ugyanis miniszteri ellenjegyzéshez kötött, annak hiányában az elítéltre kedvező döntés sem léphet hatályba. A köztársasági elnök tehát egyedül nem tud megkegyelmezni senkinek.

Nagyon fontos tényező, hogy sem a köztársasági elnök, sem a miniszter nem köteles indokolni a kegyelmi javaslatot/határozatot (illetőleg annak ellenjegyzését vagy az ellenjegyzés megtagadását). Így motívumaik titokban maradnak. Ugyanakkor nem téveszthető szem elől, hogy mind a köztársasági elnök, mind a miniszter politikus, így döntéseik elsősorban politikailag motiváltak. Természetesen a Köztársasági Elnöki Hivatal és munkatársai szakmai szempontokat is mérlegelnek – de amennyiben ezt nem teszik, azt a köztársasági elnökön számon kérni nem lehet. A köztársasági elnöknek nem kötelező a Vinter-ügyben meghatározott büntetéspolitikai célok meglétét vizsgálni. Jogköre ugyanis diszkrecionális jogkör, csak saját lelkiismerete alapján hoz döntést. Büntetőjogi-szakmai szemmel „helyes” döntést elvárni az elnöktől nem lehet, ő ugyanis nem büntetőbíró. Hasonló a helyzet a miniszterrel: a kegyelmi ügyekben számára sem kötelesség bármiféle büntetőjogi szempont elemzése – csak lehetőség. A miniszter tetszés szerinti indokkal elutasíthatja a köztársasági elnök kegyelmi kérvénynek helyt adó határozata ellenjegyzését, vállalva akár a politikai vihar kockázatát, mint az történt például Kunos Péter kegyelmi kérvényének esetében. 24 Összefoglalva: a magyar kegyelmezési gyakorlat két politikus diszkrecionális döntésétől függ, melynek indokai az érintettek – és a jövőbeli potenciális érintettek – számára nem megismerhetők. A teljesség jegyében azonban érdemes megvizsgálni a számok tükrében is a kegyelmi jogkörben hozott határozatokat. A 2002 óta hozott kegyelmi kérelmek tárgyában hozott döntések alakulását lásd a táblázatban (a következő oldalon). 25 A statisztika az összes kegyelmi ügyet tartalmazza – arról nincs önálló adatunk, hogy súlyos bűncselekmények elkövetői közül hányan kaptak kegyelmet. Tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt terhelt eddig kegyelmet nem kapott. A számokból kiolvasható egyfajta trend: a sikeres kegyelmi kérvények száma csökkenést mutat, ugyanakkor a siker aránya radikálisan nem változott az elmúlt bő egy évtized során, 2-3 százalék körül mozog. Azt tehát nem lehet mondani, hogy teljesen reménytelen a kegyelmi kérvények benyújtóinak helyzete, arról ugyanakkor nincsen információnk, hogy mi volt a sikeres kegyelmi kérvények „titka”, milyen szakmai-(jog)politikai megfontolások húzódtak meg a döntések mögött.

22 Lásd a Btk. 44. §. 23 A perújítás kérdésével a továbbiakban nem foglalkozunk, ugyanis egy sikeres perújítás esetén a terheltről kiderül, hogy nem is követte el a terhére rótt bűncselekményt vagy lényegesebben enyhébben minősülőt követett el. Mindenképpen megszűnik azonban a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetése. 24 Kunos Péter volt bankvezér kegyelmi kérvényének Göncz Árpád köztársasági elnök helyt adott, de Dávid Ibolya igazságügy-miniszter megtagadta az ellenjegyzést, nem kis politikai vihart kavarva. 25 A statisztika a Magyar Helsinki Bizottságnak a Magyar-ügyben harmadik beavatkozó félként benyújtott anyagából származik, amelynek felhasználásához a bizottság hozzájárult, amit ezúton is köszönünk.


75


2014/1 JeMa

Kegyelmi döntések, 2002. január 1. – 2013. december 31. Év

Helyt adó döntés 24 36 41 23 23 23 27 17 5 16 8 5

2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013

Elutasítás 1126 1187 1225 1316 1146 1355 772 894 866 935 548 221

Összes döntés 1150 1223 1266 1339 1169 1378 799 911 871 951 556 226

Sikeres kérelmek aránya 2,09% 2,94% 3,24% 1,72% 1,97% 1,67% 3,38% 1,87% 0,57% 1,68% 1.44% 2,21%

A fentiek alapján azt kell megítélnünk, hogy a strasbourgi szűrőn a fenti mechanizmus átmenne-e. Álláspontunk szerint nem. A köztársasági elnöki kegyelmek száma rendkívül alacsony – még ha igaz is, hogy nem eleve reménytelen a kegyelmi kérvények sorsa, azért bizakodni a sikerben nem nagyon lehet. Megismétlendő: tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt még nem kapott kegyelmet. Önmagában ez a tény csak azért nem teszi már eleve alkalmatlanná a köztársasági elnöki kegyelmet a strasbourgi tesztnek való megfelelésre, mert még relatíve kevés idő telt el a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése óta, és nem lehet teljesen kizárni, hogy ez a gyakorlat a későbbiekben változni fog. Mivel a kegyelmi ügyekben való döntés diszkrecionális jogkör, amelyben szubjektív szempontok is helyet kaphatnak, az is valószínűsíthető, hogy tényleges életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítélt nem vagy csak nagyon kivételesen, például végső stádiumos halálos betegként kaphat kegyelmet. A fő indok, ami miatt az elnöki kegyelem nem elégíti ki a strasbourgi sztenderdeket, az maga a diszkrecionalitás és az indokolási kötelezettség ebből fakadó hiánya. Az érintettek egyszerűen nem fogják tudni, „mit kell tenni” ahhoz, hogy kegyelemben részesülhessenek. Így a szabadulás reménye illuzórikus, abban bízni racionálisan nem lehet, az élet végéig tartó szabadságvesztés súlya az első másodperctől nyomja az elítélt vállát. A strasbourgi elmarasztalás tehát valószínűsíthető, az EJEB ki fogja azt mondani, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés sérti az EJEE-t. Milyen következtetések adódnak ebből, s különösen: kell-e módosítani az Alaptörvényt? Álláspontunk szerint – bár az ügynek valószínűsíthetően nagy lesz a sajtóvisszhangja – alapvetően nem kell átalakítani a magyar jogrendszer vonatkozó részeit, az Alaptörvény módosítása is elkerülhető. Mi következik ugyanis – általános jelleggel – a Vinter-ügyből (és az azt nagy valószínűséggel az elvi tételek tekintetében követő magyar határozatból)? Mindösszesen annyi, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetést töltők büntetését először minimálisan 25 év után és később is rendszeresen felül kell vizsgálni abból a szempontból, hogy a bün-

76

tetés folytatása büntetéspolitikai szempontból indokolt-e. Másképpen fogalmazva: csak a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélküli tényleges életfogytiglani szabadságvesztés jogintézménye egyezménysértő, a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségét tartalmazó nem. A fenti következtetést támasztja alá egy talán kevésbé ismert magyar eset, a Törköly-ügyben született elfogadhatósági határozat.26 A most döntésre váró kérelem ugyanis nem az első ügy, amelyben az EJEB a magyar életfogytig tartó szabadságvesztésről állást foglal. A Törköly-ügyben – amely formailag ugyan elfogadhatósági határozat, de az elfogadhatóság elutasításának oka „nyilvánvaló megalapozatlanság” volt, ami egyenértékű az érdemi elutasítással – az EJEB úgy találta, hogy a negyven év utáni feltételes szabadlábra helyezés kiegészítve a köztársasági kegyelemmel elégséges annak megállapításához, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés de iure és de facto csökkenthető. Erre a határozatra is tekintettel a magyar jogalkotónak mindösszesen a Btk.-t kell úgy módosítania, hogy meghatározott idő után lehetővé tegye a feltételes szabadlábra helyezést. Érdekes kérdés, hogy mennyi az a minimum idő, amelynek el kell telnie a feltételes szabadlábra helyezés első megfontolásáig. A Törköly-ügyből – amely a Vinter-ügyben hozott nagykamarai ítélet előtt született – az a következtetés látszik levonhatónak, hogy ez akár negyven év is lehet. Véleményünk szerint ez túlságosan hosszú idő; a jogkérdést véglegesen eldöntő nagykamarai ítélet fényében ez az időtartam nem lehet több 25 évnél. Végezetül: kell-e módosítani majd az Alaptörvényt? Álláspontunk szerint nem. Az Alaptörvény ugyanis csak annyit rögzít, hogy „[t]ényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki”. Ennek a szabálynak adható olyan értelmezés, amely a fentiekben elemzett strasbourgi sztenderdeknek megfelel, azaz de iure és de facto csökkenthető (feltételes szabadulást lehetővé tevő) tényleges életfogytiglani szabadságvesztésként kell értelmezni.27 Az Alaptörvény e szabályának nyelvtani értelmezése ezt az interpretációt minden további nélkül lehetővé teszi.28 Nagyon üdvös volna, ha ebben a kérdésben a végső és pozitív szót az Alkotmánybíróság mondaná ki.29

26 Törköly v. Hungary, Admissibility decision of 4 May 2011, no. 4413/06. 27 Lényegében azonos következtetésre jut Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei (Budapest: HVG-ORAC 2011) 207–208. 28 Más kérdés, hogy a „szándékos, erőszakos bűncselekmény” szófordulat túlságosan pontatlan, hiszen adott esetben akár a garázdaság is beleférhet ebbe a definícióba. Feltéve, de nem megengedve, hogy alaptörvényi szinten kell szabályozni a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, a jelenleginél sokkal pontosabb megfogalmazás szükséges. 29 A testület hosszú évek óta nem hozott a tárgyban határozatot, dacára annak, hogy ilyen tárgyú indítványok már kerültek hozzá – a Magyar Helsinki Bizottság pl. 2009. március 5-én fordult ez ügyben az AB-hoz. (A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a Helsinki Bizottság az Abtv. változása miatt ún. személyes érintettség hiányában a beadványát kénytelen volt vis�szavonni. Arról nincs tudomásunk, hogy van-e hasonló tárgyú panasz az AB előtt.)



Zárszóként még egy gondolat. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés valójában nem jogi kérdés. Sokkal inkább filozófiai vagy társadalomelméleti. Amikor erről gondolkodunk, arra kell válaszolni valójában, hogy miképpen bánjon egy társadalom a képzeletbeli társadalmi hierarchia legalján lévőkkel. Akiket tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélnek, többségükben30 nagyon súlyos bűncselekményeket követtek el. Tettükért felelniük kell és felelnek is, évtizedekig tartó szabadságvesztéssel, kerékbe tört élettel. Ugyanakkor nem jár annyi mindenkinek, hogy 25 évente egy másik ember (vagy emberek), azaz egy bíró és szükség esetén szakértők megvizsgálják azt, hogy indokolt-e további fogva tartása? Vajon nem ez az emberi méltóság egyfajta minimuma? A praktikum oldaláról is megközelítve: ha egy bíróra – helyesen – rá merjük bízni azt a nagyon súlyos döntést, hogy egy másik embert akár teljes életére megfosszon talán a legnagyobb emberi

értéktől, a szabadságtól, indokolt-e annak kizárása, hogy bizonyos idő eltelte után egy másik bíró ezt a döntést felülvizsgálja? Nem abból a szempontból, hogy az eredeti döntés helyes volt-e, hanem abból a szemszögből, hogy érvényesek-e még az eredeti döntés alapját képező megfontolások. Ezekre az elméleti kérdésekre hamarosan – a strasbourgi ítélet megszületése után – sokunknak, de a jogalkotónak mindenképpen gyakorlati választ kell adnia. Karsai Dániel ügyvéd • Karsai Dániel Ügyvédi Iroda • [email protected]

30 Nem mindannyian; a „három csapás” elv miatt relatíve kisebb súlyú bűncselekményeket is lehet – és sújtanak is – tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel.


77

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozata a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről*

Recommend Documents