Globalizáció és migráció az emberi jogok szemszögéből

Globalizáció és migráció az emberi jogok szemszögéből Szabó Gábor

Absztrakt A tanulmány négy kérdéskör bemutatására törekszik. Az első, a globális népességmozgások általános trendjeinek vizsgálata, elsősorban az előidéző okok feltárása révén. A második, a globális gazdasági modellváltásnak a globális munkaerő-eloszlásra gyakorolt hatásait járja körül. A harmadik a nemzetközi emberi jogi rendszer értékeinek a menekültjog és bevándorláspolitikával kapcsolatos tipikus összeütközéseiről, egyes fogalmak dogmatikai tisztázatlanságáról szól. A negyedik az állampolgárság és a migráció kölcsönhatásairól, valamint a multikulturalizmusról zajló diskurzusba vezeti be az olvasót. Abstract The chapter aims to demonstrate four key issues. First, it analyzes the main general trends of the global flows of people, focusing mainly on the root causes. The second issue is revolving around the effects of global economic model-changes on the global division of labor. The third one is about the contradictions between the idea of international (global) human rights and the migration and refugee law on regional and state level, moreover about some conceptual uncertainties. Dealing with the fourth issue, the chapter tries to give an introduction to the interference between migration and citizenship, and to the multiculturalism debate.

Kulcsszavak: globalizáció, határokon átnyúló áramlások, emberi jogok, poszt-fordista modell, egyenlőtlenség, üldöztetés, gazdasági állampolgárság, multikulturalizmus Keywords: globalization, transborder flows, human rights, post-Fordist model, inequalities, persecution, economic citizenship, multiculturalism

66 | szabó gábor

Emberek tömegeinek vándorlása hosszú történelmi múltra tekint vissza a világ minden régiójában, de az utóbbi hatvan, hetven év jelentős mértékben felerősítette a különbségeket a fogadó és kibocsátó országok között, elsősorban az Afrikából, LatinAmerikából és Ázsiából a fejlett ipari országokba történő munkaerő-áramlás tekintetében. A „Globális Délről” történő migrációs mozgások egyre változatosabbak, egyre szerteágazóbbak a lakóhely elhagyásának motívumai és a gazdasági indíttatású vándorlás mellett megjelennek egyéb tényezők is. Észak- és Északkelet-Afrika középosztálya például egyik kiváltó okként az iszlám fundamentalizmus felerősödésétől való félelme miatt menekül, míg a Szahara dél felé történő terjeszkedése és egyéb környezeti válságok, katasztrófák az ott élők százezreit teszik „környezeti menekültekké”. A kelet-európaiak és az egykori Szovjetunió lakói számára a nyolcvanas évek végétől megnyíló határok újabb tömegeket késztettek kivándorlásra elsősorban Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Izrael, Ausztrália és más térségek irányába. A globális hatalmi és termelési viszonyok alapvetően kihatnak a „keletről” és „délről” kiinduló migránsok közötti versengésre. A migráció terén tapasztalható strukturális változások sokkal inkább az egyéntől független hatalmi-gazdasági tényezők következményei, semmint az egyéni választásé. A munkaerő mobilitása, azaz területi megkötöttségének fellazulása a globális gazdaság és politika meghatározó tényezőjévé vált. A humán tőke határokon átnyúló áramlásai a hatalom és termelés hierarchikus rendszeréhez kapcsolódnak. Az egyre erősödő specializáció és területi szóródás a humán tőke újraelosztásának egyenes következményei. A munkaerő és a hatalom globális eloszlásában elfoglalt területi pozíció és az ehhez kötődő specializáció határozzák meg azt, hogy melyik ország lesz migrációs célpont és melyik kibocsátó. A technológiai forradalom élmezőnyébe tartozó centrumtérségek mágnesként vonzzák a mobil és képzett munkaerőt a világ minden tájáról. Mindez alapvetően határozza meg az egyenlőtlenség a társadalmi és globális igazságosság kérdéseit.1 A termelés globális mértékű újraszerveződése és a migrációs mozgások közötti kapcsolat döntő jelentőségű. A munkaerő globális (újra-)elosztása Az európai tőke a 16. század elejét követő bő háromszáz évben özönlött az Újvilágba. Európa fejlett részeiről emberek milliói vándoroltak ki Amerikába, Afrika egyes részeire és Ázsiába. Ezzel egyidejűleg bűnözők, kalandorok, tanoncok, rabszolgák is növelték a népességmozgást. A nagy volumenű bevándorlás felmorzsolta a bennszülött közösségeket, új, multietnikus és multikulturális közösségekkel váltva fel azokat, ugyanakkor megnyitotta a kapukat a nemzetközi munkamegosztás új formái előtt. vö. Mittelman, 2000: 59.

1

globalizáció és migráció az emberi jogok szemszögéből | 67

Az ipari forradalom következtében nőttek a tengeren túli európai tőkekihelyezések, a kereslet és kínálat megváltozott, beleértve a munkaerő iránti keresletet és kínálatot is. 1815 és 1914 között 60 millió európai távozott az amerikai kontinensre, Kelet- és Dél-Afrikába, illetve Ausztráliába. Ugyanekkor mintegy 10 millió orosz költözött Szibériába és Közép-Ázsiába, 1 millió dél-európai vándorolt Észak-Afrikába, 12 millió kínai emigrált Délkelet-Ázsiába, kb. 1 millió indiai vándorolt ki Kelet- és Dél-Afrikába. 1936–1945 között a népirtó rezsimek és a háború üldözöttjei tömegesen menekültek Európán belül (legnagyobb arányban az Egyesült Királyságba) és Európán kívülre, leginkább az Egyesült Államokba és Kanadába. Az ezt követő évtizedek minden korábbinál nagyobb mértékben gyorsították fel a „népvándorlást”, csak az 1989 és 1992 közötti három évben 50 millióról 100 millióra nőtt a migránsok száma, ami az akkori világnépesség mintegy 2 százalékát tette ki. 2008-as adatok szerint a migránsok száma már több mint 200 millió szerte a világban, ami a világnépesség növekedéséhez képest relatív csökkenést (kb. 1,5 százalék) jelent, így 2008-ban minden hatvanötödik ember tartozott ebbe a kategóriába (IOM, 2008). Kevéssé ismert, hogy a migránsok világméretű eloszlása mennyire egyenetlen. A legtöbben, úgy 35–40 millióan a szubszaharai afrikai térségben élnek, ezt követi Ázsia és a Közép-Kelet hozzávetőleg 15 millió fővel. Szembeötlő, hogy a legtöbb migráns nem távozik saját származásának földrajzi régiójából, becslések szerint 25 millió fő tekinthető belső migránsnak (Internally Displaced Person – IDP) és a mintegy 20 millió hivatalosan regisztrált menedékkérő több mint fele nem a földrajzi régióján (kontinensén) kívül folyamodik menekült státusért. A régiókon belüli migráció üteme messze felülmúlja a régiók közötti migráció volumenét. Mindennek még a megbecsülését is igen nehézzé teszi az illegális határátlépések és tartózkodások statisztikákban pontosan nem szereplő aránya. A régiók közötti migráció jellegzetes iránya a délről észak felé tartó vándorlás, bár jelentősnek tekinthető a dél-dél, és az észak-észak közötti áramlás is. Politikai és gazdasági kényszerek egymást erősítve játszanak szerepet a déli országokból való kivándorlásban. Salvadorból például politikai és gazdasági okok miatt menekülnek tízezrek Mexikóba, mely ráadásul a minden tekintetben még vonzóbb Egyesült Államokkal határos. Hasonló példák sokaságát említhetnénk, akár a törökországi kurdok Németországba áramlását, akár az irakiak letelepedését Norvégiában az 1980-as, 1990-es években. Számos ország tipikusan tranzit és nem végállomás a migráció szempontjából; Magyarország, Szerbia, Görögország, Bulgária, de gyakran még Olaszország is említhető példaként. Termelés és identitás Mindezek a folyamatok részben magyarázhatóak a globalizáció munkaerőpiacra gyakorolt hatásaival, a globális kommunikáció terjedésével, az erőforrások és a javak globális áramlásának elképesztő kiszélesedésével, melyek természetes velejá-

68 | szabó gábor

rójának tűnik a munkaerő, és általában az emberek határokon átlépő áramlásának az erősödése. A gazdasági globalizáció következtében egy konkrét termék létrehozása, pl. egy személyautó előállítása a világ számos országában (több kontinensen) folyó részfeladatok összegeként történhet, nem meglepő tehát, ha nem kizárólag a tőke mobil, hanem a munkaerő is. A tőke és a munkaerő mobilitásának arányai ugyanakkor aszimmetrikusak.2 Napjainkban a tőke, a beruházások sokkal nagyobb arányban részei a határokon átlépő áramlásoknak, mint a munkaerő. A tőke mellett a javak és szolgáltatások határokon átlépő áramlása is sokkal akadálymentesebb, mint a munkaerőé. Ebben a tekintetben várhatóan még a globális gazdaság gyors, és folyamatos terjeszkedése sem hoz jelentős változást. Az Európai Unió négy alapszabadsága között ugyan szerepel a személyek (munkaerő) szabad áramlása, de napjainkban éppen a folyamat megtorpanását, az adminisztratív akadályok sokasodását tapasztalhatjuk. Az EU-nál szerényebb volumenű regionális megállapodás, a NAFTA (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás), kifejezetten korlátozza a személyek szabad áramlását annak ellenére, hogy az USA és Kanada között ez de facto létezik, Mexikó és az Egyesült Államok között pedig az illegális bevándorlás tömeges méretű. Ráadásul az 1994-ben életbe lépett NAFTA megállapodásnak Mexikó esetében a munkanélküliséget növelő hatása volt. Az amerikai olcsó gabona Mexikóba történő szabad beáramlása ugyanis mexikói földművelők tömegeit tette tönkre, melynek hatására sokan nem láttak más megoldást, mint az USA-ba történő betelepülést, bármi áron. Egyértelmű, hogy az egy főre jutó GDP arányát tekintve a globalizáció legnagyobb veszteseinek Afrika és Nyugat-Ázsia tekinthető. 3 Ezekben a régiókban a közvetlen külföldi befektetések (FDI) gyakran hoztak létre olyan állapotokat, melyek az érintett közösség elvándorlását idézték elő. Az olajkitermelés által tönkretett természeti környezet Nigériában, az exportra szánt sügér betelepítésével és elszaporodásával járó ökológiai katasztrófa a Viktória-tóban az erőforrásokkal való felelőtlen gazdálkodás iskolapéldái, és tömegek migrációját kiváltó tényezők. Korunk sajátos paradoxona, hogy míg a helyi közösségeket súlyosan érintő befektetések akadálymentesen megvalósulhattak, addig az általuk (is) okozott kivándorlási hullám egyre erősödő jogi és igazgatási akadályokba ütközik. Figyelemre méltó a termelés és a munkaerő-vándorlás átalakulása a globalizáció korában. Korábban a nagyipari központok vonzották a kevésbé iparosodott térségek munkavállalóit, de az 1960-as évek végétől a tömegtermelés piacán bekövetkező telítődés következtében két jellegzetes stratégia vált jellemzővé: 1. A fejlődő országokban kínálkozó előnyösebb feltételek miatt a tömegtermelés jelentős részét oda telepítették a kapitalista centrumországokból (worldwide sourcing). vö. Sassen, 2000: 83-86. 1980-ban az afrikai átlag egy főre jutó GDP 1980-ban 786 USD, 2000-ben 726 USD, míg ugyanez Nyugat-Ázsiában 6718 USD (1980), 3777 USD (2000). Vö. Farkas, 2002: 72.

2 3


2. A klasszikus nagyüzemeket szétdarabolták, és csak a legnyereségesebb ágazatokat tartották fenn (downsizing).

Az ún. poszt-fordista (a globalizációt meghatározó) modellben azonban (1970-es évek vége) a termelés rugalmassága és a piaci igényekre való gyors reagálás váltak a siker zálogává, ami egyebek között azzal a következménnyel járt, hogy a tőke hálózatszerűen terül szét kontinensek között, és csupán a jobban képzett, kreatív, ebből következően kisebb számú munkaerőre tart igényt. A tőke tehát hálózatszerűen jelenik meg a perifériákon, de az ott rendelkezésre álló nagy tömegű munkaerőnek csak egy igen kis részének kínál munkalehetőséget. Az Immanuel Wallerstein által kidolgozott centrum-félperiféria-periféria modell fontos értelmezési keretet adhat a globalizáció és a migráció összefüggéseinek vizsgálatához. Wallerstein szerint az egyenlőtlen globális erőforrás-áramlás viszonyrendszerében elfoglalt pozíció határozza meg egy ország státusát a centrumperiféria tengelyen. 4 A poszt-fordista gazdaságba való átmenet azzal járt, hogy a munkaintenzív termelés először energia- és tőkeintenzív, majd technológia-intenzív termeléssé alakult át a tőkés centrum országokban. Ezzel egyidejűleg a félperifériára és a perifériára települt át a munka-intenzív, energia-intenzív és erősen szennyező termelési formák zöme. Ez az átalakulás jelentősen módosítja a munkaerőpiac igényeit mind a centrum, mind a periféria országaiban. Az első és legszembetűnőbb jelenség, hogy a tőke a nehezen szabályozható globális piacon a legmobilabb tényezővé válik, a munkaerő érdekvédelmi egységei, a szakszervezetek alig képesek nemzetközi szinten újraszerveződni, így befolyásuk érezhetően csökken. A szakszervezetek az államokon belül szerveződnek (gyakran azokban is politikai függésben), így a munkavállalók más, kevésbé egységes identitásokhoz (nem, etnikum, rassz, vallás) kötődnek inkább. A hagyományos centrum-periféria modell jelentősen átalakul napjainkban, mivel a centrum-gazdaságokban is kialakulnak alacsony bérezésű, széttördelt foglalkoztatási szektorok, amit értelmezhetünk a centrum periferizációjaként is. Ahogy a „világfaluban” közvetlenül egymás mellé kerül a legfejlettebb, posztmodern életformájú közösség a más kultúrájú, rossz szociális helyzetű tradicionális életformájú közösségekkel, ugyanígy a termelésben is földrajzi közelségben (egy nagyváros különböző zónáiban) lehet jelen a poszt-fordista és a fordista termelés. A migráns munkaerő rosszabbul képzett tömegei az utóbbiban dolgoznak igen nagy számban. Az általuk nagy tömegben biztosított olcsó munkaerő pedig sokak szerint a fogadó ország jómódú polgárai számára biztosít előnyöket, míg a szociális-ellátó rendszer vö. Wallerstein, 2010: 36.

4

70 | szabó gábor

általuk történő terhelése a szegényeket érinti legsúlyosabban, tehát egyenlőtlenséget növelő hatása van.5 A globális tőke legnagyobb mértékben a tőkegazdag térségekbe áramlik, a munkaerő pedig igyekszik a tőke áramlását követni. Vitatható mindezek alapján a Világbank (World Bank) által képviselt álláspont, mely szerint a migráns munkaerő növekedése általánosan csökkenti a jövedelmi egyenlőtlenségeket, mivel enyhíti a túlnépesedés nyomását, a munkanélküliséget a kibocsátó országokban, és a hazautalások javítják az otthoniak anyagi helyzetét. Ráadásul új eszmék, életformák, technológiai tudás, munkakultúra is megjelenhetnek a külföldön dolgozók jóvoltából, különösen, ha egyszer visszatérnek (World Bank, 1990: 93–94). Összességében a migráció előnyei igen egyenlőtlenül oszlanak meg, azoknak az országoknak a potenciálját javítják tovább, melyek amúgy is szerencsésnek tekinthetők. Ha a fogadó országban magasak az átlagos jövedelmek, és az bővelkedik jól képzett munkaerőben, akkor a jól képzettek bevándorlásával tovább nőnek a nemzetközi egyenlőtlenségek. A humántőke külföldről való utánpótlásával a fogadó országok spórolni tudnak a munkaerejük reprodukciójának költségein. A külföldről történő hazautalások nem helyettesítik a fejlődést, különösen, ha azokat nem közvetlenül produktív célokra használják fel, hanem „elfogyasztják”. Különböző régiókban végzett kutatások szerint a hazautalásokat elsősorban lakáscélra, földvásárlásra, hiteltörlesztésre, illetve fogyasztási javakra költötték, melyek áttételesen jelenhetnek csak meg az adott ország gazdaságában. Mindemellett fontos kiemelni, hogy a vendégmunkások által hazautalt összegek meghaladják a nemzetközi segélyprogramokra fordított pénz mennyiségét is. A hazautalások összege már 2004-ben átlépte a 126 milliárd dollárt és a volumene azóta is növekszik. Arról ugyanakkor nincs adat, hogy a nem „látható” csatornákon keresztül mennyi pénz áramlik a kibocsátó országokba, becslések szerint ez akár a fenti összeg duplája lehet (WMR, 2005). A képet tovább árnyalja az ún. agyelszívás jelensége. A perifériákról, a fejletlenebb térségekből a jól képzettek (idegen nyelvet beszélő, piacképes tudású) tudnak legkönnyebben kivándorolni. Ahogy azonban hazánk esetében is látjuk, közülük sokan messze nem a képzettségük szerinti, hanem gyakran csupán fizikai kisegítő jellegű munkahelyet találnak a célországban. Ha mégis sikerül magas kvalifikációt igénylő munkát találni, akkor nem ritka az, hogy az ugyanabban a szférában dolgozó helyi munkavállalókat előzik meg szaktudásban és szorgalomban, ami feszültséget kelt. Amennyiben a fogadó ország migrációs politikájában egyértelműen a magasan képzettek befogadását preferálja, ezzel szinte automatikusan erősíti egyrészt az agyelszívást, másrészt az illegális migrációt. A közepesen képzett munkaerőt az ilyen A brit Új-Munkáspárt belső vitáiban mindez hűen leképeződik. Ed Miliband határozottan amellett érvel, hogy az alacsonyan képzett olcsó migráns munkaerő a brit társadalom alsó harmadának az egzisztenciális helyzetét veszélyezteti. Vö.: Guardian, 2014.

5


politika egy „súlycsoportba” helyezi a képzetlen munkaerővel, forrásokat von el az egyes etnikai csoportokra szabott speciális programoktól. Az „agyelszívás” mellett megjelelik az „agyvásárlás” is, melynek jellegzetes terepe az informatikai szektor. Olyan világcégek, mint az IBM, a Hewlett Packard Indiából szerződtetnek új szakembereket a szokottnál jóval alacsonyabb bérekért. Az alacsonyabb szintű szaktudást igénylő adatfeldolgozó munkát pedig áttelepítették Indiába, ahol kedvező infrastrukturális feltételek, és dolgozni vágyó tízezrek várták érkezésüket, mindez persze hátrányosan érintette a centrum országok drágán képzett informatikus munkavállalóit.6 Az agyvásárlás újabb migrációs hullámokat indított el a ’90-es években. Említést érdemel a családjuktól távol élő és dolgozó, zömében tradicionális, falusi közösségekből elvándorolt férfiak példája. Ők a célország nagyvárosaiban életükben először találkoznak olyan „szabados” viselkedési formákkal, mint a homoszexualitás, a nagyvárosi prostitúció, vagy a könnyen beszerezhető drogok széles választéka. A fiatal migráns férfiak körében emiatt megnövekszik a nemi úton terjedő fertőzések veszélye, magukkal viszik és terjesztik a vírust visszatérve eredeti otthonukba, ami lehet, hogy addig kevéssé, vagy egyáltalán nem volt fertőzött térség. Ehelyett a sajtócikkekben, politikai nyilatkozatokban leggyakrabban azzal foglalkoznak, hogy a migránsok „hozzák magukkal” az AIDS-et, ezzel kockázatot jelentenek a fogadó ország szempontjából (Mittelman, 2000: 63). Emberi jogi aspektusok Az államok és az az államok közötti rendszer átalakulása jelentősen befolyásolja nem csak a vándorlás irányait, hanem a letelepedés szabályozását is. Néhány multilaterális egyezmény született ugyan a migráció szabályozására, de bátran kijelenthetjük, hogy a hatékony nemzetközi jogi védelem hiánya a migránsok kizsákmányolását, és számos egyéb konfliktus kialakulását eredményezi. Az ENSZ Közgyűlése 1985-ben elfogadott egy jogi kötelező erővel nem bíró nyilatkozatot a nem állampolgárságuk szerinti államban élők jogairól.7 1990-ben született egy nemzetközi egyezmény a migráns munkavállalók és családtagjaik védelméről, melyhez csupán az államok kevesebb, mint egyharmada csatlakozott.8 A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) már 1949 óta aktív a munkavállalási-célú migráció méltányos szabályozása terén, de a szabályok érvényesülése csekély. A politikai, vallási, etnikai okokból hazájukban elszenvedett üldöztetés miatt otthonukat elhagyó személyek, azaz a menekültek vonatkozásában az 1951-es Genfi Egyezmények és az 1967-es Kiegészítő Jegyzőkönyv Vö. Martin–Schumann, 1998: 140. UN General Assembly Resolution 40/144. (Declaration on the human rights of individuals who are not nationals of the country in which they live), A/RES/40/144 , 13 december 1985. 8 International Convention on the Protection of the Rights of All Migrant Workers and Members of Their Families, U.N.T. S., vol. 2220, 3., hatályba lépett: 2003. július 1. 6 7

72 | szabó gábor

(amely a háború miatt menekülők védelmét is elismerte) számítanak mérvadó jogforrásnak. A menekültügyi egyezmények mintegy 145 állam által ratifikált kötelező normák, érvényesülésük mégis meglehetősen problematikus. Nyilvánvaló a migrációra vonatkozó szabályozás inkonzisztenciája, amihez a fogadó államok gyakran képmutató bevándorláspolitikája társul; ezek vezetői nem győzik hangsúlyozni, hogy a szabadpiac elszánt hívei (természetesen ebből következik, hogy a szabad munkaerőpiacé is), miközben szigorú és bürokratikus akadályokat támasztanak a határaikat érintő munkaerő-áramlással szemben. Ezzel is magyarázható, hogy a szegényebb és gazdag országok közötti migráció volumene ma nem éri el az 1880–1914 közötti, átlagosan évi egymillió fős rekordszintet, amikor Európából óriási tömegek vándoroltak ki a jobb lehetőségekkel kecsegtető USA-ba. Az Egyesült Államok, Ausztrália, Kanada, Nyugat- és Észak-Európa továbbra is tipikus célpontnak számít a szegényebb országok lakói számára, de a korlátozó intézkedések miatt sehol sem éri el az említett rekordszintet (The Commission on Global Governance, 1995: 206). Emberi jogi szempontból a migrációs nyomás egyik tipikusan negatív hozadéka, hogy a gyakorlatban a hatóságok gyakran meg sem próbálnak különbséget tenni a politikai menekültek, menedékkérők és gazdasági bevándorlók között. Ha erre mégis sor kerül, a bevándorlási szándékok motívumai elmosódnak, nem minden esetben egyértelműek az előbbi kategóriák. A gazdasági bevándorlók nagy tömegeitől való félelem következménye, hogy nem vizsgálják kellő alapossággal egyénenként a menedékkérők és menekültek motivációit, kiindulási országuk valós jogi-politikai helyzetét, a bebocsáttatás, letelepedés kritériumait a lehető legszűkebben értelmezik. Akik a „zöld határon” (ami olykor tenger lévén kék) érkeznek, gyakran meg vannak fosztva a menekültügyi konvenciók alapján nekik járó tisztességes eljárás lehetőségétől. Többnyire sem személyüket elfogadható módon azonosító dokumentumokkal, sem nyelvtudással, sem pénzzel nem rendelkeznek, egészségi állapotuk gyakran aggasztó. Jogvédelmet számukra szinte kizárólag elhivatott civil szervezetek (hazánkban más szervezetek mellett például a Magyar Helsinki Bizottság) biztosítanak. Az európai mediterrán térség hatóságaira például elképesztő terhet ró a délről érkező menekültáradattal való megbirkózás feladata. Sem infrastruktúrájuk, sem személyi állományuk, sem kiszolgáló hivatalaik nem alkalmasak a menekültügyi konvenciókban előírtak teljesítésére. A Földközi-tenger Európa legnagyobb temetőjévé vált az Afrikából Európába irányuló migráció tragikus szimbólumaként, az embercsempészek lélekvesztő bárkáin elsüllyedt, szomjan halt emberek tömegeinek nyomasztó emléke az újabb tragédiák megelőzése után kiált. Ami a szűkebb, jogi értelemben vett menedékkérők helyzetét illeti, a szabályozás ebben a vonatkozásban is kritizálható. Az érvényben lévő nemzetközi jogi szabályok szerint menekültjog annak adható, aki az állampolgárságát adó országon kívül tartózkodik, üldöztetésnek lenne kitéve hazájában faji hovatartozása, vallás, nemze-


tiség, bizonyos csoporthoz való tartozása, illetve politikai nézetei miatt, és mindezt bizonyítani tudja. A korábban elszenvedett üldöztetés ténye megalapozhatja a jövőbeni üldöztetés veszélyét, ami a menedékjog megadásának feltétele. Ugyanakkor, ha a kérelmező még nem szenvedett el ilyen típusú üldöztetést, nem zárható ki, hogy a félelme indokolt. A bizonyítás terhe a kérelmező oldalán nyugszik, az „üldöztetés valós veszélye”, mint kritérium ugyanakkor nem elég egyértelmű. Az üldöztetés fogalmának ugyanis nincs általánosan elfogadott definíciója. Egyáltalán nem tisztázott, hogy a börtönbüntetés, vagy a testi épség elleni fenyegetésen kívül más alapvető emberi jogsérelmek megalapozzák-e ezt a kategóriát. Különösen feltűnő, hogy a gazdasági, szociális és kulturális emberi jogoktól való megfosztás nem indokolja az üldöztetésre való hivatkozást. Így aztán nagyon könnyű mindazokat, akik például az éhínség, vízhiány, oktatásból való kirekesztés elől menekülnek, „gazdasági” menekülteknek tekinteni, megfosztva őket attól a lehetőségtől, hogy menedékjogért folyamodhassanak. Természetesen van igazság abban, hogy a gazdasági, szociális és kulturális emberi jogokat mindenkinek az állampolgársága szerinti országban kell biztosítani, ennek hiányát nem lehet a nemzetközi menekültjoggal orvosolni, és egy méltányosabb nemzetközi rendszer tehet ezért a legtöbbet. De mi legyen azokkal a kétségbe ejtő helyzetben lévőkkel addig, amíg ez nem valósul meg, ha valaha megvalósul egyáltalán? A hatályos nemzetközi menekültjog még további két vonatkozásban mutat feltűnő emberi jogi hiányosságot. 1. Az első az, hogy a nemi hovatartozás miatti üldöztetést nem rendelte egyértelműen a „bizonyos csoporthoz való tartozás”, mint üldöztetést kiváltó ok fogalma alá. A Kasinga-ügyben például az Egyesült Államok bevándorlási hivatala arra hivatkozva adta meg egy togoi nőnek a menedékjogot, hogy őt hazájában nemi szerveinek megcsonkítása (FGM) veszélye fenyegetné, ugyanakkor elutasította egy iráni nő menedékkérelmét, aki nem volt hajlandó burkát viselni, és az ellenszegülés súlyos várható következményeitől félt hazájában.9 2. A másik tisztázatlanság a környezeti menekültek vonatkozásában tűnik aggasztónak. A humanitárius jogvédelem képviselői évek óta ismétlik a kérdést; vajon mennyire „természetesek” a természeti katasztrófák? Például Nepálban gyakran fordul elő földcsuszamlás. Minden jel arra mutat, hogy ez egyrészt a klímaváltozás következménye, de legalább annyira felelős ezért az emberek által végzett erdőirtás. A földcsuszamlás áldozatai rendszerint helyben gazdálkodó földművesek, halászok, napszámosok, akik mindenüket elvesztették, pedig nem jószántukból építették szerény lakóhelyüket kockázatos területekre. További fogalmi zavart okoz az, hogy a mai napig nem tisztázott a természeti katasztrófák és a természeti eredetű konfliktusok közötti különbség. A kormányzati intézkedé vö. Carey–Gibney–Poe, 2010: 83.

9

74 | szabó gábor

sek növelhetik, vagy csökkenthetik a környezeti katasztrófák káros következményeit. A kubai kormány például egy alulról-felfelé szerveződő hurrikán-előrejelző, és az emberek vészhelyzetben történő kitelepítéséért felelős rendszert hozott létre, mindennek a teljes hiánya mondható el ugyanakkor Haitiről. Szudánban a kormányzat aktív részese a környezeti okokra is visszavezethető konfliktusnak, Kolumbia kormánya kevés hatékonysággal bár, de próbálta megóvni a környezeti konfliktusokban érintettek emberi jogait, máshol a kormányzat teljességgel cselekvésképtelen, mint például Szomáliában.10

A környezeti katasztrófák miatt otthonukat elvesztő emberek hasonló helyzetben vannak, mint a belső konfliktusok, például polgárháborúk elszenvedői. Hasonlóan elveszíthetik otthonukat, családtagjaikat, javaikat és rettenetes traumák sújthatják őket. Jellemző, hogy a természeti csapások az érintettek személyi azonosító dokumentumait is eltűntetik, így ezek híján sem utazni, sem egészségügyi ellátásban részt venni, sem jogi segítséget (pl. kártérítést) igényelni, sem legálisan más országba költözni nincs lehetőségük. Az otthonukat akár polgárháború, akár természeti csapás következtében elhagyni kényszerülő nők fokozottan ki vannak téve szexuális erőszaknak is. Hasonló a helyzet a gyermekek esetében, akár háborús konfliktus, akár természeti csapás az ok, az otthonukat elhagyni kényszerülő gyermekek gyakran lesznek prostituáltak, vagy gyerekkatonák. A menekülttáborokban a szűkös élelmiszeradagokhoz és az ivóvízhez az egészséges és erős férfiak könnyebben jutnak hozzá, mint a gyengébbek (gyermekek, nők, idősek). A természeti csapások elszenvedőit súlyos emberi jogi sérelmek érik; a segítséghez való hozzájutás egyenlőtlen esélyei (diszkrimináció), erőszakos kitelepítés, szexuális erőszak, a hivatalos iratok eltűnéséből adódó jogfosztottság, gyermekek katonai célú toborzása, a kárpótlás elmaradása, kényszerű lakhelykijelölés. Szembeötlő a hasonlóság a háborús üldöztetés következményeivel, a menedékjog mégsem ismeri el a természeti menekült státust. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa 47 tagja egyhangúan elfogadott ugyan egy határozatot a „klíma-menekültektől” 2008-ban, korábban az ENSZ kidolgozott 30 alapelvet a belső menekültekre (földönfutókra) 1998-ban, a dogmatikai bizonytalanságok éppúgy fennmaradtak, mint az egységes nemzetközi joggyakorlat hiánya. A helyzetet még aggasztóbbá teszi, hogy a legsúlyosabban éppen azok a térségek érintettek, melyeket egyaránt gyakran sújtanak természeti csapások és háborús konfliktusok, és egyúttal a világ legszegényebb országai. A világ tíz legszegényebb országa közül öt mindenképpen ebbe a körbe tartozik: Kongói Demokratikus Köztársaság, Etiópia, Csád, Közép-afrikai Köztársaság, Sierra Leone. A szegénység és a bukott, vagy gyenge államok közötti összefüggés is nyilvánvaló; ahol a leggyengébb a gazdasági-szociális biztonság, ahol az állam általában képtelen alapvető funkcióit ellátni, ott tovább Anton–Shelton, 2011: 667.

10


mélyül és kiterjed a nyomorúság, tipikus a strukturális erőszak, melynek elkerülhetetlen következménye a tömeges belső, vagy nemzetközi migráció.11 Mindemellett a migrációs mozgások attól függetlenül növekvő tendenciát mutatnak, hogy jogi eszközökkel szabályozzák-e azokat, vagy sem. Minden szereplő (kibocsátó ország, migránsok, fogadó ország) érdeke, hogy létrejöjjön egy hatékony multilaterális szabályozási rendszer. A fejlődő országok már a GATT12-tárgyalások során hangsúlyozták, hogy új megoldásokkal lehetne a munkaerő-áramlást szabályozni. Ezek közé tartozna például, hogy szerződésekkel, időkorlátokkal kiegészítve lehetne munkaerőt „vásárolni” a fejlődő országoktól. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet már létező egyezményeit ki kellene egészíteni a migráns munkavállalók diszkriminációját és önkényes kiutasítását vagy bebörtönzését hatékonyan tiltó egyezménnyel, illetve egy biztosítási alapon működő szervezettel, ami a munkabérek ki nem fizetése, vagy más diszkriminatív eljárások esetén nyújtana segítséget. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, valamint az emberi jogok előmozdítására és védelmére létrehozott albizottsága Gabriela Rodriguez Pizarro személyében egy speciális raportőrt bízott meg a migránsok emberi jogainak felügyeletére. A jelenlegi emberi jogi rezsim nem kezeli megfelelően az emberek határokon átívelő mobilitását. Az emberek szabad mozgásának és letelepedésének elvét alapvetően a vesztfáliai-típusú államközi rendszer keretei között értelmezték a jogalkotók. A szabad mozgás és letelepedés joga eszerint csak azokra vonatkozik, akik egy adott állam területén jogszerűen tartózkodnak, és fenti joguk gyakorlása ennek az államnak a határian belül értelmezhető. Az emberi jogi helyzet tipikus anomáliája, hogy jelenleg (néhány keményebb diktatúrától eltekintve) mindenkinek joga van elhagyni saját hazáját, de nincs joga belépni, illetve letelepedni egy másik államban. A menekültek (nem a szó jogi értelmében, tehát nem csupán azok, akik megkapták a menekült-státust) elvileg kivételt képeznek, de a fentebb kifejtettek miatt a nemzetközi menekültügyi egyezmények alacsony hatásfokkal működnek. Az államok szuverenitása a globalizáció korában számos ponton módosul, mégis, a legtöbbször hallható érv így szól a döntéshozók részéről: ahhoz, hogy a „bentiek” emberi jogait biztosítani lehessen, másokat kívül kell tartani. Szembetűnő ellentmondás mutatkozik a vesztfáliai típusú nemzetközi rendszer eróziója és az egyre szigorodó, migrációt korlátozó szabályok között. A nemzetközi emberi jogi szabályozás egyszerűen elsőbbséget ad az államoknak abban, hogy meghatározzák a külföldiek beléptetésének bármilyen feltételrendszerét. Még az ENSZ Menekültügyi Konvenciója is így jár el, amikor a belépés jogának megadására akkor sem kötelezi automatikusan az államokat, amikor egyébként a menekült-státus megadásának feltételei adottak. A legsúlyosabb helyzetű államok; Szomália, Afganisztán, Kongói Demokratikus Köztársaság, Irak, Burundi, Szudán, Dél-Szudán, Közép-afrikai Köztársaság, Zimbabwe. Vö.: Anton–Shelton, 2011: 668. 12 Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény, utódja a WTO (Kereskedelemi Világszervezet) 11

76 | szabó gábor

Az egyezmény nem számol azzal, hogy olyan államokkal szemben is védelmet nyújtson a kérelmezőknek, melyek nem ismerik el a szabad munkaerő áramlást, mint a gazdasági globalizáció elkerülhetetlen velejáróját. A zöld vagy kék határokon érkezők jó esetben is csupán minimális emberi jogvédelmet kapnak, a hatóságok túlkapásaival szembeni esetleges jogorvoslatnál többre aligha számíthatnak. Ígéretes előrelépés a nemzetközi jogban egyedül az embercsempészet elleni harc vonatkozásában mutatkozik, továbbá a családegyesítés jogi lehetőségének megnyitása nyit újabb vitákat, elsősorban a multikulturalizmus működőképességéről. Az emberi jogok nemzetközi védelmi rendszere meglehetősen bénult a gazdasági globalizáció következményeire való reagálás terén; minimális elvárásként fogalmazhatnánk meg, hogy az államoknak kelljen bizonyítania azt, vajon indokolt-e a határait átlépő áramlások korlátozása. Az emberi jogi rendszer természetesen nem terjeszthető ki a globalizáció minden egyes aspektusának részletes szabályozására, mindenesetre a migráció hatékonyabb szabályozásának hiánya nyilvánvaló, míg a globalizáció más aspektusait más eszközökkel (fejlesztési együttműködés, méltányosabb kereskedelmi egyezmények, civil szervezetek kooperációja stb.) kellene és lehetne kontrollálni. Fokozottan igaz ez a nemzetközi bűnözés egyik felfutóban lévő, igen jövedelmező ága, az embercsempészet, emberkereskedelem hatékonyabb üldözésére. A migráció globális üzletté is vált, és ennek az üzletnek a nagyobb része az illegális szférában zajlik. A nemzetközi jog számára megkerülhetetlen kérdés volna a döntéshozatalban való részvétel meglehetősen egyenlőtlen eloszlása a kormányközi intézményekben. Az emberi jogok jelentős csoportját képezik a politikai döntéshozatalban való részvételhez kapcsolódó jogok (átláthatóság, számonkérhetőség, kisebbségben lévők szempontjainak figyelembe vétele), melyek számos jelentős kormányközi intézményben alig érvényesülnek. A jó kormányzás nyugatias alapelveiként is értelmezhetjük ezeket az elveket, melyeket mint minimális követelményeket a kormányközi intézményekre is ki kellene, lehetne terjeszteni. Az állampolgárság újraértelmezése Az emberi jogi rezsim nemzetközi, az emberi jogok eszméje az egyetemességre épül, az emberi jogok védelmének kötelezettsége mégis alapvetően az államok feladata maradt. Vajon mennyire érvényesíthetők azoknak a migránsoknak az emberi jogai, akiket az adott állam hivatalosan nem ismer el, mint menekültet, vagy állampolgárt? Nyilvánvaló, hogy emberi jogi szempontból ők az egyik legsérülékenyebb csoportot alkotják. Amint fentebb kifejtettük, a visszatelepítés tilalma könnyen sérülhet az üldöztetés fogalmának bizonytalanságai miatt. Az állampolgár versus idegen kettőssége egyrészt a tulajdonon alapuló társadalmi szerződéselméletek (Locke) következménye, hiszen kezdetben sem föld, sem egyéb tőketulajdonnal nem rendelkeztek az újonnan érkező bevándorlók a 17. századi Amerikában (ahol az európai hagyomány élt tovább), így nem voltak az egyenjogú részesei annak a „társadalmi szerződésnek”,


melyet a tulajdonnal rendelkezők kötöttek. Ez a szemlélet átöröklődött a konzervatív-liberális hagyományban, az állampolgár egyúttal tulajdonos, tehát akinek még ingatlantulajdona sincs, nem lehet egyenlő a tulajdonos polgárokkal. Ennél sokkal komolyabb hatást gyakorol a mai napig a gyarmatosítás öröksége, mely azt a képet ültette el a volt gyarmattartó államok polgáraiban, hogy természetes a munkavégzés típusainak, minőségének, a munkavállalók védettségének rassz szerinti egyenlőtlensége. Végül azokban az európai országokban, amelyeknek nem voltak gyarmataik, egyszerűen a populista politika által erősített xenofóbia, rasszizmus áll annak a hátterében, hogy a munkaerőpiacon a „fehérek” előnyt kell, hogy élvezzenek az „idegenek” előtt, akkor is, ha utóbbiak évtizedek óta a fogadó ország lakói. Számos fejlett nyugati és északi ország politikai kultúrájának a politikailag korrekt (PC) határait átlépő, mégis a közpolitikát mélyen meghatározó attitűdökről van szó. Kétségtelen tény, hogy a migránsok korlátlan családegyesítése megterheli a fogadó országok szociális ellátórendszerét, de a mai napig nem igazolt az az állítás, mely szerint ez a teher nagyobb volna annál, mint amit a migráns munkaerő hozzáad az adott ország gazdaságához, illetve a migránsok adói a költségvetéshez. Több szerző sem fogadja el azt az állítást, mely szerint a migráció pusztán az államok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek racionális következménye volna (Maher, 2002: 37). A migrációról szóló szakirodalom gyakran leplezi le ezt a mítosznak tekinthető megközelítést; a migráció okai a nemzetközi rendszer jellegéből, semmint egyéni törekvések összeadódó hatásaiból vezethetők le. Amint fentebb kifejtettük, a gazdasági globalizáció korában a fejlett országok irányába történő vándorlást a nemzetközi befektetések és a termelés poszt-fordista formái is erősítik. A fejlett országokban az informális szektorban a részmunkaidős, illetve az alacsonyan fizetett állásokban egyre meghatározóbb a migráns munkaerő részaránya, ráadásul a tipikusan „migráns-munkaerő” fogalma kulturális és szociális szempontból is megerősítést kap a fogadó országban. A nemzetközi migrációs mozgások sajátos, területiségüktől elszakadt, transznacionális közösségeket, a kibocsátó ország kultúrájával bonyolult kapcsolatokat ápoló diaszpórákat hoznak létre, kettős, vagy többszörös identitásokkal, a kibocsátó- és a célország politikai közösségében való tisztázatlan viszonyokkal. Ebből következik, hogy nem egyértelmű, melyik állam felelős a migránsok emberi jogainak a biztosításáért. Abban a szerencsés helyzetben, amikor az állami szervek nem sértik meg a migránsok jogait, a migránsok ugyanúgy ki vannak téve a piaci szereplők (helyi munkaadók, mezőgazdasági vállalkozók, vagy akár multinacionális vállalatok) visszaéléseinek, melyeket az érintett állam hatóságai nem vesznek komolyan, elmulasztják a szükséges segítség nyújtását. A piaci szereplők által elkövetett, növekvő tendenciát mutató jogsértéseket nehezebb feltárni, mint az állami szereplők cselekményeit, a jelenlegi állam-centrikus emberi jogi rendszer képtelen hatékonyan kezelni ezeket. Tipikus például, hogy az illegálisan egy ország területén tartózkodók a szürke,

78 | szabó gábor

vagy fekete gazdaságban dolgoznak, és munkájuk ellentételezését nem kapják meg. Kiszolgáltatottságukat tetézi, hogy személyi dokumentumokkal nem rendelkeznek, vagy azok lejártak, hamisak, érvénytelenek (Milborn, 2008: 79). A szakirodalomban az állampolgárságról szóló vita hűen tükrözi a területi határokhoz kötött állampolgárság bizonytalanságait, például egyfelől az állampolgárságot nyelvi-kulturális alapon nagyvonalúan kiterjesztő (Magyarország és a határainkon kívüli magyarok) lépések, másfelől a GDP és GNP termelésében aktívan résztvevő, a határokon belül élő, de nyelvi-kulturális szempontból „idegennek” minősítettekkel szembeni megkülönböztető intézkedések esetében. Így alakul ki a territoriális határokon belül és azon kívül egy új-típusú tagozódás: 1. „Elsőrendű” állampolgárok, jogaik teljesek, a szociális rendszer átfogó védelmét élvezik. 2. „Másodrendű” állampolgárok, fajuk, kultúrájuk eltér a „többségétől”, diszkriminációnak vannak kitéve. 3. Különböző okok miatt annak ellenére kirekesztettek, hogy részt vesznek a fogadó ország gazdaságában (többnyire a fekete, vagy a szürke zónában pl. romániai mezőgazdasági idénymunkások a Dél-Alföldön), semmiféle jogvédelemben nem részesülnek, emberi jogaik gyakran sérülnek. 4. A territoriális határokon kívüli, kedvezményezett állampolgárok (nyelvi, kulturális, történelmi okok). Az említett sokszintű és bonyolult kapcsolatok ellentmondásait az állampolgárság és az emberi jogok között újabban a „gazdasági állampolgárság” koncepciójának népszerűsítésével próbálják enyhíteni. A gazdasági állampolgárság négy pillére az egyenlőség, a befogadás, a biztonság és a részvétel. Az egyenlőség a jogok érvényesítése terén működő tényleges egyenlőséget jelenti, ami előfeltétele a személyek szabadságának, és az össztársadalmi fejlődésnek egyaránt. A jogegyenlőtlenség nem csak a szegénység és a kirekesztettség következménye, hanem megfordítva, ezek előidézője és elmélyülésük okozója is. A befogadás elvének a lényege, hogy a gazdasági fejlesztéshez kapcsolódó szakpolitikákban, a társadalompolitikában, különösen a szociálpolitikában átfogó, diszkriminációmentes eljárásokra van szükség. A megfelelő szintű létbiztonság alapeleme a demokratikus részvételnek, éppúgy, mint az érdekek artikulációjának, a nagypolitika szintjén való megjelenítésének, azaz a részvételnek a lehetősége. Az adók és vámok átszabása, a tőkemozgások szabályozásának fellazítása, a munkaerőpiac „rugalmasságát” javító szakpolitikák, az élesedő nemzetközi verseny, a szolgáltatásokra, munkabérekre, környezetvédelmi szabályokra vonatkozó szabályok deregulációja egyaránt hozzájárultak a munkahelyek bizonytalanságához és a növekvő gazdasági bizonytalansághoz (APSA, 2012: 55). Egyre több ember függ a készpénzben fizetett bérektől, miközben az államok nagy része ezeket kénytelen megszorítani. Az egyenlőtlenség növekedése mind világszinten, mind az egyes államokon belül nyilvánvaló, az egyenlőtlenségek enyhítését szolgáló erőfeszítések – akár a progresszív adórendszeren, akár egyéb újraelosztó módszereken keresztül történnek – egyelőre nem sok sikerrel jártak.

globalizáció és migráció az emberi jogok szemszögéből | 79 A dél-olaszországi Riace példája A drámaian csökkenő lakosságú dél-olaszországi Riace (Calabria) példája figyelemre méltó lehet a fentebb elemzett problémák tükrében. 2004 óta a kétezer lakosú városka megválasztott polgármestere, Domenico Lucano a fiatalok elvándorlását és a népesség csökkenését (ami az 1960-as évektől kezdődően gyorsult fel) zömében afrikai és közel-keleti bevándorlók letelepítésével és integrálásával próbálta pótolni, sikerrel. A város vezetése sajátos hitelprogrammal juttatta hozzá a mintegy 240 embert az alapvető szükségleteihez, amit később különböző jövedelmeikből kellett törleszteniük. A város intézményei és gazdasága újra életre keltek a bevándorlók jóvoltából. Sajnálatos, hogy az olasz bevándorlási szabályok 2013-ban úgy szigorodtak, hogy az ígéretes menedékként működő Riace is elveszett, sok újonnan érkezett kérelmezőn kívül olyanokat is ki kellett utasítani, akik már aktív és értékes részesévé váltak a város életének. Az etnikai integráció 3 fő modellje Amikor a népességmozgások emberi jogi aspektusait vizsgáljuk, ki kell térnünk a fogadó országon belül előidézett szociológiai hatásokra, melynek általában közvetlen jogi következményei vannak. A migrációs hatásokra a fogadó országok a következő, eltérő modellek alkalmazásával viszonyulhatnak.

1. Asszimiláció. Asszimilációról akkor beszélünk, amikor a bevándorló közösség tagjai maguk mögött hagyják szokásaikat, életmódjukat és viselkedésüket a fogadó közösség életmódjához, értékrendjéhez, normáihoz igazítják. Az asszimilációra való törekvés olykor éppen a kisebbséghez tartozó közösségek tagjaiban erős, hiszen ezt látják az elfogadás, a többségi közösségbe való befogadás feltételének. Mindemellett igen erős nyomás nehezedhet az „újonnan érkezettekre” a „korábban érkezettek” részéről, hogy ne használják anyanyelvüket, ne öltözködjenek hagyományaik szerint, minden megnyilvánulásukban olyanok legyenek, mint azok, akik a többségnek tekintik magukat. Az Egyesült Államok, melynek lakossága az indián, illetve a rabszolgaként behurcolt afroamerikaiak leszármazottai kivételével bevándorlók egymást követő generációiból áll, pontosan példázza mindezt. A „WASP” (fehér, angolszász, protestáns) közösség alkotta a legfőbb asszimiláló közeget, bár éppen a vallásszabadság jelentette az egyik legfőbb vonzerőt az USA-ba vándorlók körében, ezért az asszimiláció nem érintette a vallást, a betelepülő írek és olaszok éppúgy katolikusok maradtak, mint ahogyan az Európából menekülő vallásos zsidók izraelita vallásúak.

80 | szabó gábor

A muszlim gyökerekkel Európába érkező bevándorlók első generációja körében, leginkább az ötvenes-hatvanas években volt megfigyelhető ez a törekvés, ami a következő generációknál visszafordult.

2. „Olvasztótégely”/integráció. Az olvasztótégely az asszimilációnál tárgyalt egyoldalú beolvadással szemben kölcsönhatást, ötvöződést jelent a fogadó közeg és az érkezők kultúrái között, amolyan egymás mellett és egymással koncepciót. Ebben az esetben a fogadó és az érkező kultúrák ötvözetéből egy újfajta „vegyes” kultúra születik, melyben megtalálhatók mind a bevándorlók, mind a befogadók sajátosságainak egyes elemei. Sokak szerint már-már az olvasztótégely modell szimbóluma lett a brit és az indiai konyha ötvözetét mutató tikka masala, ami nem más, mint csirkehús indiai ízekkel, leöntve masala szósszal, ami pedig a britek ízlését tükrözi. A mai amerikai kultúra számos ponton tükrözi azt, hogy ott nem csak asszimiláció történt, hanem egymásra hatás is, ennek legtipikusabb példája az afro-amerikaiak „népzenéjeként” indult blues, ami termékenyítőleg hatott a jazz, és a rock zene számos változatára, melyek a globális kulturális piacon a legkeresettebb produkciók lettek. A világi, kizárólag az állampolgári jogközösségre építő francia törekvések hűen példázzák mindezt, a kétezres évek elejére azonban egyértelműen látszik, hogy e törekvéseket kevés siker koronázta.

3. Multikulturalizmus. Témánk szempontjából a legfontosabb modellhez érkeztünk. A modell elméleti hátterét a kulturális relativista/pluralista megközelítések adják, melyek lényege, hogy nincs okunk és alapunk különbséget tenni az egyes kultúrák között, mindegyiknek megvan a maga sajátos, belső, kívülállók számára csak részben feltárható értéke. Emberi jogi szempontból éppen az adja a legfőbb támadási felületet a relativizmussal szemben, hogy megnehezíti, sőt, lehetetlenné teszi az egyes kultúrák, valamilyen közös mérce (pl. egyetemes emberi jogok) alapján történő értékelését. A kulturális önazonossághoz való jog, és a belőle levezethető jogok (vallásszabadság, nyelvhasználat szabadsága) éppúgy részei az emberi jogok egyre bővülő rendszerének, mint például a diszkrimináció tilalma, csak az a kérdés, hogy levezethető-e mindebből az elkülönülés, a befogadó (vagy többségi) közösség normáitól való elhatárolódás joga. A multikulturalizmus programja nem megy ilyen mes�szire, csupán azt a hitet tükrözi, hogy az egyes, különböző etnikumokhoz kapcsolódó kultúrák teljesen szabadon létezhetnek egymás mellett, ezek a kultúrák egyenlőek, egymástól való elkülönülésük bizonyos mértékig természetes jelenség. Amennyiben a sokféle egymás mellett élő etnikai kultúra képviselői részt vesznek a tágabb társadalom gazdasági és politikai életében, a multikulturalizmus működőképes – állítják a hívei. Az egyes kultúrák közötti feszültség okai ugyanakkor levezethetőek az emberi jogok értékrendjén belülről is, ezt a tényt napjaink európai liberális politikusainak egy része hajlamos figyelmen kívül hagyni. Amennyiben egy befogadó többség azzal


szembesül, hogy a beáramló kisebbség megkérdőjelezi hagyományosan toleráns, például a szexuális kisebbségekkel (általában a szexualitással), droghasználattal, alternatív életformákkal, világnézetekkel kapcsolatos attitűdjeit, akkor a többség éppen a saját nyitottságra épülő hagyományait érezheti veszélyben, amint azt a hollandiai multikulturalizmussal kapcsolatban kialakult elmélyülő feszültségek is mutatják (a holland Pim Fortuyn politikai fellépése, Ayaan Hirsi Ali harcos kiállása és a vele kapcsolatos reakciók). Európa más országaiban is megfigyelhető egyfajta távolodás; nyilván hosszabb időnek kellett volna eltelni ahhoz, hogy a bevándorlás célországai lakosságának többsége készen álljon például az iszlám világból érkezők őszinte befogadására, csakhogy eközben éppen az iszlámon belül erősödött és erősödik azok befolyása, akik elutasítják a „hitetlenekkel” való bármiféle keveredést, a felvilágosodás és a polgári kultúra értékeinek bármiféle átvételét. Akik az ő köreikben erre mégis hajlandónak mutatkoznak, azokat kiközösítik, így nekik választaniuk kell a kulturális gyökereik és az európai szabadelvűség között, ami feloldhatatlan dilemmát jelent. Szociológiai tény, hogy a legtöbb olyan országban, ahová jelentős számban érkeznek más etnikumú bevándorlók, ott az etnikai különbségek legtöbbször egyenlőtlenségekkel társulnak, a nemzeti közösség legyen bár tisztán állampolgári alapon szerveződő, mégsem fogadja be de facto egyenlő és független tagként a „máshonnan érkezetteket”.13 Ezek az egyenlőtlenségek persze kitartó erőfeszítésekkel enyhíthetők, és így a hagyományos kultúra megőrzése mellett a gazdasági integráció útja is megnyílhat. Ez lehet az oka annak, hogy a legtöbb etnikai kisebbségi csoport vezetője továbbra is a multikulturalizmust tekinti követendő útnak, még akkor is, ha a politika már a legfelső szinten hangoztatja aggályait a koncepcióval kapcsolatban. Gondoljunk csak Angela Merkel német kancellár, vagy David Cameron brit miniszterelnök kijelentéseire, melyek szerint a multikulturalizmus megbukott. Hiába népszerű idea a multikulturalizmus mind a fogadó közösség, mind az európai muszlimok értelmiségi és politikai elitje körében, ha az a hétköznapok valóságán elvérzik.

4. Szegregáció, izoláció. A szegregáció az első három pontban felsoroltak tagadását, vagy kudarcát jelenti. A multikulturalizmus híveként az elkülönülés nem jelent önmagában problémát, ugyanakkor a többi etnikai közösséggel való érintkezés minimálisra csökkenése, vagy megszűnése arra utal, hogy az egyik közösség elzárkózik a másiktól (a többségtől), vagy a többség rekeszti ki tendenciózusan a tőle különbözőeket. Az európai muszlim közösségek egy részére, különösen a radikalizálódó kisebbségükre ez az elzárkózás jellemző, ami Európa szerte nagyban erősíti a bevándorlás korlátozását, vagy betiltását sürgető politikai erőket. v.ö.: Giddens, 2008: 386-387.

13

82 | szabó gábor

Összegzésképpen elmondható, hogy jelenleg sem a globális munkaerő megoszlással, sem a menekültpolitikával és menekült jogokkal, sem a multikulturalizmussal kapcsolatos, lehetséges politikai-jogi megoldások nem tisztázottak. A globalizáció elsuhant a nemzetközi jog mellett, vagy egyszerűen az erősebbek érdekei maguk alá gyűrték azokat az ígéretes eszméket és elveket, melyeket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, illetve az erre épülő nemzetközi emberi jogi egyezmények védendőnek és erősítendőnek tekintettek.

1.

Milyen tényezők befolyásolják azt, hogy melyik ország lesz migrációs célpont, és melyik kibocsájtó?

3.

Hogyan befolyásolja az ún. poszt-fordista modell a migrációt?

2.

4.

5.

6. 7.

Milyen viszony van az egyes határokat átlépő áramlások között (tőke, beruházás, munkaerő), milyen tendenciák mutatkoznak az ezekre vonatkozó szabályozásban? Hogyan jellemezhető a migráció előnyeinek és hátrányainak globális megoszlása?

Milyen szabályozási hiányosságok és eljárási problémák jellemzik a nemzetközi migrációs és menekültjogot? Hogyan befolyásolhatja a migráció az állampolgársághoz kötődő jogok érvényesülését? Milyen modelljei ismertek az etnikai integrációnak/elkülönülésnek?

Ajánlott linkek az interneten: www.globalpolicy.org www.ilo.org http://www.iom.int/ http://www.unhcr.org/cgi-bin/texis/vtx/home http://www.cmi.no/ www.cipa-apex.org http://www.worldbank.org/ http://www.en.refugeelawreader.org/ www.warwick.ac.uk/fac/soc/CSGR


Felhasznált irodalom

Anton, Donald K.– Shelton, Dinah L. (2011): Environmental Protection and Human Rights. Cambridge U.P., Cambridge. APSA (2012): Democratic Imperatives: Innovations in Rights, Participation, and Economic Citizenship. Task Force Report, April 2012. APSA, Washington. Brysk, Alison (2002): Globalization and Human Rights. University of California Press, Oakland. Carey, Sabine C. – Gibney, Mark – Poe, Steven C. (2010): The Politics of Human Rights. Cambridge University Press, Cambridge. Farkas, Péter (2002): A globalizáció és fenyegetései. A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai. Aula Kiadó, Budapest. Giddens, Anthony (2008): Szociológia. Osiris, Budapest. IOM (2008). World Migration Report, 2008. International Organization for Migration. Elérés: http://www.iom.int/jahia/Jahia/cache/offonce/pid/1674?entryId=20275 (Letöltve: 2014.06.10.) Maher, Kristen Hill (2002): „Who Has a Right to Rights?” In. Brysk, Alison (ed): Globalization and Human Rights. University of California Press, Oakland. Martin, Hans-Peter– Schumann, Harald (1998): A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Budapest. Milborn, Corinna (2008): Európa: az ostromlott erőd. A bevándorlás fekete könyve. Alexandra Kiadó, Pécs. Mittelman, James H. (2000): The Globalization Syndrome. Transformation and Resistance. Princeton University Press, Princeton. Sassen, Saskia (2000): Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában. Helikon, Budapest. The Comission on Global Governance (1995): Our Global Neighborhood. Oxford University Press, New York. Guardian (2014): Labour must take tougher line on ‚mass migration’ from Europe, Miliband told. The Guardian, 2014.05.31. Elérés: http://www.theguardian.com/politics/2014/ may/31/labour-tough-line-mass-migration (Letöltve: 2014.06.15.) Wallerstein, Immanuel (2010): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. L’Harmattan Kiadó, Budapest. World Bank (1990): World Development Report. Oxford University Press, New York. WMR (2005): World Migration – The Costs and Benefits of International Migration. World Migration Report. Elérés: http://www.iom.int/DOCUMENTS/PUBLICATION/wmr_ sec03. pdf (Letöltve: 2014.06.15.)

Globalizáció és migráció az emberi jogok szemszögéből

Recommend Documents