Septuagesimae 2011. február 20. A vasárnapról: septuagesimae (hetvened vasárnapja) korábban az egyházi év kezdeteként is számon volt tartva. Jelentősége mára ugyan csökkent, de mégis fordulópontot képez a karácsonyi ünnepkörből a húsvétiba való átmenet során. Neve a húsvétig hátralévő mintegy hetven napra, illetve Isten népének hetvenéves fogságára is utal (Jer 25,11). A húsvétig tartó hetven nap csak úgy jön ki, ha hozzászámoljuk húsvét nyolc napig tartó ünnepét (húsvét oktávját). A karácsonyi-vízkereszti időszak megváltást és Krisztus istenségét szemlélő, örvendező jellegével ellentétben hetvened s az azt követő két vasárnapnak témája a földi „számkivetettség”, a földi vándorút, melyet Isten gyermekei a kegyelem fényében járnak. Az ide ajánlott egyéb igék (Mt 20,1−16; 1Kor 9,24−27) ennek az isteni oldalát, és az emberi hozzáállást világítják meg.
Haszontalan, értéktelen, de mégis a legfontosabb és legkedvesebb szolgái Istennek Textus: Lukács 17,7−10 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés A példázat csak Lukács evangéliumában szerepel, a többi szinoptikusban nem fordul elő. Feltehetőleg Lukács saját anyagához tartozott. Hogy része volt-e a Logia forrásnak vagy sem, az kérdéses. Valószínűnek tűnik viszont, hogy a példázat az azt megelőző hét verssel együtt olyan szerves egységet képez, amely már az evangéliumot megelőző szóbeli hagyományban is egy volt. A 17,1−10 nem valószínű, hogy lukácsi szerkesztés eredménye lenne, sokkal inkább úgy tűnik, hogy ezt a tíz verset, mint komplex egységet emelte be az evangéliumba. A 7−10 versek példázata kapcsolódva az 1−4 versek exhortációjával és az 5−6 versek ígéretével, együtt képeznek egy összefoglaló állítást a hatalomról és kötelességekről, amelyet a záró példázat felől lehet értelmezni.1 Az ajcrei'o" melléknév kétszer fordul elő az Újszövetségben. Lukácson kívül a Mt 25,30-ban, arra a szolgára alkalmazva, aki a földbe rejtette a talentumot, míg ura távol volt. Szekuláris ókori források is megerősítik a szó ilyen értelemben – haszontalan, értéktelen – használatát. A creiva főnév, mint alapszó, azt az összeget jelentette, amit egy mester elkérhetett/elvárhatott a szolgálataiért.2 A példázatban használt kép, az ókori rabszolgatartó társadalom mintáját alkalmazza. Nagyon meghatározó a kor gazdasági képlete: a kuvrio" - dou'lo" minta. A rabszolgának semmi tulajdona nincs, míg a gazdájáé minden tulajdon. A szolga a gazdája tulajdona volt, gyakorlatilag egy tárgyként kezelt lény. Saját akarata sem lehetett, − vagy ha volt is, akkor sem vették tekintetbe − mivel „létének célja” is épp az volt, hogy kiszolgálja ura akaratát. Nem volt több, mint 1 JEREMIAS: The Parables of Jesus, 42. 2 MINEAR: A Note on Luke 17,1−10, Journal
56
of Biblical Literature, 82−87.
Lukács 17,7−10
egy plusz keze a gazdájának. Ilyen értelemben a szolga viszont nem annyira haszontalan, mintsem inkább értéktelen. A kuvrio" - dou'lo" korreláció Lukácsnál fordul elő a leggyakrabban, de Pál is sokszor azonosítja önmagát, mint szolgát.3 Ma már nehéz elképzelni vagy beleélni magunkat ebbe a helyzetbe, hisz sokkal inkább a munkáltatói és munkavállalói viszony a meghatározó, ahol a teljesítményt értékelik és viszonozzák. Kérdéses, hogy kik a 17,1−10 címzettjei. A perikópában hol a tanítványokhoz beszél Jézus, hol pedig az apostolokhoz. Bár e két kifejezés akár egynek is tekinthető, minthogy a tanítványok ugyanazokat jelentenék, mint az apostolok, Lukács konzekvensen megkülönbözteti őket ellenben Márkkal, aki a hallgatóságot gyakran azonosítja a tanítványokkal. Lukácsnál a maqhtaiv mindig nagyobb csoportot jelöl, mint az ajpovstoloi. E kérdés eldöntetlensége azonban nem változtat az igeszakasz teológiai tartalmán.
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Az igeszakaszban Jézus az argumentum a fortiori (érvelés az erősebb ok felől) a minore ad maius (a kisebbtől a nagyobb felé) elvet használja. Ha az emberek között a kuvrio" - dou'lo" rendszer működik, mennyivel inkább megteheti ezt Isten a maga országában. Ahogy az urát nem teszi adósává a szolga szolgálatával, úgy Istent sem kötelezheti le senki szolgálatával. Idézve Rabbi Johanan Ben Zakkai (Kr.u. I. század) szavait: „Ha sokat fáradoztál a Tóra tanulmányozásában, ne követelj magadnak semmit sem érte, mert e végből voltál teremtve.”4 A farizeusok és szadduceusok pont ezen buktak el (Mt 5,20). Mint Isten kiválasztott népe, maguknak jogokat véltek az Istennel szemben; sőt a törvény megtartásáért – esetleges túlteljesítéséért – jutalmat is vártak. Az ilyen gőg alól azonban a tanítványok és a keresztyének sem kivételek. Az abszolút Istennel szemben nem támaszthatók jogigények. A példázat óv a könyvelői etikettől. De nem csak ember és Isten viszonyában. Nem lehet Istentől az egyes embernek a másik elé helyezését sem követelni. Isten számára nincs több vagy kevesebb. Az, hogy Isten a bűnös embernek Krisztusban megbocsát, még nem ad okot semmilyen dicsekvésre a másik em3 A 7. és 8. versekben előfordul három szó, amely úgy is tekinthető, mint az apostoli és tanítványi feladatok felsorolása. Ebben az esetben nyilvánvaló a címzettek kiléte, hisz az apostoli teendők felsorolása, kizárja a direkt módon címzettek sorából a farizeusokat. Az ajrotriw'nta ige szántást, talajművelést jelent. A poimaivnonta legeltetést, pásztorkodást jelent. A diakovnei a 8. versben a szolgálatot jelenti. Egyes magyarázók szerint, a diakónia itt a házon belüli szolgálatot jelentheti, míg az ajrotriw'nta és poimaivnonta pedig a házon kívüli, „területen végzett” munkát jelenti. Ez esetben áthallás lehet az ApCsel 6,1−6 igeszakasszal, ahol az apostolok túl sok elfoglaltsága miatt hét új embert választanak az asztal körüli szolgálatra. Ha ezt a gondolati párhuzamot elfogadjuk, akkor a példázat arra is utalhat, hogy a keresztyén szolgálat soha nem ér véget; tehát figyelmeztetés az apostoloknak és tanítványoknak, hogy a hazaérés a „terepen” végzett munkából nem egyenlő a keresztyén szolgálat végével. Valamint utal arra, hogy az apostolok között és az egyházon belül kialakult egyet nem értés, veszélyeztetheti Krisztus ügyét. Ahhoz azonban, hogy ezt a lehetséges magyarázatot elfogadjuk, feltételeznünk kell, hogy Lukács, vagy a Lukács előtti, de általa felhasznált tradíció már tudott a korai egyház berendezkedéséről, s annak esetleges problémáiról; a kérdésről, hogy ki mit csináljon (1Kor 9). 4 RABBI JOHANAN BEN ZAKKAI: Pirke Aboth 2.8, idézi: WARD: Uncomfortable Words, 201.
57
Septuagesimae
berrel szemben. Isten nem szeret senkit sem többé vagy kevésbé az érdemei miatt (Mt 20,1−15). Az ember bármivel is szolgáljon Istennek, az nem saját erénye, hisz az erő, amellyel tette, az nem az övé, hanem Istentől kapta. Az apostolok „sikerei” sem saját érdemük, mert Isten ereje által mentek végbe. A szolgálat csakis hit által és hitből ér valamit. Az Isten hatalmára támaszkodva lehet kérni, tenni és megélni ezt a fajta attitűdöt. A szolgáló viselkedés hitvallás, amit az Isten Országának polgárai tesznek önzetlenül és hálából. A szolgálat nem érdem, hanem önként vállalt feladat; megvallása annak, hogy nem a magamé, hanem Istené vagyok. A világ a cselekedeteink láttán dicsőítheti az Urat (Mt 5,16), és láthatja, hogy milyen a megbocsátott bűnösök közössége, az egyház. S mivel az Isten Országának és az egyháznak több polgára van, így a cselekvésünk részben mások nevében történik. Tehát a bűn itt sem sorolható a privát szférába, mivel az okoz megbotránkoztatást a világ számára, s így az egyén tette által kihat egy nagyobb közösség (Egyház, Isten Országa) tagjaira, és azok megítélésére. A példa az, hogy az egymás iránti szolgálatban ítéltetik meg keresztyén életünk (Mt 25). Bizonyos fogalmak megkülönböztetése ellenben igen fontos, mivel más a jutalom és más az erény (Mt 5,1−12; Lk 18,24−30). Kálvin szerint a jutalom megígért, de nem mint tartozás, hanem csakis Isten jó tetszéséből. Nincs kölcsönös kapcsolat jutalom és érdem között, mert minden jutalom Isten kegyelme által és nem munkánk érdeme által van. „Nincs ember, aki ne vonná Istent örömest felelősségre, s innen van az, hogy az erény képzete minden korban uralkodik”.5 Két dolgot kell még figyelembe vennünk. Egyfelől minden példázat egy bizonyos kontextusban helyezkedik el, él és üzen. Tehát egyetlen példázat sem szemlélteti önmagában a teljes Isten ember kapcsolatot minden részletével együtt; s Isten megismerésére is csak részleges lehetősséget ad. Épp ezért, ha értelme lehet is abszolút, applikációja nem, mert az mindig kontextuális. Jelen példázat is egyfajta ellensúlyozás és egyensúlyozás is egyszerre, mely int az elbizakodottság és gőg ellen.6 Másrészről ezt a példázatot is Isten szeretete felől érdemes szemlélni. Minden intést megelőz a jó hír: Isten szeretete, kegyelme és bocsánata. Tény, hogy amit ad, az az Ő jóságából fakad, és nem a szolgáltatásért járó bér; tehát szó sincs az azonos viszonzás elvéről. Ne felejtsük el azonban, hogy az Úr-szolga viszony mellett ott van az Atya−fiú kapcsolat képe is. Amit az Úr ad, az nem viszonzás, hanem a teremtő és féltő Isten szeretete és kegyelme (Lk 12,37; 22,27).
3. Prédikációvázlat Első hallásra talán nemhogy furcsák, hanem megütőek és kijózanítóan kegyetlennek tűnnek az Ige szavai. Az ember – és ez nemcsak a XXI. századra igaz – 5 6
CALVIN: Commentary on A Harmony of the Evangelists, Matthew, Mark, and Luke, 196. SHELTON: Luke 17,1−10, 280−285.
58
Lukács 17,7−10
mindig jobban szereti hallani a dicséretet, mint a dorgálást. A nyájas, kedves szavakat mindannyian jobban szeretjük, mint a bántó, durva szavakat. Ha valaki minket dicsér vagy velünk ért egyet, az hízeleg hiúságunknak, és talajt ad önigazolási hajlamunknak. Jobb szeretjük hallani, hogy úgy vagyunk jók, ahogy; és úgy gondoljuk jól, ahogy mi gondoljuk. Sokkal kisebb a hajlam bennünk hajlandónak lenni, sőt örömmel venni a változásra, átértékelésre, önrevízióra ösztönző szavakat. És ez teljesen igaz a prédikációra is. Jelen igeszakasz biztosan nem arra buzdít, hogy ne értékeljük vagy gondoljuk át dolgainkat. S ne a sértés vagy lebecsülés hangjait véljük kihallani az Igéből, hanem sokkal inkább annak a szerető Istennek a szavát, aki védeni akar minket saját magunktól is, hogy azután mindenkinek jobb legyen. Néha az embert saját magától a legnehezebb megmenteni. A bűn pusztítása, a másokban általunk végzett pusztítás egyben önpusztítás is. Tehát a bűn bennem nemcsak engem, hanem a közösséget is pusztítja, amelyben élek, s ez viszont is igaz; vagyis egy nem megfelelően működő közösség – akár az egyház is – rossz hatással van rám. Bár a példázat ijesztően erősnek, sőt kellemetlenül durvának, fenyegetőnek és lebecsmérlőnek hangozhat, biztosan nem akarja, hogy: semminek, feleslegesnek érezzem magam; olyannak, mint aki nincs is, vagy nem is él, mert léte teljesen felesleges és értelmetlen. Megijesztve kiölje belőlem a hitem legkisebb részét is, mert feloldhatatlan ellentétet érzek, hogy míg eszemmel és akaratommal is igyekszek a legjobb és legkeresztyénibb módon élni és viselkedni, addig mégis vannak bennem olyan erők, melyeket nem tudok kontrollálni, s melyek ellenkeznek a keresztyéni értékrendemmel. S minden erőfeszítésem mellett is csak korholást és nem ösztönzést kapok – akár a jelen Igéből. Amit az Ige mond, az ösztönözni, védeni és biztatni szeretne: Ösztönözni, hogy mindig törekedjünk az Isten szerinti jóra. Hogy megpróbáljuk megtenni a tőlünk maximálisan telhetőt. Mert Isten olyan hatalom felettünk, értünk és bennünk, akit minden szolgálat megillet. Olyan Urunk van, akinek életünkkel tartozunk, mert Ő adta azt. Ez azonban nem kierőszakolt szolgálatra ösztönöz, csakis belülről fakadó Isten iránti hála és szeretet lehet az alapja. Biztatni, mert a szolgálat, amit kér, és ami megilleti, az nem lehetetlen. Hiába minden odaszánás és erőlködés, ha arra az Úr nem teszi rá a pecsétjét. Emberi erővel sok minden lehetetlen. De ha az erőnket az Úrtól kérjük el, és Ő lelke által adja, akkor az Ő erejével és erejéből még a lehetetlennek tűnő is lehetséges. És ha Isten szolgálatában Istenre bízzuk magunkat, akkor abból erő és élet fakad, mert Ő általunk és rajtunk megcselekszi, amit mi nem tudunk. Ez az erő azonban csak akkor lesz a miénk, ha az belső odaszánás és hálaadásból fakadó szeretet eredménye, látva az Ő értünk és megmentésünkre hozott áldozatát Jézus Krisztusban. Ekkor már nem kell görcsösen félnünk, hogy hogyan kapjuk a polgárjogot az Isten országához, mert akkor már a miénk; s belsőnk olyan 59
Septuagesimae
mértékben azonosul vele, hogy a szolgálat többé már nem szolgálat, hanem öröm és élvezet. Védeni bennünket két dologtól. Attól, hogy magunkat és másokat bántsunk. Attól, hogy elbízzuk magunkat keresztyéni magabiztosságunkban, és akár Istennel szemben, akár másokkal szemben egy olyan adok-kapok, jár - nem jár játékot játsszunk, ahol biztos vesztesként futunk be. Egy ilyen életérzésben előbbutóbb eljutok oda, hogy másokat bántsak, és saját magamat is feloldhatatlan gúzsba kössem. Vagy arra jövök rá, hogy nem tudok eleget tenni; vagy pedig elhiszem, hogy én mindent megteszek, s minden úgy van jól, ahogy én teszem. És amikor már ezt hazudom magamnak, akkor egyre mélyebbre kerülök. Erre figyelmeztet, és ettől óv Isten, s biztat, hogy van lehetőség és erő nála és tőle, amely minden lehetetlent lehetségessé tesz.
4. Példák, képek, szemelvények A textushoz kapcsolódóan elgondolkodtató irodalomként ajánlott Dosztojevszkij: A Karamazov Testvérek c. műve. E legutolsó művében az író a „credo, de miben” kérdésére keresi a választ, mint az életértelmezés központját. Ehhez kapcsolódóan a szolgálat, kinek és hogyan kérdésben való gondolkodáshoz (közös-együttgondolkodáshoz) mély és jelentős impulzusokat meríthetünk. 5. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Ézs 49,1−6 vagy 52,13−53,12 Énekek: RÉ 296; 236; 261. 6. Felhasznált és ajánlott irodalom JEREMIAS J.: The Parables of Jesus, New York, Scribner, 1962. JOHN CALVIN: Commentary on A Harmony of the Evangelists, Matthew, Mark, and Luke, Volume II. William Pringle, translator, Grand Rapids, William B. Eerdmans Publishing Company, 1949. MINEAR, PAUL SEVIER: A Note on Luke 17,1−10, Journal of Biblical Literature, 1974. SHELTON, ROBERT M: Luke 17,1−10, Interpretation, A Journal of Bible and Theology, 1977. WARD, MARCUS: Uncomfortable Words, Expository Times, 1970. Bartha Ádám (Toronto)
60
