ALEXANDRE I. KUPRIN
Salamon csillaga Afro amestigon —
Tengeri betegség
2011
Salamon csillaga I. Azok a különös és csaknem valószínűtlen események, amelyekről az alábbiakban szó lesz, a jelen század elején történtek meg egy fiatalemberrel, akinek nem volt semmi említésre méltó tulajdonsága, kivéve talán szerénységét, jóságát és a világ előtti teljes ismeretlenségét. Iván Sztyepánovics Cvjetnek hívták. Árvaszéki kishivatalnok volt, sőt pontosabban: nem is hivatalnok, csupán irodai alkalmazott, minthogy még nem kapta meg a legalacsonyabb rangot jelentő, hangzatos fogalmazógyakornoki címet; és 37 rubel 24½ kopek fizetése volt egy hónapban. Természetes, hogy nehéz dolog lett volna ily jelentéktelen összegből kijönnie, de a sors kegyes volt Cvetjhez, kétségen kívül lelki egyszerűsége jutalmául. Kicsiny, de tiszta, friss és kellemes hangja volt, afféle zsebben elférő hangocska, zsuzsu-tenor, nem tudj’ Isten milyen fontos kincs, de mégis Cvjet miatta tagja volt gazdag plébániája templomi karának, ahol néha a szólistákat helyettesítette és ez a körülmény, a különféle énekalkalmakkal együtt, mint aminők: lakodalmak, beszentelések, temetések, halotti emléknapok – több mint kétszeresére szaporította sovány kincstári kere5
setét. Ezenkívül csodálatos szakértelemmel és ízléssel vágott ki és ragasztott össze papírból, aranyfüstből, paszományból, valamint atlasz- és selyemdarabkákból nagyon kedves, cukrászdai cukorkaskatulyákat, csillogó tánc-rendjeleket és karácsonyfadíszeket s ez a mellékfoglalkozás szintén hajtott valami jövedelmet, amit Iván Sztyepánovics pontosan elküldött Kinesma városába édesanyjának, egy tűzoltóparancsnok özvegyének, aki morzsányi házikójában, két túlérett és nagyon csúnya leányával, csendben élte le koldusnyugdíjából öregasszony-napjait. Cvjet már hatodik éve lakott megszakítás nélkül egy otthonos és barátságos manzárdszobában, az ötödik emelet felett. A mennyezetet a háztető háromszögben megtörő lejtője alkotta, amitől az egész szobácska koporsó-alakot kapott; télen rendszerint hideg volt benne, nyáron meg rendkívül meleg. De az ablaknak elég széles külső kiugrása volt, amelyen Cvjet faskatulyában naszturciát, rezedát, lakfiolt, hajnalkát és szagos-borsót ültetett; míg télen a belső ablakpárkányon szúrós, szemölcsös kaktuszok terpeszkedtek és szerény geránium illatozott. Kék szalagokkal összefogott tüll-függönyök között kalitka lógott énekes faj-kanárival, amely derült napokon, verőfényben és porcelán vályújában fürödve, hangosan és önfeledten dalolt. Az ágynál olcsó, kínai rajzos ellenzők álltak, míg az ajtóval szemközti sarokban régies, kivarrt kosztrómai kendővel körülcsavart Isteni-Irgalom lógott, a Szentháromság-Istenanya képe, amely előtt ünnepnapokon bágyadtan és álmosan égett a rózsaszínű, csiszolt mécses. 6
És mindenki szerette Iván Sztyepánovicsot. Háziasszonya: rendes életmódjáért, amelyet példaképül szokott állítani többi, duhaj, egymást gyorsan felváltó lakója elé; társai: nyílt, őszinte jelleméért, mindenkori készségéért, hogy munkával vagy pénzkölcsönnel szolgálatukra legyen, vagy hogy egy légyotton elfoglalt kollégát az ügyeletességben helyettesítsen; elöljárósága: józanságáért, gyönyörű írásáért és a szolgálatban való pontosságáért. Kanárimadárszerű tengődésével maga Cvjet nagyon meg volt elégedve és sohasem kísértette meg sorsát szertelen vágyódásokkal. Csak egyet kívánt, de ezt szíve legmélyéből – megkapni az ígéret földjét jelentő legalacsonyabb rangot és egy boldog reggel fejére tenni a pompás, sötétzöldbársony szegélyű, jelvényes sapkát, két oldalt hetykén összenyomott, széles tetővel. Már az előirt vizsgát is letette, de éppenséggel nem fényes eredménnyel, különösen nem földrajzból és történelemből – és ezért ábrándjai egyelőre még sűrű, rózsaszínű ködben lebegtek. A rég megrendelt sapka dobozában pihent, a szekrény alsó fiókjában. Néha, amikor hazajött hivatalából, Cvjet elővette, kabátjával végigsimította bársonyát és lefújta a posztóról a láthatatlan porszemeket. Nem dohányzott, nem ivott, nem volt kártyás, nem szaladt nők után. Csak okos és olcsó élvezeteket engedett meg magának: szombatonként, az esti mise után, forró fürdőt, hosszú, kellemes gőzölgéssel a legfelső lépcsőfokon, vasárnap reggel pedig – kávét, forralt tejszínnel és sáfrányszínű pereccel. Hébe-hóba kisétált a Verbyre, a Troicki-sétányra, a 7
mutatványosbódékhoz, a jégzajláshoz, a Jordányra és évenként egyszer színházba ment, valamilyen erősen hazafias darabhoz, amelyben lehetőleg sok volt a felvonás, könny, kiáltozás és lőporfüst. Volt egy ártatlan, kis szenvedélye, sőt talán hivatottsága – folyóiratokból és újságokból megoldani mindenféle fejtörőt, talányt, számtani kérdést, rejtvényt és egyéb efféle türelmi játékot. E jelentéktelen területen Cvjet kétségtelen, kitűnő, rendkívüli tehetségről tett tanúságot és gyakran megesett, hogy társai és ismerősei részére, akik olcsó hetilapokat járattak, nehéz, jutalomdíjas feladványokat oldott meg a legnagyobb könnyűséggel. Nagy mester volt mindenféle titkos írás kibetűzésében is, és Iván Sztyepánovics e különös képességéről igaz, bár valószínűtlennek tetsző történetünk nem véletlenül tesz említést, hanem szándékos hangsúllyal, ami érthető lesz a további elbeszélés folyamán. Nagyritkán, ünnepnapokon, estefelé – de csak különösen állhatatos meghívásoknak engedve – Cvjet megjelent a „Fehér Hattyúk”-hoz címzett pince-vendéglőben. Postai, plébániai, püspöki és árvaszéki hivatalnokok, papnövendékek és néhány székesegyházi énekes jött itt néha össze – egy hangos, jól összeférő, a karénekben jártas társaság. A kövér és mogorva gazda, Nagurnij úr, aki szenvedélyesen rajongott a megható egyházi énekekért, ilyen esetekre szívesen bocsájtotta rendelkezésre a tágas „bankett-szobát. Énekeltek régi orosz dalokat, egyet-mást a kisorosz műsorból, különösen a „Dunántúli Kozák”-ból, de gyakrabban szi8
gorúan stílusos templomi énekeket, mint a „Látom Országodat”, „Mikor a méltó tanítványok”, vagy görög dalokat a bahmetyevi szertartásból. Rendszerint Szrebrosztrúnov, a Znamenszkij-székesegyház kitűnő karvezetője vezényelt, míg a híres és közismert Szugróbov, egy vándor-előénekes, javíthatatlan iszákos és természetfeletti mélységű basszista, szólózott. A gazdának, Nagurnijnak, egyszer s mindenkorra szigorúan megtiltották, hogy a karénekben részt vegyen, minthogy tökéletesen híjával volt úgy hangnak, mint hallásnak. Így csak az ütemet diktálta fejmozdulataival, majd bánatos, majd szigorú, majd lelkesült arckifejezéssel, szemeit forgatta, orrával szipákolt és – mint valami öreg, szenvedő krokodil – valódi, dió nagyságú könnyeket hullatott. És ellágyultságában gyakran tétetett ételt és italt az asztalra. Ezeken a műkedvelői hangversenyeken Iván Sztyepánovics akarva, nem akarva sem utasíthatott vis�sza egy-két korsó sört, vagy egy pálinkás-pohárka szaturninit, vagy kagort. De sokkal jobban esett neki, ha egy jó ismerősét, leggyakrabban a szőrös és állati külsejű előénekest, Szugróbovot szerényen megvendégelhette, akivel szemben ugyanolyan tiszteletteljes, félénk, naiv és szerelmes érzelmekkel viseltetett, mint aminőket hébe-hóba egy élénk, tízéves fiú táplál a ragyogó rézsisakú tűzoltótrombitással szemben.
9
II. Április 26-a éppen vasárnapra esett, azon plébánia templomi ünnepére, ahol Iván Sztyepánovics énekelt. A szokásos misén kívül engesztelő áldozást is bemutattak, amelyet egy jónevű kereskedő, Szólodov özvegye rendelt meg, férje halálának negyvennapos emlékére. Az énekeseket, akik nem kímélték tüdejüket, a könnyekig megindult kereskedőasszony hallatlan bőkezűséggel jutalmazta meg (azt rebesgették, hogy az elhunyt feleségét kapatos állapotban alaposan verte, és hogy az asszony, még férje életében, a szép első segédnél keresett vigasztalást). A liturgia után a panihidát odahaza énekelték, a dús torra pedig, a papsággal és a külön meghívott székesegyházi helyettes-diakónussal együtt, a templomi kar is hivatalos volt. A nap a „Fehér Hattyúk”-ban valóságos italtengerrel fejeződött be, és valahogy önmagától esett meg, hogy Cvjet, aki mindig mérsékletes volt és a bort nem szerette, sokkal többet ivott, mint amennyit szokása és természete megengedett. De azért éppenséggel nem vesztette el kedves és vonzó benső jó tulajdonságait, sőt ellenkezőleg, amikor állandó szégyenlős10
ségét levetkőzve, lelkébe némi bepillantást engedett, csak nemesebb és megnyerőbb lett. Gyengéd figyelemmel töltögetett sört majd az előénekes Szugróbov, majd az óriás helyettes-diakónus Kartagénov poharába, akit a társaság minden különösebb erőfeszítés nélkül magával vitt a vendéglői pincébe. Lelkesülten hallgatta, amint ez a két városi híresség, mindketten vörösek, izzadtak, borzasak, kifeszült nyak-erekkel, az asztalon keresztül mennydörgően mély hangon beszélgetett, ami az alacsony és tágas szoba levegőjét nehéz és tompa rezgésbe hozta. Néhányszor átölelte és több ízben megcsókolta az affektáló, göndör és kövér Szrebrosztrúnovot, erősítgetve, hogy nagy tehetsége alapján nem egy kis kormányzósági székvárosban kellene karmesternek lennie, hanem legalábbis az udvari zenekart, vagy a moszkvai szinódusi kart vezényelnie és szent esküvel fogadkozott, hogy névnapjára arany hangvillát ajándékoz neki, felirattal, egy nagyszerű, magakészítette piros szaffiánbőr-tokban. Ezen az estén keveset énekeltek és nem a szokásos összhangon: a fáradtság és a dús kereskedői vendéglátás hatásai nem maradtak el. De annál többet beszéltek, hangosan, izgatottan és mindnyájan egyszerre. A tenorok magas orr- és torokhangjai basszus húrzúgásalapon úsztak és remegtek, mint a napnyugta csillogó fodrozása egy nyugodt és széles folyó mély csíkján. És voltak pillanatok, amikor Cvjetnek úgy tetszett, hogy a tarka zsibongás közepette, a dohányfüst kék felhőiben, amelyet fátyolos tűzpontok szakítottak át, ő maga valahová a sötét távolba úszik, édes, álomba 11
