Rosamunde Pilcher
Tengeri szél
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
1
Az egész egy hétfői napon kezdődött, január végén. Unalmas nap, unalmas évszak. Karácsony elmúlt, szilveszter elmúlt, elfelejtettük, de az új év még nem fedte fel arcát. London hideg és barátságtalan, a boltokban a puszta reménység és „hajóútra alkalmas öltözék”. A park csupasz fáinak csipkéje az alacsony égre rajzolódik, alattuk színtelen és halott a letaposott fű – el se lehet hinni, hogy valaha megint lila és sárga krókuszok szőnyege borítja majd. Olyan nap ez is, mint a többi. Sötétben ébredtem, a vekker hangjára, de a sötétséget kicsit enyhítette a függöny nélküli ablak tág felülete, s rajta át láttam a platánfa csúcsát, amelyet távoli utcai lámpák narancsszín izzása világított meg. Szobám bútorozatlan, csak a matracom áll benne, meg egy konyhaasztal, amit majd bemázolok, ha lesz rá időm, sőt esetleg még ki is fényesítem méhviasszal. Csupasz a padló is, faburkolattól faburkolatig. Narancsosláda szolgál éjjeliszekrényül, egy másik pedig mint szék teljesít szolgálatot. 5
Kinyújtottam a kezem, villanyt gyújtottam, és mélységes elégedettséggel szemléltem a lehangoló képet. Az enyém. Első otthonom. Alig három hete költöztem be – de az enyém, csak az enyém. Tetszésem szerint bármit művelhetek vele. Poszterekkel boríthatom a csupasz fehér falat, vagy akár narancsszínűre festhetem. Felcsiszolom a csupasz padlót, vagy tarkára mázolom. Máris a gazda szemével nézek körül az ócskásoknál meg a régiségboltokban, mindegyiknek a kirakatát végigvizslatom, hátha olyan kincsre lelek, amit megengedhetek magamnak. Így került birtokomba az asztal, és már kinéztem magamnak egy aranyozott keretű antik tükröt, de még nem volt kellő bátorságom, hogy bemenjek a boltba, és megtudakoljam, mennyibe kerül. Talán a kéménypillérre akasztom, vagy az ablakkal szemközti falra, hogy az ég meg a fa festményként tükröződjön a díszes keretben. Nem sajnáltam az időt a kellemes képzelgéstől. Me gint az órára néztem: későre jár, hát felkeltem, és mezítláb átcsoszogtam a parányi konyhába, meggyújtottam a gázt, és feltettem a teaüstöt. Kezdődik a nap. A lakás Fulhamben van, a kis sorházak Maggie és John Trent tulajdonában levő egyikének legfelső szintjén. Csak karácsonykor ismerkedtem meg velük, Stephen és Mary Forbesnak és nagy csapat lármás gyereküknek otthonában, egy nagy és rendetlen házban, Putneyban. 6
Stephen Forbes a főnököm, a Walton Street-i könyvesbolt tulajdonosa, ahol tavaly óta dolgozom. Mindig fantasztikusan aranyos és segítőkész, és amikor egy másik eladónőtől megtudta, hogy karácsonykor magam leszek, menten ellentmondást nem tűrően meghívtak Maryvel együtt – valójában inkább megparancsolták –, hogy a három napot náluk töltsem. Helyük rengeteg van, mondták, padlásszoba, Samantha szobájában egy üres ágy, de ugye nem bánom? És amellett segíthetek Marynek megtölteni a pulykát, meg összeszedni a fa alól a rengeteg összegyűrt selyempapírt. Ez utóbbi szempont figyelembevételével végül is elfogadtam a meghívást, és istenien éreztem magam. Nincs szebb a családi karácsonynál, ahol tele a ház gyerekkel és zűrzavarral és papírral és ajándékokkal, a karácsonyfának fenyőillata van, csillog-villog rajta a sok dísz, és csálén lóg a házilag készített dekoráció. Ünnep másnapján este, amikor a gyerekeket már ágyba dugtuk, Forbesék felnőttpartit rendeztek, bár továbbra is gyerekes játékokat játszottunk, de ekkor már Maggie és John Trent részvételével. Fiatal házasok, Maggie apja Oxfordban professzor, Stephen jól ismeri egyetemista korából. Maggie kacagó, nyíltszívű teremtés, alig lépett be, máris emelkedettebbé vált a hangulat. Kölcsönösen bemutatkoztunk, de a társasjátékok során persze nem tudtunk beszélgetni, míg csak egymás mellé nem kerültünk az egyik kanapén, és taglejtésből próbáltuk kitalálni, hogy Mary, némajátékkal, melyik 7
film címét igyekszik előadni. – Rose Marie! – kiabálta be valaki, teljesen indokolatlanul. – Gépnarancs! Maggie cigarettára gyújtott, és hátradőlt a kanapén. Feladta. – Fogalmam sincs – mondta. Felém fordult. – Ste phen boltjában dolgozol, ugye? – Igen. – Jövő héten bemegyek, és elvásárolom valamennyi karácsonyi könyvutalványomat. Legalább egy tucatot kaptam. – Jó neked. – Nemrég költöztünk az első házunkba, úgyhogy rengeteg albumot akarok kirakni a dohányzóasztalra, hadd higgye mindenki, hogy szörnyen intelligens vagyok, és... Ekkor azonban valaki nagyot kurjantott: – Maggie, te jössz! – ő meg elkáromkodta magát, felpattant, és elvonult megtudni, mit kell alakítania. Nem emlékszem, mi volt, de jó volt nézni, amint kacagva bohóckodik, mindjárt a szívembe fogadtam, és reméltem, hogy találkozunk még. Találkoztunk. Maggie állta a szavát, néhány nappal az ünnepek után bejött a boltba, irhabekecsben, hosszú, lila szoknyában, egy maréknyi könyvutalvánnyal. Épp nem volt más vevő, előbújtam egy rakás tarkabarka borítójú könyv mögül, és ráköszöntem. 8
– Szervusz. – Jaj, de jó, hogy itt talállak. Segítenél? – Persze. Közösen kiválasztottunk egy szakácskönyvet, egy újonnan megjelent önéletrajzot, amiről egész London beszél, meg egy fantasztikusan drága impresszionista albumot a nevezetes dohányzóasztalra. Összesen kicsit többe kerültek, mint a könyvutalványok értéke, hát Maggie belekotort a táskájába, és elővette a csekkkönyvét. – John meg fog őrülni mérgében – mondta boldogan, és kiírta az összeget piros golyóstollal. A csekk sárga papírján igen vidáman hatott. – Már így is túl sokat költünk szerinte. Tessék. – Megfordította, a hátára ráírta a címet. – Bracken Road 14, SW6 – olvasta fennhangon, hátha nem tudom kiböngészni a kézírását. – Még nem szoktam meg. Alighogy beköltöztünk. Rém izgalmas, és ha hiszed, ha nem – a miénk. A beugrót persze a szüleink fizették, Johnnak meg sikerült rávennie valami építtető társaságot, hogy a többire adjon kölcsönt. De persze muszáj lesz kiadnunk a legfelső szintet, hogy fizetni bírjuk a részletet, így talán megoldjuk valahogy. – Elmosolyodott. – Gyere el, nézd meg. – Nagyon szívesen. – Becsomagoltam a könyveit, vigyáztam, hogy szép rendesen hajtogassam a papírt. – Tudod – szólalt meg Maggie –, rém udvariatlanul hangzik, de nem is tudom, hogy hívnak. Rebecca, an�nyit tudok, de milyen Rebecca? 9
– Rebecca Bayliss. – Nem ismersz véletlenül egy rendes, megbízható személyt, aki bútorozatlan lakást keres? Ránéztem. Szinte olvastunk egymás gondolataiban. Csomót kötöttem a csomagra, elvágtam a zsineget. – Hozzám mit szólnál? – Hozzád? Talán lakást keresel? – Az előbb még nem kerestem. De most már igen. – Csak egy szoba és konyha. A fürdőszoba közös. – Én nem bánom, ha nektek megfelel. És ha a bére nem túl magas. Mennyit kértek? Maggie megmondta. Nyeltem egyet, gyors fejszámolást végeztem, aztán kiböktem: – Meg tudom oldani. – Bútorod van? – Nincs. Bútorozott lakást bérelek két lánnyal közösen. De szerezhetek bútort. – Úgy veszem ki a szavaidból, nagyon megutáltad a társbérletet. – Nem igazán, de szívesebben lennék magam. – Hát, mielőtt elhatároznád, gyere el és nézd meg. Valamelyik este. Mert mind a ketten dolgozunk. – Ma este lehetne? – Sehogy sem tudtam féken tartani a türelmetlenségemet. – Jó – mosolyodott el Maggie. – Gyere el este. – Felemelte a pazarul csomagolt könyvköteget, és indulni készült. Hirtelen elfogott a pánik. 10
– Én.... én nem is tudom a címet... – Dehogyisnem, te buta. Ott van a csekk hátán. Huszonkettes busszal gyere. Hét körül várlak. – Ott leszek – ígértem. A Kings Roadon döcögő buszban módszeresen hűtögettem lelkesedésemet. Zsákbamacskát veszek. A lakás talán szóba sem jön, túl nagy, túl kicsi, vagy egyéb szempontból nem megfelelő. Nem élem bele magamat, mert nem szeretnék csalódni. És a kis ház kívülről csakugyan jelentéktelen volt, vörös tégla kis villák sorában, az ajtó körül cifra stukkó, lehangolóan sok színes üveg. De a 14-es szám belseje friss festéstől-mázolástól ragyogott, új szőnyeg a padlón, és jött elém Maggie, kopott farmerban, kék pulóverben. – Elnézést a toprongyért, de magam végzem a házimunkát, úgyhogy mihelyt hazaérek, átöltözöm. Gyere, menjünk fel, nézd meg... Dobd a kabátodat a korlátra, John még nincs itthon, de mondtam neki, hogy jössz, és tökjó ötletnek tartotta ő is, hogy... Egész úton felfelé be nem állt a szája. Felértünk az üres szobába, a ház hátulsó frontján. Maggie villanyt gyújtott. – Déli fekvés, egy kis parkra néz. Az elődeink az alsóbb szinten toldalékot építettek, szóval még valami balkonféléd is van. – Kinyitott egy üvegajtót, kiléptünk a hideg, sötét estébe, orromat megcsapta a park 11
avarillata, a nedves föld szaga, és a környékbeli utcák lámpafényének karéjában megláttam az előttünk nyújtózó üres sötétséget. Hirtelen hideg szél támadt, a platánfa fekete árnya megborzongott, aztán a neszt elfojtotta a fejünk fölött robajló repülőgép. – Mintha vidéken lennénk – mondtam. – Hát, majdnem. – Maggie megborzongott. – Menjünk be, mert megfagyunk. – Beléptünk az üvegajtón, és Maggie megmutatta a parányi konyhát, amit egy jókora szekrényből alakítottak ki, aztán, egy lépcsőfordulóval lejjebb, a fürdőt, amelyen osztozunk. Végül megint leértünk a meleg, rendetlen nappaliba, Maggie előszedett egy üveg sherryt meg egy fél zacskó burgonyaszirmot – azt állította, hogy avas, de nekem ízlett. – No, még most is szívesen jönnél? – kérdezte. – Szívesebben, mint valaha. – Mikor költöznél? – Minél hamarabb. Ha lehet, a jövő héten. – Hát a lányok, a társbérlőid? – Majd találnak helyettem valakit. Egyiküknek a húga Londonba készül. Gondolom, beköltözik a szobámba. – Na és mi lesz a bútorral? – Hát... majd megoldom. – A szüleid biztosan kirukkolnak valamivel – mondta magától értetődő hangon Maggie. – Mint általában. Amikor Londonba kerültem, anyám a legcsodásabb 12
kincseket varázsolta elő a padlásról meg a fehérneműs szekrényből, úgyhogy... Elhalt a hangja. Bánatosan néztem rá, ő végül saját magán kezdett nevetni. – Na, tessék, már megint jár a nagy szám. Ne haragudj. Nyilván valami őrülten tapintatlant mondtam. – Apám nincs, anyám külföldön él. Ibizán. Igazából ezért szeretnék valami saját fészket. – Igazán sajnálom. Gondolhattam volna, hiszen Forbeséknál töltötted a karácsonyt... Kitalálhattam volna. – Ugyan már. – Édesapád meghalt? Ugyancsak kíváncsi volt, de olyan nyílt és barátságos módon, hogy nevetségesnek éreztem volna, ha begombolkozom, mint általában, ha a családomról kérdezősködnek. – Nem hiszem. – Próbáltam adni a közömböst. – Azt hiszem, Los Angelesben él. Színész volt. Anyám tizennyolc éves korában megszökött vele. De apám hamarosan ráunt a családi életre, vagy talán fontosabbnak érezte a pályáját. Na, mindegy, a házasság alig pár hónapig tartott, mire én megszülettem, apámnak már híre-hamva se volt. – Milyen szörnyű... – Hát, igen. Habár... nem is tudom. Nem sokat gondolkodtam rajta. Anyám sohasem emlegette apámat. Nem mintha túlságosan el lett volna keseredve, csak 13
lezárta az egészet, kész, elmúlt. Mindig csak előrenéz, mindig is szörnyen optimista volt. – De mi történt, amikor már a világon voltál? Anyád visszament a szüleihez? – Nem. Soha többé. – Úgy érted, senki se küldött táviratot, hogy „Gyere haza, minden meg van bocsátva!”? – Nem tudom. Igazán nem tudom. – Biztosan irtózatos nagy volt a felháborodás, amikor anyád megszökött, de akkor is... – Elhalt a hangja. Láthatólag nem értette azt a helyzetet, amit én egész életemben a lehető legtermészetesebbnek fogadtam el. – Miféle család az, amelyik ilyet csinál a lányával? – Fogalmam sincs. – Viccelsz? – Dehogy. Igazán nem tudom. – Azt akarod mondani, hogy nem ismered a tulajdon nagyszüleidet? – Még csak azt sem tudom, kicsodák. Vagy kik voltak, hogy egyáltalán élnek-e még. – De hát anyád nem mesélt semmiről? – Dehogyisnem... Néha apró, múltbéli részleteket emlegetett, de azok nem álltak össze. Tudod, ahogy anyák beszélnek a gyerekeikhez, eszükbe jut ez-az, hogy mit csináltak kicsi korukban, ilyesmi. – De... Bayliss. – Maggie összevonta a szemöldökét. – Szokatlan név. Valahonnan ismerős, de nem jut eszembe, hol hallottam. Nincs semmiféle támpontod? 14
Elnevettem magam. – Gondolod, hogy igazán tudnom kéne? Hidd el, nem érdekel. Ha az ember sosem ismerte a nagyszüleit, nem is hiányolja őket. – De hát nem szoktál azon gondolkodni... – kereste a szavakat – hogy hol élnek? – Tudom, hogy hol éltek. Cornwallban. Egy nagy kőházban, a tenger felé lejtő tág mezők közepén. És anyámnak volt egy Roger nevű bátyja, de ő elesett a háborúban. – De mit csinált anyád, amikor megszülettél? Gondolom, állásba kellett mennie. – Nem, volt egy kis jövedelme. Valami nagynéni hagyott rá egy kis pénzt. Persze kocsink nem volt soha, semmi ilyesmi, de azért megéltünk. Kensingtonban laktunk, egy alagsori lakásban. Anyám barátaié volt a ház. Úgy nyolcéves koromig éltünk ott, aztán intézetbe kerültem, utána pedig... elvetődtünk mindenhova... – Az intézet drága mulatság. – Nem volt valami előkelő intézet. – Anyád nem ment újra férjhez? Maggie-re néztem. Élénk arcán mohó kíváncsiság tükröződött – de Maggie aranyos teremtés. Ha már ennyit elárultam, akár elmondhatom a többit is. – Nem volt kimondottan feleségtípus... De nagyon, nagyon szexepiles volt, és mindig volt mellette valaki, aki rajongott érte... És mihelyt intézetbe kerültem, már nem kellett különösebben titkolóznia. So15
se tudtam, hol fogom tölteni a következő vakációt. Egyszer Franciaországban, Provence-ban. Néha itt, Angliában. Aztán egy karácsonyt New Yorkban töltöttünk. Maggie emésztette a hallottakat. Grimaszt vágott. – Nem lehetett neked szórakoztató. – De, roppant tanulságos volt. – Rég megszoktam már, hogy a dolgot a humoros oldaláról fogjam fel. – Gondold csak el, mi mindent láttam, micsoda egzotikus helyeken éltem. Párizsban egyszer a Ritzben laktunk, máskor meg Denbigshire-ben egy huzatos, rozzant házban. Egy költőé volt, aki birkatenyésztéssel próbálkozott. Életemben még olyan boldog nem voltam, mint amikor az a kapcsolat véget ért. – Anyád biztosan nagyon szép. – Igazában nem, csak a férfiak látják annak. Nagyon derűs, és meggondolatlan, és szeszélyes, és sokan biztosan azt mondanák, hogy nincs egy szikra erkölcsi érzéke. Őrjítő. Minden „őrült vicces”. Ez a szavajárása. A kifizetetlen számlák halmaza „őrült vicces”, és az elveszett retikülje, a megválaszolatlan levelek tömege mind „őrült vicces”. Semmi érzéke a pénzhez, és tökéletesen hiányzik belőle a kötelességtudat. Meglehetősen zaklatott volt mellette az élet. – Ibizán mit csinál? – Valami svéddel él, akivel ott ismerkedett meg. Egy ismerős házaspárhoz ment ki, ott találkozott ezzel a pasassal, és a következő levele már arról szólt, hogy ös�16
szeköltöznek. Szörnyen északi a pasas, és savanyú, írta anyám, de gyönyörű háza van. – Mióta nem láttad? – Úgy két éve. Tizenhét éves koromban léptem ki az életéből. Titkárnői tanfolyamot végeztem, hos�szabb-rövidebb ideig állásban voltam, és végül Stephen Forbes boltjában kötöttem ki. – Szívesen csinálod? – Igen. Nagyon. – Hány éves vagy? – Huszonegy. Maggie megint elmosolyodott, eltűnődve rázta ki az arcából hosszú haját. – Mi mindent láttál... – mélázott. Egy csepp szánalom sem volt a hangjában, sőt inkább egy kis irigység. – Huszonegy éves koromban piruló ara voltam szörnyűséges uszályos menyasszonyi ruhában és naftalinszagú ósdi fátyollal. Nem vagyok konvencionális, de az anyám annál inkább, én pedig nagyon szeretem, hát rendszerint megteszem, amit kíván. Lelki szemeim előtt megjelent Maggie anyja. Nemigen tudtam, mit mondhatnék, hát egy ócska közhelyhez folyamodtam: – Nem vagyunk egyformák... Ebben a pillanatban meghallottam, amint John kulcsa fordul a zárban, és többet nem foglalkoztunk anyákkal és családokkal.
17
Ugyanolyan nap volt, mint a többi, egy kellemes különbséggel. Múlt csütörtökön sokáig ott maradtam a boltban Stephennel, igyekeztem tető alá hozni a januári leltárt, viszonzásul Stephen szabadságolt ma délelőttre, úgyhogy ebédig azt csinálok, amihez kedvem van. Kitakarítottam a lakást (maximum fél óra), bevásároltam, egy halom ruhát levittem a gyorsmosodába. Fél tizenkettőre végeztem a háztartással, hát kabátba bújtam, és kényelmes sétatempóban indultam a boltba. Elhatároztam, hogy egy darabon gyalog megyek, és talán engedélyezek magamnak egy korai ebédet. Hideg, borús, nyirkos nap volt, amikor igazában nem is lesz világos. A félhomályban elballagtam a New Kings Roadig, és nyugatnak fordultam. Itt minden második boltban vagy régiségeket árulnak, vagy ócska ágyakat, vagy képkereteket, és azt hittem, ismerem már valamennyit, mint a tenyeremet, amikor egyszer csak egy üzlet előtt találtam magam, amit eddig nem vettem észre. A homlokzatát fehérre festették, a kirakat keretét feketére, a szemerkélő eső ellen kihúzták a piros-fehér csíkos vászontetőt. Felnéztem a cégtáblára. Tristram Nolan, állt takaros fekete betűkkel az ajtó fölött. És az ajtót szegélyező kirakatokban szemnek, szívnek kellemes holmik, én pedig megálltam az üzletből sugárzó élénk fényben a járdán, hogy közelebbről szemügyre vegyek mindent. A bútorok javarészt Viktória korabeliek, frissen kárpitozva, restaurálva, fényezve. Dagadozó, görbe lábú 18
szófa, egy varródoboz, egy kis kép, rajta ölebek bársonypárnán. Benéztem a kirakaton át a boltba, és akkor pillantottam meg a két kerek támlájú, görbe lábú, hímzett rózsás huzatú cseresznyefa széket. Meglátni és megkívánni őket egy pillanat műve volt. Lelki szemeim már látták őket a lakásomban. Nekem kell ez a két szék! Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Ez nem ócskásbolt. Talán olyan drága a két szék, hogy meg sem tudom fizetni. De hát azért még megkérdezhetem, mennyibe kerülnek. Mielőtt elbátortalanodtam volna, benyitottam az üzletbe. Üres volt a bolt, de az ajtónyílás megszólaltatott egy csengőt, és a következő pillanatban már jött le valaki a bolt végében levő lépcsőn, az előtte lógó függönyt félrehúzták, és felbukkant egy férfi. A bolthoz és hangulatához illő, hagyományos öltözékű idősebb emberre számítottam, de ez a férfi meghazudtolta várakozásomat. Fiatal volt, magas, hosszú lábú – kifakult, szűk farmerban, hasonlóképpen kopott és fakó farmerdzsekijének felgyűrt ujja alól kilátszott a kockás ing. A férfi pamutkendőt kötött a nyakára, lábán cifra, rojtos mokaszin. Azon a télen a legvalószínűtlenebb emberek kószáltak London-szerte cowboyöltözékben, de ez a fiatalember valahogy igazinak látszott, kopott öltözéke csakúgy, mint ő maga. Álltunk, néztük egymást, aztán elmosolyodott, és ez váratlanul ért. Nem szeretem, ha meghökkentenek, és a „Jó napot”-om elég hűvösen hangzott. 19
A fiatalember eleresztette a függönyt, és előbbre lépett. – Mivel szolgálhatok? Ha hamisítatlan, tősgyökeres amerikainak látszott is, mihelyt kinyitotta a száját, már tudtam, hogy szó sincs ilyesmiről. És ez, nem is tudom, miért, bosszantott. Míg anyámmal éltem, meglehetősen cinikus véleményem alakult ki a férfiakról általában, a magukat megjátszókról különösen, márpedig ez a fiatalember, ezt rögtön leszögeztem magamban, megjátssza magát. – Én... ezek után a kis székek után szeretnék érdeklődni. A kerek hátúakra gondolok. – Igen. – Előbbre lépett, kezét rátette az egyik szék hátára. Hosszú, jó formájú keze volt, ujjai vége szegletes, a bőre nagyon barna. – Csak ez a kettő van. Sóváran néztem a székeket, igyekeztem nem tudomást venni a fiatalemberről. – Szeretném tudni, mennyibe kerülnek. Leguggolt mellém, hogy megnézze az árcédulát. Sűrű, egyenes szálú haja a gallérjáig ért, nagyon sötét volt és csillogó. – Szerencséje van – mondta. – Nagyon olcsók, mert az egyiknek eltörött a lába, és nem valami szakszerűen javították meg. – Hirtelen felegyenesedett: meglepett, milyen magas. Enyhén mandulavágású szeme nagyon sötét, a nézése kicsit zavarba ejtő. Feszengtem, kezdeti 20
ellenszenvem egyre fokozódott. – Tizenöt font a kettő – mondta a fiatalember. – De ha nem sürgős, és ha hajlandó még valamennyit áldozni rá, meg lehet erősíteni a lábát, és a javítás helyét átfényezni. Erősebb is lesz, és szebb is. – Így nem jó? – Magának jó lenne – mondta a fiatalember – ...de ha egy nagydarab, kövér embert hív meg vacsorára, az hamarosan a földön találhatja magát. Némán szemléltem a fiatalembert – remélhetőleg hűvösen. Szemében komisz derű bujkált. Nem óhajtottam osztozni a hangulatában. Nem volt ínyemre a feltételezés, hogy hozzám csak nagydarab kövér férfiak járnak vacsorára. – Mennyibe kerülne, ha kijavítanák a lábát? – kérdeztem végül. – Körülbelül öt fontba. Vagyis két tízesért megkapja a két széket. Gyors számítást végeztem magamban, és úgy döntöttem, ez még éppen belefér a költségvetésembe. – Megveszem. – Jól van – mondta a fiatalember, öklét csípőre tette, és nyájasan mosolygott, mintha végeztünk volna az ügylettel. Hát, ez aztán nem valami nagy üzletember, gondoltam. – Kifizessem most, vagy adjak előleget?... – Nem fontos. Majd ha értük jön, kifizeti. 21
– Mikor lesznek készen? – Úgy egy hét múlva. – Hagyjam meg a nevemet? – Csak ha akarja. – Mi lesz, ha nem jövök vissza a székekért? – Megveszi őket valaki más. – Nem szeretném elveszíteni őket. – Nem is fogja – mondta a fiatalember. Mérgesen összevontam a szemöldökömet, de ő csak mosolygott, és kinyitotta előttem az ajtót. Hideg levegő zúdult be, kint istenigazában eleredt az eső, és az utca sötét volt, mintha este volna. – Viszontlátásra – köszönt a fiatalember, én pedig kipréseltem egy fagyos köszönömöt, kimentem a komor sötétségbe, és közben hallottam, amint a csukódó ajtó fölött megszólal a csengő. A nap egyszeriben elviselhetetlen lett. A székek vásárlásának örömét tönkretette a fiatalember keltette ingerültség. Általában nem szoktam első látásra megutálni valakit, és dühös voltam nemcsak rá, magamra is, amiért így kiborulok. Még akkor is ezen dúltam-fúltam, amikor végigmentem a Walton Streeten, és benyitottam Stephen Forbes könyvesboltjába. Jó volt bent lenni, megérezni a friss papír és nyomdafesték szagát, de a pocsék kedvemet ez sem oszlatta el. Az üzlet három szinten helyezkedik el, a földszinten vannak az új könyvek, a használt könyvek és régi nyomatok az emeleten, Stephen irodája az alagsorban. 22
Láttam, hogy Jennifer, a másik lány, egy vevővel foglalkozik, rajta kívül csak egy idős hölgy volt a boltban, tweed körgallérban. Buzgón tanulmányozta a kertészeti könyvek egyikét, hát én egyenesen a kis ruhatárba tartottam, menet közben gomboltam ki a kabátomat, de aztán meghallottam Stephen félreismerhetetlen súlyos lépteit: jött fel az alagsorból, és ösztönszerűen megálltam, hogy megvárjam. A következő pillanatban megjelent, magas, hajlott hátú, szemüveges férfi, a szokásos jóindulatúan tétova arckifejezéssel. Mindig sötét öltönyt hordott, amelyre ráfért volna, hogy kivasalják, és nyakkendőjének csomója már most, déltájban is lecsúszott, kibukkant alóla ingének legfelső gombja. – Rebecca – szólalt meg Stephen. – Igen, megjöttem... – Jó, hogy elcsíptelek. – Mellém lépett, halkabbra fogta a hangját, hogy ne zavarja a vevőket. – Van egy leveled odalent, a régi lakásodból küldték utánad. Szaladj le, vedd el. – Levél? – vontam fel a szemöldököm. – Igen. Légiposta. Csomó külföldi bélyeg. Valamilyen okból sürgősnek látszik. Az új székek gondolata, az ingerültség egyszeriben elszállt. – Anyám írta? – kérdeztem ijedten. – Nem tudom. Menj már, nézd meg. Lementem a meredek, csupasz lépcsőn az alagsorba. Ezen a borús napon a mennyezeti fénycsövek vilá23
gítottak. Az iroda – mint mindig – pazarul rendetlen; rengeteg levél, csomag, kartoték, régi könyvek halomban, kartondobozok, csikkekkel megpúpozott hamutartók. De a levél ott díszelgett Stephen mappájának közepén, azonnal megláttam. Felvettem. Légiboríték, spanyol bélyegek, ibizai bélyegző. De az írás ismeretlen, hosszú, hegyes betűk, mintha hajszálvékony tollal rótták volna őket. A régi lakásomba címezték, de a címet áthúzta valaki, és gyerekes verébfejbetűkkel átirányította ide a könyvesboltba. Vajon meddig hevert a levél az előszobaasztalon, mire valamelyik lány megpillantotta, és vette magának a fáradságot, hogy utánam küldje? Leültem Stephen székére, felvágtam a borítékot. Két vékony légiposta-levélpapír került elő belőle, keltezésük: január harmadika. Majdnem egy hónap telt el azóta. Riadó szólt az agyamban, és rémülten kezdtem olvasni. Kedves Rebecca! Remélem, nem haragszik, hogy keresztnevén szólítom, de édesanyjától sokat hallottam magáról. Azért írok, mert édesanyja nagyon beteg. Már egy ideje gyengélkedik, és előbb is írtam volna, de ő nem engedte. Most azonban kezembe vettem az ügyet, és a doktor jóváhagyásával tudatom, hogy szerintem ide kel24
lene jönnie hozzá. Ha jöhet, kérem, táviratozza meg a repülőgépe járatszámát, hogy kimehessek maga elé a repülőtérre. Tudom, hogy dolgozik, és talán nem tud kön�nyen eljönni, de azt ajánlom, ne halogassa az utazást. Sajnos, nagy változást fog tapasztalni édesanyjánál, de a hangulata még most is kitűnő. Minden jót kívánok, szívélyes üdvözlettel Otto Pedersen Csak ültem, és hitetlenül meredtem a levélre. A formális, semmitmondó szavak mindent elárultak. Anyám nagyon beteg, talán a végét járja. Egy hónapja kértek meg rá, hogy ne halogassam az utazást, és én csak most kaptam meg a levelet. Lehet, hogy anyám már nem is él – és én nem mentem el hozzá. Mit fog gondolni rólam ez az Otto Pedersen, akivel sohasem találkoztam, és akinek a nevét is csak ebben a pillanatban tudtam meg?
25
