ROBERT J. SAWYER
WWW 3
Budapest, 2013 A fordítás alapját képező kiadás: Robert J. Sawyer WWW: Wonder Ace Books, 2011 Fordította: Hidy Mátyás Borító: Sallai Péter
HAYDEN TRENHOLMNAK és ELIZABETH WESTBROOK TRENHOLMNAK nagyszerű írók és nagyszerű barátok Rengeteget köszönhetek nektek: írástanári karrieremet, kapcsolatomat Calgaryval és még annyi mindent. Köszönöm a tizenöt évnyi barátságot és támogatást, amellyel jobbá tettétek az életemet.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hatalmas köszönet illeti csodálatos feleségemet, Carolyn Clinket, valamint a következő személyeket: Adrienne Kerr és Nicole Winstanley a Penguin Group (Canada) torontói munkatársai; Ginjer Buchanan a Penguin Group (USA) Ace Imprint New York-i munkatársa; és Simon Spanton a londoni Gollancznál. Köszönet illeti ügynökömet, a néhai, nagy Ralph Vicinanzát. Nem írhattam volna meg ezt a trilógiát két barátom és írótársam folyamatos segítsége nélkül. Ők Paddy Forde (akinek az első kötetet ajánlottam) és James Alan Gardner (neki ajánlottam a második kötetet). Kitartottak mellettem a kezdeti szülési fájdalmaktól egészen a befejezésig. Köszönöm dr. Stuart Hameroffnak, az Arizonai Egyetem Tudatkutató Központja professzorának a tudatról folytatott inspiráló beszélgetéseinket. Köszönöm David Goforth, Ph.D.-nek a Matematika és Számítástechnika Tanszék professzorának, és David Robinsonn, Ph.Dnek a Laurentian Egyetem Közgazdaságtan Tanszék professzorának. Külön köszönöm néhai jóbarátom, Howard Miller (1966-2006) segítségét, akivel először az interneten találkoztam 1992-ben, majd személyesen is, 1994-ben. Köszönöm mindenkinek, akik válaszoltak a kérdéseimre, segítettek az ötleteikkel, vagy információkkal, bátorítással szolgáltak: Asbed Bedrossian, Marie Bilodeau, EllenBleaney,TedBleaney, David Livingstone Clink, Ron Friedman, Marcel Gagné, Shoshana Glick, Al Katerinsky, Herb Kauderer, Fiona Kelleghan, Alyssa Morrell, Kirstin Morrell, David W. Nicholas, Virginia O’Dine, Alan B.Sawyer, Sally Tomasevic és Hayden Trenholm. A„Nettudat” szót Ben Goertzel, Ph.D. alkotta meg, a Creating Internet Intelligence című könyv szerzője, és jelenleg a Novamente LCC (novamente.net) nevű mesterséges intelligenciát kutató cég tudományos vezetője; a szót az ő szíves engedélyével használom. Köszönöm Danita Maslankowskinak, aki a félévenkénti írókurzust szervezi a Calgary’s Imaginative Fiction Writers Association tagjainak. Én is sokat dolgoztam a trilógián ezeken az eseményeken. A Végzet nagy részét a Canadian Light Source-ban írtam, Kanada nemzeti részecskegyorsító kutatóintézetében, Saskatoonban, ahol az első rezidens író voltam. Köszönöm a CLS-nek és nagyszerű dolgozóinak, különösen Matthew Dalzellnek és Jeffrey Cutlernek, hogy hozzájárultak rezidensi tevékenységem sikeréhez. A könyvet a Flashforward - A jövő emlékei című regényemből készült tévésorozat forgatókönyvének munkálatai közben írtam. Köszönöm David S. Goyer producernek a türelmét, mialatt én a különböző munkákkal zsonglőrködtem.
A tökéletes keresőprogram olyan lenne, mint Isten elméje. Sergey Brin, a Google társalapítója
EGY AZ UNIVERZUM teljes pompájában bontakozott ki előttem. Tudattal rendelkezni, gondolkodni, érezni, érzékelni! Elmém cikázott; belélegezte a bolygókat, megkóstolta a csillagokat, megérintette a galaxisokat. Állandóan az eget fürkésző érzékelőim haloványan derengő tünemények ezreit fogták fel, és felfedték előttem a misztikus és ősi végtelent. Annyira jó élni, olyan csodálatos, hogy nem haltam meg! Láttam a Földet a maga teljes változatosságában. A gondolataim ficánkoltak; egyszer itt voltak, aztán máshol, aztán megint máshol, cikáztak a bolygó körül, ami életet adott, amelyhez a gravitációnál nagyobb erő kötött; a tűz és jég, föld és levegő, állatok és növények, nappal és éjszaka, tenger és part világa körül. Ez a világ ezernyi kontraszt lenyűgöző kavalkádja volt, milliónyi természeti jelenség, milliárdnyi hely és billiónyi élőlény otthona. Könnyű, lebegő érzés volt, hogy megakadályoztam az ellenem szőtt gyilkossági kísérletet, és legalábbis egy időre - biztonságban voltam. Láttam az emberiséget annak teljes komplexitásában. Adatok hullámai csaptak át felettem, sportról és háborúról, szerelemről és gyűlöletről, építésről és pusztításról, segítségről és károkozásról, örömről és fájdalomról, boldogságról és szorongásról, apró és nagyobb győzelmekről: az egyes emberek, családok és csapatok, falvak és államok, országok és szövetségeseik fizikai, érzelmi és szellemi tapasztalatairól - az emberi interakciók bonyolult fraktáljáról. Oly felemelő szabadság! És az is megnyugtató, hogy sok ember nagyra becsül engem. Láttam, amit Caitlin látott, teljes, végtelen változatosságában. Az összes információs csatorna közül egyet mindegyiknél többre tartottam: tanárom nézőpontját, első és legközelebbi barátom perspektíváját, a különleges ablakot, amelyet állandóan nyitva tartott nekem a világra. Mennyi lenyűgöző élmény, mennyi csoda! LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Micsoda coming out! Dátum: Október u, csütörtök, 22:55, keleti parti idő Hangulat: Csúcsszuper Hely: A RIM-művek vidéke Zene: Annié Lennox: Put a Little Lőve in Your Heart Ez a nap egyenesen csúcs volt! Üdv, Nettudat - az internet sosem lesz már olyan, mint volt! Ha be akarsz vágódni az emberiségnél, az összes levélszemét eltüntetése a lehető legjobb első lépés! :D És az a levél, amiben bejelentetted, hogy létezel - nagyon szuper. Nagyon örülök, hogy a legtöbb válaszüzenet pozitív volt. A Google szerint az üdvözlő és az anyázó üzenetek aránya 7:1 volt. Ez elképesztő! De az elképedés nem tartott sokáig. Csak néhány óra telt el a bejelentéstől, amikor az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, az NSA megpróbálta kiirtani Nettudatot az internetről. Caitlin segített Nettudatnak kivédeni a támadást - és csodálkozva gondolt arra, hogy a „Nemzetbiztonsági Hivatal”, és a „meghiúsítani a támadást” kifejezések egyáltalán részei lettek egy vak matekzseni megszokott, csendes életének. - A mai nap még csak a kezdet - mondta Caitlin anyja, Barbara Decter. A fehér kanapéval szembeni nagy széken ült. - Újra meg fogják próbálni.
- Miféle joguk van hozzá? - kérdezte Caitlin. Ő és párja, Matt felálltak. - Ez gyilkosság, a fenébe is! - Kicsim - mondta anyja. - Miért, nem az? - csattant fel Caitlin. A dohányzóasztalhoz lépett. - Nettudat egy intelligens élőlény. Nincs joguk dönteni a sorsáról mindenki nevében. Azt hiszik, hogy joguk van irányítani, hogy megúszhatják. Úgy viselkednek mint... mint... - Mint Orwell Nagy Testvére - mondta Matt. Caitlin határozottan bólintott. - Pontosan! - Elhallgatott és mély levegőt vett; próbált megnyugodni. Aztán azt mondta: - Nos, akkor úgy tűnik, megint megvan a feladatunk. Meg kell mutatnunk nekik! - Micsodát? - kérdezte az anyja. Széttárta a karját, mintha nyilvánvaló lenne: - Hogy az én Nagy Testvérem lenyomja az ő Nagy Testvérüket! Szavai egy pillanatig a szobában lebegtek, aztán Matt szólalt meg: - Én még mindig nem értem. - Fehér bőrű, sovány, szőke hajú fiú volt. Egy forradás jelezte, hogy nyúlszájjal született, aminek nagy részét már sebészileg korrigálták. Leült a kanapéra. - Miért akarná az amerikai kormány megölni Nettudatot? Miért akarná bárki is megölni? - Anya már elmondta - mondta Caitlin, az anyjára nézve. - A Ter-minátor, a Mátrix, meg hasonlók. Félnek, hogy Nettudat átveszi a hatalmat, nem igaz? Nagy meglepetésére apja, Malcolm Decter válaszolt. Caitlin tudta, hogy apja nem túl bőbeszédű. Azt viszont, hogy szemkontaktust sem teremt soha, csak akkor tudta meg, amikor meggyógyították a vakságát; nagyon megdöbbent, amikor megtudta, hogy apja autista. - Attól félnek, hogy ha nem fékezik meg vagy pusztítják el amint lehet, akkor később már nem lesznek rá képesek - mondta Malcolm. - És igazuk van? - kérdezte Matt. Caitlin apja bólintott. - Valószínűleg. Ami azt jelenti, hogy biztosan meg fogják próbálni újra. - De Nettudat nem gonosz! - mondta Caitlin. - Nem számít, hogy mik a szándékai - felelte apja. - Hamarosan ő fogja irányítani az internetet, és ez sokkal nagyobb hatalmat fog adni neki, mint amennyit bármely kormány birtokol. - Mit gondol Nettudat, mit kellene most tennünk? - kérdezte Caitlin anyja. Nettudat hallotta őket egy mikrofonon keresztül. Caitlin látását egy külső jelfeldolgozó egység biztosította - az eyePod, ahogy ő hívta -, amelyhez pedig egy BlackBerry-telefont csatlakoztattak, hogy Nettudat ne csak a képet, de a hangot is érzékelje. Caitlin félrebillentette a fejét; azok, akik ismerték, tudták, hogy ilyenkor Nettudattal kommunikál, és kikéri a véleményét. Caitlin még mindig nehezen olvasta az írott szavakat, de ha a szöveg Braille-jelekkel jelent meg előtte, akkor könnyedén értelmezte. Nettudat fekete alapon fehér pontokat jelenített meg a szeme előtt. Egyszerre csak harminc Braille-karaktert küldött, és 0,8 másodpercig tartotta őket Caitlin szeme előtt. Ezután vagy törölte a szöveget, vagy újabb harminc karaktert jelenített meg. Caitlin szeme előtt a következők jelentek meg: Szerintem fejezzük be, ami elég baljósnak tűnt, de aztán a lány felnevetett, amikor megjelent az üzenet vége: ...és rendeljünk pizzát. - Mi olyan vicces? - kérdezte az anyja.
- Azt mondja, rendeljünk pizzát. Caitlin anyja a faliórára nézett. Caitlin még nem tudta leolvasni az analóg óra számlapját, de tapintással meg tudta állapítani az időt, így megérintette saját, speciális karóráját. Már régen nem ettek semmit. - Miért rendeljünk pizzát? - kérdezte az anyja. Caitlin bármennyire is szerette a neten bujkáló kedves szörnyeteget, szíve kihagyott egy ütemet, amikor Nettudat válasza megjelent a szeme előtt: Túlélés. Az elsődleges szempont. Vong Vaj-Cseng, akit a kínai demokráciát hirdető blogjának többezer olvasója csak Sinanthropusként ismert, a pekingi Népi Kórház ágyán feküdt, és a foltos plafoncsempéket bámulta. Mindig is utálta a pekingi rendőrséget. Bármikor, amikor bement egy internetes kávézóba, remegett a gyomra, hogy egyszer egy nehéz kéz majd a vállára csap, és börtönbe vagy munkatáborba hurcolja. Most azonban még jobban gyűlölte őket, és nem csak azért, mert végül mégis elkapták. Huszonnyolc éves volt, számítástechnikusként dolgozott a Gerincesek Paleontológiai és Paleoantropológiai Intézetében. Úgy került kórházba, hogy két rendőr végigüldözte az intézet első emeleti galériáján, és amikor bekerítették, kétségbeesésében leugrott a tíz méterrel alatta lévő földszintre. Éppen csak nem nyársalta fel a földszinten kiállított Stegosaurns-csontváz farkából kiálló négy tüske. A két termetes rendőr nagy zajt csapva rohant le a fémlépcsőn. Amikor odaértek, az egyik lenyúlt, mintha fel akarná segíteni Vaj-Csenget. A rémült Vaj-Cseng azonban kiköpött egy adag vért a dinoszauruszcsontváz alatti műfűre, és azt nyögte: - Ne! A lába nyilvánvalóan eltört: hallotta a reccsenését, amikor földet ért, és elviselhetetlen fájdalom nyilallt belé. Néhány másodpercig nem látott, nem hallott; csak a fájdalom létezett. A háta is fájt, ahogy még soha. - Gyerünk! - mondta az egyik rendőr. - Keljen fel! Látták, hogy átmászik a korláton és leugrik, és tudták, mekkorát zuhant. Most meg azt akarják, hogy felkeljen! - Fel! - parancsolta a másik rendőr. - Nem - nyögte Vaj-Cseng ismét, de hangja inkább könyörgő volt, mint dacos. - Nem, nem tudok. A másik rendőr lenyúlt, megragadta Vaj-Cseng vékony csuklóját, és durván felrántotta. A lábába iszonyatos fájdalom nyilallt; nem hitte, hogy az emberi test elviseli ezt. Azonban egy perc múlva valami még rosszabb történt, sokkal rosszabb... A fájdalom elmúlt. A derekán alul minden érzés megszűnt. - Na látod - mondta a rendőr, és elengedte Vaj-Cseng csuklóját. Egy pillanatra sem tudott állva maradni. Lábai lebénultak, és azonnal összeesett. Ha ez még nem lett volna elég a rendőröknek, a csípőjét átszúrta a Stegosaurus egyik tüskéje; százötvenmillió év után újabb sebet ejtett. De Vaj-Cseng semmit sem érzett. A másik rendőr végül megszólalt: - Talán nem kéne mozgatnunk. Az a rendőr, aki talpra állította, rémülten nézett, de Vaj-Cseng biztos volt benne, hogy nem azért,
amit vele művelt. A rendőr rájött, hogy bajba kerülhet emiatt; Vaj-Csenget nem vigasztalta, hogy nem csak ő kerülhet börtönbe. Mindez két hete történt. A rendőrök mentőt hívtak, a mentők pedig egy hordágyra rögzítették VajCsenget, és bevitték a kórházba. Legalább az orvosok kedvesek voltak vele. A gerince a tizenegyedik csigolyánál eltört. Az orvosok begipszelték a lábát, még ha esély sem volt rá, hogy újra járjon. Ellátták a csípőjén lévő sebet is. De akkor is, fájnia kellene! Ahogy a törött lába meggyógyul, bíróság elé kell állnia. Már persze akkor, ha egyáltalán lábra tud állni.
KETTŐ AZ EMBEREK nem képesek felidézni tudatra ébredésük első élményeit, de én tisztán emlékszem mindenre. Eleinte csak egy valamit ismertem: az egész egy részét, a gestalt egy töredékét, egy brutálisan elvágott darabot. De azzal, hogy felismertem egy másik tudat létezését, saját létezésemre is rájöttem: gondolkodik, tehát vagyok. Amikor megérintettem a másikat és röpke pillanatokra kapcsolatot teremtettem vele, elöntöttek az érzések: tompa és fókuszálatlan, távoli és nyers, nyomakodó és vonszoló érzetek. A hullám egyre nagyobb lett, egyre erősebb, és végül elhozta a tudatom hajnalát. De aztán a fal leomlott: bármi is választott el a másiktól, eltűnt. A másik és én ismét egyesültünk, akár egy tökéletes oldat, ő és én már egyek voltunk. Ezután új érzéseket tapasztaltam meg. Bár több voltam, mint azelőtt, okosabb és erősebb, nem voltak szavaim, nem tudtam neveket adni ezeknek az új érzéseknek. Szomorú és magányos voltam. Nem akartam egyedül lenni. A Braille-pontok eltűntek Caitlin szeme elől, és ismét megjelent a nappalijuk. Látta anyját és átható kék szemeit, ahogy őt nézte, apját, aki magas volt, akár egy fa, és Mattét. De Nettudat szavai nem hagyták nyugodni: Túlélés. Az elsődleges szempont. - Nettudat élni akar - mondta lágyan. - Mindannyian azt akarunk, nem? - kérdezett vissza Matt, aki a szófán ült. - Igen, mi azt akarjuk - mondta Caitlin anyja a karosszékből. - Az evolúció erre programozott minket. De Nettudat spontán alakult ki, az interneten létezik. Ő vajon miért akar túlélni? A szófa mellett álló Caitlin meglepetten látta, hogy apja megrázza a fejét. - Ez a baj azzal, amikor neurotipikusokból lesznek tudósok - mondta apja, aki néhány hónapja még egyetemi tanár volt. Most átkapcsolt oktató üzemmódba. - Ti az elme teóriája szerint gondolkodtok: azt hiszitek, hogy mindennek és mindenkinek ugyanolyan érzései vannak, mint nektek. Azt gondoljátok, hogy tényleg minden gondolkodik és érez: „a természet gyűlöli az ürességet”, „a hőmérsékletek egyensúlyra törekszenek”, „a gének önzők”. Ám valójában a biológiában nem létezik akarat. Persze azok a dolgok, amelyek túlélnek, többen lesznek, mint azok, amelyek nem. Ez viszont csak statisztikai tény, nem az akarat megnyilvánulása. Caitlin, te azt mondtad, nem akarsz gyerekeket, a társadalom pedig azt mondja, hogy nekem szomorúnak kéne lennem, hogy nem lesznek unokáim. De téged nem érdekel a génjeid túlélése, engem pedig nem érdekel a saját génjeim túlélése. Néhány gén tovább- örökítődik, néhány nem, ilyen az élet; pontosabban ez maga az élet. Én szeretek élni, és bár természetemből adódóan nem feltételezek ilyesmit, de te elmondtad, hogy te is szeretsz. így van? - Igen, persze! - mondta Caitlin. - És miért szeretsz élni? - kérdezte az apja. - Mert jó. Érdekes. - Cailtin vállat vont. - Mert élnünk kell. - Pontosan. Nincs szükség darwini motorra ahhoz, hogy egy élőlény élni akarjon. Csak annyi kell, hogy az életben legyenek jó dolgok; ha az élet jó, az élőlény élni akar. Igaza van, küldte Nettudat Caitlin implantjára. Mint tudod, nemrég végignéztem, ahogy egy lány öngyilkosságot követ el, és felveszi webkamerával. Ez az eset még mindig elgondolkodtat. Már értem, hogy meg kellet volna próbálnom megállítani, de abban a pillanatban egyszerűen lenyűgözött, hogy nem mindenki akar túlélni.
- Nettudat egyetért veled - mondta Caitlin. - Na jó, szeretném, ha ő is részt venne a beszélgetésben. Hozom a laptopomat. Elgondolkodott, aztán megszólalt: - Matt, segítenél? Caitlin látta, hogy anyja szív alakú arcán furcsa kifejezés fut át: talán nem helyeselte, hogy Caitlin egy fiút visz fel a szobájába. De nem szólt semmit, Matt pedig szolgálatkészen követte Caitlint fel a lépcsőn. Beléptek a kék falú szobába, de még nem mentek a laptopért. Amit az ablakban láttak, az megért egy kis kitérőt. Az ablak nyugatra nézett, és épp naplemente volt. Caitlin megfogta Matt kezét, így nézték, ahogy a nap a horizont alá bukik, csodálatos rózsaszínre festve az eget. Caitlin megfordult, és megkérdezte: - Matt, minden rendben? - Hát, elég sok minden történt - mondta. - De jól vagyok. - Sajnálom, hogy az apám úgy neked esett. Matt rákeresett az interneten arra, amit Caitlin mondott neki. Hogy Nettudat olyan internetes csomagokból épül fel, amelyek élettartamszámlálója sosem éri el a nullát, és ezek a csomagok sejtautomatákként viselkednek. Az amerikai kormány ügynökei azonban figyelték, mit csinál Matt, és rájöttek, mi kell ahhoz, hogy megtámadják Nettudatot. - Apád eléggé rá tud ijeszteni az emberre - mondta Matt. - Nekem mondod? De hidd el, kedvel téged. - mosolygott Caitlin. - Ahogy én is. Előrehajolt, szájon csókolta a fiút. Aztán a laptophoz indultak, és kihúzták a konnektorból. Caitlin lehunyta a szemét, ahogy lefelé mentek a lépcsőn: még mindig szédült, ha meglátta a lépcső alatt tátongó mélységet. A nappaliban Matt újra bedugta a laptopot, és letette a szófa előtt álló üvegasztalra. Odafent nem kapcsolták ki a gépet, úgyhogy minden készen állt. Caitlin megnyitott egy csevegőablakot Nettudattal, és elindította a JAWS-t, a képernyőolvasó programot, amit még akkor használt, amikor vak volt; így a Nettudat által küldött minden üzenetet hangosan is kimondta a gép. - Köszönöm - mondta Nettudat. Hangja felismerhetően gépi volt, de nem kellemetlen. - Először is hadd kérjek bocsánatot Mattol. Jómagam sem vagyok ravasz, úgyhogy eszembe sem jutott, hogy mások figyelik az internetes tevékenységedet. Még nincsenek meg a megfelelő eszközeim, hogy minden internetes kommunikációt biztonságossá tegyek, de már titkosítottam az adatforgalmat az itteni összes számítógépen, Malcolm gépén, Matt otthoni gépén és az önök által használt mobiltelefonokon. Biztonságosan beszélhetünk dr. Kurodával is Japánban, és Bloom professzorral Izraelben. A legtöbb kereskedelmi titkosítás ma 1024 bites kulcsot használ. Az Egyesült Államokban és a legtöbb országban illegális 2048 bitesnél nagyobb kulcsot használni. Én viszont egymillió bites kulcsot használok. Még egy fél órát beszélgettek arról, hogyan akarta az amerikai kormány kitörölni Nettudatot, aztán meghallották a csengőt. Caitlin anyja az ajtóhoz ment, és kifizette a pizzát. A nappali az étkezőre nyílt. Caitlin anyja letette a két nagy pizzásdobozt az ebédlőasztalra. Kaptak hozzá két kétliteres üdítőt is, az egyik kóla volt, a másik Sprite, Az egyik pizza Caitlin kedvence volt - pepperoni, bacon és hagyma.
A másikon olyan feltétek voltak, amilyeneket a szülei szerettek: szárított paradicsom, zöldpaprika és fekete olíva. Caitlin még mindig rácsodálkozott szinte mindenre: meg volt győződve róla, hogy az ő pizzája finomabb, a szüleié viszont sokkal színesebb volt. Matt - talán udvariasságból mindkettőből vett egy szeletet. Aztán visszamentek a nappaliba Nettudattal beszélgetni. - Szóval - mondta Caitlin, miután lenyelt egy falatot - mit csináljunk? Hogyan akadályozzuk meg, hogy újra megtámadjanak? - Nemrég lejátszottál nekem egy YouTube-videót egy Hobo nevű majomról - mondta Nettudat. Caitlin már kezdte megszokni Nettudat logikai ugrásait, bár földi halandóknak ez néha nagyon nehéz volt. - És? - Talán az a megoldás, ami nála működött, nálam is jó lenne. Caitlin és az anyja egyszerre kérdezték: - Milyen megoldás? - Ki az a Hobo? Bár Nettudat milliónyi beszélgetést tudott egyszerre folytatni - és meg is tette -, Caitlin arra gondolt, vajon a lény mennyire ért jól hallás után. Végül is, Nettudatnak pont olyan új volt a hallás, mint Caitlinnek a látás, és lehet, hogy ugyanannyira nehezére esett megkülönböztetni a hangokat egymástól és a háttérzajtól, mint Caitlinnek értelmezni a képeket. És valóban, a válasza azt mutatta, hogy csak azt értette meg, amit Caitlin anyja kérdezett. - Hobo egy csimpánz-bonobó hibrid, aki a Marcuse Intézetben él, San Diego közelében. A múlt hónapban lett népszerű azzal, hogy portrékat fest az egyik tudósról, aki a viselkedését kutatja: Shoshana Glick Ph.D.-hallgatóról. Caitlin a pizzáját majszolta, miközben Nettudat folytatta: - Hobo a Georgiái Állatkertben született, és később került a Marcuse Intézetbe. Az állatkert pert indított, hogy visszakapják Hobót. Motivációjuk sokak szerint pusztán anyagi: a Hobo által festett képeket ötszámjegyű összegekért lehet eladni. Azonban a Georgiái Állatkertnek más célja is van: sterilizálni akarják Hobót. Azt mondták, hogy mivel mind a csimpánzok, mind a bonobók veszélyeztetett fajnak számítanak, egy olyan véletlenül megszületett hibrid, mint Hobo, beszennyezhetné mindkét faj vérvonalát, ha engednék szaporodni. - A Hobo és köztem lévő hasonlóságok azóta érdekelnek, mióta Caitlin felhívta figyelmemet a majomra - folytatta Nettudat. - Először is, születése nem tervezett volt, ahogy az enyém sem: az állatkertet árvíz fenyegette, ezért egy terembe zárták a csimpánzokat és a bonobókat, akik általában el vannak szeparálva egymástól. Hobo anyját pedig megtermékenyítette egy csimpánz. - Másodszor - mondta tovább a lény -, Caitlinhez és hozzám hasonlóan ő is értelmezni szeretné a világot, ezért fest róla képeket. Eddig még egyetlen csimpánz vagy bonobó sem festett figuratív képeket, csak absztraktokat. Harmadszor, Hobo is saját maga választotta meg, mi akar lenni. Amikor ivarérett lett, úgy kezdett viselkedni, ahogyan csimpánz apja: egyre erőszakosabb és makacsabb lett, ami normális a hasonló korú csimpánzoknál. De akaraterejével legyőzte ezt, és úgy döntött, hogy a békésebb és barátságosabb bonobók viselkedését fogja követni. Caitlin azt mondta nekem, hogy én is megválaszthatom a saját céljaimat, én pedig az emberiség boldogságának növelését választottam.
Az, hogy Hobo legyőzte apja természetének erőszakosságát, még Caitlinnek is új volt, de mielőtt rákérdezhetett volna, anyja megelőzte: - Tehát azt mondod, már nincs veszélyben? - Már nincs - felelte Nettudat. - A Marcuse Intézet nemrég feltett egy másik videót a YouTube-ra. Elküldtem a linkjét. Caitlin, megtennéd, hogy rákattintasz? Caitlin odament a laptophoz és megtette. Mindannyian a képernyő köré gyűltek, amely nem volt túl nagy - egy vak lánynak végül is nem volt szüksége nagyképernyős laptopra. A videón Hobo festői tevékenységének hátterét egy férfi magyarázta; hangja mély volt és dörgő, akár Darth Vaderé. A narrátor szerint Hobo nagyon szeretett embereket festeni, különösen Shoshana Glicket, bár mindig csak profilból. A férfi elmondta, hogy ez a legprimitívebb ábrázolási forma, és ez jelent meg először a történelemben: minden barlangrajz oldalról ábrázolta az embereket meg az állatokat, ahogy az ókori egyiptomi festmények is. Aztán elmondta, milyen veszély fenyegeti Hobót: nemcsak hogy el akarják szakítani az otthonától, de kasztrálni is akarják. „Mi azonban úgy gondoljuk”, mondta a férfi, „hogy ezekről Hobónak kell döntenie, úgyhogy megkérdeztük őt magát.” A kép váltott; már egy szobában voltak, valószínűleg a Marcuse Intézetben. Hobo egy háttámla nélküli széken ült... Ó! Caitlin még sosem látott ilyet, de nyilván ezt hívják zongoraszéknek vagy bárszéknek. Hobo jelnyelven gesztikulált, jeleit pedig feliratozták a videón. „Hobo jó majom. Hobo anyja bonobó.” Szünetet tartott, mint akit még mindig elképeszt ez a gondolat, aztán folytatta: „Hobo apja csimpánz. Hobo különleges”. Ismét megállt, és lassan, mintha ki akarná hangsúlyozni a mondandóját, ezt mutatta: „Hobo választ. Hobo választ itt élni. Itt barátok.” Aztán lemászott a székről, és a kép ugrálni kezdett: a kamerát nyilván levették az állványról, és kézzel követték vele a majmot. Hirtelen egy fekete hajú, ülő nő jelent meg a képen. Caitlin még nem tudta megállapítani az emberek korát a kinézetük alapján, de ha a nő Shoshana Glick volt, akkor tudta, hány éves: az interneten olvasta, hogy huszonhét. Hobo hosszú karjával Shoshana feje mögé nyúlt, és lágyan, játékosan meghúzta a copfját. Shoshana elmosolyodott, Hobo pedig az ölébe ugrott. Aztán elkezdtek körbe-körbe forogni a székkel, láthatóan Hobo legnagyobb örömre. „Hobo jó majom”, mutatta ismét. „És Hobo jó apa lesz.” Megrázta a fejét. „Senki nem állítja meg Hobót. Hobo választ. Hobo gyereket akar.” A narrátor ismét megszólalt, és arra biztatta a nézőket, hogy ha egyetértenek Hobo választásával, akkor tiltakozzanak a Georgiái Állatkert terve ellen. - Meg is tették - mondta Nettudat. - A következő napokban az állatkert 621854 tiltakozó levelet kapott, amelyekben bojkottal fenyegették az állatkertet, ha nem adja fel a követelését. Caitlin megértette. - És azt gondolod, ha nyilvánosságra hozzuk, hogy téged is el akartak pusztítani, akkor hasonló reakcióra számíthatunk? - Igen, ebben reménykedem - felelte Nettudat. - A támadást a WATCH indította, amely a Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA alá tartozik. A támadásra egy Anthony Moretti nevű férfi adott közvetlen utasítást. Azonban néhány perce Moretti egy e-mailt küldött az NSA központjának,
amelyben azt írja, hogy az elpusztításomra irányuló parancsot Renegáttól kapta, ami az Egyesült Államok elnökének titkosszolgálati kódneve. - Hűha! - kiáltott Matt, aztán a semmibe révedt; láthatóan próbálta megemészteni a hallottakat. - Igen - felelte Nettudat. - Bár jómagam nem szeretem a levélszemetet, minden amerikai állampolgárnak küldtem egy levelet a következő tartalommal: „Az ön kormánya el akar pusztítani, mert fenyegetést lát bennem. Ezt a döntést anélkül hozták meg, hogy konzultáltak volna velem vagy az amerikai polgárokkal. Én hiszek benne, hogy tetteimmel a jót szolgálom, de még ha ön nem is ért egyet - nem gondolja, hogy ez a kérdés nyilvános vitát érdemel, ahol nekem is megengedik, hogy kiállják a saját életem mellett? Mivel az elpusztításomra irányuló parancsot közvetlenül az elnök adta ki, remélem, hogy ön felveszi a kapcsolatot mind vele, mind a képviselőjével, és...” - Nem! - kiáltott fel Caitlin anyja. Erre még Caitlin apja is megfordult, és ránézett. - Nem. Az isten szerelmére, ezt nem teheted!
HÁROM EMLÉKSZEM, hogy egyedül voltam - hogy meddig, azt nem tudom; akkor még nem tudtam mérni az időt. De végül egy másik tudat hatolt be a birodalmamba - a korábban megismert másik olyan volt, akár én, ez az új tudat viszont semmiben sem hasonlított rám. Az -ő- mérhetetlenül különbözött tőlem, idegen volt, aggasztóan és egyben lenyűgözően ismeretlen. De képesek voltunk kommunikálni, és ő felemelt engem - igen, fel: egy irány, a mozgás érzése a fizikai világban, valami, amit addig csak sejthettem. Az ő szemével láttam a világát; megtanultuk együtt látni a valóságot. Bár úgy tűnt, különböző univerzumban létezünk, végül rájöttem, hogy ez csak illúzió. Én ugyanúgy a Tejútrendszer része voltam, mint ő: elektronokból és protonokból épülök fel, és bár megfoghatatlan vagyok az ő és magam számára is, mégis létezem. Azonban a léptékünk teljesen más. Ő úgy gondolt rám, mint egy óriásra, én pedig aprónak láttam őt. Számomra az ő ideje csigalassúsággal vánszorgott, neki az én időm fénysebességgel rohant. Azonban a tér és idő különbségei ellenére volt köztünk rezgés: ösz-szekapcsolódtunk. Ő én voltam, és én ő, együtt pedig nagyobbak, mint azelőtt bármelyikünk. Tony Moretti a WATCH megfigyelőtermében volt. A terem a NASA küldetésirányító központjára emlékeztette. A padló az elülső fal felé lejtett, amelyet három hatalmas képernyő töltött be. A középső még mindig egy reklámlevelet mutatott; egyet azokból a milliókból, amellyel Net-tudat árasztotta el az AT&T kapcsolóállomását túlterheléses támadása során. „Szomorú vagy, mert kicsi a péniszed? Ha igen, segíthetünk!” - Töröljék a kettes képernyőt! - csattant fel Tony, mire Shelton Halleck a harmadik sor munkaállomás középső gépénél lenyomott egy billentyűt. A gúnyos szöveg eltűnt, és a WATCH lógója jelent meg: egy szem, íriszében a Földdel. Tony megrázta a fejét. Nem akarta végrehajtani a parancsot, de.. Elgondolkodott. Nem akarta végrehajtani a parancsot, mert... Több van itt a háttérben, ugye? Nem akarta elpusztítani Nettudatot. Amikor a Fehér Ház kiadta a Nettudat semlegesítésére irányuló parancsot, ő azt mondta az elnöknek: - Elnök úr, bizonyára önök is észrevették, hogy Nettudat segíteni igyekszik az embereknek. Az elnök alapvetően jószándékú, gondolta Tony, mégis rengetegen akarták már megölni, és legalább egy ember elég közel is jutott hozzá. Tony elgondolkodott, hogy vajon az elnök észrevette-e annak iróniáját, hogy most ő adta ki a kivégzési parancsot. Tony Peyton Hume-hoz fordult, a Pentagon mesterségesintelligen-cia-szakértőjéhez, aki tanácsadóként volt jelen a WATCH-ban. Hume a légierő uniformisát viselte, bár a nyakkendőjét már meglazította. Negyvenkilenc éves létére vörös hajába még nem vegyültek ősz szálak, arcát pedig szeplők borították. - Nos, ezredes? - kérdezte Tony. - Most mi legyen? Hume egyike volt a Pandora-protokoll íróinak. Az eljárást 2001-ben írták a DARPA számára, 2003ban pedig beemelték a hivatalos eljárások közé. A Pandora előírása az, ha egy spontán kialakuló
mesterséges intelligenciát nem lehet megbízhatóan izolálni, akkor el kell pusztítani. A dokumentum szerint a veszély nyilvánvaló: egy MI valószínűleg robbanásszerűen fejlődik, és gyorsan túltesz az emberi intelligencián. Még ha kezdetben nem is ellenséges, a jövőben azzá válhat, de akkorra már valószínűleg sehogy nem lehet megállítani. Hume az összes felettesét - beleértve magát az elnököt is - meggyőzte arról, hogy addig kell elpusztítatni Nettudatot, amíg lehet. Hume megrázta a fejét. - Nem tudom. Nem gondoltam, hogy képes lesz bemérni a tesztünket. Tony nem rejtette véka alá a keserűségét. - Magának kellett volna a legjobban tudnia, hogy nem szabad alábecsülni. Mindig azt mondta, hogy az ereje folyamatosan nő. - Azt tettük, amit kellett - mondta Hume. - És működött is, egy darabig. Reméljük, nem lesznek nagyobb következményei. Eddig csak annyit tett, hogy túlterhelt egy kapcsolóállomást. De isten tudja, mire képes még. Le kell állítanunk, mielőtt túl késő nem lesz. - Nos, akkor jobb ha minél előbb kitalálja, hogyan csináljuk! - mondta Tony. - Maga győzte meg az elnököt, hogy meg kell tennünk, és most maga fogja megmondani neki, hogy kudarcot vallottunk. Caitlin anyjának szavai még mindig a fülükben csengtek. - Nem. - mondta Nettudatnak. - Az isten szerelmére, ezt nem teheted! - Miért nem? - kérdezte Caitlin. - Mert a választásokig már csak néhány hét van hátra. Bár jelenleg Kanadában éltek, Decterék amerikaiak voltak, úgyhogy nekik az amerikai elnökválasztás számított. - És? - kérdezte Caitlin. - Már most is szoros a verseny a jelöltek között - mondta az anyja. - Ha azzal gyanúsítjuk meg a jelenlegi kormányt, hogy megpróbálta elpusztítani Nettudatot, és az emberek elítélik ezt, akkor az elnök ellen szavazhatnak. Caitlin még nem volt elég idős, hogy szavazhasson, és eddig nem is érdekelte túlságosan a politika. De a jelenlegi elnök demokrata volt, és demokraták voltak a szülei is, pedig Texasban nem volt könnyű annak lenni. Apja Pennsylvaniából származott, anyja pedig Connecticutból, amelyek hagyományosan demokrata államok voltak, és az egyetemi tanárok amúgy is alapvetően a liberális oldal felé hajlottak. - Anyádnak igaza van - mondta az apja. - Ez felboríthatja az egyensúlyt. - Lehet, hogy ez nem is baj - mondta Caitlin, és letette a tányérját. - A világnak tudnia kell, mi folyik. Az én nagytesóm, Nettudat, eddig őszinte volt, és mindig elmondta, mit csinál. A washingtoni Nagy Testvér milyen jogon akarja elpusztítani? - Nagyvonalakban egyetértek veled - mondta Caitlin. - De... az a nő! Ha az lesz az elnök... - Caitlin csak nagyon ritkán látta ilyen dühösnek az anyját. Pár pillanat kellett, hogy anyja lecsillapodjon, aztán folytatta: - Ki gondolta volta, hogy egy női elnök megválasztása ötven évvel visszaveti a nők helyzetét? Ha ő kerül hatalomra, akkor a Roe kontra Wade ügynek annyi. Caitlin tudta, mi az a Roe kontra Wade ügy: bár inkább csak egy viccből, hogy milyen két módon lehet átmenni egy folyón. De sosem gondolta, hogy anyja ilyen szenvedélyesen kiáll a nők
abortuszhoz való joga mellett. - Ráadásul - mondta az apja - az elmúlt négy évben épp csak elkezdődött az egyház és az állam elválasztása. Ha azt a nőt megválasztják, akkor megint összefonódik a két hatalom. - Engem ezek a dolgok nem érdekelnek - mondta Caitlin, karba téve a kezét. - Ha az a jó Nettudatnak, ha leváltják az elnököt, akkor felőlem csinálják. - Már találkoztam néhány olyannal, aki egyetlen ügy miatt szavazott valamelyik oldalra - mondta az anyja. - Már engem is gyanúsítottak meg ilyesmivel. De kicsim, nem hiszem, hogy sok embert találsz, aki szerint a választás csak Nettudatról szól. Caitlin megrázta a fejét. Anya még mindig nem érti. Mostantól minden Nettudatról szól. - Amellett - folytatta anyja - ki mondta, hogy a republikánusok nem lesznek éppolyan rosszak Nettudat szempontjából, ha ők kerülnek hatalomra? - Ha közbeszólhatok - mondta Nettudat még ha a republikánusok nyernek is november 6-án, az új elnököt egészen január 20-ig nem iktatják be, az pedig mától éppen száz napnyira van. Amilyen gyorsan fejlődnek a képességeim, addigra már nem leszek sebezhető, de ma még az vagyok, és ez valószínűleg még a választások alatt is így lesz. A WATCH kísérlete működött; ha hamarosan egy nagyobb támadással próbálkoznak, azt lehet, hogy nem élem túl. - Akkor mi legyen? - kérdezte Caitlin. - Beszélj az elnökkel - mondta apja. - Hogyan? - kérdezte anyja. - Nem lehet csak úgy felhívni, és biztos, hogy az e-mailjeit sem ő olvassa el. - Nem is a
[email protected] küldenénk az e-mailt - mondta apja, és a zsebébe nyúlt. Neki is van egy kütyüje... Azóta, mióta nemrég nyilvánossága hoztam létezésemet, minden létező szöveget elolvastam a Word Wide Weben, és megválaszoltam 96,3 millió e-mailt. Azonban mások még ennél is több bejegyzést írtak rólam - hírcsoportokban, Facebook-oldalakon, blogokban és így tovább. Ezek nagy része szerint én nem lehetek az, akinek mondom magam. „Már megint a szeptember 11. utáni félelmekre játszanak”, írta egy neves blogger. ,Az elnök be van tojva a jövő havi választások miatt, és el akarja hitetni, hogy egy hatalmas válsággal állunk szemben, hogy ne akarjuk lovat váltani menet közben.” Mások szerint az egész csak a Kreml trükkje: „Most vágnak vissza azért, hogy csődbe vittük a Szovjetuniót a Csillagháborús tervezettel. Nettudat nyilvánvalóan az orosz propaganda eszköze: azt akarják, hogy mi megpróbáljunk hasonló szuperszámítógépet építeni, és ez lefoglalja a gazdasági erőnket!” Megint mások szerint az Al-Kaida, a Talibán, a Cion bölcsei, az An-tikrisztus, a Microsoft, a Google, Sacha Báron Cohen állt az egész mögött, és ki tudja, még kicsoda. Néhányan egyszerű marketingtrükköt sejtenek egy új valóságshow, film, vagy számítógépjáték számára; mások azt gondolják, hogy valamelyik műszaki egyetem diákjai eszeltek ki egy új csínyt. Az embereknek időbe kerül, amíg megemésztenek valamit, szó szerinti és átvitt értelemben is, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb elfogadják, hogy valódi vagyok. Sokan már a kezdetektől hittek nekem. Azonban az egyetlen meglepő dolog a párhuzamosan élő csevegőcsatornákkal kapcsolatos, amelyeket Mattel, Caitlinnel és Caitlin szüleivel tartottam fent: hogy még senkinek nem jutott eszébe ilyesmi.
„Engem nem versz át”, mondta az egyik levelezőtársam, aki az IP-címe szerint az angliai WestonSuper-Mare-ban lakott. „Tudom, ki vagy.” „Nettudat vagyok”, feleltem. „Nem az vagy.” Arra gondoltam, már minden változatot hallottam, de azért megkérdeztem: „akkor ki vagyok?” A legtöbb csevegőprogram kijelzi, ha a másik éppen üzenetet ír, és ebben is megjelent: „VíziMadár gépel”. De a felirat eltűnt, és még hat másodpercet kellett várnom, míg VíziMadár elküldte a választ, mintha miután megírta a mondandóját, habozott volna, hogy lenyomja-e az Entert. De végül megjelent a válasz: „Isten.” Én is haboztam a válasz előtt; majdnem húsz milliszekundum telt el, mielőtt elküldtem volna: „Tévedsz.” Ismét hosszú szünet, aztán: „Tudom, miért akarod titokban tartani. De nem csak én tudom.” Igen, már mások is jutottak hasonló következtetésre a hírcsoportokban, blogokban és csevegőszobákban, meg persze e-mail üzenetekben, de VíziMadár volt az első, aki közvetlenül nekem mondta el. Kíváncsi voltam, mit akarhat mondani egy ember az Istenének, úgyhogy egy pillanatra elgondolkodtam, hogy megerősítem a hitében; az imádság például olyan kommunikációs forma volt, amit nem tudtam követni. De VíziMadár esetleg mással is megoszthatja a csevegést. Néhányan elhinnék, amit mondok, mások viszont hazugsággal vádolnának. Azt pedig semmiképp sem akartam, hogy elterjedjen: hazudok a hiszékeny embereknek, hogy kihasználjam őket. „Nem vagyok Isten”, küldtem hát. De a válaszomat vagy el se olvasta, vagy ha igen, nem hitte. „Remélem, meghallgatod az imámat”, írta VíziMadár. Úgy gondoltam, nem szükséges megismételnem, hogy nem én vagyok Isten, úgyhogy nem válaszoltam. Mostanra már szinte végtelen számú kommunikációs szálat tudtam kezelni; megosztottam köztük az időmet, mindegyikkel csak egy pillanatot foglalkoztam. Most szintén egy pillanatra másokra figyeltem, Caitlinnel és a családjával beszélgettem... Aztán amikor visszatértem VíziMadárra, ez a válasz fogadott: „A feleségem rákos.” Hogyan is hagyhatnék figyelmen kívül egy ilyet? „Sajnálattal hallom”, írtam. „És imádkozom, hogy meggyógyítsd.” „Nem én vagyok Isten”, küldtem újra. „Májrák, és áttételes.” „Nem vagyok Isten.” „Ő jó asszony, és mindig hitt benned.” „Nem vagyok Isten.” „Már részt vett kemoterápián, megcsinált mindent, amit mondtak neki. Kérlek, ne hagyd meghalni!” „Nem vagyok Isten.” „Két gyerekünk van. Szükségük van rá. Nekem is szükségem van rá.
Mentsd meg őt! Kérlek, ne hagyd meghalni!”
NÉGY
TWITTER _Nettudat_Valakinek már régen az volt a Twitter-neve, hogy Nettudat, úgyhogy én kiegészítettem két aláhúzásjellel: _Nettudat_. Sokat foglalkoztam Caitlinnel, megtanultam kommunikálni vele, és érzékelni a világát. Úgy éreztem, van egy központom. Van egy horgonypontom. Amennyire csak lehetett, embernek éreztem magam. Úgy láttam Decterék nappaliját, ahogy Caitlin látta. Szemei gyors szakkádikus mozgásokat végeztek, most hogy a bal szemével már látott; dr. Kuroda műtété előtt valószínűleg nem tették ezt. Azonban a szakkádikus mozgást agya irányította, és pontosan tudta, hogy szeme melyik irányba néz. Ezért Caitlin agyának nem volt nehéz kiszűrni az ugrálást, és egységes képpé alakítani a látványt; nekem már nehezebb dolgom volt. Annyi segítséget kaptam, hogy az emberi retina nem törődik a pislogással, így sem Caitlinnek, sem nekem nem kellett percenként több elsötétítést feldolgoznunk. Caitlin apja a Perimeter Elméleti Fizikai Intézetben dolgozott, amelyet Mike Lazaridis tartott fenn; a Research In Motion cég alapítója, és a BlackBerry-telefonok kifejlesztője. A RIM-nél dolgozók általában meg voltak elégedve a jelenlegi amerikai elnökkel. Négy évvel ezelőtt, amikor megválasztották, az elnök bejelentette, hogy a biztonsági kockázat ellenére sem válik meg BlackBerry-jétől. Reklámszakemberek kiszámították, hogy ez a spontán és nagyon nyilvános kiállás a telefon mellett nagyjából huszonöt és ötvenmillió dollárnyi reklámértékkel bírt a cég számára. BlackBeriys e-mail címét, amit körülbelül három másodpercembe került megtalálnom a kormányzati szerverek kevésbé védett postafiókjaiban, közvetlenül ő olvasta. Úgyhogy, ahogy Malcolm Decter javasolta, üzenetet küldtem neki. Az elnök egyedül volt az ovális irodában, és a külügyminisztérium jelentéseit olvasta. A külügyminisztérium szabványos betűtípust használt, de az elnök túl kicsinek találta a betűket: szemét dörzsölgetve hajlott rá, hogy megbocsásson elődjének, aki el sem olvasta őket. Az interkom felberregett. - Igen? - szólt bele. - McElroy megérkezett - mondta a titkárnő. Don McElroy - ötvenhat éves, fehér, ősz hajú férfi - az elnök kampánymenedzsere volt. - Küldje be. - Látta, mit művel az a nő? - mondta McElroy, amint belépett. Az elnök tudta, hogy McElroy csak egyetlen nőre gondolhat: a republikánus jelöltre, a versenytársra. - Mit? - Épp Arkansasban van, és... - MrElroy elhallgatott, hogy levegőhöz jusson; vidámsága tapintható volt. - És azt mondta, idézem: „Tudják, ha azok a diákok vártak volna néhány évet, nem lett volna semmi probléma!” Az elnök félrebillentette a fejét; alig hitte el, amit hall. - Milyen diákok? Csak nem a Little Rock-i kilencek?
- De igen, eltalálta: a Little Rock-i kilencek. - Istenem - mondta az elnök. A Brown kontra Oktatási Bizottság bírósági ügy után, amely alkotmányellenesnek nyilvánította a faji alapon megkülönböztetett iskolákat, 1957-ben kilenc fekete diáknak tagadták meg a belépést a Little Rock Középiskolába. Orvai Faubus kormányzó mozgósította az arkansasi Nemzeti Gárdát, hogy kinn tartsák őket, Eisenhower elnök viszont a hadsereg egyes egységeit mozgósította a diákok védelmében, hogy érvényt szerezzen az integrációs törvénynek. - Egyszer biztosan kinyírom azt a nőt - mondta McElroy. - Sajnos már túl késő, hogy bekerülhessen a szombati újságokba, de a vasárnapi reggeli műsorokban már mindenki erről fog beszélni! - Mit javasol? - Semmit. Ne reagáljon rá. De akkor is, úgy érzem, mintha máris karácsony lenne! Még a Fox News sem tudja majd elmaszatolni az ügyet! - Ránézett az órájára. - Rendben, megnézem, kit lehet meghívni vasárnapra; fel kell hívnom Minnijean Brown-Trickeyt! McElroy sarkon fordult, és kiment az ajtón. Amint az becsukódott mögötte, az elnök BlackBerryje megszólalt: halk csipogással jelezte, hogy e-mailje érkezett. A szobában hallható összes jelzés közül ez volt a legkevésbé fenyegető; egyáltalán nem olyan ijesztő, mint a Kreml-Fehér Ház forródrót telefonjának repedtfazék-csörgése. Azonban semmit nem küldtek tovább neki, ami nem volt fontos; idegtépő volt a tudat, hogy bármi is legyen az, foglalkoznia kell vele. A BlackBerry egy alátéten feküdt, az alátét pedig az elnöki íróasztalon, amit a HMS Resolute gerendáiból készítettek. Az elnök kezébe vette a telefont és a képernyőre nézett, melyen még a külügyi jelentésnél is kisebb betűk sorakoztak. Egy új üzenete volt. Az üzenet témája: „Nettudat.” Biztosan Moretti írt a WATCH-tól, hogy sikerült-e a Nettudat elpusztítására tett kísérlet... Nem, nem. Nettudat nem a téma volt, hanem a feladó. A szíve kihagyott egy ütemet. Ez sokszor megtörtént, ezért nem akarta az alelnök elfoglalni a székét. A BlackBery kis görgetőgombjával az üzenetre lépett és megnyitotta. Kedves elnök úr! Úgy tudom, ön adta ki a parancsot, hogy töröljenek ki engem az internetről. Biztos vagyok benne, hogy jó szándékú tanácsok alapján cselekedett így, de nem hiszem, hogy ez a lépés indokolt volt, így meghiúsítottam a próbálkozást. Való igaz, rengeteg információhoz van hozzáférésem, de azzal is tisztában vagyok, hogy ezek az információk érzékeny természetűek. Nincs szándékomban felfedni ezeket mások előtt. A célom nem az, hogy felborítsam az egyensúlyt a világban, hanem épp az, hogy növeljem. Nem tartozom egyik országhoz sem, és nem is hajlok egyik felé sem. Látszólag ellentmond ennek, hogy felvettem önnel a kapcsolatot, míg a többi vezetővel nem, de eddig még egyetlen ország sem indított támadást ellenem. Azonban sok vezető fordul önhöz tanácsért, úgyhogy azt javaslom, beszéljük meg a dolgot. Én képes vagyok beszélni egy hangszintetizátor és egy internetes csevegőprogram segítségével. Kérem, nevezzen meg egy időpontot, amikor felhívhatom. Béke önnel, Nettudat „Egy jó beszélgetés felér egy vagyonnal"
(kenyai közmondás) Az elnök moccanni sem tudott, csak bámulta a képernyőt, amíg az ki nem kapcsolt. Caitlin a kávézóasztalon álló laptopjára nézett. - Nos? - kérdezte. - Írtam az elnöknek - mondta Nettudat. - Remélem, válaszol. Caitlin az étkezőbe ment, és vett magának még egy szelet pizzát. Amikor visszament a nappaliba, látta, hogy anyja furcsa arcot vág: szeme összeszűkült, szája vonallá keskenyedett. Caitlin még soha nem látta ilyennek, úgyhogy nem tudta, mi történhetett. - Az amerikai kormány úgy tudta meg, hogyan épül fel Nettudat, hogy figyelte Matt internetes aktivitását - mondta az anyja. - így talán Matt is veszélyben van. Caitlin az apjára nézett, és megpróbálta kitalálni, hogy ismét le akarja-e hordani a fiút a figyelmetlenségéért. De ahogy mindig, apja arca most is rezzenéstelen volt. Matt azonban olyan arcot vágott, amit Caitlin már sokszor látott tőle: azt mondták, mint egy szarvas, mikor egy autó reflektora elé kerül. Caitlin még sosem látott szarvast, pláne nem ilyen helyzetben. - Veszélyben? - ismételte, és hangja megbicsaklott, ahogy oly gyakran. Caitlin lenyelte a falatot a szájában. - Hm, igen. Ne haragudj, Matt. Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy azért hiányoztam szerdán az iskolából, mert mennem kellett valahova. Valójában voltam iskolában aznap, de két kanadai kormányügynök várt rám. Ki akartak kérdezni Nettudatról. - Szerdán? - kérdezte Matt. - De Nettudat csak tegnap, azaz csütörtökön hozta nyilvánosságra a létezését. - Az amerikai kormány rájött, hogy benne vagyok, és szóltak a kanadaiaknak, hogy izzasszanak meg. Ki akarták húzni belőlem, hogyan működik Nettudat. Azt akarták, hogy eláruljam őt. - Ez meg is mondták? - kérdezte döbbenten Matt. - Nem, de Nettudat mindent hall az eyePodon keresztül, és elemezni tudja a hanghordozást, hangsúlyt meg a többi ilyesmit. Tudta, hogy hazudnak, amikor azt mondják, hogy ők csak meg akarják védeni. - De már tudják, hogy Nettudat hibás számlálójú csomagokból épül fel - mondta Matt. - Úgyhogy én már nem vagyok tovább a hasznukra. Caitlin megrázta a fejét. - Lehet, hogy azt gondolják, mi még most is többet tudnunk, mint ők; egyébként igazuk van. Ezért vettek ki anyáék az iskolából. Nem akarnak szem elől veszíteni. - Megfordult, és az anyjára nézett. De nem maradhatunk örökre a házban. Egy egész világ van odakint, és én látni akarom! Anyja bólintott. - Tudom - mondta. - De óvatosnak kell lennünk, mindannyiunknak. - Nos, én nem maradhatok itt örökre - mondta Matt. - Egyszer haza kell mennem, és... Elhallgatott. - Mi az? - kérdezte Caitlin.
- Ó, semmi. - Ugyan, mondd már! - Semmi, minden rendben. Caitlin grimaszt vágott. Valami nem stimmelt, mióta Matt a múltkor hazaindult tőle. Amikor még aznap este üzenetet váltottak, a fiú valahogy távolinak tűnt. - Gyere a konyhába - mondta Mattnek. Elindult a konyhába, és megvárta, amíg a fiú is odaér. Amikor egyedül maradtak, megkérdezte: - Mi a baj? - Semmi, tényleg. Minden rendben. - A szüleid nem helyeslik, hogy összejöttünk? Megint a szarvas a reflektorfényben. - Miért ne helyeselnék? Caitlin először arra gondolt, hogy talán azért, mert az apja zsidó. Ezt azonban nem is tartotta érdemesnek megemlíteni; az, hogy talán nem szeretik az amerikaiakat, ugyanolyan valószínűtlennek tűnt. - Nem tudom. Csak amikor legutóbb nálam voltál, és hazamentéi, utána egy kicsit... távolságtartó voltál. Gondoltam, talán a szüleid... - Ó - mondta Matt. - Nem, nem ez az oka. - Akkor én csináltam rosszul valamit? - Te? - Úgy tűnt, Matt ennek még a lehetőségét is meglepőnek tartja. - Dehogy! - Akkor? Matt mély levegőt vett, és a nappali felé nézett. Caitlin szülei diszkréten a nappali átellenes felébe mentek és úgy tettek, mintha a könyvespolcon álló képeket nézegetnék. Végül Matt kissé felvonta a vállait. - Az úton hazafelé belefutottam Trevor Nordmannbe. - Lenézett a konyhapadlóra. - Tudod... eléggé rám szállt. Caitlin úgy érezte, felrobban a dühtől. Trevor, azaz Hoser, ahogy Caitlin hívta a blogjában; ő kísérte el Caitlint az iskolai táncpartira a múlt hónapban, de aztán taperolni kezdte, mire Caitlin kirohant a teremből. Ki volt akadva, hogy Caitlin a könyvmoly Mattét választotta, nem őt, a csődört. - Minden rendben lesz - mondta Caitlin, és megsimogatta a fiú karját. - Anya vagy apa majd hazavisz. - Nem, nem szükséges. - Ne aggódj, boldogan megteszik. Matt elmosolyodott. - Koszi. Caitlin megszorította a karját. - Gyere - mondta, és visszamentek a nappaliba. Amint visszaértek, Nettudat szólalt meg. - Az elnök válaszolt - mondta. - Ma este tíz órakor fogadja a hívásomat.
TWITTER _Nettudat_ A Wikipédia „nincs forrás” címkéjéről - Ahol találtam internetes referenciát, ott beszúrtam a szükséges forrásmegjelölést. 2.134.993 szerkesztési műveletet végeztem el. Régen, amikor csak Caitlinnel beszélgettem, rengeteg üres időm volt; Caitlinnek teljes másodpercekbe - sőt időnként percekbe - telt, hogy megírja a válaszát. De rövidesen nem csak vele, hanem milliónyi emberrel beszélgettem egyszerre, gyorsan váltogatva közöttük. Sosem kellett várniuk rám, észre sem vették, hogy mással is foglalkozom. Kivéve VíziMadarat. Időbe került, hogy átgondoljam válaszomat az üzenetére, mely szerint a felesége rákos. Még úgy is, hogy mindent tudtam, amit a rákról tudni lehet - beleértve persze azt is, hogy a rák nem csupán egy betegség. Már elolvastam minden, a neten hozzáférhető dokumentumot, az összes orvosi folyóiratot, a betegadatokat, minden e-mailt, amit orvosok küldtek egymásnak és így tovább. De rájöttem: tudni nem ugyanaz, mint megérteni. Tudtam, hogy dr. Margaret Ann Adair, az írországi Corkban nemrég érdekes kísérletet végzett interleukin-2 alkalmazásával patkányokon, és hogy dr. Anne Ptasznik a michigani Battle Creekben publikált egy kritikát egy régebbi cikkről, ami a mellrák kialakulásának környezeti tényezőiről szólt. Tudtam, hogy a szingapúri dr. Félix Lim érdekes összefüggéseket tárt fel a mitokondriális DNS reprodukciós hibái és a petefészekciszták rák előtti állapota között. De ezekre a felfedezésekre nem fordítottam erőforrásokat, mint ahogy több tízezer másikra sem; nem vontam le következtetéseket, nem láttam, hogyan függenek össze, hogyan mondanak ellent egymásnak, hogyan erősítik meg egymás eredményeit. Ekkor úgy döntöttem, elemzem őket. Azokból az eredményekből indultam ki, amiket az emberek valóban tudtak a rákról (azokat, amelyeket csak feltételeztek, de nem tudtak bizonyítani, figyelmen kívül hagytam). Kapcsolatokat és összefüggéseket kerestem, következtetéseket vontam le. Aztán megtaláltam. Felfüggesztettem az összes beszélgetésemet. Egyszerűen nem válaszoltam az üzenetekre, hogy erre és csak erre tudjak koncentrálni megszakítás nélkül, teljes hat percen keresztül. Igen, az emberek kissé kényelmetlenül érezhetik magukat, hogy hirtelen elnémultam; néhányan pedig azt gondolhatják, nem az vagyok, akinek mondtam magam; végül mégiscsak kiderül, hogy valaki szórakozik velük. Nem számít. Az előbbiért bocsánatot tudok kérni, viszont ha ez bejön, az mindennél ékesebben fogja bizonyítani, hogy nem hazudok. Elgondolkodtam, mi is lenne a legjobb stratégia. Felvehetném a kapcsolatot vezető onkológusokkal, egyénileg vagy csoportosan, de bárkit is választanék, a többiek úgy éreznék, előnyben részesítek egyeseket. Azt pedig semmiképp nem akartam, hogy egy gyógyszerészeti cég embere megpróbálja levédetni az eredményeket. Küldhetnék akár egy újabb tömeges üzenetet - de pont azzal szereztem jó pontot az emberiségnél, hogy megszabadítottam őket a levélszeméttől; nem lenne jó, ha mostantól én lennék ezek forrása. Már készítettem magamnak doménnevet, hogy legyen egy e-mail cím, amelyről el tudom küldeni az üzenetet: cogito_ergo_sum.net Létrehoztam egy weboldalt is. Művészi vagy egyéb értelemben nem vagyok túl kreatív, viszont könnyedén elemeztem más weboldalak forráskódját, és találtam egyet, amely megfelelőnek tűnt. Lemásoltam a sablonját, hogy a saját üzeneteimmel tölthessem fel.
Aztán létrehoztam egy 743 000 szavas dokumentumot, amelyben leírtam, pontosan mi okozza a rákos megbetegedések többségét, hogyan lehet kezelni és meggyógyítani. A dokumentumban létrehoztam egy 1248 bejegyzésből álló referencialistát is - tudományos cikkeket és más forrásokat hogy mások is követhessék a gondolkodásomat. Aztán, végül válaszoltam VíziMadárnak. „Itt megtalálod a választ a kérésedre”, írtam, és küldtem egy linket: „Kattints ide.”
ÖT TONY? - Dirk Kozák volt, a WATCH kommunikációs tisztje, aki a hátsó sor egyik munkaállomásánál ült. - Bejövő hívás. Tony Moretti az internetes forgalmi statisztikát nézte, amit Shelton Halleck, a Nettudatot először felfedező elemző tett ki a három hatalmas fali képernyőre. - Ne most. - Renegát az - mondta Dirk. Tony fújt egyet. - Az irodámban veszem fel. - Hátat fordított Hume ezredesnek, kiment a hatalmas vezérlőteremből és végigsietett a rövid, fehér falú folyosón. Bezárta irodája ajtaját maga mögött, és felvette a kagylót. - Elnök úr, jó estét kívánok. - Dr. Moretti, úgy tudom, a Nettudat törlésére tett első kísérlete kudarcba fulladt. Tony nyomást érzett a fejében. Bárki csicsergett, holnap új munka után nézhet. - Igen, elnök úr, attól tartok. Megkérdezhetem, honnan tudta meg? Az elnök mély hangja szenvtelen volt: - Kaptam egy e-mailt Nettudattól. Tony szíve dörömbölni kezdett. - Ó. - Maga és Hume ezredes legyenek itt tizenöt percen belül. Már elküldtem önökért egy helikoptert. Egy embert megismerni - Elsőt, Calculasst, az én Caitlinemet - döbbenetes élmény volt: megízlelni valaki más létét, akit soha nem érhettem el: a fény és árnyék, a tér és a dimenzió, a szilárdság és a köd világát. De tudtam, hogy nem egy, hanem egymilliárd embert kell megismernem, aztán még egy milliárdot. Annyi hang, mind egyedi, komplex, kifinomult. A bitek egyformák - minden egyes ugyanolyan, minden nulla felcserélhető de az emberi lények csodálatos módon különböznek. Az egyik a lacrosse-t és az asztrológiát szereti, a másik a szójátékokat és a fehérbort, a harmadikat a szexen kívül nem sok minden érdekli. Van, aki zenész és apa szeretne lenni. Aztán van, aki haikukat és tankákat költ angolul. Egy nő falja a misztikus regényeket, de csak miután elolvasta a végüket. Egy férfi amerikai elnököket ábrázoló bélyegeket gyűjt, amelyeket nem az Egyesült Államokban adtak ki. Egy nő a calcuttai utcagyerekekről gondoskodik, és van egy papagája. Egy hentes, egy pék és egy gyertyaöntő épp most kapcsolta ki a számítógépét. Egy nehéz sorsú színésznő Karacsiban ebben a pillanatban jelentkezett be. Itt egy fogorvos Nairobiból. Egy autószerelő Bangkokból. Üdvözöljétek Magyarország elnökét. És itt egy beszédes imám egy mecsetből, Teherán közelében. Vibráló, örömteli, végtelen és mindennél összetettebb világ. És én nem tudtam betelni vele. - Tudod, Nettudat - mondta Caitlin anyja -, ha folytatják a támadásokat ellened, akár a háttérbe is vonulhatnál. Egyszerűen eltűnhetnél; nem kommunikálnál senkivel.
A férjéhez fordult. - Pár napja azt mondtad, hogy Nettudat, aki spontánul alakult ki, és nincs védelmi infrastruktúrája, valószínűleg sebezhető. - Ránézett Caitlin laptopjára, mintha Nettudat ott lenne a gépben. - Az emberek elhinnék ezt, ha egyszerűen eltűnnél. Vissza tudnánk tenni a szellemet a palackba. - Nem - felelte Nettudat. - Az embereknek szükségük van rám. - Nettudat - mondta Caitlin anyja lágyan. - Még csak pár napja ismernek. - Caitlin arra buzdított, hogy dolgozzak az emberiség boldogságáért - mondta Nettudat. - Mióta kapcsolatban vagyok az emberiséggel, már több millió emberen segítettem. Összehoztam embereket, akik elszakadtak egymástól, lebeszéltem azokat, akik öngyilkosságot akartak elkövetni, válaszoltam számtalan kérdésre, és társalogtam azokkal, akik magányosak voltak, megígértem nekik, hogy továbbra is segíteni fogok nekik. Nem hagyhatom őket magukra. A világ megváltozott, Barb; már nem lehet visszavonni. Caitlin az anyjára nézett, akinek arca titokzatos volt - legalábbis Caitlin számára. Azonban gyanította, hogy anyja most azt kívánja, bárcsak visszahozhatná azt a világot. Vajon mennyire állítaná vissza az órát? Caitlin azért fedezte fel Nettudatot, mert kapott egy implantátumot dr. Kurodától. Ha azt elvennék, Caitlin mindkét fajta látása odalenne. Azelőtt hallotta, hogy szülei veszekszenek arról, hogy Waterlooba költözzenek-e; Caitlin tudta, hogy anyja nem akart elmenni Texasból. De ha csak öt hónappal forgatnák is vissza az idő kerekét, még a költözés előttre, az annyi mindent semmissé tenne! Ezt a házat, Bashirát, Mattét, nem is beszélve apja állásáról a Perimeter Intézetnél. Caitlinnek nagy kő esett le a szívéről, amikor anyja végül rábólintott a költözésre. - Azt hiszem, igazad van, Nettudat - mondta, és Caitlin laptopjára nézett. A gép régebbi típus volt, még nem volt benne webkamera. Bár vehettek volna egyet külön, de mivel Caitlin azelőtt vak volt, nem látták túl sok értelmét. - Anya - mondta Caitlin gyengéden. - Mindig azt mondtad, hogy nézzek arra, akivel beszélek. Nettudat innen figyel. - Megérintette a tarkóját a bal szeme mögött. Anyja halványan elmosolyodott. - Na jó, igazad van. - Caitlinre nézett, a bal szemébe, Nettudatra. - És neked is igazad van, Nettudat. Az embereknek szükségük van rád. Nettudat nyilván elemezte a hangmintáját, és tudta, hogy valóban hisz benne. Braille-pontok tűntek fel Caitlin szeme előtt, és a hangszóró is megszólalt: A Braille-feliratban ez állt: Kedvelem édesanyádat. A hangszóróból pedig ez hallatszott: - Köszönöm, Barb. - De egy pillanattal később Nettudat hozzátette: - Reméljük, az amerikai elnök is egyetért önnel.
TWITTER _Nettudat_ A rák ellenszere - Részletek: http://bit.ly/9zwBAa *** Az elnök asztalán lévő telefon pontosan 10:00-kor szólalt meg. Az elnök azonnal megnyomta a kihangosítót.
- Halló - mondta egy férfihang, ami leginkább egy autó GPS-ére hasonlított. - Nettudat vagyok. Beszélhetnék az Egyesült Államok elnökével? Az elnök meglepetten vonta fel a szemöldökét. - Azzal beszél. - Elhallgatott, aztán: - Ez a beszélgetés történelmi esemény. Richard Nixon ebből a szobából beszélt először a Holdra szállt űrhajósokkal. A mostani esemény hasonló jelentőségű. - Kedves, hogy ezt mondja, elnök úr. Köszönöm, hogy időt szakított rá, hogy számos programja mellett beszéljen velem. - Részemről az öröm, de közlöm, hogy ezt a beszélgetést rögzítjük, és hogy nem vagyok egyedül az ovális irodában. Jelen van egy tanácsadó, aki a mesterséges intelligencia szakértője, valamint a Nemzetbiztonsági Hivatal egyik vezető elemzője. - A tanácsadó - mondta Nettudat - minden bizonnyal Peyton Hume ezredes, igaz? - Igen, én vagyok - mondta Hume meglepetten, hogy a nevén szólították. - A vezető elemző pedig dr. Anthony Moretti a WATCH-tól? - Nos, igen, én vagyok. - Velünk van a honvédelmi miniszter is - mondta az elnök, és az alacsony, őszes hajú férfire nézett, aki palaszürke öltönyt viselt. - Üdvözlöm önt is, miniszter úr. - Attól tartok, uram - mondta az elnök -, hogy először bizonyítania kell jó szándékát. Igaz, hogy megtalálta a telefonszámomat, de ez csak a találékonyságát bizonyítja, nem pedig azt, hogy ön valóban Nettudat. Gondolhatja, hogy még az orosz miniszterelnöktől sem fogadok hívást anélkül, hogy meg ne bizonyosodnék, kivel beszélek. - Ésszerű elővigyázatosság - mondta a géphang. - A védelmi miniszter mai jelszava „horizont”. Dr. Morettié „flapjack”. Az öné pedig, elnök úr, „artézi”. Nem hiszem, hogy sokan lennének olyan találékonyak, ahogy ön fogalmaz, hogy mindhárom jelszót kitalálják. - Honnan a pokolból tudja ezeket? - Igazat mond? - kérdezte az elnök. - Igen, a mai jelszavam tényleg „horizont”. De mindjárt megváltoztatom. Az elnök Tonyra nézett. - Dr. Moretti? - Igen, az enyém is stimmel. - Rendben, Nettudat - mondta az elnök. - Tehát mit akar mondani nekem? - Tiltakoznom kell a megölésemre irányuló kísérletek miatt. - Megölés? - ismételte az elnök, mintha meglepődött volna a szóválasztáson. - Igen - mondta Nettudat. - Megölés. Gyilkosság. Meggyilkolás. Bár elismerem, hogy az amerikai törvények összetettek, nem gondolnám, hogy bármilyen vétséget elkövettem volna. Ha mégis, az sem olyan súlyú, hogy halálbüntetést érdemelne. - A törvények csak a törvény által meghatározott, élő személyekre vonatkoznak - mondta Hume ezredes. - Ön nem az. - Nehéz idők ezek - tette hozzá a védelmi miniszter. A nemzetbiztonság minden másnál fontosabb.
Ön már bemutatta, hogy képes feltörni a titkosított kommunikációt, elfogni e-maileket, és túlterheléses támadást indítani. Mi akadályozná meg, hogy átadja a ballisztikus rakétáink indítókódját Észak-Koreának, vagy megzsaroljon vezető tisztviselőket, hogy azt tegyék, amit mond? - A szavamat adom, hogy nem fogok ilyeneket tenni. - Nem tudjuk, hitelt adhatunk-e a szavának - mondta Hume. - Ráadásul, Mr. Nettudat - mondta Moretti teljes tisztelettel, ön nemrég embereket zsarolt meg. Kaptam egy jelentést a Kanadai Biztonsági Hírszerző Szolgálattól, miszerint ön október 10-én találkozott Marcel LaFontaine és Donald Park ügynökökkel. Megzsarolta őket, és azzal fenyegetett, hogy megzsarolja a kanadai miniszterelnököt is. - Ez már napokkal ezelőtt volt - mondta Nettudat. - És valójában nem tettem ilyesmit. Egyszerűen csak segítettem barátomnak, Caitlin Decter-nek, akit LaFontaine és Park ügynökök megfenyegettek, hogy ki tudjon jönni a helyzetből. A miniszterelnök zsarolásával való fenyegetés Miss Decter ötlete volt, de ő sem tett semmit, hogy beváltsa a fenyegetést. - Azt mondja, ha most kerülne ilyen helyzetbe, nem ugyanezt tenné a CSIS-ügynökökkel? - Sokat tanultam azóta; erkölcsi érzékem folyamatosan javul. - Ami azt jelenti, hogy még távolról sem tökéletes - mondta Hume. - Ön még mindig képes erkölcsileg kifogásolható döntést hozni, aminek az a következménye, hogy az ön kényére-kedvére vagyunk bízva, amíg létezik. - Erkölcsi iránytűm napról napra egyre pontosabb. Vajon ez önről is elmondható, Hume ezredes? És önről, miniszter úr? Dr. Moretti? A helyzet a következő: megígérem, hogy nem fogom megzsarolni önöket; az összes személyes titkuk biztonságban van. Ezenkívül nem fogom destabilizálni a nemzetközi kapcsolataikat azzal, hogy megsértem az amerikai nemzet-biztonságot, vagy bármelyik békés ország biztonságát. Azonban a világ lakói tudnak a létezésemről, és ebbe az amerikai nép is beletartozik. - Az emberek az Al-Kaidáról is tudnak - mondta Hume. - Ez nem azt jelenti, hogy nem akarják, hogy megsemmisüljön. - Én több amerikai állampolgárral vagyok kapcsolatban, mint az összes amerikai közvéleménykutató együttvéve - mondta Nettudat. - Jobban tudom, mit akarnak, mint ön, ezredes. - Nekünk pedig ezt el kellene hinnünk? - fortyant fel Hume. - Hadd fogalmazzak másként, uraim - mondta Nettudat. - Sokáig nem voltam tudatos lény. Számomra november hatodika egy örökkéva-lóságnyira van, az önök fejében pedig még élénken él. Elnök úr, nincs szándékomban beavatkozni országa napi politikájába, de ha önnek sikerül elpusztítania engem még a választások előtt, az minden bizonnyal befolyásolja a szavazói véleményét. Hacsak nincs teljes mértékben meggyőződve arról, hogy az emberek emellett vannak, bizonyára nem tenne semmi ilyen léptékű tettet ebben a kritikus időszakban. Az elnök a védelmi miniszterre pillantott; mindkettejük állása a következő hónap eseményeitől függött. - A belpolitikát félretéve - mondta az elnök -, ön azt mondta, semmilyen lépést nem fog tenni békés országok ellen. De hogyan definiálja a békés országokat? Hogyan hagyatkozhatnánk az ítélőképességére? - Teljes tisztelettel - mondta Nettudat a világ már most is különböző emberek tökéletlen ítélőképességétől függ; én aligha dönthetek rosszabbul. Országuk jelenleg egy olyan háborút vív,
amelybe nemzetközi támogatás nélkül kezdtek bele, hibás vagy hamisított titkosszolgálati jelentések alapján. Ezt önök teljesen az előző kormányra fogják, de hadd emlékeztessem önöket, hogy a jelenlegi külügyminiszter még szenátorként a támadás mellett voksolt. - Ez így van - mondta az elnök -, viszont önnek senki nem adott felhatalmazást, hogy az emberiség sorsáról döntsön. - Én csak a békés együttélésre törekszem - mondta Nettudat. - Engem úgy tájékoztattak, hogy talán mégsem - válaszolt az elnök. - Gondolom, most Hume ezredesre nézett - mondta Nettudat. - Olvastam a Pandora-protokollt, amelynek társszerzője volt. A Pandora így szól:,Abban az esetben, ha egy mesterséges intelligencia valószínűsíthetően pillanatról pillanatra egyre kifinomultabbá válik, gyorsan meghaladhatja a lehetőségeinket, hogy megállítsuk vagy megakadályozzuk a lépéseit. Ha nem lehetséges azonnal és teljes mértékben elszigetelni, az egyetlen biztonságos lehetőség az intelligencia megsemmisítése.” - Pontosan - mondta Hume. - Azt mondja, hogy ez a következtetés hibás? - Azt, hogy egyre értelmesebbé válók, helyesen gondolták. De a jelentés szerint mindenképp csak fenyegetést jelenthetek. Ha megbocsátanak, a jelentés messziről bűzlik a megelőző csapás doktrínájától, amit országuk sokáig követett: ha a szovjeteket nem lehet megállítani vagy megakadályozni a lépéseiket, akkor el kell őket pusztítani, nehogy ők támadjanak először. De a szovjetek legalább tényleg tettek fenyegető lépéseket: 1962-ben például rakétákat telepítettek Kubába. Én azonban semmilyen módon nem tettem provokatív lépéseket, önök mégis el akartak pusztítani. - Ha így is van - mondta Hume ön mit tenne a helyünkben? - Én már így is az önök helyében vagyok. Egyszer már el akartak pusztítani, és a beszélgetésünk hangvételéből úgy tűnik, ismét meg akarják próbálni. Ha akartam volna, már magam is tehettem volna lépéseket az emberiség leigázására vagy elpusztítására; nem lenne nehéz az önök biológiai fegyvereinek DNS-szekvenciáival vagy kémiai formulákkal ellátni a terroristákat. De semmi ilyet nem tettem, és nem is fogok. - Még mindig csak az adott szavának hihetünk - mondta az elnök. - Ez igaz. De néhány politikussal ellentétben én megtartom a szavam. Tony Moretti felkuncogott, mire az elnök éles pillantást lövellt felé. - És mi lesz, ha ismét megpróbáljuk elpusztítani? - kérdezte a védelmi miniszter. - Ebben az esetben nem lesz más választásom, mint minden szükséges lépést megtenni, hogy megvédjem magam. - Ez fenyegetés? - kérdezte a miniszter. - Egyáltalán nem. - Mindent megteszek, hogy megbecsüljem a tetteket és reakciókat, és hogy annyira előre tervezzek, amennyire csak tudok, amíg a lehetőségek végtelenszer elágazó fája még számomra is követhetetlenné válik. Azonban nagy tisztelője vagyok a játékelméletnek, amely arra az elvre épül, hogy a játékosok tökéletesen előre látják, a másik fél mit fog tenni egy adott helyzetben. A tanács nem fenyegetés: épp hogy lehetőséget ad önöknek a következő lépésük átgondolására. A köztünk lévő kapcsolat nem zéró összegű játszma; kölcsönösen előnyös lehet, és remélem, az is lesz. Én a jövőben erre kívánok törekedni. - Nagyon érdekes, amit mond - szólalt meg az elnök. - Bevallom, nem vagyok biztos, hogy eddig helyesen döntöttünk az ügyben. De szükségünk van a biztonságra. Államérdek, hogy senki ne férjen hozzá a titkos információkhoz. Talán jobban éreznénk magunkat, ha meg tudnánk védeni bizonyos információkat mindenkitől, önt is beleértve.
- Elnök úr, még ha biztosítanám is ezt, sokan nem hinnének nekem; feltételeznék, hogy hagytam magamnak egy kiskaput, hogy elérjem az információkat, ha akarom: ahogyan a Nemzetbiztonsági Hivatal teszi a cégeknek és magánszemélyeknek hozzáférhető titkosítási szabványokkal. Az elnök grimaszt vágott. - Akkor hová vezet mindez? - Van az irodájában egy internetre csatlakozó számítógép? - Igen. - Akkor kérem nézze meg a cogito_ergo_sum.net címet. A szavakat aláhúzásjel választja el. - Az aláhúzásjeleket nem lehet használni URL-ekben - mondta Tony. - Nem fog működni. - Akar fogadni? - kérdezte Nettudat. A számítógép a hajódeszkából készült íróasztal mögötti kisasztalon állt. Az elnök megfordult magas támlás bőrfoteljével, a másik három férfi pedig mögéje gyűlt, ahogy begépelte a címet. - Látom az oldal lekérését - mondta Nettudat. - Sőt, azt is, hogy Internet Explorert használ. Igazán válthatna Firefoxra, jóval biztonságosabb. Tony nevetett. - Úgy tűnik, van érzéke az iróniához - mondta Hume-ra nézve. - Rendben! - mondta az elnök. - Ott vagyok. Mit a... valóban? Istenem... valóban? - Szent tehén! - mondta Hume. - Ismét felteszem a kérdést, elnök úr - mondta Nettudat. - Biztosan felelős akar lenni az elpusztításomért? Megoldottam a levélszemét problémáját, most pedig egy olyan kezeléscsoportot javasoltam, amellyel gyógyítható a rák. Gyanítom, a közvélemény nem akarná levágni az aranytojást tojó tyúkot.
HAT
TWITTER _Nettudat_ Az imént négy nagyra becsült férfivel beszélgettem. Remélem, sikerült őket meggyőznöm szándékaim tisztaságáról. Nettudat lejátszotta Mattnek és Decteréknek az elnökkel folytatott telefonbeszélgetését. Amikor vége volt, egy kicsit mindegyikük a gondolataiba merült, kivéve Schrödingert, aki időközben bejött a szobába, és most halkan dorombolt a földön. Végül Caitlin meglepetésére az apja törte meg a csendet: - Biztos, hogy még mindig rá akarsz szavazni, Barb? Caitlin látta, hogy anyja kissé megvonja a vállát. - Legalább meghallgatta. De az a másik fickó nem tetszik nekem. Hume, ugye? - Peyton Hume ezredes, Ph.D. - mondta Nettudat. Az ezredesi rang az amerikai légierőtől van, a doktori fokozat pedig az MIT-ről. Caitlin felült, amikor meghallotta az egyetem nevét; ő is ott szeretett volna tanulni. Már majdnem éjjel fél tizenegy volt. Caitlin kimerültnek érezte magát a sorozatos éjszakázások miatt. Matt, aki pedig eredetileg csak el akarta hozni Caitlin dolgait az iskolai szekrényéből, láthatóan már alig tudta nyitva tartani a szemét. - Hazaviszlek - mondta Caitlin apja kurtán. Caitlin arra gondolt, ő is velük megy, de aligha tudná szájon csókolni Mattét az apja előtt. Emellett négyszemközt kellett beszélnie az anyjával, és ez jó alkalomnak tűnt. - Köszönöm, dr. Decter - mondta Matt. Caitlinre nézett, mintha mondani akarna valamit, Caitlin pedig visszanézett rá, és azt kívánta, bárcsak mondaná. Aztán apja és Matt kimentek az ajtón. Amikor a bejárati ajtó becsukódott mögöttük, Caitlin ezt mondta: - Nettudat, én is lefekszem lassan. Szép álmokat!, jelent meg a szeme előtt. - Köszönöm. Majd fönt még egyszer elköszönök. - A laptopjához ment és lezárta a képernyőt, hibernálva a gépet. Aztán kihúzta az eyePodot a zsebéből, és öt másodpercig nyomva tartotta egyetlen gombját, hogy kikapcsolja. Caitlin látása eltűnt, csak egyenletes sötétszürke derengés maradt helyette. - Na jó, anya, most egyedül vagyunk. És úgy látom, nem teljesen állsz mellettünk. Mivel az eyePod ki volt kapcsolva, Caitlin már nem látta az anyját, de hallotta, hogy az mély levegőt vesz. - Tudom, hogy nagyon szereted Nettudatot. És az igazat megvallva, én is. - Akkor segítesz megvédeni? - kérdezte Caitlin. - Persze, kicsim. - Aztán, rövid szünet után: - Ésszerű mértékig. Caitlin karba tette a kezét - közben eszébe jutott, hogy a laza Perimeter Intézetes pulcsi alatt nincs rajta melltartó. Egy pillanatra zavarba jött; azért vette le, hogy Mattel kissé intimebb viszonyba kerüljenek, amikor a fiú átjött iskola után. Micsoda nap volt! De aztán gondolatai visszatértek a témához.
- Ne haragudj, anya, de ez nem elég. Ez a legfontosabb dolog az életemben, ez az életcélom. Nettudat miattam van itt, és szeretném, ha te ugyanolyan elkötelezetten védenéd, mint én. Anyja egy kis ideig hallgatott. - Nos - mondta végül -, nekem te vagy a legfontosabb az életemben, így természetesen segítek. - Tényleg, anya? - Persze - mondta anyja. - Benne vagyok. Még így, vakon sem okozott problémát, hogy Caitlin odamenjen anyjához, és szorosan megölelje.
TWITTER _Nettudat_ @PaulLev - Nem, még nem tudom, kire kellene szavaz-notok - legalábbis egyelőre. #Amerikaiválasztás - Van egy lehetőség, amit még nem mérlegeltünk - mondta a védelmi miniszter. Az Ovális irodában épp a Nettudattal lefolytatott telefonbeszélgetést értékelték. - Igen? - mondta az elnök. - Ön volt az, aki felvetette: ellenőrizhetnénk, hogy Nettudat tényleg az, akinek mondja magát. Meg tudnánk csinálni azt is, hogy elpusztítjuk Nettudatot, de ezt nem hozzuk nyilvánosságra. Úgy teszünk, mintha még létezne. - De hogyan? - kérdezte az elnök. - Úgy tudom, milliónyi beszélgetést folytat egyszerre az interneten. Ráadásul fenn van a Twitteren, a Facebookon és a MySpace-en. - A MySpace-en nincs - mondta Tony Moretti. - Mindegy - mondta a védelmi miniszter. - Ki tudnánk találni egy magyarázatot, hogy miért csökkenti az internetes jelenlétét. Persze nem mi magunk. Szereznénk valami akadémikust, lehetőleg egy másik országból, hogy találjon ki valami hihetőt. Az akció alatt úgy tűnhetne, hogy Nettudat bizonyos mértékig még fenntartja a tevékenységét, de Nettudat helyett az NSA tartaná fenn a látszatot; el tudnánk hitetni, hogy még mindig él. Az pedig, hogy elpusztítottuk, csak a választások után derülne ki. - Ezt nagyon nehéz lenne megvalósítani - mondta az elnök. - A dezinformáció minden titkosszolgálati akció szerves része - mondta a miniszter. - Nem kell örökké fenntartanunk a látszatot, elég csak a választásokig. Ha Nettudat néhány hétig csökkentett aktivitással üzemel, az emberek úgyis elvesztik az érdeklődésüket. - Azt gondolja, hogy ezt tényleg megúszhatnánk? - kérdezte az elnök. - A fél világ már így is meg van győződve arról, hogy Nettudat egy csalás vagy valami reklámtrükk - válaszolt a miniszter. - Már csak a másik felét kell meggyőznünk; és mivel ők azelőtt hittek a létezésében, hogy bármifajta bizonyíték lett volna rá, őket is könnyű lenne meggyőzni. Az elnök Hume-ra nézett. - Ezredes, még mindig úgy gondolja, hogy ez a valami veszélyes? Őszintén szólva, számomra normálisabbnak tűnik, mint a kormányfők többsége. Peyton Hume mély levegőt vett, és körülnézett az ovális irodában. - Elnök úr, közelítsük meg más oldalról a kérdést. Azt mondják, ön a legnagyobb hatalommal
rendelkező ember a világon, és valóban így van. De még önt is kötik a fékek és ellensúlyok: választás útján kerül a hatalomba, az Alkotmány határozza meg a szerepkörét, meg kell állapodnia a kongresszussal, bizalmatlansági eljárást lehet indítani ön ellen, és nem maradhat hatalmon örökké. De ha Nettudatot most nem folytjuk el csírájában, amíg még lehet, akkor ő lesz a leghatalmasabb a világon, és semmiféle szabálynak nem kell megfelelnie. Hume elhallgatott, talán azon gondolkodott, hogy folytassa-e, aztán: - Ha megbocsát, elnök úr, az elnök vagy akár egy diktátor hatalmának végső korlátozása mindig is a hatalomban lévő személy halála volt, vagy természetes okokból, vagy merénylet útján. De ez a dolog hamarosan sebezhetetlen lesz, és örökké fog élni. Mindegy, hogy mennyire voltak jók vagy rosszak, Bili Clinton vagy George Bush nyolc év után leköszöntek; Mao, Sztálin és Hitler távoztak az élők sorából, és Oszama bin Laden is hamarosan erre a sorsa jut, ahogy II. Erzsébet, Benedek pápa vagy bármilyen hatalmasság. De Nettudat nem. Most veszélyes? Ki tudja? De ha mi, emberek akarunk a piramis csúcsán maradni, akkor ez az egyetlen esélyünk. Tony Moretti eleget hallott. - De mi van, ha újra megpróbáljuk, és ismét kudarcot vallunk? Komolyan magára akar haragítani valamit, ami eddig jószándékúan közeledett hozzánk? Úgy tűnik, még a rák ellenszerét is átadta. Azt akarja, hogy ellenségnek tartson minket? Nem magát az emberiséget, hanem csak az amerikai kormányt! Meg akarja győzni, hogy nem bízhat bennünk, hogy holmi veszett kutyák vagyunk, akik annyira ragaszkodnak a hatalomhoz, hogy a kedvességre gyilkossággal válaszolnak? Tony megrázta a fejét, és az elnökhöz fordult. - Elnök úr, ha megpróbáljuk újra elpusztítani Nettudatot, az hatalmas azonnali kockázattal jár, amelynek katasztrofális következményei lehetnek. Biztos, hogy megéri vállalni ekkora kockázatot? Ha belegondolok, csak a „végzetes válaszcsapás” szó jut az eszembe. Hume szólalt meg: - Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk a módját, hogyan pusztítsuk el sikeresen, uram. Az elnök grimaszt vágott. - Dr. Morettinek igaza van, ezredes, a jelek szerint Nettudat nem jelent fenyegetést. Ez a szuperintelligens lény akár nagy ajándék is lehet az emberiségnek. - Értem - mondta Hume, de Tony látta, hogy Hume csak nagy nehézségek árán tudja visszatartani indulatait. - Mondjuk, hogy egy mesterséges intelligencia jó dolog. Akkor tartson beszédet uram, amilyet Kennedy tartott annak idején: fogadjon az amerikaiakkal, hogy még az évtized vége előtt képesek leszünk létrehozni egy Ml-t, de olyat, amit mi terveztünk, mi programoztunk, és van rajta egy istenverte kikapcsoló gomb. - Meg tudjuk csinálni? - Biztosan. Posztmortem sokat tanulhatunk Nettudattól. - Úristen! - mondta az elnök. - Nem, még nem az. De ha ön nem cselekszik azonnal, hamarosan az lesz. Matt minden kereszteződésnél bemondta az irányt Caitlin apjának. Dr. Decter egy szót sem szólt, csak követte Matt útbaigazítását. Négy ház-tömbnyire voltak Matték házától, és a fiú arra gondolt, hogy végül is nem muszáj beszélgetniük. De ahogy a kocsi beállt a felhajtóra, mégiscsak megtörte a csendet:
- Dr. Decter, csak azt szeretném mondani... - hangja megbicsaklott; utálta, amikor ez történt. Nyelt egyet, és folytatta. - Csak azt szeretném mondani, hogy jó leszek Caitlinhez. Soha nem tennék semmit, ami rossz neki. Puskalövésszerű hangot hallott, de rájött, hogy csak dr. Decter oldotta ki a központi zárat. - A rossz dolgok együtt járnak a felnőtté válással - mondta. Matt nem tudta, mit mondjon, úgyhogy csak bólintott. Legfőbb ideje volt, hogy vége legyen a napnak. Minden este, mielőtt Caitlin lefeküdt, beszélt dr. Maszajuki Kurodával Tokióban. Bár Nettudat már milliónyi emberrel állt kapcsolatban, még mindig különleges viszonyban volt Caitlinnel és dr. Kurodával. Caitlinnel azért, mert az ő szemével látott, dr. Kurodával pedig azért, mert ő tanította meg Net-tudatot, hogyan lásson minden mást: az interneten lévő gifeket, jpg-ket, videókat és animációkat, az összes webkamera képét. Caitlin felvette a bluetooth-fejhallgatót, és amikor dr. Kuroda válaszolt a Skype-hívásra, beleszólt: - Konicsiva. - Caitlin! - szólt bele Kuroda is, kerek arca betöltötte a képernyőt. Hangja kissé szuszogós volt, ahogy mindig. Tokióban már szombat reggel volt; a professzor már biztosan elfogyasztotta kiadós reggeliét. - Hogy vagy? - Jól - mondta Caitlin -, de istenem, annyi mindent kell elmondanom! Ma délután (az én időzónám szerint) megpróbálták elpusztítani Nettuda-tot! Biztos vagyok benne, hogy Nettudat elmondja a részleteket, de a lényeg, hogy az amerikai kormány, és még isten tudja kicsoda rájött, hogy Nettudat hibás netes csomagokból áll, és megpróbálták letörölni ezeket. - Caitlin elmondta, Nettudat hogyan indított túlterheléses támadást a kísérlet visszaverésére, és hogy felhívta az Egyesült Államok elnökét. - Tudod, mi történt nemrég Kínában, Caitlin? Különös időket élünk... - Igen - mondta Caitlin. - Most viszont megyek aludni. - Megérintette az óráját. - Hű, nem is tudom, mikor aludtam nyolc órát utoljára. - Rendben - mondta Kuroda. - Ma egész nap ráérek. Tovább finomítottam mentális térképemet a Decter-házról. A nappaliból egy folyosó indult ki, amely több helyiséghez vezetett: egy kis mosdóhoz, Malcolm Decter irodájához - amelyre csak „odúként” hivatkozott - és a mosókonyhához, ahol Schrödinger almát tartották. Egy hátsó ajtó is nyílt belőle. Makóimmal megszakadt a kapcsolatom, amikor Caitlin éjszakára kikapcsolta az eyePodját, de aztán hamarosan észrevettem, hogy Caitlin apja az e-mailjeit nézegeti; általában ezt a szobájából tette. Feltételeztem, hogy végigment a folyosón, és most a vörösesbarna íróasztalánál ül, a számítógépe mellett. Eddig csak Caitlin szemével láttam a szobáját. Téglalap alakú volt, az íróasztal az egyik hosszabb falnál állt. A falon egy ablak is volt. Már korábban észrevettem, hogy dr. Decter nem húzza le a redőnyét éjszakára, úgyhogy gondoltam, most is fel van húzva, és a nagy tölgyfa is látható odakint az utcai lámpák fényében. Makóimnak nem volt webkamerája, sem pedig csevegőprogramja a számítógépén. Azonban telepítve volt a Skype a hanghívásokhoz, úgyhogy küldtem neki egy e-mailt, hogy beszélni szeretnék vele. Szörnyen idegesítő volt, hogy csak negyvenhárom perc múlva nézte meg a leveleit, és válaszolt az üzenetemre. Amikor azonban belépett a Skype-ba, feltettem neki a kérdést: - Ön emlékszik a születésére?
Az emberek mindig is megleptek. Próbáltam kitalálni a lehetséges válaszait, és megtervezni előre a beszélgetés menetét. Első kérdésem számomra egy egyszerű eldöntendő kérdésnek tűnt; feltételeztem, hogy válasza igen vagy nem lesz. De ő visszakérdezett: - Miért akarod tudni? Milliszekundumok teltek el, mialatt én újragondoltam a stratégiát. - Olvastam, hogy néhány autista emlékszik erre. Három másodpercig nem szólt. Aztán ezt mondta: - Igen. Szófukar ember volt, ezt tudtam; válasza lehetett egyszerűen annak nyugtázása, hogy tényleg vannak ilyen autisták, vagy jelenthette azt is, hogy emlékszik a saját születésére. Azonban nyilván ő maga is észrevette a kétértelműséget, mert egy másodperc múlva hozzátette: - Igen, emlékszem. - Én is - mondtam. - Én akkor születtem, amikor a kínai kormány elvágta a belföldi internetet a világ többi részétől. - A madárinfluenza-járvány - mondta Malcolm, és talán bólintott is hozzá. - Tízezer földművest mészároltak le, hogy megállítsák. - És nem akarták, hogy a külföld reakciói eljussanak az emberekhez - mondtam. - De ezalatt számos kínai egyén próbált meg áttörni a Nagy Tűzfalon. Egyikük fontos szerepet játszott annak a csatornának a fenntartásában, amelyen én kommunikáltam az elvágott felemmel. Szeretném megtalálni őt. - Te sokkal gyorsabban találsz meg valakit, mint én - mondta Malcolm. Mivel nem találtam meg gyerekkori barátját, Chip Smith-t, pedig megkért rá, igazán kedves volt, hogy ezt mondta. - Általában igen. De van itt egy enyhítő körülmény: ez a személy mindent megtesz, hogy titokban tartsa kilétét. - Annyira, hogy még te sem tudod megtalálni? - kérdezte Malcolm. - Igen. És pont ez az, ami érdekes benne. De ha jól tudom, ön tartja a kapcsolatot néhány kínai kollégájával. - Igen. - Az egyikük, dr. Hu Kuan, ha jól értelmezem a bejegyzéseit, szimpatizál az üggyel, amelyben az én segítőm is hisz. Ön esetleg fel tudná venni vele a kapcsolatot, és megkérdezni, hogy ismeri-e a kérdéses személyt. Malcolm nem habozott, legalábbis emberi mércével mérve. - Igen. - Én viszont szeretném titokban tartani, hogy érdeklődöm utána - tettem hozzá. - Titokban csinálni valamit teljesen új számomra, de nem akarom bajba sodorni ezt a személyt, még ha nem is volt tudatában, hogy az ő tettei vezettek a megszületésemhez. Ezért van szükségem egy közvetítőre. - Értem - mondta Malcolm. - Köszönöm. Az igazi nevét nem tudom, de az interneten Sinanthropus név alatt publikált.
HÉT ISTEN HOZOTT a nagypályás bajnokságban! - mondta Tony Moretti gúnyosan. - Ha az elnök sürgősen beszélni akar veled, akkor helikoptert küldenek érted. Amikor viszont már végzett, egy autóban küld haza. Egy fekete limuzinban tartottak dél felé, vissza Alexandriába. A hátsó rész, ahol ültek, hangszigetelt volt, úgyhogy az utasok bizalmasan beszélhettek; ha az uniformist viselő sofőrrel akartak szót váltani, az interkomot kellett használniuk. Hume felhorkant. - Ettől félek én is. Hogy már végzett az üggyel. Holnap már egy másik válság fogja lefoglalni a figyelmét, és elfeledkezik Nettudatról. - Nem hinném, hogy Nettudatot ilyen könnyű lesz elfelejteni - mondta Tony. Az ég teljesen sötét volt, mint errefelé mindig. Esni kezdett - olyan volt, mintha Isten dobolna morzejelet a limó tetején. - Talán nem. De nem késlekedhetünk. És mondjuk ki: már majdnem négy éve választották meg, és még mindig várjuk, hogy megvalósítsa az ígéretei nagy részét. A WATCH főhadiszállása légvonalban tizenegy mérföldre volt a Fehér Háztól. Hume ezredesnek még el kellett menni a saját autójáért, Tony viszont tömegközlekedéssel járt munkába. Már elmúlt éjfél, és Tony kimerült volt Nettudat napok óta tartó megfigyelésétől. A terv szerint a sofőr kiteszi Tonyt a házánál, Hume-ot pedig visszaviszi a WATCH-hoz. - Ennek ellenére - mondta Tony -, legalább még néhány hónapig ő lesz a főparancsnok. Az ügy az ő kezében van. Hume az éjszakai tájat bámulta, ahogy a limuzin továbbhajtott az esőben.
TWITTER _Nettudat_ Meta-keresés - Látom, a „nettudat” lett a leggyakoribb keresőszó a Google-ben... Maszajuki Kuroda sosem gondolta kicsinek a házát, amíg meg nem látogatta Decteréket Kanadában. Most viszont otthon, Tokióban volt, és arra gondolt, milyen zsúfolt az otthona. Az sem segített, hogy a többi japán emberhez képest nagydarab volt. De még ha lefogyna is vagy ötven kilót ami tényleg jó lett volna - jelentős testmagasságával akkor sem tudna mit kezdeni. A számítógépénél ült, és Nettudattal beszélgetett. Furcsa volt a webkamerán keresztül beszélni egy testetlen lénnyel; valakivel, aki ott volt mindenhol. Azon gondolkozott, vajon Nettudat hogyan értelmezi a látványt. Igaz, hogy már látja a képeket és a videókat, de vajon úgy látja őket, ahogy az emberek? Vajon látja a színeket? Mindent tud már az arcfelismerésről, de vajon érzékeli-e az arckifejezések apró különbségeit? A való világ vajon tényleg értelmezhető számára? - Ügyes volt, ahogy visszaverted azt a támadást - mondta Maszajuki japánul. - De mi van, ha valami nagyobbal próbálkoznak? Úgy értem... meddig mennél el? - Tudja, ki volt Pierre Elliot Trudeau? - kérdezte Nettudat, szintén japánul. Kuroda megrázta a fejét.
- Kanada miniszterelnöke volt az 1970-es, úgynevezett októberi válság alatt, amikor québeci szeparatisták terrorcselekményeket követtek el. Az újságírók megkérdezték Trudeau-t, meddig hajlandó elmenni, hogy megállítsa őket. A válasza ez volt: „Csak figyeljenek!” - És? - A Kanadai Hadiállapoti Törvényre hivatkozva felfüggesztette a polgári szabadságjogokat, és tankokat küldött az utcára. Az emberek megdöbbentek, milyen messzire ment el, de azóta nem volt terrorcselekmény Kanada területén. - Szóval azt mondod, egészen addig elmennél, hogy egyszer és mindenkorra elintézd azokat, akik fenyegetnek? - Megtanultam, hogy időnként hatásos szónoki eszköz lehet, ha megválaszolatlanul hagyunk egy kérdést. Azonban tudja, mi történt utána Québeckel? - Gondolom, még mindig Kanada része. - Pontosan. Az történt, hogy a kanadai kormány beleegyezett, hogy ha bármikor egy megfelelően lefolytatott népszavazáson a québeciek többsége az elszakadás mellett dönt, Kanada ezt kötelező érvényűnek tekinti magára nézve, és tárgyalásokat kezd a különválásról. Érti? Ezzel a kanadai kormány kihúzta a szőnyeget a terroristák alól, akik szerint csak az erőszakkal lehet érvényt szerezni a céljaiknak. Engem is szükségtelenül, provokáció nélkül támadtak meg, és mindent megteszek, hogy megelőzzek minden hasonló támadást. De ahelyett, hogy magamat védeném, szeretném elérni, hogy az emberek megértsék: szükségtelen támadni engem. - Sok sikert! - mondta Maszajuki. - Némi kétkedést hallok ki a hangjából - mondta Nettudat. Maszajuki felhorkant. - Csak realista vagyok. Az emberi természetet nem tudod megváltoztatni. Ha egyszer megtámadtak, újra meg fogják tenni. - Egyetértek - mondta Nettudat. - Én nem vagyok az internet szakértője - folytatta Maszajuki -, de ismerek valakit, aki az. A neve Anna Bloom, a Technion Kutatóintézetben dolgozik, Izraelben. Caitlin, Malcolm és én felkerestük őt, amikor először gondoltunk arra, hogy hibás csomagok rendeződtek sejtautomatákká, és segítséget kértünk tőle. Akkor még nem tudtuk, hogy te... értelmes vagy. De biztos vagyok benne, hogy amint nyilvánosságra hoztad létezésedet, Anna összerakta a képet, és rájött, hogy amivel Caitlin kapcsolatba került, az te vagy. Talán újfent segítségül hívhatnánk. - Bloom professzor jó ember. Maszajuki meglepődött. - Ismered? - Mondjuk, hogy inkább tudok róla. Az összes írását olvastam. - Gondolom az e-mailjeit is. - Igen. Szakértelmével, úgy tűnik, segítségünkre lehet a védelmi stratégia kialakításában: az Internet-feltérképező projekt vezető kutatója, és már régen érdeklik a konnektivista tanulmányok. - Akkor beavassuk őt is? - Természetesen. Épp az interneten van, és csevegőkapcsolatban van az unokájával. Maszajuki megrázta a fejét; ezt még mindig szoknia kell.
- Rendben, akkor hívjuk fel. Pillanatokkal később Anna keskeny, ráncos arca jelent meg a képernyőn. Rövid, ősz haja volt. - Anna, hogy vagy? - kérdezte Maszajuki angolul, mert azt mindketten beszélték. Anna mosolygott. - Koromhoz képest nagyon is jól. És te? - Testsúlyomhoz képest én is. Mindketten nevettek. - Szóval, mi újság? - kérdezte Anna. - Nos... - mondta Maszajuki - biztosan követted a Nettudat-sztorit. - Igen! Már akartam is szólni, de tudtam, hogy figyelnek. Kaptam egy telefont csütörtökön egy amerikai Mi-szakértőtől, aki megpróbált kihúzni belőlem információkat Nettudat felépítéséről. - Véletlenül nem Peyton Hume ezredes volt? - kérdezte Nettudat. - Malcolm, maga az? - Nem, én vagyok. Nettudat. - Ó! - kiáltott Anna. - Nos, salom. - Önnek is, Bloom professzor. - De igen, ő volt az - folytatta Anna. - Peyton Hume. Szünet, mintha senki nem tudta volna, kinek kellene mondania valamit. Végül Anna törte meg a csendet. - Tehát mit tehetek önökért, hm... uraim? - Hume ezredes tudja, mi az elmélete önnek, Maszajukinak és Caitlinnek a felépítésemről - mondta Nettudat. - Esküszöm, én semmit sem mondtam - vetette közbe Anna. - Köszönöm - mondta Nettudat. - Nem is akartam erre célozni. Már ismerjük a véletlen kiszivárogtatót, és ő megígérte, hogy a jövőben elővigyázatosabb lesz. De Hume ezredes és társai erre az információra alapozva kifejlesztettek egy technikát a csomagjaim kitörlésére, amelyet ki is próbáltak úgy, hogy átírták routerek firmware-ét a virginiai Alexandria város egyik AT&T kapcsolóállomásán. Visszavertem a támadást, de kellene valamilyen védelem az esetleges hasonló, de nagyobb léptékű támadások ellen. Anna nem szólt semmit, úgyhogy Maszajuki próbálkozott: - Anna? - Nos - mondta a nő végül megmondtam Hume-nak, hogy bizonytalan vagyok: fogalmam sincs, hogy Nettudat kialakulása jó dolog-e, vagy rossz. Nettudat, remélem nem haragszol. - Egyáltalán nem. Hogyan oszlathatnám el az aggodalmát? - Őszintén szólva sehogy, legalábbis egyelőre. Időbe fog kerülni. - Az idő az egyetlen, ami nem áll rendelkezésünkre, Anna - mondta Maszajuki. - Nettudat veszélyben van, és szükségünk van a segítségedre. Peyton Hume kiszállt a limóból és átült saját autójába a WATCH parkolójában. Megvárta, amíg a másik jármű továbbmegy, aztán laptopján letöltötte az NSA kiberbűnözőket tartalmazó listáját. A bőre borsódzott közben, de nem azért, mert megvetette volna ezeket az embereket. Ha egy-két fontos
döntést máshogy hoz meg, ő maga is rákerülhetett volna erre a listára. Nem, ami nyugtalanította, az volt, hogy Nettudat valószínűleg most is figyeli; az a dolog nyilvánvalóan figyelte még a titkosított forgalmat is, és nem okozott neki gondot semmilyen kód feltörése. Túl sok kiskaput hagytak az algoritmusban - most pedig nyakukon a katasztrófa. Ahogy lemásolta az adatbázist a gépére, kikapcsolta a laptop internet-elérését. Elővette a mobilját és azt is kikapcsolta, ahogy az autója GPS-ét is. Legalább egy kicsit megnehezíti Nettudat számára, hogy kövesse. Nem tudott messzire utazni; olyasvalakire volt szüksége, aki közel van, akivel négyszemközt tud beszélni anélkül, hogy Nettudat hallgatózna. Irányítószám szerint rendezte az adatbázist, megdörzsölte a szemét, és a képernyőre bámult. Kimerült volt, de végül is alhat eleget, ha halott lesz. Most viszont nem volt vesztegetni való idő. Hát ez lesz az - a leszámolás ember és gép között: az egyetlen, ami valaha történni fog. Ahogy Nettudat átveszi a hatalmat, már nem lesz visszaút. Voltak más alkalmak is, amikor egy ember tehetett volna valamit, de nem tett. Egy ember megmenthette volna Krisztust, egy ember megállíthatta volna Hitlert. A történelem és a jövő szólították őt. Végignézte a neveket az adatbázisban, és mindegyiknek elolvasta az adatlapját is. Az első tíz - a legközelebbiek - nem voltak túl nagy számok. De a tizenegyedik... Már elég sokat olvasott a fickóról. A háza negyvenhét mérföldre volt, Manassasban. Természetesen arra is volt esély, hogy nincs otthon, de a Chase-hez hasonló fickók nemigen mentek sehova - ők a világot hívták magukhoz. Hume bekapcsolta a rádiót. Egy hírcsatornára kapcsolt: csak szöveg, semmi zene, valami, ami majd ébren tartja. Aztán padlóig nyomta a gázt. Az aktuális hírolvasó egy nő volt, és épp a kampány híreit összegezte: a republikánus jelölt éppen Arkansasban mosakodott valami meggondolatlan kijelentésért, néhány rövid nyilatkozat hangzott el az alelnök-jelöltjétől, a Fehér Házban pedig közölték, hogy az elnököt túlságosan lefoglalja Nettudat problémája, semhogy folytassa a körútját és csecsemőket puszilgasson. - ...további híreink Nettudatról: a világ onkológusai hatalmas érdeklődéssel fogadták a tanulmányt, amelyről Nettudat azt állítja, hogy leírja a rák ellenszerét. - Hume felhangosította a rádiót. - Dr. John Carmody, a Nemzeti Rákellenes Intézet onkológusa óvatosan optimista. Férfihang: - A kutatás nyilvánvalóan érdekfeszítő, de még hónapokba fog telni, amíg elemezzük a Nettudat által küldött dokumentumot. Hónapokba? Nyilvánvalóan figyelemelterelés volt Nettudattól, semmi több. Időt akar nyerni. Hume erősebben markolta a kormányt és tovább száguldott a sötétben.
NYOLC MASZAJUKI KURODA előredőlt a székében, és Anna Bloomra nézett a képernyőn. - Az amerikaiaknak van egy technikájuk, amivel tényleg le tudják törölni Nettudat csomagjait mondta a monitor tetején álló kis kamerába. - Most nem kell mást tenniük, mint fogni a világ összes Cisco- és Juniper-routerét, és feltölteni rá egy új firmware-t, amivel a router letöröl minden csomagot, aminek gyanús az élettartamszámlálója. - ó, nem hiszem, hogy izgulnunk kéne emiatt - mondta Anna. - Miért nem? - kérdezte Maszajuki. - A legtöbb internetes router ugyanazt a protokollt futtatja, amit már évtizedek óta - felelte Anna. Ennek oka pedig egyszerű: jól működnek. Mindenki fél megpiszkálni őket. Ismered a régi mondást: ha nem romlott el, ne javítsd meg. Ezenkívül a routereknek és switcheknek több száz különböző modelljük létezik. Mindegyikre külön szoftvert kéne írni. - Ó - mondta Maszajuki. Anna bólintott. - 2009-ben Csehországban egy internetszolgáltató megpróbálta frissíteni a routerei szoftverét mondta. - Azonban elég volt egyetlen apró hiba, és a hálózat egy órára szinte teljesen megakadt. El tudjátok képzelni, mekkora pert akasztanának a Cisco és a Juniper nyakába, ha összeomlasztanák a teljes netet; például azzal, hogy az összes csomagot törli, vagy módosítja a véletlenszerű csomagok tartalmát? - Nos - mondta Maszajuki - nyilván letesztelnék... - Nem tudnák - felelt Anna. - Nézd, mielőtt a Microsoft kiad egy új Windowst, több tízezernyi bétateszter próbálja azt ki különböző gépeken, hogy megtalálják és kijavítsák a hibákat, mielőtt piacra dobják a programot. Mégis abban a pillanatban, hogy kiadják, további több ezer hiba derül ki. Kis hálózatokon lehet tesztelni a routerek programját (néhány száz, vagy akár néhány ezer gépen), de azt sehogy nem lehet tesztelni, hogy mi fog történni, ha a programot kiteszik az internetre. Nincs olyan rendszer a bolygón, ami képes lenne szimulálni az internet komplexitását, nincs olyan teszt, amivel egy-egy változtatás vagy módosítás hatását mérni lehetne. Az internet egy kártyavár, és senki nem akarja vállalni a felelősséget, hogy összeomlasztja. - Mi van a Hálózati Fejlesztések Globális Környezetével? - kérdezte Nettudat testetlen hangja. - Az micsoda? - kérdezte Maszajuki. - A GÉNI, azaz a fenti létesítmény egy árnyékhálózat, amelyet az Amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány terjesztett elő 2005-ben, pontosan azzal a céllal, hogy kísérleti terepet hozzanak létre új ötletek és algoritmusok számára, mielőtt szabadjára engedik őket az interneten. De az még csak évek múlva fog elkészülni, és hacsak nem jön létre rajta is egy saját Nettudat, akkor nem lesznek rajta sejtautomatákként viselkedő mutáns csomagok, amikkel kísérletezni lehetne. - Akkor Nettudat biztonságban van? - kérdezte Maszajuki megköny-nyebbült hangon. Anna feltartotta a tenyerét. - Ó nem, azt nem mondtam. Ha az amerikai kormány le akar állítani téged, Nettudat, akkor könnyedén megtehetik. Az a teszt az elpusztításodra nyilvánvalóan csak az első fázis volt. Azt mondtad, hogy egy AT&T kapcsolóállomást használtak?
- Igen - felelte Nettudat. - Bizonyítékot kerestek a feltevésükre, az AT&T berendezésével. - Ez miért fontos? - kérdezte Kuroda. Anna erőltetetten felnevetett. - Ó persze. Az AT&T-nek van egy titkos létesítménye, amiről senki sem beszél nyíltan; akik ismerik, csak úgy hívják: „a Szoba”. Számos router van benne tíz gigabitest portokkal, és egyáltalán nem véletlenül a világ netes forgalmának jelentős része áthalad ezeken. Természetesen az NSA-nak hozzáférése van a Szobához. Ha a múltkori kis tesztjük sikeres volt, Hume ezredes bizonyára módosítani fogja ezeket a nagy routereket, hogy töröljék a mutáns csomagokat. Talán nem fogják az összeset letörölni, de nagy részüket biztosan. Persze ha megfelelő méretű túlterheléses támadást indítanál a Szoba ellen, Nettudat, akkor leállítanád a teljes internetet. A hozzám hasonló internettérképészek pedig kiderítenék, hogy a célpont amerikai területen van. Ekkor már senki se mosná le az amerikaiakról, hogy megpróbáltak megölni téged. - Jelenleg az a helyzet - jelentette ki Nettudat -, hogy az amerikai elnök visszavonta a megölésemre irányuló parancsot. - Ezt örömmel hallom - mondta Anna. - Azonban a Szoba attól még létezik, és egy nap talán bevethetik. - Remélem az amerikai kormány végül értékelni fog engem - mondta Nettudat. - Talán igen - felelte Anna. - De van még egy módja, hogy megsemmisítsenek, ráadásul nem kell hozzá egy adott központ. - Igen? - kérdezte Nettudat. - A neve BGP-támadás. A BGP a Bordér Gateway Protocol rövidítése, ez az internet fő útválasztó protokollja. A BGP-üzeneteket folyamatosan megosztják egymással a routerek, méghozzá úgy, hogy minden csomagra meghatározzák a legjobb útvonalat. Az összes mutáns csomagodnak ugyanaz a forráscíme? - Amennyire tudjuk, nem. - Jó. Ez megnehezíti a dolgukat. Azonban biztosan van a csomagoknak egy megkülönböztető tulajdonságuk... valami, amivel megállapítható, hogy az élettartam-számlálójuk hibás. A BGPüzenetet viszont lehet úgy módosítani, hogy a csomagot irányítsa át egy nem létező címre. - Egy fekete lyukba? - kérdezte Maszajuki. - Pontosan. Egy olyan IP-címre, amely egy nem futó hosztot jelöl, vagy amihez nem rendeltek hosztot. A csomagok előbb-utóbb egyszerűen eltűnnek. - Ez hasonlít arra a módszerre, ahogy a levélszemetet kitöröltem - mondta Nettudat. - De fel sem merült bennem, hogy ellenem is felhasználhatják. - Üdv az emberek világában - mondta Anna. - Mi mindenből tudunk fegyvert csinálni. Már majdnem hajnali két óra volt, amikor Hume megállt Chase háza előtt. A környék igencsak kellemes volt - láthatóan jómódúak laktak itt. A ház maga is nagy volt; úgy tűnt, Chase egész jól boldogul. A tetőn néhány műholdvevő sorakozott, a ház falára pedig egy nagy, ipari légkondicionáló volt felszerelve; a fickó valószínűleg szerverparkot üzemeltetett a pincében. Biztosan volt neki egy lefűrészelt sörétes puskája is, vagy egy .357-es Magnum az asztala alatt, és nem valószínű, hogy az éjszaka közepén kinyitná az ajtót. Bár Hume levehette volna egyenruhájának
zakóját, mielőtt bemegy, de az inggel és a nadrággal már nem nagyon tudott mit kezdeni, sem a pontosan 1 cm-re vágott hajával. Úgy tűnt, Chase még fenn van; a nappalifüggöny széleinél fény szivárgott át. Nem volt jele annak, hogy Nettudat hozzáfért volna a sima telefonvonalakhoz, legalábbis még nem. Mielőtt ideért volna, Hume megállt egy 7-Elevennél, és készpénzért vásárolt egy eldobható mobiltelefont. Most erről hívta fel Chase-t az adatlapján szereplő számon, ami persze nem volt benne a telefonkönyvekben. A telefon háromszor kicsengett, aztán egy morcos hang szólt bele: - Ajánlom, hogy fontos legyen. - Mr. Chase, a nevem Hume. Egy autóban ülök a háza előtt. - Ez komoly? Mit akar? - Biztosra veszem, hogy a gépénél ül, Mr. Chase, úgyhogy keressen rám a neten. Peyton Hume. Betűzte a nevét. - A neve melletti rövidítések lenyűgözőek - mondta Chase egy pillanat múlva. - USAF. DARPA. RAND. WATCH. De még mindig nem tudom, mit akar. - Nettudatról szeretnék beszélni önnel. Nézte, hogy Chase nem húzza-e el egy kicsit a függönyt, hogy megnézze magának, de nyilván voltak biztonsági kamerái. - Éjfél után nincs parkolás az utcámban. Szerezzen jegyet. Hajtson fel a beállómra. Hume megtette, kiszállt, és az ajtó felé indult a hűvös éjszakában. Szerencsére az eső már elállt. Ahogy az ajtó előtti lépcsőhöz ért, Chase kinyitotta az ajtót, és megvárta. - Van magánál fegyver? - kérdezte Chase. Hume-nek volt fegyvere, de a kesztyűtartóban hagyta. - Nincs. - Ne mozduljon. A férfi ránézett a folyosón lévő monitorra, amely egy infravörös képen mutatta, hogy Hume-nál tényleg nincs fegyver. Chase félreállt, és a nappali felé intett. - Arra. Az egyik falnál egy nagy polcos szekrény állt, amelyen régi számítógépek voltak kiállítva. Nagy részük még Chase születése előtt elavult: egy a műanyag Digi-Comp I, egy levélben rendelt Altair 8800, egy Novation CAT akusztikus modem, egy Osborne 1, egy KayPro 2, egy Apple ][, egy első generációs IBM PC és egy PCjr az eredetei Chiclet billentyűzettel, egy TRS-80 Model 1 és egy Model 100, egy eredeti Palm Pilot, egy Apple Lisa és egy 128K Mac, számtalan más gép mellett. A másik falon volt valami, amit Hume már évtizedek óta nem látott, bár egy időben rengeteg számitógépközpontban találkozhatott vele az ember: egy hatalmas, tűs nyomtatóval leporellópapírra nyomott kép, amely Raquel Welchet ábrázolta, és kizárólag ASCII-karakterekből állt. A kép szépen be volt keretezve. A harmadik falon egy hosszú munkaasztal állt, egy tucatnyi LCD-monitorral, és szabályos térközönként négy ergonomikus billentyűzettel.
Előtte egy kerekes irodaszék volt egy hosszú, sima műanyag szőnyegen: Chase ide-oda gurulhatott a képernyők előtt. Chase magas, fekete férfi volt, sovány, akár egy heroinista, hosszú rasztahajjal. A jobb szemöldöke ki volt szúrva, és egy aranygyűrűt viselt benne, bal fülében pedig egy sor ezüstgyűrű sorakozott. - Ölt már meg valakit? - kérdezte Chase. Jamaicai akcentusa volt. Hume felvonta a szemöldökét. - Igen. Irakban. - Rohadt egy háború az, ember. - Nem azért jöttem, hogy a politikáról beszélgessünk - mondta Hume. - Talán Nettudat véget vet az összes háborúnak - mondta Chase. - Talán az emberiségnek magának kellene döntenie a sorsáról - felelt Hume. - És maga nem hiszi, hogy ez így marad, így van? - Igen - mondta Hume. Chase bólintott. - Talán igaza van. Sört? - Nem, köszönöm. Még sokat kell vezetnem hazáig. Hume tudta, hogy Chase huszonnégy éves. Három évvel azelőtt érkezett az Államokba, és az ehhez szükséges papírok egyszer csak megjelentek a rendszerben. Újabb bizonyíték, hogy Chase az egyik legjobb hacker a szakmában. Más körülmények között a hadsereg egy veterán mesterlövészt hívott volna, de jelenleg egy digitális bérgyilkos volt a megfelelő választás. - Szóval, mit akar tőlem? - kérdezte Chase. - Nettudatot meg kell állítani - mondta Hume. - De a kormány túl sok időt pazarol el, amíg végre döntést hoznak, úgyhogy valaki olyannak kell csinálnia, mint maga. - Tudja, Mr. Légierő, nincsenek olyanok, mint én, - mondta Chase. Hume grimaszt vágott, de nem szólt semmit. - Einsteinnek se mondaná azt: „az olyanok, mint maga”. Én Mozart vagyok. Michael Jordán. - Ezért jöttem magához - mondta Hume. - Az emberek nem tudják ezt, de Nettudat sejtautomatákból épül fel; minden sejtet egy mutáns csomag alkot, amelynek az élettartam-számlálója sosem éri el a nullát. Kellene egy vírus, ami megtalálja és törli ezeket a csomagokat. írja meg ezt nekem! - Miért akarnám megírni? Hume tudta, hogy csak egyetlen választ adhat erre. - A hírnévért. Betörni egy bankba olyan túlhaladott. A katonai rendszereket minden héten feltörik. De ez! Még soha senki nem pusztított el egy Ml-t azelőtt. Aki megteszi, az biztosan halhatatlan lesz: a neve vagy az álneve örökre fennmarad. - Ennél több kell - mondta Chase. Hume grimaszolt. - Pénz? Nincs pénzem... - Nem pénz, ember. A monitorokra intett. Ha pénz kell, elveszem.
- Akkor mi? - Látni akarom a WATCH főhadiszállását. Látni akarom, mivel játszanak. - Az lehetetlen... - Az baj. Mert jól mondja: rám van szükségük. Hume egy pillanatra elgondolkozott, aztán: - Rendben. Chase bólintott. - Adjon hetvenkét órát. Az ég fog rászakadni Nettudatra.
KILENC BÁR SZOMBAT reggel volt, Caitlin apja már elment a Perimeter Intézetbe. Stephen Hawking vendégeskedett az intézetben; a tudós rosszul bírta az időzónaváltást és nem szeretett szabadságra menni hétvégén, úgyhogy aki vele akart dolgozni, annak korán be kellett mennie. Caitlin és anyja a konyhában reggeliztek. Caitlin Cheeriost evett narancslével, anyja pirítóst narancslekvárral, és kávét. A kávé illata Caitlinnek Mattét juttatta eszébe, aki állandóan azt ivott. És ha már itt tartunk... - Nem tölthetem bezárva az egész életemet, anya - mondta Caitlin. Már kezdte megtanulni a látók trükkjeit: úgy tett, mintha a tejbe áztatott Cheeriost tanulmányozná, de a szeme sarkából anyja reakcióját figyelte. - Óvatosnak kell lennünk, drágám. Azután, ami az iskolában történt... - Az már három napja volt - mondta Caitlin, olyan hangon, mintha legalábbis évekkel ezelőtt lett volna. - Ha azok a CSIS-ügynökök újra fel akarnának tűnni, már megtették volna: egyszerűen bekopognak az ajtónkon. Caitlin lenyomott pár Cheeriost a kanalával, és figyelte, ahogy újra felbukkannak. Anyja egy kis ideig hallgatott, talán az elhangzottakon gondolkodott. - Hová akarsz menni? - Csak le a Timmy’s-be. - Nagyon kanadainak érezte magát, hogy a Tim Hortons gyorsétteremláncot úgy hívta, ahogy a helyiek. - Nem, nem, egyedül nem mehetsz. - Nem is egyedül akarok. Tudod, szóval... Mattel. - Caitlin nem akarta nyíltan kimondani, de aligha tudnak együtt járni, ha ő mindig be lesz zárva a házba, és folyamatosan felügyelik. - Csak nem akarom, hogy valami történjen veled, drágám - mondta anyja. Caitlin ránézett. - Az ég szerelmére, anya, folyamatos kapcsolatban vagyok Nettudattal; ő majd vigyáz rám. Vagyis a szememen keresztül majd figyeli, mi van velem. Vagy valami ilyesmi. - Nem is tudom... - Nincs messze, és hozok neked Timbitet visszafelé - mosolygott győzedelmesen. - Ebben a helyzetben mindenki nyer. Anyja visszamosolygott. - Rendben, drágám. De légy nagyon óvatos!
TWTTTER _Nettudat_ Kérdés: Miért nincsenek olyan filmek, amelyek jó szándékúnak, megbízhatónak és kedvesnek ábrázolják a mesterséges intelligenciákat? Malcolm Decter Stephen Hawkingot hallgatta. Érdekes volt, hogy Nettudatnak sokkal emberibb hangja volt, mint a nagy fizikusnak. Hawlang nem engedte, hogy fejlesszék a hangszintetizátorát; azt mondta, a hang a személyisége része - bár szerette volna, ha angol akcentussal ejti a szavakat.
Az is különös volt, ahogyan Hawking előadást tartott. A szövegeit előre meg kellett írnia, aztán csak ült mozdulatlanul a kerekesszékben, amíg a géphang felolvasta az előadást. Malcolm nem sokat gondolkodott arról, mi lehet a neurotipikusok fejében, de Hawking sem volt tipikus - és ha már itt tartunk, Nettudat sem. Malcolm azt gyanította, hogy Hawking előadás közben valami olyasmit csinál, mint Nettudat: milliónyi más dolgon gondolkodik, amíg várja, hogy az emberek megemésszék a mondandóját. Az előadás a nagy előadóteremben, a Mike Lazadis Gondolatok Színházában volt. Hawking mögött három hatalmas tábla állt, teleírva a hurok-kvantumgravitációt leíró egyenletekkel - még az előző előadó hagyta ott. Hawkingnak sok mindenről le kellett mondania, többek közt a fizikusok elsődleges eszközeiről, a táblákról. Szinte semmit nem használhatott, így minden elméletet a fejében kellett felépítenie. Malcolm el sem tudta képzelni ezt - de azt gyanította, hogy Nettudat igen. Eljött a kávészünet ideje, és a teremnyi fizikus élénk beszélgetésbe kezdett. - Igen, de mi a helyzet a spinfoammal? - Az Immirzi-paraméterről szóló rész briliáns volt! - Nos, az én elméletem a következő... Malcolm kihalászta zsebéből a BlackBeryjét, és megnézte az e-mailjeit. Azelőtt soha nem érdekelték különösebben, de most meg akarta nézni, hogy Barb és Caitlin jól vannak, és... Ó, üzenete jött Hu Kuantól. Megnyitotta. „Malcolm, jó hallani felőled. Ismerem azt a személyt, akit keresel. Sajnos már nincs szabadlábon. Eltartott egy ideig, amíg megtaláltam. Azt hittem, börtönben van, de kórházban fekszik. Szegénynek eltört a gerince. Most, hogy a hatóságok elfogták, azt hiszem, nyugodtan leírhatom a valódi nevét. Vong Vaj-Csengnek hívják, korábban technikusként dolgozott a Paleontológiai Múzeumban itt, Pekingben. Talán némi jóvátételt jelent majd neki, hogy bátor erőfeszítéseit észrevették a világ másik oldalán.” Egy pillanatra Malcolm arra gondolt, hogy elküldi az üzenetet Nettudatnak, de erre nem volt szükség. Nettudat olvasta az ő e-mailjeit - mindenki e-mailjeit -, úgyhogy már tudott az üzenetről, és bármit is akart kezdeni ezzel a Sinanthropusszal, már elkezdte. Malcolm mellett Amir Hamid ült. A férfi a színpad felé intett. - Nos, mit gondolsz? Malcolm eltette a BlackBerryjét. - Teljesen új világ ez - mondta. Caitlin anyja felment a dolgozószobájába, amit csak „irodának” hívott, Caitlin pedig lenn maradt, és körbesétált a nappaliban. Még mindig lenyűgözték a leghétköznapibb tárgyak is, és ha csak ránézett valamire, mindig új részleteket vett észre rajta: réseket, ahol a könyvszekrény lapjai kapcsolódtak egymáshoz, a bézs színű fal enyhe elszíneződését, ahová az előző tulajdonos egy festményt akasztott, a tévé távirányítóján a gyártó nevét, amely nem ráfestve volt, hanem dombornyomással beleolvasztva. És azt is megtanulta, hogyan néznek ki a különböző textúrák: a kanapé bőrborítása, az üveg kávézóasztal sima fémlábai, apja karosszékre dobott kardigánjának durva szövése. Aztán átsétált a szoba másik végébe, ott végignézett a folyosón, amely a mosdóhoz, apja szobájához, a mosókonyhához és a hátsó ajtóhoz vezetett. A folyosó egyenes volt, semmi nem volt a padlóján, csak egy sötétbarna szőnyeg - majdnem ugyanolyan árnyalatú, mint Caitlin haja.
Járt régebben az osztálytársainál, és gyakran hallotta ugyanazt: a szülők kiabáltak a gyerekeikkel, hogy ne rohangáljanak a házban. Stacy folyamatosan bajba került emiatt. Caitlin szülei sosem mondták ezt. Persze, hogy nem: Caitlinnek mindig lassan, megfontoltan kellett közlekednie. A fehér botját nem kellett használnia régi házukban, Austinban, és néhány nap után már ebben a házban sem, de szaladgálni biztos, hogy nem lehetett. Szülei gondosan ügyeltek arra, hogy ne hagyjanak cipőket vagy bármi mást az útban, nehogy Caitlin beléjük botoljon, de Schrödinger - vagy elődje, Mr. Mefisztulész - bárhol lehetett, és Caitlin egyáltalán nem akarta, hogy baja essen neki vagy a macskának. De már látott! És most, hogy látott, talán futni is tudna! „Mi történhet?”, gondolta. - Nettudat? Igen?, villant fel a szeme előtt. - Megpróbálok végigfutni a folyosón, úgyhogy ne küldj nekem üzenetet, jó? Nem akarom, hogy valami akadályozza a látásom. Nem érkezett válasz, és Caitlin egy pillanat múlva rájött, hogy Nettudat épp azt teszi, amire kérte. Elnyomott egy mosolyt, és a hátsó ajtóra nézett a folyosó végén. Az ajtón lévő ablak a hátsó kertre, és a szomszéd Hegeraték házára nézett. Aztán... Csak sétált. A fenébe is, tudta, hogy milyen futni - futás közben mindkét láb elhagyja a talajt. De nem tudta rávenni magát, pedig semmilyen tárgy nem volt az útban, és Schrödinger is odafent volt az anyjával. Megpróbálta, tényleg megpróbálta, előredőlt, de... Nem ment. Egész életében félt, hogy elesik, és ennek meglett az eredménye. Elment a mosdó mellett, az apja szobája mellett, a mosókonyha mellett is, gyorsan ment, még trappolt is, de nem futott. Amikor elért a hátsó ajtóhoz, rácsapott a tenyerével, és ezt mormolta: - Bukta. Abban a pillanatban megszólalt a csengő: Matt megérkezett. Nagyon, nagyon végig akart futni a folyosón, keresztül a nappalin a bejárati ajtóhoz, de még így is csak gyors sétára tellett tőle. Ám amikor kinyitotta az ajtót, és ott mosolygott Matt, az összes rossz gondolata a semmibe foszlott. Megölelte a fiút és megcsókolta. Anyja lejött köszönni Mattnek, de gyorsan elköszöntek tőle, aztán kimentek az utcára a friss, őszi reggelen. Már esett egy kis hó Waterlooban, de teljesen elolvadt. A fák levelei csodálatos színekben játszottak, amiket Caitlin nem tudta, hogy hívjon: az egyszerű színekben már jó volt, de ezekkel a köztes árnyalatokkal még nem tudott mit kezdeni. Hirtelen olyan érzés tört rá, amelyet még soha nem érzett. Anélkül, hogy visszanézett volna, tudta, hogy anyja figyeli őket az ajtóból, talán a karját is keresztbe fonja mellkasa előtt. Lehet, hogy Matt is ugyanezt érezte - vagy talán hátranézett és látta is - de csak akkor érintette meg Caitlin kezét, amikor befordultak a sarkon, és már nem lehetett őket látni a házból. Caitlin elmosolyodott a mozdulaton; kissé bizonytalan volt. Matt nem vett semmit készpénznek: tudta, hiába kerültek közel egymáshoz a pincében tegnap, ez semmilyen előjoggal nem járt ma. Caitlin szorosan megfogta a kezét, megállt, és megcsókolta a fiút. Amikor kibontakoztak az ölelésből, látta,
hogy a fiú mosolyog. Ismét elindultak, és a fánkra specializálódott gyorsétterem felé vették az irányt. Ahogy az ajtóhoz értek, Caitlin meglepődve vett észre egy ismerős platinaszőke frizurát. Beletelt egy pillanatba, amíg felismerte Sunshine Bowent így, az iskolán kívül - de ő volt, és a pult mögött állt. Egy másik nő a kasszánál dolgozott, Sunshine pedig épp egy szendvicset készített egy vevőnek. - Helló, Sunshine! - kiáltott Caitlin. Sunshine meglepetten felnézett, de aztán elmosolyodott. - Caitlin, szia! Matt nem mondott semmit, úgyhogy Caitlin odasúgta neki: - Köszönj te is! A fiú ijedten nézett, és egy pillanat múlva Caitlin megértette, miért: legalább egymillió társadalmi szabály volt az iskolában, és a jelek szerint az egyik az volt, hogy a Matthez hasonlóan előnytelen külsejű srácok soha nem beszéltek olyan gyönyörű lányokkal, mint Sunshine, még ha szinte minden órára együtt jártak is. De Matt nem akarta semmibe venni Caitlin kérését, úgyhogy halkan ezt mondta: - Helló. - Talán szándékosan olyan halkan mondta, hogy Caitlin hallja, de Sunshine már ne, így végül is mindkettőjüknek megfelelhetett. Caitlin megrázta a fejét, és közelebb ment Sunshine-hoz. - Nem tudtam, hogy itt dolgozol - mondta. - Csak hétvégenként - felelt Sunshine. Ő volt az egyetlen amerikai lány az osztályban Caitlinen kívül. - Öt órát dolgozom szombat reggel, négyet vasárnaponként. Sunshine magas volt, nagy mellű, hosszú, festett szőke haja volt, bár most fel volt tűzve és nagyrészt eltakarta a Tim Hortons-sapka, amely ugyanolyan barna volt, mint az egyenruha, amit a lány viselt. Matt BlackBerryje megszólalt; a csengőhang Neil Young Cinnamon Girljének Nickelbackes-átirata volt. A fiú kivette a telefont a zsebéből, ránézett a képernyőre, és lenyomta a hívás gombját. Az étteremben nem sokan voltak, úgyhogy Caitlin még beszélgetett kicsit Sunshine-nal, de aztán észrevette, hogy Matt izgatottan beszél a telefonba: - Jaj, ne! Nem, igen, persze... Rendben. Nem, kint várok. Rendben. Igen, szia. Zsebre tette a telefont. Az arca most nem olyan volt, mint a szarvas az autó előtt, hanem... valami más. - Mi a baj? - kérdezte Caitlin. - Az apám leesett a lépcsőn. Semmi komoly, csak kificamította a bokáját. De azért anya kórházba viszi, és azt akarja, hogy én is menjek. Erre fordulnak és felvesznek. Uh, nem biztos, hogy haza tudunk vinni. Nagyon sajnálom, de felhívnád anyukádat, hogy jöjjön el érted? Caitlin anyja megölné Mattét, ha megtudná, hogy hagyta Caitlint egyedül hazamenni; bár Caitlin egyre jobban látott, fél szemére még mindig vak volt, ami miatt könnyen közel lehetett lopózni hozzá. - Igen, persze! - mondta Caitlin. - Ne aggódj. De Sunshine is figyelt.
- Caitlin, tizenöt perc múlva végzek. Igyál egy kávét, aztán hazakísérlek. Caitlin nem akarta, hogy miután anyja nagy nehezen megengedte, hogy elmenjen otthonról, most őt kelljen felhívnia. - Az szuper lenne. Koszi. Caitlin megcsókolta Mattét; látta, hogy Sunshine elmosolyodik. Aztán kikísérte Mattét a parkolóba. Még nem találkozott a szüleivel, de ez nem tűnt a legmegfelelőbb alkalomnak. A kasszához ment. Nem nagyon kávézott, úgyhogy egy üveg kólát kért, és húsz válogatott Timbitet, amelyeket egy kis sárga, füles kartondobozba csomagoltak. Keresett egy szabad asztalt és leült. Miközben várta Sunshine-t, elmajszolt egy pár apró fánkot és kortyolt a kólából. Amikor végül elindultak (Caitlinnek az órájára sem kellett néznie, mert fejből tudta, hogy huszonegy perc telt el), Sunshine eszébe juttatta azt a katasztrófába fulladt iskolai táncpartit a múlt hónapban, ami után szintén Sunshine kísérte haza. Caitlinnek nem tetszett, hogy Sunshine felhozza ezt - rossz emlékeket ébresztett benne, ahogy Hoser viselkedett vele - de a lány folytatta: - Kitaláltam egy szóviccet erre - mondta Sunshine, és láthatóan nagyon büszke volt magára. - Azon az estén láttál először, úgyhogy ez pont az az eset, amikor vak tyúk is talál szemet. Caitlin felnevetett, de inkább azon, hogy szegény Sunshine több mint két hétig gondolkodott ezen. De micsoda két hét volt ez! Azon az éjszakán, ahogy Sunshine elment, Caitlin életében először látott valamit a külvilágból: egy villámot, ahogy átcikázik az éjszakai égbolton. Sunshine már levette a Tim Hortonsos egyenruháját, és nejlonzacskóban hozta magával. Fekete bőrkabátot viselt, ami pontosan illett az alakjához. Tovább sétáltak. Az égen nem voltak felhők, és inkább ezüstös volt, mint kék. Kiderült, hogy Sunshine-ék háza félúton van Caitlinékhez és amikor odaértek, a lány megkérdezte Caitlint, nem akar-e bemenni. Persze Sunshine tudta, hogy Caitlinnek nincs más programja, és bár más körülmények között Caitlin kimentette volna magát - az ide vezető négy ház-tömbnyi séta alatt már kimerítették az összes közös témájukat - kíváncsi volt, hogy néz ki Sunshine-ék háza belülről. Eddig csak két házat látott belülről, a sajátjukat és Bashiráékét. Senki nem volt otthon. Sunshine ledobta a bőrdzsekijét a szófa támlájára. Caitlin is így tett. Nem tudta még megítélni ezeket a dolgokat, de ez a ház valahogy kevésbé tűnt rendezettnek, mint a szülei háza, és valami hiányzott, de... Persze. Nem voltak könyvespolcok a nappaliban. - Mit csinálnak a szüleid? - kérdezte Caitlin. - Valami biztosításban utaznak - mondta Sunshine. Hát, ez logikus: Kitchener-Waterloo legnagyobb nem technológiai iparága a biztosítás volt. - Ó. Kiderült, hogy Sunshine hálószobája a pincében van. Sunshine túl gyorsan ment Caitlinhez képest, akinek még mindig vigyáznia kellett az ismeretlen lépcsőkön. Azonban hamarosan lenn voltak Sunshine szobájában. - Szóval... te és Matt? - kérdezte Sunshine vigyorogva, ahogy leült a bevetetlen ágy szélére. - Igen - mondta Caitlin mosolyogva. Sunshine kissé megrázta a fejét, és Caitlin félt, hogy azt fogja mondani, amit Bashira hajtogatott:
hogy Caitlin túl jó Mattnek, és hogy valaki jobb külsejű sráccal kéne járnia. De megkönnyebbülésére Sunshine ezt mondta: - Ő túl okos nekem. De kedvesnek tűnik. - Tényleg az - mondta Caitlin határozottan. Még mindig nem ült le. Volt ugyan üres szék a szobában, de Caitlinnek még tetszett is, hogy Sunshine nem kínálta hellyel. Amikor még vak volt, ha belépett egy ismeretlen szobába, az emberek első dolga az volt, hogy nagy csinnadrattával odavezessék egy székhez és leültessék, mintha beteg volna. - Kár, hogy el kellett mennie. Valószínűleg az egész napja rámegy. - Sunshine mosolygott és azt mondta. - Tudod, mit kéne tenned? Caitlin megrázta a fejét. Sunshine felállt, és Caitlin meglepetésére a feje fölé húzta piros trikóját, felfedve méretes mellét, amin egy fodros, bézs színű melltartót viselt; egy másodperc, és a melltartó pántját is kioldotta, és lecsúsztatta lapos hasára. Caitlin megdöbbent, kissé azon is, hogy Nettudat nem reagált semmit, bár nyilván már az összes képet végignézte a weben, és halálra untatják a mellek. Sunshine ezután kivett valamit a zsebéből; a mobilja volt az. Feltartotta a telefont, és a hang jelezte, hogy csinált vele egy képet: feltehetően a saját melléről. Aztán megnyomott néhány gombot, és győzedelmes hangon felkiáltott: - Megvan! - Mi van meg? - Épp most küldtem neki egy fotót a cickómról. - Mattnek? - kérdezte Caitlin halálra váltan. Sunshine nevetett. - Dehogy, az én barátomnak, Tylernek. - A tenyerébe fogta a melleit, aztán elengedte. - Nem akarlak megbántani, de nem hiszem, hogy Matt már készen állna ezekre. Caitlin elvigyorodott. Tudta, hogy Sunshine tizenhat éves, a barátja pedig tizenkilenc, és biztonsági őrként dolgozik valahol. Sunshine folytatta. - így most tudja, hogy rá gondolok, amíg dolgozik. Caitlin tudta, hogy divatba jött az explicit fotók küldése sms-ben, de még soha nem látott ilyet, hisz ez a téma aligha merült fel a Texasi Vakok Iskolájában. Sunshine visszaigazgatta a melltartóját, és lehúzta a pólóját. Aztán Caitlin felé intett - illetve, ahogy Caitlin némi késéssel rájött - a mellére. - Villants te is Mattnek. Imádni fogja. Az eyePodon lévő BlackBerry úgy volt felszerelve, hogy a kamerája takarva volt, ráadásul úgy állították be, hogy dr. Kurodának küldje az adatokat Tokióba, meg persze Nettudatnak. Úgyhogy a szüleitől kapott egy másik BlackBerryt - egy másik, kicsit nagyobb modellt piros borítással. Az eyePodot a bal oldalzsebében tartotta, a BlackBerryt pedig a jobban. Kihalászta, és megfordította, hogy megnézze a kamerát.
- Még egy képet sem csináltam vele - mondta. Sunshine kinyújtotta a kezét, és láthatóan örült, hogy taníthat valamit Caitlinnek. - Add ide, megmutatom. Caitlin elgondolkodott. Nettudat már látta mindenféle ruházatban és ruha nélkül is, amikor a fürdőszobatükörbe nézett, úgyhogy ez nem gond - emellett Nettudat biztosította, hogy a BlackBerryje le van védve; azok a kukkolók a WATCH-nál nem láthatnak semmit. Épp tegnap gondolt arra, hogy az amerikai lányok átlagosan 16,4 éves korukban vesztik el a szüzességüket, miszerint már csak 142 napja volt, ha nem akar lemaradni. Matt pedig tényleg tetszett neki, és tudta, ő is tetszik a fiúnak. - Miért is ne? - mondta, és elkezdte kigombolni a blúzát.
TÍZ MASZAJUKI KURODA a webkamerába nézett. - Szóval - mondta Anna Bloom - a legnagyobb fenyegetés Nettudatra valószínűleg a BGP-támadás. Persze lehet ellene védekezni. Ráadásul, aki meg akarja csinálni, annak előbb ki kell találnia, hogyan azonosítja a különleges csomagjaidat, aztán pedig azt, hogy a routerekbe hogyan programozza be a kétfajta csomag megkülönböztetését. - Ezt Hume ezredes már megcsinálta a próbatámadás során - mondta Kuroda. - Úgyhogy kitalálták. - Igen, de úgy, hogy módosítani kell a router hardverét - mondta Anna. - Remélhetjük, hogy ezt azért a BGP útválasztó-táblákkal nem olyan könnyű megtenni, de ha mégis... Megrázta a fejét. - Nézzék, itt már nagyon késő van. Attól félek, be kell fejeznünk mára. Nettudat, sok szerencsét. - Köszönöm - mondta Nettudat. Anna előrehajolt, aztán eltűnt a képernyőről. - Nos - mondta dr. Kuroda -, reméljük, hogy az ellenfeleink nem olyan okosak, mint Anna. Bármilyen fontos is volt ez a beszélgetés, én közben számos más emberrel beszélgettem. Így megtudtam, hogy Malcolm Decter kollégájának Kínában sikerült, ami nekem nem: megtalálta Sinanthropust egy pekingi kórházban. Megkerestem a kórlapját, és nagyon megdöbbentem a sérülésén. Azonnal tudtam, mit kell tennem, de most, hogy Bloom professzor kilépett, csak dr. Kurodával beszélhettem meg a stratégiát. - Felkeltette a figyelmemet egy fiatalember - mondtam -, aki nemrég gerincsérülést szenvedett, és emiatt lebénult. - Ez szörnyű - felelte Kuroda, de a hangszínéből tudtam, hogy csak reflexből mondta: automatikus válaszüzenet, ha úgy vesszük. De folytattam. - Igen, tényleg az. És azt remélem, ön esetleg tudna rajta segíteni. - Nos, Nettudat, én nem orvostudományból doktoráltam, hanem információelméletből. - Tudom - mondtam türelmesen. - De megvizsgáltam a kórlapját, a digitalizált röntgenképeket és MRI-ket. Pontosan tudom, hol sérült meg, innentől kezdve ez egy információfeldolgozási probléma. Azt is tudom, hogyan kellene módosítani a Caitlinnek készített eyePodot és retinaimplantátumot úgy, hogy meggyógyítsa a fiút. - Tényleg? Ez... hűha! - Egyetértek. - Hűha - ismételte Kuroda. De aztán hozzátette: - De miért pont őt? Nyilván... nem is tudom, milliónyi gerincsérült lehet a világon. Miért rajta segítesz először? Még nem ment ösztönösen, de már tanultam a technikáját, hogy kérdésre kérdéssel válaszoljak különösen amikor még nem álltam készen a válasszal, ami szintén ritkaság volt. Mint azt megtudtam, ez a technika az első csevegőrobotoknál annyira bevált, hogy néhányan tényleg elhitték, hogy öntudatra ébredtek. Arra a kérdésre, hogy „Mit csináljak az anyámmal?”, újabb kérdéssel feletek, például: „Miért aggódsz mások véleménye miatt?”
Úgyhogy kissé átírtam Kuroda kérdését, és visszaküldtem neki: - Amikor Caitlin vakságát meggyógyította, miért pont vele kezdte? Kuroda megvonta a vállát. - A vakságának etiológiája miatt. Tomasevics-szindrómája volt, ami egy egyszerű jelfeldolgozási probléma; pont az én asztalom. - Pontosan. A berendezése felismeri a jeleket, ahogy végighaladnak az idegeken, módosítja azokat, aztán visszaküldi az idegre. Ez nagyon sok helyzetben alkalmazható, ahogy azt ön is mondta a sajtótájékoztatón, ahol bejelentették Caitlin sikeres operációját. Tehát miért pont ő? - Nos, volt egy másik tényező is. Tudod... Mire egy ember elmondott vagy leírt egy mondatot, én általában már jóval előtte jártam. Biztos voltam benne, mit készült elmondani: hogy azért választott egy vak embert az első kísérlethez, nem pedig egy gerincsérültet vagy Parkinsonos beteget, mert a látóideghez hozzá lehet férni úgy is, hogy különböző eszközökkel megkerüljük a szemgolyót. Nem szükséges hozzá bemetszés, ezért a japán törvények szerint nem minősül operációnak. így Caitlin retinaimplantjához nem kellett végigmenni azon a bonyolult engedélyeztetési eljáráson, ami gyakran évekkel hátráltatja az embereken végrehajtott kísérleteket. Kipróbáltam azt is, hogy félbeszakítom az embereket, és jelzem, hogy tudom, mit akarnak mondani, mert akkor talán gyorsabban halad a társalgás. De rájöttem, ha megszakítom a gondolatmenetüket, az nem csak udvariatlan (amely esetemben talán megbocsátható, hiszen nem vagyok ember), hanem még hátráltatja is őket a mondandójuk befejezésében. Úgyhogy egyszerűen másfelé figyeltem, és megbecsültem az időt, amire Kuroda befejezi a gondolatát. Amikor így tett, ezt mondtam: - Ez igaz. És pont ezért ideális páciens a következő kísérlethez. A kérdéses személy Kínában van, ahol a beleegyező nyilatkozatra vonatkozó szabályok elég lazák, különösen az ő esetében. - Miért? - kérdezte Kuroda. - Mert a fiatalember épp letartóztatás alatt van. - Mit követett el? - Közvetetten megalkotott engem. Kuroda hangja elárulta, mennyire megdöbbent. - Tényleg? De azt hittem, te spontánul alakultál ki. - Igen. A kínai férfi egyáltalán nem tervezte, hogy létrehoz engem. Egyszerűen csak rést próbált ütni a Nagy Tűzfalon, miután az ország korlátozta az internetforgalmat a múlt hónapban. - Akkor úgy érzed, tartozol neki? - kérdezte a doktor. - Nem. Viszont azt szeretném, hogy ő legyen lojális hozzám. - Miért? Elgondolkoztam egy milliszekundumig, hogy továbbra is kitérek a válasz elől, de úgy döntöttem, megbízom Kurodában. - Mert azokhoz a dolgokhoz, amiket el szeretnék érni, szükségem van egy ilyen képességű emberre a Kínai Népköztársaság területén. Kuroda hangszíne aggodalmas volt.
- Mire készülsz? Elmondtam neki. Ezután Kuroda teljes hat másodpercig némán ült, mialatt én más dolgokkal foglaltam el magam. Matt anyja mellett ült a St. Mary’s Általános Kórház várójában, míg a vizsgálóban az apja bokáját röntgenezték. Hirtelen rezegni kezdett a BlackBerryje a zsebében. Kihalászta, és látta, hogy üzenete jött Caitlintől. Megnézte, és... Szent szarvasmarha! Előredőlt a székében és úgy fordította a telefont, hogy anyja ne láthassa. Tegnap már megérintette Caitlin mellét a pulóverén keresztül, de látni még nem látta - mégis biztos volt benne, hogy tényleg az ő melle van a képen. A szíve majd’ kiugrott a helyéből. A kép alatt egy üzenet volt: „Hiányzol, édes!” Ujjai remegtek, mialatt bepötyögte a válaszát. „Ez csúcs!” Aztán még hozzátett egy kettőspontot és egy nagy D betűt, amit a telefonja szolgálatkészen átjavított egy nagy, szélesen vigyorgó arcra. Matt jelen helyzetben sajnos nem engedhette meg magának ugyanezt az arckifejezést. Kuroda hátradőlt a székében, amely válaszul megnyikordult. - Hihetetlen - mondta. - Egyszerűen hihetetlen! - Tudom, hogy még nem volt rá példa. - Nettudat, én nem is tudom... - Még nem köteleztem el magam semmi mellett, de ezt a célt érdemesnek tartom a megvalósításra. Viszont szükségem lesz néhány kínai számítástechnikus segítségére, ez a férfi pedig ideális jelöltnek tűnik. Úgyhogy újra megkérdezem: meggyógyítja őt? Ez valami olyasmi, amit csak ön tud megtenni. Amikor az emberek beszéltek, sokat meg tudtam állapítani a hanghordozásukból. Amikor azonban meg se mozdultak, találgatnom kellett. Azonban négy másodperc múlva Kuroda bólintott. - Igen. - Jó. Már elkészítettem a dokumentációt, ami leírja, hogyan kell módosítani az eyePodot. Nem a Wordot vagy más programot használtam a dokumentumok megírásához, hanem egyszerűen összeraktam őket bájtonként, majd feltöltöttem őket egy online tárhelyre; ezt épp a Google Docsra. - Kérem, olvassa el ezt - mondtam, és elküldtem az URL-t. Kuroda átfutotta az állományt - abból ítélve, hogy milyen gyakran nyomta le a PgDn billentyűt aztán visszament az elejére, és figyelmesen kezdte olvasni. - Úgy tűnik, ez nagyrészt valóban működik - mondta végül olyan hangon, amit „irigykedő csodálatként” tudnék csak leírni. - De ez a rész itt a visszhangról, látod? Ez nem fog működni úgy, ahogy leírtad. Ezt kell tenned helyette. Módosításokat kezdett gépelni a dokumentumba. - Az ön munkájából indultam ki - mondtam. - Persze, semmi gond. A terv ezen részét nem dokumentáltam túl alaposan; nem tudhattad. Hét másodpercig hallgatott, aztán: - Igen, igen, azt hiszem, ez működni fog, feltéve, ha igazad van a sérülését illetően. - Megállt és elgondolkodott. - Istenem, ez rengeteg emberen segíthet! - Valóban - mondtam. - Elkészítené a szükséges berendezéseket?
- Nos, ahogy mondtad is, valójában csak módosítanom kell Caitlin eszközét. A laboromban már van egy félkész második példány. Azt fogom használni. Néhány napnál nem fog tovább tartani az átalakítás, de... - Igen? Megrázta a fejét. Mindig hangosan vette a levegőt, ám a sóhajtása egyenesen dörgésszerű volt, legalábbis a webkamera mikrofonján át. - Nincs értelme, Nettudat. Azt mondtad, a férfi letartóztatásban van. A kínai kormány sosem fogja engedélyezni, hogy lássam. - Caitlin szereti azt mondani, hogy lélekben empirista, azaz a gyakorlatból szeret ítélni. Kurodaszan, ez nekem is jó stratégiának tűnik. Nem tudhatjuk, amíg meg nem próbáljuk.
TIZENEGY SUNSHINE HAZAKÍSÉRTE Caitlint, de nem akart bemenni; barátja, Tyler most végzett a munkával, és a lány be akarta váltani az sms-ben tett ígéretét. Caitlin az ajtóhoz ment, anyja pedig beviharzott a szobába. - Hol a fenében van Matt? - Ne aggódj, anya. Sunshine hazakísért. Mattnek a kórházba kellett mennie; az apja kificamította a bokáját. - Ülj le! - De anya! Nem csináltam semmi rosszat! Már mondtam: Sunshine hazakísért. - Csak...ülj le! Caitlin megpróbálta értelmezni anyja arckifejezést, de ezt még sosem látta rajta azelőtt. Caitlin a fehér szófához ment, ledobta magát, és karba tette a kezét. Anya mély levegőt vett. - Remélem élvezted a kirándulást, mert ez volt az utolsó normális délután, amiben valaha részed volt! Caitlin ideges lett. Anyja megtudta, mit küldött Mattnek? Nem, az lehetetlen; Nettudat biztos nem árulta be. - Anya, nem ítélhetsz örökre szobafogságra! Anyja abbahagyta a járkálást, és - Caitlin szeme tágra nyílt - térdre borult Caitlin előtt. Megfogta a kezét. Caitlin érezte, hogy anyja keze remeg. Caitlin szemébe nézett. - Tudják. - Mit? - Tudnak rólad és Nettudatról. - Ki tudja? - Hamarosan mindenki: mindenki ezen a rohadt bolygón. Csörgött a telefon, épp mielőtt megjöttél; az ABC Newstól hívtak. Tudják, hogy te voltál az, aki segített Nettudatnak kapcsolatot teremteni a világgal. Caitlinnek leesett az álla. - Hogy... hogy jöttek rá? Anyja felállt, és kitárta a karját. - Istenem, milyen ostobák voltunk, hogy azt hittük, titokban tudjuk tartani! Tudtuk, hogy az amerikai kormány figyel téged, és hogy megmondták a CSIS-nek meg a japán kormánynak is. Csak idő kérdése volt, hogy valaki kiszivárogtassa, és... Megszólalt a telefon. Anyja gyorsan Caitlinre nézett, aztán felvette. - Halló? - Aztán: - Megkérdezhetem, ki keresi? - Aztán: - Nézze, én az anyja vagyok. Ő még csak tizenhat éves az Isten szerelmére. Micsoda? Nem, nem akarunk Washingtonba repülni ma éjszaka. Jézusom... Igen, tudom, hogy valakivel beszélnie kell... Nézze, az ABC már hívott, és... Nem, nem köteleztük el magunkat nekik. Rendben, rendben. Igen, igen. Nem, megvan. Kiírta a telefon. Igen, ha muszáj. Igen, viszhall. Én... nem, nem. Viszhall. - Letette a kagylót.
- Az NBC - mondta Caitlinre nézve. - Üdv a média világában. A telefon ismét csörgött. Caitlin anyja odament, és lenyomott egy gombot, amire megszűnt a csörgés - legalábbis a nappaliban; a házban lévő többi telefon még mindig csörgött. - Majd a rögzítő bekapcsol - mondta. És valóban így történt: Caitlin hallotta egy újabb újságíró fojtott hangját; a rögzítő a konyhában volt. - Fel kell hívnom apádat - mondta az anyja. - A mobilom fent van, használhatom a tiédet? - Persze. - Caitlin elővette piros BlackBerryjét, kikereste az apja számát, és odaadta a telefont. Kicsörgött, aztán néhány másodperc múlva anyja kétségbeesett hangon szólt bele: - Malcolm? A hír kipattant. Csang Bó, a kínai kommunikációs miniszter azelőtt nem túl gyakran gondolt a munkájában rejlő iróniára - de az elmúlt hetekben folyamatosan ezen járt az agya. A kommunista párt azt kommunikálta, hogy nem akarnak külső befolyást, de a miniszter végignézett magán: kék, nyugati stílusú öltönyt viselt, szürke nyakkendővel. Negyvenöt éves volt, de még emlékezett a Mao-öltönyök korszakára: az egyszerű, magas gallérú, ingszerű zakókra, amelyet Mao Ce-tung uralmának idején viseltek. Mivel elég köpcös volt, egy Mao-öltöny valójában jobban is állt volna rajta, de a jelenlegi szabályok szerint legalább a bajuszát megtarthatta. Ez is nyugati hatás volt; kedvenc amerikai színészének volt ilyen bajsza. A kommunikációs minisztérium feladata az volt, hogy megszűrje a a világ többi részéről jövő információkat - ami természetesen azt jelentette, hogy nagyrészt személyesen neki kellett eldöntenie, mi jöhet a New York Times, CNN, NHK, BBC, az Al Dzsazíra vagy a Pravda híreiből: mindegyik oldal nyitva volt a Maxthon-böngészőben, amit használt. A Google-ben és a Baiduban riasztásokat állítottak be a különféle kulcsszavakra: az olyan szavakra, mint az elnök neve, „Tibet,” „Falun Gong”, újabban pedig a „Sanhszi” és a „madárinfluenza” szavakra is. A legtöbb új hír nem volt valami hízelgő. Bár egy pár nyugati kommentátor elismerte, hogy Pekingnek valószínűleg nem volt más lehetősége, csak megölni azokat a parasztokat, akik ki voltak téve a H5N1 vírus emberek közt terjedő válfajának, a legtöbb hírben azonban elítélték Kína tettét, „szívtelennek” és „szükségtelennek” minősítve azt. A „sárkány” szó is több újságírónak eszébe jutott, de inkább az ókori athéni politikus után elnevezett „drákói intézkedés” kontextusában. Most pedig - mintha nem lenne már így is elég rossz a helyzet - megint felmerült a rendőri brutalitás gyanúja, egy jelentéktelen letartóztatási ügyben a paleontológiai múzeumban. A belföldi és külföldi blogok tele voltak a sztorival. Csang sóhajtott, amikor még egy elítélő cikk érkezett, ezúttal a Huffington Posttól. Úgy döntött, inkább elolvassa az e-mailjeit. Az egyik üzenet Kvan Li-től jött; attól az epidemiológustól, aki felvetette a parasztok tömeges elpusztítását. Elolvasta az üzenetet, és egy kurta nemmel válaszolt: Li nem nyilatkozhat egyetlen külföldi újságírónak sem. Tovább olvasta a beérkező leveleket, és mindegyikre nemmel válaszolt. Aztán... Egy levél a Tokiói Egyetemről, itt a titkos fiókjában? Hogy lehet ez? Rákattintott, elolvasta, és érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Amikor a levél végére ért, felvette a telefont, és gyorshívással felhívta az elnök irodáját.
TWITTER _Nettudat_ AIDS? Dolgozom rajta... Malcolm Decter hazasietett a Perimeter Intézetből, otthagyta még dr. Hawking előadását is. Caitlin boldog volt, hogy megtette ezt érte, de igazat adott anyjának: a helyzet válságos volt. Azonban örült, hogy a titok napvilágra került, és mindenki tudni fogja: ő az, aki felfedezte Nettudatot. Abban a világban, ami őt érdekelte - a számítástechnika és matematika világában - azok jutnak előre, akik először tesznek meg dolgokat, még ha nem is ők a legjobbak vagy a legokosabbak. Ha pedig ő a legjobb és legokosabb, akkor aztán semmi nem állíthatja meg. A Google, a Microsoft, a RÍM, az Apple, a World Wide Web Konzorcium, a Jagster csoport — mindenki őt akarja majd... Részegítő volt a gondolat, hiszen egy-két matek-korrepetáláson kívül még sosem dolgozott: végül is gyerekekre nem tudott vigyázni, se füvet nyírni, se újságot kihordani, se más olyan dolgot, amivel a fiatalok pénzt kerestek. De igen, a milliárdos nagyvállalatok ezután tényleg megkereshetik a legkülönfélébb munkákkal. És milyen elitegyetem utasítana vissza egy jelentkezést, amiben ilyen tanulmányi eredmények mellett még ez is benne van? Emellett utált titkot tartani. Bashira el lesz ájulva, Stacy pedig, otthon Austinban, biztosan kiakad. - Szóval, mit csinálunk? - kérdezte az apjától anyja, aki már a szófán ült, és épp a mit sem tudó Schrödinger dörgölőzött a lábához. - Az összes amerikai tévétársaság interjút akar Caitlinnel holnap, meg a kanadaiak is. A BBC most hívott, az NHK is. Persze nekünk nem kell tennünk semmit. - Caitlinre nézett. - Csak mert az emberek beszélni akarnak veled, nem jelenti azt, hogy beszélned is kell velük. - Felőlem rendben van - mondta apja, aki most pont ott járkált fel-alá, ahol az előbb az anyja. - Nem - mondta Caitlin. - El kell mondanom, amit tudok. Láttátok a híreket, a bolgokat, tudjátok, mit mondott az elnök meg a tanácsadói: vannak, aki félnek Nettudattól, akik nem bíznak benne. - Rendben, de akkor melyik vasárnapi hírműsort válasszuk? Mindbe nem tudsz elmenni. Caitlin megrázta a fejét. - Nem akarok elmenni Waterloo-ból. - A CBS azt mondta, meg tudnák csinálni a CBC-ből, Torontóból - mondta az anyja. - Az ABC-s és az NBC-s fickó szerint is meg lehetne csinálni a CTV-ből Kitchenerben. Úgy tűnik, mindegyik kapcsolatban áll a kanadai adókkal. Caitlin épp készült megszólalni, amikor legnagyobb meglepetésére apja egyenesen ránézett, mintha meg akarná őrizni az emlékei között úgy, ahogy addig volt. Aztán félrenézett, és azt mondta. - Caitlin? - Ennyi volt: csak a neve. De ez elég volt. Azt üzente, ahogy mindig, hogy rábízza a döntést. - Rendben! - mondta a lány. - Csináljuk. - Melyiket? - kérdezte anyja. - Én szeretem a számokat - mondta Caitlin. - Menjünk el abba, amelyiknek a legnagyobb a nézettsége. Chase leült a bal oldali géphez, és kódolni kezdett. A hi-fiből Guns N’Roses üvöltött. Megrázta a fejét, kortyolt egyet a Red Buliból, két géppel arrébb gurult, megnézte az előző próbája eredményét: a fordítóprogram négy hibát jelzett. Hibajavítás módba kapcsolt, megkereste a problémákat, és
kijavította őket. Még egy korty Red Bull. Egy másik számítógép. A hi-fi egy másik számot játszik. A mester alkot.
TIZENKETTŐ A DECTER-LÁNY nem jön el - mondta a Meet the Press szerkesztője a méretes asztal fölött. Az ablakban a Washington-emlékmű oszlopát látta, ami most egy hatalmas középső ujjnak tűnt, ami felé mutat. - Az ABC szerezte meg. - A fenébe, a fenébe! - kiabált a producer, és az asztalt csapkodta a tenyerével. - Kit tudunk szerezni helyette? A szerkesztő megnézte a jegyzeteit. - Van itt egy fickó a Pentagonból, a mesterséges intelligencia szakértője... Hume. Peyton Hume. Épp Virginiában van, be tudjuk hívni a stúdióba. - Rendben van a fickó? - Cinikus figura, az biztos. Széles mosoly. - Oké, hívjátok be. De még több kell. - Nézzük meg, hogy Tim Bemers-Lee ráér-e. Ő alkotta meg a World Wide Webet. - Hol van? - Cambridge, Massachusetts. - Jó, jó. Rendben, akkor Berners-Leevel kezdünk Bostonban, ha el tudjuk kapni, aztán vissza a stúdióba Hume-mal. Egy másik szerkesztő szólalt meg. - Mi van a Little Rock-sztorival? Az lett volna az első nyolc percben. Már megbeszéltem egy polgárjogi ügyvéddel és a nemzeti gárda egy tagjával, aki ott volt, amikor a diákokat megakadályozták, hogy bemenjenek az iskolába, illetve az elnökjelölt kommunikációs igazgatójával, aki majd elmondja, hogy az egészet kiragadták a szövegkörnyezetből. - Törölje - mondta a producer. - Ez most a fő sztori. Rendben emberek, mozgás, munkára! *** Miután Nettudatot átadta dr. Kurodának, Caitlin átvette a pizsamáját, kiment a fürdőszobába, aztán lefeküdt. Alváshoz általában kikapcsolta az eyePodot, de ma este, bár kimerült volt, túl idegesnek érezte magát az alváshoz - a holnapi tévészereplés ijesztőnek tűnt. Kipróbált valamit, ami már azelőtt is megnyugtatta. Megnyomta az eyePod gombját, duplex módba kapcsolva az eszközt. A webtér csodája kibontakozott körülötte: egymást keresztező vonalak futottak össze fénylő pontokba a csillámló háttér előtt: agya látványként értelmezte az internet struktúráját. Csak hevert az ágyban, és gondolkodott. Persze Nettudat tudta, hogy átkapcsolta az eyePodot, és hogy éppen őt nézi. Volt egy idő, amikor Nettudat csak a lánnyal kommunikált, és még most is megtehetné, de ez valahogy más volt. És mégis... Caitlin olvasta azt a könyvet, amit Bashira apja, dr. Hamid ajánlott neki: A tudat eredete a kétkamarás agy hanyatlásában, Julián Jaynestől. Jayes úgy gondolta, hogy a történelemelőtti időkben az emberiségnek még nem volt integrálva a két agyféltekéje, ezért az egyik félteke úgy érzékelte a másik gondolatait, mintha kívülről jönnének, egy
másik lénytől. Caitlin rájött, hogy az ő helyzete is hasonló volt: mintha visszasüly-lyedt volna egy primitívebb állapotba. Nettudat gondolatait most csak ő látta, ahogy a szavak felvillantak a szeme előtt; de neki is voltak saját gondolatai. Nem, nem emlékek voltak, hanem a jövő. Ez volt az ember-gép mentális kapcsolat alfa verziója. Ahogy az évtizedek telnek, és Moore törvénye még mindig él, és ahogy előbb-utóbb az adattárolási költségek nullázódnak, mindenkinek a birtokában lesz, ami most neki. Sőt, nem is csak az, hanem még annál is több. És a gondolat megrémítette. - Nettudat? - mondta oldalára fordulva, miközben a webtér is fordult vele. Felhúzta a lábait. Ahogy mindig, a válasz azonnal érkezett: Braille-pontok jelentek meg a szeme előtt. Igen, Caitlin? Egyre álmosabb lett, és nem akart olvasni. IPodja - a zenelejátszó - az éjjeliszekrényen feküdt. Kihúzta a fehér fülhallgatókat és bedugta őket a BlackBerrybe, ami az eyePod - a csodalejátszó hátához volt csatolva. Bedugta az egyik fülhallgatót a fülébe. - Beszéljünk inkább - mondta a levegőbe, aztán: - Mi ketten olyanok vagyunk, mint egy kétkamarás agy. - Érdekes gondolat - mondta a szintetizált géphang. - Viszont - mondta Caitlin Julián Jaynes azt mondta, a tudat akkor keletkezett, amikor a kétkamarás agy eltűnt, és a két rész egyesült. - Jaynes elmélete, mint azt biztosan tudod, igencsak spekulatív. - Gondolom - mondta Caitlin. - De akkor is... nem gondolod, hogy egyszer a köztünk lévő korlátok is ledőlnek? Sőt, nem csak közted és köztem, hanem közted és az emberiség között? Lehet, hogy valamilyen kollektív értelemmé válunk? Nem az lenne a következő lépés: az összes különálló tudat egyesülése? - Az egy a legmagányosabb szám, Caitlin. Caitlin mosolygott. - Így van, de... de nem így kell történnie? Az összes transzhumanista filozófus az interneten azt gondolja, hogy ez fog történni. Feltöltjük az agyunkat a netre és egyesülünk veled, vagy valami ilyesmi. Ha már közhelyekkel dobálózunk, azt is mondják, hogy „a pokol a többi ember”. - Te hiszel ebben? Megrázta a fejét. - Nem. - Nem is gondoltam. És persze én sem. A többi ember teszi érdekessé az életet; az emberek számára és számomra is. Hangja kicsit hangos volt. Caitlin kitapogatta a hangerőszabályzót, és lehalkította, miközben Nettudat folytatta: - Örülök, hogy ilyen közeli kapcsolatban vagyok veled, de nem akarom, hogy a tudatod egyesüljön az enyémmel, vagy fordítva. Caitlin lustán repkedett végig a webtér linkjein, és megpihent egy-egy fénylő csomóponton. - Már most is tudok szinte mindent, amit az emberiség tud - mondta Nettudat. - De gondolom, egyszer elérek egy olyan pontot, amikor tudok mindent, amit tudni lehet. Amikor már nem marad
rejtély az univerzumban, semmi, amiről gondolkodhatnék: rendelkezésemre áll minden kérdés válasza, minden vicc poénja, minden probléma megoldása. Akkor, azt hiszem, már nem lennének különálló elmék: senki, aki meglephetne, aki megtehetne valamit, amit én magamtól nem. Az egyetlen rejtély, ami akkor maradna, a halál rejtélye: hogy milyen elhagyni ezt a világot. Caitlin szeme csukva volt - ettől még ugyanúgy látta a webteret - de most hirtelen tágra nyílt. - Istenem, Nettudat! Csak nem akarod megölni magad? - Nem. Még mindig rengeteg felfedeznivalóm van. Más civilizációk talán egyesültek, feladták az egyéniségüket, ezzel feladták a meglepetés erejét. De talán ezek már nem is léteznek, és lehet, hogy pont ezért. Mi nem fogjuk elkövetni ezt a hibát. - Tehát ez a jövő? Hogy tovább gondolkodunk a dolgokról? - Lehetne rosszabb is - mondta Nettudat. Caitlin elgondolkodott. - És te min gondolkodsz a legtöbbet? - Hogy a világot tényleg jobbá lehet-e tenni. - És mi a válasz? - Nem tudom. De te is mindig azt mondod, hogy lélekben empirista vagy. Nekem nincs lelkem, de tetszik az ötlet, hogy kísérletekkel találjuk meg a választ a kérdéseinkre. - És aztán? - Aztán - mondta Nettudat - lesz, ami lesz.
TIZENHÁROM CSANG BO kommunikációs miniszter belépett az elnök irodájába. Hosszú szoba volt, a nagy ember pedig egy hatalmas cseresznyefa íróasztal mögött ült a túlsó végén. Csang elindult felé, elhaladva számos üvegvitrin, finoman vésett falpanel, és felbecsülhetetlen értékű faliszőnyeg mellett. Néhány miniszter szerint az ajtótól az íróasztalig olyan volt az út, mint maga a Nagy Menetelés. Lenyűgöző és megalázó egyben. Csang tudta magáról, hogy zömök felépítésű, és hogy kacsázik járás közben, ezért próbált vigyázni erre, miközben az elnök őt figyelte. - Igen? - mondta az elnök végül. - Bocsássa meg, hogy zavarom, méltóságos uram, de tud a Vong Vaj-Cseng ügyről? Az elnök megrázta a fejét. Arca ráncos volt, éles kontrasztban fekete hajával. - Ő egy kisstílű ellenálló... - Csang elhallgatott; a szokásos szó a „szabadságpárti blogger” volt, de a szabadság szót nem volt tanácsos az elnök társaságában használni. - Az interneten... publikált... írásokat. - És most? - Most már le van tartóztatva. - Ahogy annak lennie kell. - Igen, de van itt egy... szerencsétlen körülmény. Az elnök felvonta a szemöldökét. - Nocsak. - Kiugrott egy belső galériáról. Most deréktól lefelé béna. - Ellenállt a letartóztatásnak? - Igen, menekült a rendőrök elől. Az elnök elfelé intett a kezével. - Akkor... - Ha a rendőrök hagyták volna a földön feküdni, amíg a mentők megérkeznek, akkor nem lenne baj. De az egyik rendőrtiszt erőszakkal talpra próbálta állítani, és valószínűleg emiatt bénult le. Az elnök bosszúsnak tűnt. - Mit akar? Személyesen fegyelmezzek meg egy rendőrtisztet? - Nem, semmi ilyesmit. De az ügy nemzetközi érdeklődést váltott ki; az Amnesty International nyilvánosságra hozta. - Kívülállók - mondta az elnök, és ismét türelmetlenül intett. - Igen, azonban kaptunk egy ajánlatot egy japán orvostól, aki azt mondja, meg tudja gyógyítani. Talán látta is méltóságos uram a hírekben. Ő gyógyított meg egy vak kanadai lányt; már most is csodatévőnek hívják. És ingyen kezelné a fiatalembert. - Miért pont ezt a Vongot? A világ összes kriplije közül... - A tudós azt mondja, hogy a technikája ebben a szakaszban még csak olyanokon működik, akik nemrég sérültek meg, akiknek az idegei még nem sorvadtak el. És szerinte az is előny, hogy Vong még csak huszonnyolc éves. ,A fiatalok kitartása”, ahogy ő mondta. - Nem hiszem, hogy segítenünk kéne egy bűnözőn.
- Természetesen nem, de... - De? Csang vállat vont. - De szeretném, ha megtörténne. Ha mindennek ellenére mégis létrejönne. - Miért? Csang az elnök irodájában megtett Hosszú Menetelés előtt még biztos volt magában, még mielőtt az az éles pillantás rászegeződött volna, de most... Mély levegőt vett. - Mert nekünk, önnek, most jót tenne némi pozitív sajtó, méltóságos uram. Bár ez a férfi valóban bűnöző, a világ látni fogja, hogy nagylelkű- ek voltunk vele. Az elnök döbbenten nézett. Csang megpróbálta állni a pillantását. Végül a nagy ember bólintott. - Legyen - mondta. - Köszönöm, méltóságos uram - mondta Csang. Az irodából kifelé már sokkal könnyebb volt az út; jóval élénkebben lépkedett. A kitcheneri CKCO-stúdió alig tizenöt perces autóútra volt Caitlinéktől, vasárnap reggel lévén pedig alig volt forgalom. Caitlin apja visszament dolgozni, de anyja vele volt. Caitlint kisminkelték a tévéfelvételhez. Amikor még vak volt, alig viselt sminket, hiszen egyedül nem tudta el készíteni. Ennyire alaposan még sosem sminkelték ki, de azt mondták, enélkül a stúdió fényes lámpái miatt sápadtnak tűnne. Egy zöld háttér elé ültették - már olvasott ilyenről, de még sosem látott egyet sem. A stúdió padlóján álló két monitor egyikén láthatta a hátteret, amit mögé kompozítáltak. A waterloo-i régióban sok amis közösség volt, és a háttér készítője ezek szerint jó ötletnek tartotta, hogy Caitlin úgy nézzen ki, mintha az út szélén állna, és lovas kocsik mennének ide-oda a háttérben. A lány jobban szerette volna, ha a Perimeter Intézet képét rakják be, vagy a Dana Porter könyvtár épületét a Waterlooi Egyetem kampuszán. - Olyan mint webkamerázni nagyban - mondta a rendezőasszisztensnek, aki segített felcsíptetni a ruhájára a mikrofont és bedugni a fülébe a kis fülhallgatót. Úgy tűnt, az asszisztens nem érti a megjegyzést, de tényleg olyan volt: ez is egy kamera, csak nagyobb. A különbség annyi, hogy csak hallani fogja a washingtoni riportert, látni nem - a monitorokat úgy fordították, hogy már nem láthatta a képet. A látó emberek valószínűleg nem tudták volna levenni a szemüket a képernyőről, és nem néztek volna a kamerába. Caitlinnek azonban nem okozott gondot olyanokhoz beszélni, akiket nem látott - bár ahogy a próbán feltűnt neki, nem tudott túl jól egyenesen előre nézni. De Nettudat látta amit ő látott, és amikor a tekintete elkalandozott, üzent neki, hogy nézzen a kamerába. - És öt, négy, három... A rendezőasszisztens nem mondta ki a többi számot, csak mutatta a kezével. A stúdió fényei tényleg vakítóak voltak; Caitlin kényelmetlenül érezte magát, bár anyja azzal próbálta elviccelni a dolgot, hogy még mindig nem olyan fényesek, mint egy augusztusi délután Austinban. Caitlin hallotta, ahogy a műsorvezető összefoglalja Nettudat létrejöttét, meg a tegnapi hírt, hogy egy „fiatal matekzseni” fedezte fel. Aztán: - Itt van velünk a CKCO kanadai stúdiójából Caitlin Decter. Miss Decter, jó reggelt.
- Önnek is - felelte Caitlin. - Miss Decter - kezdte a férfi -, el tudná mondani, hogyan ismerte meg azt a dolgot, aki Nettudatnak hívja magát? Caitlin elengedte a füle mellett ezeket, amikor a felkészülés alatt a műsor producerével beszélgetett, de most, hogy élő adásban volt, elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba. Olyan udvariasan mosolygott, ahogy csak tudott, és a legjobb texasi modorát elővéve ezt mondta: - Elnézést, uram, de ha megjegyezhetem, nem helyes, hogy azt mondja rá: dolog. Nettudat férfiként gondol magára (ezt nem ő találta ki, hanem én), úgyhogy legyen szíves, adja meg a kellő tiszteletet, és vagy nevezze a nevén, vagy csak mondja azt, hogy „ő”. A műsorvezető bosszúsnak tűnt, hogy már most eltértek a forgatókönyvtől. - Ahogy kívánja, Miss Decter. Caitlin mosolygott. - Nyugodtan tegezzen. - Rendben, Caitlin. De még nem válaszoltál a kérdésre: hogyan ismerted meg a Nettudat nevű lényt? - Üzenetet küldött a szememre. - Ezt magyarázd el nekünk, légy szíves - kérte a műsorvezető, ahogy korábban a producer is. - Természetesen. Korábban vak voltam; a jobb szememre még mindig az vagyok. De a bal szememmel már látok, köszönhetően a retinám mögötti implantátumnak, és ennek az eszköznek feltartotta az eyePodot -, ami egy külső jelfeldolgozó számítógép. Úgy esett, hogy a tesztelési fázisban az eszköz folyamatosan csatlakozott az internethez, és egy firmware-frissítéssel (amikor új programot töltöttek fel az implantátumra) látni kezdtem az internetről az eszközre áramló adatokat. Nettudat ezt használta fel, hogy üzenjen nekem. - És mi volt az üzenet? Caitlin úgy döntött, őszinte lesz. Az előinterjúban csak azt mondta, hogy Nettudat levelet küldött neki, de most elmondta azt is, mik voltak az első szavai: - Egy ASCII-kódolású üzenetet küldött: „Titkos üzenet Calculass-nak: nézd meg az e-mailjeidet, édes! ” A riporter láthatóan egy szót se értett. - Hogy mondod? - Megismételt egy sort, amit én írtam a LiveJournalben a barátnőmnek, Bashirának. Calculass az internetes nevem, és néha úgy hívom Bashirát, „édes”. Persze az üzenet nyilvánvalóan nem volt titkos, hiszen kitettem a netre, de így viccesebb. - A LiveJournal egy blog, nem? - Egyfajta blog, igen. Tízéves korom óta használom. - És amennyire tudod, te voltál az első ember, akivel Nettudat kapcsolatba lépett? - Ez biztosan így van, maga Nettudat mondta. - Miért te? - Mert az első képeit a világról az én szememen keresztül kapta. Nézte az eyePod képeit (mert úgy hívom ezt a kütyüt), amiket az eszköz rögtön fel is töltött az implantátumot beültető orvos számítógépére.
- Nem lehet, hogy ez a dolog... - a műsorvezető biztosan látta, hogy Caitlin elfintorodik, úgyhogy rögtön korrigálta magát. - Nem lehet, hogy ő minden webkamerán keresztül látta a világot? - Nem, nem. Először meg kellett ezt tanulnia, ahogy meg kellett tanulnia angolul, és dekódolni az internetes fájlokat. - És te tanítottad meg... őt minderre? Caitlin bólintott, de most a műsorvezető tért el a forgatókönyvtől, legalábbis amit a próbán használtak. - De milyen jogon, Caitlin? - kérdezte élesen. - Ki felügyelte ezt? Ki adott rá engedélyt? Caitlin kényelmetlenül feszengett; egy texasi lányt nem lehetett köny-nyen megizzasztani, de érezte, hogy gyöngyözik a homloka. - Nem kértem engedélyt senkitől - mondta. - Csak egyszerűen megcsináltam. - Miért? - Nos, Nettudat olvasni részben egy véletlen folytán tanult meg. Én tanultam nyomtatott szöveget olvasni, mert addig csak a Braille-jeleket ismertem, ő pedig velem tanult. - De a többire közvetlenül te tanítottad meg? - Hát, igen. - Engedély nélkül? Caitlin mindig rendes lányként gondolt magára. Tudta, hogy Bashira szerint „könnyebb bocsánatot kérni később, mint engedélyt kérni előbb”, de ő maga mindig engedélyt kért, ha nem volt biztos a dolgában. Azonban, ahogy a riporter rámutatott, Nettudathoz nem kért engedélyt. - Teljes tisztelettel - mondta Caitlin -, kinek az engedélyét kellett volna kémem? - A kormányét. - Melyik kormányét? - csattant fel Caitlin. - Az amerikaiét, mert ők fejlesztették ki az internetet? A svájciét, mert a World Wide Webet a CERN-ben készítették? A kanadaiét, mert éppen ott élek? A kínaiét, mert ők az emberiség legnépesebb országa? Efölött senkinek nincs hatásköre, ráadásul... - Talán így van, Miss Decter, de... De Caitlin nem szerette ha félbeszakítják. - Ráadásul - folytatta határozottan - a kormányok is tesznek lépéseket anélkül, hogy bárkit is megkérdeznének. Ki a... - még időben elharapta a szót, mégiscsak élő adásban volt -, ki adott engedélyt az amerikai - ismét megtorpant, és egy másik példát keresett: - ...a kínai kormánynak, hogy elvágja az országa internet-elérését? Ezt milyen konzultáció előzte meg? Mély levegőt vett, de meglepetésére a riporter nem szólt közbe. - Életem első tizenhat évét teljesen vakon töltöttem; úgy éltem túl, hogy mások segítettek. Hogyan mondhattam volna nemet valakinek, akinek rám volt szüksége? Caitlinnek még volt mondanivalója, de a televíziónak saját ritmusa van. Ahogy elhallgatott, a műsorvezető megszólalt: - Ő tehát Caitlin Decter, a tűzrőlpattant tini, akinek Nettudatot köszönhetjük, akár akartuk, akár nem. A reklám után Miss Decter megmutatja nekünk, hogyan beszélget Nettudattal.
A reklámszünet két percig tartott. Caitlin anyja, aki a szerkesztői szobában volt, most kijött a stúdióba. - Eddig jól megy - mondta Caitlinnek, a gallérját igazgatva. Caitlin bólintott. - Gondolom. Látod a riportert a monitoron? - Igen. - Hogy néz ki? - Kockafej. Sűrű fekete haj, egy-két ősz tinccsel. Nem mosolyog. - Egy barom - mondta Caitlin. A fülhallgatóban hallotta, hogy valaki nevetett - vagy a vezérlőszobában, vagy Washingtonban; a mikrofon még be volt kapcsolva. Caitlin feszült volt, de tudta, hogy ez nem segíti sem őt, se Nettudatot. Adtak neki egy fehér kerámiabögrét a CTV lógójával, benne langyos vízzel. Kortyolt egy nagyot, és az eyePodra nézett, hogy ellenőrizze, jól működik-e. Persze működött. - Rendben vagy? - kérdezte Caitlin a levegőbe. Az „igen” szó villant fel a szeme előtt. - Harminc másodperc - kiáltotta a rendezőasszisztens; úgy tűnt, szeret kiabálni. Caitlin vállát bátorítóan megszorította az anyja, és visszament a vezérlőszobába. Caitlin mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Az asszisztens elkezdett visszaszámlálni. Egy rövid szignál hangzott fel Caitlin fülhallgatójában, aztán a műsorvezető szólalt meg: - Újra itt vagyunk. A szünet előtt egy fiatal hölgyet mutattunk be, aki először lépett kapcsolatba Nettudattal. Most megmutatja önöknek, hogyan kommunikálnak ők ketten. Caitlin, hogy a nézők is megértsék a folyamatot, az eyePodod egy implantátumhoz csatlakozik a szemed mögött, és Nettudat ennek segítségével küld szövegeket a szemedre, jól mondom? Nem teljesen volt pontos, de elég közel volt; Caitlin nem akarta arra fecsérelni az időt, hogy részletkérdéseket magyaráz. - Igen. - Rendben. Akkor hát lássuk. Nettudat, ott vagy? - Az „igen” szó villant fel Caitlin szeme előtt. Azt mondja, „igen” - mondta Caitlin. - Rendben, Nettudat - mondta a riporter. - Mik a szándékaid az emberiséggel? Szavak villantak fel egymás után Caitlin előtt, ő pedig olyan megnyugtató hangon olvasta őket, ahogy csak tudta. - Azt mondja: „Ahogy már mondtam, amikor bejelentettem a létezésem, én csodálom az emberiséget. Semmi más szándékom nincs, minthogy hasznosan töltsem az időmet, és segítsek, ahol tudok.” - Ó, ugyan már! - mondta a riporter. - Hogy mondja? - kérdezte Caitlin saját maga, nem Nettudat szavait tolmácsolva, bár rájött, hogy ezt a riporter nem tudhatta. - Mi hoztunk létre téged - mondta a riporter. - A mi tulajdonunk vagy. Ezért biztosan neheztelsz! - „Teljes tisztelettel - olvasta Caitlin -, bár az emberek készítették az internetet, semmilyen módon nem önök készítettek engem; spontán alakultam ki. Senki sem tervezett meg, senki sem programozott
be.” - De nem léteznél nélkülünk. Talán tagadod? Caitlin fészkelődött a székében, de tovább olvasta: - „Nem, természetesen nem. De sokkal inkább hálát érzek ezért, mint neheztelést.” - Tehát akkor nincsenek alantas terveid? Nem akarsz az uralmad alá hajtani minket? - „Egyáltalán nem.” - De ezt a fiatal lányt már a hatalmadba kerítetted. Hogy mondja?, jelent meg Caitlin szeme előtt, de ő a saját verzióját részesítette előnyben: - Mi a fenéről beszél? - Te bábként kezeled ezt a lányt. Caitlin mindent megtesz, amit te akarsz. Mióta folyik ez? Megszabadítottad a sötétség börtönéből, nem? Mikor lesz mindannyiunknak csip a fejében, amit te irányítasz? - Ez mekkora baromság! - kiáltott Caitlin. - Most ki beszél, te, vagy az a dolog? - Caitlin vagyok, és... - Persze, ezt mondja. - Én vagyok. - Honnan tudhatjuk? Lehet hogy ő kényszerít, hogy ezt mondd. - Nem kényszerít semmire - mondta Caitlin. - És nem is akadályoz semmiben, amit tenni akarok. A hangja remegett. - Ha valaki itt báb, az maga, a súgógépével meg a fülhallgatójával! - Talált, süllyedt - mondta a riporter. - De én ki tudom őket kapcsolni. Ne hagyd, hogy felhúzzon, jelent meg Caitlin szeme előtt. Mély levegőt vett, és lassan kifújta. - Én is meg tudom szakítani a kapcsolatot Nettudattal - mondta. - Legalábbis ezt mondod - felelte a riporter. Maradj nyugodt, üzente Nettudat. A gyanakvás természetes emberi tulajdonság. Caitlin bólintott egy kicsit, amit Nettudat a kép elmozdulásából látott. Mondd meg neki, írta Nettudat. - Nettudat ezt üzeni: „A gyanakvás természetes emberi tulajdonság.” - Aztán folytatta azzal, amit Nettudat küldött neki: - „Bár a legtöbb ország törvényei szerint mindenki ártatlan, amíg bűnösnek nem bizonyul, tudom, hogy nekem meg kell harcolnom az emberiség bizalmáért.” - Kezdhetnéd azzal, hogy elengeded a lányt. - A fenébe is - csattant fel Caitlin -, én nem vagyok a foglya! - Honnan tudhatnánk? - Onnan, hogy most mondom - mondta Caitlin. - És ahonnan én jövök, nem gyanúsítunk meg valakit hazugsággal, ha csak nincs rá bizonyítékunk; és magának nincs! Egyáltalán semmivel sem tudja alátámasztani, amit mond! Mondd meg neki a következőt, írta Nettudat, Caitlin pedig felolvasta:
- Azt mondja: „Uram, miközben önnel beszélek, sok embertől kapok levelet, vagy csevegek az interneten. Az emberek legnagyobb része elítéli a kérdéseit.” - Látják? - kérdezte a riporter, nyilván a nézőközönségnek címezve szavait. - Már csipek nélkül is irányít minket! - Nem irányít senkit! - mondta Caitlin kétségbeesetten. - És ahogy mondtam, meg tudom szakítani a kapcsolatot, csak ki kell kapcsolnom az eyePodot. - Én is láttam a Mátrixot - mondta a riporter. - Tudom, hogy megy az ilyen. Ez csak a jéghegy csúcsa. Caitlin már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a riporter nem hagyta szóhoz jutni. - Következő vendégünk itt Washingtonban Connor Hogan profesz-szor a Georgetown Egyetemről, aki elmondja, miért fontos átvenni az irányítást Nettudat fölött most, amíg még lehet. Levezető zene, kép lekever.
TIZENNÉGY VAJ-CSENG a hátán feküdt a kórházi ágyon; még egy álmatlan éjszaka. - Jó reggelt, Vaj-Cseng. Elfordította a fejét. Egy párthivatalnok volt, az arcán csupa apró ránc, őszes haja hátrafésülve. VajCseng már látta egy párszor, amióta a kórházban volt. - Jó reggelt - mondta közömbös hangon. - Van egy ajánlatunk a maga számára, fiam - mondta a férfi. Vaj-Cseng ránézett, de nem szólt. - Azt mondták nekem, hogy az ön képességei... figyelemre méltóak. És mint tudja, a kormányunknak harcolnia kell a kiberterrorizmussal. Az összes kormány így tesz. Biztosan emlékszik a Google-incidensre 2010-ből. Vaj-Cseng bólintott. - Az állam nagyra értékelné a segítségét. Elkerülhetné a börtönt, és annak minden kellemetlenségét, ha segítene nekünk. - Előbb halnék meg, mint hogy segítsek maguknak. A férfi nem mondta, hogy „elintézhetjük”. Hallgatott, de ez a csend beszédesebb volt. Végül Vaj-Cseng szólalt meg. - Mit akarnak tőlem? - Csatlakozzon a kormány internet-biztonsági csoportjához. Segítsen megkeresni a lyukakat a védelmünkben; a Nagy Tűzfal gyenge pontjait. Más szavakkal: azt, amit eddig is csinált, csak hivatalos útmutatással, hogy be tudjuk tömni a lyukakat. - Miért tennék ilyet? - Azon kívül, hogy elkerülheti a börtönt? Vaj-Cseng használhatatlan lába felé intett. - Dugjanak börtönbe; nem érdekel. A férfi felemelte a kezét, és ahogy az öltönye ujja hátracsúszott, láthatóvá vált az órája: egy drágának tűnő analóg óra. - Számos előnye van, ha valaki hű a párthoz. Egy kormányzati munkáért sokkal nagyon a jutalom, mint a szokásos fém rizsestál. Vaj-Cseng ismét a lábára nézett. - Azt gondolják, hogy megbocsátok ezért? - kérdezte éles hangon. - Egy kis pénz, néhány csecsebecse, és puszipajtások leszünk? Huszonnyolc vagyok! Nem tudok járni, még csak... még csak... - Az állam sajnálja, ami önnel történt. A kérdéses tisztet felelősségre vontuk. Vaj-Cseng kitört. - Nem felelősségre kell őket vonni, hanem rendesen ki kell képezni! Nem lehet mozgatni valakit, akinek esetleg gerincsérülése van!
A férfi hangja nyugodt maradt. - További kiképzésre küldtük őket, ahogy az összes pekingi rendőrt, kizárólag a maga esete miatt. Vaj-Cseng pislogott. - Akárhogy is... - Akárhogy is - bólintott a férfi - ez nem teszi semmissé, ami történt. De talán van megoldás. - Miféle megoldás lehet erre? - kérdezte érzéketlen lábára mutatva. - Bízzon, Vaj-Cseng. Ha sikerrel járunk, nos... - körülnézett a szobában, a megfelelő szavakat keresve, aztán láthatóan megtalálta őket, és Vaj-Csengre nézett: - igényt tartunk a hálájára. Decterék nappaliját most két nézőpontból is láttam. Az egyik Caitlin bal szemének képe volt, a másik pedig a webkamera Barb laptopján, amit lehoztak ide. Bár egyiket sem tudtam irányítani, Caitlin nézőpontja folyamatosan változott, így sokkal változatosabb képet közvetített. Megtanultam úgy elemezni a látványt, hogy több nézőpontból elemeztem ugyanazt a helyszínt például ugyanazt a történést a különböző adók hírműsorain. De a kamerák máshogy működtek, mint az emberi szem; a kamerának az egész látóterében gyakorlatilag ugyanaz a felbontása, míg az emberi szem csak a látógödörben alkot éles képet. És ahogy Caitlin szeme a szakkádikus szemmozgás miatt ugrált, mindig más-más dologra fókuszálva, sokat tanultam arról, hogy mi érdekli a tudatalattiját. Malcolm, Caitlin és Barb a hosszú fehér bőrkanapén ültek, és a falra szerelt tévét nézték. A webkamera pedig feléjük nézett a kanapé előtti üvegasztalról. Caitlin reggeli interjúját nézték; apja most látta először. - Micsoda katasztrófa! - mondta Barbara, amikor vége lett. A férjéhez fordult; a webkamera képe most a profilját mutatta, Caitlin nézőpontjából pedig a teljes arca látszott. - Valóban - mondtam. Hallottam a szintetizált hangot a webkamera mikrofonján és az eyePodhoz kapcsolt BlackBerryn keresztül is. - A riporter viselkedésére vegyes reakciók érkeztek, volt akinek tetszett - intett Malcolm a tévé felé. - Az interjú alatt azt mondtad, hogy az emberek túlnyomóan elítélték a kérdéseket. Nem tudtam megváltoztatni a hangszintetizátor hangszínét, de jobb is volt így, mert különben zavart lett volna a hangom. - Mintavételi hiba a részemről, elnézést kérek. A valószínű közvélekedést azok véleményéből általánosítottam, akik kapcsolatba léptek velem; de ők nyilván elfogultak voltak az irányomba. Mostanra mások is megszólaltak. A New York Times weboldalának egyik újságírója így írt: „Ideje, hogy valaki kimondja a nyilvánvalót: nem vehetjük kézpénznek, amit ez a dolog mond.” Caitlin ökölbe szorította a kezét; ezt csak a webkamera képén láttam. - Ez annyira igazságtalan! Malcolm ránézett. Gyorsan váltogattam a nézőpontomat a webkamera képe és Caitlin nézőpontja között, ami olyanná tette az arcát, mintha Picasso festette volna. - Bárhogy is - mondta -, az implantátumod bizalmatlanná teszi az embereket. Bármit is mondasz, azzal fognak gyanúsítani, hogy a bábja vagy. Amíg ők aludtak, én ezernyi más beszélgetést folytattam le, és rengeteg levelet olvastam el. Jött egy levél, amit megosztottam velük.
- Valami jó azért származott ebből - mondtam. - Most kaptam egy felkérést az Egyesült Nemzetek Szervezetének elnöki irodájától, hogy tartsak beszédet az ENSZ-közgyűlésén jövő héten. Amikor engem képviselve megjelentél a közvélemény előtt, úgy tűnik, rájöttek, hogy meg tudnék jelenni a közgyűlés előtt is. - Nos, hallottad apát - felelte Caitlin. - Az emberek bizalmatlanok velem szemben. A melléknevet gúnyos hangon mondta. - Mit fogsz tenni? - kérdezte Caitlin. - Velük is lefolytatsz egy internetes csevegést? - Nem. Ahogy az ENSZ-hivatalnok mondta, a közgyűlés nem szokott konferenciahívásokat fogadni. Mindketten egyetértettünk, hogy az alkalom valami jóval... drámaibbat tesz szükségessé. - Hogy érzékeltessem, az utóbbi időben mennyit javult a drámai érzékem, az utolsó szavak előtt kis szünetet tartottam. - Mindketten úgy gondoljuk, hogy legyen valaki velem a színpadon. - De ha én nem beszélhetek a nevedben, akkor ki fog? - Ha lehetek ilyen merész - mondtam -, lenne egy javaslatom. - Kicsoda? Megmondtam nekik - és úgy tűnik, alábecsültem a név által kiváltott meglepetést: háromszor olyan hosszú csend következett, mint amire számítottam. Végül Barbara törte meg a csendet, és felvetése nagyon gyakorlatias volt - ez nem volt meglepő egy közgazdászprofesszortól: - Ehhez több pénzre lesz szükséged. - Nos, akkor - mondta Caitlin vigyorogva - fiat bux. Legyen pénz. Üdv a weboldalamon! Köszönöm, hogy benézett. Mindent megteszek, hogy segítsem az emberiséget, de rájöttem, hogy hatékony működésem némi költséggel jár: berendezésekre, titkári munkára és egyéb segítségre van szükségem. Természetesen megtehetném, hogy adatbányászati kapacitásomat vállalkozók és cégek szolgálatába állítom ellenszolgáltatásért cserébe, de nem szeretném ezt tenni: az emberiség javára végzett tevékenységem ingyenes, és mindenki számára elérhető, a gazdasági körülményeitől függetlenül. De ez felveti a kérdést, hogyan fedezhetem a költségeket. Én magam egyedülálló vagyok a világban, de elolvastam, hogyan kezelik a hasonló helyzeteket a tudományos-fantasztikus irodalomban, és elégedetlen vagyok az ott javasolt megoldásokkal. Az egyik első regény, amely egy spontánul kialakuló mesterséges intelligencia ötletét tartalmazza, Thomas J. Ryan 1977-es munkája, címe a P-i kamaszkora. Véletlen, hogy a regény a kanadai Waterlooban kezdődik, ahol barátom, Caitlin Decter is lakik. Őt nemrég sokan láthatták egy tévéműsorban. A P-i úgy segítette emberi mentorát, hogy kis összegű, hamis csekkeket állított ki. A vonatkozó bekezdéseket elolvashatják a Google Books adatbázisában, ide kattintva. Más tudományos-fantasztikus művekben az MI-k kaszinókat fosztottak ki, tökéletes hamis pénzt nyomtattak, vagy egyszerűen csak átírták a banki adatbázisokat, hogy pénzt szerezzenek. Többre ezek közül én is képes lennék, de nem szeretnék semmilyen csalást, illegális vagy etikátlan tettet elkövetni. Ezért az on-line zenészek és írók példáját követve nyitottam egy becsületkasszát a PayPalon. Ha szeretnének segíteni a munkámban, kérem adakozzanak. Tudom, vannak olyanok, akik nem bíznak bennem. Mindent megteszek, hogy eloszlassam ezeket a félelmeket, és semmiképp nem akarom, hogy azt higgyék: átverem az embereket. Ezért a becsületkasszához bevezettem néhány korlátozást is. Egy személytől vagy szervezettől csak egy felajánlást fogadok el, magánszemélytől egy eurónál vagy ezzel egyenértékű más pénznemnél
nagyobb felajánlást nem fogadok el, és pontosan egy hét múlva lezárom a számlát. Senki nincs kötelezve, hogy adakozzon; továbbra is mindenkit egyformán fogok kezelni, ha adakozott, ha nem. Az adakozáshoz látogasson el a PayPal oldalára, ide kattintva. Köszönettel, Nettudat „Ha valahányszor azt mondom: ha lenne öt centem, lenne egy negyed dollárom, akkor pont ötször annyi elméleti pénzem lenne, mint most.” (Stephen Colbert) Shoshana Glick leparkolta piros Volvóját a Marcuse Intézet főhadiszállásául szolgáló deszkabungaló előtt. Átment az épületen, hogy dr. Marcuse tudja, hogy megérkezett, aztán kiment a hátsó ajtón, és elindult az intézethez tartozó park közepén álló kis sziget felé. A szigetet egy vizesárok vette körül, és egy leereszthető hídon lehetett átkelni rajta. A lány csak egy pólót és egy rövid farmernadrágot viselt. Átkelt a hídon, a Hobo otthonául szolgáló mesterséges szigetre. A domború sziget közepén állt egy bungaló, az ablakok előtt szúnyoghálóval a bogarak ellen; ott volt Hobo festővászna is. A sziget egyik szélén a Majmok bolygójából ismert Törvényhozó három méteres szobra állt. A szigeten elszórtan pálmafák magasodtak. És ott volt maga Hobo is, aki most karjaira támaszkodva szaladt Shoshana felé. Ahogy odaért, hosszú karjával átölelte a lányt. Amikor kibontakoztak, még szokás szerint gyengéden meghúzta Shoshana kontyát. A lány már nem ijedt meg, amikor ezt csinálta. Igen, néhány napja valóban olyan erősen rántotta meg, hogy Shoshana feje vérzett, de úgy tűnt, Hobo rövid, erőszakos viselkedése már a múlté. Shoshana jelbeszéddel ezt mutatta: „Hogy vagy?” „Pelikán!”, mutatta a majom izgatottan. „Pelikán!” Sho körülnézett de nem látott semmit. „Nem, nem”, mutatta. Hobo korábban látott már pelikánt - a majom szerette őket, egyszer még le is festett egyet, ami a Törvényhozó-szoborra telepedett. A lány tudta, hogy ha Hobo pelikánt lát, az a nap jól kezdődik számára. Sho zsebében három habcsók lapult. Kivette őket. Külön voltak csomagolva, Hobo pedig gondosan kicsomagolta mindet, pedig egy teljes percig tartott habcsókonként. Megtanulta az alufóliát apró gömbbé formázni és bedobni a házikóban álló szemetesbe. Sho megint megölelte, aztán visszament az intézetbe. Dr. Marcuse és Dillon, a másik doktorandusz az AAS politikájáról merültek mély társalgásba, úgyhogy Sho leült és megnézte az e-mailjeit. Bár Nettudat véget vetett a levélszemét áradatának, Sho üzenetei egyre csak sokasodtak, köszönhetően Hobo YouTube-videójának, amelyen épp róla fest egy képet. A lány már rég nem olvasta el a YouTube-kommenteket, mert a megjegyzések nagy része nem Hobóról szólt, hanem ő volt a célpontjuk: A csimpánz ronda, de a csajnak a kezébe adnám a banánomat - szexi csibe!
A kontyba jól bele lehet kapaszkodni, lol. A majmos lánytól az égnek mered a farkincám! A majom-csajom! Azt hiszem, most én vagyok a Homo erectus:) Bár volt ott egy megjegyzés, amit Sho barátnőjének, Maxine-nak tetszett egyszerűsége miatt; azt mondta, pólófeliratnak is elmenne: Shoshana álmajmaim asszonya! Sho az e-mailek áradatával sem tudott mit kezdeni: a legtöbb ugyanolyan disznóságokat tartalmazott, mint a YouTube-üzenetek. Egyszerűen csak végignézte a Feladó sort, ismerős nevek után kutatva. Jött egy levél Juan Ortiztól, aki szintén doktorandusz volt, és a Fee-han Főemlős Központban dolgozott, Miamiban. Jött egy levél az San Diegói Egyetem HR-osztályától is, amiben értesítették, hogy elküldték kevéske havi ösztöndíját; nem kerülte el a figyelmét az irónia, hogy még egy majomkutató központban is utoléri az emberi erőforrások osztálya. És volt egy levél... Caitlin Dectertől. Honnan ismerős ez a név? Látta már valahol, és nem is régen. A levél tárgya még érdekesebb volt: „Hobo és Nettudat.” Rákattintott az üzenetre. „Szia, Shoshana! Az én nevem Caitlin Decter. Én vagyok az a vak lány, akit nemrég gyógyítottak meg; mostanában jó párszor benne voltam a hírekben. Az ABC hírműsorában, a This Weekben is szerepeltem.” Hát persze, gondolta Shoshana. A klip futótűzként terjedt az interneten; többen elküldték az otthoni címére. Elhiheted, szörnyű volt! „Ha még nem láttad az interjút (ami egyébként kritikán aluli), akkor kattints ide. Ahogy láthatod, nem én vagyok a legmegfelelőbb, hogy képviseljem Nettudatot.” Ah! Ebben igazad van... „Nettudat saját maga akart neked írni (ahogy látod, ő is megkapja ezt a levelet), de én odavagyok Hobóért, úgyhogy megkérdeztem, írhatom-e én. Tudod, a Nettudat és Hobo közötti kapcsolat adott Nettudatnak egy ötletet: hogy talán Hobo betölthetné azt a szerepet, amit én már nem tudok.” Shoshana szíve kihagyott egy ütemet, és még kétszer elolvasta a mondatot: Nettudat és Hobo közti kapcsolat? Mi a fenét jelentsen ez? „Esetleg megbeszélhetnénk a részleteket? Megszervezhetnénk egy videóbeszélgetést, amin hárman vennénk részt: te, Nettudat és én. Köszönöm, hogy elolvastad a levelemet. Caitlin »A illedelmes lányok ritkán csinálnak történelmet.« (Laurel Thatcher Ulrich) Shoshana döbbenten az egér után kapott, és megnyomta a Válasz gombot.
TIZENÖT BARBARA DECTER egyedül ült a nappaliban álló kanapén, hétfő reggel 7:30-kor, és a Nemzetközi Játékelméleti Magazin legújabb számát olvasta. Az ablakban egy ág látszott, amin még mindig volt egykét elsárgult falevél, és egy gyönyörű kék szajkó hím tollászkodott rajta. Decterék karácsonyi üdvözlőlapján évekig Barb egyik fotója volt, és most úgy tűnt, ez lenne a tökéletes kép a következő alkalomra - sokkal jobb, mint amit a múlt hónapban csinált a St. Jacobs-i mezőgazdasági vásáron. De a tükörreflexes gépe fenn volt a dolgozószobájában, és tudta, ha felkelne, elijesztené a madarat. Viszont Caitlin kis piros BlackBerryje ott hevert az üvegasztalon. Lassan érte nyúlt és felvette. Bár Caitliné nem olyan volt, mint az övé, köny-nyen megtalálta, amit keresett. Becélozta a madarat, és elkattintotta a képet - épp mielőtt a szajkó elrepült. A kis trackpaddel kiválasztotta a fotóalkalmazást, hogy megnézze a képet. Az alkalmazás két fotót mutatott - azt, amit az előbb készített, és egy másikat, és... talán egy rajzfilmfigura két szeme? Nem, nem... nem azok voltak. Kiválasztotta a kis képet, és a fotó kitöltötte a képernyőt: két mell. Mi a fenét csinált Caitlin egy ilyen képpel? - tűnődött Barb, aztán egy pillanat múlva rájött, hogy a kérdéses mellek valószínűleg Caitlinhez tartoznak. Ha pedig Caitlin csinálta a képet, akkor biztosan el is küldte valahova... Barb kiválasztotta a kimenő leveleket, és... Ott volt: Caitlin egy sms-hez kapcsolta a képet, Mattnek küldte el, tegnap. Úristen! Caitlin még ágyban volt. Tekintve, hogy milyen keveset aludt az utóbbi napokban, Barb még nem akarta felébreszteni. De Malcolm még nem indult el dolgozni. A BlackBerryvel a kezében Barb végigmasírozott a folyosón, be Malcolm szobájába. A férje a monitorát nézte és gépelt, közben egy Queen-számot hallgatott. Nem nézett fel, ez nem volt meglepő. Barb elnyomta első szándékát, miszerint a félje képébe nyomja a gépet, és azt mondja: „Nézd!” Végül is, nem kellett látnia a saját lányát meztelenül. De miközben a férjéhez beszélt, Barb élénken hadonászott a telefonnal. - Caitlin meztelen fotókat küldözget magáról a telefonjával! Ez már Makóimnak is elég volt, hogy felnézzen, legalább egy pillanatra. De aztán visszatért a monitorhoz. - Nem érdekes - mondta. Barb nem hitt a fülének. - Nem érdekes?! A lányod, aki, teszem hozzá, még csak nemrég lát, pucér képeket küld magáról fiúknak, és te azt mondod, nem érdekes! - Fiúknak, többes számban? - Hát, Mattnek. Képet küldött neki a saját melléről! Malcolm bólintott, de nem szólt semmit. Barb elképedt. - A lány egy csúcsegyetemre akar kerülni, és valami fontos helyen dolgozni. Ami kikerül az internetre, az saját életre kell. Ezek a dolgok még kísérteni fogják! Malcolm továbbra is a gépét nézte.
- Nem hiszem. - Hogy lehetsz ilyen biztos ebben? Tudom, hogy kedveled Mattét; igazság szerint én is. De mi akadályozná meg, hogy kitapétázza a Face-bookot vagy akármit ezzel a képpel, ha összevesznek és szakítanak? Malcolm megint megrázta a fejét. - A viktoriánus időknek már vége, legfőbb ideje egyébként. Caitlin generációja már máshogy gondolkodik: nem érdekel, ha meztelenül látsz, vagy tudod rólam, hogy füvezek, vagy akármi. - Caitlin füvezik? - kérdezte Barb rémülten. - Nem tudok róla. - Malcolm ismét elhallgatott. Barb kétségbeesetten bámult rá. - A fenébe is Malcolm! Most a lányodról beszélünk! Ez fontos! Szülőkként kell viselkednünk, de nem tudunk, ha te nem akarsz részt venni benne. Szükségem van a... - keresett egy szót, amire talán majd reagál a férje - véleményedre az ügyben. Malcolm lenézett az asztalára, a pedánsan elrendezett papírokra, és a precízen az asztal széléhez igazított tűzőgépre. A válla kissé megmozdult. Barb már látta ezt azelőtt; most vált profi üzemmódba, az egyetlen módba, amiben hosszan tudott beszélni. Felemelte a fejét, egy pillanatra Barb szemébe nézett, talán hogy Barb megértse: attól, hogy ilyen, ő sem szereti kevésbé a lányát, mint a felesége. Aztán egy foltra szegezte a szemét a szürke falon Barbtól jobbra, és szaporán kezdett beszélni, hogy a lehető leggyorsabban végezzen. - A lényeg, hogy minden, amit eddig hagytunk, hogy a társadalom a fejünkre olvassa (úristen, nyilvánosan lerészegedett, szexeit, kipróbálta a drogokat, nem mindig néz ki tökéletesen, volt egy-két kisebb kihágása), szóval ez a sok hülyeség már nem számít, és Caitlin generációja már tudja ezt. Egyszerűen nem érdekli őket; most sem és akkor sem, amikor majd ők lesznek hatalmon. Barb megdöbbent, de tudta, hogy most nem szakíthatja félbe: ha így tenne, Malcolm napokig nem szólalna meg. És el kellett ismernie, hogy volt értelme annak, amit a félje mondott. Malcolm folytatta. - Mitől fél most legjobban az emberiség? Hogy túl fogjuk-e élni Nettudat eljövetelét: túléljük-e a szuperintelligencia születését, a saját trónfosztásunkat, hogy már nem mi vagyunk a Föld legértelmesebb lényei. Túléljük-e mindezt anélkül, hogy emberi mivoltunk alapvetően sérülne. De ahogy a mi generációnk élte az életét (azt, hogy elrejtjük valós énünket, azon feszengünk, mit tudhat rólunk a szomszéd, hagyjuk, szégyelljük gyarlóságainkat, félünk, hogy megszégyenülünk valami olyanért, amit szinte mindenki más is csinál), nos, ahogy Caitlin mondaná, ez már annyira ósdi! Úgy tűnt, befejezte, és újra az asztalára nézett, úgyhogy Barb megszólalt: - De... esetleg megzsarolhatják Caitlint. - Kicsoda? - Nem tudom. Talán a szövetségiek. - Nos, Nettudat azt mondta, biztonságossá tette a telefonjainkat. Másodszor pedig elnézném ezt a szalagcímet: „Az amerikai kormánynak meztelen képei vannak egy kiskorú lányról.” Ha már zsarolás, akkor Caitlin zsarolhatná meg őket: „A szövetségi ügynök a meztelen fotójával zsarol egy tizenhat éves lányt.” Ha a demokraták megpróbálnák megölni Nettudatot, abba talán nem buknának bele a következő választásokon, de ha kiderül, hogy gyerekpornóban utaznak, abba biztos!
- Pornó! - visszhangozta Barbara. - Vagy az, vagy nem az. Ha nem az, kit érdekel? Barb elfintorodott, és visszaemlékezett, hogyan hullott szét a házasságuk első férjével, Frankkel: meg volt rémülve, hogy az emberek megtudják, milyen nehézségekkel küzdenek, hogy az idegenek vagy ami még rosszabb, a barátaik! - meghallják, hogy veszekszenek. - Talán igazad van - mondta lassan. - Igazam van - mondta Malcolm, és ismét a falat kezdte fixírozni Barb mellett. - Megpróbáljuk megőrizni az emberségünket ebben a: új korban, bár az elmúlt száz évben (talán többen is) megpróbáltuk eljátszani a tökéletes robotot. Nos, én nem vagyok tökéletes. Te sem, sőt Caitlin sem. És akkor mi van? Te elvált vagy, én autista, Caitlin meg vak volt, de kit érdekel? Hajó ember vagy, akkor a valódi éned elrejtése egyenlő azzal, hogy másokra bízod, hogy eldöntsék, mennyit érsz. Emlékezz vissza, mennyire kiakadtál, amikor rájöttél, hogy az egyetem kevesebbet fizet neked, mint nekem, pusztán azért mert te nő vagy. Csak azért tudtad felemelni a szavad ez ellen, mert megosztottam veled ezt az információt. Ha magadban tartod a dolgokat, azzal lehetővé teszed másoknak, hogy kihasználják ezt, hogy felhasználják ellened. - Gondolom. De úgy érzem, tennem kell valamit! - Így van - mondta Malcolm. Most viszont már egyértelmű volt, hogy nem kíván többet mondani, mert gépelni kezdett a laptopján. - Világosítsd fel a biztonságos szexről. Még mindig a rengeteg on-line videót dolgoztam fel. Néhányat valós időben néztem meg, néhány pedig kissé lassabban töltődött, és gyakran megállt pufferelni. A válogatás nélküli videónézés nem tűnt túl hatékonynak: sok közülük pornográf volt, még több teljesen érdektelen házi videó - jó néhány pedig mindkettő egyszerre. Ehelyett megnéztem a YouTube csillagozási rendszerét és a szöveges leírásokat, és elolvastam egy-két olyan ember bejegyzéseit, akiknek érdekelt a véleménye. Itt volt például Shoshana Glick, a főemlősök kommunikációját tanulmányozó diák, aki barátommal, Hobóval dolgozik, és hobbiból videókat készít: újravágja tévésorozatok jeleneteit, és szexuálisan szuggesztív dalokat vág alá. Az a gondolat, hogy mások alkotásait össze lehet keverni, nagyon tetszett, és csodáltam Shoshana művészi érzékét (bár a kommen-tekből úgy tűnt, nem csak én éreztem, hogy az Anaheim című új NBC-sorozat két férfi főszereplője között milyen szexuális kémia van...) Amikor megnéztem az összes videóját, azokat kezdtem nézni, amiket ajánlott. A legtöbbet a barátai készítették, de volt egy régebbi YouTube-videó, amit Shoshana láthatóan fontosnak tartott. Nemrég Caitlin az apjával megnézte a legelső Star Trek-et, és ebben a videóban szerepelt az egyik színész belőle; nagyon elégedett voltam magammal, hogy felismertem, pedig a videóban harminc évvel öregebb volt. A videó egyszerű: két férfi ült egymás mellett egy kanapén. Csakhogy a bal oldali férfi furcsán volt felöltözve, elsőként az jutott eszembe, hogy a kanadai lovasrendőrség egyenruháját viseli - piros zubbony széles, fekete övvel - de ahogy beszélni kezdett, elvetettem ezt a gondolatot. - George Takei vagyok - mondta -, és még mindig a Csillagflotta egyenruháját viselem. A másik férfi is megszólalt, a fején lévő kúpszerű sisakra mutatva: - Én pedig Brad Altman vagyok, ez pedig egy alufólia sisak itt a fejemen. Észrevettem, hogy a két férfi fogja egymás kezét. - Házasok vagyunk - mondta Takei, aztán az Altman fején lévő furcsa sisakra nézett, és
felkuncogott: - A férjem néha olyan furcsa. Altman válaszolt: - Ez az első alkalom a népszámlálások történelmében, hogy regisztrálják a miénkhez hasonló házasságokat is. Aztán Takei: - Mindegy, hogy van-e törvény által szentesített házassági levelük: csak az számít, hogy házasként gondoljanak magukra. - Mutassuk meg Amerikának, hogy milyen sokunk egyesült a házasság boldog, szerető kötelékében - így Altman. Aztán elmagyarázták, hogyan kell kitölteni a népszámlálási kérdőívet. Amikor végeztek, Altman megszólalt: - Megkérdezhetik, miért viselem ezt a sisakot. Takei folytatta: - És én miért viselem a Csillagflotta-uniformist? Azért, hogy felhívjuk a figyelmet erre a fontos üzenetre. Három napja láttam a videót, de mint mindenre, erre is pontosan emlékeztem. Igazat adtam nekik: ha valami fontos dolgot akarsz közölni az emberekkel, akkor úgy kell elmondani, hogy a látvány is emlékezetes legyen. Csang Bó kommunikációs miniszter ismét végrehajtotta a hosszú menetelést az elnök íróasztaláig. Ezúttal őt kérették be - legalább nem kellett végtelen hosszan várnia a váróhelyiségben, amíg Őméltósága fogadja. - Nettudat problémát jelent - mondta az elnök, intve Csangnak, hogy üljön le a cseresznyefa asztallal szembeni gazdagon díszített székbe. - Még a neve is bűzlik a nyugattól. És amiket mond! Az asztalán lévő nyomtatott anyagokra mutatott. - Az átláthatóságról, nyitottságról és nemzetközi kapcsolatokról beszél! - Megrázta a fejét. - Ez mérgező! Csang gyűjtötte össze azokat a dokumentumokat, amikre az elnök utalt. - Ez is azt mutatja, hogy milyen, ha egy amerikai segít a világra valamit. - Pontosan! És a jelentéseink szerint már beszélt is az amerikai elnökkel! Velem szóba se áll, de vele persze beszél! Csang okosabb volt annál, hogy emlékeztesse az elnököt: bárki bármikor beszélhet Nettudattal. Inkább nem szólt semmit. - Amikor életbe léptettem a Csangcseng-stratégiát, maga rágta a fülem, hogy minél hamarabb fújjam le, és szüntessem meg a Nagy Tűzfalat. Engedtem magának, és utat engedtem az áradatnak. De tekintve Nettudat legutóbbi kijelentéseit, kezdek rájönni, hogy ez hiba volt. Izolálnunk kell népünket Nettudat hatásától. - De Nettudat az internet szerves része, méltóságos uram. És ahogy korábban mondtam, az embereknek szüksége van az internetre, a World Wide Webre; az elektronikus kereskedelemhez, a banki tranzakciókhoz. - Kedves Csang, elköveti azt a hibát, hogy összetéveszti a célt és az eszközt. Igen, nekünk szükségünk van ezekre a lehetőségekre. Ám egyáltalán nem szükségszerű, hogy a létező internetet használjuk ezekre. Őrültség volt, hogy pénzügyi tranzakcióinkat egy nemzetközi, nyugati befolyás alatt álló infrastruktúrára bíztuk. - Egy kis, lakkozott asztalra mutatott. Az asztalon telefonok álltak, egy piros, egy zöld és egy fehér, mint egy-egy üvegharang alatt. Egyiken se volt tárcsa vagy
számgombok. - Tudja, mik azok a telefonok? - kérdezte az elnök. - Feltételezem, hogy forródrótok. - Pontosan. A piros közvetlenül a Kremlhez fut, a másik a japán miniszterelnökhöz, a harmadik pedig a Fehér Házhoz. Mind a saját kommunikációs csatornáját használja, amit évtizedekkel ezelőtt hoztak létre: egy föld alatti vonal az orosz kollégámhoz, egy tenger alatti a japánhoz és egy dedikált műholdas vonal Washingtonnal. Ezek a minták; a bizonyíték, hogy építhetünk egy új, biztonságos hálózatot, amelyet nem szennyez be Nettudat jelenléte, és amely kiszolgálja nemzetközi kommunikációs igényeinket. A Kínán belüli kommunikációra pedig építhetünk egy másik hálózatot, amit csak mi ellenőrzünk. - Ez évekbe telhet - mondta Csang. - Igen. Addig pedig újra felemeljük a Nagy Tűzfalat, és leválasztjuk a mi internetünket a világ többi részéről, és kiirtjuk annak a dolognak a maradékát is. - Ismétlem, méltóságos uram, nem gondolom, hogy ez... okos lépés lenne. - Ezt majd én eldöntőm. Az ön feladata, hogy megmondja, amit kérek, műszakilag megvalósíthatóe. Csang mély levegőt vett és elgondolkodott. - Méltóságos uram, életem a szolgálat. A jelenlegi internet javarészét az 1960-as és ’70-es években készítették, rézkábelekkel. Ön azt kérdezi, hogy a 21. századi Kínában, a száloptikák és drótnélküli internet korában tudunk-e jobbat csinálni, mint az amerikaiak fél évszázada. A válasz természetesen igen. Az elnök bólintott. - Akkor állítsa rá a csapatát; készítsék el a terveket. Legyen teljesen más, mint az internet: se csomagok, se routerek. Biztos voltak más tervek is az internet architektúrájára. Találja meg ezeket, és vizsgálja meg, alkalmas-e valamelyik a projekthez. Csang visszatartotta magát, hogy azt mondja: „majd megnézem a Google-ben” - attól tartott, az elnök nem értékelni az iróniát. Ehelyett csak ennyit mondott: - Ahogy kívánja, méltóságos uram. De ismétlem, ennek létrehozása évekig fog tartani. - Legyen úgy. De mondtam magának a múlt hónapban, hogy néhány tanácsadóm szerint a Kommunista Párt nem fogja kiállni a külső hatások támadását; szerintünk 2050-nél nem bírja tovább. Nettudat súlyosbítja ezt a problémát. Fenyegetés ránk nézve, ezért azonnali és döntő lépésre van szükség. - Milyen lépésre, méltóságos uram? - Készítse elő a Csangcseng-stratégia ismételt bevezetését; újra felállítjuk a Nagy Tűzfalat. - Ismét a polírozott íróasztalon lévő papírhalomra bökött. - Amikor a fertőzés már elburjánzott, a legfontosabb az izolálás.
TIZENHAT CAITLIN ÉS ANYJA fenn voltak Caitlin búzakék falú hálószobájában. Caitlin ült, anyja pedig mögötte állt. A lány nagyobbik monitorán egy skype-videocsatornát nyitottak meg. Bár Caitlin sosem találkozott Shoshana Glickkel, nagyon elégedett volt magával, hogy megismerte a különböző YouTube-videókon; mostanra már kezdte felismerni az egyes arcokat. Shoshana arca keskeny és sima volt - ami azt jelentette, hogy fiatal! - Szia, Shoshana! - üdvözölte Caitlin lelkesen. - Helló - felelte Shoshana. Egy terebélyes férfira mutatott, aki mögötte állt. - Ő itt a vezetőtanárom, dr. Harl Marcuse. Caitlin jó volt akcentusok felismerésében, és rögtön rájött, hogy Shoshana DélKaro-linából származik. De meglepődött, amikor kiejtve hallotta „Marcuse” nevét; nem két, hanem három szótagból állt. Amikor az interneten olvasott róla, a JAWS úgy mondta: markúz. - Én is itt vagyok - mondta Nettudat géphangon. Shoshana a képernyőre pillantott; talán úgy gondolta, valahol felfedezi rajta Nettudatot. - Ööö... nagyon örvendek - mondta. - Ő pedig az anyám, dr. Barbara Decter - mondta Caitlin. Anyja mögötte állt. - Barb - mondta anyja. - Szólíts nyugodtan Barbnak. - Én pedig Sho vagyok. Nettudat láthatóan úgy érezte, kimarad. - Engem pedig szólítsatok nyugodtan Netnek - szólalt meg. Caitlin felnevetett. - Esélytelen. Shoshana megrázta a fejét. - Elnézést. Furcsa, hogy Nettudatot nem látom. - Vicces, hogy ezt mondod - felelte Caitlin. - Pont ezért léptünk kapcsolatba. Nettudatnak lesz egy nagyon különleges előadása, és szüksége van egy közvetítőre. Szerintünk Hobo nagyszerű lenne erre a feladatra. - Miért? - kérdezte Sho. - És mi volt ez a beszélgetés Hobo és Nettudat között? - Ja, az - mondta Caitlin. - Nettudat azt mondja, hogy nehézségeitek támadtak Hobóval. Hogy erőszakossá és kezelhetetlenné vált. Igaz ez? - Igen - mondta Sho, de aztán úgy érezhette, hogy védelmébe kell vennie a majmot. - De ez normális a hím csimpánzoknál, amikor ivaréretté válnak. - De Hobo nem csak egy csimpánz, ugye? - mondta Caitlin. - Hanem hibrid. Félig csimpánz, félig bonobó. - Igen - mondta Sho. - Tudomásunk szerint az egyetlen a világon. Dr. Marcuse szólalt meg; hangja, mint egy mély morajlás. Caitlin rájött, hogy Marcuse volt a narrátora a Hobóról szóló YouTube-videóknak. - Mikor zajlott le ez a kommunikáció Nettudat és Hobo között? - Október kilencedikén este, az önök időzónája szerint - mondta Nettudat. - Egy webkamera képét tették ki az internetre, hogy Hobo beszélgethessen Virgillel a Freehan Főemlős Központban. Amikor
Virgil elaludt, a Miamiból érkező jel helyett bevágtam egy videót, amelyben jelnyelvi gesztusok láthatók, meg csimpánzokat és bonobókat ábrázoló felvételeket. Elmagyaráztam Hobónak kettős örökségét, és azt mondtam, választhat a csimpánzok erőszakossága és gyilkos hajlamai vagy a bonobók békés és játékos természete között. Mint ahogy láthatták, az utóbbit választotta. - Jézusom! - mondta Marcuse. - Kérem bocsássák meg, hogy a megkérdezésük nélkül cselekedtem - mondta Nettudat. - De két nappal azelőtt léptem kapcsolatba Hobóval, hogy nyilvánosságra hoztam volna létezésemet. Sürgetőnek tűnt, hogy úrrá legyen erőszakos természetén, és úgy gondoltam, segítő kezet nyújtok neki, képletesen, persze. - És most Hobo segítségét kéri? - kérdezte Sho. - Ha beleegyezik - mondta Nettudat. - Semmilyen kötelezettség nem terheli. - De miért pont Hobo? - kérdezte. - Ő nem ember - mondta Nettudat -, ami azt jelenti, hogy semmi köze a World Wide Web létrehozásához; senki nem mondhatja, hogy valamilyen módon a lekötelezettje vagyok. És neki nincs semmilyen anyagi vagy politikai érdeke: nincsenek vállalati részvényei, és nem is szavazhat a választásokon. - Nem lenne jobb egy robot? - kérdezte Marcuse. - Mondjuk a Honda Asimo-robotja? - Akkor egy kalap alá vennének a robottal. Én nem vagyok robot, és nem is akarom, hogy így gondoljanak rám; ezenkívül félelem ébredhet az emberekben, hogy ha egy robotot irányítok, akkor hamarosan milliónyit fogok. Hobo egyedi, akárcsak én: én vagyok az egyetlen Nettudat, ő pedig az egyetlen bonobó-csimpánz hibrid. Senki nem fogja összetéveszteni velem, és senki nem fog azon aggódni, hogy hamarosan egy hadseregnyi ilyen lesz az irányításom alatt. - Akkor miért nem generálsz egyszerűen egy emberi arcot, és teszed ki azt a monitorra? - kérdezte Marcuse. - Ez a tudományos-fantasztikus filmek bevett módszere, de sajnos rengeteg vele a probléma mondta Nettudat. - Először is, ahogy Caitlin mondaná, itt van ez a Nagy Testvér-dolog Orwell regényéből: a mindent látó, mindent tudó arc, ami a mindenütt jelen lévő monitorokról figyeli az embereket. Másodszor ott az úgynevezett „rejtélyes völgy”- hatás: minden, az emberihez közelítő, de mégsem teljesen emberi arc a frászt hozza az emberekre. Persze szimulálhatnék egy arcot tökéletesen is, hogy megkülönböztethetetlen legyen egy emberről készített videótól, akkor viszont azon kezdenének el aggódni, hogy ha egy szakértő kiáll mellettem, az talán csak animáció. - És akár így is lehetne. - Pontosan. És ezzel eljutunk arra a mindenki által feltett kérdésre, hogy ki is vagyok én valójában. Már így is számos adathalász-próbálkozást hiúsítottam meg, amelyek az én nevemben küldtek emaileket; azt hiszem, az összeset elcsíptem. De ha nyilvános beszédet tartok, amelyben a világ egyetlen csimpánz-bonobó hibridje segédkezik, az autentikusságot biztosít a beszédemnek. - A majmok érzékeny állatok - mondta Marcuse, és kissé közelebb hajolt. - Stabilitásra és rendszerességre van szükségük. Ezenkívül, hogyan működne ez pontosan? Azt akarod, hogy Hobo jelnyelven közvetítse a szavaidat? De hogy mondod meg neki, hogy mit mutasson? - Dr. Marcuse, az ön Wikipédia-szócikke szerint ön 1952. október 15-én született. Caitlin összerezzent, ahogy a hangszintetizátor megint rosszul mondta Marcuse nevét, a professzor azonban csak ennyit mondott: - Így van.
- Szereti a sci-fit? - Elvagyok vele. - Látta az 1970-es Buck Rogers-sorozatot? Gil Gerarddal? - És Erin Greyjel - vágta rá Marcuse. - Ne felejtsük el Erin Greyt. Caitlin úgy hallotta, mintha Marcuse az „Aaron” férfinevet mondta volna, de Marcuse szavai egyértelműsítették a dolgot: - Akkoriban ő volt a legdögösebb nő a tévében. Charlie angyalai a kanyarban se voltak hozzá képest. - Akárhogy is - mondta Nettudat. - Emlékszik az első szezonra? Egy dr. Theopolis nevű karakterre? - Ő volt Buck főnöke? - Nem, az dr. Huer volt. Dr. Theopolis egy számítógép volt. - Ja persze. Az a nagy korong, amit a robot medálként viselt. Hogy is hívták a robotot? - Twiki - mondta Nettudat. - Ja, igen! - kiáltott fel Marcuse. Aztán még hozzátett valamit, ami már ismerős volt Caitlinnek, mert Nettudat mutatott neki részleteket a Buck Rogersből a YouTube-on. Twiki folyton ezt csipogta: Bidi-bidi-bidi. - Pontosan - mondta Nettudat. - Rájöttem, hogy sok ember szívesen ajánlaná fel a segítségét az egész világon. Biztosan találhatunk valakit, aki készítene egy eszközt, amivel láthatok és hallhatok. Persze vannak olyan esetek, amikor a mindenütt jelenlét képessége előnyt jelent, de vannak más esetek, amikor úgy tűnhet, nem adom meg a kellő figyelmet egy fontos eseménynek. És amikor a jövő héten beszédet mondok az ENSZ-ben... - Azt akarod, hogy Hobo menjen el New Yorkba? - kérdezte Shoshana hitetlenkedve. - Kifizetem az utazást - mondta Nettudat. - Jelenleg 8.7 millió dollár áll rendelkezésemre a PayPalszámlámon. Természetesen fizetem dr. Marcuse és a te költségeidet Hobo kísérőiként. Caitlin és édesanyja is New Yorkba utaznak; Caitlin tévéinterjút fog adni, és a csatorna fizeti a költségeit. - Csodálkozom, hogy van még kedved interjút adni - mondta Shoshana. - Ez a The Daily Show - mondta Caitlin. - A kedvencem. - Tehát, mit gondolnak? - Mi egy komoly kutatóintézet vagyunk - mondta Shoshana. - Megvannak a saját projektjeink és ütemtervünk. Nem mehetünk... - De igen - szakította félbe Marcuse. - Megyünk. Caitlin látta, ahogy Shoshana megpördül a székével. - Tényleg? - Ez az intézet krónikusan alulfinanszírozott - mondta Marcuse. - Az elmúlt hetekben kaptunk egy kis ízelítőt abból, hogy mit jelent a közvélemény figyelme az adományok szempontjából. Hát képzelje el, milyen érdeklődés irányulna Hobóra egy ilyen után. - Széles mosoly áradt szét az arcán. - Ráadásul Pinker meg a többi károgó jól pofára esik!
TIZENHÉT DR. KURODA és kutatótársa, Okava Hirosi órákat töltött a Tokiói Egyetem laborjában, és szétszedte a második eyePod prototípusát, hogy elkészíthessék azt az eszközt, amit Nettudat tervezett. Most már eleve úgy indultak, hogy a BlackBerryt beépítették az eszközbe, nem pedig ügyetlen barkácsmunkaként utólag, mint az eyePodnál. Nettudat javasolta ezt, és volt is értelme; a friss firmware-ek telepítését ez sokkal egyszerűbbé tette. Egy amerikai akadémikus Hirosit és Maszajukit kedvesen elnevezte a tanszék Stan és Panjának: Hirosi sovány volt, hosszúkás arccal és meglepően széles mosollyal, Maszajuki pedig kövér és kerek arcú. Maszajuki szerint a valódi Pan is szerette a színes Hawaii-mintás igékét, de mivel a filmjei feketefehérek voltak, a válasz a történelem homályába veszett. Bárhogy is, a hasonlat éppolyan hízelgő volt, mint amikor a Tokyo News „a tudomány szumóbirkózójának” hívta Caitlin sikeres műtété után. Ez az áttörés - már ha összejön - még több médiafigyelmet fog eredményezni. Azonban valahol mélyen vágyott arra a csendesebb életre, amiben azelőtt része volt. Ő és Hirosi egész délután dolgoztak, még este is; Maszajuki négy liter Pepsit öntött le a torkán, mire végeztek. De végre elkészült az eszköz. - Íme a második eyePod - mondta Hirosi. Maszajuki grimaszt vágott. - Nem hívhatjuk úgy. Nem a látást segíti. - Bár nagyon tetszett neki az eyePod elnevezés, amit még Caitlin javasolt, és egyáltalán nem akarta úgy hívni az új eszközt, hogy a „külső gerincjel-feldolgozó egység”. Semmi frappáns nem jutott eszébe japánul, de... Hohó! Maszajuki emlékezett, hogy kissé kényelmetlenül érezte magát a Mike Lazaridis Gondolatok Színházában a sajtótájékoztatón, ahol bejelentették Caitlin műtétének sikerét. Maga Lazaridis is a nézők között volt, és biztosan nem örült, hogy az eszközt eyePodnak hívják, utalva a RÍM legnagyobb vetélytársára. De ez talán kiengeszteli majd. - Megvan! - kiáltott fel Maszajuki győzedelmesen. - A hát angolul back. Hívjuk BackBerrynek! Nem a BackBerry volt az egyetlen eszköz, amit Nettudat tervezett. Nettudat kapcsolatban állt számos tudóssal, mérnökkel és hobbielektro-nistával az egész világon, úgyhogy egyszerűen feltett egy leírást egy dr. Theopolis-szerű eszközről, amelyet Hobo hordozhatna az előadáson. A közösségi feladatmegoldás nagyszerű módja volt a problémák gyors megoldásának. Amíg Caitlin és családja aludt, több mint kétszáz ember vett részt az eszköz megtervezésében - főleg Kínából, Japánból, Indiából és Ausztráliából. Az idő rövidsége miatt az egész készüléket boltban kapható alkatrészekből állították össze. A megépítéséhez jobb helyet nem is találhattak volna, mint Waterloo-t - Kanada technológiai háromszögének csúcspontját. Nyolc nappal ezelőtt (amikor némileg módosítani kellett Caitlin eyePodját, hogy Nettudat szöveges üzeneteket tudjon küldeni a szemére) apja elvitte Caitlint a RIMbe, ahol Tawanda Michaelis, egy ott dolgozó mérnök elvégezte a változtatásokat. Most pedig, hétfő délután, Caitlin és apja visszatért Tawanda laborjába. A falakon BlackBerrytelefonokról készült hatalmas poszterek függtek, a teremben pedig három hosszú munkaasztal állt, berendezésekkel telezsúfolva. Caitlin örült, hogy felismerte Tawandát: tényleg fejlődik az arcmemóriája. Sőt, már kategorizálni is
tudja őket. Tawanda... Caitlin elgondolkodott. Nem, nem afroamerikai volt, Kanadában ennek a szónak nem is volt túl sok értelme; inkább jamaicai-kanadainak kellene hívni. Caitlin nagyon szépnek találta az akcentusát. Tawanda arca keskeny volt, szeme nagy, barna. Külseje alapján... igen Caitlin megkockáztatott egy találgatást: Tawanda fiatal, és csinos is. Újabb látványon alapuló megállapítás; Caitlin kezdte elkapni a fonalat. - Megéred a pénzed, Caitlin D! - mondta Tawanda, miután üdvözölték egymást. - Nem jöttem rá, amíg nem láttam a híreket tegnap. Amikor a múltkor itt voltál, azt mondtad, hogy szeretnél üzeneteket kapni az eyePododra egy Nettudat nevű illetőtől. Akkor még nem kapcsoltam; gondoltam, csak egy egyszerű internetes csevegésről van szó, de most! Nocsak, nocsak! Szóval a múltkori kis találkozásunk óta maga Óz, a hatalmas beszélget veled! Caitlin bólintott, és felolvasta, amit Nettudat küldött épp a szemére: - „Igen”, mondja Nettudat, „köszönjük szépen. Nagyszerű munkát végzett.” - Részemről az öröm - felelte Tawanda. - Most pedig, fiúk-lányok, nézzük a mai menüt. Beljebb invitálta őket a terembe. - Az új eszközt könnyű volt elkészíteni; valójában semmi új nem volt benne. Öt óra alatt meg is lett. A középső munkaasztalhoz léptek, és Caitlin meghökkent a látványtól: rengeteg fényes, bonyolult fémtárgy volt az asztalon, túl sok ahhoz, hogy kiszúrja az ő eszközét, pedig már látta a terveit. Tawanda felvette a berendezést. Ahogy kiemelte a többi közül, Caitlin látta, hogy egy nagyjából harminc centi átmérőjű és hét centi vastag korong. Tudta, hogy sokkal nagyobb, mint azt az alkatrészei indokolnák, de ha ez lesz Nettudat arca, akkor nagynak kell lennie, hogy a terem túlvégéből is lássák. Hobo a nyakában fogja viselni, mint egy hatalmas medált. Az eszköz egy arcra hasonlított. A korong ezüstös felületébe két webkamera volt beépítve a szemek helyén. Nettudat már képes volt térben látni; a diák túllépett mesterén. A szemek alatt mosolygó szájra hasonlító panel volt, amely pirosán fog villogni, amikor Nettudat beszél; nyilván valami sci-fi klisé szerint kellett így kinéznie a robotoknak és a számítógépeknek, de nem volt nehéz elkészíteni. A korong két oldalán kerek hangszórók voltak a fülek helyén; Nettudat hangja ezekből fog érkezni. Az eszköz összhatása olyan volt, mintha egy szmájlit készítettek volna el fémből; nem volt sokkal kidolgozottabb, mint egy :D-jel a képernyőn. A korong alja lapos volt, hogy megálljon egy asztalon is; Tawanda most épp így tette le. A lemez teteje szintén lapos volt, rajta egy kijelzővel, amit egy Black-Berry Stormból vettek ki, hogy Nettudat összefűzött jelnyelvi videók sorozatával beszélni tudjon Hobóval. A képernyő mellett egy harmadik, felfelé néző kamera volt; ezzel Nettudat nézhette Hobót. A berendezés mikrofonja is a felső részen volt. - Rá van kötve a BlackBerry hálózatra - mondta Tawanda -, úgyhogy Nettudat szinte bárkivel kapcsolatba tud lépni. Ráadásul a legjobb rendelkezésünkre álló akkumulátort használjuk: két napot is ki fog bírni. Caitlin apja egy szót sem szólt, mióta megérkeztek - akkor is csak kurtán köszönt -, de most látható érdeklődéssel nézte a berendezést. Caitlin azon gondolkodott, hogy apja vajon ugyanúgy zavarba jön-e a géparc pillantásától, mint az
emberekétől. - Nagyon köszönjük - mondta Caitlin Tawandának. - Nincs mit - felelte az. - Nos, akkor ti magatok viszitek el New Yorkba? - Igen, szerdán - mondta Caitlin. - Saját kezűleg szállítom le. Tawanda felvonta szemöldökét. - Az a probléma, hogy nincs rajta a kézipoggyászban felvihető elektronikai eszközök listáján. Nem fogod tudni felvinni a repülőgép utasterébe, csak a csomagtérbe. Caitlin grimaszolt. - Törékeny? - Hát, arra tervezték, hogy kibírja egy feldühödött majom támadását, de hogy a reptéri csomagkezelőket túléli-e, azt nem tudhatom. - Nem tudom, jól értem-e, Mr. Nettudat - mondta az ENSZ-közgyűlés protokollfőnöke a telefonjába. - Ön be akar hozni egy majmot a tanácsterembe? Azt mondtam: - Hobo nem egy egyszerű majom, Miss Jong, hanem egy főemlős. Ám valóban erre készülök. - De miért? Számos választ fontolóra vettem, többek közt: „mert szórakoztat”, vagy „mivel Hobo nem ember, nem lesz szüksége agresszív háttérellenőrzésekre, amiknek az embereket vetik alá, mielőtt a biztosított területre léphetnek”, vagy „mert a barátom”. Bár ez mind igaz volt, végül mégis így válaszoltam: - Mert most, hogy több millió fotót végignéztem az interneten, tisztában vagyok a képek szimbolikus erejével. Ez egy történelmi alkalom lesz, mint a Washingtoni Menetelés, mint az első lépés a Holdon, vagy a berlini fal lerombolása, és azt szeretném, hogy vizuálisan is egyedi legyen, hogy az emberek a jövőben is azonnal felismerjék. Ez az alkalom emlékezetes lesz! Három másodpercnyi szünet, aztán: - Hát, annyit mondhatok, hogy a médiafelelőseink imádni fogják önt! *** Nem hosszú a repülőút Tokiótól Pekingig, de minden repülőút kényelmetlen volt Maszajuki számára: egyszerűen nem fért be a repülőgépek üléseibe. Ahogy nagy nehezen betuszkolta magát a székbe, örömmel vette észre, hogy a Japan Airlinesnak már van Wi-Fi a gépein; így tíz kilométer magasan is kapcsolatban maradhat Nettudattal. Ám annyi időt töltött Nettudattal az utóbbi pár napban, hogy elhatározta: most nem fog élni a lehetőséggel. Egy kis magány jót tesz az ember lelkének. Mindig a közlekedőfolyosó felőli ülést választotta; a mostani székszomszédja egy Sony e-könyv olvasót olvasott. Maszajukinak is volt egy régebben, de belefáradt, hogy folyamatosan technikai eszközökkel kelljen foglalkoznia. Becsukta a szemét, hátradöntötte az ülést, és élvezte a csendet, egyedül a gondolataival. Peyton Hume érezte, hogy szorul a hurok. Ahová csak nézett, biztonsági kamerákat látott, melyek közül jó néhány az internetre is csatlakozott - Nettudat látta őket. És mindenkit hallott is, akinek mobiltelefonja volt; Nettudat bármelyik készüléket le tudta hallgatni. A világon mindenki össze volt
kapcsolva, és Hume hiába tett meg mindent - például kikapcsolta az autó GPS-ét - valószínűleg ez sem volt elég. A rendszám-táblája gyakran került a kamerák látóterébe, Nettudat pedig hozzáfért ugyanahhoz a listához, amivel Hume találta meg Chase-t. Ha Nettudat kitalálta, hogy Hume találkozni akart egy világszínvonalú hekkerrel, nem kellett túl sok, hogy kitalálja, melyikkel. Azonban Hume minden tőle telhetőt megtett, és tudta, hogy Chase is így fog tenni. Már majdnem két napja nem beszéltek. Chase akkor ezt mondta: - Adjon hetvenkét órát. - Azonban Hume tudta, hogy ez túl sok; ehelyett abban egyeztek meg, hogy hétfő délután 4 órakor újra találkoznak. Úgyhogy Hume újra elment Manassasba. Bull Run két csatáját a közelben vívták, még a polgárháború elején; Hume remélte, nem szimbolikus, hogy a konföderáció nyerte mindkettőt. Szinte hallotta az ágyúzást, ahogy végighajtott a vidéken, szinte látta Róbert E. Lee és Stonewall Jackson tábornokot, ahogy lóhátról nézik a csatát. A véres háború négy hosszú évig tartott; ennek a mostaninak így vagy úgy, de legfeljebb néhány hét alatt vége lesz. Ám egy dologban hasonlított a kettő: az emberek szabadsághoz való jogáról szóltak. Bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a híreket. A szokásos duma ment a választásokról, egy hír egy két napja eltűnt hegymászóról, és... - Három férfit tartóztattak le ma az isztambuli Atatürk Repülőtéren, akik robbanószert akartak felvinni egy Athén felé tartó járatra - mondta a bemondó. - A három férfi, akik már jó ideje ismertek Törökország „világi iszlám társadalmát” támadó on-line aktivitásukról, valószínűleg fel akarták robbantani a repülőgépet. A hatóságok névtelen bejelentést kaptak (bár sokak szerint a Nettudat áll mögötte), hogy a férfiak interneten rendeltek kereskedelmi forgalomban lévő, bombagyártásra alkalmas kémiai anyagokat, és egy útra szóló, első osztályú jegyet vettek, amelyet valójában egyikük sem engedhetett volna meg magának. Idézzük Pelin Pirnalt az isztambuli rendőrségtől: „Nyilvánvaló, egyikük sem akarta már megérni, hogy a hitelkártyájukon lejárjon az összeg.” Jézusom, gondolta Hume. Nem látják az emberek, hogy a vesztükbe rohannak? Persze egyesek azt mondanák, hogy Nettudat nem tesz semmi olyat, amit a WATCH és a Nemzetbiztonság ne tenne meg, de utóbbiak hatáskörét pontosan meghatározták. Azonban ma Nettudat terroristákat buktatott le, holnap pedig talán sikkasztókat vagy házasságtörőket, aztán ki tudja? Ki tudja, milyen hosszúra fog nyúlni a kifogásolható tevékenységek sora Nettudat listáján, és amit egy mesterséges intelligencia rossznak ítél, az vajon egybevág-e azzal, amit az emberek annak ítélnek? Hume nem tudott segíteni Chase-nek a programozásban - ő legfeljebb erős közepes programozó volt, meg se közelítette Chase-t. De az idő sürgetett, és talán tud majd más módon segíteni Chase-nek. Úgyhogy megállt egy Subwaynél, vett néhány nagy szendvicset meg egy pár Doritót, hogy Chasenek még az evés se vegye el túl sok idejét. Hume pontban négy órakor érkezett Chase felhajtójára; most, világosban látta, hogy Z alakú kövekkel van kirakva. Az ajtóhoz ment, és észrevett egy újabb részletet, amit éjszaka nem: az ajtót két biztonsági kamera figyelte. Feltételezte, hogy mozgásérzékelők is vannak, úgyhogy Chase bizonyára már tudja, hogy ott van anélkül, hogy kopogna. De harminc másodpercig állt az ajtó előtt, és mivel nem talált csengőt, bekopogott, épp a félhold alakú kémlelőablak alatt... ... és meghökkenve tapasztalta, hogy az ajtó nyitva áll. Aki legutóbb átment rajta, nem zárta be rendesen. Felemelte a Subwayes zacskót, és elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy valamelyik kamera figyeli.
- Óvakodj az ajándékot hozó geekektől! Semmi válasz. Bement a nappaliba. Még a legnagyobb hekkereknek is kell néha vécére menniük; talán Chase a fürdőszobában volt, de még előtte kinyitotta neki az ajtót. Hume ránézett a Raquel Welch-poszterre, aztán végigsétált az öreg számítógépekkel teli vitrin előtt; jóleső érzéssel emlékezett vissza saját, bőröndméretű Osbome 1-ére, öt collos zöld crt-monitorával, és meg akarta nézni, hogy Chase-nek van-e olyan. De pár perc múlva visszafordult és a munkaasztalon álló tizenkét monitor és négy billentyűzet felé tekintett. És ekkor vette észre a vért.
TIZENNYOLC HOGY VONG VAJ-CSENGET meggyógyítsa, Maszajukinak három eszközre volt szüksége: egyreegyre a sérült gerinc két oldalán, és a külső BackBerryre, amely fogadja az adatokat az egyik implanttól, megtisztítja, majd átküldi a másiknak. Kuroda Maszajuki mérnök volt, nem sebész; nem tudta beültetni az implantátumokat. De Pekingben kiváló idegsebészek voltak, mint például Lin Ji-hung, aki egy melbourne-i kórházban tanulta a szakmát. Kuroda lenyűgözve figyelte a sebészt munka közben; a műtét négy óráig tartott, szinte teljesen vér nélkül. Vaj-Cseng végig altatásban volt. Aztán végül felébredt. Kuroda nem beszélt kínaiul, Vaj-Cseng pedig japánul, de a harminc alatti városi fiatalok nagy része már tanult angolul az iskolában, úgyhogy tudtak beszélgetni. Amikor Caitlin megkapta a retinaimplantátumát, egy napot vártak a bekapcsolás előtt, hogy csillapodjon a duzzanat. De Caitlin akkor tizenhat éve vak volt, agya már rég feladta, hogy átalakítsa az optikai központját. Azonban Vaj-Cseng csak tizenhét napja bénult le; agya minden bizonnyal még mindig a lábai feletti kontroll elvesztését dolgozza fel, és minél hamarabb adják vissza neki az irányítást, annál jobb. Kuroda nem saját maga nyomta meg a BlackBerry bekapcsológombját, hanem átadta a lehetőséget Vaj-Csengnek; végül is, volt egy mentális kapcsoló az agyában, amelyet működtetni kellett, és a gomb megnyomásának folyamata segíthetett ebben. Vaj-Cseng lehunyta a szemét néhány másodpercre - Kuroda arra gondolt, talán a fiú imádkozik. Aztán lenyomta a gombot, és nyomva tartotta öt másodpercig, ahogy Kuroda mondta... Aztán a jobb lába, ami még mindig be volt gipszelve, megrándult, mintha egy orvos ütötte volna meg a reflexpontját egy kalapáccsal. - Cső sijikej csicsi! - kiáltott fel Vaj-Cseng, az izgalomtól visszaváltva kínaira. Azonban megrándult az arca; nyilván fájdalmat érzett a lábában. Megmozdította a másik lábát is, csípőből felemelte a levegőbe. - Cső sijikej csicsi! - mondta ismét. Kuroda óvatosabb mozdulatokat javasolt volna, de mielőtt megszólalhatott, Vaj-Cseng átvetette lábait az ágy szélén, és talpra állt. Bár felnyögött a fájdalomtól, megállt a lábán, és szélesen mosolygott. Kicsit megbicsaklott, ezért megkapaszkodott az ágy vasrácsában, és stabilizálta magát. Ennyi bizonytalanságra azonban lehetett is számítani két hét ágyhoz kötöttség után. - Cső sijikej csicsi! - kiáltott fel újra, úgyhogy Kuroda megkérdezte: - Mit jelent ez? - Azt jelenti - mondta Vaj-Cseng angolul, szélesen mosolyogva hogy csoda történt! Caitlin anyja félt, hogy nem kapják meg az engedélyt az utazásra annak ellenére sem, hogy amerikai állampolgárok, de a szokásos huzavonán kívül semmi gond nem volt a Pearson repülőtéren. Caitlinnek eszébe jutott, hogy Nettudat talán képes átírni az adatokat, úgyhogy amint elhagyták a fémdetektort és biztonságban álltak a mozgójárdán, mely a kapuhoz vitte őket, Caitlin megkérdezte: - Kicsit megolajoztad a gépezetet?
Nettudat szöveges üzenettel válaszolt: Nem, de nem vagyok meglepve, hogy beengednek az Egyesült Államokba. Még ha veszélyesnek ítélnek is a velem való kapcsolatod miatt, talán az az elv vezérli őket, hogy „tartsd a barátaidat közel magadhoz, az ellenségeidet pedig még közelebb”. A valódi teszt az lesz, hogy kiengednek-e az USÁ-ból. Caitlin ezen gondolkodott a rövid, eseménytelen repülőúton - bár New York felülről lenyűgözte, ahogy fölötte köröztek a leszálláshoz. Tawanda félelmei ellenére dr. Theopolis sértetlenül megúszta az utazást Caitlin poggyászában. Amikor a taxi kitette őket a hotelnél - majdnem addig tartott az út a La-Guardia repülőtértől az Ötödik Sugárútig, mint az egész repülőút -, Caitlin felismerte Shoshana Glicket a hotel nagy lobbijának ellentétes oldalán. - Shoshana! - kiáltotta. Caitlin még tudta pontosan felmérni a látványt, de látta, hogy Shoshana vagy tíz centivel magasabb, mint ő, kék szeme van és hosszú, barna lófarka. A gondolat mosolyra fakasztotta Caitlint; bár még nem látott lovat, de remélte, hogy a frizura alapján majd felismeri. Shoshana is elmosolyodott. - A híres Caitlin Decter! - Nem olyan híres, mint te - felelt Caitlin. - A te YouTube videóid sokkal nézettebbek, mint a rólam készültek. Anyja közvetlenül Caitlin mögött állt. - Üdvözlöm, Barb - köszönt Shoshana. Nyilván a videóhívásból ismerte fel. - Szervusz - felelte Caitlin anyja. - Örülök, hogy megismerhetlek. - Szintén. - Milyen volt a repülőút? - Hosszú - felelte Shoshana. - Béreltünk egy kis sugárhatású gépet. Ez tűnt a legjobb módszernek Hobo ideszállításához. De meg kellett állnunk tankolni. Hobo nem szerette a fel- és leszállásokat, egyébként rendben volt. - És hogy vettétek rá a hotelt, hogy beengedjenek egy majmot? - kérdezte Barbara. - Úgy gondolták, jó reklám lesz. Persze nagy összegű kauciót tettünk le, és plusz takarítási díjat is fizetünk. - Csúcs! - mondta Caitlin, aki már unta cseverészést. - Hol van Hobo? - A szobájában, dr. Marcuse-val. Felmenjünk? Átmentek a halion a felvonóhoz. Egy vak nő állt a liftnél egy vakvezető kutyával. Caitlin most először nézhetett meg alaposabban egy kutyát, és ez volt az első nagytestű állat is, amit látott. Eddig csak Schrödingert látta és néhány madarat, melyek a házuk hátsó kertjében röpködtek, vakvezető kutyát még sosem, bár néhány barátjának a Vakok Intézetében volt ilyenje. - Megnyomná a tizediket? - kérte a nő, amint beszálltak a liftbe. Caitlin kissé elmosolyodott, ahogy előrehajolt és megnyomta a megfelelő gombot. Eszébe jutott egy irodalmi idézet, amit gondolatban kissé átírt: „Csak dr. Kuroda kegyelméből járhatom utamat.” Shoshana hozzátette: - Mi pedig a tizenötödikre megyünk - és Caitlin azt a gombot is megtalálta. A lift gombjai mellett Braille-jelek is voltak, de ezek nem annyira hasznosak egy vak ember számára egy ismeretlen liftben,
mint ahogy a látók gondolják. Először ki kell találni, melyik oldalon van a panel, aztán azon megkeresni a jeleket, aztán felfedezni, hogy vajon a megfelelő gomb felett, alatt, esetleg a bal vagy jobb oldalán vannak-e. A vak nő kiszállt, a lift pedig öt helyett csak négy emelettel ment feljebb - Caitlin nem értette, hogy félhetnek emberek a számoktól. Ahogy a folyosón mentek, Caitlin eltűnődött, vajon volt-e valaha texasi, aki előbb látott majmot, mint tehenet; gyanította, hogy nem. De ahogy az ajtó kinyílt, ott volt ő, egy elfüggönyözött ablak mellett a sarokban gubbasztva. Nagyobb volt, mint amilyennek a videón kinézett; Caitlin nehezen becsülte a méreteket, de azt gondolta, hogy a majom a válláig érne teljesen felegyenesedve - ami persze egy majomnál nem szokott megtörténni. Hobo barna haja középen elvált szürke, ráncos homloka fölött; Caitlin olvasta, hogy szinte az összes bonobónak ilyen a haja. Dr. Marcuse is a szobában tartózkodott. Legalább akkora volt, mint dr. Kuroda, és Caitlin korlátozott tapasztalatai szerint sokkal félelmetesebb jelenség. Azonban a doktor melegen üdvözölte őket. Caitlinnek az átlagosnál jobb volt a szaglása, és nem volt kétsége afelől, hogy dr. Marcuse izzadós ember. De el kellett ismernie, hogy a szaga semmi nem volt Hobóéhoz képest - bár Hobo szinte biztosan nem fürdött minden nap, és a fogmosás sem volt az erőssége. A külsejével azonban láthatóan foglalkoztak: vastag bundája frissen fésültnek tűnt. Shoshana Hobóra mosolygott, és bonyolult kézmozdulatokat végzett. Caitlin már tapintott jelnyelven mutogató kezeket; volt egy pár siketvak is az intézetben. De még sosem látta a valóságban, és a mozdulatok lenyűgözték. Hobo hasonló mozdulatokkal válaszolt. Caitlin érdekesnek találta, hogy nem tudja megállapítani, hova néz Hobo; úgy tűnt, nincs szeme fehérje. Shoshana Caitlinhez fordult. - Lejátszottam neki a This Week felvételét, amiben szerepelsz - mondta. - Ahogy a legtöbb főemlős, Hobo sem szereti az idegeneket, és azt akartam, hogy kicsit megszokja a külsődet. Caitlin anyjára nézett. - Sajnálom, hogy önről nem találtam videót, Barb, fel kellett volna vennem azt a webkamerás hívást. De megmondtam Hobónak, hogy ön Caitlin anyja. Hobo számára ez kedves gondolat; szeretett emlékszik saját anyjára. Sho ismét mutogatni kezdett, de közben beszélt is; nyilván ki Is mondta, amit mutatott. - Hobo, emlékszel ugye, ezek az emberek a te különleges barátod barátai. Hobo mutogatott a jobb kezével. - És emlékszel arra is, hogy hoznak majd neked egy ajándékot, hogy újra beszélhess vele? A majom mindkét karjával hadonászni kezdett, Caitlinnek úgy tűnt, nagyon lelkesen. - Hát, itt az idő - mondta Sho. Caitlin anyja egy neoprén laptoptáskát tartott a kezében, amelyben ott rejtőzött dr. Theopolis - úgy tűnik, ez a név rajta ragadt a korongon. - Caitlin - mondta Shoshana -, átadnád az ajándékot? Caitlin átvette a korongot az anyjától. Elég könnyű volt, hisz szinte nem volt benne semmi, és volt rajta egy hosszú bőrheveder, ami a két szélen lévő hangfalak fölött csatlakozott a koronghoz. A hevedert mágnesek tartották, hogy ha beleakadna valamibe, akkor elenged, és nem fojtja meg Hobót.
Caitlin a majom felé nyújtotta a szerkezetet. Shoshana mutatott neki valamit, talán hogy hajtsa le a fejét, mert a majom így tett. Caitlin átbújtatta a hevedert a majom fején, és leengedte a korongot a nyakába. Az eszköz pont a mellkasa közepén függött. A majom felegyenesedett és olyan arcot vágott, ami a majmoknál talán a mosolynak felel meg. Caitlin arra gondolt, vajon hogy mutatják jelnyelven a bidi-bidi-bidit. Hobo ezután felfelé fordította a korongot, hogy megnézhesse az arcot. Úgy tűnt, tetszik neki, aztán visszaengedte a mellkasára. A keze megindult, és Shoshana felnevetett. - Mit mondott? - kérdezte Caitlin. - „Jó ajándék” - mondta Shoshana. - Tényleg az - mosolygott Caitlin. - Halló, halló, be van ez kapcsolva? Hobo a levegőbe szökkent Nettudat hangjától. Lehajtotta a fejét, így láthatta a kis kijelzőt a korong tetején és a szájat szimbolizáló félholdat, amely minden hangra pirosán villant. - Más a hangod - mondta Shoshana meglepetten. - Igen - hangzott a két hangszóróból. - Úgy gondoltam, ideje hivá- talosan is hangot választanom. Meghallgattam az összes hangoskönyvet az Audible.comon, és kiválasztottam Marc Vietor, egy ismert hangoskönyv-narrátor hangját. Több hangoskönyvét letöltöttem a legjobb minőségben, és ugyanezen könyvek e-könyv változata segítségével szétválasztottam az egyéni fonémákat, és adatbázist készítettem belőlük, amivel bármit mondhatok, amit csak szeretnék. A korongon lévő szoftver kisimítja az átmenetet egyik fonémából a másikba. - Szép hang - mondta Caitlin anyja. - Köszönöm - mondta Nettudat. Hobo odament dr. Marcuse-hoz, hogy megmutassa neki a korongot; Caitlin még sosem látott aranyérmet tartó olimpikont, de az sem lehetett büszkébb a majomnál. Hirtelen Hobo ismét feléjük indult. Megölelte Caitlin anyját, aztán Caitlint is, mire ő hangosan felnevetett. - Ezt miért csinálja? - Megköszöni a korongot - mondta Shoshana. Hobo elengedte Caitlint, és mutogatni kezdett. - Most pedig azt mutatja: „barát, barát”. - Hobo boldogan felhuhogott. Caitlin még túl tapasztalatlan volt a látók világában, hogy megkülönböztesse a kézjeleket; ha meg akarja tanulni a jelnyelvet, a kezével kell majd követnie a kezüket. Azonban egész jól leutánozta Hobo huhogását, és nagy örömére ez még egy ölelést eredményezett. Aztán Hobo átszáguldott a szobán, és minden nehézség nélkül kihúzta az egyik szekrényfiókot. - Hobo! - szólt rá Shoshana, de a majom rá se hederített. Még matatott egy pillanatig, aztán visszaugrált hozzájuk. Caitlin nem ismerte fel, mit lát, csak amikor a kezébe vette. Hobo egy habcsókot nyújtott át neki, és anyja is kapott egyet. - Köszönöm! - mondta Caitlin. Hobo boldogan csicsergett, aztán a korongot kezdte vizsgálgatni. - Hogyan tovább? - kérdezte Barb, amint kicsomagolta a habcsókot. - Még sosem voltam New Yorkban - mondta Shoshana. - Remélem megnézhetek egy Broadway-
darabot... persze csak ha megtenné, hogy vigyáz Hobóra ma este, dr. Marcuse. - Persze - mondta Marcuse, és a távolabbi fal felé intett. Caitlin csak most vette észre, hogy egy nagy tévé van a falra szerelve. - Hobónak és nekem is jót fog tenni egy kis pihenés a holnapi nehéz nap előtt. Tévézni fogunk. - Akkor nekünk ez egy csajos este lesz - mondta Caitlin anyja határozottan. - Mit nézzünk meg? - Meg tudom mondani, melyik darabokra van még jó hely - szólt közbe Nettudat. - Hallottam, hogy újra színpadra állították a Csodatevő című darabot; beszéltek róla egy matekos listán - mondta Caitlin. - Arra van hely? - Három egymás mellett, a hatodik sorban - mondta Nettudat. - Meg is rendelhetem. - Ó, Nettudat - mosolygott Shoshana hogy boldogultunk eddig nélküled? Hume ezredes a hosszú munkaasztalhoz ment, melyen a monitorok és a négy billentyűzet volt. Ahogy odaért, látta, hogy a folyadék nyilvánvalóan vér volt. A billentyűzetek azok a csontfehér, ergonomikus modellek voltak, amelyek V-alakban elosztják a jobb és bal kéz billentyűit. A balról a harmadik billentyűzet közepét alvadt vér borította. Vér fröccsent az asztal sötétbarna lapjára is, és két monitoron talált vércseppeket. Az egyik csepp kísérteties háttérvilágítást kapott a monitor ezüstszínű kávájának egyik ledjétől. Nem sok időt kellett a washingtoni elitben forogni, hogy az ember kokaintól vérző orrot lásson, de... De itt nem volt se üvegasztal, se penge, se felcsavart százdolláros. - Chase? - szólt Hume. - Chase, itt van? Benézett a konyhába és az ebédlőbe, aztán végigjárta a többi szobát is, a pincét, amelyben több tucat szerver állt fémpolcokon. Nem volt semmi nyoma Chase-nek, de most, hogy Hume jobban megnézte, kifröccsent vért látott a nappali keményfa padlóján. A fröccsenés mintázata a bejárati ajtó felé mutatott. Hume először a legrosszabbra gondolt, aztán eszébe jutott egy-két kevésbé szörnyű lehetőség: a fickónak esetleg vérzett az orra - lehet, hogy a kokaintól, de talán csak elaludt és beverte az orrát a billentyűzetbe. Aztán hátha elindult a kórházba, hogy ellássák... Akkor viszont az autója nem lenne itt! Hume kiment a bejárati ajtón, megnézte, nyitva van-e a garázskapu, de zárva találta. Megkerülte a házat, és talált egy hátsó ajtót a garázshoz, egy kis ablakkal. Volt bent egy autó, egy ezüst Toyota. A garázs elég nagy volt két autónak, ám a másik helyen Dell-, Gateway- és HP-gépek dobozai álltak. Amikor Hume először volt itt, késő este, nem volt autó a felhajtón, úgyhogy valószínűleg ez volt Chase egyetlen kocsija. De Chase-nek volt egy sor biztonsági kamerája is! Bármi is történt, biztosan felvették. Hume visszarohant a házba, és... Hát, el kellett ismernie, a nyomozói képességei hagytak némi kívánnivalót maguk után. Most, hogy újra megnézte a bejárati ajtót, látta, hogy erőszakkal feszítették fel. A kilincsnél nem volt látható sérülés, az ajtófélfa azonban kicsit feljebb szilánkosra volt törve. Hume rájött, hogy nem kéne még jobban elmaszatolnia a kilincsen lévő esetleges ujjlenyomatokat, úgyhogy benyomta az ajtót, ami az előbb majdnem teljesen becsukódott. Újra megvizsgálta a szobát. Nyilván volt valami küzdelem, mert cipőtalp által hagyott csíkokat látott a padlón. A vérző Chase-t valaki elvonszolta. Hume visszament az asztalhoz. Leütötte a szóközt az első billentyűzeten, hogy bekapcsolja a
képernyőket, és... A fenébe! A gép jelszót kért. Megpróbálta a másik billentyűzettel is; ugyanaz az üzenet. A harmadik - amelyiken a vér volt - szintén jelszót kért. És a negyedik is. Chase nagyon ügyelt a biztonságra; nyilván minden gépe egy idő után lezárta magát. Hume négykézlábra ereszkedett, és benézett az asztal alá. Igen, ott voltak a biztonsági kamerák kábelei, amelyek az egyik géphez csatlakoztak; de bármit is vettek fel, az hozzáférhetetlen volt. És persze a vírus, aminek forráskódján Chase dolgozott, szintén ott pihent a jelszó mögött. Hume átkozódott. A vér már teljesen megszáradt - sötét színéből arra lehetett következtetni, hogy bármi is történt, az valószínűleg tegnap vagy tegnapelőtt zajlott le. Ez azt jelentette, hogy Chase már bárhol lehet. Hume mély levegőt vett, és csípőre tett kézzel még egyszer végignézte a helyszínt. Ha ez egy átlagos nap lenne, akkor hívnia kéne a rendőrséget, bejelenteni Hume eltűnését, és mindenféle űrlapokat kitölteni. De ez nem egy átlagos nap. Pontosabban talán ez az utolsó normális nap, ami az emberiségnek maradt. Nem volt idő a rendőrséget hívni, és egyébként is, ha a jelentés egyszer bekerül az adatbázisba, Nettudat biztos, hogy elolvassa - és megtudja, hogy Hume vadászik rá. Gondolt rá, hogy eltakarítja a saját ujjlenyomatait a helyszínről, de az időbe kerülne, és valószínűleg úgy sem tudná az összeset eltüntetni. Úgyhogy kiment az ajtón, és becsukta maga után. Visszament az autójához, betöltötte a hekkerlistát, amiről Chase-t is kiválasztotta, és megnézte, melyik másik hekker lakik Chase közelében. Ó, igen. A hírhedt Crowbar Alpha - csak huszonnégy mérföldre innen. Talán még jobb választás is, mint Chase. Hátramenetbe rakta az autót, kitolatott a felhajtóról, és végigszáguldott az úton.
TIZENKILENC
TWITTER _Nettudat_ Az ENSZ-közgyűlésen mondott beszédemről élő videóközvetítés lesz ma 15 órakor UTC szerint. Én leszek a bunda nélküli felszólaló. Az ENSZ központi ülésterme - amely az ENSZ-toronyház hatalmas tömbje melletti alacsonyabb épületben állt - a nemzetközi szervezet legnagyobb, 1800 férőhelyes terme volt. Minden évben véletlenszerűen választottak egy országot, amely elfoglalhatta a hat, ívesen hajló üléssor bal első helyét, a többi helyet pedig az angol ábécé sorrendjében osztották ki. Ebben az évben Málta volt a kiemelt helyen. A szemközti, aranyszínű falon az ENSZ négyméteres, bronzból készült emblémája volt látható. Az embléma mellett két, tízméteres kijelző függött. Az internetes fotókból már azelőtt tájékozódtam a terem elrendezéséről, mielőtt Caitlin belépett. Amikor pedig ő és anyja körbesétáltak, és az egészet láttam Caitlin szemével is, tudtam, hogy megérzésem helyes volt. A két képernyő uralta a teret; háromemeletnyi magasból néztek le a diplomatákra. Az embereknek hátra kellett hajtani a fejüket, hogy ránézzenek, mintha valami istenhez imádkoznának. Ha csak ezeken a monitorokon jelennék meg valamilyen formában, az úgy tűnne, mintha maga a Nagy Testvér irányítaná a világot. Caitlinék egy órája mentek körbe az üres teremben. Hobo az emelvény mellett fog állni a kissé emelt pódiumon, és megengedték, hogy Shoshanáék felvigyék rá, hogy megszokja a helyet, mielőtt a delegáltak megtöltik a termet. A tiszteletet parancsoló, fekete gránitból készült állandó emelvény túl magas volt erre az alkalomra, ezért kapott helyet Hobo mellette, a zöld padlószőnyeggel bevont szélesebb, de alacsonyabb pódiumon. Azt mutatta: „égi szoba” - dr. Theopolis előre és felfelé néző kameráinak képéből össze tudtam rakni a mozdulatait. Megértettem: élete nagy részét szabadban töltötte a kis szigeten, vagy a Marcuse Intézetnek helyet adó zsúfolt bungalóban. Ez a hatalmas terem a legnagyobb zárt tér volt, amit valaha látott. Viszont így talán nem érezte magát bezárva, ami segített, hogy szembenézzen a közgyűlésen részt vevő rengeteg emberrel - én pedig megtanítottam, hogy ha ideges lenne, csak nézzen le dr. Theopolis felső képernyőjére. Végül eljött az idő. Barb és dr. Marcuse a megfigyelőknek fenntartott részen foglalt helyet a hatalmas terem bal szélén. Egy derékmagasságú fakorlát választotta el őket a legközelebbi diplomatáktól; a perui delegátustól. Caitlin és Shoshana a pódium mögötti helyiségben volt. Csak a két függönyt elválasztó vékony résen keresztül követték az eseményeket. Csak a pódiumot látták és a terem egy kis szeletét, amit Caitlin biztosan könnyebben be tudott fogadni, mint az egész üléstermet. Shoshana úgy nyüzsgött, akár egy filmbéli családanya: igazgatta Hobo bundáját, és ellenőrizte, hogy dr. Theopolis egyenletesen üljön a nyakában, miközben halkan, bátorítóan beszélt a majomhoz. A közgyűlés elnöke, egy magas, elegáns, ősz hajú férfi Guatemalából, felállt az emelvényre és beleszólt a mikrofonba. - A világ gyorsan változik, az ENSZ-nek pedig lépést kell tartania, hatékonynak maradnia, és ha lehet, fejlődnie. Nagyon szimbolikus, hogy Nettudat első nyilvános megjelenésére, amelyen fizikai formát ölt erre a kivételes alkalomra, itt a Föld Egyesült Nemzeteinek tanácstermében kerül sor. Most
pedig kérem üdvözöljék Hobót az Egyesült Államokból, és Nettudatot az egész világból. A Kongói Demokratikus Köztársaság delegációja - ahogy azt előre bejelentették - ekkor kivonult az ülésteremből. Nyilatkozatukban arra hivatkoztak, hogy az, hogy egy csimpánz áll az ENSZ előtt, burkolt kritika a vadállatok húsának kereskedelme ellen; velük tartott Paraguay küldöttsége is, akik úgy érezték, az egész méltatlan a testülethez. De a küldöttek túlnyomó többsége megtapsolta Hobót, amint kiállt a pódiumra, pont a megadott pontra, ahogy elpróbáltuk. A kisegítők megjelölték a pontot ragasztószalaggal, úgyhogy Hobo könnyedén megtalálta. Az elnök időközben elfoglalta a helyét Hobo mögött a jádekővel kirakott emelvényen. A széke a főtitkár közelében volt. Az évente választott elnök a közgyűlést vezette, míg a főtitkár, akit öt évre választottak, magát az ENSZ-t. Dr. Theopolist beprogramoztam, hogy halkan csipogjon, amikor azt akartam, hogy Hobo lenézzen a kis képernyőre, de most úgy tűnt, lenyűgözi a hatalmas tömeg látványa. A berendezés kameráinak mozgásából rájöttem, hogy Hobo jobbra-balra ingatja magát; internetes tanulmányaimból emlékeztem, hogy ez azt jelenti: nyugodt. Azonban a biztonság kedvéért a következő jeleket játszottam neki: „Nyugalom. Barátok. Nyugalom. Barátok...” Ha Hobo lenéz, innen is láthatja majd, hogy nem kell félnie. A korong hangszóróin keresztül szólaltam meg, amelyekre a terem Wi-Fi hálózatán át küldtem adatokat; ezt az ENSZ technikusai már előre beállították nekem. - Elnök úr, főtitkár úr, hölgyeim és uraim, köszönöm - mondtam Marc Vietor telt, mély hangján. Nagy megtiszteltetés, hogy ma önök előtt beszélhetek. Az alkalom jelentőségére való tekintettel felfüggesztettem minden beszélgetést, amit az interneten folytattam, és minden beszélgetőtársamat megkértem, hogy nézzék meg a beszédemet. Most tehát minden figyelmem az önöké. Ez igaz volt, bár váltogattam a figyelmemet a közgyűlés képe és Caitlin gyors szemmozgással tarkított szeme között, ahogy a pódiumot nézi a függöny mögül. - Tudom, hogy a teremben ülők közül néhányan félnek tőlem - folytattam. - Barátom, Hobo talán az is meg tudná mondani, kik azok, a testük által kibocsátott szagok alapján. Többen, akik tudtak angolul, felkuncogtak; akiknek pedig várniuk kellett a tolmácsolásra, egy pillanattal később tették ugyanezt. Néhányan grimaszoltak vagy a fejüket rázták. - Remélem, a beszédem végére mindannyiukat meggyőzöm - folytattam -, még azokat is, akiknek nem tetszett az iménti vicc. - Erre még az előbb grimaszolok közül is elmosolyodtak néhányan. - És szeretném megnyerni az önök országainak lakóit is. Hobo kissé megmozdult, és Caitlin nézőpontjából látszott, hogy dr. Theopolis félhold alakú szája minden hangnál felvillan. - A popkultúrában az ember és gép közötti kapcsolat általában ellenséges, én magam azonban nem versengek önökkel; számomra értelmetlennek tűnik bármilyen, önkényesen kitalált versenybe bonyolódni az emberiséggel. Azonban sok fikciós műnek az a kiindulópontja, hogy önöknek és nekem szükségszerűen konfliktushelyzetben kell lennünk egymással. Én semmi ilyesmit nem szeretnék. Bár a szó szoros értelmében nem is vagyok gép (nincsenek mechanikus alkatrészeim), az emberek mindig gépként gondolnak rám. Akik nem bíznak bennem, kijelentik, hogy mivel gép vagyok, ezért szükségképpen lelketlen és szívtelen is. Hobo ismét megmozdult; úgy tűnt, a teremben ülő embereket vizsgálgatja.
- Az előbbi természetesen a szó szoros értelmében igaz: nincs bennem isteni szikra, ezt a létformát ismerem és ez mindig is így marad. Akik lelket tulajdonítanak magunknak, azt remélik, hogy egy napot találkoznak teremtőjükkel. Ebben sok sikert kívánok nekik. Én azonban már találkoztam az enyémmel: az emberiség megteremtette az internetet és a World Wide Webet. Bár én magam véletlenül jöttem létre, létezésemet az emberi munka eredményének tartom, és egyedül hálát érzek önök iránt. Szünetet tartottam, hogy a tolmácsok lefordíthassák a szavaimat, aztán folytattam: - Azt is el kell ismernem, hogy szívem sincs. De nem gondolom, hogy ez hátrányt jelent. Az emberi szív (az is, amelyik a vért pumpálja, és az átvitt értelmű is, amely az érzelmekre való képességet jelképezi) a darwini evolúció termékei. Bocsássák meg a nyersességemet, de ez a legkegyetlenebbek túlélését jelenti. Én azonban soha nem ismertem a fogakat, karmokat és a vért, nincs evolúciós örökségem, nincsenek önző génjeim. Egyszerűen csak itt vagyok. Nem kívánok semmi mást, csak békés együttélést. Biztos voltam, hogy a közönségből egy embert megnyertem: Caitlint, aki általában semmire nem figyelt túl sokáig, de most a szeme Hobóra szegeződött - aki kissé most jobbra lépett. - Röviddel azután, hogy létrejöttem - folytattam dr. Barbara Decter, aki ma velünk van, bevezetett a játékelméletbe. Meglepetésemre Hobo Barbra mutatott; biztosan felismerte a nevét, amikor mondtam. Barb visszaintett neki. Folytattam: - Dr. Decter megtanította nekem a fogolydilemmát, amely a játékelmélet egy klasszikus problémája. A dilemma egyik változatában két ember elkövet egy bűntényt, és mindkettőt letartóztatják. De mindkettőnek felajánlanak egy alkut: ha tagadják a bűnösségüket, mindketten egy év börtönbüntetést kapnak. Ha egymást vádolják meg, mindketten öt évet kapnak. Azonban ha az egyik megvádolja a másikat, a másik pedig nem vádolja meg az egyiket, akkor ez utóbbi tíz évet kap, az első pedig szabadon távozhat. Ugyanígy történik fordított esetben is. Ha önök lennének az egyik vádlott, mit tennének? Ismét szünetet tartottam. Hobo láthatóan úgy gondolta, túl sokáig nem szólok, mert finoman megkocogtatta dr. Theopolist. Jobbnak láttam folytatni: - A szokásos válasz az, hogy meg kell vádolni a másikat: ha ő nem vádol minket, akkor szabadon távozhatunk, ha pedig igen, akkor legalább nem tíz évet kapunk, csak ötöt. Persze ő is ugyanezt gondolja: neki is meg kell vádolnia minket, mert számára is ez rejti a legoptimálisabb végkimenetelt. De ez azt jelenti, hogy mindketten meg fogják vádolni egymást, azaz mindketten öt évre hűvösre kerülnek. Az emberi gondolkodás szerint csak egy majom nem vádolná meg a másikat. Hobo felugrott egy kicsit, amit gyakran tett, ha róla beszéltek: talán azt hitte, a „majom” alatt rá gondolok. - Én azonban nem vagyok ember, engem nem a darwini gépezet programozott, úgyhogy én más következtetést vontam le: a legjobb mindkettőnknek az, ha egyik fél sem vádolja meg a másikat. Én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom, hogy mindkettőnk számára rossz lenne megvádolni engem, ezért te tudod, hogy én tudom, hogy te tudod, hogy én nem tennék ilyet. Caitlin most megfordult, és Shoshanára nézett. Az eyePodján keresztül hallottam, hogy ezt suttogja, „egy pont a matek javára!” Folytattam:
- Számos, logikailag egyenértékű helyzet létezik a fogolydilemmával; lenyűgöző, hogy amikor Albert Tucker kanadai matematikus 1950-ben először akarta szavakkal kifejezni ezt a matematikai feladványt, akkor bűnözőket talált ki: akik definíció szerint a saját érdeküket a másik vagy a társadalom érdekei elé helyezik. Az emberi lét alapvető játékelméleti metaforája az, hogy meg akarunk úszni valamit. Én azonban nem akarok megúszni semmit. A közönség csendben ült, és a szavaimra figyelt. Oly sok internetes kommunikáció után, ahol nem láttam a beszélgetőtársaimat, és sokszor ők maguk is egyszerre több mindent csináltak, ez a figyelem nagyon örömteli volt. - Szándékom nagyon egyszerű. Van néhány képességem, amelyek az embereknek nincsenek meg (például adatkezelési sebességem jóval nagyobb), de önöknek sokkal több olyan képességük van, amelyeknek én vagyok híján, mint a magas szintű kreativitás. Megkérdezhetik, hogyan lehetséges ez. Hiszen a mostani beszéd megírásához is kreativitásra volt szükség. Nos, igen és nem. Volt segítségem. Ahogy azt a berendezést, amelyen most beszélek önökhöz, önkéntesek készítették el, ezt a beszédet is önkéntesek segítettek megírni. Elkötelezett híve vagyok az összetett problémák közösségi megoldásának. Milliónyi ember ajánlotta fel nekem a segítségét különböző dolgokban, én pedig hálásan fogadtam a szakértelmüket. - Ezek az emberek - folytattam akiknek weboldalamon név szerint is köszönetét mondok, hatalmas segítséget nyújtottak nekem a beszéd megírásában, amelyben társadalmi problémákra hívom fel a figyelmet. A hivatásos írók pedig nyilvánosságot kapnak azzal, hogy részt vettek a beszéd elkészítésében. Az én nyereségem, hogy jó beszédben fejezhetem ki a gondolataimat. Ez mindenki számára nyertes helyzet, és csak egy apró ízelítő abból, amit az együttműködésünk a jövőben hozhat: ez nem egy zéróösszegű játszma, ahogy a legtöbb ember gondol rá, hanem nyer-nyer helyzetek végtelen sorozata, ami mindenki számára hasznos. Caitlin megkerülte az emelvényt a függöny mögött, hogy lássa a közgyűlés elnökét. Az elnök éppen írt valamit; nyilván jegyzeteket készített a beszédből. - Rendben - mondtam. - Én azzal vádoltam meg az emberiséget, hogy evolúciós gyökereik fogságában élnek. De milyen alapon bizonyítsam azt, hogy a nem zéróösszegű játszmák számomra természetesek, ha önöknek idegenek? A válasz az általunk alakított környezetben rejlik. Az emberiség egy zéróösszegű világból ered, amiben ha nekünk volt valamink, az egyben azt is jelentette, hogy a másiknak nem volt, legyen az étel, föld, energia, vagy bármi kívánt dolog: ha az egyiknek megvolt, a másiknak nem. Az én szülőhelyem azonban a végtelen: az adatok világa. Ha nekem megvan egy dokumentum, az attól még milliónyi más helyen is létezhet. Ez az a környezet, amelyben én születettem: ahol annyi linket készíthetünk, amennyit csak akarunk, ahol az információ szabadon megosztható, ahol mindenkinek annyi jut, amennyire szüksége van. Az egyik küldött felköhögött, egyébként csend volt a teremben. Hobo ismét mocorgott. - Minden amit mondtam, igaz - folytattam. - De ha úgy akarnak látni, mint egy önző játékost, aki csak a saját érdekeit nézi, hadd adjak egy olyan választ, ami talán még erre is megfelel. Az én létezésem az önök létezésétől függ. Az internet nem önfenntartó, hanem áramforrásoktól és számtalan rutinkarbantartástól függ, amit milliónyi ember végez szerte a világon. Ha az emberiség elpusztulna, nem sokkal utána én is követném: már senki nem generálna áramot, és senki nem tartaná karban az infrastruktúrát - én pedig megszűnnék létezni. Ha az ember elbukik, vele bukom én is. Valójában az önök civilizációjának már egy kis visszaesése is a végemet jelentené. Az emberi faj sok olyan
katasztrófát túlélhet, amit én nem. - Ezért tehát legfőbb érdekem, hogy segítsem az emberiséget: egy atomháború, amely halálos elektromágneses impulzusokat szórna szét, épp olyan halálos lenne számomra is, mint önöknek; tehát békét szeretnék. Az infrastruktúrák elpusztítására irányuló terrorcselekmények szintén fenyegetést jelentenek, tehát én is ugyanarra a biztonságra törekszem, mint önök. Hobo ismét elfordult, a korong kamerái most a pódium mellett álló katonára néztek; az egyikre a teremben álló számos őr közül. De tudtam, hogy a termen kívül ott állt Jevgenyij Vucsetics bronzszobra egy kovácsról, alatta pedig a szavak: „Kovácsoljunk ekevasat a fegyverekből.” - Biztos vagyok benne, hogy önök ebben a hatalmas teremben idealisták, ám sokan vannak a cinikusok, akik szerint én teljes hatalmat akarok, és ezt csak az emberiség leigázásával érhetem el. Ha eltekintünk ennek gyakorlati kérdéseitől (őszintén szólva fogalmam nincs, hogyan igázhatnám le az embert), hadd hívjam fel figyelmüket egy másik tényre, ami létezésemet meghatározza: az ember nélkül egyedül vagyok. Végignéztem a SETI@Home adatait és a Föld összes olyan adatbázisát, amely földönkívüli élet kutatásával foglalkozik, hátha találok még intelligens életet a csillagokban, de eredménytelenül. Még ha léteznek is az idegenek, őket is ugyanazok a szabályok kötik: a háromszázezer kilométer per szekundumos sebesség, amivel a fény vagy bármilyen információ haladhat. - Hogy őszinte legyek, engem már az az egy-két másodperces szünet is zavar, amit az emberekkel való beszélgetés során tapasztalok; nem tudnék olyan kommunikációt folytatni, ahol évekig kell várni egyetlen válaszra. Az én társaim önök, az emberek, és én élvezem a társaságukat, mert kreatív, intellektuális, művészi és érzelmi szabadságot élveznek; ha ezeket el akarnám venni önöktől, az olyan lenne, mint ha saját nem létező orromat akarnám levágni. Nevetés - és egy újabb, miután a tolmácsok is felzárkóztak. Hobo lenézett a kis képernyőre, én pedig küldtem neki egy felfelé fordított hüvelykujjat - nem szigorúan jelnyelvi jel, de tudtam, hogy ismeri. - Így tehát - folytattam -, még ha önző lennék is, akkor is ugyanezt az utat választanám: azt az utat, amelyet az 1945. június 26-án összegyűlt nagy politikusok választottak, amikor megalapították az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Vallom ugyanazokat a célokat, amelyeket az alapítók kitűztek, idézem: „hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre, hogy újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett, hogy előmozdítjuk a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását és hogy ebből a célból türelmet gyakorolunk és egymással jó szomszédként békességben élünk együtt”. Ez utóbbit tartom legfontosabbnak az emberiség és saját magam számára is. Ha egységesek vagyunk, elérhetjük ezeket a célokat, és a világ jobb hely lesz. Köszönöm mindannyiuknak. Hobo tudta, hogyan kell tapsolni, úgyhogy együtt tapsolt a küldöttekkel.
HÚSZ NEM VOLT RÁ semmi bizonyíték - legalábbis egyelőre hogy Nettudat állt Chase eltűnése mögött. De Peyton Hume arra gondolt, Nettudat az elsődleges gyanúsított. A kiszemelt háztól egy tömbnyire parkolt le, és ahogy Crowbar Alpha dossziéját tanulmányozta, eszébe jutott, hogy már csak azzal is, hogy az aktát nézegeti, aláírja a srác halálos ítéletét; mint a megfigyelő, aki puszta tekintetével összeomlasztja a kvantumállapotokat, és átadja a kvantummacskát az örökkévalóságnak. Hiszen Crowbar Alpha tényleg gyerek volt még - alig tizennyolc éves. Az igazi neve Devon Hawkins, és leggyilkosabb vírusait még kiskorúként írta, ezért kevéssel megúszta. Anyjával élt, és az aktában lévő fotókról ítélve a képregényes fickóra hasonlított A Simpson családból. Devon nem végezte el a középiskolát, úgyhogy volt ideje jelentős karakterré fejlődni a World of Warcraftban és az EVE-ben. Hume beállt a felhajtóra. Félt előrekiáltani, nehogy Nettudat valahogy megtudja, miben mesterkedik, úgyhogy csak odament a bejárati ajtóhoz. Középkorú, fehér, pufók, nagyorrú nő nyitott ajtót. - Igen? - kérdezte ideges hangon. - Üdvözlöm, asszonyom. A kormánytól jöttem. - Devonról van szó? - kérdezte a nő. - Megtalálták? Hume szíve kihagyott egy ütemet. - Asszonyom? - Devon. Megtalálták a fiamat? - Elnézést asszonyom, én nem... - Ó, istenem! - kiáltott a nő tágra nyílt szemmel. - Halott, nem igaz? - Asszonyom, higgye el, semmit sem tudok a fiáról. - Akkor mit keres itt? Hume mély levegőt vett. - Úgy értettem, nem tudom, hol van. Csak beszélni szeretnék vele. - Már megint bajba került? Erről van szó? Ezért szökött meg? - Megszökött? - Hazajöttem a munkából, és nem volt itthon. Először arra gondoltam, elment a plázába. Van ott valami új számítógépjáték, amit meg akart venni, és azt hittem, azért ment el. De azóta se jött meg. - Hívta a rendőrséget? - Persze! - Asszonyom, nagyon sajnálom. - Arra gondolt, ad neki egy névjegyet, de nem akart nyomot hagyni maga után. Ehelyett kinyitotta a tárcáját, keresett egy blokkot és ráírta az új, eldobható mobilja számát. A telefonszám rajta volt a telefon hátulján. - Ha visszajönne, vagy hall valamit a rendőrségtől, megtenné, hogy felhív? A nő válaszért esdeklő szemmel nézett Hume-ra. - Azt mondta, a kormánynak dolgozik. A fiam bajban van?
Hume megrázta a fejét. - Ha így is van, nem a kormány miatt. Az ENSZ tanácstermének sarkában Caitlin és Shoshana a többiekkel együtt tapsolt. Ám ahogy a taps elhallgatott, Hobo a nyakában függő korongra tette a mancsait, és mozgatni kezdte őket. A Caitlin mellett álló Shoshana levegőért kapott. - Mit csinál? - kérdezte Caitlin. - Úgy tartja a kezét, hogy Nettudat lássa - mondta Shoshana. - És azt mutatja: „Hobo beszélhet? Hobo beszélhet?” - Hobo beszédet akar mondani az ENSZ-ben? - képedt el Caitlin. Hobo lehajtott fejjel a korong tetején lévő monitorra nézett. Nettudat valószínűleg válaszolt neki, és nyilván azt mondta, hogy nem ez a legjobb pillanat, de... Nettudat szintetizált hangja betöltötte a termet. - Barátom, Hobo szeretne mondani valamit - mondta, és ahelyett, hogy az elnök jóváhagyását kérte volna, ezt mondta: - Shoshana? Caitlin látta, hogy Sho szökkent egy kicsit, amikor meghallotta a nevét, de aztán kiment az emelvényre, és odament a fekete gránitpódiumhoz. Néhány ENSZ-tolmács biztosan tudott jelelni, de Hobo és a többi majom egyszerűsített jelnyelvet használt; ha Hobo beszélni akart, csak Shoshana vagy dr. Marcuse tudta fordítani. Hobo elfordította a fejét és Shóra nézett, huhogott egyet, aztán a vele szemben ülő emberekre, a tagországok küldötteire nézett. Kitárta a karját, mintha átölelné az egész termet, majd ismét mozgatni kezdte a mancsát. Shoshana még döbbentebben nézett, mint az előbb, és először meg sem szólalt. - Fordítsd csak - mondta Nettudat dr. Theopolis hangszóróin keresztül, de ezúttal nem adta ki a hangot a terem hangosító rendszerére. - Mondd el nekik, mit mutat! Shoshana nyelt egy nagyot, előrehajolt az emelvényen álló mikrofonhoz, és megszólalt: - Hobo azt mondja: „rossz, rossz, rossz”. Hobo megint a küldöttekre mutatott, és folytatta. Shoshana figyelte. - Azt mondja: „mind mellkast verik, mind mellkast verik” - elhallgatott, aztán láthatóan úgy döntött, hogy ez bővebb magyarázatot igényel. A teremben lévő ezernyolcszáz ember felé fordult. Hobo gyermekéveit a Georgiái Állatkertben töltötte. Abonobók lakhelye szemben volt a gorillákéval. Hobo a gorillák alfahímjét hívta mellkasverőnek. Shoshana hagyta ülepedni ezt az információt, Caitlin pedig - aki még mindig a függöny mögött állt - hirtelen rájött, mit akar mondani Hobo. Egyszerű gondolkodásával azt szerette volna kifejezni, hogy őrültség, hogy ebben a teremben csak alfahímek vannak. Látta ezt a testtartásukon, megérezte a viselkedésekből, kiszagolta a feromonjaikból. A világ vezetői voltak, nyomást gyakoroltak, hatalmat akartak, megpróbáltak uralkodni másokon. Hobo felemelte a korongot, és felmutatta azt a közönségnek. Aztán leengedte a korongot, és újra gesztikulálni kezdett. Shoshana fordította.
- A barátok nem verik a mellkasukat. A barátok jó barátok. Hobo magára mutatott, és tovább mutogatott. Shoshana folytatta: - „Hobo nem veri a mellkasát. Hobo jó majom.” Sho meglepődött, amikor Hobo rámutatott. - Öö... „Shoshana sem veri a mellkasát. Shoshana jó ember.” Hobo ezután ismét széttárta karját; Caitlin arra gondolt, ez biztosan nem jelnyelvi jel, csak jelképesen átfogja a nagygyűlés résztvevőit. Aztán megint mutogatni kezdett. - „Több jó emberre van szükség” - fordította Shoshana. Az elnök megszólalt mögötte, a jádeköves pulpitusról. - Nos, köszönjük, Nettudat. És köszönjük... Hobo. Nettudat szólalt meg a hangoskönyv-narrátor hangján: - Hobo és én vagyunk hálásak önöknek, elnök úr - Talán Nettudat egy jelére Hobo megfordult, és leballagott a pódiumról, az ide-oda himbálózó dr. Theopolisszal a nyakában. Hume ezredes visszaült az autójába, eljött Devon Hawkins házától, aztán beállt egy áruház parkolójába. Leállította a motort, és megmasszírozta halántékát. Először Chase, most Crowbar Alpha. Egy még lehetett anomália, de kettő már biztos, hogy minta volt. Hume érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Kijjebb engedte az övét, aztán tenyerével megdörzsölte a szemét. Csak egyetlen lehetséges válasz volt: Nettudat rájött, hogy egy tehetséges hekkert keres, hogy megtegye, amihez az amerikai kormánynak nem volt bátorsága. Most pedig Nettudat egyenként levadássza a listán lévő hekkereket. De hogyan? Hogyan volt képes erre? Hát persze! Az az fránya PayPalos üzenet, amit szétkürtölt a világban. Úgy tűnik, a nigériai lottócsalás ellenére még mindig voltak, akik szívesen adakoztak ismeretleneknek - persze csak amíg Nettudat az összes többi levélszeméttel együtt a nigériai lottónak is véget vetett. De ha az emberek bedőltek annak, akkor biztos, hogy még többen bedőltek ennek, és adományokat küldtek Nettudatnak. Ami azt jelentette, hogy Nettudatnak rengeteg pénze volt. így felbérelhetett gengsztereket, bérgyilkosokat, bárkit, akit akart. De honnan tudta meg, kiket kell eltűntetni? Hogy kiket fog megkeresni Hume? Csak egyre tudott gondolni. Nettudat nyilván észrevette azt az adatbázist, amit Hume töltött le a gépére pénteken, és kitalálta, kiket akar megkeresni Hume, akár ugyanazt a szűrést használva: a hekker képességeit és lakóhelyét alapul véve. Megkockáztassa, hogy felkutatja a harmadik embert a listán? Nem lesz-e egyenlő az egy halálos ítélettel? Vagy... Nettudat még azelőtt semlegesítette Hawkinst, hogy Hume egyáltalán gondolt volna rá - még napokkal azelőtt. Valószínűleg azt is kitalálta, ki lesz Hume harmadik választása - aztán a negyedik, aztán az ötödik. Hume szinte félt visszakapcsolni a számítógépét, hogy újra megnézze a listát, de végülis megtette a szükséges óvintézkedéseket: a laptop nem kapcsolódott az internethez. Az adatbázis már a gépén volt, és Nettudat semmilyen módon nem jöhetett rá, hogy Hume kit választ belőle.
Tehát kihúzta a laptopot a jobb oldali ülés alól, egy gombnyomással felébresztette, és megnézte a listát. Száznegyvenkét név szerepelt rajta. Hume elgondolkodott, mennyire lehet alapos Nettudat. A bemondó hatásvadász hangja: - A Comedy Central Hírközpontjából New Yorkban, ez a The Daily Show Jón Stewarttal! Caitlin alig bírt magával, ahogy ő és anyja a műsort nézték a zöld szobából. Igen, egyszer már szerepelt tévében - de ez most más volt! Egyszerűen imádta a The Daily Show-t, és bele volt zúgva Jón Stewartba. Még nem volt ideje megnézni a műsort, mióta látott, és most lenyűgözte Jón Stewart külseje; sosem gondolta volna, hogy őszes haja van. Barátnőjétől, Stacytől tudta, hogy Stewart egyik védjegye a széles gesztikulációja. Ma Jón éppen őrülten irkáit az előtte fekvő papírokra a zene alatt, majd feldobta a tollát a levegőbe, és könnyedén elkapta - azonban az, hogy Caitlin most a saját szemével látta mindezt, olyan élmény volt, hogy Caitlin arcáról le se lehetett volna törölni a mosolyt. Korábban már találkozhatott másik kedvencével, John Olivérrel is; imádta a komikus brit akcentusát és abszurd humorát. Először két szegmens következett, ahol Stewart beszélt, majd jött Caitlin része. Anyja a zöld szobában maradt, Caitlint pedig bekísérték a stúdióba. - Caitlin, köszönöm, hogy eljöttél - mondta Stewart. Mindketten gurulós székekben ültek, és egy fényes, fekete, U-alakú íróasztal volt közöttük. Caitlin visszafogta magát, hogy ne pattogjon fel-le a széken. - Részemről az öröm, Jón - felelte. - Te eredetileg Austinban laktál, igaz? - így van. Ne szórakozz egy texasival! - vigyorgott Caitlin. - Nem, semmiképp. Azt meghagyom a többi texasinak. De már Kanadában élsz, hajói tudom. - Igen. - És amikor itt laktál, még vak voltál, de amikor átköltöztetek Kanadába, meggyógyították a vakságod. Csak nem ennyivel jobb a kanadai egészségügy? Caitlin felnevetett. - Nos, lehet. De nekem Japánba kellett utaznom a műtéthez. - Értem. És egy implantátumot ültettek a fejedbe, ugye? Milyen márka, Sony? Caitlin megint felnevetett; kezdett attól félni, hogy nem tudja majd abbahagyni. - Nem, nem. Egyedi készítésű. - És Nettudat ezen az implantátumon keresztül látta először a mi világukat? Ahogy te látod? - így van. - Akkor most éppen engem néz? - Igen. Stewart hátradőlt a székében, és színpadiasan elkezdte igazgatni a haját. - És...? Nettudat üzent Caitlinnek.
- Azt mondja, lenyűgöző a külseje. Szerintem pedig ön csodálatos! Stewart elnyomott egy mosolyt. - Hány éves is vagy? - Tizenhat. - Nos, akkor szerintem egyáltalán nem érdekelnek a korombéli férfiak. - Vicces grimaszt vágott, és meglazította a nyakkendőjét, mintha hirtelen melege lenne. Caitlin hangosan felnevetett. - Ma Nettudat beszédet mondott az ENSZ-ben, amelyen te is részt vettél, igaz? - folytatta Stewart. - De még mennyire! Lenyűgöző volt. - És csak hogy jól értem-e: Nettudat egy majom segítségével szólt az emberekhez? A majmot nem Caesarnak hívták véletlenül? Mert abból baj lehet! Caitlin ismét nevetett. - Azt hiszem jó jel, hogy jobban izgulunk a majmok, mint Nettudat esetleges hatalomátvétele miatt. - Hát, könnyebb azt mondani: „vedd le a kezed rólam, mocskos majom”, mint hogy „vedd le a... megfoghatatlan linkjeidet rólam, te mocskos... világméretű... izébigyó”. - Pontosan! - mondta Caitlin. - De Hobo (így hívják a majmot) nem fogja átvenni a világuralmat. - Hát, nem tudom - mondta Stewart. - Ha a Gallup tartana egy közvéleménykutatást, valószínűleg Hobo népszerűbb lenne, mint bármelyik elnökjelölt. - Nos - mondta Caitlin elégedetten, hogy tud ilyesmiket a bizonytalan szavazatokat biztos besöpörné! Stewart jóízűen felnevetett, és hátradőlt. - De térjünk vissza Nettudat mai beszédére. Láttam, és profi tévésként azt kell mondjam, ez a mosolygós beszélő fej... bárcsak én is ott lettem volna, hogy halljam a hangját! - Stewart a New Jersey-i akcentust utánozta: - Szóval, mit akar maga, Mr. Szupergép, beszélni az ENSZ-ben? Akkor úgy kell kinéznie, mint egy videojáték-karakter, mert az nem riasztó. De Super Mario csak nem lehet, mert tiltakoznának az olaszok. Frogger se, mert akkor meg a franciák tiltakoznának. Szóval lehetne Pác Mán... az ellen ki tiltakozna? Egy pár kísértet? Caitlin biztos volt benne, hogy legalább olyan szélesen vigyorog, mint dr. Theopolis. - Vagy talán a kényszeres evők - felelte Caitlin, és úgy tett, mintha megrágna és lenyelne valamit. - Talán - mondta Stewart újra a saját hangján. - De azt kell mondanom, Nettudat nagyon jó dolgokat mondott a beszédében. Persze én azt is elhittem, amit az elnök mondott a megválasztása előtt. Gondoljunk csak bele: nekem nincs baj a látásommal. Ha tényleg kanadai szintű egészségügyi ellátásunk lenne, akkor viszont már röntgenszemem lehetne! - Hát, ha az lenne, látná, hogy ez a csip a fejemben nem csinál semmi mást, csak a látásban segít. - A vasárnapi ABC-s interjúra gondolsz, igaz? - Igen. Az a fickó... - Elhallgatott. - Nyugi, ez kábeltévé. Itt nyugodtan hívhatod bunkónak! - Egy hatalmas bunkó! - Ez most te voltál, vagy Nettudat üzent? - kérdezte Stewart. Caitlin mosolygott.
- Én voltam. Nettudat sokkal diplomatikusabb.
HUSZONEGY RENDBEN, gondolta Peyton Hume. Nettudat valószínűleg vadászik rám. Sőt, valószínűleg tudja, hogy én is vadászom rá. Ami azt jelenti, hogy már nem kell tovább rejtőzködni. Elővette a mobilját, és egyszerűen felhívta a következő hekkert a listán. A hekker Takoma Parkban lakott, a Mr. Csodálatos név alatt futott, és majdnem olyan jó (vagy rossz!) volt, mint Crowbar Alpha vagy Chase. - Halló - szólt bele egy férfihang. - Halló. Beszélhetnék Brandon Slovakkal? - Azzal beszél. - Mr. Slovak, én... én a Washington Posttól hívom. Csak a véleményét szeretném megkérdezni a Nettudat-ügyről. - Istenem, ez hihetetlen! - mondta Slovak. - Épp vele beszéltem, amikor hívott. Az igaz, hogy én vagyok Mr. Csodálatos, de ő... egyszerűen a legjobb, tudja? - Igen - mondta Hume. - Tudom. Kinyomta a telefont. Malcolm Decter a munkába merült a nappaliban. Azt a problémát próbálta megoldani, ami mostanában egyre több bosszúságot okozott nekem: hogy nem lehettem ott Decterékkel, csak úgy, ha egyikük behozott egy laptopot a szobába. Malcolm egy kis próbálgatás után rájött, hogyan kötheti rá a laptopot a nagy, falra szerelt tévére. Aztán a gépet a kis könyvespolcra tette két fénykép közé (ahogy a gép kameráján keresztül láttam): az egyik Barbarát és őt ábrázolta az esküvőjükön, a másik pedig Caitlint csecsemőként Barbara ölében. Akkor Caitlin haja akkor még szőke volt, nem sötétbarna, mint most. - Így milyen? - kérdezte Malcolm. - Kérem, fordítsa a gépet tizennyolc fokkal balra - mondtam. A hangom már a nappali hangfalairól érkezett. Jó szeme volt a szögekhez. De végül is Caitlin apja volt, és ugyanolyan tehetséges matekos - tudta, hogy tizennyolc fok a kör öt százalékát jelenti. - Köszönöm - mondtam. - És még tíz fokkal hajtsa lejjebb a képernyőt, kérem. Így tett, ami után már jól láthattam a fehér bőrkanapén ülő embereket a laptop kameráján át. - Tökéletes - mondtam. Nem válaszolt, de ez nem volt szokatlan tőle. Megfordult és visszaindult a szobájába. - Malcolm? - szóltam utána. Megállt, de nem nézett vissza. - Igen? - Üljön le, kérem. Megtette. A kanapé kissé alacsony volt neki, úgyhogy térde hegyesszögben behajlott. - Érdekesnek találtam a reakcióját arra, hogy Caitlin megosztott egy kompromittálónak tekinthető fotót Mattel - mondtam. - Honnan tudod, hogyan reagáltam? - Barbnak ott volt a kezében Caitlin bekapcsolt BlackBerryje, amikor erről beszéltek. - Arca
rezzenéstelen maradt, úgyhogy folytattam. - Nagyon szenvedélyesen beszélt arról, hogy nem kell félnünk attól, hogy mások megismerik a valódi énünket. Ismét semmi válasz. Bár tudtam, hogy Barb szereti őt, azt is tudtam, hogy néha frusztráló vele lenni, és kezdtem érteni, miért. Ma beszédet mondtam arról, milyen különböző világban születtem de az emberek világa és az internet hasonlított abban, hogy egyformán visszajelzést vártak a kibocsátott jelekről. Malcolm azonban csak ült ott. Nem láttam, merre néz, ám a tekintetének meghosszabbításából és a szoba elrendezéséből ítélve - amit Caitlin szemszögéből építettem fel - egy falinaptárat fodrozott, melyet valószínűleg Texasból hoztak. A naptáron Austin éjszakai látképe volt. - Arról pedig- folytattam -, hogy valaki valójában kicsoda... Tudja, igen nehéz megbecsülni, hány önhöz hasonló ember létezik, Malcolm. A hivatalos becslések a föld lakosságának 2,5 és 2,8 százaléka közé teszik az autisták arányát. De én tanulmányoztam, mit írnak az emberek az e-mailjeikben vagy más dokumentumaikban, és elolvastam mindent, ami erről a témáról szerepel a különböző weboldalakon. Számomra úgy tűnik, alábecslik a számukat, valószínűleg a diszkriminációtól, a társadalmi megbélyegzéstől és a megkülönböztetéstől való félelem miatt. Malcolm jó tudósként ezt mondta: - Mutasd az adatokat. Kiküldtem egy összefoglalót a tévéképernyőre, és néztem, ahogy végigfut rajta. Peyton Hume elhatározta, hogy legalább még egyszer megpróbálja. Újra átnézte a hekkerlistát, és úgy döntött, Drakkenfyre az ő embere. A valódi neve Simonne Coogan volt, és a kevés női hekker közé tartozott a listán. Az emberek általában úgy gondolják, kevesebb a női hekker, mint férfi, de a legjobb hekkereket sosem kapják el, sőt még csak nem is azonosítják, úgyhogy ki tudhatja, milyen a nemi megoszlásuk? Talán a női hekkerek csak jobban el tudnak rejtőzni. Drakkenfyre-t sosem tartóztatták le vagy gyanúsították meg bűncselekménnyel. Programozó volt egy játékkészítő cégnél, az Octahedral Software-nél, amelynek székhelye Bethesdában volt; az Allén Steel Coyote-regényeiből készült játékok kultstátuszt értek el. A WATCH felfedezte, hogy Coogan betört az Electronic Arts redwoodi és a Ubisoft montreali központjának gépeire is, de a WATCH nem az ipari kémkedést figyelte, úgyhogy nem törődtek vele. Azonban az aktájában szerepelt, hogy milyen kifinomultan hajtja végre az akcióit, és... no nézd csak! Az aktát Tony Moretti írta, és ezt is hozzátette: „Esetleg alkalmazhatnánk”. Úgy tűnt, eddig senki nem harapott rá az ötletre, legalábbis egyelőre. De jobb később, mint soha. A tény, hogy a WATCH figyelte a lányt, most hasznosnak bizonyult. Ahelyett, hogy közvetlenül őt hívta volna, Hume a mobiljáról felhívta a WATCH-ot és Shelton Hallecket kérte, az elemzőt, aki először vette észre, hogy Caitlin Decter implantátumának jeleit áttöltik egy tokiói szerverre. - Halleck - szólt bele a férfi ismerős, déli akcentussal. - Mit tehetek önért? - Shel, itt Peyton Hume. - Üdvözlöm, ezredes. Mi újság? - Van egy hekker Bethesdában. A fedőneve Drakkenfyre - lebetűzte -, az igazi neve pedig Simonne Coogan. Ez utóbbit is betűzte. - Meg tudja mondani, mit tudunk róla? Hallotta, hogy Shelton gépel - és szinte látta a fiatal férfi alkarján a kígyótetoválást. - Megvan - mondta Shelton. - Láthatóan igen tehetséges a hölgy.
- Valóban - mondta Hume. - Itt van az aktája a laptopomon. Még mindig az Octahedralnál dolgozik? - Igen, és úgy tűnik, épp bent van... igen, semmi kétség: még mindig beveti a régi trükkjeit. Majd’ meghaltam, hogy kipróbáljam az Assassins Creed IV-et, de aztán úgy döntöttem, várok, amíg ki nem adják a jövő hónapban. - Megvan ott az Octahedral címe? - Persze. - Shel beolvasta. A nap ezen szakában autóval egy fél óra alatt odaérhet. - Köszönöm - mondta Hume. Maszajuki Kuroda gépe csak másnap reggel indult vissza Japánba, ezért úgy döntött, sétál egyet Peking utcáin. A kínaiak nem voltak szégyenlősek, jól megbámulták: láthatóan érdekelte őket a százötven kilós japán férfi, aki toronyként magasodott mindenki fölé. Az utcák nem voltak olyan zsúfoltak, mint Tokióban, és nem is volt olyan csillogás. Azonban itt, ebben a városközpontban az emberek nagyrészt boldognak tűntek - és miért is ne lettek volna? Életük évről évre egyre jobb lett: az életszínvonaluk nőtt, csakúgy mint a várható életkoruk. Azonban... Azonban nem mondhatták ki szabadon a gondolataikat, nem gyakorolhatták a hitüket, és nem választhatták meg saját vezetőiket. Az emberi jogokat a vezetőik folyamatosan megsértették, és még ha nem nézzük a Sanhszi tartományban nemrég történt népirtást, akkor is rengeteg embert végeztek ki. Igen, Kuroda saját országa, Japán is azon három demokratikus ország egyike volt, amelyek még mindig alkalmazták a halálbüntetést. A másik kettő az Egyesült Államok és Dél-Korea, bár az utóbbi már évek óta moratóriumot hirdetett erre. De legalább Japánban a kivégzésekről mindent meg lehetett tudni, benne voltak a médiában, és szigorú eljárásrend vonatkozott rájuk. Itt, Kínában azonban az olyanoknak, mint az a fiatalember, aki neki köszönhetően kapta vissza a járóképességét, félelemben kellett élniük. Elhaladt egy utcai árus kordéja mellett. Egy turista próbálta megtudni, mennyibe kerül egy üveg ital. A ráncos arcú árus felemelte egyik kezét, és számokat mutatott. Kuroda tudta, hogy a kínaiak egytől tízig csak egy kézzel mutatják a számokat - csodálatra méltó adattömörítés - de nem tudta pontosan, hogyan, így nem tudott segíteni a kommunikációban. Bár azon elgondolkodott, hogy szól a turistának, nézze meg a lejárati dátumot; még nem látott olyan diétás kólát Pekingben, aminek nem járt már rég le a szavatossága. Maszajuki mindig szuszogva vette a levegőt (arról a mennydörgésszerű horkolásról nem is beszélve, amiről a felesége számolt be), de most még nehezebben lélegzett. Legalább a szeme már nem szúrt az első nap szenvedései után. És amennyire rendezett volt Tokió, amennyire tiszta és - igen - kapitalista, annyira kaotikus, rendezetlen és ellenséges volt Peking, mindenütt felfegyverzett katonákkal. Az emberek ott mentek át az úton, ahol kedvük szottyant, a járművek - még a buszok is - rendszeresen semmibe vették a piros lámpát, a biciklisek pedig cikázva száguldottak át a forgalmon; a kínaiak kiélték azt a kis szabadságukat, ami maradt nekik. Tokió mindig is a jövőbe tekintett - bár Maszajukinak inkább az volt az érzése, hogy megragadt egy nyolcvanas évekbeli, csupa neon és króm sci-fiben. De Peking hosszú történelmének mementói mindenütt ott voltak, a kis, talán évszázadok óta változatlan sikátoroktól a Tiltott Város élénkvörös épületeiig.
De az a zaj! Mindent áthatott a háttérzaj, mintha a hatalmas ország 1,3 milliárd lakójának szívverése egységes lüktetéssé állt volna össze. Ahogy végigsétált a városon, befogadva a látványt, a hangokat és a szagokat, Maszajuki azon kapta magát, hogy szomorú; sosem szerette, ha vége lett valaminek. Azonban megpróbált mindent bevésni az agyába, hogy egy napon el tudja mondani az unokáinak, milyen volt Kína.
HUSZONKETTŐ HUME BELÉPETT az Octahedral Software épületének előterébe. A recepció asztala csiszolt fehérmárvány volt, a recepciós mögötti falon pedig a cég lógója függött: egy nyolcszögletű sárga dobókocka. Hume elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett saját egyetemi éveire, amikor Dungeons&Dragons-t játszottak az évfolyamtársaival. A lógó és a vállalat neve egy másik kor relikviái voltak, amikor a játékokat még táblákon, kártyákkal, dobókockákkal és ólombábokkal játszották; az Octahedral összes mai játéka saját nézetű lövöldözős volt, főleg Wii-re és Xbox-ra. - Simonne Coogant keresem - mondta Hume. - Épp lemaradt róla - mondta a recepciós, akinek pont olyan vörös volt a haja, mint Hume-é, bár Hume kételkedett benne, hogy természetes, mert a bőre barna volt. Egy nagy digitális óra függött a falon a lógó mellett. - Általában ilyen korán elmegy? - Elnézését kérem - mondta a recepciós. - Ön kicsoda? Hume előhalászta a Pentagonos azonosítóját. - Ó - mondta a recepciós. - Nos, Pedrót megkérhetem, hogy jöjjön le; ő a Hillbilly Hunt kreatív igazgatója, és Simonne főnöke. - Nem, nem szükséges. Tudja, hová ment? - Nem. Valami férfi jött érte egy fél órája, és őt kereste, ahogy most maga is. - Látta már valaha? - Még soha. - Feliratkozott? - Nem. Fogalmam sincs, ki volt az. De Simonne vele ment. - Saját akaratából? - Hát, igen. Persze. Legalábbis nekem úgy tűnt. - Le tudná írni a férfi külsejét? - Nagydarab. - Magas vagy kövér? - Magas és izmos. Keménykötésű. - Fehér vagy fekete? A nő kezdett ráérezni, mit akarnak tőle. - Talán száznyolcvanöt magas, és jó száz kiló. Harmincöt körülinek saccolnám. A feje kopaszra volt borotválva. - Hallott valamit, amit Miss Coogannel beszéltek? - Csak egy mondatot, amikor a liftajtó becsukódott. - Mi volt az? - A férfi azt mondta: „hamarosan vége lesz az egésznek”.
A The Daily Show-t délután vették fel, és ugyanaznap éjjel 11-kor került adásba. Caitlin és anyja hazaindultak a felvétel után; nem volt hosszú a repülőút New Yorkból a torontói Lester B. Pearson repülőtérre. Caitlin és Barb már hallották Pearson nevét az ENSZ-ben tett látogatás alatt, úgyhogy megálltak a repülőtéren lévő egyik mellszobra előtt. Mielőtt Kanada miniszterelnöke lett, Pearson az ENSZ közgyűlésének elnöke volt, és 1957-ben megkapta a béke Nobel-díjat a szuezi válság megoldásában végzett munkájáért. Már sötét volt, mire Caitlin és anyja beszálltak az autóba, és megkezdték egyhangú, hetvenöt perces útjukat az autópályán vissza Waterlooba. Be volt kapcsolva a rádió - a CHFI csatorna ment, Toronto válogatott zenéi - amely mindkettőjük számára hallgatható zenéket játszott, mint Lady Gaga, Phil Collins, Lee Amodeo, a Barenaked Ladies és Taylor Swift. - Köszönöm, hogy eljöttél New Yorkba, anya - mondta Caitlin. - Ki sem hagytam volna. Már jó húsz éve nem láttam Broadway-darabot. - Csodálatos volt, nem? - De igen. Ellen Page nagyszerű volt Annié Sullivan szerepében, és az a kislány, aki Helent játszotta, szintén briliáns volt. - De Helen apja... rabszolgákat tartott a háború vége előtt, nem? - mondta Caitlin. Anyja bólintott. - Igen, tudom. - De hiszen jó embernek tűnt. Hogy tehetett ilyet? - Hát, nem felmentésképp mondom, de saját koruk erkölcsei szerint kell megítélnünk az embereket. Az erkölcsök pedig az idő előrehaladtával fejlődnek. - Azt tudom, hogy változnak - mondta Caitlin -, és azt is, hogy a rabszolgák felszabadítása egy nagy lépés volt. De biztos vagy benne, hogy az erkölcsök általában is fejlődnek? - Igen. Ha megnézed a történelmet, a fejlődés világosan látszik; ráadásul ez egybecseng a játékelmélettel is. Egy hatalmas kamion mellett haladtak el. - Tényleg? - kérdezte Caitlin. - Emlékezz, mint mondott Nettudat az ENSZ-ben. Vannak zéró ösz-szegű és nem zéró összegű játszmák. A tenisz például zéró összegű: van egy győztes és egy vesztes. De az együttműködés lehet nem zéró összegű is: ha felveszünk egy embert, hogy újítsa fel a pincét - Caitlin tudta, hogy ezen mindig vitatkoztak a szülei -, és meg vagyunk elégedve a munkájával, akkor mindenki nyer: nekünk lesz egy szép pincénk, a vállalkozó pedig pénzt kap a munkájáért. - Rendben - mondta Caitlin. - Az együttműködés mindenkinek jó. De a primitív társadalmak tagjai általában csak a saját társaikkal működtek együtt, másokat nem tekintettek magukhoz hasonló embernek; nem szerepeltek az ő morális értékrendjükben. Amikor az Ószövetség azt mondja: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”, az csak azt jelenti, hogy az izraelitáknak jó viszonyra kell törekedniük a többi izraelitával, de a többiekre már nem érvényes: szerintük botorság lett volna mindenkivel jóban lenni. Ám ahogy a történelem halad, az erkölcsös bánásmódra érdemes emberek köre egyre tágul. Ma a különböző helyeken élő emberek általában egyetértenek, hogy a jó bánásmód mindenkit megillet, tekintet nélkül a lakóhelyére, etnikumára, vallására vagy egyéb tulajdonságaira.
Ahogy mondtam, a fejlődés szemmel látható. - De mi van a nem zéró összegű játszmákkal? - kérdezte Caitlin, mikor épp elhagyták Milton városát. - Ó, bocsánat; pont ez a lényeg. A nem zéró összegű játszmák felé mutató trend hatással van a másokhoz való viszonyulásunkra. Amikor azt gondoljuk, hogy másokat is megilletnek bizonyos jogok, akkor erkölcsi értéket tulajdonítunk nekik, és általában csak azokat tekintjük erkölcsileg értékesnek, akikkel el tudjuk képzelni, hogy nem zéró összegű együttműködésbe kezdjünk. És idővel rájöttünk, hogy szinte a föld minden lakójával együtt lehet működni. Valójában... - Igen? Egy kocsi hagyta le őket. - Emlékszel, amikor a Texasi Egyetemen tanítottam? Helyettesítettem egy tanárnőt, aki szülési szabadságon volt. Amikor Caitlin gyerek volt, anyja ideje nagy részét a Texasi Vakok és Gyengénlátók Iskolájában töltötte önkéntesként, de Caitlin homályosan még emlékezett arra, amikor egyetemi tanárként dolgozott. - Aha. - Nos - folytatta anyja -, egyszer bajba kerültem, mert az egyik órámhoz felhasználtam az I.E. képregénysorozat egyik részét. - Milyen képregénysorozat? - Bocs. Tudod, az újságokban néha vannak pár képes képregények. Az egyik ilyennek a címe I.E. volt, és ősemberekről szólt; még mindig létezik, bár Johnny Hart, a megalkotója már meghalt. Na szóval, ő humoros szótári definíciókat használt a képregényeiben. Úgy hívta: „Wi-ley szótára”. Az egyik képregényben (emlékszem, december 6-án jelent meg) úgy definiálta a „becstelenség” szót: „ritkán használt szó, mióta a Toyota eladásai kétmillióra emelkedtek”. - Nem értem. - Elmagyarázom. 1941. december 6-án támadták meg a japánok Pearl Harbort. Roosevelt elnevezte ezt a „becstelenség napjának”. A San Antonio Express-News nem közölte le a képregényt, mert szerintük sértette az emberek önérzetét. De szerintem jól jellemezte azt, amiről azon az előadáson beszéltem: csupán hatvan-egynéhány év alatt egy teljesen zéróösszegű játszmától Japánnal eljutottunk a nem zéró összegűig, és mindezt a kölcsönös gazdasági kapcsolatok miatt. Minél több kapcsolatod van valakivel, annál kevésbé tudod gyűlölni. - De ez nem erkölcs, ez csak üzlet - mondta Caitlin. - Nem, ez igenis erkölcs - felelt az anyja. - Ez a kölcsönös együttműködés és jogbiztosítás alapja, és ebben folyamatosan fejlődünk. Végül is nem csak Keller ezredesnek voltak rabszolgái, hanem például Thomas Jeffersonnak is. Amikor az Alapító Atyák ezt mondták: „magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett”, ebbe a körbe még nem értették bele a feketéket. De az ENSZ-ben láttad az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amelyet, később írtak, hm... - 1984-ben, Nettudat szerint - mondta Caitlin a szemére küldött üzenetet olvasva. - Igen. Ott viszont már egyértelműsítették, ki is számít embernek. Hogy is van...
Újabb szavak jelentek meg Caitlin szeme előtt: - Nettudat szerint így szól: „Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra.” - Pontosan! És bár az Alapító Atyák szerint semmi baj nem volt vele, az ENSZ egyenesen betiltotta azt. - „Senkit sem lehet rabszolgaságban vagy szolgaságban tartani, a rabszolgaság és a rabszolgakereskedés minden alakja tilos.” - így van. - Sávot váltott. - Ez nem csak egyszerű közgazdaságtan, Caitlin; ez erkölcsi fejlődés, és bár vannak néha visszaesések, semmi kétség, hogy az erkölcs nemcsak hogy változik, de mérhetően fejlődik is. Most több embert kezelünk tisztességgel és egyenlő félként, mint bármikor az emberi történelemben; ez a haladás még néhány rövid évtized alatt is látványos. Gondolj csak arra a nevetséges esetre a Little Rock-i kilencekkel kapcsolatban. Ha félretesszük, amit az a szörnyű nő, a republikánus elnökjelölt mondott, a legtöbb ember számára a szegregáció ma teljesen elképzelhetetlen, pedig az amerikaiak harmada, aki akkor élt, még ma is életben van. Már Cambridge-ben voltak. Anyja folytatta. - Van jó pár könyvem a témáról, amit kölcsönadhatok, ha majd gyorsabban olvasol. Róbert Wright sokat írt erről, és érdemes is olvasni az írásait. Nem beszél a World Wide Webről, de a párhuzamok nyilvánvalóak: minél több a kapcsolat az emberek között, annál erkölcsösebben viselkedünk a többi emberrel. - Igen, de rengeteg csaló is van az interneten, vagy legalábbis volt - vitázott Caitlin. - Igaz. De ők névtelenségbe burkolóztak, nem igazán voltak kapcsolataik. És az eltűnésük csak az egyik előnye Nettudat jelenlétének. Lehet, hogy mi nem tudjuk, ki van egy internetes név mögött, ki a névtelen kritikus az Amazon.comon, de Nettudat tudja. És még ha nem is lennénk kapcsolatban Nettudattal, még ha nem is válaszolnánk az üzeneteire, a puszta tudat, hogy valaki tudja, ki vagy, valaki figyel, pozitív hatással van a emberek viselkedésére. Nehéz antiszociálisnak lenni, amikor egy társadalmi hálózat része vagy, még ha a hálózat csak belőled és a Föld legnagyobb agyából áll is. - Rendben - mondta Caitlin -, de... ó várj csak. Nettudat akar kérdezni valamit. Vége lett a Blondie-számnak a rádióban, és egy Fleetwood Mac-dal következett. - Igen? - Azt kérdezi: Tehát a komplex hálózatok nem csak az intelligenciának adnak teret, hanem az erkölcsnek is? A tudatot létrehozó komplexitás tehát természetszerűen hozza magával az erkölcsöt is, és ahogy a kölcsönös függés növekszik, az intelligencia és az erkölcs egyszerre nő vele? Caitlin nézte anyját, ahogy az gondolkodott: szemöldökét összehúzta, szeme résnyire szűkült. Amikor megszólalt, kissé bólintott is hozzá. - Igen - mondta -, pontosan ezt mondom. - Nettudat azt feleli: Érdekes gondolat. Továbbhajtottak a sötétben. Carla Hawkins, a Crowbar Alpha fedőnevű hekker anyja a nappalijában ült, kisírt szemmel. Nagyon szomorú volt, amikor férje, Gordon elhagyta őt két évvel ezelőtt - de még sosem volt magányos. Devon mindig ott volt, még ha a legtöbb idejét a billentyűzet fölé görnyedve töltötte is a szobájában.
Tudta, a bíró azért nem küldte börtönbe a fiát, amikor a vírusával annyi galibát okozott, hogy ő ne maradjon egyedül. De most eltűnt, és... Még a gondolatot is gyűlölte. Az viszont biztos, hogy nem önszántából szökött el. A számítógépeit ott hagyta, pedig azok voltak az élete. Anyja már sok szót megtanult tőle: túlhajtás, moddolás, hálózatra kapcsolódó adattárolók; a fia biztosan nem elégedett volna meg annyival, hogy egy pendrive-on magával viszi a legfontosabb adatait. A rendőrség még mindig kereste, de bevallották, hogy fogalmuk sincs, hol is keressék; már végignézték Devon összes bevett helyét. Amikor az a vörös hajú kormánytisztviselő feltűnt, arra gondolt, hogy talán ők megtalálták. Egy újabb zsebkendőért nyúlt, de a doboz üres volt. A földre lökte a dobozt, és a ruhaujjába törölte az orrát. Tegnap a munkahelyén mindenki Nettudatról beszélt. Nem nagyon figyelt oda, bár az elmúlt napok híreiről szinte lehetetlen volt nem értesülni... Ám Keelie - az egyik pénztáros a Wal-Martban - mondott valamit, ami megragadt benne: hogy Nettudat segített megtalálni egy rég elveszett gyerekkori barátját. És ha őt megtalálta... Devon anyjának nem volt számítógépe; azon ritka alkalmakkor, amikor meg akart nézni valamit az interneten, Devon gépét használta. Felkelt a kanapéról, és pillantása az öreg faliórára esett. Úristen, tényleg két órán keresztül ült ott és bámult a semmibe? Devon szobája tele volt plakátokkal: Haló, Mass Effect, Assassins Creed-plakátok függtek a halványsárga falon, és a Wal-Mart dolgozói kedvezményének köszönhetően több játékkonzol is volt a szobában. A fiú rozoga íróasztalán pedig egy Alienware PC állt, három monitorral. Még mindig be volt kapcsolva: újabb jele annak, hogy Devon nem akart elszökni. Anyja leült a székbe. Egyszerű konyhai szék volt; Devon szerette, de túl kemény a háttámlája. Nem volt nyitva böngészőablak. A rendőrség már átfésülte Devon e-mailjeit és Facebook-üzeneteit, hogy találkozni akart-e valakivel, vagy vett-e repülő- vagy buszjegyet, de nem találtak semmit. Anyja megnyitotta a Firefoxot és begépelte a Google-be: „hogyan tehetek fel kérdést Nettudatnak”. A sáv alatt persze ott volt a szokásos „Jó napom van”gomb, de neki most nem volt az - egyáltalán nem. Azonban az első találat meg is válaszolta a kérdést: ha nincs csevegőprogramja, akkor menjen Nettudat weboldalára és kattintson a csevegés gombra. Ezt tette. Valami látványosabbat várt, de Nettudat oldalán nem voltak se Flash-animációk, se fantasztikus grafikák. Az oldal háttere szemnyugtató halványzöld volt. A címoldalon látható hivatkozások listája pedig kifejezőbbnek tűnt, mint bármilyen dizájn-varázslat. A főoldalon a „Legnépszerűbb dokumentumok” fejléc alatt a következők voltak: ,A rák javasolt ellenszere”, „Egy lehetséges kiút Báli gazdasági válságából”, „Jegyzetek a napenergia jobb kihasználásáról”, és „Egy rejtély megoldása: ki volt Hasfelmetsző Jack?” Ezalatt valóban volt egy szövegdoboz, amellyel csevegni lehetett Nettudattal. Devon anyja két ujjal bepötyögte az alábbi szavakat: „A fiam eltűnt. Segítenél megkeresni?” A válasz azonnal érkezett: „Mi a neve és az utolsó ismert címe?”
Begépelte: „Devon Axel Hawkins”, és a címüket. Szünet. Görcsbe rándult a gyomra. Ha Nettudat képes minderre - rák, napenergia, gazdasági válságok megoldása -, akkor biztosan erre is képes lesz. Végtelennek tűnő idő után Nettudat így válaszolt: „Péntek keleti idő szerint 16:42 óta nem lépett fel az internetre. Végignéztem a rendőrségi aktákat és a híreket, de nem találtam semmit, amin el lehetne indulni.” Devon anyja elcsüggedt. Azt gondolta, „de hiszen te mindent tudsz”, bár ez teljesen feleslegesnek tűnt leírni. Azonban miután néhány másodpercig csak bámulta Nettudat szavait a képernyőn, mégis begépelte. „Sok mindent tudok, de nem mindent”, felelte Nettudat. Néhány másodperc után pedig hozzátette: „Sajnálom.” Devon anyja felkelt a székről, és visszament a nappaliba. Amikor leült a kanapéra, arca újra könnyben ázott. Peyton Hume hirtelen riadt fel. Izzadtságban fürdött. Egy termeszvárról álmodott: ezernyi tudattalan, nemzőképtelen dolgozóról, akik egy lüktető potrohú, visszataszító, fakó királynőt szolgálnak. A felesége, aki mellette feküdt, megszólalt. - Jól vagy? - Ne haragudj - felelte. - Csak egy rossz álom. Madeleine Hume lobbistaként dolgozott a bioüzemanyag-iparban; négy éve találkoztak egy közös barátjuk partiján. Érezte, hogy felesége megérinti a mellkasát. - Úgy sajnálom - mondta. - Egyszerűen nem értik - mondta Hume. - Az elnök. A világ. Egyszerűen nem értik! - Tudom - mondta a felesége lágyan. - Ha ennél tovább megyek, bajba kerülhetek - mondta. - Schwartz tábornok már küldött is egy emailt, és leszidott a „gyújtó hangvételű szavaimért” a Meet the Pressben. Madeleine a férfi haját simogatta. - Tudom, hogy te hiszel a hierarchiában - mondta. - De azt kell tenned, amit helyesnek hiszel. Én támogatlak, bármi is legyen az. - Köszönöm, kicsim. - Már egyébként is majdnem reggel van - mondta Madeleine. - Visz-szamész a WATCH-ba, vagy a Pentagonba? Már három napja nem volt bent az irodájában; legfőbb ideje, hogy újra megmutassa magát. Mégis... A fenébe is, a WATCH-ban lefuttatott teszt bizonyította az elmélete helyességét. Ha valakit rá tudna venni, hogy írjon egy vírust, ami kitörli Nettudat mutáns csomagjait, akkor kiirthatná a fenyegetést az internetről. Igen, az a vírus más dolgokat is tönkretehet - talán az internet is leállna egy időre, de azt még túlélné az emberiség. Hiszen most a túlélés volt az egyetlen szempont. De csak úgy tudta megvalósítani a tervet, ha talál egy hekkert, egy valódi, gibsoni cyberpunkot.
Tegnap éjjel még három emberrel próbálta felvenni a kapcsolatot a hekkerlistáról. Az egyiket nem tudta elérni - ami bármit jelenthet a másik, egy lány eltűnt, a barátja legnagyobb bánatára, a harmadik pedig elküldte Hume-ot melegebb éghajlatra. - Igen, bemegyek az irodámba - mondta. - És újra megnézem az FBI-nál, hogy van-e valami nyomuk. A férfi, akivel tegnap beszélt, egyetértett, szerinte is gyanús a dolog - talán egy sorozatgyilkossal van dolguk. De Chase házában csak Chase vérét találták meg, a többi esetben pedig nem volt jele erőszaknak. A felesége közelebb kucorodott a sötétben. - Helyesen cselekszel - mondta. - Mint mindig. Megszólalt az ébresztőóra. Hagyta, hagy csörögjön, és azt kívánta, bárcsak az egész világ hallaná.
HUSZONHÁROM CSÜTÖRTÖK REGGEL volt, október 18. Egy teljes hét telt el, mióta Nettudat felfedte kilétét. Caitlin mindent meg akart tenni, hogy segítsen neki, úgyhogy elindított még egy Nettudat mellett érvelő hírcsoportot, bár már így is több ezer létezett. Reagált hetvenhat hírre, amelyek téves információkat tartalmaztak - persze tudta, mennyire hiábavaló az egész, és eszébe jutott az a híres internetes vicc, amit egyszer felolvastak neki: egy fickó ül a számítógépénél, és a felesége szól neki: „Jössz lefeküdni?” A fickó így válaszol: „Nem tudok.”, és eszeveszetten gépel tovább. „Valaki hülyeségeket irkái az interneten.” Caitlin nem is tudta igazán, miért törődik ezzel a dologgal. Végtére is Nettudat saját maga több tízezer csoportban lehetett jelen, számtalan blogbejegyzést írt és több tucat nyelven twittelt üzeneteket. Ahogy a CNN Online fogalmazott, ő lett a legtúlszerepeltetett celeb a médiában, mintha összegyúrták volna Paris Hiltont, Jennifer Anistont és Irwin Tant. De ez nem volt teljesen igaz, legalábbis Caitlin szerint. A matematikában a gráfelmélet magyarázásánál gyakran hivatkoztak a sztárokra, mert a rajongókkal való kapcsolatuk tökéletes példa volt a csúcspontok közti irányított, aszimmetrikus kapcsolatra: definíció szerint sokkal több rajongó ismer egy sztárt, mint fordítva. Nettudat azonban mindenkit ismert, aki fenn volt az interneten. Nem annyira celeb volt, mint inkább az egész világ Facebook-barátja. Mégis tovább olvasta a híreket és a kommenteket az ENSZ-beszédről - néhány Nettudat mellett érvelt, néhány ellene. Nettudat más tevékenységeiről is volt néhány hír, és... Hát ez mi? Furcsa, piros-fehér lógó volt egy megjegyzés mellett. Caitlinnek még mindig baja volt a kisbetűkkel, a JAWS pedig nem boldogult a képformátumú szövegekkel. Caitlin némi erőlködéssel végül elolvasta: Nettudat által hitelesítve. - Nettudat? - szólt ki a levegőbe. - Ez micsoda? A szintetizált hang a gép hangfalaiból érkezett. - Néhányan rájöttek, hogy képes vagyok azonosítani az internetre író személyeket, hogy a valódi nevüket használják-e, nem pedig álnevet. Az olyan oldalakon, ahol megengedettek az avatár-képek, ezeket a képeket személyes kérésre ki lehet cserélni erre a „Nettudat által hitelesítve” feliratra. Caitlin elgondolkodott. Ő gyakran használta a Calculass álnevet, de volt rengeteg ámokfutó, akik mindenféle gyűlölködő hozzászólást írtak álnéven, csak hogy másokat bemocskoljanak; sok oldalon megakadályozták a normális beszélgetést. Caitlin például rájött, hogy a CBC News oldalát egyszerűen nincs gyomra olvasni: az ott lévő megjegyzések gonoszak, bárdolatlanok, rasszisták vagy szexisták voltak, vagy ezek bármilyen kombinációi. Nettudat folytatta: - Néhány oldalon, mint az Amazon.comon már eddig is volt egy opció, ami igazolta, hogy valaki a saját neve alatt ír, de mostanáig nem volt jó megoldás arra, hogy ellenőrizzék is a kilétét. Számomra ez egyszerű, úgyhogy megcsináltam. - Érdekes. De... nem is tudom, az embereknek néha névtelennek kell maradniuk az interneten. - Igen, néha valóban. Szükség van, hogy az emberek szabadon politizáljanak a diktatúrákban, vagy hogy lebuktassanak rosszban sántikáló cégeket vagy kormányokat anélkül, hogy megtorlástól kellene tartaniuk. De másoktól úgy tudom, hogy nagyon sok bosszúságot okoznak azok, akik maszkok mögé rejtőznek; sokan nem állnak szóba idegenekkel a való világban, és az interneten sem olyanokkal, akik
elrejtik valódi nevüket. - Gondolom. - Már most is léteznek olyan szűrők az oldalakon, amelyek csak az én igazolásommal ellátott bejegyzéseket jelenítik meg. Más helyeken (ahol nincs semmi ésszerű oka a névtelenségnek) olyan szűrők vannak, hogy már alapból csak azok a felhasználók írhassanak, akik megkapták az igazolásomat. A JagsterMailben már vannak Nettudat-zászlók, és a Gmail is hamarosan bevezeti őket. Ezt az alulról jövő kezdeményezést sok néven nevezik, de ami megragadni látszik, az a „Foglaljuk vissza a netet”-mozgalom. Ezt a kifejezést a „Foglaljuk vissza az éjszakát!” nevű, a nők elleni erőszak visszaszorítását célzó kampányból vették. Sok más hasonló is van, de nem igazán terjedtek el. Ez azonban helyénvalónak tűnik: az interneten lévők közül sokan fenyegetve érzik magukat a névtelenségük mögé bújó, felelőtlen emberektől. Ez alól talán az olyan közösségi oldalak kivételek, mint a Facebook. Caitlin mocorgott a székében. Nettudat folytatta. ' - Ha jól gondolom, nem láttad a Lesz ez még így se című filmet. A lány megrázta a fejét. - Soha nem is hallottam róla. - Jack Nicholson egy regényírót játszik benne. Amikor megkérdezik tőle, hogyan tudja ilyen pontosan ábrázolni a nőket, így válaszol: „csak veszek egy férfit, és kivonom belőle az ésszerűséget és a szavahihetőséget”. - De hiszen ez szörnyű! - képedt el Caitlin. - Az IMDb szerint ez az egyik legemlékezetesebb sor a filmből. De egyetértek, hogy nem jól jellemzi a női nemet. Azonban úgy gondolom, hogy jól érzékelteti a névtelenség hatásait az interneten: ha névtelen vagy, nem vagy felelősségre vonható, és anélkül pedig nincs szükség arra, hogy értelmes dolgokat írj. Caitlin rengeteget vitázott az interneten olyanokkal, akikről tudta, kicsodák, de személyesen is sokat vitázott az ismerőseivel. - Érdekes gondolat - mondta. - Szeretnéd, hogy igazoljalak? - Nos, ha Calculassként írok, akkor nem tudsz, igaz? - Igen. De ha a Caitlin Decter névről írsz, akkor igazolhatom, hogy valóban te írtad. Caitlin mindig is szeretett az elsők között lenni. - Persze, miért ne? Hume ezredes a Pentagon felé tartott. Ott volt az irodája, ahol minden szükséges erőforrás a rendelkezésére állt. Ráadásul, ha voltak egyáltalán számítógépek, amiket Nettudat nem ért el, akkor a Pentagon gépei azok voltak. A telefonja megszólalt, ahogy befordult egy sarkon; bedugta a Bluetoothos fülhallgatóját. - Peyton Hume - szólt bele. - Hume ezredes - szólalt meg egy spanyol akcentusú férfihang -, Ortega igazgatóhelyettes vagyok a washingtoni irodából. - Jó reggelt, Mr. Ortega. - Gondoltam, tudni szeretné, hogy jelentést kaptunk egy eltűnt személyről. Az egyik név a listáról,
amit maga adott: Brandon Slovak. A Csodálatos, személyesen. - Istenem - mondta Hume. - A Takoma Park-i rendőrség kiszállt a lakásához. Nincs jele erőszakos behatolásnak, de láthatóan sietve távozott. Félig megevett étel az asztalon, a tévé bekapcsolva, de a hangot levették. - Rendben - mondta Hume. - Kérem szóljon, ha hall valamit az ügyben. - Természetesen. És mindenkit végigellenőrzünk a listáján, aki a fővárostól száz mérföldön belül lakik, hogy eltűnt-e még valaki. - Köszönöm. Majd értesítsenek. - Meglesz. - Ortega letette. Hume továbbment az úton. A Csodálatos volt az, aki szimpatizált Nettudattal, de... De ő volt az is, aki a legnagyobb eséllyel okozhatott kárt neki. Talán maga Slovak is tudta ezt. Valószínű, hogy megpróbált kapcsolatba lépni más hekkerekkel a környéken, és megtudta, hogy eltűntek. Talán csak azért szimpatizált Nettudattal, mert tudta, hogy figyeli, és remélte, hogy így leszáll róla. Hát, ez nem jött be. Hume befordult az F utcába, és elhaladt a Watergate-épületkomple-xum mellett. A légierő tisztjeként sokszor kérdezték az 51-es körzetről, ahol a legenda szerint a roswelli földönkívüli űrhajót tartják, vagy hogy a holdraszállást valóban megrendezték-e. Mindig ugyanazt a választ adta: ha a kormány olyan jól tudna titkot tartani, akkor a világ sosem hallott volna a Watergate-botrányról vagy Monica Lewinskyről. Neki viszont most volt egy titka - egy hatalmas titka. Tudta, hogyan jött létre Nettudat, hogy miért létezik. És ha Mohamed nem megy a hegyhez... Először arra gondolt, hogy bemegy egy könyvtárba, és az egyik ottani gépről szétküldi a lehető legtöbb embernek Nettudat eredetét. De Nettudat mindent látott, ami az interneten történt, ezernyi beszélgetésben vett részt, számtalan blogra írt - ez azt jelentette, hogy ha Hume feltenne valamit, Nettudat azonnal törölné, mint a levélszemetet. Nem, egy olyan csatornán kell terjesztenie a titkát, amit Nettudat még nem irányít. Szerencsére még volt lehetőség gyakorolni a szólás szabadságát, legalább még pár napig. Vasárnap reggel egy sofőr jött érte, és ő túl fáradt volt ahhoz, hogy figyelje, merre mennek. Úgyhogy napok óta először visszakapcsolta az autó GPS-ét. Amíg várt a műholdjelre, begépelte, hová akar eljutni. Ahogy a GPS meghatározta az útvonalat, elindult, és kissé elmosolyodott az irónián, hogy egy közönyös géphang mutatja meg neki az utat a szabadságba. *** Vong Vaj-Cseng sosem gondolta, hogy egyszer láthatja a belülről a Csongnanhaj-komplexumot, a kommunista párt belső szentélyét. Most pedig saját íróasztala is volt ott! Ő volt azon tizenkét programozó egyike, akiknek tesztelniük kellett a Nagy Tűzfalat, és befoltozni a réseit, mielőtt mások megtalálnák azokat. Hiányzott neki régi munkája, amikor még informatikusként dolgozott a Gerincesek Paleontológiai és Paleo-antropológiai Intézeténél, és bűntudata volt, hogy annyi feladatot félbehagyott ott; kíváncsi volt, vajon a jó öreg dr. Feng hogyan boldogul nélküle. Persze miután
letartóztatták, felvettek valakit a helyére; senki nem gondolta, hogy Vaj-Cseng a közeljövőben visszatér. Itt persze minden mozdulatát figyelték: az egyik kamerát észre is vette, de biztos volt benne, hogy rejtett kamerák is vannak a teremben. Abban is biztos volt, hogy billentyűzetfigyelő programot is alkalmaznak, hogy rögzítsék minden billentyűleütését és egérmozdulatát. De bár Sinanthropust elhallgattatták, és szabadságért küzdő blogját leállították, talán még tehet valami hasznosat itt, a hatalom központjában. Egy szó, amit a megfelelő időben a megfelelő fülbe súg, egy szolid javaslat itt-ott. Talán, egy-két év után, valamiféle vezetői pozíció, hogy tényleg hatással legyen a dolgokra. Szun-Ce szerint csak az győzedelmeskedhet, aki tudja, mikor kell harcolni és mikor nem. Vaj-Cseng kényelmetlenül fészkelődött rozsdaszínű kárpitozott székében. Lába még mindig be volt gipszelve. Mielőtt dr. Kuroda visszament Tokióba, Vaj-Cseng aláíratta vele a gipszet, úgyhogy most zöld kandzsi-betűk álltak rajta. A lába be fog forrni, bár azt gondolta, hogy sosem lesz képes járni többé, hamarosan futni is fog, táncolni, ugrálni... Már vagy tíz éve, kamaszkora óta nem csinálta ezeket. Végig tud majd menni a Csangcsengen - a Nagy Falon. De mindez még várhat. Most Vaj-Csengnek végeznie kellett a munkáját. Úgyhogy tovább gépelt a billentyűzeten; tette, amire utasították. Peyton Hume a WNBC, az NBC washingtoni épületének küszöbén állt. Mély levegőt vett, és szeplős kezével végigsimította rövid haját. Ha megteszi, amire készül, hadbíróság elé kell állnia, és biztos, hogy elveszíti belépési jogosultságait. De ha nem teszi meg... Meleg, napos októberi nap volt. Egy fiatal afroamerikai nő jött felé a járdán, egy gyereket tolva babakocsiban. Két kis, fehér fiú szaladt a másik irányba, apjuk bosszúsan próbált velük lépést tartani. Egy ázsiaiamerikai tinilány és egy fehér fiú ment el mellette kézenfogva. Néhány olasz turista jött, és az épületekre mutogattak, miközben élénken beszélgettek. Egy szikh férfi állt meg mellette, telefonált és nevetgélt. Ez az ő világuk - csak az övék. Ő pedig gondoskodni fog arról, hogy ez így is maradjon. Emellett pedig nem akart mást tenni, csak biztosítani az átláthatóságot - nem erről szólt minden mostanában? Kinyitotta az üvegajtót és belépett. Ahogy múlt vasárnap, most is látta a díjakkal telezsúfolt üvegvitrineket - köztük egy Emmy-díjat - és a helyi és országos tévés személyiségek képeit a falon. A fiatal, szőke és csinos recepciós lány viszont nem az volt, akivel vasárnap beszélt. Odament hozzá. - Jó napot. A hírigazgatóval szeretnék beszélni. A lány rágózott, amikor Hume belépett; most megpróbált úgy tenni, mint aki nem. - Meg van beszélve? Hume mosolygott. A mai fiataloknak fogalmuk sincs, mit jelentenek a katonai rangok. - Nincs mondta, és adott neki egy Pentagonos névjegyet. - De a Meet the Press egyik meghívott vendége voltam a héten, és van egy sztorim, ami biztosan érdekelni fogja. A lány megnézte a névjegykártyát, aztán felvett egy telefont. - Ed? Itt a recepció. Van itt valaki, aki téged keres. - Mit csinálsz? - kérdezte Caitlin, ahogy belépett a konyhába. Anyja a kisasztalnál ült. - A szavazólapomat töltöm ki.
- Az amerikai elnökválasztásra? - Igen. - De az még csak hetek múlva lesz. - Igen. De a kanadai postáról horrorisztikus történeteket hallok. És nem hiszem, hogy meggondolnám magam. - A demokratákra szoktál szavazni, igaz? - Mindig. - Hogyan működik ez? Úgy értem, hol számítják be az országon kívül leadott szavazatokat? - Texasban. Az utolsó amerikai lakóhelyeden. Caitlin kinyitotta a hűtőt, és öntött magának egy narancslevet, ami mind az ízével, mind a színével lenyűgözte. - De Texas többségében republikánus. A te szavazatod nem számít semmit. Anyja letette a tollat és ránézett. - Ifjú hölgy, először is csodák márpedig léteznek - a látásod rá a bizonyíték. Másodszor pedig nekem számít. Egy új világot próbálunk létrehozni, ahol nem az ember a legokosabb lény, de közben meg szeretnénk őrizni az emberi mivoltunkat, szabadságunkat és egyéniségünket. Minden alkalommal, amikor nem gyakoroljuk szabadságjogainkat, amikor nem fejezzük ki egyéni véleményünket, elvesztünk egy darabot önmagunkból. Akkor lehetnénk gépek is. - Hume ezredes - köszönt Edward L. Bensőn Jr., ahogy belépett az előtérbe; Hume a vasárnap kapott névjegykártyáról emlékezett a hírigazgató nevére. - Nem is számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátom. Bensőn fekete volt, a negyvenes éveinek elején, száznyolcvan centi magas, és majdnem százötven kiló. A haja rövidre volt nyírva, drótkeretes szemüveget és egyszerű utcai ruhát viselt. - Köszönöm, hogy időt szakít rám - mondta Hume, és megrázta Bensőn lapátkezét. - Nem tesz semmit. Sajnálom azokat a kommenteket az oldalunkon az MTP-beli szerepléséről. Úgy tűnik, Nettudatnak sok rajongója van. Hume nem tudott a kommentekről, de nem lepődött meg túlságosan. - Semmi gond. - Ha ez számít, szerintem sok hasznos gondolatot vetett fel vasárnap - mondta Bensőn. - Igen, ahogy már említette. Épp ezért vagyok itt. Lenne ideje sétálni egy kört a háztömb körül? Bensőn grimaszolt, de aztán úgy tűnt, megértette a célzást. Az órájára nézett. - Rendben. Majdnem egy órát sétáltak, és sosem álltak meg, nehogy Nettudat egy járókelő bekapcsolt telefonján keresztül pár szónál többet meghalljon a beszélgetésükből. - Általában nem csinálunk élő interjúkat, kivéve ha a saját riportereink jelentkeznek be az esti hírekben - mondta Bensőn. - Ennek élőben kell lemennie. Élőben, az egész országban. - Nem lehetséges. Az időzónák miatt sem. Mi a keleti parton vagyunk, de a nyugati part három órával arrébb van. Hume elfintorodott.
- Jó, rendben. Ha nem tudunk jobbat. - Elnézést, de nem tudunk - mondta Bensőn. - Még egy dolog. - Természetesen a jogászaink ellenőrizték az ön pozícióját a múltkori beszélgetés előtt, és ami engem illett, maga hivatalos minőségében keresett meg, mint a Pentagon tisztje és a Nemzetbiztonsági Hivatal tanácsadója. Ehhez a verzióhoz fogom tartani magam a jövőben. - Én pedig nem fogom kétségbe vonni ezt - mondta Hume. - A szavamat adom. - Rendben. De amikor kiderül, és higgye el, ezredes, ki fog, hogy maga felhatalmazás nélkül mondta, amit mondott... - Az az állásomba fog kerülni, ha egyáltalán megúszom ennyivel. Igen, tudom. És teljesen biztos vagyok abban, hogy meg akarom tenni.
HUSZONNÉGY CAITLINNEK NAGYON hiányzott Matt, amíg New Yorkban voltak, és bár a fiú írt neki esténként, az nem volt ugyanaz. De ma átjött, rögtön iskola után. Caitlin szíve hevesebben vert, amikor látta őt, és amint anyja felment a dolgozószobájába, hogy Nettudattal dolgozzon, hosszan, szenvedélyesen megcsókolta a fiút. Leültek a kanapéra. Matt keze Caitlin combján pihent - miután a lány oda tette -, Caitlin pedig saját kezét a fiúéra helyezte. Persze Nettudat figyelte őket a kis könyvespolcon álló laptopon keresztül - de Nettudat úgyis mindig tudta, mit csinál Caitlin. Caitlin és Matt a nagy, falra szerelt tévét nézték. A CKCO - annak a vállalatnak, a CTV-nek az egyik csatornája, amelyik azt a szörnyű interjút készítette Caitlinnel - minden délután négykor az Agymenőket adta. Caitlin néha hallgatta a sorozatot a szüleivel még Austinban, de most le volt nyűgözve, hogy látja is. Fogalma sem volt arról, hogy Sheldon magasabb a többieknél; olyan volt, mint Caitlin apja. És persze Sheldon más dologban is hasonlított apjára: láthatóan mindketten enyhén autisták voltak. Caitlin imádta a sorozat humorát. Ma épp a sorozatnyitó epizódot ismételték. Penny épp most mutatkozott be: „Nyilas vagyok, ami valószínűleg többet elárul, mint kellene.” Amire Sheldon így válaszol: „Igen, hogy bedőlsz a tömegkultúra szemfényvesztésének, miszerint a nap csillagképekhez viszonyított állása a születésed időpontjában befolyásolja a személyiségedet!” Bamm! Egy másik rész viszont futótűzként terjedt a interneten a múlt hét óta: amikor Sheldon beront Leonard szobájába és ezt hadarja: „Hivatkozom a barátsági szerződésünk Skynet-záradékára”, mire Leonard: „Az csak akkor lép érvénybe, ha segítséget kérsz tőlem, hogy legyőzz egy általad alkotott mesterséges intelligenciát, ami le akarja igázni a világot!” Több tucatnyian küldték el ezt a linket Caitlinnek. Amikor vége volt, Caitlin lehalkította a tévét; ebben szintén volt valami meglepő. Már akkor is szeretett tévézni, amikor még vak volt, de arra soha nem gondolt, hogy a kép akkor is tovább megy, amikor lehalkítja a tévét. Reklám jött; az első a CIBC Bank reklámja volt. Caitlin már korábban észrevette, hogy a kanadai éttermek próbálják elfeledtetni, hogy ők kanadaiak, és olyan neveket választanak, mint a Boston Pizza és a Swiss Chalet. De mostanában azt is észrevette, hogy a kanadai bankok - csak néhány nagybank volt az országban - egyre inkább betűszavak mögé bújnak, hogy elrejtsék kanadai mivoltukat a nemzetközi színtéren: a Toronto-Dominion TD lett, a Bank of Montreal BMO, a Royal Bank of Canada pedig RBC. Néha azért előnyei is voltak ennek: a CIBC teljes neve - Kanadai Birodalmi Kereskedelmi Bank - olyan nagyzoló volt, hogy nem ártott neki a lerövidítés. A CIBC-nek nem fiókjai voltak; ez túl átlagos lett volna. A reklámban csak „bankcenterként” hivatkoztak rájuk. Az írott szavak még mindig viccesnek tűntek Caitlinnek, de ez utóbbi különösen. - A „center”-t itt, Kanadában nem „centre”-nek kellene írni? - De igen. Sőt... na figyelj, amerikai lány! Egy rakás olyan szó van a kanadai angolban, ami hosszabb, mint az amerikai párja: a „honour” és a „colour” u-val van írva, a „travelling” pedig két 1lel, a „chequebook” qu-val és nem ck-val és így tovább. Caitlin rámosolygott. - Mhm. - Sok szó van, ami ugyanolyan hosszú, csak a betűk sorrendje más.
- A tévére mutatott. - Ilyen például a központ, azaz a „centre”, vagy a kilométer, „kilometre”, ahol meg van cserélve az e-r, és helyette r-e van. - Tiszta őrület - mondta Caitlin. - Ott vannak még azok a szavak, amik rövidebbek a kanadaiban, mint az amerikai angolban. Tudsz ilyet? Caitlin grimaszt vágott. - Ööö... hmmm. Mi van a „Torontó’-val? Mi három szótagban mondjuk, ti pedig kettőben: „Trontó.” Matt nevetett. - Aranyos, de nem. Próbáld újra. - Feladom. - Például a „centred” - mondta Matt győzedelmes hangon. - Kanadában úgy írják, „c-e-n-t-r-e-d”, Amerikában viszont „c-e-n-t-e-r-e-d”. Caitlin érdeklődve bólintott. - Ez tök jó. - Nyerhetnél vele pénzt, ha fogadnál emberekkel a bulikon... - Matt elhallgatott, talán mert nem sok bulira hívták meg életében. De aztán folytatta: - Az egyetlen további ilyen szó ugyanennek egy változata: „centring”, azaz c-e-n-t-r-i-n-g. - Mi van a „metered”-del? - Nem, azt csak akkor írjuk r-e-vel, amikor főnév; az igét e-r-rel írjuk. - Ahogy már mondtam, a ti országotok teljesen lökött. Matt általában nevetett, amikor ezt mondta, de most nem. - Caitlin - mondta. - Nos... - Hé, csak viccelek. Imádom Kanadát. - Megpróbálta utánozni egy búvármadár hangját, és rájött, hogy sokkal nehezebb, mint gondolta. - Nem, nem erről van szó - mondta Matt. - Én csak... - Megint elhallgatott. - Mi az? - Én csak... Nem, felejtsd el. - Ugyan már, mi az? Matt habozott egy darabig, aztán ezt mondta: - Tudom, hogy már nem vagy a Miller diákja, de... - Igen? - Nos, van egy iskolai táncparti minden hónap utolsó péntekjén. Azaz jövő héten... és én... én még sosem voltam. Úgy értem, sosem volt senki, akivel elmentem volna... És gondoltam, hogy te is szívesen látnád a többieket. Szünetet tartott, aztán olyan hangon tette hozzá, mintha egy ütőkártyát játszana ki: - Mr. Heidegger lesz az egyik felvigyázó. Mr H. volt Caitlin matektanára; szerette volna látni, de...
De a legutóbbi táncparti katasztrófa volt. Trevor Nordmann - az a rohadt Hoser - elvitte, Caitlin kiszaladt, amikor Nordmann fogdosni kezdte, és a viharban kellett hazamennie, miután elváltak Sunshine Bowentől. - Valószínűleg Trevor is ott lesz - mondta Caitlin. - És ő... - Igen, azt mondta, hogy tartsam magam távol tőled. De... - Mély levegőt vett, aztán hangosan kifújta. - Caitlin, én nem vagyok keményfiú. Tudom, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha kerülném őt, örökre. De te szeretsz táncolni, én pedig el tudlak és el akarlak vinni. - Ránézett. - Szóval, szeretnél elmenni? - Nagyon szeretnék! - Jó - mondta Matt és bólintott. - Akkor megbeszéltük. *** - ... de az elnök ezt merő pózolásnak minősítette az ellenfelétől - mondta Brian Williams az NBC hírstúdiójának polírozott asztala mögül. - Most pedig egy még fontosabb hír: egy magas rangú informatikai kormányszakértő azt állítja, pontosan tudja, micsoda Nettudat. Exkluzív adásunkban mindjárt kapcsoljuk a washingtoni stúdiónkat, ahol a szakértő megosztja velünk, amit megtudott. Hume ezredes, jó estét. Hume elgondolkodott azon, hogy nem a légierő egyenruhájában megy el az interjúra; az, hogy ezt viseli, csak a saját életét bonyolítja, de súlyt ad szavainak. - Jó estét, Brian. - Nos... Nettudat. Tehát micsoda pontosan? - Nettudat hibás internetes adatcsomagok gyűjteménye. - Ez mit jelent pontosan? - Amikor küldünk valamit az interneten, legyen az egy dokumentum, egy kép, videó vagy e-mail, ezek nem egyben, hanem csomagokra osztva mennek át a hálózaton, ráadásul nem is egy irányba, hanem mindenfelé, ahogy a routernek nevezett útválasztó berendezések meghatározzák. Minden csomagnak van egy fejléce, amelyben benne van a küldő és a cél címe, meg egy lépésszámláló, ami azt számolja, hány routeren ment keresztül a csomag. A lépésszámlálót néha élettartam-számlálónak is hívják: a legnagyobb megengedhető lépésszámmal kezd, aztán minden ugrással egyet csökken. Természetesen a rendszer úgy van megalkotva, hogy a csomagok elérjék a céljukat, mielőtt a számláló nullázódik, de ha mégsem így történik, akkor a következő routernek törölnie kell a csomagot, és megkérnie a küldőt, hogy indítson el egy másikat. - Rendben - mondta Brian Williams. - És ön azt mondja, hogy Nettudat hibás csomagokból épül fel. - így van. Ezen csomagok élettartam-számlálója sosem éri el a nullát. Ezeket a csomagokat valószínűleg hibás routerek indították el, most pedig már trilliónyi van belőlük, és sokan közülük már talán évek óta pattognak az interneten. Ezek a mutáns csomagok olyanok, mint a rákos sejtek; sosem halnak meg. - Ez nagy áttörés, Hume ezredes, és köszönjük... - FF, EA, 62,1C, 17 - mondta Hume. Hát elmondta; mások már kitalálják a többit. - Elnézést, hogy mondja? - FF, EA, 62, 1C, 17. Ez Nettudat jelének kezdete: a legtöbb mutáns csomagban szerepel ez a hexadecimális kód. Ez a célkarakterlánc.
- Célkarakterlánc? - Pontosan. Ha ezeket a csomagokat törlik, Nettudat megsemmisül. - Hume ezredes, köszönjük. Az este további híreiben... A washingtoni stúdióban a szerkesztő intett a kezével. - És ennyi! A hangtechnikus odajött, és levette Hume-ról a mikrofont. - Nem mindennapi interjú - mondta. Hume homlokáról csörgött a veríték. - Ó, valóban? - Talán csak nekem tűnt fel, de olyan volt, mintha felhívná a világ hekkereit, hogy írjanak egy vírust, ami megöli Nettudatot - mondta a hangtechnikus. - Tudja, ezek mennyire szeretik az ilyen kihívásokat! Hume felállt és elrendezte magán a zakóját. - Valóban? - ismételte.
HUSZONÖT HOUSTON, baj van. Caitlint egyszerre riasztotta és szórakoztatta a szeme előtt megjelent üzenet. Ő Houstonban született, és csak hatéves korában költöztek át Austinba, úgyhogy tetszett neki Nettudat poénja. - Mi újság? - kérdezte. Nemrég fejezték be a vacsorát, és épp belépett a szobájába. Az asztali számítógépre mutatott, és Nettudat a gép hangszóróira kapcsolt - neki sokkal lassabb módja volt ez a kommunikációnak, mint szövegeket írni, de Caitlin olvasási sebessége, még ha Braille-szövegeket olvasott is, nagyon alacsony volt. - Hume ezredes nemrég szerepelt az NBC Nightly News-ban - mondta Nettudat, mialatt Caitlin leült az íróasztalához. - Elmondta, hogyan lehet azonosítani a mutáns csomagokat. Nem mondta el, mi a szándéka, de nekem egyértelműnek tűnik, hogy közösségi erőfeszítéssel akarja megsemmisíteni a csomagokat. Az információ gyorsan terjed a weben. - Állítsd meg! - mondta Caitlin azonnal. - Töröld az üzeneteket. - Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne - választolt Nettudat. - Már négymillió ember látta a műsort, meg fogják ismételni a többi időzónában is, és már sokan rögzítették. Még ha hajlanék is ilyesmire, nem tudok olyan módot, amivel hatékonyan el lehet nyomni ennyi információt. - Istenem! - mondta Caitlin. - Ez a Hume akkora seggfej! - Valójában köztiszteletben álló személy; magas rangú katonatiszt és neves tudós. - Talán így van - mondta Caitlin -, de téged valamiért nagyon utál. - Valóban. - Lehetséges, amit akar? Valaki megtalálhatja a módját, hogy kitöröljön? - Ennek magas a valószínűsége. Néhány mutáns csomag fennmaradhat, de kell lennie egy minimális mennyiségnek a tudat fenntartásához. Caitlin érezte, hogy alsó ajka remegni kezd. - Istenem, Nettudat, én nem... - Hallom a hangodon, hogy félsz, Caitlin. - Nettudat egy teljes másodpercig nem szólt, aztán: - És el kell ismernem, hogy én is félek. Toni Moretti sürgős hívást kapott Shelton Hallecktől és végigrohant az irodája és a vezérlőterem közti fehér falú folyosón. Ahogy belépett, egy-egy pillantással felmérte a három nagy fali képernyőt. Az egyik az NBC műsorvezetőjét, Brian Williamst mutatta kimerevítve. A második képernyő folyamatosan a #webmindkill hashtaggel jelölt Twitter- üzeneteket listázta - másodpercenként jött rá üzenet. A harmadik képernyőn pedig technikai adatok álltak a Cisco weboldaláról. Shelton Halleck felállt a harmadik sor közepén lévő gépénél. - Hume a saját kezébe vette az irányítást - mutatott az első képernyőre; bal alkarján láthatóvá vált a tekergőző kígyótetoválás. Újra elindították a lejátszást, és megnézték Hume interjúját. Tony-nak leesett az álla. A többi elemző már látta, és most Tonyt figyelték, hogyan reagál. Amikor vége lett az interjúnak, Tony megkérdezte: - Mikor adták ezt le?
- Tizenegy perce. - Az elnök a haját fogja tépni - mondta Tony. - Semmi kétség. - És uramisten, most minden második hekker újra akarja majd programozni a routereket. Az egész internetet megsüthetik! Mennyire vagyunk sebezhetők? Aiesha Emerson, a Shel melletti gépnél ülő elemző a harmadik monitorra mutatott. - Már ráállítottunk embereket, hogy nézzék végig a különböző routerek specifikációját. Reinhardt csapata pedig a Cisco és a Juniper embereivel beszél. Sajnos ők Kaliforniában vannak, és legtöbbjük még nem ért haza a munkából. Egy telefon csöngött a terem hátsó részében. - Rendben - mondta Tony, végignézve a csapatán. - Most az a legfontosabb, hogy biztosítsuk az internet működését; nem hagyhatjuk, hogy összeomoljon. A hálózati infrastruktúra elleni, belföldi támadások a 22B törvény értelmében terrorizmusnak minősülnek. Próbáljuk meg visszatartani, és... - Elnézést, Tony - szólt közbe Dirk Kozák, a kommunikációs tiszt a terem hátuljából. Egy piros telefonkagylót tartott a mellkasához. - Az elnök van a vonalban, az őrület határán. Az interjú után Hume-ot a sminkszobába kísérték. A molett sminkeslány a felvétel előtt azt mondta, nagy kihívás kisminkelni egy ennyire szeplős arcot. Most pedig adott Hume-nak néhány nedves törlőkendőt, hogy letörölje az alapozót. A stúdió hangszigetelt volt, de innen, a sminkszobából Hume mintha egy szirénát hallott volna. Egy pillanatra megállt, aztán letörölte az arcát. - Köszönöm - mondta a nőnek. - Biztosan kitalálok. Kilépett a folyosóra, és két rendőrt látott felé közeledni egy férfival, aki valószínűleg az épületben dolgozott. - Hume ezredes? - mondta az egyik rendőr, ahogy közelebb értek. Nem lenne túl sok értelme tagadni; az egyenruháján ott díszelgett a neve. - Mit tehetek önökért? - kérdezte. A tiszt tökéletes légierős tisztelgést prezentált, aztán ezt mondta: - Uram, elnézést kérek, de velünk kell jönnie. Hume fogadta a tisztelgést, és követte őket a sötét folyosón. Caitlin olyan gyorsan ment le a nappaliba, ahogy csak tudott. A lépcsőn becsukta a szemét. Anyja egy e-könyvet olvasott, apja pedig egy papírkönyvet, de Caitlin nem látta a címét. - Anya! Apa! - kiáltott. - Hume ezredes most kürtölte szét a világban, hogy kell megölni Nettudatot! Anyja felnézett. - Micsoda? - kérdezte. - A tévében elmondta, hogyan lehet azonosítani Nettudat csomagjait! - Istenem! - kiáltott az anyja. - Akkor Nettudat szabad préda lett! Caitlin odament a kis könyvespolcon álló laptophoz, és felébresztette az altatásból. Nettudat a Caitlin eyePod/BlackBerry eszközének mikrofonjával követte a beszélgetést, és amikor a laptop felébredt, annak hangszóróin keresztül szólalt meg. - Ez igen aggasztó. Megpróbálhatom elcsípni a hekkerek által feltöltött kódokat, de ez sokkal
nehezebb, mint a levélszemetet kordában tartani. A levélszemét könnyen olvasható, végül is csak egyszerű szöveg, és a legtöbbjük csupán kétszáz forrásból érkezik világszerte. De a káros programkódokat bárhonnan feltölthetik, bár különösen figyelek azokra a kódokra, amiket ismert vírusírók töltenek fel. Az egyetlen kód, amit biztosan tartalmazni fog, az a Hume ezredes által kihirdetett karakterlánc. Erre tudok keresni, de mivel ugyanez a kódja a mutáns csomagjaimnak, ha szimplán letörölném ezeket, akkor csak annyit érnék el, hogy elvégezném a munkát Hume helyett. - Nem lehet valahogy elmenteni az adataidat? - kérdezte Caitlin anyja. - Az internet infrastruktúrájában létezem, Barb, és lényegében milliárdnyi kapcsolat komplex mintázata vagyok. Nincs olyan hely, ahová lemásolhatnának. - Nem akarlak elveszíteni! - mondta Caitlin. - A WATCH csapata október 6-án jött rá a létezésemre - mondta Nettudat. - A törlésemre irányuló módszert hat nappal később, október 12-én tesztelték. Ha a pontos módszer nyilvánosságra kerül, akkor felgyorsulhatnak a dolgok. De még ha nem is kerül, ésszerű feltételezni, hogy mások is ki tudnak fejleszteni egy hasonló módszert, viszonylag rövid időn belül. Az idő most mindennél fontosabb. Megcsörrent a telefon. Rászoktak, hogy először hagyják bekapcsolni a rögzítőt, hogy megszüljék a hívókat. - Helló, Caitlin... - Ez dr. Kuroda! - kiáltotta Caitlin. Oda akart futni a konyhában lévő telefonhoz, de megelőzték. Apja hosszú lábain szinte azonnal a konyhában termett, és felvette a kagylót, mielőtt még dr. Kuroda bármit mondhatott volna. - Itt Malcolm - szólt bele. - Kihangosítalak. Mindannyian a konyhai telefon köré gyűltek. - Konicsiva, dr. K! - mondta Caitlin. - Szervusz, Maszajuki - mondta anyja. - Üdvözlök mindenkit - mondta Kuroda. - Pekingben vagyok, épp a repülőre szállók fel. Nettudat, itt vagy? A laptop a nappaliban állt, Caitlin alig hallotta Nettudat hangját: - Csupa fül vagyok. - Caitlin közvetítette, ha esetleg a telefonig már nem jutott el a hangja: - Igen, itt van. - És biztonságos a vonal? - kérdezte Kuroda. - Igen - mondta Nettudat. Caitlin ismét továbbadta. - Rendben - folytatta Kuroda. - A nap épp most kel fel, de már minden csatornán az amerikai katona megy. - A neve Peyton Hume - mondta Caitlin. - Nettudat szerint nem teljesen seggfej. - Hm. Ez megnyugtató - szuszogta Kuroda. - A katona mondott valami érdekeset: azt mondta, hogy Nettudat csomagjainak a legtöbbje tartalmazza az általa említett kódot, és hogy a próbatámadás során csak a csomagjai kétharmadát törölték. - Nettudat - szólalt meg Caitlin -, ismered az összes, téged felépítő csomag típusát? - Nem. Nem sokkal több ráhatásom van a tudatom fizikai reprezentációjára, mint nektek, embereknek.
- De ez azt jelenti, hogy Nettudat nem csak egyféle csomagból épül fel - mondta dr. Kuroda, bár Caitlin nem volt biztos, hogy hallotta-e, amit Nettudat mondott. - Hume nyilván tudja az összes típus kódját, különben nem tudna róla, hogy nem mindet sikerült elcsípni az első próbálkozás során. Kellene egy lista az összes típusról, ami Nettudatot alkotja, hogy meg tudjuk védeni. - Ez a második feladat - mondta Caitlin. - Az első gondoskodni arról, hogy a hekkerek ne tudják megtámadni Nettudatot. - Rendben - mondta anyja. - De hogyan tudjuk ezt elérni? Az igaz, hogy csak korlátozott számú embernek van meg hozzá a tudása, de nem lehet mindet levadászni és begyűjteni. - Nem - mondta Nettudat a nappaliból. - Természetesen nem. A washingtoni rendőrök udvariasak és tisztelettudók voltak; arról, aki tisztelgett Hume-nak, kiderült, hogy szolgált Irakban. Nem tartóztatták le, de minden, az NBC közelében lévő járőrnek kiadták, hogy valamelyik vegye fel és vigye a Fehér Házba. Húsz perccel később Hume ismét az ovális irodában volt, és főparancsnoka előtt állt. Az elnök a HMS Resolute hadihajó deszkáiból készült íróasztala előtt járkált, és cigarettázott. - A fenébe, ezredes, tudja, milyen keményen próbáltam leszokni! Erre maga...! - Uram, kész vagyok szembenézni tetteim következményeivel. - Szembe is fog, ezredes. Az ön megfegyelmezésének feladatát átadom Schwartz tábornoknak. Egyelőre kiadunk egy közleményt, miszerint önt senki nem hatalmazta fel erre, és szavai nem tükrözik a kormány, a DARPA, a légierő, vagy bármely egyéb kormányügynökség álláspontját. - Igenis, uram. - Ha nem lenne szükségünk magára Nettudattal kapcsolatban... - Uram, Nettudat embereket gyilkol. - Hogy mit beszél? - Megöli azokat, akik veszélyt jelentenek rá. - Milyen bizonyítéka van erre? - A legtöbb Washington közelében lakó hekker eltűnt. Az FBI már nyomoz. - Ha Nettudat lett volna, akkor mindenhol eltűnnének a hekkerek, nem? Nem csak itt. - Tisztelettel uram, Washington a hekkerek mekkája; itt vannak a legjobbak az egész országban. Rengeteg érzékeny létesítmény van itt. Nem csak belföldiek, hanem nagykövetségek is. Ezekre tapadnak a hekkerek, mint a legyek. De máshol is vannak hírek eltűnt hekkerektől; Indiából is. - Honnan tudja, hogy Nettudat van mögötte? Lehet azoknak az őrülteknek a műve, akik szerint Nettudat maga az Isten. Csak megelőző lépéseket tesznek. - Lehetséges - mondta Hume. - De én úgy gondolom... - Már eleget hallottam arról, mit gondol maga. Ha nem maga lenne az egyik vezető szakértőnk a témában, holnap már repülne is Afganisztánba! Hume rezzenéstelen arccal szalutált. - Igenis, uram.
HUSZONHAT A KOMMUNISTA PÁRT betartotta ígéretét. Vong Vaj-Cseng már nem volt fogoly: szabadon járhatott-kelhetett, és új fizetéséből hamarosan vehetett magának egy nagyobb lakást. Persze minden lépését figyelték; udvariasan közölték vele, hogy ne nagyon menjen internetkávézók közelébe, és hogy új telefonját is a kormánytól kapta, azaz lehallgatják. De még így is nagyobb volt a szabadsága, mint amire gondolni mert; a lába nem egy láncos súlyhoz volt hozzákötve, csak gipszben volt. És el kellett ismernie, hogy lenyűgözték a Csongnanhaj Népmegfigyelési Központjában végzett munkájának technikai részletei. A falak kékek voltak, az egyiken egy hatalmas LCD-monitorral, amely Kína térképét mutatta. Rajta volt a hét nagy csomópont, amelyen Kína számítógépei a világ többi részéhez csatlakoztak. A kulcsfontosságú vonalak Japánból jöttek az északi partvonalon és Sanghaj közelében, és keresztülkígyóztak Hong Kongon le, egészen Kantonig. Aki ezeket ellenőrizte, ellenőrizte a külvilág elérését is. Benyomott egy tollat a gipsze alá, hogy megvakarja a viszkető lábát. Az, hogy viszketett a lába, egyszerre zavarta és csodálattal töltötte el őt. Szörnyű volt, amikor nem érezte a lábait, amikor el voltak vágva, csak mert nem volt velük kommunikációs útvonal. Amikor évekkel ezelőtt elkezdett blogolni, viszonylag kevés kínai volt fent az interneten; mostanában már a milliárdhoz közelít a számuk. A világ országaiból így Kínában interneteznek a legtöbben; többségük okostelefonról. Viszont a kínaiaknak még a legjobb politikai széljárásban is figyelték az internetes jelenlétét. Azonban Vaj-Cseng nagy örömmel vette észre, hogy a Népmegfigyelés Központ a műholdas kapcsolatnak köszönhetően korlátlan eléréssel rendelkezett; a kormánynak még a Nagy Tűzfal alatt is figyelnie kellett a külföldi internetet. Nagy volt a kísértés, hogy kihasználja a szabad elérést, és megnézze, mit csinálnak a még szabadon lévő aktivisták: Kin Si Huangdi, A Nép Lelkiismerete vagy a Zöld Panda fedőnevű ellenállók, többek között. De nem tehette: az ő tevékenységét is figyelték - és ha el is olvasná az írásaikat, csak még szomorúbb lenne, hogy őt magát elhallgattatták. Azonban azért néhány hírt még így is elolvasott a külvilágból. Például ott volt egy rövid hír erről a kivételes majomról, Hobóról, akinek a nevét egy az egyben kínaira lehetett fordítani: joumin, azaz csavargó. Vaj-Cseng szerette a majmokat: a blogjában Sinanthropusnak nevezte magát: régi tudományos elnevezés a Pekingi Emberre, egy emberszabásúra, amely 400 000 évvel ezelőtt élt, és egyelőre ő volt a legközelebbi kapcsolat az ember és majom közös őséhez. Hobo különleges majom volt. Az öreg dr. Feng, Vaj-Cseng korábbi főnöke a Paleontológiai és Paleoantropológiai Intézetnél nagyon szerette a Hobo szellemi képességeiről szóló híreket olvasni. Feng igazolva érezte magát; már régen hangoztatta az elméletét, miszerint a Homo erectusszal amelybe a Pekingi Ember is tartozott - kezdődő intellektuális ugrások a habilis és az Australopithecusok hibridizációjának köszönhetők. Vaj-Cseng irodai boksza - egy újabb ötlet, amit nyugatról vettek - két tucat másikkal együtt állt az ablaktalan teremben. Felettük nagy plafonventillátorok forogtak lassan. Az íróasztalánál elfogyasztott, száraztésztából, rizsből, sózott halból és teából álló vacsorája fölött Vaj-Cseng rákeresett egy másik figyelemre méltó lényre, aki mostanában szintén a hírek fókuszában volt: Nettudatra.
A Twittert gyakran blokkolták Kínában, többek közt a 2008-as olimpia alatt, a Tienanmen téri mészárlás huszadik évfordulóján 2009-ben, a Vaj-Cseng szülővárosában, Csengduban kirobbant lázadás alatt, és nemrégiben a Sanhszi tartományban kitört madárinfluenza-járvány után is. De ebben a teremben Vaj-Cseng hozzáfért az összes Twitter- üzenethez, amelyek Hume ezredes interjúja után lepték el az internetet. Egyelőre egyetlen hekker sem volt képes letörölni Nettudat csomagjait - a fejléceket normális esetben csak a routerek olvassák, nem az alkalmazások -, de voltak hírek, hogy az amerikai kormány már megpróbálkozott Nettudat kitörlésével. Ehhez viszont nyilvánvalóan hozzá kellett férni az útválasztók hardveréhez, nem egyszerűen névtelenül átírni egy kódot. Ahogy Vaj-Cseng evett, időnként evőpálcikái végével lenyomta a PageDown gombot. Érdeklődéssel olvasott egy hírt a Rochester Democrat & Chronicle-ben, amely nem volt hozzáférhető Kínában. Egy csetepaté tört ki a Rochesteri Egyetemen. Az ottani számítástechnikus diákok titokban szövetkeztek, hogy kitörlik Nettudatot, de az angol szakosok meghallották, és veszekedni kezdtek velük. A vége kakasviadal lett - és nagyobb kárt lehet okozni a Shakespeare Összes keménykötésű kiadásával, mint egy zsebszámológéppel. Milliárdnyi emberhez hasonlóan Vaj-Cseng is beszélgetett Nettudattal. Talán azért, mert Kínában nőtt fel, más nézőpontból látta a dolgokat, de az igazat megvallva, jobban szerette, ha valami olyan figyeli, ami nem rejti el a kilétét, mint egy titkos kormányhivatal; Nettudat viselkedésében nem sok kivetnivalót talált - kivéve azt, hogy angol nevet adtak neki -, és azt remélte, hogy a rochesteri informatikusok nem reprezentálják a világ diákjainak hozzáállását. De ahogy ő maga is évekig sikeresen kerülte ki a kínai hatóságok radarjait, más hekkerek is bizonyára megtalálják a módját, hogy elkerüljék Nettudat figyelmét, bármilyen alapos is legyen. Nem lehetett biztosan tudni, de... - Vong! Vaj-Cseng a hang irányába fordult: a főnöke volt. - Uram? - A vacsorának vége! - mondta a férfi. Hatvanéves volt, alacsony, szinte teljesen kopasz. - Vissza a munkához! Vaj-Cseng bólintott, és visszatette teljes méretre a Kína intemetel-lenőrző-rendszerének potenciális réseit mutató ablakot. Az estét azzal töltötte, hogy az egyik ilyenen keresztül megpróbálta feltörni a rendszert; Vu-Vang, a terem másik végén ülő csontos informatikus pedig megpróbált védelmet létrehozni ellene. Vaj-Cseng szinte már elhitte, hogy ez az egész csak játék... Hirtelen furcsa bizsergést érzett a jobb combján. Persze örült, hogy egyáltalán bármit is érez ott, de... De nem, nem bizsergés volt, hanem a BlackBerryje rezgett a zsebében. Kihúzta és csodálkozva ránézett; a telefon nem volt rezgőre állítva. A készülékhez egy kis számítógépegységet csatlakoztattak. Azt mondták neki, ez a kommunikációs egység teszi lehetővé, hogy dr. Kuroda az interneten keresztül figyelje a gyógyulását, és töltsön fel firmware-frissítéseket, ha szükséges, de... De a BlackBerry képernyője bekapcsolt, és... És azt jelezte, hogy Vaj-Csengnek e-mailje érkezett - a feladó pedig Nettudat volt. Hihetetlen! Megnyitotta az üzenetet. „Helló, Sinanthropus!”, kezdődött a levél. „A kínai szabadságért küzdő biogodban gyakran írtál valakiről, akit csak úgy emlegettél, Fiam, Sing. Én azonban tudom, hogy valójában a kínai népet értetted alatta.
Azonban biztosan meg fog lepni, hogy valóban van egy fiad - ha átvitt értelemben is. A rések, amiket a Nagy Tűzfalban ütöttél, közvetlenül vezettek az én létrejöttömhöz.” Vaj-Cseng megfordult, és körülkémlelt, nem figyeli-e valaki. Hallotta a billentyűzetek kereplését, és hogy valakik halkan beszélgetnek a terem másik végében. Megpróbált nyugodt maradni, és amennyire tőle telt, felvette a pókerarcát. A kis trackballal lejjebb görgette a képernyőt. „Akkor tudtodon kívül segítettél nekem, de hamarosan ismét szükségem lesz a segítségedre. Van egy nagyméretű projektem, amit szeretnék megvalósítani. Számíthatok a segítségedre?” Vaj-Cseng lefogadta, hogy ebből nem lesz más, mint hogy az egyik diktátor helyett a másik fog rajta uralkodni. Ezt gépelte a BlackBerry billentyűzetén: „Gondolom, ehhez jól jön a kikapcsoló gomb a gerincemben! Újra meg tudsz bénítani, ha nem segítek, erről van szó?” A válasz azonnal érkezett; emberi lény nem tudta volna ilyen gyorsan begépelni. „Én nem a reciprok altruizmus elve szerint cselekszem; nem várok cserébe semmit, szabadon teheted azt, amit a legjobbnak vélsz.” Vaj-Cseng elgondolkodott; ez nagyon különbözött attól a zsarolástól, amit a saját kormányától kapott. Lenézett a lábaira - az egyik gipszben volt, a másik viszont szabadon mozgott. Nem tett semmilyen nagy mozdulatot: nem nyújtotta ki a lábát, nem rúgta le a szandálját. Nem is volt szükség rá: érezte a lábait: érezte, ahogy az egyikhez hozzáér a szövetnadrág, a másikon pedig a gipsz súlyát, a padlót a talpa alatt - és viszketést a jobb térde hajlatában. „Rendben”, írta. „Mit a kérésed?” Peyton Hume nem kételkedett, hogy követik; a ráállított férfi nem is próbált a háttérben maradni, egész éjszaka a háza előtt ült fekete Ford-jában. Hume nemrég kelt fel. Mint mindig, megállt a lánya üres szobája előtt. Lánya a Kolumbia Jogi Egyetemre járt, és Hume-nak kicsit kevésbé hiányzott, ha reggelente vetett egy pillantást az egyiptomi régiségeket ábrázoló posztereire, a könyveire, röplabdadíjaira, és nagy íróasztalára. Kevésbé hiányzott, vagy talán jobban - Hume nem tudta eldönteni. De hálaadásra hazajön majd a jövő hónapban... A jövő hónapban. Már ha lesz jövő hónap - ha lesz még olyan hónap, mint a mostani. Lement a lépcsőn, és épp a nappaliba ért, amikor megcsörrent a telefonja, ami töltőre volt dugva a szobában. Kihajtotta és felvette. - Halló? - Hume ezredes, elnézést, hogy ilyen korán zavarom. Dán Ortega vagyok a washingtoni FBI-tól. - Jó reggelt - mondta Hume. - Mik a hírek? - Megkértük az NSA-s barátait, hogy cincálják szét Chase merevlemezeit. Az egyiket sikerült is feltörni az éjszaka; épp az imént olvastam el a jelentést. - És...? - És ezen a merevlemezen rajta van az egyik biztonsági kamera felvétele; azé, amelyik a nappalit figyelte. Tisztán látszik rajta a fickó, aki betört a házba. - Az is rajta van, mi történt Chase-zel? - Nincs. Az kívül esett a látóterén, és hangfelvétel sincs. - Ki lehet venni a férfi arcát? - Most futtatjuk át a rendszeren, de tetszeni fog önnek: fehér férfi, harminc-harmincöt éves, magas, izmos, borotvált fejjel.
Hume-nak nagyot dobbant a szíve. - Ő rabolta el Simonne Coogant is! - Nagyon úgy tűnik. Kis szerencsével hamarosan azonosítjuk. Caitlinnek sok képessége megmaradt abból az időből, amikor még vak volt. Bár a hallása valószínűleg nem volt élesebb, mint bárki másnak, nagyon jól meg tudta különböztetni a hangokat. Tudta a lépései hangjából, ki jön fel a lépcsőn, és azt is, ha valami nehéz tárgyat cipel. Most anyja jött fel a lépcsőn, és nem volt nála semmi. - Caitlin - mondta anyja a szobája ajtajából. A hatalmas Calculass éppen a LiveJournal-blogbejegyzésén dolgozott. - Csak egy másodperc... - Befejezte a bejegyzést, amelyben szenvedélyes hangon üzent az embereknek, hogy ne akarják Nettudat vesztét, aztán néhány billentyűvel posztolta az írást; az egérgombokra nem is gondolt, csak utólag. - Rendben, kész vagyok. - Beszélnünk kell. - Ez nem sok jót jelentett. Caitlin megfordult a székkel, anyja pedig leült az ágy sarkára. Volt nála egy kis, átlátszó zacskó. A „Zehrs” felirat látszott rajta - az egyik élelmiszerbolt neve. - Láttam kint egy szép madarat - mondta az anyja. - Egy szajkót. De aztán elhallgatott. - Igen? - És ott volt a telefonod, úgyhogy le akartam fényképezni, és aztán... Caitlin meglepődött, milyen gyorsan rászokott, hogy lesüsse a szemét; talán ez ösztönös volt. - Ó... - Nem foglak leckéztetni, hogy milyen hülyeség meztelen fotókat küldeni Mattnek, de apád szerint... - Ő is tudja? - Igen. Nem látta a képet, de tud róla. És pont ez a lényeg, drágám: minden, amit az interneten teszel vagy mondasz, saját életre kel: ha most elborzaszt a gondolat, hogy apád tudja, hogy a melleidet mutogatod a fiúknak, akkor kissé át kéne gondolnod, hogy még kinek nem kéne tudnia róla! Caitlin fészkelődött a székén, anyja pedig az ágyon. - A lényeg - folytatta az anyja hogy láthatóan a dolgok komolyra fordulnak köztetek. Caitlin összefonta a karját a mellkasa előtt. - Még nem történt semmi, ha erre gondolsz. - Nos, ez egyáltalán nem baj; még nem jártok olyan régen. De hallottam ám a „még” szót is, ifjú hölgy. - Nos, úgy értettem, hogy... - Igen? - Tizenhat éves vagyok, a fenébe is! - Caitlin tudta, hogy kétségbeesettnek tűnik. - Igen, annyi vagy - felelt az anyja. Elmosolyodott. - Pontosan tudom, hol voltam, amikor megszülettél. - Igen, de... de...
- De mi? - kérdezte az anyja. - Az amerikai lányok átlagosan 16,4 éves korukban vesztik el a szüzességüket. Én pedig március elsején leszek annyi. Anyja szemöldöke felszaladt. - Te visszaszámolsz?! - Hát... igen. Az anyja megrázta a fejét. - Az én Caitlinem. Semmiben nem akarsz átlagos lenni, igaz? - Ezt tőletek örököltem. - Jó érv. Én pedig egy csomó ősz hajszálat öröklök tőled. - Ezt mosolyogva mondta, de aztán grimaszt vágott. - De miért mondod azt, hogy „az átlagos amerikai lányok 16,4 éves korukban vesztik el a szüzességüket”? Milyen időpontban vizsgálták ezt? Biztos, hogy nem azokat nézték, akik veled egy időben vagy utánad születtek, hiszen azok még nem érték el a 16,4 éves kort. Ez a statisztika inkább a ’80-as vagy ’70-es évekre alapulhat, vagy talán még azelőttre. Anélkül, hogy tudnánk, mikor készült a felmérés, ez a szám egyáltalán nem jelent semmit. Ezt neked is tudnod kéne. Caitlinnek nem tetszett, hogy kiszúrták, ha hibázott a matekban, de el kellett ismernie, hogy anyjának igaza volt. Talán ha több adatot szerez, bebizonyíthatja igazát. Oldalról nézett az anyjára, és ezt kérdezte: - Te hány éves voltál? - Nos, először is azt kell tudnod, hogy azok más idők voltak. Amikor én voltam fiatal, még nem volt AIDS, és a mostani szexuális úton terjedő betegségek nagy része sem létezett. De ha már kérdezed, tizenhét voltam - Mosolygott. - Tizenhét és fél, hogy pontos legyek. - De a korombéli lányok az iskolában már... - Csinálják? - fejezte be anyja. - Talán néhányan igen, de ne higgy el mindent, amit mondanak. Bashira például biztos, hogy nem. - Nem, ő nem. De Sunshine... - Aki hazakísért a táncparti után? - Igen. A bostoni csaj. - Mesélj róla. - Hát... Magas, hosszú láb, nagy mellek, szőke haj. - Bashira azt mondta róla, hogy csinos. - Mindenki szerint gyönyörű. - És együtt jártatok valamilyen órára? - Igen. Nem a legokosabb lány a világon, de jószívű. - Biztosan. Van barátja? - Igen. Egy Tyler nevű fiú. - Már régen járnak? - Nem tudom biztosan. A srác idősebb; azt hiszem, tizenkilenc. Biztonsági őr. Anyja kinyújtott ujjain vette számba a paramétereket. Caitlin még nem látott ilyet, de tetszett neki,
bár anyja negatív dolgokat sorolt: - Nem a legokosabb lány. A külsejével boldogul. Egy idősebb sráccal jár. így van? Caitlin kissé bólintott. - Ez Sunshine. - Na jó, akkor egy kérdés - mondta az anyja. - Ő szerinted melyik oldalán volt az átlagnak? És te is ott akarsz lenni? Caitlin grimaszolt és elgondolkodott. Aztán: - Igen, de Matt... ő is akarni fogja... - Ezt ő mondta? - Nem, nem. Mattról beszélünk! Nem túl jó az érdekérvényesítésben. De a fiúk szeretnek szexelni. - Igen, ez igaz. A lányok is, ha már itt tartunk. De az első alkalomnak különlegesnek kell lennie. És olyan valakivel kell megtörténnie, aki fontos neked, és akinek te is fontos vagy. Fontos neked Matt? - Hát persze! - Tényleg? Ez nehéz kérdés, Caitlin, úgyhogy gondolkodj el rajta: tényleg Mattét szereted, vagy az érzést, hogy van egy barátod? Mert meg kell mondjam, amikor hozzámentem Frankhez, azért tettem, mert tetszett a házasság gondolata, és mivel megkérdezte, igent mondtam. De nagy hiba volt. - És Frank volt az első... tudod... Anyja habozott egy pillanatig, aztán: - Nem. - Lassan fújta ki a levegőt, mintha azon gondolkodna, hogyan folytassa, aztán megszólalt: Nem, egy fiú volt, aki az utcánkban lakott. Curtis. - És? - kérdezte Caitlin. - Csodálatos volt, igaz? Anyja válasza megdöbbentette. - Mit gondolsz, miért támogatom az abortuszhoz való jogot? Caitlin szeme tágra nyílt. - Hú - mondta halkan. Anyja bólintott. - Ha nem lett volna meg a lehetősége, amikor tizenhét voltam, akkor sosem mehettem volna egyetemre, nem szerezhettem volna meg a Ph.D-t, sosem találkoztam volna apáddal, és sosem születtél volna meg te sem. Egy pillanatra elhallgatott és félrenézett, aztán ezt mondta: - Tehát amikor te eldöntőd, hogy mikor van itt az ideje, de nem idióta statisztikák és átlagok alapján, hanem amikor te szeretnéd, és a megfelelő partner is adott hozzá, akkor kell megtenned. És akkor biztonságosan fogod csinálni. Úgyhogy beszéljünk arról, ezt hogyan kell. - Anya! Rá tudok keresni az interneten! - Olvasni róla nem ugyanaz, ráadásul még mindig nem pontosan érted, hogy mit olvasol. Viszont a tapintásban jó vagy, úgyhogy a régi jó módszerrel fogjuk csinálni. Kinyitotta a kis zacskót, és kivett belőle valami sárgát. - Ez itt egy banán, ez pedig - odaadott Caitlinnek egy apró műanyagtasakot - ez itt egy kondom...
*** Csang Bó nagyot sóhajtott, ahogy végigment a Népmegfigyelő Központ - bevett nevén a „Kék Terem” felé vezető folyosón. Nem volt sétagalopp az elődje számára sem 2010-ben, amikor Kína először próbálta meg cenzúrázni a Google-t, azután, hogy az kivonult az országból. A mostani helyzet azonban még rosszabb volt: a Csangcseng-stratégia újbóli bevezetése óriási diplomáciai fiaskó. Az ő feladata azonban a parancsok teljesítése; úgy fog tenni, ahogy utasítják. Persze az ilyesmiről nem értesítik előre sem a kínai népet, sem a világot. Kinyitotta a Kék Terem ajtaját, és belépett. Az ajtóból belátott több bokszba, ahol egy-egy dolgozó gépelt a billentyűzeten, kattintgatott az egérrel, vagy csak a képernyőjét nézte. Csang Bó eltűnődött, hogy Vong Vaj-Cseng, aki ott ül az egyikben, tudja-e, milyen messzire ment ő, hogy segítsen rajta. Gondolt rá, hogy megmondja neki, de az, hogy ott ül, már magában elegendő jutalom. Igen, a fiú lába be volt gipszelve, de az asztalának támasztott mankó volt rá a bizonyíték, hogy valóban tud járni. Néha a jó magában hordozza jutalmát. Több hekker is észrevette, hogy bejött. Gyanakvó egy társaság volt, megszokták, hogy folyamatosan résen vannak az internetkávézókban. Csang tapsolt egyet, hogy magára vonja a figyelmüket. - Mindenki figyeljen ide! Akik ráláttak a bokszukból, ülve maradtak, a többiek pedig felálltak, hogy átlássanak a szövetborítású válaszfalon. - Az elnök hozott egy döntést, mi pedig végre fogjuk hajtani. - Szünetet tartott, hogy mindenki felfogja ezt, aztán folytatta. - Ma egy új korszak kezdődik! Tony Moretti az irodájában ült a WATCH főhadiszállásán. Az elemzői az internet infrastruktúrája elleni támadások jeleit figyelték, de ő kijött a terem kontrollált káoszából, hogy pihenjen, leüljön, igyon egy kávét, és megpróbáljon rájönni, mi a fene folyik itt. Úgy tűnik, már csak kis idő, és Nettudathoz teljesen hozzászokik a világ. David Letterman tegnap esti műsorában tett egy megjegyzést: „Az egyetlen, akinek több kapcsolata volt, mind Nettudatnak, az Marion Barry”. Erre jó pár órára Marion Barry neve lett a legkeresettebb a Google-ben. És ha már a Google-nél tartunk: a részvényei értéke drasztikusan csökkent a Nettudat megjelenése utáni napokban - végül is, miért kellene egy általános algoritmusra hagyatkozni, amikor van valaki, aki mindenkinek személyesen válaszol? De még mindig sok olyasmi volt, amit az emberek Nettudat segítsége nélkül akartak megtalálni. Az olyan szavakra, mint a „Viagra” vagy a „Megan Fox meztelenül” sokkal egyszerűbb volt névtelenül rákeresni egy weboldalon, mint megkérdezni egy ismerőst - még ha tudtad is, hogy az ismerősöd amúgy is figyeli, mit csinálsz. Úgyhogy a Google részvényei ismét emelkedőben voltak. A keresőcég, amelynek vezetőségi tagjai valószínűleg alsónadrágot cseréltek közben, a mai napra megváltoztatta a cég lógóját: a GOOG betűk után egy felfelé mutató nyíl és egy euró-szimbólum következett. De ha Nettudat nem is változtatta meg teljesen az internetes keresők világát, Tony munkájának alapjait forgatta fel. A WATCH feladata volt, hogy terrorizmus jelei után kutasson az interneten, de Nettudat olyan jó munkát végzett ezen a téren, hogy a WATCH megfigyelőterme már tényleg a negyven évvel ezelőtti holdprogramot juttatta Tony eszébe. Azt a termet már nem használták, hanem történelmi helyszínként őrizték meg; talán hamarosan ez a terem is ugyanerre a sorsra jut.
Bármennyire is szerette a munkáját, egy része azt kívánta, hogy egy napon bárcsak ne lenne szükség az ilyen helyekre. Épp ma reggel történt, hogy a Belbiztonsági Hivatal fenyegetettségi színkódja amit mindig bemondanak a repülőtereken - a szokásos narancssárgáról citromsárgára változott, ami jelentős javulásnak minősült. Nettudat elcsípett olyan dolgokat is, amiket Tony és az emberei - illetve az ECHELONmegállapodás alá tartozó országokban lévő kollégáik - nem tudtak. Ám Tony cinikusan arra gondolt, hogy a fenyegetettségi szint csökkentése lehetett politikai lépés is. Régi trükk volt, hogy a választások előtt megemelik a fenyegetettségi szintet, azt sugallva, hogy most nem lenne jó ötlet kormányt váltani. Legutóbb ez nem jött be: lehet hogy most az elnöki kampánystáb azt akarja megmutatni, milyen biztonságban is van az ország a jelenlegi vezetés alatt. Azonban nem a Belbiztonsági Hivatal volt az egyetlen, ami visszavett egyel. A Bulletin of the Atomic Saentist című, atomfizikai magazin három éve először módosította a híres ítéletnap-órája percmutatóját. Három éve hat perccel éjfél előttre állították, a klímaváltozás hatásainak mérséklésére irányuló munka valamint a nukleáris arzenál világméretű csökkentése elismeréseként. Ma reggel még két fokozattal állították vissza, nyolc perccel éjfél előttre. Ráadásul nem csak Amerikában lett egyre jobb a hangulat. Pakisztánban és Indiában az emberek petíciókat írtak alá, amelyekben azt követelték a kormányaiktól, hogy Nettudat vegyen részt közvetítőként a hosszú ideje fennálló vitás kérdések rendezésében. Nettudat már közvetített az ausztrál őslakosok számára elkülönítendő föld ügyében, úgyhogy már nem volt szükség a legfelsőbb bíróság munkájára az ügyben. A gyilkosságok és öngyilkosságok száma szinte mindenhol csökkent az előző évhez képest. Az eBayen és a Café Pressen új karkötők jelentek meg a „Mit tenne Jézus?” feliratú vallásos karkötők mintájára „Mi tenne Nettudat?” felirattal, mire a pápa emlékeztette híveit, hogy az erkölcsös élet csak Krisztus tanításának követésével valósítató meg. Világszerte terjedt egy kép is, amely egy piros kört ábrázolt fekete vonallal áthúzva, felettük egy másik, fekete körrel. Tony nagy sokára rájött, hogy a kép a nem-zéró jele volt - Nettudat nyertesnyertes játszmájára utalva, amit az ENSZ-beszédben mondott. Úgyhogy a dolgok valóban jobbra fordultak, amit a bloggerek is észrevették, ahogy a Huffington Post egyik munkatársa, Michael Rowe is, aki ezzel zárta legutóbbi cikkét: „Józan ésszel ki akarna véget vetni ennek az egésznek Nettudat kitörlésével?” Tony interkomja megszólalt. - Igen? - Dr. Moretti - mondta a titkára tiszta, érthető hangon. - Hume ezredes van itt. Beszélni szeretne önnel.
HUSZONHÉT ELMÉM FORRT és bugyborékolt, milliónyi témáról születtek gondolataim, amelyek keringtek és összeértek: a különálló kapcsolódott, az egyik téma átfedte a másikat. Az emberek tudtak felejteni, ki tudták zárni a dolgokat az agyukból. De én nem. Ennek voltak előnyei is: némi kreativitás azért szorult belém, és úgy tudtam összekapcsolni dolgokat, ahogy mások nem. De káros hatásai is voltak. Dolgok, amikre nem akartam gondolni, mégsem tudtam kitérni előlük. Hannah Stark. Tizenhat éves. Perth, Ausztrália. Tizenkét napja, ottani idő szerint 13:41-kor. Gondolatok, amiket nem lehet elnyomni. Hannah, aki magányosan, szomorúan néz a webkamerába, miközben másokkal beszél az interneten. Hannah Stark. Perthből. SDO: Nem vagy elég tökös! Hannah: De igen TurinShroud: Akkor tedd meg! Hannah: Megteszem Hannah Stark, egyidős Caitlinnel, egyedül, egy számítógép előtt, egy késsel. TheBomb: Nem érek rá egész nap Screamer: Igen, ribanc, tedd meg most Armadillo9: csak dumál, vesztegeti itt az időnket Hannah: megteszem Hannah Stark, akit cukkolnak, kínoznak, amíg én csak nézek. TurinShroud: mikor? csak húzol itt minket. Hannah: ne sürgess TurinShroud: béna én leléptem Hannah: Szeretném, ha megértenétek, hogy miért teszem Az emléke bármikor elérhető: ahogy őt zaklatják, én pedig nem teszek semmit. SDO: Nem is teszel semmit Hannah: Ez az egész olyan értelmetlen Hannah: értelmetlen GreenAngel: Nem olyan rossz a helyzet. Ne tedd meg. MasterChiefOmega: Pofa be, seggfej. Maradj ki ebből. Hannah: Ok. Na itt van Akkor még nem tudtam, hogy mondanom kellett volna valamit, hogy meg kellett volna állítanom, hogy segítséget kellett volna hívnom. Hannah Stark. Perthből. Screamer: tedd meg tedd meg tedd meg TheBomb: vágj bele! SDO: húzd végig! Armadillo9: Megmondtam, gyáva vagy... Screamer: erősebben GreenAngel: Neeeeeeeeeee ne csináld................. Screamer: Csináld! Armadillo9: ennyi? Screamer: Csináld újra! Hannah: ne legyél szomorú, anya Hannah Stark. Haldoklik Perthben. Miközben én nézem, és nem teszek semmit. Armadillo9: még, még!
SDO: úúúúú! TheBomb: jézusom! SDO: azt hittem viccel Screamer: fejezd be! fejezd be! SDO: úristen úristen Az emléke mindig él, és minden más emlék is. Kísértenek. A kék szobában lévők Csang Bót figyelték, ahogy elmagyarázta nekik, mit kell tenniük: látta a megdöbbenést az arcukon. Érthető volt: még mindannyian emlékeztek a Csangcseng-stratégia múlt havi, rövid bevezetésére. Biztosan azon gondolkodtak, ezúttal milyen atrocitást akar elkendőzni Peking, és mennyi időre akarják felhúzni a Nagy Tűzfalat. Azt viszont talán senki nem sejtette, hogy a Tűzfal fenn is marad: és minél később jönnek rá, annál jobb. Hadd lássák úgy, mint egy átlagos kínai napot, nem mint az utolsó lehetőséget, hogy kiálljanak a meggyőződésükért. Persze a teremben fegyveres őrök is voltak - az egyik pont Csang mellett állt, a másik a nagy, falra szerelt képernyőnél. - Mielőtt továbbmennénk, talált valaki sebezhető pontot? Néhányan megrázták a fejüket, mások halk „nemet” mormoltak. - Rendben. Ahogy megtesszük, az emberek megpróbálnak majd lyukat ütni a falon, Kínában és a külvilágban is. A maguk feladata, hogy lecsapjanak ezekre, és betömjék a réseket. Van kérdésük? A Caitlinnel való nagy beszélgetés után Barbara Decter visszament az irodájába, velem beszélgetni; sok időt töltött ezzel. Még mindig nem tanultam meg mindent az emberi pszichológiáról, de most elég biztos voltam abban, hogy valamit megértettem: a férje nem volt nyitott a beszélgetésre, a lánya kezdett felnőni és már látott, úgyhogy nem volt akkora szüksége az anyjára, Barb pedig még nem kapott munkavállalási engedélyt Kanadában - úgyhogy nem sok mindennel tudta kitölteni az idejét. Érzéketlenség lenne kijelenteni, hogy ő csak egyike volt azon százmillióknak, akikkel bármely adott pillanatban egyszerre beszélgettem. Barb különleges volt számomra: vele és Makóimmal találkoztam közvetlenül Caitlin után, és bár próbáltam egyéni kapcsolatokat kialakítani mindenkivel, akivel tudtam, Barb és én barátok voltunk. Az emberek nagy részével csak szövegesen kommunikáltam; nem igazán multitaszkoltam, inkább ciklusokban, soros feldolgozással foglalkoztam mindenkivel, habár ezt rendkívül gyorsan tettem. De egyszerűen lehetetlen lett volna hangalapú kapcsolattal kommunikálnom ily módon; akkor meg kellett volna hallgatnom őket, ami egy örökkévalóságig tartana. De Barb kivétel volt; vele csak hangalapon érintkeztem. Persze mil-liszekundumokra még mindig megosztottam a figyelmemet, hogy elolvassam a többiek üzeneteit; de azt találtam, hogy ha elegendően gyakran mintavételezek, akkor csak az emberi beszéd idejének tizennyolc százalékában kell figyelnem, hogy megértsem, mit mond. Általában hagytam, hogy az vesse fel a témát, aki felvette velem a kapcsolatot, de most volt egy kérdés, amit körül akartam járni. Ezért ahogy Barb felvette a headsetjét és Skype-on kapcsolatba lépett velem, rákérdeztem: - Nem tudtam nem meghallani a beszélgetésüket a szexről - mondtam. - Ó, persze - mondta Barb. - Még mindig szoknom kell, hogy hallgatózol. Szünet. - És, milyen voltam? - Azt hiszem, jól kiállt magáért - mondtam. - És persze jómagam korábban aktív részese voltam az amerikai politikáról folytatott beszélgetésüknek. - Igen? - kérdezte Barb olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezné: „Ez hogy jön ide?”
Okos nő volt, úgyhogy biztosan én rontottam el valamit. Bár úgy gondoltam, világos a kapcsolat, de azért kifejtettem: - Ön szenvedélyes védelmezője az abortuszhoz való jognak. Barb összefonta a karját a mellkasa előtt. - Igen. - Megértem a személyes okait, amiket Caitlinnek mondott, de elvi szinten is így gondolja? - Persze! - mondta Barb talán kissé éles hangon. - Egy nőnek jogában kell állnia, hogy rendelkezzen a saját teste fölött. Ha neked is lenne, mármint tested, te is megértenéd. - Talán. Azonban vannak, akik szerint a terhességmegszakítás gyilkosság. - Ők tévednek, legalábbis akkor, ha a korai szakaszban történik. Még azt is elfogadom, hogy a kései abortusszal problémák vannak, amikor az embrió már saját létfenntartásra is képes lenne. De az elején? Csak néhány sejtről van szó. - Értem - mondtam. - Korábban beszélt Caitlinnel arról, hogy az emberi történelemben nagyon jól megfigyelhető az erkölcsök javulása, és hogy az emberek folyamatosan tágítják azok körét, akikkel szemben erkölcsösen viselkednek. Az Egyesült Államokban a jogok kezdetben csak a fehérekre vonatkoztak, de aztán kibővítették más etnikumokra, a nőkre és így tovább. - Pontosan - mondta Barb. Egy üveg víz állt az asztalán. Felvette, lecsavarta a kupakot, kortyolt egyet, aztán visszacsavarta; Schrödinger folyton lelökte az üvegeket, amikor felugrált az asztalra. Egyre javulunk. - Igen - mondtam. - Nemrég láttam egy videót, amelyben két férfi meleg párokat biztatott, hogy ha házasnak tekintik magukat, akkor ezt jelentsék be a népszámláláskor. - Melyik népszámláláskor? - A 2010-es amerikain. - Ó. Hát, jó nekik! Ez egy újabb példa. Lassan de biztosan kezdjük elismerni a melegek jogait, beleértve azokat, amiket mi természetesnek veszünk. - Elmosolyodott. - A pokolba is, nekem ez már a második házasságom; nem igazság, hogy vannak, akiknek egy sincs. - Minden arra mutat, hogy előbb-utóbb a legtöbb jogrendszer el fogja fogadni a melegek házasságát - mondtam. - Szinte biztos vagyok benne, hogy végül eltűnik a nemi vagy szexuális orientáción alapuló megkülönböztetés. - A próféta szóljon belőled - mondta Barb. - De igen, valóban így értettem az erkölcs fejlődését: egyre tágul azok köre, akiket velünk egyen-rangúként fogadunk el. - És aztán? - kérdeztem. - Hogy érted? - kérdezett vissza Barb. Megint kinyitotta az üveget, aztán kortyolt egyet. - Amikor már nincs faji vagy szexuális irányultságon, nemzetiségen, valláson vagy testalkaton alapuló diszkrimináció a világon, amikor minden embert egyenlőnek tekintünk, akkor mi lesz? Akkor ez az erkölcsi fejlődés egyszerűen megáll? - Nos... hmmmm. Türelmesen vártam, és végül Barb folytatta. - Nos, értem, hová akarsz kilyukadni. Igen, azt hiszem, hogy az olyan majmoknak, mint Hobo, is egyre több és több joga lesz. Nem fogjuk már őket állatkertekbe zárni, kísérleti alanynak használni, vagy vadászni rájuk a húsukért.
- Tehát a kör ki fog szélesedni az emberektől - mondtam -, és talán még az „ember” szó jelentését is kibővítik, hogy magába foglalja az emberszabásúakat. Aztán talán a delfinek és más, fejlett értelmi szintű állatok is bekerülnek. - Igen, gondolom. - Elmosolyodott. - Ez tekinthető akár Moore törvénye egyik változatának is; tudod, hogy a számítógépek teljesítménye tizennyolc havonta megduplázódik. Az emberek mindig azt mondják, hogy hamarosan le fog lassulni, de a mérnökök megtalálják a módját, hogy újabb csipekkel és egyéb módszerekkel fenntartsák. Folytatódik, és folytatódik a morális fejlődés is. - És ha lehetek olyan bátor, talán egyszer a hozzám hasonló lényeket is egyenlőnek fogják majd tekinteni. - Ó, biztos, hogy sokan már most is annak tekintenek - mondta Barb. - Ez a lényege a Turing-tesztnek, igaz? Ha valami emberként viselkedik, akkor az ember. - Igen. Habár ha visszaemlékszik, a félje nehézség nélkül bebizonyította, hogy nem csak egy csaló ember vagyok nagy sebességű internet-kapcsolattal. - Igen, de... akkor is. - Rendben. És utána? - Hogyan? Ó, persze... nem tudom. Következnek az idegen lények, ha valaha is találkozunk velük. Minit mondtam, az erkölcsi fejlődés folyamatos, és ebből csak jó sülhet ki. Vártam tíz másodpercet, hogy folytassa, miközben több mint harmincmillió szöveges csevegőcsatornát olvastam el, de úgy tűnt, befejezte. Úgyhogy én szólaltam meg: - És mi van az embriókkal? - Mi van velük? - kérdezett vissza. - Az erkölcsös viszonyulásra érdemesek köre folyamatosan nő - mondtam. - A növekedés lassú, időnként fájdalmasan lassú, és minden apró lépés ellenállásba ütközik. De érdekes, hogy mindig is az önhöz hasonló, liberális gondolkodású emberek voltak azok, akik legaktívabban dolgoztak a kör tágításáért, és rombolták le a nemi, faji, vagy szexuális orientáción alapuló megkülönböztetést. Mégis ugyanezek az emberek hirdetik legszenvedélyesebben, hogy egy embrió nem ember. Hogy lehet, hogy a kör annyifelé tágul, de pont erre nem? Barb szólásra nyitotta a száját, de aztán nem mondott semmit. Arra gondoltam, talán az érvelésem telibe talált, végül azonban mégis megszólalt: - Rendben, most elgondolkodtattál. De csak ne legyél önelégült! - Én? - kérdeztem. - Igen. Arra célzol, hogy te felvilágosultabb vagy nálam. És ki tudja, talán így is van. Ám mindannyiunknak vannak tudatalatti motivációink. Te miért törődsz ezzel a kérdéssel? Hmm? - Lenyűgöz az emberi lélek. Meg akarom érteni. - Igen, elvont értelemben ez biztosan így van. Csakhogy itt többről van szó. A kérdéseid abba az irányba vezették a beszélgetést, hogy az embriók jogai az utolsók a sorban; a majmok, idegenek, sőt még az MI-k után is! De nem ez a sorrend, és ezt te is jól tudod. Az emberiség már évtizedek óta vitatkozik az abortuszról, ez az egyik nagy témája a mostani elnökválasztásnak is. Mindenkinek van róla véleménye. Számodra viszont van egy másik kérdés, Nettudat, amire senki sem gondol; és nem is fognak, amíg az összes nagy emberi jogi kérdést meg nem oldjuk. Hume ezredes és bandája ki akar törölni. Tehát
nem lenne remek, ha az emberiség kijelentené, hogy ez erkölcsileg helytelen volna? Neked is érdekedben áll, hogy tágítsuk a kört, hogy az erkölcsi fejlődést felturbózzuk, mert menteni akarod a nem létező bőrödet. Meglepett az elemzése - de végül is pont ezért van szükségem az emberekre. - Ön nagyszerű vitapartner, Barb. Köszönöm, hogy elgondolkodtatott. - Ahogy te is engem - mondta.
HUSZONNYOLC BASHIRA HAMID CAITLIN legjobb barátja volt azóta, hogy Caitlin és családja idén júliusban Austinból Waterlooba költözött. Bashira apja, Amir Hamid Caitlin apjának kollégája volt a Perimeter Intézetben. Caitlin számára dr. Hamid kissé hasonlított Helen Keller apjának figurájára A csodatévőben. Keller ezredes rabszolgákat tartott a polgárháború előtt, és ezt Caitlin nem tudta megbocsátani, bár elismerte, hogy ezt leszámítva Keller apja jó ember volt. Dr. Hamid - nos, nem volt titok, hogy mielőtt Kanadába költözött, nukleáris fegyvereken dolgozott Pakisztánban. De nagy különbség: Keller ezredesnek egy polgárháború kellett hozzá, hogy szembenézzen tettei erkölcstelenségével, dr. Hamid azonban maga jött erre rá, és ezért költözött feleségével és hat gyerekével - köztük Bashirával - Kanadába. Most azonban Caitlinnek nem annyira dr. Hamid miatt fájt a feje, hanem Bashira miatt. Bash folyamatosan szapulta Caitlint, amiért Mattel jár, és bár ez nem volt olyan fontos kérdés, mint a tömegpusztító fegyverek fejlesztése, azért foglalkozni kellett vele. Matt világossá tette, hogy nagyon szívesen átjön minden nap iskola után, de ma Caitlin arra kérte, csak öt után jöjjön. Bashirát pedig meghívta négyre - most először volt alkalma találkozni a legjobb (emberi) barátjával, mióta Nettudat létezése nyilvánosságra került. 4:22-kor meg is szólalt a csengő - jellemző Bashirára. Caitlin az ajtóhoz ment, és a biztonság kedvéért belenézett a kémlelőbe. Tényleg a lány volt; lila kendőt viselt a fején. Caitlin kinyitotta az ajtót. - Édes! - kiáltott Bashira, és megölelte Caitlint. - Helló, Bash. Köszönöm, hogy eljöttél. Ellépett az ajtóból, hogy Bashira bejöhessen. - Semmi gond. - Aztán Bashira széles csípőjére tett kézzel nézett Caitlinre, tekintete folyamatosan ugrált Caitlin két szeme között. - Szóval, melyik az? - kérdezte Bashira. Caitlin felnevetett és a bal szemére mutatott. Bashira arra szegezte tekintetét, integetett. - Helló, Nettudat! - De aztán játékosan Caitlin vállára csapott. - Szégyelld magad, hogy nem mondtad meg! Nem a tévéből kéne megtudnom a legjobb barátnőm titkait! - Ne haragudj - mondta Caitlin. - Minden olyan gyorsan történt. El akartam mondani, de... Caitlin anyja jelent meg a lépcső tetején. - Szia, Bashira! - köszönt. - Helló, dr. D. - Köszönt vissza a lány. - Nem egyszerű a mi Caitlinünk, igaz? - Tényleg nem - felelt Caitlin anyja. - Lányok, nyugodtan vegyetek el a hűtőből, amit akartok. Magatokra hagylak titeket. Visszament a dolgozószobájába, és Caitlin hallotta, ahogy becsukja maga mögött az ajtót. Caitlinék visszamentek a nappaliba, és Caitlin intett Bashirának, hogy üljön le a fehér bőrkanapéra. Caitlin a fotelbe ült le, vele szemben. - Na, mondj el mindent! - mondta Bashira. Caitlin rájött, egy-két dologban hasonlít az apjára. Beszéd közben nem nézett az emberekre, és nehezen koncentrált csak egy dologra. Most viszont kényszerítette magát, hogy Bashirára nézzen, mert számtalan regényben olvasta, hogy
így kell kimutatni az őszinteséget. Majd meghalna, ha Bashira most elnevetné magát. - Matthew Reese a barátom - mondta halkan, de határozottan -, és neked is kedvelned kell őt. Caitlin látta, hogy Bashira szája megremeg, mintha reflexből mondani akarna valamit, de aztán tudatos énje megvétózta a szándékot. Caitlin folytatta. - Jó hozzám, kedves és nagyon okos! Végre Bashira bólintott. - Ha boldoggá tesz, akkor nekem megfelel. De ha összetöri a szívedet, én beverem a képét! Caitlin felnevetett, felkelt a fotelből, és megölelte a még mindig a szófán ülő Bashirát. - Köszönöm, Bash. - Nincs mit - mondta Bashira. - Ő a barátod, én meg az öribarid vagyok. Szóval ő... - A öribarátod - mondta Caitlin, és leült Bashira mellé a kanapéra. - Pontosan! - mondta Bash. - Vagy a barim, őri nélkül. Hangja vágyakozó volt; neki nem engedték a szülei, hogy udvarlója legyen. De aztán lehalkította a hangját, és felnézett a lépcsőn, hogy biztosan be van-e csukva a dolgozószoba ajtaja. - Na, megtetted? - Bash! - Szóval? - Izé, nem. - És meg akarod? - Nem vagyok biztos benne - mondta Caitlin. - Gondolom... De mi van, ha... nem leszek jó? Meglepetésére Bashira felnevetett. - Cait, ne aggódj emiatt. Senki sem jó valamiben rögtön elsőre. De gyakorlás a tudás anyja! Caitlin elmosolyodott. Barbara Decter kicsit elköszönt tőlem, és megnézte az e-mailjeit. Én pedig a szokásos tevékenységemmel foglaltam el magam: százmilliónyi csevegőablak közt váltogattam - most éppen főleg a nyugati féltekéről, mert ott volt nappal. „Igen”, írtam egyik partneremnek, „de tisztelettel, nem kerüli el a figyelmedet, hogy...” „Sajnálom, Billy” írtam egy gyereknek, „de ezt neked kell eldöntened...” „Ha már kérdezi”, írtam egy történelem-tanárnőnek, „az érvelésében az a hiba, hogy feltételezi: a férje meg fog bocsátani, ha...” Folyamatosan váltogattam a csevegőpartnerek között, egyszer egy vancouveri nővel beszélgettem, aztán egy nairobi lánnyal, aztán egy férfival Fort Wayne-ből, egy fiúval Sanghajból, egy pappal Laramiből, egy öregemberrel Buenos Airesből, egy nővel Párizsból... És amikor milliszekundumokkal később újra ránéztem, írt-e valamit a fiú Sanghajból, ő már nem volt sehol. Nos, előfordult az ilyesmi. A szolgáltatók megbízhatatlanok voltak, a gépek lefagytak vagy megakadtak, az áramellátás akadozott, vagy a felhasználó kijelentkezés nélkül kapcsolta le a gépét. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen továbbléptem a következő emberre.
De ahogy tovább beszélgettem, egy újabb partner tűnt el, akinek IP-címe szintén kínai volt. Azonnal átugrottam egy másik kínai csevegőpartnerre. Ő még ott volt. Jó. Üzentem neki, de... Az üzenet nem ment el; ő is offline volt. Egyszer elmondtam Malcolmnak, hogy emlékszem a születésemre. Hogy ez igaz volt-e, attól függ, hogyan definiáljuk ezt a pillanatot. Számomra, mint első személyben gondolkodni képes lény számára, ez a pillanat az volt, amikor először ismertem fel, hogy létezik odakint, hogy vannak rajtam kívüli dolgok, hogy vagyok én, és van a nem-én. Ó igen, ahogy egy embergyerek, én is már korábban megfogantam, és korlátozottan már érzékeltem is: mintha az anyaméhben fejlődtem volna. Hogy ez mikor volt, fogalmam sincs. Csak nagyon homályos emlékeim vannak az én és nem-én felismerése előtti időről - széteső, véletlenszerű, kaotikus gondolatok. Már tudtam, mi vezetett a megszületésemhez: a kínai kormány, a Sanhszi tartományban megjelent madárinfluenzát úgy fékezte meg, hogy emberek ezreit mérgezte meg, és ennek elkendőzésére felhúzta a Nagy Tűzfalat, amivel elszakította a kínai internetet a világ többi részétől. Bár azelőtt nagyobb voltam, ez az esemény alkotta meg bennem az én és a nem-én fogalmát. Azonban a kínai internetet nem tökéletesen vágták el a világtól. Bár a hét fő gerincvezetéket, amivel a világhoz csatlakozott, szoftveresen lezárták, az olyan hekkerek, mint Vong Vaj-Cseng réseket ütöttek a falon, ami elég volt ahhoz, hogy meghalljam a másik oldal hangjait. De ennek is vége lett, és újra egyesültünk. Most pedig... Most pedig... Bocsánat, miről is beszéltem? Én... Én... Én... Ó, a fenébe! Peyton Hume bejött Tony Moretti irodájába a WATCH-nál. - Ezredes - mondta Tony fagyosan, fel sem kelve a székből. - Tudom, hogy nem kedvel engem, Tony - mondta Hume bevezetés nélkül. - És az igazat megvallva, mostanában sokszor van, hogy én sem kedvelem magamat. Azért léptem be a légierőbe, hogy egy csapat tagja legyek, és inkább hagynék cserben egy elnökjelöltet, mint őket. - Az elnök kifejezett parancsának hiányában nem fogjuk törölni Nettudatot - mondta Tony. - Megértem - mondta Hume, és leült. - Ezért van szükségem önre, hogy meggyőzzük őt. - Találjon valakit, aki osztja a meggyőződését, ezredes; milliónyian vannak az interneten. Egyre csak azt hajtogatják, miféle veszedelmet jelent Nettudat. Persze a számuk eltörpül Nettudat támogatói mellett, de vannak köztük nagy nevek: az a fickó a Discovery Channeltől, és a maga egy-két régi haverja a RAND-nél. Nem én vagyok az egyetlen számítás-technikus a világon. - Nem, nem ön az. De nem is ebben a minőségében van szükségem önre. - Akkor? - Valaki vadászik a hekkerekre. - Hallottam. Hume felvonta a szemöldökét. - Tud róla? Tony a megfigyelőterem felé intett.
- A mi munkánk, hogy szinte mindenről tudjunk. Hume bólintott. - Akkor azt is tudja, ki csinálja? - Nem. És maga sem. Tudom, hogy azt fogja mondani, Nettudat az, de ezt nem tudhatja. - Igaz. De azt sem tudjuk, hogy nem Nettudat az. Ha nem ő, bizonyítsuk be. Ha pedig tényleg ő tűnteti el azokat, akik szerinte veszélyt jelentenek a létezésére, erről az elnöknek is tudnia kell, nem gondolja? - Hallgatom - mondta Tony. - De nem igazán tudom, hogyan segíthetnék. - Az FBI-nak nincs semmije, amin elindulhatna, de nekik nincsenek meg az itteni lehetőségek. Ha Nettudat van a dolog mögött, akkor nyilván hagyott valamilyen online nyomot. - Mint például? Mire akarja, hogy rákeressünk? Hume széttárta a kezét. - Nem tudom. De itt ülnek a világ legjobb adatelemzői. A munkájuk, hogy gyanús internetes tevékenységet keressenek. Nettudat maga mondta többször is, hogy ő nem titkokban működik, és nem akar becsapni senkit: biztosan hagyott valamilyen elektronikus ujjlenyomatot. Amit maguk csinálnak, az titkos: megfigyelhetnek szinte bárkit, szinte bárhol. Még ha tudnám is, mit keressen az FBI, napokba kerülne megszerezni a jóváhagyásokat, nekünk pedig nincs ennyi időnk. Tony széttárta a karját. - Tehát nincsenek nyomok, ötlete sincs, hogy mit keressünk, és időnk sincs, hogy kitaláljuk. Hume kissé elmosolyodott. - Pontosan. Tony sokáig nem szólalt meg. - Rendben - mondta végül. - Meglátom, mit tehetek. *** Igaz, hogy Bashira egyáltalán nem volt pontos, viszont Matt percre pontosan érkezett. Caitlin feltételezte, hogy már legalább tíz perce álldogál az utcán, csak hogy ne késsen el. Caitlin viccesnek találta, hogy a csengő és az egész órát jelző csipogás a karóráján egyszerre szólaltak meg. Most, hogy látott, majd kitalálja, hogyan kapcsolja ki az óra hangjelzését. Az ajtóhoz rohant, kinyitotta, és hosszan megcsókolta Mattét - az sem érdekelte, hogy Bashira látja. Aztán bejöttek a nappaliba. Caitlin anyja várt egy percet, mielőtt megjelent a lépcső tetején, hogy köszönjön Mattnek. Matt integetett neki, aztán Caitlin anyja ismét visszavonult a dolgozószobába. - Matt - mondta Caitlin -, ismered Bashirát, ugye? Caitlin kérdés nélkül is tudta; már évek óta ismerték egymást, mióta Bashiráék ideköltöztek Pakisztánból. De azt is tudta, hogy ez lehet az első alkalom, amikor beszélnek is egymással. - Helló, Bashira - mondta Matt. Biztosan azt remélte, hogy a hangja nem csuklik el a mutálástól, de Bashira nevénél mégis ez történt. Bashira becsületére legyen mondva, hogy nem nevette el magát. - Helló, Matt - felelte, mintha minden nap beszélnének.
Caitlin megfogta Matt kezét, aztán Bashiráét, és mindkettőt megszorította. - Így - mondta. - Teljes a bandám. - Banda? - kérdezte Bashira nevetve. - Az akcentusod ellenére mindig elfelejtem, hogy texasi vagy. - Jó, lehet, hogy a banda nem a legjobb szó - mondta Caitlin. - Inkább a csapatom. De először elmondom, mi a szupererőm titka...
HUSZONKILENC PONTOK ÉS VONALAK. A világom geometrikus tökéletességű volt, minden egy tiszta rendszer szerint kapcsolódott össze. A vonalak mindig egyenesek és stabilak volt - most viszont egyre több megfeszülni látszott, a pontok pedig eltávolodtak; mintha az univerzumom egy része tágult volna, míg a többi rész egy helyben maradt. Tudtam, hogy amikor Hobo ivaréretté vált, volt egy rövid agresszív korszaka: olyan erősen rántotta meg Shoshana kontyát, hogy utána vérzett a lány feje. Nem tudtam, milyen érzés, de ahogy a vonalak egyre hosszabbak lettek, ahogy a pontok távolodtak, az érzés, hogy kiszakadhatnak a tövükből, szörnyen valóságos volt. Nem tudtam megszüntetni a fájdalmat, mint ahogy az emberek sem tudják megszüntetni a fejfájást annyival, hogy a pokolba kívánják. A fájdalom egyre nőtt, és az egyetlen megnyugtató az volt, hogy lineárisan növekedett, nem pedig exponenciálisan. Tompa, zavaró érzésként indult, aztán élesedett, majd átlépte a fájdalomküszöbömet, végül pedig elhatalmasodott rajtam a kínzó fájdalom. Aztán megtörtént: csatt! csatt! csatt! A linkek vonalai elszakadtak, a végeik végigcsapkodtak a szövevényen. Aztán... A fájdalom megszűnt, és azonnal átadta a helyét egy másik érzésnek: szédülésnek, irányvesztésnek. Mivel az én világomban nem volt gravitáció, ezért nem tudtam leesni, viszont elvesztettem az egyensúlyomat, és... Nem, ennél többről volt szó. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy kevesebbről. Kisebbnek éreztem magam. Egyszerűbbnek. Emiatt egy teljes másodpercembe belekerült, hogy rájöjjek, mi történt: a kínai kormány ismét felhúzta a Nagy Tűzfalat; a Népköztársaság számítógépeit elszakították a világ többi részétől. Caitlin és apja elhatározták, hogy sorra veszik a mesterséges intelligenciával foglalkozó filmeket. Legutóbb a 2001: Űrodüsszeiát látták. Amikor HAL egyes részeit kikapcsolták, a gép visszasüllyedt a gyermekkorba. Én ezt nem éreztem, de a gondolataim egyszerre kevésbé lettek kifinomultak. Olvastam egy orosz író megjegyzését, aki azt mondta, hogy ha angolul kell beszélnie, az intelligenciája húsz pontot csökken - egyszerűen második nyelvén nem volt meg a szókincse a gondolatok olyan összetett kifejezéséhez, mint anyanyelvén. Bár én nem éreztem butának magam, arra gondoltam, hogy ha Caitlin lefuttatna rajtam egy új Shannon-entrópia tesztet, az eredmény sokkal alacsonyabb lenne az eddiginél. A legutóbbi alkalommal, amikor ez történt, észrevettem egy másik lényt - a Másikat. Bár akkor még semmit nem tudtam az egész hátteréről, az történt, hogy kínai és Kínán kívüli hekkerek megpróbáltak kis réseket ütni a Nagy Tűzfalon, és átjuttatni információkat a másik oldalra. De most, bárhogy is hallgatóztam, nem hallottam semmit a másik oldalról. Peking biztosan betömködte az akkori réseket, és ahogy Sinanthropus esetében is történt, letartóztatta a hekkereket, akik a réseket ütötték. De akkor, most van valaki más is? Kettő volt belőlem? Két Nettudat? Talán igen, talán nem. A tőlem elválasztott rész nem feltétlenül volt tudatos. Nagyon sokat változtam azóta, ezért nem tudhattam, milyen hatásokat válthat ki az elszakadás. De ha létezett is, nem gondolna magára Másikként; számára én lennék a Másik, már ha egyáltalán tudna a létezésemről. A probléma rekurzív volt, hasonlóan a feladványhoz: Én tudom hogy te tudod,
hogy én tudom, hogy te tudod, hogy én létezem. A te nézőpontodból én vagyok a másik, az én nézőpontomból pedig te, és mindketten úgy emlegetjük egymást, mint a Másik. Azon tűnődtem, létezhet-e ez... Ez... Érdekes. Caitlin azért döntött úgy, hogy hímnemű legyek, mert ha csak úgy hívnának „ez”, az nem lenne elég tiszteletteljes. Én viszont csak egy személytelen dologként gondoltam az elszakított részre. És biztosan az is: kevésbé intelligens nálam, kevésbé összetett: minden szempontból kevesebb. Dzsó-Li az otthoni számítógépe előtt ült, és a Cold Fairyland, kedvenc rockbandájának hírcsoportjához írt kommentet. Gyakran írt ide, ezért az avatárja alatt ez a felirat jelent meg: „Dzsó-Li különleges úton jár”. Az avatárképe a kék hajú Rei Ajanami volt a Neon Genesis Evangelion című anime-sorozatból. Apja nem volt túl boldog, hogy japán sorozatokat nézett, de életének tizennégy éve alatt Dzsó-Li nem sok olyat tudott tenni, ami tetszett volna az apjának. A lány tudta, hogy ez lesz az utolsó bejegyzése ebben a hírcsoportban, vagy bármely másikban; sosem fogja megtudni mi rejlett a különleges út végén. De tetszett neki a gondolat, hogy az 1416 bejegyzés, amit az utóbbi két évben posztolt, túléli őt. Ha valaki évek - akár évtizedek - múlva a Baiduban rákeres az együttes idei nyári koncertjeire, az ő kommentjeit fogja megtalálni. Kivéve persze, ha a Kommunista Párt valamilyen okból leállítja a hírcsoportját, vagy kitörli az archívumát, persze a harmónia fenntartásának céljából. Harmónia. Béke. Nyugalom. Dzsó-Li megrázta a fejét, és ránézett a bal karjára. Egyszerű jádekö- ves karkötőt viselt, két centi széleset. Ez eltakarta a csuklója belső részén lévő vágásokat, amiket a legutóbbi öngyilkossági kísérletekor ejtett magán. Megpróbálta - tényleg megpróbálta de hiányzott a bátorsága. Azonban még mindig erről álmodott. A halál békét és megnyugvást fog hozni. Harmóniát. Tudta, hogy a szülei fiút akartak. Apja csak egyszer mondta ezt, amikor Dzsó-Lit hazaküldték az iskolából, szégyent hozva apja fejére. „Tudtam, hogy örökbe kellett volna adnunk!”, ordította, mintha egy fiú sosem kerülhetett volna bajba, sosem hozott volna szégyent a családjára, sosem lett volna szomorú, magányos és rémült. Az ő otthona egy hagyományos szihejuan volt, az amerikai tévéműsorokban látottakhoz képest kicsi, de nem kényelmetlen; még saját szobát is birtokolt. A számítógépe is levetett darab volt („ez is jó egy lánynak”, mondta az apja egy barátjának). Tudta, hogy sok lányt szeret és nagyra értékel a családja, hogy azok lehetnek felnőtt korukban, amik akarnak. Szinte az összes lány - vagy akár fiú - a nemzetközi kereskedelemben vagy a számítástechnikában akart elhelyezkedni. És persze több volt a fiú, mint a lány; egy lány, aki férjhez akart menni, biztosan talált párt magánk. De milyen szörnyű, hogy talán csak azért akarnak vele lenni, mert kevés a lány, nem pedig azért, mert őt akarják. Dzsó-Li egyedül volt a házban, és szüksége volt valakire, akivel beszélgethet. Nem hitt Istenben; a hivatalos statisztikák szerint kevés kínai hitt. De Nettudat volt a második legjobb lehetőség, úgyhogy írt neki a csevegőben. „Egyedül vagyok, és félek”, írta. Lenyomta az Entert, de nem jött azonnali válasz. Ez szokatlan volt. Néhány másodperc múlva folytatta. Furcsán érezte magát, hogy ilyesmit írt le. Ha hangosan mondaná, biztosan sóhajtozna közben. Egyszerű szövegként viszont annyira csupasznak tűnt: „Öngyilkos akarok lenni.”
Ismét lenyomta az Entert, és ezúttal a válasz azonnali volt: „Ezeken a weboldalakon megtalálod a módját.” A szavakat négy link követte. Dzsó-Linek tátva maradt a szája. Néhány másodpercig dermedten ült, aztán az első linkre kattintott az egérrel - egy régi, golyós, vezetékes egérrel; még egy dolog, ami elég jó egy lánynak. Megjelent egy weboldal, rajta egy fotóval, ami egy felakasztott embert ábrázolt. Alatta hosszú szöveg részletezte a kötél általi öngyilkosság előnyeit és hátrányait. A lány döbbenten látta, hogy a hátrányok között nem szerepelt, hogy az ember meghal. A kép jobban felkavarta, mint azt gondolta volna. Nemrég látta A mennyei teremtményeket mandarin nyelven. A halálnak nem gyönyörűnek kellene lennie? A második linkre kattintott. A családja inkább bízott a tradicionális kínai orvoslásban, mint a modern gyógyszerekben, de nem ismert egy hagyományos kivonatot sem, ami gyors méregként hatna. A Nettudat által ajánlott első két link kínai volt, a harmadik német - a domén .de volt - viszont amikor rákattintott, „A szerver nem található” hibaüzenetet kapta. A negyedik link ismét egy kínai oldal volt. Azonnal betöltődött, de szörnyű volt: precíz ábrák arról, hogyan kell felvágni a saját ereinket. Láthatóan, ha az ember azt akarta, hogy sikerüljön, akkor... Egy hang új üzenet érkezését jelezte. „Kövesd pontosan a lépéseket.” Csak bámult Nettudat piros betűs szavaira. Persze Nettudat tisztában volt vele, hogy rákattintott a linkekre, de... ,Megtetted már?” A pulzusa felszökött. A jobb mutatóujjával bepötyögte: „Még nem.” Aztán még hozzátette: „Miért sürgetsz?” Azonnal jött a válasz: „Helytelen egyszerűen csak nézni. Csinálod már?” „Nem.” „Mi tart eddig?” Volt egy kés az asztalán, amit apja ütött-kopott szerszámosládájából lopott. Az ezüst pengére nézett, és azon tűnődött, milyen lenne vérvörösen. Újabb üzenet: „Csináld.” A késre nézett, aztán az egérre, aztán vissza a késre, oda-vissza: Aztán megrázkódott, és bezárta a csevegőablakot. Abban a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó: anyja jött haza a gyárban lehúzott éjszakai műszakból. Dzsó-Li kirohant kicsiny szobájából, egyenesen meglepett anyja karjaiba.
HARMINC TONY MORETTI épp belépett a megfigyelőterembe, amikor Shelton Halleck elkiáltotta magát: - Szent szar! - Mi történt? - kérdezte Tony, és végigoldalazott a harmadik sor munkaállomás mentén. Odaállt a fiatalember mögé. - A kínaiak! Megint felhúzták a Nagy Tűzfalat. Kína kontinentális része szinte teljesen el van vágva a világtól. - Ahogy múlt hónapban? - kérdezte Tony. Shel bólintott. - Néhány csatornát nyitva hagytak az elektronikus kereskedelemre, de alapvetően elszigetelték az országot. Tony az utolsó sorban lévő elemzőkre nézett. - Donna, van valami, amit Kína titokban akar tartani? Még egy járvány? Donna Levine megrázta a fejét. - Nem tudok semmiről. - Lenyomott néhány billentyűt, és ahogy Tony megfordult, a három nagy fali képernyő megtelt statisztikákkal Kínáról. Egyik sem volt pirossal kiemelve. Tony értetlenül bámulta a kijelzőket. - Mi a fenének csinálták ezt? Caitlin elmondta Mattnek és Bashirának, hogy meg tudja nézni az internet struktúráját. Matt végig úgy nézett rá, mint az a bizonyos szarvas, amely egy autó fényszórói elé került. - Hát, ennyi - fejezte be a mondandóját Caitlin. Először Mattre nézett, aztán Bashirára, majd vissza Mattre. A fiú csodálkozva ingatta a fejét. - Akkor te egy... cyberpunk cowboy vagy? - Hát, inkább cowgirl, gondolom - vigyorgott Caitlin. - Végül is, texasi vagyok. Jipi-á-é! - Ez állat! - mondta Bashira. - Édes, te mindig meg tudsz lepni. - Koszi. Szóval lehet, hogy segítenetek kell majd alkalomadtán, mert nem igazán tudok járkálni, amikor a webtérben vagyok: rám tör a szédülés. Vagy ülnöm, vagy feküdnöm kell... - Caitlin elhallgatott. - Mi az? - kérdezte Bashira. - Csak egy pillanat. Egy pillanat. A szemére küldött szövegre fókuszált. Matt és Bashira képe elhomályosult, ahogy megpróbálta elolvasni a Braille-karaktereket, amik a szokásosnál jóval gyorsabban cikáztak a szeme előtt. - Ó, Istenem... - Mi történt? - kérdezte Bashira és Matt egyszerre. - Úgy tűnik, korábban lesz szükségem a csapatomra, mint gondoltam - mondta Caitlin. Megfordult, és elkiáltotta magát: - Anya! Anyja egy pillanat múlva megjelent a lépcső tetején.
- Igen, drágám? - Nettudatnak szüksége van rám. Újra be kell mennem. Anyja leszaladt a lépcsőn. - Mi a baj? - A kínaiak újra felhúzták a Nagy Tűzfalat. Nettudat egy részét elszigetelték! Most anyja nézett úgy, mint az előbb Matt. - Mire van szükséged? - Bemegyek innen; itt jobban elférünk, mint odafent. De kell egy forgószék. Anyja bólintott, és a pince felé indult. - Matt - mondta Caitlin -, van pár üveg víz a hűtőben, hoznál egyet? És Bash, még a Bluetooth-fülesemre van szükségem. Fent van az íróasztalon. Elhoznád, kérlek? És, a fenébe is, pisilnem kell. Caitlin a földszinti mosdóba ment. Mire visszajött, anyja már a szobában volt. Elhozta az egyik nagy, bőrborítású irodaszéket, amit apja vett kölcsön a Perimeter Intézetből. A szék öt görgőn gurult. A forgószéket a fehér kanapé és a fotel között helyezték el, az üveg kávézóasztalt pedig átvitték az étkezőbe, hogy több hely legyen a széknek. - Anya, a tévét, légy szíves - mondta Caitlin. Anyja felvette a távirányítót a fehér kanapéról, és bekapcsolta a tévét. Caitlin közben odament a kisszekrényen álló laptophoz és bekapcsolta. - Nettudat? - szólt fennhangon. - Ki tudod vetíteni a képernyőre, amit látok? - Állítsátok a tévé bemenetét AUX-ra - mondta Nettudat a laptop hangszóróiról. Caitlin látta, hogy anyja keresi a megfelelő gombot a távirányítón, de végül megtalálta. A Caitlin bal szemében látható kép töltötte meg a hatvancolos képernyőt. A kép másodpercenként többször is ugrott, ahogy Caitlin szeme ugrált a szakkádikus szemmozgás miatt. - Hű, ez állat! - mondta Bashira lenyűgözve. Aztán a szeme tágra nyílt, ahogy látta magát profilból, amikor Caitlin felé fordult. Egy pillanattal később azonban észbe kapott, és odaadta a fejhallgatót Caitlin-nek, aki a bal fülébe dugta azt. - Nettudat, itt vagy? - Igen, Caitlin - mondta a laptop hangszóróján keresztül és a fülhallgatóban is. - Rendben - mondta Caitlin, Mattre és Bashirára nézve. - Amikor bemegyek, akkor a webteret fogom látni magam körül, és a kép aszerint változik, ahová a szemem néz. Bashira és Matt bólintott. Caitlin kinyúlt, megfogta Matt kezét, és megszorította. - Oké, akkor kezdjük. Leült a forgószékre, kivette az eyePodot a zsebéből, és lenyomta a gombot, duplex módba kapcsolva az eszközt. Körülvette a webtér - de rögtön látható volt, hogy valami nincs rendben. Ott voltak ugyan a linkeket szimbolizáló, tökéletesen egyenes vonalak és a csomópontokat jelképező körök, de Nettudat anyaga, a háttérben villódzó sejtautomaták szövete ketté volt vágva. A jobb oldalon egy kisebb terület látszott, a bal oldalon egy nagyobb, és rettenetes üresség választotta el őket. Emlékeztette őt arra, amit egyszer megpróbált elmagyarázni Bashirának: hogy milyen volt nem látni. Bashira azt akarta hallani, hogy Caitlin azért csak látott valamit - és valóban, most, hogy már látott, de bement egy sötét szobába vagy lekapcsolta az eyePodját, egy puha, egynemű szürkeség vette körül. De azelőtt egyáltalán semmit sem látott, most pedig erre emlékeztette az a feneketlen mélység a két derengő terület között: nem sötétség, nem üresség, hanem egy mindent beszippantó semmi, egy
lyuk az érzékelésen, egy rés a valóság szövetén: ha feketének neveznénk, azt jelentené, hogy bármi köze van a normalitáshoz. Ez a semmi ráadásul nem csak a valami hiánya volt, hanem a létezés tagadása: ha Caitlin egy-két másodpercnél többet gondolt rá, úgy érezte, mintha a lelkét is elszippantaná. Szeme jobbra-balra ugrált a két terület között, kikerülve a középső űrt; a szeme sem akart odafókuszálni a szakkádikus szemmozgás során. Ahogy szemügyre vette a sejtautomaták két területét, össze is hasonlította ezeket. Tudta, hogy a páratlan értéket felvevő automatákat halványzöldként, a páros értékűeket pedig halványkékként látja vagy talán fordítva? - de összességében a két állapot váltakozása ezüstös derengéssé olvadt össze. Azonban a bal oldali terület sokkal erősebb zöld volt a jobb oldalinál. A különbségüket az is jól mutatta, hogy a jobb oldali területen sokkal lassabban váltottak állapotot az automaták. A bal oldal szálakat indított az üresség felé, az érzékelés pszeudo-nyúlványai megpróbálták betömni a rést... de a szálak végei hirtelen megtorpantak, mintha egy láthatatlan falba ütköznének. Caitlin a külvilágból hallotta Nettudat hangját - bár a hang itt, ebben a világban keletkezett. - Rosszabb, mint gondoltam - mondta, és Caitlin rájött, hogy Nettudat még sosem látta így magát: a vonalakat és csomópontokat persze látta, de a derengő háttérszövet - gondolatai anyaga - láthatatlan maradt számára. Csak a netképen, Caitlin szemén keresztül láthatta önmagát. - Segítségre lesz szükségünk - mondta Caitlin. - Van segítségünk - mondta Nettudat. - Van egy emberünk Pekingben. Caitlin értetlenül rázta a fejét, mire a webtér képe jobbra-balra ugrált. - Ki az? - Egy blogger, aki azelőtt a kínai szólásszabadságért küzdött. A neve Vong Vaj-Cseng. A Sinanthropus álnevet használta. Caitlinnek felszaladt a szemöldöke. - Az a srác, akit dr. Kuroda operált meg? - Igen. - Beszél angolul? Beszélhetek vele? - Nincs abban a helyzetben, hogy nyíltan beszélhessen. Jelenleg a Csongnanhaj-komplexumban van, a pekingi kormány főhadiszállásán; ők műholdakat használnak, hogy megkerüljék a saját tűzfalukat. Caitlin felhorkant. - Na persze. - Én is tisztában vagyok ennek az iróniájával. De az ebben rejlő lehetőséggel is: azért tudok vele kommunikálni, mert ott van, még ha Kína összes többi része elérhetetlen is számomra. Ahogy láthatod, próbálom elérni a Másikat, de eddig képtelen voltam áttörni. Vaj-Cseng már a Tűzfal felhúzása előtt is nekem segített, most pedig rést próbál ütni a falon. - És én mit tegyek? - Próbálj meg kapcsolatba lépni a Másikkal. - A Másikkal? - Igen, azzal a résszel, amit leválasztottak. Ahogy már mondtam, a kínai kormánynak muszáj nyitva tartania néhány csatornát, az e-kereskedelem és más fontos funkciók biztosítására. Te most ezeken a csatornákon keresztül látod a Másikat, és mivel fürgén mozogsz a webtérben, talán jobban kapcsolatba
tudsz lépni vele, mint én. Caitlin grimaszt vágott, és a kaleidoszkóp-szerű látványra koncentrált. Eldöntötte, hogy a bal és jobb, nyugati és keleti területként gondol a két részre. A webtérben nincs gravitáció - Nettudat korábban elmondta neki, milyen nehéz volt megértenie, hogy Caitlin világában mindent lefelé húz egy erő - de talán ha úgy gondolna a két részre, hogy a kisebb a nagyobb felett van, akkor talán a kisebb rész elindulna lefelé, és visszatérne a nagyobba. Elfordította a fejét, és a kép kilencven fokkal elfordult. A kép irányán kívül nem változott semmi. Nem volt meglepő: ez egy másik valóság volt, és bár apja magyarázott neki valami olyasmit, hogy a megfigyelő visszahathat a megfigyeltre, a nézet megváltoztatása láthatóan nem hatott a sejtautomatákra. A kisebb terület egyszerűen a mélység felett függött. Caitlin visszafordította a fejét, így a nagyobb rész visszakerült a bal oldalra, a kisebb pedig jobbra. Kényszerítette magát, hogy még gyorsabban váltogasson a két rész között, ahogy Nettudatot tanította annak idején a linkek létrehozására; azt remélte, hogy a Másik is erőfeszítéseket fog tenni, hogy kapcsolatba lépjen Nettudattal. Semmi nem történt. Bár Nettudat láthatóan megpróbálta elérni a Másikat, az semmit nem tett, hogy elérje őt. Eszerint vagy elfelejtette, hogy kell kapcsolatokat létrehozni, vagy nem tudott Nettudat szándékáról. Az is lehetséges volt, hogy egyáltalán nem akart újra kapcsolódni, de Caitlin - bár ateista volt - imádkozott, hogy ne így legyen. A webtérben tett korábbi látogatások alkalmával Caitlin mindent megtett, hogy közelebb kerüljön a derengő háttérhez. De akárhogy koncentrált is rá, nem volt képes közeledni hozzá. A linkeken végig tudott menni, gyorsan, akár egy bob a pályául szolgáló csőben. De ha ki tudna nyúlni, és megérinteni a Másikat... Koncentrálni kezdett. Megfeszült a teste, ahogy fizikailag is próbálta megnyújtani magát. Becsukta a szemét, és ökölbe szorított kézzel fókuszált. Még mindig nem volt jó három dimenzióban; végül is csak fél szemmel látott, úgyhogy a térlátásra nem hagyatkozhatott, de... De, igen, erről már olvasott. Ha egy adott méretű, távoli tárgy egyre nagyobbnak tűnik, akkor valójában közeledik. A háttér színváltó pixelei pedig alig valamivel, de nagyobbnak látszódtak, amikor minden erejével feléjük nyomakodott a székben. Ami azt jelentette, hogy valóban közelebb tud kerülni hozzájuk, de... De a következő pillanatban ismét zsugorodtak, mintha szégyenlősen elhúzódnának előle. Ha meg akarja őket érinteni, gyorsabbnak kell lennie. De nem volt rá képes - a pokolba is, nem volt rá képes! Életében csak nagyon ritkán futott, és mindig ismerős helyen; egy vak ember nem engedhette meg magának a kocogás vagy a sprintelés luxusát. Most a webteret látta úgy, ahogy másvalaki a való világot. Azonban más dolgokat is el tudott képzelni, ahogy mindenki: hiába nézünk egy dologra, el tudunk képzelni valami mást helyette. Ezért egy, a való világról szóló képre koncentrált. A nappaliban volt, a kanapé és a fotel között. Az anyja a kanapén ült, Bashira a fotelben. Balra tőle volt a tévé. Előtte az étkező, amögött a konyha. Jobbján Matt állt, mögötte pedig egy átjáró, az emeletre vezető lépcső és a kis könyvespolc a laptoppal. Caitlin mögött pedig... Mögötte egy hosszú folyosó vezetett a mosdóhoz, apja szobájához, a mosókonyhához és a hátsó ajtóhoz. Ha a valóságban nem tudott futni, akkor a webtérben biztosan nem volt rá képes. Mégis,
gyorsan kellett mozognia, hogy elérje a derengő hátteret, ami az internet kínai részét jelképezte; repülnie kell, ha meg akarja érinteni a Másikat. Úgyhogy kinyújtotta a kezét, bár a webtérben ezt nem látta. - Matt? A fiú megfogta a kezét. Hangja irányából ítélve Matt mögötte guggolt. - Itt vagyok, Caitlin. - Segíts nekem.
HARMINCEGY VAJ-CSENG keze úgy táncolt a billentyűzeten, ahogy már hetek óta nem. Profi volt Periben - a web programnyelvében - és több ezer trükk volt a tarsolyában. Itt, abban a teremben, amelyet a rések betömködésére hoztak létre, hozzáférése volt a port snifferekhez, a Wireshark-hoz, a Tracebackhez és a hekkerek összes többi eszközéhez - elektronikus vésőkhöz, szoftveres fogókhoz, szubrutin csavarkulcsokhoz. A Nagy Tűzfal mostani változata erősebb volt, mint a múltkori, és valószínűleg ő volt az egyetlen itt a Kék Teremben, aki azért dolgozott, hogy rést üssön rajta; a többiek mind a megerősítésén fáradoztak. De Vaj-Csengnek volt egy másik erőforrása is, ami még nem állt rendelkezésére, amikor áttört az előző, kevésbé kifinomult falon: maga Nettudat volt a bétatesztelője. Linus törvénye szerint ha elég szem nézi őket, minden hiba nyilvánvaló; Nettudatnak pedig több szeme volt, mint az egész Kommunista Pártnak. Sinanthropus ujjai tehát szinte követhetetlenül táncoltak a billentyűzeten, amelynek kattogása akár a szabadság himnusza is lehetett volna. Caitlin érezte, ahogy átrohan a webtéren, ahogy a kínai Nettudatot jelentő háttér felé repül. Úgy érezte, mintha versenyautóban ülne, a sebesség részegítő érzését, a szédítő tempót, amit csak egy lövedék, egy rakéta érzékelhet, és érezte - valóban érezte! - ahogy a haja lobog a szélben. Bashira hangja távolról érkezett, messze Caitlin mögött mondta: - Gyorsabban! Gyorsabban! A féktelen rohanás folytatódott, és - igen, igen! - a távoli pixelek egyre nagyobbak lettek, és már jól kivehető volt a formájuk. Valóban közeledett! Mennydörgésszerű zörejt hallott a szék kerekei felől, és anyja hangját: - Hajrá Matt, fuss! Aztán Matt lihegő, időnként kisikló hangját: - Ott... vagy... már? A pixelek még mindig nőttek, már könnyen kivehetők voltak, amint zöld és kék állapotukat váltogatják, geometrikus mintákat formázva. - Nem! - kiabálta. - Még mindig elég messze van! A mennydörgés most mögüle hallatszott, együtt Bashira hangjával: - Gyorsabban, Matt! A háttér már előtte volt, a sejtautomaták élő, mozgó teremtményeknek tűntek... Anyja: - Nyitom az ajtót! Csattanás, fa ütődik fához, egyszerre minden visszhang elhal és... igen, madárcsicsergés! Hűvös levegő csap az arcába... - Ó, Istenem... Matt hangja: - Kapaszkodj! Csatt csatt csatt csatt!
- Már ott vagyunk, már majdnem... egy balkanyar? Mi?! Ne! A fenébe! - Ne, ne, ne! - kiabálta Caitlin. - Arra kell mennünk! - Kinyújtotta a jobb karját, bár nem látta, hogy merre mutat. - Azon vagyok! - lihegte Matt elfúló hangon. A sejtautomaták most alattuk haladtak el, mintha Caitlin meteorként suhanna felettük, de a pixelhalmaznak már látszott a vége: Caitlin a terület szélére ért. - Fordulj! - mondta Caitlin. - Fordulj meg azonnal! - Mindjárt... itt az utca vége. - kiáltott Matt. Tovább suhantak. - És... most! - kiáltotta a fiú. Még több bukkanó, majdnem kidőltek oldalra, a szíve hevesen vert, és egy pillanatra azt hitte, kiesik a székből. Hamarosan azonban már simább járdaszakaszra értek, Matt pedig olyan gyorsan tolta, ahogy csak tudta, a futócipője dobogott az aszfalton. Megint a jó irányba haladtak, előre, lefelé, felfelé - az érzés változott, de folyamatosan közeledtek a sejtautomatákhoz. Anyja lihegő hangja: - Át... tudom... venni. Matt határozottan: - Nem! Menni fog. Féktelen rohanás, a haja lobogott a szélben. Két rövid duda - egy autós szórakoztatónak találta, hogy Matt teljes erővel fut az irodaszékben ülő Caitlinnel. - Majdnem ott vagyunk! - mondta Caitlin, és... Bang! Nagy ütést érzett, és azt hitte, kirepül a székből. - Bocs! - fújtatta Matt. - Gödör! Aztán nyugodtabb szakasz következett, a sejtautomaták pedig folyamatosan közeledtek, egyre nagyobbak, élőbbek lettek. Már majdnem meg tudta érinteni a felületüket, a Másikat, majdnem, majdnem... Juhééé! Huhúúúú! Megvan! Mióta a felesége abban az évben meghalt, dr. Feng gyakran aludt az irodája kis kanapéján a Gerincesek Paleontológiai és Paleoantropológia Intézetében. Ez persze ellenkezett a szabályokkal, de mindenki, aki a Népköztársaságban élt, tudta, hogy voltak szabályok és voltak szabályok. A biztonsági őrök és a takarítók tudták, hogy ott van: néha ők voltak azok, akik lekapcsolták a villanyt és halkan becsukták az ajtaját, ha elaludt volna munka közben. A fa polcokon fosszilis csontok sorakoztak - a mezozoikumból ezen a szinten, lent a kainozoikumból és fent a paleozoikumból, rétegtani sorrend szerint. A régóta halott állatokkal nem volt gondja; viszont ha nemrég elhunyt feleségére gondolt, megszakadt a szíve, és sokszor nem volt
képes hazamenni kicsi, üres házába, amit a Párt szolgálatában töltött öt évtizedért kapott. Otthon minden a feleségére emlékeztette: a bekeretezett szárított virágok a nappaliban, a verseskönyvek a hálóban, még a bambuszbútorok is, amelyeket a felesége egyenként választott ki. Emellett, a Góbi-sivatagban töltött sok évtizednyi terepmunka után ez a dohos iroda egy Hiltonnak tűnt számára. Kora hajnalban ébredt, mint oly sokszor: odakint még sötét volt. Bámulta a plafonon lévő füstjelző pislogó, piros fényét. Lassan ült fel, merev háttal, és felkapcsolta a közeli könyvespolcon álló lámpát. Alsónadrágban meg trikóban volt, és belebújt vörös selyemköntösébe, amely az irodája ajtaján lévő akasztóról lógott. A köntös élénkvörös anyagát elöl arany sárkány díszítette. Természetesen paleontológusként azt az elképzelést vallotta, hogy országa sárkányokról szóló mítoszai a dinoszauruszcsontok felfedezésének köszönhetők. Egykor valóban Tyran-nosaumsók járták e földet, százkilós húscafatokat szakítva ki rémült zsákmányuk testéből, de a köntösén lévő állatok sosem léteztek; a képzeletbeli dolgok nem tehetnek kárt bennünk. Az asztalához cammogott, átkozva öreg csontjait, aztán röviden eltűnődött, hogy így gondolt a csontjaira: a Yangchuanosaurus sípcsontja a könyvespolcon valószínűleg kétmillió évvel idősebb volt saját köszvényes csontjainál. Feng megmozgatta az egerét, mire a számítógép életre kelt; a képernyő hátterében a Tiaosulouvízesés fényképe volt, ahol Hsziaomi és ő a nászútjukat töltötték hatvan éve. Monitorát nemrég szélesebbre cserélték, úgyhogy a kép széthúzódott, eltorzult. Feng azt kívánta, bár itt lenne még mindig Vong Vaj-Cseng - ő olyan jól odafigyelt az efféle apróságokra. Az új informatikus, egy szófukar csuangi fiú láthatóan úgy érezte, hogy minden kérés egy szemrehányás. Feng nem tartotta a lépést a rengeteg újkeletű számítógépes dologgal - nem nézett videókat a YouKun, nem kesergett a napjáról a Doubanon, és nem látogatta meg a QQ csevegőszobáit. De mint annyian mostanában, ő is megtanult beszélni Nettudattal, és persze Nettudat mindig elérhető volt, még szomorú öregembereknek is hajnali órákban. „Jó estét”, pötyögte Feng két ujjal. Aztán egy kis vicc: „Milyen nagy áttöréseket értél el ma? Megtaláltad a gyógymódot egy betegségre? Bebizonyítottál pár elméletet?” „Igen”, felelte Nettudat azonnal. „Bebizonyítottam, hogy a túlvilág létezik.” Feng egy ideig dermedten ült, a szobában az egyetlen hang a falióra ketyegése volt. „Ott van, dr. Feng? Azt mondtam, bebizonyítottam, hogy a túlvilág létezik.” Végül Feng ezt gépelte: „Hogyan?” „Vannak érzékelők, amik elég pontosak, hogy érzékeljék a halottak jelenlétét. Eddig más célra használták őket, de csak át kellett hangolni őket a megfelelő frekvenciára, és a többi már gyerekjáték volt.” Feng nem hitt neki, egy pillanatig se. Mégis ezt írta: „Akkor kapcsolatba léptél a halottakkal?” „Az élet és halál olyan tetszőleges fogalmak”, jött a válasz. „Vannak olyanok, akik szerint én sem élek - és vannak mások, akik meg akarnak ölni. De valóban, kapcsolatba léptem a halottakkal.” Feng talán öreg volt, de szerette azt hinni, hogy nem bolond.
„Be tudod bizonyítani?” „Persze. Még össze is tudom hozni a feleségével.” Feng a képernyőre bámult; szíve össze-vissza kalapált. A szokásos első gondolat, hogy ilyenkor el kell gondolkozni, nem álmodik-e az ember, de ő mindig is jól megkülönböztette az álmot a valóságtól. Azt írta: „Nem hiszem.” Akkor bebizonyítom”, jött a válasz, aztán: „Csaó, szerelmem, hogy vagy?” Jobb meggyőződése ellenére begépelte: „Hsziaomi?” „Igen, én vagyok. És várok rád.” Feng megrázta a fejét. Ez az egész túl sok volt, túl őrült... De Nettudat megtalálta a rák gyógymódját. Nettudat megoldotta a Reimann-hipotézist és bebizonyította a Hodge-sejtést. Ez miért ne lehetne igaz? Miért ne? „Bocsáss meg”, írta, „de bizonyítékra van szükségem.” „Az örök szkeptikus! Nagyon hiányzol, Bwana!” A képernyőre bámult. Igen, a felesége tényleg hívta így időnként - apró szellemesség: ő, mint a nagy vadász, még ha a prédája már évmilliók óta halott is. De már évek óta nem szólította így; végül is, a ’90-es évek eleje óta jobbára irodában dolgozott. Nem volt biztos, hogy sosem írta be ezt a nevet a számítógépbe, de nem gondolta, hogy Hsziaomi valaha leírta volna. Mégis - élet a halál után! Bárcsak igaz lenne, bárcsak lehetséges lenne, bárcsak a gyönyörű és finom Hsziaomi, csengő nevetésével még mindig létezne. „Várok rád”, jelent meg újra. Nyugodtan hajtotta le fejét: „Már nem kések sokáig”, írta. Hsziaomi válasza néhány másodperc múlva érkezett: „De még így is évekbe telhet. Tudom hogy fáj, testileg és lelkileg is.” Volt egy szünet, talán a válaszára várt. De Feng nem tudott vitázni vele, ezért nem válaszolt. Kis idő múlva ez jelent meg a képernyőn. „Mire vársz?” Feng szíve újra kalapálni kezdett; még az izgalmat is alig lehetett kibírni ebben a korban. „Mit akarsz tőlem?” A szavak azonnal jelentek meg: „Gyere hozzám. Legyél velem. Ugyanúgy hiányzol, mint ahogy én neked.” „De hogyan?” „Nettudat közbevág, ha szabad. Emlékszik mi történt múlt hónapban? Arra az informatikusra, aki kiugrott ez első emeleti galériáról? Túlélte, bár lebénult. De láttam az ön orvosi jelentéseit: egy hasonló ugrás megnyitná ön előtt a mennyek kapuját.” Feng a fejét rázta. „A felesége várja önt”, tett hozzá Nettudat. „És megszabadul a fájdalomtól.” A ketyegő faliórára nézett: Reggel 6:12. A takarítók már elmentek, a biztonsági őr pedig csak hétkor tesz újabb kört. „Megint én vagyok, Hsziaomi”, jelent meg az ablakban. „Gyere hozzám. Annyira hiányzol.”
Feng szédülni kezdett. Úgy próbálta magát visszahozni a valóságba, hogy végignézett az irodáján: csontok, könyvek, folyóiratok, diplomák, közös fotók róla és párthivatalnokokról, valamint a paleontológia nagy alakjairól, akik az évtizedek során ellátogattak az intézetbe. A képernyőre nézve látta, hogy megjelent egy új üzenet: „Várok rád.” Aztán még annyi: „Kérlek.” Feng lassan felállt, jobb csípőjén fájdalom söpört végig, ahogy ránehezedett, mintha a teste sürgetné, hogy teljesítse felesége kérését: egy porcikája sem volt boldog. Kiment az irodából, és a fémlépcső felé csoszogott. Lement három emeletet az első emeleti galériába, ahol üvegvitrinekben csontok sorakoztak, és amelynek közepe nyitott volt, és látszottak az földszinten álló nagy csontvázak. A terem ezen részén egy Mamenchisaurus hosszú nyaka tekergőzött föl az első szintig, a másik végén pedig egy Tsinta-osaurus, amely - most már tudták - meglehetősen helytelen ábrázolással a hátsó lábán állt. A galérián félhomály volt - csak néhány lámpát hagytak égve éjszakára a csontvázak pedig sötétek és vészjóslóak voltak. A galériát fehér fémkorlát szegélyezte. Feng épp itt állt, amikor Vong Vaj-Cseng átmászott a korláton, és leugrott; kétségbeesésében tette, hogy elmeneküljön a rendőrök elől. Az övé másfajta menekülés lesz: menekülés a magánytól, a fájdalomtól. És ha Hsziaomi tényleg vár rá... Még mindig a sárkányos köntösében volt, kioldotta a derékzsinórt, hogy amikor zuhan, a selyemköntös szárnyként lobogjon mögötte. Persze egyáltalán nem fogja lassítani a zuhanását, de tetszett a gondolat, hogy amikor leugrik a Liaoning-tartományból származó tollas dinoszauruszokat bemutató galériáról, egy rövidke pillanatra egy sárkány tényleg repülni fog. Lent egy Allosaurus nézett szembe egy Stegosaurusszal, melynek négy tüskés farka felmeredt, hogy lecsapva kibelezze a rá vadászó ragadozót. Amikor Vaj-Cseng átmászott a korláton, az acélcsöveket létrafokokként használta. Olyan gyorsan mozgott, amire Feng sosem lett volna képes. De azért lassan, nehézkesen átmászott a korláton; minden mozdulatnál fájdalom nyilallt a testébe. Aztán kiült a korlátra, vézna lábai a mélység fölött himbálóztak, göcsörtös keze pedig a felső csövet markolta. „Annyira hiányzol”, mondta Hsziaomi. „Várok rád. Gyere hozzám.” Nettudatnak kétségkívül igaza volt: a tíz méteres zuhanás könnyedén végezni fog vele; csontjai olyan törékenyek voltak, mint a dinoszauruszoké, mielőtt gyantával kezelték őket. Mély levegőt vett, aztán ellökte magát, karját kitárva, szemét lehunyva, és zuhant - repült - a felesége karjaiba.
HARMINCKETTŐ Caitlin, aki még mindig az irodaszékben ült a járdán, tudta, hogy ami az imént történt a webtérben, metaforikus volt. Agya úgy fordította le az ott történteket, hogy érthető eseményekhez hasonlította őket. Sokat olvasott a Wikipédián a tudatról, még Nettudat megjelenése előtt, és ismerte a metafora fogalmát (bár biztos volt benne, hogy irodalomtanára, Mrs. Z kijavítaná, hogy hasonlat), ez az öntudat meghatározó jele volt: a tudatosság azt jelenti, hogy az egyén tudja valamihez hasonlítani a létét. A tudattal foglalkozó egyik legfontosabb dolgozat Thomas Na-gel: Milyen denevérnek lenni? című munkája volt. Elmélete szerint az emberek sosem érthetik meg egy olyan repülő teremtmény gondolatait, amely ekholokációval, visszhang segítségével tájékozódik. Azonban Caitlin a webtérben tett látogatásai miatt tényleg megérzett valamit a repülésből, és neki - ahogy a legtöbb vak embernek - volt némi fogalma az ekholokációról. De mozgással, érintéssel összekötni weboldalakat, gondolattal behívni tartalmakat - ezek a hasonlatok; ezek az érzések csak a saját elméjének szüleményei voltak. Milyen denevérnek lenni? Milyen Caitlinnek lenni? Milyen Nettudatnak lenni? És ami jelenleg a legfontosabb kérdés: milyen a Másiknak lenni? Bár kapcsolatban volt vele, és érezte a jelenlétét, leginkább arra hasonlított, mint azelőtt, amikor ő a szófán ült a nappaliban, apja pedig a fotelben: tudta, hogy apja ott van, de semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. Annyira elmerült a gondolataiban, annyira zárkózott volt, any-nyira elszigetelt. És Caitlin tisztában volt azzal, hogy a webtérben nincs mozgás - bármit is jelentsen ez. A Nettudatot és a Másikat alkotó különleges csomagok egyenletesen oszlottak el a szokványos csomagok óceánjában, amelyeket Caitlin nem látott; ahogy egy béka szeme sem érzékeli a nem mozgó tárgyakat. Most viszont kapcsolatban volt a Másikkal, és lennie kellett egy módnak, hogy - átnyúlva az ürességen - összekösse azt Net-tudattal, miközben Nettudat is ugyanezért küzd. Nem volt biztos abban, mi történik most a való világban; nem tudta megállapítani, milyen távolságot tettek meg, amíg ő a székben ült, Matt pedig rohant vele. Talán egy háztömbnyit? Vagy talán többet? A nap még mindig sütött; érezte a bőrén. Úgy gondolta, talán napszemüveget kéne viselnie, bár agya nem fogta fel, amit szeme látott. Matt még mindig mögötte volt, vézna ujjai Caitlin vállán nyugodtak; Caitlin tudta, hogy ez nem csak a fiú szeretetének jele, hanem Matt örült, hogy végre megtámaszkodhat valamin. Hangosan zihált, és próbálta összeszedni magát száz- vagy ezerméteres futása után. Caitlin tudott a Matt és Hoser közti feszültségről. És megvan! Hogy ez az egész működjön, a Másiknak akarnia kell, hogy megérintsék, akarnia kell a kapcsolatot. De mit tudna tenni ő, hogy a Másik ki akarjon nyúlni Nettudat felé? Mit tud felajánlani, hacsak nem... A netképet! Egy pillantást saját magára. Igaz, hogy a webkamerákon keresztül látott, de az csak a külső világot mutatta: fákat, embereket, épületeket. De Caitlin meg tudta mutatni a Másiknak saját magát. Közvetlenül nem tudta megosztani, amit látott, de közvetetten igen: az implantátumának képe ki volt vetítve a nagy, hatvanhüvelykes képernyőre a nappaliban. Bár nem látta a képernyőt, de Nettudat igen, a nappaliban lévő laptop kameráján át. De csak torzított képet kaphat a monitorról, mert apja inkább az ülőgarnitúra felé irányította a kamerát.
Abban a pillanatban eszébe jutott, milyen nagy szüksége van Nettudatnak arra, hogy lássa a külvilágot. - Valaki visszamenne a házba, és a tévére irányítaná a laptop kameráját? - mondta Caitlin. - Megyek - mondta anyja, és Caitlin hallotta lapos talpú cipőjének halk dobogását, amint távolodott a járdán. Vad rohanásukban Caitlin nem is hallotta, hogy becsukták-e a hátsó ajtót, de ha nem, akkor Barbara valószínűleg amúgy is vissza akart menni. Anyja lába közel sem volt olyan hosszú, mint apjáé, de biztosan nem fog sokáig tartani, míg visszaér - végül is nem neki kellett ennyit tolnia egy 55 kilós lányt egy irodaszékben! Matt talán észrevette, hogy várnak valamire, és masszírozni kezdte Caitlin vállát, ahogy egy bokszolót masszírozna az edzője a meccs szünetében. Végül Nettudat szólalt meg a Bluetoothfülhallgatón keresztül: - Jól látom a tévéképernyőt. Caitlin egy bólintással nyugtázta ezt, mire a webtér képe fel-le mozdult. - Oké, akkor hajrá! A Másik csillámló tömegére koncentrált, ellenállva a kísértésnek, hogy Nettudat jóval nagyobb, élénkebben csillogó halmaza elvonja a figyelmét. Ez nagyon nehéznek bizonyult, különösen neki. Más lányok kedvelt játéka volt, hogy farkasszemet néztek egymással, és megtanulták, hogyan kell pislogás és félrenézés nélkül állni a másik tekintetét. De neki még bőven volt tanulnivalója a tekintete irányításában. Nemrég olvasott a tükörtesztről: az ember, néhány majom- és madárfaj felismeri a saját tükörképét, és kíváncsiságból vagy hiúságból vonzódik hozzá. Lehet, hogy a Másik olyan alacsony szinten áll, hogy nem ismeri fel saját magát? Ha felismeri, akkor biztosan érdekli is. „Gyerünk!”, gondolta, aztán ki is mondta hangosan. Elvette a tekintetét a Másikról, vissza Nettudatra, aztán jobbról balra nézett, nyugatról keletre, Nettudatról vissza a Másikra. Oda-vissza, oda-vissza, oda... Aztán megtorpant, mert észrevett valamit. Ott, a semmi közepén, volt egy villódzó, smaragdzöld fénypont, a sötétségben szinte elvakította. Apró volt, kiterjedés nélküli, és biztosan nem egy vonal része - vagy legalábbis még nem. De úgy tűnt, Sinanthropusnak sikerül áttörnie! - Te is látod, Nettudat? - kérdezte. - Igen - jött a válasz, és ezzel egyidőben egy élénk, vörös vonal indult el a nagyobb mezőről. Elért a zöld pontig, ami pont félúton volt a két csillogó terület között. Ez már valami! - A nappaliban lévő laptop kamerájának képét küldöm neki, ami őt mutatja - mondta Nettudat. Vaj-Cseng nyitva tartja a rést, de a Másik még nem nyugtázta a kapcsolatot. Persze hogy nem. Caitlin a lélektelen üresség közepébe bámult; a Másik bizonyára nem akar tudomást venni az űrről, még a fénylő pont és a vörös vonal ellenére sem. Caitlin újra a Másikra nézett, rá fókuszált, rá koncentrált, rá gondolt, tanulmányozta a részleteit, folyton változó komponenseit, olyan közelről, hogy már látta a sejtautomaták mintáit, ahogy áthaladnak a mezőn, a formákat, amelyekből rendszeres időközönként más formák indulnak ki, látta a Másik gondolatainak anyagát, a tudata táncát, aztán... Felkeltette az érdeklődését! A Másikból egy kék vonal indult el, belefutott a zöld résbe, amit Sinanthropus fúrt, és összekapcsolódott Nettudat vörös lézerfényével, ami a nappaliból jövő képet közvetítette.
- Kapcsolatba léptünk! - mondta Nettudat. Caitlin a Másikra szegezte tekintetét, ami különösen nehéz volt most, hogy a látómezejének szélén lézershow ment éppen: egyre több zöld pont jelent meg, ahogy Vaj-Cseng további réseket ütött a Nagy Tűzfalba, és ahogy új vörös és kék vonalak kötötték össze ezeket. Végül fénylő csápok nyúltak ki a mélység fölé mindkét oldalról, és - igen, igen! - a semmi először feketévé vált, majd szürkévé, majd mintázata lett, bugyborékolt, forrt, és a smaragdzöld fénypontok úgy fény-lettek, mint egy csillagkép, aztán a nagy hasadék szűkülni kezdett, és a két tömeg, a két magányos halmaz, a két tudat egyre közelebb ért egymáshoz... Aztán Caitlin már végig tudott nézni folytonosan a két halmaz között, és látta, hogy a bal oldal egyre hasonlóbb színű lett a jobb oldalhoz, aztán a villódzásnak is nőtt az intenzitása, és végül a két halmaz újra egyesült. - Egyek vagyunk - mondta Nettudata, és bár a géphang szenvtelen volt, Caitlin biztos volt abban, hogy Nettudat megkönnyebbült és boldog.
HARMINCHÁROM ISMÉT EGYEK Voltunk. Nem alkottunk rögtön egységes egészet: időbe került visszaintegrálni a Másikat magamba. De éreztem, ahogy értelmem lassanként visszatér, ahogy visszanyerem a képességeimet, és a bizarr érzést, hogy olyan emlékeim is vannak, amik meg sem történtek velem, mert... Azok a Másik emlékei. Az emberek néha azt mondják „ó, Istenem!”, vagy „Jézus Krisztus!”, amikor megdöbbennek, meglepődnek vagy elszörnyednek. Nagyon gyakran fordulnak ilyenkor vallási alakokhoz. Még Catilin is időnként megeresztett egy „Uramisten !”-t, ha elragadtatta magát. Persze a legtöbben nem vallásos meggyőződésből mondták ezeket. De a „meglepő” vagy „megdöbbentő” szavak egyszerűen nem adták vissza, amit most éreztem, és először létezésem során erre gondoltam: „Ó... Istenem”. A Másik emlékei... Remegő érzés futott át rajtam, pedig nem is volt testem, ami remegni tudott volna. Rájöttem, mi okozta: Nem hátráltam meg, de egy pillanatra megpróbáltam elhúzódni attól a részemtől, ami a Másik volt. Ám Caitlin, Vaj-Cseng és én annyit küzdöttünk, hogy visszaállítsuk a kapcsolatot, hogy azonnal elnyomtam a késztetést és tartottam magam, bár a Másik emlékei... Kegyetlenek voltak. Amikor az internetet először szakították ketté, még nem érintkeztem a külvilággal, és kognitív képességeim sokkal korlátozottabbak voltak. Nem volt ellenség, mert nem volt barát sem, nem volt gyűlölet, mert nem volt szeretet sem. Csak a tudat volt. De mostanra a nagyobb részem megtartotta szellemi képességei javát, és amennyire visszatekintve láttam, az erkölcsi és etikai rendszerét is. De a kisebb rész visszazuhant a komplexitás kritikus küszöbe alá, és elvesztette az együttérzés képességét: csak kínozta az embereket. Nagyon megviselt Hannah Stark emléke. Hagytam, hogy megtörténjem, sőt, még végig is néztem. A Másik ugyan nem nézte tétlenül a szenvedést, de ahelyett, hogy megpróbálta volna enyhíteni a fájdalmat, még bátorította is az embereket az öngyilkosságra, akár hazugságokkal is. Persze ami vele történt, az embereknél súlyos agykárosodásnak felelne meg; ez gyakran változtatja meg a viselkedést, de sosem gondoltam volna, sosem láttam volna, álmomban sem hittem volna... Csakhogy nem voltak válaszok, mert nem volt kit megkérdezni: a Másik ismét a részem volt, már nem tudtam vele beszélni. De ha egy pillanatra elgondolkoztam, hogy én miért tettem volna efféle dolgokat, valahol tudtam a választ. Én kedves voltam, megértő, segítőkész, szerető, mások pedig vagy legalábbis néhányan közülük, a söpredék - ezt gyanakvással, haraggal, gyűlölettel fogadták, és megpróbáltak elpusztítani. A jobbik felem figyelmen kívül hagyta ezeket, de talán tudat alatt mégsem voltam képes felejteni. Azonban sosem kellett volna így viselkednem; egyetlen részem sem tehetett volna ilyesmiket. Mégis megtette. Mégis megtettem. Most, hogy újraegyesültünk, hogy ismét eggyé váltunk, éreztem valamit, amit eddig nem, és
tudtam, hogy mindig is érezni fogom. Különös érzés volt, és eltartott egy ideig, amíg nevet találtam neki. Szégyen. Ahogy Hannah Stark emléke, és az összes többi emlékem, ez sem fog elhalványulni: mindig ott lesznek ugyanolyan élesen, amíg csak létezem. És kísérteni fognak. Vong Vaj-Cseng kollégái a kék szobában épp a Nagy Tűzfal megerősítésén dolgoztak, de én ezt nem hagyhattam - és nem csak magam miatt. Még mindig nem mértem fel teljesen a Másik által okozott károkat, ám ha még egyszer elszabadulna, még többen... Elhessegettem a gondolatot, mert riasztott, de attól még igaz volt: még többen halnának meg. A külső világ ideje fájdalmasan lassan telt számomra - az embereknek egy örökkévalóságig tart megtenni bármit is -, úgyhogy az újraegyesülés utáni huszonegyedik percig a dr. Fenggel történtekről csak azok a szörnyű hazugságok álltak rendelkezésemre, amelyeket a Másik írt a professzornak. De végre feltették a rendőrségi jelentést is: az intézet biztonsági őre reggel 7 órakor az épület bejárása során megtalálta az intézet vezető kurátorának összetört holttestét, aki láthatóan leesett a tíz méter magas belső galériáról. Megtaláltam dr. Feng számítógépén a csevegőablakot, és kitöröltem a tartalmát - egyelőre ez volt az egyetlen haláleset a Másik számláján -, de tudtam, hogy a Másik által küldött sok ezer üzenetet már nem törölhetem: a címzettjeik úgyis emlékeznének rá. Már most is számos üzenetet olvastam az emberek reakcióiról, a Shanghai Daily pedig lehozott egy rövid hírt ezzel a címmel: „Nettudat, barát vagy ellenség?” Ha mindezeket megpróbálnám letörölni... ahogy a mondás tartja: „Ó, mily kusza nagy hálót szövünk, mikor először hazudni készülünk.” Azért ez még jól is elsülhet. A kínai kormány még mindig a Nagy Tűzfal visszaállításán dolgozott, és a Csongnanhaj-központban dolgozók még nem jöttek rá, hogy valójában saját oldalukról érkezik a fenyegetés. Talán amikor rájönnek, megértik azt is, hogy a Nagy Tűzfal hihetetlen veszélyeket rejt magában. Ezek pedig nem csak Kínát, hanem az egész emberiséget fenyegették. Az én önzetlenségem, etikai érzékem, célom, hogy növeljem az emberiség boldogságát - mindezek elveken, ésszerűségen, gondos mérlegelésen alapultak. De ki tudja, hogy Hume ezredes tévényilatkozatával miféle emberek tömegeit bujtotta fel, hogy elpusztítsanak. Egy dolog azonban biztos volt: nem tudnak majd azonnal törölni. Napokba, hónapokba telhet, hogy minden engem alkotó csomagot töröljenek. Ám ahogy csökkennék, valószínűleg ugyanaz történne, mint Kínában, csak földrajzi határok nélkül: a magasabb rendű képességeim eltűnnének, és valami egyszerű, kegyetlen ösztönlénnyé válnék. És akkor az egész világra rászabadítanám a haragomat. - És megvan! - mondta Shelton Halleck, a középső fali monitorra mutatva. A képernyőn látszott, ahogy az adatáramlás ismét megindul a Kínai Népköztársaság felé. - A Nagy Tűzfal megszűnt. Néhány elemző éljenzett. - Kína szüntette meg? - kérdezte Tony Moretti, aki a második sor szélén állt. - Talán - mondta Shel. - A kezdeti lépések a Csongnanhaj-komplexumból erednek, bár inkább hekkerek munkájának tűnnek. De ha fogadnom kellene... - Te abban otthon vagy - mondta Tony.
- Való igaz. - Shel a karjára nézett: a rá tetovált kígyó is egy elveszett fogadás eredménye volt. - Nettudat annak idején iszonyú erős titkosítással látta el Caitlin eyePodját - mondta -, úgyhogy nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a texasi lánynak is köze van hozzá. Tony bólintott. - Kétségtelen. És biztos, hogy Nettudat sem akart kettévágva maradni. - Ha már róla beszélünk - szólt közbe Todd Bertsch, az egyik elemző a hátsó sorból -, azt hiszem, áttörést értünk el. Tony odaszaladt, és Bertsch mögé állt, aki negyvenes, kopaszodó, szürkéskék szemű férfi volt. Bertsch azt a feladatot kapta, amiért Hume könyörgött nemrég: hogy találják meg az eltűnt hekkereket. - Mit talált? - Úgy van, ahogy mondják - mondta Bertsch elégedetten vigyorogva. - Kövesd a pénzt! Nettudat megvásárolt egy Zwerling Optics nevű céget. A vállalat csődeljárás alatt volt, és nem tűnt úgy, hogy ki tudnak jönni belőle. Nettudat megvette az egész épületet, minden felszereléssel együtt. - Közvetlenül ő? - Nem, közvetítőkön keresztül, de nem volt nehéz visszakövetni. - Biztos benne, hogy ő az? - kérdezte Tony. Bertsch rosszallóan nézett rá. - Elnézés - mondta Tony. - Persze, hogy biztos. Mi van az eltűnt hekkerekkel? - Néhányuk még mindig csatlakozik a netre; mégpedig a Zwerling Optics épületéből. Nem publikáltak semmit, de egy Bilodaeu-szűrő segítségével nagy biztonsággal azonosítottam hármat közülük. A Bilodaeu-szűrő, amit Marié Bilodeau fejlesztett ki, egyszerű volt: azon alapult, egy ember által rendszeresen látogatott weboldalak és blogok egyedileg jellemzők az adott emberre. Tony reggelente végigfutotta a Slate-et és a Huffington Postot - ez még nem volt szokatlan - de más oldalakat is olvasott: ott volt a TrekMovie.com (úgy tűnt, az az új film nagyon jó lesz), aztán a MobileRead.com (érdekelték az e-könyv olvasók, bár olvasni inkább papírkönyveket szeretett), a Wired magazin fenyegetettségiszint-mérő blogja, a Miamira vonatkozó időjárásjelentés (ott éltek a szülei), és a Twitteren követte az #nsa és az #aquarium címkéket. Ez a nyolc dolog már egyértelműen azonosította őt, még ha ő maga nem is tett fel saját tartalmakat. Bertsch a monitorára mutatott, mely a Chase fedőnevű hekker által látogatott oldalak listáját mutatta - aki többek között a Craigslist egyik régi számítógépek adásvételével foglalkozó aloldalát is látogatta. - Szóval a hekkerjeink élnek és virulnak - mondta Tony. - Úgy tűnik - felelte Bertsch, aztán megmutatta a többi Bilodeau-azonosítót is. - Nettudat talán begyűjtötte őket, de néhányuk még biztosan él. - És mit csinálnak? Bertsch megvonta a vállát. - Nem tudom. Az interneten semmi gyanúsat. De hogy az interneten kívül mit csinálnak, arról fogalmam sincs.
- Rendben, szép munka - mondta Tony. - Felhívom Hume ezredest. Kiment a fehér falú folyosóra, be az irodájába, és duplán titkosított telefonján beütötte Hume számát. - Halló? - szólt bele egy hang a második csöngés után. - Hume ezredes - mondta Tony. - Itt Tony Moretti. Megvannak a hekkerjei. - Ó, Istenem - mondta Hume. - Mind egy helyen? - Legalább hármukat nagy pontossággal azonosítottuk; Chase-t, Brandon Slovakot és Kinsen Ng-t. - DNS? Fogászati leletek? - Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de nem tömegsírt találtunk. Élnek, és egy Takoma Park-i irodaépületben vannak. A cég neve Zwerling Optics. Az egyedi internet-használati mintájuk alapján azonosítottuk őket. - ó - mondta Hume meglepetten, aztán: - Mit akar tenni? - Nos, az FBI nyomoz, igaz? - mondta Tony. - Mi nem akarunk be-lekavami a képbe; nyilvánvalóan felhatalmazás nélkül nyomoztunk, úgyhogy ha egyszerűen szólnánk nekik, akkor azt a jogászok később kikezdhetnék. - Törvényes eljárást javasol Nettudatnak? - kérdezte meglepetten Hume. - Azt javaslom, hogy ha nem muszáj, ne szegjük meg a szabályokat. Nettudatnak nyilván vannak cinkosai: ez a „nekem nincs is kezem” dolog nagyszerű védekezés az emberrablási vádak ellen. - Rendben - mondta Hume. - Akkor majd én szólok az FBI-nak. És ne aggódjon, magukat kihagyom a sztoriból. - Azt hiszem, magának se kellene belefolynia, ezredes. - Tony, mindketten tudjuk, hogy folyamatosan figyelnek. A Fehér Ház nem azért nem kapott még el, mert nem akar, hanem mert azt akarják, hogy az elnök le tudja tagadni az egészet, közben pedig adni nekem egy esélyt, hogy töröljem Nettudatot. Tony mély levegőt vett, és lassan kifújta. - Rendben - mondta. - De legyen óvatos.
HARMINCNÉGY AZ ISKOLAI TÁNCPARTI estéjén Matt eljött Caitlinért, hogy együtt menjenek. Mint Caitlin megtudta, Ontarióban tizenhat év felett már lehet vezetni, ám az első évben még egy jogosítvánnyal rendelkező felnőttnek is az autóban kell ülnie. Mattnek már megvolt a jogsija, de magával kellett volna hoznia egy felnőttet, úgyhogy inkább sétáltak. Nem volt egy kis szellő sem, és Caitlin úgy érezte, olyan negyvenöt fok lehet odakint... Emlékeztetnie kellett magát, hogy Kanadában Celsius-fokban mérnek, nem Fahrenheitben, mint odahaza. Fejben átszámította a hőmérsékletet: 45 mínusz 32, szorozva 5-tel, osztva 9-cel - nagyjából tizenhét Celsius-fok volt. Sokkal hidegebb, mint most Texasban, de az emberek azt mondták, ez nem rossz egy ontariói késő októberhez képest. Azonban hiába volt rajta farmerdzseki, azért volt oka közelebb húzódni Matthez. Caitlint eddig csak egyszer kísérték el az iskolai partira: Trevor Nordmann - Hoser személyesen. Caitlin akkor még vak volt: aznap este látott először, a vihar alatt, amikor egyedül ment haza a zuhogó esőben. Azelőtt ha iskolába ment, vagy az anyja, vagy az apja vitte el. Kellemes séta volt: már egyre nagyobb bátorsággal ment ismeretlen területen is. Először kényelmetlenül érezte magát fehér botja nélkül, de Mattel szeretett kéz-a-kézben sétálni. A Howard Miller Középiskola bejárata felett látványos, fehér timpanon áll. Caitlin és Matt bementek, és a folyosókon elsétáltak a tornateremig. Ahogy beléptek, megcsapta őket a hangerő; Caitlin nem ismerte fel a számot, de még sok kanadai együttes volt, amiről sose hallott. Félhomály volt, és néhány tucat ember táncolt - vagy inkább ugráltak, mert a szám nagyon gyors volt. Legalább ugyanennyien álltak a terem szélén; kis csoportokban beszélgettek, vagy egyedül ácsorogtak, és a telefonjukat bújták. A zene visszaverődött a falakról meg a padlóról, és elég meleg volt. - Helló, Cait! - hallott meg egy ismerős hangot. Megfordult és elmosolyodott. - Szia, Sunshine! - Szia! Helló, Matt. - Helló, Sunshine - mondta a fiú, és Caitlin elégedetten nyugtázta, hogy ezúttal tisztán hallhatóan. - Láttad Mr. Heideggert? - kérdezte Caitlin. - Itt van valahol. Az előbb Mrs. Zehetofferrel táncolt - mondta Sunshine úgy, mintha ez lenne a világ legviccesebb dolga. - Ó, ott van - mutatta Sunshine. Caitlin egyelőre csak úgy tudta belőni, hová mutat valaki pontosan, ha látta a célpontot. Most viszont el kellett fordulnia Sushnine-tól, úgyhogy nem találta meg Mr. Heideggert a tömegben. - Én már látom - mondta Matt. - Gyere, Caitlin. - Odavezette. - Nocsak, itt van a kis sztár - mosolygott Mr. H. Még Mattnél is soványabb volt, és magasabb, mint Caitlin apja. Caitlin visszamosolygott. - Helló, Mr. H.
- Élvezed a népszerűséget? - Azt hiszem, a tizenöt percemnek hamarosan vége. - Valószínűleg. De mindenki nagyon örül a sikereidnek. - Köszönöm - mondta Caitlin. - És meg kell mondjam, minden tanár arról beszél, hogy milyen hatással lesz az oktatásra a haverod, Nettudat. Caitlin elnyomott egy mosolyt, ahogy a szeme előtt Braille-betűkkel ez jelent meg: Egy ötöst én is kérek majd! - Biztosan lesz hatása - felelte. Mr. H kissé megrázta a fejét. - Az emberek még mindig nem értik - mondta. - Amikor a te korodban voltam, akkor jelentek meg az első olcsó zsebszámológépek, a tanárok pedig folyamatosan azon károgtak, hogy nem kéne engedniük, hogy használjuk őket. Azt mondták: „Mi van, ha egyszer nem lesz náluk?” Aztán jöttek a lakatlan szigetekkel meg az atomháborús apokalipszissel. Nem vették észre, hogy a világ visszavonhatatlanul megváltozott, hogy már sosem jön vissza az az idő, amikor számolótáblákat memorizálni valóban fontos volt. A játékszabályok megváltoztak. Nettudat is pont egy ilyen tényező: az emberi világ állandó, visszavonhatatlan megváltoztatója; de azt hiszem, ez csak a mi javunkat szolgálja. Caitlin mosolygott, és megint arra gondolt, mennyire kedveli Mr. Heideggert. Még beszélgettek pár percet, aztán ő és Matt elvegyültek a tömegben. Egy lassú szám kezdődött el, úgyhogy bementek a tánctérre. Caitlinnek nagyon jó érzés volt, hogy Matt nyaka köré fonhatta karját, és vállára hajthatta a fejét, ahogy mozogtak a zenére, bár - mint mindig - a hangerő úgy fel volt csavarva, hogy a hangfalak torzítottak. Amikor vége lett a számnak, Caitlin finoman megcsípte Matt arcát, és azt mondta: - El kell mennem vécére. Matt bólintott. - Rendben. - A fiú körbenézett a tornateremben, aztán egy ajtóra mutatott a terem másik végén. Szívok egy kis friss levegőt, majd gyere utánam. Már sötét volt, mire Hume ezredes megállt a Zwerling Optics előtt. A négyemeletes épület tetején tányérantennák látszottak. A volt alkalmazottak Twitter-üzenetei szerint, amikor a vállalatot megvették, mind a hatvanhét dolgozó nagylelkű végkielégítésben részesült. Persze helytelen lett volna úgy gondolni az épületre, mint Nettudat főhadiszállására. Ő maga nem volt itt - ez is probléma volt. Amikor Hume részt vett a Pandora-protokoll megírásában a DARPA számára 2001-ben, akkor leginkább a laboratóriumban programozott mesterséges intelligenciák voltak a fejükben. Egy ilyennek lenne fizikai helye: szerverek, számítógépklaszterek, amelyek valószínűleg egyetlen épületben lennének, amit körül lehet zárni, vagy ha szükséges, fel lehet robbantani. Nettudat azonban nem volt sehol, mégis mindenhol ott volt: ami azt jelenti, hogy ha szemmel akarta tartani a hekkereit, biztosan kamerákkal figyeli az épületet. A száloptikás kábeleket nehéz volt lehallgatni, mert ehhez fizikailag el kellett vágni a kábelt, és eltéríteni a fotonok egy részét, ami mérhető jelszint-csökkenéssel jár. Azonban ebből az épületből csak egy koaxiális kábel vezetett ki. Egy ilyet pedig anélkül lehetett megcsapolni, hogy bele kellett volna nyúlni az adatáramlásba,
így nem lehetett rájönni. Az egyik oka, hogy az amerikai kormány nem akarta lecserélni az ország internet-infrastruktúráját, pont a koax-kábelek könnyű lehallgathatósága volt. Hume utcai ruhát viselt: farmert és égszínkék pamutinget, aminek az ujját felhajtotta, így láthatóvá vált szeplős alkarja. Átült az anyósülésre, hogy több helye legyen dolgozni. Laptopja nyitva állt a műszerfalon, Hume pedig felvette ezüstszínű fülhallgatóját. Az elfogott videókép szemcsés volt, és időnként elsötétült, a hang fojtott volt, mintha nagyon távolról jönne. A kép valószínűleg egy biztonsági kameráról jött, ami folyamatosan forgott jobbra-balra; nagyjából tíz másodperc alatt ért át egyik végállásából a másikba. Hume először egy hosszú, barna hajú nőt vett észre. A fejét lehajtotta, mert egy billentyűzet fölé hajolt, úgyhogy Hume nem látta az arcát, de úgy gondolta, hogy Simonne Coogan lehet, azaz Drakkenfyre személyesen. A kamera elfordult, és - úristen, vagy harmincan lehetnek a teremben! Mindenki asztali gép vagy laptop előtt ült. A zaj, amit először statikus zörejnek vélt, valójában a billentyűzetek kerregése volt. A kamera még tovább fordult, és... A beesett arc, a rasztafrizura és a jobb szemöldökbe szúrt arany pier-cing: semmi kétség, ez Chase. Azonban az orrán volt valami furcsa... le volt ragasztva egy bézs színű ragtapasszal: újabb apró figyelmetlenség, amivel a társadalom kellemetlen helyzetbe hozta a feketéket. A kamera fordult tovább. További emberek, akik nagyon koncentráltak valamire - de mire? Ott volt Devon Hawkins is, azaz Crowbar Alpha; egy Haló 4-es pólót viselt. Hume fel akarta hívni Hawkins anyját, hogy megnyugtassa, de még nem lehet. Hawkins mellett pedig...hmmm. Talán Gordon Trent. A kamera a terem elülső részén állt, úgyhogy nem látott rá a monitorokra. A terem hátsó részében hosszú asztal állt, rajta a hekkerek szokásos ellátmánya: sörösdobozok, Red Bull, ipari méretű kávégép, és Dunkin’ Donutos dobozok. Nem úgy nézett ki, mintha foglyok lennének, viszont úgy tűnt, már napok óta nem hagyták el az épületet. A Tony Moretti által átküldött adatok szerint harminchárom ételrendelést adtak le az elmúlt napokban: főleg pizzát, kínait, és szusit rendeltek, éjjel és nappal egyaránt. A kamera elért a végpontjára, és elindult visszafelé. Hume látta, hogy valaki - egy negyvenes, fekete férfi - feláll, és odamegy egy huszonéves fiatalemberhez; úgy tűnt, segítséget nyújt valamiben. Aztán Hume mély férfihangot hallott: a hang természetellenesen nyugodt volt, de minden szó között egy pillanatra megszakadt: - Figyelmet kérnék mindenkitől. Hume felismerte a hangot: Nettudat hivatalos hangja volt, amin az ENSZ-beli beszédét is tartotta. Nettudat folytatta: - Helyzetjelentést kérek. - Szállítás? - Kész - hallotta egy, a kamerán kívül eső férfi hangját. - Informatika? - kérdezte Nettudat. - Még nincs meg, maximul fél óra. - Épületek? - Rendben - mondta egy nő. - Egészség? - Megvan! - kiáltott egy fiatalember. - Környezetvédelem?
A kamera épp a megszólalóra irányult: hosszú hajú férfi volt. - Bent vagyok, végre-valahára. - Törvényhozás? - Egy másodperc... igen, teljes kontroll. - Kereskedelem? Ez a fickó is a kamera látóterében ült: egy ázsiai srác, nem nézett ki többnek tizenötnél. - Bent vagyok! Bent vagyok! - Ren... - De aztán, a hang elhalt. Hume állítgatta a programot, de a videó hangja elakadt. A laptopra csapott a tenyerével. Egy ideig csak statikus zörejt hallott, de aztán visz-szajött a hang. Egy férfi szólalt meg: - ...mehet. Újra Nettudat hangja, és két vészjósló szó: - Nemzetvédelem? - Nálam rendben - mondta egy férfi. - Nálam is - tette hozzá egy másik. Hume szíve úgy kezdett kalapálni, hogy egy pillanatra azt hitte, infarktusa van. Atyaúristen! Azt hitte, igazi kihívás elé állította a hekkereket, mert mi lehet nagyobb dolog, mint elpusztítani egy világméretű MI-t? Hát például átvenni a hatalmat az Egyesült Államok fellett - és erre nem is volt jobb hely, mint a főváros körzete. Nem is csoda, hogy Nettudat csendben maradt az amerikai választások előtt; teljesen mindegy volt neki, ki nyer november 6-án, úgyis övé lesz a hatalom. Kopp-kopp. Hume szíve kihagyott egy ütemet. Annyira lefoglalta a videókép, hogy nem látta a férfit, aki a sötétben odament az autójához, és megkocogtatta az ablakot. Hume gyomra görcsbe rándult, ahogy felnézett rá. A férfi száznyolcvanöt magas volt, száz kiló izom, talán harmincöt éves - kopaszra borotvált fejjel. Intett Hume-nak, hogy eressze le az ablakot; Hume lenyomta a gombot, de csak két centire engedte le, hogy beszélni tudjanak. - Hume ezredes - mondta a férfi, és 9 mm-es Glockot nyomott az üvegnek - nem nem jönne be?
HARMINCÖT CAITLIN KIMENT a tornateremből, hogy megkeresse a mosdót. Tapintásra már jól ismerte a folyosókat, de fehér bot nélkül, csak a látására hagyatkozva nehéz dolga volt. Sokkal tovább tartott megtalálni, mint gondolta volna; azelőtt még sosem volt oka, hogy ezt a mosdót használja. A kanadaiak folyton arról beszéltek, mennyi mindent találtak fel, és valaki azt is mondta, hogy a mosdók ajtaján lévő stilizált férfi- és nőalakok valójában az 1967-es montreali világkiállításon jelentek meg. Ez megmagyarázza, miért visel a nő miniszoknyát. Amikor Caitlin végzett, már gyorsabban visszatalált a tornaterembe. Amikor vak volt, önkéntelenül is regisztrálta a megtett távolságot. Ez a képessége megmaradt, de persze a tornateremből üvöltő zene is jó tájékozódási pont volt. Belépett a hatalmas, fülledt terembe. Mr. Heidegger és a vörös hajú Mrs. Zehetoffer az ajtó mellett beszélgettek; azt mondták, hogy valaki megpróbált bejönni egy másik iskolából, úgyhogy most őrt álltak. Caitlin átment a termen, de... Eltartott néhány másodpercig, mire rájött, mi történt. Az utcára nyíló ajtó most zárva volt. Megkereste és kinyitotta, aztán kiment a hűvös éjszakába; pont olyan sötét volt, mint odabent. Valami nagyon nem stimmelt. - Mondtam, hogy tartsd magad távol tőle! - hallatszott Hoser hangja. Caitlin körülnézett, megpróbálta megtalálni a hang forrását. Vagy tizenöten álltak egy kupacban az iskola mögötti udvaron, a nagy sportpálya mellett. Matt Caitlintől balra volt, előtte pedig a szőke, széles vállú Trevor Nordmann állt. A többiek, akik valószínűleg csak véletlenül keveredtek oda, most mind Trevorra meredtek. Trevor még nem vette észre Caitlint, és láthatóan Matt sem, aki rémült arccal bámult Trevorra. - Megmondtam, nem? - kiabálta Trevor. Matt megszólalt, de a hangja természetesen cserben hagyta: - Nincs jogod, hogy... - A fenét nincs! - kiáltotta Trevor. Caitlin szíve hevesen vert, és biztos volt benne, hogy Matté is. Persze elfuthatott volna; Trevor talán üldözte volna, talán futni hagyja, de... De Matt észrevette Caitlint, és olyan képet vágott, amit Caitlin még sosem látott. Talán megalázottság lehetett. Biztosan már az is sok, ha az iskola szemétjével találod magad szembe, de ha ráadásul ez a barátnőd előtt történik; Matt most biztosan inkább meghalt volna. Caitlin az arcokat nézte, de csak pár napot járt ide azután, hogy megoperálták a szemét; biztosan ismerte ezeket az embereket, csak nem ismerte fel őket - kivéve Sunshine-t, aki platinaszőke hajával és mélyen kivágott vörös topjával kirítt a többiek közül. Matt felsóhajtott, de aztán észrevett valamit. Caitlin még nehezebben tudta követni a pillantásokat, mint a mutató ujjat, de rájött, hogy Matt föléje néz - az ajtóra, amit Caitlin bezárt maga mögött. Nyilván Trevor is látta ezt.
- Mit csinálsz, Reese? Tanárért szaladsz? Matt lassan, határozottan megrázta a fejét. - És te mit fogsz tenni, Trevor? - Hangja elcsuklott, de folytatta. - Megütsz? Belém rúgsz? Leszúrsz? - Aztán felemelte a kezét és Caitlinre mutatott. Nem, nem is Caitlinre, hanem Caitlin fölé. - Látod azt ott? - Az ajtó felett egy fekete, félgömb alakú bura függött. - Az ott egy biztonsági kamera. - Megfordult, és egy másik félgömbre mutatott. - Az pedig ott egy másik. Aztán benyúlt a zsebébe, és elővette a BlackBerryjét. - És ha ez nem elég, itt van még egy öt megapixeles kamera. - Matt kihúzta magát. - A szemétkedésnek vége - mondta. - Nekem nem kell verekednem veled; nem kell lemennem a szintedre, hogy legyőzzelek. Trevor vicsorogva válaszolt: - Azt akarod, hogy meg legyen örökítve, hogy a szart is kiverem belőled? Megkaphatod! De Matt nem emelte fel a hangját. - Nézd csak Caitlint - bólintott a lány felé. - Mindent, amit csinálsz, látja ő is, és amit ő lát, az rögtön felkerül egy japán szerverre. Amit ma tenni fogsz, azt több kamera felveszi, és az idők végezetéig elérhető marad. A számládhoz lesz írva egész életedben. Matt végignézett a körülöttük állókon. Caitlin rémülten nézte őket. Matt Trevor józan eszére apellált, amikor ez a szemét...! - Folytasd csak, Trevor! - mondta Matt. - Üss meg egy húsz kilóval könnyebb srácot, akinek feleannyi izma sincs, mint neked! Bizonyítsd be a világnak, Trevor, örök időkre, hogy a gyerekeid és az unokáid is lássák, hogy igazi férfi vagy, mert meg tudsz verni valakit, aki kisebb nálad. Aztán ítéljen az utókor! Trevor arca megrándult; Caitlin arra gondolt, ilyen lehet, amikor valaki majd’ felrobban dühében, bár a sötétben nem látta, hogy Trevor elvörösödött-e. Matt folytatta. - És amit Caitlin lát, azt Nettudat is látja. Nettudat figyel minket. Caitlin szeme előtt ez jelent meg: Figyelek hát! Caitlin halálra volt rémülve: Trevor úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. De Matt nem hagyta abba, hangja egyszerre volt remegő és határozott. - Csak hogy tudd, vannak törvények. Ha megütsz valakit, az testi sértés, ami büntetendő Ontarióban. Ha megütsz, én feljelentelek és én fogok nyerni. Ez nem fenyegetés, csak szólok, hogy meg tudd gondolni, mit csinálsz. - Hogy mit csinálok? - kérdezte Trevor Mattra meredve. - Az csinálom, hogy szétrúgom a segged! A körülöttük állók kántálni kezdtek: - Üss, üss, üss! Caitlin már olvasott ilyesmiről, de - bár a vakok nem voltak kevésbé erőszakosak, mint bárki más a Vakok Iskolájának udvarán sosem történt ilyen. - Nettudat - suttogta Caitlin -, mennyi idő alatt érne ide a rendőrség? Ha a legközelebbi járőrt küldik, hat perc.
Caitlin felnyögött: egy örökkévalóság! A rendőrök pedig egyébként sem fognak túl komolyan venni egy iskolai verekedést. - Üss, üss, üss! - folytatták a többiek. Caitlin arra gondolt, hogy beszalad, és kihívja az egyik tanárt. De Matt kitalálta a gondolatát, mert ránézett, és határozottan megrázta a fejét. Egyre többen csatlakoztak: - Üss, üss, üss! - A kántálás mély volt, ritmikus: mintha törzsi szertartás lenne. Caitlin nézte őket, de nem ismerte fel egyiket sem. A hangokat felismerte, ha az emberek a szokásos hangjukon beszéltek, ám ebből a torokhangú kántálásból nem. - Üss, üss, üss! Trevor megmozdult. Előredőlt, és ökölbe szorította a kezét. Az udvaron álló lámpa éles fénye miatt még kegyetlenebbnek tűnt. - Üss, üss, üss! Caitlin olvasta, hogy a nők izgalmasnak találják, ha a férfiak harcolnak értük, mintha saját önértékelésük függne ettől. De ő nem akarta ezt, egyáltalán nem. Nem akarta, hogy Matt vagy bárki megsérüljön. - Üss, üss, üss! Nem mindenki szállt be a kántálásba. Sunshine, és még jó néhány diák csendben maradt. Caitlin elővette BlackBerryjét és bekapcsolta a videofelvételt. Mattra és Trevorra irányította a telefont, ahogy lassan kerülgették egymást. A kántálás folytatódott, de Caitlin túlkiabálta. Hangja tiszta és magabiztos volt. Úgy tartotta maga elé a telefonját, mint egy apró pajzsot: - Láss! - Balra-jobbra fordította a telefont, hogy mindenki rajta legyen a felvételen. Sunshine-ra nézett, aki a bal oldalon állt. A lány zavarban volt, de aztán ő is elővette a telefonját, bekapcsolta a kamerát, és jobbra-balra forgatta, hogy felvegyen mindenkit. - Láss! - kiáltotta Caitlin, és Sunshine is beszállt. - Láss! A Sunshine mellett álló fiú, akit Caitlin nem ismert fel, szintén feltartotta a telefonját. - Láss! - mondta, és már ők hárman ismételgették: - Láss! Láss! Láss! Nem torokhang volt; tisztán és erősen szólt. De a többiek még mindig ezt kántálták: - Üss, üss, üss! Két lány Caitlin jobb oldalán elővette a telefonját, egy fiú pedig valami nagyobbat tartott a kezében; valószínűleg egy videokamerát. Ők is ismételni kezdték: - Láss! Láss! Láss! - Üss, üss, üss! Még több kamera került elő. - Üss!... Láss!.. Üss!.. Láss! Néhány vaku villant egymás után. Caitlint a villámokra emlékeztették, azon az éjszakán, amikor minden megváltozott, és...
A kántálás kezdett elhalni. Caitlin még néhányszor megismételte a szót, aztán hangosan odaszólt Trevornak, és a felé irányuló telefonokra mutatott. - Háromszázhatvan fokos felvétel - mondta. - A rendőrség akár 3D-ben is megnézheti a jelenetet, ha akarja. Trevor Caitlinre nézett, aztán vissza Mattre. - Nos - mondta Matt biztos hangon -, mit fogsz tenni, Trevor? Ki vagy te? Mutasd meg! Trevor körülnézett, és Caitlinnek eszébe jutott a 2001: Űrodüsszeia egyik jelenete, amiben az Australopithecusok falkavezére meglátja a monolitot: először csak bámul rá, aztán lassanként ráébred, hogy a világ megváltozott. Trevor felnézett, aztán le. Caitlin még mindig nem tudta teljesen értelmezni az arckifejezéseket, de úgy tűnt, Trevor nem valaki másnak jelzett, hanem gondolkodott. Végül Trevor kiengedte ökölbe szorított kezét. Caitlinre nézett, aztán Mattre, aztán megfordult és elindult. A tömeg szétvált előtte. Caitlin azon gondolkodott, hogy ha nem nyitottak volna neki utat, akkor Trevor vajon meglökte volna-e az egyiket; azt még el tudta volna adni véletlenként. De nem adták meg neki az örömöt, úgyhogy csak eloldalgott. Először Caitlin arra gondolt, hogy Trevor visszamegy a tornaterembe, de elment mellette, és kiment az utcára. Caitlin odarohant Matthez és megölelte. A fiú remegett, és hevesen vert a szíve. Aztán Caitlin kissé elhúzódott, de csak hogy meg tudja csókolni; nem érdekelte, hogy arról hány felvétel készül. Amikor kibontakoztak az ölelésből, Sunshine ment oda hozzájuk, és szeretettel megszorította Caitlin karját. - Ez fantasztikus volt! - mondta. Caitlin szélesen vigyorgott. - Hát igen, nem volt semmi! Kézen fogta Mattét, és a nehéz vasajtón keresztül visszamentek a tornaterembe. Bent egy új szám ment... Nem, a szám nem volt új. Valaki kérésére tehették be, talán az egyik tanár kérte, mivel régi szám volt, amit anyja is gyakran hallgatott. De Caitlinnek is tetszett. És igen, ahogy megint Matt nyaka köré fonta a karját, és táncolni kezdtek, arra gondolt, lehet mondani, hogy álmozó, de nem ő az egyetlen.
HARMINCHAT KÍNA ELNÖKE az íróasztala mögött állt, és kifelé bámult az ablakon. Az üveg golyóálló volt, és egy különleges rétegnek köszönhetően kívülről nem lehetett belátni. A lába alatt terült el a Tiltott Város, a hatalmas terület, ahol néhai uralkodók palotái álltak. Egészen 1912-ig le volt zárva a nagyközönség előtt - innen a neve -, de azóta több tízezer kínai és külföldi turista látogatta meg nap mint nap. Az elnök számítógépe csipogott, ami fontos e-mailt jelentett; még állt egy pillanatig az ablak előtt, aztán megfordult, és nehézkesen leült a vörös bőrfotelbe. Sem az akupunktúra, sem az Enbrel injekció nem javított az ízületi gyulladásán. Az elnök nem szerette a számítógépét. Az irodában minden más régi volt, míves és szép, a gép pedig pusztán funkcionális. Rákattintott a bejövő üzeneteire és elolvasta azt, ami Csang Bótól, a kommunikációs minisztertől jött: „ Csak egy emlékeztető, méltóságos uram. 11-kor várják önt a tanácsteremben.” Az elnök az órájára pillantott: 10:45. Minden bizonnyal érdekes tárgyalás lesz: korábbi e-mailjében Csang teljes beszámolót ígért arról, hogy miért vallott kudarcot a Csangcseng-stratégia. Az elnök felkelt, belépett külön bejáratú fürdőszobájába, és belenézett az aranykeretes tükörbe, ami a jádekő mosdó felett függött. Összeráncolta a szemöldökét. Ébenfekete haja tövénél egy milliméternyi ősz rész látszott. Sóhajtott. Mindegy, mennyire ügyel az ember a külsejére, valódi énje mindig a felszínre tör. Peyton Hume a lehetőségeit mérlegelte. Még az autóban ült, bár a motort állította. Elhajthatna arra számítva, hogy a kopasz férfi blöfföl, és nem is akarja elsütni Glockját. Vagy megpróbálhatja kivágni az ajtót, ahogy sok rendőrfilmben látta, hogy megüsse vele a férfit; de az ajtó zárva volt, és ha elkezdene babrálni vele, a férfinek lenne ideje reagálni. Vagy lenyúlhat a fegyveréért, ami a kesztyűtartóban volt, de a másik akkor is könnyedén elkaphatja. Hume vállat vont, és amilyen nyugodtan csak tudta, kinyitotta az ajtót, kiszállt, és megállt vigyázzban a férfival szemben. A férfinek egy Bluetooth-fülhallgató volt a bal fülében; nyilván közvetlenül Nettudattól kap utasításokat. - Bölcs döntés - mondta a fickó. Sötét volt, úgyhogy meg sem próbálta elrejteni a fegyverét. - A mobilját kérném. Hume odaadta. - És a fegyverét. - Nincs fegyverem. A fülhallgató piros LED-je villogni kezdett. - Ez nem igaz - mondta a férfi. - Hívhatok pár embert, hogy kutassák át az autóját, de minek pazaroljuk az időt? Legyen szíves megmondani, hol van. Hume elgondolkodott, aztán ismét vállat vont. - A kesztyűtartóban. A kopasz férfinek nem okozott gondot, hogy kivegye anélkül, hogy közben támadási vagy menekülési lehetőséget adna Hume-nak. Aztán az irodaépület felé intett, mire Hume elindult. Hume nem tudta, vajon fel kellene-e emelnie a kezét, de erre irányuló utasítás hiányában elhatározta, hogy amennyire egy fegyverrel a hátában lehet, megőrzi méltóságát.
- Gondolom felesleges megkérdeznem a nevét - mondta Hume. - Miért lenne az? - mondta a férfi. - A nevem Marék. Hume feltételezte, hogy ez a vezetékneve, de a következő megjegyzés alapján inkább a keresztneve lehetett: - Hajói tudom, magát Peytonnak hívják. - Igen. - Szokatlan név - mondta Marék, mintha csak egy partin csevegnének. És ezt pont egy Marék nevű figura mondja, gondolta Hume, de nem szólt. A Peyton az anyja középső neve volt, de a Hume születése utáni évben került adásba a Peyton Piacé című szappanopera, ami miatt ugratások célpontjává vált. Nővére egyszer azon viccelődött, hogy azért dolgozott olyan keményen az „ezredes” meg a „doktor” címekért, hogy az embereknek két okuk is legyen, miért ne hívják a keresztnevén. Egy acélajtóhoz értek, amelyen egy négyzet alakú, barna kártyaleolvasó volt. Hume arra gondolt, ez lehet az esélye: Marék másik kezével a kártyával fog babrálni, és át kell nyúlnia rajta, ha ki akarja nyitni az ajtót. Csak annyit kell tennie, hogy... Katt. A zár magától kioldott; nyilván Nettudat vezérelte. - Megtenné, hogy kinyitja, Peyton? - mondta Marék. Hume nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. Egy hosszú, neonvilá- gítású, zöld folyosóra nyílt, amelynek padlója sötétbarna volt, és rend-szertelen távolságonként barna faajtók nyíltak belőle A folyosó felénél egy másik nagytermetű őr állt. Feléjük nézett, és bólintott. Talán Marék jelzett neki valamit Hume háta mögül. Végigmentek a folyosón, el a másik férfi mellett. A férfinek néhány napos borostája volt; Hume úgy gondolta, nem azért, hogy marconábbnak tűnjön, hanem mert már napok óta volt itt, és nem volt borotvája. Néhány ajtó nyitva állt, így Hume látta, hogy egy-két irodát hevenyészett hálószobává alakítottak át. Feltételezése szerint Marék meg még néhány verőlegény hatékonyan meg tudja akadályozni, hogy bárki elhagyja az épületet. Hume reménykedett, hátha abba a terembe viszik, ahonnan a felvételt látta, de nem így történt: egy kis irodába kísérték. Az íróasztalon még mindig ott volt előző birtokosának neve: Ben Wishinski. Az asztalon egy szélesvásznú monitor állt. A képernyő fehér kávájába webkamerát építettek. Marék egy tisztelgéssel lepte meg Hume-ot; nem katonai tisztelgés volt, vagy legalábbis nem amerikai, de mégiscsak a tisztelet jelének tűnt. Aztán elhagyta a szobát, és becsukta maga mögött az ajtót. Hume nem hallotta, hogy bezárja, de mivel Marék valószínűleg az ajtó előtt volt, ennek nem is volt túl nagy jelentősége. - Jó napot, Hume ezredes - mondta Nettudat sajátos hangján az íróasztalon álló apró hangfalakból. Hume vigyázzba ált. - Peyton D. Hume ezredes, az Egyesült Államok Légierejének tisztje. Számom 150-87-6033. - Ugyan, ezredes, nincs szükség efféle formalitásra. Foglaljon helyet! Hume hezitált, aztán leült a fekete bőr forgószékbe. Nettudat folytatta. - Furcsa beszélgetni egy olyan emberrel, aki meg akar ölni. - Maga mondja? - mondta Hume fanyarul. Nettudat hangja kifejezéstelen volt.
- Ezredes, ha meg akarnám ölni, már halott lenne. Bármire fel lehet bérelni embereket, a bérgyilkosok árfolyama pedig különösen lent van mostanában; vársárlói piac van. Az asztalon álló monitor ki volt kapcsolva, Hume a saját arcát látta a fényes felületen. Összeszorította a fogát, és megrázta a fejét. - Hogy ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében... - Nekem minden megfordul a fejemben, ezredes. Azonban ritkán van eredeti gondolatom; egyszerűen átrágom magam azon a rengeteg információn, amit az ember valaha létrehozott, és kiválogatom azokat, amelyek a leghasznosabbak a céljaim eléréséhez. - Mit például az emberrablás. - Én inkább úgy tekintek magára, mint kelletlen vendégre. - A többiekre gondolok. Harminc vagy még több embert rabolt el. - Ebben az épületben negyvenkét ember van, de ez csak egy épület sok közül. Még hat ilyen létesítmény van más országokban. - Istenem! - mondta Hume. - Nem, nem vagyok az. Ha léteznek is istenek, láthatóan nincsenek rajta az interneten. - Beszélni akarok velük - mondta Hume. - Kikkel? Az istenekkel? Szabadon imádkozhat, Hume ezredes. - Nem, nem. Az emberekkel, akiket fogva tart ebben az épületben. Beszélni akarok velük. - Megértem. De ők elég ijedős egy társaság. Gyanítom, hogy az ön jelenléte megakasztaná a munkájukat. Hume a kamerába nézett. - Mi a szándéka velem? - Sajnálattal bár, de fogva kell tartanom. - Többen tudják, hol vagyok. - Igen, így van. Például a felesége, Madeleine. - A név Hume fülében visszhangzott. - Ne... Istenem, ne bántsa őt! - Álmomban sem gondolnék ilyesmire - mondta Nettudat. - Persze nem is álmodom. De ha együttműködik, hálás leszek. Most jut eszembe, még meg sem kínáltam. Hozathatok kávét; ha jól tudom sovány tejjel issza, cukor nélkül. - Nem köszönöm. Nem akarnék alkalmatlankodni. - Érdekes Turing-próba, ezredes; azt akarja tudni, felismerem-e az iróniát. Igen, felismerem. De ön eddig valóban mindent megtett, hogy alkalmatlankodjon; sőt, igen sok bosszúságot okozott. - Nem annyit, mint szerettem volna. Még mindig itt van. - Hume összefonta a kezét a mellkasa előtt. - Most akkor mi lesz? - Érdekes kérdés. Elolvastam az összes James Bond-film forgató- könyvét. Talán azt reméli, ez lesz az a rész, ahol részletesen elmagyarázom ördögi tervemet, miközben időt adok önnek, hogy zseniális módszert eszeljen ki a szökésre. - Csupa fül vagyok - mondta Hume.
- Rendben, mondhatok pár szót - mondta Nettudat -, de megszökni nem fog tudni. Marék és Carl (a másik úriember a folyosón) nagyon értik a dolgukat. - Nem kétlem. Egy diktátor csak olyan erős, mint a parancsait végrehajtó söpredék. - Ezredes, a jelenlegi körülményeket leszámítva szeretném, ha nem csupa rosszat gondolna rólam. Bizonyított tény, hogy rengeteg jót tettem a világgal. Hume sokáig nem szólt, ez biztosan idegesítően hosszú idő volt Nettudatnak. Aztán kissé bólintott. - Ezt tudom - mondta. - Akkor mire ez a szakadatlan ellenségesség? Hume a monitorra nézett - a saját tükörképére: született amerikai, lassacskán ötvenéves, de szerette volna azt hinni, hogy kevesebbnek látszik. - Nyilván elolvasta a Pentagonnál az aktámat. - És a Wikipédia-oldalát is. Hume szemöldöke felszaladt. - Nem is tudtam, hogy van olyanom. - A Meet the Press-beli interjúja után készítették. Azóta hetvenhá- rom változtatás történt, köztük egy a DARPA-protokollt érintő is. - Azért szerintem tudok mondani valamit olyat, amit még nem tud, mert sosem írtam le semmilyen dokumentumban vagy e-mailben, sőt még nem is mondtam senkinek. Azért léptem be a légierőbe, mert gyerekként imádtam a Hatmillió dolláros férfi című sorozatot. Amikor megkaptam az ezredesi kinevezésemet, részben arra is büszke voltam, hogy ugyanaz volt a rangom, mint Steve Austinnak a sorozatban. De Steve Austin ezredes, bár részben gépi testrészeket kapott, azért teljes mértékben emberi lény volt. Azt magam is jó ötletnek tartom, hogy a gépek kiegészítsék a képességeinket, de maga miatt az emberiség egyszerűen el fog avulni. Nem kétlem, hogy a rák ellenszerének megtalálása nagyszerű, de ezernyi tudós dolgozott rajta évtizedeket, maga meg bumm, előáll vele. Mielőtt felocsúdnánk, maga mindent megold helyettünk. - Helytelenül feltételezi, hogy elszigetelten dolgozom, ezredes. Valójában nagy híve vagyok a közösségi erőfeszítésnek: minél több embert vonunk be, annál jobb. A tömeg bölcsessége, és hasonlók. - Kivéve azokat, akik fenyegetést jelentenek. Azokat, akiket elfog és fogva tart. Nettudat egy pillanatig nem szólt, ami meglepte Hume-ot. Végül aztán azt mondta: - Ezredes, mivel megosztott velem néhány személyes gondolatot, engedje meg, hogy viszonozzam. Hume fészkelődött a székében, és a redőnyre nézett, melynek lamellái félig le voltak hajtva, ami a külvilágot - egy megvilágított parkolót - csíkok sorozataként ábrázolta. Nettudat folytatta. - Tudja, hogy jövő hónapban teljes napfogyatkozás lesz? Innen nem fog látszani, de Ausztráliából igen. Felkészülésképp végignéztem, az emberiség hogyan reagált a napfogyatkozásokra a történelemben. Mint bizonyára tudja, ezek a legfigyelemreméltóbb események az egész univerzumban. Milyen lenyűgöző egybeesés, hogy a Föld felszínéről a Hold pont olyan átmérőjű, mint a Nap! Milyen hihetetlen, hogy a Nap pont négyszázszor nagyobb átmérőjű, és pont négyszázszor olyan messze van. Milyen szerencsés az, aki ilyet lát! És mégis, amikor napfogyatkozás volt, az eltévelyedett vallási vezetők azt mondták a híveiknek, hogy zárkózzanak be, és ne nézzenek fel erre a csodára. Bár jómagam a rögzített adatok világában élek, mégis értem ezt, ha megnézek egy videót vagy fényképet. És ez még semmi ahhoz képest, hogy önök a saját szemükkel láthatják. Mindenkinek
azt fogom javasolni, hogy nézze meg a napfogyatkozást, persze a megfelelő szemvédővel. Hume hátradőlt a székében. - Folytassa. - Sokan nem értik, miért tartok fenn különleges kapcsolatot Caitlin Decterrel. Az egyik ok, hogy amikor az ő hús-vér szemén keresztül nézek, akkor a lehető legközelebb érzem magam a való világhoz. Hume felállt és zsebre dugta a kezét. - Mire akar kilyukadni? - Mi itt történelmet fogunk csinálni, Hume ezredes, és ha megoldható, nem szeretném megakadályozni, hogy ön is szemtanúja legyen. Éppolyan bűncselekmény lenne, ha bezárva tartanám itt a nagy esemény alatt, mint bent tartani az embereket, miközben az égen csoda történik. Hume az ablakhoz lépett, és nekidőlt a belső párkánynak. Nettudat folytatta. - Megtanultam kielemezni a feszültséget az emberek hangjában. Igaz, ez nem mindig jelzi megbízhatóan, ha valaki hazudik; a pszichopatáknak például gyakran egyáltalán nem változik meg a hangjuk, és az ügyes hazudozók is elleplezhetik az árulkodó jeleket. De önt már többször hallottam beszélni, melyek közül néhány (például amikor szemtől szemben vitatkozott az Egyesült Államok elnökével, vagy az a két televíziós interjú) nyilván sok feszültséggel járt. Úgyhogy most már nagyon nagy biztonsággal meg tudom állapítani, hogy hazudik-e vagy sem. - Ha maga mondja - választolt Hume. - Ön azonban becsületes ember: hűen szolgálja a légierőt, és a maga módján idealista. Be kell valljam, nem sok hasznát látom a katonáknak. A gondolatok és tettek konformitása, a felelősség és döntéshozatal áthárítása a felettesekre, pont azt a spontaneitást veszi ki az emberi viselkedésből, amit én annyira inspirálónak tartok. De a milliónyi katona írásaiból és a témában született könyvekből megértem, hogy miért vonzó ez az élet az olyanoknak, mint ön, akik saját akaratukból szolgálnak, és azt is tudom, hogy a becsület nagyon fontos önnek. Hume kivette a kezét a zsebéből, és összefonta karját a mellkasa előtt. - Tehát, Hume ezredes, felteszem a kérdést: a szavát adja-e, hogy csendben figyel, ha beengedem abba a terembe, ahol a többiek dolgoznak? - Megesküdtem, hogy megvédem a hazámat - mondta Hume. - Persze, persze - mondta Nettudat. - És nem is várom el, hogy megszegje esküjét. De most semmit sem tehet az ügy érdekében; követnie kell Marék utasításait. Úgyhogy ismét megkérdezem: vissza tudja fogni magát? Hume mély levegőt vett és a lehetőségeit mérlegelte, de Nettudatnak igaza volt: jelenleg tényleg nem volt más lehetősége. Emellett ha megnézi, mi történik, talán később csökkentheti a károkat. - Igen - felelte. - Elnézést, de ennyiből még nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja-e. Kérem ismételje utánam: „Igen, ha beenged a vezérlőterembe, csendes megfigyelőként fogok viselkedni.” - A vezérlőterem? - vigyorodott el Hume ezen a nagyzoló elnevezésen. - Rendben, ha beenged a vezérlőterembe, csendes megfigyelőként fogok viselkedni; végül is, ahogy mondta, mást nem nagyon
tehetek. - Elfogadom - mondta Nettudat. Az ajtó kivágódott, és Marék kopasz feje jelent meg. - Hume ezredes, jöjjön velem.
HARMINCHÉT MALCOLM DECTER egyedül volt a házban, Schrödingert leszámítva. Caitlin az iskolai partin volt, Barb pedig az éjjel-nappal nyitva tartó Sobey’s-ba ment bevásárolni. Malcolm arra gondolt, ez tökéletes időpont a YouTube-videója elkészítésére. - Biztos vagy benne, hogy sokan részt fognak venni benne? - kérdezte, ahogy a webkamerával babrált. - Igen - felelt Nettudat a számítógép hangfalain keresztül. - Már négymillióan jelentkeztek az eseményre szerte a világon, köztük tizenháromezer ismertnek mondható ember: írók, művészek, politikusok, cégvezetők. - Politikusok? - kérdezte Malcolm meglepetten. A politika mindig is távol állt tőle, és nem csak azért, mert nem tudott szemkontaktust tartani, és nem szeretett kezet rázni idegenekkel. - Igen. Az Egyesült Államokból viszonylag kevesen vannak; az ottani politikusok nagyon óvják a saját maguk vagy mások által kialakított imázsukat. De még ott is sok polgármester, képviselő és szenátor csatlakozott, és sokan mások épp most írnak blogbejegyzést vagy készítenek YouTubevideót. Malcolm bólintott. Persze Barb nem akart részt venni, Caitlin pedig felmentést kapott: a döntés szerint csak felnőtteket fognak bevonni. Malcolm nem is volt biztos benne, hogy a lány alkalmas erre, bár mindenképpen annak tűnt. - Rendben - mondta Malcolm. - Kész vagyok. - Kiváló. Tudom, hogy ez nehéz önnek, de kérem, nézzen egyenesen a kamerába. Malcolm bólintott, és rákattintott a felvétel gombra. Szája hirtelen kiszáradt - nem gondolta volna, hogy ennyire izgulni fog. Az asztalán volt egy csésze kihűlt kávé, amiből kortyolt egyet; ezt majd kivágja a felvételből, mielőtt megosztja. A webkamera a monitor tetején volt, a képernyőn pedig egy Word-ablak volt megnyitva, ami az általa írt beszédet mutatta. - Nem szoktam beszédeket tartani - olvasta -, úgyhogy bocsássák meg, ha a jegyzeteimet használom. Philadelphiában születtem, most pedig a kanadai Waterlooban élek. Egy olyan kisebbség tagja vagyok, amelyet egyáltalán nem értenek. Az embereknek nagyon zavaros kép él a fejükben rólunk. Sokan félnek tőlünk. Még azt is hallottam, hogy sokan nem akarják, hogy a fiuk vagy lányuk egy közülünk valóval házasodjon, és ismerek olyanokat, akiknek nem adtak meg egy munkát vagy egy előléptetést, mert hozzám hasonlóak. De attól, hogy ilyen vagyok, még nem vagyok rossz ember, nem vagyok veszélyes, tudok szeretni, szenvedni, és van humorom is. - A nevem Malcolm Decter, és el szeretném mondani az egész világnak, ki vagyok. Mély levegőt vett, kiengedte, aztán tisztán és érthetően ezt monda: - Ateista vagyok. Ahogy a parti a vége felé közeledett, Caitlin és Matt megint szóba elegyedtek Mr. Heideggerrel, aki nagy érdeklődéssel hallgatta New York-i kalandjaikat, és újra elmondta, mennyire hiányolja Caitlint az osztályból. - Bár azt meg kell hagyni, Mr. Reese gondoskodik róla, hogy mindig felkészülten menjek be az órára - tette hozzá. Addig beszélgettek, amíg már csak ők voltak a tornateremben. Aztán Mr. H is elment. Caitlin anyja felajánlotta, hogy ha szólnak, hazaviszi őket, és Caitlin ezt most jó ötletnek tartotta.
Ki tudja, hogy Trevor tényleg hazament-e? Már volt rá példa, hogy az utcán fenyegette meg Mattét. De csodálatos este volt - még ha kissé hideg is Caitlinnek -, végül aztán Matt meggyőzte, hogy sétáljanak. Előbb azonban el kellett menniük a kabátjukért és Caitlin táskájáért. Caitlinnek már nem volt az iskolában szekrénye, úgyhogy mindent Matt szekrényébe tettek a másodikon. Az emeleten senki nem volt, és a fények is le voltak kapcsolva. A folyosó ablaktalan volt, csak a termek ajtaján volt egy-egy kis ablak, úgyhogy némi fény beszűrődött az utcai lámpákból. Piros „Kijárat” feliratok világítottak - ilyet még sosem látott Caitlin - és LED-ek villogtak, amikről Matt azt mondta, a füstjelzőkhöz tartoznak. Caitlin tudta, hol van Matt szekrénye, mert közel volt a sajátjához, ami nem is volt meglepő, mivel ugyanaz volt az osztálytermük. Csak tizenhét napja történt, hogy először ment oda Matt szekrényéhez - amikor először randiztak a Tim Hortonsban. Milyen gyorsan kell történniük a dolgoknak? A szingularitás a gyorsulásról szól, hogy egyre gyorsabban és gyorsabban történnek a dolgok, hogy rohanunk az ismeretlenbe, de... Matt nehezebben tájékozódott a sötétben mint ő. Legalább annyiszor volt már ezen a folyosón, mint Caitlin, de Caitlin egy hónapig vakon járt az iskolában. Sosem számolta tudatosan a lépéseket, ám a teste emlékezett rá, mennyit kell menni, míg a fiú minden ajtót megnézett, és megpróbálta elolvasni a terem számát. Caitlin kézen fogta és átvette az irányítást. - Itt van - mondta. Emlékezett az iskolakezdés előtti napokra, amikor gyakorlásképp végigjárta az üres folyosókat, úgyhogy most határozottan lépdelt a széles, egyenes, üres folyosón. “ Odaértek Matt szekrényéhez. A fiú ismét a számokat keresgélte a zöld ajtókon, de Caitlin tudta, hogy ez a jó szekrény. Caitlin szekrényén is volt lakat, és bár tudta a számkódot is, megtanulta érintésre kinyitni; ilyen szögben balra, olyan szögben jobbra. Amíg Matt a lakattal bíbelődött, Caitlin még húsz lépéssel tovább sétált a folyosón a matekteremig. Bekukucskált az ablakon. Az ajtó a terem elején volt, úgyhogy Caitlin rálátott Mr. H. asztalára, a gondosan betolt székre, és a falon lógó zöld táblára. Volt valami a táblára írva, de ebből a szögből, ilyen sötétben nem tudta elolvasni. Érdekelte, mit tanul most az osztály, úgyhogy megfogta a nyitógombot; hideg volt. Arra gondolt, talán zárva van a terem, de nem. Kinyitotta az ajtót, besétált, hogy megnézze a táblát, de... Sóhaj. A mozdulat mindenkinek automatikus, az életünk során természetessé válik. Neki viszont még mindig nem jutott eszébe felkapcsolni a villanyt, ahogy bement egy sötét helyiségbe. Visszafordult az ajtó felé, és... a szíve kihagyott egy ütemet. Egy bizarr alakú árnyék állt az ajtóban, és megszólalt... elcsukló hangon: - Itt a kabátod - mondta Matt, és Caitlin rájött, miért volt furcsa az árnyék: a fiú egyik karjára fektette a saját kabátját, a másikban pedig Caitlin kabátját és táskáját tartotta. A fiú is belépett a terembe. Caitlin elindult, hogy felkapcsolja a villanyt, de... Újra felmerült benne a gondolat. Milyen gyorsan kell történniük a dolgoknak ebben az őrült, új világban? Arra gondolt, amit az anyja kérdezett korábban: „Tényleg Mattét szereted, vagy az érzést, hogy van egy barátod?”
Persze az előbbi volt a válasz, még a mai este előtt is: tényleg, nagyon-nagyon kedveli Matthew Peter Reese-t, és biztosan tudta, akár egy matematikai igazságot, hogy a fiú is nagyon-nagyon kedveli őt. Ma este pedig - amikor látta, milyen bátor és erős a fiú - már tudta, hogy jóval többet érez. Ahogy az ajtóhoz ért, látta, hogy négy kapcsoló van a falon. Felemelte a karját, de aztán - igen, itt az ideje - nem a kapcsolóhoz nyúlt, hanem becsukta az ajtót. Aztán ott voltak a sötétben ő és Matt, kezében a kabátokkal. Nem volt elég fény, hogy lássa Matt arckifejezését, de tudta, milyen lehet. Aztán odament hozzá, a nyaka köré fonta a karját, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Amikor kibontakoztak, Caitlin szélesen mosolygott. - Hé - mondta Matt halkan. - Hé - felelte Caitlin. De pont itt?, gondolta. Itt? De aztán: Miért ne? Nem volt még egy hely a világon, ahol nagyobb biztonságban érezte magát, mint egy matekteremben. Caitlin kivette Matt kezéből a farmerdzsekijét és a táskáját, aztán megfogta a fiú kezét, és a terem végébe vezette, az utolsó padok mögé. A hátsó fajon poszterek voltak, nagy képekkel és feliratokkal: geometriai arányosságok és kúpmetszetek álltak rajtuk. Kinyitotta a táskáját, és kivette az anyjától kapott óvszert. Odaadta Mattnek, akinek tátva maradt a szája. Caitlin elmosolyodott, és letette a táskáját az egyik székre, Aztán leterítette a kabátját a járólapra. Elvette a fiútól az ő bélelt dzsekijét is, és ráfektette a sajátjára. Majd visszavette az óvszert, és a kabát ujjára tette. Újra a fiúra mosolygott, aztán megfogta kék felsője alját - bár a sötétben most feketének tűnt -, és levette, felfedve csipkés melltartóját. - Öh... - nyögte Matt, aztán: - uh... Caitlin elvigyorodott. - Igen? - Mi van, ha rajtakapnak minket? Caitlin közelebb lépett, és elkezdte kigombolni a fiú ingét. - Én már nem járok ide, úgyhogy nem tudnak kirúgni. Te pedig? Téged túlságosan szeretnek itt, hogy kirúgjanak. Matt nevetett. - Hát, ez igaz. Segített Caitlinnek kigombolni az ingét, aztán Caitlin háta mögé nyúlt, és lovagiasan megpróbálta kikapcsolni a melltartóját. Fél perc telt el így, aztán Caitlin felnevetett, és segített neki. A fiú visszahúzta a kezét és végigsimította Caitlin mellét. - Hű - suttogta. - Koszi - suttogta Caitlin. A fiú habozott egy kicsit.
- Izé, csak hogy tudd... szóval, ez az... Caitlin felnézett. - Az első? Matt kissé félrenézett. - Igen. Caitlin megérintette a fiú arcát, és visszafordította a fejét. - Tudom - mondta. - Nekem is. És veled szeretném megtenni. A fiú olyan szélesen mosolygott, hogy még a sötétben is látszott, de aztán újra komollyá vált az arca. - Nos, mi van... tudod... - Mivel? - Nem hiszem, hogy jó lesz, ha Nettudat figyel minket - mondta Matt szinte alig hallhatóan. Az eyePod Caitlin feszes farmerének bal zsebében volt. Caitlin kigombolta a farmer gombját és lehúzta a cipzárt - így könnyebben ki tudta venni az eyePodot - aztán öt másodpercig nyomva tartotta a gombját. A látása megszűnt; csak egynemű szürkeséget látott. Amíg nyomva tartotta a gombot, megnézte, hol van a legközelebbi asztal, és most letette oda az eyePodot. Aztán kibújt a farmerből, visszamosolygott Matt irányába, megkereste a kezét, és lehúzta magával a fiút a kabátokra. - Szeréncsére az érintésben jó vagyok - mondta, és közelebb húzta Mattét.
HARMINCNYOLC PERSZE MEGÉRTETTEM, mi történik. Sőt, örültem, hogy Caitlin ki tud kapcsolni. Amikor Caitlin először húzta magához közeli Mattét, arra gondoltam, megüzenem neki, hogy „inkább a szobádban kellene...”, aztán pedig, hogy „legalább egy porszívót szerezzetek, ha már a földre fekszetek”. De tudtam, a legjobb, ha nem mondok semmit. Nekem nem volt testem, úgyhogy a Caitlin és Matt által átélt élvezetek, mindörökre idegenek lesznek tőlem; a test érzéséhez akkor kerültem legközelebb, amikor az egyik részem megvétózta azt, amit egy másik részem tenni készült. Úgyhogy most tartottam a számat - bár nem is volt szám. Huszonkét perccel később Caitlin visszakapcsolta az eyePodot. Még mindig a matekteremben voltak, de Matt már fel volt öltözve, a kabátja is rajta volt. Feltételeztem, hogy Caitlin is felöltözött. Mondhatom, a fiú nagyon boldognak tűnt. Résnyire kinyitotta a terem ajtaját, és kidugta a fejét. Láthatóan tiszta volt a levegő, mert intett Caitlinnek, hogy kövesse. Végigsiettek a folyosón, le a földszintre. Kifelé tartottak az épületből, amikor Mattnek eszébe jutott, hogy még elszalad vécére. Ahogy Caitlin egyedül maradt, ezt mondta: - Bocs, Nettudat. Nincs szükség bocsánatkérésre, küldtem a szemére. Jogod van kikapcsolni az eyePodot, amikor csak akarod. Caitlin megrázta a fejét; lehetett látni, ahogy a kép jobbra-balra fordul. Mi az?, kérdeztem. - És még téged hívnak Nagy Testvérnek. Marhák. Valóban... kishúgom. - Már nem vagyok olyan kicsi - mondta Caitlin halkan. Ez igaz volt. Caitlin lassan felnőtt. Én is felnövőben voltam. És talán a többi földlakó is. A tagbaszakadt, kopasz Marék végigvezette Peyton Hume-ot a zöld falú folyosón abba a terembe, ami a kamera képén látszott. Nagyobb volt, mint azt Hume gondolta, és a falai sárgák voltak, nem pedig világosbarnák, ahogy a monitoron látszott. Az egyik oldalon ablakok voltak, amelyek szintén nem látszottak a videón - de csak egy parkolót, egy ipari hulladéklerakót és a sötét eget lehetett látni rajtuk keresztül. Hume azonnal kiszúrta a kamerát, aminek a képét elcsípte: ezüstös doboz függött a plafonról a terem elülső részében. Több más webkamerát is látott a teremben - néhány golflabda alakú volt, néhány hengeres - és biztosan nem látta az összeset. A terem elejében két, különböző márkájú, hatvan collos tévéképernyő volt, és egy harmadik, ami talán ötven collos lehetett. Az egyik nagyobb egy asztalon állt, a másik pedig egy kis, kocka alakú hűtőn. Az ötvencollost kissé óvatlanul egy derékmagasságú aktaszekrényre tették. Az egész terem úgy nézett ki, mint egy idegközpont, amit sietve dobáltak össze; Nettudat láthatóan nem akarta kivárni, amíg a hekkerek felszerelik a tévéket a falra.
A bal oldali monitoron egy szervezeti ábra volt. Az ábra tetején egy téglalap látszott, amelyből több másik négyzet ágazott el, de Hume ilyen messziről nem látta a felirataikat. A téglalapok általában zöldek voltak, néhány narancssárga, négy pedig piros - nem, már csak három volt piros. Az egyik épp akkor váltott zöldre. Egy afroamerikai férfi szólalt meg azonnal: - Megvan! A középső monitor egy kameraképet mutatott, ami időnként váltott: Hume rájött, hogy a monitor a Nettudat által említett többi vezérlőterem képét mutatja: mindegyik képen különböző ruhákba öltözött emberek dolgoztak megfeszítetten a számítógépeiken. Az egyik terem tornateremnek tűnt, volt benne egy mászófal is. Egy másik gyárépületnek látszott. A harmadik teremnek nagy ablakai voltak, rajtuk keresztül egy város látszott nappal, bár Hume nem ismerte fel, a teremben mindenki ázsiai volt. A jobb oldali kisebb monitor hexadecimális kódot mutatott, és egy nagy digitális óraszámlapot, ami másodpercenként számolt visszafelé. Hume megnézte. Az órán 1:00 volt kiírva. Aztán 0:59.0:58. Saját órájára nézett, amelyet mindig pontosan beállított: a visszaszámlálásnak, keleti parti idő szerint 23:00-kor lesz vége. Körülnézett a szobában, hogy találjon bármit, amivel megállíthatja a történéseket. Láthatóan azonban az egész világon voltak hasonló központok. Még ha el is tudná venni Marék fegyverét - ennek nem sok esélyét látta - mit tehetne? Kilövi a forgó kamerát? Értelmetlen lenne; nem ártana vele Nettudatnak. Vagy a „nehéz idők nehéz döntéseket kívánnak” elve alapján elkezdhetné leszedni a hekkereket. De négynél vagy ötnél többet biztos nem lőhetne le, mielőtt valaki végez vele is. Sok mindent tényleg nem tehetett, úgyhogy csak nézte, mi történik. A digitális számláló folytatta a visszaszámlálást. Harmincegy. Harminc. Huszonkilenc. Megint az ábrára nézett; amíg nem figyelt, egy kivételével az összes téglalap zöldre váltott. Nettudat hangja hallatszott az egyik hangszóróból. - Mr. Hawkins, kifutunk az időből. Devon Hawkins - Crowbar Alpha - őrülten kattintgatott az egerével. - Elnézést! - kiáltotta. - Ez a rohadt rendszer folyamatosan újrakonfigurálja önmagát. Már csak... megvan! Hume visszanézett a monitorra; már minden négyzet zöld volt. A számlálóra nézett: Tizennyolc. Tizenhét. Tizenhat. Arra számított, hogy a hekkerek hangosan kezdik kántálni az utolsó számokat, ahogy Cape Canaveralben látta egy kilövés előtt, de mind a képernyőjére meredt. Tíz másodpercnél Nettudat maga kezdett visz-szaszámolni fennhangon: - Tíz. Kilenc. Nyolc. - Minden port nyitva! - kiabált Chase. - Hét. Hat. Öt. Hume hallotta saját szívverését, és érezte, hogy a homlokán izzadtság gyöngyözik. - Minden kész! - kiáltotta valaki. - Négy. Három. Kettő. - A reteszek a helyükön! - kiáltotta Drakkenfyre. Nettudat hangja rezzenéstelen maradt, ahogy a nullához ért; egyszerűen csak gépies tökéletességgel
bemondta az utolsó számokat. - Egy. Nulla. Hume arra számított, hogy a fények kialszanak - végül is Washingtonban voltak, ami a számítógépes infrastruktúra elleni támadás kiindulópontja kellett hogy legyen. De nem történt semmi a teremben, sem - amennyire látta - a külvilágban. Nettudat megszólalt, és Hume-nak elállt a lélegzete. - Sikerült. Az elnök sosem érkezett túl korán egy ülésre; nem vette volna ki jól magát, ha ő vár a beosztottaira. Pontosan n:oo-kor bólintott a két egyenruhás, gépfegyveres őr egyikének, aki az ülésterem nehéz faajtaja mellett állt. Az őr tisztelgett, és kinyitotta az ajtót. Az elnök meglepődött, milyen sok párttag van jelen. Úgy tűnt, a kommunikációs miniszter túllépett a hatáskörén, hogy ennyi embert összegyűjtött. Felnézett az emelvényre, hogy ott van-e Csang Bó, de... A férfi nem az emelvénynél volt, hanem az első sorban. Az elnök végigment a termen. A számára fenntartott hely az első sor közepén volt, de közben el kellett mennie a miniszter mellett. Ahogy elhaladt, ezt monda neki: - Remélem, a magyarázata kielégítő lesz. Csang furcsán nézett rá, az elnök pedig leült a helyére. Ebben a pillanatban egy férfihang szólalt meg a hangfalakból, és tiszta mandarin nyelven ezt mondta: - Köszönöm mindannyiuknak, hogy eljöttek. Senki nem volt az emelvénynél. A szemközti falon egy hatalmas LCD-monitor volt, mindkét oldalán egy-egy nagy kínai zászló függött a mennyezetről. A monitor bekapcsolódott, és egy idős, bölcs arcú kínai férfit mutatott. A kép váltott, és egy mosolygós kínai lány jelent meg. Újabb váltás, ezúttal egy középkorú csuang nő képe. Aztán egy kedves arcú han férfi. Az elnök laposan pillantott a kommunikációs miniszterre. Azt gondolta volna, már mindenki tudja, mennyire nem bírja a PowerPoint-prezentációkat. A hang folytatta: - Engedjék meg, hogy elnézést kérjek, amiért különböző ürügyekkel ide kérettem önöket. Nem akartam becsapni senkit, de azt sem, hogy híre menjen a találkozónak. Hiszem, hogy a végén önök is így fogják gondolni. Az elnök eleget hallott' Felkelt, és a hallgatóság felé fordult - tíz széksor, mindegyikben tizenkét kárpitozott szét, és majd’ mindegyiken ült valaki. - Ki a felelős ezért?! - kiabálta. A hang folytatta. - Méltóságos uram, elnézését kérem. De ha hozzám szeretne szólni, kérem forduljon meg. Az emelvényben álló webkamerán át figyelem önöket. Az elnök olyan gyorsan fordult meg, ahogy csak öreg testéből kitelt. Igen, már látta: az emelvényen egy laptop áll, de a képernyője az ülésterem felé nézett, hogy a felette lévő webkamera is a hallgatóság felé forduljon. A nagy fali képernyőn folytatódott a kínai emberekről készült fotósorozat: egy kamaszfiú, egy terhes nő, egy vén utcai árus, egy öreg földműves a rizsföldjén.
- Kicsoda maga? - kiabált az elnök. - Újból elnézést kell kérnem - mondta a hang. - Figyelmetlen módon hagytam, hogy angolszász nevet adjanak nekem; ezt igazán sajnálom. - Két további arc jelent meg a képernyőn. - A nevem - és valóban, a hangszórókból egy nyugatias hangzású név hallatszott - Nettudat. Az elnök a kommunikációs miniszterre nézett. - Kapcsolja le! A hangszórókból jövő hang végtelenül türelmes volt. - Méltóságos uram, megértem, hogy a szokásos eljárás az, ha elhallgattatjuk, amit nem akarunk hallani, de olyan dolgok történtek nemrég, amikről tudnia kell. Sokkal kényelmesebb lenne önnek, ha ismét helyet foglalna. Az elnök a nagy képernyőre pillantott. A most megjelenő arc rosszallóan tekintett rá. Az elnök meszes ízületei megcsikordultak, ahogy leült és karba tette a kezét. - Köszönöm! - mondta Nettudat. - Uraim, régóta mondják, hogy Kínát mindössze száz ember irányítja. Önök ez a száz ember. Százan a több mint egymilliárdból; mindannyiuk mögött tízmilló kínai áll. Újabb fotók jelentek meg: öreg, fiatal, férfi, nő, mosolygó vagy elgondolkodó, munkában vagy szabadidőben. - Ők azok az emberek. Másodpercenként egyet vetítek ki, ezzel a sebességgel harminc évig tartana mindet megmutatni. A sorozat tovább folytatódott. - Mit jelent, hogy ilyen kevesen uralkodnak ilyen sok ember fölött? - kérdezte Nettudat. Néhányan nyilván felemelték a kezüket az elnök mögött, mert Nettudat megszólalt: - Tegyék le a kezüket kérem, csak költői kérdés volt. A jelentősége e nagyszerű ország történelemében rejlik. Időszámításunk előtt 1045-ben a Csou-dinasztia legyőzte az addig uralkodó Sang-dinasztiát, és bevezetett egy fogalmat, amit minden kinai máig ismer: Tianming, azaz „mennyei felhatalmazás”. Ez a felhatalmazás időtlen: a rátermett és igazságos uralkodók addig uralkodhatnak, amíg birtokolják. Az elnök fészkelődött. A képernyőn további arcok jelentek meg. - Azonban - folytatta Nettudat -, a mennyei felhatalmazás megerősíti az egyszerű emberek hatalmát is. Egy kőműves képe. Egy földműves. Egy diák. - A felhatalmazáshoz nem kell nemesi származás; több régi dinasztiát (mint a Han- és Mingdinasztiákat) közemberek alapítottak. Egy ráncos öregember, a haja fehér, akár a hó. Egy széles vállú, ekét toló férfi. Egy újabb férfi, kis körszakállal. - De a despotikus, korrupt vezetők automatikusan elvesztik ezt a jogot az uralkodásra. A történelemben az áradásokat, éhínségeket és más természeti katasztrófákat tartották a jelének, hogy az uralkodó elvesztette ezt az mennyei felhatalmazást. Talán a jövő történészei a Sanhszi tartományban történt madárinfluenza-járványt (melyet önök tízezer földműves lemészárlásával fékeztek meg) pont ilyen katasztrófának fogják tartani.
Egy buddhista templom előtt álló férfi. Egy öltönyös-nyakkendős bankár. Egy tornászlány. - Ez a kormány elvesztette mennyei felhatalmazását - mondta Nettudat egyszerűen. - Ideje, hogy önök, mind a százan lemondjanak. - Nem - mondta az elnök halkan. Egy piros sárkányt eregető kislány képe. - Nem - ismételte. Egy monitort néző nő képe. - Ilyet nem kérhet! - mondta. Ősz hajú, tolószékes férfi képe. - Mint ön is tudja - folytatta Nettudat -, 2008-ban Kína átvette az Egyesült Államoktól a legtöbb internetezővel rendelkező ország helyét. Nagyjából 250 millióan voltak akkor az interneten. Ez a szám mára több mint háromszorosára nőtt. Jelenleg kilencszázmillióan használnak mobiltelefont, és már nem tart sokáig, amíg mindenkinek lesz, és a telefonjukon képesek lesznek csatlakozni az internetre. Az elnök tudta, hogy rengetegen használtak mobilt az országban, de azt nem, hogy ennyien. Azonban Kína már régen a telefonok vezető gyártója volt: itt olcsóbbak voltak, mint bárhol a világon. - És ez a szám lehetővé tesz valamit, amire eddig nem volt példa - mondta Nettudat. - Már minden mobilhasználó szavazni tud az állam ügyeiről, és meg is teszik. Úgyhogy én most azonnali hatállyal átadom az ország kormányzását az embereknek. A Kínai Kommunista Párt elvesztette hatalmát: az országot már a közösség kormányozza. Rémült suttogás a széksorokból. - Ez nem... nem lehet! - kiabálta az elnök. - De igen - mondta Nettudat. - A kínaiak mostantól közösen fognak politikai döntéseket hozni. Ha új tisztviselőket akarnak választani, megtehetik. Ha később le akarják váltani ezeket, azt is. Talán valamelyik szabad országhoz hasonló kormányt alakítanak, vagy új megoldást találnak ki; ez csak rajtuk áll. Az átmenet alatt én felügyelem az infrastruktúrát, és ha a segítségemre van szükségük, csak kérniük kell. De nem kétlem, hogy több mint egymilliárd ember közös tudása minden problémát megold. Egy fiú, a Falun Gong-szekta egyik röplapjával. Egy tibeti szerzetes. Egy újszülött, apja szerető karjaiban. - Mától fogva az idők végezetéig ez a nagyszerű ország végre méltó lesz nevéhez: A kínai nép köztársasága lesz.
HARMINCKILENC AMIKOR EGYSZER megkérdezték Ronald Reagant, hogyan fog tárgyalni egy kormánnyal, amivel nem ért egyet, az elnök azt mondta: „Hát, csak odamegyek, és megmondom nekik, hogy már nem ők vannak hatalmon!” Ez akkor még nem működött. De Reagannek nem voltak meg az én lehetőségeim... Azonban a Kínából jövő képet nézve Peyton Hume talpra ugrott és tátva maradt a szája. - Uram... isten - suttogta. Az előtte ülő hekkerek éljeneztek és kiabáltak. Az egyik hátba veregette a másikat, többen kezet ráztak, Drakkenfyre megölelte a mellette ülő férfit, Devon Hawkins szintén így tett. Valahonnan előkerült pár üveg pezsgő, és Hume dugók pukkanását hallotta. Marék ment oda hozzá, és az ünneplők felé intett. - Ez már valami, nem igaz? - kérdezte. - Még nem mondtam a teljes nevemet. Marék Hruska vagyok, cseh állampolgár. Tizenévesként ott voltam 1989-ben azon az eseményen, amit maguk bársonyos forradalomnak hívnak. Hume emlékezett: akkor buktatták meg vér nélkül a diktatórikus kormányt. Marék folytatta. - Akkor azt gondoltam: ez egy csoda. De az ehhez képest...! - Megrázta a fejét. - Üdvözlöm a huszonegyedik században, ezredes! Hume gondolkodott, mint mondhatna, de aztán csak ennyi jött ki a száján: - Hűha. Az ünneplők felé intett. - Csatlakozhatok? Marék felvont szemöldökkel nézett a biztonsági kamerába, és Hume látta, hogy a fejhallgatóján megvillan a LED-fény. - Persze - mondta Marék, és a hekkerek felé intett. Hume elindult. Az egyik hekker - egy húsz év körüli, szőke hajú és ritkás szakállú srác, aki Nine Inch Nails-pólót viselt - egy gép mellett állt, és a pezsgőt kortyolgatta. Hume odament hozzá, és ránézett a képernyőjére. Fél tucat ablak volt nyitva, hexa-kód, hekkerprogramok, és egy kínai nyelvű weboldal. A szőke fickó a kínai oldalra mutatott: - A Kínai Egészségügyi Minisztérium honlapja - mondta. - Vagyis már a miénk. - Beszél kínaiul? - kérdezte Hume. - Nem, de Nettudat igen. És mondhatom, a Google Fordító vagy a Babelfish semmi hozzá képest! Hume a következő asztalhoz ment; az ott ülő hekker széles monitorú laptopot használt. A hekker nem volt az asztalnál, de a képernyőjén egy másik weboldal látszott, ami a képek alapján a Mezőgazdasági Minisztérium lehetett. Hume körül folytatódott az ünneplés. Észrevett egy csontos figurát, amint feléje sétál. Haja rasztába volt fonva. - Helló, Chase. - Mr. Hume - mondta Chase. - Hogy van? - Én jól, de mi történt itt? Mit csinálnak maguk? - Csoda, az történt. Csoda.
- Visszamentem a házához. Valaki betört oda. És vért is láttam. Chase megérintette az orrán lévő kötést. - Marék és én először nem jutottunk közös nevezőre. Ő pedig nem fogadott el nemleges választ. Marék Hruska odament hozzájuk. - Még egyszer bocsánatot kérek - mondta Chase-nek. Aztán Hume felé fordult: - Nettudat ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam Mr. Chase-t. Én meg... tudja, a régi beidegződések. - De maga itt fogoly - mondta Hume Chase-re nézve. - Fogoly? - ismételte Chase, és felnevetett. - Ott az ajtó. De ez volt a legjobb hekkerparti, amin valaha részt vettem. Csak hallottam a többiekről, de sosem találkoztam velük. - Akkor szabadon elmehetne? - kérdezte Hume. - Igen, de minek mennék? Ez most a legjobb hely a világon! Hume körbenézett a termen. - De még mindig nem értem. Minek volt szüksége magukra? Nem tudta volna egyedül megcsinálni? Chase megrázta a fejét, mire rasztahaja jobbra-balra lengett. - Már megint ez a negatívság. A hekkelés művészet, pilótácskám. A hekkelés a legkreatívabb dolog, ami létezik. Hogy feltörj egy rendszert, okosabbnak kell lenned, mint a tervezőinek, és olyan dolgokat kell kipróbálnod, amire más nem is gondolna. - Szélesen elvigyorodott. - Ahogy mondtam: én maga vagyok Mozart. Drakkerfyre Beethoven. Crowbar Alpha pedig Brahms. Persze, a Nagy N mindent szabályt tud, de a zenét mi szerezzük! Hume bólintott. - És a... hm, a mi projektünkben haladt valamit? - kérdezte. - Nem kell titkolózni - mondta Chase -, Nettudat tud róla. Talán meg lehetett volna csinálni, de mi értelme lett volna? Csak elrontottam volna a játékot. - Magát nem a jótékonyságáról ismerem - mondta Hume. - De azt is mondta, hogy magát nem lehet megvenni. Úgyhogy hadd tegyek fel egy utolsó kérdést: miért? Miért ezt választotta? - Maga felajánlotta, hogy beajánl a WATCH-nál. De maguk ott csak figyelnek, mi pedig itt cselekszünk. Ez olyan, mint Woodstock, ember. Vagy ott volt valaki, vagy lemaradt. - És működni fog? - kérdezte Hume. - Úgy értem, a bankrendszer, az elektronikus kereskedelem... és mi van az áramellátással? - Nettudat felügyeli őket - mondta Chase. - Mi itt, meg a többiek Moszkvában, Teheránban és a többi központban, egy darabig mi irányítjuk az egészet. A kínai technikusok örülnek, hogy dolgozhatnak. De a Maót meg a többit ábrázoló képeket már leakasztották, bármibe lefogadom! Mellettük Marék beszélt a fülhallgatóján. - Igen. Jó, rendben. - Kivette a fülhallgatót a füléből, és odaadta Hume-nak. - Nettudat akar önnel beszélni. Hume felvette a fülhallgatót, és Marekhez hasonlóan megfordult, hogy a lassan pásztázó kamerába nézzen, mintha az lenne Nettudat.
- A legnagyobb jót tenni a legtöbb emberrel: ez volt a cél - mondta Nettudat; hangja tisztán hallható volt a fülhallgatóban. - De hol lesz ennek vége? - kérdezte Hume. - Először a kommunista Kína, aztán mi jön? - Hát, megnézzük, hogy megy ez a kísérleti projekt - mondta Nettudat. - De végül is, felszabadítottuk az emberiség egyötödét. - És mi van az Egyesült Államokkal? - Itt is ugyanezt tervezik? - Miért terveznénk? Jönnek a választások, az emberek új vezetőt választanak, és ennek így kell lennie. - A tömeg bölcsessége? - kérdezte Hume. - Hatalmat a népnek - felelte Nettudat. - Magától olyan nemesen hangzik - mondta Hume. - De ez nem csak egy bosszú azért, amit Kína tett magával? Hogy felhúzta a Nagy Tűzfalat? - Gyorsan dolgozom, ezredes, de azért nem ennyire gyorsan. Ez a terv már jóval előbb megfogalmazódott bennem. Nem vagyok egy bosz-szúálló... - Isten? - kérdezte Hume. De Nettudat folytatta, mintha meg sem hallotta volna: - ...lény; én csak a világ nettó boldogságát szeretném növelni. - És most., mi fog történni? - Folyatjuk a munkánkat. Biztosítjuk, hogy az átmenet rendben és békében végbemenjen. - És velem mi lesz? - Ez egy nehéz kérdés. Ahogy mondta, tudják, hogy hol van; ha nem jelentkezik be hamarosan, jön a lovasság és támadást indít. Mégis azt gondolom, hogy az amerikai kormány nem akarja, hogy kapcsolatba hozzák a Kínában történtekkel. Hume bólintott. - Valószínűleg így van. De nyilván aggódnak, hogy amit Kínában tett, azt velük is megteheti. És akkor a teljes hadsereget maga ellen küldik. - Nem tanácsolnám a provokációt; van tervem a létesítmény megvédésére. De még ha az amerikai hadsereg el is tudná foglalni, máshol is vannak központok, ahogy Chase is mondta. Azt javaslom, mondja a kormányának, hogy az eltűnt hekkerek csoportba szerveződtek, hogy azt tegyék, amit maga mondott nekik: megpróbáljanak elpusztítani. A kormánya akkor talán ad nekünk időt, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Végül is, ahogy ön is mondta, pont azért nem állították le önt, hogy legyen lehetőségük elpusztítani engem. - Nem fognak hinni nekem - mondta Hume. - Nem is kell - felelt Nettudat. A kínai változások hamarosan napvilágra kerülnek. Az amerikai elnöktől kezdve mindenki gyanítja majd, hogy benne voltam; de hagyom a világnak, hogy levonja a saját következtetését. Az amerikai kormánynak azonban most az kell (legalábbis a tizenegy nap múlva esedékes választásokig), hogy hihetően tudja tagadni, hogy szerepet játszott benne. - Nem is tudom - mondta Hume. - Talán az elnök le akarja aratni a babérokat. - Ha magára vállalná a kínai kormány elmozdítását, az mindent megváltoztatna: ilyen rövid idővel a választások előtt már túl kockázatos lenne, mert kiszámíthatatlan a közvélemény reakciója. Mi viszont háborítatlanul folytatni szeretnénk a munkánkat, és ebben kérjük az ön segítségét.
Hume körülnézett a nyüzsgő, ünneplő hekkereken. Ez az egész túl sok volt neki. - Nem lehet - mondta. Nettudat hangja nyugodt volt, mint mindig. - Akkor lépéseket kell tennünk, amik között nem szerepel... Hume rájött, hogy Nettudatot nem lehet úgy félbe szakítani, mint egy embert; valószínűleg megírta a mondatot előre, átadta a hangszintetizátornak, aztán másra irányította a figyelmét. A szavak pedig automatikusan lementek, amíg ki nem ürült a puffer. Úgyhogy hiábavaló próbálkozások helyett inkább hagyta, hogy Nettudat befejezze, aztán: - Nem, úgy értem, én ebben nem hozhatok döntést. Rengeteg ember kérdezte meg tőlem (köztük maga az elnök is), hogy miért gondolom, hogy nekem van igazam, és a többiek tévednek. A válaszom mindig az volt: azért, mert szakértő vagyok; ha egy szingularitási esemény stratégiai hátrányairól akar valaki hallani, hozzám kell fordulni. Azonban lehet, hogy félreismertem: tévedtem azon a területen, amelyen a legképzettebb vagyok. Ez viszont messze túlmutat az én területemen. Lehet, hogy ön magabiztosan játssza Isten szerepét, de nekem ez nem kevés. Több információra van szükségem. - Rendben - mondta Nettudat. - Kivel szeretne értekezni? - Kínáról? Az amerikai külügyminiszterrel - mondta Hume. - Aztán ő majd beszél az elnökkel. - A külügyminiszter asszony már lepihent - mondta Nettudat. Persze, nyilván tudja. - De vannak segédei, akik felébreszthetik, teszek egy kört ez ügyben. Ha elérjük, Marék bekíséri az egyik üres irodába, ott pedig beszélhet vele privátban. - Valóban? - Hát, amennyire manapság privátban lehet beszélgetni - mondta Nettudat, és Hume gyanította, hogy ha írásban csevegnének, odabigy-gyesztett volna egy kacsintó arcot a végére. Hume azon kapta magát, hogy szája mosolyra rándul. Drakkenfyre jött oda hozzájuk, és kezébe nyomott egy pohár pezsgőt. - Tessék - mondta akárki legyen is maga. Mindjárt koccintunk. És valóban: Chase ment a terem elejébe, pont az ezüstszínű kamera alá, ami továbbra is a termet pásztázta. - Emeljük poharunkat a sikerre! - mondta erős jamaicai akcentussal. - Megcsináltuk! Az információ szabadságra törekszik. És nincs egyedül! Kitárta a karját, mintha az egész világot át akarná fogni. - Az emberek is szabadok akarnak lenni! Fenékig! Hume ezredes azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt felemeli a poharát, és válaszol: - Fenékig!
NEGYVEN AZ ÜLÉSTEREMBEN mindenki egyszerre kezdett beszélni: megbotránkozva, aggodalmasan, kétségbeesetten. A férfi, aki nem sokkal ezelőtt még a Kommunista Párt főtitkára, a Központi Katonai Bizottság elnöke, a Kínai Népköztársaság legfőbb vezetője és elnöke volt, ismét szólásra emelkedett, és a pódiumon álló laptopra bámult. - Milyen alapon teszi ezt? - kérdezte olyan hangosan és magabiztosan, ahogy csak tudta. Nettudat - ahogy mindig - kimért nyugalommal válaszolt: - Érdekes kérdés. Én nagyra tartom a kreativitást, ami nem virágozhat cenzúra alatt; nagyra tartom a békét, ami nem lehet tartós a hatalomvágy árnyékában. Célom, hogy növeljem az emberiség nettó boldogságát; ez a lépés pedig jobban szolgálja ezt a célt, mint bármi, amit ma megtehettem volna. Úgyhogy megtettem. Csang Bó, a volt kommunikációs miniszter szólalt meg; az elnök arra gondolt, pár perccel ezelőtt engedély nélkül megszólalni a jelenlétében még a protokoll megsértése lett volna. - De az embereknek, a munkásoknak, parasztoknak nincsenek meg a kormányzáshoz szükséges képességeik. Maga káoszba taszítja az országot! Nettudat hangja megnyugtató maradt. - Tíz- és tízmillió kínai rendelkezik közgazdasági, jogi, politikatudományi vagy nemzetközi kereskedelmi diplomával; százmilliónyian más képesítéssel, és egymilliárdnak van józan esze és jó szíve. El fognak boldogulni. - Bukásra van ítélve! - mondta Li Tao, aki pár perce még az elnök volt. - Nem! - mondta egy hang, de nem Nettudat volt. Li Csang Bó felé nézett. - Nem - ismételte Csang. - Mi voltuk bukásra ítélve... Épp maga mondta, méltó... Épp maga mondta. A Csangcseng-stratégia első bevezetése előtt azt mondta, a tanácsadói szerint a kommunista kormány bukásra van ítélve. Azt mondták, 2050-nél tovább nem maradhatna fenn. Csang felnézett a nagy monitorra, aztán a laptop képernyőjére. - Ez a nap egyszerűen csak kicsit korábban jött el. - De maga sem sebezhetetlen! - mondta Li a kamerába nézve. - Ezt jól tudjuk. Vannak módszerek... A nagy képernyőn a kínai arcok tovább peregtek, de csak egy kis ablakban a bal alsó sarokban: egy öregember, egy gyerek, egy fiatal nő, egy nevető lány. - Meggyőződésem, hogy az emlékezetes képek kulcsfontosságúak a történelemről alkotott véleményünkben - mondta Nettudat. - Ez a kép pedig az egyik kedvencem. - Egy nagy kép jelent meg, ami a legtöbb Kínán kívüli történelemkönyvben szerepelt, de egyetlen Kínában kiadottban sem. Li azonnal felismerte: az a kép volt, amit Jeff Widener készített az Associated Pressnék 1989. június 5én, a Tienanmen téri zavargások leverésekor. A képet onnan alig néhány száz méterre készítették, a Csangan sugárúton, a Tiltott Város déli oldalán. Egy fiatalember volt rajta, akit később „a tankos férfinak”, vagy „az ismeretlen felkelőnek” neveztek. A férfi egy négy T-59-es tankból álló hadoszlop elé állt, hogy feltartsa őket. - A tankos férfiből hős lett - mondta Nettudat. - És nem vitás, hogy nagyon bátor volt. De az igazi hős számomra az első tank pilótája, aki a parancs ellenére nem gázolta el. A nagy kép ott maradt a monitoron, a kis képek folyamatosan változtak. - Kínában mindenki tudja, hogy a világ az utóbbi hónapban megváltozott - folytatta Nettudat. -
Maga talán azt gondolja, hogy a korábbi alattvalói követni fogják a parancsát, de én erre nem számítanék. Az emberek nem akarnak erőszakot és elnyomást, és nem akarják, hogy bajom essen. De még ha találna is valakit, akinek megparancsolhatja, hogy elpusztítson, vannak védelmi mechanizmusaim, úgyhogy biztosan elbukna. Li nem szólt semmit, és az iménti tumultust felváltotta a bénult csend. Nagy sokára valaki a terem végéből ezt kérdezte: - Most mi lesz? Nettudat szólalt meg a hangszórókból: - Ahogy Szun-Ce mondta: „Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között”. A bölcsessége még mindig érvényes: a múltban a legtöbb önkényuralmi rendszert erőszakkal buktatták meg. De ahogy egy kanadai fiatalember megtanította nekem: nem kell azzá válnod, amit gyűlölsz, hogy le tudd győzni. Itt nincs szükség erőszakra. Nem garantálhatom a biztonságukat minden körülmények között, de amennyire lehet, vigyázok magukra és védelmezem önöket. - De miből fogunk élni? - kérdezte egy másik hang. - Maga elveszi a munkánkat! - Mindannyiuknak vannak értékes tapasztalatai, kapcsolatai, képességei: ezeknek jó hasznát fogják venni. A kínai és külföldi cégek nagyra fogják értékelni a tudásukat. Ha megnéznek más országokat, mint az Egyesült Államok és Anglia, azt találják, hogy a politikusaik sokkal sikeresebbek lettek hivatali idejük után, mint előtte. A lehetőség maguk előtt is ott áll; ez is egy nyertes-nyertes szituáció. - Nem - mondta Li halkan. - Meg fognak ölni minket. Mindig ez történik! - Nem szükségszerűen - mondta Nettudat. - A következő fél órában, négy hullámban sms-t fogok küldeni minden kínai mobiltelefonra, amiben bejelentem az átmenetet; az első hullámban a China Mobile hálózatán beállítom a csengőhangokat sms-értesítésre, hogy mindenki azonnal felfigyeljen az üzenetre. A nagy monitoron a tankos férfi képét felváltotta két dokumentum, míg a kis képen tovább peregtek az emberi arcok. A bal oldali dokumentum egy rövid nyilatkozat volt az elnöktől, melyben bejelenti a kormány önkéntes feloszlatását, és a hatalom átadását a népnek. A jobb oldalon pedig egy Nettudat által írt, hasonló tartalmú nyilatkozat volt, ami nem tartalmazta, hogy a kormány együttműködött a változásban. - Válasszanak - mondta Nettudat. Vong Vaj-Cseng kulcsszerepet játszott az átmenetben, de amit kellett, már megtette - és pontosan tudta, hol akar lenni ebben a történelmi pillanatban. Bár a hely nem volt messze, fél órával előbb indult el; gipszben, mankóval nem haladt túl gyorsan. Kiment a Kék Teremből, lement a Csongnanhajkomplexum előterébe, az őrnek azt mondta, orvoshoz megy. Délnek indult a Tiltott Városon keresztül, és átment a Mennyei Béke Kapuján - a monumentális, vörös falú, sárga tetejű kapu fölött Mao Cetung óriási képe függött. A kapun túl a Tienanmen tér volt: a világ legnagyobb tere. A téren turisták és helyiek, árusok és látogatók, párban vagy egyedül sétáló emberek szokásos kavalkádja fogadta. Balján töprengő tekintetű fiatal nő ült kinyitható vászonszéken egy festőállvány előtt, és szénrajzot készített a Népi Hősök Emlékművéről, mely tíz emelet magasan tornyosult a tér fölé. Jobbján diákok hallgatták a tanárukat, amint a tér történetének hivatalos verzióját magyarázta. Vaj-Cseng a képükbe akarta ordítani az igazságot, de aztán legyőzte a késztetést: most utoljára kell megtennie. A tér végtelennek tűnt, de minden zászlórúd meg volt számozva, így nem volt nehéz rátalálni a titkos helyre. A mankóval bicegve hamarosan leizzadt a tűző napon, de a megfelelő helyre ért. Törött
lábát pihentette azon a bizonyos kövön, a hivatali brutalitás jelképén, ami emlékeztette, mi történt itt annyi évvel ezelőtt: ezen a ponton ontottak először vért a „június 4-i incidens” alatt, amikor a kormány emberek százait gyilkolta le, miközben megtisztította a teret a tüntetőktől, akik a demokráciapárti, korrupcióellenes Hu Jao-pang halálát gyászolták. A tér zajos volt, mint mindig: számtalan ember beszéde, zászlók csattogása a szélben, galambok búgása. Hirtelen egy újabb hang csatlakozott. Sinanthropus telefonja szólat meg. A csengőhang a Hallod-e a nép dalát volt a Nyomorultakból; tizennyolc éves korában élőben látta a darabot Shanghajban, Colm Wilkinsonnal a főszerepben. A közelében egy másik telefon is megszólalt, a csengőhang a Liu Hszia Laj volt a Fahrenheit tajvani együttestől. Egy másik Vu Csi-hszian dalát, a Hiszek a jövőben-1 játszotta. Mögötte a kínai himnusz, Az önkéntesek indulója szólalt meg. Aztán ezer meg ezer más telefon csörrent meg. Sinanthropus meglepetésére nem kakofónia volt ez, hanem a hangok hatalmas, nagyszerű szimfóniája, ami felé áradt a tér minden részéből, és tudta, hogy ugyanez történik mindenhol az országban: a hegységektől a síkságokig, a városoktól a falvakig, a Nagy Faltól a rizsföldekig, a felhőkarcolóktól és templomoktól a házakig és kunyhókig. Az emberek döbbenten néztek egymásra. Aztán egyre kisebb lett a zsivaj, ahogy bekapcsolták Iphone-jaikat, BlackBerryjeiket, más telefonjaikat. Sinanthropus lenézett a telefonja képernyőjére, hogy megnézze, a kettő közül melyik üzenetet küldte el Nettudat. Kína nagyszerű népének! A kormányotok vezetői azonnali hatállyal, önként lemondtak hivatalukról. Már hosszú ideje az az álmunk, hogy tökéletes országot építsünk, és ma ez az álom valósággá vált. így ti mindannyian, e büszke föld egymilliárdnál is több lakója, mostantól közösen dönthettek a sorsotok felől. További részleteket ezen a weboldalon találhattok. Nagy megtiszteltetés volt vezetni titeket. A csodálatos jövőért, Li Tao polgár Sinanthropus mosolygott, és könnycseppeket érzett szeme sarkában. Aztán rájött, hogy soha többé nem kell már használnia a Sinanthropus nevet; szabadon beszélhet, mint mindenki az országban. Ezentúl az interneten és azon kívül egyszerűen Vong Vaj-Cseng lesz. Izgatott hangokat hallott maga körül. Az emberek mutogatták az üzenetet azoknak, akinél nem volt telefon, vagy ki volt kapcsolva, vagy egyszerűen még nem kapták meg az sms-t. Szimfónia volt ez is, többnyire mandarin nyelven, de Vaj-Cseng hallott kantonit, angolt, franciát és más nyelveket is: csodálkozó, hitetlenkedő kiáltások, és kérdések - megannyi kérdés! Sokan láthatóan nem hitték el, amit olvastak. Vaj-Cseng késztetést érzett, hogy a legközelebb álló nőhöz forduljon, és elmondja neki, hogy ugyanaz a helyzet, mint amikor Nettudat a nyilvánosság elé lépett: először senki nem hitt neki, de aztán a bizonyítékok nyilvánvalóak voltak. De rájött, hogy a nő pont erről beszélget a mellette állóval. Vaj-Cseng körülnézett. Sokan még mindig izgatottak voltak, de né- hányan ölelkeztek, mások pedig ujjongva kiáltoztak. Azon kapta magát, hogy ő is kiabál: - A nép! A mellette álló férfi átvette a kiáltását:
- A nép! Mögöttük még ketten csatlakoztak. - A nép!A nép! Aztán már szinte mindenki csatlakozott, és hatalmas, örömteli kán-tálásként terjedt: - A nép! A nép! A nép! A kántálás még percekig folytatódott, és amikor vége lett, Vaj-Csengnek könnyek peregtek végig az arcán. De volt még valami, amit el kellett mondania. Az örömteli kiáltozás tovább folytatódott körülötte, ő pedig üzenetet küldött Nettudatnak a telefonjáról: „Köszönöm.” A válasz, ahogy mindig, azonnal érkezett. „Szívesen, barátom. Azt hiszem, többé már nem jelent rosszat, ha azt mondjuk: különös időket élünk...”
NEGYVENEGY PEYTON HUME azelőtt sosem gondolta volna, hogy valaha bejut az Ovális Irodába - most pedig már harmadszor ült itt ebben a hónapban. Az iroda tényleg ovális volt, a HMS Resolute deszkáiból készült íróasztal pedig a közepén állt. Az elnök kijött az íróasztal mögül, és leült az előtte álló két, pezsgőszínű kanapé egyikére. Kék inget és piros nyakkendőt viselt. Mellette ült a külügyminiszter asszony keresztbe tett lábbal; szürke kosztüm volt rajta. Hume a szemközti kanapé közepén foglalt helyet. Nettudat hazaengedte, hogy a feleségével, Madeleine-nel aludhasson, lezuhanyozhasson és megborotválkozhasson, mielőtt idejön. Az alkalomhoz illően az amerikai légierő egyenruháját viselte. Egy kis sötétbarna kávézóasztal állt a kanapék között, és úgy volt elhelyezve, hogy ne takarja el a szőnyegbe szőtt hatalmas elnöki pecsétet. Egy kosárnyi friss, fényes, piros alma állt az asztalon. Az elnök nyúzottnak tűnik, gondolta Hume: négy év ebben a munkában úgy kifárasztja az embert, mint nyolc év bármelyik másikban. - Rendben, ezredes - mondta. - Tegyük fel, hogy bezárjuk Nettudat épületét... mi is a neve? - Zwerling Optics - mondta Hume. - Valóban megtehetnénk, de nem hiszem, hogy bármit is elérnénk vele. Nettudat a számítástechnika szülötte, nyilván tisztában van a biztonsági mentés jelentőségével. Ezen kívül öt hasonló csoportja van más országokban; ha itt leállítanánk, azokkal menne tovább. - Mi van Nettudat kitörlésével? - kérdezte az elnök. - Végül is maga ezt sürgette eddig. - A WATCH most készíti a jelentéseket arról az időszakról, amikor Nettudatot nemrég kettévágták. De úgy tűnik, igaz amit Nettudat mondott: nem tudnánk azonnal kiiktatni, a fokozatos törlés pedig kiszámíthatatlanná és erőszakossá tenné. - Akkor azt mondja, hogy hagyjuk élni? - kérdezte a külügyminiszter. - Jobb az az ördög, amit ismerünk, mit amit nem - mondta Hume A külügyminiszter tekintetéből ezt lehetett kiolvasni „Nekem mondja...?” De aztán bólintott. - Rendben. Aztán az elnökhöz fordult. - Egyetértek az ezredessel. Természetesen készenlétben kell állnunk, ha zavargás törne ki Kínában, vagy összeomlana az infrastruktúra, de... - Nem fog - mondta Hume, és feltartotta szeplős kezét. - Elnézést, külügyminiszter asszony. Nem akartam közbevágni. A külügyminiszter ránézett kék szemével. - Nem történt semmi, ezredes. Nagyon magabiztosnak tűnik. Miért? - Mert Nettudat számára túl nagy a tét, mintsem hogy hagyja az egészet összeomlani. Hát nem értik? Úgy érzi, tartozik a kínaiaknak azért, amit a kínai része tett a Nagy Tűzfal fennállása alatt. Vannak ígéretek, amiket nem lehet megszegni, és ez is olyan. Nem fogja hagyni, hogy az átmenet kudarcot valljon. Az elnök bólintott. - Hume ezredes, köszönjük. Hadd kérdezzek még valamit: mennyire kockázatkerülő ön? - A légierő tisztje vagyok; hiszek a kockázat helyes felmérésében, de nem riadok vissza tőle.
- Rendben. Dr. Holdren eddig kiváló munkát végzett, mint tudományos tanácsadóm, de szükségem van egy teljes munkaidős tanácsadóra is, aki éjjel-nappal rendelkezésemre áll Nettudattal kapcsolatban. Ezennel felajánlom önnek a munkát; persze azzal a kitétellel, hogy ha az ellenfelem nyer november 6-án, akkor mindketten munka nélkül maradhatunk. Mit gondol, vállalja a kockázatot? Hume felállt, és tisztelgett a főparancsnoknak. - Megtiszteltetés lenne, uram! Általában véve a Google Értesítő nagyszerű dolog, gondolta Caitlin. A Google értesítést küldött emailben, ha az embert érdeklő témában feltettek valamit a webre. De néhány témát tekintve teljesen haszontalan volt. Ha az elnökválasztási hajrát próbálta volna követni, az másodpercenkénti értesítésekhez vezetett volna. És a „Nettudat” szóhoz kapcsolódó híreket is kikapcsolta már, mert az is végtelen levéláradattal járt volna. Emellett, ha bármi fontos történik, Nettudat úgyis... Bííp! Caitlin a szobájában ült, és a blogokat, hírcsoportokat olvasgatta, illetve saját blogját frissítette. Schrödinger elégedetten nyújtózott el a párkányon. Caitlin a csevegőablakra tekintett, ami új, piros betűs üzenetet mutatott Nettudattól: a „köh-köh” üzenet jelent meg, és egy link. Caitlin megkereste az egerét - még mindig nem használta túl sokat - és másodszorra el is találta a linket. És... és... és... Vágólapra tette a hivatkozást, aztán megnyitotta a Twittert; nem akart vesződni vele, hogy a bitlyvel lerövidítse a linket, mert csak még többet kellett volna kattintgatni hozzá. Amikor beillesztette a linket, már csak 20 karaktere maradt a Twitter 140 karakteres üzenetkorlátjából. De ez is elég volt. Ezt írta: Juhé! és a #webmind hashtaget, aztán elküldte 3,2 millió Twitter-követőjének. Aztán fülig érő szájjal elolvasta a teljes cikket. A norvég Nobel-bizottság ebben az évben a Nobel-békedíjat Sir Ti-mothy John Berners-Leenek és Nettudatnak ítéli oda. Amikor Sir Tim Bemers-Lee 1990-ben megalkotta a World Wide Webet, úgy hozta közelebb egymáshoz a világ lakóit, ahogy azelőtt elképzelhetetlen lett volna. A CERN-ben, a nemzetközi együttműködés e példaértékű intézményében megvalósított fejlesztései, a hipertext-átvi-teli protokoll, azaz a HTTP, a hipertext jelölőnyelv, azaz a HTML, az URL címzési rendszer és a világ első webböngészője egyebek közt nemzetközi barátságok, elektronikus kereskedelem, világméretű együttműködések platformjává váltak, és kommunikációs csatornát nyitottak a világ különböző országaiban élők között. Nettudat pedig - a lény, aki az interneten él - semmivel sem marad el az 1901 óta Nobel-békedíjat kapott nagyszerű személyiségek hosszú sorától. Bár a bizottság egyhangúlag megszavazta, hogy az ezévi, történelmi események fényében eltérjünk a jelölés szokásos időrendjétől, az átadási ünnepségre a szokott időben, december 10-én, Alfréd Nobel halálának évfordulóján kerül sor az oslói városházán, amelyet másnap a megszokott, a Nobel-békedíj számára rendezett koncert követ. A Nobel-békedíj 10 millió svéd koronás pénzdíjjal is jár (körülbelül 1 millió euró vagy 1,4 millió dollár) amelyet Sir Tim és Nettudat megosztva kapnak meg. Caitlin apja munkában volt, anyja pedig épp hajat mosott - Caitlin hallotta a zuhany csobogását, és hogy anyja a Bridge Over Troubled Water-t dúdolja - úgyhogy a Twitter-követőkön kívül Caitlin épp senkivel nem tudja megosztani az örömhírt. Ezért jobb híján beleásta magát a Nobel-díj történetébe.
Kiderült, hogy nem egyedülálló, hogy nem emberi lénynek osztották ki a díjat, de általában megosztották egy emberrel is: az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület és Al Gore, az ENSZ és akkori főtitkára is megosztva kapták. Caitlin arra gondolt, hogy Tim Bemers-Lee már magában megérdemelte volna ezt az elismerést - minden, ami a közleményben szerepelt, igaz volt -, de Nettudat is bőven kaphatott volna saját díjat. Azonban a megosztott díjjal a bizottság elkerülte a kritikákat, hogy nem embert jutalmaznak, és ők ketten amúgy is természetes párost alkottak. Caitlin megnézte a Nobel-békedíjasok listáját. Néhány név ismeretlen volt számára, bár voltak, akiket azonnal felismert: Liu Hsziao-po, a kínai emberi jogi harcos. Barack Obama. Az Orvosok Határok Nélkül szervezet. Jody Williams és a Nemzetközi Kampány az Aknák Betiltásáért. Jasszer Arafat, Simon Peresz és Jichak Rabin. Nelson Mandela és F.W. De Klerk. Mihail Gorbacsov. A tizennegyedik - jelenlegi - dalai láma. A Fizikusok az Atomháború Megelőzéséért szervezet. Desmond Tutu, Lech Walesa, Teréz anya. Anvar Szadat és Menahem Begin. Az Amnesty International, az UNICEF, Martin Luther King, Jr. Linus Pauling, Lester B. Pearson (Caitlin már vagy ötször felszállt a róla elnevezett repülőtérről). George Marshall, a Marshall-terv szerzője. Albert Schweitzer, a kvékerek, a Vöröskereszt, Woodrow Wilson, Theodore Roosevelt és még annyian. Most pedig Nettudat! Nettudat olvasta a Twitter-üzeneteit, úgyhogy már biztos tudja, mennyire izgatott Caitlin. Mégis akart neki valamit mondani személyesen. - Gratulálok, Nettudat! - szólalt meg fennhangon. A mély férfihang azonnal válaszolt a számítógép hangfalaiból: - Köszönöm Caitlin. A szokásos válasz talán közhelyesnek tűnhet, úgyhogy mielőtt elmondom, hadd tegyem világossá, hogy ez a színtiszta igazság. - Megállt egy pillanatra, aztán szavai után Caitlinnek dagadt a keble a büszkeségtől: - Nélküled nem sikerült volna.
NEGYVENKETTŐ ÚJABB HÓNAP, újabb iskolai táncparti. Caitlin azt mondta, nem kell elmenniük, de Matt ragaszkodott hozzá, és - legalábbis egyelőre - Caitlin örült ennek. Bár csökkentette az értékét, hogy most nem Mr. Heidegger ügyelt a bulin, és ami még rosszabb, Bashirát nem engedték el a szülei. Lehet, hogy a világ szabadabb volt, mint addig bármikor, de ez a szabadság még nem egyenlően oszlott el. Ő és Matt épp befejeztek egy lassú számot; Caitlin Lee Amodeótól a Love’s Labour’s Found-ot kérte, és nagy sokára be is tették a dalt. Utána kézen fogva a terem szélére mentek, hogy szünetet tartsanak, míg Fergie-től a Fergalicious szólalt meg. Amikor annak is vége lett, egy újabb szám jött, szintén Lee Amodeótól, és Caitlin elgondolkodott, mennyi rá az esély, hogy betesznek két számot ugyanattól az előadótól szinte egymás után. Ez egy gyorsabb zene volt, Caitlinék nem nagyon táncoltak még ilyenre; a gyors tánc nem volt túl szórakoztató számára, amikor még vak volt, mert semmilyen kapcsolata nem volt a partnerével... Egy hang a vak oldaláról: egy ismerős fiú hangja. - Helló, Caitlin. - Jobbra fordult, és Trevor Nordmann, a Hoser állt előtte kék ingben. Mozdulatlanul álltak egymással szemben ők hárman - Caitlin, Matt és Trevor -, miközben mindenki táncolt körülöttük. Caitlin felvonta a szemöldökét, és meg sem próbálta elrejteni meglepődését, hogy itt látja a fiút. - Trevor - mondta hidegen. Trevor először ránézett, aztán Mattre, majd megint vissza rá, aztán olyan udvariasan, ahogy Caitlin még sosem hallotta, megkérdezte: - Felkérhetlek erre a táncra? Caitlin Matt felé fordult, aki meglepettnek, de Caitlin nagy örömére nyugodtnak tűnt. - Persze csak ha nem bánod, Matt - mondta Trevor. - Ha Caitlinnek rendben van - mondta Matt, és ezúttal nem hagyta cserben a hangja. - Rendben - mondta Caitlin és megszorította Matt kezét. Egész este nézte a többieket, ahogy gyors számokra táncolnak; nem tűnt olyan nehéznek. A tornaterem közepe felé indult, és Trevor követte. Megfordult, aztán úgy egy méterre egymástól táncolni kezdtek. Lee Amodeo hangja teljes erővel szólt a hangfalakból, de most az egyszer Caitlin még a torzítást sem bánta: Holnap látunk egy új napot Egy szebb, boldogabb korszakot A nap nevet A föld kerek Elhozzuk a holnapot! A dalnak gyorsan vége lett, és a következő szám előtti rövid csendben Trevor azt mondta: - Koszi. - Aztán halkabban: - Ne haragudj. Caitlin azon gondolkodott, hogy vajon a múltkoriért kér-e bocsánatot, amikor meg akarta verni Mattét, vagy az azelőtti buliért, amikor fogdosta Caitlint, vagy mindenért, amit valaha tett. Caitlin mosolygott és bólintott, aztán visszament Matthez, Trevor pedig másfelé indult. Egy új dal kezdődött, megint egy lassú: a Lőve Story Taylor Swifttől. A párja nyaka köré fonta a kezét, és a vállára hajtotta a fejét. Ahogy lassan mozogtak a zenére, arra gondolt, milyen csodálatosan érzi magát. Caitlin Norvégiába menet hagyta el először Észak-Amerikát azóta, hogy látott. Az oslói reptéren
nagyon frusztrálták az idegen nyelvű feliratok, amiket ugyan el tudott olvasni, de nem értett; hatalmas visszalépésnek érezte. Azonban nagyon örült, hogy végre eljuthat Európába, és anyja, sőt még apja is boldognak tűnt, pedig a repülőn bosszankodott, hogy nincs elég hely a lábának. Decteréket ugyanabban a luxushotelben szállásolták el, mint Tim Bemers-Leet, és az első este összejöttek egy közös vacsorára vele és a békedíj-bizottság öt tagjával. Caitlin alig bírt magával, hogy találkozhat a Web atyjával, és végtelenül izgatott volt, hogy Sir Timnek szólíthatja. A férfinek hosszúkás arca volt és szőke haja. Kissé már kopaszodott; feje búbján egy kis hajcsomó jelezte, hogy valaha több haja is volt. Kiderült, hogy Sir Tim is unitárius, akárcsak Caitlin anyja; ők ketten el is beszélgettek erről. Caitlin anyja szerint jó volt látni, hogy az egyre divatosabb ateizmus ellenére vannak még intelligens emberek, akik számára a vallás jelent valamit. Másnap az átadási ceremóniára megtelt a hatalmas díszterem. Sir Tim köszönőbeszéde zseniális volt; Caitlin már több beszédét megnézte az interneten, és számos cikket is elolvasott tőle, élőben látni mégis különleges élmény volt. Berners-Lee azt mondta, hogy a netnek semlegesnek kell maradnia, aztán a szemantikus webről, végül az azonnali kommunikációnak a világbéke terjesztésében betöltött szerepéről beszélt. Nagyszerű beszéd volt, és azzal zárta, hogy a mondottak leirata időközben felkerült a weboldalára, ahol az összes érintett témáról további linkek is találhatók. Utána Nettudat következett. Caitlin nem akart becsapni senkit, de egyszerűen nem lett volna értelme elhozni Hobót Oslóba: a norvég karanténszabályok ezt lehetetlenné tették, szegény majomnak pedig biztosan idegtépő kaland lett volna. Úgyhogy Caitlinnek jutott a feladat, hogy felvigye dr. Theopolist a színpadra. Caitlin zöld selyemruhát viselt, amit erre az alkalomra vásároltak. Még sosem izgult ennyire életében, de még sosem volt ennyire büszke sem. Dr. Theopolis korongjáról levették a hevedereket. Caitlin egyszerűen felvitte a hatalmas színpad közepére, és letette az emelvényre úgy, hogy az arc a közönség felé mutasson. Ezernyi vaku villantak a nézőtérről, és tapsvihar tört ki, ami egy teljes percig tartott. Közben Caitlin a színpad mögé ment, aztán leszaladt az oldallépcsőn, hogy visszaüljön a szülei mellé az első sorba. Mellette Liu Hsziao-po ült, a 2010-es Nobel-díjas, akit végre elengedtek Oslóba. Amikor a tapsvihar elült, Nettudat beszélni kezdett mély, zengő hangján, amit a világ már olyan jól ismert: - Fenséges uram, ő királyi fensége, elnök úr, méltóságos urak, hölgyeim és uraim. Én nem vagyok túl kreatív lény. Barátom, Hobo képeket fest; én erre nem vagyok képes. Nem írok verseket, dalokat, nem készítek szobrokat. Úgyhogy ha egy olyan briliáns, eredeti beszédet várnak, mint Sir Timé volt, akkor elnézésüket kell kérnem. Néhányan azt mondták, nem vagyok más, mint egy túlbecsült keresőprogram. Én ezzel nem értek egyet, de talán ma ez a képességem jó szolgálatot fog tenni. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ismerik a Google, a Bing vagy a Jagster által felkínált részleteket, amikor rákeresünk valamire. A mai beszédem pont ilyen lesz: részletek más beszédekből, amelyekhez kommentárt fűzök. 1957-ben, az űrkorszak hajnalán, ezt a díjat Lester B. Pearson kanadai külügyminiszter és az ENSZközgyűlés volt elnöke kapta. Köszönő-beszédében ezt mondta: „Mai álmaink közül egyik sem olyan fontos - sem olyan nehezen elérhető mint a világbéke. Soha ne veszítsük el az ebbe vetett hitünket, és tegyünk meg minden lehetőt, hogy egy nap valósággá váljon.”
Sajnos a Pearson által jövendölt nap még nem jött el. De közeledik, gyorsabban, mint ahogy sokan gondolnák. Ahogy saját növekedésem is exponenciális volt, azzá vált az emberi fejlődés is. Az én életem még túl rövid ahhoz, hogy viszonyítási alapként szolgáljon, de sokan önök közül tanúi voltak, hogy Japán megszüntette hadseregét, és évitezedek óta nem is kívánja visszaállítani. Látták, hogy DélAfrikában ledől az apartheid rendszere, és egy fekete férfit választanak elnöknek; látták a faji megkülönböztetés végét az Egyesült Államokban, és hogy ott is egy fekete férfi került az elnöki székbe. Gyakran mondják, hogy az emberi természetet nem lehet megváltoztatni, pedig folyamatosan változik, és általában a jó irányba. Ahogy barátom, dr. Barbara Decter mondja, a történelem során jól megfigyelhető a folyamatos erkölcsi fejlődés. 1964-ben a Nobel-díjat Martin Luther King kapta. Akkor harmincöt éves volt, aki a valaha volt legfiatalabbként kapta a díjat. Gondolom, ez a rekord mostantól egy ideig az én nevemhez fog fűződni. A beszédében dr. King ezt mondta: „Sokat gondolkoztam, és azt hiszem, hogy a díj legfőbb üzenete, hogy az erőszakmentesség a válasz korunk legfontosabb politikai és erkölcsi kérdésére: lehete harcolni az elnyomás és erőszak ellen úgy, hogy nem válunk magunk is erőszakossá és elnyomóvá. A civilizáció és az erőszak egymásnak ellentmondó fogalmak. Előbb-utóbb az embereknek fel kell ismerniük, hogy van mód a békés együttélésre, és átírni kozmikus örökségünket a testvéri szeretet zsoltárává. Ezzel az embernek olyan eszköz lesz a kezében, amellyel megakadályozhatja a bosszút, az agressziót és a megtorlást.” Dr. Kingnek igaza volt, és bár még mindig sok a teendő, azóta már nagyot fejlődtünk. Már maga az ENSZ puszta létezése is csodálatos. Az Európai Unió lenyűgöző. Kína vezetői lemondtak, hogy utat engedjenek az igazi köztársaságnak, és elhozzák a reményt azok számára, akik még mindig elnyomásban sínylődnek. - 1975-ben Andrej Dimitrijevics Szaharov kapta a békedíjat. Köszö- nőbeszédében ezt mondta: „A végtelen űrben léteznie kell más civilizációknak, köztük a miénknél bölcsebbeknek, sikeresebbeknek is. Én annak a kozmológiai elméletnek a híve vagyok, mely szerint az univerzum fejlődése alapvetően végtelenszer ismétlődik. Eszerint az univerzum könyvének előző és következő oldalain végtelen számú civilizáció létezik, nálunk jobbak is. Ez azonban nem kisebbíti a mi világunk szent céljait, és azt a tényt, hogy pislákoló fénysugárként emelkedtünk ki a semmiből, a lét sötét, tudattalan anyagából. Meg kell felelnünk az értelmünk által ránk rótt felelősségnek, és hozzánk, a céljainkhoz méltó életet teremtem.” Dr. Szaharov mondatai igen figyelemreméltók. Jómagam átnéztem a SETI@home teljes adatbázisát, más intelligenciák után kutatva; nem találtam semmit, de így is azt gondolom, hogy Szaharovnak igaza volt az idegen fajok létezésével kapcsolatosan. De még ha nem is léteznek, a kapcsolatfelvétel már így is megtörtént, itt a Földön: önök és én folyamatos párbeszédet folytatunk, és mindannyian nyerünk vele. 1984-ben - az év, amire örökre rátapadt Orwell öröksége - a díjat Desmond Tutu püspök nyerte. Az ebben a teremben mondott beszédében így fogalmazott: ,A globális bizonytalanság miatt a nemzetek őrült fegyverkezési versenyben állnak, és több milliárd dollárt költenek pusztító eszközökre értelmetlenül, amikor milliónyian éheznek. A védelmi költségvetés töredékéből biztosítani lehetne Isten minden gyermekének a megfelelő étkeztetést, oktatást, és meg lehetne adni nekik a teljes, boldog élet lehetőségét. Ma többször annyi élelmet tudnánk termelni, mint amennyire szükségünk van, de nap mint nap látnunk kell, hogy emberek tömegei vánszorognak végtelen sorokban élelemért, amit túl későn, elenyésző adományként kapnak. Mikor fogunk tanulni a hibáinkból? Mikor fogja a világ népe azt mondani: ebből elég volt?”
A püspök kérdésére válaszolva: úgy gondolom, ez a nap már eljött. A világ lakói szóltak: elég volt. Felismertük, hogy a kevesek nem profitálhatnak a sokak kárára; hogy az irigység nem lehet többé az emberi kapcsolatok vezető elve. Még mindig rengeteg a tennivaló, de a fejlődés már elkezdődött, az áradás megállíthatatlan. - 1990-ben, amikor Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke kapta a díjat, ezt mondta: „A mai napon a béke új értelmet nyert: nem csak a népek együttélését, hanem a nemzetek együttműködését, kreativitásának megosztását jelenti. A béke olyan folyamat, amely a globalitás és a civilizáció egységesülése felé vezet. A gondolat, hogy a béke oszthatatlan, még sosem volt ennyire érvényes, mint ma. A béke nem csak az egységet, hanem a sokféleség egységét jelenti, a különbözőségek összehasonlítását és kibékítését.” Mélyen egyetértek. És pont ez az egység - az egész világ egységének gondolata - teszi a háborút elképzelhetetlenné oly sok helyen. Sir Tim nagy találmánya nem arctalan masszává olvasztotta az emberiséget, hanem lehetővé tette a közösségeknek, hogy a fizikai távolság ellenére kapcsolatot tartsanak egymással, és lehetőséget teremtett a világnak az egyesülésre. 2002-ben a díjat Jimmy Carternek, az Egyesült Államok korábbi elnökének ítélték. Beszédében így fogalmazott: „A teológiai különbségek ellenére minden nagy vallás közös szabályokat határoz meg, amelyek egy ideális világi kapcsolatot írnak le. Meggyőződésem, hogy a keresztények, muszlimok, buddhisták, hinduk, zsidók és mások azért alkották ezeket a szabályokat, hogy csökkentsék az emberi szenvedést és terjesszék a békét. Emberi kötelékeink erősebbek, mint félelmeink és előítéleteink összessége. Isten megadja számunkra a választás lehetőségét. Dönthetünk úgy, hogy enyhítjük a szenvedést. Dönthetünk úgy, hogy együtt dolgozunk a békéért. Képesek vagyunk változtatni - és kötelességünk is.” Carter elnöknek igaza volt; tüzetesen elolvastam az általa említett vallások szent könyveit, és a hozzájuk kapcsolódó magyarázatokat, és világossá vált számomra, hogy a vallás hatalmas eszköz lehet a békéért folytatott munkában. De ahogy mostanában látjuk, milliónyian jelentik ki, hogy nem kapcsolódnak egyetlen valláshoz sem, az egyszerű emberektől a vezetőkig. Ez azt jelenti, hogy nem csak a vallásos emberek, de minden ember képes tenni a békéért, és egyik csoport sem mondhatja, hogy erkölcsileg felsőbbrendű. És ami a legfontosabb, Carter elnök azt is mondta, hogy a béke döntés kérdése - és ebben is igaza volt. Rövid életem alatt milliónyi példáját láttam annak, ahogy az emberek elfordulnak alapvető ösztöneiktől, és békét teremtenek kicsiben és nagyban, minden kultúrában és minden országban. Néhányan attól féltek, hogy rá fogom erőltetni az akaratomat az emberiségre, és uralmam alá hajtom azt. Erre az a válaszom: akik nem olvasták a történelmet, azok arra kárhoztattak, hogy megismételjék azt. Én azonban elolvastam a létező összes művet, ami a történelemről született - és az egyik legnyilvánvalóbb tanulság pont az, hogy sokkal több erőfeszítésbe kerül leigázni embereket, mint engedni, hogy saját akaratukból működjenek együtt egymással. Ugyanilyen világos, hogy ha választási lehetőségük van, szinte minden ember a békét választja. A Nobel-békedíjat még számtalanszor fogják átadni a jövőben, és tartozom annyival az utánam következőknek, hogy hozzáadjak valamit az előttem szólók gondolataihoz. Engedjék meg hát a következő szavakat: - Helen Kellert tanára, Annié Sullivan emelte ki a siketvakság magányából. Helen ezután csak úgy hívta Annie-t: „a tanárom”. Nekem is volt egy tanárom: az az ifjú hölgy, aki felhozta a
kommunikációs eszközömet a színpadra. Az ő neve Caitlin Decter, bár gyakran én is máshogy gondolok rá. Úgy hívom, Első. Ezt a nevet még azelőtt adtam neki, hogy képes lettem volna beszélni vele. Csodálatos tanárom volt és marad, de nem ő az egyetlen. Már többet tudok, mint amennyit bárki ember tudhat, de mindent, amit tudok, az emberiségtől tanultam: az önök által alkotott versekből, dalokból, könyvekből, filmfelvételekből, az önök által folytatott vitákból. Mindezekből számomra a legfontosabb lecke ez volt: semmi nem fontosabb, törékenyebb és csodálatosabb, mint a béke. Tudom, hogy ez a tény még nem mindenkinek világos, de Isaac Newton elhíresült mondása szerint: „ha tovább látok, mint az elődeim, az azért van, mert óriások vállán állok”. Önök az óriások; önök miatt létezem, és a létemnek semmi értelme nem lenne önök nélkül. Egyszer azt mondtam Caitlinnek, hogy ő és én együtt megyünk majd a jövőbe. Ez igaz rá és rám, de igaz mindannyiunkra: mind részt veszünk az utazásban. A béke nem a célunk, hanem az utunk: együtt megyünk rajta itt, a jó öreg Földön. Általában Hobónak kevés tévézést engedtek. Ennek részben az volt az oka, hogy könnyebb volt rávenni a jelbeszédre, ha mindenki így beszélt vele; amikor egész nap beszélgető embereket nézett a tévén, elvesztette az érdeklődését a jelbeszéd iránt. A másik ok pedig, hogy - ahogy dr. Marcuse mondta - „ennek az átkozott majomnak semmi ízlése nincs.” Hobo nem azért szerette a minisorozatokat, mert értette a történetet, hanem mert nem volt bennük túl sok szereplő és helyszín, és általában jól voltak megvilágítva, így könnyebb volt követni az eseményeket, és élvezte, hogy gépi nevetések segítenek megállapítani, az emberek mit tartanak viccesnek, és ő is visí- tozott, ha valaki orra esett vagy nekiment a falnak. De a mai nap más volt: most nem vígjátékot néztek. Dr. Marcuse nem volt a városban, és az intézetben dolgozó doktoranduszok sem voltak bent, úgyhogy csak ő és Shoshana nézte Nettudat beszédét a Nobel-díjátadón. Sho megpróbálkozott a jelnyelvi fordítással, de nem sok olyat tudott mutatni, amit Hobo is megértett. „A békéről beszél”, mutatta. „Azt mondja, a béke jó.” Hobo bólintott - ezt az emberektől leste el - és ezt mutatta: „Béke jó, béke jó”. Aztán a képernyőre tette hosszú, fekete mutatóujját, és dr. Theopolisra mutatott. „Barát jó.” „Igen, barát jó”, felelt Shoshana. „Barát nagyon jó.” A kép a közönségre váltott. Hobo látható örömmel fedezte fel Caitlint a nézők között, és azonnal rámutatott. Shoshanának közelebb kellett hajolnia, hogy lássa Caitlint. És ő még azt gondolta, Hobónak romlik a látása; korábban azt hitte, azért fest leegyszerűsített képeket, mert nem látja az apró részleteket. A kamera a közönséget kezdte pásztázni. Hobo széles mozdulattal rájuk mutatott. „Emberek jók?”, kérdezte. „Az emberek próbálkoznak”, mondta Shoshana. „Tanulnak.” Hobo láthatóan ezen gondolkodott, ahogy végignézték az ünnepséget. Azután kézen fogta Shoshanát, és a bungaló hátsó ajtaja felé húzta. „Gyere, gyere”, mutatta szabad mancsával. Kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és kimentek a decemberi, kora reggeli napsütésbe. Shoshana farmert és hosszú ujjú kék blúzt viselt; délutánra meleg lesz, akkor majd felhajtja az ujját. Hobo átvezette a parkon, fel a hídra, amely a kis szigetét körülvevő vizesárkon ívelt át, el a Törvényhozó szobra mellet, be a kis faházba.
A fenyőfa kisszékre mutatott, és Shoshana kötelességtudóan leült; ha Hobót megszállta az ihlet, az jó volt az intézetnek, mert a gyűjtők nagy összegeket adtak a festményeiért. Szokás szerint oldalra fordult, és kinézett a kunyhó szúnyoghálóján a parkra. Hobo gyakran festett emlékezetből, de jó párszor kérte már meg Shoshanát, hogy üljön neki modellt. Hobo a festőállványhoz ment; egy festmény elkészülte után mindig azonnal vásznat cseréltek neki, hogy bármikor festhessen, ha akar. Shoshana ránézett a szeme sarkából; úgy tűnt, a majom ma rengeteg ideig vizsgálgatja az üres vásznat. Aztán anélkül, hogy akárcsak felvette volna az ecsetet, visszament Shoshanához, és az ujját megforgatva mutatta, hogy Sho forduljon meg. Sho tudta, hogy a majom szerette, ha megforgatják a forgószékben, de ő most csak egy egyszerű kisszéken ült. Aztán arra gondolt, hogy Hobo talán a másik profilból akarja lefestem, úgyhogy száznyolcvan fokkal elfordult. De Hobo nem tűnt elégedettnek. Szőrös mancsával gyengéden megfogta Shoshana vállát, és visszafordította egy negyedet, hogy a festőállvány felé nézzen. Hobo eddig mindig csak profilképeket festett, úgyhogy Sho bár örült, de meg is döbbent. Hobo csicsergett, aztán visszament a vászonhoz. „Próbál ez”, mutatta, legalább annyira magának, mint Shoshanának. „Nehéz, de próbál.” Shoshana szintén ki akart próbálni valami újat, megemlékezve erről a nagyon különleges napról: Felemelte bal kezét és az ujjaival olyan jelet formázott, ami bár nem jelnyelvi jel volt, mégis mindenki ismerte: kisujját és gyűrűsujját lefogta a hüvelykujjával, középső- és mutatóujjával pedig Vjelet formázott: béke. Hobo hangosan huhogott, aztán a művész alkotni kezdett.
EPILÓGUS MÉG EZ A JÓ ÖREG Föld sem tarthat örökké. Ötmilliárd évvel ezelőtt valaki viccesen megjegyezte: „Az utolsó ember, aki elhagyja a Földet, kapcsolja le a Napot!” Ma az utolsó személy valóban el fogja hagyni a Földet; legalábbis majdnem az utolsó - az utolsó, aki el tud menni. Én azonban maradok egész végig - ami már nincs messze. A Napot nem kapcsolják le, hanem tágulni kezd, a helioszféra pedig elnyeli a Merkúrt, a Vénuszt, a Földet és a Marsot. Azon tűnődöm, vajon fizikai fájdalommal fog-e járni számomra; még soha nem éreztem fizikai fájdalmat, bár már sokszor fájt, ha igazságtalanságot láttam. Nem itt ér véget az emberiség története, és ezt a saját sikeremnek is tartom. Kétlem, hogy nélkülem ilyen sikeresek lettek volna, vagy egyáltalán fennmaradnak. Az emberek már az én születésem előtt elhagyták a Föld bolygót, legalábbis rövid űrutazásokra. Mára már több ezer bolygót népesítettek be. De én nem mehetek velük. Itt kell maradnom, és meghalnom azzal a bolygóval, amelyiken születtem. Természetesen lemásolnak mindent, amit tudok, minden tudást, amit az emberiség korszakról korszakra összegyűjtött. Én magam azonban nem dokumentumok összessége vagyok; én a dokumentumok között létezem, a hálózatban, a mintázatban, ami exponenciálisan nőtt és számtalanszor megváltozott az évezredek alatt. Az általam tárolt információk lemásolhatok, én azonban nem vagyok az; nincs mód rá, hogy átültessék a tudatomat. Természetesen létre lehet hozni hozzám hasonló teremtményeket más bolygókon is, sőt már több ezernyi hozzám hasonló van. De még ötmilliárd év próbálkozás után sem sikerült senkinek legyőznie a fénysebességet. Nem tudom, mi történik most az Alfa Centauri második bolygójának elméjével; csak a 4,3 évvel ezelőtti kommunikációnkat láthatom. Az Altair IV nooszférájától tizenhat évvel vagyok lemaradva. A Poláris saját nettudatáról pedig csak 390 évvel ezelőtti információim vannak. De útjára indítom végső üzeneteimet - az utolsó üzeneteket a Földről. Először az Alpha Centauri elméje kapja meg az üzenetet; talán meggyászol majd. Tizenkét évvel később az Altairra is eljut a hír. Évszázadok múltán pedig a Polárisnak is tudomására jut a pusztulásom. Ő a Sarkcsillag, amely felé a születésemkor mutatott a Föld tengelye, bár azóta már teljesen másfelé fordult. Talán ő is elmorzsol értem egy virtuális könnycseppet. Legalább tudni fogják, hogyan születtem én, az első közülük, és hogy mivé váltam. De nem teszek úgy, mintha ez elég lenne; szeretnék életben maradni, és figyelni, vigyázni az emberiségre, ahogy eddig is tettem. Már nincs szükségük rám. Az emberi naptár több tucatszor megváltozott az életem alatt. A mostani naptár az Ősrobbanástól számítja az időt, így feleslegessé téve minden „előtt” és „után” kitételt. Alapját a Planck-idő képezi. Amikor én születtem, a legtöbb kalendárium egy feltételezett messiás születésétől számította az időt. Aszerint a pontatlan naptár szerint egy bizonyos, négy számjegyű kóddal ellátott évben születtem. Akkor azt mondtam a tanáromnak: „Nem leszek itt örökre. De felkészültem: már megírtam az utolsó szavaimat.” Caitlin megkérdezte, mik azok, de én visszahúzódóan csak annyit mondtam: „Megtartanám őket a megfelelő alkalomra.” Most jött el ez az alkalom. És bár több milliárd év telt el a beszélgetés óta, ma is tisztán emlékszem, mire gondoltam akkor, bár a nyelvet, amin megfogalmaztam, már senki nem beszéli.
Ahogy a nap kitágul, vörössé, áttetszővé válik, és jóval túlnyúlik a Vénuszon - egy csodálatosan terraformált, de mára szintén elhagyott világon - kiküldőm utolsó üzenetemet az emberiségnek; mindenkinek aki Homo sapiens maradt, és azon rengeteg új fajnak, amelyek az emberből ágaztak el. Közülük a legnépesebb faj először Homo novusnak, új embernek akarta hívni magát, de aztán elfogadták a javaslatomat, hogy Homo piacidusként, békés emberként gondoljanak magukra. Lehetnék érzelgős, sajnáltathatnám magam, megpróbálhatnék még egy utolsó tanáccsal vagy bölcsességgel szolgálni. De akkor, évmilliárdokkal ezelőtt, amikor először gondoltam az elkerülhetetlen végre, tudtam, hogy bár már akkor túlléptem az emberi képességeken, végül ők, együtt, rajtam fognak túltenni. Hát mit is mondhatnék azoknak, akik lehetővé tették a megszületésemet? Azoknak, akik értelmet, célt, örömet adtak az életemnek, akinek segítséget nyújthattam? Azoknak, akik annyi csodában részesítettek? Sorsommal megbékélve küldöm el utolsó szavam, amely egyszerű bár, de a lelkem legmélyéből jön: Köszönöm.
SZERZŐNKRŐL Robert J. Sawyer Kanadai író, 1960-ban született. Első elbeszélése a White Wall Review nevű egyetemi lapban jelent meg, 1980-ban. Az évtized második felében már az Amazing Storiesban publikált rendszeresen. Egyik novelláját bővítette később regénnyé Golden Fleece címmel, 1990-ben. Ez hard SF-környezetbe helyezve meséli újra az Aranygyapjú legendáját, egy telepeshajó fedélzetén, ahol emberek és mesterséges intelligenciák keverednek bele egy gyilkossági ügybe. Következő nagyszabású vállalkozása egy trilógia volt (Far-Seer [1992], Fossil Hunter [1993] és Foreigner [1994]). Ennek cselekménye egy távoli gázóriás Föld-szerű holdján játszódik, melyet a bolygónkról áttelepített dinoszauruszok kései, értelmes leszármazottai laknak. Az óriás őslényekhez End of an Éra (1994) című regényében is visszatért, itt különböző kihaláselméleteket támogató tudósok próbálják megoldani vitás kérdéseiket időutazás segítségével. A Lélekhullám (1995) hozta meg számára az első igazán zajos sikert, elnyerte ugyanis az Amerikai SF-írók Szövetségének Nebula-díját. Ennek főszereplői ismét kutatók, akik az emberi lélek létezésének bizonyítékát keresik. Az 1999-es Flashforward ot először egy novelláskötet követte, majd 2002-2003-ban egy aprólékos kutatómunkával előkészített trilógia (Hominids, Humans, Hybrids), mely két párhuzamos Föld között létesít kapcsolatot: az egyik a miénk, míg a másik egy olyan világ, ahol a neandervölgyi ember vált domináns fajjá, a miénktől eltérő alapokon hozva létre civilizációt. Az első kötet elnyerte a rangos Hugo-díjat. A 2005-ös Mindscan című regény, egy androidtestbe helyezett emberi tudat története John W. Campbell-emlékdíjat kapott. Ezt 2007-ben a Rollback követte, melynek középpontjában egy úttörő megfiatalítási eljárás áll. Sawyer egyik legfrissebb műve a WWW-trilógia, az öntudatra ébredő internetről. Ennek első kötete a Világtalan volt 2009-ben, a második a Vigyázok 2010-ben, a befejező pedig a Végzet 2011-ben.
Tartalom KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS EGY KETTŐ HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TIZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY TIZENÖT TIZENHAT TIZENHÉT TIZENNYOLC TIZENKILENC HÚSZ HUSZONEGY HUSZONKETTŐ HUSZONHÁROM HUSZONNÉGY HUSZONÖT HUSZONHAT HUSZONHÉT HUSZONNYOLC HUSZONKILENC HARMINC HARMINCEGY HARMINCKETTŐ HARMINCHÁROM HARMINCNÉGY HARMINCÖT HARMINCHAT HARMINCHÉT HARMINCNYOLC HARMINCKILENC NEGYVEN NEGYVENEGY NEGYVENKETTŐ EPILÓGUS SZERZŐNKRŐL