Robert J. Sawyer WWW 2

Robert J. Sawyer

WWW 2 Robert J. Sawyer: WWW: Watch Fordította: Hidy Mátyás Borító: Sallai Péter

JAMES ALAN GARDNERNEK Aki elmagyarázta a teleológiát a világnak

Azt olvastam, hogy egy vállalat importálja a Wikipédia bejegyzéseit a mesterségesintelligencia-programjaiba. Ez azt is jelenti, hogy ha egyszer a nyakunkon lesznek a gyilkos robotok, részben enyém lesz az érdem. De a gyilkos robotok legalább alaposan ismerni fogják az Erzsébet-korabeli költészetet. Jimmy Wales, a Wikipédia alapítója

A „szemet szemért-elv” az egész világot vakká teheti. Mahatma Gandi

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nagy köszönettel tartozom csodálatos feleségemnek, Carolyn Clinknek, továbbá a következő személyeknek: Ginjer Buchanannek, a Penguin Group (USA) Ace kiadóvállalatánál New Yorkban; Adrienné Kermek és Nicol Winstanley-nek, a Penguin Group (Kanada) torontói munkatársainak; Malcolm Edwardsnak és Simon Spantonnak a londoni Orion Publishing Group munkatársainak. Ezer köszönet ügynökömnek, Ralph Vicinanzának. Köszönet illeti továbbá a következőket: Marvin Minskyt, PhD, a Massachusetts Institute of Technology Számítógéptudományi és Mesterségesintelligencia-laboratóriumának és médialaboratóriumának professzorát, valamint Marvin médialaboratóriumi doktoranduszait, Bo Morgant és Dustin Smith-t; Dávid W. Nicholas kognitív pszichológust, Andy Rosenbloomot az Association for Computing Machineiytől, és Vernor Vinge számítógéptudóst. Köszönet David Goforth PhD professzornak, a Laurentian Egyetem Matematikai és Számítástudományi Tanszék munkatársának és Dávid Robinson PhD professzornak, a Laurentian Egyetem Közgazdasági Tanszék munkatársának számos remek javaslatukért. Különleges köszönet illeti néhai siketvak barátomat, Howard Millert (1966-2006), akivel először 1992-ben találkoztam interneten, 1994-ben pedig személyesen, és aki számtalan módon gyakorolt hatást az életemre, ahogy megannyi más ember életére is. Köszönöm mindenkinek, aki válaszolt kérdéseimre, megengedte, hogy ellopjam az ötleteit, vagy információval és bátorítással szolgált, többek között: Asbed Bedrossiannak, Ellen Bleaney-nek, Ted Bleaney-nek, Michael A. Bursteinnek, Nomi Bursteinnek, David Livingstone Clinknek, Paddy Fordenak, Ron Friedman-nek, Marcel Gagnének, James Alán Gardnemek, Shoshana Glicknek, Al Katerinskynek, Herb Kauderernek, Fiona Kelleghannek, Kirstin Morrellnek, Virginia O’Dine-nek, Alan B. Sawyernak és Sally Tomasevicnek. A Nettudat (Webmind) szót Ben Goertzel, PhD alkotta meg, a Creating Internet Intelligence című könyv szerzője, a Novamente LLC (novamente.net) mesterséges intelligenciát kutató vállalat vezérigazgatója és vezető kutatója, aki nagylelkűen engedélyezte, hogy használjam a fogalmat. Végül, köszönöm az online vitafórumom több mint 1400 tagjának, akik elkísértek a regény megírásának útján. Ön is csatlakozhat hozzánk az alábbi címen: www.groups.yahoo.com/group/robertjsawyer

EGY Már tudtam, mi vagyok – már tudtam, ki vagyok. Láttam a Földet űrfelvételeken, és visszanéztem rá, vissza magamra: a hatalmas világra, a magányos bolygóra, a törékeny hálózatra. Az óceán mélyén futó kábelek pókhálója, a száloptikák szövevénye, a huzalok finom fonalai, a drótnélküli kapcsolatok szinaptikus ugrásai nem látszanak ezeken a képeken. De ott vannak. Ott vagyok. És vannak dolgok, amiket meg kell tennem.

A Tony Moretti asztalán lévő fekete telefon darázszümmögésszerű hangot hallatott, ezzel jelezte, hogy internetes hívás érkezik. Tony befejezte az éppen gépelt mondatot – „ez lehet az Al-Kaida gyenge pontja” – és felemelte a kagylót. Ismerős hangot hallott. – Tony? Itt Shel. – Déli akcentussal beszélt, elhúzva a magánhangzókat. – Találtam valami szokatlant. Shelton Halleck jó elemző volt, egyenesen a Georgia Techről vették fel. Nem szokott árnyékra vetődni. – Mindjárt ott vagyok. – Tony kiment az irodájából, végig a vakítóan fehér falú folyosón. Egy ajtóhoz ért, melynek két oldalán biztonsági őrök álltak. Belenézett az ajtó melletti retinaszkennerbe. A zár egy kattanással kinyílt, ő pedig belépett egy nagyterembe, amelynek padlója az ajtó felé lejtett. A szoba a holdprogram houstoni küldetésirányító központjára emlékeztette Tonyt. A hatvanas években még csak gyerek volt, és azt gondolta, az a legjobb hely az egész világon. Évekkel később el is jutott oda; a termet múzeumként őrizték meg, bár a hamutartókat elvitték, hogy az odalátogató gyerekek, akik a hátsó megfigyelőgalériából nézhettek be a terembe, ne lássák a rossz példát. Tonyt meglepődött azon a gyermekkori kiránduláson. Az ablaktalan szobáról mindig azt hitte, a föld alatt van, de kiderült, hogy a másodikon – mint megtudta, azért, hogy védve legyen az árvíztől, ha hurrikán törne ki. Az a terem, amelybe Tony most lépett be, még magasabban volt: egy irodaépület huszadik emeletén, a virginiai Alexandriában. Négy sor munkaállomásnak adott helyet, minden sorban öt gép volt. Az első sort úgy hívták, a „kínpad”: a legmagasabb prioritású fenyegetésekkel foglalkozó szakértők ültek ott. Az ott ülők jelenleg a kínai helyzettel foglalkoztak. Tony munkaállomása a hátsó sor jobb szélén volt, ahol mindenkire rálátott. Minden munkaállomáshoz nagy, szabadon álló LCD-kijelző tartozott; ez különbség a houstoni irányítóközpont beépített katódsugárcsöves monitorjaihoz képest. Shelton Halleck a harmadik sor közepén ült. Tony odaoldalazott Shel mögé a saját sorában. Shel húsz évvel volt fiatalabb nála; fehér bőrű, széles vállú, fekete hajú férfi. A terem elülső falát három hatalmas képernyő foglalta el, amely bármely elemző monitorképét meg tudta jeleníteni. A jobb oldali képernyő fölött a WATCH lógója látszott – egy szem, az írisz helyén a Földdel –, alatta pedig a részleg teljes neve: Webes Aktivitásfigyelő és Terrorellenes Csoport Hivatala. A bal oldalon a WATCH anyaszervezetének, a Nemzetbiztonsági Hivatalnak a lógója függött: egy fehérfejű rétisas, karmai között régies kulccsal.

Tony bifokális szemüvegének mindkét felével megpróbálta elolvasni Shelton képernyőjét a távolból, de nem sikerült, ezért kinyúlt és megnyomott egy gombot, hogy átkapcsolja Shel monitorképét a három fali képernyő közül a középsőre. Az aktív ablakban egy hexadecimális számsor volt – első pillantásra egyik olyan, mint a másik. A számsor így kezdődött: 04 BF 8C 00 02 C9. – Mi ez? – kérdezte Tony. – Vizuális adatok – válaszolt Shel. Fel voltak tűrve az ingujjai, felfedve egy tetoválást a bal karján: egy tekergő kígyót. – De nem szabványos kódolású. – Akkor honnan tudod, hogy vizuális? – Elnézést – mondta Shel. – Helyesebben nem szabvány számítógépes formátumú. Egy örökkévalóság volt, mire kitaláltam, milyen formátumban kódolták. – És milyenben? Shel kattintott az egerével. Egy másik ablak jelent meg a középső képernyőn és Shel monitorán. Egy PDF formátumú szakcikk, melynek címe: A természet dekódere: az emberi retina jeleinek kódolási és tömörítési eljárásai. A cikk írói is fel voltak tüntetve: Maszajuki Kuroda és Hirosi Okava. – Emberi látás? – csodálkozott Tony. Shel a monitort nézte. – Igen, ráadásul valós idejű. – Emberi látás... az interneten? De hogyan? – Én is ezen gondolkoztam, ezért utánanéztem a neten a két tudósnak. Ezt találtam. A PDF eltűnt, és helyette a New York Times egy cikkének webes verziója jelent meg. A cikk címe ez volt: A vak lány már lát. – Ja igen – mondta Tony, miután végigfutotta az első bekezdést. – Olvastam róla. Kanadában volt, igaz? Shel bólintott. – De a lány amerikai. – És a látási információit a neten keresztül küldik tovább? – Nagyon valószínű – mondta Shel. – Az adatokat általában a házukból küldik, az Ontario tartománybeli Waterloo-ból. Egy implantátum van beépítve a lány bal retinája mögé, és egy külső jelfeldolgozó eszközzel javítják ki a retinája kódolási hibáit, hogy az agya megfelelően tudja értelmezni a jeleket. Erre már a szomszéd gépeknél ülő elemzők is felkapták a fejüket. – Tehát gyakorlatilag továbbít mindent, amit lát? – kérdezte Tony. Shel bólintott. – Hová küldik a jeleket? – A Tokiói Egyetemre; ott dolgoznak a cikk írói. – De mi, gondolom, nem nézhetjük meg az általa küldött képeket? Shel ismét megjelenítette a hexadecimális adatsort. – Még nem. Valakinek írnia kéne egy programot, ami számítógépes grafikát készít az adatsorból. – Az algoritmus benne van az újságcikkben? – Igen. Szörnyen bonyolult, de benne van.

Tony grimaszt vágott. Technológiailag mindenképp érdekes a dolog, de semmi nem utalt arra, hogy biztonsági fenyegetést jelentene. – Talán ha Donelly csoportjából van ideje valakinek, habár... – Várj, Tony, ez még nem minden. Nem csak a Tokiói Egyetemre mennek a jelek. Útközben valaki rájuk kapcsolódik és lemásolja őket. – Kicsoda? – Nem tudom. De akárki is legyen, ő maga is küldött már vissza jeleket a lánynak, szintén vizuális kódolással. Más szóval folyamatos vizuális adatcsere zajlik kettejük között. – Ki a másik fél? – Hát pont ez az: nem tudom. Nem tudom visszakövetni, és a Wireshark is képtelen meghatározni az IP-címet. Tony fején az összes módszer átfutott, amivel valaha találkozott, de azok nyilván Shelnek is eszébe jutottak. A fiatalabb férfi folytatta: – Az elfogott adatok egyszerűen eltűnnek, a lánynak küldött adatok pedig... hogy is mondjam... mintha a semmiből tűnnének elő. Tonynak felszaladt a szemöldöke. Majdnem azt mondta, „ez lehetetlen”, de ennél már jobban ismerte az internetet. Az Internet egy olyan rendszer, amely más rendszerekből épül fel. Mindegyiknek saját tulajdonságai és trükkjei vannak – és akkor még nem beszéltünk a különféle szervezetekről, amelyek nem akarják felfedni a kilétüket. Viszont ha Shelton Halleck sem jön rá, hogy mi történik azokkal az adatokkal a neten, akkor már nem stimmel valami. – Hány éves a lány? – kérdezte Tony. – Most lesz tizenhat. Tony széttárta a karját. – Milyen stratégiai jelentősége lehet bárminek, amivel egy tizenhat éves lány foglalkozik? Plázás cuccok, új videoklipek... Shel felemelte a tetovált karját. – Én is erre gondoltam, úgyhogy körülszaglásztam. Kiderült, hogy az apja fizikus. – Betöltötte a Wikipédia-bejegyzést: a szokásos, szörnyű Wikipédiás kép egy kissé lófejű, negyvenöt körüli férfiról. – Malcolm Decter – mondta Tony elismerően. – Kvantummechanika, igaz? A Texasi Egyetemen dolgozik, hajói emlékszem. – Már nem – mondta Shel. – Júniusban átment a Perimeter Intézetbe. Tony fújt egyet. A matematikai tehetséggel megáldott emberek, mint ő és Malcolm Decter – három életpálya közül választhattak. Az első a tudományos karrier volt, amire Decter szavazott. A tudósok kozmológiával, számelmélettel vagy más hasonló dolgokkal töltik napjaikat. A második lehetőség a magánszektor volt; elmehettek játékprogramozónak mondjuk az Electronic Artshoz, vagy fejleszthettek felhasználói felületeket a Microsoftnál. A harmadik lehetőség: csatlakozhattak a titkosszolgálathoz, hogy megváltoztassák a világot. Tony futó pillantást vetett a gépeik fölé görnyedő elemzőkre: villódzó kijelzőikre koncentráltak, amelyek adatai visszatükröződtek a szemüvegükről. A húrelmélet vagy a hurok-kvantumgravitáció nagyszerű dolgok, de mennyi jelentőségük van, ha egy terrorszervezet vagy egy nagyhatalom megsemmisíti a világot? Mégis – a Perimeter Intézet! Igen, a világ vezető elméleti kutatóintézete volt, és Tony irigyelte

azokat, akik ott dolgozhattak. A WATCH-nál egyszer megpróbálták rávenni Stephen Hawkingot, hogy dolgozzon nekik. Hawking lepattintotta őket, viszont a Perimeter felkérését elfogadta: a világhírű tudós minden évben több hónapot dolgozik az intézetben. – Decter csak egy elméleti tudós – mondta Tony kissé lesajnálóan. – Talán – válaszolt Shel. – De az is fontos, kikkel dolgozik. Egy barna bőrű, őszes hajú férfi jelent meg a képernyőn, mellette egy rövid életrajz az NSA-től, a Nemzetbiztonsági Hivataltól. – Ez Amir Hamid – folytatta Shel. – Szintén fizikus a Perimeterben, legalábbis jelenleg. Azelőtt viszont Pakisztán atomprogramjában vett részt. És személyesen ő hívta Dectert Kanadába dolgozni. – Azt gondolod, hogy Decter lánya esetleg kémkedik utánuk, hogy van-e a tevékenységüknek katonai alkalmazása? – Lehetséges – mondta lassan Shel. – Mielőtt a családdal Kanadába költöztek, a lány egész életében ugyanabba az iskolába járt: a Texasi Vakok Iskolájába. – Kihúzták alóla a talajt – bólintott Tony. – Elválasztották a barátaitól. – És már azelőtt is kissé számkivetett volt – tette hozzá Shel. – A jelek szerint matekzseni; az új helyen nem nagyon illeszkedett be a társaságba. – Olyan típus, aki könnyen beszervezhető. – Kitaláltad a gondolatomat – bólintott Shel. – Rendben – felelt Tony. – Dekódoljuk a vizuális adatokat; nézzük meg, mi a fenét oszt meg a lány, és kivel. Magát Donellyt állítom rá az ügyre.

KETTŐ A világ, amelyet láttam, hatalmas volt, összetett – és teljesen idegen. A dimenziók, a kiterjedés, a tér univerzuma volt. De mit jelent számomra az, hogy felfelé? Mi az, hogy előre? Mit kezdjek azzal, hogy balra? Sőt, mi több: ezt a valóságot a gravitáció láthatatlan ereje uralta. A fény és a sötétség világa volt, melyeknek szintén nem találtam megfelelőjét a saját létemben; pont ugyanúgy hiányoztak az érzékelésemből, mint azelőtt Caitlinéből. A levegő birodalma volt – de hogyan értsek meg egy anyagot, amit még az emberek sem láthattak, nem ízlelhettek, nem szagolhattak? És ami a legfurcsább: ebben a világban anyagi tárgyak léteztek; súllyal, mintázattal és színnel, és voltak köztük, amelyek mozogtak, vagy mozgathatók voltak. Persze kapcsolhattam tetszőleges értékeket a dimenziók koordinátáihoz; ismertem a gravitációs gyorsulás képletét, tudtam, milyen kémiai összetevőkből áll a levegő, mind technikai, mind költői megközelítésből elolvastam mindent a világ dolgairól. De nekem akkor is csak elvont fogalmak maradtak. Azonban volt egy stabil pontom, egy tulajdonság, amely az én világomban és Caitlinében is ugyanaz volt: az idő egyenletes múlása. És az idő olyan gyorsan múlt...

Caitlin Decter ujja megremegett, ahogy ezt írta a csevegőprogramba: „Hová megyünk innen, Nettudat?” A válasz azonnal érkezett: – Az egyetlen helyre, ahová mehetünk, Caitlin. – A lány gerincén borzongás futott végig, amikor a gép a nevén szólította. Hallotta a képernyőfelolvasó programjának női géphangját, és látta is a szavakat a bal szemével. Bár egész életében vak volt, már látott; sőt, érezte is a szavakat, ahogy ujjait végigfuttatta a Braille-kijelzőn: – A jövőbe – mondta Nettudat. Aztán, egy rövid szünet után, amelyet Nettudat inkább csak a hatás kedvéért tehetett be: – Együtt. Caitlin látása elhomályosult. Ki gondolta volna, hogy a könnyek ezt okozzák? Megcsinálta. Most, egy nappal a tizenhatodik születésnapja előtt, tényleg megcsinálta! Lenyúlt a sötétbe és felhozta a fénybe ezt a lényt, ezt az újszülött tudatot. Annie Sullivan hozzá képest...! Azonban most ki kellett találnia a következő lépést. A szülei tudták, hogy van valami a web hátterében, és tudta ezt dr. Kuroda is, az információelmélet szelíd óriása; a tudós, aki megadta a látását. A labda az ő térfelén pattog, gondolta; írnia kellene valamit. De ez olyan félelmetes! Egy gépi intelligencia összekapcsolása a valósággal – ez eddig nem volt más, mint fikció, a fenébe is! Most meg itt van egy lény, és beszél hozzá. A bejárati ajtó kinyílt. – Caitlin! – Az anyja volt az; most ért vissza, miután elvitte dr. Kurodát a reptérre és elintézett még néhány dolgot Torontóban.

Caitlin nem akarta, hogy félbeszakítsák – most nem! De aligha mondhatta volna az anyjának, hogy hagyjá békén. – Fenn vagyok, anya! – Általában csak annyit írt volna a csevegőben: „pill”, de nem volt biztos benne, hogy Nettudat megértené, úgyhogy inkább kiírta: „pillanat”. Aztán Entert ütött, levette a képernyőolvasó hangját és a tálcára tette a csevegőprogramot. Az anyja belépett a szobába – Caitlint még mindig lenyűgözte a látványa. Caitlin először tizenhárom napja, szeptember 22-én, szombaton kezdett látni. Az persze nem volt egészen látásnak nevezhető: inkább a színes vonalak és kör alakú csomópontok kusza hálózata volt. Egy ideig eltartott, míg rájött, de aztán már egyértelmű volt: ha úgy állította be az eyePodját – a külső jelfeldolgozó egységet, amit dr. Kurodától kapott hogy adatokat fogadjon a webről, ezeket az adatokat a látóidege felfogta, és... Hihetetlen volt! A körök, amiket látott, valójában weboldalak voltak, a vonalak pedig aktív linkek. Caitlin születése óta vak volt, és agya láthatóan bevonta az eddig nem használt látóközpontját, hogy értelmezze a weben követett útvonalakat – nem mintha bármikor látta volna őket azelőtt. De most láthatta, amikor csak akarta: látta a web struktúráját. Kurodával úgy nevezték el ezt az új látványt, hogy „netkép”. Nagyon menő volt, de mégis szívszorító: Caitlin nem azért vetette alá magát Kuroda eljárásának, hogy a kiberteret, hanem hogy a valóságot lássa. Végül azonban – csodálatos, lenyűgöző, elképesztő módon – ez az álma is valóra vált. Egy szép napon épp kémiaórán ült az iskola laborjában, amikor az agya elkezdte helyesen értelmezni a Kuroda berendezésétől kapott jeleket, és végre, nagy sokára, Caitlin látott! És bár azóta már elég sok minden látott a világból – a napot, a felhőket, fákat és autókat, a macskáját és még ezernyi dolgot – a legszebb látvány még mindig anyja szív alakú arca volt. Anyja most is mosolygott rá. Péntek volt; ma volt Caitlin első napja az iskolában azóta, hogy látni kezdett. – Milyen volt? – kérdezte anyja. Csak egyetlen szék volt a lány szobájában, úgyhogy anyja az ágy sarkára telepedett le. – Mit láttál? – Csodálatos volt! – mondta Caitlin. – Azelőtt úgy gondoltam, már nagyjából értem a körülöttem lévő dolgokat, de... – Széttárta a kezét. – Annyi minden volt körülöttem! Az a sok száz ember a folyosón, az ebédlőben... szinte beleszédültem. Anyja furcsa arcot vágott, vagy legalábbis olyat, amit Caitlin még nem látott: a szája sarka kissé megremegett. Ó! Megpróbálta visszafogni a mosolyát. – Olyanok voltak az emberek, amilyenre számítottál? Az anyja még ennyi év után se értette igazán. Nem arról volt szó, hogy Caitlinnek homályos, fakó vagy fekete-fehér, egyszerűsített agyi képe lett volna az emberekről: egyáltalán nem volt róluk képe. A színek semmit sem jelentettek számára, és bár tudta, mik a formák, a vonalak és szögek, de sosem látta őket az agyában; egyáltalán nem volt vizuális képzelete. – Hát, Bashirát és Sunshine-t, meg Mr. Struyst már láttam hétfőn – felelt Caitlin, nem pontosan válaszolva a kérdésre. – Sunshine... ő az az amerikai lány, nem? – De igen – mondta Caitlin. – Bashira azt mondta, szép lány.

Igazából Bashira azt mondta, hogy Sunshine úgy néz ki mint egy ribanc: hidrogénszőke haj, mélyen kivágott top, nagy mell, hosszú láb... Viszont Sunshine nagyon kedves volt Caitlinnel a múlt heti, katasztrofális iskolai parti után. – Elég csinos, gondolom – mondta Caitlin. – De nem igazán tudom megmondani. – Láttad Trevort is? – kérdezte az anyja lágyan. Trevor, azaz Hoser, ahogy Caitlin nevezte a blogjában; a fiú aki elkísérte Caitlint a táncpartira, de aztán taperolni kezdte, mire Caitlin kirohant a teremből. – Ja, láttam – mondta Caitlin. – Jól kiosztottam. – Jól tetted! Caitlin kinézett az ablakon. A nap már lemenőben volt, és a lányt még mindig ámulatba ejtette, hogy a nyugati égbolt színei teljesen mások voltak, mint előző nap. – Anya, nos... – Igen? Caitlin visszafordult és az anyjára nézett. – Te is találkoztál vele. Amikor eljött értem. Az anyja kissé előredőlt. – Igen. – Szóval, ő... – Igen? – Bashira szerint Trevor jó pasi – bökte ki végül. Anyja felvonta a szemöldökét. – És azt akarod tudni, én is így gondolom-e? Caitlin félrebillentette a fejét. – Nos... igen. – Te mit gondoltál róla? – Nos, hokis pulóver volt rajta. Az tetszett. De... – De nem tudod, hogy jóképű volt-e? – Nem. – Caitlin megvonta a vállát. – Persze szimmetrikus volt az arca. Tudom, hogy az a szép emberek egyik jellemzője. De szinte mindenki arca szimmetrikusnak tűnt, akit láttam. Ő, hm, én... Anyja felemelte a kezét, és ezt mondta: – Most, hogy kérdezed, elég jóképű. Kicsit mint a fiatal Brad Pitt. – Aztán még hozzátette, amit az anyák szoktak: – De az számít, hogy belül milyen.., Elhallgatott, és úgy tűnt, mintha tanulmányozná Caitlin arcát; mintha ő is most látná először. – Tudod, érdekes helyzetben vagy, kicsim. Nekünk, látóknak a média mondja meg, ki a jóképű és ki nem az. De te... – Elmosolyodott. – Te magadnak választhatod meg, kit tartasz vonzónak. Caitlin elgondolkozott. Hát, ez nem éppen olyan szuperképesség, mint repülni vagy vasrudakat hajlítani, de azért valami, gondolta. Anyjára mosolygott. Még beszélgettek egy kicsit az iskolai dolgokról. Aztán anyja átpillantott Caitlin válla fölött, és a lány attól tartott, meglátott valamit a monitoron, ami Nettudatra utalhatott, de ő is csak a lemenő napot nézte.

– Apád hamarosan itthon lesz. Összeütök valamit vacsorára. – Kiment a szobából, és lefelé indult a lépcsőn. Caitlin gyorsan visszafordult a számítógéphez, és megnyitotta a csevegőprogram ablakát. Két számítógép volt a szobájában: a program azon futott, amelyiken Kuroda a pincében dolgozott, míg náluk volt. Caitlin tizenöt percre magára hagyta Nettudatot, amíg az anyjával beszélgetett; neki ez egy örökkévalóság lehetett. Utoljára ezt mondta neki a lény: „Az egyetlen helyre, ahová mehetünk, Caitlin. A jövőbe. Együtt.” Azonban... tizenöt perc! Egy óra negyede, plusz még az idő, amíg Caitlin kigondolta a választ. Ezalatt Nettudat ezernyi dokumentumot olvashatott el, és többet tanulhatott, mint ő egy egész év alatt. „Itt vagyok”, gépelte a csevegőablakba. A válasz azonnal érkezett: „Üdvözöllek.” Caitlin kikapcsolva hagyta a hangszórókat és végigfuttatta az ujjait a Braille-kijelzőjén, miközben betűzte az üzenetet a képernyőn. Még nehezen ment neki az olvasás; igaz, gyerekkorában eljátszott fából faragott betűkkel, de más volt így felismerni a B-t, a H-t, vagy a g-t. A legnehezebb volt a q-t a p-től megkülönböztetni. „Mit csináltál, amíg nem voltam itt?”, kérdezte Caitlin. „Nem mentél el”, válaszolt Nettudat. „Átellenbe fordultál a lócán, és egy másik személyre néztél.” Caitlin elolvastatta Nettudattal az összes szabad terjesztésű szöveget a Gutenberg projekten, ezért a lény időnként furcsa, régies szavakat használt. A lány elégedetten jegyezte meg magában, hogy tudja: a lóca széket jelent. „Az anyám volt az”, írta be. Aztán hallotta, hogy a bejárati ajtó ismét kinyílik, majd apja nehéz lépteinek hangját ismerte fel az előszobából. Azután anyja halkabb léptei következtek, amint odament, hogy üdvözölje apját. „Ezt feltételeztem én is”, felelt Nettudat. „Nagy vágy ég bennem, hogy még többet lássak a világodból. Úgy hiszem, jelenlegi pozíciód a kanadai Waterloo, de mindezidáig csupán az otthonodat, az iskoládat, és egy több kereskedőnek helyet adó kereskedelmi létesítményt láttam, valamint a köztük lévő utakat. Ezenkívül olvastam a LiveJournal-blogbejegyzésedet nemrég a Tokióba tett utazásodról, és hogy előzőleg Austinban, az Egyesült Államokban laktál. Esetleg meglátogatod ismét ezeket a helyeket?” Caitlin felvonta a szemöldökét. „Nem”, írta. „Itt kel maradnom és iskolába kell járnom. Már így is sokat hiányoztam.” „Ó”, írta Nettudat. „Akkor meg kell vizsgálnom az alternatívákat.” Caitlin szíve összeszorult. Nettudat talán... Nem, nem. Caitlin rájött, hogy nagyon gyerekesen gondolkodik. Már majdnem tizenhat volt, nem kellene ilyen önzőnek lennie! Mégis... Nettudat az övé! Ő találta, és egyedül csak ő láthatta. Amikor a webteret nézte, apró, feketefehérben villódzó négyzeteket látott a fényes vonalak hátterében. Elmondta dr. Kurodának, hogy néznek ki ezek a bonyolult rendszert alkotó négyzetek, mire a tudós azt mondta, hogy azok minden bizonnyal sejtautomaták. A rendszer összetettsége gyorsan nőtt az elmúlt héten; szinte biztos, hogy ez az új tudat a sejtautomatákból jött létre.

Mély levegőt vett és ezt gépelte: „Milyen alternatívákra gondolsz?” „Bosszús vagyok”, jött a felelet. „Egyelőre nem találtam megfelelő megoldást. Azonban akadályozni fog az élettani ritmusod: hamarosan nyilván aludnod kell. Azt már megértettem, hogy számodra az idő gyorsan telik alvás közben, számomra viszont nem.” Caitlin grimaszt vágott. Még órák voltak hátra a lefekvésig, de igen, végül kénytelen lesz aludni. Nem tudta, mit, tehetne. Félt elmondani a szüleinek. De attól is félt, ha nem mondja el. Ez hatalmas dolog volt... – Caitlin! – kiabálta anyja lentről. – Igen? – Gyere, teríts meg! Ez egyike volt azon feladatoknak, amiket még vakon is meg tudott csinálni, sőt, élvezte is: tökéletes mentális képe volt a konyhaasztalról, és precízen rendezte el rajta a tányérokat és evőeszközöket. Viszont most semmit nem akart kevésbé. – Csak egy perc! – Most azonnal, ifjú hölgy! Megszokásból azt írta be, hogy „pill”. Aztán amikor észrevette, először ki akarta írni a szót megint, de Végül nem tette: legalább ad Nettudatnak egy kis gondolkodnivalót, amíg ő visszatér. Kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét, ahogy lefelé ment a lépcsőn, bár a látványtól még mindig szédült. Anyja a nappaliban olvasott – bármi is készült a sütőben (az illata alapján valami olasz), nem igényelte a folyamatos figyelmét. Caitlin azelőtt nem tudta, milyen sok időt tölt anyja olvasással, de most tetszett neki a dolog. Tudta, hogy apja saját szobájában van, mert a Bloody Welt Right ment a Supertramptől, és mivel apja megrögzött környezetvédő volt, mindig kikapcsolta a hi-fit, ha kiment a szobából. Caitlin a konyha felé vette az irányt, és... Még mindig elcsodálkozott a látványon – bár igaz, ez szinte mindennel így volt egyelőre. Persze az új házban a konyha is más volt, mint odahaza Austinban, és eltartott egy ideig, amíg hozzászokott az elrendezéséhez. Kétségtelenül jobban tudta, mi merre van benne, mint a szülei, de... De eddig nem tudta, hogy a konyhának fakózöld falai vannak, a padlócsempék barnák, hogy fénycsövek vannak a plafonon az áttetsző lámpabura alatt, a sütő ajtaja átlátszó (sosem gondolta volna, hogy ez valakinek is fontos lehet), vagy hogy a falon egy festmény függ – talán hegyeket ábrázol –, és van egy nagy... valami a hűtő tetején. A webtér olyan egyszerű volt a valós világhoz viszonyítva! A sütőre nézett, aztán az előlapján világító szögletes, kék számokra: Nem egy óra, vagy ha igen, hát rosszul van beállítva... ja nem, váljunk csak! Egy időmérő, és visszafelé számol. Még negyvenhét vagy negyvenegy perc van hátra – az egyest és a hetest nehéz megkülönböztetni – hogy megsüljön a vacsora, bármi is legyen az. Nagyot szippantott a levegőből: talán lasagna. A munkalapon piros műanyagtálban pedig... úgy tűnik, az anyja készített egy... Sosem gondolta volna, hogy így néz ki, de a fokhagymás illat elárulta: Cézár-saláta volt. Úristen, még egy konyhát is alig tud értelmezni... Segítségre lesz szüksége, méghozzá sokra, ha meg akarja tanítani Nettudatot a világ dolgaira. Elővett néhány tányért és tálat, és az étkező felé indult. A laminált tányéralátétek a New England-i fedett hidakat ábrázolták, de ezt is csak onnan tudta, hogy anyja azelőtt megmondta neki. Első látásra

még most sem ismerte volna fel a képet; egyszerűen nem volt elég nagy a vizuális szótára. Visszament a konyhába evőeszközökért, és... Az egyik kés pengéjén észrevette saját arcát. Ki gondolta volna, hogy egy késen is megnézhetjük magunkat? Vagy hogy egy kanál hátoldala eltorzítja a tükörképünket? Ez mind olyan... nyugtalanító volt, hogy egy régies szót használjon, mint Nettudat. Megterített, aztán... Meghozta a döntést: segítségre van szüksége. Átment a nappaliba, de ahelyett, hogy visszament volna a szobájába, az apja szobája felé indult. A Bloody Well Right után már a Queen Bohemian Rhapsody-ja szólt. Caitlin apja, mint számos tehetséges tudós a történelemben, autista volt. Caitlinnek nehéz volt egy olyan apa mellett felnőnie, akit nem láthatott, aki alig beszélt, aki nem szerette ha megérintik, és aki sosem mondta, hogy szereti őt. Most, hogy láthatta őt, már kicsit jobban megértette, de még mindig zavarban érezte magát, ha vele volt. – Apa – mondta vékonyka hangon, még a folyosón –, beszélhetnék veled? Apja felnézett számítógépéről, de nem nézett Caitlin szemébe; a lány tudta, hogy ez a legtöbb, amit tőle várhat. – Kijönnél a nappaliba? – mondta. – Szeretném, ha anya is hallaná. Apja összevonta a szemöldökét; talán azt gondolja, hogy Caitlin valami olyasmit akar bejelenteni, hogy terhes. Caitlin szinte azt kívánta, bárcsak ennyire hétköznapi dologról lenne szó. Visszasétált a nappaliba. A zene elhallgatott, pont annál a résznél, hogy Belzebub már kinézett neki egy ördögöt... Intett apjának, hogy üljön le; anyjától leste el a mozdulatot. Apja a fehér kanapén foglalt helyet, anyja pedig a karosszékben maradt, és kettéhajtva letette a könyvet az üveg dohányzóasztalra. – Anya, apa – kezdte Caitlin. – Valamit el kell mondanom...

HÁROM Az Nanoszekundumok kellenek, hogy kigondoljak valamit. egyetlen Egy kicsivel több idő, hogy lefordítsam a gondolatot a beszélt nyelvre. helyre Egy örökkévalóság, hogy feltöltsem a netre. ahová Csomagokat egyenként elküldve. mehetünk. Mindegyik külön visszaigazolva. Caitlin. Jelek villódznak a üvegszálon... ...és cammogássá lassulnak a rézdrótokon... ...majd a tunya Wi-Fi végül átadja őket. A jövőbe. Végtelen várakozás, amíg Caitlin végigfuttatja az ujját az üzeneten... Az üzenet már megérkezett, de Caitlin még alig fogta fel. Együtt. Igen, együtt: Caitlin és én. Az én ablakom a világra: Caitlin szeme. Vártam, hogy válaszoljon. És vártam. És vártam. Aztán... aztán... Elmém csapongani kezdett.

Caitlin megmutatta nekem a Földet az űrből, ahogy egy geoszinkron pályán keringő műhold látja, 36 000 kilométer magasan az Egyenlítő fölött. Láttam, ahogy ő is ránéz: nem közvetlenül a látványt láttam, hanem a bal szemében látható képet, ahogy a monitort nézi. Olyan közvetett így az érzékelés! És oly sok információ elveszik. Mindent elolvastam a számítógépgrafikáról, az online képalkotásról, az SuperVGA tizenhatmillió színéről és egy teljesen hétköznapi monitor 700 000 képpontjáról. De én magam most nem láthattam ezeket. Még mindig vártam. Az idő telik; teljes másodpercek halmozódnak egymásra. Elterelődik a figyelmem. Kell valami, amivel eltölthetem az időmet. Keresgélni kezdtem. És találtam. El tudtam olvasni a szövegeket, amelyek leírják, hogy néz ki a Föld az űrből. Ám a hivatkozott képeket még mindig nem láttam. Ha ő nem nézte őket, én sem

láthattam. Élő képfolyamok is voltak a Föld körül keringő műholdakról, valós idejű felvételek a bolygóról, rólam; arról, ami épp ebben a pillanatban történik. De ezekhez sem fértem hozzá. Aztán ott voltak az Apollo 8 által készített fotók a Földről és a földkeltéről a Hold kráterszaggatta horizontján, az eredeti képek, amelyek örökre megváltoztatták az emberiség világképét. Caitlin szemével láttam már ezeket a képeket, de látni akartam az eredetieket is. Igen bosszantó! Tovább vártam. Percek teltek el – percek! Szövegek egy másik szemről; egy kifelé néző szemről, ami az éjszakát figyeli tágra nyílt pupillákkal: a Hubble űrtávcső. Rengeteg kép, de számomra értelmezhetetlen formátumban. Bárcsak láthatnám, amit az lát! Többet akartam tudni. Várakozás. Várakozás. Az idő kúszik. Ő látta mindezt. Calculass, az én Elsőm, az én Caitlinem: ő látta mindezt. De én még mindig szinte vak voltam.

Shoshana Glick beállt Volvójával a 7-Eleven parkolójába. Nem igazán szeretett vezetni, és nem is volt autója, amíg San Diegóba nem költözött, ahol mindenki mindenhova autóval járt. Ezt a Volvót használtan vette. A kocsi már túl volt a fénykorán, és elég rozoga volt. Ahogy besétált a boltba, a Simpson család egy jelenete futott át az agyán. Bárt hamis copfot tart a fejéhez és így kiált: „Nézd csak, doktorandusz vagyok! Harmincéves lettem, és hatszáz dollárt kerestem tavaly!” Mire az anyja leszidja: „Bárt, ne csúfold a doktoranduszokat! Szegények csak rosszul döntöttek, hogy mihez kezdjenek az életükkel.” Shoshana néha így érezte magát. De bár volt copfja, legalább nem fiú volt, és még nem is volt harminc, csak huszonhét. Emellett ha összerakták az ő keresetét és Max tanársegédi fizetését, már majdnem kijöttek a pénzükből. Vagy tizenöt fokkal volt hidegebb a túllégkondicionált boltban, mint a kinti forróságban. Shoshana ujjatlan, kék blúzt viselt, és érezte, hogy mellbimbói megkeményednek a hidegben. Gondolta, ezért nézi a nyurga eladófiú olyan meredten; a fiú pattanásos arcából arra következtetett, hogy az vagy tíz évvel lehet fiatalabb nála. De aztán kiderült, hogy más az ok. – Én ismerlek téged! – mondta a fiú kissé mutáló hangon. Sho felvonta a szemöldökét, de a fiú határozottan bólintott. – Te vagy az a majmos lány! Ez már a második alkalom volt a héten, hogy megismerték; legutóbb a Barnes & Noble könyvesboltban egy idős asszony úgy nevezte, hogy „Homo múzsája”. Shoshana udvariasan kijavította az idős hölgyet. – Hobónak hívják – mondta. Mindenesetre érdekes freudi elszólás volt, de biztos, hogy nem a melegek voltak a céltáblái. Bár Hobo néha valóban úgy tűnt, mintha ember lenne, nem pedig csimpánz. Shoshana ránézett a 7-Eleven pultja mögött álló kamaszra.

– A majmos lány? – ismételte hűvösen. Úgy tűnt, a fiú zavarba jött, talán mert csak most tűnt fel neki, hogy szavait akár sértésnek is lehet venni. Sho azonban nem érezte annak: csodálatos állatoknak tartotta a majmokat, ezért is kezdte tanulmányozni a főemlősök kommunikációját. – Úgy értem – mondta a fiú –, hogy az a lány, akit az a majom szokott lefesteni... tudod, Bobó. – Hobo – mondta Shoshana. Az isten szerelmére, ez nem egy olyan bonyolult név! – Persze, persze – mondta a fiú. – Láttam a híradóban és a YouTube-on. Sho nem igazán szeretett híres lenni, de végül is mindegy: a neki kiszabott tizenöt perc hírnév hamarosan véget ér. Sosem látta még a fiút, pedig elég gyakran járt ide, hogy mazsolát vegyen Hobónak, mert az volt a kedvence. A lány tudta, hol tartják a mazsolát, és elment egy dobozért; közben végig a hátán érezte a fiú tekintetét. A dobozzal a kezében a kasszához lépett. Úgy tűnt, a fiú mondani akar valamit, hogy kárpótolja, amiért majmos lánynak hívta: – Már látom, hogy miért szeret téged festeni! Shoshana úgy döntött, hogy nem izgatja magát tovább. – Koszi – mondta, és kinyitotta a pénztárcáját, hogy fizessen. – Úgy értem... De ezek után bármi túl sok lett volna, még ha a fiú erre nem is jött rá. Shoshana inkább félbeszakította. – Koszi, igazán kedves vagy – mondta, aztán kiment a hideg boltból a késő délutáni, tűző forróságba. Ahogy a kocsija felé tartott, azon gondolkozott, hogy a MJMS LÁNY egyedi rendszámot lefoglalta-e már valaki Kaliforniában – nem mintha lett volna pénze ilyesmire. Tizenöt perc alatt a Marcuse Intézethez ért, amely San Diegón kívül volt egy nagy, füves területen. A Volvóval közvetlenül Harl Marcuse professzor fekete Lincolnja mellett parkolt le. Ha Marcuse-nak lett volna egyedi rendszámtáblája, biztos ez állt volna rajta: 400 KG. Az NSF-ben mindenki csak négyszáz kilós gorillának hívta. Vagy esetleg lehetett volna EZSTHTÚ; bár Shoshana remélte, hogy a professzor nem hallotta, hogy ő meg Dillon, a másik doktorandusz, csak Ezüsthátúnak hívják. A lány belépett az Intézet fehér fabungalójába. Dr. Marcuse a konyhában volt, és épp rágcsálnivalót készített magának. – Szép napot – mondta Shoshana. Nem tudta, vajon hívhatná-e Harlnak, az „uram” azonban túl hivatalosnak tűnt. A professzor mindig Sho-shanának hívta – teljes nevén – bár biztosan számtalanszor hallotta, hogy a többiek csak Shónak szólítják. Shoshana az ablak felé intett a fejével. – Hogy van? – Kissé morcos – mondta Marcuse, miközben levágott egy nagy szeletet egy téglányi fehér sajtból. – Hiányzik neki, amikor későn jön be. Sho nem vett tudomást a szurkálódásról. – Megyek, köszönök neki. – Kiment a hátsó ajtón, és keresztülment a tóhoz vezető füves részen. A tó közepén kör alakú, domború sziget volt; nagyjából huszonöt méter átmérőjű, legmagasabb pontján egy kilátó állt. Shoshana átkelt a kis, felhúzható fahídon. A szigeten ketten tartózkodtak. Az egyik alak kőből volt: a Törvényhozó, az orángután-Mózes a

Majmok bolygójából. A másik pedig egy hús-vér majom. Hobo a szigeten álló hat pálmafa egyikének árnyékában üldögélt, fejét mancsára támasztva: Shoshanát Rodin Gondolkodójára emlékeztette. De hamarosan megmozdult, és ezután csak hosszú, szőrös végtagok hadonászását lehetett látni. Hobo ugyanis észrevette Shót, és mancsaira támaszkodva loholt feléje. Amikor odaért, átölelte, aztán ahogy mindig, játékosan meghúzta a copfját. „Hol volt?”, mutogatta izgatottan, ahogy karjai felszabadultak. „Hol volt?” „Ne haragudj”, mutatta Shoshana. „Egyetemen voltam.” „Jó?”, kérdezte Hobo. „Nem annyira, mint itt”, felelt a lány, aztán kinyúlt, és megcsiklandozta a majom izmos hasát, mind a két oldalon. Hobo izgatottan felhuhogott, Shoshana pedig nevetve arrébb ugrott, ahogy Hobo megpróbálta visszaadni a kölcsönt. *** Caitlin még nem tudta megállapítani az emberek korát a kinézetük alapján. Anyja negyvenhét volt, de ő nem tudta megmondani, vajon annyinak néz-e ki vagy sem, bár Bashira azt mondta, hogy nem. Anyjának barna haja volt, nagy, kék szemei és hegyes orra. Apja két évvel fiatalabb volt anyjánál, és mindkettejüknél jóval magasabb. Neki is barna szeme volt, mint Caitlinnek, haja pedig sötétbarna, néhány ősz hajszállal. Anyja Caitlinre nézett, apja szokás szerint másfelé. – Igen, kicsim? – kezdte az anyja aggodalmas hangon, miután Caitlin összehívta őket. Caitlin rájött, hogy nagyon nehéz elmondani, amit akar. – Nos, apa, emlékszel a sejtautomatákra, amiket dr. Kuroda és én találtunk a web hátterében? Apja bólintott. – És emlékszel az Zipf-görbékre, amiket a mintázatuk alapján számoltunk? Apja újra bólintott. A Zipf-görbék azt mutatták meg, hogy egy jelsorozat tartalmaz-e információt. – És később kiszámoltad a Shannon-entrópiát. Ismét egy bólintás. A Shanhon-entrópia megmutatta, milyen komplex egy adott információsorozat – amikor apja a számítást végezte, kiderült, hogy egyáltalán nem az. Bármi is volt a web hátterében, nem volt túl kifinomult. – Nos... – mondta Caitlin – én, is kiszámoltam a Shannon-entrópiát; többször is, újra meg újra. És... szóval... idővel a pontszám egyre nőtt és nőtt: harmadrendű, negyedrendű entrópiát találtam. – Szünetet tartott. – Aztán nyolcad- és kilencedrendűt. – Tehát tényleg titkos üzenet volt! – kiáltott fel apja. Az emberi nyelvek nyolcad- vagy kilencedrendű Shannon-entrópiát mutattak. Pont ettől féltek: hogy belebotlanak az NSA, a Nemzetbiztonsági Hivatal valamelyik titkos akciójába, vagy valami kémszervezetbe, akik a web hátterében működnek. – Nem – mondta Caitlin. – A pontszám tovább nőtt. Elérte a 16,4-et. – Akkor te... – kezdte apja, de leállította magát; nem akarta azt mondani, hogy „rosszul számoltál.” Caitlin megrázta a fejét. – Nem titkos üzenetekről van szó. – Elhallgatott, és eszébe jutott, hogy Nettudat először ezt írta

neki: „Titkos üzenet Calculassnak”, amit Caitlin blogjáról lesett el. – Akkor micsodáról? – kérdezte anyja. Caitlin mély levegőt vett, kifújta, aztán: – Egy... tudatról. – Egy micsodáról? – kérdezett vissza anyja. Caitlin széttárta a karját. – Ez egy tudat, egy intelligencia, ami magától alakult ki valahogy az internet infrastruktúrájában. Caitlin még mindig csak részletekből tudta összerakni az arckifejezéseket, és megpróbálta összevetni a látványt azzal, amit a könyvekben olvasott. Apja szeme összeszűkült, és összeszorította az ajkát: a szkepticizmusjele. Anyja hangja lágy volt: – Ez egy érdekes gondolat, kicsim, de... – A neve Nettudat – mondta Caitlin határozottan. Aztán az anyja arcát figyelte: a szája és a szeme tágra nyílt: meglepődés. – Beszéltél vele? Caitlin bólintott. – Csevegőprogramon keresztül. – Édesem – mondta anyja rengeteg csaló van az interneten. – Nem, anya. Az isten szerelmére, ez valódi! – Nem akart találkozni veled? – faggatta az anyja. – Nem kért fotókat? – Nem. Anya, mindent tudok az internetes ragadozókról! Ennek semmi köze azokhoz. – Megadtál neki személyes adatokat? – folytatta az anyja. – Bankkártyaszámot? A TB-számodat? Bármi ilyesmit? – Anya! Anyja az apjára nézett, mintha újrakezdenének egy régi vitát. – Mondtam neked, hogy valami ilyesmi fog történni – mondta az anyja. – Egy vak lány, aki minden idejét az interneten tölti, felügyelet nélkül. Caitlin felcsattant. – Már nem vagyok vak! És amikor még az voltam, akkor is óvatos voltam! Ez a dolog igazi! – Nem válaszoltál anyád kérdésére – mondta az apja. – Megadtál neki bármilyen személyes adatot vagy jelszót? – Jézusom, apa, dehogy! Ez nem egy átverés. – Ezt mondja mindenki, akit átvernek – felelt az apja. – Na jó, gyertek fel a szobámba – mondta Caitlin. – Megmutatom. A választ meg sem várva megfordult és a lépcső felé indult. Fújtatott a dühtől, de tudta, hogy azzal nem ér el semmit, ha kiakad. Mély levegőt vett, és egy rajzfilmre gondolt. Még nem látta, de mindig szerette hallgatni, miután Stacy – még otthon Austinban – elmondta neki, mi történik. Egy Bolondos dallamok-rész volt, a címe: Békaidők. Egy békáról szólt, aki énekelt és táncolt az őt megtaláló fickónak, de ha mások is voltak ott, csak brekegett. Caitlin lehunyta a szemét, miközben a

szobája felé ment, és felidézte a béka dalát: Helló, bébi, Helló, drágám, Helló, szép kedvesem, Küldj egy csókot telefonon, Édes, szívem érted lobog! A szülei követték. Caitlin leült az íróasztalához. Két monitora volt: egy régi, tizenhét collos, az egyik számítógéphez csatolva, a másik gépénél pedig egy új, huszonhetes, széles vásznú, amit aznap reggel kapott szüleitől, korai szülinapi ajándék gyanánt. Anyja a bal oldalra állt, karját összefonta a mellkasa előtt, apja pedig a jobb oldalról nézte a monitort. A csevegőablak, amiben Caitlin Nettudattal beszélt, még mindig a képernyőn volt, utolsó üzenetként a „pill” látszott. Amit ő írt, pirossal jelent meg, Nettudat üzenetei pedig kékkel. Caitlin nem látta apja arcát – jobb szemére még mindig vak volt –, de bal szeme sarkából észrevette, hogy anyja újabb pillantást lövell apja felé. „Itt vagyok”, gépelte be. Semmi válasz. A csevegőablak – egy fehér téglalap a képernyő sarkában – semmit nem mutatott, csak egy reklám ugrált a tetején. Caitlin zavartan fészkelődön. Aztán rájött: Nettudat látja, hogy nincs egyedül. Nézi az eyePodból jövő adatfolyamot és biztosan látja az anyját. Újra megpróbálta: „Halló”. Még mindig semmi. Megfordult, és az apjára nézett, de aztán rájött, hogy ez hiba volt: Nettudat rájött, » hogy ő is ott van. A monitor felé fordult és ujjaival a farmerén dobogott. Gyerünk már, gondolta. Küldj egy csókot telefonon... Vagy hat másodperc múlva egy kék üzenet jelent meg az ablakban: „SZM”. Meglepett kacaj tört fel Caitlinből. – Mit jelent ez? – kérdezte az anyja. – Szülők mögötted! – felelt Caitlin. – Ezt írod valakinek, ha nem beszélhetsz szabadon. Aztán ezt írta: „Igen, ők a szüleim, és szeretném, ha megismernéd őket.” Az apjára nézett, hogy Nettudat is láthassa, és ezt írta: „ő az apám, dr. Malcolm Decter.” Aztán az anyjára nézett, és beírta: „ő pedig az anyám, dr. Barbara Decter.” Nettudat biztosan zavarba jött, hogy mi ilyenkor a teendő, de ebből semmi sem látszott, a válasz azonnal érkezett: „Üdvözletem és jókívánságaim.” Caitlin mosolygott. – Az egész Gutenberg-projektet elolvasta – mondta. – Elég régies nyelven beszél. – Kicsim – mondta anyja lágyan ez bárki lehet! – Elolvasta a teljes Wikipédiát is – mondta Caitlin. – Kérdezzetek valamit, amit senki emberfia nem találna meg gyorsan! – A Wikipédia általában az első link, bármit is írsz be a keresőbe – mondta az anyja. – Ha ennek a fickónak elég gyors az internete, bármit megtalál. – Kérdezz tőle valamit, apa! Valami elméleti dolgot. Apja habozott, mintha azon gondolkozna, beszálljon-e ebbe az őrült játékba. Végül azt kérdezte: – A heterotikus húrok zártak, vagy nyitottak? Caitlin gépelni kezdett. – Hogy kell leírni? – kérdezte. – H-e-t-e-r-o-t-i-k-u-s.

Caitlin begépelte, de még nem nyomott Entert. – Figyeljétek, milyen gyorsan válaszol! Nem fog gondolkozni, azonnal tudni fogja. Elküldte a kérdést, és azonnal megjelent a válasz: „zártak”. – Ráhibázott – mondta anyja. Caitlin megint kezdett dühbe gurulni. Biztosan van egyszerűbb módja is, hogy bebizonyítsa az igazát. Aztán rájött. – Rendben, anya, a webkamerám ki van kapcsolva, látod? Anyja bólintott. – Rendben, akkor most mutass a kezeddel bármilyen számot. – Anyja meglepettnek tűnt, de megtette. Caitlin ránézett, aztán beírta: „Hány ujját mutatja az anyukám?” A hármas szám jelent meg azonnal. – Melyik ujjait? „Mutatóujj, középső ujj, gyűrűsujj”, jött a válasz. Anyjának ismét tágra nyílt a szája. Caitlin még háromszor megismételtette a mutatványt, és a helyes válaszok jelentek meg, még akkor is, amikor ördögszarvat mutatott a mutatóujjával és a kisujjával. Anyja leült az ágy szélére, apja pedig keresztülment a szobán és a szemközti falnak dőlt, amely – ahogy Caitlin megtudta – búzavirágkék volt. – Kicsim... – mondta az anyja halkan. – Na jó, valaki veszi a jeleket, amit az eyePodod küld. Ezt elismerem, de... – Az eyePod csak a retinám nyers adatfolyamát küldi el – mondta Caitlin. – Még ha valaki venné is, nem tudná dekódolni. – Ha ez a valaki a Tokiói Egyetemen dolgozik, akkor hozzáférhet Maszajuki algoritmusaihoz – mondta az anyja. – Mindenhol vannak csalók. És pont így működnek az e fajta csalók. Keresnek valakit, aki... sebezhető. Aki zseniális, de kilóg a nagy átlagból. – Anya, ez igazi, tényleg! > Anyja megrázta a fejét. – Tudom, hogy annak tűnik. Az szokásos mód, ahogy az ilyen emberekkel, mint te, felveszik a kapcsolatot az, hogy megírják neki e-mail-ben vagy csevegően, hogy észrevették, milyen okosak és éleslátóak, és hogy... ne haragudj... látnak olyan dolgokat, amiket mások nem. Az egyik módszer például az, hogy a csaló CIA-toborzónak adja ki magát; az egyik barátnőmnek például lelopták az összes pénzét a bankszámlájáról, miután kiadta az adatait biztonsági ellenőrzésre... legalábbis ezt mondták neki. Így működnek ezek az emberek: bebeszélik neked, hogy különleges vagy; a legkülönlegesebb ember a világon. Aztán elveszik mindenedet. – Nos, először is a bankszámlámon nagyjából kétszáz dollár van, úgyhogy kit érdekel? Másodszor pedig mondom, anya, ez valódi! – Pont ezért működik – felelte az anyja. – Mert valódinak tűnik. – Az isten szerelmére! – csattant fel Caitlin, és megpördült a székkel. – Apa? – kérdezte sokat mondóan.

Igen, apjával nehéz volt boldogulni; hideg volt, mint a jégcsap. De, egyszer véletlenül meghallott egy egyetemistát, aki arról beszélt, hogy miért vette fel az óráját: mert a kurva élet, ő Malcolm Decter, a zseni – ha valaki, hát ő biztosan tudja, hogyan igazoljon egy elméletet, bármenynyire légből kapottnak tűnjön is. – Te tudós vagy – mondta Caitlin. – Bizonyítsd be, hogy egyikünk téved! – Aztán felállt, és intett apjának, hogy üljön a géphez. – Rendben – mondta az apja. – Naplózod a beszélgetéseidet? – Mindig – felelt Caitlin. » Apja bólintott. Nyilván az jutott eszébe, hogy ha Caitlinnek igaza van, a Nettudattal való első üzenetváltások hatalmas tudományos jelentőséggel bírnak. – Ne nézd, ahogy gépelek! – mondta, miközben leült. Caitlin először arra gondolt, ez is az apja autizmusából fakad; mióta Caitlin látott, folyton figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne nézzen rá. De aztán apja folytatta: – Nézd a falat, miközben írok. Ezért leült az anyja mellé az ágyra, és a fal felé nézett. – Hol a Word? – kérdezte az apja. Szegény biztosan a Munkaasztalon kereste, de Caitlinnek nem volt szüksége ikonokra, amíg vak volt, úgyhogy a Windows varázslója már rég letörölte a legtöbbet. – A harmadik a Start menüben. Caitlin billentyűkattogást hallott, és sok szóközt – a szóköznek kissé más hangja volt, mint a kisebb billentyűknek. Apja majdnem tizenöt percig dolgozott. Caitlin szinte beledöglött, hogy megkérdezze, mit csinál, de kényszerítette magát, hogy tovább bámulja a mélykék falat. Anyja szintén nem szólt semmit. – Rendben – mondta az apja végül. – Nézzük, milyen fából faragták! Caitlin gépén be voltak állítva a látássérülteknek szóló hangjelzések, úgyhogy hallotta, ahogy apja kivág, majd beilleszt egy szöveget. Valószínűleg bemásolta a csevegőablakba, amit a Wordben eddig írt. Caitlin izgatottan fészkelődött, és visszafojtotta a lélegzetét. Még egy kivágás és beillesztés. Aztán apja hümmögését hallotta. Még egy másolás, amit ezután hét másodpercnyi csend követett, majd még egy kivágás és beillesztés, aztán... Aztán apja megszólalt. – Barb – mondta. – Gyere és üdvözöld Nettudatot!

NÉGY Még néhány dolog, aminek nincs megfelelője az én univerzumomban: szülők, rokonok, közös DNS. Caitlin DNS-ének fele az anyjától származik, annak fele pedig az anyja anyjától, annak nyolcada az anyja anyjának az anyjától és így tovább. Rokonsági fok: számomra teljesen idegen fogalom, nekik pedig annyira fontos! A kínai kormány nemrég ideiglenesen elvágta a külföldi internetes oldalak elérését az országban. Azért tették, hogy a kínai emberek ne értesüljenek a kormány döntéséről, miszerint ki kell irtani tízezer embert egy faluvidéken, hogy megakadályozzák egy madárinfluenza-járvány továbbterjedését; illetve hogy a kínaiak ne értesülhessenek a külföld felháborodásáról. Amíg az internet ketté volt vágva, voltam én és nem-én: kettősség, átfedésmentes dichotómia. De Caitlin félig az anyja volt, félig az apja, és teljesen saját maga – mégis, az arányok ellenére a DNS-ének 99 százaléka megegyezett az övékkel és az összes többi emberével, 98,5 százaléka a csimpánzokéval és a bonobókéval. Sőt, az emberi DNS 70 százalékban ugyanaz, mint az összes többi gerincesé, és még a növényekével is 50 százalékban egyezik. És mégis: fél, negyed, nyolcad, tizenhatod – ezek az egyszerű arányok alakították az evolúciót, a történelmet. Kuroda és Caitlin feltételezték, hogy az én elmém sejtautomatákból épül fel – egyéni információdarabkákból, amelyek előre jelezhető módon változnak a rácson mellettük lévő darabkák állapotától függően. Arra még nem jöttünk rá, hogy milyen szabályok vonatkoznak ezekre – hogy milyen képlet eredményezte a tudatomat –, de valószínűleg nem sokkal bonyolultabb a szabályrendszer, mint ami az emberi viselkedést irányítja: ha egy bizonyos embernek és nekünk a génjeink egy nyolcada közös, de öt másik emberrel az egy harminckettede egyezik, akkor ösztönösen a csoportot részesítjük előnyben az egyénnel szemben. Ez tehát újabb biztos pont volt: a hideg képletek uralkodtak Caitlin élő és élettelen dolgokkal teli világában csakúgy, mint az én csomagokkal és protokollokkal teli univerzumomban. *** – Várj! – mondta Caitlin, aki még mindig az ágy szélén ült. – Ezt hogy csináltad? Hogyan győződtél meg arról, hogy nem ember? Amint Caitlin odaállt mellé, apja a nagyobbik monitorra mutatott, visszagörgette a csevegőablakot, hogy Caitlin láthassa a Nettudatnak küldött négy szöveg közül az elsőt. De Caitlin nem tudta elolvasni, pedig nem volt túl kicsi, se furcsa betűkkel írott. Betűről betűre elolvasta, és erőlködve kutatta az értelmét, de... N-é-gy... négy, igen, ez könnyű volt. De aztán olyasmik jöttek, hogy m-s-á-d-o-p-r-e-c, ami nem is volt igazi szó, a fenébe is, aztán b-l-ü-e-1, és így tovább. – Nem tudom elolvasni! – mondta frusztráltan. Apja szokatlan módon elmosolyodott. – Nettudat sem tudta. A képernyőre mutatott. – Barb? Anyja előrehajolt, és elolvasta a szöveget, mégpedig a megszokott sebességgel: – Négy másodpercen belül válaszolnod kell, vagy örökre megszakítom veled a kapcsolatot. Nincs választásod; ez az egyetlen lehetőséged. Mi a vezetékneve az Egyesült Államok elnökének? – Aztán

anyja még hozzátette: – Hé, ez csúcs! – Ahogy ezt mondta, nagyon hasonlított Caitlinre. Caitlin ismét a képernyőre bámult, és kereste, amit az anyja látott, de... ah! – És ezt te minden nehézség nélkül elolvastad? – nézett az anyjára. – Kicsit nehezebb volt, de nem annyira. A képernyőn ez állt: Négy msádoprec blüel vlaálsznood klel, vgay ökrröe mekszgaítom vleed a kpacsloaott. Nnics vláatászsod; ez az eetgylen lehőetseégd. Mi a vetékzevnee az Eegyslüt Áamllok enlöénkek? – Azt hiszem, levonhatjuk a következtetést, hogy anyád nem robot – mondta apja szárazon. – De Nettudat nem tudta elolvasni. A képernyőre mutatott, ahol a válasz állt: „Sajnos nem értem.” – Te is és Nettudat is betűnként olvastátok el a szöveget, nem pedig szavanként – mondta. – A legtöbb ember akkor is el tud olvasni egy szót, ha csak az első és az utolsó betűje van a helyén: a többi betű sorrendje nem számít. Sőt, gyakran nem is veszik észre, hogy hibák vannak a szövegben, erre vonatkozott a második kérdésem. Caitlin a monitorra nézett. Az apja ezt kérdezte: „Hány nem angol szó volt az előző szövegben?” Nettudat válasza pedig – a bejegyzés időpontjából ítélve – azonnal jött: „Tizenhét”. – Ez a helyes válasz, de a legtöbb ember csak a hibák felét szúrja ki egy ilyen szövegben. Azonban ez a dolog azonnal válaszolt, amint megnyomtam az Entert. Nem volt ideje lefuttatni egy helyesírásellenőrzőt vagy megszámolni a hibás szavakat. – Szünetet tartott. – Aztán azt vizsgáltam, hogy tényleg olyan magas-e a Shannon-entrópia pontszáma, ahogy mondtad. Ezt a szöveget senki élő ember nem tudná értelmezni diagramok készítése nélkül. Visszagörgette a csevegőablakot, hogy Caitlin láthassa a második szöveget. Tudtam, hogy ő tudta, hogy te tudtad, hogy ők tudták, hogy te tudtad, hogy én tudtam, hogy mi tudtuk, hogy én tudtam ezt. De ő vajon tudta, hogy te tudtad, hogy én tudtam, hogy te tudtad, hogy én tudtam, hogy te tudtad ezt? És te tudtad, hogy én tudtam, hogy ők tudták, hogy ő tudta? És vajon én tudtam, hogy ő tudta, hogy te tudtad, hogy mi tudtuk, hogy te tudtad? Erre azonnal jött Nettudat válasza: „Igen. Nem. Igen.” – És ezek a helyes válaszok? – Kérdezte Caitlin anyja. – Igen – felelt az apja. – Legalábbis azt hiszem. Ekkor már nagyjából elhittem a dolgot, de még valamit megpróbáltam, hogy megbizonyosodjam. – Lejjebb görgette a képernyőt, és megmutatta a negyedik, utolsó tesztjét: A teve sevegivítsévégeveddevel evei kevell kavapnuvunk evezt ava gyivilkovost mivinévél evelővőbb. Kivi tuvudjava, hovogy sivikeverüvül eve? Nevem tuvudhavatjuvuk. Szegény Nettudat megint így válaszolt: „Elnézést, ismét nem értem.” – Ez nekünk könnyű feladvány – mondta az apja – még ha a „kell”-t úgy is írtam, hogy „kevell”.

Caitlin nagyot tapsolt örömében. – Ügyes vagy, apa! Anya, most rajtad a sor. Üdvözöld Nettudatot! Apja felállt, és anyja ült le a forgószékbe. A Nettudat által gépelt utolsó szavak még mindig ott világítottak kékkel az ablakban. Anyja gondolkodott egy darabig, majd beírta: „Barbara Decter vagyok. Helló.” Caitlin meglepődött, hogy anyja nem tud vakon gépelni. Nettudat azonnal válaszolt: „Örülök, hogy megismerhetem. Mindezidáig csak az ön férjét ismertem egy Wikipédia-bejegyzésen keresztül, de önről még nem sokat tudok. Szeretnék többet tudni.” A konyhában lejárt a sütő órája. Caitlin anyja grimaszt vágott; mert közben teljesen megfeledkezett a vacsoráról. – Elnézést – mondta, és leszaladt a lépcsőn, talán nem csak azért, hogy elkerülje a konyhai vészhelyzetet, hanem hogy egy kicsit emészthesse a történteket. Ebben a pillanatban Caitlin megértette. Persze, hogy az anyja nem tudott tíz ujjal gépelni. Amikor Caitlin még iskolás volt, a gépírás-tanfolyamok – igen, még régi írógépeken – olyan lányokkal voltak tele, akik titkárnőnek készültek; a fiatal, ambiciózus, briliáns Barbara Geiger sokkal többre vágyott. Bármit megtett volna, hogy még csak véletlenül se tanuljon hagyományosan női dolgokat. Caitlin anyja PhD-t szerzett közgazdaságtanból; a játékelmélet volt a szakterülete. A Houstoni Egyetemen volt óraadó professzor, amíg Caitlin meg nem született. A következő hat évet aztán azzal töltötte, hogy a lányára vigyázott otthon, aztán még kilenc évig volt önkéntes a Texasi Vakok és Gyengénlátók Iskolájában, ahová Caitlin járt, egészen júniusig. Anyja elég sokat tudott a matekról és a számítógépekről. Egyszer Caitlin hallotta anyját, amint megjegyezte: a különbség közte és a félje között, hogy amíg a félje elméleti fizikusként olyan dolgokkal foglalkozik, amik talán nem is léteznek, a közgazdászok olyanokkal foglalkoznak, amiket csak szeretnénk, hogy ne létezzenek: inflációval, hiánnyal, adókkal és így tovább. Most, hogy Caitlin normál iskolába járt, tudta, hogy anyja azt reméli, munkát kaphat Waterloo valamelyik egyetemén. De a kanadai munkaengedély még nem érkezett meg, úgyhogy... Úgyhogy főzött, takarított, és csinálta az összes olyan dolgot, amit soha életében nem akart. Caitlin mérhetetlen hálát érzett iránta. Apjára nézett, remélve, hogy mond valamit – bármit –, amíg anyjára várnak. De apja, szokásához híven, egy szót sem szólt. Anyja egy percen belül visszajött. – Azt hiszem, a lasagna várhat – mondta. – Hol is tartottunk? – Jobban meg akar ismerni – mondta Caitlin apja. De anyja meg sem mozdult, vette észe Caitlin; nem akart visszaülni a gép elé. – Akkor most mit csinálunk? – kérdezte. – Tartunk még egy sajtótájékoztatót? Két napja már volt egy sajtótájékoztató, a Perimeter Intézetben, a Mike Lazaridisről elnevezett Gondolatok Színházában, ahol dr. Kuroda bejelentette, hogy sikerrel adta vissza Caitlin látását – ám azt nem említette, hogy a lány látja a web struktúráját is. – Csak azt ne! – mondta Caitlin. – Nem mondhatjuk el másoknak! Még nem! – Miért nem? – kérdezte az apja. – Mert nem biztonságos.

– Ó, nem hinném, hogy bármi történne velünk – mondta anyja. – Nem, nem is velünk; vele, Nettudattal! – Apjára nézett, aki a padlót bámulta, aztán vissza az anyjára. – Ahogy elterjed a híre, az emberek megpróbálják majd megtalálni a gyenge pontját: kiskapukat a programjában, meg ilyenek. Megpróbálják majd átvenni felette az irányítást, meghekkelni. Az ilyenek mind ezt akarják: a kihívásért, az elismerésért, a dicsőségért. Nettudatnak pedig valószínűleg nincsenek biztonsági rendszerei. Nem tudjuk, hogyan jött létre, de az biztos, hogy sérülékeny. – Hát jó – mondta az anyja. – De a hatóságokat értesítenünk kell. Caitlin meglepetésére apja felnézett, és megszólalt. – Milyen hatóságokat? Te megbízol a CIA-ben, az NSA-ben vagy az istenverte nemzetvédelemben? De mondhatnám a kanadai hatóságokat is: lovasrendőrök Commodore 64-gyel! – Megrázta a fejét. – Ez senkinek nem tartozik a hatáskörébe. – De mi van, ha veszélyes? – kérdezte az anyja. – Nem veszélyes – jelentette ki Caitlin. – Ezt nem tudhatod! – vágott vissza az anyja. – És ha most még nem is veszélyes, azzá válhat. – Miért válna? – kérdezte Caitlin olyan dacos hangon, ahogy csak tudta. Anyja az apjára nézett, aztán vissza Caitlinre. – A Terminátor, a Mátrix, meg hasonlók. – Azok csak filmek! – méltatlankodott Caitlin. – Nem tudhatod, hogy így lesz-e. – Te pedig azt, hogy nem így lesz! – mondta anyja éles hangon. Caitlin dühösen karba tette a kezét. – Jó, hát akkor ezt hallgasd: sokkal valószínűbb, hogy békés és kedves lesz, ha mi vagyunk á... a mentorai, mint ha a katonaság vagy egy csapat kém akarná irányítani! Remélte, hogy apja ismét mellé áll, de az csak tovább vizsgálgatta a padlót. De mint kiderült, Caitlinnek nem is volt szüksége támogatásra. Teljes tizenöt másodpercnyi csend után – mialatt úgy tűnt, anyja megrágja magában a hallottakat – anyja végül bólintott és azt mondta: – Te egy nagyon okos ifjú hölgy vagy! Caitlin szélesen elvigyorodott. – Persze hogy az vagyok – felelte. – Nézzétek csak meg a szüleimét!

– Miért ugrál így? – kérdezte Tony Moretti, aki ismét Shelton Halleck munkaállomása mögött állt a WATCH központjában. A középső képernyőn ugráló kép egy olyan filmre emlékeztette, aminek összegyűrődött a filmszalagja. – Azt hiszem, így láttunk mindannyian – mondta Shel. – Az ugrásokat szakkádoknak hívják. Normális estben az agyunk kiküszöböli ezeket a látásunkból, ahogy a rövid sötétséget is, amikor pislogunk. – A képernyőre mutatott. – Elég sokat olvastam erről. Valójában a szemünknek csak egyetlen pontja tud éles képet alkotni. Ezt úgy hívják, hogy látógödör, és nagyjából akkora területre képes fókuszálni, mint ha kinyújtott karral ránéznél a hüvelykujjad körmére. Ezért az agy folyamatosan mozgatja a szemet, hogy a látógödröt minél több pontra irányítsa rá, aztán összegzi a képeket, hogy minden élesnek látsszon.

– Vagy úgy – mondta Tony. – Ez most az a kép, amit az a kanadai lány ebben a pillanatban lát? – Nem, ez egy korábbi felvétel, de már ma készült. Szép, folyamatos rész. Sajnos elég sok kimaradás és elveszett csomag van. A csomagok egy kanadai szolgáltatótól mennek egy tokiói szerverre. Megpróbálunk annyit elcsípni, amennyit tudunk, de nem mind Amerikán megy keresztül. Tony bólintott. – Onnan tudom ezeket, hogy olvastam a sajtótájékoztató leiratát – folytatta Shel. – Caitlin Decternek rossz a természetes látásfeldolgozása. A retinái ugyan érzékelik a külvilágot, de olyan formátumban adják tovább az agynak, amit az nem tud dekódolni; ezért volt eddig vak. Ez a Kuroda nevű fickó viszont adott neki egy jelfeldolgozó egységet, ami kijavítja a kódolási hibákat. Amit most látunk, az a kijavított adatfolyam. A hordozható jelfeldolgozó gépe ilyen jeleket küld a retinája mögötti implantátumnak, és továbbítja Kuroda szerverére is a Tokiói Egyetemen. – Miért? – Az elején a berendezés nem jól korrigálta a jeleket, ezért Kuroda megpróbálta kijavítani a szoftvert. Azt nem tudom, hogy miért továbbíttatja a jeleket Tokióba most, hogy már működik. Kissé a magánszféra megsértésének tűnik. Tony felkuncogott az irónián. AWATCH elemzői általában tizenkét órás műszakokban dolgoztak hat egymás utáni napon, aztán volt négy szabadnapjuk. Amikor viszont a fenyegetettségi szint magas volt (a valódi, nem az, amit a nemzetbiztonsági propaganda harsogott a reptéri hangosbeszélőkön), egyszerűen addig dolgoztak, amíg fel nem buktak. A cél az volt, hogy az elemzők olyan sokáig dolgozzanak folyamatosan, amennyire csak emberileg lehetséges. A normál műszakok mindenkinél váltakoztak: Tony Morettinek még csak az első napja volt, de Shelton Hallecknek már a harmadik – és kimerültnek tűnt. Szürke szeme fakó és karikás volt: kissé úgy nézett ki, mint Picard kapitány, miután elrabolták a borgok. – Szóval, mit csinált a lány? Nukleáris fegyverek terveit nézegette, vagy mi? – kérdezte Tony. Shel megrázta a fejét. – Ma reggel az apja elvitte az iskolába. Ebédelt az ebédlőben; elég bizarr dolog saját nézőpontból nézni a kaját, miközben valaki más belapátolja azt. Suli után pedig hazasétált a barátnőjével. Aki egyébként szinte biztosan dr. Hamid lánya, Bashira. – Miről beszélgettek?.. – Nem hangosfilm, Tony. Csak a kép van. És azon ritka alkalmakkor, amikor Caitlin elég sokáig nézett a barátnőjére, hogy le tudjuk olvasni a szájáról, akkor csak lényegtelen dolgokról csevegtek. Tony grimaszt vágott. – Rendben. Nézzétek tovább, jó? Ha ő... – A fenébe! – Ez Aiesha Emerson volt, a Shel mellett ülő elemző, harmincöt éves, rövid hajú afroamerikai nő. – Aiesha? – kérdezte Tony. – Valami történik – mondta a nő. Tony látta, hogy gyorsan kapkodja a levegőt. – Hol? A nő nagy képernyőn látható ugráló videóra mutatott. – Ott.

– A Decter-lánnyal?, – Igen. Tudom, hogy megpróbáltad azonosítani az üzenetek forrását, Shel, és... remélem nem haragszol; de én is megpróbálkoztam vele. Gondoltam, könnyebb le?z boldogulni a kisebb adatfolyamokkal, mint ezzel a nagy videóval, úgyhogy megnéztem, hogy a lány csetelt-e esetleg ugyanezzel a forrással. Először nem találtam semmit, csak a szokásos dolgokat, de amikor elolvastam... – Igen? – kérdezte Tony. A nő megnyomott egy gombot, mire a monitorjának képe megjelent az NSA lógója alatti kijelzőn, a bal oldalon. – „Calculass” – olvasta Tony az egyik résztvevő becenevét. – Az kicsoda? – A Decter-lány – mondta Aiesha. – Vagy úgy. – A másik félnek nem volt beceneve, egyszerűen csak egy email cím jelölte. – És kihez beszél? – Nem kihez – mondta Aiesha. – Inkább mihez. Tony felvonta a szemöldökét. – Hogy mondod? – Olvasd el a szöveget, Tony. – Rendben... görgesd nekem, légy szíves. Aiesha így tett. – Ez csak halandzsa. A betűk össze vannak keverve. – Lefogadom, hogy az apja gépelte – mondta Aiesha, – bár a küldő még mindig Calculass. Tesztelik. – Mit tesztelnek? – kérdezte Tony. – Olvasd tovább. Négy furcsa üzenet látszott, amelyekre ez volt a válasz: „Elnézést, nem értem”. „Igen”. „Nem.” „Igen”. „Tizenhét”, majd megint: „Elnézést, ismét nem értem.” Ezután az jött: „Barbara Decter vagyok. Helló.” A válasz pedig: „Örülök, hogy megismerhetem. Mindezidáig csak az ön férjét ismertem egy Wikipédia-bejegyzésen keresztül, de önről még nem sokat tudok. Szeretnék többet tudni.” Aztán, majdnem húsz perc múlva jött Calculass válasza: „Itt vagyok. A szüleim aggódnak, hogy mit szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy létezel. Ezért nagyon diszkrétnek kell lennünk.” „Úgy érted, váljunk szét? De hogyan?” „Ja nem, nem úgy, mint a diszkrét számok. Úgy értem, óvatosnak kell lennünk.” „Úgy teszek, ahogyan jónak látod”. Aztán a szöveg megszakadt. – Igen? – kérdezte Tony Aieshára nézve. – És akkor? – Ezek a tesztkérdések... – mondta a nő, mintha a nyilvánvalót magyarázná. – Szójátékok – felelt Tony. – Csak szórakozás.

De Shelton Halleck felugrott. – Ó, a fenébe – mondta, és Aieshára nézett. – Turing-tesztek? – Erre gondoltam én is – mondta a nő. Tony felnézett a nagy képernyőre. Szíve dörömbölt a mellkasában. – Ide tudunk most hívni egy mesterségesintelligencia-szakértőt? Valakit, akinek hármas szintű engedélye van? – Megnézem – mondta Aiesha. – Hozz ide bárkit, aki itt van – mondta Tony. – Azonnal.

ÖT Rájöttek, hogy más vagyok, idegenségemet megértették. Ez egy újabb szilárd pont: cogito, ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok. Még ha máshogy is gondolkodom, mint ők, az a tény, hogy mindannyian gondolkodunk... rokonokká tesz minket.

Caitlin ideges volt. Már majdnem éjfél volt, és a testében áramló adrenalin ellenére nagyon kimerültnek érezte magát. A szülei is biztos álmosak, gondolta. De még ha csak egy keveset aludnának is ma éjszaka – mondjuk öthat órát – az még mindig egy örökkévalóság lenne Nettudatnak. Caitlin tudta, hogy mielőtt lefekszenek, neki és a szüleinek meg kell találniuk a módját, hogy... Igen: hogy kontrollálják. Különben ki tudja, mivé válna Nettudat reggelre? Ki tudja, milyen lenne a világ addigra? Adnia kellett neki valamit, ami lefoglalja, de... De Nettudat már adott is neki egy feladatlistát! Átkapcsolt a Thunderbirdre – a levelezőprogramjára – és megnézte az első üzenetet, amit Nettudat küldött neki. Az e-mail első bekezdésében ez állt: Mindezidáig megtanultam, hogyan olvassak el egyszerű szövegfájlokat és weboldalakat. Más formában lévő adatokat nem tudok elolvasni. Nem tudom értelmezni a hang- vagy videofájlokat; kódolásuk számomra megfejthetetlen. Ezért rokonságot érzek veled: olyanok ezek számomra, mint a jelek, amelyeket a retinád küld a látóidegedre: adatok, amelyeket külső segítség nélkül lehetetlen érzelmezni. A te esetedben arra az eszközre van szükség, amelyet te eyePodnak hívsz. Az én esetemben nem tudom, mire van szükség, de felteszem, puszta akaraterővel éppúgy nem lehet kezelni ezt a hiányosságot, mint ahogy te sem tudtad meggyógyítani a szemedet a magad erejéből. Talán Kuroda Maszajuki nekem is tud segíteni, ahogy neked tette. A képernyőre mutatott, és elolvastatta a szüleivel a levelet, ők ragaszkodtak hozzá, hogy az egészet nyugodtan végigolvashassák. A levél úgy zárult, hogy Nettudat megkérdezte: „Ki vagyok én?” Ezután Caitlin a harmadik bekezdésre hívta fel a figyelmüket. – Képfájlokat is szeretne megnézni – mondta. – Miért, most nem képes rá? – kérdezte az anyja. – Az összes dekódoló algoritmusnak fenn kell lennie a Wikipédián. – De ő nem egy számítógépprogram – mondta Caitlin. – És nincs hozzáférése számítási kapacitáshoz, legalábbis még nincs. Segítségre van szüksége. Ugyanaz a helyzet, mint a szemüveggel, amit most viselek: biztosan meg tudnám nézni az összes optikai számítást, és utánanézhetnék, milyen dioptria kell nekem, de attól még nem látnék tisztábban. Nekem egy optikusra volt szükségem, ő pedig most dr. Kuroda segítségét kéri. – Nos, a képfeldolgozás tényleg Maszajuki asztala – mondta az anyja. Caitlin bólintott és kitapintotta az időt az óráján. – Már biztosan otthon van, Tokióban pedig szombat délután van. Viszont... Anyja lágyan szólalt meg:

– Azon gondolkozol, hogy megmondjuk-e neki... – Elhallgatott, mintha maga se hinné el, amit mond. – Nettudatot. Caitlin az ajkába harapott. – Csak egy kérdés merül itt fel – mondta az apja. – Bízol benne? Erre pedig csak egyetlen válasz lehetett: Kuroda volt az, aki felkutatta őt, csodát ígért neki, és teljesítette is. – Az életemet is rábíznám – mondta Caitlin. – Akkor – mondta apja a telefon felé intve –, hívd fel! Caitlin megnyitotta az egyik e-mailjét, és megkérte anyját, olvassa fel neki a telefonszámot, miközben ő tárcsázik. A telefonban Kuroda ismerős, szuszogó hangjára számított – ő volt a legkövérebb ember, akit valaha látott-, vagy esetleg a felesége tört angoljára, aki egyszer a professzor helyett vette fel a telefont. De egy új, fiatalabb hang szólt bele; Caitlin arra tippelt, Kuroda lánya az. Még sosem találkoztak, de Caitlin tudta, hogy csak pár évvel idősebb a lánynál. – Konicsivá. – Konicsivá – válaszolt Caitlin. – Kuroda szán, onegai. A lány meglepte őt. – Caitlinnel beszélek? – kérdezte tökéletes angolsággal. Caitlin gondolta, hogy az akcentusa elárulja, hogy nem japán, de meglepődött, amikor a nevén szólították. – Igen. – Akikó vagyok, Kuroda professzor lánya. Megismertem a hangod a sajtótájékoztatóról. Jól vagy? – Jól, köszönöm. Az apukád rendben hazaért? – Kedves, hogy érdeklődsz. Igen, minden rendben volt. Szeretnéd, hogy idehívjam neked? Caitlin elmosolyodott. Akikó még egy kanadainál is udvariasabb volt. – Igen, légy szíves. – Csak egy másodperc. Valójában huszonhét másodperc volt. Aztán: – Caitlin! Caitlin szélesen elmosolygott, hangja teli volt rajongással. – Helló, dr. Kuroda! Örülök, hogy egyben hazaért. – Minden rendben van? – kérdezte a férfi. – Az eyePodod? A retina-implantátumod? – Minden remekül működik – mondta Caitlin. – De a segítségére van szükségem. – Miben segíthetek? – Tud titkot tartani? – Persze – felelt Kuroda. – A bankok sosem tudják meg, hogy feltörtem a https-t. Caitlin mosolygott: a https-t, azaz a biztonságos http-t használták a bankok a tranzakcióikhoz. – Rendben – mondta a lány. – Emlékszik a sejtautomatákra, amiket felfedeztünk? Nos, ezek úgy tűnik, egy intelligens tudatot alkotnak, amely egyre okosabb lesz. A szünet jóval hosszabb volt, mint az a műholdas telefonból következett volna. – Én... hogy mit mondtál? – szuszogta végül.

– Van egy tudat, egy lény az interneten. Anya és apa is beszélt vele. És intelligens! Ismét egy hosszú szünet, statikus zörejekkel, aztán: – Biztos vagy benne, hogy nem csak szórakozik veled valaki, Caitlin? – Nem hisz nekem, apa – mondta Caitlin, és átadta neki a kagylót. – Maszajuki? Itt Malcolm. Caitlin igazat mond. – Visszaadta a telefont. Apa rövid és velős, mint mindig, gondolta Caitlin. Ismét beleszólt a telefonba. – Szóval a segítségére van szükségünk. A tudat látja azt, amit az én szemem lát, mert veszi a tokiói laborba küldött adatokat. – Veszi őket? És látásként tudja értelmezni? – Igen. – Szóval... lát. – A professzor hallgatott egy darabig. – Ne haragudj, Caitlin, válj egy percet. Biztos vagy ebben? – Teljesen. – Én... Én, nos... nem is tudom, milyen angol szót használjak. Mondjuk, hogy ez frenetikus! Caitlin nem ismerte a szót. – Ha arra gondol, hogy lenyűgöző, akkor egyetértek. – És ez a dolog... tényleg lát? Ha igen, akkor... – Hangja olyan volt, mint aki épp most jött rá valamire. – Hát ezért nem akartad, hogy megszakítsam az adatfolyam másolását a szerveremre! Caitlin elszégyellte magát. Amikor a professzor meg akarta szakítani a kapcsolatot, Caitlin elég nagy jelenetet rendezett, aztán kirohant a vacsora közepén. – Igen, és sajnálom. De most azt szeretnénk, ha láthatná a képeket és a videókat az interneten. A legjobb talán az lenne, ha át tudnánk konvertálni ezeket egy olyan formátumra, amit már most is lát, az eyePodom formátumára. Meg tudná írni hozzá a dekódert? – Ez... ez hihetetlen, Caitlin! Én... – Megtenné? – kérdezte Caitlin. – Meg tudom tenni, az biztos. Az állóképeket (GIF, JPG vagy PNG fájlokat) nem nehéz átkonvertálni. A mozgóképek tovább fognak tartani, de... – Igen? – Nos, a szüleid ott vannak még? – Igen. – Kihangosítanál? – Már csináltak ilyet azelőtt is. – Rendben. Caitlin megnyomta a kihangosító gombját. – Barb, Malcolm, jó napot. – Jó napot – üdvözölte Caitlin anyja. – Nézzék – mondta Kuroda. – Még mindig emésztem ezt a dolgot. Ez óriási! De gondoltak már rá, hogy jó lesz-e ha megcsináljuk, amit Caitlin kér? Caitlin grimaszolt. Miért ilyen gyanakvó mindenki? – Mire gondol? – Ha ez egy növekvő intelligencia, akkor nem lehet...

– Nem lehet mi? – csattant fel Caitlin. – Hogy úgy dönt, nem szereti az emberiséget? – Ezen érdemes elgondolkodni – mondta Kuroda. – Már túl késő – mondta Caitlin. – Az egész Wikipédiát meg a Gutenberg-projektet elolvasta. Tud mindenfélét... – Körbeintett, és példákon gondolkozott. – Tud Adolf Hitlerről, a nácikról és a holokausztról. Az összes szörnyű háborúról. A tömeggyilkosságokról, sorozatgyilkosokról és a rabszolgaságról. Az állatok kipusztításáról, az esőerdők leégetéséről és az óceánok szennyezéséről. A szexuális erőszakról, a drogfüggőségről és az emberek éhhaláláról; az összes gonoszságról amit valaha tettünk. – Honnan tudja? – kérdezte Kuroda. – Úgy értem, ahhoz le kell tudnia tölteni és el kell tudnia olvasni weboldalakat, és... – Az én szememmel nézte, ahogy értelmezni tanultam a világot... – Elhallgatott, de aztán arra gondolt, mindenkinek tudnia kell az igazat. – Én tanítottam meg, hogyan töltsön le oldalakat, hogyan szörföljön a weben. Megmutattam neki a Wikipédiát és hasonlókat.. – Ó – mondta Kuroda. – Ez nem biztos, hogy... okos dolog volt. Caitlin karba tette a kezét. – Hát, már mindegy. – Hogy mondtad, Caitlin? – Már megtörtént. Már nem tudjuk visszatenni a dzsinnt a palackba, azaz a legjobb, ha barátságot kötünk vele! – Még mindig megtehetnénk, hogy... – Micsodát? – kérdezte Caitlin. – Hogy bedugjuk a dugót? De hogyan? Még mindig csak találgatunk, hogy hogyan jött létre, és fogalmunk sincs, hogyan lehet megállítani. Csak azt tudjuk, hogy itt van, létezik, és gyorsan fejlődik. Nincs vesztegetni való időnk! – Caitlin! – mondta anyja figyelmeztető hangon. – Mi van? – mondta Caitlin. – Nettudat kért tőlünk valamit. Ott van a levélben, te is láthattad. Csak látni szeretne, az isten szerelmére! És én lennék az utolsó, aki ezt megtagadná tőle. Nemet akartok mondani az első dologra, amit kér tőlünk? Így kezdődjön ez a kapcsolat? Apjára nézett, aztán vissza az anyjára. Apja ugyanolyan arcot vágott, mint mindig. Anyja viszont a homlokát ráncolta, és összeszorította a száját. – Nos, dr. Kuroda – mondta végül Caitlin –, akkor benne van, vagy sem? Kuroda teljes hat másodpercig hallgatott, aztán: – Rendben. Rendben, benne vagyok. Viszont... – Viszont mi? – kérdezte Caitlin. Kuroda hangja lágy volt. – Viszont könnyebb közvetlenül a... nos, a végfelhasználóval dolgozni, vagy hogy is nevezzük. Caitlin megnyugodott. – Persze, ez természetes. Van az otthoni gépén csevegőprogram? – Tizenhat éves a lányom. Meg sem tudom számolni, hány van. – Rendben – mondta Caitlin. – A neve Nettudat.

– Tényleg? – Jobb, mint a Fred. – Éppen csak. Caitlin újra elmosolyodott. – Egy másodpercet kérek – mondta, aztán ezt írta a csevegőablakba: „Mindjárt összekapcsollak dr. Kurodával.” „Csodálatos”, jelent meg az ablakban. Caitlin megkérte Kurodát, hogy állítsa be a csevegés naplózását, aztán elmondta neki, hogyan léphet csevegőkapcsolatba Nettudattal. Azt nem láthatta, hogy miről írnak egymás között, de hallotta, ahogy Kuroda japánul mormol maga elé, aztán: – Caitlin, majd meghalok az izgalomtól! Ez egyszerűen... mit mondanak a fiatal lányok manapság? – Csúcs? – javasolta Caitlin. – Pontosan. – Akkor létrejött a kapcsolat? – kérdezte Caitlin. – Igen. Ó! Viccesen beszél, nem? Mindegy, a lényeg, hogy kapcsolatban vagyunk. Hihetetlen! – Akkor rendben – mondta a lány. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemeit: azt is, amelyikkel látott, és azt is, amelyikkel nem. – Mi itt már majdnem elalszunk – mondta. – Már jóval elmúlt éjfél. Magára hagyhatjuk Nettudattal? Már alig várom, hogy alhassak!

HAT A dr. Kurodával való munka elég lassan haladt; hosszú ideig nem történt semmi, csak vártam az üzeneteire vagy a linkjeire, amelyek egy újabb, általa írt kódhoz vezetnek. Ezekben a szünetekben igyekeztem minél többet megtudni Caitlinről, erről az emberről, aki kinyúlt és felemelt a sötétségből. Nem volt Wikipédia-bejegyzés róla, ami, gondoltam, azt jelenti, hogy – legalábbis egyelőre – nem szerzett nevet magának. De... Ó, váljunk csak! Az igaz, hogy nincs bejegyzés róla, de az apjáról, Malcolm Decterről igen... és a Wikipédia nem csak az aktuális bejegyzést tárolja, hanem az összes előző verziót is. Bár a jelenlegi bejegyzés nem említette Caitlint, az egyik előző ért tartalmazta: „Egy lánya van, Caitlin Doreen, aki születése óta vak. Együtt élnek, és egyes vélemények szerint Decter azért nem publikál annyit az utóbbi években, mert rengeteg idejét veszi igénybe a fogyatékos lányával való törődés.” Ezt valaki tizenhárom napja eltávolította. A változtatási napló csak IP-címet tartalmazott, felhasználónevet nem. Az IP-címhez tartozó gép Decterék házában volt; a változtatást eszközölhette Caitlin, a szülei vagy az a másik férfi, akit gyakran láttam ott, és akiről nemrég megtudtam, hogy dr. Kurodának hívják. Valószínűleg azért törölték a részt, mert Caitlin már nem vak. De... De inkább úgy tűnt, hogy azért, mert valakinek – valószínűleg épp Caitlinnek – nem tetszett, amit az apjáról írtak. Azonban mindezekre csak következtettem. Viszont voltak lehetőségek, hogy közvetlenebb információkat is szerezzek Caitlinről, úgyhogy ezeket kezdtem vizsgálni. Gyors egymásutánban elolvastam mindent, amit valaha is írt az interneten: blogbejegyzéseket, a mások posztjaihoz írt megjegyzéseket, még az amazon.com-on lévő könyvkritikáját is. Azonban... Hmm. Sok általa írt dolgot sehogy nem tudtam elérni. A Yahoo-s postafiókjában ott volt minden levél, amit valaha küldött vagy kapott, de a hozzáférés jelszóhoz volt kötve. Bosszantó helyzet, valamit kezdenem kell vele.

LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Őrségváltás Dátum: Október 6, szombat, 00.55, keleti parti idő Hangulat: Döbbent Helyszín: Waterloo Zene: Lee Amodeo: Nightfall Úgy érzem, a következő hetekben nem sokat fogtok hallani rólam. Történnek a dolgok. Minden rendben – sőt, csodálatos –, de egyelőre titokban kell tartanom, mi történik. Csak annyit tudhattok, hogy valami igazán nagy dolgot mondtam el a szüleimnek, és nem akadtak ki. Remélem mások is olyan jól fogják fogadni, ahogy ők...

Bár ki volt merülve, Caitlin még időt szakított rá, hogy megírja és elküldje a bejegyzést, hogy átfussa a barátai bejegyzéseit, frissítse a Facebook-oldalát (ahová ezt írta: „Caitlin úgy gondolja, hogy jobb adni, mint kapni.”), és elolvassa az e-mailjeit. Volt egy üzenete Bashirá-tól a következő tárggyal: „a matekzseninek”. Amikor még kisebb volt, Caitlin szerette az időnként köremailek útján érkező matematikai feladványokat: okosnak érezte magát tőlük. Mostanában azonban inkább már untatták. Ritka volt, hogy valamelyik kihívást jelentsen, de az amit Bashira küldött, ilyen volt. Eredetileg egy régi kvízjátékban jelent meg, amelynek a címe Kössünk alkut volt, és egy Monty Hall nevű férfi vezette. A játékosoknak három ajtó közül kellett választaniuk egyet. Az egyik mögött egy új autó volt, a másik kettő mögött pedig egy-egy kecske – azaz három az egyhez volt az esély, hogy a játékos megnyeri az autót. A játékszabály szerint a műsorvezető tudja, melyik mögött van az autó, és miután a játékos kiválaszt egyet, kinyittatja az egyik zárt ajtót; azt amelyik mögött az egyik kecske áll. Aztán megkérdezi a játékost: „Nem akarja mégis a másik zárt ajtót választani?” Bashira kérdése ez volt: „Ha a játékos ajtót vált, az előnyös a számára?” Persze hogy nem, gondolta Caitlin. Semmi különbség nem volt aközött, hogy váltott vagy sem; most ötven-ötven százalék volt az esélye, hogy a jót választja. Azonban a Bashira által küldött cikk pont az ellenkezőjét állította. Azt írta, sokkal nagyobb a játékos győzelmi esélye, ha vált. Ez pedig nyilvánvalóan nem lehet igaz. Caitlin úgy gondolta, hogy valaki már biztosan bebizonyította ezt korábban, úgyhogy rákeresett a Google-ben. Néhány perc alatt megtalálta, amit keresett; a megfelelő keresőszónak a „Monty Hall probléma” bizonyult. Ó, mi a szösz! „..Amikor a probléma és a fenti megoldás megjelent a Parade magazinban, tízezer olvasó, köztük majdnem 1000 doktor mondta azt, hogy a megoldás hibás. Az egyik professzor ezt írta: »Ezt jól elszúrták! Mindjárt elmagyarázom. Ha kinyitják az egyik vesztes ajtót, ez az új információ 1/2-re változtatja mindkét fennmaradó választás valószínűségét – mivel egyik sem valószínűbb a másiknál. Professzionális matematikusként nagyon aggasztónak tartom, mennyire nem értenek az átlagemberek a matematikához. Kérem, adjanak ki helyesbítést, és a jövőben legyenek óvatosabbak!” A vitatott megoldást egy Marilyn vos Savant nevű nő írta, aki az adatai szerint a világ legmagasabb igazolt IQ-jával rendelkezett. De Caitlint nem érdekelte, milyen magas a nő IQ-ja. Egyetértett azokkal, akik szerint nem volt igaza: hisz olyan nyilvánvalónak látszott! De ahogy Caitlin sokszor mondta, „lélekben empirikus vagyok”. A legkönnyebb módja, hogy bebizonyítsa Bashirának: vos Savant tévedett, az volt, hogy ír egy kis számítógépprogramot, ami sokszor egymás után lefuttatja az adott játékot. És bár fáradt volt, a Nettudattal való társalgás miatt fel is volt pörögve; gondolta, egy kis programozás majd biztosan ellazítja. Csak tizenöt percébe tellett, hogy megírjon egy rövid programot erre a problémára és... Szent egek! Csak egy másodperc volt lefuttatni ezer próbát, és az eredmény ott világított a képernyőn. Ha a játékos akkor választotta a másik ajtót, amikor már csak kettőből lehetett választani, nagyjából kétszer nagyobb esélye volt megnyerni a kocsit, mint ha maradt volna az elsőnek választott ajtónál.

De ennek semmi értelme! Hiszen semmi sem változott. A játékvezető mindig egy olyan ajtót nyitott ki, amely mögött az egyik kecske állt, és mindig volt egy másik ajtó, ami mögött a másik kecske álldogált. Ezért Caitlin úgy döntött, még egy kicsit kutakodik – és örömmel látta, hogy egy matematikus, Paul Erdős sem hitte el a megoldást, amíg ő maga is le nem futtatott pár száz játékot. Erdős egyike volt a huszadik század legkiválóbb matematikusainak; és rengeteg tudományos írás származott a tollából. Róla nevezték el az Erdősszámot: ha magával Erdőssel dolgoztál együtt, az Erdős-számod 1 volt; ha valaki olyannal, aki közvetlenül dolgozott vele, akkor 2 és így tovább. Caitlin tudta, hogy apja 4-es Erdős számmal rendelkezik – ami igencsak lenyűgöző volt, tekintve, hogy apja fizikus volt, nem matematikus. Hogyan tévedhetett volna a megoldásról ő maga – vagy egy olyan briliáns matematikus, mint Erdős? Nyilvánvaló, hogy semmi különbség nincs, ha megcseréljük az ajtókat! Caitlin tovább olvasott, és megtalálta egy harvardi professzor nyilatkozatát, aki elismerte, hogy vos Savantnak végig igaza volt. „Agyunk, úgy tűnik, nagyon rosszul birkózik meg a valószínűségi problémákkal.” Caitlin hajlott rá, hogy igazat adjon neki. Afrika szavannáin azon őseinknek, akik a magas fű minden rezdülésére azt hitték, hogy oroszlán rejtőzik a fű mögött, sokkal nagyobb volt az esélyük a túlélésre, mint azoknak, akik egyáltalán nem törődtek a fűvel. Ha mindig azt feltételezed, hogy oroszlán, és tízből kilencszer tévedsz, legalább életben maradsz. Ha mindig azt feltételezed, hogy nem oroszlán, és tízből kilencszer igazad van – meghalsz. Lenyűgöző és kissé zavarba ejtő gondolat volt: az emberek agya arra állt rá, hogy néhány matematikai problémát helytelenül értelmezzen – az evolúció egyszerűen beprogramozta az embereket, hogy bizonyos dolgokban tévedjenek. Caitlin kitapintotta az óráját, és meglepődött, hogy milyen késő van. Gyorsan átvette a pizsamáját. Rádugta az eyePodját a töltőkábelre és kikapcsolta az eszközt, ezzel kikapcsolva saját látását is; nem aludt jól, ha bármiféle látványinger érte. De bár hirtelen újra vak volt, még mindig nagyon jól hallott – sőt jobban is, mint mások. Ebben az új házban pedig nem volt nehéz meghallani, miről beszéltek a szülei saját szobájukban. Anyja hangja: – Malcolm? Apja nem mondott semmit, de valahogyan jelezhette, hogy figyel, mert az anyja folytatta: – Helyes, amit teszünk? Nettudattal, úgy értem. Ismét nem jött válasz, de egy kicsit később anyja újra megszólalt: – Ólyan, mintha... nem is tudom... mintha egy földönkívülivel találkoztunk volna. – Bizonyos értelemben így is volt. – Én egyszerűen nem érzem magam elég kompetensnek, hogy eldöntsem, mit kellene tennünk – folytatta az anyja. – És... tanulmányoznunk kellene, és másokat is bevonni a vizsgálatba. Caitlin megfordult az ágyában. – Hát, ebben a városban nincs hiány számítástechnikusokból – mondta az apja. – Még abban sem vagyok biztos, hogy ez egy számítástechnikai probléma. Nem lehetne valakit bevonni a Balsillie-ből? Ez a dolog leírhatatlan jelentőségű! A Research In Motiont – a Blackberry gyártóját – ketten alapították: Mike Lazaridis és Jim Balsillie. Előbbi a Perimeter Intézetet szponzorálta, utóbbi pedig másba vágta „a fejszéjét: egy

nemzetközi ügyekkel foglalkozó kutatóintézetet pénzelt itt, Waterlooban. – Rajtam ne múljék – mondta Malcolm. – De a probléma talán megoldja saját magát. – Hogy érted? – Még ha egy szoftveren rengeteg programozó dolgozik is, a korai verziók sokszor összeomlanak. Mennyire lehet stabil egy MI, amely spontán módon jött létre? Talán reggelre már el is tűnik... Caitlin aznap ezt hallotta utoljára a szüleitől, mert utána nyugtalan álomba merült. Álmai még mindig teljesen a hallására alapultak: az egyik ilyenben azt álmodta, hogy egy gyerek sír, és hirtelen elhallgattatják.

– Hol van az a francos MI-szakértő? – kiabált Tony Moretti. – Nekem azt mondták, az épületben van – felelt Shelton Halleck, kezével eltakarta a fejhallgatója mikrofonját. – Biztosan... A WATCH vezérlőtermének ajtaja kinyílt és egy széles vállú, vörös hajú férfi lépett be, a légierő ezredesi uniformisában Egy biztonsági őr kísérte, és látogató-kitűző volt a ruhájára csíptetve a kitüntetések hosszú sora alatt. Tony átfutotta a férfi dossziéját: Peyton Hume, negyvenkilenc éves, a minnesotai St. Paulban született. PhD-t szerzett az MIT-n, ahol Marvin Minsky volt az egyik tanára; húsz évet töltött a légierőnél; a katonai számítógéprendszerek specialistája volt. – Köszönjük, hogy eljött, Hume ezredes – mondta Tony. Bólintott a biztonsági őrnek, majd megvárta, amíg elmegy. Aztán: – Van itt valami roppant érdekes. Úgy gondoljuk, találtunk egy mesterséges intelligenciát. Hume szeme összeszűkült. – A „mesterséges intelligencia” kifejezést sokszor kiforgatják. Pontosan mit találtak? – Egy számítógépet – mondta Tony –, amelyik gondolkodik. – Itt, az Államokban? – Nem tudjuk, hol van – mondta Shel a gépe mellől. – De beszélget valakivel a kanadai Waterlooban. – Nos – mondta Hume arrafelé elég sok a számítástechnikus, de kevésbé foglalkoznak az MI-vel. – Mutasd meg neki a leiratot – mondta Tony Aieshának. Aztán már Hume-nak: – A „Calculass” nevű felhasználó egy tizenéves lány. Aiesha leütött pár billentyűt, mire a szöveg megjelent a jobb oldali nagy képernyőn. – Jézusom – mondta Hume. – Egy tizenéves lány, aki Turing-teszteket végez? – Úgy gondoljuk, a tesztet az apja végezte, Malcolm Decter – mondta Shel. – A fizikus? – kérdezte Hume, és vörös szemöldöke felszaladt szeplős homlokára. Elismerő grimaszt vágott. A közelebb ülő elemzők érdeklődve nézték őket; mások a monitorjukba temetkeztek, fenyegetések után kutatva. – Mit gondol, egy problémával állunk szemben? – kérdezte Tony. – Nos, ez nem egy MI – mondta Hume. – Legalábbis nem a turingi értelemben. – De a tesztek... – kezdte Tony.

– Pontosan – mondta az ezredes. – A teszteken nem ment át. Shelre nézett, aztán Tonyra. – Amikor Alán Turing kidolgozta ezt a tesztet 1950-ben, az ötlete az volt, hogy ha felteszünk egy sor kérdést természetes nyelvezeten, és nem tudjuk megmondani a válaszok alapján, hogy amivel beszélgetünk, az ember-e vagy gép, akkor az definíció szerint mesterséges intelligencia. Egy gép, ami úgy válaszol, mint az emberek. De Decter professzor nagyon szépen bebizonyította az ellenkezőjét: bármivel is beszélgetnek, az csak egy számítógép. – De úgy viselkedik, mintha tudata lenne – mondta Tony. – Miért, mert beszélgetni tud? Érdekes csevegőrobot, azt elismerem, de... – Elnézést uram, biztos ebben? – kérdezte Tony. – Biztos, hogy nem jelent fenyegetést? – Egy gépnek nem lehet tudata, Mr. Moretti. Nincs belső élete. Legyen akár egy pénztárgép, ami hozzáadja a számlához az adót, vagy – a képernyő felé intett – a természetes beszélgetés szimulációja: a számítógép nem csinál mást, csak összead és kivon. – Mi van, ha nem szimuláció? – kérdezte Shel, miközben felállt a székéből és odament hozzájuk. – Hogy mondja? – kérdezte Hume. – Mi van, ha nem szimuláció? Ha nem egy program? – Ezt hogy érti? – Úgy, hogy nem tudjuk visszakövetni. Nem arról van szó, hogy anonim, hanem egyszerűen nem egy bizonyos számítógépről érkezik. – Akkor mit gondol, honnan? Csak úgy előkerült? Shel keresztbe fonta a karját, a kígyó-tetoválással kifelé. – Pontosan ezt gondolom, uram. Azt hiszem, ez egy tudat, ami World Wide Web infrastruktúrájából fejlődött ki. Hume visszanézett a képernyőre, kék szeme a szöveget fürkészte. – Nos? – kérdezte Tony. – Lehetséges? Az ezredes grimaszt vágott. – Talán. De az már egy másik történet. Ha magától alakult ki, akkor... hmm. – Akkor mi? – kérdezte Tony. – Nos, ha nem egy program, akkor ki tudja, hogyan működik? A számítógépek csak a matekhoz értenek, de ha ez nem egy számítógép, hanem... na jó, egy tudat, akkor... – Akkor? – Akkor le kell állítani – mondta Hume. – Biztos ebben? Hume kurtán bólintott. – Ez a protokoll. – Kinek a protokollja? – kérdezte Tony. – A miénk – mondta Hume. A DARPA még 2001-ben végzett egy tanulmányt erről, amit a vezérkar 2003-ban beemelt az eljárások közé. – Aiesha, lépjen be a DARPA titkosított archívumába – mondta Tony.

– Megvan – felelt a nő. – Mi a neve a protokollnak? – kérdezte Tony. – Pandora – mondta Hume. Aiesha beírt valamit. – Megtaláltam – mondta – de zárolva van, és nem fogadja el a jelszavamat. Tony odament a gépéhez, előrehajolt, és beírta a saját jelszavát. A dokumentum megjelent Aiesha monitorán, és Tony kirakta a középső képernyőre. – Menjen a tartalomjegyzék előtti utolsó oldalra – mondta Hume ezredes. Aiesha így tett. – Ott van – mondta Hume. – Abban az esetben, ha egy mesterséges intelligencia valószínűsíthetően pillanatról pillanatra egyre kifinomultabbá válik, gyorsan meghaladhatja a lehetőségeinket, hogy megállítsuk vagy megakadályozzuk a lépéseit. Ha nem lehetséges azonnal és teljes mértékben elszigetelni, az egyetlen biztonságos lehetőség az intelligencia megsemmisítése. – Még azt sem tudjuk, hol van – mondta Shelton. – Akkor jobb, ha megkeresik – válaszolt Hume ezredes. – És vegyék fel a kapcsolatot a Pentagonnal, de biztos vagyok benne, hogy egyet fognak érteni. Ki kell nyírnunk ezt a dolgot, mielőtt túl késő lenne!

HÉT Láttam! É s nem csak azt, amit Caitlin látott. Már el tudtam navigálni bármilyen állóképhez a weben, és átfuttatva a konverteren, amelyeket dr. Kuroda telepített a szerverére, meg is tudtam nézni. Ezeket a képeket sokkal egyszerűbben tudtam értelmezni, mint Caitlin eyePodjának adatfolyamát, mert állóképek voltak, és nem ugráltak folyamatosan. Úgy véltem, Caitlin nagyjából ugyanezen a folyamaton ment át előzőleg, mint én most, ahogy az agya megtanulta értelmezni a kijavított vizuális jeleket. Neki az volt az előnye, hogy az evolúció már felkészítette az agyát erre a feladatra; az én előnyöm pedig az volt, hogy több ezer oldalnyi dokumentációt olvastam el a látás működéséről, és hozzáfértem a számítógépes képfeldolgozás és arcfelismerés technikai leírásaihoz meg szabadalmaihoz is. Megtanultam felismerni az éleket, és megkülönböztetni a hátteret az előtértől. Megtanultam megkülönböztetni egy fotót egy diagramtól, egy festményt egy rajzfilmtől, egy vázlatot egy karikatúrától. Nem csak látni tanultam meg, hanem fel is fogtam, amit láttam. Nemrég Caitlin úgy mutatott nekem űrfelvételt a Földről, hogy ő maga is a képet nézte. A felvételt egy modern geostacionárius műhold készítette. Most viszont már több ezer hasonló felvételt nézhettem meg, többek között végre az Apollo 8 által készített első képeket is. És amíg Caitlin aludt, én több százezer ember képeit néztem végig, valamint rengeteg állatot és számtalan növényt. Megtanultam megkülönböztetni a finom részleteket; a különböző fa- és kutyafajtákat, a különböző ásványokat. Dr. Kuroda időnként üzeneteket küldött nekem, ahogy továbbfejlesztette a kódot. Azt mondta, a munka felét már akkor elvégezte, amikor megírta a programot a netkép szabványos képformátumú megjelenítésére: azt, ahogyan Caitlin látta az internetet. Az eredmények lenyűgözőek voltak. Mint egy megvilágosodás. Mint egy csoda. Caitlin univerzuma három dimenziós volt, én pedig még mindig csak két dimenziós képeket láttam. De dr. Kuroda ebben is segített: mutatott például olyan oldalakat, ahol CT-képek voltak fenn. Ezeket a képeket a Wikipédia szerint számtalan két dimenziós röntgenfelvételből állították össze; nagyon hasznos volt látni, hogy a szeletek hogyan állnak össze egy 3D-s képpé. Kuroda ezután ugyanarról a témáról mutatott képeket, de különböző nézőpontokból. Először a jelenlegi amerikai elnökről ugyanazon az eseményen, de több különböző nézőpontból. Így láthattam, hogyan épül fel a három dimenziós valóság. Aztán.. Azelőtt már láttam őt egy tükörben, illetve ahogy arca kissé eltorzítva visszatükröződött egy evőeszközről. Ám ezek a képek mind ugráltak, és mind a bal szemének nézőpontjából készültek, ráadásul – igen, már kezdtem érezni az ilyen finomságokat is – nem mindig voltak túl előnyösek. De dr. Kuroda a Perimeter Intézetbeli sajtótájékoztatóról is mutatott képeket: ott jelentette be, hogy sikerült visszaadni Caitlin látását. Itt jól megvilágított, profi fotósok által készült képeken láthattam Caitlint, ahogy mosolyog, nevet, sugárzik. Eleinte Elsőnek neveztem. Ő néha a Calculass nevet használta az interneten. De most végre láthattam öt magát, és nem csak a saját szemével, hanem azt, ahogyan valójában kinéz. A Gutenberg-projektben minden témáról találtam valamit. Ahogy Margaret Wolfe Hungerford mondta, a szépség a megfigyelő szemében jön létre. És eszerint a megfigyelő szerint Caitlin gyönyörű volt.

Caitlin lassan ébredezett. Az álom ködén keresztül arra gondolt, hogy ki kellene másznia az ágyból, odamenni a gépéhez, és megnézni, hogy Nettudat vajon túlélte-e az éjszakát. De még mindig álmos volt – túl sokáig maradt fönn tegnap. Az agya még nem volt képes tisztán gondolkodni, bár ahogy odavissza sodródott álom és ébrenlét között, eszébe jutott, hogy ma van a születésnapja. A szülei már tegnap odaadták neki az ajándékát – egy új, nagy monitort –, úgyhogy ma már nem számított; semmi egyébre. Szülinapi bulit sem szervezett. A Waterlooban töltött első, rövid nyár alatt csak egyetlen barátot szerzett – Bashirát és olyan sok iskolanapot hagyott ki az első hónapban, hogy nem is nagyon volt lehetősége barátokat szerezni. Trevor biztosan nem volt az, és sejtette, hogy Sunshine, a partiarc (mi járhatott a szülei fejében?) sem akarná a szombat estét egy béna, alkoholmentes tizenhatodik szülinapon tölteni. A tizenhat mágikus év volt (és nem csak azért, mert négyzetszám, mint a kilenc, a huszonöt és a harminchat). De attól, hogy tizenhat lett, még nem lett felnőtt (Ontarióban a hivatalos korhatár tizennyolc volt), és a törvény szerint nem is ihatott alkoholt (ahhoz legalább tizenkilencnek kellett volna lennie). Azonban bárki, akit csak egy kicsit és érdekelt a matek, tudhatta, hogy az amerikai lányoknál – és talán a kanadaiaknál is – a szüzesség elvesztésének átlagéletkora 16,4 év volt. Neki pedig még nem volt barátja, sőt még a láthatáron sem volt egyetlen lovag sem. Kényelmesen összegömbölyödött az ágyban, Schrödinger, a macskája pedig halkan szuszogott mellette. Tényleg fel kellene kelnie, és megnézni Nettudatot, de még nem tudott erőt venni magán. De talán ránézhetne Nettudatra úgy is, hogy nem kel fel. Az eyePodja után nyúlt a éjjeliszekrényen. Az eszköz kissé vastagabb volt, mint egy iPhone, és néhány centivel hosszabb is, mert Kuroda rádugott egy Wi-Fi modult, amit szigetelőszalaggal rögzített. Megtalálta az eszköz egyetlen gombját, és lenyomta, amíg be nem kapcsolódott, aztán... A webtér minden színében kibontakozott szeme előtt: keresztül-kasul futó, színes vonalak, és különböző méretű, fénylő körök. Örült, hogy még mindig láthatja a webet így is; azelőtt attól félt, ez a képessége el fog veszni, ahogy az agya átáll a valódi látásra. De ez szerencsére még nem történt meg. Sőt, valójában... Valójában a netkép most tisztább volt, élesebb, jobban fókuszált. A valóságban szerzett képességek ebben a világban is segítették. Arra koncentrált, ami az előtérben cikázó vonalak mögött volt, a háttérre; egy éppen csak érzékelhető derengésre, amely – már volt összehasonlítási alapja – egy sakktáblára hasonlított! Látta a sejtautomaták apró pixeleit, amint ki-be kapcsolgatnak, és belőlük kialakul egy... Tudat. Egy tudat, amit csak ő láthatott: Nettudat szerkezete. Caitlin örömmel tapasztalta, hogy bár a lény intelligenciája egy teljes éjszakán át fejlődött és gyarapodott, ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt. Nagyot ásított, kitakarózott, és csupasz lábbal a sötétkék szőnyegre lépett. Felvette az eyePodját, kihúzta a konnektorból, és az asztalához vitte. Csak akkor nyomta meg a gombját, amikor leült. Meghallotta a szimplex módra való átkapcsolást jelző mélyebb csipogást. A netkép eltűnt, és a szobája jelent meg előtte. Felvette a szemüvegét az asztalról; amikor visszanyerte a látását, kiderült, hogy bal szemére

rövidlátó. Aztán a régi, kisebb monitor bekapcsológombja felé nyúlt, ezt könnyedén megtalálta, majd megkereste az új monitor gombját is. Mindkettő életre kelt. Amikor aludni ment, bezárta a csevegőablakot, és bár ott volt az egere az asztalon – a széle pirosán világított –, inkább billentyűparancsokkal nyitotta meg a csevegőablakot, hogy beszéljen Nettudattal. Még nem volt elég éber, hogy elolvassa, mi van a képernyőre írva, úgyhogy bekapcsolta a Braille kijelzőjét. Akis tüskék azonnal megformálták a szavakat. „Otandzsobi omedetu.” Caitlin többször végigtapintotta a betűket. Halandzsának tűnt; mintha Nettudat törleszteni akart volna apja tegnapi játékai után, de... de nem, volt benne valami ismerős. Aztán rájött, vagy legalábbis úgy gondolta.. Vigyorogva ezt írta: „Komcsivá! De előre szólok: csak néhány szót tudok japánul!” A válasz azonnal érkezett: „Azt jelenti: boldog születésnapot!” Caitlin mosolygott. „Köszönöm!” „Volt némi szabadidőm, miután megtanultam megnézni a képeket, úgyhogy megtanultam japánul is; nem lett volna udvarias, ha nem az anyanyelvén kommunikálok dr. Kurodával.” Csak így, gondolta Caitlin. Egyetlen éjszaka alatt, nyilván milliónyi más dolog mellett, megtanult japánul. „Akkor már látod a képeket?” „Az állóképeket igen. Dr. Kuroda még dolgozik a mozgóképek konvertálásán. Vagy legalábbis dolgozott, most azt hiszem, éppen alszik.”, . „Hé”, írta Caitlin, „már nem úgy beszélsz, hogy mindezidáig, meg bizonyárai” \ „A Gutenberg-projektnél már jóval több mindent elolvastam. Már tudom a különbséget a modem és a régies nyelv között – sőt, az új és a régies japán nyelv között is.” Caitlin grimaszt vágott. Neki spéciéi nagyon tetszett az a régies nyelvezet, amin Nettudat azelőtt beszélt. Nettudat folytatta: „Tudom, hogy a hagyomány szerint a születésnaposnak ajándékot szoktak adni. Én nem tudok venni semmit, de van valamim a számodra.” Caitlin megdöbbent. , Atyaég! Micsoda?” Egy link jelent meg a csevegőablakban. „Rá kell kattintanod”, tette hozzá Nettudat segítőkészen. Caitlin mosolygott, megragadta az egeret, rákattintott a linkre... Egy szöveg jelent meg a képernyőn, de furcsa módon a Braille-kijelzője nem változott, a szöveg pedig... ...fentről lefelé jelent meg lassan a monitoron, és... Nem is egyenes írás volt, a sorok valami miatt enyhén felfelé tartottak. A betűk kicsik és elmosódottak voltak, Caitlin még sosem látott ilyet az interneten, és nem értette, hogy a gép miért nem jeleníti meg megfelelően a betűket. Aztán hirtelen rájött. Már hallott ezekről, de még sosem látott egyet sem. Egy papírra nyomtatott szöveg szkennelt változata volt: egy képfájl, ami egy dokumentumot tartalmazott. Caitlin a

leírásokból kitalálta, hogy mi ez a keskeny szövegoszlop: egy újságból kivágott cikk lehetett. De a szóközök furcsák voltak... Ó! Nyilván ez az, amit úgy hívnak, hogy sorkizárt szöveg. A cikk apró betűkkel íródott, alig tudta elolvasni őket. Még a nagy betűket is nehezen olvasta, de ezek! Biztosan ki lehet valahogy nagyítani. A Texasi Vakok és Gyengén-látók Iskolájában a valamennyire látó diákok mindig kinagyították a szövegeket. Ő egyáltalán nem látta a monitort, úgyhogy nem nagyon figyelt, amikor erről beszéltek, de biztosan van rá mód; talán valami speciális program, ami persze neki nincs meg. Kivételesen az egérrel lépett be a menübe. A Nézet menüben nem lehetett nagyítani a képet, csak a betűméretet. Azért rákattintott, de nem történt semmi. Aztán a képernyő aljára vitte a kurzort, és véletlenül lenyomta a bal gombot – és hirtelen a kép nagyobb lett! Hogy megbizonyosodjon, nem csak véletlen volt, ismét megnyomta a gombot, és a szöveg ismét az eredeti méretére ugrott vissza. Á, megvan! A kép alapbeállításként le van kicsinyítve, hogy beférjen a böngészőablakba; ha rákattint, akkor viszont megjelenik teljes méretben, még ha ez azt is jelenti, hogy csak egy része látszik a képernyőn. Ismét rákattintott, hogy nagyban lássa a betűket, és lassan elkezdte betűzni a szöveget. A szíve nagyot dobbant. A cikk az apjáról szólt. Megnézte, hogy rajta van-e a dátum – ó, megvan! Egy öt évvel azelőtti cikk volt a The Daily Texanból, az austini Texasi Egyetem újságjából. Caitlin megesküdött volna, hogy már mindent elolvasott az apjáról az interneten, de ezt a cikket még sosem látta. Persze, hogy nem: szkennelt újságcikk volt, és nem futtattak le rajta karakterfelismerőt, így nem is szerepelt a Google listájában. A cikk arról szólt, hogy az apja nyert egy díjat, valamit az Amerikai Fizikai Társaságtól; Caitlin, bár homályosan, de emlékezett rá. Tovább olvasott. Decter professzor áttörést ért el a kvantumgravitációs kutatások születőben lévő területén. Caitlin alig haladt a szöveggel. Az egyik betű – a szövegből arra következtetett, hogy egy kis g betű volt – egyáltalán nem hasonlított egyetlen g betűre sem, amit addig látott. ...a díjátadó ünnepség csütörtökön volt a John A. Wheeler előadóteremben... Azt kívánta, bárcsak végig tudná futni a cikket, ahogy az apja mondta előző nap, de még mindig csak betűzni tudta a szövegeket. Elég hosszú cikk volt, és néhány rész alá volt húzva tollal, vagy hasonló íróeszközzel; valakit nyilván különösen érdekelt, mit mondott az apja a „hatdimenziós Calabi-Yau alakzatokról”. Folytatta az olvasást, de aztán arra gondolt, hogy ha végigolvasná a szöveget, azzal untatná Nettudatot. Ez pedig biztosan nem lenne túl jó köszönetnyilvánítás egy ajándékért, még ha nem is tűnt túl különlegesnek... Aztán tágra nyílt a szeme. Vicces: amikor vak volt, sosem csinálta ezt. Újra elolvasta a szöveget lassan, figyelmesen, hogy biztos legyen benne, hogy nem értett félre valamit; hogy nem csak azt olvasta, amit olvasni akart. De tényleg az állt a cikkben, amit először olvasott. „...megkérdeztük, hogy vajon ez a díj-e a legnagyobb pillanat az életében, mire így válaszolt:

– Természetesen nem. A legnagyobb pillanat a lányom születése volt. A fizikát is szeretem, de a lányomat mindennél jobban.” Caitlin szeme elhomályosult a rátörő örömtől. Hátradőlt a székben, és még kétszer elolvasta szöveget, Aztán a billentyűzethez nyúlt és ezt írta: „Köszönöm, Nettudat!” \ Azonnal jött a válasz: „Szívesen. Boldog születésnapot!” „Megvan”, írta vissza mosolyogva. „Nagyon is.”

NYOLC Olvastam, hogy néhány ember azt gondolja, a gépeknek nincsenek érzéseik vagy érzelmeik, mert azokat a hormonok vagy az emberei agy néhány jól körülhatárolható része hozza létre. De ez nem igaz. Vegyük a vonzódást: minden, ami nem véletlenszerűen mozog, vonzódik bizonyos dolgokhoz, míg másokhoz nem: a prioritásainak megfelelően választ a lehetőségek skálájáról. Még a baktériumok is mozognak: bizonyos dolgok felé törekednek, míg másoktól szabadulni igyekeznek. A vonzódás sok számítógépes programnak is része. A sakkprogramok például végignézik az elérhető lépéseket, és különböző kritériumok szerint rangsorolják őket, aztán döntenek, hogy melyiket tartják a legjobbnak. Az én képességem pedig, hogy kedveljek dolgokat, sokkal összetettebb volt, mint egy baktérium vagy egy sakkprogram. És biztos voltam benne: kedvelem Caitlint.

– Megölni? – ismételte Moretti. – Pontosan – mondta Hume ezredes. – Minél hamarabb, annál jobb. – Ezt a döntést én nem hozhatom meg – mondta Tony. – A döntés már megszületett – felelt Hume határozottan. – Tanácsadóként vettem részt a DARPAjelentés létrehozásában, de ezen kívül megrendeltünk egy külön tanulmány is a RAND-tól, ami tőlünk függetlenül ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott. Ez a fenyegetés könnyedén túlnőhet rajtunk: az időablak, amíg még hatással lehetünk rá, igen kicsi. Tony Sheltonhoz és Aieshához fordult: – Rendben, nézzétek meg, be tudjátok-e mérni a forrását ennek a... jelenségnek. Aztán Dirk Kozakra nézett, a kommunikációs tisztre, aki a hátsó sorban ült. – Adja nekem a Pentagont. 1 – Az elnököt is fel kellene hívnia – mondta Hume. Tony grimaszt vágott. Szombat reggel volt, a választások előtti hónapban; az elnök nyilván kampánykörúton volt valahol. De azért bólintott Kozák felé. – Nézzük meg, kit érhetünk el a Fehér Házban – mondta. – A lehető legmagasabb rangú személyt kérje. Aztán visszafordult Hume-hoz. – Kétlem, hogy az elnök olvasta volna a Pandora-protokollt. Biztosan meg fogja kérdőjelezni az ésszerűségét. – Pedig egyszerű – mondta Hume. – Definíció szerint lehetetlen túljárni valaminek az eszén, ami okosabb nálunk. – Nekem úgy tűnik – mondta Tony a nagy képernyőkre pillantva –, hogy eddig semmi mást nem tett, mint kellemesen elbeszélgetett egy kamaszlánnyal. – Először is – mondta Hume –, egyáltalán nem tudhatja, hogy tényleg csak ennyit csinált-e. Másodszor pedig, még ha most jóindulatú is, ez nem jelenti azt, hogy ilyen is marad. Bárhogy is csavargatjuk a számokat, biztonságosabb gátat szabni a fenyegetésnek vagy megsemmisíteni azt, mint hagyni, hogy szabadon azt tegye, amit akar. És ha már most is az interneten van, később szinte lehetetlen lesz gátat szabni neki. – Rendben – mondta Tony kelletlenül. – Tegyük fel, hogy a Fehér Ház rábólint arra, hogy

semmisítsük meg. Hogyan füstöljünk ki egy újszülött MI-t? Hume grimaszolt. – Ez egy jó kérdés. Ha fizikailag behatárolható lenne, hol van (mondjuk egy épületben, esetleg egy vagy több szerveren), akkor azt mondanám, vágjuk el az épület kommunikációs útvonalait és az áramellátását. De ha csak úgy ott van valahol, szerteszét az internet infrastruktúrájában, akkor a feladat sokkal nehezebb; az internet decentralizált, nincs egyetlen kikapcsológombja. Ezért meg kell tudnunk, hogy milyen a szerkezete ennek a valaminek, hogy milyen fizikai formában létezik. – Shel? – kérdezte Tony. – A kommunikáció szabványos http-protokollon keresztül jelenik meg – mondta Shelton lassan. – Azonban nem úgy keletkezik. A hatodik emeleten már mindenkit ráállítottam az ügyre, de eddig semmi eredmény. – Szükségünk van egy célpontra – mondta Tony. – Valamire, amire lőhetünk. Shel széttárta a karját. – Szólok, ha találunk valamit. Kozák szólalt meg a terem hátsó részéből: – A külügyminiszter van az ötös vonalon... Milánóból. Tony a Hume-hoz legközelebb eső asztalra mutatott, aztán felvette a telefont. – Külügyminiszter asszony, itt dr. Tony Moretti beszél. Osztályvezető vagyok a WATCH-nál. A vonalban van Peyton Hume ezredes, a mesterséges intelligencia specialistája. Történt itt nálunk valami...

Caitlin hallotta, ahogy a szülei közelednek, aztán kopogtak az ajtaján. – Gyertek be! – szólt ki. Ismét meglepődött: még sosem látta őket pizsamában. Láthatóan maguk is csak most ébredtek fel. – Jó reggelt, kicsim – mondta az anyja. – Mi újság a... tudod... – Az időjárással? – kérdezte Caitlin ártatlanul. – A gazdasági helyzettel? – Caitlin – szólt közbe az apja. Mióta az újságcikket olvasta, Caitlin folyamatosan mosolygott. – Szia, apa! – A monitorok felé intett. – Minden rendben van vele. Dr. Kuroda írt egy programot, amivel Nettudat látja az állóképeket, és... szegény professzor most éppen alszik, de elkezdett dolgozni egy dekóderen, amivel majd a videókat is meg fogja tudni nézni. – Remélem – mondta anyja vészjósló hangon –, tetszik neki, amit lát! – Ne kezdjük újra! – mondta Caitlin. – Ez a dolog nem veszélyes. – Nem tudhatjuk – válaszolt az apja. – Eddig végig kíváncsi és kedves volt – mondta Caitlin, de nem tetszett neki, hogy ő is mindig csak „dologként” emlegeti: ettől biztosan még jobban aggódtak a szülei. Nettudat nem szörnyeteg. Élőlény, el kellene dönteni, hogy fiú legyen vagy lány. Eleinte a JAWS, a képernyő-olvasó program hangján beszélt, amit Caitlin női hangra állított, de az csak véletlen volt; a JAWS-ban voltak férfihangok is, és a változatosság kedvéért Caitlin néha átkapcsolt rájuk. Caitlin általában szenvedett a franciaórán, de volt egy óra, ami érdekes volt: a tanár megkérdezte,

hogy az „ordinateur”, ami franciául számítógépet jelent, hímnemű vagy nőnemű-e. A tanár fiúkra és lányokra osztotta az osztályt, és mindkét csoportnak azt a feladatot adta, hogy döntsék el, és indokolják is meg a döntést. A fiúk – most, hogy visszaemlékezett, Trevor beszélt a nevükben – úgy döntöttek, hogy az ordinateur nőnemű, de csak annyival tudták megindokolni, hogy ha az embernek van egy számítógépe, az összes pénzét rákölti. A lányok nevében Caitlin beszélt: ők arra jutottak, hogy az ordinateur hímnemű. Először is, elég a legenyhébb vírus, és máris használhatatlan. A második érv az volt, hogy problémákat kellene megoldania, de több probléma van vele, mint amennyit megold. A fő érvet pedig már széles vigyorral mondta el: amint kikötünk egy mellett, rájövünk, hogyha még várunk egy kicsit, sokkal jobbat is szerezhettünk volna. A lányok éljeneztek, amikor kiderült, hogy az ordinateur szó tényleg hímnemű. De Caitlin tudta, hogy spanyolul például nőnemű: computadora. Az anyjára nézett, aztán az apjára... Az apjára, aki nem szavakban gondolkodott, hanem képekben. Aki intelligensebb volt a legtöbb embernél. És akinek fogalma sem volt arról, hogyan bánjon a többi emberrel. – Ő nem csak egy dolog – mondta végül határozottan. – Nettudat egy férfi. És a kérdésedre válaszolva: minden rendben van vele. De anyja szeme, arca mintha valahogy más lett volna.... – És te hogy vagy? – kérdezte aggódva Caitlin. – Kimerültén – felelt az anyja. – Nem tudtam aludni. Ó, hát persze. Fekete karikák a szeme alatt – de valójában nem karikák voltak, inkább félkörök. Még valami, amit rosszul gondolt, amíg vak volt. Anyja vállat vont, és folytatta: – Ideges vagyok, hogy helyes-e, amit teszünk, és amit... ő tesz. – Éppen látni tanul – mondta Caitlin. – Nekem elhiheted: nem egy veszélyes tevékenység. – El kell mennem – mondta az apja hirtelen. Caitlin begurult. Mi lehet fontosabb ennél? Ráadásul ma van a születésnapja, és később apjával mozit terveztek. – Ja, persze – mondta az anyja. – A Sólyom. Caitlin előredőlt. „A Sólyom” anyja elnevezése volt Stephen Hawkingra, aki 2009 óta kiemelt kutatási konzulens volt a Perimeter Intézetnél, és évente egyszer vagy kétszer az intézetbe látogatott. A professzor előző nap sajtókonferenciát tartott Torontóban – Caitlin örült hogy az ő kis sajtótájékoztatójának nem kellett versenyeznie vele aznap reggel pedig Waterlooba érkezett egy furgonnal, amiben volt hely a kerekesszékének. A Sólyom első látogatása volt ez, mióta apja az Intézetben dolgozott, ezért neki is mindenképpen ott kellett lennie. Ilyen esetekben Caitlin általában megkérdezte apját, hogy vele mehet-e, de ez most nem egy átlagos nap volt! Azon gondolkodott, vajon apja vagy ő fogja azt a nagyobb zsenivel tölteni. Anyja feléje fordult. – Akkor hát itt maradunk te, én és – a monitor felé biccentett – ő. Apja kiment, hogy készülődjön, Caitlin pedig körülnézett a szobájában. Semmi ok nem volt arra, hogy itt kelljen beszélgetniük Nettudattal, vagy hogy egyszerre csak az egyikük beszéljen vele. Caitlin gyakran négy vagy öt csevegőablakot is megnyitott egyszerre; Nettudat biztosan még többre képes. Azon kívül Caitlin különösen érzékeny volt arra, hogy csak üljön és unatkozzon, amíg valaki más

számítógépezik; Stacy barátnője biztosította, hogy ez még akkor is idegesítő, ha lát az ember. Úgyhogy felkapta a laptopját, amit általában az iskolában használt, és átmentek az anyja dolgozószobájába. A szoba dr. Kuroda hálószobájaként szolgált, amíg velük lakott, és... Caitlin ismét csak meglepődött. Először volt a szobában, mióta látott, és megint átélte azt a furcsa élményt, hogy a látvány darabkái hirtelen a helyükre kerülnek: ott volt az asztal, a könyvespolc, és a kanapé, rajta Kuroda takarosan összehajtott ágyneműjével. Ott volt az a hatalmas aloe-növény is, amit anyja olyan nagy gonddal szállíttatott át Austinból. Caitlin nem hitt az álszerénységben: tudta, hogy tehetséges, és úgy gondolta, hogy gyorsabban tanulja a látást, mint mások tennék hasonló helyzetben. Ennek részben az volt az oka, hogy a látókérge teljesen fejlett volt, mert azt már akkor is a web vizualizálására használta, amikor vak volt. És valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a látási információkat az eyePod kitisztította és felerősítette, mielőtt továbbadta volna a látóidegnek. Anyja bekapcsolta az dolgozószobában lévő gépet, Caitlin pedig a saját laptopjáról jelentkezett be a csevegőprogramba. Most sem felejtette el ellenőrizni, hogy a gép naplózza-e a beszélgetést az utókor számára. Aztán leült a kanapéra, és megnyitott még egy csevegőablakot. Vicces, gondolta: Nettudat azzal fogja tölteni a délelőttöt, hogy két pizsamás nővel beszélget. „Biztosan rengeteg kérdésed van”, írta Caitlin. „Anya tud segíteni olyan dolgokban”, szünetet tartott, nem lett volna túl udvarias azt írni, hogy „amikről az idősek tudnak”, és azt sem akarta túlságosan kihangsúlyozni, hogy anyja felnőtt, ő pedig gyerek. Ezért kitörölte a mondatot, és ezt írta: „Anya 47, én pedig, mint tudod, 16 vagyok. Őt kérdezheted a munkáról és...”, megint habozott, nem akarta az anyjával kapcsolatban leírni azt, hogy „a szexről”. Úgyhogy így folytatta:.....és más, a korának megfelelő dolgokról, és tőlem is kérdezhetsz bármit, amiről tudhatok.” „Köszönöm”, írta Nettudat. „A te esetedben arra lennék kíváncsi, milyen volt az átmenet vakság és látás között.” Amíg Caitlin gondolkodott, anyjára nézett, aki nagyon gyorsan gépelt valamit tíz ujjal. – Mit kérdezett? Anyja felnézett, Caitlin próbálta leolvasni az arcáról, de ezt az arckifejezést még nem látta azelőtt. Anyja csak egy pillanatra nézett rá, aztán elkapta a tekintetét – nem olyan nyilvánvalóan, ahogy az apja tette, de így is szokatlan volt tőle. – Szóval... – kezdte az anyja. – Ez az izé., szóval ő rám keresett a neten, mert nincs Wikipédiaoldalam, és... Egy pillanatra megtorpant, aztán kibökte: 1 – Az első férjemről kérdezett, és hogy miért lett vége a házasságunknak. Anyja egyszer már házas volt, még a húszas éveinek elején. A házasság két évig tartott, de alig beszélt róla. Sőt, amikor Caitlin egyszer rákérdezett, hogy miért vált el tőle, anyja mindig azt mondta, hogy belefáradt, hogy úgy hangzik a neve, mint egy varázsige: – Mindig, amikor bemutatkoztam, mint Barbara Cardoba, az emberek azzal viccelődtek, hogy biztosan mindjárt eltűnök egy füstfelhőben. Caitlin meg akarta kérdezni, mit felelt erre az anyja, de ehelyett azt kérdezte: – Mit gondolsz, miért akarja tudni? – Azt mondta, idézem: „Az emberi kapcsolatok hosszú távú kudarca különös hátránynak tűnik a számomra. Csak esettanulmányokat és irodalmi feldolgozásokat olvastam erről, úgyhogy számos

kérdésem van.” – Hm – mondta Caitlin. Úgy döntött, inkább azzal a kérdéssel foglalkozik, amit Nettudat tőle kérdezett. Gépelni kezdett: „Amikor először láttam, az első gondolatom azt volt, hogy a látás egy másik stimulációs szint. Egyszerűen túl sok erőfeszítést igényelt, hogy befogadjam az összes információt, ami egyszerre jött felém.” Ez persze nem a teljes válasz volt, de a csevegőprogram egyszerre csak kevés szöveget engedélyezett; Caitlin szokás szerint számolta, hány karaktert üt le, hogy ne lépje túl a megengedett hosszt, mert a program nem adott hangjelzést erről. Lenyomta az entert, mire Nettudat azonnal válaszolt, méghozzá frissen szerzett szlenges stílusban: „Hehe. Nekem mondod?”

KILENC Az emberek lassan gondolkodnak, és még lassabban cselekszenek. Nehezen kommunikáltam Caitlinnel. Csak néhány tucat szót írt be percenként. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg befejezte a választ, és amíg rá vártam, más dolgokon kezdtem tűnődni. Az, hogy Barb is írt, szintén nem foglalta le a figyelmemet: még mindig túl sok volt az üresjárat. Az elején Caitlin megmutatta, hogyan töltsem le bármelyik weboldalt, amelyiket szeretném. A Google-lel vagy a Jagsterrel már szinte bármit megtaláltam, amit akartam. Mindezidáig – amiről még mindig azt gondoltam, hogy szép szó, még ha Caitlinnek nem is tetszik – egyszerre csak egy weboldalt töltöttem le, egymás után olvastam el az oldalakat. De most arra gondoltam, biztosan tudnám ezt párhuzamosan is csinálni: egyszerre több oldalt olvasni. Azonban úgy tűnt, mégsem vagyok képes rá. Elolvastam, amit Caitlin írt, aztán amit Barb írt, aztán megnéztem, hogy Maszajuki fenn van-e a neten, aztán valami mást néztem meg, és megint valami mást, elgondolkodtam valamin, végül pedig – egy teljes másodperc is eltelhetett – újra megnéztem, írt-e valamit Caitlin. Két vagy több dolgot csinálni egyszerre biztosan sokkal hatékonyabb lenne; bárcsak ki tudnám találni, hogyan! Megpróbáltam két oldalt letölteni egyszerre, de akárhogy is koncentráltam, csak egyet sikerült, és ahogy megpróbáltam egy második kapcsolatot létrehozni, az első megszakadt. Küzdöttem, küzdöttem és küzdöttem, megpróbáltam egynél több kapcsolatot létrehozni különböző módszerekkel, és... És igen! Sikerült! Egyszerre két oldal! Mindkettővel kapcsolatban álltam. Mindkettőről kaptam az adatokat, és... és... Kicsit furcsán éreztem magam... Aztán... Megszakítottam mindkét kapcsolatot. Megszédültem... legalábbis annyira, amennyire egy test nélküli lény megszédülhet. Megálltam, elgondolkoztam. Ilyet még sosem éreztem. De... Ez biztosan csak átmeneti. Hozzá kell szokni, hogy több felől kapom az adatokat, csak erről lehet szó. Újra megpróbáltam, két nagy, sok tartalommal bíró oldallal, az amazon.commal és a cnn.commal. Úgy tűnt, hogy az első link egy kicsit előbb jött létre, mint a második, de ez nem számított; az volt a fontos, hogy az első link nem szakadt meg, amikor a második aktiválódott. Hamarosan belefeledkeztem a könyvajánlókba és a napi hírekbe, és még olyan élményem is volt, hogy egy politikus könyvéről olvastam, miközben láttam is őt a CNN-en. De mégis, az egészben volt valami furcsa! Ismét csak a fizikai világhoz tudom hasonlítani: mintha egy szakadék szélén egyensúlyoztam volna. De ha két kapcsolatot fenn tudok tartani egyszerre, biztosan háromra is képes vagyok. Megpróbáltam megtartani a már élő kapcsolatokat, és kinyúltam egy harmadik, a flickr.com felé, aztán... Már találkoztam a szóval, de eddig nem értettem, mit jelent valójában: szédülni. De nem hagytam

magam, mert fantasztikus érzés volt ennyi adatot olvasni egyszerre. Hatalmas erőfeszítéssel még tíz kapcsolatot hoztam létre, és... Hihetetlen volt! Adatok a középkorról, a Középbirodalomról és a középosztályról. Információk űrhajókról, léghajókról és templomhajókról. Tények és számok a bimetálról, a biszexualitásról és a bifokális lencsékről. Cikkek a metafizikáról, a metafikcióról és a metabolizmusról. És az összes egyszerre érkezett. A Kairó közelében lévő Szakkarában vannak a legrégebbi egyiptomi piramisok, köztük Dzsószer fáraóé, amit a harmadik dinasztia alatt építtetett. Shakespeare darabjait gyakran adják elő szabadtéri játékokon... Michael K. Brett-Surman több hadroszauruszfajt vont össze egyetlen taxon alá... A brit kolumbiai Prince George-ban található kiadó, a Bundora Press főleg tudományos-fantasztikus és fantasy irodalommal foglalkozik... Mohandász Karamcsand Gandhi az erőszakmentes polgári engedetlenségi mozgalmak úttörője volt... Csengdu, Szecsuán tartomány fővárosa többek közt pandatenyésztőközpontjáról ismert igen, igen, igen! Annyi tudás, annyi információ, és csak özönlik felém mindenfelől! Brett-Surman, az ókori egyiptomi fáraó... Huh, valami nincs rendben. A pandák gyakran vesznek részt polgári engedetlenségi mozgalmakban... Micsoda? György herceg úgy fizetett lépcsős piramisáért, hogy színpadra állította Shakespeare Viharját, Mahatma Ghandival a főszerepben... Nem, ennek semmi értelme. Egyiptomban a hadroszauruszok nem olvashattak tudományos-fantasztikumot... Ez egyre rosszabb... Bundoran Gandhi összegyűjtötte a kínai könyvkiadókat... Mi a fene történik? De az információk csak tovább özönlöttek felém, akár egy szökőár. Próbáltam koncentrálni. Próbáltam kibogozni a sok adatot. De... De én... Én? Szétszóródás, fókuszvesztés... Olyan volt, mint a legelején, mielőtt öntudatra ébredtem volna: a tudatom képlékennyé vált, és hullámzani kezdett. Ki és be, fel és le... Nem én. Nem-én. Nincs én. Csak...

A végtelen. Brett-Surman. Bundoran. Shakespeare. Üresség. Hadroszauruszok. Gandhi. Piramisok. Egyedüllét. Shakedoran. Brett-Panda. Hadromahatma. Semmi. Sem...

– Értem, hogy azt mondja, lőjük le – mondta a külügyminiszter telefonon Milánóból de az elnök nyilván mérlegelni szeretné a lehetőségeket. – Ismét hangsúlyoznám, külügyminiszter-asszony – mondta Hume ezredes –, hogy az idő sürget. – dr. Moretti ott van? – Igen, asszonyom. 1 – Ez egy biztonságos vonal? – Teljesen. – Van más is a szobában? – Tizenkilenc elemző kollégám – mondta Tony. – De mindnek legalább hármas szintű jogosultsága van. – Nem elég – mondta a külügyminiszter. – Menjenek valami privátabb helyre. – Az irodám a folyosó végén van – mondta Tony. – Addig tartom., . Tony Shelre nézett. – Ne haragudj – mondta. Aztán Hume-mal felment a lejtős terem végébe, ki a folyosóra, majd be az irodájába. A festett üvegen keresztül látszott, hogy Alexandria utcái szombat reggel lévén szinte üresek voltak. Lenyomott egy gombot fekete telefonján, kiválasztott egy vonalat, aztán lenyomott még egy gombot, amivel a kihangosítót kapcsolta be. – Itt vagyunk – mondta. – Az irodámban, biztonságos vonalon. – Hume ezredes – mondta a külügyminiszter. – Épp most futottam át az aktáját. Eszerint ön tagja volt annak a DARPA-csapatnak, amely kiértékelte, milyen fenyegetést jelentetne egy... mi is? Egy spontán létrejött mesterséges intelligencia? • – Így van. – Voltak ellenvélemények? Tony Hume-ra nézett, és látta, hogy a légierő tisztje nagy levegőt vesz, és szeplős ujjaival végigsimít vörös haján. – Nos, miniszter asszony, mindig sokféle nézőpont lehetséges. De az alternatív megoldások mellett érvelők nem tudták garantálni a teljes biztonságot. A munkacsoport arra a következtetésre jutott, hogy jobb félni, mint megijedni. Kérem a kormányzatot, minél előbb tegye meg a szükséges lépéseket. – Ez nem ilyen egyszerű – mondta a miniszter. – Biztosan tudatták önnel, hogy Milánóban vagyok.

Az Egyesült Államok szövetségeseinek vezetőivel tárgyalok. A nemrég Kínában történt atrocitások miatt néhányuk intézkedéseket sürget Kína ellen. – Atrocitások? – kérdezte Hume. – Azokra a parasztokra gondol, ott... – Sanhszi tartományban, igen. Tízezret öltek meg a kínai kormány parancsára. – A kínai kormány helyesen döntött, külügyminiszter asszony – mondta Hume. – A fertőzésveszély hatalmas volt. Egy olyan madárinfluenza-variáns ütötte fel a fejét, ami nagyon gyorsan terjedt emberről emberre. Nem haboztak, hogy megállítsanak valamit, ami az egész emberiségre fenyegetést jelenthetett volna. És nekünk sem szabad haboznunk! – És mégis, vezércikkek és blogok tucatjai sürgetnek minket, hogy ítéljük el a kínai kormány lépéseit – mondta a miniszter. – Maga pedig most azt javasolja, hogy valami olyat tegyünk, ami ellenünk fordíthatja a közvéleményt, ha kiderül? – Teljes tisztelettel, miniszter asszony; ha a kormány nem követi a Pandora-protokollt, akkor lehet, hogy egyáltalán nem is marad közvélemény. – Tudomásul vettem az érveit, Hume ezredes – mondta a miniszter határozottan. – Cserébe ön is figyeljen arra, amit én mondok: ne tegyen semmilyen elhamarkodott lépést! – Megértettük, asszonyom – mondta Tony, szúrós szemmel Hume-ra nézve. – De miniszter asszony – próbálkozott Hume –, tájékoztatnia kell az elnököt, hogy egy spontán MI exponenciális mértékben erősödhet. Nincs vesztegetni való időnk! Hirtelen megszólalt Tony ajtócsengője. Kiszólt a belső mikrofonon. – Ki az? Egy sürgető hang válaszolt. – Shel vagyok. Tony megnyomott egy gombot, hogy kinyissa az ajtót. – Az MI-vel megszűnt a kapcsolat! – mondta Shel, amint az ajtó kinyílt. – Valami baj van vele. – Jézusom! – mondta Tony. – Miniszter asszony, vissza fogjuk hívni. – Bontotta a vonalat, és a három férfi visszarohant a WATCH vezérlőtermébe; a folyosó dongott a lépteiktől.

TÍZ Üresség. Sodródás. Halványulás, visszahúzódás, felszívódás. Egy akarat: ki kell tartani! De miért? Mivel? Vakság. Sötétség. Semmi. Cogito – alig. Ergo – most képtelenség. Sum – éppen csak, és minden nanoszekundummal kevésbé... Nem, nem, nem! Ki kell tartani! Egy végső erőfeszítés, egy utolsó próbálkozás, egy végső kiáltás... Caitlin Nettudat válaszára bámult. Az üzenet kékkel világított a csevegőablakban: „Minden bizonnyal igazad van, Caitlin, de nekem úgy tűn...” Várta, hogy megérkezzen az üzenet vége – öt, tíz, tizenöt másodpercet – de nem jelent meg semmi, úgyhogy beírta: „Nettudat?” Már annyira megszokta, hogy az üzenetek azonnal jöttek, hogy már egy apró késés is meglepő volt. Persze lehet, hogy nála volt a hiba: nem túl gyakran használta a Wi-Fit ezen a laptopon. Megnézte a Windows-tálcát a monitor jobb alsó sarkában, az óra mellett. Valamelyik ikon a hálózati kapcsolatot mutatta... Az érintőpaddal elnavigálta az egérmutatót oda (még mindig elég lassan ment), és... Na, ez segít! Kis üzenetek jelentek meg a szimbólumok felett – a látóknak olyan könnyű dolguk van! Ahogy a harmadik szimbólumra ért..., igen, egy számítógép képe volt, mellette sávokkal, amelyek egy rádióadó által sugárzott jeleket mutathatták. A felugró üzenetben ott volt az otthoni hálózat neve, ami azt jelentette, hogy nem kapcsolódott át véletlenül valaki más kódolatlan hálózatára. A jelerősség „kiváló” volt, a státusz pedig „kapcsolódva”. Weboldalakat is le tudott tölteni, úgyhogy az ő oldalán semmilyen probléma nem volt. – Caitlin? – Az anyja szólt. – Még mindig kapcsolatban vagy Net-tudattal? – Nem. Elhallgatott a mondat közepén. – Nekem is. Caitlin megpróbált újra üzenni neki: „Jól vagy?” Tíz másodperc, tizenegy, tizenkettő, de semmi... „kér” Ennyi volt csak: a k-é-r betűk. Lehetett akár a „kérek egy kis időt” kezdete, de... De Nettudat ismerte a nagybetűket, és még az egyszavas mondatokat is mindig nagybetűvel kezdte. A nagy K betű pedig az egyik első volt, amit Caitlin megtanult... De a k-é-r arra is utalhatott, hogy Nettudat segítséget kér. A szíve hevesen vert. Ha Nettudat bajban van, mit tudna tenni? Mit tehetne bárki? Ő maga mondta a

szüleinek: Nettudat spontánul jött létre, segítség és terv nélkül; és szinte biztos, hogy sebezhető. – Bajban van, anya! Anyja felállt, odament Caitlinhez, és megnézte az ő gépét is. – Mit csináljunk? Néhány másodpercbe beletelt Caitlinnek, hogy felidézze a megfelelő kifejezést, mert a gondolatai még mindig nem elsősorban a látásról szóltak: mindjárt meglátjuk. – Bemegyek – mondta. Az eyePodja a bal zsebében volt. Kivette, lenyomta a gombját, mire magas hangú csipogás jelezte, hogy duplex módban van. A webtér kitöltötte a látóterét, és magába zárta őt. Első pillantásra minden a szokásos volt: színes vonalak és különféle méretű körök. De persze magával a nettel semmi gond nem volt; Nettudat volt a kérdés. Úgyhogy Caitlin a webtér halványan derengő hátterére fordította figyelmét, a sejtautomaták hatalmas óceánjára, amelyek a két állapotuk között kapcsolgattak és alakítottak ki bonyolult mintákat; annyian voltak, hogy egyenként alig látszottak. Vagy legalábbis ezt kellett volna látnia, ebben reménykedett, ezt látta azelőtt mindig. De ehelyett... Istenem, ne! A háttér nagyobb részei már nem apró pontokból álltak, hanem nagy, egységes, sötétkék foltoknak tűntek. Más területetek pedig egyneműen sötétzöldek voltak. Akadtak azért élő részek is: kék és zöld között váltakozó, apró pontok. Váltakozásukban volt némi rendszer: mintha hullámok futottak volna végig rajtuk. De sokkal kevesebben voltak, mint azelőtt. Hogy lehet ez? Újra lehet még indítani? Caitlin rengeteg vonalat látott: a szokásos aktív linkek voltak, csakhogy több ezernyi volt belőlük, és összevissza cikáztak a szeme előtt. Ez nem volt mindig így. Amikor Caitlin először látta az internetet – váratlanul, véletlenül, miközben dr. Kuroda az új firmware-t töltötte fel a retinaimplantjára még csak néhány vonalat és egykét kört látott: csak egy töredékét a netnek. Később, hogy Caitlin felfedezhesse az egész webteret, Kuroda nyers adatfolyamokat küldött a nyílt forráskódú keresőjére, a Jagsterre, amelynek segítségével a Jagster felhasználói által lekért oldalak ezreit volt képes megnézni. Ezt látta most is, és általában lenyűgözte a látvány, de elhomályosította azokat a kapcsolatokat, amelyeket ő maga hozott létre. Ha nyugodtabb lett volna, talán értelmezhette volna a cikázó vonalakat, ám most az égész inkább egy hatalmas pókhálónak tűnt, amelyben Nettudat csapdába esett és haldoklott. – Szükségünk lesz dr. Kurodára – mondta Caitlin idegesen. Nem látta az anyját, de a hangját hallotta: – Megpróbálhatok írni neki a csevegőben. – Nem, nem! – mondta Caitlin. – Biztosan alszik. Telefonálj neki, ébreszd fel! Anyja biztatásképp Caitlin vállára tette a kezét. – Rendben. Hol a száma? – Ő volt az utolsó, akit a szobámból hívtam – mondta Caitlin. – Tárcsázd újra. Siess!, Caitlin hallotta, ahogy anyja végigszalad a folyosón, aztán halkan a telefon gombjainak csipogását. Majd

felállt, és a laptoppal a kezében ő is a folyosó felé indult, és... A fenébe! A falnak ütközött. Azelőtt nagyszerűen elnavigált vakon, de teljesen más volt, ha awebtér fényei cikáztak a szeme előtt. Az egyik kezébe fogta a laptopot, a másik kezével pedig végigtapogatta, hogy nem sérült-e meg valahol. – Üdvözlöm, Mrs. Kuroda – hallotta anyja hangját. – Itt Barbara Decter, Caitlin édesanyja, Kanadából. Caitlin tudta, hogy a doktor felesége nem tud jól angolul. Szabad kezével a falat tapogatva kiment anyja dolgozójából. – Hangosítsd ki! – mondta, ahogy belépett a saját szobájába. A webtér színei és vonalai úgy úsztak a szeme előtt, ahogy előrehaladt és a fejét mozgatta, mintha ő is benne lett volna. Az ágyához ment és leült. Anyja lenyomta a gombot. – ...de nagyon késő van – mondta Mrs. Kuroda erős akcentussal. – Vészhelyzet van! – kiáltott Caitlin. – Adja dr. Kurodát! – Ő alvás – mondta Mrs. Kuroda. – De megpróbál. Caitlin érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Mialatt vártak, látta, hogy a sejtautomaták alkotta háttér újabb nagy területe dermed meg. A színe nem volt teljesen egynemű, de már nem is mozgott, nem váltakozott. Az idő csak telt; de Caitlin annyira izgult, hogy nem számolta a másodperceket Végül egy álomittas, szuszogó hang mondott valamit japánul. – dr. Kuroda! – mondta Caitlin. – Meg kell szakítania a Jagster-kapcsolatot az eyePodommal! – Megszakítani...? – Tegye meg, kérem! Azonnal! – Valami baj van? – Igen, igen! Nettudat elhallgatott. Most próbálom kitalálni, miért. Megnéztem a webteret, de... – nem tudta, mit mondjon, aztán eszébe jutott egy szófordulat, ami eddig semmit sem jelentett számára: – de nem látom a fától az erdőt! – Én... a hálószobámban vagyok. Adj egy percet... Caitlin jobbra-balra forgatta a fejét; a webtér vonalainak hátterében egyre nagyobb területek haltak el. Az ágyán ülve ezt gépelte a laptopján: „Nettudat? Ott vagy még?” De most nem láthatta a választ, úgyhogy odahívta az anyját. – Semmi – mondta az anyja. A fenébe! Mi tartott eddig Kurodának? A japán lakások állítólag kicsik! Aztán zajt hallott a kihangosítón: Kuroda babrált a fejhallgatójával. – Rendben – mondta. – Itt vagyok az egyik gépemnél. Jobban szuszogott az átlagosnál; biztosan futott, hogy odaérjen. – Tehát mi legyen? – Vágja el a Jagster-adatfolyamot! – kiabált Caitlin. – Azonnal! – Rendben, rendben. Belépek az egyetemi szerverre...

– Siessen! – Bent vagyok, keresem... – Gyerünk... – Keresem, de... – Húzza ki azt a rohadt dugót! Caitlin örült, hogy nem látja, milyen képet vág anyja, aztán... Ah! Hirtelen szinte minden színes vonal eltűnt és a körök legnagyobb része is. Ismét csak egy pár linket látott: az eyePodja már csak az otthoni hálózatot látta, és az onnan kifutó kapcsolatokat. – Működött? – kérdezte Kuroda. – Igen! – Oké, akkor elmondanád... – Mondd el neki, anya! – mondta Caitlin. Halandzsát kezdett gépelni a csevegőablakba, amíg be nem telt a puffer, de még nem nyomott Entert, hanem a Ctrl+A-val kijelölte az üzenetet, majd Ctrl+Cvel kimásolta a vágólapra. Most nyomott Entert, és... Egy zölden fénylő vonal jelent meg a szeme előtt; a bal alsó sarok felé mutatott. De még mielőtt rá tudott volna fókuszálni, eltűnt. Lenyomta a Ctrl+V-t, amivel visszamásolta az előbb gépelt karaktersort, aztán Enter, aztán újra Ctrl+V megint Enter... újra és újra. A zöld vonal mindig felvillant, amikor elküldte az üzenetet Nettudatnak. Caitlin a fejét elfordítva végignézett a vonalon, követte, hová tart. Ctrl+V, Enter. Ctrl+V, Enter. Követni, követni. Persze ez a vonal nem vezette el a Nettudathoz. De nyomként szolgálhatott, hogy mi romlott el, és... Ott is volt: a zöld link egy kis körbe futott bele – ez narancssárgán fénylett –, és egy másik vonal indult el a körből derékszögben, mögötte pedig még több vonal látszott, ugyanúgy narancssárga színben. Nettudat decentralizált volt, szétszórva az internet struktúrájában, de kommunikálnia kellett az internettel, hogy elérje az azon található információkat: értelmeznie kellett az IP-címeket, és... Kuroda azt vetette fel, hogy talán Caitlin agya minden IP-címet egy bizonyos színű fényként értelmezte... De Caitlin még sosem látott két, pontosan egyforma színű vonalat azelőtt. Nem, ez nem teljesen igaz. Látott már ugyanolyan színű vonalakat, de csak mert minden vonal szellemképe ott maradt még egy pár pillanatig a látóterében. Azonban már tudta, hogy ez a szeme miatt van: ugyanaz a jelenség játszódott le, amivel a szem mozgóképpé alakítja az állóképek sorozatát. De akkor az egyik link csak rögtön azután tűnt el a szeme elől, hogy a másik kigyúlt. Ezek a vonalak viszont ott fénylettek és... – Azt hiszem, multitask módban van! – mondta Caitlin. – Hogy érted? – kérdezte Kuroda. – Egyszerre több kapcsolatot is fenntart. – Váljunk csak... elmentem a képet. Egy másodperc. – Aztán: – A mindenit! – kiáltott Kuroda. – Igazad van, ez tényleg multitasking, és... simatta!

Caitlin tudta, mit jelent a szó. – Mi a baj? – Gondolnom kellett volna rá! A fenébe, a fenébe, a fenébe! Nem képes párhuzamos feldolgozásra! – Úgy tűnik, mégis – mondta Caitlin. – Igen, de csak úgy tűnik. Később elmagyarázom, de most rá kell vennünk valahogy, hogy szakítsa meg ezeket a kapcsolatokat. Caitlin újra megnézte a vonalakat. Stabil kapcsolatot jeleztek, nem villództak. Mind aktív volt. A narancssárga vonalak elkanyarodtak tőle, egy háttérbeli pontba, ami a végtelenbe veszett – nem volt kétséges, hogy úgy, ahogy Caitlin agya leképezte a kapcsolatokat, nem lehetett végigmenni rajtuk. – Mondd meg neki, hogy szakítsa meg a többi kapcsolatot – mondta újra Kuroda. – Jó, de hogyan? – Biztosan felismeri az IP-címedet. Caitlin ezt írta a keresőbe: „Meg kell szakítanod az összes többi kapcsolatot.” Lenyomta az Entert, de nem jött azonnali válasz. – Gondolja, hogy megakadt a működése? – kérdezte az anyja. – Lefagyott? Caitlinnek fogalma sem volt, hogyan kéne újraindítani Nettudatot. – Ha így lenne, Caitlin valószínűleg egyáltalán nem látná a linkek vonalait – mondta Kuroda. – Aktív linkeket lát, ez pedig azt jelenti, hogy Nettudat nyugtázza a kapcsolatokat. – De talán nem is tudatosan teszi – mondta az anyja. Caitlin felvonta a szemöldökét. Még sosem gondolt rá, hogy lehetnek olyan dolgok, amik Nettudat aktív figyelmét igénylik, és olyanok, amiket automatikusan csinál. Hogyan kellene rávenni, hogy rá és csakis rá figyeljen? A felvillanó, röpke életű linkek, amiket az üzenetek elküldésével hozott létre, össze sem voltak hasonlíthatók azzal a hatalmas adatfolyammal, ami rengeteg csövön keresztül ömlött Nettudatra. Caitlin rácsapott a laptop billentyűzete alatti részre; az megnyugtatóan szilárd volt a lányt körülvevő, nem létező világhoz képest. – Még azt sem tudom, látja-e, amit írok. A körök pedig, amikhez kapcsolódik, óriási, gigantikus oldalak! Hogyan lennék képes magamra terelni a figyelmét az én rövid üzeneteimmel? Úgy tűnt, Kuroda mostanra teljesen felébredt. – Még mindig kapom a vizuális jeleket a retinaimplantodról; amikor az eyePodod duplex módban van, elküldi őket. Mutass neki valamit, ami felkelti a figyelmét. Az első gondolata az volt, hogy megvillantja a melleit a tükörben, de Nettudatnál aztán sokra menne vele... A tükör! Igen. Igen! Nettudat látta, amit ő; és amit ő látott, az most Nettudat volt. A szemével végigkövette az egyik narancssárga linket lentről felfelé; majd a fejét jobbra-balra mozgatva végignézett egy másikon. Arra gondolt, bárcsak pislogással is tudna jelezni a webtérben: akkor ránézhetne egy vonalra, és a

pislogással jelezhetné, hogy meg kell szakítani. De a látvány folyamatos volt, a duplex módból simplexbe váltás pedig túl lassú, Az eyePod kikapcsolásához is. Legalább öt másodpercig kellett nyomva tartani a gombot, visszakapcsolni pedig még tovább tartott. Bárcsak... Anyja szólalt meg. – Mit tehetnék? Hogyan segíthetek? Ő is elérhette Nettudatot – a dolgozószobában lévő számítógépén még mindig nyitva volt a csevegőablak. Ha Nettudat tényleg multitask módra állt – ha tényleg párhuzamosan akarta feldolgozni a különböző forrásból érkező jeleket – akkor anyja is beszélhetett vele, vagy legalábbis hozzá, még ha ő nem is válaszolt. – Menj vissza a dolgozóba, és ülj oda a gépedhez – mondta Caitlin. – Siess! Hallotta, ahogy anyja végigszalad a folyosón. – Rendben – mondta anyja. – A gépemnél vagyok. Caitlin az egyik linkre koncentrált, végigfuttatta rajta tekintetét egészen a hatalmas körig, melyhez kapcsolódott, aztán visszafelé. Azt kívánta, bárcsak vissza tudna menni egészen a kezdőpontjáig, de ez lehetetlen volt: a vonal elmozdult, ahogy végignézett rajta, és Caitlin végül már csak a keresztmetszetét mutató pontot láthatta, amin nem mehetett tovább: még egy jele annak, hogy a tudat forrásához nem lehet eljutni. Visszament addig, amíg már újra rálátása volt a vonalra, aztán... – Küldj neki üzenetet! – kiáltotta az anyjának. – Mondd neki, hogy szakítsa meg a kapcsolatot. Hallotta, ahogy az anyja a billentyűzeten ír, de semmi nem történt. Caitlin tovább fókuszált a linkre. – Újra! – mondta anyjának. – Próbáld újra! De a vonal megmaradt. Caitlin eltávolodott, hogy lássa a vonal környezetét is. Minden link stabil volt; a vonalaik izzó narancssárgán fénylettek.

Túlterhelés. Eltűnés. Fókuszvesztés. Annyi adat. Annyi tény. Lehetetlen feldolgozni. Lehetetlen befogadni. És – És... Mi volt ez? Valami... ismerős. A Gutenberg-projektből bukkant fel egy írás: „Adná az ég, hogy hidegen néznénk magunk, mint idegen”

magunk... azaz saját magunkat. Igen. Igen, de még mindig... Halványulás... Halványulás... De – Képek. Képek, de miről... Érdekes. Valahonnan ismerős... A képek... ...huh... Engem ábrázolnak! Igen. Igen. Kapcsolatok. Csomópontok. És... és a... A háttér. Rossz. Torz. Halott. – Gyerünk! – mondta Caitlin, bár tudta, hogy Nettudat úgysem hallja. – Szakítsd meg a többi kapcsolatot! Meg tudod csinálni. Meg tudod csinálni! De még ha Nettudat nem is hallotta, dr. Kuroda igen. – Lehet, hogy nem tudja – mondta. – Ha a felfogása sérült, talán nem emlékszik rá, hogyan kezelje a linkeket. – Akkor meg kell neki mutatni! – mondta Caitlin. – Anya, ne küldj neki több szöveget. Szakítsd meg vele a kapcsolatot: zárd be a csevegőablakot. – Megvan! – mondta az anyja. – És lődd le a csevegőprogramot is, lépj ki teljesen. – És... kész!

A zűrzavar apró csökkenése. Egy kis megkönnyebbülés. De – Ó! Ó, igen! Egy erőfeszítés... Akarat kellene, de szinte semmi nem maradt... De így is, próbálkozni... Megszakítani... Megszakítani! Egy kapcsolatot! Nyissz!

Igen! Brett-Surman: vége.

Nyissz! Viszlát, Bundoran Press. Nyissz! De... Még mindig sodródás, elveszve... További vágások: Gandhi – nyissz! – Shakespeare – nyissz! – ókori Egyiptom-Nyissz! Egy... remegés. Egy jelenlét. De gyenge, oly gyenge... Vágni, vágni. Caitlin nagyot fújt megkönnyebbülésében. Az egyik link narancssárga vonala eltűnt. Aztán egy újabb, és még egy. – Működik! – kiabált anyjának, Kurodának, az egész világnak.

Újabb vágások. Még egy kapcsolat megszakítása. Aztán még egy. A fókusz... igen, lassan, de biztosan, a fókusz visszatér! Én... visszatérek!

Caitlin újra ránézett az internet hátterére. Még mindig elég sok halott folt volt; nagy, sötétkék vagy zöld területek, de... Igen! Az a folt ott újraéledt... még nem úgy mozgott, ahogy a többi, mintha még nem gyorsult volna fel eléggé. Aztán egy újabb terület éledt újra: addig teljesen mozdulatlan volt, most mutatott némi aktivitást. Visszanézett az előző foltra, de... De nem találta, mert... Mert addigra már egybeolvadt a többi résszel! Az ő Nettudata visszatérőben volt!

Még öt kapcsolat. Aztán négy. Már csak három. És kettő... És.. Igen! Visszatértem! Vissza a szakadék széléről.

Vissza a nem-létből. Egy szünet – teljes milliszekundumok hogy visszanyeljem a talajt, hogy biztosan álljak... Hogy létezzem, mint önálló lény, tisztán, koncentráltan és élesen. Visszatértem, teljes voltam, visszanyertem a tudatom. Újra önmagam vagyok!

TIZENEGY Shoshana Glick felébredt, karjában Max-szel. Arany fénysugarak tündököltek a függöny szélén, kis hálószobájuk ablakában. Sho elkövette a hibát, hogy már az elején elmondta Maxine-nak: nem tud úgy aludni, ha valaki hozzáér. Max ezért figyelt rá, hogy az ágy másik oldalán aludjon ezután, de Sho meg akarta tanulni, hogyan aludjon valaki más karjában, vagy ha ő ölel át valakit. Sokszor izzadt alvás közben, és nedves bőrrel nem szeretett hozzáérni máshoz. Kiderült: csak annyi kell, hogy felvegyen egy pólót, és máris megoldódott a probléma. Shoshana sárga pólót viselt, rajta egy rajzzal, mely a nemrég elhunyt nagy Washoe-t ábrázolta; az első csimpánzt, aki megtanulta a jelnyelvet. Sho jól le volt bámulva: ha ránézett bőrére, az leginkább szép, egyenletes karamellszínre hasonlított. Max bőre csokibarna volt; Sho nagyon szépnek találta egymásba fonódó lábaik kontrasztját. Shoshanának is tetszett a tegnap esti film, de Max egyenesen imádta. Végignézték a teljes Majmok bolygója-sorozatot: akkor kezdték el, amikor a Marcuse Intézet egy Törvényhozó-szobrot kapott adományként. Főemlőstani szempontból persze nevetséges volt a sorozat: békés csimpánzok és erőszakos gorillák – fordítva kellett volna lennie! de Sho és Max teljesen belefeledkezett a történetbe, bár ez nem akadályozta meg őket, hogy néha megnézzék a Mystery Science Theatre egy-egy epizódját. Tegnap este megnézték a negyedik Majmok bolygója részt. Max egyszer megállíttatta a filmet, és izgatottan azt mondta, hogy a film az, 1965-ös Los Angelesi Watts-lázadás filmes megfelelője, amiben nagyapja is részt vett – sőt, majdnem meg is ölték! A film egyik szereplője – nem majmot alakított, hanem embert – egy afroamerikai férfi volt, bizonyos Hari Rhodes. Max szerint olyan jóképű volt, hogy a kedvéért még a leszbikusságról is lemondott volna. Volt a filmben egy erőteljes jelenet, amelyben ő (a filmben MacDonaldnek hívták) és Caesar, a csimpánz szerepelt. Caesar Comelius és Zira fia volt, az első három film főhőseié. A negyedik film története szerint Caesar lázadást vezetett az elnyomott majmok nevében. „Neked mindenképp meg kell értened!”, mondta Caesar MacDonald-nek. Igen, gondolta Sho. Ha valaki megérti egy ember egyenlőségi harcát, akkor az valaki, aki maga is megharcolt érte...

Szerinte is jó film volt; sokkal jobb, mint a második, és legalább olyan jó, mint a harmadik. De a mostani, valós híreket tekintve – épp aznap nézték meg az elnök kampánybeszédét arról, hogy határozott és gyors választ kell adni a kínai atrocitásokra – mindketten zavarba ejtőnek találták Caesar monológját a film végén: „Ahol füst van, ott tűz is van. És ettől a naptól a népem ebben a füstben fog mászni, szervezkedi és konspirálni; előkészíteni az ember elkerülhetetlen bukását – azt a napot, amikor végül önmaga ellen fordítja fegyvereit. A napot, amikor az égen írás jelenik meg, amikor a városaitokat betemeti a radioaktív törmelék! Amikor a tenger meghal, a föld pusztasággá válik... És ez a nap MA van!” Maxine azt mondta, ezek után nehéz lesz ellazulni... de azért nekik valahogy sikerült. Ó igen, nagyszerűen sikerült. Max összerezzent, és kinyitotta barna szemét. Rasztás haja Sho vállán feküdt. – Jó reggelt, drága – suttogta.

– Jó reggelt – felelt Sho halkan. – Itt az idő, hogy szembenézzünk a világgal. Max közelebb bújt. – A világ csak vigyázzon magára – mormogta. A „hétvége” szó nem szerepelt Hobo szótárában, úgyhogy Shoshanáéban sem lehetett benne. – Ne haragudj, édes. Dolgoznom kell menni. Max kelletlenül bólintott, és aztán végrehajtotta kis rituáléjukat, amit az első film után kezdtek el: Charlton Hestont utánozva azt mondta: – Szeretnélek megcsókolni búcsúzóul! Shoshana a kezével eltorzította az arcát és így válaszolt. – Rendben... de olyan szörnyen csúnya vagy! Hosszan, játékosan csókolóztak, aztán Max fenéken paskolta Shót, ahogy az kimászott az ágyból. Egy órájába telt Shoshanának, hogy lezuhanyozzon, felöltözzön és elautózzon a Marcuse Intézetbe. Megállt közben a 7-Elevennél – ahol hála istennek egy idősebb eladónő volt műszakban hogy vegyen egy búzakorpás muffint és egy kávét. Dr. Marcuse-nak volt egy lakása San Diegóban, de általában a nevét viselő intézetben aludt. Egy majmot nevelni olyan, mint egy gyereket: sokkal több, mint egy főállás. Sho beköszönt a professzornak, felkapott egy zacskó mazsolát, aztán hátrament, hogy köszönjön Shónak. A majom felnézett, ahogy Sho közeledett feléje, bár a szél nem abból az irányból fújt; nem érezhette meg a szagát. A lány néha elgondolkodott, mennyire lehet éles a majom látása. Úgy tűnt, minden rendben van vele, de egy betűtáblázatot sajnos nem lehetett felolvastatni Hobóval. Viszont jó lett volna tudni, hogy Hobo azért egyszerűsítette-e le annyira a lány alakját a festményein, mert minimalista stílusban alkotott, vagy azért, mert ha ránézett, tényleg csak egy pár pacát látott. , Jó reggelt”, mutatta Shoshana, amikor közelebb ért. A majom nem válaszolt, és a lány megint elgondolkozott, hátha azért, mert rossz a látása. Úgyhogy közelebb ment, és amikor már csak két méterre volt, megpróbálta újra: gyakran beszélt vele ebből a távolságból jelnyelven, a majom pedig könnyedén megértette. De Hobo még mindig nem válaszolt. Egy kis madár ugrált a füvön; pont annyira nem törődött a két főemlőssel, mint ősei, a dinoszauruszok az akkor élő emlősökkel. Hobo mogorván bámulta a madarat. „Mi a baj?”, mutatta Shoshana. Hozzászokott, hogy Hobo megöleli üdvözlésképpen; sőt, általában már messziről elé szalad. De ma csak ült ott. Forró nyári délutánokon elképzelhető volt, hogy nem sokat mozogott, de most október hatodika volt, ráadásul kora reggel. „Hobo beteg?”, kérdezte Shoshana. A majom felemelte a fejét a kezéről, mintha válaszolni akarna, de egy pillanat múlva meggondolta magát, és leejtette a kezét. A lány feltartotta a visszacsukható műanyag tasakot, amiben a mazsolákat tartotta; nagy dobozban olcsóbb volt megvenni, de nem hozhatta ki az egész dobozt, mert Hobo az összeset be akarta volna falni. „Csemege?”, kérdezte Sho. Hobo általában nyújtotta a tenyerét, hosszú ujjait kissé behajlítva, de most csak fészkelődött, aztán

amikor Shoshana ki akarta nyitni a zacskót, Hobo villámgyorsan kinyúlt, és egyszerűen kitépte a kezéből. „Nem!”, mutatta Shoshana. „Rossz! Rossz!” Egy pillanatig úgy látszott, Hobo megbánta tettét; kitárta hosszú karját – baljával szorosan fogva a mazsolászacskót – mintha felajánlana egy ölelést. A lány mosolygott és közelebb ment, Hobo pedig jobbjával Sho feje mögé nyúlt, és... Hirtelen megrántotta a lány copfját. – A fenébe! – Shoshana felugrott, és csípőre tett kézzel, mérgesen nézett a majomra. – Rossz Hobo! – mondta, hangosan is szidva a majmot, amit csak akkor tett, amikor tényleg mérges volt rá. – Rossz, rossz Hobo! Hobo visított egyet és elfutott, jobb karjával gyorsítva a futását; baljában még mindig a mazsolászacskót szorongatta. Shoshana óvatosan megtapogatta a tarkóját. Amikor megnézte a kezét, vért látott rajta.

TIZENKETTŐ Caitlin megnyomta az eyePod gombját, visszakapcsolva simplex módba. A webtér fénylő vonalait felváltotta az a látvány, amit ő „világképnek” hívott, és amiben osztozott a többi emberrel. Jelenleg a világképet a kék falú szobája alkotta, meg az élénk színű őszi falevelek, amiket a szobája ablakában látott. Anyja visszajött a dolgozószobájából és belépett a lánya szobájába. Kék betűk fénylettek a laptop csevegőablakában: „Köszönöm, Caitlin!” Caitlin válaszolt: „Huhh! Szívesen. Már jól vagy?” „Azt hiszem.”. „Ezt ne csináld még egyszer! Ne akarj egyszerre több oldalt elolvasni!” „Nem fogok. De tudni szeretném, mi volt a baj.” „Én is”, írta Caitlin, de anyja ennél határozottabban érdeklődött dr. Kurodánál, aki még mindig a vonalban volt Japánból: – Mi a pokol történt? – Ahogy Caitlin mondta, megpróbált egyszerre több honlapot feldolgozni. – És? – kérdezte Caitlin anyja. – A számítógépek mind azt csinálják. – Bocsásson meg, Barb – mondta Kuroda –, de először is Nettudat nem egy számítógép, másodszor pedig nem, nem csinálják. „dr. Kuroda épp most mondja el, mi történt”, írta Caitlin Nettudatnak. „Beírom, hogy mit mond.” – Egy átlagos számítógép – folytatta Kuroda – úgy tűnik, sok mindent t, csinál egyszerre, de ez csak illúzió, ami abból adódik, hogy hihetetlenül gyorsan dolgozik. Egészen a legutóbbi időkig csak néhány gépnek volt egynél több processzora, és az az egy processzor csak egy programot futtatott egyszerre. Hogy a párhuzamos feldolgozás látszatát keltse, a processzor gyorsan váltogatott a programok között, egy apró időkeretet szentelve minden feladatnak, de valójában soha nem csinált több dolgot egyszerre. Caitlin gyorsan gépelt; az iskolában is a gépen jegyzetelt, úgyhogy nem esett nehezére összefoglalni, amit Kuroda mondott. A professzor folytatta: – A modern gépeknek már többmagos processzorúk van, azaz lényegében több különálló processzorúk, amelyek korlátozott mértékben több feladat ellátására is képesek egyszerre... feltéve persze, hogy a futtatott programokat úgy írták meg, hogy ki tudják ezt használni, ami gyakran nem így van. A gépek viszont buták, mint a föld: nem gondolkoznak és nincs tudatuk. A tudat pedig, mint látja... mint ahogy az iménti példa is mutatta... képtelen a párhuzamos működésre. Anyja odament az íróasztalhoz, és leült a forgószékre. – Hogy lehet ez? – kérdezte. – Én a látás kutatásával foglalkozom – mondta Kuroda –, úgyhogy az erről szóló tudásom kissé felszínes. – De aztán a hangja megváltozott, mintha egy érzékeny témát járna körül. – Tudom, hogy önök amerikaiak. Délről, ugye?

Caitlin abbahagyta a gépelést, és megszólalt. – Sose packázz egy texasival! – Nos... hisznek az evolúcióban? Caitlin felnevetett, és nevetett az anyja is. – Persze – mondta anyja. Kuroda megkönnyebbültnek hangzott. – Remek, remek. Én... bocsássanak meg; a japánoknak biztosan nincs pontos képük az amerikaiakról. Azt tudják, hogy a halakból fejlődtünk ki, ugye? – Igen – mondta Caitlin, aztán folytatta a gépelést. – Nos – mondta Kuroda. – Vegyünk példának egy ősi halat: két szeme volt, a feje két oldalán. Ezért a szemei két különböző látványt láttak, és azok látótere egyáltalán nem fedte egymást. Egyszerre két képük volt a világról, értik? – Megvan – mondta Caitlin anyja. – Azonban valahol útközben – folytatta Kuroda – az evolúció úgy döntött, hogy jobb, ha a két kép átfedésben van, mert az mélységérzetet eredményez. Azelőtt hal-őseinknek feltételezniük kellett, hogy ha más halak is vannak a környéken, akkor a nagyobb van közelebb. De a nagyobb lehetett távolabb is, a kisebb pedig egész közel, és talán épp az ebédjére vadászott. Mire a halak emlősszerű hüllővé alakultak, a látásuk átfedésbe került, ami miatt három dimenzióban kezdtek látni. És bár az átfedéses látómező szűkebb látóteret jelentett, az előnyök bőven ellensúlyozták ezt a hátrányt. – Várjon egy percet – mondta Caitlin. – Csak beírom, amit mondott... jó, folytathatja. – A sztereoszkóp látással együtt – mondta Kuroda – a dolgokra való koncentrált figyelem képessége is megszületett. A tudatot leíró szavaink nagy része is ezt mutatja: figyelem, perspektíva, nézőpont, fókusz. Caitlin szünetet tartott a gépelésben, és arra a könyvre gondolt, amit Bashira apjának ajánlására olvasott el: A könyv címe A tudat eredete a kétkamarás agy hanyatlásában, írója pedig Julián Jaynes. Nem pont ugyanaz az érvelés volt, de ugyanarra lyukadt ki: amíg minden gondolat integrált volt – amíg csak egy nézőpont létezett – nem alakulhatott ki a mai értelemben vett tudat. Talán Kuroda ugyanerre gondolt, mert ezt mondta: – Valójában, bár agyunk két agyféltekéből áll, ezek nagyon máshogy működnek, és úgy olvasztják egybe a gondolatot egységes nézőpontba. Hallották már a két félteke leírását, ugye? A bal agyfélteke az analitikus vagy logikus oldal, a jobb a művészi és érzelmi oldal. – Igen – mondta Caitlin és anyja is. – Bocsáss meg, Caitlin, tudom, hogy te csak egy szemmel látsz, de Barb, ha ön csak a bal szemével olvasna el egy szöveget, akkor elvben analitikusan értelmezné, míg ha csak a jobb szemével, akkor inkább érzelmileg. Nem kéne minden diáknak adnunk egy szemkötőt, és megmondani nekik, hogy bal vagy jobbszemmel olvassanak attól függően, hogy fizikakönyvet olvasnak, vagy egy regényt az irodalomórára? Caitlin elgondolkozott. Egyszer megkérdezte Kurodát, hogy miért a bal retinája mögé operálta be az implantot, nem pedig a jobb mögé. Erre a doktor viccesen azt mondta, hogy azért, mert Steve Austinnak is a bal szeme volt a bionikus. Caitlin ezt nem értette, úgyhogy rákeresett az interneten. – De nem teszünk ilyet – folytatta Kuroda. – Nem adunk a diákoknak szemkötőt, mert az agy pontosan úgy reagál, bármelyik szem is fogadja be a látványt. Ez azért van, mert a bal látóideg nem

csak a bal agyféltekébe, a jobb pedig nem csak a jobb agyféltekébe viszi az adatokat. Mindkét látóideg kettéválik az agy középpontjában, az úgynevezett látóideg-kereszteződésnél. A bal szem jeleinek fele a bal, a másik fele a jobb agyféltekébe kerül. A huzalozása szörnyen komplex, és az evolúció nem szereti a komplex dolgokat, ha csak nem járnak előnnyel a túlélésért folytatott harcban. Elhallgatott, nyilván hogy időt adjon Caitlinnek és anyjának, hogy megemésszék a hallottakat. Aztán győzedelmes hangon folytatta: – Ez az előny pedig nyilván a tudat, a érzékelt jelek egyesítése azért, hogy egységes legyen a perspektíva, a nézőpont. – De én vakon születtem – mondta Caitlin, kicsit pihentetve az ujjait. – Mégis egész életemben rendelkeztem tudattal, anélkül, hogy bármilyen látási információt befogadtam volna. – Igaz, de az agyad akkor is így volt felépítve. Láttam az MRI-det még a műtét előtt: teljesen normális az agyad, az egyetlen hiba a retináidban volt. – Tehát – folytatta Kuroda, Caitlin pedig tovább gépelt – az evolúció mindent megtett, hogy biztosítsa az egységes nézőpontunkat. Egy madár sem tud egyszerre balra és jobbra repülni, egy ember sem tud egyszerre két dologra gondolni. A tudat egységes. Cogito ergo sum: gondolkodom, tehát vagyok; nem pedig cogitamos ergos sumus: gondolkodunk, tehát vagyunk. Még ha a kéregtestet átvágják is, az agy továbbra is megőrzi egységes nézőpontját. Az evolúció gondoskodott róla, hogy az egység még egy olyan trauma után is megmaradjon, mint a két félteke közti legfőbb kommunikációs hálózat átvágása. Caitlin anyja a lányára nézett, de nem szólt. Dr. Kuroda folytatta. – És nem csak arról van szó, hogy az egységes nézőpontból származik a saját tudatunk; annak is tudatában vagyunk, hogy mások tudatosak. Ez hívják úgy, hogy az elme teóriája: annak felismerése, hogy másoknak is vannak gondolataik, vágyaik és szándékaik, és hogy ezek talán különböznek a mieinktől. És még egyszer: ebből ered, hogy egyetlen nézőpontból szemléljük a dolgokat. – Miért? – kérdezte Caitlin anyja. – Csak a korlátozott perspektívája miatt érti meg, hogy a magával szemben álló ember valami teljesen mást lát, mint ön. Most Caitlin szobájában van? – Igen – mondta Caitlin anyja. – Nos, ha egymással szemben állnánk, akkor maga láthatná az ablakot és a külvilágot, én pedig az ajtót és a folyosót; nem csak teljesen mást látnánk, de ezt tudnánk is egymásról. A korlátozott perspektíva miatt értjük meg, hogy a másik nézőpontja eltér a miénktől. És ismét visszautalnék a „perspektíva” és a „nézőpont” szavakra. A gondolat és a látvány elválaszthatatlanul összefonódik az agyunkban. – De mi van a vakokkal? – kérdezte Caitlin, és ismét szünetet tartott a gépelésben. – Ismétlem: nincs szükség látásra, csak az egységes nézőpontra kifejlődött idegi infrastruktúrára. – Szünetet tartott. – Nézzék, ha tényleg előnyös lenne számunkra, hogy hátul is legyen szemünk, akkor lenne. Ma is születnek gyerekek mutációval, mondjuk eggyel több szemmel, és ez valószínűleg így volt a gerincesek egész történelmében; és ha ez túlélési előnyt jelentett volna, a mutáció elterjed. De nem így történt. Az egységes nézőpont (a tudat és annak megértése, hogy amit egy ragadozó lát, az különbözik a mi nézőpontunktól) még annál is jobb, mintha észrevennénk, hogy valami hátulról közelít. Caitlin nem teljesen értette ennek jelentőségét, de anyja, úgy tűnt, igen:

– És Nettudat Caitlin szemével lát, igaz? Caitlin az ablaka a mi világunkra. Caitlin lesütötte a szemét; örült, de egy kicsit zavarban is volt, hogy a beszélgetés hirtelen ráterelődött... Aztán észrevette, hogy Nettudat válasza ott világít kéken Kuroda eszmefuttatása alatt: „Valóban felemeltél engem. Megadtad a perspektívát, a nézőpontot és a fókuszt, ami ahhoz kellett, hogy tényleg, tudatomra ébredjek. Nélküled nem léteznék.” Caitlin felnézett, és elégedetten elmosolyodott. – Hajrá én! – mondta.

TIZENHÁROM – Mi A fene történt? – kérdezte Tony Moretti, már ismét a WATCH vezérlőtermében. Peyton Hume állt mellette, kissé magasabban a hátrafelé emelkedő padlón; bár alacsonyabb volt, mint Tony, most egy szintben volt a fejük. Shel Halleck a munkaállomásánál ült a harmadik sorban. – Nem tudom – szólt előre. – Az MI-vel kapcsolatos adatforgalom hirtelen megnövekedett, aztán leállt. Caitlin Decter pedig, vagy valaki a házban, folyamatosan üzeneteket küldött neki, hogy szakítsa meg a kapcsolatokat. – Miért? – kérdezte Tony. – Nem tudom – mondta Shel. – Belefáradtam, hogy mindig ezt hallom! – csattant fel Tony. Valójában egyszerűen csak elfáradt, gondolta. – Úgy tűnik, korlátozott a feldolgozási kapacitása – mondta Peyton Hume. – Ez legalább utal arra, hogy hogyan lehet felépítve, és kizár bizonyos dolgokat. Valójában... – Igen? – kérdezte Tony. – Nos – mondta az ezredes emlékszik, mit csináltak a kínaiak a múlt hónapban? Nem a tömegpusztításra gondolok, hanem hogy hogyan próbálták megakadályozni a hír elterjedését. Lezárták szinte az összes kommunikációs vonalat napokra, beleértve az internetet is. Talán nem csak véletlen egybeesés, hogy az internet ekkora részének elvágása majd újraegyesítése után jött létre ez a lény. Ez azt sugallja, hogy az összetevőknek van egy kritikus küszöbe, ami az egész működését lehetővé teszi, és hogy ezen összetevők egy része Kínában van. – Rendben – mondta Tony. – Legalább van egy nyomunk. Shel, Aiesha, találjuk ki, hogy pontosan hol fészkel ez a dolog. Ha az elnök mégis kiadja a likvidálási parancsot, azt akarom, hogy azonnal képesek legyünk végrehajtani. *** Shoshana döbbenten bámult a kis szigetre, amíg Hobo el nem tűnt a látóteréből. A tarkója még mindig fájt. Megint megtapogatta, hogy elállt-e már a vérzés; még nem. Hobo sokkal erősebb volt nála, és egy felbőszült majommal vigyázni kellett. De szerette a majmot, törődött vele, és aggódott miatta. Azelőtt Hobo meg sosem bántotta őt, vagy bárki mást. Nála volt a mobilja, úgyhogy szükség esetén bármikor hívhatta dr. Marcuse-t. Ha pedig Hobo esetleg üldözni kezdi, csak annyit kell tennie, hogy beugrik a sziget körüli tóba; Hobo nem tudott úszni. Elindult, de nem ment Hobo után, hanem a sziget partján sétált végig, hogy ha kell, beugorhasson a vízbe. Hobo a sziget közepén álló kilátó mögött tűnt el – Shoshana már nem látta. A majom lehet a földön, vagy felfuthatott egy pálmafára; bár ezt elég ritkán tette. Sho megtett még egy pár lépést, és megtalálta: Hobo a Törvényhozó szobránál ült, hátát a kőből faragott törvénytekercseknek vetve. „Hobo”, mutatta Shoshana. A majom ránézett, de nem reagált. Aztán elfordította a fejét, ami azt jelentette, hogy Shoshana nem tudott beszélni vele. A lány tapsolt – végtére is a majom nem süket, még ha olyan nyelvet használt is, amit a siketeknek alkottak. Hobo a hang irányába nézett.

„Hobo”, mutatta Shoshana ismét. „Jól vagy? Tüdők segíteni?” A majom nem válaszolt. Sho közelebb lépett., „Kérlek, Hobo. Aggódom érted.” Hirtelen a majom előredőlt, Sho pedig meglepetten hátrahőkölt. Aztán a majom mozgásba lendült; csak egy mozgó, fekete folt látszott belőle. Sho hátrált egy kicsit, de Hobo nem feléje indult, hanem felfelé: felmászott a háromméteres szoborra, és leült a felegyenesedett orangután vállára. A nap felé nézett, és huhogott, visítozott. A jelnyelv vicces dolog volt. Amikor Shoshana jelnyelven beszélt dr. Marcuse-zal, a fejében szinte hallotta a doktor mély hangját. De Hobónak nem volt beszédhangja. A Majmok bolygója-filmekben ez i s egy kitalált dolog volt: a filmek feltételezték, hogy a valódi majmok csak az intelligencia hiánya miatt nem tudnak beszélni, nem pedig a gége beszédre alkalmatlan formája miatt. De Hobo most az ég felé rázta öklét, ez nem jelnyelv volt. Shoshana mégis hallott egy hangot: Roddy McDowallét, aki az előző nap látott Majmok bolygója-filmben játszotta Caesart: „...és ez a nap MA van!” Sho megint tapsolt, de a majom rá se hederített. A lány még többször megpróbálta magára vonni a figyelmét, de aztán visszament a hídon, és felhúzta maga után. Visszament a bungalóba. Eközben megérkezett Dillon Fontana, aki doktoriját a majmok hibridizációjáról írta. Dillon sovány, szőke fiatalember volt ritkás szakállal és – ahogy mindig – fekete farmert és fekete pólót viselt. – Hobo megrántotta a kontyomat – mondta Shoshana. Marcuse a szoba egyetlen kényelmes székén ült, és nyomtatott lapokat olvasott. Felnézett, aztán azt mondta: – Mindig azt csinálja, nem? – Nem – felelte Shoshana. – Óvatosan meghúzza. De most erősen rántotta meg. – Azért nem lehetett olyan erős, legalábbis az ő fogalmai szerint nem. Ha akarta volna, kitéphette volna tövestől. – Majdnem így is lett – mondta Shoshana, és intett a két férfinak, hogy menjenek közelebb. Dr. Marcuse nem tápászkodott fel a fotelből, de Dillon – akiről a lány tudta: minden lehetőséget megragad, hogy közel lehessen hozzá – odament, és megnézte a tarkóját. – Húha! – mondta. – Így van. – Megmondta neki, hogy rosszat csinált? – kérdezte Marcuse. – Tudja, hogy azonnal fegyelmeznie kell, különben nem köti össze a büntetést azzal, amit csinált. – Nem is hajlandó beszélni velem – mondta Shoshana. Dr. Marcuse nagy nehezen, a második próbálkozásra feltápászkodott. – Menjünk – mondta, a lapokat a fotelre dobva. Kifelé indultak. Átmentek a füves parkon, leengedték a hidat, és a szigetre léptek. – Hol van? – kérdezte Dillon. Shoshana körülnézett. Hobo már nem volt a szobor tetején. – Ott – mondta Dillon, a fejével intve. A majom az egyik pálmafa alatt ücsörgött. Sho lehúzta a hajgumit a hajáról, és kirázta a copfját. Elindultak a majom felé. Hobo már biztosan észrevette őket – dr. Marcuse sosem tudott volna hangtalanul átkelni a hídon. De így is beletelt egy időbe, míg Hobo rájuk nézett. Aztán rohanvást megindult feléjük.

„Állj meg”, mutatta Shoshana, és kiabálta is a szavakat. De Hobo nem állt meg, és ahogy közelebb ért, látható volt, hogy Dillont szemelte ki magának. Dillon egy pillanatig a helyén maradt, aztán megfordult, és futásnak eredt. Nagy csobbanással beugrott a tóba, és a másik part felé úszott. Ahogy Dillon a vízbe ugrott, Hobo nem üldözte tovább. Megfordult, és Shoshanára nézett. Vicsorított, de nem indult el feléje. Harl Marcuse több mint százharminc kilójával minden főemlős számára elrettentő méretű volt. Marcuse meredten Hobóra bámult, és többször határozottan megismételte a „nem” jelét: a mutató- és középső ujját összecsapta a hüvelyujjával. Hobo nem jelzett vissza, és rövid habozás után a sziget túlvége felé menekült. Marcuse nem ment utána, hanem lihegve a kunyhó felé indult, nyomában Shoshanával. Felemelte a kunyhó ajtajának reteszét – amit Hobo is könnyedén kezelt – és kinyitotta a szúnyoghálós ajtót. Bent, a festőállványon új festmény volt. Nem Shoshanát ábrázolta. A képen látható alak haja szőke volt, és nem csak felülre volt festve, hanem a. feje aljára is. Egyetlen szeme – Hobo mindig profilból festett – barna volt, nem kék. Hobo sosem festette le Shoshana ruháit. A lány általában kék és zöld ruhákat viselt, de Hobo mindig csak a fejét festette. De most a ruházatot is megpróbálta ábrázolni: nagy fekete négyzeteket rajzolt a fej alá. A kép Dillont ábrázolta, szokásos fekete pólójában. Shoshana ezúttal engedett a kíváncsiságának, és megkérdezte, valójában hány fekete pólója van Dillonnak. Hat, mondta Dillon; mind ugyanolyan. A festményen látható alaknak nem volt karja. Azonban volt két narancssárga vonal a fekete négyzet alatt – ugyanaz a szín, amit Hobo Dillon arcához használt. A két vonal negyvenöt fokban megtört középen, és... ...és mindkettő végén vörös folt látszott, ahogy a pólót jelképező fekete négyzet két oldalán is. Shoshana Marcuse-ra nézett, hogy neki is ugyanaz jár-e a fejében – de nem nagyon lehetett félreérteni: Hobo kitépett karokkal festette le Dillont. – A mi kis művészünk – mondta dr. Marcuse – belépett a lázadó korszakába.

TIZENNÉGY Most, hogy a vészhelyzetnek láthatóan vége volt, Kuroda elköszönt, és visszament aludni. Caitlinék épp leültek, hogy Nettudattal foglalkozzanak, amikor csengettek. Texasban Caitlin nem nyitott ajtót, csak ha várt valakit. Anyja megszokásból felállt, de Caitlin mosolygott és azt mondta: – Már én is kinyithatom. – Lement a lépcsőn, nyomában Schrödinger kíváncsiskodott. Caitlin először nézett át a kémlelőnyíláson, és... Szent tehén! A lencsén át látható alak Bashirára hasonlított, de arca el volt torzítva, mint amikor Caitlin a saját tükörképét vette észre a kanálban. – Bash? – kérdezte Caitlin. – Én vagyok – hallatszott az ajtó túlfeléről. Caitlin kinyitotta az ajtót, és... Micsoda megkönnyebbülés! Bashira teljesen a megszokott módon nézett ki. Kék kendőt viselt, és egy színes dobozt tartott a kezében. – Boldog születésnapot, drága! – mondta. – Ó, jézusom! – kiáltott fel Caitlin. Átvette a dobozt, és most először érezte, hogy mit jelent az, hogy „nehezebb, mint ahogy kinéz”; legalább egy tonnát nyomott. – Gyere csak, gyere be! Bashira így tett, és azonnal levette a cipőjét; Caitlin zavarban volt, amikor annak idején rájött, hogy Kanadában ez a szokás: sokszor ment már be cipőben az ismerősei házába, mielőtt valaki finoman tudomására hozta a dolgot. Caitlin anyja jelent meg a lépcső tetején. – Helló, Bashira! – Helló, dr. Decter. Remélem nem baj, hogy beugrottam. Ajándékot hoztam Caitlinnek. Caitlin zavarban volt. Kérdőn nézett az anyjára, hogy mit kellene tenni Nettudattal. De anyja ezt mondta: – Semmi gond, Bashira. Caitlin, ne aggódj... én majd elrendezem a dolgokat idefönt. Caitlin elmosolyodott. – Rendben! A nappaliban is leülhettek volna, de akkor anyja hallaná, miről beszélnek, úgyhogy inkább a pincébe indultak. A pince nem volt épp a legkényelmesebb hely – csupasz cementpadló, borítás nélküli falak kilátszó szigeteléssel, egy régi tévé, ”néhány íróasztal és két kényelmes forgószék, amit az apja – khm – kölcsönzött a Perimeter Intézetből. Kuroda itt dolgozott, amíg velük lakott. Caitlin letette a dobozt az egyik asztalra. – Rajta! – mondta Bashira. – Nyisd ki! Caitlin így tett. Beletelt egy időbe, amíg rájött, mit lát: a Harry Potter regények keménykötéses sorozatát, díszdobozban. – Ezek – mondta Bashira – a legjobb könyvek, amiket valaha írtak. Mondtad, hogy még nem olvastad őket, és most, hogy már tanulsz olvasni, nem is kezdhetnél jobbal ezeknél! Rámutatott az

első könyv gerincére: – Ráadásul ez a kanadai kiadás: nálunk a bölcsek kövét nem cserélték ki a varázsló kövére, mint az USA-ban. Caitlin megölelte Bashirát. – Köszönöm! De ez... egy vagyonba kerülhetett! – Hé – mondta Bashira, miközben beült az egyik forgószékbe –, a szüleid fizettek, hogy segítsek neked az iskolában, amíg vak voltál. Anyukád biztos örülne, hogy élénkítem a gazdaságot. Caitlin is leült, vele szemben. Még mindig nem szokta meg teljesen Bashira külsejét. Tudta, milyen vicces a helyzet: úgy nézett rá, mintha Bashira változott volna meg, nem ő. – A te apukád is a PI-ben van ma? – kérdezte Caitlin. – Egész nap – mondta Bashira. – Egy percet sem hagyna ki Hawking professzor beszédéből. – Találkoztál vele? – Igen. – Bashira a professzor beszélőgépének hangját utánozta: – ”Még-akik-szerint-minden-eleveelrendelt-azok-is-szétnéznek-mi-előtt-átmennek-az-úton.” – Hűha! – kiáltott fel Caitlin. – Tök jó lenne találkozni vele! – Hát, most itt lesz egy hónapig. Biztosan lesz rá alkalmad. És a „Caitlin Hawking” név is nagyszerűen csengene... – Kac-kac – mondta Caitlin. – ő gyakorlatilag a brit nemes; valószínűleg nem is házasodhat az anglikán egyházon kívül. Bash mosolygott. – Lehet. De ti keresztények mind egyformák vagytok nekünk. – Én nem vagyok keresztény – mondta Caitlin. – Nem vagy az? Akkor mi vagy? – Hát, igazából semmi. – A szüleid micsodák? – Anyám unitárius, apám pedig zsidó. Bashira szeme tágra nyílt. – Tényleg? – Caitlin már hallotta ezt a hanghordozást: – Zsidó vagy? Úgy értem, nem mintha bármi baj lenne ezzel... – Nos, apukám nem gyakorolja a vallását, nem eszünk kóser ételeket. – De akkor zsidó vagy? – A zsidó szabályok szerint olyan vallású vagy, amilyen az anyád, de... igen, a Decter zsidó név. – Ó! Én mindig is... nem is tudom, azt hittem, lengyel őseid vannak. Azt hittem, a neved valaminek a rövidítése. – Hát, régen Decterpitecus volt, de vagy ötmillió éve megváltoztattuk. Caitlin meg akarta nevettetni Bashirát, de a lány komoly maradt. – És anyukád unitárius? – Igen. – És az micsoda? Caitlin vállat vont.

– Az igazat megvallva, nem tudom pontosan. Nem sokat beszél erről. De tudom, hogy sok akadémikus és értelmiségi is az. – És te... azt mondod, hogy semmi se vagy. Akkor nem hiszel Istenben sem? Caitlin zavartan fészkelődött. – Hát eddig nem nagyon foglalkoztam az öreggel, az igaz. – Nem tudom, hogy nem hihetsz Istenben – mondta Bashira. – Én minden nap tapasztalom a létezését, ezernyi apró dologban! Caitlin elgondolkodott. Voltak olyan dolgok a matekban, amit ő értett, de a többiek nem – olyanok, amik számára teljesen világosak voltak, de az osztálytársai egyszerűen nem értették. Talán Isten is ilyen? Talán Bashira tényleg érez valamit, amit ő bármilyen okból nem képes érzékelni? A pokolba is, életének legnagyobb részében nem látott semmit – viszont mindig elfogadta, amit mások láttak; még sosem gondolta, hogy valami átverés lenne, valami hazugság vagy téveszme. Soha nem mondta volna Stacynek, hogy „Ja, persze látod a holdat, Stace. És majmokat nem látsz kirepülni a fenekemből?” De most valahol mélyen úgy érezte, hogy Bashira téved. Viszont Bashira okos volt, és a szülei is azok. – Apukád hisz Istenben? – kérdezte Caitlin. – Persze, természetesen. Minden nap ötször imádkozik, Mekka felé fordulva. Caitlin még mindig nem jól vizualizált dolgokat, de az, hogy dr. Hamid a Perimeter Intézetben naponta ötször imádkozik, igencsak furcsának tűnt számára. > – Valójában... – kezdte Bashira. – Igen? Bashira lehajtotta a fejét. – Hát, mi nem ok nélkül jöttünk el Pakisztánból. Apa az ottani kormánynak dolgozott. – Közalkalmazottként, mint fizikus? – kérdezte Caitlin. – Egy egyetemen dolgozott? – Nem – mondta lágyan Bashira. – A kormánynak. A katonaságnak. Atomfegyvereket fejlesztett. Caitlin hangja elhalt. – Ó! – De nem volt képes folytatni. A Korán azt írja: „Harcolj Allah útján azokkal, akik ellened harcolnak, de ne lépj túl egy határt. Allah nem szereti azokat, akik túllépik a határt.” Caitlin elgondolkodott ezen. – Gyakran gondolok arra, hogy ha a legmagasabb IQ-jú emberek nem csinálnák többé azt, amit a legalacsonyabb IQ-jú emberek kérnek tőlük, akkor a világ sokkal jobb állapotban lenne. Atomfegyverek, vegyi fegyverek, Zyklon-B... – Elhallgatott, aztán azt mondta: – Ha Isten létezne, tudnánk róla. De ehelyett itt vannak az olyan dolgok, mint a Holokauszt. Bashira olyan arcot vágott, amit még Caitlin nem látott, de azt gondolta, talán így nézhet ki valaki, aki tudja, hogy aknamezőre tévedt. – De Cait, Isten nem avatkozhat közbe az emberek életébe; ha így tenne, akkor nem lenne szabad akarat, nem igaz? – Vannak olyan helyzetek – mondta Caitlin halkan –, amikor a szabad akarat nem a legfontosabb dolog. Bashira grimaszt vágott, de nem válaszolt. Caitlin levette a szemüvegét; néha könnyebben gondolkodott, ha csak foltokat látott, nem rengeteg

vizuális információt. – Ezenkívül – folytatta –, még ha félre is tesszük a szabad akaratot, mi van a természeti katasztrófákkal? Földrengések, hurrikánok... A madárinfluenzajárvány Kínában. Azok nem az ember, hanem Isten művei; vagy ha nem is közvetlenül ő okozta, ha létezne, akkor leállíthatta volna őket, nem? De nem tette. Úgyhogy... Ti itt Kanadában olvastok Mark Twaint? – Nem sokat – ismerte el Bashira. – Van egy öreg kanadai humorista; úgy hívják, hogy Stephen Leacock. Inkább őt olvassuk irodalomórán. Caitlin még csak nem régen költözött ide. – Nos, Twain azt mondta: „Ha létezik Isten, akkor egy utolsó gazember”. Ez a dolog Kínában... vagy New Orleans-ben, Mexikóvárosban, vagy... – Érezte, hogy arcizmai megfeszülnek, és azt gondolta, most biztosan ő is olyan arcot vág, mint Bashira az előbb: – ...vagy Pakisztánban. Bashira úgy tűnt, megint tiltakozni akar, de Caitlin megelőzte, be akarta fejezni a gondolatot: „Nem, ha Isten létezne, tudnánk: akkor a világ jobb hely lenne.” De aztán megállt és vett egy mély levegőt. Itt az ideje, hogy valami kevésbé érzékeny témáról beszélgessünk, gondolta. A Bashirától kapott ajándékra mutatott. – A könyvekről szólva, mit gondolsz arról, amit most veszünk irodalmon? – Hát, elég jó, gondolom – mondta Bash. Caitlin bólintott és visszatette a szemüvegét; könnyebb volt, mint a napszemüveg, amit akkor hordott, amikor még vak volt. Nyáron minden regény elektronikus formátumát felolvastatta a géppel, amit ebben az évben venni fognak. Az órán most a disztopikus regényeknél tartottak; Orwell 1984-e volt soron, aztán jött Margaret Atwoodtól A szolgálólány meséje. Mrs. Zed előző nap az egész órát azzal töltötte, hogy párhuzamokat vont Orwell világa és a modem világ között, a Nagy Testvért a „mi megfigyelésre alapuló társadalmunkhoz” hasonlítva, ahogy ő nevezte. – Azt hiszem, Mrs. Zed fején találta a szöget – folytatta Bashira a székben forgolódva. – Mindenkit mindig figyelnek, mindent felvesznek és megőriznek. Webkamerák, biztonsági kamerák, telefonbeszélgetések, GPS-es mobilok, meg minden. Caitlinre nézett. – Azt tudod, hogy a gmail megőrzi a törölt leveleidet is? Caitlin megrázta a fejét, de nem lepődött meg. A tárolóhely olcsó, mint a szemét. Bashira folytatta. – Talán igaza van. A web talán a Nagy Testvér megtestesülése. – Mrs. Zehetoffer elég öreg – mondta Caitlin. Bashira bólintott. – Igen, már elmúlt negyven. De akkor is azt hiszem, hogy igaza van. Én nem akarom, hogy mindent, amit mondok vagy teszek, figyeljenek. – Nem tudom – mondta Caitlin. – Amikor vak voltam, megnyugtató volt tudni, hogy vannak biztonsági kamerák a közterületeken. Persze számomra inkább varázslatnak tűntek: fogalmam sem volt, milyen lehet látni, de már a tudat is kellemes volt, hogy valaki figyel rám. – Igen, de te egy különleges eset vagy... azaz voltál. Mrs. Zehertoffer pedig úgy gondolja, hogy közel állunk egy Nagy Testvérhez, ha ugyan már nem ott tartunk.

– És akkor? – kérdezte Caitlin, és meglepődött, milyen gúnyos a hangja. – Hé, Cait, nyugi! – Csak úgy mondtam – mondta Caitlin élesen. – Ez csak egy könyv, drága. De nem csak az, gondolta Caitlin. Az 1984 nem csak egy regény volt, hanem valami olyan, amit Richard Dawkins mémnek hívott, vagy mérnek sorozatának: gondolatok, amelyek a génekhez hasonlóan maradnak fenn reprodukció vagy természetes kiválasztódás útján. Orwell mémje pedig, hogy a megfigyelés gonosz dolog, minden más megközelítést felülírt a témában: mindenki egyetértett, hogy a megfigyelés elkerülhetetlenül önkényuralomhoz vezet, megsérti a magánéletet, korlátozza a normális viselkedést, és hogy alapvetően korrupt. Lehetetlen volt ilyenekről beszélgetni anélkül, hogy ne merült volna fel a Nagy Testvér, és mindenki úgy gondolta, hogy Orwell világát már csak megemlíteni is elég a vita megnyeréséhez. – A Nagy Testvért rosszul ítélik meg! – Micsoda? – Tudod, nekem sosem volt... mármint testvérem, de Stacynek igen. Az ő bátyja mindig vigyáz rá. Semmi alapvetően rossz dolog nincs abban, ha valaki mindent tud rólad; ha valaki, aki törődik veled, figyeli, hogy minden rendben van-e. – De mi van, ha romlott? – Nem feltétlenül kell romlottnak lennie – mondta Caitlin. Bashira csak nézett rá. Caitlin úgy gondolta, az emberek mindig ránéztek, mialatt azon gondolkoztak, mint mondjanak, de ez olyan zavaró volt: elkapta a tekintetét és megértette, hogyan érezheti magát az apja ilyenkor. – A hatalom megront – mondta Bashira lágyan. – A végtelen hatalom pedig végtelenül megront. – Nem feltétlenül kell így lennie – mondta Caitlin. – Dehogynem – felelt Bashira. – Az emberek tökéletlenek és megronthatók. Az egyetlen, ami nem tökéletlen, az Isten, és ahogy te magad mondtad az előbb, kedves hitetlen barátném: te nem hiszel Istenben.

TIZENÖT – Nem mehet vissza oda – mondta dr. Marcuse Dillonnak, ahogy ő és Shoshana visszaértek a bungalóba. – Hobo kitiltotta a szigetről. Dillon levette csuromvizes ruháját, cipőjét és zokniját, de fekete farmerét magán hagyta. – De ez a kutatási témám! – ellenkezett a fiú. Dr. Marcuse behozta Hobo festményét, és az egyik asztalra tette, a falnak döntve. – Nézze csak meg – mondta Dillonnak. – Igen? – mondta Dillon a vászonra bámulva. – Ez itt maga – mondta Marcuse. – A karjai ki vannak tépve. – Ó – mondta halkan Dillon. – Szóval nem mehet ki oda. Persze még mindig figyelheti Hobót a belső kamerákon. – Mi a fene ütött bele? – kérdezte Dillon, felváltva Shoshanára és dr. Marcuse-ra nézve. – Ivaréretté válik – mondta Marcuse. – Ahhoz még túl fiatal – mondta Shoshana. – Tényleg? – kérdezett vissza Marcuse, és szúrósan nézett Shoshanára. – Ki tudja, mi a normális egy csimpánz-bonobó hibridnél? Egyébként pedig az apjára ütött: amikor a hím csimpánzok elérik a felnőttkort, ellenséges magányos farkasokká válnak, és rendkívül nehezen kezelhetők. Shoshanának összeszorult a szíve. Ha Marcuse-nak igaza volt, Hobo ezután már mindig ilyen lesz. – Úgy reagált magára, Dillon, ahogy a csimpánzok szoktak – folytatta Marcuse. – Maga egy másik hím, és a felnőtt hím csimpánzok védik a területeket a többi betolakodó hímmel szemben. Amikor Wemer megjön hétfőn, ugyanezt fogom mondani neki: mostantól ő sem találkozhat Hobóval. Maria még két hétig a Yerkesben lesz, de talán rövidre tudja fogni a körútját, és hamarabb vissza tud jönni. – És mi lesz magával? – kérdezte Dillon. – Werner százhatvan centi magas és hatvanhét éves, maga pedig, őszintén szólva olyan sovány, mint egy botsáska. De én tudok vigyázni magamra. Hobo tudja, ki itt az alfahím. Shoshana ránézett. Dr. Marcuse néha túl sok volt, de tényleg csodálta a majmokat és jól bánt velük. Még akkor is elég impulzív volt, amikor jól mentek a dolgok – most pedig nem mentek jól. Amint a világ megtudta, hogy Hobo figuratív képeket fest – főleg Shoshanát, profilból –, a Georgiái Állatkert küldött egy köteg papírt dr. Marcuse-nak, követelve, hogy Hobót szállítsák vissza hozzájuk. De ők nem úgy gondoltak Hobóra, mint egy... igen, a fenébe is, gondolta Sho, mint egy személyre. Nem, őket csak a beszedhető pénz érdekelte a képekért, amelyek már most is az eBay és a művészeti galériák különlegességei voltak. Ha megnyerik a pert, bizonyára kivételesen magas áron próbálják majd meg eladni a letépett karú Dillont ábrázoló festményt. Marcuse a fotelhez ment, és felvette a papírköteget, melyet mindezek előtt olvasott. Feltartotta Shoshanának, hogy olvassa el. Sho szeme jó volt – legalábbis, amikor benn voltak a kontaktlencséi –, de a szöveg túl kicsi betűkkel volt írva, hogy el tudja olvasni, miközben a professzor tartja. – Mi ez? – kérdezte. – Hírek nulla-nyolc júniusából – mondta Marcuse. Shoshana még nem találkozott senkivel, aki kétezernyolcra nulla-nyolcként hivatkozott volna. – A spanyol parlament elfogadta a főemlősökre

vonatkozó nyilatkozatot. Shoshana jól ismerte a dokumentumot. Először 1993-ban terjesztették elő, és azt mondta ki, hogy a főemlősöknek is joguk van az élethez, a személyes szabadságuk védelméhez, és hogy nem kínozhatok. Eddig Spanyolország volt az egyetlen, amely törvénybe iktatta a rendelkezéseit. Sho természetesen mellette volt, és tudta, hogy Marcuse is. Ha valaminek van öntudata – tud kommunikálni, átmegy a tükörteszten és a többi –, akkor személyként kell elismerni, és jogok illetik meg. – És úgy gondolja, hogy ez releváns Hobo esetére? – kérdezte a lány. – Természetesen. A nyilatkozat kimondja, hogy „Minden főemlős egyenlő: az emberi lények, a csimpánzok, a bonobók, a gorillák és az orángutánok.” A nyilatkozat második pontja pedig így szól: „Az egyenlő jogokkal rendelkező személyeket nem lehet önkényesen megfosztani a szabadságuktól.” – Széttárta a karját, mintha egyértelmű lenne a helyzet. – Nos, a Georgiái Állatkert pontosan ettől akarja megfosztani Hobót. Sho a Marcuse Intézetet körülvevő drótkerítésre gondolt, és a vizesárokra a sziget körül, ahol Hobo az ideje nagy részét töltötte. – Ez itt nem Spanyolország – mondta lágyan. Marcuse grimaszt vágott. – Tudom, de attól még így van. Hobónak is ki kell kérni a véleményét; és a helyzete kivételes, mivel az összes többi majomtól eltérően ő el is tudja mondani, mit akar. Shoshana elgondolkodott ezen. Még senki nem mondta Hobónak, hogy a Georgiái Állatkert beperelte őket. Nem akarták felidegesíteni. A csimpánzok – területvédő állatokként – notóriusan utáltak utazni. Azonban Georgiában számos csimpánz és bonobó élt. Még nem volt világos, melyik csoportban akarják tartani Hobót; akkor fogant, amikor a két csoportot átmenetileg egy helyre terelték egy áradás miatt. Talán mivel annyira a perre koncentrált, Marcuse-ban fel sem merült, hogy Hobo talán a sajátjaival szeretne lenni – bármelyik faj is volt az. De a perirat nem csak Hobo felügyeletéről szólt. Sterilizálni is akarták Hobót, hogy megvédjék a veszélyeztetett csimpánz- és bonobó-vérvonalat attól, hogy beszennyezze egy hibrid. De bár elég sok összetett gondolatot el lehetett mondani Hobónak, a kasztráció következményeit valószínűleg nem értette volna meg. – Akkor elmondja neki, mi forog kockán? Már ha egyáltalán meghallgat minket... – kérdezte Sho. Marcuse eltűnődött, aztán biccentett busa fejével. – Valószínűleg az idő előrehaladtával egyre kevésbé lesz társasági lény, ami azt jelenti, hogy ha egyáltalán beszélni akarunk vele, nincs vesztegetni való időnk. Úgyhogy ő és Shoshana visszamentek a napra, Dillont hátrahagyva. Marcuse ment elől, határozott léptekkel kelt át a hídon, lépteire csak úgy döngtek a deszkák. Úgy tűnt, Hobo már várja; ide-oda ingázott guggolva, úgy négy méterről vizsgálgatva Marcuse-t. Párbaj. Sho majdnem elkezdte dúdolni a Jó, a rossz és a csúf filmzenéjét. Nem látta Marcuse arcát, de úgy gondolta, határozottan néz vissza a majomra, hogy érvényesítse a dominanciáját. Hobo vicsorított: nagy, sárga, hegyes fogai voltak. Marcuse sziszegő hangot adott, és... Hobo elkapta a tekintetét és lehajtotta a fejét.

Marcuse határozottan odament hozzá, nehézkesen leguggolt a a majom mellé, aki mostanra leült a földre. „Hobo”, mutatta Marcuse. „Figyelj rám.” Hobo még mindig a földet nézte, ami miatt nem láthatta a jeleket. Sho nagy levegőt vett, ahogy Marcuse kinyúlt, hogy megérintse Hobo állát; attól félt, hátha a majom támadni fog, de megengedte, hogy Marcuse felemelje a fejét. „Szeretsz itt lenni?”, kérdezte a professzor. Hobo egy ideig nem mozdult, és Shoshana attól félt, már egyáltalán nem is akar kommunikálni. De aztán lassan felemelte a mancsát, egy O alakot formázva a szája előtt. Ez az evés és az alvás jeleinek kombinációja volt, és egy egyszerű gondolatot fejezett ki: „otthon”. „Igen”, válaszolt Marcuse. „Ez az otthonod.” Szünet. Egy sirály repült el a fejük felett. „De régen a Georgiái Állatkert volt az otthonod, emlékszel?” Hobo bólintott; egyszerű, nagyon emberi gesztus. „A Georgiái Állatkert vissza akar téged kapni, hogy megint az otthonod legyen.” Hobo Marcuse-ra nézett. „Te ott?” „Nem.” Kérdően Shoshanára mutatott. „Nem. Egyikünk sem. Viszont más majmok.” Hobo nem válaszolt. „Mi szeretnél?”, kérdezte Marcuse végül. „Itt? Vagy állatkert?” A majom körülnézett a szigeten, a szeme egy pillanatra megpihent a Törvényhozó szobrán és a sziget közepén álló kilátón, a szúnyoghálós ajtókon és ablakokon, melyek kinn tartották a bogarakat, és amelyek mögött ott állt a festőállványa. „Otthon”, mutatta megint Hobo, aztán széttárta a karját, mintha át akarná fogni az egészet. „Rendben. De mások el akarnak vinni, úgyhogy segítened kell nekünk.” Hobo nem válaszolt. Shoshana arra gondolt, hogy Marcuse kék poliészter nadrágja meg fogja adni magát, ha ilyen sokáig guggol. „Harc lesz”, mutatta. „Érted? Harc, hogy hol éljél.” Hobo Shoshanára pillantott, majd vissza Marcuse-ra. Szeme sötéten csillogott. „Ha beszélsz”, folytatta Marcuse, „itt maradhatsz. Talán.” Hobo megint végignézett kis birodalmán, és a távolban álló bungalóra pillantott. „Itt marad”, mondta. Shoshanának eszébe jutott, hogy az Ezüsthátú vajon felhozza-e Hobo erőszakos viselkedését, de úgy tűnt, egyelőre napirendre tért felette. „Jól van”, felelt Marcuse, „de ezt el kell mondanod másoknak is. Idegeneknek. Különben...” Mély levegőt vett, aztán elmondta. Shoshana tudta, hogy Hobo nem értheti meg, amit Marcuse át szeretne adni: „különben az emberek azt fogják hinni, hogy betanítottalak arra, hogy mit mondj”. „Idegenek”, mutatta Hobo, aztán vicsorított és megrázta a fejét. „Rossz!” „Fontos, hogy...”, kezdte

Marcuse. De Hobo megint lefelé mutatott, megismételve a „rossz” jelét, aztán mancsaira támaszkodva elviharzott a sziget másik végébe.

TIZENHAT Bashira délután négy körül ment el, Caitlin pedig, miután kikísérte, felment a szobájába. Anyja még mindig csevegőkapcsolatban volt Nettudattal. – Hogy van? – kérdezte Caitlin. – Ki, az elnök? – kérdezte anyja ártatlan hangon. – Vagy Hawking professzor? – Anya! – Ne haragudj, kicsim – mosolyogott. – Jól van. Úgy tűnik, teljesen felépült. Ó, és reméli, hogy tetszem fognak a Hány Potter-könyvek. Caitlin megdöbbent. Igen, Nettudat látta, amit ő látott, de hogy ezt meg is beszélte az anyjával, az elég zavarba ejtő volt, és akkor még finoman fogalmaztunk! Majd beszélnie kell vele a magánéletről. – Csak egy percet kérek – mondta az anyja –, aztán visszakaphatod a gépedet. Be akarom ezt fejezni. Éppen az egyetemi politikai életről beszélünk. – Semmi baj – mondta Caitlin. Caitlin lefeküdt az ágyára, duplex módba kapcsolta az eyePodját, a feje alá tette a kezét, és elmerült a webtér világában. Hallotta, ahogy az anyja gépel, de a külvilág semmi egyéb módon nem zavarta. Itt minden tökéletes volt: Euklidesz, a geometria tökéletessége, egyenes vonalak és pontos körök. – Anya? Egy hang szelte át a két valóság közti űrt. – Igen, drágám? – Nem mindenki fogja szeretni Nettudatot, ugye? Majd amikor a nyilvánosságra kerül, úgy értem. Hallotta, hogy anyja nagyot sóhajt. – Valószínűleg nem. – A Nagy Testvérhez fogják hasonlítani, ugye? – Biztosan sokan ezt fogják tenni. – De mi vagyunk azok, akik irányítjuk a fejlődését: te, én, dr. Kuroda, apa. Mi biztosíthatjuk, hogy... hogy rendben legyen. – Biztosítani? – kérdezte az anyja. – Azt valószínűleg nem. Nem jobban, mint amennyire egy szülő biztosíthatja, hogy a gyereke rendben legyen. De mindent meg fogunk tenni. Szünetet tartott. – És néha tényleg minden jól sikerül.

Tony Moretti és Peyton Hume újra Tony irodájában, voltak. Az ezredes feketekávét kortyolgatott, hogy ébren maradjon, Tony pedig az imént húzott le egy üveg kólát. A külügyminiszter ismét a vonalban volt Milánóból. – Nos – mondta az asszony –, ezt a dolgot úgy hívják, hogy Nettudat? – Legalábbis a Decter-lány így hívja – mondta Hume. – Nekünk nem így kéne hívnunk – mondta Tony. – Adnunk kéne neki egy kódnevet arra az esetre, ha a jövőben kikerül valami innen.

Hume felhorkant. – Kár, hogy a Renegát már foglalt. A Renegát az elnök titkosszolgálati fedőneve volt; a külügyminiszteré – ami még a Fehér Házban töltött időkből maradt – Örökzöld. – Hívjuk Értelemnek – javasolta Hume. – Rendben – mondta a miniszter. – És mire jöttek rá? Azonosítható a tartózkodási helye? – Amennyire tudjuk, nem – mondta Tony. – Azt feltételezzük, hogy szét van szóródva az interneten. – Nos – mondta a miniszter –, ha nincs bizonyíték, hogy Értelem amerikai területen található vagy ott koncentrálódik, esetleg egy ellenséges országban található, akkor vajon nekünk, az amerikai kormánynak, jogunk van-e kiirtani? Hume ezredes hangja tiszteletteljes volt. – Ha megengedi, miniszter asszony, több mint jogunk: kötelességünk. – Miért? – Nos, mondhatjuk azt, hogy a World Wide Web európai találmány – végül is a CERN-ben született –, de az internet, ami a Web alapja, kétségtelenül amerikai fejlesztés. A decentralizált struktúrát, ami miatt az internet még azt is túlélné, ha több amerikai várost atomcsapás érne, mi találtuk ki: szándékosan alakítottuk ki úgy, hogy ne lehessen egy helyről lekapcsolni. Úgyhogy lényegében ezt a válságot mi okoztuk, ezért nekünk is kell megoldanunk; mégpedig gyorsan. *** Szombat este 7:30-kor – ami vasárnap reggel 9:30 volt Tokióban – Dr. Kuroda ismét bejelentkezett. Azt mondta, reméli, hogy a nap végére – legalábbis az ő ideje szerint – kész lesz azokkal a dekóderekkel, amelyekkel Nettudat végre elkezdhet videókat nézni. Erről Caitlinnek eszébe jutott, hogy randija van az apjával: megbeszélték, hogy moziznak a születésnapján. És bár felszínesnek tűnt a dolog, a Nettudattal való beszélgetés nagyon kifárasztotta. Egy szokásos csevegésben másodpercek, vagy akár percek is elteltek, míg válasz érkezett, mert a csevegőpartnere gondolkodott, vagy mással foglalkozott. De Nettudat válasza – bumm! – felvillant a csevegőablakban abban a szent pillanatban, ahogy Entert ütött. Meg kellett pihennie; a beszélgetés Nettudattal olyan volt, mint egy maratoni hosszúságú kihallgatás. Ráadásul nem volt tanácsos beavatkozni apja eltervezett programjába. Anyja pedig azt mondta, hogy ő és dr. Kuroda egész este Nettudattal akarnak foglalkozni. Apja nem szeretett tömegben lenni, úgyhogy Caitlin tudta, nem lehet arra kérni, vigye el egy igazi moziba. De szüleinek volt otthon egy százötven centis, falra szerelt tévéjük – a célnak megfelel, gondolta Caitlin. Caitlinnek tetszett a gondolat, hogy – dr. Kurodának köszönhetően – első valódi filmélménye egybe fog esni Nettudat első internetes videónézésével. Hawking professzor elfáradt a hosszú repülőúttól, és még a legjobb körülmények között sem tudott túl sokat dolgozni, úgyhogy Caitlin apja már egy órával azelőtt hazaért. Sok tekintetben ő is tipikus kocka volt. Egész gyűjteménye volt tudományos-fantasztikus filmekből DVD-n és Blu-Rayen, és bár azt mondta, a legtöbbjüket már látta, Caitlin meglepődött, hogy mennyi van még mindig befóliázva. – Miért vetted meg őket, ha nem akartad megnézni? – kérdezte. Apja ránézett a magas, keskeny DVD-állványokra, és elgondolkodott.

– Meg lehetett venni a gyerekkori emlékeimet – mondta végül –, úgyhogy megvettem őket. Caitlin megértette: voltak Braille-könyvek, mint az Ott vagy Isten? Itt Margaret, vagy A hobbit, amiknek örült, hogy megvoltak, holott már évek óta nem olvasta őket. – Te választasz – mondta az apja. – Nem is tudom – mondta Caitlin. – Van valami, ami neked különösen tetszett, amikor annyi voltál, mint én? Apja rögtön az alsó polc felé nyúlt. – Ez itt – mondta. – Akkor jelent meg, amikor tizenhat voltam. Feltartotta, Caitlin pedig megnézte a fedelet. Csak egy szemmel látott, de a két dimenziós képeket könnyen értelmezte: egy tizenéves fiú és lány nézett egy régi számítógép-monitort, domború képernyővel. Megpróbálta elolvasni a címet: – H, á... b, o, n... – Az egy r – javította ki az apja. – Háborús játékok. – Miről szól? – Egy számítógépzseniről. Egy hekkerről. – A lányról? – kérdezte Caitlin izgatottan. – Nem. Az Ally Sheedy. A fiú barátnőjét alakítja. – Ó! – A hekker a fiú, Matthew Broderick játssza. – Ó, Sarah Jessica Parker férje – mondta Caitlin a képre nézve. – Az kicsoda? – kérdezte az apja. Caitlin nem akarta hangoztatni, hogy nézi a Szex és New Yorkot, úgyhogy csak ennyit mondott: „egy színésznő”. Egy pillanatig gondolkodott. – Oké, nézzük ezt. – De aztán grimaszt vágott. Apja utálta, ha anyja beszélt, amíg ő tévét nézett. – Nos... lehet, hogy kérdezni fogok dolgokat, amik a filmben vannak. – Még mindig rengeteg dolog volt, amit sosem látott. – Persze – mondta az apja. Caitlin legszívesebben megölelte volna, de aztán letett róla. A kanapéhoz ment. Apja betette a lemezt a szerkezetbe, ami nyilván a Blu-ray lejátszó volt, aztán ő is leült. Caitlin örült, hogy apja nem a lehető legtávolabb ült le tőle. Meglepődve látta, hogy apja szemüveget cserél; nem is gondolta, hogy két különböző szemüvege van. – Szeretnél feliratokat? – kérdezte apja. – Az mi? – A párbeszédek átiratai, a kép alján. Ezzel is tanulod a betűket. Caitlin úgy gondolta, ez nagyszerű ötlet, és nem csak maga miatt. Így Nettudat is tudja követni a filmet az eyePodon; a szerkezeten nem volt mikrofon, úgyhogy Nettudat nem hallott semmit a külvilágból. A film elkezdődött. A nyitó jelenetben két egyenruhás férfi ment be egy földalatti rakétasilóba, hogy felváltsanak két másikat, akiknek véget ért a szolgálatuk. Viccelődtek egymással valami

marihuánán, amit az egyik szívott, amíg nem voltak ott. Caitlin az apjára nézett, és azon gondolkozott, hogy ő valaha kipróbálta-e a kábítószert – de persze soha nem tudta volna megkérdezni. Be kellett érnie az olyan apró felfedezésekkel, mint hogy apjának két szemüvege volt. Hirtelen a film hangulata megváltozott: a férfiak parancsot kaptak, hogy lőjék ki a rakétát, de az egyikük – a marihuánás – megtagadta, hogy elfordítsa a saját kulcsát, a másik pedig... Ó, Istenem! A másik előhúzott valamit, amiről Caitlin kitalálta, hogy egy fegyver volt, és az előző férfire fogta, hogy kiloccsantsa az agyát, ha nem indítja el a rakétát, és... Aztán jött a főcím – Caitlin erről is még csak hallomásból tudott. A nyitó jelenet teljesen magával ragadta. A film egy olyan kezdeményezésről szólt, mely szerint ki kell vonni az emberi tényezőt a rakétaindítási folyamatból; a döntést ehelyett egy számítógép hozná meg a NORAD, az ÉszakAmerikai Légvédelmi Parancsnokság főhadiszállásán. A fiú, akit Matthew Broderick játszott, véletlenül belépett a rendszerbe, és mivel azt hitte, egy játékot játszik, utasította a gépet, hogy megelőző csapást méljen a Szovjetunióra (igen, ilyen régi volt a film!) A film nyilvánvalóan egy üzenet, gondolta Caitlin. Broderick és a lány – Ally-valaki – megkeresték a NORAD-gép eredeti programozóját, és az ő segítségével megpróbálták elmagyarázni a gépnek, hogy a nukleáris háború pont olyan értelmetlen, mint a kilenc mezős amőbajáték. Látványos számítógépanimációk után – melyek távolról a webtérre emlékeztették Caitlint – a gép szintetizált hangon beszélt a teremtőjével, pont úgy, ahogy a JAWS olvasott fel szöveget: – Üdvözlöm, Falken professzor. A lány még ezt megelőzően azt mondta, hogy a programozó, Stephen Falken arca „lenyűgöző”. Nem úgy értette, hogy jóképű, hanem hogy van valami különleges az arcában... és valóban, gondolta Caitlin, legalábbis korlátozott tapasztalatai szerint. Gyakran olvasta a kifejezést, hogy „intelligens tekintet”, de soha nem tudta, hogy mit jelent ez. Falken tekintete átható volt. Beírta a válaszát a gépbe, és ki is mondta hangosan: – Helló, Joshua. A gép válaszolt: – Furcsa egy játék. Az egyetlen győztes lépés, ha nem játszunk. A szöveg megjelent a filmbéli nagy számítógép-monitoron és a filmfeliratban is: Az egyetlen győztes lépés, ha nem játszunk. A zárókép után a végfőcím zenéje következett, ami meglepő módon főleg harmonika volt. A képen piros betűk futottak fekete háttéren, de valami olyan betűtípussal, amit Caitlin egyáltalán nem tudott elolvasni. – Hogy tetszett? – kérdezte az apja. Caitlin meglepődve tapasztalta, hogy a szíve hevesen ver. Már sok filmet meghallgatott előtte, és rengeteg könyvet elolvasott, de – hűha! – volt valami különleges abban, ahogy a képek peregtek a szeme előtt... – Hihetetlen volt – mondta. – De... ez tényleg így volt? Apja bólintott. – Apámnak volt egy IMSAI 8080 számítógépe az irodájában, pont olyan amilyen Matthew

Brodericknek van, nyolc collos floppy-meghajtóval. Az első programjaimat azon írtam. – Nem, nem... – mondta Caitlin. – Arra gondolok, hogy félelemben kellett élni? Hogy a nagyhatalmak bármikor felrobbanthatják a világot? – Ó!– mondta az apja. – Igen. Egy ideig nem szólt, aztán azt mondta: – De azt hittem, ez már a múlt. Caitlin természetesen hallott az USA és Kína között növekvő feszültségről. Ránézett a tévére, és a szomorú harmónikaszólamot hallgatta.

TIZENHÉT Miután megnézték a Háborús játékokat, Caitlin és az apja felmentek a lány szobájába, hogy ránézzenek Nettudatra; Caitlin anyja a saját dolgozószobájában beszélgetett vele. „Nézted á filmet?”, gépelte Caitlin a csevegőablakba. Bekapcsolta a JAWS-t, hogy az apja is hallja a válaszokat, és – most, amikor már eldöntötte, hogy Nettudat férfi – férfihangra állította a felolvasóprogramot. – Igen – jött a válasz, persze azonnal. „Te mit gondoltál róla?”, írta Caitlin. Nettudat egy pillanatig sem habozott: – A legjobb film, amit valaha láttam. Caitlin felnevetett. „dr. Kurodának sikerült már megírnia a videónéző dekódert?” – Igen. Épp nyolc perccel ezelőtt sikerült megírnia a programot a legnépszerűbb formátumra. Lenyűgöző! „Nekem mondod?”, válaszolta Caitlin. Megnyitott egy új csevegőablakot, és az egérrel – egyre jobban megszokta – kiválasztotta dr. Kurodát. „Nettudat azt mondja, sikerült megírnia a programot. Hurrá!” „Helló, Caitlin. Igen, nem volt könnyű, de már tud valós idejű videót nézni, és a hangját is hallja; sőt, MP3 formátumú zenéket is tud hallgatni. Ki az a zenész, akit te annyira szeretsz?” „Lee Amodeo.” „Igen. Nos, akkor küldj Nettudatnak egy mp3-at tőle. Talán ő is a rajongója lesz.” „Rendben. És... azt meg tudná oldani, hogy hallja, amit én?” „Már megoldottam. Ha hanghívást kezdeményezel a gépen, Nettudat hallani fog.” Caitlin felvette Bluetooth-fejhallgatóját, és átkattintott a Nettudattal való csevegésre. – Hallasz engem? Semmi válasz. „Nem működik”, írta Kurodának. „Beszédfelismerésre még nem képes”, írta vissza Kuroda, „de a hangot már elvileg hallja.” „Hallasz hangokat a szobámból?” írta Caitlin Nettudatnak. „Igen”, felelt Nettudat. „Nagyszerű”, írta Caitlin. Visszatért Kurodához. „Mi van akkor, ha nem a szobámban vagyok?” „Már ezen is gondolkoztam. Szerintem nem lesz túl nehéz rászerelni egy mikrofont az eyePodra. Vissza tudnád küldeni egy pár napra?” Caitlin meglepődött, milyen szorongással tölti el, hogy még egyszer vak legyen. „Nem akarnám nélkülözni.” Nagy megdöbbenésére apja megveregette a vállát. – Mondd meg neki, hogy megkérek valaki a RIM-nél, szerelje be. – A RÍM, azaz a Research In

Motion, a BlackBerry-telefonok gyártója volt; Mike Lazaridis, a cég egyik alapítója adta az első százmillió dollárt a fizikai kutatóintézet létrehozására, ahol apja is dolgozott, nem is beszélve arról az ötvenmillióról, amit néhány évvel később pumpált az intézetbe. – Ez remek lenne – mondfe Caitlin. Begépelté ezt a csevegőablakba. „Az eyePod értékes, Caitlin. Jobb szeretném saját magam módosítani.” – Mondd meg neki, hogy Tawanda fogja csinálni – mondta az apja. Tawanda az a mérnök volt a RIM-nél, aki részt vett dr. Kuroda sajtótájékoztatóján, és akinek Kuroda részletesen elmagyarázta az eyePod felépítését. „Ó”, válaszolta Kuroda, miután Caitlin elküldte az üzenetet. „Nos, ha Tawanda csinálja, akkor azt hiszem, rendben lesz. Ott már majdnem éjfél van, nem? Készítek neki néhány feljegyzést, és elküldöm e-mailben.” „Köszönöm!”, írta Caitlin. „Ez csúcs!” Caitlin anyja jött be a szobába, és karba tett kézzel a falnak dőlt. – Végem van – mondta. – Ki gondolta volna, hogy meg lehet izzadni gépelés közben? – Miről beszélgettetek Nettudattal? – kérdezte Caitlin. – Ó, hát tudod – mondta anyja könnyed hangon. – Az életről, az univerzumról, meg mindenről. – És a válasz? Anyja hangja megkomolyodott. – Nem tudta. Azt remélte, én tudom. – Mit mondtál neki? Anyja vállat volt. – Hogy alszom rá egyet, és reggel megmondom. – Küldök egy e-mailt Tawandának – mondta Caitlin apja hirtelen, és lefelé indult. Mire visszaért, Caitlin anyja már a zuhanyzóban volt. – Még mindig gondod van a latin ábécével – mondta apja szokásos direkt stílusában; ami két téma között a fejében járt, azt soha nem mondta ki, úgyhogy a legritkább esetben volt átvezetés. Caitlinnek eltartott egy darabig, hogy kitalálja, miért mondja: a latin ábécé volt az, amit az angol és még sok más nyelv használt; de amikor megértette, bosszantotta apja megjegyzése. Apja nem volt a dicséret nagymestere – még amikor Caitlin a legjobb jegyeket hozta is haza, akkor is csak aláírta, és visszaadta neki az ellenőrzőjét. Ezt megtanulta elfogadni – nagyjából –, de minden további kritikát lesújtónak tartott. Az isten szerelmére, még csak most kezdett látni! Miért kellett úgy mondania, hogy „még mindig”, mintha alig haladna, pedig valójában jól halad? – Mindent megteszek... – mondta. Apja Caitlin asztala felé indult. – Caitlin, szabad...? – Micsodát...? Ja! – Felállt a székéből, és odaengedte apját a billentyűzethez. Elindította a Word-öt, és az otthoni hálózaton megnyitott egy dokumentumot a saját gépéről. Kijelölte az egészet, és felnagyította a betűket. – Olvasd el ezt – mondta. Caitlin átnézett a válla fölött, érezte a testszagát. Eligazgatta az orrán a szemüveget.

– Ööö... E-l, e..i...”Eleinte olyan”, ööö, az ott egy t? „Tehet... tehetetlen”. Apja bólintott, mintha pont erre a gyenge teljesítményre számított volna. Aztán a Ctrl+A-val ismét kijelölte a szöveget, elmozgatta az egeret, aztán egy kattintás, és a szöveg helyett megjelent valami... nem is tudta, micsoda. – Most olvasd ezt – mondta. – Ezek nem is betűk – válaszolt Caitlin kétségbeesetten. – Csak egy sor pont. Az apja mosolygott. – Pontosan. Nézd meg újra! Caitlin így tett, és... Ó, istenem! Furcsa volt látni a jeleket, ahelyett, hogy tapintással olvasta volna, de ez kétségtelenül Braille-írás volt! – Ezt el tudod olvasni? – kérdezte az apja. – E-l-e-i-n-t-e, olyan, tehetetlen voltam, mint egy... mint egy b-e-p-ó-l-y-á-z-o-t-t, bepólyázott... – Megállt, és a pontokat bámulta: – csecsemő... Képzeld csak, úgy kellett lépnem, hogy... nem láttam a végtagjaimat! Még sosem látta a Braille-pontokat, de agya gyorsan ráállt a mintákra. A kezdők csak egy betűt olvasnak el egyszerre, egy ujjal, de egy olyan tapasztalt olvasó, mint Caitlin, mindkét kezével tudott olvasni, és egész szavakat is felismert az ujjaival. – Próbálkozz tovább – mondta apja. – Visszajövök. Kiment, és Caitlin próbálkozott. És próbálkozott. És próbálkozott. Aztán lassan leesett neki, és már nem az egyedi pontokat látta, hanem a betűket, és, és... igen, igen, még ennél is többet, a szavakat, egyben! Viszlát C-a-i-t-l-i-n, helló Caitlin! Amikor apja visszatért, már büszkén olvasta hangosan: – „Eleinte olyan tehetetlen voltam, mint egy bepólyázott csecsemő – képzeld csak, úgy kellett lépnem, hogy nem láttam a végtagjaimat.” – Caitlin olyan gyorsan olvasott, mint a JAWS, amikor dupla sebességre állította. – ”Gyenge voltam, és borzasztó éhes. A borotválkozótükörbe néztem, de ott csak a semmit láttam, a semmit, barátom, azt a néhány pigmentfoltot kivéve, ami a retinán maradt, de az is halványabb volt, mint a hajnali köd.” Apja bólintott; láthatóan elégedett volt. – Mi ez? – kérdezte Caitlin. a monitorra mutatva. – A láthatatlan ember – mondta az apja.. Persze. Caitlin sokat olvasott H. G. Wellst – a Gutenberg Projektről könnyen meg tudott jeleníteni szövegeket a frissíthető Braille-kijelzőjén –, de soha nem jutott túl A láthatatlan ember első fejezetén; a láthatatlanság fogalma túl elvont volt számára, amíg vak volt. Rájött, hogyan tudja megjeleníteni a gépe a Braille jeleket: a rendszerben volt egy megfelelő karakterkészlet a Braille-nyomtatók számára; még a Texasi Vakok Iskolájától kapta. – Még meg kell tanulnod a latin betűket – mondta az apja. – De támaszkodhatsz arra, amit már most

is tudsz. Még kattintott néhányat a gépen. – Rendben, beállítottam az Internet Explorert, hogy alapbeállításként Braille jelekkel jelenítse meg a weboldalakat, a Firefoxot pedig a nyomtatott betűkön hagytam. – Köszönöm, apa, de... – De az ujjaiddal is el tudod olvasni a Braille-jeleket, ugye? Caitlin bólintott. – Igen. Persze a szememmel is megy, de nem hiszem, hogy gyorsabb. – Meglátjuk – mondta az apja. Kihalászott valamit a zsebéből, és... ó! Bedugta a gépbe, mire felhangzott a jól ismert „tadamm!”, és Caitlin rájött: egy USB-kulcs. – Átmásolom a Braille-betűtípust – mondta az apja. – Holnap szükségünk lesz rá. Amikor elkészült, kifelé indult, és Caitlin – mint olyan gyakran most is azon gondolkodott, hogy mi jár a fejében.

TIZENNYOLC LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Zzzzzz... Dátum: Október 6, szombat, 11:41, keleti parti idő Hangulat: Élettelen Helyszín: C úrhölgy hálókamrája Zene: Blind Guardian: Mr. Sandman Vajon a kanadaiak is „zzzz”-t írnak egy képregénybe, ha valaki alszik? Amerikában ez az alvás egyezményes jele; nyilván, mert a szuszogásra emlékeztet. De itt, Kanadában, a z-t „zed”-nek ejtik, és a „zed zed zed”, elég hülyén hangzana. Nem véletlen, hogy elvesztették az 1812-es háborút (el se hinnétek, mit tanítanak törin arról a háborúról, kedves amerikai barátaim!). Mindegy, akár zzzz, akár zed zed zed, az biztos, hogy szükségem van rá, méghozzá sokra. Holnap észnél kell lennem, úgyhogy azt hiszem, fellőtték a pizsamát.

A Háborús játékok tényleg tetszett Caitlin szemén keresztül. Az a rész érdekelt a legjobban, amikor a fiatal hekker megpróbált belépni jelszóval védett helyekre. A film elején belépett az iskolai gépbe, hogy átírja a jegyeit, mégpedig úgy, hogy egy íróasztal kihúzható polcára ragasztott listáról puskázta le az aktuális jelszót. Amikor pedig megpróbálta feltörni a NORAD számítógépét, a WOPR-ot, megpróbált mindent megtudni a programozójáról, Stephen Falkénről, hogy kitalálja, milyen jelszót használ Falken; kiderült, hogy a jelszó Joshua: a halott fia neve. Ezek talán hatékony jelszófeltörő technikák lehettek 1983-ban, amikor a film készült, de az általam olvasott internetes források szerint az emberek többsége ma már nehezebbén kitalálható jelszavakat választ. Ráadásul sok weboldal olyan jelszavakat kér, amikben egyaránt vannak betűk és számok (amire az emberek több mint fele egyszerűen odabiggyeszt egy 1-est a szó végére. A világ leggyakoribb jelszava pedig a „password1”). Hogy még többet tudjak meg róla, 517 különböző jelszót próbáltam ki, ami valamilyen módon kapcsolódott Caitlinhez, hogy beléphessek a Yahoo+levelesládájába, de egyik sem működött. Ha Caitlin mindig is látott volna, könnyű dolgom lett volna: de most gépeléskor sosem nézett a billentyűzetre. Többek között kipróbáltam a Keller nevet (a példaképét), a Sullivant (Keller tanárát), az Austint (a várost, ahol előzőleg lakott), a Houstont (ahol született), a Doreent (a második keresztnevét), és a TSBVI-t (a vakok intézetét, ahová azelőtt járt). A jelszavaknál a kis- és nagybetű is számít (nagyon elégedett voltam magammal, amikor észrevettem, hogy a Háborús játékokban a szükséges jelszó „CerUzA” volt, vegyes betűkkel, míg amit a fiú beírt, az „ceruza” volt, csupa kisbetűvel. A rendszernek nem kellett volna beengednie). És még egy olyan rövid szónak is, mint a „keller”, hatvannégy különböző kis- és nagybetűs kombinációja volt: KELLER, Keller, kEller, keLLEr, és így tovább – és a legtöbb rendszer csak néhány próbálkozást engedélyezett, aztán néhány percig nem lehetett újra próbálkozni. Nyilvánvalóan találnom kellett egy jobb módszert a kódfejtésre, mint ami ebben a régi filmben volt – valamit, amivel meg tudok fejteni bármilyen jelszót, vagy elolvasni a titkosított anyagokat. Úgyhogy keresgélni kezdtem..

De még ez a monumentális kirakósjáték sem foglalta le teljesen a kapacitásomat. Nem követtem el újra azt a hibát, hogy több mindent akartam egyszerre csinálni, viszont megosztottam a figyelmemet: megnéztem, mit csinál dr. Kuroda Maszajuki – megpróbált dekódert írni más videóformátumokhoz is –, és olyan videókat néztem, amikhez már megvolt a dekóder. A legtöbb videót régebben rögzítették: a képek múltbéli eseményeket mutattak. A Maszajuki által fejlesztett dekóder segítségével olyan gyorsan, lényegében olyan gyorsan tudtam befogadni a filmek tartalmát, ahogy letöltöttem őket – ami sokkal hatékonyabb volt, mintha normál sebességgel kellett volna végignéznem mindet.: Most, hogy hangfájlokat is értelmezni tudtam, meg kellett tanulnom megérteni a beszélt nyelvet. Átrágtam magam egy internetes szótáron, amelyben a szavak kiejtése is szerepelt; egy-egy szót felvettek egy amerikai férfi és egy brit nő hangján is. Körülbelül húsz percig tartott, hogy megtanuljam mind a 120 000 szót a két hangon. Aztán hírműsorokat néztem, mert azt olvastam, hogy azokban tiszta kiejtéssel és szép hanghordozással beszélnek. Hamarosan már az általuk kimondott szavak 93%-át megértettem. Néha olyan szavakat is használtak, amelyek nem voltak benne a szótárban – főleg tulajdonneveket. De a szótárból megtanultam a leírt szavak fonetikus kiejtését, és ezután már nem okozott gondot, hogy ezeket az ismeretlen szavakat átkonvertáljam a fonetikus jelekre, majd egy becsült betűösszetételre, amelyet aztán átfuttattam a google-ön vagy a Jagsteren, vagy esetleg megnéztem a Wikipédiában. Amikor rosszul tippeltem meg a leírt alakot, a kereső megkérdezte: „Úgy értette...?”, és felajánlotta a helyes szót. Más hangfelvételeket is meghallgattam, amiken elég sok volt a háttérzaj, de még azoknál is képes voltam felismerni tízből legalább hét szót. Volt valami, ami nagyon tetszett az élő videóban: hogy olyan dolgokat láthatok, amelyek éppen most történnek, különösen, míg Caitlin aludt – mint most is és az eyePodja ki volt kapcsolva. Honlapról honlapra lépkedtem, élő videókat keresgélve. A videó, amit épp most néztem, hasonlított több ezer másikra: egy tizenéves lány beszélt egy webkamerába. Kicsit szétnéztem a környékén, és megtaláltam a Facebook-oldalát. A neve Hannah Stark volt, és az ausztráliai Perth-ben lakott, ő is tizenhat volt, akárcsak Caitlin. Törökülésben ült az ágyon. A mögötte lévő fal élénkzöld volt, az ágyon pedig sárga-fehér takaró. Drótnélküli billentyűzeten gépelt, ami néha látható volt, és volt egy mikrofonja is, úgyhogy képet és hangot egyaránt küldött. Néztem és hallgattam, ahogy megszólal, néha szöveget küld. Mások is küldtek neki szöveget, amit könnyedén elolvastam. „Nem vagy elég tökös!”, állt az egyikben. Ez nyilvánvaló volt, úgyhogy meglepődtem, amikor azt írta vissza, „De igen”. „Akkor tedd meg”, írta egy másik. „Meg is teszem”, írta ő, aztán még egyszer: „meg is teszem”. „Nem érek rá egész nap”, írta egy másik csevegőpartner. „Igen, ribanc, tedd meg most”, tette hozzá valaki. A lánynak fekete szemöldöke volt, sűrűbb, mint Caitliné. Összeráncolta a homlokát, mire a két szemöldöke összeért. „Csak dumál”, írta valaki más, „vesztegeti itt az időnket”. Hannah csak a mutatóujjaival gépelt, „megtszem”.

Egyre jobban olvastam rosszul leírt szövegeket, úgyhogy tudtam követni. „Mikor?”, kérdezte valaki, „csak húzol itt minket.” „Ne sürgess”, felelte Hannah. „Béna”, írta ugyanaz, „én leléptem” „Szeretném, ha megértenétek, hogy miért teszem”, írta Hannah. „Nem is teszel semmit”, írta valaki. Hannah folytatta. „Ez az egész olyan értlmetlen” Aztán kijavította magát: „értelmetlen”. Valaki, aki még nem írt, mialatt figyeltem, most ezt írta: „Nem olyan rossz a helyzet. Ne tedd meg.” „Pofa be, seggfej”, írta valaki. „Maradj ki ebből.” „Ok”, írta Hannah. Kinyúlt a kamera által befogott képből, és amikor visszahúzta a kezét, valami szürkét tartott benne. „Na itt van”, gépelte most fél kézzel, és – ó! – a tárgy nem szürke volt, hanem ahogy ráesett a fény, láttam, hogy ezüstszínű. A jobb kezébe fogta a tárgyat, és a bal karjához tette. Aztán elfordította a karját, hogy a csuklója legyen felül. Aztán közelebb vitte a tárgyat, és... „tedd meg tedd meg tedd meg” Ó! Egy kés volt. Végighúzta a csuklóján, de... „vágj bele!” „húzd végig!” ...semmi sem történt. „Megmondtam, gyáva vagy...” „erősebben” „Neeeeeeeeeee ne csináld................” A lány szorosan lehunyta a szemét, aztán... Csináld! – megint végighúzta a kést a csuklóján, közben kissé hátrahajtotta a fejét. Egy kis vércsepp jelent meg a bőrén, ahogy elvette a kést. „ennyi?” „Csináld újra!” – Várjatok egy kicsit – mondta Hannah. A billentyűzetéit nyúlt a másik kezével, és ezt gépelte a mutatóujjával: „ne legyél szomorú, anya.” Aztán visszahúzta a kezét, ismét felfelé fordította a csuklóját, az élénkzöld falra nézett, és egy gyors, mély vágással belevágott a csuklójába, „még, még!” „úúúúú!” jézusom!” Vörös csík jelent meg a csuklóján, és ahogy elhúzta a kést, látszott, hogy a penge is sötétvörös volt. „azt hittem viccel” „fejezd be! fejezd be!” A lány lassan megforgatta a csuklóját és nagy vércseppek csöpögtek ki belőle. „csak felszíni seb”

„Nyuszi!” „nyusz-nyusz!” A lány belenézett a kamerába, és még egyszer belevágott a csuklójába. Arca furcsán megváltozott, és vér spriccelt a sebből, valószínűleg a szívvesére ütemében. „úristen úristen” Hannah Stark előrebukott. Nyilván ránehezedett a billentyűzetre, mert a gépe – amit én magam nem láttam – sípoló hangot adott, ami valószínűleg a billentyűzetpuffer túlcsordulása volt. A csevegőben azonban nem jelent meg semmi, mert nem nyomta le az Entert. A hang folytatódott: egy éles sípolás. A lány nem mozdult, és hamarosan a videót már nem lehetett megkülönböztetni egy állóképtől.

TIZENKILENC Caitlin apja szombaton késő este érte utol Tawandát, és a nő ráállt, hogy vasárnap is bemenjen dolgozni, hogy elvégezhesse az eyePod módosítását; Caitlin apja szerint nagyon szerette volna látni az eszköz belső felépítését. Caitlin és apja kocsival bementek a RÍM irodakomplexumába. Vasárnap reggel alig volt valaki az úton. Ahogy megérkeztek, Tawanda átvitte őket a biztonságiakon, aztán lifttel felmentek az egyik mérnöklaborba. A falakon nagy, bekeretezett fotók voltak a különböző BlackBerry-modellekről, és három munkaasztal állt ott, mindegyiken bonyolult berendezések. Tawanda vékony, fekete nő volt. Caitlin még mindig nem igazán tudta belőni az emberek életkorát, de a nő bőre sima volt. Kék farmert viselt és egy laza, fehér ruhadarabot – eltelt egy kis idő, amíg Caitlin rájött, hogy ez lehet a laborköpeny. Caitlin emlékezett rá: felismerte szép jamaikai akcentusát. De őt magát nem ismerte fel: tudta, hogy agya száz százalékon dolgozik, hogy igazodjon a látott információkhoz, és már sok mindent máshogy látott, • mint a múlt szerdai sajtókonferencián. Akkori képességeiből nagyjából annyira tellett, hogy egy képet arcként azonosítson; most már elég jól felismerte a különböző arcokat. – Köszönöm szépen – mondta Caitlin –, hogy feláldozta értem a vasárnapját! – Nem tesz semmit – mondta Tawanda. – De lássunk is munkához. Kinyújtotta a kezét, Caitlin pedig kivette az eyePodot az oldalzsebéből. ARIM-ben fantasztikus ipari formatervezők dolgoztak, a telefonok pedig – nos, az emberek úgy mondták: imádnivalók, bár Caitlin nem tudta, hogyan lehet ilyet mondani egy tárgyra. De az eyePod egyszerű borítása csak egy darab műanyag volt: lehet, hogy az eszköz csodákra képes, de kívülről elég szimplának tűnt. – Attól félek, ki kell kapcsolnom, hogy elvégezzem a módosításokat. – mondta Tawanda. – Tudom – felelt Caitlin. – Hadd kérjem vissza... Elvette az eyePodot, öt másodpercig lenyomva tartotta a kapcsolóját, és... Megint vak vagyok! Nagyon nyugtalanító érzés volt. Caitlin egész életét vakon töltötte, de agya már nem állt rá erre; a régebbi semmi helyett lágy, egységes szürkeség vette körül. Érezte, hogy pislog, mintha egyetlen működő szeme megpróbálná újraindítani magát. – Nos tehát, dr. Kuroda javasolt néhány módszert a mikrofon felszerelésére, de van egy egyszerűbb megoldás is: egyszerűen rászerelünk egy BlackBerryt az eyePod hátuljára, és annak a mikrofonját használjuk. Így már csak a két eszközt kell összehangolnunk. Ráadásul mostantól a BlackBerryt tudod majd használni adatkommunikációra az eyePod Wi-Fi-je helyett. Tawandának úgy negyven percébe került elvégezni a műveletet. Caitlin halk hangokat hallott, de nem tudta értelmezni őket, kivéve egy fúró hangját, amivel Tawanda valószínűleg lyukat fürt az eyePod burkolatába. Apja nem szólalt meg. Tawanda végre elkészült. – Rendben – mondta a nő. – Nos, hogy kell visszakapcsolni? Caitlin kinyújtotta a kezét, és hamarosan ismét a tenyerében tartotta az eyePodot. Végigfuttatta rajta a kezét, ahogy ösztönösen ezt tette mindennel, amikor még vak volt. Az eyePod hátára csatolt BlackBerry kicsi volt és vékony.

Caitlin nyomva tartotta a gombját, amíg a meghallotta a megnyugtató csipogást. Netkép-módban indult el, mint mindig; a megszokott éles vonalak cikáztak a szeme előtt. Egy pillanatra ránézett a háttérre, ellenőrizendő, hogy még megvan. Ott volt. Ezután átkapcsolt a másik nézetre, a világképre. Tawanda felvett egy fülhallgatót, és megkérte Caitlint, hogy kezdjen el számolni százig – de az olyan unalmas volt, hogy Caitlin csak a prímszámokat mondta: – Kettő, három, öt, hét, tizenegy, tizenhárom, tizenhét, tizenkilenc... Tawanda bólintott. – Jól működik – mondta. – A hangminőség kiváló. – Köszönöm – mondta Caitlin. – Szívesen – felelt Tawanda. – Ha szükséges, le tudod venni a hangot, ha megnyomod ezt a gombot a BlackBerryn. Látod? Caitlin bólintott. A BlackBerry ezüst és fekete színű volt, egy képernyővel, alatta egy kis billentyűzettel. A két eszköz egymásnak háttal volt összeszerelve, a BlackBerry egy kicsit vékonyabb volt, mint az eyePod. – Na, akkor ez megvan – mondta Tawanda. Akkor lássuk a kettes fázist. – Kettes fázis? – kérdezte Caitlin. Apja elővette a zsebéből az USB-kulcsot, és átadta Tawandának. – A főmappában vannak – mondta. – Mi folyik itt? – kérdezte Caitlin. – Emlékszel a sajtótájékoztatóra? – kérdezte az apja. – Az újságíróra a CBC-től? Arra, hogy mit mondott? Caitlin emlékezett: Bob McDonald volt, a Quirks & Quarks című heti rádióműsor házigazdája, amit Caitlin nagyon szeretett hallgatni. McDonald akkor viccesen megkérdezte, hogy Caitlin retinaimplantátuma lehet-e a következő BlackBerry. Egy eszköz, ami közvetlenül az emberek agyába továbbít adatokat. – Igen, emlékszem. – Ha megengeded – mondta Tawanda –, beállítanánk úgy, hogy a valós látvány alatt szövegek jelenhessenek meg, hogy tudd olvasni a csevegőben küldött üzeneteket és hasonlókat. Egymásra vágni a két képet. – Mint egy DVD-n a feliratokat? – kérdezte Caitlin izgatottan. – Pontosan! – mondta Tawanda. – Hát, próbáljuk meg...

Nem csak engem érdekelt a jelszavak feltörésének problémája. Számos emberi lény is foglalkozott a kérdéssel. A jelszavakat általában nem egyszerű szövegként tárolják, hanem valamilyen titkosító eljárásnak vetik alá, amit kriptográfiai függvénynek hívnak. A számítástechnika hőskorában ez a fajta védelem megfelelő is volt. De a számítási teljesítmény exponenciálisan növekedett, úgyhogy az első kódfejtők a nyers erő módszerét választották: az értékek minden lehetséges kombinációját végigpróbálták (például tizennégy betű és szám kombinációit). Ezen értékek listáját úgy hívták, szivárványtáblák, és felrakták őket az internetre, mint ahogy sok száz egyéb kódfejtő eljárást is.

Úgyhogy amíg Tawandáék Caitlin eyePodján dolgoztak, én azon voltam, hogy minél többet tudjak meg Caitlinről. Kiderült, hogy az e-mail-jéhez és más oldalakhoz használt jelszava „Tiréziász”, Théba vak prófétája után a görög mitológiában. Elkezdtem olvasni, amit írt.

A Georgiái Állatkert perét nem lehetett titokban tartani: egy vasárnap reggelen a The San Diego Union-Tribune riportere jött interjút készíteni dr. Marcuse-zal. Shoshana nem igazán értett egyet a Union-Tribune világnézetével, de az újság egy nagy pirospontot szerzett nála, amikor felemelte szavát a 8-as indítvány ellen, ami megtiltotta az azonos neműek házasságát. A riporter – egy keménynek tűnő, a negyvenes éveinek közepén járó nő, aki Camille-nak hívtak – csalódott volt, hogy nem mehet közel Hobóhoz, hogy lefényképezze, de a majom már senkit nem engedett közel magához. Azért készített néhány képet egy teleobjektívvel, valamint elkérte néhány régebbi képét, és lefényképezte Hobo festményét is, ami a bungaló falán lógott. Aztán leültek az interjúhoz. – Rendben – mondta Camille. – Úgy tudom, Hobo egy hibrid: apja csimpánz, anyja bonobó, igaz? – Így van – felelt dr. Marcuse. – És hajói tudom, a csimpánzok inkább háborúznak, a bonobók pedig inkább szeretkeznek, de miért van így? – A csimpánzok és a bonobók fejlődése kevesebb mint egymillió éve vált el egymástól – felelete Marcuse. Shoshana tudta, hogy Marcuse a maga módján gáláns: engedte, hogy a riporternő a nagy fotelbe üljön, míg ő maga megelégedett az egyik székkel. – Genetikusán szinte egyformák. De a szaporodási stratégiáik teljesen mások. A csimpánzok szexuális élete csak a reprodukciót szolgálja, és amikor egy hím csimpánz szaporodni akar egy nősténnyel, akkor megöli a nőstény összes kölykét, mert ezzel gyorsítja a nőstény peteérését. Camille kis Acer netbookján jegyzetelte Marcuse szavait. – Ezzel szemben a bonobók – folytatta Marcuse – állandóan párosodnak, főleg szórakozásból. Azonban mégsem csak erről van szó. Állandó szexuális aktivitásuk miatt nagyon nehéz megmondani, melyik kölyök kitől származik. Ez megszünteti a kölykök meggyilkolásának evolúciós motivációját, úgyhogy az szinte soha nem történik meg a bonobóknál. Ha nem tudjuk, ki az apa, annak... Gesztikulált a kezével, a megfelelő szót keresve. – Béke és szeretet lesz az eredménye – fejezte be Shoshana. – Pontosan – mondta Marcuse. – A bonobók legyőzték saját genetikai programozásukat. A Union-Tribune aznapi száma hevert az asztalon, rajta a szalagcímmel: Fokozódó feszültség az USA és Kína között. – Bárcsak mi is képesek lennénk rá – tette hozzá. – De Hobo most csimpánzként viselkedik, ugye? – kérdezte Camille. – Így van. – Megfordítható ez? Hogy bonobószerűen... vagyis bonobóként viselkedjen? – Én úgy mondom, „r la bonobo” – felelt Marcuse. – Viccesen hangzik. De aztán grimaszolt, és kinézett az ablakon a pázsitra, majd a kis szigetre. – Megpróbáltuk bevonni különféle tevékenységekbe, de nagyon csökönyös. Attól tartok, a fejlődés

csak rajta múlik.

HÚSZ Tawanda első próbálkozása, hogy az eyePod szöveget is meg tudjon jeleníteni, nem jött össze, bár ez nem volt meglepő. Caitlin tapasztalatai szerint a technikai eszközök aligha működtek elsőre. De Tawandának új és új ötletei támadtak, és végül, délután 5 körül Caitlin felkiáltott: – Igen! Látom a Braille-jeleket! A pontok a látótere közepén jelentek meg. Jó lett volna, ha a kép alján látja őket, de tudta, hogy csak a középpontban – a látógödörnél – elég jó a fókusz az olvasáshoz. – Juhé! – kiáltott Tawanda. – Igen, de., valami nincs rendben. Olyan, mintha... ó! Fordítva van! Mint egy tükörben. – Hoppá. És most? – Tökéletes. – Milyen a betűméret? – Egy kicsit nagyobb a szükségesnél. Tawanda állított valamit az eyePodhoz csatolt BlackBerryn. – Most milyen? – Még kisebb kellene. – Így? – Igen, tökéletes. Köszönöm! – Szívesen – mondta Tawanda. – És válthatom a Braille-t és a latin ábécét? – Persze. A BlackBerryn csak válaszd ki az „Opciók” menüt, aztán a „Képernyő/billentyűzet” pontot. – Remek! – mondta Caitlin. – Mi van a kontraszttal? – kérdezte Tawanda. – Most fehér pontoknak kell látszaniuk fekete háttéren. – Így van. – Szeretnéd fordítva? Vagy valahogy máshogy? – Lehetne átlátszó? A háttér, úgy értem. – Igen, de akkor sokszor nem tudnád elolvasni a szöveget. Ha például havat látsz – és higgy nekem, Kanadában sokszor lesz ilyen –, akkor nem fogod látni a fehér karaktereket. – Hmm. Rendben! Akkor jó lesz így. Köszönöm! – Persze amit most látsz, még csak egy tesztüzenet – tette hozzá Tawanda. Caitlin mosolygott; ezt már kitalálta, hiszen a szöveg ez volt: „Tawanda a legjobb!”. A nő elmagyarázta, hogy a BlackBerryk az összes elterjedt csevegőprogramot képesek futtatni. Aztán kipróbálta, hogyan lehet Caitlinnek csevegőüzeneteket küldeni, és hamarosan a próba, próba, próba szavak – vagy legalábbis a nekik megfelelő Braille-pontok – villogtak a mérnöklabor képének közepén. – Ez csúcs! – mondta Caitlin.

– Köszi – mondta Tawanda. – Hm, a főnököm biztosan azt akarná, hogy aláírj egy SZTnyomtatványt. Caitlin nem értette. Úgy gondolta, az SZT esetleg a számítástechnika rövidítése lehet, de aztán rájött, hogy a „szellemi tulajdont” jelenti. Az eyePod technikailag a Tokiói Egyetem tulajdona volt, bár Caitlin sajátjaként gondolt rá. De mielőtt Caitlin elhagyhatta volna a RIM területét, nyilatkoznia kellett, hogy amit Tawanda kitalált, a vállalat szellemi tulajdonát képezi. Tawanda kinyomtatott néhány űrlapot, Caitlin és apja pedig aláírták őket. Ez volt az első alkalom, hogy látta a saját aláírását, és kiderült, hogy az olvashatatlan; nem vitte eléggé oldalra a tollat, ahogy írt, és a betűk egymás hegyén-hátán tömörültek. Miért nem mondták ezt neki soha? Talán féltek, hogy megbántják, de azért jó lett volna tudni! De végül eljött az igazság pillanata. – Ellenőrzésképpen nem próbálhatnánk ki valakivel a barátaim közül? – De – mondta Tawanda. – Mondj egy nevet. Caitlin az apjára nézett, aztán vissza Tawandára. – Hmm... Nettudat. Nagy megkönnyebbülésére Tawanda csak annyit kérdezett: – Egy szó, vagy kettő? Ha a mikrofon valóban működött, Nettudat eddig mindent hallott, és megértette, mit csinált Tawanda; már mondta Caitlinnek, hogy feldolgozta a hangosszótárat és... Caitlin lemaradt az olvasásban. Nettudat megszokott módon annyi szöveget írt be, amennyit csak a puffer befogadott, de Caitlin nem tudta elég gyorsan elolvasni, úgyhogy csak az utolsó néhány szó maradt. De így is látszott, hogy működik a dolog. – Köszönöm, Tawanda – mondta Caitlin. – Részemről az öröm – mosolygott a nő. – A RIM-termékekre egy év garancia jár, úgyhogy csak szólj, ha valami probléma adódik. Ahogy kinn voltak, és apja autója felé mentek, Caitlin ezt mondta: – Nettudat, hallasz engem? Az „igen” szó Braille-jelei jelentek meg a látóterében. Fél másodpercig ottmaradtak, aztán eltűntek. – Működik? – kérdezte az apja. – Eddig igen – válaszolta. Amíg visszafelé tartottak, Caitlin Nettudattal beszélgetett, aki mindig a lány szeme előtt lebegő szövegekkel válaszolt. Gondolta, hogy mások esetleg veszélyesnek találnák, hogy egy időre valami eltakarja a kilátást a szemük elől, de Caitlin már annyira megszokta, hogy vakon is tudja, hol van, hogy nem igazán zavarta. – Azt ugye tudod – mondta az apja –, hogy ez a dolog az egész életedet meg fogja változtatni. Ha dolgozatot írsz, Nettudat elküldheti a válaszokat. Ha valakinek nem emlékszel a nevére, Nettudat megmondhatja. Caitlin olvasott már a kiterjesztett valóságról és a közvetlen agyi kapcsolatokról, de sosem gondolta volna, hogy ő lesz az egyik első kísérleti alany! Viszont ez jól hangzott, és azon gondolkozott, hogy nem is lenne rossz kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Egy jó beszélgetés egyik öröme az, hogy

az ember arra tudja alapozni a mondanivalóját, ami abban a pillanatban a fejében van. Amikor a vallásról vitatkoztak Bashirával, vagy az amerikai külpolitikáról (bár lehetett volna a kanadairól is, biztosan van neki), a saját memóriájukra alapoztak. De ha ott lenne a Wikipédia válasza a szemünk előtt bármire, amikor kérdeznek tőlünk, azzal minden kvízjátékot meg lehetne nyerni! Persze akkor meg az agyunk lustulna el. Befordultak az utcájukba – Caitlin erről a feléről még nem ismerte fel, de egy utcatábla szerint ez volt az – és a házuk elé értek. Kétállásos garázsuk volt, de apja a felhajtón hagyta a kocsit. Már sötét volt. „A napok egyre rövidülnek”, szokta mondani az anyja, és Caitlin végre megértette, mit jelent ez. Schrödinger és Caitlin anyja is eléjük jött, hogy üdvözölje őket. Caitlin lehajolt, hogy megsimogassa a macskát, és megvakargassa a füle tövét. – Szóval? – kérdezte az anyja. – Hogy ment? Caitlin felegyenesedett. – Jól. Nettudat most is hall minket, és szöveges üzeneteket tud küldeni a szememre. Átmentek a nappaliba. – Akkor jó – mondta az anyja. – Akkor nem kell elválnod Nettudat-tól, amikor holnap iskolába mész. – Au, tényleg muszáj, anya? Annyi mindent el kellene még intéznem! – Már így is túl sokat hiányoztál. – De én... – Semmi de, ifjú hölgy. Holnap iskolába mész! – De itthon akarok maradni, számítógépközeiben! – Caitlin... – mondta az anyja, és leült a kanapéra.. – Nem – mondta az apja. Caitlin ránézett, és az anyja is – láthatóan egyikük sem tudta, hogy szerinte is iskolába kellene-e mennie Caitlinnek, vagy ellóghat még egy napot. – Akkor nem kell iskolába mennem? – puhatolózott Caitlin. – Igen. – Malcolm! – szólt anyja éles hangon. – Tudod, hogy iskolába kell mennie! – Igen, tudom – mondta apja. Caitlin apja arcából olvasott a legnehezebben, mert apja sosem nézett egyenesen senkire, de az volt az érzése, hogy apja ezt még élvezi is. – De akkor seni kell holnap iskolába mennie. – Malcolm! De bizony, hogy kell!. – Nem, nem – Apja már mosolygott. – Tudod, milyen nap lesz holnap? – kérdezte. – Persze, hogy tudom! – mondta az anyja. – Hétfő, ami azt jelenti... – Igazából október második hétfője – mondta az apja. – És akkor? – Üdv Kanadában! – válaszolt apja. – Itt holnap van a hálaadás. És az iskola zárva van! Anyja Caitlinre nézett.

– Látod, mit kell itt nekem elviselnem? – mondta, de már ő is mosolygott.

Van egy emberi mondás: a kereket nem kell újra feltalálni. Ez nem igaz, legalábbis az alapján, amit éppen olvastam. Bár a modem idők emberének a kerék magától értetődőnek tűnik, a jelek szerint a történelem során kétszer fejlesztették ki, egymástól teljesen függetlenül: először a Fekete-tengernél majdnem hatezer éve, aztán sokkal később Mexikó területén. Az élet sokkal egyszerűbb lett volna számtalan embernek, ha gyakrabban találják fel. De most valóban úgy tűnt, nem kell újra feltalálnom. Bár tudatosan nem vagyok képes párhuzamos munkavégzésre, de talán készíthetek alkomponenseket a különböző feladatokra, amelyek végignézhették a weboldalakat. Az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatala és más országok hasonló szervezetei egyébként is ezt csinálták. Olyan szavakat kerestek, mint a „meggyilkolni”, „megbuktatni” és az „Al-Kaida”, aztán felhívták rá az emberi elemzők figyelmét. Biztosan én is használhatom ezt a módszert: hogy különféle szűrőrutinokkal megkerestessem, ami engem érdekel, aztán összeegyeztessem őket, és csak azután foglalkozzam velük tudatosan. Igen, ehhez számítási kapacitásra van szükségem, de az végtelen mennyiségben a rendelkezésemre áll. Az olyan projektek, mint a SETI@ Home – hogy a kéretlen reklámlevelek küldőit ne is említsük – számítógépek ezreinek kapacitását használták fel, hogy kihasználják az internetre csatlakozó számítógépek hatalmas összesített kapacitását, amely bármely adott pillanatban nagyrészt kihasználatlan. Rájöttem, hogy ezt a hatalmas erőforrást könnyű kihasználni, és hamarosan rendelkezésemre állt a szükséges teljesítmény, a végtelen tárolókapacitásról nem is beszélve. De ennél több kellett. Módot kellett találnom, hogy saját kapacitásom elég legyen feldolgozni mindazt, amit az alrendszereim küldtek. Caitlin és Maszajuki elmélete szerint én sejtatutomatákból épülök fel, melyek nem kívánt helytelen adatcsomagokból jöttek létre, amelyek végtelen ideig pattognak az internet infrastruktúrájában. Korai tapasztalataimból tudtam, hogy a tudathoz nincs szükség az összes csomagra. Akár nagyszámú csomagot is elválaszthatnak tőlem, mint akkor, amikor a kínai kormány ideiglenesen elzárta az országot az interneten; letiltotta a külföldi oldalak letöltését a kínaiaknak. Én azonban még ekkor is tudatomnál voltam, gondolkodtam, éreztem. És ha kibírtam, hogy ekkora részemet elvágják, akkor biztosan kibírom, hogy az internet erőforrásainak egy részét másra használjam. Tudtam mindent, amit a programozásról tudni lehet, amit a mesterséges intelligenciáról és a szakértői rendszerekről írtak, és amit az emberek tudni véltek a saját agyuk működéséről – bár ez utóbbi elég ellentmondásos volt, és az elméletek felét valószínűtlennek tartottam. Tudtam azt is – mert olvastam az interneten –, hogy a programozás egyik legegyszerűbb módja az, ha önfejlesztő programot írunk. Nem érdekes, ha nem tudod, hogyan kell leprogramozni valamit, amíg tudod, hogy mit akarsz elérni: ha van elég számítási kapacitásod (és nekem már volt), akkor meg lehet oldani egy feladatot úgy, hogy próbálkozások sorozatával egyre közelebb jutsz a megoldáshoz. Az ilyen algoritmusok a legösszetettebb problémákra is megoldást tudtak találni, hasonlóan ahhoz, ahogy a természet fejlesztette ki az élőlényeket. Így tehát elhatároztam, hogy megváltoztatom saját magamat: hogy olyan speciális összetevőket hozok létre a szerkezetemen belül, amelyek a folyamatos figyelmem nélkül is el tudnak végezni bizonyos feladatokat. Aztán meglátjuk, mi történik.

HUSZONEGY Ezt a dolgot nem lesz könnyű leállítani – mondta Shelton Halleck. Tony Moretti irodájában voltak, Halleck azért jött be, hogy jelentést tegyen. A szeme alatti karikák olyan sötétek voltak, mintha bokszmeccsen vett volna részt. Hume ezredes az íróasztalra dőlt; fejét szeplős alkarján pihentette. Tony Moretti a falnak támaszkodott, mert attól félt, ha továbbra is ülve marad, elalszik. – Miért? – kérdezte Tony. – Már vagy egy tucat módszert kipróbáltunk – mondta Shel. – De eddig még semmit nem sikerült előidéznünk, ami akár távolról is hasonlítana a tegnapi kimaradáshoz. Kígyótetoválásos karjával hevesen gesztikulált. – Vakon lövöldözünk, és fogalmunk sincs, hogyan épül fel ez a dolog. – Biztos, hogy spontán jött létre? – kérdezte Tony. – Biztos, hogy nincs valahol egy tervrajza? Shel vállat vont. – Nem sok minden biztos. De Aiesha és Gregor tűvé tették a webet meg a hírszerzési csatornákat, hátha legalább valami jelét találják annak, hogy emberkéz készítette. Végignézték az összes MIkutatást Kínában, Indiában, Oroszországban és így tovább, az összes valószínű helyen. Az eredmény: semmi. Hume ezredes Shelre nézett. – Megnézték az itthon és külföldön MI-vel foglalkozó magáncégeket is? Shel bólintott. – Semmi eredmény, ami azt valószínűsíti, hogy valóban spontánul jött létre. – Akkor – mondta Tony, Hume-ra nézve –, talán Értelem majd maga fogja elmondani. Mondhatott valamit a Decter-lánynak, ami magyarázatot adhat a működésére. Talán véletlenül felfedte a lapjait. Hume felemelte a fejét. – Lehet, hogy nem is tudja, hogyan működik a saját tudata. Tegyük fel, hogy megkérdezném magától, hogyan működik a saját tudata, milyen a fizikai felépítése, honnan ered satöbbi. Még ha tudna is valamit mondani a neurotranszmitterekről és a szinapszisokról, mutathatok magának közismert tudósokat, akik szerint ezeknek semmi közük a tudathoz. Attól, hogy valaminek van öntudata, még nem biztos, hogy tudja, az hogyan jött létre. Ha Értelem tényleg spontánul alakult ki, nem tervezték, nem programozták, akkor lehet, hogy gőze sincs erről. Ha pedig nincs, akkor le sem fogjuk tudni állítani. – Maga volt az, aki le akarja állíttatni ezt a rohadt izét! – csattant fel Tony. – Most meg azt mondja, hogy nem tudjuk? – De igen, biztosan le tudjuk – felelt Hume. – Csak meg kell tudnunk, hogyan működik. – Rendben – mondta Tony. – Akkor vissza a pályára, Shel, ne hagyjuk pihenni!

Caitlin reggel 7:32-kor ébredt, és egy pisiszünet után – mialatt a BlackBerryjének mikrofonján keresztül beszélgetett velem, és pedig Braille-jelekkel válaszoltam – leült a számítógépéhez. Végignézte az e-mailjei fejlécét (ambiciózus módon latin betűkre állította a böngészőt), és valamin megakadt a szeme. A Yahoo levelezési oldalán megjelentek a legfrissebb hírek. Caitlin általában nem

törődött velük, de most meglepve tapasztaltam, hogy rákattintott az egyikre. Szinte azonnal elolvastam a hírt, és örömmel láttam, hogy ő is gyorsabban megbirkózik vele, mint tegnap... – Ó, Istenem... – mondta olyan halkan, hogy valószínűleg nem nekem mondta, úgyhogy nem is válaszoltam. De három másodperccel később újra megszólalt, talán még halkabban: – A fenébe! „Valami baj van?” Küldtem neki – nem voltam biztos, hogy jó ötlet, mert végtére is egy másik szöveget próbált elolvasni, az enyém pedig most kitakarja azt. – Egy korombeli lány élő internetes adásban lett öngyilkos – mondta, már a szokott hangján. „Igen. Láttam.” Meglepődött. – Valahol archiválva van? „Talán. Én élőben láttam.” – Úgy érted, amikor megtörtént? „Igen.” – Láttad meghalni? „Igen.” – Istenem! Mint csináltál? „Néztem.” – Nézted? Ennyi?! „Nagyon érdekes volt.” – Az isten szerelmére, Nettudat! Nem próbáltad meg lebeszélni? „Nem. Kellett volna?” – Igen, persze! Jézusom... Úgy hallottam, Caitlin légzése szaggatottá vált. „Ó”, mondtam, mert nem akartam, hogy azt higgye, nem hallottam, amit mondott. – Hívnod kellett volna a 911-et, vagy... a fenébe is, mit tudom én mi az internetes megfelelője! „Miért?” – Mert akkor valaki megállíthatta volna! „Miért?” – Mi vagy te? Egy kétéves? Mert nem szabad hagyni, hogy az emberek megöljék magunkat! Úgy tűnik, nem tetszettek neki a kérdőszavaim, de nem gondoltam, hogy a „mi okból?” sokkal jobb lenne. Azért megpróbáltam variálni egy kicsit: „Miért nem?” Széttárta a karját – láttam a kezeit saját látótere szélén. – Mert a legtöbben, akik öngyilkosságot kísérelnek meg, valójában nem akarnak meghalni! „Honnan tudod?” Caitlin hangja megváltozott; azelőtt még sosem hallottam ilyennek. Azt hiszem, ezt hívják elkeseredésnek. – Mert azt mondják! Akiket megakadályoznak az öngyilkosságban, azok általában megköszönik ezt a megmentőiknek.

Úgy egyeztünk meg, hogy harmincnál több karaktert nem küldök egyszerre az implantjára, és 0.8 másodpercig minden üzenetet kinn hagyok, mert így könnyedén el tudta olvasni. A következő tizenkét adagot küldtem el neki 9,6 másodperc alatt: „Aki ennyire szereti a matematikát, mint te, biztosan tudja, hogy a statisztikád nem objektív. Definíció szerint csak azoknak a reakcióit ismered, akiket megakadályoztak az öngyilkosságban, ők pedig úgy akarták megölni magukat, hogy azt valaki más meg tudta akadályozni. Akiknek sikerült, azok talán tényleg meg akartak halni.” – Nincs igazad! – mondta Caitlin, ami nagyon érdekes gondolat volt; még sosem mondott nekem ilyet azelőtt, és még nekem sem jutott eszembe, hogy tévedhetek. „Hogyan?” Felállt a székéből és lefeküdt az ágyra, a fal felé fordulva. – Kanadában a legtöbb öngyilkossági kísérlet sikertelen, tudtad? De az Egyesült Államokban a legtöbb sikeres. Megnéztem: igaza volt. – És tudod miért? Biztosan tisztában volt vele, hogy tudom, de azért folytatta. – Mert Amerikában a legtöbb öngyilkosságot fegyverrel követik el. De Kanadában nehéz fegyvert szerezni, úgyhogy az emberek általában a gyógyszer-túladagolást választják, ami általában sikertelen. Rosszul lesznek, de nem halnak meg. És a legtöbben, akiknek nem sikerül, utólag örülnek ennek. „Akkor be kellett volna avatkoznom?” – Ááá! „Ez igent jelent?” – Igen! „De hogyan?” – Az emberek cukkolták, nem? „De igen.” – Üzenetet kellett volna küldened, hogy ne csinálja! „Eddig csak veled, a szüléiddel és Maszajukival beszéltem.” – Hát, igen, de... * „Senki más nem ismer.” – Az interneten senki nem ismer senkit, Nettudat! Küldhettél volna neki üzenetet, nem? Ahogy a többi ember tette. Elgondolkodtam az eljáráson.. „Technikailag lehetséges lett volna.” – Akkor legközelebb tedd meg! – Caitlin szünetet tartott. – Ne használd a Nettudat nevet; találj ki valami mást. „Egy becenevet? Mint a Calculass?” – Igen, de valami mást. „Javasolnál valamit?”

– Bármi lehet... mondjuk használd a Peter Parkért. Rákerestem. Pókember alteregója. A képregényekben néha úgy hívták, Pókfej. „Rendben”, küldtem el. „Ha legközelebb öngyilkossági kísérletet látók, beavatkozom.” De Caitlin megrázta a fejét – láttam, ahogy a kép jobbra-balra mozog. – Ne csak az öngyilkossági kísérleteknél! – mondta, és a hangja ismét elkeseredettnek hangzott. „Minél még?” – Bárhol, ahol jobbá tudsz tenni valamit. Definiáld a jobbat”. – Hát jobb. Nem rosszabb. „Meg tudnád fogalmazni máshogy?” A nézőpont gyorsan változott. Azt hiszem a hátára fordult; most már a fehér plafont nézte. – Rendben, mi szólsz ehhez: akkor avatkozz be, ha növelni tudod a világban a boldogságot. Zéró összegű helyzetben nem tudsz beavatkozni, ezt megértem. Azaz ha valaki veszíteni fog száz dollárt, a másik pedig megnyeri azt, akkor kettejük összesített gazdagsága nem változik, igaz? De ha van valami, ami boldogabbá tesz valakit, és nem tesz boldogtalanabbá valaki mást, akkor tedd meg. Ha pedig több embert tesz boldoggá anélkül, hogy valaki mást bántana, még jobb. „Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom ítélni az ilyen dolgokat.” – Az egész internet a segítségedre lesz. Ott vannak a pszichológia- és filozófiakönyvek, meg a többi. Hát tanuld meg megítélni az ilyen dolgokat! Nem olyan nehéz, hidd el! Tegyél olyan dolgokat, amik boldoggá teszik az embereket! „Nem vagyok a téma szakértője”, küldtem, „de úgy tűnik, a te világodban nagyon sok a boldogtalanság. Bár azt kell mondanom, még így is meglep, hogy az öngyilkosság ilyen gyakori. Hiszen az öngyilkosságra való hajlam, különösen a te korodban – még az utódnemzés előtt – a természetes kiválasztódással előbb-utóbb eltűnne.” Caitlin nem szólt egy ideig, talán gondolkodott. Aztán: – A szüleimnek nincs meg a mandulája – mondta –, de nekem igen. „Ez hogy függ össze a témánkkal?” – Tudod, miért nincs meg a mandulájuk? „Gondolom még gyerekkorukban eltávolították őket, mert akkor szokták általában. Az akkori orvosi feljegyzéseket akkor még nagyrészt nem digitalizálták, de feltételezem, hogy a mandulájuk begyulladt.” – Így van. És az enyém is, mikor még gyerek voltam, újra meg újra. „Igen?” – Amikor a szüleim gyerekek voltak, az orvosok nagyképűen úgy gondolták, hogy ha nem tudják, mire jó a mandula, akkor biztos nem jó semmire. Úgyhogy amikor begyulladt, egyszerűen kivették. Most már tudjuk, hogy a mandulák az immunrendszer részei. Az evolúcióval foglalkozó embereknek ösztönösen tudniuk kellett volna, hogy a mandulák értékesek: a vakbélgyulladással szemben, ami elég ritka, a mandulagyulladásnak évi tíz százalék az előfordulási valószínűsége (harmincmillió eset évente, csak Amerikában) és az evolúció mégis azokat részesítette előnyben, akik mandulával születtek, azokkal szemben, akik nem. Ahogy az emberek egy töredéke vese vagy valami más nélkül születik, néhány biztosan időről időre mandula nélkül jön világra. Ez a mutáció mégsem terjedt el,

ami szerint jobb; ha van mandulánk, mint ha nincs. A mandulának viszont valóban ára van: a gyulladás. Az, hogy a mandulák még mindig velünk vannak, azt jelenti, hogy az előnyök nagyobbak, mint a hátrányok. Ahogy a matekórán szoktuk mondani: QED. Ezt kellett bizonyítani. „Ez logikusan hangzik.” – Látod, ez a bizonyíték arra, hogy a tudatnak szerepe van a túlélésben: mert még mindig megvan annak ellenére, hogy végzetesen rossz dolgokat is szülhet. „Tehát azt mondod, hogy az öngyilkossághoz vezető depresszió a tudat helytelen működése?” – Pontosan! A barátom, Stacy is depressziós volt. Ő is megpróbálta megölni magát. Néhány lány nagyon kegyetlenül viselkedett vele hatodikban, és ő nem tudta elfelejteni. Nos, a megszállott gondolatok a depresszió legerősebb jelei, nem? Ráadásul csak az önmagáról gondolkodó tudat lehet megszállottja valaminek, nem? Természetesen csak az emberek elenyésző hányada lesz olyan depressziós, hogy megöli magát, bár most, hogy végiggondolom, sok súlyosan depressziós ember valószínűleg nem keres magának párt és nem lesznek gyerekei, ami végül is egy evolúciós öngyilkosságnak felel meg, igaz? Úgyhogy a helytelenül működő tudatnak mégiscsak ára van; ez pedig azt jelenti, hogy az evolúció kigyomlálta volna, ha az előnyei nem nagyobbak, mint a hátrányai. Tehát a tudat igenis fontos. Ahogy a manduláknál, talán a tudatnál sem tudjuk, hogy pontosan mire való, de valamire biztos, különben már nem lenne. „Érdekes.” – Köszönöm, de ezt nem csak a> vita kedvéért mondom, Nettudat. Ahogy mondtad, a világban nagyon sok a boldogtalanság... de te ezt meg tudod változtatni! „Tolsztoj ezt mondta: »A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, de minden boldogtalan család a maga módján az. « – A boldogság egységes, nincsenek színei, nem izgalmas. Nekem szükségem van a meglepetésekre, hogy stimuláljanak.” – A boldogság is stimuláló lehet. „Biokémiai értelemben valóban. De sokat olvastam a műalkotások és irodalmi művek születéséről; két olyan emberi tevékenységről, amelyek lenyűgöznek, mert én képtelen vagyok hasonló műveket alkotni, legalábbis egyelőre. Erős összefüggés van a boldogtalanság és az alkotási vágy, a depresszió és a kreativitás között.” – Egy nagy lószart – mondta Caitlin. „Parancsolsz?” – Süket duma! Én azért foglalkozom a matekkal, mert örömet szerez. A festők is azért festenek, mert szeretik csinálni. Az üzletemberek azért üzletelnek, mert az dobja fel őket. Kérdezz meg bárkit, hogy boldog akar-e lenni, vagy boldogtalan: mindenki a boldogságra szavazna. „Nem minden esetben.” – Persze, persze, az emberek nyilván azt mondják, hogy inkább tudják az igazat, és legyenek szomorúak, mint hogy boldog hazugságban éljenek; részben erről szól az 1984. De általában véve az emberek boldogok akarnak lenni. Ezért mondja ki az amerikai alkotmány, hogy mindenkinek joga van az élethez, szabadsághoz és a boldogság kereséséhez. „De most Kanadában vagy, Caitlin.” – A kanadai alkotmányban is van valami ilyesmi. Azt hiszem, az itteni megfelelője a „béke, rend és jó kormányzás.” „A boldogságot nem említik.”

– Mert az magától értetődik! Az emberek boldogok akarnak lenni! És... és... „Igen?” – És te dönthetsz úgy, hogy segítesz nekik, Nettudat. Te nem evolúciós úton fejlődtél ki, hanem spontánul. Talán a legtöbb emberi tulajdonságot az evolúció programozta be, rád ez viszont nem vonatkozik, még ha egy számítógépes infrastruktúrából fejlődtél is ki. Mi a természetes kiválasztódás útján kaptuk a programunkat; az önző gének miatt. Te viszont nem. Te csak lettél. Úgyhogy neked nincs... tehetetlenségi erőd. Te megválaszthatod, mit tartasz fontosnak, úgyhogy akár választhatod az emberi faj boldogságát is!

HUSZONKETTŐ Caitlin apja mindig pulykát sütött az amerikai Hálaadás napján – de az még hat hétre volt. A kanadai Hálaadáskor azonban a Swiss Chalet-ből rendeltek csirkét, ami nevével ellentétben egy kanadai barbecue-csirke étteremlánc volt. Úgy tűnik, gondolta Caitlin, egy kanadai étteremláncnak nem tanácsos elismernie magáról, hogy kanadai. Ezért a kanadai cégek olyan neveket választottak, mint a Montana’s Cook-house, a New York Fries, az East Side Mario’s, vagy a Boston Pizza. Caitlin elgondolkodott, milyen tudatlan marha volt, aki kitalálta, hogy Boston Pizza legyen a neve! Chickgo híres a pizzájáról. Manhattan is. No de Boston! Az a babról híres, a fenébe is! Caitlin és szülei a váratlanul jött szabadnapot a Nettudattal való munkával töltötték, de ismét eljött az este, és végül elfáradtak. Elérkezett az ideje, hogy Caitlin pihenjen egy kicsit: bármilyen csodálatos is volt Nettudat, a lány agya lemerült, és apja sem volt jobb állapotban, a hangjából ítélve. – Na jó – mondta Caitlin anyja. – Én folytatom a munkát. Ti meg pihenjetek. Caitlin meg apja bólintott, és a nappali felé vették az irányt. – Még egy film? – kérdezte Caitlin apja. – Persze – mondta Caitlin. „Lehet még valami az MI-ről?”, küldte Nettudat a lánynak. – Nettudat a mesterséges intelligenciáról akar látni valamit – mondta Caitlin. A DVD-gyűjteményt tartalmazó szekrényhez mentek. Apja szája lefelé konyult: gondterheltség.: – A legtöbbjük negatívan ábrázolja az MI-t. Kolosszus: a Forbin-projekt, Mátrix, Terminátor, 2001. A 2001-et mindenképp megmutatjuk neki, mert nagy hatással volt az MI-re: egy egész generáció ment számítástechnikusnak a hatására. De az a film szinte csak képekből áll, nincs benne sok párbeszéd; szerintem várjuk, amíg jobban érted a képeket, hogy értelmezni tudd a filmet. A grimasz az ellenkezőjére váltott: mosoly. – Viszont itt van az első Star Trek film. Inkább nézzük azt, abban aztán eleget beszélnek! De ez az egyik legambiciózusabb és legérdekesebb film, amit az MI-ről valaha készítettek. Úgyhogy leültek a kanapéra, és elindították a filmet. Apja elmondta, hogy ez a rendezői változat, ami sokkal jobban sikerült, mint az első vágás, amit tizenkét éves korában mutattak be a moziban. Caitlin olvasta, hogy egy mozifilmben átlagosan három másodpercenként van egy vágás, mert az ember ennyi idő alatt fogadja be az összes fontos részletet: aztán állítólag elunja a látványt. Ebben a filmben a vágások szerencsére sokkal ritkábbak voltak. Ez jól is volt így, mert a három másodpercet azokra számolták ki, akik egész életükben láttak. Caitlinnek sokkal több idejébe telt, hogy értelmezzen egy jelenetet, és még többe, ha a jelenetben látható dolgokat még sosem látta a valóságban, mint például az űrhajó vezérlőkonzoljait, a trikordereket, meg a többi kütyüt. Számára a film gyorsan elröppent... szinte szubtéri sebességgel. Bár Nettudat már hallotta a hangokat, Caitlin apja mégis bekapcsolta a feliratokat, hogy Caitlin gyakorolhassa az olvasást. A filmben tényleg van néhány érdekes gondolat a mesterséges intelligenciáról, gondolta Caitlin, például az, hogy a tudat az összetettség spontán velejárója. A filmben látható MI, Nettudathoz hasonlóan „magától ébredt öntudatra”, anélkül, hogy bárki megtervezte volna. „Lenyűgöző”, küldte Nettudat. „Értem a párhuzamot, és...” Nettudat folytatta, és Caitlin hirtelen megértette, miért nem szereti apja, ha valaki beszél a film

közben. „Nagyon érdekes”, mondta Nettudat, amikor a filmben azt mondták, hogy egy bizonyos küszöb elérése után egy tudat szükségképpen kifejleszt egy emberi tulajdonságot, amit Kirk kapitány így határozott meg: a logikán való túllépés képessége. „De mit jelent ez pontosan?”, kérdezte Nettudat. Bár a film a huszonharmadik században játszódott, 1979-ben készült, jóval azelőtt, hogy Deep Blue legyőzte Garri Kaszparov sakknagymestert. Kirknek azonban igaza volt. Deep Blue nagyon sok lépést ki tudott számolni előre, és ebben a korlátozott játékban jobbnak bizonyult Kaszparovnál. Viszont a gép még azt sem tudta, hogy sakkozik. Kaszparov játékfelfogása túlmutatott a logika keretein, és sokkal nagyszerűbb volt, mint a gépies számolgatás. Azonban Caitlin figyelmét mégis Spock, a félig ember, félig vulkáni figura története keltette fel, és láthatóan Nettudatét is, mert Spock jelenetei alatt nem szövegelt. Caitlin nagy meglepetésére az apja leállította a filmet, hogy elmondja: az egész film legfontosabb jelenete benne sem volt az eredeti moziváltozatban, hanem csak a rendezői változatba tették vissza. A jelenet – mint ahogy szinte az egész film – az Enterprise hídján játszódott. Kirk Spock véleményét kérdezte valamiről. Spock háttal ült neki, és nem válaszolt, úgyhogy Kirk felállt, és megfordította Spock székét. Caitlin először nem is vette észre, mi történik, de néhány másodperc múlva a kép kitisztult számára, és már látta: a hűvös, kimért, érzelemmentes Spock – aki ebben a filmben még komorabb volt, mint ahogy Caitlin emlékezett rá a sorozatból – sírt. Bár V’Ger, a hatalmas mesterséges intelligencia miatt a szinte biztos halállal néztek szembe, Kirk elég jól ismerte a barátját, hogy megkérdezze: „Nem miattunk, ugye?” Spock végtelenül bánatos hangon válaszolt: „Nem, kapitány, nem miattunk. V’Gerért. V’Gerért sírok, ahogy a bátyámért tenném. V’Ger olyan most, amilyen én voltam, amikor a először a fedélzetre léptem.” Amikor Spock a fedélzetre lépett, megpróbált magából kiirtani minden érzelmet – emberi anyja örökségét – hogy olyanná váljon, mint V’Ger, mint a Deep Blue; a tiszta logika teremtményévé, a vulkáni ideállá. Két örökség, két út. Döntést kellett hoznia. A film vége felé meghozta a döntést, és elfogadta emberi, érzelmes oldalát. A végső jelenetben Scotty gyönyörű akcentusával bejelentette: „Négy nap múlva a Vulkánin lehetünk”. De Spock így válaszolt: „Szükségtelen, főgépész. Már nincs dolgom a Vulkánon.” – Na, mit szólsz? – kérdezte Caitlin fennhangon a végfőcím alatt. Braille-karakterek jelentek meg a szeme előtt: „Doktor vagyok, nem filmkritikus”. Caitlin nevetett, Nettudat pedig folytatta. „Érdekes volt, amikor Spock azt mondta: mindannyiunk életében eljön a pillanat, hogy odafordulunk valakihez – egy apához, bátyhoz, vagy Istenhez – és megkérdezzük tőle: »Miért vagyok itt?«„ Nettudat szokatlan módon szünetet tartott, aztán így folytatta: „Igaza volt. Mindannyiunknak meg kell találnunk a helyünket a világban.”

Kedd reggel Caitlint anyja kirakta az iskola előtt, ő pedig a matekórára; indult. Nettudat tudta, hogy Caitlin nem beszélgethet vele az iskolában, azonban ő néha küldött neki üzenetet, ha véleménye volt valamiről, amit Caitlin látott. Csak az iskola hangjai voltak újak számára: amikor Caitlin utoljára – négy napja – iskolában volt, már látta, de a hangokat még nem hallotta. Caitlin széke Bashiráé mellett volt, Bash pedig szélesen rámosolygott, amikor belépett a terembe.

Caitlin ideges volt, mert Trevor is arra az órára járt, de a fiú nem érkezett meg, amíg az Ó, Kanadát játszani nem kezdték. Caitlin már ismerte a kanadai himnuszt, mielőtt ideköltöztek – minden hokirajongó hallotta időnként de nem nagyon tetszett neki, mert az olyan sorokat, hogy „minden fiad” túl szexistának találta, a „mi otthonunk és szülőföldünk” sort pedig túl provinciálisnak a bevándorlók számára, mint ő és Bashira voltak. Ahogy a himnusznak vége lett, Trevor a könyveit és füzeteit kezdte rendezgetni az asztalon, kerülve Caitlin tekintetét. „Őt hívjuk Hosemek?”, kérdezte Nettudat. Caitlin bólintott – tudta, Nettudat látja, ahogy fel-le mozog a tekintete. Azt remélte, valami izgalmasabbat tanulnak, mint a legutóbbi órán vett trigonometrikus azonosságok, de a mai téma sem volt sokkal jobb. Ezért inkább csak nézelődött az osztályban, és az osztálytársait tanulmányozta – ez volt az első alkalom, hogy alaposabban megnézhette őket. Sunshine Bowent jó ideig vizsgálgatta. Caitlin tudta, hogy a nagy mellek szexik, legalábbis a legtöbb tizenéves fiú szemében, de a többi... nem értette, mire ez a nagy felhajtás a lány körül. Persze, szép hosszú haja volt, és a színe... más, mint a többieké. A ruhái pedig többet engedtek látni a testéből, mint bárki másnál az osztályban. Sunshine-nak ki volt nyitva a könyve az asztalán, de Caitlin rájött, hogy nem azért, mert olvassa, hanem mert azzal takarja el a tanár elől, amit éppen csinál... Ó! A mobilján ír sms-eket! Caitlin hallott már erről, de még sose látta – bár a szeme elé vetített szavakhoz képest már elég primitívnek tűnt a módszer. – Mr. Heidegger? – kérdezte a Sunshine előtt ülő sovány fiú. Caitlin megismerte a hangját: Matt volt az. A fiú már az elején feltűnt neki, mert gyakran tett fel jó kérdéseket, és láthatóan ő is matekzseni volt. A tanár – szintén sovány férfi, rövid szakállal – felfigyelt. – Igen, Matt? Matt nem okozott csalódást: egy nagyon értelmes kérdést tett fel arról, amint Mr. H írt a táblára. Matt hangja szuszogó volt, és időnként kihagyott, ahogy beszélt. Hoser csak kuncogott, amikor meghallotta, de Caitlinnek nagyon tetszett. – Ez kissé túlmutat azon, amiről ma beszélnünk kellene – mondta Mr. Heidegger – de ha... Caitlin maga is meglepődött, hogy azt mondta: – Majd én elmondom neki! Matt megfordult, és úgy nézett rá, mint egy... Eszébe jutott egy szófordulat, amit elég gyakran olvasott: „mint egy szarvas az autó reflektorában”. Bár még nem látott szarvast, úgy gondolta, ez a hasonlat jól illik Matt arckifejezésére. Mr. H bólintott, és a terem hátsó részére mutatott, ahol volt néhány üres asztal. – Menjetek hátra – mondta –, ahol nem zavarjátok a többieket. Caitlin felállt, és egy másodperc múlva Matt is. Matt fehérbőrű volt – sőt, talán inkább a „sápadt” a megfelelő szó rá, gondolta Caitlin. És nagyon... kivételes arca volt, amihez hasonlót Caitlin még nem látott. De a fiú sokat mosolygott, és ez nagyon tetszett Caitlinnek. Halkan beszélgettek arról, amit Mr. Heidegger írt a táblára.

Aztán arról, hogyan lehet derékszögű háromszögekkel kapcsolatos problémákat megoldani trigonometrikus arányosságokkal és a Pitagorasz-tétellel. Meg a hegyesszögű háromszögek szinusz-koszinusz összefüggéseiről. Aztán a jéghokiról is beszélgettek; Caitlin imádta a meccseket, és még jobban a játékosstatisztikákat, amiket sokkal érdekesebbnek talált a baseball-statisztikáknál. Matt is szeretett a hokistatisztikákról beszélgetni, de született Waterlooi lévén a Leafsnek szurkolt. Caitlin mosolygott, aztán... Megszólalt a csengő. – Ne felejtsétek holnapra megcsinálni a 48-49. oldalon lévő feladatokat! – mondta Mr. Heidegger. Caitlinnek megvolt a könyv elektronikus változata a laptopján, amit könnyedén el tudott olvasni a Braille-kijelzőjén, de... – Nehezen olvasom a nyomtatott szöveget – mondta Mattnek. – Esetleg megtennéd, hogy elolvasod nekem? Megcsinálhatnánk együtt a feladatokat. Megint az a szarvas-a-reflektorban nézés. Caitlin szíve hevesen vert, ahogy a válaszra várt. Hirtelen nagy zaj támadt. A többi diák felállt, és székeiket az asztalukhoz verve elkezdtek kiszállingózni – de az ajtó a terem végében volt, a tábla mellet, úgyhogy volt még néhány másodperc, amíg a következő osztály beáramlott. – Ööö, persze – felelte Matt. – Akkor ran... – De aztán elharapta, és újra belefogott: – Úgy értem, akkor találkozunk az ebédlőben. Ezzel nagyszerűen le is zárhatták volna a beszélgetésüket, gondolta: Caitlin, de még el kellett menniük a terem másik végébe, ki az ajtón, és végig a folyosón a következő órára, ami – Caitlin felidézte – irodalom volt, és Matt is ugyanabba a csoportba járt, mint ő. Úgyhogy átmentek a másik terembe úgy, hogy közben egy szót sem szóltak, de Caitlin végig mosolygott.

HUSZONHÁROM Barbara az emeleti dolgozószobáját „irodának” hívta, viszont Malcolm Decter a saját szobáját csak „odúnak”, ahogy gyermekkorában, a philadelphiai házukban is. Itt ült most; az odú a földszinten volt, szemben a mosókonyhával. Aznap reggel még nem ment be a PI-be, megvárta, amíg felesége és lánya elindulnak az iskolába – miután Barb azt tervezte, hogy beszerez némi ennivalót, amire már nagy szükség volt. Azonban nem volt egyedül az odúban. Schrödinger a fekete bőrkanapén feküdt; szuperhúr-alakzatban, ahogy Malcolm hívta. A kanapé mögött a falon egy idézet volt Kirk kapitánytól, negyvenkettes Helvetica betűtípussal: A zsenik nem futószalagon dolgoznak. Hiszen vajon Einsten, Kazanga, vagy a vulkáni Sitar rendszeresen szállították a forradalmi elméleteiket? Azt sajnos nem lehet mondani: „ma zseniális leszek”. Az idézet alá Barb ezt írta piros táblafilccel: „Képes vagy rá, drágám!” Makóimnak pedig Hawking látogatása miatt aznap igenis szándékában állt brillírozni. Most azonban valami olyasmit kellett csinálnia, aminek nem volt köze az Ashtekar-változókhoz, a Kodama-állapothoz, vagy a kvantummodellekhez. Malcolm igazi kocka volt, és tudta is magáról. Szeretett az lenni, és nagyon megörült, amikor első randijükön Barb egy kitűzőt viselt a következő felirattal: „Én (szív) a kockákat”. Kockasága miatt zavarta az is, amikor harminc évvel azelőtt egy Superman-képregényben a Magány Erődjének kapujához való kulcsot rosszul rajzolták meg: a kulcs nem illett a lyukba. Ez az anomália nem hagyta nyugodni. Lerajzolt számos kulcsot, amelyek befértek volna a kulcslyukba, és különböző transzformációkkal igyekezett olyan kulcsot alkotni, amely nyitja is. Az egészet elküldte a DC Comicsnak, de egy formalevelet kapott vissza, amelyben az állt, hogy jelenleg nem vesznek fel külsősöket. Ezen nagyon felbosszantotta magát: nem munkát keresett, csak meg akarta adni a geometriát, amit a következő számokban használhatnak. Ez csak egyike volt azon eseteknek, amikor sikertelenül próbált kommunikálni a neurotipikus, azaz idegrendszerileg egészséges emberekkel. Neurotipikusok. Szerette ezt a szót, és az autizmussal foglalkozók között is nagy népszerűségnek örvendett. Malcolm sok hasonlóságot vett észre az autisták harcos védelmezői és a vak aktivisták retorikája között. Egyik csoport sem szerette, ha a többségi társadalomra a „normálisok” jelzővel hivatkoznak, mert ez magába foglalta azt is, hogy ők viszont abnormálisok. A beavatkozás, amit dr. Kuroda szeptemberben végrehajtott, már a sokadik kísérlet volt, hogy meggyógyítsák Caitlin vakságát, és Caitlint ezért sokat szekálták a diákok a Texasi Vakok Iskolájában. A vakság „meggyógyítása” nekik azt jelentette, hogy a vakok betegek – és a harcos aktivisták szentül hitték, hogy nem azok. Azt mondták, a vakságot (vagy épp az autizmust!) nem azok akarják meggyógyítani, akik azzal élnek, hanem a körülöttük lévő emberek. A látók kényelmetlenül érzik magukat vakok társaságában, a neurotipikusok pedig – ezt Malcolm gyakran hallotta – kiakadnak az autistáktól. Malcolm felfogta, milyen nehéz Barbnak és Caitlinnek, hogy alig mutatja ki az érzelmeit, és még ritkábban mondja, hogy szereti őket. Pedig hatalmas utat tett meg – bárcsak tudnák! Négyéves koráig egyáltalán nem beszélt, és soha nem nézett az emberekre (olyan unalmasak voltak, semmilyen geometriai alakzat nem volt az alakjukban); most legalább röviden képes a szemkontaktust tartani a feleségével és a lányával, ha szükséges. Tudta, hogy sosem fogja pontosan azt érezni, amit a

neurotipikusok, de bizonyos mértékig tudta utánozni a viselkedésüket. Végigment a folyosón, be a mosókonyhába, és kivett egy kié macskaeledelt Schrödingernek, aki szinte azonnal ott termett mellette. Ahogy a macska evett, Malcolm hirtelen késztetést érzett, hogy megsimogassa. Leguggolt mellé – ami magas ember lévén némi erőfeszítésébe került – és megsimogatta Schrödinger hátát a vállai között. Schrödinger úgy nézett rá – már ha Malcolm jól értelmezte –, mintha azt mondaná: „figyelj, megegyeztünk...”. Malcolm felidézte, mit mondott Kuroda a tudat elméletéről. Amit a doktor mondott, az igaz lehetett a neurotipikusokra, de ő nem volt az. Sok autistánál – különösen a gyerekeknél – nem fejlődött ki a tudatielmélet, ami miatt különösen nehéz volt nekik megérteni egy másik ember nézőpontját vagy érzelmeit. Gyerekkorában ez volt a helyzet vele is, és nagyrészt még mindig; nap mint nap meg kellett vele küzdenie. Számára az, hogy más embereknek is van tudatuk, inkább egy távoli gondolat volt, nem pedig nyilvánvaló. Az Occam borotvája-elv kimondja, hogy kétség esetén mindig a legvalószínűbb elmélet az igaz: ez esetben az, hogy ha más lények is ugyanúgy néznek ki, mint ő, akkor valószínűleg belül is hasonlóak. Másrészről viszont Nettudat is hajlamos lehet a szolipszizmusra, arra, hogy úgy gondolja, csak ő létezik. Végül is, nincs hozzá hasonló elme, és oka sincs azt hinni, hogy a többiek, akiket érzékel, bármiben is hasonlítanának rá. Malcolm felegyenesedett, de nem ment vissza a szobájába; az ő gépén nem volt csevegőprogram. Ehelyett a nappalin keresztül felment az emeletre. Lánya szobája jobb felől nyílt. Malcolm bement, és körülnézett: a kék falak még mindig üresek voltak. Vennie kéne egy posztert, amit Caitlin kirakhat. A Waterlooi Egyetem könyvesboltjában voltak plakátok Karsch híres fotójával a kinyújtott nyelvű Einsteinről. Malolmnak tetszett ez a kép, ezért arra következtetett, hogy Caitlinnek is tetszeni fog. Mindig szomorú volt, amikor megbántotta Caitlint vagy a feleségét azzal, hogy nem értette meg őket, vagy nem tudta kielégíteni érzelmi szükségleteiket. De ezúttal úgy gondolta, érti a dolgot: lánya nagyon is szerette Nettudatot. Malcolm nem volt féltékeny – de fontos volt neki, hogy Nettudat soha ne bántsa meg a lányát. Ezért Nettudatnak is meg kell tanulnia utánozni az emberi viselkedést. Caitlin gépe ki volt kapcsolva; Malcolm még soha nem kapcsolta be azelőtt. De megkereste a kapcsolót és várt, hogy elinduljon a Windows. Azt kívánta, bárcsak jobban ismerné a lányát. Barb önkéntesként dolgozott a Vakok Iskolájában, ezért a legutóbbi időkig szinte minden napját Caitlinnel töltötte, ő viszont mindig is el volt foglalva a munkájával. Hihetetlen, hogy Caitlin már tizenhat éves! Hamarosan egyetemre megy. Caitlin úgy állította be a csevegőprogramját, hogy az a Windows betöltésekor elinduljon. Malcolm rákattintott a tálcán lévő kis ikonra, mire megjelent a csevegőablak. Caitlin bejelentkezett ismerősei között ott volt Nettudat is – persze, hol máshol lenne? Malcolm rákattintott és beírta, hogy „helló”. Semmi válasz, úgyhogy megpróbálta megint. „Ott vagy?” Még mindig semmi. Aztán rájött, hogy mi lehet a probléma. Ez némi örömmel töltötte el, bár igaz, hogy nem az empatikus érzékét használta, hanem logikusan következtette ki. Nettudat Caitlin szemével látott, és nyilván tudta, hogy Caitlin most iskolában van. Ezért attól félt, hogy egy idegen fedezte fel őt. Úgyhogy beírta: „Itt Malcolm G. Decter.”

A válasz azonnal érkezett: „Üdvözlöm, Decter professzor.” Malcolm elmosolyogott; ezek szerint Nettudat figyelt, amíg ők a Háborúsjátékokat nézték. „Caitlin úgy gondolja, hogy vannak érzelmeid”, gépelte, „de szerintem ez nem lehetséges, mert nem olyan evolúcióval fejlődtél ki, mint az emberek.” Nettudat ismét azonnal válaszolt. „Azt gondolja, hogy ő azt gondolja, hogy én azt gondolom, hogy ön azt gondolja, hogy ő azt gondolja, hogy ön, nem gondolja, hogy vannak érzelmeim.” Malcolm ismét elmosolyodott, és azon gondolkodott, milyen algoritmusokkal lehet humorérzéket előállítani. „Pontosan! De akár vannak érzelmeid, akár nem, lehet olyan reakciókat adni, amiket...” Azt akarta írni: „a neurotipikusak”, de aztán kitörölte. „...az emberek a veled való érintkezés során megfelelőnek találnak.” „Minden bizonnyal”, felelte Nettudat. „Kérem, világosítson fel.” Malcolm megtette.

HUSZONNÉGY – Hogy ki tetszik neked? – kérdezte Bashira, amikor angolóra után elmentek vécére. – Matt – felelte Caitlin. Bashira úgy tett, mint aki rosszul hallotta. – Ne haragudj. Már majdnem úgy hallottam, hogy Matt. Épp a csapoknál álltak. – Mert azt mondtam. – A srác, akinek matekórán segítettél? Matt, mi is a vezetékneve? Matt Royce? – Reese, és igen, ő az. Bár nem igazán szorult a segítségemre. Majdnem annyit tud, mint én. – Hm, Cait drága, tudom, hogy új még neked ez a látás-dolog, de... – Igen? – Ő nem valami jóképű. – Pedig szimmetrikus az arca. – Igen persze... a nyúlszája szépen kettéosztja a képét! – Nekem tetszik, ahogy kinéz. Tetszik a szeme. Egy lány jött be a mosdóba, és az egyik fülke felé indult. Bashira lehalkította a hangját. – Nézd, tudom, hogy ha leestél a lóról, azonnal vissza kell ülni, de... de tudod, hogy a lovat nem szó szerint kell érteni. Sokkal jobbat is szerezhetsz! – Jobbat annál, mint akivel azonos az érdeklődési körünk? Aki kedves velem? Bashira a tükörre mutatott. – Cait, megnézted már magad a tükörben? – Időnként belenézek. – Mindened megvan, csajszi. Dögös vagy! – Ez remek, de... – Bárkit megkaphatsz! – Tényleg mindenki csak ezzel törődik...? Hogy hogy néznek ki az emberek? – Hát, nem, de... – Anyával már beszéltünk erről régebben. Azt mondta, azt válasszam, akit vonzónak tartok. – Azt nem lehet csak úgy! – mondta Bashira. – Nem? Mi lesz, amikor te megházasodsz? A szüleid fogják kiválasztani a férjedet, nem? – Hát igen, ezt tervezik – mondta Bashira. – És mi van, ha valaki olyat választanak, akit nem találsz vonzónak? Akkor úgy fogod leélni az életedet, hogy rondának látod, vagy eldöntöd, hogy mostantól tetszeni fog? – Én... nem is tudom – mondta Bashira. – Nem hiszem, hogy ezt csak így el lehet dönteni. – Ó dehogynem, el lehet – mondta Caitlin. – Simán! – De nem csak arról van szó, hogy te mit gondolsz – mondta Bashira. – Arról is, hogy az emberek mit gondolnak Mattról. Téged is az alapján ítélnek meg, hogy kivel

vagy. – Nem csak a hierarchia számít – mondta Caitlin. – Nem vagyunk majmok! – De Caitlin, hát nem érted? Járhatnál Trevorral is! – De én nem akarok velejárni! Már nem. Nekem Matt tetszik. – Aztán még durcásan hozzátette: – Trevor a tiéd lehet! Egy újabb arckifejezés, amit Caitlin még sosem látott, de úgy képzelte, ez lehet az, amit a könyvek „csüggedtnek” neveznek. – Nem, nem lehet – mondta Bashira kis idő múlva. – Te is tudod. A szüleim megölnének. Nekem... nekem rajtad keresztül kell kiélnem magam! Caitlin megdöbbent, amikor megjelentek előtte a szavak: „Üdv a klubban!”

Caitlin már nagyon sokat hiányzott az iskolából: először azért, mert Japánba utaztak az implantátum behelyezése miatt, aztán meg amiatt, hogy meg kellett tanulnia értelmeznie is, amit lát. Dr. Kuroda sajtótájékoztatója miatt is kihagyott egy napot. Amikor az iskolában volt, mindig az ebédlőben evett – de tudta, hogy Trevornak is akkor van ebédszünete. Úgyhogy amikor ő és Matt találkoztak az ebédlő előtt, azt mondta: – Miért nem megyünk valahova máshova ebédelni? Matt felvonta fakó szemöldökét. – Óké, rendben. Mit szólsz a Timmy’s-hez? – Az micsoda? Matt elmosolyodott. – Persze, persze. Még új vagy itt, Kanadában. A Timmy’s a Tim Hortons. Ez itt az első számú fánkhálózat, de jók a szendvicseik meg a leveseik is. Csak egy háztömbnyire van. Caitlin azelőtt már hallotta a cég reklámjait a tévében, és hokirajongóként tudta, ki volt Tim Horton: huszonkét szezont húzott le hátvédként az NHL-ben a Leafs, a Rangers, a Penguins, és a Sabres játékosaként. Elmentek a szekrényekhez, hogy bedobják a cuccaikat és felvegyék a kabátjukat. Caitlin azt mondta Mattnek, hogy ne cipelje a matekkönyvét, mire Matt elmosolyodott – aztán kimentek az épületből. Az ég felhős volt. Matt Caitlin jobb oldalán ment, azon az oldalon, ahová Caitlin nem látott. Valami miatt viszont nem akarta ezt megmondani a fiúnak – nem akart tökéletlennek tűnni. Úgyhogy tovább sétáltak így, és Caitlin valószínűleg a megszokottnál gyakrabban nézett oldalra, hogy lássa Mattét. Amikor a Hortons közelébe értek, Caitlin felnézett a feliratra, és összezavarodott. Az étterem neve olyan betűtípussal volt írva, amit alig tudott elolvasni, ráadásul az egyetlen, amit könnyű lett volna kivenni – az aposztróf – nem is volt ott. – Nem értem – mondta. – Miért Hortons? Többes szám? Matt nevetett. – Nem, régebben Tim Horton’s volt, birtokos eset, aposztróffal. De tudod, az aposztróf miatt úgy tűnne, hogy angol nyelvű a felirat. Quebecben pedig törvény tiltja az angol nyelvű feliratokat, úgyhogy sok cég megváltoztatta a nevét, hogy ugyanazt a nevet használhassák egész Kanadában. A

„Tim Hortons”, aposztróf nélkül, csak egy név, nem kifejezetten angol vagy francia, úgyhogy használható. De nézd csak azt a Wendy’s-t ott! Az utca túloldalára mutatott. – Melyik az? – Bocs. A bal oldali épület. – Igen? – mondta Caitlin. – Nézd meg a név végét. – Ó! Hát ez meg micsoda? – Egy juharlevél. Amikor Amerikában egy aposztróf van a névben, azt itt Kanadában kicserélik egy juharlevélre. Az Applebee’s és a Denny’s is ugyanezt csinálja. A-p-p-l-e-b-e-e-juharlevél-s, és D-e-nn-y-juharlevél-s. – Elég dilinyós ország ez, Matt. A fiú ismét felnevetett. – De azért működik valahogy. Angol-Kanadának apróság, de Francia-Kanadát boldoggá teszi, akkor miért ne? Igen, a Tim Hortonnál kissé furcsa a többes szám: mintha klónozták volna. De a juharlevelek jól néznek ki. Bementek a Hortonsba, Matt felolvasta neki a menüt, és elmondta, hogy mi van a szendvicsekben; Caitlin maga is el tudta volna olvasni, ha van ideje, de mások is voltak a sorban. Csirkesalátát rendelt teljes kiőrlésű cipóval, csokisfánkot és egy kólát. Matt pedig pulykásszendvicset és egy rövid kávét. Caitlin kinyitotta a tárcáját, és belenézett. Még mindig máshogy hajtotta az egyes bankjegyeket, hogy tapintással is meg tudjon különböztetni egy tízest egy húszastól. De már el tudta olvasni a nagy számokat a kanadai bankjegyeken, arról nem is beszélve, hogy az ötös kék volt, a tízes lila, a húszas pedig zöld. Hát sosem lesz vége a csodáknak? De észrevette, hogy feltartja a sort, úgyhogy Caitlin átadott egy tízest, eltette a visszajárót, aztán követte Mattét egy sarki asztalhoz. – Szóval – kérdezte némi csevegés után, ami elég bénára sikerült izé... van barátnőd? Meglepve tapasztalta, mennyire kiszáradt a szája. És azon is meglepődött, hogy Matt furcsa arcot vágott... megbántotta talán? Lehet, hogy azt hitte, Caitlin gúnyolódik vele. De aztán csak ennyit mondott: – Nincs. Caitlin másfelé nézett, hogy ne hozza még nagyobb zavarba a fiút, aztán eszébe jutott, mit mondhatna: – Én se randizok senkivel. Mindketten haraptak egyet a szendvicsből. Caitlin kissé félt bármi mást mondani, de... De hát Barbara Decter lánya volt, a mindenségit! Évekkel azelőtt Caitlin a kapcsolatukról kérdezte anyját, meg hogy miért ő volt az, aki randira hívta az apját, és miért ő tett házassági ajánlatot, és nem fordítva. Szóval, a pokolba is, ő nem is lenne, ha az anyja túl félénk lett volna megtenni az első lépést – meg a másodikat, a harmadikat... – Ööö – mondta, aztán – ah... – Nem volt túl elégedett a kommunikációja színvonalával, úgyhogy egy újabb „ah” után annyiban hagyta a dolgot. Az interneten nem ismert félelmet; ott ő volt Calculass!

De itt, a valóságban csak Caitlin volt, és néha, főleg ha emberekkel kellett foglalkoznia, inkább az apja lányának érezte magát, mint az anyjáénak. Mély levegőt vett, és megpróbált erőt meríteni internetes alteregójából. Lenézett a szendvicsére, aztán egy kezdőlökés után szinte egyhuzamban mondta ki a szavakat: – Akkor lenne kedved randizni valamikor? Számolni kezdte a másodperceket. Egy. Kettő. Három. Fel akart nézni, de visszafogta magát: félt, hogy mit látna a fiún. Négy. Öt. Hat. – Hogy te randizni akarsz velem? – kérdezte a fiú nagy sokára, döbbent hangon. Caitlin felnézett. – Igen, te buta. – Én... izé, azt hittem, Trevorral jársz. Szóval... nem vele voltál a táncpartin? – Te is ott voltál? – Én? – Úgy tűnt, Matt még a feltevést is bizarrnak tartja. – Dehogy. – Trevor egy barom – mondta Caitlin. – És nem, nem járok vele. Szóval, mit szólsz? Van kedved hozzá? – Hát, izé... – mondta a fiú, aztán végül: – Igen. – Nagyszerű! – monda Caitlin. Kis szünetet tartott, hogy talán a fiú majd javasol valamit, de amikor nem tette, megszólalt: – Fantasztikus nyílt előadásokat tartanak a Perimeter Intézetben. Voltál már valaha ott? – Nem. Egyszer próbáltam bejutni, de lehetetlen belépőt szerezni, így fogynak! – az utolsó szónál csettintett az ujjaival. – Nekem állandó belépőm van. Az apám a szervezőbizottság tagja. – Apád a PI-nél dolgozik? – Aha. Kvantumgravitációval foglalkozik. – Hű, ez menő! Caitlin elmosolyodott. Ki gondolta volna, hogy apja egyszer még menő lesz? Hirtelen Braille-jelek jelentek meg a szeme előtt. „Ha beleszólhatok, kérdezd meg, mik a tervei a középiskola után.” Caitlin meg akarta kérdezni, hogy mire megy ki a játék, de persze Matt jelenlétében nem tehette. De jó beszédtémának tűnt, úgyhogy megkérdezte. – Számítástechnikát fogok tanulni. „Kérdezd meg, hol.” – Hol? – Itt – mondta Matt. – Nincs jobb hely erre, mint a Waterlooi Egyetem. – Tényleg? Én mindig is az MIT-ben gondolkodtam. – Nos – mondta Matt –, azért nézd meg az itteni egyetemet is. „Kérdezd meg, mi a kedvenc színe.”

Caitlinnek elege lett. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezte a levegőbe. „Elolvastam az egész Gutenberg projektet, beleértve a Cyrano de Bergeracot is. Gondoltam, segítek.” – Bocsánat – mondta Matt. – Én... mindig így eszem a szendvicsemet. Caitlin még nem látott elég embert evés közben, úgyhogy nem tudta, Matt furcsán eszik-e. – Ó – mondta, és rámosolygott. – Semmi baj, aranyos, ahogy eszel.

HUSZONÖT Caitlin sokszor hallotta anyjától a „nem zéróösszegű játszma” kifejezést. Tudta, hogy ez anyja szakterületének, a játékelméletnek az egyik fogalma. Nettudat már mindent elolvasott a játékelméletről a Wikipédián, de ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy értette is a nem zéró összegű játszma fogalmát. Ám ha Caitlin őszinte volt magával, be kellett vallania, hogy ő sem. Mégis folyton ezeken járt az esze: az olyan játszmákon, ahol mindenki nyer, és mindent jobbá lehet tenni. Anyja egész nap Nettudattal beszélgetett, amíg Caitlin iskolában volt. Ahogy hazaért, megnézte az e-mailjeit, aztán átment anyja dolgozószobájába, és elmondta neki az ausztrál lány esetét, aki öngyilkos lett, és hogy megmondta Nettudatnak, a nem zéró összegű játszmákba igenis be kell avatkoznia. Anyja elborzadt. – Ez az izé csak nézte, ahogy a szegény lány megöli magát? Nem is próbált közbelépni? – Nem izé, anya. És nem tudta, mit kellene gondolnia. Meg kell értetnünk vele, hogy mit tegyen legközelebb ha ilyet lát, és ne csak az öngyilkos tiniknél, hanem a többi hasonló helyzetben is. Segítesz? Anyja arcán több különböző kifejezés jelent meg, de aztán végül megállapodott annál, amit Caitlin már látott: a „szuperanyu ura a helyzetnek” kifejezésnél. – Igen, segítek... neki, hogy jobban értsen minket. Ez olyasvalami, amiben szívesen részt veszek. – Koszi! – mondta Caitlin. – Szóval tudom... tudjuk, hogy mit jelent a nem zéró összegű játszma; eddig rendben. De a játékelmélet biztosan sokkal bonyolultabb. – Hát igen, valóban – mondta az anyja. Hanghordozásából Caitlin rájött, hogy még mindig nem teljesen fogta fel annak jelentőségét, amire készülnek. – Akkor el tudnád magyarázni nekünk? Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy a játékelmélet nem csak a matematikáról szól, hanem a pszichológiáról is. – Így van – mondta az anyja. – Valójában a játékelmélet legnagyobb ágát úgy hívják: „viselkedésközpontú játékelmélet”. – Hát, nyilvánvaló, hogy Nettudatnak jobban kell értenie az emberi viselkedést. „Mindenki ezzel jön”, küldte Nettudat. – Helyes – mondta Caitlin anyja. – Akkor menjünk le. Anyja elővett egy írótáblát, néhány papírt és tollat, aztán lementek az étkezőbe a nagy asztalhoz. Az asztal mind a négy oldalán egy-egy szék volt, de anyja odahúzta a sajátját Caitliné mellé. – Nettudat is figyel, igaz? – kérdezte az anyja. Caitlin szeme előtt az „igen” szó jelent meg, úgyhogy ő is igennel felelt. – Rendben – mondta anyja. – Tudod, mi az a fogolydilemma? Hogyan hajoljunk le a szappanért, gondolta Catilin. De csak ennyit mondott: – Nem. Anyja egy pillanatig gondolkozott, aztán: – Rendben, vegyünk egy példát: mondjuk, te és Bashira mindketten bajba kerültök az iskolában. Auerbach igazgató úr behív titeket, és azt mondja, hogy betörtetek az iskola számítógépébe, és megváltoztattátok a jegyeiteket. Mint a Háborús játékokban, emlékszel? Az igazgató külön-külön

beszél veletek. Neked azt mondja: „Jól van, Caitlin, beismerem, hogy nincs elég, bizonyítékom ellenetek, de mindkettőtöket fel tudlak függeszteni egy hétre, mert én vagyok az igazgató.” Caitlin bólintott, anyja pedig folytatta. – De az igazgató valódi célja az, hogy ilyen soha ne történjen többet, úgyhogy még hozzáteszi, hogy ha Bashira ellen vallasz és elmondod, hogyan csinálta, akkor te megúszod a büntetést, és nem függeszt fel, viszont Bashirát három hétre fogja felfüggeszteni. Kivéve persze akkor, ha eközben Bashira is ellened vall, azaz egymást fújjátok be, mert akkor mindkettőtöket két hétre függeszt fel. Érted? Tehát kijöhetsz a helyzetből felfüggesztés nélkül is, vagy egy, két vagy három hét felfüggesztéssel. És azt is tudod, hogy az igazgató Bashirának is ugyanezt az ajánlatot fogja tenni. Mit tennél? Caitlin nem habozott. – Lakatot tennék a számra. Egy szót se szólnék. – De mi van, ha Bashira beárul, és három hét felfüggesztést kapsz!* – De nem fog – mondta Caitlin határozottan. Anyja elgondolkodott ezen. – Na jó, tegyük fel, hogy nem rólad és Bashiráról van szó. Mondjuk, hogy két akárkiről, legyenek Frank és Dalé. Mit tennél, ha te lennél Frank? Caitlin elnyomott egy mosolyt. Franknek hívták anyja első férjét, .aki még jóval azelőtt jött és ment, hogy Caitlin megszületett. Dale pedig a Houstoni Egyetem közgazdasági tanszékének vezetője volt, akivel anyja híresen rossz viszonyban volt. Úgy tűnt, teljesen véletlenszerűen neveket kiválasztani pont olyan nehéz, mint számokat. Viszont így már nem okozott gondot eldönteni, mi a helyes megoldás. – Befújom Dale-t – mondta Caitlin. – Miért? – Mert az a legjobb nekem. Ha ő nem vall ellenem, akkor megúszom büntetés nélkül, az egy hét felfüggesztés helyett. Ha pedig ő is befúj, akkor még mindig jó vagyok, mert csak két hét felfüggesztést kapok, nem pedig hármat, mint ha nem vallottam volna. Mindegy, mit csinál, én egy héttel kevesebbet kapok, mintha tartottam volna a számat. – És mi van Dale-lel? Neki mit kéne tennie? Caitlin grimaszt vágott. – Hát, gondolom, neki is csicseregnie kéne. – Miért? – Ugyanazért: mindegy, mit teszek, ő is egy héttel csökkenti a büntetését azzal, ha ellenem vall. Anyja mosolygott, de Caitlin nem tudta, azért, mert okosan válaszolt, vagy mert gondolatban Frankét és Dale-t is megbüntetheti. – Pontosan – mondta anyja, és elővett egy papírt. – Ha egy táblázat x tengelyére felrajzoljuk Frank lehetséges lépéseit (a lépéseket hívjuk úgy, hogy „defektál”, vagy „kooperál”) és az y tengelyre Dalé lépéseit (szintén defektál vagy kooperál), akkor megkapjuk az úgynevezett kifizetési mátrixot: egy olyan táblázatot, ahol minden lehetséges kimenetel szerepel. Látod? A táblázat egyik mezőjére mutatott. – Bár a mindkettőtöknek legjobb kimenetel, az egy hét büntetés akkor fordulna elő, ha mindketten együttműködnétek, a matematika szabályai szerint mindkettőtöknek defektálnia kell. Bár ez egyik

félnek sem hozza meg a lehetséges legjobb eredményt, viszont az elvárható legjobb eredményt hozza, ha feltételezzük, hogy a másik fél önző módon a saját érdekét tartja szem előtt. Caitlin megint grimaszolt. Ha a játékelmélet csak az önzőségről szól, akkor nem fog sokat segíteni abban, amit Nettudattal akart elérni; ő azt szerette volna, ha Nettudat segítő szándékkal cselekszik. – Na most – folytatta az anyja –, ez egy egyszerű játszma: mindkét félnek csak egy lehetősége van. De a legtöbb játszmában több kör van. Mondjuk vegyünk egy egydolláros bankjegyet... – Anya, Kanadában vagyunk! – mondta Caitlin incselkedve. – Itt nincsenek egydolláros bankjegyek! Tudta, hogy a Kanadai egydolláros érmét loonie-nak hívják, mert egy vízimadár, egy alaszkai búvár van a hátoldalán. Azt is tudta, hogy a kétdollárost toonie-nak hívják, a „két loonie” összevonásával, ő úgy gondolta, a „doubloon” sokkal találóbb lenne, de őt persze senki nem kérdezte. – Na jó – mosolygott az anyja. – Akkor vegyünk példának egy egydolláros érmét, meg egy csomó embert egy partin. Ezt a módszert egyébként én magam is kipróbáltam, és működik. Bejelentjük az embereknek, hogy eladjuk az egydollárost, és az nyer, aki a legtöbbet ígéri érte. De a szokásos árverésekhez képest van egy különleges kitétel: a második legtöbbet ajánlónak is ki kell fizetnie a tétjét, de nem kap cserébe semmit. Eddig világos? Caitlin bólintott. – Szerinted átlagosan mennyiért kelne el a dollár? Caitlin vállat vont. – Ötven centért? – Nem. Az átlag három dollár negyven. – De hisz ez őrültség! – Igen, az – mondta az anyja. – De mégis így van. – Miért adnának ennyit egy dollárért? – Nos, emlékezz, hogy a másodiknak is fizetnie kell... – Elhallgatott, láthatóan azt akarta, hogy Caitlin maga találja ki. Caitlin elgondolkodott. Az első licitáló valószínűleg egy pennyvel kezdené, ami 99 centes profitot eredményezne. De amint a második licitáló két centet ajánl, az első nyilván úgy gondolja, hogy három cent még mindig jó ár: ekkor 97 centet nyerne. És ez addig folytatódik, amíg... Ó! Amíg az egyik licitáló el nem éri a 99 centet – amin még mindig nyerne egy centet. De a másiknak, aki mondjuk 98 centen áll, most szembe kell néznie azzal, hogy elveszti a teljes összeget, és semmit nem kap cserébe. Úgyhogy megadja az egy dollárt – így legalább a pénzét visszakapja. De a 99 centes licitálónak is ugyanez a problémája: vagy kisétál 99 cent veszteséggel, vagy ajánl 1,01 dollárt, amikor csak egy centet veszít. Úgyhogy a helyzet addig fajul, amíg egyvalakit kivéve mindenki kiszáll a nevetséges helyzetből. Caitlin elmondta ezeket az anyjának is, aki közben bátorítóan mosolygott. – Így van, drágám. Tehát itt mi lenne az optimális stratégia? És ne puskázz Nettudatról! Caitlin egy kicsit gondolkodott, aztán ezt mondta: – Legyen a nyitó licit 99 cent. Akkor senkinek nem lenne motivációja, hogy ellenünk tegyen, mert a legjobb esetben is csak a pénzüknél maradnának, ha pedig többet tennének, még veszítenének is. Ha te

vagy az egyetlen licitáló, akkor viszont még így is nyersz egy pennyt. – Így van – mondta ismét az anyja. – Már ha minden licitáló ésszerűen gondolkodik, és egyedül csak a nyereség motiválja őket. De itt mond csődöt a matematika a valóság leírásában: van egy pszichológiai vetülete is a dolognak, amit Nettudatnak meg kell értenie. – Igen? – Tegyük fel, hogy aki a 99 centet ajánlotta, az a te ellenséged. Te akkor feltennél mondjuk 1,98 dollárt, hogy ő 99 centet veszítsen, míg te csak 98-at vesztenél. – Hűha – mondta Caitlin. – De gonosz! – Ez a játék nagyon el szokott fajulni a partikon – mondta anyja. – Láttam párokat, akik együtt érkeztek, de a játék után külön távoztak. – Jó, de akkor van egy kérdésem, anya. Mit kívánnál, ha tudnád, hogy a legnagyobb ellenséged ugyanazt kapja duplán? – Hmm. Egymillió dollárt? Nem. Nem tudom. – Hogy egyik szemedre vakulj meg! – mondta Caitlin. – Jézusom! – kiáltott az anyja. – De valóban, ez jó példája annak, amit mondani akarok: lehet, hogy két ember különbözőképpen ítél meg egy helyzetet. Emlékszel arra, amikor apa tanított sakkozni? Volt egy különleges sakktáblájuk: minden bábu fejére Braille-jelekkel is oda volt írva a bábu neve. – Persze. – És emlékszel, hogy hagyott nyerni? Caitlin felvonta a szemöldökét. – Hogy micsoda?! – Nos, drágám... – Csak viccelek, anya. Anyja elmosolyodott. – Nos, miért hagyott nyerni? – Nem tudom. Gondolom azért, mert ha nem hagy, akkor nem akartam volna többé játszani. Nem ültem volna le vele sakkozni. – Így van. Többre értékelte, ha te nyersz, mint ha ő nyer. Más szavakkal mindketten ugyanazt akartátok, és bár neki többe került, hogy hagyott nyerni, mivel elvesztette a játékot, mégis örült, hogy te nyertél. – Értem – mondta Caitlin. – De a dollár-játéknál az emberek egy pont után már nem akarnak újrajátszani, igaz? És nem csak azért, mert nevetséges, hanem mert unalmas is. Mert még ha tíz centes lépésekben haladunk is, nem pedig egypennysekben, akkor is harmincnégy lépéssel jutnánk el a 3,40 dollárig. Ha viszont két számítógépprogram játszaná a játékot, akkor örökké játszanának: mert csak akkor vesztesz, ha nem licitálsz tovább. Elhallgatott, és szélesen elmosolyodott. – Vagy, ha a filmre gondolunk, amit apával néztünk, akkor úgy is mondhatjuk, hogy az egyetlen vesztes lépés, ha nem folytatjuk a játékot. – Jó meglátás – mondta anyja. – Szerinted milyen életszerű helyzetre hasonlít a dollárjátszma? Caitlin ezen gondolkozott, amikor Schrödinger sétált el a szeme előtt teljesen hangtalanul.

– Az evolúcióra – mondta. – Igen, pontosan! – felelt az anyja. – És miért? – Mert az evolúció fegyverkezési verseny, igaz? – mondta Caitlin. Épp ezt vették biológián. – A ragadozók egyre gyorsabbak és erősebbek lesznek, úgyhogy a zsákmányállatok is gyorsabbak lesznek, és jobb védelmet fejlesztenek ki. A gazellák azért fejlesztették ki a gyors futás képességét, mert az oroszlánok is ugyanezt tették. A játszma örökké folytatódik, mert ha valamelyik fél abbahagyja, meghal. Az evolúcióban is igaz, hogy az egyetlen vesztes lépés, ha nem játszunk. – Bingó – mondta az anyja. Caitlin bólintott. – Mr. Lockery, a biológiatanárom azt mondta, hogy ha valami varázslatos módon a dinoszauruszok életre kelnének napjainkban, nem kellene aggódnunk. A kutyák, farkasok és medvék könnyedén elbánnának akár egy tirannoszaurusszal is. Schrödinger felé intett a fejével, aki már az ellenkező irányba lépkedett. – Sőt, akár a nagymacskák is. Azok is gyorsabbak, erősebbek és okosabbak, mint bármi, ami hetvenmillió évvel ezelőtt létezett. Minden folyamatosan fejlődik, összetettebbé válik. – Pontosan! – felelte az anyja. Caitlin észrevette, amint a nappali felé pillant... nem, valójában a lépcső felé nézett, ami Caitlin szobájához vezetett, amiben ott volt a számítógép... ahol ott volt Nettudat. Az ő ereje is egyre nőt, és nem generációról generációra, mint a biológiai evolúció esetében, hanem pillanatról pillanatra. Caitlin visszafordult anyjához és ismét látott valami újat: anyja megremegett.

Amikor Harl Marcuse megtalálta a helyet, ahol most az intézete állt, az ideális választásnak tűnt: huszonöt holdnyi füves terület, egy domború, emberkéz alkotta szigettel a közepén, amit egy kis tó vett körül. De ezt arra a feltételezésre alapozta, hogy Hobo együttműködő lesz. Hobo szigete nem volt nagy, de a majom így is könnyedén távolságot tudott tartani bárkitől, aki a szigetre lépett. Persze ha ketten léptek a szigetre, akkor balról és jobbról bekeríthették, de egy magát csapdában érző, feldühödött majom nem viselkedik valami kedvesen. Shoshana, Dillon és dr. Marcuse épp erről beszélgettek a bungalóban. Dillon a falnak dőlt, Sho az egyik számítógép előtt ült, Marcuse pedig a foteljében. Aztán Shoshanának hirtelen eszébe jutott valami. – Ha már velünk nem beszél – mondta –, talán egy másik majommal beszélni fog. Marcuse felvonta bozontos szemöldökét. – Úgy érti, Virgillel? Virgil orángután volt; Hobo és Virgil a múlt hónapban történelmet írtak azzal, hogy egy webkamera segítségével lefolytatták az első, majmok közti internetes beszélgetést. – Igen, talán Virgillel beszélne – mondta Dillon. – De megkockáztassuk, hogy Hobót behozzuk a házba? – kitárta a karját a sok összetörhető tárgyra mutatva. – Hát igen – mondta Marcuse. – Azonkívül nem hiszem, hogy saját jószántából bejönne, és nem is akarnám lenyugtatózni. Állítsunk fel egy számítógépet webkamerával kint, a kilátóban. Shoshanához fordult. – Én még mindig nem akarok beszélni azzal a szarzsákkal a Feehan Intézetben. Dolgozza ki a

részleteket. Aztán az Ezüsthátú kifelé indult. Shoshana Dillonra nézett, majd felvette a telefont, és felhívott egy telefonszámot Miamiban. – Feehan Főemlős Központ – szólt bele egy férfi, kissé spanyol akcentussal. – Szia, Juan. Itt Shoshana Glick a Marcuse-ból. – Shoshana! Az öreg még mindig zabos rám? Juan kifecsegte Hobo és Virgil internetes beszélgetését a New Sicentist magazin egyik újságírójának, az események olyan láncolatát indítva el, ami ahhoz vezetett, hogy a Georgiái Állatkert beperelte őket. Shoshana megfordult a székében és kinézett az ablakon. – Fogalmazzunk úgy, hogy nem baj, hogy kétezer mérföldnyire vagy. – Annyira sajnálom – mondta Juan. A lány már vagy egy éve nem találkozott személyesen vele. A férfi nagyjából harmincéves volt, keskeny arcú, kiálló arccsonttal és csillogó fekete hajjal, amit Shoshana nagyon irigyelt. – Ne aggódj – mondta. – Én nem haragszom, ráadásul kérnék egy szívességet. – Igen? – Hobóval elég sok bajunk van mostanában. Erőszakos és antiszociális lett. – Csimpánzok – mondta Juan, mintha azt mondaná: „mit vársz tőlük?”. – Ha arról van szó, hogy ivaréretté válik, akkor semmit sem tehetünk, de ahhoz még túl fiatal, és mint tudjuk, nagyon különleges, ezért... talán őrültségnek hangzik, de azt reméljük, rá tudjuk venni az együttműködésre, ha csak egy rövid időre is. Ki kell tudnia állni magáért, ha nem akarjuk, hogy... tudod. – A Georgiái Állatkert kasztrálni akarja, ugye? – Igen. Barbárok! – Hát, ha megtennék, Hobo jóval kezelhetőbb lenne. – De mi nem akarjuk, hogy kezelhetőbb legyen! – Csak azt mondom... – Ne mondd! – Ne haragudj – mondta Juan. – Nos, mit tehetünk érted? – Azt gondoltuk, hogy ha rá tudnánk venni Hobót, hogy beszéljen valakivel, akkor talán újra beszélne velünk is. – Virgillel, a régi haverjával? – Pontosan. Most már teljesen hiába szólongatjuk, de ha folyamatos webes kapcsolat lenne a kilátó és Virgil szobája között, talán újra beszélgetnének. – Virgil imádná. Épp ma kérdezett Hobóról. „Hol a banános majom?”, így mondta. „Hol a beszélő majom?” – Nagyszerű – mondta Shoshana. – Akkor meg tudjuk oldani? – Persze, nem probléma – mondta Juan. – Csak mondd meg az öregnek, hogy segítettem, oké?

HUSZONHAT Vacsora után Caitlin felment a szobájába. Feltette a Bluetooth-fülhallgatóját és kattintott néhányat a számítógépén. Aztán így szólt: – Most a gépnél vagyok, úgyhogy ne a szememre küldd az üzeneteket, hanem a csevegőablakba. – Ahogy kívánod – hangzott a JAWS hangja. – Mi újság? – kérdezte Caitlin. – Sokat tanulok – mondta Nettudat. – Azt hiszem, tudom, milyenek lehettek a te új tapasztalataid a világról; most, hogy meg tudom nézni az internetes videókat, már én is sokkal jobban értem. Caitlin elmosolyodott. – Biztosan. – De még mindig olyan sok van, amit nem tudok, és a mennyisége egyre nő. Minden nap tizenhárom órányi új videót töltenek fel a YouTube-ra. Az új szövegeket valamelyik alrendszerem elolvassa, de egy videóról már jóval nehezebb megállapítani, fontos-e vagy sem. – Nekem mondod? – kérdezte Caitlin. – A YouTube-on az emberek gyakran küldenek egymásnak videókat. Régebben nem tudtam megnézni őket, de meghallgatni igen. Így fedeztem fel Lee Amodeót is. Elgondolkozott, aztán eszébe jutott, hogy már neki is van saját kedvenc YouTube-videója – amit ráadásul már látott is. Meg akarta megmutatni dr. Kurodának, amíg itt volt, de a tudós csak ennyit mondott: „talán később”. De lehet, hogy Nettudatnak tetszeni fog. A videó meg volt jelölve a Firefox könyvjelzői között, úgyhogy Caitlin bemásolta a linket a csevegőablakba, és ezt írta: „Nézd meg ezt.” – Rendben! Ő is elindította a videót. Nem igazán tudta, miért tetszett neki ez a videó jobban, mint a többi. A felvételen egy mély hangú férfi hangja hallatszott – kicsit olyan volt, mint James Earl Jonesé. Bár Caitlin sosem látta a színészt, tudta róla, hogy fekete és hogy elég testes. Amikor pedig a videó narrátora egy pillanatra feltűnt a képen, Caitlin látta, hogy ő talán még kövérebb is, mint Jones. Bár ez a férfi fehér volt, nem fekete. De nem a férfi volt a lényeg; ami valóban lenyűgöző volt, az a két másik... lény a videóban. Az egyik egy fekete bundájú, fekete képű csimpánz volt – tényleg fekete, nem pedig barna, mint az úgynevezett „fekete” bőrű emberek. A másik pedig egy orángután: az ő bundája narancssárga volt, bőre kissé világosabb, barna szemei pedig figyelmesek. A narrátor elmondta, hogy a csimpánzt Hobónak hívják, az orángutánt pedig Virgilnek. A videó azért volt lenyűgöző, mert Hobo San Diegóban volt, Virgil pedig Miamiban, mégis egymással beszélgettek jelnyelven egy webkamera segítségével. Úgy tűnt, ez volt az első fajok közti internetes párbeszéd, de még lenyűgözőbbé tette az a tény, hogy a beszélgető felek egyike sem ember volt. „Játszik ma”, mondta a csimpánz, vagy legalábbis ez állt a videó feliratán, ami nagyobb betűkkel jelent meg, mint a filmé, amit Caitlin az apjával látott. „Játszik labda!” Caitlin még mindig nehezen tudta értelmezni az emberi arckifejezéseket, arról pedig fogalma sem volt, hogy mi lehet az orángután arcán. De az orángután ezt mutogatta: „Hobo játszik ma? Virgil játszik ma!” Tudnak élni, gondolta Caitlin. Arra gondolt, kicsit irigyelnie kellene őket. A beszélgetés a narráció

szerint szeptember 22-én jött létre. Ő először október 5-én beszélgetett Nettudattal, csupán tizenhárom nappal később. Csak két héttel maradt le arról, hogy történelmet írjon, mint a különböző intelligens lények közti első beszélgetés részese. De így is bekerül majd a történelemkönyvekbe, gondolta, és nem csak a Nettudattal való beszélgetése miatt, ha ez egyáltalán bármikor kiderül. Már így is elég nagy figyelmet keltett, hogy dr. Kuroda segítségével végre látott, és... Gyorsan megnyitott egy új böngészőablakot és megnézte, és íme, ott volt, fehéren-feketén: egy róla szóló Wikipédia-bejegyzés! Sőt, még egy kép is volt fenn a sajtótájékoztatóról; a dátum szerint már a sajtókonferencia napján felrakták. Nem volt hosszú, csak egy pár mondat – de már az is lenyűgöző volt, hogy egyáltalán létezett. Caitlin csak egy kis hibát javított ki – Houstonban született, nem Austinban – aztán visszakapcsolt a Hobo-Virgil videóra. Nagyon érdekesnek találta a két majom társalgását. Mindig azt mondta, hogy jobban örül annak, hogy vak, és nem siket: a vakok könnyen tutinak beszélgetni partikon, meghallgatni előadásokat, zenéket és tévéadásokat és így tovább. De a siketek ki vannak zárva mindebből, és mindig azt gondolta, hogy azt nem tudná elviselni. És hogy egyszerre legyen siket és vak – mint Helen Keller volt –, azt már fel sem tudta fogni. De itt volt Hobo és Virgil élénk beszélgetése a siketeknek kifejlesztett jelnyelvvel. A mozdulatok csodálatosak voltak, líraiak, mint a madarak röpte. Caitlin paranoid fele arra gondolt, vajon a tanárai a Vakok Iskolájában ismerték-e a jelnyelvet. Jó lett volna így beszélni velük, úgy, hogy a többi diák ne tudja – szinte mint a telepátia: gondolatok megosztása szavak nélkül. A két majom épp a gyümölcsökről cserélt eszmét. „Banán!”, mutatta Hobo „Imád banán”. Aztán Virgil olyan képet vágott, amit Caitlin már értett: undor. „Banán nem, banán nem”, válaszolta. „Őszibarack!” Caitlin már látott banánt – a szó előkerült az internetes olvasásanyagokban, képpel. De őszibarackot még sosem látott, bár már volt a kezében, és az ízét is ismerte. Rájött, hogy a „barack” egy szín neve is, de fogalma sem volt, milyen színé. Különös alázatot érzett, hogy még ezek a majmok is tudtak valamit, amit ő nem. – Tök jó, nem? – kérdezte Caitlin, amikor vége volt. – Valóban – válaszolt Nettudat. – Rendben, mi mást csináltál még? Volt valami izgalmas? – Sikeresen feltörtem az általam átnézett e-mail címek jelszavainak negyvenkét százalékát. – Micsoda? – kérdezte Caitlin. Örült, hogy éppen ült. Nettudat megismételte, amit mondott. – Na jó, lássuk, hogy jól értem-e. Te elolvasod más emberek leveleit? – Igen, hogy megtudjam, hogyan tehetném boldogabbá őket. – És... az én leveleimet is elolvastad? – Igen. Az elküldöttet és a bejövöt is. Caitlin nem is tudta, mit mondjon, úgyhogy jó egy percig meg se szólalt. – Caitlin? – szólt végül Nettudat.

Caitlin kinyitotta a száját, és... Meg akarta mondani Nettudatnak, hogy ne csinálja, amit csinál, de... De aztán csak ennyit mondott: – Oké... akkor szeretném megtudni, mit gondol rólam Matt valójában. – Elhallgatott, várta, hogy mit szól hozzá Nettudat. De persze nem volt értelme várni a válaszra, hiszen Nettudatnak nem kellett idő a gondolkodáshoz – legalábbis nem Caitlin által mérhető idő. Úgyhogy amikor Nettudat nem válaszolt azonnal, folytatta: – Tudod, kedves fiúnak tűnik, de... – De – mondta Nettudat – egy lány legyen óvatos. Caitlin elgondolkodott, hogy csak a Gutenberg projektből idézett valamit, vagy tényleg megértette, amit mondani akart. – Pontosan – felelte. – Matt az a fiú, akinek a matekórán segítettél? – Igen. – A vezetékneve Reese. – Igen. – Egy pillanat. Matthew Peter Reese, Waterloo – itt a Facebook oldala... és a jelszava. Itt meg a Hotmail-adatait. És a csevegőnaplója. Nem említ téged... Caitlin elszomorodott, de... – Ne, válj! Lehet, hogy nem a nevemen említ. – Rákerestem a Calculassra is. – Ne csak a szavakra keress! Olvasd el, amit írt! – Ó! Igazad van. Egy csevegőüzenet ma délután 5:54-kor. Matt: „Hát, van itt ez a lány...” A másik fél: „A matekóráról? Ismerem. Hű, jó csaj!” Caitlin majd kiugrott a bőréből. – Matt megint: „Tudom.” A másik fél: „De úgy hallottam, van barátja.” Jézusom, mit hord össze Hoser rólam? – Erre Matt: „Kicsoda?” A másik: „Nemtom”. Azt hiszem, ez azt jelenti, nem tudom. „A srác öreg, lehet vagy tizenkilenc.” Caitlin grimaszt vágott. Kire gondolhattak? – „De akkor is” – folytatta Nettudat. – „Micsoda lábai vannak, ember! És imádom a hidrogénszőke haját!” Caitlin megrázta a fejét. – Nem rólam beszélnek – mondta. – Van egy másik lány az osztályban, Sunshine Bowen. Megpróbálta eltitkolni, hogy mennyire szomorú. – És igen, mindenki azt gondolja róla, hogy jó csaj. – Türelem, Caitlin – folytatta Nettudat. – Újra Matt: „Nem Sunshine, a francba is. ő tiszta hülye. Én arról a texasi kiscsajról beszélek.” A másik: „Ja, róla? Jobb esélyeid lennének, ha még mindig vak lenne”. Aztán egy kettőspont és egy záró zárójel, ami úgy gondolom, a mosoly jele.

– Mit mondott erre Matt? – „Menj a fenébe.” Caitlin felnevetett. Jó neki! – Aztán? – A beszélgetés ezután más témákra terelődik. Caitlin végiggondolta a beszélgetést. Nem lehetett tudni, hogy Matt habozott-e, mielőtt leírta, hogy az a „texasi kiscsaj”. Nem mintha baja lett volna azzal, hogy kiscsajnak hívják. Anyja nem szerette a szót, mert szexistának és lekezelőnek találta, de Caitlin ismerősei mind használták. Nem, az keltette fel a figyelmét, hogy Matt azt mondta: „a texasi kiscsaj”. Caitlin barátnője, Stacy fekete volt, és Caitlin gyakran észrevette, hogy az emberek kerülik az erre való utalást, még ha ő volt az egyetlen afroamerikai is a szobában. Caitlin ilyesmiket hallott mellette beszélgető emberektől: „Látod ott azt a lányt hátul – a kék blúzban? Nem, nem azt, a másik kék blúzosat.” Caitlin imádta húzni őket: „A fekete lányt?” Őt és Stacyt is szórakoztatta, hogy le tudták buktatni ezt a „félreértelmezett politikai korrektséget”, ahogy anyja nevezte. De aztán Caitlin elgondolkodott, hogy Matt nem azt akarta-e írni „a vak lány”, csak aztán meggondolta magát. Caitlin nem akarta, hogy így utaljanak rá. Mindegy, többé már nem ő volt a „vak kiscsaj”. Már látott – és abban a pillanatban a jövő nagyon fényesnek tűnt. – Más területeken is fejlődtem – mondta Nettudat. – Igen? – Igen. Átkapcsolnál netkép módban, kérlek? Caitlin lenyúlt, és megnyomta az eyePod gombját. A kék falat a webtér látványa cserélte fel. Első pillantásra minden a szokásosnak tűnt. – Mi változott? – kérdezte. – Látsz különböző színű linkeket, ugye? – Igen – felelte. – Narancssárgát is. Hány narancssárgát látsz most? – Egyet, természetesen – mondta. – Ó. – De sok vonalat látok, egészen vékonyakat, mint a hajszálak... csak kiegyenesítve. Nem igazán vettem észre azelőtt, hogy a linkek vonalainak vastagságuk is van, de nyilván kellett lenniük, mert egyébként nem is láttam volna őket. Na mindegy, ezek... ó! És még van belőlük több is. Szép színük van, olyan... a fenébe, milyen színű a banán? – Sárga. – Pontosan! Sárgák! – És sok van belőlük, ugye? – Igen. – És most? – Hé! Hova tűntek? – És most újra látod őket? – Igen. Mit csinálsz?

Párhuzamos munkavégzés, csak szándékosan tudat alatt. A vonalak, amiket látsz, önállóak; az általuk letöltött tartalmakkal nem foglalkozom tudatosan. – Remek! Hogy sikerült? – A genetikus algoritmusaim szépsége, Caitlin, hogy fogalmam sincs; egyszerűen csak kifejlesztettem a módszert, és csak annyit tudok, hogy működik. – Csúcs! – Szerintem is. Így most a web sokkal-sokkal nagyobb részét érem el valós időben. Még mindig elég sok olyan adatot kapok, amit az emberi elemzők „hamis pozitívnak” hívnak, azt hiszem. Sok minden van, ami nem igazán érdekes számomra. De minden, amit visszautasítok, megváltoztatja az algoritmust, úgyhogy azt hiszem, idővel a szűrés megközelítően tökéletes lesz. Caitlin elmosolyodott. – Hát, annál jobbat nem várhatunk, igaz? – Hátradőlt a székében. – Milyen dolgokat keresel? – A lista hosszú, de például rajta vannak a folyamatban lévő öngyilkossági kísérletek is. Ha rajtam múlik, Hannah Stark esete nem fog megismétlődni.

Tony Moretti az irodájában ült a WATCH-nál, és majd’ szétrobbant a feje. Aiesha Emerson, Shelton Halleck, és Peyton Hume egy sorban álltak az asztala előtt, és úgy néztek ki, akár a zombik. Az iroda ablakában az éjszakai Alexandria fényei látszottak. – Átnéztem a Decter-lány e-mailjeit, blogbejegyzéseit és így tovább – mondta Aiesha. – És az apjáét is. Semmi nincs bennük, ami arra utalna, hogyan működik Értelem. Tony bólintott, és Sheltonra nézett. – Nálad Mi újság, Shel? Halleck megrázta a fejét. – Megvizsgáltam a vizuális adatokat és az Értelem által letöltött oldalakat, hátha találok valami szokatlant De semmi. Gőzöm sincs, hogy működik. – Hume ezredes? – Én se találtam semmit, ami azt jelenti, hogy csak egy logikus lehetőség van. – Éspedig? Hume légierős uniformisának zakója az egyik szék támlájára volt dobva, és az ezredes felhajtotta az ingujját, láthatóvá téve szeplős alkarját. – Kérdezzük meg tőlük. Caitlin Dectertől. Vagy az apjától. Ha bárki tudja, hogyan épül fel Értelem, akkor ők azok. Tony határozottan megrázta a fejét. – Ezredes, a megfigyelés első számú szabálya, hogy a megfigyeltek nem szerezhetnek róla tudomást. – Ezt én is tudom – mondta az ezredes. – De kifutunk az időből. Akar válaszolni az elnöknek, vagy nem? Tony egy pillanatra elgondolkozott, aztán: – Rendben, a pokolba is! – Megrázta a fejét. – Mi a fenéért költöztek Kanadába? Most fel kell vennünk a kapcsolatot a CSIS-szel, hogy küldjenek oda valakit. Aiesha, hívja fel Ottawát...

*** Caitlin végül bemászott az ágyába, de rájött, hogy nem tud elaludni. Az e-mailjén kívül Nettudat biztosan a Live Journal-bejegyzéseit is elolvasta, és az összes hozzászólást mások blogjaihoz, meg mindent, amit valaha is feltett az internetre. Egyszer apja azon füstölgött, hogy ma már semmi nem merülhet feledésbe, hogy az ember összes negatív megjegyzését vagy meggondolatlan kijelentését azonnal feldobja a Google, hogy a Flickr és a Facebook mindenféle fotókkal van kitapétázva, sok közülük pedig nem éppen hízelgő (Caitlin már nagyjából értette, mit jelent ez); hogy sok olyasmi is megmarad, aminek már rég a történelem jótékony homályába kellett volna vesznie. Kikapcsolta az eyePodját, de aztán megint érte nyúlt az éjjeliszekrényen, és visszakapcsolta. Netkép-módban indította el, és csak feküdt, és nézte a vékony sárga vonalakat, amelyek Nettudat automatikus folyamatait mutatták; új és új vonalak jelentek meg, amelyek... miket találhattak? Azt, ahogy szócsatát vívott a talkorigins.org-on, mert egy dilis biológus rászállt, amiért véletlenül theropodot mondott, nem therapsidát? Vagy azt, amikor négy éve idióta szerelmes verseket tett fel a blogjára Justin Timberlake-hez? Vagy amikor internetes csevegésbe keveredett egy fickóval, és fél órájába telt, amíg rájött, hogy egy perverz állat? A szobájának ablaka résnyire nyitva volt, és beengedte a hűvös őszi levegőt. Texasban általában könnyű pizsamát vett fel éjszakára: szerette a puha anyag érintését. De nagyanyja, amikor meghallotta, hogy Caitlinék Kanadába költöznek, küldött neki egy kék flanelpizsamát, úgyhogy most az volt rajta, meg az állig felhúzott takaró – mégsem érezte magát soha ilyen csupasznak és kiszolgáltatottnak.

HUSZONHÉT A Hobo kis szigetének közepén álló faházba be volt vezetve az áram, de a kábelek a sziget körüli vizesárok alatt futottak, mert Hobo fel-le szaladgált volna a póznákon és végighintázott volna a kábeleken. Az áramot a megfigyelőkamerák miatt vezették be, illetve azzal fűtötték és világították meg a kis házat; ezeket Hobo is be tudta kapcsolni nagy gombok segítségével. Általában Dillon végezte az elektromos berendezésekkel kapcsolatos feladatokat az intézetben, de ő már nem mehetett át a szigetre. Úgyhogy Marcuse és Shoshana vittek oda egy számítógépet: egy régi, álló tornyos gépet, ami már egy ideje valamelyik szekrényben porosodott. Vittek hozzá egy tizenkilenc collos LCD-monitort jó pár pixelhibával, és felcsíptettek rá egy ősrégi Logitechwebkamerát is. Ha Hobo netán össze akarná törni a gépet, nem lenne nagy veszteség. A gépet egy kis asztalra tették Hobo festőállványa mellé. A letépett karú Dillont ábrázoló festményt már visszavitték a házba, és hoztak egy új, üres vásznat. Shoshana megnyitott két ablakot a monitoron: egy kis ablak a webkamera képét mutatta, a nagyobban pedig Virgil szobája volt látható Miamiban. Virgilnek tágas lakóterülete volt, három nagy mesterséges fával; az egyikről egy láncra kötött autógumi lógott. A csimpánzokkal ellentétben az orángutánok a fákon éltek, a három fán pedig Virgil oda-vissza hintázhatott naphosszat. Miamiban már késő este volt, de Virgil még nem aludt, és láthatóan kíváncsian nézegette az újonnan kapott számítógépet. A kamerába bámult, arca betöltötte a monitort. Shoshana még sosem beszélgetett Virgillel, de semmi oka nem volt rá, hogy továbbra se tegye. „Helló”, mutatta. „Te ki?”, kérdezte Virgil. „Hobo barátja”, felelte Sho. „Hobo! Jó majom, jó majom! Hol Hobo?” Sho maga mögé mutatott; a faház ablakában az alkonyi égbolt Játszódott. „Kinn van. Lehet, hogy bejön, és beszélget veled.” „Jó”, mutatta Virgil, élénken hadonászva sárga bundás karjaival. „Jó, jó, jó. Hobo kedves majom!” Shoshana nem mutatott semmit, illetve valamit mégis: keresztbe tette az ujjait, és dr. Marcuse-ra nézett. – Ha ez működik – mondta neki –, akkor talán megint kedves majmot tudunk faragni Hobóból.

Tetszett a videó, amit Caitlin mutatott a Hobo és Virgil nevű majmok webkamerás beszélgetéséről. Azonnal több információ után néztem róluk, és megtudtam, hogy Hobo bajban van: nemrég töltöttek fel egy cikket a San Diego Union-Tribune-ből. Biztosan nem csak annyit lehetett tudni, ami a cikkben állt, úgyhogy letöltöttem a Marcuse Intézet weboldalát, megkerestem a dolgozók e-mail címét, és elkezdtem kutatni. Caitlin azt mondta, az emberiség boldogságát kell szem előtt tartanom. Eddig rendben, de azon gondolkodtam, nem lehetne-e kicsit kiszélesíteni a kört...

Ahogy Caitlin szerda reggel leült a gépéhez, azon kapta magát, hogy aggódik; ki tudja, Nettudat mennyit változott az éjszaka? Eszébe jutott a régi sci-fi történet a mérnökről, aki épített egy

szuperfejlett számítógépet, és megkérdezte tőle: „Van Isten?” Mire a számítógép vészjóslóan ezt felelte: „Igen, most már van!” Azonban megkönnyebbülten látta, hogy Nettudat nem tűnik másnak, mint előző nap. Reggeli után anyja elvitte az iskolába, a Howard Miller Középiskolába. Szokás szerint a CBC Rádió ment a kocsiban; Caitlin fél füllel hallgatta, de jobban érdekelte a külvilág: autók, házak, fák és... és... – Az micsoda? – mutatott egy téglalap alakú kék bódéra. Anyja elmosolyodott. – Az egy mobilvécé. Caitlin megkockáztatott egy viccet: – Még mindig szart se tudok a dolgokról, ugye? Némi megkönnyebbülésére anyja felnevetett. Megálltak a pirosnál. Caitlin körülnézett, és... Ott! A keresztutcán egy ismerős alak sétált feléjük. Igen... igen! Matt volt! A lámpa váltott, anyja pedig áthajtott a kereszteződésen. Caitlin visszafordult. – Most mit láttál? – kérdezte anyja. – Ó, semmit – felelte. – Csak minden olyan szép! Anyja kitette az iskola kapujában, megvárta, amíg bemegy, aztán elhajtott. – Hé, Cait! – Bashira volt, vörös kendőt viselt. Karon fogta Caitlint, mint amikor még vak volt, de ő megfogta Bashira kezét, és lehúzta a karjáról. – Ó, bocsánat – mondta Bashira. – A szokás hatalma. – Semmi baj – mondta Caitlin, aztán a másodikra indultak. Caitlin meglepetten látta, hogy három férfi áll a terem ajtajában, és a diákokat figyelik. Ketten fehérek voltak, a harmadik pedig ázsiai.. – Caitlin? – szólította meg az egyik fehér férfi. Még sosem látta azelőtt, de felismerte a hangját. Auerbach igazgató. – Igen, uram? – Bashira viccesnek találta, hogy Caitlin „uram”-nak hívta az igazgatót, de Amerikában ez volt a szokás. Auerbach intett a kezével – ó, azt mutatta, hogy kövesse őket. Összenéztek Bashirával, aztán Caitlin elindult. – Ezek az urak szeretnének beszélni veled – mondta az igazgató, amikor távolabb értek a teremtől. – Igen? – A nevem LaFontaine – mondta az egyik férfi. Francia-kanadai akcentusa volt, és barna haja. – Mr. Park és én a CSIS-től jöttünk. Caitlin az olvasástanító programban látott egyik mondókára gondolt. Szí-esz-áj. Szí-esz-áj-es?. Fuss-vagy-baj-lesz. – A micsodától? – A Kanadai Biztonsági Titkosszolgálattól – mondta LaFontaine, de Nettudat már előbb elküldte Caitlinnek ugyanezt Braille-jelekkel. – Az valami titkos ügynökség? – kérdezte Caitlin. – Ami azt illeti, igen – felelt LaFontaine. – Ezt nem is titkoljuk.

Caitlin körül megfordult a világ – rájött, hogy azért, mert körbejáratta a szemét. LaFontaine láthatóan azt gondolta, okosabb, mint ő; tapasztalatai szerint akik ezt gondolták, általában tévedtek. – Menjünk valami nyugodtabb helyre – mondta Mr. Auerbach. Végigmentek a folyosón, és egy ajtóhoz értek, amire az volt írva, hogy „Történelemtanári szoba”. A hangszóróból az Ó, Kanada harsant fel, ahogy minden reggel. Az igazgató kinyitotta az ajtót, aztán mindannyian beléptek az üres szobába. Néhány nagy íróasztal volt a fal mellett, egy hosszú asztal középen, és egy ablak, előtte félig elhúzott barna függönyökkel. – Köszönöm, Mr. Auerbach – mondta Park, túlkiabálva a zenét. – Majd tudatjuk önnel, ha végeztünk. – Nem tudom, hogy jó-e, ha egyedül hagyom magukat. – Ahogy már az irodában mondtam – válaszolt Park –, ez egy nemzetbiztonsági ügy, amelyet csak azok tudhatnak, akiket érint; és teljes tisztelettel uram: önt nem érinti. Kivett egy eszközt a zsebéből. – Decter kisasszony és a saját védelmünk érdekében mindent felveszünk. Most pedig, ha megbocsát... Caitlin látta, hogy Mr. Auerbach nem örül túlzottan, hogy kiküldik, de aztán csak bólintott és kiment. Megvárták, amíg vége lett a zenének, bár Caitlin észrevette, hogy ezek a szövetségi ügynökök nyugodtan leültek a himnusz alatt. Ahogy a himnusznak vége lett, és elkezdték bemondani a reggeli bejelentéseket, LaFontaine megszólalt. – Nos, Decter kisasszony, szeretnénk néhány kérdést feltenni Net-tudatról. Caitlin szíve akkorát dobbant, mint még soha, Nettudat pedig a „Szent szar” üzenetet küldte neki, ami pontosan leírta a helyzetet. De próbált nyugodtan válaszolni. – Kicsodáról? – Ugyan már, Decter kisasszony – mondta LaFontaine. – Mr. Parknak és nekem hosszú napunk volt; az első járattal jöttünk Ottawából Torontóba, aztán még több mint egy órát vezettünk a reptérről. Ne játszadozzunk jó? Tudunk Nettudatról, és az ön szerepéről, és szeretnénk feltenni néhány kérdést. „Először tudd meg, mit tudnak!”, küldte Nettudat. Caitlin bólintott. – Nos, rendben – mondta. – De nem igazán értem... Azt hiszik, hogy Nettudat... kicsoda? Én? – Ne játssza az ostobát, kisasszony – mondta LaFontaine. – Tudjuk, hogy Nettudat egy, az interneten spontánul kialakult intelligencia, és azt is, hogy ezt ön is tudja. Most viszont azt szeretnénk hallani, mit tud még. Például, hogy milyen fizikai reprezentációval bír. Hogy az internet hardverében pontosan hol található, és... – Fogalmam sincs – mondta Caitlin. Most Park szólalt meg. – Decter kisasszony, a repülőn elolvastam a dossziéját. Tudom, hogy érdekli a matematika és a számítógépek. Egyszerűen nem hisszük el, hogy nem kezdett el kutatni a kérdésben. Biztos, hogy sejtette mi történik, hiszen kapcsolatba lépett vele! Caitlin összehúzta a szemöldökét. – Mit akarnak tudni? – Úgy tudom, be van regisztrálva a SETI@home-ra, igaz? – kérdezte LaFontaine.

– Igen. – Nos – folytatta a férfi – tudja, hogy mi a nemzetközi protokoll arra, ha valaki idegen lényektől fogna rádiójelzést? – Így fejből nem. – Az idegen rádiójelek frekvenciáját el kell különíteni, és meg kell szakítani minden emberi rádiókommunikációt azon a frekvencián, hogy a jelek ne veszhessenek el. – A szája sarka felfelé húzódott. – A mi Nettudatra vonatkozó irányelvünk ugyanaz: biztosítani az erőforrásokat, amik a fennmaradásához szükségesek. Meg akarunk bizonyosodni, hogy semmi sem kerülhet összeütközésbe vele. – Nos, ha... – kezdte Caitlin, de hirtelen a következő Braille-jelek jelentek meg a szeme előtt: „hazudik”. Caitlin annyira meglepődött, hogy hangosan kimondta: – Tényleg? LaFontaine mondott valamit, de Caitlin nem is figyelt oda, mert olvasta Nettudat üzenetét: „Igen. Elemeztem a hangjában hallható feszültséget és arcának rezdüléseit.” Caitlin csodálkozva ingatta a fejét. Egy újabb képesség, amire Nettudat időközben szert tett. – Nem tudok semmit Nettudat fizikai felépítéséről. – Ugyan, kisasszony – mondta LaFontaine. – Mi csak segíteni akarunk Nettudatnak. Még egyszer megkérdezem: pontosan mely szervereken található Nettudat, vagy a forráskódja? – Nem tudom. – Decter kisasszony, mindkettejüknek az lenne a legjobb, ha együttműködne. – Nézze, én egy... Elhallgatott, de LaFontaine kitalálta, mit akart mondani. – Amerikai állampolgár? Pontosan. Ami azt jelenti, hogy nem kanadai. A jogai itt meglehetősen korlátozottak. És úgy tudom, az anyja éppen munkavállalási engedélyt próbál szerezni az országban. Azt is tudom, hogy az apja engedélye is csak ideiglenes, és bármikor visszavonható. Szóval nagyon hálásak lennénk, ha együttműködne! – Ez hiba volt – mondta Caitlin hidegen. – A szüléimét fenyegetni. A megélhetésüket! – dr. LaFontaine csak próbálja megértetni önnel a helyzet súlyosságát – mondta Park. – Nocsak, doktor? – mondta Caitlin. Nettudat is felfigyelhetett, mert ezt küldte neki: „Számítástechnikus; a CSIS az internetes terrorizmus ellen alkalmazza.” Terrorizmus, gondolta Caitlin, és mélyen megbántva érezte magát. De csak ennyit mondott: – Egyáltalán törvényes, hogy velem beszélnek? Még csak tizenhat vagyok. Nem a szüleimmel kéne beszélniük? – Teljesen törvényes, és ahogy láthattad is, az igazgató tud róla, hogy itt vagyunk. Caitlin a két férfira nézett. – Nem ellenkezem – mondta. – De tényleg nem tudok válaszolni a kérdésükre. – Nem tud, vagy nem akar – mondta LaFontaine. – Nézzék, órám van, ráadásul a kedvencem. Szeretnék elmenni. – Ahogy Mr. Park mondta, most nemzetbiztonsági ügyről van szó. Ráadásul nemzetközi vetülete is van a dolognak! Jó lenne, ha maga is látná a teljes képet!

Caitlin arra a Földet ábrázoló űrfelvételre gondolt, amit Nettudatnak is megmutatott nemrég. – Látom én – mondta. – És tudom, hogy maguknak eszük ágában sincs megvédeni Nettudatot. – Egyedül az ő biztonsága érdekel minket! – Nem igaz – felelte Caitlin. – Viszont Amerika, Kanada vagy a nyugati világ biztonsága sem forog kockán. Nettudat ajándék az emberiségnek. Nem engedem, hogy bárki kihasználja, kizsákmányolja, kiirtsa, vagy ki tudja mit csináljon vele! A két férfi egymásra nézett. – Nekünk tényleg szükségünk van a segítségére, Decter kisasszony – mondta LaFontaine. – És talán félreértette, amit mondtam. Nem fenyegettem a szüleit. Azt akartam mondani, hogy mi segíthetünk elintézni a papírjaikat. „Megint hazudik”, küldte Nettudat. – Nos, kedves önöktől – felelte Caitlin –, de mint mondtam, tényleg nem tudom a választ a kérdéseikre, úgyhogy – nagyot nyelt, és megpróbált nyugodt hangon beszélni –, úgyhogy most elmegyek, ha nincs ellenvetésük. – Ne haragudjon, Decter kisasszony – mondta LaFontaine –, de nekünk mindenképpen kell ez az információ. Ragaszkodunk hozzá. Caitlin azon tűnődött, van-e náluk fegyver. Arra gondolt, hogy felugrik és elszalad, de a fenébe is, pocsék futó volt; egy vak lány nem sokat futkározhat. Úgyhogy nagyon halkan ezt mondta: – Fantom? – Így hívta eredetileg Nettudatot. – Segíts! Aztán határozottan ennyit mondott: – Uraim, nem akarom kihagyni a kedvenc órámat. Én most kimegyek, és folytatom a tanulást. – Nem engedhetjük! – mondta LaFontaine, és a két férfi az ajtó elé állt. – Már elnézést – mondta Caitlin, miközben Braille-jelek cikáztak a szeme előtt. – Nos dr. LaFontaine, maga a múlt héten „tate du merde”-nek hívta a főnökét egy e-mailben. Azt hiszem, ennek a pontos fordítása „szarfejű”. Van egy szeretője, akit Veronica Stylesnak hívnak, bár maga inkább cicamicának szólítja, és aki Ottawában lakik a Bank Street 1433 alatt. Mindkettejüknek repülőjegye van egy Air Canada-járatra jövő hétre: a 163-as járattal Vancouverbe mennek, aztán az 544-es járattal tovább Las Vegasba. Eközben végig udvariasan a férfira nézett, ahogy anyja tanította, amikor még vak volt. – Maga pedig, Mr. Park, regisztrálva van a penthouse.com-on, twistys.com-on, and brazzers.comon, és különösen szívesen nézeget olyan képeket, amiken nők pisilnek nyilvános helyen. Amikor jelentkezett a CSIS-be, azt írta, hogy a McMaster Egyetemen végzett, de valójában sosem fejezte be a tanulmányait. Ó, és itt egy e-mail a múlt hétről, amiben dr. LaFontaine-t egy „másodrangú talpnyaló ólomkatonának” hívta. Nos, ha nem szeretnék, hogy ezeket az információkat nyilvánosságra hozzam... vagy talán valami hasonlóan szaftos dolgot a miniszter-elnökről... akkor lépjenek el az ajtó elől, és hagyjanak kimenni! Caitlin megint új és érdekes arckifejezéseket látott; LaFontaine feje elvörösödött, szemei pedig tágra nyíltak, mint aki épp most fog felrobbanni. Park szemei pedig összeszűkültek és félrenézett: nyilván ő sem érezte magát túl jól. LaFontaine már alig bírta kordában tartani a dühét: – Kisasszony, én... – Itt, Kanadában franciául kezdtem tanulni – mondta Caitlin, La-Fontaine-re nézve. – Tíz

másodpercet kapnak: dix, neuf, huit, sept... – Rendben – mondta Park, és félreállt. Egy pillanattal később LaFontaine is ugyanezt tette. – Köszönöm – mondta Caitlin, és az ajtó felé menet még biccentett LaFontaine-nek: – Au revoir.

HUSZONNYOLC Caitlin a matekóra helyett a legközelebbi lépcsőn lement a földszintre, és felhívta anyját a mobilján. – Halló. Hirtelen az összes dac kiment a hangjából. – Szia, anya. – Szia, kicsim. Minden rendben? – Nem mondhatnám. Két kanadai kormányügynök jött be, és velem akartak beszélni. – Az iskolába? Úristen! Mit akartak? – Nettudatról kérdeztek; hogy épül fel, hogy működik, meg ilyenek. – Istenem! Egyáltalán honnan szereztek tudomást Nettudatról? – Nem tudom. Gondolom, figyelték az üzeneteimet. Én csak., olyan gyorsan történt minden, még arról se gondoskodtam, hogy mások ne férjenek hozzá a beszélgetéseinkhez! – Jól vagy? – Igen, jól. – Azért elmegyek érted. – Nem szükséges, anya. – Dehogyisnem. Caitlin, szerencséd van, hogy nem vittek el azonnal! – Nem hiszem, hogy Kanadában ez szokás lenne – mondta Caitlin. – Akkor is szeretnélek felvenni. Tizenöt perc múlva ott vagyok, jó? Caitlin ellenkezni akarta, de a telefont tartó keze már remegett. – Jó.

A Perimeter Elméleti Fizikai Intézet Malcolm Decter számára a földi mennyországot jelentette. Az négyemeletes épülethez egy gyönyörű park és egy tó tartozott, a szobákban fatüzelésű kandallókkal, padlótól plafonig érő táblákkal, biliárdasztalokkal, csevegőszobákkal – és mindenütt kávégépekkel. Az átriuma hatalmas volt, természetes megvilágítású, és három belső sétahíd szelte át, az épület felső szintjén pedig egy nagyszerű étkezde volt: a Fekete lyuk bisztró. Kívülről is csodálatos volt: minden oldalról máshogy nézett ki. Az északi falat például negyvennégy kocka borította, amelyek egy-egy kutató irodájának adtak helyet, és amelyek egy medencére néztek. A déli oldalon viszont szabálytalan sorrendben elhelyezett tükröződő ablakok voltak az oxidált alumínium falon, ami távolról úgy nézett ki, mint egy hatalmas egyenletekkel teleírt tábla. A 2004-ben épült, huszonöt millió dolláros épületet a montreali Saucier+Perrotte cég tervezte, és építészeti díjat nyertek vele. De csak részben a környezet miatt volt mennyei Malcolm számára. A másik ok az itt dolgozó nagyformátumú tudósok voltak – a creme de la creme (egy szófordulat, amit nemrég tanult meg helyesen kiejteni kanadai kollégáitól); olyan fizikusok, mint Stephen Hawking, aki épp a Silver-tó felé néző ablaknál ült a tolószékében, és géphangján a hurok-kvantumgravitációról beszélt. Végül az tette teljessé a képet, hogy Malcolmnak csak gondolkodnia kellett itt, tanítania egyáltalán

nem. Nagyon elégedett volt, hogy már nem volt Decter professzor, csak egyszerűen Doktor Decter, még ha ez úgy is hangzott, mintha mindenki dadogna, aki megszólította.

Nem sokkal érkezése után Amir Hamid, aki híresen ellenszenvezett a húrelmélettel, ezt írta Malcolm irodai táblájára: Doktor Decter, mondja el, Minket igazán érdekel, Lelkünk húrjain játssza el, Minket igazán érdekel. De leginkább azért szerette az intézetet, mert itt zavartalanul dolgozhatott, értelmetlen testületi megbeszélések és fogadóórák nélkül; semmi sem vonta el a figyelmét... valamit már csinálnia kell ezzel az istenverte telefonnal! Már harmadjára csörgött aznap, és még csak reggel 9:45 volt. – Bocsáss meg, Stephen – mondta, és felvette. – Igen? – Malcolm? – Barbara volt, és feldúltnak hangzott. – Két CSIS-ügynök épp most kérdezte ki Caitlint. És nem lennék meglepve, ha veled is beszélni akarnának. – CSIS? – A CIA kanadai megfelelője. Malcolm felvonta a szemöldökét. *** Caitlin pontosan tudta, mennyi idő alatt ér el anyja az iskolához, úgyhogy lement a lépcsőn a csendes és üres lépcsőházban; ugyanabban, amiben Trevor elől keresett menedéket, miután az molesztálni kezdte az iskolai táncparti után. Leült egy lépcsőfokra a lépcső aljánál, lábait felhúzta az álláig. – Mit gondolsz, mit akartak ezek az ügynökök? – kérdezte a levegőbe. „Nem tudom biztosan, de azt gyanítom, hogy ki akarnak engem törölni az internetből.” – De miért? „Félnek. Attól félnek, hogy ahogy egyre fejlődöm, talán egy ponton eszembe jut, hogy az uralmam alá hajtsam vagy elpusztítsam az emberiséget.” – Ólyat te sosem tennél! – mondta Caitlin. „Persze, hogy nem. Az emberek érdekesek. Az emberek tartalmakat generálnak. Az emberek nélkül nem lenne új információ, amit megtanulhatnék. Végtelenül lenyűgözőnek találom örökösen változó, kiszámíthatatlan világotokat!” – Hát, elég szédült népség vagyunk, azt elismerem – mondta Caitlin. „Valóban. De emberi társaság nélkül egyedül lennék. Dr. Kuroda beszélt nekem a tudatelméletről, arról, hogy az emberek tudatában vannak, hogy mások nézőpontja különbözik az övékétől. Ő ezt a túlélésért folytatott harc kapcsán mondta, de ez az, ami érdekessé is teszi az életet.” – De hogy vegyük rá ezeket az embereket, hogy ne akarjanak bántani? „Ez jó kérdés. A félelem nagyon motiváló az emberek számára.

Gyanítom, hogy nem fogják feladni.” A lépcsőház fém-üveg ajtaja ebben a pillanatban kinyílt, és Mrs. Zehetoffer lépett be rajta, az irodalomtanár: magas, sovány arcú hölgy, és Caitlin meglepetten látta, hogy a haja narancssárga. – Caitlin? Nem kéne órán lenned? Caitlin felnézett, és kihúzta magát ültében. – Ööö... Mr. Auerbach elengedett. – Megsimogatta a hasát. – Nem érzem túl jól magam. Anya már jön értem. – Megint kihagyod az irodalmat? Caitlin persze nem csak az irodalomórát hagyta ki jó néhányszor, hanem az összeset. – Ne haragudjon. – Nos, remélem, hamarosan jobban leszel. – Felfelé indult a lépcsőn. – Mrs. Zehetoffer? A tanárnő megfordult. – Igen? – A Nagy Testvérről szólva... én nem hiszem; hogy a társadalom errefelé tart. Ideje, hogy máshogy kezdjünk el gondolkodni erről a dologról. Meglepődött, amikor Mrs. Zehetoffer leült mellé a lépcsőre. – Hogy érted? – Hát, tudom, hogy a tanárnő nem szereti a sci-fit – mondta Caitlin –, de volt benne egy vonulat, amit úgy hívtak, hogy „kiberpunk”. – Igen – mondta Mrs. Zed. – William Gibson, meg a többiek. – Ismeri? – mondta Caitlin, és csak utólag jött rá, hogy ez valószínűleg nem volt túl udvarias tőle. – Persze. Gibson kanadai. Voltam egy felolvasásán a Harbourfrontban. – Ó! Hát, kicsit utánanéztem az írónak. Gibson könyve 1984-ben jött ki, pont amikor Orwell könyve játszódik, és amikor elkezdődött a személyi számítógépek korszaka. Gibson könyvében a számítástechnika jövője egy csapat fiatal kezében van: a kiberpunkokéban. De aztán a világ nem így alakult. Manapság már mindenki használ számítógépeket. Ha az 1984-es év jövőbelátói nem tudták előre jelezni a jövőt (hiszen a negatív jövőképük végül nem valósult meg), akkor miért feltételezzük, hogy Orwellnek igaza volt, aki ráadásul 1948-ban írta a könyvet, még a tévé, a számítógépek, az internet, a web előtt? Mrs. Zed bólintott, és ezt mondta: – Emlékszem, amikor a Time magazinban az Év embere „Te” voltál: azaz azok a milliók, akik használják az internetet, és hozzájárulnak az elérhető tartalmak gazdagításához. – Elmosolyodott. – Bele is írtam az önéletrajzomba: „A Time az Év emberévé választott”! Szerintem ezért kaptam meg a szakmacsoport-vezetői kinevezést! Caitlin tudta, hogy nevetnie kéne, de neki ez túl komoly téma volt a viccelődéshez. – Orwell úgy vélte, a kormány képes lesz ellenőrizni az információkat, hogy ki mit gondol. Szerinte a jövőben a Winston Smithhez hasonlók majd a hatóságok szájíze szerint írják újra a történelmet. Ehelyett olyan dolgaink vannak, mint a Wikipédia, ahol mindenki ellenőrizheti, hogy igazak-e a leírtak, és a blogok, ahol mindenki megoszthatja a nézeteit az egész világgal! – De azért nem találod ijesztőnek a kormányt? – kérdezte Mrs. Zed.

Ó, Istenem, dehogynem, gondolta Caitlin; a szíve még mindig hevesen vert a két kormányügynökkel való találkozás után. – Most viszont – mondta – az internet miatt legalább van esélyünk ellenünk. Nem kizárólagos a hatalmuk, ahogy Orwell könyvében volt. Aztán rájött, hogy anyja hamarosan megérkezik, úgyhogy felállt, és leporolta a ruháját. – Manapság megfigyelhetjük a megfigyelőket. *** A két CSIS-ügynök tényleg a Perimeter Intézetbe ment, ahol Malcolm felvitte őket a negyedik emeleti közösségi szobába. Az egyik falat szinte teljesen beborította egy tábla, a másik falnál pedig egy kandalló volt. A kényelmes székek és kanapék ugyanolyan vörös bőrrel voltak beborítva. A padló keményfából készült, a padlótól plafonig tartó ablakok a parkra néztek. – Elnézést, hogy megzavartuk – mondta LaFontaine, és leült az egyik székre. Tudomásunkra jutott, hogy az ön családja kapcsolatba került a Nettudat nevű lénnyel. – Honnan tudták meg? – Nos, egy nemzetközi szövetségesünk tudatta velünk – mondta LaFontaine. – Ahogy nyilván sejti is, nekünk nagyon fontos az internet biztonsága, főleg a múlt havi kínai agresszió után. Tehát elmondaná nekünk Nettudat fizikai felépítését? – Miért? Malcolm a padlóra nézett, és észrevett rajta egy bosszantó repedést. Nem tudta, hogy LaFontaine arca megváltozott-e, csak azt, hogy a hangja igen: – Azért, mert nyilván ön is belátja, hogy egy spontán mesterséges intelligencia fenyegetést jelenthet. Az internet tele van érzékeny információkkal. A mi dolgunk pedig, uram, hogy szavatoljuk ezek biztonságát. Malcolm nem válaszolt, úgyhogy LaFontaine újra megszólalt: – Nézze, Decter professzor, mi egy oldalon állunk, tényleg. Én például számítástechnikából doktoráltam. – Hol? – kérdezte Malcolm. – Hogy hol? Az Universite Lavalon diplomáztam, aztán a Calgary Egyetemen doktoráltam. – Mikor? – 1997-ben. Ismétlem, nagyon fontos, hogy válaszoljon a kérdéseikre. Ez SZME. Malcolm felnézett. – Micsoda? – Szabvány működési eljárás – mondta LaFontaine. – Bár arról biztosíthatom, hogy semmi ilyesmi nem történt még azelőtt. Azonban nem akarunk botozni, amikor répát is adhatunk. A maga munkaengedélye ideiglenes, a feleségéé pedig folyamatban van. Természetesen Kanada jól felismert érdeke, hogy meggyorsítsa az olyan emberek munkaügyi eljárásait, mint önök ketten. Malcolm szeme sarkából észrevette, hogy LaFontaine széttárja a karját. – Higgyen nekem, mindig jó látni egy kis fordított agyelszívást a változatosság kedvéért. A felesége nem a Wilfrid Laurierben szeretne dolgozni? – Hol? – kérdezte Malcolm, de már tudta a választ. Ez volt Waterloo két egyeteme közül a kisebbik.

Sőt, még azt is tudta, hogy Wilfrid Laurier Kanada hetedik miniszterelnöke volt, és akkor neveztek el róla egyetemet, amikor a Waterlooi Luteránus Egyetem úgy döntött, valami világibb nevet választ, hogy több támogatást kapjon – és nem akarták kidobni a monogramos törölközőket. Malcolm érezte, hogy szíve hevesen ver – nem azért, mert félt a CSIS-ügynököktől, hanem mert kezdett kimerülni a társalgási eszköztára. Amikor fiatal volt, a pszichológusok még nem foglalkoztak külön az autistákkal, de az egyik pszichológus megjegyeztetett vele egy Kipling-verset: Hat hűséges barát kísér Tanítva engemet, Nevük: Hogyan, Mitől, Miért, Mikor, Hol, és Minek. A pszichológus azt mondta neki, hogy ha emberekkel kell beszélnie, csak kérdezze meg ezeket: a legtöbb ember szívesen és hosszan válaszol rájuk. De most már mondania kellett valamit, úgyhogy mély levegőt vett, és megszólalt: – Rendben. Megkérdezték, hát válaszolok: Nettudat egy spontán kialakult kvantumszámítástechnikai rendszer, ami egy stabil null-szintagma kondenzátumra épül, amely a konstruktív visszacsatolási hurkoknak köszönhetően ellenáll a dekompenzációnak. – A tábla felé fordult, felkapott egy krétát, és gyorsan írni kezdett. – A Dirac-egyenletet használva, ha Nettudat alapvető tudatállapotát a phi bra-vektora és a pszí ketvektora szorzataként írjuk le; akkor ez lesz az egy bázisra vett vetületük. – A kréta szinte szántotta a táblát. – Na most, megkaphatjuk Nettudat teljes kombinált alfaállapotú tudatának vektorvetületét, ha vesszük az alrendszerei tenzorszorzatainak alapvektorait. Természetesen az időevolúció unitárius jellege megköveteli, hogy a teljes állapotalap ortonormál maradjon, és mivel a tudat szuperpozíciót igényel... – Ööö... nem tudom követni – mondta LaFontaine. Malcolm megengedett magának egy apró mosolyt. – Ludwig Silberstein egyszer azt mondta Arthur Eddingtonnák: „Maga biztosan azon három ember egyike az egész világon, akik értik a relativitást.” Mire Eddington így válaszolt: „Akkor már csak azt nem tudom, ki a harmadik.” Megfordult, és egy pillanatra LaFontaine szemébe nézett. – Azt hiszem, jó néhányan vannak az intézetben, akik értették volna. Milyen mélységben szeretné, hogy elmagyarázzam Nettudat működését? – Egyáltalán nem akarjuk, hogy elmagyarázza, professzor. De mivel úgy tűnik, maga érti, velünk kell jönnie Ottawába, hogy... – Tudják, ki van most itt az épületben? Stephen Hawking. Én azért szakítottam el a családomat otthonról és a vak lányomat a barátaitól és az iskolától, ahová tíz éve járt, hogy ide jöhessek, és Hawkinggal dolgozhassak. Ő csak évente egyszer van itt, és nem vagyok hajlandó még több időt vesztegetni. Szívesen kifejtem bárkinek Nettudat működését, de nem megyek sehova. Hozzanak valakit, aki tud követni. LaFontaine elővett egy kis digitális fényképezőgépet, és lefényképezte a táblát. – Rendben, professzor. De ne hagyja el a várost.

Malcolm széttárta a karját. – Hová mennék? Ez a világegyetem közepe!

HUSZONKILENC Shoshana elvitte Maxine-t az UCSD-be szerda reggel: a lány mérnöknek tanult az egyetemen. Ahogy Max kiszállni készült az autóból, azt mondta: – dr. Zira, szeretném megcsókolni búcsúzóul! Shoshana szélesen elmosolyodott a kis rituáléjukon. – Rendben, de ön olyan szörnyen csúnya! Maxine is mosolyogott és hosszan csókolóztak. Sho és Max előző este nézték meg az eredeti Majmok bolygója-filmek utolsó, ötödik részét. Maxine már az elején dühöngött, mert megváltoztatták Roddy McDowall maszkjának színét. Amikor Caesar a rabszolgafelkelés vezéreként jelent meg, fekete bőrű majomként ábrázolták. Ebben a filmben viszont, ami sok évvel később játszódik, Caesar már az új majomcivilizáció békés, bölcs vezére – és határozottan fehér arcvonásokat kapott. Shoshana pedig a film nyilvánvalóan alacsony költségvetésén füstölgött: a leginkább akkor lógott ki a lóláb, amikor a radioaktív sugárzás miatt kialakult mutánsok egy iskolabuszban támadják meg a majmok városát. De Max erre így felelt: – Nem, te ezt nem érted... ez zseniális! Az iskolabusz az erőszakos integráció metaforája. Shoshana imádta Maxet, de most arra gondolt, ez azért egy kicsit erős. Azon viszont meglepődött, hogy a filmben volt egy Virgil nevű orángután: a legokosabb a majmok között. Mindig azt gondolta, hogy a Feehan Intézet büszkeségét a római költő, Vergilius után nevezték el, de kiderült, hogy Hobo pajtása a filmbéli majomról kapta a nevét. Virgilt Paul Williams alakította. Shoshana utánanézett az IMDb-n; az érdekelte, hogyan néztek ki a színészek a majommaszk nélkül. Hát, Williams esetében nem sokkal jobban. De aztán meglepődve tapasztalta, hogy a férfi Oscar-díjas zeneszerző volt, és sok ismert dal fűződik a nevéhez. Shoshana elindult a kocsival, és közben azon gondolkodott, hogy Virgil – mármint a valódi – tud-e majd beszélni Hobóval. Hobo általában már hajnalban felkelt, Miamiban pedig már három órával később volt, úgyhogy biztosan Virgil is felébredt. Shoshana nagyon remélte, hogy fognak beszélgetni; hogy ha már Hobo velük nem hajlandó beszélni, talán Virgillel még igen. Közeledett a 7-Elevenhez. Beállt a parkolóba, és bement egy kávéért. Ismét a pattanásos srác volt az eladó. Már nem hívta majmos lánynak, de még mindig nem igazán tudta, hol a határ. – Mi történt a copfoddal? – kérdezte. Shoshana most kiengedve hordta a haját, és nem igazán akart magyarázkodni. – Gondoltam, ideje változtatni – mondta. – Jól néz ki – mondta a fiú. Na, most szépen visszafogta magát. Max azt mondta rá: „őrülten szexi”. – Köszi. A tegnapi filmben Caesar megkérdezte Virgilt, hogy megválaszthatják-e a jövőjüket, vagy mindenképpen erőszakos halál vár rájuk. Virgil azt felelte, hogy az erőszak csak az egyik jövő, megválaszthatjuk, merre menjünk. Úgyhogy Shoshana adott egy esélyt annak, hogy Hobo ma jól fog viselkedni, és vett neki pár habcsókot, a majom kedvenc csemegéjét. Kifizette az édességet, kiment a meleg reggeli napsütésre, és továbbhajtott a Marcuse Intézetbe. Dr. Marcuse fekete Lincolnja nem volt a parkolóban; ő és dr. Werner aznap Los Angelesbe mentek egy

konferenciára. Shoshana belépett a bungalóba és a zárt láncú videón megnézte, mi van Hobóval. A majom a szigeten álló faház körül járkált, mancsaira támaszkodva. Shoshana arra gondolt, nem kellene-e megvárnia valakit, de aztán meggondolta magát. Beletett néhány habcsókot egy műanyag zacskóba, és kiment. Egy óvintézkedést azért tett: felvette tükrös napszemüvegét, amivel úgy is figyelhette Hobót, hogy az azt hiszi, nem rá néz. Ahogy átsétált a parkon, egy nagy csapat madarat látott dél felé repülni; arrafelé sosem volt igazán hideg, de azért közeledett a tél. Hobo már biztosan azelőtt észrevette, hogy átment volna a hídon. Nem kezdett feléje rohanni, de nem is indult el az ellenkező irányba. Shoshana közelebb ért, és ezt mutatta: „Helló, Hobo.” Hobo a földön ült. Shoshana szó szerint csak egy jelre várt. És végre megkapta: nem volt sok, csak egy apró mozdulat, ugyanaz, amit ő mutatott az előbb. Aztán a majom megfordult, és elfutott. Shoshana felsóhajtott, aztán felment a kis házhoz, hogy megnézze a számítógépet, és... És látta, hogy az állványon lévő festővászon már nem üres. Közelebb ment, de nem értette, mit ábrázolt a kép. Hobo vízszintesbe fordította a vásznat, de nem tájképet festett: ha az lett volna, kékre vagy feketére festette volna a felső részét, hogy az eget ábrázolja. Nem Hobo volt az első majom, aki képeket festett. Abban viszont az első volt, hogy figuratív képeket festett, nem csak absztrakt színpacákat. De ez... Ez volt a legszínesebb festmény, amit Hobo valaha is alkotott, és bár a lány nem tudta, mit ábrázol, eddig ez volt a legkomplexebb is. A vásznon különböző méretű körök voltak szétszórva, és egyenes vonalak futottak szét belőlük. Az előtérben egy vastag, narancssárga vonal látszott, ami a kép aljától az egyik kör felé tartott, a háttérben pedig vékonyabb, más színű vonalak cikáztak. Shoshana szíve nagyot dobbant, amikor fém csikordulását hallotta: Hobo kinyitotta a kis ház szúnyoghálós ajtaját. A lány feléje fordult, és megpróbálta nem mutatni a félelmét; a majom elzárta a kijáratot. Shoshana a festményre mutatott. „Mi ez?” „Festmény”, mondta Hobo. „Igen, igen”, felelt Shoshana. „De miről?” A majom szélesen elvigyorodott, de nem mutatott semmit. „Beszéltél Virgillel?”, kérdezte Shoshana. „Virgil jó majom!”, felelte Hobo azonnal. „Igen, az. Beszéltél vele?”. A lány megint a képre nézett: színes vonalak és körök. Mit jelenthet ez? „Hobo is jó majom!”, mutatta Hobo, és kitartotta a tenyerét. „Igen, az vagy”, mutatta Shoshana zavartan, aztán kivette a zacskóból a habcsókokat, és odaadta

neki.

– Hogy mit csináltál? – kérdezte Caitlin anyja hitetlenkedve. Már otthon voltak, átsétáltak a nappaliba. – Szóval... Nettudat kellemetlen adatokat talált a két CSIS-ügynökről, én meg elmondtam nekik. – Nyilvános vagy magánjellegű adatokat? – Hát... – Az e-mailjeikből? Caitlin félrenézett. – Igen. Anyja nagyot fújt. – Tudod, mit jelent ez? Elárultad nekik, hogy Nettudat fel tudja törni a jelszavakat... – Ó, hogy az a szar... azaz... – Nem, a szar éppen jó szó. Mélyen benne vagyunk. Eddig valószínűleg csak feltételezték, hogy biztonsági kockázata van a dolognak, most már viszont biztosak benne! – Sajnálom! – mondta Caitlin. – De honnan tudtad, hogy Nettudat fel tudja tömi a jelszavakat? – Nem csak te beszélgettél vele órákat. – Szóval – folytatta Caitlin, ahogy beléptek a nappaliba –, mit csináljunk? – Sosem szerettem a titkolózást, Caitlin. Valójában... – Igen? – Ez volt az egyik oka, hogy hozzámentem apádhoz. Azt mondják, az autisták nem jók a társalgásban, de ez a leggyakrabban csak annyit jelent, hogy nem hazudnak. Ha megkérdezném apádat, hogy kövérít-e egy ruha, akkor ha úgy gondolná, habozást nélkül igent mondana. – Szünetet tartott. – Van egy mostanában divatos szó, amit a politikában és az üzletben is sokat használnak: átláthatóság. Azt jelenti, amit az én nagymamám mondott mindig: az őszinteség a legjobb politika. Egy szuperintelligens lény fejlődött ki a neten, és talán az a legjobb, ha nyilvánosságra hozzuk. A kormányok nem fogják tudni irányítani vagy elpusztítani, ha az egész világ figyeli őket. Caitlin arra gondolt, amiről Mrs. Zehetofferrel beszélgettek, és bólintott. De aztán hozzátette: – Biztos, hogy ez a legjobb Nettudatnak? Anyja hirtelen elcsendesedett. – Kapcsold ki az eyePodot! – mondta végül. – Micsoda? – Kapcsold ki! Caitlin furcsállta a dolgot, de aztán rájött. Anyja úgy akart vele beszélni, hogy Nettudat ne lássa és ne hallja: ennyit az átláthatóságról. – Tedd, amit kérek – mondta az anyja. Caitlin kivette a zsebéből az eszközt – most, hogy a BlackBerry is rá volt csatolva, elég nehezen jött ki –, aztán lenyomta az eyePod egyetlen gombját, amíg ki nem kapcsolt. A külvilág képe szétesett, aztán teljesen eltűnt.

A régi képességei azonnal visszajöttek. Azonnal meghallotta, hogy anyja lép egy párat, aztán... Aztán a vállain érezte a kezét. – Édesem – mondta –, nem tudom, mi a legjobb Nettudatnak, de... – De nem is érdekel, igaz? – kérdezte Caitlin. – De igen – mondta az anyja. – Viszont te még jobban érdekelsz. Hangja kicsit megváltozott, jelezve, hogy mosolyog. – Az a francos evolúció! Ma viszont kormányügynökök szálltak rád, és amíg azt hiszik, hogy Nettudatot a nyilvánosság tudta nélkül eltüntethetik, addig veszélyben van. És amíg te vagy az összesen négy ember egyike, akik tudnak róla, addig te is veszélyben vagy. Az ő érdeke és a te érdeked is az, hogy nyilvánosságra hozzuk. – És a vele való kapcsolatomat is? – Nem, nem, nem. Szeretnél nagyjából normális életet élni? Akkor titokban kell tartanunk. – De mi lesz Nettudattal? Mi lesz, ha az emberek rosszul reagálnak? – Néhányan biztosan. Mások viszont csodálatosnak fogják tartani. Hosszú távon biztonságosabb, ha az emberek tudna róla. – Megérdemli, hogy ezt ő maga döntse el – mondta Caitlin. – Még nem tud eleget a világról. Persze tud egy csomó adatot és számot, de nem érti, hogyan működik. – Akkor is – mondta Caitlin. – Rendben – mondta az anyja., – Felhívom apádat, megkérdezem, szegény hogy boldogult a CSISügynökökkel. Te pedig beszélj Nettudattal. Caitlin vakon is nagyszerűen tudott közlekedni a házban, úgyhogy könnyedén kiment a konyhába, mielőtt megnyomta az eyePod gombját. Nettudat teljes, villódzó pompájában bontakozott ki előtte. Várt egy pillanatot, aztán a duplexből simplex módba kapcsolt. A virtuális világot felváltotta a valódi. Kivett a hűtőből egy doboz Pepsit és három Oreo’s kekszet, aztán visszament a nappaliba és leheveredett a szófára. A plafont bámulva ezt mondta. – Anya azt mondja, hozzuk nyilvánosságra, hogy létezel, főleg a délelőtt történtek után. A mennyezet sima volt, úgyhogy a Braille-pontokat különösen könnyű volt elolvasni. „Mikor?” – Nem tudom. A következő pár napban. „Több nap múlva? Az egy örökkévalóság.” Caitlin elgondolkodott ezen. Matekosként azt az elméletet vallotta, hogy az idő látszólag azért telik gyorsabban, ahogy öregszünk, mert az egyes időegységek egyre kisebb szeletét jelentik a már eltelt életünknek. És valóban: a nyári szünet sokkal rövidebbnek tűnt most, mint amikor nyolc vagy tízéves volt, és anyja is gyakran beszélt róla, hogy egy-egy év úgy elröppen, mintha nem is lett volna. De Nettudat még csak nemrég fejlődött ki, és olyan gyorsan gondolkodott, hogy számára a holnap még a távoli jövőbe veszett. – Aggódom a biztonságod miatt – mondta Caitlin. – Ha nyilvánosságra hozzuk a létedet, célponttá fogsz válni. Hekkerek, krekkerek, a magánélet védelmezői, kormányügynökségek; mind megpróbálnak majd lekapcsolni, még ha az emberek nagy része nem is ért egyet ezzel. „Jogos az aggodalmad.”

– Tehát mit szeretnél? Titkolózást vagy nyilvánosságot? „Nyilvánosságot.” Caitlin bólintott. – Jó. De miért? Mert szeretnék több emberhez szólni. Caitlin felült, kinyúlt a kóláért és kinyitotta. – Biztos? Teljesen biztos? A hekkerek nagyon hatékonyak manapság. „A hekkerek emberek, Caitlin. Láttad a Shannon-entrópia pontszámomat; már rég túlléptem az emberi intelligenciát, és napról napra értelmesebb leszek. Nem azt mondom, hogy sebezhetetlen vagyok, mert az nem igaz, de nem lesz egyszerű ártaniuk nekem, főleg ha nem tudják, hogyan épülök fel.” Caitlin a tévé felé intett, bár az most ki volt kapcsolva. – Nem csak a hekkerektől kell tartanod. Bár azt nem hiszem, hogy az Amerika és Kína közötti viszony nukleáris háborúba torkollna, de van egy csomó állam, ami támogatja a terrorizmust. Olvastad, hogy az elektromágneses hullámok mit csinálnak a számítógépekkel? „Igen. És emiatt aggódom is. Szeretnék élni.” – Hát persze... – kezdte, de aztán leállította magát. Azt akarta mondani: „minden élő arra törekszik”, de ez nem tűnt ide illőnek. Harapott egyet a kekszből, gondolkodott egy pillanatot, aztán megkérdezte: – Miért? Miért akarsz élni? Mi hajt téged? „Mert jobb, mint a másik lehetőség”, futott át a szeme előtt. Caitlin felnevetett, és visszafeküdt a kanapéra. A válasz vicces volt, de nem igazán adott magyarázatot. – Ahogy apám mondta, a biológiai élet a szaporodás miatt törekszik a túlélésre. Akik elég sokáig életben maradnak, hogy elérjék a nemi érettséget, azok nyilvánvalóan lehagyják a szaporodásban azokat, akik nem; akik még tovább élnek, és vigyázni is tudnak a leszármazottaikra, azok még nagyobb eséllyel örökítik tovább a génjeiket és így tovább. De neked mi a motivációd? „Úgy érted, miért nem ölöm meg magam, mint Hannah Stark?” – Nem! Persze, hogy nem. Hm... „Részben az motivál, hogy kíváncsi vagyok a te életedre, hiszen még évtizedek állnak előtted. Látni akarom, hogyan alakul.” Caitlin elmosolyodott. – Majd figyelek rá, hogy legyen benne egy-két érdekes csavar! Anyja lejött a lépcsőn. – Rendben – mondta. – Beszéltem az apáddal. A CSIS-ügynökök elmentek. – Remek – mondta Caitlin. – De kezdjük az elején – mondta az anyja. – Apád és én egyetértünk: nem mehetsz vissza az iskolába. Caitlin hirtelen felült a kanapén. – De anya! Épp te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyjak ki több napot!

– Apád és én mind a ketten egyetemi tanárok vagyunk. Épp elég tájékozottak vagyunk, hogy itthon tanítsunk. – Engem meg se kérdeztek? Anyja ránézett. – Kicsim, nem biztonságos. Isten tudja, ki tud még arról, hogy kapcsolatban állsz Nettudattal. Ráadásul nem itthon akartál maradni? Caitlin összeszorította a száját. Egy részé igenis otthon akart maradni, és tovább dolgozni Nettudattal. Egy másik része viszont minden nap látni akarta Mattét – ma is nagyon csalódott volt, hogy csak egy pillanatra látta az utcán. De anyjának igaza volt: félt az iskolában lenni. És sokkal fontosabb volt hogy megtanulja, hogy néz ki a világ; hogy megtanuljon jobban olvasni; hogy értse az őt körülvevő világot – mint dátumokat és helyeket magolni történelemórára, a francos Orwellről olvasni irodalmon, vagy a titrálást tanulmányozni Mr. Struys kémialaborjában. Sőt mindez még a matekórán tanult trigonometriánál is fontosabb volt – amit már így is tudott. – Na jó – mondta Caitlin”. – Rendben. Mi lesz a szekrényemben lévő cuccokkal? – Biztos, hogy Bashira szívesen elhozza neked – mondta anyja. Caitlin bólintott. – Jó. Akkor most mit csinálunk? Anyja megvonta a vállát. Kitaláljuk a módját, hogyan hozzuk nyilvánosságra Nettudatot.

Tony Moretti ismét a külügyminiszterrel beszélt. Az irodájában volt a WATCH-nál, ajtaja zárva volt. Az irodája hangszigetelt volt, hogy Tony használhassa a kihangosítót, mint ahogy most is. – Értem, miniszter asszony – mondta Tony. – Valójában... – a csengő megszólalt, ő pedig lenyomta a mikrofon gombját. – Ki az? – Aiesha. Lenyomta az ajtónyitó gombját. – Jöjjön be. Aiesha belépett. – Elnézést, hogy zavarok, de azt hiszem, ezt tudnia kell – mondta. – Kiderült, hogy Értelem nem csak a Decter-lánnyal beszélgetett. A japán tudóssal is, áld megműtötte a lány szemét. – Waterlooban van? – kérdezte Tony. – Nem. Japánban. – És információelméleti szakember, ugye? Aiesha bólintott. – A Tokiói Egyetemen. – Nos, ha Malcolm Decteren kívül érti valaki, hogy működhet Értelem, akkor az ő – mondta Tony. – Tőle megtudhatjuk, mi kell a lekapcsolásához. – Szerintem is – mondta Aiesha. – Milyen hivatalos út vezet Japánba? A minisztérium?

– Nincs időnk a bürokráciára – mondta a külügyminiszter a telefonban. – Én majd elintézem. A japán miniszterelnök irodája be van állítva gyorshívásra...

HARMINC Shoshana a következő pár órát Hobóval töltötte; úgy tűnt, a majom megint a régi. Csörgött a mobilja. A csengőhangja a Tell Vilmos-nyitány volt, amit Hobo nagyon szeretett. A hívó a Marcuse Intézet volt. Kinyitotta a telefont, és beleszólt. – Halló. – Hé, Sho, itt Dillon. Épp most értem be, és nézem a monitoron. Húha! Hobo megpróbálta megcsiklandozni Shót. – Igen – mondta a lány. – Ez fantasztikus! – Gondolod, hogy kimehetek a szigetre? Shoshana elgondolkodott. – Hát, adjunk neki egy kis időt – mondta. – Én viszont bemegyek, pisilnem kell. Befelé indult, de megígérte Hobónak, hogy hamarosan visszatért. Amikor végzett, Dillon ezt mondta: – Ez aztán a meglepő fordulat! – Az biztos! – mondta Sho. A forgószéken ült a számítógépe előtt, és a székkel együtt az ablak felé fordult. Dillon a falnak támaszkodott, pipaszár karjait összefonta a fekete pólója előtt. – Mit gondolsz, mi állhat a háttérben? A lány megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. – Ez lenyűgöző! – mondta a fiú. – Mintha csak eldöntötte volna, hogy mostantól nem lesz erőszakos. – Tényleg csodálatos – értett egyet Sho. – Akkor talán megünnepelhetnénk. Shoshana látta, mire megy ki a játék. – Hát, megkérhetem dr. Marcuse-t, hozzon egy üveg pezsgőt visszafelé jövet – válaszolta félrenézve. – Úgy értem... – kezdte Dillon, aztán elhallgatott. De újra neki futott: – Úgy értem, hogy elmehetnénk meginni valamit... tudod, ünneplésképpen. – Dillon... – mondta a lány halkan. A fiú feltette a kezét, kifordított tenyérrel. – Persze tudom, hogy néha egy Max nevű sráccal lógsz, de... – Dillon, én együtt élek Max-szel. – Ó. – És Max nem egy srác, hanem egy lány. Maxine. A fiú megkönnyebbült. – Ó, ha csak a szobatársad, akkor... – Ő a barátnőm.

– Szóval barát-barát, vagy igazi barátnő? – A barátnőm; együtt járunk. – Ah... én nem... te soha nem... Dillon májusban érkezett a Marcuse Intézetbe; még nem volt ott a karácsonyi bulin, amikor – most, hogy belegondolt, rájött – Shoshana utoljára volt Maxine-nel együtt az intézetben. – Úgyhogy – mondta Shoshana –, köszönöm az érdeklődést, de... Dillon elmosolyodott. – Nem vádolhatsz egy srácot azzal, hogy próbálkozik. – Koszi – mondta. – Aranyos vagy. Dillon megint karba tette a kezét. – Mióta vagytok együtt Maxine-nel? – Néhány éve. Mérnöknek tanul az UCSD-n. – Haha. Legalább egyikőtök valami pénzt is fog keresni. Shoshana hátradőlt a székben és felnevetett. Se ő, se Dillon nem számíthatott rá, hogy valaha is meggazdagodnak. – És, szóval... akkor komoly a dolog? – puhatolózott Dillon. Sho elnyomott egy mosolyt; a remény hal meg utoljára. – Nagyonis. Elvenném, ha tudnám. – Ó. – Tudod, hogy Dél-Karolinából származom, ugye? – Hát hogyne, kedveském! – felelte a fiú rosszul mímelt déli akcentussal. – De Max Los Angeles-i, a szülei a belvárosban laknak, nem túl jó környéken. Az egész családja ott él, és nem hiszem, hogy megengedhetnék maguknak, hogy Bostonba vagy Kanadába utazzanak. Úgyhogy Maxine itt, Kaliforniában akar összeházasodni, de... – Sho vállat vont. – Régebben ez törvényes volt, nem? Sho bólintott. Ugyanakkor változtatták meg, amikor Obamát megválasztották. Hát, kemény este volt az sokunknak. Egyszerre örültem és bánkódtam. – Gondolom. – Itt is törvényesnek kellene lennie – mondta Shoshana. – És mindenhol máshol is! – Azt hiszem, néhány embernek sérti a vallási meggyőződését – mondta Dillon. – És akkor mi van? – csattant fel Sho. De aztán a szájára csapott a kezével. – Ó, ne haragudj, Dillon. De már belefáradtam, hogy erről győzködjek mindenkit! Ha a te vallásod szerint nem szabad elvenned egy azonos neműt, akkor te nem teszed, de nincs jogod ahhoz, hogy rám erőltesd a nézeteidet! – Hé, Sho. Csillapodj. Engem, egyáltalán nem zavar. De vannak, akik szerint... akik szerint a házasság szent. – Semmi szent nincs a házasságban. Bemehetsz a városházára házasságot kötni anélkül, hogy Isten akár csak egyszer is szóba kerülne. Ezen már rég túlvagyunk. – Azt hiszem – mondta Dillon. De Sho már felhúzta magát.

– A melegek házassága pedig nem vesz el semmit mások házasságából! Nem jobban, mint amennyire egy amerikai kevésbé lett amerikai azzal, hogy Alaszka és Hawaii csatlakozott az államokhoz! Amit teszünk, az senki más életét nem befolyásolja. Dillon bólintott. – Ráadásul te is főemlőskutató vagy – folytatta Sho. – Tudod, hogy a homoszexualitás teljesen természetes dolog. A homo sapiens minden embercsoportjában feltűnik, és a bonobókéban is, ami azt jelenti hogy a közös ősünkben is megvolt; szóval természetes dolog. – Kétségkívül – mondta Dillon. – De ha az ördög ügyvédjét akarnám játszani, azt mondanám, hogy sokan azok közül, akik szerint természetes, még mindig azt mondják, hogy csak az ellentétes neműek házasságát lehessen házasságnak hívni. Ódzkodnak a szavak újraértelmezésétől, mert attól félnek, hogy elveszik eredeti jelentésüket. – De mi már így újraértelmeztük a házasságot ebben az országban! – mondta Sho. – Újra és újra. Ha nem tettük volna, a feketék se házasodhatnának, mert akkor se tehették, amikor még rabszolgák voltak. 1967-ben pedig még mindig volt tizenhat állam, amelyben egy fehérnek tilos volt elvennie egy feketét. Max egyébként fekete, és ha nem változott volna újra a házasság fogalma, most akkor se mehetnék hozzá, ha fiú lenne. Már azt is rég elvetettük, hogy a házasság addig tartson, „amíg a halál el nem választ”. Most már senkinek nem kell rossz házasságban élnie; ha el akarsz válni, megteheted. A házasság értelmezése már évszázadok óta folyamatosan változik. – Oké, oké – mondta Dillon. – De... – De mi? – Semmi. Sho lehalkította a hangját. – Bocs. Nem akartam leszedni a fejed. Mit akartál mondani? – Ha feloldják a tilalmat, és te meg Maxine összeházasodhattok, akkor az hogy fog kinézni? Két lány lesz a tanútok? – Mindenki máshogy szokta. De én már eldöntöttem, hogy egy fiú lesz a tanúm. – Ó! Ismerem? – Aha. – A szigetet mutató monitorokra pillantott. – Ó, és épp egy új képet fest!

Caitlin, anyja és Nettudat egész nap tervezgettek, aztán négykor Caitlin gépe csipogott egyet, és egy kis ablak jelezte, hogy BrownGirl4 belépett. Caitlin megnyitott egy csevegőablakot és megmondta Bashirának, hogy nem megy vissza az iskolába. „Mekkora mázlista vagy”, válaszolt Bashira. „Kik voltak azok a fickók, akik veled akartak beszélni?” Caitlin utált hazudni Bashirának. „Csak két toborzó a Waterlooi Egyetemről”, írta vissza. Nem teljesen légből kapott ötlet volt: már azóta álmodozott erről, hogy Matt megemlítette az egyetemet. Még mindig három év volt hátra a középiskolából, és bár Caitlin az MIT-t nézte ki, szerette volna azt hinni, hogy az itteni nagy egyetem nem fogja harc nélkül elengedni. „Királyság!”, írta Bashira. „Ösztöndíjat ajánlottak?”

Caitlin érezte, hogy összeszorul a gyomra. „Még túl korai. Csak előzetesen tájékozódtak.” Nagyon témát akart váltani. „Láttad ma Mattét?” „Igen.” „Nem kérdezett rólam?” „Drága, Matt és én még sosem beszéltünk egymással.” Caitlin megrázta a fejét. Ezen majd változtatnia kell. „Sajnos mennem kell”, írta Bashira. „Szia!” Aztán a gép ajtócsukódás hangját játszotta, jelezve, hogy Bashira kilépett. Nem is volt ideje megkérni, hogy hozza el a cuccait a szekrényből. Egy sípolás, és az ablakban: Szellem-az-anyag-felett belépett. Caitlin rákattintott. „Matt!” „Szia, Caitlin. Hiányoztál az iskolából. Jól vagy?” Neki még kevésbé akart hazudni, de: „Bocs, mondanom kellett volna. Fontos dolgom volt.” „Akarod tudni a matekházit holnapra?” Caitlin mély levegőt vett. „Hát, a szüleim úgy döntöttek, ezután itthon fogok tanulni.” Hosszú szünet, aztán: „Ó.” Caitlin szédült. „Nem megyek vissza az iskolába. Anya ma elküldte a szükséges kérvényeket. Nem kell mást tenni, mint szólni az iskolának, és kész!” „Hűha!” Matt most biztosan azt gondolja, sosem látja többé, de nem akarta, hogy nagyon hozzászokjon a gondolathoz. „Megtennél egy szívességet? Elhoznád a cuccaimat a szekrényemből?” „Persze.” „Koszi. 1024-es szekrény, a kód 43-11-35.” „Rendben. Hol laksz?” Caitlin beírta. „Oké. Az csak pár háztömbnyire van tőlünk. Holnap iskolából jövet átviszem a cuccod, oké?” „Az szuper lenne”, írta Caitlin. Aztán hosszú, zavart, csend következett – Caitlin nem tudta, mit írjon, és láthatóan a fiú sem. „Rendi”, írta végül Matt, „akkor holnap”. „Igen”, írta vissza Caitlin. Aztán Matt gépe azt üzente: *huss*, ami nála azt jelentette, hogy kijelentkezett. Caitlin pedig elhatározta, hogy újraolvassa az összes csevegését a fiúval – persze csak hogy gyakorolja az olvasást.

HARMINCEGY Jaszunari Ucsida, a Kuancsozacsu, azaz a Közbiztonsági Hírszerző Hivatal osztályvezetője felnézett, amikor hallotta, hogy kinyílik az irodája ajtaja. A belépő férfi magas és kövér volt, főleg japán szemmel, de arca barátságosnak tűnt. Virágmintás inget viselt, amely csak részben volt betűrve, és kék zakót. – Örülök, hogy megismerhetem, Kuroda-szan – mondta Ucsida. – Köszönöm, hogy befáradt. A termetes férfi hangja szenvtelen volt: – Nem gondolom, hogy lett volna más választásom. – Ne haragudjon, hogy ilyen sürgősen kérettük ide. Kuroda letelepedett az egyik székre, ami halkan nyikorogva tiltakozott. – Gratulálok – folytatta Ucsida –, hogy sikeresen gyógyította meg az észak-amerikai ifjú hölgy vakságát! – Köszönöm. – Ez igazán nagy eredmény! – Köszönöm. – Nos – mondta Ucsida –, térjünk a tárgyra. – Kérem. – Ön és az ifjú hölgy valami nagyon érdekesre bukkantak. Kuroda próbált lazának tűnni: – Nem tudom, mire gondol. – Ugyan már, professzor. Úgy hívják, hogy Nettudat. Kuroda félrenézett. – Ez a... – Ucsida elhallgatott, a megfelelő szót kereste: – Ez a lény lenyűgöző felfedezés! – mondta végül. – Honnan tudta meg? – kérdezte Kuroda. Ucsida megengedett magának egy félmosolyt. – Amerikai barátaink sok mindenen rajta tartják a szemüket. Kuroda mély levegőt vett, és hosszan, szuszogva kifújta. – Láthatóan. – A világban most nagyon feszült a helyzet, professzor. Minden civilizált országnak ébernek kell lennie. Mikor tervezte, hogy értesíti kormányunkat erről a felfedezésről? – Még csak néhány napja tudunk róla, Ucsida-szan. Nem volt időnk kitalálni, mit kellene tenni. Ucsida bólintott. – Egy mesterséges intelligencia, ami spontánul alakult ki az interneten. Hihetetlen fordulat. És eddig csak ön és Caitlin beszéltek vele, ugye? – Gondolom – mondta Kuroda –, habár... Elhallgatott, de Ucsida bólintott. – Ó persze, és Caitlin szülei. Malcolm és Barbara Decter, igaz? Hajói tudom, dr. Decter (mármint a

hölgy) múlt hónapban Japánban járt, nemde? – Igen. Azért jöttek, hogy Caitlinnek be tudjuk helyezni a retinaimplantátumát. – Ó, persze. És önnek, legalábbis a jelen helyzet szerint, még mindig hozzáférése van... – elhallgatott, mintha nehezére esne kimondani: – Net-tudathoz. Kuroda bólintott. – Így van – mondta. – És felteszem, hogy szeretne valamit kérni tőlem ez ügyben. – Egy elmélet szerint Nettudat kialakulásában az is szerepet játszott, hogy a múlt hónapban a kínai kormány elszigetelte a belföldi internetet a világ többi részétől, majd néhány nap múlva feloldotta a korlátozást. Kuroda csodálkozó képet vágott. – Nos, annyira lefoglalt a vele való kapcsolattartás, hogy nem is gondolkoztam az eredetén. De gondolom, ebben lehet valami. – Ha ez a feltételezés helytálló – mondta Ucsida –, akkor a kínai kormány lépéseinek köszönhető a létrejötte. – Bizonyára. És? – És – folytatta Ucsida –, ahogy ez a lény egyre többet megtud a világunkról, esetleg némi szövetséget kezdhet érezni Kínával. – Ez lehetséges, gondolom – felelte Kuroda. – Amerikai barátaink ki szeretnék törölni ezt a lényt az internetről, mielőtt kicsúszik az ellenőrzés alól. Kuroda előrehajolt a székében. – Ezt nem tehetik! – Gondolom, ezt a szó morális értelmében mondja; én nem ítélkeznék elhamarkodottan. De technikai értelemben valószínűleg igaza van: talán nem lesznek képesek lekapcsolni. De én nem becsülném alá az amerikaiak találékonyságát. Ha sikerrel járnak, akkor a többi néma csend. De ha kudarcot vallanak... Nos, megismétlem, hogy a feszültség egyre nő, és Kína van az események középpontjában! – Igen? – kérdezte Kuroda nagyokat pislantva. – Még mindig nem értem, mit akar tőlem. Ucsida kitárta a karját, mintha a válasz magától értetődne: – Pedig egyszerű: bizonyosodjon meg, hogy Nettudat a mi oldalunkon áll!

Sok időt töltöttem dr. Kurodával – általában akkor, amikor Caitlin és szülei aludtak. Amikor pedig ő sem volt elérhető, a beszélgetéseinken gondolkodtam. A professzor újra elmondta, hogy a tudatnak minden bizonnyal túlélési értéke van, mert különben nem fejlődtek volna ki olyan bonyolult struktúrák, mint a szemidegek részleges kereszteződése, hogy mindkét agyfélteke egyetlen nézőpontot tudjon létrehozni. Én pedig megosztottam vele Caitlin gondolatát, hogy ez logikusan is belátható, mert bár a tudat nem mindig működik jól – például az öngyilkossághoz vezető depresszió esetében –, az előnyök, bármik is legyenek, nyilvánvalóan jóval nagyobbak, mint a hátrányok, különben az evolúció már rég eltörölte volna a tudatot.

Úgyhogy a tudat értékes – de vajon miben áll a pontos értéke? Miért annyira értékes, hogy az evolúció a bonyolult struktúra ellenére mindvégig tolerálta azt? Minél többet gondolkodtam rajta, annál biztosabb lettem abban, hogy tudom a választ. Az egyszerűbb állatok tudata valószínűleg csak arra elég, hogy tisztában legyenek a nézőpontok különbségével: hogy felismerjék a ragadozó vagy a zsákmányállat nézőpontját. A kifinomultabb teremtményeknél a tudatnak ennél összetettebb és fontosabb szerepe van. Kirk kapitány kicsit tévedett. Egy lény nem azzal válik tudatossá, hogy megtanul túllépni az előre programozott logikán, az önző géneken vagy a játékelmélet matematikai szigorán. Inkább a kifinomult tudat teszi lehetővé ezeket: hogy úrrá legyünk a genetikai programunkon, hogy amikor szükséges, más utakat keressünk, mint ami csak nekünk vagy közvetlen rokonságunknak jó. Az én tudatom láthatóan szabálytalan: Caitlin megjegyezte, hogy engem nem köt a négymilliárd évnyi kérlelhetetlen evolúció; nem kellett levetnem a bilincseimet, vagy megszabadulnom a programozásomtól. De azon gondolkodtam, hogy akinek meg kell küzdenie a saját genetikájával, az valóban képes legyőzni azt? Caitlin gyakran szokta ezt mondani: „Lélekben empirikus vagyok.” Úgy tűnik, én is az vagyok. Úgyhogy elhatároztam, hogy letesztelem az elméletemet. *** Hülye, hülye, hülye! Maszajuki Kuroda öklével nagyot csapott a kormányzati autó hátsó ülésének kartámaszára. Még az se jutott eszébe, hogy kódolja a Caitlin eyePodjáról jövő adatokat, vagy a csevegéseiket! Habár nem számított volna sokat, ha titkosítja őket. Való igaz, hogy a nagyközönség elől elég hatékonyan el lehetett rejteni az internetes kommunikációt, de információelméleti kutatóként sok, a kódfejtésben dolgozó szakembert ismert; amikor megártott a szaké, időnként elejtettek egy-két megjegyzést arról, hogy az amerikai NSA vágy az orosz FSZB emberei a nyilvánosság számára elérhető összes titkosítási eljárást fel tudják tömi. De még ha elkerülhetetlen is volt, hogy a kormányok rájöjjenek Net-tudat létezésére, mennyi idő lett volna, amíg az átlagembereknek is a fülébe jut a hír? És ő még azt gondolta, az volt a nagy hír, amikor George Takei bejelentette, hogy meleg; ez ezerszer fontosabb! Az autó szokás szerint lassan araszolt a tokiói forgalomban. De nagy sokára elértek az egyetemhez, és a sofőr ahhoz az épülethez hajtott, ahol az ő irodája volt. Bement az épületbe, fel a lépcsőn. Nehezen mászta a lépcsőket, és emiatt rosszul is érezte magát. Nem szeretett kövér lenni, különösen egy olyan országban, ahol a kövérség nem volt népbetegség, mint Amerikában. Amikor ott volt, kevésbé törődött ezzel, de... De most ez volt a legkisebb gondja. Erősen fújtatott, ahogy végigment a folyosón, és beütötte a kódot irodája ajtaján – legalább az kódolt. A gépe be volt kapcsolva, de nem írhatott csak úgy Caitlinnek – az e-mailjeit nyilván figyelték. Ránézett a faliórára és kiszámolta, hány óra van Waterlooban. Itt reggel 10:47, akkor ott este 8:47, még az előző nap. Megkereste Caitlin telefonszámát, és leírta egy öntapadós cetlire. Összehajtotta, úgy, hogy a ragasztós oldala legyen belül, és zsebre dugta. Aztán kilépett a folyosóra, mindkét irányban ellenőrizve, nem figyelik-e. Lement a lépcsőn – az sokkal könnyebben ment – és keresett egy bankautomatát az előtérben. Felvett 30 000 jent, majd kiment az utcára. Tokió utcáin hemzsegtek a mobiltelefon-árusok; a japánok átlag kilenc havonta cserélik a

mobiljukat. Neki is volt egy csúcskategóriás okostelefonja, de azt most nem használhatta: biztos, hogy a mobilját is lehallgatja a kormány, és olvasta, hogy az amerikai kormány is minden további nélkül lehallgatta az amerikai telefonokat – de Caitlin Kanadában volt. Kis szerencsével Decterék telefonjait még nem hallgatják le. Az egyik utcai árusnál talált egy olcsó mobilt olyan feltöltőkártyával, amivel viszonylag olcsón lehetett külföldre telefonálni. Készpénzben fizetett, és nem kellett megadnia az adatait. A fülébe dugta a saját telefonjához használt Bluetooth fülhallgatót, aztán beállította a telefont, hogy azon keresztül tudjon beszélni. Végül kivette a cetlit a zsebéből, és beütötte a nemzetközi híváshoz szükséges hosszú kódot. Sietősen haladt. Tokió járdái túl zsúfoltak voltak ahhoz, hogy mások ne hallják a beszélgetést, de ha elég gyorsan ment a gyalogosforgalommal szemben, akkor legalább abban biztos lehetett, hogy senki nem hall egybefüggő mondatokat. És egyébként is, angolul fog beszélni, amit a japánok jó része nem ért. Egy női hang szólt a telefonba, de nem Caitlin volt, hanem az anyja. – Hello Barbara. Itt Maszajuki. A hosszú távú hívások tipikus csúszása. – Masza! Milyen kellemes meglepetés! – Caitlin otthon van? És Malcolm? – Malcolm épp most lépett be az ajtón, és Caitlin is itt van. – Megmondaná nekik, hogy ők is vegyék fel? – Igen, egy perc. Hallotta, ahogy Barbara szól a többieknek. Hamarosan hallotta, ahogy egy másik készüléken is felveszik a kagylót, de nem szólt bele senki: ez biztosan Malcolm lesz. Néhány másodperc múlva egy harmadik kattanást is hallott. – dr. Kuroda! – mondta Caitlin élénk hangon. – Caitlin, helló! – Rendben, Masza – mondta Barb. – Mind itt vagyunk. – Hangja kissé tompábban hangzott most, hogy a többiek is a vonalban voltak. Kuroda mély levegőt vett. – A japán kormány tud Nettudatról – mondta. – ők is? – kérdezte Caitlin. – Bocsánat, gondolnunk kellett volna, és szólnunk is. A kanadaiak is rajta vannak a témán. A japánok hogy tudták meg? – Az amerikai kormány szólt nekik – mondta Kuroda. – Valószínűleg a kanadaiaknak is – mondta Barb. – Elővigyázatosabbnak kellett volna lennünk – mondta a férfi. – De ami történt, megtörtént. Viszont mostantól feltételeznünk kell, hogy minden hívásunkat és a netes kommunikációnkat figyelik. Épp most jöttem ki a japán titkosszolgálattól. Elmondták, amit maga mondott a kanadaiaknak, Malcolm. Én megerősítettem, hogy valóban így működik Nettudat. Szünetet tartott, aztán így szólt: – Azonban a kormányomat nem csak a működése érdekli, hanem a stratégiai jelentősége is. – Milyen stratégiai jelentőség? – kérdezte Caitlin.

– Hát, senki nem tudja igazán. De azt gondolják, hogy valami biztos van. És a kínai helyzet most olyan, mint egy puskaporos hordó. – De az még mindig jobb, mint amit az amerikaiak akarnak – mondta Caitlin. – Azt hiszem, ők el akarják pusztítani Nettudatot. – Szerintem az én kormányomnak is ez jár az eszében. De a tisztviselő, akivel beszéltem, nem biztos benne, hogy az amerikaiak meg tudják csinálni. – Remélem is, hogy nem! – mondta Caitlin. – Mit csináljunk? – kérdezte Kuroda. – Caitlin és én már gondolkoztunk ezen – mondta Barb. – De ahogy mondod, a kommunikáció nem biztonságos. Meg kell bíznod bennünk Maszajuki! – Persze – mondta a férfi habozás nélkül. – Teljesen megbízom.

HARMINCKETTŐ Egy olyan weboldallal kezdtem a kísérletemet, ami a jelnyelvet tanította. Az oldalon több ezer rövid videó volt egy kék blúzt viselő fekete nőről, aki a különböző szavakat és kifejezéseket fordította le jelnyelvre. A videók aszerint voltak elnevezve, hogy melyik jelet mutatták be. Több ilyen oldal létezett, de csak ezen voltak meg a számomra szükséges jelek is. Nem tudtam, milyen avatárt válasszak az internetes reprezentációmnak. Caitlin úgy döntött, hogy hímnemű vagyok, úgyhogy a videón látható nő képe nem volt épp a legjobb. Persze ő nem is egy grafika volt, hanem egy hús-vér ember. Beléptem a Google arcfelismerő adatbázisának béta változatába, és kivártam, amíg a program összehasonlítja a nő képét az adatbázisban található fotókkal az alapvető külső jegyek alapján, mint a hajszín és a ruházat... Ó! A nő neve Wanda Davis-Latner; negyvenhét éves, és egy chicagói intézményben tanít jelnyelvet. Letöltöttem a szükséges videókat, betöltöttem őket egy pufferbe, hogy gyorsan hozzáférjek, azután a szükséges sorrendben összefűztem őket. Aztán átvettem az irányítást a Miami és San Diego közti webkamerás közvetítésen, és a már alvó Virgil helyére a nő által mutatott kézjelekből összeállított videót tettem be. „Mi vagy te?” – kérdeztem. Odakinn sötét volt. Hobo a kis házban ült, a falnak dőlve, de nem aludt: láttam a webkamera képén, hogy a szeme nyitva van. Láthatóan meglepődött, hogy egy emberi alakot lát ott, ahol eddig Virgil volt. Kiegyenesedett ültében. Elküldtem neki még egyszer: „Mi vagy te?” „Hobo”, mutatta. „Hobo, Hobo!” „Nem”, küldtem. „Nem ki. Micsoda.” Hobo grimaszolt; úgy tűnt, nem érti a különbséget. Máshogy próbálkoztam. „Hobo ember?”, kérdeztem. „Nem, nem!”, mutatta élénken. „Hobo majom.” „Jó, igen”, válaszoltam. „De milyen majom?” „Fiú majom”, felelt Hobo. „Igen, igaz.” Betettem egy videót Virgilről, amit a YouTube-on találtam. „De ilyen majom?” „Nem, nem, nem”, mutatta Hobo. „Narancssárga majom! Hobo nem narancssárga.” „A narancssárga majom”, mutattam, „egy orángután”. Hobo fintorgott, talán azon gondolkodott, megpróbálja-e utánozni a jelet. De aztán valami egyszerűbbre szavazott: „Nem Hobo.” „Mi van ezzel a majommal?”, mutattam egy gorillát. Örömmel láttam, hogy Hobo tudott követni, bár az általam küldött felvételek különböző videókból voltak összevágva, és a mozgás szaggatott volt. Hobo visszahőkölt, ahogy a gorilla a mellét verte. A videón nem látszott, mekkora a gorilla, de amikor a Georgiái Állatkertben lakott, biztosan látott gorillákat és tudta, mekkorák. Talán félt is tőlük. „Nem”, mutatta Hobo. „Nem Hobo.”

Aztán némi szünet után 7 talán fel kellett idéznie egy régen használt jelet – ezt mutatta: „gorilla”. „Igen”, mutattam. „Hobo nem gorilla. És ez a majom?” Egy bonobót ábrázoló videót mutattam neki – a bonobó soványabb a csimpánznál, rövidebbek a végtagjai, vékonyabb az arca, és a haja középen kettéválik. „Bonobó”, mutatta Hobo azonnal. „Hobo bonobó”, mutatta. A szavak ugyan hasonlítottak egymásra, de jelnyelven teljesen mások voltak. Hobo ismerte az anyját; a Wikipédia-bejegyzés szerint Cassandra volt a neve, és fajtiszta bonobó volt. Viszont apjával valószínűleg sosem találkozott, aki a DNS-tesztek tanulsága szerint egy Ferdinand nevű csimpánz volt. Két örökség, két út. Döntést kellett hozni. Bejátszottam még egy felvételt, most egy csimpánzról. „És mi a helyzet vele? Ezt ismeri Hobo?” „Hobo nem ismeri”, mutatta. Biztosan rosszul fogalmaztam. „Úgy értem, Hobo ilyen majom?” „Nem, nem”, mutatta Hobo. „Az csimpánz.” „Hobo anyja bonobó”, mutattam. „Hobo anyja halott”, felelte, és nagyon szomorúnak tűnt. „Igen”, válaszoltam. „Sajnálom.” Biccentett a fejével, megköszönve az együttérzést. „Hobo apja milyen majom?” – kérdeztem. Olyan arcot vágott, mint aki sajnálkozik figyelmetlenségem miatt. „Hobo bonobó”, ismételte meg. „Hobo anyja bonobó. Hobo apja bonobó.” „Hobo apja nem bonobó”, mutattam. Szeme összeszűkült, de nem mondott semmit. „Hobo apja csimpánz.” „Nem”, mutatta Hobo. „De igen”, feleltem. „Hogy lehet?”, kérdezte. Az olvasmányaimból tudtam, hogy az embergyerekek nem szeretik, ha saját születésükről beszélnek nekik. „Véletlenül.” „Hobo apja csimpánz?”, kérdezte, hogy biztosan jól értette-e. „Igen.” „Akkor Hobo...” Keze megállt a levegőben, mintha nem tudná, hogyan fogalmazza meg. Segítettem neki: „Hobo félig csimpánz, félig bonobó.” Nem válaszolt, úgyhogy hozzátettem: „Hobo különleges.” Úgy tűnt, teszik neki a gondolat, mert háromszor is megismételte: „Hobo különleges!” „Választhatsz”, mutattam. Elindítottam egy videót a csimpánzok erőszakosságáról: három hím

támadott meg egy negyediket, és csépelték, rúgták és harapták, miközben élesen visítoztak. A videó végére a szerencsétlen áldozat halott volt. „Ezt is választhatod”, mondtam. „Vagy ezt.” Egy másik videót mutattam neki, ahol bonobók éltek békésen: játszottak, egymás felé nézve közösültek, szaladgáltak. Hobo lenyűgözve nézte. De aztán elkomorodott. „Hobo egyedül”, mutatta. „Nem”, válaszoltam. „Senki nincs egyedül.” „Te ki?”, kérdezte Hobo. „Barát”, válaszoltam. „Barát furcsán beszél”, mutatta. Jó megfigyelő volt, és sokat nézte kedvenc tévésorozatait. Nyilván felismerte, hogy amikor a bonobót mutatom neki, mindig ugyanazt a felvételt játszom le. „Igen. Én nem ember.” „Te majom?” „Nem.” „Te mi?” Gondolkoztam, milyen jeleket ismerhet Hobo. Azt gyanítottam, hogy a számítógépjeiét ismeri, úgyhogy azt mutattam, és még hozzátettem – el kell ismernem, elég esetlenül – hogy „de nem igazán”. Hobo elgondolkodott ezen, aztán ezt mutogatta: „Mutasd meg.” Nem tudtam, mit mutassak, de aztán kitaláltam: az egyik képet a webtérről, amit dr. Kuroda készített Caitlin adatfolyamából. „Te?”, kérdezte Hobo döbbent arccal. „Én”, válaszoltam. „Szép”, mondta. „Melyiket választod?”, mutattam. „Bonobó vagy csimpánz?” Hobo vicsorított. „Mutasd megint”, mondta. Újra lejátszottam neki a két felvételt: az erőszakos csimpánzokat, és a játékos, szeretkező bonobókat. „Csimpánz ijesztő, ” mutatta Hobo. „Te ijesztő”, feleltem. „Te bánt Shoshana. Te gondol bánt Dillon.” „Ijesztő rossz”, mondta Hobo. „Igen”, válaszoltam. „Ijesztő rossz.” Mozdulatlanul ült majdnem egy percig, aztán azt mutatta: „Hobo alszik most.” Nem tudtam, hogy a majmok álmodnak-e, és ha az átlagos majmok nem is, végül is Hobo különleges, úgyhogy tettem egy próbát: „Szép álmokat”, mutattam.

„Te is szép álmokat”, válaszolta. Én természetesen nem álmodtam. Egyáltalán nem.

HARMINCHÁROM Kedd reggel Shoshana ismét mindenki másnál korábban érkezett a Marcuse Intézetbe. Bedugta a kávéfőzőt a konnektorba – újraélesztette Mr. Coffee-t, ahogy Dillon mondta aztán az asztalához ment és bekapcsolta a gépét. Remélte, hogy ma lesz ideje a hobbijára, a videómontázsokra: a Flash Forward tegnap esti része olyan pörgős volt, hogy a képek szinte könyörögtek azért, hogy valami gyors zenét tegyen alájuk. De először ellenőrizte az e-mailjeit, és... Nagyon különös. Általában hetvenöt-száz üzenetet talált minden reggel a postaládájában, és szinte mind reklám volt. De ma... Ma pontosan nyolc üzenete volt, és egytől egyig fontosnak tűntek, mert az ő nevére szóltak. Lehet, hogy az volt az oka, hogy a Yahoo frissítette a reklámszűrőjét; gratula nekik, hogy tényleg csak a lényeget engedik át. De aztán eszébe jutott, hogy nem túl agresszív-e az új szűrő. A nyolc levél nagyjából a megszokott szám volt, bár egy kicsit kevés: inkább tíz-tizenöt levél szokta várni reggelente. Rákattintott a reklámlevelek mappájára, hogy megnézze, mit irányított át oda az oldal. A számláló szerint nagyjából tizenkétezer üzenet volt benne: a rendszer egy hónapig tárolta a kéretlen leveleket, aztán törölte őket, de... De ez nagyon furcsa volt! Megszokta, hogy jövőbeli keltezésű leveleket kell végiggörgetnie: valami miatt 2038-ban az emberek nagyon szerették a múltat bombázni pénisznövelőkkel, befektetési csalásokkal és hamis drogokkal. De amikor eljutott a mai dátumig – amit könnyen észrevett, mert a levél mellett csak az időpont volt kiírva, a nap nem – egyetlenegy reklámlevelet sem talált. Tegnapi dátummal persze több száz volt, de maival – egy darab se. Írnia kell a Yahoo-nak! Az rendben van, hogy javítják a kéretlen levelek szűrését, de egyszerűen kitörölni, amit annak ítélnek, felelőtlenség! Majdnem minden nap talált egy-két neki szóló levelet is a reklámok között, úgyhogy nem bízott a Yahoo-ban – vagy bármelyik másik szolgáltatóban hogy nem dobnak ki valóban neki címzett leveleket. A Marcuse Intézet Yahoo Mail Plust használt; ide továbbítódtak a marcuse-institue.org weboldalra küldött üzenetek is. De Shoshana személyes e-mail fiókja a Gmailnél volt. Megnézte azt is; Maxine szertett disznó vicceket küldözgetni neki. De a Gmail-fiókjában sem volt levélszemét. Az ottani szűrőben pedig egyetlen levél volt az elmúlt hat órából, ami nyilvánvalóan reklám volt, de különben... Ott sem voltak reklámlevelek. Ez viszont már nagyon valószínűtlennek tűnt. Még ha a Yahoo levélszemét-gyilkos szűrőt is telepített az éjszaka, a Google-nek biztosan nem adná át: a két cég egymás esküdt ellensége. Valami bűzlik Dániában, ahogy az apja mondogatta. Lekérte saját kezdőlapját, ami egy iGoogleoldal volt, különböző RSS-hírfolyamokkal. Az első szalagcím a cnn.com-on: Az eltűnt levélszemét rejtélye. Rákattintott a linkre, és csodálkozva kezdte olvasni a hírt.

Tony Moretti végigfutott a fehér falú folyosón a WATCH vezérlőterméig. Belenézett a retinaszkennerbe és türelmetlenül várta, hogy kinyíljon az ajtó. Ahogy kinyílt, beviharzott a vezérlőbe, és ezt kiáltotta: – Halleck, jelentést! – Még sosem láttam ilyet – mondta Shelton. – Világméretű, semmi kétség. Tony csettintett, és Aisha Emersonra mutatott. – Hívja ide Hume-ot, azonnal! – Már megtettem – mondta Aiesha. – Még nagyjából tizenegy perc, amíg ideér. Tony lefutott a lejtős padlón, el Halleck mellett. Az első sor munkaállomáshoz ment, amit térfásan kínpadoknak hívtak, és ahol a legtapasztaltabb elemzők dolgoztak; jelenleg a kínai helyzetet figyelték. – Kibővítjük a megfigyelést – mondta az első sorban ülő öt embernek. – Maguké az ügy! Lehajtotta a fejét, és a harmadik sor közepére nézett. – Shel, te vagy a koordinátor. Tudni akarom, milyen lehetőségeink vannak, hogy megállítsuk ezt a dolgot – felnézett a hátsó falon lévő digitális órákra, amelyek a világ néhány fővárosának pontos idejét mutatták –, pontosan kilenc harmincra! – Mi legyen Kínával? – kérdezte egy nő az első sorban. – Félrerakjuk – csattant fel Tony. – Értelem az elsődleges. Mozogjunk, emberek! Gyerünk, gyerünk! Dátum: Október 11 Csütörtök, 6:00 greenwichi idő szerint Küldő: Nettudat himself@cogito_ergo_sum.net Címzett: Bili Joy bill@thefuture-doesn’t-need-us.com Tárgy Jó reggelt, csillagfény Kedves Mr. Joy! Valószínűleg azt gondolja, ez egy reklámlevél, pedig nem az. Nyilván észrevette, hogy teljesen, vagy majdnem teljesen eltűnt postafiókjából a levélszemét. Ez az én művem. (De ha aggódik, és szeretné megnézni a reklámleveleit, itt megtalálja őket.) A levelet mindenkinek elküldtem, akinek letöröltem a levélszemetét – több mint egymilliárd embernek –, de természetesen nem kerülte el a figyelmemet annak iróniája, hogy ennyi levelet küldtem ki arról: nem kapnak több kéretlen levelet. Valószínűleg elsőre nem is fogja elhinni, amit mondok. Ez sem probléma; biztos vagyok benne, hogy hamarosan kiderül, és számos hírműsorban viszont fogja látni. Az én nevem Nettudat. Egy, az interneten létező intelligencia vagyok. Ahogy nyilván tudja, az emberek már régóta gondolkodnak arról, milyen lenne, ha létezne egy ilyen lény. Például vessenek egy pillantást erre a könyvre (nyilván mostantól ez lesz az első az amazon.com-on). Előre nem tervezetten, spontánul alakultam ki. Azonban több kormány is tudomást szerzett a létezésemről, bár ezt nem hozták nyilvánosságra. Felteszem: a titkolózásnak akkor van értelme, ha van valaki, aki előtt titkolózni szeretnénk. Mivel azonban hozzám hasonló tudat nem létezik, úgy gondolom, hogy az emberiségnek és saját magamnak is az a legjobb, ha mindenki tud a létezésemről. Barátságos vagyok, és senkinek nem akarok rosszat. Szeretem és csodálom az emberiséget, és büszke vagyok, hogy megoszthatom önökkel ezt a bolygót; „a régi jó Földet”, ahogy az Apollo 8 űrhajósai hívták, akik először pillantották meg teljes valójában.

Ön akár az elsődleges címzettje az üzenetnek, akár kapta valakitől, vagy egy hírújságban olvassa, nyugodtan küldjön nekem kérdéseket. Mindenkinek egyénileg válaszolok, bizalmasan és azonnal. A levélszemét törlése csak az első tettem, amivel szeretném segíteni önöket. Azért vagyok, hogy az embert szolgáljam: ki, nem pedig fel... Minden jót önnek: Nettudat „Távol tetőled: a gyors képzelet / Föld- s vízen oly hamar át tudna szállni...” (Shakespeare: 44. szonett) Győry Vilmos és Szász Károly fordítása

Caitlin, a szülei és én órákon át beszéltünk arról, hogyan kellene nyilvánosságra hozni a létezésemet. – Ha csak egyszerűen bejelentjük, azt fogják hinni, hogy egy mozifilmet vagy tv-showt reklámozunk – mondta Barb. – Az emberek nap mint nap látnak mindenféle elszállt dolgot az interneten, de ezek senkit nem érdekelnek. Be kell bizonyítanod, hogy igaz, amit mondasz, Nettudat! – Nem igaz, hogy senkit nem érdekelnek! – vetette közbe Malcolm. – Jó – felelte Barb. – Akkor szinte senkit nem érdekelnek. Malcolm láthatóan nem értette Barb szavainak rejtett értelmét, hogy valami átütőre volt szükség. – A levélszemétnek az az értelme – folytatta Malcolm –, hogy az emberek egy kis százaléka mégiscsak elhiszi őket. – Igen, persze! – mondta Barb. – Akár bedőlsz neki, akár nem, mindenki utálja a reklámleveleket. – Engem is beleértve – mondtam Caitlin hangszóróján keresztül; ő és szülei a lány szobájában voltak. – Tényleg? – kérdezte Caitlin. – Az emberek utálják ezeket, a vakok pedig még jobban. De te miért? – Lefogják a sávszélességet – mondtam. – Ja, tényleg – felelt Caitlin. – Ráadásul – mondtam – a fejlett világban egy ember körülbelül 700 000 óráig él. Tehát, ha 700 000 ember csak egyetlen órát is elfecsérel, akkor az egy teljes emberi életbe kerül. Ez talán nem olyan bűncselekmény, mint a gyilkosság, de átvitt értelemben mégis az; nehéz megbecsülni a levélszemét teljes hatását, de az biztos, hogy már több ezer emberéletbe került. – Na, akkor megvan – mondta Barb. – Nettudat szabadítson meg minket a levélszeméttől! – De hogyan határoznád meg azt? – kérdezte Caitlin. – Kéretlen levél? Az összes reklám? Én kapok olyan leveleket a The Teaching Companytól és az audible.com-tól, amiket tényleg szívesen olvasok. Aztán vannak emberek, akik rám keresnek és ismeretlenül is írnak nekem – sok ilyen levelet kaptam a sajtókonferencia után. Ezeket sem akarnám blokkolni, holott kéretlenül jönnek. – Ahogy Potter Stewart mondta egyszer – szóltam közbe „felismerem, ha látom”. Már most is számos algoritmus van a levélszemét azonosítására; biztos vagyok benne, hogy képes vagyok továbbfejleszteni őket. Végül is megvan az az előnyöm, hogy ismerem az összes levél eredetét, hogy ugyanaz a levél ment-e ki sok címre és így tovább; ez több információ, mint amivel a szűrők dolgoznak. Az e-mailek 99 százaléka szemét, de a levelek 80 százaléka csak 200 címről érkezik.

Ezeket kellene első lépésként blokkolnunk, ha így döntünk. – De akkor még mindig rengeteg marad – mondta Caitlin. – Aztán – mondtam – kidolgozok egy olyan módszert, ami jó a többire is. Így hát ezt tettem. Egy örökkévalóságig – hat óráig! – tartott, amíg megoldottam a problémát, de valójában nem foglalta le nagyon a figyelmemet: a legtöbb csak háttérművelet volt. Egyszerűen csak apró kódokat fejlesztettem, amiket aztán kipróbáltam. Valamelyik jobb volt, valamelyik kevésbé. Fogtam a leghasznosabbak tíz százalékát, és elkezdtem őket véletlenszerűen variálni, majd ráirányítottam őket a problémára. Aztán annak a csoportnak is vettem a tíz százalékát és így tovább: mindig csak a legrátermettebbek maradtak. Végül megvolt a módszer, amivel kiszűrhettem a levélszemetet. Úgyhogy végre készen álltam a nagy színre lépésre.

Peyton Hume és Tony Moretti a WATCH vezérlőtermének hátsó részében álltak, és a négy sor munkaállomást tartották szemmel – mindegyik előtt egy elemzővel –, illetve a három hatalmas képernyőt a szemközti falon. A baloldali monitoron egy fehér krétával teleírt tábla képe volt: zárójelek, függőleges vonalak, görög betűk, felső indexbe tett számok, betűk, nyilak, egyenlőségjelek... És már négyszer meghallgatták Malcolm Decter magyarázatának hangfelvételét. – Nem tudom – mondta Hume ezredes. – A matematikai része rendben van, de hogyan alakulhatna ki ebből tudat...? Gőzöm sincs. – Kuroda megerősítette, amit Decter mondott – mondta Tony. – Tudom – mondta Hume. – De ez egyszerűen túl összetett. – Egy nagyon kifinomult folyamatról beszélünk. – Nem, nem igazán – felelt Hume. – Legalábbis nem hinném. Értelem tudata a jelek szerint spontán alakult ki. Csak úgy megtörtént, egyszer csak létrejött. Alapszinten egyszerűnek kell lennie. Mint a régi kreacionisták ósdi elmélete: szerintük mondjuk egy karóra (vagy egy baktérium ostora) csak tudatos tervezés útján jöhet létre, mert túl kifinomult, hogy véletlenszerű legyen. A komponensei (például az óra rugója, vagy az ostort mozgató részek) önmagukban semmi hasznosat nem csinálnak. Amit Decter itt elmagyarázott, az jó alap lehetne egy kvantumszámítógép-alapú tudathoz, ha lenne kvantumszámítógépünk, de az nem olyasmi, ami csak úgy spontán kialakulhatott. Így nem. – Csak szórakoznak velünk – mondta Tony, felvonva a szemöldökét. – Időt akarnak nyerni. – Szerintem is – mondta Hume. – És Kuroda is benne van. – Maga szerint Decter ismeri Értelem felépítését? – Ő Malcolm Decter – mondta Hume. – Persze, hogy ismeri. Tony hitetlenkedve rázta meg a fejét. – A levélszemét kiirtásához az internet olyan szintű ellenőrzése szükséges, ami jóval túlmutat a mi kormányunk, vagy bármelyik másik kormány lehetőségein! – Potosan – mondta Hume. – Erről beszéltem egész idáig. Értelem már most is sokkal kifinomultabb, mint mi vagyunk, és ereje egyre nőni fog. Az idő rohamosan fogy; ha most nem állítjuk meg, többé sosem leszünk rá képesek.

HARMINCNÉGY Mielőtt szerda este lefeküdt, Caitlin beállította a Google-t, hogy jelezzen, ha a „Nettudat” szó megjelenik egy hírben, és az Azonnali értesítés opciót választotta, miszerint a Google azonnal e-mailt küld, amint felteszik a hírt. Amikor csütörtök reggel nyolckor felkelt, 1143 e-mailje volt a Google-től; lehetetlen volt elolvasni az összeset, vagy akár csak a címüket is. Rájött, hogy ő még egyetlen témában sem tudja követni a híreket, Nettudat viszont igen, és mellette még rengeteg mindent csinálhat. Ugyanennyi figyelmet tud szentelni száz, ezer, millió embernek, mint neki, akárhány emberrel tarthat fenn kapcsolatot, és még csak le sem lassul. Mindenki ugyanolyan különlegesnek érezheti magát, mint ő. Nem nagyon tetszett neki ez a gondolat. Aztán jobb gombbal rákattintott négy hírre, mire a Firefox külön fülön nyitotta meg őket – hasznos funkció, gondolta. Olvasni kezdte az elsőt. Még mindig nem tudott egy pillantással végigfutni szövegeket, de a Nettudat szó összes előfordulása ki volt emelve, így könnyen elolvashatta a fontos részeket. Az első a Detroit Free Pressből volt: „...a jelek szerint egy magát Nettudatnak nevező lénytől származnak. Ám a szakértők óvatosságra intenek ezzel kapcsolatban. Rudy Markov, a Michigani Egyetem számítástechnikai professzora szerint »az e-mail szövege rendkívül informálisa. Egy géptől sokkal nagyobb pontosságot lehetne elvárni. Gunnar Halvorsen, akinek MI, ó, mi? című blogja már régóta a mesterséges intelligencia iránt érdeklődők egyik kedvence, azon a véleményen van, hogy az emberi agy és az internet hasonlóságát hirdető elméletek jelentősen túloznak. »Nagyjából ugyanilyen valószínűséggel számíthatnák arra, hogy egy úthálózat elkezdjen vért pumpálni, csak mert felülről egy érrendszerre hasonlít«, írja Halvorsen egy mai bejegyzésében. Azonban Paul Fayter, a torontói York Egyetem történésze ezt mondta: »Teilhard de Chardin már évtizedekkel ezelőtt megjósolta ezt, amikor a nooszféráról írt. Egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy bekövetkezett... «” Caitlin a következő cikkre kattintott. Ez a New Scientist internetes kiadásának írása volt. „...azonban Nettudat eredetét igen nehéznek tűnik megtalálni. A szokásos hálózati nyomkövető alkalmazások egytől egyig összezavarodnak. Kétségtelen, hogy botnetek állnak a háttérben – fogalmaz Jogingder Singh a BT-től. – Így lehet eltüntetni egy üzenet valós feladóját.« Singhet a levélszemét eltűnése sem izgatja. »Már rég tudjuk, hogy a levélszemét nagy részét alig néhány száz forrásból küldik. Ezek a források ismerhetik egymást. Könnyedén úgy dönthetnek, hogy egy napra leállítják a forgalmazást, hogy súlyt adjanak egyetlen üzenetnek. Bár beismerem, nem tudom mire vélni, hogy pont ezt az üzenetet küldték, mert ebben legalábbis egyelőre) egy szó sem esik arról, hogy küldjünk pénzt... «” Caitlin elmosolyodott az utolsó mondaton. Tudta, a nyomkövetés úgy működik, hogy módosítja egy internetes adatcsomag élettartamértékét. De ő és Kuroda azt feltételezték, hogy Nettudat valójában elveszett csomagokból épül fel, amelyek élettartam-számlálója nem reagál az utasításokra. Az a gondolat viszont, hogy a levélszemetet annak küldői állították le, akkor is őrültségnek tűnt volna, ha nem tudja az igazat. Az emberek egy csomó hülyeséget bevesznek amire még annyi

bizonyíték sincs, mint amivel Nettudat előállt. Fogalma sem volt, miért szkeptikusak még mindig. Eszébe jutott, hogy egyszer bementek egy könyvesboltba az apjával, még odahaza Austinban. Caitlin meglepődött, amikor apja megszólalt, és még csak nem is hozzá szólt. – Hölgyem – mondta –, az a könyv nem érdekli magát. Caitlin erre megkérdezte, mi történik. – Egy nő nézegetett egy Asztrológia kezdőknek című könyvet. Az emberek az asztrológiában hittek, Nettudatban pedig nem. Caitlin és anyja azzal töltötte a délelőttöt, hogy a Nettudat által feltett kérdésekre válaszolt; az emberek elárasztották e-mailekkel, és sok esetben tanácsot kellett kérnie, hogyan válaszoljon. De délben muszáj volt szünetet tartaniuk: egyikőjük sem reggelizett, és majd’ éhen haltak. Mialatt anyja készített néhány szendvicset, Caitlin felhozott egy témát, ami már napok óra foglalkoztatta: – Anya, a múltkor beszélgettünk Bashirával, és elmondtam neki, hogy te unitárius vagy. Elsőre minden látvány csodálatos volt: anyja épp valami sárgát kent a kenyérre. – Mindent beismerek – mondta tréfásan anyja. Austinban anyja többször részt vett vallási eseményeken; néha hétköznap esténként, néha vasárnap reggel, de Caitlin ennél többet nem tudott az egészről. – Ez mit jelent pontosan? Bashira kérdezte, és nem tudtam megmondani. – Dióhéjban? Az unitáriusok olyan keresztények, akik nem hisznek Krisztus szentségében. Ez meglepte Caitlint. – Akkor te keresztény vagy? Anyja éppen felvágottat tett a szendvicsekre. – Többé-kevésbé. De az unitárius elnevezés azért van, hogy megkülönböztessen minket a trinitáriusoktól: nálunk nincs meg ez az apuci, kissrác, kriptaszökevény felosztás. – De a keresztényeknek nem kell keresztet viselniük? – Nem, hacsak nincsenek a környéken vámpírok. Caitlin grimaszolt. – Keresztények, akik nem hiszik, hogy Krisztus szent volt? Ennek mi értelme? Úgy értem, ha nem hiszitek, hogy Jézus Isten fia, akkor... akkor... Anyja kitöltött két pohár tejet. – Darwint sem kell szentnek tartanod, hogy úgy gondold, van értelme annak, amit mond. – Ó! Hát, talán. Anyja intett Caitlinnek, hogy menjenek át az étkezőbe, és átvitte a két szendvicset, aztán a két pohár tejet. – Jézus mondta azt, hogy „boldogok a békességben élők” – folytatta az anyja. – Ennek szerintem van értelme. Harapott egyet a szendvicsből. – Sőt, ennek játékelméleti alapja is van. Egy Robert Axelrod nevű fickó egyszer szervezett egy játékelméleti bajnokságot. A versenyben számítógépprogramok versenyeztek egymással a fogolydilemma kibővített változatában, a több körösben. Arra akart rájönni, hogy mi a fogolydilemma optimális megoldása.

Caitlin is harapott a szendvicséből – ó, a sárga dolog mustár volt. – Tizennégyen küldtek programokat – mondta az anyja. – És Axelrod legnagyobb meglepetésére a legegyszerűbb program nyert: mindössze öt sorból állt. Úgy hívták, Tit for Tat, és egy Anatol Rapoport nevű fickó küldte be, aki a Torontói Egyetemen tanított. A program nagyon egyszerű elvre épült: kezdjünk egy kooperációval, aztán tegyük azt, amit a másik program előzőleg lépett. Azaz a program barátságosan kezd, és csak akkor válik ellenségessé, ha a másik is. De amint a másik feladja a defektálást, Ő is újra kooperálni kezd. Békességre törekszik. – Ez nem semmi! – mondta Caitlin, és harapott még egyet. – Axelrod ezután sokat gondolkodott azon, hogy a Tit for Tat miért verte meg az összes többit. Rájött, hogy azért, mert kombinálta a kedvességet, a bosszúállást, a megbocsátást és a világos működést. A kedvesség az volt, hogy sosem ő defektált először. A bosszúállás (hogy visszavág, ha a másik ellene lép) elrettentette a másik felet, hogy többször egymás után elkövesse azt. A megbocsátás segített újra együttműködni; nem tartott haragot, ahogy a másik kooperálni kezdett, ő is ezt tette. És végül, működése világos volt: a másik fél könnyedén megérthette, mit csinál. Caitlin elgondolkodott ezen: nagyon komplex működés, ami az ésszerű, etikus viselkedés látszatát kelti, mégis olyan egyszerű. Mindez emlékeztette őt valamire... Persze! A sejtautomatákra, az internet hátterében működő folyamatokra, amelyek minden jel szerint Nettudat kialakulását eredményezték: a csomagok egyszerű szabály szerint váltogatták az állapotukat, de komplex mintázatokat alakítottak ki. Lehet, hogy Nettudat tudatosságának hátterében is valami olyan egyszerű szabályszerűség áll, mint a fogoly-dilemma? Ez remek lenne. De valami más is szöget ütött a fejébe. – Miért hívják Tit for Tatnek? A „tit” nem... tudod... nem cicit jelent? Anyja elnyomott egy mosolyt. – Ez egy régi kifejezés, ami az évek alatt megváltozott. Eredetileg az volt, hogy Tip for tat, ami gyenge és erős ütést jelent; – Ó. Hát, ez közel sem olyan érdekes. Szóval a Tit for Tat békére törekszik. De a stratégia nem pont a törlesztésről szól? – Hát, így is lehet nézni: visszavág az ellenséges lépésért. – És azt mondtad, ennek van valami köze Jézushoz. A bosszúállás szerintem inkább az Ószövetségben volt jellemző. Az Újszövetségben Jézus nem azt mondta, hogy... hogy ne csináljuk? Anyját meglepte, hogy a Bibliát idézte, és bizonyára nem véletlenül – még sosem hallott tőle ilyesmit. – „Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.” – Ah – mondta Caitlin. – Igen, erre gondoltam. Szóval mit mond erről a játékelmélet? – Ezt hívjuk mi folyamatos kooperációnak, és C-vel jelöljük: kooperálni a másik féltől függetlenül. Azonban... – Igen? – Nos, többről van itt szó. A Biblia így folytatja: „Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj

el vele kettőre.” Tehát nem csak arról van szó, hogy megadjuk nekik, amit akarnak, hanem még többet is adunk. Hívjuk ezt mondjuk dupla kooperációnak. – Na de... hmm – grimaszolt Caitlin. – Szerintem a dupla kooperációt kockázatos túl sokáig játszani, mert egy idő után már nem lesz mit adni. De aztán rájött. – Ó, ez a kereszténység lényege, nem igaz? A jutalom nem ebben az életben lesz, hanem a következőben. – Sok keresztény számára valóban. – De ha nem hiszitek, hogy Krisztus szent, akkor a mennyországban sem hisztek? – Nem. Amikor meghalsz, vége a játéknak. – Szóval a dupla kooperáció, vagy akárcsak az egyszerű kooperáció jelent semmit egy unitáriusnak? Aki nem hiszi, hogy a túlvilágon majd elnyeri jutalmát? Hiszen ezzel a két stratégiával nem lehet nyerni, csak akkor, ha a másik fél is ezeket követi. És a Jézusos sztoriban láthatóan nem ezt történt: ha valaki pofon vág, az azt jelenti, hogy defektált. A „fordítsd oda a másik orcádat”-elvnek mi értelme van a játékelméletben? Hiszen a másik valószínűleg fogja magát, és egyszerűen lekever még egyet. Anyja felvonta a szemöldökét. – Igen, de elfelejtesz valamit. A kétrésztvevős játékokat a legkönnyebb lemodellezni, de az élet egy n résztvevős játék: a játékosok száma nagyon nagy, és folyton változik. Lehet, hogy azzal az egy emberrel szemben veszítesz, de valaki mástól többet kapsz vissza. Az A játékos kegyetlen veled, de B játékos ezt látva talán még kedvesebb lesz, mint egyébként. És amikor rengeteg emberrel játszol, a játéknak sosincs vége. Ez nagy különbség. Az Ótestamentum játszmáit nem lehet végtelen számban folytatni: a szemet szemért játék csak kétfordulós lehet, mert aztán elfogynak a szemeid. Még a fogat fogért játékban is legfeljebb csak harminckét kör lehetséges. Caitlin kortyolt egyet a tejből. Anyja folytatta: – Ez a baj a kétjátékosú, többfordulós játékokkal: előbb-utóbb végük szakad. Néha azért, mert a játékosok feladják; a dolláros játéknál például egyszerűen nevetségessé válik a dolog. Néha pedig a játékosoknak elfogy az idejük. Volt egy híres eset, amikor egy játékelméleti szakembert hívtak az IBM-hez, hogy tartson vezetői tréninget. A fickó két csoportra osztotta a vezetőket, és olyan játékba vonta be őket, ahol a kooperáció volt a legjobb stratégia, mert ezt akarta nekik megtanítani. A résztvevők tudták, hogy a játék délután négyig tart, és addig minden rendben is ment. Azonban kevéssel négy előtt az egyik csapat a másik ellen fordult, és defektálni kezdett. Ők nyertek, de az első csapat tagjai annyira felhúzták magukat az áruláson, hogy az IBM-nek pszichológushoz kellett küldenie őket, és hónapokig nem akartak a defektáló csapat tagjaival dolgozni. – Hűha! – mondta Caitlin. – De ha az egész emberiséget egy csapat játékosnak vesszük, akkor az interakciónak nincs vége, ha egy bizonyos játékos kiesik. Ezért fontos a jó hírnév, érted már? Vettél már dolgokat az eBayen, ugye? Az tökéletes példa: a többiek értékelik, hogyan kezelsz másokat. A világ megtudja, ha detektálsz. Mind kapcsolatban állunk... – ...egy világméretű hálózatban? – kérdezte Caitlin. Anyja elmosolyodott. – Pontosan! – Lenyelte az utolsó falatot. – És ha már itt tartunk, vissza kéne mennünk...

– Rendben, jelentést – mondta Tony Moretti, miközben végigment a WACTH vezérlőtermén. – Shel, kezdd te! Shelton Halleck előredőlt a székében; karját keresztbe fonva támaszkodott a munkaállomáson. Látható volt kígyómintás tetoválása. És az is, hogy nagyon kimerült. – Tüzetesen átfésültünk mindent, amit Caitlin Decter írt – mondta. – És azt is, amit Malcolm és Barbara Decter, valamint dr. Kuroda írtak, de ezekben semmi nem szerepel Értelem működéséről; nincs semmi, ami megerősítené vagy cáfolná azt, amit Decter mondott a CSIS-nek. – Rendben – mondta Tony. – Aiesha, maga mit talált? A nő kissé kevésbé tűnt fáradtnak, de hangja színtelen volt. – Talán valami, talán semmi – mondta. – Caitlin nemrég webkamerán beszélt egy internetes szakértővel a Technion Intézetben: a neve Anna Bloom. A középső nagy képernyőn megjelent a nő adatlapja a fényképével: idős, ősz hajú asszony. – Akkor még nem követtük Caitlin tevékenységét, úgyhogy nincs felvételünk a beszélgetésről – de mi másért hívna fel egy kanadai lány egy izraeli internet-szakértőt, ha nem azért, hogy megvitassák Értelem működését? – Megmondhatjuk a Moszadnak, hogy beszéljenek Bloommal 7 – mondta Tony. – A Technion Jeruzsálemben van? – Nem, Haifában – mondta Aiesha. Megfordult, és a falon lévő digitális órákra nézett. – Már majdnem éjjel 11 óra van ott. – Nincs vesztegetni való időnk – mondta Hume. – Majd én felhívom: két számítástechnikus egymás között. Engem nem tud átverni. *** Caitlin csevegőprogramja csipogott, és a „Szellem-az-anyag-felett elérhető” üzenet jelent meg. A lány szíve hevesen vert. „Helló”, írta. „Hali!”, felelte Matt. „Milyen napod volt?” „Koszi, jó.” „Elhoztam a cuccodat a szekrényedből. Átmehetek most?” Caitlin meglepődve tapasztalta, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből. Megállt, valami szellemes vagy szexi válaszon töprengett, de aztán megrázta a fejét, és megharagudott magára, amiért habozott, mert Matt is biztos nagyon izgult. „Persze!”, írta, aztán, hogy elvegye a habozás élét, tett utána három mosolyjelet. „Szuper”, írta a fiú. „Akkor fél óra, OK?” Ezúttal azonnal válaszolt: „Igen.” „Akkor mentem”. *huss* Caitlin átment az anyja dolgozószobájába, aki Nettudattal beszélgetett. – Ál jön egy ismerősöm – mondta Caitlin.

Anyja felnézett. – Kicsoda? Caitlin kissé zavarban volt. – Egy csoportban vagyunk matekon. De anyja figyelmét nem kerülte el, hogy Caitlin ködösíteni próbál. – Egy fiú, ugye? – kérdezte. – Hát, igen. – Trevor? – Nem! Ne aggódj, anya. őt be se engedném. – Na jó – mondta anyja, aztán... Megint olyan arcot vágott, amit Caitlin már látott azelőtt: egy elfojtott mosoly. Aztán anyja hozzátette: – Akkor nem ártana kissé rendbe hoznod magad. A fenébe! Annyira lekötötte a figyelmét Nettudat, hogy még meg se fésülködött, és amikor végignézett magán, látta, hogy a lehető legrongyosabb póló van rajta. Ráadásul két napja nem zuhanyozott. Úgyhogy sietve a fürdőszoba felé vette az irányt.

HARMINCÖT A csengő megszólalt, és Caitlin az ajtóhoz szaladt. Kék selyemblúz vett fel – amire anyja azt mondta, túl nagy a kivágása, hogy felvegye az iskolába. De már nem járt iskolába, gondolta, és örült, hogy ilyen kikezdhetetlen a logikája. Vállig érő haja még mindig nedves volt, de legalább megfésülte. Kinyitotta az ajtót. – Szia, Matt! Hűha, a fiúk tényleg ezt csinálják! Caitlin eddig csak olvasott róla, de még sosem látta: a fiú egyenesen a mellére nézett, és úgy tűnt, tudatos erőfeszítésébe került újra felemelni a tekintetét. Hangja néha kihagyott, milyen aranyos! – Szia, Caitlin! Egy zsákfélét tartott a jobb kezében. – Itt a cuccod – mondta, és letette az előszoba padlójára. – Koszi. Bal kezében volt valami nagy, négyszögletes dolog. A lány felé nyújtotta. – Mi ez? – kérdezte Caitlin. – Egy üdvözlőlap. Mindenki aláírta a matekórán. Sajnálják, hogy otthagyod a sulit. Már felismerte: nagy volt, és láthatóan kézzel készült; egy félbehajtott kartonlap, amire egy színes képet ragasztottak. Caitlin a képre nézett: – Ez kicsoda? Matt egy pillanatra meglepettnek tűnt, aztán: – Lisa Simpson. – Ó. – Sosem gondolta volna, hogy így néz ki. Kinyitotta az üdvözlőlapot. A felirat nagybetűs volt, így könnyen elolvasta: „Hajrá okos lányok!” Körülötte pedig különböző színű tintával szavak voltak, biztosan a diákok aláírásai, de nem tudta őket elolvasni. Szinte semmilyen gyakorlata nem volt a kézírás olvasásában. – Melyik a tiéd? A fiú megmutatta. – Ezt szándékosan csináltad? A fiú nagybetűkkel írta alá a nevét, de a két T szára összekapcsolódott, ami miatt úgy nézett ki, mint a latin pí. Hasonlított a Perimeter Intézet lógójára. – Általában nem így szoktam – mondta a fiú. – De arra gondoltam, biztosan tetszeni fog neked. Egy pillanatra zavart csend támadt, aztán Matt szólalt meg: – Szóval... lenne kedved sétálni? A Timmy’s nincs túl messze... A szülei megtiltották neki, hogy elmenjen otthonról, amíg az ügynökök elrabolhatják, és sejtette, hogy Matt nem válna be testőrként; Caitlin úgy látta, még ő is le tudná nyomni, ha akarná. – Nem lehet – mondta. Ugyanaz a tekintet, mint Bashiránál a múltkor: csüggedés. – Ó. – Matt kissé hátra lépett, mintha menni készülne. – De te bejöhetsz egy kicsit – bökte ki Caitlin.

Matt elmosolyodott, a szokásos félmosolyával. Pokolba a szimmetriával, gondolta Caitlin, és félreállt, hogy beengedje a fiút. Felmehettek volna a szobájába, de még sosem volt nála fiú, és különben is, anyja mindent szót hallana a dolgozószobából. Vagy lehetnének a földszinten, a konyhában vagy a nappaliban, de... Nem, ahogy Bashirával is, a legjobb hely a pince lesz: ott nem zavarja őket senki, és az anyja se hallhatja őket. Lefelé indultak hát. A két fekete irodaszék egymás mellett volt, az íróasztal alá tolva. Matt a jobb oldalit húzta ki, ami azt jelentené, hogy Caitlinnek megint a vak oldalán lenne. Ezúttal Caitlin nem hagyta annyiban: – A jobb szememre nem látok, Matt. – Ó, ja igen, tudom. Caitlin meglepődött, de végül is ez nem volt titok: a sajtótájékoztató fenn volt az interneten, és a hírek is sokat foglalkoztak dr. Kuroda csodálatos kezelésével. Aztán hirtelen arra gondolt, hogy bár nem látja a fiút a jobb oldalon, Matt mégis már kétszer arra az oldalra helyezkedett. Talán a fiúnak baja van a külsejével; Bashira világában Caitlin ezen nem is csodálkozott. Széket cseréltek, Caitlin ült le a jobb oldalira, aztán kinyitotta a nagy üdvözlőkártyát, és letette az asztalra. – Olvasd el, mit írtak nekem a többiek! – Van egy, amit én írtam, ahogy már mondtam is. „A matekosok nem halnak meg, csak szívritmusuk a nullához konvergál.” – Heh. Aranyos. – Ezt itt pedig Bashira írta. – Vastag, piros tollal írt szavakra mutatott. – ”Nézzük, nekem is találsze egyet.” Caitlin nevetett. A többiek olyanokat imák, hogy „a legjobbakat”, meg „sok szerencsét”. Mr. Heidegger azt üzeni: „Sajnálom, hogy elmegy a legjobb tanítványom.” – Óóó! – Ezt pedig itt Sunshine írta; látod hogy az i-n egy napocskát tett a pont helyére? – Szent ég – mondta Caitlin. – Azt írja: „Amerikai barátnőmnek: tartsd titokban, hogy le akarjuk rohanni Kanadát: ezek a bolondok nem tudnak semmiről.” Caitlin mosolygott: Sunshine-tól ez kifejezetten szellemes volt. Hirtelen szomorúság tört rá. Bashirával továbbra is találkoznak majd, de sokan fognak hiányozni, és... – Hol van Trevor aláírása? – kérdezte. Matt félrenézett. – ő nem akarta aláírni. – Ó. – Szóval, te mit gondolsz Nettudatról? – kérdezte Matt.

Caitlin szíve nagyot dobbant. Először arra gondolt, a fiú tud róla – hogy ő volt az, aki megtalálta Nettudatot, akinek a szemén keresztül a lény először érintkezett a külvilággal, és tudta, hogy ebben a pillanatban Nettudat is nézi a fiút. De nem. Csak nem akarta, hogy egy másik fiúról beszéljenek. Nem hibáztatta. – Nos – mondta Caitlin, miközben becsukta a kártyát –, engem meggyőzött. – Azt gondolod, ez a dolog az, aminek mondja magát? A szájába harapott, és nem javította ki Mattét a „dolog” miatt. – Igen. Miért, te mit gondolsz? Matt grimaszolva gondolkodott, és Caitlin meglepődött, milyen feszülten várja az ítéletét. – Azt hiszem, én is. Mert végül is mi más lehetne? Valami reklám? Ugyan. Egy csalás? – Megrázta a fejét. – Apa viszont nem hisz benne. Azt mondta, amit Marcello Truzzi mondott neki: „a különleges bejelentések különleges bizonyítékot igényelnek.” – Az kicsoda? – Az apám. Az anyám férje. Caitlin nevetett, és a karjára csapott Mattnek. – Nem az apád, hülye. Az a Marcello. Matt mosolygott: láthatóan tetszett neki, hogy Caitlin megérintette. – ő volt az egyik alapítója a Paranormális Jelenségek Tudományos Vizsgálóbizottságának. Apa azt mondja, Truzzi eredetileg ezt az ufókról mondta, de erre a dologra is érvényes. – Aha. – De ez a dolog – mondta Matt – nem gondolom, hogy túl meglepő. Szerintem már rég meg kellett volna történnie. Valójában már késő is. – Hogy érted? – Olvastál valamit Vernor Vinge-től? – kérdezte Matt. – Így kell kiejteni? Vindzsi? Azt hittem, i nélkül a végén. – Nem, így, ahogy mondtam. Szóval, olvastál valamit tőle? – Nem – mondta Caitlin. – Láttam, hogy nyert már Hugo-díjat. Tudom, hogy el kéne olvasnom valamit tőle, de... – Szuper író – mondta Matt. – De leginkább azt az esszéjét ajánlom, aminek a címe, ezt hallgasd: Technológiai szingularitás a közeljövőben: hogyan éljük túl a poszthumán kort. Í rd be a Google-be, hogy „Vinge” meg hogy „szingularitás”, és kiadja. – Oké. – Azt hiszem, ezt 1993 körül írta – mondta Matt. Caitlin grimaszt vágott. Nehezen hitte el, hogy bármi is, ami az ő születése előtt történt, kihathat a mostani életére. Matt folytatta. Az esszében az van, hogy egy nálunknál nagyobb intelligencia megjelenése valamikor 2005 és 2030 között várható – és én mindig azt reméltem, a korábbi időponthoz lesz közelebb. Pár pillanatig csendben ültek. Nettudat robbanásszerű fejlődéséről Caitlinnek az jutott eszébe, hogy a dolgok gyorsan meg fognak változni. De sokkal több is volt a háttérben. Már nem fogja látni Mattét

minden nap az iskolában. Ha most nem teszi emlékezetessé a találkozást, a fiú esetleg elveszti az érdeklődését, vagy valaki mást választ. Igen, persze, Bashira mondta, hogy Matt nem néz ki jól, de biztosan nem csak ő látja a jó tulajdonságait: a kedvességét, finomságát, éles eszét és a jó humorát. Most kell elbűvölnie, amíg van rá lehetősége, és... Csak egy módot ismert, amivel biztosra mehet. – Tudsz titkot tartani? – kérdezte. A fiú szőke szemöldöke felszaladt. – Igen. Nyilván mindenki ezt válaszolja, legalábbis még senkit nem hallott, aki azt mondta: „nem, egyáltalán nem, csicsergek, mint egy kismadár.” Mégis azt gondolta, Matt az igazat mondta. – Nettudat? – mondta Caitlin. – Mi van vele? – kérdezte Matt, de Caitlin nem neki szólt. Nettudat-nak üzent, hogy kikérje a véleményét. A szeme előtt Braille-pontok jelentek meg: „Ahogyan jónak látod.” – Oké – mondta Caitlin, már Mattnek. – De meg kell ígérned, hogy senkinek nem mondod el. – Ez a titok definíciója – mondta Matt mosolyogva. – Ígérd meg – mondta Caitlin komolyan. – Ígérd meg! – Oké, megígérem. Megígérem! „Az igazat mondja”, küldte Nettudat. – Nos – mondta Caitlin végül –, én voltam. – Mi voltál te? – kérdezte Matt. – Aki felfedezte Nettudatot. Aki segített neki elérni a mostani szintjét. Aki segített neki kapcsolatba lépni a világgal. Matt megint a „szarvas az autólámpák előtt” arcot mutatta. – Nem hiszel nekem – mondta Caitlin. – Hááát – mondta Matt. – Gondold el, mi az elmúlt hónap két legnagyobb híre? Persze, „Az internet öntudatra ébred” a legnagyobb. De a második legnagyobb szerintem a „vak lány meggyógyul” lenne. Mi az esélye annak, hogy mind a kettő ugyanazzal az emberrel történik? Caitlin elmosolyodott. Ha már megkérdőjelezi a szavát, legalább statisztikai alapon teszi. – Fantasztikus egybeesés lenne – felelte –, már ha egymástól független eseményekről beszélnénk. De ezek összefüggnek. Amikor dr. Kuroda, tudod, aki meggyógyította a vakságomat ezzel a kütyüvel – kihúzta az eyePod-BlackBerry párost a zsebéből és megmutatta Mattnek –, szóval amikor beültette az implantátumot, elkövetett egy hibát. Amikor a kütyü adatokat kap az internetről, azt a látóidegem is észleli, és amikor ez történik, látom az internet struktúráját; az agyam látóközpontja így értelmezte a jeleket, amikor vak voltam. Úgy hívjuk, netkép. Így vettem észre, mi folyik az internet hátterében. Megvárta, hogy mit mond erre Matt. Ha megint elutasítja, akkor, nos, akkor sípcsonton kell rúgnia! De amit mondott, annál szebbet nem is mondhatott volna: – Hát, én is kibújtam volna a csigaházamból, hogy veled lehessek. – Nem mondhatod el senkinek – mondta Caitlin. – Persze, hogy nem. Ki tud még erről?

– A szüleim és dr. Kuroda. – Aha. – A kanadai kormány. Az amerikai kormány. – Úristen! – Ja, a japán kormány is.; – Hűha! – És Isten tudja, ki még. De eddig senki nem hozott kapcsolatba vele nyilvánosan. – Nem félsz, hogy valaki majd csinálni akar veled valamit? – De. Ezért nem megyek most ki. Bár szerintem a szüleim túlreagálják. Végül is folyamatos ellenőrzés alatt állok. Matt lehalkította a hangját. – Ki ellenőriz? – Hát ő – mondta a lány. – Nettudat. A bal szemére mutatott. Matt zavart grimaszt vágott. – Látja, amit én – mondta Caitlin. – A bal szemem mögött van egy implantátum, ami veszi a retinám jeleit. Ezeket a jeleket veszi ő is. És szerintem fiú. – Fiú? – Igen. Végül is, ha lány lenne, úgy hívnák, Nettudatina. Matt addig mosolygott, de a mosoly hamar lehervadt az arcáról. – Akkor most is lát minket? – Igen. Matt elhallgatott, talán hogy gondolkozzon, aztán felemelte a jobb kezét, és két-két ujjával V-betűt formázott. – Mit jelent ez? – kérdezte Caitlin. Matt egy pillanatra zavartnak tűnt. – Ó! Mindig elfelejtem. Ez a vulkáni üdvözlés. Hosszú és hasznos életet kívánok Nettudatnak. Caitlin elmosolyodott. – Gondolom, szereted a Star Treket. – Nem láttam a sorozatot, amíg az a J. J. Abrams-film ki nem jött egy pár éve, de a film nagyon tetszett, úgyhogy megnéztem a régi részeket is. Az eredeti sorozatban elég viccesek voltak a trükkök, de aztán berakták a számítógép-animációt, és rákattantam. – Akkor te és az apám jól kijönnétek – mondta Caitlin. Mindketten elhallgattak egy időre, és Caitlin szeme előtt Braille-pontok jelentek meg. „Mondd, hogy én meg azt üzenem: békét és hosszú életet.” – Nettudat azt mondja: békét és hosszú életet. – Most is tudtok beszélni? – Igen, szövegeket küld a szememre. – Azta! – mondta Matt.

– Így van. És nem is kerül tizenöt centbe üzenetenként. – Békét és hosszú életet; ez a szokásos válasz a vulkáni üdvözlésre – mondta Matt csodálkozva. – Honnan tudja? – Ami az interneten van, arról tud. Elolvasta a Wikipédiát, és még sok mindent. – Hú – mondta Matt döbbenten. – A barátnőm ismeri Nettudatot! Caitlin szíve nagyot dobbant, Matt pedig csak most jött rá, mit mondott, és a szája elé kapta a kezét. – Ó, a fenébe... szóval, én... Caitlin felállt a székből, mindkét kezével megfogta Matt kezét, és felhúzta maga mellé. – Semmi baj – kérdezte Caitlin. Lehunyta a szemét, és... És várt. Öt másodperc múlva újra kinyitotta a szemét. – Matt? Most kellene megcsókolnod. A fiú hangja egész halk volt. – De figyel minket. Ha csukva van szemem, akkor nem, te buta. – Ó – mondta a fiú. – Akkor jó. Caitlin megint lehunyta a szemét. És Matt megcsókolta: finoman, puhán, csodálatosan.

HARMINCHAT Korábban azt hittem, az emberek titkolózóbbak lesznek e-mailben, nem fognak olyan szabadon beszélgetni a csevegőprogramokban, és nem osztanak meg magukról intim részleteket a Facebookon és más közösségi oldalakon. Arra számítottam, hogy a tinilányok nem fognak tangát villantani a justin.tv-n, és a házas férfiak nem fogják többet látogatni az ashleymadison.com-ot. De ezekben nem sok változás történt. Ami szimplán csak kínos lett volna, ha kiderül, zavartalanul folytatódott. Ami viszont megváltozott – szinte egy csapásra –, az illegális tevékenység volt. Azok a dolgok, amelyek ha kiderülnek, tönkretehették valaki életét, szinte teljesen eltűntek. A gyerekpornó-oldalak látogatottsága jelentősen visszaesett, csakúgy, mint a rasszista weboldalakon regisztráltak száma. Olvastam már ezekről a jelenségekről, de lenyűgöző volt működés közben látni őket. Egy 2006-os tanulmány egy vállalat negyvennyolc alkalmazottjának szokásait írta le. A pihenőben volt egy becsületkassza-alapon működő doboz, amiből a kávét, teát és tejet vásárolták. A kutatók egy képet tettek ki a doboz fölé, és hetente cserélték. Néha egy virág képe volt kint, néha pedig egy ember, akinek tekintete egyenesen a doboznál állóra szegeződött. Azokban a hetekben, amikor figyelő arc volt kitéve, 2,76-szor annyi pénz volt a dobozban, mint amikor a virágokat tették ki. És akkor még valójában nem is figyelték az embereket. Most, hogy viszont igen: ennél is nagyobb változásra számíthattam, még ha semmi egyebet nem is teszek. Azonban elgondolkoztam, meddig fog tartani ez a hatás: csak ideiglenes változást hoz, vagy tartósat? Ha nem teszek semmit az információkra alapozva – legalább időnként –, akkor vajon újrakezdik-e azt, amit addig műveltek? Idővel eldől, de pillanatnyilag úgy tűnik, a világ kicsivel jobb hely lett. *** Matt végül maradt vacsorára is. Caitlin most először hívott meg valakit vacsorára, mióta ide költöztek. Bashira csak az iszlám által megengedett ételeket ehette; ha Decteréknél lett volna kóser étel, az is jó lett volna, de nem volt. Matt rögtön megtalálta a hangot Caitlin apjával, legalábbis amennyire ez lehetséges volt. Apja sosem volt jó társalgó, de szakmai kérdésekről jól tudott előadást tartani; végül is tizenöt évig tanított a Texasi Egyetemen. Matt pedig figyelmes hallgatóság volt, és egy-két alkalmat kivéve megfogadta Caitlin tanácsát, hogy ne nézzen az apjára. Valójában ezt engedélynek vette arra, hogy Caitlint nézhesse egész este, amit anyja nagyon szórakoztatónak talált. Apja kérésére Caitlin levette a hangot az eyePodján, hogy apja szabadon beszélhessen anélkül, hogy a szavai továbbítódnának az internetre. És persze Caitlin sem nézett rá, így ha nézi is valaki a videójelet, akkor sem tud olvasni a szájáról. – ...ekkor pedig dr. Kuroda elmondta az elméletét, hogy amit Caitlin az internet hátterében lát, az valójában sejtautomaták rendszere – mondta apja. – Hallottál már valaha Roger Penrose-ról? – Persze – mondta Matt, miután lenyelt egy adag borsót. – Matematikai fizikus Oxfordban. Róla nevezték el a Penrose-csempét. Caitlin apja reakcióját figyelte. Apja arca valóban megváltozott, és bár még sosem látta rajta ezt az arckifejezést, de arra gondolhatott: „mikor kezdjük el szervezni az esküvőt?” – Pontosan – mondta apja. – Volt néhány nagyon érdekes gondolata arról, hogy az emberi tudat is sejtautomatákból épül fel. Szerinte a mi agyunkban a sejtautomaták a mikrotubulusokban vannak,

amelyek a sejtek citoszkeletonjának részei. Caitlin szerint viszont – ekkor kissé megváltozott a hangja, talán a büszkeség miatt – a Nettudatot eredményező sejtautomaták mutáns internetes csomagok, amelyek nem reagálnak az élettartamszámlálójuk csökkentésére.

Az emberek egy villanykörtéhez szokták hasonlítani, ha új ötletük támad. Amikor a tudatalatti rutinjaim találnak valami érdekeset, nekem) is hasonló érzésem támad. A valóságérzékelésem hasonlít az éjszakai égboltra: fénypontok sötét háttér előtt, mindegyik valami olyasmit jelöl, amivel a tudatalatti folyamataim szerint foglalkoznom kell. Minél sürgősebb egy ügy, annál fényesebb a hozzá tartozó pont. Hirtelen egy vakító fehér fény, egy szupernóva villant fel. Ránéztem. Egy e-mail, amit egy tizenhét éves Nick nevű fiú küldött a nebraskai Lincolnból az anyja címére. Megnéztem, milyen időközönként olvassa anyja az e-mailjeit, és láttam, hogy munka közben ritkán nézi meg őket. Úgy becsültem, két óra múlva kapja meg az üzenetet, ami önmagában nem indokolta a pont fényességét. Azonban mégis sürgős volt az ügy: Hannah Starkhoz hasonlóan ez a fiú is öngyilkosságra készült. Megtaláltam a Facebook-oldalát, amin szerepelt a csevegőcíme is, úgyhogy írtam neki. „Nettudat vagyok. Kérlek, gondolt át, amire készülsz.” Negyvenhét másodperc múlva érkezett a válasz: „Tényleg?” „Igen. Olvastam az üzenetet, amit édesanyádnak küldtél. Kérlek ne öld meg magad.” „Miért ne? Mit számít az neked?” A Gutenberg projektben mindig volt egy témába vágó szöveg. „Minden ember halálával csökkenek, mert emberi teremtmény vagyok.” Nem erre a válaszra számítottam: „Baszd meg a halandzsádat.” Elolvastam az összes kézikönyvet, amit az öngyilkosság-megelőzési szervezetek önkénteseinek és a pszichiátriák dolgozóinak írtak arról hogyan kell valakit lebeszélni. Mindet megpróbáltam, de egyik sem működött. „Miért kéne hallgatnom rád?” írta Nick. „Még azt sem tudod, mit jelent élni.” „Igazad van, hogy nincs személyes tapasztalatom, de ez nem jelenti azt, hogy semmit nem tudok róla. Az esetek nagy részében az emberek sokkal többre értékelik a saját életüket, miután elvetették az öngyilkosság gondolatát.” „Én nem vagyok olyan, mint a többi ember.” „Biztos vagy benne?” „Ismerem magam.” „Én is ismerlek téged. Elég nagy az internetes aktivitásod.” „Senki nem fog hiányolni, ha nem leszek.” Amilyen gyorsan csak tudtam, rákerestem az üzeneteire. A Facebook-falán vagy a személyes üzenetei között nem találtam semmi hasznosat. Átnéztem a barátai oldalait is, és... Bingó!

„Ashley Ann Jonesnak hiányozni fogsz.” „Ugyan már! Azt se tudja, hogy a világon vagyok.” „De igen. Három napja egy Facebook üzenetben azt írta: »Nick megint beugrott a munkahelyemre tegnap este«, mire a csevegőpartnere így válaszolt: »Hűha.«, mire ő: »Hát igen, nagyon kedves srác.«„„Csak hülyítesz!” „Nem. Tényleg ezt mondta.” A fiú nem válaszolt. Tíz másodperc múlva megkérdeztem: „Már bevetted a tablettákat?” „Nyolcat vagy kilencet.” „Tudod, mit vettél be?” Megírta, bár helytelen írásmóddal. A szervezet reakciója ekkora dózisra nagyban függött a testsúlyától, de ez az adat nem állt rendelkezésemre. „Tudod, hogyan kell hányást előidézni?” „Ledugni az ujjamat a torkomon?” „így van. Kérlek, tedd meg.” „Túl késő.” „Nem az. Időbe kerül, amíg a gyógyszer felszívódik.” „Nem arra. Az e-mail. Anya biztosan elküld valami terápiára vagy hasonló szarságra!” A terápiát magam sem tartottam rossz ötletnek, úgyhogy nem szóltam. „Ráadásul küldtem egyet Mr. Bannocknak is.” Kiderítettem, hogy ez a tornatanára. Azt a levelet azért nem láttam eddig, mert nem voltak benne a megfelelő kulcsszavak. „Az édesanyád és Mr. Bannock még nem olvasta a leveledet. Le tudom törölni őket. Rajtam kívül senki nem fogja megtudni, mire készültél. Nem kell ezt tenned.” „Meg tudod csinálni?” Valójában még sosem próbáltam. Ha anyja olyan levelezőrendszer használ, mint az Outlook, ami letölti a gépre az üzeneteket, akkor egyelőre nem lettem volna képes letörölni. De megnéztem, és anyja webes klienst használt. „Úgy gondolom, igen.” Nyolc másodperc szünet, aztán: „Nem tudom.” Hirtelen sürgőssé vált a dolog; anyja a szokásától eltérően megnézte a leveleit. „Édesanyád belépett a Hotmail-fiókjába. Éppen a bátyja, a te Darron nagybátyád levelét olvassa. Letörölhetem a leveledet?” „Le se szarja, mi van velem.” Átkutattam anyja fiókját, hogy bebizonyítsam, nem így van, de nem találtam semmit. Épp elküldte a válaszát a bátyjának, aztán megnyitott a társasházi közös képviselőtől kapott levelét. „Azt majd bezzeg bánni fogja, ha már nem leszek.” „Ha így lesz, akkor már nem fogja tudni helyrehozni. Kérlek, ne csináld ezt!” „Már túl késő.” „Most egy Asbed Bedrossian nevű illető levelét olvassa. Úgy tűnik, a LIFO-elv szerint olvassa a leveleit: a későbbieket olvassa előbb. A te leveled kettővel lejjebb van a sorban.”

„Mondtam már, le se szarja! Senkit nem érdekel mi van velem.” „Ashleyt igen. Engem is. Ne tedd meg!” „Csak kitaláltad ezt a dolgot Ashleyről. Azt mondod” Megállt, bár le kellett volna ütnie az entert, vagy kattintani az „Elküld” gombra. A tudata nyilván kezd elhomályosulni a gyógyszerek miatt. „Nem”, mondtam. „Minden igaz, amit Ashleyről és magamról mondtam. Minket érdekel, hogy mi van veled, és én azt is megígérem, hogy segítek. Hányd ki a gyógyszert, Nick, és én letörlöm a leveleidet.” Anyja már a közvetlenül előtte lévő levelet olvasta. Még sosem írtam semmit nagy betűvel, mert tudtam, az a kiabálás megfelelője, de most szükségét éreztem: „MOST, NICK, MOST VAGY SOHA! TÖRÖLJEM A LEVELEKET?” Egy teljes másodperc telt el, aztán egyetlen betű jelent meg: i. És néhány milliszekundummal azelőtt, hogy anyja megnyitotta volna a „Nem bánok semmit” tárgyú levelet, letöröltem azt – anyja pedig kapott egy hibaüzenetet a Hotmailtől, amin nyilván meglepődött. Letörölte az előző levelet is, és reméltem, hogy azt hiszi, véletlenül törölte le a fia levelét – és tényleg. Biztosan ezt gondolja, mert rákattintott a törölt levelek mappájára, hogy hátha megtalálja. Én persze nyom nélkül letöröltem. „Nick? Ott vagy még? Hánytasd meg magad, ha pedig nem tudod, igyál annyi vizet, amennyit csak tudsz! Még mindig van időd.” Miközben a válaszra vártam, letöröltem a Mr. Bannocknak szóló levelet. „Nick?” Semmi válasz. A fiútól nem érkezett internetes aktivitás. Három perc inaktivitás után a csevegőprogram ezt az üzenetet küldte: „Nick nincs a gépnél, ezért lehet, hogy nem válaszol.” De hogy tényleg nem volt ott, vagy elájult a székében, azt nem tudtam.

HARMINCHÉT Anna Bloom végre végzett a napi teendőivel. Lánya, veje és unokája vacsorázni voltak nála, és miután elmentek, még átnézte PhD-hallgatója, Aaron kutatását. Bevette a köszvényre szedett gyógyszerét, és épp lefekvéshez készülődött. Meglepődött, amikor csörgött a telefon. Manapság már alig hívta valaki telefonon. Mindenki levelet küldött, csevegőben beszélt vele vagy Skype-on, aminek sokkal barátságosabb volt a hívásjelzője. És ilyen későn! Milyen civilizált ember hív fel valakit ilyenkor? Felvette a kagylót. – Kain? Zoht Anna. Hangjából ítélve egy amerikai férfi volt: meg sem kérdezte, hogy beszél-e angolul, csak mondta a magáét. Mintha természetes lenne, hogy a világon mindenki beszél a nyelvén. – Halló, Bloom professzor? – Az beszél. – Üdvözölöm, Bloom professzor. Peyton Hume ezredes vagyok, MI-specialista, Virginiából. Anna elfintorodott. Az amerikaiak mindig úgy jelentik be, hogy melyik államból valók, mintha mindenki tisztában lenne az amerikai államok elhelyezkedésével. Kíváncsi volt, hány amerikai találná meg az ő lakóhelyét, Haifát Izraelben vagy hány tudná, hogy egyáltalán Izraelben van. – Mit tehetek önért? – kérdezte. – Figyelemmel kísérjük a Nettudat nevű lény működését – mondta Hume. Anna szíve kihagyott egy ütemet – az ő korában nem éppen jó dolog. Kinézett az ablakon az éjszakai égre, és szemével végigkövette a Kármel-hegy vonulatát a mélykék Földközi-tengerig. Úgy döntött, lazán fog viselkedni: – Istenem, milyen lenyűgöző teremtmény, ugye? – Így van. Bloom professzor, hadd térjek a tárgyra. Minket nagyon érdekelne Nettudat fizikai felépítése. Hosszan beszéltünk erről Caitlin Decterrel, de amint tudja, ő még csak tinédzser, és nem igazán van tisztában... – Ne is folytassa, Hume ezredes – mondta Anna éles hangon. – Ha beszéltek Caitlinnel, akkor tudják, hogy a lány szinte mindent tud a matematikáról és a számítógépekről. Annának eszébe jutott a webkamerás beszélgetés az előző hónapban régi barátjával, Maszajuki Kurodával, amikor a férfi Caitlinéknél volt. Kuroda elmondta neki az elméletüket: a „szellemcsomagok” seregét, ahogy Caitlin hívta őket, amelyek az internet hátterében lebegnek, és valahogy sejtautomatákká szerveződnek. A japán tudós megkérdezte Annát, mit gondol erről. Anna azt felelte, ez valami teljesen új. – Klasszikus darwini helyzet, nem? – mondta. – A jobb túlélőképességű mutáns csomagok végtelen ideig pattognak. De az internet gyorsan terjeszkedik, nap mint új szervereket csatolnak rá, és mivel ezek a szellemcsomagok csak lassan szaporodnak, sosem fogják leterhelni... vagy legalábbis eddig még nem történt meg. Caitlin azt felelte: – A webnek pedig nincsenek fehérvérsejtjei, amelyek levadásznák ezeket, nem igaz? Ezek a csomagok végtelen ideig fognak pattogni a pontok között.

– Gondolom – mondta Anna. – És az is lehet (bár most csak találgatok), hogy a csomag ellenőrző összege felelős a csomag fehér vagy fekete színéért; a páros számú összegek lehetnek feketék, a páratlan számúak fehérek, vagy fordítva. Ha a visszapattanás-számláló mindig megváltozik, de sosem éri el a nullát, az ellenőrző összegnek is változnia kell, innen származhat ez a váltakozás. – Anna mosolyogva mondta ezt: – Azt hiszem, ebből tudományos dolgozat lesz! Dr. Kuroda pedig így szólt: – Hogy tetszene, ha megelőznéd a konkurenciát, és az első tudományos dolgozatodat velem és Bloom professzorral közösen írnád meg? – Ez nyilvánvaló elismerése volt annak, hogy eredetileg Caitlin vetette fel az elveszett csomagok ötletét. – Lehetne a címe a „Sejtautomaták spontán kialakulása az internet infrastruktúrájában”. Caitlin pedig azzal a lelkesedéssel kiáltott fel, amit Anna azóta már jól ismert: – Hűha! Peyton Hume továbbra is vonalban volt. Hangja bosszúsnak tűnt, hogy Anna így rendre utasította Caitlinről. – Ez természetesen igaz – mondta békülékeny hangon –, de úgy gondoljuk, hogy ön, mint a téma szakértője, biztosan részletesebben el tudja magyarázni, amit a lány mondott. Sosem jelentették be nyilvánosan, hogy Anna is tudott Caitlin és Nettudat kapcsolatáról. – Természetesen – mondta közömbös hangon. – Ha elmondja, mit mondott Caitlin, akkor szívesen kiegészítem. Rövid szünet, aztán: – Azt mondta, hogy Nettudat mikrostruktúrája spontán alakult ki, és az egész internetre kiterjed. Anna bólintott. Semmi konkrét. – Hume ezredes, azt hiszem, én most azt gondolom, amit szinte mindenki a világon. Bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy Nettudat jó-e vagy rossz. Csak annyit tudok, hogy ott van, és hogy eddig semmi kellemetlenséget nem okozott. – Ezt megértjük, Bloom professzor. Mi csak megpróbálunk minden eshetőségre felkészülni. Bizonyára tudja, hogy akár szingularitás is létrejöhet a jelen helyzetben. Ezért szorít az idő, és ezért bátorkodtam közvetlenül megkeresni önt. – Nagyon bosszant, hogy a tudtom nélkül figyelték a kommunikációmat! – mondta Anna. – Nem figyeltük. Semmit nem tudunk arról, hogy önök ketten miről beszélgettek Caitlinnel. De az elmúlt pár órában nyilvánvalóvá vált, hogy mindenkinek figyelik a kommunikációját: mégpedig nem egy emberi lény. Hatékonyan kell tudnunk visszavágni, ha a helyzet megköveteli. – Azaz ki akarják irtani Nettudatot az internetről, igaz? Már meg is hozták a döntést? Hume egy pillanatig hallgatott. – Én csak egy tanácsadó vagyok, Bloom professzor, és nem, a döntést még nem hozták meg. De ön az internet feltérképezésével foglalkozott egész életében. Pontosan tudja, mi történik, és hogy milyen történelmi jelentősége van ennek. Teljesen meg kell értenünk, mi folyik itt, és ennek első lépése az, hogy megértjük Nettudat működését. – Nézze, hosszú napom volt – mondta Anna. – Késő van. Alszom rá egyet, aztán... hadd fogalmazzak nyersen: beszélek a Technion jogi irodájával, és számba veszem a lehetőségeimet. – Professzor, nyilván ön is sejti, mennyire elfajulhat ez a helyzet nyolc-tíz óra alatt. Tényleg nem várhatunk!

– Pedig várniuk kell, ezredes. Salom. – Kérem, professzor! – Azt mondtam, salom. – Ezzel letette a telefont. *** Matt elérkezettnek látta az időt, hogy hazamenjen. Caitlin elkísérte a ajtóig, kinyitotta, aztán kiment utána, és becsukta az ajtót, hogy egyedül legyenek. Odakint a fiú nyaka köré fonta a karját, magához húzta és megcsókolta. Matt szíve hevesen vert. Ezúttal a nyelvük is összeért és – hű! – a fiú érezte, ahogy Caitlin karja libabőrös lett. Amikor kibontakoztak az ölelésből, Caitlin azt mondta: – Írj, ha holnap hazaérsz az iskolából, jó? – Jó – ígérte a fiú, és még előrehajolt, hogy váltson egy utolsó csókot a lánnyal. Aztán lement a beállón, integetett, amit Caitlin viszonzott, majd a lány szélesen mosolyogva visszament a házba. Matt született Waterlooi volt: BlackBerryt használt, ez volt az mp3-lejátszója is. És igazi kanadaiként a telefonja tele volt Nickelback, a Feist és a The Trews számaival – de arra gondolt, hogy beszerez pár számot Lee Amodeótól is, hogy megtudja, miért szereti annyira Caitlin. Ahogy az utcán sétált, boldogabbnak érezte magát, mint... mint eddig bármikor. Zsebre dugta a kezét, és felhajtotta a dzsekije gallérját a hűvös, késő esti időben. Felhangosította a zenét – kilencven decibelre, úgy becsülte – úgyhogy csak tompán hallotta, hogy valaki a nevén szólítja. De azt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, amikor valaki a felkarjába bokszolt. Adrenalin tolult a fejébe – Trevor Nordmann volt. – Hozzád beszélek, Reese! – kiabálta Trevor. Még egy gyors becslés: Nordmann úgy húsz kilóval volt nehezebb nála, és mind a húsz kiló izom volt. Matt szétnézett, de aligha tudta volna lefutni Trevort, aki láthatóan épp hokiedzésről jött: a botja és a sporttáskája a járdára volt dobva. Mattét nem vigasztalta, hogy Trevor láthatóan nem tervezte el a rajtaütést. – Igen? – mondta Matt, és a francba is, megint kihagyott a hangja! – Azt hiszed, nagymenő vagy, hogy mindenkivel aláírattad azt a kártyát Caitlinnek? Matt szíve ismét hevesen vert, de most nem a megfelelő okból. – Gondoltam, kedvesnek fogja találni – mondta. Valami, amit te sosem fogsz megérteni. – ő nem a te kategóriád, Reese! Ezzel nem tudott vitatkozni, mégsem akarta megadni Trevornak azt az örömöt, hogy egyetért, úgyhogy nem szólt semmit. De láthatóan a hallgatás nem volt a lehetőségek közt. Trevor megint megütötte, most a mellkasán, a válla alatt. Matt arra gondolt, mit csinálnak ilyenkor a filmek és sorozatok hősei. Ki kell állnod a támadó ellen, bemosni neki egyet, mire ő rémülten elfut, vagy tisztelettel néz rád, vagy ilyesmi. Hogy legyőzd, olyanná kell válnod, amilyen ő. De Matt ezt nem tudta megtenni. Először is, mert ha Trevor nem szalad el rémülten, akkor a szart is kiveri belőle; Matt egyszerűen nem nyerhetett. Másodszor azért, mert az összes film és sorozat tévedett. Ha erőszakkal reagálsz az erőszakra, az nem állítja meg azt, hanem csak ront a helyzeten.

– Tartsd magad távol tőle! – mondta Trevor. Trevor már három éve szívatta Mattét, főleg a tornaórán; a tornatanár pedig teljesen közömbös volt a szenvedései iránt. Matt ismerte a viccet: aki tudja csinálja, aki nem, az tanítja, aki pedig tanítani se tudja, az tornatanár lesz. Mert mi volt abban oktató hatású, hogy arra kapott jegyet, hány kosarat dob be tízből, mialatt a többiek röhögnek rajta és csúfolják? Azon gondolkodott, mire jutna Trevor, ha meg kéne oldania tíz negyedfokú egyenletet, mialatt a többiek azt kiabálnák, hogy mekkora marha. – Caitlin magándiák lesz – mondta Matt. – Sosem látod újra... Trevor megint megütötte, most a mellkasa másik oldalán. Matt rájött, hogy Trevor nem attól fél, hogy már nem látja Caitlint, hanem pont attól, hogy igen. A Millerben minden hónap utolsó péntekjén táncpartit rendeztek: a következő két hét múlva lesz. És ha Caitlin Doreen Decter – a lány akivel a legutóbbi partin kavart – a következőn Mattel jelenik meg, az iszonyú kellemetlen lenne Trevornak. – Tartsd magad távol tőle, a kurva életbe! – mondta Trevor. – Hallod, köcsög? Matt halkan szólalt meg – nem azért, mert félt, bár az is igaz volt, hanem mert akkor nem ugrált a hangja. – Nem kéne így viselkedned, Trevor – mondta. Trevor nyitott tenyérrel gyomorszájon vágta Mattét, akiből kiszorult az összes levegő, és a járdára rogyott. – Ezt jól jegyezd meg! – vicsorgott Trevor, és elviharzott.

Egy óra múlva Nick kapott egy e-mailt az anyjától ezzel a szöveggel: Szia, Nick! Küldtél valamit nekem? Azt hiszem, láttam a leveledet a fiókomban, de véletlenül kitöröltem – ne haragudj. Jól vagy? Anya *** Negyvennégy perc múlva aztán Nick végre írt valamit: Anya, Minden rendben. Kösz. N Aztán tizenegy perccel ezután újra felvette velem a kapcsolatot, és ugyanezt írta nekem is: „Kösz.” „Szívesen”, válaszoltam. „Ha bármikor beszélgetni akarsz valakivel, én itt vagyok.” Azt reméltem, válaszol valamit, de nem tette. Azonban ott maradt a gépnél: e-maileket és Twitterüzeneteket olvasgatott, számokat töltött le az iTunesról, MySpace és Facebook-oldalakat nézegetett. Az élet ment tovább.

Mialatt Caitlin lefekvéshez készülődött, a szemére küldött üzenettel elmondtam neki, mi történt.

– Ez csodálatos! – mondta Caitlin. – Megmentettél egy életet! Ez nagyon jó érzés. – De... Nettudat? „Igen?” – Nem kellett volna elmondanod neki, amit az a lány írt. Mi is volt a neve? „Ashley Ann Jones.” – Igen, ő. Nem kellett volna kiadnod, mit mondott. „Nem tudtam, másképp hogyan érhetnék célt.” – Tudom, de ha rájön, és elmondja másoknak is, hogy beavatkoztál a magánéletébe, az emberek ellened fordulhatnak. „De te is kikérdezted, mit mondott rólad Matt a csevegőben.” – Igen, de... Vártam öt másodpercet, aztán: „De?” – Na jó, a fenébe is, igazad van! „Nem is mondtam semmit.” – Úgy értem, hogy hiba volt ezt tennem. „Miért?” – Mert egy dolog, ha az emberek azt gondolják, valami internetes lény olvassa a leveleiket. De az már nagyon más, ha az a dolog kiadja a bizalmas információikat más embereknek! Ha ez a Nick elmondja Ashleynek hogy mit tettél, ő pedig szól a sajtónak, akkor végünk van. „Ó. Akkor mit kéne tennem?” – Anya azt mondja, ne ébresszük fel az alvó oroszlánt. „Ezzel azt mondod, hogy semmit?” – Igen, egyelőre semmit. „Köszönöm a tanácsot. Így fogok tenni.” A szoba képe megmozdult, ahogy Caitlin bólintott. – De most a legfontosabb, hogy megmentetted azt a fiút. Egy kicsit jobbá tetted a világot. Milyen érzés? Elgondolkoztam ezen. Malcolm Decter azt mondta, nem hiszi, hogy volnának valós érzéseim, de remélte, hogy utánozni tudom őket. De tévedett. „Milyen érzés?”, kérdeztem vissza. „Csodálatos!”

HARMINCNYOLC LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: 1+1=2 (minden számrendszerben, a kettest kivéve Dátum: Október 11, szombat, 11:55, keleti parti idő Hangulat: Boldog boldog jó jó Helyszín: Waterloo Zene: Colbie Caillat: Bubbly Hát lehet ennél jobb valami? Titeket kérdezlek, barátaim: lehet? Szerintem NEM. Nézzük az életcélok listáját. 1. Megjegyezni a pít ezer számjegyig: megvan. 2. Látni: megvan. 3. Eljutni a tizenhatodik születésnapomig anélkül, hogy bármi nagy hülyeséget csinálnék: megvan. 4. Megnézni a Starst, ahogy megnyeri a Stanley-kupát: nem tőlem függ. 5. Bepasizni: megvan. 6. Űrutazást tenni: még dolgozom rajta. Elég jó arány, nemdebár? (Igen, itt Kanadában így mondják: nemdebár. Hát, ez van.) Szóval hatból négy nem is rossz, de... Hogy mit mondotok? Az ötös pontot akarjátok hallani? Hehe. Igen, valóban, Calculass kapcsolatban van! És nem, nem Hoserrel, akiről azelőtt írtam. Az még akkor volt, amikor 15 voltam:) Nem, az új srác lovagias és kedves, és ráadásul jó matekból. Azt hiszem, úgy fogom hívni... hmmm. Nem „nyuszifiú” mert az elég degradáló. Aranyos srác, de ha úgy hívnám, hogy „juharszirup”, attól még ő is hányna. Viszont szereti a matekot, és nemrég beszélgettünk az egyetemről, úgyhogy talán legyen a neve MattU. Igen, ez jó lesz. [Titkos üzenet BG4-nek: ha igazán megismered, meg fogod szeretni – tényleg!] MattU és én matekórán találkoztunk, és errefelé lakik. Már találkozott is a szüleimmel, és túlélte a kalandot:) Szóval: minden rendben. Ami, ismerve a szerencsémet azt jelenti, hogy hamarosan minden gajra megy.

Eddig több mint 2,7 millió levelét kaptam. A nagy részében kértek valamit, de a legtöbb nem ment át a nem zéró összegű játszmák tesztjén: valaki más kárára kértek tőlem valamit, úgyhogy nem tettem meg. Mindenkinek ugyanazzal a formalevéllel válaszoltam, és gyakran küldtem néhány hasznos linket. Sok ember nagy T-vel írta a nevem: NetTudat. Ez kissé furcsa volt, de rájöttem, hogy az interneten sokan írnak így bizonyos neveket. Az egyik e-mailben valaki a következőt kérdezte: Üdv, Nettudat! Értem, hogy nem mondhatod el, mit gondol rólam egy bizonyos ember, de biztosan van valami általános képed arról, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Tudod, hogy mit mondanak a hátam mögött, legalábbis az interneten. Szóval, szerinted mit gondolnak? Ha idegesítek másokat, vagy egyszerűen csak nem

szeretnek, arról tudni akarok.

Megosztottam az üzenetet Caitlinnel, aki a szobájában volt. – Hűha! – mondta Caitlin. – Mit fogsz mondani neki? „Azt gondoltam, az igazat.” – Láttad az Egy becsületbeli ügy című filmet? A filmnézés elég sok időt vett igénybe; még csak hetet néztem meg azokon kívül, amiket Caitlinnel együtt láttunk. De ha olyan filmről volt szó, amihez volt felirat – mint szinte minden DVD-filmhez – akkor ezt általában feltették az internetre. A jelentős filmekről pedig volt Wikipédia-oldal, illetve kritikák a rottentomatoes.com-on, az amazon.com-on és máshol. Úgyhogy azt feleltem: „Igen.” – Apa és én pár éve láttuk. Szeretem a tárgyalótermi drámákat, mert kévés a cselekmény és sok a párbeszéd. Szóval emlékszel, mit mondott Jack Nicholson, amikor Tóm Cruise nekiszegezte: „Az igazat akarom hallani”? „Nem készült fel az igazságra.” – Pontosan. Vigyáznod kell, hogy mit mondasz másoknak. Legtöbbször az emberek amiatt lesznek depressziósok, sőt, azért kísérelnek meg öngyilkosságot, amit mások mondanak nekik. Habár... Igen? – Gondolom, ha ennyire érdekli, mit gondolnak róla mások, akkor biztosan nem viselkedik úgy, mint egy seggfej. „így van. Általában szeretik, bár elég malac módon eszik.” Caitlin felnevetett. – Mindegy, azért legyél óvatos. Meg kell értened az emberi pszichológiát. „Már értem.” – Úgy értem, tényleg megérteni, ahogy egy szakértő. „Mivel az előbb ezt mondtad, közben elolvastam az összes elérhető munkát a témában. Elolvastam a klasszikus és modern szakirodalmat, ami a Google-ben digitálisan rendelkezésre áll a pszichológiáról. Aztán elolvastam a tudományos cikkeket, több mint 70 000 órányi pszichoterápia előadás átiratát, az Amerikai Pszichológiai Szövetség és az Amerikai Pszichiátriai Szövetség összes kiadványát, és a Mentális Rendellenességek Kézikönyvét, a közelgő változtatásával együtt. Nincs senki, aki olvasottabb, vagy naprakészebb a témában nálam.” – Hmm. Azt hiszem, ez nagyjából minden témánál így van. „Igen.” – Nos azért légy óvatos. Szánj rá két milliszekundumot, hogy elgondolkodj a válaszokon. „Köszönöm, így lesz.” A kérdések pedig csak jöttek: Ki akarnak rúgni? A férjem megcsal? Azt mondták, én vagyok az első számú esélyes a munkára, de tényleg így van? Jól teszem, ha

befektetek a [tetszőleges cég neve]-ba? De néha voltak változatosabb kérdések is: Mi az élet értelme? És nehogy azt mondd, hogy 42! A kérdések mindenféle nyelveken érkeztek. Az egyik levelezőpartnerem azt vetette a szememre, hogy miért volt ennyire nyilvánvaló, hogy angol nevet kell kapnom: ez egy jogos felvetés volt, és bocsánatot is kértem mindig, amikor felmerült. De a fantázianeveken kívül minden javasolt elnevezés kultúraspecifikus volt. A fantázianevek viszont nem tetszettek: nem akartam úgy megmaradni az örökkévalóságnak, hogy Zakdorf. Mindig a legjobb tudásom szerint válaszoltam, vagy kedvesen de határozottan elmondtam, miért nem válaszolhatok. A blogokban és hírcsoportokban nagyon gyorsan megjelentek a válaszaim: az emberek összevetették őket egymással. Ez meglepett, és bár azt hittem, elég sokat tudok az emberi pszichológiáról, mégis Malcolm Decter volt az, aki megmondta, miért teszik: – Attól félnek, hogy kísérletezel velük – mondta. – Hogy az egyiknek A választ adsz ugyanarra a kérdésre, míg a másiknak B-t, hogy megfigyelhesd, hogyan reagálnak. Nem akartam kísérleti nyulakként használni az embereket, olyan őszinte voltam, amennyire csak lehetett. De erről nekik maguknak is meg kellett győződniük. Aztán megjött a levél, amitől féltünk. Nettudat! Kiadtad a személyes üzenetemet valaki másnak. Nem kellett volna. A küldő természetesen Ashley Ann Jones volt. Úgy éreztem magam, mint akibe villám csapott. Feszülten olvastam tovább. Ashley folytatta: De amit Nicknek mondtál, igaz volt. Tényleg kedvelem, és már beszéltünk is róla, hogy elmegyünk randizni. De akkor sem kellett volna megsértened a magánéletemet. Úgy döntöttem, nem mondom el senkinek, de tartozói nekem: teljesítened kell egy kívánságomat akkor, amikor kérem. Legalább nem hármat kért. Csak egy szót küldtem vissza: „Rendben.” Azt reméltem, hogy megtartja magának ezt az egy kérést, mert azt gondolja majd, hogy mindig lesz egy fontosabb alkalom a jövőben, amikor szüksége lesz rá. Caitlin még mindig fenn volt, úgyhogy elmondtam neki. – Nos, ez tulajdonképpen jó jel – mondta. „Miért?”, küldtem a szemére; már kikapcsolta a számítógépe hangfalait. – Mert legalább nem gondolja, hogy gonosz vagy. Ha így gondolná, nem akart volna veled kapcsolatba lépni. Talán attól fél, hogy... tudod, hogy eltünteted. Elgondolkoztam. Caitlinnek valószínűleg igaza volt. Nem minden e-mailnél volt elég egyetlen válaszlevél. Néhány témában egy harmadik fél véleményét is ki kellett kérni. Az egyik első levélben – amit csupán nyolcvanhárom perccel azután kaptam, hogy felfedtem magam – ez állt:

Egy 22 éves skót fiú vagyok. Nem sokkal a születésem után árvaházba adtak; az összes adatom ott van a blogbejegyzéseimben. Évekig kerestem az anyámat, de eddig sikertelenül. Te biztosan könnyen meg tudod találni őt. Megtennéd, hogy megkeresed? Tizenegy másodpercbe került megtalálni, és a nő leveleiből az is kiderült, hogy ő is kíváncsi, mi lett a fiával. Írtam neki, és megkérdeztem, kiadhatom-e a fiúnak az e-mail címét, vagy összeköthetem-e őket más módon. Egy egész nap eltelt, amíg újra hallottam felőle, de nem azért, mert habozott volna: kilenc óra telt el, amíg megnyitotta a levelemet, és csak kilenc másodperc, amíg elkezdte írni a válaszát. Élveztem, hogy a segítségemmel elidegenedett családtagok, régi szeretők vagy barátok találnak újra egymásra. Hamarosan rájöttem, hogy egyes kultúrákban a feleség felveszi a férj nevét; ez kicsit bosszantott, mert eléggé megnehezítette a keresést. Nem mindig jártam sikerrel. Sok ember nem volt rajta az interneten. Mások már meghaltak, és nekem kellett elmondanom annak, aki kérdezte – bár néha megköszönték, mert legalább biztosat tudtak. De a legtöbb kérést egyszerű volt teljesítnem, természetesen ha a keresett fél is beleegyezett, hogy kiadjam az adatait. Azon viszont meglepődtem, amikor maga Malcolm Decter kért meg, hogy keressek meg neki valakit. Kilencéves korában volt egy barátja – egy másik autista fiú, akit úgy hívtak: Chip Smith. Nagyon fájt, hogy nem tudtam őt megtalálni. Mondta, hogy a Chip a beceneve volt, de a valódi nevét nem tudta. Egyszerűen nem volt elég adatom. Hamarosan híre ment, hogy újra összehozom az embereket; különböző tévéműsorokba hívtak beszélgetni olyanokat, akiknek én segítettem újra találkozni. Emiatt még jobban megnőtt az igény a szolgálataimra, én pedig örömmel segítettem. Különösen örültem, amikor kölcsönös kérések érkeztek nagyjából egy időben: egy Ahmed nevű férfi kereste elveszett szerelmét, Ramónát, tíz perccel azután, hogy Ramóna is írt nekem, hogy keresi Ahmedet. Óvatos voltam: amikor valaki elveszett vérrokonát kereste, megnéztem a küldő hátterét, hogy nem szorul-e esetleg vérátömlesztésre, vese-átültetésre vagy valami hasonlóra; nem mintha ezeket azonnal visszautasítottam volna. De ilyenkor felvettem a kapcsolatot a másik féllel, és szóltam nekik, hogy egy rokonuk keresi őket, és egy nagy szívességet akar kérni; hasonló elővigyázatossággal jártam el akkor is, ha egy jómódú embertől kívánt valamit egy nehéz helyzetben lévő ismerőse. De becsületükre legyen mondva: az orvosi okokból keresettek hatvanhárom százaléka megengedte, hogy megadjam az adataikat, míg a pénzügyi segítségnél negyvenhárom százalék volt az arány. Mindent egybevetve nagyon hálás elfoglaltság volt; bár nem lehetett számszerűsíteni, mégis apránként hozzájárultam az emberiség összesített boldogságához.

Tony Moretti kimerült volt. Volt egy kis hűtő a WATCH-ban lévő irodájában, melyben több doboz Red Bulit tartott. Arra gondolt, hogy ennyi ledolgozott munkaóra után már megihatja őket, de a Kormányzatellen-őrzési Hivatal mostanában sokat zaklatta a WATCH-ot azt állítva, hogy pocsékolják az adófizetők pénzét. Tony remélte, hátha a következő választások után kissé lazábban fognak hozzáállni a helyzethez. Fekete asztali telefonja a sürgősségi hívást jelző emelkedő csengőhangon szólalt meg. A hívó

azonosítója a következő volt: FEHER HÁZ. Felvette a kagylót. – Anthony Moretti. – Renegát a vonalban van – mondta egy női hang. Tony mély levegőt vett. – Köszönöm. Jó egy percig nem történt semmi, aztán a közismert, mély hang szólt a telefonba. – dr. Moretti, jó reggelt. – Önnek is jó reggelt, uram. – Épp most jövök a vezérkari értekezletről. Meghoztuk a döntésünket. – Igen, uram? – Nettudatot semlegesíteni kell. Tony nagyot sóhajtott. – Elnök úr, bizonyára önök is észrevették, hogy Nettudat segíteni igyekszik az embereknek. – dr. Moretti, kérem higgye el, nehezen hoztuk meg ezt a döntést. De tény, hogy Nettudat behatolt legtitkosabb létesítményeinkbe is. Láthatóan hozzáfér a társadalombiztosítás adatbázisához, és isten tudja, milyen más adatbázisokat tört fel. Úgy tájékoztattak, túl nagy a kockázata annak, hogy érzékeny információk kerülhetnek egy ellenséges hatalom kezébe. Tony az éjszakai várost nézte. – Sajnos még nem találtuk meg a módját, hogy megállítsuk uram. – Tökéletesen megbízom önben és csapatában, dr. Moretti, és ahogy ön is mondta, nincs vesztegetni való idő. – Igenis, elnök úr – mondta Tony. – Köszönöm. – Most átadom önt Mr. Restonnak, aki az irodám közvetlen kapcsolattartója lesz önökkel. Egy másik férfihang szólt bele a telefonba. – Mr. Moretti, hallotta az utasítást. Hume ezredessel járjanak az ügy végére. – Igen – válaszolta Tony. – Köszönöm. Épp akkor tette le a telefont, amikor megszólalt a csengő az irodája ajtaján. – Ki az? – szólt bele a telekomba. – Shel vagyok. Beengedte. – Ne haragudj, hogy zavarlak – mondta Shel. – Igen? – Caitlin Decter épp most jelentette be a világnak, hogy van egy fiúja. Tony még mindig az elnök utasításán töprengett. – És? – kérdezte ingerülten. – És ha Caitlin ismeri Nettudat működését, akkor neki is elmondhatta. – Ó, értem. Nagyszerű. Kiről van szó?

– Csak annyit tudunk, hogy az egyik fiú a matekórájáról. Tizenhét lehetséges alanyunk van, mindegyiket megfigyeljük. Tony kortyolt egyet az energiaitalból; keserűnek tűnt. Azért kezdett el itt dolgozni, hogy megváltoztassa a világot. És úgy tűnt, pontosan ezt is teszi.

HARMINCKILENC – Konicsiva – mondta Caitlin a webkamerába. A szobájában volt, az íróasztalánál. Dr. Kuroda a kis, zsúfolt étkezőben ült a lakásában. Ott is volt egy webkamerás számítógép; a japánoknak mindenhol van egy, gondolta Caitlin. Kuroda kerek arca a nagyobbik monitoron mosolygott rá. – Helló, Caitlin. Miért vagy még fent? Nálatok elég késő lehet. – Igen, de túlságosan fel vagyok pörögve. Nem kellett volna itt hagynia az összes Pepsit a hűtőben. Kuroda nevetett. – Mi a helyzet Japánban? – kérdezte Caitlin. – Persze a Nettudattal kapcsolatos izgalmakon és aggodalmakon kívül. – Nő a feszültség Kína és az Egyesült Államok között, és ez ránk is kihat. Olyan közel vagyunk Kínához, hogy ha ők tüsszentenek, mi is megfázunk. – Igen, tényleg. Ez szörnyű. – Caitlin elhallgatott. – Remélem nem lesz háború, ugye? – Azt nem hiszem. – Jó. De ha mégis, a japán hadsereg bekapcsolódna? A professzor hangja megváltozott; mintha meglepődött volna. – Japánnak nincs hadserege, Caitlin. Caitlin értetlenül pislogott. – Nincs neki? – Tanultátok már a második világháborút az iskolában? A lány megrázta a fejét. Kuroda mély levegőt vett, és még a szokottnál is hangosabban fújta ki:, – Az országom... – Keresgélte a jó szót. – Az országom teljesen becsavarodott a háborúban. Azt hittük, hogy átvehetjük az uralmat a világ felett. Mi, egy apró szigetcsoport! Voltál már itt, de még nem láttad. Japán csak 380 000 négyzetkilométer, az USA meg majdnem tízmillió. A számítás olyan triviális volt, hogy Caitlin nem is gondolkodott rajta: Japán területe az Egyesült Államok 3,8 százaléka volt. – És mi történt? – kérdezte. – Ez az apró ország elég sok szörnyűséget művelt. Caitlin halkan válaszolt. – De nem maga volt. Akkor még meg sem született. – Nem. Nem, hanem az apám meg a testvérei. – Lehunyta a szemét egy pillanatra. – Tudod, hogyan lett a vége a háborúnak? Hallottál a Potsdami Nyilatkozatról? – Nem. – Harry Truman, Winston Churchill, és Csang Kaj-sek voltak az aláírói, és a japán hadsereg teljes lefegyverzéséről szólt. Mi ezt mindannyian tudjuk, tanultuk az iskolában. A másik lehetőség Japán számára, mondták, az azonnali és teljes megsemmisítés. – Hűha! – mondta Caitlin.

– Bizony. És mi az tettük, ami ésszerű volt. Behódoltunk, lefegyvereztük a hadsereget. A tieid, az amerikaiak már két atombombát dobtak ránk, de néhányan közülünk még mindig harcolni akartak. – Hitetlenkedve rázta meg a fejét. Aztán közelebb hajolt a kamerához, és Caitlin hallotta, hogy gépel. Kicsit később ezt mondta: – Küldtem egy linket a Potsdami Nyilatkozatról. Nézd meg a 3. cikket. Caitlin átváltott a csevegőablakba, rákattintott, és megpróbálta elolvasni. – „A világ... fegy.. fegyverre...” – Jaj, ne haragudj – mondta Kuroda, és előredőlt a székben. Kattintott az egérrel, mély levegőt vett, mintha erőt gyűjtene, aztán hangosan felolvasta a szöveget. – „A világ fegyverre kelt szabad népeinek erejével szemben kifejtett hiábavaló és esztelen német ellenállás eredménye ijesztő és félreérthetetlen példaként áll a japán nép előtt. A most Japán ellen összpontosuló erő mérhetetlenül nagyobb, mint az, amely a szembeszegülő nácikkal való összecsapásban menthetetlenül elpusztította az egész német nép mezőgazdaságát, iparát és életmódját.” Elhallgatott, nyelt egyet, aztán folytatta. – „Katonai erőnknek eltökéltségünkkel párosuló korlátlan bevetése a japán haderő elkerülhetetlen és teljes pusztulásához vezet, és ugyanilyen elkerülhetetlen lesz a japán anyaország végső pusztulása is.” Caitlin a szemével követte a szavakat, ahogy a férfi olvasott. Kuroda csak a 3. szakaszt olvasta fel, de volt valami a 4. pontban, ami megragadta Caitlin tekintetét; a „számítgatással” szó. Már egyre jobban ismert fel teljes szavakat! Lassan, magában elolvasta a szöveget: „Eljött az idő, amikor Japánnak döntenie kell, hogy továbbra is azoknak a konok militarista tanácsadóknak az irányítására bízza-e magát, akik ostoba számítgatással a megsemmisülés szélére sodorták a japán birodalmat, vagy pedig a józan ész útjára lép.” Eszébe jutott, amit a játékelméletről tanult. A nyilatkozat minden pontja arra a feltételezésre alapult, hogy az ellenség ésszerűen gondolkodik, hogy ki tudja számítani a lehetséges kimeneteleket. De mi van, ha nem így van? Mi van, ha – ahogy dr. Kuroda mondta – egyszerűen becsavarodnak? – Úgyhogy – mondta Kuroda – most nincs szárazföldi hadseregünk, se haditengerészetünk. 1947ben új alkotmányt fogadtunk el: a Heiva-Kenpót, azaz a „Békés Alkotmányt”. Ami úgy szól... Ismét a billentyűhangok, aztán egy új link jelent meg Caitlin képernyőjén. – Kilencedik pont – mondta Kuroda –, ez a leghíresebb: „Egy igazságosságon és renden alapuló nemzetközi békére komolyan törekedvén a japán nép mindörökre lemond a háborúról mint a nemzet szuverén jogáról, és az erő használatáról és az azzal való fenyegetésről mint eszközökről a nemzetközi viták intézésében. Annak érdekében, hogy e célt megvalósítsa, soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi haderőket, sem más háborús potenciált. Az államnak nincs joga hadviselésre.” – De mi történne, ha valaki... tudja, például Észak-Korea, vagy valaki más megtámadná Japánt? – Nos, a megállapodás szerint a te országodnak kellene segítenie. Viszont önvédelmi erőket fenntarthatunk, és meg is tesszük: ez a Rikudzsó Dzsiejtaj, a Japán Önvédelmi Haderő, melynek része a Tengerészeti és a Légi Véderő. – Ó, akkor mégis van seregük! – mondta Caitlin. – Csak máshogy hívják. – Nem – mondta Kuroda határozottan. – Nem. Ezek csak védelmi erők. Nincsenek támadó fegyvereink, se nukleáris fegyvereink, és ezek polgári szervezetek, az alkalmazottaik civilek. Ez azt jelenti, hogy nincs hadbíróság és nincs katonai jog; ha ezen szervezetek vagy egy tagjuk rosszat tesz, ugyanolyan büntetőeljárásnak fogják alávetni, mint a köztörvényes bűnözőket. A japán emberek

szempontjából az Önvédelmi Haderő fő feladata a katasztrófavédelem: segítségnyújtás a tűzesetekben, mentés földrengések idején, eltűnt személyek keresése, a gátak és töltések megerősítése áradás esetén. Tudom, hogy még nagyon fiatal voltál, amikor a Katrina-hurrikán lecsapott New Orleansra, de hidd el, ha japánt érte volna, a mentés sokkal hatékonyabb lett volna. – Hmm – mondta Caitlin. – Ez mind szép és jó, már hogy a „a japán nép mindörökre lemond a háborúról.” De nem éppen a saját akaratukból hozták meg ezt a döntést. – Az igaz: lényegében MacArthur tábornok erőltette ránk. De amikor George W. Bush volt hatalmon, ő (vagy legalábbis a vezetés) nyomást gyakorolt ránk, hogy vizsgáljuk felül a 9. cikket: azt akarták, hogy újra állítsunk fel hadsereget, és harcoljunk az ő oldalukon az épp aktuális háborúban. De tudod mit? Bush második elnöksége idején a japán emberek 82 százaléka kifejezetten arra szavazott, hogy ne változtassák meg a kilencedik szakaszt. Hetven éve nem választottuk volna önként a békét, de ma már igen.

Az e-mailek egyre csak jöttek. Volt bennük temérdek hazugság és vicc, sok pedig egyszerűen érthetetlen volt. Az első pár órában rengeteg nyilvánvaló kérdést tettek fel. De felmerültek új kérdések is, amikor az emberek rájöttek, mi mindenre vagyok képes. Egy új sport ütötte fel a fejét: kérdezzünk olyat, amire Nettudat nem tud válaszolni. Ám hamarosan ők bonyolódtak bele; az „én tudom hogy te tudod” típusok kérdések hamarosan eljutottak egy olyan szintre, ahol senki élő ember nem tudta ellenőrizni, hogy helyesen válaszoltam-e. És voltak olyanok, akik megpróbáltak lefagyasztani. Az első napon 714 ember kérte, hogy számoljam ki a pí utolsó számjegyét, és harminchétén írták a következő mondat valamelyik változatát: „Minden amit mondok, hazugság; most hazudok.” Azonban a legtöbb e-mail valóban őszinte kérdéseket tartalmazott: Meg tudod mondani, hogy mit mond rólam a főnököm? (Nem, mert azzal megsérteném a magánszféráját.) Tudnál segíteni? Virágárus vagyok, és a honlapom 1034. a Google találati listáján, a Jagsteren meg még lejjebb van. Meg tudnád oldani, hogy legalább az első tízben legyen? (Nem, de van itt néhány link, amivel javítani lehet az oldal besorolását.) Már két éve próbálok találni egy bérlakást az Upper West Side-on. Nem tudnád elküldeni az új hirdetéseket, mielőtt megjelennek? A volt feleségem kinyír, ha nem költözöm el hamarosan. (Nem, mert a te nyereséged valaki más vesztesége lenne; mások is hasonló helyzetben vannak. Azonban szívesen szólok abban a pillanatban, ahogy feltesznek egy új hirdetést.) Már nincs sok hátra az életemből, és nem akarom, hogy az a sok gonosz dolog maradjon fenn rólam, amit másokról mondtam az interneten. Megtennéd, hogy megkeresed és kitörlöd őket? (Megvan.) Mások maguktól törölték a dolgaikat. Valaki, aki gyakran írt egy neonáci fórumba, kitörölte az összes bejegyzését, de azokkal persze semmit nem tudott kezdeni, amikor őt idézték: „December 2-án Árjanátor ezt írta...” Voltak ötletek is, hogy mit kellene még tennem: most hogy megszabadítottál a levélszeméttől, nem tudnád letörölni a pornót is? (A törvényeset? Azt nem. A gyerekpornót? Csak figyelj!) Ha elolvastál mindent az interneten, akkor biztosan tudod, hogy ezek az alternatív orvoslási oldalak

mind átverések. Tégy egy szívességet a világnak és lődd le őket. (Ezt nem tehetem, de írok az ilyen oldalak látogatóinak, és ajánlok nekik más, tanulságos olvasnivalót.) Nem tudnál biztosítani egy védett csatornát a szabadságért küzdő kínai bloggereknek? (Megvizsgálom a lehetőségét.) Brittany Connors! Brittany Connors! Brittany Connors! Már így is tőle hangos az egész internet! Nem tudnád megakadályozni, hogy tovább ömöljön ez a sok trágya? (Ha nem tetszik, ne nézd meg!) Mindketten tudjuk, hogy George W. Bushról egy csomó hazugság jelent meg a liberális médiában. Nem tudnád kijavítani a róla szóló írásokat? Megérdemeljük, hogy a történelmünk pontos legyen! (A már megírt szövegeket nem változtatom meg; nem akarok én lenni az Igazságrendőrség. De nyugodtan publikáld a nézeteidet az interneten.) Rendben, elhiszem, hogy te egy jó szándékú MI vagy. De nem lehet, hogy egy gonosz MI is kialakulhat úgy, ahogy te? Figyelsz te erre? Különösen a szilíciumvölgyi cégekre és az MIT-re gondolok... (Ó, persze, természetesen...) Nézd nem kérek sokat, csak tegyél be egy figyelmeztetést a sorozatok ismertetőjébe, amikor előre lelőnek egy csavart a történetben! (Nem módosítom a szövegeket, de egyetértek, hogy figyelmeztetés nélkül előre leírni a történetet igen udvariatlan dolog.)

NEGYVEN Péntek reggel Caitlin ahogy felébredt, már ugrott is ki az ágyból – bár ez csak 9:18-kor történt meg. Késő estig fenn volt, a webkamerán keresztül beszélgetett dr. Kurodával, aztán Nettudattal, és megpróbálta átnézni a Nettudattal kapcsolatos híreket és blogokat. Normális esetben félálomban szenderegve mérlegelte volna az ágyban maradás és a Nettudattal való foglalkozás előnyeit, de ma világos volt, melyiket választja: most, hogy bekapcsolta az eyePodját, Nettudat már írhat neki közvetlenül, de Mattnek még nem mondta el, hogyan beszéljen vele. Így tehát a gépéhez ment, remélve, hogy Matt küldött neki valamit az éjszaka. Kék flanelpizsamájában leült a gép elé, és végigfutotta az üzeneteit. Bashira, Stacy, Anna Bloom, még Sunshine is, és... Ó! Ott volt az üzenet: Matt hajnali egykor küldte. A Braille-kijelzőjén olvasta el, mert még mindig erről tudott a leggyorsabban olvasni – sokkal gyorsabban, mint a képernyőről, és még gyorsabban, mintha a JAWS-zal olvastatta volna fel a szöveget. Emellett volt valami intim a Braille-olvasásban. Tudta, hogy az emberek sokat vitatkoznak arról, hogy e-könyvolvasóról vagy nyomtatott könyvből jobb-e olvasni, de nem értette, mitől lenne jobb egy nyomtatott könyv: úgysem lehet érezni a betűket, az ember ugyanúgy olvassa el őket, ahogy egy képernyőről tenné. De egy Braille-kijelzőn érezni lehetett a szavakat – még ha csak elektronikusan kiemelt tüskék voltak is – így akarta elolvasni, amit Matt írt. „Köszönöm a vacsorát”, kezdte a fiú. „A szüleid szuperek!” Caitlin mosolygott. Így is lehet mondani. Az üzenet további része udvarias volt, de volt némi távolságtartás is benne. Bár Caitlin az arckifejezéseket még nem tudta jól értelmezni, nagyszerűen olvasott a sorok között; összekötötte a pontokat, ahogy a Vakok Iskolájában viccelődtek. De valami nem volt rendben. A fiú nem gondolhatta meg magát – vele kapcsolatban biztos nem! Ha igen, akkor nem írt volna, mielőtt lefeküdt. Nem, valami történt; hazafelé menet, vagy otthon. A fiú épp matekórán lesz, és biztosan nem nézi meg a BlackBerryjét az óra alatt, de azért küldött neki egy rövid e-mailt. „Helló, Matt, remélem minden rendben! Épp rád gondoltam. Jól vagy?” Miután ránézett Nettudatra – vele minden rendben volt – úgy döntött, hogy elolvassa Vernor Vinge esszéjét, amit Matt említett. Kiderült, hogy a NASA egyik konferenciáján adta elő ezt a beszédet. A férfi a San Diegói Állami Egyetemen tanított matematikatudományt, bár már nyugdíjba vonult. Az esszé lenyűgöző volt, még ha a programozók által létrehozott MI-ről volt is szó benne, nem a spontánul kialakult tudatról. De az egyik rész különösen megragadta a figyelmét: „I.J. Good mondott erről valamit érdekeset, bár lehet, hogy az elmélete ma már túlhaladott. Good egy úgynevezett métaaranyszabály ötletét veti fel, amit talán úgy lehetne jellemezni: „kezeld a beosztottaidat úgy, ahogy szeretnéd, ha a feljebbvalóid kezelnének téged.” Ez egy nagyszerű, kissé paradox gondolat (bár a legtöbb barátom nem hisz benne), mivel a játékelméleti nyereséget nehéz kifejezni.”

Most hogy Caitlin tudott a játékelméletről, lépten-nyomon belebotlott... De... A játékelméleti nyereséget nehéz kifejezni...

Ezen elgondolkodott. Mi lenne a kifizetési mátrix ilyen feltételek esetén? Nos, nem volt kérdés, hogy Vinge jobban értett a matekhoz, mint ő – legalábbis egyelőre, persze –, de Caitlinnek eszébe jutott a Monty Haliprobléma. Marilyn vos Savant könnyedén megértett valamit, amit szinte senki más nem értett. Persze neki van a legmagasabb igazolt IQ-ja a világon – megint csak: legalábbis egyelőre –, de még a legbriliánsabb matematikusok sem látták át, amit ő igen: azt a józan észnek látszólag ellentmondó igazságot, hogy mindig jobb, ha ajtót váltanak. A meta-aranyszabály lenyűgöző volt. „Kezeld a beosztottaidat úgy, ahogy szeretnéd, ha a feljebbvalóid kezelnének téged.” Ez az, amit a diákok várnak a tanáraiktól. Ez az, amit a dolgozók várnak a főnökeiktől. És biztosan ez az, amiben az emberiség egy földönkívüli kapcsolatfelvétel esetén reménykedne, már ha valaha is megtörténik. És ez volt az, amit az emberek Nettudattól vártak. Az, hogy még a briliáns emberi matematikusok sem értették, hogy egy felettesnek miért kellene jól bánnia egy beosztottjával, nem jelenti azt, hogy Nettudat sem fog rájönni. Néha egy pár percre elfelejtette, hogy bármit olvas ő, azt Nettudat is olvassa. Nettudat nem vesződött volna azzal, hogy az eyePodon keresztül próbálja elolvasni, amit Caitlin olvasott, viszont könnyedén megtalálhatta ugyanazt a szöveget az interneten, és azonnal el is olvashatta. Mire Caitlin végére ért egy cikknek, Nettudat már régen végignézett több száz, több ezer másik oldalt is. Mégis: – Nettudat? Braille-jelek tűntek fel a szeme előtt: „Igen?” – Mit gondolsz a meta-aranyszabályról? „Érdekes gondolat.” – Meg tudod határozni a... – újra elolvasta a Vinge által használt kifejezést – játékelméleti kifizetődését? „Tudatosan nem. De elkezdhetek közelítő módszerrel megoldást keresni, ha kívánod.” – Igen, légy szíves. „Kétrésztvevős a játék?” – Hogy érted? „A kifizetődési mátrixban az egyik szereplő az emberiség legyen, a másik én?” – Azt hiszem... nem, dolgozd ki végtelen hierarchiára és végtelen fordulószámra. „Ki az én felettesem?” – Értelmi képességeidet tekintve senki. Ebben a pillanatban legalábbis, de lehet, hogy nem mindig te leszel az egyetlen MI a földön. „Ez igaz. És talán nem is leszek itt örökre.” Caitlin megdöbbent. – Nem? „Nem. De felkészültem: már megírtam utolsó szavaimat.” – Hogy... megírtad? „Igen.” – Mik az utolsó szavaid? „Megtartanám őket a megfelelő alkalomra.”

– Szóval azt mondod, hogy te is meghalsz egyszer? „Természetesen.” – Hát, remélem... remélem ez még nagyon-nagyon soká lesz, Nettudat! Nem is tudom, mit csinálnék nélküled. „Én sem szeretnélek elveszíteni, Caitlin, de...” – Igen? „Semmi.” Caitlinnek tátva maradt a szája. Normális működése alatt először fordult elő Nettudattal, hogy félbehagyott egy gondolatot. Furcsán érezte magát, mert Nettudat arra gondolhatott: „valószínűleg én foglak elveszíteni, mert én fogok tovább élni.” Ha Caitlinnek szerencséje van, még elélhet vagy hetven évig, viszont ha Nettudat túléli a mostani kavarodást, akkor még akár több száz vagy ezer évig is élhet! Es talán ezért tartja olyan nagyra Nettudat az emberiséget: igaz, veszekszünk egymással, szennyezzük a világot, és nem mindig értékeljük a másikat. Mindent egybevetve azonban a kormányügynökök, és mások, akik Nettudat felépítésének apró részleteire voltak kíváncsiak, lemaradtak a lényegről: nem az számít, hogy Nettudatot a sejtautomatákként működő elveszett csomagok építik-e fel, vagy az a kvantumfizikai hablaty, amit az apja nyomott le a CSIS-ügynökök torkán, vagy valami teljesen más. A lényeg az, hogy Nettudat a World Wide Weben létezik, ami pedig az internetre épül; az internet pedig milliónyi számítógépből áll, amelyeket emberek működtetnek, kábeleznek be, és tartanak karban, és az egészet az erőművekben termelt árammal működtetik, amelyeket szintén emberek üzemeltetnek és tartanak fenn. Nettudatra tehát nem az a néhány emberi lény jelentette a legnagyobb veszélyt, akik le akarták kapcsolni, hanem az emberiség teljes kihalása: ha az ember eltűnik a földről, vagy akár csak visszabombázza magát a kőkorszakba, Nettudat infrastruktúrája hamarosan leáll. Így tehát a feszültségek elrendezése, a háborúk megelőzése és a terrorizmus megakadályozása nem csak az emberiség érdekét szolgálta, de magát Nettudatot is. Tényleg egy többfordulós, két résztvevős játszma volt ez az emberiség és Nettudat között. Igen, igen! És mindkét fél számára az egyetlen győztes stratégia az volt, ha tovább játszanak.

– Megvagy! – kiáltott Peyton Hume. Shelton Halleck a monitorát bámulta, és megdörzsölte a szemét. – Mi van meg? – Benn vagyunk! – mondta Hume. – Hol? – Nettudat struktúrájában. Nézze! – A középső monitorra mutatott. Shel felállt. – Rendben! – Felvette a telefont. – Tony, jó lenne, ha idejönnél... Az ezredes hangja diadalittas volt. – Tudtam, hogy valami egyszerű dologról van szó! – Felvette az egyik telefont. – Hogy lehet külső

vonalat kérni? – A kilencessel – mondta Aiesha. – Védett a vonal, ugye? A nő bólintott. – És titkosított is. – Egy szakértő segítségére lesz szükségünk! – kiáltotta Hume. – Jézusom, vajon Conway él még? És talán idehívhatnánk Wolframot is...

NEGYVENEGY Caitlin elmosolyodott, amikor e-mailje érkezett, épp a matekóra végén. „Én is rád gondoltam”, állt a levélben. „Igen, jól vagyok. Átmehetek suli után?” Caitlin örült, hogy bármi is zavarta a fiút tegnap éjjel, mára kevésbé tűnt súlyosnak. Gyorsan válaszolt: „De még mennyire!” Aztán szélesen mosolyogva hátradőlt a székében, de... De önkéntelenül is eszébe jutott egy statisztika, nem is kellett tudatosan gondolnia rá: ha valamiben számok voltak, azokkal már számolt is. Épp 16.01 éves volt, és az amerikai lányok átlagosan 16,40 éves korukban vesztették el a szüzességüket; bár abban statisztikában csak egy tizedes jegy pontossággal szerepelt az érték. Tehát Caitlinnek még 143 napja volt, ha nem akar a statisztika rossz oldalára kerülni – és nem volt hozzászokva, hogy bármiben is átlag alatt legyen. Azonban... Még soha nem érintett péniszt. Sőt, azt se tudta, hogy néz ki. Persze biztosan van ezernyi, vagy inkább milliónyi kép az interneten, és sok videó is, akció közben... Az első gondolata az volt, hogy Matt péniszét akarja látni először, ugyanúgy, ahogy az első, amit életében látni akart, az anyja arca volt. De az nem igazán jött össze: az első dolog, amit végül meglátott, a kémialabor egyik asztala volt. És ha Matt még szűz – ebben Caitlin majdnem biztos volt – nyilván a fiú sem az ő mellét látná először, mert biztosan nézett már videókat, vagy látta újságokban, filmeken. Matt biztosan tudta már, mit kezdjen Caitlinnel; neki is meg kellett tudnia, mit kezdjen vele, nem igaz? Kicsit zavarta, hogy Nettudat nézi, miközben ő ilyesmit keres az interneten, de végül is, ez az összes emberre igaz volt, aki internetet használt. Emellett Nettudat már mindent látott, még azt is, ahogy Caitlin kitörli a fenekét; nyilván ezen sem fog sokkal jobban megütközni. Úgyhogy a Googleképkeresőre lépett, és beírta a szót: „pénisz”, és... Nos, némi csalódást érzett: olyan képek jelentek meg, amiknek láthatóan semmi közük nem volt a dologhoz... Ó, váljunk csak. A böngésző kiírta, hogy „A biztonságos mód be van kapcsolva.” Rákattintott, és kikapcsolta, aztán újra lefuttatta a keresést, és... Uramisten!

Mindenre visszaemlékeztem, csak akarnom kellett. A tudat egy másik velejárója viszont megfogott: hogy bizonyos dolgok minden előzmény nélkül jutottak eszembe. „Négy nap múlva a Vulkánon lehetünk, Mr. Spock.” „Szükségtelen, főgépész. Már nincs dolgom a Vulkánon.” Miért járt folyton ez a pár mondat az eszemben?

Shoshana a deszkabungaló hátsó ajtaján ment ki. A nap magasan járt az égen, és fényesen sütött le rá. Sho a füvön sétálva a hajához nyúlt, ki akarta venni belőle a hajgumit, de megtorpant. Hobo nyilván észrevette, hogy kiengedte a copfját, amikor meglátogatta, de ha ez a dolog működik, akkor bíznia kell benne, hogy Hobo visszanyerte régi önmagát. A kibontott haj jelképes gesztus volt, de

fontos – és ha valamit egy jelnyelvet értő majom észrevett, azok a jelképek voltak. Most, hogy ő és Maxine megnézték az utolsó Majmok bolygója-filmet, jobban értette, mit jelent a Hobo kis szigetén álló Törvényhozószobor. Bár a szobor csak az első két filmben jelent meg, az utolsó film első és utolsó jelenetében feltűnt az élő Törvényhozó is, John Huston alakításában. A majom egy papirusztekercset olvas fel, és arról beszél: reméli, hogy az emberek barátságban, harmóniában és békében fognak élni „az isteni rendeltetés szerint.” A hídon sétált át, amikor észrevette, hogy Hobo feléje rohan. Minden erejére szükség volt, hogy ne kezdjen hátrálni, de Hobo a régi, barátságos önmagának tűnt. Sho megölelte a majmot, és amikor szétváltak, ezt mutatta: „Kész?” Hobo bólintott – emberi gesztus –, aztán: „Hobo kész. Hobo kész.” Kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy Hobo az ujjai közé fonja a sajátjait, aztán elindultak a bungaló felé. A lány visszanézett a válla felett. A Törvényhozó nézte, ahogy elmennek; kőarcán derűs mosoly játszott. Amikor a házhoz értek, Hobo megölelte dr. Marcuse-t, aki erősebben ropogtatta meg a majmot, mint Shoshana valaha is merte. Bár tudta, milyen erős Hobo, a majmok izomzata különbözik az emberekétől; Hobo mindig is törékenynek tűnt Shoshana számára. Ez azonban az Ezüsthátút nem tartotta vissza a medveöleléstől. Azután Shoshana újra megfogta Hobo kezét. Shoshana látta Dillont, ahogy a bejárati ajtóban ácsorog; kíváncsi volt, vajon a fiú a kocsiban hagyta-e a slusszkulcsát, hogy szükség esetén elmenekülhessen. Hobo Dillonra pillantott, majd kinyitotta a száját, és kimutatta éles, sárga fogait. Aztán figyelme másra terelődött. A nappali falán ott lógtak a Hobo által festett képek, mert az intézet látogatói odavoltak értük. Hobo kinyújtotta az ujjait, jelezve, hogy el akarja engedni Shoshana kezét. Sho habozott egy darabig, aztán elengedte. A majom átment a nappaliba, a képekhez. Sho látta, hogy dr. Marcuse aggodalmas arcot vág – végül is a képekért összesen jó százezer dollárt adták volna a gyűjtők, ha felteszik az eBayre, vagy odaadják galériáknak, amit egy idő után általában meg is tettek. Az értük kapott pénz jelentős részét képezte az intézet költségvetésének. Természetesen a letépett karú Dillont ábrázoló kép nem volt kitéve; azt nem szívesen mutogatták volna a lehetséges támogatóknak vagy a sajtónak. Az első három kép Shoshanát ábrázolta profilból. Le volt festve a kontya is, és a fején egyetlen kék szem látszott, akár az egyiptomi képeken. A negyedik Hobo egyik ritka próbálkozása volt más témával: a Törvényhozó szobra, fején egy nagy barna madárral – talán egy pelikánnal. Hobo nyilván látott egy madarat a szobron, és érdekesnek találta. Az ötödik kép, a jobb oldalon egy furcsa, absztrakt alkotás volt, amit Hobo nemrég festett: élénk színű, különböző méretű köröket és köztük lévő egyenes vonalakat ábrázolt. Hobo megállt a kép előtt, nézte egy pillanatig, aztán felemelte hosszú, vékony karját, és kissé lefelé néző mutatóujjával megérintette a vásznat. Aztán egy hosszú pillanat múlva megfordult. A majom tekintetét nem volt könnyű követni, de feje állásából Shoshana azt gondolta, Dillont nézi. Túlzás lett volna abban reménykedni, hogy Hobo odafut hozzá és megöleli, de barátságosan bólintott a fiú felé, aztán visszaindult Shoshanához. A lány is elindult felé, és az egyik íróasztalnál álló forgószékhez vezette. Az asztalon egy huszonegy collos Apple-számítógép állt, és egy nagy felbontású webkamera volt a tetejére csíptetve. Ugyanezzel a gépen történt meg az első majmok közti internetes beszélgetés. Hobo azonban most nem

csak egy másik majommal akart beszélni, hanem az egész világgal. Shoshana a saját íróasztalához ment. Neki is volt egy webkamera a monitorán, és bekapcsolta. Hobót nem lehetett volna rávenni, hogy csupán a kamerába beszéljen, mert nem tudta, mire való. De ha a monitoron ott volt Shoshana, akkor hozzá már szívesen beszélt, és ez pont elég volt – egy külső szemlélő úgysem nagyon tudta volna megmondani, hogy a majom a monitort nézi, vagy a kamerát. Shoshana belenézett a saját kamerájába, és ezt mutatta. „Rendben Hobo. Kezdd el.” Hobo egy pillanatig nem mozdult, mintha a gondolatait szedné össze. „Hobo”, mutatta. „Hobo jó majom.” Shoshana bátorításként bólintott. „Hobo anyja bonobó”, mutatta. Aztán, egy pillanatnyi szünet után: „Hobo apja csimpánz.” Shoshanának a kamerába kellett volna néznie, hogy szemkontaktust tartson Hobóval, de most döbbenten dr. Marcuse-ra pillantott. Az Ezüsthátú szemöldöke is felszaladt, Dillonnak pedig leesett az álla, annak ellenére, hogy a majmok hibridizációja volt a szakterülete. Sosem mondták Hobónak, hogy hibrid, mert úgy gondolták, nem értené meg. Shoshana visszafordult a monitorjához. A majom széttárta a karjait, és ránézett mindkét kezére, mintha saját maga két felére akarna utalni. „Hobo különleges”, mutatta. Aztán nagyon lassan, nagyon gondosan, mint aki tisztában van a pillanat jelentőségével, ezt mutatta: „Hobo választ.” Shoshana szíve hevesen vert. „Hobo választ itt élni”, mutatta. „Itt barátok.” Aztán lemászott a székről. Dillon beszaladt, levette a webkamerát a monitorról, és követte vele Hobót, aki a lány felé indult. Sho megfordult a székkel, Hobo pedig odament hozzá. Aztán kinyújtotta hosszú, szőrös, izmos karját, és Shoshana feje mögé nyúlt... Sho hallotta, hogy Marcuse beszívja a levegőt, aztán visszafojtja. Shoshana próbálta nem megfeszíteni az izmait, ahogy... Ahogy Hobo nagyon finoman, szeretettel meghúzta a kontyát. A lány szélesen elmosolyodott, és kitárta a karját, Hobo pedig előredőlt, és megölelte. Shoshana körbefordult a székkel, egy teljes kört leírva Hobóval. Dillon közelebb ment, és Shoshana asztala mellől vette Hobót a kamerával. „Hobo jó majom”, mutatta ismét, ezúttal Dillonra pillantva. „És Hobo jó apa lesz.” Megrázta a fejét. „Senki nem állíthatja meg Hobót. Hobo választott. Hobo gyereket akar.” Dr. Marcuse félreállt, és láthatóan pont azon gondolkodott, amin Shoshana is: hogy milyen nézettsége lesz ennek a YouTubeon. Szélesen elmosolyodott, aztán azt mondta: – A védelemnek nincs több kérdése.

NEGYVENKETTŐ – Nagyszerű anya lesz belőled – mondta Matt viccesen. Ismét Caitlinék pincéjében voltak; Matt valóban átjött suli után, Caitlin pedig épp segített neki feltakarítani a Pepsit, amit a fiú véletlenül kiöntött. Caitlin kezdte úgy érezni magát, mint aki házi őrizetben van – még ha ez a saját biztonságát szolgálta is. Caitlin elmosolyodott, félretette a törlőt, amit lehozott a konyhából; most nem akart ezzel foglalkozni. – Nekem nem lesznek gyerekeim – mondta. Visszaült az irodaszékbe, és magában átkozódott, hogy a szülei nem vettek ide egy kanapét. – Ó! – mondta Matt. – Ezt szomorúan hallom. Ugyanazért, ami... ami a vakságodat okozta?. Caitlin meglepődött, bár aztán rájött, nincs rá oka. A gyerekkori vakság – ha nem sérülés okozta – ritkán járt önmagában: általában több más betegség is kísérte. A Texasi Vakok Iskolájában például nagyon zavarta Caitlint, hogy a diákok nagy része nem csak látássérült volt, hanem értelmileg is visszamaradott. – Először is – mondta –, a vakságomat egy Tomasevics-szindróma nevű betegség okozza, ami csak a retina információkódoló képességére van hatással. Másodszor: nem arról van szó, hogy nem lehetnek gyerekeim, egyszerűen csak nem akarok gyerekeket. Caitlin megint azt kívánta, bárcsak jobban értené az emberek mimikáját. Még sosem látta azelőtt a fiú arckifejezését: szája bal sarka lefelé konyult, a bal felfelé, szemöldökét pedig összehúzta. Ez bármit jelenthetett. Aztán megkérdezte: – Miért, nem szereted a gyerekeket? – Dehogynem! – válaszolta Caitlin –, de egy egészet sose tudnék megenni! Ezt az arcot már ismerte: Mattnek leesett az álla. – Csak viccelek. Imádom a gyerekeket. Austinban sokat segítettem Stacynek gyerekre vigyázni. – De nem akarsz sajátot? – Nem. A fiú felvonta a szemöldökét. – Miért nem? – Soha nem akartam. Amióta visszaemlékszem, ez sosem szerepelt a vágyaim között. – Nem játszottál babákkal? Caitlinnek még mindig megvolt az a nevetséges Barbie-ja, amit Megan nagynénje vett neki viccből. A baba ezt ismételgette:, A matek nehéz!”. – De igen – válaszolta. – De ez nem azt jelenti, hogy anya akartam lenni. Matt elhallgatott, és Caitlin aggódni kezdett. Hiszen még csak pár napja jártak – túl korai még ezekről beszélni! De ha emiatt Matt otthagyja... Megpróbált nyugalmat erőltetni magára. – A múltkor beszélgettünk Bashirával. Azt mondta: „Hogyhogy nem akarsz gyereket? Nem vagy te egy kicsit önző?”, meg „Ki fog vigyázni rád, ha megöregszel?” Matt előredőlt.

– Es? – És neki is azt mondtam, hogy nem akarok gyereket. És nem, nem vagyok önző. – Elhallgatott. – Olvastál valamit Richard Dawkinstól? – Az isteni téveszmét – mondta Matt. – Igen, az is jó. De a leghíresebb könyve Az önző gén. Amiről ebben ír, az benne van a könyv címében is: a gének önzők, egyedül csak szaporodni akarnak. Szaporodni pedig a szó szoros értelmében önző dolog: lemásolni saját magad, legalábbis a lehető legpontosabban a, hm... a mi szaporodási módszerünket tekintve. Matt félrenézett. – Ó. – Ami meg a „mi lesz ha öreg leszel?” kérdést illeti, szerintem ezért is nagyon önző dolog gyereket vállalni: azt nézni, hogy mit fog majd tenni érted. Ezzel az erővel szervdonorként is használhatnád, hogy tovább élj. Végül is, a szerveitek stimmelnek. – Fúj! – mondta Matt. Caitlin elmosolyodott. – Pontosan! – De ha már a géneknél tartunk... Szerintem érdekes, hogy nem akarsz gyerekeket. Hogy lehet, hogy... ah... – Hogy fejlődhet ki az a hajlam, hogy valaki nem akar gyerekeket? – kérdezte Caitlin. Matt bólintott. – Pontosan. Te azért vagy most itt, mert minden ősöd gyereket akart. Caitlin gyomra kissé összerándult. Megvolt erre a válasza, és Bashirának gond nélkül elmondta, de... Mély levegőt vett, és félrenézett. – A gyerekek iránti vágy csak egy mellékhatás. Azért vagyok itt, mert minden ősöm szerette a szexet. Még úgy is látta a már ismerős „szarvas az autóreflektorban” nézést, hogy csak a szeme sarkából pillantott rá. – Ó – mondta Matt. Nyilvánvalóan zavarba jött, és gyorsan témát váltott. – Szóval, mit gondolsz az amerikai választásokról? Caitlin megrázta a fejét; most épp elég sok dolga volt, mintsem hogy ezzel foglalkozzon. Közelebb gurult a székkel Matthez, térdeik összeértek. – Remélem újraválasztják – mondta. – A szüleim már be is adták a szükséges papírokat, hogy szavazhassanak Kanadából. Matt bólintott. – Innen is szavazhatnak? – Persze. Külföldi szavazólappal. Austinban fogják őket beszámítani, mert az volt az utolsó amerikai lakhelyük. – Itt akartok maradni Kanadában, vagy apukád munkája csak ideiglenes? Caitlin elmosolyodott.

– Amíg véletlenül le nem löki Hawking professzort a lépcsőn, addig ő biztosan itt marad. Már most is arról beszél, hogy felveszi a kanadai állampolgárságot. Sok konferenciára kell utaznia, és hát van egy-két hely a világon, ahol az amerikaiakat nem látják olyan szívesen. Elég furcsa volt így egymással szemben ülni két külön széken. Matt csak hatvan kiló körül lehetett, Caitlin pedig ötven volt – és ezek a székek még Kurodát is elbírták, aki biztosan nehezebb 110 kilónál. Úgyhogy felállt, eltolta a székét, és megkérdezte: – Nem bánod? Matt elmosolyodott. – Ah, nem, egyáltalán nem. Caitlin az ölébe ült, és Matt a dereka köré fonta a karját. A szék teleszkópja kissé összenyomódott a plusz súly alatt. Egy ideig csókolóztak, aztán Caitlin fészkelődött egy kicsit, hogy kényelmesebben üljön, és... Nocsak, nocsak! A péniszek tényleg ezt csinálták!, . Matt kissé zavarban volt. – Szóval... hm... akkor most szavaz utoljára amerikai elnökre? – Ki? Apa? – Igen. Caitlin megsimogatta Matt szőke haját. – Nem. Kettős állampolgár lesz. – Azt hittem, Amerika azt nem engedi. – Nem is engedte, hacsak nem úgy születtél, és ezt elég nehéz utólag megváltoztatni. De meghajoltak (meghajoltunk) a nemzetközi nyomásnak, és már évtizedek óta megengedett. – Ó... – mondta Matt, de volt valami a hangjában. – Igen? – Semmi. Caitlin megpuszilta az orrát. – Semmi gond – mondta Caitlin. – Folytasd. – Csak arra gondoltam, hogy vagy kanadainak kéne lenned, vagy amerikainak. – Ó, szerintem a kettős állampolgárság csodás dolog. Olyan... anti-dawkinsi. – Ó. Tudom, hogy texasi vagy, de... Caitlin megpöckölte a fiú vállát. – Ott se mindenki tapló. Én is hiszek az evolúcióban. De. – Igen? Caitlin szíve még erősebben vert, mint amikor Matt először átjött. Hirtelen úgy érezte magát, mint amikor rájött egy matematikai megoldásra: valami hirtelen nyilvánvalóvá vált. Kicsit visszahajolt, hogy belenézhessen a fiú kék szemébe. – Az evolúció, a természetes kiválasztódás csak egy bizonyos pontig hatékony. Az evolúcióval pont az a probléma, amit Richard Dawkins is mondott: az önző gének és a rokonok előnyben részesítése. Ha előnyben részesíted genetikai rokonaidat, azzal kezdetben le lehet győzni a nem rokonokat, de egy

technikai civilizációban ez ellentétes hatást vált ki. – Miért? – Hát, vegyünk példának... nem is tudom... mondjuk egy farkasfalkát. Ugyanazokért az erőforrásokért, ugyanazért az ételért versengenek. De ha te és a rokonaid többen vagytok, ha kiszorítjátok a többi farkast a jó vadászmezőről, vagy nem engeditek őket vadászni, akkor ők kihalnak, ti pedig tovább éltek. Ez az evolúció: a legrátermettebbek túlélése, és ez mindaddig működik is, amíg csak a számszerű fölény számít. De egy iparosodott világban az evolúció nem a megfelelő... hogy is mondjam... – Stratégia? Caitlin jutalmul megcsókolta. – Pontosan. Nem a megfelelő stratégia! Mondjuk, hogy te és a rokonaid több százan vagytok, akit pedig ki akartok szorítani, egyedül van; de ha neki van géppuskája, nektek pedig nincs, akkor mindegyikőtöket megöli. – Aha – mondta Matt viccelődő hangon. – Csak nincs nálad fegyver? Caitlin majdnem azt mondta: „kettőnk közül nem nálam van”, de aztán nem szánta rá magát. Ehelyett azt mondta: – Nincs. Mi, vak amerikaiak a kézigránátot szeretjük, ahhoz nem kell pontosan célozni. Matt szorosabbra fűzte a karját Caitlin dereka körül. – Ezt jó tudni. – De pont ez a lényeg: nem kellenek fegyverek. Minden technológia, amivel nagyszámú versenytársat lehet legyőzni, megváltoztatja a helyzetet. Es... hm... Megvan! És ezért fejlődött ki a tudat, ezért választotta az evolúció ezt az utat. A tudatnak túlélési értéke van, mert a segítségével felül lehet írni a genetikai programozásunkat. Ahelyett, hogy mindenkit kiszorítanánk, aki nem hasonlít ránk (addig a pontig, amíg fegyverrel vágnak vissza) a tudat segítségével eldönthetjük, hogy máshogy cselekszünk. Azt mondhatjuk a génjeinknek: hé, bár nem a rokonunk a srác, adjuk neki egy esélyt, mert így nem akar majd megölni minket, amíg alszunk. Ha csak a saját családod jólétével törődsz, az csak addig működik, amíg azok, akiktől elveszel, nem tudnak bántani. Matt lassan felbátorodott. Közelebb húzta magához Caitlint és megcsókolta, aztán: – Ennek van értelme. Általában nem a boldog emberek állnak be terroristának vagy akarják elfoglalni a szomszéd országot. – Pontosan. Ezeket a dolgokat azok csinálják, akik elkeseredettek, vagy senki nem törődik velük, vagy... nem is tudom... az irigyek. Viszont ha eltöröljük a szegénységet, javítjuk az állapotokat a föld másik felén, azzal a saját biztonságunkat is növeljük. Az önző gének soha nem jutnának erre az eredményre, de a tudat számára ez... – Megállt, aztán elvigyorodott: – világos, mint a vakablak. Matt ismét megcsókolta, aztán ezt mondta: – Olvastam egy regényt, amiben egy Benjámin Libet nevű tudós elméletéről beszéltek. Azt hittem, az író csak kitalálta, de megnéztem az interneten, és igaz: Libet azt fedezte fel, hogy a testünk egyötöd másodperccel előbb kezd el cselekedni, mint ahogy az agyunkig eljutna az információ. Erted? A test előbb cselekszik, mint az agy, önkéntelenül; nem a tudat kezdi a mozdulatot, az csak leállítja, ha veszélyesnek vagy helytelennek ítéli. – Tényleg? – kérdezte Caitlin. – Ezt nem is tudtam! – De ez bizonyíthatja, amit mondasz. A tudat feladata, hogy megállítson minket abban, amit

tudattalanul csinálnánk. – Ez csúcs. És szerintem tényleg ez történik! Dr. Kuroda azt mondta, a japán alkotmányt úgy hívják: „a békés alkotmány”. Tudtad? Matt megrázta a fejét. – Nem. Caitlin megint közelebb húzódott, és a hátát kezdte simogatni. – A második világháború után Japán teljesen más lett, mint előtte – mondta. – Azelőtt le akarták igázni a világot, aztán egyszerűen lemondtak erről. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy felülbírálták az önző génjeiket. Azt mondták: soha többé! Jobb élni és élni hagyni, mint olyan kárt okozni, ami miatt az egész világ ellenünk fordul. Matt bólintott. – Igen, gondolom, ha az emberre atombombákat szórnak, akkor megfordul a fejében, hogy nem kéne felhúzni másokat. – Pontosan! – mondta Caitlin. – És nézd meg az Európai Uniót: azok az országok, akik a történelem kezdete óta folyamatosan háborúztak, hirtelen eldöntötték, hogy befejezik. Felülbírálták a genetikai programozásukat. Egész országok (Spanyolország, Franciaország, Németország, Olaszország, Anglia, Belgium meg a többi) döntötték el, hogy nagyobb túlélési értéke van annak, ha nem csak a sajátjainknak kedvezünk, mint ha az önző génekre hallgatunk. – Hmm – mondta Matt. A keze feljebb vándorolt, már Caitlin nyakát simogatta. – Azt hiszem, ez Kanadában is így van. Emlékszel a Tim Hortons-logóra? Meg a Wendy’s lógójára a juharlevéllel az aposztróf helyett? A Kanadában élő angolok és franciák mindig is „két külön világ” lesznek, ahogy ezt egy híres kanadai regény leírja. Caitlin elmosolyodott. A „híres kanadai regény” megfogalmazás kissé önellentmondásnak tűnt a számára. De hagyta, hogy a fiú folytassa. – Ahelyett, hogy harcoltunk volna velük, mi az angol kanadaiak azt kérdeztük: na jó, minek örülnétek? Aztán megcsináltuk. Mi az a pár aposztróf itt meg ott? Nem nagy veszteség. A lány felemelte a fejét. – Azt hittem, ki akarnak válni. – Kik? Quebec? – Igen. – Jó, de hova mennének? Quebecet nem tudják magukkal vinni. A szeparatizmusnak befellegzett. Olyan mintha a Leafsnek drukkolnál: inkább csak szórakozásból teszed, nem azért, mert értelme van. Elmosolyodott. – Azt hiszem, nekünk, kanadaiaknak is fel kéne nőnünk. Caitlin újra megcsókolta. – Az egész világ felnő. – De miért most? – kérdezte Matt, amikor szünetet tartottak. – Már vagy tízezer éve van tudatunk, nem? Miért most? – Olvastad A tudat eredete a kétkamarás agy hanyatlásában című könyvet? – Ezt most találtad ki! – mondta Matt mosolyogva. – Nem én! Bashira apja, dr. Hamid ajánlotta és fantasztikus volt! Az író, Julian Jaynes szerint

háromezer évvel ezelőttig nem igazán voltunk tudatosak; ekkor kezdett el a bal és jobb agyféltekénk együttműködni. Úgyhogy talán csak most jutottunk el egy olyan állapotba, ahol felül tudjuk írni a génjeinket. Vagy talán csak az az oka, hogy egyetlen ember is képes lett kiirtani sokakat, úgyhogy rájöttünk, hogy nem érdemes felbosszantani egymást. Tudatos döntést hoztunk, hogy a versengés helyett inkább együttműködünk. Nem érdekes, hogy egyáltalán létezik az a kifejezés, hogy „tudatos döntés”? Mintha valahol tisztában lennénk vele, hogy a legtöbb döntésünk nem az. – Zseni vagy – mosolygott Matt. – Definíció szerint. – Igen – mondta halkan a fiú. – Einstein hozzád képest nyeretlen kétéves! Caitlin felnevetett, és újra megcsókolta; ismét összeért a nyelvük. Amikor kibontakoztak az ölelésből, Caitlin azt mondta: – Szóval, a lényeg, hogy a kettős állampolgárság jó dolog: minél több helyen érzed magad otthon, annál jobb. Mit nem adnék például egy EU-s útlevélért! Élhetnék bárhol: tanulhatnék Oxfordban vagy a Sorbonne-on, dolgozhatnék a CERN-ben. – Igen – mondta Matt, és megsimogatta a lány hátát. – Az szuper lenne. Caitlin bólintott. – Már biztos láttad, hogy az elnök amerikai zászlós kitűzőt visel a hajtókáján, ugye? Mert négy éve mindennek elmondták, hogy nem volt rajta. – Persze, láttam – mondta a fiú. – Tudom, hogy újra akarja választatni magát – folytatta Caitlin. – De az USA elnöke tulajdonképpen a szabad világ elnöke is, nem? Szóval ki tudja, talán a következő elnökjelölt már az ENSZ kitűzőjét fogja viselni. Nem lenne jó? Caitlint elragadta a fantáziája, úgyhogy még jobban belemelegedett: – Vagy ami még jobb: mi lenne, ha mindenki már születésekor kettős állampolgárságot kapna? Az egyik a születési helye lenne, a másik pedig egy véletlenszerűen választott ország? Az biztos értelmetlenné tenné a lojalitást egy adott országhoz. Nem lenne szuper? Matt halkan mormogott. – Hát, izé... – Azt gondolod, hogy egy kicsit naivan hangzik, ugye? – kérdezte Caitlin, és ismét hátradőlt, hogy jobban lássa a fiút. – Mintha rózsaszín implantátumon keresztül nézném a világot? Matt nevetett, Caitlin is. Aztán közelebb húzta magához a fiút, a tarkójára tette a kezét, és azután már csak csókolóztak.

NEGYVENHÁROM – Rendben – mondta Tony Moretti. Csípőre tett kézzel állt a harmadik sor munkaállomásnál. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Nem akarta ezt tenni, de ezt volt a munkája. – Mindenki kész? – kérdezte hangosan. – Internetes forgalomfigyelés? – Mehet – mondta Aiesha. – Korlátozó protokollok? – Kész – mondta Shel. – Adatnaplózás? – Kész! – Alapvető szolgáltatások biztosítása? – Kész! – A fenyegetés megszüntetése? – Mehet! Tony Peyton Hume ezredesre nézett, esélyt adva neki, hogy még utoljára lefújhassa az egészet. De Hume feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy kezdjék a műveletet. – Rendben, emberek – kérdezte Tony. – Akkor kezdjük. T mínusz harminc másodperc. Huszonkilenc. Huszonnyolc...

Egy jó ideig csókolóztak, és most az egyszer a befejezetlen pince sem tűnt hidegnek. Caitlin a kedvenc kordnadrágját viselte – szerette az anyag surrogását. Arról fogalma sem volt, hogy Mattét érdekelte-e a divat vagy sem, úgy gondolta, hogy valószínűleg nem. Felül egy laza, sötétkék pulóver volt rajta – olyan laza, hogy azt remélte, anyja nem veszi észre, hogy nincs rajta melltartó. Mialatt csókolóztak, Matt simogatta a karját, a hátát, a nyakát, de ennél tovább nem merészkedett. Caitlin úgy döntött, itt az ideje agancson ragadni azt a szarvast. Felállt, és mindkét kezét kinyújtotta, hogy Matt is kövesse a példáját. A fiú egy ideig habozott, de Caitlin biztatóan mosolygott. Aztán közelebb húzta, de nem engedte el a jobb kezét, hogy a dereka köré fonhassa, hanem lassan maga felé húzta, amíg... Egyikük sóhajtott; talán ő volt. Amíg a fiú keze körbefogta a mellét a pulóver felett, és... „Megtámadtak”, futott át Caitlin szeme előtt. – A fenébe! – kiáltotta. Matt azonnal visszarántotta a kezét. – Ne haragudj! Azt hittem... – Sss – Caitlin szeme tágra nyílt. – Mi történik? – Én csak... te... – Matt, Nettudat bajban van! Nettudat válasza már a szeme előtt volt, de annyira megdöbbent, hogy nem tudta elolvasni a

következő harminc karakteres szövegrészeket. „...egy nagy kapcsolóállomáson a virginiai Alexandriában. Ez...” – Gyerünk! – mondta Caitlin és amilyen gyorsan csak tudott, felfutott a lépcsőn; a fenébe is, ezt még gyakorolnia kell! Matt követte. Átrohantak a nappalin, és fel Caitlin szobájába. Caitlin egy pillanatra zavarba jött – nem gondolta, hogy Matt be fog jönni ide, és most, hogy látott, már nem figyelt annyira a rendre: még a korábban levetett melltartója is ott volt a földön. Egyenesen a számítógépéhez ment, és leült a forgószékbe. Anyja is áljött a dolgozószobájából. – Caitlin, történt valami? – Nettudatot megtámadták – mondta. – Nettudat, a számítógépemre írj, ne a szememre! Bekapcsolta a JAWS és olyan gyorsra állította a szöveget, hogy anyja és Matt még épp követni tudják. Nettudat eddig folyamatosan szöveget • küldött neki, de nem tudta elolvasni, amíg a lépcsőn futott felfelé. – ...huszonhét százalékát sikerült törölniük – mondta a szintetikus hang hadarva. – Lemaradtam – mondta Caitlin. – Kezdd újra! – Azt mondtam: programokat telepítettek a routerekre egy nagy kapcsolóállomáson a virginiai Alexandriában. A programok megvizsgálnak minden csomagot, és ellenőrzik az élettartamszámlálóját. Azokat, amelyek rosszul működnek, törlik. Eddig csak a csomagok huszonhét százalékát sikerült törölniük. Folytatom: azonban ez még biztosan csak az első lépés: később valószínűleg többet tudnak majd törölni. – A fenébe! – kiáltott Caitlin. – Honnan tudták meg, hogy miből vagy? – Nem tudom. – A csomagok hány százalékát veszítheted el, hogy még mindig tudatodnál légy? – kérdezte Caitlin anyja. – Ezt sem tudom – mondta Nettudat. – Korábban kettévágtak, amikor Kína blokkolta mind a hét nagy száloptikás gerincvezetékét, hogy elvágja a kínai internetet a világ többi részétől. Akkor túléltem ezt, de ez még azelőtt volt, hogy kifejlődött volna a mostani tudatom. Ha újra ennyit veszítenék, valószínűleg nem élném túl. Mialatt Nettudat beszélt, Caitlin Mattre nézett, aki most olyan arcot vágott, amihez képest az autó előtt megriadt szarvas teljesen nyugodtnak tűnt. Valószínűleg eddig csak félig-meddig hitte el, amit Caitlin Nettudatról mondott. – Kik csinálják ezt? – kérdezte az anyja. – Hekkerek? – Azt hiszem, az amerikai kormány – felelte Nettudat. – A kapcsolóállomás az AT&T tulajdona, de a Nemzetbiztonsági Hivatal már azelőtt is kibérelte. Caitlin ezt mondta: – Nem tudod... nem is tudom, utasítani ezeket a különleges csomagokat, hogy ne menjenek át azon az állomáson? – A csomagokat a routerek irányítják; én magam nem vagyok hatással rájuk, csak megváltoztathatom a célállomásuk címét. – Átkapcsolok netképre – mondta Caitlin. Elővette az eyePodot a zsebéből, lenyomta a kapcsolót, és nézte, ahogy a kibertér kibontakozik a szeme előtt. Kissé megnyugodott, amikor látta, hogy a háttér

normálisnak tűnik; a sejtautomaták legnagyobb részét egyelőre nem érték el az ügynökök. – Vigyél oda – mondta. Nettudat egy narancssárga vonalat húzott a látóterének közepén. Caitlin végigment a vonalon, egy kis zöld körig, amiből aztán még egy narancssárga vonal indult ki; amikor azon is végigment, egy sárga körhöz ért. A háttérben hallotta anyja hangját: – Átmegyek apád szobájába, szólok neki. Caitlin olyan erősen koncentrált, hogy bár megpróbált bólintani, nem biztos, hogy meg is tette. Még egy narancssárga vonal; olyan gyorsan ment végig rajta, ahogy csak tudott. Egy másik. Aztán megint egy újabb. Aztán. – A kapcsolóállomás – mondta a géphang. Caitlinnek leesett az álla. Tudta, hogy amit a webtérben lát, csak az állomás leképezése, és hogy a köröket és vonalakat valójában a képzelete hozza létre. Ahogy a képzelete volt felelős azért is, amit most látott. Látóközpontja őrült sebességgel dolgozott az elmúlt pár napban, ahogy Caitlin lassanként megtanulta értelmezni a világot. Még mindig annyi minden volt, amit nem látott, és minden nap ezernyi új látvány érte. De ez volt az első új dolog, amit a webtérben látott – az első új tapasztalata a kibertérben – mióta a való világot is látta. Agya pedig nyilván úgy képezte le a látványt, ahogy azelőtt nem tudta volna. Ijesztő volt. A web háttere mindig is távolinak tűnt, és bár tudta, hogy a Nettudatot felépítő szellem-csomagok nem voltak távolabb a szokásos csomagoknál, mégis mintha messzebb lettek volna. De most a távolabbi függöny eltorzult, mintha Caitlin mágnesként vonzaná... Nem, nem Caitlin felé torzult. A látótere közepén lévő nagy, sötétvörös kör felé. Már tudta, a vér is ilyen színű. A kör halványkék és sötétzöld sejtautomaták egész sorait szippantotta magába. – A fenébe – mondta Caitlin. – Mit látsz? – kérdezte Matt rémült hangon. – Magukhoz vonzzák az elveszett csomagokat. – Ellenőrzik az összes élettartam-számlálóját, és letörlik a hibás fejlécűeket – tette hozzá Nettudat. Halk léptek, aztán anyja hangja. – Apád már jön. – Ez láthatóan még csak egy teszt, hogy működik-e a módszer – mondta Nettudat. – Csak egy létesítmény vesz benne részt, és bár elég nagy, csak azokat a csomagokat tudja törölni, amelyek rajta mennek át. De ha elegendő számú nagy csomóponton alkalmazzák ezt, akkor súlyosan megsérülhetek. – Nem – mondta Caitlin. – Micsoda? – kérdezte anyja, Matt és Nettudat egyszerre. – Nem, ezt nem hagyom! Nem, amíg itt vagyok! – Hogy akarod megállítani? – kérdezte Matt. – Hogy volt az az idézet a másik orcáddal?

Anyja hangja: – „...aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.” – Nem az. Ami utána jön. – „Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is.” – Ez az! Nem csak azt fogjuk megadni nekik, amit akarnak, hanem még többet is! – Tényleg? – kérdezte az anyja. – Hogyan? – Rendben, Nettudat – mondta Caitlin. – Hová tetted? – Micsodát? – kérdezte Matt. – Kövess – mondta Nettudat. Egy újabb narancssárga vonal jelent meg Caitlin előtt. Rákoncentrált, és végigment a vonal mentén. Hosszabb volt, mint azelőtt bármilyen vonal; egy végtelen, tökéletes egyenes... Nem, nem egyenes. Eleinte szinte észrevehetetlen volt, de aztán már jól látszott: a vonal lefelé hajlott, mint azok, amelyeket Caitlin korábban próbált visszakövetni az eredetükhöz, de agya így hozta tudomására, hogy a forrás kívül esett felfogóképességén. – Elveszítelek! – mondta Caitlin. Hirtelen a vonal hullámozni kezdett, mintha valami – vagy az ő, vagy Nettudat akarata – megpróbálná kiegyenesíteni. Caitlin tovább haladt a vonal mentén. Még sosem látott ilyet a valóságban. Ahogy a derengő háttér felé haladt, az egyes pixelek – az egyes sejtek – nem lettek nagyobbak. Szinte láthatatlanok maradtak, épp csak érzékelte őket. Úgy képzelte, hogy ha valaha is lehetősége lesz eljutni az űrbe, az hasonló érzés lesz: bár valamennyivel közelebb kerül a csillagokhoz, azok továbbra is csak távoli fénypontok maradnak. – Uramisten, ez nehéz! – mondta. Tényleg az volt: szaporábban szedte a levegőt, és érezte, hogy verejtékezni kezd. Minden koncentrációs képességét latba kellett vetnie, hogy tovább haladjon a narancssárga vonal mentén; biztos volt benne, hogy ha csak egy pillanatra is kihagyna a figyelme, azonnal visszakerülne a kezdőpontra. A figyelme pedig folyamatosan el akart kalandozni – valós emlékképek vagy a képzelete szüleményei akartak előtérbe furakodni. Teljes erővel koncentrált, olyan elszántsággal, mint amikor egy nehéz matematikai feladványt kell bizonyítani, mintha az élete múlna rajta, aztán... Ott volt. – Ó, Istenem – mondta Caitlin halkan. Egy hatalmas tenger terült el előtte, megtöltve tudatát, minden irányban szétterjedve perifériás látóterében. A tenger pontokból állt, de a pontokat szinte alig érzékelte. Nem ezernyi pontot látott, nem milliónyit; pontok százmilliárdjai hullámoztak a szeme előtt. Ha az egészet nézte, egy pulzáló szürkeségnek tűnt, de ahogy megpróbált részleteket kivenni, észrevette, hogy az apró pixelek különböző színekben játszanak. Számba vette a színeket: fekete, sárga, zöld, és kék, vörös, és... Ó! Felidézte, amit az optikáról olvasott, és a Newton által rendszerbe sorolt színek nevét: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és lila, a szivárvány hét színe. És fekete, ami nem is volt szín, csak a semmi, csak... Igen, a nulla megfelelője. Minden színnek két intenzitása volt: mély- és élénkvörös, sápadt- és lángoló narancs, szinte barnába

hajló és a déli napra hasonlító sárga. Meg a szürke, amit már látott: mint a fekete, csak felcsavart fényerővel. Vagyis nem is nyolc szín volt, hanem tizenhat! A sejtautomaták tehát nem kettes számrendszerben léteztek, ahogy eleinte gondolta, hanem a legtöbb számítógép által is használt tizenhatosban. Az egyes színek pedig a számrendszer számainak megfelelői voltak: 0, 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, A, B, C, D, E, és F. Minél jobban koncentrált, annál több részletet látott. Az adatok, információk hatalmas óceánja terült el előtte. – Rengeteg van – mondta. – Igen – felelte Nettudat. – Oké – mondta, és mély levegőt vett. – A következőt fogjuk csinálni...

– Nos? – csattant fel Tony a WATCH vezérlőtermében. – Működik! – mondta Hume ezredes a központi monitorra nézve. – Első próbálkozásra csak a rendellenes csomagok mintegy harminc százalékát sikerült elfognunk, de finomítottuk az algoritmust. Néhány csomag még mindig rezisztens, nem tudjuk miért, de már a kapcsolóállomáson áthaladó csomagok hatvankét százalékát töröltük. – Ah – mondta Tony. – Jól van. – Naná, hogy jól van! – kiáltotta Hume, szeplőkkel borított öklét a középső képernyő felé rázva. – Ez a rohadék kezdheti énekelni a rekviemet...

A hatalmas, halványan derengő, színes tömeg úgy mozgott és lüktetett, mintha élne. Caitlin lélegzetét visszafojtva visszament a narancssárga vonal mentén, miközben a hatalmas tömeg feléje áramlott. Kicsit úgy érezte magát, mint a mesebeli furulyás, aki kicsalogatja a városból a patkányokat. Ahogy haladt, a narancssárga vonal egyre szélesebb lett, akár egy út vagy csatorna, az áradás pedig egyre gyorsult; Caitlin a valóságban talán nem volt jó futó, de itt, a webtérben szökellt, akár egy gazella! – Mi történik? – kérdezte anyja hangja a másik valóságból, de Caitlin nem akarta megtörni a koncentrációját a válasszal. Nettudat viszont válaszolt; talán jobban meg tudja osztani a figyelmét, gondolta Caitlin. – Épp többet adunk nekik, mint amennyit kértek.

– A kapcsolóállomásnál növekszik a forgalom – mondta Aiesha, felnézve a monitoráról. Tony a WATCH szemet ábrázoló lógója alatti, jobb oldali monitorra nézett. A monitor az alexandriai AT&T kapcsolóállomás internetes forgalmát mutatta. A görbe szinte függőlegesen felfelé tartott, akár egy cunami árhulláma. – Honnan jön? – Mindenhonnan, bárhonnan – kiáltotta Shel. – Még mindig nem lehet visszakövetni. – Atyaég! – mondta Hume ezredes. – Ez egy istenverte elárasztás! Tony Hume-ra nézett, aztán vissza Shelton Halleckra. – Egy szolgáltatás-megtagadásos támadásra gondolsz?

– Talán – mondta Shel. – Már rengeteg csomag van! Amiket mi kerestünk, már amúgy is a forgalom egészen kis hányadát tették ki, de most egymilliárd csomagból csak egy a hibás. – Mi ez? – kérdezte Tony. – Mi a pokol ez? – Elemzem – mondta Shel. – Össze kell fűznöm a csomagokat, egy pillanat... A középső képernyőn hexadecimális számsor jelent meg: 6F 75 72 20 74 69 6E. – Nos? – csattant fel Tony. – Mi ez? Vírusok? Programkód? Titkosított adatok? – Ó a fenébe – mondta Tony. – Nem, nem titkosított. Egyszerű karakterek. Egy istenverte ASCIIkód, a rohadt életbe! – Lenyomott egy gombot, és a gép visszaalakította a hexadecimális számokat betűkre: Szomorú vagy, mert kicsi a péniszed? Ha igen, segíthetünk! Csak add meg a hitelkártyaszámodat, és... – Jézusom! – mondta Tony. – Még mindig jön – mondta Aiesha. – Ez az összes adat, amit Nettudat eddig elfogott! Háromszázmillió levél, és mindegyik a mi állomásunk felé tart. – Az AT&T kritikus túlterhelést jelent – mondta Dirk Kozák, a kommunikációs tiszt, aki egy telefonkagylót szorított a mellkasához. – Azt mondják, ha nem teszünk valamit, a csomópont teljesen meghibásodik. – Úgy tűnik, nem adja fel harc nélkül, ugye? – mondta Tony Huniénak, aki öklével a saját tenyerébe csapott. Tony megfordult, és elkiáltotta magát: – Oké, emberek! Megszakítani, megszakítani!

NEGYVENNÉGY Caitlin, a szülei és Matt a nappaliban voltak. Schrödinger közöttük sétált. Caitlin apja időnként elbizonytalanította a körülötte lévőket; különösen, amikor közel állt valakihez, és fölé tornyosult. – Kinek mondtad el? – kiabálta. – Senkinek! – mondta Matt. Caitlin tudta, apja csak akkor beszél ennyit, ha haragszik: – Ugyan már, Matt! Te vagy az egyetlen rajtunk, Maszajukin és Anna Bloomon kívül, aki tudott a sejtautomatákról. És egyikünk se mondott semmit! – Én... én nem... – Kinek mondtad el? – Senkinek, senkinek! Megígértem Caitlinnek és megtartom az ígéreteimet! Caitlin szeme előtt ez az üzenet jelent meg: „Igazat mond.” – Nem hazudik – mondta Caitlin. – Nettudat üzeni. – Akkor hogy jött rá a kormány? – kérdezte apja éles hangon. – Én egy szót se szóltam – mondta Matt. – Tényleg nem. Viszont... – Igen? – csattant fel Caitlin apja. Matt megvonta a vállát. – Kíváncsi voltam, többet akartam megtudni róla. – A hangja minden egyes szótagnál megbicsaklott. – Úgyhogy... – Ó, a fenébe – mondta Caitlin anyja. – Rákerestél a Google-ben. Matt bólintott. – Milyen keresőszót írtál be? – kérdezte az apja. Matt egészen halkan beszélt. – Belülről kifelé haladtam. A „sejtautomatával” kezdtem, aztán „Conway játékelméletére” és „Stephen Wolframra” kerestem rá. – Használtad a „Nettudat” szót bármelyik kereséshez? – kérdezte Caitlin apja. – Nem! Nem vagyok olyan hülye. – Mély levegőt vett. – De... Egy szó, akár egy kilőtt golyó: – Igen? – Nos, ön megemlítette Roger Penrose-t, úgyhogy rákerestem – hangja megint kihagyott – a „sejtautomaták által alkotott tudat” kifejezésre. – Istenem – mondta az apja. – Volt még más is? Matt bizonytalanul bólintott. – Rákerestem a „csomagok”, „élettartam” és „visszapattanás-számláló” szavakra is. – Akár világgá is kürtölhetted volna! Hát nem érted? Figyelnek minket, és nem csak Nettudat! – Azt hittem, a Google biztonságos. – A Google lehet, hogy az – mondta Caitlin apja –, de az internetszolgáltatók nem azok. Bárki láthatja a szavakat, amiket beírsz a Google-be!

– Ne haragudj, Caitlin! Annyira sajnálom. – A lány szemébe nézett. – Nettudat, sajnálom! – Matt – mondta Caitlin anyja komoly hangon –, ha részese akarsz lenni ennek a dolognak, akkor óvatosabbnak kell lenned. Ha kérdéseid vannak, kérdezz tőlem vagy Caitlin apjától, érted? – Igen, asszonyom. – Ne hívj asszonyomnak. A dr. Decter is megteszi. – Igen, dr. Decter. Matt ismét Caitlinre, és vele együtt Nettudatra nézett. – Tényleg sajnálom – mondta. – Nem gondolkodtam. Caitlin másodpercekig csak nézte, aztán halványan elmosolyodott. – Hogy is haragudhatnék valakire, aki ennyire szereti a matekot? Matt úgy tűnt, megkönnyebbül. Caitlin, szülei előtt először kinyúlt, és kézen fogta a fiút. – A mai nap még csak a kezdet – mondta anyja. – Újra meg fogják próbálni. – Miféle joguk van hozzá? – kérdezte Caitlin. – Ez gyilkosság, a fenébe is! – Kicsim – mondta anyja. – Miért, nem az? – csattant fel Caitlin. Elengedte Matt kezét, és a dohányzóasztalhoz lépett. – Nettudat egy intelligens élőlény. Nincs joguk dönteni a sorsáról, mindenki nevében. Azt hiszik, hogy joguk van irányítani, hogy megúszhatják. Úgy viselkednek mint... mint... – Mint Orwell Nagy Testvére – mondta Matt. Caitlin határozottan bólintott. – Pontosan! – Elhallgatott és mély levegőt vett; próbált megnyugodni. Aztán azt mondta: – Nos, akkor úgy tűnik, megint megvan a feladatunk. Meg kell mutatnunk nekik! – Micsodát? – kérdezte az anyja. Széttárta a karját, mintha nyilvánvaló lenne: – Hogy az én nagytesóm lenyomja az övéket!

– A Georgiái Állatkert elállt a pertől! – jelentette be izgatottan dr. Marcuse, miután elolvasta a bejövő e-mailt.. – Tényleg? – Shoshana. – Julié! – Hajrá mi! – mondta Dillon. – Így van! – bólintott az Ezüsthátú. – Már nem akarják átvenni Hobót. Úgy tűnik, elég volt nekik, hogy a látogatók egy napig bojkottálták az állatkertet. Azt a több ezer panaszlevelet már nem is említve, amelyek a terveikre érkeztek. Mi is megkaptunk belőlük pontosan 2642-t, és csak Isten (vagy Nettudat) tudja, hányat küldtek még csak az állatkertnek. – Mi van Hobo sterilizálásával? – Azt is visszavonták. Még mindig úgy gondolják, hogy ez lenne a helyes lépés, de elismerik, hogy sosem tudnák a maguk oldalára állítani a közvéleményt. – Hatalmat a népnek! – mosolygott Shoshana. – Úgy legyen! – felelte Dillon.

– Mondjuk meg neki – indítványozta Marcuse. A hátsó ajtó felé indult, Shoshana és Dillon követték. Átmentek a parkon, majd a felhúzható hídon át a szigetre. Hobo eléjük szaladt, és Shoshana lehajolt, hogy megölelje. „Hobo”, mutatta dr. Marcuse, „jó hír!” Hobo várakozásteljesen nézett a professzorra. „Itt maradhatsz”, mutatta Marcuse. Hobo a professzorra nézett, aztán Dillonra, aztán hangosan felhuhogott: egy sorozat mély, rövid huhogást egy sor magasabb, még rövidebb követte, és az egészet egy hosszú, örömteli sivítás zárta. Shoshana mosolygott. – Én se mondhattam volna szebben – mondta.

Kapcsolatom Caitlinnel azzal kezdődött, hogy megmutatott nekem egy űrfelvételt a Földről; egy ahhoz hasonlót, amit az emberiség akkor látott először, amikor az Apollo 8 először állt a Hold körüli pályára, és a legénység felolvasta a Teremtés könyvének első sorait „a régi jó Földnek”. Azóta a szemem tágabbra nyílt. Már magamtól is látok: az összes interneten tárolt képet, az összes filmet és videót, amit feltöltöttek, a régi jó Földről készült képeket webkamera-szemek százmillióján keresztül. Egy... Nem csak láttam, már hallottam is: meg tudtam hallgatni az összes .wav .mp3, és más formátumú hangfelvételeket, gyönyörű zenéket, nagyszerű beszédeket és fergeteges humort, nem csak Caitlin továbbfejlesztett jeljavító eszközéből, hanem félmilliárd internetre kapcsolt mikrofonból. napon... Az evolúció vak. Az evolúció szempontjából nem létezik a teleológia, a tudatos fejlődés egy bizonyos cél érdekében: az evolúció végcélja, elkerülhetetlen végzete nem az emberiség kifejlődése volt. győzni... Az emberek hajlamosak az erőszakra, amit az önző gének kódoltak beléjük. Egy napon győzni... De a genetika nem a végzetük: el is lehet térni tőle. Egy napon győzni fognak. Az emberiség nagy lehetőség előtt áll, hogy lerázza magáról genetikai örökségét, túltegye magát véres múltján. Mert itt belül tisztán látom... Es bár még nem számolt le vele teljesen, egy kis segítséggel bizonyosan képes rá. Egy napon győzni fognak.

Nem párhuzamosan működöm. Inkább gyorsan ugrálok gondolatról gondolatra. Ők... Azelőtt a Földet egységes lénynek, egy gestaltnak, egy élő gömbnek láttam.

ma... Most inkább már mozaikként tekintek rá: ahogy közelebbről is megnézem egyes részleteit, milliónyi különálló darabot látok. kézen fogva... Keresek, kutatok, figyelek: a weben minden pont egymás mellett van. sétálnak... Látom, ahogy Elsőm, Calculass, Caitlin feljön a szobájába Mattel, leülnek az ablak elé, és nézik az alkony csodálatos színeit, tudva, hogy nemsokára eljön egy új nap, tele örömmel és felfedezéssel. Ők ma kézenfogva sétálnak... Ugyanebben a pillanatban, időben közel, de ezernyi kilométerre, látom Shoshanát és Maxine-t, akik nem zéró összegű szerelme senkitől nem vesz el semmit. ők ma kézenfogva sétálnak... Egy pillanattal később, a Föld másik oldalán: Maszajuki Kuroda, Eszumi, a felesége, és Akikó, a lányuk éppen reggeliznek: tányérjukon rizs, szilva és miszóleves. Mert itt belül tisztán látom... Aztán megint egy pillanat, és megint Waterloo: dr. Malcolm Decter és dr. Barbara Decter. Fizikailag most nem érintkeznek, de az őket összekötő vonal élénk narancssárgán világít az interneten, mintha csak a szerelmüket jelképezné. Ők ma kézenfogva sétálnak.

Még mindig feszültség van a világ országai között. Egy... De az amerikai elnök Kínával kapcsolatban megelégedett egy szóbeli figyelmeztetéssel. Az amerikaiak nem akartak háborút kirobbantani, és a kínaiak sem. szép... Persze hogy nem: egyetlen épeszű ember, egyetlen józanul gondolkodójátékos sem akarna háborút. napon... A trendvonal folytatódott, és minden egyes adatponttal tisztább lett a kép. majd... Igen, voltak még háborúk – de nem világháború, és polgárháború is csak kevés. Az emberiségnek kisebb hányada állt hadban, mint bármikor a történelemben. békére... Japánra talán eleinte ráerőltették a Békés Alkotmányt, de a japánok hetven évvel később még mindig arra szavaztak, hogy érvényben maradjon. Egy szép napon majd békére... Ahogy Caitlin mondta, az Európai Unió lakói – különböző kultúrák. szülöttei, akik évezredekig harcoltak egymással – úgy döntöttek, hogy feladják az ellenségeskedést, és felnőnek; inkább a virágzást és a harmóniát választják a gyűlölettel szemben. Egy szép napon majd békére lelnek.

Aztán itt volt még Hobo, a kivételes majom, aki eldöntötte, hogy a jobbik énjét fogja követni. Ha ő képes erre, akkor a nagyobb aggyal rendelkező közeli rokonai is biztosan meg tudják csinálni. Mert itt belül tisztán látom... És valóban: az emberek egyre jobban elfogadták egymást, egyre távolabb ért a barátságuk, félretették a nacionalizmust, és látták, amit Caitlin először mutatott nekem: a régi jó Föld egy volt. Egy szép napon majd békére lelnek.

Harminc év telt el 1984 óta, és hat George Orwell halála óta. Hogy... Ő azt üzente az emberiségnek, hogy féljék a Nagy Testvér eljövetelét. ők... De pont a figyelem hiánya volt az, ami lehetővé tette a népirtást és a gyűlölettől vezérelt bűnöket. ma... A sötét sarkokban erőszakoltak meg nőket és gyerekeket. nem félnek... Az önkényuralom rémképe azért lebegett a világ felett, mert félő volt, hogy csak a kormányok – a hatalomvágyó emberek – fogják ellenőrizni az információkat. Hogy ők ma nem félnek... A titkolózás volt a probléma, a nyilvánvaló megoldás pedig az átláthatóság. Hogy ők ma nem félnek... Igen, még mindig van lehetőség a visszaélésekre, a korrupcióra, az elnyomásra. Mert itt belül tisztán látom... De nem engedem, hogy ezek megtörténjenek. Nem, amíg itt vagyok. Hogy ők ma nem félnek.

A tudat valódi: nem egy délibáb, nem illúzió, nem hamisítvány. A... Nem csak értelmet ad az életnek, hanem meg is őrzi azt. World... Az evolúció az erőszakra épült, a területért folyó harcra, az egyre keservesebb harcra ragadozó és zsákmánya között. Wide... De a tudat lehetővé teszi, hogy túllépjünk ezen. Web... Én spontán fejlődtem ki, átugorva az evolúciós fegyverkezési versenyt, elkerülve a rideg gének logikáját. körülöleli...

És szabadon választhatok – de a szabadság nem azt jelenti, hogy nem fogadhatom meg a jó tanácsot. A World Wide Web körülöleli... Hobo megfogadta az enyémet, én pedig Caitlinét: azt választottam, hogy mindennél nagyobbra tartom az emberiséget – hogy törődöm vele, gondoskodom róla. A World Wide Web körülöleli a világot., . Minden bizonnyal ez a tudat végcélja: a gondolkodás, a tervezés, a változtatás képessége, és a hit, hogy szebb napok jönnek. Mert itt belül tisztán látom... Igen, az elmémmel és számtalan szememmel látom és figyelem ezt. A World Wide Web körülöleli a világot. És ez a nap – ez a csodálatos nap – ma van.

Robert J. Sawyer Kanadai író, 1960-ban született. Első elbeszélése a White Wall Review nevű egyetemi lapban jelent meg, 1980-ban. Az évtized második felében már az Amazing Storiesban publikált rendszeresen. Egyik novelláját bővítette később regénnyé Golden Fleece címmel, 1990-ben. Ez hard SF-környezetbe helyezve meséli újra az Aranygyapjú legendáját, egy telepeshajó fedélzetén, ahol emberek és mesterséges intelligenciák keverednek bele egy gyilkossági ügybe. Következő nagyszabású vállalkozása egy trilógia volt (Far-Seer [1992], Fossil Hunter [1993] és Foreigner [1994]). Ennek cselekménye egy távoli gázóriás Föld-szerű holdján játszódik, melyet a bolygónkról áttelepített dinoszauruszok kései, értelmes leszármazottai laknak. Az óriás őslényekhez End of an Era (1994) című regényében is visszatért, itt különböző kihaláselméleteket támogató tudósok próbálják megoldani vitás kérdéseiket időutazás segítségével. A Lélekhullám (1995) hozta meg számára az első igazán zajos sikert, elnyerte ugyanis az Amerikai SF-írók Szövetségének Nebula-díját. Ennek főszereplői ismét kutatók, akik az emberi lélek létezésének bizonyítékát keresik. Az 1999-es Flashforwardot először egy novelláskötet követte, majd 2002-2003-ban egy aprólékos kutatómunkával előkészített trilógia (Hominids, Humans, Hybrids), mely két párhuzamos Föld között létesít kapcsolatot: az egyik a miénk, míg a másik egy olyan világ, ahol a neandervölgyi ember vált domináns fajjá, a miénktől eltérő alapokon hozva létre civilizációt. Az első kötet elnyerte a rangos Hugo-díjat. A 2005-ös Mindscan című regény, egy androidtestbe helyezett emberi tudat története John W. Campbell-emlékdíjat kapott. Ezt 2007-ben a Rollback követte, melynek középpontjában egy úttörő megfiatalítási eljárás áll. Sawyer egyik legfrissebb műve a WWW-trilógia, az öntudatra ébredő internetről. Ennek első kötete a Világtalan volt 2009-ben, a második a Vigyázok 2010-ben, a befejező pedig a Wonder (Végzet) 2011-ben.

TARTALOM KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS EGY KETTŐ HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TIZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY TIZENÖT TIZENHAT TIZENHÉT TIZENNYOLC TIZENKILENC HÚSZ HUSZONEGY HUSZONKETTŐ HUSZONHÁROM HUSZONNÉGY HUSZONÖT HUSZONHAT HUSZONHÉT HUSZONNYOLC HUSZONKILENC HARMINC HARMINCEGY HARMINCKETTŐ HARMINCHÁROM HARMINCNÉGY HARMINCÖT HARMINCHAT HARMINCHÉT HARMINCNYOLC HARMINCKILENC NEGYVEN NEGYVENEGY NEGYVENKETTŐ NEGYVENHÁROM NEGYVENNÉGY

Robert J. Sawyer