Magyar Egyházzene XXI (2013/2014) 431–436
REFORMÁTUS KÁNTOR Szerkeszti: Bódiss Tamás és Dávid István A Magyar Református Egyház a 2009 és 2014 közötti éveket „Kálvin emlékévek”-ké nyilvánította. Az évfordulók általában számvetésre ösztönöznek, így a mögöttünk lévő Kálvin-évek arra is lehetőséget adtak, hogy a reformátor és a zene kapcsolatát újraértékeljük. A Református Kántor idei évi számaiban —a Magyar Egyházzene XX/4. számában olvasható bevezető gondolatokat folytatva— e fölismeréseket osztjuk meg az olvasókkal.
Kálvin és a zene Az orgona kérdése Kálvin genfi működését és a város életében játszott szerepét igen rosszul látták. A „nagy genfi diktátor” és hasonló jelzők nemcsak Kálvin félreismeréséről tanúskodnak, de történetileg is megalapozatlanok.1 A reformátornak egyáltalán nem volt olyan befolyása és tekintélye, mint azt az utókor gondolja. Genfben éppúgy, mint más városokban a reformátorok egyszerűen működési engedélyt kaptak a tanácstól, melyet az bármikor visszavonhatott. A városban sem hatalmuk, sem vagyonuk nem volt, legtöbbször még csak polgárok sem voltak, tehát be sem juthattak a döntéshozó testületekbe. A genfi tanács ezenfelül „el volt szánva, hogy a katolikus érsek zsarnokságát nem cseréli föl a reformátoréval.”2 Szerepének túlértékelését már Kálvin is tapasztalta. „Túl gyakran fordul elő, panaszolja, hogy rosszul informált emberek a genfi tanács döntéseit személy szerint neki tulajdonítják.” 3 Így volt ez a genfi orgona esetében is. A történeti adatok előtt azonban lássuk: egyáltalán milyen lehetett a genfi hangszer? A reformáció századának orgonája szerkezetében, de funkciójában sem hasonlított egy mai átlagos hangszerhez. A kor orgonái mai értelemben kis hangszernek számítottak, átlagban 10, a nagyobbak 15–20 sípsorral. Kiemelkedőnek számíthatott a berni Münster 32 regiszteres hangszere, melyet a reformáció
Alister MCGRATH (ford. Nagy Mónika Zsuzsanna): Kálvin. Osiris Kiadó, Budapest 2001. 118. MCGRATH 99, 111. 3 MCGRATH 93. 1 2
432
REFORMÁTUS KÁNTOR
után pár évvel a város potom összegért értékesített.4 A középkor hangszerein a sípsorok blokkszerűen, együtt voltak kapcsolhatók. Az orgona mindig teljes hangerővel szólt, hangszínbeli és dinamikai árnyalatok nem léteztek. A sípsorok külön regisztrálhatósága és ezzel az orgona technikai fejlődésének egy magasabb szintre emelkedése éppen a XVI. századra tehető, de a hangszer klasszikus formája és az istentiszteletben betöltött, maihoz hasonló szerepe csak a XVII. századi észak-német lutheránus orgonakultúrától számítható. Még nagyobb a különbség az orgona mai és egykori templomi használata terén, melynek legfontosabb jellemzője, hogy a hangszert akkoriban egyáltalán nem használták az énekkíséretre. A középkori misében az orgona a szertartási cselekményekhez kapcsolódva szólalt meg a mise kezdetén a bevonuláskor vagy a végén a kivonulás alatt, illetve az oltárnál végzett cselekmények közben szólalt meg. A római szertartáshoz tartozott —mint a miseruha, a feszület, a képek—, így a szertartás eltörlésével funkcióját is vesztette. Sok helyütt eredeti helyén maradt továbbra is, de —mivel kulturális értékmegőrzés akkor nem létezett—, az is gyakran megtörtént, hogy mint szükségtelen használati tárgyat eltávolították és eladták, mint a fent említett berni hangszert. Az akkori gondolkodást megértve ebben mi sem találnánk kivetnivalót. A gyülekezeti ének orgonás kísérete tehát a XVI. században teljesen ismeretlen volt. A templomi ének vezetését mindenhol az énekes kántor és az általa irányított kórus (a középkori egyházban a schola) látta el. A genfi istentiszteleten sem került szóba, hogy a zsoltárok éneklését az orgona kísérje. Loys Bourgeois —a zsoltárdallamok legismertebb szerzője— csaknem egy évtizedig (1543–1552) volt a genfi egyház kántora (chantre — azaz énekes kántor.) A gyermekeknek megtanította az újonnan készült zsoltárokat és az ő segítségükkel vezette az istentiszteleti éneklést.5 Az orgona használaton kívülre kerülése a magyarázata annak, hogy —Dávid István kutatásai szerint— Kálvin írásaiban egyetlen kivételtől eltekintve szóba sem kerül a hangszer. Ez a kivétel egy prédikációban található, ahol Kálvin így szól: „Nevetséges és esetleges utánzása a pápának, ha azt hisszük, hogy nemesebbé tesszük az istentiszteletet az orgona behozatalával.”6 Nincs megokolás, melyből az indokot keresve tovább tájékozódhatnánk, de más —nem Kálvintól származó— orgonaellenes megnyilvánulások ismeretében is megállapíthatjuk, hogy a hangszer elutasítása legtöbbször a római szertartással és az ahhoz tartozó egyéb elemekkel együtt említtetik. Dávid István így idézi Luthert, aki korábbi ágostonos szerzetesként Kálvinnál jóval erőteljesebben 4 DÁVID István: „«Post tenebras lux»”. Jean Cauvin… és «a kálvinista templom orgonája»”, in BÉKÉSI Sándor (szerk.): Pius efficit ardor. A művészet értékelése Kálvin művében és a református kultúrában. Kálvin Kiadó, Budapest 2009. 100. 5 Loys BOURGEOIS: A muzsika igaz útja. (Le droict chemin de musique.) Ford. Jeney Zoltán. A jegyzeteket és az utószót írta Ferenczi Ilona. Szerk. Draskóczy László. Budapest 2003. Lásd még Draskóczy László e könyvről tartott, azonos című előadását: Zsoltár X (2003) 37–39. 6 DÁVID i.m. 96.
432
REFORMÁTUS KÁNTOR
433
nyilatkozik: „Orgonálás, éneklés, díszruhák, harangszó, tömjénezés, szenteltvízhintés, zarándoklat, böjtölés. Nincs ezekben semmi jó, semmi hasznos, semmi előrevivő.”7 Ugyancsak Dávid István írja másutt: „A korabeli hangulatot jelzi egy 1563-ból való prédikációrészlet, mely kitér arra, hogy az egyszerű nép mennyire ragaszkodott korábban temploma berendezési tárgyaihoz: «az összes szép látnivaló, amit úgy megszoktunk, oda már, s nem hallhatjuk a kedves zeneszót, éneket és orgonajátékot, amit korábban annyira szerettünk» — idézi a szónok egy orgonapártoló egyháztag véleményét, majd hálaadásra buzdít azért, mert «templomaink megszabadultak mindattól, ami Isten szemében oly nagy utálatosság volt és oly igen megfertőztette az ő házát».”8 Mindkét idézetből azt látjuk, hogy nem a hangszer, az ének, a harang vagy más egyéb az ellenérzés tárgya, hanem azok római liturgiához való kapcsolódása. A genfi orgona 1562-es eltávolításával kapcsolatban Dávid István már többször idézett tanulmányában tisztázza a félreértéseket.9 Ezek szerint egy másik templomban útban lévő és lényegileg használhatatlan orgonát tároltak két évtizedig a St. Pierre-székesegyházban, Kálvin templomában. 1562-ben ennek sípjait olvasztották be, s a bevételt aztán jótékony célra fordították. A szóban forgó hangszer sorsához így talán épp Kálvinnak volt a legkevesebb köze, hiszen egyrészt nem saját templomának hangszeréről volt szó, másrészt az ügyben végül a városi tanács döntött, melynek ügyeibe —korábban volt szó erről— Kálvinnak nem volt beleszólása. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy Kálvin nem nyilatkozott az orgona ellen. Inkább semleges véleménye volt e téren, melynek oka abban keresendő, hogy a hangszerre a genfi istentiszteletben egyszerűen nem volt szükség. Bódiss Tamás
Úton az egyházzenei törvény felé Egy nappal a nemzeti ünnep előtt, március 14-én ismét egyházzenei konferencia volt Nagykőrösön, ahol idén a Károli Gáspár Református Egyetem és a Doktorok Kollégiuma szervezésében a kántori szolgálat helyzetét tekintették át. A program reggeli könyörgéssel kezdődött, melynek énekes szolgálatát a helyi kántorszakosok végezték Dávid István, a konferencia házigazdája vezetésével. Szenczi Árpád, a KRE Tanítóképző Főiskolai Kar dékánja, majd a MRE Zsinati Elnöksége képviseletében Imre Sándor tiszántúli főgondnok üdvözölte a jelenlévőket. A rendezvényt írásban köszöntötte Steinbach József püspök, Balla Péter és Fekete Károly rektorok, valamint Tarr Zoltán zsinati tanácsos. A megnyitó 7 D ÁVID i.m. 95, valamint: D ÁVID István: „Kisorgonák a református liturgiában”, Zsoltár V (1998) 8. 8 DÁVID i.m. 100; az idézet forrása: Owen CHADWICK (ford. Szabó István): A reformáció. Osiris, Budapest 1998. 377. 9 DÁVID i.m. 97.
433
434
REFORMÁTUS KÁNTOR
előadást Békési Sándor, a KRE docense tartotta „Istennek hárfái és a Bárány éneke” címmel. Pap Ferenc, a Hittanoktató- és Kántorképző Intézet vezetője az egyházzenész-kántori tisztségről beszélve hangsúlyozta, hogy a megfelelő képesítésű kántor —a lelkésszel szorosan együttműködve— szakmai munkájában megfelelő önállóságot kell kapjon. Hafenscher Károly, az Magyarországi Evangélikus Egyház zsinati elnöke szerint Luther, Bach és mások útmutatása nyomán a múlt kötelez. A zene eszközként ma segít abban, hogy az ellaposodó és fogyasztóvá váló gyülekezet re-aktivizálódva újra bekapcsolódjon az istentiszteletbe, Isten és ember párbeszédébe. Erre azért is jó eszköz a zene, mert az ige hirdetője és hordozója. Megemlítette, hogy az evangélikus egyháznak már van egy rövid törvénycikke az egyházzenéről, s az viszonyítási alap is lehet. A délelőtt végén Méhes Balázs dékánhelyettes elmondta, hogy a javaslatok megfogalmazásában, majd pedig a törvény megalkotásában is kulcsfontosságú, hogy senki ne a saját elképzelését akarja keresztülvinni, hanem egy mindenki által elfogadható tervezet szülessen. Nézete szerint egységes képesítő vizsgákon való teljesítmény szerint kell a kántorokat minősíteni, lehetővé téve a szintek közötti átjárhatóságot. Ebéd előtt a konferencia résztvevői a TFK-s hallgatók március 15-i ünnepi műsorán vettek részt. Délután először Tardy László, a Mátyás templom karnagya kért szót, aki a római katolikus kántorok helyzetét vázolva kiemelte: a kántor feladata összeegyeztetni a zenei ideált a gyülekezet igényeivel. Orosz Otília, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület zenei előadója egy már 2006 óta működő rendszert mutatott be. Elmondta, hogy a kerület kérésére az ott működő kántorokat nyilvántartásba vették és tudásszintjük alapján három kategóriába sorolták be őket. Az Erdélyi Református Egyházkerületben zajló munkáról Péter Éva zenei előadó számolt be. Az ottani törvényi háttér közös a partiumival, a főállású kántorok mindkét kerületben állami fizetéskiegészítést kapnak. A záró előadásban az általános európai helyzetről szólt Bódiss Tamás, a MRE egyházzenei előadója. Előadásának egyik legfőbb tanulsága volt, hogy bár nyugatabbra hamarabb kezdődtek el a nálunk most jelentkező folyamatok, azok megvalósulásához sok időre, kitartásra és munkára volt szükség. Az előadások megbeszélése során kikristályosodtak a legfontosabb gondolatok: ki kell dolgozni egy több szintű képzési-képesítési rendet és a megfelelő képesítésű kántorok szélesebb bázisú alkalmazásával meg kell teremteni a körzetgondozás és az egyházzenei képviselet megfelelő rendszerét. A konferencia előadásai a Collegium Doctorum 2014-es évkönyvében megjelentek. 2015. január 1. után hozzáférhetők itt: dc.reformatus.hu Gaál Eszter, a LFZE egyházzenész hallgatója
434
REFORMÁTUS KÁNTOR
435
Beszámoló a MRE Zsinatának 2014. április 23–24-i ülésén az egyházzenei szolgálat szabályozásának szempontjairól A Zsinat Zs-322/2013.11.15. határozata „fontosnak és sürgetőnek tartja az egyházunkban végzett zenei szolgálatról, az ott munkálkodó kántorok feladatairól szóló kérdések megvizsgálását, és egységes normatív szabályozás kidolgozását.” E célból a jogszabályalkotó munka megindításaként megbízta a Jogi, illetve a Tanulmányi és Teológiai Bizottságot a konkrét javaslatokat összegyűjtésére. Az alábbi előterjesztésben e javaslatokat foglaljuk össze. ALAPVETÉS. Az egyházzene énekes és hangszeres szolgálata az istentisztelet, így egyházi életünk szerves része, nélkülözhetetlen közösségteremtő szerepe mellett a liturgiában az igehirdetés és imádkozás egyik formája. Ebből nő ki, erre épül az egyházzenei szolgálat, melynek tevékenysége és feladata szorosan összefügg az e területen folyó egyéb munkák és törekvések eredményeivel: énekeskönyv, istentiszteleti megújulás, egyházzenei oktatás, kóruskultúra, orgonák és más hangszerek állapota. Fontos rögzíteni, hogy e részterületeken folyó munkákat egységes elvek szerint kell végezni. SZINTEK. Az egyházzenei-kántori szolgálat meghatározásának —az elvi-teológiai alapvetésen túl— legfontosabb eleme a képzés-képesítés rendszerének megteremtése, valamint a különböző képzettségi szintek meghatározása. A képzettségi szinteket a jelenleg működő és érvényes képzési formák egymáshoz mérésével és összevetésével kell meghatározni. Ezen túl szükséges a közép- és felsőfokú képzettségek egyházi képesítési rendjének kidolgozása, melynek következménye lehet a feladatkör, az alkalmazási lehetőség és a javadalmazás meghatározása. Az egymásra épülő szintek a következőképpen határozhatók meg: 1 – énekvezér 2 – kántor-asszisztens (énektanítás és hangszeres játék alapszinten) 3 – kántor-karnagy (az előbbiek mellett kórusvezetés, énektanítás is) 4 – egyházzenész-kántor (zenei diplomával rendelkező, egyházzeneileg is képzett). KÖRZETI FELADATOK. A képesítési szintek meghatározása teremtheti meg az egyházzenei-kántori szolgálat minőségbiztosítását. A legjobban képzett egyházzenész-kántorokra építhető az egyházmegyék területén a körzeti képzések és a körzetgondozás lehetőségeinek megteremtése. Ez utóbbi területen az egyházmegyéknek és -kerületeknek az eddigieknél nagyobb szerepet kell vállalniuk, adott gyülekezetben működő, de körzeti feladatokat is ellátni képes körzeti kántorok szolgálatba állításával, valamint munkájuk és munkafeltételeik biztosításával. KÉPVISELET. A kántori jogállás újraszabályozásának lényeges eleme kell legyen, hogy a megfelelő képzettséggel, képesítéssel rendelkező kántor újból a gyülekezet tisztségviselőjévé, hivatalból a presbitérium tagjává váljon mint az egy-
435
436
REFORMÁTUS KÁNTOR
házzenei szempontok képviselője. Hasonló okból szükséges, hogy a körzeti feladatokkal megbízott kántorok a megfelelő testületek (megyei, kerületi közgyűlés) alkotó tagjaként képviselhessék az egyházzenei szempontokat. A kántorok megválasztását, ünnepélyes szolgálatba állítását is szükséges szabályozni. ÖSSZEGZÉS. Fenti javaslataink alapján az egyházzenei szolgálat szintjének általános emeléséhez, az erről alkotandó szabályozás kidolgozásához legfontosabbnak látjuk: 1. a kántorképzés és -képesítés különböző szintjeinek, a képesítés rendjének, valamint a képesítő intézmények felállítása, 2. a képesített munkatársakra épülő szakmai felügyelet és körzetgondozás rendje, valamint 3. az egyházzene (énekügy) gyülekezeti és más egyházi szinteken (megye, kerület, zsinat) is megvalósuló képviseletének kidolgozását. A fenti tervek megvalósításához egyházunknak (a zsinatihoz hasonlóan) megyei és kerületi szinten is biztosítani kell a szükséges financiális és infrastrukturális alapokat. Nagykőrös–Budapest, 2014. március 14. Fekete Csaba, az Énekeskönyvi Bizottság elnöke Dávid István, a KRE TFK Kántor alapképzési szak (BA) szakfelelőse Bódiss Tamás, a MRE egyházzenei előadója Kántorszentelés Nagyváradon 2013. október 18-án a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kántorkonferenciájának zárásaként a nagyvárad-olaszi református templomban Csűry István püspök tizenhat kántort szentelt fel ünnepi istentisztelet keretében. Igehirdetésében kitért a kántori szolgálat fontosságára, arra, hogy a lelkipásztor és a kántor egyaránt részt vesz a liturgia megvalósításában az előkészületektől az istentiszteleten végzett szolgálatig. A püspök a régi Vásárhelyi-féle ágendás könyvből olvasta fel a kántorszentelési liturgiát. Az eskü szövegét valamennyien elmondták: „Én, X.Y., esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök, igaz Isten, hogy kántori tisztemben, melyre Isten akaratából e gyülekezet elválasztott, a mi Urunk, Jézus Krisztusnak hűséges szolgája leszek…” Az ének-zenei szolgálat megbecsülésének másik jele a 2014 elején megjelent Református zenei kalendárium, melynek 160 oldalán a kerület előző évi zenei eseményei és a kórustalálkozókról szóló beszámolókon kívül a gyülekezeti kántorok nevei is szerepelnek. Berkesi Sándor híradása nyomán
436