A VILÁG LEGBRUTÁLISABB GYILKOSAI (VÁLOGATÁS)
OLYAN RÉMSÉGEKRŐL OLVASHATNAK EBBEN A KÖTETBEN, AMELYRŐL EDDIG AZT HITTÉK, HOGY CSAK A HORROSZERZŐK FANTÁZIÁJÁBAN LÉTEZIK!
Előszó Az élet túlságosan tünékeny, a halál túlságosan végleges, mégis gyilkosságot gyakran oly könnyűszerrel elkövetnek emberek. Talán ennek tudható be, hogy ez a rettenetes bűncselekmény annyira felzaklat mindannyiunkat. Legtöbbünkkel megesett már, férfival és nővel egyaránt, hogy gondolatban vagy szóban kifakadtunk: „Megölöm!” Rendszerint nem mondjuk komolyan, de a gondolat megfogant. A gyilkosságokat jórészt nem előre megfontolt szándékkal követik el. Többnyire egy tébolyult pillanat szüleményei. Régóta felgyülemlett indulatok törnek gyakran végzetes erővel a felszínre, amikor az elme nem képes többet elviselni és a gát hirtelen átszakad. Ám egyéb okok is léteznek, sokkalta ördögibb, jóval felfoghatatlanabb, nem egykönnyen megbocsátható okok. A mindannyiunkat leginkább elborzasztó gyilkosságok kapzsiságból vagy irigységből fakadnak, esetleg egy háborodott elme szadista megnyilvánulásai. Ám időnként olybá tűnik, hogy puszta vérszomjon kívül nincs rájuk egyéb magyarázat. E kötetben összegyűjtöttünk a mindmáig leghírhedtebb gyilkossági eseteket. A sorrendnek nincs különösebb jelentősége… a rémségeknek nincs bajnoki tabellája, a bűntettek szörnyűséges volta nem tűr hasonlítgatást. Példának okáért senki ne várja, hogy magyarázatot talál Hasfelmetsző Jack brutális mészárlásaira, Charles Manson bérgyilkos bandájának dühödt tébolyára vagy a pennine-mocsár gyermekgyilkosok barbár öldöklésére. Az emberölésnek ama fajtájáról, amelyekkel az olvasó e könyv lapjain találkozhat, Shakespeare a következőket írta:
„Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,
De szörnyű rút, s természet elleni.” Hamlet (Arany János fordítása)
Sam fia David Berkowitz A Sam fia néven elhíresült gyilkos, David Berkowitz hidegvérrel kioltotta hat ember életét, hét másikat pedig megsebesített az alatt az egy esztendő alatt, amíg rettegésben tartotta New Yorkot. Öt nőt és egy férfit lőtt agyon az 1977-es év során, s ez a rémisztő gyilkosságsorozat rettegéssel töltötte el a nagyváros lakóit. Sam fia szerelmespárokat és magányos nőket támadott meg, sőt lepuffantott két kutyát is. Amikor a bűnlajstrom összeállt, kitört a hisztéria. Elnéptelenedtek a diszkók és az éttermek, a riadt lakosság még sötétedés előtt otthona biztos falai mögé húzódott. Berkowitz a letartóztatása előtti néhány hónapban vált Sam fiaként ismertté. A rendőrség egy levelet talált az utcán, alig néhány méterre egy ifjú szerelmespár holttestétől. A levél a következőképpen hangzott: „Tisztelt Joseph Borelli kapitány! Mélységesen fájlalom, hogy nőgyűlölőnek nevezett. Nem vagyok az. De szörnyszülött vagyok, Sam fia.” Berkowitz, miután rálőtt az autóban ölelkező szerelmesekre, az úttesten hagyta a levelet. Már három embernek kioltotta az életét, négyet pedig megsebesített, ám amikor vérfagyasztó üzenetét nyilvánosságra hozták, Beame polgármester kiadta a parancsot a New York-i rendőrségnek: „Kapják
el ezt az alakot!” Létrehoztak egy kétszáz detektívből álló különleges osztagot. Lenyomoztak minden tippet és hírforrást, ám a gyilkos személye rejtély maradt. Száznál is több rendőrt küldtek éjszakai őrjáratra a bronxi és a queensi körzetekben, mivel sejtették, hogy újra ott fog támadni. A rendőrség úgy jellemezte a gyilkost, hogy „neurotikus, skizofrén és paranoiás”. Azzal az elmélettel álltak elő, hogy esetleg démonok megszállottjának hiszi magát. Egy időben az az elképzelés is felmerült -, hogy netalántán rendőr, aki belső információk révén tud nyomtalanul eltűnni.
David Berkowitz
Mindeközben a gyilkosságok folytatódtak. Egyik éjjel egy középiskolás lányt és a barátját érték lövések, akkor, amikor épp beszálltak a kocsijukba. Berkowitz a szélvédőn át lőtt, a fiút a karján találta el, a lányt pedig a fején, a nyakán és a vállán. Egy hónappal később újra lecsapott. Egy húszéves párra tüzelt, akik első randevújukon egy autóban csókolóztak. Bobby Violante épp akkor vallotta be Stacy Moskowitznak, mennyire bolondul érte, amikor a lövedék, vakságra ítélte, az arcába csapódott. Staceyt szintén a fején találta el a golyó, s harmincnyolc órával később egy kórházban, operáció közben érte a halál. Berkowitz végül is egy parkolójegy miatt bukott le. Lesből figyelte, amint egy rendőr bírságcédulát tűzött az autójára. A járőr távozása után Berkowitz odalépett a kocsijához és összegyűrte a cetlit. Egy kutyáját sétáltató asszony azonban felfigyelt rá. Furcsállotta, a férfi arcán ülő különös mosolyt, s amikor Berkowitz közelebb ért, az asszony észrevette, hogy pisztoly van a kezében. A hölgy másnap telefonált a rendőrségre és beszámolt a parkolójegyről. A gépkocsit lenyomozták a nyilvántartásból. A rákövetkező napon a rendőrök lesben állva várták Berkowitzot, aki negyvennégyes pisztolyát egy papírzacskóban lóbálva sétált oda a kocsijához. Amikor felszólították, hogy adja meg magát, lágy hangon ekképpen válaszolt: „Én vagyok Sam.” A rendőrök úgy mesélték, hogy valami furcsa gyermekded démonok kényszerítették arra, hogy öljön. Elmondta, hogy az egyik kutyában, amelyikkel végzett, egy hatezer éves lélek lakozott, aki vérontásra bujtogatta. Az akkor huszonnyolc esztendős Berkowitzot, miután beismerte bűnösségét, az általa elkövetett számos merényletet és gyilkosságot, harminc év börtönre ítélték. A tárgyalás óta azt is nyilatkozta, hogy tagja volt egy New York-i sátánista szektának, és bűntársai is voltak. Mostanában azzal tölti napjait, hogy leveleket írogat barátnőknek, lapoknak, kongresszusi képviselőknek és újságíróknak.
Az elbűvölő szerelmespár Bonnie Parker és Clyde Barrow A Bonnie-ról és Clyde-ről kialakult közismert képpel ellentétben, miszerint elbűvölő és fölöttébb vakmerő bankrablók lettek volna, a valóság egészen mást mutat: a pár roppan elvetemült tolvaj és gyilkos volt. A jóképű Clyde Barrow 1909. március 24-én született egy szegény texasi farmer fiaként. Már kicsiny gyermekkorában megmutatkoztak szadista hajlamai, mivel nagy élvezettel kínozta a farm állatait. Az 1911-ben született Bonnie Prker jámbor baptista családból származott. Négyesztendős korában apja elhalálozott, s akkor a család Cement Citybe költözött, Texasba. Bonnie csinos, törékeny leány volt, kék szemű, szőke hajú. Mindössze tizenhat évesen hozzáment egy Roy Thornton nevű dallasi duhajhoz, ám a házasságnak vége szakadt, amikor a férfit kilencvenkilenc év börtönre ítélték gyilkosság miatt. Bonnie anyja boldog volt, amikor lánya megismerkedett Clyde Barrow-val, mivel úgy gondolta, a fiú segít majd Bonnie-nak, hogy túltegye magát csődbe jutott házasságán. Bonnie akkor tizenkilenc esztendős volt, Clyde pedig huszonegy.
Bonnie és Clyde Kapcsolatuk nem indult felhőtlenül. Az első este, amikor Clyde bemutatkozott Bonnie családjának, hétrendbeli fosztogatásért és autólopásért letartóztatták. Két évre ítélték, de miután Bonnie pisztoly
csempészett be neki a börtönbe, megszökött. Alig néhány nap elteltével azonban újra elkapták, azt követően, hogy fegyverrel kirabolt egy vasúti menetjegyirodát. Clyde Barrowt tizennégy év börtönre ítélték. A texasi börtönökben kegyetlen és rendkívül durva légkör uralkodott. Clyde – elkeseredésében, csakhogy kijuthasson – rávette egyik rabtársát, hogy csapja le két lábujját egy baltával. A mankóval bicegő Barrowt szabadon engedték, s máris indult vissza, egyenesen Bonnie-hoz. Hogy Bonnie anyjának kedvében járjon, Clyde munkát vállalt Massachusettsben azzal a szándékkal, hogy jó útra tér. Ám nem bírta elviselni, hogy olyan messzire szakadt az otthonától, s hamarosan visszatért Nyugat-Dallasba. Bonnie alig három nappal később hagyta ott anyja házát, s belevágott a rablásokkal és gyilkosságokkal teli életbe. A szerelmespárhoz csatlakozott Clyde egyik barátja, Ray Hamilton és még két másik fickó is. Az első gyilkosságot 1932. Áprilisában követték el vacak negyven dollár fejében, amikor lelőttek egy John W. Bucher nevű ékszerészt a texasi Hillsboróban. Bonnie az adott időpontban letartóztatásban volt autólopás gyanújával, de három hónappal később vádemelés nélkül szabadon bocsátották. Ezen időszak alatt Clyde és társai brutálisan agyonlőttek egy seriffet és annak helyettesét egy táncos mulatóhely udvarán. A banda legnagyobb fogása háromezerötszáz dollár volt, amit egy Grand Prairie-i töltőállomásról raboltak. Bonnie és Clyde elhatározták, hogy autós túrával ünneplik meg az eseményt: körbekocsikázzák Missourit, Kansast és Michigant, rangos szállodákban szállnak meg és drága éttermekben étkeznek. Nem csoda, hogy a pénzt hamar elverték. Visszatértek a kisstílű bűntényekhez, már meghökkentően csekély összegért is gyilkoltak. Bonnie, mielőtt kirabolta volna, háromszor hidegvérrel hasba lőtt egy texasi hentest, William Jones pedig, a Barrow-banda tizenhat esztendős tagja helyből lepuffantotta egy autó tulajdonosának a fiát, akitől a kocsijukat akarták ellopni. Ha pisztoly volt a kezükben, már önkéntelen reflexszé vált bennük a gyilkolás. 1933. márciusában Missouriban csatlakozott a bandához Clyde fivére, Buck és annak felesége, Blanche. Egy hajszálon múlt, hogy el nem kapták mindannyiukat egy lakásból való kitörés közben, ahol bennszorultak, s lelőttek két rendőrt a menekülés körüli csetepatéban. A szökevények sehol sem lehettek már biztonságban, menekültek városról városra, raboltak és gyilkoltak, amerre csak jártak. Pontosan tudták mind a ketten, hogy nem sokáig lesznek már szabadlábon, sőt, Bonnie megjósolta a halálukat is a Bonnie és Clyde históriája című versében. Úgy tűnik, leginkább attól rettegte, hogy esetleg nem láthatják viszont a szüleiket, akikhez mindketten szorosan kötődtek. Texasban, Wellington mellett az autójuk egy szakadékba zuhant. Clyde és Jones kirepültek a kocsiból, de Bonnie bennragadt és csúnyán összeégett a fellobbanó lángokban. Egy környékbéli farmer segítségével szabadították ki őt. A farmer és a családja menedéket nyújtott a bandának néhány napra, de hamarosan gyanút fogtak és szóltak a rendőröknek. A szökevények megint csak fegyvereiket használva tudtak elmenekülni, majd újra csatlakozott hozzájuk Buck és Blance. Bonnie változatlanul súlyos beteg volt. Júliusban a banda úgy döntött, hogy megpihennek egy missouri turistatáborban. A rendőrök ismét bekerítették őket. Bár nagy lövöldözés árán sikerült kiszabadulniuk, Buckot a halántékán érte találat, Blanceh-ot pedig üvegszilánkok vakították meg. Rettenetes éhesen – a két súlyosan sérült asszonnyal és a haldokló Buckkal – megálltak, hogy élelmet vásároljanak. A rendőrség perceken belül a nyakukon volt, és Buck ismét golyót kapott a vállába, a hátába és a csípőjébe. A tűzharc végeztével –
amikor a rendőrök rátaláltak – a felesége zokogva kuporgott mellette. Buck kórházban halt meg hat nappal később, Blanche-ra pedig tíz évi börtönbüntetést szabtak ki. Bonnie és Clyde következő három hónapja kétségbeesett meneküléssel telt, a szerencse azonban elpártolt tőlük. 1934. Május 23-án hat rendőr lesből végrehajtott támadást intézett V-8-as Ford kupéjuk ellen. Nyolcvanhét golyó lyuggatta szitává az autójukat. Mindketten azonnal meghaltak, szétroncsolt, véres holttestük maradt csak hátra. Clyde huszonöt esztendős volt, Bonnie mindössze huszonhárom.
A Fall River-i baltás gyilkosságok Lizzie Borden A halhatatlan rigmus úgy szól, hogy: „Lizzie Borden fogott egy baltát, negyvenszer főbe csapta az anyját, ám amint meglátta, hogy mit tett, rásózott apjára negyvenegyet.” Ám az amerikai igazságszolgáltatás úgy vélekedett, a harminckét esztendős vénkisasszony nem bűnös Andrew J. Borden és felesége Abby véres lemészárlásában. Tíz napig tartó tárgyalás után felmentették, s a döntés kihirdetésekor tapsvihar tört ki a tárgyalóteremben. A világ azóta sem érti, miért. A gyapotfonóiról ismert massachusettsi városban, Fall River-ben, a Second Street 92. Szám alatt lakó Borden-családban sohasem honolt béke és boldogság. Andrew mogorva, puritán ember volt, akinek egyedüli életcélja a vagyonszerzés, illetve a javakhoz való ragaszkodás volt. Agyafúrt üzleti machinációk révén összegyűjtött félmillió dolárt, eleinte mint vállalkozó, majd mint spekuláns és bankár. Első felesége, Sarah Morse Borden 1862-ben elhunyt, két évvel második lányuk születése után, akit Lizzie Andrew-nak kereszteltek, mivelhogy Borden annyira fiút várt. Két esztendővel később Borden újra megnősült, de nem szerelemből. A harminchét éves Abby Durfee Gray csúf, terebélyes nőszemély volt, inkább házvezetőnő, mint feleség. A szeretetnek halvány jele sem mutatkozott közte és Borden lányai között. Emma, az idősebb nővér Abbynek szólította. Lizzie Mrs. Bordennek, és nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni vele, s szót is csak akkor intézett hozzá, ha feltétlenül szükséges volt. Borden gazdagsága ellenére a család szűkösebb körülmények között élt, mint a legtöbb egyszerű fonodai munkás. A fenyőgerendákból épült, egészségtelen lakóházban két lépcsőfeljárat volt, egy elől, egy hátul, ami azért volt kívánatos – tekintettel a családtagok közti súrlódásokra -, mert az emeleti hálószobákat állandóan zárva tartották, s a szülők a hátsó feljárót, a lányok viszont az utca felőlit használták. Lizzie-nek az életmódjuk miatti keserűsége, valamint a mostohaanyja iránt érzett ellenszenve fellángolt arra a hírre, hogy hőn szeretett édesapja pénzt helyezett letétbe Abby nővére, Mrs. Whitehead számára, hogy megvásárolhassa a házát amelyből ki akarták lakoltatni. Borden bemutatta a birtoklevelet a feleségének, a amikor Lizzie rájött erre, újabb bizonyítékként könyvelte el arra nézve, hogy Mrs. Bordent csupán a férje pénze érdekli. Nem sokkal ez után Mr. Borden arra érkezett haza üzleti ügyei végeztével, hogy Lizzie figyelmeztette: valami betörő feldúlta a felesége hálószobáját. Borden jelentette az esetet a rendőrségnek, de a
vizsgálatot hamar lezárták, mivel kiderült, maga Lizzie csinálta a felfordulást, amikor rájött az a „bizonyos bolondóra”. Lizzie csúnya lány volt, befelé forduló személyiség, elfojtott nagyzási mániával megáldva. A vörös, göndörhajú vénkisasszony szűk, ám meghitt baráti körrel rendelkezett. S jóllehet tagja volt az Iszákosmentő Keresztény Nőegyletnek, pénztárosa és titkára a helyi Krisztushívők Társaságának, s kínaiakat tanított a helyi kongregacionalista egyház vasárnapi iskolájában, ideje nagy részét többnyire magányosan töltötte: horgászott vagy egyszerűen csak merengett a szobája ablakában. Volt is min merengenie. 1892 nyarán Fall River tikkasztó hőségtől fulladozott. Májusban Bordenék életének egyhangúságát megzavarta, hogy kétszer is betörtek a kertjük végében álló udvari melléképületekbe. Mr. Borden eléggé bizarr módon reagált. Abban a meggyőződésben, hogy a betörők Lizzie szelídített galambjait hajkurászták, egy baltával lecsapta az összes madár fejét.
Lizzie Borden
Augusztusra olyan elviselhetetlen lett a hőség, hogy Emma elutazott a barátaihoz a húsz mérföldnyire fekvő Fairhavenbe. Lizzie otthon maradt a Krisztushívők Társasága rendkívüli összejövetele miatt. Az időjárás sem zökkentette ki Mr. Bordent abból az elhatározásából, hogy a háztartást takarékosan vezesse. Ugyanabból az éktelen nagy darab birkahúsból főzött a családnak egyetlen alkalmazottjuk, egy Bridget nevű ír leányzó különféle fogásokat az egyes étkezések alkalmával. Lizzie kivételével mindannyiukon erős hányinger vett erőt. Bár augusztus negyedike az év legforróbb napjára virradt, a család szokásos napi teendői ugyanúgy zajlottak. Reggeli után Mr. Borden elindult, hogy utánanézzen üzleti ügyeinek; John Morse, Borden első feleségének a fivére, aki néhány napra jött vendégségbe, útra kelt más rokonokhoz látogatóba; Mrs. Borden hozzáfogott a szobákban a portörléshez, Bridget pedig – még mindig émelyegve a mérgezett ételtől – ablakot pucolt. Lizzie később jött le az emeletről, mint a többiek, s nemsokára vasalással foglalatoskodott a konyhában. Röviddel fél tíz után az utcára néző emeleti vendégszobában térdelve port törlő Mrs. Bordent hátulról leütötték egy baltával. A fejére lesújtó iszonyú csapás azonnal megölte. A támadó még további tizennyolc ütést mért az asszonyra, csak azután hagyta ott vérbe fagyva a szobában.
Tizenegy óra előtt néhány perccel hazaérkezett Mr. Borden, és zárva, sőt bereteszelve találta a bejárati ajtót. Bridget – aki immár belülről tisztította az ablakokat – engedte be, és csodálkozva tapasztalta, hogy az ajtó kétszeresen is be volt zárva. A szobalány akkor nevetést hallott odaföntről, és megfordulva látta, hogy Lizzie lépked lefelé mosolyogva az utca felőli lépcsőn. Mr. Bordent – majd hetven esztendős lévén – kimerítette a járkálás a délelőtti forróságban. Lizzi körülötte sürgött-forgott, elmesélte, hogy Mrs. Borden – miután értesítést kapott elment hazulról, hogy meglátogassa egy beteg barátjukat. Azután rávette apját, hogy heveredjen le a nappaliban álló kanapéra. Mr. Borden, párnával a feje alatt, hamarosan elszundított. Lizzie visszament a konyhába, és csevegni kezdett Bridgettel valamin olcsó ruhaanyagról, ami a városban kapható. Bridget azonban még mindig rosszul érezte magát, és úgy határozott, egy időre visszavonul a tetőtéri hálószobájába. Miközben fölfelé ballagott a hátsó lépcsősoron, hallotta, hogy tizenegyet üt az óra. Tíz perccel később rohanvást igyekezett újra lefelé, Lizzie kiáltozására: „Gyere le gyorsan! Apa meghalt! Valaki bejött és megölte!” Lizzie nem eresztette be a szobalányt a nappaliba, hanem átküldte a szemben lakó helybéli doktorért, akinek Bowen volt a neve. Az orvost éppen elhívták valahová. Lizzie akkor átküldet Bridget-et az egyik legbizalmasabb barátnőjéért, Alice Russellért. Ekkorra a szobalány ide-oda szaladgálása felkeltette a szomszédok figyelmét. A közvetlen mellettük lakó Mrs. Adelaide Churchill észrevette, mennyire csüggedtnek látszik Lizzie, hát megérdeklődte, mi baj történt. A válasz így hangzott: „Valaki megölte apát.” Mr. Bordennak szakasztott ugyanúgy zúzták be a koponyáját, akár a feleségének, de rá csak tízszer sújtott le a gyilkos. A baltacsapások hátulról érték az alvó férfit, ami bonyolult feladat lehetett, hiszen a kanapé neki volt tolva a falnak. Minden összevéreződött: a fal, a kanapé, a virágos szőnyeg. Azután megérkezett Bowen doktor és megvizsgálta a holttestet. Az ütések láthatóan a szem-, fül- és orrtájékra irányultak. Az orvos kétséget kizáróan megállapította, hogy az öregember már az első ütéstől meghalt. Azután pokrócot terített Mr. Borden tetemére. Mrs. Russel és Mrs. Churchill minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megnyugtassák a gyászoló Lizziet: legyezgették, nedves kendővel törölgették az arcát, a kezét simogatták. Ám mindketten észrevették, hogy Lizzie nem igazán szorul vigasztalásra. Nem zokogott, nem volt zaklatott, sőt erősködött, hogy nem fog elalélni. Még akkor is különös nyugalom áradt belőle, amikor megjöttek a rendőrök, s elhárította ajánlatukat, hogy halasszák későbbre a szükséges kérdések feltételét, amíg sikerül megnyugodnia. Elsőként a gyanú John Morse-ra esett, aki furcsán viselkedett a ház felé jövet. Habár hatalmas, izgatott tömeg gyűlt össze az épület előtt, látták, hogy egyre lassuló léptekkel közeledik. Majd ahelyett, hogy befelé igyekezett volna, körbement a hátsó udvarba, az egyik fáról leszakított egy gyümölcsöt és rágcsálni kezdte. Odabent viszont olyan gördülékenyen, a legapróbb részletességgel számolt be arról, hol s merre járt, hogy az alibije szinte túlságosan is tökéletesnek tűnt. Ám amikor ellenőrizték, az beigazolódott. A figyelem akkor Lizzie-re terelődött, aki ugyancsak különösen viselkedett, s akinek az állításai nemcsak meghökkentőek, hanem ellentmondóak is voltak. Amikor Bridget megkérdezte tőle, hol volt, mialatt megölték az apját, azt felelte: „Kint voltam az udvaron, onnan hallottam a nyögéseket.” Mrs. Churchillnek viszont, aki ugyanezt kérdezte, így válaszolt: „Épp kimentem a kocsiszínbe egy vasszerszámért.” Ugyanezt a története mondta el a rendőröknek is, kiegészítve azzal, hogy amíg a színben keresgélt, közben megvett három körtét. Az egyik rendőr azonban, aki átvizsgálta a kocsiszínt, nem talált körtecsutkákat, csak érintetlen, poros padlatot. Mrs. Churchillnek akkor eszébe jutott, hogy érkeztekor milyen rejtélyes választ kapott Lizzie-től arra a kérdésére, hogy az anyja hol lehet. Lizzie válasza így hangzott: „Én aztán biztos, hogy nem tudom;
üzenetet kapott valakitől, hogy menjen és látogasson meg valami beteget. Ki tudja, nem ölték-e meg őt is, mert úgy rémlik, mintha hallottam volna bejönni.” Ez néhány perccel az előtt történt, hogy Mrs. Churchill és Bridget kutatni kezdtek Mrs. Borden után. A saját szobájában nem lehetett, hiszen a férjére terített takarót onnan hozták le. Elindultak hát felfelé az utca felőli lépcsőn. Félúton Mrs. Churcill bepillantott a nyitott ajtón át a vendégszobába, és ráismert az ágy mögött a padlón heverő alakra. Hogyhogy Lizzie nem vette észre, amikor lefelé jött az apja üdvözlésére? Miért próbálkozott mindössze egyetlen nappal azelőtt, hogy halálos mérget, hidrogéncianidot vásároljon a városban? És miért látogatta meg előző este a barátnőjét, Mrs. Russelt, miért számolt be neki az ételmérgezési epizódról, és miért panaszkodott neki az apja durva modorára, megjegyezvén, nem csodálkozna, ha valamelyik ellensége rövidesen bosszút állna rajta? Ezeken a kérdéseken töprengtek a rendőrök, miközben igyekeztek a részleteket összerakosgatni és eligazodni Lizzie állításain. Abban biztosak voltak, hogy valaki a családból követte el a gyilkosságokat. Noha a szomszédok felfigyeltek egy izgatottnak látszó fiatalemberre, aki a Borden-ház előtt toporgott fél tíz tájt, de bemenni nem látták. Azonkívül a rendőrök valószínűtlennek tartották, hogy egy gyilkos képes lett volna kilencben percen át rejtőzködni a házban a két gyilkosság között, miközben Bridget és Lizzie hol itt, hol ott tettek-vettek, végezték a házimunkát. Bridget egy ideig gyanúsított volt, de aztán elejtették a vádat. A szomszédok látták, hogy ablakot pucolt. Valaki még azt is kifigyelte, hogy hányt az ételmérgezés miatt. Azonkívül nem volt ismert indítéka arra, hogy megölje a munkaadóit. Lizzie-nek azonban bőségesen volt indítéka. A családban uralkodó feszültségek, a pénz miatti veszekedések és a mostohaanyja iránti gyűlölete mind ismeretes volt a környéken. Felhívták rá a figyelmét, hogy gyanú alatt áll és nem hagyhatja el a házat. Lizzie elfogadta a feltételeket, abban a dölyfös, fölényes modorban, ahogy a rendőrség összes kérdésre reagált. A rendőrök elfogatóparancsot szereztek Lizzie letartóztatására, de a tárgyalás végeztéig nem akarták felmutatni. Találtak ugyan egy nemrég letisztogatott baltafokot a Borden-ház pincéjében, de nem volt rá bizonyítékuk, hogy az lett volna a gyilkos fegyver, s arra sem, hogy Lizzie lenne a gyilkos. Ugyanis ha letartóztatták volna, a Borden lány élhetett volna törvényes jogával, hogy hallgasson. Fontos volt, hogy a tanúvallomása a tárgyalás során hangozzék el.
A Pennine-mocsári gyilkosságok Ian Brady és Myra Hindley A lázadó hatvanas években történt, amikor mindenki a merész divatirányzatok, a különös kultuszok és a Beatles bűvöletében élt. Mégis, mintha ma történt volna, hogy Nagy-Britannia döbbenten értesült az évszázad legkegyetlenebb gyilkosságairól. Még húsz év elteltével is ott kísért az iszonyat az emberek emlékezetében. Egy egész ország nem volt képes elfeledkezni Myra Hindley-ről és Ian Bradyről, a hírhedt pennine-mocsári gyilkosságok elkövetőiről. A huszonhét éves tőzsdei alkalmazott és a huszonkét éves gépírónő olyan hátborzongató
bűncselekményeket hajtottak végre, amelyek addig még sosem kerültek brit törvényszék el. A hatvanas évek Angliáját döbbenettel töltötte el a házaspár vérszomja, ahogy kiskorú gyermekeket csaltak el a házukba, szadista módon megkínozták, megölték őket, majd testüket az elhagyatott Pennine-mocsárba temették. A rettenetes bűntettek idején még érvényben volt a halálbüntetés, de az elkövetők bűnösségét már annak megszüntetése után mondták ki. Egy rövidke év választotta el őket az akasztófától, és juttatta őket életük fogytáig a rácsok mögé. Sok évvel később olyan reformerek, mint Lord Longford, Hindley szabadon bocsátása érdekében emelték fel szavukat. A vörösesszőke Myra, akit egykor szerelme teljesen elvakulttá tett, állítólag meglepő átalakuláson ment keresztül. A Holloway börtönben töltött húsz esztendő alatt a vallás felé fordult és szabadegyetemi tanulmányok után diplomát szerzett klasszikafilológiából. Elérkezett egy olyan pontra – állította Longford és támogatói -, hogy már nem jelent veszélyt a társadalomra.
Myra Hindley és Ian Brady 1973-ban Hindley-nek megengedték, hogy az életfogytiglani ítélete óta először belekóstoljon a szabadságba – az „életfogytiglan” Nagy-Britanniában általában tíz évet jelentett, mivel az elítéltet büntetése harmadrészének letöltése után a belügyminiszter engedélyével feltételesen szabadlábra lehetett helyezni. A lány – egy börtönőr kíséretében – kora reggel sétákat tehetett az egyik londoni parkban, ám e „kóstolgatások” a közvélemény felháborodását váltották ki, az emberek ugyanis sem megbocsátani, sem elfelejteni nem tudták, hogy ártatlanok életét oltotta ki. Végül is Myra Hindley sógora, David Smith volt az, aki felfedte a ferde hajlamú házaspár titkait. 1965. Október 7-én, reggel hat óra húsz perckor lépett kapcsolatba a rendőrséggel. Nem bírta elviselni ugyanis, amikor rádöbbent, mi folyik Manchester hattersley-i tanácsi birtokán, a Wardle Brook Avenue 16. Szám alatt. Remegő lábakkal odament egy nyilvános telefonfülkéhez és felhívta a közeli stalybridge-i rendőrőrsöt. Perceken belül odaért egy járőrkocsi, s egy fiatal rendőrtiszt meglátta a fülke mellett reszkető Smith-t, aki az izgatottságtól alig bírta kivárni, hogy beülhessen vére az autóba. Miután David Smith előadta a horrortörténeteit, megindult egy akkora hajtóvadászat, amilyenre NagyBritanniában még nem volt példa. Több száz rendőr heteken át kutatta keresztül-kasul a kietlen mocsárvidéket, hogy megtalálják a tízesztendős Lesley Ann Downey és a tizenkét esztendős John Kilbride maradványait. John 1963. November 23-án, Lesley pedig egy évvel később, 1964. Karácsony másnapján tűnt el. Elsőként azonban a rendőröknek be kellett jutniuk a Wardle Brook Avenue-i házban, oda, ahol a gyermekek halálukat lelték. Az egyik rendőrfőnök kölcsönvett egy fehér kabátot és egy kosarat egy kenyeresembertől, aztán megközelítette a házat, amely Hindley nagyanyjáé volt. Bekopogott. Az ajtót Hindley nyitotta ki.
Brady egy rekamién feküdt és levelet írt. A levél a főnökeinek szólt, hogy azért nem megy dolgozni, mert megsérült a lába. A tárgyalásán kiderült, hogy úgy tervezte, azt a napot a mocsárban tölti… Hogy megásson egy újabb sírgödröt. Minthogy Bradyt és Hindley-t elkülönítették és rács mögé dugták, a rendőrök minden erejüket a mocsár átfésülésére fordították. Rá is bukkantak a tizenkét éves John Kilbride sírjára. Néhány méterrel odébb, a komor lápvidéket kettészelő út másik oldalán megtalálták a kis Lesley Ann Downey földi maradványait. A keresésben segítségükre volt az „emlékbe” készített fotó, amelyen Hindley látható a két sír mellett. Ezután következett a tárgyalás a chesteri esküdtbíróságon: a tárgyalóterem és az ország egyszerre borzadt el mindazoktól a horrortörténetektől és kínzások ecsetelésétől, amik ott elhangzottak. Mint kiderült, Brady és Hindley aljas fényképeket készítettek megcsonkított áldozataikról. A tárgyalótermet leginkább megrázó bizonyíték azonban egy magnetofonszalag volt. Lesley Ann Downey könyörgő sikolyait és haldoklásának utolsó pillanatait lehetett hallani rajta. Az esküdteknek – mindnyájan férfiak – tizennyolc napjukba telt, hogy meghallgassák a legelborzasztóbb bizonyítékot, amelyet valaha is angol bíróság elé terjesztettek. Láthatóan mindnyájan lehorgasztották a fejüket, amikor Sir Elwyn Jones, legfőbb államügyész lejátszotta a Lesley Ann Downey utolsó pillanatait rögzítő szalagot. A hallgatóság elszörnyedve háborgott, sokan arcukat a tenyerükbe temették. A tanúk padján ülő Bradynek mindössze annyi hozzáfűzni valója volt, hogy „ez kínos”, amikor meghallgatta a szalagot. Hindley nem volt nyegle, mint a bűntársa, inkább higgadtan és magabiztosan viselkedett a tanúvallomása megtételekor. A bűnrészességét illető kérdésre válaszul annyit hajtogatott, hogy: „Kegyetlen voltam. Kegyetlen voltam.” Május 6-án, pénteken, pontban két óra negyven perckor az esküdtszék visszavonult. Két órán és húsz percen át fontolgatták ítéletüket „az évszázad perében.” Bradyre – egybehangzóan – életfogytig terjedő börtönbüntetést szabtak ki az általa „szándékosan, kegyetlenül és hidegvérrel elkövetett gyilkosságokért”. A Bradyhez intézett utolsó szavaik ezek voltak: „Rács mögé vele!” Myra Hindley pedig, aki immár egyedül állta a vádlottak padján, megingott, mintha ájulás kerülgette volna, ugyanis a bíró – feléje fordulva – életfogytig tartó büntetést szabott ki őrá is.
Bizonyíték: a kuszán nőtt fogak Theodore Bundy Theodore Bundy magas, jóvágású, vonzó és művelt joghallgató volt, ám ez a szelíd, udvarias fiatalember – akinek láttán ájuldoztak a leányzók és akinek régimódi udvariassága oly szívmelengetően hatott apjára, anyjára – mégis siralomházba került. Azt mondják, ez a színtiszta amerikai fiú az amerikai történelem egyik legelvetemültebb többszörös gyilkosa – harminchat fiatal nő brutális megerőszakolása és meggyilkolása szárad a lelkén. Négy állam hatóságai állítják, hogy a a lebilincselő modor mögött egy Jekyll-és Hyde- féle lélek lakozott. Áldozatait megbecstelenítette,
ütlegelte, fojtogatta és halálra verte. A nyomozók megállapították, hogy Bundy minden esetnél a közelben járt. Bundy három halálos ítéletet gyűjtött be különböző perek során. 1978-ban elítélték két diáklány meggyilkolásáért, akik egy tallahassee-i nővérszálláson laktak, aztán egy Salt Lake City-beli rendőrfőnök tizenkét esztendős kislányának az elrablásáért és megöléséért, majd pedig egy tizennyolc éves, Salt Lake Cityben vásárolgató lánynak az elrablása és agyonverése miatt. Az ügyvédnek készülő egyetemi hallgató azonban mindig fenntartotta azt a vallomását, hogy ártatlan. „Soha nem öltem meg, soha nem raboltam el, soha nem kívántam bántalmazni egy embertársamat” – mondta az egyik bíróságnak. Bundy a lépéseit elnyelő, gyilkosságoktól kísért véres ösvényen 1974-ben indult el, amikor hat, megdöbbentően hasonló külsejű, csinos fiatal nőnek veszett nyoma a seattle-i körzetben. Az első januárban tűnt el a hálószobájából. A sorsára utaló egyedüli nyom egy, a párnáján látható vérfolt volt. Majd márciusban egy tizenkilenc éves kémia szakos diáklány koncertre indult az Evergreeni Állami Főiskola kollégiumából. Soha többé nem látták viszont. Egy hónappal később a harmadik lány moziba ment a kollégiumból. Ő sem tért vissza többé. Májusban és júniusban három másik lány tűnt el. Semmilyen nyom nem maradt utánuk.
Theodore Bundy A lányok mind szemrevaló barna nők voltak. A másik egyező körülmény pedig az volt, hogy mindegyiküket nyáron, a tengerparton közelítette meg egy magas, jóképű fickó, aki Tednek mondta magát. Semmi egyéb nyomravezető jel nem bukkant fel mindaddig, amíg a környéken barangoló erdész hallgatók rá nem akadtak egy hevenyészett bekapart sírra, s abban egy állkapocsra és más csontokra. A csontok felfedezése miatti döbbenet lökéshullámokban terjedt szét a társadalomban. A nyomozás apró léptekkel haladt. Később aztán összekapcsolták a gyilkosságokat még két lány esetével, akik egy kirándulóparkból tűntek el. A holttestüket három hónappal később, a korábbi sírtól tíz mérföldnyire találták meg. A szemtanúk ismét egy Ted nevű vonzó, de titokzatos fiatalembert emlegettek, akit a lányok eltűnése előtt láttak arrafelé téblábolni. Theodore Bundyt sosem vádolták ezekkel a bűntényekkel. De letartóztatták amikor megkísérelt elrabolni egy tizenhét éves lányt. A tárgyalóteremben egyszer magára hagyták az egyik tanácskozási szünetben, s akkor megszökött. Újra elfogták, de megint megszökött. Ekkor Bundyra már egy michigani ápolónő és egy rendőr tizennégy éves lányának a meggyilkolása miatt is tárgyalás várt. A szökését követően a rendőrség országos hajtóvadászatot indított ellene, mert már gyanították, hogy
sorozatgyilkosról van szó. De semmi nyomát nem lelték, mígnem hét hónap elteltével a Floridai Állami Egyetem területén, a lánykollégiumban négy diáklányt brutálisan összevertek egy letört gallyal, Két lány belehalt a sérüléseibe. A hajsza azonban eredménnyel járt, Bundyt letartóztatták. Egy fogászati szakértőtől származó bizonyíték szerint az egyik áldozat testén talált harapásnyomok megegyeztek Bundy fogképletével. Az egyik megtámadott lányt – miközben haldoklott – Bundy brutálisan megharapta a mellén és a fenekén. Egy másik halott lány pedig olyan iszonyatosan össze volt verve és olyan fojtogatásnyomok látszottak a testén, hogy egy rendőri szemtanú elmondta, először azt hitte, lefejezték. Amikor az ítéletet kihirdették, Bundy anyja fájdalmában szívet tépően sikoltotta, hogy fia ártatlan. Egy utahi rendőrkapitány azonban, aki némelyik gyilkosságnál a nyomozást irányította, Bundyt úgy jellemezte, hogy „a történelem legkegyetlenebb bűnözője” , pedig éppen azelőtt lépett be a mormon szektába, mielőtt az emberölési téboly a hatalmába kerítette. Bundy személyisége örökre rejtély marad. Azok szemében, akik a tárgyalótermekben látták őt, amint hűvös nyugalommal fogadja a halálbüntetéseket, hihetetlennek tűnt, hogy ugyanez az ember nőket vert volna halálra féktelen, őrjöngő indulattal. Bundy lányanyáknak fenntartott szülőotthonban jött világra. Ettől eltekintve a múltja feddhetetlen volt. Gyermekként cserkész is volt, majd mint helyettes programirányító, a Seattle-i Bűnügyi Bizottságban dolgozott, ahol a munkahelyi zaklatás ellen küzdött. Sőt, közreműködött egy nőknek szóló könyv megírásában, amely a nemi erőszak megelőzésével foglalkozott.
Az igazságszolgáltatás megcsúfolása? John Christie John Reginald Halliday Christie-t a szomszédai dolgos és tiszteletreméltó, bár nem különösebben barátságos embernek tartották. Mégis gyakran fordultak hozzá tanácsért orvosi dolgokban, amelyekben ő magát tudósnak mondotta. Arról is suttogtak, hogy megfelelő díjazás ellenében magzatelhajtásra is vállalkozik. Nyilván ennek köszönhette, hogy könnyűszerrel csalta a prostituáltakat a házába… s a végzetükbe. Christie tizennégy éven át élt egy lelakott teraszos házban a Rillington Place 10. Szám alatt London szegényes Notting Hiil-i kerületében. Christie és a felesége a földszinti lakást bérelték 1938-ban; ez idő tájt Christie ellen öt bűnvádi eljárás volt érvényben – az egyik nemi erőszak miatt -, amelynek ő csekély jelentőséget tulajdonított. A háború alatt tartalékos rendőrnek jelentkezett, s minthogy az előéletét sosem ellenőrizték, fel is vették. A háborút követően kis ideig egy gyárban dolgozott, majd mint postai tisztviselő helyezkedett el. Christie feleségének nyoma veszett még akkor, amikor a Rillington Place 10. Szám alatt laktak, aztán a magányos özvegy 1952-ben másik lakásban költözött. 1953. márciusában egy érdeklődő bérlő megtekintette az ominózus földszinti lakást, s kellemetlen bűzt érzett valahonnan a tapétával bevont konyhaszekrény irányából. Arra gyanakodott, talán egy csapdába esett patkány teteme oszladozik ott, s kitárta a szekrényajtót. Ám attól ,amit odabent talált, rohant
egyenesen a legközelebbi telefonfülkéhez s tárcsázta a rendőrséget. Amikor a rendőrök megérkeztek, átvizsgáltak minden szegletet. A konyhaszekrényben rábukkantak három prostituált holttestére. Két másik testet a hátsó udvarban találtak elásva. A nappali padlója alatt pedig felfedezték Ethel Christie tetemét. Christie beismerte a hat gyilkosságot. A történelem egyik legszenzációsabb és legrémisztőbb perében előadták, hogy a vádlott csak halott nőkkel tudott nemi kielégüléshez jutni. Christie abban reménykedett, hogy bűnössége mellett elmebetegnek nyilvánítják, s akkor életben hagyják, de az ítélet kötél általi halál lett. Ám ez még messze nem a történet vége. A Rillington Place 10-ben talált hat holttest mellett Christie bevallotta még, hogy meggyilkolta volt szomszédja, Timothy Evans feleségét, Beryl Evanst is. A beismeréssel azonban elkésett, már nem segített szegény Timothy Evanson, mert őt 1950-ben elítélték s felakasztották – gyilkosság vádjával. Máig nem tudni biztosan, melyikőjük ölte meg Beryl Evanst. Egy biztos, ma már nem lenne esküdtszék, amely Timothy Evanst mondaná ki vétkesnek. Evans a pillanat hatása alatt tette meg beismerő vallomását, betérvén a dél-walesi Merthyr Tydfil egyik rendőrőrsére 1949. November 30-án, és közölte a pultnál ülő tiszttel: „Szeretném feladni magamat. Megszabadultam a feleségem holttestétől.” Evans, a hiszékeny, írástudatlan teherautósofőr, aki igencsak az ördögi Christie befolyása alatt állt, elmondta a nyomozóknak, hogy a felesége tetemét egy szennyvízlevezető csatornában találják meg a Rillington Place 10-ben, ahol Evansék a legfelső emeleti lakást bérelték. A rendőrök átvizsgálták a házat, de nem tudtak ráakadni a halott asszonyra a csatornában. Egy későbbi kutatás azonban felfedezte a tetemet a ház mögött egy kis mosókonyhában. Megfojtották, ugyanazzal a módszerrel, mint Christie az ő áldozatait. Ami még irtózatosabb volt azonban, hogy egy másik holttestre is rábukkantak a mosókonyhában: Evans csecsemőkorú leánykájára, Geraldine-ra. Evans láthatóan összeroppan. Először mind a két gyilkosságot beismerte, de a tárgyalásán Christie-t vádolta a bűntettekkel. A szerencsételen Evans elmondta, hogy amikor a felesége másodszor teherbe esett, Christie felajánlotta, hogy ő végrehajtja az abortuszt. Evans beleegyezett, s magukra hagyta őket. Később Cristie megmutatta neki a felesége holttestét, s azt állította, hogy a beavatkozás során vesztette életét. Christie azt javasolta Evansnak, hajítsa ki az asszony összes ruháját és használati tárgyát, aztán hagyja el egy időre Londot. Ezalatt majd - ígérte Christie – ő elrendezi, hogy a kis Geraldine-t nem hivatalosan egy ismerős házaspár örökbe fogadja. A jelek szerint azonban úgy határozott, inkább tőle is megszabadul. Ez volt Evans változata, de az esküdtek nem hittek neki. A bíróság előtt Christie – a volt rendőr – sokkal meggyőzőbb tanúnak bizonyult. Az ő korábbi büntető ítéletét – amiért gyalázatos módon megerőszakolt egy asszonyt – nem említették meg az esküdtszéknek. Az eljárás során Christie-t „tökéletesen ártatlannak” nyilvánították. Az együgyű Evanst elítélték – alakilag csupán a csecsemője meggyilkolásáért – és felakasztották. Christie szabad maradt további három évig… hogy szabadon elkövethessen még négy gyilkosságot. Eltette láb alól a feleségét, aztán gyors egymásutánban megölt három prostituáltat. Tetemükkel ötre szaporodott azoknak a nőknek a száma, akiket – az 1943-ban és 1944-ben legyilkolt kettővel együtt – a hátsó udvarban temetett el. Christie-t 1953. Júniusában állították igazságszolgáltatás elé. A felesége meggyilkolásának vádjával folytatták le ellene a büntetőeljárást, és 1953. Július 15-én akasztották fel a pentonvillei börtönben.
John Christie és felesége Ám még mindig nem ért véget a történet. Az évek során a közvélemény egyre zajosabban követelte, hogy vizsgálják felül azt az igazságszolgáltatás megcsúfolásának tartott égbekiáltó igazságtalanságot, azt, hogy kivégezték Timothy Evansot. 1966-ban aztán végre az eset hivatalos revízióját sürgető nyomás arra sarkallta a kormányt, hogy engedélyezze a per újrafelvételét Brabin bíró vezetésével, aki a következőképpen döntött: „Nagyobb az esélye annak, hogy Evans megölte Beryl Evanst, és nagyobb az esélye annak, hogy Evans nem ölte meg a kis Geraldine-t.” A döntést nem hozott olyan értelmű ítéletet, amilyenért az Evans-párti hadjárat harcosai az évek során küzdöttek. Alatta maradt a várakozásoknak, de annyit elért, hogy Evans – akit a kislánya megölése vádjával ítéltek el – posztumusz királyi kegyelemben részesülhetett. A pentonville-i börtön temetőjében exhumálták a testét és szentelt földbe helyezték örök nyugalomra.
A bostoni fojtogató Albert Desalvo Boston központjában egy kopott bérházhoz hívták ki a rendőrséget 1962. egyik forró, párás júniusi éjszakáján. Egy hálószobában fiatal nő holttestére bukkantak. Ruha alig volt rajta, a lábai szemérmetlenül széttárva: a saját harisnyájával fojtották meg. Habár a haláleset ezen a nedves, ragacsos éjszakán vaktában elkövetett szexuális gyilkosságnak tűnt, e felfedezés a kiindulópontja volt az egész várost több, mint tizennyolc hónapon át rettegésben tartó és az egész országot beteges képzetekre sarkalló rémuralomnak. Ez volt az első gyilkossága az évszázad egyik legismertebb tömeggyilkosának… a Bostoni Fojtogatónak. Másfél éven át hiába kutatta a rendőrség a szörny kilétét, aki tizenhárom holttestből tizenegyen otthagyta ismertetőjelét: az áldozat nyakán szorosan megcsomózott harisnyát. A kivételt jelentő áldozatok egyikét agyonszúrta, a másik pedig szívrohamban halt meg, feltehetően a Fojtogató karjaiban. A bűncselekmények mögött az amerikai hadsereg volt ökölvívó bajnoka, Albert DeSalvo állt. A fejleményekben az volt a bizarr – akárcsak magunkban a gyilkosságokban -, hogy DeSalvót egyszer
sem a fojtogatásos esetek miatt fogták perbe, hanem különféle rablásokért és nők zaklatásáért, akiket nem ölt meg.
Alberto DeSalvo Bár ma is vannak, akik kétlik, hogy DeSalvo lett volna a Bostoni Fojtogató, a zömök ezermester – aki fekete haját mindig hátrafésülte és az volt a rögeszméje, hogy állandóan ropogósra keményített, tiszta fehér ingben járt - bevallotta a gyilkosságokat. Az elítélése után napvilágra került tények pedig megerősítették, hogy igazán DeSalvo volt a Fojtogató. Albert DeSalvo gyerekkora óta hadilábon állt a törvénnyel, többnyire betörések miatt – ebbéli jártasságának hasznát vette, amikor rálépett az öldöklés ösvényére. Fiatalemberként az amerikai megszálló haderőnél szolgálta Németországban, ahol feleségül vett egy ottani lányt, Irmgardot. Két gyermek születése után azonban elváltak. DeSalvo a hadsereg középsúlyú ökölvívó bajnoka lett, de Amerikába visszatérvén kilépett a seregből és ezermester szerelő lett. DeSalvo erős nemi vágyát egyes orvosok „leküzdhetetlennek” minősítették. Egy, a tárgyalásán tanúskodó pszichiáter elmondta, hogy hajdan, amikor DeSalvo még a seregben szolgálta, a felesége szakadatlanul férje szexuális igényeire panaszkodott. „Az asszony visszautasította férje szexuális közeledését” – mondotta dr. James Brussel - , „mert annak szélsőséges igényei voltak.” Az asszony nem engedett a férje csókolózási gusztusának, mert elég széleskörű volt, ami a test minden tájékát illeti.” Hozzáfűzte továbbá, hogy a szolgálaton kívüli órákat DeSalvo gyakorta vad orgiákon töltötte az éppen távol lévő tisztek feleségeivel. „DeSalvot kétségtelenül olyan fékezhetetlen nemi vágy hajszolta, amilyennel még nem találkozott az elmekórtan” – jelentette ki F. Lee Bailey, a hírneves védőügyvéd. „Nem kétséges, hogy szkizofrén volt.” Az emberölési hullám 1962-ben kezdődött, és annak ellenére, hogy felállítottak egy különleges „Fojtogató-elhíró osztag”-ot, 1964-ig szünet nélkül folytatódott. A Fojtogatónak áldozatául esett nőket kivétel nélkül a saját lakásukban érte a halál. DeSalvo úgy jutott be, hogy vagy kézbesítőnek mondta magát, vagy azt állította, hogy a ház gondnoka küldte, hogy ellenőrizzen valami szivárgó csövet. A Fojtogató majd minden áldozatán látszott, hogy szexuálisan durván bántalmazták, ami egybevágott DeSalvo kielégíthetetlen nemi étvágyával. Majdnem mezítelenre volt vetkőztetve mindegyikük, a tagjaik szemérmetlen pózokba rendezve. Minthogy a gyilkosságok változatlanul folytatódta, úgy nőtt a rémület és a pánik Boston polgárai körében. Alig tette ki valaki a lábát éjszaka. Üzleti útra távozó férjek csőre töltött pisztolyt tettek feleségük ágya mellé. A rendőrjárőrök példátlan létszámban cirkáltak az utcákon. Mégis, az áldozatok növekvő száma és a feltételezett gyanúsítottak szinte mindennapos letartóztatása – és szabadon bocsátása – ellenére az akkor harminckét éves Albert DeSalvót egyszer sem idézték be kihallgatás céljából. Pedig elsődleges nyomozati célpont volt…. Alighogy kiszabadult a börtönből, a szexuális zaklatásért kapott hat hónapi büntetését követően. Modellügynöknek adta ki magát, fiatal nőket vett rá, hogy engedjék be a lakásba, hogy mértéket vegyen róluk. Aztán kihasználva az alkalmat zaklatni
kezdte őket – letartóztatásakor a „Méricskélő ember”- eseteként tartották számon. Aztán 1964-ben a „Zöld ember”- ügyben került őrizetbe. Azért kapta a „Zöld ember” csúfnevet, mert az volt a mániája, hogy zöld nadrágban tört be egyedülálló nők lakásába. Késsel fenyegetőzve meztelenre vetkőztette áldozatait, majd végigcsókolta őket tetőtől talpig, aztán elmenekült. Az egyik molesztált nő azonban személyleírást adott róla, amit egy nyomozó összehasonlított a „Méricskélő ember”- ével, és egyezett. DeSalvót behozták a rendőrségre. Letartóztatása után elszállították a massachusettsi Bridgewater Elmegyógyintézetbe, ahol kitudódott a hajmeresztő igazság. A „Zöld ember”-ügyben megtartott tárgyaláson Robert Mezer pszichiáter a törvényszék nagy megdöbbenésére kijelentette, DeSalvo bevallotta a kórházban, hogy ő a Fojtogató. Beszámolt továbbá arról is, hogy az intézetben egy kihallgatás során DeSalvo beismerte, tizenhárom nőt fojtott meg. „Némelyikről részleteket is elárult, intim körülmények között elkövetett cselekedeteket.” A massachusettsi törvények értelmében azonban egy orvos nem használhatja fel bizonyítékként a bíróság előtt azokat az értesüléseket, amiket egy bűnügy gyanúsítottjától hallott, így aztán DeSalvo tárgyalásán sosem került napvilágra a történet teljes egészében. A szakértők többségében azonban nem igazán maradt kétség afelől, hogy DeSalvo a Bostoni Fojtogató. Azokat a drámai részleteket azonban, amelyek bebizonyíthatták volna, hogy DeSalvo a Bostoni Fojtogató, amíg le nem tárgyalták az összes többi bűncselekményét, nem tárták pontról-pontra a nyilvánosság elé. Pedig az egyetlen, aki valóban tudta, megölte-e a tizenhárom nőt, vagy ártatlan a halálukban. DeSalvo már örökre elhallgatott. 1973-ban, hat évvel azután, hogy elszállították a massachusettsi Walpole Állami Börtönbe, DeSalvót három rabtársa agyonszúrta valami kábítószer miatt kitört dulakodás során.
A vámpír gyilkos John Haigh Donald McSwann az alvilág felé lépegetett azon a lépcsőn lefelé, amely barátja, John Haigh alagsori műhelyébe vezetett. McSwann-nak játékterme volt Londonban, Haigh alkalomadtán bütykölgette a játékautomatáit. Haigh sokat dicsekedett a műhelyével, és valóban, büszke is lehetett rá. Akármelyik mesterembert ellátta volna szerszámmal: az asztalost, a hegesztőt, a lakatost … de még a gyilkost is. McSawnn megbámulta az egyik sarokban álló, kénsavval teli százötven literes kádat. Kíváncsiságtól vezérelve rákérdezett, mire való ez a különös szerszámkészlet. A választ sosem tudta meg. A mögötte lapuló elvetemült Haigh magasra emelte a baltát … és halálra sújtotta első áldozatát. Haig – amint azt később bevallotta – ivott valamennyit McSwann véréből. Azután azzal töltötte az éjszakát, hogy módszeresen feldarabolta a holttestet és belehajigálta a kádba. A kénsav bugyogott és gőzölgött, úgyhogy Haigh-nek néha ki kellett mennie a friss levegőre. Másnap délutánra McSwann maradványai iszapos masszává oldódtak. Haigh úgy szabadult meg tőle, hogy vödrönként belezúdította az undorító löttyöt egy alagsori lefolyónyíláson át a kanálisba.
John Haigh 1944-et írtak akkor, és senkinek sem tűnt fel McSwann eltűnése. Haigh nyereségvágyból elkövetett cselszövése tökéletesen sikerült. McSwann hajlott korú szüleinek azt állította, hogy a fiuk Skóciában rejtőzködik valahol, hogy kivárja a háború végét. Haigh hetente egyszer Skóciába is elutazott, hogy McSwann nevében lapot küldjön az öregeknek. Az utazgatások közti időben áldozata játékterem üzletét vezette. A háborús idők miatt felbolydult tömeg bőven áradt a játékautomatákhoz, s Haigh igen gyorsan meggazdagodott. De ő nem volt megelégedve az addigi életszínvonalával, s a mohóság újabb nyereségvágyból elkövetett gyilkosságra ösztönözte. McSwann szüleire esett a választása. Levelet írt nekik, ismételten a fiuk nevében, arra kérve őket, hogy jöjjenek el drága barátja, John Haigh lakására, hogy találkozhassanak. 1945 július 10-e éjszakáján Heigh agyonverte az idős házaspárt a műhelyében. Azután feloldotta testüket a savas kádban, s a sűrű, bűzös lét leengedte a szennyvízcsatornába. Hamis okiratok révén Haigh megkaparintotta minden vagyonukat: öt házat és a biztosítási kötvényeiket, amiket később a saját nevére íratott át. Minthogy azonban megrögzött szerencsejátékos volt, telhetetlen, és egy sor félresikerült beruházásba is belebonyolódott, 1948 februárjában ismét csődbe jutott. Akkor úgy határozott, látogatóba hív egy fiatal házaspárt, dr. Archie Hendersont és a feleségét, Rosalie-t, hogy megtekintsék új műhelyét Crawley-ban, Londontól délre. Mindketten a savas kádban végezték. Noha Hendersonék ingatlanán haszonnal adott túl 1949-ben. Haigh mégis úgy vélte, egy áldozatra még szüksége van. S ugyan változatlanul mázlistának tartotta megát, ez alkalommal nem volt kelőképpen óvatos. A választottja egy hatvankilenc esztendős özvegyasszony, Mrs. Olive Durand-Deacon volt, akire a férje negyvenezer fontot hagyott. Ugyanabban a családi szállóban lakott, mint Haigh, aki már hónapok óta nem tudta kifizetni a számláit s ezért mindenáron pénzhez akart jutni. Mrs. Durand-Deacon abban a hiszemben, hogy Haigh-hez a magánjövedelmén kívül a találmányi szabadalmaiból is bőven csordogál a pénz, azzal az ötlettel állt elő, hogy gyártson műkörmöket. Haigh érdeklődést színlelt, és meghívta az özvegyet a crawley-i műhelyébe, ahová 1949 februárjában le is kalauzolta. A rákövetkező eseményekről Haigh a következőképpen számolt be egy, a rendőrségnek tett vallomásában, amit a tárgyalásán fel is olvastak: „Elcsaltam az özvegyet Crawley-ba azzal, hogy megtárgyaljuk a műkörmök dolgát. Behívtam a raktárba, aztán amíg ő valami anyaggal foglalatoskodott, hátulról fejbe lőttem. Utána kimentem a kocsihoz, behoztam egy poharat, majd – ha jól emlékszem, egy zsebkéssel – metszést ejtettem a nyakán. Kifolyattam egy pohárba a vért és megittam. Leszedtem róla a kabátot és az ékszereit – gyűrűket, nyakláncot, fülbevalókat és a feszületet -, aztán beleraktam egy száznyolcvan literes kádba. Mielőtt a retiküljét is bedobtam volna, kivettem belőle harminc shillinget és egy töltőtollat. Utána egy
kézi szivattyúval feltöltöttem a kádat kénsavval, és hagytam, hogy a vegyszer kifejtse a hatását.” Haigh csak úgy mellesleg még hozzátette: „Majd elfejeltettem, amíg a szivattyú dolgozott, addig átugrottam az Ancient Pror’s-ba (egy közeli teázóba) egy csésze teára.” Beletellett néhány napba és még kétszeri ellenőrzésbe, mire úgy tűnt, Mrs. Duran-Deacon teste egészen feloldódott a savas fürdőben. Ezenközben a rendőrség már kikérdezte az özvegy szállodai szomszédjait, köztük Haigh-et is. A gyilkos szószátyár, túlzottan szolgálatkész magatartása különösen felkeltette az egyik rendőr figyelmét, aki leellenőrizte a harminckilenc esztendős gyanúsított előéletét. Kiderítette, hogy Haighnek kisebb csalások miatt van már priusza, ezért letartóztatta. A gyilkos beismerő vallomást tett, de azzal hetvenkedett a rendőrök előtt, hogy sosem tudják rábizonyítani a bűnösséget, mert az áldozatok szőrén-szálán eltűntek. Tévedett. Törvényszéki orvosszakértők megvizsgálták a sűrű, zavaros folyadékot, amit a kádból a crawley-i műhely udvarán kiborítottak. Sikerült azonosítani egy epekövet, egy láb darabját, egy retikül maradványait és egy majdnem teljes műfogsort. A műfogsort megmutatták Mrs. DurandDeacon fogorvosának, aki megerősítette, hogy az a hiszékeny özvegyé volt. A bíróság előtt Haigh ügyvédei azt hangoztatták, hogy védencük elmebeteg. Boldogtalan gyermekkorára hivatkoztak – megemlítve szigorú szüleit, akik a Plymouth-i Testvérek nevű szektához tartoztak -, és arra az állítólagos szokására, hogy ivott az áldozatai véréből. S noha az angol sajtó Vámpír Gyilkosnak bélyegezte Haigh-et, a bíró és az esküdtek nem fogadták el ezt a véres részletet elmebetegsége bizonyítékául. Mindössze két napig tartó tárgyalás után Haigh-et bűnösnek találták Mrs. Durand-Deacon meggyilkolásában és halálra ítélték. Amikor megkérdezték, akar-e valamit hozzáfűzni, Haigh fölényesen így felelt: „Az égvilágon semmit.” 1949 augusztus 6-án felakasztották a Wandsworth Börtönben.
Az A6-os úti parkolói gyilkos James Hanratty Az A6-os úti gyilkosság majdhogynem az angliai bűnügyi krónika legvitatottabb esete. Elkövetéséért egy James Hanratty nevű, írástudtlan, korlátolt elméjű, piti bűnözőt akasztottak fel minden idők leghosszabb gyilkossági perét követően. Azóta is egy nagy létszámú, előkelő személyből álló lobby folytat hadjáratot annak érdekében, hogy meggyőzze a közvéleményt, a brit igazságszolgáltatás nem az igazi gyilkost végeztette ki. 1961 augusztus 22-én alkonyatkor a buckinghamshire-i Slough Közúti Kutatólaboratórium két tudományos munkatársa összeölelkezve hevert egy szürke Morris Minor autó első ülésén, Dorney Reach határában, egy Temze-parti búzatábla szélén, Windsor és Maidnehead között. Michael Gregsten harmincnyolc esztendős, nős, kétgyermekes férfi volt. Valerie Storie huszonhárom éves, csinos hajadon, aki a szeretője volt három éve. A szerelmeskedőket megzavarta valaki, megkocogtatta a vezető felőli ablakot. Gragsten letekerte az ablakot, s a kint ácsorgó férfi pisztolyt szegezett rá. A megrémült párocska azt hitte, útonállóval van
dolguk. Felajánlották a férfinak a pénzüket, az óráikat, még a kocsit is. Az beugrott a hátsó ülésre, és a pisztolyával hadonászva rájuk szólt, ne nézzenek hátra. Azt mondta nekik, szökésben van, Anglia összes zsaruja a nyomában van. De láthatóan nem tudta eldönteni, mit is csináljon.
James Hanratty
Végül aztán éjjel fél tizenkettőkor utasította Gregstent, hogy indítsa el a kocsit. Különös, harminc mérföldes utazás vette kezdetét, kersztül London slough-i, hayes-i és stanmore-i városrészein, kisebb megszakításokkal benzinkútnál vagy cigaretta vásárlás miatt. Az ingerült Gregstennek pattanásig feszültek az idegei a hátulról dirigáló fogvatartójuk miatt, aki utasításokat osztogatott, hogy merre menjenek, a veszélyes útkereszteződéseknél pedig folyton figyelmeztette. Amikor rátértek az A5-ös útra St. Albans felé, Gregsten időnként villogott az irányjelzővel, hogy felhívja magára a figyelmet, s rendőröket keresett a tekintetével, hogy ütközést produkálhasson. De egyet sem látott. St. Albans és Luton között az A6-os úton a fegyveres utasította Gregstent, hogy húzódjon le egy útmenti pihenőhelyre. Az mondta, „szunyókálni” akar egy kicsit, és megpróbálta odakötözni Miss Storie-t az egyik ajtófogantyúhoz. Szólt Gregstennek, hogy dobja oda neki a vászonzsákját, de amikor az érte nyúlt, kétszer fejbe lőtte. „Túl gyorsan mozdult megijesztett” – kiáltotta a fegyveres bandita a lánynak, amikor az felsikoltott: „Piszok gazember!” Miközben Gregsten sebeiből ömlött a vér, a bűnöző a hátsó ülésre kényszerítette Miss Storie-t, megparancsolta, hogy szabaduljon meg az alsóneműjétől, aztán megerőszakolta. Ezt követően azt az utasítást adta a lánynak, hogy húzza ki a kocsiból Gregstein testét az útmenti parkoló aszfaltjára. Miss Storie lerogyott szerelme holtteste mellé, ahhoz is fásult volt, hogy sírjon, a gyilkos közben azon morfondírozott, mit legyen a következő lépés. Végül Miss Storie adott neki egy egyfontos bankjegyet, csak tűnjön már el. A férfi elvette, s úgy látszott, elmegy. De ahogy az autó felé lépdelt, váratlanul megpördült és ötször rálőtt a lányra. Az egyik golyó áthatolt a nyakán, közel a gerincoszlopához. Miss Storie mozdulatlanul feküdt, holtnak tetette magát, míg a férfi megszemlélte munkája eredményét. Meggyőződvén arról, hogy likvidálta korábbi gyilkossága egyetlen szemtanúját, elhajtott a helyszínről. A közelben elhaladó autósok nem hallották meg Miss Storie sikoltozását. Pedig lehúzta a szoknyáját is, azzal integetett, de a sötétben nem vették észre. Végül elájult, s reggel fél hét tájban talált rá egy tizenéves fiú, aki forgalomszámlálásra érkezett az útmenti leállóhelyre. A lány egy kórházban tért eszméletre, és nyomban rendkívül részletes leírást adott az ott várakozó rendőröknek a történtekről. A sérülései miatt megbénult, egész életére tolószékbe kényszerült, de a szellemi képességei nem csorbultak. Két fantomképet rajzoltak, egyrészt az által adott személyleírás szerint, valamint azon szemtanúk segítségével, akik látták Gregsten kocsijá, a gyilkossal a volánnál, míg végleg ott nem hagyta az
essexi Ilfordnál. A rendőrség elég kuszán tekergőző nyomvonalat követett. Az első gyanúsítottjuk egy Peter Louis Alphon nevű ember volt. A Maida Vale-i Vienna Hotelban, ahol a gyilkosság utáni éjszakát töltötte, találtak két 38-as kaliberű golyót a szobájában. A ballisztikai szakértők szerint egyezett azokkal, amelyek kioltották Gregsten életét. Ám amikor Alphont kiállították szembesítésre, Valerie Storie nem őt szúrta ki. Az egyik beépített embert választotta, aki semmiképpen sem lehetett a gyilkos. Alphon nem felelt meg a fantomképeknek, mint ahogy James Hanratty sem. Őrá nem is gyanakodott a rendőrség, mert csupán kétbalkezes piti bűnözőnek tartották. De úgy látszik, mindenáron magára akarta vonni a rendőrök figyelmét. A rendőrséget már amúgy is gondolkodóba ejtették azok a névtelen telefonok, amelyek a kórházban lábadozó Valerie Storie-nak szóló életveszélyes fenyegetések voltak. Minden éjjel másik ágyban helyezték el a lányt és megerősített rendőrség vigyázott rá. Akkor Hanratty odatelefonált Acott főfelügyelőnek, a nyomozás vezetőjének azzal, hogy aggódik, mert az A6-os úti gyilkossággal gyanúsítják, és tagadta, hogy köze lenne hozzá. Mivel egyébként a kutya nem törődött volna vele, a kéretlen telefonhívásával azonnal magát tett első számú gyanúítottá. A rendőrség kiderítette, hogy Hanratty megérdeklődte egyik társától, Charles Fance-tól, vajon alkalmas-e egy londoni buszt hátsó ülése arra, hogy egy pisztolyt rejtsenek mögé. Hanrattyról tudták, hogy abban az évben hozzájutott egy 38-as kaliberű Enfield revolverhez. Egy hasonló pisztolyt találtak már egy 36-os busz emeleti hátsó ülése mögött. A rendőrség azt is kinyomozta, hogy Hanratty bejelentkezett a Vienna Hotelba egy nappal korábban, mint Alphon, ugyanabba a szobába, mint J. Ryan. Gregsten özvegye is őt nevezte meg a férje valószínű gyilkosául, bár többen csodálkozta, ugyan honnan tudhatná. Hanrattyt október 9-én tartóztatták le Blackpoolban, és a felismerő kamrába vitték. Valerie Storie ez alkalommal sem ismerte föl, de a gyilkos személyleírásában megemlítette annak metszően hideg, kék szemét. Hanrattynek ilyen szeme volt. Akkor a lány azt kérte, hogy a felsorakoztatott személyek mindegyike mondja ki azt a mondatot, amit a gyilkos ismételt el többször is, hogy: „Csönd legyen, gondolkodom.” Hanratty mindig úgy mondta, „gondolkodok.” És ekkor Miss Storie azonosította a gyilkost.
A szívtelen férj Johann Hoch Johann Otto Hoch nem volt a hosszú udvarlások és a hosszú házasságok híve. Tizenöt év alatt huszonnégyszer nősült – és minden feleségét könyörtelenül megölte. A sátáni „Kékszakáll” képes volt a felesége halálos ágya mellett – miközben az egy jókora adag arzéntól a végét járta – házassági ajánlatot tenni a sógornőjének. S az elfogadta. „Az élet az élőkért van” – közölte Hoch a sógornővel. „A halál pedig a halottakért.” Az 1892 és 1925 között Amerikában töltött bizarr évek során, melyek alatt Hoch házasságról gyilkosságra, gyilkosságról házasságra váltott, egy George, Shippy nevű szívós chicagói zsaru járt kitartóan a nyomában. Shippy tudta, hogy Hochnak vér fakad a lába nyomán, de bizonyítani sosem
sikerült. Az 1862-ben született és Johann Schmidt névre keresztelt Hoch huszonöt éves korában vándorolt ki Németországból, faképnél hagyva feleségét és három gyermekét. A pödrött bajuszú, kedélyes, tagbaszakadt ember kocsmárosként talált magának munkát hol itt, hol ott. Az ördög tudja, hány asszonyt tett el láb alól 1887 és 1895 között. 1895 áprilisában a nyugat-virginiai Sheelingben ráakadt egy nőre az egyik kocsmában. Jacob Huff néven mutatkozott be, feleségül vette, aztán három hónappal később megölte. Akárcsak a többi esetben, a doktor vesebajt állapított meg, amire nem volt orvosság. De az asszony lelkipásztora rájött az igazságra, ezért miután pénzzé tette a felesége birtokát, Hoch eliszkolt a városból. Hátrahagyta a ruháit és néhány sort arról, hogy öngyilkos lett, anyaszült meztelenül besétált az Ohio folyóba. Vagy száz méterrel arrébb kikötött csónak várta, új öltözettel. Hoch bekapaszkodott a csónakba és kievezett a partra. 1898-ban a Martin Dotz nevet használó gyilkos Skippy felügyelő karjaiba futott. Kisebb csalás vádjával letartóztatták Chicagóban, de a wheelingi lelkész az újságban megjelent fényképe alapján ráismert Jacob Huffra, s azonnal szólt Shippynek. Hoch egy éven át adta az ártatlant a Cook megyei börtönbe vizsgálati fogságban, mialatt Shippy igyekezett felderíteni zegzugos útvonala minden egyes lépését, s kinyomozni vagy tucatnyi megoldatlan gyilkossági esetet, amelyeknek női áldozata volt. Az elszánt zsaru elment Wheelingbe, hogy exhumáltassa Hoch volt feleségének a holttestét, s kiderült, Hoch eltávolította az asszony nem is egy létfontosságú szervét. Büntetésének letöltése után, 1900 és 1905 között, Hoch feleségül vett, majd meggyilkolt másik tizenöt asszonyt. Mindig arzénhoz folyamodott, amihez könnyedén hozzáférhetett bármelyik patikában. Az áldozatok mindenkor magányos, ám gazdag asszonyok voltak, akiket egészen levett a lábukról Hoch testi vonzereje. A felületes doktorok pedig mindig félvállról állapították meg a diagnózist. Ekkorra Hoch már a rögeszméje rabjává vált. Városról-városra röppent, akár egy kísértet, rekordidő alatt követve el a bűntetteit. Többször megesett, hogy egy héten belül nősült és ölt. 1904-ben eltemette utolsó áldozatát, Marie Walckert, s rögtön utána feleségül vette annak húgát. De meglógott az új asszonyka bankbetétkönyvével, s a feldühödött feleség beárulta az urát Shippynek. A nővér testét exhumálták, s ez alkalommal az orvosszakértő annyi arzént talált, amennyivel egy tucat asszonyt el lehetett volna tenni láb alól. Shippy végre letartóztathatta rég várt gyanúsítottját. A tárgyalás alatt Hoch végig ártatlan, kisfiús magatartást tanúsított. Még az ítélet kimondása után is biztos volt benne, hogy ő ugyan nem kerül akasztófára. Amikor az őrök 1906 február 23-án a vesztőhely felé kísérték, a gyilkos viccelődve kérdezte: „Hé, fiúk, úgy nézek én ki, mint egy szörnyeteg?” Választ senkitől sem kapott, aztán Hoch súlyos teste alól kivágódott a csapóajtó.
Azt East End-i rém Hasfelmetsző Jack
Londonban levél érkezett a Fleet Street-i Központi Hírügynökségre 1888 szeptember 25-én. Így szólt: „Tisztelt Főszerkesztő Úr! Folyton azt hallom, hogy a rendőrség letartóztatott. Sosem fognak elkapni! … Rühellek bizonyos nőket, és addig kaszabolom őket, amíg csak győzöm. Pompás munka volt ez a legutóbbi. Sikoltásnyi időt se hagytam a hölgynek. Szeretem, amit csinálok és újra megteszem. Nemsokára hallani fognak rólam, jó mulatság lesz. Az utóbbi eset után megtartottam valamicskét a valódi vörös folyadékból egy gyömbérsörös üvegben, de sűrű lett, akár az enyv, nem lehet vele írni. Remélem, a piros tinta is megteszi, nem igaz? Ha-ha” Legközelebb elküldöm a nő füleit a rendőröknek, hadd örüljenek neki.” A levél alján az állt: „Hasfelmetsző Jack.” Ez volt a legelső alkalom, hogy a név elhangzott, s halhatatlanná tette torz lelkű, rejtélyes viselőjét, aki a londoni sikátorokban ólálkodott. Mindössze annyi bizonyos, hogy némi orvosi ismeretekkel rendelkezett és balkezes volt – amit rendőrségi seborvosok állapítottak meg az után, hogy szemrevételezték az áldozatok szomorú maradványait. Feltehetően magas, karcsú férfi volt, sápadt arcán fekete bajusz díszlett. A szemtanúk legalábbis ilyen személyleírást adtak róla, köztük egy rendőr is, aki efféle kinézetű alakot látott sietve távozni az egyik bűntett helyszínéről. Mindenkor sapkát és hosszú kabátot viselt, s fiatalos, lendületes járása volt. Ám nem valószínű, hogy valaha is kiderült a személyazonossága. Még 1992-ben sem várható – amikor a Scotland Yard vére nyilvánosságra hozza az üggyel kapcsolatos titkos aktákat -, hogy sokkal több újdonság derülne ki az esetről. London legtitokzatosabb és legvérengzőbb tömeggyilkosának történet 1888 augusztus 7-én hajnalban, röviddel öt óra után kezdődött. Egy férfi igyekezett lefelé bérelt szobájából a Whitechapel nevű nyomortanya lépcsőházában, amikor az első emeleti lépcsőfordulóban valami földön heverő batyuba botlott. Megpróbálta odébb hengeríteni a batyuszerűséget, de elszörnyedve látta, hogy a lába előtt egy asszony véres maradványai fekszenek. A torkét elmetszették, számos szúrt seb éktelenkedett rajta, s a testét bestiálisan megcsonkították. Mivel az utcalányok ellen elkövetett gyilkosság nem volt ritka akkoriban, az ügyet hamar lezárták. Ám amikor huszonnégy nappal később egy másik hasonló bűntényre derült fény, pánik tört ki az East End ütött-kopott utcáin. A negyvenkét éves Mary Ann Nicholls – ismertebb nevén Csini Polli – megcsonkított holttestét augusztus 31-én a hajnali órákban fedezték fel. Mary nyilván fittyet hányt arra, milyen szomorú sorsra jutott Martha Turner. Mindenáron pénzt akart szerezni. Négy pennyre lett volna szüksége, hogy szállást kapjon egy éjjeli menedékhelyen, s amikor egy magas, sápadt arcú férfi lépett oda hozzá, arra számított, kereshet némi aprópénzt, s talán egy pár kupica ginre is telik belőle.
A férfi azonban berántotta Maryt az árnyékba, aki ha rá is döbbent, hogy baj van, már elkésett. A Hasfelmetsző Mary szájára tapasztotta a tenyerét, majd egy ügyes vágással elmetszette a torkát. Azután az eszeveszett gyilkos bevégezte ocsmány mészárlását. Egy nyomozó, miután megvizsgálta a tetemet, kijelentette: „Ezt csak egy őrült tehette.” Egy rendőrségi seborvos pedig azt mondta: „Még sosem láttam efféle szörnyűséget. Oly módon volt összevissza kaszabolva, ahogy csak egy sebészi munkában jártas ember képes a kést forgatni.” A Hasfelmetsző alig egy hét elteltével újra lecsapott. Az áldozata a negyvenhét esztendős „Fekete Annie” Chapman volt, aki már gyógyíthatatlan gűmőkórban szenvedett, amikor agyonszúrták. Úgy talált rá egy Spitalfields piaci teherhordó a Handbury Street-en, hogy szánalmas vagyonkája ott hevert
szépen sorba rakva kibelezett teste mellett. A következő áldozat Elizabeth Stride, azaz „Nyakigláb Liz” volt. Szeptember 30-án, vasárnap este egy rendőr fehér harisnyás lábra lett figyelmes, amely egy gyárkapu alól lógott kifelé. A korábbi esetekkel ellentétben Elizabeth Stride testét nem csonkították meg – amiből a rendőrök arra következtettek, hogy a gyilkost megzavarták undorító műve befejezésében. De – hogy vérszomját csillapítsa – hamar lecsapott egy újabb áldozatra. Egyedül ennél a gyilkosságnál hagyott olyan nyomot, amit a kilétére utalt. Mindössze negyedóra járásra attól a ponttól, ahol Nyakigláb Liz testére akadtak, fedezték fel a negyven éves Catherine Eddowes véres maradványait. A teste olyan rettenetesen meg volt csonkítva, amilyenre addig nem volt példa, a Hasfelmetsző még a füleit is levágta. A tetemtől hosszú, vérrel festett csík vezetett egy krétával a falra vetett felirathoz, ami a következőképpen hangzott: „A zsidókat nincs miért vádolni.” Csakhogy ezt a fontos bizonyítékot nem vizsgálták meg érdeme szerint. Sir Charles Warren, a fővárosi rendőrség főnöke talán abbéli félelmében, hogy esetleg ádáz gyűlölködést válthatna ki a jelmondat a zsidók ellen, letöröltette, és azt az utasítást adta, hogy tartsák titokban. Futótűzként terjedt a pletyka a zűrzavaros East End-i utcákon… Hogy a Hasfelmetsző kis fekete táskában hordja halálosztó szerszámait – mire persze a rémülettől eszét vesztett tömeg üldözőbe vett mindenkit, akinél ilyen táskát pillantott meg. Vagy hogy külföldi tengerész – ki se merte nyitni a száját, akinek idegen akcentusa volt, nehogy felkoncolják. Zsidó hentesnek is mondták – ettől meg a lappangó antiszemitizmus kezdett felszínre törni, ami az orosz és lengyel pogromok elől menekülő zsidó bevándorlók áradata miatt amúgy is ott vibrált a levegőben. Született egy még hajmeresztőbb elmélet is, amely a legnyomorúságosabb negyedekben lett népszerű, ahol a rendőrség és a lakosság nem kedvelte túlságosan egymást: hogy a gyilkos nyilván rendőr. Különben hogyan tudna kószálni az utcákon anélkül, hogy gyanút ne keltene? Továbbá gondolták még a gyilkost őrült doktornak, orosz ügynöknek, akit a cár titkosrendőrsége küldött, hogy zavart szítson Londonban, puritánnak, akinek az lehetett a rögeszméje, hogy megtisztítsa az East Endet a bűntől, valamint megtébolyodott bábaasszonynak, aki gyűlöli a prostituáltakat. November 9-én a Hasfelmetsző újra támadott. Mary Kelly nem hasonlított korábbi áldozataihoz. Fiatalabb volt (huszonöt éves), szőke és igen csinos. Az utolsó személy, aki életben látta őt, George Hutchinson volt, akitől pénzt kért kölcsön, hogy kifzethesse a lakbérét. Amikor a férfi azt felelte, hogy nincs módjában segíteni, a lány megszólított egy nyúlánk, jól öltözött, nyírott bajuszú férfit, akinek vadászkalap volta a fején. Soha többé nem látták ezt a lányt. Másnap korán reggel Henry Bowers türelmetlenül kopogtatott Mary Kelly ajtaján a kifizetetlen lakbér miatt. Végül odalépett a szobaablakhoz és félrelökte a sötétítő függönyt. A benti borzalmas látványtól megfeledkezett még a bérről is, rohant egyenest a rendőrségre. Később annyit mondott: „Egész életemben kísérteni fog az a látvány, ami akkor a szemem elé tárult.” Mary Kelly halálával a Hasfelmetsző rémuralmának épp olyan hirtelen és titokzatos módon lett vége, ahogyan kezdődött. Két, gyilkosság miatt elítélt bűnöző is állította magáról, hogy ő lenne a Hasfelmetsző. Az egyik, aki megmérgezte a szeretőjét, letartóztatásakor közölte: „Végre elkaptátok Hasfelmetsző Jacket.” De nemigen valószínű, hogy igazat mondott. A másik így kiáltott fel, amikor a csapóajtó kivágódott alóla: „Én vagyok Hasfelmetsző…” De később bebizonyosodott, hogy az illető Amerikában volt, amikor a Hasfelmetsző-féle gyilkosságokat elkövették. A rendőrség egyes tisztviselői bizonyosak voltak benne, hogy tudják, ki a Hasfelmetsző. 1908-ban egy helyettes rendőrfőnök egyenesen megmondta: „Azzal, hogy kijelentem, lengyel zsidó volt, konkrét tényt közlök.”
Robert Sagar felügyelő azonban, aki vezető szerepet játszott a Hasfelmetsző ügyében folytatott kihallgatások során, 1924-ben hunyt el, ezt írja az emlékirataiban: „Alapos okunk volt rá, hogy egy bizonyos, az aldgate-i Butcher”s soron lakó férfit gyanúsítsunk. Szoros megfigyelés alatt tartottuk. Semmi kétség, hogy az illető elmebeteg volt, s egy idő múlva a barátai kezdeményezték, hogy egy szanatóriumban nyerjen elhelyezést. Miután kivonták a forgalomból, megszűntek a Hasfelmetsző-féle rémtettek.” Még Viktória királynő legidősebb unokáját is gyanúba keverték. Albert Viktorról, Clarence hercegéről volt szó, aki – ha életben maradt volna – apját, VII. Edwardot követte volna a trónon. A talán legvalószínűbb változat egy Daniel Farson nevű író-műsorvezetőtől származik. Ő egy Montagu John Druitt nevű bukott ügyvédet gyanúsított meg, akinek orvos-kapcsolati is voltak és halmozottan fordult elő idegrendszeri instabilitás a családjában. Farson vádjai Sir Melviile MacNaghten feljegyzésein alapultak, aki 1889-ban lépett be a Scotland Yardba, és a bűnügyi nyomozó osztály vezetője lett 1903-ban. MacNaghten három gyanúsítottat nevezett meg: egy lengyel kereskedőt, aki nőgyűlölő volt és feltehetően zsidó, egy vérengző hajlamú orosz doktort és Druittot. A Druitt elleni vádakat leginkább alátámasztó tényező az volt, hogy Mary Kelly halála után néhány héttel, miután Druitt testét kihalászták a Temze folyóból, Hasfelmetsző Jack támadásainak végleg vége szakadt.
Aki megúszta büntetlenűl Kiss Béla Ha a „Halál csókja” kifejezés még nem létezett volna, szenzációhajhász újságírók biztosan kitalálták volna, amikor Kiss Béla esetéről írtak (a „kiss” magyarul „csók”-ot jelent). A jómódú, középkorú magyar illető legalább huszonhárom embert ölt meg, mielőtt úgymond „életét vesztette” egy csatamezőn az első világháborúban s kiszökött a szabad életbe, Amerikába. Kiss egyike azon kevés számú sorozatgyilkosnak, akik kisiklottak az igazságszolgáltatás alól. Kiss negyvenéves volt 1913-ban, amikor megérkezett a Cinkota nevű magyarországi faluba gyönyörű, huszonöt esztendős feleségével, Máriával. Vásárolt egy hatalmas házat, alkalmazottakat vett fel, s a helybéliek hamarosan megkedvelték a bélyeget gyűjtő, rózsát nevelő és néha – főleg az asztrológiáról – írogató szomszédot. Időről-időre Kiss üzleti útra ment Budapestre szép piros kocsijával, s a helyi községi megbízott, Trauber Adolf készséggel vállalta, hogy ezalatt szemmel tartja kebelbarátja otthonát. A háborúig már csak hónapok voltak hátra, s Trauber nem csodálkozott, hogy barátja olajoshordókat kezdett hazahordani Budapestről. Kiss elmagyarázta, benzinnel vannak telek, hogy akkor is folytathassa üzleti kiruccanásait, ha már nehezen lehet üzemanyaghoz jutni. Trauber elhatározta, egy szót se szól arról, hogy amíg Kiss odajár, a felesége egy ifjú muzsikussal, Bihari Pállal szórakozik. Ám a viszonyról tudtak a cselédek és persze az egész falu. Mélyen sajnálkoztak hát, amikor egyik üzleti útjáról hazatérve a zaklatott férj előbotorkált elárvult otthonából, s egy levelet mutatott nekik,
mondván, az asszony megszökött a szeretőjével. Kiss hónapokig ki se tette a lábát a házából, senkit se kívánt látni, még Traubert sem. De 1914 tavaszán a rendőrnek sikerült rábírnia, hogy térjen vissza az emberek közé, és keresett neki egy idősebb özvegyet házvezetőnőnek. Kiss újrakezdte fővárosi kiruccanásait, mind több és több olajoshordóval tért haza. Kiss azt mondta Traubernak, hogy a benzint adósság fejében kapja egy budapesti kocsiszíntulajdonostól. Kiss azonban mást is hozott Budapstről: nőket, nem fiatalokat, Mária-korúakat, hanem időnként nálánál is idősebbeket. A házvezetőnője többször is kikelt magából, amikor megszállva találta becses konyháját, s csak akkor méltóztatott visszatérni, amikor Kiss szólt neki, hogy a zavartkeltő nőszemély eltávozott. Kiss és Trauber sok-sok estét átkvaterkáztak, s egyik társalgásuk alkalmával a rendőr mellesleg szóba hozta, hogy Budapesten nyoma veszett két özvegynek. Az után tűntek el, hogy válaszoltak egy társkereső újsághirdetésre, amit egy Hofmann nevű férfi adott fel. Miután találkoztak a férfival, mindkettejüknek jócskán megcsappant a spórolt pénzük. Kiss tréfálkozva megjegyezte, hogy neki is volt néhány félresikerült próbálkozása középkorú özvegyekkel, amin mind a ketten jót kacagtak. A háború akkor augusztusban tört ki, de Kisst nem hívták be az elsők között katonának. Folytatta utazásait Budapestre, újabb hordókat és újabb nőszemélyeket cipelt haza. Amikor végül mégis megjött a behívója, a házát a benzinraktárával együtt Trauber gondjaira bízta. A rendőr pedig azután is gondot viselt mindenre, amikor 1916 májusában értesítés jött, hogy Kiss Béla harc közben elesett. A nyár vége felé katonák érkeztek Cinkotára, benzint kerestek. Trauber emlékezett az olajos hordókra, és odavezette hozzájuk a katonákat. Hajmeresztő felfedezés várt rájuk. Benzin helyett a házban lévő hét hordóban elkoholt találtak. És mindegyik hordóban egy meztelen nő felpuffadt teste ázott az alkoholban. A Budapestről hívott nyomozók átfésülték a kertet, még több hordót ástak ki a földből, melyek mindegyike gyászos titkot rejtett. Összesen huszonhárom bogkoporsó került elő. Az áldozatokat – köztük a hűtlen Máriát és szeretőjét – mind megfojtották. A házban talált levelekből pedig világossá vált, hogy Kiss és a magányos szívű Hofmann egy és ugyanazon személy, s hogy végzetes hódításai révén pénzhez és más értékekhez jutott. A rendőrségnek azonban már nem volt mit tennie. A keresett személy meghalt a fronton. Az aktát lezárták. Aztán 1919-ben az egyik áldozat barátja felismerte Kiss Bélát a budapesti Margit hídon, s jelentette a rendőrségnek. A döbbent nyomozók kiderítették, hogy Kiss a háború alatt személyazonosságot cserélt egy elesett katonatársával. Ám mielőtt nyakon csíphették volna, ismét nyoma veszett. 1924-ben a francia idegenlégió egyik dezertőrje beszámolt a francia rendőrségnek egy Hofmann nevű társáról, aki a fojtogatási hőstetteivel dicsekedett. Akkorára azonban maga Hofmann is megszökött a légiótól. Tíz év elteltével ismerte föl megint valaki New Yorkban a Times Square-en. 1936-ban állítólag házfelügyelőként dolgozott a Sixth Avenue-n egy bérházban. A kinti magyarok úgy jellemezték, mint alacsony, unalmas, ártalmatlan, hatvanas évei közepe táján járó alakot, akire sivár jövő vár. Kiss Béla nyilván nem számolt be nekik még sivárabb múltjáról.
Az andokbéli szörny Pedro Lopez
Az őrök pisztolyuk ravaszán tartva ujjukat feszülten pislogtak, amikor a 14-es számú cella ajtaja kinyílt. Fenn az ecuadori Andok magasba szökő hegyvonulatain, Ambato város börtönében tartották fogva a világ legfélelmetesebb hírű gyilkosát. Odabent, a börtön női szárnyában lévő cellájában kuporgott a sarokban Pedro Alonzo Lopez. Halálra vált a rémülettől, hogy esetleg más foglyok vagy maguk az őrök jöttek, hogy élve elégessék vagy kiheréljék. Lopez akit „az Andokbéli Szörny”-ként ismertek Dél-Amerikában, háromszáz gyereklány meggyilkolását vallotta be. Lopezt tartják a világ legkíméletlenebb többszörös kéjgyilkosának, áldozatainak száma megdöntött minden eddigi rekordot. Mint a többszörös gyilkosok többségét, Lopezt is a szex motiválta. Mielőtt megfojtotta, meg is erőszakolta mind a háromszáz lányt. Lopez ily módon végzett velük – hetente kettővel – az alatt a három év alatt, amíg a féktelen indulat hajtotta. Egyedül Ambatóban, amely háromezer méter magasan fekszik az Andokban, a gyilkos ötvenhárom – nyolc és tíz éves közötti – leányka tetemét rejtő titkos sírhoz vezette eole a rendőröket. Huszonnyolc másik helyszínen nem akadtak rá a holttestekre, mert zsákmányt szimatoló állatok takarították el a földi maradványokat. Némelyik kislány testét építési területeken ásta el a gyilkos, úgyhogy a rendőrök feltételezik, mostanra betonba ágyazva nyugosznak, s nem valószínű, hogy valaha is előkerülnek. Mások úttestek alá tettek eltemetve. Beismerő vallomásában Lopez azt állította, száztíz lányt Ecuadorban, másik százat a szomszédos Kolumbiában s „jóval több, mint százat” Peruban ölt meg. Victor Hugo Lascano nyugalmazott rendőrőrnagy, az ambatói börtön igazgatója elmondta: „Sosem fogjuk tudni pontosan, hány kislánynak oltotta ki az életét Lopez. Úgy vélem, az ő saját becslése, hogy háromszáz, túl alacsony szám, abból ítélve, hogy amíg eleinte együttműködött és naponta három-négy holttesthez vezetett minket, később elfáradt, meggondolta magát és nem segített tovább.” Lopezt eredetileg ötvenhárom gyilkosság miatt vádolták, de egy másik vádirat a vallomásában megnevezett többi száztíz elhunyt gyermek nevét tartalmazta. Lascano őrnagy megjegyezte: „Ha valaki beismer ötvenhárom gyilkosságot, amelynek az áldozatait megtalálják, továbbá több százat, amelyekét nem, az ember hajlandó elhinni, amit mond. Ugyan mit tudna kitalálni, amivel kibújhatna a törvény keze alól?” Az ambatói börtön női szárnyában lévő cellájában Lopez védve volt a feldühödött őrök és férfi rabok közvetlen veszélyétől. A női rabokra nem jelentett veszélyt, „ugyanis mohó szexuális vágya csak kiskorú gyermekekre irányult.” Ecuadorban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Lopezt, amely ebben az országban maximum tizenhat évet jelent, s ha jól viselkedik, 1990-re talán már szabad is lehet. Ha Kolumbiában ítélték volna el Lopezt, már nem élne. Ott a gyilkosságot a büntetőosztag sortüzével torolják meg.
Pedro Lopez
A gyilkos „család” Charles Manson Charles Manson véres forradalmat hirdetett és egy sátánista szekta fölött uralkodott, amely az ő parancsszavára gyilkolt. Gázkamrában végrehajtandó kivégzésre ítélték, de mivel a halálbüntetést Kaliforniában eltörölték, jelenleg kilenc gyilkosságért kilencszeresen kirótt életfogytiglani börtönbüntetését tölti. Követői az ő utasítására mészárolták le Sharon Tate-et, Roman Polanski filmproducer feleségét és három barátjukat a házaspár hollywoodi otthonában 1969-ben. Két nappal később, éjszaka ismét akcióba küldte Manson a követőit, hogy végezzenek Polanskiék szomszédaival, az élelmiszeráruház tulajdonos Leno Biancával és annak feleségével, Rosemayvel. Vétkesnek találták továbbá Donald Shea kaszkadőr lefejezésében és Gary Hinman zenész kivégzése elrendelésében. A negyvennyolc éves Manson egy prostituált törvénytelen fia. Kiskorában az anyját és a bátyját börtönbe csukták, mert megverték és kirabolták azokat a férfiakat, akiket az anyjuk felcsípett. Tizenegy esztendős korában Manson összeütközésbe került a törvénnyel és javítóintézetbe küldték. A következő huszonegy évet büntetőintézetekben töltötte, úgyhogy harminckét évesen úgy lépett ki az életbe, hogy egyszer sem volt nővel és nem ivott meg egy pohár sört. A nyakába szakadt szabadsággal nem tudván mit kezdeni, találomra felugrott egy távolsági autóbuszra, melyből San Francisco haightashburyi negyedében, a világ hippimozgalmának központjában szállt ki.
Az 1967-es év volt a békét és szeretetet hirdető virággyerekek korszakának a tetőfoka. Manson hosszú
hajat és szakállt növesztett, és gitározott. Hamarosan csodálók karéja vette körül. Lányok térdepeltek a lábainál. Egyikük így áradozott: „Amikor először hallottam énekelni, mintha angyal szólt volna. Delejes erő áradt belőle.” Egy másik lány, a „Sipító” Lynette Fromme azt mesélte: „Charlie magával ragadott, mintha szelek szárnyán szállnék. Amikor szeretkeztünk, ártatlannak éreztem magam, akár egy csecsemő.” Manson azonban nem sokra tartotta a nőket. A hollywoodi hegyekben létesített kommunájában négy jutott minden férfira. A „családjában” az volt az egyik szabály, hogy a kutyák előbb kaptak enni, mint a nők. A lányok kötelesek voltak nyomban engedelmeskedni annak a férfinak, akit Manson megnevezett. A lányoknak tilos volt kérdezniük, és nem ejthették ki a szájukon azt a szót, hogy „miért?”. Mégis istenként tisztelték Mansont. Voltak nők, akik hosszú kilométereket utaztak azért, hogy felajánlkozzanak neki. Az egyik filmszínésznőt, aki a kegyeiért rimánkodott, előbb elküldte, hogy másszon meg egy közeli hegycsúcsot. Egy másik nő magával hozta tizenöt éves lányát. Manson az anyját elzavarta, mondván, túl öreg már, de a kislányt ott tartotta. Az anya engedelmeskedett. Manson hihetetlen vonzerejével bebocsáttatást nyert a hollywoodi körök féktelenebb partijaira is. Szinte bizonyos, hogy ő és néhány követője Polanskiék vendégei voltak az előtt az éjszaka előtt, hogy Sharont és a barátait meggyilkolták. A mészárlás annak a hónapokig tartó próbának volt a betetőződése, amelynek Manson a híveit alávetette. Elunván puszta csodálatukat, törvényszegési gyakorlatokat tartott. Rávette őket, hogy autókat lopjanak, apróbb lopásokat kövessenek el és hogy „hátborzongató” fekete öltözékben lakóházak körül portyázzanak. Azután Sharon Tate házához rendelte a bandája tagjait, hogy megfélemlítse azt a valakit, aki – mint állította – megszegte számos, neki tett ígéretét. Polanski éppen Európában forgatott egy filmet, s megkérte régi barátját, Voytek Frykowskit meg annak barátnőjét, Abigail Folgert, lakjanak addig Sharonnal, hogy ne legyen egyedül. Augusztus 8-án este Sharon régi szerelme – akkor már csak barátja -, Jay Sebring is beugrott hozzá. Mindnyájan, még az a tizennyolc éves fiú is, aki Frykowskihoz jött látogatóba, szörnyű halált haltak három lány és egy volt futballsztár kezétől, akik Manson bizalmas, belső köréhez tartoztak. A nyolchónapos terhes Sharont tizenhat késszúrás érte. Az ő vérével írták ki a bejárati ajtóra azt a szót, hogy „disznó”. A véres rémuralmával az egész világot megdöbbentő férfi jelenleg a dél-kaliforniai Vacaville-i fegyházban tölti büntetését, ahol is a börtönkápolna sekrestyése. Múltbeli bűneit nem bánta meg, azt állítja, nincs lelkiismeretfurdalása a parancsára végrehajtott bestiális gyilkosságok miatt. Azt nyilatkozta Albert Foster, angol fotósnak: „Nem szégyenkezem és semmit sem sajnálok. Ha a dollárközpontú társadalom szemét csak a rettegés és az erőszak tudja felnyitni, hát keltsen bennük rettegést a Charles Manson név.”
A tizenéves szörny Jesse Pomeroy
Boston melletti Dorchester-öböl strandján rémült nyaralók bukdácsoltak keresztül a négyéves Horace Millen tetemén 1874 áprilisában. A gyermeknek elmetszették a torkát és nem kevesebb, mint tizenöt késszúrás érte csöpp testét. Halála előtt kegyetlenül megverték. Egy szörny művelte ezt vele, s a rendőrség nyomban széles körű hajtóvadászatot indított gyilkosa ellen. Felnőttet kerestek, de a hivatalos akták bizonyos utalásaiból Jesse Harding Pomeroy nevére szűkült le a kör: a tizennégy éves kölyköt két évvel azelőtt rendreutasították és speciális javítóintézetbe küldték, mert kisebb gyermekeket bántalmazott. Kisfiúk közt mindennapos eseménynek számít a csetepaté, de az általános iskolából csak épphogy kikerült ifjú Pomeroy máris ismert volt a hatóságok előtt, olyan rendkívülien durva és erőszakos volt. Amikor a rendőrök meglátogatták Jesse Pomeroy-t, a kihallgatás során adott válaszai nyomban gyanút keltettek. Letartóztatták, bíróság elé állították és elítélték. A Pomroy-ügy azonban minden idők egyik legkülönösebb gyilkossági esete volt. Tudniillik, bár halálra ítélték, mégis élni engedték további ötvennyolc éven át, amiből az első negyvenet – ötvenöt esztendős koráig – magánzárkában töltötte. Az amerikai közvélemény minden esélyt megtagadott olyan valakitől, aki ennyire korán elkövette minden bűnök legkegyetlenebbikét. Amikor letartóztatták, csupán hatvan napja tengett-lengett elfoglaltság nélkül azt követően, hogy tizennyolc hónapot lehúzott a westborói javítóintézetben. A bíró, aki odaküldte, megjegyezte, milyen mérhetetlenül brutálisan verte össze a magánál fiatalabb gyerekeket, s a Millen-gyilkosságban tartott per előtt nem sokkal kiderült, hogy mindössze öt héttel korábban megölte a kilencesztendős Katie Currant. A kislány testét egy bolt pincéjében temette el. A Millen-peren Jesse Pomeroy elmebetegségre hivatkozva akart büntetlenséget kivívni magának, de ez nem sikerült. Halálra ítélték. Voltak, akik az életkorára hivatkozva javasolták, hogy változtassák életfogytiglani börtönre a halálos ítéletét, de lehurrogta őket a tömeg, amely mielőbbi kivégzést sürgetett. Amint kiderült, Pomeroy csak annak köszönhette életben maradását, hogy Massachusetts államban túl bonyolult volt a halálbüntetések jogi szabályozása.
Jesse Pomeroy Noha egy bíró szabott ki halálbüntetést a fiúra, a törvény megkívánta, hogy Massachusetts kormányzója tűzze ki a kivégzés időpontját és ő írja alá a kivégzési parancsot. Gaston kormányzó, aki akkoriban hivatalban volt, feltehetően politikai okokból nem tett semmiféle lépést: sem a parancsot nem írta alá, sem a büntetést nem változtatta át. Köztes megoldásként hozott egy szignált, bizalmas utasítást, hogy Pomreoy-nak élete hátralevő részét magánzárkában kell töltenie. Ez az utasítás sokáig
érvényben maradt, azon túl is, hogy maga Gaston kormányzó elköltözött az élők sorából. 1916-ban, amikor Pomeroy ötvennégy éves volt, végre kieresztették a magánzárkából és elvegyülhetett rabtársai között a Charlestown Börtönben. Túlélte – ami bizonnyal emberfeletti kínszenvedés lehetett számára -, és beletemetkezett a tanulmányaiba. Tömérdek könyvet olvasott el és maga is sokat írogatott. Ha valóban őrült volt annak idején, amikor verekedett, ennek semmi jelét nem mutatta e késői években keletkezett írásaiban. Az egyik tőle származó kézirat egy önéletrajz volt, amely gyermekéveinek, elkövetett bűncselekményeinek és egy kiszabadulási kísérletének volt a krónikája. Pomeroy 1932 szeptember 29-én hunyt el abban a börtönben, amelyben egész életét leélte. Hetvenhárom esztendős volt, s több, mint hatvan évet töltött a rácsok mögött.
Aki patkányméreggel gyilkolt Lydia Sherman Amerre Lydia Sherman járt, patkányoktól hemzsegő épületeket talált. Legalább ezt a mesét adta be a szomszédban lakó patikusnak, akitől a mérget vásárolta. Az arzén egykettőre megtizedelte a patkányokat, sőt – mint később kiderült – Lydia ismerőseit is, akiket ő ellenszenvesnek tartott. Mint hírlik, negyvenkét ember halt meg Lydia kezétől. Feleségül ment Edward Struckhoz, a New York-i rendőrség járőréhez, s a telt idomú, de vonzó háziasszonynak csendes visszavonultságban teltek napjai. Egészen 1864-ig, amikor a férjét egy hitvány, gyáva cselekedete miatt elbocsátották a rendőrségtől, s aki attól kezdve iszákos munkanélküli lett. Egy este aztán Lydia vacsora gyanánt könnyű zabkását tálalt fel neki, halálos adag patkánymérget tett bele, aztán ágyba fektette a férjét. A doktor a rejtélyesnek tűnő haláleset okául végül „tüdőbaj”-t írt be, de elhatározta, hogy szorgalmazni fogja a hivatalos szemlét. Lydia azonban sürgette a mielőbbi temetést, s a hatóságok nem látták értelmét, hogy zaklassák az özvegyet „mély gyászában.” Lydia gyermekei – Mary Ann, Edward, William, George, Ann Eliza s végül az anyja után Lydiának keresztelt kis totyogó leányka – szintén mind meghaltak, sorban egymás után. A ravasz özvegy minden alkalommal más-más orvost hívott ki, akik szolgálatkészen elhitték az anya által mondott halálokot. Lydia volt sógora panaszt tett a hatóságoknál, megesküdött, hogy „Lydiát megszállta a gonosz”, s követelte, hogy exhumálják a holttesteket. Az unott bürokraták azonban a kisujjukat sem mozdították. Lydia egymás után váltogatta a munkahelyeit. 1868-ban hozzáment egy korosodó és gazdag özvegy férfiúhoz, akit Dennis Hurlbutnak hívtak. Minthogy azonban tíz centért adtak egy zacskó patkányírtó port, hamarosan őt is félresöpörte az útból, Akadálytalanul férjhez mehetett hát Nelson Shermanhoz, aki magával vitte Lydiát connecticuti otthonába. Ott akadtak nehézségei, egy gyanakvó anyós és a négy, Sherman előző házasságából származó gyerek személyében. Két gyerektől nyomban megszabadult. A gyászoló Nelson Sherman, aki tizennégy esztendős leánykája,
Addie halálamiatt az alkoholban keresett vigaszt, ezzel a maga halálos ítéletét is aláírta. „Én csak ki akartam gyógyítani, mert rákapott az italra” , mondta Lydia. Egy connecticuti orvosnak gyanús volt a dolog, és ragaszkodott hozzá, hogy elemezzék a gyomor és a máj állapotát. A toxikológusok annyi arzént találta, amennyivel egy hadsereget is elpusztíthattak volna. A két gyermek létfontosságú szerveit szintén átitatta a méreg. A divatos öltözékű özvegy jó benyomást tett tárgyalásán a connecticuti New Havenben, hangoztatva, hogy szánalomból ölt – „hiszen azok az emberek mind betegek voltak.” Bizonyos értelemben a szerencse nem pártolt el tőle. Park bíró meglepően kegyes volt a nem annyira kegyes gyilkos nőszemélyhez, utasította az esküdteket, hogy nem előre megfontolt szándékos emberölésnek tekintsék az esetet. Életfogytig tartó büntetését töltve a Weathersfield fegyházban, Lydia megesküdött, hogy nem börtönben fog meghalni. Ám idáig tartott a szerencséje – még mindig rácsok mögött volt, amikor 1878-ban elhunyt.
A végzetes „tea” esete Graham Young Ő volt a legelragadóbb fiú a vállalatnál, ő főzte a legjobb teát. A kávéja is finom volt. De súlyos árat kellett érte fizetni. Két ember életébe került. 1971 áprilisában a huszonhárom esztendős londoni fiatalember, Graham Young, aki a berkshire-i Slough-ban egy állami oktatási intézményben tanult, válaszolt egy helyi újságban megjelent „alkalmazott kerestetik” hirdetésre. John Hadland, egy speciális, nagy fényerejű optikai és fényképészeti eszközöket gyártó cég vezetője raktárost keresett a Bovingdon nevű hertfordshire-i faluban található kis gyárukban. Young a jelentkezési lapján közölte, hogy „korábban szerves és szervetlen kémiát, gyógyszertant és toxikológiát tanult az eltelt tíz év során”, és „ért valamicskét a vegyszerekhez.” Az ügyvezető igazgatónak, Mr. Godfrey Fosternak elmesélte, hogy mielőtt az oktatási központba ment volna, idegösszeroppanása volt az édesanyja halála miatt és ideggyógyászati kezelést kapott. Mr. Fosternak Young elküldte az egyik pszichiátere szakvéleményét. Abban az állt, hogy Young „teljes mértékben felépült mélyreható személyiségzavarából” és „rendkívül jól meg fog felelni a raktárosi követelményeknek.” A jelentés azt is tartalmazta, hogy Youngnak átlagon felüli az intelligenciája, és hogy „jól be fog illeszkedni, s bármilyen közösségben képes lesz megállni a helyét.” A jelentés reménytelenül tévedett minden részletében – mint azt később Young munkatársai megfigyelhették. Ők mindent megtettek, hogy otthon érezze magát közöttük, s különösen hárman karolták fel, az ötvenkilenc éves Bob Egle főraktáros, a hatvanegy éves Frederick Biggs fejlesztési osztályvezető és a negyvenegy éves Ronald Hewitt raktári anyagmozgató. Rob és Frederick gyakran adtak neki kölcsön cigarettát és pénzt, és Young mindenkinek hordta a teát és a kávét, aki kedves volt hozzá. Aztán különös betegség tört ki a Hadland’s vállalat egész személyzetén, amit „bovingdoni nyavalyá”-
nak kereszteltek el. Az alkalmazottak közül körülbelül hetvenen betegedtek meg. A tünetek hasmenés, gyomortáji fájdalmak, hajhullás és lábzsibbadás voltak. Egyesek a tea ízére panaszkodtak, s orvoscsoportot rendeltek a gyárba, hogy kiderítsék, vajon az alkalmazott vegyszerek megfelelnek-e az egészségügyi követelményeknek.
Graham Young A „nyavalya” két ember halálát okozta – a nyájas Bob Egle-ét és Frederick Biggsét. Bob halt meg elsőként. Alig egy hónappal az után betegedett meg, hogy Young belépett a céghez. Állapota gyorsan romlott, ezért kórházba vitték. A szíve kétszer is megállt az intenzív osztályon, s július 7-én hunyt el teljes bénulás következtében. Youngot látszólag igen megviselte Egle halála, még a temetésére is elment. Aztán 1972 szeptemberében Ferederick is megbetegedett, fájt a hasa és hányt. Három héttel később meghalt egy londoni kórházban. Young állítólag így szólt, amikor értesült a dolgokról: ”Szegény öreg Fred! Vajon mi baj történhetett? Nem lett volna szabad meghalnia. Nagyon kedveltem az öreg Fredet.” Biggs halálát követően pánik tört ki a gyárban és több munkás azt fontolgatta, hogy felmond. Iain Adnersonban, az üzemorvosban gyanút keltett, amikor Young az orvosi tudományával és mérgekkel kapcsolatos ismereteivel kérkedett. Odarendelték John Kirkland főfelügyelőt a Hemel Hempstead-i rendőrségtől, s a Scotland Yardot is megkérték, hogy nézzen utána Young előéletének. Amikor a válasz megérkezett, Youngot gyilkosság gyanújával letartóztatták. A rendőrök a garzonlakása átvizsgálásakor rengeteg üvegcsét találtak tele vegyszerekkel és mérgekkel, a falak pedig Young példaképeinek – Hitlernek és más náci vezetőken – a fényképeivel voltak teleragasztgatva. Letartóztatásakor Youngnál is találtak egy üveg talliumot, ami íztelen és szagtalan méreg. Young 1972 júliusában állt bíróság elé St. Albansban. Az esküdtszék kevesebb, mint egy óra alatt eldöntötte, hogy bűnös két elkövetett gyilkosságban, két gyilkossági kísérletben és kétszeres mérgezésben. Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték és egy szigorúan őrzött kórházba utalták. De csak ott derült ki, hogy miféle múltja volt. Az állítólagos kórház, ahol az idegösszeroppanásával kezelték, az bizony a broadmoori fegyház volt. Még 1962-ben, az Old Bailey-ben tett beismerő vallomást, hogy megmérgezte az apját, a nővérét és egy barátját. Young ezek szerint már tizenöt évesen is megrögzött méregkeverő volt.
Melford Stevenson bíró út küldette Youngot Broadmoorba azzal a javaslattal, hogy tizenöt évnél előbb nem helyezhető szabadlábra. Kilenc év után mégis kiengedték azzal, hogy „teljes mértékben felépült”, az eredmény pedig két szívélyes, ártatlan ember halála lett.
Bruno Ludke, német származású elmebeteg szexmániákus nem kevesebb mint nyolcvanöt gyilkosságot követett el 1943-ban történt letartóztatásáig. Tizennyolc éves kora óta élvezetből erőszakolta meg, fosztotta ki, késelte meg vagy fojtotta meg áldozatait. Emberi préda híján állatkínzáshoz folyamodott. Végül, miután nemi erőszak miatt letartóztatták, Himmler SS-alakulata sterilizáltatta. Amikor bevallotta összes bűncselekményét, vádlói rádöbbentek, hogy sok esetben Ludke bűneiben vétlen
embereket végeztek ki. A botrányt eltusolták, Ludkét pedig egy bécsi kórházba küldték, ahol orvosi és pszichiátriai kísérletek alanyának használták. Ott is hunyt el 1944-ben.
Egy Charles Arthur Floyd nevű, keménykötésű oklahomai mezőgazdasági munkás egyszercsak ráébredt, hogy elege van a szegénységből, ami addigi életében reá méretett, s géppuskájával bankrablásra és őrök lekaszálására adta a fejét. Egy Kansas City-beli nyilvánosház madámja elkeresztelte „Floyd, a Szépfiú”-nak, mely ragadványnév végigkísérte egész bűnözői pályafutásán. Egyik bankrablását követően menekülés közben megölt egy rendőrt, amiért tizenöt év börtönre ítélték. Ám megszökött a fogság felé robogó vonatszerelvényről, s folytatta a rablások végeláthatatlan sorát, megfejelve még két további gyilkossággal. Egy FBI-nyomozó golyója terítette le végül 1934-ben Ohióban, egy kelet-liverpooli szántóföldön.
Örökre rejtély marad a negyvennégy esztendős Gilles de Rais személye, akit a történelem egyik leggyalázatosabb szadistájának bélyegeztek. Janne d’Arc egykori főhadnagya, Franciaország tábornagya az úgyszólván ismeretlenséget váltotta fel hírhedett életmódra. Abban talált élvezetet, hogy gyermekek ellen követett el nemi erőszakot, s alkalomadtán – az izgalom fokozása céljából – először megkínozta vagy lenyakazta őket. Több, mint százhúsz gyermek került ördögi karmai közé: mindnyájukat elrabolta, aztán brutálisan meggyilkolta. Minden egyes szadista kalandja után kómába esett. Végül 1440-ben halálra ítélték és megégették.
Egy kefekötő kisiparos, Henry Wainwright megunta a szeretőjét, elmetszette annak torkát, majd lelőtte. Aztán eltemette a műhelyében. Amikor egy évvel később csődbe jutott, Wainwright kiásta a tetemet, rémületére azonban a holttest még mindig „ép” volt, ugyanis oltatlan mész helyett klórmészbe temette. Wainwright akkor aprólékos gonddal feldarabolta a testet, és külön-külön becsomagolva a darabokat igyekezett megszabadulni tőlük. Ám amikor taxira várva ácsorgott egy londoni utcán, egy munkás felkapta az egyik csomagot, amiből egy kéz a földre hullott. Wainwrightot Newgate-ben végezték ki 1875-ben.
A huszonkét éves Aldfred Stratton és öccse, a húszéves Albert voltak az első angol gyilkosok, akiket az ujjlenyomataik alapján ítéltek el. 1905 májusában történt, miután a délkelet-londoni festéküzletük fölött egy lakásban megtalálták Thomas Farrow és felesége összevert holttestét. Egy jobb hüvelykujj nyomát fedezték föl a felfeszített pénzszekrényen, a széleskörű vizsgálattal a rendőrség kiderítette, hogy Alfredé, aki az öccsével együtt ismert betörő volt. Az Old Bailey-ben megtartott tárgyaláson a védelem hevesen bizonygatta, hogy az ujjlenyomatok elfogadhatatlan bizonyítékok, ám a bíró másképpen döntött. A két testvért felakasztották.
Cicero éles nyelve alaposan megkapta a magáét Kr. u. 43-ban. Miután felbosszantotta Marcus Antoniust gunyoros beszédeivel, a római szónokot orvul meggyilkolták. Ezt követően levágott fejét és kezeit közszemlére tették Rómában.
Antonius felesége, Fulvia határtalan élvezettel tépte ki Cicero nyelvét a szájából, és többször át- meg átdöfte a hajtűvel. Bölcsesség terén Fulvia sosem ért volna az élő Cicero nyomába, a halott azonban már nem tudott visszaszólni.
Jack Slade, a részeges gengszter azzal vált hírhedtté, hogy kegyetlen bosszút állt egy régi ellenfelén, Jules Bene-en, aki egykor lesből támadva rálőtt. Slade kegyetlen lassúsággal végzett áldozatával. Odakötözte egy oszlophoz, majd whiskyt kortyolgatva lövöldözni kezdett a kezére, lábára, a két korty között meg-meghúzta a ravaszt. Végül szétlőtte Bene fejét, a fülét pedig kulcskarikára fűzte fityegőnek. De nem Jules Bene gyilkolása tett pontot Slade pályafutására. Addig folytatta részeges, fegyvercsörtető komédiázását a montanai Virginia Cityben, amíg a város polgárai fel nem akasztották a csapszék főgerendájára 1864-ben. A felesége tömény szeszbe áztatta a holttestét, hogy kibírja a hosszú utat hazáig. Illinois-ba. De Slade sosem jutott vissza a szülőföldjére. Szétmállott tetemre egy mormon temetőben végezte Salt Lake Cityben.
Egy Leonard T. Fristoe nevű szökevény negyvenhat esztendőn át menekült a törvény szigora elől. 1920-ban életfogytig tartó börtönre ítélték két seriffhelyettes megöléséért, de három évet töltött csak le, azután megszökött. Hetvenhét éves aggastyán volt már, amikor elpártolt tőle a szerencse. Kaliforniai Comptonban kapták el újra, miután a saját fia feladta.
Brian Donald Hume, harminckilenc esztendős szélhámos és pszichopata tudta, hogy nem ítélhetik el kétszer ugyanazért a gyilkosságért. Amiatt vették őrizetbe, hogy feldarabolta üzlettársa, Stanley Setty testét, és a darabokat kihajigálta egy repülőgépből a La Manche csatorna felett. A gyilkosság vádja alól tisztázták, de bűnrészesség miatt tizenkét évi börtönbüntetéssel sújtották. 1958-ban Hume eladta a beismerő vallomását egy vasárnapi újságnak, aztán Svájcba távozott, ahol új életet kezdett, mint bankrabló. Zürichben megölt egy taxisofőrt, és amíg a tárgyalását várta, papírra vetett egy regényt, aminek az volt a címe, hogy The Dead Stay Dumb (A halottak nem beszélnek). Hume-ot, miután 1976-ban életfogytiglani börtönre ítélték, visszaküldték Angliába, ahol elmebeteggé nyilvánították és Broadmoorban kivégezték.
Carl Panzram, a megátalkodott rabló és kéjgyilkos alig bírta kivárni, míg felakasztják. 1930-ban a texasi Fort Leavenworth-ben így mordult rá a hóhérjára: „ Mit vacakol, ennyi idő alatt én egy tucat embert felakasztanék!” Panzram élete maga volt a kielégítetlen gyűlölet. „Gyűlölöm az egész rohadt emberfajt, magammal együtt!” – mondogatta. Ennek bizonyságául több mint huszonegy gyilkosságot és ezernyi betöréses lopást követett el. Amikor megkezdte huszonöt éves börtönbüntetését a Fort Leavenworh fegyházban, azzal fenyegetőzött, hogy kinyírja azt, aki elsőként feldühíti. A fenyegetést nem sokkal ezután valóra is váltotta, meggyilkolt egy mosodai alkalmazottat. Amikor kimondták rá a halálos ítéletet, azt felelte, „már várja, örömmel és nagy megkönnyebbüléssel veszi.”
John Wesley Hardin egy texasi vasárnapi iskola tanáraként kezdte pályafutását, s mint rideg, lelketlen gyilkos fejezte be. Tizenöt esztendős korától kezdve – amikor megölt egy néger rabszolgát és lelőtt két katonát, akik őt akarták elfogni – negyvenkét esztendős koráig. 1895-ben bekövetkezett haláláig folytatta a féktelen öldöklést. Úgy hírlett, huszonnégy és negyven között lehetett az áldozatainak száma, s a többségük színesbőrű volt.
A világszerte ismert pilóta, Charles Lindberg húsz hónapos fiacskájának elrablása felháborította egész Amerikát. 1932 március 1-én rabolták el a kifiút elegáns New Jersey-i otthonából, s bár aggódó apja elkeseredésében kifizette a hetvenötezer dolláros váltságdíjat, a gyermekét nem kapta vissza. Május 12-én megtalálták a kicsi holttestét egy sekély gödörbe elásva Lindbergék háza közelében. A gyilkost azonban csak szeptemberben találták meg – a váltságdíjból származó bankjeggyel fizetett egy benzinkútnál, s az autója rendszáma alapján lenyomozták. A harminchat éves volt német katonát, Burno Hauptmannt, aki 1923 óta illegálisan tartózkodott Amerikában, a New Jersey-i Trentonban 1936 április 3-án villamosszékbe ültették.
Walter Graham Rowland kétszeresen elítélt gyilkos majdnem megmenekült az akasztófától, de végül elhagyta a szerencséje. Rowland megfojtotta kétesztendős kislányát és kalapáccsal agyonvert egy negyven éves prostituáltat, Olive Balchint. A gyermek meggyilkolásában bűnösnek találták, elítélték, aztán kegyelmet kapott. Már úgy tűnt, másodszor is megússza az akasztást, amikor a liverpooli Walton Fegyházban egy rab beismerte, ő ölte meg a prostituáltat. A vallomásáról azonban kiderült, hogy hamis, s Rowlandet 1947-ben felakasztották.
Jesse James törvényszegő karrierjének tizenöt éve alatt közel tíz embernek oltotta ki az életét és körülbelül kétszázezer dollárt lopott. Tagja volt a Quantrill bandának, amely Kansas Lawrence nevű városának százötven lakóját öldöste halomra. Az unokatestvére, Bob Ford lőtte hátba 1882-ben a missiouri St. Joseph-ban, miközben egy képet igyekezett felszögelni a kunyhója falára.
Báthory Erzsébet magyar grófnő áldozatai vérében fürdött, hogy szépségét ekképpen őrizze meg. Csejthei várbörtöne sötét, föld alatti zárkáiban jól táplált leányokat tartott fogva, hogy ereiket megcsapolva bármikor vérüket vehesse s egy kádba gyűjtve abban vérfürdőzhessen. Amikor vérszomja elérte tetőfokát, valamennyi áldozatát halálra harapdálta. A bárónőt hatszáztíz gyilkosság elkövetése miatt arra ítélték, hogy hátralevő életét egy befalazott szobában töltse, melybe se fény, se hang nem juthat be. Három évig tartott élőhalott állapota, míg 1614-ben ki nem lehelte gonosz lelkét.
Tartalom Előszó Sam fia David Berkowitz Az elbűvölő szerelmespár Bonnie Parker és Clyde Barrow A Fall River-i baltás gyilkosságok Lizzie Borden A Pennine-mocsári gyilkosságok Ian Brady és Myra Hindley Bizonyíték: a kuszán nőtt fogak Theodore Bundy Az igazságszolgáltatás megcsúfolása? John Christie A bostoni fojtogató Albert Desalvo A vámpír gyilkos John Haigh Az A6-os úti parkolói gyilkos James Hanratty A szívtelen férj Johann Hoch Azt East End-i rém Hasfelmetsző Jack Aki megúszta büntetlenűl Kiss Béla Az andokbéli szörny Pedro Lopez A gyilkos „család” Charles Manson A tizenéves szörny Jesse Pomeroy Aki patkányméreggel gyilkolt Lydia Sherman A végzetes „tea” esete Graham Young