Oliver Cloud * Gyémántcsapda I. 1. Már a levegőben volt, amikor megérezte. Nem tudta, hol számította el az ugrás ívét - talán előzőleg a cserjésnél sár került a bakancsa talpára, s az elrugaszkodás pillanatában megcsúszott a nedves füvön -, nem számít, rövid lett. Túl rövid. Hasmánt ért földet, egyméternyire a biztonságot jelentő fatörzstől. A hátára fordult, maga elé rántotta a géppisztolyt, s hanyatt fekve a menedék felé rúgta magát. Torkolattűz villant vagy félszáz méterre tőle; a becsapódó lövedékek harmatos fűcsomókat vágtak rá. Még egy erőteljes mozdulat, fojtó rémület, s fedezve volt. Ismét átfordult - a karját borító verejték elkeveredett a mocsaras föld sáros levével - s ülő helyzetbe tornázta magát. A hirtelen mozdulattól égető fájdalom mart a hátába: a fa kérge fölhasította a bőrét. A másik fegyver ismét felugatott, s egy pillanatra kitekintve látta, hogy már milyen közel van: harminc méter, talán csak huszonöt. Jobb keze hüvelykujjával az apró kapcsolót középső állásba tolta. Tűzlökés. Kivágódott a törzs mögül. Az öt golyó szinte egyszerre, egy dörrenéssel hagyta el a csövet, hatalmasat rúgva hátra, s szétrobbantotta az előző lövések visszhangját. A becsapódás tompa hangja, az elzuhanó test zaja jelezték a találatot. Ernyedten nyúlt végig a földön, arcát a nedves fűbe nyomta. A feszültség zihálva tolta fel tüdejéből a lélegzetet, s minden egyes levegővételnél megtelt a torka a fűszálakon duzzadó kesernyés lével. Feltérdelt, kiköpött, aztán teleszívta a tüdejét, egész addig, míg nem érezte, hogy mellkasa majd szétreped. Ekkor érte az ütés. Az ököl a gerincére csapott, pillanatnyi bénulást és tartós kínt okozva. Odébb lökte a fájdalom, meghemperedett a földön. A rúgást alkarjával hárította, elkapta a lábat, megcsavarta és fölrántotta: érezte, hogy ellenfele elveszíti egyensúlyát és szitkozódva hanyatt esik. Hirtelen iszonyatos súly nehezedett a torkára, az azt átfogó kéz hátra és fölfelé húzta, már a lábai sem érték a földet, a világ egyre kisebb ponttá zsugorodott, nincs már más, mint a kés fénylő pengéje... Uram irgalmazz, már itt táncol a teste előtt az egyenes acél, egyik oldalán fűrészfogakkal. Karjait maga elé löki, de az átcsúszik közöttük... beleszalad az oldalába... parázsló fájdalom... Jézusom, mindjárt kirántja, a fogak feltépik a hasfalat, szétszakítják az izmokat... az lesz a kín, a IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
rémület, amíg öntudatánál lesz, a kiömlő vér, a fogyó élet... Lába egy pillanatra földet ért, ellökte magát, a kés kiszakadt a testéből, de a lendületét nem tudta megtörni: a fogva tartó karok lemálltak róla, zuhant az ég felé, már elhagyta a fák csúcsait is, s mire a holtpontra ért, az élet üvöltve tódult ki belőle a vért okádó seben át... egy pillanatig lebegett, majd szárnyalt le a földre, hozzácsapódott a fákhoz... Hörögve ült föl az ágyon. Az erdő, a halál elenyészett, a félelem maradt. Tudata megkapaszkodott a szoba fehérre meszelt, holdfényben fürdő falán, a polcokon, a szekrényen. A rémület elmúlt, helyét a szorongás vette át. Tekintete ide-oda vándorolt a jól ismert tárgyakon, míg úgy nem érezte, teljesen visszatért. Verejték borította a testét, egyszerre megborzongott, fogai összeverődtek, és elkezdett fázni. Keze egyre nagyobb biztonsággal kereste a kapcsolót. A fény szinte számára is váratlanul öntötte el a szobát. Kezét káprázó szeme elé tartotta, de még összeszorított szemhéjai között is rést, utat talált magának a világosság, a biztonság. Lassan szállt ki az ágyból, igyekezett minél jobban kiegyenesíteni a testét. Az izmait fogva tartó görcs egyre inkább oldódott. Megropogtatta ízületeit, megfeszítette a hátát, s érezte, ahogy vér áramlik a tagjaiba. Belépett a fürdőszobába; zúgva, halk bugással kelt életre a tükör feletti neoncső. Megnyitotta a zuhanyt, a víz az arcába csapott. Igyekezett semmire sem gondolni, élvezte, ahogy a permet elönti szemét, száját; végigcsurog meztelen testén. De hiába zárta el érzékszerveit a külvilágtól, a szorongás visszatért, sőt már ott vibrált benne a kérdés is. Valamikor talán még természetesnek is tartotta volna, hogy visszatérjen álmaiban az, ami nappalának minden percét kitölti, de most nem. Az az élet végérvényesen véget ért: más az idő, a hely s talán ő is. De a „miért” szétrombolta a körülölelő vízfalat, semmivé tette a magabiztosságát. Elzárta a csapot, és egy durva törülközővel dörzsölni kezdte a testét, aztán körültekerte a derekán és kilépett a fürdőszobából. A nappali, mint mindig, most is világos volt; a soktáblás üvegablak az éj minden fényét fölerősítette, határozott kontúrokkal öntve el a szobát. A hold ragyogásában meggyőződött róla, hogy jól emlékezett: az este megkezdett üveg az asztalon áll. Végignyúlt a fonott nádszéken, nézte az üveg vésett nyakán megvillanó fényt. Az első kortyot gyorsan öntötte magába, szinte a gyomráig égette az alkohol, kaparta a torkát, csípte, de legalább helyet csinált a következőnek. A második pohár után már eljön a közöny, távol lesz mindentől. Kiitta azt, ami még maradt, és újra töltött. Maga elé meredt, s megborzongott, mikor eszébe jutott az álom. Aggasztotta az az elnyűhetetlen makacsság, ahogy mindig visszatér. Nappal tudata legmélyére ásta el; ott megerősödve, dühöngve kért helyet éjszakáiból. Túl hangosan él benne a múlt, kavarog; ha pusztítani akarja, mindig újjászületik, önmagát táplálva. Ott őrjöng benne a kérdések özöne, melyeket képtelen megválaszolni. Gyakran gondolt arra, mi az oka annak, hogy az lett belőle, ami. Eszébe jutott a gyermekkora; a békés ohiói tanyaház emléke megnyugvással töltötte el. A béke IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
és szeretet valószínűtlenné homályosult temploma, ahol minden titkokat rejtett magában, és ugyanakkor minden áttekinthető volt. Az a kövérkés kisfiú, aki még önmaga volt; amikor még nem próbálták átformálni semmivé, nem ütközött örökösen korlátokba. Végtelen szabadság. Lehet, hogy mindez csak ábránd, de olyan misztérium, amit soha nem mert lerombolni. Csak ezeket érezte szilárd alapoknak a létében, s ha gyermekkora rózsaszín fényét megkérdőjelezi, önnön létét - jelenét, jövőjét - kárhoztatja örökös bizonytalanságra. Ami azóta történt, az csak kavarodás. Őrült kavalkád, amely sodorta, s amiben képtelen volt elhelyezni magát. A jó, a rossz, az igaz és hamis mind-mind látszattá lett, semmi sem mutatkozott meg a maga valóságában, mindent máz borított. A tábor! Éppen ellenkezője gyermekkorának; azok voltak az idomítás hónapjai, melyeket az idő nemhogy széppé tett volna, de ahogy múltak az évek, egyre valóságosabbá, erősebbé vált a belőle ott felszabadított gonosz. A céljuk is ez volt: ami embertelenség és brutalitás csak beléjük szorult, mind törjön elő; gondolkodni is csak a feladat végrehajtása érdekében tudjanak, szűnjön meg számukra az önálló személyiség fogalma, egy számítógép eltökéltségével tegyenek meg mindent a Parancsért. Rossz katona volt; sohasem sikerült igazán olyanná válnia, mint szerették volna. Ha igazán jó alany lett volna, akkor már rég halott lenne, vagy mint kiképző tiszt ugyanolyan kínoknak vetne alá másokat, mint őt hajdanán. Nemigen tudta eldönteni, melyik lenne a rosszabb. Mikor megszabadult onnan, biztos volt benne, hogy szerencséje van: azt hitte, annál rosszabb nem lehet. Lett. Most itt az üresség, a kavargó kérdések s az a tudás, amelyre nem lehet büszke. Ugyanolyan biztonsággal tud ölni bármilyen kézifegyverrel, mint egy közönséges ásóval, lángszóróval vagy egy törött üveggel. Képes arra, hogy hetekig életben maradjon bárhol, minden nélkül. Megtanították túlélni, de kiölték belőle azt, hogy hogyan kell élni. Az elvek eltűntek belőle, csak önnön sérthetetlenségének tudata maradt, no meg az akaratossága, az önfejűsége. Magabiztossága mindent kiáll, hitte, de amikor megváltozott az, amiben még hitt, lelke mint repedt falú pohár, cseppenként lassan azt is elveszítette. Most már képtelen magát elhelyezni a múlt eseményeinek sodrában. Tudd meg, mi voltál: speciálisan képzett katona, megvesztegethetetlen zsaru vagy tömeggyilkos. Bármelyik is, csak azon a szálon folytathatod az életedet. A vér, a pusztulás képei kavarogtak benne: hagyta, bár túlságosan is fájdalmas volt. Olyan erővel martak bele, hogy gondolatait kiszorították elméjéből, feje üressé vált. Ismét kortyolt. Az italt addig tartotta a szájában, míg égetni nem kezdte az ínyét; ez kissé magához térítette, s mikor a csípés már túl izzó lett, lenyelte. Elvett egy cigarettát az asztalról, elbotorkált az ablakig, az egyik szárnyat sarkig kitárta, rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, aztán kihajolt az éjszakába. A forró pára mellbe vágta, megtelepedett a bőrén, nyirkossággal borította el. A ragyogó hold és a csomókban ülő köd furcsa, tündöklő fénnyel öntötte el a közeli fákat. A buja vegetáció ezernyi zaja szinte tökéletes csenddé olvadt össze. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Állt az ablaknál, s tudta, hogy nem tartozik ide. A forróság, a növények, az állatok, az élet... nincs helye ebben a körben. Az érzés a gyomrából nyilallt ki, görcsbe szorítva azt. Szája kiszáradt, lélegzete egyre gyorsult. Belehasított a félelem. 2 A zöld Chevrolet Beretta abroncsai felvisítottak az éles kanyarban, aztán az első kerekek belemartak a murvába, s az apró kavicsok máris ott doboltak a sárvédőn. Paul Jefferies enyhén fékezett, majd a sebességváltót belökte kettesbe. - Ne rohanj már annyira, te őrült - morogta félig hangosan, összeszorított fogakkal. Ideges volt, túlságosan is; a váltókaron nyugvó jobbja meg-megrándult. A hatalmas kovácsoltvas kapu egy pillanat alatt vált ki előtte a sötétségből. Számított rá, jól ismerte a villához vezető utat. - Talán túlságosan is jól - ismerte be önmagának. - Nem számítottál rá, hogy ez az ügy ilyen rohadt lesz, igaz? Jól indult, az akcióig már csak napok vannak hátra, erre berobban ez a szemét, és most fogalmad sincs, hogy tálalsz ki vele. Előkerült ez a régi mocsok. Ki tudja, a főnök hogy reagál majd rá. Az autó lassan megállt, az orra csak néhány centire volt a díszes vasrácsoktól. Nem kapcsolta ki a motort, maga elé meredt, igyekezett összeszedni a gondolatait. - Az is hülyeség, hogy személyesen jöttél ide. De hát nem volt senki, akire ezt rá merted volna bízni... Talán nem is lenne szabad elmondani. De tudta jól, hogy most már késő. Mikor az információt megkapta, ott volt előtte a név a papíron, szét akarta tépni, megsemmisíteni, hogy ne legyen baj. Az az ember, akit három éve minden elképzelhető helyen kerestek, sok százan vadásztak az ötvenezer dollárra, amit a feje ért, mégsem volt sehol, most előkerült. A lehető legfeszültebb pillanatban, amikor egy akármilyen jól irányzott lövéssel is felelőtlenség, sőt talán végzetes hiba lenne elintézni a dolgokat. - Mr. Jefferies? A hang a kocsi fara felől csattant fel, s Paul összerezzent tőle. Lehúzta az ablakot, kihajolt, és káprázó szemekkel meredt az arcára irányuló elemlámpa mögül kibontakozó alakra. - Igen! Bosszús volt, hogy nem figyelt, és hagyta magát meglepni. Szinte látta a biztonsági ember széles vigyorát, és tudta, hogy az első adandó alkalommal meg fogja említeni az ő rémületét, hiszen látnia kellett, ahogy a szólításra megrándult a teste. Hirtelen gyűlölni kezdte a lámpa fénye mögé rejtőző alakot. - Bocsásson meg, uram, hogy megijesztettem. - A férfi kikapcsolta a lámpáját, az ajtóhoz sétált és kinyitotta. - Ron vagyok; talán még emlékszik rám. Megköszörülte a torkát, csak úgy sütött belőle a határozatlanság. - Elnézést kérek, uram, de azt hiszem, hogy... szóval legyen szíves kiszállni egy pillanatra. - Paul nem szólt semmit, csak kérdő mosollyal meredt a IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
tanácstalanul topogó Ron arcába. - Sajnos mindenkit át kell vizsgálnom, uram. Mr. Callini leghatározottabb utasítása. Kérem. - Csak nincs valami baj, Ron? Paul kiszállt, két kezét a kocsi tetejére tette. - Nem, uram. Egyszerűen csak ez a parancs. A gyakorlatlan kezek meg¬ indultak a zakó vállán, s gyorsan haladtak lefelé, bármilyen fegyver után kutatva. Paul arra gondolt, hogy milyen könnyen betörhetné könyökével az őr torkát, mielőtt az még felvisíthatna, s egy pillanatig kedve is volt hozzá. - Még egyszer elnézését kérem, uram. Már szóltak a villából, hogy jönni fog. A kapun túl lassabban hajtson, uram, ha lehet, szinte lépésben. Nem kizárt, hogy még egyszer meg fogják állítani. Tétova mozdulattal tisztelgésre emelte a kezét, és kitárta a kocsi ajtaját Paul előtt, aki beült, és megtúráztatta a motort. Az őr a levegőbe villantott egyet, s a pillanatra szétfutó fény látni engedte arcvonásait. Paul most tudta csak igazán helyretenni, hogy kicsoda: van már vagy fél éve is, hogy Floridában, a parton, egy este megpróbálta rábeszélni, hogy ajándékozza neki a pénztárcáját, mire Paul eltörte a karját. Aztán megtudta, hogy Ronald Laytont háromszoros gyilkosság miatt körözik több északi államban, mire beajánlotta Callininál. Azt hitte, alkalmas lesz néha egy kis bérmunkára. De hogy a főnök biztonsági embert farag belőle... Pedig ennek nagyon nagy a kockázata: az elkövetkezendő napokban egy Callini elleni bűnpártolási per végzetes lenne. - Rohadj meg - suttogta halkan. A lámpa jelére a kapu lassan szétcsúszott. Paul lépésben hajtott be a hatalmas parkba. Nagy távolságra egymástól néhány lámpa szórt egy kis fényt, ami csak arra volt alkalmas, hogy a sötétséget még átláthatatlanabbá tegye. Az út azonban világos volt: a Beretta fényszórói csaknem a házig törtek előre. Jobbra, a bokrok mellett két vörös pont parázslott: újabb őrök. Néhány nagy ívű kanyar után megérkezett a bejárathoz; hárman vártak már rá. Amint leállt a kocsi, egy tréningruhát viselő, vállas fiatalember már nyitotta is az ajtót. - Parancsoljon, uram, Mr. Callini azonnal fogadja önt. Átmentek a boltíves kapu alatt, fel a lépcsőn. Paul megszaporázta a lépteit; a fiatalember kissé lemaradva diszkréten követte. A hatalmas hallban újabb fegyveres férfi bukkant elő. Csak a fejét dugta ki egy vaskos oszlop mögül, s barátságos mosollyal biccentett Paul kísérőjének. A hall végén balra indultak, végig a hosszú folyosón. Világítás nem volt, csak a szemközti ajtó résein szűrődött ki fény. A vastag szőnyeg elnyelte lépteik zaját. A pillanatnyi csöndben Paulnak eszébe villant az akció, s hirtelen nagyon bizonytalannak, távolinak érezte. 3 Andreas Callini egész éjjel képtelen volt aludni. Talán a kora este elfogyasztott sült volt az oka, talán a kor. El kellett ismernie, hogy most, túl a hatvanadik IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
esztendején szervezete megelégszik három-négy órás alvással is, mintha még ki akarná élvezni egyre halványabban pislákoló életének minden percét. A napok múlásával egyre nyugtalanabb, zaklatottabb lett; remélte, hogy csak azért, mert terve végre itt áll a megvalósulás előtt. Bízott benne, hogy határozatlansága nem a rohamosan közelgő öregség előhírnöke. Gyűlölte a vénülést, és gyűlölte saját testét és szellemét is, mióta észrevette, hogy mennyivel gyengébben teljesít, mint régebben. Egykori ragyogó szervezete, feszes izmai nemsokára talán csak cinikus tréfálkozásra adnak majd alkalmat. Akárhogy is igyekezett megőrizni a kondícióját, ereje gyengült; nem tudott már úgy alkalmazkodni a terheléshez, s dereka körül megjelentek az első zsírpárnák. A szellemi frissessége még mindig a régi - legalábbis remélte -, de álmatlanságát csak azzal tudta magyarázni, hogy vészesen múlik fölötte az idő. Vacsora után most is végigizzadt húsz kilométert a szobakerékpáron, s míg a fürdőkádban ült - csaknem egy órán keresztül - átnézte egy holland külkereskedelmi céggel érvénybe lépett szerződését; nem mintha halaszt¬hatatlan lett volna, csupán a gondolatait akarta összeterelni. Korán lefeküdt, hogy minél inkább kipihenhesse magát. Tudta: az elkövetkezendő néhány nap, talán egy hét is, borzasztóan telített lesz; egy tisztességes alvásra sem nagyon tud majd sort keríteni. Elővigyázatosságból valamennyi szobája ablakát páncélozott biztonsági redőny fedte, a hálószoba sötétjét mégsem érezte megnyugtatónak. Órákig forgolódott az ágyán; valami megmagyarázhatatlan nyomasztotta. A fény hiányát az élet hiányához társította; igen, ilyen lehet a halál. Az ágy brokátfüggönyei a családi kripta visszataszító túldíszítettségét idézték föl benne. De legbelül mégsem ez volt az igazi ok: várt valamire, s ezt önmagának sem tudta megmagyarázni. Szinte megkönnyebbült, amikor felsípolt Paul Jefferies hívása a repülőtérről, hogy fél óra múlva megérkezik, s kéri, azonnal fogadja. Megkönnyebbült, pedig tudta, hogy baj van. Egyszerűen nem volt olyan indok, ami megmagyarázhatta volna Jefferies látogatását. Ha idejön, akkor csak valami olyan hiba állhatott elő, ami az akció sikerét veszélyezteti. Hónapok óta nem látta már, s normális körülmények között nem is találkozhatnának; semmiképpen sem akarta, hogy az ő szerepére idő előtt bárki is rájöjjön. Pedig hatalmas vagyona szinte teljes összegében benne fekszik ebben a vállalkozásban; de ha sikerül véghezvinnie, a tízszeresére is duzzadhat. Mindenesetre szmokingot vett fel - maga sem tudta igazán, miért, de kívülállók előtt legalább húsz esztendeje csak ebben mutatkozott -, beült a dolgozószobájába, és várt. Hátradőlt a hatalmas karosszékben, gondolatai összevissza csapongtak. A szoba ajtaja résnyire nyitva volt a hosszú, elsötétített folyosóra; csend volt, végtelen, áttörhetetlen csend. Szinte bántón sikított bele a szobába a telefon. Teste megrándult, de nyugalmat erőltetve magára lassan a készülék felé nyúlt. - Uram? Megérkezett. Most jön át a kapun. - Rendben van, Art. Vezesse föl. Kisvártatva meghallotta a ház elé parkoló kocsi motorját. Körülbelül másfél perc kell ahhoz, hogy felérjen. Beszélgetésfoszlányok szűrődtek be hozzá. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Íróasztalán ott állt a kicsi, barokk díszítésű aranyóra, számlapja megvillant az állólámpa fényében. Másfél perc. Nem tudott tovább uralkodni az idegességén: ujjai pattogó táncba kezdtek az asztal lapján. 4 Paul odaért a résnyire nyitott ajtóhoz, s energikusan kopogtatott. Mikor a szoba mélyéről felcsattant az „Igen?!”, belépett, s behúzta maga mögött az ajtót; egy pillantást vetett a sötét folyosóra és látta, hogy kísérője eltűnt. - Jöjjön csak, Mr. Jefferies, bátran. Tett néhány lépést, a parkettán megcsikordult a cipője sarka. A sarokban égő lámpa túl kicsi volt ahhoz, hogy a hatalmas szobát teljesen megvilágítsa, de így is felfedezte a fekete íróasztal mögötti székbe süllyedt Callini bizonytalan körvonalait. A férfi felállt, megkerülte az asztalt, és a lámpa fénykörébe került. Paul megdöbbent a látványtól: hiába volt a jól szabott, rendkívül elegáns szmoking, a villogó briliáns nyakkendőtű, Callini ráncos arcán ott ült az öregség. Mikor utoljára látta, a halántéka őszült; most az egész haja szénfekete volt, túlságosan is az. A sötét szempár egy pillanatra megvillant, s Paul látta, hogy ez az ember harcol: halálos küzdelmet vív tulajdon szervezete ellen. Átömlött rajta a szánalom, s nagyon hálás volt a félhomálynak, hogy a sajnálat ott maradt benne, s Callini mit sem sejthet belőle. Teljes érzéseiről még önmagának se tudott számot adni, de tudta, hogy az üzleti kapcsolatokon kívül, melyek egymáshoz fűzik őket, van valami más is, valami sokkal szorosabb. Nem barátság vagy szeretet, hisz Paul már régen legyűrte magában ezeknek az érzéseknek még az emlékét is. Az ő szakmájában nem lehet semmiféle érzelmi kapocs, bármi ilyesmi a halált hozhatja el. Talán az volt az, hogy a kórházban, ahol egykor dolgozott, végignézhette az apja haldoklását; ott fénylett a szemén, hogy küzd meg minden óráért, s régvolt vitalitása egyre inkább kihunyt a tekintetében. Egy pillanatra mintha ugyanez a fény tündöklőit volna Calliniből, s ez Paulnak egy rég tovatűnt érzés emlékét idézte fel. Az asztal előtt találkoztak; kézfogásuk erőteljes volt és rövid; túlságosan is rövid, átérződött rajta a bennük lappangó feszültség. - Jó estét, uram. Elnézését kérem, hogy így rátörtem önre. - Ugyan már, Mr. Jefferies, ahogy én magát ismerem, biztos nem valami apróság miatt jött, nem igaz? - Callini nagy nehezen kipréselt magából egy mosolyt. - Remélem, megosztja velem a titkát? - Ahogy kívánja, uram. Akár el is mondhatom. - Tudja mit? Mondja el! Paul érezte, hogy kezd megindulni a beszélgetés, még ha ezzel a számára meglehetősen gyűlölt „minden rendben, soha nem lehet semmi baj” formulával is. Callini belékarolt, és a sarokban álló dohányzóasztalhoz vezette. Az asztal két oldalán bársonnyal bevont fotelek terpeszkedtek. Miután leültek, a házigazda ízlésesen faragott elefántcsont dobozkát nyújtott felé, s Paul kiemelt belőle egy IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
cigarettánál alig nagyobb szivart. Szinte szertartásszerűen gyújtottak rá, kényelmesen hátradőlve élvezték az első szippantásokat. Sugárzott róluk a nyugalom, de ez vékony máz volt csupán, alatta ott örvénylett a feszültség, egyre kitapinthatóbban. A csend és a homály nyomasztóan telepedett rájuk. Paul lassan, vontatottan kezdett beszélni. - A fiúk újabb próbafúrásokat végeztek, másfél kilométerre a centrumtól. 1,8 karát tonnánként. Úgy tűnik, nem egészen olyan a lelőhely elterülése, mint gondolták… - Dél felé terjeszkedik ki, igaz? - Igen, dél felé, talán három kilométerre is, nem lehet tudni. Mindenesetre előkészítenek egy újabb feltárást. - A folyómederben megismételték a fúrást? - Persze. Tartja is az 1,2 karátos átlagot. Nem hiszem, hogy meglepetést tudna okozni. - Azt hiszem, ezt mondták a déli feltárási vonalról is. Ha nem ragaszkodom az új próbákhoz, feltérképezetlenül hagyták volna. A terület átlaga jelenleg 1,4 karát fölött van, ugye? - Valószínű. Pontos számot nem tudok mondani. Végül is nem ez a szakmám. - Ugyan már, Mr. Jefferies! Ön tökéletes munkát végez. A szakmájáról jut eszembe: történtek újabb balesetek? - A déli vonalon megint kettő. - Az előbbi célzás lepattant Paulról, s ami kis keserűség fel is támadt a nyomában, azt gondosan legyűrte. - Ugyanolyan szép munka, mint az előzőek: a nyak az első részén a csigolyákig átnyesve. Akárki is csinálta, jól értette a dolgát. A mostani áldozatokért nem nagy kár, hála istennek: két szerencsétlen fekete, akik egy újabb próba földmunkáit végezték. - Velük együtt már kilencen vannak, ugye? - Callini szivarja felsziporkázott; a füsttel együtt tört ki belőle akadozva a kérdés: - Ki csinálhatja? - El nem tudom képzelni, uram. - De feltevése csak van ezzel kapcsolatban? - Bárki is az, nyilvánvalóan a kitermelés megindulását akarja megakadályozni. A kormány nem lehet: ha ők abba akarnák hagyatni a feltárást, kirendelnének néhány száz katonát, az egész társaságot elszállítanák, aztán kiutasítanák őket az országból. Egyebet nem nagyon tudok mondani. Callini előbbre hajolt ültében, s Paul felé húzódott. - Önben megbízom, tudja. Állítsa meg őket. Csináljon, amit akar, csak ne legyen több gyilkosság. - Tudom, persze; ez a kötelességem. Csakhogy amikor ez az eset történt, én éppen a fővárosban voltam. Egyébként ott minden tökéletes. Ha meglesz a jeladás, néhány óra alatt nagyobb atrocitások nélkül sikerülni fog a hatalomátvétel. Jó helyekre lett bepumpálva a pénz, s a jelenlegi kormány népszerűtlen. Szerintem ez az ügy most fontosabb, mint az a gyilkos. - Gondolja? - Callini nagyot sóhajtott. - Remélem, hogy magának lesz igaza. Mindenesetre engem nagyon nyugtalanít. Bár lehet, hogy csak egy vénember beteges képzelgése az egész. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Az igazat megvallva, uram, nem hiszem, hogy túl nagy jelentősége lenne. Ha annak a gyilkosnak igazi hatalma volna, kiirtaná az egész csoportot. A jelenlegi módszerei mellett ez képtelenség, úgyhogy nincs sok félnivalónk tőle. Hallgattak. A csend egyre jobban megülte a szobát, már-már nyugalommá sűrűsödött össze. Paul hátradőlt, igyekezett kiegyenesíteni sajgó izmait. Nem akart megszólalni, pedig tudta, hogy a neheze még hátravan. Bármilyen más helyzetben örömhír lehetne, amit mondani akar, de ha most nem vigyáz, mindent szétrombolhat vele. Az eddigi, szinte kikezdhetetlen terv felborulhat, rögtönözni kell helyette, az pedig mindig kockázat. És a kockázat nem más, mint vereség. - Még van valami mondanivalója, nem igaz? Maga azért, amit eddig elmondott, nem jött volna ide. - Callini hangja suttogó volt, de még így is átsütött rajta az izgalom. - Ismerem annyira az embereket, hogy ezt megérezzem. Hallgatom, mit akar mondani. - Nos... éppen az erdőben történt gyilkosságok miatt megkerestem Toloque-ban egy férfit. Szállodája van, és ő a legjobb munkaközvetítő a vidéken. Kértem tőle egy tízfős csapatot, védelmi célra. Azt mondtam, tíz olyan embert kérek tőle, aki ismeri a dzsungelt, és nem lesz lelkiismeret-furdalása, ha kilő egy golyót. Húsz nevet adott. - Zakója belső zsebéből kiemelte az összehajtogatott papírlapot. Tessék, itt a lista. Callini átnyúlt az asztal felett, kiemelte Paul kezéből a papírt, nehézkesen fölállt, és a lámpához sétált. Háttal állt Paulnak, a széles hát eltakarta előle a fényt, csak a ragyogó körvonalakat látta. Lehunyta a szemét és tudta: bármi lesz is most, nincsen rá felkészülve. - Mr. Jefferies? Hadd kérjem meg, fáradjon le a szalonba. Bizonyára éhes, egyen valamit. Egy órán belül dönteni fogok. Most hagyjon magamra, legyen olyan kedves. Paul gyorsan átvágott a szobán, kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, s egy pillanatra visszapillantott. Callini ott állt a lámpánál, kezében a papírlap. Teste görnyedt volt, arcán mélyek a ráncok. Öregnek látszott, nagyon vénnek. Ott ült rajta a Halál. 5 A gép minden átmenet nélkül megbillent, aztán elkezdett dobálni. Franklin Maybrook úgy érezte, hogy a gyomra megindul fölfelé, s ez az érzet túlságosan is valóságos volt; néhány másodpercig keményen kellett küzdenie a hányinger ellen. Igyekezett mélyeket lélegezni, s hamarosan jobban lett, pedig a repülőgép továbbra is bukdácsolt. Ahogy Frank visszagondolt jó néhány évvel ezelőtti kötelező szolgálati repüléseire, úgy érezte, olyan teljesítményt ő is tudna nyújtani, mint a rozoga DC-2-es pilótája. Nem mintha irigyelte volna azt a szerencsétlent: ott kucorog elöl, a parányi fülkéjében, s az őrület határán állva próbál meg repülni egy olyan géppel, amelyet legalább húsz évvel ezelőtt be kellett volna zúzni. Mikor Frank a reptéren először meglátta a rozsdás burkolatot, s rajta a független légitársaság hivalkodó feliratát, azt hitte, hogy IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
megbolondult. Gyors fejszámolást végzett: a konstrukció több mint ötvenéves; soha nem hitte volna, hogy filmgyári díszleteken kívül valamire is használhatják még. A gép belső részén is látszott a kora: leszakadozott kárpitok, fényesre kopott bőrülések jelezték az idő múlását. Frank egy kissé félt attól, hogy a motor sincs jobb állapotban az utastérnél vagy a külső borításnál; tudta, ez esetben menthetetlenül lezuhannak. Kellemesen meglepődött, amikor érezte, hogy a szerkezet - ha nyögve, csikorogva is - elrugaszkodik a pálya betonjától. Most pedig már több mint három órája úton vannak, s mielőtt a gép rázkódni kezdett volna, magában már komoly esélyt adott annak, hogy egészben megérkeznek úti céljukhoz. Mostanra azonban szűnőben volt benne ez a megnyugtató érzés. Körülpillantott. Bár az utastér megvilágításához kevésnek bizonyult a két, rossz helyen elhelyezett lámpa - s csupán arra voltak elegendők, hogy a sötétséget kissé összeszabdalják, s itt-ott átpislákoljanak az ülések között sikerült megpillantania néhány utas arcán a feszültséget. Valamennyi arc fehér volt, kidülledt szemekkel, s Frank nagyon szerette volna hinni, hogy ő nem ilyen. Erősen élt benne az aggodalom, hogy talán túl hosszú időt töltött az íróasztalnál, márpedig mindenki, akit bevetnek, teljes ember kell hogy legyen. Nem is a kondíciója volt az, ami kétségeket ébresztett benne - harminchat éve ellenére még mindig jó néhány élsportolót megszégyenítő izomzattal és kitartással rendelkezett a rendszeres kocogásnak és edzésnek köszönhetően -; abban nem volt biztos, hogy idegileg még mindig a régi. Pedig a bevetések sorsa az idegeken múlik: az a fél győzedelmeskedik, akinek az oldalán jobban összpontosul a magabiztosság, a lelki tűrőképesség, a logikus, fokról fokra történő gondolkodás. És mindig az veszít, aki szabadjára engedi az indulatait, akinél az érzések áttörik az értelem vékony falát. Frank tartott most ettől, mert az ügy olyan volt, amelyből nem tudta kiszorítani az érzéseit. És ennek ellenére ő volt a legalkalmasabb a lebonyolításra. A repülőgép bukdácsolása hirtelen megszűnt. Frank az órájára pillantott: százkilencvennyolc perce, hogy felszálltak egy venezuelai repülőtérről, s idáig közel ezeregyszáz kilométert tettek meg; lassan véget kell érjen az utazás. Közelebb húzódott az ablakhoz. A szemben kelő nap kissé elvakította, de a ragyogó párán keresztül így is látta a még homályba burkolódzó fennsíkot. Ki tudta venni a sötét tömegből az egymást keresztező vízmosásokat, szakadékokat, sőt egy-egy magasabb fa tetejét is. A várost egyelőre sehol sem lehetett látni: talán ott rejtőzködött szemközt a hajnal ragyogásában. Már lassan húsz órája annak, hogy Frank elindult a támaszpontról, ahol megkapta a szükséges új információkat, s hosszú útja során most érezte először nyugodtnak magát. Örült neki: a régi időkben érezte közvetlenül az akciók lebonyolítása előtt ezt a higgadtságot. Ez erőt adott, s tudta, hogy lassanként teljesen fölenged. Szüksége is lesz rá, hiszen ez az ügy hónapok óta nyugtalanítja. Ahogy visszaemlékezett rá, a politikai osztály közel negyedéve tett először jelentést bizonyos furcsa folyamatokról ebben a kis dél-amerikai országban. Ő is egyike volt a táblázatok és grafikonok kiértékelőinek; akkor még nem tartotta különösen fontosnak a sztrájkok, tüntetések lassan növekvő számát, a kormány IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
ellen nyilvánosan agitálok elszaporodását. Pedig ezek mögött lapultak az ügy gyökerei. Hirtelen megborzongott, amikor eszébe jutott húsz órája történt beszélgetése főnökével, Anthony Trastonnal, a Külügy biztonsági csoportjának vezetőjével. A kapott parancs ellen erkölcsi érzéke minden erejével tiltakozott, de tisztában volt vele, hogy a katasztrófa elhárításának nemigen van más módja. Márpedig ha a hatalomátvétel sikerül, az katasztrófa; nem tagadhatják le, hogy az Egyesült Államok kormányának benne van a keze. A teljes latin-amerikai status quo felborulna, ha az a látszólag USA-barát diktátor venné át az ország irányítását. Jogosan adna be minden ország tiltakozó dekrétumot. Anglia és Franciaország hisz mindkettőnek vannak érdekei a térségben - olyan bizalmatlansági hadjáratot indítana el, amely talán virágzó gazdasági és politikai kapcsolataik végét jelentené. Az oroszokról már nem is szólva; Latin-Amerika mindig is rejtett ütközőpont volt a nagyhatalmak között. Ha pedig a fegyverek vennék át a szót, az Egyesült Államoknak védenie kellene a diktatúrát, hiszen ha Washington nem is, de egy amerikai állampolgár igenis benne van a dolgokban, s mint ilyen, védelmi jogot élvez személye és tulajdona is. Márpedig néhány órával a hatalomátvétel után már jó pár ezer négyzetkilométernyi birtoka lesz itt, s talán huszonnégy óra sem telik bele, és megalakul az egységes kitermelési tröszt az ő elnökletével. Ezért kell hát megakadályozni a diktatúra megszületését. A leendő államfő nem nehéz eset: hiú, nagyravágyó tábornok, aki ráadásul buta is, ha ennyire képtelen átlátni a következményeket. Hiszen ő csak báb lenne az igazi hatalom kezében. Viszont azt a férfit, aki a szálakat a kezében tartja, lehetetlen letartóztatni, hiszen elvileg nem tett semmit, s arra sincs bizonyíték, hogy kapcsolata lenne a dolgokkal; képtelenség végezni is vele, hiszen villája erős védelem alatt áll. Ismét megrázkódott a gép, s Frank levegő után kapkodva ocsúdott fel gondolataiból. A pilótafülke bejárata felett kigyulladt a jelzőlámpa, s keze már nyúlt is az övért. Szinte már reflexként égett bele tudatába a sok utazás során a mozdulat. Szorosra húzta magán az övet, bár tudta, hogy nem sok mindennel szemben tud biztonságot nyújtani. Alig végzett ezzel, érezte, hogy a gép orra megdől, s gyomra egyre hevesebben tiltakozott a magasság csökkenése ellen. Kinézett az ablakon: csak sűrű, ezüst szürkeség volt ott; akkor hatolhattak át a párarétegen. Igyekezett elnyúlni az ülésen, nem túl sok sikerrel, mert ott parázslott zsigereiben a fájdalom; túl gyors volt a landolás, s az ütött-kopott repülőgép minden ízében reszketett. Néhány perc is eltelhetett így; Frank összeszorított fogakkal várt. Végre felvisítottak a gumik a betonon, aztán újra és újra, egyre hosszabban, míg le nem csökkent a sebesség annyira, hogy biztonsággal rátapadhattak. Ezután a gép őrült pattogásba kezdett, minden folyamatosan vibrált a kabinban. Frank alig tudta elhinni, amikor minden lecsendesedett, hogy megálltak. Felemelte a fejét, körülpillantott, majd elkezdte kioldani a húsába vágódott övet. Tántorogva állt föl, s kihúzta az ülés alól két válltáskáját. Elsőként végzett, a többi utas még csak ekkor kezdett magához térni, most hangzottak föl az első megkönnyebbült szavak. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Mire az ajtóhoz ért, az már nyitva volt. Megcsapta kintről a hajnali forróság; a nap még alig jelent meg a láthatáron, de már fullasztó volt a hőség. Igazi megnyugvást csak akkor érzett, mikor lába már a betont érte. Tekintetét a kéken ragyogó égre emelte, mélyeket lélegzett a sugárzó kékségből. A gépen érzett pillanatnyi kétségei elmúltak; tudta, mi a dolga, és azt maradéktalanul végre is fogja hajtani. Ha a nagyvad meglapul a sűrűben, a kedvenc csemegéjét kell elévetni: ettől elveszíti a fejét, utánalódul, s ilyenkor végezni lehet vele. A hír már minden bizonnyal célba ért, és a férfi képtelen lesz nyugodtan ülni erődítménnyé változtatott villájában, teljes megközelíthetetlenségében. Már tudnia kell, hogy az az ember, akit mindenkinél jobban gyűlöl, ott van az orra előtt, s ha akarja, bármikor elérheti. Fel fogja adni a biztonságát; képtelen lesz uralkodni vérszomján, s ez a pillanat neki elég lesz, hogy végezzen vele. Frank magabiztosságát csupán egyvalami ingatta meg: az odavetett áldozat egykor a barátja volt. 6 Andreas Callini percekig képtelen volt elvonni tekintetét a kezében tartott papírlapról. A düh és a fájdalom könnyeket csalt a szemébe, s azok egyszerre elhomályosították és kinagyították a lap közepén tündöklő nevet. Az a néhány betű égetett, ott ragyogott bennük a megtestesült gyűlölet. Számára ez a név volt maga a pokol, ez jelentette az igazi fájdalmat. Három esztendeje is elmúlt annak, hogy ettől a névtől szenvedni kezdett; akkor megesküdött, hogy a saját két kezével végez majd vele, s boldogan ébredt, ha álmában sikerült ezt megtennie. Kerestette mindenhol, hogy végre holtnak láthassa. Az iránta érzett gyűlölete elkeveredett a gyásszal, megsokszorozódott, átitatott benne mindent, de eddig csendesen meghúzódott a mélyben. Most viszont feltörhetett, minden gondolatot kisöpörve a lelkéből. Lassan, nehézkes lábakkal jutott el a székig, belerogyott. Lassacskán megnyugodott a zihálása. - Benjamin Horn... Benjamin Horn - ismételgette ajka a két szócskát, amelyek annyira felkavarták az imént. Minden, ami életében valaha is fontos volt, most messzire került. Áldotta a sorsot, hogy előkerült az az ember, aki megelevenítette számára a gyűlöletet, és átkozta, hogy éppen most jött el ez a pillanat, s így talán döntenie kell két cél, a bosszú és a bánya között. De a múló percek sorra hozták a gondolatokat: elméje máris kereste a köztes megoldást. Mert meg fogja találni azt az utat, melyen mindkettőt elérheti; ebben biztos volt. Hátradőlt a széken, háta hozzásimult a támlához, és érezte, hogy töltődik föl ismét energiával. A papírlapot az asztalra helyezte, eltolta magától, mintha a név hatását így akarná csökkenteni. Már nem háborgott a sorsa ellen, hogy választás elé állította: most legalább újra bebizonyíthatja, hogy még képes igazán nagy feladatokat is megoldani. Mélyen vallásos nevelése megtette a magáét: várta, hogy elöntse a harmónia, az igazi lelki béke. Tudta, hogy ez nagy, soha vissza nem térő pillanat; olyan alkalom, melyet csak egyszer szalaszthat el, így hát IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
minden erejére és hitére szüksége lesz a választáshoz. A félhomályban riadtan kereste szeme a feszületet az ajtó melletti sarokban, és mikor meglelte, könnyeivel küszködve kapaszkodott meg rajta. Kiegyenesedett derékkal, kezeit összekulcsolva ült, ajka alig mozgott, de érzékszerveit újra és újra elöntötte a szeretet, mindenét átjárta az ima. Aztán csak ült, és várta a megfelelő időt, hogy dönthessen. Régi választásainak emléke kísértette. Már az ötvenes évek végétől benne van a gyémántüzletben. A hetvennégyhetvenötös és a nyolcvankettes válságban is képes volt a felszínen maradni, hála találékonyságának. Akkor, amikor szinte minden cég kénytelen volt kölcsönöket felvenni, ha továbbra is létezni akart, az ő tőkéje akkor is gyarapodott, mert tudott dönteni, és döntései helyesek voltak. Mindig ez volt az, ami megnyugvással töltötte el: hogy ő jobb a többieknél. Bárkinél. Aztán gondolatai elkezdtek sebesen járni; másodpercek alatt több érvet és ellenérvet, adatot sorakoztatott fel, összegezte őket, igyekezett az üzletet és Benjamin Hornnal kapcsolatos terveit összhangba hozni. Talán húsz percig ült így némán, kissé előredőlve, kezeit az asztal lapján nyugtatva, majd fölállt, a kereszthez sétált, és fejet hajtott előtte. - Köszönöm, Uram, hogy meghallgattál. Hangja halk volt, de határozott. Lassan elfordult a feszülettől és arca mosolyra húzódott. Minden oka megvolt a boldogságra. Tudta már, mit kell tennie. 7 A reggel semmivé tette az álom borzalmait. A fény erőt adott a férfinak, hogy az éj abszurditásával szembeszállhasson. Mégis maradt benne egy kis seb, és épp ez mart belé: az álom vissza fog térni, soha nem űzheted el, zakatolta valami belül, és ő tudta, hogy igaza van. Keze megállt félúton a mélyhűtő felé, aztán megrázta magát: nappalait nem akarta átengedni gyötrő gondolatainak. Tovább pakolta a vödörbe a húst; rájött, hogy elvétette a számolást, az egészet kiöntötte a padlóra. Egyenként szedegette fel a csontkeményre fagyott alaktalan darabokat, s mielőtt a vödörbe tette volna, kezével lesöpörte; ujjai csaknem elfagytak, mire végzett velük. Kész volt mind a két vödörrel - mindkettőben jó tizenöt kiló -, megemelte őket, élvezte, ahogy a súly lehúzza a kezét. A raktárból lengőajtó nyílott a szabadba; kirúgta, visszacsapódását vállával fogta fel és lement a lépcsőn. A forróság azonnal megcsapta: a raktár viszonylagos hidege után még nagyobb erővel sütötte testét az izzó nap. Kezdetben nagyon nehezen szokta meg: az első napokban elhatározta, hogy ingben fog járni, de a szövetet percek alatt átizzadta, a sós lé végigcsurgott rajta, és elviselhetetlen kínnal csípte. Azután már csak félmeztelenül járt, és az első néhány leégést leszámítva csakhamar bronzbarnára sült. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Lassú léptekkel megindult, át az udvaron. A forró kavicsok cipője talpán át is okádták rá a meleget. Végigment a gerendákból épített garázs mellett, hátra a ketrecekhez. A csaholás már akkor megkezdődött, mikor még vagy húsz méterre lehetett tőlük, s mire odaért, már valamennyi kutya ott ugrált a dróthálónál. A vödröket letette - ügyelve arra, hogy a napra kerüljenek - és odalépett a ketrec falához. A dobermanok vérfagyasztó ugatással vetették rá magukat az őket fogva tartó drótra, s a férfi igencsak örült, hogy volt annyi esze annak idején, hogy acélcsövekkel erősítette meg a kerítést. Nem mintha félt volna a kutyáktól, hisz gyermekkorában volt alkalma megbarátkozni velük, de ha elszabadulnának, napokba telne összeterelni őket. Kezét átnyújtotta a dróton, és a hatalmas ebek egymással versengve igyekeztek odaférkőzni, hogy hozzányomhassák az orrukat. Ő csak állt, tudva arról, hogy a hatalmas állkapcsok egy szempillantás alatt szét tudnák őrölni a csuklóját, de bízott bennük; szeretettel töltötte el a hála és ragaszkodás ilyen primitív megnyilvánulása, majd egy pillanatig arra gondolt, hogy rajtuk kívül ennyire senkiben sem tudna hinni. Keze merő nyál volt, amikor kihúzta; beletörölte a fűbe és rágyújtott. A kutyák már nem rázták a ketrecet; megérezték a kiolvadó hús szagát, s kitágult orrlukakkal, lógó nyelvvel álltak. Ő pedig várt. Jólesően szívta a cigarettát, s gondolatai elkalandoztak a múltba: talán négyéves lehetett, két németjuhász verekedett össze az udvarukon, ő ott volt mellettük, de nem félt, az apja kiáltozva szaladt feléje, a két kutya hörögve, halálos dühvel marta egymást, vér permetezett körülöttük, az apja odaért hozzá, remegett a keze, ahogy a karjába vette, a kutyák egyre fáradtak, az egyik mindinkább felülkerekedett, a másik mozgása lassult, majd hanyatt vetette magát, felkínálva fedetlen torkát a másik hatalmas fogainak, és ezzel véget is ért a küzdelem, mindketten elsomfordáltak sebeiket nyalogatva, ő pedig csak később értette meg azt, hogy mi is történt. Erre gondolt most, leütötte cigarettájáról a hamut, beleszívott. Igen, ez a különbség; az ember végez a védtelen ellenféllel, nekiugrik az eléje tárt toroknak. A csikket elnyomta a sarkával, a felengedett húsdarabokat lassú mozdulatokkal dobálta be a ketrecbe. Csak négyet hagyott a vödörben, azt a két vemhes szuka külön kifutójához vitte; a két nőstényt nem merte összezárva hagyni a többivel, még ha ezért háromnapos munkával két külön ólat is kellett építenie. Ráérősen etetett, s mikor végzett mindennel, lassan beballagott a házba. A konyhába ment, a hűtőszekrényből kivett egy doboz sört, újra rágyújtott, kisétált, és a ház előtt végigdőlt a nádszéken. Túl meleg volt ahhoz, hogy sokáig maradjon a tűző napon, de egyelőre ott ült, nézte a közeli erdő hatalmas fáit, hallgatta a csöndet. Nem úgy, mint éjjel, most barátságosnak, befogadónak tűnt a dzsungel, szinte hívogatta egy sétára, de ő nem engedett a kísértésnek. Pedig érezte, hogy a napok egyformasága, eseménytelensége az, ami olyan őrjítő; a kényszerű tétlenség engedi, hogy túl sokat gondoljon a múltra, mindarra, amit oly keservesen próbál elfelejteni. De hisz három éve éppen az volt a célja, hogy meneküljön minden, legfőképpen önnön lelkiismerete elől. Elbújt ide, mert azt hitte, hogy az élet újrakezdéséhez elég a környezetet megváltoztatni. Ő azonban maradt, aki volt, s emlékei egyre inkább megkeserítették. Nem számolt a IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
tétlenség lassú rombolásával s a legmélyebb magánnyal, amikor az embert a gondolatai nem engedik kapcsolatba kerülni a környezetével. Töprengett, hogy mit csinálhatna: a ház körül nincs semmi tennivaló, s igazából az erdőben való kóborláshoz sincs kedve. Ekkor villant eszébe Heinrich négy napja történt telefonhívása. Besietett a házba, s izgatottan kereste a cédulát, amire a lényeget jegyezte föl. Néhány perc után megtalálta; igen, három, legfeljebb másfél éves doberman, magas képzettségi fokon, a jövő héten. Sebaj, legföljebb eltölt néhány napot Tolouqe-ban. Nem túl nagy város, de csak lesz rá alkalma, hogy kissé feloldódjon. Nem telt bele egy óra, s lezuhanyozva, megborotválkozva, könnyű vászonnadrágban, atlétában már a garázs felé tartott. A nyitott dzsip most is elsőre beugrott; járatta egy kicsit a motort, míg az alapjárat egyenletes nem lett, aztán odaparkolt vele a ház bejárata elé. Már előzőleg összepakolt néhány ruhát, bement érte, majd a táskát a jobb első ülésre tette. A kiszerelt hátsó ülés helyére felpakolt nyolc hatalmas benzineskannát; egyúttal legalább kissé pótolja a készletét, hiszen a generátor úgyis rengeteget fogyaszt. Ekkor következett a neheze: a dzsippel óvatosan befarolt hátra, egészen a ketrecekig. Rögzítette az utánfutót, melyen ott volt a szállításhoz elengedhetetlen drótháló fedél. Hosszas mérlegelés után kiválasztott három hatalmas példányt, s csaknem negyedórás, izzasztó munkával leválasztotta és az utánfutóra terelte őket. Órájára pillantott; fél tizenegy. Úgy számította, hogy délre beér Tolouqe-ba. Majd csak ott eszik, határozta el, pedig már mardosta az éhség. Lassan haladt el a ház mellett, aztán rátért a poros földútra, s megindult lefelé a hegyről. Néhány száz méter után egyenesbe ért; meghúzatta a kocsit, és így futott be a másfél kilométernyire fekvő piciny falucskába. Elhaladt a falu főterét alkotó egy sor ház mellett, a legutolsónál fékezett, kiugrott a dzsipből, s odasietett a ház előtti padon üldögélő néger férfihoz. Láttára az fölállt, elément, és már nyújtotta is a kezét. - Jó napot, uram! Rég nem láttam. - Örülök, hogy itt találtalak, Jack. Kérni szeretnék tőled valamit. A néger kíváncsian tekintett a megpakolt kocsi felé, majd szélesen elmosolyodott. - Ha nem tévedek, a városba készül. Fölmenjek megetetni a kutyákat? - Éppen erre szerettelek volna kérni... Még szerencse, hogy gyorsabb vagy nálam. Itt a kulcs, mindent megtalálsz a szokott helyén. Hozzak neked valamit a városból? - Nem kell semmi, uram. Mikorra jön haza? - Talán három-négy nap múlva. A fekete egészen a kocsiig kísérte, s amikor beült, kinyújtotta neki a kezét. - Viszontlátásra, Jack. A hirtelen indítástól a kerekek magasra vágták a homokot, de a motor üvöltése mellett még hallotta Jack kiáltását. - Jó utat, Mr. Horn! IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
II. 1 A dzsip útfekvését aligha lehetett biztosnak nevezni, mégis tartotta a jó harminc mérföldes tempót a kanyargós földúton. Benjamin Horn, orrán napszemüveggel, szájában cigarettával szinte elfeküdt a volán mögött. A szélvédő dacára a por az arcába vágott, mégis örült a kis kiruccanásnak. Élesebb kanyaroknál igyekezett gyorsítani, s szinte gyermekien boldog volt, ha a kisodródó kocsit sikerült az úton tartania. Csak akkor lassított, mikor az utánfutó felől meghallotta a kutyák panaszos nyüszítését. Bal csuklóján az óra negyed tizenkettőt mutatott, s számítása szerint az út felét megtette már. Lassan simább terepre fog érni, amint leér a völgybe. Tolouqe ott fekszik, ebben az észak-déli irányú, hegyektől övezett mélyedésben. Az utolsó gócpont, körülbelül kétszáz mérföldnyire a Karib-tenger partjától. Ben gyakran eltűnődött azon, hogy mennyire nem ismeri sem ő, sem más azt a környéket, ahol él. Ez az ország, izmosodó gyáriparával és idegenforgalmával megtelepedett a tengerparton; az üzemek, a nagyvárosok, a mamutültetvények, az utak benyúlnak száz-százötven mérföldre a kontinensbe, de azon túl a civilizáció számára a semmi terül el. Tolouqe-ig kiépítették a műutat a mezőgazdaság miatt a város környékén hatalmas kakaóültetvények terültek el -, de tovább már csak földút vezetett fel a fennsíkra, el-elágazva, egyre göröngyösebben és keskenyebben. Aztán lassacskán az is elenyészik, s marad az ismeretlen dzsungel, aminek földjét talán még sohasem taposta emberi láb. Egyre ritkulnak a nagyrészt négerek által lakott falvacskák is, s eltűnik minden, ami az emberre emlékeztetne. A dzsip átmenet nélkül ért a város közelségét jelző egyenletesebb útra. Megszűnt a kannák őrjítő csörömpölése, s Ben meghallotta az utánfutóról hangzó gyanús zajt. Szitkozódva lökte a váltót üresbe, lehúzódott oldalra, kikapcsolta a motort, és a kocsi végéhez sétált. Az történt, amire számított: az elinduláskor oly szép, büszke tartású ebeket szinte teljesen ellepte a por, ott álltak lehorgasztott fővel, remegő lábakkal és az őket borító kosz elkeveredett önnön hányadékukkal. A kutyák nemigen bírhatták jól az előbbi száguldozást a hegyi szakaszon. Ben persze tudta, hogy csak részben ő a hibás; ezek az állatok először utaztak autón, s természetes, hogy a szervezetük nem igazán élvezte ezt. Akárhogy is történt: gyomorforgató munka lesz olyan tisztára mosni őket, hogy a jövendő vevők már első látásra elnyomhatatlan vágyat erezzenek a megvásárlásukra. Ben visszatelepedett az ülésre és folytatta az utat. Most sokkal lassabban haladt, mint az előbb; maradék jókedve egy csapásra eltűnt, amikor az előbb a kutyák oly szemrehányóan emelték rá tekintetüket. A táj, ahol a kocsi haladt, elkezdett megváltozni: a műveletlen föld összevisszaságát felváltották a gondosan rendben tartott gyümölcsösök, majd mindkét oldalon kakaóültetvények következtek több száz méteren keresztül. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Megjelentek az első házak, s lassan mind több lett belőlük; beért a városba. Kevesen lézengtek az utakon; akinek muszáj volt, kinn az ültetvényeken dolgozott, aki meg tehette, ki sem merészkedett a déli forróságban. Az igazi élet csak este indul majd meg itt; legalábbis Ben remélte, hogy több szórakozásban lesz része, mint odahaza. Bár nem sok mindenre számíthat; esetleg betér a kaszinóba, elveri azt a pár száz dollárt, amit magával hozott, vagy eszméletlenre issza magát, s talán felszed egy prostituáltat. Egyik lehetőség sem vonzotta igazán, mivel azonban mindig ezek történtek vele, akárhányszor jött a városba, e három eshetőséggel kellett számolnia. Lassan már a város középpontjában volt. Kő- és faépületek emelkedtek kétfelől; a település együtt élt százötven éves múltjával. Néhány téglaépület következett, a bank, a posta és egyéb közhivatalok. Áthaladt a főtéren, el a túloldalt magasló Szent Jakab-templom mellett, és elfordult a kis dombon épült előkelő negyed felé. A magas, fehér kőfallal elzárt kertek mélyén lapuló villák a város leggazdagabb rétegének adtak otthont; magas rangú hivatalnokok, üzemek, ültetvények tulajdonosai, jól menő kereskedők éltek itt egymás szoros közelségében. A domb egyre meredekebb lett, a dzsip igencsak küszködött az emelkedővel; Ben visszakapcsolt kettesbe, a motor szinte beleüvöltött a néma forróságba. Mikor a tetőre ért, egy pillanatra hátratekintett: ott hevert a város alatta, végignyúlt a völgyön, s a férfinak kétségei támadtak kiterjedését illetően; nem tudta meghatározni, meddig terül el, a távoli házak összemosódtak a birtokokkal, a birtokok a zöldellő dzsungellel. A messzi kontúrok remegve olvadtak fel a forró légben. Káprázó szemmel ereszkedett alá a domb túloldalán, figyelmét az utcára fordította. Egyre hosszabb kőfalak mellett haladt el; tudta, hogy a nagyobb telek nagyobb vagyont takar. Végül jobbra fordult, s a hatalmas park közepén meglátta a kétszintes téglaépületet. A ház homlokzatán aranybetűkkel díszelgett a felirat: El Manao Hotel. A szálló előtti parkolóban közel egy tucat autó forrt a napon. Ahogy Ben a ház felé tartott, Heinrichre gondolt, és maga sem tudta, miért, egy pillanatra örült, hogy nemsokára viszontlátja. 2 Heinrich Grunter igencsak elégedett volt az életével. Ahogy elnyúlt a pici hallból nyíló portásfülkében, a hatalmas karosszékben, és rumot hörpintgetett a díszes cserépbögréből, nem cserélt volna senkivel a világon. Lassacskán hetven évet hagyott a háta mögött, és attól eltekintve, hogy borzasztóan elhízott, igen egészséges volt. S micsoda hetven év volt az, aminek minden napját igazán végigélte! Ha eszébe jutott gyermek- és ifjúkora hőn szeretett Vaterlandjában... Mintha csak egy moziban látott film kockái lettek volna, oly sok minden történt azóta. Alig múlt húszéves, már belépett az SS-be, mert úgy érezte, hogy ha van miért élni, akkor van miért meghalni is. 1940-től hivatásos katona, de az első három évet kiképzőtáborban töltötte. Egy speciális elit deszantegység parancsnokaként került bevetésre először, negyvenhárom nyarán, IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Oroszországban, s addigra sok minden megváltozott körülötte. Ráébredt, hogy a háború igencsak elhúzódott, és minden múló nappal csökken hazája esélye a győzelemre. Amikor néhány hónappal később rájött, hogy ezt a harcot Németország mielőtt elkezdte volna, már el is veszítette, percről percre ábrándult ki a gondosan belénevelt eszmékből. De igyekezett az utolsó pillanatig kitartani, mert ha a párthoz már nem is kötötte semmi, a hazának hűséggel tartozott. A csúfos visszavonulás és az ostrom után negyvenöt nyarán hagyta el Berlint, hamis iratokkal, és sikerült kijutnia a szétszabdalt, megszállt Németországból. Azóta sem érezhette talpa alatt hazája földjét. Negyvennyolcban, háromévi kóborlás után jutott el végül DélAmerikába. Néhány évig alkalmi munkákból élt, míg végleg el nem kellett hinnie, hogy szülőföldje mérhetetlen távolságra került tőle, s új életet kell választania. S mikor elvetődött Tolouqe-ba, és megismerte Mariát, mielőtt gondolt volna rá, már a megtelepedés mellett döntött. Borzasztóan nehéz volt a jó családból származó, de szegény kreol nőnek és neki, a jöttment senkinek bizonyítania, nevet és vagyont szereznie, de végre meglett a fogadó és a pénz is. Gyereket akartak, hogy legyen kiért tovább gürcölni, de Maria halott gyermeket hozott a világra, aki magával rántotta őt is az elmúlásba. Heinrich számára ezek már oly távoli sebek voltak, hogy szinte kellemes sajgást hozott a felszakításuk. Csak az asszony halála után kezdett olyan vállalkozásokba, amelyek, ha nem is voltak bűncselekmények, de mégiscsak áthágták a törvényeket. Afféle munkaközvetítő volt: ha valakinek emberekre volt szüksége, nyugodtan hozzá fordulhatott, ismert mindenkit, akinek neve volt ilyen téren. Ha valaki meg akart szállni nála, nem kért semmiféle iratot; nem volt probléma, ha az illető el akart tűnni egy kis időre az emberek szeme elől. Aztán öt éve megjelent nála egy férfi; burkoltan közölte, hogy éppen elég bizonyíték van ellene ahhoz, hogy akár élete végéig rács mögött legyen. Persze volt más választása is, és ő emellett döntött. A kulcsszó a „bizalom”: egyszerűen bíznia kellett annyira ebben az emberben, hogy ami érdekeset hall, azt nyugodtan rábízza. Havonta jelentéseket kellett írnia a városban és környékén tapasztalható közhangulatról, s jelentenie, ha olyasvalaki tartózkodik a környéken, aki megbízói számára fontos lehet. Lassacskán beépült az Egyesült Államok hírszerzésébe. Mint a vidék legjobban menő hoteljának tulajdonosa, sok mindent hallott, s bőven akadt jelentenivalója. A jólértesültségét igen nagylelkűen honorálták: minden elküldött levél után csinos összeg jelent meg bankszámláján. A jelentéseket egy fővárosi címre küldte, s amikor meg akarta tudni, hogy az az utca hol is van, meg sem lepődött azon, hogy nem találta. Végül is anyagilag nagyon jól járt ezzel a kis munkával, tapasztalatai pedig azt mutatták, hogy a pénzen kívül mással nemigen kell törődnie. Felesége halála óta nem kötődött érzelmileg senkihez, magányos farkassá vált, s az erkölcsi törvényeket nem tartotta olyan fontosnak, hogy önmagára is kötelező érvényűek legyenek. Néha elgondolkodott azon a jövőn, amit Mariával közösen tervezgettek a békés öregségről és a körülöttük nyüzsgő gyerekekről, de rájött, hogy talán a sors büntetése volt, valahol meg van írva, hogy vénségére egyedül kellett maradnia. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Hátravetette a fejét, s három nyeletre sikerült kiinnia a bögrében maradt rumot. Nagy nehezen megmozdította hatalmas testét, fölállt, és a hall közepére sétált a pult mögül. Innen belátott az ebédlőbe, az étkezéshez készülődő vendégekre. A szélen ülő fiatal házaspár észrevette, és lelkesen integetett neki. Ő visszaintett, aztán rágyújtott egy hatalmas szivarra, s békésen eregette a füstöt. Igen, most végre nyugodtan él, még ha boldogságát az álmokról való lemondásban találta is meg. Egyszerre Ben töltötte ki a gondolatait. Az utóbbi napokban minden körülötte forgott, bár Heinrich nem igazán értette fontosságának okát. Bent már lassan három éve ismerte; jól emlékezett a napra, mikor először találkoztak. Ma is maga előtt látta az ismeretlen súly által megtört alakot, a halottsápadt, borostás arcot, a szemekből sugárzó néma kétségbeesést. Délután volt, sehol egy vendég, elmerült hát a szokásos rumadagjában a portásfülkében. - Mr. Grunter? - dörrent a rekedt hang, és Heinrichet átjárta a félelem, mert semmi zajt nem hallott, a fiatal férfi mintha a földből nőtt volna ki, s ő emlékezett erre a nesztelen járásra: a megelevenedett halál jár ilyen csendesen; az olyan ember, akinek vérébe ivódott a harc, a rejtőzködés. Sohasem tudta meg valójában, hogy kicsoda Ben, bár nem is kérdezte. Szobát vett ki a hotelban, volt pénze is elég, napokig ült a bezárt ajtó mögött, ételt nem is nagyon rendelt, csak italt, de azt egyre többet és többet. Hogy mikor beszélgettek először, nem emlékezett rá. Talán csak a rövid köszöntések torlódtak föl lassan néhány szavas mondatokká. Aztán megcsillant bennük a másik iránti érdeklődés szikrája; megérezték egymásban a közöset, az olyan múltat, ami az egyén tetteitől, érzelmeitől függetlenül determinálja a jövőt, s ami még rosszabb, a jelent. Órákig ültek esténként a ház mögötti parkban, csupa lényegtelen dologról beszélgettek, s még többet hallgattak, mert két olyan ember, aki megjárta a poklot, nem sok mindent tud mondani egymásnak. Már csaknem egy hónapja élt Ben a szállodában, amikor Heinrichnek egy ismerőse megvételre kínálta a nagybátyjától örökölt birtokát. A kicsi, rossz állapotban lévő ház hatalmas, de művelésre alkalmatlan telken, másfél órás autóútra feküdt a várostól, s megtekintése után Ben lelkesedése határtalan volt: rövid alku után nevetséges összegért jutott hozzá. Elköltözött, elkezdett kutyákat tenyészteni, amit Heinrich nagyon furcsállt, mert el sem tudta képzelni, hogy valaki itt ebből megéljen, de azért elvállalta a közvetítő szerepét. Ám az üzlet beindult, ha nem is túl busás haszonnal, de Ben jól megélt belőle. Heinrichet egyedül az zavarta, hogy egyre ritkábban jött be a városba, és tekintetébe, mozdulataiba mind nagyobb idegenség költözött. A vadont, a magányt választotta, és a német nem volt biztos benne, hogy jól döntött. Havonta egyszer-kétszer jött, csak akkor, ha megrendelésre kutyát hozott. Maga sem tudta, miért, Heinrich csak két hónappal a megérkezése után írta le egy jelentésben a nevét. Le kellett írnia, mert Bent illetően nemigen voltak egységes érzései. Rokonszenves volt neki a fiatalember, de ugyanakkor mozdulataiból, tartásából állandó vigyázat, halálos fenyegetés áradt. Heinrich a lelke legmélyén félt tőle; nyomasztotta, hogy képtelen kiismerni, kiszámítani. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Lassan, nehézkesen sétált el a pultig, a bögrét ismét teletöltötte rummal, azután visszatelepedett a helyére. Az őt beszervező férfi három nappal ezelőtti látogatása nyugtalanította. Érezte, hogy amit tett, korántsem korrekt Bennel szemben. A parancs egyszerű volt: beszélnie kellett egy Jefferies nevű fickónak Benről. Heinrich néhány hete ismerte meg Paul Jefferiest: segített neki munkásokat toborozni egy, a várostól távol fekvő földmunkához. Valami úton-módon ki kellett neki kottyantania Ben nevét, ha másképp nem megy, hát a kutyavásárlással kapcsolatban. Szerencsére Jefferies szinte naponta megfordult a városban, s két nappal ezelőtt is betért, mégpedig azzal az igénnyel, hogy új, katonailag képzett embereket akar. Végül is ez lett az az alkalom, hogy megadhatta Ben nevét és címét, s már akkor ráébredt, hogy helytelenül cselekedett, amikor a férfi felnézett a sűrűn teleírt papírlapról, és ő meglátta szemében a haragot. Mégsem tehetett másként, hiszen kezében volt az amerikai ügynöknek. Közelgő autó zúgását hallotta; az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Egy pillanatra megdermedt a közeledő dzsip láttán, ahogy közvetlenül a bejárat elé parkolt. Ben kiugrott belőle, odasietett hozzá, szélesen mosolyogva. - Heinrich, borzasztóan örülök, hogy látlak! Hé... csak nincs valami baj? A német mosolyt erőltetett az arcára, és megrázta a feléje nyújtott kezet. - Ugyan, dehogy... semmi. Én is nagyon... nagyon örülök. Hazudott. Átvillant rajta a gondolat, hogy baj van. És ennek egyáltalán nem örült. 3 Frank elterpeszkedett az imént bérelt Volkswagen volánja mögött. Az óráját nézte, három perc múlva egy óra; és neki legkésőbb háromkor indulnia kell, ha biztos akar lenni a dolgában. Igyekezett nem gondolni feladata erkölcsi hátterére, de nem ment. Ahhoz már hozzászokott, hogy orvul agyonlőjön valakit, elvégre ez volt a dolga, de a mostani körülményektől mégis elborzadt. Az ügy igencsak megfeküdte a gyomrát. Szédült, hányingere támadt, ha csak rágondolt, és remélte, hogy mihamarabb megoldja. Aztán jöhet pár hét nyaralás a hegyekben! Ez egyszerre jobb kedvre derítette; hirtelen indított, és a kis bogárhátú szinte kilőtt a parkolóból. Igyekezett kiüríteni az elméjét, s félig hangosan dünnyögte magában: - Ez a megoldandó feladat se jobb, se rosszabb, mint a többi volt, megteszel mindent, és mehetsz haza... Maradék kétségeit elűzte, s már nem is gondolt másra, csak a hegyi levegő simogatására, a gyorsan alábukó kristálytiszta patakok finom, megnyugtató muzsikájára. Szinte vidáman kanyarodott be Tolouqe izzó főterére. Jobbra ágazott le egy kis macskaköves utcácska; behajtott, és kétszáz méter után a bevásárlóközpontnál állította le a kocsit. A hatalmas áruházban egy-két ember lézengett; Frank sietősen tolta a bevásárlókocsit a telerakott polcok között. Gyorsan pakolta bele a különböző élelmiszereket, amire csak a dzsungelben negyvennyolc óra alatt szüksége lehet: IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
szárított gyümölcsöt, húsz tábla csokoládét, tíz doboz konzervet, előszeletelt szójakenyeret, ötven doboz kólát. Tudta, hogy tüzet gyújtania borzalmas kockázatvállalás volna. Ez a mennyiség így is jóval több volt a kelleténél, de legalább nem lehet az a gondja, hogy bármiből is kifogy. Tisztában volt vele, milyen megrázkódtatást okozhat egy huszonöt, harminc órája feszülten várakozó, mégoly felkészült embernél is bármi megszokottnak a hiánya. Márpedig számára a következő ötven óra úgy telik majd el, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelme. A megtömött papírdobozt a kólákat tartalmazó műanyag zsákkal együtt a hátsó ülésre tette; ott hevert már a közvetlenül a repülőgép leszállása után vásárolt két karton cigaretta is. Az ülés alatt pedig ott lapult az a tárgy, amelynek megszerzése kora reggeltől csaknem tizenegyig tartott: a Remington gyorstüzelő puska, alkatrészeire szedve. Frank megborzongott, ahogy visszaemlékezett a keresés körülményeire. A számára viszolygást keltő parancs értelmében a repülőtérről egyenesen a használaton kívül helyezett szeméttelepre vitette magát taxival. A kocsit elküldte, átmászott a kerítésen, és elkezdődött a kutatás. A csomagnak a bejárattól jobbra lévő ötödik konténer tetején kellett volna lennie. Nem volt ott. Egyre növekvő kétségbeeséssel kereste majdnem négy órán keresztül; ruhájából már csurgott a szennylé, átitatta az irtózatos bűz, amint az egyre forróbb szemétkupacokon csúszkált. Már-már hisztérikus idegállapotban volt, amikor meglelte; teljesen elásva hevert balra az ötödik konténer alatt. Ezért nem szeretett soha együttműködni senkivel; az összekötőknél még az ellenségeiben is jobban bízott. Hatalmas volt az időveszteség. Kirohant az országútra, miután a fegyvert a táskája zsebeibe és kettős feneke közé rejtette, és mivel koszosan, büdösen stoppolni sem mert, csaknem két kilométeren át szaladt, míg megpillantott egy málló vakolatú épületet; mozi volt, éppen takarították, tíz dollárt nyomott a benn álldogáló keleties arcvonású nő kezébe, motyogott valamit, hogy elesett az utcán, és besietett a mosdóba. Most pedig itt ült az áruház parkolójában. Lassacskán fél kettő lesz, és tudta, hogy indulás előtt még van egy kis dolga. Feltétlenül le akarta ellenőrizni, hogy az üzenet célba jutott-e, még ha ezzel valamennyi kockázatot is vállal. Lassan, lépésben haladt a kocsival, jobbra-balra tekingetett, és pár perces út után szélesen elmosolyodott, amikor meglátta, amit keresett: egy bárt. Belépett a kis helyiségbe. Egyetlen vendég sem volt. Lassan a bárpulthoz sétált, és a lánytól kért egy kávét. Megkavarta a gőzölgő folyadékot, és üdvözült pillantással rámosolygott a lányra. - Nagyon finom. A húsz év körüli félvér felszolgálónő csaknem elpirult, és zavartan, alig érthető angolsággal valami köszönetfélét rebegett. - Használhatnám a telefont, kisasszony? Amikor ott állt a fülkében, és tárcsázott, arra gondolt, hogy maga sem igazán tudja, miért szeret jobban nyilvános helyről telefonálni, mint az utcáról; talán csak egy buta szokás, de meg kell hagyni, idáig mindig szerencsét hozott. Amikor IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
a vonal túlvégén felvették a kagylót, barátságosan intett a bárpult mellett álldogáló, olvatagon mosolygó lánynak, és a fal felé fordult. - Halló! Mr. Grunter? A készülék búgott; nagy sokára jött meg az igenlő válasz. - Itt Szaladin beszél. Mit hallott, milyen lesz éjszaka az időjárás? - Állítólag dagály lesz, úgyhogy vigyázzon a hálóira, mert a halak megfulladhatnak. Frank megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mert a kód elhangzása után biztos lehetett benne, hogy kivel társalog. - Sikerült beszélnie valakivel Benről? - Igen, két nappal ezelőtt. De van egy kis probléma... illetve nem tudom, hogy mennyire az... Mr. Horn itt van a városban. Hé, ott van még? Frank megkövülten állt a fülkében, szólni nem bírt. Atyaúristen, vége, le lehet fújni az akciót! - Ez volt az első gondolata. Nagy nehezen erőt vett magán. - Köszönöm - nyögte, és letette a kagylót. Kitámolygott a fülkéből, a pult melletti székre rogyott, s csak a kezével jelezte az újabb kávét. Mikor a felszolgálónő eléje tette, eszébe sem jutott viszonozni a csábos mosolyt. Igyekezett mindent higgadtan átgondolni, várta, hogy elmúljon kezének remegése; a döntéshez minden erejére és bátorságára szüksége lesz. Mert tennie kell valamit, az nem kétséges. Nyilvánvaló, hogy az eredeti terv már semmit sem ér, s percek alatt kell újat kidolgoznia. Eddig úgy volt, hogy kimegy Benjamin Horn házához, és ott várakozik; a hír eljutott a címzetthez, hamarosan meg kellett volna jelennie, és akkor végez vele. Ben lett volna a csali, és ebben a változatban nem volt számottevő jelentősége, hogy mi történik vele. - Hiszen éppen ez ellen volt kifogásod - nyögte magában a lelke legmélyén. Most változtasd úgy a dolgokat, hogy Bennek nagyobb esélye legyen az életben maradásra! Nyilvánvaló volt előtte, hogy a teljes igazságot nem mondhatná el neki, de talán... Az egyre inkább körvonalazódó ötlet veszélyes volt, néhány ponton teljesen kiszámíthatatlan, rögtönzésre és pillanatnyi megérzésekre épített, de jobb volt, mint a semmi, és tisztában volt vele, hogy az ő kezében most túl nagy a tét. Felállt, néhány bankjegyet dobott az asztalra, és kisietett a bár előtt parkoló Volkswagenhez. Becsusszant az ülésre, azonnal indított; tövig nyomta a gázpedált, a gumik felvisítottak. Sietett, hogy meg ne gondolja magát, mert amit most tesz, borzasztó felelőtlenség, de lehet, hogy az egyetlen esély a győzelemre. 4 Paul Jefferies hirtelen lépett a fékre: a Pajero blokkolt, és hatalmas porfelhőt kavarva állt meg. Paul hátramenetbe kapcsolt, és átkozta magát, amiért fáradtsága miatt egy pillanatra nagyon is figyelmetlen volt. Persze a fáradtságra akadt mentsége; előző nap, amikor a nevekkel teli listát vitte Callininak, egy szemhunyásnyit sem aludt, és azóta sem sokat. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Most ott állt a kétfelé ágazó úton, és elkeseredetten igyekezett visszacsalni emlékezetébe a pontos útvonalat. Nagy nehezen ez sikerült is, s elfordult jobb felé. Igen, nyugtatta meg magát, ez lesz az. Most már a térkép minden részletére emlékezett: ha balra halad tovább, beér egy kis falucskába, talán két kilométer múlva, s onnan vezet föl egy ösvény a hegy tetejére. Miután nem akart nyomokat hagyni, eszében sem volt, hogy ezt az utat válassza. Az az út, amelyen most haladt, megkerüli a hegyet, majd enyhe ívben elfordul, és a fennsíkon halad tovább. Lépésben haladt, figyelte a kilométerórát, s mikor már ötszáz métert megtett, figyelmesen nézte az út bal oldalán a terepet; olyan helyet keresett, ahol a terepjárót elrejtheti a kíváncsi tekintetek elől. Egy részen a cserjés kissé ritkásabb volt; ötletszerűen behajtott, majd néhány méter után leállította az autót. Tisztában volt vele, hogy elővigyázatossága talán fölösleges, hiszen valószínűleg nemigen fordul itt meg ember az elkövetkező három órában, de azért kiment az útra és ellenőrizte, hogy látszik-e a terepjáró. A bokrok takarása tökéletes volt. Visszasétált, s megnyugodva kezdte felkötözni a ponyvát. Nagyon fontos volt az utastér résmentes elzárása, ha nem akarta, hogy amikor megjön és beül, kellemetlen meglepetés érje. Talán két hete történt a kitermelési csoport táborában, hogy az egyik mérnök leállította a fák alá a nyitott dzsipjét; fél óra múlva beült, egyenesen rá az időközben odatelepedett kígyóra. Nagy baja az ijedségen kívül ugyan nem lett, de a kígyó ennyi erővel akár mérges is lehetett volna, és Paulnak nem volt kedve ilyenfajta szerencsejátékot folytatni. A lehető legalaposabban rögzítette a ponyvát; olyan feszesre húzta, amennyire csak izmai engedték. Visszamászott a kocsi belsejébe, magához vette a hideg teával megtöltött törhetetlen palackot, felcsatolta az övén függő bilincs mellé, megigazította a pisztolytáskát, átvetett az oldalán egy kis zsákot - benne a szükséges minimális élelem, kés, orvosi doboz -, gondosan lezárta az ajtókat, és elindult. Tudta, hogy a tájékozódással nem lesz sok gondja: a célpont megközelítőleg a hegy legmagasabb pontján található. Viszont roppant óvatosnak kell lennie; a férfi, akit be kell cserkésznie, nagyon veszélyes. A növények meglehetősen ritkásan nőttek, könnyű volt haladnia; útját nem hátráltatták liánok kúszó ágai. A talaj köves volt, s talán ezért nem tenyészett itt olyan dúsan a vegetáció. Óvatosan, oldalazva haladt, nehogy megcsússzon, mert tudta, hogy egy vigyázatlan mozdulattal kőlavinát indíthat el. Kiszáradt vízmosás keresztezte az útját; fenekén bizonyára akadt még nedvesség, mert az árok telistele volt friss hajtásokkal, pompázó virágokkal. Hátrált egy kicsit, majd hatalmas lendülettel átugrotta: nem merte kockáztatni azt, hogy leereszkedik, és keresztülgázol rajta, hiszen a dús növényzetben bármilyen állat meglapulhat. Meredek kaptató következett; Paul lélegzete egyre inkább elfulladt, de az egyenletes zihálástól eltekintve tökéletes csendben haladt. A meredély kissé lankásabb lett; hátát egy fának támasztotta, remegő kézzel cigarettát kotort elő átizzadt zubbonya zsebéből, rágyújtott és az első szippantástól fojtottan felköhögött. Körültekintett, szeme gondosan fürkészte a fák, bokrok sűrűjét. Nem IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
észlelt mozgást sehol. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd háttal a fának lecsusszant a földre. Lábait maga alá húzva ült, s bár tudta, hogy semmi sem fenyegeti, minden idegszálával feszülten figyelt. A palackot leoldotta övéről, nagyot kortyolt belőle, aztán szemhéját félig leeresztve elengedte magát. Úgy becsülte, hogy a házhoz vezető útnak a felét megtette már. Igencsak nehezen állt föl, a fáradtság csaknem visszanyomta a földre, de minden lelkierejét latba vetve mégis fölegyenesedett. Lepillantott a mélybe, az eddig megtett távolságot méregette, majd ismét nekivágott. Mozdulatai elcsigázottabbak voltak, mint a pihenő előtt, de igyekezett lépteit tudatosan felügyelni, s mozgása lassan egyenletessé vált. Tisztában volt vele, hogy most már nagyon kell vigyáznia: közel jár a házhoz, s minden általa keltett zaj az árulója lehet. Kihasználta a fák, bozótok adta rejtekhelyeket, fatörzstől fatörzsig osont, hogy a ház felől mindig fedezve legyen. Mielőtt lépett volna, gondosan áttanulmányozta a területet, ahová lábát tenni készült, s kiválasztotta azt a tenyérnyi foltot, ahol előreláthatólag a legkisebb neszt üti majd. Nehézkesen, lassan haladt ugyan, de nem mondhatott le a számára oly kedvező lehetőségről: a meglepetésről. A parancs túlságosan is szigorú volt ahhoz, hogy egyszerűen semmibe vegye: úgy kell érkeznie, hogy a férfi ne legyen képes cselekedni, s átadja magát az ő utasításainak. Ölnie nem szabad, semmiféleképpen, s Paul örült volna, hogyha a fegyverét még használnia sem kellene. Ha sikerül észrevétlenül érkeznie, minden esélye meg is van rá, hogy így legyen. Mozdulatlanná merevedett: a kutyaugatás egészen közelről jött, s Paulra rátört a félelem. Csigalassúsággal húzódott be a bokrok közé, térdre ereszkedett, majd elhasalt a földön. Feszülten figyelte az ugatásba vegyülő morgást és csaholást, hallgatta ritmikáját, míg lassacskán meggyőződött róla, hogy nem neki szól. Előrekúszott vagy harmincméternyit, és meghallotta az emberi hangot is, bár a szavakat egyelőre nem tudta kivenni. A hang lejtéséből és ingadozásaiból úgy gondolta, hogy a férfi a kutyákhoz beszél. Centinként tolta magát nesz nélkül a földön. Az erdő alkotta zöld fal lassan kezdett szétszakadozni előtte, mígnem a levelek résein átszüremlett a ház masszív tömege. Nyugodt mozdulattal húzta ki táskájából a revolvert, aztán a zsákba nyúlt, és a hangtompítót felcsavarta a csőre. Nem szeretett hangtompítóval dolgozni, de a falu túl közel van, s ha mégis lőnie kell, félő, hogy meghallják. Jobb kezébe fogta a fegyvert, kibiztosította, és kúszott tovább. 5 - Rossz hír? Heinrich, aki épp az imént ült le a portán lebonyolított telefon után, összerezzent, s felkapta a fejét. - Hogy? Ja... nem. Szobafoglalás. Ben hátradőlt a széken, eltolta maga elől a süteményes tálat, és köszöntőleg Heinrich felé emelte a bourbonnal teli poharat. Miután nagyot kortyolt, elégedetten csettintett, és elvett egyet az asztalon fekvő szivarok közül. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Nem akarlak megbántani, de... - a gyújtó keskeny lángja ott táncolt a dohánylevelek előtt; háromszor is beleszippantott, mire felizzottak - nos, úgy látom, nem vagy túlságosan beszédes kedvedben, igaz? Heinrich ráemelte tekintetét, és lassan, igencsak haloványan elmosolyodott. - Ne haragudj. Ben. Üzleti ügy... az egész napomat tönkretette. Az előbbi telefonhívás nem hagyta nyugodni. Ez volt az első alkalom, hogy az öt évvel ezelőtti betanult kódot használnia kellett. Ha más ügyben történik ez, talán még örül is, hogy a tűz közelébe került, de most rosszul volt attól, hogy feladta Bent. A hang elnémult a vonal túlvégén, amikor közölte, hogy itt van a városban, s Heinrich ezt csak úgy tudta értelmezni, hogy barátja igen fontos a megbízói számára. Az egész telefonbeszélgetés nem sok jót ígért, és a németet erős balsejtelmek kínozták. Szólni akart Bennek, de nem jött ki hang a torkán, csak nézett. „Mondd már meg neki, az istenért!” - üvöltötte legbelül az életre kelt lelkiismeret-furdalás, de Heinrich képtelen volt szólni. Nagy sokára megköszörülte a torkát. - Egyébiránt milyen kinn az élet? - kérdezte. „Atyaisten, miről beszélsz?” üvöltötte bentről a hang. - Csodálatos, mint mindig. Átkozottul jó társaságom van; a kutyák. A legtöbb embernél sokkal jobbak. - Ben gúnyosan elmosolyodott. - Nálad mindenesetre jóval szórakoztatóbbak: hozzád képest beszédesek. - No igen. Persze ti egy szinten vagytok - viszonozta vigyorogva Heinrich a szúrást. - Tényleg, kinek kell ez a három? - Valami bankárnak, itt a villanegyedben. Le akarja főzni a szomszéd palotapincsijét. - Egy pillanatra meglátta Ben tekintetében a fájdalmat, amit a kutyák elvesztése okoz számára, s igyekezett is rögtön megnyugtatni. - Ne félj, jó helyre kerülnek az ölebjeid. Pár hónap alatt el is hülyülnek majd a sok tutujgatástól. Ben elmerengve nézte az ebédlő fehérre meszelt falát. - Tudod - kezdte vontatottan -, gyakran elgondolkozom azon, hogy ezek az állatok szépen felnőnek nálam a falkában, boldogok, megvan a társaságuk, erre jövök én, önkényesen kiválasztok egyet, elszakítom a többitől... Persze ezek csak állatok, mondod te, de én mégis úgy érzem, hogy ez a legkevésbé sem becsületes dolog. Látom a szemüket, és hidd el, az nagyon beszédes tud lenni, olyan... nekihevülten kereste a szavakat - olyan vádló. Megbíznak bennem, és én néha komolyan úgy érzem, hogy visszaélek a bizalmukkal... - Ebből élsz - figyelmeztette hűvös hangon Heinrich. - No igen, ebben van valami. Csak zavar, hogy az ember miért mindig ilyen rohadt dolgokból él. Eh... hagyjuk ezt. - Nagyot szippantott a szivarból, és az órájára pillantott. - Megvan még hátul az a melléképület? - Hogyne volna. A szokásos? - Persze megint összehányták magukat útközben. Kicsit rendbe hozom őket... El tudnád intézni, hogy délután átvigyem őket az új gazdájukhoz? IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Semmi probléma, letelefonálom. Bár az igazság az, hogy csak a jövő hétre vártak. - Rám jött a mehetnék; tudod, hogy van ez. Egyszerűen képtelen voltam otthon ülni. Semmi dolgom sincs a ház körül, csak tétlenkedek egész nap. Felállt, lecsatolta a karóráját. - Addig intézd el a telefont, rendben? Az ajtó felé indult. - Ben? - Heinrich hangja fojtott volt, rekedten csendült. A zavar elszorította a torkát, nem engedte levegőhöz jutni. Magában már megfogalmazta, hogy mit fog mondani, de most a gondolatok nem álltak össze egésszé, képtelen volt szólni. Ben kérdő tekintetébe bámult, s nagy nehezen kipréselt magából néhány szót. - Rendben, elintézem. Ahogy látta a távolodó férfi széles hátát, hirtelen olyan rossz, gyomorforgató érzés kerítette hatalmába, hogy beleszédült. „Meg kellett volna mondanod!” üvöltötte bentről a hang, s ő képtelen volt bármilyen érvet felhozni, hogy miért is nem tette. Fel akart állni, hogy Ben után rohanjon, s rákiáltson: „Menekülj, menj, ahogy csak bírsz, valakik nagyon akarnak téged, veszélyben vagy!”, de nem bírt mozdulni. Láthatatlan súly nyomta a székre, s már csak egy gondolat keringett az elméjében: érezte, hogy mindjárt felzokog: „Úristen, mit csináltam!”... 6 Ben lassan fordult be a hotel sarkánál, s elgurította a dzsipet egészen az alacsony fészerig. Kinyitotta a tolózárat, s a három dobermant az utánfutóról becsalogatta az épületbe. Gondosan bezárta rájuk az ajtót, majd nekiállt, hogy a gumicsővel lemossa az utánfutó és a ketrec portól és hányadéktól borított felületét. A vízsugár hamar lesodorta a hulladékot, s remélte, hogy mire a kutyákkal végez, meg is fog száradni. Óvatosan kezdte dörzsölni az első doberman bundáját, míg a másik kettő a zárt ajtó mögött a fészerben lapult. Keményen megmarkolta az erősen tiltakozó állat nyakörvét, amikor ráengedte a vizet, s utána nekiállt a kefével, hogy tisztára sikálja. Jó néhány perc telt el, a kutya alatt már csomókban állt a sáros lé, mire Ben úgy gondolta, hogy elég fényesen ragyog a szőre. Betuszkolta a ketrecbe, s remélte, hogy a másik kettővel sem lesz nagyobb gondja. Az épület ajtajához ballagott, baljában a kefével jobbja már nyúlt a zár felé, mikor a köves talaj megcsikordult mögötte. - Szervusz, Ben. Az ismerős hang beleszúrt a tudatába. Nem fordult meg, homlokát az ajtó deszkájához támasztotta. Várta, hogy elmúljon a lidércnyomás, megszűnjön a háta mögül egyenletesen áradó, nyugodt lélegzet hangja. - Ben? A szó valóságosan csendült, nem lehetett több kétsége. Kinyitotta a szemét, a deszkát bámulta. Nem tört fel belőle félelem vagy kétségbeesés, csak borzalmas űrt érzett. - Szervusz, Frank. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
A szavak hangsúly nélkül szakadtak ki a tüdejéből. Megfordult. - Rég nem láttalak, Ben. - Mit akarsz? Frank elmosolyodott. - Csak rajtad múlik. Ha nem vagy elég okos, könnyen megeshet, hogy gázkamrában végzed. Választhatsz. - A gázkamra és teközted? Frank erőltetetten felkacagott. - Látom, az iróniád még mindig a régi. Meghallgatsz? Ben nem válaszolt, csak nézett összeszorított ajakkal. - Helyes. Szükségünk van rád. - Közeledett néhány lépést. - Velem kell jönnöd. Vezetőnek. Semmi mást nem kell tenned, csak segíteni. - Valamikor én is segítségre szorultam volna. Akkor hol voltatok? Frank csak mosolygott, s folytatta. - Két-három napos munka a dzsungelben. Ha vállalod, ezután nem lesz gondod semmire. - Ha nem? - Tudod nagyon jól, hogy még mindig körözés alatt állsz, ugye? Amennyiben nem vagy hajlandó arra, amit kérek tőled, elintézzük, hogy kiadjanak. Tömeggyilkosságért egészen biztosan halálra ítélnének. - Ha vállalom, mit kapok cserébe? - Nyugalmat. Új névvel, új személyazonossággal állást az Államokban. Melyiket választod? - Mi a biztosíték? - Az, hogy megígérem. Egy percet kapsz. Ben megkövültén állt. Túlságosan gyorsan zajlott le a beszélgetés, semhogy felfoghatta volna; még saját válaszait sem értette igazán. Ahogy Frankre nézett, megrohanták az emlékek: a férfi arca, szavai tulajdon múltját csapták az arcába; azt a múltat, amit mindenáron feledni akart, amely kínozta, megkeserítette, amiről azt hitte, hogy sikerült tudata legmélyére ásnia, s csak rémálmaiban térhet vissza hozzá. S most a régvolt mintegy megelevenedve elétárult, rávetült a jelenre, ott volt, szinte kitapinthatóan. A volt, a van és a lesz rémítő kavalkádban forgott körülötte, minden valószínűtlenné vált. Frank léte egyszerre jelentett egy gyűlöletes múltat s egy még gyűlöletesebb jövőt. Kereste a kiutat... Talán ha végez Frankkel... De így is túl súlyos volt a múlt keresztje, s tudta, hogy nem lenne képes megtenni. Menekülni? Megfordult ugyan a fejében, de rögvest el is vetette. Ahogy Frank itt állt előtte, úgy érezte, nincs olyan hely a földön, ahová elbújhatna... - Letelt. Hogy döntöttél? Ben nyelt egyet, szája száraz volt, a hang reszelősen tört ki belőle. - Nem vagyok hajlandó fegyveresen harcolni. - Nem kell. Megígérem. - És hogyha vége, nem kérek semmit ... Hallani sem akarok többé rólatok. - Ahogy akarod. Vállalod tehát? IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Igen, vállalom. De figyelj, Frank... egyszer már lett volna mód rá, hogy segítsetek nekem... Akkor jól benne hagytatok. Most figyelni foglak: ha megpróbálsz átverni, megöllek. Mindegy, hogy huszonhárom vagy huszonnégyszeres gyilkosságért ítélnek halálra, nem igaz? - Nem foglak átverni, ne félj. Viszont ne kérdezd meg, hogy hová megyünk és miért. Mindent meg fogsz tudni időben. - Mikor kell indulnunk? - Azonnal! - Frank hangja könyörtelen volt. - Lehetetlen. A kutyák... - Nem lesz velük semmi baj. Mr. Grunter majd mindent elintéz. Frank megindult, át a pázsiton, egyenesen a hotel felé. Ben kis tétovázás után követte. „Mr. Grunter majd mindent elintéz” - visszhangoztak benne az imént elhangzott szavak. Előbb is gondolkodóba esett már azon, hogy hogyan találhatták meg, s most úgy érezte, sikerült erre választ kapnia. Bentről felkacagott valami: „Heinrichben bíztál?”; igen, ismerte el önmagának, sőt valamikor Frankben is. Egy pillanatra oly erővel öntötte el a keserűség, hogy meg kellett állnia. Csomagjai már ott hevertek a bejárat előtt. Frank megállás nélkül a néhány méterre parkoló Volkswagenhez sietett, s az ajtót kitárva széles gesztussal szólította fel Bent a beszállásra. Ő megragadta a táskát, vállára dobta. Furcsa nyomást érzett a torkában, tudta, mit jelent, s mielőtt kilépett volna az árnyékból, óvatosan körültekintett. Semmi feltűnőt nem látott, de a figyelmeztető jelzés maradt. Minden érzékszervével feszülten figyelve a kocsihoz lépdelt. Hatalmas csomagok hevertek a hátsó ülésen, a táskát közibük lökte. Ekkor kapta el szeme sarkával a bejárat melletti ablak függönye mögül kirajzolódó arcot. Az alig kivehető szemek mintha a néma, esdeklő bocsánatkérés alázatát sugározták volna feléje. A tekintetre meredt, elöntötte a düh, de nem lángolóan, inkább rettenetes fagyként kúszott végig rajta. A haragból arcára már nem sok jutott, vonásai egy halotti maszk élettelenségét tükrözték. Eszébe idézte a három évig ismert Heinrichet s ezt a mostanit; azt a világot, amiben még egy órája is élt, s azt, amibe most belecsöppent. Némán, egy intés nélkül beült, magára csapta az ajtót, és várta, hogy felberregjen a motor. 7 Jack átdobta a húsdarabot a ketrec fölött, és érdeklődéssel figyelte, amint a kutyák egymással versengve kaptak feléje. Nem volt ugyan még itt az esti etetés ideje, de hamarabb felsétált a fiával, hogy egy kicsit játsszanak a hatalmas dobermanokkal. Igen, állapította meg, hiányzik ez a fajta mozgás az állatoknak, pedig szeretik és igénylik. Nem mintha Mr. Horn nem lenne jó gazdájuk, de talán túlságosan hideg, komor ehhez. Jack gyakran eltűnődött azon, hogy miért ilyen, de nem talált rá semmiféle magyarázatot. Végül úgy döntött, hogy nem is az ő IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
dolga, hogy efölött elmélkedjen. Mr. Horn jó ember, ebben biztos volt, és ez neki elég. - Hé! Elég meleg már? - Meg sem fordult, csak felemelte a fejét, úgy kiáltott be a házba. - Mindjárt viszem! Ismét a kutyákat nézte. Bizonyára jól fog esni nekik néhány falat még a valódi etetés előtt. A nagy tál leves lassacskán már egy órája főtt, és Jack kis mosollyal gondolt arra, hogy mit fog szólni Mr. Horn, ha hazaérkezik. Mindig ugyanaz a jelenet játszódott le kettejük között: Ben fintorogva nézte a szemlátomást dagadó gyomrú, elnehezedett dobermanokat, majd fejcsóváival közölte Jackkel, hogy ő tulajdonképpen nem levágásra tartja őket, de amilyen állapotban most vannak, talán jobban járna, ha az egész falkát eladná kilóra. Jack persze tudta, hogy Mr. Hornnak végül is jólesik a kutyák iránt megnyilvánuló gyöngédsége. - Lassan jó lesz! Egy perc, és viszem is! A fiára gondolt. Nagyon jól tudta, hogy kinek köszönheti a gyermek életét. Sose fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor a fiú a gyomrához kapott és összeesett, pedig lassan már két éve lesz ennek. Ha Mr. Horn nem viszi be Tolouqe-ba, a kórházba... Jack úgy érezte, hogy sohasem tudhatja le az adósságát azzal, hogy vigyáz a házra és eteti a kutyákat, ha Mr. Horn távol van. Lépés csikordult mögötte. Jack vigyorogva fordult meg, hogy közölje a fiával: nem igazán sikerült megijesztenie ... Nem a fiú volt. A férfi arcán semmiféle érzelem nem tükröződött; pillantása átható, metsző volt, szinte az agyába vájt. A néger, ahogy kezdett felocsúdni, végigmérte a látogatót. Pillantása megakadt a férfi kezéből feléje meredő revolveren. Az apró fegyverből áradó halálos fenyegetés megbénította, már-már látta a keskeny csőben trónoló halált. - Hol van Benjamin Horn? A halk hang belereccsent a tudatába, de képtelen volt bármit is szólni; a rá irányuló pisztoly hipnotikus erővel vonzotta, nem tudta róla elszakítani a tekintetét. A nagy sokára feltörő szavak mintha nem is az övéi lettek volna, idegenül, halottan hangzottak föl, számára is csaknem váratlanul. - Bement a városba... Tolouqe-ba... - Mikor? - Ma... ma délelőtt. A férfi továbbra is rezzenéstelenül figyelt. Ha Jack szavainak volt is rá hatása, vonásai nem árultak el semmit. - Egészen pontosan hova ment? Mi a cím? Jack elméje félig bénult volt a félelemtől, s csak igen lassan értette meg a hozzá intézett kérdéseket. - Azt hiszem... Manao Hotel. A ház ajtaja kicsapódott, s a zaj a mélységes csöndben robbanásnak tetszett. Paul a régi, belé nevelt reflexek hatására villámgyorsan fordult meg: az ajtóban IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
egy fiatal, talán tizenhárom-tizennégy éves fiú állt, tágra nyílt szemmel, kezében gőzölgő fazékkal. De Paul számára nem ez volt a fontos. A fiú övében hatalmas kés villogott, a kékes pengén megcsillant a nap ragyogása. Fegyver! Túl fáradt volt a mérlegeléshez, az ösztönei döntöttek helyette; akarata elveszítette az irányítást cselekedetei fölött. A kés az veszély, s a veszély az halál. Mutatóujja automatikusan rántotta meg a ravaszt. A pisztoly halkan pukkant, és a hangtompítón át megindult gyilkos útjára a lövedék. A kis kaliberű golyó apró lyukat ütött a fiú homlokán, és nekicsapta az ajtónak. A fazék felröppent a levegőbe, szerteokádva a forró lét. Paulnak ezt már nem volt ideje látni; visszafordult, s a fegyvert ismét Jackre szögezte. A néger férfi meredt szemmel, bénultan állt, aztán hirtelen borzalmas dühvel megindult Paul felé. Szinte úszott a levegőben, torkából rekedt hörgés tört elő. A revolver ismét megszólalt, de Jacket csaknem Paulig vitte a megtört lendület. Paul fölébe hajolt a hátán fekvő férfinak; szemén már ott trónolt a halál jeges hályoga, de mellkasa még mozgott, fel-le, s minden süllyedésnél apró vérpatak indult ki a kis sebből. Paul, maga sem tudta, miért, fölemelte a fegyvert, s a haldokló jobb szemébe lőtt. A néger egy pillanatra görcsbe rándult, az első lövés okozta seb a mellkasán kipumpált még egy adag habos vért, aztán elernyedt és vége volt. Paul fölegyenesedett és megtörölte verejtékben úszó homlokát. Nem igazán erre számított. Azt hitte, hogy Ben van a kutyáknál, s mivel úgy közelítette meg a ketrecet, hogy az ott lévő alakot nem láthatta, már túl késő volt ahhoz, hogy visszavonuljon; a fekete észrevette, amikor a hátába került. Tétován állt a halott fölött, s igyekezett pontosan visszaidézni a beszélgetésüket. Manao Hotel! Ismerte azt a helyet, és ismerte Heinrich Gruntert; tőle kapta a Benre vonatkozó információt. Elvigyorodott, amikor arra gondolt, hogy Grunter egyáltalán nem említette, hogy ilyen jó barátság fűzi Benhez. Elvégre a néger pontosan tudta, hogy hová ment, így nyilván nem először száll meg ott. Hirtelen keserű lett a szájában a nyál, érezte, hogy az ügy egyáltalán nem tiszta. Ha a városba ér, feltétlenül társalog majd egy kicsit Grunterrel, határozta el. Végigsétált az udvaron. Biztos volt benne, hogy nem sokat érne azzal, ha itt próbálná meg bevárni Bent. El kell hozzá mennie a városba. A két halottat nem tudja eltüntetni, előbb-utóbb megtalálják őket. Nyomokat tehát hagyott bőven. Várt egy kicsit; igyekezett teljesen lehiggadni, és ennek érdekében rágyújtott egy cigarettára. Számítgatta, mikorra fedezhetik fel a férfi és a gyerek eltűnését a falubeliek - hisz ők ketten nyilván onnan jöttek -, de nem tartotta valószínűnek, hogy erre az elkövetkezendő néhány órában sor kerülne. Biztosra vette, hogy elég ideje lesz beérni Tolouqe-ba. A feszültség múlóban volt benne. Eltaposta az alig szívott cigarettát, s megindult visszafelé, hogy mielőbb a terepjáróhoz érjen. Ahogy elhaladt az udvaron fekvő holttest mellett, látta, hogy a hatalmas döglegyek már felfedezték IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
maguknak a táplálékot: csomókban ültek a sebeknél, s Paul közeledésére sem riadtak föl. A férfi menet közben oldalra fordította a fejét, mert hirtelen hányingere támadt. Odaért a fák alkotta függönyhöz, még hátrapillantott, aztán az órájára nézett. Nagyon kell sietnie.
III. 1 A kis bogárhátú hátsó hídja felől igencsak aggasztó zajok törtek elő. Frank igyekezett még egy darabig tartani a közel ötven mérföldes sebességet, de amikor a recsegés egyszeriben fülrepesztő csattogássá vált, levette lábát a gázpedálról. Széles vigyorral nézett Benre. - Szórakoztató, mi? A szavak ellenállhatatlan erővel buktak ki a csupa fog mosolyból. Ben megvetést sugárzó pillantást vetett rá, majd visszavonta tekintetét az útra, s félig lehunyt pillákkal folytatta a mellettük sorban elrohanó fák számolását. - Ezt nevezem! Már csak az hiányzik, hogy le is köpjél. - Frank elképesztő vidámságot árasztó vigyora maradt. Aztán, mintha a félig lehúzott ablakon beömlő forró levegő lesodorta volna, eltűnt a mosoly, s hangja csaknem bűnbánóan koppant: - Azt hiszed, nekem ez öröm? Ben érdeklődő pillantást vetett rá; kibuggyant belőle a kíváncsiság, az érdeklődés hirtelen eltelítette, az ajkát hihetetlen erővel feszítette szét a kérdés: - Micsoda? Frank komoran maga elé meredt, s a gondolatok szakadozva törtek fel belőle. - Ez! Rohadt egy dolog. Valamikor... azért barátok voltunk. - Voltunk ismételte meg nyomatékosan Ben. Ezt vehetem bocsánatkérésnek? - Ha akarod... Nem én találtam ki. Csak azt teszem, amivel megbíznak. - No persze. A világon minden mocskot parancsra követnek el. Frank ismét az utat nézte. A levegő megadóan szakadt fel tüdejéből. - Tudod, hogy mi megy nálunk, legalább annyira, mint én. Azt hittem, legalább egy kicsit megértesz. Ben hitetlenkedő pillantást vetett feléje és kitört. - Hogy értenélek meg?! Te nem vagy normális! Én ki akartam szállni ebből a buliból! Teljesen ki voltam borulva a sok aljasságtól, erre jössz te, gázkamrával fenyegetsz egy olyan múlt miatt, ami a ti bűnötök is. Szemét vagy! Elfordította a fejét, karját kibújtatta a nyitott ablakon, s ujjai borzasztó dühvel táncoltak a kocsi ajtaján. Frank erősen markolta a kormányt, igyekezett az útra koncentrál¬ni, hogy lecsillapítsa magát. Mélyeket lélegzett, s kisvártatva lassult valamit a szívverése. Hirtelen nagyon bánta már, hogy belekezdett ebbe az önkényes akcióba. Persze nemigen volt más választása: még mindig jobb egy autóban utazni egy őrülttel, IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
akin annyi minden múlik, mint hazaérve számot adni feletteseinek küldetése balsikeréről, még ha az önhibáján kívül történt is. Igazságtalan vagy, figyelmeztette magát; Ben nem őrült, s talán éppen ez a baj. Túlságosan hamar rá fog jönni mindenre, és bármikor kiszállhat a játékból. Összerakosgatja a mozaikokat. Fel fog tűnni neki, hogy a házánál napokon keresztül töltött puskával járod az erdőt. Lassacskán megérti, hogy vársz valakire, s ekkor ráébred majd a saját szerepére is. Gondolni is rossz arra, hogy fog majd reagálni. Igen, ezt a pillanatot mindenáron el kell odázni; semmit sem szabad mondani neki, csak ha muszáj, hogy minél később boruljon ki. Lassított, s körültekintett. A város már nem volt sehol, megművelt földeknek sem látta nyomát. Több mint a fele utat megtették már Ben házáig - számította. Mielőtt azonban odaérnek, van még egy kis dolga, s fölösleges tovább halogatni. Mindazonáltal eddig várnia kellett vele, hiszen emberek közelében egy Remington összeszerelése és belövése igencsak bonyodalmakat okozhatott volna. Hagyta gurulni az autót, s figyelmesen szemlélte a két oldalon dúsan burjánzó növényzetet. Bízott benne, hogy a fakitermelők itt is végeztek munkát, s ittlétük emlékeként megmaradtak az erdőbe mart irtássebek. Ha össze akarja állítani a fegyvert, le kell térnie az útról, de míg nem lel leágazásra, erre reménye sincs. Egyre inkább szorongva pillantott az órára; a percek múlásával mind gyakrabban morzsolt ajka szitkokat. Hiába! A növényi fal megbonthatatlanul, szinte buján tenyészve ölelte körül, s bár egy pillanatra megfordult a fejében, de rögtön le is tett arról, hogy megpróbál gyalog behatolni a fák közé. Ebben a völgyben, ellentétben a körülötte tornyosuló hegyekkel, bőven van víz, s napokig bolyonghatna, míg egy tisztás akadna az útjába. Felégetett, letarolt csapást kell találnia, s minél előbb, hiszen minden eltelt perccel csökken az esélye, hogy időben odaérjen. Már azon volt, hogy felrúgva minden biztonsági szabályt, amit a józan ész diktál, üzemképes állapotba helyezi itt, az úton a fegyvert, amikor megpillantotta a keskeny rést a lombozaton. Óvatosan hajtott át rajta, miután meggyőződött, hogy földjét jó néhány napja nem taposta ember. A tisztás maga talán kétszáz méternyire kezdődött az úttól; hossza három-négyszáz, szélessége százötven méter lehetett. Megkönnyebbülését nem tudta visszafojtani; mosolyogva szállt ki az autóból, megmozgatva elzsibbadt izmait. A hátsó ülés alól néhány mozdulattal kiemelte a gondosan csomagolt puskát, szétpakolta az alkotórészeket a Volkswagen rövid orrán, s gyors, biztos kézzel fogott hozzá az összeállításhoz. Ben az autó túlfelén dohányzott csendesen, nagy ritkán Frankre pillantva. Az, mikor feltette az agyat, ránézett, és sikerült elcsípnie egy szemvillanását. Elborzadt attól, amit a másik tekintetében látott: nem megvetés vagy düh égett benne, ezt Frank csaknem természetesnek tartotta volna. A szemek elviselhetetlenül jeges közönyt árasztottak, a semmit, s ettől Frank a hőség ellenére megborzongott. Ismerte már jól ezt az üres tekintetet, s tudta, hogy milyen emberek szoktak így nézni. Elfordította a fejét, beillesztette a puska csövét, s igyekezett elfelejteni a pillantásból áradó veszélyt. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Amikor elkészült, magabiztosan fordított hátat Bennek, s vállára vetve a fegyvert megindult a tisztás vége felé. Talán kétszáz méterre a kocsitól keresett egy fát, zsebéből néhány papírlapot vett elő, s apró rajzszögekkel a kéreghez erősítette azokat. Visszaballagott, a puskát nagyon gondos, gyöngéd mozdulatokkal állította be. Jó néhány percig matatott rajta némán, míg végül, talán mivel megelégedett az eredménnyel, lassan maga elé emelte. A célzás csak másodpercekig tartott, hála a sokéves tapasztalatnak. A lövés idegszaggató, mély dörejjel járt, s a golyó csak súrolta az egyik lap szegélyét. Még egyszer tüzelt, s miután távcsővel megbizonyosodott a pontatlanság mértékéről, ismét néhány perces utánállítás következett. Ben mindvégig az autó oldalának támaszkodott; szemét lehunyva, izmait elernyesztve állt ott. Bár igyekezett semmit sem hallani, a súlyos dörrenések befúrták magukat a gondolatai közé, visszhangjuk szédítő táncra, körforgásra kelt agyában. Nem volt hová menekülni a hang elől, mindent kitöltött, s a rettenet lassanként kiürítette az elméjét, félelemmel töltve meg azt. A fegyverből kiröppenő halál robbanása emlékeket idézett, egy távoli, de mégis fájdalmasan égő nap emlékeit. Igen, akkor lőtt be utoljára puskát, sőt azóta még fegyver sem nagyon volt a kezében. Most mégis oly reálisan, furcsa megjelenítő erővel érezte a bőréhez simuló vasat, s a gyűlöletes magabiztosság emlékét, hogy beleszédült. Megrohanták a pusztítás képei, a gyilkolásé, melyről mindmáig nem tudta eldönteni, mi is volt: bosszú, igazságszolgáltatás vagy az állati vérszomj dühöngő megnyilvánulása. Felvillant előtte a holttestek, a vértől iszamos szobák emléke... Lassan rázogatta jobbra-balra a fejét, igyekezett megszabadulni a rátelepedő őrülettől, kiűzni a vissza-visszatérő képek törhetetlen makacsságát. Frank már a hatodik lövésnél tartott, mikor végre megelégedett. Tudta, hogy csak műszerekkel lenne képes ennél jobb beállításra. Mindenesetre most már meglehetős biztonsággal helyezte el a találatokat a tenyérnél valamivel nagyobb lapon. Kétszáz méteren a szórás nem volt több öt centiméternél, ilyen távolságból tehát már fejlövésnél is biztosra mehet. Leeresztette a puskát, s elindult a kocsi felé. A szétszaggatott papírlapokat és a szögeket hagyta, a lövedékek úgyis ott vannak befúródva a kéregbe, s túl sok időbe telne az eltávolításuk. Elfordította az indítókulcsot, a fegyvert a hátsó ülésre tette. Megkocogtatta a jobb első ablakot az ujjával; ott látta Ben alakját kirajzolódni. Mikor az beült, Frank hitetlenkedve pillantotta meg a másik szemében ülő rettenetet. De nem szólt. Összezavarodott, s fejét ingatva lépésben elindította az autót. Ráébredt, hogy semmit, de semmit nem képes Bennel kapcsolatban megérteni. A három esztendő, amióta nem látták egymást, túlságosan mély, átgázolhatatlan szakadékot vont közéjük. A Volkswagen berregő motorja elnyomott egy másik zajt, ami az út felől áradt. Mire kiértek, már nyoma sem volt a Ben háza felől nagy sebességgel a városba tartó Pajerónak. 2 IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Heinrich meglötykölte a pohárban a rumot, s az égető szeszt egy hajtásra magába öntötte. Újra töltött, pár pillanatig tétovázott az ital fölött, aztán azt is kiitta. Szépen, módszeresen akarta öntudatlan állapotba hozni magát, és már érezte, hogy sikerülni fog. A szesz dolgozni kezdett benne, kábulattal árasztva el. Ben távozása után egyenesen a szobájába ment. Belépett a portásfülke melletti ajtón, s megállt a lefüggönyözött helyiség közepén. A félhomály megnyugtatta, valószínűtlenné tette a néhány perce történteket. De még ez sem volt képes tompítani benne a szégyen, az önmarcangolás égető kínját. Undorral telt meg saját maga ellen, s ezt akarta a rummal kimosni. Túl élesen látta maga előtt Bent, amint beül az autóba. Talán, ha a férfi legalább egy szemrehányó pillantást lövell feléje, megnyugszik. De semmi ilyen nem volt, csak a vonásokat kisimító közöny s valamiféle egykedvű eltökéltség. Heinrich boldog lett volna, ha Ben nekitámad, öklével az arcába csap, szitkozódik, ujjai a torkába mélyednek. Ez kellett volna, hisz így indoka lenne, hogy gyűlölje. De Ben nem tett semmit; arca, tartása nem árulta el, mi forrong benne. Heinrich ismét töltött egy pohárnyit, s azon nyomban ki is itta. Szerette volna, ha az ital erősebben hat, de a hosszú évek során szervezete túlságosan is hozzászokott; egyre nagyobb mennyiség kellett már, hogy igazán leigya magát. A szesz égette, marta belülről, de képtelen volt elhozni a megnyugvást, a közönyt. Bár pillantásának ereje már homályosuk a magába öntött rumtól - egyre libegőbb lett a fényt kirekesztő függöny az ablakon, a bútorok mindinkább széteső kontúrokkal vették körül -, a belső képek még mindig elpusztíthatatlan erővel árasztották el. Hiába kezdett lebegni minden körülötte, az önvád maró érzete maradt. „De hát mi a fenét csinálhattam volna?” Igyekezett útját állni az önsanyargató kínnak. Persze nagyon jól tudta, mit kellett volna tennie. Például szólhattál volna neki, hogy mi készül ellene. Hogy évek óta jelented, amit tesz. Hogy most egyszeriben olyan fontos lett, hogy beszélned kellett róla Jefferiesnek. Lett volna alkalom rá, hogy odakiálts neki: „Menekülj, Ben!”, de te képtelen voltál szólni, ki tudja, miért. Csak ültél nyugodtan, s vártad, hogy jöjjenek, és elvigyék. Miért? Ivott. Fejét hátrahajtva döntötte magába a rumot. Már nem kellett a pohár sem, egyenesen az üvegből engedte le torkán a szeszt. Mire végzett, elkapta a hányinger, küszködött a gyomrából feltörő lökésekkel. Visszafojtotta a lélegzetét, s az alkohol nagy nehezen lecsillapodott benne. A díványhoz botorkált, végigdőlt rajta, kezeit a feje alá fúrta, kimeredt szemmel bámulta a mennyezetet. Feje egyszerre kezdett üressé válni és elnehezedni. Ez jó volt. Elégedetten sóhajtott, lecsukta a szemét, kirekesztett mindent magából. Elmerült az ürességben. Már ő is lebegett, s a tárgyak körülötte kezdtek önálló életre kelni. Csakhogy önnön szíve egyre hangosabban dobolt a tudatában, míg végül ez a hang elviselhetetlenül hangos lett. Riadtan tápászkodott fel, dülöngélve indult meg a mosdó felé. Éppen hogy csak beért. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Rekedt hörgéssel adta ki magából mindazt, amit aznap ivott, evett. Nyöszörgött, s bár már a gyomra kiürült, a hányinger, a szédülés fokozódott. Tágra nyílt szájjal, meredt szemekkel csúszott le végül a mosdó csempézett padlójára. Gyenge volt, az erőtlenség mozgásképtelenné tette. Nagy nehezen felemelte a karját, s kézfejével szétmaszatolta az ajkára ragadt hányadékot. Bámulta a semmit, és igyekezett ülő helyzetbe tornázni magatehetetlen testét. A megerőltetéstől csurgott szájából a nyál, de néhány perces néma küzdelem után felállt. Megnyitotta a csapot, arcát befröcskölte vízzel, lemosta álláról a mocskot, aztán fejét a zubogva ömlő víz alá tartotta. A hideg folyadék égette a bőrét, benyomult a szájába; fulladozott tőle, de egyre jobban és jobban lett, lassacskán visszatért az ereje, fejében a dübörgés múlóban volt. Csak akkor emelkedett fel, amikor úgy érezte, nem bírja tovább, tüdeje szétpattan a bentről feszítő nyomástól. Visszabotorkált a szobába. A fél órája még könnyeden lebegő bútorok most mind a földre lapultak, s ahogy vánszorgott, mintha többmázsás súly nyomta volna a testét. Lábai nehezen mozdultak. Megkapaszkodott a fal mellett álló szekrényben és szinte vonszolta magát. A szoba hirtelen megdőlt oldalra, s Heinrich koponyájába belenyilallt a fájdalom. Nyögve, nehézkesen jutott el az ablakig. A függönyt résnyire széthúzta, s hosszas matatás után megnyitotta az egyik szárnyat. Langyos levegő áramlott be, mélyeket szippantott belőle. Alkonyodott. Az árnyékok valószínűtlenül megnyúltak, a pázsit vöröses fényben fürdött. Heinrich csak nézett mereven maga elé, amint elöntötte a megbánás. Tudta, hogy amit Bennel tett, soha nem tenné többé. Az ajtó csikorgására riadt fel. Miközben megfordult, már érezte, hogy a késői bűntudat hiábavaló volt. Soha nem lesz következő alkalom. 3 A kis bogárhátú Volkswagen igencsak megszenvedte az út kátyúit. A rugók, a lengéscsillapítók egyre hangosabb, panaszos sikollyal, nyögésekkel tiltakoztak a gödrök ellen. Frank dohányzott a volán mögött, és igyekezett a nagyobb egyenetlenségeket elkerülni. Türelmetlen volt, mert már be kellett volna érniük a Ben háza alatt fekvő faluba. Hogy mennyire lehetnek még tőle, azt legjobb lett volna magától Bentől megkérdeznie, de a mellette ülő férfi olyan baljós hallgatásba burkolódzott, hogy Franknek nem akaródzott megszólítania. A csend már jó ideje feszült közöttük, mindketten elmerültek magukban. Ben részéről az ok egyértelműen a másik iránt érzett gyűlöletben gyökeredzett. Szinte gyermeki volt ez a dacos hallgatás, de legalább megoldotta azt a problémát, hogy milyen hangot üssön meg volt barátjával szemben. Frank érezte a másikból feléje áradó gyűlöletet, s éppen ezért nem szólt. Persze nem is tudott volna sok mindent mondani, hiszen alapvetően egyetértett Bennel. Ő maga is biztosan hasonlóképpen viselkedne egy ilyen szituációban. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Azzal nyugtatgatta magát, hogy amit tesz, még mindig humánusabb, mint az eredeti terv. Ha eljön a várt pillanat, minden bizonnyal biztonságérzetet ad majd Bennek az ő ottléte. Hiszen ha minden az eredeti terv szerint folyna, Ben csupán egy mit sem sejtő csalétek lenne a csapdában. Most legalább lehet egy kevés önállósága, felkészülhet arra, ami történni fog. „Ezek csak kifogások. Magad is jól tudod, hogy becstelenség, amit teszel.” Mélyet sóhajtott, s az utat nézte. Minden kanyar előtt remélte, hogy utána ott lapul majd a falu, de a kanyarok csak újabb kanyarokat szültek. S ahogy az út kanyargott, úgy nőtt benne a feszültség. Gondolatai is hozzátették az idegességéhez a magukét: igencsak kétértelmű volt a véleménye az egész ügyről. Mint külszolgálatos nemzetbiztonsági tiszt meg volt győződve tettei jogos voltáról, amikor azonban Benre nézett, ez az érvelés borzasztóan távolinak tűnt. A falu a semmiből bukkant eléjük, s Frank csak akkor eszmélt fel, amikor már csaknem be is értek. Megkönnyebbült, hogy problémáinak legalább egy része elenyészett. Lehetetlen volt eltévednie, egyetlen utca volt csupán, viskókkal övezve. Visszakapcsolt kettesbe, a kocsi megrándult, hangosabban bőgött a motor. Nekivágott az emelkedőnek. Valamelyik ház felől egy férfi rohant feléjük, integetve. Frank csak a szeme sarkából látta, hogy a szája szélesre nyílik, kiáltozása nem jutott el a füléig. - Állj meg! Ben szavai szinte arcon csapták. Egész úton várta ugyan, hogy beszélhessenek egymással, de ami most elhangzott, az parancs volt, a hangsúlyban végtelen megvetéssel. Ben úgy szólt hozzá, mint amikor egy undorító valamit kell odébb rúgni, vigyázva, hogy össze ne mocskolja a cipője orrát. Franket elöntötte a másik iránti gyűlölet, s még jobban belelépett a gázpedálba. Egy másodpercre oldalra pillantott Benre, szemük összeakaszkodott. Szemvillanásnyi néma küzdelem. Ben nem tett semmit, nem kapott oda a kormányhoz, hogy a kocsit megállítsa. A tekintetükben megvillanó ellenséges érzelmek jelezték, hogy a közöttük tátongó szakadék áthághatatlanná szélesült. Teljes csöndben tették meg a házig vezető másfél kilométeres utat. Amint felértek a tetőre, a fák közül kilépett egy férfi, vadászpuskával a kezében. A fegyver csöve nem irányult ugyan rájuk, de magatartása mégis fenyegető volt. Frank csökkentette a sebességet, lépésben haladt el mellette. A férfi benézett az autóba, de nem tett semmit, sem álljt nem intett a kezével, de nem is mutatta, hogy mehetnének. Frank mégis az utóbbit választotta. Fél perc múlva már a ház előtt parkolt le. Mielőtt még a kocsi teljesen megállapodott volna, Ben már nyitotta az ajtót, s kilépett a guruló járműből. Az arcán megnyilvánuló teljes értetlenség igazán belülről jött; tétován állt meg az udvaron, aztán jobb ötlet híján a ház felé indult. A sarkon csaknem összeütközött egy teljesen fehér hajú néger férfival. Egy pillanatra kutatnia kellett az emlékezetében, hogy eszébe jusson a neve. Samuel... Ez az, Samuel Orote!
IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Igyekezett megnyerően mosolyogni rá, amikor észrevette az öreg háta mögött felbukkanó két fiatalembert, vadászpuskával a kezükben. Ingerültségét mégsem volt képes elrejteni, amikor megszólalt. - Megtudhatnám, Mr. Orote, mit keresnek itt? A szemközt álló férfi csak nézett, s Ben egyre inkább érezte a fenyegetést a némaságban. Végül az öreg félreállt az útból, s egy hang nélkül az udvar mélye felé mutatott. Ben kérdő tekintettel pillantott rá, mire csak egy újabb kézmozdulat volt a válasz: menjen! Megindult hát, s egy pillanatra eszébe villant, hogy a hátát mennyire fedezék nélkül hagyta a mögötte álló puskásoknak. Elhessegette magától a gondolatot, s igyekezett határozottan lépkedni. Jobbrabalra tekingetve vágott át az udvaron. Sehol nem látott semmi szokatlant, s már azon töprengett, hogy megfordul és kérdőre vonja kísérőit, amikor az ajtóban meglátott valamit. Lassan megindult a durva pokróccal letakart tömeg felé. Minden lépéssel egyre több és több bontakozott ki belőle, míg végül beléhasított a felismerés. Maga sem akarta elhinni azt, amit lát, de minél közelebb került hozzá, annál biztosabb volt benne, hogy nem téved. Fölébe hajolt a holttestnek, tétovázott egy kicsit, aztán felemelte a pokrócot. Egy pillanatig dermedten bámult az élettelen szempárba, aztán végigmérte a halottat. Akarata ellenére megszólalt benne ezerszer elátkozott tudása; látta a gyermek homlokán tátongó sebet, s egy hang belülről már tudatta is vele: kis kaliberű fegyver, valószínűleg pisztoly, legalább ötméteres távolságról, az udvar felől. Felegyenesedett és Orotéra nézett. - Én... A szavak furcsán megakadtak a torkán, s képtelen volt többet kinyögni. Az idős férfi nem szólt, de szeme gyűlöletet lövellt Benre. Ismét intett, s Ben az udvar felé pillantott. Meglátott még egy, a földön heverő, letakart alakot, s kétsége sem volt afelől, hogy az is holttest. Odarohant hozzá, odébb lökte a pokrócot. Az arc nem volt teljes épségben, a jobb szem egy lövedék bemeneti nyílásává változott. A mell közepe táján is volt egy találat, s látszott, hogy mindkét sebet kikezdték már a rovarok. Lassacskán jutott el a tudatáig, hogy ki is fekszik előtte. - Jack... - nyögte zavarodottan. - Úristen! Szinte csak most döbbent rá, hogy az előző halott Jack fia volt. Hirtelen száraz lett a szája, nehezen lélegzett. Váratlanul rémület öntötte el, borzongató félelem. Egész teste remegett, ahogy szembefordult a mögötte állókkal. - Ki... ki tette? Hangja zaklatott nyögés volt csupán. - Maga! ? Orote szava inkább kérdés volt, mint állítás. Bent megdöbbentette ez a feltételezés. Szótlanul ingatta a fejét. - Mikor találták meg őket? A férfin látszott, hogy meggondolja, válaszoljon-e egyáltalán. Aztán mégis megszólalt, alig hallhatóan. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Valamivel több, mint fél órája. Ben tétován bólogatott, aztán megindult, vissza a kocsihoz. - Maradjon a helyén! Mindkét puska csöve a testére irányult. Ben megállt, felemelte a kezét. Szeme riadtan meredt, annyira valószínűtlennek tűnt az elmúlt néhány perc. Mint az álmai, jutott eszébe, csakhogy itt valódi, kézzelfogható a két halott, a vér, a halál... - Maradjon a helyén! - ismételte meg Orote. - Felhívtuk a tolouqe-i rendőrséget, egy órán belül itt kell lenniük. Hadd ítélkezzenek a maguk törvényei szerint a gyilkos fölött. - Értse már meg, hogy nem én voltam! Én még délelőtt elmentem, be a városba. Mikor tettem volna? És miért? - Nem tudom; majd kiderítik. Visszalopódzott az erdőn keresztül... mindegy! Közelebb lépett Benhez, annyira, hogy nyála az arcába fröccsent. - Amikor idejött, csak mi éltünk itt, feketék. Befogadtuk magát; azt hittük, más, mint a többi... a többi fehér... És most - a hangja megcsuklott - most halottak. Lehet, hogy nem maga húzta meg a ravaszt, igen, elképzelhető, de itt ölték meg őket, a maga házánál - ezeket már szinte kiáltotta -, tehát maga ölte meg őket! Minek jött ide? Ahova maguk beteszik a lábukat, ott mindig megjelenik a halál, mert maguk csak ölni tudnak! Ben szinte beleszédült a vádaskodásba. Válaszolni akart, de csak állt némán, mert érezte, hogy a négernek igaza van. - Látta a sebeket? Senkinek nincs ilyen fegyvere a környéken, csak maguknak, fehéreknek! Frank jó pár méterre tőlük a falnak dőlt. Az erdőben látott férfi mellette állt, puskával a kezében. Ő egyelőre nem törődött vele, igyekezett gondolkodni. Tudta, hogy nagy baj van, már akkor, amikor meglátta a halottakat. Megelőzték őket. Veszélybe került minden, amit eltervezett. Kapkodva kereste a kiutat. Az információ hamarabb ért célba, vagy hamarabb reagáltak rá, mint gondolták volna. A gyilkos Bent kereste, a négereket csak önvédelemből ölhette meg. Megpróbálta magát a helyébe képzelni. Vajon megmondták-e neki, hova ment Ben? Ezt képtelenség kitalálni, de talán nem is kell. Egy biztos: a bányához feltétlenül el fog menni, hiszen mindenben az a készülő gyémántbánya a legfőbb indok. Ide nem fog visszajönni, de a bányához elmegy! Utána kell menni, hiszen ő már nem találhatja meg Bent. A bánya! Ott talán sikerülne végezni vele. Frank mélyeket lélegzett. Ez az! A bányához kell menni, mindenáron. Pontosan nem tudja, hol van, segítségre van szüksége. Igyekezett felidézni a legutolsó eligazításon hallottakat. A franciákat - nem hivatalosan - tájékoztatták az ügyről. A bányától néhány mérföldnyire van egy kis település, s ott van egy francia megfigyelő, aki szintén ezen a problémán dolgozik. Annál az embernél kellett volna jelentkeznie, ha az eredeti tervek szerint sikerül végrehajtania a feladatát; biztosítania kellett volna afelől, hogy minden rendben van. A neve... a neve dr. Permonte. Frank kezdte szépen helyükre rakosgatni a mozaikokat. El kell menni ehhez a dr. Permonte-hoz, a segítségét kérni, aztán a bányához IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
menni, és végrehajtani az eredeti feladatot. És azonnal indulni kell. Most. Egyetlen akadály ez a néhány puskás ember... A következő pillanatban már mozdult is. Bal kezével megragadta a mellette álló férfi kezében nyugvó fegyver csövét, s a torkának lökte. A kemény fém célhoz ért: borzalmasat csapott a néger torkára, valamivel a gége alatt. Miközben az fuldokolva előredőlt, Frank a háta mögé ugrott. Egy mozdulat, s a puska máris a kezében volt; a néhány méterre álló csoportra irányította. A rekedten hörgő férfit maga elé rántotta, s felüvöltött: - Nem mozdul senki! Sikerült olyan gyorsan cselekednie, hogy a három másik férfi nem is igen gondolhatott arra, hogy tegyen valamit. Ben szemben állt Frankkel, látta, amint az elveszi a fegyvert az őrtől, s reflexei már lökték is odébb; most legalább öt méterre állt a többiektől, messze kívül Frank puskájának szórásán. Nem rosszak az esélyei, gondolta. Igaz, az ő egy fegyverével szemben kettő áll, de az ő oldalán van a meglepetés ereje. Átveheti a dolgok irányítását. - Azonnal dobjátok el mind a ketten a puskát! Ha valamivel próbálkozni akartok, mindkettőtöket agyonlőlek! - Frank torkaszakadtából harsogta a szavakat. A két fegyveres láthatóan tétovázott. Frank a nagyobb nyomaték kedvéért a fedezékül szolgáló, hörgő férfi torkára csapott. Az élesen feljajdult, és ha Frank meg nem fogja, el is esik. A puska veszélyesen táncolt a kezében, s megnyalta a szája szélét. - Gyerünk, fiúk, gyorsan - mondta csendesen. Azok ketten végre ledobták a puskákat maguk elé a földre. - És most gyerünk, hátrálni! Fogcsikorgatva bár, de tettek hátrafelé néhány lépést. Frank ekkor hirtelen fogást változtatott a fegyveren, s a tus éles csattanással csapódott a még mindig tántorgó, fulladozó férfi tarkójának. A puska azonban csak egy szemvillanásig volt mozgásban, a következő pillanatban már ismét a lefegyverzett feketékre irányult. Ben szinte automatikusan indult a földön heverő fegyverek felé. Az események olyan gyorsan peregtek az imént, hogy jobbnak látta, ha a rég betanult mechanizmusok szerint cselekszik. Jack és fia halála, a rendőrséggel való fenyegetés, a falubeliek hirtelen feltörő gyűlölete... nem, nem szabad gondolkodni. Az a kevés alap, amit biztosnak érzett a létében, most hirtelen megingott. - Maradj ott, ahol vagy! Majd én! Megdermedt ezekre a szavakra. Kimeredt tekintettel bámult a közeledő Frankre. A puska csövét nézte, a torkolat fenyegető mélységét, az őrjítő feneketlen sötétséget. Frank óvatosan lépdelt oda a fegyverekhez. Leguggolt, puskájával sakkban tartotta a három férfit. Nagyon lassan akasztotta vállára a két fegyvert, felállt, és nyugodt léptekkel hátrálva megindult a kocsi irányába. Már csaknem az épület sarkánál járt, amikor intett Bennek, hogy kövesse. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Ben tétovázott. Frank elmosolyodott, s már-már kedveskedve mondta: - Ha gondolod, maradhatsz is. Nemsokára jönnek a zsaruk. Valószínűleg lesittelnek a gyilkosságokért pár évre, még ha nem is tudják rád bizonyítani. Aztán ha itt leülted a részed, majd kikérünk mi is... arról meg már beszéltünk. - No igen. Ben csupán jobb híján mondta ezt. Sóhajtott, és elindult ő is. Amint Frank közelébe ért, az odadobta az autó indítókulcsát. - Állj ide hátra a kocsival. Ben megtette. Fölöslegesnek érezte, hogy egyedül elhajtson. Tudta, hogy úgyis megtalálnák. Ha együtt marad Frankkel, talán van egy kis esélye arra, hogy tisztázza magát. Frank oldalazva szállt be a jobb első ajtón. Amint maga mögött becsapta, már ki is hajolt a teljesen lehúzott ablakon, hogy a puskát a hátul álldogáló három férfira irányítsa. Azok meg sem mozdultak; csak égett arcukról a düh, s talán éppen az bénította le őket. - Indulj! A Volkswagen port és köveket szórt a kerekei alól, ahogy bőgő motorral nekilódult. 4 - Csúnyán el van már gennyedve. Miért nem jöttél előbb? - Francoise felnézett a combon éktelenkedő mély sebről. A keleties arcvonású - talán kínai? - férfi riadtan pislogott a nőre: - Én voltam kinn fakitermelés. Nem tudtam hamarabb jönni. Igencsak kezdetleges angol nyelvtudását gesztikulációval igyekezett kisegíteni. - Ha neked megéri fát vágni fél lábbal... Nyugodtan beszélhetsz portugálul vagy spanyolul, megértem. - Francoise felsóhajtott. - Atyaisten. Legalább három napos a seb. A férfi átváltott portugálra, s így hallhatóan könnyebben fejezte ki magát. - Le kell vágni? Le kell vágni lábam? - Szeme kimeredt, tekintete összevissza járt. Valami érthetetlen nyelven kezdett pergőn kiáltozni, fel akart emelkedni a székről, de a nő visszanyomta. - Nem kell levágni. Nyugodj már meg. Csak kitisztítom és lefertőtlenítem. Műanyag fecskendőt vett föl az asztalról, teleszívta fájdalomcsillapítóval. - Most kapsz egy injekciót, rendben? Nem fog fájni tőle, amikor kitisztítom a sebet. A férfi dermedten nézte a közeledő csillogó tűt. Hallgatott, s áradt belőle a bizalmatlanság. Remegett a hangja, ahogy megszólalt: - Nem fogja levágni a lábam, amíg alszom? Francoise igyekezett olyan megnyerően mosolyogni, amennyire csak képes volt rá. Késpenge vékonyságú ajkai közül kivillantak apró, kissé ritkásan álló fogai. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Nem fogsz tőle elaludni, ne félj! Beledöfte a tűt a férfi vénájába. Tizenöt perces várakozás után gondosan kitisztította a gennyes fertőzést. Lefertőtlenítette az erősen vérző sebet, felrakta a kötést. Még csaknem tíz percig tartott, amíg meg tudott szabadulni az erősen sántikáló, különféle nyelveken hálálkodó férfitól. A szobájába ment, rágyújtott egy cigarettára. Kibámult a háló fedte ablakon keresztül a közeli dzsungelbe. Már alkonyodott, de a dús vegetáció még mindig ontotta magából a párás forróságot. Bár Francoise a trópusokon született, soha nem tudta megszokni a párát, a nedvességet. Ez a képesség a génekkel öröklődik, a nedvességtartalom-tűrést lehetetlen elsajátítani. A fehérek mindig szenvedtek, és szenvedni is fognak az esőerdők övezetében. Kifújta a füstöt. Még két perce sem állt az ablaknál, de úgy érezte, máris elviselhetetlenül leizzadt. A pára és a verejték elkeveredve csörgött végig a hátán és a mellei között. Az estére gondolt. Nemsokára lezuhanyozik; jó, eddig rendben van. És azután? Ismét szippantott egyet a cigarettából és megborzongott. Hát, nincs sok választása. Csak olvasni tud. Amikor másfél hónapja mint a misszió orvosa megérkezett ide, hozott magával legalább huszonöt könyvet. A felén túl van már, de úgy érezte, képtelen lenne elmesélni, miket olvasott. Az áporodott forróság kiszívja minden erejét, semmire sem képes igazán figyelni. Azt nem mondhatja pedig, hogy túl sok betege lenne; legfeljebb hatan-nyolcan keresik fel naponta. Azt sem mondhatja, hogy a rengeteg munkától fáradna el. Talán egyszerűen csak unja az egészet. Bement a fürdőszobába. Ott mindig vízszagú volt a levegő, a csempéken csurgott alá a nedvesség, soha nem tudott rendesen kiszáradni. Megeresztette a kádba a vizet; először forrót, ebben elüldögél egy fél óráig is, majd később hideggel lezuhanyozik. Egy fél üveg habfürdőt öntött a sugárban ömlő vízbe, behozta a hamutartót, ismét rágyújtott. Levetkőzött, és végignyúlt a forró vízben. Hátravetette a fejét, élvezte, hogy nedves lesz a haja. Csak a kezét tolta el a kád közeléből, a cigaretta miatt. Elmerült a forróságban, igyekezett semmire sem gondolni; legkevésbé Jean-Pierre-re. Amint most a férfi eszébe jutott, el is rontott mindent; a békességet, a csendet. Francoise akarata ellenére idézte néha eszébe végérvényesen elmúlt kapcsolatát. Nem tehetett semmit az emlékei ellen; négy hosszú és talán boldog évet töltöttek együtt. Sokat gondolkodott azon, hogy mikor lett közömbös számára a férfi; kezdetben azt hitte, hogy talán a harmadik évtől, s csak nemrégiben jött rá, hogy még most sem az. Megrázta magát. Elég legyen! A kapcsolatuknak már közel egy éve vége van, fölösleges gondolni rá. De Jean-Pierre még most is a bretagne-i sétákat idézte, a tengerpart hűs homokját, az éjszakai Párizst, a színházi bemutatókat, a vasárnapi ebédeket a kis vidéki fogadókban... Hagyd már abba végre! Te kérted saját magad, hogy otthagyhasd Franciaországot. Változatosságra vágytál, untad az egyforma napokat, az álmosító papírmunkát. De itt sem jobb. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Felállt, megengedte a zuhanyt. A hideg víz kellemesen hűsítette a forró fürdő után. Nyújtózkodott a permet alatt, igyekezett a testét ellazítani. Amint elzárta a csapot, s kilépett a kádból, szembetalálkozott önmagával. A másik Francoise a tükörből pillantott rá, sunyin. Szembenézett vele, és végigmérte. Félhosszú barna haj, barna szem. Semmilyen. Ezt érezte leginkább jellemzőnek magára. Olyan arc, amire hízelegve mondják, hogy érdekes, de azt soha, hogy szép. Keskeny száj, vékony orr, viszonylag nagy szemek. Valamikor elégedetlen volt a külsejével; most már nem az. Megszokta, hogy társaságban soha nem ő a szép nő, legföljebb az okos lehet. Közelebb hajolt a tükörhöz, és megpillantotta a gunyoros ráncot a szája sarkában. Ha komoly, nem látszik, csak akkor, ha nevet. Néhány éve vette észre, hogy ott van, azóta igyekszik hűvösebben viselkedni. Mások azt hiszik róla, hogy gőgös, pedig csak ez az átkozott ránc... Már harminckét éves. Hajadon. Gyermeke sincs. Mikor ezt kiáltja neki a tükörbeli Francoise, mindig sírhatnékja támad. Igen, jól fizető állása, presztízse, előkelő baráti társasága, egzisztenciája van; családja nincs. Ugyanakkor csodálatos karriert futott be, mondják neki biztatásul. Magára terítette a fürdőköpenyt, bement a szobába és végigheveredett az ágyon. Dupla ágy volt, de keresztben feküdt rajta; két szélén a feje és a lába lelógott. Merengve nézte a cementpadlót fedő kopott zöld-sárga mintás padlószőnyeget, hallgatta a légkondicionáló zümmögését. Éjszaka elviselhetővé tette a hőmérsékletet a gép, de a nappalok forróságával képtelen volt megbirkózni. Teljesen besötétedett már. A falu talán kétszáz méterre feküdt az orvosi rendelőtől és a lakástól, ami az irtás legszélén épült; a dzsungel és a település zajai egyforma arányban érkeztek el hozzá. Legtöbbször. De most főleg a falu jellegzetes esti hangjai szűrődtek be hozzá: részeg ordítozás, gyereksírás, túl erősre hangosított rádió. A sok-sok zörej tompa ritmikájától elálmosodott. Feje előrecsuklott, pár percre el is nyomhatta az álom. De kényelmetlen volt a testhelyzete, az ágy nyomta a mellét; kábán riadt föl. Fehér kezeslábast vett föl és könnyű vászoncipőt. Indult a konyhába, hogy összeüssön valami vacsorát; ekkor hallotta meg a motorzúgást. Tudomást sem vett volna róla, ha a hang nem az ő háza felé közeledik. Kopogtattak. Francoise nyelt egyet, és ment ajtót nyitni. Nagyon remélte, hogy nem hívják semmiféle sürgős esethez. Nagyon nem lett volna kedve most egy utazáshoz. - Jó estét, hölgyem. Dr. Permonte-ot keresem. A szőkés, jó harmincas férfi a lánccal beakasztott ajtó résén mosolygott be. Francoise elnézett a válla fölött, és megpillantott egy másik, fiatalabb férfit dohányozni a teraszon. A bejárat fölött égő lámpa megvilágította az udvaron álló Volkswagen körvonalait is. Francoise tekintete visszaszállt az imént szólóhoz. - Megtudhatnám, milyen ügyben? - kérdezett vissza mosolyogva. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Ó, mi a barátai vagyunk. Legyen olyan kedves. Sürgős. - A férfi vigyora nem változott, de modora egy árnyalatnyival ingerültebb lett. Francoise viszont elkomorodott. - Mondja meg, mit akar. - Hangja keményen csengett. - Dr. Francoise Permonte vagyok. 5 Az éjjel ellepte a dzsungelt. Mintha verejtékeztek volna a fák; kérgük a sápadt hold fényében nyirkos lében fürdött. Hatalmas cseppek omlottak fentről alá; az üregeket, repedéseket mind-mind kitöltötte a nyalka. Az erdő maga volt az élet. Minden neszt felerősített a fák törzse, a hangot mind erősebben adták tovább. Az egy tőről fakadó pusztulás és születés bűze terjengett, átitatva mindent. A növények között hálóként feszült a köd. A vegetáció számára mégis ez volt az otthon. Számtalan élőlény indult vadászatra: emlősök, hüllők, rovarok szelték át az éjszakát táplálék után kutatva. Az élelem megszerzése nem a pusztítást, a halált jelentette, hanem mindannyiuk közös fennmaradását, életét. Az ezernyi zaj maga volt a tökéletes harmónia. Gyakran megmozdult az aljnövényzet, megreccsent egy korhadt ág, pikkely sercent a fakérgen, táplálékűző vagy menekülő élőlény útját mutatva. Néha a legkisebb mozdulat is vízpermetet hozott: a magasban ülő hatalmas levelek könnyedén megbillentek, s kiengedték torkukból a lecsapódott, folyadékká vált párát. A kis tisztáson, a smaragdfényű patak mellett álló, penészes deszkákból épült barakk is része volt az erdőnek. Fala itt-ott már kezdett bedüledezni, néhol újabb lécekkel erősítették meg. Még fél éve csak, hogy építették, de a nedvesség a máshonnan származó élettelen deszkát a gondos szárítás és felületvédelem ellenére máris szétrohasztotta. A barakk ajtaját lakat őrizte. Nem a dzsungel lakói elől, hiszen azok a réseken szabadon jártak-keltek. Persze nekik nem is lehetett szükségük a benn őrzött szitákra, lapátokra, vödrökre, rostélyokra, dízelmotoros hordozható kotrógépekre. A barakk falánál álldogáló férfi nem igazán volt képes az erdő éjszakai életét figyelni; túlságosan is kétségbeesett volt ehhez. Csaknem hisztérikusan riadt pillantása félelemmel kereste a társát. Nincs két perce, hogy elváltak egymástól; a tisztáson toporgó férfi csak fél perce ment odébb egy fa törzse mögé, elvégezni a dolgát. Még másfél perce is együtt röhögtek egy trágár tréfán, ordenáré szavakat kiáltoztak egymásnak, de mire ő a barakkhoz ért, társa már nem volt sehol. Egyszer-kétszer hangosan szólt, hogy fejezze be az idétlen vicceit, de aztán emlékezetébe ötlött a hátborzongató mese a titokzatos gyilkosságokról; s most már nem kiabált, szólni sem mert, csak szemei keresték a másik embert. Akaratlanul is a kilenc halott járt a fejében. Látni ugyan nem látta őket, hisz csak reggel érkezett a telepre, de a néger földmunkások igen szemléletes mesélőnek bizonyultak. Persze ők hozzáfűzték saját magyarázatukat is a történtekhez - vérszívó démonokról, csillogó gyémántokat imádó jaguárfogú IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
harcosokról, s a most csaknem hisztérikusan félő férfi éppen ezek miatt nem tudta elhinni teljesen. A gyilkosságokról természetesen tudott, hiszen ezek megakadályozására bérelték fel őt és a többieket. Kettes párokban kellett cirkálniuk a próbafúrásokon, az elszórtan épült szerszámosbarakkok között. Azt hitte, hogy tökéletesen ismeri az erdőt és saját magát, úgyhogy nem tud majd félni. Tévedett. Remegő léptekkel indult meg találomra át a tisztáson. Kimeredt szemmel, repdeső tekintettel fürkészte az őt körülvevő fákat. A tisztást apró kavicsok borították; minden lépésnél nyikordultak, újabb adag rémületet szorítva a férfiba. Aztán az egyik lépés nem nyikordult, sőt a következő sem. Elkésve kapta le tekintetét maga elé a földre. Lába megakadt valamiben, elveszítette az egyensúlyát és hasra vágódott. Azonnal odébb is gurult, majd rávetődött a földön heverő testre, amelyben megbotlott. Ujjai a sajátjáéhoz hasonló durva vászoningbe ütköztek, aztán valami meleg masszába. Vér! Az érzékeny ujjbegyek megérezték a tapintásról, aztán orrát is elöntötte a nehéz, édeskés szag. Kiszakadt belőle a rettenet, rekedt üvöltéssel távozott a remegő testből. Felpattant, vállán átvetett puskájáról megfeledkezve rohant az ellenkező irányba. Pár ugrással benn termett a fák között. Figyelmen kívül hagyva a kanyargó ösvényt, nyílegyenesen tört át a sűrűn. Belegabalyodott a liánokba, a kúszó indákba, megcsúszott a síkos páfrányokon, de emberfeletti erővel kitépte magát, visszanyerte az egyensúlyát, és szaladt... Ha sikerül tartania az iramot, nem érhet senki a nyomába... Talán eljuthat a telepig. Közvetlenül maga előtt pillantotta meg az árnyat. A puskát maga elé rántotta, felvillant a cső, fülsiketítő dörej. Csaknem felnevetett az örömtől, amikor meghallotta a jajszót, a halkuló nyögdécselést. Meg sem állt, egyre inkább bízva a sikerben futott tovább. Túl későn látta meg a villanást maga előtt. Belehasított a fájdalom, a torkához kapott, de ujjai a bőre helyett vért okádó sebbe mélyedtek. Meggörnyedt, térdre esve csúszott tovább, arcának ágak csapódtak. Levegőt akart venni, de csak a vér ízét érezte a szájában, a ragacs behatolt átvágott nyelőcsövébe. Iszonytató kín hasított a tüdejébe. Hasán fekve, gurgulázva haldoklóit a fák alatt. Két mérföldnyire a kis pataktól sikerült a raktár ajtajáról lepattintani az utolsó lakatot is. Maga a ház sokkal komolyabb építmény volt, mint az előző kunyhó; falait vaskos gerendákból emelték. A homályban sürgölődö alakok árnyak voltak csupán; serényen hordták ki a ládákat az épület mélyéről. Halk vezényszó pattant, s a már kinn lévő öt csomaggal eltűntek a fák között. Egy - a hold fényében sejtelmesen imbolygó - alak maradt csupán. Eltűnt a raktár sötétjében, majd kisvártatva kijött, és gyengéd mozdulattal hajtotta be a kifeszített ajtót. Egy szemvillanásra az ég felé fordult, a betegesen sápadt holdfény megvilágította. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
A csupa ránc arc, az árkolt vonások elégedettséget és áhítatot tükröztek. 6 Frank elmélyülten vizsgálgatta a rendelő fehérre meszelt falát. Francoise csak néhány percre hagyta magára, mert a kódolt bemutatkozás után a férfi első kívánsága egy kávé volt. Haragudott magára, amiért a kopogtatás után nevetségessé vált a nő előtt. Gondolni sem merte, hogy ez a karcsú, fiatal nő a franciák megfigyelője, inkább dr. Permonte szeretőjének hitte, s azért akart sürgősen bejutni a házba, hogy végre beszélhessen az általa elképzelt férfival. Hibát követett el, hogy egy kissé rámenős volt; a doktornő szeméből sohasem tűnt el teljesen a viszolygás, ha ránézett. Mindegy, ezen már nem segíthet. Egyszerűen rosszul indított, de azért még remekül együttműködhetnek mint ideiglenes munkatársak. Végül is nem az a feladata, hogy elkápráztassa a francia nőt. A magában felhozott érvek ellenére bántotta a dolog. Szerette a nőket és a tőlük kapott elismerést, nehezen tűrte, ha megvetéssel pillantanak rá. - Bolondot csináltál magadból, nem is kicsit - dünnyögte halkan. Nézte a meszelt falat és elmerengett. Idáig egy szót sem beszéltek hivatalos dolgokról. Az idegek harca volt ez. Mindketten azt várták, hogy a másik mikor tesz föl egy kérdést, amire fölényes „nem kell annyira félni” mosollyal lehet válaszolni. Talán, ha már a kávét megitták, akkor beszélhetnek arról, hogy mit is akar Frank tulajdonképpen. A férfi megborzongott: borzasztóan zavarta, hogy segítséget kell kérnie, még ha közös érdekből is. Belebámult a mennyezetről lógó csupasz villanykörtébe, s jólesett amint szinte fájdalmasan agyáig hatolt a fény. Francoise oda sem figyelve mosott ki két csészét. A másik férfi járt az eszében. Pár pillanatig látta csupán a fáradt, kimerültnek tűnő arcot, de az egykedvű tekintet, a száj sarkában ülő gúnyos mosoly nagy hatással volt rá. A férfi halkan közölte Frankkel, hogy a kocsiban fog aludni, és elutasította a felkínált kávét. Francoise átkozta magát, hogy elfelejtette megkérdezni: miért. Akkor jobbnak látta, ha nem szól, hisz rögtön szemet szúrt neki a furcsa viszony, ami a két látogatója között vibrált. Bár látszatra a lehető legudvariasabbak voltak egymással, a nő mégis érezte a belőlük áradó ellenségességet. Szórakozottan nézte a csészéket. A kurta kézfogásnál csupán annyit vetett oda neki foghegyről, hogy Ben. Kezének szorítása kemény volt, ez tetszett neki. Határozottságot sugallt, s Francoise számára ez egyet jelentett a megbízhatósággal. Kifőtt a kávé. Az egyik csészébe töltött, aztán tétovázva megállt. Frank fáradtságtól bágyadt vonásaira gondolt, s végül leemelt a polcról egy teáspoharat. A maradékot mind abba öntötte, tálcára pakolta a két edényt, cukrot, kanalat, s bemasírozott a rendelőbe. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Nagyon kedves, Mademoiselle. Frank hálája kitörőbb volt, mint amit várt. Kedvesen mosolygott, s Francoisenak hirtelen kedve támadt hozzá, hogy elmagyarázza neki, miszerint nem feltétlenül okoz neki örömet, ha így szólítják. De nem tette. Ő is felvette a simulékony mosolyt, hisz saját véleménye szerint alkalmazkodóképessége a legragyogóbb erényei közé tartozott. - Remélem, nem túl forró. „Micsoda ostobaság, hiszen az imént főtt” - gondolta. - Ó, dehogy. Éppen tökéletes. - Frank ennek dacára az első korty után az asztalra tette a poharat. - Sikerült eltalálnia a pontos adagomat -sandított a közel két deciliter kávé felé. Francoise csilingelve felkacagott, de nem válaszolt. - Egy cigarettát... Vett a feléje nyújtott dobozból, és megvárta, míg a férfi tüzet ad neki. Ahogy a libegve lángoló öngyújtó fölé hajolt, felnézett és megkérdezte: - Gondolom, nem sikerült végrehajtania a feladatát. Frank is rágyújtott. - És... honnan gondolja? - Ahhoz túl feszült. - Ön remek megfigyelő. Gratulálok. Frank mosolya olvatag volt, pedig legbelül pokolba kívánta a nőt. - Valóban nem sikerült. Francoise nem kérdezte meg, hogy miért nem. Nem az ő dolga. Pályája tapasztalatai azt mutatták neki, hogy sohase tudjon többet a szükségesnél. A feladat lényegét amúgy sem ismerte, csak a célját. Mindketten hallgattak. Kortyolgatták a kávéjukat, élvezték a cigaretta zamatát. Ha hivatalos dolog kerül majd szóba, úgyis megkeseredik a szájuk íze. Frank már éppen szólni akart, el akarta kezdeni a beszédet, hogy minél előbb túl legyen rajta. Ekkor alig hallhatóan megcsörrent az ablak. Francoise felkapta a fejét. Feszülten figyeltek. A távoli robbanás zaja mély basszusként hömpölygött hozzájuk, s megremegtette a bensőjüket. Az ablak még felcsilingelt, aztán a moraj lassacskán megszűnt. - Mi volt ez? Frankből megállíthatatlanul tört ki a kérdés. Francoise szótlanul ingatta a fejét. - A bánya... milyen messze van ide? A nő egy pillanatra elgondolkodott: - Talán hét-nyolc kilométerre. Természetesen légvonalban. De nincs hozzá kiépített út, csak néhány újonnan vágott ösvény. Frank már az ablaknál állt. Kimeresztett szemmel bámult az üvegen át az éjszaka sötétjébe. El kell kezdenie a mondókáját. Lassan fordult meg. - A segítségére volna szükségem. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Francoise hátradőlt a széken, és elmosolyodott. 7 Heinrich üvölteni szere¬tett volna: a karjában a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. A kötél, amelyen függött, csuklójában a csontra szorította az inakat, az izmokat, mélyen bevágódott a bőrbe, s csaknem átszakította már. Kézfeje bedagadt, lilásra színeződött, az erek majdnem kicsattantak rajta. Gyomrában is egyre nőtt az égő kín: az imént elszenvedett ökölcsapások nyomán a bőre is pirosra vált, s belsejét mintha szétzúzták volna. Nem gondolta soha, hogy puszta kézzel ekkora fájdalmat lehet okozni. Pedig csak ütötték. Fiatalkorában biztos volt benne, hogy ha az oroszok vagy az amerikaiak elfogják, akár ha a heréit égetik is, képes lesz a szemükbe köpni. Már a háborúban sem volt képes bízni magában ennyire. Most pedig éppen az imént mindent elmondott. Nem tudta, miért, de minden kérdésre gondolkodás nélkül automatikusan hadarta is a választ. Talán a félelem volt az oka, a rettegés a következő fájdalomtól. De már nem félt. A kín maradt, ami volt, égető, mindent felemésztő izzás, de minden más egyszeriben távoli lett, s már csak kíváncsian figyelte, mi következik. Talán még azt szerette volna, ha nincs bekötve a szája. Már három órája függött kezénél felakasztva, de kínzója a kötést csak akkor vette le, amikor valamire választ várt. Nehezen lélegzett tőle, a vért a szájából nem tudta kiköpni, s az így nyállal elkeveredve az állán folyt végig. Jó lett volna, ha a rongycsomó nem dugaszolja el a száját, mert akkor mondhatott volna mást is. Elmondhatta volna a gyűlöletet, amit érez. A megvetést és a ...sajnálatát. Hogy ezt a szinte szexuális gyönyört, amikor fájdalmat okoz, látta már más tekintetében is. Nem tudta volna megmagyarázni, hogyan bukkant elő rég eltemetett emlékei közül a Gestapo-pribék képe, de hirtelen elképesztő élességgel látta maga előtt a húsos, mindig rezzenéstelen arcot, amin csak kínzás közben jelent meg érzelem. Heinrich mindig biztos volt benne, hogy ha nem tör ki a háború, az az ember előbb vagy utóbb kötélen végezte volna, kéjgyilkosság miatt. A harc, az eszme is csak ürügy volt számára, hogy kiélhesse a hajlamait. Ugyanazt érezte iránta, mint most Paul iránt: megvetette és sajnálta. Ránézett a falnak támaszkodó alakra. A férfi dohányzóit, kézfeje és inge rászáradt vércseppektől tarkállott. Nem látszott rajta fáradtság, tekintete izgatottan járt ide-oda, ahogy gondolkodott. Heinrichnek eszébe jutott, hogy mi volt az első szó, ami felizzott még bódult elméjében, amikor Paul belépett a szobába: sors. A férfi revolvert szegezett rá, s ő a sötét cső láttán egyszerűen lebénult. Tette, amit a férfi parancsolt: beült vele a terepjáróba, s vezette a kocsit oda, ahova Paul parancsolta, egészen ide, a IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
külvárosi, magányosan álló garázsig. A férfi már a szobájában kész tények elé állította: mielőtt bement volna hozzá, elbeszélgetett az egyik szobalánnyal, aki mit sem sejtve elmondta, hogy Mr. Grunternek lassan már három éve jó, baráti kapcsolata van Mr. Hornnal, hogy Mr. Horn ma is járt itt, s egy ismeretlen férfival távozott. Paul azt akarta megtudni, hogy ki. Heinrich viszonylag sokáig kitartott: hazudott, részigazságokat mondott a biztonsági csoporttól jött férfi kilétét illetően. Aztán nem ment tovább. Paul teljes erejéből ütötte, teste minden pontján talált olyan részt, amelynek szorítása maga volt a kín. És talán nem is ez volt a legrosszabb. Ahogy fokozódtak a szenvedései, benne tört meg valami. A hiábavalóság érzete fájdalmasabb volt, mint bármelyik ütés. Rájött, hogy az egésznek vége, minden értelmetlen már, fölösleges tagadnia. Ezután beszélt. Ömlött belőle a szó feltartóztathatatlanul. Amit öt évig titkolnia kellett, a kapcsolatai, a munkája... végre elmondhatta, s valami megkönnyebbülésféle maradt utána. Lógott a csuklójánál fogva a kötélen, s tudta, hogy bevégeztetett. Nem volt kétsége afelől, hogy most mi következik, mégsem próbált meg semmit sem tenni ellene. Csak határtalan megbékélést érzett, végtelen nyugalmat. Nem félt. Boldog volt ettől. Álmaiban mindig így akart távozni, méltósággal, ha már élnie nem így sikerült. Élete és halála most mintegy összeolvadt, eggyé vált. Érezte, hogy az a pillanat nem fog pontot tenni: valami újnak a kezdete lesz. A pisztoly felemelkedett előtte, s ő belenézett a csőbe. Egy pillanatra meglátta a fegyver mögül rá szegeződő tekintetet. A szempár már nem Paulé volt, a halál mögött Ben pillantása villant. Heinrich érezte, hogy ez így van jól: fizetnie kell. Ez volt az utolsó gondolata. A lövedék útjára indult, átütötte a koponyáját, már nem volt fájdalom, csak a semmi, kirobbant a tarkójából, s egész életét felszórta a háta mögött lévő falra.
IV. 1 Ben egész éjjel képtelen volt aludni. Nyitott szemmel feküdt a Volkswagen hátradöntött jobb első ülésén. Az autóban nagy volt a forróság, mégsem húzta le az ablakot; szívesebben elviselte az izzasztó meleget, mint hogy egy csúszómászó vagy rovar társaságára tegyen szert. Az egyre fokozódó cigarettafüst megköhögtette, hiába igyekezett nem figyelni a maró bűzre. Ujjai az ajtókárpiton doboltak; megpróbált gondolkodni. Jack és a fia halála volt az a pont, ahol az egész dolog hirtelen valósággá lett. A Frankkel történt addigi utazása, beszélgetése olyan volt, mint egy rossz álom: szörnyen nyomasztotta, szinte már beteggé tette, de legbelül úgy érezte, hogy nem komoly az egész. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Majdhogynem arra várt, hogy felriadjon belőle. De amikor megpillantotta a holttesteket, akkor rá kellett döbbennie, hogy ez igenis a valóság. A halottak, a golyó ütötte sebek, a vér, a kezdeti stádiumban lévő rothadás szaga: szinte megbénította a tudat, hogy ott van, ahonnan három éve elindult, a pusztulás, a halál árnyékában. Az az élet volt ez, amit a leginkább gyűlölt, amitől szabadulni akart. S ami visszatért álmaiban. Nehezen lélegzett. A füst és a bentről áradó szorítás egyaránt fullasztotta. Jack és a fia körül jártak a gondolatai. Délelőtti találkozásukra gondolt, arra az egyszerű, természetes vidámságra, életigenlésre, ami a fekete férfiból áradt. Aztán, mint egy fénykép, olyan élesen volt előtte a halottak képe. Nem, a halált lehetetlen megszokni. Minél gyakrabban találkozik vele az ember, annál inkább szembeötlő az erőszakos gyilkosságok természetellenessége. És most ő a haláluk oka. Ebben biztos volt. Tudta, akárki volt is a gyilkos, a valódi célpont csakis ő lehetett. Hiszen Jackék nem ott fönt laktak, s csak a véletlen műve volt, hogy éppen akkor mentek föl a kutyákat megetetni. És különben is, ugyan ki akarna megölni egy négert, aki még életében nem jutott el száz mérföldnél messzebbre a falujától? A rablás szándékát is gyorsan elvetette: nincs olyan őrült, aki tőle próbálna meg elvinni valamit. Nem, vele akartak végezni. Hogy Jack és a fia estek áldozatul, azt csupán balszerencséjüknek köszönhetik. Beleszédült ebbe a gondolatba. Uramisten, ennyi volna az egész? Balszerencse? Csupán szerencse kérdése volna, hogy ki hal meg és ki marad életben? Igyekezett megszabadulni a sajgó kérdésektől. Megtörölte a párás üveget és kinézett. A tisztáson világos volt, csaknem a faluig el lehetett látni. A hold ragyogásában a növényzet furcsa ezüstös színt vett fel. A verejtékező bokrok természetellenesen csillogtak, s ő igyekezett belefeledkezni a varázsukba. A ház felé pillantott. A rendelőben még mindig égett a villany, s Ben magában gúnyosan elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy milyen sok beszélnivalójuk lehet. Fogalma sem volt arról, hogy miért jöttek ide, de igyekezett nem is törődni vele. Elhatározta, hogy megteszi, amit Frank akar, engedelmeskedni fog a parancsainak, de azon kívül semmit nem akar megtudni. Már attól is felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hogy együtt kell működnie Frankkel. De nem tehet mást. Ha most megszökik, és elmegy a rendőrségre, akkor van esélye arra, hogy alibit igazoljon a házánál történt gyilkosság időtartamára, de ha az amerikaiak valóban kikérik az ország kormányától, azok minden bizonnyal ki is adnák. És amit ott, az USA-ban követett el, azért egészen bizonyosan megkapja a halálbüntetést. Egy pillanatig elbizonytalanodott, hogy miért fél ennyire a gázkamrától, hiszen egyébként nem tartja sokra az életét. Talán attól irtózik, hogy az élete ilyen ostoba módon érjen véget? De hiszen élni is ostobán él! IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Megrázta a fejét, s remélte, hogy ettől a gondolatai kitisztulnak. Nem akart most erre gondolni. Talán ha életben marad, van esélye arra, hogy változtasson. Ha feladná magát, az egyenlő lenne az öngyilkossággal, és az utolsó pillanatban elviselhetetlen lenne az érzés, hogy minden, amit valaha is tett, fölösleges és értelmetlen volt. Egyelőre pedig bízni akart abban, hogy amit tesz, az nem hiábavaló. És különben is! Ugyan ki igazolná, hogy ma déltől bent volt a városban? Talán Heinrich? A német árulása még most is megborzongatta. Kiszállt az autóból, mélyeket lélegzett a friss levegőből. Beleszimatolt a feléje áradó szagokba, amelyekben ott terjengett az éjszakai dzsungel bódító vegetációja, a páfrányok illata... és a rothadásé. A kocsi oldalának támaszkodott, és hallgatta a csendet. Nem akart azon töprengeni, hogy vajon ki akarta megölni. Tudta, hogy a közelmúltból senki. Ahhoz, hogy ezt megfejtse, három évnél messzebbre kellene visszagondolnia a múltjába. De most képtelen erre. Azokban az időkben sokan akadtak, akik igencsak boldogok lettek volna a halálhíre hallatán. De ki volna az, aki pénzt nem kímélve kinyomozná, hogy itt van, s eljönne, hogy végezzen vele? Mindegy. Egy pillanatra csakugyan ezt is érezte. Nem szabad belemélyedni a múltba a titokzatos gyilkos után kutatva, mert akkor megjelennek az emlékek, és képtelen lesz szabadulni tőlük. Elborítják a számára megfejthetetlen érzések, és kiszívják minden erejét. Pedig az erejére, a találékonyságára most szüksége lesz. Végül is - bár akarata ellenére - bevetésre indul. És túl kell hogy élje. Egy pillanatra eszébe jutott a távoli robbanás zaja, amit akkor hallott, miután beült a kocsiba. Igen, a harc talán már el is kezdődött. 2 Andreas Callini nem volt képes tovább elviselni a sötétséget. Megnyomta az ágya felett elhelyezett lámpa kapcsolóját, s a fény elöntötte a szobát. A világosságtól kissé megkönnyebbült; ülő helyzetbe tornázta magát. Több mint egy órája feküdt már némán a sötétben. Szinte mozdulni sem mert, nem merte megtörni a csendet. Tudata legmélyéről sarjadt ez a furcsa félelem. De most már jobb volt, sokkal jobb. A sötétségben eddig fenyegetően tornyosuló bútorok egyszeriben megszelídültek, visszalapultak a falhoz. Nyugodtan hordozta körül tekintetét a szobán. Egy pillanatra megállapodott a falon nyugvó hatalmas ál-empire díszítésű órán: fél négy múlt. Az éjszakának tehát vége, odakint az ég már lilás rózsaszínben játszik, a felkelő nap első sugarai talán már kezdenek előtűnni a láthatár sötét felhőtakarója alól. Ő ebből semmit sem láthat; a vaskos, páncélozott ablaktámlák elfogják előle a hajnal megnyugtató csillanásait. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Lerúgta magáról a takarót, felállt, végigsimította a sárga selyempizsamát. Köpenyéért nyúlt, vállára terítette, és vigyázva nyitotta a háló ajtaját, mintha attól tartana, hogy megzavar valakit. Kilépett a folyosóra. A középkorú őr, aki néhány méterrel odébb támaszkodott a falnak, láttára kihúzta magát, s széles mosollyal halkan köszöntötte. Callini visszaintett neki, s elindult ellenkező irányba, a dolgozószoba felé. Felkattintotta a kapcsolót, s a szoba máris fényárban fürdött. Tétovázás nélkül odament a hatalmas asztal mögött a falba épített trezorhoz. A zár kombinációját betéve tudta, jobbja automatikusan tekergette a nyitószerkezet gombját. Kisvártatva kitárult az ajtó, és ő kiemelte a páncélszekrény mélyéről az apró, fekete bársonydobozt. Az asztalra tette, letelepedett a székbe, és felnyitotta. A hatalmas csillár fénye beletompult a kis kövek ragyogásába. Sorban kiemelte a gyémántokat, és a lámpa felé tartotta őket: belemerült az apró, csiszolt kavicsok világába. Lupe tisztaságtól PL-ig terjedő kövek voltak. Csak némelyikben lehetett szabad szemmel is zárványt fölfedezni. Egyikben sem volt olyan szennyeződés, ami a csillogásukat befolyásolhatta volna. Borsószemnél kisebbtől egészen nyolc karátig terjedt a nagyságuk, és eltérő csiszolási módokkal készültek. Fölemelt egyet, szeme elé tartotta. Négykarátos, Peruzzi csiszolású kő volt. Feszülten próbált a mélyére látni, de a gyémánt olyan intenzitással ragyogta ki a magába gyűjtött fénysugarakat, hogy elvakította. Ez volt az a varázs, ami belőlük áradt. Callini azonban nem volt feltétlen imádója az ékköveknek. Szeretett gyönyörködni bennük, kissé megszédítette a szépségük, de számára mindig is elsősorban az értékük volt az, ami érdekessé tette őket. A pénz a hatalom. A gyémánt csak eszköz ennek megszerzéséhez. Persze mindig akadnak olyanok, akiket a drágakövek a csillogásukkal őrjítenek meg. Callinit is lenyűgözte a gyémánt tökéletessége, de ő ezt nem a tiszta fényű ragyogásban, hanem a hatalmas anyagi értékben látta. Most mégis belekábult a szépségükbe. A köveket visszapakolta a helyükre, s óvatosan lezárta a doboz tetejét. Ujjai a bársonyba mélyedtek, ahogy gyöngéden végigsimított rajta. Körülbelül ötmillió dollárt ér. A készülő kitermelésre gondolt. Milyen vagyont fog hozni? Ennek az összegnek a százszorosát, az ezerszeresét? Akármennyit, mesebeli haszna lesz. Bár a kibányászott kövek nagy része ipari gyémánt lesz, de azért vannak mellettük két-három karátos ékkövek is. Sóhajtott, hátradőlt a székben, rágyújtott egy szivarra, és lassan eregette a füstöt. Mérhetetlen vagyon. És egy héten belül az övé lesz. Aztán Benjamin Horn járt az eszében. Igazából nem is tudta kiűzni onnan, egészen azóta, hogy Paul jelentette, sikerült megtalálni. Csupán arra volt képes, IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
hogy néhány percre száműzze a gondolataiból, de akkor is ott lapult benne a férfi által keltett feszültség. Három éve kereste már mindenütt, s most itt van. Első pillanatra a hír megrémisztetté. Félt, hogy képtelen lesz egyszerre mindkét feladattal megbirkózni. Megrettent, hogy fel kell adnia - ha ideiglenesen is - az akciót, mely neki juttatná a világ legnagyobb még feltáratlan gyémántbányáját, azért, hogy teljesíthesse legfontosabb szent feladatát, a bosszút. Nem, nem is bosszú ez, hanem igazságszolgáltatás. Igazságot szolgáltat a családjáért, sárba tiport, keservesen meghurcolt nevéért. A becsületéért, hogy nyugodtan nézhessen ezután az emberek szemébe. Paul jelzésének, miszerint sikerült foglyul ejtenie, a kezében van, már meg kellett volna érkeznie. Callini testén izgatott remegés futott keresztül. Csak nincs valami baj? Képtelen lett volna elviselni, ha Benjamin Horn kicsúszik a kezei közül. Ha már megtalálták, nem tűnhet el ismét a szeme elől. Nem, egészen biztosan meglesz. Kezére pillantott. Biztos volt benne, hogy Benjamin Horn negyvennyolc órán belül halott lesz. S ő lesz az, aki az életet kiszorítja belőle. 3 Francoise remegő kézzel gyújtott rá aznapi első cigarettájára. Szemgolyója körben piros, véreres, bőre valamivel nagyobb gyűrűben fekete volt a kialvatlanságtól. Gyűröttnek, mocskosnak érezte magát. A kétórás pihenés csak ártott; borzasztóan kábult, lassú volt tőle az agya. Ott állt a konyhában, s az éjszaka harmadjára főzött kávé maradékát melegítette. Hogy néhány óra alatt három főzet kávét - csaknem egy litert megittak, már önmagában elegendő ok volt a fáradtságra. Kezét a lassacskán zubogni kezdő folyadék fölé tartotta, s jólesett, hogy a felcsapó levegő nyirkos meleggel borította el a tenyerét. Csak állt, kissé dülöngélve, a még mindig a gondolataiban forgó rövid álmok széteső ütemét követve. Arra eszmélt, hogy a kávé már zubogva forr. Elnyomott egy apró szitkot, összeszorította a fogait, egy ronggyal körültekerte az ibriket, s ügyetlenül leemelte a főzőlapról. Bögrébe töltötte, s bár a folyadék forró volt, kortyolgatni kezdte. Azon iparkodott, hogy legalább egy kissé működőképes állapotba hozza a testét és a szellemét. A tompaság lassan múlóban volt, és tudta, hogy egy séta teljesen rendbe hozza majd. Igen, ha végez a kávéval, sétálni fog; még aránylag hűvös van, a friss levegő átjárja majd a tüdejét, egészen újjászületik tőle. A séta gondolata rögvest jobb kedvre derítette. Az utolsó korty kávét sokáig lötykölte a bögrében, nézte a sötét folyadékból szakaszosan felszálló keskeny páracsíkot. Aztán egy hajtásra, hirtelen itta ki. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Nemrég világosodott ki. A parányi szélfuvallatok nyirkosán csöpögő ködöt hoztak a közeli fák felől. Sápadt fény öntött el mindent, a ház előtti gyep mintha drágakövekből állt volna, a harmatcseppek szemkápráztatóan ragyogtak. Az egész tisztás nedvességben fürdött. Francoise nézte egy ideig, aztán nehezen szabadulva a látványtól elindult a falu felé. Lassan, gépiesen lépdelt, mélyeket lélegzett, élvezte a pillanatnyi hűs szellőt, hisz tudta, hogy néhány óra múlva már szinte elviselhetetlen lesz a forróság. Ahogy tisztult a feje, egyre nagyobb összpontosítással igyekezett gondolkodni. Oly rengeteg információt tudott meg az éjjel az ügyről, hogy beleszédült. Akkor nem is volt képes teljesen összeállítani a képet, lehetetlen volt minden adatot a helyére tenni; erre volt most jó a séta. Frank beszélt neki az ügy valódi hátteréről, Calliniről, a hatalmáról és a sérthetetlenségéről, a kapcsolatairól, amelyek a legmagasabb politikai körökkel szövődnek, hogy hiába vannak sokan meggyőződve a szerepéről a készülő itteni államcsínyben, magas funkciót betöltő barátai számára ezt nem támasztaná alá semmi, csupán néhány „megbízhatatlan” ügynöki jelentés, egy kis dél-amerikai országban folyó események és a biztonsági csoportban dolgozók „megérzése”. Ilyen bizonyítékok alapján ostobaság lenne letartóztatni: ez csak egy hatalmas botrány kirobbanásához volna elegendő. Azonnal érdeklődnének; rá adásul túl magasról ahhoz, hogy az őrizetbe vételt igazán meg lehetne nekik indokolni: megfelelő érvet nemigen tudnának felhozni a számukra, s az ügy csupán sorozatos elbocsátásokkal végződne. Frank beszélt arról is, hogy Callini tökéletes védelmet élvez floridai villájában, amit már-már erőddé építettek át. Lehetetlen úgy megoldani a dolgot, hogy Callini egy váratlan lövéstől összeesik az utcán, s a rendőrség majd megállapítja, hogy az ügy tökéletes véletlen volt, lehetetlen megtalálni, aki elsütötte a fegyvert, bizonyára valami kábítószeres kölyök tette... Nem, Callini nem jár ki az utcára, nem hagyja el a házát egy pillanatra sem. A villába csupán egy speciális alakulat tudna behatolni, de az zajjal járna, hiszen a célpontot fegyveresek gyűrűje veszi körül, s még el sem jutnának Calliniig, mire le kellene fújni a dolgot felsőbb utasításra, s természetesen ez is csak borzasztó botrányt robbantana ki. A biztonsági csoport vezetője túlságosan félti a pozícióját ahhoz, hogy vállalni merje egy nyílt akció - és az ezzel együtt járó valószínű elbocsátás - veszélyét, ezért próbálják meg így megoldani a problémát. A Franket kísérő Benjamin Horn lett volna a csalétek; tudtán kívül. Megtalálták Callini múltjában az ő szerepét; tudták, hogy Callini megesküdött, hogy meg fogja ölni. Erre alapoztak, a Calliniben égő bosszúvágyra; arra, hogy nem bír majd ellenállni a kísértésnek: ha eddig hiába keresett régi ellenségét prédaként vetik elébe, meg fogja ragadni az alkalmat, hogy végezhessen vele, elhagyja biztosan őrzött villáját, feladja biztonságát, idejön, hajtja majd a bosszú, s Frank itt végezhet vele. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Aztán elmondta, hogy hogyan fulladt kudarcba az egész: hogy hiába közölték Callinivel Ben tartózkodási helyét, a véletlen műve volt, hogy a férfi éppen ekkor ment be a városba, s mire Frank visszavitte a házhoz, már keresték is őt. Ezért vannak most itt, a bánya közelében. Frank biztos benne, hogy Callini ide fog jönni; ha másként nem, hát úgy, hogy ő elhíreszteli, miszerint Ben itt van, ebben a faluban. Francoise lassan már fojtónak érezte a levegőt. Csaknem az első házig eljutott már. Hátrapillantott, a rendelő és a lakás tömbje ott tornyosult messze, éppen csak sejtette körvonalait a ködön keresztül. Elindult visszafelé. Uramisten, ha ez a terv, s nem sikerül... Néhány napon belül akkor vérbe és lángba borul ez az ország. A puccs végrehajtásához már minden készen áll. Végezni kell Callinivel, hiszen az ő szervezése, vagyona tartja össze az egészet. Ha ő meghal, széthullik minden. Ellenkező esetben... Francoise nem is akart erre gondolni. Ha tényleg sikerül a hatalomátvétel, az egész világ az amerikaiakat fogja hibáztatni, s ők kénytelenek lesznek védelmükbe venni a kialakuló diktatúrát. Hiszen Callini vezetésével már az első nap megalakul majd a kitermelési tröszt, s jelentős USA-tőke áramlik be az országba. Még a franciák is ellenségesen lépnének föl az Egyesült Államokkal szemben, hiszen aligha hinnék el, hogy Washington vétlen az ügyben. Francoise a fokozódó meleg ellené¬re megborzongott. Megállt, rágyújtott egy cigarettára. Az éjjel hallottak most álltak össze egységes képpé, most, összeállítva voltak igazán fenyegetőek. Egy pillanatig arra gondolt, hogy semmi esélyük nincs meg¬birkózni a problémával; nem tudnak csinálni semmit. A szorongás csak rövid ideig tartott, de mélyen elkeserítette. Hogy végleg legyűrje baljós érzelmeit, nyugalmat erőszakolva magára körülnézett. Félúton állt a lakása és a falu között. A köd már kezdett felszállni, egyre ragyogóbban fénylett minden körülötte. Most kezdte érezni a nap égető sugarait a bőrén. A forróság nyomasztotta. A kora reggeli szellő elült, már nyoma sem volt, minden álmosító mozdulatlanságban pihent. Motorberregést hallott. A roncs - egy valamikori teherautó - a falu felől közeledett zörögve. Egyenesen feléje, a rendelő felé tartott. Francoise merengve nézte; egy kérdés motoszkált benne. Valami nagyon zavarta, valami titok, amit megfogalmazni sem tudott. A teherautó már csaknem melléje ért. Hopp, megvan! Vajon mit követett el Benjamin Horn Callini ellen, hogy az ilyen elkeseredetten vadászik rá? 4 Francoise igyekezett minél kisebb fájdalmat okozni. A kezdetleges rongykötést lassú, óvatos mozdulatokkal bontogatta a férfi oldaláról. Eddig nem is volt semmi baj, de ahogy egyre kevesebb réteg fedte a sebet, azok mindinkább össze voltak IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
tapadva a rájuk száradt alvadt vértől. A vizsgálóasztalon fekvő férfi fel sem sziszszent, de testének görcsös rándulásai tanúskodtak fájdalmáról. Francoise megállt egy pillanatra, összeszorította az ajkát, mintha a következő pillanatban eljövő kín az ő testébe készülne belehasítani, aztán hirtelen kitépte a sebbe ragadt kötést, így még mindig jobb volt, mint ha lassacskán szaggatta volna ki. A férfi oldala merő vér volt, a csípő fölött szakított lyuk szinte szemérmetlenül tátongott. A nő nézte egy ideig, majd fejét csóválva a csaphoz lépett. Kézmosás után gumikesztyűt húzott, s nekiállt, hogy közelebbről is megtekintse a hatalmas sebet. A lövedék - mert abban biztos volt az első pillanatban, amikor a lyuk elétárult, hogy csakis az szakíthatta ki - szétroncsolta a férfi derekát, átszakította a hasizmok oldalsó részét, szilánkokra szórta a jobb alsó lengőbordát, és - legalábbis Francoise azt remélte - a létfontosságú szervek érintése nélkül a hát jobb oldalán, a medencecsont felső peremét súrolva robbant ki a testből. A háta mögött álló férfihoz fordult. - Golyó? - Francoise hangja vádlón csengett. A hatvan-egynéhány éves férfi egy villanásra mintha gúnyosan elmosolyodott volna, aztán arca elkomorult, s a szó rekedten tört föl belőle. - Megmarad? Franciául kérdezte, s bár a kiejtése nem volt tökéletes, a nő mégis elképedt, hogy a férfi egyetlen szaváról rájött a nemzetiségére. Végigmérte. Portól szürke bakancs, itt-ott sárral kenődve, gyűrött kékeszöld nadrág, fehér ing; öltözéke a körülményekhez képest meglehetősen elegáns volt, de a férfi szemlátomást feszengett benne. Az arc barnára sült, vonásai ráncosak és idegenek voltak, s Francoise rájött, hogy a férfi indián. Az arccsontja ugyan szögletesebb, mint a karibiaké vagy a délebbre élő arawak leszármazottaké, de minden kétséget kizáróan az. Pillantása átsiklott a varkocsba fogott hosszú hajon, a sebet nézte, majd a válla fölött visszaszólt: - Lehet... Egy tamponnal tisztogatni kezdte a sebet. Először a környékéről törölte le a vértől iszamos port, hogy meglássa a valódi méretét. A lyuk sötétvörösen csillogott előtte, de Francoise tudta, hogy el kell távolítania az alvadt vért. - Ki kell szednem a csontszilánkokat. A férfi is a seb fölé hajolt. Arcára kiült az aggodalom, Francoise-ra nézett, szeme megcsillant. - Csinálja! A hangja fojtott volt, féltéstől telített. A nő biztos kézzel látott neki: a csipesszel lassan húzta elő a bíbor lyukból az apró, szilánkokra szakadt csontokat. A sebesült nyugodtan feküdt, kábán; megtette a hatását a megérkezésükkor beadott fájdalomcsillapító. - Honnan jöttek? IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
A mögötte álló férfi sóhajtott és rendkívül halkan válaszolt: - Az erdőből. Vadásztunk. - Egymásra? Francoise a fejét rázogatta. Az összpontosítástól csaknem begörcsölt a karja. Elégedetten csettintett, amikor végre ki tudta emelni a több centiméter hosszú, húsba fúródott szilánkot. - Mindenesetre ha én végzek is ezzel, attól még semmi sem biztos. Be kell szállítani Tolouqe-ba... ott van normális kórház. Amit én tehetek, az csak foltozgatás. Ki tudom tisztítani a sebet, fertőtlenítem, szépen bekötözöm, de... ahogy elnézem, ez túl komoly; nincsenek hozzá eszközeim. - Persze, rendben van. Csak addig tartson ki. Amint végzett, beviszem a városba. Francoise felemelte a fejét és hátrapillantott. - Azzal a roskatag teherautóval? Abba belehal. - Miért, gondolja, hogy majd kórházi helikoptert küldenek Tolouqe-ból egy sebesült indiánért? A férfi hangja vádlón csengett. Francoise vállat vont, s szó nélkül visszatért a munkájához. Nem akart mondani semmit, mert tudta, hogy a másiknak igaza van: ebben a térségben még most is túlságosan erősek, szinte a génekkel öröklődnek az ellentétek a fehérek, kreolok, négerek, kínaiak, indiánok között. Azt állítják, sok nép keveredik itt, de ez nem igaz. Nem keverednek egymással; megőrzik különállásukat, zárt közösségeket alkotnak, s másokra úgy tekintenek, mint tőlük minden ízükben különböző, nem teljesen emberi lényekre. Indiánok alig vannak már. A hosszú gyarmati sors megtette a magáét. Rabszolgaként sohasem lehetett használni őket; túlságosan erős volt bennük a szabadság iránti vágy. Az a vágy, amely láncra verve végez az emberrel. Az Afrikából behozott néger rabszolgák erősebbek, ellenállóbbak voltak. S mivel dolgoztatni nem lehetett őket, falvaikat egyszerűbb volt felégetni. Lassan kiszorították, felmorzsolták az utolsó törzseiket is. Kevesen vannak már, nagyon kevesen. Ez látszott a férfi tekintetén is: az évszázadokig tartó üldöztetés, megaláztatás néma dühe. Francoise keze magától végezte a seb tisztítását, miközben gondolatai a mögötte álló férfi körül jártak. Valami furcsaság áradt belőle, és a nő hirtelen meg tudta fogalmazni a leginkább ráülő szót: kívülálló. Igen, mintha mindent, még önmagát is valahonnan felülről, fensőbbségesen figyelne; igazán nem tartozna sehova. Már kötözte be a sebet. Igyekezett a gézt forgató kezére összpontosítani, hogy elmúljon az előbb érzett kábulat. Lassan tisztulni kezdett előtte a világ, határozottabbak lettek az őt körülvevő tárgyak kontúrjai. Aztán egy pillanatra rémisztő zsibbadás futott át a testén, mintha a sejtjei önállóan rezdültek volna meg, egymástól függetlenül. Bizsergett mindene, baljósan, de amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. Maradt a valóság, az őt körülölelő hőség, de most örült neki. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Ismét jól volt, környezete visszanyerte eredeti, jellegtelen hangulatát. Végzett. A gézt leragasztotta, végigmérte az elvégzett munkát. Már szólni akart, amikor végigömlött elméjén az iszony. Baljós félelem volt. Ismerte ezt a fajta rémületet: valami eljövendő rossz hírnöke volt; megérzés. Francoise mindig hallgatott rá, s ennek tudta be, hogy még most is él. Ezúttal nagyon erős volt. Összenyomta a gyomrát, belehasított a zsigereibe. Maga elé nézett, és látta, hogy remeg a keze. 5 A bucka olyan nagyot lökött a dzsipen, hogy Paul csaknem feljajdult. A többnapos virrasztástól bódult volt, erősen szédült, szeme előtt minden lilás ködben úszott. Teste sajgott, s hogy a vezető melletti ülésen az út valamennyi bukkanóját érezte, az maga volt a gyötrelem. A térdén átfektetett parányi UZI géppisztolyt nézte. Végighordozta tekintetét a rövid, tompán fénylő csövön, a fegyver testén, a hosszan kiálló, még használatlan táron. Megsimította, aztán szorítani kezdte. Addig szorította, míg karjaiba égő görcs nem hasított. Tudata megnyílt a fájdalom előtt, hirtelen éberebbé vált tőle. Órák óta így tartotta magában a lelket. Tudatosan okozott kínt a testének; ez mindig meg tudta hosszabbítani az ébrenlétét, s képes volt utána a figyelemösszpontosításra is. Márpedig az, hogy most erősen tudjon koncentrálni, létkérdés volt. Pedig aminek leginkább örült volna, az egy ágy és legalább tíz óra szabad idő lett volna, amit végigaludhat. Mégis rákényszerítette magát, hogy az előtte álló feladatra gondoljon, csaknem szüntelenül, hogy dühe saját magát táplálja, növekedjen, nehogy elfogja iránta a közöny. Hátrapillantott. A kemény fedelű terepjáró belsejében megtörtek a fények, s az árnyékokkal szövetkezve villanásonként változó ábrákat rajzoltak az ott ülő négy férfi arcára. Ruhájuk koszos volt, csizmájukon vastag rétegben ült a sár, de vonásaikon átütötte az elgyötörtséget a céltudat. Valamennyiüknél fegyver volt. Paul elfordította a tekintetét, átnézett a portól fedett szélvédőn. A meg¬maradt emberek színe-java. Akadnak a telepen persze még többen is, de azok túl fáradtak voltak az elkövetkező feladathoz. Hajnalban ért vissza a táborba. Ismét halálhírekkel fogadták, de volt ennél egy dühítőbb újság is: a robbanás, melynek során az éjszaka csaknem a teljes plasztikkészletük megsemmisült. Paul üvölteni tudott volna dühében; aljas, hátulról jövő támadás volt ez. Hogy minden reggel embereket találnak széthasított torokkal, ez rendben van, ezt képes volt elfogadni; igazán fontosnak sem tartotta. De ez a legutóbbi cselekedet kivívta az ismeretlen tettesek iránti megvetését. Amikor otthagyta a német holttestét, úgy érezte, kezdi megérteni a körülötte folyó dolgokat. A robbanás viszont megint összekuszálta a terveit. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
De azt legalább már biztosan tudta, hogy az amerikaiak felfedezték a puccs tervét, hiszen ők adták le a hírt a németen és rajta keresztül Callininek Benről. Talán azt remélték, hogy az emberük, aki elment Bennel, képes lesz végezni Callinivel? Frank egyszerűen nevetségesnek érezte az egészet, hisz ezek szerint az amerikaiak egy szenilis öregúrnak gondolják Callinit. Meg sem fordul a fejükben, hogy többre képes, mint ahogy gondolják... Nem volt kétsége afelől, hogy Benjamin Horn: csapda. Az amerikaiak meg akarják akadályozni a Callini által pénzelt kormány hatalomra lépését, s erre a legegyszerűbb mód az, hogy végeznek vele. Odahaza nyilván nem tudják ezt megtenni, ezért kerülő úton hírt adtak róla, hogy Callini legnagyobb ellensége itt tartózkodik, s azt remélték, hogy elveszti a fejét, mint az őrült rohan majd, hogy végezhessen vele. A bérgyilkosuk pedig itt agyonlőheti. Milyen egyszerűnek hitték! És milyen egyszerű ezt kivédeni! Mikor Paul elindult Tolouqe-ból, tanácstalan volt, hogy Ben és az amerikai ügynök hová tűnhettek; csupán jobb ötlet híján vette útját a bányatelep felé. Reggel aztán felkereste a keleties arcvonású férfit, aki a közeli falut figyelte, mert Paul úgy vélte, hogy ha komolyabb akció készül a telep ellen, az csakis a faluból indulhat majd ki. A férfi reggel érkezett; a fél éjszakát az erdőben töltötte, ami nem volt csekély teljesítmény: mankóval támogatta magát, de még így is sántított. Bizonyára nagyon kínozta a combján vérző, szakszerűen bekötött seb. Elmondta, hogy idegenek érkeztek a faluba: két férfi. Amikor személyleírást is adott, Paulnak már nem volt kétsége a kilétüket illetően. És azt is tudta már, hogy mit kell tennie. A megmaradt legjobb embereket összeszedte, s elindultak a faluhoz. Elhatározta, hogy végeznek az amerikaival. Megtehetik, a hatalomátvétel már csak napok kérdése, senki nem fog soha megtudni semmit. így végleg kudarcot vall az amerikaiak terve: ha az ügynökük meghal, Ben már szabad préda lesz Callini számára. Elviszik majd a telepre, ahol bevárhatja Callini érkezését. Közben lezajlik a hatalomátvétel is, és többé nem lesz semmi félnivalójuk az amerikaiaktól. Paul biztos volt benne, hogy minden a legjobban alakul. A faluhoz értek. Amint megpillantották a szélső házakat, a dzsipet hátrahagyva gyalogosan haladtak tovább. Paul ment elöl, a fegyvert jobbjában lóbálta, és örült, hogy talán fél óra múlva vége lesz az egésznek. 6 Frank körüljárta a falut, és ingerültsége nőttön nőtt: Bennek tökéletesen nyoma veszett. Már el kellett volna indulniuk a bánya felé. Frank minél előbb szeretett volna odaérni; űzte valami, hogy végre ott legyen. De Ben eltűnt. Gyors léptekkel rótta a poros földutat, mindegyik háznál megállt egy kicsit, körültekintett, aztán folytatta a keresést. Igyekezett felsorolni magában olyan helyeket, ahol Ben elképzelhető lehet, de rá kellett jönnie, hogy ebben a IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
földszagú, isten háta mögötti településen nincs olyan hely, ahová a józan észt követve mehetett. Megállt, és tétovázott, hogy merre induljon tovább. A rendelő felől kezdte a kutatást, s már csupán a falu túloldalán hagyott ki néhány házat és a templomot, amelyek mélyen benyúltak az erdőbe. Sőt, a templom tulajdonképpen nem is tartozott szervesen a településhez; csakúgy, mint Francoise házát, ezt is földsáv választotta el tőle, talán ötven-hatvan méteres. Megindult. Nem sok reményt fűzött hozzá, hogy Bent ott találja; ahogy visszaemlékezett, régebben a férfi meggyőződéses ateista volt. Akkor úgy tűnt Frank számára, hogy szinte már vallásosan rögzült benne az a hit, ahogyan bármilyen ember felett álló hatalom létezését elutasította. Igen, Ben valamikor az ember döntési jogát, választási lehetőségét hangoztatta. De amennyit az elmúlt három évben változott... akár ateizmusa is a múlté lehet már. Frank egy pillanatra arra gondolt, hogy ezt a Bent ő már nem ismeri. Eltűnt belőle a rá oly jellemző magabiztosság, határozottság. Tétova, maga sem tudja igazán, mit akar; talán nem is akar semmit, csak sodródik, elvesztek céljai, nincs már előtte semmi, amiben igazán bízhat. Pedig valamikor Frank és ő egy és ugyanazon értékekben hittek. Mindketten tudták, hogy különbek, mint a többi ember; hogy ők mások, jobbak. Ezt plántálta beléjük a kiképzés, a hónapokig tartó gyötrelem. Aztán amikor vége lett, más volt a világ: megszűnt az állandó stressz, de fensőbbségük tudata maradt. Útjaik aztán szétváltak: Frank maradt a hadseregnél, Ben pedig kihasználva a kiképzés adta lehetőségeket, a rendőrséghez került, hadnagyi rangban mint nyomozó, a kábítószeresekhez. Ekkoriban még gyakran találkoztak, élték az átlag középosztály nyugodt életét, boldogok voltak, megállapodtak. Legalábbis ezt hitték magukról. Franknek bűntudata volt, ha azokra a Ben számára sorsdöntő napokra gondolt. Sokszor csöngött nála a telefon, s végül már föl sem vette; nem mintha nem akart volna segíteni: nem tudott. Nem tartozott a hatáskörébe, hogy ilyen ügyekben intézkedhessen. Bent elbocsátották a rendőrségtől, megfosztották rangjától... Mikor néhány nap múlva Frank értesült a gyilkosságsorozatról, arról az iszonyú vérengzésről, amit Ben művelt, csupán elborzadt, de nem csodálkozott. Végül is Ben azt tette, amire kiképezték: ölt. Valami végzetszerűség öltött testet az eseményekben. Bent kiképezték arra, hogy ha majd ledobják Nicaraguában, mindent pusztítson el, semmisítsen meg, ami csak az útjába kerül. A bevetés elmaradt, de a belefojtott düh továbbra is dolgozott, a felszín alatt marta szét a személyiségét. Ezután a végsőkig megalázták, meghurcolták; hiába volt igaza, semmit sem tehetett. Végül őrjöngő, gyilkoló géppé változott; kitört belőle, amit belésulykoltak: hogy önállóan döntsön mások élete és halála fölött. De most, hogy újra beszélt Bennel, rájött, hogy a férfi egészen más lett, mint volt. Retteg. Frank világosan érezte a másikból áradó félelmet. Döntenie kellett, de csak rosszul választhatott. Még kisebb rossz sem volt: mindkét megoldás őrült IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
volt. Hagyhatta volna békében az ügyet, szemet hunyhatott volna, de úgy minden önbecsülése megsemmisül. És vajon így, hogy nem hagyta, hogy inkább ölt az igaza védelmében, így becsüli még valamire magát Ben? „Valószínűleg nem, de te becsülöd” vallotta be magának Frank. - „Tiszteled, mert most hiába fél mindentől, hiába képtelen régvolt döntését elfogadni, valamikor azt tette, amit akart, és ezt te sohasem merted megtenni. Te mindig csak parancsot hajtottál végre, sohasem volt bátorságod dönteni.” Frank elszédült, gondolatai megtépázták belülről. Szemét elöntötte a könny, alig látott, már támolygott csupán. Kapkodva szedte a levegőt, küzdött a hányinger ellen. Megállt, kinyitotta a szemét. Néhány lépésnyire volt csupán a templom bejáratától. Igen, Ben itt lesz. Érezte. Ekkor hallotta meg a zajt. Závár csattanása! Csupán a fejét fordította hátra. Az elétáruló kép borzasztóan éles volt. Talán harminc méterre mögötte állt az ismeretlen férfi, kezében puska. Frankét minden izma a templom ajtaja felé lökte. Ugrott, pedig tudta, hogy elkésett. Csak egy pillanatnyit, de semmi esélye sincs. Majdnem beért. A borzalmas ütés a hátát érte, megpördítette a levegőben a testét; nekizuhant az ajtónak, a lökés átnyomta a nyíláson. Hallotta, hogy újabb lövedék csapódik be mellette a fába, forgácsokat szórva. Nem volt fájdalom. Teste könnyű volt, vitte előre a lendülete. A templom nagyon kicsi volt, három padsor, az ajtótól öt méterre már ott az oltár. Ben az utolsó padból nézett rá, arcán döbbenet és rettegés. Aztán Frank felé lódult, és elkapta az összerogyni készülő, vérrel permetezett testet. Frank érezte, hogy bénul meg a teste. Ne még! Tudatából ködösen bontakozott ki az ellenállás. Valamit még mondania kell, meg kell küzdenie jegesen mozdulatlan ajkaival, nyelvével. A néhány szó suttogva, vért köpdösve nyomult ki belőle. - Callini itt van... miatta jöttünk... kérdezd meg a... a francia nőt... A név elhangzásakor Ben megremegett, arca fehérre vált. Ez a név maga volt számára a múlt, annak minden gyötrelme. A templom ajtaja bezuhant, egy puskás férfi állt ott, elfogta a fényt... Ben úgy érezte, mintha a hangos dörrenés a dobhártyáján belül kelt volna; szinte szétfeszítette a koponyáját. Frank nyakát érte a lövedék, felszakította az izmokat, az ereket, álla alatt robbant ki, de ezt már nem érezte; amikor a golyó hátulról belecsapódott, már halott volt. 7 Ben nem imádkozni tért be a templomba. Családja mélyen vallásos volt, s ő talán éppen ezért lett ateista, hogy így hangoztassa különállását. Tény, hogy már IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
gyermekkorában sem érezte létezésére kielégítő érvnek a mindenható akaratát. Megkeresztelkedett ugyan, de az évek múlásával maradék érzéke is egyre csökkent a természetfölöttit magyarázó hitre. Csupán jólesett a csend... amíg a két dörrenés szilánkokra nem zúzta. Most ott tartotta a vérző, még meg-meg ránduló testet a karjaiban; a testet, amely még fél perce is élettel volt tele, Frank testét. Belebámult az átszakadt nyakba, ami az ökölnyi lyukon még most is pumpálta ki a vért. A meleg folyadék ráfolyt a mellére, undort és félelmet keltve. Talán egy másodperc telhetett el a második lövés idegszaggató döreje óta, mire képes volt valamire is gondolni. Először Frank utolsó szavai cikáztak át az elméjén. Callini... A név olyan jeges rettegéssel töltötte el, hogy csaknem felsikoltott; egy csapásra jelenné tette gyűlölt múltját, lesöpörte mindenről a feledés homályát, háborító élességgel világította meg a három esztendeje gyötrő napot. Nem szabad gondolnod semmire, menekülj! Engedelmeskedett az életösztön üvöltésének. A holttestet - ami valaha Frank volt, de a vértől lucskos húscsomó már nem is emlékeztetett rá - az ajtóban álló férfi felé lökte. Csupán másfél-két méter volt a távolság; a test rázúdult a férfira, a fegyver kettejük közé került, beleakadt a holttestbe, súlya lefelé rántotta. Ben már ott is volt. Az ütés erejét nem elsősorban jól kidolgozott izmai adták, nem is a belénevelt rutin, hanem a félelem. A férfi arccsontja engedett az ökölcsapásnak: hangos roppanással nyomult be, fogai kitörtek, szájpadlásába vágódtak. Elzuhant, hangosan nyögve rángatózott a templom padlóján. Ben meglódult. Teljes erejéből rohant a falu felé. Nem járt más az eszében, csak a Volkswagen, amin ideérkeztek... és amin most elmenekülhet. A házak közül emberek jöttek elő a lövések zajára, legfőképpen nők és gyermekek, és hangos kiabálással figyelték az utcákon végigfutó fehér embert. Ben futott. Mozgását kissé lelassították az utcákra kitódulók, felbotlott bennük, nekik ütközött. Hirtelen hallotta, amint egy golyó süvítve vágódott el mellette, néhány centiméterre a fülétől, s kissé késve elérkezett hozzá a dörrenés is. A félelem megbontotta futása ütemét: ritmikája szétesett, kapkodni kezdett, sok fölösleges mozdulatot tett. A földút egyszerre kiszélesedett; a házak körben helyezkedtek el a nyílt térség körül. Megtorpant. Az egyik falhoz lapulva oldalazott tovább, mert a téren átfutni a véget jelenthetné. Idáig fedezték a járókelők, megnehezítették a célzást, de a közel ötven méteres térségben nem lenne hová bújnia. Zihált. Figyelni próbált, hogy üldözői milyen irányban lehetnek, de mindenhonnan feléje futó léptek zaját hallotta. Kidugta fejét a fedezék mögül, hogy kipillantson a térre; egy lövedék alig fél méterre tőle csapott be a falba, porfelhőt szórva. Szemből, a házak mögül jött. Reflexei visszalökték. Meglátott oldalt egy nyitott ajtót, beugrott rajta. Végighaladt egy lakáson, ismét ajtó, parányi kert, végében kőfal. Átugrotta; az előbbihez hasonló telek. Falak, kerítések rejtekén rohant tovább. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Igyekezett körívben haladni; számítgatta a megtett utat, hogy az orvosi lakáshoz, a biztos meneküléshez, az autóhoz érjen. A fegyveres olyan hirtelen bukkant fel előtte, hogy Bent csaknem megbénította a meglepetés. Képtelen volt lefékezni a mozgását. A fegyveres arcára kiült a rémület, maga elé rántotta a puskát... Nem volt ideje elsütni. Ben már a levegőben úszott feléje, mindkét talpával a mellének ütközött. Felbuktak. A férfi rekedt hangon üvölteni kezdett. Felült, de a következő pillanatban hatalmas rúgás érte az arcát. Visszahanyatlott, szája szélétől a szeméig felrepedt a bőr. Ben görnyedten állt az eszméletlen férfi fölött. Az eséstől sajgott az egész oldala, megrándult, amikor földet ért. Körülnézett. Az előbbi ordítás után a többiek minden bizonnyal be tudják tájolni ezt a helyet, idetalálnak. Tovább! Ismét futott. Talán két kerítésen sem jutott túl, amikor meghallotta a mögötte felcsattanó kiáltásokat. Túl izgatott volt, semhogy megértse őket, de hangsúlyukból érezte: kurta parancsok, szitkok. A távolság nem tompította le őket; mintha közvetlenül mellette beszélnének. Közel vannak, nagyon közel! Kiért a térre, az ellentétes oldalon, mint az imént. Fogalma sem volt róla: hogyan tovább. Önkéntelenül kiegyenesítette görnyedt testét, teleszívta levegővel a tüdejét. Egyre erősebben dobbanó lépéseket hallott abból az irányból, ahonnan ő is jött, aztán a léptek zaját fokozatosan elnyomta valami más. Motorzaj. Egyszerre tudatosult benne ez, s látta meg a rendelő felől közeledő bogárhátút. Az autó még meg sem állt mellette, amikor Ben már feltépte a bal oldali ajtót, belökte testét a vezetőülésbe, odébbtaszítva az eddigi sofőrt. Gázt adott, aztán oldalra pillantott. Francoise volt az. A nő összekuporodva fúrta be magát az ülésbe; haja csapzottan lógott, ajkát görcsösen összeszorította, szája sarka legörbült, tekintete a megüvegesedett rettegés. Amint a kerekek megpördültek a homokon, kibukkant a házak közül az egyik üldöző. Felemelte a puskát és lőtt. A lövedék szétrobbantotta a Volkswagen szélvédőjét. Ben lenyomta Francoise fejét, üvegpermet hullott a nyakukba. A férfi találomra a fegyveres felé rántotta a kormányt. Még két dörrenés, majd egy jajkiáltás, és a zaj, ahogy a lövész testét félresöpörte az egyre gyorsuló autó. Aztán egy hatalmas lökés és csattanás... Ben nehézkesen kászálódott ki a volán mögül, szája szegletéből vér szivárgott. Kellett néhány másodperc, hogy látóterében minden tárgy a helyére kerüljön és abbahagyja a szédítő lebegési. Miközben lábra állt, a fejét rázogatta. Jobban lett, elmúlt a szédülése, de ahogy az autóra pillantott és meglátta a felgyűrődött orrrészt, tudta, hogy használhatatlan, fölösleges is kísérleteznie a beindításával. Miután elütötték a fegyverest, szinte merőlegesen ütköztek a kőfalnak. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Tekintete a nőt kereste. A túloldalt bukkant rá: néhány lépésnyire öklendezett a Volkswagen nyitott ajtajától. Homloka vértől piroslott; a szélvédőkeret ütötte a sebet az ütközés pillanatában. Ben jobb ötlet híján felnyalábolta a csaknem magatehetetlen Francoise-t; a teher alatt imbolyogva indult tovább. Nem tudta, merre menjen; mind¬egy volt, csak minél messzebb innen. Ismét beért a házak közé. Francoise magához tért annyira, hogy megálljon a saját lábán; így gyorsabban haladtak, Bennek elég volt támogatnia. A kő- és vályogépületek közt kígyózó földút egyre inkább labirintussá lett a számára. Tántorogva húzta maga után a nőt. Az imént kapott ütés nagyobb volt, mint gondolta volna. A falak fölébe hajoltak, össze akarták nyomni. Lábait tétován rakosgatta maga elé; arra számított, hogy néhány pillanat múlva összeesik. Az apró géppisztolyt szorongató férfi körülbelül ötven méterre állt tőlük. Ben, szerencséjére, már akkor észrevette, amikor a falhoz lapulva a sarokhoz ért. Visszahúzódott, a támolygó nőt belökte a mögöttük tátongó mellékutcába, és ő is utána hátrált. Tekintete mereven fürkészte az utca bejáratát, képtelen volt szemét elvonni róla. Tizenöt-húsz métert is megtett így, feszülten figyelve. Bentről figyelmeztette valami, hogy forduljon meg. Francoise nem volt sehol; egy teherautó raktere sötétlett mögötte, félig elfedte a ponyva, s alóla egy kéz nyúlt felé. Inas, erekkel hálózott, sötét bőrű kéz. Ben igyekezett semmire sem gondolni, legfőképp arra nem, hogy kiket rejthet a teherautó mélye, hiszen ha itt marad, az a biztos pusztulással egyenlő. Megragadta a feléje nyújtott kart. Érezte, amint felrántják a platóra. Hangosan felbődült a motor, és a teherautó egyre fokozódó gyorsasággal, minden ízében zörögve hagyta maga mögött a szűk utcákat, a falut.
V. 1 Paul elkeseredve rohant az egyre távolodó zaj után. A géppisztolyt a melléhez szorítva nyílegyenesen átvágott néhány kerten, kiért a település szélére, és még látta, amint a teherautót elnyeli az erdő. Felemelte az UZI-t, célzott. Legalább kétszáz méter. Nincs esélye a találatra. - A rohadt életbe! Képtelen volt visszafojtani a káromkodást. Csalódottan szorította a fegyvert, aztán lóbálni kezdte tehetetlen dühében. Hangokat hallott, megfordult: két embere közeledett futva feléje. „Tehát ketten maradtak” - öntötte el a kétségbeesés. Azt, ami az elmúlt néhány percben történt, még most sem tudta teljesen felfogni, képtelen volt megérteni. Teljesen fegyvertelenül, hat fegyveres ellen; IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
nem, nem igaz, hogy sikerült elszöknie. Mégis elment, holott semmi esélye nem volt rá. „Legyőzött!” - ingatta a fejét. - Mi történt a többiekkel? A most hozzáérkezett két férfi hangosan zihált; nyögve, sipítva tört föl belőlük a válasz. - Az a fickó, akinek a karján az a sebhely volt... - Valami Bruno vagy kicsoda - segített a másik. - Az, Bruno - az elsőnek megszólaló fenyegetően pillantott a közbeszólóra -, szóval ő kicsinálta azt, akit maga mondott nekünk, Mr. Jefferies... Ott lőtte le, a templomban - karjával bizonytalanul mutatta az irányt -, ott fekszik... De őt is kicsinálta valaki... - Él? - Paul hangja sürgetően csattant. - Asztat nem tudnám megmondani... minden csupa vér, az arcát teljesen péppé verték... Eszméletlen, csak annyit láttam. Egy pillanatra néztem be. - A másik kettő? - Miguelnek a lába tört el, amikor ezek a szemetek elütötték; az a harmadik, annak nem tudom a nevét... az ott fekszik az udvaron, kicsit lejött a képéről a bőr, az ott káromkodik... annak nincs nagy baja. - Akkor futás, menj a dzsipért, szedd fel őket, aztán gyere! A két férfi egymásra pillantott, elvigyorodtak, aztán sietve eltűntek a házak között. Paul körülnézett. Arca fintorba rándult, vállára lökte az apró géppisztolyt, és egy magányosan düledező romház félig beomlott falához sétált. Leült, úgy, hogy szemmel tarthassa a falut; a fegyvert keresztbe fektette a combjain. Semmi mozgás. A házak közti térség teljesen kihalt volt, az utcákon nyoma sem volt az életnek. Paul tudta, hogy a falu lakói ott lapulnak szobáikban, kezüket a fülükre szorítva. Csak néhányan - a legbátrabbak vagy a legfelelőtlenebbek - pislantanak ki félve az ablakukon, de a házból kilépni ők sem mernek. Akik az erdőben dolgoznak, a fakitermelők, vadászok, legkevesebb fél óra múlva érhetnek ide, ha már az első lövések zajára elindultak. Rendőrség nincs ebben az isten háta mögötti faluban; a legközelebbi kerületi biztos legalább húsz kilométerre lakik innen; ha már riasztották telefonon, egy órán belül itt is lehet. Talán fölösleges óvatosság töltött fegyverrel figyelni a házakat, de szükséges. Az elővigyázatosságba még senki nem halt bele, csak abba, ha ellankadt a figyelme. Paul maga elé meredt, s az elmúlt néhány percre gondolt. Arra, hogy hol követte el a hibát. Mert nagyon nagy hibát vétett, az bizonyos. Talán az volt a baj, hogy túlságosan szétszóródtak? Nem, semmiképpen; Paul tudta, hogy ezt helyesen tették. Nagyon kevesen voltak ahhoz, hogy csoportban maradva eredményt érjenek el. Az viszont valóban hiba volt, hogy az emberei IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
fedezetlenül hagyták egymást, csürheként széledtek szét, minden rendszer nélkül, hogy egymástól teljesen függetlenül mozogtak, mindegyik a maga külön vadászatát folytatta. Erről te tehetsz; semmilyen tervet nem dolgoztál ki nekik. Pontosan megmagyarázhattad volna, hogy hogyan haladjanak. De nem tetted... Ekkor jött rá az alapvető hibára, amit ő követett el. Igen; alábecsülted Benjamin Hornt. Felsóhajtott, összeszorította az ajkát, dühe ismét izzani kezdett. Érezte, hogy teste beleremeg a tehetetlenségbe. „A rohadt életbe, pedig ismerted a múltját; tudtad, hogy milyen kiképzést kapott!” - sziszegte magában. - ”Gondolhattad volna, hogy többre képes, mint az átlagember, hisz éppen a harcot, a menekülést tanulta hónapokon keresztül!” Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre a dzsipet, amikor az már majdnem melléje ért. Felugrott. A vezető egy pillantására átadta a helyét. Paul elhelyezkedett az ülésen, jobbja már a váltót markolta. Órájára nézett: három és fél perce, hogy a teherautó eltűnt a fák között. Óvatosan indított, elmosolyodott. Most el fogja kapni Bent, akárhol is van. 2 Ben le-lekókadó fejjel, szédelegve ült a nedves deszkákon a félhomályban a ponyva alatt. Nemigen tudta volna megmondani, hol van most. Tudata letompult, védekezésül a hatalmas stressz ellen. A történtek ködösen, összefüggéstelenül kavarogtak benne, az események csak lazán kapcsolódtak egymáshoz. A kábulathoz hozzájárult még a gép ütemtelen, kiszámíthatatlan himbálódzása is. Callini! A puszta név eszelős félelemmel töltötte el. Maga volt a múlt, minden kegyetlenségével megelevenedve, hogy végezzen vele. A név, ami három éven keresztül pokollá tette az éjszakáit s újabban már a nappalait is. Düh, esztelen halál, vér... már-már szinonimaként illettek a Callini szóhoz. Lázálomszerűvé lett minden egyszeriben. Kinyitotta a szemét. Bámulta maga előtt az elpenészedett deszkákat. Igyekezett átvenni a teherautó dobálását, együtt mozogni vele, hogy magához térjen. Felemelte a fejét és körülnézett. Vele szemben két mozdulatlan férfi; a homályban bőrük csaknem feketének látszott. Két csontos, szikár arc, vállig lógó, sötét haj keretezi őket. Mellette pokróccal letakart test, csak a fej volt szabadon. Ben figyelte a felfelé irányuló, rezzenéstelen szempárt, az abból áradó ürességet, aztán elkapta róla a tekintetét, mert képtelen volt rájönni, hogy él-e. Legmesszebb tőle Francoise gubbasztott; egészen a raktér legmélyén, lábait felhúzva, összekuporodva ült, mereven, görcsösen nézett maga elé, semmiről nem véve tudomást. Egy szó sem hangzott el. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Ben most kezdte csak igazán értékelni a bátorságát, hogy felszállt a teherautóra. Végül is fogalma sem volt arról, hogy kik ülnek rajta. Arról ítélt csupán, hogy a feléje nyújtott kart segítőkésznek vélte. De ugyanígy tévedhetett is. Hisz még most sem tudja, hogy kik ezek, és mit akarnak. Ben elfordította a fejét, és a kocsi hátulján, a rongyos ponyván keresztül kinézett a mögöttük hagyott útra. Kis ösvényen haladnak, állapította meg. Két keréknyom volt csak, közötte jó félméteres fűvel, kétoldalt pedig a dzsungel. Figyelte a mélyen az útra belógó növényeket; hosszú indák, hatalmas levelek, vaskos fatörzsek, alattuk pedig az aljnövényzet buja vegetációja. Nézte, s közben alig vette észre, hogy a teherautó fékez; igazán csak akkor ocsúdott föl gondolataiból, amikor nyikorogva, egy utolsót billenve meg is állt. A két férfi azonnal leugrott róla, és a kezükkel intettek neki, hogy jöjjön. Ben óvatosan, bizalmatlanul, figyelmesen körülpillantva, lassú mozdulatokkal mászott le. Visszanézett; a nő még csak ekkor állt fel, remegett a lába, ahogy megindult. Az egyik férfi odanyújtotta a karját és lesegítette. Ben elfordult, tekintetét az erdő fái közé fúrta. Érezte, hogy Francoise-nak és neki ez a végállomás, útjuk eddig tartott. Egy motoros fűrész berregett fel. Bent bántotta a hangja, kínozta a növények közül felszálló fullasztó pára, de nem volt előlük menekvés. Kicsapódott a teherautó ajtaja; egy idősebb férfi jött hátra hozzájuk. Ben számára furcsa volt az indiánból áradó fensőbbség, a tartásából sugárzó gőg, de erős hatást tett rá. - Remélem, megfelel önöknek, hogy pontosan itt válunk meg egymástól - az indián kiejtése hibátlan, de kissé mesterkélt volt -, végül is a dzsungelben egyik hely éppen olyan, mint a másik. Ben biztosra vette, hogy az, hogy éppen itt teszik ki őket, korántsem a véletlen, hanem megfontolás eredménye, de azért bólintott. - Igen, tökéletes. A férfi egy hátizsákot dobott le eléjük a földre. - Élelem van benne, néhány doboz gyufa, két pokróc, kés. Nem a legmegfelelőbb felszerelés, tartalma korántsem kielégítő mindenben, de azért megfelel. - Egy pillanatra elmosolyodott. - Nincsenek olyan helyzetben, hogy válogathatnának. Hirtelen hatalmas robajjal dőlni kezdett mögöttük egy fa. Nem ért földet, csaknem vízszintesen állapodott meg az út fölött; fenntartották a belekapaszkodott indák, a szemben álló fák szövevénye. Az út tökéletesen el volt zárva. Nem is maga a fatörzs jelentette az akadályt, hanem a vele együtt lezúdult, kifeszült liánok: legkevesebb egyórás munka, míg az ösvény ismét járhatóvá válhat. - Ó, majdnem elfelejtettem. - Az indián egy vászonba csavart, hosszúkás tárgyat emelt le a platóról. - Egész biztosan használni akarják majd. Ben kibontotta a csomagot: egy kurta csövű, hétlövetű vadászpuska volt. Vastagon fedte a védőzsír. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- A csomagjukban megtalálják a hozzá való lőszert. - Miért segít? - Ben ingerülten csattant fel; szinte megalázta a gondoskodó modor. - Mondjuk talán úgy, hogy közös ellenségünk van. - Kicsoda? - Ha gondolkodna egy kicsit, nem tenne föl felesleges kérdéseket. Az indián a teherautó nyitott ajtajához ment és beszállt. Ben követte, igyekezett legyűrni az ingerültségét. - Ha annyira közös az ellenségünk, akkor miért raktak ki minket itt? A férfi lehúzta az ablakot, kihajolt rajta. Hangján átütött az indulat. - Az ellenségünk közös, de a harcunk nem az. Mi harcolni fogunk a magunk módján; maguk tegyenek azt, amit akarnak. A küzdelmet, bármelyik oldalon áll is, senki sem kerülheti el. 3 Amint kissé lankásabb lett a terep, Ben megállt. Kibújt a hátizsákból, a puskával együtt a földre dobta. Megfordult. Francoise vagy ötven méterrel alatta küzdött az emelkedővel. A nő haja csapzottan lógott, mindkét keze sebes és mocskos volt. Fel lehetett hallani hangos, ziháló lélegzetvételét. Ben néhány másodperces gondolkodás után visszament érte. Megragadta feléje nyújtott csuklóját, és húzni kezdte maga után. Mikor felértek, ő is úgy érezte, hogy majd szétpattan a tüdeje. Francoise leroskadt a földre, és mindkét kezével masszírozni kezdte begörcsölt lábszárát. Fájdalmasan fintorgott, néha hangosan felszisszent. Vékony cipője már csaknem teljesen szétrongyolódott, a szakadt vászon itt-ott vérfoltos volt. Nadrágját is megszaggatták a tüskés növények, kikandikált alóla összekarcolt bőre. Az inge még úgy-ahogy tartotta magát, de mellén és hátán már foltos volt az izzadságtól. Haja rátapadt verejtékező arcára. Néhányszor erőteljesen megrázta a fejét, hogy eltávolítsa, de így nem ment. Abbahagyta izmai dörzsölését, s kecses mozdulattal söpörte el a haját. - Van egy cigarettája? Reszelős hangon szólalt meg. Ben nehezen tért magához, annyira megigézte az előző kézmozdulat nőiessége. Pislantott néhányat, aztán tétován a farzsebe felé nyúlt; oda tette egykét órája - egy örökkévalósággal ezelőtt - a megkezdett dobozt. Matatott egy pillanatig, majd rádöbbent, hogy éppen azon ül. Megemelte a testét, kihúzta a szétnyomódott, gyűrt dobozt. A cigaretták még aránylag épek voltak. Odadobott egyet a nőnek, egy másikat a szájába tett. - Még öt szál maradt. Van tüze? Francoise nemleges mozdulatára a hátizsák felé nyúlt, felnyitotta és kiemelte belőle a gyufát. Egy ideig nézte még a zsák tartalmát. - Van benne még öt dobozzal - mondta, amikor a nő a láng fölé hajolt. Mármint öt doboz cigaretta. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Francoise megkönnyebbülten fújta ki a füstöt, aztán hátradőlt. - Kedves gondoskodás; igazán megható figyelmesség. Nem mondom, maga szépen köszönte meg. Hangja nem volt vádló, csupán tárgyilagos. Ben is meggyújtotta a sajátját. Sóhajtott. - Mit kellett volna megköszönnöm? Francoise hitetlenkedve meredt rá. - Viccel? Én eddig azt hittem, hogy egész rendesek voltak, amikor kihúztak bennünket a kulimászból. - Ahogy vesszük. - Ben rámosolygott a nőre. - Én eddig valahogy úgy tapasztaltam, hogy az emberek soha nem tesznek semmit a másikért olyan indokok alapján, amiket ez a vén fickó mondott. Engem már egy párszor belerántottak a sűrűbe... Ennek is olyan szaga van. - Maga tud bízni az emberekben, az biztos. Jobb lett volna, ha hagyják, hogy agyonlőjenek minket a faluban. - Én nem ezt mondtam. - Ben közelebb hajolt Francoise-hoz. - De ha már a bizalomnál tartunk: nem mondaná el, hogy mi folyik itt? Francoise tétovázott egy pillanatra. Hiszen amiről beszélnie kellene, voltaképpen államtitok. Ráadásul az amerikaiak ügye; neki még arra sincs felhatalmazása, hogy tudjon róla. Majd eszébe jutott az amerikai ügynök halála, és az, hogy bár az erdő nagyon tágas, mégis össze van zárva Bennel. Nincs sok választási lehetősége: ha beszél, talán még rábírhatja a férfit, hogy segítsen. Vett egy mély lélegzetet, azzal nekifogott. Beszélt, beszélt, egyre gyorsuló ütemben, ahogy beleélte magát a témába. Elmondta a gyémántbányát, az amiatt tervezett puccsot, ennek politikai jelentőségét, aztán azt, hogy hogyan akarták rábírni Callinit, hogy idejöjjön. Ben elkerekedett szemmel hallgatta. Egyre inkább előrehajolt ültében, szinte szívta magába a nő szavait. A hallottak megdöbbentették. Elámult a gondos tervezésen, mely szerint ráosztották a csali szerepét. Majd egyre inkább eluralkodott benne a félelem, hogy ha már idáig szerencséje volt, most minél előbb minél messzebbre kellene mennie. Menekülni! Francoise látta a férfi szemében a növekvő rémületet. Nem tett rá megjegyzést, de gondosan elraktározta magában. Elhallgatott. Mindent elmondott, befejezte. Most már a férfin volt a sor. Ben sokáig csak maga elé meredt. Úgy érezte, béna a nyelve, képtelen lenne megmozdítani. - Merre van innen a bánya? A kérdést nehezen, akadozva préselte ki magából. Francoise tétovázott egy pillanatig a válasszal. - Északkeletre. Lerajzolom. Kitépett néhány fűcsomót, hogy elegendő hely legyen a földön. Apró vonalakkal, körökkel jelölte a falut, a bányát és a jelenlegi helyzetüket. A férfi figyelmesen tanulmányozta, majd sóhajtott és felegyenesedett. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Rendben van. Én most elindulok nyugat felé. Estig megteszek jó pár kilométert. Reggel aztán irány észak. Ha gondolja, velem jöhet. - Azt hittem, elkísér a bányához. - Sajnálom, tévedett. Ben felemelte a hátizsákot, belebújt, baljával megfogta a puskát. - Mennyit akar a segítségéért? Nyugodtan mondhat bármekkora összeget. Francoise elállta az útját. - Lehet, hogy nem értett meg? Tudnia kellene, mi lesz itt, ha a puccs sikerül. Hova megy akkor? - Amilyen gyorsan csak lehet, elhagyom az országot. Már most. A többi nem tartozik rám. Indulni akart, de a nő megragadta a karját. - Ebben én nem vagyok olyan biztos. De jó, rendben van. Én csak annyit kérek, hogy kísérjen el. - Egy apró automata pisztolyt húzott elő hatalmas oldalzsebéből. - Majd én végzek Callinivel. Ben elmosolyodott. - Ezzel? Lehet, hogy a lőtéren tudta használni, de emberre lőni teljesen más. És hogy képzeli az egészet? Honnan veszi, hogy Callini személyesen fog idejönni? - Tudom. Nem is sejtem, miért akar annyira végezni magával, nem is kérdezem. Francoise látta, hogy a férfi arca egy pillanatra megvonaglik. - Majd elmondja, ha akarja. De maga miatt előbb-utóbb idejön. Ben lassan rázogatta a fejét. - Sajnálom, de nem. Arra fogok menni, amerre az előbb mondtam. Elkísér? Franchise lassan oldalra sétált. Cipője orrával eltörölte a földre karcolt térképet. Visszanézett, de arca semmit sem tükrözött. - Igen, magával megyek. Remélem, útközben meggondolja magát. Ben mosolyogni akart, de csupán egy fájdalmas fintor telt az erejéből. - Nem fogom meggondolni magamat. Nem akarok a bányához menni. „És legfőképpen nem merek!” De ezt már nem mondta ki hangosan. 4 Paul szerencséjére észrevette a feléje zúduló levelek, ágak tömegét. Hátraugrott a terepjáró felé; a földet érő fa csak fél méterrel kerülte el. Még negyed óra, és szabad lesz az út. Paul megállt, fölnézett és megtörölte verejtékben fürdő homlokát. Épp itt lenne az ideje, hogy továbbmehessenek; az akadály miatti kényszerpihenő immár több mint ötven percre nyúlt. Persze csak az üldözés szempontjából volt pihenőnek nevezhető; egyébként megfeszített munkával telt el. Rendkívül veszélyes és hosszadalmas volt az indákon, liánokon és más fák ágain nyugvó fatörzset a földre kényszeríteni; minden egyes olyan pontot, ahol a törzs fennakadt, át kellett vágni. Ugyanakkor mindig számítani lehetett rá, hogy a maradék kapaszkodók már nem tudják megtartani tovább a kivágott fát, és az mindent magával rántva lezuhan. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Paul az előtte heverő törzset nézte, aztán megfogta az egyik törött ágat, és megpróbálta megmozdítani. Sikerült. Odakiáltott a még mindig a környező fákon lévő három embernek. Jó néhány perces erőlködéssel annyira elfordították a földön fekvő fát, hogy a terepjáró elférjen mellette. Paul kiadta a többieknek az utasítást, hogy szedelőzködjenek, és előresétált. Járása rendkívül lassú volt, de csupán azért, mert megfeszített figyelemmel bámulta a környező növényzetet. Hogy a teherautó, ami Bent elmenekítette a faluból, itt járt, affelől nem volt kétsége; az útra döntött fa előtt és után is megtalálta a nyomait. Elhaladásáról az utat jelző két keréknyom közti növényzet tanúskodott: a hosszú szárak friss sérüléseit a fenéklemez és a meghajtótengely okozta; egyik-másik elmetszett növény tetején még mindig tapintható volt a kenőolaj. De észrevett valami mást is. Csak amikor visszafelé sétált, akkor tűnt föl neki az aljnövényzet egy helyen megbomló zártsága. Közelebb lépett, tétován, hisz inkább érezte a nyomot, mint látta. Nézte a kissé elhajló ágakat. Egyik sem volt törött, csupán furcsa szögben álltak. Nem ért hozzájuk, megpróbált mögéjük látni. Lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy az ágakat elhajlító erő jeleit nem fedezi-e fel másutt is. Lassan, vigyázva nyúlt a növények felé, és széthúzta őket. Hirtelen biztos lett a dolgában. A jelenség alagútszerűen folytatódott a dúsan tenyésző vegetációban: egyenesen az erdő mélye felé az ágak közel kétméteres magasságig mind el voltak hajolva. Nem volt többé kétséges, hogy friss, ember által vágott csapásra lelt. Tudta, hogy nem lehet néhány órásnál régebbi, hisz akkor az ágak már visszatértek volna eredeti helyzetükbe, és ember nyoma, mert ilyen magasra növő állat nincs errefelé. Kisétált, vissza az útra. Cigarettára gyújtott, igyekezett higgadtan mérlegelni. Kétféle nyom vezet tehát el innen: a teherautó továbbment, de valaki vagy valakik bevetették magukat a dzsungelbe. Melyiket kell választanod? Melyik Benjamin Horné? Nagyot szívott a cigarettából, és a dzsipet nézte. Az emberek már valamennyien benne ültek. Közülük kettőre számíthat igazán; csak ketten teljes értékűek. A harmadik segített ugyan az akadály eltávolításában, de hatalmas arcsebe miatt képtelen lenne hosszabb utat megtenni a dzsungelben. Abba kell hagyni az üldözést egy időre; túl kevesen vannak. Visszasétált a dzsiphez. - Egyikőtök itt marad, a másik visszaviszi a sebesülteket a bányához. Visszafelé hoz magával legalább tizenöt fegyverest, még akkor is, ha a tábor egy éjszakára védelem nélkül marad. Ez most fontosabb. Nem kell nagy felszerelést hozniuk magukkal; két napra való élelem bőségesen elég lesz. Indulás. Odébbállt, hogy legyen elég hely ahhoz, hogy a dzsip megforduljon. Az egyik férfi nehézkesen kikászálódott a járműből, kezében egy puskával és Paul IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
géppisztolyával. Paul elvette tőle, vállára akasztotta; jólesett, hogy a fegyver súlyától kifeszülő bőrszíj belevág a húsába. Újra a leágazó apró csapáshoz ment. Nem fordult hátra, de menet közben hallotta, ahogy a dzsip motorja felbőg, majd a hang gyorsan távolodni kezd. Odaért, ahol a növényi fal megtört. Te mit választottál volna a helyében? A teherautót vagy a dzsungelt? Merev tekintettel bámulta az ágak szövedékét, aztán megrázta a fejét. Ráérsz még dönteni; van elég időd. Hallgass a megérzésedre. Csak akkor válassz, ha majd néhány óra múlva az emberek megérkeznek. Akkor kezdődik. Végigsimított a fegyverén; elmosolyodott. Remek vadászat lesz. 5 A nap már nem ragyogott be az alacsonyan tenyésző páfrányok, bokrok közé, de még ott csillogott a magasabb fák koronáján. Az aljnövényzet egyre inkább homályba borult, széteső kontúrokkal tört rá az éjszaka, de néhány méterrel följebb még a nappal győzedelmeskedett a sötétség felett. Aztán percek alatt mindenre ráborult az éj. Elvesztek a színek. A növények szürkeségbe burkolóztak, feladták különbözőségüket, mind-mind sejtelmesek lettek. A nappal jól áttekinthető bozótos egyszeriben áthághatatlan fallá vált. - Thualpa! A kiáltást továbbadták egymásnak a fák; egyre suttogóbban görgették a messzeség felé. Néhány száz méterrel odébb a hang már teljesen elenyészett, átadta helyét az őserdő neszeinek. Szétnyíltak az ágak, a félmeztelen, barna férfi test átcsusszant közöttük. Lassan lopódzott tovább a kis tisztás felé. Egyszeriben lábai alól eltűnt az erdő süppedékeny talaja, helyét kövek, szikladarabok foglalták el. Emelkedő következett, tíz-tizenöt méteren át. Megmászta, aztán mozdulatlanná merevedett. A kis sziklatetőn ott volt az öregember. Az inas, szikkadt testet ágyékkötő és jó néhány ékszer fedte. Szemben állt a már alig látható, lemenő nappal; az utolsó sugarak megcsillantak fedetlen mellkasán. Kitárta karjait, szinte szívta magába a fény utolsó cseppjeit. Remegett, szeme csukva volt, arcvonásai áhítatot tükröztek. Sokáig állt így. Besötétedett. A nap eltűnt a láthatár alatt, az őt kísérő parázsló vörös is elenyészett. Az ég tompa sötétkékké lett. Az öregember leeresztette a karját, vállai előreestek, meggörnyedt. Mellkasa nehézkesen mozgott, láthatóan kínozta a lélegzetvétel. Zihált. Megindult lefelé a tetőről, és csaknem beleütközött az őt figyelő férfiba. - Thualpa - szólította meg. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Az öregember ráemelte a tekintetét. Könnyezett, a cseppek némán peregtek alá a ráncos bőrön. - Aggódtam érted, Thualpa - szólt ismét a másik. - Sokáig elmaradtál. Az öreg kábán elmosolyodott, bólintott, majd válasz nélkül indult tovább. A fiatalabb férfi néhány méterrel lemaradva követte. Mozdulataiból sugárzott a tiszteletteljes alázat. Thualpa néhány méter után megállt. Szembefordult kísérőjével, kiegyenesítette öregségtől gyötört testét. - Nemsokára indulnom kell, ha hajnal előtt oda akarok érni. - Biztos, hogy... hogy jól meggondoltad? Veszélyes lehet egyedül... Az öreg arcán cinikus mosoly suhant át. - Úgy gondolod, hogy az én koromban... - Nem! Te még most is sokkal erősebb vagy, mint bárki közülünk. De éjjel, egyedül... ez mindenki számára veszélyes... Thualpa a másik vállára tette a kezét. Halkan, rekedten suttogott. - Ez a törvény! Nemsokára eljön az idő, amikor az örökömbe kell lépned... - Én nem várom azt a napot, amikor felruházol a főpapi tisztséggel! - Akár várod, akár nem, előbb-utóbb eljön. Nem tehetünk ellene semmit; és nem is szabad. - Továbbindult, és folytatta: - Ez törvény. Ahogy a Nap meghal és újjászületik, úgy változik minden. Az ő papjai is hasonlatosak hozzá: amint meghal az egyik, más foglalja el a helyét. Mi magunk eltűnünk az idők folyamán, de a tisztség nem. Ahogy a Nap sem tűnik el soha. így kell gondolkodnod, hogy erezd az örökkévalóságot, és várhasd az ő visszatérését. Hisz nekünk, papoknak csupán ez a dolgunk: várni a napot, amikor ő testet ölt, és eljön közénk. Vigyázni a születés helyét, nehogy szentségtelen láb tapossa az ő kiválasztott földjét. Ismét megállt, és szembefordult a másikkal. - És ezért kell még most, éjjel indulnom. Csak egy papja van a Napnak, senki más nem léphet az ő földjére. Nekem kell mindenről gondoskodnom, hogy teljes legyen majd az ő diadala. A fiatalabb férfi hirtelen a múltra gondolt, amikor még békességben élhettek családjaikkal, sok kilométernyire innen. Csupán Thualpa volt mindig itt, a sziklacsúcs közelében; őrizte a szent helyet, ahol majd egyszer a Nap emberi alakban eljön a földre, hogy legyőzze azokat, akik ellene vannak. De aztán ezek a betolakodók elkezdték a csillogó köveket keresni, éppen az ő földje szomszédságában. Veszélyeztették a szent hely tisztaságát. Megkezdődött a harc, s a férfi már úgy érezte, mintha időtlen időktől fogva tartana az öldöklés. Fáradt volt tőle, belefásult. És már gyűlölt a lelke mélyén mindenkit. Szótlanul értek az apró szurdokhoz, ahol a többi tíz-egynéhány indián készült az éjszakára. A hatalmas fák fölébe hajoltak a mélyedésnek, lombjukkal sátorszerűen beborították. A néhány méter széles táborhelyen három lombkunyhó magasodott az átláthatatlan sötétségben; körülöttük hang nélkül mozogtak a csupán fakó árnyaknak tetsző férfiak. Az öregember megállt ott, ahol a talaj lejteni kezdett. A feketében játszó eget nézte, és megpróbált önmagába látni. Hirtelen a vállain érezte megélt éveinek súlyát; a kor nyomta, megnehezítette a lélegzetét. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
„Öreg vagy, túlságosan öreg!” Egy pillanatra valóban vénnek látta magát. Elöntötte a kétség, hogy képes-e még megfelelni annak, aminek a főpapnak meg kell felelnie. Egy pillantást vetett a mögötte tiszteletteljesen várakozó férfira, aki egyszer az utódja lesz. „Ő még képes hinni!” Thualpa már túlságosan sok mindent megélt ehhez. Tudta, hogy képes lenne életét áldozni a feltámadó Napért, de már nem bízott benne igazán, hogy istene emberi alakban valóban újjászületik-e majd. Minél több évet ért meg, annál biztosabban látta, hogy túl mocskossá vált a világ ahhoz, hogy a Nap ide eljöhessen. Az embereket már nem lehet megváltani a gonosz uralma alól: el kell pusztítani őket. Eszébe jutott az a nap, amikor pap lett. Lelkes volt, azt hitte, hogy az Isten eljövetele csupán órák kérdése. Most ott állt a homályban, és végigsimított a karján: ujjai fel-alá bukdácsoltak ráncos bőrén. „Igen, egy hitetlen, cinikus vénember lettél.” Szemét elfutotta a könny; tétova léptekkel botorkált le a szurdokba. Belépett az egyik kalyibába, levette ékszereit, s egy kis kővel ledörzsölte a festéket a testéről. Lemosakodott, aztán felöltözött. A meztelenség után szúrta az ing, a nadrág, de igyekezett elviselni a szorításukat. A kunyhó sarkába ment. Félredobálta a leterített pokrócokat, kitapintotta a fémes érintésű ládákat. Elvett egyet, odébb tette, a takarókat aprólékosan visszaborította a többire. Hirtelen valami puhába nyomódtak az ujjai. Jegesen hasított át rajta a rémület, ott visszhangzott a koponyájában, pedig tudta, mi van ott. Maga elé idézte a halálos görcsbe merevedett testet, oldalán a hatalmas, golyó tépte sebbel. Valamivel napnyugta előtt szenvedett ki, s most végső nyughelyére várt, ahol néhány nap múlva elhelyezik majd, messze innen, a falujukban. Amikor aláeresztik a sírjába, büszke lesz rá az egész törzs, hisz az ellenséggel vívott harcban esett el. Thualpa rátette kezét a holttestre, és arra gondolt, hogy a visszatérés milyen távoli még. És ki tudja, vajon még hányan esnek el addig. Ebben a pillanatban nem bízott tervében. „Pedig bíznod kell!” - Ezt csaknem hangosan mondta ki. - „Minden úgy fog történni, ahogy elgondoltad, hisz ismered a fehéreket.” Rájuk alapozott mindent. Az ötlet egy pillanat alatt született meg benne akkor, amikor a betolakodókhoz tartozó fegyveresek arra a férfira és a doktornőre vadásztak. Thualpa tudta, hogy ha a fehér ember elől elragadják a zsákmányát, még elkeseredettebben veti magát utána. Ezért vette fel a két menekülőt a teherautóra, s miután eltorlaszolták az utat, ezért engedte el őket a dzsungelbe. Tudta, hogy üldözőik megtalálják majd a csapást, amit a két menekülő vág a növények között, s utánuk erednek, így sokkal kevesebb ember lesz majd ott, ahol a csillogó köveket bányásszák; nem lesz elég fegyveresük. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Könnyű lesz végezni velük. Mert meg kell őket semmisíteni, az bizonyos. Különben egyre többen jönnek majd keresni a gyémántot, és megszentségtelenítik a szent földet, ahol a Nap emberré fog születni. Eljutnak oda, biztos, hisz ott is rengeteg a drágakő. Persze az is lehetséges, hogy a betolakodók a teherautó nyomát követik majd. De kevesen vannak ahhoz, hogy nagy útra vállalkozzanak; biztosan erősítést vesznek magukhoz a bányabeli őröktől. Mire eltávolítják az akadályt és megtalálják a teherautót a vízmosásba lökve - innen három kilométernyire - már este lesz. Az éjszaka talán már foglyul is ejtette őket. Thualpa elmosolyodott és kilépett a kunyhóból. A ládát pántokkal tekerte körül és a vállára vetette. Reggel lesz, mire mozdulni mernek majd, őt pedig az indiánok már hajnalban követik a bányához, a harcba. Nem lesz semmi baj. Nesztelenül, el sem köszönve senkitől a szurdok bejáratához osont, s kisvártatva elnyelte a dzsungel. 6 Paul belehemperedett a lucskos fűbe, és a hátára fordult. Melléhez szorította az apró géppisztolyt, tekintetét az égre vetette. Kitágult pupillákkal figyelte a sötétséget. Éjszaka a dzsungel roppant barátságtalan: számtalan reccsenés, állati hang, magasból aláhulló, cuppanó vízcsepp rémíti az oda nem tartozót. Paul mégsem félt. Furcsának tűnt számára, de szinte otthon érezte magát az erdőben; mintha mindig is itt élt volna. A zajok számára nem voltak ellenségesek, egyszerűen a dzsungel zajai voltak. Az életé. Nem akart az órájára pillantani, túlságosan fáradt volt a mozdulathoz. Talán másfél-két órája sötétedett be. A hátán feküdt és fölfelé nézett; bár szeme káprázott a megerőltető figyelem-összpontosítástól, sikerült a fák koronáját és az eget különválasztania. Már nem is volt minden olyan sötét, megjelentek és elkülönültek a színek. Figyelte, amint előbukkantak a zöld levelek formái, s a lombozat immár három dimenziót mutatott neki. De túlságosan nem merülhetett el a látványban, akármennyire megigézte. Hiába látta most olyan meseszépnek a dzsungelt, nem feledkezett meg róla, hogy bármikor keserves kínhalált okozhat. Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, máris bekövetkezhet. Persze eljövendő gyilkosa nem tudatosan ölne: félne, éhes volna, vagy csupán territóriumát védve marna belé. Paul tisztában volt vele, hogy a Karib-tenger dél-amerikai partvidékét övező őserdőkben milyen elképesztő mennyiségű a halálos mérgű rovar és kígyó. Most nem gondolt tudatosan a veszélyre, mozdulatai mégis kiszámítottak, óvatosak voltak. Feküdt a fűben. Nem mert rágyújtani, mert tudta, hogy a cigaretta parazsa messzire ellátszik, és tökéletesen képtelen lenne a kezével eltakarni. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Várt. Várta az embereit. Biztosan tudta, hogy jönnek majd, hisz elefántcsapáshoz hasonlatos nyomokat hagyott maga után, hogy idetaláljanak. A néhány órával ezelőtti választására gondolt. Ahogy ott állt az úton és azon töprengett, hogy a teherautó nyomait kell-e követnie vagy az erdőbe leágazó, alig látható friss ösvényt, hirtelen elöntötte a megérzés. Egyszerűen tudta, hogy melyik a helyes nyom. Ellenállhatatlan volt a kényszer: azonnal indulnia kellett. Ismerte már ezt az érzést, tisztában volt azzal, hogy engedelmeskednie kell intuíciójának. Nagy ritkán jelentkezett csak, valahonnan egészen mélyről, a tudatalattijából, de mindig elképesztő hevességgel. És eddig mindig úgy tett, ahogy parancsolta. Paul az évek hosszú sora alatt meggyőződött róla, hogy valószínűleg ennek a megérzésnek köszönheti a szerencséjét. Most is - talán már azelőtt, hogy érezte volna - elhatározta, hogy hallgatni fog rá. Amikor eljött a pillanat, dermedten megállt, aztán magához szólította a néhány méterre a bokrok aljában üldögélő fegyveres férfit. Az aprókat lépdelve, kétkedő vonásokkal lépett közelebb; Paul látta a szemébe kiülő félelmet, de nem törődött vele, hogy a másik mit gondol róla. Odakiáltott neki, hogy amint a többiek megérkeznek, kövessék az ő nyomait, mert neki mennie kell. Törhetetlen elszántsággal, megállás nélkül rohant végig a kanyargó erdei úton, ahol néhány órával előtte a teherautó elhaladt. Nem törődött a lábait mindinkább szorító görccsel, egyre erősebben sajgó lélegzetvételével, a fájdalommal, ami melléből sugárzott. Csodálta is az erőt, amit a bizonyosság adott neki. Legalább három-négy kilométert szaladt így; a pontos távolságot képtelen volt felbecsülni, elméje annyira eltelt a cél képével. Még egy óra sem múlt el talán, ami¬kor megtalálta a teherautót. Nem messze az úttól, egy vízmosásba lökve feküdt az oldalán. Pár perces kutatás után felfedezte az emberek által hagyott nyomokat; a letört, elhajlott ágak, a cipőtalppal karcolt földből kiálló gyökerek mutatták az irányt, be a dzsungelbe. Folytatta az utat; miután megszokta, hogy pontosan mire kell figyelnie, meglehetősen gyorsan haladt. Közben igyekezett minél több ágat letörni, minél több nyomot hagyni, hogy emberei követni tudják majd. Sokáig haladt így az aljnövényzetben, s az idő múlásával egyre inkább igyekezett óvatos lenni: nem akarta, hogy valami meglepetés érje. Sötétedni kezdett már, amikor megpillantotta a távolban álló alakot. Néhány száz méterre, egy kisebb dombon állt; kettejük között ritkább volt a növényzet, így sikerült észrevennie. Ekkor már biztos volt benne, hogy útja a végéhez közeledik... - Mr. Jefferies! A Paul elméjét körülfonó gondolatok és emlékképek széthasadtak a hirtelen szólításra. Visszatért; ismét ott hevert a kis tisztáson. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
- Mr. Jefferies! - A hang egy árnyalatnyival hangosabb lett, mint az imént. - Igen? - súgta vissza. Megkönnyebbült sóhaj volt a válasz, s a tisztás egyik oldala megtelt feléje siető árnyakkal. Megjöttek végre! - ez volt Paul első gondolata, ahogy felállt. Jóleső érzés kerítette hatalmába, ahogy a csoport fegyverest figyelte. Hamarosan odaértek és körülfogták. Néhány percig tartott csupán az eligazítás és a készülődés. Hang nélkül, libasorban lopództak tovább. Paul haladt elöl, igyekezett azt az irányt tartani, amerre az alakot látta. Egy szurdok került eléjük. Paul megállt, próbált a sötétség mögé látni. Alig hallhatóan suttogott hátra; kezét nyújtotta, majd ujjait szorosan összezárta, amint tenyere érzékelte a belehelyezett fémet. Várt. Amikor eltelt az az idő, ami szerinte elég volt, hogy emberei bekerítsék az útjukba került mélyedést, felkattintotta a zseblámpa kapcsolóját. Talán fel sem tudta fogni, amit a pillanatnyi világosságban látott, máris ösztönösen kapott a géppisztoly után... 7 A sortűz zaja szétrobbantotta Ben álmát. A váratlan hangtól megingott ültében; ebben a helyzetben próbált pihenni és őrködni egyszerre. Az álomképek, a furcsa gondolatok még ködösen benne keringtek ugyan, de szemét már kimeresztette, hogy tisztuljon a feje; előrehajolva hallgatta az éles csattanásokat, a mély robajokat, amelyeket a különböző lőfegyverek keltettek. Néhány másodpercig tartott csupán. Aztán csend lett, de a zaj továbbra is ott visszhangzott Ben elméjében. A férfi érezte, mennyire felgyorsult a lélegzetvétele, szívverése ott lüktetett tágra nyílt szemében. Hunyorogni kezdett, ismét hátradőlt, gerincét igyekezett a fatörzs hullámos kérgéhez préselni. Szándékosan mélyeket lélegzett, hogy lehiggadjon. Az imént hallott hangokra koncentrált, de képtelen volt megállapítani, hogy milyen messziről és merről jöttek. Tekintete egy pillanatra belekapaszkodott Francoise-éba - a nő két méterre feküdt, egy másik fatörzs mellett, féloldalt könyökölt -, ő is felriadt a fegyverropogásra. - Aludjon nyugodtan, semmi. Rekedt suttogás volt csupán Ben hangja. Francoise szemmel láthatóan nem nyugodott meg, de engedelmesen visszahanyatlott a földre; a hátán feküdt, pillantását az égre szegezte. Ben ujjai a cigarettásdobozt keresték, amit maga mellé, a fához támasztva tett le, amikor odaült. Kiemelt egy szálat, meggyújtotta, s miután a nő nem szólalt meg, hogy ő is kérne, elfújta a gyufát. Az előbb érzett félelem már elmúlt, csupán a szorongás maradt benne. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Egész délután gyalogoltak. Olyan iramot erőltetett Francoise-ra, hogy az utolsó két órában már támogatnia kellett, hogy képes legyen járni. Számítása szerint legalább tíz kilométert tettek meg azóta, hogy leszálltak a teherautóról. S mégis: az előbbi fegyverropogás mintha túl közelről hangzott volna! Ugyan még becsülni sem merte a távolságot, de közelinek találta, aggasztóan közelinek. Abban biztos volt, hogy hozzájuk senki nem juthat el - éjszakai pihenőjükhöz csekély irányváltoztatással egy ingoványos területet talált, ahová még világosban is nehéz volt az eljutás -, mégis félelemmel gondolt a közeli tűzpárbajra. Felállt, és mélyet szívott a cigarettából. A parázs felvöröslött egy pillanatra, de Ben nem tartott attól, hogy bárki is megláthatja. Hinni akart benne, hogy itt, ezen a földdarabon, amit minden oldalról mocsár vesz körül, nincs okuk az aggódásra. Holnap, amint hajnalodik, úgyis továbbállnak. Nagyon szerette volna már a háta mögött hagyni ezt az országot; menekülni akart, minél messzebb. Nem látott más kiutat, hogy megszabadul¬hasson Callinitől. „Nem, erre most ne gondolj!” Hangosan tiltakozott benne valami a Callini név ellen. „Ha sikerül meglógnod, akkor rágódhatsz rajta egész életedben! De ha most túl sokat gondolsz rá, akkor el is felejtheted, hogy menekülni akartál, úgysem fog menni!” Igen, erre még jól emlékezett: beléjük nevelték a kiképzőtáborban, hogy akció közben gondolkodni sem szabad. Eszébe villant egy pillanatra, hogy miért volt olyan ostoba, hogy ezt el is hitte. Valamikor képes volt rá, hogy kiürítse az elméjét, de most már nem. A rettegés, a gyötrő álmok, a stressz mind-mind hozzájárultak: a gondolatai minden kontroll nélkül szabadon kavarogtak. Francoise jutott eszébe. Csodálta a töretlen makacsságot, ahogyan a nő tántorogva, majd elalélva a fáradtságtól követte, csupán azért, hogy valamikor talán rábírhatja, hogy segítsen neki. Csak ezért a lehetőségért volt egész nap a nyomában. Ben becsülte az állhatatosságot, s éppen ezért Franchise-t is, és sajnálta, mert biztos volt benne, hogy a nő minden fáradozása hiábavaló. Bármi másban segítene neki, még ő ajánlaná fel... de Callini az volt, aki ellen semmit nem tehet. „Borzalmasan félsz tőle... és az emlékektől!” - ismerte el önmagában. Visszaült eddigi őrhelyére, háttal a rücskös fakéregnek, és arcát kezébe temette. Nem tudta, mennyi ideig ült így magába roskadva. Gondolatai elragadták, megszűnt számára a külvilág. A hang is először távolról, tompán folyt végig az érzékein; semmilyen reakciót nem keltett benne. El is tűnt volna nyomtalanul, ha nem hangzik föl másodszor... A férfi csak a harmadik szólításra ocsúdott fel. - Ben... - tudatosult a hang; maga volt az eleven rettenet. A férfi felemelte a fejét, a hanyatt fekvő Francoise-t nézte. A sötétben csupán a körvonalait tudta kivenni; felállt, megindult feléje. - Ne... - suttogásnál is halkabb volt, könyörgő. Ben bénultan állt meg; fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Volt valami az elhangzott két szóban, ami szinte cselekvésképtelenné tette. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Figyelte a nőt, aztán észrevette, hogy mi az, ami annyira furcsa benne: teljesen mozdulatlan. Hátrált, vissza a fához, ahol eddig ült, kitapogatta a gyufát, aztán ismét Francoise felé lépett. Sisteregve gyulladt meg a gyufa, már-már valószínűtlen fényességet ontva magából. A táncoló lángot a nő fölé tartotta, s végigsiklott a pillantása rajta. Szeme meredt, arca hamuszürke... s Ben már látta is a dermedt rémület okozóját. Megremegett a gyufát tartó keze. Francoise mellkasán, csaknem az egészet elfedve egy jó húsz centiméteres óriás madárevő pók terpeszkedett. Addig nézte, míg a láng körmére nem égett; képtelen volt elvonni a tekintetét, bár a látvány undorral töltötte el. öklendezni kezdett. Újabb gyufát gyújtott. Francoise arcát nézte. Olyan intenzitású félelem ült rajta, amilyet Ben még sohasem látott. A pók mérge talán nem lenne halálos, ha esetleg belemarna, viszont a rettegés másodperceken belül megölheti. A férfi hátralépett. Felmarkolta a jó két méteres botot, amit még a délutáni meneteléskor vágott, hogy legyen mivel széthúznia az ágakat, mielőtt még alájuk érne. Ezzel sikerült elkerülnie, hogy valami a megbolygatott lombokról a nyakukba essen. Megállt a nő fölött. Halovány holdfény ereszkedett az apró tisztásra; örült neki, hiszen így legalább el tudta különíteni Francoise és a hatalmas pók testét. Hirtelen csapott a bottal, felülről, körívben, mint a golfozó, amikor a labdát minél messzebbre akarja juttatni. A husáng vége tompán csattant valamin; egy teljes kört írt le vele. Ben lenézett a nőre: mozdulatlan volt. A pók eltűnt. Ben megkönnyebbült sóhajjal engedte le a botot a lábához; a másik vége a feje fölé magasodott. - Remélem, nem ütöttem meg? Hangja remegett egy kicsit, de Francoise még szólni sem tudott, csak a fejét rázta. Ben ekkor érezte a vállán a könnyű ütést. Bizsergő érzés volt, odafordította a fejét. Ott ült a pók, centiméterekre az arcától. Nyilván megkapaszkodott a rá lecsapó husáng végében, s most onnan esett rá Benre. Végigömlött rajta az eszelős rettegés. Képtelen volt mozdulni. Várta, hogy a pók átdöfje a bőrét, s mérget fecskendezzen bele... Halált...
VI. 1 IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Thualpa remegve pillantott hátra: a lövések hangja tompa morgásként úszott el hozzá; átjárta testét és elméjét a zaj, végigkorbácsolta idegeit. A fák rengetege egyszeriben más lett, mint eddig volt. Fenyegető és félelmet árasztó. Az öreg, inas test megingott egy pillanatra. Kibújt a hevederekből, a ládát leengedte a földre, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Két kezét egy fa törzséhez támasztotta, belemélyedt tenyerébe a reszelős kéreg, de kellett a fájdalom, hogy elűzze a szemére települő, vörösen izzó, baljós ködöt. A testét borító verejtéket egyszeriben hidegnek érezte, jegesnek. Megborzongott. Lélegzete sipítva tört föl ajkai közül; ütemesen, de túl gyorsan. Gyomra összeösszerándult, belsejében szorító görcs kúszott végig. „Ezek csak az öregség és a félelem tünetei!” - igyekezett megnyugtatni magát. „És az öregség maga a halál!” - ez volt a következő gondolata. Nem mintha irtózott volna az elmúlástól. Épp elég időt töltött már a természet buja vegetációjában ahhoz, hogy csaknem természetesnek vegye. Volt ideje arra, hogy átérezze; elfogadta, hogy őt is utoléri majd. De sohasem volt elég ereje, hogy teljes egészében megértse. Tisztában volt vele, hogy ez a rend, de mégis maradt benne egy kevés viszolygás a halállal szemben. Most pedig nagyon félt tőle... Ám ahogy ott állt, kihagyó szívveréssel, akadozó lélegzettel, elgyötörve, ellenszegült az elmúlással; testét tudatosan igyekezett befolyásolni, hogy ne hunyjon ki pislákoló élete. Görcsösen nyomta tenyerét a fa kérgéhez, az mélyen beleszántott a bőrébe, vércsíkot fakasztva belőle, s ettől a furcsa kábulat egyszeriben eltűnt, csak a hideg maradt utána. Leroskadt a fa tövébe, összekuporodott, fogait egymáshoz szorította. Elmondhatatlanul fázott, de továbbra is verejtékezett. Elkeseredetten várta a percet, amikor legalább annyira jól lesz, hogy folytathatja az utat. Érezte, hogy testébe fokozatosan tér vissza az erő, de felállni még nem mert. A lövések hangjára gondolt. Még mindig ott dübörgött benne a rettenet, bár egyre halkulva. Nem akart arra gondolni, hogy vajon a zaj honnan származhatott, mégis balsejtelmek gyötörték. Mit tehet akkor, ha... egyedül marad? Mennyi esélye lenne egy fáradt öregembernek, hogy megvédje a betolakodóktól a szent helyet? „Minden, amiben eddig hittél, amiért harcoltál, a szemed láttára pusztul el.” Lassan feltápászkodott, mindkét kezével a fatörzsbe kapaszkodva. Ez az erőfeszítés csaknem teljesen kimerítette; előredőlve állt, a világ mindinkább kavargott körülötte. A jól ismert környezet: a fák, a bokrok, az erdő egyszeriben idegenné, soha nem látottá vált. Nem gondolt már semmire. A megerőltetés egyvalami hasznosat adott neki: elszántságot. Nehézkesen kiegyenesedett, pillantása megpihent a szemközti fa földig lógó lombozatán. Megtette az első lépést, a másodikat... Tántorogva bár, de IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
eljutott a földre dobott ládáig. Szemét egy pillanatra sem mozdította, kimeredten bámulta a fát. Átvetette vállán a hevedereket, a súly a hátához csapódott; megingott egy kissé, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Sípoló lélegzettel továbbindult az útján. Lábai megbicsaklottak, csaknem a földre rogyott, de tartotta magát. Már nem létezett számára a fáradtság, a beteg test, csupán a cél, ahová el kell jutnia. Nyitott szájjal, egyenes, merev felsőtesttel lépkedett. Bár nem gondolt semmire, elméje üres volt, mégis valahonnan mélyről fel-feltört a megválaszolhatatlan kérdés: - „Egyedül maradtam?” 2 Paul leült egy kőre a szurdok bejáratánál és rágyújtott. Túlságosan is izgatott volt ahhoz, semhogy képes lett volna ellenállni a nikotin csábításának. Az elemlámpák cikázó fénykévéit figyelte: ott villogtak, azon a ponton, ahol néhány perccel ezelőtt még jó néhány ember táborozott. Most mindannyian halottak. Paul legszívesebben abba a kőbe verte volna a fejét, amelyen ült, amikor eszébe jutott: mekkora hibát követett el. Nem lett volna szabad mindannyiukkal végezni, hisz így már sohasem tudja meg, kik voltak, és mit akartak valójában. Csakhogy abban a pillanatban, amikor felkattintotta a kezében tartott lámpát, képtelen volt uralkodni az idegein: a látványra egész teste megremegett, s minden bizonnyal a fáradtság volt az oka, hogy nem tudott parancsolni neki. Csupán két-három méter volt a távolság közte és a hirtelen világosságban előtűnő férfi között: valamivel lejjebb, a szurdok meredek oldalán kapaszkodott éppen fel. Valószínűleg ő lehetett az őr, talán valami parányi zajra gyanút fogott, s azért igyekezett felmászni, hogy körülnézhessen. De nem pusztán a férfi volt az, ami Pault pánikba ejtette. Szájában, összeszorított fogai között egy hosszú, keskeny kés villogott. Szemmel láthatóan ez volt nála az egyetlen fegyver, de Paul egy másodpercre mégis azt érezte, amit szerinte azok az emberek éreztek utolsó pillanataikban, akiket a kitermelőhely közelében találtak, átvágott torokkal: rettegést, minden mást eltörlő rémületet. Olyan világosan vélte látni a csillogó penge és a halottak közti összefüggést, mintha az acél még most is fürdött volna a rárakódott sűrű vértől. Tudta, hogy ez a kés is részese volt emberei pusztulásának. Ez a felismerés volt az, ami áttörte tudata vékonyka burkát: keze önmagától, akarata ellenére kapott a géppisztolyhoz, miközben ujjai közül kihullott az elemlámpa. De a hirtelen átláthatatlan sötétben is biztos volt benne, hogy az UZI valamennyi kilőtt lövedéke belefúródott a férfi testébe. Körös-körül is megszólaltak a fegyverek: emberei teljesen körülvették a szurdokot, s mintha lángba borult volna mindenfelé az aljnövényzet a felvillanó torkolattüzektől. Lőttek megállás nélkül, maguk sem tudták, mire; a golyók széthasogatták az éjszakát. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
A szinte mindent elsöprő össztűz húsz-huszonöt másodpercig tartott. Lentről egyetlen lövés sem dördült; a támadás váratlan és pusztító volt. Amint vége lett, Paul emberei egymást taposva igyekeztek le, de ő nem tartott velük. Elindult párhuzamosan a mélyedéssel, hogy megkeresse a bejáratát. Fölösleges lett volna sietnie: nem hitt benne, hogy Benjamin Hornt megleli a halottak között. Látta a villogó lámpák fénypásztáiban a három rommá lőtt ágkunyhót, de tudta, hogy az, akit keres, nem fekszik egyikben sem. „Nem, őt nem tudtuk volna ilyen könnyedén elkapni. Ő fegyverrel a kezében, ébren ült volna egész éjjel, és bizonyosan tett volna valamit, ha támadás éri.” Paul ledobta a félig elszívott cigarettát, felállt, és sarkával a földbe taposta. Megindult arra, ahonnan a lámpák fénye fel-felvillant. A legtöbb holttest a szétlőtt kunyhókban feküdt, csupán négy halott hevert a kis völgy kijárata felé vezető ösvényen. Az intenzív össztűz igencsak véres mészárosmunkát végzett: bár a legtöbb lövedék nem talált célba - elvégre mindenféle támpont nélkül, vaktában adták le -, mégis volt olyan test, amin hatnyolc golyó is lyukat ütött. Paul lehajolt, és a lámpa fényét az egyik arcára irányította. Bár az állkapocscsont jobb oldalát szétroncsolta egy becsapódó golyó - a kimeneti nyílás a koponya hátulján, a tarkón tátongott öklömnyi lyukként -, meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi indián; a széles járomcsont, a távol ülő szemek, az erőteljes szemöldökcsont mind erről tanúskodtak. Paul belebámult a nyitott szemekbe, mintha onnan akarna kiolvasni valamit, de azok csupán a semmit, az élet hiányát üvöltöttek. Zavartan fordította el a tekintetét. Fénycsóva vetült Paul arcába; maga elé emelte a karját. - Elnézést, uram - szólalt meg egy hang a vakító fénysugár mögül. - Ne haragudjon, hogy zavarom... izé, megszámoltuk őket, összesen tizenkét hulla. Sehol nem kellett már besegíteni. Mit csináljunk? Paul megütközött a kifejezésen, amit a másik a halott szó helyett használt, de nem tette szóvá. Sóhajtott és válaszolt a kérdésére. - Rendben... Rakjátok őket szépen egy halomba. A nagyobb ruhadarabokat szedjétek le róluk, a fegyvereket is gyűjtsétek össze. A kalyibákat szedjétek szét, és külön-külön minden egyes ágacskát szórjatok szét a környéken.És valamelyikőtök szedje össze a töltényhüvelyeket. - Mivel a vakító fény bántotta, és nem tetszett neki a férfi modora sem, közelebb lépett, s úgy sziszegte az arcába: - Azonkívül ne világítson az arcomba... A másikat bizonyára meglepte, sőt megfélemlítette az elsuttogott néhány szó, mert hátrált, és hangja is vékonyabb, halkabb lett. - Igenis, Mr. Jefferies, ne haragudjon. Minden úgy lesz, ahogy mondta. - Azzal elrohant. Paul nézte a távolodó alakot; bár már néhány lépés után elnyelte a sötétség, ő mégis megpróbálta átfúrni tekintetét az éjszakán. Aztán lehajtotta a fejét, és mindkét kezével masszírozni kezdte a halántékát. „Uramisten, mit csinálok?” IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Amint egyedül maradt, rögvest rájött, hogy miért viselkedett úgy a férfival: tudta, hogy dühét, tehetetlenségét akarta ellensúlyozni azzal, hogy igyekezett megfélemlíteni. Elvégre most sem sikerült elfognia Benjamin Hornt, tehát már másodszor maradt alul vele szemben. Egyre inkább forrt benne a düh, és tisztában volt vele, hogy ilyen állapotban nem kerülhet a többiek közé. Le kell higgadnia, különben a legkisebb vétségért, hibáért képes lenne bármilyen büntetést kiróni az elkövetőre, márpedig ezzel ő követné el a legnagyobb hibát, amit csak lehet. Előkapart egy cigarettát és meggyújtotta. Fáradtnak érezte magát és legyőzöttnek. Elképzelni sem tudta, hogyan juthatna Benjamin Horn nyomára. Hiszen eszerint a földre döntött fa után elágazó ösvény volt az, amelyen ő menekült, de az már megsemmisült, eltörölte az éjszaka. Ha most el is indulna vissza, keresztül a dzsungelen, már nem találna semmit. Miközben Paul erre gondolt, szép lassan elvesztette maradék reményét is a győzelemre. Elvégre túl nagy ahhoz az erdő, semhogy véletlenül ráakadhasson. Ahhoz pedig nincs elég embere, hogy módszeresen átkutasson érte minden négyzetmétert. „Igen, alulmaradtál vele szemben. És ezt csak magadnak köszönheted!” Messzire hajította a félig szívott cigarettát, és megindult a szurdok mélye felé. A vereség tudata megtörte, lassan lépkedett, végleg eluralkodott rajta a fáradtság. Mire odaért, ahol a már félig szétbontott kunyhók álltak, rájött, hogy már semmit nem tehet. - Mr. Jefferies! Idejönne egy pillanatra?! A hang az egyik még úgy-ahogy álló kalyiba bejáratától úszott felé. Odalépett, s a két nyitott láda tartalmára pillantott. Nézte néhány másodpercig, aztán elfordult. Agya ismét működésbe lépett; amik a ládákban voltak, megcsillantották előtte a remény parányi szikráját. Néhány másodpercet vett csupán igénybe a döntés. Érezte, hogy most már a helyes megoldást választja. Nincs más lehetősége. 3 Ben dermedten bámult a vállán terpeszkedő pókra. Az hirtelen szétrobbant; a levegő megtelt szétroncsolt részeivel. A férfi csak akkor ocsúdott fel, amikor a pók maradványai az arcába csapódtak. Megigézetten nézte a helyet, ahol egy szempillantással ezelőtt még a halál ült. Nehezen fordította el a fejét, és tekintetét az előtte sötétlő pisztoly csövébe fúrta. Sokára bontakozott csak ki a ködből a fegyver mögött álló Francoise alakja. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
A nő mindkét előretartott kezével a pisztolyt markolta, karja remegett. Arca hamuszürke, szeme kimerevedve, szája néma sikolyra nyílt. Az őrület határán állt. Ben hiába kereste a tekintetét, mintha fal nőtt volna Francoise elméjében, amely elválasztotta a külvilágtól. A férfi szólni akart, de száraz volt a szája. Megnyalta az ajkát; nyelve apró, keserű valamikre lelt rajta. A szétroncsolt pók részei voltak. Amikor ez eljutott a tudatáig, öklendezve rogyott térdre. Olyan erős undor, borzadály fogta el, hogy csaknem elveszítette az eszméletét. Gondolatait betöltötte a negyedméteres, kis, sötét szőrökkel borított rovar képe. Úgy érezte, mintha belülről érte volna rúgás a gyomrát. Belei, gyomra, tüdeje meglódult: nyöszörögve adott ki mindent magából; négykézlábra ereszkedve hörgött, karjai alig bírták felsőteste tehetetlen súlyát. Aztán kitépett néhány fűcsomót, s még mindig öklendezve sikálni kezdte vele mocsokkal borított arcát, vállát, mellkasát. Felnézett. A nő még mindig ugyanúgy állt, előrenyújtott karokkal, keze közt pisztoly. A férfi tántorogva feltápászkodott és megindult felé. - Adja... adja ide... kérem. Ben hangja reszelős, idegen volt, a szavak akadozva törtek elő bénult ajka közül. Francoise nem mozdult, csupán a testén egyre inkább eluralkodó remegés miatt kezdett kezében őrült táncba a fegyver. Ben araszolt még néhány lépést és előnyújtotta a karját. - Adja ide! Azonnal. A nő félrerántotta a pisztolyt Ben közeledő ujjai elől, és a férfira szegezte. Mutatóujja aggasztóan kaparászott a ravaszon. Egy villanás volt csupán a mozdulat, amitől a fegyver kiröppent a kezéből. Ugyanakkor a férfi magához rántotta Francoise-t; a nő körmei Ben vállába mélyedtek. Kitört belőle a sikoly: magas hangon, rettegőn hasított az éjszakába. Ben nem törődött a vállaiba tépő kínnal, szorosan, mintha össze akarná roppantani, úgy ölelte a nőt. Hirtelen eltűnt az ellenállás, Francoise görcsösen maga elé tartott karjai elernyedtek, hozzásimult a férfihoz. Egész mélyről, gurgulázva kezdett sírni, teste rázkódott az egyre erősebb zokogástól. - Semmi baj, Francoise, semmi. - Ben beletúrt a nő izzadságtól, mocsoktól összetapadt hajába és halkan suttogott tovább. - Nem kell már félnie. A görcsösen rángó testet lenyomta a földre, ráterítette a pokrócot, aztán elment a saját takarójáért is, hogy azt is ráborítsa. Mire visszatért, a nő már lelökte melléről a durva szövésű anyagot; ujjai a mell felső részén babráltak. A férfinak kellett néhány másodperc, hogy megértse: ugyanott, ahol a pók volt. De még akkor sem mozdult: megbabonázva figyelte, amint Francoise körmei hisztérikus állhatatossággal vöröslő csíkokat szántanak saját bőrébe. Egyik-másik vágás néhány csepp vért is engedett. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Odalépett, elkapta a nő mindkét csuklóját és szétfeszítette a karját. - Francoise! Rövid, módszeres mozdulatokkal pofozni kezdte. A nő jobbra-balra vetette a fejét és halkan motyogott. - Francoise! Jól van? A nő lassan lecsillapodott, magához tért. Szakadt róla a verejték. - Igen... ne haragudjon... - Alig lehetett ráismerni a hangjára, akadozva suttogta a szavakat. - Már jobban vagyok. Ben néhány pillanatig még lefogva tartotta a karjait, aztán óvatosan elengedte. Felállt, lenézett a nőre, aki időközben maga alá húzta a lábait és összegömbölyödött. Amikor Ben megszólalt, hangja ismét rideg volt; érezte, hogy néhány másodpercre közel került Francoise-hoz. - Ne haragudjon, amiért megütöttem. A nő egyenesen a szemébe nézett, tekintete furcsa fényt - talán hálát? sugárzott. - Én kérek elnézést... Tudja, kölyökkoromtól irtózom minden rovartól; nem tehetek róla... Valahogy olyan borzongás fog el... nem akartam ilyen jelenetet csinálni. Ben elmosolyodott egy fintor erejéig, és tett néhány lépést a fa felé, ami az éjszaka első felében őrhelyéül szolgált. Már csaknem teljesen elnyelte a sötét, amikor megfordult. - Rendben van. És köszönöm, hogy egész rendesen megtanult lőni. - Szinte maga előtt látta, amint a nő erre elmosolyodik. Maga sem értette, hogy miért, de le akarta hűteni Francoise-t; így hát folytatta: - Marhaságot csinált vele. Fölverte az egész dzsungelt. Ha követnek minket, egész jól be tudják mérni, hogy hol vagyunk. - Ben persze tudta, hogy ez nem igaz, egy ilyen rengetegben szinte lehetetlen megállapítani, hogy egy hang merről jön. - Éppen ezért holnap erősebb tempót kell diktálnom, hogy minél gyorsabban lelépjünk. Ismét elindult; leült a fa tövébe. Hallgatott, várta, mit mond a nő. De az nem szólt. Ahogy Ben magába mélyedt a hirtelen beállt csöndben, jól tudta, hogy nem volt igaza, és valószínűleg meg is bántotta Francoise-t. Tétovázott, hogy mondjone még valamit. Nagy sokára szólalt meg. - Próbáljon meg aludni, holnap nehéz napunk lesz. Jó éjszakát. Várt még egy kicsit, aztán sokkal lágyabban, de halkan, nehogy a nő egészen jól hallja, azt mondta: - Egyébként mégsem olyan nagy baj, hogy lőtt... 4 Francoise nyitott szemmel, hanyatt feküdt. Bámulta az eget; az már tompán, színtelenül sötétlett a közelgő hajnal előhírnökeként, órájára pillantott és látta, hogy nem tévedett: egy órán belül világosodni fog. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Régóta figyelmesen hallgatta már a férfi szuszogó lélegzetvételét, s az néhány perce egyenletessé vált. Elaludt. A nő ennek ellenére mozdulni sem mert; be kellett vallania önmagának, hogy az idegei még nincsenek teljesen rendben. Megborzongott, ahogy eszébe jutott az az undorító pók, bár a hisztérikus rohamot nem csupán az idézte elő benne: napok hosszú sora alatt gyűlt fel a feszültség, halmozódott, forrongott, és hiányzott a szelep, amelyen át a fölösleget kiadhatta volna. A pók csak az utolsó lökés volt ahhoz, hogy mindez kirobbanjon belőle. Mégis tudta, hogy túlzás volt, amit csinált. Nagyon bántotta, hogy ennyire nem volt képes uralkodni az idegein; egy pillanatra gondolkodóba esett, vajon alkalmas-e arra a munkára, amit végez. Hisz eddigi sikereit többek között annak köszönhette, hogy mindig mindent nyugodtan csinált. Aki ilyen ügyekkel foglalkozik, mint ő, és elveszíti a fejét, annak vége. Márpedig ő az előbb... „Öregszem?” - villant át rajta. - ”Vagy egyszerűen csak sok volt a többéves külügyi szolgálat?” Tisztában volt vele, hogy ezekre a kérdésekre csak egy többhetes kikapcsolódás után kaphatna önmagától választ. „Istenem! Két hét az Alpokban, úgy, hogy az ember szinte le sem rúgja lábáról a síléceket!” Ezt a gondolatot gyorsan elhessegette magától: el sem tudta szinte képzelni, milyen lenne, annyira nem fért össze a forró, párás dzsungel hangulatával. Nagyon halkan, nehogy felriassza a bóbiskoló férfit, felsóhajtott. Rosszul érezte magát, nyomasztotta az erdő, amely körülölelte. Szeretett volna minél messzebb lenni ettől a helytől, s ez a vágyakozás olyan erős volt, hogy néhány percre csaknem elfeledtette vele: miért is van itt. Pedig tudta, mit kell tennie, ha józan ésszel megmagyarázni képtelen is volt. Lassan, óvatosan felállt, és a férfitól pár lépésre heverő hátizsák felé indult. Részben azért, mert úgy érezte, hogy rá kell gyújtania, másrészt pedig mert ha a férfi most nem riad föl, akkor nyugodtan mozoghat majd akkor is, amikor eljön a számára megfelelő pillanat. Ez a főpróba! Sikerült nesztelenül elérnie a zsákot; a zárját őrjítő lassúsággal nyitotta fel, közben a férfi arcát nézte. Az ott ült a fa tövében, kicsit félrebillent fejjel, felületes álomba merülve: karján, nyakán az izmok meg-megrándultak, jelezve, hogy agya hiába kapcsolta ki egy időre tudatos működését, korántsem érzi magát biztonságban. Francoise tekintete megpihent a markáns, itt-ott mély ráncokba futó, de alapjában véve gyengéd vonásokon. Számára is furcsának tűnt, de most kifejezetten szépnek látta a férfit. Talán az alvás simította ki arcán a bőrt, vagy hogy csukva volt a szeme, amely nyitva mindig egy kis nyugtalanságot árasztott...
IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Aztán a nő elfordította a fejét, kiemelte a zsákból a cigarettát és a gyufát, visszaóvakodott oda, ahol eddig feküdt, s lábait maga alá húzva, háttal a férfinak leült és rágyújtott. Indulnia kell! Ez járt a fejében, míg a dzsungel neszeit hallgatta. Képtelen volt önmaga előtt letagadni, hogy fél. A hozzá szűrődő zajok nem voltak ugyan ismeretlenek a számára - elvégre egész gyermekkorát a trópusokon töltötte -, de származásukat nem tudta biztosan meghatározni, s ebből a sejtelmességből szabadult ki a félelme. És mégis mennie kell! Az éjszaka során egyre gyötrőbben növekedett benne a lelkiismeret-furdalás. Figyelte a férfit, és érezte, mennyire megvetendő az, amit vele tesz. Ha észérvei keltettek volna visszakozást a tettével szemben, azt le tudta volna gyűrni, de érzelmei ellen nem sokat tehetett. Arra eszmélt fel, hogy az ujjai között tartott cigaretta tövig égett. Eldobta, és hallgatni kezdte a férfi lélegzetvételét. Csaknem ötperces várakozás után biztos lett benne, hogy alszik. Még óvatosabban mozgott, mint az imént, amikor a cigarettáért ment. Hosszú időbe telt, mire ismét elért Benhez. Olyan közel volt hozzá, hogy szinte a testéből áradó hőt is érzékelte. Előrenyújtotta a karját, ujjai fürgén matattak a fa árnyékában. Váratlanul érintette meg a keresett tárgyat, végigtapogatta, hogy milyen helyzetben hever a földön és lassan maga felé húzta. A fa sötétjéből előbukkant a zsírosan csillogó puska. Sikerült! A férfi meg sem moccant, s Francoise már odébb is húzódott tőle. A hátizsákból kiemelt egy kevés élelmet és a kést: nadrágja zsebébe rakta őket egy maréknyi lőszerrel együtt, és hátrálni kezdett. Elérte a tisztás szélét, megfordult. Ekkor már tisztában volt vele, hogy őrültség, amit tesz. 5 A felkelő nap első sugarai lustán próbálták meg átverekedni magukat a levelek tömegén, de a növények rengetege megakadályozta, hogy a fény behatoljon a dzsungel alacsonyabb régióiba. Csupán néhány keskeny, apró rés akadt, ahol a világosság átjuthatott, hogy sugárnyalábként hasítson a homályba. Ben néhány másodperce az egyik ilyen kecses fénytűt bámulta, amely egy közeli fa törzsére vetült. Még nem volt teljesen ébren; az álom és a valóság képei keveredtek benne, de a nyitott szemén át tudatába ömlő látvány fokozatosan űzte ki belőle a borzalmat, ami eddig körülvette. Az álom... Nem akart gondolni rá. Egyre kevésbé tudta, hogy mi is volt: a halottak, a pusztítás, a vér lassan kisöprődtek az elméjéből. Csak valami határozottan rossz érzés maradt... IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Talán az egyre fokozódó rettegés, amit nem volt képes azonosítani. Hiába akart küzdeni ellene, nem volt rá képes; félelme lényege éppen az volt, hogy megbénította. Még meg sem moccant; ugyanúgy félrebillent fejjel ült, mint eddig. Nehezen lélegzett, mellkasát hatalmas erő szorította össze. Tudta, hogy még nincs teljesen ébren, de rémképei eltűnnek az első cigaretta után. Félrefordította a fejét, a földre dobott takarót nézte, ahol Francoise aludt. Beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy a nő nincs ott. Nem esett kétségbe; biztosan behúzódott a bokrok közé, hiszen egy nőnek reggelente rengeteg dolga akadhat ... női dolgok. Egy pillanatra elmosolyodott, amint elképzelte, hogy Francoise épphogy magára rántott nadrággal rohan sikoltozva vissza a tisztásra, mert megijedt valami állattól. Nem, ő nem olyan. Ez a nő nem fél. Éjszaka kiborult ugyan, de a félelem természetes szinten van benne - javította ki magát azonnal. Eltelt egy-két perc, mire a gyanú befészkelte magát a férfiba. Alattomosan jött, fel-felvillanó képekkel a bokrok között holtan fekvő Francoise-ról. Ben sóhajtott egyet; még mindig nem hitte, hogy a nőnek bármilyen baja lenne, de elhatározta, hogy megkeresi. - Francoise! Kiáltását elnyelték a fák; verődött egy ideig a törzsek között, aztán elenyészett. Baljós csend támadt a helyén. A férfi lassan nyúlt a puska után. Ujjai csak a földet érintették. Lenézett: a fegyver nem volt sehol. Már tudta, hogy nagy baj van. Felugrott és a tisztás túlsó végéhez rohant. Félrehajtott, eltört ágak jelezték a nő útját. Elment, és magával vitte a puskát is! Ben dermedten állt. Egyetlen használható gondolata sem támadt, elméje csupán ezt visszhangozta: elment! A földön heverő hátizsákhoz sietett, belepillantott, és látta, hogy a készletek fele eltűnt. Remegő kézzel emelt ki a táskából egy doboz cigarettát, és rágyújtott. Megállt, lehunyta a szemét, és igyekezett gondolkodásra kényszeríteni magát. Francoise a jelek szerint hosszabb útra indult. Talán vissza, kelet felé, a bányához? Visszaidézte a nő által a földre rajzolt térképet; ha jók voltak az arányai, huszonöt-harminc kilométerre lehetnek tőle. Kétnapos út; lehetetlen, hogy a dzsungeljárásban tapasztalatlan Francoise élve elérjen oda. Aztán eszébe jutott a pisztoly, amit az éjszaka ütött ki a nő kezéből. Elindult megkeresni. Hamar megtalálta a nyálkásan nedves növények között; a pisztoly is vizes volt ugyan, de nem tűnt használhatatlannak. Jó - gondolta Ben -, fegyverem legalább már van. Elhatározta, hogy megkeresi Francoise-t. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Mennyi előnye lehet? Ha még hajnal előtt indult, akkor másfél-két óra. De lassan mozoghat csak, mivel fáradt, és nála van a puska, ami szintén akadályozza az előrejutásban. A férfi tudta, hogy legalább kétszer olyan gyorsan tud haladni, mint a nő. Még a délelőtt folyamán utolérheti. Örült, biztosan őrült, ha elindult, át a dzsungelén, egy szál puskával, hogy végezzen Callinivel - gondolta. Megborzongott attól, hogy vissza kell mennie: hiába diktált olyan erőteljes tempót tegnap, kárba veszett a fáradság. A pisztolyt belökte a hátizsákba, vállára akasztotta és futni kezdett. Átvágott a bokrok között, rohant. A nyomokat nem kellett figyelnie, a nő olyan csapást vágott, hogy lehetetlen volt nem észrevennie. Ahogy ott szaladt, átcsúszva, oldalazva az aljnövényzeten, csupán egy kérdés járt a fejében: „Miért ment el?” 6 Paul szédelgett már a kialvatlanságtól. Nem izmai, a teste volt elgyötörve, csupán az álmosság bágyasztotta el. Ott ment a többiek élén; emberei sorban követték az erdőn keresztül. Talán három-négy órája tartott a menetelésük, pihenő nélkül; a fegyveresek közül többen már botladoztak. Paul léptei is egyre tétovábbak lettek, de arra nagyon vigyázott, hogy el ne essen. Tisztában volt vele, hogy első pillantásra ő tűnik a legerősebbnek a csoportból, s az emberei úgy látják, hogy a legkevésbé sem fáradt; ugyanakkor tudta, hogy már nem sokáig bírhatja. Talán még egy óra, és összeesik a fáradtságtól. Az indák, a bokrok hullámoztak előtte, képtelen volt már felmérni a távolságukat, a színek bizonytalanok, változók lettek. Érezte, hogy a teljes kimerültség határán áll. Persze még így is nagyon jól bírta. Lassan utánaszámolt, hogy mennyi ideje is nem aludt már: közel hetven órája. Ez idő alatt néhányszor elbóbiskolt ugyan, de az semmit sem segített, csupán nehezebb volt utána az ébrenlét. De nemsokára ott lesznek a bányánál. Várja a fürdő és az ágy... mégsem elégedett. Nem lehet elégedett, hiszen nem teljesítette a feladatát... Megállt egy pillanatra, felnézett. A magas fák koronája elfogta a fényt, csupán apró szeleteket látott a mélykék égből. Benjamin Horn... Lassacskán gyűlölni kezdte ezt a nevet; egyet jelentett már számára a kudarccal, a felsüléssel. Már háromszor szalasztottá el. Ha most sem sikerülne... Paul túlságosan jól ismerte Andreas Callinit ahhoz, hogy a megértésére számítson; hiába mesélne neki objektív nehézségekről, a körülmények szerencsétlen összejátszásáról... Végül is teljes anyagi és erkölcsi felhatalmazást kapott tőle, és mégsem volt képes a munka elvégzésére. Paul jól emlékezett IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Callini egyik alapszabályára: „A körülmények csupán arra jók, hogy hivatkozni lehessen rájuk.” Nem, Callini nem lenne - és ha valamennyire is tartja magát az általa alkotott szabályokhoz: nem is lehetne - könyörületes vele szemben. Paul mégis reménykedett, hogy még teljesítheti a feladatát. Igaz, hogy rossz helyzetből indul, de még így is győzhet. Egy pillanatig cinikusan arra gondolt, hogy miből is fakasztja a reményeit, elvégre a két láda, amit az indiánok elpusztított táborhelyén találtak, semmi konkrét bizonyságot nem jelent. Talán csak kétségbeesésében alapoz rá egy egész elméletet? Paul nagy hangon fújta ki tüdejéből a levegőt, majd felgyorsította a lépteit. Hátratekintett; látta, hogy az emberein igencsak kiütköznek már a fáradtság jelei. Hirtelen lelkesedéssel gondolt arra, hogy mennyivel jobb kondícióban van, mint ők. Biztosnak kell lennie abban, hogy az elmélete helyes - győzködte magát. Végül is ennek az elgondolásnak az igaza az egyetlen, ami győzni engedheti. Ráadásul tisztán észérveken alapul! Ennek örült, hisz megérzése a legutóbb igencsak becsapta. De talán jobb is, hogy nem a számára valódi nyomot jelentő ösvényen indult el, hisz így két ellenséget is megsemmisíthet. Abban biztos volt, hogy az őrök ezentúl éjszaka nyugodtan mozoghatnak, nem kell a titokzatos gyilkostól tartaniuk. Vajon miért tették? Erre a kérdésre Paul képtelen volt választ adni. A tőrrel átvágott torkú halottak titka örökre elveszett az indiánok szétrombolt táborában, az apró szurdokban: a titok hordozói ott fekszenek másfél méter mélyen a kis völgy rájuk omlasztott falának földje alatt. Paul tudta, hogy ezt a problémáját befejezettnek tekintheti: az ügy végére pontot tett a halál. Egyedül Benjamin Horn van még hátra. „Meglesz ő is nemsokára - nyugtatta meg magát. - Biztosan el fogod kapni.” Annyira lefoglalták a saját gondolatai, hogy alig vette észre az útját keresztező csapást. Pedig a nyom rendkívül jól volt látható; lerítt róla, hogy olyan ember hagyta, aki korántsem tapasztalt erdőjáró. Paul hitetlenkedve nézte a töredezett, hajlott ágakat, a letaposott növénycsomókat. Túlságosan hirtelen látta meg ahhoz, semhogy első pillantásra valóságosnak higgye. Nehezen értette meg, hogy végre itt van, amit várt. Erre várt, ezért hajszolta az embereit jó néhány órája. Megállt, hátraszólt a fegyvereseknek; csendre intette őket. Melle elé emelte a géppisztolyt és előrelépett. Megindult a friss nyom mentén. Izgatottan nyalta meg az ajkát, mert egyszeriben csontszáraz lett a szája. Erezte, hogy a keze remeg. Elkezdődött az utolsó fejezet... 7 IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Ben tudta, hogy már nagyon közel kell járnia Francoise-hoz. A nyomok egyre frissebbek lettek: a törött, megkarcolt ágvégek még nedvesen csillogtak. Nem lehet tíz perce, hogy a nő erre járt. A férfi csaknem két órája követte megállás nélkül az egyenesen futó csapást. Nem volt nehéz feladat, hiszen Francoise rengeteg jelet hagyott maga után. Hiába nem volt túlságosan sűrű az erdő, a nő mégis gyakran tört le ágakat; elsősorban a puska hosszú csöve akadhatott beléjük, akadályozva a haladását. Ben mégis aggódott: a nő őrültsége miatt elveszítette az egész délelőttjét; jó néhány értékes órát, amit arra kellett volna felhasználnia, hogy minél távolabb kerülhessen a veszélytől. Persze még így sincs semmi baj; csak zavarta a tudat, hogy még mindig nincs elég messze a bányától. De már így sem érhetik utol. Nagy előnye van - talán huszonöt, harminc kilométer -, és képtelenség, hogy üldözői olyan gyorsan haladjanak, mint ő. Gondolatai elkalandoztak: hová is fog menni, ha sikerül elhagynia az országot. Nem töprengett még ezen, nem igazán érezte fontosnak; most mégis nyugtalanította ez a kérdés. Hová is mehetne? Nem volt semmi elfogadható ötlete. Átvillantak a tudatán olyan államok nevei, ahol nem érdeklődnek túlságosan a letelepedni szándékozók múltja iránt, aztán rájött, hogy mindegy. Mindegy, hogy hol üldözött az ember. Megborzongott ettől. Igen, ő üldözött; talán egész életében az lesz. Soha nem lehet egy nyugodt pillanata, mindig résen kell lennie. Az utcán nem kalandozhatnak el a gondolatai; figyelnie kell a házakat, a szembejövő embereket. Nem lehet barátja, állandó szeretője; senkit sem engedhet túlságosan közel magához. Nem szabad sokszor mutatkoznia nyilvános helyeken, kerülnie kell a bárokat, mozikat, színházakat... Maguktól öntötték el az agyát a régen tanult ismeretek arról, hogy hogyan lehet észrevétlennek maradni. De le lehet-e így élni egy életet? Ki lehet-e bírni megnyugvás, lazítás nélkül? Ben igyekezett nem gondolni erre, de a kérdések összenyomták a mellkasát, megnehezítették a lélegzését. Eddig sem élt nyugodtan abban az apró, elszigetelt kis házban, ott is gyötörték az emlékei, de tudta, hogy ezután minden pillanata maga lesz a pokol. Rettegni fog, hogy ha egyszer már megtalálták, meglelik másodszor is. Mindig kétségei lesznek, nem jár-e a nyomában valaki; még aludni sem tud majd, az éjjel neszeit fogja figyelni, megdermed a rémülettől, ha lépések zaját hallja... Arra eszmélt, hogy csaknem belegyalogolt a sűrűbe: az éles tüskék már bele is martak a karjába. „Mégsem vagy olyan jó, mint hajdanán!” Ez nem szemrehányás, csupán megállapítás volt; feltört belőle, de a harcra nevelt géppel - ami ő volt valamikor - való összehasonlítás mégsem fájt. Megállt, figyelmesen szemlélni kezdte Francoise hátrahagyott nyomait: csaknem derékszögben kanyarodtak el az első pillantásra áthatolhatatlannak IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
tűnő bozótos határán. Ben tudta, hogy az igazi erdőjárásban gyakorlatlan nőnek valóban járhatatlan lett volna ez az út. Cigarettára gyújtott, és igyekezett összevetni az adatokat, amit Francoise haladásáról eddig megtudott. A nő által vágott csapás csaknem nyílegyenes volt, tehát nyilvánvaló, hogy csupán az akadály volt az, ami eltérítette. Ben agyában olyan gondolat kezdett megfoganni, amit legszívesebben elfelejtett volna, de képtelen volt rá: ott forrongott, egyre erőteljesebben. Mi volna, ha elébe kerülne? Végül is tudná tartani az irányt, hosszú utat takarítana meg, s ha csendben lenne a bozótos túloldalán, hallhatná, hogy a nő honnan közeledik. Még végig sem gondolta teljesen, máris nekivágott: szeretett hallgatni a gyors döntésekre. Keserves, izzasztó volt az előrejutás a tüskés bokrok között; összehasogatták a bőrét, de igyekezett nem törődni vele. Lekuporodva, araszoló mozgással haladt, így igyekezett minél kevesebb sérülést szerezni. Tíz-tizenkét perce tartott már az útja, amikor egy hirtelen reccsenés hallatán mozdulatlanná merevedett. Lassan, hang nélkül indult meg a zaj irányába. Néhány méter után a tüskék szövevénye olyan sűrűvé vált, hogy meg kellett állnia. Ismét megreccsent a túloldalt valami. - Francoise... - Ben igyekezett átsuttogni a növényi falon túlra, ahonnan a zajt hallotta. - Ben? - A nő ijedt válaszából sütött a meglepetés. A férfi közelebb hajolt a tüskék rengetegéhez, és megpillantotta a néhány méterre kuporgó nő körvonalait. Elöntötte a düh. - Hová a... - Várjon! - A nő hangja rekedten csuklott fel. - Nem mondtam igazat magának... Amikor azt a térképet rajzoltam, pontosan fordítva mondtam, mint ahogy valójában van. Maga a bánya felé indult el... itt vagyunk tőle egy-két kilométerre. Köszönöm, hogy tudtán kívül elkísért idáig, de most már nem akarom jobban belerángatni... Ben bénultan hallgatta Francoise ziháló magyarázatát. A rettegés cselekvésképtelenné tette. „Itt van Callini!” - ez volt az első gondolata. S a második: „Hazudott!” Nem tudta eldönteni, melyik fájt jobban. - Menjen el! - folytatta a nő. - Nem tudom, milyen elszámolnivalója van Callininek magával, de menjen! Itt van nálam a puska, végzek vele, mert különben megvalósul a puccs, amit tervezett, s akkor az egész országban végigsöpör a háború... - Francoise hangja könyörgővé lett. - Induljon! Valakik követnek és... Ben is hallotta már: szinte az egész erdő ropogott a futó lábak alatt. Két lövés dörrent; talán Francoise lőtt? Aztán fojtott sikoly, dulakodás zaja. A férfi felállt, s nem törődve az arcába szántó tüskékkel rohanni kezdett. Nem tudta, hova: a nő felé vagy az ellenkező irányba? Csak futnia kellett; a IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
félelem elszorította a torkát, fulladozott tőle. Nem szabott irányt magának, ott csusszant át, ahol gyorsabban haladhatott. Felbukott; estében előhúzta a hátizsákból a pisztolyt, jobbjába fogta... A lövedék néhány centiméterre tőle vágott utat magának az ágak között; a tüzelő alak kissé jobbra állt. Ben térdre csusszant, oldalra gurult és lőtt. Oda sem kellett néznie, a tompa esés zajából tudta, hogy talált. Hirtelen felporzott előtte a föld, aztán távolról meghallotta a géppisztoly tompa kelepelését. Hasra vetette magát, igyekezett az ágak közé fúrni a fejét. Sikerült belőniük! Megpróbált odébb csúszni, de ismét a földbe szántott mellette egy sorozat. - Mr. Horn? - A kérdés a háta mögül csattant, tisztán, vidám hangsúllyal. Ben villámgyorsan fordult feléje, maga elé emelte a pisztolyt, ujja ráfeszült a ravaszra... Francoise állt ott. Az imént elhangzó kérdés gazdája a háta mögött lapult, baljával szorította a torkát, a jobbjában tartott rövid géppisztoly csöve a csaknem eszméletlen nő halántékához szorult. - Mr. Horn? A megbízóm igencsak szeretne beszélni önnel... - A fegyveres férfi arcáról sugárzott az elégedettség. - Azt a vackot meg okosabb, ha kiejti a kezéből... Ben úgy tett: leeresztette a pisztolyt. Megölné a nőt, ha lőne. Hirtelen elöntötte a nyugalom, hátradőlt a földön. Vége...
VII. 1 Paul felemelte a telefonkagylót és a füléhez szorította; a tompa búgást elnyomva tulajdon szívverése lüktetett benne. Tárcsázott. A fővárosi központ néhány másodperc múlva kattogva állt rá a vonalra. Paul bemondta a hívandó számot és várt. Ott állt, az asztalhoz támaszkodva, a központi bányaépületben - jó tízszer tíz méteres, irodának berendezett terem - és kibámult a füstözött üvegű ablakon. A sötét réteg letompította ugyan a külvilág ragyogását, de még így is szemet bántóan erős volt a beáradó fény. Paul hunyorgott, mert a kinti színek kápráztató csillogásba kezdtek. Zörögve, sisteregve kelt nagy sokára életre a telefonkagyló. Paul még nem szólt bele. Átvillant rajta a gondolat, hogy mi lehet ott, a vonal túlsó végén. Itt, a sebtében épített irodában, a teljes erővel dolgozó légkondicionáló ellenére is épphogy csak elviselhető volt a párás hőség. És ott, Kanadában? Paul elmosolyodott. Ha a hívott fél éppen az utcán tartózkodott, talán most csomózza ki a nyakába vetett sálat... IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Arra eszmélt, hogy már többször is szólították. Megköszörülte a torkát és elmondta a magában már sokszor elismételt néhány szót: - Az eltévedt kiscsibe vissza akar térni a kotlóshoz. Ujja rögtön le is nyomta a megszakítóbillentyűt. 2 Andreas Callini órák óta ki sem mozdult a dolgozószobájából. Elmerült a hatalmas asztal mögött terpeszkedő karosszékben, ujjai tudatától függetlenül sodorgatták a nyakát körülölelő láncon lógó aranyfeszületet. Tekintetét egy pillanatra sem vonta el a maga elé húzott telefonról. Várt. Nem volt türelmetlen, mély nyugalom öntötte el a lelkét, egyfajta harmónia, béke, amely képessé tette a hosszúra nyúló semmittevésre. Régóta meg sem moccant már a teste, de hiába próbálta a gondolatait is lefékezni, azok jártak, egyre gyorsuló, szédítő ütemben. Akaratlanul bukkantak fel élete főbb eseményei; fényképszerű, szaggatott emlékek. Andres Callini mindig céltudatos, határozott egyéniségnek hitte magát, de ez a mostani emlékezése megingatta ebben a hitében. Valamikor kétségkívül az volt ennek köszönhette, hogy több mint negyven év munkája után sikerült majd mindent elérnie, amire csak valaha vágyott -, de most... Egyre inkább érezte életében a hirtelen törést. Régebben eszébe sem jutott volna, hogy legmélyebb érzelmeinek fontosságát összehasonlítsa, de most erre volt szükség. Az érzelmek rendkívül dominánsak, képtelenség nélkülük létezni. A legfontosabb most a bosszú. A gyémánt az más. Állhatatos, megváltoztathatatlan; ragyogása ugyanaz volt ezer esztendővel ezelőtt is, mint most. Talán nem is létezik olyan, hogy „fontosabb”, csupán egymást keresztező célok vannak? Felberregett a telefon. Lassan, megigézetten nyúlt feléje. Igyekezett csillapítani karja remegését, de nem sikerült. Elöntötték a kétségek. 3 Paul már csaknem fél órája letette a telefonkagylót, de még mindig ugyanott állt. A fáradtság le-le zárta a szemét, de ő úrrá lett rajta, és továbbra is az ablakon túli világot figyelte. Tekintete a tisztást körülvevő növények láncolatán nyugodott, de a fák, bokrok formájának rajzolata nem jutott el a tudatáig. Befejezte az ügyet. Az előbbi telefonhívás volt az utolsó, amit még le kellett bonyolítania. Kanadából, az összekötőn keresztül már el is jutott talán a hír Callinihez. Ha pedig Callini idejön, neki már nem lesz több dolga. Elégedett volt magával: sikerült mindent megoldania. Most már nincs semmi hátra, akár nyugodtan aludhat is Callini megérkeztéig. Szüksége is lett volna a pihenésre, borzasztóan nehéznek érezte már a fejét, de IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
nem, mégsem... Nem nyugtalanság volt, amit érzett, csupán egyfajta feszült várakozás, mint hogyha számított volna még valamire. Pedig már semmi nem jöhet, az egész ügy lezárult. Mégis, képtelen volt a pihenésre gondolni, ott motoszkált benne a tudat, hogy valamit még tennie kell. Cigarettára gyújtott, lecsukta a sze¬mét, és igyekezett mindent átgondolni. Semmi nem volt, amit hiányosságként felróhatott volna önmagának. Lehet, hogy csak túlságosan fáradt idegeinek képzelgése ez a feszültség? Masszírozni kezdte a halántékát; a mozdulattól hirtelen fájdalom hasított a fejébe. Igen, a rossz érzés oka az, hogy fáradt. Kiegyenesedett és az ajtóhoz indult. Kilépett az épületből; a hőség azonnal nekitámadt. Ekkor döntött. Akárhogy is van, ébren marad Callini érkezéséig. 4 A lapos sziklák ontották magukból a meleget. Thualpa hason feküdt az egyiken, arccal a légvonalban talán ötszáz méterre fekvő bányafőépület felé. Meglehetősen sok alakot látott mozogni a ház környékén; a felforrósodott levegő meg-megremegtette alakjukat. Az öreg férfi szemét elöntötte a könny az állandó, merev figyeléstől. Kézfejével törölte meg, aztán arcát hozzászorította a tüzesen izzó kőhöz. Már biztosan nem jönnek. Thualpa már majdnem beletörődött ebbe. Még mindig feszülten figyelt ugyan minden irányba, hátha megjelennek a többiek, de legbelül már tudta, hogy egyedül maradt. Az éjszakai lövöldözés járt a fejében. Igen, már akkor is meglegyintette a közeli katasztrófa borzalma, bár még reményt érzett arra, hogy a hang nem a többiek pusztulását jelentette. De azóta eltelt már az egész délelőtt, és a remény semmivé lett. Helyette megszületett az elhatározás: Thualpa tudta már, hogy mit fog tenni. A legfontosabb feladat meg¬őrizni a szent hely tisztaságát; semmi más nem számít. Sem az ő élete, sem másé. Hátratekintett: a láda ott hevert egy kisebb szikla árnyékában. Még nem indult feléje; várt. Nézte a ládát és könnyek szöktek a szemébe. Csak ez az egyetlen lehetősége maradt. 6 Callini arca furcsa fintorba rándult; előrehajolva ült a széken, karjai bénultan csüngtek alá, képtelen volt megmozdulni. Megtörtént! A kanadai összekötőn keresztül érkezett telefonüzenet rövid volt, néhány szó csupán, a rejtjelnek használt szavak. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Sikerült... Callini mindig azt hitte, hogy ebben a pillanatban eszeveszetten boldog lesz majd, de most... A görcsös szorítás rátelepedett egész testére, elvette az erejét, kiürítette az elméjét. Tudta pedig, hogy indulnia kell. Ő találta ki azt, hogy hogyan fog eljutni a bányához, neki kell leginkább a tervhez tartania magát. Igen, mindjárt indul, csak megvárja, míg jobban lesz kissé; ezzel nyugtatta magát, de tudta, hogy ez csupán időhúzás. Sokára emelte remegő kezét a telefon felé. Beütötte a garázs hívószámát. - A Bentley álljon készenlétben. 8 Az éjfekete Bentley hatalmas ívben, lépésben kanyarodott ki Callini villájának kapuján. A murvával borított magánúton felgyorsított, aztán rátért a repülőtér felé vezető négysávos pályára. Lehúzódva haladt, tartotta az ötvenöt-hatvan kilométeres sebességet. A déli napsütésben vakítóan csillogott a karosszéria és a szintén feketére színezett ablakok. A sárga-vörös Volvo nyergesvontató egy jobbról csatlakozó utca felől érkezett... A később készített baleseti jegyzőkönyvben az ütközés okaként a Volvo fékrendszerében beállott meghibásodás szerepelt. Akárhogy is: a nyerges-vontató csaknem kilencven kilométeres sebességgel ütközött merőlegesen a Bentley farának, jó harminc méteren keresztül tolta maga előtt, majd átlökte a szembejövők sávjába. Itt a Bentley hosszanti tengelye mentén kétszer átpördült, majd - immár alaktalan roncsként - az út mellett elterülő szabadidőpark pázsitján állapodott meg. 5 Francoise egészen odasimult a rothadás bűzét ontó gerendákhoz. Egy apró faházban volt, mely penészes, de roppant vaskos deszkákból épült. Ide lökték őket, amint megérkeztek a bányához. A nő egész úton idáig eszeveszetten aggódott, hogy mi fog történni velük; a félelem megbénította, úgyhogy a fegyvereseknek csaknem végig cipelniük kellett. Még most is remegett; a bizonytalanság kevés híján az őrületbe kergette. Minden elkövetkező másodperc újabb és újabb félelmet hozott; tulajdon gondolatai sorakoztatták fel a lehetséges eseményeket. Megerőszakolják? Megölik? Igyekezett megnyugtatni magát, hogy ha eddig nem tették, ezután se kerül rá sor, de tudta, hogy érvelésében hiba van; az, hogy az egész helyzet kiszámíthatatlan. Nem lehet észérvekre hagyatkozni ilyen lázálomszerű körülmények között. Istenem, csak meg ne kínozzák! Ez a lehetőség hirtelen borzalommal hasított belé. Ez lett volna a legrosszabb. Talán az elöl összekötött csuklóját elszorító kötél juttatta az eszébe. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Legyűrte a fájdalmat és nagy nehezen felült. A néhány méterre tőle hason fekvő, eszméletlen Bent figyelte. 7 Paul a főépület árnyékában egy kempingszéken ült. Az előtte álló asztalon egy bögrében közel negyedliternyi jegesre hűtött feketekávé volt. Fáradtnak érezte magát a mozdulathoz, hogy érte nyúljon, pedig tudta, hogy akármilyen hideg most, néhány perc alatt émelyítőén felmelegszik. A felbérelt fegyveresek éppen most pakoltak be a két dzsipbe; Paul tisztában volt vele, hogy nincs már szüksége rájuk, s ezért sürgette a távozásukat. Veszélyes volt a jelenlétük, hiszen veszélyes emberek voltak; egy perccel sem maradhatnak tovább. Paul mindegyikőjüknek csinos kis összeget nyújtott át egy borítékban, s előkészítette az indulásukhoz szükséges két járművet; ez az utóbbi félórában végzett munka csaknem minden erejét ki is szívta. Az induló autók motorjának berregésére tért magához. Figyelte, amint eltűnnek a fák között. A bánya ugyan most Callini érkezéséig csaknem védelem nélkül marad - azt a néhány régóta itt dolgozó munkást leszámítva, akik értenek a fegyverhez -, de Paul tudta, hogy mégiscsak így a jobb. Soha nem bízott a zsoldosokban. Felemelte a termetes poharat, belekortyolt, és keservesen elkáromkodta magát. A kávé máris túl meleg volt. 9 Thualpa még mindig ugyanazon a sziklán, ugyanolyan testhelyzetben feküdt, mint egy órája. A nap hatalmas erővel sugározta magából a forróságot, a sziklák visszaverték azt, s néhány méteres izzó levegőréteg képződött fölöttük. Az öreg férfi érezte, hogy már nem sokáig bírja. Mindig itt élt ugyan, ezen a tájon, de bárki számára öngyilkosság lett volna ennyi ideig a tűző nap halálos melegének kiszolgáltatnia magát. A verejték kis patakokban ömlött egész testén, de amikor a sziklára csöppent, szinte azonnal elpárolgott. Szíve egyre kapkodóbban vert, ki-kihagyott; a nyomás, a szúró fájdalom megbénította a lélegzetvételét. Látta a néhány perce távozó két dzsipet, de nem érdekelte már igazán. Istenére gondolt, aki valamikor emberi alakban eljön majd ebbe a világba. Az iránta érzett szeretet csordultig telt benne. Lassan kúszni kezdett az árnyékban fekvő láda felé, hogy megtegye, amit kell. 10 Ben agyában ott lüktetett valami; erre eszmélt fel. Nagyon lassan tért teljesen magához, a koponyáján belüli fájdalom igyekezett visszahúzni a kábulatba. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Felemelte a fejét; a kín ekkor elviselhetetlenné fokozódott. Ködös gondolatai közül kibontakozott, hogy mi is történt: az út a dzsungelén keresztül, ahogy ott botladozott szorosan hátrabilincselt kézzel, néhány fegyveres lökdöste, amíg bele nem szédült. Mindez maga volt az eleven megaláztatás, amíg ide, a bányához nem érkeztek. Ezzel meg is szakadt emlékeinek sora. Amikor a kis faházba belökték, elesett, és fejjel előre egy gerendának ütközött; ekkor szűnt meg számára minden. Most, amint ismét érezni kezdte végtagjait, több kötél feszült rajtuk, mint azelőtt - csuklóit sem bilincs húzta már össze -, s rájött, hogy amíg eszméletlen volt, meg is kötözték. Oldalra fordította a tekintetét, Francoise-t kereste. A nő egy sarokban kuporgott, lehunyt szemmel. Ben igyekezett nem gondolni arra, hogy a nő hazudott neki. - Francoise... A nő felkapta a fejét, pillantása megcsillant a könnyektől. - Ben... Jól van? Hangja aggódást sugárzott. A férfi válasz nélkül hagyta a kérdést, de beszélni kezdett. Amit eddig magába fojtott, képtelen volt tartóztatni tovább. Az imént biztos lett a dolgában, múltjának minden pillanata egyszeriben megvilágosodott. A szavak kínlódva peregtek az ajkáról; Francoise egyre inkább elborzadva hallgatta. 11 A Bentley roncsa nem robbant fel. A mentők kevesebb, mint két perc alatt a helyszínre érkeztek. Először a több sebből vérző egyenruhás sofőrt szabadították ki az összevissza görbült lemezek közül; állapota nem volt súlyos, a merevítések megóvták testét a nagyobb roncsolástól. Ezután a hatalmas limuzin hátuljával próbálkoztak. Az ajtókat lehetetlen volt felfeszíteni, az utastér vége teljesen összelapult a nekiütköző vontató orrától. Lángvágóval sikerült akkora nyílást teremteni, amelyen keresztül legalább beláttak. Nem volt ott senki. A Bentley nem szállított utast. 12 A férfi a fényűzőén berendezett külvárosi villában helyére tette a telefonkagylót. Most kapta meg a jelentést a balesetről, s a végeredmény igencsak elkeserítette. Megcsikordultak a fogai, ahogy kinézett az ablakon a Callini rezidencia irányába. Az akció kudarcot vallott... 13 IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Paul tudta, hogy ha továbbra is a széken üldögél, menthetetlenül elalszik. Kinyitotta a szemét, s bár szemhéjai mintha ólomból lettek volna, elkezdett pislogni: a szem körüli izmok brutális tornáztatása mindig magához térítette; most is. Felállt, cigarettára gyújtott. Néhány óra múlva lesz időszerű Callini érkezése; addig ő a felelős mindenért. Egy-két dolgot még el kell intéznie: olyanokat, amiknek nagy hatása lehet. Elrendezni a részleteket. Kihúzta magát, és elindult, hogy nekilásson. 14 A tízszemélyes kis utasszállító repülőgép magasan húzott el a Karib-tenger hullámai felett, Andreas Callini mégis figyelmesen nézte az ablakon keresztül a végtelen víztükröt. Tudta, hogy perceken belül észrevehető lesz a láthatáron DélAmerika partvonalának szürkés csíkja. Ez pedig azt jelenti, hogy a terve sikerült. Elégedett volt. Hátradőlt az ülésen, könnyű sportzakójának belső zsebéből előhalászott egy szivart. Amikor a Bentley nagy feltűnéssel távozott a házból, ők is akkor indultak. Vártak néhány percet, hogy az autó minden érdeklődőt maga után csalogasson, azután átmásztak a magas kőfalon, s egy apró mellékutcához mentek, ahol beültek az idekészített ütött-kopott öreg Fordba, és a városközponttal ellentétes irányban lévő sportrepülőtérre hajtottak. Nem Callini saját gépével mentek - az túl kicsi és lassú lett volna -, hanem kibéreltek egy megbízható kis utasszállítót. Azóta csupán egyszer szakították meg a repülést: egy dél-mexikói repülőtéren üzemanyagot vettek fel. Tökéletesen alakult minden. Callini szinte kéjes borzongással fújta ki a szivar kékes füstjét, amikor arra gondolt, hogy milyen könnyű volt eladni a trükköt a Bentleyvel. Vajon mi történt a kocsival? Szitává lőtték? Vagy igazoltatták csupán? Aztán rájött, hogy nem is érdekli igazán. Tekintetét körülhordozta az apró kabinban. A géppel együtt bérelt pilóta a műanyag válaszfal túloldalán ült, neki háttal. Két emberére pillantott. Ebben tért csak el az eredeti tervétől; eredetileg úgy gondolta, legjobb lesz, ha négy kísérővel utazik, s az utolsó pillanatban változtatott ezen. Elvégre három ember kevésbé feltűnő, mint öt. Art tőle jobbra, kissé hátrébb ült; a vállas, fiatal férfi inkább a titkára, semmint a testőre volt. Hátrafordult, hogy lássa a másikat is. Az valamit olvasott, de bizonyára megérezte Callini tekintetét, mert felnézett. Hirtelen ötlet volt, hogy őt választotta kísérőjének; hallotta a szóbeszédet, hogy Ronald Laytonnak milyen ügyesen sikerült becserkésznie néhány nappal azelőtt a hozzá érkező Paul Jefferiest. Képtelen volt önmagának megmagyarázni, de örült a választásának. Szerette a tehetséges embereket. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
15 Ben elhallgatott, szaggatottan zihált. Látta a nő szemébe kiülő iszonyt és az önkéntelen mozdulatot, ahogy odébb húzódott tőle. Mindegy, ezen már nem lehet változtatni. - És? - Francoise inkább felnyögött, mint szólt. - Miért, mit gondol? Mi a fenét csinálhatott volna egy egyszerű zsaru, akinek elköpik, hogy az egész várost behálózó kábítószerügyletnek egy köztiszteletben álló polgár a vezetője? - A férfi egyre közelebb hajolt. - Semmi bizonyítékom nem volt rá, csupán tudtam! Az informátort két nap múlva megtalálták egy építkezésen; félig belekötött már a betonba... Akármerre mentem, mindenhol csak azt mondták, hogy maradjak nyugton, felejtsem el az őrült képzelgéseimet... - Egy pillanatra elhallgatott, aztán halkabban folytatta. - Nem felejtettem el. Csináltam tovább az anyaggyűjtést, nem tudom, miért. Aztán... aztán felfüggesztettek, mert valaki leadott egy fülest, hogy nagy mennyiségű heroint találtak az autóm csomagtartójában. Fogalmam sincs róla... illetve... a fenébe, pontosan tudtam, hogy került oda. Elmentem az egyik elosztóhoz, kicsit megszorongattam... Mire hazaértem, a lakásomat felgyújtották... Egy motelban voltam néhány napig, gondolkodtam... - Ben hangja elcsuklott, nagy sokára folytatta. - Nem tehettem mást... Francois elborzadtan nézett rá: - Vagyis mit? - Tudtam, hogy annak a fickónak hol van a hétvégi házacskája... afféle húszszobás kis kunyhó, érti biztosan... A következő szállítmánynak négy nap múlva kellett befutnia, s a mintákat mindig ott vizsgálták... Odamentem... Az újságokból tudtam meg később: a biztonsági emberekkel együtt huszonhárman voltak... - Úristen - suttogta maga elé Francoise. - De miért? - Nem tudom; ezt kellett tennem. - Ben igyekezett elkapni a nő tekintetét. Azért mondtam el magának, mert... azóta soha nem volt egy pillanatom, amikor biztos voltam a döntésem helyességében. De most... igen, tudom, hogy jól tettem. Mindketten elhallgattak. A csend megsűrűsödött közöttük, tapintható fallá vált. Hirtelen kitárult az ajtó, két fegyveres lépett be rajta, lehajoltak Benhez, lábairól leoldották a köteleket, talpra állították és a kitárt ajtó felé lökték. - És az a férfi, akit maga meg... illetve akin végrehajtotta, amit a törvénynek kellett volna... - Francoise hadarva, akadozva kereste a szavakat. Ben visszafordult a küszöbről. - Ennek az Andreas Callininek a testvére volt... 16 Paul nyugodtan szívta a cigarettát; nézte, ahogy Bent kilökik a barakkból, s egy közeli, de sokkal magasabb tetejű fészerhez viszik. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Paul lassan utánuk sétált. Bepillantott a düledező ajtón, ellenőrizte, hogy megfelelően hajtják-e végre az utasításait. Egy kötelet átvetettek egy - közel öt méter magasan átívelő - gerendán, és szorosan a férfi csuklójához erősítették. Aztán összekötötték a bokáit; olyan sok rétegben tekerték rá a kötelet, hogy a felcsatolt acélbilincs le ne tépje róla a bőrt. A bilincs másik vége egy szétszedett dzsip olajos, rozsdás meghajtótengelyéhez csatlakozott. Amikor emberei a kötéllel elkezdték húzni a kettős súlyt, fel a magasba, a gerenda irányába, Paul elégedetten fordult el. A bilincs kulcsa jólesően húzta inge zsebét. Igen, így tökéletes lesz. 17 Ben előtt a könnyprizmán keresztül szétesett a világ. Nem a kín nagysága volt őrjítő, hanem véget nem érő, időtlen állhatatossága. A lábára kötött súly borzalmas, ínszaggató erővel húzta lefelé, izmai megnyúltak, kicsavarodtak, erei mintha izzani kezdtek volna. Magasan függött a levegőben, lábai vagy másfél méterre voltak a talajtól. Érezte, hogy teste már nem sokáig képes elviselni a feszítést. Csuklóját és bokáját mélyen bevágta a kötél. Lassan felemelte a fejét. Mivel az arcát ellepő verejtéket nem tudta letörölni, a sós lé belecsorgott a szemébe és marta. Sokáig lógott a levegőben, de az idő megszűnt a számára; a másodpercek múlását csupán a növekvő fájdalmak jelezték. A ház falai nagyon rossz állapotban voltak már, a lenyugodni készülő, alacsonyan álló nap sugarai áttörtek a gerendák közti réseken és vérvörös sebeket rajzoltak a kifeszített testre. A berregő hang tudata legmélyéről kúszott elő. Kinyitotta a szemét, remélte, hogy ettől elmúlik, de a zaj egyre erősödött, kilépett az elméjéből, valóságossá lett. Tisztán hallotta a közeledő helikoptert. 18 Thualpa végjgnyúlt a sziklán. Előkészült mindennel, de az erőfeszítés minden erejét kiszívta; alig kapott levegőt, mellkasában a szorítás elviselhetetlenné lett. De legalább elkészült! Az immár üres láda felborulva tátongott mellette. Nehéz volt végigcsinálnia, az egész délutánt ezzel töltötte, de kész van. Bár lassacskán jobban lett, mégis várt. Nem tétovázás volt ez, a megfontoltsága döntött így. Érezte, hogy lesz még jobb alkalom is, mint a mostani. Néhány perc múlva valami megcsillant az égbolton; az öreg káprázó szemekkel nézte. Tíz másodperc múlva elért hozzá a helikopter kelepelése is. 19
IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Callini izgatottan figyelte a helikopter ajtajából a fák közeledő csúcsait. Egyszer már megkerülték a tisztást, s most láttak neki a leereszkedésnek. A könnyű kis gép pontosan engedelmeskedett Art legapróbb kormánymozdulatának is. Calliniben az utazás során egyre fokozódott a feszültség; még azt sem tudta kivárni, hogy a tolouqe-i repülőtéren a bérelt helikopter mellé egy pilótát is ajánlanak neki. Bízott annyira Art vezetői tudásában, hogy rá merje bízni magát. Így nagyobb lett ugyan a befizetendő biztosítás összege, de ez nem számított: időt takarított meg vele. Lenézett. A gép légcsavarja már felkorbácsolta alattuk a tisztás porát. Látta az oldalt álldogáló alakokat, de nem törődött velük. „Miért vagy ilyen feszült?” ez foglalkoztatta. Ahogy az ok után kutatott önmagában, hirtelen felvillant még egy kérdés: „Benjamin Hornt vagy a bányát akarod látni inkább?” 20 Paul arcába csapott a helikopter által kavart szél, de nem törődött vele; egyenes léptekkel ment a leszálló gép elé. Néhány méterre megállt tőle; az még mindig embermagasságban lebegett a föld fölött. Az ajtajában megjelent Callini alakja, s a gép végre földet ért. Paul elmosolyodott és előrenyújtott jobbal indult felé. 21 Francoise megremegett, ahogy a helikopter motorja leállt. A kis raktár végében ült, a lehető legtávolabb az ajtótól. Nagyon félt, amióta Bent elvitték mellőle. Félt, pedig tudta, hogy itt a férfi a főszereplő, nem pedig ő. De azt is tudta, hogy Ben ezt a helyzetet, amibe került, neki köszönheti; az ő makacssága, önfejűsége juttatta ide... Képtelen volt nem vádolni önmagát. Váratlanul fellángolt benne: valamit tennie kell. A gerendákba kapaszkodva nagy nehezen felállt; csuklójába belemart a túl szorosra hurkolt kötél. Összeszorította a fogát, fejét leszegte: sikerült elűznie a fájdalmat. Kintről, a bezárt ajtón túlról beszélgetés foszlányai úsztak felé. Francoise mély lélegzetet vett és arra gondolt, hogy fogalma sincs, mit tegyen. 22 Callini azonnal felismerte az arcot, bár élőben még sohasem látta. Más volt, mint a jól fésült fényképeken, de az alapvető vonások ugyanazok voltak. Nézte a IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
levegőben kifeszült testet, a kifordult tagokat, a verejtéktől fénylő, mocsokkal, vérrel maszatolt bőrt. Sokféle érzés kavargott benne, csupán az nem, amire számított: a győzelem megnyugvása. Képtelen volt gyűlölni ezt a szánalmasan megkínzott férfit. Kötelessége lesz testvére haláláért golyót ereszteni a tarkójába, de tudta: nem telik majd sok öröme benne. Megfordult, kilépett a düledező ajtón. Paul ott állt, tartásából sütött a leplezhetetlen fáradtság. - Látni akarom az egész bányát! Callini hangja színtelenül koppant, pedig szavait érzelmei diktálták. „Semmi nincs olyan fontos, mint a gyémánt; amit nem kicsinyes emberi érzés, hanem kézzelfogható erő, tisztaság formált örökéletűvé...” Callini most értette meg igazán, hogy mi a kövek varázsa. Ha most végez Benjamin Hornnal, valami elvész az életéből; a bosszúvágy, a fölény tudata semmivé lesz, lelke egy része üressé válik... Ezért fontosabb mindennél az elpusztíthatatlan drágakő; az nem semmisülhet meg, űrt, kételyeket hagyva maga után. Hallotta ugyan Paul tiltakozó hangját, de a szavak nem jutottak el hozzá. Megrázta a fejét, ellentmondást nem tűrve szólalt meg: - Indulunk, most azonnal. Először a déli feltárási vonalhoz. 23 Pault rémületbe ejtette, ahogy Callini a szeme láttára vált követelődző, makacs vénemberré. Hiába próbált neki beszélni rossz előérzetéről, hogy mintha veszély szikrázna a levegőben, kárba veszett minden szava. Callinit lehetetlen volt meggyőzni. Ha legalább elmondhatta volna azt, hogy mi történt az utóbbi néhány napban: hogy két plasztikkal teli ládát találtak az indiánok rejtekhelyén, amelyek a bánya felrobbantott raktárából származtak... hogy Benjamin Horn és az indiánok között nyilvánvaló kapcsolat volt... hogy talán másnál is van még valami robbanóanyag... De Callini meg sem hallgatta. Paul elnézte Callini magabiztos tartását; legalább húsz méterrel előtte járhatott. Az alkonyban feltűntek az izzó sziklák; feléjük tartottak. Legalább az a szemét Layton nincs velük: Callini a másik magával hozott emberrel együtt a telepen hagyta, hogy vigyázzanak Benjamin Hornra. De így is sokan vannak; az összes fegyveres követte őket... Paul gondolatai elszabadultak, a fáradtság leegyszerűsítette az érzéseit: mindenkit gyűlölt már. 24 Thualpa a lapos sziklán hasalt, a feléje tartó embereket figyelte. Sokan voltak, legalább húszan. Az öregembert egy pillanatra átjárta a félelem. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Ujjait végigfuttatta az apró detonátoron: ez jó volt, visszaadta az erejét. Ugyanakkor a halál, amit elhatározott, hirtelen kézzelfogható távolságba került. Eljött az elmúlás perce. Örült, hogy nem tette meg akkor rögtön, amikor aláaknázta az egész sziklapárkányt. Most legalább úgy halhat meg, hogy azokat is elpusztítja, akik a szent hely megbecstelenítésére készülnek. Utolsó pillanatáig szolgálhatja Istenét, tiszte szerint harcolhat érte. Közelebb húzta magához a detonátort, szinte karjai közé rejtette. Eszébe villant, hogy eredetileg miért is indult el ide egy fél nappal vagy inkább egy örökkévalósággal ezelőtt: hisz csupán annyit kellett volna tennie, hogy a sziklákhoz vezető utat elzárja a robbanóanyaggal, hogy amikor a többiek végeznek a kitermelésnél tartózkodó valamennyi emberrel, egy se tudjon errefelé menekülni. Milyen messze van ez már... Az Istenére gondolt, s elöntötte a békesség. Nem gyűlölte az errefelé tartó embereket; már csak az volt a fontos, hogy a feladatának eleget tegyen. Meg kell védenie a szent helyet, még azon az áron is, ha elpusztítja. Szeme meredten figyelte a közeledőket, ajka néma imára nyílt. Keze ráfeszült a detonátor kapcsolójára. 25 Callini megigézetten bámulta a sziklákat; ott ragyogott rajtuk vérvörösen a közeledő naplemente. Lépteit már csak ösztöne irányította; minden figyelmét lekötötte a látvány. A természet. A múló idő. S amitől leginkább félt: az öregség. Nem akart most gondolni rá, de képtelen volt szabályozni az elméjét: az ijesztő rémképek szédítő körforgásba kezdtek körülötte. Mi lesz vele öt, tíz vagy húsz év múlva? Mit fog akkor már számítani a gazdagság, a hatalom? Igen, csak a gyémánt számít; a drágakő olyan, mint te szeretnél lenni: változtathatatlan. A gyémánt a te Istened. Már a sziklák között voltak; keskeny szurdok kanyargott előttük. Ekkor egy pillanatra megszűnt az idő, amint minden megremegett velük. 26 A mély moraj Francoise minden porcikáját rettegéssel töltötte el; ott állt a falhoz lapulva, kezében megremegett az imént a sarokban, a lomok között talált apró, benzinnel telt üveg. Egy pillanatig rengett alatta a föld. A nő lélegzete felgyorsult, a félelemtől elkerekedett a szeme. A robbanás hangja túlságosan váratlanul érte. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Az ijedséget követő érzése valószínűtlen volt: remény! Hogy honnan táplálkozott, nem tudta. A benzines üvegre pillantott. Bizonyára azt a kicsi motort próbálták vele beindítani, amit szintén a sarokban látott, s miután nem sikerült, eldobták. Persze mindegy, hogyan került ide ez a másfél liternyi benzin, az a fontos, hogy itt van. Bár még fogalma sem volt, hogyan, de majd csak használni tudja valamire. 27 A gerendák megrezdültek a robbanás erejétől, és továbbították a lökést Ben kifeszített testének. Megvonaglott a fájdalomtól; a tekintetét elhomályosító vörös köd lassan oszladozni kezdett. Hirtelen jobban lett. A tompa moraj még ott visszhangzott körülötte; váratlanul jött, s remélte, hogy nem csak neki. Mindenét átjárta a gondolat, hogy valami olyasmi történt, amire Calliniék nem számítottak. Ez erővel töltötte el az izmait, s bár érezte, hogy semmi esélye a győzelemre, mégis tudta, hogy valamit meg kell próbálnia, akármilyen esztelenséget is, hisz igazán csak akkor esélytelen, ha semmit sem tesz... Sajgó inakkal húzta fel magát a kötélen. 28 Paul első pillantása a szeme előtt heverő, vérrel permetezett kőre esett. Hangosan zihálva nyúlt bezúzott homloka felé, ujjai saját vérébe mélyedtek. A seb nem fájt ugyan, de az általa okozott dermedtség, tompaság mégis fenyegető volt. Paul megpróbálta felemelni a fejét; a környező sziklák erre az apró mozdulatra felröppentek és szédítő forgásba kezdtek körülötte. Visszahanyatlott. Hiába volt sikertelen a próbálkozása, mégis örült, mert legalább megtudta, hogy egyik testrésze sem bénult le; egy-két perc múlva összegyűjthet annyi erőt, hogy felálljon. Hogy megtegye azt, ami még hátra van... Fejében egyre hangosodott a zúgás, elméje mind ködösebbé vált, de csodálatos határozottsággal ragyogott benne a cél. 29 Art és Ronald Layton tanácstalanul toporgott az épületeknél: el nem tudták képzelni, hogy mit tegyenek... vagy inkább mit tehetnek. Bár Art már hat éve, Layton pedig csak néhány hónapja dolgozott Callininél, mindketten ismerték annyira a főnöküket, hogy tudják, mennyire ragaszkodik parancsainak pontos végrehajtásához. Márpedig ők azt a parancsot kapták, hogy minden körülmények között maradjanak a két fogoly mellett. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Most mégis megfontolás tárgyává tették, hogy ne induljanak-e el a néhány perce még vörösen izzó sziklák felé, melyek eltűntek; helyükön hatalmas, szürke porfelleg gomolygott. Bár a robbanás moraja már eltűnt, mindketten érezték zsigereikben, ahogy egy pillanatra megrengett alattuk a föld. Szinte húzta őket valami arrafelé, ahol - kimondatlanul is tudták - borzalmas tragédia történhetett. Mégsem mozdultak. Múltak a percek. 30 A kötelet alkotó sok száz szálból még csak nyolc-tíz szakadt el, amikor Ben már érezte, hogy képtelen tovább tartani magát. Karhajlító izmai görcsbe rándultak, s a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. Visszaengedte a testét; ismét kinyújtott karral lógott a levegőben. Mindene sajgott, erei ujjvastagságúra dagadtak, karizmai görcstől feszültek. A világ lassan sötétedni kezdett, a színek mindinkább tompává váltak, tónusuk megszürkült, s Ben nem tudta eldönteni, hogy azért, mert valóban alkonyodik, vagy azért, mert ismét el fogja veszíteni az eszméletét. Hirtelen fájdalom parázslott fel benne, teste megvonaglott. Sietned kell! Érezte, hogy már csak néhány percig bírja a lábára kötött félmázsás súly húzóerejét. Felrántotta magát; szája újra a kötél már megbontott szakaszához került. Fogaival tépni kezdte a vékony szálakat. 31 Callini érezte, hogy az altestén valami meleg folyadék csurdogál végig. Vér, verejték, vizelet? Nem tudta eldönteni. Fájdalmat nem érzett, csupán az egyre közeledő, mindent elborító kábulatot. Borzalmas erővel szorította mindjobban a mellére zuhant hatalmas kődarab; a szikla élei halálosan nyomták a bordáit. Két kezét a kő alá csúsztatta és nekifeszült. Pedig tudta, hogy képtelen lesz lelökni magáról... 32 Francoise kibámult a deszkák közti résen: látta a két ide-oda rohangáló fegyveres őrt. Tudta, hogy valami olyan történt, ami nem vág egybe Callini terveivel. Hirtelen eszébe villant egy rég hallott mondat - talán a külszolgálatra való felkészítés alatt hallotta? -: „Ha szorult helyzetben vagy, netán vesztésre állsz, és az ellenfeledet valami váratlan meglepetés éri, az mindig a te javadra billenti a dolgokat.” IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Fogalma sem volt arról, hogy ez a rég elfeledett emlék hogyan bukkant fel valahonnan éppen ebben a pillanatban, de biztatónak érezte. És most igazán szüksége van a biztatásra. Igyekezett nem gondolni a tervére, mert ha egy másodpercig is értékelni kezdi, minden bizonnyal elveti, olyan esztelen. De ezenkívül semmi esélye sincs. A falhoz vetette magát, lecsusszant a földre, és két összekötözött kezével igyekezett feltépni nadrágszárát a varráson. A szövetet igencsak megviselte az út a dzsungelén át; egy reccsenéssel egészen combközépig felhasadt. Talán félperces kapkodó erőlködés után csaknem az egész nadrágszár a kezében volt. Előhalászta oldalzsebe mélyéről a véletlenül nála maradt, teljesen összenyomott gyufát. Rámeredt a dobozra, felsóhajtott, és folytatta az előkészületeket... 33 Paul tántorogva állt; igyekezett megtalálni az egyensúlyát. Minden forgott körülötte, a hányinger hatalmába kerítette egész testét. Hangosan, hörögve öklendezett. Néhány másodperc múlva egyszeriben jobban lett. Arrafelé nézett, ahol a robbanás pillanatában a többiek voltak: a szabályosan emelkedő sziklák helyén mázsányi kőtömbök hevertek teljes összevisszaságban. Körös-körül még mindig sűrűn szállt a por. Mintha a hegy fele leomlott volna rájuk a szűk völgybe. Elfordította a tekintetét. Tudta, hogy akik előtte mentek, mindannyian halottak, de számára ez már semmit sem jelentett. Botladozó léptekkel indult meg vissza, a barakkok felé. Szorosan markolta a poros puskát, amit a földön talált. Csak akkor fejezte be a munkát, ha végzett Benjamin Hornnal. 34 Ben felköhögött a szájába szivárgó, édeskés vértől. A kötél felsebezte az ajkait, lehúzta róluk a bőrt, már az eleven hús látszott. Képtelenség foggal eltépkedni a kötelet - ez a gondolat keringett benne állandóan, egyre erősödve. De azért újra és újra felhúzta magát, bár karjait már csak az ösztöne kényszerítette mozgásra. A verejték teljesen ellepte a testét, mégis fázott; a bőrén végigcsurgó sós lé megborzongatta. „Hagyd abba, úgysem tudod megcsinálni!” Rémítő erővel üvöltött fel benne a józanság. Ben egy pillanatra elernyedt, megadta magát a csüggedésnek, de a következő percben megint elkezdte az idegőrlő harcot a kötéllel és saját erejével. Pedig nem hitt abban, hogy sikerülni fog. IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
35 Callini nagy nehezen, minden izmát megfeszítve néhány centiméterre felnyomta mellkasáról a követ, de ennél többre nem volt képes. Zihálva tartotta a súlyt, egy másodperc alatt átvillant tudatán a mindenség, elméjét elviselhetetlenül éles fény szikrázta be, mint megannyi megmunkált drágakő... A halk sikollyal együtt habos vér tört elő ajkai közül, megbillent kezében a szikla, ismét rázuhant... Szeme egy mindent átfogó pillantásra kimeredt... aztán a kő elfogta előle a fényt, a levegőt... az életet. 36 Paul a fele utat megtette már... nem mintha számított volna valamit is a távolság, az idő. Semmi nem létezett már, csupán a feladat: végezni Benjamin Hornnal! Ezt sivította teste minden sejtje, a halványuló külvilág, a furcsa színekben játszó növényzet, a lila alkonyi ég... Botladozott, tüdeje hangosan sípolt - minden más zajt elnyomva -, egy eséstől ismét felrepedt homlokán az alig hegedő seb, de semmi nem állíthatta meg. Az akaratnál sokkal fontosabb és erősebb valami irányította a lépteit. Lehunyta szemét, egyedül maradt a mindent megsemmisítő céllal: végezz vele! Egy-két perc még, és meglesz. 37 A sikoly az alacsonyabb barakk felől szállt fel, hosszan, áthatóan. Art és Layton egy másodpercig tétován meredt egymásra, majd az előbbi felmordult: Az istenit, még ez is! Dermedten álltak, várták az idegtépő kiáltás végét, a sikoly erőssége azonban még csak nem is csökkent; fájdalom, rémület, segítségkérés ömlött belőle. - A fene essen ebbe a nőbe! - Art dühödten fújt egyet, néhány lépést tett az épület felé, onnan szólt vissza: - Maradj itt, Ron, hátha jön valaki, amíg megnézem, hogy mi van... - Layton nem válaszolt, elkerekedett szemmel meredt maga elé, a feszültség teljesen eltompította az érzékeit. - Rendben? - Art hangja indulatosan csattant. Layton megnyalta az ajkát, kiszáradt szájjal nyögte: - Igen, rendben. Art a megnyugtatásul szánt mosoly helyett csupán egy fájdalmas grimaszt tudott az arcára csalni, aztán sarkon fordult és futni kezdett. A barakkban uralkodó félhomály túl sötét volt. Art behúzta maga mögött az ajtót és hitetlenkedve nézte a padlón heverő, hangosan nyögdécselő alakot. A nő volt az, teste görcsökben rángott. Art maga mellé engedte a puskát, közelebb lépett, fölébe hajolt. - Mi a... IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
A nő mozdulata nem is volt szemmel követhető. Art csak azt érezte, hogy valami folyadék fröccsen az arcába, csípni kezdi a szemét; nem látott tőle. Megpróbált az ajtó felé hátrálni. Gyufa sercent, valami fellángolt előtte. Az égő rongydarab a mellkasánál érte; az arcán és felsőtestén végigcsurgó benzin azonnal belobbant tőle. Felüvöltött és háttal az ajtónak zuhant. 38 Ben hallotta a szaggató sikolyt, kevéssel utóbb pedig a borzalmas, hörgésbe torkolló üvöltést, és most megérezte a füstszagot. Bár a kapcsolatot nem ismerte közöttük, mégis belehasított: a nő veszélyben van! Mozgásra akarta serkenteni végsőkig elgyötört testét, hogy szabadulhasson, de karjai már nem engedelmeskedtek az akaratának. Felnézett, pedig jól tudta, hogy a kötélnek még a fele sem szakadt át. És képtelen folytatni... Köhögött; felsebzett ajkáról, ínyéről a torkára csurgott a vér, felöklendezte és kiköpte. Ernyedten csüngött, igyekezett erőt gyűjteni. Aztán ívben meghajlította a testét, dobálni kezdte magát, s bár a súly olyanokat rántott rajta, hogy végtagjai csaknem kiszakadtak, lassan lengeni kezdett. 39 Ronald Layton az őrület határán állt kétségbeesésében. Art üvöltése éppen akkor hangzott fel, amikor meglátta a közeledő Paul Jefferies alakját. A barakk felé pillantott, melyben az üvöltés rekedt hörgéssé halkult, s a deszkák rései között lángnyelvek csaptak ki. Futni kezdett Paul elé; egyszerűen nem tudott jobbat kitalálni. 40 Francoise tisztában volt vele, hogy akkor követte el a hibát, amikor a maradék fél üveg benzint a már égő férfi felé dobta: eltalálta ugyan, de a folyadék jó része a deszkafalra és az ajtóra fröccsent. A férfi, aki üvöltve zuhant az ajtónak, s Francoise képtelen volt odébblökni az útból, mostanra elcsendesedett már, de az egész ajtó lángolt. A nő még megközelíteni sem tudta. Odébbhúzódott hát, s remegve nézte a mindjobban növekvő lángnyelveket. Elvesztette a játszmát; saját maga vágta el menekülésének útját. Hallgatta a lángra kapó deszkák ropogását; mint a kiszáradt tapló, oly könnyedén gyulladtak meg. Lehunyta a szemét és halkan felzokogott. 41 IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Paul dülöngélve állt meg, amint meglátta a felé rohanó alakot. Az egész külvilágot köd borította már; a futó férfit sem ismerte fel, hiába kutatta emlékezetében az arcvonásaihoz tartozó nevet. Közel volt már, talán csak tízméternyire, amikor azonosította: Ronald Layton! „Akit gyűlölsz, mert valamikor, régen, egy eltűnt világban kijátszott, csúffá tett téged! S aki most is meg akarja akadályozni, hogy tedd a kötelességedet! Mi másért jönne; még fegyver is van nála!” Paul maga elé rántotta a puskát és lőtt, lőtt megállás nélkül addig, míg Layton lövedékektől felszaggatott mellkassal le nem roskadt. 42 Ben hallotta a lövéseket; a dörrenések rémületbe ejtették. Megpróbálta tovább növelni a kilengését, bár amikor a holtpontra ért, így is majd szétszakította testét a lábára kötött súly. A bilincs mélyen belevágott a bokájába, s Ben nem tudta, hogy ha sikerül is elszabadulnia, képes lesz-e a lábára állni. Felnézett és elégedetten látta, hogy a kötélből újabb szálak pattantak el. Nem kell már sok hozzá, hogy teljesen átszakadjon. De vajon van-e még annyi ideje? Az ajtó csikorogva nyílni kezdett... 43 Francoise felsikoltott, amikor a tető megroskadt a lángoló falak felett: izzó gerendatörmelékek, apró égő forgácsok hullottak alá. Nem tudott már sehova se húzódni a parázsló hőség elől. A füst egyre sűrűsödött; fulladozott. Lassan térdre roskadt, torkából kétségbeesett nyüszítés tört elő. A szeme könnybe lábadt; nem látott, de érezte, ahogy a barakk forogni kezd... 44 Ben képtelen volt elszakítani tekintetét a lassan emelkedő puska csövéről; nem látta a fegyver mögül rámeredő tébolyult szemeket, a vértől maszatos, sebes homlokot, csupán a pusztulást okádó csövet. Akárhogy lengett is a kötélnél fogva, mindig követte a pillantásával. Aztán lehunyta a szemét, amikor a puska a fejéig emelkedett; rettegve várta a pillanatot, amelyik az utolsó lesz... Teste a félelemtől görcsösen megrándult... A kötélnek elég volt ennyi is: az a néhány utolsó szál hangtalanul pattant el, s Ben testét magával rántotta a lábához erősített súly lendülete. Végtelennek tetszett a zuhanása a fegyveres felé. Nem kábult el, pedig igen erősen csapódott a földhöz; felemelte a fejét, tekintete átsiklott a hátán fekvő, ájult férfin. Néhány méterre tőle a földön ott csillogott a bilincs kulcsa... IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
45 Francoise az égő épület padlójára borulva fuldoklott; megszűnt számára minden, csupán az újabb lélegzetvételért folytatott harc létezett. Már sírni sem volt ereje. Érzékszervei mégsem kapcsoltak ki teljesen: érezte az erőteljes rántást, ahogy megemelkedik a teste. Egy pillanatig mintha parázson úszott volna: elviselhetetlenné fokozódott a hőség. Aztán egyszeriben fázni kezdett; friss levegő áramlott a tüdejébe. Görcsösen tátotta ki a száját, hogy minél többet magába szívhasson; megremegett tőle. Nem, ez nem lehet igaz... 46 Paul fokozatosan, lassacskán ocsúdott föl ájulásából. Az emlékezett, a feléje lendülő Benjamin Horn volt. Felemelte a fejét, rozsdás meghajtótengely a nyitott bilinccsel a közelében hevert. inge mellzsebe felé; ujjai kitapintották a kulcs hiányát. Így tudott hát elmenni! Paul bizonytalanul, de aránylag gyorsan talpra állt; maga is ezen, s biztos volt benne, hogy képtelen lenne megismételni. Felemelte a puskát és kilépett az ajtón.
utolsó, amire körülnézett. A Tétován nyúlt elcsodálkozott
47 Francoise vadul csimpaszkodott Ben nyakába. A férfi dülöngélve állt, karjaiban tartotta a nőt. Bár mindkettejük keze össze volt kötözve, mégis hihetetlen erővel ölelték egymást. Francoise torkán semmiféle hang nem jött ki, könnyei mégis bőven ömlöttek alá koromtól feketéllő arcán. A lökés hirtelen érte őket; Ben elesett, a nő pedig egyenesen rábukott. Már hallották is a lövés tompa dördülését... 48 Paul elégedett volt a találattal: a lövedék a háttal álló, a nőt karjaiban tartó férfi combját fúrta át. Figyelte a férfi kapálózó mozdulatait, ahogy megpróbál talpra állni. Nem sikerült neki. Paul elmélázó mosollyal emelte vállához a puskát. - Adieu, Mr. Horn! - suttogta, és meghúzta a ravaszt. A závár üresen csattant; a tár kiürült. 49
IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
Ben képtelen volt kiegyenesíteni átlőtt jobb lábát. Nagy sokára valahogy mégis álló helyzetbe tornázta magát, s csaknem használhatatlan testét a fegyveres férfi felé vonszolta. Az elhajította a puskát és a következő pillanatban egymásnak estek. Egyikőjük sem védte a testét a másik ütései elől; egy volt a cél: fájdalmat okozni. Összegabalyodva küzdöttek a földön. Ben érezte, hogy fokozatosan egyre rosszabbul lesz a vérveszteség, a fáradtság, a másik ütései miatt. Látta, hogy ellenfele éppen olyan fáradt, mint ő, s tudta: az fog győzedelmeskedni, aki tovább bírja. Egyre csattantak az ütések, csupán gyakoriságuk csökkent, ahogy erejük mindinkább fogyott. Sok sebből véreztek már, s küzdelmük egyre kilátástalanabb lett. Ben tudatában már csak az kavargott, hogy mennyire nincs így esélye összekötözött kézzel. A másik szemében már ott csillogott a diadal, a győzelem örömteli fénye... Odébbgurultak. Ben már nem is gondolkodott, gépiesen védte magát... Aztán egyszerre ott volt az alkalom: összekötözött kezeit hátulról ellenfele nyakára szorította és lerántotta a földre. Ott feküdtek némán, Ben alul, a másik háttal fölötte. Néhány másodperc volt csupán. Ben érezte, ahogy körmök vájnak a kézfejébe; aztán az ellenállás gyengülni kezdett, de előtte is sötétség borult a világra. Mindketten egyszerre ernyedtek el...
HÁROM NAPPAL KÉSŐBB A tolongás szinte elviselhetetlen volt Tolouqe repülőterének várótermében; bizonyára a fővárosból érkező hírek pezsdítették fel a település álmosító csendjét: utcai harcok, összecsapások a két részre szakadt hadvezetés között... A tömegtájékoztatás adatai igencsak eltérőek voltak. Ben egy sarokasztal mögül gúnyos mosollyal figyelte a hullámzó tömeget; van, aki az országot készül elhagyni, mások éppen a fővárosba igyekeznek, s vannak, akik a fővárosból vidékre menekülő szeretteiket várják... de mind-mind a felszínen sodródnak. Ben elméjén egy pillanatra átvillant a tudás birtokában lévők kínja; szeretett volna felpattanni és az emberek közé üvölteni az igazságot arról, hogy mi is történik itt valójában... Nem tette. Tudta jól: fölösleges lenne, nem változtatna meg vele semmit. A pánik olyan örökség, amit az ember sohasem vetkőzhet le. Megpillantotta Francoise-t: a tömegen átfurakodva igyekezett feléje. Haja egészen rövidre volt vágva; amikor Tolouqe-ba megérkeztek, első útja a fodrászhoz vezetett, hogy lenyírassa az égő kunyhóban megpörkölődött tincseket. Ben rezzenéstelen arccal figyelte: megállapította, hogy a nő így is határozottan tetszik neki; alig festett arca, fekete-fehér kockás kosztümje IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
valahogy sugárzott a tömegben. Báj, nyugalom áradt belőle, s a férfi tudta, hogy nagy szüksége van ezekre. A nő odacsusszant mellé az asztalhoz; egy újságot tolt eléje - mutatóujja az egyik cikken nyugodott -, szeme furcsa fényben csillogott, ahogyan megszólalt. - Olvassa! Ben belemélyedt az újságba, aztán lassan felemelte a fejét. - Ugye ez volt az a tábornok, aki Callinivel... - Pontosan. Most a halálával remélhetőleg lezárult az egész ügy. A férfi mosolya egy pillanatra vérlázítóan pimasz lett. - Azért kíváncsi volnék rá, hogy ki beszélte rá a szerencsétlent az öngyilkosságra; az amerikaiak, a franciák vagy a helyi kormány? Francoise lehajtott fejjel pislogott: - Nem mindegy? Ben arcán megkövült a vigyor, hangja keserűen csengett: De igen. Hallgattak. A három nap alatt nem sokat beszéltek. A közös boldogságnál sokkalta erősebb kapocs volt közöttük a közös szenvedés; kettejük számára fölöslegesek voltak a szavak, hogy megértsék egymást. Francoise figyelte a férfit; látta, hogy tekintete elmereng: pontosan tudta, mire gondol. Benne is kiolthatatlanul lángolt az elmúlt napok kínja. Nézte Ben bekötözött csuklóit, állán a hegedő sebeket, s hirtelen azt szerette volna, ha ez a perc, ahogy itt csendben üldögélnek, örökké tartana... Aztán az órájára pillantott és felállt. Lesimította a szoknyáját. - Néhány perc múlva indul a gép... Ben fellökte magát az asztal mellől, megfogta a nő bőröndjét, és sántikálva elindult a kifutópálya felé. Olyan nagy volt a fejetlenség, hogy senki sem állította meg őket; a férfi egészen a repülőig kísérhette Francoise-t. A beszállás már javában folyt, megálltak hát a gépre felvezető kurta lépcső mellett. A tömeg ott nyomakodott néhány méterre tőlük: kiabálás, gyermeksírás, beszélgetések foszlányai űzték el a csendet. Francoise nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt. - Mit fog majd csinálni, Ben? A férfi a múltjára gondolt, a vidéki házban eltelt három évre... Biztosan tudja tisztázni magát a hatóságok előtt Jack és a fia halálában... de azt az életet már lehetetlen folytatnia. És nem is akarja. - Nem tudom. - örült, hogy a válasza őszinte volt. - Ben, hogyha bármilyen problémája lenne... - Francoise a kiskabát belső zsebéből összehajtogatott papírlapot húzott elő - tessék, itt a párizsi címem és a telefonszámom... Felhív, és én kimegyek maga elé a reptérre. - Ahogy a lapot a férfi felé nyújtotta, egy hosszú pillanatra összekulcsolódtak az ujjaik. Ben... szeretném, ha eljönne... bármikor... A lépcső már üres volt, indulnia kellett. Francoise megállt a gép ajtajában, nézte a férfit. A sírás már régóta fojtogatta, s lassan peregni kezdtek könnyei. - Telefonáljon... várni fogom... IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990
A férfi kiáltott valamit. Francoise félt megérteni; úristen, hátha csak tréfál, de mégis kitört belőle a zokogás. Ben azt hihette, hogy a nő nem hallotta, megismételte hát a kérdést, sokkal hangosabban; kiáltása elnyomott minden zajt. - Csak a telefon miatt kérdezem, Francoise: mikorra ér haza?! VÉGE
IPM 1992/4 – OLIVER CLOUD – GYÉMÁNTCSAPDA – 1990