OLIVER BOWDEN. Jelenések

OLIVER BOWDEN Jelenések

Az Oszmán Birodalom a XVI. században

ELSŐ RÉSZ Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém. Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan, s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon: már rágondolva reszketek legottan. Dante Alighieri: Pokol (Babits Mihály fordítása)

1

Egy sas szárnyalt a magasban, a tiszta égen. A hosszú út porát és minden nyomát magán viselő utazó elfordította róla a tekintetét, felhúzódzkodott, és átmászott egy alacsony, rücskös falon, majd egy pillanatig mozdulatlanul állva éles szemmel a tájat kémlelte. A zord, hóborította hegylánc körbezárta, megvédte és magába olvasztotta a várat. A vártorony kupoláján tükröződött a mellette álló kisebb kupola, a börtöntoronyé. Csupasz, szürke falainak lábát karomként markolták a vassziklák. Az utazó nem most látta először — előző nap, alkonyatkor már megpillantotta egyszer a kilátóról, ahová felmászott, egymérföldnyire nyugatra. Mintha varázslat révén nőtt volna ki a lehetetlen terepen, egybefonódva a kőszirtekkel. Végre célhoz ért. Tizenkét fárasztó hónapnyi utazás árán, amely örökkévalóságnak tűnt — az utak szinte járhatatlanok voltak, az időjárás pedig csípős. A biztonság kedvéért lekuporodott, és csendben maradt. Miközben ösztönösen ellenőrizte a fegyvereit, a mozgás legkisebb jelét is figyelte. A vár oromzatán egy lélek sem volt. Hófelhők tekeregtek a metsző szélben. De embernek nyoma sem látszott. Mintha elhagyatott lenne a hely, ahogy az olvasmányai alapján várta is. De az élet már megtanította arra, hogy mindig jobb biztosra menni. Csendben maradt. Semmi hang, csak a szél zúgása. Majd — valami. Talán kaparászás? Balra előtte maréknyi kavics szóródott le egy kopár lejtőn. Az utazó megmerevedett, kicsit felemelkedett, fejét a válla közé húzta. Majd a jobb vállába vágódott egy nyílvessző, átfúrva a páncélját. Kicsit megtántorodott, fájdalmasan grimaszolt, miközben keze a nyílért nyúlt. Felemelte a fejét, fürkésző pillantást vetett a sziklavonalra — talán húsz láb magas lehetett az a sziklafal —, amely a kastély előtt emelkedett, és természetes külső várfalként szolgált. A hegy gerincén megjelent egy férfi, fakó piros zubbonyban, szürke külső ruházatban és páncélban. Kapitányi jelvényt viselt. Csupasz feje frissen volt borotválva, arcán jobbról balra lefelé futott egy sebhely. Félig gúnyosan, félig diadalittasan mosolyogva kinyitotta a száját, megmutatva satnya, egyenetlen fogait, amelyek úgy barnállottak, mint sírkövek egy elhanyagolt temetőben. Az utazó meghúzta a nyílvessző szárát. Bár a tüske beleakadt a páncélba, csak a fémet ütötte át, és a hegye alig hatolt bele a húsába. Letörte és félredobta a nyílvesszőt. Ekkor meglátta, hogy száznál is több, egyformán öltözött fegyveres, kezükben alabárdokkal és kardokkal, felsorakozik a hegyormon, a kopasz kapitány mindkét oldalán. Arcukat orrvédős sisak takarta el, de az utazó a zubbonyukat díszítő fekete sasos címerből tudta, hogy kikkel áll szemben, és mit várhat tőlük, ha foglyul ejtik. Öregszik, hogy ilyen egyszerű csapdába essen? Pedig elővigyázatosan járt el. És a csapda még nem zárult be.

Hátralépett, felkészült az ütközetre, miközben az ellenség lassan leért hozzá a göröngyös fennsíkra. Legyezőszerűen körbevették, alabárdjukat előrenyújtották prédájuk felé, de nem közelítettek hozzá. Érezte, hogy bármennyire sokan is vannak, félnek tőle. Ismerték hírből, jogos volt az óvatosságuk. Végigmérte az alabárdokat. Kétfajtát látott: bárdszerűt és hegyeset. Megfeszítette a karját, és a csuklójára erősített szerkezetből előugrott két keskeny, szürke, halálos rejtett pengéje. Felkészülten várta a támadást, az első csapást elhárította, érezte, hogy bizonytalan volt az ütés — tán élve akarják elfogni? Majd minden irányból döfködni kezdtek felé, próbálták térdre kényszeríteni. Megperdült, és két tiszta mozdulattal átszelte a legközelebbi alabárdok nyelét. Az egyiknek elkapta a végét, ahogy a levegőbe repült, még mielőtt a földre hullott volna, és a csonkot erősen megragadva a bárdot korábbi birtokosának a mellkasába mélyesztette. Ekkor közelebb nyomultak hozzá, és még épp annyi ideje maradt, hogy lehajoljon, ahogy a levegő mozgása jelezte egy dárda lendülését, amely pár centivel zúgott el meggörnyedt háta felett. Vadul visszacsapott, és a bal kezénél tartott rejtett pengét mélyen a mögötte álló támadó combjába vájta. A férfi üvöltve esett össze. Az utazó felkapta a leesett alabárdot, amely az imént majdnem végzett vele, és megpörgette a levegőben, amivel lenyeste egy másik támadó mindkét kezét. A kezek nagy ívet írtak le a levegőben, az ujjak mintha könyörgő imára görbültek volna, vörös szivárványként húzva maguk után egy véres forgót. Ettől egy pillanatra megtorpantak, ám ezeknek a katonáknak volt már részük rettenetesebb látványban is és az utazó csak egy másodpercet nyert, mielőtt ismét rárontottak. Megint meglendítette az alabárdot, amelynek a pengéje az egy pillanattal korábban még gyilkos lendülettel támadó ellensége nyakába mélyedt. Az utazó elengedte a nyelet, és ugyanazzal a mozdulattal visszahúzta rejtett pengéit, hogy szabaddá tegye a kezét, és megragadjon egy pallost forgató altisztet, akit a saját csapatához vágott, miközben magához ragadta a kardját. Megbecsülte a fegyver súlyát, karizmát megfeszítve két kézre fogta, és éppen időben emelte fel ahhoz, hogy kettéhasítsa egy másik alabárdos sisakját, aki balról, hátulról rontott rá abban a reményben, hogy a látóterén kívülről támadva meglepheti. Jó kard volt. Jobban megfelelt a célnak, mint az oldalán lógó könnyű handzsár, amelyet az úton szerzett. A rejtett pengék pedig a közelharcban váltak hasznára. Még sosem kellett csalódnia bennük. További emberek áramlottak ki a kastélyból. Mennyire lehet szükség egyetlen férfi legyőzéséhez? Körbefogták, de ő állandóan pörögve és ugrálva megzavarta őket, igyekezett kiszabadulni a nyomás alól. Felpattant az egyikük hátára, megvetette rajta a lábát, a bal csuklóján lévő kemény fémpánttal elütött egy feléje sújtó kardot, és megfordulva támadója oldalába fúrta a sajátját. Ám ekkor átmeneti nyugalom köszöntött be. Miért? Az utazó lélegzetvételhez jutott. Volt idő, amikor még nem volt erre szüksége. Felnézett. Még mindig körbezárták a szürke páncélingesek. De hirtelen meglátott közöttük egy másik férfit.

Egy másik férfit, aki köztük járt. Nem ügyeltek rá, nyugodtan haladt előre. Fiatalember, fehérbe öltözve. Máskülönben ugyanolyan ruházatot viselt, mint az utazó, ugyanolyan csuklyát, mint ő, amely egy hegyes pontban végződött, akár a sas csőre. Az utazó meglepődve tátotta el a száját. Minden elcsendesedni látszott. Mintha minden megdermedt volna, kivéve a fehérbe öltözött, lépdelő fiatal férfit. Rendületlenül, nyugodtan, félelem nélkül ment előre. Úgy haladt a harcolók között, mintha egy gabonamezőt szelne át — mint akinek semmi köze hozzá, mint akire nem bír semmilyen hatással. Vajon ugyanolyan csatot visel, mint amilyet az utazó? Ugyanaz a jelvény látható rajta? A jelvény, amely jó harminc éve ugyanolyan erővel égett be az utazó tudatába és életébe, mint ahogy oly régen megjelölték a gyűrűsujját? Az utazó pislogott, és mire kinyitotta a szemét, a látomás — ha csakugyan az volt — tovatűnt, és a zaj, a szagok, a veszély mind visszatért, körbevette. Egyre közelebb nyomultak az ellenség sorai, amelyekről most már tudta, sem legyőzni nem tudja őket, sem elmenekülni előlük. De valahogy nem érezte magát annyira egyedül. Gondolkodásra nem jutott idő. Erőteljesen nyomultak felé, ugyanannyira megtelve félelemmel, mint dühvel. Záporoztak a csapások, túl sűrűn ahhoz, hogy mindet elhárítsa. Az utazó keményen harcolt, leszúrt ötöt, tízet. De egy ezerfejű hidra ellen kellett küzdenie. Előlépett egy hatalmas harcos, és lesújtott rá húszfontos pengéjével. Az utazó felemelte a bal karját, hogy pántjával elhárítsa a csapást, megfordult, és eldobta saját nehéz kardját, miközben előugrasztotta a jobb kezénél rejtett pengét. Ám támadójára rámosolygott a szerencse. Az ütés lendületét megtörte ugyan a csuklópánt, de ahhoz túl erős volt, hogy teljesen elterelje. Végigsiklott az utazó bal csuklóján, és eltalálta a bal kezes rejtett pengét, amelyet el is tört. Ugyanebben a pillanatban az egyensúlyát vesztő utazó megbotlott egy kitüremkedő kövön, és kifordult a bokája. Nem tudta elkerülni, hogy arccal lefelé a kavicsos földre zuhanjon. És elterült. Felette bezárult a kör, a harcosok alabárdjukat prédájukra irányoztak. Még mindig feszültek és ijedtek voltak, még nem mertek ünnepelni. De a lándzsák hegye már a hátához ért. Ha megmozdul, meghal. És erre még nem volt felkészülve. Csizma csikorgása a köveken. Egy férfi közelített. Az utazó kicsit elfordította a fejét, hogy lássa a borotvált fejű, fölé tornyosuló parancsnokot. Fakó sebhelye végigfutott az arcán. Olyan közel hajolt hozzá, hogy az utazó már érezte a leheletét. A kapitány épp annyira húzta hátra az utazó csuklyáját, hogy lássa az arcát. Ahogy sejtése beigazolódott, elmosolyodott. — Á, szóval megérkezett a mentor. Ezio Auditore da Firenze. Már vártunk — ahogy nyilván észrevetted. Gondolom, megütköztél rajta, hogy a Testvériséged régi erődítménye a mi kezünkre került. De ennek be kellett következnie. Minden erőfeszítésed dacára előbb-utóbb felül kellett kerekednünk. Kihúzta magát, a mintegy kétszáz, Eziót körbevevő harcos felé fordult, és felcsattanva adta ki a parancsot. — Vigyétek a toronyzárkába! De előbb bilincseljétek meg erősen!

Felrántották foglyukat, és sietve, idegesen megkötözték. — Egy rövid séta és rengeteg lépcső — mondta a kapitány. — Aztán meg jobb lesz, ha elkezdesz imádkozni. Reggel felakasztunk. Felettük a magasban a sas tovább kereste a prédáját. Senki sem méltatta pillantásra. Nem látták a szépségét. A szabadságát.

2

A sas még mindig odafent körözött az égen. A halványkék, nap fakította égen, bár a nap már lejjebb ereszkedett. Egy ragadozó madár, egy sötét körvonal, körbe és körbe, de nem céltalanul. Árnyéka a sivár kövekre vetődött alant, a sziklak fűrészként szaggatták meg. Ezio kinézett a szűk ablakon, amely alig volt több, mint egy vágás a vastag kőben, a szeme ugyanolyan nyughatatlanul mozgott, mint a madár. Nyughatatlanok voltak a gondolatai is. Azért utazott volna ilyen messzire, ilyen hosszú időn át, hogy így végezze? Ökölbe szorította a kezét, és izmai megérezték a rejtett pengék hiányát, amelyek pedig oly régóta tettek neki jó szolgálatot. De sejtette, hogy hová vihették a fegyvereit, miután csapdába csalták, túlerővel legyőzték és idehozták. Zord mosoly ült ki az ajkára. Ezek a harcosok, régi ellenségei... hogy meglepődtek, mire képes még mindig egy ilyen vén oroszlán! És ismerte a kastélyt. Látott rajzokat, ábrákat. Amelyeket oly alaposan tanulmányozott, hogy beleágyazódtak az elméjébe. Ám most ott volt, a hatalmas maszjafi erőd egyik legmagasabb tornyának a zárkájában, az orgyilkosok egykori citadellájában, amelyet már régen elhagytak, és amely most a templomosok kezére került. Ott volt — egyedül, fegyvertelenül, éhesen és szomjasan, koszos és szakadt ruházatban, és bármely pillanatban számíthatott hóhérainak lépteire. De nem adta meg magát csendesen a sorsának. Tudta, hogy miért vannak itt a templomosok, és meg kellett őket akadályoznia céljaik elérésében. És még nem végeztek vele. Szemét a sason tartotta. Látta minden hosszú és apró tollát, legyező formájú kormányként használt farkát, amely a saját szakállához hasonlatosan fekete-barna és fehér foltokban pompázott. A hófehér szárnycsúcsokat. Elmerengett. Végiggondolta az utat, amely elvezette ide. Eszébe jutottak más tornyok, más oromzatok. Viana, ahonnan a végzetébe hajította Cesare Borgiát. Urunk 1507. esztendejében történt. Mennyi idő is telt el azóta? Négy év. Oly távolinak tűnt, hogy lehetett volna akár négy évszázad is. És közben más gonosztevők, világuralomra törő gazemberek jöttek és mentek, keresték a Titkot, a Hatalmat, és bár most foglyul ejtették, az ellenük folytatott harc nem maradt abba. A harc. Az ő teljes élete. A sas koncentrált mozdulatokkal forgott és körözött. Ezio figyelte, és tudta, hogy a ragadozó zsákmányra lelt, és most arra fókuszál. Vajon milyen élőlény lehet az? A kastélyt eltartó, árnyékában mélyen és boldogtalanul meghúzódó faluban nyilván neveltek háziállatokat, és a közelben lehetett némi megművelt föld is. Esetleg egy kecske, a közeli alacsony dombokon szétszóródott szürke sziklák bukkanói között: vagy egy még tapasztalatlan, fiatal példány, vagy egy öreg, már fáradt, esetleg sebesült állat. A sas a nap felé repült, körvonalait átmenetileg eltompította az izzó fény,

majd köreit szorosabbra véve végre lebegve megállt a szeles kék arénában, mielőtt lecsapott, villámként hasítva át a levegőt, és eltűnt a szeme elől. Ezio elfordult az ablaktól, és körbenézett a zárkában. Egy kemény, sötét fából készült ágy, rajta csak deszkák, minden ágynemű nélkül, egy zsámoly, egy asztal. A falon nem volt feszület, és nem is volt a cellában semmi más, csak egy egyszerű óntálka kanállal, benne a még mindig érintetlen zabkásával, amelyet adtak neki. Meg víz, fapohárban, amelyből még szintén nem ivott. Bármennyire éhezett és szomjazott, Ezio attól tartott, hogy elkábítják, legyengítik, és tehetetlen lesz, amikor eljön a pillanat. Márpedig nagyon is lehetségesnek tartotta, hogy a templomosok tettek valami szert az ételébe és az italába. Megfordult a szűk zárkában, de a nyers kőfal nem nyújtott sem vigaszt, sem reményt. Semmit sem talált, amit szökéshez használhatna. Sóhajtott. Más orgyilkosok, a Testvériség más tagjai is tudomással bírtak a küldetéséről, akik szívesen vele tartottak volna, noha ő ragaszkodott hozzá, hogy egyedül utazzon. Talán ha nem jön felőle hír, ők majd elindulnak, ők majd felvállalják a próbatételt. De addigra talán már túl késő lesz. Az volt a kérdés, hogy mennyit tudnak máris a templomosok. A titok mely része van már most a birtokukban? A beteljesülés pillanatában hirtelen megszakadt küldetése nem sokkal azután kezdődött, hogy visszatért Rómába, ahol elbúcsúzott társaitól, Leonardo da Vincitől és Niccolò Machiavellitől, épp a negyvennyolcadik születésnapján, a nyári napfordulón. Niccolò készült visszamenni Firenzébe, Leonardo pedig Milánóba. Leonardo azt mondta, sürgető ajánlatot kapott Ferenctől, a francia trónörököstől, akinek a támogatására igen nagy szüksége volt, és a Loire menti Amboise-ba kellett sietnie. Legalábbis ez derült ki az Eziónak írt leveleiből. Ahogy felidézte barátja emlékét, Ezio elmosolyodott. Leonardo elméjében folyvást nyüzsögtek az új ötletek, bár mindig eltartott egy ideig, mire rászánta magát a megvalósításukra. Bosszankodva gondolt a rejtett pengéjére, amely darabokra tört, amikor tőrbe csalták. Mennyire hiányzott neki Leonardo, az egyetlen ember, akiről biztosan tudta, hogy képes lenne megjavítani! De legalább elküldte neki egy új szerkezet terveit, amelyet ejtőernyőnek nevezett el. Ezio el is készíttette Rómában, és magával hozta a csomagjában. A templomosok aligha jönnek rá, hogy mire szolgál. Hasznát veheti, mihelyst esély adódik rá. Ha esély adódik rá. Felvértezte magát a sötét gondolatok ellen. De nem tehetett semmit, nem volt módja menekülni, amíg érte nem jönnek, hogy akasztani vigyék. Meg kellett terveznie, hogy akkor mit fog tenni. Úgy képzelte, hogy mint oly sokszor a múltban, ezúttal is rögtönöznie kell majd. Addig is igyekezett pihentetni a testét. Még mindig jó karban volt, erről gondoskodott is az utazás előtti felkészüléssel, és maga az út is megedzette. Ám örült — még az adott körülmények között is — a csata utáni pihenés lehetőségének.

Az egész egy levéllel kezdődött. A Borgia család legyőzésében segédkezet nyújtó II. Gyula pápa jóindulatú figyelmétől kísérve Ezio újraépítette és átszervezte Rómában az Orgyilkosok Testvériségét, és ott alakította ki a hatalmi központját. A templomosok, legalábbis egy időre, felfüggesztették a tevékenységüket, így Ezio húga, Claudia gondjára bízta az ügyek vitelét, de az orgyilkosok ébersége nem lankadt. Tudtak, hogy a templomosok idővel rendezik a soraikat, titokban, egy más helyen, hogy kielégítsék csillapíthatatlan szomjukat azon eszközök keresése iránt, amelyekkel végre sötét elveik szerint irányíthatnák a világot. Egyelőre vereséget szenvedtek ugyan, de a bestia nem pusztult el. Eziót megnyugtatta és elégedetté tette az a tény — és ezt a sötét tudást csak Machiavellivel és Leonardóval osztotta meg —, hogy a kezébe került Éden-alma, amelynek a birtoklásáért vívott harc oly sok gyötrelmet és halált okozott, immár mélyen el volt temetve egy rejtett helyen Carcerében, a San Nicola-templom alatti kriptában, egy titkos és lezárt kamrában, amelynek a helyét csak a Testvériség szent jelképeivel jelölték meg, s így csak eljövendő orgyilkosok fedezhették fel és fejthették meg azokat. A leghatalmasabb Éden-darabot biztonságosan elrejtették a templomosok nagyravágyása elől, méghozzá Ezio reményei szerint mindörökre. A Borgiák által okozott károk után a Testvériségnek rengeteg mindent kellett visszaszereznie és helyrehoznia, és Ezio zokszó nélkül ennek a feladatnak szentelte erejét, bármennyire is előnyben részesítette a szabad levegőt és a tettek mezejét a poros levéltárakban, iratok fölé görnyedve töltött idővel szemben. Ez a munka jobban illett néhai apja titkárához, Giulióhoz vagy a könyvmoly Machiavellihez, ám Machiavellit akkoriban lekötötte a firenzei nemzetőrség vezérlése, Giulio pedig már rég meghalt. Ám ha nem vette volna magára a számára unalmas feladat felelősségét, talán sosem talál rá a levélre, gondolta Ezio. Ha pedig valaki másnak a kezébe kerül, nem biztos, hogy felismeri a jelentőségét. A régi, töredezett levelet, amelyet egy bőrtáskában talált, Ezio apja, Giovanni írta bátyjának, Mariónak, annak az embernek, aki kitanította Eziót a háború művészetére, és három évtizeddel korábban beavatta ót a Testvériségbe. Mario. Eziónak megrándult az arca az emléktől. Mario, aki a monteriggioni csata előtt halt meg Cesare Borgia kegyetlen és gyáva keze által. Mariót már régen megbosszulták, de az Ezio által talált levél új fejezetet nyitott, és tartalma egy új küldetés esélyét ígérte. 1509-ben találta meg, és mivel éppen elmúlt ötven, tudta, hogy az ő korában már ritkán jut lehetőség új küldetésekre. Mi több, a levél felébresztette benne a reményt, hogy mindörökre bezárhassa a lehetőségek kapuját a templomosok előtt. Auditore-palota Firenze MCDLVIII. február IV. Kedves bátyám!

Ellenségeink erőre kaptak, és van egy ember Rómában, aki az élükre állt. Hatalma talán nagyobb annál, amivel te meg én valaha is számoltunk. Ezért osztom meg veled az alábbi tudnivalókat, a legmélyebb titoktartás terhe mellett. Ha a sors elragadna engem, biztosítsd, akár életed árán is, hogy ez a tudás sosem kerül ellenségeink kezébe! Mint tudod, Szíriában van egy Maszjaf nevű vár, amely egykor Testvériségünk székhelyéül szolgált. Két évszázaddal ezelőtt mentorunk és rendünk legnagyobbja, Altaïr Ibn-La’Ahad itt, mélyen az erőd alatt létesített egy könyvtárat. Most nem mondhatok erről többet. Az óvatosság azt diktálja, hogy minden továbbit csak élőszóban közöljek veled, és hogy ez sose legyen írásban rögzítve. Szívesen magamra vállaltam volna ezt a küldetést, de erre most nincs idő. Ellenségeink szorongatnak, és másra nem futja erőnkből, mint hogy felvegyük velük a harcot. Testvéred, Giovanni Auditore A levél mellett egy másik papírlap is megbújt — egy bosszantóan töredékes részlet, amelyet nyilvánvalóan az apja írt, de az is egyértelmű volt, hogy nem saját gondolatait tartalmazza —, egy sokkal régebbi dokumentum fordítása. Valamint egy az eredeti, Ezio és társai által közel harminc évvel korábban felfedezett kódexoldalakhoz nagyon szorosan illeszkedő pergamen, amelyen ez állt: Már több napot töltöttem a relikviával. Vagy talán heteket? Hónapokat? A többiek időről időre felkeresnek, étellel kínálnak, elterelnék a figyelmemet, és bár szívem mélyén jól tudom, hogy el kéne szakadnom a sötét tanulmányoktól, tapasztalom, hogy egyre nehezebb szokásos teendőimmel foglalatoskodnom. Malik támogat ebben, de hangjában még most is ott cseng az a régi rosszallás. Ám folytatnom kell a munkát. Meg kell értenem az Éden-almát. A célja egyszerű. Sőt elemi: az uralom. Az irányítás. De az eljárás... az alkalmazott módszerek és eszközök... LENYŰGŐZŐEK. Maga a megtestesült kísértés. Aki kiteszi magát ennek a csillogásnak, azt az ígéretet kapja, hogy minden vágya teljesül. Csak egyetlen dolgot kér cserébe: teljes és feltételen engedelmességet. És ki képes valóban nemet mondani neki? Emlékszem saját gyenge pillanatomra, amikor szembesültem mentorommal, Al Mualimmal, akinek a szavai megrendítették a bizalmamat. Ő, aki addig apám volt, egyszerre csak legnagyobb ellenségemként jelent meg. Elegendő volt a kétség legapróbb szikrája ahhoz, hogy befészkelje magát az elmémbe. De legyőztem a szellemeit, helyreállítottam a bizodalmamat önmagamban, és elküldtem erről a világról. Megszabadítottam magamat az irányításától. De most már azon merengek, hogy valóban így történt-e? Hisz itt ülök, kétségbeesetten próbálom megérteni azt, amit elpusztítani volt szándékomban. Érzem, hogy több, mint

fegyver, ez az eszköz alkalmas az emberi elme manipulálására. Vagy mégsem? Talán csak követi a küldetését: megmutatja nekem azt, amire a legjobban vágyom. A tudásra... Amely mindig szinte karnyújtásnyira lebeg. Amely mindig éppen csak túl messze van. Hívogat. Ígérget. Kísért... A régi kézirat itt véget ért. A többi elveszett, és a pergamen valóban annyira töredezett volt, hogy a szélei már a puszta érintésétől szétmorzsolódtak. Ezio keveset értett meg belőle, de egy része annyira ismerősen hangzott, hogy az emlékétől bizseregni kezdett a bőre, még a haja alatt is. És most megint megtörtént, ahogy Eziónak eszébe jutott a maszjafi börtöntoronyban ülve, talán utolsó e világi napjának a nyugtát nézve. Elméjében felidézte a régi kéziratot. Ez volt a legfőbb indíték, amely rávette, hogy elinduljon keletre, Maszjaf irányába. A sötétség gyorsan leszállt. Az ég színe kobaltkékre váltott. Már a csillagok is pöttyözni kezdték. Ezio gondolatai minden ok nélkül a fehérbe öltözött fiatalember felé fordultak, akit mintha meglátott volna a harc pillanatnyi csendjében. Aki oly rejtélyesen tűnt fel és tűnt el, mint valami látomás, de valahogy mégis igazi volt, és valahogy közölt vele valamit.

3

Ezio az év hátralevő részét és még a következő elejét is az utazás előkészületeinek szentelte. Fellovagolt északra, Firenzébe, hogy értekezzen Machiavellivel, bár nem mondott el neki mindent. Ostiában felkereste Bartolomeo d’Alvianót, aki megtestesedett ugyan a túl sok jó ételtől és bortól, de családos ember létére ugyanolyan vérszomjas maradt. Pantasilea három fiút és egy hónappal azelőtt egy kislányt szült neki. Hogyan is mondta? — Ideje továbblépned, Ezio! Egyikünk sem lesz már fiatalabb! Ezio mosolygott. Barto nem is tudta, mennyire szerencsés. Ezio sajnálta, hogy nem volt ideje még tovább utazni északra, Milánóba, de jó karban tartotta a fegyverzetét — a pengéket, a pisztolyt, a pántot —, és arra sem volt már idő, hogy rávegye Leonardót még néhány további fejlesztésre. Az is igaz, hogy egy évvel korábban, amikor legutóbb átvizsgálta a fegyvereit, Leonardo azt mondta, már nem is lehet mit javítani rajtuk. Majd elválik, amikor legközelebb próbára kell tennie őket. Machiavelli további hírekkel is ellátta Firenzében, ahova szomorúan tette be a lábát, annyira megterhelték elvesztett családja és eltékozolt öröksége emlékei. Meg elveszett szerelme — élete első és talán egyetlen igazi szerelme, Cristina Vespucci. Tizenkét év... valóban annyi telt volna el, amióta Savonarola fanatikus hívei végeztek vele? És most egy újabb halálesetről számolt be neki Machiavelli némi habozás után. A hűtlen Caterina Sforza, aki legalább annyira megmételyezte Ezio életét, mint amennyi áldást kapott tőle. Negyvenhat évesen, elhanyagolt öregasszonyként halt meg, mindenkitől elfeledve, szegényen, miután minden elevenség és önbizalom már régen eltávozott belőle. Az élet előrehaladtával Ezio kezdte azt érezni, hogy a legjobb barátja valójában saját maga lesz. De nem volt ideje gyászolni vagy töprengeni. A hónapok elrepültek, közeledett a karácsony, és még oly sok teendő várt rá. Míg aztán végül az új év elején, Szent Hiláriusz napján készen állt, és kijelölte a napot, amikor elindul Rómából Nápolyon át Bari déli kikötője felé, a Bartolomeo által megszervezett és vezetett kísérettel. Bariban pedig hajóra száll.

4

— Isten kísérjen az utadon, bátyám — mondta neki Claudia azon az utolsó római reggelen. Már hajnal előtt felkeltek. Ezio napkeltekor indult. — Távollétemben neked kell ügyelned itt a dolgokra. — Kételkedsz bennem? — Már nem. Még mindig nem bocsátottad meg nekem? Claudia elmosolyodott. — Van Afrikában egy nagy állat, amelyet elefántnak hívnak. Azt mondják, az sosem felejt. Ugyanez áll a nőkre. De ne aggódj, Ezio. Ügyelek mindenre, amíg vissza nem térsz. — Vagy amíg szükségünk nem lesz egy új mentorra. Erre Claudia nem válaszolt. Arca elkomorodott. — Ez a küldetés — kezdett bele. — Miért kell egyedül menned? Miért árultál el oly keveset a fontosságáról? — Az ember egyedül halad a leggyorsabban — válaszolta Ezio. — Ami pedig a részleteket illeti, apám iratait nálad hagytam. Ha nem térek vissza, nyisd fel a csomagot. Maszjafról pedig már elmondtam mindent, amit tudnod kell. — Giovanni nekem is az apám volt. — De ezt a felelősséget rám bízta. — Te vállaltad magadra, bátyám. — Én vagyok a mentor — válaszolta egyszerűen Ezio. — A felelősség az enyém. — Nos hát, ne érjen baj az úton — nézett rá Claudia. — És írj. — Fogok. Mindenesetre Bariig nem kell aggódnod miattam. Barto végig elkísér. Még mindig aggódni látszott. Eziót meghatotta, hogy az a kemény asszony, akivé a húga vált, még mindig gyengédséggel viseltetik iránta. Külföldi utazásai Itália déli területein át vezettek, amelyek az aragóniai korona uralma alá tartoztak. De Ferdinánd király nem felejtette el, hogy mivel tartozik Eziónak. — Tettekre vágyom — mondta Claudiának, olvasva a gondolataiban. — Addig nem lesz benne részem, amíg hajóra nem szállok. És ahhoz túlságosan is északra visz az utam, hogy tartanom kellene a barbáriai kalózoktól. Korfu után a görög partok mentén haladunk. — Inkább azon aggódom, hogyan teljesíted, amire vállalkozol. Nem mintha személyedben féltenélek téged… — Valóban? Hát köszönöm… Claudia szélesen elmosolyodott. — Tudod, hogyan értem. Abból, amit elmondtál nekem, és Szent Veronika a tanúm, hogy nagyon keveset mondtál, úgy látom, fontos számunkra a kedvező kimenetel. — Éppen ezért megyek most. Mielőtt a templomosok újra erőre kapnának. — Magadhoz ragadod a kezdeményezést? — Mondhatjuk.

Claudia kezébe fogta Ezio arcát, aki még egyszer, utoljára ránézett. Negyvenkilenc évesen még mindig feltűnően szép volt, fekete haja még mindig sötét, tüzes természete még mindig kielégíthetetlen. Néha sajnálta, hogy Claudia nem talált magának másik férfit a férje halála után, de ő a gyermekeinek és a munkájának szentelte magát, és nem titkolta, hogy imád Rómában élni, mert a város Gyula pápa alatt ismét kifinomult nemzetközi várossá s a művészetek és a vallás fellegvárává vált. Megölelték egymást, majd Ezio felszállt a lovára, amely az őt kísérő csapat élén várta — tizenöt fegyveres lovas, a már nyeregben ülő Barto vezetése alatt, akinek a hátasa türelmetlenül kaparta a port, és egy szekér a készletek szállítására. Amire magának Eziónak volt szüksége, elfért két fekete bőr nyeregtáskában. — Majd fosztogatok útközben — viccelődött. — Az jól megy neked — válaszolta Claudia kényszeredett mosollyal. Miután elhelyezkedett a nyeregben, Ezio felemelte a karját, megfordította a lovát, és amikor Barto felzárkózott mellé, elindultak a folyó keleti partja mentén, az orgyilkosok főhadiszállásától a Tiberis-szigeten át, a városkapu és a délre vezető hosszú út felé. Két hétbe telt, mire eljutottak Bariba, ahol Ezio sietve elbúcsúzott öreg barátjától, nehogy lekésse a legközelebbi dagályt. A hajó, amelyre felszállt, a Piri reisz és családja által vezetett török kereskedelmi flottához tartozott. Mihelyst elhelyezkedett a nagy latin vitorlás dhow, az Anaan hátsó kabinjában — a teherhajónak ő volt az egyetlen utasa —, Ezio kihasználta az alkalmat, hogy még egyszer ellenőrizze a magával hozott nélkülözhetetlen felszerelést. Két rejtett penge, mindkét csuklójára egy, a fémpánt a bal alkarjára, amellyel elháríthatja a kardcsapásokat, és a rugós pisztoly; amelyet a többi különleges fegyverével együtt Leonardo készített el neki az orgyilkosok kódexének oldalain talált régi tervek alapján. Ezio kevés csomagot vitt magával. Valójában úgy gondolta, ha eljut Maszjafig, az erődben nem talál senkit. Ugyanakkor be kellett ismernie, aggasztotta, hogy az orgyilkosok oly kevés információval rendelkeztek a templomosok megmozdulásairól a jelenlegi látszólagos vagy legalábbis viszonylagos békeidőben. Ami az út második szakaszát illeti, amely Korfuig tartott, tudta, hogy nem nagyon van mitől tartania. Piri reisz kiváló hajóskapitánynak számított az oszmánok között, és egykoron ő maga is kalóz volt, így hát az emberei nyilván tudták, hogyan kell elbánni az esetleges támadókkal, ha már Piri puszta nevének az említése nem tartja távol őket. Ezio elgondolkodott, hogy vajon találkozott-e valaha személyesen a nagy emberrel. Remélte, hogy ha igen, a nem éppen higgadt természetéről híres Piri már elfelejtette, hogy valamikor a Testvériség kénytelen volt „kiszabadítani” a fogságból értékes térképeinek némelyikét. Jelenleg az oszmánok uralták Görögországot és Kelet-Európa nagy részét, olyannyira, hogy a területeik nyugaton majdnem érintették Velence birtokait. Nem mindenki örült ennek a helyzetnek és az ily nagy számban Európában tartózkodó törököknek, de a patthelyzetet követően Velence folytatta a kereskedést muzulmán szomszédjaival, és a Serenissima meg tudta tartani a fennhatóságát Korfu, Kréta és Ciprus felett. Ezio úgy vélte, a helyzet nem maradhat fenn sokáig — az oszmánok már

tettek barátságtalan lépéseket Ciprus felé —, ám jelen pillanatban a béke még kitartott, és Bajazid szultánt túlságosan is lekötötték a belső családi viszályok ahhoz, hogy bajt keverjen nyugaton. A széles fedélgerendás hajó óriási fehér vászonvitorlájával nem annyira kés, mint inkább pallos módjára szelte a vizet, ám a kedvezőtlen szembeszél dacára jól haladtak, és a rövid út az Adriai-tenger szorosánál alig tartott tovább öt napnál. Miután Korfu kormányzója — egy Franco nevű kövér olasz, aki szerette a helyi védőszent után Szpiridonnak hívatni magát, és aki szemmel láthatólag már régen felhagyott a politikával a lótuszevés kedvéért — üdvözölte, a kormányzói villa balkonján állva Ezio elbeszélgetett a hajó kapitányával, miközben elnéztek a bársonyos kék ég alatt megbújó kikötő pálmafái felett. Egy újabb erszény velencei solidus fejében megállapodtak, hogy Ezio továbbra is velük tart, egészen Athénig. — Athén a célállomásunk — mondta a kapitány. — Végig a part mentén haladunk. Hússzor is megtettem már ezt az utat, nem lesz gond, nem lesz veszély. Onnan pedig aztán könnyen felszállhatsz egy Kréta vagy akár Ciprus felé tartó hajóra. Tudod mit, bemutatlak a sógoromnak, Ma’Munnak, mihelyst Athénba érünk. Szállítmányozással foglalkozik. Majd ő gondodat viseli. — Lekötelezel — válaszolta Ezio. Remélte, hogy emberének a magabiztossága megalapozott. Az Anaan jelentős fűszerszállítmányt vitt Athénba, és Ezio elég jól emlékezett ahhoz fiatalkorára, amikor apja Firenze egyik legnagyobb bankára volt, hogy tudja, ez a szállítmány nagy kísértést jelenthet a kalózok számára, bármennyire is rettegnek Piri reisz nevétől. Ha az ember hajón harcol, gyorsan és könnyedén kell mozognia. Másnap reggel felkeresett a városban egy fegyverkereskedőt, és vásárolt tőle egy szépen edzett handzsárt, miután lealkudta az árát száz solidusra. Biztos, ami biztos, gondolta magában Ezio. A következő nap hajnalán elég magasan állt a víz ahhoz, hogy útra keljenek, és ki is használták a dagályt, csakúgy, mint az élénk északi szelet, amely azonnal feldagasztotta a vitorlájukat. Délnek indultak, mintegy mérföldnyi távolságot tartottak a parttól. A nap szikrázott az acélkék hullámokon, meleg szél simogatta a hajukat. De Ezio nem volt képes teljesen felengedni. Pont Zante szigetétől délre tartottak, amikor bekövetkezett. Kicsit jobban eltávolodtak a tengeren, hogy teljes mértékben kihasználhassák a szelet, és a víz sötétebbé és fodrosabbá vált. A nap lefelé kúszott nyugaton a horizonton, és csak hunyorogva lehetett abba az irányba tekinteni. A tengerészek éppen jobbra löktek egy vitorlarudat, hogy felgyorsítsák a hajót, és Ezio is őket nézte. Később már nem tudta volna megmondani, hogy mi ragadta meg a figyelmét. Talán egy tengeri madár vonta el a tekintetét, ahogy a hajó oldala mellett alámerült. Csakhogy nem madár volt. Hanem vitorla. Két vitorla. Két tengerjáró gálya tűnt elő a nap mögül, rajtaütésszerűen, és már csaknem elérték őket. A kalózok már szinte mellettük voltak, mire a kapitánynak sikerült fegyverbe szólítani az embereit, és mindenkit a helyére küldeni. Megcsáklyázták az Anaan oldalán a kötélzetet, és

hamarosan már a fedélzetre másztak, miközben Ezio hátrarohant a fegyvereiért. Szerencsére a handzsárt már az oldalára kötötte, és alkalma nyílt a kipróbálására — öt berber tengerészt kaszabolt le vele, miközben a célja felé sietett. Lihegve csatolta fel a fémpántot és a pisztolyt. Már eléggé bízott a handzsárban ahhoz, hogy ne legyen szüksége a rejtett pengékre, amelyeket gyorsan eldugott a kabinjában, és úgy érezte, a pánt és a pisztoly hasznosabb lesz a harcban. Belevetette magát a csetepatéba — körülötte ismerősen csattantak a fegyverek, és már érezte a vér szagát. Elöl tűz ütött ki, és a szél, amely épp ezt a pillanatot választotta ki az irányváltásra, azzal fenyegetett, hogy végigfuttatja a lángot a hajón. Ezio ráparancsolt két oszmán matrózra, hogy kapjanak fel vödröket, és visszaküldte őket előre, a hajó víztározójához. Ebben a pillanatban az egyik árbocról egy kalóz ugrott a vállára. Az egyik tengerész figyelmeztetően kiáltott fel. Ezio megperdült, megfeszítette jobb csuklója izmait, és pisztolya az alkarjához rögzített szerkezetből a kezébe pattant. Gyorsan, célzás nélkül tüzelt, és azonnal hátra is lépett, hogy a még mindig lefelé eső test a fedélzetre zuhanjon mellette. — Töltsétek meg gyorsan a vödröket, és oltsátok el a lángokat, mielőtt továbbterjednek! — kiáltotta. — Odavész a hajó, ha erőre kap a tűz! Levágott három-négy feléje rohanó berbert, akik már megérezték, hogy a támadás sikerének érdekében ő az egyetlen, akit feltétlenül semlegesíteniük kell. Ezután a kalózkapitány előtt találta magát — termetes, kegyetlen kinézetű alak volt, mindkét kezében egy-egy angol karddal, amelyet minden bizonnyal korábbi áldozataitól szerzett. — Add meg magad, velencei kutya! — mordult rá ellenfele. — Végzetes tévedés — vetette oda neki Ezio. — Egy firenzei számára nem létezik nagyobb sértés, mint hogy velenceinek nevezzék. Válasz gyanánt a kapitány bal kézzel vadul Ezio feje felé csapott, de az felkészült rá, és bal karját felemelve hagyta, hogy a kard ártalmatlanul végigcsússzon a csuklópántján, majd pedig a levegőt szelje. A mozdulat váratlanul érte a kapitányt, és elvesztette az egyensúlyát. Ezio elgáncsolta, és fejjel lefelé behajította az alsó hajótérben lévő víztartályba. — Segítség, effendi! Nem tudok úszni! — bugyborékolta a kapitány, amikor felbukkant. — Hát akkor ideje megtanulni — vetette oda neki Ezio, miközben hátrafordult, hogy odasózzon két másik kalóznak, akik már majdnem odaértek hozzá. A szeme sarkából látta, hogy a két tengerésznek sikerült kötélen leengedni a vödröket a víztározóba, és maroknyi, hasonlóképpen felszerelt társuk segítségével kezdtek úrrá lenni a tűzön. De a legvadabb küzdelem átterelődött a hajó hátsó részébe, és az ottani oszmánokat sújtotta a legjobban. Ezio ráébredt, hogy a berberek nem akarják elégetni az Anaant, hiszen azzal a zsákmányuk is odaveszne, ezért hagyták, hogy a tengerészek eloltsák a tüzet, míg ők a hajó elfoglalására összpontosítanak. Cikázott az elméje. A túlerő jelentős volt, és Ezio tudta, bármennyire is kemény fickókból áll az Anaan legénysége, nem képzett harcosok. A hajó orrában egy fedélzeti nyílás alatt egy rakás fáklyának való botot látott. Odaugrott, és felkapott egyet, beletartotta az egyik lankadó lángcsóvába, és mihelyst meggyulladt, teljes erővel

áthajította a mellettük álló berber hajók közül a távolabbikba. Majd felkapott még egy fáklyát, és megismételte a mozdulatot. Mire az Anaan fedélzetén tartózkodó berberek felfogták, hogy mi történt, mindkét hajójuk lángba borult. Kockázatos vállalkozás volt, de bevált. Ahelyett, hogy a zsákmányukra figyeltek volna, és miután rájöttek, hogy nem találják sehol a kapitányukat, a kalózok pánikba estek, és visszaindultak a fedélzetre, miközben a felbátorodott oszmánok új erőre kapva ellentámadásba lendültek, és botokkal, kardokkal, bárdokkal és mindenféle más, a kezük ügyébe kerülő eszközzel lecsaptak rájuk. Tizenöt perc sem telt el, mire visszakergették a berbereket a saját hajóikra, és miután fejszékkel levágták a vascsáklyákat, rudak segítségével eltolták magukat az égő gályáktól. Az oszmán hajó kapitánya gyors parancsokat kiáltott, és az Anaan nemsokára kiszabadult. Miután helyreállt a rend, a legénység nekiállt felsúrolni a vérfoltokat és összehordani a hullákat. Ezio tudta, ellenkezik a vallásukkal, hogy a holttesteket a vízbe dobják, így hát remélte, már nem tart sokáig az út. A csuromvizes és mocskos berber kapitányt kihúzták a víztartóból. Ott állt a fedélzeten, szánalmasan csepegve. — Jobb lesz fertőtleníteni a vizet — mondta Ezio az Anaan kapitányának, miközben a kalózok vezérét vasra verték és elvezették. — Van elegendő ivóvizünk a hordókban, az kitart Athénig — válaszolta a kapitány. Majd az oldalán lógó tarsolyból elővett egy kis bőrerszényt. — Ez a tiéd — mondta. — Hogyan? — Visszafizetem az útiköltségedet — vágta rá a kapitány. — Ez igazán a legkevesebb, amit tehetek. És mihelyst Athénba érünk, gondom lesz rá, hogy híre menjen a hőstettednek. Biztosíthatlak, hogy a további utadon minden tekintetben gondoskodni fognak rólad. — Nem lett volna szabad lazítanunk — mondta Ezio. A kapitány ránézett. — Igazad van. Talán sosem szabad lazítani. — Igazad van — válaszolta Ezio szomorúan.

5

Athén virágzott a török uralom alatt, bár ahogy végigsétált az utcákon, felkereste a görög aranykor emlékműveit és templomait, amelyeket a saját hazájában is éppen mostanában fedeztek fel és tanultak meg újra tisztelni, és saját szemével is láthatta a Michelangelo és Bramante barátainak Rómában ihletet adó szobrokat és épületeket, Ezio némileg megértette a büszke neheztelést, amely egyértelműen ott csillogott sok helybéli szemében. Ám Ma’Munnak, az oszmán hajóskapitánynak a sógora lelkesedéssel fogadta, a családja elárasztotta ajándékokkal, és valamennyien marasztalták. Athéni tartózkodása amúgy is hosszabbra nyúlt, mint szerette volna, mert az évszakra nem jellemző módon viharok dúltak az Égei-tengeren, Szerifosztól északra, ami nagyon megviselte az Athéntól délre húzódó szigetcsoportot, és a pireuszi kikötő talán egy hónapnál is hosszabb időre gyakorlatilag használhatatlanná vált. Az évnek ebben a szakában még sosem tapasztaltak ekkora viharokat. Ahogy az várható volt, az utcai próféták már a világvégét jósolták, amiről az 1500-as évek félévezredfordulóján amúgy is sok szó esett. Eziónak nem volt ideje ilyesmivel foglalkozni, csak dühöngött a késés miatt, és miközben elmerengett a magával hozott térképeken és jegyzeteken, hasztalan próbált információkat szerezni a templomosok mozgásáról a környéken és Görögország déli és keleti térségében. A tiszteletére rendezett ünnepségek egyikén megismerkedett egy dalmáciai hercegnővel, és el is enyelgett vele, de ez valóban nem volt több enyelgésnél, a szíve ugyanolyan magányos maradt, mint már oly régóta. Úgy vélte, ő már nem is keresi a szerelmet. Saját, igazi otthon és család — az ilyesminek nincs hely az orgyilkosok mentorának életében. Ezio egyszer olvasott valami alig érthető szöveget a Testvériséget jóval előtte vezető Altaïr Ibn-La’Ahad életéről. Ő drágán meglakolt azért, hogy családot alapított. És bár Ezio apja sikeres volt e tekintetben, a végén ő is keserűen ráfizetett. Ám végre alábbhagytak a szelek, megnyugodott a tenger, és szépen kitavaszodott — a türelmetlen Ezio szerint már épp ideje volt. Ma’Mun megszervezte az útját Krétáig, sőt ugyanaz a hajó egészen Ciprusig is elviszi. Ezúttal hadihajóról volt szó, a Kutajba nevű négyárbocos koggéről, amelynek az egyik alsó fedélzetén mindkét oldalt tíz ágyúval szerelték fel, a hajótörzsben pedig további tartalék lövegek húzódtak meg. A latin vitorlákon kívül európai jellegű keresztvitorlázattal is felszerelték a középső és a hátsó árbocain, az ágyúk alatt pedig evezőpadok húzódtak, oldalanként harminc evezővel. Az egyik padhoz láncolva találta a berber kapitányt, akivel meggyűlt a baja az Anaanon. — Ezen a hajón nem lesz szükséges megvédeni magadat, effendi — mondta Ma’Mun Eziónak. — Lenyűgöző. Van valami európaias a tervezésében.

— Szultánunk, Bajazid nagy becsben tartja mindazt, ami szép és hasznos a kultúrátokban. Sokat tanulhatunk egymástól, ha rá tudjuk szánni magunkat. Ezio bólintott. A Kutajba Nicosiába szállítja egy konferenciára az athéni küldöttünket, és húsz napig áll majd Lárnaka kikötőjében. A kapitány csak Hérakleionban áll meg vízért és utánpótlásért. — Ma’Mun egy pillanatra elhallgatott. — Ezt pedig neked szántam... A kikötőben, Ma’Mun irodájában ültek, és sörbetet ittak. A török ezen a ponton egy hatalmas, vaspánttal lezárt láda felé fordult, amely a szemközti falnál állt, és kivett belőle egy térképet. — Ez a térkép nagy értéket képvisel, ahogy minden térkép, de ez az ajándék különleges. Ciprus térképe, ahogy azt maga Piri reisz megrajzolta. Ott lesz majd időd... — Felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a tőle telhető legnagyobb udvariassággal tiltakozni kezdő Eziót. — Tudom! Tudom, mennyire türelmetlenül várod, hogy Szíriába érj, de a kogge csak addig visz el, és el kell intéznünk a továbbutazásodat Lárnakából. Ne aggódj. Megmentetted az Anaant. Ennek megfelelő mértékű lesz a hálánk. Senki sem juttat el gyorsabban az úti célodhoz, mint mi. Ezio kitekerte a térképet, és megvizsgálta. Szép, részletes munka volt. Úgy gondolkodott, hogy ha már valóban kénytelen lesz hosszabb időt tölteni a szigeten, az apja levéltárában megismert nyomokból kiindulva Ciprus nem érdektelen az orgyilkosok számára, tekintettel a templomosokkal folytatott örök viszályukra, és könnyen lehet, hogy éppen ott talál majd hasznára váló jeleket. Rendesen ki fogja tehát használni a Cipruson töltendő időt, de remélte, hogy nem kell sokáig ott késlekednie, hiszen a sziget minden ellenkező látszat dacára gyakorlatilag a templomosok irányítása alatt állt. Ám az út hosszabbnak bizonyult, mint amire bárki is számított. Alig bontottak vitorlát Krétán a Hérakleionban tartott rövid megállás után — mindössze három napig maradtak —, amikor ismét feltámadtak a szelek. Ezúttal délről érkezett a vad, a hosszú észak-afrikai úttól még meleg légáramlat. A Kutajba ugyan derekasan állta a rohamokat, de a szél fokozatosan visszaszorította az Égei-tengerre, és kénytelen volt megbújni a Dodekanészosz-szigetek között. Egy hétbe is beletelt, mire a viharok alábbhagytak, de még előtte öt tengerész és számos, az evező mellett vízbe fúlt gályarab életét követelték. Aztán végre beértek Híosz kikötőjébe, hogy rendbe hozassák a hajót. Ezio megszárította és rozsdamentesítette a felszerelését. Bár régóta a birtokában voltak, különleges fegyvereinek a fémje nyomát sem mutatta fakulásnak. Ez is a számos rejtélyes tulajdonsága közé tartozott, amelyeket Leonardo hiába próbált megmagyarázni neki. Három értékes hónap ment kárba, mire a Kutajba végre beimbolygott a lárnakai kikötőbe. A küldött, aki az úton húsz fontot fogyott a tengeribetegség és a hányás miatt — a konferenciát pedig már amúgy is régen lekéste —, azonnal intézkedett a visszaútról Athénba, méghozzá a legrövidebb, és amennyire csak lehetett, szárazföldi útvonalon. Ezio egy percet sem vesztegetett, hanem azonnal felkereste Bekirt, a lárnakai ügynököt, akit Ma’Mun ajánlott neki. Bekir szívélyesen, sőt tiszteletteljesen fogadta. Ezio Auditore da Firenze. A hajók híres megmentője! Már egész Lárnaka csak róla

beszélt. Auditore effendi nevét mindenki megismerte. Ó, tehát Tartúszba szeretne eljutni. A Maszjafhoz legközelebb eső kikötőbe. Szíriába. Persze, persze. Azonnal intézkedik a megszervezéséről — már ma! Kéri az effendi türelmét, amíg útjukra indítja a szükséges dolgokat... Addig is a lehető legkényelmesebb elhelyezésben részesül... Az Eziónak biztosított szállás valóban pompás volt — nagy, világos lakást kapott a város felett emelkedő alacsony domb tetejére épített palotában, ahonnan a városra és az azon túl elterülő kristálytiszta tengerre nyílt kilátása. De miután sokallta az eltelt időt, kezdett elfogyni a türelme. — A velenceiekkel van a gond — magyarázta az ügynök. — Megtűrik itt az oszmánok jelenlétét, de ez csak a civilekre vonatkozik. Sajnos a katonai hatóságok bizalmatlanok velünk szemben. Úgy érzem — és itt halkabbra fogta a szavát —, hogy szultánunk, Bajazid tekintélye és hatalmas ereje nélkül egyáltalán nem is tolerálnának itt minket. — Hirtelen felderült az arca. — De talán maga tudna segíteni a saját ügyén, effendi! — Hogy gondolja? — Hát talán mert szintén velencei... Ezio beleharapott az ajkába. De nem abból a fából faragták, aki tétlenséggel üti agyon az idejét. A hosszú várakozás alatt tanulmányozta Piri reisz térképét, és valami félig derengő olvasmányemlék arra késztette, hogy lovat béreljen, és a part mentén ellovagoljon Limassolig. Amikor odaért, azon vette észre magát, hogy Lusignani Guido elhagyott földvárának maradványai között barangol. A várat meg a keresztes hadjáratok idején építették, de jelenleg elhanyagoltan állt, mint egy valaha hasznos szerszám, amelyet a tulajdonosa elfelejtett kidobni. Ahogy végigjárta az üres, huzatos folyosókat, s nézegette az udvaron elburjánzott vadvirágokat és az omladozó bástyákról lelógó nyári orgonákat, az emlékek — legalábbis emlékeknek érezte őket — arra késztették, hogy alaposabban is körülnézzen az erőd gyomrában, és felfedezze az alatta húzódó pincéket is. Odalent, az alkonyat homályának leple alatt megtalálta egy egykoron minden kétséget kizáróan hatalmas levéltár siralmas és sivár maradványait. A rothadó, üres polcok sötét labirintusa visszhangozta magányos lépteit. A helyet csak futkározó patkányok lakták, akik gyanakvóan villogtatták felé a szemüket a sötét sarkokból, és menekülés közben ferde, gonosz tekintetet vetettek rá. Tőlük aztán biztosan nem tud meg semmit. A lehető legalaposabban átkutatta a termet, de nem találta semmi nyomát hajdani tartalmának. Csüggedten tért vissza a napfényre. Az itteni könyvtár nyomán eszébe jutott az a könyvtár, amelyet keresett. Valami maradásra késztette, de nem tudta volna megmondani, hogy micsoda. Konokul még két napot a várban töltött. A helybéliek furcsán néztek az őszülő idegenre, aki fel-alá járkál az ő romjaik között. Aztán hirtelen eszébe jutott. Három évszázaddal korábban Ciprus a templomosok birtokában volt.

6

Nyilvánvaló volt, hogy a velencei hatóságok — vagy azok, akik mögöttük álltak — meg akarják akadályozni a továbbutazását. Ez akkor vált világossá a számára, amikor szembesült velük. Bármennyire is rivalizáltak egymással a firenzeiek és a velenceiek, bármennyire is kölcsönösen lenézték egymást, azért mégis egyazon országból jöttek, és ugyanazt a nyelvet beszélték. Ez azonban nem hatotta meg az itteni kormányzót. Domenico Garofoli olyan volt, mint egy ceruza — hosszú, vékony és szürke. Hiába szabták tökéletesen a legdrágább damasztból, fekete ruhája úgy állt rajta, mint madárijesztőn a rongyok. Rubintokkal és gyöngyökkel kirakott, súlyos aranygyűrűi lötyögtek csontos ujjain. Az ajka olyan vékony volt, mintha nem is létezne, és ha becsukta a száját, nem is lehetett látni, hogy az arca melyik részén található. Udvariasságban természetesen nem volt hiány — Ezio cselekedetei sokat tettek az oszmán-velencei kapcsolatok javításáért a környéken —, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kisujját sem hajlandó mozdítani. Keleten, a Földközi-tenger partjaira a szakadék szélébe kapaszkodó ember ujjaihoz hasonlóan tapadó városokon túl számtalan veszély fenyegetett. Szíriában erős volt az oszmán jelenlét, és félő volt, hogy törekvéseik nyugatabbra is irányulhatnak. Bármilyen, a hivatalos diplomácia jóváhagyását nélkülöző küldetés borzasztó méretű nemzetközi incidenst válthat ki. Garofoli legalábbis ezt hozta fel mentségül. Kizárt, hogy Ezio szövetségesekre leljen honfitársai között Krétán. Ezio pedig csak ült ott udvariasan, kezét a térdén pihentetve, és hallgatta a kormányzó kiszáradt hangon előadott monoton beszédét. És elhatározta, hogy saját kezébe veszi a dolgok irányítását. Még aznap este felderítette a rakpartot. Számos hajó horgonyzott ott, Arábiából és Észak-Afrikából érkezett dhow-k koccantak a velencei roccafortéknak, gályáknak és karavelláknak. Egy holland fleute ígéretesnek tűnt, munkások dolgoztak a fedélzetén, vastag selyembálákat rakodtak egy fegyveres őr felügyelete mellett. De mihelyst felismerte a rakományt, Ezio már tudta, hogy a fleute hazafelé indul, márpedig neki egy keletre tartó vitorlás hajóra volt szüksége. Továbbvándorolt, sötét, csendes alakja macskaszerű ruganyossággal suhant végig az árnyékban. De nem talált semmit. Több napot és éjszakát töltött a felderítéssel. Felszerelése leglényegesebb részét mindig magával vitte, hátha szerencsével jár, és akkor azonnal indulhat. Ám minden kiruccanás ugyanazzal az eredménnyel zárult. Eziót megbélyegezte az ismertsége, és erőfeszítésbe került, hogy titokban tartsa személyazonosságát, de még ha sikerrel járt is, egyik hajó kapitánya sem pont abba az irányba készült, amerre ő, vagy pedig — valamilyen oknál fogva — nem volt hajlandó felengedni a fedélzetére, bármekkora összeget is kínált neki. Már azon gondolkodott, hogy visszatér Bekirhez, de végül elvetette az ötletet. Bekir már így is túl sokat tudott a szándékairól.

Az ötödik éjjel ismét a kikötőben járt. Akkor kevesebb hajó volt ott, és nem látott senkit az éjjeliőrökön és segédeiken kívül, akik nagy ritkán arra jártak, lámpásaikat hosszú rudakon himbálva és kardjukat vagy botjukat állandóan készen tartva. Ezio a távolabbi rakpartok felé tartott, ahol a kisebb hajók kötöttek ki. A szárazföld nem volt olyan nagyon távol. Ha talán... szert tehetne... egy saját hajóra, esetleg képes lehet egyedül is megtenni azt a mintegy százhuszonöt mérföldnyi utat. Óvatosan fellépett egy famólóra, amelynek a fekete deszkái csillogtak a tengervíztől. Öt kisebb, egyvitorlás dhow húzódott mellette, a szaguk alapján halászhajók, de robusztusak, és amennyire Ezio meg tudta ítélni, kettőn fent volt a teljes felszerelése is. Ebben a pillanatban bizseregni kezdett a szőr a tarkóján. Már későn. Még mielőtt megfordulhatott volna, arcra esett a ráugró férfi súlyától. Nagydarab ember lehetett, ennyit meg tudott állapítani. Nagyon nagy. Pusztán a teste méreténél fogva a földhöz szegezte Eziót, aki úgy érezte magát, mintha egy masszív, csupa izom dunyha alatt vergődne. Eziónak sikerült kirántania a jobb kezét, hogy előpattinthassa a rejtett pengéjét, de a csuklóját azon nyomban megragadta egy vasmarok. A szeme sarkából észrevette, hogy a csuklóját lefogó kézen bilincs van, amelyről két letört láncszem lóg le. Minden erejét összeszedve Ezio vadul és hirtelen balra fordult, bal könyökét belevájva a dunyhának abba a részébe, amelyet puhának remélt. Szerencséje volt. Az őt leszorító férfi fájdalmasan felmordult, és a fogása kicsit meglazult. Ez elég volt Eziónak. Továbbvitte a mozdulatot, bal vállával megemelte, és sikerült legurítania magáról a másik testét. Villámgyorsan féltérdre állt, bal kezét ellenfele torkára helyezte, a jobbal pedig készült lesújtani. De diadala csak egy pillanatig tartott. Ellenfele azonnal félrelökte a jobb karját, a bal kezét hasonlóképpen láncszemekkel díszítő vasbilinccsel, a rejtett penge házának védelme dacára, fájdalmas ütést mért Ezio csuklójára, aki egyszerre azt érezte, hogy bal csuklója szintén satuszerű szorításba került, amitől lassan, de biztosan gyengült a fogása a másik torkán. Forogni, pörögni kezdtek, mindegyikük igyekezett felülkerekedni a másikon, bevinni ütéseket, ahova csak tudtak, de bármennyire termetes is volt a támadója, gyorsan mozgott, és Ezio pengéje egyszer sem talált be. Végre eleresztették egymást, és talpra kászálódtak, morogva, lihegve, összegörnyedve néztek szembe egymással. Ellenfelénél nem volt fegyver, de a vasbilincsekkel komoly kárt tehetett benne. Ekkor a közelben lámpás villant, és kiáltás hallatszott. — Az őrség! — szólalt meg a másik. — Feküdj! Ezio ösztönösen követte a nagydarab ember példáját, és mindketten a legközelebbi dhow-ba vetve magukat, meglapultak az alján. Ezio fejében cikáztak a gondolatok. A lámpás fényében megpillantotta a másik arcát, és felismerte. Hogy lehet ez? De most nem volt idő ezen aggodalmaskodni. Hallották a móló felé siető őrség lépteit. — Megláttak minket, hogy Allah vakítaná meg őket — mondta a támadója. — Jobb lesz, ha elintézzük őket. Készen állsz? A meghökkent Ezio némán bólintott a sötétben.

— Téged majd akkor, ha velük már végeztünk — tette hozzá a másik. — Arra nem fogadnék a helyedben. További beszélgetésre nem volt idő, mert az öttagú őrség már a nyakukon volt. Szerencsére haboztak, mielőtt belevetették volna magukat a hajó sötét mélyébe, ahol Ezio és váratlan szövetségese állt, és csak a mólóról hadonásztak fegyvereikkel és kiáltoztak fenyegetően. A nagydarab ember végigmérte őket. — Könnyű préda. De essünk nekik most, még mielőtt túl nagy feltűnést keltenek. Válaszként Ezio megfeszült, lekuporodott, majd felugrott a mólóra. Elkapta a szélét, és felhúzta magát egyetlen — most már nem teljesen hibátlan — mozdulattal. A pillanatnyi levegővétel elegendő volt ahhoz, hogy három járőr rávesse magát, és súlyos botjával a földbe döngölje, miközben egy negyedik ember is közeledett, kezében rövid, de élesnek látszó kardot forgatva. Felemelte, hogy bevigye a kegyelemdöfést, de abban a pillanatban a tarkójánál fogva felrántották, és elhajították hátrafelé és felfelé. Messze a mólón ért földet egy émelyítő csattanással, és nyögdécselve elterült; több csontja is eltörhetett. Mivel ez egy pillanatra elterelte három másik támadójának a figyelmét, Ezio talpra ugrott, előpattintotta rejtett pengéjét, és kettejüket gyors, hatásos csapással levágta. A nagydarab ember közben az ugyancsak óriás termetű lámpahordozóval viaskodott, aki félrehajította a lámpatartó rudat, és előrántott egy masszív damaszkuszi kardot, amelyet fenyegetően meghimbált ellenfele feje felett, aki birkózófogásban szorította a mellkasát. Ezio érezte, hogy a vastag penge bármelyik pillanatban lesújthat a nagydarab ember széles hátára. Elkáromkodta magát, amiért nem csatolta magára a pisztolyát, de ezzel már elkésett. Megragadott egy elhajított botot, és a könyökével félrelökve az utolsó járőrt, a lámpahordozó fejéhez vágta. Istennek hála, jól célzott. A bot pont a szeme között találta a lámpahordozót, aki visszatántorodott, és térdre rogyott. Ekkor Ezio éles fájdalmat érzett az oldalában. Az őrjárat utolsó tagja tőrt rántott, és leszúrta. Ezio összeesett, és mielőtt elfeketedett volna előtte a világ, látta, hogy a nagydarab ember rohan felé.

7

Amikor Ezio magához tért, hanyatt feküdt valahol, és hintázott alatta a világ. Nem vadul, de folyamatosan. Szinte megnyugtató módon. Egy pillanatig helyben maradt, csukott szemmel, arcán szellőt érzett, és nem igazán akart visszatérni a rá leselkedő valóságba, miközben beszívta a tengeri levegőt. Tengeri levegőt? Kinyitotta a szemét. Már felkelt a nap, és töretlen kék eget látott a feje felett. Majd egy sötét alak tolult az ég elé. Fej, vállak. Aggódó arc nézett le rá. — Szóval visszatértél. Helyes — mondta a nagydarab ember. Ezio megpróbált felülni, de közben belényilallt a fájdalom. Mordult egyet, és az oldalához nyúlt. Kötésre tapintott. — Nem mély a seb, nem ért csontot. Nem nagy ügy. Ezio felemelkedett. A következő gondolata a felszerelésé volt. Gyorsan körülnézett. Ott volt, szépen elrendezve a bőrtáskájában, és úgy látta, nem nyúltak hozzá. — Hol vagyunk? — kérdezte. — Mit gondolsz? Hát a tengeren. Fájdalomtól gyötörve felállt, és körülnézett. Az egyik halászhajón voltak. A dhow egyenletesen szelte a vizet, vitorláját épp a feje felett dagasztotta a szél. Ezio megfordult, és a távolban, a horizonton még ki lehetett venni a ciprusi parton már csak pöttynyi Lárnakát. — Mi történt? — Megmentetted az életemet. Én meg a tiédet. — Miért? — Mert ez a törvény. Pedig kár. Azok után, amit velem tettél, rászolgáltál volna. A férfi háttal állt neki a kormányrúdnál, de most Ezio felé fordult. Most először tudta jól megnézni az arcát, és azonnal felismerte. — Te átkozott, tönkretetted a hajóimat! Már napok óta követtem az Anaant. Azzal a zsákmánnyal gazdag emberként tértem volna vissza Egyiptomba! Ehelyett miattad gályarabot csináltak belőlem. Énbelőlem! A nagydarab ember fel volt háborodva. — Egyiptomba? Hát nem berber vagy? — A pokolba a berberekkel! Mameluk vagyok, bár ezekben a rongyokban ez aligha látszik rajtam. Mihelyst odaérek, szerzek magamnak egy nőt, egy jó tál köftét és egy rendes ruhát. Ezio ismét körülnézett. Megbillent, majd visszanyerte az egyensúlyát, ahogy egy váratlan hullám átcsapott a hajó orrán. — Nem vagy valami nagy tengerész, ugye? — Jobban szeretem a gondolákat. — Gondolák? Fúj! — Ha meg akarnál ölni...

— Csodálkoznál rajta? Csakis ezért maradtam abban a kikötőnek csúfolt velencei pöcegödörben a szökésem után. El sem mertem hinni, mekkora szerencsém van, amikor megpillantottalak. Már majdnem feladtam — épp saját magamnak kerestem menekülőutat. Ezio vigyorgott. — Nem hibáztatlak érte. — Belenyomtál egy víztartályba, és hagytál volna megfulladni! — Elég jól tudsz te úszni, a bolond is láthatta. Most a nagydarab férfi vigyorgott. — Haha! Sejthettem volna, hogy felesleges a könyörületedért folyamodni azzal, hogy úgy teszek, mint aki nem tud! — Visszafizetted a tartozásodat, megmentetted az életemet. De miért hoztál magaddal? Útitársa széttárta a karját. — Megsebesültél. Ha otthagylak, elkapnak téged, még az éjjelt sem élted volna túl. És akkor hiábavaló lett volna az erőfeszítésem! Meg aztán hasznossá is teheted magadat ezen az úszó dézsán, bármennyire is szárazföldi patkány vagy. — Tudok gondoskodni magamról. A nagydarab ember szeme elkomolyodott. — Tudom, effendi. Lehet, hogy csak a társaságodra vágytam, Ezio Auditore. — Ismered a nevemet. — Híres vagy. A kalózok legyőzője. Nem mintha ez megmentett volna, miután megöltél egy csapat őrt, és szökni próbáltál. Ezio ezen eltűnődött, majd megkérdezte: — Téged hogy hívnak? A férfi kihúzta magát. Büszkesége nem illett a gályarabrongyokhoz, amelyeket még mindig viselt. — Nevem Al-Szkarab, a Fehér-tenger ostora. — Ó, bocsánatot kérek — fintorgott Ezio. — Átmenetileg szorult helyzetben — tette hozzá bánatosan Al-Szkarab. — De már nem sokáig. Mihelyst odaértünk, egy héten belül lesz új hajóm és legénységem. — És hova is érünk? — Hát nem mondtam? A legközelebbi valamirevaló kikötőbe, amely a mamelukok kezén van. Akkóba.

8

Elérkezett az idő. Nehéz volt útra kelnie, de a küldetése nem tűrt halasztást, és Eziónak sürgősen tovább kellett indulnia. Akkóban pihenéssel és lábadozással töltötte az időt, erővel kényszerítve önmagát a türelemre, amíg begyógyul a sebe, mert tudta, hogy nem teljesítheti a feladatát, ha nincs képességei teljében. És bármennyire is katasztrofálisan is végződhetett volna a találkozása Al-Szkarabbal, az esetből megtanulta, hogy ha léteznek őrangyalok, az egyik éppen őrá vigyáz. A nagy kalóz, akit az Anaan fedélzetén legyőzött, többnek bizonyult egyszerű életmentőnél. Al-Szkarab számos családtagja élt Akkóban, akik unokatestvérük megmentőjét és fegyvertársát üdvözölték Ezióban. Al-Szkarab nem említette meg az Anaanon elszenvedett vereséget, és szavakkal kifejezhetetlen megtorlást helyezett kilátásba Eziónak, ha nem követi a példáját. A lárnakai szökés ezzel szemben eposzi küzdelemmé dagadt. — Ötvenen voltak — kezdett bele Al-Szkarab a mesébe, és mire tizedszer adta elő a történetét, tízszeresére nőtt az álnok velencei támadók száma, akikkel meg kellett küzdenie. Unokatestvérei lenyűgözve, tátott szájjal és tágra nyílt szemmel hallgatták, és egyszer sem tették szóvá a beleszőtt következetlenségeket. Még jó, hogy tengeri szörnyet nem költött hozzá, gondolta magában Ezio. Nem voltak légből kapottak ezzel szemben a figyelmeztetések, amelyekkel AlSzkarab családja látta el Eziót a további útján leselkedő veszélyekről. Igyekeztek rávenni, hogy vigyen magával fegyveres kíséretet, de Ezio rendíthetetlenül elutasította az ajánlatukat. A maga útját kell járnia. Nem tehet ki másokat azoknak a veszedelmeknek, amelyekkel szembe kell néznie. Nem sokkal azután, hogy Akkóba érkezett, Ezio időt szakított arra, hogy levelet írjon húgának, amit már régen illett volna megtennie. Gondosan válogatta meg a szavait, abban a tudatban, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy üzenjen neki. Akkó, MDX november XX. Drága húgom, Claudia! Már egy hete vagyok Akkóban, biztonságban és jó hangulatban, ám felkészülve a legrosszabbra. A férfiak és asszonyok, akik itt megvendégeltek és befogadtak, szintén arra figyelmeztettek, hogy a Maszjaf felé vezető úton nem helybéli zsoldosok és banditák garázdálkodnak. Félek még csak bele is gondolni, hogy ez mit jelent. Amikor tíz hónappal ezelőtt elindultam Rómából, egyetlen cél vezérelt: felfedezni azt, amit apánknak nem sikerült. Abban a levélben, amelyről értesültél, és amelyet még a születésem előtt írt, egyetlenegyszer említi meg az Altaïr egykori vára alatt elrejtett könyvtárat, a felbecsülhetetlen értékű bölcsességek szentélyét.

De vajon mit találok ott, ha megérkezem? Ki fogad majd ott? Buzgó templomosok csapata, amitől a leginkább tartok? Vagy csak a hideg és magányos szél fütyülése? Maszjaf már háromszáz éve nem szolgál az orgyilkosok lakhelyéül. Emlékszik még ránk? Szívesen lát még minket? Ó, hogy mennyire kimerültem ebben a harcban, Claudia... Nem azért, mert elfáradtam volna, hanem mert a harcunk egyetlen irányba látszik tartani — a káosz felé. Több kérdés forog a fejemben, mint ahány válasszal rendelkezem. Ezért jöttem el ilyen messzire: hogy megleljem a világosságot. Hogy rátaláljak a Nagy Mentor által hátrahagyott bölcsességre, amelynek a segítségével talán jobban megértem harcunk célját és benne a saját szerepemet. Ha bármi történne velem, drága Claudia... Ha cserbenhagynának a képességeim, vagy ha a nagyravágyásom tévútra vehetne, ne keresd a bosszút vagy a megtorlást, csak harcolj tovább az igazság felfedéséért, amely mindenki javára válhat. Az én történetem csak egy a több ezerből, és fájdalmas lesz a világnak, ha túl korán ér véget. Bátyád, Ezio Auditore da Firenze Az új vállalkozásaira készülő Al-Szkarabnak gondja volt arra is, hogy Ezióval a legjobb orvosok, a legjobb szabók, a legjobb szakácsok és a legjobb asszonyok foglalkozzanak, akiket csak fel lehetett lelni Akkóban. A pengéit kifenték és kiélezték, a teljes felszerelését megtisztították, megjavították, amit kellett, kicseréltek, és alaposan átvizsgáltak. Ahogy közeledett Ezio számára az indulás napja, Al-Szkarab két pompás lóval ajándékozta meg. — A nagybátyámtól kaptam, ő maga tenyésztette őket. De az én szakmámban nem sok hasznukat veszem. Keménykötésű kis arab telivérek voltak, puha bőr lószerszámmal és egy remek, jól felszerelt nyereggel. Ezio továbbra is elutasította a kíséretet, de az utánpótlást elfogadta az útra, amely immár a szárazföldön vezetett, a keresztes lovagok egykori Jeruzsálemi Királyságának területén keresztül. És immár eljött a búcsú perce. A hosszú út utolsó szakasza, amelyről Ezio nem tudhatta, hogy sikerül-e egyáltalán teljesítenie. De neki nem számított semmi más, csak az út. Végig kellett járnia. Minden öreg embernek felfedezőnek kellene lennie. Az út végén a tudás várta. — Kísérjen az utadon az istened, Ezio. — Barak Allah fík, barátom — fogta meg válaszként Ezio a nagydarab kalóz kezét. — Még találkozunk. — Úgy lesz. Szívük mélyen mindketten kétkedtek abban, hogy igazat mondanak-e, de a szavak megnyugtatóan hatottak. Nem számított. Egymás szemébe nézve tudták, hogy különböző módon ugyan, de egyazon testvériséghez tartoznak. Ezio felszállt a nagyobbik lóra, a pejre, és megfordult vele.

Hátra sem nézett, úgy indult el a városból kifelé, északnak.

9

Maszjaf Akkótól légvonalban kétszáz mérföldre terült el. A látszólag ártalmatlan sivatag, amely a két pont között terpeszkedett, a valóságban minden volt, csak nem ártalmatlan. Az oszmánok nagy előretörése eredeti hazájukból kétszáz éve folyt rendületlenül, és 1453-ban Konstantinápolynak az akkor húszéves II. Mehmet szultán általi elfoglalásában csúcsosodott ki. De a törökök csápjai azóta is tovább nyúltak, nyugatra egészen Bulgáriáig és azon túl, délre és keletre pedig Szíriába és a hajdani Szentföldre. A Fehér-tenger keleti partvidéke, létfontosságú kikötőivel és a nyugati átjáróval, a korona ékkövének számított, ám az oszmánok még nem erősítették meg felette a hatalmukat. Ezio nem táplált illúziókat a tekintetben, hogy milyen csaták várnak rá, ahogy egyre északabbra halad egymagában. Szinte végig a partot követte, mindig a bal oldalán látta a csillogó tengert, miközben magas szirteken és az azok tetejét csúfító bozótokon keresztül haladt hajnalban és alkonyatkor. Négy órára elbújt, amikor a nap a tetőfokára hágott, és újabb négy órát pihent éjjel, a csillagok alatt. Előnyökkel is járt az, hogy egyedül utazott. Könnyebben el tudott vegyülni, mint ha lett volna kísérete, és éles szeme jó előre felfedezte a veszélyes pontokat, így elkerülhette azokat, vagy kivárhatta, míg elvonul a fenyegetés. Banditák országa volt az, ahol munka nélküli zsoldosok félig-meddig rendezett csapatokban kóboroltak, utazókat és egymást öldösték, hogy megszerezzék, amit csak bírnak. Eziónak úgy tűnt, csak a puszta túlélés hajtja őket ezen a földön, amely még mindig nem tért magához a több évszázadnyi háborúzásból. Ezek az emberek vadállattá váltak, már nem gondolkodtak, nem reméltek és nem féltek, nyom nélkül távozott belőlük a lelkiismeret. Kegyetlenek és vakmerők voltak, egyaránt érzéketlenek és könyörtelenek. Harcolnia kellett, amikor nem tudta elkerülni, és mindig teljesen értelmetlenül, csak néhány újabb hulla maradt hátra a keselyűknek és a varjaknak, ennek az Isten által elfeledett puszta ország egyedüli haszonélvezőinek. Egyszer martalócoktól mentett meg egy falut, máskor pedig egy asszonyt a kínzástól, az erőszaktól és a haláltól. De vajon mennyi időre? És mi történt velük azután, hogy ő továbbállt? Nem volt Isten, nem lehetett ott mindenhol. Itt, ahol egykoron Krisztus járt, Isten semmilyen tanújelét nem adta annak, hogy törődne saját népével. Minél északabbra jutott, annál nehezebbnek érezte a szívét. Csak a küldetésének a tüze hajtotta. A bozótról lenyesett ágakat kötött a lovai farkához, hogy eltörölje a nyomát, amerre járt, éjszaka pedig tüskés gallyakra feküdt, hogy sose aludjon el teljesen. Az örök éberség nemcsak a szabadság zálogát jelentette, hanem a puszta túlélését is. Bár a múló évek megfosztották ereje egy részétől, ezt ellensúlyozta a tapasztalat, és a Paola és Mario által oly régen Firenzében és Monteriggioniban belévert kiképzés gyümölcse sosem rohadt el. Bár Ezio néha úgy érezte, hogy nem képes továbbmenni, hogy nem is fog továbbmenni, mégis haladt tovább. Kétszáz mérföld légvonalban. De kemény volt a tél, számos kitérőt kellett tennie, sok minden késleltette.

Urunk 1511. esztendeje már elkezdődött, és ismét eljött Szent Hiláriusz napja, mire Ezio végre meglátta az előtte tornyosuló hegyeket. Mélyet lélegzett a hideg levegőből. Közeledett Maszjafhoz. Három héttel később, gyalogosan, miután mindkét lova elpusztult a mögötte hagyott fagyos szorosokban — ami nyomasztotta a lelkiismeretét, mert bátrabb és hűségesebb társainak bizonyultak nem egy embernél —, Ezio ott állt a célja előtt. Egy sas szárnyalt a magasban, a tiszta égen. A hosszú út porát és minden nyomát magán viselő Ezio elfordította róla a tekintetét, felhúzódzkodott, és átmászott egy alacsony, rücskös falon, majd egy pillanatig mozdulatlanul állva éles szemmel a tájat kémlelte. Maszjaf. Megannyi fárasztó hónapnyi utazás árán. Milyen hosszú ideig tartott — az utak szinte járhatatlanok voltak, az időjárás pedig csípős. A biztonság kedvéért lekuporodott, és csendben maradt. Miközben ösztönösen ellenőrizte a fegyvereit, a mozgás legkisebb jelét is figyelte. A vár oromzatán egy lélek sem volt. Hófelhők tekeregtek a metsző szélben, de embernek nyoma sem látszott. Mintha elhagyatott lenne, ahogy az olvasmányai alapján várta is. De az élet már megtanította arra, hogy mindig jobb biztosra menni. Csendben maradt. Semmi hang, csak a szél zúgása. Majd — valami. Talán kaparászás? Balra, előtte maréknyi kavics szóródott le egy kopár lejtőn. Az utazó megmerevedett, kicsit felemelkedett, fejét a válla közé húzta. Majd a jobb vállába vágódott egy nyílvessző, átfúrva a páncélját.

10

Hideg és szürke volt a hajnal. A csendben Ezio elszakította magát az emlékektől, és teljes erővel a jelenre összpontosított, ahogy hallotta az őrök csizmájának közeledő lépteit a zárkájához vezető kőlapokon. Eljött a pillanat. Majd úgy tesz, mint aki legyengült, amit nem is esett nehezére színlelni. Már rég volt ennyire szomjas és éhes, de a fapohár és az étel még mindig érintetlenül állt az asztalon. Hasra feküdt a földön, csuklyáját lehúzta az arcára. Hallotta, hogy belökik a zárkája ajtaját, és belépnek az őrök. Benyúltak a válla alá, és félig felemelték, majd kivonszolták a csupasz, szürke kőfolyosóra. Ahogy végighúzták a kövezeten, Ezio lenézett, és az egyik sötétebb kövön észrevette az orgyilkosok nagy szimbólumát, amelyet időtlen idők óta használtak jelképükként. Egy idő után a folyosó egy tágasabb térre, az egyik oldalán nyitott előcsarnokba torkollott. Ezio érezte az arcán a friss levegőt, amitől felélénkült. Enyhén felemelte a fejét, és látta hátul a keskeny oszlopokkal elválasztott magas nyílásokat, azokon túl pedig félig a kegyetlen hegyormot. Még mindig a torony magasabb részében voltak. Erővel felállították, mire ő lerázta őket magáról. Kicsit hátraléptek, alabárdjukat lejjebb engedve, mégis ráirányítva készenlétben tartották. Vele szemben, háttal a semminek, ott állt az előző nap látott parancsnok. Kezében egy kötélhurkot tartott. — Makacs egy ember vagy, Ezio — mondta a kapitány. — Ekkora utat megtenni csak azért, hogy megpillanthasd belülről Altaïr várát. Van benned kitartás. Intett az embereinek, hogy lépjenek hátra, így Ezio egyedül állt. Majd folytatta: — De most mar csak egy öreg vadászkutya vagy. Jobb lesz véget vetni a szenvedéseidnek, mintsem hogy végignézzük, ahogy nyöszörögve kimúlsz. Ezio kicsit elfordult, hogy közvetlenül a kapitányhoz szólhasson. Elégedetten tapasztalta, hogy az alabárdosok már ettől az apró mozdulattól is megrezzentek, és ráfogták a fegyvereiket. — Mi az utolsó szavad, mielőtt megöllek? — kérdezte Ezio. A parancsnokot keményebb fából faragták, mint az embereit. Nem rezzent meg. Elnevette magát. — Azon gondolkodom, vajon mennyi idejükbe telik a héjáknak, hogy lecsipkedjék a csontról a húst, miközben a tested alábukik a bástyáról. — Van odafent egy sas. Az majd távol tartja a héjákat. — Sokra mész vele. Lépj elő. Vagy félsz a haláltól? Ugye nem fogod vonszoltatni magadat? Ezio lassan előrelépett, minden érzékszerve ugrásra készen. — Helyes — mondta a kapitány, és Ezio azonnal megérezte, hogy kicsit megnyugodott. Tényleg azt hitte, hogy megadja magát? Ennyire hiú lenne? Vagy ennyire ostoba? Ha igen, annál jobb. De lehet, hogy ennek az izzadtságtól és főtt hústól bűzlő embernek igaza van. Valamikor el kell jönnie a halál pillanatának.

Az oszlopok közötti széles ablakon túl egy keskeny faemelvény nyúlt ki a semmibe. Hat nyers deszkából tákolták össze, lehetett vagy tíz láb hosszú és négy láb széles. Réginek és ingatagnak látszott. A kapitány ironikusan meghajolva invitálta Eziót, aki ismét előbbre lépett, és várta a megfelelő pillanatot, miközben azon tűnődött, hogy eljön-e egyáltalán. A deszkák vészjóslóan recsegtek a súlya alatt, és körülötte hideg volt a levegő. Felnézett az égre és a hegyekre. Ekkor meglátta az alatta ötven-száz lábbal sikló sast és a széttárt fehér tollazatát, amitől valahogy felébredt benne a remény. Majd valami más is történt. Ezio észrevett egy ugyanolyan emelvényt, mintegy tizenöt lábnyira jobbra, amely ugyanúgy nyúlt ki a toronyból. És rajta ugyanaz a fehér csuklyás fiatalember lépdelt előre rettenthetetlenül, akit megpillantott a csatában. Ahogy Ezio visszatartott lélegzettel figyelte, a fiatalember mintha felé fordult és intett volna... És ekkor a látomás megint elfakult, s nem volt ott semmi, csak a szél és az alkalmanként beszóródó hó. Még a sas is eltűnt a szeme elől. A kapitány közelített hozzá, kezében a hurokkal. Ezio egy pillanatra konstatálta, hogy a kötél jó hosszú. — Én bizony nem látok itt semmiféle sast — mondta a kapitány. — Fogadjunk, hogy a héjáknak nem fog kelleni több három napnál! — Majd tudatom veled — válaszolta Ezio egykedvűen. Két őr is a kapitánnyal tartott, de ő maga volt az, aki lehúzta Ezio csuklyáját, átbújtatta a fején a hurkot, majd szorosan meghúzta a nyaka körül. — Most! — kiáltotta a parancsnok. Most! Abban a pillanatban, hogy megérezte a vállán a kapitány kezét, aki készült lelökni őt az örök feledésbe, Ezio felemelte a jobb karját, behajlította és keményen hátravágta a könyökét. Ahogy a kapitány egy kiáltással hátraesett és a társaira borult, Ezio lehajolt, felkapta a deszkán fekvő maradék kötelet, és a három ember között átugorva megperdült, majd a botladozó kapitány nyaka köré tekerte. Azzal fogta magát, és kiugrott az emelvényről a semmibe. A kapitány visszahőkölt volna, de már elkésett. Ezio súlya magával rántotta és a deszkákhoz vágta, amelyek recsegni kezdtek, ahogyan beverte a fejét. A kötél megfeszült, és majdnem eltörte a kapitány nyakát. Az arca elkékült, mindkét kezével a nyakához kapott, rugdalózva vívta haláltusáját. Átkozódva, szitkozódva az őrök előrántották a kardjukat, és gyorsan hozzásiettek, vagdosni kezdték a kötelet, hogy kiszabadítsák parancsnokukat. Mihelyst elvágják a kötelet, az átkozott Ezio Auditore ötszáz lábnyit zuhan a sziklákra, és ha egyszer úgyis meghal, mit számít annak a módja? A kötél végén a tátongó mélység fölött pörgő Ezio mindkét kezét a hurok és a nyaka közé dugta, nehogy elvágja a légcsövét. De közben már figyelte is maga alatt a tájat. Közel lógott a falhoz. Valaminek csak kell ott lennie, ami megszakítja a zuhanását. De ha nincs, még akkor is jobb így menni a halálba, mint engedelmes birka módjára.

Odafent, a veszedelmesen imbolygó emelvényen az őröknek végre sikerült elvágniuk a kötelet, amely már vért fakasztott a kapitány nyakából. És Ezio érezte, hogy zuhan, zuhan... De abban a pillanatban, ahogy engedett a kötél, közelebb rántotta a testét a várfalakhoz. Maszjafot az orgyilkosok építették, az orgyilkosok számára. Nem fogja cserbenhagyni. És látott egy széttört állványzatot kiállni a falból, mintegy ötvenlábnyival lejjebb. Arra irányította a testét zuhanás közben. Elkapta, a fájdalomtól eltorzult az arca — mintha kitépték volna a helyéből a karját. De az állványzat kitartott, Ezio kitartott, s az erőfeszítéstől fogcsikorgatva felhúzta magát, amíg mindkét kézzel meg nem tudott kapaszkodni. De ezzel még nem volt vége. Odafent a kihajoló őrök látták a történteket, és máris mindennel dobálni kezdték, ami a kezük ügyébe került. Kövek és szilánkosan törött fadarabok zuhatagával árasztották el. Ezio kétségbeesve nézett körbe. Tőle balra egy meredek lejtő szaladt fel a falig, talán húszlábnyira onnan, ahol volt. Ha el tud rugaszkodni az állványzattól, és elegendő lendületre tesz szert ahhoz, hogy átszelje a távolságot, van rá egy apró esély, hogy leguruljon a lejtőn, amelynek a lábánál látta a szikla szélét. Onnan pedig egy omladozó kőhíd nyúlt át egy szakadékon, ahol egy szűk ösvény tapadt a szemközti hegy oldalához. Miközben próbálta kikerülni a rázúduló törmelékesőt, Ezio elkezdte hátra- és előrehajtani magát. A keze meg-megcsúszott az állványzat tükörsima fafelületén, de kitartott, és hamarosan lendületre tett szert tett. Eljött a pillanat, amikor érezte, hogy már képtelenség tovább tartania magát, muszáj lesz megkockáztatnia az ugrást. Összeszedte minden energiáját egyetlen erőteljes hátralendüléshez, és amikor a teste ismét visszafelé indult, az űrbe vetette magát, kitárt karokkal repült a levegőn át a meredek lejtő felé. Tompa puffanással, rosszul érkezett, teljesen kifulladt. Mielőtt még visszanyerhette volna egyensúlyát, már gurult is le a lejtőn, megpattant az egyenetlen talajon, de fokozatosan sikerült meggyötört testét nagyjából a híd felé irányítania. Tudta, az élete múlik ezen, mert ha nem pont oda érkezik, isten tudja, mekkora mélységbe zuhan a szikla szélén túl. És túlságosan gyorsan csúszott. Nem tudta uralni sebességét. De valahogy mégis megőrizte hidegvérét, és a földre esett — tízlábnyira magán a remegő hídon. Hirtelen belényilallt egy gondolat: milyen öreg ez a híd? Szűk volt, egyetlen ívvel, és messze, messze odalent Ezio már hallotta, ahogy a fekete űrben a mérges víz a köveket csapkodja. A hidat megrázta a hirtelen rázuhanó súly. Mikor mentek át rajta utoljára? A kőépítmény már omladozott, az idő meggyengítette, a habarcsa elporladt, és Ezio rémülten vette észre, hogy mögötte alig ötlábnyira széltében végigszalad egy repedés. A repedés gyorsan nőtt, és a falazat mindkét végén omlani kezdett, megállíthatatlanul bukott alá a sötét meredélybe. Miközben Ezio csak nézett, mintha maga az idő is lelassult volna. Nem volt már hova hátrálnia. Azonnal megértette, hogy mi fog történni. Visszafordult, és rohanni

kezdett, sajgó teste minden izmát igénybe vette egy utolsó erőfeszítéshez. Már csak húsz lépés — már csak tíz — érezte, ahogy lezuhannak a kövek, amelyeket éppen elhagyott a sarka. Míg aztán végre ott feküdt, a hegyoldal szürke kövének támaszkodva, a mellkasa szinte szétszakadt, úgy erőlködött a puszta lélegzetvételért. Arca a kőnek feszült, lába biztonságosan állt a szűk ösvényen. Képtelen volt bármit is gondolni vagy tenni, hallgatta a híd köveinek csobbanását a zuhatagban, majd a hangok halkulni kezdtek, míg aztán nem maradt más, csak a szélfúvás.

11

Ezio légzése fokozatosan megnyugodott és egyenletessé vált, s a krízishelyzetben elfeledett fájdalmak kezdtek visszatérni az izmaiba. De túl sok teendő várt rá ahhoz, hogy megadja a testének a szükséges pihenést. Egyet tehetett érte: ennie kellett valamit. Közel huszonnégy órája nem vett magához sem ételt, sem italt. Amennyire csak tudta, bekötözte véresre horzsolt kezét a zubbonyából előhúzott és kettétépett sállal, majd egyik tenyerével a szájába fröcskölt egykortynyit az arca mellett a sziklán lecsorgó vízből. Miután így részben csillapította a szomját, eltolta magát a kőfelülettől, amelyre addig támaszkodott, és végignézett magán. Csontja nem tört el, a bal oldalán, ahol megsebesítették, enyhén megrándult, de ezen kívül nem esett komoly baja. Áttekintette a helyzetet. Úgy tűnt, senki sem vette üldözőbe, de nyilván láthatták a zuhanását a lejtőn és a rohanását az összeomló hídon — talán nem vették észre, hogy sikerrel járt, talán egyszerűen csak úgy vélték, hogy nem. De számolnia kellett azzal a lehetőséggel, hogy a keresésére, vagy legalább a holttestének a felkutatására indulnak. A templomosoknak feltétlenül meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy örök ellenségük mentora valóban meghalt. A mellette emelkedő hegyoldalra nézett. Jobb lesz felmászni, mint az ösvényen elindulni. Nem tudta, hová vezet, ahhoz pedig túl szűk volt, hogy egy esetleges harcban szabadon mozoghasson rajta. A hegy megmászhatónak tűnt. De legalábbis elérhet egy hófolthoz, amelyből rendesen olthatja a szomját. Megrázta magát, morgott egyet, és munkához látott. Még jó, hogy sötét ruházatot viselt, így nem esett nehezére beleolvadni a szikla alkotta háttérbe. Eleinte könnyen talált fogást a kezének és a lábának, bár időnként keményen meg kellett nyúlnia, és ilyenkor az izmai tiltakozva sikoltoztak, egyszer pedig egy kőszilánk kapaszkodás közben a kezében maradt, amitől majdnem visszazuhant az addig megtett százlábnyi magasságból a kiindulási pontjára. A legrosszabb — és egyben a legjobb — az egészben a vékony, de állandó vízfolyás volt, amely fentről érkezett. Rossz volt, mert a nedves sziklák csúsztak, de jó is, mert a vízesés azt jelezte, hogy odafent legalább egy patakot talál. Félórás mászás után feljutott a csúcsra, és ekkor kiderült, hogy nem is hegy, hanem csak szikla, mivel a terep, ahova végre felhúzódzkodott, lapos volt, és durva, zsombékos fű fedte. Mint egy majdnem terméketlen alpesi legelő, kétoldalt újabb fekete és szürke kőfalak által övezve, de amennyire Ezio meg tudta ítélni, valamelyest mégis nyitott volt nyugat felé. Egy hegyi szoros, attól eltekintve, hogy mögötte nem vezetett sehova. Bár talán egykor, régen még igen. Talán hajdanán egy földrengés hozta létre a sziklát, amelyre felmászott, és a szakadékot, ahová bezuhant a híd. Ezio a kis völgy egyik oldalára sietett, hogy felderítse a terepet. Ahol szoros és víz van, ott lehetnek emberek is. Még fél órát várt szinte mozdulatlanul, mielőtt továbbhaladt, közben megrázogatta az izmait, hogy átmelegedjenek, mivel a hosszú

tétlenség után kezdtek elgémberedni. Átnedvesedett, már fázott is. Nem engedhette meg magának, hogy sokáig időzzön itt. Az egy dolog, hogy sikerült kimenekülnie a templomosok markából, de hiába minden, ha most a természet áldozatává válik. A víz csorgását követve közelebb ment a folyóhoz. A partjához érve lehajolt, és annyit ivott, amennyit csak mert, nehogy felpuffadjon. Továbbhaladt. A víz partján cserjék kezdtek megjelenni, és hamarosan egy tavacska szélén satnya csalithoz ért. Ott megállt. Csodával lenne határos, ha ebben a magasságban, ennyire távol a Maszjaf vára alatt meghúzódó falutól élne bármilyen állat, amelyet elejthet és elfogyaszthat, de ahol tó van, ott van rá némi esély, hogy hal is akad benne. Letérdelt, és belebámult a sötét víz mélyébe. Akár egy halászó kócsag, fegyelmezetten, türelmesen, csendben várakozott. Míg végül aztán egy parányi fodrozódás, amely azonnal el is tűnt, mihelyst megzavarta a víz felszínét, jelezte a számára, hogy valóban van odalent valamilyen élőlény. Tovább figyelt. Apró legyek köröztek lent, a tó felett. Néhány közülük bosszantó módon odarepült hozzá, vonzotta őket a testmelege. Nem merte elhessegetni őket, inkább elviselte csiklandozásukat és parányi, ám kegyetlen csípéseiket. És akkor megpillantotta — egy nagy, puhány, hullaszínű test mozgott lanyhán, a felszín alatt arasznyira. Minden reményét meghaladta; úgy nézett ki, hogy ponty, vagy valami nagyon hasonló. Miközben nézte, egy másik, jóval sötétebb hal is csatlakozott hozzá, majd egy harmadik, rézsárga pikkelyekkel. Ezio kivárta, hogy megtegyék, amire számított — előbb-utóbb ki fogják dugni a fejüket, és nyelnek egy kis levegőt. Akkor jön el az ő ideje. Teljes erejével koncentrált, testét megfeszítette, kezét megacélozta. A sötét hal volt az, amelyik megmozdult, buborékok törtek fel, amikor láthatóvá vált kövér szája. Ezio odaugrott. Amikor boldogan hátralépett, a nagy hal vadul fickándozott a markában, de nem volt képes kicsúszni belőle. Ezio letette a földre, és egyetlen kőcsapással elintézte. Kizárt, hogy meg tudja főzni. Kénytelen lesz nyersen megenni. De ekkor újra szemügyre vette a követ, amellyel megölte a halat, és eszébe jutott a szilánk, ami a kezében maradt mászás közben. Kovakő! Kis szerencsével tüzet rakhat, amellyel a ruháit is megszáríthatja, nem csak az ételét főzheti meg. A nyers hal gondolata nem zavarta — egyébként is olvasta, hogy valamelyik elképzelhetetlen országban a távoli keleten kifejezetten ínyencfalatnak számít. De a nedves ruha már egészen más dolog. Ami pedig magát a tüzet illeti, vállalta a kockázatot. Amennyire meg tudta becsülni, valószínűleg ezer éve ő volt az első emberi lény, aki ebbe a völgybe merészkedett, és a magasra tornyosuló oldalai többmérföldnyire elrejtették szem elől. A csalitból összehordott néhány gallyat, és pár pillanatig tartó kísérletezés után sikerült egy parányi vörös parázslást izzítania egy maroknyi fűben. Óvatosan behelyezte az ágacskákból készített sátoralakba, és meg is égette magát, mert azok azonnal lángra kaptak. A tűz jól égett, kevés füstöt gerjesztett, és az is vékony és világos volt, a szellő azonnal szétfújta. Amióta megpillantotta Maszjafot, Ezio most mosolygott először.

Hogy időt nyerjen, bármennyire is fázott, levetette minden ruháját, hogy megszárítsa őket a tűz mellett a bozótból kezdetlegesen összetákolt kereten, miközben a hal egy egyszerű nyárson sült és sistergett. Alig egy órával később, miután már szétrúgta a tűz maradékát és szétszórta a nyomait is, kellemes melegséget érzett a gyomrában, és nemsokára magára vehette a — ha nem is éppen frissen mosott érzetet keltő, de meleg, és a kényelmes viseléshez elég jól megszáradt — ruháit. Majd rajta megszáradnak teljesen. Ami pedig a kimerültséget illette, azzal majd később foglalkozik. Ellenállt a kísértésnek, hogy leheverjen aludni a tűz és a tó mellett. Ez a küzdelem ugyanolyan keménynek bizonyult, mint bármely más harc, amelyet útközben kellett megvívnia, de jutalmul új erőre kapott. Úgy érezte, most már képes visszatérni a várba. Meg kellett szereznie a felszerelését, hogy aztán megfejtse a kastély titkait, különben semmit sem ér a küldetése. Ahogy visszament, és már majdnem ahhoz a sziklához ért, amelyet megmászott, észrevett egy másik utat a völgy déli oldalán, felfelé, ugyanazon szirt mentén. Ki vájhatta ezeket az ösvényeket? Emberek, a történelem hajnalán? Ezio nem ért rá elgondolkodni ezen, de hálás volt a létezéséért. Meredeken emelkedett kelet felé, vissza Maszjaf irányába. Ezio mászni kezdett. Miután vagy ötszáz lábnyit haladt felfelé, az ösvény egy keskeny kilátóban végződött, ahol néhány alapkő tanúskodott egy őrtorony hajdani létezéséről, ahonnan az őrök megfigyelhették a környéket, és előre figyelmeztethették a várbelieket seregek vagy karavánok közeledtére. Keletre, lefelé nézve látta elterülni Maszjaf hatalmas épületegyüttesét, magasba szökő falaival és kupolás tornyaival. Ezio keményen koncentrált, és sasszemével elkezdte kiválasztani azokat a részleteket, amelyek segítségére lehetnek a visszafelé vezető úton. Messze lent jól kivehetően látszott egy kötélhíd, ugyanazon szakadék felett, amelyen nemrég még a menekülése közben leszakadt kőhíd ívelt át. Mellette egy őrfülke állt. Amennyire látta, az ő oldaláról nem vezetett más út a várba, de a híd túloldalán viszonylag tisztának tűnt az ösvény a várig. A hídig lejutni viszont már egészen más ügy volt. Szinte teljesen függőleges fekete kőtömeg — még a legbiztosabb lábú kőszáli kecskét is elijesztette volna. Ráadásul tökéletesen rá lehetett látni a hídnak a vár felőli oldalán álló őrhelyről. Ezio felnézett a napra. Épp elhagyta a zenitet. Úgy számolta, mintegy négy-öt órába telhet elérni a várig. Be kell jutnia még sötétedés előtt. Levergődött a kilátóból, és elindult lefelé, lassan, óvatosan, nehogy elmozdítsa az egymáshoz lazán illeszkedő köveket, és azok alázuhanva a hegyoldalon felriasszák a hidat őrző templomosokat. Ez kényes feladatot jelentett, de a nap mögötte fog lenyugodni, és így elvakítja azokat, akik az ő irányába tekintenek. Ezio hálás volt ezért a védelemért. Le fog érni, mielőtt a nap lebukna a sziklafal mögött. Végre eljutott egy biztonságos és rejtett, lapos kiszögellésre, mintegy ötven lépésre a híd nyugati oldalától. Lehűlt a levegő, es kezdett feltámadni a szél. A feketére kátrányozott kötélhíd, amelyen keskeny falécekre lépve lehetett átmenni, himbálózott és csattogott. Ezio látott két őrt kilépni a fülkéből és egy kis darabon fel-alá sétálni a

túloldalon, de magára a hídra nem merészkedtek rá. Számszeríjjal es karddal voltak felfegyverkezve. A tompa, fakuló fényben nehéz volt megítélni a távolságokat. De az alkonyat Ezio kezére játszott, könnyen beolvadt a környezetébe. Árnyékként, összegörnyedve haladt egyre közelebb a hídhoz, de mihelyst rálép, már nem lesz fedezékben, és még csak fegyver sincs nála. Amikor már csak tízlábnyira lehetett, még egyszer megtorpant, és figyelte az őröket. Elégedetten állapította meg, hogy fáznak és unatkoznak — nem lesznek résen. Semmi sem változott, kivéve, hogy valaki lámpát gyújtott az őrfülkében; ebből tudta, hogy kettőnél többen vannak. Szüksége volt valamilyen fegyverre. Amíg lefelé mászott és közelített, túlságosan lefoglalta, hogy ne árulja el magát, így nem volt érkezése keresgélni, de nem felejtette el, hogy a hegy kovakőből áll, és számos letört szilánk hevert a lábánál. Feketén csillogtak az elhaló fényben. Kiválasztott egy pengeszerű, mintegy tizenkét hüvelyk hosszú és két hüvelyk széles darabot. Felemelte, de kapkodott, amitől a többi kő megzördült. Megdermedt. De nem történt semmi. A híd jó harminc lépés hosszú lehetett. Könnyen eljuthat félútig, mire észreveszik az őrök. De azonnal indulnia kell. Felkészült, kihúzta magát, és előrelendült. Ám a hídon egyáltalán nem volt könnyű dolga. Veszedelmesen ingott és recsegett az immár vadul fújó szélben, és Eziónak meg kellett kapaszkodnia a kötélzetben, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Ezzel pedig időt vesztett, és addigra az őrök észrevették. Először csak kiáltoztak felé, amivel nyert pár másodpercet, de miután látták, hogy tovább halad előre, elővették számszeríjukat, ráhelyezték a nyilakat, és lőni kezdtek. Közben pedig három újabb őr rohant elő az őrfülkéből, már felajzott íjjal. A rossz fényviszonyok kihatottak a célzásra, de a nyilak elég közel jártak ahhoz, hogy Eziónak el kelljen hajolnia és ugrálnia előlük. A híd közepe felé érve az egyik ócska deszka kettétört alatta, és beleakadt a lába, de sikerült kihúznia, még mielőtt belesüllyedt a nyílásba, mert akkor biztosan vége lett volna. Még így is csak szerencsével sikerült elkerülnie az egyik nyilat, amely súrolta a nyakát, és átszakította a csuklyáját. Erezte a forróságot a bőrén. Abbahagyták a nyilazást, és most valami mást csináltak. Ezio megerőltette a szemét, hogy lássa. Csörlők! A csörlőkön bőven volt kötél, és az őrök készültek kiengedni az egészet, mihelyst sikerül felpattintaniuk róluk a zárakat. Majd felhúzzák a hidat újra, miután lelökték Eziót a tátongó űrbe. Merda, futott át Ezio agyán, miközben botladozva rohant előre. Kétszer egymás után, ugyanazon a napon! Amikor már csak öt lépés volt hátra, előrevetette magát a levegőben, miközben a híd kezdett kihullani alóla. Az egyik őrön landolt, egy másikat leütött, a kovakő pengét az első nyakába vájta, és megpróbálta azonnal ki is rántani, de a penge kettétört, mert minden bizonnyal csontot talált. Majd talpra állt, megperdült, durván maga felé rántotta a második őrt, aki meg nem tért magához, gyorsan előrántotta annak a kardját, visszahúzta, és át is döfte vele.

A többi három eldobta az íját, kardot rántott, és igyekezett hátraszorítani Eziót a szakadék felé. Ezio villámgyorsan gondolkodott. Nem látott több embert a környéken, és senki sem szaladt riasztani az erősítést. Ezt a hármat kell elintéznie, aztán pedig be kell jutnia a várba, mielőtt kiderülnek a történtek. De az ellenfelei erős felépítésűek voltak, eddig tétlenkedtek, frissek és kipihentek. Ezio megbecsülte a kezében tartott kard súlyát. Végignézett ellenfelei arcán. Mit látott a szemükben? Félelmet? Biztos, hogy félelmet? — Orgyilkos kutya! — üvöltötte az egyikük, de a hangja szinte reszketett. — Biztos az ördöggel cimborálsz! — Ha az ördög itt van, csak veletek lehet — mordult vissza megvetően Ezio. Előrevetette magát, tudván, hogy kihasználhatja a félelmüket, mert láthatólag attól tartottak, hogy valami emberfeletti erő van a birtokában. Se solo! Ekkor rárontottak, és olyan hangosan átkozódtak, hogy Eziónak sietve kellett levágnia őket, mert addig nem hallgattak el. Vadul és pánikszerűen vagdalkoztak, így hát gyorsan végzett is velük. Berángatta a holttesteket az őrfülkébe, de arra nem volt ideje, hogy újra felhúzza a kötélhidat, ráadásul ezt a munkát egyetlen ember el sem tudta végezni. Átvillant az agyán, hogy felölthetné az egyik őr ruháját, de azzal is csak a drága időt vesztegette volna, és az erősödő sötétedés az ő oldalán állt. Ezio elindult felfelé a várhoz vezető ösvényen, hálát adva a körülötte gyülekező árnyaknak. Senkitől sem zavartatva, a holttérben ért el a várfal lábához. A nap már majdnem lement, csak vöröslő izzása látszott ki a távoli sziklák és hegyek mögül. Hideg volt, a szél kitartóan fújt. Az ódon vár kövei mállottak, elegendő támasztékot nyújtva egy tapasztalt falmászónak. Ezio felidézte elméjében az erőd tervrajzát, amelyet még Rómában tanulmányozott, összeszedte utolsó erőtartalékait, és mászni kezdett. Száz lábra becsülte a magasságot, utána már a külső szentélyben lesz. Azt követően pedig tudta, hol vannak a belső erődítményekhez, a bástyákhoz és a vártoronyhoz vezető kapuk. A mászás nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Karja és lába sajgott a fájdalomtól, és azt kívánta, bárcsak lenne a keze ügyében valami eszköz, amellyel meghosszabbíthatná a karját, magabiztosan megragadhatná a kapaszkodókat, megerősítené a fogását. De az akaraterő vitte tovább, feljebb, és amikor a napfény utolsó parazsa is elhalt a fekete hegyorom mögött, és átadta a helyét az első halovány csillagoknak, Ezio leugrott a pár lábbal a külső fal oromzata alatt húzódó átjáróra. Mindkét oldalon mintegy ötven lépésre őrtornyokat látott, de az őrök mind kifelé és lefelé néztek — izgatott, tompa morajlást hallott a híd melletti őrfülke irányából. Felemelte a tekintetét a vártoronyra. Minden bizonnyal az alatta húzódó biztonságos pinceraktárban tárolják a felszerelését, értékes nyeregtáskáit és fegyvereit. Az átjáróról a földre huppant, és igyekezett az árnyékban maradni. Balra indult, tudta, hogy arra találja a vártorony felé vezető kaput.

12

Pumaszerű puha léptekkel, mindig a legsötétebb utat keresve Ezio minden további összecsapás nélkül jutott el a céljáig. Jobb is volt így, hisz a legkevésbé sem vágyott egy újabb zajos harcra. Ha ismét rátalálnak, nem hagynak neki sem időt, sem a legkisebb esélyt a menekülésre — helyben megölik, felnyársalják, mint egy patkányt. És csak néhány őr volt a várban, azok, akiket az oromzaton látott. Kint lehettek mind, őt keresték a milliárd csillag halvány, bizonytalan fényében, és az őrfülkénél lezajlott csetepaté miatt megkettőzték az erőfeszítéseiket, hisz immár minden kétséget kizáróan tudhatták, hogy nem halt meg. Két idősebb templomos őr ült egy nyers faasztalnál, a pinceraktár bejárata közelében, de az asztalon mintha vörösbor lett volna egy nagy kancsóban és két fapohárban, az őrök pedig mindketten az asztalon pihentették fejüket és karjukat. Horkoltak. Ezio roppant óvatosan közelítetett hozzájuk, miután megpillantotta az egyikük oldalán lógó kulcskarikát. Nem felejtette el az orgyilkos Madame Paolától még fiatalkorában, Firenzében tanult zsebtolvajlás mesterségét. Óvatosan, azon iparkodva, nehogy megcsörrenjenek a kulcsok, hisz még a legapróbb zörej is felébresztené az alvókat, ami végzetes lehet a számára, felemelte a karikát, és a másik kezét kissé kicsavarva kioldotta a bőrszíjat, amellyel az őr oldalához volt kötve. A lazuló csomó egy adott ponton megfeszült és megakadt, és ahogy Ezio próbálta kiszabadítani, túl nagyot húzott rajta, amitől az őr megmoccant. Ezio kővé dermedt, és meredten figyelt, mert mindkét keze foglalt volt, és így képtelen lett volna a templomosok fegyveréhez kapni. De a férfi csak szusszant egyet, és — talán az álma miatt bosszúsan — összeráncolta a szemöldökét. A kulcs végre Ezio kezébe került, és az őrök mögött fáklyákkal megvilágított szárny felé lopakodott, végigmérve a mindkét oldalon futó súlyos, vassal vert faajtókat. Gyorsan kellett dolgoznia, de hosszú ideig eltarthatott annak az ellenőrzése, hogy a nagy acélkarika melyik kulcsa melyik zárba illik, miközben arra is ügyelnie kellett, nehogy zajt csapjon a kulcsokkal. De az ötödik ajtónál szerencsével járt. Valóságos arzenált talált odabent, a legkülönbözőbb fegyverek nyugodtak szép rendben a falak mentén végigfutó fapolcokon. Az ajtó melletti tartóból kivette a fáklyát, és annak a fényénél hamarosan megtalálta a saját táskáját. Egy gyors ellenőrzés megnyugtatta, miszerint semmit sem vettek ki belőle, sőt, amennyire meg tudta ítélni, még csak hozzá sem nyúltak. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, hisz a legkevésbé sem akarta, hogy a templomosok rátegyék a kezüket. Jó néhány ügyes fickó dolgozott nekik, és valóságos katasztrófát jelentett volna, ha képesek lemásolni a rejtett pengéit. Sietősen átvizsgálta a fegyvereit. Csak azt vitte magával az útra, amit mindenképp nélkülözhetetlennek tartott, és alapos vizsgálódás után meggyőződött róla, hogy valóban minden a helyén van, amit csak hozott. Felkötötte a handzsárját, kihúzta, hogy ellenőrizze a penge élességét, majd visszacsúsztatta a hüvelyébe, keményen a

helyére lökte. Bal kezére felcsatolta a védőpántot, bal csuklójára pedig az épen maradt rejtett pengét. A töröttet a tartójával együtt a tarsolyába tette — még ilyen állapotban sem hagyhatta ott a templomosoknak, és még mindig látott esélyt a megjavítására. De ezen a hídon majd akkor fog átkelni, ha odaért. Elhelyezte a tarsolyában a rugós pisztolyt és a lőszert, és miután elővette az ejtőernyőt, annyi időt szentelt az átvizsgálásának, amennyit csak mert, hogy megnézze, nem sérült-e meg. Az ejtőernyő új volt — Leonardónak ezt a találmányát még nem alkalmazta bevetésen. A gyakorlóugrások során azonban bizonyította a benne rejlő lehetőségeket. Gondosan összehajtotta a sátorszerű szerkezetet, és visszahelyezte a felszerelése többi része mellé, táskáit a vállára vetette, és alaposan magára kötötte, majd elindult, amerről jött, a még mindig alvó őrök mellett. Mihelyst kiért, mászni kezdett felfelé. Keresett egy félreeső kilátóhelyet a vártorony egyik magas csúcsán. Azért választotta ezt a pontot, mert Maszjaf hátsó kertjére nézett, amely alatt — amennyiben helyesen értelmezte a vár tervrajzát — a templomosok minden erejüket latba vetve igyekeznek megtalálni a nagy orgyilkos mentor, Altaïr könyvtárát, aki innen irányította a Testvériséget három évszázaddal korábban. Az orgyilkosok legendás könyvtárát és minden tudásuk és hatalmuk forrását, ha lehetett hinni apja levelének. Ezio pillanatig sem kételkedett abban, hogy csakis a könyvtár keresése indokolhatja a templomosok jelenlétét a várban. A torony külső falának a szélén egy nagy, becsukott szárnyú sas kőszobra nézett le a kertre, de oly életszerűen, mintha felszállni és lecsapni készülne mit sem sejtő prédájára. Kezével megvizsgálta a szobrot. Súlya dacára nagyon enyhén megingott, ha nyomást gyakorolt rá. Tökéletes. Ezio elhelyezkedett a sas mellett, és felkészült, hogy ott töltse az egész éjszakát, abban a biztos tudatban, hogy hajnalig nem történik semmi, és attól a felismeréstől vezérelve, hogy ha nem szán időt a pihenésre, nem tud elég hatékonyan cselekedni a kellő pillanatban. Lehet, hogy a templomosok amolyan ördögfajzatnak tekintik, de ő tudta önmagáról, hogy pont olyan ember, mint bárki más. Ám mielőtt még lepihent volna, hirtelen kétség kezdte gyötörni, és lenézett az udvarra. Ásatásoknak nem volt nyoma. Lehetséges, hogy tévedett volna? A tanult leckékből merítve és a gyakorlás során elsajátított képességeit latba vetve úgy fókuszált a szemével, mintha egy sas képességeivel bírna, és gondosan megvizsgálta az alatta húzódó földet. Erős összpontosításának köszönhetően ki tudott venni egy tompa ragyogást, amely a pont alatta lévő, egykor díszítésként szolgáló, most már a növényzet által benőtt lugas mozaikpadlójának egy részletéből áradt. Elégedetten elmosolyodott, és megnyugodott. A mozaik Minerva istennő képmását ábrázolta. A nap még alig simított végig a keleti oromzaton, amikor a rövid alvástól felfrissült és eleven Ezio már a kősas mellett lapult. Tudta, hogy elérkezett a pillanat. Azt is tudta, hogy gyorsan kell cselekednie — minden perc, amit itt tölt, egyre csak növeli az esélyt,

hogy felfedezik. A templomosok még nem mondtak le róla, és feltüzelj őket a gyűlölet — minden bizonnyal bosszúért kiáltanak, amiért megszökött a halál torkából. Ezio felmérte a távolságokat és a szögeket, és amikor már biztos volt a dolgában, csizmáját a kősasnak támasztotta, majd jó erősen meglökte a szobrot. Az megbillent a talapzatán, és átesett a mellvéden, fejjel lefelé zuhanva a mozaikpadló felé. Ezio csak egy másodpercig figyelte, merre esik, majd utánavetette magát. Ugrás az ismeretlenbe. Már jó ideje nem tett ilyet, és visszatért a régi, felemelő érzés. Zuhantak lefelé, előbb a sas, utána Ezio, tizenöt láb távolságból követve annak az útját. Odalent a talaj nagyon is szilárdnak látszott. Eziónak még imádkozni sem volt ideje azért, hogy ne tévedjen. Ha mégis, hamarosan úgysem lesz már ideje imára — sem másra. A sas ért földet elsőként, a mozaik közepén. Egy fél pillanatig úgy tűnt, hogy a sas zúzódott ripityára, de valójában a mozaik tört szét, és alatta feltárult egy széles, a földbe vezető nyílás, amelyen a sas és Ezio is bezuhant. Azon nyomban ráesett egy lejtőre, amely mintegy negyvenöt fokos szögben vitte le a mélybe. Lábbal előre csúszott, karjával kormányozta magát, miközben hallotta, ahogy a kősas dübörög előtte, míg aztán nagy csobbanással beesik egy széles föld alatti tóba. Ezio meg utána. Amikor felbukkant, látta, hogy a tó valami nagy előcsarnok közepén található. Előcsarnok lehetett, mert építészeti szempontból az ajtó állt a középpontjában. Egy sötétzöld, az idő által simára dörzsölt ajtó. Ezio nem volt egyedül. A tónak az ajtóhoz közeli gránitpartján templomosok egy csoportja a robbanásszerű érkezés hangja és látványa felé fordult, és kiáltozva, kardjukat készenlétben tartva vártak rá. Volt köztük munkásruhába öltözött férfi is, a dereka körül poros vászonkötényt viselt, az övén pedig bőrből készült szerszámoszsákot. Ránézésre kőműves lehetett. Megdöbbenten, szájtátva bámult, kezében megállt a kalapács és a nagy véső. Ezio felhúzódzkodott a tó partjára, miközben a templomos őrök rohantak felé, hogy elkezdjék ütlegelni, de sikerült távol tartania őket addig, amíg fel nem állt. Majd megvetette a lábát, és szembeszállt velük. Megint érezte rajtuk a félelmet, és kihasználva a pillanatnyi habozásukat, ő támadott elsőként. Előrántotta és határozottan megragadta jobb kezével a handzsárját, míg a bal keze alól kiugrasztotta a rejtett pengét. Két gyors csapással jobbra és balra leszúrta a legközelebb állókat. A többiek körbevették, éppen hogy hatótávon kívül maradva, felváltva döfködtek felé, mint megannyi lecsapó vipera, abban a reményben, hogy megzavarják. De nem hangolták össze eléggé az erőfeszítéseiket. Eziónak sikerült vállal belöknie az egyiküket a tóba. Szinte azonnal elsüllyedt, a sötét víz megszakította gyötrelmes segélykiáltásait. Ezio körbeforogva és a súlypontját alacsonyan tartva egy negyediket átdobott a vállán, rá a gránitra. Annak lerepült a sisakja, a koponyája pisztolylövésként durrant szét a gyémántkeménységű kövön. Már csak az ötödik maradt életben, egy templomos káplár, aki kétségbeesett parancsot kiáltott a munkásnak, de az kővé dermedve képtelen volt akár megmozdulni is. Amikor pedig látta, hogy Ezio őfelé fordul, a káplár hátrálni kezdett, szájából folyni kezdett a nyál, míg aztán a fal meggátolta a visszavonulását. Ezio közelebb lépett,

hogy leüsse a templomost, ám ekkor a katona, aki csak a megfelelő pillanatra várt, galád módon Ezio lágyéka felé döfött egy tőrrel. Ezio oldalra lépett, és a vállánál fogva, a torkához közel megragadta ellenfelét. — Megkíméltem volna az életedet, barátom. De nem hagytál más választást. — Borotvaéles handzsárja egyetlen csapásával levágta a fejét a testéről. — Requiescat in pace — mondta halkan. Aztán a kőműveshez fordult.

13

A férfi egyidős lehetett Ezióval, de kezdett elhízni, és nem volt valami jó formában. Reszketett, mint egy túlméretes nyárfa. — Ne ölj meg, uram! — könyörgött rettegve. — Én csak egy egyszerű munkásember vagyok. Egy szegény senki, akinek gondoskodnia kell a családjáról! — Van neved? — Adad, uram. — Miféle munkát végzel te ezeknek az embereknek? — Ezio lehajolt, beletörölte a pengéjét a halott káplár zubbonyába, majd visszahelyezte a hüvelyébe. Adad egy kicsit megnyugodott. Még mindig a kezében tartotta a kalapácsot és a vésőt, amelyekről Ezio egy pillanatra sem vette le a szemét, de a munkás mintha el is felejtette volna, hogy mi van nála. — Főleg ások. Rohadtul nehéz munka ez, uram. Csak az egy évbe telt, amíg rátaláltam erre a teremre. — Adad Ezio arcát nézte, de ha megértést remélt rajta felfedezni, csalódnia kellett. Pillanatnyi szünet után folytatta. — Három hónapja próbálom áttörni ezt az ajtót. Ezio elfordult az embertől, és maga is megvizsgálta az ajtót. — Nem sokat haladtál vele — állapította meg. — Még csak meg sem tudtam karcolni! Ez a kő keményebb az acélnál! Ezio végighúzta a kezét az üvegsimaságú kövön. Komor arckifejezése még jobban elmélyült. — Kétlem, hogy valaha is sikerülne. Ez az ajtó a világ minden aranyánál értékesebb tárgyakat őriz. Hogy az életveszély elmúlt, a munkás szeme akaratlanul is felcsillant. — Hogyan? Úgy érted, hogy... drágaköveket? Ezio gúnyos tekintetet vetett rá. Majd ismét az ajtó felé fordult, és közelebbről is megnézte. — Itt kulcslyukakat látok. Ötöt. Hol vannak a kulcsok? — Nekem nem sokat árultak el. De azt tudom, hogy egyet az oszmán szultán palotája alatt találtak meg a templomosok. Ami a többit illeti, gondolom, majd kiderül a kis könyvükből. Ezio szúrósan nézett rá. — Bajazid szultán palotája? És mi az a könyv? A kőműves megvonta a vállát. — Valami naplóféle, azt hiszem. Az a ronda kapitány, a sebhelyes arcú, mindenhová magával viszi. Ezio szeme összeszűkült. Sebesen gondolkodott. Majd látszólag ellazult, a zubbonyából elővett egy apró vászonerszényt, és odadobta Adadnak. Csörgött, ahogy elkapta. — Menj haza. Keress más munkát. Tisztességes embereknél.

Adad örülni látszott, majd kételkedve nézett rá. — El sem tudod képzelni, mennyire szeretnék. Bárcsak elhagyhatnám ezt a helyet. De ezek... megölnek, ha csak megpróbálom. Ezio kissé elfordult, felnézett a járatra, amelyen át megérkezett. Keskeny fénysugár szűrődött be rajta. Visszafordult a kőműveshez. — Csomagold el a szerszámaidat — mondta. — Most már nincs mitől tartanod.

14

A vár ritkán használt lépcsőin és folyosóin haladva Ezio észrevétlenül visszajutott az oromzatra, lélegzete meglátszott a hideg levegőben. Körbejárva megállt egy ponton, amelyről a vár árnyékában meghúzódó Maszjaf falura nyílt kilátás. Tudta, hogy az erősen őrzött kapuk egyikén sem hagyhatja el a várat, de mindenképpen meg kellett találnia a sebhelyes, borotvált fejű parancsnokot. Úgy sejtette, a kapitány odakint lesz, személyesen irányítja a megszökött orgyilkos utáni kutatást. A templomosok nyilván tűvé teszik a környéket, ez lehetett a magyarázat arra, hogy viszonylag kevesen tartózkodtak az erőd területén. Ezio mindenesetre tudta, hogy küldetésének következő lépése Maszjaf falain kívülre vezeti. Ám először is ki kellett jutnia innen. Mihelyst akadály nélkül rálátott a falura, észrevette a templomos őröket, akik körbejárták, és kikérdezték a lakóit. Miután meggyőződött róla, hogy a nap a háta mögött van, és így megakadályozza, hogy lentről tisztán lássák, kioldozta a csomagját, és elővette az ejtőernyőt, szétbontotta és összeállította, amennyire gyorsan csak lehetett, miközben alaposnak is kellett lennie, elvégre az élete múlt rajta. A távolság túl nagy, a mélység túl veszélyes volt, még a legvakmerőbb ugráshoz az ismeretlenbe is. Az ejtőernyő háromszög alakú sátorhoz vagy piramishoz hasonlított, az erős selymet vékony acélrudak tartották a helyén. Ezio mind a négy sarkán lógó kötelet a gyors kioldású hámhoz rögzítette, azt a mellkasa köré csatolta, majd miután egy pillanat alatt felmérte a szelet, és meggyőződött róla, hogy senki sem néz felfelé, a semmibe vetette magát. Felemelő érzés lett volna, ha Eziónak módja nyílik élvezni, de neki most az eszköz irányítására kellett összpontosítania; a lehető legjobban ki kellett használnia a hőáramlást, akár egy sasnak. Biztonságosan ért földet, tucatnyi lépésre a legközelebbi épülettől. Gyorsan elpakolta az ejtőernyőt, majd a falu felé vette az irányt. A templomosok valóban a falusiak zaklatásával voltak elfoglalva. Lökdösték és kegyetlenül meg is verték őket, ha úgy találták, hogy nem válaszolnak elég világosan és gyorsan. Ezio elvegyült a helyiek között, hallgatózott, és figyelt. Egy öregember kegyelemért könyörgött a felette tornyosuló templomos martalóchoz. — Kérem, segítsetek! — kérlelt bárkit, aki meghallhatta, de senki sem figyelt rá. — Beszélj, kutya! — üvöltötte a templomos. — Hol van? Valamivel arrébb egy fiatalabb férfit ütlegelt két gazember, hiába könyörgött, hogy hagyják abba. — Ártatlan vagyok! — kiáltotta egy másik, miközben a földbe döngölték. — Hol bujkál? — mordult rá az egyik támadója. Nem csak a férfiakkal bántak ilyen kegyetlenül. Két aljas templomos a földre nyomott egy nőt, miközben egy harmadik könyörtelenül rugdosta. A vonagló nő próbálta elfojtani a fájdalomkiáltásokat, szánalmasan kérlelte kínzóit. — Nem tudok semmit! Kérem, bocsássanak meg!

— Vezessétek elő az orgyilkost, és nem ér titeket több bántódás! — vetette oda az arcába közvetlen közelről az őt gyötrő férfi. — Különben... Ezio alig bírta megállni, hogy közbeavatkozzon, de erőt vett magán, hogy a kapitány felkutatására koncentráljon. Épp időben érkezett a falu főkapujához, hogy lássa felmászni egy lovas szekérre. Annyira sietett a kapitány, hogy lelökte a földre a fogat hajtóját. — El az utamból! — ordította. — Na vgoun éxo apó to drómo mou! A gyeplőt a kezébe ragadva a parancsnok végigmérte a csapatát. — Egyikőtök sem hagyhatja el a falut, amíg az orgyilkos életben van! — üvöltötte. — Megértettétek? Találjátok meg! Görögül beszélt, jegyezte meg Ezio. Addig főként olasz és arab beszédet hallott. Lehetséges, hogy a templomosoknak legalább a parancsnoka bizánci? Azoknak a száműzötteknek a leszármazottja, akiket Mehmed szultán üldözött el hatvanöt évvel azelőtt, amikor Konstantinápoly elesett? Ezio tudta, hogy a száműzöttek nem sokkal később a Peloponnészoszon telepedtek le, ám még azt követően, hogy a diadalmas oszmánok ott is leigázták őket, kisebb csoportok fennmaradtak Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten. Ezio előlépett. A katonák idegesen néztek rá. — Uram! — szólalt meg az egyik bátrabb altiszt. — Úgy nézem, ő talált meg minket. Válasz helyett a kapitány kirántotta a hajtóülés melletti foglalatból az ostort, és csapkodni kezdte a lovakat. „Rajta, rajta!” — kiáltozta. Ezio ezt látván rohanni kezdett. Néhány templomos próbálta megakadályozni, de Ezio kivonta a handzsárját, és türelmetlenül átvágta magát rajtuk. Rávetette magát az eltűnni készülő szekérre. Éppen csak nem sikerült megkapaszkodnia rajta, de az egyik lelógó kötelet meg tudta ragadni. A kocsi egy pillanatra megtorpant, majd előrelendült, maga után húzva Eziót. Ezio fájdalmasan, fogást fogásra váltva apránként felhúzta magát a kötélen a szekér felé, miközben hátulról lódobogást hallott. Néhány katona lóra szállt, és üldözőbe vette, felemelt karddal igyekeztek közelebb kerülni hozzá, hogy lecsaphassanak rá. Közben kiáltozva figyelmeztették parancsnokukat, aki a lovait még vadabb vágtára ösztökélte az ostorral. Egy másik, könnyebb kocsi is csatlakozott az üldözőkhöz, és hamarosan egy vonalba is ért velük. Az egyenetlen talajon zötykölődve Ezio egyre közelebb húzta magát a kötéllel. Már csak kétlábnyi távolságra volt a kocsi farától, amikor két lovas utolérte. A fejét behúzva várta a csapást, de a lovasok elkapkodták a dolgot, a prédájukra figyeltek, nem pedig arra, hogy merre vágtatnak. Lovaik arasznyira Ezio sarkától egymásnak ütköztek, és elestek. A pokoli zűrzavarban az állatok sikoltva felnyerítettek, lovasaik átkozódtak, mindent ellepett a por. Ezio a fájdalomtól már égő kezét rákényszerítette egy utolsó erőfeszítésre, és zihálva felhúzta magát a szekérre, ahol egy pillanatig mozdulatlanul megkapaszkodott. A feje kiürült, próbált levegőhöz jutni. Időközben a második kocsi az első elé vágott, és a kapitány veszettül integetett az embereinek, hogy menjenek közelebb. Ám mihelyst ezt megtették, a kapitány átugrott a saját kocsijáról az övékre, és lelökte az ülésről a hajtót. A katona tompa kiáltással

zuhant alá a száguldó járműről, egy kőnek ütközött, ijesztő csattanással továbbpattant róla, aztán már csak mozdulatlanul feküdt, a nyaka természetellenes szögben kicsavarodott. Miután sikerült úrrá lennie a lovakon, a kapitány sietve továbbhajtott, miközben Ezio maga is előremászott azon a kocsin, amelyre felkapaszkodott, és megragadta a gyeplőt. Karizmai üvöltve tiltakoztak, ahogy igyekezett irányban tartani a fogatot. A habzó szájú és kiguvadt szemű lovaknak már vér folyt a szájukból, de azért vágtattak tovább, és Ezio folytatni tudta az üldözést. Erre a kapitány egy régi, omladozó téglaoszlopok által megtámasztott, nyitott kapu felé irányította a kocsiját az út túlsó oldalán. Bár az egyiknek oldalról nekiütközött, megúszta lassítás nélkül, és az oszlopból kidőlő kövek éppen Ezio előtt zuhantak a földre. Ezio meghúzta a gyeplőt, egy pillanat alatt jobbra terelte a fogatát, és a kocsi ledöcögött az útról az azt övező bozótosba, miközben igyekezett visszarántani a lovait balra, az út felé. Por és kavics repült mindenfelé, megkarcolva Ezio arcát. Hogy megvédje a szemét, kénytelen volt szinte teljesen becsukni, miközben továbbra is a prédájára összpontosított. — Pokolba veled, te átkozott! — rikoltotta a kapitány a válla felett. Ezio pedig most látta csak, hogy az előtte haladó szekéren bizonytalanul megkapaszkodó katonák bombákat készülnek hozzávágni. Cikcakkban haladva igyekezett kikerülni a mindkét oldalán és mögötte keletkező robbanásokat. Minden erejét bevetve próbálta irányítani rettegő, szinte már zabolázhatatlanul vágtató lovait. Ám a bombák nem találták el a céljukat, és sikerült a másik kocsi nyomában maradnia. A kapitány újabb, veszélyes taktikával próbálkozott. Hirtelen lelassított, hogy egy vonalba kerüljön Ezióval, még mielőtt az válaszolhatott volna erre a lépésre. A kapitány azonnal úgy terelte a fogatát, hogy a kocsija oldalról nekivágódjon Ezióénak. Ahogy egymásra meredtek az örvénylő levegőn át, Ezio látta a kapitány félig őrült szemének a fehérjét, a feszült arcát kettévágó halovány sebhelyet. — Dögölj meg, te rohadék! — üvöltötte a kapitány. Majd előrepillantott. Ezio követte a tekintetét, és meglátott előttük egy őrtornyot, azon túl pedig egy másik falut. Ez nagyobb volt, mint a Maszjaf melletti, és részben meg is volt erősítve. A templomosok előretolt helyőrsége. A kapitánynak sikerült kicsikarnia még egy gyorsítást a lovaiból, és ahogy diadalmas kiáltással előreszökött, az emberei elhajítottak két újabb bombát. Az egyik Ezio kocsijának a bal hátsó kereke alatt robbant fel. A robbanás feldobta a levegőbe a járművet, Ezio kizuhant belőle, míg a lovai kísértetiesen sikoltva a bozótosba estek, és magukkal rántották a szekér maradványait. Az úttól jobbra élesen lejtett a talaj, így Ezio húszlábnyira csúszott egy szakadékba, ahol szúrós bokrok állították meg a zuhanását, és el is rejtették. Hason fekve elterült, a könyörtelen szürke földre bámult. Képtelen volt megmozdulni, képtelen volt gondolkodni, de úgy érezte, hogy minden csontja eltörött. Lehunyta a szemét, és várta a véget.

15

Ezio távoli hangokat hallott, álomszerűen. Úgy vélte, megint a fehérbe öltözött fiatalembert látja, akit már a tőrbe csalása idején és az összetákolt akasztófán is, de nem tudta biztosan. Azt, aki se nem segítette, se nem hátráltatta, de mintha az ő pártján állt volna. Mások jöttek és mentek: régen halott testvérei, Federico és Petruccio, Claudia, apja és anyja, és — kéretlenül és akaratlanul — Caterina Sforza gyönyörű, kegyetlen arca. A látomások elfakultak, de a hangok megmaradtak, fel is erősödtek, és a többi érzékszerve is újra működésbe lépett. Szájában föld ízét érezte, arca mellett a talaj szagát. Visszatért a fájdalom is a testébe. Úgy érezte, soha többé nem lesz képes megmozdulni sem. A hangok fentről jöttek, nem tudta megkülönböztetni őket. Úgy képzelte, hogy a templomosok lefelé bámulhatnak a kis sziklán, amelyről lezuhant, de szembesültek vele, hogy nem látják. A sűrű bozót feltehetően eltakarta. Várt egy kicsit, amíg a hangok végleg elhaltak, és beállt a csend. Aztán óvatosan mozgatni kezdte a kezét és a lábfejét, majd a karját és a combját, miközben hálát adva kiköpte a szájából a koszt. Úgy tűnt, semmije sem tört el. Lassan, fájdalmasan kimászott a bokorból, és talpra kászálódott. Majd ügyelve arra, hogy amennyire csak lehet, takarásban maradjon, visszatántorgott az útra. Még éppen látta, hogy a templomos kapitány áthalad a megerősített falut körülvevő falban nyíló kapun, jó száz lépésnyi távolságra. Továbbra is az útnak azon az oldalán maradt, ahol bokrok nőttek, és el tudott rejtőzni; leporolta magát, és elindult a település felé, de érezte, hogy minden egyes izma tiltakozik. — Régen olyan könnyű volt — morogta bosszúsan önmagának. De erőt vett magán, és a falat körbejárva talált egy helyet, ahol fel tudott rajta mászni. Miután átdugta a fejét a mellvéden, hogy ellenőrizze, nem figyel-e oda senki, felhúzódzkodott, és leugrott a földre. Az istállóban találta magát, amelyben nem volt más, csak pár üsző. Félrehúzódtak, és bizalmatlanul bámultak rá. Rövid ideig kivárt, hátha vannak kutyák is, de egy perc múlva kilépett az istálló kapuján, és elindult a látszólag elhagyatott falun keresztül a hangoskodás irányába. A főtéren megpillantotta a kapitányt, és behúzódott egy pajta mögé. A kapitány a tér egyik sarkán, egy alacsony torony tetején szidalmazott két szerencséden altisztet. Mögöttük némán álltak az összegyűlt falusiak. A kapitány szavait a túloldalon lévő, a falut átszelő folyócska által hajtott vízkerék csapkodása festette alá. — Úgy látszik, én vagyok itt az egyetlen, aki tud bánni a lovakkal! — kiabálta éppen a kapitány. — Parancsba adom, hogy amíg meg nem bizonyosodtunk arról, ezúttal valóban meghalt, egyeden pillanatra se lankadjon az éberségetek! Megértettétek? — Igen, uram! — válaszolták mogorván az emberei.

— Hányszor vallottatok már kudarcot, hányszor nem sikerült végezni azzal az emberrel, mi? — folytatta dühösen a kapitány. Figyeljetek ide jól: ha egy órán belül nem gurul a teje a lábamhoz a porban, a tiéteket csapom le! A kapitány elhallgatott, megfordult, és az utat bámulta az emelvényéről. Ezio látta, hogy idegesen játszik számszeríjának felhúzószerkezetével. Amíg a kapitány beszélt, Ezio csatlakozott a falusiak tömegéhez, közéjük olvadt, amennyire csak tudott, márpedig ez viharvert kinézetével nem is volt különösebben nehéz. De a tömeg most oszlani kezdett, visszatértek a munkájukhoz. Ideges volt a hangulat, és amikor az egyik előtte haladó ember hirtelen megbotlott, és meglökött egy másikat, az ingerülten csattant fel. — Hé, menj az utamból! Nyomás! A háborgás felkeltette a kapitány figyelmét, aki a falusiakra nézett, és a szeme egy pillanat alatt megakadt Ezión. — Te! — üvöltötte. A következő pillanatban pedig már felhúzta a számszeríját, ráhelyezett egy nyilat, és kilőtte. Ezio ügyesen elhajolt előle, így a nyílvessző elsuhant mellette, és annak az embernek a karjába fúródott, aki az imént felcsattant. — Auuu! — üvöltötte, és próbálta összeszorítani a széthasított karizmát. Ezio fedezékbe menekült, miközben a kapitány új nyíl után nyúlt. — Innen nem jutsz ki élve! — ordította, és ismét lőtt. Ezúttal a nyílvessző ártalmatlanul fúródott bele az ajtó fakeretébe, amely mögé Ezio behúzódott. De a kapitány egyáltalán nem célzott rosszul. Eddig szerencséje volt Eziónak. El kellett menekülnie, méghozzá gyorsan. Két újabb nyílvessző fütyült el mellette. — Nincs innen kiút! — kiáltotta utána a kapitány. — Jobban teszed, ha előbújsz és elém állsz, te szánalmas, vén kutya! — Azzal ismét lőtt. Ezio vett egy nagy levegőt, és felugrott, hogy elkapja egy másik ajtó szemöldökfáját, ahonnan felhúzódzkodott az egyik ház lapos agyagtetejére. Végigfutott rajta a túloldaláig, miközben egy újabb nyílvessző húzott el a füle mellett. — Állj meg, és dögölj meg! — sivította a kapitány. — Eljött az időd, fogadd már el végre, még ha távol is vagy az átkozott római sintértelepedtől! Gyere, nézz szembe a haláloddal! Ezio látta, merre futnak a katonák a falu hátsó részén, hogy elvágják a menekülési útját. De ezzel magára hagyták a kapitányt, aki mellett nem maradt más, csak a két altiszt, és a tegeze kiürült. A falusiak már régen szétszóródtak, és eltűntek szem elől. Ezio beugrott a tetőn körbefutó alacsony fal mögé, lecsatolta a hátáról a csomagját, és a jobb csuklójára csúsztatta a pisztolya tokját. — Miért nem adod már fel? — kiáltotta a kapitány, miközben előrántotta a kardját. Ezio felállt. — Nem tudom, hogy kell — szólt vissza tiszta hangon, és felemelte a pisztolyát. Ahogy a kapitány észrevette a rászegezett fegyvert, egy pillanat alatt elfogta a páni félelem, majd „El az utamból!” kiáltásokkal félrelökte segédeit, és a toronyról a földre ugrott. Ezio lövése ugrás közben érte, a golyó a bal térdkalácsát találta el. A kapitány

fájdalmas üvöltéssel rogyott össze, a fejét beverte egy éles kőbe, és félregurult. Az altisztek elfutottak. Ezio átszelte az elhagyott teret. Egyetlen katona sem tért vissza. Vagy azért, mert meggyőződtek róla, hogy Ezio valóban emberfeletti lény, vagy azért, mert nem volt túl erős a parancsnokuk iránti szeretetük. A vízkerék egyenletes csattogásán és a kapitány szűkölésén kívül teljes csend honolt. A kapitány elkapta Ezio tekintetét, ahogy közelített hozzá. — A fenébe! Nos, mire vársz? Rajta, ölj meg! — Van nálad valami, ami kell nekem — válaszolta Ezio nyugodtan, miközben újratöltette a pisztolyát. A kapitány a fegyverét nézte. — Látom, az öreg kutya még harapós — csikorogta. A térdéből és a bal halántékán egy komolyabb sebből is csorgott a vér. — A könyv, amit magadnál tartasz. Hol van? A kapitány ravasz tekintetet vetett rá. — Mármint Niccolò Polo régi naplója? Tudsz róla? Most megleptél, orgyilkos. — Szokásom meglepni az embereket. Add ide. Látván, hogy nincs mit tenni, a kapitány morogva elővett az ujjasából egy régi, bőrkötésű, tizenkétszer hat hüvelyk méretű könyvet. Reszkető kézzel a földre ejtette. A kapitány torkában elfúló kacajjal nézte a könyvet. — Vidd csak. Már felfedeztük valamennyi titkát, és megtaláltuk az első kulcsot az öt közül. Ha megszerezzük a többit is, a Nagy Templom minden hatalmával együtt a miénk lesz! Ezio szánakozva nézett rá. — Félrevezettek téged, katona. Maszjafban nincs régi templom. Csak egy könyvtár, tele bölcsességgel. — Elődöd, Altaïr hatvan éven át őrizte az Éden-almát, Ezio — nézett rá a kapitány. — Sokkal többet szerzett meg annál, mint amit te bölcsességnek nevezel. Megtudott... mindent! Ezio ezen elgondolkodott egy kicsit. Tudta, hogy az alma biztonságban el van temetve egy római kriptában, erről Machiavellivel együtt gondoskodtak. De a figyelmét azonnal ismét magára vonta a kapitány éles, fájdalmas kiáltása. Miközben beszéltek, mindvégig folyt a vér az ellátatlan sebeiből. Mostanra már halálra sápadt. Furcsa módon arckifejezése békésre váltott, és ahogy visszacsuklott, egy utolsó hosszú sóhajt bocsátott ki magából. Ezio egy ideig nézte. — Igazi bastardo voltál. De akkor is... Requiescat in pace. Előrehajolva kesztyűs kezével finoman lezárta a kapitány szemét. A vízkerék továbbra is dübörgött. Ezt leszámítva csend volt. Ezio felemelte és kézbe vette a könyvet. A borítóján egy jelkép domborodott, az aranyozása már régen kifakult. Az Orgyilkos Testvériség emblémája. Enyhén elmosolyodott, majd kinyitotta a címoldalon: LA CROCIATA SECRETA Niccolò Polo

MASYAF, giugno, MCCLVII. COSTANTINOPOLI, gennaio, MCCLVII. Ahogy ezeket a szavakat olvasta, Ezio mélyen beszívta a levegőt. Konstantinápoly... Hát persze, gondolta.

16

A szellő frissebbre váltott. Ezio felnézett Niccolò Polo könyvéből. Egy nagy, széles gyomrú baggala hátsó fedélzetén, a ponyvatető alatt olvasott, miközben a hajó a Fehér-tenger tiszta kék vizét szelte, latin vitorláit és orrvitorláját egyaránt kibontva, hogy kihasználja a kedvező szelet. A szír parton fekvő Latakiából először Ciprusra tért vissza. Következő állomása Rodosz volt, ahol felkeltette a figyelmét egy újonnan felszálló utas, egy gyönyörű, talán harmincéves nő, akinek a zöld ruhája tökéletes összhangban állt rézvörös hajával. Aztán a Dodekanészosz-szigetcsoporton keresztül északra tartottak, a Dardanellák, majd végül a Márvány-tenger felé. Közel jártak az út végéhez. A tengerészek egymást szólongatták, az utasok pedig felsorakoztak a fedélzet oldalán, hogy megnézzék az éles napsütésben csillogó csodálatos Konstantinápoly kiemelkedését bal kéz felől, egymérföldnyi távolságban. Ezio próbálta azonosítani a város egyes részeit a behajózás előtt a szíriai kikötőben vásárolt térképen. Mellette egy drága ruhákba öltözött török ifjú állt, valószínűleg még tizenéves, de nyilvánvalóan ismerős a városban. Ezio köszönő viszonyt alakított ki vele. A fiatalember egy asztrolábiummal volt elfoglalva, méréseket végzett, és jegyzeteket írt be egy elefántcsontszín borítású füzetbe, amely selyemzsinóron lógott le az övéről. — Az ott mi? — kérdezte Ezio, és a város felé mutatott. A lehető legtöbbet akarta megtudni a városról partraszállás előtt. Nemsokára elterjed a híre maszjafi szökésének a templomosok elől, így hát gyorsan kellett cselekednie. — A Bajazid negyed. Azt a nagy mecsetet úgy öt évvel ezelőtt építtette a szultán. Pont mögötte pedig a Nagy Bazár tetőit láthatod. — Megvan — pislogott Ezio a naptól, és azt kívánta, bárcsak Leonardo hozzájutott volna, hogy elkészítse azt a szerkezetet, amelyről mindig beszélt, egy amolyan kihúzható csövet, üveglencsékkel. Azt mondta, azzal közelebbre lehet hozni a távoli tárgyakat. — Ha a bazárba mész, ügyelj jól az erszényedre — tanácsolta a fiatalember. — Nagyon vegyes társaság jár arra. — Mint minden piacon. — Evet — mosolyodott el az ifjú. — Ott, a tornyoknál van a Császári Negyed. Az a szürke kupola amott pedig a régi Hagia Szophia templom. Most már mecset, természetesen. Mögötte pedig látod azt a hosszú, alacsony, sárga épületet, vagy inkább épületcsoportot, a két egymáshoz közeli kupolával és azzal a csúccsal? Az a Topkapi palota. Az egyik első épület, amelyet a hódítás után emeltünk, és még mindig dolgozunk rajta. — Bajazid szultán ott lakik? A fiatalember arca enyhén elsötétült. — Ott kellene... de nem, nem lakik ott. Jelenleg nem.

— Muszáj megtekintenem. — Akkor feltétlenül gondoskodnod kell meghívóról! A szél alábbhagyott, a vitorlák fodrozódtak. A tengerészek bevonták az orrvitorlát. A kormányos kicsit elfordította a hajó orrát, így a város egy másik része került a látóterükbe. — Látod ott azt a mecsetet? — folytatta az ifjú, mintha sietett volna elterelni a beszélgetést a Topkapi palotáról. — Az a Fatih-dzsámi. Mehmet szultán építtette, hogy megünnepelje a bizánciak feletti győzelmét. Nem mintha sokan maradtak volna, mire ideért. Akkor már régóta halott volt a birodalmuk. De ezzel a mecsettel túl akart tenni a Hagia Szophián. Mint láthatod, nem igazán sikerült. — De jó próbálkozás volt — mondta Ezio diplomatikusan, miközben szemügyre vette a csodálatos épületet. — Mehmet felháborodott — folytatta a fiatalember. — Állítólag büntetésből levágatta az építész karját. De persze ez csak egy legenda. Szinán túlságosan is jó építész volt ahhoz, hogy Mehmet kárt tegyen benne. — Azt mondtad, a szultán nem lakik itt — próbálkozott Ezio finoman. — Bajazid? Nem. — A fiatalember ismét zavarba jött. — Nagy ember a szultán, bár az ifjúkori hévet felváltotta nála a nyugalom és a kegyelet. De sajnos haragban van egyik fiával, Szelimmel, márpedig ez már évek óta forrongó háborút jelent kettejük között. A baggala megkerülte a város déli falait, és rövidesen befordult északról a Boszporuszba. Nem sokkal később egy széles bejárat nyílt a bal oldalon, amelybe a hajó bekormányozta magát a bejáratot lezáró vastag lánc felett. A láncot leeresztették, de vészhelyzet vagy háború esetén felhúzták, hogy lezárják a kikötőt. — A hódítás óta nem használják a láncot — jegyezte meg a fiatalember. — Elvégre Mehmetet sem állította meg. — De azért hasznos biztonsági intézkedés — válaszolta Ezio. — Halicsnak nevezzük. Aranyszarvnak. Ott, északon pedig a Galata torony áll. Genovai honfitársaid építették mintegy százötven évvel ezelőtt. Igaz, ők Krisztus tornyának nevezték. Ami érthető, nem? Te is Genovából származol? — Firenzei vagyok. — Nos, hát elnézésedet kérem. — Jó város. — Affedersiniz. Nem eléggé ismerem a világnak azt a részét. Bár még mindig sok honfitársad él itt, évszázadok óta laknak itt olaszok. A ti híres Marco Polótok... Az apja, Niccolò jó kétszáz évvel ezelőtt kereskedett itt, a testvérével együtt. — A fiatalember mosolyogva figyelte Ezio arcát, majd újra a Galata toronynak szentelte a figyelmét. — Talán van rá mód, hogy feljuss a csúcsára. Esetleg rá lehet beszélni az őröket. Onnan lélegzetelállító a város látványa. — Az igencsak remek lenne. A fiatalember ránézett. — Minden bizonnyal hallottál már egy másik híres honfitársadról, aki, úgy tudom, még mindig él. Leonardo da Vinci? — Ismerősen cseng a név.

— Még egy évtizede sincs, hogy a szultán felkérte Da Vinci bej szajint, hogy építsen hidat az Aranyszarv felett. Ezio elmosolyodott, eszébe jutott, hogy Leonardo egyszer említette neki a tervet. El tudta képzelni, barátja mennyire lelkesedhetett egy ilyen ötletért. — És mi lett belőle? Nem látok ott hidat. A fiatalember széttárta a kezét. — Azt beszélik, a terv gyönyörű volt, ám sajnos nem valósult meg. A szultán végül túlságosan nagyra törőnek tartotta. — Non mi sorprende — suttogta Ezio, félig magának. Majd egy másik toronyra mutatott. — Az egy világítótorony? A fiatalember követte a tekintetét egy mögöttük fekvő kis szigetecske felé. — Igen. Nagyon régi. Legalább ezeregyszáz éves. A neve Kiz Kulesi. Mennyire tudsz törökül? — Alig. — Akkor lefordítom. A ti nyelveteken a Szűz tornyának hívják. Az egyik szultán lánya után kapta a nevet, aki kígyómarásban halt meg ott. — Miért lakott világítótoronyban? A fiatalember elmosolyodott. — Az volt a cél, hogy elkerülje a kígyókat. Nézd, innen látni lehet Valens akvaduktját. Látod a kettős íveket? Azok a rómaiak aztán tudtak építkezni. Gyerekkoromban imádtam felmászni oda. — Komoly teljesítmény lehet. — Mintha kedved lenne megpróbálni... Ezio elmosolyodott. — Sosem lehet tudni — mondta. A fiatalember szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát, és ismét becsukta. Az arckifejezése nem volt barátságtalan, ahogy Ezióra nézett, aki pontosan tudta, hogy mit gondolhat: egy öregember, aki nem akar tudomást venni a koráról. — És most honnan jössz? — kérdezte Ezio. Úgy tűnt, az ifjú a kérdéstől távolságtartóbbá válik. — Ó... a szentföldről. Mármint a mi szentföldünkről. Mekka és Medina. Minden jó muzulmánnak az életében egyszer el kell utaznia oda. — Te ezt korán letudtad. — Mondhatjuk. Csendben néztek a várost, ahogy az Aranyszarv mentén haladtak a horgonyzóhelyükre. — Nincs város Európában, ahol hasonló lenne a horizont — mondta Ezio. — Ó, pedig ez az oldal Európában fekszik — válaszolta a fiatalember. — Ott — intett kelet felé, a Boszporuszon túlra — az az oldal Ázsia. — Vannak határok, amelyeket még az oszmánok sem tudnak elmozdítani — jegyezte meg Ezio. — Nagyon kevés ilyen van — vágta rá az ifjú, és Ezio úgy érezte, védekező hangnemet vett fel. Majd témát váltott. — Azt mondtad, olasz vagy... firenzei. De a

ruházatod nem ezt tükrözi. És elnézést, hogy ezt mondom, de... úgy nézel ki, mint aki már elég régóta viseli. Hosszú ideje vagy úton? — Sì, da molto tempo. Tizenkét hónapja hagytam el Rómát... ihletet keresve. És a kutatás idehozott. A fiatalember az Ezio kezében tartott könyvre pillantott, de nem szólt semmit. Ezio pedig nem kívánt többet felfedni a küldetéséről. A korlátra támaszkodva nézte a város falait és a többi, a világ minden tájáról érkező és sűrűn egymás mellett horgonyzó hajót, ahogy a baggala elhaladt mellettük. — Gyerekkoromban apám mesélt Konstantinápoly bukásáról — szólalt meg végül Ezio. — Hat évvel a születésem előtt történt. A fiatalember gondosan elpakolta az asztrolábiumot egy bőrtokba, amely a vállára vetett övön lógott. — Mi Kosztantinijének nevezzük a várost. — Az nem ugyanaz? — Most mi vagyunk itt az urak. De igazad van. Kosztantinije, Bizánc, Nea Roma, Vörös Alma... nem mindegy valójában? Azt mondják, Mehmet át akarta nevezni Isztambulnak, az Iszlám virágzó helyének, bár ez az értelmezés is csak legenda. De azért vannak, akik már használják ezt a nevet. Persze a műveltebbek közülünk tudják, hogy az Isztan-bol alak lenne a helyes — ami annyit tesz, hogy a városba. — A fiatalember megállt. — Milyen történeteket mesélt az apád? A derék keresztényekről, akiket legyőztek a gonosz törökök? — Nem, egyáltalán nem ilyeneket. A fiatalember sóhajtott. — Gondolom, minden történetnek a tanulsága egybecseng az azt mesélő vérmérsékletével. Ezio kihúzta magát. A hosszú út alatt izmai nagyrészt rendbe jöttek, de az oldalában még mindig érzett fájdalmat. — Ebben egyetérthetünk — mondta. A fiatalember melegen és őszintén mosolygott. — Güzel! Örvendek! Kosztantinije mindenféle embert és hitet befogadó város. Még az itt maradt bizánciakat is. És a hozzám hasonlókat... meg az olyan utazókat, mint te. Beszélgetésüket egy fiatal szeldzsuk házaspár szakította meg, ahogy átmentek mellettük a fedélzeten. Ezio és az ifjú elhallgatott, hogy belefülelhessenek, amit mondanak — Ezio azért, mert minden érdekelte, amit megtudhat a városról. — Apám nem tud talpon maradni a rengeteg bűnöző miatt — mondta a férj. — Ha ez így folytatódik, be kell zárnunk a boltot. — Majd javul a helyzet — válaszolta a felesége. — Talán ha a szultán visszatér... — Á! — kiáltott fel gúnyosan a férfi. — Bajazid gyenge. Szemet huny a bizánci újgazdagok felett, és láthatod, mi az eredmény... kargasa! — Nem szabad ilyeneket mondanod — csitítgatta a felesége. — Miért? Csak az igazságot mondom ki. Az apám tisztességes ember, és ezek a tolvajok kirabolják! Ezio közbeszólt. — Bocsánat, véletlenül meghallottam...

Az asszony bosszúsan nézett a férjére. Nem megmondtam! De a férfi Ezio felé fordult. — Affedersiniz, efendim. Látom, utazó vagy. Ha megszállsz a városunkban, kérlek, keresd fel apám boltját. Az egész birodalomban nála kaphatók a legjobb szőnyegek, és jó árat kínál neked. — Kis szünetet tartott — Apám jó ember, de azok a tolvajok szinte tönkretették. Még folytatta volna, de a felesége sietve elrángatta. Ezio összenézett útitársával, aki éppen egy pohár sörbetet vett át egy inasfélétől. Felemelte a poharát. — Te is kérsz? Felfrissíti az embert, és eltart még egy ideig, mire partra szállhatunk. — Az nagyszerű lenne. Az ifjú biccentett a szolgájának, aki visszavonult. Közben oszmán katonák egy csoportja haladt el mellettük, akik épp a Dodekanészoszon töltött szolgálatból tértek vissza, és a rég nem látott városról beszélgettek. Ezio köszönt nekik, és egy pillanatra csatlakozott hozzájuk, miközben a fiatalember tartózkodóan elfordult, és jegyzetelt a kis elefántcsontszín borítású füzetébe. — Csak azt szeretném tudni, miért tartanak ki ezek a bizánci gazfickók? — kérdezte az egyik katona. — Már eljátszották az esélyüket. Csaknem lerombolták a várost. — Amikor Mehmet szultán bevonult, már negyvenezren sem laktak itt, és nyomorban éltek — tette hozzá a másik. — Aynen öyle! Pontosan! — mondta a harmadik. — És most nézd meg, hol tart a város! Háromszázezer lakosa van, és évszázadok óta újra virágzik! Ezt nekünk köszönheti! — Ismét erőssé tettük ezt a várost. Újjáépítettük! — szólt a második katona. — Igen, de a bizánciak nem így látják — vetette közbe az első. — Ők bajt okoznak, amikor csak tudnak. — Miről ismerhetem fel őket? — kérdezte Ezio. — Tartsd magad távol a durva, vöröses ruhát viselő zsoldosoktól — mondta az első katona. — Azok bizánciak. És senkit sem kímélnek. A katonák továbbmentek, mert egy tiszthelyettes szólította őket, hogy készüljenek fel a kiszállásra. Ezio ifjú barátja már megint mellette állt. Ebben a pillanatban került elő újra az inas Ezio sörbetjével. — Látod — mondta a fiatalember. — Minden szépsége ellenére Kosztantinije nem a legtökéletesebb hely a világon. — Létezik egyáltalán olyan? — kérdezett vissza Ezio.

17

A hajó kikötött, a személyzet és az utasok egymást lökdösték el az útból, miközben kihajították a köteleket a parton állóknak, és leeresztették a pallókat. Ezio visszament a kabinjába, hogy magához vegye a nyeregtáskáit — más nem is volt nála. Tudta, hogyan szerzi majd meg a parton, amire szüksége van. Ifjú útitársának a szolgája három, bőrrel burkolt utazóládát sorakoztatott fel a fedélzeten, várták a hordárokat, akik majd kiviszik a partra. Ezio és újonnan szerzett barátja felkészült a búcsúzásra. A fiatalember sóhajtott. — Annyi munka vár... és mégis, olyan jó újra itthon. — Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy a munka miatt aggódj, ragazzo! Ezio figyelmét elvonta a vörös hajú, zöld ruhás nő megjelenése. Nagy, nehéznek látszó csomaggal bajlódott. A fiatalember követte Ezio tekintetét. — A te korodban az én érdeklődésem... főleg... — Ezio gondolatai elkalandoztak, a nőt nézte. Ahogy mozgott abban a ruhában... Az asszony felnézett, és Ezio azt hitte, sikerült elkapnia a pillantását. — Salve! — mondta. De a nő mégsem vette észre, így Ezio visszafordult útitársához, akit mulattatott a látvány. — Hihetetlen — mondta a fiatalember. — Csoda, hogy bármit is képes vagy elvégezni. — Az anyám is ezt mondta — mosolygott vissza Ezio kicsit bánatosan. Végre felnyitották a hátsó fedélzet kijáratát, és a türelmetlenül várakozó utasok hada meglódult. — Öröm volt megismerkedni veled, bej efendi — hajolt meg a fiatalember Ezio előtt. — Remélem, találsz itt valamit, ami felkelti az érdeklődésedet. — Bízom benne, hogy úgy lesz. A fiatalember továbblépett, de Ezio még elidőzött, nézte, ahogy a nő próbálja felemelni a csomagját, hogy kiszállhasson — nem volt hajlandó rábízni egyik hordárra sem. Éppen készült odalépni hozzá, hogy felajánlja a segítségét, amikor látta, hogy a fiatalember megelőzte. — Segíthetek, hölgyem? — kérdezte a nőtől. Az asszony ránézett a fiatalemberre, és elmosolyodott. Ezio úgy vélte, a mosoly gyilkosabb, mint egy számszeríjból kilőtt nyílvessző. De nem rá lőtte ki. — Köszönöm, kedves fiú — mondta a nő. Az ifjú félretolta szolgáját, személyesen emelte a vállára a csomagot, és elindult a nő után a rakpart felé. — Tudós és úriember! — kiáltotta felé Ezio. — Mindig megleped az embert! A fiatalember hátrafordult, és újra elmosolyodott. — Csak nagyon ritkán, barátom. Nagyon ritkán. — Felemelte a kezét. — Allaha ismarladik! Isten áldjon!

Ezio nézte, ahogy a tömeg elnyeli a nőt, nyomában a fiatalemberrel. Közben észrevett egy kicsit elkülönülve várakozó férfit, aki őt nézte. Keménykötésű fickó, a harmincas évei közepén járhatott, fehér köpenyt hordott vörös selyemövvel, sötét nadrágját sárga csizmájába gyűrte. Sötét haját és szakállát hosszúra növesztette, a bal vállára magasan rögzített hüvelyben négy dobótőr látszódott. Handzsár is volt nála, jobb alkarján pedig három lemezből álló acél védőpántot viselt. Ezio feszülten figyelte, és ahogy jobban megnézte, a férfi jobb keze alatt mintha egy rejtett penge tokját pillantotta volna meg. A köpenyhez csuklya is tartozott, de azt hátrahajtotta, kócos haját széles sárga kendő tartotta kordában. Ezio lassan elindult a pallón a partra. A férfi közelebb lépett hozzá. Amikor már csak két lépés választotta el őket egymástól, a másik megállt, óvatosan elmosolyodott, és mélyen meghajolt előtte. — Üdvözöllek, testvér! Ha nem hazudik a legenda, te vagy az, akivel mindig is reméltem, hogy találkozhatom egyszer! A híres mester és mentor, Ezio Auditore da... — itt megszakadt a mondandója, méltósága cserbenhagyta. — Blablabla! — fejezte be. — Prego? — Ezio jól mulatott. — Bocsánat, nehezen forog a nyelvem, ha olaszul beszélek. — A nevem Ezio da Firenze. Születési helyem után. — Akkor az enyém... Juszuf Tazim da Isztambul! Ez tetszik! — Isztambul. Ó. Szóval te így nevezed ezt a várost. — Ez a helyiek kedvenc elnevezése. Kérlek, uram, engedd meg, hogy átvegyem a csomagod! — Köszönöm, nem. — Ahogy kívánod. Üdvözöllek, mentor! Boldog vagyok, hogy végre megérkeztél. Megmutatom neked a várost. — Honnan tudtad, hogy jövök? — A húgod írt Rómából, hogy értesítse a helybéli Testvériséget. Maszjafból pedig az egyik kémünk jelentette a hőstetteidet. Így hát már hetek óta figyeljük a kikötőt, abban reménykedve, hogy megérkezel. —Juszuf látta, hogy Ezio még mindig gyanakszik. Értetlennek látszott. — A húgod írt... Claudia! Látod? Tudom a nevét! És meg is tudom mutatni a levelet. Nálam van. Tudtam, hogy nem hiszel el semmit első hallásra. — Látom, rejtett pengét viselsz. — Ki más juthatna hozzá, mint a Testvériség egy tagja? Ezio kissé megnyugodott. Juszuf viselkedése hirtelen komolyabbra váltott. — Gyere. Egyik kezét Ezio vállára helyezte, és átvezette a sűrű tömegen. Szűk utcákon haladtak végig, amelyeknek mindkét oldalán a legkülönbözőbb árukat kínáló bódék álltak, mindenféle színekben pompázó ponyvák alatt. Mintha a földkerekség minden nemzete és népfaja képviseltette volna magát. Keresztények, zsidók és muzulmának alkudoztak egymással, a török kiáltások görög, frank és arab szavakkal keveredtek. Ami pedig az olaszt illeti, Ezio velencei, genovai és firenzei akcentust is felismert, még mielőtt egy saroknyi utat megtettek volna. És a többi nyelv, amit csak félig-meddig ismert fel, vagy csak találgatni tudott — örmény, bolgár, szerb és perzsa. Egy

torokhangokkal megtűzdelt nyelvről pedig el sem tudta képzelni, hogy mi lehet: magas, világos bőrű, hosszú és gondozatlan vörös hajú és szakállú férfiak beszélték. — Isten hozott a Galata negyedben — mondta Juszuf vidáman. — Évszázadok óta ad otthont Európa és Ázsia árváinak. Sehol máshol a városban nem találni ilyen keveredést. És pont ezért van itt az orgyilkosok főhadiszállása is. — Vezess oda! Juszuf készségesen bólintott. — Kesinlikle, mentor! Rögvest! A Testvériség itteni tagjai türelmetlenül várják, hogy megismerhessék azt az embert, aki elintézte a Borgiákat! — mondta nevetve. — Hát mindenki tudja már a városban, hogy itt vagyok? — Előreküldtem egy fiút, mihelyst észrevettelek. Meg aztán a Szentföldön vívott csatád a templomosokkal feltűnést keltett. Ehhez nem is volt szükség a kémünkre! Ezio elgondolkodott. — Amikor először útra keltem, a harc távol állt a szándékaimtól. Csupán a bölcsesség után kutattam. — Új segítőjére nézett. — Altaïr könyvtárának a tartalmát keresem. Juszuf ismét nevetett, de most nem olyan magabiztosan. — És nem tudtad, hogy két és fél évszázada le van zárva? Ezio is megengedett magának egy kis nevetést. — De, azt sejtettem. Ám elismerem, azt nem vártam, hogy templomosok őrzik. Juszuf elkomolyodott. Kevésbé népes utcákhoz értek, és lassabbra vették a tempót. — Ez roppant nyugtalanító. Öt évvel ezelőtt a templomosok befolyása minimális volt itt. Csak egy kisebb csoport álmodozott arról, hogy visszaállítja a bizánci trónt. Egy kis térhez értek. Juszuf félrevonta Eziót, és egy sötét sarokra mutatott, ahol négy férfi tömörült. Durva vörös gyapjúzubbonyuk és zekéjük felett fénytelen szürke páncélt viseltek. — Azok ott közülük valók — mondta halkabban Juszuf. — Ne nézz feléjük. — Körbepillantott. — Napról napra többen lesznek. És tudják azt, amit itt mindenki, miszerint Bajazid szultánnak rövidesen befellegzik. Figyelnek, várják a megfelelő pillanatot. Azt hiszem, képesek megpróbálkozni valamivel. — Hát nincs örököse az oszmán trónnak? — kérdezte Ezio meglepetten. — Pont abból ered a gond, hogy ketten is vannak. Két dühös fiú. Az ilyen uralkodóknál ez gyakran előfordul. Ha a szultán köhög, a hercegek kardot rántanak. Ezio ezen elmerengett. Eszébe jutott, amit a fiatalember mondott a hajón. — A templomosokkal és az oszmánokkal igencsak sok gondotok lehet — mondta. — Őszintén mondom, Ezio efendim, még arra is alig van időm, hogy megélezzem a kardomat! Ebben a pillanatban lövés dörrent, és egy golyó, arasznyira Juszuf fejétől balra, a falba fúródott.

18

Juszuf beugrott egy sor fűszereshordó mögé, Ezio pedig azonnal követte. — Falra festettük az ördögöt, és már itt is van! — suttogta Juszuf. Felemelte a fejét, és látta, hogy a tér túloldalán egy fegyveres újratölti a muskétáját. — Úgy látszik, bizánci barátaink nem szeretik, ha bámulják őket. — Elintézem a muskétást — mondta Juszuf. Miután felmérte a célpont távolságát, előhúzott egy dobókést a hátán viselt hüvelyből. Hibátlan mozdulattal áthajította a téren. A kés háromszor is megperdült a levegőben, mielőtt célba talált, mélyen a fegyveres torkába mélyedt, pont akkor, amikor újra lövésre emelte a puskáját. Társai közben már kivont karddal rohantak feléjük. — Nincs hová futnunk — húzta elő Ezio is a handzsárját. — Máris eljött a tűzkeresztség ideje. Pedig csak most érkeztél. Çok üzüldüm. — Ne is törődj vele — válaszolta Ezio nevetve. Annyit már tudott törökül, hogy bajtársa azt mondta, sajnálja. Juszuf is előrántotta a saját kardját, és együtt ugrottak elő rejtekhelyükről a rájuk rontó ellenség felé. Könnyebb ruházatot viseltek, mint három támadójuk, amiből kifolyólag védtelenebbek, de mozgékonyabbak voltak. Ahogy összecsapott az első bizáncival, Ezio hamar felismerte, hogy kiválóan edzett harcossal van dolga. Ő pedig még nem szokta meg a handzsár használatát. Juszuf harc közben is folytatta a tréfálkozást. Ám számára ismerős volt ez az ellenség, ráadásul jó tizenöt évvel fiatalabb lehetett Eziónál. — Az egész város az üdvözlésedre siet. Előbb a helytartói, mint én, most pedig a patkányok! Ezio a vívásra összpontosított. Eleinte gyengén ment neki, de gyorsan ráhangolódott a könnyű, rugalmas kardra, és rájött, hogy a görbe penge hihetetlen mértékben erősíti a csapásait. A mentorára figyelő Juszuf egyszer-kétszer hasznos utasításokat kiáltott neki, aztán pedig tiszteletteljesen tekintett rá. — Inanilmaz! Igazi mestermunka! Ám ezzel egy pillanatra lankadt a figyelme, mire az egyik bizáncinak sikerült átvágnia a szövetet a bal karjánál, és megsebesítette az alkarján. Akaratlanul is hátrahőkölt, ellenfele pedig továbbvitte a támadást. Ezio vadul ellökte a saját ellenfelét, és barátja segítségére sietett. Juszuf és a bizánci közé ugorva a bal karján viselt védőpánttal elhárította a végzetesnek ígérkező csapást. Ez a mozdulat eléggé elbizonytalanította a bizáncit ahhoz, hogy Juszuf visszanyerje az egyensúlyát, és most ő védte meg Ezio hátát egy másik zsoldostól. Halálos sebet ejtett a támadón, miközben Ezio végzett a másikkal. Az utolsó bizánci, egy nagydarab ember, akinek az állát mintha kőből faragták volna, most először tűnt határozatlannak. — Teşekkür ederim — zihálta Juszuf. — Bir şey değil. — Hát már a nyelvekhez is értesz?

— Nos, legalább a „köszönöm”-öt és „szívesen”-t megtanultam a baggala fedélzetén. — Vigyázz! A bizánci óriás üvöltve rontott rájuk, egyik kezében hatalmas kardjával, a másikban egy buzogánnyal. — Allahra, én meg már azt hittem, hogy elmenekül — lihegte Juszuf. Félreugrott, és elgáncsolta a támadót, akit a lendülete továbbvitt. Előrebukott, és keményen nekizuhant az egyik fűszereshordónak, fejjel az illatos sárga porba, aztán pedig már ott hevert mozdulatlanul. Ezio körülnézett, megtörölte a kardját, és visszacsúsztatta a hüvelyébe. Juszuf követte a példáját. — Különleges a technikád, mentor. Csupa csel, semmi támadás. Látszólag. De amikor lesújtasz... — Úgy gondolkodom, mint a mongúz... az ellenfelem a kobra. — Frappáns hasonlat. — Igyekszik az ember. Juszuf ismét körbenézett. — Mennünk kell. Ennyi mulatság elég egy napra. Alig hagyták el a szavak az ajkát, amikor bizánci zsoldosok egy újabb csapata fordult be a térre, minden bizonnyal a küzdelem lármája vonzotta oda őket. Ezio azonnal készen állt, és már újra elő is rántotta a kardját. Ám a tér másik oldala is megtelt katonákkal, akik más uniformist viseltek: kék zubbonyt és sötét, kúp alakú nemezkalapot. — Várj! — kiáltotta Juszuf. Az újonnan érkezők ugyanis a zsoldosokra támadtak, hamarosan visszakozásra kényszerítették és üldözőbe vették őket. — Ezek igazi oszmán katonák voltak — mondta Juszuf, Ezio kérdő tekintetét látván. — Nem janicsárok, azokat az elitcsapatokat majd felismered, amikor meglátod őket. De minden oszmán katona különösen gyűlöli ezeket a bizánci gazfickókat, ami előnyére válik az orgyilkosoknak. — Milyen előnyünk származik ebből? Juszuf széttárta a kezét. — Ó, hát kevés. Ők is megölnek, ha nem tetszik nekik, ahogy rájuk nézünk, akár a bizánciak. Azzal a különbséggel, hogy az oszmánok utólag sajnálkoznak miatta. — Igazán megható. Juszuf vigyorgott. — Valójában nem annyira rossz a helyzet. Évtizedek óta most először erős itt a jelenlétünk nekünk, orgyilkosoknak. Nem mindig volt ez így. A bizánci császárok alatt levadászták és helyben kivégezték a mieinket. — Erről mindent tudni akarok — mondta Ezio, ahogy ismét elindultak a Testvériség főhadiszállása felé. Juszuf megvakarta az állát. — Nos, az öreg császár, Kónsztantinosz, ezen a néven a tizenegyedik, csak három évig uralkodott. Erről a mi Mehmet szultánunk gondoskodott. De mindenki azt mondja,

hogy Kónsztantinosz nem volt olyan rossz. A legutolsó római császár volt az ezeréves dinasztiából. — Kímélj meg a történelemleckétől — szakította félbe Ezio. — Azt akarom tudni, hogy most mivel állunk szemben. — Mindenesetre mire Mehmet elfoglalta a várost, nem maradt belőle szinte semmi, ahogy a régi Bizánci Birodalomból sem. Még azt is beszélik, Kónsztantinosznak annyira elfogyott a pénze, hogy a palástján üvegmásolatokkal kellett helyettesítenie a drágaköveket. — Vérzik érte a szívem. — Bátor ember volt. Elutasította a szabad elvonulásra vonatkozó ajánlatot, ha feladja a várost, inkább harcolva halt meg. De a két unokaöccsében nem volt meg ugyanez a lelkierő. Az egyik már pár éve meghalt, de a másik... — Juszuf elmerengett. — Ellenünk van? — Még szép. És az oszmánok ellen is. Illetve legalább az uralkodóik ellen. — Hol van most? Juszuf tétovának látszott. — Ki tudja? Talán valahol száműzetésben? De ha még él, biztos mesterkedik valamiben. — Egy pillanatra elhallgatott. — Azt beszélik, egy időben egy húron pendült Rodrigo Borgiával. Ezio elkomorodott a név hallatára. — A spanyollal? — Azzal bizony. Akivel aztán te végeztél. — A saját fia ölte meg. — Hát, sosem voltak éppenséggel egy Szent Család, ugye? — Folytasd. — Rodrigo közel állt egy Dzsem nevű szeldzsukhoz is. Titokban tartották, és mi, orgyilkosok is csak jóval később szereztünk tudomást róla. Ezio bólintott. Ő is hallotta a történetet. — Ha jól emlékszem, Dzsem amolyan kalandorféle volt. — A jelenlegi szultán egyik testvére volt, de az ő foga is fájt a trónra, így hát Bajazid kidobta. Amolyan házi őrizetbe került Itáliában, ott barátkozott össze Rodrigóval. — Emlékszem — vette át Ezio a történet fonalát. — Rodrigo úgy vélte, a saját céljaira tudja felhasználni Dzsem Konstantinápoly uralmára irányuló törekvéseit. De tizenöt évvel ezelőtt Capuában a Testvériségnek sikerült meggyilkolnia Dzsemet. Így aztán ennek a kis tervnek lőttek. — Nem mintha köszönetet kaptunk volna érte. — Nem a köszönetért végezzük a feladatunkat. Juszuf fejet hajtott. — Tudom a leckét, mentor. De el kell ismerned, hogy egész szép munka volt. Ezio nem válaszolt, így Juszuf pillanatnyi csend után folytatta. — A két unokaöcs, akit az előbb említettem, Kónsztantinosz másik öccsének, Tamásnak a fia volt. Őket is száműzték, az apjukkal együtt. — Miért?

— Ki hinné... hát Tamás is meg akarta kaparintani az oszmán trónt. Ismerős valahonnan? — Nem Borgia ennek a családnak a neve? Juszuf elnevette magát. — Nem, hanem Palaiologosz. De igazad van, szinte egyformák. Dzsem halála után a két unokaöcs meghúzta magát Európában. Az egyikük ott maradt, megpróbált sereget toborozni, hogy bevegye Konstantinápolyt, de persze kudarcot vallott, és ahogy már említettem, hét vagy nyolc évvel ezelőtt örökös és egyeden fillér nélkül halt meg. De a másik... Nos, ő visszatért, lemondott minden császári ambícióról, bocsánatot nyert, és egy időben a tengerészetnél szolgált. Utána viszont úgy tűnt, luxusban és nőcsábászként akarja élni az életét. — És most eltűnt? — Annyi biztos, hogy nyoma veszett. — A nevét lehet tudni? — Több nevet is használ... de nem tudtuk megismerni az igazit. — De most mesterkedik valamiben. — Igen. És kapcsolatban áll a templomosokkal. — Figyelnünk kell rá. — Ha előbukkan, tudni fogunk róla. — Hány éves? — Azt mondják, Mehmet hódításának az évében született, ami azt jelenti, hogy csak pár évvel lehet idősebb nálad. — Akkor még lehet benne kurázsi. Juszuf végigmérte Eziót. — Ha belőled indulunk ki, egészen biztosan. — Körülnézett. Időközben elértek a város szívébe. — Már majdnem ott vagyunk. Erre! Bekanyarodtak egy szűk utcába, ami homályos, hűvös és árnyékos volt a napsütés ellenére, amely sikertelenül próbált behatolni az utca két oldalán húzódó épületek közé. Juszuf megállt egy ártalmatlannak látszó, zöldre festett kis ajtónál, és felemelte a sárgaréz kopogtatót. Jelzésszerűen kopogtatott, de olyan halkan, hogy Ezio nem is hitte, odabent meghallhatják. Ám az ajtót pillanatokon belül tágra nyitotta egy széles vállú, keskeny derekú lány, aki a zubbonya övének a csatján az orgyilkosok jelvényét viselte. Ezio egy széles udvaron találta magát, amelynek a sárga falain zöld szőlőindák futottak végig. Fiatal férfiak és nők kis csoportja gyűlt itt össze. Tiszteletteljesen bámultak Ezióra, mire Juszuf színpadias mozdulattal felé fordult, és így szólt: — Mentor, köszöntsd hát a tágabb családodat! Ezio előrelépett. — Salute a voi, Assassini! Megtisztelő jó barátokra lelni ily távol az otthonomtól. — Elszörnyedve tapasztalta, hogy könnyekig meghatódott. Talán ez elmúlt pár óra feszültsége hatott rá, és még mindig kimerült volt az utazástól. Juszuf az Orgyilkos Testvériség Konstantinápolyi Páholyának többi tagjához fordult. — Látjátok, barátaim? Mentorunk nem szégyelli a könnyeit a tanítványai előtt. Ezio kesztyűs kezével megtörölte az arcát, és elmosolyodott.

— Ne félj, nem válik szokásommá. — Mentorunk alig pár órája tartózkodik a városban, és máris híreink vannak — folytatta Juszuf elkomorodva. — Az idevezető úton ránk támadtak. Úgy tűnik, a zsoldosok megint mozgásba lendültek. Így hát — három férfira és két nőre mutatott — ti, Dogan, Kaszim, Hejreddin, valamint Evraniki és Irini, induljatok azonnal, és nézzetek körül alaposan a közelben! Az öt orgyilkos hang nélkül felállt, és távozáskor meghajoltak Ezio előtt. — A többiek térjenek vissza a munkájukhoz! — parancsolta Juszuf, mire a fennmaradó orgyilkosok szétszóródtak. Miután magukra maradtak, Juszuf aggódva fordult Ezio felé. — Mentorom! Fegyvereid és páncélod felújításra szorul, és ha szabad ilyet mondanom, a ruházatod szánalmas állapotban van. Mi segítünk, de nagyon kevés a pénzünk. Ezio mosolygott. — Ne félj, arra nincs szükségem. És inkább gondoskodom saját magamról. Ideje egyedül körbenéznem a városban, hogy átérezzem a lüktetését. — Nem pihennél le előbb? Egy frissítőt? — A pihenés ideje akkor jön el, ha végeztünk a feladatunkkal. — Ezio elhallgatott. Kicsatolta a táskáit, és elővette a törött rejtett pengét. — Van a városban olyan kovács vagy fegyverkészítő, aki elég ügyes és megbízható ahhoz, hogy megjavítsa? Juszuf felmérte a kárt, majd lassan, sajnálkozva ingatni kezdte a fejét. — Tudom, hogy ez az eredeti pengék egyike, amelyet az apád által megszerzett kódexből, Altaïr utasításai alapján készítettek, és meglehet, hogy a kérésedet lehetetlen teljesíteni. Ám ha nem lehetséges, gondoskodunk róla, hogy ne járj fegyvertelenül. Addig is hagyd nálam a fegyvereidet, mármint azokat, amelyekre most nincs szükséged, megtisztíttatom és kifenetem őket. Visszatérésedkor pedig tiszta ruhával várunk. — Köszönöm. — Ezio elindult az ajtó felé. Ahogy közelített, az ifjú szőke kapuőr szerényen lesütötte a szemét. — Azize vezetődül szolgálhat, ha kívánod, hogy elkísérjen, mentorom — javasolta Juszuf. Ezio visszanézett. — Nem. Egyedül megyek.

19

Igazság szerint Ezio vágyott is a magányra. Rendeznie kellett a gondolatait. A genovai negyedben betért egy tavernába, ahol bort lehetett kapni, és felfrissítette magát egy üveg Pigatóval és egy egyszerű maccaroin in broddó-val. A délután hátralevő részét azzal töltötte, hogy alaposan kiismerje a Galata negyedet. Kerülte a bajt, akárhányszor csak oszmán járőrökkel vagy bizánci zsoldosok bandáival találkozott, beleolvadt a tömegbe. Úgy nézett ki, mint a sok egyszerű, az út porát magán viselő zarándok egyike, aki barangol a város sokszínű, rendetlen, kaotikus, izgalmas utcáin. Miután úgy érezte, eleget látott, visszatért a főhadiszállásra, épp akkor, amikor a boltok sötét belsejében kezdtek világot gyújtani, a lokantákban pedig megterítettek. Juszuf és néhány embere várt rá. A török azonnal hozzálépett, látszott rajta az öröm. — Hála az égnek, mentor! Boldog vagyok, hogy ismét látlak, és biztonságban tudhatlak. Már attól tartottunk, hogy a nagyváros bűneinek az áldozatává váltál! — Micsoda melodráma — mosolyodott el Ezio. — Ami pedig a bűnöket illeti, beérem a sajátjaimmal, grazie. — Remélem, tetszeni fog mindaz, amit a távollétedben intéztünk. Juszuf egy belső szobába vezette Eziót, ahol teljesen új ruházat várta. Mellette, egy tölgyfa asztalon szépen elrendezve feküdtek a kiélezett, megolajozott, megcsiszolt, újként ragyogó fegyverei. Egy számszeríjat is hozzáadtak. — A törött pengét biztonságba helyeztük — mondta Juszuf. — De észrevettük, hogy nincs horogpengéd, így hát szereztünk egyet neked. — Horogpenge? — Igen, nézd csak! — Juszuf hátrahúzta zubbonya ujját, hogy megmutassa azt, amit Ezio előzőleg rejtett pengének nézett. De amikor Juszuf kiugrasztotta, már látta, hogy annak egy bonyolultabb változata. Az új fegyver kihajtható pengéje merített acélból készült görbe horogban végződött. — Lenyűgöző — mondta Ezio. — Sosem láttál még ilyet? Én ezzel nőttem fel. — Mutasd! Juszuf elvette az új horogpengét az egyik jelen lévő orgyilkostól, aki addig készenlétben tartotta, és odadobta Eziónak. Ezio áthelyezte a sértetlen rejtett pengét a jobb csuklójától a balhoz, a védőpánt alá, és felcsatolta a horogpántot a jobbra. A súlya szokatlan volt, gyakorolta az előugrasztását és a visszatolását. Jó lett volna, ha Leonardo ott van, és látja. — Tarthatnál nekem egy bemutatót. — Azonnal, ha felkészültél rá. — Ennél felkészültebb már nem is lehetek. — Akkor kövess, és figyeld jól, amit csinálok.

Kimentek az utcára, és a késő délutáni napfényben elsétáltak egy magas téglaépületek közötti elhagyatott területre. Juszuf kiválasztott egyet a házak közül, amelynek a magas falait mintegy tízlábanként vízszintesen futó, előugró téglák díszítettek. Juszuf rohanni kezdett az épület felé, és amikor odaért, felugrott a melléje elhelyezett vizeshordókra, ahonnan lendületet vett, kieresztette a horogpengéjét, és annak a segítségével elkapta az első kiugró téglasort. Felhúzta magát a horogpengével, és a lendületet kihasználva a következő sorra vetette rá a horgot, majd az azután következőre, amíg fel nem ért az épület tetejére. Mindezt alig pár másodperc alatt. Ezio vett egy mély levegőt, majd ő is követte. Az első két műveletet minden nehézség nélkül sikerült elvégeznie, és felemelőnek is érezte az élményt, ám a harmadik téglasornál majdnem félrenyúlt, és egy pillanatra veszedelmesen kifelé lengett. De sikerült úgy korrigálnia, hogy a lendületét se veszítse el, és rövidesen ott állt a tetőn Juszuf mellett. — Ne gondolkodj — mondta neki Juszuf. — Használd az ösztöneidet, hagyd, hogy a horog végezze el a munkát. Már látom, hogy elég lesz pár hasonló mászás ahhoz, hogy tökéletesen elsajátítsd. Gyorsan tanulsz, mentor. — Muszáj. Juszuf elmosolyodott. Ismét kinyújtotta a saját pengéjét, és megmutatta rajta Eziónak a részleteit. — A hagyományos oszmán horogpenge két részből áll, látod? Horog és penge, így külön-külön is használhatod mindkettőt. Elegáns a tervezése, ugye? — Kár, hogy korábban nem volt ilyen a birtokomban. — Talán nem is volt rá szükséged. Gyere! Átugrált a tetők között, a nyomában Ezióval, akinek eszébe jutottak azok a régi idők, amikor a bátyját, Federicót üldözte Firenze háztetőin. Juszuf olyan helyekre vezette, ahol tovább gyakorolhatott, távol a tolakodó tekintetektől, és miután Ezio egyre növekvő önbizalommal három másik házat is megmászott, Juszuf szeme cinkosan csillogott felé. — Még elég világos van. Mit szólnál egy komolyabb próbatételhez? — Va bene — mosolyodott el Ezio. — Menjünk! Juszuf ismét futásnak eredt az egyre inkább kiürülő utcákon át, amíg a Galata torony lábához nem értek. — Békeidőben nem állítanak őröket, amíg meg nem gyújtják a fáklyákat a mellvéden. Senki sem fog zavarni. Menjünk! Ezio felnézett a hatalmas toronyra, és nyelt egy nagyot. — Menni fog! Kövess csak engem, fuss neki, és engedd el magadat! Add bele minden erődet! És hagyd, hogy a horog végezze el a munka nehezét. Rengeteg a beszögellés és a repedés a falban, a bőség zavarával fogsz küzdeni, hogy hova helyezd a horgot. Juszuf biztatásként gondtalanul felnevetett, majd elindult. Olyan ügyesen használta a pengét, hogy úgy tűnt, mintha egyszerűen csak felsétálna — sőt felfutna a torony falán. Pár pillanattal később a lihegő, de diadalittas Ezio csatlakozott hozzá a tetőn, és körülnézett. Ahogy az ifjú mondta a hajón, a város látványa lélegzetelállító volt. És

még csak egy hivatalnok engedélyére sem kellett várnia, hogy megtekinthesse. Azonosította a látnivalókat, amelyekre a fiatalember rámutatott a baggala fedélzetén, és kihasználta az alkalmat, hogy még alaposabban megismerje a város elrendezését. De elméje egy másik szeglete egyszerűen csak magába itta a lenyugvó nap vörösessárga fényének a szépségét. A fény a gyönyörű nő hajára emlékeztette, akivel együtt utazott, és aki átnézett rajta. — Isten hozott Isztambulban, mentor! — mondta Juszuf, miközben az arcát tanulmányozta. — Ez a Világ Útkereszteződése! — Most már tudom, miért hívják így. — Férfiak több nemzedéke uralkodott ezen a városon, de sosem tudták megtörni. Akármilyen igát helyeznek is a nyakára, bármennyire is feldúlják, vagy éppen elhanyagolják, mindig magához tér. — Szép hely lehet otthonnak. — Az is. Pár perc elmúltával Juszuf kilépett a torony szélére, lenézett, majd ismét Ezio felé fordult. — Ki jut le gyorsabban? — kérdezte, és választ sem várva egy meghökkentő hűségugrással levetette magát a mellvédről. Ezio nézte, ahogy zuhan, mint egy lecsapó sólyom, majd biztonságosan talajt fog egy szénásszekéren, amelyet már korábban is látott, 175 láb mélységben. Sóhajtott, megengedett magának még egy pillanatot, amíg csodálhatja az alatta elterülő várost. A Nagy Várost. Az Első Várost. Az Ősi Róma örökösét. Konstantinápoly ezeréves volt, és több százezer polgár számára jelentett otthont a nem túl távoli múltban, amikor Róma és Firenze még apró falu volt hozzá képest. Feldúlták és kifosztották, és tudta, hogy a múlt legendás szépsége mindörökre odaveszett, de a város mindig lenyűgözte támadóit és a meghódítására készülőket. Ahogy Juszuf mondta, sosem tudták igazán megtörni. Még egyszer utoljára körülnézett, éles szemével felmérte az egész horizontot. Elhessegette a szívét megtöltő mély bánatot. Majd ő is végrehajtotta a hűségugrást.

20

Másnap reggel Ezio és Juszuf az orgyilkosok hadiszállásának az udvarán ültek, tanulmányozták az asztalra kiterített tervrajzokat, fontolgatták a következő lépésüket. Egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a maszjafi templomosok hírnökei rövidesen a városba érnek — hacsak nem futottak be máris —, és hogy fel kell készülniük az összehangolt támadásukra. — A templomosok szervezete olyan, mint egy hidra — tűnődött el Ezio. — Ha levágod az egyik fejét, kettő nő vissza helyette. — De nem Rómában, mentor. Arról te gondoskodtál. Ezio hallgatott. Hüvelykujjával kipróbálta a horogpenge élét, amelyet éppen olajozott. — Igazán lenyűgöző ez a fegyver, Juszuf. Római testvéreim nagy hasznát vennék, ha része lehetne a felszerelésüknek. — Nem nehéz lemásolni — válaszolta Juszuf. — Csak ne feledjék el, kit illet érte az elismerés. — Gyakorolnom kell — mondta Ezio, mit sem sejtve arról, hogy hamarosan alkalma nyílik rá, mert abban a pillanatban felpattant az utcai bejárat ajtaja, még mielőtt Azize odaért volna. Kaszim, Juszuf egyik helyettese rohant be, vadul forgó szemekkel. — Juszuf bej — gyere gyorsan! Juszuf egy pillanat alatt talpon volt. — Mi történt? — Két helyen is ránk támadtak! A galatai rejtekhelyünkön és a Nagy Bazárnál! — Sosincs vége! — kiáltotta Juszuf mérgesen. — Mindennap ugyanazok a rossz hírek! — Ezio felé fordult. — Lehet, hogy ez már az a nagy támadás, amitől tartottál? — Nem tudhatom, de vissza kell vernünk. — Természetesen. Van kedved egy kis kardozáshoz? — Tudod rá a választ. Megteszem, amit kell. — Kiváló ember! Ideje valóban használatba venni a horogpengédet! Menjünk!

21

Másodpercek múlva már mindannyian a galatai rejtekhely felé futottak a háztetőkön át. Ahogy közeledtek, leugrottak az utcára, hogy kevésbé hívják fel magukra a bizánci számszeríjasok figyelmét. Ám erősen felfegyverzett zsoldosok egy csapata állta az útjukat, és fenyegető módon fellépve megparancsolták nekik, hogy forduljanak vissza. Úgy tettek, mintha engedelmeskednének, némileg visszavonultak, és közben értekeztek. — Használd a horogpengédet, mentor — mondta Juszuf. — Létezik egy biztos módja annak, hogy a lehető leggyorsabban és a legkevesebb gonddal jussunk túl ezeken a gazembereken. — Jól hangzik. — Akkor figyelj csak. Ezt úgy hívjuk, hogy horogvetés és gurulás. Juszuf minden további nélkül visszaindult az utcát elálló emberekhez, és szembenézett velük. Kiválasztotta az egyiket, és olyan gyorsan futott felé, hogy mielőtt az vagy a társai reagálni tudtak volna, már fel is ugrott a levegőbe a célpontja előtt, előrevetette a testét, miközben kiszabadította a horogpengéjét, és a jobb karjával beakasztotta a horgot ellenfele övébe. A mozgássor folytatásaként Juszuf átszaltózott a zsoldoson, közben visszarántotta a pengéjét, és szélsebesen távolodott a meghökkent martalócoktól. Mielőtt még magukhoz tértek volna, Ezio követte Juszuf példáját, átszaltózás közben sikerült a nyakánál fogva megragadni és lebirkózni az ellenfelét, majd pár lépéssel mögötte ért földet, és már rohant is a társa után. De előttük még további őrök is voltak, és miközben velük voltak elfoglalva, Ezio eltanult egy újabb technikát szeldzsuk barátjától. Ezúttal Juszuf alacsonyan lendítette meg a horgot, lehajolva közelített célpontjához, és fegyverét ellenfele egyik bokájába akasztotta, majd a földre rántotta, ahogy elfutott mellette. Ezio ismét utánozta a mozdulatait, és nemsokára utolérte az isztambuli orgyilkosok vezetőjét. — Ezt pedig horogvetés és futásnak nevezzük — vigyorgott Juszuf — De látom, hogy természetes tehetséged van hozzá. Remek munka. — Majdnem megbotlottam. Még fejlődnöm kell. — Rengeteg alkalmad lesz a gyakorlásra. — Vigyázz, megint jönnek! Egy kereszteződéshez értek, amely teljesen kiürült, mivel a csetepaté miatt a városlakók bemenekültek az épületekbe, és magukra zárták az ajtókat. De csapdába estek — erős bizánci egységek dübörögtek feléjük minden irányból. — Most mi lesz? — kérdezte Ezio. Kivonta a kardját, és előugrasztotta balkezes rejtett pengéjét. — Tedd csak el ezeket, mentor. Amikor belefáradt a futásba, nálunk az orgyilkos felszáll a levegőbe. Ezio gyorsan követte Juszufot, egyre ügyesebben használta a horgot a legközelebbi fal megmászásában. Mihelyst ismét feljutottak a tetőkre, Ezio megfigyelte, hogy ezen a

környéken több háztetőn erős függőleges faoszlopok állnak, amelyekről feszes, kátránnyal bevont kötelek vezetnek felfelé és lefelé a többi tetőn található oszlopokhoz, csörlők és csigák egész rendszerével összekötve. Azon a tetőn is volt egy ilyen oszlop, ahol álltak. — Azért vezettük be ezt a rendszert, hogy a raktárak között, illetve a raktárakból a boltokba szállítsunk árukat — magyarázta Juszuf. — Több kerületben is találni ilyeneket a városban. Sokkal gyorsabb, mint az utcán haladni, mert azok túl keskenyek és általában zsúfoltak. És mi is gyorsabban jutunk így tovább. Ezio lenézett, és látta, hogy a bizánciak megpróbálnak betörni abba az épületbe, amelynek a tetején álltak. Mivel a páncéljuk túl nehéz volt ahhoz, hogy felmásszanak, úgy döntöttek, belülről iramodnak utánuk. — Sietnünk kell. — Ehhez is használhatod a horogpengédet — mondta Juszuf. — Akaszd csak rá az egyik kötélre, kapaszkodj meg jól, és ereszd el magadat... persze ez csak lefelé működik! — Már kezdem érteni, miért fejlesztettétek ki ezt a fegyvert. Tökéletesen illik Konstantinápolyhoz. — Úgy bizony! — Juszuf is lepillantott az utcára. — De igazad van, sietnünk kell. — Gyorsan végigpásztázta a szomszédos háztetőket. Mintegy háromszáz láb távolságra, egy valamivel lejjebb fekvő háztetőn felfedezett egy nekik hátat fordító bizánci megfigyelőt, aki az alatta elterülő várost kémlelte. — Látod ott azt a fickót? — kérdezte Eziótól. — Igen. — És ott, azt a másikat, balra... az ahhoz csatlakozó tetőn? — Megvan. — Elintézzük őket. — Juszuf kiugrasztotta a horogpengéjét, és ráakasztotta a kötélre. A kezét felemelve megállította Eziót, aki készült követni a példáját. — Ne gyere utánam azonnal. Engedd meg, hogy bemutassam. — Örömmel tanulom meg a helyi szokásokat. — Ennek a neve csúszda. Nézd! Juszuf kivárta, amíg a második megfigyelő a másik irányba néz, majd hagyta, hogy a kötél átvegye a súlyát. Enyhén megfeszült, de megtartotta. Ekkor kiugrott, és egy pillanaton belül már csendben csúszott le a kötélen a mit sem sejtő első őrszem felé. Az utolsó pillanatban kiakasztotta a horogpengéjét, a maradék pár lábnyi távolságot leugorva tette meg, és a pengével belevágott a zsoldos oldalába. Elkapta a zuhanó testet, és finoman a földre eresztette, mielőtt gyorsan elbújt a tetőn egy kis melléképület mögé. Majd fojtott kiáltást hallatott. Ettől felriadt a második megfigyelő, és gyorsan a hang irányába fordult. — Segíts, bajtárs! Orgyilkosok! — kiáltotta Juszuf görögül, rettegő hangon. — Tarts ki, jövök! — kiáltotta vissza a második kém, és már futott is át a tetőn, hogy segédkezet nyújtson társának. Ekkor Juszuf intett Eziónak, aki szintén leszánkázott a kötélen, méghozzá pont úgy időzítve, hogy agyonüsse a második megfigyelőt, aki akkor már elesett bajtársa holtteste mellett térdelt.

Juszuf csatlakozott hozzá a holttestek mellett. — Még csak meg sem izzadtál — kuncogott. Majd azonnal elkomolyodva folytatta. — Látom, hogy tudsz vigyázni magadra, és azt hiszem, itt az idő, hogy különváljunk. Én a bazárhoz sietek, hogy megnézzem, mi történt az ottani rejtekhelyünkön. Te pedig segíts Galatánál. — Merre kell mennem? Juszuf a háztetők felett mutatta az irányt. — Látod azt a tornyot? — Igen. — Pont mellette van a rejtekünk. Nem lehetek egyszerre két helyen, de most, hogy itt vagy, nem is kell. Hála Allahnak, hogy eljöttél, mentor. A te segítséged nélkül... — Jó munkát végeztél te eddig is. Juszuf megszorította a kezét. — Haydi rastgele, Ezio. Sok szerencsét! — Neked is. Juszuf délnek indult, Ezio pedig a sárgás-vöröses-barnás tetőcserepeken addig futott, amíg egy újabb kötélrendszert nem talált. Gyorsan, minden ellenállás nélkül le tudott csúszni egyik oszloptól a másikig, sokkal gyorsabban, mint ha gyalog ment volna, és hamarosan leért a torony lábához, következő csatája színhelyéhez.

22

Ezio a csata egy csendesebb pillanatában érkezett, és sikerült feltűnés nélkül bejutnia a rejtekhelyre, ahol Dogan, az orgyilkosok egyik vezetője fogadta, akivel korábban már találkozott. — Mentor, micsoda megtiszteltetés! Juszuf nem jött veled? — Nem, egy másik támadás is történt, a Nagy Bazár melletti rejtekünk ellen. Éppen arra tart. — Ezio egy pillanatra elhallgatott. — Itt mi a helyzet? Dogan megtörölte a homlokát. — Az előőrsöt visszavertük, de csak azért vonultak vissza, hogy bevárják az erősítést. — Az embereid készen állnak a fogadásukra? Dogan kényszeredetten mosolygott Ezióra. A mentor lelkesedése és önbizalma felbátorította. — Most, hogy itt vagy, egészen bizonyosan! — Melyik irányból várható a következő támadás? — Északról. Azt hiszik, az a leggyengébb oldalunk. — Akkor gondoskodjunk róla, hogy a legerősebb legyen! Dogan Ezio utasítása szerint átirányította az orgyilkosokat, és mire a templomosok elindították az ellentámadást, felkészülten várták őket. A harc vad volt, de rövid, és hamarosan tizenöt templomos zsoldos feküdt kiterítve a rejtekhely melletti torony előtt, a téren. Az orgyilkosok csapatából két férfi és egy nő megsebesült, de halottjuk nem volt. Megfutamították a templomosokat. — Egyhamar nem térnek vissza — lelkendezett Dogan Eziónak, amikor vége lett. — Reméljük. Tapasztalataim szerint a templomosok nem szeretik a vereséget. — Nos, ha megint itt próbálkoznak, kénytelenek lesznek megszokni. Ezio elmosolyodott, és vállon veregette Dogant. — Ezt már szeretem hallani! Búcsúzni készült. — Most hová mész? — kérdezte Dogan. — Csatlakozom Juszufhoz a Nagy Bazár melletti rejtekhelyen. Üzenj, ha a templomosok újra támadnának! — Valószínűtlen, hogy ez bekövetkezzen, de te fogsz értesülni róla elsőként. — És lássátok el a sebesültjeiteket! Az az altiszted csúnya vágást kapott a fejére. — Már foglalkoznak is vele. — Eljutok oda a csúszdarendszerrel? — Mihelyst elértél az Aranyszarv déli partjához. De az öbölt komppal kell átszelned. Az a leggyorsabb út a félszigetre. — Komppal? — Úgy volt, hogy építenek egy hidat, de valamilyen oknál fogva nem valósult meg.

— Ó, tényleg — mondta Ezio. — Emlékszem, hogy valaki megemlítette. — Kinyújtotta a kezét. — Allaha ismarladik. — Güle güle — mosolygott rá Dogan. A rejtekhely, ahová Ezio igyekezett, a bazártól nem messze, a Császári Negyedben helyezkedett el, a bazár és az oszmánok által mecsetté átalakított régi Hagia Szophia templom között. A harc maga azonban valamivel arrébb, délkeleti irányban zajlott, a város déli partján fekvő kikötők közelében. Ezio egy pillanatig az egyik háztetőről figyelte az alatta, az utcákon és a mólókon dúló csatát. Meglátta Juszufot, a kikötőnek és a víznek háttal, a küzdelem kellős közepén. Juszuf tél tucat termetes zsoldost vert vissza éppen, társai pedig túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy a segítségére siessenek. Ezio beakasztotta a horgot a kötélbe, amely egy közeli oszlopról vezetett lefele, és lecsúszott rajta. Mintegy tizenkét lábnyi magasságból karját kitárva leugrott, a bal kezén kipattintotta a rejtett pengét, és Juszuf két támadójának a hátára érkezett, akik azon nyomban elterültek. Meghaltak, még mielőtt bármit tehettek volna. Ezio ott állt felettük, miközben a megmaradt négy martalóc felé fordult, így Juszuf pillanatnyi levegőhöz jutott, és a hátukba került. Ezio előrenyújtva tartotta a horogpengéjét. Ahogy a négy templomos üvöltve Ezióra vetette magát, Juszuf oldalról támadta őket, rejtett pengéje gyorsan munkához látott. Az egyik hatalmas katona már majdnem elérte Eziót, aki egy raktár faláig hátrált, mielőtt eszébe jutott a horogvetés és gurulás technikája, amelynek a használatával megmenekült támadójától, és le is szúrta, majd a rejtett pengéjével bevitte remegő testébe a kegyelemdöfést. Közben Juszuf elintézett még kettőt, az utolsó túlélő pedig megfutamodott. A harc máshol is csitulni kezdett, miután Juszuf csapata a templomosok fölé kerekedett. Azok szitkozódva menekültek északra, a város belseje felé. — Örvendek, hogy időben érkeztél, és találkoztál az új játszótársaimmal — törölte le a kardját Juszuf, majd behúzta a rejtett pengéit, miként Ezio is. — Tigrisként harcoltál, barátom, mint aki lekési a saját... esküvőjét. — Nem a temetésemre gondoltál? — Arról nem is bánnád, ha elkésnél. — Hát, ha már esküvőről beszélünk, huszonöt év késésben vagyok. — Ezio elhessegette az ismerős sötét hangulatot, és kihúzta magát. — Időben érkeztem? Sikerült megmenteni a bazár melletti rejtekhelyet? Juszuf sajnálkozva vonta meg a vállát. — Sajnos nem. Csak a saját bőrünket tudtuk megmenteni. A bazár melletti rejtekhelyünk odaveszett. Késve érkeztem ahhoz, hogy visszafoglaljuk. Túlságosan is beásták oda magukat. — Ne csüggedj. A galatai rejtekhely biztonságban van. Az ottani orgyilkosok csatlakozhatnak hozzánk. Juszuf felvidult. — Ha megkettőzzük a „hadseregünket”, együttes erővel visszafoglaljuk a bazárt! Gyere, kövess!

23

Áthatoltak a piac utcáin és magának a csodálatos, nyüzsgő, aranyban és vörösben pompázó Nagy Bazárnak a masszív, csillogó labirintusán, ahol apró boltok millió során árusítottak mindenfélét, legyen az illatszer, fűszer báránybőr, drága iszfaháni és kabuli perzsa szőnyeg, cédrusfa bútor, kard es páncél, réz és ezüst kávéfőző kígyózó nyakkal, tulipán alakú pohár a teához és nagyobb, kecsesebb a sörbethez — valóságos bőségszaru volt ez, ahol bármi elképzelhetőt megtalált az ember, amire csak vágyott, miközben a kereskedők kiáltásai legalább tucatnyi különböző nyelven keveredtek egymással. Mihelyst kijutottak az északkeleti oldalon, a rejtekhelyhez közelebbi utcákhoz értek. Itt erős volt a templomosok jelenléte. Az épületekre kifüggesztették a zászlójukat, és Ezio megfigyelte, hogy az errefelé kereskedő árusokat gyakran zaklatták vagy félemlítették meg a bizánci martalócok. — Ahogy látod, ha a templomosok elfoglalnak egy negyedet, büszkén adnak hírt róla — mondta Juszuf. — Állandó harcban állunk velük, hogy visszaverjük őket. Semmi sem szerez nekik nagyobb örömet, mint hogy az orrunk alá dörgöljék a győzelmeiket. — De miért nem tesz semmit a szultán? Hisz ez az ő városa! — Bajazid szultán messze van innen. A kormányzónak nem áll rendelkezésére elegendő oszmán erőforrás, hogy kordában tartsa őket. Ha mi nem lennénk... — Juszuf szava itt elakadt, majd máshonnan folytatta. — A szultán háborúban áll a fiával, Szelimmel, többmérföldnyire a várostól. Már évek óta távol van, legalább az 1509-es nagy földrengés óta, de már korábban is gyakran elhagyta a várost. Szemet huny a felfordulások felett. — Földrengés? — Eziónak rémlett, hogy annak a híre elért Rómába is. Több mint száz mecsetet rombolt porig csakúgy, mint ezer más épületet, és a város tízezer lakosa vesztette életét. — Látnod kellett volna. Kisebb ítéletnapnak neveztük. A Márvány-tengeren keltett óriási hullámok majdnem lerombolták a déli városfalat. De a szultán szeme még ezt a figyelmeztetést sem vette észre. — De te nyitva tartod a szemedet, sì? — Nagyobbra már nem is lehetne nyitni, elhiheted. Elértek egy nagy nyílt karesihez, ahol templomos zsoldosok egész csapata nézte gyanakodva, ahogy átszelik a teret. — Túl sokan vannak ahhoz, hogy összecsapjunk velük — mondta Juszuf. — Használjunk egy ilyet. Az oldalán lógó tarsolyba nyúlva elővett egy bombát. — Mi ez? Füstbomba? — kérdezte Ezio. — Hát... nem biztos, hogy ez most a segítségünkre lesz. Juszuf elnevette magát

— Füstbomba? Drága Ezio... Mentorom... Ideje, hogy ti, itáliaiak belépjetek a tizenhatodik századba. Ezek a bombák nem elsötétítésre szolgálnak, hanem a figyelem elterelésére. Nézd! Ezio hátralépett, Juszuf pedig messzire dobta a bombát. Ártalmatlanul robbant tel, de apró, látszólag aranyból készült érméket repített az égbe, amelyek esőként hullottak alá a zsoldosokra. A figyelmük azonnal elterelődött Ezióról és Juszufról. Siettek összeszedni az érméket, félrelökve a járókelőket, akik megpróbáltak csatlakozni hozzájuk. — Ez meg mi volt? — kérdezte meglepetten Ezio, miközben továbbhaladtak, és immár nem kellett tartaniuk zaklatástól. Juszuf ravaszul mosolygott. — Aranybombának nevezzük. Piritből készült érmékkel van tele — amelyek pont úgy néznek ki, mint az aranypénzek, de nagyon olcsó az előállításuk. Ezio nézte, ahogy a katonák szétszóródnak, nem törődve semmi mással, mint a bolondok aranyával. — Látod? — kérdezte Juszuf. — Képtelenek ellenállni. De siessünk, mielőtt mindet összeszedik. — Sok meglepetéssel szolgáltál ma. — Kedvenc időtöltésünk a robbanószerek feltalálása. A kínaiaktól lestük el. Szenvedélyesen foglalkozunk ezzel. — Világos, hogy kezdek berozsdásodni. De egy barátom még régen készített a számomra pár bombát Spanyolországban, úgyhogy van némi fogalmam a témáról. Majd meg kell tanítanod nekem az új technikákat. — Örömmel, de most melyikünk is a mentor, Ezio? Már nem is tudom... — Elég a szemtelenkedésből, orgyilkos! — vigyorgott Ezio, és vállon veregette Juszufot. A szűk utca, amelyen végigmentek, egy másik térre nyílt, ahol pedig — mivel a negyed a templomosok befolyása alatt állt — bizánci zsoldosok újabb csapata lézengett. Hallották a szomszédos karesi csatazaját, és idegesnek látszottak. Juszuf elővett egy maréknyi kis bombát a tarsolyából, és átnyújtotta őket Eziónak. — Most te jössz. Hadd lássam, mit tudsz. A szél hátulról fúj, úgyhogy mindennek rendben kell mennie. A bizánciak kivont karddal már elindultak a két orgyilkos felé. Ezio kihúzta a három bomba gyújtósát, és a közelítő zsoldosok felé hajította őket. Földet érve apró, ártalmatlannak hangzó puffanással robbantak fel, és egy pillanatig úgy látszott, hogy nem történt semmi más. De aztán a templomosok megtorpantak, egymásra néztek, levegő után kapkodtak, és az egyenruhájukat törölgették, amelyekre valami büdös, ragadós folyadék fröccsent. Gyorsan menekülőre fogták. — Íme — mondta Juszuf. — Beletelik pár nap, mire az asszonyaik visszafogadják őket az ágyukba. — Ez is az egyik meglepetésed? — Görényolajbombák. Nagyon hatásos, ha a megfelelő pillanatban használod, és nem fújja rád a szél. — Köszönöm az előzetes figyelmeztetést.

— Miféle figyelmeztetést? — Hát ez az... — Siessünk. Már majdnem odaértünk. A karesit átszelve egy újabb, szélesebb utcához értek, amelyet bedeszkázott boltok szegélyeztek. Az egyiknél Juszuf megtorpant, és óvatosan meglökte az ajtót, amely kinyílt. Az ajtón túl egyszerű kis udvar látszott, a túlsó fala mellett pár hordó és láda állt. Középen pedig egy felnyitott csapóajtó volt, ahonnan kőlépcsők vezettek lefelé. Az udvar bal hátsó sarkában egy torony emelkedett. — Sejtettem — mondta Juszuf. Ezio felé fordulva sietve beszélt. — Ez az egyik föld alatti rejtekhelyünk. Tudom, elhagyottnak látszik, de odalent biztosan őrzik a templomosok. A csőcselék között ott van a templomosok egyik kapitánya. Megkérhetlek arra, hogy keresd meg, és végezz vele? — Visszaszerzem nektek a rejtekhelyeteket. — Helyes. Ha végeztél, mássz fel arra a toronyra, és indítsd be a jelzőrakétát, amit ott találsz. Az is a mi bombáink egyike, és arról másoltuk, amelyikkel a templomosok jelzik a visszavonulásukat. — És te? — A templomosok a téren hamar rá fognak jönni, hogy mi történt, úgyhogy én most visszamegyek, és valahogy megakadályozom őket abban, hogy utánunk jöjjenek, és segédkezet nyújtsanak az itteni társaiknak. A zubbonyom övére felcsatoltam pár foszforbombát. Azok minden bizonnyal megteszik. — Tehát mégis használjátok a régimódi füstfelhőket? Juszuf bólintott. — Igen, de ezek eléggé durvák, úgyhogy... Kendőt húzott az orrára és a szájára. — És mielőtt elmegyek, van nálam még egy apróság, amellyel ki tudod pörkölni fészkükből a darazsakat. Nehogy már a félhomályban kelljen harcolnod azokkal a gazfickókkal odalent! Mihelyst előbújtak, különösebb gond nélkül elbánhatsz velük. — A tarsolyából elővett egy utolsó bombát, és egy pillanatig méregette. — Ezt most beindítom, aztán megyek. Egyszerre kell semlegesítenünk a templomosok két csoportját, különben végünk. Csak fogd be a füledet. Ez a bomba kénnel van tele, úgyhogy akkorát durran, mint a mennydörgés. Őket rendesen kipörköli onnan, de nem akarjuk, hogy beszakadjon a dobhártyád. Ezio engedelmeskedett, visszavonult egy stratégiai pozícióba az udvar árnyékos oldalán, ahonnan szemmel tarthatta a csapóajtót. Bal kezén a rejtett pengét a pisztolytokra cserélte, a közelharchoz pedig a horogpengét tartogatta. Juszuf már majdnem kiért az utcára, amikor bedobta a bombát az udvar túlsó végébe, majd eltűnt. A robaj olyan hangos volt, mint az ördög szellentése, és bár Ezio jó erősen befogta a fülét a csuklyája alatt, mégis érezte a fejében az utóhatását. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon tőle, és közben már látta is, hogy egy piros orrú parancsnok vezetésével tíz templomos rohan ki pánikszerűen a csapóajtón át a napfényre, ahol kétségbeesetten néztek körül. Ezio azonnal ott termett, és hármat levágott, még mielőtt moccanni bírtak volna. A következő percben még hármat megölt a horogpengével. Hárman elmenekültek, amikor két újabb robbanást hallottak, amely után nemsokára enyhe füstszagot hordott oda a szél.

— Tökéletes az időzítésed, Juszuf — mormolta magában Ezio. A csapat kapitánya kiállt Ezio elé. Erős felépítésű, kancsal férfi volt, sötétvörös zubbonya felett agyonhasznált fekete vállpáncélt viselt. Jobb kezében súlyos damaszkuszi kardot, baljában pedig egy horgas végű, komisz, görbe tőrt tartott. — Nyissz-nyassz — mondta a kapitány rekedt hangon. —A tőrömmel megdöflek, a kardommal elvágom a torkodat. Véged van, orgyilkos. — Ideje, hogy a templomosok belépjenek a tizenhatodik századba — válaszolta Ezio. Felemelte a bal karját, és a kezébe ugrasztotta a pisztolyát. Ahogy elsütötte, arra gondolt, hogy ebből a távolságból el sem hibázhatja még bal kézzel sem, és a golyó valóban pont a kapitány szeme között fúródott a csontba. A kapitány még térdre sem zuhant, amikor Ezio átugrott az udvaron, fel az egyik hordóra, és a horogpenge segítségével felmászott a torony csúcsára. Sértetlen állapotban találta a jelzőrakétát, amelyről Juszuf beszélt. Egy kis mozsárágyú állt mellette. Ezio belehelyezte a rakétát. Egy pillanat, és már az eget hasította, élénk lángcsóvát és lila füstöt húzva maga után. Mire újra a torony lábához ért, Juszuf már várta. — Nem csoda, hogy te vagy a mentorunk — lelkendezett a szeldzsuk orgyilkos. — Jobban nem is időzíthetted volna. — Diadalittasan sugárzott az arca. — A templomosok minden fronton visszavonultak.

24

A bazár melletti rejtekhely feltűnően tiszta és rendezett volt ahhoz képest, hogy az imént még templomosok szállták meg. — Tettek kárt valamiben? — kérdezte Ezio Juszufot. Török bajtársa a plafont nézte. — Úgy látom, nem. Lehet, hogy a bizánci templomosok rossz házigazdák, de bérlőnek rendesek. Ha elfoglalnak egy helyet, szeretik tisztán tartani. — Mert szándékukban áll ott maradni? — Pontosan! — Juszuf összedörzsölte a kezét. — Apró győzelmeinket kihasználva fel kell készítenünk téged a görög barátaink elleni harcra. Már megmutattam némelyik bombánk használatát. De még jobb lenne, ha te magad is el tudnád készíteni őket. — Van itt valaki, aki megtaníthatna rá? — Hát persze! Maga a mester. Piri reisz! — Piri reisz... közénk tartozik? — Mondhatjuk. Zárkózott ember. De az biztos, hogy a mi oldalunkon áll. — Azt hittem, inkább térképész — idézte fel emlékeiben Ezio a Ma’Muntól kapott Ciprus-térképet. — Térképész, tengerész, kalóz... bár napjainkban gyorsan lép előre az oszmán haditengerészet tisztikarában. Úgyszólván mindenhez ért. És úgy ismeri Isztambult — Kosztantinijét —, mint a saját tenyerét. — Remek... mert valami mást is meg szeretnék kérdezni tőle a várossal kapcsolatban, hátha ő tudja. Mármint a bombagyártáson kívül. Mikor találkozhatok vele? — A legjobb lenne máris. Nincs vesztegetni való időnk. Jól érzed magadat a kis csetepaténk után? Lepihennél? — Nem. — Helyes! Akkor elviszlek hozzá most. Nem messze innen van a műhelye. Piri reisz — Piri tengernagy — a Nagy Bazár északi részén birtokolt néhány nyitott termet a második emeleten. A magas ablakokból hideg, tiszta fény vetődött a zsúfolt dolgozószoba tíkfa padlóján precízen elrendezett térképasztalokra. Ugyanilyen precízen terültek el az asztalokon a térképek — Ezio sosem látott ennyit és ennyire különbözőket —, amelyek mellett néhány segéd szorgalmasan és csendben dolgozott. A dolgozószoba nyugati és déli falait további, szépen feltűzött és egymáshoz igazított térképek díszítették. A képet öt nagy földgömb tette teljessé, mindegyik sarokban és középen is egy. A földgömbökön is dolgoztak, tintával frissen jelölték be a legutóbb felfedezett területeket. A nyugati falon részletes, mesterien kivitelezett műszaki rajzok is függtek, ám ezekről Ezio azonnal látta, hogy bombák tervezetei. Ahogy végigment a termen Piri székéhez, ki tudta venni a feliratokból, hogy a bombákat kategóriákba rendezték:

halálos, taktikai, elterelő és különleges. A falba vájt fülke elég nagy volt egy munkapad befogadására, mögötte pedig szép rendben, polcokra helyezve állt néhány fémmegmunkálásra alkalmas szerszám. Jelentős kontraszt ahhoz a káoszhoz képest, amelyben Leonardo szeret dolgozni, mosolygott önmagában Ezio, ahogy eszébe jutott a barátja. Juszuf és Ezio munka közben találta Pirit egy nagy rajzasztalnál, pont az ablakok alatt. Piri hat vagy hét évvel lehetett fiatalabb Eziónál. Napbarnított, viharvert, de egészséges és robusztus férfi volt, fején kék selyemturbánnal, alatta markáns vonásai éppen feszült koncentrálásra utaltak. Metsző, világosszürke szemével a munkájára figyelt. Egyenletesen vágott, buja barna szakálla olyan hosszúra nyúlt, hogy elfedte magas nyakú, ezüst brokátzubbonyának a gallérját, alul pedig buggyos kék nadrágot és egyszerű fapapucsot viselt. Kérdőn tekintett Ezióra, az meg ugyanúgy őrá, miközben Juszuf bemutatta őket egymásnak. — Szabad a nevedet még egyszer? — kérdezte Piri. — Ezio. Ezio Auditore da Firenze. — Ó, igen. Egy pillanatra azt hittem, Juszuf „Lothariót” mondott. Nem hallottam jól a különbséget. — Ezióra nézett, aki meg mert volna esküdni, hogy kacsintott. Lehetséges, hogy Eziót megelőzte a híre, legalábbis egy bizonyos téren? Úgy érezte, kedvelni fogja ezt az embert. — Láttam a kezed munkáját... legalábbis a térképeidet — kezdett bele Ezio. — Kaptam egy példányt abból, amit Ciprusról készítettél. — Valóban? — kérdezett vissza nyersen a tengerész. Nyilvánvalóan nem szerette, ha munka közben zavarják. Legalábbis ezt a benyomást szerette kelteni magáról. — De most egy másik szakterületeddel kapcsolatban kérnék tanácsot tőled. — Az egy jó térkép, a ciprusi — mondta Piri, ügyet sem vetve Ezio megjegyzésére. — De azóta már javítottam rajta. Mutasd meg a tiedet. Ezio habozott. Már nincs nálam — vallotta be. — Elajándékoztam... egy barátomnak. Piri felnézett. — Ez igazán nagyvonalú volt tőled. Tisztában vagy vele, mennyit érnek a térképeim? — Tisztában vagyok. De annak az embernek az életemet köszönhettem. — Ezio ismét habozott. — Tengerész ő is, mint te. — Hmm. Hogy hívják? Hátha hallottam már róla. — Mameluk. A neve Al-Szkarab. Piri arca hirtelen felderült. — Az a vén gazember! Nos, remélem, jó célra fogja használni. Annyi esze már van, hogy ellenünk ne próbálkozzon semmivel. Majd Juszuf felé fordult. — Juszuf! Hát te mit álldogálsz itt még mindig? Nincs jobb dolgod? Menj innen, és hagyd nálam a barátodat. Gondoskodom róla, hogy megkapjon mindent, amire szüksége van. Al-Szkarab barátja az én barátom! Juszuf vigyorgott, és elbúcsúzott.

— Tudtam, hogy rábízhatlak téged — mondta, aztán távozott. Miután magukra maradtak, Piri komolyabbra fordította a szót. — Tudom, hogy ki vagy, Ezio, és sejtem, hogy miért jöttél. Elfogadsz egy frissítőt? Van kávém, ha szereted. — Sikerült végre megkedvelnem. — Helyes! — Piri tapsolt, mire az egyik segédje biccentett, a dolgozószoba hátsó részébe ment, és hamarosan visszatért egy nagy réztálcával, amelyen a kígyónyakú kanna, néhány apró csésze és egy puha, borostyánsárga édességeket tartalmazó tálka állt — ezekhez hasonlót Ezio még sosem ízlelt. — Még a saját kalózkodásom idejéből emlékszem Al-Szkarabra — mondta Piri. — Egymás oldalán harcoltunk mindkét lepantói csatában vagy tizenkét éve, Kemal nagybátyám lobogója alatt. Gondolom, hallottál róla? — Igen. — A spanyolok tigrisként harcoltak ellenünk, de a genovaiakról és a velenceiekről nem alakult ki jó véleményem. Te magad firenzei vagy, ugye? — Igen. — Szárazföldi patkány. — A családom tagjai bankárok. — A felszínen igen! De belül sokkal nemesebbek annál. — Mint te is tudod, a bankárkodás nem vált a véremmé, ahogy neked sem a tengerészkedés. Piri elnevette magát. — Jól mondod! — Kortyolt egyet a kávéból, megrándult az arca, ahogy az megégette az ajkát. Majd felállt a zsámolyáról, megnyújtóztatta a vállát, és letette a tollát. — Ennyi elég is lesz a csevegésből. Látom, már azokat a rajzokat nézegeted, amelyeken dolgozom. Érthetők a számodra? — Azt látom, hogy nem térképek. — Térképeket keresel? — Igen is, meg nem is. Mielőtt bármi másról beszélnénk, meg kell kérdeznem tőled valamit a városról. — Hát rajta — tárta szét Piri a kezét. Ezio elővette az oldaltarsolyából Niccolò Polo könyvét, a Titkos keresztes háborút, és megmutatta Pirinek. — Érdekes — mondta a tengerész. — Persze, mindent tudok a Polo családról. Olvastam Marco könyvét. Ha engem kérdezel, kicsit túloz. — Ezt egy templomostól ragadtam el Maszjafban. Juszuf tud róla, ismeri a tartalmát. — Maszjafban? Tehát jártál ott. — Említést tesz Altaïr könyvtárának az öt kulcsáról. Ahogy olvasom, Altaïr Niccolóra bízta a kulcsokat, aki idehozta, itt rejtette el azokat. — És a templomosok tudnak erről? Akkor versenyt futsz az idővel. Ezio igenlően bólintott. — Egyet már megtaláltak, a Topkapi palota pincéjében elrejtve. Vissza kell szereznem, és meg kell találnom a többi négyet. — Nos... hol fogod kezdeni?

— Ismered Polóék régi kereskedőházának a helyét a városban? — Egészen pontosan meg tudom mondani, hogy hol volt. Gyere ide! — Piri Konstantinápoly hatalmas, aprólékosan részletezett térképéhez vezette, amely egy dísztelen aranykeretben lógott a falon. Egy pillanatig tanulmányozta, majd mutatóujjával megkocogtatta egy ponton. — Ott. A Hagia Szophiától kicsivel nyugatra. Nem messze innen. Miért? Úgy gondolod, van köztük kapcsolat? — Van egy megérzésem, amelyet követnem kell. Piri ránézett. — Ez egy nagyon értékes könyv — mondta lassan. — Igen. Nagyon értékes, ha igazam van. — Nos, akkor gondoskodnod kell arról, hogy ne kerüljön rossz kézbe. Egy hosszú pillanatig csendben merengett. — Ha megtalálod Polóék régi kereskedőházát, nagyon vigyázz. Talán többet is találsz ott, mint amire számítasz. — Erre most rá kéne kérdeznem? — Ha megtennéd, nem tudnám rá a választ. Csak arra kérlek, hogy légy óvatos, barátom. Ezio habozott, mielőtt még jobban beavatta Pirit. — Azt hiszem, hogy a küldetésem ott kezdődik. Biztos vagyok benne, hogy azon a helyen elrejtettek valamit, ami nyomra vezethet. — Lehetséges — bólintott Piri, de nem mondott többet. — Csak fogadd meg a tanácsomat. Majd felélénkült, és erősen összedörzsölte a kezét, mintha démonokat akarna elüldözni. — És most, hogy ezt az ügyet megbeszéltük, mi másban lehetek a segítségedre? — Biztosan kitaláltad már. Az orgyilkosok küldetését teljesítem, talán a legfontosabbat a történetünkben, és Juszuf azt mondta, hajlandó lennél megtanítani nekem a bombakészítés módját. Azokét a különleges bombákét, amelyeket itt fejlesztettél ki. — Á, Juszuf képtelen tartani a száját. — De Piri arca megint elkomolyodott. — Tekintettel kell lennem a helyzetemre, Ezio. Főnavigátor vagyok a szultán haditengerészeténél, és jelenleg ezen dolgozom — intett a térképek felé. Majd kacsintott egyet. — A bombák a mellékfoglalkozásom. De a jó ügyért harcoló igaz barátoknak szívesen segítek. — Számíthatsz a diszkréciómra. Ahogy remélem, én is a tiedre. — Helyes. Kövess. Azzal Piri a nyugati falon lévő tágas fülkéhez vezette Eziót. — Valójában a bombák is részét képezik a tengerészeti kutatásaimnak — folytatta. — A katonáskodás során megtanultam értékelni a tüzérséget és a robbanószereket. És ez jó szolgálatot tett az orgyilkosoknak is. Előnyt jelent nekünk. A műszaki rajzokra mutatott. — Számos különböző bombát fejlesztettem ki, és némelyiket kizárólag a ti Testvériségetek használhatja. Ahogy láthatod, négy fő kategóriára oszlanak. Drágák természetesesen, de a Testvériség ezt mindig megértette.

— Juszuf azt mondta, az itteni orgyilkosok pénzszűkében vannak. — Mint általában az igaz ügyek — válaszolta Piri. — Juszuf leleményes ember. Jól gondolom, hogy ismered ezeknek a fegyvereknek a használatát? — Kaptam belőle egy gyors kiképzést. Piri átható pillantást vetett rá. — Az jó. Nos, ahogy Juszuf nyilván megígérte neked, ha saját magad akarsz bombát gyártani, megtaníthatlak rá. Megkerülte az asztalt, és felemelt róla két furcsa kinézetű fémdarabot. Ezio kíváncsian előrehajolt, és egy harmadikért nyúlt. — Ne! Ahhoz ne nyúlj! — figyelmeztette Piri. — Egy rossz mozdulat, és BUMM! Az egész épület felrobban. — Ez most komoly? Piri elnevette magát. — Láttad volna az arcodat! Gyere, megmutatom. A következő pár órában Piri reisz végigvezette Eziót minden egyes bombafajta elkészítésének az alapvető lépésein és az ehhez szükséges anyagokon. Ezio megtanulta, hogy minden bomba alapvető hozzávalója a puskapor, de nem mindegyiket tervezik halálosnak. A halálos robbanószereket már megtapasztalta, amikor négy évvel korábban Valenciában megtámadta Cesare Borgia flottáját, és Juszuf megmutatta neki, hogyan használhat figyelemelterelőt, füstfelhőt, mennydörgést, borzasztó bűzöket és látszólag égbeli aprópénzáldást keltő bombákat. Piri most újabb alkalmazásokkal ismertette meg. A halálos hatású bombák között szerepeltek a szénpor alapúak, amelyek nagy robbanóerőt adtak hozzá a puskaporhoz, és a repeszbombák, amelyeknek a szilánkjai nagy területen öltek meg embereket. A bárányvérrel töltött zacskókat tartalmazó bombák az ellenségen szétloccsanva azt az érzetet keltették bennük, hogy megsebesültek, és pánikba estek. Egy másik, az üldözők hátráltatására hasznos, de nem halálos eszköz volt a szegesbomba, amely összehajlított szegek tömegét zúdította az érkező ellenség útjába. Mind közül talán a legkellemetlenebbek a maszlag- vagy nadragulyaport tartalmazó bombák voltak. — A maszlag és a nadragulya az úgynevezett boszorkányfüvek közé tartozik, a beléndekkel és a mandragórával együtt — magyarázta Piri komoly tekintettel. — Nem nagyon szeretem használni őket, kivéve végveszélyben. Ha az ellenség sorai között robban, a maszlag önkívületet generál, megzavarja az agyat, és halált okoz. Talán ez a legrosszabb mind közül. A nadragulya mérges gázt szabadít fel, amely szintén halálos. — A templomosok nem haboznának használni ezeket ellenünk, ha esélyük lenne rá. — Ez az egyik erkölcsi paradoxon, amellyel az emberiség egészen addig küzdeni fog, amíg valóban civilizálttá nem válik — válaszolta Piri. — Rossz dolog gonosz eszközöket használni a gonosz ellen? Nem csak egyszerű igazolás ez az érv olyasvalamire, amit valójában egyikünknek sem lenne szabad megtennie? — Egyelőre nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ilyen kérdéseken merengjünk — válaszolta Ezio.

— A bombákhoz szükséges hozzávalókat megtalálod a város környékén, Juszuf majd megmutatja — tért vissza Piri a tárgyra. — Tehát tartsd nyitva a szemedet, és szimatolj, ha az utcán jársz. Ezio felállt, búcsúzni készült. Piri kinyújtotta felé dióbarna kezét. — Ha szükséged lesz még segítségre, térj vissza bármikor! Ezio megszorította a kezét, es meglepte, hogy milyen erős Piri marka. — Remélem, még találkozunk. — Ó, én ebben nem is kételkedem — válaszolta Piri titokzatos mosollyal.

25

Piri reisz útmutatását követve Ezio azonnal elindult a bazáron át, mit sem törődve az árusok erőszakos nyomulásával, és hamarosan elért a Hagia Szophia hatalmas tömegétől nyugatra húzódó negyedbe. Majdnem elveszett a templomot körülvevő utcák és sikátorok útvesztőjében, de végül úgy érezte, biztosan elérkezett a Piri által a térképen megjelölt ponthoz. Egy könyvesbolt. Az ajtó felett egy velencei névvel. Miután belépett, meglepetésére és alig leplezett örömére szemtől szembe találta magát a fiatal nővel, akivel együtt utazott a Konstantinápolyba vezető hajóúton. Az asszony melegen üdvözölte, ám Ezio azonnal rájött, hogy ez a fogadtatás csupán a reménybeli vásárlónak szól, arcán semmi jele nem látszott annak, hogy felismerné. — Buon giorno! Merhaba! — váltott át automatikusan olaszról törökre. — Fáradjon be, kérem. A készleteivel foglalatoskodott, és ahogy megfordult, ledöntött egy halom könyvet. Ezio azonnal látta, hogy a bolt a szöges ellentéte Piri reisz gondosan elrendezett dolgozótermének. — Ó! — kiáltott fel a nő. — Elnézést a zsúfoltságért. Még nem volt időm rendet csinálni, amióta megérkeztem. — Rodoszból, ugye? A nő meglepetten nézett rá. — Sì. Honnan tudja? — Ugyanazon a hajón utaztunk. — Enyhén meghajolt előtte. — A nevem Auditore. Ezio. — Az enyém pedig Sofia Sartor. Találkoztunk mi már? Ezio elmosolyodott. — Most már igen. Körülnézhetek? — Prego. Mellesleg a legjobb kötetek nagyrészt hátul vannak. Azzal az ürüggyel, hogy megtekinti az ingatag fapolcok labirintusában látszólagos káoszban tornyosuló könyveket, Ezio mélyebben elmerült a bolt sötétjében. — Kellemes érzés olasszal találkozni a környéken — csacsogta Sofia, aki követte Eziót. — Többnyire a Velencei Negyedben és Galatában maradunk. — Én is örvendek a találkozásnak. De azt hittem, hogy a Velence és az Oszmán Birodalom közötti háború miatt az olaszok többsége elmenekült. Elvégre csak hét vagy nyolc éve történt. — De Velence megtartotta a fehér-tengeri szigetei feletti ellenőrzést, és a felek megegyezésre jutottak — válaszolta a nő. — Legalábbis egyelőre. — Így hát itt maradt? Sofia megvonta a vállát.

— Lánykoromban itt laktam a szüleimmel. Igaz, hogy a háború alatt kitoloncoltak minket, de én mindig tudtam, hogy visszatérek. — Egy pillanatig habozott. — Honnan származik? — Firenzéből. — Ó. — Talán nem tetszik? — Jaj, dehogy. Ismerek nagyon kedves firenzeieket. — Ez nem is annyira meglepő. — Bocsásson meg. Kérdezzen nyugodtan, ha bármit tudni szeretne a könyvekről. — Grazie. — Még további kötetek is vannak a hátsó udvarban, ha érdekli. — Kissé bánatosnak látszott. — Őszintén szólva több is, mint amennyit el tudok adni. — Mi vitte Rodoszra? — A rodoszi lovagok nyugtalankodnak. Tudják, hogy az oszmánok nem mondtak le a sziget megszerzéséről. Úgy vélik, csak idő kérdése. Philippe Villiers de L’Isle-Adam áruba bocsátotta a könyvtáruk egy részét. Szóval bevásárló úton voltam, ha úgy tetszik. Bár nem igazán jártam sikerrel. Hogy micsoda árakat kértek! — De L’Isle-Adam kiváló nagymester, és bátor ember. — Ismeri? — Csak hírből. A nő észrevette, hogy Ezio csak piszkálgatja a könyveket. — Nézze, bármennyire is kellemes elbeszélgetni magával... biztos nem tudok segíteni? Mintha kissé el lenne veszve... Ezio úgy döntött, hogy kiteríti a kártyáit. — Valójában nem vásárolni jöttem. — Nos, márpedig ingyen nem adok semmit, Messere — válaszolta a nő kissé csípősen. — Elnézését és még egy kis türelmét kérem. Kárpótolom érte. — Hogyan? — Már dolgozom rajta. — Nos, hát akkor... Ám Ezio egy mozdulattal csendre intette. Az egyik könyvespolcot elhúzta a fedett udvar hátsó falától. Látta, hogy ez a fal vastagabb a többinél, és észrevett rajta egy repedést, amely nem is repedés volt. Hanem egy művészien elrejtett ajtókeret része. — Dio mio! — kiáltott fel Sofia. — Ezt meg ki tette oda? — Elmozdította már más is ezeket a könyvespolcokat? — Soha. Már azelőtt itt álltak, hogy apám átvette a boltot, azt megelőzően pedig éveken, sőt évtizedeken át nem volt használatban. — Értem. — Ezio lesöpörte az ajtókeretről a láthatólag több évtizednyi port és törmeléket, de nem talált rajta sem kilincset, sem más nyitószerkezetet. Ekkor eszébe jutott a titkos ajtó, amely Monteriggioniban, nagybátyja erődjében a pincéhez vezetett, és kitapogatott egy rejtett reteszt. Az ajtó hamarosan megnyílt befelé, odabent pedig a fallal megegyező szélességű lépcsők vezettek a sötétségbe.

— Ez hihetetlen — hüledezett Sofia, Ezio válla felett bekukkantva. Ezio érezte a nő hajának és bőrének finom illatát. — Engedelmével kiderítem, hogy hová vezet — mondta Ezio határozottan. — Hozok fényt. Gyertyát. Pillanatokon belül visszatért, kezében gyertyával és gyújtóssal. — Ki vagy te, Messere? — kérdezte Ezio szemébe nézve. — A legérdekesebb férfi az életedben. A nő gyorsan elmosolyodott. — Á! Presuntuoso! — Maradj itt. Ne engedj be senkit a boltba. Hamarosan visszajövök. Azzal otthagyta a nőt, és lement a lépcsőn, amelynek a lábánál egy mélyen a földbe vezető alagutat talált.

26

Ezio föld alatti víztárolók rendszerében találta magát. A gyertya gyenge fényében boltíves tetőket látott, amelyeket többsornyi keskeny oszlop támasztott alá, az oszlopfőkön pedig különböző jelképek álltak, közöttük Ezio szemeket ismert fel. Egyesek talapzatán furcsamód borzalmas Gorgók fordított feje volt látható. Ezio felismerte, hogy hol van — ez az Elsüllyedt Palota. A nagy víztározó rendszer Konstantinápoly alatt, amelyet Niccolò Polo is megemlített a könyvében. Justinianus császár építette ezer évvel azelőtt a víz megtisztítására. De attól, hogy tudta, mi ez a hely, még nem találta kevésbé ijesztőnek. Lenyűgözte a hatalmas, barlangszerű tér, amely mozdulatainak a visszhangjából ítélve akkora lehetett, mint egy katedrális. De eszébe jutott, hogy a Titkos keresztes háborúban Niccolò tett némi utalást az egyik kulcs helyére. Bár az útmutatás szándékosan homályos volt, Ezio elhatározta, hogy megpróbálja követni az utasításokat, és igyekezett elméjébe idézni a részleteit. Nehéz volt elkerülni, hogy zajt keltsen a víztározó alját borító sekély vízben, de némi gyakorlás után Eziónak sikerült a minimumra csökkentenie. Egyébiránt pedig minden hangot hamarosan elnyomott azoknak a mit sem sejtő embereknek a zaja, akiket távolabbról hallott. Nyilvánvalóan nem volt egyedül, és emlékeztette magát arra, hogy mielőtt hozzákerült volna, a könyv a templomosok birtokában volt. Fényeket is látott a távolban. Eloltotta a gyertyáját és feléjük settenkedett. Nemsokára ki tudta venni két templomos katona alakját egy kis tűz mellett a sötét átjáróban. Ezio közelebb merészkedett. Elég jól tudott görögül ahhoz, hogy nagyjából megértse, amiről beszélgetnek. Az, aki a szót vitte, nem félt kimutatni, mennyire rossz a kedve. Sőt már-már a hisztéria szélén állt. — Ti dystychía!— kiáltotta fel mérgesen. — Micsoda nyomorúság! Tudod, mióta keresgélünk ebben a koszos víztározóban? — Én pár hete érkeztem — válaszolta csendesebb társa. — Az semmi! Én tizenhárom hónapja! Amióta nagymesterünk megtalálta azt az átkozott kulcsot! — Egy kicsit lehiggadt. — De fogalma sincs arról, hogy mit tegyen. Csak annyit tud — a katona hangja gunyorosra váltott —, hogy „valahol itt vannak a városban”. Ezt hallva a másik katona is izgatottabbá vált, mint akit elképesztettek a kilátásai. — Ez a város hatalmas... — Tudom! Én is ezt mondtam... persze csak halkan. Egy altiszt érkezése szakította félbe a beszélgetést. — Dolgozzatok, semmirekellők! Azt hiszitek, azért fizetnek titeket, hogy egész nap a seggeteken üljetek? A két katona morogva visszatért a feladatához. Ezio árnyékként követte őket abban a reményben, hogy további értesülésekre tehet szert. Újabb, hasonlóképpen komor és elégedetlen katonák csatlakoztak hozzájuk. De Eziónak vigyázni kellett a lépteire.

Bármennyire fáradtak és kedvetlenek voltak a katonák, attól még nem feledkeztek meg a kiképzésükről és az éberségről. — Petrosz! — kiáltotta egyikük egy másiknak. — Gondoskodj róla, hogy legyen elég fáklya az ásatásokhoz! Elegem van a sötétben botladozásból! Az „ásatás” szóra Ezio még jobban hegyezte a fülét, de ahogy előbbre lépett, kardjának a hüvelye megkarcolta az egyik oszlopot, és a boltíves tetők felerősítve visszhangozták az apró zörejt. A Petrosz nevű hátranézett. — Van itt valaki rajtunk kívül! — sisteregte. — Legyetek résen, és tartsátok kéznél a fegyvereiteket! A katonák azon nyomban riasztották egymást elfojtott hangon. — Te látsz valamit? — Kutassatok át minden sarkot! Ezio hátrább húzódott az árnyékban, és türelmesen várta, amíg elmúlik a pánik. Közben pedig megfogadta, hogy még jobban fog vigyázni a felerősödő hangok miatt. Az őrök fokozatosan ismét hozzáláttak a kutatáshoz. Ezio látta, hogy törekvéseik céltalanok, és hogy ezzel ők maguk is tisztában vannak. De azért folytatta a megfigyelést, hátha sikerül felfedeznie benne valami logikát, és közben hallgatta a semmitmondó beszélgetéseket is. — Büdös van idelent. — Mit vártál? Ez egy csatorna. — Jól jönne egy kis levegő. — Türelem. Három óra múlva itt a váltás. — Csend legyen már! — csördített rájuk az ismét előkerülő altiszt. — És hegyezzétek a fületeket! Jézusom, vajon miért pont titeket küldtek egy ilyen kényes munkára? Ezio a katonákat kikerülve előrement, amíg egy kőpadkához nem ért, amelyen két fiatal tiszt állt egy tűzedény mellett. Belehallgatott a beszélgetésükbe. — Annyit tudok, hogy egy lépéssel az orgyilkosok előtt járunk — mondta az egyik. — A nagymester parancsba adta, hogy siessünk. Lehet, hogy közelebb járnak, mint gondolnánk. — Biztos megvan rá az oka. Egyébként meg hogy néznek ki azok a kulcsok? — Ugyanúgy, mint amit a Topkapi alatt találtunk meg. Legalábbis ebből a feltételezésből indulunk ki. A másik tiszt megrázta magát. — Nyolc óra ebben a koszban. Apistefto! — Egyetértek. Soha az életben nem unatkoztam ennyire. — Igaz. De muszáj lesz nemsokára megtalálnunk a kulcsokat. — Álmodozz csak! Ám az, aki elsőnek beszélt, hirtelen gyors pillantást vetett körbe. — Mi volt ez? — Feltehetően egy patkány. Isten tudja, milyen sok lehet itt belőle! — Mintha minden árnyék mozogna. — Ez csak a láng miatt tűnik így.

— Valaki van idelent! Érzem! — Nyugodj már meg, különben megőrülsz! Ezio elmászott mellettük, amennyire lassan csak lehetett, bár legszívesebben rohant volna, de nem mert, nehogy a bokája mentén túl sok fodrozódás keletkezzen a vízben. Végre jó messzire jutott a két tiszttől és a többi templomostól, és kitapogatta az utat egy nyirkos, az oszlopos termeknél jóval alacsonyabb és szűkebb folyosón. Valahogy úgy érezte, hogy jó irányba tart. Mihelyst a templomosok fényei és zörejei teljesen elhaltak mögötte, eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy újra gyertyát gyújtson. Oldaltáskájából elővette a gyújtóssal együtt, miközben imádkozott, nehogy elejtse bármelyiket, miközben igyekszik szikrát csiholni. Végre sikerrel járt. Egy pillanatig kivárt, meg akart bizonyosodni arról, hogy nem követi senki, majd elindult a tekergő folyosón, amely megrökönyödésére újabb és újabb mellékfolyosókban ágazott el. Időről időre rosszul választott, és falnak ütközött. Ilyenkor visszafordult, és már azon merengett, nem útvesztőbe került-e. Egyre mélyebbre jutott. Imádkozott, hogy emlékezzen a visszaútra, és hogy a könyvesbolt tulajdonosa se árulja el, míg aztán egy tompa csillogás jelent meg előtte. Nem több egy szentjánosbogár fényénél, de arra elég, hogy irányítani tudja. A mellékfolyosó kisebb kör alakú terembe torkollott, amelynek a kupolaszerű teteje szinte elveszett a magasra vetődő árnyékok között. A falak mentén szabályosan elrendezett fél oszlopok álltak, és nem hallatszott más zaj, csak a víz csepegése. A terem közepén kis kőemelvény állt, rajta pedig egy összehajtott térkép. Ezio kinyitotta, és látta, hogy Konstantinápoly aprólékosan részletezett térképe, sarkában a Polo testvérek régi kereskedőházának tisztán kivehető pecsétjével. A térképet négy vonal osztotta fel, mindegyik rész a város egy-egy látványosságát ábrázolta. A térkép margójára tizenkét könyv címét írták fel, ám ezek közül négy az egyes térképrészek mellett állt. A négy könyvcímet zölddel, kékkel, pirossal és feketével emelték ki. Ezio ismét gondosan összehajtotta a térképet, és elhelyezte a tarsolyában. Majd figyelmét a kőemelvény közepére helyezett tárgyra irányította. Kőből faragott, legfeljebb négy hüvelyk átmérőjű korong volt. Vékony, kifelé keskenyedő, talán obszidiánból készült. A kellős közepét tökéletesen kerek, fél hüvelyk átmérőjű lyuk ütötte át. A felületét rajzok borították, amelyek közül Ezio felismert néhányat az apja és nagybátyja által egykor birtokolt Kódex oldalairól. Egy nap, amelynek a sugarai egy világ felé kinyújtott kezekben végződnek; furcsa, meghatározhatatlan nemű, emberszabású lények, eltúlzott szemmel, ajakkal, homlokkal és hassal; elvont matematikai szimbólumnak és számításoknak tűnő jelek. Szentjánosbogár jellegű fény áradt belőle. Ezio óvatosan, szinte alázatosan vette a kezébe. Nem érzett ilyen tiszteletet azóta, hogy utoljára fogta meg az Almát, és mintha már tudta volna, hogy mivel van dolga. Ahogy megforgatta a tárgyat, a sugárzása felerősödött. Che succede?, futott át Ezio fején. Mi történik...? Aztán a sugárzás napkitöréssé változott, amely elől Eziónak el kellett takarnia a szemét, és a terem fényorkánban robbant fel.

27

Ezio valahogy ott is volt, meg nem is. Nem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy valamiféle révületbe zuhant. De azt egészen pontosan tudta, hogy mikor és hol van — több évszázaddal saját születése előtt, a tizenkettedik század végén. Elméjében ott lebegett a dátum, Urunk 1189. esztendeje, miközben örvénylő felhők és valami földöntúli fény egymást metsző sugarai között lépdelt — vagy inkább lebegett —, amelyek végül különválva a távolban felfedtek egy hatalmas erődöt. Ezio azonnal felismerte a helyet: ez Maszjaf. A felhők mintha közelebb vitték volna. Vad csatazajt hallott, majd egymással halálos küzdelmet vívó lovasokat és gyalogosokat látott. Aztán egy teljes sebességgel feléje vágtató ló patáinak a csattogása hallatszott. Egy ifjú, fehérbe öltözött, csuklyás orgyilkos vágtázott át a jeleneten. Ezio a saját személyét nézte — és mintha közben elveszítette volna önmagát. Valami történet, amelyet félig felismert, amelyre félig emlékezett. Egy üzenet a múltból, amelyről még nem tudott semmit, ám amely mégis teljesen ismerősnek hatott... A fehér ruhás ifjú kivont karddal rohant át a kapun a csetepaté kellős közepén. Két megtermett keresztes lovag készült megadni a kegyelemdöfést egy sebesült orgyilkosnak. A nyeregből kihajoló fiatalember egy tiszta vágással sújtott le az egyikükre, majd meghúzta a gyeplőt, és nagy porfelhőt verve leugrott a lováról. A második keresztes megpördült, hogy szembeszálljon vele. Az ifjú egy pillanat alatt előrántott egy dobótőrt, megcélozta vele a keresztest, és halálos pontossággal belévágta. A tőr a katona nyakába fúródott, pont a sisak alá. A keresztes térdre hullott, majd előrezuhant, arccal a porba. A fiatalember társa segítségére sietett, aki egy fa mellett csuklott össze. A sebesült kardja kicsúszott a kezéből. Ahogy előredőlt, hátát a fatörzsnek vetve, fintorogva szorongatta a bokáját. — Hol sebesültél meg? — kérdezte sürgetve a fiatalember. — Eltört a lábam. Épp a legjobbkor érkeztél. A fiatalember lehajolt társához, és talpra segítette. Egyik karját a válla köré fonva egy kisebb kőépület fala mellett álló padhoz kísérte. A sebesült orgyilkos felnézett rá. — Mi a neved, testvér? — Altaïr. Umar fia. A sebesült orgyilkos arca felderült. — Umar! Remek ember volt. Ugyanúgy halt meg, ahogy élt. Becsülettel. A csata közepéből egy harmadik, vérző és kimerült orgyilkos tántorgott feléjük. — Altaïr! — kiáltotta. — Elárultak minket! Az ellenség bevette a várat! Altaïr Ibn-La’Ahad bekötözte elesett bajtársának a sebét. Megveregette a vállát. — Életben maradsz — nyugtatta meg. Majd az újonnan érkezőhöz fordult, akivel nem kifejezetten barátságos tekintetet váltott. — Ez súlyos hír, Abbász. Hol van Al Mualim? Abbász a fejét ingatta.

— Odabent volt, amikor a keresztesek áttörtek. Nem tehetünk most érte semmit. Altaïr nem válaszolt azonnal. A pár száz lépésre a kőszirtek közül kiemelkedő vár felé fordult. Elgondolkodott. — Altaïr! — szakította meg a gondolatait Abbász. — Vissza kell vonulnunk! Altaïr higgadtan fordult vissza. — Figyelj rám! Mihelyst bezárom a várkaput, támadjátok oldalba a keresztesek egységeit a faluban, és üldözzétek be őket a nyugati szorosba! — Már megint ez a vakmerőség! — morogta Abbász mérgesen. — Nincs semmi esélyed! — Abbász! — vágott vissza Altaïr szigorúan. — Te csak... ne hibázz! Visszaült a lovára, és a vár felé indult Ahogy könnyű vágtában végigment az ismerős úton, elszorult a szíve az elé táruló pusztítás láttán. Az ösvény mentén falubeliek csatangoltak. Az egyik nő felemelte a fejét, ahogy Altaïr elhaladt mellette, és felkiáltott: — Átkozott keresztesek! Imádkozom, hogy mindegyik essen áldozatul a kardodnak! — Az imádkozást hagyd meg a papoknak, nővérem. Altaïr tovább hajtotta a lovát. Előrehaladását fosztogató keresztesek kisebb csoportjai hátráltatták, akik lecsaptak a Maszjafból kiszorított és a faluba igyekvő emberekre. Háromszor is arra kellett pazarolnia a drága idejét és erejét, hogy megvédje népét a magukat Krisztus katonáinak nevező goromba frankoktól. De a hála és a bátorítás hangjai visszhangoztak a fülében, és megerősítették célja elérésében. — Isten áldjon, orgyilkos! — Biztos voltam benne, hogy ütött a halálom órája! Köszönöm! — Hajtsd vissza a tengerbe ezeket a kereszteseket, egyszer és mindenkorra! Végre elért a tátongó városkapuhoz. Felnézve Altaïr látta, hogy egy orgyilkos kétségbeesetten küzd a csörlő szerkezetével, mintegy százlábnyi magasságban. Orgyilkos közlegények egy osztaga az egyik közeli torony lábánál csoportosult. — Miért van még mindig nyitva a kapu? — kiáltotta fel Altaïr. — Mindkét csörlő megakadt! A várat ellepte az ellenség! Altaïr benézett a várudvarra, és látta, hogy keresztesek egy csoportja elindult felé. A szakaszát vezénylő tiszthez fordult: — Tartsd meg ezt a harcállást! Kardját hüvelyébe csúsztatta, és leszállt a lóról, majd elkezdett felmászni a kapuőrség külső falán. Hamarosan felért a csörlők kiszabadításán munkálkodó társa mellé. Vadul dolgoztak mindketten, és közös erővel végre sikerrel jártak — legalábbis annyira, hogy részben kiszabadították a kaput, és az rázkódva és morogva pár lábnyit lejjebb ereszkedett. — Már majdnem megvan — sziszegte Altaïr összeszorított foga között. Izmai megduzzadtak, ahogy orgyilkos társával együtt próbálták kimozdítani a másik csörlő fogaskerekeit. Az végre engedett, és a várkapu bezuhant az egymással harcoló orgyilkosok és keresztesek közé. Az orgyilkosoknak sikerült félreugraniuk, ám a keresztesek csapatait kettéosztotta a zuhanó kapu; egyesek bent maradtak a várban, mások viszont odakint rekedtek. Altaïr lesietett a kapuőrség tetejétől Maszjaf központi udvarára vezető kőlépcsőn. Orgyilkosok szerte heverő holttestei tanúskodtak az ott nemrég még dúló ádáz

harcokról. Miközben körbenézett, hogy végigpásztázza a bástyákat és mellvédeket, megnyílt a főtorony kapuja, és a felbukkanó csapat láttán elakadt a lélegzete. Keresztes gyalogosok egy elitcsapata vette körbe a Testvériség mentorát — Al Mualimot. Az idős férfi félig eszméletlen volt. Két kegyetlen külsejű katona hurcolta magával. A mellettük tőrt szorongató alakot pedig Altaïr felismerte. Nagydarab, kemény kinézetű férfi, sötét, kifürkészhetetlen szemmel, állán pedig egy mély, az arcát elcsúfító sebhellyel. Vékony haját fekete szalaggal kötötte át. Harrasz. Altaïr már régóta tudni szerette volna, kihez húz valójában Harrasz. Csatlakozott az orgyilkosok ügyéhez, de mindig látszott rajta, hogy nincs megelégedve a Testvériségen belüli rangjával. Az érvényesülésben a könnyebbik utat kereste a tettek elismerése helyett. Bár harcosként kiérdemelte a hírnevét, valóságos kaméleon módjára mindig behízelegte magát mások bizalmába, egyéniségét az övékhez igazítva. Nyilvánvalóan felülkerekedett benne a nagyravágyás, és felismerve az alkalmat, áruló módjára a keresztesek oldalára állt. Most pedig már az ő uniformisukat is viselte. — Hátra, Altaïr! kiáltotta. — Ha csak egyet lépsz, a mentorod halott! Hangja hallatán Al Mualim magához tért, kihúzta magát, és felemelte a hangját. — Öld meg a nyomorultat, Altaïr! Én nem félek a haláltól! — Innen nem távozol élve, áruló! — kiáltotta Altaïr Harrasznak. Harrasz elnevette magát. — Nem. Félreérted. Nem vagyok áruló. — Az övén lógó sisakot felemelte, és a fejére tette. A keresztesek sisakja! Harrasz megint nevetett. — Látod? Nem árulhattam el azokat, akiket sosem szerettem igazán! Harrasz elindult Altaïr felé. — Akkor kétszeresen nyomorult vagy — mondta Altaïr —, mert hazugságban éltél. Ezután felgyorsultak az események. Harrasz kardot rántott, és Altaïr felé rontott. Ugyanebben a pillanatban Al Mualimnak sikerült megszabadulnia őreitől, a korát meghazudtoló erővel kicsavarta egyikük kezéből a kardját, és levágta vele. Harrasz pillanatnyi zavarát kihasználva Altaïr kieresztette a rejtett pengéjét, és lecsapott az árulóra. De Harrasz elmozgott az útjából, és miközben Altaïr egyensúlyát vesztette, gyáván lesújtott rá a kardjával. Altaïr félregurult, és gyorsan felpattant, mert keresztesek egy csoportja sietett Harrasz védelmére. Szeme sarkából látta, hogy Al Mualim összecsap egy másik csoporttal. — Öljétek meg a gazfickót! — üvöltötte Harrasz, és azzal félrevonult a csatától. Altaïr a szájában érezte a düh ízét. Előrerohanva elvágta két keresztes támadója torkát. A többiek ijedten hátrahőköltek, így magára hagyták a kővé dermedt Harraszt. Altaïr beszorította a két fal találkozásához. Gyorsan kellett végeznie vele, hogy mentora segítségére siethessen. Harrasz megérezte, hogy Altaïr figyelme máshol jár, és gyorsan lecsapott rá, kihasítva egy darabot zubbonya szövetéből. Altaïr visszavágott, és rejtett pengéjét egyenesen Harrasz nyakába döfte, pont a mellcsont felett. Az áruló elfojtott sikollyal zuhant neki a falnak. Altaïr megállt felette.

Harrasz felnézett. Altaïr alakja eltakarta előle a napot. — Túlságoson is bízol az emberek szívében, Altaïr — küzdötte ki magából a szavakat, miközben már tört fel a vér a mellkasából. — A templomosok tudják az igazságot Az emberek gyengék, alantasok és kicsinyesek. — Ezt a leírást akár saját magáról is adhatta volna. — Nem, Harrasz. A Krédónk épp az ellenkezőjét bizonyítja. Térj vissza, akár most, életed végső órájában is! Könyörületből kérlek, hogy váltsd meg önmagadat! — Majd megtanulod, Altaïr. Méghozzá a saját károdon. — Ám Harrasz még egy pillanatra elgondolkodott, ahogy szeméből lassan kihunyt a fény, és kierőszakolta magából az utolsó szavakat. — Talán nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy megértsem, de gyanítom, hogy épp az ellenkezője az igaz, mint amit te hiszel. Ahhoz mindenesetre túl sok eszem van, hogy olyan badarságokban higgyek, mint te. Ezután a szeme fennakadt, teste oldalra dőlt, és egy hosszú hörgés távozott belőle, ahogy átadta magát a halálnak. Az Altaïr elméjében elültetett gyanú nem vert azonnal gyökeret. Túl sok teendő várt rá ahhoz, hogy elgondolkodhasson rajta. A fiatalember sarkon fordult, és csatlakozott mentorához. Vállvetve harcoltak, amíg az utolsó keresztescsapatokat is megfutamították vagy kiterítették a véres porban. Körülöttük a jelek arra utaltak, hogy a csata az orgyilkosok javára fordult. A keresztesek serege visszavonult a várból, noha azon túl még folytatódtak a harcok, ahogy arról a nemsokára érkező hírnökök is beszámoltak. Hogy kipihenjék az erőfeszítéseiket, Altaïr és Al Mualim egy pillanatra megállt a főtorony kapuja melletti fa alatt. — Ez a nyomorult, Harrasz... kínáltál neki egy utolsó esélyt, hogy megmentse a becsületét, hogy belássa tévedését. Miért? Altaïrnak hízelgett, hogy mentora kikéri a véleményét. — Senki se hagyja el ezt a világot úgy, hogy ne kapjon valami kedvességet, egy esélyt a megváltásra. — De ő elutasította azt, amit kínáltál neki. Altaïr enyhén megvonta a vállát. — Jogában állt. Al Mualim egy ideig közvetlen közelről nézett Altaïr arcába, majd elmosolyodott, és biccentett. Együtt indultak a várkapu felé. — Altaïr — kezdett bele Al Mualim —, láttalak téged igen rövid idő alatt fiúból férfivá fejlődni, és el kell mondanom, hogy ez egyenlő mértékben tölt el szomorúsággal és büszkeséggel. De egy dolog biztos: méltó örököse vagy Umarnak. Altaïr felemelte a fejét. — Nem ismertem mint apát. Csak mint orgyilkost. Al Mualim a vállára tette a kezét. — Te is beleszülettél ebbe a Rendbe, a Testvériségbe. — Egy pillanatra elhallgatott. — Előfordult, hogy... megbántad? — Mentor... hogyan bánhatnám meg, amikor csak ezt az életet ismerem? Al Mualim bölcsen bólintott. Egy pillanatra felnézett, hogy jelezzen a mellvédre felkapaszkodott orgyilkos megfigyelőnek.

— Idővel talán találsz más utat is, Altaïr. És ha az az idő eljön, rajtad múlik majd, hogy melyik utat választod. Al Mualim jelére az őrök ismét felhúzták a vár kapuját. — Gyere, fiam — mondta az öregember. — És tartsd készen a pengédet. Még nem nyertük meg ezt a harcot. Együtt mentek fel a megnyitott kapu felé, a ragyogó napsütésbe. Ragyogó napsütés, egy erős, mindent besugárzó fehér fény — Ezio megszédült. Pislogott, hogy kitörölje a szeméből a sok színben pompázó formákat, amelyek megjelentek előtte, és erőteljesen megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az őt rabul ejtő látomástól. Jó szorosan lecsukta a szemét. Amikor ismét felnyitotta, a szívverése kezdett visszatérni szokásos ritmusához, és megint a föld alatti kamrában találta magát, ahol újra erőtlen fény honolt. Észrevette, hogy még mindig kezében tartja a kőkorongot, és immár nem volt kétsége arról, hogy mi az. Megtalálta az első kulcsot. Ránézett a gyertyájára. Úgy érezte, hogy hosszú időt töltött távol, ám a láng biztosan égett, és alig fogyott a faggyúból. A kulcsot a térképpel együtt a tarsolyába helyezte, és elindult vissza a napfény és Sofia felé.

28

Sofia izgatottan tette le a könyvet, amelyet olvasott, és odaszaladt hozzá, éppen csak meg nem ölelte. — Ezio! Salve! Már azt hittem, örökre eltűntél! — Hát, én is — válaszolta Ezio. — Találtál valamit? — Igen. Érdekelni fog téged. Egy széles asztalhoz léptek. Sofia lepakolta róla a könyveket, hogy Ezio kiteríthesse rajta a felfedezett térképet. — Dio mio, de szép! — kiáltott fel Sofia. — És nézd... ott van a boltom! A közepén. — Igen. Fontos helyen van. De nézd csak meg a széleit! A nő elővett egy szemüveget, és előrehajolva közelről megvizsgálta a könyvcímeket. — Ezek mind ritka könyvek. És mik azok a jelképek körülöttük? — Remélem, hogy sikerül kiderítenem. — Ezeknek a könyveknek némelyike igazán ritka. Egyik-másikat már... több mint ezer éve nem látták! Valóságos vagyon lehet az értékük! — A boltod a Polo testvérek, Niccolò és Maffeo egykori kereskedőházának a helyén van. Niccolò a város különböző részein rejtette el ezeket a könyveket. A térképből kiderülhet, hogy hová, csak ki kell találnunk, hogyan értelmezzük. Soha levette a szemüvegét, és kíváncsian mérte végig. — Hmmm. Kezdesz érdekelni. Egy kicsit. Ezio elmosolyodott, és előrehajolt. Rámutatott a térképre. — Úgy vélem, először ezt a három könyvet kell megtalálnom a tizenkettő közül. — És a többi? — Azt még nem tudom. Lehet, hogy csak félrevezetés szándékából kerültek ide. De meggyőződésem, hogy ezekre kell összpontosítanom. Utalásokat tartalmazhatnak a többi hasonló kulcs helyére. Elővette tarsolyából a kerek követ. Sofia ismét feltette a szemüvegét, hogy alaposan megnézze, majd a fejét ingatva hátralépett. — Molto curioso. — Egy könyvtár kulcsa. — Nem úgy néz ki, mint egy kulcs. — Ez egy nagyon különleges könyvtár. Egy másikat már megtaláltak, a Topkapi palota alatt. De Isten segedelmével még időben vagyunk, hogy ráleljünk a többire. — Megtalálták? De kik? — Olyanok, akik nem tudnak olvasni. Sofia ezen elmosolyodott, de Ezio megőrizte a komolyságát. — Sofia... megpróbálnád megfejteni ezt a térképet? Segítenél nekem megtalálni a könyveket?

Sofia pár percen át ismét csendben tanulmányozta a térképet. Majd felegyenesedett, és mosolyogva, csillogó szemmel nézett Ezióra. — Rengeteg könyv van a boltomban, amely hivatkozásokat tartalmazhat rájuk. Azt hiszem, azoknak a segítségével meg tudom oldani a rejtélyt. De egy feltétellel. — Mégpedig? — Kölcsönadod nekem a könyveket, miután végeztél velük? Ezio felderült. — Azt hiszem, meg fogunk állapodni. Elbúcsúzott. Miután Ezio távozott, Sofia bezárta a boltot. Visszament az asztalhoz, és miután levett pár kötetet a közeli polcokról, valamint magához vett egy jegyzetfüzetet és pár tollat, odahúzott egy széket, és azonnal nekilátott a térkép alapos tanulmányozásához.

29

Másnap Ezio a félsziget délkeleti negyedében, a lóversenytér mellett találkozott Juszuffal. Barátja éppen fiatal társai egy csoportjával értekezett, egy térképet tanulmányoztak. A beszélgetésnek Ezio érkezésével vége szakadt és Juszuf összehajtotta a térképet. — Üdvözletem, mentor! Ha nem tévedek, kellemes meglepetés vár ránk. És ha holnap ilyenkor még életben vagyok, jó kis történeteket cserélhetünk ki egymás közt. — Van rá esély, hogy ne legyél életben? — Értesülést kaptunk a bizánciak egyik tervéről. Most, hogy az ifjú Szulejmán herceg visszatért a haddzsról, be akarnak hatolni a Topkapi palotába. Ma este terveznek akcióba lépni. — Mi olyan különleges a mai estében? — Rendezvény lesz a palotában. Kulturális esemény. Festményeket állítanak ki olyanoktól, mint a Bellini testvérek, meg szeldzsuk művészektől is. Zene is lesz. — És mi a tervünk? Juszuf komoran nézett rá. — Testvérem, ez nem a te harcod. Nem kell beavatkoznod az oszmánok ügyeibe. — Topkapi engem is érint. A templomosok alatta találták meg Altaïr könyvtárának egyik kulcsát, és szeretném megtudni, hogyan történt. — Ezio, mi megvédeni akarjuk a herceget, nem kivallatni. — Bízz meg bennem, Juszuf. Csak azt mondd meg, hogy merre menjek. Juszufon látszott, hogy nincs meggyőzve. De válaszolt. — A palota főkapujánál találkozunk. Azt tervezzük, hogy zenésznek öltözünk, és a valódi muzsikusokkal együtt megyünk be. — Akkor ott találkozunk. — Szükséged lesz álruhára. És hangszerre is. — Valamikor játszottam lanton. — Megnézzük, mit tehetünk. És neked az olasz zenészekkel kell elvegyülnöd. Nem nézel ki eléggé töröknek ahhoz, hogy elhitesd, közülünk való vagy. Alkonyatkor Ezio, Juszuf és a kiválasztott orgyilkosok egy csoportja összegyűlt a főkapunál, valamennyien megfelelően kiöltözve. — Tetszik a ruhád? — kérdezte Juszuf. — Rendben van. De az ujja túl szűkre van szabva. Nem maradt hely rejtett fegyvereknek. — Laza ujjasban nem lehet lanton játszani. Márpedig te lantos vagy. Nem ezt akartad? — Igaz.

— És nálunk van fegyver. Csak mutass rá a célpontra, és mi majd kiiktatjuk. Íme, a hangszered. — Átvett az egyik emberétől egy szép lantot, és odanyújtotta Eziónak, aki bátortalanul kipróbálta. — Allahra, remélem, ennél szebben is képes leszel nyekeregni vele! — mondta Juszuf. — Régen volt a kezemben ilyen. — Biztos tudsz rajta játszani? — Megtanultam pár akkordot fiatalkoromban. — Voltál te valaha is igazán fiatal? — Régen. Juszuf izgett-mozgott az álruhájában, egy zöld és sárga szaténöltözetben. — Nevetségesnek érzem magamat ebben a viseletben. Nevetségesen nézek ki! — Pont úgy nézel ki, mint az összes többi zenész, és ez a fontos. Most pedig gyerünk, már összegyűlt a zenekar. Átsétáltak oda, ahol több olasz zenész már türelmetlenül várta, hogy bejusson a palotába. Juszuf és társai török hangszerekkel, tamburával, úddal, kanunnal és kudümmel szerelték fel magukat, amelyeken valamennyien elfogadhatóan tudtak játszani. Ezio nézte, ahogy beterelik őket egy oldalsó bejáraton. Kellemes érzés volt ismét honfitársai között lennie, és beszélgetésbe is elegyedett velük. — Firenzéből jöttél? Légy üdvözölve! Jó kis fellépés lesz — mondta az egyikük. — Ezt nevezed jó fellépésnek? — szólt közbe egy gambajátékos. — Hát akkor sosem léptél fel Franciaországban! Ott vannak a legjobbak! Alig fél éve jártam ott, és hallottam Josquin Qui Habitat-ját. A legszebb korál, amit valaha is volt szerencsém meghallgatni. Ismered a munkáit, Ezio? — Egy kicsit. — Josquin — sóhajtotta az első zenész, egy harsonás. — Ő valóban igazi kincs. Annyi biztos, hogy Itáliában nem találni hasonló tehetséget. — Majd eljön a mi időnk is. — Látom, te lantos vagy, Ezio — szólította meg egy másik, kezében gitárral. — Az utóbbi időben kísérleteztem másfajta hangolási módokkal. Így remek új ötleteket tudok kipróbálni. A negyedik húromat például kistercre szoktam hangolni, amivel nagyon komor hangzást érek el. Jut eszembe, hoztál magaddal tartalék húrt? Legalább hat húrom szakadt el egy hónap alatt. — Számomra túlságosan is kísérletező Josquin zenéje — mondta egy ciszterjátékos. — Nekem elhiheted, a polifónia sosem fog elterjedni! — Majd emlékeztessetek rá, hogy szeretnék megtanulni pár keleti hangolást, mielőtt elutazunk — mondta a gitáros, mit sem törődve társa megjegyzésével. — Jó ötlet. Szerintem remek hely ez. Az emberek is kedvesek. Nem úgy, mint Verona. Ott manapság az utcán sem tudsz végigmenni anélkül, hogy elvegyék az erszényedet — szólt közbe megint egy másik, akinél egy schalmei volt. — Mikor mehetünk már be? — kérdezte Ezio. — Nemsokára — válaszolta a gitáros. — Nézd, épp most nyitják a kaput. A gambajátékos kritikus arccal pengette a húrjait, majd felderült.

— Kiváló nap ez a zenélésre, ugye, Ezio? — Remélem — válaszolta Ezio. Elindultak a kapun át, ahol az oszmán tisztek mindenkit átvizsgáltak. Sajnos amikor Ezio került sorra, az egyik őr megállította. — Játssz el nekünk egy dalt! Szeretem a lant hangját. Ezio tehetetlenül nézett körül, miközben a többi zenész elhaladt mellette. — Perdonate, buon signore, én Szulejmán herceg mulattatására jöttem. — Bármelyik gerzek hangszert ragadhat, és nem emlékszem, hogy tagja lennél ennek a zenekarnak. Úgyhogy játssz nekünk! Ezio vett egy mély lélegzetet, majd elkezdett pengetni egy egyszerű balladát, amelyet még akkoriban tanult, amikor megvolt a család firenzei palotája. Rettenetesen szólt. — Ez... már elnézést... de iszonyatos! — méltatlankodott az őr. — Vagy ez valami új, kísérleti zene lenne? — Ezzel az erővel akár egy mosódeszkával vagy egy sima zsineggel is cincoghatnál, olyan borzalmas volt — jött közelebb egy másik vigyorogva. — Mint egy macska, aki a végét járja. — Ilyen körülmények között nem tudok dolgozni! — mondta Ezio sértődötten. — Hadd melegedjek be egy kicsit! — Rendben. És akkor már be is hangolhatnál rendesen. Ezio erősen koncentrált, és újra megpróbálta. Kis kezdeti ügyetlenkedés után sikerült egész szépen előadnia Landininek egy egyszerűbb, régi darabját. Végül kifejezetten megindítóra sikerült, és az oszmánok tapssal jutalmazták. — Pekala — mondta az, aki megállította. — Menj hát be, és boldogítsd a vendégeket ezzel a macskazenével. Mihelyst beért, hatalmas tömeg közepén találta magát. A széles, részben fedett, átriumszerű márványudvar fényesen és színesen csillogott a tamarinduszfák alatt. A vendégek fel-alá járkáltak, a szolgálók pedig édességektől és frissítőktől roskadozó tálakkal kínálgatták őket. Az oszmán nemesség nagy számban jelent meg, de voltak ott diplomaták és közismert művészek és üzletemberek Itáliából, Szerbiából, a Peloponnészoszról, Perzsiából és Örményországból. A kifinomult társaságban nehéz lett volna kiszűrni az esetleges bizánci betolakodókat. Ezio úgy döntött, a legjobb, ha igyekszik utolérni az olasz zenészeket, akikkel odakint elbeszélgetett, de nem siette el a dolgát, próbálta felmérni a terepet. A császári őrök azonban éberen figyeltek, és az egyikük rövidesen megszólította. — Elnézést, uram, netán eltévedt? — Nem. — Zenész vagy, ugye? Nos, téged azért fizetnek, hogy játssz, nem pedig azért, hogy elvegyülj a vendégek között! Ezio feldühödött, de uralkodnia kellett magán, nehogy lebukjon. Szerencséjére megmentette egy jómódúnak látszó társaság, négy elegáns férfi és négy, szívszédítően gyönyörű nő. — Játssz nekünk valamit! — kérlelték, és azzal körbeállták.

Ezio ismét előadta a Landinit. Eszébe jutott pár másik darab ugyanettől a szerzőtől, és remélte, hogy a közönsége nem tartja majd túl ódivatúnak. De lenyűgözte őket. Ahogy nőtt az önbizalma, örömmel tapasztalta, hogy a zenélés is jobban megy. Még egy kis improvizálásra is merészkedett. És énekelt is. — Pek güzel — jegyezte meg az egyik férfi, amikor befejezte. — Valóban, igazán szép — értett vele egyet társnője, akinek a mély, ibolyaszínű szeméért Ezio a legnagyobb örömmel adta volna az életét. — Hmm. Technikailag azért nem tökéletes — szólt hozzá egy másik férfi. — Ó, Murád, ne fontoskodj már annyit! Az átélés! Az az, ami igazán számít! — Majdnem olyan jól játszik, mint ahogyan öltözködik — vette szemügyre egy másik nő. — Olyan szép a hangzása, mint az esőé — lelkendezett egy harmadik. — Valóban, az olasz lant pont olyan szépen szól, mint a mi údunk — ismerte be Murád, és elhúzta társnőjét Eziótól. — De most sajnos mennünk kell. — Teşekkür ederim, efendim — csicseregték a nők távozásként. Hogy így bizonyított, az őrök a továbbiakban békén hagyták Eziót, aki felvette a kapcsolatot Juszuffal és csapatával. — Remek voltál, mentor — mondta Juszuf. — De ne lássák, hogy velünk beszélsz, még gyanút keltesz. Próbálj bejutni a második, belső udvarhoz, amely arra van. Én majd csatlakozom hozzád. — Okos ötlet — ismerte be Ezio. — De mit találhatunk odabent? — A belső kört. A herceg kíséretét. És egy kis szerencsével magát Szulejmánt is. De légy résen, mentor. Veszély is leselkedhet ránk.

30

A második udvar jóval csendesebb volt, ellenben a dekoráció, az étel, az ital, valamint a zene és a műtárgyak valamivel még pompásabbak, mint az elsőben. Ezio és Juszuf a háttérben maradva méricskélte a vendégeket. — Nem látom Szulejmán herceget — mondta Juszuf. — Várj csak! — intette le Ezio. A zenekar fanfárt fújt, mire valamennyi vendég várakozásteljesen fordult az udvar hátsó falának a közepén látható, gazdag függönnyel díszített ajtó felé. Drága iszfaháni selyemszőnyegeket terítettek elé. Pillanatokkal később egy kisebb csoport lépett ki rajta, szorosan körbevéve a két legelöl járót — mindketten fehér selyembe öltöztek, az egyikük turbánján gyémánttűket, a másik smaragdokat viselt. Ezio tekintetét a fiatalabbik arca vonzotta, a szája meglepődve nyílt szólásra, ahogy felismerte. — Ki ez az ifjú? — kérdezte társát. — Szulejmán herceg. Bajazid szultán unokája, Kefe kormányzója. És még csak tizenhét éves. Ezio elmosolyodott. — Találkoztam vele a hajón, idejövet. Nekem azt mondta, hogy diák. — Hallottam róla, hogy szeret inkognitóban utazni. Ez a biztonsága védelmében is fontos. A haddzsról tért vissza. — És ki a másik? Akinek smaragdok vannak a turbánján? — A nagybátyja, Ahmed herceg. A szultán legkedvesebb fia. Épp azon mesterkedik, hogy az utódja lehessen. A két herceg közben állva várta, hogy bemutassák nekik a legfontosabb vendégeket. Majd mindketten elfogadtak egy-egy pohár rubinvörös italt. — Bor? — kérdezte Ezio. — Áfonyalé. — Serefe! Sagliginiza! — emelte fel Ahmed a hangját a poharával együtt, így üdvözölve az egybegyűlteket. A formális pohárköszöntőket követően Juszuf és Ezio továbbra is figyelte az immár kötetlenebbül viselkedő vendégsereget és a vendéglátókat. Bár amikor Szulejmán elvegyült a vendégek között, Ezio látta, hogy a testőrei diszkréten, de folyamatosan figyelnek. Mindegyikük magas volt, és egyikük sem látszott töröknek. Megkülönböztetésképpen fehér köntöst viseltek, a fejdíszük pedig egy fehér, hegyes csúcsban végződő sapka volt, a dervisekéhez hasonló. Mindannyian bajuszosak voltak, de egyikük feje sem volt leborotválva, valamint nem volt szakálluk sem. Ezio eléggé ismerte ahhoz az oszmán szokásokat, hogy tudja, ez azt jelenti, rabszolgák. Talán valami személyes testőrség? Juszuf hirtelen megragadta Ezio karját. — Nézd ott azt az embert!

Egy sovány, sápadt fiatalember szép világos hajjal és sötétbarna, kifejezéstelen szemekkel Szulejmán közelébe férkőzött. Ruházata elegáns volt, és akár gazdag szerb fegyverkereskedő is lehetett, mindenesetre elég fontos személy ahhoz, hogy bejusson a második udvarba is meghívott vendégek közé. Ezio gyorsan végigpásztázott a tömegen, és felfedezett négy másik, hasonlóan elegáns férfit, akik a kinézetük alapján nem lehettek törökök. Stratégiai pontokon helyezkedtek el, és diszkréten jelzéseket adtak egymásnak. Még mielőtt Juszuf vagy Ezio bármit tehetett volna, a már Szulejmán könyökénél álló sovány fiatalember villámgyorsan előrántott egy keskeny, görbe dzsambiát, és a herceg mellkasa felé szúrt vele. Ugyanebben a pillanatban azonban a legközelebb álló testőr észrevette szándékát, és a penge útjába vetette magát. Azonnal kitört a káosz. A vendégeket félrelökték a hercegek és az elesett társuk segítségére rohanó őrök, miközben az öt merénylő templomos igyekezett a felzúdult és pánikszerűen kavargó tömegen át elmenekülni. A sovány fiatalember eltűnt, ám a testőrök azonosították a társait, és üldözőbe vették őket. A bizánci összeesküvők a megzavarodott vendégeket akadályként lökték az útjukba. A kijáratokat lezárták, de a merénylők megpróbáltak kimászni az udvarból. A zűrzavarban Ahmed herceg eltűnt, és Szulejmán herceg egyedül maradt. Ezio látta, hogy elővett egy kisebb tőrt, de megőrizte a nyugalmát. — Ezio! — szisszent felé Juszuf hirtelen. — Odanézz! Ezio követte Juszuf kézmozdulatát, és látta, hogy a sovány fiatalember visszatért. Most előtört a herceg mögötti tömegből, és felemelt fegyverrel gyorsan közeledett felé. Ezio jóval közelebb állt, mint Juszuf, és felismerte, hogy csak ő mentheti meg időben a herceget. De nem volt nála fegyver! Lenézett a lantra, amelyet még mindig a kezében tartott, sajnálkozva morgott, és széttörte egy közeli oszlopon. Darabokra tört, de a kezében ott maradt egy hegyes lucfenyődarab. Ezio egy pillanat alatt előrevetette magát, megragadta a bizánci csontos csuklóját, hátrarántotta, pont amikor az lesújtani készült, és mélyen beledöfte a szilánkot a bal szemébe. A bizánci megdermedt, a dzsambia kihullott a kezéből, és csörrenve a márványpadlóra esett. Rögtön utána ő maga is a földre zuhant. A tömeg elhallgatott, tisztes távolságban fogta körbe Eziót és Szulejmánt. A testőrök megpróbáltak közbeavatkozni, de Szulejmán egy intéssel megállította őket. A herceg visszahelyezte hüvelyébe a tőrt, majd Ezio felé lépett — ami különleges megtiszteltetésnek számított egy herceg részéről, ahogy azt a tömeg elakadt lélegzete is jelezte. — Örülök, hogy újra látlak, mio bel menestrello. Jól mondtam? — „Szép dalnokom.” Jól, valóban. — Kár a lantodért. Sokkal szebb a kardnál. — Igazad van. De a lant nem ment életeket. — Van, aki vitatkozna ezzel. — Talán. Más körülmények között. — Összemosolyogtak. — Hallom, kormányzó és herceg is vagy. Mit kell még tudni rólad? — Azt, hogy nem beszélek idegenekkel. — Szulejmán enyhén megbiccentette a fejét. — A nevem Szulejmán Oszmán.

— Auditore, Ezio — hajolt meg Ezio. Ekkor hozzájuk lépett az egyik fehér ruhás testőr. Egy altiszt. — Bocsáss meg, hercegem! Nagybátyád kérésére meg kell róla győződnünk, hogy nem sebesültél meg. — Hol van most? — Rád vár. Szulejmán hűvös tekintetet vetett rá. — Mondd meg neki, hogy hála ennek az embernek, sértetlen vagyok. De ezt nem nektek köszönhetem! Nektek! A janicsároknak! Az elit testőrség cserbenhagyott, engem, az uralkodóház hercegét! Hol van a parancsnokotok? — Tarik Barleti elment... megbízást teljesít. — Megbízást? Valóban amatőrnek akartok mutatkozni egy idegen előtt? — Szulejmán kihúzta magát, mire a testőr, egy izmos óriás, aki háromszáz fontot is nyomhatott, remegni kezdett előtte. — Vigyétek innen a holttestet, és küldjétek haza a vendégeket! Tarik pedig jelenjen meg a Divánban! Miután a katona elkotródott, Szulejmán újra Ezio felé fordult. — Felettébb kínos ügy. A janicsárok a szultán testőrei. — De nem a családé? — Jelen esetben úgy tűnik, hogy nem. — Szulejmán végigmérte Eziót. — Nos, nem szeretném rabolni az idődet, de ki szeretném kérni a véleményedet egy ügyben. Egy fontos ügyben. A lassan oszló tömeg szélén álló Juszuf intett Eziónak. — Engedd meg, hogy előtte ruhát váltsak — mondta Ezio, miközben diszkréten a barátja felé biccentett. — Ám legyen. Előbb úgyis el kell intéznem valamit. Gyere a Divánhoz, mihelyst elkészültél. A szolgálóim elkísérnek. Tapsolt, és arra távozott, amerről jött. — Ez nem akármilyen teljesítmény volt — lelkendezett Juszuf, miközben Szulejmán két személyes szolgálójával együtt távoztak a palotából. — De ezzel olyan belépőt biztosítottál nekünk, amelyről még csak nem is álmodtam. — A belépő csak nekem szól — emlékeztette Ezio.

31

Amikor Ezio kicsivel később a Divánhoz — a palota tanácsterméhez — érkezett, Szulejmán már várta. A fiatalember higgadtnak és elevennek látszott. — Megbeszéltem egy találkozót nagybátyámmal, Ahmed herceggel és Tarik Barleti kapitánnyal — jelentette be azon nyomban. — De előbb valamit el kell magyaráznom. A janicsárok lojálisak a nagyapám iránt, de elégedetlenek azzal, hogy kit jelölt meg következő szultánnak. — Ahmedet. — Pontosan. A janicsárok apámat, Szelimet részesítik előnyben. — Hmm — merengett el Ezio. — Akkor nehéz helyzetben vagy. De mondd... hogy illenek bele ebbe az egészbe a bizánciak? Szulejmán a fejét ingatta. — Reméltem, hogy te felvilágosítással tudsz szolgálni ebben a tekintetben. Hajlandó lennél segíteni, hogy kiderítsem? — Én is a nyomukban vagyok. Amennyiben az érdekeink nem ütköznek egymással, megtiszteltetésnek venném, ha segíthetnélek. Szulejmán titokzatosan mosolygott. — Nos, akkor be kell érnem azzal, amit kapok. — Rövid szünet után folytatta. — Figyelj rám. Annak a toronynak a csúcsán, ott, van egy csapóajtó. Menj fel, és nyisd ki. Így mindent láthatsz és hallhatsz, ami elhangzik a Divánban. Ezio biccentett, és azonnal el is búcsúzott, miközben Szulejmán sarkon fordult, és belépett a Divánba. Mire Ezio felért a megfigyelőhelyére, odalent, a tanácsteremben már elkezdődött a beszélgetés, sőt parázs vita alakult ki. A három férfi egy hosszú, bergamai szőnyegekkel leterített asztal mellett állt vagy ült. Az asztal mögött egy faliszőnyeg Bajazidot és a fiait ábrázolta. Az életerős, a negyvenes évei közepén járó, rövid, sötétbarna hajú és szakállú Ahmed feje fedetlen volt, és vörös, zöld és fehér színekben pompázó ruhába öltözött át. Épp egy szóáradat közepén tartott. — Vigyázz az unokaöcsémre, Tarik! Tehetetlenséged már szinte árulásnak minősül. Ha belegondolok, hogy a janicsárjaidon túltett egy olasz lantos! Ez nevetséges! A komor Tarik Barleti harcokban szerzett sebhelyes arca félig eltűnt őszülő szakálla alatt. — Megbocsáthatatlan hiba, efendim. Teljes körű kivizsgálást fogok végezni. — A kivizsgálást én fogom vezetni, Tarik — vágott közbe Szulejmán. — Gondolom, nyilvánvaló okokból. Barleti röviden biccentett. — Evet, Şehzadem. Látom, bölcsességed apádéhoz hasonló.

Ahmed erre dühös pillantást vetett rá. — Ahogy a türelmetlenségem is — tette hozzá Szulejmán, majd nagybátyja felé fordulva távolságtartó hangnemet ütött meg. — Şehzade Ahmed, megkönnyebbülve látom, hogy te legalább sértetlen vagy. — És te is, Szulejmán. Isten oltalmazzon. Ezio látta, hogy Szulejmán valamilyen hosszú távra tervezett játszmát űz. Közben az ifjú herceg felállt, és hívta a kíséretét. — Most búcsúznom kell — jelentette be. — Abban biztosak lehettek, hogy az ezzel a felháborító eseménnyel kapcsolatos nyomozásomnak hamarosan meglesz az eredménye. Kísérete és testőrsége társaságában kivonult a Divánból. Tarik Barleti már indult volna utána, de Ahmed herceg visszatartotta. — Tarik bej — egy szóra! A katona megfordult. Ahmed intett, hogy menjen közelebb. Barátságosan szólt hozzá. Ezio alig hallotta a szavait. — Vajon mi lehetett a célja ennek a támadásnak? Hogy gyengének mutasson engem? Hogy olyan színben tüntessen fel, mint aki nem képes őrizni a város biztonságát? — Rövid szünet után folytatta. — Ha ez a te terved volt, drága jó kapitány, ha bármi közöd van ehhez a mocsokhoz, súlyos hibát követtél el. Apám engem jelölt meg utódjaként, nem pedig a testvéremet! Tarik nem válaszolt azonnal, arca kifejezéstelen, szinte unott volt. Végre megszólalt. — Ahmed herceg, én nem vagyok elég romlott ahhoz, hogy olyan összeesküvést szőjek, amellyel most megvádoltál. Ahmed hátralépett egyet, de nem emelte fel a hangját, és továbbra is nyájasan beszélt. — Mit követtem el, hogy kiérdemeljem a janicsárok testületének megvetését? Mi olyat tett értetek az öcsém, amit én nem? Tarik némi habozás után szólalt meg. — Megengeded, hogy őszintén beszéljek? Ahmed széttárta a kezét. — Azt hiszem, az lesz a legjobb. Tarik a szemébe nézett. — Gyenge vagy, Ahmed. Háború idején tépelődsz, békében nyughatatlan vagy. Hiányzik belőled a szenvedély a gazik, a Szent Harcosok hagyománya iránt, és testvériségről beszélsz a hitetlenek jelenlétében. — Kis szünetet tartott. — Jó filozófus lehetne belőled, de rossz szultán leszel. Ahmed arca elsötétedett. Csettintett az ujjaival, mire felsorakozott mögötte a testőrsége. — Távozhatsz — sziszegte jéghideg hangon a janicsárok parancsnokának. Ezio még mindig figyelt, amikor pár perccel később Ahmed is elviharzott a Divánból. Egy pillanat múlva csatlakozott hozzá Szulejmán herceg. — Szép kis család, mi? — kérdezte a herceg. — Semmi baj. Én is hallgatóztam.

Ezio aggódva nézett rá. — Nagybátyádat nem tisztelik azok, akiknek nemsokára parancsolni fog. Miért nem végzett ott helyben azzal, aki ilyen szemtelenül beszélt vele? — Tarik kemény ember — válaszolta a herceg széttárt kézzel. — Tehetséges, de nagyravágyó. És mély tiszteletet táplál apám iránt. — De nem volt képes megvédeni ezt a palotát az életedre törő bizánci támadással szemben, méghozzá a belső udvarban! Ez már önmagában is vizsgálatot érdemel. — Pontosan. — Hát akkor... hol kezdjük? Miközben Szulejmán gondolkodott, Ezio figyelte. Öreg fej pihen ezeken a nagyon fiatal vállakon, gondolta, és kezdte még jobban tisztelni. — Egyelőre szemmel tartjuk Tarikot és a janicsárjait — mondta végül Szulejmán. — Szabadidejük nagy részét a bazárban és a környékén töltik. El tudnád ezt intézni a... társaiddal együtt? — Utolsó szavait nagyon gondosan választotta meg. Eziónak eszébe jutott Juszuf intelme, miszerint ne avatkozzon be az oszmán politikába, de valahogy úgy érezte, összefüggés lehet saját küldetése és a hatalmi viszály között. Döntött. — Mostantól kezdve, Szulejmán herceg, még egy zsebkendőt sem vásárolhat úgy bármelyikük, hogy ne értesülnénk róla.

32

Miután megbizonyosodott arról, hogy Juszuf és a konstantinápolyi orgyilkosok pontosan megértették, a szolgálaton kívüli janicsárok minden moccanását meg kell figyelniük a Nagy Bazárban, Ezio Azize társaságában a város déli rakpartjai felé vette az irányt, hogy a Piri reisztől kapott lista alapján bombakészítéshez alkalmas alapanyagokat gyűjtsenek. Miután végzett a beszerzéssel, és Azizével az orgyilkosok városi főhadiszállására küldte a holmikat, észrevette Sofiát a rakparton álló tömegben. Egy nagyjából korabeli, olasznak látszó férfival beszélgetett. Ahogy Ezio közelebb ért, már nemcsak azt látta, hogy a nő eléggé kellemetlenül érzi magát, hanem fel is ismerte beszélgetőtársát. Eziót vegyes érzések fogták el: mulatott ugyan rajta, de ő maga is zavarba jött. A férfi váratlan felbukkanása emlékeket és ellentmondásos érzelmeket ébresztett benne. Igyekezett észrevétlenül közelebb jutni. Duccio Dovizi volt az. Már több évtized is eltelt azóta, hogy Ezio majdnem eltörte a jobb karját, amikor Duccio megcsalta Claudiát, akivel akkor jegyben járt. Ezio látta, hogy a férfi karja még mindig viseli a régi incidens nyomát. Duccióval nem bántak jól az évek, eléggé elgyötörtnek látszott. De ez nyilvánvalóan nem zavarta az udvarlásban. Szemmel láthatóan megigézte Sofia, és fel akarta kelteni a figyelmét. — Mia cara — negédeskedett éppen neki —, minket a sors hozott össze. Két olasz magányosan, elveszve Keleten. Hát nem érez mágneses vonzalmat? — Sok mindent érzek, Messere... elsősorban hányingert — válaszolta Sofia bosszúsan és türelmetlenül. Eziót déjà vu érzés fogta el, és úgy vélte, ideje közbelépni. — Zaklat ez az ember, Sofia? — kérdezte, ahogy közelebb ért. Duccio bosszúsan fordult a közbeavatkozó idegen felé. — Elnézést, Messere, de a hölgy és én... Ahogy felismerte Eziót, elakadt a szava. — Ó! Il diavolo, személyesen! — Bal keze akaratlanul is a jobb karja felé lendült. — Ne gyere közelebb! — Duccio! Micsoda öröm, hogy újra látlak! Duccio nem válaszolt, hanem menekülőre fogta a dolgot, majdnem megbotlott az utcaköveken, és közben kiáltozott: — Fusson, buona donna! Fusson, ha kedves az élete! Nemsokára látták eltűnni a móló mellett. Zavart szünet állt be köztük. — Ki volt ez? — Egy kutya — válaszolta Ezio. — Évekkel ezelőtt jegyben járt a húgommal. — És? Mi történt? — A cazzo-ja hat másikkal is jegyben járt. — Milyen szabadon fejezed ki magad! — Sofia enyhén meglepődött, hogy Ezio a „farok” szót használta, de nem sértődött meg rajta.

— Elnézésedet kérem. — Egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: — Mi járatban vagy a kikötőben? — El kellett jönnöm a boltból egy csomagért, de a vámtisztek azt állítják, hogy valami nincs rendben a hajó irataival. Úgyhogy várok. Ezio körülnézett a jól őrzött kikötőben, hogy felmérje az elrendezését. — Annyira bosszantó — folytatta Sofia. — Akár az egész napot is itt tölthetem. — Megnézem, mit tehetek — ajánlotta fel Ezio. — Ismerek pár módot a szabályok rugalmas értelmezésére. — Valóban? Nos, minden tiszteletem az önbizalmadé. — Bízd csak rám. Majd a boltban találkozunk. — Hát akkor... — a nő kotorászni kezdett a táskájában — itt vannak a papírok. A csomag nagyon értékes. Kérlek, vigyázz rá... ha sikerül megszerezned tőlük. — Úgy lesz. — Nos, akkor... köszönöm. — Sofia rámosolygott, és visszaindult a város felé. Ezio egy ideig nézett utána, majd bement a vámirodának otthont adó nagy faépületbe. Odabent egy hosszú pultot talált, mögötte pedig polcokon rengeteg kisebb és nagyobb csomagot. A pulthoz legközelebb eső alsó polcok egyikének az elején jól kivehetően észrevett egy térképtartó fatokot, rajta pedig a címkét: SOFIA SARTOR. — Perfetto — mondta magában. — Segíthetek? — kérdezte egy előlépő pocakos tisztviselő. — Nos, igen. Azért a csomagért jöttem — mutatott rá. A hivatalnok odanézett. — Attól tartok, hogy erről szó sem lehet! Valamennyi csomagot lefoglalták a papírmunka tisztázásáig. — És az meddig tart? — Nem tudnám megmondani. — Órákig? A tisztviselő lebiggyesztette az ajkát. — Napokig? — Az attól függ. Persze némi ellenszolgáltatás fejében lehetne intézni valamit... — A pokolba veled! A hivatalnok megszűnt barátságosnak lenni. — Akadályozol a kötelességem teljesítésében? — csattant fel. — El innen, vénember! És ne merészelj visszajönni! Ezio félrelökte, és átvetette magát a pulton. Felkapta a térképtokot, megfordult, és már távozott volna. De a hivatalnok vadul belefújt egy sípba, és több társa, köztük az állig felfegyverzett kikötőőrség néhány tagja is azonnal megjelent a színen. — Az ott! — sápítozott a hivatalnok. — Meg akart vesztegetni, és amikor elutasítottam, erőszakhoz folyamodott! Ezio felpattant a pultra, ahogy a vámosok rárontottak, és megpróbálták lefogni. A súlyos fatokkal bezúzta néhánynak a fejét, a többiek felett pedig átugrott, és a keletkező zűrzavarban kirohant az épületből. — Így kell elbánni az ilyen kicsinyes hivatalnokokkal — mormolta magában elégedetten. Mielőtt az üldözői összeszedték volna magukat, ő már el is tűnt a kikötőtől

északra fekvő utcák tekervényes útvesztőjében. Sofia iratai nélkül, amelyeket Ezio biztonságba helyezett a zubbonyában, sosem fognak a nyomára akadni.

33

Déltájban lépett be a Hagia Szophia melletti könyvesboltba. Sofia felnézett. A polcokon sokkal nagyobb rend uralkodott, mint Ezio első látogatásakor. A hátsó teremben az íróasztalon látta, hogy a víztározóban szerzett térkép szépen ki van terítve néhány vastag kézikönyv mellett. — Salute, Ezio. Jóval gyorsabb voltál, mint vártam. Szerencsével jártál? Ezio felemelte a térképtartó tokot, és felolvasta a címkét: — Madamigella Sofia Sartor, libraia, Costantinopoli. Ez te lennél? Mosolyogva nyújtotta át a tokot. A nő örömmel vette át, majd ahogy közelebbről is megvizsgálta, az arca elszontyolodott. — Jaj, ne! Mekkora kár esett benne! Vajon ezzel üldözték el a kalózokat? Ezio kissé megszeppenten vonta meg a vállát. Sofia kinyitotta a tokot, és előhúzta belőle a térképet. — Nos, ez rendben van — mondta, miután megnézte. Az egyik asztalhoz vitte, és kiterítette. Egy világtérkép másolata volt. — Hát nem gyönyörű? — kiáltott fel. — Valóban az. — Ezio odaállt mellé, együtt merültek el a csodálatában. — Ez Martin Waldseemüller térképének a nyomata. Egész új, alig négy évvel ezelőtt tette közzé. És nézd csak, ott, a bal oldalán! Az új területek, amelyeket Navigatore Vespucci alig négy vagy öt évvel a térkép megrajzolása előtt fedezett fel. — Ezek a németek gyorsan dolgoznak — jegyezte meg Ezio. — Látom, az új földeket Vespucci keresztneve nyomán nevezte el... Amerigo. — Amerika! — Igen... Szegény Cristoforo Colombo. Furcsán tud alakulni a történelem. — Szerinted mi ez a nagy víz ott? — Az Észak- és Dél-Amerika túloldalán húzódó óceánra mutatott. Ezio előrehajolt, hogy jobban megnézze. — Talán egy új óceán? Tudós barátaim nagy része szerint alábecsülik a földgolyó méretét. — Ez hihetetlen — Sofia hangja mintha sóvárgott volna. — Minél többet tudunk meg a világról, mintha annál kevesebbet tudnánk róla. Ezen mindketten elmerengtek, és egy ideig csendben maradtak. Ezio belegondolt, hogy a tizenhatodik század még éppen csak elkezdődött. Hogy mi minden fog kibontakozni ebben az évszázadban, csak találgatni tudta, és tisztában volt vele, hogy a korából kifolyólag ebből ő már nem sokat fog látni. Minden bizonnyal lesznek újabb felfedezések és újabb háborúk. De lényegében ugyanaz a játék ismétlődik majd — ugyanazokkal a színétekkel, csak más öltözékben és más kellékekkel, ahogy az egyes nemzedékek felfalják egymást, azt gondolván, hogy ők majd felülmúlják az előzőt. — Nos, te teljesítetted az ígéretedet — szakította meg a csendet végül Sofia. — És közben én is. Bevezette Eziót a belső szobába, és felemelt az asztalról egy papírdarabkát.

— Ha jól sejtem, ezen megtalálod az első könyv helyét. Ezio átvette tőle a papírt, és elolvasta. — Be kell vallanom, hogy még a fejem is szédül a gondolattól, hogy valóban láthatom ezeket a könyveket — folytatta Sofia. — Mindegyik olyan tudást tartalmaz, amely elveszett a világ számára, és amelyet újra ismernünk kellene. — Leült az asztal mellé, állát a két tenyerére támasztotta, úgy álmodozott. — Talán nyomtathatnék és árusíthatnék belőlük pár példányt... mondjuk csak ötvenet... Annak elégnek kell lennie... Ezio mosolygott, majd elnevette magát. — Mi ezen a nevetni való? — Bocsáss meg. Öröm látni, hogy valakiben ilyen személyes és nemes szenvedély buzogjon. Ez... lelkesítő. — Te jó ég — válaszolta Sofia, kissé zavarba jőve. — Hogy jutott ilyesmi eszedbe? Ezio felemelte a papírdarabkát. — Ezt most azonnal megvizsgálom. Grazie, Sofia. Rövidesen visszatérek. — Már alig várom — válaszolta a nő. A kíváncsiság és az aggodalom kavargott benne, ahogy Ezio után nézett. Milyen titokzatos egy ember, gondolta magában, miután Ezio mögött bezárult az ajtó. Visszatért a Waldseemüller-térképhez és a jövőről szóló álmaihoz.

34

Sofia sejtése helytálló volt. A Konstanin negyed egy régi, elhagyatott épületében, egy faburkolat mögött Ezio megtalálta a keresett könyvet. Empedoklész kétezer évvel korábban írt, Természetről című versének egy jó állapotban lévő példánya volt, amelyben a görög filozófus összefoglalta gondolatait. Ezio kiemelte a könyvet rejtekhelyéről, és lefújta a port a kis kötetről. Majd kinyitotta az első, üres oldalon. Ahogy nézte, az oldal elkezdett csillogni, és a csillogáson belül feltárult Konstantinápoly térképe. Ezio közelebb hajolt, és koncentrálva felfedezett a térképen egy tűpontot. A Szűz tornyát jelölte meg, a Boszporusz túlsó partján álló világítótornyot, és — ahogy Ezio még közelebbről nézte — azon belül is egy konkrét pontot az alapozásba épített pincében. Ha minden igaz, ott található Altaïr maszjafi könyvtárának második kulcsa. Ezio sietve szelte át a nyüzsgő várost, hogy eljusson a Szűz tornyához. Az oszmán őröket kikerülve és a szorost egy „kölcsönvett” hajón átszelve rátalált egy ajtóra, amely mögött lépcsők vezettek le a pincébe. A könyvet kezében tartva észrevette, hogy az irányítja a lépteit. Megszámlálhatatlan ajtónyílás által övezett folyosók útvesztőjén át vezette. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen sok legyen ezen a viszonylag szűk területen. Ám végül Ezio ott állt egy ajtó előtt, amely hasonlatos volt az összes többihez, kivéve, hogy a résein mintha valami halovány fény szűrődött volna ki. Ezio érintésére az ajtó kinyílt, és egy alacsony kőtalapzaton ott feküdt egy kör alakú kő — vékony, mint egy korong, és az elsőhöz hasonlóan furcsa, ugyancsak rejtélyes, ám más jelképeket tartalmazott. Egy női alak — talán egy istennőé —, aki halványan ismerősnek tűnt, néhány rovátka, amely akár képleteket is ábrázolhatott, de lehettek ékekhez illeszkedő bemetszések is. Talán a maszjafi könyvtár ajtajának kulcslyukán belüli csapokhoz. Ahogy Ezio kézbe vette a kulcsot, a belőle áradó fény felerősödött, még tovább növekedett, és már érezte, hogy beborítja, és mindjárt elrepíti, ki tudja, hová, ki tudja, mely korba. 320 évvel korábbra. Urunk 1191. évébe. Maszjaf. Az erőd belsejében, sok évvel ezelőtt. Alakok az örvénylő ködben. Majd kiválik belőle egy fiatalember és egy idősebb. Küzdelem nyomai, amelyben az öregember veszített — Al Mualim. A földön feküdt, a fiatalember rajta térdelt. Az öregember elgyengülő keze elengedett valamit, ami kigurult a markából, majd megállt a márványpadlón. Eziónak elakadt a lélegzete, mert felismerte a tárgyat... Ez csak az Éden-alma lehetett. De hogyan? A fiatalember — a győztes — fehérben volt, csuklyája a fejére húzva. Altaïr. — Tüzet tartottál a kezedben, vénember — mondta. — El kellett volna pusztítani.

— Elpusztítani? — nevetett fel Al Mualim. — Az egyetlen dolgot, amely véget vethet a keresztes háborúknak, és elhozhatja az igazi békét? Soha! — Akkor majd elpusztítom én. A képek elfakultak, szellemként szertefoszlottak, majd egy újabb jelenet elevenedett meg helyettük. Altaïr Maszjaf főtornyában állt egyik kapitánya társaságában. Mellettük egy kőravatalon kiterítve feküdt a halálában megbékélt Al Mualim holtteste. — Hát valóban vége? — kérdezte az orgyilkos kapitány. — Meghalt a varázsló? Altaïr a holttestre nézett. Nyugodtan, halkan beszélt. — Nem volt varázsló. Csak egy közönséges ember, aki... képes volt illúziókat kelteni. Visszafordult a társához. — Előkészítetted a máglyát? — Igen. — A kapitány habozott folytatni. — De Altaïr, az embereink egy része... ezt nem fogja szótlanul tűrni. Nyugtalankodnak. Altaïr a ravatal fölé hajolt. Karjába vette az öregember testét. — Majd én elintézem. Kihúzta magát, ruhája lógott rajta. — Elég jól vagy egy utazáshoz? — kérdezte a kapitánytól. — Igen, eléggé. — Megkértem Malik Al-Szaifot, hogy menjen Jeruzsálembe, és adjon hírt Al Mualim haláláról. Megteszed ugyanezt Akkóban? — Hát persze. — Akkor menj, és Isten kísérjen az utadon. A kapitány fejet hajtott, és távozott. Karjában a halott mentor testével utódja kilépett, hogy szembenézzen a testvériség többi tagjával. Megjelenése azonnal bábeli zűrzavart keltett, a hangok tükrözték az elmékben uralkodó értetlenkedést. Egyesek úgy vélték, talán álmodnak. Másokat lesújtotta Al Mualim halálának ez a tényszerű megerősítése. — Altaïr! Magyarázatot követelünk! — Hogy juthattunk el idáig? — Mi történt? Az egyik orgyilkos ingatta a fejét. — Az elmém tiszta volt, de a testem... képtelen volt megmozdulni! A zűrzavar közepén megjelent Abbász. Abbász. Altaïr gyermekkori barátja. Most már nem volt annyira biztos a barátságában. Túl sok minden történt kettejük között. — Mi történt itt? — Abbász hangja tükrözte megrendültségét. — Mentorunk mindannyiunkat megtévesztett — válaszolta Altaïr. — A templomosok megvesztegették. — Hol van rá a bizonyíték? — kérdezett vissza Abbász gyanakodva. — Gyere velem, Abbász, és elmagyarázom.

— És ha elégtelennek találom a válaszaidat? — Akkor addig beszélünk, amíg elégtételt nem kapsz. Elindultak a halotti máglya felé, Altaïr még mindig karjában tartotta Al Mualim testét. Abbász, aki nem tudta, hová tartanak, mogorván, feszülten és harcra készen ment vele, képtelen volt leleplezni Altaïr iránti bizalmatlanságát. Altaïr, aki tisztában volt ennek az okával, őszintén sajnálta. De megteszi, ami csak telik tőle. — Abbász, emlékszel arra a tárgyra, amelyet Salamon templomában visszaszereztünk a templomostól, Robert de Sable-tól? — Mármint arra a tárgyra, amelyért téged küldtek, de valójában mások szereztek meg? Altaïr elengedte a füle mellett a sértést. — Igen, arra. A templomosok eszköze. A neve Éden-alma. Sok más hatalma mellett képes illúziókat kelteni, és irányítása alá vonja az emberek elméjét. Annak az elméjét is, aki azt hiszi, hogy ő irányítja az Almát. Halálos fegyver. Abbász megvonta a vállát. — Akkor hát biztos jobb, ha minálunk van, mint a templomosoknál. Altaïr megrázta a fejét. — Az nem számít. Úgy látszik, mindenkit megront, aki a kezébe veszi. — És te azt hiszed, Al Mualim a hatása alá került. Altaïr türelmetlen mozdulatot tett. — Igen. Ma az Alma segítségével megpróbálta uralma alá hajtani Maszjafot. Te magad is láthattad. Abbász kételkedett. — Nem tudom, hogy mit láttam. — Hallgass meg, Abbász. Az Alma biztonságban van, Al Mualim dolgozószobájában. Miután itt végeztünk, megmutatok neked mindent, amit tudok. Elértek a máglyához. Altaïr fellépdelt a lépcsőkön, és néhai mentora testét mély tisztelettel ráhelyezte. Abbász elképedve bámulta. Most látta először a máglyát. — El sem hiszem, hogy valóban szándékodban áll megcselekedni ezt! — mondta döbbenten. Mögötte az Orgyilkosok Testvériségének tagjai gyűltek össze, és soraik úgy hullámoztak, mint a kukorica a szélben. — Azt teszem, amit meg kell tennem — válaszolta Altaïr. — Nem! De Altaïr már felemelte az egyik égő fáklyát, amely készenlétben állt a máglya mellett, és a farakás aljába döfte. — Biztosan kell tudnom, hogy nem térhet vissza. — De mi nem tehetünk ilyet! Emberi testet elégetni tilos! A mögötte álló tömegből egy hang hirtelen dühödten kiáltott fel: — Gyalázat! Altaïr az alatta zavargó tömeghez fordult. — Hallgassatok meg! Lehet, hogy ez a holttest Al Mualimnak egy újabb szellemteste. Bizonyságot kell szereznem!

— Hazugság! — üvöltötte Abbász. Ahogy a lángok ellepték a máglyát, közelebb lépett Altaïrhoz, és felemelte a hangját, hogy mindenki hallja. — Egész életedben semmibe vetted a Krédónkat! Szeszélyeidnek megfelelően értelmezed a szabályokat, miközben lekezeled és megalázod a körülötted lévőket! — Fogjátok el Altaïrt! — kiáltotta egy orgyilkos a tömegből. — Nem hallottad, amit mondott? — kérdezte a mellette álló társa. — Al Mualim bűbáj hatása alá került! A másik orgyilkos válaszként lesújtott az öklével. Általános verekedés tört ki, amely ugyanolyan gyorsan terjedt el, mint a lángok a máglyán. A lépcső csúcsán mellette álló Altaïrt Abbász egy erőteljes mozdulattal lelökte a kavarodás kellős közepébe. Miközben ezt követően Abbász visszarohant a vár felé, Altaïr nagy nehezen feltápászkodott a kivont karddal egymással farkasszemet néző orgyilkostársai között. — Testvéreim! — próbálta kiáltásával helyreállítani a rendet. — Hagyjátok abba! Eresszétek le a kardotokat! De a harc folytatódott, és Altaïr, aki pont időben állt fel ahhoz, hogy lássa Abbászt visszaérni az erődbe, kénytelen volt átküzdeni magát a saját emberein. Ha lehetett, lefegyverezte őket, és igyekezett rábeszélni őket, hogy hagyják abba. Nem tudta, mennyi időn át tartott ez a küzdelem, ám hirtelen éles fényvillanás szakította meg, amitől a harcoló felek a szemüket védelmezve hőköltek hátra. A fény a vár felől jött. Altaïr legszörnyűbb félelme teljesedett be. Az egyik magas torony mellvédjén ott áll Abbász, kezében az Almával. — Mit mondtam neked, Altaïr? — üvöltötte felé Abbász. — Abbász! Ne! — Mit hittél, mi történik, ha megölöd szeretett mentorunkat? — Te szeretted a legkevésbé Al Mualimot! Minden balszerencsédért őt tetted felelőssé, még apád öngyilkosságáért is! — Apám hős volt! — süvöltötte Abbász kihívóan. Altaïr hátat fordított neki, és gyorsan a válaszra váróan köré gyűlt orgyilkosokhoz szólt. — Hallgassatok meg! Ne most civakodjunk a történteken! El kell döntenünk, méghozzá azonnal, hogy mit tegyünk ezzel a fegyverrel! — Oda mutatott, ahol Abbász állt, felemelt kezében az Almával. — Akármire is legyen képes ez a tárgy, Altaïr — rikoltotta Abbász —, te nem vagy méltó hozzá! — Senki sem az! — kiáltott vissza Altaïr. De Abbász máris az Alma ragyogásába bámult. A fény még jobban felerősödött. Úgy tűnt, Abbász révületbe esett. — Hát nem gyönyörű? — kérdezte éppen csak hallható hangon. Ekkor hirtelen megváltozott. Arcán a diadalittas mosoly helyét iszonyatos fintor vette át. Erőteljesen rázkódni kezdett, ahogy teljességgel átjárta az Alma hatalma. Az ő pártját fogó orgyilkosok a segítségére siettek, amikor a földöntúli eszköz, amelyet még

mindig a kezében tartott, szinte látható lökéshullámot bocsátott ki magából, és térdre kényszerítette Abbász társait, akik agonizálva fogták a fejüket. Altaïr Abbász felé rohant, kétségbeesésében természetfeletti sebességgel mászott fel a tornyon. Oda kell érnem időben! Ahogy közelített egykori barátjához, Abbász felsikoltott, mintha a lelkét tépték volna ki belőle. Altaïr egy utolsót ugrott előre, amivel ledöntötte a lábáról volt barátját. Abbász kétségbeesett kiáltással a földre rogyott, az Alma kigurult a markából, és közben egy utolsó erős lökéshullámot bocsátott ki a toronyból. Majd csend lett. Az odalent szétszóródott orgyilkosok fokozatosan összeszedték magukat, és talpra álltak. Csodálkozva néztek össze. A történtek még mindig visszahangoztak a testükben és az elméjükben. Felnéztek a bástyára. Nem látták sem Altaïrt, sem Abbászt. — Mi volt ez? — Meghaltak? És ekkor Altaïr megjelent egyedül a torony mellvédjén. A szél belekapott a köntösébe. Felemelte a kezét. Biztonságosan tartotta benne az Almát. Recsegett és pulzált, mintha élne, de Altaïr az uralma alatt tartotta. — Bocsáss meg... — hörögte a kőlapokon fekvő Abbász. Alig jöttek ki a szavak a torkából. — Én nem tudtam... Altaïr visszafordult a kezében nyugvó Almához. Furcsa, lökésszerű érzéseket küldött végig kinyújtott karján. — Tanulhatunk tőled bármit is? — kérdezte Altaïr az Almától, mintha élőlény lenne. — Vagy mindannyiunkat a pusztulásba vezetsz? Ekkor a szél mintha homokvihart vert volna fel — vagy a látomást előre jelző kavargó köd tért vissza? Újra felvillant a vakító fény, amely megelőzte, nőttön-nőtt, amíg minden mást el nem fedett. Majd megint elhalványult, és aztán már csak a kulcs ragyogott enyhén Ezio kezében. Ezio kimerülten leült a padlóra, hátát a kamra kőfalának vetette. Odakint már alkonyodhatott. Pihenésre vágyott, de ezt most nem engedhette meg magának. Nagy sokára tudott ismét felállni, és miután gondosan elhelyezte a tarsolyában a kulcsot és Empedoklész könyvét, visszaindult a fenti utcák felé.

35

Másnap hajnalban Ezio a Nagy Bazárba ment. Ideje volt személyesen meggyőződnie arról, hogy miről beszélnek egymás közt a janicsárok, és már türelmetlenül várta, hogy a kapitányuk, Tarik Barleti nyomába eredhessen. Ám amikor odaért, lehetetlen volt kikerülnie a tolakodó kereskedőket, akik mind rá akarták erőltetni a portékájukat. Márpedig Eziónak egyszerű bámészkodónak kellett kiadnia magát, nehogy felkeltse az oszmán hatóságok vagy a bizánci templomosok gyanúját. — Látod ezt a szőnyeget? — Egy kereskedő a ruhája ujját húzogatta, és Ezio érezte, hogy amint az ott oly gyakran megesik, az árus túl közel megy hozzá, megsérti a privát szféráját. — Ha megveszed, a lábad jobban fog téged szeretni, mint a feleséged! — Nem vagyok házas. — Á, hát addig jó neked — folytatta a kereskedő, egy pillanatra sem zökkenve ki a mondókájából. — Gyere! Tapintsd csak meg! Ezio észrevette a janicsárok egy csoportját, nem túl messze tőlük. — Jól ment ma az üzlet? — kérdezte az árust. A kereskedő széttárta a kezét, és fejével jobbra, a janicsárok felé biccentett. — Nem adtam el semmit! A janicsárok elkobozták a készletem javát, csak azért, mert külhonból származik! — Ismered Tarik Barletit, a kapitányukat? — Ó, hát minden bizonnyal itt kell lennie. Gőgös egy ember, de... — A kereskedő hirtelen elharapta a szavait, megdermedt, majd visszatért a megszokott kufári szövegéhez, de a szeme nem Ezióra fókuszált, hanem jóval mögé nézett. — Megsért, uram! Ezért kétszáz akçe a legkevesebb, amit elfogadhatok! És ez az utolsó ajánlatom! Ezio kicsit hátrafordult, és követte az árus tekintetét. Három janicsár közeledett, már ötvenlépésnyire sem voltak tőlük. — Ha megtalálom, rákérdezek a szőnyegeidre — ígérte meg Ezio halkan a kereskedőnek, majd indulni készült. — Nehéz veled megalkudni, idegen! — kiáltott utána a kereskedő. — Megegyezhetünk száznyolcvanban? Száznyolcvan akçe, és maradjunk barátok! De Ezio már nem figyelt oda. Biztos távolságból követte a janicsárokat, abban a reményben, hogy elvezetik Tarik Barletihez. Nem sétáltak — látszott rajtuk, hogy sietnek valahova. De Eziónak résen kellett lennie. Nemcsak a prédáját kellett szem előtt tartania, hanem arra is ügyelt, nehogy észrevegyék, amiben a piac szűk utcái egyszerre segítették és hátráltatták. A kereskedő azt mondta, a kapitány valahol a bazárban lehet, csakhogy a bazár nagyon nagy volt — pultok és boltok valóságos labirintusa, valóságos kis város a városban. Ám türelme végül elnyerte a jutalmát, mivel a janicsárok egy kereszteződéshez értek, amely kisebb térré tágult, ahol minden sarkon egy kávézó állt. Az egyikük előtt

pedig az őszülő szakállas, termetes kapitány. Szakálla ugyanúgy a rangját jelezte, mint pompás uniformisa. Nyilvánvalóan látszott, hogy ő nem rabszolga. Ezio a lehető legközelebb lopódzott, hogy hallja a beszélgetést. — Felkészültetek? — kérdezte embereit a kapitány, azok meg bólintottak. — Nagyon fontos ez a találkozás. Gondoskodjatok róla, hogy senki se kövessen. A katonák ismét bólintottak, és szétváltak, a szélrózsa minden irányában tűntek el a bazárban. Ezio tudta, hogy orgyilkosokat keresnek a tömegben, és egy pillanatra megállt a szívverése, amikor egyikük mintha elkapta volna a tekintetét. De a pillanat elillant, és a janicsár eltűnt. Kivárt, ameddig csak mert, majd a kapitány nyomába eredt. Barleti nem jutott messze, mielőtt találkozott egy másik janicsárral, egy hadnaggyal, aki az avatatlan szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha csak egy fegyverkereskedő kirakatát bámulná. Ezio már megfigyelte, hogy a janicsárok az egyetlenek, akiket nem zaklatnak az árusok. — Mi híred van? — kérdezte Barleti, amikor a társa mellé ért. — Manuél hajlandó találkozni veled, Tarik. Az Arzenál kapujánál vár. A névre Ezio felkapta a fejét. — Sóvár a vénember, mi? — vetette oda Tarik. — Menjünk! Elindultak, ki a bazárból, a város utcáira. Hosszú volt az út az Aranyszarv északi oldalán nyugatabbra fekvő Arzenálig, de úgy látszott, nem szállnak fel semmilyen járműre, így Ezio is gyalogosan követte őket. Néhány mérföldnyi séta — aztán majd óvatosnak kell lennie, amikor felszállnak a kompra. Ám megkönnyítette a dolgát, hogy a két katona elmerült a beszélgetésben, amelynek a nagy részét Ezio el is tudta kapni. Konstantinápoly utcáin nem volt nehéz elvegyülni, hisz a tömeg Európa és Ázsia minden tájáról érkezett. — Milyen volt Manuél? Ideges? Vagy gyanakvó? — kérdezte Tarik. — Olyan, mint mindig. Türelmetlen és udvariatlan. — Hmm. Azt hiszem, jó oka van rá. A szultántól érkezett küldemény? — Az utolsó már egy hete. Bajazid levele rövid volt, és csupa szomorú hírt közölt. Tarik a fejét ingatta. — El nem tudom képzelni, hogy én így összevesszek a saját fiammal.

36

A két janicsárt az Arzenál közelében álló épülethez követte Ezio. Tarikot és helyettesét egy nagydarab, kövér, előkelően öltözött, az ötvenes évei végén járó férfi várta. Sűrű szakálla ősz volt, bajusza fénylett a viasztól. Tollas turbánját drágakövek díszítették, és húsos ujjai mindegyikén ékköves gyűrűt viselt. Társa vékonyabb, cingár felépítésű volt, a ruházatából ítélve Türkmenisztánból származhatott. Miután kiválasztott magának egy megfelelő helyet, ahol láthatatlanul meghúzódhatott, egy közeli tamarinduszfa súlyos ágai között, Ezio alaposan megfigyelte a köszöntéseket, és megtudta, hogy a kövér piperkőc nem más, mint Manuél Palaiologosz. Tekintettel arra, amit Juszuftól hallott Manuél ambícióit illetően, a beszélgetés érdekesnek ígérkezett. Mint a bemutatkozás után kiderült, Palaiologosz társa, egyben a testőre, a Sahkulu nevet viselte. Ezio már hallott róla. Sahkulu fellázadt országa oszmán uralkodói ellen, és úgy hírlett, forradalmat szít népe soraiban. Különösen súlyos kegyetlenségekkel és banditizmussal is vádolták. Valóban érdekesnek ígérkezett a találkozó. Miután elintézték az udvariaskodást — amely ebben az országban Ezio megfigyelése szerint mindig sokáig tartott—, Manuél intett Sahkulunak, aki bement a mögöttük álló épületbe, egy elhagyott őrházfélébe, és előhozott egy kicsi, de súlyos faládát, majd letette Tarik lábához. A janicsár hadnagy kinyitotta, és elkezdte leszámolni a benne lévő aranyakat. — Ellenőrizheted a summát, Tarik — mondta Manuél a testéhez illően puhány hangon —, de a pénz itt marad nálam, amíg nem láttam a saját szememmel a szállítmányt, és nem bizonyosodtam meg a minőségéről. — Értettem — morogta Tarik. — Bizalmatlan ember vagy, Manuél. — A bizalom cinizmus nélkül üres szó — jelentette ki Palaiologosz kenetteljesen. A janicsár közben gyorsan számolt. Nemsokára le is zárta a ládát. — Megvan, Tarik — mondta. — Teljes az összeg. — Nos, akkor most mi következik? — kérdezte Manuél Tariktól. — Hozzáférhetsz az Arzenálhoz. Ha meg vagy vele elégedve, a szállítmányt oda viszik, ahová óhajtod. — Az embereid készen állnak az utazásra? — Ez nem lehet gond. — Poi kalà. — A bizánci herceg kissé felengedett. — Nagyon jó. Egy héten belül elkészíttetem neked a térképet. Majd búcsút vettek egymástól. Ezio kivárta, amíg szabad lesz a levegő, majd lemászott a fáról, és a lehető leggyorsabban az orgyilkosok főhadiszállására sietett.

37

Alkonyodott, mire Ezio visszatért az Arzenálhoz. Juszuf már ott várta. — Az egyik emberem azt állítja, hogy látta, amikor idehoztak egy fegyverszállítmányt. Úgyhogy kíváncsiak lettünk. Ezio elgondolkodott. Pontosan ezt gyanította. — Fegyverek. — Elhallgatott, majd rövid szünet után kijelentette: — A saját szememmel akarom látni. Végigmérte az Arzenál külső falait. Erős volt az őrség. A főkapu bevehetetlennek látszott. — Hacsak nem ölünk meg mindenkit, akit látunk — mondta Juszuf, mentora gondolataiban olvasva —, nem tudom, hogy juttathatunk be téged. A tér mögöttük még hemzsegett az élettől — az emberek munkából siettek hazafelé, a kávézók és az éttermek éppen nyitottak. Hirtelen szóváltás keltette fel a figyelmüket az Arzenál főkapuja mellett. A civakodás egy kereskedő és három janicsár között tört ki, akik zaklatták. — Már kétszer figyelmeztettünk! — kiabálta egy janicsár őrmester. — Az Arzenál falának a közelébe nem jöhetnek árusok! — Az embereihez fordult. — Vigyétek el innen! A katonák felkapták, és kezdték elvinni a kereskedő gyümölcsösrekeszeit. — Álszentek! — morogta az árus. — Ha az embereid vásárolnának a portékámból, én sem jönnék ide árusítani! Az altiszt ügyet sem vetett rá, és a katonák folytatták a munkát, de a kereskedő nem hagyta annyiban. Egyenesen az őrmesterhez lépett. — Rosszabb vagy a bizánciaknál, te áruló! Válaszként a janicsár keményen fejbe vágta az öklével. Az árus összeesett, majd nyögdécselve fogdosta vérző orrát. — Fékezd a nyelved, te élősködő! — mordult rá az altiszt. Elfordult, hogy felügyelje a gyümölcsök elkobzását, miközben a tömegből egy asszony a sebesült kereskedő segítségére sietett. Juszuf és Ezio nézte, ahogy a nőre támaszkodva talpra áll, és egy zsebkendővel itatgatja az arcáról a vért. — A szegények még békeidőben is ostrom alatt állnak — mondta Juszuf komoran. Ezio elgondolkodott. Eszébe jutott egy hasonló helyzet Rómából, nem is olyan régen. — Talán ha arra ösztönöznénk őket, hogy engedjék szabadjára a haragjukat, az segítene az ügyünkön. Juszuf ránézett. — Úgy érted, hogy... állítsuk őket a mi oldalunkra? Buzdítsuk őket lázadásra? — Elég lenne egy tüntetés. De ha elegen vannak... Végignézték, ahogy a janicsárok háborítatlanul elhurcolják a kereskedő maradék készletét, és csupaszon hagyják a pultját. Majd eltűntek a főkapu rácsán át.

— Együttérzést színlelni csak azért, hogy a saját ügyednek kedvezz — mondta Juszuf némileg megvetően. — Micsoda úriember vagy te! — Nem szép dolog, tudom. De menni fog, hidd el nekem. — Mindegy, csak jöjjön be — vonta meg Juszuf a vállát. — És nem látom más módját, hogy betörhessünk ide. — Gyere. Itt nagy a tömeg, és úgy látszik, ez a kereskedő eléggé népszerű a körükben. Menjünk, járjuk körbe az embereket! Jó félórán át dolgozta meg Ezio és Juszuf a tömeget, utalásokkal, érveléssel, hízelgéssel és buzdítással hatottak az egyszerű dolgozó emberekre, akik nagyon is nyitottak voltak a gondolatra, hogy véget vessenek az elnyomásnak. Úgy látszott, csak arra volt szükségük, hogy valaki feltüzelje őket. Mihelyst elegen összegyűltek, Ezio szónoklatot intézett hozzájuk. A gyümölcsárus most már dacosan állt mellette. Juszuf elintézte, hogy a férfiak és asszonyok többsége valamilyen fegyverhez jusson. A gyümölcsárus egy nagy görbe metszőollót szorongatott a kezében. — Harcoljatok velünk, testvéreim! — kiáltotta Ezio. — Álljunk bosszút ezért az igazságtalanságért. A janicsárok nem állnak a törvény felett! Mutassuk meg nekik, hogy nem tűrjük el a zsarnokoskodásukat! — Úgy van! — üvöltötte több hang is. — Felháborító, ahogy ezek bánnak velünk! — folytatta Ezio. — Ti is úgy látjátok? — Igen!! — Harcoltok velünk? — Igen!!! — Hát akkor... rajta! Addigra fegyveres janicsárok egy osztaga kivonult az Arzenál kapuján, amelyet szigorúan le is zártak mögöttük. A katonák felvették előtte a harcálláspontot, kivonták a kardjukat, és szembenéztek a tömeggel, amely addigra már teljesen feltüzelte önmagát. Mit sem törődve a janicsárok erődemonstrációjával — sőt attól még jobban felháborodva —, az egyre csak duzzadó tömeg a kapu felé rontott. Ha valamelyik janicsár meggondolatlanul közelebb lépett a rohanó csőcselékhez, elsodorta a puszta túlerő — félrelökték vagy megtaposták. A tömeg nemsokára már a kapunál kavargott, és Ezio és Juszuf irányítása alatt a rögtönzött sereg ütéseinek a hatására megrendült a bejárat. — Le a janicsárokkal! — kiáltotta száz torok. — Nem álltok a törvény felett! — kiáltotta száz másik. — Nyissátok ki a kaput, gyávák, vagy mi törjük be! — Ez a kapu már nem marad zárva sokáig — mondta Ezio Juszufnak. — A nép szívességet tesz neked, mentor. Viszonzásul ne engedd, hogy bajuk essen! Mialatt Juszuf beszélt, az északi és déli falak mellékkapuin át erősítésként érkező kétosztagnyi janicsár jobbról és balról a tömegre támadt. — Itt közelharcra lesz szükség — mondta Ezio, és miután előpattintotta a horogpengéjét és a rejtett pengéjét, Juszuf társaságában belevetette magát a küzdelembe.

A két orgyilkos mesteri harcmodora által felbátorított férfiak és nők mindkét szárnyon vakmerően szembeszálltak a janicsárok ellentámadásával. Azokat meglepte az erős ellenállás olyanok részéről, akiktől egyáltalán nem számítottak ilyesmire. Haboztak, ami végzetesnek bizonyult, és meghátrálni kényszerültek. Közben azok, akik a kaput döngették, végre sikerrel jártak; a szilárd deszkák előbb recsegni kezdtek, majd megadták magukat, megdőltek, és lezuhantak. A kaput bentről zárva tartó főgerenda nagy reccsenéssel gyufaszálként pattant el. A kapu kidőlt, az ajtószárnyak részegen imbolyogtak erős vaszsanérjaikon. A tömeg egy emberként üvöltött, mint valami diadalmas vadállat, és berontott az Arzenálba. Egyes hangok kihallatszottak a többi közül: — Nyomás, előre! — Bejutottunk! — Igazság vagy halál! A védekező janicsárok képtelenek voltak megakadályozni a rohamot, de fegyelmezettségüknek köszönhetően sikerült kordában tartaniuk a csőcseléket, ahogy az Arzenál belső udvarán vad harcok törtek ki. Ezio pedig szellemként suhant be az erődszerű épület belsejébe.

38

A széttört kaputól távol, az Arzenál nyugati szektorának a mélyén találta meg végre Ezio azt a helyet, amelyet keresett. Ahol csend honolt, hiszen a helyőrség fegyvereseinek a többsége az udvaron volt elfoglalva. Azt a néhány őrt, akit nem tudott észrevétlenül kikerülni, gyorsan ártalmatlanná tette. Ha itt végzett, muszáj lesz kifennie a horogpengéjét. Végiglopakodott egy hosszú kőfolyosón, amely olyan szűk volt, hogy aki belépett oda, egy pillanatig sem remélhette, hogy meglepheti a túlvégén található teremben tartózkodókat. Ezio lassan, csendben lépdelt előre, amíg meg nem látott a terem bejárata melletti falnál egy vaslétrát — ezen feljuthat a terem feletti körfolyosóra. Kardhüvelyét a combjához kötötte, nehogy csattogjon, majd gyorsan felmászott, annyi zajt sem keltve, mint a nyíló virág. A kilátóhelyéről komoran nézett le a kibontakozó jelenetre. Manuél és Sahkulu a terem közepén szétszórt, részben nyitott nagy ládák között állt. Az ajtó mellett egy kisebb janicsár őregység felügyelte őket. Ha Ezio megpróbált volna bemenni, csapdába esik. Megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ezúttal megmentették az ösztönei és a tapasztalata. Manuél félbeszakította a ládák átvizsgálását. Ezio látószögéből nem lehetett kivenni, hogy mit tartalmaznak, el tudta képzelni. — Húsz éven át éltem ebben a városban névtelen senkiként — mondta Manuél. — De most végre minden a helyére kerül! — Amikor majd ismét a Palaiologosz-dinasztia uralkodik, ne feledkezz meg arról, aki segített a visszatérésében, Manuél — válaszolta Sahkulu, hangjában némi fenyegetéssel. Manuél metsző tekintetet vetett rá, apró szeme hidegen csillogott húsos ráncai között. — Hát persze hogy nem, barátom! Álmomban sem árulnék el egy ilyen befolyásos embert. De türelemmel kell lenned. Nova Romát sem egyetlen nap alatt építették fel! Sahkulu morgott magában valamit, majd Manuél a kísérete parancsnokához fordult. — Meg vagyok elégedve. Most kísérjetek a hajómhoz! — Kövessetek. Van egy átjáró a nyugati kapuhoz, ott ki tudjuk kerülni a harcokat — Remélem, és el is várom, hogy hamar úrrá legyetek a helyzeten. — Már rajta vagyunk, hercegem. — Ha egyetlen tétel is megsérül, megtartom a pénzt. Ezt mondd meg Tariknak! Ezio figyelte, ahogy távoznak. Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, lement a terembe, és gyorsan megtekintette a ládákat — felemelte a tetejét annak, amelyet az imént kinyitottak. Puskák. Legalább száz. — Merda! — suttogta Ezio.

Gondolatait fémes csattanás szakította meg — minden bizonnyal a nyugati kaput zárták be Manuél mögött. Ezután azonnal csizmák hangját hallotta a kövezeten. A janicsárok térnek vissza, hogy lezárják a felnyitott ládákat. Ezio a falhoz lapult, és amikor a katonák beléptek, egyenként levágta őket. Mind az ötöt. Ha be tudnak jönni együtt, és nem csak egyenként, az egy más történet lehetett volna, de a szűk folyosó végül barátjául szegődött. Arra ment vissza, amerről jött. Az udvaron véget értek a harcok, a szokásos borzalmas látványt hagyva maguk után. Ezio elhaladt a tengernyi, többnyire már mozdulatlan test mellett; néhányan még agonizáltak, és más hangot nem is lehetett hallani a tátongó kapun befújó kegyetlen szélben, mint az elesettek mellett térdelő asszonyok sírását. Ezio lehajtott fejjel hagyta el a palotát. Valóban nagy árat kellett fizetni a megszerzett információkért.

39

Ideje volt visszatérni Sofia könyvesboltjába. Azonnal odasietett. A bolt még nyitva tartott, a fények ragyogtak odabent. Amikor meglátta Eziót, Sofia levette a szemüvegét, és felállt a dolgozóasztalától a belső teremben, ahol az Elsüllyedt Palotában felfedezett térkép kiterítve feküdt több nyitott könyv mellett. — Salute — üdvözölte, majd becsukta mögötte az ajtót, és lehúzta a redőnyt. — Ideje is volt bezárni mára. Egész délután mindössze két vevőm volt! Most mondd meg! Este nem is éri meg nyitva tartani. — Ekkor meglátta Ezio arckifejezését, és egy székre mutatott. Ezio lerogyott, miközben Sofia hozott neki egy pohár bort. — Grazie— mondta hálásan. Örült, hogy a nő nem kezdett kérdezősködni. — Már közel járok két újabb könyvhöz — váltott témát Sofia. — Az egyik a Topkapi szerájban, a másik a Bajazid negyedben van. — Kezdjük a Bajazidban. A Topkapi zsákutca lesz. Ott találták a templomosok azt a kulcsot, amelyik náluk van. — Ó... sì. Nyilván véletlenül találtak rá, vagy valamilyen más úton, mint mi. — Náluk volt Niccolò könyve. — Akkor hálát kell adnunk Isten anyjának, hogy sikerült elragadnod tőlük, mielőtt továbbjutottak volna vele. Visszatért a térképhez, leült elé, és folytatta az írást. Ezio előrehajolt, elővette az Empedoklész-kötetet, és letette mellé az asztalra. A második kulcsot már biztonságba helyezte az első mellett, az orgyilkosok rejtekhelyén, Galatában. — Mit szólsz ehhez? — kérdezte. Sofia óvatosan emelte fel a könyvet, áhítatosan forgatta meg a kezében. A keze kecses volt, de nem csontos, az ujjai hosszúak és vékonyak. Csodálkozva esett le az álla. — Ó, Ezio! È incredibile! — Ér ez valamit? — A Természetről egy példánya, ebben az állapotban? Eredeti kopt kötésben? Ez fantasztikus! — Óvatosan kinyitotta. A kódolt térkép már nem csillogott benne. Sőt Ezio megállapította, hogy már nem is látható. — Megdöbbentő. Valószínűleg a harmadik században készült átirata az eredetinek — lelkendezett Sofia. — Nem hinném, hogy létezne még egy ilyen példány belőle. De Ezio szeme nyughatatlanul pásztázta a szobát. Valami megváltozott, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Végül a tekintete megakadt egy bedeszkázott ablakon. Nem volt üveg a keretben. — Sofia — mondta aggódóan —, mi történt itt? Sofia hangja enyhén bosszúsra váltott, bár a lelkesedése felülkerekedett rajta. — Ó, csak az, ami évente egyszer vagy kétszer szokott. megpróbáltak betörni, azt hitték, hogy pénzt találnak itt. — Kis szünet után folytatta. — Nem tartok itt valami

sokat, de ezúttal sikerrel jártak, és elvittek egy elég értékes portrét. Alig három órája történhetett, amikor kis időre távoztam a boltból. — Szomorúnak látszott. — Egész jó portré volt rólam, mellesleg. Hiányozni fog, és nem csak az értéke miatt. Ennek viszont egészen természetesen nagyon biztonságos helyet fogok keresni — tapogatta meg az Empedoklész-kötetet. A magyarázat ellenére Ezio még mindig gyanította, hogy több is lehet a festménylopás mögött. Körbejárta a szobát, esetleges nyomokat keresett. Majd döntésre jutott. Eléggé kipihente magát, és tartozott a nőnek egy szívességgel. De ennél többről is szó volt. Meg is akart tenni neki mindent, amit csak tudott. — Te csak dolgozz tovább. Én megkeresem neked azt a festményt. — Ezio, a tolvaj mostanra már messze járhat. — Ha pénzért jött, és amikor azt nem talált, elvitte helyette a portrét... talán még mindig a közelben van, és igyekszik megszabadulni tőle. Sofia elgondolkodott. — Van a közelben pár utca, ahol műkereskedők üzletelnek... Ezio már indult is ki az ajtón. — Várj! — kiáltott utána Sofia. — Nekem is dolgom van arrafelé. Megmutatom az utat. Ezio megvárta, amíg a nő gondosan elzárta a Természetről példányát egy vasalt ládában az egyik fal mellett, majd követte, miután bezárta maga mögött a bolt ajtaját. — Erre — mondta Sofia. — De az első saroknál szétválunk. Majd ott megmutatom, merre kell menned. Csendben haladtak. Pár tucat lépés után egy kereszteződéshez értek. A nő megállt. — Arra — mutatta. Majd Ezióra nézett. Volt valami a szép, tiszta szemében... Ezio remélte, hogy nem képzelődik csupán. — Ha pár órán belül valóban megtalálod, kérlek, gyere elém Valens akvaduktjához. Részt kell vennem ott egy könyvvásáron, de örülnék, ha eljönnél. — Megteszem, ami telik tőlem. Sofia ismét ránézett, majd gyorsan elfordította a fejét. — Tudom. Köszönöm, Ezio.

40

A festménykereskedők negyedét nem volt nehéz találni. Néhány párhuzamos, szűk utcában a kis boltok lámpásai megvilágították kincseiket. Ezio lassan haladt végig rajtuk, inkább figyelve a műtárgyakat bámulókat, mint magukat a festményeket, és nemsokára meg is akadt a szeme egy sunyinak tűnő, rikító öltözetet viselő alakon. Épp kijött az egyik galériából, és elmerülten számolta a pénzérméket egy bőrerszényben. Ezio hozzálépett. A férfi rögtön védekező modort vett fel. — Mit akarsz? — kérdezte idegesen. — Eladtál valamit, ugye? A másik kihúzta magát. — Van hozzá közöd? — Egy női portrét? A férfi Ezio felé sújtott, és már készült volna elszaladni, de Ezio túl gyorsnak bizonyult a számára. Elgáncsolta, mire amaz elterült a földön, a pénzérmék szétszóródtak a kövezeten. — Szedd össze, és add ide! — utasította Ezio. — Én nem csináltam semmit! — vicsorogta a másik, de engedelmeskedett. — Semmit sem tudsz rám bizonyítani! — Nem is kell — vágott vissza Ezio. — Egyszerűen csak addig verlek, amíg beszélni nem kezdesz. A férfi hangneme siránkozásra váltott. — Találtam azt a képet! Akarom mondani... kaptam valakitől. Ezio megütötte. — Az igazat mondd, ne hazudj a szemembe! — Isten, segíts! — nyüszítette a másik. — Jobb dolga is van annál, mint hogy a te imáidra figyeljen! A férfi közben végzett, és alázatosan átnyújtotta Eziónak a teli erszényt, aki felhúzta a földről, és egy közeli falnak lökte. — Nem érdekel, hogyan szerezted azt a festményt. Csak azt akarom tudni, hogy hol van! — Itt adtam el egy kereskedőnek. Alig kétszáz akçét kaptam érte. — Megcsukló hanggal mutatott a bolt felé. — Most miből fogok ennivalót vásárolni? — Legközelebb valami rendesebb módon légy canaglia! Ezio elengedte a tolvajt, aki szitkozódva tántorgott végig az utcácskán. Ezio egy ideig utánanézett, majd belépett a galériába. Gondosan körülnézett az eladásra kínált képek és szobrok között. Nem volt nehéz felfedezni, amit keresett, mivel a galéria tulajdonosa éppen akkor akasztotta ki. A festmény nem volt nagy, de gyönyörű — Sofia portréja háromnegyedes profilból, a feje és a válla látszott rajta. Pár évvel fiatalabb volt a képen, a haja tincsekbe tűzve,

gagátkövekkel és gyémántokkal díszített nyakláncot, bronz színű szaténruhájának a bal vállára kötve pedig fekete szalagot viselt. Ezio úgy vélte, a kép akkoriban készülhetett a Sartor család számára, amikor Meister Dürer rövid ideig Velencében tartózkodott. Ahogy a galéria tulajdonosa észrevette, hogy Ezio csodálja a festményt, odalépett hozzá. — Eladó, persze, ha elnyerte a tetszésedet. — Kicsit hátralépett, hogy megossza a kincs élményét a reménybeli vevővel. — Szépen megvilágított portré. Roppant életszerűnek hat. Leragyog róla a hölgy szépsége! — Mennyit kérsz érte? A kereskedő hímezve-hámozva válaszolt. — Nehéz árat szabni egy felbecsülhetetlen értéknek, nemdebár? — Hatásszünetet tartott. — De látom, hogy igazi műértővel van dolgom. Legyen mondjuk... ötszáz? — Te kétszázat adtál érte. A boltos döbbenten emelte fel a kezét. — Efendim! Nem képzeled, hogy vissza akarok élni egy ilyen kiváló úriember bizalmával, mint te! Egyébként meg... honnan tudod? — Az imént váltottam pár szót az eladóval, még öt perce sincs. A galériatulajdonos felmérte, hogy Ezióval nem lehet packázni. — Nos, hát valóban. De nekem is vannak költségeim, tudod... — Épp most akasztottad ki. Láttam. A kereskedő kétségbeesett arcot vágott. — Rendben... Hát akkor... négyszáz? Ezio szúrósan nézett rá. — Háromszáz? Kétszázötven? Ezio gondosan a kezébe helyezte az erszényt. — Kétszáz. Tessék, számold meg. — Be kell csomagolnom... — Remélem, nem várod el, hogy ráfizessek. A műkereskedő morogva leakasztotta a képet, és óvatosan becsomagolta egy szövetlapba, amelyet a pulton álló hengerről húzott le. Majd átadta Eziónak. — Köszönöm a megtiszteltetést — mondta szárazon. — Legközelebb ne vegyél át ilyen könnyen egy lopott holmit. Találkozhattál volna olyan vevővel is, aki tudni akarja, honnan származik egy ilyen remek festmény. Szerencsédre én hajlandó vagyok ettől eltekinteni. — És miért, ha kérdezhetem? — A modell barátja vagyok. A megdöbbent galériatulajdonos meghajolva kísérte ki a boltból, amilyen gyorsan csak az udvariasság engedte. — Részemről volt a megtiszteltetés — vetette oda Ezio búcsúzóul.

41

Mivel aznap este már nem tudott elmenni a találkozóra, Ezio üzenetet küldött Sofiának: találkozzanak másnap a Bajazid mecsetnél, ott majd visszaadja neki a képet. Mire odaért, a nő már várta. A tarka napfényben olyan gyönyörűnek látta, hogy úgy érezte, a portré nem is adja igazán vissza a szépségét. — Hasonlít rám, ugye? — kérdezte Sofia, miután Ezio kicsomagolta és átnyújtotta neki a festményt. — Az eredeti jobban tetszik. Sofia játékosan oldalba vágta a könyökével. — Buffone! — mondta. Sétálni kezdtek. — Apámtól kaptam ajándékba a huszonnyolcadik születésnapomra, amikor Velencében voltunk. — Egy pillanatra elhallgatott, ahogy visszaemlékezett. — Egy teljes héten át kellett modellt ülnöm Meister Albrecht Dürernek. El tudod képzelni? Hogy én egy héten át mozdulatlanul üljek? Hogy ne csináljak semmit? — Hát nem. — Una tortura! Egy közeli padhoz értek. Sofia leült, miközben Ezio alig tudta megállni, hogy elnevesse magát a gondolaton, hogy a nő olyan hosszú időn át pózoljon, és egy izma se rezdüljön. De az eredmény feltétlenül megérte — még ha neki tényleg jobban is tetszett az eredeti. Ajkain elhalt a nevetés, amikor Sofia elővett egy papírdarabkát. Mindkettejük arckifejezése azonnal komolyra váltott. — Jó tett helyébe... — mondta a nő. — Megtaláltam egy másik könyv helyét. És nincs is innen messze. Átadta Eziónak az összehajtott papírt. A férfi átvette és elolvasta. — Grazie — mondta. Ez a nő egy zseni. Komoly arccal biccentett felé, és már indult is volna, de Sofia kérdése megállította. — Ezio... mi ez az egész? Te nem tudós ember vagy, annyi már világos. — A kardjára irányította a tekintetét. — Ha meg nem sértelek, persze! — tette hozzá. — Az egyháznak dolgozol? Ezio felnevetett. — Nem, nem az egyháznak. De egyfajta... tanárember vagyok. — Hát akkor? — Egyszer majd elmondom, Sofia. Amikor már lehet. Sofia csalódottan bólintott, de Ezio látta, hogy azért nincs teljesen kétségbeesve. Volt annyi esze, hogy tudjon várni.

42

A megfejtett titkosírás egy régi épülethez vezette Eziót, alig háromsaroknyi távolságra, a Bajazid negyed közepén. Valamikor raktár lehetett, de most használaton kívül állt, biztonságosan lezárva, ám egy próbálkozás után az ajtót nyitva találta. Gondosan körbenézett az utcán, hogy nem lát-e oszmán őröket vagy janicsárokat, majd belépett, követve a papírcetlin olvasható utasításokat. Egy lépcsőn felment az első emeletre, majd egy folyosó végén egy porral borított kisebb szobát, amolyan irodát talált, amelynek a polcain még ott sorakoztak az akták, az íróasztalon pedig tollkészlet és papírvágó kés feküdt. Gondosan átvizsgálta a szobát, de a falakon nem találta nyomát annak, amit keresett, míg aztán végül éles szeme felfigyelt egy kis eltérésre a kandallót körülvevő csempék között. Finoman kitapogatta a kezével, és azt tapasztalta, hogy érintésére az egyik csempe elmozdul. Az íróasztalról elvett papírvágóval kiemelte a helyéről. Mindvégig figyelt az esetleges mozgásból származó hangokra odalentről — bár biztos volt benne, hogy senki sem látta belépni az épületbe. Rövid mozgatás után a csempe lejött, és felfedett egy faburkolatot. Miután azt is levette, az erőtlen fényben észrevett mögötte egy könyvet, amelyet nagy gonddal húzott elő. A könyv kicsi volt, és nagyon régi. Ezio elolvasta a címét a gerincén: Aiszóposz Fabulái, a halálos ítéletét váró Szókratész által versformába öntve. Lefújta róla a port, és várakozással eltelve kinyitotta az első üres oldalon. Ahogy azt remélte, felfedte magát Konstantinápoly térképe. Gondosan, türelmesen koncentrálva tanulmányozta. És amint az oldal nem e világi fényben ragyogott, észrevette, hogy a Galata torony van rajta megjelölve. A könyvet óvatosan elhelyezte az övén hordott erszényben, elhagyta az épületet, és északra indult a városban, majd az Aranyszarvon átkelve a komppal, a torony lábához közeli rakparton találta magát. Minden ügyességére szüksége volt, hogy a környezetbe olvadva átjusson az őrségen, de mihelyst odabent volt, már a könyv vezette, fel egy csigalépcsőn, egészen egy emeletek közötti fordulóig. Látszólag nem volt ott semmi, csak a puszta kőfalak. Ezio ismételten ellenőrizte a könyvben, hogy valóban jó helyen jár-e. Kezével átvizsgálta a falat, hátha talál egy titkos bejáratra utaló repedést. Feszülten figyelte, hogy nem hall-e lépteket a lépcsőn, de nem jött senki. Végül talált egy rést a kövek között, amely nem volt kitöltve habarccsal, és az ujjaival követve a nyílást felfedezett egy nagyon szűk, rejtett ajtót. Tovább kutatva finoman megnyomta a nyílás melletti köveket, míg aztán az egyik, vagy háromlábnyira a földtől, végre engedett, és az ajtó kinyílt egy a torony falának a mélységével megegyező apró szobára, amelybe alig lehetett még csak belépni is. Odabent egy keskeny oszlopon nyugodott egy újabb kör alakú kőkulcs — már a harmadik. Beerőszakolta magát a szobába, hogy kivegye onnan, mire az ragyogni kezdett. A fény ereje gyorsan nőtt, a terem is nagyobbodni látszott, és Ezio érezte, hogy átrepül egy másik időbe, egy másik helyre.

Ahogy a fény a nap megszokott szintjére halványodott, Ezio ismét Maszjafot látta. De nem ugyanabban az időpontban. Szíve mélyén tudta, hogy több év telt el. Nem tudta, hogy álmodik-e. Álomnak tűnt, és ő nem volt annak a részese, valahogy mégis köze volt hozzá, és az álom érzetén túl valami meghatározhatatlan módon emlékhez hasonlatos élményt élt át. Testéből kilépve eggyé vált az előtte kibontakozó jelenettel, amelynek mégsem volt része. Nézte, és várt... És ott volt megint: a fehérbe öltözött fiatalember, bár immár nem ifjúként, több évtized telhetett el. Az arcára pedig gondterheltség ült ki...

43

A most már a hatvanas éveiben járó, de még mindig szikár és erős Altaïr Maszjaf falujában egy ház melletti kőpadon üldögélve gondolkodott. Bőven volt már része hányattatásban, márpedig úgy nézett ki, hogy rövidesen újabb katasztrófa várható. De mindvégig biztonságban tartotta a hatalmas, rettenetes tárgyat. Meddig bírja még erővel, meddig lesz még képes rá? Mennyi ideje van még hátra, meddig viseli el a válla a sors által rázúdított csapásokat? A merengését félbeszakította — nem is kellemetlen módon — feleségének, az angol Maria Thorpe-nak a megjelenése, aki egykoron az ellensége volt, és a templomosok rendjének a tagja akart lenni. Az idő és a véletlen mindezt megváltoztatta. Hosszú száműzetés után tértek vissza Maszjafba. És most együtt néztek szembe a sorssal. Maria érezte, hogy rossz hangulatban van, és leült mellé a padra. Altaïr beszámolt neki a hírről. — A templomosok visszafoglalták a ciprusi levéltárukat. Abbász nem küldött segítséget a védőknek. Lemészárolták őket. Maria meglepődve és csüggedten nyitotta szólásra a száját. — Hogyan engedhette ezt meg Isten? — Nézd, Maria.. Amikor tíz évvel ezelőtt elhagytuk Maszjafot, a rendünk erős volt. Ám azóta mindent, amit felépítettünk, leromboltak, szétvertek. Felesége arcára csendes düh ült ki. — Abbásznak ezért meg kell fizetnie. — Kinek? — kérdezte Altaïr mérgesen. — Az orgyilkosok most már csak neki engedelmeskednek. Maria a karjára tette a kezét. — Ne engedd, hogy elragadjon a bosszúvágy, Altaïr! Ha igazat mondasz, be fogják látni a tévedésüket. — Abbász kivégezte a legkisebb fiunkat, Maria! Megérdemli a halált! — Igaz. De ha nem tudod becsületes módon visszaszerezni a Testvériséget, elporlik az alapzata. Altaïr egy ideig nem válaszolt, csak csendesen ült, mély belső vívódást élt át. De végül felnézett, és az arca kisimult. — Igazad van, Maria — mondta higgadtan. — Harminc évvel ezelőtt hagytam, hogy a szenvedély felülkerekedjen az értelmemen. Akaratos és nagyravágyó voltam, és olyan törést okoztam a Testvériségen belül, amely sosem gyógyult be teljesen. Felállt. Maria követte a példáját. Lassan, elmerülve a beszélgetésben, a poros falu felé gyalogoltak. — Szóljon belőled az értelem hangja, Altaïr, és az értelmes emberek meg fognak hallgatni téged — biztatta Maria. — Néhányan talán igen. De Abbász nem. — Altaïr a fejét ingatta. — Ki kellett volna zárnom harminc évvel ezelőtt, amikor megpróbálta ellopni az Almát.

— De édesem, éppen azzal érdemelted ki a többi orgyilkos tiszteletét, hogy könyörületet gyakoroltál iránta, és megengedted, hogy maradjon. Altaïr ravasz mosolyt küldött felé. — Honnan tudod te mindezt? Nem is voltál ott. — A mesemondás nagymesteréhez mentem férjhez — válaszolta ő is mosolyogva. Séta közben eljutottak oda, ahonnan már látni lehetett a vár hatalmas tömegét. Ám azt körüllengte az elhagyatottság, sőt a sivárság érzete. — Nézd csak meg — morogta Altaïr. — Maszjaf már csak az árnyéka régi önmagának. — Sokáig voltunk távol — emlékeztette Maria kedvesen. — De nem bujkáltunk — válaszolta a férje ingerlékenyen. — A mongol veszedelem, a keleti vihar, Dzsingisz kán hordái kikövetelték a figyelmünket, és mi szembe is szálltunk velük. Ki más mondhatja el ezt magáról? Továbbmentek. Kicsivel később Maria törte meg a csendet. — Hol van a legidősebb fiunk? Darim tudja már, hogy az öccse halott? — Négy nappal ezelőtt üzentem meg neki. Jó esetben már eljutott hozzá. — Akkor rövidesen látni fogjuk. — Ha Isten úgy akarja. — Altaïr elgondolkodott. — Tudod, szinte sajnálom Abbászt. Mint egy súlyos köpeny, úgy nehezedik rá irántunk való ellenszenve. — Mély a sebe, drágám. Talán... talán ez segít neki meghallani az igazságot. De Altaïr csak ingatta a fejét. — Neki ez nem számít. A sebzett szív számára minden bölcsesség újabb tőrdöfést jelent. — Ismét elhallgatott és körbenézve látta, hogy az a néhány falusi, akivel találkoznak, elfordítja vagy lehajtja a fejét. — Ahogy végigmegyek ezen a falun, nagy félelmet érzek a lakói között, nem pedig szeretetet. — Abbász szétrombolta ezt a helyet, és elrabolt tőlük minden örömet. Altaïr hirtelen megtorpant, és komoran nézett a feleségére. Tekintetével megvizsgálta a már ráncos, de még mindig szép arcát, a még mindig tiszta szemeket, bár mintha visszatükröződni látta volna bennük mindazt, amin keresztülmentek. — Lehet, hogy a végzetünk felé tartunk, Maria. Maria megfogta a kezét. — Lehet. De együtt.

44

Maria és Altaïr odaért a vár pereméhez, és kezdtek olyan orgyilkosokkal — a Testvériség tagjaival — találkozni, akik ismerték őket. De a találkozások távolról sem voltak barátságosak. Az egyikük már majdnem úgy haladt el mellettük, hogy semmi jelét nem adja az ismeretségnek, de Altaïr megállította. — Testvér! Beszélj velünk egy kicsit! Az orgyilkos kénytelen-kelletlen feléjük fordult, de az arckifejezése komor volt. — Mily okból beszélnék veletek? Hogy csomóba köthesd az elmémet azzal az ördögi tárggyal? Azzal gyorsan elsietett, nem volt hajlandó többet mondani. Ám azonnal követte egy másik orgyilkos. Láthatólag ő is igyekezett elkerülni a találkozást az exmentorral és feleségével. — Jól vagy, testvér? — köszöntötte Altaïr. A hangjában volt valami kihívó. — Ki kérdi ezt? — kérdezett vissza a másik udvariatlanul. — Nem ismersz meg? Én vagyok az, Altaïr. Az orgyilkos ferde pillantást vetett rá. — Ez a név üresen cseng, te pedig... a semmivel vagy egyenértékű. Inkább beszélgetnék a széllel, az is többet jelentene. Minden ellenállás nélkül jutottak el a várudvarig. Amikor odaértek, megértették, hogy miért engedték be őket egyáltalán. Hirtelen körbevették őket sötét ruhás, a bitorló mentorhoz, Abbászhoz lojális orgyilkosok, és látszott rajtuk, hogy bármikor képesek lesújtani rájuk. Majd felettük egy mellvéden maga Abbász is megjelent, arcán gúnyos mosollyal jelezve, hogy ki az úr. — Hadd beszéljenek csak! — parancsolta szenvtelen hangon. Majd Altaïrhoz és Mariához szólt. — Miért jöttetek ide? Miért tértetek vissza oda, ahol nem látnak benneteket szívesen? Hogy még jobban meggyalázzátok ezt a helyet? — Fiunk haláláról akarjuk megtudni az igazat — válaszolta Altaïr nyugodt, erős hangon. — Miért halt meg Szef? — Az igazságot akarod, vagy ürügyet a bosszúra? — kérdezett vissza Abbász. — Ha az igazság ürügyet szolgáltat, cselekedni fogunk — vágta rá Maria. Ettől a replikától Abbász egy pillanatra elgondolkodott, majd halkabban folytatta. — Add át az Almát, Altaïr, és elmondom, miért kellett a fiadnak meghalnia. Altaïr biccentett, mintha valami titokról értesült volna, és az összegyűlt Orgyilkos Testvériséghez fordult. Erőteljesen felemelte a hangját. — Ó, máris kiderült az igazság! Abbász saját magának akarja az Almát! Nem azért, hogy megnyissa, hanem azért, hogy uralja az elméteket! Abbász gyorsan válaszolt. — Harminc éve őrzöd azt a tárgyat, Altaïr. Élvezed a hatalmát, magadnak tartod meg a titkait. Megrontott téged!

Altaïr körbenézett az arctengeren. A többség ellene volt, néhányan — csak kevesen — kételkedni látszottak. Elméje gyorsan dolgozott. Kieszelt egy tervet, amely talán be is válhat. — Ám legyen, Abbász. Vedd el! Azzal elővette az Almát az oldaltarsolyából, és magasra emelte. — Hogyan? — ütközött meg Maria. Abbász szeme felcsillant az Alma láttán, de egy pillanatig habozott, mielőtt intett a testőrének, hogy induljon, és vegye ki Altaïr öreg kezéből. A testőr közelebb ment. Amikor már Altaïr mellett állt, megszállta egy démon. Derült arckifejezéssel a volt mentorhoz hajolt, és a fülébe súgta: — Én végeztem ki a fiadat, Szefet. Mielőtt megöltem volna, azt hazudtam neki, hogy te magad parancsoltad a halálát! Nem látta a villanást Altaïr szemében. Öntelten locsogott tovább, és szinte vissza sem fojtotta a nevetést. — Szef úgy halt meg, hogy azt hitte, elárultad! Altaïr ekkor égő szemekkel fordult felé. Kezében az Alma egy kitörő csillag fényével lobbant fel. — Áááá! — üvöltött fel fájdalmasan a testőr. Az egész teste vonaglani kezdett. Keze a fejéhez kapott, kaparni kezdte a halántékát. Mintha megpróbálná letépni a fejét a testétől, hogy véget vessen az agonizálásnak. — Altaïr! — kiáltotta Maria. De Altaïr nem hallgatott rá. Szemében sötét düh ült, miközben a testőrt mintha valami láthatatlan erő ragadta volna hatalmába. Bár próbált ellenállni az őt irányító ingernek, övéből előhúzott egy hosszú kést, remegő kézzel felemelte, és már készült a saját torkába mártani. Maria megragadta férje karját, megrázta, és ismét kiáltott. — Altaïr! Ne! Szavai végre hatásosak voltak. Egy pillanat, és a láthatólag megviselt Altaïr kiszabadult az őt rabul ejtő révületből. A szeme visszanyerte szokásos színét, az Alma pedig kialudt, sötéten, tompán feküdt a kezében. A testőr viszont, miután megszabadult a külső erőtől, megrázta magát, mint egy kutya, a dühtől és rettegéstől őrülten nézett körbe, majd szörnyű átkot kiáltva Mariára vetette magát, és mélyen a hátába vágta a kését. Majd hátralépett, nem húzta vissza a kést. Maria ajkát halk kiáltás hagyta el. Az orgyilkosok egész csapata kővé dermedten állt. Abbász maga nyitott szájjal bámult, hang nem jött ki a torkán. Altaïr mozdult meg elsőnek. A testőrnek úgy tűnt, mintha egykori mentora szörnyű lassúsággal bocsátaná ki rejtett pengéjét. A penge pattanása olyan hangosnak hatott, mint egy naptól felhevült kő szétpattanása. A testőr látta, hogy a penge közelít hozzá, az arcához, egyre közelebb, másodpercről másodpercre. Ám aztán oly vad sebességre váltott, hogy úgy érezte, kettészeli az arcát a szeme között. A feje felrobbant, majd már nem volt a helyén semmi. Altaïr a másodperc töredékéig megállt, nézte, ahogy a testőr a földre dől, a vér kilövell a fejéből a szétroncsolt szeme között, majd elkapta zuhanó feleségét, és finoman lehelyezte a földre, amely, tudta, nemsokára magába fogadja. Szívében

jégcsap nőtt, ahogy lehajolt hozzá, arcuk olyan közel került egymáshoz, mint a csókra készülő szerelmeseké. A csend páncélként borult rájuk. Maria beszélni próbált. Altaïr feszülten hallgatta. — Altaïr. Szerelmem. Legyen erőd. — Maria... — a hangja nem volt több gyötrelmes suttogásnál. Majd ismét felemelkedtek körülötte az iszonyatos hangok, a por és az illatok, átütve a védőpáncélt. Mindet túlharsogta Abbász süvítő hangja: — Megszállott! Öljétek meg! Altaïr felegyenesedett, kihúzta magát, és lassan hátralépett. — Vegyétek el tőle az Almát! — üvöltötte Abbász. — Most!

45

Altaïr elmenekült, még mielőtt a többiek reagálni tudtak volna — ki a várból a tátongó kapun át, le a meredek lejtőn, és be az északon a vár és falu közötti területet szórványosan borító erdőbe. Aztán egy tisztáson csodával határos módon megtorpanva találkozott egy hozzá hasonló, de egy nemzedékkel fiatalabb férfival. — Apám! — kiáltotta az újonnan érkező. — Jöttem, mihelyst elolvastam az üzenetedet. Mi történt? Elkéstem? Mögöttük a várban a kürtök riadót fújtak. — Darim! Fiam! Fordulj vissza! Darim a távolba nézett apja válla felett. Az erdőn túl, a sziklák peremén látta a gyülekező orgyilkoshadakat, amelyek készültek felkoncolni őket. — Mindenki megőrült? — Darim... az Alma még nálam van! Mennünk kell! Nem szabad, hogy Abbász megkaparintsa! Darim válaszként levette a válláról a csomagját, majd a földre helyezte, de előtte előhúzott belőle egy dobókéseket tartalmazó hüvelyt. — Van még benne jó pár kés, vegyél belőlük, ha kell! — mutatott a földön heverő zsákjára. Az Abbászhoz hű orgyilkosok már megpillantották őket. Néhányan feléjük indultak, míg a többiek szétszóródtak, hogy oldalba támadhassák őket. — Megpróbálnak csapdába ejteni minket — mondta Altaïr komoran. — Tarts magadnál elegendő tőrt! Készen kell állnunk. Még mélyebben hatoltak be az erdőbe. Az út veszedelmes volt. Néha el kellett rejtőzniük az elébük kerülő vagy oldalról támadni próbáló orgyilkosok csoportjai elől. — Maradj mellettem! — mondta Darim. — Együtt megyünk. — Próbáljunk meg körbekerülni! A faluban vannak lovak. Ha hátashoz jutunk, elérhetünk a parthoz! Addig Darimot túlságosan is lefoglalta az azonnali veszély ahhoz, hogy bármi másra gondoljon, de most rákérdezett. — Hol van anyám? Altaïr szomorúan ingatta a fejét. — Elment, Darim. Sajnálom. — Micsoda? Hogyan? — kapkodott Darim levegőért. — Majd később. Később lesz időnk beszélni. Most menekülnünk kell. Harcolnunk kell. — De ők a testvéreink! Orgyilkos bajtársaink! Biztos szót értünk velük... meg tudjuk győzni őket. — Felejtsd el az értelmes beszédet, Darim! Hazugságokkal mérgezték meg őket. Csend állt be kettőjük között. Majd Darim megkérdezte: — Abbász ölte meg az öcsémet?

— Megölte az öcsédet. Megölte kiváló bajtársunkat, Malik Al-Szaifot. És még sokan másokat is — válaszolta Altaïr zord hangon. Darim lehajtotta a fejét. — Őrült. Nincs benne megbánás. Nincs lelkiismerete. — Őrült, egy hadsereg élén. — Meghal! — mondta Darim jéghideg hangon. — Egy napon megfizet! Eljutottak a falu széléhez, és szerencsére háborítatlanul elértek az istállókat, miközben maga a falu hemzsegett az orgyilkos harcosoktól. Sietve felnyergeltek, és lóra szálltak. Ahogy útnak eredtek, hallották Abbász hangját. Sebzett vadállatként üvöltötte egy kis toronyról a falu terén: — Az Alma az enyém lesz, Altaïr! Ahogy a FEJED is, mindazért a becstelenségért, amit a családomra hoztál! Nem menekülhetsz örökké! Sem előlünk, sem a hazugságaid elől! Ahogy elvágtattak, a hangja elenyészett mögöttük. Öt mérfölddel arrébb lelassítottak. Még senki sem vette őket üldözőbe. Időt nyertek. De a hátul lovagoló Darim észrevette, hogy apja megtörten, kimerülve és kétségbeesve ül a nyeregben. Közelebb húzódott hozzá, és aggódva nézett Altaïr arcába. Altaïr görnyedten küszködött a könnyeivel. — Maria... Szerelmem... — suttogta maga elé. — Gyere, apám. Mennünk kell tovább. Egy utolsó erőfeszítéssel Altaïr vágtázásra ösztökélte a lovát, és rövidesen apró foltként tűntek el a félelmetes tájban.

46

Miután az új kulcsot biztonságba helyezte a többi mellett az orgyilkosok konstantinápolyi főhadiszállásán, és átadta Szókratész Fabuláinak a példányát a hálás és lelkendező Sofiának, Ezio úgy döntött, ideje jelentést tennie Szulejmán hercegnek az Arzenálnál tett felfedezéséről. Kapott némi eligazítást arról, hogy merre találhatja, így a Bajazid mecset melletti divatos parkba ment, ahol Szulejmánt és nagybátyját, Ahmedet egy keleti platán árnyékában ülve találta. A napfény még jobban felerősítette a széles levelek élénkzöldjét. Diszkrét távolságban janicsárok egy csapata strázsált, miközben a hercegek sakkoztak. Ezio úgy helyezkedett el, hogy lássa őket, ám őt ne fedezzék fel. Négyszemközt akart beszélni a herceggel. De érdekelte a sakk is — számos stratégiát tanult el a játékból, amelyet más téren tudott hasznosítani —, ezért hát figyelmesen nézte a parti alakulását. A két játékos hasonló képességűnek tűnt. Egy idő után Szulejmán, miután elgondolkodott nagybátyja lépésén, amellyel a királyát veszélyeztette, válaszul sáncolt. — Ez a lépés nem szabályos — mondta meglepetten Ahmed herceg. — Ez egy európai variáns, arrocco. — Érdekes, de nem éppen igazságos más szabályok szerint játszani, mint az ellenfeled. — Erről talán másképp fogsz vélekedni, ha majd szultán leszel — jelentette ki Szulejmán. Ahmed úgy pillantott rá, mint akit pofon vágtak, de nem szólt semmit. Szulejmán felemelte a királyát. — Visszategyem? — kérdezte. Válasz helyett Ahmed felállt. — Szulejmán, tudom, milyen nehéz lehet neked végignézni, hogy apád és én Bajazid trónján civakodunk. A fiatalember megvonta a vállát. — Nagyapa téged választott, márpedig az ő szava a törvény, kanun. Min lehet itt még vitatkozni? Ahmed herceg kelletlen tisztelettel nézett unokaöccsére. — Apád és én valamikor közel álltunk egymáshoz, ám a kegyetlensége és a nagyravágyása miatt... — Hallottam a szóbeszédet, nagybátyám — vágott közbe Szulejmán ingerülten. Ahmed zavartan a park felé nézett egy ideig, mielőtt visszaterelte a tekintetét a sakktáblára. — Nos — szólalt meg végül — rövidesen találkozóm van a vezírek tanácsával. Majd máskor folytatjuk? — Amikor óhajtod — válaszolta Szulejmán szívélyesen.

Felállt, és meghajolt nagybátyja előtt, aki viszonozta, majd testőre társaságában távozott. Ezio várt egy pillanatig, nézte, ahogy Szulejmán visszaül, és maga is a sakktáblát bámulja. Majd előrelépett. Szulejmán látta, hogy közelít. Intett az őreinek, hogy ne tartsák fel a látogatóját. — Ezio — szólította meg. Ezio azonnal a lényegre tért. — Tarik puskákat adott el egy helybéli semmirekellőnek, Manuél Palaiologosznak. Szulejmán arca elsötétült, és ökölbe szorította a kezét. — Palaiologosz. Szomorú ezt hallanom. — Ismét felállt. — Az utolsó bizánci császár Kónsztantinosz Palaiologosz volt. Ha az örököse valami magánhadsereget készül felfegyverezni, az összetűzéshez vezet, ami pedig elharapózhat. Pont akkor, amikor apám és nagyapám hadilábon áll egymással. — Itt félbehagyta a gondolatot, és elmerengett. Ezio érezte, ifjú életének addigi legnehezebb döntését fontolgatja. — Tarik tudja, hogy hová szállítják a puskákat — mondta Ezio. — Ha még előtte rátalálok, egyenesen a bizánciakig követhetem a fegyvereket. Szulejmán végigmérte. — Tarik a janicsárjaival lesz, a kaszárnyában. Ha közel akarsz kerülni hozzá, magadnak is janicsárrá kell „válnod”. Ezio elmosolyodott. — Az nem lesz gond. — Güzel — mondta Szulejmán. — Remek. — Még egy kicsit gondolkodott, és világosan látszott, hogy a formálódó döntés gyötrelmet okoz a számára, ám mihelyst meghozta, határozottá vált. — Szerezd meg a szükséges információt, aztán pedig öld meg! Ezio felhúzta a szemöldökét. Erről az oldaláról még nem ismerte Szulejmánt. — Biztosan ezt akarod, Szulejmán? Azt mondtad, Tarik közeli barátja apádnak. Szulejmán nyelt egy nagyot, majd kihívóan nézett rá. — Ez igaz. De az ilyen nyílt árulás nagyapám ellen halált érdemel. Ezio hosszasan nézte, majd lassan megszólalt. — Értettem. Nem volt már miről beszélni. Ezio elbúcsúzott. Visszanézve látta, hogy Szulejmán megint a sakktáblát tanulmányozza.

47

Juszuf orgyilkosainak kis segítségével Eziónak sikerült különválasztania és sarokba szorítania a bazárban egy gyanútlan, szolgálaton kívüli janicsárt, és elvette tőle az uniformisát. De meg kellett fizetni az árát. A janicsár kemény ellenállást tanúsított, és súlyosan megsebesített két orgyilkost, mielőtt legyűrték, és ő maga is halálos sebet kapott. Ezio kénytelen volt Azize közreműködésével alaposan kimosni a vérfoltokat a fehér öltözékből, mielőtt magára vette. De gond nélkül kiadhatta magát janicsár őrnek, feltéve, hogy óvatosan eltakarja a szakállát egy fehér kendővel, hogy csak a bajusza látsszon. Ahogy a kaszárnya felé haladt, némileg mulattatta és egyben le is hangolta, ahogy a helyiek ránéztek, férfiak és nők, oszmánok és bizánciak egyaránt. Minden nemzetiség reakciója vegyes volt. Egyesek látszólag tisztelték, sőt a kedvében is próbáltak járni. Mások finoman kerülték, ám még többen voltak, akik rettegve és bizalmatlanul tekintettek rá. Eléggé egyértelműnek tűnt, hogy a janicsárokat jó esetben is csak megtűrik, de leginkább gyűlölik. Őszinte szeretetnek vagy tiszteletnek nyomát sem tapasztalta. Amennyire pedig meg tudta ítélni, a legnagyobb megvetéssel éppen a Tarik csapatához tartozó janicsárok iránt viseltettek. Ezio az emlékébe véste ezt a tapasztalatot. Biztos volt benne, hogy ez később még a hasznára lehet, ám egyelőre a céljára összpontosított. Megkönnyebbült, hogy az egyenruhájának köszönhetően zavartalanul bejutott a kaszárnyába, annál is inkább, mert hamarosan kiderült, már tudnak a megölt janicsárról. Nem messze a céljától egy téren haladt át, ahol épp egy szeldzsuk hírnök jelentette be a halálesetet a kíváncsiskodók tömegének. — Sötét hírt közlök veletek, Kosztantinije polgárai — kiáltotta. — Szultánunk egyik szolgája egy bűnöző áldozatául esett, és megfosztották ruháitól is. — Körbenézett, és egy kicsit felemelte a hangját. — Figyeljetek jól minden gyanús tevékenységre! Ezio a lehető legkisebb feltűnést keltve szelte át a teret, de néhány szempár óhatatlanul felé fordult. Imádkozott, hogy senki se állítsa meg, amíg bejut a kaszárnyába. Ha már ott is tudnak a gyilkosságról, és hogy a katonát az uniformisa miatt ölték meg, pillanatok alatt megszigorítják a biztonsági rendszabályokat. — Jaj annak a gyilkosnak, aki elragadta egy szeretett janicsár életét! — folytatta a hírnök a szónoklatot. — A civilizáció eme ellenségét meg kell találni, és igazságot kell szolgáltatni! Ha láttok valamit, szóljatok! — Hatásvadász módon nézett körbe a gyülekezeten, és még meg is rázta a kezében tartott tekercset, mielőtt folytatta. — Polgárok, óvakodjatok! Gyilkos járja az utcáinkat, egy lelkiismeretlen ember, aki szultánunk szolgáit vette célba. A janicsárok életüket a birodalom védelmének szentelik. Viszonozzátok nekik ezt a szívességet, és találjátok meg a gyilkost, mielőtt ismét lesújtana! A janicsárlaktanya hátsó kapuja nyitva állt, bár két katona őrizte. Ám ezek vigyázzba vágták magukat Ezio előtt, aki ekkor jött rá, hogy a vakszerencse folytán egy idősebb

tiszthelyettest vagy ifjabb tisztet támadhatott meg, mivel az egyenruhája tiszteletet parancsolt — noha az avatatlan szem számára a janicsár tisztek és közkatonák egyenruhája szinte megkülönböztethetetlennek látszott. Minden nehézség nélkül bejutott az épületbe, de mihelyst odabent volt, már el is csípett beszélgetésfoszlányokat a gyilkosságot illetően. — Kardeşlerim, egyikünket alig egy órával ezelőtt meggyilkolva és ruháitól megfosztva találták, és a holttestét állítólag egy trágyadombra dobták, mint valami hulladékot! — mondta az egyik katona társainak, akik dühösen morogtak a hír hallatán. — Nyissátok ki jól a szemeteket, ha az utcán jártok! — folytatta. — Valaki le akar sújtani, és álruhának használja a mi uniformisunkat. Addig nem lankadhat a figyelmünk, amíg a tettest el nem fogták! — És ki nem belezték! — tette hozzá egy másik. Ezio elhatározta, hogy amíg a kaszárnya területén tartózkodik, a lehető legóvatosabban viselkedik. A fejét lehajtva járta be a laktanyát, igyekezett megismerni a terepet, és több beszélgetésbe is belehallgatott. Leleplező és értékes értesülésekre tett szert. — Szelim megérti a gondjainkat. A bizánciak, a mamelukok, a szafavidák... ő az egyetlen, aki elég bátor, hogy szembeszálljon mindezekkel a veszedelmekkel — mondta az egyik katona. — Igazad van. Szelim igazi harcos. Ahogy előtte Oszmán és Mehmed is az volt — tette hozzá egy másik. — Akkor meg... miért választott Bajazid szultán egy házimacskát egy oroszlánnal szemben? — Ahmed herceg természete ugyanolyan nyugodt, mint a szultáné. Hát ezért. Attól tartok, túlságosan is hasonlítanak egymásra. Egy harmadik is bekapcsolódott a beszélgetésbe. — Bajazid szultán jó ember, és kegyes uralkodó... De sajnos már kiveszett belőle a tűz, amely egykor naggyá tette. — Ezzel nem értek egyet — mondta a negyedik. — Még mindig igazi harcos. Nézd, micsoda hadsereget állított ki Szelim ellen! — Ez is csak a hanyatlását bizonyítja! Fegyvert ragadni a saját fia ellen? Micsoda szégyen! — Ne ferdítsd el az igazságot a szenvedélyed irányában, efendim — tette helyre a negyedik. — Elvégre Szelim volt az, aki rátámadt a szultánunkra! — Evet, evet. De Szelim ezt csak a birodalom dicsőségére tette, nem saját magáért. — Ha már a háborúról beszélünk, mi hír délről? — kapcsolódott be egy ötödik katona. — Úgy hallottam, Szelim csapatai visszavonultak Várnába — mondta egy hatodik. — Jelentős veszteségeket szenvedett, mondják. — Hihetetlen, ugye? Remélem, gyorsan vége lesz. — Igen, de ki lesz a győztes? — Nem tudom. A szívem a szultánunk pártját fogja, de az eszem Szelim győzelmét reméli.

— És mi a helyzet Szelim ifjú fiával, Szulejmán herceggel? — kérdezte egy hetedik janicsár. — Ismeritek? — Személyesen nem — válaszolta egy nyolcadik. — De már láttam. És tudom, hogy figyelemre méltó fiú. — Már nem nevezném fiúnak... tehetséges fiatalember. Kiváló elme. — Az apjára üt? A hetedik janicsár a vállát vonogatta. — Talán. Bár gyanítom, hogy ő egészen másfajta ember. Két újabb janicsár is odalépett, és csatlakozott a beszélgetéshez, míg Ezio félrevonult. Az egyikük amolyan mókamester lehetett. — Miért időzik még Ahmed herceg a városban? — kérdezte fintorogva. — Tudja, hogy itt nemkívánatos a jelenléte. — Olyan, mint a láng körül keringő molylepke. Apja halálát lesi, hogy a trónra ülhessen. — Hallottátok, hogy meg akarta vesztegetni Tarikot, a hűségünkért cserébe? — kérdezte a tréfás kedvű. — Isten verje meg érte. És mit tett Tarik? A másik őr felnevetett. — A pénz egyik felén abrakot vásárolt, a másikat pedig elküldte Szelimnek!

48

A minden irányból magas falak által védett széles táboron belül több díszes sátrat is felvertek. Ezio otthagyta a janicsárokat, és a sátrak között lopakodva egyre közelebb jutott a központhoz, sejtvén, hogy arra találja majd Tarik szálláshelyét. Nemsokára valóban meg is hallotta Tarik ismerős hanghordozását. Egy futárhoz beszélt, aki éppen akkor érkezett meg, mellette pedig egy harmadik janicsár állt, minden bizonnyal a szárnysegédje. — Tarik bej — mondta a futár —, levelet hoztam neked. Tarik egyetlen szó nélkül vette át a levelet, feltörte a pecsétjét, és elolvasta. Elégedetten nevetett, még mielőtt a végére ért volna. — Tökéletes — hajtotta össze és tette be a zubbonyába a levelet. — A puskák megérkeztek Kappadókiába, Manuél Palaiologosz seregének a táborába. — És a mi embereink még mindig vele vannak? — kérdezte a szárnysegéd. — Evet. Jelentkeznek, mihelyst a bizánciak tábort bontottak. Találkozunk velük, amikor Bursába érnek. A szárnysegéd elmosolyodott. — Akkor minden úgy alakul, ahogyan kell, efendim. — Igen, Satagai — válaszolta Tarik. — Most az egyszer. Intett az embereknek, hogy elmehetnek, és ő maga is elindult a sátrak között. Ezio biztonságos távolságot hagyva követte. De nem tudott teljesen észrevétlen maradni és örült, hogy Konstantinápolyba érkezése óta javult a töröktudása, mivel az őrök szalutáltak neki, a vele hasonló rangú katonák pedig üdvözölték. De nem úszta meg mindig ilyen könnyen. Egyszer-kétszer eltévesztette az irányt, és gyanakvó tekintetekkel szembesült, mielőtt ismét jó felé indult, egy alkalommal pedig közvetlen veszélybe is került. Két őr állta az útját. — Melyik egységhez tartozol, efendim? — kérdezte az egyikük, viszonylag udvariasan, bár Ezio felfedezett némi élt a hangjában. Még mielőtt Ezio válaszolhatott volna, a második is megszólalt. — Azt hiszem, nem ismerlek téged. Nem látom rajtad a birodalmi jelvényt. A lovasságtól vagy? — Mikor jöttél be? — kérdezte megint az első, most már egyértelműen barátságtalan hangnemben. — Hol van a parancsnokod? Ezio töröktudása ehhez kevés volt. Egyébként is érezte, hogy már felkeltette a gyanakvásukat. Gyorsan előpattintotta a horogpengéjét, és az egyiknek gáncsot vetett vele, amitől az nekiesett a másiknak. Majd futásnak eredt a sátrak között, átugrálta a cövekeket és a köteleket, miközben igyekezett egyik szemét a már távolodó Tarikon tartani. Mögötte kiáltások hangzottak: — Csaló!

— Áruló! Meghalsz! — Állítsátok meg! — Ez a gazember ölte meg Nazart! Kapjátok el! De a tábor igencsak nagy volt, és Ezio maximálisan kihasználta, hogy egyenruhájuk és szinte teljesen egyforma bajuszuk miatt minden janicsár ugyanúgy néz ki. Maga mögött hagyva a zűrzavart, hamarosan ismét Tarik nyomára bukkant, a laktanya egy csendesebb szegletében talált rá, a tisztek térképtermeinél. Ezio nézte, ahogy Tarik bemegy az egyik térképterembe, körbepillantva megbizonyosodott róla, hogy a kapitány egyedül van, illetve hogy sikerült leráznia a legkitartóbb üldözőit is, majd utánament. Becsukta és bereteszelte az ajtót. Úgy érezte, már minden információt megszerzett, amire szüksége volt. Tudta, hogy Tarik Bursánál tervez találkozni Manuéllel, és hogy a fegyverszállítmány megérkezett Manuél kappadókiai táborába. Így hát amikor Tarik azonnal kardot rántva rávetette magát, nem kellett már kérdezősködnie. Ügyesen ellépett balra Tarik kardcsapása elől, majd kicsúsztatta bal kezénél a rejtett pengét, és a janicsár parancsnok hátának a jobb oldalába vájta, mélyen átvágva a veséjét, mielőtt visszarántotta. Tarik arccal az egyik térképasztalra zuhant, szétszórta a kiterített tervrajzok egy részét, a többit pedig a vérével áztatta. Levegőért kapkodott, utolsó erejével felhúzta magát, hogy a jobb könyökére támaszkodjon, és amennyire tudott, támadója felé fordult. — Az árulásodnak ezennel vége, katona — mondta Ezio keményen. De Tarik arcáról beletörődést, szinte nevetést olvasott le. Eziót hirtelen elfogta a kételkedés. — Micsoda kegyetlen irónia — mondta Tarik. — Ez lenne Szulejmán vizsgálatának az eredménye? — A szultán ellenségeivel szövetkeztél — válaszolta Ezio, immár kevésbé magabiztosan. — Mit vártál jutalomként ilyen árulásért? Tarik sajnálkozva mosolygott rá. — Csak magamat hibáztathatom. — Elhallgatott, mert még a levegővétel is fájdalmas volt a számára, a vér kiapadhatatlanul folyt az oldalából. — Nem árulásért... hanem önhittségért. — Ezióra nézett, aki most közelebb lépett, hogy hallja szinte már csak suttogásra képes hangját. — Csapdát készítettem elő. Akkor terveztem lesújtani a bizánci templomosokra, amikor a legnagyobb biztonságban érzik magukat. — Mivel tudod ezt bizonyítani? — Nézd. Tessék. Tarik gyötrődve kihúzott bal kezével egy térképet az övéből. — Vedd el — mondta. Ezio engedelmeskedett. — Ez elvezet a bizánciakhoz Kappadókiában — folytatta Tarik. — Pusztítsd el őket, ha tudod. Ezio hangja is suttogássá halkult. — Helyesen cselekedtél, Tarik. Bocsáss meg. — Nem hibáztatlak — válaszolta Tarik, akinek már a puszta beszéd is elviselhetetlen fájdalmat jelentett. De erőt vett magán, tudván, hogy a következő szavai

lesznek az utolsók. — Védd meg a hazámat. Allah aşkina! Isten nevében kérlek, szerezd vissza a becsületünket, amelyet ebben a harcban elveszítettünk! Ezio Tarik karját a vállára helyezte, és felemelte az asztalra. Sietve letépte a nyakáról a kendőt, és a lehető legszorosabban megkötötte a seb körül, amelyet ejtett rajta. De már elkésett. — Requiescat in pace — mondta szomorúan. Odakint hallotta, hogy ismét lármáznak utána, méghozzá elég közel. Nem volt idő bánkódni a tévedésén Gyorsan letépte magáról az egyenruhát, és csak az alatta viselt egyszerű szürke zubbonyát és nadrágját tartotta magán. A térképterem közel volt a kaszárnya falához. Tudta, hogy a horogpenge segítségével meg tudja mászni. Ideje volt eltűnni.

49

Ezio visszatért az orgyilkosok főhadiszállására, átöltözött, majd nehéz szívvel a Topkapi palotába ment. Az őrök parancsot kaphattak, hogy beengedjék, és egy titkos előszobába vezették, ahol alig pár perccel később megjelent Szulejmán. Az ifjú herceg meglepődöttnek és izgatottnak tűnt Ezio láttán. Ezio megelőzte a szeméből kiolvasott kérdést. — Tarik nem volt áruló, Szulejmán. Ő is a bizánciak nyomában volt. — Micsoda? — Szulejmán kétségbeesése őszintének látszott. — És te...? Ezio komoran bólintott. Szulejmán leült. A rosszullét környékezte. — Isten bocsásson meg nekem — mondta halkan. — Nem lett volna szabad ilyen hirtelen ítélkeznem. — Herceg... mindvégig hűséges maradt nagyapádhoz, és neki köszönhetően meg tudjuk menteni a városodat! — Ezio röviden elmagyarázta, mit derített ki, mit hallott a janicsároktól, és megmutatta a Tariktól kapott térképet is. — Ó, Tarik... — suttogta Szulejmán. — Nem lett volna szabad ennyire titkolóznia, Ezio. Micsoda szörnyűség érte jó tette fejében! — A fegyvereket Kappadókiába vitték. Azonnal cselekednünk kell! El tudsz juttatni oda? Szulejmán feléledt a merengésből. — Hogy...? Eljuttatni? Persze! Intézkedem, hogy egy hajó elvigyen Mersinbe, onnan már szárazföldön utazhatsz tovább. Ahmed herceg érkezése szakította félbe őket. Szerencsére már távolról türelmetlenül szólítgatta Szulejmánt, így Eziónak volt ideje a szoba egyik sarkába húzódni, ahol kevésbé tűnt fel a jelenléte. Ahmed beviharzott a szobába, és rögtön a lényegre tért. — Szulejmán, engem hamis színben tüntetnek fel, és árulással vádolnak! Emlékszel Tarikra, a janicsárra? — Akivel összevesztél? Ahmed kezdett nagyon bedühödni. — Meggyilkolták! Nem titok, hogy rossz viszonyban voltunk. A janicsárok minden bizonnyal engem fognak vádolni! — Ez borzasztó hír, bácsikám. — De még mennyire! Ha ennek a híre eljut apámhoz, száműz a városból! Szulejmán önkéntelenül is ideges pillantást vetett Ezióra a nagybátyja válla felett. Ahmed észrevette, és megperdült. Modora azonnal visszafogottabbá vált. — Ó, bocsáss meg, öcsém. Nem tudtam, hogy vendéged van! — Ez itt... Marcello — mondta Szulejmán némi habozás után. — Az egyik európai tanácsadóm Kefében. — Buona sera — hajolt meg mélyen Ezio.

Ahmed türelmetlenül intett. — Marcello, az unokaöcsémmel egy személyes ügyet kell megbeszélnünk — mondta szigorú hangon. — Hát persze. Elnézéseteket kérem. — Ezio ismét meghajolt, ezúttal még mélyebben, és kihátrált az ajtón, miközben egy gyors pillantást vetett Szulejmánra, abban a reményben, hogy az meg tudja menteni a helyzetet. Szerencsére az ifjú herceg észnél volt, és hivatalos hangot ütött meg vele: — A parancsot megkaptad. Ahogy mondtam, a hajó várni fog, mihelyst elkészültél! — Grazie, mio principe — válaszolta Ezio. Távozott a szobából, de megállt odakint, mert hallani akarta a beszélgetés végét. Ám az ezután elhangzottak nem nyugtatták meg teljesen. — Kézre kerítjük a bűnöst, nagybátyám — mondta Szulejmán. — Légy türelemmel. Ezio ezen eltöprengett. Ennyire szorult lenne a helyzete? De nem ismerte elég jól Szulejmánt. És mire is figyelmeztette Juszuf? Hogy ne avatkozzon bele az oszmán belügyekbe? Komor hangulatban hagyta el a palotát. Tudta, hogy hova kell mennie. Ahol megpihenhet — márpedig erre nagy szüksége volt —, és összeszedheti a gondolatait.

50

E titkos úton át a mester és én visszaindultunk világos világba; s a pihenésre gondolni se késvén, kusztunk föl, ő elől és én nyomába, míg a sok szépből, melyet az ég hordoz, láttam egynémit, egy kis karikába: és így jutottunk ki a csillagokhoz. Ezio pár nappal azelőtt Sofia javaslatára kezdte újraolvasni Dante Poklát. Diákkorában már olvasta, de sosem fogta fel igazán, mert akkoriban elméjét más gondok foglaltak le, de most nagy felismerésként érte. Befejezvén örömteli sóhajjal tette le a könyvet. Sofiára pillantott. A nő, orrán a szemüvegével, lehajtott fejjel ült, hol az eredeti térképre, hol a kézikönyvre nézett, hol pedig a jegyzetfüzetébe írt. Ezio figyelte, ahogy dolgozik, de nem akarta félbeszakítani, oly mélyen elmerült a munkájában. Inkább ismét kézbe vette a könyvet. Talán belekezdhetne a Purgatóriumba. Ám Sofia éppen ekkor emelte fel a tekintetét a munkából. Rámosolygott. — Élvezed a verset? Ezio viszonozta a mosolyát, a széke melletti asztalra tette a könyvet, és felállt. — Kik voltak azok, akiket a pokolra küldött? — Politikai ellenfelei, mindazok, akik rosszat tettek neki. Dante Alighierinek éles tolla van, ugye? — Sì — válaszolta Ezio elmerengve. — Kifinomult módja a bosszúnak. Nem akart visszatérni a valósághoz, de a rövidesen rá váró utazás sürgőssége nyomasztotta. Igaz, addig nem tehetett semmit, amíg hírt nem kapott Szulejmántól. Feltéve, hogy megbízhat a hercegben. De aztán megnyugodott. Mi haszna lenne Szulejmánnak abból, ha elárulná? Visszaült, ismét kézbe vette az Isteni színjátékot, és odalapozott, ahol abbahagyta. Sofia félbeszakította. — Ezio — kezdett bele habozva —, pár hét múlva Drinápolyba készülök utazni, meg akarok nézni ott egy új nyomdát. Ezio felfigyelt a félénkségre Sofia hangjában. Lehetséges lenne, hogy ez ugyanaz a gyengédség, amely az övébe lopózik, akárhányszor hozzá szól? Észrevette volna a nő, mennyire... felerősödtek iránta az érzelmei? Szándékosan túlkompenzálva, hanyagul válaszolt. — Az biztos jó mulatság lesz. Sofia bátortalanul folytatta. — Öt-hat napnyi utazás, és szükségem lenne egy kísérőre. — Prego? A nő azonnal elszégyellte magát

— Bocsánat. Tudom, mennyire elfoglalt vagy. Most Ezio szégyellte el magát — Sofia, nagy örömmel kísérnélek el, de nekem oly kevés az időm. — Mint mindenkinek. Nem tudta, mit válaszoljon erre. Több különböző jelentést is tulajdonított neki, és inkább csendben maradt. Húsz év köztünk a korkülönbség, gondolta. Sofia egy ideig a térképre nézett, majd ismét felpillantott. — Nos, megpróbálhatnám megoldani most az utolsó rejtélyt, de még naplemente előtt el kell intéznem valamit. Tudsz várni egy napot? — Mire van szükséged? A nő félrefordította a fejét, majd ismét ránézett. — Butaság, de... egy csokor friss virágra. Egészen pontosan fehér tulipánra. Ezio felállt. — Hozok neked virágot. Nessun problema. — Biztos nem gond? — Jót is tesz egy kis változatosság. Sofia melegen mosolygott rá. — Bene! Hát... akkor találkozzunk a Hagia Szophia mellett keletre fekvő parkban. És akkor cserélünk. Virágot az információkért!

51

A virágpiac pompás színekben és kellemes illatoktól tündökölt, és nem volt sehol egyetlen janicsár sem. Ezio izgatottan járta végig, mert hiába a bőség, ha éppen azt a virágot nem találja, amit keres. — Úgy látom, neked van költeni való pénzed — mondta az egyik virágárus, ahogy Ezio a standjához közeledett. — Mi kellene, barátom? — Tulipánt keresek. Fehéret, ha lehetséges. A virágárus elszomorodott. — Ó, tulipán. Sajnálom, de éppen kifogytam belőle. Talán valami mást helyette? Ezio ingatta a fejét. — Sajnos nem én döntök. A virágárus egy pillanatig elgondolkodott a problémán, majd előrehajolt, és bizalmasan szólt Ezióhoz. — Nos, akkor elárulom a titkomat, csak neked. A fehér tulipánok nagy részét saját kezűleg szedem a lóversenypálya mellett. Úgy igaz, ahogy mondom. Nézd meg a saját szemeddel! Ezio elmosolyodott, elővette a tárcáját, és bőkezűen megajándékozta az árust. — Grazie. Sietve haladt át a nap melegítette utcákon a lóversenytérig, és valóban, a pálya egyik oldalán a fűben bőségesen talált fehér tulipánt. Boldogan lehajolt, előpattintotta a rejtett pengéjét, és levágott annyit, amennyi reményei szerint elegendő lehetett Sofiának.

52

A császári park, a Hagia Szophiától keletre, valóságos rendezett kert volt. A zöldellő gyepet fehér márványpadok és lugasok tarkították, amelyek ideális helyszínt biztosítottak meghitt találkozásokhoz. Sofiát az egyik lugasban találta. A nő valóságos kis pikniket készített elő, és Ezio azonnal látta, hogy a kínálat nem helyi ételekből és italokból áll. Valahogy sikerült összehoznia ebédre kettejük szülővárosainak a specialitásait: velencei moleche és rixoto de gò, firenzei panzanella és salame toscano. Szerzett még tuscolói fügét és picenói olajbogyót, az egyik tálban pedig makaróni volt rombuszhallal. A bor egy igaz Frescobaldi volt. Szép, tiszta fehér lepellel terített meg, mellette ott állt a vesszőből fonott kosár. — Hát ez? — kérdezte csodálkozva. — Ajándék. Ülj le! Ezio meghajolt, átnyújtotta a virágot, és engedelmeskedett. — Igazán gyönyörű... köszönöm! — fogadta el Sofia a hatalmas csokornyi tulipánt, amelyet Ezio vágott neki. — Ahogy ez is — válaszolta a férfi. — És ne hidd, hogy nem értékelem nagyra a rengeteg munkádat! — Meg akartam köszönni, hogy egy kis szerepet én is játszhatok a kalandodban. — Aligha nevezném kicsinek, de hidd el, ebben a kalandban bőven elég egy kis szerep. Sofia halkan nevetett. — Rejtély vagy a számomra, Ezio Auditore. — Elnézést... nem állt szándékomban — mondta a férfi aggodalmaskodó arccal. Sofia ismét nevetett. — Semmi baj! — Kis szünet után hozzátette: — Igazán vonzó. Ezio erre nem tudott mit válaszolni, így hát az ételre koncentrált. — Nagyon finomnak látszik. — Nos, köszönöm. Ezio mosolygott. Nem akarta megtörni a pillanat varázsát, de valami beárnyékolta a gondolatait. Nem szabad előre ünnepelnie — vagy akár csak bármit is remélnie. Komolyabb tekintetet vetett Sofiára, aki azonnal megértette. — Sikerült jutnod valamire az utolsó kóddal? — kérdezte, a lehető legtermészetesebb hangon. — Ó, igen, a kód — válaszolta, még mindig kicsit játékosan, ami megnyugtatta Eziót. — Igen, megoldottam. Pár órával ezelőtt. De türelmesnek kell lenned. Úgyis elég hamar megtudod. Azzal úgy nézett rá, hogy Ezio minden megmaradt védőbástyája azonnal leomlott.

53

Az utolsó könyv volt a legnehezebben hozzáférhető helyen. Niccolò Polónak sikerült magának a Hagia Szophia mecsetnek a homlokzatán, a volt bazilika főkupolája előtti nagy boltív felett elrejtenie. Ezio úgy döntött, a hajnal előtti órákban hajtja végre küldetését, amikor a legkevesebben lehetnek jelen. Az épülethez minden ellenállás nélkül jutott el, majd egyből óvatosan a narthex felé indult. Felnézve látta, milyen sziklafalra kell felmásznia. Kevés hasadás volt, ahova beakaszthatta a horogpengét, ám néhány sikertelen próbálkozás után végre felért a Sofia által megjelölt ponthoz, ahol egy málladozó, pókhálós faburkolatot talált Sikerült kikötöznie magát egy közeli csatornához, amelyről egy próba utána megállapította, hogy elbírja a súlyát, és ismét a horogpengéhez folyamodva próbálta felnyitni a burkolatot. A fatábla leesett a földre, csattanása Ezio fülének fülsiketítő, visszhangozó robbanásnak tűnt. Csendben lógott a hamis hajnal szürke fényében, és imádkozva remélte, hogy senkit sem riasztott fel a zaj. De miután három percig várt, és még mindig nem érkezett reakció, benyúlt a fatábla által elfedett nyílásba, és kivette belőle a keresett könyvet. Leérve a földre elsietett, és keresett egy csendes helyet a parkban, épp ahol az előző nap együtt lakmározott Sofiával, hogy megvizsgálhassa a leletet. A könyv Cremonai Liutprand Konstantinápolyi követjárásának egy példánya volt. Egy pillanatra elképzelte, mekkora örömet jelenthet Sofia számára egy ilyen ritkaság látványa, majd az elejére lapozott. Az üres oldalak ugyanolyan fényesen ragyogtak, mint a hajnal vékony sugarai keleten, a Boszporusz felett. Megjelent a város térképe, Ezio reménykedő szeme előtt kivehetővé vált rajta egy újabb, a többinél erősebb fény, amely egyértelműen a Forum Bovist jelezte. A könyv által jelölt irányt követve Ezio a város nyugati részén fekvő fórumhoz sietett, a második és harmadik dombon túl, félúton Valens akvaduktja és Theodosius déli kikötője között. Jó hosszú gyaloglást jelentett, de amikor odaért, még mindig túl korán volt ahhoz, hogy bárki is az utcán tartózkodjon. Ezio valamilyen nyom reményében végigpásztázta a hatalmas, elhagyatott teret, miközben a könyvben megjelent pont élesen ragyogott. Eszébe jutott a város alatti víztározórendszer. Koncentráltabban folytatta a keresést, és gyorsan fel is fedezett egy csatornafedelet, amely alatt kőlépcsők vezettek a föld gyomrába. Ezio becsukta a könyvet, és biztonságba helyezte a tarsolyában. A horogpenge helyére a pisztolyát csatolta fel, ellenőrizte rejtett pengéjét, majd óvatosan elindult lefelé. Hamarosan egy boltíves barlangban találta magát, egy föld alatti folyó mellett kiépített töltésen. A falakon fáklyatartók, bennük égő fáklyák, és ahogy csendesen

lopakodott a szűk és nedves folyosón, a vízcsobogáson visszhangzó beszédhangok szűrődtek át. A hangokat követve két bizánci templomosra akadt. — Mit találtál? — kérdezte az egyik a másiktól. — Egy újabb kulcsot? — Valami ajtófélét — válaszolta a társa. — Kemény téglákkal falazták be. Ezio közelebb furakodott, és egy sarkon túl, nem messze tőle meglátott néhány katonát a folyóba benyúló régi mólón. Egyikük éppen legurított egy hordót a két várakozó bárka egyikéről. — Ez ígéretesen hangzik — mondta az első templomos. — Az első kulcsot is egy hasonló ajtó mögött találták. — Valóban? És hogyan nyitották ki azt az ajtót? — Sehogy. A földrengés gondoskodott róla. Az Ezióhoz közelebb álló katonák jelzésére a többiek odavitték a hordót, és elhelyezték az ajtónál. Ezio most már látta, hogy a bejáratot szorosan egymáshoz illő, valamilyen kemény fekete kőből álló, minden bizonnyal egy kőművesmester által kivágott tömbökkel zárták el. — A földrengés! Az valóban segíthetett — mondta a második templomos. — Mi pedig csak pár hordónyi puskaport hoztunk. — Ennek elegendőnek kell lennie. Ezio szeme összeszűkült. Gyorsan előugrasztotta a pisztolyát, és hátrahúzta a kakast. — Ha pedig nem, hát hozunk még — folytatta az első templomos. Ezio felemelte a karját, és célzott, de eközben a pisztoly csövén megcsillant az egyik fáklya fénye, és a szokatlan villanásra felfigyelt az egyik katona. — Micsoda? — csattant tel. Meglátta a pisztolyt, és a hordó elé ugrott, éppen abban a pillanatban, amikor Ezio lőtt. A golyó eltalálta, azonnal holtan rogyott össze. Ezio szitkozódott. De a katonák már felfedezték. — Az orgyilkos! Meneküljünk innen! Ezio megpróbált újratölteni, de a katonák már a bárkák felé futottak. Követte őket, mindenáron meg akarta akadályozni, hogy másokat is riasszanak. De mire a mólóhoz ért, azok már el is lökték a bárkát. Mire Ezio ráugrott a másikra, és még csak a kötélzettel bajlódott, addigra a katonák már a folyó közepén jártak. Végre Ezio is elhagyta a partot, és üldözőbe vette őket, amikor belényilallt egy gondolat — megijedtek tőle, vagy tőrbe akarják csalni? Már késő volt találgatni. Végig kell vinnie a játszmát. Mivel az ő bárkája könnyebb volt, az áramlás egyre közelebb vitte. A katonák arcán látszott a pánik, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy bombákat készítsenek elő, és muskétákat kezdjenek tölteni. — Van nálunk puskapor, hát használjuk! — kiáltotta az egyik. — Kirobbantjuk a vízből! — mondta egy másik. Elhajított egy bombát, amely alig egylábnyira Ezio bárkájának az orrától robbant fel a vízben. — Adjatok már egy kis helyet! — üvöltötte egy harmadik, aki igyekezett súlyba fektetni a muskétáját.

— Lődd le! — Nem látod, hogy éppen azt próbálom? — Öld már meg a gazembert! Sebesen haladtak az áramlatnak köszönhetően. Eziónak sikerült megragadnia a bárkája kormányát, és immár képes volt irányítani is, miközben el kellett hajolnia a puskagolyók elől, noha a katonák képtelenek voltak pontosan célozni saját bárkájuk hánykódása miatt. Ekkor az egyik hordó kiszabadult a kötelek közül, és a fedélzeten gurulva két katonát a vízbe döntött — az egyikük a kormányos volt. A bárka vadul bukdácsolt, még egy embert a sötét vízbe lökött magáról, majd a kőpartnak vágódott. A túlélők kimásztak a partra. Ezio felnézett a folyó felett mintegy húsz láb magasban futó boltívre. A félhomályban látta, hogy egy feszes kötelet húztak ki a tető hosszában, amelyre minden bizonnyal gyakran akaszkodtak bárkák vagy tutajok, hogy irányban maradjanak a vízen. Elég lehetett egyeden ember a fedélzeten, aki egy rúddal ki- és beakasztotta a kötelet a rendszeres távolságokban elhelyezett hurkokba. Ezio azt is észrevette, hogy a kötél a folyó áramlását követve fokozatosan lejt. Éppen eléggé ahhoz, amit eltervezett. Erősen megvetette a lábát, nekikormányozta a bárkáját a padkának, és amikor az nekivágódott a másiknak, kiugrott a folyó melletti kőösvényre. Addigra a túlélő katonák már kissé eltávolodtak tőle, menekültek előle — vagy erősítésért siettek. Ezio nem vesztegethette az idejét. Gyorsan átcserélte a pisztolyt a horogpengére, felmászott a barlang oldalsó falán, és a folyó felett a kötél irányába ugrott. A lendülete éppen elegendő volt ahhoz, hogy elkapja a horogpengéjével, és rövidesen már csúszott is le a víz felett, sokkal gyorsabban, mint ahogy a katonák haladni tudtak, bár minden egyes huroknál a másodperc tört része alatt át kellett akaszkodnia, nehogy az alatta üvöltő zuhatagba essen. Mihelyst utolérte a katonákat, az első manőver fordítottját végrehajtva és a horogpengét a megfelelő pillanatban kiakasztva oldalra lökte a testét, így pont a templomosok előtt ért földet a padkán. A katonák lihegve torpantak meg vele szemben. — Ez őrült — szűkölt az első templomos. — Ez nem is ember... hanem valóságos démon! — kiáltotta egy másik. — Lássuk, hogy a démonok véreznek-e! — üvöltötte egy bátrabb társa, aki a kardját forgatva rohant Ezio felé. Ezio egy horogvetést és gurulást hajtott végre a hátán, és amíg a katona az egyensúlyát próbálta visszanyerni, a folyóba lökte. Hárman maradtak, és láthatólag nem sok kedvük maradt a harchoz, de Ezio nem engedhette meg magának a könyörületességet. A csata rövid és véres volt, a régén Ezio karján mély seb tátongott, előtte pedig három holttest hevert. Kissé lihegve visszaindult a lezárt ajtóhoz. Hosszú utat tettek meg a folyón, így jó tíz percébe telt, mire odaért, ahol a bárkák kikötöttek. De legalább tudta, hogy nem kell tartania az azonnali üldözéstől, és a puskaporos hordó még mindig ott állt, ahová a templomosok helyezték. Ezio megint pisztolyra cserélte a horogpengét, megtöltötte, kicsit feljebb lépett a parton, ahol egy támfal mögött fedezékbe húzódhatott, célzott, és lőtt.

A pisztoly durrant, a golyó a hordó felé süvített, majd célba érve tompán csattant, ám ezeket a hangokat egy örökkévalóságig tartó csend követte. Nem történt semmi. De aztán... Egy ilyen zárt helyen a robbanás mennydörgésként hatott, megsüketítve Eziót, aki arra gondolt, miközben apró kövek záporoztak mellette, hogy talán a tetőt is leszakította, és jóvátehetetlen károkat okozott abban, ami az ajtó mögött húzódik. De amikor a por leülepedett, látta, hogy a robbanás ereje dacára a bejáratnak még így is csak egy részén ütött rést. Ám elegendőt ahhoz, hogy benézzen rajta, és megláthassa a már ismerős talapzatot, amelyen óriási megkönnyebbülésére sértetlenül feküdt a kör alakú obszidiánkulcs, a már megszerzettekhez hasonlatosan. De nem volt ideje lazítani. Ahogy érte nyúlt, már látta is kiáramlani belőle a többinél megtapasztalt ragyogást. Ezúttal próbált ellenállni az egyre növekvő erőnek. Úgy érezte, a vakító fényt rendszeresen követő furcsa látomások elgyengítenék, felkavarnák. De minden hiába — már érezte, hogy ismét meg kell adnia magát az övénél jóval hatalmasabb erőnek.

54

Eziónak úgy tűnt, hogy húsz hosszú év telt el. A táj ismerős volt, és óriási karomként nőtt ki belőle az immár megszokott maszjafi vár. Kapujától nem messze három orgyilkos ült egy lobogó tábortűz mellett... Az orgyilkosok arcáról le lehetett olvasni, hogy megkeseredtek legszebb álmaik. Halk, fáradt hangon szóltak egymáshoz. — Állítólag álmában sikoltozva hívja apját, Ahmed Szofiánt — mondta az egyikük. Egy másik keserűen nevetett. — Szóval az apukáját hívja, Dzsemál? Micsoda nyomorúságos egy ember ez az Abbász. Arccal a tűz felé fordultak, így eleinte nem vették észre a sötétben közelítő csuklyás öregembert, fehér köntösben. — Nem a mi dolgunk ítélkezni felette, Teragani — mondta a második hűvösen. — Már hogyne lenne az, Tazim — vágott közbe Dzsemál. — Ha a mentorunk megőrült, tudni akarok róla. Az öregember a közelükbe ért, és immár felfigyeltek rá. — Hallgass, Dzsemál! — mondta Tazim. Majd az újonnan érkezőhöz fordult. — Masa’il kher. Az öregember hangja száraz volt, mint egy halott falevél. — Vizet — mondta. Teragani felállt, és átadott neki egy kis kulacsot, miután megmártotta a mellette lévő víztartóban. — Ülj le. Igyál — mondta Dzsemál. — Köszönöm szépen — mondta az öregember. Amíg csendben ivott, a többiek nézték. — Mi szél hozott erre, öreg? — kérdezte Tazim, miután a vendég csillapította szomját. Az idegen elgondolkodott, mielőtt megszólalt. — Sajnáljátok Abbászt, de ne űzzetek gúnyt belőle! Szinte egész életét árvaként élte le, a családja után maradt szégyenben. Tazim megdöbbent ettől a kijelentéstől, de Teragani csendesen elmosolyodott. Az öregember kezére pillantva látta, hogy hiányzik a bal keze gyűrűsujja. Hacsak nem valami hihetetlen véletlenről volt szó, ez az ember orgyilkos. Teragani lopva a ráncos, komor arcra nézett. Volt benne valami ismerős... — Abbász azért éhezi kétségbeesetten a hatalmat, mert tehetetlen — folytatta az öregember. — De hisz ő a mentorunk! — kiáltott fel Tazim. — És ellentétben Al Mualimmal és Altaïr Ibn-La’Ahaddal, ő sosem árult el minket!

— Badarság — mondta Teragani. — Altaïr nem volt áruló. — Az öreg arcát fürkészte. — Altaïrt... igaztalanul űzték el. — Te nem tudod, mit beszélsz! — háborodott fel Tazim, majd felpattant, és gyors léptekkel eltávolodott a sötétben. Az öregember csuklyája alól Teraganira és Dzsemálra nézett, de nem szólt semmit. Teragani ismét az arcát fürkészte. Nagyrészt eltakarta a csuklya, de a szemét nem fedte el. És Teragani észrevette, hogy ruhájának ujja nem takarja el teljesen egy rejtett penge tokját. — Te... te volnál az? — szólította meg óvatosan. — Hallottam híreszteléseket, de nem hittem nekik. Az öregember halványan elmosolyodott. — Jó lenne, ha beszélhetnék Abbásszal. Rég nem találkoztunk. Dzsemál és Teragani összenézett. Dzsemál mélyen beszívta a levegőt. Elvette az öregtől a kulacsot, újra megtöltötte, és tiszteletteljesen nyújtotta neki vissza. Nehezen találta a szavakat. — Ez lehetetlen. Abbász mostanában aljas fedajin harcosokkal tart minket távol a vár belsejétől. — Ma már a harcosok fele sem igaz orgyilkos — tette hozzá Teragini. Majd rövid szünet után kimondta: — Altaïr. Az öregember elmosolyodott, és szinte észrevehetetlenül bólintott. — De látom, hogy az igaz orgyilkosok... valóban igazak maradtak — mondta. — Sokáig voltál távol, mentor. Merre jártál? — Utaztam. Tanultam. Sokat tanultam. Pihentem. Kihevertem a fájdalmat, és megtanultam együtt élni a veszteséggel. Azt tettem, amit bárki más tett volna az én helyemben. — Elhallgatott. Amikor újra beszélt, a hangneme kicsit megváltozott. — És felkerestem alamuti testvéreinket. — Alamut? Hogy megy a soruk? Altaïr a fejét ingatta. — Végük van. Hulagu kán mongoljai lerohanták őket, és elfoglalták az erődöt. Elpusztították a könyvtárat. A mongolok sáskahadként haladnak egyre nyugatabbra. Egyelőre az egyetlen esélyünk megerősíteni a jelenlétünket itt és nyugaton. Itt kell erősnek lennünk. De talán mostantól nem a Maszjafhoz hasonló erődökre, hanem az emberekre kell támaszkodnunk. — Valóban te vagy az? — kérdezte Dzsemál. — Csend! — ripakodott rá Teragani. — Nehogy megöljék! Dzsemál hirtelen feszültté vált. — Tazim! — kiáltott fel aggodalmaskodva. Teragani elmosolyodott. — Tazim csak ugat, de nem harap. Semmit sem szeret jobban az egész világon, mint csak a vita kedvéért ellenkezni. És ő is kedvét vesztette, akárcsak mi, amitől még inkább elromlott a hangulata. Egyébként is, itthagyott minket, még mielőtt a lényeg elhangzott volna! — Altaïr felé fordult, immár semmi nyoma sem maradt korábbi csüggedésének. — Nyilvánvaló, hogy tennünk kell valamit. — Nos, akkor hol kezdjem? — kérdezte az öregember.

Dzsemál ismét Teraganira nézett. Mindketten felálltak, és a fejükre húzták a csuklyájukat. — Velünk, Altaïr — mondta. Altaïr elmosolyodott, és ő is felemelkedett. Úgy kelt fel, mint egy öregember, de mihelyst talpon állt, kihúzta magát.

55

Együtt mentek a vár felé. — Azt mondjátok, kegyetlenek — szólalt meg Altaïr. — Előfordult, hogy ártatlanra emelték a kardjukat? — Sajnos igen — felelte Dzsemál. — Úgy tűnik, kizárólag a kegyetlenkedésben lelik örömüket. — Akkor meg kell halniuk, mert elárulták a Rendet — mondta Altaïr. — De azokat megkíméljük, akik Krédónk szerint élnek. — Bennünk megbízhatsz — mondta Dzsemál. — Ebben biztos vagyok. Most... hagyjatok magamra. Egyedül akarom felderíteni a helyet, amely nem éppen ismeretlen a számomra. — A közeledben maradunk, ha szükséged lenne ránk. Altaïr bólintott, és a várkapu felé fordult, miközben társai hátramaradtak. Az árnyékba húzódva közelített a bejárathoz, és gond nélkül haladt el az őrök mellett — szomorúan konstatálta magában, hogy egy igazi orgyilkos őr nem hagyta volna ilyen könnyen besurranni. A külső udvar falaihoz tapadva lopakodott körbe, amíg át nem tudott jutni a fáklyákkal megvilágított őrfülkéhez a belső udvar kapujánál, ahol két kapitányt látott beszélgetni. Altaïr megállt, hogy kihallgassa őket. Az első szavakból már tudta, hogy ezek az emberek Abbászhoz lojálisak. Abbász! Miért is kegyelmeztem meg neki, gondolta Altaïr. Mennyi szenvedést előzhetett volna meg! De talán kijárt Abbásznak a kegyelem, bármi legyen is az ára. — Hallottad, amiket a faluban beszélnek? — kérdezte az egyik tiszt. — Abbászról és a rémálmairól? — Nem, nem — az első halkabbra fogta a szavát. — Altaïrról. — Altaïrról? Micsoda? — Állítólag egy öreg orgyilkos megmentette egy kereskedő életét, lent a völgyben. Azt beszélik, rejtett pengével harcolt. A másik tiszt hitetlenkedve ingatta a fejét. — Ez csak szóbeszéd. Semmit sem hiszek belőle! — Akár igaz, akár nem, Abbásznak egy szót sem. Betegesen gyanakvó. — Ha Altaïr a környéken jár, meg kell előznünk... keressük meg, és öljük meg a vén korcsot. Megint csak az elégedetlenkedést szítaná, mint azelőtt, mindenki mást hibáztatna a saját döntéseiért, és aláásná Abbász tekintélyét, amely naggyá tette őt. — A vasököl. Csak ezt az egyet értik. — Igazad van. Irányítás nélkül nincs rend! Altaïr megfontoltan mérte fel a helyzetet. Tudta, hogy Dzsemál és Teragani ott várakozik valahol mögötte, az árnyak közt. Úgy látta, csak a két tiszt választja el a belső udvartól, és a beszédük alapján Abbász elveire esküdhettek — amely elvek közelebb álltak a templomosok gondolkodásához, mint az igaz orgyilkosokéhoz. Halkan köhintett, majd kilépett a fényre.

A két tiszt felé fordult. — Te meg ki az ördög vagy? — Tűnj el innen, öregember, ha jót akarsz magadnak! Az első durván kacagott. — Miért nem intézzük el itt helyben? A disznók örülnének egy kis jutalomeledelnek! Altaïr nem szólt semmit. Csak kinyújtotta a bal kezét, a tenyerét feléjük fordítva, hogy lássák a hiányzó gyűrűsujja helyét. Hátraléptek, mindketten egyszerre vonták ki handzsárjukat. — A bitorló visszatért! — horkant fel a második kapitány. — Ki hitte volna? Ennyi idő után. — Mi szél hozott vissza? — A kutya is visszatér oda, ahová piszkított! — Túl sokat jártatjátok a szátokat — mondta Altaïr. Az öregemberek gazdaságos mozdulataival, de nem az öregekre jellemző lassúsággal előpattintotta rejtett pengéiét, előrelépett, és halálos pontossággal lesújtott egyszer, majd még egyszer. Továbbindult a belső udvar kapuja felé, még mindig óvatosan, és ennek meglett a jutalma. Egy harmadik kapitányt vett észre a kapu mellett, és még pont időben húzódott vissza, mielőtt az felfigyelhetett volna rá. Miközben szemmel tartotta, tompa kiáltást hallott hátulról, és a sötétből egy fiatal orgyilkos rohant a tiszt felé. A fülébe súgott valamit, mire a kapitány szeme tágra nyílt a meglepetéstől és a haragtól. Nyilván máris felfedezhették a rossz útra tért orgyilkosok holttestét, akiket Altaïr az imént intézett el, és aligha maradhat titokban a jelenléte. Altaïr a rejtett pengéje helyére rugós pisztolyát helyezte, amelyet a keleten folytatott tanulmányai során látott tervek alapján fejlesztett ki. — Küldj neki üzenetet, gyorsan! — parancsolta a kapitány ifjú csatlósának, majd felemelte a hangját. — Abbász Testvériségének az orgyilkosai! Hozzám! Altaïr még fontolgatta a lehetőségeket, amikor a könyöke közeléből egy baráti hang szólította meg. — Mentor! Megfordulva látta, hogy Dzsemál és Teragani az. Fél tucat orgyilkos társaságában. — Nem tudtuk megakadályozni, hogy felfedezzék a kapitányok holttestét. A legkegyetlenebbek közül valók voltak, és csak Abbász alatt juthattak ilyen magas rangra — magyarázta gyorsan Dzsemál. — De hoztunk erősítést. És ez még csak a kezdet! — Üdvözletem — mosolygott Altaïr. Dzsemál viszonozta a mosolyt. Mögötte a kis csapatnyi igaz orgyilkos szinte egyszerre húzta fel a csuklyáját. — El kéne hallgattatnunk — intett Teragani a fejével az intézkedő kapitány felé. — Majd én — mondta Altaïr. — Kell egy kis testgyakorlás. Előlépett, hogy szembeszálljon az elfajzott orgyilkos tiszttel. Addigra már többen is a segítségére siettek a renegát katonák közül. — Ott van! — ordította a kapitány. — Öljétek meg! Öljetek meg minden árulót! — Gondolkozz, mielőtt cselekednél — szólította meg Altaïr. — Minden tettnek megvan a következménye.

— Te szánalmas, nyomorult alak! Add meg magad, vagy meghalsz! — Megkímélhettelek volna, barátom — mondta Altaïr, miközben az ő támogatói is előléptek az árnyékból. — Nem vagyok a barátod, vénember — vágott vissza a kapitány, és Altaïrnak rontott, kardjával felé vágott, azt feltételezve, hogy az öreg mentor még nem készült fel teljesen. De tévedett. A csata villámgyorsan lezajlott. A végén a kapitány és a legtöbb embere holtan feküdt a kapu előtt. — Kövessetek a vártoronyhoz! — kiáltotta Altaïr. — És ne ontsatok több vért, ha el tudjátok kerülni! Emlékezzetek az igazi törvényre! Ám most a belső udvar bejáratánál egy másik kapitány tűnt fel, fekete és sötétszürke köpenyben, a fáklyák fényében megcsillant övén az orgyilkosok jelképe. Ő idősebb volt, talán már ötvenszer érhette meg a nyarat. — Altaïr Ibn-La’Ahad — mondta határozott, rettenthetetlen hangon. — Két évtized telt el azóta, hogy utoljára láttunk e falak között. Két évtized, amely, látom, kegyesebben bánt a te arcoddal, mint a mi haldokló Rendünkkel. — Kis szünet után folytatta. — Abbász sokat mesélt nekünk... Az arrogáns Altaïrról. A csaló Altaïrról. Az áruló Altaïrról. De én sosem hittem el ezeket a meséket. És most itt látlak, magam előtt. Altaïrt, a Mestert. Fejet hajtok előtted. Előlépett, és barátilag nyújtotta a kezét. Altaïr határozottan fogta meg, kezük egymás csuklójára tapadt, római módra. Több orgyilkos őr is felsorakozott mögötte, nyilván az ő emberei közül. — Szükségünk van a bölcsességedre, nagymester. Jobban, mint valaha. Hátralépett, és a csapataihoz fordult. — Mentorunk visszatért! A katonák visszadugták a hüvelyükbe kivont kardjukat, és fejükbe húzták a csuklyájukat. Az Altaïrhoz lojális orgyilkosokhoz csatlakozva elindultak Maszjaf sötét tornyai felé.

56

Ám alig tettek meg pár lépést a belső udvaron, amikor maga Abbász jelent meg, renegát orgyilkosok egy csapata élén. Abbász még mindig felismerhető volt, de már ő is öreg — szeme élettelen, az orcája beesett. Egy kísértetekről rettegő, agyonhajszolt ember. — Öljétek meg! — ordította Abbász. — Öljétek meg, most! Az emberei haboztak. — Mire vártok? — üvöltötte Abbász, szinte már rekedten. De azok dermedten, határozatlanul nézték a velük szemben álló társaikat és egymást. — Bolondok! Megbabonázott titeket! Még mindig nem mozdult senki. Abbász végigmérte őket, köpött, majd eltűnt a toronyban. A patthelyzet változatlanul fennállt, orgyilkosok néztek farkasszemet orgyilkosokkal. A feszült csendben Altaïr felemelte a bal kezét — azt, amelyet a Testvériségbe való beavatáskor megcsonkítottak. — Nem babonáztam meg senkit — mondta egyszerűen. — Nincs itt semmiféle varázslat. Cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. De túl régóta ólálkodik itt a halál. És túl sok valódi ellenségünk van, nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymás ellen forduljunk. Abbász vonakodó védelmezői közül egy nő hátravetette a csuklyáját, és előlépett, majd letérdelt Altaïr elé. — Mentor. Egy másik is gyorsan csatlakozott. — Üdvözlünk itthon. Majd egy harmadik. — Teérted harcolok. A Rendért. A többiek is gyorsan követték a három orgyilkos nő példáját, rég elvesztett testvérükként üdvözölték Altaïrt, és újra bajtársként ölelték át korábbi ellenlábasaikat. Csak néhányan szórtak átkokat, és hátráltak vissza Abbász után a toronyba. Csapatai élén Altaïr bevonult a vártoronyba. A nagyteremben megálltak, és felnéztek Abbászra a főlépcső csúcsán. Hozzá hűséges orgyilkosok álltak mellette, a galérián pedig lándzsások és íjászok sorakoztak fel. Altaïr higgadtan nézett végig rajtuk. A renegát orgyilkosok megremegtek a tekintetétől. De nem törtek meg. — Szólj az embereidnek, hogy eresszék le a fegyvereiket, Abbász! — parancsolta. — Soha! Megvédem Maszjafot. Te nem ugyanezt tennéd? — Abbász, minden értékünket megrontottad, és mindent elvesztettél, amit valaha is nyertünk. Mindent feláldoztál a gyűlöleted oltárán.

— Ahogy te is! — vágott vissza Abbász dühödten. — Eltékozoltad az életedet, amikor abba az átkozott Almába bámultál, és csak a saját dicsőségedről álmodoztál! Altaïr előbbre lépett. Erre Abbász két lándzsása közelebb húzódott, és felemelte a fegyverét. — Abbász... igaz, hogy sok mindent tanultam az Almától. Életről és halálról, múltról és jövőről. Sajnálom, régi bajtársam, de úgy látom, nincs más választásom, mint hogy bemutassam neked az egyik dolgot, amit tanultam. Látom, semmi más nem állíthat meg téged. Sosem fogsz megváltozni, nem fogod meglátni a fényt, amely még mindig vár rád. — Öljétek meg az árulókat! — kiáltotta Abbász válasz helyett. — Öljétek meg őket mind, és hajítsátok őket a trágyadombra! Abbász emberei nyugtalankodtak, de nem indítottak támadást. Altaïr tudta, hogy immár nincs visszaút. Felemelte fegyveres karját, előugrasztotta pisztolyát a tokjából, és amikor a markában érezte, célzott és lőtt arra az emberre, aki hetven évvel korábban rövid időn át a legjobb barátja volt. Abbász megingott a golyótól, ráncos vonásaira hitetlenkedés és meglepetés ült ki. Levegőért kapkodott, tántorgott, vadul próbált megtámaszkodni, de senki sem sietett a segítségére. Majd elesett, lezuhant a hosszú kőlépcsőn, egészen Altaïr elé. Mindkét lába eltörött, furcsa szögben csavarodtak. De nem halt meg. Még nem. Fájdalmasan sikerült felemelnie a fejét, és Altaïr szemébe nézett. — Sosem bocsátok meg neked, Altaïr — nyögte. — Nem bocsátom meg neked a családomról, az apámról terjesztett hazugságokat. Az elszenvedett megaláztatásokat. Altaïr lenézett rá, a szemében nem volt más, csak sajnálat. — Nem hazudtam, Abbász. Tízéves voltam, amikor apád bejött hozzám a szobámba. Zokogva könyörgött, hogy bocsássam meg, amiért elárulta a családomat. — Altaïr itt szünetet tartott, mielőtt folytatta. — Aztán elvágta a saját torkát. Abbász ellensége szemébe nézett, de képtelen volt megszólalni. A fájdalom az arcán elárulta, hogy elviselhetetlen számára az igazság. — A lábam előtt fekve távozott belőle az élet — folytatta Altaïr. — Sosem fogom elfelejteni azt a látványt. Abbász agonizálva hörgött. — Nem! — De nem volt gyáva, Abbász. Visszaszerezte a becsületét. Abbász tudta, hogy már nem sok maradt hátra az életéből. A szeméből kezdett kihunyni a fény. — Remélem, hogy van másik élet ez után. Akkor végre láthatom őt, és megtudhatom az igazságot végső napjairól... Köhögött. Testének már ez is szörnyű kínt jelentett, és amikor újra levegőhöz jutott, és erőlködve szólni tudott, már elcsuklott a hangja. De aztán mégis sikerült határozottan és megbánás nélkül beszélnie. — Amikor pedig eljön a te időd, ó, Altaïr, meg fogunk találni téged. És akkor már nem lesz többé kétség. Abbászt cserbenhagyta a karja, a teste lecsúszott a kőpadlóra.

A beálló csendben Altaïr lehajtott fejjel állt felette. Nem mozdult semmi, csak a pislákoló fáklyák fényében kavargó árnyékok.

57

Amikor Ezio magához tért, attól tartott, hogy már hajnalodik, de keleten még éppen csak derengett a vörös ég és a nap még a városon túl fekvő alacsony ázsiai barna dombok fölé sem emelkedett. Az élménytől elcsigázva előbb az orgyilkosok főhadiszállására ment, hogy Azize gondjára bízza a kulcsot. Majd fájó lába szinte ösztönösen is Sofia boltja felé vezette. Még mindig korán volt, de majd becsenget a bolt feletti lakásába, hogy felébressze, abban a reményben, hogy örülni fog a viszontlátásának — vagy legalábbis könyvtára új kötetének. De őszintén szólva annyira fáradt volt, hogy nem is érdekelte, mennyire hozza majd izgalomba. Egyszerűen csak le akart dőlni, és aludni. Később találkozója lesz Juszuffal a fűszerpiacon, és ahhoz kipihentnek kell lennie. Türelmetlenül várt híreket a hajóról is, amely majd elviszi Mersinbe, ahonnan továbbutazik északra, Kappadókiába. Márpedig azon az úton szüksége lesz minden erejére. A fűszerpiacon már tömeg nyüzsgött, mire Ezio odaért, noha alig két óra pihenést engedélyezett magának. Vállal tört utat a pultok között, amikor egyszer csak pár lépéssel maga előtt észrevett egy tolvajt, aki éppen elragadott egy nagy, tömött zacskónyi fűszert, és menekülés közben durván fellökte az útját elállni próbáló idős kereskedőt. Szerencsére a tolvaj Ezio felé loholt, hihetetlen ügyességgel kígyózott át a tömegen. De amikor Ezio mellé ért, az orgyilkos egyszerűen gáncsot vetett neki a horogpengéjével. A tolvaj esés közben elejtette a zsákot, és Ezióra meredt, ám támadójának egyetlen pillantása elűzte a visszavágás gondolatát, és miután gyorsan összeszedte magát, úgy eltűnt a kavarodásban, mint patkány a lyukában. — Köszönöm, efendim — hálálkodott a kereskedő, amikor Ezio átnyújtotta neki a zsákot. — Ez sáfrány. Nagy veszteségtől kíméltél meg. Esetleg elfogadnál tőlem...? De Ezio már észrevette Juszufot a tömegben, és miután kezet fogott a kereskedővel, és gyorsan rámosolygott, bajtársához sietett. — Mi újság? — kérdezte. — Hírt kaptunk, méghozzá roppant diszkréten, miszerint a hajód indulásra kész — mondta Juszuf. — Nem tudtam, hogy készülsz itthagyni minket. — Hát semmi sem marad titokban, amit teszek? — kérdezte nevetve Ezio. Azért örömmel hallotta, hogy Szulejmán megtartotta a szavát. — Az ifjú herceg kémei majdnem olyan jók, mint a mieink — válaszolta Juszuf. — Gondolom, azért üzent nekem, mert tudta, hogy neked... más irányú elfoglaltságod akadt. Ezio visszagondolt a két órára, amelyet Sofiával töltött, és örült, hogy sikerült erre sort kerítenie, hiszen nem tudta, mikor láthatja legközelebb — láthatja-e még

egyáltalán. És még mindig nem merte neki bevallani egyre dagadó érzelmeit, amelyeket már nem titkolhatott tovább. Lehetséges lenne, hogy a szerelem iránti hosszú várakozás véget ért? Ha igen, feltétlenül megérte várni. Ám most sürgősebb dolgok foglalkoztatták. — Reméltük, hogy mostanra már sikerül megjavíttatni a törött rejtett pengédet — folytatta Juszuf. — Ám az egyetlen fegyvergyártó, aki elég ügyes lenne a munka elvégzéséhez, jelenleg Szalonikiben tartózkodik, és csak a jövő hónapban tér vissza. — Tartsd meg a pengét, és ha megjavították, tedd hozzá a saját fegyvertáradhoz — mondta Ezio. — Cserébe a horogpengéért. Bőségesen megérte. — Örülök, hogy értékeled a tulajdonságait. Láttam, hogyan bántál el azzal a tolvajjal, és azt hiszem, mesterien elsajátítottad a használatát. — Az eszköz nélkül nem sikerült volna. Összemosolyogtak, majd Ezio arckifejezése komolyabbra váltott. — Azért remélem, hogy a tervezett utazásom nem vált közhírré. Juszuf elnevette magát. — Ne aggódj, testvér. A hajó kapitánya barátunk, és már te is ismered. — Ki lenne az? — Piri reisz. Veheted megtiszteltetésnek. — Juszuf gondterhelten folytatta. — De egyelőre nem hajóztok sehova. — Hogy érted ezt? — A janicsárok felhúzták a láncot az Aranyszarv szájánál, és teljes blokádot rendeltek el, amíg el nem kapnak téged. Amíg le nem engedik újra, egyetlen hajó sem jut se ki, se be. — Úgy érted, hogy miattam húzták fel a láncot? — Ezio némi büszkeséget érzett. — Ezt majd később ünnepeljük meg — mondta Juszuf mosolyogva. — Tessék, hoztam neked valamit. Egy alkóvba vonta magával Eziót, elővett egy bombát, és óvatosan átnyújtotta neki. — Kezeld kellő tisztelettel. Ötvenszer olyan erős a hatása, mint a szokásos bombáinké! — Köszönöm. És hívd össze az embereidet. Ez most nem kis feltűnést fog kelteni. — Itt van még két füstbomba is. Azoknak is hasznát veheted. — Bene. Tudom, hogy mit kell tennem. — Ebben biztos voltam. Tapintható a feszültség — tréfálkozott Juszuf. — A déli toronyhoz megyek. Az közelebb van. — A rakparton találkozunk, majd megmutatom neked a hajódat. Size iyi şanslar! Ezio elmosolyodott. — Sok szerencsét neked is, barátom. Juszuf már indult volna, de Ezio visszatartotta. — Várj, Juszuf. Un favore. — Nos? — Polóék régi kereskedőházában könyvesboltot vezet egy nő... Sofia. Vigyázz rá. Különleges asszony. Juszuf kíváncsian nézett rá, majd elkomolyodott. — A szavamat adom rá.

— Köszönöm. Most pedig... végezzük a dolgunkat. — Minél hamarabb, annál jobb! Miután a bombát óvatosan az oldaltarsolyába helyezte, a füstbombákat pedig az övére akasztotta, Ezio a balkezes rejtett pengéjét pisztolyra cserélte, és azonnal észak felé sietett, a Galatával szembenéző toronyhoz, az Aranyszarv déli partján. A nagy lánc a két part között húzódott. Juszuf csatlakozott hozzá. — Az íjászok elfoglalták a helyüket, ők majd fedezik a menekülésedet — mondta. — Most pedig nézz oda, a külső kikötőbe. Látod azt a vörös dhow-t a bevont fehér vitorlával és az ezüstös árboczászlóval? Az Piri hajója. A legénység a fedélzeten van, indulásra kész. Rád vár. A torony környékén volt egy nyitott terület, bástyákkal és két kisebb őrtoronnyal körülvéve, amelyeknek a csúcsáról feszes vonókötelek vezettek a mólókra és a terület nyugati és keleti végébe. Az egyiknek a külső pontján Ezio különleges fegyvert látott. Egy hatalmas squitatoria, görögtűz vetésére alkalmas lángszóró állt ott, felfűtve, bevetésre készen, háromfős személyzettel. A torony körül több oszmán őr helyezkedett el. Eziónak mindegyikkel el kell bánnia, mielőtt elhelyezné a bombát — hálát adott Juszufnak a füstbombákért. Fedezék sehol sem volt, így hát bátran és gyorsan frontális támadásba lendült. Mihelyst az őrök megpillantották, kiáltozva szólítgatták egymást, és mindannyian felé kezdtek rohanni. Ezio megállt, hagyta, hogy közelebb érjenek, miközben a kendőjét felhúzta az orrára és a szájára, a csuklyát pedig mélyen le, a szemére. Mihelyst hatótávon belül kerültek, kihúzta a biztosítószeget mindkét bombából, és az őröktől jobbra, illetve balra hajította őket. Azonnal felrobbantak, és a kibocsátott sűrű szürke füst egy pillanat alatt körülvette a katonákat. Ezio belevetette magát a kavarodásba, a szemét összehúzta a csípős füst miatt, kivonta a handzsárját, és levágta a hirtelen és váratlan ködtől tántorgó, megzavarodott, védtelen strázsákat. Gyorsan kellett cselekednie, mert a Boszporusz felől fújó enyhe szellő hamarosan eloszlatja a füstöt, de sikerrel járt, és a bombát elhelyezte a torony alapzatának a szegélyére, az első hatalmas láncszem alá, amely felette emelkedett a benti csörlőház felé. Majd párat hátralépett a víz irányába, előrántotta a pisztolyát, és a bombára lőve begyújtotta. Aztán villámgyorsan fedezékbe vetette magát egy nagy vas kikötőbak mögé. A robbanás hatalmas volt. Mindenfelé korom és kő repült, miközben a hatalmas lánc lepattant a toronyról, és Ezio feje felett ostorcsapásként vágódott a vízbe, de előtte letörte több, útban lévő hajó árbocát is. Ezio látta, hogy még maga a torony is elmozdult a talapzatáról. Ismét megrengett, egy pillanatra megnyugodni látszott, majd belülről robbant szét, a porfelhőben óriási téglarakássá ülepedett. Pillanatokkal később szakasznyi janicsár özönlött a térre. Egyenesen Ezio felé tartottak, aki addigra előbújt a fedezékéből. Kikerülte őket, és a horogpengéje segítségével felmászott a keleti őrtoronyra. Amikor felért a csúcsára, leütötte az őrt, ráakaszkodott a mólóra vezető kötélre, amelyen a squitatoria állt. Már készült

lecsúszni, amikor észrevette, hogy a janicsárok nyílvesszőt helyeznek az íjukra, de még mielőtt célozhattak volna, az orgyilkosok íjászai nyílfelhőt zúdítottak rájuk, és leterítették őket. A lerombolt torony környékére további orgyilkosok nyomultak be, könnyedén átugrottak a törmeléket, és felvették a harcot az első csapást túlélő janicsárokkal. Köztük volt Juszuf is. Felnézett Ezióra, és odakiáltotta neki: — Ne feledd, a vörös dhow! És az utadba eső hajók fel vannak fegyverezve! Meg akarnak akadályozni a kihajózásban! — Majd gondom lesz rájuk! — kiáltotta vissza Ezio komoran. — Mi pedig megtisztítjuk a rakpartot! Ezio hagyta, hogy a kötél átvegye a súlyát a horogpengén, ellökte magát az őrtoronyról, lesiklott a lángszóró helyéig, és pont mielőtt leért volna, ráugrott a kiszolgáló személyzet legközelebbi tagjaira, akik éppen készültek a toronynál harcoló orgyilkosokra irányítani a fegyverüket. Az elsőt a vízbe lökte, ahol összezúzta két lehorgonyzott bárka ingó törzse. A többieket gyorsan elintézte a horogpengéjével. Megvizsgálta a lángszórót, és hamar megértette a működési elvét. A löveg talpa elfordítható volt, bal oldalon egy forgattyúval lehetett mozgatni. Maga az ágyúcső rézből készült, a szája oroszlánfejet formázott, abból pedig kissé kinyúlt a belső bronzcső vége. A szélén volt a kovakő, amelynek a kioldószerkezet adta a szikrát, miközben kieresztette a fegyver talpába szerelt, felhevített tárolóból kilövellő, nyomás alatt álló olajgőzt. Egy kiáltást hallott a romokban álló torony közelében zajló csetepaté felől. Juszuf kurjantott neki. — Ez az! Intézd el a hajókat a görögtűzzel! Tetszik a gondolkodásmódod, Ezio! Az Aranyszarv túlsó oldalán, az északi parton az oszmán őrség két ágyút készült ráirányítani az Ezio közelében harcoló orgyilkosokra. Mire Ezio elforgatta és a legközelebbi hajókra irányította a lángszórót, már látta az ágyúk szája mellett a füstfelhőket, majd hallotta az elsütött szerkezetek robbanását. Az első ágyúgolyó nem érte el, a vízbe zuhant, ám a másik a mólóba vágódott, és veszedelmesen megingatta azt. De a móló nem omlott össze. Ezio visszanyerte az egyensúlyát, és lenyomta a kioldószerkezetet. Hatalmas üvöltéssel azonnal kicsapott egy hosszú lángnyelv, amelyet a közte és Piri dhow-ja közötti három hajónak a keresztárbocára és fedélzetére irányított. Rögtön fellángolt a tűz. Ezio mindaddig lenyomva tartotta a kart, amíg fel nem használta az összes olajat a tartályból, majd a fegyvert otthagyva átugrott a móló alatt elhaladó bárkák egyikére. Végigszaladt rajta, majd átvetette magát az első égő hajó végébe, felhúzta magát a fedélzetére a horogpengéjével, és elintézett két kétségbeesett tengerészt, akik szarvasbakokkal támadtak rá. A lángban álló fedélzetről felmászott az előárbocra, és még idejében sikerült lesiklania az egyik keresztárbocra, ahonnan átvetette magát a második hajóra, mielőtt az előbbi árboc elpattant a tűzben, és a kavargó lángokba zuhant az imént elhagyott hajó fedélzetén. A második hajó is hevesen lángolt, és a tatja már süllyedni kezdett. Futni kezdett a hajóorr felé, félrelökött néhány pánikba esett tengerészt, végigszaladt az orrárbocon,

hogy onnan átugorjon a harmadik, a másik kettőnél kisebb károkat elszenvedett hajóra, amelynek a legénysége éppen a már csak ötvenlábnyi távolságban lévő vörös dhow-ra készült irányítani az ágyúját. Ezio riadtan látta, hogy Piri vitorlabontást parancsol a matrózoknak, akik sebesen engedték ki a vásznakat, hogy elkapják a szelet, és lőtávolságon kívül kerüljenek. Ezio felemelte a hangját, és segítségért kiáltott a Testvériségnek. Amikor körbenézett, látta, hogy orgyilkos bajtársai közül többen is követték a veszedelmes útvonalon, és ugrásra készen állnak mögötte. Együttesen rávetették magukat az ágyú kezelőszemélyzetére. Az ezt követő vad és véres összecsapás után több orgyilkos és a blokádban részt vevő hajó valamennyi tengerésze holtan hevert. A vörös dhow-n Piri a karját felemelve jelezte, hogy állítsák le a manővert, és kiáltozva sürgette Eziót, bár hangját elnyomta az ágyúért vívott küzdelem zaja. Végül Ezio a hajó peremdeszkájára állt. Számszeríjával kilőtt egy kötelet a dhow-ra, amelyet Piri emberei rögzítettek, majd átsiklott a fodrozódó víz felett. A túlélő orgyilkosok búcsút intettek, majd sorsára hagyták a hajót, eloldozták a mentőcsónakjait, és a part felé vették az irányt. Ezio visszaintett, igyekezett levegőhöz jutni, és zihált is egy kicsit. Kinyújtóztatta kissé elmerevedett tagjait. Majd Piri emberei közrefogták, ellenőrizték, hogy nem sebesült-e meg, és a kormányállásba kísérték, ahol Piri a már teljesen kibontott elővitorla előtt állt. — Nem kapkodtad el — mondta Piri reisz széles mosollyal, amelyen azért átütött az aggodalom is. — Igaz. Elnézést a késésért. A hajóorrnál a matrózok már húzták fel a horgonyokat, a dhow perceken belül befogta a szelet, és komótosan, de akadálytalanul elindult a blokádhoz felsorakoztatott, égő hajók között — a nekik kedvező szél arról is gondoskodott, hogy az Ezio által gyújtott tűz elterjedjen. — Még szerencse, hogy ezekhez képest ellenszélben helyezkedtünk el — mondta Piri. — De gondolom, te ezt azonnal észrevetted. — Természetesen — válaszolta Ezio. — Nos — mondta Piri, ahogy a vörös dhow kiszabadult az Aranyszarv-öbölből, és elindult a Boszporuszon déli irányban —, az út érdekesnek ígérkezik.

MÁSODIK RÉSZ És épolyan volt ez a hang a fülnek, hangja ennek a Te Deum-zenének, mint mikor orgonához énekelnek és majd hallatszik, majd meg nem, az ének. Dante Alighieri: Purgatórium (Babits Mihály fordítása)

58

Mersinbe érve Ezio elbúcsúzott a török admirálistól. A napfény csillogott a tengeren. — Allah védelmezzen, barátom — mondta a tengernagy. — Köszönöm, Piri reisz. — Itt várok, amíg visszatérsz. De nem maradhatok sokáig. — Tudom. — Nem akarod, hogy az embereim elkísérjenek? — Nem. Jobb, ha egyedül utazom. — Akkor legalább engedd meg, hogy lovat szerezzek neked. Úgy gyorsabb és biztonságosabb lesz az utad. — Azért hálás lennék. — Bátor ember vagy, Ezio Auditore, és méltó követője a nagy mentornak, Altaïrnak. — Túlságosan is megtisztelsz. — Ezio a szárazföldre nézett, eltökélt arckifejezéssel. — Ha két holdtöltén belül nem jövök vissza... Piri reisz komoran biccentett. — Vezessen téged az istened. — Azzal búcsúzóul megszorították egymás kezét. A kéthetes hajóutat további két héten át tartó túra követte észak felé, előbb át a Toroshegységen, majd miután rövid időre megállt a Toros és a Melandiz között fekvő Niğdében, ismét északra vezetett Derinkuyu alacsony barna dombjain keresztül, ahol Ezio tudomása szerint Manuél Palaiologosz lázadó serege gyülekezett. Utazását ismét megszakította Nadarimban, egy zord kis faluban, ahonnan már látni lehetett a célját. A falu mocskossága éles ellentétben volt a gyönyörű tájjal, amely körülvette. Embert alig látott, mivel még hajnal előtt érkezett, az a néhány pedig gyanakvó szemmel követte Eziót, amikor belovagolt a főtérre, amelynek az egyik oldalán templom állt. Katonai tevékenységnek nem látta jelét, és miután kikötötte a lovát, úgy döntött, hogy felmászik a templomtoronyba, ahonnan jobban tanulmányozhatja Derinkuyut. Sasszemmel kémlelte a pirkadó ég alatt elterülő tájat, végigmérte a közeli város alacsony épületeit és a néhány kiemelkedő tornyot. De ott sem volt egyértelmű nyoma katonai tábornak. Ám Ezio tudta, hogy ennek jó oka lehet. Lemászott. A tér elhagyatott volt, és Ezio azonnal résen állt. Eredeti szándéka szerint továbbment volna, de most már nem tudhatta, hogy biztonságos-e ismét lóra szállnia. Gyanakvása megerősítést nyert, amikor észrevett egy leselkedő alakot az elhanyagolt templom falának árnyékában. Közelebb lépett hozzá. Ekkor az alak egy tőrt rántott elő, és fenyegetően maga elé tartotta. Fiatal nő volt. Kemény, izmos, napbarnított. Szinte vadállatszerű. — Lassan a testtel, adi herif! — morogta.

Ezio feltartotta a kezét. — Miért nevezel gazembernek? — kérdezte higgadtan. Látta, hogy a nő szemében kételkedés villan. — Ki vagy te? Manuél egyik csicskása? — Nyugodj meg. Tarik küldött. A lány némi habozás után leengedte a pengéjét. — Mi a neved? — Auditore, Ezio. — Üzenetet kaptunk az ifjú hercegből — mondta a nő immár nyugodtabban. — Tarik haláláról is tőle értesültünk. Borzasztó eset, pedig már oly közel járt. A nevem Dilara — tette hozzá. — Tarik legfőbb itteni megbízottja. Miért csak téged küldtek? Miért nem jöttek többen? Nem kapták meg a jelentéseimet Kosztantinijében? — Elegendő vagyok a feladathoz. — Ezio körülnézett. — Hol vannak az embereid? Dilara a földre köpött. — Elfogták őket a bizánciak jó egy héttel ezelőtt. Rabszolgának öltöztem, így el tudtam menekülni. De a többiek... — a hangja elcsuklott, és a fejét rázta. Majd éles pillantást vetett Ezióra. — Jó harcos vagy? — Azt hiszem, igen. — Ha már biztosan tudod, keress meg. Ott, a városban. A föld alatti város nyugati kapujánál várlak. Rávillantotta a fogát, majd tovasurrant, akár egy gyík.

59

Ezio bal csuklójára a pisztolyát, a jobbra a rejtett pengéjét szerelte fel, néhány füstbombát pedig az övére erősített. A horogpengét a zsákjában tartotta. Két órával később Dilarát a megbeszélt helyen találta. A lány által említett nagy és vasalt kapu be volt zárva. Kurtán üdvözölte Eziót, és minden bevezetés nélkül a tárgyra tért. — A bizánciak ebbe a barlangrendszerbe zárták ez embereimet több nappal ezelőtt. Amennyire meg tudom ítélni, ezt a kaput őrzik a legkevésbé. Időnként itt hozzák ki a katonák a szemetet, de többnyire elhagyatva áll. — Tehát akkor... belopakodunk, kiszabadítjuk az embereidet, és itt vezetjük ki őket? — Pontosan... Ezio kipróbálta az ajtót. Meg sem moccant. Csalódottan, kissé megszeppenve vigyorgott Dilarára. — Épp akartam mondani, hogy miután te belülről kinyitottad — fejezte be Dilara szárazon. — Hát persze. — Gyere velem. Odavezette Eziót, ahonnan látni lehetett egy másik, nagyobb, hatalmas kerek kőből készült kaput, amelyet egy kikövezett nyomvonalon görgetve lehetett kinyitni és becsukni. Éppen kinyílt. Katonák léptek ki rajta, felsorakoztak, majd őrjáratra indultak. — Itt van a főbejárat, a domb lábánál. De erősen őrzik. — Várj itt — mondta Ezio. — Hová mész? — Felmérem a terepet. — Szükséged lesz egy vezetőre. — Miért? — Ez egy valóságos föld alatti labirintus. Látod azokat a tornyokat? — Igen. — Szellőzőaknák. És vízvezetékek. A városnak tizenegy szintje van, háromszáz láb mélyben. — Megoldom. — Arrogáns egy ember vagy. — Nem. Óvatos. És nem vagyok felkészületlen. Tudom, hogy ezt a helyet frígiaiak építették ezerötszáz évvel ezelőtt, és valamennyire ismerem az elrendezését. — Akkor azt is tudod, hogy mi van odalent: föld alatti folyórendszer a legalján, felette pedig tíz szinten templomok, iskolák, boltok, még istállók is. Valamint elegendő hely ötvenezer embernek. — Valójában egy egész laktanyára való katona elrejtőzhet benne. Dilara ránézett. — Szükséged lesz egy vezetőre — ismételte.

— Arra van szükségem, hogy idekint legyen valaki. — Akkor Isten kísérjen utadon. De cselekedj gyorsan. Mihelyst kivonult az összes őrjárat, visszagurítják a kaput. Egy kis szerencsével arra bejutsz az utánpótlást szállító szekerekkel. Én a nyugati kapunál várlak. Ezio biccentett, és csendben távozott. Elvegyült a helyi bizánciak közé, akik nem igazán örültek az új katonai jelenlétnek, majd gond nélkül sikerült átjutnia a kapun egy ökör vontatta szekér takarásában. A fáklyák megvilágította belső térben a puha, vulkáni eredetű kövekből épült sárgás falakat az évszázadok alatt koromfoltok fedték el ám a levegő friss volt. Az utcákon — ha lehetett így nevezni a széles, koszos folyosókat — katonák és polgárok tülekedtek. Ezio csatlakozott hozzájuk, és egyre mélyebbre hatolt a föld alatti város belsejében. Végre a föld alatti második szinten egy széles teremre talált boltíves plafonnal, a falakon kifakult freskókkal. Az egyik körfolyosóról lenézett a húsz lábbal alatta, a főteremben álló alakokra. A terem akusztikája olyan jó volt, hogy tisztán hallotta a két ember beszélgetését. Azonnal felismerte őket. A kövér Manuél Palaiologosz és a szikár Sahkulu. Mellettük őrök egy csoportja állt vigyázzban. Ezio felfigyelt egy széles, nyugati irányba tartó alagútra — talán a Dilara által mutatott nyugati kapu felé vezethetett. — Mennyi idő kell a katonáimnak, hogy megtanulják a puskák kezelését? — kérdezte Manuél. — Legfeljebb pár hét — válaszolta morcosan a türkmén. Manuél gondterheltnek látszott. — A janicsárok többsége most már tudja, hogy elárultam őket. De van elég erejük egy esetleges megtorláshoz? — Kétlem. A szultán háborúja Szelimmel leköti a figyelmük nagyobb részét. Manuél elnevette magát, ám a nevetése hamarosan köhögéssé és fuldoklássá változott. — Áhh! Honnan az ördögből jön ez a bűz? — zihálta. — Valami elzárta a szellőzőket? — Elnézést, Manuél. Talán megfordult a szél. A nemrég elfogott oszmánok egy része... nagyon gyengének bizonyult. Valahol csak el kellett helyeznünk őket a szerencsétlen... balesetük után. Manuél ezen szinte mulatott, de aggodalmának is kifejezést adott. — Sahkulu, próbáld meg mérsékelni a haragodat! Tudom, hogy a szultán megalázta a népedet. De felesleges lekopni azokat, akik alattunk állnak. — Még hogy megalázta a népemet! — üvöltötte Sahkulu. — El akart taposni minket, mint valami férgeket! Ezért álltam a perzsa Iszmáil oldalára, és vettem fel a „Sahkulu” — a sah szolgálja — nevet. Ezen a néven fogok diadalmaskodni mindazok felett, akiket a szeldzsukok, a türkmének és a szafavidákat, a síita törvényeket követők ellen próbálnak fordítani! — Persze, persze... de ezért szabadulj meg a bizonyítékoktól! — Azzal Mánuel eltávozott, egy illatos zsebkendőt szorítva az orrához.

Sahkulu dühödten nézett utána, majd az ujjával csettintve jelzett a testőröknek. — Ti hárman! Szedjétek össze a holttesteket, és vessétek mindet a nyugati trágyadombra! Az altiszt idegesnek látszott. — Sahkulu, nincs nálam a nyugati kapu kulcsa — hebegte. Sahkulu majd felrobbant a méregtől. — Akkor keresd meg, ostoba! — üvöltötte, majd kirohant. A magukra maradt őrök egymásra néztek. — Kinél van a kulcs? Tudja valaki? — mondta ingerülten az altiszt. Nem szerette, ha az emberei előtt ostobának nevezik, és nem tetszett neki azok vigyorgása sem. — Azt hiszem, Nikolosznál lesz — mondta az egyikük. — Ma szabadnapja van. — Akkor biztos a hármas szinten lesz, a piacon — jegyezte meg a másik. — És biztos a pofáját tömi — dörmögte az első. — Hristo mou! Legszívesebben átszúrnám Sahkulut a lándzsámmal! — Hé, hé! — szólt rá szigorúan az altiszt. — Ezt tartsd meg magadnak, világos? Az utolsó szavakat Ezio alig hallotta. Már ment is a piacra, egy szinttel lejjebb.

60

Eltekintve attól, hogy a terem mélyen a föld alatt helyezkedett el, a piac nagyon hasonlított bármely másik piacra — húst, zöldséget és fűszereket árultak, amelyeknek a szaga mindent áthatott, még sűrűbben is, mint a szabad levegőn, valamint ruházati cikkeket és cipőket, amire csak szükségük lehetett az embereknek. Még kis tavernák és borkimérések is voltak. Az egyik mellett verekedés tört ki a részegek között egy világos bőrű szajha miatt. Az idősebb, csontos nő pipiskedve üldögélt a borozó egyik asztalánál, és láthatólag jól szórakozott a látványosságon. Az egymást ütlegelő két férfit körbevették a bámészkodók, trágár kiáltásokkal buzdították őket. Ezio is a kör szélére állt. — Csapj oda neki! — Üsd meg! — Öld meg a fattyút! — Csak ennyi van benned? — Vért! Vért akarunk látni! — Tépd szét! A verekedőkhöz hasonlóan részeg bámészkodókkal együtt üvöltött egy kövér, vörös arcú katona, ápolatlan szakállal és szinte nem is létező állal, kezében egy bortömlővel. Ezio felfigyelt az övén lógó kinyílt bőrerszényre, és látta a kiálló nagy vaskulcs fülét is. Körbenézett. A piac túlsó oldalán már közelített a három őr a festett teremből. Nem vesztegethette az időt. Hátulról a kövér katonához lépett, és pont abban a pillanatban húzta ki az erszényéből a kulcsot, amikor a társai kiáltozva megszólították. Nikolosznak lesz miért magyarázkodnia, gondolta magában Ezio, aki már sietett is vissza a második szintre és a bűzlő alagútba, amely minden bizonnyal a nyugati kapuhoz vezetett.

61

— Ez jó sokáig tartott — gorombította le Dilara suttogva, amikor Ezio kinyitotta belülről a nyugati kaput, és beengedte. — Máskor is, szívesen — morogta komoran Ezio. Ám ekkor Dilara pont úgy reagált, ahogy Ezio várta. Öklendezni kezdett, kezét az arcához emelte. — Aman Allahim! Ez meg micsoda? Ezio hátralépett, és rámutatott a hullahegyre, amelyet a bejáraton túl, egy széles fülkében halmoztak fel. — Nem mindenkit fogtak el élve. Dilara a holttestek felé rohant volna, de megtorpant, és csak révülten bámult. — Szegények! Isten oltalmazza őket! Megroggyant válla jelezte a levertségét. Vad külseje alól most valamivel emberibb oldala villant elő. — Az a türkmén renegát, az a Sahkulu tette ezt, tudom! Ezio bólintott. — Megölöm! Azzal elrohant. — Várj! — kiáltott utána Ezio, de már késő volt, amaz eltűnt. Ezio utánaszaladt. Egy félreeső helyen találta, egy kis tér felett. Óvatosan közelített hozzá. A lány háttal állt neki, és figyelt valamit a téren. — Nem megy neked valami jól az együttműködés. — mondta, ahogy közeledett. Dilara nem fordult meg. — Azért vagyok itt, hogy megmentsem a többi emberemet! — mondta hűvösen. — Nem pedig azért, hogy barátkozzam. — Nem kell barátoknak lennünk ahhoz, hogy összedolgozzunk. — Ezio már majdnem odaért a nőhöz. — De könnyebben menne, ha tudnád, hogy hol vannak az embereid, és én segíthetek megtalálni őket. Gyötrelmes sikoly szakította félbe. A lány vonásai megkeményedtek, ahogy Ezio melléje lépett. — Ott, lent! — mutatta. Ezio követte a lány ujjának az irányát, és látta, hogy a téren oszmán foglyok ülnek a földön összekötözött kézzel. Egyiküket a bizánci őrök a földre lökték. A közelben felhúztak egy rögtönzött akasztófát, amelyről egy másik oszmán lógott le a csuklójánál fogva, a karja a háta mögé hajlott. Mellette pedig ott állt Sahkulu, akit a hóhérálarc ellenére azonnal felismertek. A fogoly üvöltött, miközben Sahkulu szünet nélkül ütlegelte. — Ez János — mondta Dilara Eziónak, és végre felé fordult. — Segítenünk kell neki! Ezio alaposan megfigyelte, hogy mi zajlik odalent.

— Van pisztolyom, de annak nem vesszük hasznát. A vértje túl vastag, nem vinné át a golyó. — Elgondolkodott. — A közelébe kell jutnom. — Nincs időnk. Ez nem vallatás. Sahkulu halálra kínozza Jánost. Aztán meg majd a következőt. És a következőt... Minden ütést és sikoltást követően megrándult az arca. Sahkulu embereinek a nevetése és gúnyolódása felhallatszott hozzájuk. — Azt hiszem, tudom a megoldást — mondta Ezio. Lecsatolt az övéről egy füstbombát. — Ha ezt eldobom, kerülj az oldalukba jobbról! Próbáld meg elvágni az embereid kötelékeit, amíg a bombából áradó füst elfed. A lány bólintott. — És Sahkulu? — Őt bízd rám! — A lényeg, hogy végezz azzal a patkánnyal! Ezio kihúzta a biztosítószeget a bombából, várt egy másodpercet, amíg elkezdett szivárogni a füst, majd gondosan célozva a vesztőhely felé hajította. A bizánciak azt hitték, hogy minden ellenállóval leszámoltak, nem számítottak támadásra. Teljesen megdöbbentek. A zűrzavarban Ezio és Dilara lerohant a lejtőn, be a térre, majd kettéváltak. Ezio lelőtte az első őrt, aki rátámadt, egy másik állát pedig eltörte a bal alkarjára húzott védőpánttal. Majd előpattintotta a rejtett pengéjét, és gyorsan Sahkulu felé szaladt, aki kivonta súlyos handzsárját, és a lábát megvetve hol balra, hol jobbra fordulva kereste, melyik irányból jöhet a támadás. Amikor éppen a másik irányba figyelt, Ezio ráugrott, és pengéjét a melle felső részébe döfte, az álarc és a mellvért között. Ökle körül sötét vér fröcskölt, ahogy a pengét a helyén tartotta. Sahkulu elesett, a rákapaszkodó Eziót magával rántva. Ellenfele mellé térdelt, aki egyre erőtlenebbül küzdött. A szeme lecsukódott. — Aki élvezettel gyilkol, nem érdemel kegyelmet — súgta Ezio közvetlen közelről Sahkulu fülébe. Ám ekkor Sahkulu szeme felnyílt, őrülten meredt Ezióra, és páncélos ökle Ezio torka felé kapott, szorosan megragadta. Sahkulu eszelősen nevetni kezdett. Ettől a vér még gyorsabban folyt a sebéből, Ezio pedig még mélyebbre mártotta a pengét, és kegyetlenül csavart is rajta egyet közben. Sahkulu egy utolsó erőfeszítéssel letaszította magáról Eziót, aki elterült a porban. Ekkor a haldokló háta agonizálva megfeszült, torkából hörgés tört fel, és élettelenül hullott vissza a földre. Ezio talpra kászálódott, és Sahkulu köpenyével letisztította a pengéjét. Dilara már kiszabadította néhány emberét, és Ezio még látta, ahogy ráveti magát az utolsó menekülő bizánci hátára, leteperi, és ugyanazzal a tiszta mozdulattal elvágja a torkát. Majd macskaszerűen felpattant, és visszatért megmentett embereihez. Ezio belerúgott egyet Sahkulu testébe, hogy megbizonyosodjon arról, valóban meghalt. Dilara talpra segítette a társait. — Köszönöm, Dilara — nyöszörögte János, amikor a lány levágta a kötélről. — Tudsz járni? — Azt hiszem, igen. Ezio is odalépett hozzájuk.

— A ti csapatotok hozta el a puskákat Manuélhez? A lány bólintott. — El kell pusztítanunk mindet. Dilara ismét bólintott. — De a legtöbbje nem is működik. Bár a puskapor valódi, azt nem tudtuk meghamisítani. — Bene — mondta Ezio. Végigmérte a körülötte álló oszmánokat. — Bújjatok el, amíg robbanásokat nem hallotok, aztán pedig fussatok! — Robbanásokat? — kérdezte Dilara. — Ha ezt megteszed, itt elszabadul a pokol. Pánik tör ki az egész városban. — Pont erre számítok — válaszolta Ezio. — A robbanások elpusztítják a használható puskákat, a pánik pedig csak kapóra jöhet nekünk. Dilara elgondolkodott. — Hát jó. Biztonságos helyre megyek az embereimmel. De mi lesz veled? — A robbantások után elkapom Manuél Palaiologoszt.

62

A föld alatti városban nagy, boltozatos pincék voltak — hatalmas, emberek vájta barlangok, ahol a Manuél seregének szánt puskaport és fegyvereket tárolták. Csigarendszert alakítottak ki a puskaporos hordók szállítására kifeszített köteleken, és amikor Ezio az ötödik szinten az egyik körfolyosóról szemügyre vette, bizánci civileket látott dolgozni a rendszerrel, Manuél renegát csapatainak a felügyelete mellett. Tökéletes alkalomnak mutatkozott. Ezio hálát adott istennek, amiért ilyen lazán vették a biztonsági intézkedéseket. Nyilvánvalóan abban bíztak, hogy nem fenyegeti őket támadás, Ezio pedig olyan gyorsan érkezett a helyszínre, hogy nem előzhette meg Sahkulu és kegyetlen társai holtteste felfedezésének a híre. Rejtett pengéje helyére a horogpengét helyezte, a pisztolyát újratöltette. Elvegyült a munkások között, és figyelte, ahogy az egyik hordót leeresztik a kötélen, két csiga között. Körülöttük több száz hordó állt egymáson, a falak mellett pedig a puskákat tartalmazó ládák sorakoztak. — Óvatosan, óvatosan! — kiáltotta az egyik munkafelügyelő. — Puskapor van benne, nem köleskása! — Megvan! — kiáltott vissza az egyik csörlő kezelője. Ezio felmérte a terepet, tervezgetett. Ha sikerül úgy intéznie a dolgot, hogy egy robbanás láncreakciót hozzon létre a három raktárhelyiség között... Bejöhet. Ahogy a termek között kószált a munkások között elvegyülve, alaposan odafigyelt a beszélgetéseikre, hogy megtudja, milyen a közhangulat. Ebből kiderült számára, hogy nem minden bizánci gazember. Szokás szerint csak azokkal volt gond, akik túlságosan is beképzeltek voltak, akik túlságosan éhezték a hatalmat, ők tehettek mindenki más problémáiról. — Rosszabb is lehetne, tudod — mondta egy nő az egyik férfi munkásnak. — Rosszabb? Ennél? — Inkább választom a törökök turbánját, mint a pápa süvegét! Az oszmánok legalább valamennyire tisztelik a mi ortodox egyházunkat! — Csitt! Ha valaki meghallaná... — figyelmeztette egy másik nő. — Ez megbolondult! — fordult a férfi az első nő felé. — Nem tudod, mit beszélsz! — Jó, hát akkor megbolondultam. Ha pedig neked jobban kedvedre van a kényszermunka és a vakondélet a föld alatt, hát legyen! Ezen elgondolkodott a férfi. — Hát, annyi biztos, hogy én nem akarok háborúzni. Csak a családomnak akarok enni adni. Egy másik férfi, egy templomos-egyenruhát viselő felügyelő meghallotta őket, és nem minden megértés nélkül szólt közbe.

— Senki sem akar háborút, barátom, de mit tehetünk? Nézzetek ránk! Nézzétek, hogyan élünk! Ezek a törökök elvették a földünket. Hát adjuk meg magunkat harc nélkül? — Nem, nem — válaszolta az első férfi. — Én csak... nem tudom. Csak elegem van ebből az egészből. Mindannyian belefáradtunk a harcba! Ámen, gondolta Ezio, majd elosont két, húsz láb magasra pakolt hordóhegy között. Mihelyst egyedül volt, az egyik legalsó hordót felfeszítette a handzsárja hegyével, és miután egy bőrzacskóba átöntött egy kevéske puskaport, csíkot szórt belőle a hordósorok közötti folyosótól a második terem bejáratáig. Aztán ezt megismételte a második teremben, majd a harmadikban, amíg a puskaporcsík el nem érte annak a boltíves ajtaját. Majd türelmesen megvárta, amíg az egyszerű munkások mind elhagyják a helyet éjszakára. Már csak az őrök maradtak. Ezio megbizonyosodott arról, hogy szabad a menekülő-útvonal, elhelyezkedett a kijárattól pár lépésre, előugrasztotta a pisztolyát, és belelőtt a legközelebbi hordóba. Majd megfordult, és rohant, ahogy csak a lába bírta. Az ezt követő gigászi robbanássorozat földrengésként rázta meg a föld alatti város alapjait. Futás közben mennyezetek szakadtak le és zuhantak alá a nyomában. Mindenhol füst, por, törmelék és káosz honolt.

63

Ezio nagyjából ugyanakkor ért a második szinten lévő nagy terembe, mint Manuél, aki az elit őrség rengeteg tagjával együtt botorkált be oda. Ezio elbújt egy támpillér mögé, figyelt, és várt. Ha egy mód van rá, még ma este elintéz mindent. Meglátta Manuélnél a hiányzó maszjafi kulcsot — azt, amelyiket a templomosok a Topkapi palota alól ástak ki. Márpedig ha nála van, Bizánc következő reménybeli császára minden bizonnyal menekülni készül. — Mi az ördög történik itt? — üvöltötte Manuél félig dühödten, félig rettegve. — Szabotázs, Manuél! — mondta a mellette álló templomos kapitány. — Fedezékbe kell vonulnod! Addigra már a terem egyik vége megtelt rikoltozó, pánikszerűen rohangáló emberekkel. Ezio megfigyelte, ahogy Manuél behelyezi a kulcsot egy vállára vetett tarsolyba, majd könyökkel félretaszítja a templomos tisztet. — El az utamból! — csattant fel. Felkapaszkodott egy emelvényre, és a tömeghez szólt. Ezio is csatlakozott az emberekhez, és Manuél szónoklata közben egyre közelebb húzódott prédájához. — Polgárok! — sipítozta Manuél magas hangon. — Katonák! Szedjétek össze magatok! Ne adjátok át magatokat a félelemnek! Mi vagyunk Konstantinápoly igazi pásztorai! Mi vagyunk ennek a földnek az urai! Bizánciak vagyunk! — Hatásszünetet tartott, de ha helyeslést remélt, csalatkoznia kellett. Így hát folytatta. — Kouráyo! Bátorság! Kitartás! Ne hagyjátok, hogy bárki is megtörje... Félbeszakította a mondandóját, mert észrevette a közeledő Eziót. Valamiféle hatodik érzék kongathatott meg egy vészharangot benne, mert halkan elkáromkodta magát, és fürgén leugrott az emelvényről, majd a terem végében nyíló kijárat felé sietett, és közben a testőreinek kiáltott: — Állítsátok meg azt az embert! Azt a magas férfit, hegyes csuklyában! Öljétek meg! Ezio átküzdötte magát a megzavarodott tömegen, és Manuél nyomába eredt, hol kikerülve, hol feldöntve az elé kerülő templomos őröket. Amikor végre megszabadult tőlük, megkockáztatott egy hátrapillantást. Ugyanannyira megzavarodtak, mint a helybéliek, mindenfelé keresték, kivéve arra, amerre ment, szitkozódtak, parancsokat üvöltöttek egymásnak, futni kezdtek, majd megtorpantak. Manuél maga olyan gyorsan tűnt el, hogy egyetlen embere sem tudta követni. Ezio csak éles szemének köszönhette, hogy nem veszítette szem elől. Testes ember létére Manuél nagyon is gyorsan mozgott. Ezio lerohant egy gyengén megvilágított belső utcán, egy-egy pillanatra megtorpant, hogy belessen az oldalfolyosókba, hátha az üldözött befordult valamelyikbe, majd messze maga előtt észrevett az egyik fáklya fényében egy csillámló selyemköntöst, ahogy Manuél a kőbe vájt szűk lépcsőn igyekezett fel az első szintre. A királyságra törő ember a legrövidebb kiutat kereste — a muníciója a levegőbe repült, a serege teljesen széthullott. Ezio utánavetette magát.

Végül az első szinten, egy kőbe vájt üres háznál szorította sarokba. Manuél szembefordult vele, kéjsóvár ajkán furcsa mosoly játszott. — Maszjaf kulcsáért jöttél? Ez lenne az oka? Elrabolnád tőlünk két év munkájának gyümölcsét, hogy visszaszerezd azt, amit az orgyilkosok eldobtak maguktól? Ezio nem válaszolt, de óvakodva nézett rá. Nem lehetett tudni, milyen álnokságot rejt a tarsolyában. — Ezt a harcot nem nyerheted meg, orgyilkos! — folytatta Manuél, bár hangjába már belopakodott a kétségbeesés. — Egyre többen vagyunk, a befolyásunk egyre terjed. Úgy rejtőzködünk, hogy bárki láthat minket. Ezio közelebb lépett. — Gondolkozz csak el egy pillanatra! — emelte fel Manuél felékszerezett kezét. — Gondolj bele, hány életet tereltél ma félre, mekkora zűrzavart keltettél itt! Igen, te! Kihasználod a szegényeket, az otthonukat vesztetteket, kihasználsz minket saját hiú küldetésed előreviteléhez! De mi a méltóságunkért harcolunk, orgyilkos! Azért, hogy helyreállítsuk a békét ezen a nyugtalan földön! — A templomosok mindig a békét emlegetik — válaszolta Ezio. — De csak vonakodva engedik át a hatalmat. Manuél türelmetlenül intette le. — Mert a békét a hatalom teremti meg, te ostoba! Fordítva sosem történhet! Ezek az emberek megfulladnának, ha nem lenne egy erős kéz, amely felemeli és megtartja őket! Ezio elmosolyodott. — És te volnál az a szörnyeteg, akit meg kell ölnöm. Manuél a szemébe nézett, és Eziónak az a kellemetlen benyomása támadt, hogy már felkészült a végzetére. Volt valami furcsa méltóság ebben a hájas, piperkőc alakban, a csillogó ékszereivel és a gyönyörűen ápolt bajuszával. Ezio kieresztette a pengéjét, és mélyen Manuél mellébe vágta. Azon kapta magát, hogy segít neki, miközben térdre csúszik. De Manuél nem esett el. Nekitámaszkodott egy kőpadnak, és nyugodtan nézett Ezióra. Amikor megszólalt, hangja kimerültnek hatott. — Kónsztantinosz utódja lehettem volna. Annyi tervem volt... Tudod, mennyi ideje vártam? — Az álmod veled együtt hal meg, Manuél. A birodalmadnak vége. Bármennyire nyilvánvalóan is szenvedett a fájdalomtól, Manuélnek sikerült mosolyognia. — Ó, de hát ez a vízió nem csak az enyém, orgyilkos. A mi rendünk álma univerzális. Oszmánok, bizánciak... ezek csak címkék, jelmezek és álcák. A külsőségek alatt minden templomos ugyanahhoz a családhoz tartozik. Ezio érezte, hogy fogytán a türelme, és az idő is csak múlt. Még nem jutott ki innen. — Elég a fecsegésből. A maszjafi kulcsért jöttem. Lehajolt, és levette a még mindig Manuél vállán lógó tarsolyt. Manuél egyszerre csak jóval korosabbnak látszott ötvennyolc événél. — Hát akkor vedd el — mondta gúnyosan. — Vidd, és próbálj vele szerencsét. Majd meglátjuk, hogy megközelítheted-e százmérföldnyi távolságon belül Maszjaf levéltárát, mielőtt valamelyikünk végez veled.

Majd az egész teste megfeszült, kinyújtotta a karját, mintha most ébredne az álmából, mielőtt előrebukott a parttalan és hangtalan sötétségbe. Ezio egy pillanatig nézte a holttestet, elgondolkodott, gyorsan átkutatta Manuél tarsolyát. Csak a kulcsot vette ki, amelyet áthelyezett a saját oldalán lógó erszénybe, a tarsolyt pedig ledobta Manuél mellé. Aztán sarkon fordult, és néhány pillanattal később eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

64

A föld alatti varos felső szintjeit lezárták a tisztjeikhez lojális templomos és bizánci csapatok, akik tanácstalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy most mi következhet. Manuél holttestét még sokára fogják felfedezni, és Ezio úgy határozott, a legjobb — és talán az egyetlen — menekülési útvonal az épületegyüttes tizenegyedik szintjén húzódó föld alatti folyórendszer lehet. Derinkuyu alsó szintjei a földi pokolra hasonlítottak. Füst és gázok töltötték meg a föld alatti utcákat, helyenként tüzek ütöttek ki a raktárszint felett és alatt, ahol Ezio elpusztította Manuél fegyvereit és lőszertartalékát. A leszakadt mennyezetek és ledőlt falak sok utat lezártak, így Ezio többször is kénytelen volt kerülőket tenni. Ahogy a törmelékkupacok mellett elhaladt, nemegyszer látott a romok alól kinyúló végtagokat. Sikertelenül próbálta elzárni az elméjét tette következményei elől. Katonák és civilek egyaránt valamilyen révületben kóboroltak, arcukra sálat vagy zsebkendőt szorítottak, szemükből patakzott a könny. Eziónak is meg kellett küzdenie időnként a levegőért, de eltökélten haladt tovább a sziklába vájt lejáratok, folyosók és lépcsők egész során, míg aztán leért a legalsó szintre. Ott világosabb volt, és a bezárt helyen a víz poshadt szagát már a kilencedik szinttől kezdve érezte. A robbanás okozta tumultusnak és zűrzavarnak köszönhetően Ezio minden ellenállás nélkül jutott át a városon, és most ott állt egy mesterséges föld alatti tó mólóján. Nehéz volt odalent meghatározni az irányokat, de úgy vélte, messze dél felé fény csillogását vette észre ott, ahol a tavat tápláló folyó ismét a szabad levegő felé fordult. Hosszú és meredek lehetett az út Derinkuyutól, de Eziónak nem volt ideje elmerengeni ezen, mert egy másik, mintegy húszlépésnyire fekvő mólóról útnak indult egy bárka, legénységként fél tucat bizánci tengerésszel. De valójában az utas keltette fel Ezio figyelmét. Elegáns, szakállas férfi ült a hátsó fedélzetén. Ahmed Oszmán herceg. Ahmed is meglátta Eziót, és intett az evezősöknek, hogy forduljanak felé. Amikor hallótávolságba ért, gúnyolódva szólt az orgyilkoshoz. — Szegény Manuél. Az utolsó Palaiologosz. Ezio annyira meglepődött, hogy egy pillanatig szóhoz sem jutott. — A hírek gyorsan terjednek — nyögte ki végül. — Nem csak az orgyilkosoknak vannak kémeik — vonta meg Ahmed a vállát. — De amúgy sem bíztam volna Manuélre a maszjafi expedíció vezetését. Arrogáns ember volt. Nem lehetett féken tartani. — Csalódtam benned, Ahmed. Miért álltál össze a templomosokkal? — Nos, Ezio, vagy tartsam magamat a szerepjátékhoz, és szólítsalak továbbra is „Marcellónak”? A helyzet a következő: belefáradtam a céltalan családi perpatvarokba, amelyek apákat fiúk ellen, testvéreket egymás ellen fordítottak. Hogy elérje a valós békét, az emberiségnek egyetlen testként, egyetlen uralkodó elmeként kell

gondolkodnia és cselekednie. A Nagy Templom titkai ezt adják meg nekünk — tette hozzá. — És Altaïr fog elvezetni minket oda. — Ábrándokat kergetsz! Altaïr titkai nem neked valók! És sosem fogod megtalálni a Nagy Templomot! — Majd meglátjuk. Ezio észrevette, hogy Ahmed elnéz mögötte, és megfordulva meglátott néhány bizánci katonát, akik lopakodva közeledtek hozzá a mólón. — Akárhogy is legyen, nem szándékozom morálról és erkölcsről vitázni veled, orgyilkos. A maszjafi kulcsokért jöttem. Ezio gúnyosan mosolygott, előhúzta és felemelte az imént Manuéltől megszerzett kulcsot. — Úgy érted, hogy ennél az egynél több is van? — Értesüléseim szerint igen — mondta Ahmed udvariasan. — De talán olyan valakit kellene megkérdeznem, aki többet tud nálad. Sofia Sartor. Jól ejtem a nevét? Eziónak összeszorult a szíve, bár igyekezett nem kimutatni. — Ő nem tud semmit! Hagyd békén! — Majd meglátjuk — mosolygott Ahmed. Intett az embereinek, aki kezdték elkormányozni a bárkát. — Ha hozzányúlsz, megöllek! — Tudom, hogy meg fogod próbálni, kedves Ezio. De kétlem, hogy sikerrel járnál. — Felemelve a hangját a parton lévő katonákhoz szólt. — Öljétek meg, és szerezzétek meg tőle a kulcsot! Aztán azonnal hozzátok el nekem. — Nem maradsz itt megnézni az előadást? — kérdezte Ezio hidegen. — Ennél sokkal többre becsülöm a saját személyi biztonságomat — válaszolta Ahmed. — Ismerem a hírnevedet, és ma már láttam is a tevékenységed nyomát. Most, hogy sarokba szorítottak, minden bizonnyal kétszer olyan veszélyes is leszel. Amúgy meg gyűlölöm az erőszakot. A bárka eltávolodott, Ezio pedig magára maradt a felsorakozott bizánci katonákkal szemben. Számba vette a választási lehetőségeit. De nem maradtak választási lehetőségei. A móló szélén állt, nem volt hová hátrálnia, azt pedig kizártnak találta, hogy úszva tudjon menekülni. Ellenfelei húszan-harmincan lehettek. Néhányan a felrobbantott raktárból kimenekített muskétát tartottak a kezükben. Az osztag parancsnoka közelebb lépett. — Add ide a kulcsot, kyrie — mondta gúnyosan. — Nem hinném, hogy lenne más választásod. A mellette álló muskétások felemelték a fegyverüket. Ezio rájuk nézett. Tudta, hogy ezúttal vereséget szenvedett. Nála volt a pisztolya, amellyel legfeljebb két lövést tudna leadni, a rejtett pengéje és a handzsárja. De abban a pillanatban, hogy egyáltalán megmozdul, már át is ütik a puskagolyók. Lehet, hogy mindenképpen lelövik. Úgy lenne a legegyszerűbb megszerezni tőle a kulcsot. Talán még lesz ideje bedobni a tóba esés közben.

Imádkozott, hogy Juszuf ne hagyja, hogy a többi négy kulcs a templomosok kezére jusson, és hogy Sofiát megkímélik a felesleges kínzástól, hiszen éppen a biztonsága kedvéért nem árulta el neki a hollétüket. De nyilván nem volt elég óvatos. Nos, mindenki számára véget ér valamikor az út. A kapitány felemelte a kezét, és a muskétások a ravaszra helyezték az ujjukat.

65

A muskétások tüzeltek. Ezio a mólóra vetette magát. Nyilak zúdultak záporesőként a bizánci katonákra. Ahmed herceg valamennyi embere másodperceken belül holtan vagy sebesülten hevert a tó partján. Egy golyó megpörkölte Ezio csuklyáját, de ettől eltekintve sértetlen maradt, és áldotta Istent, amiért a kor nem lassította le a reakcióidejét. Amikor felkelt, Dilarát látta meg a móló túlsó végén. Emberei elindultak lefelé az odavezető lépcső tetején elfoglalt pozícióikból, és azok, akik már leértek, a bizánciakkal foglalkoztak; ellenőrizték a halottakat, és ellátták a sebesülteket. — Egy percre sem hagyhatlak magadra — mondta Dilara. — Úgy látszik — válaszolta Ezio. — Köszönöm. — Megszerezted, amiért jöttél? — Igen. — Akkor ideje kimenekítenünk innen. Pokoli felfordulást okoztál. — Nagyon úgy néz ki. — Évekbe fog telni, mire talpra állnak ebből — ingatta Dilara a fejét. — Ha egyáltalán sikerül nekik. De annyi erejük még maradt, hogy ízekre szedjenek, ha rád találnak. Gyere! Elindult visszafelé a lépcsőn. — Várj! Nem hajóra kéne itt szállnom? — Megőrültél? Ott leselkednek rád, ahol a folyó kiér a szabadba. Egy szűk szurdokba torkollik. Abban a pillanatban lemészárolnának, és akkor kárba vész minden munkám. Ezio engedelmesen követte. Visszamásztak több szinttel feljebb, majd egy délre kanyarodó utcába fordultak. Ott valamelyest már eloszlott a füst, és a járókelők a tűz oltásával voltak elfoglalva, így ügyet sem vetettek rájuk. Dilara nagyon gyors tempót diktált, es nemsokára egy hasonló kapuhoz értek, mint amelyet Ezio a város nyugati végében nyitott meg. Dilara elővett egy kulcsot, és kitárta a vasalt faajtót. — Le vagyok nyűgözve — mondta Ezio. — Nagyon helyes. Mondd meg nekik Kosztantinijében, hogy megnyugodhatnak, mert az itteni embereik jó munkát végeznek. Ezio hunyorgott az ajtón átszűrődő napfényben, amely vakítónak tűnt a föld alatti város félhomálya után. De látott egy délre kanyargó utat, amely Nadarim lehangoló kis falucskája felé vezetett. — A lovadat felnyergeltük, most kapott enni és inni, ott van az istállóban. A nyeregtáskában találsz ételt és italt. Mehetsz érte, nem fenyeget semmi veszély. A falut felszabadítottuk, és már el is kezdték újrameszelni a házakat. Allah a megmondhatója, hogy szükség van ott egy kis vidámságra, most, hogy kitörtek a rabságból. — Dilara orrlyuka győzedelmesen kitágult. — De innen tűnj el gyorsan.

Ahmed nemsokára értesülni fog a történtekről. Ő maga persze nem mer visszajönni, de arra mérget vehetsz, hogy utánad küld valakit. — Maradtak még egyáltalán emberei? Dilara elmosolyodott. Kicsit kényszeredetten ugyan, de mégiscsak mosoly volt. — Menj már, menj! A hét vége előtt eljuthatsz Niğdéig. Ha senki sem végez veled útközben, teliholdkor már Mersinben leszel. — Hamarabb, mint reméltem. — Gratulálok. — És veletek mi lesz? — A mi munkánk még nem ért véget. Egyébként sem léphetünk Kosztantinije parancsa nélkül. Add át az üdvözletemet Tariknak. Ezio egy ideig komoran nézett rá. — Elmondom nekik a Fényes Portánál, hogy mi mindent köszönhetnek neked. — Tégy úgy. És most vissza kell mennem az embereimhez, hogy rendezzük a sorainkat. A te kis tűzijátékod a mi főhadiszállásunkat is tönkretette, sok minden más mellett. Mire Ezio ismét megszólalhatott volna, a lány már messze járt.

66

A visszaút a tengerpartra gyors és szerencsére eseménytelen volt. — Korábban érkeztél — mondta Piri reisz, amikor Ezio megjelent a vörös dhow pallójánál. — És jó is, hogy így történt. A lehető leghamarabb vissza kell térnünk Kosztantinijébe. — Megvan az ötödik kulcs? Ezio mosolyogva tapogatta meg oldalán a tarsolyát. — Helyes — mosolygott vissza Piri. — És Manuél? — Manuél nem okoz többé gondot nekünk. — Egyre jobb. Ha így folytatod, şövalyévé ütnek. — De a csatát még távolról sem nyertük meg. Sietnünk kell. — Muszáj feltöltenünk a hajó készleteit, és kivárnunk a dagályt. — Piri a hozzájuk érkező hajóskapitányhoz fordult, és tömören ismertette a parancsait. — A legénységet is össze kell szedni. Nem vártuk, hogy ilyen gyorsan végzel Derinkuyuban. — Szerencsére kiváló segítőkre leltem. — Hallottam már a Fényes Porta kémeinek a vezetőjéről. Azt a lányt mindenhol megelőzi a hírneve. — Akkor van miért köszönetet mondanom az oszmán kormánynak. — Bajazid alatt mintaszerűvé vált a Fényes Porta közigazgatása. Szerencsére még mindig zavartalanul működik, dacára az uralkodó család vitáinak. — Ha már szóba hoztad őket, azt hiszem, nagyon oda kell figyelnünk Ahmedre — mondta Ezio halkan. — Megtudtam, hogy számos nemkívánatos barátja van. — Az orgyilkosoknak nem szabad beavatkozniuk az oszmánok belügyeibe. — Csakhogy Ahmed barátai máris bevontak minket ezekbe az ügyekbe. Piri felhúzta a szemöldökét, de elkerülte a téma további kivesézését. — A kabinod már vár. Gondolom, pihennél, amíg felkészülünk a kihajózásra. Mihelyst magára maradt, Ezio megszabadult a felszerelésétől, és nekiállt a fegyverei megtisztításának és rendbe tételének. Amikor mindezekkel végzett, bezárta a kabin ajtaját, elővette az ötödik kulcsot, az összecsukható asztalra helyezte, és leült vele szemben. Kíváncsian várta, hogy ugyanúgy fog-e viselkedni, mint az eddigiek. Többet kellett megtudnia Altaïrtól, különösen azért, mert nem tudhatta, hogy a kulcsot először felfedező templomosok részesültek-e valamilyen misztikus megnyilvánulásban. Milyen tudást adhatott át már nekik? Vagy valamilyen módon tudta a kulcs, hogy mikor beszélhet, és mikor kell csendben maradnia? Felkavarta az elméjét az is, ahogy Sofiára gondolt, és türelmetlenül várta a visszatérést Konstantinápolyba. Hogy megvédhesse a nőt, és gondoskodhasson a

többi négy kulcs biztonságáról. Ám egyelőre kénytelen volt türelmet erőltetni magára, hiszen ki volt szolgáltatva a tengernek és a szélnek. Ez a kulcs is hasonló volt a többihez — pontosan megegyeztek a méretei, az átmérője, és ugyanolyan furcsa, megfejthetetlen jelképek díszítették, ugyanolyan pontos, de rejtélyes barázdákat martak bele. Felkészült, és a kulcsért nyúlt, hogy megérintse. Nem érte csalódás. A kabin lágy fénye hamarosan még sápadtabbnak látszott, míg az obszidiánkorongból áradó ragyogás egyre csak erősödött...

67

Ahogy a jelenet magába szippantotta — eggyé vált vele, ám mégsem volt teljesen részese —, Ezio tudta, hogy megint eltelt tíz év, amióta utoljára Maszjafban járt. Figyelt, és teljesen beleélte magát a kibontakozó eseményekbe... Maszjaf napsütötte belső udvarában álltak, egy ősrégi fahéjfa terebélyes árnyékában. Altaïr bőre már papírvékonnyá vált, és törékeny alakját úgy elfedte a ruházata, hogy csak az arca és hosszú, sápadt keze volt látható. Két zömök, a harmincas évei elején járó velencei férfi társaságában álldogált. Az idősebbik címert viselt a zubbonya ujján — egy kék pajzson sárga korsó, rajta egyetlen csík, felette sorban három ötágú csillag, legfelül pedig egy ezüstsisak. Valamivel távolabb tőlük számos orgyilkos harcos csatára készült. A mentor barátságosan, bensőséges módon érintette meg a velencei karját. Mozdulatait a nagyon öreg emberekre jellemző óvatos és precíz módon hajtotta végre, de nem lehetett felfedezni semmi nyomát annak a gyengeségnek, amelyre egy kilencvenegy telet megért férfitól lehetne számítani, különösen egy olyantól, akinek ennyire viharos élete volt. — Niccolò — mondta Altaïr. — Már régóta szívünkbe zártuk a Polo családot, bár tudom, csak rövid időt tölthettünk egymás társaságában. De bízom benne, hogy ez a Kódex, amelyet most a kezetekbe helyezek, számos, még meg sem fogalmazott kérdésetekre választ fog adni. Altaïr intett egy segédjének, aki előlépett, és átnyújtott Niccolò Polónak egy bőrkötésű könyvet. — Altaïr — mondta az olasz. — Ennek az ajándéknak értéke... felbecsülhetetlen. Grazie. Altaïr válaszként biccentett, mire a segéd egy kis zsákot adott át neki. — Hát akkor — fordult megint az idősebbik Polo fivér felé —, merre visz a legközelebbi utatok? — Maffeo és én egy időre visszatérünk Konstantinápolyba. Céhet szándékozunk alapítani, mielőtt hazautaznánk Velencébe. Altaïr elmosolyodott. — Marco fiad biztos alig várja, hogy hallhassa apja csodás történeteit. — Hároméves még csak, kissé fiatal az ilyen mesékhez. De egy napon valóban meg fogja ismerni mindet. A beszélgetést félbeszakította Darim érkezése, aki rohanvást tartott feléjük a belső kapun át. — Apám! Hulagu mongoljainak az előhada áttört! Veszélyben van a falu! Máris? Altaïr megdermedt. Amikor ismét Niccolóhoz szólt, hangja sürgetővé vált.

— Niccolò... a rakomány és az ellátmány a falu kapujánál vár. Elkísérünk odáig. Aztán nagyon gyorsan kell távoznotok. — Köszönjük, mentor. Altaïr ezután két orgyilkoshoz fordult, akik kiváltak a teljesen harcra kész és már induló nagyobb csoportból. — Készítsétek elő a hajítógépeket — parancsolta —, és figyeljetek a jelzésemre. A katonák bólintottak, és elsiettek teljesíteni a kérését. — Maradjatok a közelben — szólt Altaïr a Polo testvérekhez. — Azonnal indulnunk kell a faluba, apám — hadarta Darim. — Azt hiszem, jobb, ha te Niccolóval és Maffeóval maradsz. Én megtisztítom előttetek az utat. — Légy óvatos, Darim. És vigyázz az ostromgépekkel — Altaïr arra nézett, ahol a kiszolgálószemélyzet már a helyükre vonszolta a masszív katapultokat. Darim elmosolyodott. — Ha engem eltalálnak, velem együtt tucatnyi mongolt is. — Hulagu kán nem lebecsülendő ellenség. — Készen állunk a fogadására. Altaïr a vendégei felé fordult. — Gyertek! — mondta. Felültek a számukra előkészített lovakra, és könnyed tempóban kilovagoltak az erődből, jó messze a fő csatatértől, amely a közeli dombok lankáin alakult ki. — Képesek lesztek feltartóztatni őket? — kérdezte Niccolò, akinek a hangjából áradt az idegesség, akárhogy próbálta azt palástolni. — Ameddig csak szükséges — nyugtatta meg Altaïr higgadtan. — Irigyellek ezért az utazásért — folytatta. — Bizánc csodálatos város. Niccolò elmosolyodott — kissé kényszeredetten, mert pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen veszély fenyegeti őket, bármennyire is próbálta elbagatellizálni Altaïr. De került már ő is nemegyszer szorult helyzetbe, és tudta, hogy Altaïr igyekszik könnyedén venni a dolgot. Belement hát a játékba. — Látom, jobban kedveled a város régi nevét. Jártál valaha? — Még régen. Amikor ti, velenceiek eltereltétek a frankok keresztes hadjáratát, hogy Jeruzsálem helyett ott támadjanak. — Akkoriban Konstantinápoly volt Velence legnagyobb kereskedelmi vetélytársa. Remek húzás volt. — Több értelemben is ez nyitotta meg Európát kelet felé. — A mongolok sosem jutnak el odáig — mondta Niccolò, de a hangja idegesen csengett. Altaïr figyelmen kívül hagyta ezt. Helyette így szólt: — Az a kis összetűzés 1204-ben akadályozta meg, hogy eljuttassam Európába a Krédót. — Nos hát, némi szerencsével és türelemmel mi majd befejezzük, amit te elkezdtél. — Ha alkalmatok nyílik rá, a legszebb látványt a Hagia Szophia tetejéről nyújtja a város. — Hogy jutunk fel oda? Altaïr elmosolyodott.

— Megfelelő felkészüléssel és türelemmel. — Majd így folytatta: — Ha jól értem, távozásotok után nem a szárazföldi utat választjátok, hanem hajóval mentek Bizáncba. — Így van, hisz minden út oda vezet. Latakiáig lovaglunk, ott pedig hajóra szállunk. Anatólia útjait ködbe borítják a keresztes hadjáratok emlékei. — Valóban — mondta Altaïr —, a legmélyebb szenvedélyek a leghalálosabbak. — Keress fel minket, ha csak teheted, Altaïr. Bőven lesz hely nálunk számodra és a kíséretednek. — Köszönöm, nem. Az nem vénembernek való vidék, Niccolò. Én már csak itt maradok, mindvégig. — Nos, ha mégis másképp döntenél, az ajtónk mindig nyitva áll előtted. Altaïr a csatát figyelte. Működésbe léptek a katapultok, és belőtték a megfelelő távolságot. A mongolok sorai közé hajított kövek zűrzavart keltettek. Az orgyilkos lovasság fő törzséből kivált egy lovas, és vágtatva feléjük tartott. Darim volt az. — Rövid ideig megpihenünk a faluban — mondta Altaïr, amikor odaért hozzájuk. — Úgy látom, sikerül feltartanod az ellenséget. — De meddig, apám? — Teljes a bizodalmam benned. Elvégre nem vagy már gyerek. — Hatvankét éves vagyok. — Olyan vénnek érzem magamat melletted — tréfálkozott Altaïr. De Darim látta a sápadtságot az arcán, és megértette, hogy mennyire kimerült is valójában az apja. — Persze, megpihenünk, és megfelelő búcsúztatásban részesítjük a barátainkat. Körbelovagoltak a falu istállójához, és a Polo fivérek sietve átpakolták a holmijukat a teherhordó lovakra, amelyeket két friss hátassal együtt biztosítottak számukra a nyugatra, a tengerpartra vezető útra. Hogy végre pihenhetett, Altaïr kicsit elernyedt, és Darimra támaszkodott. — Apám... fáj valamid? — kérdezte Darim aggódva. Egy fa árnyékában álló padhoz kísérte. — Csak egy pillanat — zihálta Altaïr, nem akarván megadni magát a fájdalomnak. Lerogyott, és mélyen beszívta a levegőt, majd a várra nézett. Az idős ember jelentéktelen kacat, mint egy botra felhúzott rongyos köpeny — de legalább a lelke tapsolva és énekelve távozhat. — Egy korszak vége — suttogta. A fiára nézett, és elmosolyodott. Majd elővette az imént a segédjétől kapott zsákot, és kiszedte belőle a tartalmát. Öt obszidiánkorong, cirkalmas faragással. Szépen elhelyezte őket egymáson. — Amikor nagyon fiatal voltam — kezdett bele —, bolond módjára azt hittem, hogy a mi Krédónk majd véget vet ezeknek a viszályoknak. — Kis szünet után folytatta. — Bárcsak lett volna bennem annyi alázat, hogy azt mondjam magamnak, eleget tettem, amennyit csak egy életben lehet. Megtettem, ami tőlem tellett. Erőt vett magán, és felállt. — Ám nem létezik nagyobb dicsőség annál, mint hogy az igazság keresésért harcolj. A falura nézett, azon túl pedig a csatára. Niccolò Polo odalépett hozzá.

— Készen állunk — mondta. — Egy utolsó szívességet kérek, Niccolò — adta át Altaïr a kőkorongokat — Vidd ezeket magaddal, és őrizd meg őket! Ha kell, rejtsd is el őket! Niccolò kérdőn nézett rá. — Mik ezek a... műtárgyak? — Valóban nevezhetjük műtárgyaknak őket. Kulcsok. Mindegyik egy-egy üzenetet hordoz magában. Niccolò alaposan megvizsgálta az egyiket. Értetlenkedve nézett. — Üzenetet? Kinek? Altaïr kezébe vette a kulcsot. — Bárcsak tudnám... Magasra emelte a kulcsot, mire az ragyogni kezdett. Altaïr lehunyta a szemét, és minden erejével koncentrált.

68

Ezio ismét észlelni kezdte, hogy hol is van valójában. A kabinba visszatért a fény megszokott kényelmes tompasága. Érezte a falak és a berendezés cédrusfaillatát, látta a kajüt ablakán átszüremlő napfényben táncoló porszemeket, hallotta a fedélzeten dobogó lábakat, a tengerészek kiáltásait és a keresztárbocok recsegését, ahogy felhúzták a vitorlákat. Elindultak. A tengeren meglátták egy barbáriai kalóz vitorláit, amiről Eziónak és Pirinek is eszébe jutott régi barátjuk, Al-Szkarab, de a kalózhajó távol maradt, és nem támadta meg őket. A tizenöt napig tartó utazás nagy részében egyedül hajóztak a borhoz hasonlóan sötét, makrélától nyüzsgő vízben, és Ezio többnyire azzal töltötte idejét, hogy hiábavalóan próbálta megfejteni a kulcson látható jelképeket. Bárcsak ott lett volna Sofia, hogy segítsen! Aggódott a nő biztonságáért, és egyre türelmetlenebbül várta, hogy célhoz érjenek. De végre elérkezett annak a napnak a reggele is, amikor Konstantinápoly kupolái, felhőket karcoló tornyai, falai, haranglábjai és minaretjei megjelentek a horizont alján. — A délután közepére odaérünk — mondta Piri reisz. — Minél hamarabb, annál jobb. A kikötő pont olyan zsúfolt volt, mint mindig, bármennyire is nedves és nyomasztó volt a nap, ráadásul a szieszta idején érkeztek. Különösen sűrű tömeg vette körbe a főmóló végére felállított emelvényen szónokoló hírnököt. Egész csapatnyi janicsár kísérte, lobogó fehér köpenyben. Amíg a vörös dhow kirakodta a szállítmányát, Ezio odament meghallgatni. — Birodalmi polgárok és külföldi utazók, figyeljetek! A janicsárok parancsára új megszorítások lépnek érvénybe a városba érkezőkkel és onnan távozókkal kapcsolatban! Ezennel bejelentem, hogy tízezer akçe jutalmat kap bárki, minden kérdezősködés nélkül, aki az orgyilkos Ezio Auditore azonnali kézre kerítéséhez vezető információval szolgál! Ezio hátrafordult, és összenézett Piri reisszel. Piri diszkréten odalépett hozzá. — Jobb lesz, ha már mész is — mondta. — Nálad van a kulcs? — Igen. — Akkor fogd a fegyvereidet, és indulj! A felszerelésed többi részét majd elintézem én. Ezio egy bólintással megköszönte, majd diszkréten átosont a tömegen, be a városba.

Kerülő úton közelítette meg Sofia boltját, rendszeresen hátrapillantva, hátha követték vagy felismerték. Amikor már majdnem odaért, megkönnyebbülés és örömteli várakozás kezdte eltölteni. Ám mihelyst befordult az utcasarkon, megtorpant. A bolt ajtaja tárva-nyitva, a közelben kisebb tömeg gyűlt össze, és Juszuf orgyilkosainak egy csoportja, köztük Dogan és Kaszim, őrt állt az üzlet előtt. Ezio odasietett hozzájuk, kiszáradt torokkal. — Mi történik itt? — kérdezte Kaszimtól. — Menj be — mondta Kaszim feszülten. Ezio könnyeket látott a szemében. Belépett a boltba. Odabent nagyjából úgy nézett ki minden, mint legutóbb, de a belső udvarba érve megállt a szívverése az elé táruló látványtól. Egy padon Juszuf feküdt, arccal lefelé. Egy tőr nyele állt ki a lapockái közül. — A tőrrel a hátához tűztek egy üzenetet — mondta Dogan, aki követte a boltba. — Neked szólt. Íme. — Átnyújtott Eziónak egy véráztatta pergament. — Elolvastad? Dogan bólintott. — Mikor történt? — Ma. Nemrég történhetett, még kevés a légy. Ezio könnyezve és dühösen húzta ki a tőrt Juszuf hátából. A sebből nem folyt ki friss vér. — Kiérdemelted, hogy megpihenhess, testvérem — mondta halkan. — Requiescat in pace. — Majd kihajtogatta a lapot. Ahmed üzenete rövid volt, de a tartalmától Ezio szinte felrobbant a dühtől. További orgyilkosok is beléptek az udvarra. Ezio végigmérte őket. — Hol van Sofia? — sziszegte a foga között. — Nem tudjuk, hogy hová vitette. — Más nem tűnt el? — Sehol sem találjuk Azizét. — Testvéreim! Úgy látszik, Ahmed azt akarja, hogy az egész város ellenünk forduljon, miközben Juszuf gyilkosa nevetve figyel és vár az Arzenálban. Harcoljatok velem, és megmutatjuk neki, hogy jár, aki szembeszáll az orgyilkosokkal!

69

Az egész csapat az Arzenálhoz vonult, és komor hangulatban pillanatok alatt brutálisan végeztek az Ahmedhez lojális janicsár őrökkel. Ahmed talán nem várt ilyen hirtelen támadást, vagy alábecsülte az orgyilkosok elszántságát és erejét, amely Juszuf irányítása alatt folyamatosan nőtt. Vagy pedig azt hitte, még mindig nála vannak az ütőkártyák, mert amikor Ezio sarokba szorította, semmi jelét nem mutatta a riadalomnak. A dühtől szinte elvakult Ezio alig tudta megállni, hogy meg ne ölje az oszmán herceget. A földre lökte és torkon ragadta, ám rejtett pengéjét az utolsó másodpercben, félarasznyira Ahmed fejétől, a padlóba fúrta. Ha Ahmed meghal, nem mentheti meg Sofiát. Ez világosan kiderült az üzenetből. De egy pillanatra elborította a vér Ezio agyát. Közvetlen közelről nézett a herceg arcába. Ibolyaillatot érzett a leheletén. Ahmed higgadtan viszonozta dühös tekintetét. — Hol van Sofia? — kérdezte Ezio ridegen. Ahmed apró kacajt hallatott. — Micsoda indulatok! — Hol... van... Sofia? — Kedves Ezio, ha azt hiszed, hogy te diktálhatod a feltételeket, akár már most megölhetsz, essünk túl rajta! Ezio egy pillanatig nem engedte el a torkát, és nem is húzta vissza a rejtett pengét, de aztán felülkerekedett a józan ész. Felállt, és behajlította a csuklóját, hogy a penge visszaugorjon a tokjába. Ahmed felült, és megdörzsölte a nyakát, de ettől eltekintve mozdulatlanul maradt, és a hangjából sem tűnt el az évődés. Mintha a herceg valami mulatságos játékot űzne, gondolta magában Ezio frusztráltan és megvetően. — Sajnálom, hogy idáig fajult a dolog — mondta Ahmed. — Két ember, akinek barátnak kellene lennie, így veszekszik... min is? Valami poros, ócska levéltár kulcsain! Talpra állt, és leporolta magát, mielőtt folytatta. — Mindketten ugyanarra a célra törekszünk, Messer Auditore. Csak a módszereinkben van különbség. Hát nem veszed észre? — Hatásszünetet tartott. Ezio sejtette, hogy most mi következik. Túl sokszor hallotta már a magyarázkodást a templomosok diktátori törekvéseivel kapcsolatban. — Béke. Biztonság. Egy olyan világ, amelyben félelem nélkül élnek az emberek. Igen, az emberek az igazságra áhítoznak, de nem hajlandók észrevenni, még ha a kezükben is van. Hogy lehet harcolni az ilyen tudatlanság ellen? A herceg hangja hevesebbé vált. Ezio elmerengett vajon tényleg el is hiszi, amit szónokol? Vitába szállt vele.

— Lehet, hogy a szabadság rendetlenséggel jár, Principe, de az értéke felbecsülhetetlen. — Önmagában pedig hozzátette: a zsarnokság mindig jobban van megszervezve, mint a szabadság. — Hát persze — válaszolta Ahmed szárazon. — És amikor minden szétesik, és a civilizáció fényei kihunynak, Ezio Auditore felülemelkedik a sötétségen, és bátran kijelenti: „Hűséges maradtam a Krédómhoz.” — Ahmed elfordult, összeszedte magát. — Ki fogom nyitni Altaïr levéltárát. Behatolok a könyvtárába, és megtalálom a Nagy Templomot. És az ott elrejtett hatalom erejével elpusztítom mindazokat a babonákat, amelyek megosztják az embereket! — Soha az életben, Ahmed — válaszolta Ezio higgadtan Ahmed türelmetlenül felhorkant, és távozni készült. Ezio nem próbálta megállítani. Az ajtóból a herceg még egyszer visszafordult. — Hozd el a kulcsokat a Galata toronyhoz. Ha megteszed, megkímélem Soha Sartor életét. És ne késlekedj, Ezio! — tette hozzá. — Testvérem serege rövidesen ideér. Akkor pedig minden megváltozik. És addigra készen kell állnom. Azzal távozott. Ezio tétlenül nézte, és jelzett az embereinek, hogy ne akadályozzák meg. Gondolatait udvarias köhintés szakította meg a háta mögül. Megfordult — Szulejmán herceg állt előtte. — Mióta vagy itt? — kérdezte Ezio. — Elég hosszú ideje. A faliszőnyeg mögül hallottam a beszélgetéseteket. De igazság szerint közelről követtetem drága nagybátyámat, amióta visszatért a kis külföldi utazásáról. Sőt valójában azóta figyeltetem, hogy megpróbált megöletni, amiben oly ügyesen megakadályoztad a lantod csonkjával. — Kis szünetet tartott. — Ennek ellenére nem voltam felkészülve mindarra... amit hallottam. — És mit szólsz hozzá? Szulejmán elgondolkodott, mielőtt válaszolt. Majd nagyot sóhajtott. — Ahmed őszinte ember, de ez a fantáziálás a templomosokról veszélyes. Ellentmond a realitásnak. — Elmerengett egy pillanatra. — Nézd, Ezio, én még fiatal vagyok, de eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, a világ olyan, mint egy számtalan színből és mintából összeálló faliszőnyeg. Az igazságos vezető ezt ünnepli, nem pedig a felfejtésén mesterkedik. — A különbözőségekből fakadó zűrzavartól tart. — Ezért alkotunk törvényeket, amelyek mentén éljük az életünket — egy kanunt, amely mindenkire egyformán érvényes. Egy janicsár őrjárat érkezése szakította őket félbe. A kint őrködő orgyilkosok átengedték őket, mivel ez a csapat Szulejmán pártján állt. De amikor a hadnagyuk meglátta Eziót, előrántotta a handzsárját. — Lépj el mellőle, hercegem! — kiáltotta a tiszt, és készült letartóztatni Eziót. — Vissza, katona! — parancsolta Szulejmán. — Ez az ember nem az ellenségünk. A hadnagy egy pillanatig habozott, majd kiparancsolta az embereit, és elmormogott egy bocsánatkérést. Szulejmán és Ezio egymásra mosolygott. — Hosszú idő telt el a közös utazásunk óta — mondta Szulejmán.

— Azon gondolkodtam, micsoda kihívást jelentene, ha olyan fiam lenne, mint te. — Még nem haltál meg, barátom. Talán még lesz hozzád méltó fiad. Szulejmán távozni készült, amikor eszébe jutott egy gondolat. — Ezio, tudom, milyen erős nyomás nehezedik rád, de... ha lehet, kíméld meg a nagybátyámat! — Apád megtenné? Szulejmán nem habozott a válasszal. — Ezen nem gondolkodtam el, de... ő nem.

70

Ezio a lehető leggyorsabban az orgyilkosok isztambuli főhadiszállására sietett. Amikor odaért, fogta a négy kulcsot, amelyet korábban már magához vett a városban, és melléjük helyezte a Manuéltől Derinkuyuban megszerzettet. Biztonságosan becsomagolta a kulcsokat egy vállra akasztható tarsolyba, amelyet magához vett. Jobb csuklójához a horogpengét, a balhoz a pisztolyát csatolta, arra az esetre pedig, ha a torony tetejéről gyorsan kellene menekülnie, egy hátizsákba belehelyezte Leonardo ejtőernyőjét is. Ám még mielőtt a torony felé vette volna az irányt, eleget kellett tennie egy kötelességének. A galatai temetőbe sietett, ahol Juszuf testét már készültek is a földbe helyezni. Dogan vette át a parancsokságot az isztambuli orgyilkosok élén, ő lépett elő Ezio köszöntésére. — Mentor. — Mentor — lépett oda hozzájuk Irini is. A koporsó mellett Ezio röviden szólt hozzájuk. — Tudom, most az emlékezésnek és a gyásznak lenne itt az ideje, de az ellenségeink nem engedik meg nekünk ezt a luxust. — Dogan felé fordult. — Tudom, hogy Juszuf milyen nagyra tartott téged, és nincs okom kétségbe vonni a vélekedését. Igaz szívedre, képesnek tartod magadat ezeknek a férfiaknak és nőknek a vezetésére, Testvériségünk méltóságának a megtartására, olyan szenvedélyesen, ahogy azt Juszuf tette? — Megtiszteltetés lenne számomra — válaszolta Dogan. — Ahogy számunkra is megtiszteltetés tovább dolgozni az ügyünkért, és támogatni a Krédót — mondta a mellette álló Evraniki. — Bene — mondta Ezio. — Örömmel hallom. — Hátralépett, és végigmérte a temetőt körbevevő épületeket, majd a Galata tornyot. — Az ellenségünk a közelben van. Ha megadtátok Juszufnak a végső tiszteletet, helyezkedjetek el a torony körül, és várjátok a parancsaimat. Elsietett. Minél hamarabb biztonságban akarta tudni Sofiát. Ahmedet egyetlen őr társaságában találta, egy várfalon, a torony lábánál. — Hol van Sofia? — követelte Ezio. Ahmed elővette szokásos idegesítő mosolyát. — Nagyra becsüllek, Ezio, de a vérszomjas természeted nehézzé teszi, hogy barátomnak nevezzelek. — Vérszomj? Furcsa egy sértés attól az embertől, aki a saját unokaöccse ellen rendelt el merényletet! Ahmed részben elvesztette a hidegvérét.

— El akartam volna raboltatni, orgyilkos, nem megöletni. — Értem. Elrabolják a bizánciak, hogy a nagybátyja megmenthesse, és hősként ünnepeltesse magát. Ez lett volna a terv. Ahmed megvonta a vállát. — Nagyjából. Majd bólintott. Azonnal fél tucat templomos katona lépett elő a semmiből, és közrefogták Eziót. — És most, Messer Auditore, kérem a kulcsokat. Ahmed kinyújtotta a kezét. De ekkor Ezio is jelt adott. A templomosok alkotta félkör mögött nagyobb számú orgyilkos jelent meg, kezükben handzsárral. — Előbb a lányt — mondta Ezio ridegen. Ahmed kuncogott. — A tiéd — azzal felfelé mutatott. Ezio követte a kar mozgását, és látta, hogy a torony csúcsán ott áll egy nő, mellette egy őr, aki egyértelműen arra készült, hogy átlökje a peremen. A nő zöld ruhát viselt, de a fejét vászonzsák takarta el. A keze és a lába pedig meg volt kötözve. — Sofia! — kiáltott fel Ezio önkéntelenül. — Parancsold hátrébb az embereidet! — csattant fel Ahmed. Ezio füstölögve jelezte az orgyilkosoknak, hogy engedelmeskedjenek. Majd odahajította Ahmednek a kulcsokat tartalmazó tarsolyt, aki ügyesen elkapta és ellenőrizte a tartalmát. Aztán szélesen elvigyorodott. — Ahogy mondtam, a tiéd! Azzal eltűnt a várfalról. Az emberei követték. Felszállt egy várakozó kocsira, amely átrohant a városon az északi kapu irányába. Ezio nem ért rá, hogy tovább bámészkodjon. A torony csúcsa felé iramodott. Az aggodalom és a düh hajtotta előre, és perceken belül a legfelső oromzatra ért, a nő mellé. Az őr hátralépett, a lefelé vezető lépcső felé. Ezio előugrott, elrántotta a nőt a torony peremétől, és lehúzta a fejéről a zsákot. Azize volt az! Felpeckelték a száját, hogy ne tudjon figyelmeztetésként kiáltani. Ezio kitépte a szájából a kendőt. — Teşekkür, mentor. Çok teşekkür ederim! — zihálta a lány. Az őr vihogva szaladt le a lépcsőn. Kellemetlen fogadtatásban részesült odalent. Ezio éppen lefejtette Azizéről a kötelékeit, amikor egy női sikoly zavarta meg igyekezetében. Megfordulva látta, hogy egy másik, nem túl távoli oromzaton ideiglenes akasztófát eszkábáltak össze. A vesztőhelyen Sofia állt egy zsámolyon, már kötéllel a nyakában. Egy bizánci katona felnyúlt, durva kezével szorosabbra húzta a hurkot. Ezio felmérte a távolságot a Galata torony csúcsa és az oromzat között. Magára hagyta Azizét, hogy önmaga szabaduljon meg a többi köteléktől, lerángatta a hátizsákját, és sebesen nekiállt összeállítani az ejtőernyőt. Másodperceken belül már a levegőben repült, súlyával az akasztófa felé irányította az ernyőt. A bizánci ekkor kirúgta a zsámolyt Sofia lába alól, és rögzítette a kötelet, Ezio még a levegőben

előugrasztotta a horogpengéjét, egy félarasznyival Sofia feje felett elnyeste vele a megfeszült kötelet. Egy pillanat múlva földet ért, és elkapta a nő zuhanó testét. A bizánci őrök szitkozódva menekültek. Az utcákon gyilkosok rohantak a Galata toronytól az oromzat irányába, de Ezio látta, hogy bizánciak indulnak feléjük, és elállják az útjukat. Egyedül kellett cselekednie. De előbb Sofiához fordult, eszeveszetten húzta le a nyakáról a kötelet, érezte, hogy a hozzásimuló nő melle emelkedve és süllyedve kapkodja a levegőt. — Megsebesültél? — kérdezte sürgetve. Sofia köhögve és fulladozva válaszolt. — Nem, nem sebesültem meg. De teljesen meg vagyok zavarodva. — Nem akartalak belekeverni ebbe. Nagyon sajnálom. — Nem vagy felelős mások tetteiért — mondta a nő rekedten. Hagyta, hogy magához térjen, és csak nézte. Hogy ilyen racionálisan tudjon viselkedni ebben a helyzetben...! — Mindez rövidesen a múlté lesz. De előbb vissza kell szereznem, amit elvettek tőlünk. Létfontosságú! — Nem értem, hogy mi történik, Ezio. Kik ezek az emberek? Ágyúdörgés szakította őket félbe. Az oromzatot, ahol álltak, pillanatokon belül megrázta egy húszfontos ágyúgolyó becsapódása. Sofia a földre esett, mindenfelé szétrepedt kövek repültek. Ezio talpra állította, és körbenézett. Felfigyelt egy üres kocsira, amelyet két egyszerű oszmán katona őrzött. Az első lövésre azonnal fedezékbe vonultak. Próbálta megbecsülni a távolságot. Vajon elbírja az ejtőernyő mindkettőjük súlyát? Kénytelen lesz megkockáztatni. — Gyere! — azzal szorosan a karjába zárta a nőt, és leugrott az oromzatról. Egy borzalmas pillanatig úgy tűnt, hogy az ejtőernyőbe fog akadni az oromzat szélébe, de éppen hogy sikerült kikerülniük, és aztán már csak zuhantak — nagyon gyorsan, de nem annyira, hogy ne sikerüljön biztonságosan földet érniük a kocsi mellett. Ezio összehajtotta az ejtőernyőt, és meg csak le sem szedte róla a csíptetőt, úgy tuszkolta be a hátizsákjába, majd mindketten a szekérhez futottak. Ezio felhajította Sofiát a kocsisülésre, rácsapott az egyik ló farára, majd felugrott mellé ő is. Megragadta a gyeplőt, és fergeteges tempóban elhajtott, miközben a gyalogosan az üldözésükre induló őrök hiába próbálták kiáltozással megállítani. Ezio gyorsan áthajtott a Galata negyed északi részén, majd pedig ki a városból.

71

Alig jutottak ki a szabadba, amikor Ezio megpillantotta Ahmed előttük vágtató kocsiját, ahogyan remélte. — Őt üldözöd? — kérdezte Sofia elálló lélegzettel. Ezio előrehajolt a gyeplő felett. — Igen. Mindjárt utolérjük! Kapaszkodj! Ahmed is észrevette őket, és kihajolva a kocsi ablakából rájuk kiáltott. — Nohát, nohát! Jöttetek elbúcsúzni? A kocsi hátsó, külső ülését elfoglaló két ember hátrafordult, és miközben igyekeztek megkapaszkodni, számszeríjukkal célba vették Eziót és Sofiát. — Lőjétek le őket! — parancsolta Ahmed. — MOST! De Ezio előrehajszolta lovait, és hamarosan egy vonalba került Ahmed kocsijával. Válaszként Ahmed kocsisa kanyarodásra kényszerítette lovait, hogy a két kocsi összeütközzön. Egyik sem borult fel, de a csattanás durván oldalra lökte Eziót és Sofiát. Sofiának sikerült megkapaszkodnia az ülése peremén, de Ezio lerepült, épp csak sikerült elkapnia egy csomagtartó kötelet, amely a kocsi tetejéhez volt rögzítve. Érezte, hogy az útra zuhan, majd a saját elszabadult kocsija húzta maga után, noha Sofia elkapta a gyeplőt, és igyekezett visszafogni a lovak eszeveszett vágtatását. Már megint ugyanaz a nóta, gondolta magában komoran Ezio, és megpróbálta felhúzni magát a kötéllel. De a kocsi elkanyarodott, amitől Ezio lerepült az útról, alig került el egy bütykös fát az ösvény mentén. Sikerült ugyan továbbra is fogódzkodnia, de megértette, hogy ilyen sebesség mellett nem tud feljebb mászni a kötélen. Fogcsikorgatva és egy kézzel tartva magát hátranyúlt a hátizsákjához, és előhúzta az ejtőernyőt. A szél ereje felfújta, és a csíptető, amely a hátizsákhoz rögzítette, nem eresztett el. Ezio érezte, hogy felemelkedik, a kocsi mögött repül, miközben Ahmedé most gyorsan távolodott az övéktől. De így könnyebb volt manőverezni a kötélen, bár a szél erejével is meg kellett küzdenie. Végre elég közel ért. Előugrasztotta a horogpengéjét, hátranyúlt, és levágta magáról ejtőernyőt, majd a Sofia melletti ülésre huppant. — Jézus igazán kedvelhet téged — mondta a nő. — Sikerült megnyugtatnod a lovakat... ez nem sok embernek sikerült volna — válaszolta Ezio levegő után kapkodva. — Talán téged is kedvel. — Vérfoltot vett észre a nő ruháján. — Megsebesültél? — Csak egy karcolás. Amikor nekivágódtam az ülés peremének. — Tarts ki! — Megteszem, ami tőlem telik! — Vegyem át a gyeplőt? — Nem merem elereszteni! Ismét közelebb kerültek Ahmedhez.

— Az eltökéltséged lenyűgöző lenne... ha nem lenne közben ugyanannyira dühítő is! — kiáltotta Ahmed, aki szemmel láthatóan nem vesztette el a jó modorát az üldözés hevében sem. Egy falu felé döngettek, ahol oszmán csapatok állomásoztak, a város felé vezető utat őrizték. A kereszteződésben felállítottak egy sorompót, ám annak épp fel volt emelve a karja. — Állítsátok meg őket! — üvöltötte Ahmed, amikor a kocsija elhaladt a meghökkent katonák mellett. — Meg akarják gyilkolni a hercegeteket! A katonák siettek leereszteni a sorompót, ám ahogy Sofia feléjük gázolt, áttörte az akadályt, és mint megannyi riadt csirkét szórta szét őket. — Bocsánat! — kiáltotta, majd a falu főutcáján egy egész sor piaci árus pultját is feldöntötte. — Ó! Elnézést! — szólt hátra nekik. — Sofia, légy óvatosabb! — kiáltotta Ezio. — Meg ne halljam, hogy a nők nem tudnak kocsit hajtani! — csattant fel Sofia. Összeszorította a fogát, miközben a kocsijuk kiütötte a helyéről az utcán keresztbe kifeszített szalag egyik tartórúdját, amitől az a feldühödött falusiak fejére zuhant. — Mit csinálsz? — kérdezte a falfehérre sápadt Ezio. — Miért, mit gondolsz? Próbálok rajta maradni az úton! Időközben Ahmed kocsisa előnyre tett szert, és már kifelé hajtott a faluból, miközben Ahmed az embereit dirigálta. Ezio hátrapillantva látta, hogy egy lovascsapat vette őket üldözőbe. Ahmed kocsijának a hátuljáról az íjászok ismét céloztak, és ezúttal sikerült is kilőniük néhány nyilat. Az egyik vessző Sofia vállát súrolta. — Auu! — kiáltotta. — Ezio! — Tarts ki! — Ujját végighúzta a felületi seben. Ahogy hozzáért a nő puha bőréhez, az éppen zajló események ellenére bizsergést érzett az ujjhegyein. Olyan bizsergést, amelyet addig csak egyszer érzett, Leonardo egyik kísérlete során, amikor barátja valami olyasmivel szöszmötölt, amit „elektromosságnak” nevezett. — Csak egy horzsolás, nem komoly. — Még az is túl sok! Meg is ölhettek volna! Mibe kevertél bele? — Most nem tudom elmagyarázni! — Jellemző! Mindig csak a kifogások! Ezio hátrafordult, az üldöző lovasokat figyelte — Szabadulj meg tőlük! — könyörgött Sofia. Ezio előugrasztotta a pisztolyát, ellenőrizte, majd próbált megkapaszkodni a zötyögő kocsin, és gondosan célba vette a legelső lovast. Most vagy soha! Vett egy mély levegőt, és lőtt. A katona szétvetette a karját, lova tehetetlenül befordult a többiek elé, amitől több hátas is összeütközött, megbotlott és elesett, magával rántva a lovasát is. A hátulról érkezők képtelenek voltak időben irányt váltani, és ők is teljes sebességgel belerobbantak a kavarodásba. Az emberek ordítottak, a lovak nyerítettek, mindent ellepett a por, és az üldözésnek hirtelen vége szakadt.

— Örülök, hogy végre hasznossá tetted magadat! — kiáltotta Sofia, ahogy sebesen maguk mögött hagyták a kavarodást. Ám ahogy előrenézett, Ezio látta, hogy az út egy nagyon keskeny szoroson vezet át két magas szikla között. Ahmed kocsija éppen csak átfért a résen. De az ő szekerük szélesebb volt. — Túl szűk a hely! — lihegte Ezio. — Kapaszkodj! — mondta Sofia, a kezében csattant a gyeplő. Teljes sebességgel rohantak a szorosba. A csupasz szikla alig kerülte el Ezio vállát. Kijutottak a túloldalon. — Igen! — lélegzett fel Ezio. Sofia diadalittas tekintetet vetett rá. Elég közel kerültek Ahmedékhez, hogy hallják, amint a herceg szidalmazza az embereit, akiknek sikerült újratölteniük a számszeríjaikat, de a nyílvesszők ezúttal messze elrepültek mellettük. — Kontárok! Zöldfülűek! — ordította. — Mi van veletek? Hol tanultatok ti harcolni? A szorosból kiérve az út nyugatra kanyarodott, és nemsokára jobb kéz felől, északon meglátták a Fekete-tenger csillogó vizét. — Szedjétek össze magatokat, vagy vessétek bele magatokat az óceánba! — üvöltözte Ahmed. — Jaj, ne! — nyögte Ezio, előrebámulva. — Micsoda? — kérdezte Sofia. Majd miután már ő is meglátta, mi vár rájuk, rajta volt a sor, hogy megismételje: — Jaj, ne! Egy újabb falu. Azon túl pedig egy újabb oszmán őrhely. Egy újabb sorompó keresztben az úton. — Meg kell hagyni, hogy egész jól bánsz a lovakkal — jegyezte meg Ezio, miközben a fel-alá ugráló kocsin nagy nehezen újratöltötte a pisztolyát. — Más már elvesztette volna az uralmat felettük, és kitörtek volna. Nem is rossz... egy velenceitől. — Látnád, hogy bánok egy gondolával! — válaszolta Sofia. — Nos, akkor most megint megmutathatják, hogy mit tudnak. — Hát akkor csak figyelj! Ott is piacnap volt, de amikor a tömeg észrevette a feléje rohanó kocsikat, úgy vált szét, ahogy Mózes előtt a Vörös-tenger. — Bocsánat! — kiáltotta Sofia, ahogy egy halárus asztala összedőlt a nyomában. Aztán egy edényárusé. Szilánkok repdestek mindenféle, és maga az ég is elszégyellte magát a kereskedők káromkodásaitól. Aztán egy élő jérce pottyant rikoltozva Ezio ölébe. — Ezt most megvettük? — kérdezte. — Önkiszolgáló. — Tessék? — Nem érdekes. A jérce kiszabadult Ezio fogásából, jól megcsípte, és félig repülve, félig mászva visszaugrott a viszonylag biztonságos anyaföldre. — Vigyázz! Ott, elöl! — kiáltotta Ezio.

Az őrök átengedték Ahmedet, de most sikerült időben visszaereszteni a sorompót, és felkészülten várták őket, lándzsáikat Sofia lovai felé szegezték. Gonosz, sötét arcukra már előre kiült a diadalittas várakozás. — Ez nevetséges — mondta Sofia. — Micsoda? — Hát nézd... ott van a sorompó az út közepén, de a két oldalán nincs semmi, csak puszta föld. Hát ostobának néznek ezek minket? — Talán éppen ők az ostobák — mulatott Ezio a szavain. Majd erősen bele kellett kapaszkodni az ülésbe, mert Sofia keményen megrántotta a bal oldali gyeplőt, és éles kanyarodásra kényszerítve a lovakat, elvágtatott a sorompó mellett. Majd keményen jobbra kanyarodott, és mintegy harminc lépéssel a katonák mögött visszatért az útra. Néhányan tehetetlenül próbálták utánuk hajítani a dárdájukat. — Látsz üldözőket? — kérdezte Sofia. — Most nem. — Az jó. — Gyorsabban hajtotta a lovakat, és megint kezdett csökkenni a távolság Ahmed és közöttük. De előttük megint feltűnt egy falu, ezúttal kisebb. — Már megint! — sóhajtott fel Sofia. — Próbálj meg most mellé kerülni! Sofia a lovak közé csapott, de ahogy a faluhoz értek, Ahmed kocsisa ravaszul lassított. A hátsó ülésen a katonák a számszeríjat rövid nyelű, fenyegetően meredező alabárdra cserélték, a hegyük megcsillant a napfényben. Bármennyire is igyekezett szintén lassítani, Sofia nem tudta megakadályozni, hogy ismét a másik kocsi mellé kerüljön, és Ahmed kocsisának sikerült megint meglöknie őket. Ezúttal Sofiáék kocsija kibillent az egyensúlyából, és dőlni kezdett. De az ütközés ugyanezt a hatást gyakorolta Ahmedék járművére is. Az ütközés pillanatában Ezio felugrott az üléséről a levegőbe, és Ahmed kocsijának a tetején landolt. Előrántotta a horogpengéjét, és erőteljesen a bal oldali katonák felé csapott vele. Mindkettőjüket megvágta és lerántotta, mielőtt azok használni tudták volna az alabárdjukat. A hajtó ösztökélte a lovait, hogy megpróbálja egyenesbe hozni a kocsit, miközben Sofiáé már felborult egy nagy porfelhőben valamivel mögöttük. Egy meredek lejtő szélén jártak, Ahmed kocsijának a kereke lesodródott az útról, amitől az is felborult. Eziót a zuhanás a földre dobta. Tántorogva feltápászkodott, és körbenézett, de a fullasztó por mindent eltakart. Valahonnan zavart kiáltások hallatszottak — valószínűleg a helyiek szájából —, és amikor végre kezdett leülepedni a por, Ezio megpillantotta a kocsis arcra borult testét a kövek között. Ahmednek nem látta nyomát. És Sofiának sem. Ezio hiába kiáltozta a nevét.

72

Mihelyst teljesen leülepedett a por, Ezio végre fel tudta mérni a helyzetet. A megdöbbent falusiak valamivel arrébb álltak, bizonytalankodva néztek egymásra a baleset helyszínén. Ezio baljós tekintete elegendő volt ahhoz, hogy távol tartsa őket, de tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Az üldöző oszmán csapatok nemsokára összeszedik magukat, és utánuk iramodnak. Áttekintette az elé táruló látványt. Ahmed a hátán feküdt, vagy harminclépésnyire a kocsija roncsától. Nyögdécseléséből egyértelműen hallatszott, hogy nagy fájdalmai vannak. A kulcsokat tartalmazó zsák mellette hevert. Aztán Ezio óriási megkönnyebbülésére Sofia előmászott egy bozót mögül. Tele volt horzsolásokkal, és reszketett, de komolyabb sérülést nem szenvedett. Egymást biztató pillantást váltottak, miközben Ahmed nagy erőfeszítés árán hasra gurult, és feltápászkodott. Ezio felemelte és kinyitotta a zsákot. A kulcsok sértetlenek voltak. A bukott hercegre nézett. — Nos... most mi lesz, Ezio? Hogyan végződik ez a történet? — kérdezte Ahmed, a fájdalomtól lihegve. Sofia Ezio mögé állt, és kezét a vállára helyezte. — Én is ezen gondolkodom — válaszolta Ezio Ahmednek. Ahmed nevetésben tört ki, és bár láthatólag fájdalmat okozott neki, képtelen volt abbahagyni. Sikerült feltérdelnie. — Nos, ha esetleg meglelnéd a választ... A semmiből előtűnt fél tucat bizánci katona, teljes fegyverzetben. Védelmi pozíciót foglaltak el a herceg körül. — ...nekünk is áruld el! Ezio fintorgott, kivonta a kardját, és intett Sofiának, hogy lépjen hátra. — Bolond vagy, Ezio. Tényleg azt hitted, hogy kíséret nélkül indulok útnak? Ahmed ismét nevetett volna, de a látszólag a semmiből érkező nyílzápor belefojtotta a szót. Egy pillanat alatt valamennyi bizánci katona holtan rogyott össze. Az egyik nyíl Ahmed combjába fúródott, a herceg fájdalmasan üvöltve zuhant megint a földre. Eziót is ugyanannyira meglepte ez a fordulat. Nem tudott róla, hogy lennének orgyilkosok a környéken, azt pedig kizártnak tartotta, hogy egy újabb Dilara érkezett volna a megmentésére. Körbenézve nem messze megpillantott egy tucat janicsár lovast, akik éppen új nyílvesszőt helyeztek az íjukra. Egy fejedelmi tartású, mintegy negyvenöt éves, feketébe és vörösbe öltözött, dús bajszot viselő férfi vezette őket, a vállán szőrköpennyel. Felemelte a kezét. — Állj! — parancsolta. A janicsárok leeresztették az íjukat.

A vezér és két kapitánya leszállt a lóról, és a még mindig a földön fetrengő Ahmed felé indultak. Szinte ügyet sem vetettek Ezióra, aki. nyugtalanul figyelte őket, és nem tudta, mitévő legyen. Ismét összenézett Sofiával. A nő megint közelebb lépett hozzá. Ahmed emberfeletti erőfeszítéssel talpra kászálódott, és megragadott egy letört ágat, hogy arra támaszkodjon. Felszegte ugyan a fejét, de meg is hátrált az újonnan érkező elől. Eziónak feltűnt a hasonlóság kettejük között, és kezdett összeállni előtte a kép. Közben Ahmed a janicsárokhoz szólt — igyekezett határozott és parancsoló hangot erőltetni magára. — Katonák! Nem Szelim az uratok! Ti a szultánt szolgáljátok, csak az ő parancsát teljesítitek! Hol van ő? Hol van a szultánunk? Ahmed visszahátrált a tengerre néző szikla, szélén felhúzott kerítésig, és mivel nem tudott továbbmenni, nekitámaszkodott. A másik férfi követte, és elé állt. — A szultánod előtted áll, öcsém — mondta. Kezét Ahmed vállára tette, közel hajolt, és halkan szólt hozzá. — Apánk meghozta a döntését, mielőtt lemondott a trónról. Így volt helyes. — Most mit fogsz tenni, Szelim? — hebegte Ahmed, látván bátyja arckifejezését. — Azt hiszem, az a legjobb, ha megszüntetjük minden további viszály lehetőségét. Ugye egyetértesz? Szelim keze Ahmed torkára tapadt, és a kerítéshez nyomta. — Szelim! Ne! Kérlek! — kiáltotta Ahmed, majd fulladozni kezdett. Szelim Oszmán szultánt hidegen hagyta öccse könyörgése, sőt mintha még serkentette is volna. Ezio látta, hogy jóval nagyobb erővel szorítja Ahmedet, mint amennyire szükség lett volna. Ahmed hiábavalóan próbálta bátyja arcát kaparva eltaszítani magától, ráadásul a súlya alatt már eddig is riasztóan elferdült kerítés végül engedett, és kettétört. Szelim az utolsó pillanatban eresztette el Ahmedet, aki halálra válva, sikítva lezuhant a szikláról a kétszáz lábnyi mélyben húzódó fekete kövekre. Szelim egy ideig rendületlen arccal révedt lefelé a szikla szélén állva. Majd megfordult, és kényelmes tempóban odasétált Ezióhoz. — Te nyilván Ezio Auditore vagy, az orgyilkos. Ezio biccentett. — Én Szelim vagyok, Szulejmán apja. A fiam nagy tisztelettel beszél rólad. — Különleges egy fiú, Ekselanslari, és ragyogó elme. De Szelim szívélyessége itt véget is ért. Összeszűkülő szeméből eltűnt a kedélyesség, arca elsötétedett. Ezio megérezte, milyen kegyetlenséggel érte el ez az ember jelenlegi hatalmát. — Hogy teljesen világos legyen — mondta Szelim közvetlenül Ezio arcába — : ha a fiam nem áll jót érted, már megölettelek volna. Nincs semmi szükségünk idegenek befolyására. Távozz ebből az országból, és soha ne is térj vissza! Ezio képtelen volt uralkodni magán, és érezte, hogy a sertéstől haragra lobban. Kezét ökölbe szorította, ami nem is kerülte el Szelim figyelmét, ám Sofia megmentette az életét azzal, hogy visszafogta Ezio karját. — Ezio — súgta a fülébe —, hagyd. Ez nem a te harcod.

Szelim még egyszer Ezio szemébe nézett — kihívóan. Majd megfordult, és visszament a várakozó tisztjeihez és lovascsapatához. Pár pillanat múlva nyeregbe szálltak, és ellovagoltak Konstantinápoly felé. Ezio és Sofia magára maradt a halottakkal és a sápítozó helybéliekkel. — Nem, nem az én harcom — ismerte el Ezio. — De hol van vége az egyiknek, és hol kezdődik a másik?

73

Egy hónappal később Ezio ismét a nagy maszjafi erőd lábánál állt. Sok minden történt azóta, hogy utoljára ott járt, és miután az oszmánok meghódították a környéket, a vár kiürült. A fejük felett magányos sas szállt, de emberi tevékenységnek nem volt nyoma. A vár magára hagyva és csendben őrizte a titkait. Elindult felfelé a külső kapuhoz vezető emelkedőt követő hosszú, meredek ösvényen. Egy idő után megállt és hátranézett, mert útitársa kifulladva kissé lemaradt. Egy öreg, viharverte tamarinduszfa árnyékában megvárta. — Hát ide nem semmi felmászni! — lihegett Sofia. Ezio elmosolyodott. — Akkor most képzeld azt, hogy katona vagy, teljes páncélban, és magadnak kell cipelned az ellátmányodat is! — Elég fárasztó ez így is. De sokkal szórakoztatóbb, mint egy könyvesboltban üldögélni. Remélem, Azize elboldogul addig, amíg vissza nem térünk. — Ne aggódj miatta. Tessék — nyújtotta át neki a kulacsát. Sofia hálásan kortyolgatott. — Már régóta áll így elhagyatva? — kérdezte. — A templomosok megpróbáltak betörni a rejtekhelyeire, de kudarcot vallottak. Mint ahogy végül nem sikerült megszerezniük a kulcsokat sem, amelyekkel bejuthattak volna. Most pedig... Egy ideig csendben maradtak, amíg Sofia befogadta a környék fenségességének hangulatát. — Olyan szép itt — mondta végül. — És innen indult a Testvériségetek? Ezio sóhajtott. — A Rend több ezer éve alakult, de itt született újjá. — És a levatrice az az ember volt, akiről beszéltél... Altaïr? — Altaïr Ibn-La’Ahad — bólintott Ezio. — Felépített, aztán pedig szabaddá tett minket. De felismerte, micsoda hívság fenntartani egy ilyen várat. Az arrogancia jelképévé vált, ellenségeinket pedig világítótoronyként vonzotta. Végül megértette, hogy az igazság szolgálatának a legjobb módja igaz életet élni. Nem az emberek felett, akiket védelmezünk, hanem velük. Sofia bólintott, majd vidámabban kérdezte tovább. — És az ijesztő csuklyák kötelező viselése... az is Altaïr ötlete volt? Ezio halkan elnevette magát. — Korábban említettél egy Krédót — folytatta Sofia. — Abban mi áll? Ezio kis szünet után válaszolt. — Altaïr hosszú életének utolsó éveiben... tanulmányozott bizonyos... szabályokat, amelyeket rábíztak. Van egy rész az írásaiban, amelyet fejből tudok. Elmondjam? — Kérlek.

— Altaïr ezt írta: idővel minden mondat, amelyet elég sokszor és elég hangosan ismételnek, rögzül. Feltéve persze, hogy túléled a viszályokat, és elhallgattatod az ellenfeleidet. De ha sikerrel jársz, és megszabadulsz minden kihívótól, mi marad? Az igazság! Valamilyen tárgyilagos értelemben? Nem. De hogy érhet el egyáltalán bárki is egy objektív szempontot? Erre az a válasz, hogy sehogy. Szó szerint és fizikai értelemben is lehetetlen. Túl sok a változó. Túl sok mezőt és képletet kell figyelembe venni. A szókratészi módszer ezt megértette. Aszimptotikusan közelített az igazsághoz. A vonal sosem találkozik a görbével egy véges pontban. Ám az aszimptota meghatározása már önmagában is egy végtelen küzdelmet feltételez. Egyre közelebb és közelebb araszolunk egy jelenéshez, ám sosem érjük el. Soha... És így felismertem, hogy ameddig csak léteznek a templomosok, megpróbálják az akaratukhoz igazítani a valóságot. Tudják, hogy nem létezik abszolút igazság, illetve ha mégis, akkor reménytelenül csekély az értelmünk annak a felfogásához. Így hát a helyére egy saját magyarázatot akarnak létrehozni. Ez az irányelve annak, amit ők Új Világrendnek neveznek: a létezés átalakítása a „saját” képükre. Ez nem műtárgyakról szól. Nem is emberekről. Azok mind csak eszközök. Hanem fogalmakról. Ezt nagyon ügyesen kitalálták, hiszen hogy lehet háborút folytatni egy fogalom ellen? Ez maga a tökéletes fegyver. Fizikai alakja nem létezik, ám számos, néha erőszakos módon tudja megváltoztatni a köröttünk lévő világot. Egy Krédót nem lehet megölni. Ha meg is ölöd valamennyi hívét, elpusztítod valamennyi írásművét... azzal is csak haladékot nyersz. Egy napon újra fel fogjuk fedezni. Újra fel fogjuk találni. Hiszem, hogy még mi, orgyilkosok is egyszerűen csak újra felfedeztünk egy olyan Rendet, amely már a Hegy Öregje is létezett... Minden tudás ábránd. Minden az időre vezethető vissza. Végtelen. Megállíthatatlan. Felteszi a kérdést: van-e egyáltalán remény? Erre a válaszom: el kell jutnunk egy olyan helyre, ahol ez a kérdés már értelmét veszti. Maga a küzdelem az, ami aszimptotikus. Mindig egyre közelebb jut a kifejlethez, de sosem éri el. A legtöbb, amiben reménykedhetünk, hogy kicsit kiegyenesítjük a vonalat. Elhozzuk a biztonságot és a békét, még ha csak ideiglenesen is. És értsd meg, olvasóm, hogy az mindig és mindörökre csakis ideiglenes lehet. Mert amíg csak szaporodunk, mindig életet adunk kételkedőknek és elégedetlenkedőknek. Olyan embereknek, akik néha már csak azért is fellázadnak a fennálló rend ellen, mert nincs jobb dolguk. Az ellenkezés az ember természetéből következik. A háború csak ennek a számos módjának az egyike. Azt hiszem, sokan még nem értik a Krédónkat. De ez a folyamat ilyen. Értetlenkedünk. Csalódunk. Tanulunk. Felvilágosodunk. És végül megértünk. Elérjük a békét. Ezio elhallgatott. Kis idő után megszólalt. — Látsz ebben értelmet? — Grazie. Igen. — Sofia nézte a gondolataiban elmerülő, szemét az erődön felejtő Eziót. — Megbántad valaha a döntésedet? Hogy ilyen sokáig éld az orgyilkosok életét? Ezio sóhajtott. — Nem emlékszem, hogy hoztam volna valaha ilyen döntést. Ez az élet... választott engem. — Értem — válaszolta Sofia, tekintetét a föld felé fordítva. — Három évtizede szolgálom apám és testvéreim emlékét, és harcolok azokért, akik igazságtalanságtól szenvednek. Nem bántam meg ezt a sok évet, de most... — Vett

egy mély lélegzetet, mintha valami nála erősebb hatalom kiengedte volna a szorításából, és a várról a még mindig szárnyaló, emelkedő sasra fordította a tekintetét. — Most eljött az idő, hogy saját magamért éljek, és eleresszem őket. Hogy eleresszek mindent. Sofia megfogta a kezét. — Hát akkor ereszd el őket, Ezio. Eressz el mindent. Nem fogsz mélyre zuhanni.

74

Késő délutánra járt az idő, mire a külső udvar kapujához értek. Tárva-nyitva állt, és a kúszónövények már kezdték körbefonni az oszlopait, ahogy felül a csörlőszerkezetet is átszőtték. Átmentek a belső udvarba, amelynek a kapuja szintén nyitva volt, odabent pedig sietős távozásnak a nyomait látták. Egy félig megrakott, magára hagyott kocsi állt egy hatalmas, halott platán mellett, a fa alatt pedig egy törött kőpad árválkodott. Ezio ment elöl a bástyához vezető úton, majd le egy lépcsőn a vár gyomrába. Fáklyával világította meg az elnéptelenedett folyosókat, míg aztán ott álltak egy masszív, sima zöld kőből készült ajtó előtt. A felületét vállmagasságban öt, félkört alkotó bemetszés törte meg. Ezio letette a zsákját, és elővette belőle az öt kulcsot. Méregette kezével az első súlyát. — Az út vége — mondta legalább annyira önmagának, mint Sofiának. — Nem egészen — mondta Sofia. — Először ki kell találnunk, hogyan nyissuk ki az ajtót. Ezio tanulmányozta a kulcsokat és a bemetszéseket, amelyekhez illeszkedniük kell. A rovátkák melletti jelképek adták meg az első nyomot. — Valamilyen módon egyezniük kell a kulcsok jelképeivel — merengett el. — Tudom, hogy Altaïr a lehető legnagyobb elővigyázatossággal járt el a levéltár biztonsága érdekében... úgyhogy kell lennie egy sorrendnek. Ha nem találom el, attól félek, az ajtó örökre zárva marad. — Mit remélsz odabent megtalálni? — Sofia lélegzete is elállt az izgalomtól. Ezio hangja suttogássá halkult, bár senki más nem hallhatta őket. — Tudást, mindenekfelett. Altaïr bölcs gondolkodó és termékeny író volt. Ezt a helyet azért emelte, hogy minden bölcsességének a tárházául szolgáljon. — Sofiára nézett. — Tudom, hogy sok mindent látott az életében, és felkavaró, mély titkokat ismert meg. Olyan tudást szerzett meg, amely egy átlagembert kétségbeesésbe űzne. — Akkor bölcs dolog egyáltalán meríteni belőle? — Aggódom, ez igaz. De az is tény — mosolyodott el —, hogy én sem vagyok átlagos ember, ahogy ezt már neked is tudnod kellene. — Ezio... te mindig tréfálkozol — viszonozta Sofia a mosolyát megkönnyebbülve, hogy oldódott a feszültség. Ezio az egyik tartóba helyezte a fáklyát, amely elég fényt nyújtott ahhoz, hogy olvasni tudjanak mellette. Ám ekkor észrevette, hogy a jelképek az ajtón valami meghatározatlan, alig érzékelhető, de világos fényben kezdtek ragyogni, ahogy mintegy válaszként maguk a kulcsok is. — Nézzük meg együtt a jelképeket ezeken a kulcsokon! Próbáld meg hangosan leírni őket, miközben én az ajtó jelképeit nézem! Sofia felvette a szemüvegét, és kezébe vette az első kulcsot, amelyet Ezio átnyújtott neki. Miközben beszélt, a férfi alaposan tanulmányozta a jeleket az ajtón.

Hirtelen elakadt a lélegzete. — Hát persze! Altaïr sok időt töltött keleten, és ott rengeteg bölcsességre tett szert. A káldok! — Úgy érted... ennek valami köze lehet a csillagokhoz? — Igen... a csillagok állásához. Altaïr eljutott Mezopotámiába, ahol a káldok éltek... — Csakhogy ők kétezer évvel ezelőtt éltek. Hérodotosz, Szicíliai Diodórosz könyveiből tudjuk, hogy nagyszerű csillagászok voltak, de nincsenek részletes ismereteink a munkásságukról. — Altaïrnak voltak, és itt adja tovább nekünk, kódolva. A saját szegényes tudásunkkal kell megfejtenünk azt, amit ők tudtak a csillagokról! — Lehetetlen! Tudvalevő, hogy négypercnyi pontossággal sikerült kiszámítaniuk az év hosszát, de hogy ezt miként csinálták, az már egy egészen más ügy. — Foglalkoztatta őket a csillagképek és az égitestek mozgása. Azt hitték, hogy ezek révén meg lehet jósolni a jövőt. Hatalmas csillagvizsgálókat építettek... — Ez csak szóbeszéd! — Csak ebből tudunk kiindulni, és nézd! Nézd, ott! Nem ismered fel? Sofia ránézett az egyik kulcsra vésett jelképre. — Szándékosan homályos, de... — mutatott rá Ezio — ez nem az Oroszlán csillagképe? Sofia erősen bámulta a jelképet. — De igen, azt hiszem, úgy van! — nézett fel lelkesedve. — Ez pedig — Ezio az ajtóhoz fordult, és megnézte az imént megvizsgált bemetszés melletti rovátkákat —, hacsak nem tévedek, a Rák csillagképét ábrázolja. — De az pont az Oroszlán mellett van, nem? És az előzi meg az Oroszlánt a zodiákusban? — Amit ki talált fel? — A káldok! — Nézzük meg, hogy az elméletünk kiállja-e a próbát — nézett Ezio a következő bemetszésre. — Ez itt a Vízöntő. — Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba — tréfálkozott Sofia, de aztán már komoly tekintettel fordult a kulcsok felé. Egy idő után felemelte az egyiket. — A Vízöntő két oldalán a Halak és a Bak vannak. De utána a Halak következnek. És azt hiszem, hogy... itt is van! — Lássuk, hogy a többi is hasonlóképpen működik-e! Szorgalmasan dolgozva alig tíz perc alatt arra a következtetésre jutottak, hogy a feltételezésük helytálló. Mindegyik kulcson az állatöv egyik jelének megfelelő csillagkép szimbóluma állt, és mindegyik kulcs jele megfelelt a zodiákusban megelőző csillagkép által megjelölt bemetszésnek. — Különleges egy ember volt ez a te Altaïrod — mondta Sofia. — Még nem tudunk biztosat — válaszolta Ezio, de óvatosan behelyezte az első kulcsot a reményei szerint megfelelő bemetszésbe... és az odaillett! Ahogy a többi négy is. Aztán pedig — szinte csalódást keltően magától értetődő módon — a nagy zöld ajtó lassan, simán és hangtalanul becsúszott a kőpadlóba.

Ezio a bejárathoz lépett. Hosszú folyosó tátongott előtte, és amíg benézett, odabent két fáklya egyszerre kapott lángra önmagától. Az egyiket leemelte a tartójáról, és elindult. Majd habozva megállt, és visszafordult Sofia felé. — Aztán élve gyere ki nekem onnan! — mondta a nő. Ezio hamiskásan mosolygott rá, és megszorította a kezét. — Úgy tervezem — mondta, és azonnal előrelendült. Ekkor a terem ajtaja ismét becsukódott, méghozzá olyan gyorsan, hogy Sofiának moccanni sem volt ideje.

75

Ezio lassan haladt előre a folyosón, amely lejtett, és egyre szélesedett. A fáklyára nem is igazán volt szüksége, mert a falon további fáklyák gyulladtak meg rejtélyes módon, amerre csak járt. De nem fogta el semmilyen kellemetlen vagy zaklatott érzés. Furcsa módon olyan volt ez, mintha hazatérne. Mintha valami közeledne a beteljesüléshez. Egy idő után a folyosó egy széles, kerek terembe torkollott, amely vagy 150 láb széles és a kupolájáig 150 láb magas lehetett, mint egy csodálatos bazilika kör alakú hajója. A terem belsejében kis szekrényeket látott, amelyek valamikor műtárgyakat tartalmazhattak, de most üresek voltak. A körbefutó számos karzaton könyvespolcok egész sora állt — teljesen elfedtek minden falfelületet. Ezio meghökkenten tapasztalta, hogy mindegyik üres. De nem volt ideje csodálkozni a jelenségen, mert a szemét ellenállhatatlanul vonzotta egy hatalmas tölgyfa íróasztal a terem túlsó végében, a bejárattal szemben álló emelvényen. Valahonnan a magasból éles fény világította meg, és a fény pontosan az asztal mellett ülő magas alakra esett. Ezio megrendültséget érzett, mert lelke mélyén azonnal tudta, hogy ki az. Tiszteletteljesen közelített hozzá, és amikor már akár hozzá is érhetett volna a széken ülő csuklyás alakhoz, térdre rogyott. A férfi halott volt — már hosszú ideje. De a köpeny és a fehér köntös sértetlenül megmaradt az évszázadok során, és a halott még mozdulatlanul is sugárzott magából — valamit. Valami erőt — de nem földi erőt. Miután főhajtással megadta a kellő tiszteletet, Ezio felállt. Nem merte felemelni a csuklyát az arcról, csak az íróasztalon kinyújtott csontkéz hosszú ujjait nézte, mintha valami vonzotta volna hozzájuk. Az asztalon toll volt, mellette üres, régi pergamenoldalak és egy kiszáradt tolltartó. Az ember jobb keze alatt egy kör alakú kő feküdt — hasonlatos az ajtó kulcsaihoz, de finomabban megmunkálva, Ezio érzése szerint a legszebb alabástromból, amit valaha is látott. — Nincsenek könyvek — mondta Ezio a csendnek. — Nincsenek műtárgyak... Csak te, fratello mio. — Egyik kezét finoman a halott vállára helyezte. Úgy érezte, hogy láthatatlan és elszakíthatatlan kötelékek fűzik össze őket. — Requiescat in pace, Altaïr. Lenézett. Mintha valami mozdulatot látott volna a szeme sarkából. De nem volt ott semmi. Kivéve, hogy az íróasztalon a kő már nem a kéz alatt feküdt, ahogy azt Ezio képzelte. Biztos a fény játéka. Semmi több. Ezio ösztönösen tudta, mit kell tennie. Egy kovakövei szikrát csiholt, hogy meggyújtsa az íróasztalon álló gyertyacsonkot, és alaposabban megvizsgálja a követ. Kinyújtotta érte a kezét, és felemelte. Abban a pillanatban, hogy a kezében tartotta, a kő ragyogni kezdett. Ezio felemelte az arcához, miközben a már ismerős felhők kavarogni kezdtek, és magukba olvasztották...

76

— Azt mondod, Bagdadot kifosztották? — Igen, apám. Hulagu kán mongoljai tűzvészként söpörtek át a városon. Senkit sem kíméltek meg. Feldöntött egy kocsit, és az egész lakosságnak el kellett mennie mellette. Akinek a feje magasabbra ért, mint az oldalra fordított kocsi kereke, azt mind megölte! — Hogy csak a legfiatalabbak, a még alakíthatók maradjanak? — Úgy van. — Hulagu ravasz. — Elpusztította a várost. Felégette az összes könyvtárat. Tönkretette az egyetemet. Megölte az összes tudós embert. Meg a többieket is. Ilyen népirtást még sosem látott a város. — És remélem, nem is fog soha többé. — Úgy legyen, apám. — Megdicsérlek, Darim. Helyes döntés volt, hogy Alexandriába hajóztál. Gondoskodtál a könyveimről? — Igen, apám... mindazokról, amelyeket nem a Polo testvérekkel küldtél el, Latakiába vitettem szekereken, hogy felrakják őket a hajóra. Altaïr görnyedten ült nagy, kupolás könyvtára és levéltára nyitott ajtajánál. Immár üres volt, tisztára söpörték. Kezében egy apró fadobozt szorongatott. Darim tudta, hogy nem szabad megkérdeznie róla az apját. — Helyes. Nagyon helyes — mondta Altaïr. — De van egy dolog, egy alapvető dolog, amit nem értek — mondta Darim. — Miért építettél fel oly sok évtized alatt egy ekkora könyvtárat és levéltárat, ha nem szándékoztál megtartani a könyveidet? Altaïr egy intéssel félbeszakította. — Darim, tudod jól, hogy messze túléltem a nekem kiszabott időt. Rövidesen olyan útra indulok, amelyen nem lesz szükségem semmilyen csomagra. De a kérdésedre te magad adtad meg a választ Amit Hulagu megtett Bagdadban, itt is meg fogja tenni. Egyszer már elkergettük őket, de vissza fognak térni, és addigra Maszjafnak ki kell ürülnie. Darim észrevette, hogy apja beszéd közben még szorosabban a mellkasához szorítja a kis dobozt, mintha meg akarná védeni. Ránézett Altaïrra. Oly törékeny volt, mint a papirusz, de odabent kemény, mint a pergamen. — Értem — mondta. — Akkor ez már nem könyvtár, hanem... kripta. Apja komoran bólintott. — Rejtve kell maradnia, Darim. Nem kerülhet mohó kezek birtokába. Legalábbis amíg tovább nem adta a titkát. — Miféle titkot? Altaïr mosolygott, majd felállt.

— Nem fontos. Menj, fiam. Menj, és légy a családoddal, éljetek jól! Darim átölelte. — Mindaz, ami jó bennem, tőled ered — mondta. Szétváltak, majd Altaïr belépett az ajtón. Amikor beért megvetette a lábát, és nagy erőfeszítéssel felhúzott egy nagy kart pont az ajtón belül, egészen az ajtófélfáig. Az végre megmozdult, és miután leírt egy ívet, a helyére kattant. A földből lassan kiemelkedett egy súlyos zöld kőajtó, amely lezárta a nyílást. Apa és fia szótlanul nézték egymást, amíg az ajtó felemelkedett. Darim keményen igyekezett uralkodni magán, de végül nem tudta visszatartani a könnyeit, amikor az ajtó élve zárta be apját a sírjába. Végül már csak egy minden tekintetben üres felületet látott, amelyen az ajtót csak egy apró színbeli eltérés különböztette meg a falaktól, meg a belemart furcsa barázdák. Bánatában a mellét verve Darim elfordult, és távozott. Kik voltak azok, akik előttünk jöttek?, merengett el Altaïr, miközben sietség nélkül haladt a nagy föld alatti kupolás teremhez vezető hosszú folyosón. Ahogy elment mellettük. a falra szerelt fáklyák megvilágították az útját. A falba rejtett csövekből éghető levegő táplálta, a testsúlya által a föld alatt pattintott kovakövek gyújtották lángra őket. Még pár percig égtek, aztán ismét elaludtak. Mi hozta őket ide? Mi riasztotta el őket? És mik ezek a műtárgyak? Amelyeket mi Éden-daraboknak neveztünk el? Üzenetek? A segítségünkre és az irányításunkra hátrahagyott eszközök? Vagy csak a hulladékuk miatt harcolunk egymással, isteni célt és értelmet tulajdonítva elhajított játékszereiknek? Végigcsoszogott az előcsarnokon, a dobozt magához szorítva. Lába és karja fájt a fáradtságtól. Végre belépett a nagy, sivár terembe, amelyet megállás nélkül szelt át, míg aztán elérte az íróasztalát. Megkönnyebbült, mint a tengerben a fuldokló, aki egy deszkát talál, amelyben megkapaszkodhat. Leült, a dobozt gondosan maga mellé helyezte, a keze ügyébe. Alig akarta kiengedni a kezéből. Papírt, tollat és tintát húzott magához, megmártotta a tollat, de nem írt. Hanem eszébe jutott valami, amit korábban írt le — a naplójában. Az Alma több, mint mindannak a katalógusa, ami megelőzött minket. Kavargó, csillogó belsejében megpillantottam azt is, ami lesz. Ennek nem lenne szabad lehetségesnek lennie. Talán nem is az. Talán csak egy sugallat. Elelmélkedem ezeknek a látomásoknak a következményein: annak a képei, ami majd bekövetkezik — vagy csak annak a lehetősége, ami bekövetkezhet? Befolyásolhatjuk a jövőt? Merjük ezt tenni? És ezáltal nem egyszerűen csak megerősítjük azt, amit láttunk? Mint mindig, habozom a cselekvés és a tétlenség között, nem tudván, melyiknek lesz hatása. Keli egyáltalán hatást gyakorolnom? És mégis vezetem ezt a naplót. Nem azt kísérlem meg ezzel is, hogy megváltoztassam — vagy éppen bebiztosítsam — azt, amit láttam?

Milyen naivság azt hinni, hogy létezik egyszerű válasz minden kérdésre. Minden rejtélyre. Hogy létezik egy egyetlen, isteni fény, amely uralkodik minden felett. Azt mondják, ez a fény igazságot és szeretet hoz. Én azt mondom, ez a fény elvakít minket, és arra kényszerít, hogy tudatlanságban botladozzunk. Áhítom azt a napot, amikor az emberek elfordulnak a láthatatlan szörnyetegektől, és újra racionálisabban tekintenek a világra. De ezek az új vallások annyira kényelmesek — és oly rettenetes büntetést helyeznek kilátásba, ha elvetjük őket —; aggódom, hogy a félelem megtart minket abban, ami valójában minden idők legnagyobb hazugsága... Az öregember egy ideig csendben ült. Nem tudta, hogy amit érez, remény vagy kétségbeesés. Talán egyik sem. Talán már kinőtte vagy túlélte mindkettőt. A nagy csarnok csendje és homálya úgy védelmezte, mint anyai karok a gyermeket. De a múltat még így sem tudta kizárni. Eltolta magától az íróeszközöket, és magához húzta a dobozt, mindkét kezét rátéve és védelmezve — de mitől? Majd úgy vélte, Al Mualim áll előtte. Régi mentora. Egykori elárulója. Akit végül leleplezett és elpusztított. De amikor az megszólalt, fenyegetés és tekintély áradt a szavaiból. — „Sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.” — A szellem előrehajolt, most sürgetve súgott Altaïr fülébe. — Pusztítsd el! Pusztítsd el, ahogy megígérted! — Nem... Nem tehetem! Majd egy másik hangot hallott. Amely azonnal szíven szúrta, amikor felé fordult. Al Mualim már eltűnt. De hol volt ő? Nem látta! — Vékony jégen jársz, Altaïr — mondta Maria Thorpe. A hangja fiatal és erős volt. Mint amikor először találkoztak, hét évtizeddel azelőtt. — A kíváncsiság vezérelt, Maria. Bármennyire rettenetes is ez a tárgy, csodák laknak benne. Szeretném megérteni, amennyire csak lehet. — Mit mond neked? Mit látsz benne? — Furcsa látomásokat és üzeneteket. Azokét, akik előttünk jártak. A felemelkedésüket és a bukásukat... — És mi? Hol állunk mi? — Egy lánc szemei vagyunk, Maria. — De mi történik velünk, Altaïr? A családunkkal? Mit mond az Alma? — Kik azok, akik előttünk jöttek? — válaszolta Altaïr. — Mi hozta el őket ide? És milyen régen? — de inkább önmagához beszélt, mint Mariához, aki ismét félbeszakította a gondolatait. — Szabadulj meg tőle! — Ez a kötelességem, Maria — mondta szomorúan a feleségének. A nő ekkor iszonyatos sikolyt hallatott. Majd halálhörgés szakadt ki a torkából, és meghalt. — Legyen erőd, Altaïr — hallotta a suttogást.

— Maria! Hol... hol vagy? — Belekiáltott a nagy csarnokba. — Hol van? — De csak a visszhangot kapta válaszul. Majd egy harmadik, ugyancsak elgyötört hang próbálta megnyugtatni. — Apám... elment. Nem emlékszel? Elment — mondta Darim. — Hol van a feleségem? — üvöltötte kétségbeesetten. — Már huszonöt éve, vén bolond! Meghalt! — kiáltotta a fia mérgesen. — Hagyj magamra. Hagyj magamra a munkámmal! Aztán halkabban: — Apám... mi ez a hely? Mire való? — Könyvtár. És levéltár. Itt biztonságban lesz minden, amit megtanultam. Minden, amit Ők megmutattak nekem. — Mit mutattak meg neked, apa? — Majd egy szünet után: — Mi történt Alamutban a mongolok érkezése előtt? Mit találtál ott? Majd csend köszöntött be, és a csend meleg égboltként takarta be Altaïrt, és ő a csendnek mondta: — Most már ismerem a céljukat. Tudom a titkaikat. A szándékaik világosak. De ez az üzenet nem nekem szól. Hanem valaki másnak. Az íróasztalon előtte fekvő dobozra nézett. Nem nyúlok többé ehhez az átkozott tárgyhoz. Nemsokára elhagyom ezt a világot. Eljött az időm. A nap minden óráját immár ebből a felismerésből fakadó gondolatok és félelmek színezik be. Minden jelenés, amit valaha is nekem szántak, megtörtént. Nincs másik világ. Sem visszatérés ebbe a világba. Egyszerűen — vége lesz. Mindörökre. Azzal kinyitotta a dobozt. Barna bársonyágyán ott feküdt benne az Alma. Egy Édendarab. Tudatom, hogy ezt az Almát először Cipruson rejtették el, majd elveszett a tengerben, bedobták az óceánba... ezt az almát nem szabad felfedezni, amíg el nem érkezik az idő... Egy pillanatig bámulta, majd felállt, és egy sötét fülkéhez fordult a mögötte lévő falban. Meghúzott egy kart, amely egy nehéz ajtót nyitott meg. Mögötte egy rejtett alkóvban egy talapzat állt. Altaïr kivette a dobozból az Almát, amely nem volt nagyobb egy kis labdánál, és gyorsan áthelyezte a talapzatra. Gyorsan cselekedett, még mielőtt elfogná a kísértés, és ismét meghúzta a kart. Az alkóv előtt bezárult az ajtó, véglegesen a helyére csúszott. Altaïr tudta, hogy a kart senki sem fogja meghúzni a következő két és fél évszázadban. Addigra talán a világ is továbblép. Az ő számára viszont a kísértésnek vége szakadt. Újra leült az íróasztalhoz, és az egyik fiókból elővett egy fehér alabástromkorongot. Gyertyát gyújtott mellette, két kezével megragadta a korongot, felemelte a szeméhez. Majd becsukta a szemét, és koncentrálva elkezdte átitatni az alabástromot a gondolataival — a végakaratával. A kő ragyogott, sokáig világította meg az arcát. Majd a ragyogás elhalványult, és sötét lett. Minden sötétbe borult.

Ezio újra meg újra megforgatta a kezében a korongot a gyertya fényénél. Hogy mily módon tudta meg mindazt, amit immár tudott, fel nem foghatta. De mély bajtársiasságot, sőt rokonságot érzett a mellette ülő porhüvellyel. Hitetlenkedve nézett Altaïrra. — Egy másik műtárgy? — kérdezte. — Még egy Alma?

77

Tudta, hogy mit kell tennie, de úgy mozgott, mintha még mindig álmodna. A korongot óvatosan visszahelyezte az íróasztalra, és a mögötte lévő sötét fülkéhez fordult. Tudta, hol kell keresnie a kart, és az azonnal meg is mozdult, amikor finoman meghúzta. De amikor az ajtó megnyílt, elállt a lélegzete. Azt hittem, csak egy van. Amit Machiavelli és én mindörökre eltemettünk Carcerében, a San Nicola-templom alatti kriptában. És most... az ikerpárja! Egy ideig tanulmányozta az Almát. Sötét volt és hideg — élettelen. De érezte, hogy a keze szinte akaratlanul nyúl érte. Emberfeletti erőfeszítéssel megállította a kezét. — NEM! ITT maradsz! Hátralépett egyet. — Én már láttam eleget, egy egész életre! Kezét a karra helyezte. Ám ekkor az Alma életre lobbant, a fénye elvakította. Ezio hátratántorodott, és megfordulva az immár kápráztatóan megvilágított terem közepén látta a világot — a világot! — forogni az űrben, húsz láb magasban a föld felett, mint egy óriási, közönséges kék, barna, fehér és zöld golyót. — NEM! — kiáltotta Ezio. Két kézzel takarta el a szemét. — Én már eleget tettem! A lehető legjobban éltem az életemet, mit sem tudva a céljáról, de úgy haladtam előre, mint a távoli hold által vonzott molylepke. Elég volt! Hallgass! Te a közvetítője vagy egy üzenetnek, amelyet nem neked kell megértened. Eziónak fogalma sem volt, hogy honnan jön a hang, és hogy kihez tartozik. Kezét szeméről a fülére helyezte, a fal felé fordult, teste összevissza rángatózott, mintha ütlegelnék. Valami megfordulásra késztette, hogy a terem felé nézzen. A levegőben a tarka világosságot billió szám és ikon, számítás és képlet, szó és betű töltötte meg, egyesek összekavarva, mások egymáshoz illesztve, hogy egy pillanatra értelmesnek látszanak, majd ismét zűrvarossá kettészakadva. És mindennek a közepén egy öregember hangja: öreg lehetett, mert időről időre megremegett. Tekintélyes volt. A legerősebb hang, amit Ezio valaha is hallott. Hallasz, nyomorult? Hallasz engem? És aztán... valami emberféle ment felé, mintha valami nagy távolságból érkezne, át az összes szimbólum örvénylő tengerén, amelyet az ember valaha is használt vagy értelmezni próbált. A levegőben járt, vízen járt, de nem a földön. Ám Ezio tudta, hogy az alak sosem szabadulhat ki, sosem érheti el őt. Egy áthidalhatatlan szakadék két oldalán álltak. Á! Szóval itt vagy. Az alakot körbevevő számok eltolódtak és lüktettek. És menekülni kezdtek egymás elől, de szabadulni nem tudtak — valami rémálomszerű entrópiában. De az alak

kivehetőbbé vált. Egy férfi. Magasabb és szélesebb a többségnél. Eziót a görög istenek szobraira emlékeztette, amelyeket Michelangelo mutatott neki, amikor Gyula pápa elkoboztatta a Borgiák gyűjteményét. De öreg isten. Zeusz vagy Poszeidón. Nagy, telt szakállal. A szemei földöntúli bölcsességet sugároztak. Körülötte a csíkokban húzódó számok és egyenletek abbahagyták a harcot egymás ellen, és végül elsodródtak, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg el nem tűntek, és eltűnt a világ is, és nem maradt ott más, csak ez az — ember. Mi másnak nevezhetné Ezio? A nevem Jupiter. Úgy hiszem, a nővéreimmel már találkoztál. Ezio a teremtményre nézett, az viszont az utolsó lemaradozó képleteket figyelte, ahogy egymásba olvadva elsietnek. Amikor ismét megszólalt a hang, furcsán emberien, kissé bizonytalanul hatott. Furcsa hely ez az Idő útkereszteződése. Szokatlanok számomra ezek... a számítások. Ez mindig Minerva birodalma volt. Kíváncsian nézett Ezióra. De volt valami más is a tekintetében — valami mély szomorúság és egyfajta apai büszkeség. Látom, még mindig sok kérdésed van. Kik vagyunk mi? Mi lett velünk? Mit kívánunk tőled? Jupiter elmosolyodott. Megkapod a válaszokat. Csak figyelj, és elmondom. Lassan kiürült a fény az egész szobából, és egy kísérteties, kék, forgó földgömb jelent meg ismét pont Jupiter mögött. Apránként nőni kezdett, míg aztán szinte az egész csarnokot elfoglalta. A vég előtt, és még utána is, meg akartuk mentem a világot. A hatalmas, forgó földgömbön apró pontok jelentek meg egymás után. Ezek jelzik azokat a helyeket, ahol megépítettük a kamrákat, és mindegyiket az üdvözülés más és más módjának szenteltük. Ezio látta, hogy a sok pont közül az egyik fényesen villog. Egy hatalmas kontinens keleti partján volt, amelynek a létezését elképzelni is képtelen lett volna, ha nem tudja, hogy barátja, Amerigo Vespucci egy évtizeddel azelőtt rátalált ott egy partra, és a Waldseemüller-térképen látta a teljes felfedezett világot. De azon a térképen minden délebbre feküdt. Lehet még több is? Egy nagy földrész, ott? Annyira valószínűtlennek látszott. Azért a föld alatt helyeztük el őket, hogy elkerüljük az odafent dúló háborút, valamint elővigyázatosságból is arra az esetre, ha kudarcot vallanánk. Fénycsóvák nyúltak ki a lassulva pörgő földgömbön megjelölt összes többi pontból, és megannyi vonalként kötötték össze azokat a furcsa új kontinensen levővel, míg aztán az egész világot keresztül-kasul behálózták a fényvonalak. Minden kamra egyetlen helyre adta tovább a tudását... Aztán Ezio nézőpontja mintha megváltozott volna, ahogy nézte a világ hatalmas képét, mintha zuhanni kezdett volna felé, le az űrben, amíg majdnem a riasztóan felé emelkedő földbe vágódott. Ám akkor úgy érezte, mintha az utolsó pillanatban kiemelték volna, és a föld közelében siklana, majd ismét leesett egy bányaaknaszerű lyukba, míg aztán egy hatalmas, föld alatti épületben bukkant fel, amely úgy nézett ki, mint egy templom vagy palota.

A mi feladatunk volt — az enyém és nővéreimé, Minerváé és Junóé — mindannak az átvizsgálása és szétválogatása, ami összegyűlt. Kiválasztottuk a legígéretesebb megoldásokat, és a kipróbálásuknak szenteltük magunkat. És Ezio most valóban a nagy csarnokban találta magát, a titokzatos földrész titokzatos kamrájában — vagy legalábbis úgy tűnt neki —, és Jupiter mellett ott állt Minerva és Juno, akikkel Ezio tényleg találkozott már... Egymás után hatot próbáltunk ki, mindegyik biztatóbbnak bizonyult az előzőnél. De egyik sem vált be. És aztán... vége lett a világnak. Az utolsó kijelentést olyan egyszerű és tényszerű hangon tette, hogy Ezio visszahőkölt. Látta, ahogy a szomorú Minerva és a dühös Juno nézi Jupitert, aki működésbe hoz egy összetett szerkezetet, amelytől a hatalmas ajtók becsukódnak és bezárulnak. És aztán... Aztán egy leírhatatlan erejű hullám ütközött a felső égboltnak, és tízezer északi fényként világította be az eget. Ezio több százezer társa között állt egy elegáns városban, és mindannyian a természetfeletti látomást figyelték. De a finom szellő, amely lágyan simogatta őket, széllé, majd viharrá erősödött, aztán pedig orkánná, alig egy perc alatt. A népek hitetlenkedve néztek össze, majd kiült az arcukra a pánik, és rohanni kezdtek valami biztonságos hely felé. A még mindig zöld tűzben lángoló ég dörögni és villámlani kezdett. Mennydörgés hallatszott és robbant, bár egyetlen felhő sem látszott, és a mennyekből villámcsapások sújtottak le a fákra, az épületekre és az élőlényekre egyaránt. Törmelék repült a levegőben, mindent elpusztított, ami az útjába került. Ezután kolosszális rengés rázta meg a földet. Akik a szabadban maradtak, elvesztették a talajt a lábuk alól, és mielőtt felállhattak volna, ledöntötték őket a szél által papírgalacsinként fújt kövek. A föld ismét megrengett, ezúttal erősebben, és a szerencsétlenek kiáltásait és sikolyait elnyomta a villám sistergése és a szélvihar fülsiketítő süvöltése. A túlélők menedéket kerestek, egyesek a még állva, maradt épületek oldalába kapaszkodva próbálták megtartani az egyensúlyukat, és ujjaikat a falba vésve igyekeztek előrejutni. Ám az általános pusztításban a nagy templomok szilárdan álltak, azokat nem érintette a katasztrófa, építőik technikai találékonyságának a nagy dicséretére. De újabb hatalmas rengés fodrozta végig a földet, aztán egy másik. Egy széles út hosszában tört ketté, és a túlélők menekültek a nyomában támadt, egyre tágabbra nyíló szakadéktól. Az ég ekkor már tűzben állt, villámcsapások cikáztak a horizontok között, és az égbolt felső szintje berobbanni készült. Majd Ezio úgy vélte, megint távolból látja a Földet, egy gigászi méretű napkitörésben, hatalmas tűzgolyók hálójában, aztán pedig a világ hihetetlen módon kimozdult a tengelyéből, és elgurult. Az elegáns város, a magas épületek és a gondozott parkok kifinomult együttesén tátongó sebek keletkeztek, ahogy a föld ropogott és szétszakadt alattuk, letépve és darabokra törve a korábban még érintetlenül hagyott építményeket. A megmaradt utcákon a néhány túlélő egy utolsó kétségbeesett halálsikolyt hallatott, ahogy a föld sarkainak az elmozdulása védtelenné

tette a bolygó felszínét a napkitörés halálos sugárzásával szemben. Az utolsó épületek úgy szálltak tova, mint kártyavárak a szélben. Majd — ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött — minden elcsitult. Az északi fények kihunytak, mint amikor elfújjuk egy gyertya lángját, és szinte azonnal elállt a szél is. De a pusztulás teljes volt. Szinte semmit sem kímélt meg. A tűz és a füst, a sötétség és a rothadás korlátlan hatalommal uralkodott mindenek felett. A gyilkos párán keresztül Jupiter hangja eljutott Ezióhoz. Vagy valaki hozzá hasonlóhoz. Immár semmiben sem volt biztos. Figyelj. El kell menned oda. Oda, ahol munkálkodtunk.. Munkálkodtunk, és vesztettünk. Vidd magaddal a szavaimat! Add tovább őket a fejedből a kezednek! Így tudod megnyitni Utat. De vigyázz! Sok minden még mozgásban van. És nem tudom, hogy végződnek a dolgok — akár az én időmben, akár a tiédben. A homokviharok csillapodni kezdtek, a forró láva kihűlt. Az idő felgyorsult, apró sarjadékok törtek elő a földből, és gyökeret vertek. Egy föld alatti kamra bejárata megnyílt, kijöttek rajta az első civilizáció tagjai, és ők is elkezdték az újjáépítést. De kevesen voltak, és a számuk nem növekedett. Az évszázadok múlásával megfogyatkoztak, míg aztán csak pár százan maradtak, majd csak pár tucatnyian, majd senki... Amit felépítettek, maguknak követelték a hódító erdők. Majd az új épületek is eltűntek, felfalta őket az idő. Alacsony dombos, erdőkben gazdag táj ölelte át mindazokat a nagy tereket, amelyeket nem fedtek el mezők. Aztán egy népség is jött — de ők mások voltak, mint az Elsők. Emberek. Akiket az Elsők rabszolgának teremtettek, most szabadok lettek, az örökükbe léptek. Néhányukat ágyasukká tették az Elsők, és ebből a kapcsolatból emberfeletti képességekkel rendelkező lények születtek. De az igazi örökösök az emberek lettek. Ennek az ismeretlen földnek az első lakói sötét bőrű és hosszú, egyenes, fekete hajú férfiak és nők voltak. Büszke emberek, akik furcsa, sötétbarna, vad szarvasmarhákra vadásztak, nyereg nélkül ültek mokány pónijukon, íjat és nyilat használtak. Emberek, akik különböző törzsekben éltek és harcoltak egymással, de kevés vért ontottak. Aztán jöttek más emberek is. Világosabb bőrűek, más ruhákat viseltek, amelyek a testük nagyobb részét fedték el. Hajóval érkeztek Európából, a Mare Occidentalis-on át. Ezek az emberek vadásztak a többiekre, elüldözték őket a földjeikről, saját tanyákat, falvakat, végül pedig olyan városokat építettek, amelyek felvették a versenyt a föld színéről több évezreddel korábban eltűnt, elveszett civilizációéival. Jegyezd ezt meg, és emlékezz! Sosem dönthetsz úgy, hogy feladod a küzdelmet az igazságért. Még amikor úgy is tűnik, hogy képtelenség győzni, hogy minden remény elveszett, a harc maga biztosítja az igazság túlélését, a világ túlélését. Egy szikla szélén egyensúlyozva éled az életedet, ezen nem változtathatsz. A te dolgod annak a biztosítása, hogy az egyensúly sose boruljon fel túlságosan a rossz oldalra. És ennek a biztosítására egyetlen dolgot tehetsz: szerethetsz.

Ezio az íróasztalba kapaszkodott. Mellette Altaïr még mindig ott ült a székén. Az íróasztalon semmi sem mozdult el, egyetlen pergamenlap sem moccant meg, és a gyertyacsonk folyamatosan égett. Nem tudta, hogy jutott ki a fülkéből az íróasztalhoz, de most visszament. Az Alma még mindig hidegen és holtan pihent talapzatán az alkóvban. A félhomályban alig tudta kivenni a körvonalait. Látta, hogy poros doboza az íróasztalon hever. Összeszedte magát, és ismét átszelte a nagy csarnokot, a folyosó felé vette az irányt, amely visszavezeti a napfényhez és Sofiához. De a nagy könyvtár bejáratánál még egyszer visszafordult. Nagyon messziről még egy utolsó pillantást vetett Altaïrra, aki mindörökre a kísértetkönyvtárában ül majd. — Ég veled, mentor — mondta.

78

A külső bejárathoz érve Ezio megtalálta a kart az ajtófélfánál, és meghúzta. A zöld ajtó engedelmesen belecsúszott a földbe. Sofia ott ült, egy könyvet olvasva várta. Ahogy Ezio előkerült, a nő rámosolygott, és felállt, odament hozzá, és kézen fogta. — Visszajöttél. — Hangja nehezen leplezte a megkönnyebbülését. — Megígértem. — Megtaláltad, amit kerestél? — Amit találtam... elegendő. Sofia habozott, mielőtt újra szólt. — Azt hittem... — Mit? — Azt hittem, hogy soha többé nem látlak. — Néha a legrosszabb megérzéseinkben bízhatunk a legkevésbé. — Azt hiszem, elment az eszem — nézett rá Sofia. — Még akkor is kedvellek, amikor ilyen fellengzőseket mondasz. — És most mit csinálunk? — kérdezte aztán rövid hallgatás után. Ezio elmosolyodott. — Hazamegyünk.

HARMADIK RÉSZ Óh, örök Fény, magadban ülve boldog! Magadat érted csak, s magadtól értve magadat értőn szereted s mosolygod. Dante Alighieri: Pokol (Babits Mihály fordítása)

79

A Konstantinápolyba vezető út nagy részében Ezio csendben volt. Emlékezve Szelim szigorú fenyegetésére, Sofia megkérdőjelezte magának a visszatérésnek a bölcsességét is, de Ezio csak annyit mondott: „Még van ott tennivalóm.” Sofia elgondolkodott rajta — magába fordult, szinte betegnek tűnt. De amikor északon ismét feltűntek az aranykupolák és a fehér minaretek, felvidult, és sötétszürke szemébe visszatért a korábbi ragyogás. Visszamentek Sofia boltjába. Alig ismertek rá. Azize modernizálta, az összes könyv szépen, tökéletes rendben sorakozott a polcokon. Azize szinte bocsánatkérően adta vissza Sofiának a kulcsokat, de annak leginkább az tűnt fel, hogy a bolt tele van vásárlóval. — Dogan látni szeretne, mentor — mondta Azize, miután üdvözölte Eziót. — És megnyugodhatsz, Szulejmán herceg tud az érkezésedről, küldött is neked egy menlevelet. De az apja ragaszkodik hozzá, hogy ne maradj sokáig. Ezio és Sofia összenézett. Már jó ideje együtt voltak, legalább hat hónapja, azóta, hogy a nő mindenáron el akarta kísérni Maszjafba — amely kérésének meglepetésére Ezio minden ellenvetés nélkül eleget tett. Sőt mintha örült is volna neki. Dogannal együtt Ezio gondoskodott arról, hogy a török orgyilkosok szilárdan megvessék a lábukat a városban. Szulejmán hallgatólagos beleegyezésével és nem hivatalos támogatásával. Már elkezdték megtisztítani a várost és a birodalmat az Ahmed és Manuél halála után vezető nélkül maradt renegát oszmánok és a bizánciak utolsó nyomaitól is, és Szelim vasmarka alatt a janicsárok között is elült a viszály. Nem is volt már szükség rá, hiszen az általuk kedvelt herceg megtette magát szultánnak. Ami pedig a templomosokat illeti, most, hogy előbb Itáliában, majd keleten is megtörték a hatalmukat, teljesen eltűntek. Ám Ezio tudta, hogy a vulkán csak szunyókál, de nem aludt ki teljesen. Kavargó gondolatai a távoli kelet felé fordultak — azon merengett, hogy a Jupiter és a kísérteties földgömb által felfedett tudás mit jelenthet a még fel nem fedezett kontinensek számára, messze a nyugati tengeren túl — ha léteznek egyáltalán. Doganból ugyan hiányzott Juszuf lendületessége, de ezt kellően egyensúlyozta a szervezői képessége és a Krédó iránti teljes elkötelezettsége. Egyszer még mentor is lehet belőle, gondolta Ezio. Ám a saját érzelmei ebben a tekintetben mintha elbizonytalanodtak volna. Már nem tudta, mit hisz, hogy hisz-e valamiben egyáltalán. Ezen tűnődött a hosszú hazaúton — egy másik kérdés mellett. Hazaút? Mit nevezhet most az otthonának? Rómát? Firenzét? A munkáját? De igazi otthona nem volt, és szíve mélyén tudta, hogy a Maszjafban, Altaïr rejtett kamrájában átéltek lezártak egy fejezetet az életében. Megtette, amit tehetett, elérte a békét és a biztonságot — legalábbis egy ideig — Itáliában és keleten. Nem túl nagy kívánság, hogy egy kis időt

önmagának szenteljen? Tudta, hogy a napjai egyre fogyatkoznak, de még mindig volt elegendő ahhoz, hogy learassa a gyümölcsét. Ha meri vállalni a kockázatot. Ezio Sofiával töltötte az ötvenharmadik születésnapját 1512 napfordulóján. A Szelim vízuma által engedélyezett napok száma is egyre csökkent. Hangulata komorra váltott. Mindketten aggódtak, mintha valami nagy súly lógna a fejük felett. Ezio tiszteletére Sofia egy teljes firenzei lakomát készített a számára: salsicce di cinghiale és fettunta, majd carciofini sott’olio, utána spaghetti allo scoglio és bistecca alla fiorentina; a legvégén pedig egy jó száraz pecorino. A sütemény egy castagnaccio, és még egy kis brutti ma buoni-t is hozzáadott. De a bornak feltétlenül venetóinak kell lennie, mondta. Túl gazdag volt a lakoma, és túl sokat is készített mindenből. Ezio megtette a tőle telhetőt, de Sofia látta rajta, hogy az étel az utolsó dolog, ami most foglalkoztatja, még ha otthonról származik is, neki meg egész vagyonba került. — Most mit fogsz tenni? — kérdezte. Ezio sóhajtott. — Visszatérek Rómába. Itt elvégeztem a munkámat. — Elhallgatott, kis csend után kérdezett vissza. — És te? — Itt maradok, gondolom. Folytatom, amit eddig is. Bár Azize jobb könyvesboltos, mint amilyen én valaha is voltam. — Talán valami újat kéne kipróbálnod. — Nem tudom, hogy egyedül bele mernék-e vágni. Ez az, amihez értek. Bár... — hirtelen elhallgatott. — Mit akarsz mondani? Soha a szemébe nézett. — Azt már megtanultam, hogy van élet a könyveken kívül is. — Minden élet a könyveken kívül van. — Úgy beszélsz, mint egy igazi tudós! — Az élet kerül be a könyvekbe. Nem pedig fordítva. Sofia megvizsgálta az arcát. Vajon meddig fog még habozni? Rá fog egyáltalán térni a tárgyra? Lesz hozzá bátorsága? Akarja-e egyáltalán — bár ezt a gondolatot igyekezett elhessegetni magától —, és ő maga merje-e bátorítani? Azon a drinápolyi úton, ahova nélküle ment el, ébredt rá először, hogy mi játszódik le benne, és biztos volt abban, hogy ugyanez történt Ezióval. Szerelmesek lettek — persze hogy szerelmesek lettek. De az, amire igazan vágyott, még nem következett be. Hosszú időn át csendben ültek az asztalnál. A feszültséget tapintani lehetett. — Veled ellentétben Azize nem heverte ki az Ahmedtől elszenvedett viszontagságokat — mondta végül Ezio, és lassú mozdulattal mindkettőjüknek töltött egy újabb pohár Soavét. — Megkért, hogy járjak közben nálad. Szeretne itt dolgozni. — És hol van ebben a te érdeked? — Ez a hely kiváló hírszerző központ lehetne a szeldzsuk orgyilkosok számára. — Majd gyorsan kijavította magát. — Mármint másodlagos funkciójaként. Azize pedig egy csendesebb szerephez jutna a Renden belül. Mármint ha te is...

— És velem mi lesz? Ezio nagyot nyelt. — Azon gondolkodtam, hogy... Fél térdre rogyott. A szíve őrülten vert.

80

Úgy döntöttek, hogy Velencében kelnek egybe. Sofia nagybátyja fővikárius volt a San Polo negyed Santa Maria Gloriosa dei Frari templomában, és felajánlotta, hogy ő maga vezeti a szertartást — mihelyst megtudta, hogy Ezio néhai apja nem más volt, mint Giovanni Auditore, a kiváló bankár, őszinte áldását adta a házasságra. Ezio kapcsolata Pietro Bembóval sem jött rosszul, és bár Lucrezia Borgia hajdani szeretőjét ügyei Urbinóban tartották, a vendégek közt jelen volt Leonardo Loredan dózse és a feltörekvő ifjú festő, Tizian Vecelli, akit lenyűgözött Sofia szépsége, és megirigyelte Dürer festményét — ezért hát felajánlotta, hogy esküvőjük tiszteletére baráti áron elkészíti mindkettőjük portréját. Az Orgyilkos Testvériség bőkezűen fizetett Sofiának a könyvesboltjáért, és alatta, az Ezio által felfedezett víztározóban falazták be és zárták el Maszjaf öt kulcsát. Bármennyire is fájt neki a távozásuk, Azize végtelenül örült új hivatásának. Egy ideig Velencében maradtak, ahol Sofia megismerkedhetett szülőhazájával, amelyet addig alig látott, és összebarátkozhatott a még élő rokonsággal. De aztán Eziót elfogta a nyugtalanság. Rómából Claudia türelmetlen leveleket küldött. II. Gyula pápa, az orgyilkosok régi védelmezője már közel járt a hatvankilencedik születésnapjához és betegeskedett. Az utódlása még nem dőlt el biztosan, és a Testvériségnek szüksége volt Ezio jelenlétére, hogy a Gyula halálát követő átmeneti időszakban kézbe vegye az ügyeket. De bármennyire is aggódott, Ezio folyton elhalasztotta az indulás előkészületeit. — Nem kívánok többé részese lenni mindezeknek — mondta Sofiának, amikor az rákérdezett. — Legalább egy kis gondolkodási időre lenne szükségem. — És arra, hogy végre önmagadra gondolj. — Talán arra is, igen. — Ám mégis vár a kötelesség. — Tudom. Más dolgok is foglalkoztatták. A Testvériség észak-európai ágának a vezetője, Desiderius Erasmus levelet írt Claudiának a cambridge-i Queens’ College-ből, ahol a vándortudós éppen tanított, amelyben beszámolt arról, hogy Wittenbergben a teológia új doktorát avatták fel, egy Luther nevű fiatalembert, akinek a vallásról való gondolkodására oda kellett figyelni, mert valami nagyon is forradalmi fordulathoz vezethet — és az ismét Európa törékeny stabilitását fenyegethetné. Megosztotta Sofiával az aggodalmait. — Mit csinál Erasmus? — Figyel. Vár. — Keresel új embereket a Rend számára, ha északon eltávolodnak a római katolikus egyháztól? Ezio széttárta a kezét.

— Majd Desiderius tanácsára hallgatok. — A fejét ingatta. — Mindig, mindenhol újabb viták és viszályok tűnnek fel. — Talán mert ez is hozzátartozik az élethez? Elmosolyodott. — Talán. És talán ez már nem az én harcom. — Ez nem vall rád — mondta Sofia. Rövid hallgatás után folytatta. — Egy napon majd elmondod nekem, hogy mi történt valójában abban a Maszjaf alatti kamrában. — Egy napon. — Miért nem most? Ezio a szemébe nézett. — Egy dolgot elmondok. Megértettem, hogy az emberiség előrehaladása a béke és az egység céljai felé mindig is egy utazás lesz — sosem érkezünk el oda. Olyan ez, mint bármely férfi vagy nő egész életén át tartó utazása. A vég mindig az utazás megszakítását jelenti. Nincs végkifejlet. A feladat mindig megoldatlan marad. — Ezio egy könyvet tartott a kezében beszéd közben: Petrarca Daloskönyvét. — Így van ez — folytatta. — A halál nem várja meg, hogy befejezz egy könyvet. — Akkor olvass addig, amennyit csak tudsz, amíg csak tudsz. Ezio friss elszántsággal elkezdte intézni a visszautat Rómába. Addigra Sofia már terhes volt.

81

— Hol jártál ilyen sokáig? — korholta Claudia, majd magához húzta, és mindkét arcán hosszasan megcsókolta. — Fratello mio. Meghíztál. Az a sok velencei étel! Nem tesz jót neked. Az orgyilkosok főhadiszállásán voltak, a Tiberis-szigeten. Február végén jártak. Ezio visszaérkezése Rómába egybeesett Gyula pápa temetésével. — Van egy jó hírem, azt hiszem — folytatta Claudia. — Giovanni di Lorenzo de’ Medicit fogják megválasztani. — De hisz ő még csak diakónus! — Mintha attól még senkit sem választottak volna pápává a bíborosok... — Nos, valóban jó hír, ha így lesz. — Bírja szinte a teljes tanács támogatását. Már nevet is választott magának... Leó. — Vajon emlékezni fog rám? — Aligha felejtette el azt a napot a firenzei duomóban, amikor megmentetted az apja életét. Meg mellesleg az övét is. — Ó, igen — gondolt vissza Ezio. — A Pazzik. Milyen régen volt is az. — Valóban régen volt. De a kis Giovanni azóta felnőtt — harmincnyolc éves, hitted volna? És kemény legény. — Csak jussanak eszébe a barátai. — Erős ember. Csak az számít. És azt akarja, hogy mellette álljunk. — Ha igazságos, úgy is lesz. — Nekünk ugyanannyira van rá szükségünk, mint neki miránk. — Ez igaz. — Ezio körbenézett a régi csarnokban. Mennyi emlék! De mintha már semmi köze nem lett volna hozzájuk. — Valamit meg kell beszélnem veled, húgom. — Mégpedig? — Az én... utódlásomat. — Mint mentorét? Feladod? — De a hangjában nem volt nyoma meglepődésnek. — Elmeséltem neked a maszjafi történetet. Én mindent megtettem, ami tőlem telt. — A házasság puhánnyá tett. — Téged nem tett puhánnyá, pedig te kétszer is házasodtál. — Mellesleg tetszik a feleséged. Még ha velencei is. — Grazie. — Mikorra várható? — Májusra. Claudia sóhajtott. — Igaz, ez a munka kimeríti az embert. A Szűzanya látja a lelkemet, én mindössze két rövid éve végzem helyetted, de csak most értettem meg, milyen teher nyomta a válladat oly régóta. De elgondolkodtál azon, hogy ki jöhetne utánad? — Igen. — Machiavelli?

Ezio a fejét rázta. — Ő sosem vállalná. Sokkal inkább gondolkodó, mint vezető. De ehhez a feladathoz — és ezt minden szerénytelenség nélkül mondom — erős elme szükséges. Van a sorainkban valaki, akihez eddig csak diplomáciai küldetései kapcsán fordultunk segítségért, és akinél rá is kérdeztem már a dologra. Úgy gondolom, készen áll. — És szerinted a többiek — Niccolò, Bartolomeo, Rosa, Paola és a Róka — meg fogják választani? — Úgy hiszem. — Kire gondoltál? — Ludovico Ariostóra. — Hogyan? — Kétszer szolgált ferrarai követként a Vatikánban. — És Gyula pápa majdnem megölette. — Nem ő tehetett róla. Akkoriban Gyula viszályban állt Alfonso herceggel. Claudia döbbentnek tűnt. — Ezio, elment a józan eszed? Nem emlékszel, kicsoda Alfonso felesége? — De igen. Lucrezia. — Lucrezia Borgia. — Mostanában csendesen él. — Ezt meséld be Alfonsónak! Amúgy pedig Ariosto beteg ember, és Szent Sebestyénre mondom, szabadidejében verselget! Úgy hallom, Roland lovagról ír valami marhaságot. — Dante is költő volt. Attól, hogy valaki költő, még nem feltétlenül veszíti el a férfiasságát, Claudia. Meg aztán Ludovico még csak harmincnyolc éves, megfelelő kapcsolatai vannak, és ami a legfontosabb, lojális a Krédónkhoz. Claudia mogorva arcot vágott. — Ezzel az erővel Castiglionét is felkérhetted volna — motyogta. — Ő meg színészkedik a szabadidejében. — A döntésem végleges — mondta Ezio határozottan. — De az Orgyilkosok Tanácsára bízzuk a megerősítését. Claudia sokáig hallgatott, majd elmosolyodott. — Való igaz, hogy rád fér egy kis pihenés, Ezio. Ahogy talán mindannyiunkra. De mi a terved? — Még nem tudom. Azt hiszem, szeretném megmutatni Sofiának Firenzét. Claudia szomorúnak tűnt. — Az Auditorékból nem sok maradt, akit bemutathatnál neki. Annetta meghalt, tudtad? — Annetta? Mikor? — Két évvel ezelőtt. Azt hittem, megírtam neked. — Nem. Mindketten elhallgattak. Az öreg házvezetőnőre gondoltak, aki hűséges maradt hozzájuk, és aki harminc évvel azelőtt segített megmenteni őket, miután a templomosok ügynökei elpusztították a családjukat és az otthonukat. — Akkor is elviszem oda.

— És mit fogtok ott csinálni? Ott maradtok? — Tényleg nem tudom, húgom. De arra gondoltam, hogy... ha találok egy megfelelő helyet... — Nos? — Talán szőlőtermesztésbe kezdenék. — Azt sem tudod, hogy kell! — Majd megtanulom. — Elképzellek a szőlőlugasban... ahogy az indákat vagdosod! — A kés forgatásához legalább már értek. — Brunello di Auditore, az lesz a borod neve! — vetette oda gúnyosan Claudia. — És ezen kívül? Mármint két szüret között. — Úgy gondoltam, hogy... megpróbálhatnék írni. Claudia kis híján felrobbant.

82

Ám idővel Claudia kezdett egyre szívesebben ellátogatni a Firenze feletti dombon húzódó birtokra, amelyet Ezio és Sofia talált maguknak. Nem volt valami jó állapotban, de megvásárolták, s a konstantinápolyi könyvesbolt eladásáért az orgyilkosoktól kapott pénzből, valamint Ezio saját tőkéjéből helyrehozták, és két éven belül szerény, de szépen jövedelmező szőlőskertté alakították. Ezio szikár lett, a bőre lebarnult, napközben munkásruhába öltözött, és Sofia megfeddte, mondván, hogy a sok kétkezi munkától túl érdes a tenyere a szerelmeskedéshez. De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy Flavia megszülessen 1513 májusában, Marcello pedig egy évvel később, októberben követte. Claudia jobban szerette új unokahúgát és unokaöccsét, mint azt valaha is el tudta volna képzelni, bár arra nagyon vigyázott, hogy a húsz év korkülönbség ellenére sose legyen Sofia számára amolyan anyóspótlék. Sosem szólt bele a dolgaikba, és fegyelmezetten ügyelt arra, hogy csak feleannyiszor keresse fel az Auditore-birtokot Fiesole mellett, mint szerette volna. Amúgy meg gondolnia kellett az új férjére is Rómában. De még Claudia sem szerethette annyira a gyerekeket, mint maga Ezio. Bennük és Sofiában végre megtalálta az értelmet, amelyet egész életében keresett.

83

Machiavellinek meggyűlt a baja a politikával, egy ideig még börtönbe is került, de miután elvonultak a feje fölül a viharfelhők, és újrakezdhette az életét Firenzében, gyakori látogató volt a Villa Auditorében. Eziónak hiányzott öreg barátja, bár nem estek jól neki a néha csípősre sikeredett megjegyzései, amelyek Ezio többször is elhalasztott próbálkozásaira vonatkoztak az emlékiratai megírásával kapcsolatban. Az 1518-as termés nem lett jó, és valami fertőzés megtámadta Ezio tüdejét — amiről nem volt hajlandó tudomást venni, és ami egész télen át kínozta. Egy napon, a következő tavasz elején, Ezio kora este egyedül üldögélt a tűz mellett az ebédlőben, keze ügyében egy pohárral a saját vörösborából. Toll és papír is volt nála, és immár sokadik alkalommal kezdett volna bele a XVI. fejezetbe, de a visszaemlékezést sokkal kevésbé tartotta érdekesnek, mint a cselekedeteket, és egy idő után szokás szerint türelmetlenül tolta félre a kéziratot. A pohárért nyúlva hirtelen fájdalmas köhögés tört rá, ami miatt feldöntötte azt. A pohár ijesztő csörömpöléssel borult fel, de nem tört el, bár a bor kiömlött belőle az olajfa asztalra. Ezio felállt, hogy elkapja, mielőtt legurulna az asztal szélén, és ismét kezébe vette, amikor Sofia bement a zajra. — Jól vagy, amore? — Nem történt semmi. Elnézést a rendetlenségért. Adj egy törlőt! — Hagyd csak. Pihenned kell. Ezio egy szék után nyúlt, de Sofia mellélépett, és visszanyomta a helyére. — Ülj le! — parancsolta kedvesen. Felemelte a címke nélküli üveget, amelynek a nyaka köré kis törülközőt tekertek, és ellenőrizte benne a megmaradt bor mennyiségét. — Nincs jobb orvosság a megfázásra — mondta Ezio megszeppenten. — Niccolò megjött már? — Most érkezett — válaszolta. — Hozok egy másik üveggel — tette hozzá szárazon. — Úgy látom, ez már majdnem üres. — Az írónak kell az üzemanyag. Machiavelli minden ceremónia nélkül lépett be a szobába, amire feljogosította a régi barátság és a gyakori látogató kiváltsága. Kivette Sofia kezéből a rongyot. — Hagyd, majd én! — Letörölte a poharat, majd az asztallapot is. Ezio enyhén keserű arckifejezéssel figyelte. — Inni hívtalak, nem azért, hogy takaríts utánam. Machiavelli előbb befejezte, amit elkezdett, és csak utána válaszolt mosolyogva. — Az egyik nem zárja ki a másikat. Egy tiszta szoba és egy jó pohár bor, más nem is kell a férfi boldogságához. — Botorság! — nevetett fel Ezio gúnyolódva. — Ez úgy hangzik, mintha az egyik színdarabod valamelyik szereplője mondta volna. — Nem láttad még egyik darabját sem — vetette közbe Sofia a fejét rázva. — Hát... el tudom képzelni — mondta Ezio zavarodottan.

— Valóban? Akkor miért nem dolgoztatod meg a képzelőerődet? Miért nem ülsz neki és haladsz már ezzel? — bökött rá Machiavelli a félbehagyott kéziratra. — Ezt már megbeszéltük, Niccolò. Én nem vagyok író. Hanem apa, férj és borász. És ez boldoggá tesz. — Nagyon helyes. Sofia behozott egy újabb üveg vörösbort. Letette melléjük két tiszta pohár és szalvéta, valamint egy kosárka pandiramerino társaságában. — Magatokra hagylak, beszéljetek csak az irodalomról — mondta. — Mihelyst segítettem Andreának lefektetni a gyerekeket, én is nekiállok írogatni. — Mit írsz? — Ne is törődj vele. Csak megvárom, mit szólsz a borhoz. Ezio ezen rágódik már egy ideje. Több üvegen is átrágta magát. — Ahogy elnézem, ő hamarabb fogja befejezni a könyvét, mint te — mondta Machiavelli. — Az most nem érdekes — mondta Ezio. — Inkább ezt kóstold meg. A tavalyi szüretből van. Egyszerűen katasztrofális. — Ha a véleményemre vagy kíváncsi, megtudhatod. Belekortyolt a borba, amit Ezio töltött neki, megforgatta a szájában, megízlelte és lenyelte. — Pompás — mosolyogta. — Ez is Sangiovenese, vagy másra váltottál? Sofia arca kivirult. — Látod? — mondta, miközben Ezio vállát simogatta. — Keverék — válaszolta Ezio elégedetten. — De nagyrészt a régi Sangiovenesém. Nem volt az olyan rossz. Az én szőlőm a legjobb. — Hát persze. — Machiavelli még egy nagyot húzott a borból. Ezio mosolygott, bár Sofia rajtakapta, hogy a keze önkéntelenül is a mellkasához nyúl, és megnyomogatja. — Gyere — mondta Ezio. — Még elég világos van. Megmutatom neked... Kimentek, és végigsétáltak a szőlőhöz vezető ösvényen. — A fehérhez Trebbianót használok — intett Ezio az egyik sor felé. — Vacsorához meg kell kóstolnod. Tonno al cartoccio lesz. Serena specialitása. — Imádom, ahogy a tonhalat készíti — válaszolta Machiavelli. Körülnézett. — Szép munkát végeztél, Ezio. Leonardo büszke lett volna, ha láthatja, hogy mit termesztesz itt. — Csak azért, mert a tőle kapott szerszámokat használom — nevetett Ezio. — Féltékeny lenne. Kétszer annyi bort adok el, mint ő a saját Porta Vercinella-i szőlőjéből. Persze nem lett volna szabad azt a csirkefogó Salait odaküldenie Amboise-ból, hogy vezesse a gazdaságát. — Hirtelen megakadt. — Hogy érted azt, hogy... büszke lett volna? Machiavelli arca elkomorodott. — Kaptam egy levelet. Valójában mindkettőnknek írt, de Fiesoléból egy örökkévalóság, mire ideér a posta. Nincs valami jól, Ezio. Látni szeretne minket. Ezio kihúzta magát. — Mikor indulunk?

Április végén értek el a Clos Lucéhez, az amboise-i kastély melletti uradalomhoz, amelyet Ferenc király adott Leonardónak, a mecénási juttatás részeként. A Loire csendesen folydogált, barna vizének a partján új leveleket bontottak a fák. Belovagoltak az udvarház kapuján, két ciprusfasor között, ahol egy inas fogadta őket. Hátasukat a lovászra bízták, és követték a szolgát a házba. Egy nagy, levegős szobában, amelynek a nyitott ablakai a park hátsó részére néztek, Leonardo egy sezlonon feküdt. Sárga brokátköntöst viselt, és egy medvebőr félig betakarta. Hosszú fehér haja és szakálla már ritkult, a feje tetején kopaszodott is, de szeme még mindig csillogott, amikor félig felhúzódzkodott a köszöntésükre. — Drága barátaim! Mennyire örülök, hogy eljöttetek! Etienne, hozz nekünk bort és süteményt! — Nem ehetsz süteményt, uram. A borról nem is beszélve. — Elhallgass, te! Hát ki fizeti a béredet? Illetve... hagyjuk ezt. Ugyanaz, aki az enyémet, tudom! De csak... tedd, amit mondok! Az inas meghajolt és távozott, majd rövidesen visszatért egy tálcával, amelyet ünnepélyesen egy közeli fényezett asztalra helyezett, mielőtt ismét kiment. De közben még egyszer meghajolt, és így szólt Leonardo vendégeihez: — Elnézésüket kérem a rendetlenségért. Így megy ez nálunk. Machiavelli és Ezio összemosolygott. A fényezett asztal és a csillogó tálca szigetet képezett a káosz hánykolódó tengerén. Leonardo szokásai mit sem változtak. — Hogy vagy, öreg barátom? — ült le Ezio a művész mellé. — Nem panaszkodhatom, de már szívesen továbblépnék. — Leonardo hangja igyekezett erősebbnek tűnni, mint ahogy az állapota mutatta. — Hogy érted ezt? — kérdezte Ezio aggódva, hogy a barátja talán képletesen beszél. — Nem a halálról beszélek — mondta Leonardo idegesen. — Hanem Angliáról. Az új királyuk nagyon szeretné megerősíteni a hadiflottáját. Szeretnék eljutni oda, és eladni neki a tengeralattjárómat. A velenceiek sosem fizették ki nekem, tudod. — De meg sem építették. — Az nem számít! — Van itt mivel elfoglalnod az elmédet? — kérdezte Machiavelli. Leonardo felháborodottan nézett rá. — Ha egy mechanikus oroszlán elkészítésére azt mondod, hogy azzal az elmémet foglalom el! — csattant fel. — Az volt az uraság legutóbbi megrendelése. Most mondd meg... egy mechanikus oroszlán, amely képes járni és üvölteni, a nagy fináléban pedig kettényílik a mellkasa, és előbukkan belőle egy kosárnyi liliom! — dohogta. — Önmagában nem is rossz, gondolom, de hogy ilyen csacskaságokra kérjenek fel engem! Engem! Aki repülő gépezeteket és harckocsikat találtam fel! — És ejtőernyőket — tette hozzá Ezio halkan. — Hasznát vetted? — Nagyon is.

— Az jó. — Leonardo a tálca felé intett. — Vegyetek csak. Nekem nem lehet. — A hangja kicsit elcsuklott. — Etienne-nek igaza van... mostanában legfeljebb a meleg tej marad meg bennem. Elhallgattak. Majd Machiavelli szólalt meg. — Festesz még? — Szeretnék — mondta Leonardo szomorúan. — De valahogy elvesztettem az erőmet. Mintha semmit sem lennék már képes befejezni. De a Giocondá-t Salaira hagytam a végrendeletemben. Talán kisegíti majd öregkorában. Azt hiszem, Ferenc nagyon szívesen megvenné. Nem mintha én magam akár egy fillért is adnék érte. Messze nem a legjobb munkám. Sokkal jobban tetszik az, amelyben Keresztelő Jánosként festettem meg a drága kis Salait... — Elhallgatott, és a semmibe révedt. — Az a drága fiú. Milyen kár, hogy el kellett engednem. Annyira hiányzik. De itt nyomorultul érezte magát. Sokkal jobb neki a szőlőskertben. — Mostanában magam is szőlősgazda vagyok — vetette közbe Ezio halkan. — Tudom! Nagyon helyes. Sokkal értelmesebb elfoglaltság a te korodban, mint templomosok után rohangálni és a fejüket levagdosni. — Leonardo elmerengett. — Attól tartok, mindig fennmaradnak, bármit is teszünk. Talán el kell fogadnunk azt, ami elkerülhetetlen. — Ezt soha ne mondd! — kiáltott fel Ezio. — Néha nincs más választásunk — válaszolta Leonardo szomorúan. Újabb csend állt be, amelyet megint Machiavelli tört meg. — Mi ez az egész a végrendeleteddel, Leonardo? Leonardo ránézett. — Ó, Niccolò. Mit áltassuk magunkat? Haldoklom. Ezért kértem, hogy keressetek fel. Olyan sok mindenen mentünk át együtt mi hárman. El akartam búcsúzni tőletek. — Azt hittem, Henrik királyhoz készülsz, Angliába. — Szívesen elmennék ahhoz a vad kiskutyához — válaszolta Leonardo. — De nem fogok. Nem tudok. Nem fogok én már mást látni, csak ezt a szobát. És a fákat odakint. Tele vannak madarakkal, főleg most, hogy újra itt a tavasz. — Megint elhallgatott, és oly sokáig maradt csendben, mozdulatlanul, hogy barátai riadtan néztek össze. De aztán Leonardo megrezzent. — Elbóbiskoltam? — kérdezte. — Nem lenne szabad. Nem érek rá aludni. Nemsokára úgyis lesz benne részem bőven. Aztán ismét elhallgatott. Megint aludt. — Majd holnap visszajövünk — mondta Ezio kedvesen. Machiavellivel együtt felálltak, és elindultak az ajtó felé. — Gyertek vissza holnap! — Leonardo hangjára megtorpantak. — Akkor majd még beszélünk. Visszafordultak felé. Leonardo félig felült, a könyökére támaszkodva. A térdéről leesett a medvebőr. Machiavelli lehajolt, hogy visszahelyezze. — Köszönöm, Niccolò. — Leonardo rájuk nézett. — Elárulok nektek egy titkot. Egész életemben, amikor azt hittem, hogy megtanulok élni, egyszerűen csak meghalni tanultam.

Vele voltak egy héttel később is, amikor kilehelte a lelkét, május 2-a korai óráiban. De már nem ismerte fel őket. Már elment. — Már terjed egy pletyka — mondta Machiavelli, ahogy szomorúan hazafelé lovagoltak —, miszerint Ferenc király tartotta az ölében a fejét, miközben meghalt. Ezio köpött egyet. — Egyesek bármit megtesznek, hogy beszéljenek róluk... még ha királyok is — mondta.

84

Még négyszer járták körbe az évszakok. A kis Flavia betöltötte a tizedik évét, Marcello kilencedik születésnapja is közeledett már. Ezio képtelen volt elhinni, hogy már hatvannégy éves. Az idő annál kérlelhetetlenebbül halad előre, minél kevesebb van már belőle hátra, gondolta magában. De ő csak gondozta a szőlőjét, örömét lelte benne, és közben még mindig folytatta az emlékiratait, Machiavelli és Sofia állandó noszogatásának köszönhetően. Már a XXIV. fejezetnél tartott! A testedzést is folytatta, dacára a gyötrő köhögésnek, amely sosem múlt el teljesen. De orgyilkosfegyvereit már régen átadta Anostónak. Nem érkezett olyan hír Rómából vagy Konstantinápolyból, de még Rotterdamból Erasmustól sem, amely aggodalmat keltett volna benne, noha az előre megjósolt egyházszakadás bekövetkezett, az ifjú Lutherrel az északi reformáció élén, és ismét új háborúk fenyegették a világot. Ezio nem tehetett mást, csak figyelt és várt. A régi szokások sokára múlnak el. És ahhoz már elég időt töltött vidéki emberként, hogy megérezze a vihar szagát. Délután volt. A verandáról délre nézett, túl a szőlőjén, ahol egy kocsin ülő három alak körvonalait látta. Nem ismerte fel őket, ahhoz túl messze voltak, hogy lássa, milyen emberek, bár a szokatlan fejfedőjük alapján idegenek lehettek. De nem álltak meg. Alkonyat előtt akarnak elérni Firenzébe, gondolta. Visszament a villába, be a szobájába. A barlangjába. Lehúzta a redőnyt, hogy jobban tudjon koncentrálni. Az íróasztalán olajlámpa égett a szétszórt papírok mellett. A nap irodalmi tevékenységének a gyümölcse. Vonakodva ült le, feltette a szemüvegét, és enyhén grimaszolva olvasta el, amiket leírt. A csata a farkasemberekkel! Hogy nem volt képes ezt érdekfeszítővé tenni? Kopogás szakította félbe. — Igen? — szólt ki bosszankodva. Az ajtó félig kinyílt. Sofia állt ott, nem ment be a szobába. — Beviszem Marcellót a városba — mondta vidáman. — Hogy?... Niccolò legújabb darabjára? — nézett fel Ezio az olvasásból, bár nem igazán figyelt oda rá. — Nem hittem volna, hogy a Mandragóra nyolcéveseknek való. — Ezio, Machiavelli darabját már három hete nem játsszák. Egyébként meg nem Firenzébe megyünk, hanem csak Fiesoléba. — Lemaradtam róla? Haragudni fog rám. — Biztos nem fog ügyet csinálni belőle. Tudja, mennyire elfoglalt vagy. Hamar megjövünk. Ránéznél Flaviára? A kertben játszik. — Hát persze. Amúgy is elegem van ebből. Azt hiszem, inkább megmetszem a szőlőt. — Ami azt illeti, kár is egy ilyen csodálatos délutánt idebent kuksolva tölteni. — Kissé aggódva mérte végig. — Jót tenne neked a friss levegő. — Nem vagyok beteg!

— Hát persze, hogy nem, amore. Csak úgy gondoltam... — Sofia az asztalon szétszórt, összegyűrt papírok felé intett. Ezio pikírten a tintába mártotta a tollát, és maga elé húzott egy üres lapot. — A presto! Vigyázz magadra. Sofia csendesen becsukta az ajtót. Ezio leírt pár szót, majd megállt, és mérgesen nézett a papírra. Letette a tollat, levette a szemüvegét, majd kilopakodott a szobából. Tényleg szüksége volt egy kis friss levegőre. A fészerből előhozott egy metszőollót és egy kosarat, majd elindult a kerten át a legközelebbi szőlősorhoz. Szórakozottan körülnézett, hogy merre lehet Flavia, de nem látta sehol. Nem izgatta fel magát. Okos lány. Már félúton járt a szőlő felé, amikor hirtelen zajt hallott az egyik közeli bozótból, Flavia hahotázását. Tőrbe csalta! — Flavia, tesoro... maradj szem előtt, kérlek! A bokor reszketett, a kacagás folytatódott. Majd Flavia kikukkantott. Ezio rámosolygott, és ingatta a fejét. Ekkor felfigyelt valakire az úton. Felnézett, és a messzi távolban látott egy furcsa színekben pompázó, tarka ruhás alakot. Ám erős ellenfényben volt, így nem tudta tisztán kivenni. Szemellenzőt formált a kezéből, de mire ismét odanézett, az alak már eltűnt. Megtörölte a homlokát, és ment tovább a szőlő felé. Valamivel később, a szőlőskert mélyén járva metszette a Trebbianót. Nem igazán volt rá szükség, de legalább elfoglalta magát, miközben azon törte a fejét, hogyan mesélhetné el azt a nagyon régi harcot Rómában, a magukat Remus fiainak nevező fanatikus csoport ellen. Munka közben az indák lehorzsolták a könyökét. Megállt, hogy megvizsgáljon egy fürtöt, egy szemet le is tépett róla. Megforgatta a kezében, majd összenyomta, és látta, hogy lédús. Mosolygott, bekapta a kipréselt szőlőszemet, és durva vászonzubbonyába törölte az ujjait. Elégedetten törölte meg ismét a homlokát. Szellő suhogtatta a szőlőtöveket. Vett egy nagy levegőt, érezte, hogy milyen meleg, és egy pillanatra becsukta a szemét. Majd érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr. Kinyitotta a szemét, és kisietett a szólóból, miközben a villa felé nézett. Mellette, az úton látta Flaviát, ahogy az előbb látott, furcsán öltözött emberrel beszélget Az alak hegyes csuklyát viselt. Gyorsan elindult feléjük, a metszőollót tőrként szorongatta. A szél felfrissülve hordta szét figyelmeztető kiáltásait. Szaladni kezdett, lihegett az erőfeszítéstől. Fájt a mellkasa. De emiatt most nem volt ideje aggódni. A csuklyás alak lehajolt a lányához. — Hagyd békén! — kiáltotta botladozva. Ezt a csuklyás alak is meghallotta, és felé fordult, de a fejét lent tartotta. Ugyanekkor Flavia kivett valamit az alak kezéből.

Ezio már majdnem odaért hozzájuk. A csuklyás alak kihúzta magát, bár a fejét még mindig nem emelte fel. Ezio hozzávágta a metszőollót, mintha dobótőr lenne, de a dobás rövidre sikerült, és az olló ártalmatlanul csörömpölve csapódott a földre. — Flavia! Menj be! — parancsolta Ezio, amikor odaért. Nem engedte, hogy félelem hallatsszon a hangjából. Flavia meglepetten nézett rá. — De papa... ez egy kedves néni. Ezio a lánya és az idegen közé lépve megragadta utóbbit a köpenye gallérjánál. Az idegen felnézett, és Ezio egy fiatal kínai nő arcát pillantotta meg. Döbbenten elengedte. A kislány felemelt és megmutatott neki egy kis ovális érmét, közepén négyzet alakú lyukkal. Furcsa írás volt rajta — ha egyáltalán írás. Piktogramok. Egy kínai ki’en. A kínai nő mozdulatlanul, csendben állt. A még mindig feszült Ezio közelről nézett rá. Kifulladt, zihált, de az elméje vágott, mint a borotva. Ekkor meglátta a nő nyakában az ismerős jelképet. Az Orgyilkos Testvériség jelképét.

85

Később, miután Sofia visszatért, mindhárman leültek a villában beszélgetni, miközben a gyerekek kíváncsian nézték őket a legfelső lépcsőfokról. Ezio a lehető legszívélyesebben bánt a váratlan vendéggel, de hajthatatlan maradt. — Nem tudok mást mondani, Sao Dzsun. Sajnálom. A kínai nő nem válaszolt, de nem látszott mérgesnek. Nagyon nyugodtan viselkedett. — Sajnálom. Nem tudok segíteni. Nem akarok részt venni ebben. Sao Dzsun felemelte a tekintetét, és a szemébe nézett. — Meg akarom érteni. — Mit? — Hogyan kell vezetni. Hogyan lehet újjáépíteni a Rendemet. Ezio sóhajtott, most már kissé bosszankodva. — Nem. Én már végeztem ezzel. Finito. — Majd kis szünet után kijelentette: — Azt hiszem, jobb lesz, ha elmész. — Ezio, gondolkozz! — korholta Sofia. — Sao Dzsun hosszú utat tett meg. — A vendéghez fordult. — Jól ejtettem ki a nevedet? Dzsun bólintott. — Itt maradnál vacsorára? Ezio sötét tekintetet küldött a felesége felé, és a kandalló felé fordult. — Gráh-cie — mondta Dzsun tört olaszsággal. Sofia elmosolyodott. — Helyes. És az egyik hálószoba elő is van készítve. Szívesen látunk pár éjszakára vagy ameddig jólesik. Ezio morgott, de nem szólt semmit. Sofia a konyha felé indult, miközben Ezio lassan visszafordult, és a vendéget figyelte. Sao Dzsun csendben ült, de teljesen magába mélyedt, a szobát tekintette át. — Sötétedés előtt visszajövök — mondta neki rosszkedvűen. A jó modort sutba vágva kirohant. Dzsun nézte, ajkaira apró mosoly ült. Ezio bemenekült a szőlőskertjébe.

86

Ezio a gyerekek szobájában a gyertyafénynél figyelte az alvó kis alakokat. Az ablakhoz lépett, becsukta. Leült Flavia ágyának a szélére, elszorult szívvel nézte őt és Marcellót. Olyan nyugodtnak — olyan angyalinak látta őket. Egyszerre csak világosabb lett a szobában. Sofia lépett be, kezében egy másik gyertyával. Ezio felnézett rá, elmosolyodott. Sofia viszonozta a mosolyt, és leült Marcello ágyának a végébe. Ezio egy ideig még hallgatott. — Jól vagy? — kérdezte tőle Sofia kissé félénken. Ezio megint a gyerekekre nézett, elmerengve. — Úgy látszik, nem tudok megszabadulni a múltamtól — motyogta. Majd a felesége szemébe nézett. — Olyan későn kezdtem bele életemnek ebbe a felvonásába, Sofia. Tudtam, hogy nem lesz majd időm mindenre... De most attól félek, hogy nem lesz már időm semmire. Sofia szomorúan, de megértően nézett rá. Halk reccsenést hallottak fentről. Felnéztek a plafonra. — Mit keres ez a tetőn? — morogta Ezio. — Hagyd csak — mondta Sofia. Felettük Sao Dzsun a kéményekhez közeli vörös tetőcserepeken állt. Olyan pózt vett fel, amely valahol félúton lehetett az orgyilkosok támadóállása és egy egyszerűen csak lazító, a kellemes helyzetet élvező ember testtartása között. Végigpásztázta tekintete a holdsütötte vidéket, miközben az éjszakai szél suttogott körülötte. Másnap Ezio kora reggel lépett ki a villából a szürke ég alá. Felnézett a tetőre, ám — bár a szobája ablaka nyitva volt — Sao Dzsunnak nem látta nyomát. A nevét kiáltotta, de nem érkezett válasz. A munkafelügyelőjéhez indult, hogy kiadja neki az utasításokat, hisz közeledett a vendange ideje, márpedig ebben az évben jó szüretet remélt — a fürtök mindenesetre ezt ígérték, és a nyári időjárás is kedvező volt. Jó volt a véraison is, de azért még egyszer ellenőrizni akarta a szemek cukor- és savszintjét még a szüret előtt. Aztán elküldi a felügyelőt Fiesoléba, de akár Firenzébe is, szezonmunkásokat toborozni. Sűrű elfoglaltsággal járó időszak következett, amit Ezio minden évben alig várt — jó sok fizikai tevékenység és nemigen jut idő bármi máson törni a fejét. Sao Dzsun érkezése megrengette a kemény munkával kiérdemelt biztonságát. Neheztelt rá érte. Azon kapta magát, hogy reméli, már hajnal előtt elhagyta a házát. Mihelyst végzett a munkafelügyelővel, ellenállhatatlan ingert érzett, hogy visszamenjen a villába, és ellenőrizze, vajon valóra vált-e a reménye. Valahogy

kételkedett benne, de a házba belépve nem talált senkit. Komoran, a gyomrába maró ösztönét követve az íróbarlangjához sietett. Az ajtónál megtorpant. Nyitva volt. Végigjáratta a tekintetét a szobán, és meglátta a kínai nőt az íróasztala mögött — amelyen még mindig szanaszéjjel szétszórva hevertek az előző napi félredobott jegyzetek és oldalak —, és a kész kézirat egy részét olvasgatta. Eziót elöntötte a düh. — Hogy merészeled? Ki innen! A lány letette a papírköteget, és nyugodtan nézett rá. — A szél... kinyitotta az ajtót. — Fuori!! Dzsun gyorsan elment mellette, és elhagyta a szobát Ezio az íróasztalhoz sietett, a papírok közé kotort, felemelt egyet, amelyen megakadt a tekintete, és beleolvasott. Majd elégedetlenül visszadobta a többi közé, és az íróasztalnak hátat fordítva kibámult az ablakon. Odakint az udvaron meglátta Dzsunt, a hátát fordította felé. Úgy tűnt, vár valamire. Ezio válla megroggyant. Pár perc habozás után kiment a dolgozószobából, és a nő felé tartott. Egy alacsony kőfalon ült. Ezio enyhén köhögött az éles októberi szélben, ahogy közeledett hozzá. — Duìbuqĭ... bocsánat — fordult felé a lány. — Helytelenül cselekedtem. — Igen. — Egy ideig hallgatott. — Azt hiszem, el kellene menned. Dzsun egy ideig csendben ült, majd hirtelen idézni kezdte: — „A nevem Ezio Auditore. Amikor fiatal voltam, kezemben volt a szabadság, de nem vettem észre, kezemben volt az idő, de nem vettem tudomást róla, kezemben volt a szerelem, de nem éreztem. Harminc hosszú évembe telt, mire megértettem mindhárom értelmét.” — Elhallgatott. — Ez gyönyörű — mondta. Ezio megdöbbent. Elnézett mellette, elgondolkodott. A távolban hallotta egy lószerszám csengését. — Meg akarom érteni, ahogy te — folytatta Dzsun. — Hogy segíthessek a népemen. Ezio barátságosabban nézett rá. — Sokáig voltam orgyilkos, Dzsun. És tudtam, hogy bármelyik pillanatban eljöhet valaki értem. Vagy a családomért. — Elhallgatott. — Érted? Ezért kell óvatosnak lennem. A lány bólintott, és Ezio látta rajta, hogy szinte sajnálja. A szőlője felé nézett. — El kéne kezdenem felvenni az embereket, hogy segítsenek a szüretelésben, de... Megállt. Dzsun félrefordította fejét, úgy hallgatta. — Gyere be. Együnk valamit. A lány lecsúszott a falról, és követte.

87

A katedrálistól délnyugatra fekvő nagy téren a szokásos módon nyüzsgött a piac. Kereskedők, üzletemberek, szolgák és parasztok lökdösték egymást többé-kevésbé barátságos módon a pultok között. Dzsun a körbefutó oszlopsor egyik oldalán állt, onnan figyelte a kavarodást, miközben Ezio a közelben a hideg napsütésben egy puttony árán alkudozott. Dzsun elmerülten szívta magába Firenze látnivalóit és hangjait. Ugyanolyan nyíltan bámulta meg az embereket, mint amennyire azok őt. Nem hagyta magát zavartatni. Ezio végzett a bevásárlással, odament hozzá, és megkocogtatta a vállát. — Kis szerencsével kibír három évet — mondta. A lány meredten nézett rá, nem tudta eldönteni, mi alapján tudna véleményt mondani a kosár minőségéről. Ezio megértette, és elmosolyodott. — Gyere — mondta. — Mutatni akarok neked valamit. Áthámozták magukat a tömegen a Piazza della Signoria irányában, ahol leültek egy padra a loggia mellett, onnan nézték a csupa színes ruhában pompázó embereket, akik közül kitűnt néhányuknak a drága fekete selyem- és bársonyöltözete. — Ők kicsodák? — kérdezte Dzsun. — Bankárok — válaszolta Ezio. — Ez amolyan egyenruha, hogy felismerjék egymást. De van egy másik előnye is. Mi is látjuk őket, ha jönnek! Dzsun bizonytalanul mosolygott. — Kellemes, no? — folytatta Ezio. — Tele van élettel! — Igen. — De nem mindig ilyen. A fél családomat ezen a piazzán ölték meg. Kivégezték őket. Pont itt, negyvenöt évvel ezelőtt. Én akkor tizenkilenc voltam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy ezt felidézte, majd folytatta. De most, ahogy így látom, piena di vita, csak elégedettséget érzek. És örülök, hogy az a sok fájdalom elmúlt. Komoly arccal fordult a lány felé. — Az orgyilkos élete fájdalom, Dzsun. Elszenvedője és kirovója is egyaránt. Tanúja vagy a fájdalomnak, és közben reméled, idővel segíthetsz abban, hogy tovatűnjön. Rettenetes ez az irónia, tudom. De akkor is így van. Egy ideig csendben ültek. Dzsun mintha figyelt volna valamit. Aztán Ezio megérezte rajta a feszültséget. Valamit észrevett a tömegben. Egy szín villanását? Egy egyenruhát? A Signoria egyik őrét? De a pillanat elmúlt, és Ezio nem kérdezett rá. — Jól van — emelkedett fel. — Ideje visszahurcolni az öregembert a villájába. Dzsun csatlakozott hozzá. Együtt mentek át a téren és indultak el az Ezio számára oly ismerős utcán keleti irányban, a Palazzótól pont északra. Dzsun folyamatosan hátrafelé pillantgatott. Az utca, amelyre befordultak, messze nem volt annyira zsúfolt, es egy idő után magukra maradtak. Hirtelen Ezio meghallott valamit, amit Dzsun nem. Gyorsan megfordult. Hátraugrott, felemelte a kosarat, hogy megvédje vele Dzsunt — a legjobb

pillanatban, mert belevágódott egy elhajított tőr. Alig egy másodperccel később valaki olyan vadul rúgta hasba Eziót, hogy hátratántorodott, és nekiesett egy kőfalnak. Dzsun közben villámgyorsan reagált. Máris Ezio és a támadója közé állt — az illető egy másik kínai nő volt, Dzsunéhoz hasonló öltözetben, de ő csak harci zubbonyt és nadrágot viselt. A két nő körözve lépegetett egymással szemben, szinte balettszerűen, lassan, majd támadó kígyóként csaptak le egymásra. Tenyerük élével mintha felszeletelni próbálták volna egymást, és olyan gyors rúgásokat indítottak, hogy Ezio alig bírta követni a mozgásukat. De annyit látott, hogy Dzsun húzza a rövidebbet. Előreugrott, és fejbe vágta a támadót a kosárral, amitől a nő elterült. Hason feküdt a földön, mozdulatlanul. Dzsun közelebb lépett. — Dzsun! Csak tetteti magát! Abban a pillanatban a titokzatos nő már fel is pattant, és egy újabb késsel a kezében vetette rá magát Dzsunra. Mindketten a földre zuhantak, a porban gurultak, macskaszerű vadsággal és kegyetlen fürgeséggel. Végtagjaik és egész testük oly gyorsan mozdult, hogy szinte összemosódtak a szem előtt. Aztán hirtelen sikoltás hallatszott. A támadó kiszabadult, mellkasában, a szegycsontja felett a saját késével. Egy pillanatig oldalazva támolygott, majd felbukott, a fejét beverte egy kiálló támfalba, és aztán nem mozdult többé. Most már nem tettette magát. Ezio körülnézett. Nem látott senkit. Megragadta Dzsun kezét. — Gyere! — mondta összeszorított foggal. Miközben hazahajtottak Ezio kocsiján, Dzsun belekezdett a magyarázatba. Ezio megértette, hogy hamarabb is megtette volna, ha kap rá tőle egy esélyt. Komoran hallgatta a történetet. — A mentorom szeretett volna találkozni veled. Együtt hagytuk el Kínát, titokban. De követtek minket. Velencében utolértek, és a mesteremet foglyul ejtették. Ő ragaszkodott hozzá, hogy meneküljek, és teljesítsem én a küldetésünket. Soha többé nem láttam. — Kik ezek? — Csu Huokong... azaz Csia Csing császár emberei. Fiatalember, alig több fiúnál, és nem alkalmas a vezetésre, ám a sors a trónra ültette. Kíméletlenül, véres kézzel uralkodik felettünk. Jómagam ágyasnak születtem, de a mentorom még fiatalkoromban kiszabadított. Később visszatértünk, hogy megmentsünk más lányokat is, de... — elcsuklott a hangja. — A császár azt hitte, ha megissza a havivérüket, örök életet nyer. Nehezére esett folytatni, eltelt egy időbe, mire sikerült úrrá lennie az érzelmein. — Csia Csing kegyetlen. Mindenkit megöl, aki ellene szegül, és a lefejezésnél jobban kedveli a lingcsit. — Lingcsi? Dzsun több vágómozdulatot jelzett a tenyerén. — Lassú folyamat. Több ezer vágás. Aztán... halál. Ezio arca gránitkeménnyé merevedett. A lovak közé csapott.

88

Sofia éppen Ezio dolgozószobájában fűtött be, amikor meghallotta a ház elé bevágtató kocsit. Riadtan pattant fel. Ezio egy pillanat múlva már be is rontott, nyomában Sao Dzsunnal. Az ablakhoz rohant, behúzta és lereteszelte a zsalugátert, majd a feleségéhez fordult. — Csomagolj össze gyorsan! Friss lovakat fognak a kocsi elé. Néhány emberünk elkísér. — Mi...? — Ma éjjel Machiavellinél kell aludnotok. — Mi történt? — Egy félreértés. Sofia előbb Ezióra, majd Dzsunra nézett, aki elfordította a tekintetét szégyenében, hogy a házukba hozta a bajt. — Egy perc — mondta. Hamarosan a gyerekekkel együtt elhelyezkedett a kocsiban. Ezio az ajtajában állt. Egymást nézték. Mindketten keresték a szavakat, de nem jött ki hang a torkukon. Ezio hátralépett, és biccentett a kocsisnak. Az pattintott a gyeplővel, és a lovak elindultak a sűrűsödő félhomályban. Ahogy felgyorsult a kocsi, Sofia kihajolt az ablakán, és csókot dobott Eziónak. Az búcsúzóul felemelte a kezét, majd meg sem várva, hogy eltűnjenek a tekintete elől, visszament a villába, becsukta és bereteszelte az ajtót.

89

Ezio és Dzsun egymással szemben ült a ropogó tűz elé húzott fapadokon. Vártak. — Amikor a Borgiák ellen harcoltam, a bosszú hajtott és az ösztönöm azt súgta, hogy a fejet vegyem célba — mesélte Ezio. — Idővel azonban megtanultam, hogy azoknak, akik félelmet keltenek az emberekben, több hűséges követője van, mint azoknak, akik a szeretetet hirdetik. Semmit sem értem volna el Rodrigo és Cesare megölésével, ha nem tudtam volna a zsarnokságukat felváltani egy legalább valamilyen mértékben testvériségen alapuló irányítással. — Elgondolkodott, majd folytatta. — Ezért sok éven át arra tanítottam férfiakat és nőket egyaránt, hogy gondolkodjanak és cselekedjenek saját magukért. Előbb Rómában, maid Konstantinápolyban, a Testvériség körében. — Alig várom, hogy olvashassak a tetteidről. Muszáj befejezned a könyvedet. — Ezt fontos megértened: a mi Rendünket a szeretet fűzi össze. Az emberek, a kultúrák, a világ szeretete. — Ismét elhallgatott egy időre. — Harcolj azért, ami reményt kelt, és vissza fogod hódítani a népedet, Sao Dzsun. Dzsun a lángokat bámulta. Elmerengett. Képzeletében kitágult a jövője. — Sok időbe fog telni, nagyon sokba — mondta végül halkan. — De ha jól csinálod, be fog következni. Dzsun vett egy mély levegőt, és kihúzta magát, arcára kiült az eltökéltség. Ezióra nézett, biccentett felé. Ezio megveregette a vállát. — Pihenj egy kicsit — mondta. Dzsun felállt, és enyhén meghajolt, majd elhagyta a szobát. Ezio a tűz felé fordult. Az izzó fény vörösre festette az arcát. Az éjszaka közepén Eziót lopakodó hangok zavarták meg kintről. A konyhába ment. Magasan az égről a hold átsütött a rácsos ablakokon. Ezio a késtartóhoz ment, és kihúzott párat, próbálgatta a fogásukat. Nem volt megelégedve egyikkel sem. Visszatette őket, és valami más fegyver után nézett. Egy vaskanál? Nem. Egy vágódeszka? Nem. Talán egy piszkavas? Igen! A tűzhelyhez ment, és kiválasztott egy három láb hosszú, kemény acélból készült darabot. Megforgatta, két-három próbaszúrást végzett vele. Egy fentről érkező hangra megmerevedett. Másodpercekkel később egy test zuhant le az ablak előtt. Ezio látta Dzsunt leguggolva a földre érkezni, majd elrohanni az éjszakába. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta a reteszt, és szélesre tárta. Odakint egy kínai férfi állt támadásra készen, és azonnal rá is vetette magát egy daó-val. Ezio hátralépett, és rácsapta az ajtót a férfi karjára, amivel eltörte az orsó- és a singcsontját, a kard pedig kihullott a fájdalomtól üvöltő kínai kezéből. Ezio ismét szélesre tárta az ajtót, és a piszkavassal keményen lesújtott a férfi fejére, kettészelve a koponyáját. Átugrotta a hullát, és kirohant.

Rövidesen rátalált a három támadóval viaskodó Dzsunra. Nem állt jól a harcban, de Ezio érkezése megfordította a helyzetet, és Csia Csing császár szolgálói a szőlőskert felé vonultak vissza. Ott szembefordultak velük. Dzsun, aki csak az öklét és a lábát használta a harcban, az egyiket szinte azonnal kiütötte, miközben Ezio egy másikkal is végzett, egyenesen beleszúrta a piszkavasat az arcába. De a harmadik kínainak sikerült kiütnie a markából a fegyvert. Ezio gyorsan kirántott egy karót a szőlőindák mellől, néhány ütéssel a földre küldte az ellenfelét, majd keményen lesújtott a nyakszirtjére, szétzúzva a nyakcsigolyáját. Vége volt. Ezio összeesett a szőlőskert enyhe lankáján, kimerülten, de sértetlenül. Elkapta Dzsun tekintetét, és nevetni próbált, de a nevetés ziháló köhögésbe fulladt. — Mint egy haldokló macska — mondta. — Gyere, majd én segítek. Dzsun segített neki talpra állni, együtt mentek vissza a villába.

90

Jóval napfelkelte előtt hűvös reggelre ébredtek. A homályon átsütött egy kis párás napfény. Sao Dzsun kiállt az útra, hátán a zsákjával. A távolba meredve készen állt az indulásra. Elmerült a gondolataiban, és csak akkor fordult meg, amikor Ezio közelített felé a villából. Még mindig nehezére esett a lélegzés. Odalépett Dzsunhoz. — Hosszú az út hazáig, no? — De annyi mindent lehet látni az úton. Dashi, xièxiè nin. Köszönöm, mentor — hajolt meg enyhén. Ezio valamit hozott a kezében. Egy apró, régi dobozt. Dzsun felé nyújtotta. — Tessék. Még hasznos lehet valamikor. Dzsun átvette, és megforgatta a kezében. Majd készült kinyitni, de Ezio megállította. — Ne — mondta. — Csak ha egy napon eltévednél az úton. A lány bólintott, és eltette. Ezio Dzsun mögött az utat figyelte. Közeledő katonák zászlait látta. — Menned kell. Dzsun követte a tekintetét, biccentett, és elindult az út túlsó oldalán elterülő szőlő felé. Ezio nézte, ahogy gyorsan felér a közeli domb tetejére. Nem sokkal később odaértek a katonák. Ezio üdvözölte őket. Amikor ismét Dzsun felé pillantott, a lány már eltűnt. Pár héttel később, a szürettel és Marcello kilencedik születésnapjával már a hátuk mögött, Ezio visszatért a dolgozószobájába, és újra megpróbálkozott az írással. Ezúttal jól haladt. Az utolsó üres papírlapra nézett, majd megmártotta a tollat, és keményen koncentrálva lefirkantott pár szót. Elolvasta, amit írt, és elmosolyodott. Majd eldobta a tollat, mert váratlanul hasító fájdalom járta át a mellkasát. Kopogtak az ajtón. — Igen? — Ezio összeszedte magát, a tollat visszahelyezte a tartójába a tintásüveg mellett. Sofia belépett. — Elviszem a gyerekeket, csak ide, Fiesoléba. Sötétedésre hazaérünk. — Jó. — Holnap vásárnap lesz. Velünk tartasz majd? — Igen. — Biztos? — Persze. Sofia becsukta maga mögött az ajtót. Ezio egy pillanatig még eltűnődött, majd elégedetten elkezdte összeszedni a papírokat az íróasztalán, szépen egymásra rakta és egy szalaggal átkötötte őket.

91

Másnap reggel szép és friss volt az idő. Firenzében ebédeltek, és Sofia mindenáron vásárolni akart még pár dolgot, mielőtt elindulnak hazafelé. Ezio pár lépéssel lemaradva követte a feleségét és a gyerekeket. Hirtelen eltorzult az arca, mert elfogta a köhögés. Egy falnak kellett támaszkodnia. Sofia egy pillanat alatt mellette termett. — Otthon kellett volna maradnod! Ezio rámosolygott. — Otthon vagyok. — Ülj le ide! — intett egy közeli pad felé. — Várj meg minket! Mindjárt jövünk. Csak egy-két perc Ezio bólintott. Nézte, ahogy visszamegy a gyerekekhez, és egy kicsivel arrébb kifordul az utcából. Kényelembe helyezte magát, hagyta, hogy múljon a fájdalom. Figyelte a járókelőket, akik ügyes-bajos dolgaikat siettek intézni. Örömmel és elégedettséggel nézte őket. Beszippantotta a körülötte tobzódó piaci illatokat. Hallgatta a kereskedők zaját. — Szeretek itt lenni — mondta magában. Otthon. Végre otthon. Álmodozását egy fiatal olasz ingerült hangja törte meg, aki mellé huppant a padon. Úgy tűnt, a fiatalember magában beszél. Rá sem nézett Ezióra. — Al diavolo! Gyűlölöm ezt az átkozott várost! Bárcsak Rómában lennék! Azt mondják, a nők ott... hmm... érettek, mint a Sangiovenese, érted, mit mondok? Nem úgy, mint itt. Firenze! — A földre köpött. Ezio ránézett. — Nem hinném, hogy Firenzével lenne bajod — jegyezte meg, megbántódva az ifjú szavaitól. — Tessék? Ezio válaszolni készült, de a fájdalom ismét belényilallt, az arca megrándult, és zihálni kezdett. A fiatalember felé fordult. — Nyugi, öreg. Megfogta Ezio csuklóját, miközben Ezio igyekezett levegőhöz jutni. A kezére nézve Ezio úgy érezte, hogy a fogása különlegesen erős, és volt valami furcsa, szinte ismerős a férfi arckifejezésében. De biztos csak képzelődött. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. A fiatalember közelről Ezio arcába nézett, és rámosolygott. Ezio visszanézett rá. — Pihenj egy kicsit, jó? — mondta az ifjú. Felállt és elment. Ezio megkésve biccentett egyetértően, nézte, ahogy eltávolodik. Majd hátradőlve Sofiát kereste a szemével a gyérülő tömegben. Meglátta az egyik pultnál, éppen zöldségeket vásárolt. Mellette pedig ott volt Flavia és Marcello, egymást ugratták, játszottak.

Ezio lehunyta a szemét, és vett pár mély levegőt. A lélegzése egyenletesebbé vált. A fiatalembernek igaza volt. Pihennie kell egy kicsit... Sofia egy kosárba pakolta a vásárolt zöldségeket, amikor valami jéghideg ragadta meg a szívét. Felnézett, majd körbe, Ezio felé. Valami furcsa volt abban, ahogy ott ült. Megzavarodott. Nem akarta bevallani magának a félelmét. Kezét a szájához emelve odasietett hozzá, a játszó gyerekeket hátrahagyva. Ahogy közelebb ért, lelassított, és figyelte Eziót. Leült mellé, megfogta a kezét. Aztán előredőlt, homlokát férje hajához szorította. Páran feléjük néztek, majd még páran, aggódva, de ettől eltekintve az élet ment tovább az utcán.

92

Aznap, jóval később, otthon, miután elküldte Machiavellit, Sofia bevette magát a dolgozószobába. A gyerekek már ágyban voltak. Úgy érezte, ők még nem fogták fel. Ezio barlangjában kialudt a tűz. Sofia gyertyát gyújtott. Az íróasztalhoz lépett, felemelte a szépen összerendezett, szalaggal átkötött papírcsomagot. És olvasni kezdett: Amikor fiatal voltam, kezemben volt a szabadság, de nem vettem észre, kezemben volt az idő, de nem vettem tudomást róla, kezemben volt a szerelem, de nem éreztem. Hosszú évtizedek teltek el, mire megértettem mindhárom értelmét. És most, életem alkonyán, az a megértés elégedettséggé változott. Szerelem, szabadság és idő... amelyekből egykor oly sok állt a rendelkezésemre... ezek hajtanak előre. Legelsőképpen a szeretet, amelyet irántad érzek, drágám, a gyermekeink, a testvéreink iránt... és a hatalmas és gyönyörű világ iránt, amelytől az életet kaptuk, és amelyen mindig elcsodálkozunk. Drága Sofia, gyengéd szeretettel örökké a tiéd vagyok. Ezio Auditore

Szereplők

Abbász: Altaïr Ibn-La’had ellensége Ahmed Oszmán herceg: Szulejmán herceg nagybátyja, a szultán kedvenc fia Al Mualim: a Testvériség mentora a XII. században Al-Szkarab: kalózkapitány, a Fehér-tenger ostora Altaïr Ibn-La’Ahad: az orgyilkosok mentora Bajazid szultán Bartolomeo d’Alviano: Ezio barátja Bekir: lárnakai szállítmányozási ügynök Claudia Auditore: Ezio húga Darim: Maria és Altaïr fia Dilara: Tarik legfőbb ügynöke Dogan: orgyilkos, Juszuf helyettese Domenico Garofoli: Ciprus kormányzója Duccio Dovizi Ezio Auditore da Firenze: a mentor Harrasz: a Testvériség árulója a XII. században Juszuf Tazim: az isztambuli orgyilkosok vezetője Leonardo da Vinci: festő, tudós, szobrász stb., 1452-1519 Ma’Mun: szállítmányozási ügynök Manuél Palaiologosz: bizánci herceg, az utolsó bizánci császár örököse, trónkövetelő Maria Thorpe: Altaïr angol felesége Niccolo di Bernardo dei Machiavelli: orgyilkos, filozófus és író, 1469-1527 Piri reisz: tengernagy, a török kereskedelmi flotta vezetője Sahkulu: Manuél testőre, türkmén renegát Sofia Sartor: könyvesbolt-tulajdonos Szelim Oszmán herceg: Szulejmán herceg apja, Ahmed öccse Szulejmán Oszmán herceg: Bajazid szultán unokája, Kefe kormányzója Tarik Barleti kapitány: a szultán janicsár testőrparancsnoka

Idegen szavak és kifejezések

ARAB barak Allah fík Isten áldjon haddzs zarándokút masa’il kher jó estét FRANCIA sieur úr vendange szüret véraison a szőlő érése GÖRÖG apistefto hihetetlen edáxi rendben na vgoun éxo apó to drómo mou! el az utamból! Hristo mou istenem kouráyo bátorság poi kalà nagyon jó ti dystychía! micsoda nyomorúság! KÍNAI dao tőr dashi, xièxiè nin köszönöm, mentor duìbuqĭ sajnálom lingcsi halál ezer vágás által ki’en kínai pénz LATIN requiescat in pace nyugodj békében OLASZ al diavolo! az ördögbe! amore szerelem a presto viszlát nemsokára

arrocco sáncolás a sakkban bastardo fattyú bene jó bistecca alla fiorentina firenzei marhasült brutti ma buoni olasz sütemény buffone bohóc buona donna jó asszony buona sera! jó estét! buon giorno! jó napot! canaglia csirkefogó carciofini sott’olio articsóka olajban castagnaccio gesztenyés sütemény cazzo farok (férfi nemi szerv) che succede? mi történt? Dio mio! Istenem! duomo dóm è incredibile hihetetlen fettunta fokhagymás kenyér finito vége fratello mio testvérem fuori! Kifelé! grazie köszönöm il diavolo az ördög kogge hajófajta levatrice bába maccaroin in broddo tésztás leves merda szar (káromkodás) messer/e úr mia cara kedvesem mio bel menestrello szép dalnokom moleche puha rák molto curioso nagyon furcsa navigatore tengerész nessun problema semmi gond non mi sorprende nem lep meg pandiramerino rozmaringos kenyér panzanella firenzei kenyér pecorino sajtfajta perdonate, buon signore bocsánat, jó uram perfetto tökéletes piena di vita tele élettel prego kérem presuntuoso nagyképű principe herceg

raccolto szüret ragazzo fiú rixoto de gò halas rizs salame toscano toscanai szalámi salsicce di cinghiale vaddisznókolbász salute a voi, Assassini! köszöntelek titeket, orgyilkosok! salve szervusz se solo bárcsak sì igen sì, da molto tempo igen, régen soldi pénz spaghetti allo scoglio spagetti tenger gyümölcseivel tesoro kincs tonno al cartoccio tonhal fóliában una tortura! valóságos kínzás! va bene rendben TÖRÖK adi berif fattyú, disznó affedersiniz, efendim elnézést, uram akçe török aprópénz allaha ismarladik! Viszlát! Allah ashkina Isten nevében aman Allahim! ó, istenem! aynen öyle pontosan bej úr bejefendi úriember bir şey değil szívesen çok tesekkür ederim nagyon szépen köszönöm çok üzüldüm sajnálom efendim úr effendi úr Ekselánslari excellenciás uram evet igen gerzek idióta gazi szent harcosok güle güle! Viszlát! güzel szép haydi rastgele sok szerencsét inanilmaz hihetetlen kanun törvény kardeslerim testvérek karesi tér

kargasa kavarodás kesinlikle biztosan köfte húsgolyó merhaba szervusz pekala jól van pek güzel nagyon szép prens herceg sagliginiza! Egészségedre! saray palota Sayin úr sehzadem herceg serefe! Egészségedre! sörbet közel-keleti ital sinav icin iyi sanslar! sok szerencsét a próbatételhez! sövalye lovag tesekkür ederim köszönöm

Köszönetnyilvánítás

Külön köszönet illeti alábbiakat: Yves Guillemot Jean Guesdon Corey May Darby McDevitt

Valamint: Alain Corre Laurent Detoc Sébastien Puel Geoffroy Sardin Xavier Guilbert Tommy Francois Cecile Russeil Christele Jalady A Ubisoft jogi osztálya Chris Marcus Etienne Allonier Maria Loreto Alex Clarke Alice Shepherd Anton Gill