NNCL1005-449v1.0
Bernard Cornwell
Excalibur II. Isten ellensége
Alexandra
Az Isten ellensége Susan Watté, aki nélkül e könyv nem születhetett volna meg
Eredeti cím: Enemy of God Copyright © Bernard Cornwell, 1995 All rights reserved Fordította: Babits Péter
ISBN 963 367 718 3 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. ALEXANDRA Kiadója Felelıs kiadó: a Kft. Ügyvezetıje
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait ırzı ALFÖLDI NYOMDA Rt. Munkája Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató
Elıszó Az Isten ellensége az Excalibur sorozat második kötete, és közvetlen folytatása a Tél királyának. Az elızı kötetben Uther, Dumnonia és egész Britannia királya meghal, és trónját csecsemıkorú unokája, Mordred örökli meg. Arthur, akit Uther törvénytelen gyermekeként Mordred egyik testırének neveznek ki, idıvel magasan kiemelkedik a többi méltóság közül, mégis mindenáron be akarja tartani Uthemak tett esküjét, hogy Mordred, amint eléri az
alkalmas kort, elfoglalhassa Dumnonia trónusát. Arthur azt is célul tőzi maga elé, hogy megbékíti az egymással háborúzó brit királyságokat. A legnagyobb ellentét Dumnonia és Powys közt feszül, de amikor megegyezés születik, hogy Arthur feleségül veszi Ceinwynt, Powys hercegnıjét, úgy tőnik, elkerülhetıvé válik a háború. Arthur azonban a koldusszegény Guinevere hercegnıt választja, és a Ceinwynt ért inzultust évekig tartó háborúskodás követi, melynek végén Arthur legyızi Gorfyddyd királyt a Lugg Valei ütközetben. Powys trónja Cuneglasra, Ceinwyn fivérére száll, aki Arthurhoz hasonlóan békét akar teremteni a britonok között, hogy azok a közös ellenség, a szászok ellen fordulhassanak. A Tél királyát, miként a jelen mővet is, Derfel (ejtsd Dervel), az egykori szász rabszolga meséli el, aki Merlin házában nevelkedik, és felcseperedve Arthur harcosa lesz. Arthur Armoricába (a mai Bretagne-ba) küldi Derfelt, ahol részt vesz az elvetélt hadjáratban, melynek célja megmenteni Benoic briton királyságát a frank behatolóktól. Benoic menekültjei közt Britanniába érkezik Lancelot is, Benoic előzött királya, akit Arthur Ceinwynnel akar összeházasítani és Siluria trónjára akar ültetni. Derfel elsı látásra beleszeret Ceinwynbe. Derfel másik nagy szerelme Nimue, gyermekkori barátja, aki Merlin segítıje és kedvese lesz. Merlin druida, és annak a pártnak vezéralakja, mely vissza akarja juttatni Britanniát a régi Isteneknek. E cél érdekében Merlin meg akarja kaparintani az Üstöt, egyikét Britannia Tizenhárom Kincsének. Merlinnel szemben sorakoznak fel Britannia keresztényei, kiknek legfıbb vezetıje, Sansum püspök, szinte minden hatalmát elveszítette, mikor kihívta maga ellen Guinevere haragját. Sansum kegyvesztett és apátként szolgál az Ynys Wydryn-i (glastonbury-i) Szent Tövis kolostorban. A Tél királya azzal végzıdik, hogy Arthur megnyeri a Lugg Vale-i ütközetet. Mordred trónja biztonságba kerül, a déli brit királyságok szövetséget kötnek, és Arthur, bár maga nem király, vitathatatlanul a szövetségesek vezéralakja.
Szereplık ADE Lancelot ágyasa AELLE Szász király AGR1C0LA Gwent hadura, Twedric király alattvalója AILLEANN Egykor Arthur ágyasa, az ikerfiúk, Amhar és Loholt édesanyja AMHAR Arthur és Ailleann törvénytelen fia ARTHUR Dumnonia hadura, Mordred felesküdött védelmezıje BÁLIN Arthur egyik harcosa BAN Benoic néhai királya, Lancelot atyja BEDWIN Dumnonia püspöke és fıtanácsnoka BORS Lancelot unokatestvére és bajnoka BROCHVAEL Powys királya az Arthur-kort követıen BYRTHIG Gwynedd koronahercege, késıbb királya CADOC Keresztény püspök és nagynevő szent CADWALLON Gwynedd királya CADWY Isca lázongó hercege CALLYM Kernow bajnoka CAVAN Derfel parancsnoka CEI Arthur gyermekkori társa, most egyik harcosa CEINWYN Powys hecegnıje, Cuneglas húga CERD1C Szász király CULHWCH Arthur unokatestvére, harcosainak egyike CUNEGLAS Powys királya, Gorfyddyd fia CYTHRYN Dumnonia elöljárója, tanácsnok DERFEL CADARN Történetünk elbeszélıje, születését tekintve szász, Arthur harcosa, késıbb szerzetes D1AN Derfel legkisebb leánya D1NAS Síluriai druida, Lavaine ikertestvére DIWRNACH Lleyn – a korábbi Henis Wyren – királya EACHERN Derfel egyik lándzsása ELAINE Lancelot anyja, Ban özvegye EMRYS Dumnonia püspöke, Bedwin utóda ERCE Derfel anyja, akit Ennának is neveznek GALAHAD Lancelot féltestvére, az elveszett Benoic hercege GORFYDDYD Powys Lugg Vale-nél elhalt királya, Cuneglas és Ceinwyn atyja GUINEVERE Arthur felesége G UN DLEU S Egykor Siluria királya, ki a Lugg Vale-i ütközet után halt el GWENHW1VACH Guinevere testvére, az elveszett Henis Wyren hercegnıje GWLYDDYN Merlin szolgálója GWYDRE Arthur és Guinevere fia HELLEDD Cuneglas felesége, Powys királynéja HYGWYDD Arthur szolgálója 1GRAINE Powys királynéja az Arthur-kort követıen, Brochvael felesége IORWETH Powysi druida 1SEULT Kernow királynéja, Mark felesége ISSA Derfel egyik lándzsása, késıbb parancsnoka
LANCELOT Benoic előzött királya LANVAL Arthur egyik harcosa LAVAINE Siluriai druida, Dinas ikertestvére LEODEGAN Henis Wyren előzött királya, Guinevere és Gwenhwivach atyja LIGESSAC Számőzetésben élı hitszegı LOHOLT Arthur törvénytelen fia, Amhar ikertestvére LUNETE Egykor Derfel kedvese, majd Guinevere szolgálója MAELGWYN Dinnewraci szerzetes MALAINE Powysi druida MALLA Sagramor szász felesége MARK Kemow királya, Tristan atyja MELWAS Belgae előzött királya MERLIN Dumnonia legfıbb druidája MEUR1G Gwent koronahercege, késıbb királya MORDRED Dumnonia királya, Norwenna fia MORFANS „A Rút”, Arthur egyik harcosa MORGAN Arthur nıvére, egykor Merlin legfıbb papnıje MORWENNA Derfel legidısebb leánya NABUR Dumovaria keresztény magisztrátusa N1MUE Merlin kedvese és legfıbb papnıje NORWENNA Mordred anyja, akit Gundleus gyilkolt meg OENGUS MAC AIREM Demetia – az egykori Dyfed – ír királya PEREDUR Lancelot és Ade fia PYRL1G Derfel bárdja RALLA Merlin szolgálója, Gwlyddyn felesége SAGRAMOR Arthur numídiai parancsnoka, a Kövek Ura SANSUM Dumnonia püspöke, késıbb Derfel elöljárója Dinnewracban SCARACH Issa felesége SEREN Derfel középsı leánya TANABURS Siluriai druida, akit Derfel Lugg Vale után gyilkolt meg TEWDRIC Gwent királya, Meurig atyja, késıbb keresztény remete TRISTAN Kernow koronahercege, Mark fia TUDWAL Novícius Dinnewracban UTHER Dumnonia halott királya, Mordred nagyapja
Helyszínek
A csillaggal jelölt helyek az írói képzelet termékei ABONA AQUAE SULIS BENOIC BODUAN
Avonmouth, Avon Bath, Avon Elveszett királyság Bretagne-ban (Armoricában) Gam Boduan, Gwynedd
BROCELIANDE BURRIUM CAER AMBRA* CAER CADARN* CAER GE1* CAER SWS CALLEVA CORINIUM CWM ISAF D1NNEWRAC* DOLFORWYN DUN CE1NACH* DUNUM DURNOVARIA ERMID CSARNOKA GLEVUM HALCWM* ISCA (DUMNONIA) 1SCA (SILURIA) LIND1MS LLOEGYR
Armorica fennmaradt brit királysága Gwent fıvárosa, Usk, Gwent Amesbury, Wiltshire South Cadbury, Somerset Gwynedd fıvárosa. Észak-Wales Powys fıvárosa. Caersws, Powys Silchester, Hampshire Cirencester, Gloucestershire Newtown közelében, Powysban Monostor Powysban Newtown közelében, Powysban Haresfield Beacon, Gloucester közelében Hod Hill, Dorset Dorchester, Dorset Street közelében, Somerset Gloucester Salcombe, Devon Exeter, Devon Caerleon, Gwent Ilchester, Somerset Britannia szászok által megszállt területe, szószerinti jelentésben „az elveszett földek”. A Modern wales-iben a Lloegyr Angliát jelöli. LLYN CERRIG BACH A Kis Kövek Tava, ma Valley repülıtér, Anglesey LUGG VALE* Mortimer's Cross, Hereford & Worcester MAGNIS Kenchester, Hereford & Worcester N1DUM Neath, Glamorgan PONTES Staines, Surrey RATAE Leicester A KÖVEK Stonehenge A TOR Glastonbury Tor, Somerset VENTA Winchester, Hampshire VINDOCLADIA Római erıdítmény Wimbone Minster közelében, Dorsetben YNYS MON Anglesay Y1MYS TREBES* Benoic elveszett fıvárosa, Mont Saint-Michel, Bretagne YNYSWIT Isle of Wight YNYSWYDRYN Glastonbury, Somerset
ELSİ RÉSZ A Sötét Út
M a sokat gondolkodtam a halottakról. Ez az óév utolsó napja. Az ölyvharaszt rég megbámult már a dombokon, a szilfák a völgy végében rendre elveszítették leveleiket, és megkezdıdött már a lábasjószágok téli öldösése is. Ma van Samain estéje. Ma éjjel a függöny, mely elválasztja egymástól az élıket és holtakat, megrebben, foszladozni kezd, majd végképp eltőnik. Ma éjjel a holtak átkelnek a kardok hídján. Ma éjjel a holtak eljönnek a Túlvilágról erre a világra, de mi nem fogjuk ıket látni. A sötétség árnyai lesznek csupán, borzongató szellık a mozdulatlan éjszakában, ám mégis közöttünk járnak majd. Sansum püspök, a szent, ki apró szerzetesi közösségünket vezeti, gúnyos megvetéssel viseltetik az ilyen hiedelmek iránt. A holtak, mint mondja, nem birtokolnak árnyéktestet, nem kelnek át kardok hídján, ám ehelyett hideg sírokban fekszenek és várnak Jézus Krisztus Urunk végsı eljövetelére. Helyénvaló persze, állítja, megemlékezni a halottakról és imát mondani halhatatlan lelkők üdvéért, ám testük immár mindörökre az enyészeté. Elrothadtak. Elfolyt szemeik helyén sötét lyukak tátonganak koponyájukban, férgek járják át zsigereiket, és moha telepszik meg csontjaikon. A szent váltig állítja, a holtak nem bajlódnak azzal, hogy feltámadjanak Samain éjjelére, ám még ı is gondot fordít arra, hogy hagyjanak egy frissen sült cipót a kolostor tőzhelye mellett ezen az éjjelen. Nemtörıdömséget színlel, mégis ott áll majd a cipó és a kanna víz a konyha hamvai mellett. Én magam még többet adok. Egy kupa jó mézsört és egy darabka lazacot. Hitvány ajándékok, de ez a legtöbb, mi tılem telik, és ma éjjel leteszem ıket a tőzhely mögötti árnyékos sutba, azután visszamegyek szerzetesi cellámba, hogy üdvözöljem a holtakat, akik eljönnek ebbe a fagyos házba, erre a kietlen domboldalra. Nevükön szólítom majd a holtakat: Ceinwyn, Guinevere, Nimue, Merlin, Lancelot, Galahad, Dián, Sagramor; a teljes felsorolás kitöltené két pergament is. Mennyi halott. Lépteik nem kavarnak örvénylı port a kılépcsıkön, sem nem riasztják meg a kolostor szalmatetıjében megbúvó egereket, de még Sansum püspök is tudja, hogy macskáink felpúpozzák a hátukat és a konyha sarkaiból sziszegnek ádázul, amint az árnyak elválnak a tőzhely árnyaitól, hogy megkeressék az ajándékokat, mely visszatartja ıket attól, hogy álnokságot mőveljenek. Ma tehát van miért a halottakra gondolnom. Öreg vagyok, talán öregebb, mint egykor maga Merlin volt, noha közel sem olyan bölcs. Azt hiszem, Sansum püspök és jómagam vagyunk a régi idık utolsó tanúi, és én az egyetlen, aki jó szívvel emlékezik. De talán vannak még mások is életben. Írországban esetleg, vagy Lothian fagyos északi síkságain, s bár én nem ismerem ıket, egyet bizonyosan tudok: ma este, hozzám hasonlóan, ık is meghúzzák magukat a sőrősödı sötétségben, miként a vinnyogó macskák is elhátrálnak az éj árnyai elöl. Minden, amit csak szerettünk, odalett; mindent, amit felépítettünk, lerontottak; mindent, amit mi vetettünk, a szászok kaszálták le. Mi, britek, beszorultunk a magas nyugati hegyek közé, és bosszúról beszélünk, de nincs már kard, ami felvehetne a harcot a növekvı sötétséggel. Vannak idık, mostanság egyre gyakrabban, amikor én is szeretnék a holtakkal lenni. Sansum püspök lelkesen üdvözli e vágyamat, és elmondja, hogy csakis így kerülhetek fel a mennybe, hogy Isten jobb oldalán
üljek, de én nem hiszem, hogy valaha is elérném a keresztények mennyországát. Túl sokat vetkeztem és ezért a pokol tüze vár rám, noha én, ellenkezvén hitemmel, még most is abban reménykedek, hogy ehelyett eljuthatok a Túlvilágra. Mert odaát, a négytornyú Annwyn almafái alatt étkektıl roskadozó asztalok várnak rám, melyet körülülnek néhai barátaim árnytestei. Merlin hízelkedik majd, hogy azután kioktasson, zsémbeljen velem, és rám unjon. Galahad kirobbanó örömmel vágna közbe, miközben Culhwch, megunván a sok beszédet, elemeli a legszebb ürücombot, és közben azt hiszi, senki sem veszi észre. És ott lesz Ceinwyn, a drága Ceinwyn, békét hozva a Nimue által támasztott kavarodásra. És én még mindig lélegzésre vagyok kárhoztatva. Élek, míg barátaim ünnepelnek, és amíg élek, tovább írom e történetet Arthurról. Igraine királynı kedvéért ragadtam tollat, aki Powysi Brochvale királynak, monostorunk védelmezıjének felesége. Igraine tudni akar mindent, amire csak emlékszem, én pedig elkezdtem lejegyezni ezeket a történeteket, noha Sansum püspök mélyen helyteleníti munkámat. Azt mondja, Arthur Isten ellensége volt, a sátán fattya, ezért hát anyanyelvemen, szászul írok, amit a szent nem érthet meg. Igraine és jómagam azt mondtuk a szentnek, hogy Jézus Krisztus Urunk szent evangéliumának szász nyelvő fordítását jegyzem le, és talán hisz is nekünk, vagy egyszerően csak kivárja az idejét, hogy hazugságon kaphasson és alaposan megbüntethessen ezért. Mindennap írok. Igraine gyakorta eljár kolostorunkba, hogy az Ur az ı kegyelmében ne tagadja meg tıle a gyermekáldást, és amikor végez az imádságokkal, magával viszi az elkészült pergameneket, és lefordítja ıket a briton nyelvre Brochvael egy tanult törvényszolgája segítségével. Úgy hiszem, meg is változtatja a történetet, hogy Arthur inkább legyen olyan, amilyennek látni szeretné, ahelyett, amilyen valójában volt, de talán mindez mit sem számít, hisz úgyse fogja soha senki elolvasni ezeket a lapokat. Ahhoz a férfihoz vagyok hasonlatos, aki sárból és vályogból emel falat az ár ellen. Közéig a sötétség, mikor senki sem fog már olvasni. Nem lesznek, csak a szászok. Így hát írok a holtakról, és ezzel múlatom az idıt, míg csatlakozhatom hozzájuk; míg el nem jön az ideje, hogy Derfel testvér, Dinnewrac jámbor lelkő szerzetese, újra Lord Derfel Cadarnné lépjen elı, Derfellé, a Hatalmassá, Dumnonia bajnokává és Arthur hın szeretett barátjává. Addig azonban nem vagyok egyéb didergı vén csuhásnál, aki megmaradt kezével kaparja le zavaros emlékeit. És a mai éjjel Samainé, holnap pedig beköszönt az új év. Közeleg az igazi tél. A halott levelek estharmattól fénylıén tapadnak a sövények oldalára, szılırigók telepednek a tarlóra, sirályok vágnak neki a szárazföldnek a tenger felıl, és erdei szalonkák gyülekeznek a telihold korongja alatt. Épp alkalmas idıjárás, véli Igraine, megörökíteni a rég volt dolgokat, így újabb pergameníveket hozott nekem, tintával és írótollakkal együtt. Mesélj Arthurról, biztat, az arányló Arthurról, utolsó és legnagyobb reménységünkrıl, a sosemvolt királyról, Isten ellenségérıl, a szászok ostoráról. Mesélj Arthurról. Az elhagyott csatatér szörnyőséges dolog. Gyıztünk, ám nem diadalérzet szállta meg lelkünket, csupán kimerültség és megkönnyebbülés. Borzongtunk tüzeink körül, próbálván nem gondolni a hullaevıkre és szellemekre, melyek ott ólálkodtak a sötétben, ahol Lugg Vale holtjai feküdtek. Némelyikünk elaludt, de egyikünk sem aludt jól, hisz a hátunk mögött hagyott csata borzalmai még sokáig kísértettek. Koromsötétben ébredtem, kirángatva az álom karjaiból, a lándzsára emlékezve, mely kis híján kiontotta a beleimet. Issa mentett meg, elhárítva az ellenséges lándzsát pajzsa peremével, ám engem még sokáig nyomasztott, ami megtörténhetett volna. Próbáltam újra álomba merülni, de a lándzsa emléke dermedt ébrenlétben tartott, így végül borzongva és elcsigázottan felálltam, és összevontam magamon köpenyemet. A katlant elszórtan parázsló tüzek fénye világította be, s a tüzek közti sötétben füst és a folyóról felszakadó köd örvénylett. Idınként mozdult valami a feketeségben, de hogy szellemek vagy élık voltak-e, meg nem tudtam volna mondani. – Nem tudsz aludni, Derfel? – kérdezte egy hang halkan a római építmény kapujából, mely mögött Gorfyddyd király teteme feküdt. Megfordulva Arthurt láttam, amint engem figyel. – Nem tudok aludni, uram – vallottam meg.
Utat keresett magának a földön fekvı harcosok között. Egyik hosszú fehér köpenyét viselte, melyet annyira szeretett, és abban a fojtottan izzó éjszakában a ruhadarab szinte ragyogni tetszett. Nem volt azon egyetlen sárfolt vagy vércsepp sem, én pedig ráébredtem, hogy valószínő gondosan elıre elcsomagolta, hogy a csata után legyen egy tiszta köpenye, amit felvehet. Mi többiek azzal sem törıdtünk volna, ha anyaszült meztelenül kellett volna harcolnunk, csak életben maradhassunk, ám Arthur mindig ilyen nagyigényő ember volt. Hajadonfıtt járt, és hajzata még most is koponyájához lapult ott, ahol a harci sisak leszorította. – Én sohasem alszom csata után – mondta –, és utána még jó egy hétig. Azután eljön az elsı áldott éjszaka nyugalma. – Elmosolyodott. – Adósod vagyok. – Nem, uram – tiltakoztam, holott igazság szerint valóban adósommá tettem. Sagramor és én egész álló nap tartottuk Lugg Vale-t, vékony pajzsfalunkkal állva ellent az ellenség hordáinak, és Arthur kudarcot vallott megmentésünkben. A felmentı csapat végül így is megérkezett, és vele a diadal is, ám Arthur valamennyi csatái közül ez állt legközelebb a vereséghez. Egészen az utolsó ütközetig. – Én mindenesetre emlékezni fogok tartozásomra – szólt gyengédséggel –, ha te nem is. Ideje, hogy vagyonos embert csináljak belıled, Derfel; belıled s embereidbıl. – Elmosolyodott, és a könyökömnél fogva vezetett el egy csupasz földdarabra, ahol hangunk nem zavarta a füstölgı tüzek közelségében nyugtalanul hánykolódó harcosok sekélyes álmát. A talaj nyirkos volt, és az esıvíz tócsái gyülekeztek a föld sebeiben, melyeket Arthur lovainak vasalt patái ütöttek. Eltőnıdtem rajta, hogy vajon a lovak is csatáról álmodnak-e, majd azon, hogy a holtak, megérkezvén a Túlvilágra, vajon még mindig beleborzonganak-e a kardcsapás vagy lándzsadöfés emlékébe, mely lelkőket a kardok hídja felé irányította. – Gyanítom, Gundleus halott – vágta el Arthur gondolataim fonalát. – Halott, uram – erısítettem meg. Siluria királya még az est korai óráján hagyta itt e világot, de én azóta még nem találkoztam Arthurral, hogy Nimue magához vette ellensége életét. – Hallottam sikoltozni -jegyezte meg Arthur tárgyilagos közömbösséggel. – Bizonyára egész Britannia hallotta sikoltozni – feleltem éppoly szárazon. Nimue ízekrıl ízekre tépte szét a király sötét lelkét, mindvégig bosszúszomjasan üvöltve a férfival, aki megerıszakolta és elvette fél szemét. – Tehát Siluriának királyra van szüksége – folytatta Arthur, majd letekintett a hosszú völgybe, ahol fekete alakok suhantak párába és füstbe burkolózva. Simára borotvált arcát árnyékba borították a lángok, komor külsıvel ruházva fel. Nem volt mondható jóképő férfinak, noha nem volt rút sem. Sokkal inkább volt egyedi arca: hosszú, csontos, és erıteljes. Nyugalmi állapotában sajnálatot árasztottak vonásai, együttérzést és körültekintést sejtetve, ám beszélgetés közben inkább mozgatta azokat lelkesedés és egy-egy fürge mosoly. Még ekkoriban is fiatal ember volt, aligha harmincesztendıs, és rövidre nyírt hajzatát sem érintette még az ısz. – Jöjj – érintette meg újból karomat, és intett a katlan felé. – Temetetlen holtak közt akarsz sétálni? – hıköltem hátra. Én bizony kivártam volna a hajnalt, mely előzi az ártó szellemeket, mielıtt kimerészkedtem volna az oltalmazó tüzek közül. – Mi tettük ıket holttá, Derfel, te és én – mondta Arthur –, tehát inkább nekik van félnivalójuk tılünk, nem igaz? – Sohasem volt babonás ember, mint mi többiek, kik folyton áldásra áhítoztunk, amuletteket dédelgettünk, és aggódva kutattuk a baljós jeleket, melyek a veszélyre figyelmeztettek. Arthur úgy haladt keresztül a szellemvilágon, akárha vak lett volna. – Jöjj – kérlelt, újfent karomat érintve. Így hát belesétáltunk a sötétségbe. Nem voltak mindannyian halottak a ködben fekvı testek, hisz némelyikük szánalmas hangon esdekelte segítségünket, ám Arthur, rendesen a legfigyelmesebb valamennyi férfiú közül, most süket maradt elfúló kiáltásaikra. Britannia sorsán gondolkodott. – Holnap délnek indulok -jelentette ki –, hogy találkozzam Tewdrickel. – Gwent királya, Tewdric, bár szövetségesünk volt, nem küldte el embereit a Lugg Vale-be, azt gondolván, hogy a gyızelem lehetetlen. A király immár adósunk volt, mert mi megnyertük a háborút nélküle is, noha Arthur nem volt az az ember, aki ezt felhánytorgatja –
Meg fogom kérni Tewdricet, hogy küldje embereit keletre, ellenállni a szászoknak – folytatta Arthur –, de azért velük engedem Sagramort is. Ennyi erıvel meg kell tudnunk tartani a határt télire. Az embereid – villantott fel egy sebes mosolyt – megérdemlik a pihenést. Az a mosoly azt mondta nekem, hogy ne is számítsunk pihenésre. -Azt teszik, amit parancsolsz nekik – feleltem kötelességtudóan. Merev mozdulatokkal lépkedtem, nagyon is tudatában léve a körülöttünk ólálkodó árnyékoknak, és jobb kezemmel sőrőn hánytam magamra a jeleket, hogy távol tartsam magamtól a gonoszt. Néhány lélek, csak nemrégiben szakadva el testétıl, még nem találhatta a bejáratot a Túlvilágra, és ehelyett itt bolyongott a föld felett, keresvén régi testét és az alkalmat, hogy bosszút állhasson gyilkosán. Sok ilyen lélek repdesett aznap éjjel a Lugg völgyében és én rettegtem is tılük, ám Arthur, közömbösen a fenyegetésre, elıvigyázatlanul sétálgatott a holtak mezején, egyik kezében tartva fehér köpenye csücskét, hogy a becses ruhadarabot megóvja a nedves főtıl és a vaskos sártól. – Siluriában akarom látni embereidet – szólt elszántan. – Oengus Mac Airem ki akarja majd fosztani, de neked féken kell ıt tartanod. – Oengus volt Demetia ír királya, aki pálfordulásával megadta Arthurnak az áhított gyızelmet, ám az írek zsoldját rabszolgákban és a siluriai holtak vagyonának illı részével kellett megváltanunk. – Száz rabszolga az övé jelentette ki Arthur-, és Gundleus kincseinek harmada. Bele is egyezett ebbe, ám ettıl függetlenül próbál majd rászed ni bennünket. – Teszek róla, hogy ne sikerüljön neki, uram. – Nem, te nem teszel. Engeded, hogy Galahad vezesse embereidet? Bólintottam, mélyen elrejtve meglepetésemet. – Akkor hát tılem mit kívánsz? – kérdeztem. – Siluria komoly gond – folytatta Arthur, ügyet sem vetve kérdésemre. Megtorpant, összevonva szemöldökét, amint Gundleus királyságára gondolt. – Rossz kormányzás alatt nyögött, Derfel, nagyon rossz kormányzás alatt. – Mély megvetés csendült ki hangjából. Számunkra egy becstelen uralkodó éppoly természetesnek számított, mint télen a hó vagy tavasszal a virágok, ám Arthurt az ilyesmi mindig mélységesen felháborította. Napjainkban igazi hadúrként emlékezünk Arthurra, a fénylı lovagra, aki csodás páncéljában, kardjával a kezében lovagolt a halhatatlanságba, pedig ı nem akart mást, csak hogy jó, tisztességes, és igazságos vezetıként maradjon meg bennünk. Bár kardja hatalmat adott neki, ı átengedte ezt a hatalmat a törvényességnek. – Nem túlzottan fontos királyság – ment tovább –, ám állandó gondok forrása lesz, ha nem tesszük helyre. – Hangosan gondolkodott, próbálván feltárni minden akadályt, mely a magunk mögött hagyott csata és Britannia hın áhított egysége közé férkızhetett. – Az ideális megoldás – mondta ki végül –, megosztani Gwent és Powys között. – Akkor hát miért nem teszed ezt? – kérdeztem. – Mert Siluriát Lancelotnak ígértem – felelte olyan hangon, mely nem tőrt ellenkezést. Nem szóltam hát semmit, csak megérintettem Hywelbane markolatgombját, hogy vasa oltalmazzon az éjszaka ártó szellemei ellen. Dél felé tekintettem, ahol a holtak árja tajtékként törte át a cölöpkerítést, melyet embereimmel egész álló nap tartottam az ellenséggel szemben. Oly sok bátor ember küzdött abban az ütközetben, de nem Lancelot. Azokban az években, hogy Arthur oldalán harcoltam, és miután ismeretségbe kerültem Lancelottal, végig arra vártam, hogy egyszer majd csak meglátom Lancelotot egy pajzsfalban. Láttam, hogy vert seregek rémülten menekülı maradékait üldözi, és láttam, ahogyan a foglyokat magasztos parádékon vezeti az izgatott tömeg elıtt, de egyetlenegyszer sem láttam a küzdelmes, verítékes pajzsfalakban. İ volt Benoic előzött királya, kinek otthonát a Galliából kirajzó frankok ítélték feledésre, ám ı, amennyire tudhattam, egyetlenegyszer sem vezette lándzsáját a frank seregek ellen, a bárdok mégis telekürtölték Britannia hosszát-szélét a vitézségével. 0 volt Lancelot, a földnélküli király, ezernyi csata hıse, minden britonok kardja, a bánat jóvágású ura, az eszmény, s mindeme érdemet a daloknak köszönhette, s egyetlen esetben sem kardjának. Ellensége voltam, s ı az enyém, ám mindketten ugyanakkor Arthur barátai is, és e barátság nehézkes békét kényszerített mindkettınkre. Arthur tudott ellenséges érzelmeimrıl. Megérintette könyökömet, és mindketten elindultunk délnek, a néhai cölöpkerítés felé. – Lancelot Dumnonia barátja – erısködött –,
ezért ha Lancelot uralja Siluriát, nincs mitıl tartanunk. És ha Lancelot feleségül veszi Ceinwynt, akkor Powys is ıt fogja támogatni. Kimondatott hát, és ellenségességembe immár engesztelhetetlen harag is vegyült, ám mégsem szólaltam fel Arthur elképzelései ellen. Mit is mondhattam volna? Egy szász rabszolga fattya voltam, feltörekvı harcos, maréknyi emberrel, zsebkendınyi föld nélkül, míg Ceinwyn Powys hercegnıje. Seremnek, a csillagnak nevezték, és ı úgy fénylett ezen az eltompult világon, mint a nap egy sárba hullott szikrája. Arthurral jegyezték el, ám ı elhagyta Guinevere kedvéért, és a hőtlenség szülte a háborút, mely immár véget ért a Lugg Vale-i öldökléssel. Most, hogy béke lett, Ceinwynnek feleségül kellett mennie Lancelothoz, ádáz ellenségemhez, miközben én, a senki és semmi, fülig szerelmes voltam belé. A melltőjét viseltem és minden gondolatom az ı arcát viselte magán. Szent esküvel fogadtam, hogy megoltalmazom, és ı nem utasította vissza eskümet. Elfogadása tébolyult reménykedéssel töltött el, hogy szerelmem nem esélytelen, pedig az volt. Ceinwynnek hercegnıként egy királyhoz kellett feleségül mennie, én pedig nem voltam egyéb felkapaszkodott lándzsásnál, aki úgy házasodik, ahogy tud. Így hát nem árultam el Ceinwyn iránt érzett szerelmemet, és Arthur, aki már Britannia jövıjén tanakodott a gyızelem utáni éjjelen, nem sejtett meg semmit. És miért is kellett volna sejtenie? Ha megvallom neki, hogy szerelmes vagyok Ceinwynbe, éppoly felháborítónak ítélhette volna becsvágyam, mintha a trágyadomb kakasa vágyakozna rá, hogy sasként szántsa a levegıt. – Ismered Ceinwynt, igaz? – kérdezte tılem. – Igen, uram. – És ı kedvel téged – mondta, félig kérdıen. – Merem remélni – feleltem az igazsághoz hően, emlékezve Ceinwyn sápadt, ezüstös szépségére, és győlölve a gondolatát is, hogy mindez Lancelot kénye-kedvére legyen bízva. – Eléggé kedvel ahhoz – toldottam meg-, hogy elmondja, nem lelkesedik ezért a házasságért. – Miért is tenné? – kérdezte Arthur. – Még egyszer sem találkozott Lancelottal. Nem várok tıle lelkesedést, Derfel, csupán engedelmességet. Vonakodtam felelni. Az ütközet elıtt, amikor Tewdric már attól tartott, hogy a háború pusztulásba dönti egész országát, békeküldöttségben jártam Gorfyddydnél. A küldetés ugyan elbukott, ám találkoztam Ceinwynnel, és beszéltem neki Arthur reményérıl, hogy Lancelothoz fog feleségül menni. İ nem vetette el az elképzelést, noha nem is üdvözölte. Akkoriban persze még senki sem gondolta, hogy Arthur legyızheti Ceinwyn atyját a csatában, ám Ceinwyn mégis fontolóra vette ezt a valószerőtlen ajánlatot, és kegyet kért tılem, arra az esetre, ha Arthur gyızne. Az oltalmába ajánlotta magát, és én, belezuhanva a szerelembe, úgy fordítottam le kérését, mint könyörgést, hogy ne kényszerítsék bele akarata ellen való frigybe. Elmondtam Arthurnak, hogy Ceinwyn a védelmét kérte. – Túlságosan is gyakran jegyzik ıt el, uram – tettem hozzá –, és túlságosan gyakran kell csalódnia. Azt hiszem, semmi másra nem lenne szüksége, mint idıre. – Idıre! – nevetett fel Arthur. -Nincs már ideje, Derfel. Nemsokára húszéves lesz! Nem maradhat hajadon, akár egy macska, csak mert nem tud egeret fogni. És ugyan ki máshoz mehetne feleségül? – Megtett néhány lépést. – Védelmem alatt tudhatja magát – mondta –, de mi lehetne jobb védelem annál, ha hozzámegy Lancelothoz, aki királynıvé teszi? De mi a helyzet veled? – kérdezte hirtelen. – Velem, uram? – Egy pillanatra már azt hittem, felajánlja nekem Ceinwyn kezét, és a szívem majd kiugrott a helyébıl. – Közel harminc vagy már – folytatta. – Itt az ideje, hogy megházasodj. Errıl is gondoskodni fogunk, ha visszatérsz Dumnoniába, de most azt akarom, hogy menj Powysba. – Én, uram? Powysba? – Alig hogy legyıztük Powys egyesített se regeit, és nem tudtam elképzelni, hogy Powysban bárki is jó szívvel látna egy ellenséges harcost. Arthur megragadta karomat. – Az elkövetkezı néhány hétben az a legfontosabb, Derfel, hogy Cuneglast mielıbb Powys királyává koronázzák. İ úgy gondolja, hogy senki sem szállna vele szembe a trónért, de én bizonyos akarok lenni. Caer Swsben akarom tudni egyik emberemet, hogy tanúja legyen az eseményeknek. Semmi egyéb. Azt akarom, hogy mindenki
tudja, ha szembeszáll Cuneglasszal, az én haragomat is kivívja maga ellen. Ha te ott vagy, és mindenki látja barátságtokat, tisztán érthetı lesz az üzenet. – Akkor miért nem küldesz oda vagy száz embert? – kérdeztem. – Mert nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy mi ültetjük Cuneglast Powys trónjára. Barátként van rá szükségünk, és nem akarom, hogy legyızött ellenségként térjen meg országába. Amellett – mosolyodott el –, te is érsz annyit, mint száz ember. Tegnap bebizonyítottad. Elfintorodtam, ahogyan mindig is tettem túlzó dicséretei hallatán, ám ha a magasztalás ez esetben azt jelentette, hogy megfeleltem Arthur powysi követeként, akkor boldog voltam, hisz így újból Ceinwyn közelében lehettem. Még mindig kincsként ıriztem emlékeimben lágy érintését a karomon, ahogyan kincs gyanánt rejtegettem a fi-bulát is, melyet oly sok éve kaptam tıle. Még nem házasodott össze Lancelottal, mondtam magamnak, és én mást sem akartam, mint próbára tenni hasztalan reményeim. – És miután Cunglast megkoronázták – kérdeztem –, mit tegyek azután? – Bevársz engem – felelt Arthur. – Powysba indulok, amint tudok, s miután nyélbe ütöttük a békét és Lancelot eljegyzését, hazatérünk. És jövıre, barátom, a szászok ellen vezetjük Britannia egyesített hadait – ízlelgette tıle szokatlan élvezettel a küszöbönálló hadjárat örömeit. Kivette részét a harcból, mi több, élvezte is a küzdelmet, mely letépte a zablát máskor oly megfontolt lelkérıl, ám sohasem kereste a háborút a béke ellenében, mert túlontúl tartott a harc bizonytalan kimenetelétıl. A gyızelem és vereség túlzottan kiszámíthatatlan fogalmak voltak a számára, és Arthur győlölte végignézni, ahogyan a rend és a hatékony diplomácia helyét a szeszélyes harcok veszik át. A diplomácia és taktika azonban együttes erıvel sem szállhatott szembe a szászokkal, akik nyugat felé tartva és férgekként nyüzsögve özönlöttek Britanniába. Arthur rendszeretı, törvényesen kormányzott, békés Britanniáról álmodott, és a szászoknak nem volt helye ebben az álomban. – Tavasszal indulunk? – kérdeztem tıle. – Amint felbukkannak az elsı levelek. – Akkor most mégis kérnék tıled egy kegyet. – Csak nevezd meg – mondta, boldogan, amiért valamivel viszonozhatja, hogy a gyızelemhez segítettem. – Én Merlinnel akarok tartani, uram – mondtam. Hosszú ideig nem felelt. Némán meredt a nyirkos talajra, ahol egy szinte kettébe hajtott, kicsorbult kard hevert. Valahol a sötétben felnyögött egy sebesült, azután kiáltás harsant, majd minden elcsendesedett. – Az Üst – mondta ki végül Arthur, komor hangon. – Igen, uram. – Merlin a csata közepén jött el közénk, és kérte mindkét oldalt, hogy kövesse ıt Clyddno Eiddyn Üstjét kutatni. Az Üst volt Britannia legnagyobb kincse, a régi Istenek varázslatos ajándéka, mely évszázadokkal elıbb elveszett. Merlin annak szentelte életét, hogy összegyőjtse az elveszett kincseket, és az Üst volt minden fáradozásának remélt jutalma. Ha megtalálja az Üstöt, mondta el nekünk, visszaadja általa Britanniát jogos Isteneinek. Arthur megrázta fejét. – Valóban azt hiszed, hogy Clyddno Eiddyn Üstje ennyi éven át rejtve maradhatott? – kérdezte tılem. – Végig, a római megszállás ideje alatt? Rómába vitték, Derfel, és beolvasztották, hogy melltőket vagy pénzeket verjenek belıle. Az Üst nem létezhet! – Merlin azt mondja, létezik, uram – erısködtem. – Merlin vénasszonyok vartyogására hallgat – felelt Arthur indulatosan. – Tudod te, hány embert akart, hogy megkeresse az Üstjét? – Nem, uram. – Nyolcvanat, nekem ennyit mondott. Vagy akár százat is. Vagy ami még jobb, kétszázat! Még azt se mondja meg, hol az Üst, egyszerően azt kívánja tılem, hogy adjak mellé egy hadsereget, és masírozzak el vele valami távoli vidékre. Írországba, vagy talán egészen a Vadonba. Hát nem! – Arrébb rúgta az elgörbült kardot, és ujjával keményen belebökött a
vállamba. – Ide figyelj, Derfel, jövıre minden lándzsára szükségem lesz, amit csak ki tudok préselni magunkból. Egyszer s mindenkorra elintézzük a szászokat, és én nem engedhetek el nyolcvan-száz embert, hogy egy kotlát hajkurásszon, ami már vagy ötszáz éve elveszett. Ha Aella szászait lebírtuk, felılem rászánhatod magad erre az ostobaságra, ha ezt akarod. De megmondom neked elıre, hogy hiábavaló. Nem létezik az Üst. – Elfordult, és megindult vissza a tüzek felé. Követtem, hogy vitába szálljak vele, holott jól tudtam, semmivel sem gyızhetem meg, mert minden lándzsára szüksége van, ha le akarja bírni a szászokat, és semmivel sem fogja gyengíteni a tavasszal esedékes gyızelem esélyeit. Azután elmosolyodott, mintha kárpótolni akarna kérésem durva elutasításáért. – Ha pedig az Üst mégis létezne – mondta –, akkor egy-két évig még rejtve maradhat. Ám ez idı alatt, Derfel, az a tervem, hogy gazdaggá teszlek. Kötünk neked egy jó érdekházasságot. – Rácsapott a hátamra. – Még egyetlen hadjárat, drága Derfel, egyetlen utolsó öldöklés, és békét teremtünk. Igazi békét. S akkor már nem is lesz szükségünk üstökre. – Kitörı örömmel beszélt. Azon az éjjelen, a holtak között, valóban látta maga elıtt a közelgı békét. A tüzek felé haladtunk, melyek a római kıház körül izzottak, ahol Ceinwyn atyja, Gorfyddyd feküdt holtan. Arthur boldog volt ezen az éjszakán, a szíve mélyéig boldog, hisz látta valóra válni álmait. És minden olyan könnyőnek tőnt. Még egyetlen háború, azután béke mindörökre. Arthur volt a mi hadurunk, Britannia legnagyobb harcosa, ám a csata utáni éjjelen, keresztül vágva a füstbe burkolózott holtak körülöttünk örvénylı szellemein, nem áhítozott másra, csakis békére. Gorfyddyd örököse, Cuneglas is osztozott Arthur álmán. Gwenti Tewdric a szövetségesünk volt, Lanceloté lesz Siluria trónja, és egyesítve Arthur dumnoniai hadaival Britannia királyságai kiverik országukból a szász betolakodókat. Mordred, Arthur gyámsága alatt felcseperedvén, elfoglalja Dumnonia ıt megilletı trónját, Arthur pedig visszavonul, hogy élvezze a békét és jólétet, melyet kardjával vívott ki Britanniának. Ilyennek látta Arthur a mi fényes jövınket. Csakhogy nem számolt Merlinnel. Merlin idısebb, bölcsebb és agyafúrtabb volt Arthurnál, és kiszagolta, merre lehet az Üst. Meg akarta találni a kincset, melynek hatalma méregként járja majd át Britannia minden szegletét. Mert ez volt Clyddno Eiddyn Üstje. Az Üst, mely szétzúzta az emberek álmait. És Arthur, minden gyakorlatiassága ellenére, született álmodozó volt.
Caer Swsben a kihunyó nyár utoljára érlelte a fák leveleit. Én is északnak utaztam Cuneglas királlyal és legyızött embereivel, s én voltam az egyetlen dumnoniai, amikor Gorfyddyd király testét a máglyának adták Caer Dolforwynnél, és láttam a zsarátnok lángjait az égnek törni, amint a király lelke árnyéktestében a Túlvilágra költözött. A tüzet, kettıs győrőt vonva, Powys lándzsásai vették körül, kik fáklyákat hordoztak magukkal, s a fáklyák fénye egybemosódott, mialatt felzendült Béli Mawr halotti éneke. Sokáig énekeltek a harcosok, és hangjuk kísértetkórust alkotva súlyosan verıdött vissza a távoli dombokról. Oly nagy bánat ülte meg Caer Swst. Oly sok földön maradtak hátra özvegyek és árvák. És azon a reggelen, miután a király teste elhamvadt és halotti máglyája még mindig tömött füstoszlopot támasztott az északi hegyek felé, még tovább mélyült a szomorúság, amikor megérkezett Ratae elestének híre. Ratae hatalmas erıdítmény volt Powys keleti határvidékén, ám Arthur átadta a szászoknak, hogy békét vásároljon magának, míg felveszi a harcot Gorfyddyd ellen. Powysban még senki sem tudott Arthur árulásáról, és én nem szóltam semmit. Három napig nem láthattam Ceinwynt, mert ezekben a napokban elhalt atyját gyászolta és asszonyok nem voltak jelen a halotti máglya mellett. Powys udvarhölgyei fekete gyapjúszövetbe öltöztek és bezárkóztak az asszonyok hálócsarnokába. Nem hangzott fel zene abban a csarnokban, ital gyanánt csak vizet vettek magukhoz, ételként is csak szikkadt kenyeret és híg zabkását. A csarnokon kívül Powys harcosai gyülekeztek az új király megkoronázására, míg én, híven Arthur parancsához, igyekeztem elejét venni, hogy bárki
igényt támaszthasson Cuneglas trónjára, noha Gorfyddyd fia ellen még suttogva sem hallottam senkit tiltakozni. A három nap leteltével a nık csarnokának ajtaja megnyílt. Egy szolgáló tőnt fel a kapuban, hogy rutát szórjon szét a küszöbön és a lépcsıkön, majd egy perccel késıbb füstfelhı szökött elı az ajtó mögül, és mi tudtuk, hogy az asszonyok most égetik el a régi király menyegzıi öltözékét. A füst soká örvénylett a csarnok ajtaja és ablakai mögül, és csak amikor elült jött elı Helledd, immáron Powys királynıje, hogy letérdepeljen ura és királya, Cuneglas elé. Fehér vászonból való ruhát viselt, melyen, mikor Cuneglas magához emelte, két sáros folt éktelenkedett a térde magasságában. Cuneglas megcsókolta feleségét, majd visszavezette a csarnokba, Iorweth, Powys legfıbb druidája, fekete köpenyébe öltözötten követte királyát a csarnokba, míg odakint, vas- és bırgyőrőbe vonva a csarnok fából ácsolt falait, Powys megmaradt harcosai figyeltek és várakoztak. Ott várakoztak, míg egy gyermekkórus elkántálta Gwydion és Aranrhod szerelmi kettısét, Rhiannon énekét, majd Gofannon Caer Idionba vonulásának minden egyes versszakát, és csak amikor a legutolsó hangok is elhaltak, bukkant elı lorweth, immáron fehérbe öltözve és fagyönggyel koronázott botját hordozva, hogy bejelentse, a gyász napjai végükhöz értek. A harcosok üdvrivalgásban törtek ki, és szétszéledtek, hogy felkutassák saját asszonyaikat. Cuneglast másnap koronázták királlyá a Dolforwyn csúcsán, és ha bárki emberfia kétségbe kívánta volna vonni ehhez való jogát, akkor az esemény kiváló alkalmat szolgáltatott rá. A csata óta itt elıször vethettem pillantást Ceinwynre is. Másnap végig Ceinwynt bámultam, mialatt Iorweth végrehajtotta a hivatalos ceremóniákat. Testvérbátyját figyelte, amíg én azon ámuldoztam, miként lehet egyetlen asszonyszemély is ily gyönyörőséges. Ma már öreg vagyok, és egy vénember emlékei talán felnagyítják Ceinwyn hercegnı akkori szépségét, bár én nem így gondolom. Nem a semmiért nevezték serermek, avagy csillagnak. Átlagos magasságú volt, és karcsúsága a törékenység látszatával ruházta fel alakját, mely, mint azt késıbb megtudhattam, ugyancsak megcsalta a szemlélıt, hisz Ceinwyn, mindenekelıtt is, hajlíthatatlan vasakaratot mondhatott sajátjának. Haja, miként sajátom is, szıke volt, csak az övé sápadtan arányló és a napnál is világosabb, míg az enyém inkább a koszos szalmára hasonlított. Szemei kékek, viselkedése illedelmes és tartózkodó, arca oly édes, akár a vadméz. Azon a napon kék köntöst viselt, melyet fekete pettyes ezüstrókaprémmel szegélyeztek; ugyanazt az öltözetet, melyet akkor hordott, mikor kezem érintette és eskümet vette. Egyszer elkapta tekintetem és komoran elmosolyodott. Hajlandó vagyok megesküdni rá, hogy még a szívem dobogása is elállt. Powys királyainak szertartása nem sokban különbözött a mi hagyományainktól. Cuneglas körbelépdelt Dolforwyn királyi körében, megkapta a királyság jelvényeit, majd a harcosok királyukká kiáltották ki és kihívtak maguk ellen bárkit, aki kétségbe vonná a koronázás jogosságát. A kihívást néma csend fogadta. A roppant halotti máglya hamvai még mindig ott füstölögtek, mutatván, hogy a régi király eltávozott, ám a csend arról tanúskodott, hogy immár új király uralkodott az országon. Azután bemutatták Cuneglas ajándékait. Jól tudtam, hogy a saját fényőzı ajándékait Arthur maga fogja elhozni, de azért én elhoztam Gorfyddyd kardját, melyet megtaláltak a csatatéren, és most át is adtam Gorfyddyd fiának, mint Dumnonia békevágyának zálogát. A szertartás után ünnepség kezdıdött a magányos csarnokban, mely a Dolforwyn csúcsán állott. Sivár lakoma volt ez, jócskán gazdagabb mézsörben és áléban, mint étkekben, viszont ragyogó alkalmat szolgáltatott Cuneglasnak, hogy megossza harcosaival uralkodói reményeit. Elsıként a háborúról szólt, mely alig hogy véget ért. Megnevezte Lugg Vale holtait, és ígéretet tett embereinek, hogy harcosaik nem hiába ontották vérüket. – Amit sikerült kiharcolnunk – mondta –, az nem egyéb, mint a béke valamennyi briton között. Béke Powys és Dumnonia között. – Szavai nyomán némi morgolódás támadt a harcosok soraiban, ám Cuneglas feltartott kezével csendesítette el az elégedetlenkedıket. – A mi ellenségünk – szólt, és hangja itt hirtelen megkeményedett –, nem Dumnonia, de a szászok! – Szünetet tartott, ám ezúttal senki sem háborgott. Némán várakoztak és figyelték új királyukat, aki, az igazat megvallva, nem volt túlzottan nagy harcos, viszont jó és tisztességes ember. Ezen tulajdonságok maguktól értetıdınek tőntek a kerek, egyenes arc láttán, melynek a király
hasztalan próbált méltóságot kölcsönözni hosszú, szinte mellét verdesı bajszával. Talán nem volt igazi harcos, ám annyira agyafúrt mindenképp, hogy tudja, fel kell ajánlania harcosainak a háború lehetıségét, mert csakis a harc adhat egy férfinak vagyont és dicsıséget. Rataét, ígérte, visszafoglalják, és a szászokat példásan büntetik a szörnyőségekért, melyeket annak lakosaival mőveitek. Lloegyrt, az Elveszett Földet, szintúgy visszakövetelik a szászoktól, és Powys, egykor a legmagasztosabb Britannia valamennyi királysága közül, újra a Germántenger partjáig terpeszkedik majd. A római városokat újjáépítik, a falak újfent dicsıségesen állanak majd, és kijavítják az utakat is. Powys minden harcosának jut majd föld, zsákmány és szász rabszolga. A harcosok tapsolva ünnepelték a kilátásokat, hisz Cuneglas olyan jutalmat kínált a kiábrándult törzsfıknek, amit azok mindig is elvártak királyuktól. Csakhogy, emelte fel a király kezét, hogy elcsendesítse az örvendezıket, Lloegyr gazdagságát Powys nem követelheti egyedül a magáénak. – Mostantól – figyelmeztette követıit – Gwent harcosai és Dumnonia lándzsásai mellett menetelünk a harcba. Ellenségei voltak ık atyámnak, ám nekem barátaim és Lord Derfel is ezért ül ma itt közöttünk. – Elmosolyodott. – És ezért – folytatta –, a legközelebbi telihold idején, drága húgom megüli eljegyzését Lancelottal. Siluria királynıjeként fog uralkodni, és annak az országnak a harcosai is velünk menetelnek majd, hogy Arthur és Tewdric oldalán küzdve megtisztítsuk földünket a szászoktól. El fogjuk pusztítani igazi ellenségeinket. Elpusztítjuk a szászokat! Ezúttal gátat sem lehetett volna vetni az üdvrivalgásnak. Az új király megnyerte magának embereit. Az ısi Britannia gazdagságát és hatalmát kínálta nekik, ık pedig lelkesen tapsoltak és lábaikkal dobogtak helyeslésük jeléül. Cuneglas állt még egy ideig, hagyván folytatódni az üdvrivalgást, majd leült és felém mosolygott, mintha felismerné, mennyire örvendene Arthur mindannak, amit itt most elmondott. Nem maradtam a Dolforwynon a mulatságra, mely egész éjjel tartott, ehelyett visszagyalogoltam Caer Swsbe az ökrösfogat mögött, mely Helledd királynét, két nagynénjét és Ceinwynt szállította. A királyi hölgyek napnyugtára vissza akartak érni Caer Swsbe, én pedig elkísértem ıket – nem mintha feszengenem kellett volna Cuneglas emberei közt, egyszerően csak alkalmat kerestem, hogy beszélhessek Ceinwynnel. így azután, akár egy holdkóros barom, csatlakoztam a kis ırcsapathoz, mely a szekeret hazáig kísérte. Gondosan megválogattam ruházatomat aznapra, mély benyomást akarván tenni Ceinwnyre, ezért kifényeztem páncélingem, lekeféltem a sarat csizmámról és köpenyemrıl, laza copfba fontam hosszú szıke hajamat, és hagytam a hátamra ereszkedni. Fibuláját ott hordtam köpenyemen kívül, iránta való feltétlen odaadásom jeleként. Azt hittem, észre sem vesz, hisz egész úton Caer Sws felé csak ült a szekéren és a tájra meredt, ám amikor végül befordultunk az erıdítmény felé, lepattant a kocsiról, hogy bevárja, míg én is odaérek. A lándzsások félrehúzódtak, hogy mellette sétálhassak. Elmosolyodott, amint felismerte a melltőt, de nem tett róla említést. – Azon tőnıdünk, Lord Derfel – szólt ehelyett –, hogy mi hozott errefelé. – Arthur azt akarta, hogy legyen egy dumnoniai szemtanú is fivéred királlyá emelésén, úrnım – válaszoltam. – Vagy inkább meg akart róla bizonyosodni, hogy valóban királlyá emelik? – kérdezte azonnal. – Ez is igaz – ismertem el. Vállat vont. – Itt nincs más, aki király lehetne. Atyám gondoskodott errıl. Volt ugyan egy Valerin nevő törzsfı, aki kihívhatta volna Cuneglast a királyságért, de hallottuk, hogy Valerin meghalt az ütközetben. – Így történt, úrnım – mondtam, bár azt már nem tettem hozzá, hogy én voltam az, aki megölte Valerint egy párharcban, a Lugg Vale gázlójánál. – Bátor férfiú volt, miként atyád is. Sajnálom, hogy meg kellett halnia. Ceinwyn néhány percig némán haladt, mialatt Helledd, Powys királynıje gyanakodva figyelt bennünket az ökrös szekérrıl. – Atyám -szólalt meg Ceinwyn egy idı után – megkeseredett ember volt. De engem mindig igaz szívvel szeretett. – Komoran szólott, de nem ejtett könnyet. Azokat a könnyeket régen elsírhatta már, s most ı és fivére egy új jövı
elé néztek. Ceinwyn feljebb vonta szoknyáját, hogy könnyebben lépdeljen a sáros csapáson. Esett az elmúlt az éjjel és a nyugaton tornyosuló felhık újabb záporral fenyegettek. – Arthur tehát idejön? – kérdezte. – Most már bármelyik nap megérkezhet, úrnım. – És elhozza Lancelotot? – kérdezte. -Úgy hiszem. Elfintorodott. – Legutóbb, mikor találkoztunk, Lord Derfel, Gundleushoz kellett volna feleségül mennem. Most Lancelot a soros. Egyik király a másik után. – Igen, úrnım – mondtam. Nem helyénvaló, sıt ostoba válasz volt, ám minden erejével rám telepedett az a végtelen izgatottság, mely megköti a szerelmes nyelvét. Mást sem akartam, mint Ceinwyn társaságában lenni, ám amikor az oldalán találtam magam, nem mondhattam el, amit a szívemen melengettem. – Én pedig Siluria királynıje leszek – folytatta Ceinwyn, egyáltalán nem lelkesedve a kilátásért. Megállt, és visszaintett a Severn széles folyómedre felé. – Alig valamivel a Dolforwyn után – mondta nekem –, van egy kis rejtett völgy, egy házzal és néhány almafával. Amikor kislány voltam, mindig olyannak képzeltem a Túlvilágot, mint az a völgy; parányi, biztonságos szigetnek, ahol élhetek, boldog lehetek, és gyerekeket szülhetek. -Nevetni kezdett, és tovább indult. – Britanniában a lányok mindenfelé arról álmodoznak, hogy Lancelot feleségei legyenek és királyi palotában élhessenek, én meg nem akarok mást, mint azt a kis völgyet néhány almafával. – Úrnım – kezdtem, belelovallva magam, hogy mondjam, amit mondanom kell, ám ı azonnal kitalálta gondolatomat és karomra tett kezével csendesített el. – Tennem kell a kötelességemet, Lord Derfel -jelentette ki, ezzel figyelmeztetve, hogy tartsam a szám. – Megesküdtem – bukott ki belılem. Ettıl nyíltabban, azt hiszem, képtelen lettem volna megvallani szerelmemet. – Tudom – szólt Ceinwyn komoran –, és a barátom is vagy, jól hiszem? Több akartam lenni egyszerő barátnál, de azért bólintottam. – A barátod vagyok, úrnım. – Akkor neked is elmondom – szólt –, amit a fivéremnek elmondtam. – Felnézett rám, s kék szemei komolyan csillantak meg. – Még nem tudom, hogy hozzá akarok-e menni Lancelothoz, de megígértem neki, hogy találkozom vele, mielıtt döntenék. Ennyit meg kell tennem, de hogy feleségül megyek-e hozzá, azt még nem tudhatom. – Néma csendben tett néhány lépést, és én megéreztem, hogy önmagával viaskodik, elmondjon-e valamit, vagy sem. Végül úgy döntött, megbízik bennem. – Miután utoljára találkoztunk – folytatta –, elmentem Maesmwyr papnıjéhez, aki elvitt az álombarlangba és koponyákból vetett ágyon altatott el. Meg akartam ismerni a végzetemet, tudod, de nem emlékszem, hogy bármit is álmodtam volna. És amikor felébredtem, a papnı azt mondta nekem, aki legközelebb feleségül próbál venni, az helyettem a halált veszi feleségül. – Felnézett rám. – Van ennek bármiféle értelme? – Semmi, úrnım – feleltem, és megérintettem Hywelbane vasát. Vajon figyelmeztetni akart? Ugyan sohasem beszéltünk szerelemrıl, de vágyakozásomat bizonyára érezte. – Számomra is értelmetlennek tőnt – vallotta meg –, ezért megkérdeztem Iorwethet, mit is jelent a jövendölés, ı pedig azt felelte, hogy nincs miért aggódnom. Azt mondta, a papnı azért beszél ilyen rejtélyesen, mert ı maga sem tudja, mit akar mondani. Ami szerintem azt jelenti, hogy egyáltalán nem is kell megházasodnom, noha ebben sem vagyok biztos. De egy dolog egészen bizonyos, Lord Derfel. Nem fogom könnyedén venni a házasságot. – Két dolog is egészen bizonyos, úrnım – mondtam. – Magadénak tudhatod eskümet. – Ebben is biztos vagyok – mosolyodott el megint. – Boldog vagyok, amiért itt vagy, Lord Derfel. – És e szavakkal elıreszaladt, majd visszamászott az ökrös szekérre, hagyva, hogy szavai értelmén rágódjak és semmi olyan választ ne lelhessek, mely enyhülést kínált volna lelkemnek. Arthur három nappal késıbb érkezett meg. Húsz lovasát hozta magával, száz
udvaroncával és kétszer annyi lándzsásával. Bárdokat és énekeseket hozott. Elhozta Merlint, Nimuét, és ajándékként az aranyat, melyet Lugg Vale halottaitól szedtek össze. És elhozta Lancelotot és Guinevere-t. Felnyögtem, amikor megláttam Guinevere-t. Gyızelmet arattunk és békét teremtettünk, ám én mégis kegyetlenségnek éreztem Arthur részérıl, hogy elhozta az asszonyt, aki miatt oly gorombán elutasította Ceinwynt, de Guinevere ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje férjét, így ökör vontatta szekéren érkezett Caer Swsbe, melyet szırmékkel és vásznakkal béleltek, és zöld ágakkal ékesítettek, a békét hangsúlyozandó. Elaine királyné, Lancelot anyja, szintén a szekéren ült, ám Guinevere, és nem a királynı volt az, aki magáénak követelt minden figyelmet. Felállt, amint a szekér lassan áthaladt Caer Sws kapuján, és addig maradt állva, míg az ökrök el nem húzták a szekeret Cuneglas nagy csarnokának kapujáig, ahol gyıztes hódítóként tette lábát arra a helyre, melyen egykor megtőrt számüzöttként élt. Aranyszínre festett kelmébıl szıtt ruhát viselt, aranyat viselt a nyaka körül és a csuklóján, még szertelen vörös haját is aranykörrel zabolázta meg. Úgy festett, akár egy istennı. És ha Guinevere istennı volt, akkor Lancelot úgy lovagolt be Caer Swsbe, akár egy isten. Sokan ıt gondolták Arthurnak, oly fenségesnek tetszett fehér lován, melyet arany csillagokkal kihányt fakó lepellel borítottak. Fehérre zománcozott pikkelypáncélt viselt, kardját fehér hüvelyben tartotta, és sisakján kiterjesztett hattyútollak ékeskedtek a sastollak helyett, melyeket Ynys Trebesben viselt. Egy fehér köpeny, vörössel szegve, omlott alá vállairól; sötét, jóvágású arcát aranyozott sisak keretezte. Az emberek a lélegzetüket is visszafojtották, amikor meglátták, majd hallottam, hogy futótőzként terjed a szóbeszéd, hogy nem is Arthur ı, de Lancelot király, Benoic elveszett királyságának tragikus sorsú hıse, az ifjú, aki majd feleségül veszi az ı Ceinwyn hercegnıjüket. Szívem majd kiugrott a helyébıl ekkora csillogás láttán, attól való félelmemben, hogy Ceinwyn szívét is meghódítja vele. A tömeget mindenesetre elkápráztatta Lancelot, és vajmi kevés figyelmet fordított Arthurra, ki bırujjast és fehér köpenyt viselt, s láthatóan zavarban volt, amiért egyáltalán visszatért Caer Swsbe. Aznap este nagy lakomát tartottunk. Kétlem, hogy Cuneglas szívesen látta volna viszont Guinevere-t, ám türelmet mutatott, s olyan férfiúként viselkedvén, ki atyjával ellentétben nem keres megtorlást minden koholt indokkal, királynıként kezelte Guinevere-t. Kitöltötte italát, felszolgálta étkeit, és lehajtotta fejét, mikor megszólította. Arthur, ki Guinevere másik oldalán foglalt helyet, sugárzott a büszkeségtıl. Mindig boldognak tőnt, amikor Guinevere társaságában lehetett, és külön örömet jelenthetett számára, hogy ugyanabban a csarnokban bánnak ily királyi módon arájával, ahol legelıször megpillantotta a kisebb rangú udvarnép soraiban elvegyülve. Arthur kitüntetı figyelmével mégis leginkább Ceinwynt halmozta el. A csarnokban mindenki tudta, hogy egykoron hozzá kötötte ötje-gyesi esküje, és miként hagyta el, csak hogy feleségül vehesse az ágrólszakadt Guinevere-t, és Powys harcosai közül akkor sokan megfogadták, hogy e gyalázatot csakis vérrel lehet lemosni, ám Ceinwyn megbocsátott és bocsánatát mindenki elıtt egyértelmővé is tette. Mosolygott Arthurra, karján pihentette kezét, és közel hajolt hozzá, majd késıbb, mikor a mézsör elmosta a régi ellenségeskedés utolsó gátjait js, Cuneglas király megragadta Arthur kezét, majd húgáét is, és összeillesztette ıket, a csarnok pedig kitörı üdvrivalgással fogadta a békekötés jelét. Feledésbe merülhetett a régi sértés. Egy perccel késıbb, újabb jelképes gesztusként, Arthur ragadta meg Ceinwyn kezét és vezette a székhez, mely üresen állt Lancelot mellett. Még nagyobb üdvrivalgás. Megkövült arccal figyeltem, amint Lancelot leültette Ceinwynt, majd maga is helyet foglalt és bort töltött leendı arájának. Lancelot ezután nehéz aranyláncot csatolt le csuklójáról és adott át Ceinwynnek, és Ceinwyn, noha az illendıség okán tiltakozott egy ideig a nagylelkő ajándék ellen, végül saját csuklójára helyezte azt, ahol is az arany sápadtan felragyogott a fáklyák rıt fényében. A harcosok a csarnokban követelni kezdték, hogy láthassák az ékszert, mire Ceinwyn szégyenlısen megemelte karját. Egyedül én nem éljeneztem. Csak ültem, mialatt körülöttem tombolt a hangorkán, és súlyos esı verte a csarnok zsúpfedelét. Elvakította a ragyogás, gondoltam. Powys csillaga a porba hullt Lancelot sötét és elegáns szépsége elıtt.
Otthagytam volna a csarnokot, hogy magammal hurcoljam keserőségemet az esıáztatta éjszakába, ám Merlin ott bolyongott a csarnokban. Az ünneplés kezdetén a fenti asztal mellett ült, ám idıvel otthagyta, hogy a harcosok közé vegyüljön, és itt-ott megállva beszédbe elegyedjen valakivel vagy egy férfi fülébe sugdosson. Hosszú fehér haját hátul összefont lófarokban viselte, fekete szalaggal átkötve, és szakállát is hasonlóképpen fonta és kötötte össze. Arca, sötéten, akár a Dumnoniában oly nagy becsben álló római gesztenyefák, hosszú volt, mélyen barázdált és szórakozott. Álnokságot mővel, gondoltam magamban, és mélyebbre csusszantam helyemen, nehogy épp rajtam mővelje. Atyámként szerettem Merlint, de most nem volt hangulatom a rébuszaihoz. Oly messzire akartam kerülni Ceinwyntıl és Lancelottól, amennyire csak az Istenek engedhették. Kivártam, míg úgy nem gondoltam, Merlin elérkezik a csarnok túlsó végébe és én biztonságban távozhatom anélkül, hogy felfigyelne rám, ám épp ugyanebben a pillanatban már meg is hallottam suttogását a fülemben. – Rejtızködsz elılem, Derfel? – kérdezte, majd kényeskedı nyögést hallatott, amint letelepedett mellém a földre. Imádta azt színlelni, hogy hajlott kora erıtlen vénem bérré tette, s komoly gondot fordított rá, hogy tettetve megdörzsölje térdét és panaszkodjon egy sort sajgó ízületei felett. Azután kikapta az ivótülköt a kezembıl, és az utolsó cseppig kiitta. – ím, a szőz hercegnı – mondta, Ceinwyn felé intve a kiürült kupával – amint komor végzete felé tart. Lássuk csak. – Beletúrt szakálla fonadékai közé, mintha azon töprengene, mit is mondhatna még. – Jó fél hónap lehet még az eljegyzésig? Házasság egy hétre rá, azután már csak néhány hónap, míg gyermeke meg nem öli. Semmi esély rá, hogy bármiféle gyerek elıjöjjön abból a keskeny csípıbıl anélkül, hogy ketté ne szakítsa. – Felnevetett. – Mintha egy macska akarna világra hozni egy tinót. Ronda ügy, Derfel. – Felém sandított, élvezve feszengésemet. – Azt hittem – szóltam keserően –, hogy a boldogság bővkörébe vontad Ceinwynt. – Meg is tettem – mondta Merlin színtelen hangon –, de mi értelme? A nıket boldoggá teszik a gyermekek, és ha Ceinwyn boldogsága abban áll, hogy elsıszülött gyermeke két véres darabra repessze szét, akkor a bőbáj máris megtette kötelességét, nincs igazam? – mosolygott szélesen. – Sohasem lesz elıkelı és sohasem lesz alantas – idéztem Merlin jóslatát, amit alig egy hónapja éppen ehelyt kürtölt világgá –, ám boldog lesz. – Milyen jól emlékszel minden jelentéktelen apróságra. Hát nem szörnyő ez az ürühús? Nem sütötték át rendesen, látod? Még csak nem is meleg! Ki nem állhatom a hideg ételt. – Ami persze nem tartotta vissza attól, hogy kifossza tálamat. – Gondolod, hogy Siluria királynıjének lenni elıkelı dolog? – Tán nem az? – kérdeztem vissza epésen. – Ó, ugyan már, dehogy. Micsoda képtelen felvetés! Siluria a legnyomorultabb hely az egész világon, Derfel. Semmi egyéb, csak férgektıl hemzsegı völgyek, sziklás partok, és rút emberek. – Megborzongott. – Fa helyett szenet égetnek, és emiatt a legtöbb ember feketébb még Sagramornál is. Nem hiszem, hogy hallottak volna valaha a mosakodásról. – Lerágott egy jókora csontot, majd odavetette az ünneplık közt ólálkodó számtalan kutya egyikének. – Lancelot nagyon hamar bele fog unni Siluriába! Nem tudom, hogy a mi gáláns Lancelotunk miként bírja majd azokat az ocsmány, széntıl megfeketedett arcú nyomorultakat, és még ha túl is éli a szülést, amit kétlek, a szegény kis Ceinwyn akkor is hamarosan ott marad egymaga egy halom szénnel meg egy nyivákoló csecsemıvel. Itt a vége! – Láthatóan szórakoztatta ez a kilátás. – Felfigyeltél már rá, Derfel, hogy meglátsz egy hajadont szépsége teljében, aki arcán visszatükrözi feléd a csillagok szőzi fényét, és amikor legközelebb látod tejtıl és csecsemıszartól bőzlıen, képtelen vagy megérteni, mit találtál benne annyira gyönyörőnek? Ennyit tesz a gyerek, úgyhogy most nézd meg ıt, Derfel, nézd meg alaposan, mert soha többé nem látod már ilyennek. Pedig Ceinwyn gyönyörő volt, és ami rosszabb, boldognak tőnt. Fehérbe öltözött erre az alkalomra, s nyakában ezüstcsillagot viselt, ezüstláncra főzve. Arányló haját ezüst pánttal szorította le, és ezüst esıcseppek függtek füleiben is. És Lancelot azon az estén éppoly tündöklıén mutatkozott, akárcsak Ceinwyn. İt mondták Britannia legszebb férfiénak, és az is volt, ha valaki a sötét, élesen metszett, hosszú, szinte ragadozó arcot kedvelte. Fehérrel
csíkozott fekete köpenyt viselt, vaskos vert arany láncot a nyaka körül, s aranykarika fogta össze hosszú fekete haját is, melyet gondosan leolajozott az alkalomra. Szakálla sörteszerően rövidre nyírva, szintén olajtól csillogott. – Azt mondta nekem – fordultam Merlinhez, jól tudván, hogy ezzel túlságosan is felfedem a szívem az öregember elıtt –, hogy még nem tudja bizonyosan, Lancelothoz akar-e menni. – Nos, mondani mondhat akármit, nincs igazam? – kérdezte Merlin könnyedén, magához intve a rabszolgát, aki a pecsenyékkel teli tálat vitte a fenti asztal felé. Lerántott a tálról két jókora bordát mocskos fehér köpenye ölébe, és mohón vetette magát az egyikre. – Ceinwyn folytatta, miután szinte teljesen csupaszra szopogatta az egyik bordát –, született álmodozó. Valahogy sikerült meggyıznie magát arról, hogy ahhoz megy feleségül, akihez csak akar, noha egyedül az Istenek a megmondhatói, hogyan vehet ilyesmit a fejébe bármelyik eladósorba került lány is! Most persze – folytatta teli szájjal – minden úgyis megváltozik. Végre találkozott Lancelottal. İ is meg fog szédülni tıle. Talán máris alig várja azt a házasságot. Ki tudhatja? Talán már ma este visszavonulnak a hálókamrába, hogy az a fattyú meghághassa. Bár ezt azért nem hiszem. Nagyon szemérmes lány. – Az utolsó három szót szinte becsmérlı hangsúllyal ejtette. – Egyél egy húst – kínált. – Ideje lenne, ha te is megházasodnál. – Nincs senki, akit el akarnék venni – szóltam mogorván. Kivéve persze Ceinwynt, de ugyan mi esélyem is lehetne Lancelot ellenében. – A házasságnak semmi köze az akarathoz – mondta Merlin gunyorosan. – Arthur is így gondolkodott, pedig Arthurnál nemigen van nagyobb bolond a nıket illetıen. Aki neked kell, Derfel, az egy készséges lány az ágyban, ám azt már tényleg csak az ostobák gondolják, hogy ez a lány meg a feleség egy és ugyanaz a személy. Arthur úgy gondolja, hogy Gwenhwyvachot kellene feleségül venned – mondta ki a nevet nemtörıdöm hangsúllyal. – Gwenhwyvachot! – kiáltottam fel. İ volt Guinevere húga; tömzsi, tunya, fakó arcú lány, kit Guinevere ki nem állhatott. Nem volt rá semmi okom, hogy utáljam Gwenhwyvachot, noha azt képtelen voltam elképzelni, hogy feleségül vegyek egy ilyen szürke, megkeseredett, örömtelen teremtést. – Miért is ne? – kérdezte Merlin színlelt felháborodással. – Jó parti a számodra, Derfel. Végtére is mi egyéb vagy, ha nem egy szász rabszolga kölyke? És Gwenhwyvach igazi hercegnı. Pénze persze nincs, és rútabb még a llyffani vadkannál is, viszont képzeld el, milyen hálás lesz neked! – Elvigyorodott. – És nézd csak meg Gwenhwyvach csípıjét, Derfel. Abba aztán nem ragad be a gyerek. Úgy löki majd ki magából az ördögfiókákat, mintha olajozott tojások lennének! Eltöprengtem rajta, hogy valóban Arthur ajánl nekem ilyen egyezséget, vagy az egész sokkal inkább Guinevere ötlete volt? Sokkalta valószínőbb volt, hogy Guinevere-é. Figyeltem, ahogy ott ült, aranyba burkoltan, Cuneglas mellett, és a diadal az arcán félreismerhetetlen volt. Kiváltképp gyönyörőnek tőnt ezen az estén. Mindig is ı volt a legbámulatosabb asszony egész Britanniában, ám azon az esıs éjszakán Caer Swsben valósággal tündökölni tetszett. Talán a terhesség tette, de akkor már sokkal inkább az élvezet, hogy tort ülhet azok felett, akik egykor elszegényedett menekültként semmibe vették. Immár, hála Arthur kardjának, éppúgy rendelkezhetett az ilyenek felett, miként Arthur is tette királyságaik felett. Guinevere volt az, jól tudtam, aki mindenkinél inkább támogatta Lancelotot Dumnoniában, aki rávette Arthurt, hogy ígérje Lancelotnak Siluria trónját, és Guinevere döntötte el azt is, hogy Ceinwynnek kell Lancelot arájának lennie. Most pedig, gyanítottam, Lancelot iránt érzett ellenszenvemet akarja megtorolni azzal, hogy rám erıszakolja bárgyú testvérét. – Boldogtalannak tőnsz, Derfel – provokált Merlin. Nem ültem fel a kihívásnak. – És te, uram? – kérdeztem vissza. – Te boldog vagy? – Érdekel ez téged? – kérdezte fölényesen. – Atyámként szeretlek – feleltem. Ezen jóízőt nevetett, majd kis híján megfulladt egy darabka ürühústól, de még akkor is nevetett, amikor végre abba tudta hagyni a fuldoklást. – Atyádként! Ó, Derfel, micsoda
végletekig érzelgıs egy teremtmény vagy te. Az egyetlen ok, amiért felneveltelek, mert úgy tartottam, különleges vagy az Istenek szemében, és talán az is vagy. Az Istenek néha a legfurcsább teremtményeket választják ki szeretetük tárgyául. Mondd hát meg, hın szeretett fiam, fiúi szeretetedet hajlandó vagy némi szolgálatra váltani? – Miféle szolgálatra, uram? – kérdeztem, noha jól tudtam, miféle szolgálatra van mindennél inkább szüksége. Lándzsásokat akart, hogy felkutassa az Üstöt. Lehalkította hangját és közelebb hajolt, noha kétlem, hogy a hangos félig lerészegedett csarnokban bárki is kihallgathatta volna beszélgetésünket. – Britannia – szólt – két kórságtól is szenved, ám Arthur és Cuneglas csak az egyiket ismerte fel. – A szászokat. Bólintott. – Csakhogy Britannia a szászok nélkül is beteg ország, Derfel, mert megkockáztatjuk, hogy hátat fordítsunk az Isteneknek. A kereszténység gyorsabban terjed, mint a szász betolakodók, és a keresztények nagyobb fenyegetést jelentenek földünkre, mint bármilyen szász horda. Ha nem tudunk gátat vetni a keresztényeknek, az Istenek végképp magunkra hagynak bennünket, és mivé válik Britannia istenei nélkül? Ha azonban hámunkba tudjuk fogni az Isteneket, és visszaállítjuk régi fényüket Britanniában, akkor mind a szászok, mind a keresztények örökre eltakarodnak innét. Rossz helyen próbáljuk megragadni a kórságot, Derfel. Arthurra sandítottam, aki éppen figyelmesen hallgatta Cuneglast. Arthur nem volt ellensége a vallásnak, épp csak könnyedén kezelte hitét, s nem táplált győlöletet lelkében azon férfiak és asszonyok iránt, akik más istenekbe vetették bizalmukat; amint győlölte volna azt is hallani, ahogy Merlin harcba szólítja ıt a keresztények ellenében. – És senki sem hallgat rád, uram? – kérdeztem Merlint. – Néhányan azért vannak – mordult fel válaszként –, egy-ketten, ám Arthur nincs közöttük. Azt hiszi, vén bolond vagyok, aki máris az aggkori ırület mezsgyéjén jár. De mi a helyzet veled, Derfel? Te is azt hiszed, hogy ostoba vénember vagyok? – Nem, uram. – És hiszel a mágiában, Derfel? – Igen, uram – feleltem. Láttam varázslatos dolgokat, noha azt is láttam már, hogy a mágia kudarcot vallott. A mágia összetett dolog volt, túlontúl nehéz a számomra, ám hinni azért tudtam benne. Merlin még közelebb hajolt a fülemhez. – Akkor légy a Dolforwyn csúcsán ma éjjel, Derfel – suttogta –, és megadom neked szíved vágyását. Egy hárfás a húrok közé csapott, a bárdokat szólítván az énekhez. A harcosok hangja elhalt, amint a fagyos, nyirkos szél beörvénylett a kitárt kapun át, megrebegtetve a faggyúgyertyák és fáklyák lángjait. -Szíved vágyását- súgta újra a hang, ám amikor felé fordultam, Merlin már nem volt sehol. És azon az éjszakán a vihar teljes erejével lecsapott. Az Istenek távol jártak és nekem a Dolforwyn csúcsára kellett indulnom.
Elhagytam a csarnokot, mielıtt átadták volna az ajándékokat, mielıtt a bárdok belekezdtek volna az énekbe, és mielıtt a részeg harcosok harsogni kezdték volna Nwyfre énekét. Messze magam mögött hallottam meg a dal elsı foszlányait, mialatt egymagámban elindultam a folyóvölgyben, hol Ceinwyn mesélt nekem a koponyákból vetett ágyról és a különös jövendölésrıl, melynek nem volt semmi értelme. Viseltem a vértezetet, de pajzsot nem. Kardom, Hywelbane, ott függött hüvelyében az oldalamon, zöld köpenyem a vállamra terítve. Egyetlen férfi sem sétált könnyő szívvel az éjszakában, hisz az éj a szellemeké és a hullaevıké, ám engem Merlin szólított, és tudtam, biztonságban járhatok utamon. Utamat pedig megkönnyítette, hogy volt egy csapás, mely a sáncoktól keletre húzódott és
a hegylánc déli pereme felé kígyózott, ahol a Dolforwyn magasodott. Hosszú séta volt, órákig tartott a vizenyıs sötétben, és maga az út fekete volt, akár a korom, ám az Istenek nagyon akarhatták, hogy megérkezzem, mert egyszer sem tévesztettem el, miként veszéllyel sem találkoztam az éjszakában. Merlin, jól tudtam, nem járhat messze elıttem, bár, noha fele annyi idıs voltam, mint ı, sem beérnem nem sikerült, sem a lépteit meghallani magam mögött. Csak az elhaló ének foszlányait hallottam a csarnokból, és amikor az ének beleveszett a sötétbe, a folyó csobogását figyeltem, amint a víz átszüremlik a kövek között, ahogyan az esıcseppek kopogva a falevelekre hullanak, ahogyan egy üregi nyúl ijedten sikolt a menyét szorításában, s ahogyan egy borz párját hívja. Két nyomorúságos település mellett is elhaladtam, ahol a tüzek elhaló fénye átizzott a zsúpfedélen hagyott fústlyukon keresztül. Az egyik viskóból egy férfihang rivallt felém, de én visszakiáltottam neki, hogy békében járok, mire a férfi elcsendesítette a kutyákat. Elhagyva az utat, ráakadtam a kígyózó ösvényre a Dolforwyn oldalában, és már attól tartottam, hogy a sötétségben elveszítem az utat a tölgyek között, melyek sőrőn összenıve népesítették be a meredek hegyoldalt, ám ekkor a hold sápadt fénye elıszüremlett a megritkult felhık mögül, és utat törve magának a csepegı falevelek között kirajzolta elıttem a kikövezett csapást, mely a királyi dombra vezetett. Senki nem élt errefelé. Tölgyesekkel, sziklákkal, és rejtélyekkel teli hely volt ez. Az ösvény a fák közül a csúcs széles fennsíkjára ért, ahol a magányos ünnepi csarnok magasodott, és az álló kıtömbök köre jelezte a helyet, ahol Cuneglast királlyá kiáltották. Ez a hegycsúcs volt Powys egszentebb helye, noha az év java részében üresen állt, várva a nagy ünnepeket és ritka lakomákat. Most, a fakó fényekben, a csarnok tö-me§e feketén sötétlett és a csúcs kihaltnak tetszett. Megálltam a tölgyes pereménél. Egy fehér bagoly röppent el felettem; rövid szárnyakban végzıdı tömzsi teste alig valamivel farokkal és sisakom közelében húzott el. A bagoly elıjel volt, bár hogy jó-e vagy rossz, nem tudtam volna megmondani, és hirtelen félelem töltött el. A kíváncsiság hozott el ide, ám most hirtelen veszélyt szimatoltam. Merlin nem semmiért ajánlotta fel cserébe nekem szívem vágyását, ez pedig azt jelentette, hogy választanom kellett, és gyanítottam, a választás egyáltalán nem lesz ínyemre. Az igazat megvallva annyira megrettentem, hogy kis híján visszafordultam a sötét erdıbe, ám ekkor a sebhely bal tenyeremen egyszeriben fellüktetett. A sebhelyet Nimuénak köszönhettem és valahányszor éreztem ezt a lüktetést, tudhattam, hogy végzetem kicsúszott a kezem közül. Esküm kötött Nimuéhoz. Nem hátrálhattam meg. Az esı elállt és a felhık felszakadoztak. Hideg szél korbácsolta a fák tetejét, de esı egy csepp se hullt. Még mindig sötét volt. A pirkadat már nem járhatott messze, ám a hajnal rózsaszín fényének a keleti dombok felett még nyoma sem volt. Nem maradt más, csak a holdfény fojtottan izzó tócsái, melyek Dolforwyn királyi körét sötétben izzó ezüsttömbökké változtatták. Megindultam a királyi kör felé és szívem robaj lása hangosabbnak tetszett fülemben, mint nehéz csizmám léptei a sziklákon. Még most sem láttam senkit, és egy pillanatra már azt gondoltam, az egész csupán aprólékosan kidolgozott gúnyos tréfa Merlin részérıl, ám ekkor, a királyi kıkor közepén, villanást láttam, mely élesebb volt bármely esıfényesítette sziklánál, melyen a ködös holdfény egy ilyen éjszakán megtörhetett. Közelebb léptem, zakatoló szívvel, majd behatoltam a királyi körbe és láttam, hogy a hold fénye egy kehelyrıl tükrözıdik vissza. Egy ezüst kehelyrıl. Egy apró ezüstkehelyrıl, melyet sötét, holdfénybe burkolt folyadék látszott megtölteni. – Igyál, Derfel – szólt Nimue hangja suttogva, alig hallhatóan a tölgyek közt átfurakodó szélben. – Igyál. Körbe fordultam, Nimuét keresve, de senkit sem láttam. A szél megemelte köpenyem, és eloldott néhány szalmaszálat a csarnok zsúpfedelérıl. – Igyál, Derfel – hallottam újra a suttogást –, igyál. Felpillantottam az égre, és Lleullawhoz imádkoztam, hogy védelmezzen. Bal kezem, mely
immár fájdalmasan lüktetett, szorosan ráfonódott Hywelbane markolatára. A biztonságos dolgot akartam tenni, ám ez, jól tudtam, csakis az lehetett volna, ha hátat fordítok és visszatérek Arthur barátságának melegéhez, csakhogy lelkem nyomorúsága hozott el erre a kopár hegycsúcsra, és ha csak rágondoltam Lancelot Ceinwyn karcsú csuklóján nyugvó kezére, máris újult erıvel fordultam a kehely felé. Felemeltem, majd pillanatnyi habozás után kiittam. A folyadék oly keserő volt, hogy beleborzongtam. A kaparó íz megmaradt számban és torkomban, amint gondosan visszahelyeztem a kelyhet a királyi kıre. – Nimue? – kiáltottam szinte esdekelve, ám nem jött egyéb válasz, csak a fatörzsek közt süvítı szélé. – Nimue! – kiáltottam újból rémülten, mert mostanra a fejem is szédelegni kezdett. A felhık feketén és szürkén örvénylettek, a hold ezüstös fénycsóvák tüskéire hasadt szét, melyek élesen csapódtak a távoli folyó tükrébe, és szilánkjaira zúzták a göcsörtös fák között megsőrősödött sötétséget. -Nimue! – kiáltottam, amint térdeim megadták magukat, és fejemet elborították az álom rikító színő képei. A királyi kı elıtt térdeltem, mely hirtelen hegyoldalnyivá dagadt elıttem, azután olyan súlyosan zuhantam elıre, hogy kitárt karjaimmal magammal sodortam a kiürült kupát is. Rosszullétet éreztem, de nem az okádék tört fel bennem, hanem az álmok, azok az iszonytató álmok, lidércnyomásba illı, sikoltozó szellemekkel, melyek betöltötték fejemet. Rémülten üvöltöttem, verítékeztem, és izmaim megvonaglottak a féktelenül rám törı görcsös rohamokban. Azután kezek ragadták meg koponyámat. Sisakomat lerángatták a fejemrıl, majd egy homlok préselıdött az enyémhez. Hővös, fehér homlok, s nyomában a rémálmok szertefoszlottak, hogy helyükre hosszú, mezítelen, fehér test képe férkızzék, keskeny csípıvel és parányi mellekkel. – Álmodj csak, Derfel – csitítgatott Nimue, kezeivel végigsimítva hajamon. – Álmodj, szerelmem, álmodj. Lebírhatatlan zokogás tört rám. Harcos voltam, Dumnonia ura, barátja Arthurnak, kit adósommá tettem, s aki gyıztes ütközetünk után olyan földek és gazdagság ígéretével kápráztatott el, melyek messze meghaladták álmaimat, és én mégis úgy zokogtam, mint egy elárvult gyermek. Egyébre sem vágytam, csak Ceinwynre, pedig Ceinwynt máris elkápráztatta Lancelot fénye, és én azt hittem, már sohasem tudhatom meg, mi a boldogság. ??? …– Álmodj, szerelmem – nyugtatgatott Nimue, és bizonyára fekete köpenyt borított mindkettınk fejére, hiszen a szürke éjszakai égbolt eltőnt, s a néma sötétben karjai nyakam köré fonódtak, arca az enyémhez préselıdött. Térdepeltünk, arcunkat egymáséhoz szorítva, görcsösen és leküzdhetetlenül reszketı kezemmel csupasz combjai hővös \r°rfn-' fagytam egész vonagló testemet az ı karcsú vállára nehezedni, és ott, az ı karjaiban, szőnt csak a zokogás és leltem meg a bé-1 'V • Qm, kaParta már rosszullét torkomat, eltőnt a hasogató fájdalom aimból, és melegséget éreztem. Oly melegséget, hogy ömlött rólam a veríték. Nem mozdultam, nem is akartam mozdulni, csak hagytam, hogy az álom elborítson. Elıször csodálatos volt az álom, s úgy tetszett, egy hatalmas sas szárnyait birtoklom és egy ország felett lebegek, melyet nem ismerek. Azután láttam csak, mily szörnyőséges ország ez, óriási szakadékoktól és csipkézett csúcsú sziklás hegységektıl szabdalt, melyek közt vékony patakok tekergıztek, hogy vizük sötét, tızeglápszagú tavakban egyesüljék. A hegységek végeláthatatlan láncolatban folytatódtak, s nem kínáltak semmiféle menedéket, amint álmaim szárnyán ott vitorláztam felettük – nem láttam házakat, se viskókat, se mezıket, se nyájakat, se csordákat, se teremtett lelket, csupán egyetlen farkas rohant a bércek és egy, a bozótosban fekvı szarvas csontváza közt. A fölém boruló égbolt szürke volt, akár a kard acélja, a hegységek alant sötétek, akár az alvadt vér, a levegı szárnyaim körül metszıén hideg, akár a bordák közé szúrt penge. – Álmodj, szerelmem – mormolta Nimue, és én álmomban alacsonyan szálltam, hogy odalent a sötét hegyek közt kanyargó utat lássak meg. Döngölt földbıl való volt ez az út, alattomos sziklákkal színe alatt, s elszántan tört elıre völgyrıl völgyre, némelykor
felkapaszkodva egy komor hágóra, mielıtt a túlsó oldalon meredeken leereszkedett volna egy újabb völgy kopár sziklaágyába. Az utat fekete tavak, sötétbe veszı meredélyek, hósipkás hegyfokok szegélyezték, ám az mindig északnak haladt tovább. Hogy miért épp az volt az észak, nem tudhattam, de hát az álmokban épp az a szép, hogy nincs szükség észérvekre. Az álom szárnyai most leengedtek az útra és egyszeriben már nem repültem, hanem felfelé kapaszkodtam az úton egy hegyszoros felé. A meredélyt a hágó két szélén fekete palatáblák alkották, rajtuk vízfolyásokkal, de valami azt súgta nekem, hogyha túljutok a fekete szoroson, és ha megfáradt lábaimmal tovább bírok haladni, átkelek a hegy taréján, és a túlsó oldalon megtalálom szívem vágyását. Most már erısen ziháltam, lélegzetem gyötrelmes kortyokban jutott el tüdımbe, mialatt tovább álmodtam utamat az út utolsó néhány méterén, és ott, hirtelen a csúcson teremve, fényt, színt, és melegséget pillantottam meg magam elıtt. Az út a hágón túljutva meredeken szaladt egy partvonalra, hol fák sorakoztak és mezık, s a parton túl, a csillogó tengerben sziget emelkedett, és a szigeten, felragyogva a nap csillámló fényében egy tó tükrét láttam. – Ott van! – kiáltottam fennhangon, mert tudtam, csakis az a sziget lehet a célom, melynek csak a látása újult erıvel töltött el, ám alig hogy végigszaladtam az út utolsó mérföldjein és belevettem magam a szikrázó tengerbe, egy ártó szellem állta utamat. Fekete lény volt fekete vértezetben, feketén habzó ajkakkal, fekete karmos kezeiben fekete pengét szorongatva, mely méretét tekintve legalább kétszerese volt Hywelbane-nek. A lény visítozva hívott ki maga ellen. És én is felsikoltottam, amint testem görcsösen megmerevedett Nimue ölelésében. Isfimue keze megmarkolta vállamat. – A Sötét Utat láttad, Derfel -suttogta –, a Sötét Utat láttad. – Azután hirtelen kivonta magát az ölelésembıl, a fekete köpeny felreppent rólam, és én visszazuhantam a Dolforwyn csatakos füvére, mialatt a fagyos szél testem körül örvénylett. Hosszú percekig feküdhettem így. Az álom elvonult fölülem, és én azon tőnıdtem, mi köze lehet a Sötét Útnak lelkem vágyásához. Azután újra megvonaglottam és hányni kezdtem, majd a fejem egyszeriben kitisztult és megláttam magam mellett a kiürült kelyhet a földön. Felvettem, majd felültem a sarkamra, és láttam, hogy Merlin a királyi kör túlsó vége felıl figyel. Nimue, ágyasa és papnıje, mellette állt, vékony testét vastag fekete köpenybe bugyolálva, fekete haja szalaggal átkötve, és aranyszeme felragyogott a holdfényben. Az aranyszem az üregben, melyet Gundleus gyalázott meg, és amiért Nimue ezerszeresen fizetett meg. Egyikük sem szólt, csak figyelték, miként köpködöm ki a hányadék utóját, törlım meg számat, rázom meg fejem, majd próbálok talpra állni. A testem még mindig gyenge volt, avagy a koponyám szédelgett, de képtelen voltam feltornászni magam, ehelyett tovább térdeltem a kı mellett és rátámaszkodtam könyökömre. Apróbb rohamok még most is rendre görcsbe rándították testemet. – Mit itattál meg velem? – kérdeztem, visszahelyezve az ezüstkelyhet a sziklára. – Nem itattam veled semmit-feleit Merlin. – Saját jószántadból ittál, Derfel, miként a saját akaratodból jöttél el ide is. – Hangja, mely oly gonoszkodóan pajkos volt Cuneglas csarnokában, most hővösen es távolian zengett. – Mi az, amit láttál? – A Sötét Utat – feleltem engedelmesen. – Ott fekszik – mondta Merlin, és északnak mutatott a sötétségben. ~ És az ártó szellem? – kérdeztem. – Diwrnach – válaszolt. ??? Lehunytam a szemem, mert már tudtam, mit akar tılem. – És a szi8 szóltam, uJbó1 felnvitva szemem – Ynys Mon? -Igen – feleit Merlin. – Az áldott sziget. nioHh ^ a r°ma'a'c eljöttek és mielıtt még a szászok egyáltalán ál-nattak volna ilyesmirıl, Britanniát az Istenek uralták, és az Istenek Ynys Monból szóltak hozzánk, ám a szigetet az álnok rómaiak feldúlták, évszázados tölgyfáit az utolsó szálig kivágták, kipusztították szent
ligeteit, és lemészárolták a szigetet ırzı druidákat. A Fekete Esztendı jó négyszáz évvel azon este elıtt jött el ránk, ám Ynys Mon mind a mai napig szent helynek számított a néhány megmaradt druidának, így Merlinnek is, ki megpróbálta visszaadni az Istenek régi hatalmát Britanniában. Az áldott sziget azonban mostanra Lleynhez tartozott, Lleynt pedig Diwrnach uralta, a legszörnyőbb minden ír királyok között, aki az ír-tengeren kelt át, hogy megrabolja a briton földet. Diwrnachról azt mondták, hogy vérrel festeti be harcosai pajzsát. Nem volt király Britanniában, aki kegyetlenebb vagy rettegettebb lett volna ınála, s csakis az ıt körülzáró magas hegyláncok és seregének csekély mérete akadályozta meg abban, hogy Gwynedd földjére is tovább terjessze borzalmait. Diwrnach embertelen bestia volt, akit megölni sem lehetett; éji teremtmény, aki Britannia sötét peremén ólálkodott, és akit a közfelfogás szerint bölcsebb volt nem ingerelni. – Azt akarod hát – szóltam Merlinhez –, hogy menjek Ynys Monba? – Azt akarom, hogy jöjj velünk Ynys Monba – felelt Nimue felé intve –, velünk s egy szőzzel. – Egy szőzzel? – kérdeztem. – Mert csakis egy érintetlen teremtés képes fellelni Clyddno Eiddyn Üstjét. És ez a feltétel kizár valamennyiünket – nyomta meg gunyorosan az utolsó szavakat. – És az Üst – mondtam ki vontatottan – Ynys Monban található. – Merlin bólintott, és én beleborzongtam egy ilyen küldetésnek még a gondolatába is. Clyddno Eiddyn Üstje egyike volt Britannia tizenhárom mágikus kincsének, melyek szétszóródtak, mikor a rómaiak rabigájukba hajtották földünket, és Merlin mindenek felett álló vágya volt egész hosszú életében, hogy a kincseket újra összegyőjtse, s fáradozásának végére csakis az Üst fellelésével tehetett pontot. Az Üst volt a legnagyobb jutalom, melynek segítségével, mint állította, uralma alá hajthatja az Isteneket és mindörökre leszámolhat a keresztényekkel, s ezért kellett nekem is, keserő szájízzel és reszketı gyomorral, ott térdelnem Powys királyi dombjának tetején. – Az én feladatom – mondtam Merlinnek – harcolni a szászok ellen. – Ostoba! – förmedt rám Merlin. – A háború a szászok ellen máris elveszett, ha nem győjtjük össze a kincseket. – Arthur másként gondolja. – Akkor Arthur még náladnál is nagyobb bolond. Mit számítanak a szászok, tökfilkó, ha az Istenek hátat fordítanak nekünk? – De én felesküdtem Arthur szolgálatára – tiltakoztam. – Miként tetted ezt elıttem is – szólalt meg Nimue, felemelve bal tenyeret, hogy megmutassa a sebhelyet. – De én nem akarok senkit a Sötét Úton – mondta Merlin –, ki nem önszántából indul el azon. Neked kell választanod, Derfel, ezt senki sem teheti meg helyetted. Félresöpörte a kelyhet a kıtömbrıl, és halomnyi csontot tette a helyébe, melyet még Cuneglas csarnokából hozott el. Letérdelt, felvette az egyik csontot, és a királyi kı közepére helyezte. – Ez itt Arthur -mondta –, és ez – tett le egy újabb csontot – Cuneglas, ez pedig – helyezte le a harmadik csontot is, hogy az szabályos háromszöget alkosson a másik kettıvel –, nos, róla még beszélünk. Ez itt – helyezett le egy negyedik csontot, elmetszve vele a háromszög egyik csúcsát – Gwenti Tewdric, és ez Arthur szövetsége Tewdrickel, ez pedig szövetsége Cuneglasszal. – Ilyeténképpen egy második háromszög jött létre az elsı felett, és a két háromszög együtt durván megmunkált hatágú csillagot adott ki. – Ez itt Elmet – kezdte meg a harmadik réteg felrakását, párhuzamosan az elsıvel –, ez pedig Siluria, és ez a csont emelte fel az utolsó darabot-valamennyi királyság szövetsége. íme. -Hátradılt és végigtekintett az ingatag tornyon, mely a kı közepén állt. – Látod, Derfel, ez itt Arthur gondosan felépített terve, bár hidd el nekem, mindez mit sem érhet a Kincsek híján. Elnémult. Mozdulatlanul meredt a kilenc csontra. Minden, kivéve a rejtélyes harmadikat, ott voltak még a hús, az inak és porcogó maradékai. Egyedül a harmadik csont lett tisztára és fehérre szopogatva. Finoman megérintettem az ujjammal, nehogy felborítsam a csonttorony törékeny egyensúlyát. – És mi ez a harmadik? – kérdeztem.
Merlin elmosolyodott. – A harmadik csont, Derfel – felelt –, a házasság Lancelot és Ceinwyn között. – Itt szünetet tartott. – Vedd csak el. Nem mozdultam. Elvenni a harmadik csontot egyet jelentett volna romba dönteni Arthur gondosan kimunkált szövetségi rendszerét, mely valóban egyetlen reményünket jelentette a szászok legyızésére. Merlin gúnyosan vigyorgott vonakodásomat látván, majd megkapta a harmadik csontot, de nem szabadította ki helyébıl. – Az Istenek győlölik a rendet – mondta fogcsikorgatva. – A rend, Derfel, elpusztítja az Isteneket, ezért nekik kell elpusztítaniuk a rendet. – Kihúzta a csontot, mire az építmény azonnal összeomlott a káoszba. – Arthurnak vissza kell állítania az Istenek régi fényét, Derfel – mondta Merlin – ha békét akar hozni Britanniának. – Felém tartotta a csontot. – Vedd. Nem mozdultam. – Ez itt csak egy halom csont – szólt Merlin –, de ez a csont itt, Derfel, ez a te szíved vágyása. – Felém tartotta a tiszta csontot. – Ez a csont Lancelot házassága Ceinwynnel. Törd kettıbe, Derfel, és ez a házasság sohasem fog megtörténni. Ám hagyd ezt a csontot egészben, s legádázabb ellenséged fogja ágyába vinni asszonyod, hogy meghágja, akár egy lotyót. – Felém lökte a csontot, és én ezúttal sem mozdultam. – Azt hitted tán, hogy Ceinwyn iránt érzett szerelmed nincs világosan az arcodra írva? – kérdezte Merlin gunyorosan. – Vedd el! Mert én, Merlin, Avalon ura, e csonttal kezedbe adom a döntést. Elvettem, az Istenek bocsássák meg, de elvettem. Mi egyebet tehettem volna? Szerelmes voltam, így hát elvettem, és zacskómba tettem. – Nem segít rajtad – gúnyolódott Merlin –, csak ha kettıbe töröd. – Talán amúgy sem segíthet rajtam – mondtam, végre ráeszmélve, hogy meg tudok állni a lábamon. – Mekkora egy bolond vagy te, Derfel – mondta Merlin. – Viszont olyan bolond, aki ért a kardforgatáshoz, és ezért is van rád szükségem a Sötét Úton. – Felállt. – Most már tiéd a választás. Eltörheted a csontot és akkor Ceinwyn hozzád megy, ennyit megígérhetek, ám ekkor fel kell esküdnöd az Üst keresésére. Vagy feleségül is veheted Gwenhwyvachot és elvesztegetheted az életedet a pajzsfalakban, a szászok ellen harcolva, miközben a keresztények felerısödve magukénak követelik majd Dumnoniát. Meghagyom neked a választást, Derfel. És most hunyd le a szemed. Lehunytam a szemem, és kötelességtudóan lehunyva is tartottam, jó hosszú ideig, ám végül, miután nem kaptam egyéb utasítást, felnéztem. A dombtetı üres volt körülöttem. Neszt sem hallottam. Merlin, Nimue, a nyolc csont és az ezüstkupa mind eltőntek. Pirkadat festette meg a keleti égbolt alját, a madarak hangosan csicseregtek a fákon, és tarsolyomban ott lapult a tiszta, fehér csont. Elindultam dombnak lefelé a folyó melletti csapáson, ám a fejemben már egy másik utat láttam, a Sötét Utat, mely Diwrnach odúja felé vezetett, és a szívem rémülten kalapálni kezdett.
A znap reggel vadkanra vadásztunk, és Arthur szándékoltan kereste a társaságomat, miután magunk mögött hagytuk Caer Swst. – Korán elmentél múlt éjjel, Derfel – üdvözölt. – A hasam, uram – feleltem. Nem akartam neki megvallani az igazat, hogy Merlinnel találkoztam, mert azonnal megsejtette volna, hogy nem adtam fel teljesen az Üst keresését. Egyszerőbb volt hazudni. – Megfájdult a gyomrom, uram. Arthur felnevetett. – Nem is tudom, miért nevezzük az ilyen alkalmakat lakomának – mondta –, amikor nem egyebek, mint mentségek az ivásra. – Elhallgatott, hogy bevárja Guinevere-t, aki imádott vadászni, s aki ez alkalomra csizmát és hosszú férfinadrágot öltött,
melyet szorosan felszíjazott hosszú lábaira, és másállapotát a bırujjas alá rejtette, melyet zöld köpenye alatt hordott. Kedvenc vérebeit is elhozta, hogy nekem adja oda pórázaikat, míg Arthur átvitte ıt a gázlón, mely a régi erıdítmény mellett húzódott. Lancelot ugyanezt az elızékeny gesztust ajánlotta Ceinwynnek is, ki látható élvezetet lelt abban, hogy Lancelot a karjai között tartja. Ceinwyn szintúgy férfiöltözéket viselt, ám az ı ruhadarabjai közel sem voltak olyan jól szabottak és finomak, mint Guinevereéi. Ceinwyn valószínőleg egyszerően kölcsönvette azokat a vadászruhákat, melyekre fivére nem tartott igényt, és a buggyos, túlméretezett darabok kisfiús külsıvel ruházták fel, összehasonlítva Guinevere választékos eleganciájával. Egyik asszony sem hordozott lándzsát, noha Bors, Lancelot kuzinja és bajnoka, tartalék lándzsát is hozott magával arra az esetre, ha Ceinwyn esetleg csatlakozni szeretne az öldökléshez. Arthur ragaszkodott hozzá, hogy Guinevere viselısen ne használhasson lándzsát. – Vigyáznod kell magadra – mondta, amint a Sevem déli partján letette a talajra. ??? – Túl sokat aggódsz – felelt Guinevere, majd átvette tılem a pórázokat és ujjaival végigszántott sőrő, szertelen, vörös hajzatán, amint visszafordult Ceinwyn felé. – Légy terhes – szólt hátra –, és a férfiak menten azt hiszik, üvegbıl vagy. – Lemaradt, hogy Lancelot, Cein■i”.'. ^s ^uneglas mellett haladhasson, meghagyva mellettem Arthurt, „■”közben közeledtünk a lombos völgy felé, ahol Cuneglas emberei ^engeteg vadmadár jelenlétét jelezték. Összességében jó ötvenen leunk vadászok, zömében harcosok, noha egy maréknyi asszony is elkísért bennünket, akik a kétszer húsz szolgálóval a menet végén haladtak. Az egyik szolga megszólaltatott egy kürtöt, hogy tudassa a völgy túlsó végében meghúzódott hajtókkal, ideje elkezdeni a vadak hajtását a folyó felé, mi vadászok pedig súlyba tettük a lándzsákat, mialatt szétszóródtunk, hogy egyenes alakzatot vehessünk fel. Kellemes, nyárvégi nap volt, eléggé hővös, hogy kirajzolja lélegzetünket a levegıben, ám az égbolt kitisztult és a nap beragyogta a parlagon hagyott mezıket, melyeket beborított a hajnali harmat csipkefátyla. Arthur fényes kedvében volt, az utolsó cseppig kiélvezve a nap minden szépségét, önnön fiatalságát, és az elıtte álló vadászat örömeit. -Még egy lakoma- mondta nekem –, azután hazatérhetsz, hogy megpihenj. – Még egy lakoma? – kérdeztem tompán. Agyamat még mindig elfelhızte a kimerültség és annak a rejtelmes szernek az utóhatása, melyet Merlin és Nimue itatott meg velem a Dolforwyn csúcsán. Arthur kedélyesen a vállamra csapott. – Lancelot eljegyzése, Derfel. Azután vissza Dumnoniához. És a munkához! – Látható örömét lelte a kilátásban és lelkesen fejtegetni kezdte a közelgı télre vonatkozó terveit. Négy lerontott római híd is volt, melyeket újjá akart építtetni, azután a királyság kıfaragói már indulhattak is Lindinisba, a királyi palotához. Lindinis Caer Cadarnhez, Dumnonia királyi dombjához közeli, egykor római település volt, melyet Arthur új fıvárosának akart megtenni. – Túlságosan sok a keresztény Durnovariában jegyezte meg, noha sietısen és rá jellemzı módon ezt azzal is megtoldotta, hogy személy szerint neki semmi baja a keresztényekkel. – Annál inkább, uram – szóltam szárazon –, van bajuk nekik veled. – Némelyiküknek – engedte meg. Az ütközet elıtt, mikor Arthur ügye még végképp elveszettnek tőnt, egy Arthurral szemben álló tábor erısödött meg Dumnoniában, és a tábort a keresztények vezették, ugyanazon keresztények, akiknek Mordred a gondjaikra volt bízva. Az ellenségeskedésre pedig az szolgáltatott közvetlen okot, hogy Arthur rákényszerítette az egyházat, kölcsönével támogassa meg a hadjáratot, melynek Lugg Vale a végkifejlete, és a kölcsön révén pedig a keresztények engesztelhetetlen haragjának bölcsıje lett. Én magam roppant különösnek találtam, hogy az egyház, mely lépten-nyomon a szegénységet hirdette, sohasem bocsátott meg egy embernek, csak mert az kölcsönvette a vagyonát. – Beszélni akarok veled Mordredrıl – szólt Arthur, magyarázatot adva rá, miért kereste a társaságomat egy ilyen szép reggelen. – Tíz éven belül – folytatta Arthur- elég idıs lesz ahhoz, hogy elfoglalhassa a trónt. Ez nem hosszú idı, Derfel, egyáltalán nem hosszú, és
szükséges, hogy ez idı alatt a megfelelı neveltetésben részesüljön. Meg kell tanítanunk a betővetésre, tudnia kell használni a kardot, és meg kell értenie a felelısség mibenlétét. – Bólintottam egyetértésem jeléül, noha nem nagy lelkesedéssel. A most ötesztendıs Mordred bizonyára elsajátít mindent, amit csak Arthur akar, ám képtelen voltam belátni, hogy mi közöm lehetne nekem mindehhez. Arthur azonban másként látta a helyzetet. – Azt akarom, hogy te legyél az ırizıje – lepett meg. – Én?! – kiáltottam fel. – Nabur többet törıdik saját érvényesülésével, mint Mordred jellemével – mondta Arthur. Nabur volt a keresztény elöljáró, aki jelenleg gyámkodott a gyermekkirály felett, és épp Nabur szervezkedett legádázabban Arthur hatalmának letörésén. Nabur, és persze Sansum püspök. – Imádkozom, hogy Mordred békességben uralkodhasson, Derfel, ám épp ezért meg kell tanulnia a háborúskodást, miként minden királynak, és nem hiszem, hogy találhatnék erre a feladatra náladnál alkalmasabbat. – De uram – tiltakoztam –, én még túl fiatal vagyok. Arthur nevetve söpörte félre ellenkezésemet. – Az ifjút ifjúnak kell nevelni, Derfel – felelte. Távoli kürtszó jelezte, hogy a vadak útnak eredtek a völgy túlsó vége felıl. Mi vadászok behatoltunk a fák közé, átlépkedve a tüskebokrokon és a gombákkal vastagon benıtt, oldalukon fekvı fatörzseken. Innen csak lassan haladhattunk, hallgatva a rémületes zajokat, amint egy-egy vadkan utat tört magának a sőrő aljnövényzetben. -Amellett – tettem hozzá –, az én helyem a pajzsfaladban van, s nem Mordred hálótermében. – Lehetsz még épp eleget a pajzsfalamban. Gondolod, hogy meg akarok szabadulni tıled, Derfel? – kérdezte Arthur vigyorogva. – Nem akarlak én Mordredhez láncolni, csak azt akarom, hogy a te házadban cseperedjen fel. Szüksége van rá, hogy egy tisztességes ember nevelje. Vállrándítással intéztem el a hízelkedést, majd bőntudattal telve gondoltam a tiszta, félbetöretlen csontra a tarsolyomban. Én lennék tisztességes, aki a varázslat hatalmával akarja Ceinwynt más belátásra bírni? Ceinwyn felé fordultam, aki észrevett és félénk, szemérmes mosolyt küldött felém. – Nincs is házam – mondtam Arthurnak. – Lesz házad, méghozzá hamarosan – intett le. Azután feltartotta kezét, és én mozdulatlanná merevedtem, hallgatva a neszeket magunk mögött – Valami súlyos tömeg trappolt a fatörzsek között, és mindketten ösztönösen a földre kushadtunk, néhány hüvelyknyire a föld felett megtartott lándzsákkal, ám ekkor láttuk, hogy a megrémült bestia csupán nemes tartású szarvasbika, pompás agancsokkal, és mindketten elernyedtünk, amint az állat elrobogott mellettünk. – Talán még elkaphatjuk – mondta Arthur, figyelve az elszökkenı szarvast. – Ereszd el a kutyákat! – kiáltott hátra Guinevere-nek. Guinevere felkacagott és lesietett hozzánk a domboldalon, pórázukat feszegetı vérebeivel. – Már alig vártam – szólt. Szemei csak úgy ragyogtak, orcája kipirult a hővöstıl. – Sokkal jobb itt a vadászat, mint Dumnoniában – tette hozzá. – De nem a föld – mondta nekem Arthur. – Van egy birtok Durnovariától északra – folytatta-, ami jog szerint Mordredet illeti, és én azt tervezem, hogy azt a te bérleményeddé teszem. Kapsz majd egyéb földeket is, saját tulajdonodba, ám egyelıre Mordred földjén építesz magadnak csarnokot, hogy ott neveld fel királyunkat. – Ismered a vidéket – mondta Guinevere. – Gyllad földjétıl északra fekszik. – Ismerem – bólintottam. A birtok folyó menti földje kiválóan alkalmas volt a növénytermesztésre, magasabban fekvı részei pedig a pásztorkodásra. – De azt még akkor sem tudom, hogyan kell felnevelni egy gyermeket – mormoltam. A kürtök újfent felharsantak elıttünk, és a vadászok kutyái erejüket s pórázaikat megfeszítve indultak volna a vadak nyomába. Üdvrivalgás harsant tılünk jobbra, jelezvén, hogy valaki elejtett egy vadat, noha az erdınek az a része, ahol mi vadásztunk, még mindig kihalt volt. Apró csermely csörgedezett bal oldalunkon, jobbunkon a sőrőn benıtt domboldal emelkedett meredeken. A sziklákat és fák göcsörtös gyökereit vastagon megülte a moha.
Arthur ügyet sem vetett félelmeimre. – Nem neked kell nevelned Mordredet – békített –, csak azt akarom, hogy a te házadban éljen, a te szolgáid között, a te erkölcsödet és becsületedet eltanulva. – És – toldotta meg Guinevere – a feleséged mellett. Egy ág roppanása a domb felé fordította tekintetem. Lancelot és unokatestvére, Bors, álltak odafent, mindketten Ceinwyn elıtt. Lancelot lándzsanyele fehérre lett festve, ı maga pedig magas szárú bırcsizmát és hozzá való bırköpönyeget viselt. Visszafordultam Arthur felé. – Egy feleség, uram – szóltam –, igazi újdonság lenne az életemben. Arthur nagyot csapott könyökömre, teljesen elfeledkezve a hajtó-vadászatról. – Azt tervezem, hogy Dumnonia bajnokává jelöllek, Derfel – mondta. – A tisztesség túl nagy a számomra – válaszoltam óvatosan. – Amellett, te magad vagy Mordred bajnoka. – Arthur herceg – jelentette ki Guinevere, ki mindig szerette Arthurt hercegnek szólítani, noha csak törvénytelen fia volt a néhai királynak – máris a Tanács feje. Nem lehet bajnok is egyben, hacsak nem neki kell egy személyben elvégeznie Dumnonia minden munkáját. – Igaz, úrnım – engedtem meg. Nem ódzkodtam a tisztességtıl, noha ennek is megvolt a maga ára. Csatában párviadalt kellett vívnom az ellenség bármely önjelölt bajnokával, ám békében jóval jelenlegi rangom feletti gazdagsággal és címmel kecsegtetett. Máris magaménak mondhattam a Lord címet és a hozzá tartozó saját harcosokat, valamint a jogot, hogy saját jelvényem fessem ezen emberek pajzsaira, ám e rangon tucatnyi más dumnoniai vezetıvel osztoztam. A király bajnokává lenni egyet jelentett Dumnonia legnagyobb harcosává emelkedni, noha ezt a címet jogosan aligha bitorolhatta bárki, míg Arthur élt. Vagy amíg Sagramor élt. – Sagramor – szólaltam meg elıvigyázatosan – nagyobb harcos nálam, herceg. – Guinevere társaságában hercegnek kellett ıt szólítanom, bármennyire is tudtam, hogy győlöli e titulust. Arthur félresöpörte ellenvetéseimet. – Sagramor a Kövek Ura lesz – mondta –, és ı nem is akar ennél többet. – A rang Sagramor számára azt is jelentette, hogy mostantól neki kellett vigyáznia a szász határt, s én kénytelen voltam elhinni, hogy a sötét bırő, sötét szemő Sagramor valóban elégedett egy ilyen harcos megbízatással. – Te, Derfel – bökött a mellkasomra –, te leszel a bajnok. – És ki – kérdeztem szárazon – lenne a bajnok felesége? – A testvérhúgom, Gwenhwyvach – felelt Guinevere, behatóan figyelve válaszomat. Hálás lehettem, amiért Merlin elıre figyelmeztetett. – Elhalmozol kegyeiddel, úrnım – szóltam komoran. Guinevere elmosolyodott, elégedetten szavaim felett, melyek a szemében egyetértésemet fejezték ki. – Gondoltad volna valaha is, Derfel, hogy feleségül veszel egy hercegnıt? – Nem, úrnım – feleltem. Gwenhwyvach, miként Guinevere, Henis Wyren hercegnıje volt, noha Henis Wyren nem létezett többé. A szomorú sorsú királyságot immár Llyennek nevezték, és a sötétlelkő brit betolakodó, Diwrnach uralta. Guinevere megrántotta a pórázokat, hogy lecsendesítse az izgatott kutyákat. – Megtarthatjátok a kézfogót, amint visszatérünk Dumnoniaba – mondta. – Gwenhwyvach már a beleegyezését adta. – Van azonban egy akadály, uram – szóltam Arthurhoz. Guinevere újra nagyot rántott a pórázokon, ezúttal teljesen szükségtelenül, de győlölte az ellenkezést és efelett érzett haragját most vérebein vezette le. Akkoriban nem voltam ugyan ellenére, ám nem is igen kedvelt. Tudott ugyan Lancelot irányában érzett nemtetszésemrıl, és kétségkívül ez fordította ellenem, ám sohasem tarthatta említésre érdemlınek visszatetszését, hisz mindig is úgy kezelt, mint egyikét ura számtalan hadvezérei közül: egy magas, szürke, hétköznapi fickót, aki oly szánalomra méltóan híján van a civilizáltságnak, melyet ı, Guinevere, oly nagyra tartott. – Akadály? – kérdezte most Guinevere vészjósló hangon. – Herceg – szóltam, állhatatosán ragaszkodva hozzá, hogy Arthurral beszéljek és ne
feleségével. – Esküm köt egy úrihölgyhöz. – A csontra gondoltam a zacskóban. – Nem kérhetem ıt magamnak, és nem várhatok tıle semmi egyebet sem, ám ı rendelkezhet velem, tehát a lekötelezettje vagyok. – Ki az? – akarta tudni Guinevere azonnal. – Nem mondhatom meg, úrnım. – Ki az? – erısködött Guinevere. – Nem kell elárulnia – vett védelmébe Arthur. Elmosolyodott. – És meddig rendelkezhet még veled ez az úrihölgy? – Már nem soká, uram – feleltem. – Már csak néhány napig. – Mert ha Ceinwyn hozzámegy Lancelothoz, akkor tekinthetem eskümet akár semmisnek is. – Helyes – szólt Arthur vidáman, és Guinevere-re mosolygott, mintha arra kérné, osztozzon ı is örömében, ám Guinevere ehelyett gúnyosan végigmért. Ki nem állhatta Gwenhwyvachot, bájtalannak és kiábrándítóan unalmasnak találta, s alig várta már, hogy húgát kiházasíthassa életébıl. – Ha minden jól megy – mondta Arthur –, ugyanakkor veheted feleségül Glevumban, amikor Lancelot elveszi Ceinwynt. – Vagy szeretnél esetleg néhány napot – kérdezte Guinevere epésen –, hogy elıállhass valami újabb indokkal, miért nem akarod elvenni a húgomat? – Úrnım – szóltam egyenesen –, óriási tisztességnek érzem, hogy feleségül vehetem Gwenhwyvachot. – Ami, ha jobban meggondolom, igaz is volt, hisz Gwenhwyvachból kétségkívül tisztességes feleség válhatott, bár hogy belılem milyen férje vált volna, az már más lapra tartozik, hiszen számomra az egyetlen ok, amiért elvettem volna, az érvényesülés reménye és az a hozomány lett volna, melyet Gwenhwyvach a házasságba hoz; igaz, a legtöbb férfi számára éppenséggel ez volt a házasság egyetlen célja. És ha már nem kaphattam meg Ceinwynt, ugyan mit számított, kit veszek el? Merlin mindig arra figyelmeztetett, ne keverjük a szerelmet a házassággal, és, noha tanácsát nyilvánvaló cinizmusa szülte, volt benne jócskán igazság. Nem kérte tılem senki, hogy szeressem Gwenhwyvachot, csak hogy vegyem feleségül, s rangja meg vagyona lett volna jutalmam azért a hosszú, véres napért ott, a Lugg völgyében. És még ha a jutalmat át is itta Guinevere ármánykodása, még mindig bıkezőnek volt mondható – Boldogan feleségül veszem testvérhúgod – ígértem Guinevere-k – amint esküm birtokosa felold kötelmeim alól. – Imádkozom, hogy így legyen – szólt Arthur mosolyogva, majd megpördült, amint újabb kiáltás harsant a dombtetırıl. Bors lándzsája mellett kuporgott. Lancelot mellette rejtızködött, ám lefelé tekintett a dombon, talán attól tartva, hogy az állat elszökik a kettınk közti résen. Arthur gyengéden hátrébb tolta Guinevere-t, majd intett, hogy kapaszkodjak fel a dombon, és töltsem ki a rést. – Ketten vannak! – kiáltott le nekünk Lancelot. – Egyikük a koca lesz – kiáltott vissza Arthur, majd tett néhány lépést a patak folyásával ellenkezıleg, mielıtt megindult volna felfelé a dombon. – Hol? – kérdezte. Lancelot fehér nyelő lándzsájával a sőrőbe mutatott, de én még mindig nem láttam semmit. – Ott! – kiáltott Lancelot ingerülten, a tüskebokrok felé mutatva lándzsájával. Arthur és én újabb néhány lábnyit feljebb kapaszkodtunk, s ekkor végre megláttuk az aljnövényzetben megbúvó vadkant. Jókora, öreg bestia volt már, sárga agyarakkal, apró szemekkel, és vaskos izomkötegekkel sötét, sebekkel borított irhája alatt. Azok az izmok a villám sebességével voltak képesek mozgatni a súlyos testet, míg a pengeéles agyarak akár végzetes döfést is mérhettek áldozatára. Valamennyien láttunk már férfiakat halni a vadkan agyarának döfésétıl, és semmi sem tehetett veszedelmesebbé egy vadkant, mint ha emséjével szorították sarokba. Minden vadász azért imádkozott, hogy a vaddisznó nyílt terepen támadjon, ahol a fenevad saját sebességét fordíthatják ellene és mélyen a testébe vezethetik lándzsáikat. Az ilyen összecsapás türelmet és hozzáértés igényelt, ám közel sem annyi lelki nyugalmat, mint amikor az ember támad rá a vadkanra. – Ki látta meg elsıként? – kérdezte Arthur.
– Uram királyom – felelte Bors, Lancelotra utalva. – Akkor hát a tiéd, felség – adta át nagylelkően az elsıbbséget Arthur Lancelotnak. ??? m-.~ !r az,^n aJándékom a számodra, uram – felelt Lancelot. Ceinwyn tal t°ve *”*' ^harapva alsó ajkát, tágra nyílt szemmel. Átvette a tar•andzsát Borstól, nem is annyira azért, hogy használja, de inkább hogy megkönnyítse a terhétıl, és most nyugtalanul szorongatta a fegyvert kezében. – Engedd rá a kutyákat! – csatlakozott hozzánk Guinevere. Szemei vadul csillogtak, arca megelevenedett. Úgy hiszem, gyakorta unta már magát Dumnonia királyi palotáiban, és a vadászmezık szolgáltatták számára az izgalmat, melyet annyira szomjazott. – Elveszíted mindkettıt – figyelmeztette Arthur. – Ez a disznó tudja, hogy harcoljon. – Óvatosan elırébb lépett, azt fontolgatva, mely oldalról hívja ki maga ellen az állatot, majd hirtelen elıretört és lándzsájával hangosan megzörgette az aljnövényzetet, akárha kiutat kínálna a vaddisznónak menedékhelyérıl. A bestia felmordult, de mozdulatlan maradt még akkor is, amikor a lándzsa hegye már csak néhány hüvelyknyire lehetett az orrától. Az emse a vadkan mögül bennünket figyelt. – Ez már a miénk – szólt Arthur boldogan. – Hadd végezzek vele, uram – mondtam, hirtelen támadt aggodalommal. – Gondolod, elfeledtem, miként kell csinálni? – kérdezte Arthur mosolyogva. Újra megcsapkodta lándzsájával az aljnövényzetet, ám a tüskebokrok nem feküdtek el, s a vadkan sem mozdult. – Az Istenek legyenek velem – kiáltott Arthur, majd bısz üvöltéssel a tüskebokrok közé vetette magát és kiugrott az általa vert hevenyészett ösvény oldalára, s amint leérkezett, elıredöfött lándzsájával, annak fénylı hegyével a vadkan bal horpaszát célozva, valamivel a váll felett. A vadkan feje megrebbenni látszott, épp csak árnyalatnyit, de ahhoz ez is elég volt, hogy agyarával elhárítsa a lándzsát, mely így véres, ám ártalmatlan sebet ejtett a horpaszán, és az állat már elıre is vetette magát. A jó vadkan a mozdulatlan nyugalomból egyetlen pillanat alatt képes ádáz ırjöngésbe lovallni magát, s fejét leszegve, agyarait elıre szegezve támadni, és ez a bestia máris megkerülte Arthur lándzsahegyét, ahogy elırevetette magát, és Arthur fogságba esett a cserjék közt. Felkiáltottam, hogy elvonjam az állat figyelmét és mélyen belemártottam saját lándzsámat a hasába. Arthur a hátán vergıdött, lándzsája kihullott kezébıl, és a vadkan máris fölébe kerekedett. A kutyák vonyítottak és Guinevere kiáltozni kezdett, hogy segítsünk urán. Lándzsám mélyen a bestia hasába férkızött és a vér patakokban fol)'1 kezemre, mialatt emelırúdként használva a fegyvert lefordítottam a sebesült állatot uramról. A teremtmény többet nyomott, mint két két búzával teli zsák, izmai acélfonadékként feszültek lándzsám köre Keményen megmarkoltam a nyelet és próbáltam hátrébb rántani, amikor az emse támadott, és hátulról rám rontva elkaszálta lábaimat. Elvágódtam, s mialatt súlyommal lenyomtam a lándzsa nyelét, visszafordítottam a vadkant Arthurra. Arthurnak valamiképp sikerült megragadni az állat mindkét agyarát, és távol tartania azokat mellkasától. A koca eltőnt, utat törvén magának a bozótosban a csermely felé. – Öld meg! – ordított Arthur, ekkor már félig nevetve. Hajszálnyira járt a haláltól, mégis kiélvezte a pillanat minden gyönyörét. – Öld már meg! – kiáltott újból. Az állat hátsó lábai kétségbeesetten kapartak, nyála Arthur arcába fröccsent, vére átáztatta ruháit. Én a hátamon feküdtem, arcomat elborították a tüskék. Sikerült talpra vergıdnöm és remegı lándzsanyelem után kaptam, mely még mindig mélyen az állat hasába temetkezett, ám ekkor már Bors is a vadkan nyakába mártotta tırét, és az állat szilaj ereje lassan elenyészett, majd Arthurnak sikerült elfordítania a hatalmas, bőzlı, véres fıt a bordáitól. Megragadtam lándzsámat és megcsavartam a nyelét, újult erıvel ontva az állat vérét, miközben Bors újfent elıredöfött. A vadkan hirtelen vizelni kezdett Arthurra, hatalmas nyakával tett még egy kétségbeesett erıfeszítést a szabadulásra, majd összerogyott. Arthurt vér és vizelet áztatta, testét félig maga alá temette a súlyos tömeg.
Kimért óvatossággal eresztette el az agyarakat, majd megadta magát a féktelen nevetésnek. Bors és jómagam megragadtuk az állat egy-egy agyarát, és egyesített erıfeszítéssel lerángattuk a tetemet Arthurról. Az egyik agyar beakadt Arthur ujjasába, és feltépte az öltözéket, mialatt arrébb rángattuk a testet. Ledobtuk a vadkant a tüskebokrok közé, azután talpra segítettük Arthurt. Mindhárman ott álltunk, szélesen mosolyogva, ruhánk sáros és szakadozott, falevelekkel, gallyakkal, és a vadkan vérével beborítva. – Jókora sebhelyem lesz -tapogatta meg Arthur mellkasát. Azután Lancelothoz fordult, ki a kisfát se mozdította, hogy segítsen neki. Rövid csend állt be, majd Arthur lehajtotta fejét. – Nemes ajándékot adtál, felség – mondta –, s én nemtelenül vettem. – Megtörölte szemét. – De attól még nagyon éleztem. Ahogy mindannyian élvezni fogjuk eljegyzésed is. – Felnézett Gumevere-re, s látván, hogy az sápadt és szinte reszket, azonnal odasietett hozzá. – Rosszul vagy? ??? m Tiv ™' nem ~ ^elet Guinevere, majd átkarolta férjét és fejét véres ^kasára hajtotta. Zokogott. Ez volt az elsı alkalom, hogy sírni lát_ cAvhur roegpaskolta vállát. – Nem volt ez igazi veszély, szerelmem Oltotta. – Csak egy kis vagdalkozás. – Megsebesültél? – kérdezte Guinevere, kibontakozva az ölelésbıl és eldörzsölve könnyeit. – Ezek csak karcolások. – Arcát és kezét elborították a tüskék marásai, de máskülönben sértetlen maradt, eltekintve az agyar okozta horzsolástól. Ellépett feleségétıl, felkapta lándzsáját, és nagyot kurjantott. – Tucatnyi éve is megvan már, hogy így letepertek volna! Cuneglas király közeledett rohanva, aggódva vendége miatt, majd vadászok érkeztek és magukkal vonszolták a tetemet. Bizonyára mindannyian észrevették a különbséget Lancelot makulátlan öltözéke és a mi lerongyolódott, véres külsınk között, de senki sem tett megjegyzést. Valamennyien izgatottak voltunk, örültünk megmenekülésünknek, és égtünk a vágytól, hogy megosszuk egymással a történetet, miként tartotta vissza Arthur agyaránál fogva a vérengzı vadkant. A történet szárnyra kélt, és hamarosan a férfiak nevetésétıl volt hangos az erdı. Egyedül Lancelot nem nevetett. – Most már neked is kellene keresnünk egy vadkant, felség – mondtam neki. Néhány lépésnyire álltunk az izgatott tömegtıl, mely azt figyelte, miként zsigerelik ki a vadászok a prédát, hogy beleit Guinevere kutyáinak vessék étkül. Lancelot lapos, kimért oldalpillantást vetett rám. Minden porcikájában legalább annyira győlölt, amennyire én ıt, ám ekkor hirtelen elmosolyodott. – Egy vadkan – mondta –, még mindig jobb, mint egy koca. – Egy koca? – kérdeztem, sértést orrontva. – Hát nem egy koca támadt rád? – kérdezte, színlelt ártatlansággal tágra nyitva szemeit. – Bízhatsz benne, hogy nem közelgı frigyedre próbáltam célozni. – Gúnyosan meghajolt felém. – Fogadd jókívánságaimat, Lord Derfel! Amiért feleségül veheted Gwenhwyvachot! Leküzdöttem magamban haragomat, és rákényszerítettem magam, hogy belenézzek a gondozott szakállal, s hosszú, csillogóan olajos fürtökkel keretezett keskeny, gunyoros arcba, azokba a sötét szemekbe. – Akkor hát nekem is gratulálnom kell, eljegyzésed alkalmából. – A Serenne – tette hozzá –, Powys csillagával. – Ceinwyn felé tekintett, ki szemére szorította kezét, amint a vadászok kése kimetszette az állat fényesen csillogó zsigereit. Oly fiatalosan ártatlannak tőnt, tarkójára felcsatolt hajával. – Hát nem elbővölı? – kérdezte tılem Lancelot, macskadoromboláshoz hasonló hangon. – Oly sebezhetı. Sohasem hittem a szépségérıl szóló történeteknek. Ugyan ki számítana ily ékkıre Gorfyddyd fattyai között? Pedig ı gyönyörő, én pedig olyan szerencsés. – Így igaz, felség. Lancelot felnevetett és elfordult. Dicsısége teljében lévı férfiú volt, király, aki eljött arájáért, ugyanakkor halálos ellenségem is. Nekem pedig ott volt az a csont a tarsolyomban. Megérintettem, eltőnıdve rajta, hogy talán ripityára tört a dulakodásban, ám még mindig
egészben volt, és csak kedvem fordulását várta.
Helyettesem, Cavan, Ceinwyn eljegyzésének estéjén jött el Caer Swsbe, és magával hozta negyven lándzsásomat is. Galahad küldte ıket, úgy gondolván, hogy siluriai munkájának bevégzéséhez elegendı lesz megmaradt húsz embere is. A siluriaiak, úgy tőnt, mogorván beletörıdtek országuk vereségébe, és nem fogadta nagyobb nyugtalanság királyuk halálhírét, csupán a jámbor belenyugvás a gyıztesek akaratába. Cavan elmondta, hogy Oengus Mac Airem, a Feketepajzsos írek vezére, ki gyızelemre segítette Arthurt Lugg Vale-ben, elvette járandóságát a rabszolgákból és kincsekbıl, még egyszer annyit összelopdosott, majd visszatért országába, miközben a siluriaiak érthetı izgalommal tekintenek elébe, hogy a messzi földön hírneves Lancelot elfoglalja trónjukat. – Még örülnek is annak a fattyúnak mesélte Cavan, miután rám akadt Cuneglas csarnokában, ahol leterítettem takarómat és étkemet élveztem. Kivakart egy tetvet szakállából. – Hitvány egy hely az a Siluria. – Jó harcosok teremnek ott -jegyeztem meg. – Harcolnak, csak hogy elkerüljenek otthonukból, ami nem is csoda. – Elhúzta orrát. – Azok ott karmolások az arcodon, uram? – Tövisek. Vadkanra vadásztunk. – Már azt hittem, megházasodtál, míg nem figyeltem oda rád – mondta –, és ez az asszony nászajándéka. – Tényleg megházasodom – bólintottam komoran, mialatt kisétáltunk a csarnokból Caer Sws verıfényes napjára, majd beszéltem neki Arthur ajánlatáról, hogy legyek Dumnonia bajnoka és egyben az ı sógora. Cavant örömmel töltötték el a közelgı gazdagságomról szóló hírek, hisz az ír menekültnek lándzsája és kardja erejével kellett volna vagyont keresnie magának Uther Dumnoniájában, ám ez a vagyon valahogy mindig kicsúszott a kezei közül a kockatábla mellett. Kétszer olyan idıs volt, mint jómagam, köpcös, széles vállú, ısz szakállú férfiú, kinek ujjain számolatlanul sorakoztak a harcosgyőrük, melyeket leölt ellenségei fegyvereibıl kovácsolt magának. Kitörı örömmel fogadta, hogy házasságom aranyban fogant, és tapintatosan jellemezte arámat is, kinek a gazdagságot köszönhettük. – Azért nincs olyan szép, mint a nıvére -jegyezte meg. – Igaz – engedtem meg. – Az igazat megvallva – hagyott fel a tapintattal –, ronda, akár egy varangy. – Egyszerő teremtés – tompítottam a megjegyzés élét. – És az egyszerő teremtésekbıl lesz a legjobb asszony, uram – nevetett fel, noha ı maga egyszer sem volt házas, bár azért magányos se. – És gazdagságot hoz mindannyiunk számára – tette hozzá boldogan miután természetesen ez is volt az indítóoka annak, hogy feleségül vettem szegény Gwenhwyvachot. Józan eszemmel nem is gondoltam volna a zacskómban megbúvó csonttal, hisz kötelességem volt jutalmazni embereim hőségét, és az ilyen jutalmak bizony igen szegényesre sikeredtek az elmúlt évben. Ynys Trebes elestével gyakorlatilag minden tulajdonunkat elveszítettük, és azután nem sokkal Gorfyddyd egyesített seregeivel kellett felvennünk a küzdelmet a Lugg völgyében; embereim pedig mostanra elfáradtak, elszegényedtek, noha náluknál jobban senki sem érdemelte ki uruk törıdését. Üdvözöltem negyven emberemet, akik a rájuk kiosztott szálláson várakoztak rám. Boldogan pillantottam meg közöttük legjobb lándzsásomat, Issát, ezt a roppant erıvel és leküzdhetetlen derőlátással megáldott vidéki fiút, akire mindig számíthattam a csatában. Magamhoz öleltem, majd kifejeztem bánkódásomat, amiért nem adhatok semmilyen ajándékot nekik. – De nemsokára illı jutalmat kapunk -toldottam meg, majd a két tucatnyi ágyasra tekintettem, kikre minden bizonnyal Siluriában tettek szert –, noha a jelek szerint többen máris találtak maguknak illı jutalmat. Felnevettek. Issa ágyasa kedves, sötét hajú gyermek volt, talán ha tizennégy nyárral a háta mögött. Issa be is mutatta nekem. – Scarach, uram – ejtette büszkén a nevet. – Ír? – kérdeztem tıle.
A lány bólintott. – Ladwys rabszolgája voltam, uram. – Scarach Írország nyelvét beszélte, a nyelvet, mely hasonlít ugyan a miénkre, mégis egészen más, akárcsak a lány neve, mely származását jelölte. Gyanítom, akkor ejthették fogságba, amikor Gundleus emberei lecsaptak Oengus Mac Airem földjeire Demetiában. A legtöbb ír rabszolga Britannia nyugati mezsgyéjérıl származott, bár nem hiszem, hogy egyet is elhurcoltak volna Lleynbıl. Senki sem volt elég vakmerı ahhoz, hogy hívás nélkül merészkedjen Diwmach földjére. – Ladwysé! – szóltam. – És hogy van ı? – Ladwys volt Gundleus ágyasa; magas, sötét asszony, kit Gundleus titokban feleségül is vett, noha hajlandónak mutatkozott túladni rajta, mikor Gorfyddyd felajánlotta neki Ceinwyn kezét. ??? – Halott, uram – felelte Scarach kivirulva. – A konyhában öltük Nyársat szúrtam a hasába. 111Z. Jóravaló teremtés – bizonygatta Issa. – Az látnivaló – bólintottam –, ezért nagyon vigyázz rá. – Legutolsó ágyasa egy keresztény hittérítıért hagyta el, ki Dumnonia útjait rótta, valamiért nehezemre esett elhinni, hogy a kemény kis Scarach ilyen kötöznivaló bolondnak bizonyulna. Aznap délután, meszet vételezve Cuneglas raktáraiból, embereim felfestették új jelvényünket pajzsaikra. A tisztességet, hogy saját jelvényt hordhassak, Arthur még a Lugg Vale-i csata elıestélyén adományozta számomra, ám egészen mostanáig nem kínálkozott rá elég idı, hogy változtassunk pajzsainkon, s így mostanáig valamennyien Arthur medvéjét hordoztuk. Embereim arra számítottak, hogy a farkasmaszkot választom jelképként, emlékezvén a farkakra, melyet sisakunkra tőzve harcoltunk a frankok ellen Benoic erdeiben, ám én ragaszkodtam hozzá, hogy valamennyien ötágú csillagot fessenek fel. – Egy csillagot! – zsörtölıdött Cavan kiábrándultan. 0 valami ádázabbat akart, karmokkal, csırrel, és éles fogakkal, ám én nem engedtem a csillagból. – Csillag – mondtam –, hisz mi vagyunk a csillagok a pajzsfalakban. Elfogadták a magyarázatot, és egyikük sem sejtette a reményvesztett romantikát, mely választásom mögött bujkált. Elıször tehát vastagon felhordtuk a fekete szurkot a kerek, bırrel borított pajzsokra, majd mésztejjel felfestettük rá a fehér csillagot, kardhüvelyünket használva egyenesként a száraihoz, majd miután a mész kiszáradt, felhordtuk a fenyıgyantából és tojásfehérjébıl való lakkot, mely hónapokra megóvta csillagunkat az esıtıl. – Egyedi – engedte meg Cavan morogva, amikor megcsodáltuk kész pajzsainkat. ??? – Csodálatos – mondtam én, és azon az estén, mikor együtt étkeztem harcosaimmal, kik a csarnok padlóján ettek, Issa állt mögöttem Pajzsvivıként. A lakk még nedves volt, de ettıl a csillag csak még fé-ny**ebben ragyogott. Scarach szolgált ki. Szegényes étket ettünk, híg merM ^^ dö Caer SwS kon>'hái nem szolgálhattak egyébbel, va^l ?la'talí °ket a másnapi lakoma elıkészületei. Az igazat meg-roz ^.a' m'nden a feje tetejére állt az óriási készülıdésben. A csarnokot kénn &\ÖTÖ* bükkfaágakkal díszítették, a padlót felseperték és új gyéreitek SZ°rtak fel' és az asszonyok csarnokaiból színes történetek tanra |SZan}yra a nihakölteményekrıl és a drága hímzésekrıl. Mos-azokb v!ább néSyszáz harcos költözött Caer Swsbe, legtöbbjük ho2 ra^ enyészett kalyibákba, melyeket a sáncok külsı oldalaigasztottak, és a harcosok asszonyai, gyerekei, s kutyái elárasztották az egész erıdítményt. Az emberek fele Cuneglashoz tartozott, míg a másik fele dumnoniai volt, de a nemrég megvívott háború dacára nem történtek összeütközések, még azután sem, hogy terjedni kezdtek a hírek, hogy Ratae Arthur hitszegése révén kerülhetett Aelle szászainak kezébe. Cuneglas sejthette, hogy Arthur ilyen eszközökkel vásárolta meg magának a múlhatatlanul szükséges békét, de elfogadta Arthur esküvel megerısített ígéretét, hogy bosszút vesznek Powys hallottaiért, akik még most is ott feküdtek az elfoglalt erıdítmény hamvai között. Dolforwyn éjjele óta nem láttam sem Merlint, sem Nimuét. Merlin elhagyta Caer Swst, ám Nimue, úgy hallottam, még mindig az erıdben lakott, és elrejtızött az asszonyok hálócsarnokában, ahol a szóbeszéd szerint rengeteg idıt eltöltött Ceinwyn hercegnı társaságában. Ez valószerőtlennek tőnt a szememben, hiszen Nimue és Ceinwyn annyira különböztek egymástól. Nimue ugyan néhány évvel volt csak idısebb Ceinwynnél, ám sötét volt és engesztelhetetlen, örökké a téboly és a harag mezsgyéjén egyensúlyozva, míg
Ceinwyn kedves maradt, és gyengéd, és ahogy Merlin is megjegyezte, roppant szemérmes. Nem tudtam elképzelni, mit is mondhatna e két teremtés egymásnak, ezért hát feltételeztem, hogy a szóbeszéd alaptalan, s Nimue Merlinnel tart, aki szilárd meggyızıdésem szerint elindult felkutatni a férfiakat, akik kardjukkal segítenék útját Diwrnach rettegett földjére. De hogy én magam velük tartok-e? Ceinwyn eljegyzésének reggelén kisétáltam a roppant tölgyesbe, mely északról keretezte Caer Sws folyóvölgyét. Egy adott helyet kerestem és Cuneglas eligazított, hogy merre találom. Issa, az én hőséges Issám, velem tartott, noha fogalma sem volt, mit is keresünk a sötét, mély erdıségben. Ezt a földet, Powys szívét, alig érintette római befolyás. Építettek itt néhány erıdítményt, miként Caer Swsnél, és hátrahagytak néhány utat is, melyek át meg átszabdalták a folyó völgyeit, ám hiányoztak a nagy villák és kıvárosok, melyek Dumnoniát oly jellegzetesen elhagyatottá tették. Cuneglas királyságának szívében keresztények sem igen tanyáztak; az ısi Istenek imádata Powysban a szakadatlan győlölködés nélkül maradhatott fenn, mely olyannyira megkeserítette Mordred királyságát, hol keresztények és pogányok vetélkedtek az uralkodói kegyért és a jogért, hogy szent kegyhellyé nyilváníthassák szentélyeiket. Római oltárok itt nem szorították ki helyükbıl Powys druidáinak ligeteit, és keresztény templomok sem épültek a szent források felett. A rómaiak lerontottak ugyan néhány kegyhelyet, ám annál több maradhatott fenn, és az egyik ilyen ısi helyre érkeztünk el Issa és jómagam, a roppant erdıség egy kis tisztásán. Druida szentély volt, egy tölgyekbıl emelt parányi liget a végeláthatatlan erdıség közepén. A levelek a szent hely felett még nem fordultak bronzba, ám hamarosan megfakulnak és lehullanak majd az alacsony kıfalra, mely félkört formált a liget közepén. Két bemélyedést vájtak a falba, s a falrésekbe két emberi koponyát helyeztek. Egykor számtalan ilyen hely állott Dumnoniában is, és még többet építettek újjá, miután a rómaiak eltávoztak. A keresztények nagyon is gyakorta keresték fel az ilyen helyeket, hogy szétzúzzák a koponyákat, lerontsák a kıbıl emelt falakat, és kivágják a tölgyeket, ám ez a szentély itt Powys tölgyesének mélyén évezredek óta állhatott érintetlenül. Kisebb gyapjúfoszlányokat tömködtek a kövek réseibe, mintegy jelezvén az összetartó erejét az imádságoknak, melyekkel a nép a szent ligetet illette. Néma csend honolt a tölgyesben; súlyos csend. Issa a fák közül figyelte, miként haladok a félkör közepe felé, ahol lecsatoltam magamról Hywelbane nehéz övét. Lefektettem a kardot egy lapos kıre, mely a szentély közepét jelölte, és elıvettem tarsolyomból a tiszta fehér csontot, mely hatalmat adott nekem Lancelot házassága felett. Azután azt is lefektettem a penge mellé. Utolsóként az aranymedált helyeztem a kı sima felszínére, melyet Ceinwyn adott nekem, oly sok esztendıvel ezelıtt. Azután lefeküdtem a levélszınyegre. Aludtam, egy álom reményében, mely elárulta volna nekem, mitévı legyek, ám az álom nem ért le hozzám. Talán fel kellett volna áldoznom egy madarat vagy más vadat, mielıtt elalszom, vagy valami egyéb ajándékkal kellett volna kiszednem az Istenekbıl a választ, melyet kerestem, ám a válasz ennek híján nem hangzott fel. Csak a némaság maradt. Kardomat és a csont feletti hatalmamat feltételek nélkül az Istenek kezébe tettem le, Beire és Manawydanra, Taranisra és Lleullawra bíztam, ám ık ügyet sem vetettek ajándékaimra. Csak a szél fütyült a levelek között, és a fák kérgén szaladgáló mókusok neszezése, majd egy harkály hirtelen kopogása hallatszott. Mozdulatlanul feküdtem, miután megébredtem. Nem álmodtam semmit, mégis tudtam, mit akarok. Meg akartam ragadni a csontot és ketté akartam roppantani, s ha ez egyet jelentett azzal, hogy rálépek a Diwrnach királyságába vezetı Sötét Útra, ám legyen. De azt is akartam tenni, hogy Arthur Britanniája egységes legyen, jó és igaz. És akartam, hogy embereim földhöz, aranyhoz, rabszolgához, ranghoz jussanak. Ki akartam verni a szászokat Lloegyrbıl. Hallani akartam sikolyaikat a felbomló pajzsfalakban, a harci kürtök zengését, amint gyızedelmes seregünk üldözıbe veszi seregük maradékát, hogy felırölje. Be akartam masírozni csillagos pajzsaimmal a keleti földekre, melyet szabad briton ember még nem láthatott ebbıl a nemzedékbıl. És akartam Ceinwynt. Felültem. Issa jött oda, hogy letelepedjen mellém. Bizonyára eltőnıdhetett rajtam, miért
bámulom oly mereven a csontot, de nem kérdezett semmit. Merlin aprócska, ingatag, csontokból emelt tornyára gondoltam, mely Arthur álmát jelképezte, és eltőnıdtem rajta, hogy vajon tényleg összeomlana-e, ha Lancelot nem venné feleségül Ceinwynt. A házasság aligha lehetett az egyetlen kapocs, mely összetartotta Arthur szövetségrendszerét; pusztán gyakorlatias intézkedés, hogy Lancelot trónhoz jusson, és Powys szövetségét vérségi kötelékkel is erısítsék. Ha a házasság elmarad, attól még Dumnonia, Gwent, Powys és Elmet harcosai elindulnak, hogy felvegyék a harcot a szászok ellen. Mindezt jól tudtam, és mindez igaz is volt, ám valamiért mégis úgy éreztem, hogy ez a csont a kulcs Arthur álmaihoz. Abban a pillanatban, hogy ketté roppantom, felesküdök Merlin kutatására, és az a kutatás ellenségeskedéssel fenyegetett; ellenségeskedéssel az ısi pogányok és a feltörekvı keresztények között. – Guinevere – mondtam ki hangosan is a nevet. – Uram? – kérdezte Issa zavartan. Megráztam fejem, hogy lássa, nincs több mondanivalóm. Valójában nem akartam fennhangon is kiejteni a nevét, ám hirtelen megértettem, hogy kettétörve a csontot nemcsak tápot adok Merlin hadjáratához a keresztény Isten ellen, de ellenségemmé teszem Guinevere-t is. Lehunytam szemeimet. Lehet-e uram felesége az én ellenségem? És ha azzá is lesz? Arthur még mindig szeret engem, s a számára talán többet érnek lándzsáim és csillagos pajzsom, mint Lancelot híre. Felálltam és visszavettem az ékszert, a csontot, és a kardot. Issa figyelte, amint kihúztam egy zöldre festett szálat köpenyembıl, és befőztem a kövek közé. – Nem voltál Caer Swsben – kérdeztem tıle –, amikor Arthur megszegte Ceinwynnek tett hőségesküjét? – Nem, uram. Bár hallottam felıle. – Egy kézfogón történt – mondtam –, épp olyanon, mint amilyenen ma este mi is részt veszünk. Arthur az emelvényen ült Ceinwyn mellett, és meglátta Guinevere-t a csarnok túlsó végében. Egy kopott köpönyeget viselt, mellette ott lihegtek vadászkutyái, és amikor Arthur meglátta, többé már semmi sem volt ugyanolyan. Egyedül az Istenek tudják, hány embernek kellett csak azért meghalnia, mert ı meglátta Guinevere vörös haját. – Visszafordultam az alacsony kıfal felé, és elhagyatott madárfészket pillantottam meg az egyik mohás koponya belsejében. – Merlin azt mondja, az Istenek imádják a káoszt. – Merlin imádja a káoszt – szólt Issa könnyedén, noha több igazság lappangott szavai mögött, mintsem gondolta volna. – Merlin valóban imádja – engedtem meg –, mi többiek mégis rettegünk tıle, és ezért próbálunk mindenáron rendet teremteni. – A gondosan felépített csonttoronyra gondoltam. – Ám ha megkapjuk a rendet, nincs szükségünk az Istenekre. Amikor minden jól szervezett és jól fegyelmezett, akkor semmi sem érhet váratlanul. Ha pedig mindent megértünk – folytattam óvatosan –, már nem marad hely a mágia számára. Csak amikor eltévedsz, megrémülsz, és egyedül tévelyegsz a sötétben, akkor szólítod az Isteneket, és ık szeretik ezt. Szeretik hatalmasnak érezni magukat, és ezért élvezik, ha káoszban tarthatnak bennünket. – Gyermekkorom legfontosabb leckéjét ismételtem, melyet még Merlin Torán vertek belém. – És most választás elıtt állunk – mondtam Issának. – Élhetünk Arthur jól szervezett Britanniájában, vagy követhetjük Merlint a káoszba. – Én követlek, uram, bármit is teszel -jelentette ki Issa. Nem hiszem, hogy értette volna, amit mondtam, viszont hajlandó volt feltétel nélkül bízni bennem. – Bárcsak tudnám, mit tegyek – vallottam meg. Milyen könnyő is lenne, gondoltam, ha az Istenek még mindig úgy járnának-kelnének Britanniában, mint azt egykoron tették. Akkor láthatnánk ıket, hallhatnánk ıket, és beszélhetnénk hozzájuk; ám mostanra olyanná váltunk, akár a bekötözött szemő ember, ki varrótőt keres a tüskebokrok között. Visszacsatoltam kardomat a helyére, azután épségben visszadugtam a csontot tarsolyomba. – Azt akarom, hogy átadj egy üzenetet embereimnek – mondtam Issának. – Nem Cavannek, vele személyesen beszélek, de azt akarom, hogy mindenki másnak elmondd, ha ma este valami nem helyénvaló dolog történnék, valamennyiüket felszabadítom nekem tett esküjük alól. Issa összevonta a szemöldökét. – Felszabadítasz eskünk alól? -kérdezte, majd buzgón
rázni kezdte fejét. – Engem ugyan nem, uram. Lecsendesítettem. – És mondd el nekik – folytattam –, hogy ha valami különös dolog történne, bár talán nem így lesz, esküjük arra kényszerítheti ıket, hogy Diwrnac ellenében harcoljanak. – Diwrnach! -hördült fel Issa. Kiköpött és jobb kezével jelet rajzolt magára a gonosz ellen. – Mondd ezt el nekik, Issa – kértem. – És mi az, ami megtörténhet ma este? – kérdezte tılem nyugtalanul. – Talán semmi – feleltem –, talán semmi az égvilágon. – Mert az Istenek nem adtak nekem jelet a ligetben, és én még mindig nem tudtam, mit kellene választanom. Rendet vagy káoszt. Vagy egyiket sem, mert a csont talán nem egyéb, mint egy darab konyhai szemét, és szétroppantása nem jelentene semmit, csupán jelképezné a széttört kapcsolatot köztem és Ceinwyn között. Ám csupán egyetlen mód kínálkozott, hogy ezt megtudjam – ha szétroppantom a csontot. Ha meg merem tenni. Ceinwyn jegyességének ünnepén.
A nyárutó ünnepségeinek sorában Lancelot és Ceinwyn kézfogója sikeredett a legfényőzıbbre. Láthatóan még az Istenek is kegyeikbe fogadták a rendkívüli alkalmat, mert a hold korongja telt volt és tiszta, aminél csodálatosabb elıjelet kézfogóra el sem lehet képzelni. A hold röviddel napnyugta után kelt fel; ezüstszín golyóbis, mely fennen fénylett a Dolforwyn csúcs felett. Úgy gondoltam, a lakomára is Dolforwyn csarnokában kerül sor, ám Cuneglas, látva az etetésre váró rengeteg szájat, inkább úgy döntött, hogy az ünnepi alkalomra Caer Swsen belül kerítsenek sort. Számolatlanul győltek a vendégek a király csarnokába, és csak a legkiváltságosabbak részesülhettek a szerencsében, hogy a vaskos cölöpfalak közé kerüljenek. A többiek odakint heveredtek le, hálásan az Isteneknek, amiért száraz éjt bocsátott le rájuk. A talaj még mindig nyirkos volt a korábbi esızésektıl, ám szalma akadt bıséggel, hogy az emberek száraz ülıhelyet készítsenek maguknak. Karókhoz szurokba mártott fáklyákat kötöztek, és pillanatokkal holdkelte után ezek a fáklyák máris annyi fényt adtak, hogy a királyi udvar egyszeriben fürödni kezdett benne. Az esküvıt napfényben kellett tartani, hogy Gwydion, a fény, és Belenos, a nap istene, áldását adja reá, ám a jegyesség ünnepére mindig is holdfényben került sor. Idınként a fáklyákról izzó szikrák pattantak, hogy a föld felett lebegve lángra gyújtsák a szalmából való derékaljakat, amit kitörı nevetés, gyermekek rikoltozása, és kutyák ugatása kísért mindaddig, míg a lángokat el nem fojtották. Száznál is több vendég gyülekezett Cuneglas csarnokának belsejében. Vékony viaszgyertyákat és mécseket győjtöttek nyalábokba, hogy azok különös árnyakat rajzoljanak fel a magas zsúptetıre, hol a leveles bükkfaágak vegyültek el az esztendı elsı szent bogyóival. A csarnok egyetlen asztalát egy emelvényre helyezték, pajzsok sora alá, s minden egyes pajzsot hosszú faggyúgyertya világított meg, hogy mindenki láthassa a reá festett jelvényt. Középen Cuneglas és Powys királyi jelvénye állott, a kiterjesztett szárnyú sas, egyik oldalán Arthur fekete medvéjével, a másikon Dumnonia vörös sárkányával. Guinevere saját jelvénye, a holdsarlóval koronázott szarvasbika, Arthur medvéje mellett állt, míg Lancelot halászsólyma a hallal karmai között a sárkány mellett repkedett. Gwentbıl ugyan senki nem volt jelen, ám Arthur ragaszkodott hozzá, hogy Tewdric fekete bikája is emelje az ünnepség fényét, miként Elmet vörös lova és Siluria rókája is. A királyi jelképek erıs szövetséget jeleztek, mely képes visszakergetni a szászokat a tengerbe. Iorweth, Powys druidái közül a legelsı jelentette fennhangon a pillanatot, amikor a nap utolsó sugarai bizonyosan belevesztek az ír-tengerbe, ezt követıen a kiváltságos vendégek elhelyezkedtek az emelvényen. Mi többiek a csarnok padlójára telepedtünk le, ahol a férfiak újfent Powys hírhedetten erıs mézsöréért kiáltottak, melyet külön erre az alkalomra fıztek le. Üdvrivalgás és éljenzés fogadta a nagybecső vendégeket. Elsıként Elaine királyné érkezett. Lancelot anyja kékbe öltözött, nyakán vert arany
lánccal, ısz hajában arany csatokkal. Kitörı öröm üdvözölte az ezt követıen érkezı Cuneglast és Helledd királynét. A király kerek arca csak úgy ragyogott az éjszaka elıre látható örömeitıl, melyek tiszteletére vékony fehér szalagocskákat kötött lecsüngı harcsabajszába. Arthur komor feketébe öltözött, míg Guinevere, aki követte ıt az emelvényre, csodálatosan festett halvány aranyszín ruhájában. Az öltözetet oly ravaszul szabták és varrták össze, hogy a különleges kelme, melyet korom és viaszmézga segítségével festettek meg, szinte tapadni látszott magas, egyenes tartású testéhez. Hasa immáron ékesen árulkodott terhérıl, és az ıt figyelı férfiak körében álmélkodó suttogás indult útjára. Apró aranypikkelyek lettek a ruha anyagába varrva, amitıl alakja villódzni látszott, amint Arthur nyomában fellépett az emelvényre. Mosolygott a vágyakozáson, melyet, jól tudta, felkeltett a jelenlévıkben, s amelyet fel is akart kelteni, mert Guinevere szilárdan elhatározta, hogy bármit is visel majd Ceinwyn ezen az estén, ı túl fogja ragyogni. Aranykarika fogta egybe szertelen vörös fürtjeit, aranylánc övezte derekát, s Lancelot tiszteletére halászsólymot ábrázoló melltüt viselt kebelén. Megcsókolta Elaine királynı mindkét orcáját és Cuneglast is, majd meghajolt Helledd királyné felé és leült Cuneglas jobbján, míg Arthur a Helledd mellett üresen álló székbe huppant. Két üres szék maradt, ám mielıtt ezeket betöltötték volna, Cuneglas emelkedett fel és kopogtatta meg az asztalt ujjpercével. Néma csend hullt a csarnokra, és a csendben Cuneglas szavak nélkül a ki esek felé intett, melyek a lelógó asztalterítı elıtt sorjáztak. A kincsek Lancelot ajándékai voltak, melyeket Ceinwynnek hozott, és nagyszerőségük zajos elismerést váltott ki a csarnok vendégei bıi. Mi már korábban megcsodálhattuk ıket, és akkor is megkeseredve hallgattam az emberek elismerı szavait Benoic királyának nagylelkőségérıl. Voltak ott vert aranyból való láncok, ezüstbıl való láncok, ezüst és arany ötvözetébıl való láncok, számolatlanul sok lánc, s azok még csak pusztán alapul szolgáltak a további, még nagyobb ajándékok számára. Római kézitükrök, római üvegflaskák és római ékkövek halmai. Nyakláncok, fibulák, füles kancsók, tők és csatok. Egy király váltságdíja hevert a lábaink elıtt fénylı fémekben korallokban, és drágakövekbıl, s mindezt, jól tudtam, mind Ynys Trebes lángoló városából menekítették ki, amikor Lancelot, méltóságán alulinak tartván, hogy kardot ragadjon a fosztogató frankok ellenében, az elsı hajóval elmenekült az öldöklés elıl. A kincseknek szóló álmélkodás még akkor sem szőnt, mikor teljes pompájában maga Lancelot is megérkezett. Miként Arthur, ı is talpig feketébe öltözött, ám Lancelot ruháját ritka aranykelmével szegélyezték. Fekete haját alaposan leolajozta és hátrafelé fésülte, hogy az szorosan tapadjon koponyájára és tarkójára. Jobb kezének ujjain aranygyőrők csillogtak, míg bal kezén tompa fényő harcosgyürők sorjáztak, melyek egyikét sem, jegyeztem meg keserően, szerezte harcban. Nyakát nehéz vertarany-lánc övezte, rajta díszként súlyos drágakövekkel, míg mellkasán, Ceinwyn tisztességére, királyi családjának jelképét, a kiterjesztett szárnyú sast viselte. Nem hordott fegyvert, hisz egyetlen férfi sem hozhatta el pengéjét a király csarnokába, ám viselte a zománcozott kardhüvelyt, melyet még Arthur ajándékozott neki. Felemelt kézzel fogadta az újult erıvel feltörı üdvrivalgást, megcsókolta anyja orcáit, majd kezet csókolt Guinevere-nek, meghajolt Helledd felé, és leült. Egyetlen szék maradt csak üresen. A hárfás belecsapott a húrok közé, ám a panaszos hangok alig hallatszottak a zsibongásban. Rostélyon sült hús illata szüremlett a csarnokba; rabszolgalányok jártak körbe mézsörrel teli korsókkal. Iorweth, a druida, fel s alá rohangált a csarnokban, folyosót építve a gyékénnyel felszórt padlóra telepedett férfiak között. Félrelökdöste a harcosokat, majd mikor a folyosó elkészült, biccentett a király felé és botjával csendet intett. Lelkes kiáltozás támadt a csarnokon túl tanyázó tömeg körében. ??? A nagy becsben álló vendégek hátulról jöttek a csarnokba, az éj a1' nyai közül egyenest az emelvényre lépve, ám Ceinwynnek a hatalma • ■ kellett belépnie a csarnok elején, és hogy az ajtót elérje, keresz^•Hcellett sétálnia a fényárban úszó udvaron és az ott összegyőlt töme-
Az üdvrivalgás, amit hallottunk, az asszonyok csarnokából induf'^menetet éltette, míg mi idebent a király csarnokában dermedt maságban várakoztunk. Még a hárfás is felemelte ujjait a húrokról, Soey a kapura meredjen. Egy gyermek lépett be elsıként. Apró lány volt, fehér vászonruhában aki hátrafelé lépdelt a folyosón, melyet Iorweth készített elı Ceinwyn menetének. A gyermek tavaszi virágok kiszáradt szirmaival hintette fel a frissen vetett gyékényt. Senki sem szólt. A sajátomat kivéve valamennyi szempár az ajtóra szegezıdött, mialatt én az emelvényt figyeltem. Lancelot meredt tekintettel nézte az ajtót, félmosollyal az arcán. Cuneglasnak erıvel kellett visszafognia könnyeit, oly nagy volt boldogsága. Arthur, a béke kovácsa, sugárzóan mosolygott. Egyedül Guinevere arcán nem ült mosoly. İ csupán diadalmasnak tőnt. Egykoron gúnyos megvetés övezte e csarnokban, míg most Powys leányának eljegyzését uralhatta. Figyeltem Guinevere-t, mialatt jobb kezemmel elıvontam a csontot tarsolyomból. A bordacsont kellemesen sima tapintású volt a kezemben, és Issa, aki mögöttem állt, bizonyára eltőnıdhetett rajta, mi jelentısége lehet ennek a darabka konyhai hulladéknak, hogy elhoztam magammal erre az arannyal és lángokkal átszıtt holdvilágos éjszakára. A csarnok ajtaja felé fordultam, épp mikor Ceinwyn feltőnt a keretében, és mielıtt a tomboló éljenzés kitört volna, pillanatnyi dermedt némaság hullt a csarnokra. Britannia minden aranya, de még a hajdanvolt királynık szépsége sem ragyoghatta volna túl Ceinwynt azon az éjjelen. Rá sem kellett néznem Guinevere-re, hogy tudjam, mily megsemmisítı csapást mért rá az éjszakának e szépséges teremtménye. ??? Ez, amennyire én tudtam, Ceinwyn negyedik eljegyzése volt. Elıször Arthur kedvéért jött ide, aki azonban Guinevere bővkörébe esve megszegte esküjét; azután Ceinwynt a távoli Rheged egy hercegével Jegyezték el, ám az meghalt lázban, mielıtt még elvehette volna; azun> nem is oly régen, Siluriai Gundleusszal ülte meg jegyességének nnepét, ám a király sikoltozva veszítette életét Nimue könyörtelen ezei által; és most, immár negyedízben, Ceinwyn ismét kötıféket hoegy férfinak. Lancelot aranykincsek hegyeit fektette a lábai elé, , a szokás megkívánta, hogy ı cserébe egy közönséges kötıféket zon majdani urának, jelezvén ezzel, hogy a mai naptól reá ruházza natalmat önmaga felett. Lancelot felállt, amint Ceinwyn a csarnokba lépett, és a félmosoly örömteli kifejezéssé szélesült, mert jegyese szépsége valóban káprázatos volt. Más eljegyzésein, miként az illik egy hercegnıhöz, Ceinwyn ékkövekbe és ezüstökbe, aranyba és finom kelmékbe öltözve érkezett, ám ezen az éjjelen csupán egyszerő csontfehér ruhát viselt, s ezt sápadtkék zsinórral övezte, mely az egyszerő szoknya alsó szegélyénél bojtokban végzıdött. Nem koronázta ezüsttel haját, nem övezte arannyal nyakát, sehol nem hordott drága ékköveket, csupán egyszerő vászonruháját, és fakószıke haja körül egy finoman megfont kék koszorút a nyár utolsó ebvioláiból. Nem viselt cipıt sem, mezítláb lépkedett a virágszirmokon. Nem mutatta a fenség vagy gazdagság egyetlen jelét sem, egyszerő parasztlánynak öltözve jött el csarnokába, és épp ezzel aratott diadalt. Nem csoda, hogy a férfiak lélegzet után kapkodtak, és nem csoda, hogy önfeledten ünnepelték, mialatt lassan és szemérmesen végighaladt soraik elıtt. Cuneglas zokogott a boldogságtól, Arthur élen járt az ünneplésben, Lancelot olajos haját simítgatta, míg anyja sugárzóan mosolygott örömében. Guinevere arcából egy hosszú pillanatig semmit sem lehetett kiolvasni, ám azután ı is elmosolyodott, és mosolya még mindig diadaláról árulkodott. Ceinwyn szépsége túlragyoghatta az övét, ám ez az éjszaka mégis Guinevere éjszakája volt, hisz láthatta régi riválisát egy általa felállított frigybe kényszerülni. Láttam a diadal önelégült kifejezését szétáradni Guinevere arcán, s talán épp ez a kárörvendı tekintet billentett át. Az is lehet, hogy csak Lancelot iránti győlöletem vagy
Ceinwyn iránti szeretetem tette, avagy Merlinnek volt igaza, és az Istenek mindennél inkább a káoszban lelik örömüket, mert hirtelen támadt dühömtıl vezéreltetve mindkét kezemmel megmarkoltam a csontot. Nem gondoltam Merlin varázslatának következményeivel, a keresztények iránt érzett engesztelhetetlen haragjával, avagy a veszéllyel, hogy valamennyien ott pusztulhatunk Diwrnach birodalmában, az Üstöt kutatva. Nem gondoltam Arthur gondosan felépített rendjével, csak azt láttam, hogy Ceinwynt olyan férfinak adják, akit győlölök. Akárcsak a többi harcos, figyeltem, amint Ceinwyn elhalad a vendégek közt. Elérte a magas csarnok központi tölgyfapillérét, hol minden oldalról közrefoghatta és ostromolhatta ıt a kiáltások és füttyök harsány zaja. Egyedül én maradtam néma. Figyeltem, s közben két hüvelykemet a csont közepére tettem, majd erıteljesen megmarkoltam a két végét. Nos hát, Merlin, gondoltam magamban, te vén csirkefogó, mutasd meg, mit tudsz. Elpattintottam a csontot. A roppanás hangját magával mosta a tömeg éljenzése. Visszatettem tarsolyomba a csont két tört felét, és esküszöm, még a szívem is alig vert, amint figyeltem Powys hercegnıjét, aki belépett az éjszakából, virágokkal a hajában. És aki ekkor hirtelen megtorpant. Épp a bogyókkal és levelekkel ékes oszlop mellett, váratlanul megállt. Attól a pillanattól kezdve, hogy Ceinwyn a csarnokba lépett, Lanceloton tartotta szemét, és még most sem emelte le róla tekintetét, miként mosolya sem halványodott arcán, ám megtorpant és hirtelen mozdulatlansága döbbent csendet szült szerte a csarnokban. A virágszirmokat hintı gyermek is megtorpant és segítségkérıén fordult körbe. Ceinwyn nem mozdult. Arthur, még mindig mosolyogva, talán azt gondolhatta, hogy izgalma kerekedett felül Ceinwynen, mert bátorítólag intett felé. A kötıfék Ceinwyn kezében megreszketett. A hárfás elpengetett egy bizonytalan akkordot, majd felemelte ujjait a húrokról, és amint a hangok szertefoszlottak, a némaságban egy feketébe öltözött alakot láttam elválni a tömegtıl az oszlop mögött. Nimue volt az, s aranyszeme visszatükrözte a fáklyák rıt fényét az elnémult csarnokban. Ceinwyn Lancelotról Nimuéra nézett, azután lassan, nagyon lassan, kinyújtotta felé karját. Nimue elfogadta a kinyújtott kezet és fürkészı szemével Ceinwynre meredt. Ceinwyn egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd bólintott beleegyezése jeléül. A csarnok morajlásba fúlt, amint Ceinwyn elfordult az emelvénytıl, és követve Nimuét, beleveszett a tömegbe. A beszéd hamar elhalt, hisz senki sem tudott magyarázatot arra, mi történik. Lancelot, ott hagyatván az emelvényen, dermedten bámult maga elé. Arthur láthatóan eltátotta a száját, míg Cuneglas, félig felemelkedvén ültébıl, hitetlenkedve nézte, miként veszik bele húga a tömegbe, mely megnyílik Nimue ádáz és gúnyos tekintetének engedelmeskedve. Guinevere ölni tudott volna a szemével. Azután Nimue elkapta tekintetem és elmosolyodott, én pedig éreztem, hogy szívem úgy verdes, akár egy fogságba esett madár. És Ceinwyn rám mosolygott, én pedig nem láttam már Nimuét, csak Ceinwynt, az édes, ártatlan Ceinwynt, aki a férfiak tömegén keresztül egyenesen felém hozta az egyszerő kötıféket. A harcosok félreoldalaztak, míg én szinte sziklává merevedtem és se szólni, se mozdulni sem tudtam, amint Ceinwyn, könnyekkel a szemében elért oda, ahol voltam. Nem szólt semmit, csak nekem ajánlotta fel kötıfékét. Hitetlenkedı hangok fontak szövedéket körénk, ám én mit sem érzékeltem a külvilágból. Ehelyett térdre hulltam elıtte és elvettem a hámot, majd megragadtam Ceinwyn kezeit és nekiszorítottam ıket arcomnak, mely, miként az övé is, könnyben úszott. A csarnok dühödt tiltakozásba és döbbenetbe fúlt, ám Issa odaállt elénk, felemelt pajzsával. Senki férfi nem viselhetett éles fegyvert a király csarnokában, ám Issa mégis úgy tartotta fel csillagos pajzsát, akarna hajlandó lenne bárkit halálba küldeni, ki meg meri zavarni az ihletett pillanatot. Nimue a másik oldalamon átkokat sziszegett az egész csarnokra, kihívva maga ellen mindenkit, aki megkérdıjelezné a hercegnı választását. Ceinwyn elém térdelt, hogy arca közel kerüljön az enyémhez. – Esküt tettél nekem, uram – suttogta –, hogy megvédelmezel.
– Így igaz, úrnım. – Feloldozlak esküd alól, ha úgy kívánod. – Soha – fogadkoztam. Hátrébb húzódott tılem. – Egyetlen férfihoz sem megyek feleségül, Derfel – figyelmeztetett, tekintetét összefonva az enyémmel. -Mindent neked adok, a házasságot kivéve. – Akkor nekem adsz mindent, amit csak valaha akarhatnék, úrnım – mondtam elszoruló torokkal, és szemembıl újfent elıbuggyantak a boldogság könnyei. Elmosolyodtam, és visszaadtam neki a kötıféket. – A tiéd – mondtam. Elmosolyodott a gesztust látván, majd a gyékényre ejtette a kötıféket és lágyan megcsókolta arcomat. – Azt hiszem – suttogta pajkosán a fülembe -Jobb lesz, ha ezt az ünnepet nélkülünk ülik meg. – Azután mindketten felálltunk, kéz a kézben, s ügyet sem vetve a kérdésekre, felháborodásra, sıt néhány örömkiáltásra, kisétáltunk a holdfényes éjszakába. Haragot és zavart hagytunk magunk mögött, míg odakint elképedt tömeg várt, melynek sorai közt némán haladtunk keresztül, kéz a kézben. – A ház a Dolforwyn alatt – mondta Ceinwyn –, ránk vár. – A ház az almafákkal? – kérdeztem, visszaemlékezve rá, miként mesélt a kis házról, melyrıl gyermekként oly sokat álmodott. – Az a ház – felelte. Elhagytuk a csarnok kapujánál gyülekezı vendégsereget, és Caer Sws fáklyákkal megvilágított kapuja felé tartottunk. Issa újra csatlakozott hozzánk, amint visszaszerezte kardunkat és lándzsáinkat, és Nimue is feltőnt Ceinwyn oldalán. Ceinwyn szolgái közül hárman szintén sietısen csatlakoztak hozzánk, miként harcosaim is. – Bizonyos vagy ebben? – kérdeztem Ceinwyntıl, mintha valamiképp visszaforgathatnánk az elmúlt néhány percet, és odaadhatná a kötıféket akár Lancelotnak is. – Bizonyosabb vagyok – felelt Ceinwyn nyugodtan –, mint bármiben, amit eddig életemben tettem. – Kihívó pillantást vetett rám. – Kételkedtél bennem valaha is, Derfel? – Magamban kételkedtem – válaszoltam. Megszorította a kezemet. – Nem vagyok egyetlen férfi asszonya sem -jelentette ki –, csupán a magam ura –, azután felnevetett a hamisítatlan örömtıl, elengedte a kezemet, és szaladni kezdett. A violák lehulltak hajáról, amint mindent elsöprı örömében ott szökdécselt a főben. Utánaszaladtam, míg mögöttünk, a némaságba burkolózott csarnok kapujából, Arthur szólított vissza bennünket. De mi tovább szaladtunk. A káosz felé.
M ásnap fogtam egy éles kést, és megfaragtam a két csontdarab el-roppantott végeit, azután gondosan megmunkálva két vájatot készítettem Hywelbane famarkolatába. Issa visszament Caer Swsbe és szerzett némi enyvet, amit tőz felett átmelegítettünk, és miután megbizonyosodtunk róla, hogy a vajatok pontosan illeszkednek a csontokhoz, kikentük azokat ragasztóval, majd belepréseltük a két csontdarabot a kard markolatába. Ezután letöröltük a kicsordult ragasztót, majd inakkal átkötöztük a markolatot, hogy egyben maradjon. – Olyan, mint az elefántcsont – szólt Issa elismerıen, mikor végeztünk a munkával. – Csak disznócsontok – feleltem elutasítóan, noha a valóságban a két csontszilánk tényleg az elefántcsontot idézte, és gazdag külsıt kölcsönzött Hywelbane-nek. A kard nevét elızı tulajdonosáról, Merlin tiszttartójától, Hywelrıl nyerte, ki engem is kioktatott a fegyverek használatára. – De varázserıvel bírnak? – kérdezte Issa nyugtalanul. – Merlin bír varázserıvel – feleltem, de nem mondtam többet. Cavan déltájban ért el hozzánk. Letérdepelt elém a főre és lehajtotta fejét, de nem szólt, s nem is kellett szólnia, hisz tudtam, miért jött. -Szabadon mehetsz, Cavan -mondtam neki. – Feloldozlak esküd alól. – Felnézett rám, ám kiszabadulni kötelme alól túlságosan nehéz volt, hogy szóljon, ezért bátorítóan mosolyogtam rá. – Nem vagy már fiatal ember, Cavan – szóltam –, és olyan urat érdemelsz, aki aranyat és kényelmet kínál neked a Sötét Út és a bizonytalanság helyett. – Mindig azt akartam, uram – talált rá végre hangjára –, hogy Írországban haljak meg. – Hogy együtt légy a tiéiddel? – Igen, uram. De nem mehetek vissza üres kézzel. Aranyra van szükségem. – Akkor vesd a tőzre kockatábládat – tanácsoltam neki. Elvigyorodott, és megcsókolta Hywelbane markolatát. – Nincs neheztelés, uram? – kérdezte nyugtalanul. – Nincs – feleltem –, és ha segítségre lenne szükséged, csak szóljFelállt és magához ölelt. Visszatért Arthur szolgálatába és embereim felét is magával vitte, így mindössze tucatnyian maradtak mellettem- A többiek rettegték Diwrnach nevét, vagy egyszerően csak szomjúhozták a gazdagságot, és én nem hibáztattam ıket ezért. Tisztességre, harcosgyőrükre és farkasprémekre szert tettek szolgálatomban, aranyra annál kevésbé. Megadtam nekik az engedélyt, hogy megtartsák a farkat sisakjukon, mert arra alaposan rászolgáltak Benoic szörnyő háborújában, ám letöröltettem velük a frissen felfestett ötágú csillagot. A csillag megmaradt a tizenkét harcosomnak, akik osztoztak velem sorsomon. Ez a tizenkettı volt a legfiatalabb, legerısebb, és legkalandvágyóbb embereim közül, és az Istenek a megmondhatói, mindezen tulajdonságukra szükségük is volt, hisz elpattintva a csontot a Sötét Útra szántam ıket. Nem tudtam, mikor szólít bennünket Merlin, így hát abban az apró házban várakoztam, hová Ceinwyn elvezetett azon a holdas éjjelen. A ház északra és keletre feküdt a Dolforwyntıl, egy parányi völgyben, mely oly meredek volt, hogy onnét még az árnyak sem szökhettek, míg a nap félútig fel nem kapaszkodott az égboltra. A völgy meredek oldalait roppant tölgyfák nıtték be, de a ház körüli tarka tisztáson takaros almafák sorakoztak. A ház maga nem viselt nevet, miként a völgy sem; egyszerően Cwm Isafnak nevezték, az Alacsony Völgynek, s ez lett a mi otthonunk. Embereim kunyhókat építettek maguknak a fák között, a völgy déli lankáin. Nem tudtam, miként élelmezhetném tucatnyi harcosomat és családjukat, hisz Cwm Isaf nehezen tudott volna még egy mezei egeret is eltartani, nem is beszélve egy kisebb harci csapatról, ám Ceinwynnek volt aranya, és megígérte, hogy fivére nem fog hagyni éhezni bennünket. A földek, mint mondta, atyjához tartoztak, egyikeként az ezernyi bérlet közül, mellyel Gorfyddyd gazdagságát megalapozta. A legutolsó bérlı Caer Sws gyertyagyújtogatójának
egy kuzinja volt, aki még a Lugg Vale elıtt elhalt, és azóta nem választottak senkit utódjául. Maga a ház szánalmas kalyiba volt csupán, kis köböl való építmény, rozsszalmával és haraszttal vastagon lefedve, jócskán rászorulva foldozgatásra. Odabent három kamrát találtunk. A központi kamrában tartották egykor a gazdaság állatait, és ezt a szobát takarítottuk ki, hogy elegendı helyünk legyen. A többi helyiséget meghagytuk hálókamrának, egyet Ceinwynnek, egyet jómagámnak. – Ígéretet tettem Merlinnek – mondta elsı éjjel az egyik hálókamrában. Éreztem, ahogy izmaim görcsbe rándulnak. – ígéretet? Mire? – kérdeztem. Bizonyára elpirult, ám még a holdfény sem szüremlett be Cwm Isaf mélyére, s így nem láthattam arcát, csak ujjának szorítását éreztem a karomon. – ígéretet tettem neki – mondta lassan –, hogy szőz maradok, míg az Üstöt meg nem leljük. Ekkor kezdtem csak megérteni, milyen agyafúrt is Merlin valójában. Milyen agyafúrt, és gonosz. Harcosokra volt szüksége, akik megoltalmazzák, míg Lleynben jár, és szüksége volt egy szőzre, hogy megtalálja az Üstöt, ezért hát mindkettınket behálózott. – Nem! – tiltakoztam. – Te nem jöhetsz Lleynbe! – Csak egy szőz találhatja meg az Üstöt – sziszegte felénk Nimue a sötétbıl. – Szívesebben vinnél inkább egy ártatlan gyermeket, Derfel? – Ceinwyn nem jöhet Lleynbe – erısködtem. – Csend – csitítgatott Ceinwyn. – ígéretet tettem. Megesküdtem. – Mit tudsz te Lleynrıl? – kérdeztem tıle. – Tudod te, miket mővel Diwmach? – Tudom – felelte –, ám az utazás az ára annak, hogy most veled lehetek. És ígéretet tettem Merlinnek – ismételte. – Megesküdtem. Így hát egyedül aludtam azon az éjjelen, ám másnap reggel, miután megosztottuk szegényes reggelinket lándzsásainkkal és szolgáinkkal, és még mielıtt beillesztettem volna a csontdarabokat Hywelbane markolatába, Ceinwyn felsétált velem Cwm Isaf csermelyéhez. Végighallgatta szenvedély főtötte érvelésem, miért nem szabad neki is rálépnie a Sötét Útra, és rendre félresöpörte azokat, kijelentve, hogyha Merlin ott lesz velünk, ugyan ki jöhet ellenünk? – Például Diwrnach – feleltem komoran. – De te elmégy Merlinnel? – kérdezte. – Igen. – Akkor ne is próbálj visszatartani – erısködött. – Veled tartok, és te velem tartasz. – És nem volt hajlandó többet szóba hozni a kérdést. Nem volt egyetlen férfi asszonya sem. İ maga hozta a döntéseit. És ezután, a dolgok rendje szerint, arról kezdtünk beszélni, mi minden történt az elmúlt néhány napban, és a szavak áradni kezdtek. Szerelmesek voltunk egymásba, én a hatalmába kerültem, miként Arthur is hatalmába került Guinevere-nek, s nem hallhattuk eleget egymás gondolatait és történeteit. Megmutattam neki a disznócsontot, és ı nagyot kacagott, mikor megtudta, hogy a legutolsó pillanatig vártam kettéroppantásával. – Nem is igazán tudom, hogy volt merszem elfordulni Lancelottól – vallotta meg Ceinwyn. – Én persze mit sem tudtam a csontról. Azt hiszem, Guinevere-nek köszönhetem, hogy elhatároztam magam. – Guinevere-nek? – kérdeztem meglepetten. – Képtelen voltam elviselni az önelégültségét. Szörnyő dolog ez tılem? Úgy éreztem, mintha valami nyávogó kiscicaként kezelne, és nem tudtam ezt elviselni. – Egy ideig néma csendben sétált tovább. Levelek bucskáztak le a fákról, melyek még mindig teljes pompájukban zöldelltek. Aznap reggel, elsı hajnalomra ébredve Cwm Isafban, egy fecskét láttam elröppenni a zsúpfedélrıl. Nem tért már vissza, és gyanítottam, hogy jövı tavaszig már nem is látjuk egymást. Ceinwyn mezítláb sétált el velem a patakig, kezét az enyémbe főzve. – És sokat töprengtem a koponyaágy jövendölésén is – folytatta –, és arra gondoltam, ez csak azt jelentheti, nem szabad megházasodnom. Három alkalommal viseltem jegyességet,
Derfel, három alkalommal! És háromszor veszítettem el jegyesemet, márpedig ha ez nem jel az Istenektıl, akkor mi az? – Ezek Nimue szavai – szóltam. Felnevetett. – Ó, én nagyon kedvelem ıt. – Nem gondoltam volna, hogy ti ketten megkedvelhetitek egymást – vallottam meg. – Miért nem? Kedvelem benne ezt a harcias hevületet. Az élet az akaraté, nem a megadásé, és én egész életemben mást sem tettem, Derfel, mint amit mondtak nekem. Mindig jó kislány voltam – mondta, savanyú fintorral megnyomva a „jó” szót. – Mindig engedelmes gyermekként viselkedtem, kötelességtudó leányként. Könnyő dolgom volt, persze, hisz atyám szeretett, pedig ezt csak kevesen mondhatták el magukról, megadott nekem mindent, amit csak akartam, és semmit sem várt cserébe, csak hogy megmaradjak bájos és engedelmes leányának. Én pedig nagyon engedelmes leánya voltam. – És bájos is. Huncutan bökte könyökét bordáim közé. Egy csapatnyi foltos barázdabillegetı reppent fel a ködbıl, melybe a csermely elıttünk burkolózott. – Mindig is engedelmes voltam – szólt Ceinwyn reménytelen sóvárgással. – Tudtam, hogy férjhez kell mennem, amint azt mondják nekem, noha ez cseppet sem aggasztott, hiszen a királyok lányainak mindig ezt kell tenniük, és emlékszem rá, milyen boldog voltam, mikor elıször találkoztam Arthurral. Azt gondoltam, ez a szépséges élet örökké tart majd. Szerencsés voltam, hisz ilyen jó embert adatott meg nekem. És akkor hirtelen nyoma veszett. – És engem persze észre sem vettél – mondtam. Én voltam a legfiatalabb lándzsahordozó Arthur kíséretében, amikor Caer Swsbe érkezett, hogy eljegyezze Ceinwynt. Akkor kaptam Ceinwyntıl azt a míves fíbulát is, melyet akkor is viseltem. Ceinwyn a kíséret minden tagját ekképpen jutalmazta, ám sohasem tudta, milyen tüzet gyújtott aznap lelkemben. – Biztos lehetsz benne, hogy észrevettelek – felelte. – Ki ne figyelt volna fel arra a nagydarab, esetlen, szalmahajú ifjoncra? – Felnevetett, majd engedte, hogy átsegítsem egy kidılt tölgyfán. Ugyanazt az egyszerő vászonruhát viselte, amit elızı este, noha mostanra a fehérített inget sár és moha szennyezte. – Azután eljegyeztek Rhegedi Caelgynnel – folytatta a mesét –, de már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy olyan szerencsés vagyok. Caelgyn mogorva vadállat volt, ám ígéretet tett atyámnak száz lándzsásra, és hogy aranyban fizeti meg menyasszonya árát, én pedig meggyıztem magam arról, hogy lehetek még boldog, ha Rhegedben élek is, ám ezután Caelgyn lázban meghalt. Ekkor jött Gundleus. – Összeráncolta homlokát. – Akkor ébredtem, hogy nem vagyok egyéb eszköznél ebben a mocskos háborúban. Atyám szeretett, mégis Gundleushoz adott volna, amiért az még több lándzsát ígért neki Arthur ellenében. Azt is ekkor értettem meg, hogy sohasem lehetek boldog, hacsak saját magam nem leszek önnön boldogságom kovácsa, s erre az idıre esett, hogy te és Galahad felkerestetek. Emlékszel? – Emlékszem. – Én kísértem el Galahadet arra a kudarcba fulladt misszióra, mely a békét lett volna hivatott megteremteni Gorfyddyddel, s amelynek során, mintegy sértésként, az asszonyok csarnokában kellett étkeznünk. Ott, a gyertyafényben, mialatt egy hárfást hallgattunk, beszéltem Ceinwynnel és örök esküt tettem oltalmazására. – És aggódtál amiatt, hogy boldog leszek-e – mondta most. – Beléd szerettem – vallottam meg. – Olyanná lettem, akár egy kutya, mely a csillagokat ugatja. Elmosolyodott. – És akkor jött Lancelot. Az imádnivaló Lancelot. A szépséges Lancelot. És mindenki azt mondta nekem, én vagyok a legszerencsésebb lány egész Britanniában, pedig belül tudod, mit éreztem? Hogy nem lennék egyéb Lancelot egy újabb birtokánál, és neki, úgy tőnt, már így is épp elegendı jutott mindenbıl. De még akkor sem voltam bizonyos benne, mit is kellene tennem, amikor Merlin eljött hozzám, majd hátrahagyta Nimuét, akivel csak beszélgettünk és beszélgettünk, és eközben megértettem, hogy igazából nem tartozom egyetlen férfihoz sem. Egész életemben férfiakhoz tartoztam. így hát Nimue és én esküt tettünk Donnak, s én megfogadtam, ha elég erıt ad nekem ahhoz, hogy megırizzem szabadságom, akkor soha nem megyek férjhez. Szeretni foglak – ígérte, feltekintve arcomba –, de nem leszek egyetlen férfi tulajdona sem.
Az talán nem, gondoltam komoran, ám ez mit sem változtat azon, hogy csupán a kirakójáték darabjai vagyunk Merlin játékában. Milyen serények is voltak, ı meg Nimue. Mégsem szóltam most, sem errıl, sem a Sötét Útról. – Viszont Guinevere-t így is sikerült ellenségeddé tenned – figyelmeztettem ehelyett Ceinwynt. – Igen – mondta –, de ıt mindig is ellenségemnek tudhattam, attól a pillanattól kezdve, hogy elhatározta, elveszi tılem Arthurt, pedig akkor még csak együgyő gyermek voltam, ki azt sem tudta, miként harcoljon. Múlt éjjel visszavágtam, és mostantól nem találkozunk többé egymással. – Elmosolyodott. – S neked Gwenhwyvachot kellett volna feleségül venned? – Igen – vallottam meg. – Szegény Gwenhwyvach – szólt Ceinwyn. – Mindig olyan jó volt hozzám, mikor velünk éltek, noha arra emlékszem, hogy valahányszor a nıvére belépett, ı mindig elszaladt. Olyan volt, mint egy jókora egér, kit nıvére ragadozóként üldözött el. Arthur aznap délután jött el hozzánk a völgybe. A csontszilánkokat Hywelbane markolatába rögzítı enyv még meg sem szikkadhatott, mikor harcosai elárasztották Cwm Isaf déli meredélyét, hogy apró házunkkal szembe forduljanak. A lándzsások nem fenyegetni érkeztek, csupán kerülıt tettek a hosszú, fárasztó utazás közben, Dumnonia felé. Nyomát sem lehetett látni Lancelotnak vagy Guinevere-nek; Arthur egymagában kelt át a csermelyen. Nem hordozott sem kardot, sem pajzsot. A küszöbünkön fogadtuk. Biccentett Ceinwyn felé, azután elmosolyodott. – Drága úrnım – mondta egyszerően. – Haragszol reám, uram? – kérdezte Ceinwyn nyugtalanul. Arthur elfintorodott. – Feleségem hite szerint igen, ám valójában nem. Miként is tehetném? Csak azt tetted, amit egykor magam is, s neked volt merszed még azelıtt tenned, hogy esküdet adtad volna. – Újfent elmosolyodott. – Okoztál talán némi kellemetlenséget nekem, ám erre alaposan rászolgáltam. Sétálhatnék egyet Derfellel? Ugyanazt az utat követtük, melyet reggel Ceinwynnel tettem meg, s amint kiértünk lándzsásai látókörébıl, a vállamra tette kezét. – Helyesen cselekedtél, Derfel – mondta halkan. – Sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked, uram. – Ne légy ostoba. Azt tetted, amit egykor magam is megtettem, és irigyellek, miért is újnak erezheted mindezt. Csupán megváltozott néhány dolog, ez minden. Ez nem egyéb, mint már mondtam, kellemetlenségnél. – Nem leszek Mordred bajnoka – szóltam. – Nem. De valaki lesz. Ha rajtam állna, barátom, mindkettıtöket hazavinnélek, bajnokká tennélek, s megadnék neked mindent, ami csak hatalmamban áll, ám néha nem tehetjük azt, amit szeretnénk. – Úgy érted – szóltam kereken –, hogy Guinevere hercegnı nem bocsátana meg nekem. – Nem – felelt Arthur komoran. – Miként Lancelot sem. – Felsóhajtott. – Mit tegyek Lancelottal? – Add hozzá Gwenhwyvachoz – mondtam –, s temesd el mindkettejüket Siluriában. Felnevetett. – Bárcsak tehetném. Elküldeném én Siluriába, noha nem hiszem, hogy Siluria elég lenne neki. Becsvágya nem érné be egy apró királysággal, Derfel. Reméltem, hogy Ceinwyn és családja itt marasztalja, de most? – Vállat vont. – Jobban tettem volna, ha neked adom azt a királyságot. – Most a karomat ragadta meg, s mélyen a szemem közé nézett. – Nem oldozlak fel nekem tett esküd alól, Lord Derfel Cadarn – szólt szertartásosan –; még mindig az én emberem vagy, s amikor érted küldetek, te eljössz hozzám. – Igen, uram. – Tavasszal várhatod ezt – közölte. – Három hónapnyi békét kötöttem a szászokkal, s én meg fogom tartani ezt a békét, és amikor a három hónap lejár, a tél fogja távol tartani tılük lándzsáinkat. De tavasszal útnak indulunk, s embereidet is ott akarom látni pajzsfalainkban. – Ott lesznek, uram – ígértem.
Felemelte mindkét kezét, és a vállamra tette. – Esküt tettél Merlinnek is? – kérdezte, szemem fürkészve. – Igen, uram – ismertem el. – Kutatni fogod hát az Üstöt, mely nem létezik? – Az Üstöt fogom kutatni, igen. Lehunyta szemeit. – Micsoda ostobaság! – Leengedte karját, és felnyitotta szemét. – Én hiszek az Istenekben, Derfel, de vajon az Istenek is hisznek-e Britanniában? Ez már nem az ısi Britannia – folytatta ádáz hévvel. – Valaha talán mindannyian egy vértıl származtunk, de most? A rómaiak a világ minden sarkából hordták össze a népeket! Szarmátok, líbiaiak, gallok, numídiaiak, görögök! Vérük keveredett a miénkkel, miként mienkben is ott pezseg a rómaiak, s mostanra a szászok vére is. Vagyunk, akik vagyunk, Derfel, s nem akik egykoron voltunk. Száznál is több istent imádunk, nemcsak a régi Isteneket, és nem forgathatjuk vissza az idı kerekét, miként nem teheti ezt meg az Üst és Britannia minden kincse sem. – Merlin másként gondolja. – És Merlin engem is harcba küldene a keresztények ellen, csakhogy istenei uralkodhassanak? Nem, én ezt nem teszem meg, Derfel – kiáltotta immár haraggal. – Te keresheted a képzeletbeli üstöt, de én nem leszek eszköze Merlinnek, hogy kiirtsa a keresztényeket. – Merlin – vettem a védelmembe – az Istenekre hagyja a keresztények végzetét. – És mi egyebek vagyunk mi, ha nem az Istenek eszközei? – kérdezte Arthur. – De én akkor sem fogok harcolni más britonok ellen, csak mert más istent imádnak. Miként te sem, Derfel, míg esküd hozzám köt. – Nem, uram. Felsóhajtott. – Mennyire győlölöm ezt a torzsalkodást az Istenek felett. Igaz, Guinevere is folyton azt hajtogatja, hogy vak vagyok az Istenekre. Azt mondja, ez az egyik hibám. – Elmosolyodott. – Ha felesküdtél Merlinnek, vele is kell tartanod, Derfel. Merrefelé indultok? – Ynys Monba, uram. Néhány pillanatig szótlanul meredt rám, majd megborzongott. -Lleynbe mentek hát? – kérdezte hitetlenkedve. – Lleynböl senki sem tér vissza élve. – Én vissza fogok – kérkedtem. – Legyen igazad, Derfel, legyen igazad. – Hangja komoran csengett. – Szükségem van a segítségedre, hogy kiőzzem a szászokat. És azután talán, visszatérhetsz Dumnoniába. Guinevere nem az az asszony, ki haragot tart. – Ezt ugyan kételltem, de nem szóltam semmit. – Tavasszal magamhoz szólítalak tehát – folytatta Arthur –, és imádkozni fogok, hogy életben légy. – Karomba főzte karját, és megindultunk vissza, a ház felé. – És ha bárki is kérdezné, Derfel, keményen leteremtettelek. Mindennek elmondtalak, még meg is ütöttelek. Felnevettem. – Most az egyszer megbocsátom a felindultságodat, uram. – Tekintsd hát magad ledorongoltnak – mondta –, és tekintsd magad – ment tovább – a második legszerencsésebb embernek egész Britanniában. A legszerencsésebbnek az egész világon, gondoltam, amiért megleltem szívem vágyását. Vagy legalábbis meglelem, ha az Istenek megoltalmaznak bennünket, amint Merlin is megleli a sajátjáét. Álltam és figyeltem, ahogyan a lándzsások útnak indulnak. Arthur kedves lobogója egy ideig ott repkedett a fák között, majd Arthur felém intett, felpattant lova nyergébe, és eltőnt a szemem elıl. Magunkra maradtunkígy hát nem voltam Dumnoniában, hogy láthassam Arthur visszatértét. Pedig kedvemet leltem volna benne, hisz hısként tért meg az országba, mely elvetette túlélésének esélyeit és arra szövetkezett, hogy alantasabb teremtményekkel váltsa fel. Etek kevés volt azon az ıszön, hisz a háború hirtelen fellobbanása elemésztette az új
termést is, ám nem állott be éhínség, és Arthur emberei tisztességes adót győjtöttek be. Ez csekélyke fejlıdésnek tőnhet, pedig az elmúlt évek után valósággal felkavarta az országot. Most csupán a gazdagok fizettek adót a királyi kincstárnak. Némelyek aranyban fizettek, ám a többség terményekben, bırben, vászonban, sóban, fában és szárított halban, amit ık földjük bérlıitıl győjtöttek be. Az elmúlt néhány évben a gazdagok csak keveset adóztak, annál többet szedtek viszont össze a szegényektıl, így Arthur elküldte lándzsásait a szegényekhez megérdeklıdni, mennyit fizettek a gazdagoknak, és válaszaikat felhasználva vetette ki a dézsmát a gazdagokra. A bevételbıl visszatérítette az egyházaknak és az elöljáróknak javadalmaik harmadát, hogy embereiket élelmezhessék a küszöbönálló télen. E tett önmagában elég volt ahhoz, hogy tudassa Dumnonia hatalmasságaival, új erı uralkodik az országon, és, noha a vagyonosak zsémbelıdtek, senki sem mert pajzsfalat állítani Arthur ellenében. İ volt Mordred királyságának hadura, Lugg Vale gyızıje, királyok leölıje, és akik szemben állottak vele, mind félték a nevét. Mordredet Culhwch gondjaira bízták, noha Arthur kuzinja, a kéretlenül nyers és egyenes harcos valószínőleg vajmi keveset törıdhetett az apró és engedetlen gyermekkel. Culhwyhet túlságosan is lekötötte, hogy leverje a lázongást, melyet Iscai Cadwy támasztott Dumnonia nyugati részén, és hallottam, hogy lándzsásait gyors rohamban vezette el az óriási lápra, majd délnek és a part felé fordult. Feldúlta Cadwy hátországát, és a lázongó herceget visszaverte Isca régi római erısségébe. A falak rég leomlottak már és Lugg Vale veteránjai gond nélkül özönlöttek keresztül a sáncokon, hogy az utcákon vadásszanak a lázongókra. Magát Cadwy herceget egy római szentélyben lelték meg, ahol azonmód felkoncolták. Arthur elrendelte, hogy testének darabjait Dumnonia nagyobb városaiban állítsák ki, míg fejét, melyet könnyedén fel lehetett ismerni az orcáján díszelgı kék tetoválásokról, emlékeztetıül elküldték a Kernowi Mark királynak, aki a lázongásra ösztökélt. Mark király válaszul tíz ónöntecset, egy hordó füstölt halat, s három felfényezett teknıcpajzsot küldött Arthurnak, üzenetével egyetemben, melyben sértett ártatlansággal tagadta, hogy bánni köze lett volna Cadwy esztelen tettéhez. Cullhwch, elfoglalván Cadwy erısségét, leveleket is talált, melyeket azonmód eljuttatott Arthurnak. A levelek Dumnonia keresztény táborától származtak, és még azelıtt íródtak, hogy a háborúnak Lugg Vale-lel vége szakadt volna, felfedve a keresztények minden tervét, mellyel Dumnoniát Arthurtól megszabadítani kívánták. A keresztények azóta győlölték Arthurt, mióta semmissé tette Uther azon rendelkezését, mely adók és közterhek alóli mentességet adott az egyházaknak, és szilárd meggyızıdésük szerint istenüknek mindezért azzal kellett büntetnie Arthurt, hogy Gorfyddyd kezére adja öt. A szinte bizonyos vereség kilátása rábírta ıket arra, hogy írásba is adják elgondolásaikat, és ezek az írások most Arthur kezébe kerültek. A levelekben egy aggodalmas keresztény közösség mutatkozott meg, mely Arthur halálát szomjúhozta, ám éppúgy tartott Gorfyddyd pogány lándzsásaitól is. Hogy magukat és pártfogóikat mentsék, készek lettek volna feláldozni Mordredet, és a levelek arra ösztökélték Cadwyt, hogy Arthur távollétében induljon Durnovariába, gyilkolja le Mordredet, azután játssza át a királyságot Gorfyddyd kezére. A keresztények támogatást ígértek mindehhez, és reménykedtek, hogy Cadwy lándzsái védelmükre szolgálnak majd, ha Gorfyddyd átveszi az uralmat. Ehelyett azonban a bőnhıdésükhöz vezetı utat kövezték ki. Belgáéi Melwas királyt, aki az Arthurral ellenkezı keresztény tábor mellé állt, Cadwy földjeinek új urává nevezték ki. Ez aligha számított jutalomnak, hiszen távol tartotta Melwast saját népétıl, ugyanakkor olyan helyre tette, ahol Arthur szemmel tarthatta. Naburt, a keresztény magisztrátust, aki Mordred hivatalos gyámja volt; s arra használta gyámságát, hogy Arthur-ellenes tábort hívjon életre, és aki személy szerint jegyezte a leveleket, melyekben korai halálra kárhoztatta Mordredet, Durnovari amfiteátrumában szegezték keresztre. Napjainkban persze szentnek és mártíroknak nevezik az ilyeneket, ám én niég úgy emlékszem Naburra, amilyen volt: sima modorú, korrupt hazudozóként. Két papot, egy másik elöljárót és két földbirtokost, szinten a halál kezére adtak. A cselszövık közé tartozott még Sansum püspök is, ám ı túl agyafúrt volt ahhoz, hogy nevét adja az írásokhoz, és ez az agyafúrtság, párosulva a különös kapcsolattal,
mely Arthur megnyomorított nıvéréhez, Morganhez főzte, végtére is megmentette Sansum életét. Rendíthetetlen hőséget esküdött Arthurnak, s a feszültre tett kézzel esküdött, hogy ı soha egyetlen gondolattal sem tört királya életére, így megmaradhatott az Ynys Wydryn-i Szent Tövis egy hely ırizıje. Megvasalhattad Sansumot és a torkára forraszthatod a pengét, ı akkor is megmentette volna azt a hitvány irháját. Morgan, Sansum pogány barátja, Merlin legavatottabb papnıje volt, míg a fiatalabb Nimue el nem orozta tıle helyét, ám Merlin és Nimue messze jártak, ami gyakorlatilag Avalon teljhatalmú urává tette Morgant. Morgant, arany maszkjával, mely elrejtette lángok marta vonásait, és tőz által megnyomorított testével fekete köpenye mögött, Merlin hatalmának letéteményeseként tartották számon, és ı volt az is, aki bevégezte Merlin csarnokának újjáépítését a Toron, és aki megszervezte az adószedık munkáját Arthur földjének északi részén. Morgan Arthur egyik legbizalmasabb tanácsadójává nıtte ki magát; sıt ami azt illeti, miután Bedwin püspök azon az ıszön lázban meghalt, Arthur példátlan módon még azt is felvetette, hogy teljes jogú tanácsadóvá kellene kinevezni. Soha egyetlen asszony sem ülhetett még Britannia királyi tanácsában, és Morgan bízvást lehetett volna a legelsı, ha Guinevere jelenléte bizonyossá nem tette volna ennek ellenkezıjét. Guinevere senki asszonyszemélyt nem engedett volna a tanácsba, ha ez nem lehetett ı maga, és emellett Guinevere engesztelhetetlenül győlölt mindent, ami rút, és az Istenek megmondhatói, Morgan épp eléggé groteszk jelenség volt még aranymaszkjában is. Morgan tehát megmaradt Ynys Wydrynben, míg Guinevere a lindinisi új palota építését felügyelte. A palota csodálatos helynek ígérkezett. A régi római villát, melyet Gundleus felégetett, újjá szándékozták építeni, és két új szárnnyal is ki akarták bıvíteni, melyek két hatalmas udvart fogtak volna közre, ahol a víz márvány csatornákban csörgedezett. A királyi dombhoz, Caer Cadarnhez közeli Lindinist szánták Dumnonia új fıvárosának, noha Guinevere-nek gondja volt rá, hogy Mordredet a kicsavarodott bal lábával a palota közelébe se engedjék. Csak a szépség juthatott be Lindinisbe, és a boltíves udvarokon Guinevere összegyőjtötte Dumnonia ısi villáinak és szentélyeinek kincseit. Keresztény szentély nem kapott itt helyet, viszont Guinevere hatalmas sötét csarnokot emeltetett, ahol az asszonyok Isis istennıt imádhatták, és fényőzı lakosztályokat rendezett be, hogy Lancelot kellemesen érezze magát, mikor Siluriából a palotába látogat. Elaine, Lancelot anyja, azokban a szobákban élt, és ı, ki egykoron segédkezett oly gyönyörővé tenni Ynys Trebest, most abban segédkezett Guinevere-nek, hogy Lindinist a szépség szentélyévé tegye. Arthur, jól tudom, ritkán maradt meg Lindinisben. Túlságosan is lekötötte, hogy felkészüljön a szászok elleni nagy hadjáratra, s megerısítse Dumnonia déli részének ısi sáncerıdítményeit. Még Caer Cadarn is, országunk mélyén, megerısítést kapott, és sáncaira új fából ácsoltak küzdıteret, ám a legnagyobb munka mégis alig fél órányira a Kövektıl, Caer Ambrában zajlott, melyet új támaszpontunkká tettünk a szászok ellenében. A régiek is fontos erıdítményt emeltek itt, s egész ısszel és télen rabszolgák verejtékes munkájával tették az ısi sáncfalakat meredekebbé, húztak fel újabb cölöpsorokat és ácsoltak küzdıtereket a csúcsán. Több erısséget is átalakítottak Caer Ambrától délre, hogy megóvják Dumnonia lenti részeit a Cerdic vezetett szászoktól, akik, kihasználva, hogy Arthur északon hadakozik majd Aelle-lel, minden bizonnyal innét fognak legelıször támadni. Ki merem jelenteni, hogy a római idık óta nem ástak fel ennyi jó brit földet, hasítottak fel ennyi szálfát, és Arthur tisztességes adói a munkálatoknak megint csupán töredékére lettek volna elegendıek. Meg kellett hát dézsmálnia a keresztény templomokat, melyek dúskáltak vagyonban és hatalomban egyaránt Britanniának ezen a déli részén; ugyanazt az egyházat, mely Sansumot és Naburt támogatta erıfeszítéseiben, hogy ıt az ország élérıl eltávolítsa. A kölcsönt idıvel visszafizette, és az erısségek éppúgy óvták a keresztényeket is a pogány szász hordáktól, a keresztények mégsem bocsátottak meg soha Arthurnak, miként azt sem vették észre, hogy figyelme éppúgy kiterjedt a maréknyi vagyonosabb pogány szentélyre is. Nem minden keresztény volt persze Arthur ellensége. Lándzsásainak legalább harmada keresztény volt, és ezek az emberei épp oly hően szolgálták, akárcsak pogány társaik. Többen a keresztények közül magukra vették uralmát, ám az egyház vezetıi közül már sokan engedték, hogy kapzsiságuk hőségük fölébe kerekedjen, és ık lettek azok, kik ellene
szegültek. Hitték, hogy Uruk egy napon visszatér a földre és halandó emberként jár majd közöttük, ám mindez csakis akkor válhatott valóra, ha már minden pogányt áttérítettek saját hitükre. A prédikátorok, tudván, hogy Arthur pogány, átkokat köpdöstek reá, ám Arthur ügyet sem vetett szavaikra, amint szakadatlan Britannia déli területeit járta. Egy nap még Sagramorral tartotta Aelle határmezsgyéjét, másnap már Cerdic egyik egységével küzdött meg, amint az mélyen betolakodott a déli folyóvölgyek közé, azután északra lovagolt Dumnonián keresztül, és Gwenten keresztül Iscába, hol megegyezett a helyi törzsfıkkel a lándzsások számában, kik Gwent nyugati részébıl és kelet-Siluriából a rendelkezésére állanak majd. Hála Lugg Vale-nek, Arthur immáron több volt Dumnonia elsı uránál és Mordred védelmezıjénél – Britannia hadura lett, seregeink vitán felül ??? al '
Merlin és Nimue alig néhány nappal a téli napforduló elıtt állított be Cwm Isafba. Sötét felhık tolakodtak közel a hegygerinceken meredezı csupasz tölgyek csúcsaihoz, és a hajnali fagyok már jócskán a délutánba is belenyúltak. A patak a lerakódott jég kiszögelléseibıl és csörgedezı, kristálytiszta vízbıl való szövedékké lett, a lehullott levelek ropogtak talpunk alatt, a völgy talaja sziklakeményre fagyott. A központi csarnokban raktunk tüzet, így valamennyire az egész ház átmelegedett, ámbár megtelt fojtó füstköddel, mely sokáig ott gomolygott a hántolatlan gerendák közt, míg az apró füstlyukon át utat talált magának a szabadba. Füst szüremlett elı a viskókból is, melyekben lándzsásaim meghúzták magukat; a vert földbıl és kıbıl emelt apró kalyibákat fából és harasztból emelt tetıszerkezet fedte le. A ház mögött hevenyészett istállót is felhúztunk, hol egy bika, két tehén, egy vaddisznó, tucatnyi bárány és vagy húsz tyúk nyert menedéket éjszakára a farkasok elıl. Rengeteg farkas tanyázott azokban az erdıségekben – üvöltésük harangozott be minden szürkületet, éjszakánként pedig még azt is hallottuk néha, hogy az istálló mögött kaparásznak. A bárányok szánalmasan bégettek, a tojók rémülten kotkodácsoltak, Issa, vagy bárki más az ırségben, oda nem vetett egy zsarátnokot az erdı pereméhez, visszaőzve helyükre a farkasokat. Egyik reggel, mikor korán elindultam vizet venni a félig befagyott csermelybıl, magam is szembekerültem egy jókora öreg példánnyal. Éppen ivott, ám amikor kiléptem a bozótosból, rám emelve szürke pofáját mozdulatlanul meredt rám, majd miután kivárta üdvözletemet, a pataknak felfelé eliramodott. Jó elıjel, gondoltam magamban, és azokban a napokban, Merlinre várakozva, bizony minden elıjel kétszerte számított. Vadásztunk is a farkasokra. Cuneglas adott nekünk három pár hosszú szırő farkaskutyát, melyek nagyobbak és borzasabbak voltak, mint a hírhedett powysi vérebek, melyeket Guinevere is tartott Dumnoniában. A mozgás segített megırizni lándzsásaim formáját, és meg Ceinwyn is megkedvelte ezeket a hosszú, hideg napokat a rengetegben. Bırnadrágot öltött magára, magas szárú csizmát, bır ujjast és vadászkést kötött derekára. Szıke haját egyetlen csomóba fogta össze feje tetején, és velünk együtt mászta meg a sziklafalakat, ereszkedett le a vízmosásokon, kecmergett át a kidılt roppant fatörzseken, a vadászkutyák nyomában. A legegyszerőbben nyíllal és íjjal lehetett farkasra vadászni, de miután csak kevesen voltunk e képesség birtokában, kutyákat, harci lándzsákat és késeket használtunk, s mikorra Merlin megérkezett, már magas halmokban álltak a nyers prémek Cuneglas raktáraiban. A király azt akarta, költözzünk vissza Caer Swsbe, ám Ceinwyn és én oly boldogok voltunk, amennyire csak Merlin küszöbönálló érkezésének gondolata engedte, ezért megmaradtunk az aprócska völgyben és számláltuk a napokat. És boldogan éltünk Cwm Isafban. Ceinwyn féktelen örömét lelte abban, hogy mindent maga csináljon, amit mind ez idáig szolgái végeztek helyette, bár furcsamód sohasem lett képes kitekerni egy csirke nyakát, és én mindig hangos hahotára fakadtam, amikor próbált végezni valamelyik tojóval. Nem volt rá szükség, hogy ezt tegye, hisz bármelyik szolga
leölhetett egy csirkét, és lándzsásaim is bármit megtettek volna Ceinwyn kedvéért, ám ı ragaszkodott hozzá, hogy kivegye részét a munkából, bár amikor a csirkék, kacsák vagy ludak leölésére került a sor, sohasem tudott igazán alapos munkát végezni. Végül így is sikerült kidolgoznia egy alkalmas módszert: lefektette szerencsétlen állatot a földre, rátette parányi lábát a nyakára, azután, szemét szorosan lehunyva, egyetlen határozott taposással járt a dolog végére. Sokkal könnyebben boldogult viszont a guzsallyal. Britanniában minden asszony, kivéve talán a leggazdagabbakat, örökké a guzsalyhoz és cséveorsóhoz volt láncolva, mert a gyapjú fonallá gombolyítása, úgy tőnik, egyike azon lélekölı munkáknak, melyeknek feltehetıleg csak akkor szakad vége, mikoron a nap fénye utoljára ragyog fel a földön. Amint a tavalyi gyapjút fonallá csévélik, máris megérkezik a raktárakba az az évi gyapjú, az asszonyok pedig összegyőjtenek egy kötényre valót, megmossák és kifésülik a gyapjat, majd újból kezdik gombolyítani a fonalat. Gombolyítanak menet közben, gombolyítanak, mialatt beszélnek egymással, gombolyítanak, amikor éppen nincs más munka a kezük ügyében. Monoton, egyhangú munka ez, ám megkívánja az ügyességet; Ceinwyn kezdetben csak szánalmas apró foszlányokra volt képes, ám idıvel egyre jobban csinálta, noha sebességben soha nem érte utol az asszonyokat, akik azóta gombolyították a gyapjat, mióta csak kezük elég nagy nem lett ahhoz, hogy megtartsa az orsót. Esténként leült mellém, mesélt a napjáról, míg bal kezével a guzsalyt forgatta, jobbjával pedig az orsót fricskázta, melyet a guzsalyhoz kötött az elnyújtott és megcsavart fonal. Amikor az orsó leért a padlóra, köré tekerte a fonalat, egy csonttővel rögzítette a feltekert fonalat a cséve tetején, majd kezdte újból a gombolyítást. A fonal, melyet ily módon készített, gyakorta volt csomós, vagy éppenséggel szakozott, ám én kötelességtudóan addig viseltem az ingeket, melyeket nekem készített, míg azok le nem foszlottak rólam. Cuneglas gyakorta meglátogatott bennünket, noha felesége, Helledd, soha nem jött vele. Helledd királynı ízig-vérig hagyománytisztelı asszony volt, aki mélyen helytelenítette, amit Ceinwyn mővelt. -Úgy gondolja, szégyent hoztál a családra – mondta el egyszer Cuneglas vidoran. İ lett, Arthur és Galahad mellett egyik legkedvesebb barátom. Úgy hiszem, nagyon magányos lehetett Caer Swsben, hisz Iorwethen és néhány fiatalabb druidán kívül alig akadt ott férfi, akivel a vadászaton és háborún kívül bármi egyébrıl társaloghatott volna, s így a szemében korán elhalt fivérei helyébe léptem. Bátyja, aki születése jogán király lehetett volna, lováról leesvén lelte halálát, a következı fiú a láznak esett áldozatul, míg legifjabb testvérüket a szászok ölték le. Cuneglas velem együtt mélyen helytelenítette, hogy Ceinwyn a Sötét Útra teszi lábát, ugyanakkor azt is megengedte, hogy egy torkára forrasztott pengénél kisebb akadály semmiképpen sem bírhatná meghátrálásra. – Mindenki olyan édesnek és aranyosnak tartja -mondta –, pedig az akarata olyan, akár az acél. A végtelenségig makacs. – Még egy csirkét se tud leölni. – El sem tudom képzelni, ahogy megpróbálja! – nevetett fel Cuneglas. – Viszont boldog, Derfel, és ezt neked köszönhetem. Boldog idık voltak, talán a legboldogabb pillanatok életünkben, de mindig beárnyékolta ıket a tudás, hogy Merlin eljı és követelni fogja eskünk beteljesítését. Egy fagyos délután tért vissza hozzánk. A házon kívül voltam, egy szász csatabárddal aprítottam a tőzifát, mely megtöltötte házunkat fojtogató füstjével, míg Ceinwyn odabent csendesített le egy perpatvart, mely szolgálója és az ádáz Scarach közt támadt, amikor a kürt szava felharsant a völgyben. Lándzsásaim kürtje azt jelezte, hogy idegen közeleg Cwm Isaf felé, és én épp idıben engedtem le bárdomat, hogy láthassam Merlin magas, ösztövér alakját elıbukkanni a fák közül. Nimue is vele volt. Talán egy hétig maradt velünk Lancelot eljegyzésének éjszakáját követıen, azután egy éjjel, se szó, se beszéd, ki-csusszant hálóhelyérıl, ám most, talpig feketében ura hosszú fehér köntöse mellett, ı is visszatért hozzánk. Ceinwyn jött elı a házból. Arca koromtól volt maszatos, kezei a nyúltól véresek, melyet ebédünk gyanánt bontott fel. – Azt hittem, harcosokat is hoz majd magával -jegyezte meg, kék szemével Merlinre tapadva. Nimue is azt mondta nekünk, mielıtt elment; hogy Merlin valóságos hadsereget toboroz, mely megóv bennünket a Sötét Úton. – Talán a folyónál hagyta ıket? – vetettem fel.
Ceinwyn félresöpört egy haj fürtöt arcából, vérrel feloldva az arcára tapadt kormot. – Te nem fázol? – kérdezte, látván, hogy derékig nekivetkıztem a favágásnak. – Még nem – feleltem, noha azért magamra húztam egy gyapjúinget, mialatt Merlin fürgén átugrott a patakon. Lándzsásaim, híreket szimatolva elıjöttek viskóikból, hogy a nyomában járjanak, de megmaradtak a házon kívül, mikor Merlin nyurga alakját átpréselte alacsony szemöldökfánk alatt. Nem bajlódott üdvözléssel, csak elvágtázott mellettünk, Nimuéval a nyomában, s mire Ceinwyn és én is beléptünk, már letelepedtek melegedni a tőz mellé. Merlin a lángok fölé tartotta vékony kezeit, majd kiengedett egy hosszú sóhajt. Nem szólt semmit, és egyikük sem tudakolta a híreket. Én is letelepedtem a tőz mellé, mialatt Ceinwyn a félig feltrancsírozott nyulat beletette egy serpenyıbe, majd megtörölte véres kezét. Egyetlen mozdulattal kiparancsolta Scarachot és a szolgákat a házból, majd mellém telepedett. Merlin megborzongott, majd láthatóan elernyedt. Hosszú háta ívben meghajolt, amint lehunyt szemével elıregörnyedt. Hosszú ideig maradt így mozdulatlanul. Barna arcát mély árkok barázdálták, szakálla ıszülésnek indult. Mint minden druida, ı is borotválta koponyája elülsı részét, ám most a tonzúra vonalát rövid, fehér sörték mosták el, bizonyítékaként annak, hogy hosszú ideje volt már úton, nélkülözvén a beretva és a bronztükör kényelmét. Oly öregnek tőnt azon a napon, és a tőz mellett kuporogva akár elesettnek is gondolhatta volna az ember. Nimue vele szemközt ült, egyetlen szó nélkül. Csak egyszer kelt fel, hogy leemelje Hywelbane-t a tartószögekrıl, és én láthattam mosolyát, amint felismerte a két csontdarabot a markolatába dolgozva. Kivonta hüvelyébıl a kardot, majd kitartotta a tőz legfüstösebb része fölé, és amikor a korom elborította az acélt, egy szalmaszállal aprólékos szöveget írt rá. A betők nem olyanok voltak, amilyeneket manapság írunk, amilyeneket a szászok és mi egyaránt használunk, hanem ısi mágikus jelek, határozott vonalú rúnák, melyek jelentését csak a druidák és a varázslók értették. A hüvelyt azután a falnak támasztotta, míg a kardot visszaakasztotta a szegekre, ám eközben semmilyen magyarázatot nem adott az írásra. Merlin ügyet sem vetett ténykedésére. Majd hirtelen felpattantak szemei, és elesettségét ádáz vadság váltotta fel. – Elátkozom – szólt lassan – Siluria teremtményeit. – Megremegtette ujjait a tőz felett, mire egy fényesebb láng szisszent elı a pattogó fából. – Üszög verje el termésüket – morogta –, meddık legyenek állataik, nyomorékok gyermekeik, tompák kardjaik és gyızedelmesek ellenségei. – Ez nála viszonylag enyhe szitoknak számított, bár hamisítatlan rosszindulat sütött hangjából. – És Gwentre -ment tovább –, dögvészt küldök, és fagyokat nyáron, és asszonyainak méhét kiszáradt hüvellyé sorvasztom. – A lángok közé köpött. – Elmetben – folytatta – könnyek dagasszanak minden tavakat, ragályok töltsenek meg minden sírokat, és patkányok uraljanak minden házat. – Újra kiköpött. – Hány embered hoztad el, Derfel? – Amennyim csak van, uram. – Vonakodtam megvallani, milyen kevesen is vagyunk valójában, ám végül mégis megadtam a számot. – Húsz pajzs, uram. – És azok az embereid, akik még mindig Galahaddel vannak? – Fürge pillantást vetett rám bozontos fehér szemöldöke alól. – İk hányan vannak? – Felılük régóta nem hallottam, uram. Merlin felmordult. – İk alkotják Lancelot palotaırségét. İ maga ragaszkodik hozzá. Ajtónállót csinál fivérébıl. – Galaha Lancelot féltestvére volt, noha annyira különbözött tıle, amennyire az csak lehetséges. – Jó dolog, úrnım – fordult Ceinwyn felé –, hogy nem házasodtál Lancelottal. Ceinwyn elmosolyodott. – Magam is úgy vélem, uram. – Unalmasnak tartja Siluriát. Nem is hibáztatom érte, ám Dumnonia kényelmét áhítja és idıvel kígyó lészen Arthur kebelén. – Elmosolyodott. – Te, úrnım, neki csak játékszernek kellenél. – Sokkal inkább vagyok itt – egyenesedett ki Ceinwyn, körbemutatva a durva kıfalakon és füstös mennyezeten.
– Csakhogy megpróbál majd lecsapni rád – figyelmeztette Merlin. – Az ı büszkesége magasabban szárnyal, mint Lleullaw sasmadara, úrnım, és Guinevere szintúgy téged átkoz. Leolt egy kutyát Isis templomában, és egy megnyomorított szukára adta irháját, melynek a te nevedet adta. Ceinwyn elsápadt, jelet rajzolt magára a gonosz ellen, és a tőzbe köpött. Merlin vállat vont. – Én semlegesítettem az átkát, úrnım – nyújtóztatta ki hosszú karját és olyan mélyen hátrahajtotta fejét, hogy befont haja kis híján a földet söpörte mögötte. – Isis idegen istenség – folytatta –, és nincs hatalma ezen a földön. – Újra elırevetette fejét, majd . ösztövér kezével megdörzsölte szemét. – Üres kézzel jöttem – szólt komoran. – Elmetbıi egyetlen ember sem tartott velem, miként más-honnét sem. Lándzsáikat, mint mondják, a szász ellenségnek tartogatják. Nem ajánlottam nekik aranyat, nem ajánlottam nekik ezüstöt, csupán küzdelmet az Istenek oldalán, ık pedig felajánlották nekem imádságaikat, majd hagyták, hogy asszonyaik telebeszéljék a fejüket gyerekekkel, családi tőzhelyekkel, lábasjószágokkal, és földdel, ık pedig meghunyászkodtak. Nyolcvan ember! Mindössze ennyit akartam. Diwrnach kétszázat tud kiállítani, talán kicsivel többet is, de elég lett volna az a nyolcvan ember, mégsem találtam nyolcat sem, ki hajlandó lett volna elkísérni. Uraik immár Arthurnak esküdtek fel. Az Üst, mondották, várhat, míg Lloegyr ismét a miénk nem leend. Szász földeket akarnak és szász aranyat, én pedig csak vért és fagyot kínáltam nekik a Sötét Útra. Csönd ereszkedett közénk. Jókora hasáb rogyott a zsarátnokba, szikrák csillagképeit felrajzolva a megfeketedett gerendák alá. -Egyetlen férfi sem kínálta fel neked lándzsáját? – kérdeztem, döbbenten a hírtıl. – Voltak kevesen – felelte –, de egy sem, kiben megbíztam volna. Egy sem, ki érdemes lett volna az Üstre. – Itt megállt, és ismét végtelenül fáradtnak tőnt. – A szász arany csábítása és Morgan ellen kell küzdenem. Szembefordult velem. – Morgan! – Képtelen voltam magamba fojtani megrökönyödésemet. Morgan, Arthur nıvére, hosszú idın át Merlin legközelebbi társa volt, míg Nimue el nem orozta tıle tisztét. Bár Morgan kérlelhetetlenül győlölte Nimuét, nem gondoltam volna, hogy győlöletét kiterjeszti Merlinre is. – Morgan – szólt Merlin színtelen hangon –, egy mesét terjeszt Britannia-szerte. A mese szerint az Istenek ellenzik kutatásomat, ezért óhatatlanul vereség vár rám, és mindazokra, kik követıimnek szegıdnek. Megálmodta a mesét és a népek hisznek álmaiban. Öreg vagyok, mondja, erıtlen, és az ép értelmem is odalett. – Azt mondja – vette át a szót Nimue –, hogy egy asszony fog végezni veled, nem is Diwmach. Merlin vállat vont. – Morgan a saját játékát őzi, csak eddig nem ismertem ki. – Átkutatta köpenye zsebeit, és végül egy maréknyi kiszáradt, csomóra kötött főszálat húzott elı. Minden megkötött szál ugyanolyannak tetszett a szememben, ám ı különválogatta ıket, és kiválasztott egyet, melyet most Ceinwyn felé tartott. – Feloldozlak esküd alól, úrnım. Ceinwyn felém pillantott, majd vissza a csomóra kötött főszálra. -Még mindig el akarsz indulni a Sötét Úton, uram? – kérdezte Merlint. – Igen. – És hogyan fogod megtalálni az Üstöt nélkülem? Merlin vállat vont, de nem válaszolt. – És hogyan találnád meg vele? – kérdeztem én, mert még mindig nem értettem, miért egy szőznek kell fellelnie az Üstöt, vagy hogy annak a szőznek miért Ceinwynnek kell lennie. Merlin újra megvonta vállát. – Az Üstöt – felelte – mindig is egy szőz oltalmazta. Egy most is ırzi, ha legalább az álmaimban nem kell csalódnom, és csakis egy másik szőz fedheti fel a rejtekhelyét. Álmodni fogsz róla – mondta Ceinwynnek –, ha mégis velem tartanál. – Veled tartok – mondta Ceinwyn –, miként azt megfogadtam. Merlin gyorsan visszatette a főcsomót köntöse zsebébe, mielıtt hosszú kezével újból megdörzsölte volna szemét. – Két nap múlva indulunk -jelentette be. – Készíts kenyeret, csomagolj szárított húst és halat, fend
meg fegyvereinket, és szerezz elegendı szırmét a hideg ellen. -Nimue felé fordult. – Caer Swsben alszunk. Jöjj. – Maradhattok itt is – ajánlottam fel. – Beszélnem kell Iorweth-szel. – Felállt, fejével kis híján érintve a gerendákat. – Mindkettıtöket feloldozlak nékem tett eskütök alól – szólt roppant szertartásosan –, de imádkozni fogok, hogy velem jöjjetek. Ám az út keményebb lesz, mint sem gondolnátok, keményebb, mint azt legszörnyőbb rémálmaitokban megélhetitek, mert én felteszem az életem az Üst ellenében. – Lenézett ránk, s arca végtelen szomorúságot tükrözött. – Azon a napon, hogy a Sötét Útra teszem lábomat – mondta nekünk –, haldokolni kezdek, mert ez az én esküm, és nem lehetek benne bizonyos, hogy esküm meghozza számomra a sikert, de ha a kutatás elbukik, akkor meghalok, és ti magatokra maradtok Lleynben. – Ott lesz nekünk Nimue – vetette közbe Ceinwyn. – És ı lesz mindenetek – felelt Merlin sötéten, majd elırehajolva kilépett az ajtón. Nimue követte. Néma csendben ültünk. Újabb hasábfát vetettem a tőzre. Zöld volt, hisz minden tőzifánkat frissen vágtuk az erdıben, ezért is füstöltek annyira. Figyeltem, amint a füst megsőrősödik és a gerendák körül örvénylik, majd megragadtam Ceinwyn kezét. – Hát Lleynben akarsz meghalni? – korholtam. – Nem – felelte –, de látni akarom az Üstöt. A tőzbe meredtem. – A vérünkkel telik majd meg – szóltam halkan. Ceinwyn ujjai a kezemet cirógatták. – Amikor még gyermek voltam – kezdte –, minden mesét meghallgattam a régi Britanniáról, hogyan jártak közöttünk az Istenek, és hogyan élt mindenki boldogan. Akkoriban nem létezett éhínség, nem voltak ragályok, csak mi, az Istenek, és a béke. Ezt a Britanniát akarom visszakapni, Derfel. – Arthur szerint már sohasem térhet vissza. Vagyunk, akik vagyunk, s nem akik egykoron voltunk. – Akkor hát kinek hiszel? – kérdezte. – Arthurnak vagy Merlinnek? Hosszú ideig gondolkodtam. – Merlinnek – válaszoltam végül, és talán azért tettem így, mert hinni akartam egy Britanniában, ahol varázsütésre vége szakad minden bánatunknak. Tetszett Arthur Britanniája is, ám az rengeteg harcba és küzdelmes munkába került, és olyan emberekre épült, akik talán jól viselkednek, ha jól bánunk velük. Merlin álma kevesebbet követelt és többet ígért. – Akkor hát Merlinnel tartunk – mondta ki Ceinwyn. Tekintetem arcomat fürkészte. – Aggódsz Morgan jövendölése miatt? – kérdezte. Megráztam fejem. – Van ugyan hatalma – feleltem –, ám közel sem akkora, mint Merlinnek. Vagy mint Nimuénak. – Nimue és Merlin egyaránt megszenvedte a Bölcsesség Három Sebét, míg Morgan csak a test sebét viselte el, se szelleme, se büszkesége nem szenvedett csorbát; ugyanakkor Morgan meséje, minden képtelensége ellenére, mégis tartalmazott igazságot, hisz Merlin valóban kihívta maga ellen az Isteneket. Meg akarta törni önfejő szeszélyeiket és cserébe az egész földet imádatukra rendelte volna, de vajon miért akarhattak volna az Istenek megszelídülni? Tán éppen Morgan alantasabb tekintélyét választották eszközként Merlin céljai ellenében, mi egyéb magyarázhatta volna Morgan ellenségességét? Vagy Morgan, miként Arthur is, úgy találta, hogy Merlin kutatása merı képtelenség, egy vénember értelmetlen vágyakozása egy olyan Britannia után, mely szertefoszlott a légiók érkezésével. Hisz Arthur szerint egyetlen háború választott el csupán attól, hogy kiverjük a szász királyokat Britanniából, és Arthur bizonyára maga is támogatta nıvére zagyva meséjét annak reményében, hogy Merlin egyetlen lándzsát sem fog elvesztegetni Diwrnach vérrel festett pajzsain. Vagy talán maga Arthur használta arra nıvérét, hogy egyetlen dumnoniai élete se veszhessen el hasztalan Lleynben. Kivéve az enyémet és embereimét, és szeretett Ceinwynemét. Mert minket eskünk kötött a kereséshez. Csakhogy Merlin feloldozott bennünket eskünk alól, így hát tettem egy utolsó erıfeszítést, hogy meggyızzem róla Ceinwynt, maradjon Powysban. Elmondtam neki, hogy Arthur szerint
az Üst nem is létezhet, hogy a rómaik bizonyára magukkal hurcolták Rómába, hogy a számolatlanul érkezı kincsekkel együtt beolvasztva hajcsatokat, fibulákat, érmeket készítsenek belıle. Mindezt elmondtam neki, és amikor végeztem, ı elmosolyodott, és még egyszer megkérdezte tılem, hogy Merlinnek hiszek-e, avagy Arthurnak. – Merlinnek – feleltem kétségbeesetten. – Ahogy én is – mondta Ceinwyn. – És vele tartok. Kenyeret sütöttünk, étkeket csomagoltunk, fegyvereket fentünk. És másnap éjjel, utunk megkezdésének elıestéjén, lehullott az elsı hó.
Cuneglas ellátott bennünket két pónival, melyeket felpakoltunk élelemmel és szırmékkel, azután hátunkra vetettük csillagos pajzsunkat, és nekivágtunk az északra vezetı útnak. Iorweth áldását adta ránk, és az elsı néhány mérföldön Cuneglas lándzsásai is elkísértek utunkon, ám amint áthaladtunk a Dugh-láp hatalmas jégtábláján, mely a Caer Swst övezı hegyláncok túloldalán terpeszkedett, a lándzsások félreléptek és mi magunkban indultunk tovább. Megígértem Cuneglasnak, hogy megoltalmazom húga életét, a magamé árán is, a király pedig magához ölelt, és a fülembe suttogta. – Öld meg inkább – mondta –, mint hogy Diwrnach kezei közé kerüljön. Könnyek csillantak a szemeiben, és e könnyek kis híján elhatározásom feladására késztettek. – Ha megparancsolod neki, felség, hogy ne menjen – szóltam –, neked engedelmeskedni fog. – Soha – mondta ı –, de jobb is így, hisz ilyen boldognak sohasem láttam azelıtt. Amellett, Iorweth megjövendölte, hogy vissza fogtok térni. Induljatok, barátom. – Hátrébb lépett. Búcsúajándékként egy zsák aranyönteccsel látott el bennünket, melyet az egyik póni hátára pakoltunk fel. A hóval borított út északnak vezetett, Gwyneddbe. Azelıtt sohasem jártam e királyságban, és durva, erıszakos helynek találtam. A rómaiak is eljutottak idáig, ám csupán ólmot és aranyat bányászni. Csak kevés nyomot hagytak maguk után, törvényeik szelleme pedig soha nem uralkodhatott itt. A nép lapos, sötét viskókban tengette életét, melyek köböl vont körökben támaszkodtak egymásnak, amik mögül kutyák acsarkodtak ránk, és amelyek tetején farkas- és medvekoponyák sorakoztak, távol tartandó az ártó szellemeket. Kıhalmok jelezték a hegyek csúcsait, és az út szegélyén minden néhány mérföldben találkozni lehetett földbe szúrt póznákkal, rajtuk halott emberek kiaszott csontjaival és rég szétfoszlott ruháival. Kevés volt itt a fa, a vizek befagytak, és a hó rendre eltorlaszolta a hágókat. Éjjelente a nyomorúságos kunyhókban húztuk meg magunkat, hol a melegért az arany szilánkokkal fizettünk meg, melyeket Cuneglas aranyöntecseirıl csíptünk le. Prémekbe öltöztünk. Ceinwyn és én, miként embereim is, tetőrágta farkasprémeket és szarvasbıröket viseltünk, noha Merlin egy hatalmas fekete medve prémjébıl való öltözetet hordott. Nimue szürke vidraprémeket szerzett, melyek jócskán könnyebbek voltak szırméinknél, mégis úgy tőnt, ıt kevéssé viselte meg a hideg. Egyedül Nimue nem hordozott fegyvert. Merlinnél ott volt fekete botja, ami félelmetes fegyver lehet a harcban, embereim lándzsájukban és kardjukban bíztak, s még Ceinwyn is hozott magával egy könnyő lándzsát, és Övébıl hosszú, hüvelybe bújtatott vadászkés csüngött alá. Ceinwyn ékszert egyáltalán nem viselt, így a minket befogadó népeknek sejtése sem lehetett rangjáról. Felfigyeltek persze világos hajára, ám feltételezték, hogy ı, miként Nimue is, egyike Merlin famulusainak. Merlint szerették, valamennyien ismerték, és elhozták hozzá nyomorék gyermekeiket, hogy érintésében részeltessék ıket. Hat napunkba telt, míg elértük Caer Geit, ahol Cadwallon, Gwynedd királya, a teleket töltötte. A caer maga egy hegytetın magasodó erıdítmény volt, ám a csipkés gerinc alatt mély völgy húzódott, karcsú, magas fatörzsekkel, melyek a meredek oldalokból nıttek ki, és a völgyben, vaskos cölöpkerítéssel oltalmazva, egy jókora, fából ácsolt csarnok, néhány éléskamra, és tucatnyi kunyhó húzódott meg, valamennyiük kísérteties hólepel alatt, ereszükön hosszan meredezı jégcsapokkal. Cadwallon maga megkeseredett vénembernek
bizonyult, míg csarnoka talán harmad akkora lehetett, mint Cuneglas csarnoka. Harcosainak még érkeztünk elıtt is szőkös együttlétben kellett hálniuk, de azért zsémbelıdve nekünk is helyet szorítottak, sıt egy sarkot Nimue és Ceinwyn részére is elkerítettek. Aznap éjjel Cadwallon lakomát adott tiszteletünkre, egy szánalmas estebédet sózott ürühússal és sőrő répazupával, ám ez volt a legtöbb, mi raktáraiból kikerülhetett. A király nagylelkően azt is felajánlotta, hogy leveszi vállunkról Ceinwyn nyőgét, megtéve ıt nyolcadik feleségének, de láthatóan sem sértıdött, sem kiábrándult nem volt, mikor visszautasításra talált. Hét, már meglévı felesége kivétel nélkül nehézkes, morc asszony volt, kik egy kerek kunyhón osztoztak, egymással perlekedve és egymás gyermekeit hajkurászva. Nyomorúságos egy hely volt ez a Caer Gei, noha királyi hely, és alig tudtuk elhinni, hogy Cadwallon atyja, Cunedda volt a minden királyok felett álló király Dumnoniai Uthert megelızıen. Gwynedd lándzsáira cudar idık jártak a régvolt szép napok óta. Azt is nehéz volt elhinni, hogy itt, a magas hegyormok alatt, hol jégpáncél és hólepel csillámlott, cseperedett fel maga Arthur is. Elmentem megnézni a házat, hol anyja menedéket lelt, miután Uther elküldte ıt maga mellıl, és döngölt földbıl való házat találtam, nagyjából akkorát, mint a saját otthonunk Cwm Isafban. Megálltam a szálas fenyık között, melyek mind roppant hóteher alatt nyögtek, és elnéztem északra, a Sötét Út fele- A ház most három lándzsásnak, asszonyaiknak és állataiknak adott otthont. Arthur anyja féltestvére volt Cadwallon királynak, ki ezáltal Arthur nagybátyjává lett, noha Arthur törvényen kívül született és így a rokoni kapcsolat révén Arthur aligha számított sok lándzsára a szászok ellen tavasszal meginduló hadjáratban. Az igazat megvallva, Cadwallon emberei Arthur ellen harcoltak Lugg Vale-nél, bár inkább Powys barátságát megtartani sereglettek Gorfyddyd zászlaja alá, mintsem Gwynedd királyának Dumnonia iránti győlöletén osztozva. Az idı javarészében Cadwallon lándzsái észak és Lleyn felé fordultak. A király magához szólította örökösét, Byrthiget is, aki mesélhetett nekünk Lleynröl. Byrthig herceg alacsony, tömzsi férfiú volt, egy sebhellyel arcán, mely bal halántékától kiindulva végigfutott törött orrán, hogy a végén belevesszen kusza szakállába. Mindössze három foga maradt, ami hosszas és mindenki szemében visszataszító tortúrává tette számára a szívós húsok elfogyasztását. Ujjai segítségével nyőtte el a húst egyik elülsı fogán, azáltal apró cafatokká ırölve az ételt, melyet mézsörrel öblített le, és a munkaigényes feladat nyomán amúgy fekete szakállát a hús leve és félig megrágott húsdarabkák szennyezték. Cadwallon, a maga kéretlen modorában, férjként ajánlotta ıt fel Ceinwyn számára, és láthatólag ezúttal sem indította meg a visszautasítás. Diwrnach, mondotta el Byrthig, Boduanban tudta udvarát, egy erıdítményben, mely messzi nyugatra feküdt Lleyn félszigetén. A király egyike volt a Tengerentúli ír Uraknak, ám harci csapatát, eltérıen Demetiai Oengus seregétıl, nem egyetlen ír törzs tagjai alkották, de magába olvasztotta valamennyi törzs menekültjeit. – Szívesen fogad bárkit, akit csak a tenger kiokád magából, s minél gyilkosabb indulat munkál valakiben, annál jobb – mondta el nekünk Byrthig. – Az írek arra használják, hogy megszabaduljanak a földönfutó zsiványoktól, és mostanában szép számmal akadnak ilyenek. – A keresztények – morogta Cadwallon kurta magyarázat gyanánt, majd kiköpött. – Lleyn keresztény állam? – kérdeztem meglepetten. – Nem – reccsent rám Cadwallon, mintha illenem jobban tudni. – De Írország meghajol a keresztény isten elıtt. Tömegével hajbókolnak elıtte, s akik képtelenek ezt elviselni, rendre Lleynbe menekülnek. – Kihúzott egy csontszilánkot fogai közül, és zord ábrázattal tanulmányozta. – Hamarosan meg kell velük küzdenünk – toldotta meg. – Növekszik Diwmach követıinek száma? – kérdezte Merlin. – Úgy halljuk, noha nem sok hír ér el hozzánk – felelt Cadwallon. Feltekintett, amint a csarnok melege megolvasztott egy nagyobb hótömböt a meredeken ereszkedı tetın. Kaparászó hang hallatszott, majd puha robajlás, ahogy a hótömeg megindult a zsúpszalmán. – Diwrnach – magyarázta Byrthig, maradék fogai között átszőrt sziszegı hangon – csak annyit kér, hogy hagyják békében. Ha mi nem háborgatjuk, ı is csak néhanapján háborgat bennünket. Emberei néha eljönnek rabszolgákat szedni, de már csak kevés emberünk maradt
északon, és emberei nem hajlandók sokat utazni, ám ha serege kinövi Lleynt, új föld után fog nézni. – Ynys Mon messzi földön híres termékenységérıl -jegyezte meg Merlin. Ynys Mon óriási sziget volt Lleyn északi partvidéke mentén. – Ynys Mon ezreket képes eltartani – engedte meg Cadwallon –, ám csak ha embereit szántásra s kaszálásra fogja, és emberei erre nem hajlanak. Más se. Minden jóérzéső briton hosszú évekkel ezelıtt elhagyta Lleynt, és akik megmaradtak a környékén, meghunyászkodnak elıtte. Ahogy ti is tennétek, ha hozzátok látogatna el azért, amire mindennél inkább fáj a foga. – Éspedig? – kérdeztem. Cadwallon felém fordult, szünetet tartott, majd vállat vont. – Rabszolgákért – mondta. – Ez lenne hát – kérdezte Merlin behízelgı hangon –, mellyel ti is adóztok neki? – Csekély ár a békéért – söpörte félre Cadwallon az akadékoskodást. – Mégis mennyi? – akarta tudni Merlin. – Évente negyven – ismerte el végül a király. – Jobbára elárvult gyermekek, és talán néhány gonosztevı. Azért leginkább a lányoknak örül. – Sötét pillantást vetett Ceinwynre. – A lányokat kedveli leginkább. – Sok férfi tesz így, felség – felelt Ceinwyn szárazon. – Csak nem úgy, ahogyan Diwrnach – figyelmeztetett Cadwallon. – A varázslói úgy mondták neki, hogy egy harcos, kinek pajzsát egy szőzleány lenyúzott bırével borítják be, sérthetetlen a csatában. – Vállat vont. -Nem mintha magam egyszer is kipróbáltam volna. – Ezért küldesz hát neki gyermekeket? – kérdezte Ceinwyn vádló hangon. – Tudsz egyéb fajta szüzekrıl is? – vágott vissza Cadwallon. – Úgy gondoljuk, megérintették ıt az Istenek – mondta Byrthig, mintha ez magyarázná Diwrnach étvágyát a szőz rabszolgalányokra –, mert teljesen ırültnek tőnik. Az egyik szeme vörös. – Itt megállt, hogy megmaradt metszıfogával felıröljön egy darabka húst. – Bırrel borította a pajzsokat – folytatta, miután péppé tépdeste a húst –, majd vérrel festi be ıket; ezért hívják magukat emberei Vérpajzsosoknak. – Cadwallon jelet rajzolt magára a gonosz ellen. – És vannak, akik azt mondják, meg is eszi a lányok húsát – toldotta meg Byrthig –, noha ezt nem tudhatjuk biztosra; de hát a téboly mindenre képes, nincs igazam? – Az eszelısek közel állanak az Istenekhez – mordult fel Cadwallon. Egyszerően halálra rémítette ıt északi szomszédja, ami nem is csoda, gondoltam. – Vannak eszelısek, kik közel állanak az Istenekhez – helyesbített Merlin. – Nem mind. – Diwrnach ilyen – óvott bennünket Cadwallon. – Azt csinálja, amit csak akar, akivel csak akarja, ahogyan csak akarja, és az Istenek vigyáznak rá, mialatt ezt teszi. – Újra jelet vetettem a gonosz ellen, és azt kívántam bárcsak Dumnoniában lennék, ahol törvények vannak, paloták, és hosszú római utak. – Kétszáz lándzsával – mondta Merlin – kiőzhetnéd Diwrnachot Lleynbıl. Belefojthatnád a tengerbe. – Egyszer próbáltuk is – bólintott Cadwallon –, és egyetlen hét alatt ötven emberünk halt meg hasmenésben, ötven másik saját ürülékébe fagyva didergett, miközben az ordítozó harcosok egyfolytában ott kerülgettek bennünket a lovaikon, és éjszakánként hosszú hajítódárdák záporoztak ránk az égbıl. Amikor elértük Boduant, csak egy óriási falat találtunk, melyrıl haldokló teremtések csüngtek alá véresen a kampókról, sikoltozva, kifacsart tagokkal, és embereim közül nem volt egy se, aki felkészült volna ily borzalmakra. Miként én magam sem – vallotta meg. – És ha kész is lettem volna, mit számítana? Diwrnach bármikor elmenekülhet Ynys Monba, és nekem hosszú hetekbe telne, míg találnék elég hajót, hogy kövessem a tengerre. Nincs sem idım, sem elég lándzsásom, sem aranyam, hogy visszaőzzem Diwmachot a tengerbe, ezért hát gyermekeinket adom neki. Így olcsóbb. – Elkurjantotta magát, hogy hozzanak még mézsört, majd fanyar pillantást vetett Ceinwynre. – Add ıt neki – mondta Merlinnek -, s talán megkapod cserébe az Üstöt.
– Nem kap semmit cserébe az Üstért – förmedt rá Merlin. – Amellett, nem is tudja, hogy az Üst létezik. – Tudja – közölte Byrthig. – Egész Britannia tudja, miért indulsz északnak. Gondolod, hogy az ı varázslói nem próbálják megtalálni az Üstöt? Merlin elmosolyodott. – Küldd el velem lándzsásaidat, felség, és mi megszerezzük az Üstöt, Lleynnel együtt. Cadwallon morogva felelt az ajánlatra. -Diwrnach, Merlin, megtanítja rá az embert, hogy jó szomszéd legyen. Átengedlek országomon, mert félek átkodtól, ha nem így tennék, ám embereim közül egy sem kísér majd utadon, és amikor csontjaidat már belepte Lleyn pora, azt fogom majd mondani Diwrnachnak, hogy nem is találkoztam veled. – El fogod mondani neki, melyik úton indulunk? – kérdezte Merlin, miután innentıl két út is állt elıttünk. Az egyik, szokványos északi út a partvonal mentén vezetett, míg a másik maga a Sötét Út volt, melyet a legtöbben áthatolhatatlannak tartottak ilyenkor télvíz idején. Merlin abban reménykedett, hogy a Sötét Utat használva meglephetjük Diwrnachot, és el is tőnhetünk Ynys Monról, mielıtt bárki is megsejtené, hogy egyáltalán ott jártunk. Cadwallon az est során egyetlen ízben mosolyodott el. – Máris tud rólatok – mondta a király, majd Ceinwynre sandított, a legszínesebb alakra ebben a füsttıl megfeketedett csarnokban. – És kétségkívül alig vár már benneteket. Vajon Diwrnach azt is tudja, hogy a Sötét Utat szándékozzuk használni? Vagy Cadwallon csak találgatott? Mindenhogyan kiköptem, hogy távol tartsam magunktól a gonoszt. Esedékes volt már a téli napforduló, az évnek az a hosszú éjszakája, mikor az élet kihuny, a remény elfelhısödik, és a démonok veszik uralmukba a levegıt. És mi épp ilyenkor készültünk nekivágni a Sötét Útnak. Cadwallon kötöznivaló bolondoknak tartott minket, Diwrnach már vár reánk, mi pedig bebugyoláltuk magunkat szırméinkbe és aludtunk.
A nap fennen ragyogott másnap reggel, sziporkázó fehérben kirajzolva a környezı hegyláncokat, melyek fényessége bántotta a szemet. Az égbolt szinte teljesen felhıtlen volt, és az ádáz szél felkapta a porhavat a talajról, csillámló szilánkokból támasztva ködöt, mely ott kavargóit a hómezık felett. Felpakoltuk a pónikat, elfogadtuk Cadwallon morogva felajánlott útravalóját, egy báránybırt, azután megindultunk a Sötét Út felé, mely alig valamivel Caer Geitıl északra vette kezdetét. Csak az út volt, települések nélkül, gazdaságok nélkül, s teremtett lélek nélkül, ki menedéket kínálhatott volna nekünk; sem-mi egyéb, csupán az elnyőtt csapás keresztül a vad hegyvidéken, mely Cadwallon hátországát oltalmazta Diwrnach Vérpajzsosaitól. Két cölöp jelezte az út kezdetét, s mindkettıt emberi koponyák koronázták, amelyekrıl hosszú jégcsapok csüngtek alá. A koponyák északnak, Iwrnach felé néztek; két talizmán, hogy gonoszságát megtartsa a hegylánc mögött. Láttam, hogy Merlin a nyakában függı vasat érinti, amint áthalad a két koponya között, és visszaemlékeztem komor jóslatára, hogy haldokolni kezd, amint a Sötét Útra teszi lábát. Most, hogy csizmáink alatt ropogni kezdett az út érintetlen hava, jól tudtam, az átok mőködésbe lépett. Figyeltem, bár nem láttam rajta szorongás nyomait, egész nap, hogy felkapaszkodtunk a hegyekre, végig, csusszantunk a havon a túloldalon, lélegzetünk közé burkolózva. Éj. szakára egy-egy elhagyatott pásztorkunyhóba tértünk be, mely jósszerencsénkre még nem vetkızte le teljesen hántolatlan fatörzsekbıl és lekoszlott szalmából rakott tetejét, és ezekbıl a havas éjszakában erıtlenül pislákoló tüzet rakhattunk. Másnap reggel talán ha negyed mérföldet tudhattunk a hátunk mögött, amikor egy kürt szava harsant mögöttünk. Megtorpantunk, hátrafordultunk, és szemünk elé emeltük kezünket, hogy láthassuk a férfiak fekete sorát, mely a hegyoldalban araszolt lefelé, ahol a mögöttünk álló éjszakát eltöltöttük. Tizenöten lehettek, valamennyien pajzsokat, kardot és lándzsát hordoztak, s amikor meglátták, hogy sikerült magukra vonni figyelmünket, félig szaladni, félig csúszkálni kezdtek lefelé az álnok lejtın. Haladásuk jókora ködfelhıket támasztott a havon, melyeket nyugat felé sodort a szüntelenül süvítı szél.
Embereim, anélkül, hogy parancsoltam volna, alakzatba fejlıdtek, lecsatolták pajzsaikat és leengedték lándzsáikat, hevenyészett pajzsfalat alakítva keresztbe az úton. Issára ruháztam át Cavan feladatát, aki rámordult a harcosokra, hogy szilajon tartsanak ki, ám alig haltak el szavai, mikor felfedeztük a különös jelvényt az egyik közeledı pajzsán. Egy kereszt volt az, és e keresztény jelképet csupán egyetlen általam ismert harcos hordozta. Galahad. – Barátok! – kiáltottam Issának, azután rohanni kezdtem. Immár tisztán láttam a közeledı embereket, és azok Siluriában hátrahagyott harcosaim voltak, kiket Lancelot a palotaırség szerepére kárhoztatott. Pajzsuk még mindig magán viselte Arthur fekete medvéjét, csak most Galahad keresztje vezette ıket. Galahad ott integetett és kiáltozott a menet elején, én pedig ugyanezt tettem, így azután egyikünk sem hallott egy megveszekedett szót sem, míg egymáshoz nem értünk és össze nem ölelkeztünk. – Herceg – üdvözöltem, majd újra magamhoz öleltem, mert minden barátom közül, kiket az életben magam mellett tudhattam, ı volt a legkülönb. Haja szıke volt, arca széles és erıteljes, míg féltestvéréé, Lanceloté keskeny és finomkodó. Akárcsak Arthur, ı is bizalmat támasztott az emberekben a puszta megjelenésével, és ha minden keresztény olyan lett volna, mint Galahad, azt hiszem, már akkoriban magamra vettem volna a kereszt jelét. – Egész éjjel a gerincen táboroztunk – intett visszafelé az úton –, és félig átfagytunk, ti pedig bizonyára abban pihentetek meg? – A vékony füstkígyó felé mutatott, mely hamvába holt tőzünk helyét jelezte. – Meleg és száraz hely – bólintottam, azután, hogy az újonnan jöttek is elértek hozzánk, valamennyiüket megöleltem, és elmondtam Ceinwynnek nevüket. İk pedig egymás után térdepeltek elé, és esküdtek neki örök hőséget. Valamennyien hallottak róla, miként menekültünk el a menyegzı elıl, és már ezért is szívükbe zárták, mialatt felé tartották csupasz pengéiket. – Mi lett a többiekkel? – kérdeztem Galahadet. – Arthurhoz mentek. – Elfintorodott. – Sajna, egyetlen keresztény sem tartott velünk. Engem kivéve. – Gondolod, hogy megéri mindez egy pogány ereklyéért? – kérdeztem, az elıttünk kígyózó fagyos útra mutatva. – Diwrnach vár ennek az útnak a végén, barátom – felelt Galahad –, és én úgy hallottam, az a király gonoszabb, mint bármi, ami a gonoszság fertıjébıl valaha is elımászott. A kereszténynek kötelme felvenni a harcot a gonosszal, tehát itt vagyok. – Üdvözölte Merlint és Nimuét, majd hercegként, s ekképp egyenrangúként, magához ölelte Ceinwynt. – Szerencsés asszony vagy – hallgattam ki suttogását. Ceinwyn elmosolyodott, és arcon csókolta. – Sokkal szerencsésebb, most, hogy te is itt vagy, herceg. – Ez persze igaz. – Galahad hátrébb lépett, és Ceinwynrıl rám siklott a tekintete, majd onnét vissza páromra. – Egész Britannia rólatok beszél. – Mert Britannia teli van ráérı, rest emberekkel – csattant fel Merlin meglepı hévvel –, és nekünk is utunkon kellene járnunk, ha ti ketten befejeznétek végre a pletykálkodást. – Arca elnyúlt, míg türelme végképp megrövidült. Korának és az út nehézségeinek tudtam be a változást, próbálván nem gondolni a szörnyő átokra. Az út a hegyvonulatokon át további két napig tartott. A Sötét Út nem volt túlzottan hosszú, ám keményen megdolgoztatott bennünket, míg felkapaszkodtunk a meredek szirtekre és leereszkedtünk az alattunk ásító völgyekbe, hol a legparányibb hang is üresen és hidegen pattogott ide-oda a jégbe zárt falak közt. Találtunk egy elhagyatott települést, hol utunk második éjszakáját eltöltöttük; egy kerek kıkunyhókból emelt helyet, mely embermagas fal tövében húzódott meg, ahová ıröket állítottunk, hogy a holdfényben szikrázó lankákat figyelek. Itt nem kínálkozott számunkra tüzelıanyag, ezért közel bújtunk egymáshoz, hogy dalokat énekeljünk, történeteket meséljünk, és próbáljunk nem a Vérpajzsosokra gondolni. Galahad aznap este elmondta nekünk Siluria híreit. Testvére, mint mesélte, nem volt hajlandó elfoglalni Gundleus régi székhelyét Nidumban, minthogy az túl messze esik Dumnoniától, és nem kínál egyéb kényelmet egy lepusztult római barakksornál, ezért Iscából uralta Siluriát, amely római erıdítmény Usk mellett feküdt, Siluria földjének határmezsgyéjén, mindössze
egy kıhajításnyira Gwenttıl. Lancelot olyan közel akart kerülni Dumnoniához, amennyire az csak lehetséges volt anélkül, hogy hátrahagyná Siluriát. – Kedveli a mozaikpadlókat és márványfalakat – mesélte Galahad –, és Iscában épp elég ilyent talál, hogy elégedett lehessen. Oda győjtötte Siluria valamennyi druidáját. – Siluriában nincsenek druidák – mordult fel Merlin. – Legalábbis valamirevaló druida nincs. – Akkor hát azokat, akik druidának nevezik magukat – folytatta Galahad türelmesen. – Van közöttük kettı, kit kiváltképp nagyra tart, és azért fizeti ıket, hogy átkokat szórjanak. – Rám? – kérdeztem, Hywelbane markolatának vasát érintve. – Többek között – felelt Galahad, Ceinwyn felé pillantva és a keresztjelét rajzolva magára. – Idıvel megbocsát – tette hozzá, próbálván megnyugtatni bennünket. – Megbocsát, ha majd meghal – mondta Merlin –, de lehet, hogy még a kardok hídjára is magával viszi haragját. – Megborzongott, noha nem azért, mert tartott Lancelot ellenségeskedésétıl, hanem mert iszonyú hideg volt. – Kik azok az úgynevezett druidák, akiket olyannyira értékel? – Tanaburs unokái – felelt Galahad, és én éreztem, hogy jeges kéz szorítja el szívemet. Én magam öltem meg Tanaburst, és, bármennyire jogom volt magamhoz venni lelkét, druidát ölni óriási szerencsétlenség, ahogyan magam is éreztem, hogy a haldokló Tanaburs szitkai engesztelhetetlenül ott lebegnek a fejem felett. Lassan jutottunk elıre másnap, Merlin által hátráltatván. Merlin ugyan erısködött, hogy remekül érzi magát, és visszautasított minden segítséget, ám léptei túlságosan gyakran bicsaklottak meg, arca sárgának és beesettnek tetszett, lélegzetét apró zihálásokban szedte. Reméltük, hogy még az éj beállta elıtt túljutunk az utolsó hágón, ám még mindig felfelé kapaszkodtunk, mikor a rövidke nap fényei halványulni kezdtek. A Sötét Út egész délután hegynek felfelé kígyózott, bár útnak nevezni is kész nevetség lett volna, hisz nem volt egyéb kikövezett, rémisztı csapásnál, mely újra meg újra befagyott gázlókon keresztül vezetett, ahol a jég vaskos csapokban függött alá a zubogókról. A pónik folyton elcsúsztak és némelykor mozdulni sem voltak hajlandóak; úgy tetszett, több idıt töltünk támogatásukkal, mint vezetésükkel, ám amint az utolsó fények is belevesztek a távoli nyugatba, elértük a hágót, és az éppen olyan volt, amilyennek borzongató álmomban megláttam a Dolforwyn csúcsán. Éppoly kopárnak tőnt, éppoly dermesztıén hidegnek, noha a Sötét Utat elálló fekete szörnyőségnek nyomát sem láttuk, mialatt végigtekintettünk a csapáson, mely meredeken ereszkedett le Lleyn keskeny part menti sávjára, hogy onnét egyenesen északnak fusson a part mentén. És a parton túl ott feküdt Ynys Mon. Korábban sohasem láttam az áldott szigetet. Egész életemben a róla szóló meséket hallgattam, megismertem hatalmát, és gyászoltam pusztulását, melyet a rómaiak a Fekete Esztendıben hoztak reá, ám még egyszer sem láttam, kivéve álmaimat. Most, a téli szürkületben, korántsem hasonlított szépséges jelenéshez. Nem világította be napfény, de árnyékba borították a komor fellegek, így a kopár sziget feketének és fenyegetınek tetszett, és a fenyegetést még kézzel foghatóbbá tették a fekete tavak, melyek megtörték a dombok egyhangúságát. A szigeten szinte sehol sem maradt meg a hó, noha a part menti sziklákat fehérre nyőtték a szürke és nyomorúságos tenger hullámai. Térdre borultam a sziget látványa elıtt, miként azt mindannyian tettük az egy Galahad kivételével, és végül még ı is letérdepelt, noha csak tisztelete jeléül. Keresztényként néha arról ábrándozott, hogy eljut Rómába, vagy a még távolabb esı Jeruzsálembe, ha e hely valóban létezett, ám Ynys Mon egyszerre volt a mi Rómánk és Jeruzsálemünk, s valamennyiünket megérintett szent közelsége. Immár Lleynben jártunk. Átszeltük a jelöletlen határt, és a part menti síkságon meghúzódó néhány apró település már Diwrnach uralma alá tartozott. A földeket csak vékonyán lepte el a hó, füst szivárgott elı a viskókból, ám a sötét téren semmi emberi nem mozdult, és mindannyian azon kezdtünk töprengeni, miként juthatnánk el innét a szigetre. – Laknak révészek a szorosnál – szólalt meg Merlin, a gondolatainkban olvasva. Közülünk egyedül ı
járt már Ynys Monon, de ez is hosszú évekkel ezelıtt történt, jóval azelıtt, hogy egyáltalán sejtette volna az Üst létezését. Akkoriban még Leodegan, Guínevere atyja uralta e földet, mielıtt Diwrnach viharvert hajói kikötöttek volna itt, hogy kisöpörjék Leodegant és anyátlan leányait a királyságból. – Reggel – folytatta Merlin –, lemegyünk a partra, és megfizetünk egy révészt. Mire Diwrnach megtudja, hogy a földjére tettük lábunkat, már itt sem leszünk. – Követni fog bennünket Ynys Monra – szólt Galahad nyugtalanul. – És addigra már sehol sem leszünk – ismételte konokul Merlin. Nagyot tüsszentett. Mostanra valóban elcsigázott öregembernek tőnt. Orra megállás nélkül folyt, orcái sápadtak voltak, és idırıl idıre megállíthatatlanul reszketni kezdett, ám ilyenkor mindig elıásott valami poros gyógyfüvet bırtarsolyából, hogy maréknyi kezében felolvasztott hóval elegyítve bevegye azokat, és kijelentse, immár kutya baja. Másnap reggelre tovább rosszabbodott állapota. Egy sziklahasadékban töltöttük azt az éjszakát, ahol még tüzet gyújtani sem mertünk, Nimue elrejtı varázslata dacára, melyet egy korábban az úton talált görénykoponya segítségével bocsátott ránk. İrszemeink a parti síkságot figyelték, ahol három hunyorgó láng árulkodott az élet jelenlétérıl, míg mi többiek szorosan egymáshoz bújtunk a mély hasadékban, ahol felváltva borzongtunk a hidegben, átkoztuk a telet, és töprengtünk azon, felvirrad-e már valaha is a hajnal. Végül fakó, epesárga fény szüremlett felénk a felhık alatt, mely a távoli szigetet még sötétebbnek és fenyegetıbbnek festette, mint korábban bármikor. Ám Nimue bubájának így is mőködnie kellett, hisz egyetlen lándzsás sem állta utunkat a Sötét Út végében. Merlin mostanra megállás nélkül reszketett és már a gyalogláshoz is erıtlenné lett, ezért négy lándzsásom vitte ıt egy köpenyekbıl és lándzsákból összeütött hordágyon, és így törtünk magunknak utat Lleyn elsı vihartépte fái és sövényei között. Az út itt megsüppedt és a keréknyomok sziklakeményre fagytak, mialatt a csapás tovább kanyargózott a meghajlott tölgyek göcsörtös gyökerei, a szikár magyal-bokrok, és az apró, elhanyagolt termıföldek közt. Merlin hangosan nyögött és egész testében reszketett, Issa pedig felvetette, hogy talán vissza kellene fordulnunk. – Ha újra átkelnénk azokon a hegyeken -mondta Nimue –, azzal bizonyosan megölnénk. Továbbmegyünk. Útelágazáshoz érkeztünk, ahol rábukkantunk Diwrnach uralmának elsı jelére is. Egy csontváz volt az, lószırbıl való kötéllel összekötözve és lelógatva egy magas póznáról, hogy a száraz csontok összecsörrenjenek a jeges nyugati szélben. Három varjút is szegeztek a póznához, az emberi csontok alá, és Nimue megszaglászta a fagyott tetemeket, hogy megtudja, milyen varázslattal van dolga. – Pisálj! Pisálj! – sikerült Merlinnek kinyögni fektében. – Gyorsan, te lány! Pisálj! – Szörnyő köhögı roham rázta meg testét, majd oldalra fordította fejét, hogy a hóra köpje nyálát. – Nem halok meg – mondta magának. – Nem fogok meghalni! – Visszahanyatlott, amint Nimue lekuporodott a cövek mellett. – Tudja, hogy itt vagyunk – figyelmeztetett Merlin. – Itt van ı is? – kérdeztem, lehajolva hozzá. – Valaki van. Légy óvatos, Derfel. – Lehunyta szemeit és felsóhajtott. – Olyan öreg vagyok – mondta elfúló hangon –, olyan vénségesen vén. És érzem a gonoszságot, mindenhol itt van körülöttünk. – Megrázta fejet. – Vigyél a szigetre, csak ennyit kell tenned, érd el velem a szigetet. Az Üst minden sebet begyógyít. Nimue végzett, majd kivárta, melyik irányba kezd folyni vizelete. A szél az út jobb oldali ága felé fújta a folyamot, és ez az elıjel döntött további utunkról. Mielıtt tovább indultunk volna, Nimue odalépett az egyik pónihoz és megkeresett egy apró bıriszákot, melybıl maréknyi tündérnyársat és saskövet vett elı, hogy kiossza azokat a lándzsások között. – Védekezésül – magyarázta, mialatt egy kígyókövet helyezett Merlin hordágyára. – És most indulás – rendelkezett. Egész délelıtt mentünk, s haladásunkat csupán Merlin hordozásának szüksége lassította. Nem láttunk senkit és az élet hiánya kezdte szörnyőséges félelemmel eltölteni lándzsásaimat, akik úgy érezték, eljutottak a holtak birodalmába. Berkenyék és mindenféle bogyók teremtek a sövényekben, rigók és vörösbegyek ültek az ágakon, ám nyoma sem volt marháknak, birkáknak, vagy akár embereknek. Láttunk ugyan egy települést, ahonnét vékony füstcsíkokat
sodort felénk a szél, ám az túl messze esett tılünk és ott sem láttunk senkit, aki közeledtünket figyelte volna. Pedig éltek emberek ezen a holtak földjén is. Akkor tudtuk ezt meg, mikor megálltunk pihenni egy szők katlanban, ahol egy patak csörgedezett lustán jeges partjai közt a csenevész, megfeketedett, széltépázta tölgyek ligetje alatt. A szövevényes ágak finom körvonalait dér rajzolta ki fehéren, és addig pihentünk sátruk alatt, míg Gwilym, lándzsásaim egyike, akit ırszemül állítottunk fel, nem kiáltott. Odasiettem a tölgyes pereméhez, hogy egy tőzre legyek figyelmes, melyet a hegy alacsonyabban fekvı lankáján gyújtottak. A lángok nem váltak láthatóvá, csak a sötéten gomolygó füst, mely ádázul örvénylett, mielıtt a fürge nyugati szél felkapta volna. Gwilym lándzsanyelével a füstköd felé mutatott, majd kiköpött, hogy távol tartsa a gonoszt. Galahad ért oda mellém. – Jeladás? – kérdezte. -Talán. – Akkor hát tudják, hogy itt vagyunk? – Keresztet vetett. – Tudják – csatlakozott hozzánk Nimue. İ vitte Merlin nehéz fekete botját, és egyedül ı tőnt élettelinek ezen fagyos, halott helyen. Merlin beteg volt, minket többieket páni félelem tartott ostrom alatt, minél mélyebben hatoltunk Diwrnach sötét birodalmába, annál szilajabbá vált Nimue. Egyre közeledett az Üsthöz, és az ereklye varázsa tőzként lángolt csontjaiban. – Figyelnek bennünket – közölte. – El tudsz bennünket rejteni? – kérdeztem, újabb varázslatot követelve. Nimue megrázta fejét. – Ez az ı földjük, Derfel, és isteneiknek itt nagy a hatalma. – Vicsorogni kezdett, amint Galahad másodízben is keresztet rajzolt magára. – A te fára szegezett istened sem gyızheti le Crom Dubht – mondta. – Hát ı az? – kérdeztem, félelemmel telten. – Vagy valaki hozzá hasonló – felelte. Crom Dubh egyike volt a Fekete Isteneknek, egy megnyomorodott és ádáz rosszindulattól főtött rémség, mely sötét lidércnyomásokat bocsátott ránk. A többi Istenek, mint mondják, elkerülik Crom Dubht, ami azt jelentette, hogy mindannyian a markában vagyunk. – Így hát elkárhozunk – szólt Gwilym színtelen hangon. – Ostoba! – szisszent rá Nimue. – Valamennyien elkárhozunk, ha kudarcot vallunk az Üst felkutatásában. Anélkül mindenki a kárhozaté. Egész nap azt a füstöt akarod bámulni? – kérdezte tılem. Tovább mentünk. Merlin már nem tudott beszélni és fogai megállíthatatlanul vacogtak, noha egész testét szorosan körbebugyoláltuk prémekkel. – Haldoklik – közölte velem Nimue nyugodt hangon. – Akkor keresnünk kell valami menedéket – mondtam –, és tüzet kell raknunk. – Hogy valamennyien megmelegedhessünk, míg lemészárolnak bennünket Diwrnac lándzsásai? – söpörte félre gúnyosan a felvetést. – Haldoklik, Derfel – magyarázta –, mert ily közel került álmai beteljesedéséhez, és mert alkut kötött az Istenekkel. – Életét az Üstért? – Ceinwyn tette fel a kérdést, aki a másik oldalamon haladt. – Nem egészen – ismerte el Nimue. – Csak míg ti ketten fészket raktatok abban a kis házikóban -jegyezte meg maró gúnnyal –, addig mi elmentünk Cadair Idrisbe. Áldozatot hajtottunk végre, ısi áldozatot, és Merlin feltette életét, ha nem is az Üstre, de a kutatásra. Ha megtaláljuk az Üstöt, élni fog, ám ha kudarcot vallunk, meghal, és az áldozat árnyéklelke mindörökre magáénak fogja követelni Merlin lelkét. Tudtam, milyen az az ısi áldozat, noha egyszer sem hallottam, hogy a mi korunkban végrehajtották volna. – Ki volt az áldozat? – kérdeztem. – Nem olyan, akit ismersz. Nem olyan, akit ismertünk. Csak egy ember. – Nimue elutasító volt. – Ám árnyéklelke most is felettünk köröz, figyel bennünket, és a bukásunkat szomjúhozza. Merlin életét akarja. – Mi van, ha Merlin mindenképp meghal? – kérdeztem.
– Nem fog, te ostoba! Nem, ha felleljük az Üstöt. – Ha felleljük – toldotta meg Ceinwyn nyugtalanul. – Felleljük:- vágta rá Nimue magabiztosan. -Miként? – Álmodni fogsz – felelt Nimue –, és álmod elvezet bennünket az Üsthöz. És Diwrnach, ébredtem rá, amint elértük a szorost, mely elválasztott bennünket a szigettıl, épp akarta, hogy megtaláljuk. A jelzıtőz tudatta velünk, hogy figyelnek bennünket, ám hogy senki sem mutatkozott vagy próbált megállítani bennünket utunkon, arra utalt, hogy Diwrnach mindent tud keresésünkrıl és áhítja sikerünket, hogy magáénak követelhesse az Üstöt. Nem lehetett más magyarázata, miért könnyítette meg ennyire utunkat Ynys Monra. A szoros nem volt széles, ám a szürke víz ádázul kavargott és tajtékzott, amint végigsöpört a csatornán. A tenger sebesen robaj lıtt végig a szők átjáróban, hirtelen támadt örvényekbe csavarodva, fehéren rontva a rejtett szirtekre, ám még ez a tenger sem lehetett olyan ijesztı, mint a túlsó part, mely üresen, sötéten és kopáran várakozott ránk, szinte mintha magába akarná szippantani lelkünket. Megborzongtam, ahogyan a távoli füves lankákra tekintettem, s gondolataim óhatatlanul is arra a régi Fekete Napra vándoroltak, mikor a rómaiak álltak ugyanezeken a sziklás partokon, és a túlsó parton druidák sorakoztak, halálos átkaikat szórva az idegen ellenség felé. A szitkok nem fogantak meg, a rómaiak átkeltek a szoroson, és Ynys Mon meghalt, mi pedig ugyanazon az úton jártunk, hogy még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tegyünk az idı kerekének visszaforgatására, és hogy elmosva a bánattal és nehézségekkel terhes évszázadokat, visszaállítsuk Britanniánkat áldott, rómaiak elıtti állapotába. Ez lehetne Merlin Britanniája, az Istenek Britanniája, a szászok nélküli Britannia, az arannyal, ünnepi csarnokokkal és csodákkal teli Britannia. Keletnek indultunk a szoros legkeskenyebb része felé, és ott, megkerülve egy sziklaszirtet és egy elhagyatott erıd döngölt sáncait, két, az aprócska öböl kavicsára kivontatott hajót találtunk. Tucatnyi ember várakozott ránk a hajóknál, akárha minket vártak volna. – A révészek? – kérdezte tılem Ceinwyn. – Diwrnach hajósai – feleltem, Hywelbane markolatának vasát érintve. – Azt akarják, hogy átkeljünk – toldottam meg, eltelve rettegéssel, amiért a király ennyire megkönnyít mindent a számunkra. A tengerészek nem mutattak félelmet. Tömzsi, durva külsejő teremtmények voltak, szakállukba ragadt halpikkelyekkel és vastag gyapjú öltözetben. Belezıkéseken és halászszigonyokon kívül nem volt náluk egyéb fegyver. Galahad kérdıre vonta ıket, hogy találkoztak-e Diwrnach lándzsásaival, ám azok csak vállat vontak, mintha nyelvünk semmit se jelentene a számukra. Nimue anyanyelvén, írül szólott hozzájuk, és erre kellı udvariassággal feleltek. Állították, hogy nem látták a Vei-pajzsosokat, ám közölték azt is, hogy várnunk kell a dagály beálltáig, mielıtt átkelhetnénk a szigetre. A szoros, úgy tőnt, csakis akkor lesz biztonságos a hajók számára. Ágyat vetettünk Merlinnek az egyik csónakban, azután Issa és jómagam felkapaszkodtunk az elhagyatott erıdhöz és onnét mértük fel a vidéket. Újabb máglya füstje szökkent az égboltra a göcsörtös tölgyek völgyébıl, ám ezenkívül mi sem változott és ellenséget sem láthattunk semerre. Pedig az ott volt. Nem kellett látnod a vérrel bemázolt pajzsokat, hogy tudd, milyen közel vannak. Issa lándzsájának hegyét érintette. – Számomra úgy tőnik, uram – szólt –, hogy Ynys Mon jó hely a halálra. Elmosolyodtam. – Jobb hely lenne élni, Issa. – De a lelkünk biztonságban lesz, ha az áldott szigeten veszünk? – kérdezte nyugtalanul. – Biztonságban – ígértem –, és te meg én együtt vágunk át a kardok hídján. – És Ceinwyn is velünk lesz, fogadtam meg magamnak, alig két lépésnyire elıttünk, mert magam fogok végezni vele, mielıtt Diwrnach egyetlen embere is rátehetné a kezét. Elıvontam Hywelbanet. Hosszú pengéjét még mindig a korom maszatolta, melybe Nimue a különös írást kaparta. Odatartottam a kard hegyét Issa arcához. – Esküdj – parancsoltam. Letérdepelt elıttem. – Mondd, uram. – Ha én meghalnék, Issa, és Ceinwyn még él, akkor meg kell ıt ölnöd egyetlen
kardcsapással, mielıtt Diwrnach emberei elragadhatnák. Megcsókolta kardom végét. – Esküszöm, uram. Dagálykor az ádáz örvények elhaltak, és a tenger háborítatlanul feküdt elıttünk, eltekintve a szél korbácsolta hullámoktól, melyek meg-megemelték hajóinkat a murván. A fedélzetre emeltük a pónikat, azután elfoglaltuk helyünket. A bárkák hosszúak és keskenyek voltak, s amint letelepedtünk a kusza halászhálók között, a halászok intettek, hogy ki kell mernünk a vizet a szurkos palánkok közül. Sisakjainkat használva juttattuk vissza a fagyos tengervizet a helyére, és mialatt a halászok hosszú evezıiket behelyezték villáikba, én imádságot rebegtem Manawydanhoz, a tenger istenéhez, hogy ırizzen meg bennünket. Merlin reszketett. Arca fehérebb volt, mint korábban bármikor, s beteges fakósárga szín vegyült belé, társulva a tajtékhoz, mely ajkai sarkából szivárgott elı. Nem volt öntudatánál, de mindenféle fura dolgot motyogott révületében. A hajósok különös éneket kántáltak, mialatt evezıiket húzták, ám azonnal elnémultak, hogy a szoros közepét elértük. Itt mozdulatlanná merevedtek, majd mindkét csónakban egyegy hajós visszamutatott a part felé. Megfordultunk. Eleinte csak a partvonal sötét szalagját láttuk a fölé tornyosuló hegyláncok hófehérje és palaszürkéje alatt, majd felfigyeltem egy rongyos fekete szövetre, mely a kavicsos parton haladt elıre. Egy harci lobogó volt az, csupán karóhoz kötözött, szélben repkedı sötét rongyok, ám egy pillanattal késıbb harcosokból álló vonal fejlıdött fel a szoros partján. Kinevettek bennünket, harsogó kacajuk hangjai tisztán sodródtak el hozzánk a hajópalánkot ostromló hullámok felett. Valamennyien borzasszırő pónikon lovagoltak és egyféleképpen öltözködtek; rongyos fekete ruhadarabok felfestett csíkjaiba, melyekbe úgy kapaszkodott a szél, akárha jelzızászlók lennének. Pajzsokat és a hosszú lándzsákat hordoztak magukkal, melyeket az írek olyannyira kedvelnek, és, noha sem pajzsaik, sem fegyvereik nem ijesztettek meg, volt valami szakadt, hosszú hajú vadságukban, mely hirtelen félelmet plántált a szívembe. Vagy a borzongást talán csak a havasesı szülte, mely a hullámokat korbácsoló szilaj nyugati szél szárnyán csak most ért el hozzánk? A rongyos, sötét lovasok figyelték, amint csónakjaink partot érnek Ynys Mon fövényén. A hajósok segítettek biztonságban kiemelni Merlint és a pónikat, majd hanyatt-homlok rohanva hajtották vissza hajóikat a tengerre. – Nem kellett volna itt tartanunk a ladikokat? – kérdezte Galahad. – Hogyan? – kérdeztem tıle. – Akkor fel kellett volna osztanunk csapatunkat, valakinek itt kellett volna maradnia ırködni, míg a többiek Ceinwynt és Nimuét kísérik útjukon. – Akkor hát hogyan hagyjuk itt a szigetet? – kérdezte Galahad. – Az Üsttel – tettem magamévá Nimue végtelen magabiztosságát – minden lehetséges. Nem tudom, mi mást mondhattam volna, és különben sem volt merszem megvallani az igazat. Az igazság pedig az volt, hogy a kárhozat bőzét éreztem a levegıben. Úgy éreztem, mintha a régi druidák átka még mindig itt örvénylene körülöttünk. Északnak fordultunk a tengerpartról. Sirályok rikoltoztak ránk, a sőrősödı havasesıben vitorlázva, amint a sziklákon felkapaszkodtunk a kopár lápvidékre, melynek egyhangúságát csak néha törte meg e8y-egy kiálló sziklarög. A régi idıkben, mielıtt a rómaiak eljöttek volna elpusztítani Ynys Mont, ezt a földet sőrőn benıtték a szent tölgyesek, melyek közt Britannia legnagyobb misztériumai tanyáztak, itt végrehajtott rítusok kormányozták az évszakokat Britanniában, Írországban, de még Galliában is, mert az Istenek itt szálltak le a föld-re, s itt volt legerısebb az embert isteneihez főzı kötelék, mielıtt a rómaiak kíméletlen pengéi el nem metszették. Megszentelt föld volt ez, ám ugyanakkor kíméletlen föld is, hisz alig egy órányi haladás után oly kiterjedt mocsárhoz értünk, mely teljesen elzárni látszott utunkat a sziget szíve elé. Az ingovány mezsgyéjén haladtunk, csapást keresve, ám nem találtunk ilyenre; így, miközben a fények halványulni kezdtek, lándzsanyeleinket használva kezdtük felfedezni magunknak a legmegbízhatóbb átjárót a tövises főcsomók és az ingovány álnok örvényei közt. Lábunkat átáztatta a fagyos sár, és a havasesı is utat talált magának prémjeink mögé. Egyik pónink kezdett beragadni, míg a másik rémületében moccanni sem bírt, ezért magunk
között kellett megosztanunk terhüket és sorsukra kellett hagynunk ıket. Tovább küszködtünk, néha megpihenve kerek pajzsainkon, melyeket hitvány gyékénycsónak gyanánt használtunk, hogy súlyunkat tartsák, míg az édesvízzel kevert tengervíz óhatatlanul át nem csapott a peremük felett, hogy felállásra kényszerítsen bennünket. A havasesı egyre keményebben és sőrőbben korbácsolt bennünket, az ádáz szél hátán utazva, mely elfektette a lápi főcsomókat és a csontjaink mélyéig őzte elıre a hideget. Merlin különös szavakat kiáltozott, és egyik oldalról a másikra vetette fejét, míg embereim közül is többen gyengülni kezdtek, a fagytól legalább annyira megtöretvén, mint a ki tudja milyen istenek ártó rossz szándékától. Nimue ért ki elsıként az ingovány túlsó oldalán. Főcsomóról fő-csomóra ugrált, mutatva számunkra az utat, és végül elérte a szilárd talajt, ahol fel-le ugrált, hogy mutassa, immár közel a biztonság. Azután néhány pillanatra mozdulatlanságba dermedt, mielıtt Merlin botjával hátunk mögé mutatott volna. Megpördülve láthattuk, hogy a fekete lovasok is velünk tartottak, csak immár sokkal nagyobb számban. Rongyos Vérpajzsosok valóságos hordája figyelt bennünket az ingovány túlsó peremérıl. Három elfoszlott lobogó repkedett a fejük felett, és az egyik zászlót gúnyosan az égnek emelték, mielıtt keletnek fordították volna pónijaikat. -Nem kellett volna, hogy idehozzalak – mondtam Ceinwynnek. – Nem te hoztál, Derfel – mondta. – Önszántamból jöttem. – Kesztyőbe bújtatott ujjaival arcomat érintette. – És ugyanígy el is fogunk távozni innét, szerelmem. Felkapaszkodván az ingoványról egy alacsony dombtaréj mögött, apró mezıkkel tarkított táj tárult a szemünk elé, újabb lápok és hirtelen sziklakiszögellések közt megbújva. Szükségünk volt menedékre aznap éjszakára, és egy nyolc kıkunyhóból álló apró településen meg is találtuk azt, egy lándzsányi magas fal mögött. A hely elhagyatott volt, pedig nyilvánvalóan éltek itt emberek, hisz némely viskó döngölt földpadlóját felseperték, és a hamvak a tőzhelyben még mindig tapinthatóan langyosak voltak. Lecsupaszítottuk az egyik kunyhó tızegtetejét, majd felhasogattuk a tartógerendákat, hogy tüzet rakjunk Merlinnek, aki még mindig reszketett és magánkívül ordítozott. İrt állítottunk, azután lehántottuk magunkról prémjeinket, majd próbáltuk kiszárítani nedvességgel átitatott csizmáinkat és átázott nadrágjainkat. Azután, hogy a szürke égboltról a fény legutolja is lefoszlott, kimentem, hogy a fal tetejére állva kutassam át a környéket. Nem láttam semmit. Négyen álltunk ırt az éjszaka feléig, majd Galahad és három lándzsásom vigyázott bennünket az esıs éjszaka hátralévı részében, ám egyikünk sem hallott egyebet a láp felett süvítı szélnél és a kunyhó tüzének pattogásánál. Nem hallottunk semmit, nem láttunk semmit, és mégis, a hajnali nap kelı fényében frissen levágott, még vérzı birkafejet találtunk a fal tetején. Nimue dühödten lökte le a bárányfıt a falról, majd sikoltva hívta ki maga ellen az egeket. Maréknyi szürke port kapott ki tarsolyából és a frissen kiontott vérbe szórta, azután megkopogtatta a falat Merlin botjával és kijelentette, hogy az ártó szándékot immár semlegesítette. Hittünk neki, mert hinni akartunk, miként hinni akartunk abban is, hogy Merlin nem haldoklik. Ám halott sápadt volt, alig lélegzett, és immár semmi hangot nem adott ki magából. Próbáltuk megetetni kenyerünk utójával, de ı lomhán kiköpdöste a morzsákat. – Még ma meg kell találnunk az Üstöt – szólt Nimue higgadtan –, mielıtt meghalna. – Felpakoltuk terhünket, hátunkra szíjaztuk pajzsunkat, és követtük ıt észak felé. Nimue vezetett bennünket. Merlin korábban mindent elmondott neki, amit csak tudott a szent szigetrıl, és ez a tudás egész délelıtt észak felé őzött bennünket. A Vérpajzsosok nem sokkal azután bukkantak fel, hogy elhagytuk menedékünket, és most, hogy közeledtünk célunk felé, kezdtek felbátorodni. Jó húszan állandóan szem elıtt maradtak, de volt, hogy háromszor ennyien is. Laza győrőt vontak körénk, ám arra gondot fordítottak, hogy jócskán kívül maradjanak lándzsáink körén. A havasesı hajnalban elállt, csak hővös, nyirkos szelet hagyva maga mögött, mely elfektette a láp főcsomóit és megemelte a sötét lovasok fekete rongyait.
??? Alig valamivel dél után érkeztünk el arra a helyre, melyet Nimue ^lyn Cerrig Bachnak nevezett. A név annyit tesz, a Kis Kövek Tava, és a valóságban setét, sekélyes víztükör volt, újabb mocsarakkal körülölelve. Itt, mondta el Nimue, a régi britonok legszentebb szertartásaikat őzték, és ide esik, tette hozzá, hogy igazi kutatásunk megkezdıdjék; bár a kopár hely az én szememben aligha tőnt alkalmasnak arra, hogy Britannia legnagyobb kincse után kutakodjunk. Nyugatra apró, sekély tengeröböl húzódott, mely mögött újabb sziget feküdt. Délre és északra csak termıföldek és sziklák látszottak, míg keleten meredek domboldal emelkedett, melyet szürke kıtömbök koronáztak, akárcsak a tucatnyi egyéb kiugrást, melyek mellett reggel óta elhaladtunk. Merlin mozdulatlanul feküdt, akárha halott lett volna. Le kellett térdelnem mellé és közel kellett dugnom fülemet arcához, hogy halljam pihegését. Homlokára fektettem tenyerem, és hidegnek találtam. Megcsókoltam orcáját. – Élj, uram – suttogtam –, élj. Nimue utasította egyik emberemet, hogy szúrja a földbe lándzsáját. Harcosom a kemény talajba erıltette a lándzsahegyet, Nimue pedig féltucatnyi prémet terített rá, hogy azok hosszan lelógjanak a földre, és peremeiket kövekkel súlyozta le, hevenyészett sátrat emelve. A sötét lovasok kört vontak körénk, ám ahhoz elég távol maradtak, hogy ne keveredjenek összetőzésbe velünk, és mi se velük. Nimue sokáig keresgélt vidraprémje alatt, majd elıvonta az ezüst-kelyhet, melybıl magam is ittam a Dolforwyn tetején, és egy kis agyagkorsót, melyet viaszdugó zárt le. Azután bemászott a sátor alá és intett Ceinwynnek, hogy kövesse. Várakozni kezdtünk és figyeltem, miként támaszt a szél fekete fodrokat a tavon, amikor Ceinwyn hirtelen felsikoltott. Azután újra sikoltott, rettenetesen, és én elindultam a sátor felé, csak hogy Issa lándzsája utamat állta. Galahad, aki keresztény volt, s ezért nem kellett hinnie ezért az egészben, most Issa mellé állt. – Ha már eddig eljöttünk -mondta –, meg kell látnunk az út végét. Ceinwyn ismét sikoltott, és ezúttal Merlin visszhangozta, elhaló és erıtlen nyögést hallatva. Letérdepeltem mellé és megsimogattam homlokát, nem próbálván gondolni a szörnyőségekkel, melyekrıl Ceinwyn a fekete sátorban álmodik. – Uram – szólított meg Issa. Megpördülve láttam, hogy dél felé néz, ahol most újabb lovascsapat csatlakozott a Vérpajzsosok győrőjéhez. Az újonnan érkezettek zöme pónin lovagolt, ám egy férfi kimagaslott közülük, ösztövér fekete paripája nyergén ülve. Ez a férfi, jól tudtam, csakis Diwrnach lehet. Lobogója mögötte repkedett a szélben: egy pózna, melyre keresztben két másikat erısítettek, és a hevenyészett keresztrıl két koponya függött alá, több fekete szalaggal egyetemben. Maga a király feketébe öltözött, fekete lovát fekete nyeregtakaró borította, és kezében is óriási fekete lándzsát tartott, melyet függılegesen az égnek emelt, mielıtt elırelovagolt volna. Egyedül jött, és amikor jó ötven lépésnyire járhatott, leoldotta hátáról kerek pajzsát, és feltőnı mozdulattal átfordította, hogy mutassa, békében jár. Gyalog indultam elébe. Mögöttem Ceinwyn zihált és nyögdösött a sátor belsejében, mely köré embereim győrőt vontak. A király fekete bırvértet viselt köpenye alatt, ám sisakot már nem. Pajzsáról hámlani látszott a festés, és gyanítottam, hogy a lefoszló darabok a festék gyanánt használt vér megalvadt rögei, miként a pajzs borítását is a rabszolgalányok lenyúzott bıre adja. Hagyta lehullani szörnyő pajzsát fekete kardhüvelye mellé, mialatt visszafogta lovát, lándzsájának végét a földön nyugtatva. – Diwrnach vagyok – szólalt meg. Meghajtottam felé fejemet. – Derfel vagyok, felséges uram. Elmosolyodott. – Üdvözöllek Ynys Monon, Lord Derfel Cadarn -mondta, és kétségkívül el akart képeszteni azzal, hogy ismerte teljes nevemet s rangomat, ám azzal sokkal inkább meglepett, milyen jóvágású férfiú. Kampósorrú szörnyetegre számítottam, rémálomból szalajtott fenevadra, ám Diwrnach kora középkorú férfi volt, széles homlokkal, nemes vonalú ajkakkal és kurtára nyírt fekete szakállal, ami csak kihangsúlyozta amúgy is határozott állat. Nem vallott semmi ırületre a megjelenésében, noha egyik szeme valóban vörös volt, ami
félelmetes külsıt kölcsönzött neki. Lándzsanyelére támaszkodva elırehajolt lova véknyájához, és tarsolyából zablepényt vett elı. – Éhesnek tőnsz, Lord Derfel – mondta. – A tél az éhség ideje, felség. – Azért csak nem akarod visszautasítani az ajándékomat? – Félbetörte a zablepényt, és felém lökte az egyik darabot. – Egyél. Megfogtam a zablepényt, majd habozni kezdtem. – Megesküdtem rá, felség, hogy nem eszem, míg célomat el nem érem. – A célodat! – incselkedett velem, majd lassan saját szájába tette a zablepény reá esı felét. – Nincs megmérgezve, Lord Derfel – szólt, miután lenyelte falatját. – Miért is lenne, felséges uram? – Mert én vagyok Diwrnach, ki a legváltozatosabb módon végez ellenségeivel. – Újra elmosolyodott. – Beszélj nekem arról a te célodról, Lord Derfel. – Imádkozni jöttem, felség. – Á! – kiáltott fel oly hangon, mintha fényt vetettem volna minden rejtélyre. – Hát ennyire hatástalanok maradnak a Dumnonia földjén elmondott imádságok? – Ez itt megszentelt föld, felség – feleltem. – Azontúl pedig az én földem, Lord Derfel Cadarn – mondta –, és meggyızıdésem, hogy az idegeneknek elıbb is az én engedélyemet kell kérniük, mielıtt földjét piszkolnák vagy falaira vizelnének. – Ha megsértettelek volna, felséges uram – mondtam –, fogadd bocsánatkérésemet. – Késı van már ehhez – rázta a fejét kedélyesen. – Most már itt vagy, Lord Derfel, és érzem rajtad a trágyaszagot. Túl késı. Mihez kezdjek most veled? – Hangja halkan csendült, szinte gyengéden, olyan emberre utalva, aki könnyedén beadja derekát az észérvek elıtt. – Mihez kezdjek most veled? – kérdezte újból, és én nem feleltem. A sötét lovasok győrője nem moccant, az égbolt ólomszürke fellegektıl volt terhes, és Ceinwyn sikoltozásai is halk nyögéssé szelídültek. A király megemelte pajzsát, nem fenyegetésképp, csak mert súlya kezdett kényelmetlenné válni a csípıjén, és én elborzadva láttam, hogy egy emberi kar és kéz lenyúzott bıre csüng le alsó peremérıl. A szél megkeverte a kéz kövérkés ujjait. Diwrnach felfigyelt szörnyülködésemre, és elmosolyodott. – Az unokahúgom volt – mondta, majd mögém tekintett, és arcán ismét szétáradt az a lassú mosoly. -A nıstény róka elıbújt az odújából, Lord Derfel – mondta. Megfordulva láttam, hogy Ceinwyn bukkan elı a hevenyészett sátor bejárata mögül. Mostanra levetkezte magáról a farkasprémeket, és a csontfehér vászonruhát viselte, melyet eljegyzése napján is; szegélyét még mindig az a sár pettyezte, melyet felvert, amikor szaladva menekült el Caer Swsbıl. Mezítláb volt, hosszú szıke haját kibontotta, és számomra úgy tőnt, mintha valamiféle révület alatt cselekedne. – Ceinwyn hercegnı, ha nem tévedek – mondta Diwrnach. – Valóban, felség. – És még mindig szőz, mint hallom? – kérdezte a király. Nem szóltam semmit válaszul. Diwrnach elırehajolt, hogy gyengéd mozdulattal végigsimítson lovának fülén. – Udvarias cselekedet lett volna a részérıl, nem gondolod, ha eljött volna bemutatkozni, amint országomba érkezett? – İ csak az imádságnak él, felséges uram. – Akkor hát reménykedjünk benne, hogy az imádság használ. – Felnevetett. – Add ıt nekem, Lord Derfel, különben a leglassúbb halált halod. Vannak embereim, akik képesek úgy lenyúzni egy férfi bırét, hüvelykrıl hüvelykre, míg nem lesz egyéb, mint nyers hús és merı vér de még mindig képes talpon maradni. Akár sétálni is! – Megpaskolta lova nyakát fekete kesztyős kezével, majd újra elmosolyodott. Fullasztottam már férfiakat a saját ürülékükbe, Lord Derfel, préseltem ízzé-porrá hatalmas kövek alatt, égettem meg, temettem el elevenen, fektettem mérges kígyókból vetett ágyba, fojtottam vízbe, éheztettem halálra ıket, s olyan is akad, kit halálra rémisztettem. Oly sok az érdekes lehetıség, de add át nekem Ceinwyn
hercegnıt, s a te halálod sebes lesz, akár a fényes hullócsillagé. Ceinwyn nyugat felé indult, embereim pedig felkapták Merlin hordágyát, köpenyeiket, fegyvereiket és csomagjaikat, és vele tartottak. Felnéztem Diwrnachra. – Egy napon, felség – mondtam –, karóba tőzetem a fejed, és rabszolgák mocskába temetem. – Hátat fordítottam neki. Felnevetett. – A vér, Derfel! – kiáltott utánam. – A vér! Az táplálja az Isteneket, és a tiéd igazi csemege lesz a számukra! Saját ágyamban fogom megitatni asszonyoddal! – Azzal hátrarúgott sarkantyús csizmájával és elvágtázott emberei felé. – Hetvennégyen vannak – mondta Galahad, amint beértem ıket. – Hetvennégy férfi és lándzsa. A mi oldalunkon harminchat lándzsa, egy haldokló, és két asszony. – Még nem támadnak – biztosítottam róla. – Megvárják, míg felkutatjuk az Üstöt. Ceinwyn bizonyára didergett vékony ruhájában és csizma híján, mégis úgy verítékezett, akárha nyár lett volna, mialatt átbotorkált a fő-csomók közt. Nehéznek találta, hogy talpon maradjon, nem is beszélve a gyaloglásról, és éppúgy reszketett, mint én a Dolforwyn csúcsán, miután ittam az ezüstkehelybıl; ám Nimue mellette maradt, beszélt hozzá és támogatta, bár, meglehetısen furcsa módon, folyton eltántorította az iránytól, amerre menni akart. Diwrnach fekete lovasai lépést tartottak velünk; a Vérpajzsosok laza győrője széles körben haladt elıre, velünk a középpontban. Ceinwyn szédülése ellenére immár majdhogynem szaladt. Láthatóan nemigen volt öntudatánál és olyan szavakat mormolt, melyeket nem hallhattam. Szemei a semmire nyíltak. Nimue folyton az egyik irányba rángatta, rávéve, hogy kövessen egy csapást, ami észak felé gyızött a bucka körül, melyet szürke sziklatömbök koronáztak, ám minél közelebb értünk azokhoz a magas, mohával borított kövekhez, annál erısebben ellenkezett Ceinwyn, és Nimuénak végül minden erejét latba kellett vetnie, hogy megtartsa az ösvényen. Ceinwyn nyögdécselt és tiltakozott, majd csapkodni kezdte Nimue kezét, deNimue keményen tartotta és ráncigálta tovább, s Diwmach emberei sem tántorítottak. Nimue kivárta, míg a csapás a legközelebb ért a meredek sziklafalhoz, majd végre engedte szaladni Ceinwynt. – A sziklákhoz! – sikoltotta. – Mindannyian! A sziklákhoz! Rohanjatok! Rohantunk. Most láttam csak meg, mit tett Nimue. Diwrnach egy ujjal sem mert hozzánk érni, míg nem tudta, hová tartunk, és ha felismerte volna, hogy Ceinwyn a sziklás bucka felé vette az irányt, bizonyára elıreküldte volna tucatnyi lándzsását, hogy foglalják el a csúcsot, majd megmaradt embereivel elfogatott volna. Ám most, hála Nimue eszességének, a hatalmas görgetegkövek bennünket oltalmaztak, ugyanazok a kövek, melyek, ha Ceinwyn álma beigazolódik, Clyddno Eiddyn Üstjét is oltalmazták négy és fél évszázada egy sőrősödı sötétségben. – Rohanjatok! – sikoltott újra Nimue, és körülöttünk minden pónit megsarkantyúztak, hogy a sötét lovasok köre ránk záruljon. – Rohanjatok! – sikoltott Nimue. Segítettem cipelni Merlint, Ceinwyn máris felfelé mászott a sziklákon, Galahad pedig a harcosoknak kiáltozott, hogy találjanak maguknak alkalmas helyeket, melyet képesek megtartani és ahol lándzsáikat is használhatják. Issa mellettem maradt, készen rá, hogy lándzsájával levágjon minden sötét lovast, aki a közelünkbe próbálna férkızni. Gwilym és három másik harcos elvette tılünk Merlin hordágyát, hogy felvigyék magukkal a meredek sziklafalon, épp akkor, amikor az elsı Vérpajzsosok elértek hozzánk. Sikoltva hívtak bennünket a harcra, miközben pónijuk véknyájába vájták sarkukat, de én félreütöttem az elsı támadó hosszú lándzsáját pajzsommal, majd meglendítettem saját lándzsámat, hogy annak acélhegye egyenest keresztül fúródjék a póni koponyáján. A szerencsétlen állat felsikoltott és oldalára fordult, Issa pedig beledöfte lándzsáját lovasa gyomrába, míg én visszafordultam lándzsámmal a második lovashoz. Az ír hosszú lándzsája összecsattant az enyémmel, azután a harcos már el is lovagolt mellettem, ám nekem sikerült elkapnom egy maréknyit rongyos szalagjaiból és lerángattam a kis testő állat hátáról. Rémülten próbált felém kapni, amint a földre zuhant. A torkára préseltem csizmám talpát, megemeltem lándzsámat, és egyetlen erıteljes döféssel a szívébe vezettem. Bır vértezet húzódott meg rongyai mögött, ám lándzsám hegye mindkettıt átütötte és a harcos fekete szakállát hirtelen tajtékos vér árasztotta el.
– Vissza! – üvöltött ránk Galahad, mire Issa és én felhajítottuk fegyvereinket a dombtetı biztonságában várakozó társainknak, majd fürgén feltornásztuk magunkat. Egy fekete nyelő lándzsa csattant mellettem a sziklafalon, majd egy erıs kar nyúlt le értem, ragadta meg csuklómat és húzott fel. Merlint hasonlóképpen rángatták fel a sziklatetıre, majd minden kertelés nélkül ledobták a csúcs közepére, ahol görgetegkövekkel koronázott roppant kehely gyanánt egy mély kıteknı húzódott. Ceinwyn már az üregben volt, megvadult kutyaként kaparva az apró kavicsokat, melyek megtöltötték a sziklakupát. Korábban elokádta magát, s kezei most a hányadék és az apró kavicsok elegyében kotorásztak. A bucka ideális volt a védekezésre. Ellenségünk csak keze és lába segítségével mászhatta meg a sziklafalat, míg mi menedéket találhattunk a csúcs koronájának hasadékaiban, hogy elbánjunk velük, amint felbukkannak. Csak kevesen próbáltak elérni bennünket, és azok is sikoltva zuhantak alá, amint pengéink az arcukba hasítottak. Valósággal záporoztak ránk a lándzsák, ám mi egyszerően feltartottuk pajzsainkat, és a fegyverek ártalmatlanul hullottak a sziklaágyra. Hat embert küldtem a központi teknıbe, hogy pajzsaikkal Merlint, Nimuét és Ceinwynt oltalmazzák, míg a többi lándzsás a csúcs külsı peremein ırködött. A Vérpajzsosok, pónijaikat hátrahagyván, elszánt rohamra szánták el magukat, így néhány percre alaposan lefoglalt bennünket a döfködés és vagdalkozás. Egyik emberem kapott egy lándzsavágást karjába a röpke küzdelem során, de ettıl eltekintve sértetlenek maradtunk, míg a sötét lovasok közül négyen holtan, hatan pedig sebesülten feküdtek a bucka lábánál. – Ennyit arról – szóltam oda embereimnek –, hogy szüzek bırével borítsa valaki a pajzsát. Vártuk az újabb támadást, de mindhiába. Ehelyett Diwmach kaptatott fel lovával a lejtın, egymagában. – Lord Derfel? – kiáltott, megtévesztıén nyájas hangon, majd amikor kinéztem két szikla közti résen, nyugodt mosolyt küldött felém. – Megemeltem az árat – jelentette a király. – Most már, cserébe gyors halálodért, Ceinwyn hercegnıt és az Üstöt is követelem. Mert hogy az Üstért jöttetek el, nem igaz? – Ez minden britek Üstje, felség – feleltem. – A! És úgy gondolod, méltatlan ırzıre találna személyemben? – Szomorúan rázta meg fejét. – Lord Derfel, te olyan könnyen sárba taposod egy férfi minden büszkeségét. Hogy is mondtad? Hogy rabszolgák mocskába temeted a fejem? Milyen szennyes a képzeleted. Pedig 82 enyém, attól tartok, néha meglehetısen szélsıséges, még az én szádomra is. – Itt megállt, és feltekintett az égre, mintha azt próbálná megítélni, mennyi maradt még a napvilágból. – Kevés a harcosom, Lord Derfel – folytatta tárgyilagos hangon –, és nem akarok még többet elveszíteni a lándzsáid által. Ám elıbb vagy utóbb ki kell bújnotok a sziklák közül, és én várni fogok rátok, s mialatt várakozom, engedem, hogy a képzeletem soha nem látott magaslatokba szökkenjen. Add át Ceinwyn hercegnınek üdvözletem, és mondd meg neki, hogy alig várom a közelebbi megismerkedést. – Tettetett üdvözlésre emelte lándzsáját, majd visszavágtázott a sötét lovasokhoz, akik mostanra minden oldalról szorosan körülvették a dombot. Leengedtem magam a teknıbe a bucka közepén, és láttam, hogy bármire is bukkanunk odalent, túl késı lesz már Merlin számára, kinek arcára szemmel láthatóan kirajzolódott a halál. Állkapcsa leesett és szemei olyan üresek voltak, akár a világok közti tér. Fogai néha összecsattantak, hogy mutassák, még él, ám élete immár egyetlen cérnaszálon függött és az is gyorsan foszladozott. Nimue elvette Ceinwyn kését, hogy azzal lazítsa és szórja szét a teknı fenekének apró kavicsait, míg Ceinwyn elgyötört arccal nekivetette hátát a sziklafalnak és onnét figyelte, hogyan ás Nimue. Bármilyen révület is szállt Ceinwynre, mostanra elmúlt, és én segítettem neki letisztítani a mocskot kezeirıl, majd megkerestem farkasprémjét és betakartam vele. Felhúzta kesztyőit is. – Álmom volt – suttogta nekem –, és láttam a véget. – A mi végünket? – kérdeztem. Megrázta fejét. – Ynys Mon végét. Harcosok jöttek, Derfel, római szoknyákban, mellvértekben, és bronzsisakokban. Vadászni sorakoztak fel a harcosok, kardot tartó karjuk vállig vérben úszott, mert csak gyilkoltak és gyilkoltak. Keresztülvágott az erdın a harcosok végtelen sora, csak hogy gyilkolhasson. Karok emelkedtek és sújtottak le, az asszonyok és gyermekek rémülten menekültek, csak hogy nem volt hová rohanni, s a katonák körbevették
és levágták ıket. Apró gyermekeket, Derfel! , – És a druidák? – Mind meghaltak. Hármójukat kivéve, kik elhozták ide az Üstöt. A vermet már elıre elkészítették, tudod, mielıtt még a rómaiak átkelhettek volna a vízen, s abban temették el, majd kavicsokat hordták rá a tóból és hamvakat szórtak a tetejére, hogy a rómaiak ne is gondolhassanak rá, valamit eltemettek ott. Miután végeztek, dalolva indultak az erdıbe meghalni. Nimue szisszenve intett csendre bennünket, és megpördülve láttam, hogy egy apró csontvázat kapart elı. Kotorászni kezdett a vidra-prém redıi közt és elıhúzott egy bırtarsolyt, melynek száját feltépve két szárított növény került elı. Tüskés levelük volt, és apró, sápadt aranyszínő virágai, én pedig tudtam, hogy az aszfodélusszal a halott csontokat próbálja kiengesztelni. – Egy gyermeket temettek ide – magyarázta Ceinwyn a csontok parányi méreteit –, az Üst ırizıjét és a három druida közül egyiknek a leányát. Rövidre nyírt haja volt, csuklóján rókaprém karkötıt viselt, és elevenen temették ide, hogy vigyázza az Üstöt, míg mi rá nem bukkanunk. Nimue, kiengesztelvén az Üst ırizıjének halott lelkét az aszfodélusszal, kirángatta a gyermek csontvázát a kövek alól, majd késével esett az egyre mélyülı lyuknak, és közben rámförmedt, hogy jöjjek már és segítsek. – Á kardoddal áss, Derfel! – parancsolta, én pedig engedelmesen a verembe szúrtam Hywelbane hegyét. És ráakadtam az Üstre. Eleinte csak egy-egy pillanatra csillant meg a mocskos arany, majd miután Nimue félresöpörte a kavicsokat, felbukkant egy súlyos, sápadtan fénylı perem is. Az Üst sokkalta nagyobb volt, mint a lyuk, melyet idáig kiástunk, ezért utasítottam Issát és még néhány emberemet, hogy vájják szélesebbre. Sisakjainkkal mertük a verembıl a kavicsot, kétségbeesett sietséggel dolgozva, hisz Merlin lelke hosszú életének legutóját pislogta már. Nimue zihált és zokogott, ahogy a szorosan záró köveket ostromolta, melyet Llyn Cerrig Bach szent tavából hoztak fel ide, a domb csúcsára. – Meghalt! – sikoltott fel Ceinwyn. Merlin mellett térdelt. – Nem halt meg! – köpte ki Nimue összeszorított fogai között, majd megragadta az arany peremet, és minden erejét megfeszítve rángatni kezdte kifelé az Üstöt. Magam is csatlakoztam hozzá, ám együttes erıvel is lehetetlennek tőnt mozdítani a roppant edényt a rá nehezedı kövek súlya alatt; aztán valamiképp, az Istenek segedelmével, az aranyból és ezüstbıl való Üst mégis kezdett felszínre törni sötét sírboltjából. Így adtuk vissza Clyddno Eiddyn elveszett Üstjét a napvilágnak. Jókora edény volt, olyan széles szájjal, akár egy férfi szétterpesztett karjai, és olyan mélységgel, mint egy vadásztır pengéje. Tömör, el-dolgozatlan ezüstbıl készült, három kurta aranylábon állt, és gazdag aranyozással díszítették. Peremére vastag aranyabroncsot erısítettek, hogy tőz fölé lehessen akasztani. Ez volt Britannia legmagasztosabb kincse, de mi feltépve a köveket elszakítottuk sírjától és láttuk, hogy az ıt díszítı aranyat harcosok, az Istenek és szarvasok alakjára formálták. Ám nem volt idınk megcsodálni az Üst szépségét, mert Nimue dühödt erıvel szórta ki az edény hasában maradt kavicsokat, majd visszahelyezte az edényt a verembe, mielıtt nekiesett volna, hogy letépkedje a fekete prémeket Merlin testérıl. – Segítsetek! – visította, és együttes erıvel a verembe hengergettük az öregember testét, bele az ezüstkatlan méhébe. Nimue megvetette lábát az aranyperemen, és egy köpenyt terített a testre. Csakis ekkor állt meg, hogy hátát az egyik hatalmas görgetegkınek vesse. Reszketett, de arca fénylett a verítéktıl. – Halott – szólt Ceinwyn, halk, bátortalan hangon. – Nem – erısködött Nimue elcsigázottan –, nem, nem az. – Hideg volt! – tiltakozott Ceinwyn. – Hideg volt és nem lélegzett. – Átölelt, és halkan sírni kezdett. – Meghalt. – Él – bizonygatta Nimue nyersen. Újra esni kezdett; erıtlen, szemetelı, szélhordta esı síkosította a köveket és gyöngyözött vértıl maszatos pengéinken. Merlin letakarva, mozdulatlanul feküdt az Üst vermében,
embereim az ellenséget figyelték a szürke sziklatömbök tetejérıl, a sötét lovasok győrőt vontak körénk, én pedig eltőnıdtem rajta, hogy milyen ırület hozhatott el bennünket erre a nyomorúságos helyre, Britannia és talán a világ legfagyosabb végére. – Akkor hát, most mit teszünk? – kérdezte Galahad. – Várunk – felelte Nimue. – Csak várunk.
Soha nem felejtem annak az éjszakának a hidegét. A fagy nyomán kristályok szökkentek szárba a sziklákon, és a lándzsahegyet érinteni egyenlı volt azzal, hogy egy darabka odafagyott bırt az acélon hagyott az ember. Metszıén hideg volt. Az esı szürkületkor hóba fordult, majd elállt, és a hó távoztával a szél is lecsendesedett, a fellegek pedig elvitorláztak kelet felé, hogy felfedjék a hold hatalmas korongját a tenger tükre felett. Baljós elıjelet hordozott magában az a hold; jókorára duzzadt ezüst golyóbis, melyet az óceán fekete és ezüst fodrai felett kúszó távoli felhık izzása homályosított. A csillagok még sohasem tőntek ily ragyogónak. Bel szekerének roppant alakja épp a fejünk felett fénylett, örökkön nyomába járva a csillagképnek, melyet mi pisztrángnak neveztünk. Az Istenek a csillagok között éltek, és én a hidegen gomolygó pára szárnyán imádságot küldtem feléjük, melyek talán sohasem értek el azokhoz a távolban izzó tüzekhez. Néhányan közülünk elbóbiskoltak, ám sekély az álma a megfáradt, didergı, és rémült embereknek. Ellenségeink, lándzsáik győrőjébe fogva a buckát, tüzeket gyújtottak. A pónik ellátták a Vérpajzsosokat elegendı tőzifával, és a máglyák oly hatalmasan lángoltak az éjszakában, hogy izzó szikraesıt köpködtek a tiszta égboltra. Nesz sem hallatszott az Üst verme felıl, ahol Merlin köpenybe tekert testét egy roppant szikla árnyéka vonta puha sötétségbe, és ahol egymást váltogatva álltunk ırt, hogy a lovasok alakjait figyeljük a tüzek ellenében. Idınként egy-egy hosszú lándzsa elıröppent az éjszakából és feje megcsillant a fakó holdfényben, mielıtt a fegyver ártalmatlanul a sziklákhoz csapódott volna. – És most mihez kezdünk az Üsttel? – kérdeztem Nimuét. – Samaining semmit – felelt tompán. Összekuporodva feküdt a ledobált csomagokon, lábait a köveken nyugtatva, melyeket oly nagy erıfeszítéssel hányt ki a verembıl. – Mindennek a helyén kell lennie, Derfel. A holdnak fel kell telnie, megfelelınek kell lennie az idınek, és mind a tizenhárom Kincset egy helyre kell összehordani. – Mesélj nekem a Kincsekrıl – szólt Galahad a verem túlsó oldaláról. Nimue kiköpött. – Hogy kigúnyolhass bennünket, keresztény? -hívta ki maga ellen. Galahad elmosolyodott. – Ezrével vannak olyanok, Nimue, kik kigúnyolnak benneteket. Azt mondják, az Istenek halottak és nekünk az emberekbe kellene vetnünk bizalmunkat. Arthurt kellene követnünk, mondják, és úgy gondolják, bármilyen kutatás értelme holmi üstök, köpenyek, kések és kürtök után odaveszett Ynys Monnal együtt. Britannia királyai közül hányan adták embereiket a kutatáshoz? – Fészkelıdni kezdett, próbálván kényelemre lelni a fagyos éjszakában. -Egyikük sem segített, Nimue, mert ık kigúnyolnak benneteket. Késı van már ehhez, mondják. A rómaiak mindent megváltoztattak, és bármely értelmes ember tudja, hogy az Üstöd éppoly halott, mint maga Ynys Mon. A keresztények szerint a sátán munkáját végzed, ám ez a keresztény, drága Nimue, kardjával kísért e helyre, és ha másért nem is, ezért mindenképpen tisztelettel tartozol nekem, úrnım. Nimue nem szokott hozzá a dorgáláshoz, kivéve talán Merlin személyét, és most is felhúzta az orrát Galahad gyengéd feddésén, ám végül mégis megenyhült. Összevonta vállán Merlin medveprémjét, és elıregörnyedt. – A Kincseket – kezdte – az Istenek hagyományozták ránk. Nagyon régen történt mindez, mikor Britannia még magában volt az egész világon. Nem voltak más földek; csak Britannia volt, és a határtalan tenger, melyet a nagy köd burkolt be. Britanniának tizenkét törzse élt akkoriban, s nem volt, csak tizenkét király, tizenkét ünnepi csarnok, és tizenkét istenség. Ezek az Istenek, miként mi is, ezt a földet tapodták, és egyikük, Bel, még halandó lényt vett feleségének is; es úrnınk is – intett
Ceinwyn felé, ki éppoly figyelmesen hallgatta, Wint bármelyik lándzsásom – e frigybıl származik. Megállt, amint kiáltás harsant a tőzgyőrő felıl, ám az nem jelzett „veszélyt, és az éjszakára újra néma csend borult, amint Nimue folytatta a mesét. – A többi istenség azonban, féltékenykedve a tizenkettıre, mely Britanniát uralta, elıjött a csillagokból és próbálta elragadni Britanniát tizenkét istenétıl, az ütközetet pedig leginkább a tizenkét törzs szenvedte meg. Az Istenek egyetlen lándzsadöfése száz embert terített le és nem volt földi pajzs, mely ellene állhatott volna egy isteni kardnak, ezért a tizenkét istenség, mert oly nagyon szerette Britanniát, tizenkét Kincset ajándékozott a tizenkét törzsnek. Minden egyes Kincset a királyi csarnokokban kellett ırizni, és a Kincs jelenléte megırizte a csarnokot s a benne tartózkodókat az Istenek lándzsáitól. Nem voltak ezek nagy dolgok. Ha a tizenkét istenség csodálatos tárgyakat ajándékozott volna nekünk, akkor a többi isten is meglátta volna azokat, felismerte volna céljukat, és elragadta volna azokat saját oltalmára, így a tizenkét ajándék hétköznapi tárgy lett: egy kard, egy kosár, egy kürt, egy szekér, egy kötıfék, egy kés, egy fenıkı, egy ujjas kabát, egy köpeny, egy tál, egy kockatábla, és egy harcosgyőrő. Tizenkét hétköznapi tárgy, és az Istenek mást sem kértek tılünk, csak hogy ırizzük meg e tizenkét Kincset, oltalmazzuk azokat, és tiszteletünkkel adózzunk személyük elıtt, s cserébe, azontúl, hogy oltalmat adott a számukra, e Kincsek segítségével mind a tizenkét törzs megszólíthatta a maga istenét szükség esetén. Minden esztendıben csak egyszer hívhatták ıket, mindössze egyszer, ám ez is adott a törzseknek némi hatalmat az Istenek szörnyő háborújában. Itt megállt, hogy összébb vonja vállán a medveprémet. – A törzsek tehát megkapták a maguk Kincseit – folytatta –, ám Bel, amiért is annyira szerette földi asszonyát, egy tizenharmadik ajándékot adott neki. Nekiadta az Üstöt, s meghagyta számára, hogy valahányszor öregedni kezd, nem kell egyebet tennie, mint megtöltenie vízzel az Üstöt, alámerülnie a vízben, és máris újra fiatal lesz. Imigyen, szépségét megırizve, örökké Bel isten mellett járhatott. És az Üst, miként ti is láthattátok, csodálatos edény; aranyból és ezüstbıl való, s messze pompásabb bárminél, amit az ember készíthet. A többi törzs látta ezt és féltékenység ébredt szívükben, s ezzel megkezdıdtek a háborúk Britanniában. Az Istenek a levegıben ütköztek meg egymással, míg a tizenkét törzs a földön küzdött, és a Kincseket, egyiket a másik után, elrabolták egymástól, avagy lándzsásokra cserélték ıket, és ezt látva, a felháborodott Istenek visszavonták védelmüket. Az Üstöt ellopták, Bel szerelme megöregedett és elhalt, Bel pedig átkot bocsátott ránk. Az átok más földek és más népek születése lett, ám Bel ígéretet tett rá, hogy ha egy Samain éjen újból összegyőjtjük a tizenkét törzs tizenkét Kincsét, végrehajtjuk az illı szertartásokat, és megtöltjük a tizenharmadik ajándékot vízzel, melybıl ember nem iszik, ám amely nélkül ember nem élhet, akkor a tizenkét istenség újból a segítségünkre siet – Itt elhallgatott, vállat vont, és felnézett Galahadre. – Ezért, keresztény – tette hozzá –, ezért kell itt lennie most a kardodnak. Hosszú csend állott be. A holdfény végiglopakodott a sziklákon, közelebb csusszanva a veremhez, ahol Merlin feküdt a vékony szövetanyag alatt. – És birtokotokban van a tizenkét Kincs? – kérdezte Ceinwyn. – A legtöbb – felelt Nimue kitérıén. – De az Üstnek még a tizenkettı nélkül is hatalmas az ereje. Roppant az ereje. Nagyobb, mint a többi tizenkettınek együttvéve. – Ellenséges tekintettel fordult a verem túlsó felén meghúzódó Galahad felé. – És te mit teszel majd, keresztény, ha tanúja leszel e hatalomnak? Galahad elmosolyodott. – Emlékeztetni foglak rá, hogy kardommal segítettem kutatásod – felelte. – Valamennyien így tettünk. Mi vagyunk az Üst harcosai – szólalt meg Issa csendesen, a költıiségnek olyan húrjait megpengetve, melyek létezésérıl eddig fogalmam sem volt, és többi lándzsásom is elmosolyodott. Szakállukra fehéren ült ki a dér, kezüket rongyokba és szırmékbe bugyolálták, szemük beesettnek tetszett, ám mégis ık voltak azok, akik fellelték az Üstöt és diadaluk felett érzett jogos büszkeségük most eltöltötte ıket, még ha a hajnal elsı fényeinél a Vérpajzsosokkal és azzal a tudattal kellett is szembenézniük, hogy valamennyien
elvesztünk. Ceinwyn odabújt hozzám, megosztva velem farkasprémem. Kivárta, míg Nimue elalszik, majd odadugta arcát az enyémhez. – Merlin halott, Derfel – suttogta vékony cérnahangon. – Tudom – bólintottam, hiszen sem mozgolódás, sem egyéb nesz nem hallatszott az Üst verme felıl. – Megtapogattam az arcát és a kezét – suttogta –, és azok hidegek voltak, akár a jég. Odaemeltem késem pengéjét az ajkai elé, és az nem párásodott be. Halott. Nem szóltam semmit. Szerettem Merlint, mert mellettem állt atyám helyett, és még most sem igazán tudtam hinni benne, hogy meghalt diadala percében, de a remény sem ébredt fel bennem, hogy valaha látom újra szárnyalni lelkét. – Itt kellene ıt eltemetnünk – mondta Ceinwyn halkan –, az Üst belsejében. – Újra nem feleltem semmit. Keze megtalálta az enyémet. – Mi lesz most? – kérdezte. Meghalunk, gondoltam, de még mindig nem feleltem. – Nem fogod engedni, hogy elvigyenek? – suttogta. – Soha – feleltem. – A nap, amelyen találkoztunk, Lord Derfel Cadarn – nézett a szegembe –, életem legszebb napja volt. – Ettıl már könnyeim is elıbuggyantak, bár hogy az örömtıl-e, avagy a fájdalomtól, hogy a következı rideg hajnalon mindezt örökre el kell veszítenem, nem tudtam volna megmondani. Sekélyes álomba zuhantam, s álmomban foglyul estem az ingoványon, és sötét lovasok vettek körül, akik csodálatos módon képesek voltak mozogni a felázott lápon is, azután azt találtam, hogy nem tudom emelni pajzstartó karomat és láttam, hogy egy kard csap le jobb vállamra, s felriadva rémülten kaptam lándzsám után, de csak Gwilymet láttam, aki véletlenül megütötte vállamat lándzsájának nyelével, mialatt felkapaszkodott a sziklafalon, hogy elfoglalja ırhelyét. – Bocsáss meg, uram – suttogta. Ceinwyn karom hajlatában aludt, míg Nimue a másik oldalamon kuporodott össze. Galahad, fagytól kifehéredett szıke szakállával, halkan szuszogott, többi lándzsásom pedig vagy el-elbóbiskolt, vagy fagyos kábulatban feküdt a földön. A holdkorong majdnem fölénk ért, fénye felgyújtotta az egymásra rakott pajzsokra felfestett csillagokat, és bevilágította az általunk vájt verem sziklás oldalát. A ködpára, mely elfelhızte a hold felpüffedt arcát, mikor az még a tenger felett függött, mostanra szertefoszlott, és a tiszta, kemény élő, hideg fényő korong úgy vált el a sötét égbolttól, akár a frissen vert érme. Félig emlékeztem rá, amint anyám egy férfi nevét ejti a hold fényében, de képtelen voltam a maga teljességében tetten érni az emléket. Anyám szász volt, én pedig már ott lapultam a hasában, amikor egy dumnoniai rajtaütés során elragadták. Azt mondták, még mindig életben van, Siluriában, noha én nem láttam attól a pillanattól fogva, hogy Tanaburs druida kiragadott a karjaiból és egy farkasverembe vetve próbálta életem venni. Merlin nevelt föl, és én britonná lettem, Arthur barátjává és azé a férfiúvá, ki elragadta Powys csillagát fivére csarnokából. Milyen különös is az élet, gondoltam magamban, és mily szomorú, hogy ily gyászos véget kell érnie Britannia szent szigetén. – Szerinted sincs – szólt Merlin – valahol errefelé sajt? Meredten bámultam rá, azt gondolván, még mindig álmodom. – Az a fakó fajta, Derfel – folytatta türelmetlenül –, ami omladozik. Nem az a kemény, az a sötétsárga. Ki nem állhatom a kemény, sötétsárga sajtot. A veremben állt és egyenesen felém meredt, köpenyébe öltözötten, mely most afféle vállkendıként csüngött alá csontos válláról. – Uram? – szólaltam meg alig hallhatóan. – Sajtot, Derfel. Nem érted, mit mondok? Sajtot kívánok. Kell itt lennie valahol. Vászonba csomagolva. És merre van a botom? Az ember ledıl egy kicsit szunyókálni, és máris ellopják a botját. Hát teljesen kipusztult már a tisztesség? Micsoda szörnyő világ. Se sajt, se tisztesség, se bot.
– Uram! – Ne üvöltözz velem, Derfel. Nem vagyok süket, csak éhes. – Ó, uram! – Most meg sírva fakadsz! Hogy én mennyire győlölöm az érzelgısséget. Nem kérek egyebet, csak egy morzsányi sajtot, erre te sírva fakadsz, mint egy gyerek. Á, megvan a botom. Helyes. – Elvette a fekete botot Nimue mellıl és a segítségével kikecmergett a verembıl. Mostanra a többi lándzsás is ébredezni kezdett és eltátott szájjal meredt rá. Azután Nimue is felébredt, és hallottam Ceinwyn apró sikolyát is. – Gondolom, Derfel – folytatta Merlin, miközben kutatni kezdett holmink közt a sajt után –, már megint valami kellemetlenségbe sodortál bennünket? Körbe vagyunk véve, igazam van? – Igen, uram. – Túlerıben vannak? – Igen, uram. – A mindenit, Derfel, a mindenit. És még te hívod magad harcosok urának? Sajt! Végre megvan. Tudtam, hogy maradnia kellett. Csodálatos. Reszketı ujjal mutattam a veremre. – Az Üst, uram. – Tudni akartam, hogy az Üst miként mővelte e csodát, de túlságosan is zavarodott voltam az ámulattól és megkönnyebbüléstıl, hogy értelmesen ki tudjam fejezni magam. – És milyen helyes üst, Derfel. Tágas, kellıen mély, birtokolja mindama tulajdonságokat, melyeket jogosan várhatunk el egy üsttıl. – Leharapott egy darabka sajtot. – Ki vagyok éhezve! – Magához vett még egy falatot, majd visszatelepedett a sziklára és sugárzó mosolyt villantott felénk. – Túlerıben vannak és körülvettek bennünket! Lám, lám! Mi jöhet még? – Szájába tömködte a sajt utolsó darabkáját is, majd kezével összesöpörte a morzsákat. Egy különlegesen nyílt mosolyával ajándékozta meg Ceinwynt, majd kitárta hosszú karját Nimue felé. – Minden rendben? – kérdezte tıle. – Minden rendben – felelt Nimue nyugodtan, amint befészkelte magát a karjai közé. Egyedül ıt nem lepte meg Merlin szemmel látható egészsége. – Azon túl, hogy túlerıben vannak és körülvettek bennünket- szólt Berlin csipkelıdve. – Nos hát, mit tegyünk? Veszély esetén rendszerint az a legbölcsebb, ha feláldozunk valakit. – Várakozásteli tekintettel mérte végig a férfiak karéját. Arca visszanyerte régi színét, és visszaköltözött belé a régi huncut hevület is. – Derfelt, talán? – Uram! – tiltakozott Ceinwyn. – Úrnım! Nem rólad van szó! Nem, nem, nem, nem, nem. Te már épp eleget tettél. – Csak áldozatot nem, uram – könyörgött Ceinwyn. Merlin mosolygott. Nimue láthatóan ismét álomra szenderedett a karjai között, de mi többiek nem leltünk többé nyugalomra. Egy lándzsa csattant a sziklafalnak, és a hang nyomában Merlin felém tartotta botját. – Mássz fel a csúcsra, Derfel, és tartsd nyugatnak a botomat. Nyugatnak, ne feledd, s nem keletnek. Próbálj meg végre valami hasznosat is tenni a változatosság kedvéért, rendben? Persze, ha azt akarom, hogy valami rendben el legyen intézve, magamnak kell elvégeznem, csak most nem akarom felébreszteni Nimuét. Indulj már. Megragadtam a botot és felkapaszkodtam a sziklákon, hogy megállják a domb legmagasabb pontján, és ott, híven követve Merlin utasítását, a távoli tenger felé mutassak. – Ne bökdöss vele! – ért el hozzám Merlin hangja. – Csak mutass! Erezd a hatalmát! Nem ösztöke ez, fiú, hanem egy druida botja! Nyugat felé tartottam a botot. Diwrnach sötét lovasai bizonyára megérezték a mágiát, mert egyszeriben saját varázslóik is üvölteni kezdtek és tucatnyi lándzsás is elıreindult, hogy felém hajítsa fegyverét. – És most – kiáltott Merlin, amint a lándzsák lehullottak alám –, adj neki erıt, Derfel, adj neki erıt! – A botra összpontosítottam, pedig az igazat megvallva semmit sem éreztem, noha Merlin így is elégedettnek tőnt erıfeszítéseimmel. – Most engedd le – mondta –, és pihenj
egy kicsit. Jókora séta áll még elıttünk. Maradt még egy kis sajt? Egy zsákkal meg tudnék enni belıle! Feküdtünk a hidegben. Merlin nem nyitott vitát az Üstrıl, miként rejtélyes gyógyulásáról sem, de én éreztem, hogy valamennyien jobb kedvre derülünk. Hirtelen reménykedés éledt bennünk. Élni fogunk, és Ceinwyn volt az elsı, aki meglátta szabadulásunk útját. Megbökte az oldalamat, majd felmutatott a holdra, és én láttam, hogy a tisztán metszett alakot most fényesen izzó ködgyőrő burkolja be. Azt a ködpárát mintha győrőbe rendezett porított drágakövek alkották volna, oly élesen és fényesen villództak azok a parányi pontok az ezüst telihold körül. Merlin ügyet sem vetett a holdra, s még mindig a sajtokról csacsogott. – Volt egy asszony Dun Seilóban, aki csodálatosan puha sajtot tudott készíteni – mondta. – Csalánlevelekbe csomagolta ıket, hajói emlékszem, majd ragaszkodott hozzá, hogy hat hónapig olyan dézsában érlelje ıket, melyeket elızıleg kosvizeletben áztattak. A kos vizeletében! Egyes emberek hihetetlenül babonásak tudnak lenni, viszont a sajtja ezzel együtt egyszerően felülmúlhatatlan volt. – Kuncogni kezdett. – Szerencsétlen férjének kellett a kosok vizeletét győjteni. Hogyan volt rá képes? Valahogy soha nem kérdeztem meg tıle. Megragadta a szarvukat és csiklandozta ıket, ti mit gondoltok? Vagy talán a sajátját adta, és soha nem mondta meg az asszonynak. Én azt tettem volna. Kezd melegebb lenni, nem találjátok? A csillámló jégszilánkos köd a holdkorong körül szertefoszlott, ám eközben a hold széle mit sem tompult. Ehelyett finomabb pára kezdte elmosni a vonalakat, mely a valóban érezhetıen melegebb nyugati szél szárnyán sodródott. A fénylı csillagok megfakultak, a jégkristályok a sziklák felszínén fényes mázzá olvadtak, és valamennyien megszőntünk dideregni. Lándzsahegyeinket is újra érinthettük. Ködkerekedett. – A dumnoniaiak persze erısködnek, hogy az ı sajtjuk a legfinomabb egész Britanniában – folytatta Merlin, mintha egyéb dolgunk sem lett volna, mint a sajtról szóló fejtegetéseit hallgatni –, és, ha ıszinte akarok lenne, némelykor valóban jó tud lenni, de a legtöbb esetben sajna, túl kemény. Emlékszem, Uther egyszer még a fogát is beletörte egy sajtba, ami egy Lindinis környéki farmról származott. Egyszerően kettétörte benne a fogát! Szegény fickó, hetekig szenvedett tıle. A gondolatát sem állhatta, hogy kihúzzák egyetlen fogát is. Ragaszkodott hozzá, hogy őzzek valami varázslatot, de érdekes módon a varázslat sohasem mőködik a fogakon. A szemeken igen, a beleken kivétel nélkül, és néha még az agyon is, noha ezt a varázslatot ma már csak kevesen értik Britanniában. De a fogakon? Soha. Foglalkoznom kell ezzel a kérdéssel, amint lesz rá egy kis idım. Sebaj, azért én élvezem a foghúzást is. – Felvillantotta sugárzó mosolyát, megmutatva fehér fogainak ritka szép, hiánytalan sorát. Arthur is hasonló jószerencsét mondhatott magáénak, ám minket többieket gyötört épp eleget a fogfájás. Feltekintettem, hogy azt találjam, a legfelsı sziklákat máris szinte elrejtette a köd, mely percrıl percre sőrősödött. Druidák köde volt ez, tejszerően terpeszkedı fehér fátyol, mely Ynys Mon egészét párakö-Penybe bugyolálta. – Siluriában – csacsogott Merlin –, tálakban szolgálnak fel mindenféle pépeket, és sajtnak nevezik azokat. Olyan visszataszítóak, hogy „lég az egerek sem fanyalodnának rá, de hát mi másra is számíthatna az ember egy Siluriától? Van valami, amit el szeretnél mondani nekem, Derfel? Nagyon izgatottnak tőnsz. – Köd, uram – szóltam izgatottan. – Milyen pompás megfigyelı vagy – bólintott elismerıen. – Talán lennétek olyan szívesek kivenni az Üstöt a verembıl? Ideje lenne indulni, Derfel, ideje lenne indulni. És így tettünk.
MÁSODIK RÉSZ
A félbehagyott háború
– Nem! – tiltakozott Igraine, amikor felnézett az utolsó tekercsbıl. – Nem? – kérdeztem udvariasan. – Nem hagyhatod csak így abba a mesélést! – kiáltotta. – Mi történt? – Eljöttünk, természetesen. – Ó, Derfel. – Ledobta a tekercset. – Vannak konyhalegények, akik náladnál különbül elmesélnek egy történetet! Mondd el, mi történt azután, követelem! Így hát elmondtam neki. Közel járt már a hajnal, és a köd tömött felhıként ülte meg a földet, oly sőrőn, hogy amikor leereszkedtünk a sziklák közül és összegyőltünk a bucka lábánál, az a veszély fenyegetett, hogy még egymást is szem elıl tévesztjük, ha csak egyetlen lépést is teszünk. Merlin láncalakzatot vetetett fel velünk, melyben mindenki az elıtte haladó köpenyének szegélyét szorongatta, és az Üstöt hátunkra szíjazva libasorban lopakodtunk lefelé a lejtın. Merlin, botját kezében markolva, baj nélkül keresztül vezetett bennünket a Vérpajzsosok sorain, és senki sem látott meg bennünket. Hallottam, ahogy Diwrnach üvöltözik embereivel, hogy szóródjanak szét, ám azt még a sötét lovasok is tudták, hogy varázsköddel van dolguk, és inkább megmaradtak tüzeik közelében; mégis, ezek az elsı lépések voltak a legveszélyesebbek az elıttünk álló úton. – De hát a történetek szerint – erısködött királynım – egyszerően köddé váltatok. Diwrnach emberei állították, hogy elrepültetek a szigetrıl. Ez egy híres történet! Én még az anyámtól hallottam. Nem mondhatod azt, hogy csupán elgyalogoltatok onnét. – Pedig így történt – mondtam. – Derfel! – korholt Igraine. – Se el nem tőntünk – magyaráztam türelmesen –, se el nem repülünk, bármit is hallottál az esetrıl. – Akkor hát mi történt? – kérdezte, még mindig kiábrándultan hallgatva a híres mese mezítlábas változatát. Órákig gyalogoltunk, követve Nimuét, aki birtokolta a hátborzon-8&to képességet, hogy sötétben vagy ködben is megtalálta útját. ??? 'ttiue volt az is, aki embereimet elvezette a Lugg Vale-i csata elıestéjén, és most, Ynys Mon hirtelen kerekedett téli ködében is ı irányított el bennünket az egyik óriási füves sírbuckához, melyet még a régiek emelhettek. Merlin ismerte a helyet, sıt állította, hogy évekkel ezelıtt aludt is itt, s utasította három emberemet, hogy hányják félre a sziklákat, melyek a szarvként kitüremkedı füves földhányások közt megbúvó bejáratot elrejtették. Azután, egyikünk a másik után, kezünkre és térdünkre ereszkedve, bemásztunk a bucka sötét méhébe. A földhalom ısi sírt rejtett, és egymásra tornyozott roppant sziklatömbök alkották, melyek egy központi átjáró felett alkottak boltozatot, ahonnét hat kisebb kamra nyílott. Amikor végeztek az építésével, a régiek kıtáblákkal fedték be a folyosót és a kamrákat, majd az egész fölé földhalmot hánytak. Nem égették el halottaikat, miként azt mi tettük, vagy hagyták ıket
magukra a hideg földben, ahogyan a keresztények, inkább a sziklakamrákban fektették le ıket, ahol napjainkig nyugodtak, minden kincseikkel együtt – ivótülkök, szarvasagancsok, kıbıl pattintott lándzsahegyek, kıkések, és bronztálak társaságában, nyakukban fekete borostyánokból főzött láncokkal, melyek ékkövei máig takaros rendben sorakoztak, noha az ıket tartó fonalak rég szertefoszlottak. Merlin ragaszkodott hozzá, hogy látogatásunkkal ne háborgassuk a holtak nyugalmát, ezért a központi folyosón kuporodtunk egymás mellé, és békében hagytuk a csontkamrákat. Harci énekeket mondtunk és történeteket meséltünk. Merlin elmondta, miként vigyázták a régiek Britanniát, mielıtt a rómaiak eljöttek volna, és vannak helyek, mesélte, ahol ısatyáink ivadékai még mindig élnek. İ maga egykor járt mély, elfeledett völgyeikben, és eltanulta néhány varázslatukat is. Elmondta, miként fogják meg az év elsı újszülött bárányát, zárják vesszıkosárba, és temetik el a legelık alatt, hogy biztosak lehessenek benne, a többi bárány egészségesnek és erısnek születik. – Mi is így teszünk – szólt Issa. – Mert ıseink eltanulták a régiektıl – bólintott Merlin. – Benoicban – vette át a szót Galahad – mi le szoktuk nyúzni az elsı bárány bırét, és egy fához szegezzük. – Az is mőködik – visszhangzóit Merlin hangja a hideg, sötét átjáróban. – Szegény bárányok – szólt Ceinwyn, és mindenki felnevetett. A köd felszállt, ám a sírbucka mélyén nekünk vajmi kevés fogalmunk volt nappalról vagy éjszakáról, csak amikor félretoltuk a köveket, hogy némelyikünk kicsusszanhasson. Idırıl idıre ezt kellett tennünk persze, ha nem akartunk a saját mocskunkban élnünk, és ha éppen nappal volt, mikor félrevontuk a sziklákat, elrejtezhettünk a földszarvak közt és figyelhettük, miként kutatják át a sötét lovasok a mezıket, barlangokat, ingoványokat, sziklákat, viskókat, és a szélgörbítette fákból álló ritkás erdıket. Öt álló nap kutattak bennünket, mialatt mi elfogyasztottuk ételünk legutolsó morzsáit is, és azt a vizet ittuk, mely keresztül csurgott a sírbucka kövein, ám végül Diwrnach úgy döntött, hogy varázslatunk erısebb az övénél, és felhagyott a kutatással. Két további napig vártunk, hogy megbizonyosodjunk róla, nem próbál elıcsalogatni bennünket rejtekünkrıl, azután útnak indultunk. Arannyal gazdagítottuk a holtak kincseit, megfizetvén szállásunkért, s elzártuk a bejáratot magunk után, majd keletnek vettük az irányt a téli napkorong alatt. Amint partot értünk, kardunkat használva hajtottuk uralmunk alá a két halászbárkát, és így hajóztunk el a megszentelt szigetrıl. Keletnek mentünk, s amíg csak élek, emlékezni fogok, hogyan csillant meg a napfény az Üst arany mintázatán és kerek ezüsthasán, mialatt a rongyos vitorlák a biztonság felé repítettek bennünket. Dalt költöttünk, miközben hajóztunk, az Üst dalát, és ezt a dalt még manapság is ajkamra veszem, noha hangom fénykorában sem ért fel még a leghitványabb bárdéhoz sem. Cornovariában szálltunk partra, és onnét gyalog indultunk délnek, Elmeten át a baráti Powysba. -Ezért van hát, úrnım – vontam meg a végsı tanulságot –, hogy a mesék úgy tartják, Merlinnek nyoma veszett. Igraine összevonta szemöldökét. – És a sötét lovasok nem kerestek a sírhalomnál? – Kétszer is megtették – feleltem –, ám nem tudták, hogy a bejáratot fel lehet szabadítani, vagy csak féltek az odabent lakozó holtak szellemétıl. És Merlin, természetesen, mindent elrejtı varázsködöt szıtt körénk. – Bárcsak elrepültetek volna – zsémbelıdött Igraine. – Mennyivel tetszetısebb mese lenne. – Nagyot sóhajtott az elveszett álom után. – De az Üst története itt még nem ér véget, ugye? – Sajna, nem. -Tehát… – Tehát a maga idejében tovább kell majd mesélnem – vágtam közbe. Felhúzta az orrát. Ma vidraprémmel szegélyezett szürke köpenyt visel, ami kimondottan széppé teszi. Még mindig nem terhes, ami arra enged következtetni, hogy vagy nem gyermekszülésre szánta ıt a sors, vagy férje, Brochvael király túlságosan is sok idıt áldoz ágyasára, Nwyllére. Hideg van ma, és a hirtelen széllökések belekapaszkodik az apró lángokba tőzhelyemben, mely akár tízszer akkora tüzet is magába tudna fogadni, mint amekkorát Sansum püspök engedélyez a számomra. Hallani, hogy a szent Árun testvért
dorgálja, aki szegény monostorunk szakácsa lenne. A zabkásaleves túl forró volt ma reggel és megperzselte Szt. Tudwal nyelvét. Tudwal még csak gyermek, püspök urunk közeli társa Jézus Krisztusban, ám a püspök múlt évben mégis szentté nevezte ki. A sátán oly sok kelepcét állít az igaz hithez vezetı ösvényen. – Szóval akkor te és Ceinwyn, ti voltatok azok – olvasta rám Igraine. – Mik voltunk? – kérdeztem. – Szerelmesek voltatok – felelt Igraine. – Egy életen át – vallottam meg. – És soha nem keltetek egybe? – Soha. Esküt tett rá, emlékszel? – De nem hasadt ketté a gyermekétıl – mondta Igraine. – A harmadik kis híján végzett vele – feleltem –, de a többiek könnyebben sikeredtek. Igraine a tőz mellett kuporgott, sápadt kezét a nyomorúságos lángokhoz közelítve. – Olyan szerencsés vagy, Derfel. – Én? – Hogy ilyen szerelmet ismerhettél. – Reménytelenül epekedınek tőnt. A királyné most sem lehetett idısebb, mint Ceinwyn, mikor elıször megláttam, és miként Ceinwyn, Igraine is gyönyörő volt, ki oly szerelmet érdemelt volna, melyet bárdok énekelnek meg. – Szerencsés voltam – ismertem el. Ablakomon túl Maelgwyn testvér épp végzett a zárda tőzifájával, nehéz kalapácsával és szekercéjével aprítva a tönköket, s énekelgetve munka közben. Dala Rhydderch és Morag szerelmét meséli el, ami azt jelenti, hogy feddı korholásban lesz része, mihelyt Sansum püspök végez Árun megalázásával. Testvérek vagyunk Krisztusban, állítja a szent, s egyesít bennünket a végtelen szeretet. – És Cuneglas nem haragudott, amiért húga elszökött veled? – kérdezte Igraine. – Egy cseppet sem? – Semennyire – feleltem. – Azt akarta, hogy költözzünk vissza Caer Swsbe, ám mindketten megkedveltük Cwm Isafot. És Ceinwyn nem igazán szerette sógornıjét. Helledd született zsémbelıdı volt, tudod, és ebben bízvást támaszkodhatott két kiszikkadt nagynénjére is. Valamennyien helytelenítették, amit Ceinwyn tett, és ık kezdtek botrányról pletykálni is, pedig semmi botrányosat nem tettünk. – Itt megálltam, visszaemlékezve azokra a régi napokra. – A legtöbben nagyon kedvesek voltak velünk, az igazat megvallva – mentem tovább. – Tudod, Powysban akkor még sokan nehezteltek Lugg Vale miatt. Túl sokan veszítették el atyjukat, fivérüket és férjüket, ezért Ceinwyn akaratossága afféle elégtételt jelentett a számukra. Élvezettel nézték Arthur és Lancelot zavarát, így Helledden és a két kriplin kívül senki sem torzsalkodott velünk. – És Lancelot nem is szállt harcba veled menyasszonyáért? – kérdezte Igraine megütközve. – Bárcsak tette volna – feleltem szárazom. – Mennyire élveztem volna. – És Ceinwyn egyszerően csak gondolt egyet, és megtette? – kérdezte Igraine, láthatóan megdöbbenve a puszta gondolattól is, hogy egy asszony ilyesmit merészeljen tenni. Felállt és odasétált az ablakhoz, hogy egy ideig Maelgwyn énekét hallgassa. – Szegény Gwenhwyvach – szólt hirtelen. – Olyan egyszerőnek, otrombának és unalmasnak írtad le. – Sajna, bírt mindezekkel a tulajdonságokkal. – Nem lehet mindenki gyönyörő -jelentette ki Igraine, egy olyasvalaki bizonyosságával, aki az. – Nem – engedtem meg –, de te sem hétköznapi történetet akarsz hallani. Szenvedéllyel főtöttnek szeretnéd hallani Arthur Britanniáját, ám én nem éreztem szenvedélyt Gwenhwyvach iránt. Nem parancsolhatod a szerelmet, úrnım, azt csak a szépség vagy a vágyakozás teheti meg. Igazságosnak szeretnéd látni a világot? Akkor képzeld el királyok, királynık, urak, szenvedélyek, és mágia nélkül. Ugyan ki szeretne ilyen unalmas világban élni? – Ennek semmi köze a szépséghez – tiltakozott Igraine. -Valójában mindennek köze van a
szépséghez. Mi egyéb rangunk, ha nem születésünk kiváltsága? És mi egyéb a szépség, ha nem újabb kiváltság? Ha az Istenek – itt megálltam, hogy kijavítsam magam –, ha az Úr egyenlınek akart volna bennünket, akkor egyenlınek is teremt, és ha valamennyien egyformák lennénk, hogyan szövıdhetnének románcok? Igraine felhagyott az érveléssel. – Hiszel te a mágiában, Derfel testvér? – kérdezte ehelyett kihívóan. Ezen elgondolkodtam. – Igen – feleltem végül. – És még keresztényként is nyugodtan hihetünk benne. Mert mi egyebek a csodák, ha nem a mágia megnyilvánulásai? – És Merlin valóban ködöt tudott támasztani? Összevontam szemöldököm. – Mindenre, amit csak Merlin tett, létezett egyéb magyarázat is. A köd kelhet a tengerrıl, és elveszettnek hitt tárgyak naponta elıkerülnek. – És a holtak életre támadnak? – Lázár megtette – feleltem –, miként Üdvözítınk is. – Keresztet vetettem. Igraine kötelességtudóan követte példámat. – De Merlin valóban feltámadt holtából? – akarta tudni. – Nem hiszem, hogy halott lett volna – feleltem óvatosan. – De Ceinwyn bizonyos volt ebben? – Halála percéig, úrnım. Igraine ujja köré csavarta övének fonatát. – Vajon az Üst varázsereje tette? Az élesztette fel? – Így mondják. – Ceinwyn mindenesetre varázslatosnak tartotta az Üstöt – érvelt Igraine. – Talán – engedtem meg –, bár inkább csak hétköznapi értelemben. Merlin hosszú hónapokat töltött azzal, hogy összegyőjtse a kóbor emlékfoszlányokat Ynys Monnal kapcsolatban. Tudta, hol állott a druidák szent központja a Llyn Cerrig Bach mellett, és Ceinwyn egyszerően elvezetett bennünket a legközelebbi helyre, ahol az Üstöt biztonságban elrejthették. Azért azt az álmot bizonyosan látta. – Miként te is – mondta Igraine –, ott a Dolforwyn csúcsán. Mi volt az, amivel Merlin akkor megitatott? – Ugyanaz, amit N imue Ceinwynnek adott a Llyn Cerrig Bach mellett – feleltem –; valószínőleg a vöröskalapos gomba egy fızete. – A gomba! – viszolygott Igraine. Bólintottam. – Ezért reszkettem tıle, és ezért nem tudtam állva maradni. – Meg is halhattál volna! – tiltakozott. Megráztam fejem. -Nem sokan halnak meg a gombától, és Nimue amúgy is értett az ilyesmikhez. – Ügy döntöttem, nem mondom el neki, hogy az a legbiztosabb módja a vöröskalapos gomba beadásának, ha a varázsló maga eszi meg a növényt, majd az álmodónak ad egy kupányit a vizeletébıl. – De az is lehet, hogy üszögöt használt -mondtam ehelyett –, bár valószínőleg inkább gomba volt. Igraine a homlokát ráncolta, amint Sansum püspök utasította Maelgwyn testvért, hogy azonnal fejezze be ezt a pogány éneket. A szent ezekben a napokban ingerlékenyebb kedvében volt, mint szokásosan. Fájdalmat érzett, mikor vizeletét ürítette, talán egy húgykı miatt. Imádkoztunk érette. – Akkor most hol tartasz? – kérdezte Igraine, ügyet sem vetve Sansum ırjöngésére. – Hazatértünk – feleltem. – Vissza, Powysba. – És Arthurhoz? – kérdezte mohón. – Arthurhoz is – feleltem, hisz ez az ı meséje; szeretett hadurunk, törvényhozónk, a mi Arthurunk története.
Dicsıséges tavaszt éltünk meg akkor Cwm Isafban, avagy szerelmünk mindent teljesebbnek és fényesebbnek mutatott; de számomra mindenesetre úgy tetszett, hogy a világ még soha nem telt meg ennyi, ??? lcankalinnal és kutyatej fővel, harangvirággal és violával, liliommal és turbolyával. Kék pillangók kergetıztek a ligetekben, ahol lekaszáltuk a bozóttá erısödött főcsomókat a mostanra rózsaszín virágokba borult almafák alól. Nyaktekercsek énekeltek a lombok között, sárszalonkák telepedtek patakunk partjára, és egy barázdabillegetı is beköltözött kis házunk zsúpfedelébe. Öt borjút tartottunk, valamennyi egészséges, mohó és jámbor tekintető, és Ceinwyn teherbe esett. Mindkettınk számára jegygyőrőt kovácsoltam, amint hazaérkeztünk Ynys Monból. A győrőkbe a kereszt jelét metszettük, de nem a keresztények jelképét; s a leányok nálunk az ilyent azután is viselték, hogy a hajadonságból átléptek az asszonyi sorba. A legtöbb leány sodrott szalmaszálakat kapott kedvesétıl és jelvény gyanánt viselte azt; a lándzsások asszonyai rendszerint harcosgyőrőket kaptak, melyekbe a kereszt jelét karcolták; míg a magasabb rangú hölgyek csak a legritkább esetben viseltek győrőt, épp azok közönséges volta miatt. A férfiak közül szintén többen hordták a szerelmesek győrőjét, és egy ilyen megkeresztelt ékszer volt Valerinnek, Powys egyik törzsfıjének ujján is, amikor Lugg Valeben elesett. Valerin egykor Guinevere jegyese volt, mielıtt Henis Wyren örökösnıje találkozott volna Arthurral. A mi győrőnk igazi harcosgyőrő volt, szász harci bárdok acéljából kovácsolva, ám mielıtt elhagytam volna Merlint, aki tovább folytatta útját dél és Ynys Wydryn felé, titokban letörtem az Üst díszítményének egy darabkáját – egy parányi harcos parányi arany lándzsahegyét. Az aranyat tarsolyomba rejtettem, s miután visszaérkeztünk Cwm Isafba, elvittem az aranytöredéket s a két harcosgyőrőt egy fegyver-mőveshez, és végignéztem, miként olvasztja és formálja az aranyat két apró keresztté, és hogyan égeti azokat az acélba. Végig ottmaradtam, hogy megbizonyosodjam róla, nem próbálja meg elsíbolni az arany egy részét, azután az egyik győrőt elvittem Ceinwynnek, míg a másikat saját ujjamra húztam. – Egy darabka szalma éppúgy megtette volna, Derfel – mondta mindig Ceinwyn. – Az Üst aranya jobb szolgálatot tehet nekünk – feleltem erre. Mindig magunkon viseltük a győrőket, Helledd királyné legnagyobb viszolygására.
Arthur ezen a tündöklı tavaszon jött el hozzánk. Derékig levetkızve akadt rám, amint éppen a kúszótarackot tépkedtem a földrıl, amely munka legalább oly végeérhetetlen, akár a fonalgombolyítás. A patak túlpartjáról kiáltott felém, majd lovagolni kezdett felfelé a domboldalon, hogy üdvözöljön. Szürke vászoningbe és hosszú sötét nadrágba öltözött, ám kardot nem hordott magánál. – Szeretem látni, ha egy férfi dolgos – incselkedett velem. – Kiirtani a kúszótarackot még a háborúzásnál is nehezebb munka – zsörtölıdtem, és csípıre tettem a kezem. – Segíteni érkeztél? – Cuneglast jöttem látni – felelte, majd helyet foglalt az egyik jókora görgetegkövön, a legelıt pettyezı néhány almafa árnyékába. – Háború? – kérdeztem, mintha Arthur bármi más járatban is lehetett volna Powysban. Bólintott. – Ideje egy begyőjtenem a lándzsákat, Derfel. Különösen – mosolyodott el – az Üst Harcosait. – Azután ragaszkodott hozzá, hogy elmeséljem az egész történetet, noha már vagy tucatnyi alkalommal hallhatta, s amikor a végére értem, nem szégyellte a bocsánatomat kérni, amiért kételkedett az Üst létezésében. Biztos vagyok benne, hogy Arthur még ekkor is képtelenségnek tartotta az egészet, mi több, veszedelmes képtelenségnek, hisz keresésünk sikere alaposan felbıszítette Dumnonia keresztényeit, akik, mint azt Galahad elmondta, az ördög mővét orrontották mögötte. Merlin visszavitte magával a pótolhatatlan Üstöt Ynys Wydrynbe, ahol a toronyba zárta a kincset. Idıvel, jelentette ki Merlin, magához szólítja
majd roppant hatalmait, és az, már csupán azáltal, hogy Dumnoniába került, új hitet ébresztett az országban, a keresztények minden rosszallása ellenére. – Bár meg kell vallanom – mondta nekem Arthur –, hogy én magam nagyobb hitet merítek a zászlóm alá gyülekezett lándzsásokból. Cuneglas szerint emberei jövı héten indulnak útnak, Lancelot siluriai harcosai máris gyülekeznek Iscánál, és Tewdric emberei is készen állanak. És száraz esztendınek nézünk elébe, Derfel, ami épp megfelelı a harchoz. Egyetértettem. A kırisfák hamarabb kizöldültek, mint a tölgyek, ami száraz nyárral kecsegtetett, márpedig a száraz nyár szilárd talajt teremt pajzsfalaink számára. – Akkor hát merre induljanak embereim? – kérdeztem. – Velem tartanak, ez csak természetes – felelt, majd pillanatnyi szünetet tartott, mielıtt szégyenlısen elmosolyodott. – Azt gondoltam, gratulálni fogsz nekem, Derfel. – Neked, uram? – kérdeztem, tudatlanságot színlelve, csak hogy ° maga közölhesse az örömhírt. A mosoly tovább szélesedett. – Guinevere a múlt hónapban megszült. Fiú lett, egy gyönyörő fiú! – Uram! -kiáltottam fel, tettetve, hogy meglepett az újsággal, noha a sikeres szülés híre már vagy egy hete eljutott hozzánk is. – Egészséges és mohó! Jó elıjel. -Látható gyönyörőséggel töltötte el az apaság, de hát ı mindig is túlzó örömet merített a hétköznapi dolgokból. Folyton erıs családi kötelékekre, és egy illıen gondozott földekkel körülölelt, jól megépített házra áhítozott. – A Gwydre nevet adtuk neki – tette hozzá, majd szeretettel megismételte a nevet. -Gwydre. – Jó név, uram -mondtam, majd beszéltem neki Ceinwyn terhességérıl, mire Arthur kijelentette, hogy a gyermeknek mindenképp leánynak kell születnie, s természetesen azért, hogy idıvel Gwydre asszonya lehessen. Vállamra tette kezét és felsétált velem a házhoz, ahol Ceinwynt éppen a frissen fejt tej fölözése közepette találtuk. Arthur melegen ölelte magához, majd ragaszkodott hozzá, hogy hagyja a fölözést szolgáira és jöjjön ki velünk a napfénybe beszélgetni. A padra ültünk, amit Issa ácsolt az almafa alá, mely házunk ajtaja mellett nıtt. Ceinwyn Guinevere-rıl kérdezte. – Könnyő volt a szülése? – Az volt. – Arthur megérintette a nyakában hordott vasat. – Valóban az, és remekül érzi magát! – Elfintorodott. – Aggódik egy cseppet, hogy gyermeke miatt idısebbnek tetszik, de hát ez képtelenség. Az én anyám sohasem tőnt idısnek. És az a gyermek csakis jót fog tenni Guinevere-nek. – Elmosolyodott, elképzelve, hogy Guinevere is úgy fogja szeretni gyermeküket, miként ı maga. Gwydre persze nem az elsı gyermeke volt. ír ágyasa, Ailleann, két ikerfiúnak is életet adott, Amharnak és Loholtnak, kik mostanra elég naggyá cseperedtek ahhoz, hogy elfoglalják helyüket a pajzsfalban, noha Arthur cseppet sem vágyta társaságukat. -Nem kedvelnek engem – ismerte el, amikor az ikrekrıl kérdeztem –, annál inkább régi barátunkat, Lancelotot. – Szomorú mosolyt ajánlott kárpótlásul, hogy a nevet felemlegette. – Ezért az ı embereivel fognak harcolni – tette hozzá. – Harcolni? – kérdezte Ceinwyn felélénkülve. Arthur szeretetteljes mosolyt küldött felé. – Azért jöttem, hogy elvegyem tıled Derfelt, úrnım. – Hozd is vissza ıt nekem. – Mindössze ennyit tudott felelni. – Egy királynak elegendı gazdagsággal – ígérte Arthur, azután körbefordult és végigmérte Cwm Isaf alacsony falait, a púpos zsúpszalmafedıt, mely melegen tartott bennünket, és a gızölgı trágyadombot, mely az oromzat végénél magasodott. A ház nem volt olyan nagy, mint Dumnonia legtöbb lakóépülete, ám Powysban már kiváltságos szabad embernek számított, ki ilyet birtokolhatott, és mi nagyon megszerettük. Azt gondoltam, Arthur valami megjegyzést készül tenni összehasonlítandó mostani szerény birtokomat jövendı gazdagságommal, és már készültem is védelmembe venni Cwm Isafot minden összevetés ellen, ám Arthur ehelyett reménytelen sóvárgással szólalt meg. – Mennyire irigylem tıled mindezt, Derfel. – Itt minden a tiéd, uram – feleltem, kihallva hangjából a csüggedtséget.
– Márvány oszlopokra és díszes oromfalakra kárhoztatnak – őzte el nevetésével a pillanatot. – Holnap indulok -jelentette be. – Cuneglas tíz napon belül követni fog. Vele tartasz? Avagy jöhetsz korábban is, ha tudsz. És hozz magaddal annyi élelmet, amennyit csak elbírsz. – Hová? – kérdeztem. – Coriniumba – felelte, majd felállt és még egyszer végigmérte otthonunkat, mielıtt újra elmosolyodott volna. – Még egy szóra? – kérte. – Meg kell néznem, Scarach nem forralta-e el a tejet – szólt Ceinwyn, a finom célzás nyomában. – Kívánok neked diadalt, uram – búcsúzott Arthurtól, majd utoljára még egyszer megölelte. Arthur és én felsétáltunk a dombon, ahol megcsodálta a frissen nyírt sövényeket, a megmetszett almafákat, és a parányi halastavat, melyet a patakból kerítettünk el. – Ne verj túlságosan mély gyökeret ebbe a földbe, Derfel – mondta. – Azt akarom, hogy visszatérj Dumnoniába. – Semmi sem ajándékozhatna nekem nagyobb örömet, uram – feleltem, jól tudva, hogy nem Arthur tart távol szülıföldemtıl, de felesége, és annak szövetségese, Lancelot. Arthur elmosolyodott, de nem szólt semmit viszonzásképpen. -Ceinwyn – szólt ehelyett – nagyon boldognak tőnik. – Az is. Mindketten azok vagyunk. Arthur habozott egy pillanatig. – Talán majd azt tapasztalod – szólt végül, az új apa tekintélyével –, hogy a terhesség felkavarja. – Eddig semmi jele, uram – feleltem –, bár ezek még csak az elsı hetek. – Nagyon szerencsés vagy vele – szólt halkan, és visszatekintve azt hiszem, ez volt a legelsı alkalom, hogy a leghalványabb kritikával is illeti Guinevere-t. – A terhesség nagyon nyugtalan idıszak – toldotta meg a sietıs magyarázkodással –, és a háborús elıkészületek sem sokat javítanak a helyzeten. Sajna, nem lehetek otthon annyit, amennyit szeretnék. – Megállt egy öreg tölgy mellett, melybe nem is olyan rég villám csapott és a megfeketedett törzset kertébe hasította, ám az öreg fa még most is minden erejével igyekezett új ágakat hajtani. – Egy szívességet akarok kérni tıled, Derfel – folytatta csendesen. – Bármit, uram. – Ne siesd el, Derfel, még nem tudod, mit kívánok tıled. – Itt megállt, és én megéreztem zavarából, milyen nehezére is eshet megkérnie. Egy-két pillanatig nem is tudta rávenni magát, ehelyett meredten nézte a fákat a völgy déli lankáin, majd motyogott valamit a szarvasokról és harangvirágokról. – Harangvirág? – kérdeztem, azt gondolván, félreértettem szavait. – Csak azon tőnıdöm, miért nem eszik a szarvasok a harangvirágokat – felelt kitérıén. – Minden mást megesznek. – Nem tudom, uram. Vonakodott egy újabb pillanatig, majd egyenesen a szemembe nézett. – Coriniumba hívtam Mithras gyülekezetét – vallotta meg végül. Megértettem, mi következik, és megedzettem rá a szívemet. A harc számtalan örömmel megjutalmazott, ám egy sem volt számomra oly édes, mint hogy Mithras soraiba fogadtak. Mithras a háború római istene volt, ám ı azután is Britanniában maradt, hogy a rómaiak eltávoztak; és követıi közé csakis olyan férfiak tartozhattak, akiket a beavatottak engedtek maguk közé. Ezek a beavatottak számtalan királyságból kerültek ki, és legalább oly gyakran harcoltak egymás ellen, mint egymásért, ám amikor Mithras csarnokába győltek, békét viseltek, és csakis a legbátrabbakat választották soraikba. Mithras beavatottjának lenni egyet jelentett Britannia egyik legvitézebb harcosával, és oly tisztesség volt, melyet magam nem adtam volna könnyő szívvel egyetlen férfiúnak sem. Ahogyan persze egyetlen asszonyt sem avattak soha Mithras misztériumába. Ami azt illeti, ha egyetlen asszony is látta volna e misztériumokat, ott helyben végeznünk kellett volna vele.
– Összehívtam a gyülekezetet – folytatta Arthur –, mert azt akarom, avassuk be Lancelotot a rejtelmekbe. – Jól tudtam ennek is az okát. Guinevere ugyanezt követelte tılem az elmúlt évben, és az azóta eltelt hónapokban csakis abban reménykedtem, hogy mostanra feladta tervét, ám az, éppen a háború elıestéjén, újra napvilágra került. Politikus választ adtam. -Nem lenne-e helyesebb, uram – vetettem fel –, ha Lancelot király várakoznék, míg lebírjuk a szászokat? Addigra bizonyára lenne alkalmunk látni, miként harcol. – Soha, egyikünk sem látta még Lancelotot egyetlen pajzsfalban sem, és ha hü akarok 'enni az igazsághoz, alig vártam már, hogy harcolni láthassam az elkövetkezendı nyáron, s eközben reménykedtem, hogy javaslatom legalább néhány hónapra elodázhatja a végsı döntést az ügyben. Arthur tétova kézmozdulatot tett, mintha felvetésem nem is igazán tartoznék a tárgyhoz. – Nagy nyomás nehezedik ránk – közölte burkoltan –, hogy most válasszuk meg. – Miféle nyomás? – kérdeztem én. – Az anyja nincs jól. Felnevettem. – Ez aligha elégséges ahhoz, hogy bárkit is Mithras követıjének válasszunk, uram. Arthur komor pillantást vetett rám, jól tudva, milyen erıtlen érvelése. – İ király, Derfel – mondta –, és egy király seregét vezeti a háborúnkba. Nem kedveli Siluriát, és nem is hibáztathatom ezért. Vágyakozik a poéták, a hárfások, és Ynys Trebes csarnokai után, pedig örökre elveszítette királyságát, csak mert én nem teljesítettem eskümet és nem siettem seregemmel atyja segítségére. Tartozunk neki, Derfel. – Én nem, uram. – Tartozunk neki – erısködött Arthur. – Akkor is várnia kell Mithrasszal – szóltam határozottan. – Ha fel fogod vetni a nevét, uram, akkor, nem félek kimondani, bizonyosan elutasításra találsz. Tarthatott tıle, hogy ez lesz a válaszom, de csak nem hagyott fel a vitával. – A barátom vagy – szögezte le, félresöpörve ezzel minden érvet, amit csak felhoztam –, és örömömre szolgálna, ha a barátom éppoly tisztességnek örvendene Dumnoniában, mint Powysban. – Korábban alig vette le a szemét a vihar tépázta tölgyrıl, ám most állhatatosán kereste tekintetem. – Lindinisben akarlak látni, barátom, és ha te, mindannyiunk közül éppen te, a támogatásodról biztosítod Lancelotot, akkor bizonyosan beválasztjuk. Sokkal több bujkált Arthur egyszerő szavai mögött, mint amennyi kimondatott. Ezáltal erısítette meg, hogy igenis Guinevere az, aki erılteti Lancelot jelöltségét, és hogy valamennyi engedetlenségem bocsánatot nyer Guinevere szemében, ha teljesítem ezt az egyetlen kérését. Válaszd Lancelotot Mithras követıjének, és magaddal hozhatod Ceinwynt Dumnoniába, ahol Mordred bajnokának kijáró tisztelet övez majd, a magas címhez dukáló vagyonnal, ranggal és földdel együtt. Figyeltem, amint lándzsásaim egy csoportja tőnik fel az északi dombok felıl. Egyik aprócska bárányt hordozott karjában, gyaníthatóan egy árvát, melyet megint Ceinwynnek kell majd a saját kezébıl etetnie. Munkaigényes feladat volt ez, mert a bárányokat friss tejbe áztatott szövetcsücsökkel kellett szoptatni, és azok még a féltı gondoskodás mellett is legalább oly gyakran pusztultak el, mint maradtak életben, ám Ceinwyn mindezek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy próbálja menteni ártatlan életüket. Határozottan megtiltotta, hogy akár egyetlen bárányt is vesszıkosárban temessenek, vagy hogy irhájukat valamely fa törzsére szegezzék, és a nyáj láthatóan nemigen szenvedte meg túlzott engedékenységét. Felsóhajtottam. – Coriniumban tehát – szóltam -javasolni fogod Lancelotot? -Nem, nem én teszem. Bors fogja javasolni. Bors látta harcolni. – Akkor hát reménykedjünk benne, uram, hogy Borsnak kijutott az ékesszólás adományából. Arthur elmosolyodott. – Akkor hát nem adsz semmiféle választ? – Nem adhatok olyant, amilyent szívesen hallanál, uram. Megvonta vállát, megragadta karomat, és elindultunk visszafelé. -Mennyire győlölöm
ezeket a titkos céheket – sóhajtott fel, és én hittem neki, mert Arthurt soha, egyetlen összejövetelen sem láttam, noha jól tudtam, hogy már évekkel ezelıtt beavatták Mithras rejtelmeibe. – A kultuszoknak, mint amilyen Mithras is – folytatta –, össze kellene tartania az embereket, de csak arra valók, hogy éket verjenek közéjük. Irigységet szülnek. Ám néha, Derfel, tőzzel kell a tőz ellen harcolni, ezért azon gondolkodom, hogy magam alapítok új céhet a harcosoknak. Azon férfiak, akik lándzsájukat a szászok ellen vezetik, tagjai lennének valamennyien, és ezt tenném Britannia legmegbecsültebb seregének. – Reméljük, a legnagyobb is lesz -jegyeztem meg. – De nem gyülevészhad – toldotta meg, ezáltal korlátozva a tisztességet azon férfiakra, akik esküjüket teljesítvén, és nem kénytelen kötelességükben fognak lándzsát. – Embereim szívesebben tartoznak majd ehhez, mint holmi titkos kultuszhoz. – És minek neveznéd? – kérdeztem. – Még nem tudom. Britannia Harcosainak? A Bajtársaknak? Cadarn Lándzsáinak? – Könnyedén beszélt, pedig tudtam, milyen komolyan gondolja szavait. – És úgy gondolod, ha Lancelot is Britannia harcosai közé tartozna – ragadtam meg önkényesen az egyik titulust –, akkor nem bánná, ha kirekesztenénk Mithrasból? – Talán ez segítene – engedte meg –, de nem ez az elsıdleges cél. Kötelességet rónák minden harcosra. Ki csatlakozni akarna, esküt kellene tennie, hogy soha többé nem emel fegyvert a többiekre. – Felvillantott egy gyors mosolyt. – Ha Britannia királyai kísértésbe is esnének, lehetetlenné tenném a harcosok számára, hogy egymás ellen harcoljanak. – Aligha lehetetlenné – szóltam élesen. – Egy királynak tett eskü megelız minden mást, még a neked tett esküt is. – Akkor csak megnehezíteném a dolgukat – erısködött –, mert békét akarok, Derfel, békét mindenáron. És te barátom, velem fogsz osztozni e békén Dumnoniában. – Reménykedjünk benne, uram. Magához ölelt. – Találkozunk Coriniumban – búcsúzott. Felemelt kézzel üdvözölte lándzsásaimat, majd visszafordult hozzám. – Gondolkodj Lancelotról, Derfel. És fogadd magadba a végtelen igazságot, hogy néha fel kell áldoznunk büszkeségünket a békéért cserébe. E szavakkal ellovagolt, én pedig indultam figyelmeztetni embereimet, hogy a gazdálkodás ideje immár leáldozott. Lándzsákat kellett élesítenünk, kardokat fennünk, pajzsokat újra festenünk, lakkoznunk és vasalnunk. Visszatértünk a háborúba. Két nappal Cuneglas elıtt indultunk útnak, aki nyugati törzsfıinek és azok viharvert harcosainak érkezését várta be Powys hegyei közül. Rám bízta ígéretét, hogy Powys harcosai egy héten belül Coriniumba érnek, majd magához ölelt és életére esküdött, hogy Ceinwyn biztonságban lesz. Ceinwyn visszaköltözött Caer Swsbe, hol Cuneglas maréknyi lándzsása vigyázta a király családját, míg az távol járt a háborúban. Ceinwyn vonakodott elhagyni Cwm Isafot és beköltözni az asszonyok csarnokába, hol Helledd királynı és áporodott nénikéi uralkodtak, ám én emlékeztettem ıt Merlin történetére a leolt kutyáról és a bırébe bújtatott nyomorék szukáról Guinevere Isisnek emelt templomában, és addig könyörögtem neki, hogy húzódjon menedékbe a kedvemért, míg be nem adta a derekát. Hatan saját embereim közül is csatlakoztak Cuneglas palotaırségéhez, és mi többiek, valamennyien az Üst Harcosai, délnek vettük az irányt. Valamennyien Ceinwyn ötágú csillagját viseltük pajzsunkon, s magunkkal vittünk fejenként két lándzsát, egy kardot, és egy teli bugyrot a hátunkra erısítve, benne kétszersült kenyérrel, sózott hússal, kemény sajttal és szárított hallal. Jó érzés volt ismét masírozni, még ha utunk keresztül is vezetett a Lugg Valeen, ahol mostanra vaddisznók kaparták elı a holtakat, és a mezın mindenfelé elszórt emberi csontok hevertek. Aggódtam, hogy a csontok látványa esetleg majd vereségükre emlékezteti Cuneglas embereit, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy szánjuk rá a fél napot, míg illın újratemetjük a holttesteket, melyeknek, mielıtt elıször eltemették volna, annak rendje és módja szerint lecsapták a fél lábát. Akkor nem minden holtat égethettünk el, ahogyan szerettük volna, ezért le kellett vágni az elföldelt tetemek egyik lábát, hogy a lelkek ne
gyalogolhassanak. Most tehát újra elföldeltük a féllábú holtakat, de még fél napi kemény munkával sem tudtuk eltüntetni a mészárlás minden nyomát. Felkerestem a római szentélyt is, ahol végeztem Tanaburs druidával, és ahol Nimue a halálba kínozta Gundleus lelkét, majd a még mindig vérmocskos padlóra feküdtem, a pókhálóval beszıtt ısi koponyák közé, hogy imát rebegjek sértetlen visszatérésemért. Az ezt követı éjszakát már Magnisban töltöttük, a városban, melyet egy egész világ választott el a lúdvérces meséktıl a ködbe burkolódzott üstöktıl és a Britannia Kincseirıl. Ez volt Gwent, egy ízig-vérig keresztény birodalom, és mindenfelé komor munka folyt. A fegyvermővesek lándzsafejeket kovácsoltak, a tímárok pajzsra való bıröket, kardhüvelyeket, öveket és csizmákat cserzettek, míg a város asszonyai számolatlanul sütötték a kemény, vékony cipókat, melyek hetekig is elálltak. Tewdric király emberei bronz mellvértbıl, bırszoknyából, és hosszú köpenybıl álló római uniformisukat viselték. Száz ilyen harcos már el is indult Corinium felé, másik kétszáz katona pedig csak az indulásra várt, noha nem a király parancsnoksága alatt, mert Tewdric ágynak esett. Fia, Meurig, Gwent koronahercege volt a csapat névleges ura, ám a valóságban Agricola vezette a harcosokat. Agricola felett jócskán eljárt már az idı, ám háta még mindig szálfaegyenes volt, és sebekkel tarkított karja most is bírta a kardot. İ, aki mindig is rómaibbnak állította magát a rómaiaknál, és akinek még én is kissé ijedten álltam komor tekintetét, azon a tavaszi napon, Magnis erıssége elıtt, egyenlıként üdvözölt. Elıször rövidre nyírt, ısz haja bukkant elı a sátor ponyvája mögül, majd római uniformisba öltözött teljes alakja is megjelent, hogy az öreg vitéz odasiessen hozzám és magához öleljen. Gondosan tanulmányozta harmincnégy lándzsásomat. Azok torzonborznak és ápolatlannak tetszettek az ı simára borotvált harcosai mellett, ám elismeréssel adózott fegyvereik és még inkább a magukkal hozott élelem mennyisége elıtt. – Hosszú éveken át – morogta -mást se hajtogattam, csak hogy egy lándzsás hajítófát se ér egy teli zsák élelem nélkül, erre mit tesz ez a Siluriai Lancelot? Ideküld nekem száz lándzsást, egyetlen morzsányi kenyér nélkül. – Beinvitált a sátrába, ahol savanyú, fakó színő borral kínált. – Bocsánatkéréssel tartozom neked, Lord Derfel – fordult felém. – Kétlem, jó uram – feleltem. Határtalan zavart éreztem az öreg katona társaságában, aki akár saját nagyapám is lehetett volna. . Egyetlen kézmozdulatával söpörte félre szerénységem. – Nekünk ls ott kellett volna harcolnunk a Lugg völgyében. – Reménytelen küzdelemnek indult az, uram – mondtam –, és el voltunk keseredve. Neked nem volt okod erre. – De gyıztetek, nem igaz? – mordult fel. Elfordult, amint egy hirtelen széllökés próbált felkapni egy faháncsot asztaláról, melyet amúgy tucatjával borítottak el a faháncsok, valamennyin harcosok neveivel. Lesúlyozta a könnyő ívet egy tintatartóval, majd újból felém fordult. – Hallom, ismét találkozunk a bikával. – Coriniumban – erısítettem meg. Agricola, ellentétben urával, Tewdrickel, megmaradt pogánynak, noha ideje már nem maradt a brit istenségekre, egyedül Mithrasra. – Hogy beválasszuk Lancelotot – folytatta Agricola keserően. Hallgatta, amint egyik beosztottja parancsokat vakkant a tábora mellett, s nem hallván semmi olyat, ami elıvonta volna sátrából, újra rám nézett. – Mennyit tudsz errıl a Lancelotról? – kérdezte. – Eleget – feleltem szárazon –, hogy ellene szóljak. – Magadra vonnád Arthur neheztelését? – Hangja meglepetten csengett. – Vagy Arthur neheztelése – szóltam keserően –, vagy Mithrasé. – Jelet rajzoltam magamra a gonosz ellen. – És Mithras isten. – Arthur Powys felé tért be hozzám, hogy beszéljen velem – mondta Agricola –, és azzal érvelt, hogy Lancelot megválasztása Britannia egységét segítené elı. – Itt megállt, morózus pillantást vetve rám. – Burkoltan arra is utalt, hogy tartozom neki egy szavazattal, amiért távol maradtam Lugg Vale-tıl. Arthur, úgy tőnt, nem válogat az eszközökben, csak hogy célját elérje. – Akkor hát szavazz mellette, uram – mondtam –, hisz a kizáráshoz elég egy szavazat is, és az enyém
bizonyosan ellene szól. – Nem hazudhatok Mithras elıtt – csattant fel Agricola –, és én magam sem kedvelem Lancelot királyt. Két hónappal ezelıtt itt járt, tükröket venni. – Tükröket! -Nevetnem kellett, amiért Lancelot még mindig gyengéd érzelmekkel viseltetett a tükrök iránt. Ynys Trebesben, atyja magasan fekvı, szellıs királyi palotájában is római tükrök borították szobája egész falát, bár azok valószínőleg megolvadtak a tőzben, amikor a frankok elözönlötték a szigetet, és Lancelot nyilván fel akarta újítani kollekcióját. – Tewdric el is adott neki egy szép arany-ezüst ötvözető tükröt – folytatta Agricola. – Akkora, akár egy pajzs, egészen kivételes darab. Olyan tiszta, akárha tiszta napon néznél egy sima tükrő tóba. És alaposan meg is fizettette vele az árát. – Helyesen is tette, hiszen az elektrum, az arany és ezüst ötvözete, bizony valódi ritkaságnak számított. – Tükrök – folytatta Agricola érdes hangon. – Siluria iránti kötelességeivel kellene törıdnie, nem azzal, hogy magát nézegesse. – Felkapta kardját és sisakját, amint kürt szava harsant a város felıl. Kétszer szólt, és Agricola felismerte a jelet. – Az örökös – morogta, és kiengedett a napfénybe, hogy lássuk, amint Meurig valóban kilovagol Magnis római sáncairól. – Inkább idekint táborozom – mondta Agricola, miközben emberei kettıs sorba fejlıdtek az örökös tiszteletére –, csak hogy elkerüljem a papjaikat. Meurig herceg négy keresztény pap társaságában jött, akiknek sietısre kellett fogniuk, ha lépést akartak tartani az örökös lovával. A herceg fiatal férfiú volt még – az igazat megvallva, nem volt egyéb taknyosorrú gyermeknél, mikor elıször megláttam, és az nem is történt olyan rég –, s ifjúságát szırszál-hasogatóan idegesítı modorával igyekezett palástolni. Alacsony volt, sápadt és erıtlen, sóhajnyi barna szakállal. Hírhedetten imádta a szavak csőrésétcsavarását, ezért elıszeretettel vett részt a törvényszékek huzakodásaiban és az egyházi szócsépléseken. Tudós ember hírében állott, aki páratlan tapasztalatra tett szert az eretnek érvek megcáfolásában, melyek oly szégyenletes kordába szorították az igaz keresztény tanok terjedését Britanniában, valamint betéve tudta a brit törzsi törvények mind a tizennyolc fejezetét, és húsz nemzedékre visszamenıleg képes volt megnevezni tíz briton királyság felmenıit, miként azok klánjait és törzseit is; és mindez, okosítottak fel bennünket Meurig lelkes hódolói, még csak a kezdete mérhetetlen tudásának. Hívei szemében lehetett a tanulás bajnoka és Britannia legihletettebb szónoka, ám a számomra mégsem tőnt egyébnek, mint egy hercegnek, aki megörökölte apja eszét, de bölcsességét már nem. Mindenki másnál inkább volt az a Meurig, aki rábírta Gwentet, hogy hagyja magára Arthurt a Lugg Vale-i csata elıtt, és már ez önmagában elég volt ahhoz, hogy ne szeressem, noha engedelmesen féltérdre ereszkedtem, amint a herceg leszállott lova nyergébıl. – Derfel – szólt azon furcsa, sipákoló fejhangon. – Emlékszem rád. – Azért nem próbált meg felállítani, amint elhaladt mellettem a sátor felé. Agricola engem is beinvitált, ezáltal megkímélve a négy ziháló Paptól, melyeknek egyéb feladatuk sem volt, mint a közelében maradni hercegüknek, aki tógába öltözötten és a nyakában lógó jókora fáké-észttel láthatóan feszülten érezte magát jelenlétem miatt. Mogorva Pillantást vetett rám, majd nyivákoló hangon siránkozni kezdett Agricolának, de mint hogy latinul beszéltek, mindebbıl egy megveszekedett szót sem értettem. Meurig érvei alátámasztására egy pergamentekercset lóbált Agricola elıtt, aki türelmesen állta a dagályos szónoklatot. Meurig a végén felhagyott az érveléssel, összetekerte a pergament és visszatette tógája redıi közé. Hozzám fordult. – Nem számítasz rá ugye – kérdezte, ismét britonra váltva –, hogy etetni fogjuk embereidet? – Saját ételünket esszük, herceg – feleltem, majd atyja egészsége után érdeklıdtem. – A király ágyéktáji fisztulától szenved – magyarázta Meurig sipákoló hangján. – Alkalmaztunk már lenmaglisztes borogatást és orvosai rendre eret is vágnak rajta, de sajna, Isten nem látja elérkezettnek az idıt, hogy visszanyerhesse egészségét. – Küldess Merlinért, herceg – javasoltam. Meurig csak pislogott. Rövidlátó lévén állandóan összpontosítania kellett, és ez a rossz hangulat külsı jeleivel ruházta fel. Végül sikerült kipréselnie magából egy erıtlen, tettetett
nevetést. – Na igen, te persze, ha megbocsátasz megjegyzésemért – szólt burkolt becsmérléssel –, afféle bolondként híresültél el országszerte, hogy Diwrnach haragját megkockáztatván hoztál vissza egy edényt Dumnoniába. Egy fazekat, hajói tudom? – Egy üstöt, herceg. Meurig vékony ajkai gyors mosolyra rándultak. – Nem gondolod, Lord Derfel, hogy kovácsaink ennyi erıvel tucatnyi üstöt is készíthettek volna nektek? – Legalább tudom, hová jöjjek legközelebb konyhai edényeket venni, herceg – feleltem. Meurig szípákolni kezdett a sértés hallatán, de Agricola csak mosolygott. – Nem értettél semmit a társalgásból? – kérdezte Agricola, amint Meurig eltávozott. – Nem bírom a latint, uram. – Amiatt panaszkodott, hogy egy törzsfı nem fizette meg az adót. Szerencsétlen fickó harminc füstölt lazaccal és húsz kocsi hántolt fatörzzsel tartozik nekünk. Ez a Meurig képtelen megérteni, hogy szegény Cyllig embereit ragály sújtotta az elmúlt télen, hogy a Wye folyót az orvhalászok szinte teljesen kifogták, és Cyllig még így is kéttucatnyi lándzsást hoz nekem. – Agricola undorodva köpött ki. – Napjában tízszer! – folytatta. -Napjában tízszer jön ide a herceg ilyen gondokkal, melyeket még a legostobább tiszttartó is megoldana egy szemvillanás alatt. Bárcsak felkötné apja sajgó ágyékát, és újra elfoglalná a trónt. – Mennyire beteg Tewdric? Agricola vállat vont. – Fáradt, nem beteg. Fel akarja adni a trónt. Azt mondja, leborotváltatja a fejét és papnak áll. – Újra kiköpött a sátor padlójára. – De én majd betöröm a mi örökösünket. Hadd lássanak a hölgyek igazi háborút. – Hölgyek? – kérdeztem, kíváncsian, mi ihlette Agricolát az epés szófordulatra. – Meglehet, hogy vaksi, akár egy féreg, Lord Derfel, de egy szemrevaló lányt még így is kiszúr, akár a sólyom a cickányt. Kedveli a hölgyeit, ezt aztán el lehet mondani Meurigról, és van is neki néhány belılük. És miért is ne? Ez dukál a hercegeknek, nincs igazam? – Lecsatolta kardját, és felakasztotta az egyik sátorcölöpbe vert szögre. – Holnap útnak indultok? – Igen, uram. – Étkezz velem ma este -javasolta, majd kivezetett a sátorból és hunyorogva az égre emelte tekintetét. – Száraz lesz a nyár, Lord Derfel. Sok szászt megölünk majd. – És micsoda hısi énekek születnek majd – szóltam lelkesen. – Néha azt hiszem, éppen ez a baj velünk, britonokkal – torkolt le Agricola komoran. – Hogy túl sok idıt töltünk énekléssel, és csak keveset a szászok ölesével. – De nem az idén – bizonygattam –, de nem az idén. – Mert ez Arthur éve volt, a szászok lemészárlásának éve. Az év, mely meghozza majd teljes gyızelmünket. Kiérvén Magnisból a római utakon indultunk meg, melyek nyílegyenesen vezettek Britannia szívébe. Kedvezett számunkra az idı, alig két nap alatt elérkeztünk Coriniumba, és valamennyiünket boldogság töltött el, amiért visszaértünk Dumnoniába. Az ötágú csillag a pajzsomon talán különös jelvénynek tetszett, ám amint a falusi népek meghallották nevem, áldásért térdepeltek elém, mert én voltam Derfel Cadarn, Lugg Vale gyızıje és az Üst Harcosa, és hírnevem, úgy tőnt, messze elıttem járt. Legalábbis a pogányok körében. A városokban és a nagyobb falvakban, hol számosan éltek keresztények is, már valószínőbben prédikációval vártak bennünket és tudatták velünk, hogy Isten akaratát beteljesíteni lovagolunk a szászok ellen, ám ha meghalunk a csata hevében, lelkünk a pokolban kárhozik el, amiért életünkben a régi Isteneket imádtuk. Én magam inkább tartottam a szászoktól, mint a keresztények poklától. A szász félelmetes ellenfél: pénztelen, esztelen, és számtalan, után Coriniumba értünk, mi is hallottuk a baljós történeteket, hogy Naponta érkeznek újabb hajók Britannia keleti partvidékére, fedélzeön vérszomjas harcosokkal és kiéhezett családokkal. A betolakodók földünket akarták, és hogy azt megszerezhessék, százával állították ki a lándzsákat, kardokat, és kétélő harci bárdokat, mi azonban megıriztük bizodalmunkat. Amilyen ostobák voltunk, szinte dalolva meneteltünk
a csatába. Azt hiszem, Lugg Vale borzalmai után úgy gondoltuk, immár semmi sem érhet el bennünket. Fiatalok és erısek voltunk, kegyeltek bennünket az Istenek, és oldalunkon tudhattuk Arthurt. Coriniumban találkoztam Galahaddel. Miután elváltunk Powys-ban, ı segített Merlinnek elvinni az Üstöt Ynys Wydrynbe, majd a tavaszt Caer Ambrában töltötte, melynek újjáépített erıdítményébıl és Sagramor seregei élén többször is mélyen behatolt Lloegyr földjére. A szászok, figyelmeztetett, készen állnak eljövetelünkre, és ırtüzeket táplálnak minden dombtetın, hogy idıben értesüljenek közeledtünkrıl. Galahad a nagy haditanácsra érkezett Coriniumba, melyet Arthur hívott egybe. Magával hozta Cavant, s vele azon embereimet, akik nem voltak hajlandóak velem tartani északra, Lleynbe. Cavan féltérdre ereszkedett elıttem, és úgy könyörgött, hogy ı és emberei megújíthassák nekem tett esküjüket. – Nem tettünk senki másnak esküt – kérlelt –, kivéve Arthurt, és ı azt mondja, téged kell szolgálnunk, ha veled akarunk harcolni. – Azt hittem, már rég meggazdagodtál – fogadtam Cavant –, és hazatértél Írországba. Elmosolyodott. – Még megvan a kockatáblám, uram. Visszafogadtam ıt szolgálatomba. Megcsókolta Hywelbane pengéjét, azután megkérdezte, hogy ı és emberei felfesthetik-e a fehér csillagot pajzsukra. – Felfesthetitek – feleltem –, de négy ággal. – Néggyel, uram? – Cavan pajzsomra pillantott. – A tiéden öt ága van, uram. – Az ötödik – mondtam Cavannek – az Üst Harcosaié. – Csalódottnak tőnt, de elfogadta ítéletem. Arthur egyáltalán nem helyeselte az ilyesmit, de még ı is belátta, hogy nem nélkülöz minden jogalapot, ha embereimet más harcosok fölé emelem, ráadásul a harcosok kedvelik a kitüntetést, és szerintem azok, kik a Sötét Utat megjárták, kétszeresen is rászolgáltak erre. Elmentem üdvözölni Cavannel együtt szolgáló embereimet, és egy Churn-folyó menti táborban akadtam rájuk, Coriniumtól keletre. Legalább száz harcos lelt ideiglenes otthonra a keskeny folyóvíz mellett, mert maga a város már rég szőkösnek bizonyult ahhoz, hogy fallal közé fogadja az összegyőlt katonákat. A sereg derékhada Caer Ambrához közel gyülekezett, ám a nagy haditanácsra érkezı valamennyi hadvezér elhozta magával csatlósait, és ezen harcosok önmagukban elegendıek voltak sereg benyomását kelteni a Churn menti ligetekbe tömörülve. Az egymásnak támasztott pajzsok mind Arthur stratégiájának sikerét igazolták, hisz egyetlen pillantással felmérhettem Gwent fekete bikáját, Dumnonia vörös sárkányát, Siluria rókáját, Arthur medvéjét, valamint a hozzám hasonlóak pajzsait, melyek uruk tisztességét jelezvén saját jelvénnyel büszkélkedhettek – csillagok, sólymok, sasok, vadkanok sorakoztak fel Sagramor fenyegetı koponyája és Galahad árva keresztje mellé. Culhwch, Arthur kuzinja, saját lándzsásai társaságában táborozott, és alig várta már, hogy üdvözölhessen. Olyan jó volt ıt viszontlátni. Az ı oldalán harcoltam Benoicban, és ott tanultam meg fivéremként szeretni ıt. Közönséges volt, harsány, közömbös, és kéretlenül nyers, ugyanakkor nem akadt nála különb bajtárs a csatában. – Hallom, egy igazi hercegnı kemencéjében melengeted a cipódat – szólt, amint szorosan magához ölelt. – Szerencsés egy kutya vagy, az már biztos. Csak nem bocsátott rád Merlin valami bőbájt? – Ezerszer is. Felnevetett. -Nem mintha panaszkodnék. Három asszonyom van, valamennyi kikaparná értem a többi szemét, és mind a három vemhes is. – Elvigyorodott, jóízően megvakarva ágyékát. – Tervek – morogta. -Nem lehet szabadulni tılük. De legalább nem hagyják élni azt a kis fattyú Mordredet sem. – Felséges urunkat? – incselkedtem vele. – Kis fattyú – sziszegte ádázán. – Én mondom, Derfel, véresre vertem, és még abból se tanult. A bőzhödt kis varangya. – Kiköpött. – Akkor hát holnap Lancelot ellen szólsz majd? – Honnét tudsz te errıl? – Agricolán kívül senki másnak nem beszéltem immáron szilárd elhatározásomról, ám a hírek, úgy tőnt, valamiképp elıttem jártak, vagy csak túlságosan is köztudott volt a siluriai király irányában érzett viszolygásom, hogy másra számítsanak tılem.
– Mindenki tudja – erısített meg Culhwch. – És mindenki támogat ebben. – Elnézett mellettem, majd váratlanul kiköpött. – A varjak – mormolta. Megfordultam, hogy keresztény papok menetére legyek figyelmes a Churn túlsó partján. Tucatnyian is lehettek, valamennyien fekete öltözetben, és valamennyien vallásuk egy dallamtalan halotti énekét kántálták. Jó húsz lándzsás követte a menetet, és pajzsaikon meglepetten ismertem fel hol Siluria rókáját, hol Lancelot halászsólymát. – Azt Jöttem, az áldozások két nappal ezelıtt megvoltak – fordultam Galahad-hez, aki ide is elkísért. – Így is van – mondta ı. A háború elıjátékaként szolgáló ceremóniák során az istenségek áldását kértük embereink fejére, és akadtak akik egyedülálló módon mind a keresztény Istent, mind a pogány szentségeket megkeresték a kéréssel. – Ez sokkal inkább olyan, mint egy keresztelı – toldotta meg Galahad. – Bel szent nevére, mi az a keresztelı? – kérdezte viszolyogva Culhwch. Galahad felsóhajtott. – Keresztény szertartás, kedves Culhwch, azt jelképezendı, hogy Urunk kegyessége lemossa rólunk bőneinket. A magyarázat nyomán Culhwch harsány kacajra fakadt, kiérdemelve egy mogorva pillantást az egyik paptól, aki most felkapta csuhája alját és lassan belegázolt a sekély folyóba. Egy botot használva tapogatta ki a rituáléra alkalmas, kellıen mély helyet, és esetlen mozdulatai nyomán tucatjával győltek a kellıen unott, ám érdeklıdı lán-dzsások a folyócska felénk esı partjára, szemben a keresztényekkel. Egy ideig nem sok minden történt. A siluriai lándzsások zavart ırséget adtak, míg a tonzúrás papok jajveszékelve kántáltak és a magányos halász tovább bökdöste a folyómedret ezüst keresztbe végzıdı botja boldogabbik végével. – Azzal az életben nem fogsz pisztrángot -bömbölte Culhwch –, próbálkozz inkább egy lándzsával! -A remekül szórakozó harcosok egy emberként röhögtek fel, míg a papok mogorva pillantásokkal méregetve lassan felhagytak a gyászos énekkel. Néhány asszony a városból szintén eljött a folyóhoz, hogy csatlakozzon az énekléshez. – Asszonyok vallása ez – köpött ki Culhwch. – Ez az én vallásom is, kedves Culhwch – morogta Galahad. İ és Culhwch Benoicban végigvitatkozták az egész átkozottul hosszú háborút, és vitájuknak, miként barátságuknak, sosem szakadt vége. A pap végre ráakadt egy kellıen mély pontra, olyan mélyre, hogy a víz egészen a derekáig ért, és ott megpróbálta leszúrni botját a folyómederbe, ám a sodrás ereje folyton elıredöntötte a keresztet, és minden egyes újabb kísérlet lelkes üdvrivalgást csalt ki az ıt figyelı lándzsásokból. A figyelık közül többen maguk is keresztények voltak, de nem tettek kísérletet a gúnyolódás megfékezésére. A papnak végül sikerült megállítani a keresztet, noha meglehetısen bizonytalanul, azután kievickélt a folyóból. A lándzsások fütyülni és hujjogni kezdtek, vékony fehér lábait látván, az pedig gyorsan leengedte csuháját, hogy elrejtse ıket. Azután egy második menet tőnt fel, melynek csupán a látványa elég volt ahhoz, hogy néma csend hulljon a folyó mindkét partjára. A csend a tiszteleté volt, hisz a tucatnyi lándzsás egy ökrös szekeret kísért, melyet fehér vásznakkal béleltek, és amelyen két asszony és egy nap foglalt helyet. Az egyik asszony Guinevere volt, a másik Elaine királyné, Lancelot anyja, ám a legdöbbenetesebbnek mégis a pap kiléte tőnt. Sansum püspök volt az. Teljes püspöki regáliát viselt, ízléstelenül csiricsáré palástot és hímzett kendıt, míg nyakában súlyos, rıt arany kereszt függött. Kiborotvált tonzúrája a koponyája elején rózsaszínre égett a napon, és fekete haja úgy állt fel mellette, akár az egér fülei. Lughtigern, Nimue mindig így nevezte, az Egérkirály. – Azt hittem, Guinevere ki nem állhatja – szóltam, hisz Guinevere és Sansum mindig is megátalkodott ellenségek voltak, ám most mégis ott kellett látnom az egérkirályt Guinevere-rel egy szekéren. – Hát már nem kegyvesztett? – kérdeztem elhőlve. – A szar mindig fennmarad a vízen – morogta Culhwch. – És Guinevere nem is keresztény – tiltakoztam. – És nézd azt a másik darab szart – szólt Culhwch, és a hat lovasra mutatott, mely az ökrös szekeret kísérte. Lancelot vezette ıket. Fekete lovat ült meg, és nem viselt egyebet, mint egy
kockás nadrágot és egy fehér inget. Arthur ikerfiai, Amhar és Loholt a nyomában jártak, teljes harci felszerelésben, tollas sisakban, láncingben, és hosszú szárú csizmában. Mögöttük három másik lovas lépdelt, egyikük vértezetben, a másik kettı a druidák hosszú fehér köpenyében. – Druidák? – hitetlenkedtem. – Egy keresztelın? Galahad vállat vont, éppúgy nem lelve a dolog magyarázatát, mint én. A két druida testes, erıs fiatalember volt, sötét, jóvágású arccal, sőrő fekete szakállal, és hosszú, gondosan kifésült fekete hajzattal, mely hosszan lógott hátra tonzúrájuk vonalától. Fagyönggyel díszített fekete botot hordtak, és druidától szokatlan módon kardhüvelyt is. A harcos, ki velük lovagolt, valójában nem is férfi volt, de asszony; magas, egyenes tartású, vörös hajú némber, kinek hihetetlenül hosszú fürtjei ezüst sisakja peremétıl egészen lova gerincéig leértek. – Ade, úgy hívják-jegyezte meg Culhwch. – És ı kicsoda? – kérdeztem. – Mégis, mit gondolsz? A mosogatólány? İ tartja melegen az ágyát -vigyorgott Culhwch. -Nem emlékeztet valakire? Ladwysre, Gundleus ágyasára emlékezetett. Vajon ez lenne Siluria királyainak végzete, hogy olyan ágyasokat tudjanak maguk mellett, kik férfi módra ülik meg a lovat és kardot viselnek? Ade hosszú kardot kötött derekára, egyik kezében lándzsát, a másikban halászsólyommal ékes pajzsot hordozott. – Gundleus ágyasa – feleltem Culhwch kérdésére. – Vörös hajjal? – kérdezte Culhwch kétkedıén. – Guinevere – mormoltam, és valóban volt némi felszínes hasonlóság Ade és a dölyfös Guinevere közt, ki Elaine királyné mellett ült a szekéren. Elaine ugyan sápadtnak tetszett, ám nyomát sem láttam a halálos kórnak, mely a szóbeszéd szerint teljesen elemésztette. Guinevere éppoly jóképőnek tőnt, mint mindig, és nem adta gyermekágyi megpróbáltatások jeleit. Igaz, gyermekét sem hozta magával, de hát erre nem is számítottam. Gwydre bizonyára megmaradt Lindinisben, biztonságban szoptatós dajkája karjaiban jókora távolságban, nehogy sírása megzavarhassa Guinevere álmát. Arthur ikrei leszálltak lovukról Lancelot mögött. Még mindig nagyon fiatalok voltak, épp csak elég idısek ahhoz, hogy lándzsát fogva hadakozni kezdjenek. Sokszor találkoztam velük, ám nem kedveltem ıket, amiért olyannyira híján voltak Arthur nemes tulajdonságainak. Gyermekkoruk óta elkényeztették ıket, és ennek eredményeképp forrófejő, önzı, kapzsi tizenévessé cseperedtek, akik megvetették apjukat, győlölték anyjukat, Ailleannt, és azokon vettek bosszút fattyúságuk miatt, akik nem mertek szembeszállni Arthur véreivel. Hitvány, alávaló lények voltak. A két druida is lecsusszant nyergébıl és megállt az ökrös szekér mellett. Culhwch lett az elsı, aki megértette Lancelot szándékát. – Ha megkeresztelkedik – morogta –, akkor nem csatlakozhat Mithrashoz, igaz? – Bedwin is megtette – mutattam rá –, pedig Bedwin püspök is volt. – A drága Bedwin – nevetett fel Culhwch –, egyszerre játszott mindkét oldalon. Amikor meghalt, Bel egy képmását találták a házában, és a felesége elmondta, hogy gyakran még áldozott is elıtte. Nem, meglátod, igazam lesz. Lancelot így akarja kikerülni, hogy elutasítsák Mithras hívei. – Talán csak megérintette az Isten – tiltakozott Galahad. – Akkor a te istenednek jó mocskos lehet most a keze – vágta rá Culhwch –, már megbocsáss, hisz mégiscsak a testvéredrıl van szó. – A féltestvérem – mondta Galahad, nem akarván közelibb rokonságba keveredni Lancelottal. A szekér közvetlenül a folyó partján állt meg. Most Sansum kecmergett le róla, majd anélkül, hogy fényőzı köntöse megóvásával bajlódott volna, átfurakodott a bozótoson és belegázolt a folyóba. Lancelot leszökkent nyergébıl és a parton várakozott, mialatt Sansum kinyújtotta kezét és megmarkolta a keresztet. Apró emberke volt ez a Sansum, és a víz egészen a mellén függı keresztig felért. Farkasszemet nézett velünk, kéretlen hallgatóságával,
és felemelte öblös hang' ját. – Ezen a héten – üvöltötte –, az ellenség felé vezetitek a ti lándzsáitokat, és Isten áldása lészen veletek. Isten segít benneteket! És ma, itt, ennél a folyónál, tanúi lehettek a mi Urunk hatalmának. – A keresztények a ligetben keresztet vetettek magukra, míg számos pogány, köztük Culhwch és jómagam, kiköpött, hogy előzze a gonoszt. – Itt láthatjátok Lancelot királyt! – bömbölte Sansum, Lancelot felé lökve karjait, mintha lenne olyan közöttünk, ki ne ismerné nevét. – Benoic hısét, Siluria királyát, a Sasok Urát! – Kiknek az urát? – kérdezte Culhwch. – És ezen a héten – folytatta Sansum –, éppen ezen a héten vette volna magára Mithras bőnös társaságát, a vér és harag hamis istenét. – İ ugyan aligha – morogta Culhwch, ám hangja beleveszett más Mithras-tagok tiltakozásába. – De tegnap – csapott le Sansum hangja a tiltakozókra – e nemes király egy látomás szemtanúja lett. Egy látomást látott! Nem egy korhely varázsló hagymázas agyszüleményét, de tiszta és érintetlen álmot, mely aranyszárnyakon szállt le hozzá a mennyekbıl. Szentséges látomást! – Ade megemelte elıtte a szoknyáját – dörmögött Culhwch. – Urunk szent és áldott anyja maga jött el Lancelot királyhoz – kürtölte világgá Sansum. – Szentséges Szőz Máriánk volt az, kinek makulátlanul szeplıtlen ágyékából megszületett Krisztus Urunk, az emberiség igaz megváltója. És tegnap, tündöklı fények közepette, arányló csillagok felhıjébe burkolózva, eljött Lancelot királyhoz, és gyönyörőséges kezével Tanlladwyrt érintette! – Új fent maga mögé intett, mire Ade ünnepélyes lassúsággal elıvonta Lancelot kardját, melyet Tanlladwyrnek nevezett, és a magasba tartotta. A nap visszaverıdött tükörfényes pengéjérıl, egy pillanatra elvakítva bennünket. – E karddal – üvöltött Sansum – a Szent Szőz ígéretet tett a királynak, hogy ı gyızelemre fogja vezetni Britanniát. E kardot, mondotta Úrnınk, Fiam szegtıl sebzett keze érintette, és magán viselé az Én áldásomat. E naptól fogva, mondotta Úrnınk, e penge neveztessen a Krisztus Kardja néven, mert szent az. Lancelot arca, meg kell adni, roppant zavarról árulkodott a prédikációt hallgatva; valójában az egész ceremónia mértéktelenül zavarba hozhatta, hisz végtelen büszkeséggel és törékeny méltósággal megáldott férfiú volt, de még mindig inkább kívánatosnak tőnhetett a szegében megmártózni a folyóban, mint nyilvános szégyent vallani Mithrasszal. Csakis az elutasítás biztos tudata vehette rá, hogy ily nyilvánosság elıtt fordítson hátat pogány isteneinek. Guinevere, mint megfigyeltem, szándékoltan nem is a folyót nézte, ehelyett inkább a harci lobogókra függesztette tekintetét, melyek Corinium fa- és földsáncain lengtek. Pogány volt, Isis imádója; sıt, az igazat megvallva, hírhedetten a kereszténység legádázabb ellensége, mégis felülkerekedett viszolygásán, csak hogy támaszul szolgáljon Lancelotnak, megkímélve ezzel a megaláztatástól. A két druida halkan beszélgetett vele, néha-néha meg is nevettetve ıt. Sansum megpördült és szembenézett Lancelottal. – Felséges uram – kiáltott eléggé hangosan, hogy mi is jól hallhassuk -Jöjj hát! Jöjj az életnek vízébe, jöjj, amiként a kisgyermek is részesül a kereszt szentségében az egyetlen igaz Isten által. Guinevere lassan felénk fordult, hogy lássa Lancelotot begázolni a folyóba. A keresztény papok a folyó túloldalán széttárták karjukat, míg a városi asszonyok térdre potyogtak és révült tekintettel figyelték a jóvágású, magas királyt odalépni Sansum püspök mellé. A nap megcsillant a víztükrön, és rávetült Sansum keresztjének rıtszínő aranyára. Lancelot lehajtotta fejét, mintha nem is akarná látni ezt az egész megalázó ceremóniát. Sansum kinyúlt és kezével Lancelot koronáját érintette. – Magadhoz öleled-é – üvöltött, hogy mindannyian hallhassuk – az egyetlen igaz hitet, az egyetlen hitet, és Krisztusunkat, ki meghalt a mi bőneinkért? Lancelot bizonyára igennel felelt, noha egyikünk sem hallotta válaszát. – Megtagadod-é – bömbölte Sansum még hangosabban – a többi Isteneket, és az ı
valamennyi szentjüket, és más bőnös szellemeket és bálványokat és sátánfattyakat, kinek mocskos cselekedetei megcsalják a világot? Lancelot bólintott és motyogott valamit beleegyezésképpen. – És ellene szegülsz-é – folytatta Sansum, kéjesen ízlelgetve a szavakat – Mithras praktikáinak, és elismered-é ıket azoknak, mik valójában, a Sátán mocskának, és Urunk Jézus Krisztus gaz ellenségének? – Igen. – Lancelot válaszát ezúttal tisztán hallhattuk mindannyian. – Akkor az Atya nevében – ordított Sansum –, és a Fiú nevében, és a Szentlélek nevében, kereszténnyé avatlak téged – és ezzel tolni kezdte lefelé Lancelot olajos fejét, bekényszerítve a királyt a Churn hővös vízébe. Sansum oly sokáig tartotta Lancelotot a víz alatt, hogy már azt hittük, belé is fojtja a fattyúját, de végül mégis engedte levegıhöz jutni. – És ezzel – fejezte be Sansum, miközben Lancelot a vizet köpködte maga köré – áldottnak mondlak, és legyen a te neved keresztény, és vezesd a te ellened ellen Krisztus szent seregét. – Guinevere, nem egészen biztosan benne, mi lenne illendı, udvariasan tapsolni kezdett. Az asszonyok és a papok új dalba kezdtek, keresztény mértékkel mérve nagyon is tüzes ütemben. – A szent szajha szent nevére – tört ki Culhwch, Galahadnek címezve szavait –, mi az a szentlélek? Ám Galahad nem várta ki, hogy válaszolhasson. Testvére keresztsége felett támadt hirtelen boldogságában belegázolt a folyóba, és mostanra már a folyó másik partján bukkant partra, féltestvérével szinte egy idıben. Lancelot nem számított rá, hogy itt látja, és egy pillanatra megmerevedett, kétségkívül Galahad irántam érzett szeretetére gondolva, ám ekkor hirtelen visszaemlékezett a szeretet keresztényi kötelmére, mely mostantól fogva rá is kötelezı erıvel nehézkedett, és elfogadta Galahad szenvedélytıl főtött ölelését. – Képes meg is csókolni azt a varangyot? – kérdezte Culhwch vigyorogva. – Hadd tegye – feleltem. Lancelot nem látott engem, és úgy éreztem, nincs is rá szükség, hogy lásson, ám ekkor Sansum, ki szintúgy kiemelkedett a folyóból és próbálta kirázni a vizet nehéz köpenyébıl, valahogyan kiszúrt magának. Az egérkirály sohasem tudott ellenállni a kísértésnek, ha egy ellenségét provokálhatta, és most is hagyta magát. – Lord Derfel! – kiáltott a püspök. Ügyet sem vetettem rá. Guinevere, meghallva nevemet, metszı pillantással nézett fel. Ez idáig Lancelottal és féltestvérével beszélgetett, ám most késedelem nélkül parancsot vakkantott a szekérhajtónak, ki megbökte ösztökéjével az állatok véknyát, ezáltal hajtva elıre a szekeret. Lancelot sietısen felkapaszkodott a már mozgó jármőre, hátrahagyva követıit a folyóparton. Ade követte, kantárán vezetve lovát. – Lord Derfel! – kiáltott Sansum ismét. Vonakodva fordultam vissza, hogy szembenézzek vele. – Püspök? – Reménykedhetem benne, hogy követni fogod Lancelot királyt a megtisztulás folyójába? – Nemrég fürödtem, püspök -vetettem oda neki, harsány kacajt ébresztve a partoldalon figyelı lándzsásokból. Sansum a kereszt jelét rajzolta magára. – Isten Bárányának szent vérében kellene megfürdened – kiáltotta bısz indulattal –, hogy lemosd magadról Mithras mocskát! Velıd mélyéig gonosz vagy, Derfel, nyomorúságos bőnös, bálványimádó, pokol ördöge, szászok fattya, te szajhák ura! A legutolsó sértés felkorbácsolta indulataimat. A többi nem volt egyéb szócséplésnél, ám Sansum, lehetett bármily agyafúrt, sohasem tanúskodott bölcs elırelátásról, amikor nyílt összetőzésre került a sor, miként ezúttal sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az utolsó inzultussal Ceinwynt illesse. A kihívás nyomában ádáz haraggal vetet tem magam elıre, a katonák harsány üdvrivalgásától kísérten, és a; örömkiáltások csak szaporodtak, amint Sansum rémülten fordított nekem hátat, hogy menekülıre fogja a dolgot. Jókora elınnyel vághatok a távnak, azontúl ruganyos, fürge ember is volt, ám a súlyos köntös redıi akadályozták mozgásában, és én néhány lépés után már be is értem a Churn túlsó partján.
Lándzsámat használtam, hogy kihúzzam alóli lábait, leküldve ıt a százszorszépek és kankalinok közé fetrengeni. Azután elıvontam a Hywelbane-t és a torkának forrasztottam a pengét. -Nem hallottam jól, püspök – sziszegtem –, a legutolsó nevet, amivel illettél. Nem szólt semmit, csak rémülten pislogott Lancelot négy kísérıjére, kik közelebb húzódtak hozzánk. Amhar és Loholt már elırántotta kardját, ám a két druida meghagyta azokat hüvelyében, és kifejezéstelen tekintettel figyelt bennünket. Mostanra Culhwch is átgázolt a folyón, hogy felzárkózzon mellém, nyomában Galahaddel, mialatt Lancelot rémült lándzsásai biztonságos távolból figyeltek bennünket. – Mi is volt az a szó, amit használtál, püspök? – kérdeztem, megcsiklandozva torkát a Hywelbane-nel. – A babiloni szajha! -hebegte kétségbeesetten-, minden pogány ıt imádja. A bíbor bestiát, Lord Derfel, a fenevadat! Az Antikrisztust! Elmosolyodtam. – Én meg már azt hittem, hogy sértegetni próbálod Ceinwyn hercegnıt. – Nem, uram, dehogyis! Nem! – Összecsapta kezeit. – Én aztán soha! – Megfogadod? – kérdeztem tıle. – Esküszöm, jó uram! A Szentlélekre esküszöm. – Én nem tudom, ki lehet az a szent lélek, püspök – mondtam, megpaskolva ádámcsutkáját a Hywelbane hegyével. – Esküdj hát meg kardomra. Csókoddal illesd pengéjét, és hiszek neked. Mennyire meggyőlölhetett mostanra. Korábban is viszolygott tılem, de most már teljes szívbıl győlölt, mégis rátette ajkait Hywelbane acéljára és csókot lehelt rá. – Nem akartam megsérteni a hercegnıt – mondta –, megesküszöm rá. Egy szívdobbanásnyi idıre meghagytam Hywelbane-t az ajkainál, majd visszavontam a kardot és hagytam felállni. – Azt gondoltam, püspök – szóltam –, hogy te Ynys Wydrynben ırzıd a Szent Tövist. Lesöpörte a főszálakat nedves ruhájáról. – Az Úr magasabb helyekre szólít – csattant fel. – És melyek lennének azok? – feltekintett rám, engesztelhetetlen győlölettel a szemében, majd félelme mégiscsak felülkerekedett ellenérzésén. – Az Úr Lancelot király mellé szólított, Lord Derfel – felelte –, és az İ kegyelme által talán Guinevere hercegnı szíve is meglágyul. Reménykedem benne, hogy még nem késı számára meglátni az Úr örökkévaló fényességét. Ezen nevetnem kellett. – 0 Isis fényességét látja, püspök, és ezt te is jól tudod. Amellett győlöl téged, te visszataszító féreg, mivel bírhatnád hát rá ekkora változásra? – Rábírni, uram? – kérdezte nagy ravaszul. – Mivel bírhatnék én rá bármire is egy hercegnıt? Nincs énnekem semmim, a szegénység az osztályrészem az Úr szolgálatában, nem vagyok egyéb, mint az İ alázatos szolgája. – Nem vagy te egyéb, csak egy bőzhödt varangy – szóltam, visszadugva hüvelyébe Hywelbane-t. – Mocsok a csizmám talpa alatt. – Kiköptem, hogy előzzem a gonoszt. Szavai alapján gyaníthattam, hogy ı ajánlotta fel a keresztelkedést Lancelotnak, és, noha az ötlet kellıen jó szolgálatot tett a siluriai királynak, hogy elkerülje az újabb megaláztatást, ahhoz aligha bizonyulhatott elégségesnek, hogy megbékítse Guinevere-t Sansum személyével és vallásával. Valami mást is fel kellett ajánlania neki, de tudtam, hogy ezt sohasem szedném ki belıle. Újra kiköptem, és Sansum, a gesztust elbocsátó üzenetként értékelve, eliramodott a város felé. – Ez kedves volt -jegyezte meg az egyik druida epésen. – És Lord Derfel Cadarn – főzte hozzá a másik – nem épp kedvességérıl híres. – Bólintott, amint felé fordultam. – Dinas – mutatkozott be. – Én pedig Lavaine – szólt társa. Mindkettı magas fiatalember volt, s mindkettı harcos felépítéső, kemény, határozott arcvonásokkal. Köntösük tündöklı fehér, hosszú fekete hajuk gondosan kifésülve, ami kifinomult ízlésrıl árulkodott, s amit némiképp kísértetiessé is tett mozdulatlan nyugalmuk. Ugyanaz a nyugalom, mely az olyanokat is jellemezte, mint
Sagramor. Arthurnak ez nem volt sajátja, ı megmaradt nyughatatlannak; ám Sagramor, hasonlóan a többi nagy harcoshoz, birtokolta azt a higgadt erıt, mely csak még veszedelmesebbé tette a csatában. Én magam sohasem tartottam a zajongó harcosoktól, ám nagyon is odafigyeltem, ha ellenlábasom néma csendbe burkolózott, mert az ilyenek bizonyultak a legádázabb ellenfeleknek – s ugyanezt a higgadtságot most e két druidánál is megfigyelhettem. Azontúl nagyon hasonlítottak egymásra, és gyaníthatóan fivérek is voltak. – Ikrek vagyunk – közölte Dinas, akárha gondolataimban olvasna. – Akárcsak Amhar és Loholt – toldotta meg Lavaine, Arthur fia felé intve, kik még mindig kivont karddal várakoztak. – De azért meg lehet bennünket különböztetni. Nekem itt ez a sebhely – tette hozzá Lavaine, jobb orcáját érintve, ahol egy fehér sebhely futott, míg bele nem veszett sörtés szakállába. – Amit Lugg Vale-nél szerzett – mondta Dinas. Akárcsak testvérének, neki is rendkívül mély, zengı hangja volt, mely nem illett fiatal korukhoz. – Láttam Tanaburst Lugg Vale-nél – szóltam –, és emlékszem Iorwethre is, ám több druida nem tőnt fel Gorfyddyd seregében. Dinas elmosolyodott. – Lugg Vale-nél – mondta – harcosként küzdöttünk. – És meg is öltünk számos dumnoniait – tette hozzá Lavaine. – Csak az ütközet után borotváltuk le tonzúránkat – magyarázta Dinas. Állhatatos, nyugtalanító tekintetét le nem vette rólam. – És most – főzte tovább a szót – Lancelot királyt szolgáljuk. – Esküje a mi eskünk is -jelentette ki Lavaine. Fenyegetés csengett hangjában, ám csak távoli fenyegetés, nem közvetlen kihívás. – Hogyan szolgálhatnak druidák egy keresztényt? – dacoltam velük. – A régi mágiát segítségül hívva az új varázslathoz, természetesen – felelt Lavaine. – És a mi mágiánk mőködik is, Lord Derfel – tette hozzá Dinas, kitartva üres tenyerét, majd ököllé zárta ujjait, és amikor újra elébünk tárta, egy rigótojást tartott kezében. Nemtörıdöm mozdulattal hajította félre a tojást. – Önszántunkból szolgáljuk Lancelot királyt – mondta -, és az ı barátai a mi barátaink is. – És ellenségei a mi ellenségeink – fejezte be Lavaine helyette. – És te… – Loholt, Arthur fia, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy csatlakozzon a provokációhoz-… te királyunk ellensége vagy. A fiatalabb ikerpár felé fordultunk; az éretlen, esetlen kamaszokhoz, akiket oly nagy önérzettel és oly kevés ésszel áldott meg a sors. Mindketten megörökölték atyjuk csontos arcát, ám azokon ingerültség és engesztelhetetlen harag uralkodott. – Aztán miként vagyok a te királyod ellensége, Loholt? – kérdeztem tıle. Nem tudta, mit felelhetne erre, és más sem felelt helyette. Dinas és Lavaine túl bölcs volt ahhoz, hogy itt kezdjen harcba, bármilyen közelségében is tudhatta Lancelot katonáit, hisz Galahad és Culhwch máris felsorakozott mellém, és harcosaim alig néhány méternyire várakoztak, a lassú folyású Churn túlsó partján. Loholt elvörösödött, de nem szólt semmit. Félrelöktem pengéjét a Hywelbane-nel, és közelebb léptem hozzá. – Hadd adjak neked egy jó tanácsot, Loholt – szóltam halkan. – Bölcsebben válassz magadnak ellenséget, mint barátot. Nincs viszályom veled, és nem is kívánom ezt, de ha te viszályt akarsz, akkor annyit ígérhetek neked, hogy sem atyád iránt érzett szeretetem, sem anyád iránt érzett barátságom nem fog visszatartani attól, hogy megmártsam a Hywelbane-t a zsigereidben, és egy trágyadomb alá temessem lelkedet, ahová való. – Visszadugtam hüvelyébe kardomat. – És most takarodj. Értetlenül pislogott rám, de nem volt mersze a harchoz. Elindult lováért, és Amhar vele tartott. Dinas és Lavaine felnevettek, s Dinas meg is hajolt felém. – Micsoda diadal! – tapsolt meg. – Legyızettünk – jelentette be Lavain –, de hát mi egyébre is számíthattunk az Üst Harcosától – ejtette gunyoros éllel a titulust.
– És a druidák mészárosától – tette hozzá Dinas, immár korántsem gunyorosan. – Nagyapánk, Tanaburs – magyarázta Lavaine, és én visszaemlékeztem rá, miként óvott Galahad a Sötét Úton a két druida ellenséges szándékaitól. – Esztelen cselekedetnek tartják – szólt Lavaine zengı hangján –, ha valaki druidát öl. – Különösen ha nagyatyánk az – toldotta meg Dinas –, ki szinte atyánkként szeretett bennünket. – Miután atyánk meghalt – mondta Lavaine. – Még gyermekkorunkban. – Egy szörnyő ragály során – magyarázta Lavaine. – İ is druida volt – folytatta Dinas –, és megtanított bennünket a bőbájra. Üszkössé tudjuk tenni a termést. – Fájdalmat támasztunk az asszonyokban – mondta Lavaine. – Megkeserítjük tejüket. – Még az emlıjükben is – tette hozzá Lavaine, majd hirtelen elfordult, és bámulatos fürgeséggel pattant fel nyergébe. Fivére is felszökkent lovára és megmarkolta a gyeplıt. – De többet is tudunk ennél – tekintett le rám győlölködve Dinas, majd, miként azelıtt is, felém nyújtotta üres kezét, ökölbe zárta, megfordította, és amikor újra szétnyitotta ujjait, egy ötágú pergamencsillag tőnt fel tenyerén. Elmosolyodott, majd szétszaggatta a pergament, és a foszlányokat a főre szórta. – Elhalványíthatjuk a csillagokat is – szóltak búcsúzóul, majd lovuk véknyájába vágták sarkukat. A páros elvágtázott. Kiköptem. Culhwch visszahozta elhullott lándzsámat, és odaadta nekem. – Ezek meg ki a csudák voltak? – kérdezte. – Tanaburs unokái. – Újra kiköptem, hogy távol tartsam magamtól gonoszságukat. – Egy rossz druida fattyai. – És képesek eltüntetni a csillagokat? – Hangja kétkedıén csengett. – Csak egyetlen csillagot. – A két lovas után néztem. Ceinwyn, jól tudtam, biztonságban van fivére csarnokában, ám szemernyi kétségem sem maradt, hogy meg kell ölnöm a siluriai ikreket, ha késıbb is biztonságban akarom ıt tudni. Tanaburs átkát a fejemre vontam, s az átok Dinas és Lavaine képében teljesedett be. Harmadszor is kiköptem, majd megérintettem a Hywelbane markolatának vasát. – Még Benoicban meg kellett volna ölnünk a testvéredet – reccsent Culhwch Galahadra. – Isten bocsássa meg nekem – szólt Galahad –, de igazad van. Két nappal késıbb megérkezett Cuneglas, és azon az éjjelen megtartottuk a nagy haditanácsot, majd a tanács után, a fogyó hold és a lángoló fáklyák fénye mellett, útnak indultunk, hogy a szászok ellen vezessük lándzsáinkat. Mi, Mithras harcosai, leolt bika vérébe mártottuk pengéinket, ám nem tartottunk győlést újabb tagok beavatására. Nem is volt erre szükség. Lancelot, magára véve a keresztséget, kikerülte az elutasítás megaláztatását, bár hogy druidák miként szolgálhattak egy keresztényt, továbbra is rejtély maradt elıttem. Merlin aznap érkezett meg, és személyesen hajtotta végre a pogány rituálékat. Powysi Iorweth segédkezett neki, ám Dinasnak vagy Lavaine-nek nyomát se láttuk. Elénekeltük Béli Mawr harci énekét, vérbe mártottuk lándzsáink hegyét, halált fogadtunk minden szász fejére, és másnap útnak indultunk.
K ét fontos szász hadvezérrel kellett számolnunk Lloegyrben. Miként bennünket, a szászokat is törzsfık és alkirályok kormányozták, s hozzánk hasonlóan ık is törzsekbe tömörültek, ami törzsek tagjai néha nem is szászoknak, de angoloknak és jütöknek nevezték magukat. Mi viszont valamennyiüket szászoknak hívtuk, és csupán két elismert uralkodójukat ismertük, akiket Aelle-nek és Cerdicnek neveztek. A két vezér győlölte egymást. Akkoriban Aelle-nek állt a világ. Bretwaldának hívatta magát, ami a szászok nyelvén annyit tesz, „Britannia ura”, és földjei a Temze déli partjától egészen a távoli Elmetig terpeszkedtek. A terjeszkedésben legnagyobb ellenlábasa Cerdic volt, akinek birodalma Britannia déli partvidékén feküdt, Aelle földjével és Dumnoniával szomszédosán. A két király közül Aelle volt az idısebb, gazdagabb földekben és erısebb harcosokban, és ez ıt tette fıellenségünkké – úgy hittük, ha legyızzük Aelle-t, Cerdic is osztozni fog sorsában. Gwenti Meurig herceg, tógájában és ritkás, barna hajára vont fényőzı bronzsisakjában, egy más stratégiát javasolt megfontolására a haditanácsnak. Szokott álszerénységével és színlelt megalázkodásával azt vetette fel, hogy szövetséget kellene kötnünk Cerdickkel. – Hadd harcoljon ı helyettünk! – indítványozta Meurig. – Hadd támadjon délrıl Aelle-re, míg mi nyugatról rontunk rá. Én persze, jól tudom, nem vagyok stratéga – s itt megállt, várva az esetleges cáfolatokat, ám valamennyien elharaptuk nyelvünket –, de számomra mégis úgy tőnik, legalábbis amennyire a józan logika szabályaival megfogható az ilyesmi, hogy jobb egy ellenséggel szembenézni, mint kettıvel. – Két ellenségünk van -jelentette ki Arthur nyíltan. – Valóban így van, ennyit nekem is sikerült leszőrnöm az eddig történtekbıl, Lord Arthur. De a stratégia lényege, ha szabad így jellemeznem, hogy egyik ellenségünkbıl barátot kovácsoljunk. – Összeütötte tenyerét, és hunyorogni kezdett Arthurra. – Egy szövetség révén – tette hozzá, arra az esetre, ha Arthur még most sem értené. – Cerdic – mordult fel Sagramor szörnyőséges brit kiejtésével –, nem tisztességes. Könnyebben töri meg a békét, mint szarka a fecske tojását. Én nem kötök békét vele. – Attól tartok, most sem érted – tiltakozott Meurig. – Én nem kötök békét vele – vágott a herceg szavába Sagramor, oly lassúsággal ejtve a szavakat, mintha egy gyermekhez beszélne. Meurig elvörösödött és csendben maradt. Gwent örököse szinte félholttá vált a robusztus numídiai harcos látványától is, ami nem csoda, hisz Sagramor híre legalább oly félelmetes volt, mint megjelenése. A Kövek Ura nyurga férfiú volt, nagyon karcsú, és sebes, akár az ostor. Haja és bıre fekete, akár a szurok, s hosszú arca, mely magán viselte a megannyi háború barázdáit, örökösen komor vonásokat mutatott, elrejtve ezzel tréfálkozásra, sıt nagylelkőségre hajlamos lelkületét. Sagramor, bármily kevéssé is birtokolta nyelvünket, órákra magáénak követelte figyelmünket a tábortüzek mellett, a távoli földekrıl szóló meséivel; ám a legtöbben csak úgy ismerték, mint Arthur legádázabb vitézét; az engesztelhetetlen Sagranort, aki szörnyőséges a csatában és kimérten megfontolt azon túl – míg a szászok egyenesen alvilági fekete démonnak hitték. Én magam jól ismertem, és kedveltem. Sagramor volt az, ki bevezetett Mithras rejtelmeibe, és Sagramorral az oldalamon harcoltam végig azt a végtelennek tőnı napot a Lugg völgyében. Szerzett magának egy jókora szász asszonyt – suttogta fülembe Culhwch a tanácskozás közben –, magas, akár egy fa, haja mint a szénaboglya. Nem csoda, hogy ennyire lefogyott. – Nem mintha téged lefogyasztana három asszonyod – incselkedtem, jóízőt bökve bordái közé. – Én aszerint veszem ıket, hogyan fıznek, Derfel, s nem aszerint, hogy néznek ki. – Szeretnél te is hozzászólni, Lord Culhwch? – kérdezte Arthur. – Dehogyis, kuzin! – felelt Culhwch jókedvően.
– Akkor akár folytathatjuk is – mormolta Arthur. Megkérdezte Sagramortól, mi az esélye annak, hogy Cerdic emberei harcba szállnak Aelle mellett, a numídiai harcos pedig, aki egész télen a szász határvidéket vigyázta, vállat vont és közölte, Cerdictıl akármi kitelik. Annyit azért hallott, mondta el, hogy a két szász vezér találkozott egymással és ajándékot cseréltek, ám azt senki sem jelentette, hogy szövetséget is kötöttek volna. Sagramor leginkább úgy tartotta, hogy Cerdicnek is érdeke Aelle legyengítése, és amíg a dumnoniai sereg ezen munkálkodik, addig ı legvalószínőbben a partvonal mentén fog támadni, hogy megkaparinthassa Durnovariát. – Ha békében állnánk vele… – próbálkozott újból Meurig herceg– Nem fogunk békében állni – vágott szavába Cuneglas kurtán, és Meurig, a gyülekezet egyetlen királya által letorkoltatván, újra elnémult. – Van még valami – figyelmeztetett bennünket Sagramor. – A szászoknak most már kutyáik is vannak. Hatalmas kutyáik. – Kitárta karjait, hogy megmutassa a szász harci kutyák elképesztı méretét. Valamennyien hallottunk már a bestiákról, és féltük is ıket. Az a hír járta, a szászok alig néhány pillanattal azelıtt engedik el a kutyákat, hogy a pajzsfalra támadnának, és a fenevadak képesek is jókora lyukakat ütni a falakon, melyet azután az ellenséges lándzsásuk tovább tágítanak. – A kutyákkal majd én elbánok – szólalt meg Merlin. Ez volt az egyetlen észrevétel, melyet a tanácskozás alatt tett, ám a higgadt, megnyugtató kijelentés jócskán segített oldani a feszültséget. Merlin váratlan felbukkanása a sereg soraiban már önmagában is felmérhetetlen fontossággal bírt, hisz birtokában az Üsttel még a keresztények szemében is félelmetesebbnek és erısebbnek tőnt, mint valaha. Nem mintha sokan értették volna az Üst rendeltetését, ám valamennyiüket örömmel töltötte el, hogy a druida bejelentette hajlandóságát a sereg elkísérésére. Arthurral az élen és Merlinnel az oldalunkon, ugyan ki kezdhet velünk? Arthur meghozta a döntéseket. Lancelot király, mint mondta, a siluriai lándzsásokkal és egy dumnoniai csapattal a déli határvidéket tartja majd Cerdic ellenében. Mi többiek Caer Ambránál gyülekezünk, és onnét kelet felé haladunk, követve a Temze folyó völgyét. Lancelot színlelt vonakodásának adott hangot, amiért ezúton választják el az Aelle-re támadó derékhadtól, és Culhwch, a parancsot hallva, hitetlenkedve rázta fejét. – Megint csak kibújik a harc alól, Derfel! -suttogta a fülembe. – Nem, ha Cerdic rátámad – mondtam. Culhwch oldalt Lancelotra sandított, ki két oldalán Dinasszal és Lavaine-nel parádézott a tanácsban. – És így közel marad a pártfogójához is, nem igaz? – kérdezte Culhwch. – Nem kerülhet túl messze Guinevere-tıl, mert akkor egybıl kiderülne, mennyit ér. Engem mindez nem érdekelt. Csakis megkönnyebbülést éreztem, amiért Lancelot és emberei nem a sereg derékhadát szaporítják; épp elég volt szembe nézni a szászokkal, hogy ne kelljen még Tanaburs unokái vagy egy alattomos siluriai tör miatt is aggódnom. Így hát útnak indult a három brit királyság szedett-vedett serege, miközben távoli szövetségeseink erısítése még meg sem érkezett. Elmet, sıt Kernow is ígéretet tett a maga embereire, ám nekik már követniük kellett bennünket a római úton, mely Coriniumból délkeleti hányba futott, majd keletnek fordult, egyenesen London felé. _ London. A rómaiak Londiniumnak nevezték, azelıtt pedig egyszerően Londo volt, mely, mint azt Merlin egyszer elmondta, annyit tesz, „a vad hely”. Ez lett most célunkká, az egykor volt nagyváros, a legnagyobb Róma Britanniájában, egy lassan pusztuló emlékhely, Aelle rablott földjén. Sagramor egyszer vezetett egy elhíresült rohamot az ısi város ellen, és azt találta, hogy annak briton lakói megjuhászodtak új uraik elıtt, de most, reménykedtünk, lehetıségünk nyílik rá, hogy visszaadjuk a hajdan dicsı város elveszett fényét. E remény futótőzként terjedt a sereg soraiban, noha Arthur következetesen cáfolta. A mi feladatunk, mint mondotta, harcra bírni a szászokat és nem ábrándokat kergetni holt városok romjai közt, ám Arthur véleménye ezúttal ellenkezett Merlinével is. – Nem azért jöttem, hogy a szászok döglı-dését nézzem – mondta nekem a varázsló gunyoros hangon. – Különben is, mi hasznomat vennétek az öldöklésben? – Minden hasznodat, uram – feleltem buzgón. – Varázslatod félelmet plántál az ellenség szívében.
– Ne légy nevetséges, Derfel. Bármelyik bolond képes ott ugrándozni egy sereg elıtt és átkokat köpdösni közben. A szászok megrémítése nem kíván tanult koponyát. Ennyit még talán Lancelot nevetséges druidái is képesek véghez vinni! Nem mintha valódi druidák lennének. – Hát nem azok? – Persze, hogy nem azok! Hogy igazi druida légy, tanulnod kell. Próbákat kell kiállnod. Be kell bizonyítanod a többi druidának, hogy érted a dolgodat, és én sohasem hallottam, hogy akár egyetlen druida is látta volna ténykedni Dinast vagy Lavaine-t. Hacsak Tanaburs nem, de hát ı is miféle druida volt? Nem egy sikerült példány, valljuk meg ıszintén, máskülönben hogyan hagyhatott volna életben téged? Szánalomra méltó szakszerőtlenség. – Varázslatokat képesek őzni, uram – mondtam. – Varázslatokat! – hurrogott le. – Egy nyomorult fattyú az orrod alá tol egy rigótojást, és te máris varázslatról beszélsz? Rigótojással minden bejön. Ha strucctojással csinálnák, akkor még érdemes lehetne odafigyelni. – Egy csillagot is elıvarázsoltak, uram. – Derfel! Hogy te milyen nevetségesen hiszékeny ember vagy! – kiáltott fel. – Egy pergamenbıl kivágott csillag? Ne aggódj, én is hallottam arról a csillagról, és megnyugtathatlak, a te drága Ceinwyned nincs semmiféle veszélyben. Nimue és én magunk bizonyosodtunk meg róla, három koponyát is eltemetve a balszerencséjével. Nem kell tudnod a részleteket, elég legyen annyi, hogyha bárki ártó szándékkal Ceinwyn közelébe merészkedne, rögvest közönséges vízisiklóvá változna. Azok az áldruidák sem varázsolhatnak örökké tojásokat. – Köszönetet mondtam szavaiért, majd rákérdeztem, hogy miért kísérte el a sereget útján, ha nem azért, hogy segítse Aelle ellenében. – A tekercs miatt, természetesen – felelte, megpaskolva koszos fekete köntöse zsebét, hogy megmutassa, a tekercs biztonságban van. – Caleddin tekercse? – kérdeztem. – Miért, van másik is? – kérdezett vissza. Caleddin tekercsét, e páratlan kincset Merlin még Ynys Trebesbıl hozta el magával, s az ı szemében az legalább akkora értékkel bírt, mint Britannia Kincsei együttesen, ami nem is csoda, hisz éppen a Kincsek legféltettebb titka került megörökítésre rajta. A druidáknak tilos volt bármit is írásba adniuk, mert az az ısi hit szerint elpusztította volna az író varázserejét, ezért valamennyi praktikát, rítust és tudást szájhagyomány útján örökítették tovább. Am a rómaiak, mielıtt lerohanták volna Ynys Mont, halálosan rettegvén a briton vallástól, rászedtek egy druidát, bizonyos Caleddint, hogy minden tudását mondja tollba egy római betővetınek, s így Caleddin hitszegı tekercse megırizte a számunkra is Britannia ısi bölcsességét. A tudás zöme, mint azt Merlin elmondta, elveszett az évszázadok során, hisz a rómaiak által a druidáknak könyörtelen üldöztetést kellet elszenvedniük, és a bölcsesség idıvel kikopott utódaikból, ám most, a tekercs birtokában, a druidák újra fellelhették elveszett hatalmukat. – És a tekercs – merészkedtem a kérdésre – említi Londont? – Lám, lám, milyen kíváncsi is tudsz te lenni – gúnyolódott Merlin, majd, talán a szép nyári nap és tündöklı jókedvének hála, mégis megenyhült irányomban. – Britannia utolsó Kincse Londonban található -felelt. – Vagy legalábbis egykor itt volt – sietett hozzátenni. – Itt temették el. Elıször azt gondoltam, adok neked egy ásót és hagyom, hogy te ásd ki, ám te óhatatlanul is összekutyulnál mindent. Csak nézd meg, hogy jártunk Ynys Monnál! Körülvett bennünket a túlerı, nahát, nahát. Megbocsáthatatlan. így aztán úgy döntöttem, magamnak kell a dolog végére járnom. Csak elıször persze meg kell találnom, hová is temették el, és ez a dolog nehezebbik része. – Ezért kellett – folytattam a kérdezısködést – magaddal hoznod azokat a kutyákat? – Mert hogy Merlin és Nimue egész falkányi korcsot győjtött össze, melyek immár a sereget kísérték. Merlin felsóhajtott. – Engedd meg, Derfel – szólt –, hogy adjak neked egy tanácsot. Nem azért tartasz kutyát, hogy te ugass helyette. Én tudom az okot, Nimue tudja az okot, te pedig nem tudod. így akarják istenek. Van még egyéb kérdésed is? Vagy most már élvezhetem egy
kicsit a reggeli sétát? – Megnyújtotta lépteit, hozzáütve hosszú fekete botjának végét a földhöz. Jókora ırtüzek gomolygó füstje fogadott bennünket, amint elhaladtunk Calleva mellett. Azok a tüzek már ellenségeinknek jelezték hogy felbukkantunk a láthatáron, és valahányszor egy szász meglátta a füstöt, kötelessége volt mindent elpusztítani maga körül. A termény, raktárak megürültek, a házak porig égtek, a lábasjószágot elhajtották És Aelle egyre csak hátrált elılünk, jó egy napi menetelésnyire elıttünk, ezáltal egyre mélyebbre csalogatva bennünket a kipusztított országba. Valahányszor erdın haladt keresztül az út, roppant fatörzsek zárták el elılünk az átjutást, és néha, miközben embereink félrevonták a kidöntött fákat az útból, egy nyílvesszı vagy lándzsa szisszent elı a bozótosból, avagy egy hatalmas szász harci kutya vetette át magát a bokrokon, hogy elragadjon egy életet, ám Aelle ennél komolyabban nem próbálkozott ránk támadni, és egyetlenegyszer sem ütköztünk pajzsfalba. Csak törtünk egyre elırébb, és az ellenség lándzsái vagy kutyái minden nappal elragadták egyikünk-másikunk életét. Jócskán komolyabb kárt okoztak nekünk a ragályok. Megint azt találtuk, amit Lugg Vale elıtt is – valahányszor egy nagyobb sereg egybe győlik, az Istenek rögvest járványokkal tizedelik meg a sorokat. A betegek rettentı mód visszafogtak bennünket, hisz nem menetelhettek velünk, de biztonságos helyre kellett fektetni és lándzsásokkal kellett ıriztetni ıket, mert a szász csapatok mindenfelé a nyomunkban jártak. Nappal távoli rongyos alakokként láttuk ezeket az ellenséges csapatokat, éjjelente a látóhatáron pislákoló tüzek fényeként. Mégsem a betegek lassították le haladásunkat leginkább, de egyszerően a hatalmas embertömeg mozgásának nehézkessége. Örök rejtély marad a számomra, miért képes harminc lándzsás könnyedén húsz mérföld megtételére, és egy hússzor ekkora sereg miért vallhatja szerencsésnek magát, ha megtesz nyolcat vagy kilencet. Útjelzıként a római kilométerkövek szolgáltak, melyek pontosan jelezték, mekkora utat kell még megtennünk Londonig, bár én egy idı után már nem voltam hajlandó feléjük se nézni, nem hogy elszomorító üzenetüket mindennap leolvasni. Az ökrösszekerek is csak lassították haladásunkat. Negyven tágas teherszállítóval voltunk felszerelkezve, melyek az élelmet és a tartalék fegyvereket szállították, ám ezek a jármővek csak a csiga sebességével voltak képesek araszolni a sereg végén. Meurig hercegre hárult az utóvéd parancsnoklása, ı pedig folyton a szekereken pepecselt, megszállottan újra és újra felmérve készleteinket, s közben megállás nélkül panaszkodva, hogy a lándzsások elıl túl gyorsan haladnak. Arthur hírhedett lovasai vezették a sereget. Ötvenen lehettek, valamennyien hatalmas borzas paripákon, melyek kizárólag Dumnonia mélyén tenyésztek. Más lovasok, akik nem viselték Arthur csapatának nehéz vértezetét, gyakorta lovagoltak elıre felderítıként, és akadtak közülük olyanok, akik sohasem tértek vissza a küldetésbıl, noha rendre megtaláltuk levágott fejüket az út mentén, amint elırébb haladtunk. A csapat derékhadát ötszáz lándzsás alkotta. Arthur úgy döntött, nem hoz gyülevészhadat magával, minthogy a földmővesek csak a legritkább esetben képesek komoly fegyvereket kiállítani; így hát valamennyien felesküdött katonák voltunk, valamennyien lándzsát és pajzsot hordoztunk, s legtöbben kardot is hoztunk magunkkal. Nem minden férfi engedhetett meg magának egy kardot, ám Arthur parancsot küldött szerte Dumnoniában, hogy minden karddal bíró háznak, mely többé nincs felesküdve a harci szolgálatra, be kell szolgáltatnia fegyverét, és az ily módon begyőjtött nyolcvan pengét Arthur szétosztotta harcosai közt. Néhányan – csak kevesen – zsákmányolt szász bárdokat is hoztak, míg mások, miként jómagam is, megvetettük e fegyvereket nehézkességükért. És hogy ki fizette mindezt? Ki fizette a kardokat, az új lándzsákat, az új pajzsokat, a szekereket, az ökröket, a lisztet, a csizmákat, a lobogókat, a lószerszámokat, a fızıedényeket, a sisakokat, a köpenyeket, a késeket, a patkókat, és a sózott húst? Arthur csak nevetett, mikor ezt megkérdeztem tıle. – A keresztényeknek tartozunk köszönettel, Derfel – felelte végül. – Még többet adtak? – kérdeztem. – Azt hittem, kiapadt már a tıgyük. – Most már ki is – bólintott komoran –, ám mégis figyelemre méltó, milyen bıkezőek voltak a szentélyek, mikor mártíromságot kínáltunk szerzeteseiknek, és még meglepıbb, hogy
újfent mennyi pénz visszafizetésére tettünk ígéretet. – Megfizettük Sansum püspök adósságát? – kérdeztem. A püspök kegyhelye Ynys Wydrynnél valóságos vagyont bocsátott, ha nem is önként, a rendelkezésünkre, hogy megvásárolhassuk Aelle békéjét az ıszi hadjárat során, mely Lugg Vale-nél ért véget. Arthur a fejét rázta. – És nem is mulasztja el, hogy folyton emlékeztessen erre. – A püspöknek – szóltam óvatosan –, úgy tőnik, új pártfogói akadtak. Arthur felkacagott az esetlen taktikázás hallatán. – İ lett Lancelot gyóntatóatyja. A mi szeretett püspökünket, úgy tetszik, nem sokáig lehet lent tartani. Akárcsak az alma a vizeshordóban, mindig újra a felszínre bukkan. – És még a feleségeddel is sikerült békét kötnie – mutattam rá. – Szeretem látni, ha az emberek véget vetnek a civódásnak – szólt Arthur könnyedén –, ám való igaz, Sansum püspök különös szövetségeket kovácsol manapság. Guinevere megtőri, Lancelot magához emeli, Morgan védelmébe veszi. Hát nem különös? Éppen Morgan! Kedvelte nıvérét, és fájdalmat okozott neki, amiért az annyira eltávolodott Merlintıl. Morgan szilaj rátermettséggel uralta Ynys Wydrynt, mintha csak Merlinnek akarná mutatni, mennyivel alkalmasabb partner Nimuénál, pedig már réges-rég elveszítette a csatát, hogy Merlin legfıbb papnıje lehessen. Merlin értékesnek találta ıt, mondotta el Arthur, ám Morgan szeretetre vágyott. De vajon ki, tette fel maga Arthur is a kérdést, ki lenne képes szeretni egy tőz által ilyeténképpen megsebesített, megnyomorított és eltorzított alakot? – Merlin sohasem szerette ıt – mondta el nekem Arthur –, bár Morgan mindig ezt színlelte, és Merlin nem is bánta ezt, hisz minél furcsábbnak tartják öt a népek, neki annál jobb; ám igazság szerint Morgan látványát sem állhatja a maszkja nélkül. Morgan végtelenül magányos, Derfel. – így hát nem csoda, hogy Arthurt boldoggá tette nyomoronc nıvérének barátsága Sansum püspökkel, noha engem legalábbis zavarba ejtett, miként köthet barátságot a dumnoniai kereszténység legádázabb szorgalmazója Morgannel, aki legalábbis hírhedett hatalommal rendelkezı pogány papnı. Az egérkirály, gondoltam, sokkal inkább hajazik megtermett pókra, mely nagyon is különös hálót szı a királyság köré. A legutóbbi hálóval Arthurt akarta megfogni, és kudarcot vallott, most vajon kit próbál majd csapdájába ejteni? Nem hallottunk híreket Dumnoniából, míg utolsó szövetségesünk nem csatlakozott hozzánk. Seregünket mostanra elvágták a királyságtól, körülvették a szászok, noha az otthonról érkezı hírek így is biztatónak bizonyultak. Cerdic nem próbált fellépni Lancelot csapatai ellen, inkább feltételezhetıen keletnek vonult, hogy Aelle segítségére siessen. Hadunkhoz legutolsóként Kernow csapata csatlakozott, egy régi barát vezetésével, aki végigvágtázott az oszlop mellett, hogy hozzám érve lecsusszanjon lováról és a lábaim elé vesse magát. Tristan volt az, Kernow hercege és örököse, aki, miután felkelt és leverte a port köpenyérıl, szorosan magához ölelt. – Megnyugodhatsz immár – szólalt meg –, Kernow harcosai megérkeztek. Most már minden rendben lesz. Felnevettem. – Jól nézel ki, herceg uram. – Valóban úgy volt. – Elszabadultam atyámtól – magyarázta. – Kiengedett végre ketrecembıl. Valószínő abban reménykedik, hogy a szászok majd csak belesüllyesztenek egy bárdot abba az akaratos fejembe. – Egy pillanatig egy haldokló férfi arcvonásait imitálta, majd kiköpött, hogy előzze a gonoszt. Tristan jóvágású, jól felépítéső férfiú volt, fekete hajjal, kettéágazó szakállal és hosszú bajusszal. Pergamenszínő bıre és komor vonásai gyakorta tükröztek mélységes bánatot, de ma felhıtlen boldogság áradt szét rajtuk. Atyja parancsának ellent szegülve egykor Lugg Vale völgyébe is elhozta magával embereit, mely cselekedetéért, mint hallottuk, az egész telet egy távoli zord erıdítményben kellett eltöltenie Kernow északi partján, ám Mark király mostanra megenyhült irányában, és elengedte fiát a hadjáratra. – Újra családdá lettünk – toldotta meg Tristan. – Családdá? – Drága atyám – szólt gúnyosan – új asszonyt hozott a házhoz. Broceliandei Ialle-t. – Broceliande maradt meg egyedül brit királyságnak Armoricában, élén Bucis ap Camrannal, ki
Arthur nıvérét, Annát vette feleségül, ami Ialle-t Arthur unokahúgává tette. – İ lenne hát – kérdeztem – hatodik mostohaanyád? – A hetedik – felelt Tristan –, és alig tizenöt nyarat tudhat maga mögött, mikor atyám pedig legalább ötvenet. Már én magam is harminc esztendıs vagyok – tette hozzá komoran. – És nem házas? – Még nem. Atyám nısül eleget, mindkettınk helyett is. Szegény Ialle. Négy évet adok neki, Derfel, és halott lesz, miként a többiek. De atyám legalább boldog. Éppúgy el fogja nyőni Ialle-t, ahogyan a többit is. – Vállamra tette karjait. – És hallom, te megnısültél? – Nem nısültem, csak igába hajtottam fejem. – A messzi földön híres Ceinwyn! – kacagott. – Jól tetted, barátom, jól tetted. Egy napon magam is megtalálom a Ceinwynemet. – Minél hamarább, herceg. – Ennek meg kell lennie! Egyre csak korosodom! Máris ısöreg vagyok! Egyik nap ısz szálat fedeztem fel, itt a szakállamban. – Megbökte állat. – Látod te is? – kérdezte nyugtalanul. – Ezt? – csúfoskodtam. – Máris úgy nézel ki, mint egy vénember. -Talán ha három-négy szürke szál vegyülhetett koromfekete szakáilába, de ez volt minden. Tristan felnevetett, majd a rabszolgára sandított, aki pórázon tucatnyi kutyát vezetett. – Vész esetére? – kérdezte. – Merlin varázslatához, noha még nekem se árulja el, mi célja velük. – A druida kutyáit máris mély megvetés övezte; ételre volt szükségük, melynek magunk is híján voltunk, egész éjjel ébren tartottak bennünket a csaholásukkal, és a harcosokat kísérı minden egyéb kutyára ádáz haraggal vetették magukat. Másnap, hogy Tristan csatlakozott hozzánk, elértük Pontest, ahol egy ısrégi, még a rómaiak által emelt bámulatos kıhíd keresztezte a Temzét. Arra számítottunk, hogy a hidat lerontva találjuk, ám elıırseink épnek jelentették, és legnagyobb meglepetésünkre még akkor is annak bizonyult, mikor lándzsásaink elérték. Ez volt menetelésünk legforróbb napja. Arthur megtiltotta, hogy bárki is átkeljen a hídon, míg a társzekerek fel nem zárkóznak a sereg derékhadához, így embereink jobb híján a folyó partoldalán feküdtek ki várakozás közben. A híd tizenegy boltívvel büszkélkedhetett, ebbıl kettı-kettı a partoldalakon, ahol a kıút szintjét megemelték a folyón átívelı hét kıboltozat szintjére. Fatörzsek és más úszó törmelékek rakódtak le a folyó áramlás felıli oldalán, így a folyó nyugatra kiszélesedett és kimélyült, s a hevenyészett gát felgyorsította a sodrását is. A túlsó parton római település húzódott meg; szétszórt kıépítmények, körülöttük ısi földsánc maradványaival. A híd felénk esı végén magas torony vigyázta az utat, mely a még mindig olvasható római írással díszített, lassan porladozó építményen átvezetett. Arthur lefordította nekem a feliratot, elmondva, hogy Adrianus császár rendelte el a híd megépítését. – Imperator – betőztem ki a szót. – Az császárt jelent? – Igen.. – És a császár felette áll a királyoknak? – kérdeztem. – A császár a királyok ura – bólintott Arthur. A híd látványa némiképp komorrá tette. Körbejárta a partoldalon magasodó boltíveket, majd elsétált a toronyhoz, és a kövekre fektette tenyerét, miközben a feliratokat olvasgatta. – Tegyük fel, hogy te meg én, építeni szeretnénk egy ilyen hidat – vetette fel idıvel. – Hogyan fognánk hozzá? Vállat vontam. – Megcsinálnánk fából, uram. Jó szilfákból vetnénk alapot, a többit pedig hasított tölgyekbıl építenénk. Elfintorodott. – És az még mindig állna, mikor szépunokáink erre járnának? – İk is megépíthetnék a saját hídjaikat – vetettem fel. Végigsimított a tornyon. -Nincs senkink, aki képes lenne így megmunkálni a köveket. Senki sem tudja, hogyan süllyeszthetnénk a kı-alapot a folyómederbe. Nincs senki, aki emlékezhetne bármire is. Olyanok vagyunk, mint akik mások által felhalmozott kincseken
ülnek, mely napról napra kevesbedik, és senki sem tudja, hogyan lehetne ezt megállítani vagy új kincseket szerezni. – Hátrapillantott, és látta, hogy Meurig elsı szekerei feltőnnek a láthatáron. Felderítıink mélyen behatoltak az erdıkbe a folyóvíz mindkét oldalán, ám nyomát sem jelentették szászoknak, bár még ezzel sem tudták eloszlatni Arthur gyanúját. – Ha a helyükben lennék, engedném az egész sereget átkelni, azután a szekerekre támadnék jegyezte meg, ezért úgy döntött, elıırsöt küld a folyó mindkét partjára, átkel a szekerekkel a túloldali település fennmaradt falai mögé, és csak azután viszi át a sereg derékhadát a folyón. Embereim formálták meg az elıırsöt. A folyó túlpartján már nem nıttek oly sőrőn az erdıségek, bár azok így is elrejthettek volna egy kisebb sereget, és senki sem próbált kihívni bennünket. A szászokra csupán egyetlen levágott lófej emlékeztetett a híd közepén. Embereim egyike sem haladt át, míg Nimue elı nem lépett, hogy semlegesítse az ártó szellemeket. Nem csinált egyebet, mint a fejre köpött. A szász mágia, mint mondta, erıtlen, és miután a gonoszt előzte, Issa és én áttaszítottuk az ocsmányságot a mellvéden. Embereim ırizték a földsáncot, míg a társzekerek és kíséretük áthaladt a hídon. Galahad is velem tartott, és vele kettesben néztem körül a fal mögötti építményekben. A szászok valamely okból győlölték használatukba venni a régi római épületeket, és sokkal inkább kedvelték saját fatörzsekbıl és zsúpszalmából emelt csarnokaikat, bár egyes népek azért meghúzódhattak itt egészen mostanáig, hisz a tőzhelyekben hamvakat találtunk, és a padlókat is gondosan felseperték. – Lehet, hogy a mieink – szólt Galahad. Sok briton élt a szászok közt, zömük rabszolgasorban, ám akadtak közöttük szabadok is, akik önként vették magukra a hódítuk uralmát. Az épületek egykor barakkok lehettek, de volt ott két egyéb építmény is, melyet elsıként magtárnak tartottam, ám amikor kinyitottuk a töredezett ajtókat, istállónak bizonyultak, hol a lábasjószág nyert éjszakára menedéket a farkasok elıl. A padlót vastagon borította a szalma és a trágya keveréke, ami úgy bőzlött, hogy ott és akkor magára hagytam volna az egészet, ha Galahad meg nem pillant valamit az építmény túlsó végében, az árnyékok között, és én követni nem kezdem az iszamos padlón. Az istálló túlsó végén az egyenes fal folytonosságát egy ívelt apszis törte meg. Magasan az apszis mocskos vakolatán, alig láthatóan a rárakódott por és mocsok alatt, festett jelképet láthattunk, melyet mintha egy P betőn keresztbe rakott hatalmas X alkotott volna. Galahad a jelre pillantott, majd a kereszt jelét rajzolta magára. – Ez itt valamikor templom volt, Derfel – szólt áhítattal telt hangon. – Bőzlik -jegyeztem meg. Galahad tisztelettel adózott a jelkép elıtt. – Keresztények éltek itt. – Nem is olyan rég – borzongtam meg a mindent elborító bőzben és tehetetlenül hessegettem félre a fejem körül döngicsélı legyeket.' Galahad ügyet sem vetett a bőzre. Lándzsája nyelével kutakodni kezdett a tehénürülék és a rothadó szalma elegyében, míg végül sikerült is egy kis foltot feltárnia a padlóból. Amit talált, csak még lelkesebb kutatásra ösztökélte, míg fel nem fedte egy férfi mozaikkockákból kirakott felsıtestét. A férfi palástot viselt, akár egy püspök, fejét dicsfény övezte, és egyik feltartott kezében apró, bozontos fejő bestiát hordozott. – Szent Márk és az oroszlán – suttogta Galahad. – Én azt hittem, az oroszlánok sokkal nagyobbak – szóltam kiábrándultan. – Sagramor szerint nagyobbak a lovaknál, és ádázabbak a medvénél. -Tüzetesen megnéztem a trágyától maszatos teremtményt. - Ez nem több kis kandúrnál. – Ez csak jelképes oroszlán – dorgált Tristan fejcsóválva. Próbálta a kép többi részét is szabaddá tenni, de a mocsok túlságosan régóta és túl vastagon tapadt rá. – Egy napon – szólt – építek egy hatalmas templomot, mint amilyen ez is. Egy roppant templomot. Egy helyet, ahol mindenki egybegyőlhet istene elıtt. – És amikor már rég elporladtál – kezdtem az ajtó felé húzni –, valami fattyú télen oda fogja beterelni a birkáit, és hálával adózik majd emlékednek. Erısködött, hogy maradjunk még egy percet, míg ı, miközben én megtartottam pajzsát és lándzsáját, kitárt karokkal mondott új imádságot ezen az ısi helyen. – Ez jel az Úrtól – szólt
izgatottan, amikor végre követett vissza a napfénybe. – Visszaállítjuk a kereszténységet Lloegyrben, Derfel. Az Úr kezünkbe adja a gyızelmet. Bármennyire is szerencsés elıjelnek tetszett Galahad szemében, kis híján az a régi templom okozta vesztünk. Másnap, mialatt mi útnak indultunk London felé, mely immár gyötrı közelségbe került hozzánk, Meurig herceg Pontesben maradt. Elküldte ugyan a szekereket, a kíséret javarészével együtt, ám ötven embert hátravont, hogy megtisztítsa a templomot a rárakódott mocsoktól. Galahadhez hasonlóan Meurigot is mélyen megindította az ısi templom léte, és úgy döntött, újra az Úr szolgálatába bocsátja a szent helyet, így hát lándzsásai félrehajították fegyvereiket és nekiálltak feltakarítani a trágyát meg egyéb mocskot, hogy a kíséretükben lévı papok elmondhassák, amit el kell mondaniuk, s ezzel a hely ismét felszentelésre kerüljön. És miközben az utóvéd a trágyát takarította, a minket követı szászok átkeltek a hídon. Meurig megmenekült. Szerencséjére vált lova, ám a trágyakotrók mind meghaltak, miként a papok közül is ketten. Azután a szászok végigvágtáztak az úton és elfogták szekereinket is. Az utóvéd maradéka felvette velük a harcot, ám a szászok számban messze felülmúlták és rövid küzdelem után bekerítették ıket, majd nekiálltak lemészárolni az ökröket, melyek híján a társzekerek egymás után kerültek a kezeik közé. Akkorra mi is meghallottuk a csata hangjait. A sereg megállt, amint Arthur lovasai visszavágtáztak az úton. A lovasok egyike sem volt kellıképpen felfegyverkezve a csatára, hisz túl nagy volt a hıség ahhoz, hogy valaki egész nap teljes vértezetben lovagoljon, hirtelen felbukkanásuk mégis elegendınek bizonyult ahhoz, hogy szétkergessék a szászokat, ám ez a veszteségeken mit sem változtatott. A negyven szekérbıl tizennyolc mozdíthatatlanná vált, és ökrök híján kénytelenek voltunk hátrahagyni. A tizennyolc szekeret amúgy is kifosztották, és a drága liszttel teli hordókat az útra borogatták. Amennyi lisztet tudtunk, megmentettünk és köpenyekbe csomagoltunk, ám az ebbıl sült kenyér már korántsem lett olyan ízletes a belé vegyült portól és gallyaktól. Még a támadás elıtt úgy gondoltuk, élelmünk két hétre is elegendı, ám most, miután az élelem java elveszett a szekerekkel, szembe kellett néznünk a lehetıséggel, hogyha egy hét elteltével fel is adjuk a hadjáratot, még mindig nem lehetünk biztosak benne, hogy a maradék élelmiszerrel eljutunk Callevába vagy Caer Ambrába. Hí – Ott a hal a folyóban – mutatott rá Meurig. – Istenek, csak halat ne – zsémbelt Clhwch, visszaemlékezve Ynys Trebes utolsó napjaira. – Nincs annyi hal, amennyi képes jóllakatni egy ekkora sereget – söpörte félre a felvetést indulatosan Arthur. Szívesebben üvöltözött volna a herceggel, amiért ily mérhetetlen ostobaságról tett tanúbizonyságot, ám Meurig herceg volt, és Arthur jóérzése soha nem engedte volna, hogy nyilvános megaláztatásban részesítse. Ha Culhwch vagy én lettem volna, aki megosztotta az utóvédet és kiszolgáltatta a szekereket, Arthur bizonyára kijött volna a béketürésbıl, ám Meurigot születése védelmezte ettıl. Haditanácsot tartottunk az úton északra, ahol az egy lapos, fővel benıtt síkságon tört elıre, melyet csak szórványosan pettyeztek fák, s ahol a partoldalt rekettye és galagonya nıtte be. Valamennyi parancsnokjelen volt, és tucatnyi alacsonyabb rangú harcos is a közeibe húzódott, hogy fültanúja legyen a megbeszélésnek. Meurig természetesen elhárított minden felelısséget. Ha több embert kapott volna, mondta, a katasztrófa sohasem következett volna be. – Amellett – főzte hozzá –, ha megbocsátjátok nekem, amiért erre rámutatok, bár szerintem ez épp eléggé nyilvánvaló anélkül is, hogy külön hangsúlyoznám, aligha számíthat sikerre oly sereg, mely közömbös az Úr irányában. – Akkor hát az Őr miért közömbös a mi irányunkba? – kérdezte Sagramor. Arthur elcsendesítette a numídiait. – Ami megtörtént, megtörtént -mondta. – Most azt kell eldöntenünk, miként tovább. Ám hogy miként legyen tovább, inkább függött Aelle-tıl, mintsem tılünk. İ aratta az elsı gyızelmet, bár lehetséges, hogy ı maga sem volt tisztában annak nagyságával. Mérföldekre jártunk birodalmában és az éhhalál rémével kellett szembenéznünk, hacsak csapdába nem ejtjük seregét, el nem pusztítjuk azt, és el nem érjük azokat a vidékeket, melyeket még nem fosztottak meg az élelemtıl. Felderítıink szarvasokat hoztak nekünk, s nagyritkán elıálltak
néhány marhával vagy birkával is, de az ilyen ínyencségek ritkának számítottak és aligha voltak elegendıek ahhoz, hogy kárpótoljanak bennünket az elveszett lisztért és szárított húsért. – Londont mindenképpen meg kell védenie – vetette fel Cuneglas. Sagramor a fejét rázta. – Londont a britonok lakják – mondta. – A szászok nem szeretik azt a helyet. Hagyják majd, hogy elfoglaljuk. – Londonban kell lennie élelemnek – szólt Cuneglas. – De meddig lehet az elegendı, felség? – kérdezte Arthur. – S ha magunkkal is visszük, mihez kezdünk? Örökké vándorlunk majd, abban reménykedve, hogy Aelle csak ránk támad? – A földre meredt, s hosszú arca megkeményedett a kilátástól. Aelle taktikáját mostanra valamennyien kiismerhettük. Hagyta, hogy csak menjünk és menjünk, miközben emberei folyton elıttünk jártak, hogy megtisztítsák utunkat minden élelemtıl, s tudtuk, ha már kellıképpen elcsigázottak és kedvetlenek leszünk, a szász horda körülvesz bennünket. -Nem tehetünk egyebet – mondta végül Arthur –, mint hogy magunkra szabadítjuk. Meurig értetlenül pislogni kezdett. – Hogyan? – érdeklıdött olyan hangnemben, mintha nevetségesnek tartaná az egész felvetést. A druidák, Merlin, Iorweth, és két másik powysi, akik elkísértek bennünket utunkon, egy csoportban ültek a tanácsban, és Merlin, aki kényelmesen elhelyezkedett egy vakondtúrás tetején, most magának követelte a figyelmet, magasba emelve fekete botját. – Mit tennél kérdezte –, ha meg akarnál szerezni valami értékeset? – Elvenném – mordult fel Agravain. Agravain vezette Arthur nehéz lovasait, lehetıvé téve Arthurnak, hogy a sereg derékhadának élére álljon. – Amikor valami értékeset akarnál az Istenektıl – terjesztette ki Merlin a kérdést –, akkor mit tennél? Agravain vállat vont, és egyikünk sem tudott elıállni helytálló válasszal. Merlin felállt, puszta magasságával uralma alá hajtva a tanácsot. -Ha meg akarsz szerezni valamit – szólt, akárha tanítónk lenne, mi pedig a tanítványai –, adnod kell valamit. Felajánlást kell tenned, áldozatot kell hoznod. A dolog, amit mindennél inkább akartam magamnak a világon, az Üst volt, ezért felajánlottam életemet a kutatására és beteljesítettem óhajomat, ám ha nem ajánlottam volna a lelkemet, az ajándék sohasem lehetett volna enyém. Fel kell áldoznunk valamit. Meurig kereszténységét sértette az ilyen beszéd, és a herceg képtelen volt megállni, hogy ne kössön a druidába. – Talán az életedet, Lord Merlin? Legutóbb bevált. – Felnevetett, és megmaradt papjai felé fordult, hogy azok is csatlakozzanak öröméhez. A nevetés azonban kurtán elhalt, amint Merlin fekete botját a hercegre emelte. A druida mozdulatlanul tartotta meg a botot, alig néhány hüvelyknyire a herceg arcától, és még azután is sokáig maradt így, hogy a nevetésnek vége szakadt. És Merlin még ekkor is tovább tartotta a botot, az elviselhetetlenségig túlfeszítve a csend határait. Agricola, úgy érezvén, hogy kötelessége harcege segítségére sietni, megköszörülte torkát, ám a fekete bot egyetlen rezdülése belefojtott minden ellenkezést. Meurig kényszeredetten fészkelıdni kezdett, de láthatóan a torkára fagyott a szó. Elvörösödött, pislogott, és feszengett. Arthur összevonta szemöldökét, de nem szólt. Nimue mosolygott a herceg szorultságát látva, míg mi többiek néma csendben figyeltünk és néhányan közülünk megborzongtak a félelemtıl, ám Merlin még ezután sem mozdult, míg végül Meurig képtelen volt tovább elviselni a feszültséget. – Csak tréfáltam – kiáltott szinte kétségbeesésében. -Nem akartalak megsérteni. – Szóltál valamit, herceg? – érdeklıdött Merlin nyugtalanul, azt színlelve, hogy Meurig sietve elrebegett szavai zökkentették ki gondolataiból. – Bizonyára csak képzelıdtem. Hol is tartottam? Ó igen, az áldozat. Mi az, Arthur, ami számunkra a legértékesebb? Arthur ezen elgondolkodott néhány pillanatig. – Van aranyunk -telelte –, ezüstünk, a páncélzatom… – Hitványságok – szólt Merlin elutasítóan. Egy ideig néma csend honolt, majd a harcosok kezdték bekiabálni javaslataikat a tanácson
túlról. Voltak, akik levették az aranyláncot nyakukból és a levegıbe emelték. Mások fegyvereiket ajánlották, egy férfi pedig Arthur kardjának, az Excaliburnek a nevét is bekiáltotta. A keresztények nem tettek felajánlást, hisz ez vérbeli pogány eljárás volt, és ık buzgó imádságaikon kívül egyébbel nem támogathatták ám ekkor Powys egy harcosa javasolta, hogy áldozzanak fel egy keresztényt, és az ötlet azonnal viharos tetszést aratott. Meurig újfent elpirult. – Néha azt gondolom – közölte Merlin, mikor több javaslat már nem hangzott el –, arra kárhoztattam, hogy idióták közt kell leélnem az életem. Hát rajtam kívül az egész világ megháborodott? Hát nincs köztetek egyetlen olyan se, ki nem látná, mi az, ami számunkra most a legértékesebb? Nincs senki? – Az élelem – szóltam. – Á – kiáltott Merlin elégedetten. – így is van, ti megveszekedett idióták! Az élelem, ti barmok! – köpte a sértést a tanács elé. – Aelle terve egyébre sem épül, mint arra a hitre, hogy híján vagyunk az élelemnek, ezért épp az ellenkezıjét kell mutatnunk felé. Úgy kell vesztegetnünk az ételt, miként keresztények az imádságot, szét kell szórnunk a világban, habzsolnunk kell, el kell hajítanunk, fel kell – s itt megállt, hogy kihangsúlyozza a következı szót – áldoznunk. – Kivárta, hogy ötlete szül-e ellenvetést, ám senki sem szólt. – Keress egy közeli helyet – utasította Merlin Arthurt –, mely alkalmas rá, hogy megvívj Aelle-lel. Ne legyen túl elınyös, nehogy épp amiatt kerülje a harcot velünk. Kísértened kell, ezt ne feledd; azt kell hinnie, hogy legyızhet téged. Mennyi ideig tarthat, míg felkészül az ütközetre? – Három napba – felelte Arthur. Gyanította, hogy Aelle laza győrőben szórta szét embereit, mely mindenhová elkísér bennünket, s így legalább két napjába kerül, míg a győrőt egyetlen haddá vonja össze, és egy újabba, míg csatarendbe is állítja. – Két napra nekem lesz szükségem – bólintott Merlin –, ezért süttess annyi kenyeret, amennyi jó ha öt napig életben tart bennünket – parancsolta. – Nem bıkező porció, Arthur, de az áldozatnak valóságosnak kell lennie. Azután keress harcteret, és várakozz. A többit hagyd rá, viszont Derfelre és jó tucatnyi emberére szükségem van. És van itt bárki olyan – emelte fel hangját, hogy a tanácson túl is mindenki hallhassa –, ki ért a fafaragáshoz? Hét embert választott ki. Ketten Powysból jöttek, egyikük Kernow sólymát viselte pajzsán, a többiek mind dumnoniaiak voltak. Bárdot és kést kaptak kezük közé, ám semmi faragnivalót, míg Arthur fel nem fedezte az alkalmas csatateret. Egy tágas, hangafüves pusztán akadt rá, melyet alacsony, tiszafával és berkenyével szegélyezett domb koronázott. A lejtı sehol sem tőnt meredeknek, ám mégis megadta a magaslatot, ahol Arthur kitőzette lobogóit, és a zászlók körül szalmával fedett menedékek kezdtek terjeszkedni, melyek a ligetek fáiból készültek. Lándzsásaink győrőt vontak a lobogók köré, amik alatt reményeink szerint Aelle-lel találkoznunk kellett. A kenyerek, amik legalább addig életben tartottak bennünket, míg a szászokra várakozunk, javában sültek a tızegtéglából rakott tőzhelyekben. Merlin a pusztától északra választotta ki a maga helyét. Egy rét húzódott meg itt, ahol az égerfák és a sőrő bozótokban növı vadfő közt vékony ér kígyózott a távoli Temze felé. Embereimnek ki kellett döntenie három jókora tölgyet, majd le kellett csupaszítani a törzseket az ágaktól és a kéregtıl, hogy a fatörzseket ezután három verembe süllyesszük, és a fafaragók ott szörnyőséges bálványokat faragjanak azokba. Iorweth is segédkezett Merlinnek és Nimuénak, és a hármas roppant mód élvezte a munkát, hisz az lehetıvé tette számukra oly ijesztı, oly rettenetes dolgok megalkotását – melyek ugyan vajmi kevés hasonlóságot mutattak bármely általam is ismert istenséggel, ám Merlin aligha törıdött ilyesmivel. A bálványok, mint mondotta, nem nekünk, de a szászoknak készülnek, így a fafaragók keze nyomán állati arcot viselı szörnyetegek bontakoztak ki, nıi emlıkkel és férfi szervekkel; majd miután az oszlopok elkészültek, embereim elhagytak minden más munkát, hogy megállítsák a bálványokat, miközben a fafaragók elegyengették a földet alapzatuknál. – Az atya – szökdécselt Merlin az alakok elıtt –, a fiú, és a szentlélek! – Kacagni kezdett. Embereim mindeközben jókora halom fát hordtak össze a cölöpök elıtt, és azokra terítettük szét minden megmaradt élelmünket. Leöltük maradék ökreinket és súlyos testüket a
máglyára vetettük, hogy frissen ontott vérük végigcsorogjon a tőzifákon, majd rájuk fektettünk mindent, amit csak vontak maguk után – szárított húst, sózott halat, almát, sajtot, magokat és babot- , és értékeink halmát két frissen leolt szarvas és egy kos tetemével koronáztuk. A kos fejét, girbe-gurba szarvaival a központi cölöphöz szegeztük. A szászok figyelték ténykedésünket. A patak túlsó partján húzódtak meg, és elsı nap egyszer-kétszer még lándzsáik is elıröppentek a bokrok közül, ám a kezdeti hasztalan erıfeszítéseket követıen már sokkal inkább lekötötte ıket, hogy megfigyeljék, pontosan miben is Mesterkedünk. Éreztem, ahogy számuk egyre növekszik. Az elsı napon alig tucatnyi ellenséges harcost láttunk a fák közt lopakodni, de a második estére legalább húsz zsarátnok fénye izzott a lombfüggöny Mögött. – És most – szólt Merlin aznap este –, mutassunk nekik valami igazi látványosságot. Fızıedényekben lobot hoztunk a hatalmas farakáshoz és mélyen a gallyak közé vetettük. A fa még zöld volt, de mi szikkadt füvet és törött ágakat halmoztunk fel középen, s mire az alkony lehullt, tőzünk már ádázán tombolt. A lángok rıt fénnyel világították be durván faragott bálványainkat, a füst gomolygó felhıvé egyesülve London felé örvénylett, míg a sülı hús illata, elválva minden egyéb szagtól és gyötrelmeket ébresztve, éhes táborunk felé sodródott. A tőz pattogott és összeomlott, szikraesıvel szórva meg a környéket, s mindent fel-emésztı hıjében az állati tetemek megvonalgottak és kicsavarodtak amint a lángok elsorvasztották izmaikat és szétrobbantották koponyáikat. Olvadt zsiradék szisszent a zsarátnokon, majd kapott fehéren lángra és vetett sötét árnyékokat a három rejtelmes idolumra. Egész éjjel parázslott az a tőz, kiégetve belılünk az utolsó reményt is, hogy diadal nélkül hagyjuk magunk mögött Lloegyrt, és hajnalban figyeltük, amint a szászok elımerészkednek rejtekükbıl, hogy a füstölgı maradványokat kémleljék. Azután várakozni kezdtünk, de azért nem váltunk egészen tétlenné. Lovasaink keletnek lovagoltak, hogy felderítsék a Londonba vezetı utat, és felénk menetelı szász csapatokról tettek jelentést. Közülünk többen újabb fákat döntöttek ki, és egy csarnok építésébe kezdtek a hangafüves puszta alacsony dombján. Semmi szükségünk nem volt arra a csarnokra, ám Arthur azt a benyomást akarta kelteni, mintha máris harcálláspontot létesítene Lloegyr mélyén, ahonnét majd leigázza Aelle birodalmát. Ez a meggyızıdés, amennyiben feléled Aelle-ben, bizonyára rábírja majd a támadásra. Közben építeni kezdtünk egy sáncerıdöt is, bár kellı szerszámok híján meglehetısen szánalmas eredménnyel, de talán így is hozzájárultunk a megtévesztés hatékonyságához. Lefoglalt bennünket a munka, ám ez sem vehette elejét a seregen belüli széthúzásnak. Voltak olyanok, mint Meurig is, akik azt tartották, a kezdetek kezdetétıl rossz taktikát követtünk. Sokkal szerencsésebb lett volna, mondta most Meurig, ha három vagy több kisebb hadat küldtünk volna elıre a határmezsgyén húzódó szász erısségek bevételére. Zaklatnunk és provokálnunk kellett volna ıket, mi pedig ehelyett egyre éhesebbé válunk Lloegyr és a magunknak ásott csapda mélyén. – És talán igaza is van – vallotta meg nekem Arthur a harmadik napon. – Nem, uram – erısködtem, és igazam védelmében észak felé mutattam, ahol gomolygó füstköd árulkodott a szász hordák jelenlétérıl. Arthur a fejét rázta. – Aelle serege itt van, eddig rendben is lenne – engedte meg –, ám ez nem jelenti azt, hogy támadni is fog. Figyel bennünket, de ha csöppnyi sütnivalója is akad, hagy bennünket itt megrohadni. – Mi is támadhatunk – vetettem fel. Újra csak a fejét rázta. – Keresztül vezetni a sereget a fákon és a patakon, egyenlı a biztos pusztulással. Ez az utolsó menedékünk, Derfel. Imádkozz, hogy még ma eljöjjön. De Aelle nem jött, és ez volt az ötödik nap vége, attól számítva, hogy a szászok elpusztították készleteinket. Másnapra már csak morzsáink maradtak, és két nap múlva már a vasszeget is felfaltuk volna. Három nap, és mohó szemekkel nézünk a halál elébe. Arthur nem mutatta jelét aggodalomnak, bármilyen végzetre is kárhoztattak bennünket jó elıre a vészmadarak, és aznap este, amint a nap lassan sodródott tova a távoli Dumnonia felé, Arthur magához intett, hogy másszunk fel együtt a durván összeácsolt csarnok tetejére. -Nézd –
mutatott keletre, és messze a láthatáron távoli füstkígyókra lettem figyelmes, s a füst alatt építményeket fürödtek a lebukó nap tarka fényében. Ez volt messze a legnagyobb város, amit csak életemben láttam. Nagyobb volt, mint Glevum vagy Corinium, nagyobb még Aquae Sulisnál is. -London – szólt Arthur az ámélkodás hangján. – Gondoltad volna, hogy valaha is láthatod? – Igen, uram. Elmosolyodott. – Az én magabiztos Derfel Cadarnem. – Ülıhelyet választott magának a legmagasabb ponton, megmarkolt egy hántolat-lan rönköt, és meredten figyelte a nagyvárost. Mögöttünk, a csarnok cölöpsorának négyzetében, a harci paripák nyertek elszállásolást. Szerencsétlen lovak máris éhesek voltak, hisz alig nıtt fü a kiszikkadt pusztán, és mi nem hoztunk magunkkal takarmányt. – Furcsa – jegyezte meg Arthur, még mindig London felé tekintve –, hogy mostanra Lancelot és Cerdic rég megvívhatták már a harcukat, és mi még csak nem is tudunk róla. – Imádkozz, hogy Lancelot gyızzön – vágtam rá. – Azt teszem, Derfel, azt teszem. – Sarkával belerúgott a félig megépült falba. – Micsoda esélyt adtunk Aelle kezébe! – szólt hirtelen. – Ehelyt levághatja Britannia legvitézebb harcosait. Az év végére, Derfel már ı mulatozhat csarnokainkban. Elérhet a Severn-tengerig. Minden eltőnik. Egész Britannia! A ködbe vész. – Láthatóan szórakoztatónak találta a gondolatot, majd kicsavarta testét, hogy letekintsen a lovakra. – İket még mindig megehetjük – mondta. – Egy-két hétig ellennénk a húsukon. – Uram! – tiltakoztam borúlátása ellen. – Ne aggódj, Derfel – nevetett fel. – Már küldtem öreg barátunknak, Aelle-nek, egy üzenetet. – Ezt tetted? – Sagramor asszonya. Malla, ez a neve. Micsoda furcsa neveik vannak a szászoknak. Ismered ıt? – Láttam már, uram. – Malla magas lány volt, hosszú, izmos lábakkal és olyan széles vállal, akár egy hordó. Sagramor még az elmúlt évben ejtette fogságba az egyik rajtaütés során, s a lány látható megadással fogadta el sorsát, ami aranyszín hajával keretezett lapos, szinte kifejezéstelen arcára is kiült. A haján túl nem volt semmi Malla külsı megjelenésében, amit különösebben vonzónak lehetett volna mondani, ám egyféle különös csáberınek így sem volt híján, s a nagydarab, robusztus lány hideg egykedvőségével és szótlanságával ki is vívta magának, hogy a numídiai ágyasa legyen. – Azt színleli, hogy elszökött tılünk – fejtette ki Arthur-, és éppen most arról beszél Aelle-nek, hogy itt készülünk maradni az elkövetkezendı télen. Azt mondja, Lancelot már úton van, hogy csatlakozzon hozzánk háromszáz újabb lándzsával, és szükségünk is van rájuk, mert sokan közülünk megbetegedtek a rengeteg élelem dacára is. – Elmosolyodott. – Ilyesmivel tömi a fejét, vagy legalábbis remélem. – Avagy éppenséggel elmondja neki az igazat – véltem komoran. – Talán nem. – Arthur hangja mentes maradt az aggodalomtól. Figyelte, amint embereink tömlıikben vizet hordanak a forrásból, mely a déli lanka aljában bugyogott. – Sagramor bízik benne -tette hozzá-, én pedig már régen megtanultam, hogy bízzam Sagramorban. Jelet rajzoltam magamra a gonosz ellen. – Én bizony nem engedtem volna asszonyomat az ellenség táborába. – A lány maga ajánlkozott – mondta Arthur. – Azt mondja, a szászok nem fogják bántani. Úgy tőnik, atyja az egyik törzs feje. – Akkor azért imádkozzunk, hogy kevésbé szeresse ıt, mint Sagramort. Arthur vállat vont. A kockázatot már felvállalta, és bármennyit vitattuk, a veszély nem lett kisebb. – Dumnoniában akarlak látni, amint vége ennek. – Szívest-örömest, uram, ha kezeskedsz Ceinwyn biztonságáért ~ feleltem, és amikor megpróbálta egyetlen kézmozdulattal eloszlatni félelmeimet, nem tágítottam. – Hallottam,
hogy egy kutyát leöltek, es véres irháját egy szukára terítették. Arthur megpördült, átvetette lábait a falon, és lepattant a hevenyészett istállóba. Félretolt maga elıtt egy lovat, majd intett, hogy ugorjak le hozzá, hogy senki se láthasson vagy hallhasson bennünket. Ádáz harag sütött vonásairól. – Mondd újra el, mit hallottál – parancsolta. – Egy kutyát leöltek – szóltam, amint levetettem magam mellé –, és véres bırébe egy nyomorék szukát bujtattak. – És ki tenne ilyet? – akarta tudni. – Lancelot egy barátja – feleltem, vonakodván néven nevezni feleségét. Öklével belevágott a nyers cölöpfalba, megriasztva a legközelebbi lovat. – A feleségem – mormolta Lancelot barátja. – Nem szóltam semmit. – Ahogy én is – hívott ki maga ellen, ám én még most sem szóltam. – Büszke ember, Derfel, és elveszítette atyja királyságát, csak mert én nem teljesítettem eskümet. Tartozom neki. – Hővösen ejtette az utolsó két szót. Az övéhez mértem saját hővösségem. – Hallottam – mondtam kimérten –, hogy a nyomorék szukának a Ceinwyn nevet adták. – Elég! – Újból a falra csapott. – Mese! Szóbeszéd! Senki sem tagadhatja, hogy neheztelnek azért, amit te és Ceinwyn tettetek, Derfel, én sem vagyok ostoba, de ezt az esztelenséget még tıled sem hallgatom el! Guinevere vonzza az ilyen pletykákat. Az emberek neheztelnek rá. Bármely asszony, aki szép, aki okos, és aki szilárd véleménnyel rendelkezik, melyet nem is próbál véka alá rejteni, óhatatlanul magára vonja az emberek győlöletét, s erre te azt mondod, hogy ily mocskos tettre vetemedne Ceinwyn ellen? Hogy leölne egy kutyát és megnyúzná? Te elhiszed ezt? – Nem szívesen tenném – feleltem vonakodva. – Guinevere a feleségem. – Leengedte hangját, de nem tőnt el belıle a keserő él. – Nincs más feleségem, nem hurcolok rabszolgákat az ágyamba, én az övé vagyok s ı az enyém, Derfel, és nem vagyok hajlandó ilyesmit hallgatni. Senkitıl! – Az utolsó szót már úgy üvöltötte, es én eltőnıdtem rajta, hogy talán még mindig az otromba sértéseken rágódik, amiket Gorfyddyd vágott hozzá a Lugg völgyében. Gorfyd-dyd nem átallotta kijelenteni, hogy együtt hált Guineyere-rel, és hogy embereinek egész légiója cselekedett hasonlóképp. Én magam Vale-nn jegygyőrőjére emlékeztem, benne a szerelmesek keresztjével és Guinevere jelvényével, de félresöpörtem az emléket. – Uram – szóltam halkan –, én még csak nem is említettem a feleséged nevét. Meredten nézett rám, és egy pillanatra már azt hittem, meg fog ütni, amikor szomorúan megrázta a fejét. -Nem könnyő vele, Derfel. Vannak idık, amikor azt kívánom, bárcsak ne mutatkozna oly készségesnek a megvetésre, de képtelen vagyok elképzelni az életem a tanácsai nélkül. – Itt elhallgatott, és szánalomra méltó mosollyal nézett fel rám -Nem tudnék nélküle élni. Nem ölt meg semmilyen kutyát, Derfel, ı nem ölne meg semmilyen kutyát. Bízz bennem. Istennıje, Isis, nem kívánja meg az áldozatot, legkevésbé az élık feláldozását. Az aranyét annál inkább – vigyorodott el, hirtelen támadt jókedvvel. – Isis csak úgy nyeli az aranyat. – Hiszek neked, uram – mondtam –, de ettıl Ceinwyn még nem lesz biztonságban. Dinas és Lavaine megfenyegette. Arthur megrázta fejét. – Megsértetted Lancelot, Derfel. Én nem hibáztatlak, hisz tudom, mi vezérelt, de hibáztathatjuk ıt azért, amiért neheztel rád? Dinas és Lavaine Lancelotot szolgálja, és úgy helyes, ha emberei is osztoznak uruk ellenszenvében. – Szünetet tartott. – Ha ezzel a háborúval végeztünk – folytatta –, megbékítünk mindenkit. Valamennyiünket! Amikor majd testvérekké teszem harcosainkat, valamennyien békét kötünk egymás közt is. Te, Lancelot, és mindenki. És míg ez meg nem történik, Derfel, magam szavatolom Ceinwyn biztonságát. Az életem teszem rá, ha ezt kívánod. Kérhetsz olyan árat, amilyent csak akarsz, az életemet, akár fiam életét is, mert szükségem van rád. Dumnoniának szüksége van rád. Culhwch jó ember, de nem tud bánni Mordreddel. – Én tudok? – kérdeztem.
– Mordred akaratos – legyintett Arthur a kérdésre –, de hát mire is számíthatnánk? Uther unokája, királyi vér folyik az erejében, és mi sem akarhatjuk anyámasszony katonájának, ám fegyelemre azért még szüksége lenne. Irányításra. Culhwch azt hiszi, elég alaposan elvernie, pedig attól csak még csökönyösebb lesz. Azt akarom, hogy te és Ceinwyn neveljétek fel öt. Megborzongtam. – Egyre vonzóbbá teszed számomra a hazatérést, uram. Gunyoros mosollyal jutalmazta komolytalanságom. – Ne feledd, Derfel, eskünk köt arra, hogy átadjuk Mordrednek a trónt. Ezért tértem vissza Britanniába. Ez a legfontosabb kötelességem Britanniában, és mindenki, aki csak szolgálatomra felesküdött, erre a célra esküdött fel. Senki sem mondja, hogy könnyő, ám meg kell lennie. Mostantól kilenc évre Caer Cadarnben királlyá kell koronáznunk Mordredet. Azon a napon, Derfel, valamennyien megszabadulunk eskünk terhétıl, s én imádságot mondok minden létezı istennek, aki csak meghallgat, hogy azon a napon képes legyek szögre akasztani Excaliburt és soha többé nem harcolni. De amíg az a nap eljı, bármilyen nehézségek árán is, de teljesítenünk kell eskünket. Megértetted ezt? – Igen, uram – feleltem alázatosan. – Helyes. – Arthur félretolta útjából az egyik lovat. – Aelle holnap eljön – szólt magabiztosan –, úgyhogy aludj jól. A nap lebukott Dumnonia fölött, vörös tőz árjába fúlva. Északra ellenségeink harci énekeket kántáltak, míg mi tábortüzeink mellett az otthont énekeltük meg. İrszemeink a sötétséget kémlelték, a lovak nvihogtak, Merlin kutyái csaholtak, és voltak köztünk néhányan, akik tudtak aludni.
Hajnalban láttuk, hogy az éj lepte alatt ledöntötték Merlin három oszlopát. Egy szász varázsló, haja ganéval tüskékké meresztve, a nyakából lelógó farkasprém-foszlányok alatt alig elrejtett meztelen testével rituális táncot járt a helyen, ahol a bálványok egykor állottak. A varázsló látása meggyızte róla Arthurt, hogy Aelle már a támadást fontolgatja. Szándékoltan nem mutattuk jelét, hogy készen állnánk erre. İrszemeink figyeltek, lándzsásaink céltalanul ıgyelegtek a lankákon, akár-ha újabb eseménytelen napra számítanának, ám viskóink árnyékában, a berkenyebokrok és rekettyék maradéka alatt, félig kész csarnokunk falai mögött, embereink javában készülıdtek. Meghúztuk pajzsaink szíját, megfentük amúgy is pengeéles kardjainkat, majd szorosan nyelükbe ütöttük lándzsahegyeinket. Talizmánjainkat érintettük, megöleltük egymást, megettük, ami kis kenyerünk még maradt, és imát rebegtünk isteneinknek, hogy segítsenek az elıttünk álló napon. Merlin, Iorweth és Nimue a kalyibák közt lopakodva érintette pengéinket és adott nekünk vasfüvet, oltalmazóul a csatában. Felöltöttem harci viseletem. Súlyos csizmát kötöttem lábamra, vasalt szíjjal, mely védelmezte lábikrámat a pajzsvonal alatti lándzsadöfésektıl; Ceinwyn durván gömbölyített fonalából való gyapjúinget vettem, fölé hosszú bırkabátot, melyre Ceinwyn aranyfibuláját tőztem, oltalmazó talizmánomat oly sok éven át. A bır fölött láncinget hordtam; a fényőzı vértezetet még Lugg Vale-ben vettem el egy halott powysi törzsfıtıl. A láncing ısi római munka volt, azzal a szakértelemmel kovácsolva, mely mára kihalt a mesterekbıl, és én gyakran eltőnıdtem rajta, miféle lándzsások viselhették egykor ezt az acélszerekbıl összekovácsolt térdig érı kabátot. A powysi harcos mindenesetre meghalt benne, amikor Hywelbane kettéhasította koponyáját, és gyaníthatóan mások is, hiszen a vértezet láncszemei rıtvörösen rozsdállottak bal mellem felett, ahol egy vágás nyomán az eredeti szegeket közönséges vaslánccal pótolták. Bal kezemen harcosgyőrőket viseltem, mert a csata közben meg. védték ujjaimat, jobb kezemre viszont egyet sem húztam, mert meg. nehezítették volna a kard vagy lándzsanyél markolását. Vértet csatoltam felkaromra is. Sisakom vasból kovácsolt egyszerő, teknı volt kitömött bırrel szegélyezve, lelógó vastag bırlebennyel, mely a nyak szirtemet védte, és még a tavasz folyamán megfizettem egy fegyverkovácsot Caer Swsben, hogy készítsen két pofalemezt is hozzá. A sisak fénylı acélgombban végzıdött, melyrıl az a farkasfarok
csüngött alá, amit még Benoicból hoztam. Felkötöttem Hywelbane-t a derekamra, bal karommal átfurakodtam pajzsom bırszíjain, és megkaptam harci lándzsámat. A lándzsa magasabb volt a harcosnál; nyele akár Ceinwyn csuklója; feje hosszú, nehéz, levél alakú penge. A hegy borotvaéles, míg az acél nyél felıli vége lekerekítette, hogy a penge ne eshessen foglyul az ellenség hasában vagy vértezetében. Aznap a hıség miatt nem viseltem köpenyt. Cavan, a maga vértjébe öltözve, odajött hozzám és elém térdelt. -Hajói harcolok, uram – kérdezte –, felfesthetem a csillag ötödik ágát a pajzsomra? – Én elvárom az embereimtıl, hogy jól harcoljanak – feleltem –, miért kellene hát megjutalmaznom ıket azért, amit amúgy is elvárok? – Akkor hát hozzak neked valami trófeát, uram? -javasolta. – Egy törzsfı csatabárdját? Aranyat? – Hozz nekem egy szász törzsfıt, Cavan – mondtam –, és felfestheted a csillag ötödik ágát is. – Meg kell lennie az ötnek, uram – mosolygott. A reggel lassan múlt. Valamennyiünket kivert a veríték, akik a nehéz vértekbe öltöztünk. A patak északi folyásától nézve, hol a szászok táboroztak a lombfüggöny mögött, bizonyára úgy tőnhetett, táborunk az igazak álmát alussza, avagy a ragály alaposan megtizedelte sorainkat, ám még ez sem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a szászokat elıcsalogassa. A nap magasabbra hágott. Felderítıink, a könnyő vértezetben vágtázó lovasok, akik fegyverként mindössze könnyő hajító-dárdát vittek magukkal, kilovagoltak a táborból. Számukra nem kínált helyet a pajzsfal elleni harc, ezért nyugtalan lovaik hátán délnek, a Temze felé vették az irányt. Onnét bármikor sebesen visszatérhettek, noha parancsot kaptak rá, hogy végveszély esetén azonnal vegyek nyugatnak az irányt, és idejekorán értesítsék a távoli Dumnoniát seregeink kudarcáról. Arthur lovasai súlyos, bır és vas páncélzatukat öltötték magukra, majd a lovak marja alatt vezetett szíjakkal helyükre kerültek a nehéz bırvértek is, melyek a lovak testét védelmezték. Arthur, elrejtezve lovasaival a félig kész csarnokban, magára öltötte a híres pikkelypáncélt, amit a rómaiak egykoron ezernyi, hosszú bırkabátra felvarrt apró vaslemezkébıl készítettek, melyek úgy lapolták egymást, akár a hal pikkelyei. A vaslemezkék közé ezüstbıl való darabok is vegyültek, s ettıl az öltözet valósággal izzani tetszett viselıje minden apró mozdulatára. Arthur fehér köpenyt viselt, és az Excaliburt, a mágikus keresztrovátkás hüvelyben, ami viselıjét minden sérelemtıl megóvta; míg hosszú lándzsáját szolgája, Hygwydd hordozta, lúdtollal ékes ezüstsisakja és tükörfényes kerek ezüstpajzsa társaságában. Békében Arthur rendszerint visszafogottan öltözködött, ám a harc idején nem volt mentes a szélsıségektıl sem. Szerette hinni, hogy hírnevét igazságos kormányzása erısíti, ám a tündöklı vértezet és a felfényezett pajzs arról árulkodtak, hogy nagyon is jól ismeri a hírnév valóságos kovácsait. Culhwch egykor maga is Arthur nehézlovasságát erısítette, ám most, akárcsak én, lándzsásokból álló csapatával tartott. Dél körül megkeresett és lerogyott mellém menedékem apró árnyékába. Vas mellvértet viselt, bırujjast és lábszárvédıt. – Nem jön a fattya – morgolódott. – Talán majd holnap? – vetettem fel. Utálkozva felhorkant, majd komolykodó pillantást vetett rám. -Tudom mit fogsz felelni, Derfel, de akkor is megkérdezem, és mielıtt válaszolnál, szeretném, ha végiggondolnál valamit. Ki az, aki veled együtt harcolt Benoicban? Ki állt pajzsát a pajzsodnak vetve Ynys Trebesnél? Ki osztotta meg veled a sört, és hagyta, hogy elcsábítsd azt a halászlányt? Ki tartotta a kezed Lugg Vale-nél? Én voltam az. Emlékezz erre, amikor most válaszolsz a kérdésemre. Szóval, nincs egy kevéske étked elrejtve? Elmosolyodtam. – Nincs. – Felfuvalkodott szász birkabendı – morogta –, az vagy te. – Galahad felé fordult, aki embereim mellett várakozott. -Neked nincs valami étked, herceg? – kérdezte.
– Tristannek adtam az utolsó morzsákat – felelt Galahad. – Keresztényi könyörületességbıl, felteszem – gúnyolódott Culhwch. – Szeretném azt hinni – mondta Galahad. – Nem csoda, hogy megmaradtam pogánynak – sóhajtott Culhwch. 7 Szükségem van valami étekre. Nem gyilkolhatom a szászokat éhomra. – Végigkérdezte embereimet, de senki sem ajánlott neki étket, hisz nekik maguknak se jutott. – így hát leveszed végre a púpomról azt a fattyú Mordredet? – kérdezte, miután feladta a reménykedést hogy egyetlen morzsát is szerezhet. – Arthur akarja így. – Én akarom így – szólt felélénkülve. – Ha lenne bármilyen ételem Derfel, még azt is neked adnám, cserébe ezért a szívességért. Örömmel átadom neked azt a nyivákoló kis vakarcsot. Hadd keserítse csak a te életedet az enyém helyett, de arra figyelmeztetlek, jobban teszed, ha vissza se kötöd magadra a derékszíjat. – Nem lenne bölcs dolog – szóltam óvatosan – ütni-verni leendı királyunkat. – Talán nem bölcs dolog, ám mindenképpen élvezet. Undorító kis varangy. – Megfordult, hogy kikukucskáljon menedékünk mögül. – Mi van ezekkel a szászokkal? Már soha nem akarnak támadni? A válasz szinte rögvest megérkezett. Hirtelen kürtszó harsant, mély, gyászos hangon, majd meghallottuk az egyik roppant harci dobot, amit a szászok magukkal cipeltek minden háborúságba, és valamennyien felkászálódtunk, hogy láthassuk, amint Aelle serege elıözönlik a patak túlsó felén a fák közül. Egyik pillanatban nem volt más, csak a falevelekkel és tavaszi napfénnyel teli táj, a másikban már nyakunkon járt az ellenség. Százával jöttek. Százával jöttek a szırmébe bugyolált, vasba öltözött férfiak, csatabárdokkal, kutyákkal, lándzsákkal, pajzsokkal. Póznákba húzott bikakoponyákat és a róla lecsüngı rongyokat hordozták lobogó gyanánt, míg az elıırsöt ganétól tüskés hajú varázslók alkották, akik a pajzsfal elıtt szökdécseltek és átkaikat szórták felénk. Merlin és a többi druida megindult a lankán, hogy találkozzék a varázslókkal. Nem gyalogoltak, hanem, miként azt a druidák teszik az ütközet elıtt, féllábon ugráltak, botjaikkal megırizve egyensúlyukat, mialatt szabad kezüket feltartották a levegıbe. Száz lépésnyire a legközelebbi varázslótól állapodtak meg és viszonozták a szitkokat, miközben a keresztény papok megálltak a lanka tetején, és kitárt karral, égnek emelt tekintettel fohászkodtak istenük segedelméért. Mi többiek lassan vonalba fejlıdtünk. Agricola alkotta baloldali szárnyunkat római uniformisba öltözött embereivel, mi többiek középen tömörültünk, míg Arthur lovasai, akik a legutolsó pillanatig rejtezve maradtak a hevenyészett falak mögött, végül megformálták a sereg jobb szárnyát. Arthur felhúzta sisakját, felkászálódott Llamrei hátára, átvetette fehér köpenyét a paripa hátán, majd megkapta nehéz lándzsáját és csillogó pajzsát Hygwyddtıl. Sagramor, Cuneglas, és Agricola vezette a gyalogságot. Egy pillanatra, míg Arthur lovasai fel nem tőntek és embereim alkották az arcvonal jobb szélét, nagyon is valószínőnek tetszett, hogy a szász vonal, jócskán hosszabb lévén a miénknél, az oldalunkba tud majd kerülni. A szászok számban messze felülmúltak bennünket. A bárdok azt mesélik majd, hogy ezrével özönlöttek, akár a férgek, ám az igazat megvallva Aelle emberei aligha lehettek többen hatszáz embernél. A szász király persze több lándzsással rendelkezett, mint amennyit elsıre megláthattunk magunk elıtt, ám hozzánk hasonlóan ı is rákényszerült, hogy komoly erıket állomásoztasson határ menti erıdítményeiben, és már a hatszáz lándzsa is nagy seregnek számított. Legalább ennyien lehettek követıik is a pajzsfal mögött; jobbára asszonyok és gyermekek, akik nem vettek ugyan részt a csatában, ám kétségkívül alig várták a kínálkozó alkalmat, hogy kifosszák a tetemeket, amint a harcoknak vége. Druidáink eközben komoly erıfeszítéseket téve máris visszafelé ugrándoztak a kaptatón. Veríték csörgött végig Merlin arcán, egyenesen fonott szakái lába. – Semmi varázslat – zihálta. – Ezek azt se tudják, milyen az. Biztonságban vagytok. – Átfurakodott pajzsaink közt, Nimuét kutatva. A szászok lassan meneteltek felénk. Varázslóik köpködtek és sikoltoztak,
férfiak üvöltöttek alantasaikkal, hogy tartsák az alakzatot, míg mások válogatott sértéseket kiáltoztak felénk. Harci kürtjeink visszhangozni kezdték kihívásukat, és most már a mi embereink is énekeltek. A pajzsfal felénk esı végén Béli Mawr harci énekét harsogtuk, ezt az öldöklésre szólító dicsı dalt, mely tüzet gyújt minden férfiember gyomrában. Embereim közül ketten máris táncolni kezdtek a pajzsfal vonala elıtt, átlépdelve-átugrálva kardjukat és lándzsáikat, melyeket keresztben a földre fektettek. Idıvel visszahívtam ıket a falba, mert azt gondoltam, a szászok egyenesen nekünk masíroznak majd az enyhe lankán és imigyen véres összecsapásra számíthatunk, ám ellenlábasaink ehelyett jó száz lépésnyire tılünk megtorpantak, és átrendezték soraikat, hogy szüntelen, bırbıl és fából való erıs fallal kelljen farkasszemet néznünk. A szászok elcsendesedtek, amint varázslóik egyenként vizelni kezdtek felénk. Hatal-mas kutyáik csaholtak és pórázaikat tépték, a harci dobok tovább dübörögtek, és Idınként egy-egy kürt panaszos jajszava vágta ketté ujukat, ám mindettıl eltekintve a szászokra néma csend hullt, és a „arcosok csak lándzsáik végével visszhangozták a dobok súlyos ütemét. – Ezek az elsı szászok, akiket látok. – Tristan húzódott oda mellém, és meredt a szırmés, csatabárdos, kutyás szász hordára. ~ Ok is könnyen halnak – bíztattam. – Nem szeretem azokat a bárdokat – vallotta meg, páncéljának vasalt élét érintve. – Nehézkes fegyverek azok – próbáltam megnyugtatni. – Egyetlen lendítés és utána már nem jók semmire. Fogadd a pajzsod közepébe és szúrj jó alacsonyan. Az mindig beválik. – Vagy legalábbis majdnem mindig. A szász dobok morajlása hirtelen abbamaradt, majd az ellenséges sor kettévált, és maga Aelle jelent meg a résben. Megállt és néhány pillanatig mozdulatlanul meredt ránk, azután kiköpött, s hivalkodó mozdulattal a földre hajította lándzsáját és a pajzsát, mutatván, hogy beszélni akar. Öles léptekkel indult felénk; hatalmas testő, szálas, sötét férfiú. Két varázslója kísérte el, meg egy vékony, kopaszodó férfi, vélhetıen a tolmács. Cuneglas, Meurig, Agricola, Merlin és Sagramor indultak, hogy találkozzanak vele. Arthur úgy döntött, lovasaival marad, és miután Cuneglas volt közöttünk az egyetlen király, helyénvalónak tőnt, hogy ı tárgyaljon a nevünkben, ı azonban egyetlen érintettet sem akart kirekeszteni és engem is magához intett, hogy tolmácsoljak neki. így esett, hogy másodszor is találkoztam Aelle-lel. Magas, széles mellő férfiú volt, lapos, keményen metszett arccal és sötét szemekkel. Szakálla koromfekete, arcán sebhelyek, orra törött, és két ujját hiányolta jobb kezérıl. Ezúttal láncingbe és hosszú bırcsizmába öltözött, és vassisakot viselt, melynek mindkét oldalára egy-egy bikaszarvat erısítettek. Jóféle brit arany csillant torkán és csuklóin. A medveprém, melyet öltözetére vetve viselt, mérhetetlenül kényelmetlen lehetett egy ily forró napon, bár egy ilyen vastag szırme ért annyit a kardcsapások ellen, mint bármely fémvértezet. Aelle azonnal észrevett. – Emlékszem rád, féreg – szólalt meg. – A szász köpönyegforgató. Gyors mozdulattal fejet hajtottam elıtte. – Üdvözöllek, felség. Kiköpött. – Azt hiszed, csak azért, mert megadod a tiszteletet, könnyő halál lesz osztályrészed? – A halálomhoz aligha lesz közöd, felség – feleltem. – De annál inkább remélem, hogy beszélhetek az unokáimnak a tiédrıl. Felnevetett, majd gúnyos pillantást vetett seregünk öt vezérére. -Öten vagytok! Én meg egyedül! És merre van Arthur? A beleit üríti rémületében? Megneveztem vezéreinket Aelle-nek, majd Cuneglas vette fel a beszéd fonalát, én pedig fordítottam neki. Szokás szerint azzal kezdte, hogy azonnali megadásra szólította fel Aelle-t. Könyörületet fogunk gyakorolni, mondta Cuneglas. Nem követelünk egyebet, mind Aelle életet, valamennyi kincsét, minden fegyverét, asszonyát és rabszolgáját, ám lándzsásai szabadon mehetnek, kivéve jobb kezüket. Aelle, mint az szokványos, gúnyos megvetéssel fogadta az ajánlatot, kimutatva rothadó, elszínezıdött fogait. – Azt hiszi talán Arthur – tudakolta –, hogy csak mert elbújik elılünk, nem tudjuk, hogy lovasai is itt vannak? Mondd el neki, féreg, hogy a tetemére hajtom ma este
nyugodni a fejem. Mondd el neki, hogy a felesége legutolsó szajhám lesz, és miután beleuntam, a rabszolgáim örömét szolgálja majd. És mondd el annak a bajszos tökfilkónak – intett Cuneglas felé –, hogy napnyugtára ezt a helyet úgy ismerik majd, mint a Britonok vésztı-helyét. Mondd el neki – ment tovább –, hogy egyenként fogom kitépdesni bajszának szálait, és lányaim macskáinak adom játszani. Mondd el, hogy ivókupát készíttetek a koponyájából, és a kutyák zabálják fel a beleit. És mondd el annak a démonnak – bökött fejével Sagramor felé –, hogy fekete lelke ma este már Thor örömét fogja szolgálni, és örök idıkre a kígyók körében vinnyog majd kegyelemért. Ami pedig ıt illeti – nézett Agricolára –, régóta szomjazom már halálát, és annak emléke fog elszórakoztatni az eljövendı hosszú téli éjszakákon. És mondd meg annak a tejfelesszájú fattyúnak – köpött Meurig felé –, hogy magam vágom ki a golyóit, és a pohárnokommá teszem. Mondd ezt el nekik, féreg. – Nemet mondott – tolmácsoltam Cuneglasnak. – Ennél azért biztosan többet is mondott – ragaszkodott Meurig a valósághoz. – Nem akarod te azt tudni – szólt Sagramor fáradtan. – Semmilyen tudás sem hiábavaló – tiltakozott Meurig. – Mit beszéltek, férgek? – követelte a választ Aelle, ügyet sem vetve saját tolmácsára. – Azon vitáznak, melyiküké legyen az élvezet, hogy végezhetnek veled, felség – feleltem. Aelle újfent kiköpött. – Mondd el Merlinnek – sandított a szász király a druidára –, hogy rá nem vonatkoztak a sértések. – Tudja, felség – feleltem. – Beszéli a nyelvedet. – A szászok rettegtek Merlintıl, és még most sem akarták maguk ellen haragítani. A két szász varázsló megállás nélkül szitkokat köpdösött felé, de hát ez volt a feladatuk és Merlin nem is vette tılük rossz néven. Az igazat megvallva, érdeklıdést is alig mutatott a megbeszélés iránt, csak ábrándozva meredt a távolba, noha egy mosolyt azért elfojtott, hallván Aelle szabadkozását. Aelle mozdulatlanul meredt rám. Végül megkérdezte. – Mely törzsbıl származol? – Dumnoniából, felség. – Azelıttrıl, te ostoba! Születésed szerint! – A te törzsedbıl, felség – feleltem. – Aelle népétıl. – Atyád? – akarta tudni. – Nem ismertem, felség. Anyámat akkor fogták el Uther emberei amikor még a hasában voltam. – És az ı neve? Ezen el kellett gondolkodnom egy-két pillanatig. – Erce, felséges uram – emlékeztem vissza végre a névre. Aelle elmosolyodott. – Jó szász név! Erce, a föld istennıje s valamennyiünk anyja. És hogy van a te Erced? – Nem láttam ıt, felség, gyermekkorom óta, bár azt mondják, él. Aelle komor pillantásokkal méregetett. Meurig türelmetlenül tudakolta, mirıl folyik a beszélgetés, de elcsendesedett, amikor senki ügyet sem vetett rá. – Nem jó – szólt végül Aelle –, ha egy férfi nem törıdik az anyjával. Mi a neved? – Derfel, felség. Vértezetemre köpött. – Akkor hát szégyen rád, Derfel, amiért elhanyagoltad anyádat. Harcolsz velünk ma? Anyád népével? Elmosolyodtam. – Nem, felség, de köszönöm a tanítást. – Legyen könnyő a halálod, Derfel. De mondd el ezeknek a mocskoknak – bökött fejével a négy fegyveres vezérre –, hogy még ma kivájom és megeszem a szívüket. – Utoljára még kiköpött, majd elfordult és visszavágtázott embereihez. – Akkor hát mit mondott? – tudakolta Meurig. – Az anyámról beszélgettünk, herceg – feleltem. – És ı emlékeztetett a bőneimre. – Isten
legyen irgalmas hozzám, de azon a napon megkedveltem Aelle-t. Gyıztünk a csatában. Igraine azt akarja majd, hogy többet is mondjak. Nagy hısökrıl akar majd hallani, és azok ott is voltak, miként a gyávák is, és mellettük azon férfiak, kik rettegésükben összepiszkították magukat és mégis helyt álltak a pajzsfalban. Voltak, akik nem öltek meg senkit, csupán kétségbeesetten védekeztek, míg mások feladták a poétáknak a leckét, ha azok az igazsághoz hően akarták elregélni tetteiket. Röviden szólva, ádáz csata volt. Barátok haltak, köztük Cavan; barátok sebesültek, köztük Culhwch, míg más barátok sértetlenek maradtak, ide értve Galahadet, Tristant és Arthurt. Én magam kaptam egy bárdcsapást a bal vállamra, és, bár a láncing sokat levett az erejébıl, a seb mégis heteken át gyógyult csak be, és a vörös heg mind a mai napig felsajog, ha közeleg a fagy. Nem is annyira a csata érdemel figyelmet, mint inkább ami utána következett; ám elıször, minthogy drága királyném elsısorban férje nagyatyja, Cuneglas király vitézségérıl kívánna hallani, hadd meséljek röviden magáról az ütközetrıl is. A szászok támadtak. Aelle-nek több mint egy órájába telt belelovallni embereit, hogy nekirontsanak pajzsfalunknak, és mind ez idı alatt sikoltoztak a tüskehajú varázslók, dübörögtek a harci dobok, és áléval teli tömlık jártak végig a szász sorokon. Embereink közül sokan kiáltottak mézsörért, mert bármennyire is nélkülözni kényszerültünk az élelmet, brit sereg még soha sem fogyott ki a mézsörbıl. Embereinknek legalább a fele részeg tivornyaként élte meg a csatát, noha az ilyen harcosoknak aligha lehetett más hasznát venni, minthogy bátorságot csepegtettek a többi harcosba a legfélelmetesebb manıverhez, az ellenséges pajzsfal lerohanásához. Én magam józan maradtam, miként máskor is, bár az ivásra buzdító kísértés talán még sosem volt ily erıs. Néhány szász megpróbálta szétzilálni pajzsfalunkat, közel jıve sorainkhoz, pajzs és sisak nélkül kérkedve elıttünk, ám merészségükkel csupán néhány vaktában elhajított lándzsát érdemeltek ki. Néhány lándzsa felénk is visszareppent, csak hogy ártalmatlanul levágódjon pajzsainkról. Két meztelen harcos, ırületbe lovallva magát az itallal avagy a mágiával, ránk rontott; Culhwch vágta le az elsıt, Tristan a másodikat. Mindkét halált kitörı öröm fogadta. A szászok, megoldván nyelvüket az áléval, válogatott szidalmakat üvöltöztek felénk. Aelle támadása, mikor végre kezdetét vette, szánalmasra sikeredett. A szászok mindvégig abban bíztak, hogy harci kutyáik segítségével törik meg sorainkat, ám Merlin és Nimue már készen állott erre saját kutyáival, és a miénk nem egyszerően kutyák, de szukák voltak, s közülük is épp elegen tüzeltek ahhoz, hogy a szász fenevadak megvaduljanak. Ahelyett, hogy ránk támadtak volna, a nagytestő harci kutyák egyenest a szukákra rontottak, és óriási marakodás, közelharc, csaholás és nyüszítés után hirtelen mindenfelé bujálkodó ebeket lehetett látni. Miközben a hoppon maradt kutyák szerencsésebb társaikra támadtak, egyikük sem harapott a britekbe, a szászokat pedig, akik mostanra nekifeszültek a gyilkos rohamnak, kibillentette egyensúlyából a kutyák kudarca. A vonakodó szászokat Aelle, attól való félelmében, hogy mi támadunk elıbb, mégis elıre zavarta, és azok jöttek is. Am fegyelmezett alakzat helyett fejetlen összevisszaságban. A párzó kutyák nyüszítettek, amint eltaposták ıket, majd a pajzsok egymásnak csapódtak, azzal a szörnyőséges dörejjel, mely évek múltán is ott visszhangzik az ember koponyájában. Ez a csatazaj, a harci kürtök harsogása, az emberek üvöltözése, majd a dobhártyaszaggató csattanás, ahogy pajzs a pajzzsal találkozik, és a csattanás után támadó sikolyok, amint a lándzsahegyek megtalálják maguknak a réseket a pajzsok közt, és csatabárdok csapnak le – ám ezúttal a szászok voltak azok, akik mindezt megszenvedték. A kutyák a küzdı felek közt megtörték a szászok gondosan felépített vonalát, és valahányszor ez történt az egyre elırébb tolakodó pajzsfallal, lándzsásaink réseket találtak maguknak és beléjük furakodtak, majd a sorok mögöttük vasalt ékként tolakodtak a hasadékokba, egyre mélyebben törve elıre a szászok tömegében. Cuneglas vezette az egyik ilyen éket, és kis híján magát Aelle-t is sikerült elérnie. Nem láttam ugyan Cuneglast az ütközetben, de a bárdok sokáig énekelték még hıstetteit, és a király a maga kéretlen szerénységével biztosított róla, hogy nem is sokat túloznak. Hamar megsebesültem. Pajzsom elhárította egy bárd csapását és felvette annak erejét, de
az él, pajzsomról lepattanva így is vállamba hasított és megdermesztette bal karomat, bár abban már nem gátolt, hogy lándzsámmal felhasítsam ellenségem torkát. Majd, miután a harcosok nyomakodása miatt képtelen voltam használni lándzsámat, elıvontam a Hywelbanet, és döfni, kaszabolni kezdtem a nyomakodó, üvöltı embertömeget. Tovább folytatódott a lökdösıdés, de hát így van ez minden csatában, míg valamelyik oldal meg nem törik. Nincs egyéb, csak ez a verítékes, fárasztó, mocskos tülekedés. Ezúttal komoly nehézséget okozott, hogy a szász sor, mely mindenütt legalább öt ember mélységő volt, oldalába került a mi pajzsfalunknak. Hogy felvegyük a harcot, ívben meghajlítottuk vonalunkat, míg annak két vége nem találkozott, hogy ezután két rövidebb pajzsfalat állítsunk a támadók elé. Egy ideig a két oldalról támadó szász szárny habozni tetszett, talán abban reménykedve, hogy középen harcoló embereink idıvel megtörnek, majd a vonal felém esı végében egy szász törzsfı tőnt fel, és azzal szégyenítette meg embereit, hogy egymaga rohant elıre, pajzsával félresöpörve két lándzsát, belevetve magát szárnyunk közepébe. Cavan ott halt meg, amint tüdejét átdöfte a szász törzsfı pengéje, és a látvány, hogy egy bátor harcos egymaga képes léket vágni sorainkban, megújult rohamra sarkallta annak embereit is. Ekkorra esett, hogy Arthur elırontott a félig kész csarnokból. Én magam nem láttam a rohamot, csak hallottam. A bárdok azt mesélik, hogy a lovak patái megrengették a világot, és a föld valóban remegni tőnt noha valószínőbben csak a dübörgést hallottam, melyet a paripák vasalt patái ütöttek. A hatalmas mének a szász vonalak védtelen vége felıl támadtak, és a csata valójában már ott és akkor véget ért. Aelle korábban úgy számította, hogy embereink ellenállását már a harci kutyák felırlik, és hogy seregének utóvéde képes lesz tartani a lovasokat pajzsaival és lándzsáival, hisz azt ı maga is jól tudta, hogy nincs az harci mén, ami ellenfelet jelentene egy jól felépített pajzsfalnak. Afelıl sem lehetett kétségem, hogy a szász vezér is hallotta, hogyan tartották távol Gorfyddyd emberei Arthur lovasait a Lugg Vale-i csatában. A védtelen szász fal azonban rögvest rendezetlenné vált, s Arthur tökéletesen idızítette a közbeavatkozás idıpontját. Nem várta ki, míg lovasai alakzatba rendezıdnek, de elırontott az árnyékok közül, visszaüvöltött embereinek, hogy kövessék, és Llamrei hátán máris a szász sorok nyílt végére rontott. Épp egy fogatlan, szakállas szász felé köptem, aki pajzsaink pereme felett szórta rám szitkait, amikor Arthur elırontott. Fehér köpenye mögötte örvénylett a szélben, fehér tollai megrebbentek, és csillogó pajzsa ledöntötte a szász törzsfı harci jelvényét, egy vérrel megfestett bikafıt, majd lándzsája is elıredöfött. Arthur nem bajlódott vele, hogy visszavonja lándzsáját a szász zsigerei közül, ehelyett elırántotta Excaliburt, széles ívben meglendítette, és mélyen befurakodott az ellenség sorai közé. Agravain lovagolt utána, lovával félretolva a rémült szászokat, majd Lanval és a többiek vágódtak az embertömegbe, megtörve az ellenség erejét lándzsáikkal és kardjaikkal. Aelle emberei úgy törtek meg, akár tojáshéj a pöröly alatt. Menekülésbe fogtak. Kétlem, hogy az egész csata tovább tartott volna tíz percnél, a kutyákat elengedésétıl a mindent eldöntı lovasrohamig, bár egy órát vagy még többet is betartott, míg lovasaink kimerültek az öldöklésben. Könnyő lovasságunk diadalittasan üvöltözve vágtázott a pusztán, egyesével levadászva a menekülı ellenséget, és Arthur nehéz lovasai tovább vezették elıre ménjeiket a szétszórt tömegben, csak gyilkolva és gyilkolva, miközben a lándzsások követték ıket, éhesen a várható zsákmányra. A szászok úgy szaladtak, akár a szarvasok. Eldobtak köpenyt, vértet, fegyvert, csak hogy életüket mentsék. Aelle egy ideig próbálta visszatartani ıket, majd miután meglátta a helyzet reménytelenségét, elvetette pompás medveprémjét és együtt rohant embereivel. Alig egy Pillanattal azelıtt ért biztonságban a fák közé, hogy lovasaink utána etették magukat. Ott maradtam a sebesültek és holtak közt. Összetaposott kutyák mőkıitek fájdalmukban. Culhwch botorkált elı vérzı combbal, de életben, ezért nem is vele foglalkoztam, hanem inkább letérdepeltet^ Cavan mellé. Azelıtt egyetlenegyszer sem láttam könnyezni, de most kínjai rettenetesek lehettek, mert a szász törzsfı lándzsája egyenesen a hasát ütötte át. Megszorítottam kezét, letöröltem könnyeit, és elmondtam neki, hogy ellencsapásával sikerült megölnie ellenségét. Nem törıdtem az igazsággal, csak az számított, hogy Cavan higgyen
nekem és megígértem azt is, hogy a kardok hídján már ötágú csillaggal a pajzsán fog átkelni. – Te leszel közülünk az elsı, aki elér a Túlvilágra -mondtam –, úgy hogy neked kell gondoskodnod a mi helyünkrıl is. – Így lesz, uram. – Egy napon követni fogunk. Összeszorította fogait és hátrafeszítette testét, hogy elfojtsa a feltörı fájdalomkiáltást, míg én átkaroltam nyakát és arcához préseltem arcomat. Peregni kezdtek könnyeim. – Mondd el a Túlvilágon – suttogtam fülébe –, hogy Derfel Cadarn bátor férfiként bocsátott utadra. – Az Üst – zihálta. – Ott kellett volna lennem… – Nem – vágtam közbe –, nem. – És ekkor, alig hallható sóhajjal, kilehelte lelkét. Ott ültem holtteste mellett, elıre-hátra ringatózva, a vállamban sajgó fájdalommal és a lelkemben sajgó ürességgel. Könnyeim végigcsordultak arcomon. Issa állt meg mellettem, de nem tudván, mit is mondhatna, sokáig nem szólt egyetlen szót sem. – Mindig a saját földjén szeretett volna meghalni – szóltam hozzá. – Írországban. – És ezután a csata után meg is tehette volna, tisztességben és gazdagságban. – Uram – szólt Issa. Azt gondoltam, vigaszt próbál nyújtani, de én nem vágytam vigaszra. Egy vitéz férfi halála könnyeket érdemel, ezért ügyet sem vetettem Issára és szorosan magamhoz öleltem Cavan testét, miközben a lélek megkezdte utolsó útját a kardok hídján át, mely túl Cruachan Barlangján túl feküdt. – Uram! – szólt ismét Issa, és valami a hangjában arra indított, hogy felnézzek. Láttam, hogy keletre, London felé mutat, ám amikor abba az irányba fordultam, semmit sem láttam, mert könnyeim elhomályosították látásom. Dühödten töröltem ki ıket szemeimbıl. És ekkor megértettem, hogy újabb sereg érkezik a pusztaságra. Újabb prémekbe öltözött sereg, koponyák és bikaszarvak jelvényei alatt. Újabb sereg kutyákkal és bárdokkal. Újabb szász horda. Megérkezett Cerdic.
K ésıbb ébredtem csak rá, hogy mindaz a felhajtás, mellyel megpróbáltuk Aelle-t rávenni a támadásra, s mindaz a számolatlan finom étel, melyet áldozatul elégettünk, hiábavalóság volt csupán, hisz a Bretwaldának tudnia kellett Cerdic közeledtérıl, és hogy nem ellenünk támadni érkezik, de éppenséggel szász honfitársai ellen. Cerdic valóban azért jött, hogy segítségét kínálja, és Aelle csupán kényszerőségbıl döntött úgy, hogy jobb esély kínálkozik számára, ha nem az egyesített seregekkel kell szembenézni, hanem elébb Arthurral, s csak azután Cerdickel. Aelle azonban elveszítette a játszmát. Arthur lovasai megtörték erejét és Cerdic túl késın érkezett, hogy csatlakozhatott volna a harchoz, bár amilyen álnok Cerdic volt, bizonyára nem kis kísértést érzett rá, hogy Arthurt támadja meg. Egyetlen gyors rohammal megtörhetett volna bennünket, majd egy heti erıfeszítéssel Aelle szétszórt seregével is végezhetett volna, s akkor ı válhatott volna egész Dél-Britannia tényleges urává. Cerdic bizonyára maga felmérte ezt, ám mégis vonakodott. Alig háromszáz embert tudhatott maga mögött, ami bıségesen elegendı lehetett a pusztán megmaradt kevés briton lemészárlásához, ám Arthur ezüst kürtje újra meg újra felharsant, és a kürtszó nyomán épp elég nehéz lovas vágtathatott vissza a fák közül, hogy bátor támadást intézhessen Cerdic oldalszárnyai ellen. Cerdic azelıtt sohasem kényszerült szembenézni ily hatalmas csataménekkel, és a puszta látvány okozta döbbenet is elég idıt adott Sagramomak, Agricolának és Cuneglasnak, hogy a lankák tetejére pajzsfalat vonjon össze. Veszedelmesen vékonyka volt ez a fal, hisz a legtöbb emberünk még mindig Aelle embereinek hajszolásával foglalatoskodott avagy az elhagyott táborhelyet forgatta fel élelem után. Számunkra, kik a dombtetın készülıdtünk a csatára, az elıttünk álló percek semmi jóval sem kecsegtettek, hisz hevenyészett pajzsfalunk nem jelenthetett akadályt Cerdic serege számára. Akkor persze még mit sem tudtunk Cerdicrıl. Elsıként azt feltételeztük, hogy az új szászok Aelle saját csapatai, melyek késın érkeztek a csatába, és jelvényük, a vörösre festett farkaskoponya, melyrıl egy halott ember cserzett bıre csüngött alá, szintúgy nem mondott nekünk semmit. Cerdic szokványos jelvényét egy pár lófarok alkotta, melyet egy combcsonthoz erısítettek, azt pedig keresztben egy pózna tetejére, ám a szász vezér varázslói ez alkalomra úgy hadi jelvényt dolgoztak ki amivel sikeresen meg is zavartak bennünket. Idıvel azonban egyrp többen tértek vissza a menekülık üldözésébıl, hogy sorainkat erısítsék, s maga Arthur is visszavezette lovasait a dombtetıre. Llamrei hátán végigporoszkált soraink elıtt, és emlékszem, fehér köpenye csak úgy vöröslött a vértıl. – Itt pusztulnak, akár a többiek! – bátorított bennünket, amint ellovagolt elıttünk, kezében a vértıl mocskos Excaliburrel. – Itt pusztulnak, akár a többiek! Azután, miként korábban Aelle serege is, az új szász had is utat nyitott parancsnokai elıtt. Hárman gyalog közeledtek, de hatan lovagoltak, visszafogva paripáikat, hogy azok lépést tartsanak a gyalogosokkal. A gyalogos férfiak közül az egyik a visszataszító harci lobogót hordozta, majd az egyik lovas is magasba emelt egy másik zászlót, melynek láttán döbbent ámulat lett úrrá seregünkön. A hirtelen támadt csendben Arthur megfordította lovát, és maga is hitetlenkedve meredt a közeledı férfiakra. Mert az új jelvény halászsólymot ábrázolt, karmai közt hallal. Lancelot lobogója volt, miként azt is csak most láttam, hogy maga Lancelot tartja a magasba. Fényőzıén festett fehér vértezetében és hattyútollas sisakjában, két oldalán Arthur ikreivel, Amharral és Lo-holttal. Dinas és Lavaine druidaköpenyeiben mögöttük lovagolt, míg Ade, Lancelot vörös hajú ágyasa, a siluriai király jelvényét hordozta. Sagramor már korábban odahúzódott mellém, és most oldalt sandított rám, hogy megbizonyosodjék róla, én is azt látom, amit ı, majd kiköpött a főre. – Malla biztonságban van? – kérdeztem tıle. – Biztonságban van és sértetlen – felelte, hálásan, amiért megkérdeztem. Visszafordult a
közeledı Lancelot felé. – Te érted, mi történik itt? – Nem. – Egyikünk sem értette. Arthur hüvelyébe tolta az Excaliburt, és felém fordult. – Derfel! -kiáltotta. Azt kívánta, hogy tolmácsoljak neki, majd magához intette a többi vezért is, miközben Lancelot elvált a közeledı küldöttségtıl és izgatottan kaptatott felénk a lankán. – Szövetségesek! – hallottuk Lancelot kiáltását. Visszaintett a szászoknak. – Szövetségesek! – kiáltotta újból, amint lova Arthur közelébe ért. Arthur nem szólt. Mozdulatlanná merevedett lován, míg Lancelot próbálta megnyugtatni jókora fekete paripáját. – Szövetségesek – kiáltotta Lancelot harmadszor is. – Cerdic az – tette hozzá izgatottan, a szász király felé intve, aki lassan sétálni kezdett felénk. Arthur csendesen kérdezte. – Mit tettél? – Szövetségeseket hoztam neked – felelte Lancelot boldogan, majd felém sandított. – Cerdicnek van saját tolmácsa- szólt elutasítóan. – Derfel marad! – csapott le rá Arthur hirtelen és rémisztı haraggal. Azután eszébe jutott, hogy Lancelot király, és felsóhajtott. – Mit tettél, felség? – kérdezte újból. Dinas, aki mostanra felzárkózott a többi lovashoz, elég ostoba volt ahhoz, hogy feleljen Lancelot helyett. – Békét teremtettünk, uram! -szólt sötéten zengı hangján. – Takarodj! – förmedt rá Arthur, megrémítve és elképesztve a druida párost. Mindeddig csak a higgadt, türelmes, béketeremtı Arthurt ismerték, és még csak nem is feltételeztek róla ilyen ádáz indulatot. Pedig ennek az indulatnak köze sem volt ahhoz a mindent felemésztı dühhöz, mely Lugg Vale-ben mutatkozott meg, amikor Gorfyddyd szajhának nevezte Guinevere-t, ám félelmetes voltából ez most mit sem vont le. – Takarodjatok! – ordított Tanaburs unokáival. – Itt most csak az urak beszélnek. És ti is – bökött ikreire –, tőnjetek a szemem elıl! – Kivárta, míg Lancelot követıi visszahúzódnak, majd visszafordult a siluriai király felé. – Mit tettél? – kérdezte tıle harmadízben, keserő hangon. Lancelot kikezdett méltósága hasonló keserőséget szült. – Békét teremtettem – felelt epésen. – Visszatartottam attól Cerdicet, hogy rád támadjon. Megtettem minden tılem telhetıt, hogy segítselek. – Nem tettél egyebet – szólt Arthur engesztelhetetlen indulattal, ugyanakkor oly halkan, hogy Cerdic közelgı kísérete ne hallhassa szavait –, mint megharcoltad Cerdic csatáját. Félig elpusztítottuk Aelle-t, és tudod, mi lesz most Cerdickel? Kétszer oly erıs lesz, mint elıtte volt. Ezt tetted! Az Istenek legyenek velünk! – Finoman árnyalt sértésként odadobta Lancelotnak kantárszárát, lepattant lova hátáról, megrázta magán a véres köpenyt és szilaj tartásban várakozott a szászokra. Az volt az elsı alkalom, hogy Cerdickel találkoztam, és, noha valamennyi bárd bosszúálló démonnak írja le, hasított patákkal és egy kígyó villás nyelvével, a valóságban alacsony, erıtlen felépítéső férfi volt, vékonyszálú szıke hajjal, melyet hátrafésülve tarkóján varkocsba fogott. Sápadt, fakószín bıre volt, széles homloka, és keskeny, simára borotvált álla. Ajkai vékonyán metszettek, orra pengeéles, szegei világosak, akár a köd ülte folyóvíz. Aelle arcán viselte minden érzelmét, de számomra már az elsı pillanatban kétségessé vált, egyszer is árulkodnak-e Cerdic arcvonásai a szász vezér gondolatairól. Római mellvértet viselt, gyapjúból szıtt nadrágot, és rókaprém köpenyt. Takaros és pontos embernek tetszett; az igazat megvallva, ha nem csillogott volna töméntelen arany a torkán és csuklóin, még összetévesztettem volna egy tintanyalóval, bár szemei sem utaltak betővetıre. Azok a savókék szemek nem mulasztottak el és nem árultak el semmit. – Cerdic vagyok – mutatkozott be lágyan zengı hangján Arthur félrelépett, hogy Cuneglas megnevezhesse magát, majd Meurig kezdett erısködni, hogy ı is részt vehessen a tárgyaláson Cerdic végigmérte mindkét férfit, majd jelentéktelennek könyvelve ıket ismét Arthur felé fordult. – Ajándékot hoztam – jelentette be majd kezével a törzsfı felé intett, aki elkísérte a küldöttségben. A férfi arany markolatú tırt vett elı, amit Cerdic átadott Arthurnak. – Az ajándék – fordítottam Arthur szavait –, felséges urunkat, Cuneglas királyt illeti.
Cerdic bal kezével megmarkolta a csupasz pengét, és rászorította ujjait. Tekintete egy pillanatra sem siklott le Arthurról, s amikor kinyitotta kezét, vér csillant a pengén. – Az ajándék Arthuré – erısködött. Arthur elvette. Rá egyáltalán nem jellemzı módon nyugtalannak tetszett, talán mert a véres acél gonosz varázslatától tartott, avagy félt elfogadni egy ajándékot, mellyel talán közelebb viszi Cerdicet céljai beteljesüléséhez. – Mondd a királynak – fordult Arthur felém –, hogy nekem nincs ajándékom a számára. Cerdic elmosolyodott. Fagyos volt az a mosoly; ilyennek láthatja az elkóborolt bárány a farkast. – Mondd Arthurnak, hogy már nekem adta a béke ajándékát – vetette oda nekem. – De mi van, ha én mégis a háborút választom? – hívta ki Arthur maga ellen. – Itt és most! – Körbemutatott a dombtetın, ahol mostanra legalább annyi lándzsásunk győlt össze, mint ahányan Cerdic seregét erısítették. – Mondd neki – parancsolta Cerdic –, hogy ez közel sem az összes emberem – intett a minket figyelı pajzsfal felé –, és mondd el neki azt is, hogy Lancelot király békét adott nekem Arthur nevében. Elmondtam Arthumak mindezt, és láttam, hogy egy izom görcsbe rándul az arcán, de egyelıre uralkodott indulatain. – Két nap múlva-szólt Arthur, és ez nem felvetés volt, hanem parancs – találkozunk Londonban. Ott majd beszélünk a békérıl. – Övébe tolta a véres pengét, és miután befejeztem szavai tolmácsolását, magához intett. Ki sem várta, hogy hallja Cerdic válaszát, addig vezetett felfelé a domboldalon, míg hallótávolságon kívül nem értünk. Most figyelt csak fel vállamra. – Mennyire komoly a sebed? – Begyógyul – feleltem. Megállt, lehunyta szemét, és vett egy mély lélegzetet. – Cerdic nem akar mást, mint uralni Lloegyr egészét. Ha engedjük, egy erıs ellenséget kapunk két gyenge helyett. -Néma csendben tett néhány lépést, az Aelle rohama nyomán szerteszét heverı tetemeket kerülgetve. – A háború elıtt – folytatta keserően – Aelle erıs volt és Cerdic mit sem számított, ám Aelle pusztulásával Cerdic ellen is fordulhattunk volna. Most minden másként áll. Aelle a gyenge és Cerdic az erıs. – Akkor hát bírjuk le ıket most -javasoltam. Rám emelte megfáradt tekintetét. – Légy ıszinte, Derfel – mondta halkan –, és ne öntudatos. Gyızhetnénk egy ilyen csatában? Végigmértem Cerdic seregét. Szorosan rendezett és kész az ütközetre, míg a mi embereink fáradtak és éhesek, bár az mellettünk szólt, hogy Cerdic embereinek még sohasem kellett szembenézniük Arthur lovasaival. – Úgy gondolom, gyızhetnénk – feleltem ıszintén. – Én is – mondta Arthur –, de micsoda kemény küzdelem lenne az, Derfel, és a végén itt állnánk legkevesebb száz sebesülttel, akiket haza kellene vinnünk, miközben a szászok ide gyülekeznének Lloegyr valamennyi erıdjébıl, hogy lebírjanak bennünket. Itt és most legyızhetnénk Cerdicet, de sohasem érnénk haza élve. Túl mélyen járunk már Lloegyrben. – Elfintorodott a gondolatra. – És ha legyengítjük magunkat a Cerdic elleni küzdelemmel, szerinted Aelle nem kap majd két kézzel az alkalom után, hogy csapdát állítson nekünk a hazaúton? -Megrázkódott hirtelen támadt haragjában. – Hogyan képzelhette ezt Lancelot? Cerdic nekem nem lehet szövetségesem! Fél Britanniát be fogja kebelezni, ellenünk fordul és kapunk egy kétszerte félelmetesebb szász ellenséget. – Elnyomott magában egy ritka szitkot, majd kesztyős kezével megdörzsölte csontos arcát. – Nos, bármennyire is megkeseredett a leves – folytatta –, most már le kell nyelnünk. Nem marad más, mint elég erısnek meghagyni Aelle-t ahhoz, hogy Cerdicnek tartani kelljen tıle. Fogd hát hat lovasomat, és keresd meg. Keresd meg ıt, Derfel, és add át neki ezt a nyomorúságos kést ajándékom gyanánt. – Felém lökte Cerdic tırét. – De elıbb tisztítsd meg – szólt utálkozva. – És vidd magaddal azt a medvebır prémet is. Agravain akadt rá. Az legyen második ajándékom, és mondd meg neki, hogy jöjjön el Londonba. Mondd el neki, hogy szavammal felelek biztonságáért, és mondd el, hogy csak így tarthat meg valamennyit földjeibıl. Két napod van, Derfel, hogy meggyızd minderrıl. Vonakodtam, noha nem azért, mert nem értettem vele egyet, hanem mert képtelen voltam
belátni, mi szükség lenne Aelle-re Londonban. -Nem maradhatok meg Londonban – felelt Arthur fáradtan –, miközben Aelle elveszíti Lloegyrt. Most talán elveszítette a seregét, de erıdítményeiben annyi katonája várja, hogy nyugodtan kiállíthat még egyet, és mialatt a mi erıinket lefoglalja Cerdic, addig fél Dumnoniát a földdel teszi egyenlıvé. – Elfordult, s győlölködve meredt Lancelot és Cerdic irányába. Azt hittem, újabb szitok tör fel felıle, de ı ehelyett csak fáradtan felsóhajtott. – Békét fogok teremteni, Derfel. Az Istenek rá a tanúim, hogy ezúttal nem békére vágytam, de talán most sikerül véghez vinnünk. Most menj barátom, járj utadon. Elég soká maradtam ahhoz, hogy megbizonyosodjam róla, lssa megteszi az illı elıkészületeket Cavan tetemének hamvasztására, és hogy keresni fog egy tavat, ahová bedobhatja az ír vitéz kardját, majd északnak lovagoltam a vert sereg nyomában. Mialatt Arthur, megfosztatván álmától egy bolond kegyelmébıl London felé vette az irányt.
Oly régóta vágytam már Londont látni, ám legvadabb lázálmom sem közelítette a valóságot. Olyannak gondoltam, amilyen Glevum, talán kicsit nagyobbnak, de attól még olyan helynek, ahol magas épületek csoportjai tornyosulnak egy központi nyílt tér köré, mögöttük apró utcákkal és körülöttük földsáncokkal, ám London hat ilyen nyílt térrel is büszkélkedhetett, s valamennyin oszlopos csarnokok, boltíves templomok és téglából épült paloták sorjáztak. A közönséges lakóházak, melyek Glevumban vagy Durnovariában alacsonyra és szalmatetısre épültek, itt két-három emelet magasságba törtek. Az épületek közül sok összeomlott az évek során, ám zömük megırizte cserepes tetıit, és lakóik mind a mai napig meredek falépcsıit koptatták. Embereink közül a legtöbben még életükben nem láttak lépcsıket egy ház belsejében, és elsı Londonban töltött napunkon izgatott gyermekekként szaladgáltak rajtuk le s fel, élvezve a legfelsı fokokról elébük táruló pazar kilátást. Végül az egyik épület magadta magát a harcosok súlyának, és azután Arthur megtiltott minden ilyen lépcsımászást. London erıdítménye nagyobb volt Caer Swsnél, és az is csak északnyugati bástyáját képezte a város falának. Tucatnyi barrakk húzódott meg az erısségen belül, valamennyi nagyobb egy ünnepi csarnoknál, és valamennyi apró vörös téglából megépítve. Az erıd mellett amfiteátrum magasodott, mellette egy templom, és a város tíz fürdıháza közül az egyik. Más városok is dicsekedhettek ilyen intézményekkel, de itt minden magasabbnak és nagyobbnak tetszett. Durno-varia amfiteátrumát például felverte a gyom, bár a szememben így is kellıképpen lenyőgözınek tetszett, míg meg nem láttam a londoni arénát, mely öt olyan amfiteátrumot is elnyelt volna, mint a durno-variai. A várost övezı fal kıbıl épült föld és fa helyett, s bár Aelle fagyta omladozni, még így is félelmetes korlátot jelentett, fıként Cerdic diadalittas embereivel a falakon. Cerdic elfoglalta a várost, és a mindenütt jelenlévı koponyás jelvények azt jelezték, hogy meg is szándékozik azt tartani. A folyóparton szintúgy kıfal húzódott, melyet annak idején éppen a szász kalózok ellen emeltek. A falakon nyíló rések a rakpartra vezettek, és egyikükön keresztül csatorna futott egy kiterjedt kert szívéig, ahol fényőzı palota emelkedett. A palotát még akkoriban is büsztök és mellszobrok ékesítették, s hosszú mozaikpadlós folyosók vezettek a hatalmas oszlopos csarnokba, hol egykor a rómaik ülték meg tanácsaikat. Mostanra lecsorgó esıvíz mosta el a falfestményeket, a mozaikpadló feltöredezett, és a kert ki sem látszott a töméntelen gyom alól, ám a régi pompa nem enyészett el teljesen, csak visszahúzódott az árnyak közé. Az egész város régi dicsıségének árnyékában élt. A fürdı-házak közül immár egy sem üzemelt. A medencék felrepedeztek és üresen álltak, kemencéik rég kihőltek, a mozaikok felpattogzottak és kitöredeztek a fagy és a gaz ostroma alatt. Az egykor köves utcák mostanra sáros csapásokká enyésztek, ám a pusztulás ellenére a város páratlanul fenséges helynek tetszett. Eltöprengtem rajta, milyen lehet akkor Róma, ha Galahad szerint London nyomorúságos kis falu a kereszténység fıvárosával összehasonlítva, mely akkora amfiteátrummal büszkélkedhet, hová London arénájából húsz is beférne – bár ezt még Galahadnek is képtelen voltam elhinni. Igaz, Londont sem hittem, míg saját szememmel meg
nem láttam. Mintha óriások emelték volna ezt a helyet. Aelle sohasem kedvelte a várost és nem is élt falai közt, így csupán maréknyi szász lakta, és azok a britonok, akik magukra vették Aelle uralmát. A britonok közül néhányan itt is megtalálták a számításukat. A legtöbben kalmárok voltak, akik a gallokkal kereskedtek; hatalmas házaik a folyóparton emelkedtek, raktáraikat erıs falak és lándzsások vigyázták. A város legnagyobb része azonban így is üresen állt. Halódó hely volt, patkányok benépesítette város, mely hajdan az Augusta címet tudhatta magáénak. Londonként, a Fényőzıként ismerték, és folyójának tükrén egykor gályák százai ringtak; ám mostanra kísértetvárossá lett. Aelle velem együtt érkezett Londonba. Fél napi menetelésnyire a várostól északra bukkantam rá. Egy római erıdítményben talált magának menedéket, ahol megpróbálta újból maga köré győjteni seregét. Kezdetben gyanakvással fogadta üzenetemet. Ordítozott velem, megvádolt, hogy boszorkányságot hívtunk segítségül, s csak azzal tudtuk gyızni; majd megfenyegetett, hogy lemészároltat engem és egész kíséretem, ám én türelmesen kivártam haragja csillapodását, és Aelle idıvel valóban le is higgadt. Dühödten lökte félre Cerdic kését, de örömet mutatott, amikor visszakapta medvebır prémjét. Nem hiszem hogy egyetlen pillanatig is komoly veszélyben lettem volna, s azt is megéreztem, hogy kedvel. Mikor dühe végül alábbhagyott, súlyosan átkarolta vállamat, és fel-le sétálgatott velem a sáncokon. – Mit akar hát Arthur? – kérdezte tılem. – Békét, felség. – Karjának súlya kínzóvá tette vállsebemet, de nem mertem tiltakozni. – Békét! – Úgy köpte ki a szót, mint egy cafat rágós húst, ám nyoma sem volt már a gúnynak, amivel elutasította Arthur békeajánlatát Lugg Vale elıtt. Akkor Aelle még erısebb volt, és megengedhette magának, hogy magasabb árat szabjon. Mostanra megjuhászodott, és ezt ı is tudta. – Mi szászok – szólt egy idı után –, nem szoktunk a békéhez. Ellenségeink termését esszük, az ı gyapjaikból készítjük ruháinkat, asszonyaikkal töltjük kedvünk. Mit kínálhat számunkra a béke? – Esélyt, hogy új erıre kapj, felség, máskülönben Cerdic falja fel termésed és használja gyapjadat. Aelle elvigyorodott. – Az asszonyokat is szereti ám. – Leemelte karját vállamról, és észak felé meredt a mezıkön. – Át kell engednem földjeimet – mormolta. – Ha viszont a háborút választod, felség – érveltem –, még magasabb árat kell fizetned. Arthurral és Cerdickel kell szembenézned, és a végén egyáltalán nem marad földed, csak a fő a sírodon. Megpördült és vetett rám egy metszı pillantást. – Arthur csak azért akarja a békét, hogy én küzdjek helyette Cerdickel. – Természetesen, felség – bólintottam. Felnevetett ıszinteségem hallatán. – És ha nem megyek Londonba – mondta –, akkor vadászni fog rám, akár egy kutyára. – Akár egy vadkanra, felség, melynek még mindig élesek az agyarai. – Úgy forgatod a szót, akár a kardot, Derfel. Jól. – Utasította varázslóit, hogy készítsenek tapaszt mohából és pókhálóból, amit vállsebemre tettek, míg ı megvitatta a helyzetet tanácsában. A tárgyalás nem húzódott soká, hisz Aelle is tudta, hogy nincs sok választása. így hát már másnap reggel vele együtt meneteltem a római úton, mely a nagyváros felé vezetett. Ragaszkodott hozzá, hogy hatvan fegyverese kísérje. – Ti megbízhattok Cerdicben – mondta nekem –, de hidd el, nincs olyan ígéret, amit ı meg ne szegne. Mondd ezt el Arthurnak. – Elmondom, felség. Aelle és Arthur titokban találkoztak, elızı éjjel, hogy leültek volna tárgyalni Cerdickel, és aznap este béke köttetett közöttük. Aelle hozta érte a nagyobb áldozatot. Jókora területeket adott fel nyugati határvidéke mentén, és hajlandó volt visszafizetni az aranyat, melyet Arthur adott neki a múlt évben, megfejelve a saját aranyával. Cserébe Arthur ígéretet tett négyévnyi békére, és támogatásáról biztosította Aelle-t, ha Cerdic másnap nem egyezne bele a feltételekbe. Összeölelkeztek, amint a béke megszületett, és utána, amint gyalogosan indultunk vissza a város nyugati fala mellett felhúzott táborunk felé, Arthur szomorúan rázta
meg fejét. – Sohasem szabadna szemtıl szembe találkoznunk ellenségeinkkel – mondta nekem –, fıként ha tudjuk, hogy egy napon még el kell ıt pusztítanunk. Pedig vagy ez lesz, vagy a szászok alávetik magukat az irányításunknak, és ezt nem fogják megtenni. Nem fogják. – Talán mégis. Megrázta fejét. – Szászok és britonok, Derfel, nem keverednek. ' – Én mégis ezt tettem, uram. Felnevetett. – De ha anyád nem kerül a fogságunkba, Derfel, szászként nevelkedtél volna fel, és most talán te is Aelle seregét erısítenéd. Ellenségem lennél. Az ı isteneiket imádnád, az ı álmaikat álmodnád, a mi földünket szomjaznád. Sok térre van szükségük, ezeknek a szászoknak. De nekünk mégis sikerült szoros karámba terelni ıket, és másnap, a folyóparton álló nagy palotában találkoztunk Cerdickel. A nap fennen ragyogott aznap, sziporkázva a folyótükrön, melyen egykor Britannia helytartójának gályája siklott kikötıje felé. A napfény szikrái jótékonyan elrejtették a csatorna mocskát és iszapját, ám semmi sem szabhatott gátat a csatornák bőzének. Cerdic tanácskozást tartott elsıként, és mi britonok addig egy csarnokban találkoztunk, magasan a folyó menti fal felett, hol a mennyezeten ott kergetıztek a víz fodrairól visszapattanó csillámok, a különös, félig asszony, félig haltestő lényeket ábrázoló falfestményeken. Lándzsásaink vigyáztak minden ajtót, nehogy kihallgathassák beszélgetésünket. Ott volt Lancelot, aki engedélyt kapott rá, hogy magával hozhassa Dinast és Lavaine-t is. A három férfi még mindig váltig állította, hogy bölcs dolog volt békét kötni Cerdickel, ám ez az álláspont egyetlen támogatóra akadt csupán, Meurig személyében, míg mi többiek egyre indulatosabbak lettünk, szembesülve megátalkodottságukkal. Arthur hallgatta egy ideig tiltakozásunkat, majd közbevetette, hogy a múlton való rágódás aligha segíthet megoldani gondjainkat. – Ami megtörtént, megtörtént – jelentette ki –, de egy valamit biztosan kell tudnom – Lancelot felé fordult. – Esküdj – szólította fel –, hogy nem tettél semmiféle ígéretet Cerdicnek. – Békét ajánlottam – erısködött Lancelot –, és felvetettem, hogy segíthet téged Aelle ellenében. Ez minden. Merlin a folyóra nézı ablaknál ücsörgött. Magához vette a palota egy kóbor kismacskáját, és most ölében dédelgette az állatot. – Mit akar hát Cerdic? – tudakolta kedvesen. – Aelle bukását. – Csak ennyit? – kérdezte Merlin, nem is próbálva véka alá rejteni hitetlenkedését. – Csak ennyit – erısködött Lancelot –, semmi egyebet. – Valamennyien ıt figyeltük. Arthur, Merlin, Cuneglas, Meurig, Agricola, Sagramor, Galahad, Culhwch, és jómagam. Egyikünk sem szólt, csak ıt figyeltük. – Nem akart semmi többet! – kiáltott Lancelot, aki számomra olyan volt, mint kisgyermek, amint váltig hazudni próbál szüleinek. – Milyen figyelemreméltó szerénység – szólt Merlin higgadt egykedvőséggel –, hogy ily kevéssel beéri. – Játszadozni kezdett a kismacskával, fonott szakállát a mancsai közé adva. – És mit akartál te? – kérdezte most, még mindig nyájasan. – Arthur gyızelmét -jelentette be Lancelot. – Mert úgy gondoltad, Arthur ezt önmaga nem képes elérni? – vetette fel Merlin, még mindig a macskával játszadozva. – Bizonyos akartam lenni – felelt Lancelot. – Csak segíteni próbáltam! – Körbenézett a szobában, szövetségest keresve, de nem talált senkit, kivéve a tejfölösszájú Meurigot. – Ha nem akarsz békét kötni Cerdickel – szólt sértıdötten –, akkor miért nem harcolsz ellene? – Azért, felség, mert te a nevemet felhasználva békét kötöttél vele – felelt Arthur türelmesen –, és mert számtalan napi menetelésre vagyunk otthonunktól, és az ı emberei éppenséggel az utunkban lennének. Ha te nem kötöttél volna békét – fejtette ki, még mindig megırizve udvariasságát –, akkor Cerdic seregének fele még mindig a határvidéket vigyázná
az embereidtıl, én pedig nyugodtan indulhatnék délnek, hogy rátámadjak a másik felére. Ez így érthetı? – Megvonta vállát. – Mit akarhat tılünk Cerdic? – Földet – felelt Agricola határozottan. – Mi egyebet akarhatnának a szászok? Földet, földet, és még több földet. Nem lesz elegük belıle, míg meg nem kaparintják a világ minden egyes darabka földjét, és akkor is újabb világokat fognak keresni, amit majd felszánthatnak. – Akkor elégedettnek kell lennie – szólt Arthur – a földdel, amit elvesz Aelle-tıl. Tılünk semmit sem kap. – Nekünk viszont kapnunk kellene tıle – szólaltam meg elsı ízben. _, A földet, amit a múlt évben rabolt tılünk. – Jóféle folyóparti földsáv volt az a déli határvidéken, termékeny és gazdag terület, mely a magasan fekvı lápoktól egészen a tengerig terpeszkedett. A föld egykor Ivlelwashoz, Belgae alkirályához tartozott, akit Arthur büntetésbıl Iscába küldött, és nagyon megszenvedtük elvesztését, hiszen általa Cerdic túlságosan is közel került Durnovaria gazdagságához. Ez egyben azt is jelentette, hogy hajói csak alig pár percnyire horgonyoztak Ynys Wittıl, a nagy szigettıl, melyet a rómaiak egykor Vectisnek neveztek, és amely partvonalunk közelében húzódott. Cerdic szászai éveken át zavartalanul fosztogatták Ynys Witet, melynek lakosai megállás nélkül azért könyörögtek Arthurnak, hogy küldjön még töhb lándzsást a védelmükre. – Vissza kellene kapnunk azokat a földeket – állt mellém Sagramor, aki nem is oly rég köszönetet mondott Mithrasnak, amiért sértetlenül visszajuttatta hozzá szász ágyasát, egy zsákmányolt fegyvert áldozva az isten londoni templomában. – Kétlem – szólt közbe Meurig –, hogy Cerdic azért kötött volna békét, hogy átengedje földjeit. – Mint ahogy mi sem azért vonultunk háborúba – felelt Arthur indulatosan. – Azt gondoltam – erısködött Meurig, miközben elhaló nyögés futott végig a helyiségen, hogy megint kezdıdik a szócséplés –, már megbocsáss, de te magad mondtad, javíts ki, ha tévednék, hogy nem viselhetünk háborút ily messzire otthonunktól. Most mégis kockáztatnánk egy darabka földért életünket? Remélem, nem tőnök ostobának kuncogott, hogy értsük, csak tréfál –, de képtelen vagyok megérteni, miért kockáztatunk olyasmit, amit nem engedhetünk meg magunknak? – Herceg – felelt Arthur halkan –, lehet, hogy gyengék vagyunk, de ha kimutatjuk gyengeségünket, akkor halottak is leszünk. Nem úgy megyünk tárgyalni Cerdickel, hogy egyetlen kapavágásnyi területet is átengednénk neki, hanem újabb földeket kell követelnünk tıle. – És ha visszautasít bennünket? – kérdezte Meurig méltatlankodva. – Akkor nem lesz könnyő a hazaút – ismerte el Arthur higgadtan. Kitekintett az udvarra nézı ablakon. – Úgy tőnik, ellenségeink készen állnak. Mehetünk? Merlin letaszította a macskát ölébıl, és botjára támaszkodva nehézkesen felállt. – Ugye nem bánjátok, ha távol maradok? – kérdezte. Túl öreg vagyok én már ehhez az egész napos húzódozáshoz. Az a sok hangoskodás és szájalás. – Lesöpörte a macskaszırt köpönyegérıl majd hirtelen Dinashoz és Lavaine-hez fordult. – Mióta – kérdezte feddı hangon – viselnek a druidák kardot és szolgálnak keresztény királyokat? – Mióta mi elhatároztuk mindkettıt – felelt Dinas. Az ikrek, kik majd olyan magasak voltak, mint Merlin, és jócskán testesebbek, állhatatos pillantásukkal hívták ki maguk ellen a varázslót. – És ki tett benneteket druidává? – akarta tudni Merlin. – Ugyanaz az erı, mely téged azzá tett – felelt most Lavaine. – És mely erı lenne az? – kérdezte Merlin, majd amikor az ikrek nem válaszoltak, gunyoros mosolyt villantott feléjük. – De legalább annyit tudtok, hogy varázsoljatok rigótojást. Gondolom, ez a trükk tetszhet a keresztényeknek. Vérré tudjátok változtatni a borukat is, és hússá kenyerüket?
– Használjuk mágiánkat – felelte Dinas –, miként az övékét is. Ez már nem a régi Britannia, hanem egy új, és megvannak a saját istenei. Te is tanulhatnál tılünk, Lord Merlin. Merlin kiköpött, hogy mutassa az ajánlat felett érzett megvetését, majd egyetlen további szó nélkül maga mögött hagyta a termet. Dinast és Lavaine-t láthatóan nem indította meg ellenségessége. Hihetetlen önbizalomról tettek tanúbizonyságot. Követtük Arthurt a roppant oszlopos csarnokba, ahol, mint ezt Merlin elıre megmondta, hangoskodtunk és szájaltunk, kérkedtünk és hízelegtünk. Kezdetben Aelle és Cerdic ütötte a legtöbb zajt, s Arthur meglehetıs gyakorisággal csak a közvetítıi szerepre szorítkozott kettejük között, ám azt még Arthur sem akadályozhatta meg, hogy Cerdic hatalmas földbirtokra tegyen szert Aelle kárán. Megtartotta birtokában Londont, s kiterjesztette uralmát a Temze folyóvölgyére éppúgy, akár a Temzétıl északra fekvı termékeny területekre. Aelle királysága negyedével zsugorodott összébb, ám nem szőnt meg önálló királyságnak lenni és ezért Aelle csakis Arthurnak tartozott köszönettel. Nem rótta le adósságát, csupán kiviharzott a helyiségbıl a megbeszélés végeztével, és még ugyanaznap elhagyta Londont, akár egy sebzett vadkan, mely visszahúzódik vackába. Kora délutánra járt, mikor Aelle eltávozott, és Arthur, engem használva tolmácsaként, ekkor vetette fel Belgae földjének kérdését, mely a tavalyi rablóhadjárat után került Cerdic kezébe; és még akkor is követelte a földek visszaadását, miután rajta kívül mindenki más rég feladott minden erıfeszítést. Nem fenyegetızött, csupán újra és újra elismételte követelését, míg Culhwch el nem szundikált, Agricola ásítozni nem kezdett, és jómagam bele nem fáradtam Cerdic folytonos elutasításába. És Arthur még mindig kitartott. Megérezte, hogy Cerdicnek idıre lesz szüksége a frissen szerzett földek birodalmába olvasztásához, és a fenyegetés tudtára adta, hogy nem kapja meg az ehhez szükséges békét, míg vissza nem juttatja az elrabolt földeket. Cerdic rendre azzal verte vissza fenyegetéseinket, hogy még itt Londonban tönkre verheti csapatainkat, ám Arthur végül felfedte, hogy ez esetben Aelle ıt segítené a küzdelemben, azt pedig Cerdic is jól tudta, hogy semmi esélye a két sereg ellen. Már majdnem sötétedett, mire Cerdic végre engedett. Nem engedett persze azonnal, de morogva beleegyezett, hogy személyes tanácsával megvitassák a kérdést. így hát felkeltettük Culhwcht és kivonultunk az udvarra, majd egy keskeny kapun keresztül le egészen a rakpart falához, ahol figyeltük, miként hömpölyög tova a Temze zavaros, sötét vize. A legtöbben alig szóltunk, noha Meurig a maga idegesítı modorában oktatni kezdte Arthurt, hogy értelmetlen dolog idıt vesztegetni lehetetlen kérdésekre, ám miután Arthur következetesen nem bocsátkozott vitába a herceggel, az végül elhallgatott. Sagramor hátát a falnak vetve ült a folyóparton, fáradhatatlanul húzogatva a fe-nıkövet kardja pengéjén. Lancelot és a siluriai druidák külön álltak; három szálas, jóvágású férfiú, büszke pózba merevedve. Dinas a folyó túlpartján magasodó sötét fák közé fúrta tekintetét, míg ikertestvére hosszú, szinte töprengı pillantással méregetett. Egy órát várakoztunk, míg végül Cerdic feltőnt a folyóparton. -Mondd el Arthurnak – szólított meg minden bevezetı nélkül –, hogy nem bízom egyiktekben sem, nem kedvellek egyikteket sem, és semmire sem vágyom annyira, mint hogy valamennyiıtökkel végezzek. Mégis átadom nektek Belgae földjét, egy feltétellel. Lancelot legyen annak a földnek a királya. Nem alkirálya – tette hozzá –, hanem királya, birtokolva egy független királyság minden hatalmát. A szász szürkéskék szemébe fúrtam tekintetem. Annyira elképesztett a feltétel, hogy nem szóltam semmit, még jóvá sem hagytam a hallottakat. Hirtelen minden megvilágosodott elıttem. Lancelot üzletet kötött a szásszal, és Cerdic egész délután kicsinyes alkudozása mögött rejtegette a szégyenteljes egyezséget. Nem volt rá semmilyen bizonyítékom, mégis tudtam, hogy így kell lennie, és amikor elfordultam Cerdictıl, láttam, hogy Lancelot várakozásteljesen figyel. Nem beszélte a szász nyelvet, mégis pontosan tudta, mit mondott Cerdic. Í – Mondd neki! – parancsolta Cerdic. Tolmácsoltam az üzenetet Arthumak. Agricola és Sagramor kikö-Pött undora jeleként, míg Culhwch kurta, elkeseredett kacajt hallatott, ám Arthur dermedten meredt rám, mielıtt fáradtan bólintott volna. -Beleegyezem – mondta végül.
– Hajnalban itt hagyjátok ezt a helyet – szólt Cerdic azonnal. – Két nap múlva indulunk – feleltem anélkül, hogy Arthurral meg. vitattam volna a kérdést. – Beleegyezem – szólt Cerdic, és hátat fordított. Hát így kötöttünk mi békét a szászokkal.
Ez nem az a béke volt, melyre Arthur vágyott. 0 abban hitt, hogy képes lesz annyira legyengíteni a szászokat, hogy azok hajói többé nem kelnek át a Germán-tengeren, és egy-két éven belül mindenestül kiverhetjük ıket Britanniából. A békének azonban mindig megvan a maga ára. – A végzet megkerülhetetlen – mondta Merlin másnap reggel. A római amfiteátrum közepén akadtam rá, ahol lassan futtatta végig tekintetét a kıüléseken, melyek a roppant aréna kerülete mentén sorjáztak. Négy lándzsásomnak parancsolt, akik az aréna szélén ültek s ıt figyelték, noha legalább oly értetlenül, mint amennyire jómagam. – Még mindig az utolsó Kincset keresed? – kérdeztem tıle. – Tetszik ez a hely – felelt kitérıén, mialatt körbefordult, hogy alaposan felmérje az aréna egészét. – Határozottan tetszik. – Azt hittem, győlölöd a rómaiakat. – Én? Győlölni a rómaiakat? – kérdezte színlelt haraggal. – Imádkoznom kellene, Derfel, hogy a tanításaim ne azon a lyukas szitán keresztüljussanak el az utókorhoz, amit te valamely oknál fogva agynak nevezel. Én mindenféle népet szeretek! -jelentette ki fellengzısen –, és még a rómaiak is tökéletesen elfogadhatóak, ha történetesen Rómában jársz. Mondtam már neked, igaz, hogy egyszer eljutottam Rómába? Teli van papokkal és örömfiúkkal. Sansum otthonosan erezné magát közöttük. Nem, Derfel, a rómaiak ott vétettek, hogy Britanniába jöttek és megrontottak bennünket, bár azért az se volt mind rossz, amit itt tettek. – İk adták nekünk ezt is – szóltam, a tizenkét üléssor és a megemelt karzat felé intve, ahonnét Róma urai figyelemmel kísérték a véres látványosságokat. – Ó, kérlek, kímélj meg Arthur unalmas leckéitıl az utakról, törvényekrıl, hidakról és szervezettségrıl. – Az utolsó szót úgy köpte felém. – Szervezettség! Mi egyéb lenne a törvények, utak, erıdítmények erıs szövete, ha nem hám és kantár? A rómaiak megszelídítettek bennünket, Derfel. Adófizetıkké tettek, és nagy bölcsességükben azt hitték, hogy még szívességet is tesznek nekünk ezzel! Egykor az Istenek oldalán jártunk, szabad emberek voltunk, azután bedugtuk azt az ostoba fejünket a rómaiak jármába és adófizetı polgárokká lettünk. – Akkor hát – kérdeztem türelmesen –, mi lenne az a jó, amit a rómaiak tettek velünk? Ragadozó mosoly villant Merlin arcán. – Egykor telizsúfolták ezeket az arénákat keresztényekkel, Derfel, azután rájuk engedték a kutyákat. Rómában persze, ezt nem szabad elfelejteni, annak rendje és módja szerint intézték az ilyesmit, oroszlánokkal. Csak azok, sajna, rég kipusztultak már. – Egyszer láttam egy képet egy oroszlánról – szóltam büszkén. – Ó, hát le vagyok nyőgözve – mondta rá Merlin, meg sem próbálva rejtegetni feltörı ásítását. – És eddig miért nem beszéltél róla? – Ekképpen lecsendesítve, elmosolyodott. – Én egyszer láttam egy valóságos oroszlánt. Meglehetısen jellegtelen, lekoszlott lénynek tőnt. Gyanítom, nem a megfelelı étrenden tartották. Talán Mithras-híveket kaphatott keresztények helyett? Ez persze még Rómában esett meg. Megböktem a botommal, mire csak ásítozott és elkapart magán egy tervet. Egyszer egy krokodilt is láttam, de az eleve döglött volt. – Mi az a krokodil? Olyasmi, mint Lancelot. – Belgae királya – toldottam meg epésen. Merlin nevetett. – Ügyesen csinálta, igaz-e? Győlölte Siluriát, és ugyan ki hibáztathatja ezért? Az a sok durva ember azokban az unalmas völgyekben, nem egy Lancelotnak való
hely, de Belgae bizonyára tetszeni fog neki. A nap fennen ragyog, rengeteg a római villa, és ami a legjobb az egészben, közel kerül drága barátnéjához, Guinevere-hez. – És az fontos? – Ne legyél már ilyen képmutató, Derfel. – Nem tudom, hogy érted ezt. – Úgy értem, kedves tudatlan vitézem, hogy Lancelot azt tesz Arthurral, amit csak akar. Megkapja, amit akar, azt csinálja, amit akar, és bízvást teheti ezt, csak mert Arthur birtokolja ezt a bőntudatnak nevezett nevetséges érzelmet. Ebben nagyon is keresztényi értékeket mutat. Meg lehet egyáltalán érteni egy olyan vallást, mely a bőntudatra épít? Micsoda képtelen ötlet, Arthur mégis a magáévá teszi. Azt hiszi, esküje kötelezte Benoic megmentésére, de mert elbukott, cserbenhagyta Lancelotot, és ameddig ez a bőntudat gyötri, addig Lancelot azt tesz vele, amit csak akar. – Guinevere-rel is? – kérdeztem, emlékezetembe idézve egy korábbi megjegyzését Lancelot és Guinevere barátságával kapcsolatban, amely mintegy megerısíteni látszott a mindenfelé terjengı szóbeszédet. – Nem magyarázhatok olyasmit, amirıl nincs is tudomásom – felelt Merlin kitérıén. – De gyanítom, hogy Guinevere beleunt már Arthurba, és miért is ne? Agyafúrt teremtés, aki élvezi az agyafúrt emberek társaságát, és Arthurt, bármennyire is kedveljük, nem nehéz kiismerni. A dolgok, amelyekre vágyakozik, oly végtelenül és szánalomra méltóan egyszerőek: törvény, igazság, rend, tisztaság. Valójában egyebet sem akar, csak hogy mindenki boldog legyen, és ez egyszerően képtelenség. Guinevere már közel sem ilyen egyszerő. Te persze az vagy. Ügyet sem vetettem a sértésre. – Akkor hát mit akar Guinevere? – Hogy Arthur Dumnonia királya legyen, természetesen, és ı maga lehessen Britannia tényleges ura azáltal, hogy ıt uralja, de míg ez bekövetkezik, Derfel, addig is olyan jól akar szórakozni, amennyire csak lehetséges. – Huncut fények villantak szemében, amint egy ötlet kezdett megfogalmazódni benne. – Ha Lancelot Belgae királya lesz – kiáltott boldogan –, figyeld csak meg, Guinevere egyszeriben nem akarja majd, hogy új palotája Lindinisben épüljön fel. Keres majd egy Ventához közelebb esı helyet. Majd meglátod, hogy igazam lesz. – Kéjesen kuncogni kezdett a gondolatra. – Mindketten olyan agyafúrtak – tette hozzá elismerıen. – Guinevere és Lancelot? – Ne légy már ilyen értetlen, Derfel! Ki a nyavalya beszél itt Guinevere-rıl? Hihetetlen, mennyire szomjúhozol a friss pletykákra. Cerdicet és Lancelotot értettem, természetesen. Nagyon ügyes kis lépés volt. Arthur végzett a háborúsággal, Aelle feladta a földjeit, Lancelot kapott magának egy sokkal testhez állóbb királyságot, Cerdic megkétszerezte hatalmát és Arthur helyett Lancelotot kapta szomszédjának. Mindent takarosán elrendeztek. Mennyire elırelátó is a megátalkodott. Szeretem ezt látni. – Elmosolyodott, majd elfordult, amint Nimue közeledett felénk az arénába vezetı két alagút egyikén. Izgatottság tükrözıdött arcán, amint átvágott a gyommal felvert küzdıtéren. Aranyszeme, mely olyannyira rémítette a szászokat, megcsillant a reggeli napfényben. – Derfel! – kiáltott. – Mit csinálsz a bika vérével? – Ne zavard össze – szólt rá Merlin –, reggelenként úgyis olyan nehéz a felfogása. – Mithrasnál – folytatta Nimue izgatottan. – Mit csinálsz a vérrel? – Semmit – feleltem. – Elkeverik zabbal és hájjal – felelt helyettem Merlin –, hogy hurkát csináljanak belıle. – Mondd el! – erısködött Nimue. – Titok – feleltem, mélységes zavarban. Merlin gúnyosan kacagott fel. – Titok? Titok! Ó, hatalmas Mithras! _ mennydörögte oly hangon, hogy még a széksorok is beléreszkettek _ akinek kardját hegybércek fenték, akinek lándzsáját óceánok mélyén kovácsolták, s akinek pajzsa elhomályosítja a legfényesebb
csillagokat is, hallgass meg bennünket! Tovább is folytassam, fiú? -kérdezte. A fohászt idézte, mellyel valamennyi találkozónkat megkezdtük, s amely reményeink szerint része volt a titkos rituálénak. Csúfondáros mosollyal fordított nekem hátat. – Ásnak egy gödröt, kedves kis Nimue – fejtegette –, vasrostélyt tesznek rá, utána hagyják szerencsétlen bestiát elvérezni, majd belemártják a lándzsáikat a vérébe, alaposan berúgnak, és azt képzelik, hogy valami nevezetes dolgot cselekedtek. – Gondoltam – mondta Nimue, majd elmosolyodott. – Nincs gödör. – Ó, drága lányka- szólt Merlin elismerıen. – Drága lányka. Munkára. – Elviharzott. – Hová mégy? – kiáltottam utána, de ı csak legyintett és továbbrobogott, útközben magához intve lándzsásaimat. Követtem ıt, és ı nem próbált megállítani. Keresztül haladtunk az alagúton, kiérve az egyik magas házakkal szegélyezett különös utcára; majd nyugatnak fordultunk a nagy erıdítmény felé, amely a város falazatának északnyugati védmővét alkotta, és közvetlenül az erıd mellett, a városfalhoz ragasztva, egy templomhoz érkeztünk. Követtem Merlint oda is. Szépséges épület volt, hosszú, sötét és magas, festett mennyezettel, melyet hét pillérbıl álló kettıs oszlopsor támasztott alá. A szentélyt szemmel láthatóan raktárként hasznosították. Az egyik oldalhajóban gyapjúbálák és nyers prémek halmai sorakoztak, ám ennek ellenére akadhattak, akiket ez sem tántorított el az istenimádattól, mert a templom egyik végében Mithras szobra magasodott, és a hornyolt oszlopok elıtt kisebb szobrok sorakoztak. Gyanítottam, hogy a hívık a néhai római telepesek leszármazottai lehettek, akik a légiók távozása után itt maradtak, ám úgy tőnt, ık is feladták ıseik legtöbb istenét, ideértve Mithrast is, hisz a felajánlások, virágok, ételek és faggyúmécsek csupán három képmást öveztek. Kettı közülük mívesen megmunkált római istenábrázolás volt, ám a harmadik már hamisítatlan brit bálvány: simára csiszolt fallikus csonk, a végén nyers, tágra nyílt szemő arccal; egyedül ezt a szobrot mocskolta a rászáradt vér. Mithras szobra elıtt csupán az a szász kard árválkodott, melyet Sagramor fektetett oda Malla visszatérte felett érzett örömében. Odakint hétágra sütött a nap ám a templomba csak a néhány törött tetıcserépen keresztül szüremlett be némi világosság. A templomnak sötétnek is kellett lennie, hisz Mithras egy barlangban született, s ezért nekünk is egy barlangban kellett ıt imádnunk. Merlin végigkopogtatta a kövezetét botjával, s végül meghatározta a pontot a fıhajó végében, épp Mithras szobra elıtt. – Ide szoktad bemártani a lándzsád végét, Derfel? – kérdezte tılem. Kiléptem az oldalhajóba, ahol a gyapjúbálák és szırmék lettek felhalmozva. – Itt – mutattam egy sekély veremre, melyet az egyik bála félig eltakart. – Ne légy oktalan! – förmedt rám Merlin. – Azt csak késıbb ásták ki! Tényleg azt hiszed, hogy elrejtheted elılem szánalmas vallásod titkait? – Újra megkopogtatta a kıpadlót a szobor elıtt, majd megpróbálkozott egy másik ponttal, néhány lábnyira onnét, és végleg eldöntötte, hogy a két hely különbözı hangot ad, így hát harmadszor is a szobor lábazatánál koppantott. – Itt ássatok – utasította lándzsásaimat. Mélyen felháborított a szentségtörés. – İ itt sem lehetne, uram – intettem Nimue felé. – Még egy szó, Derfel, és tarajos süllé változtatlak. Emeljétek a köveket! – kiáltott embereimre. – Lándzsáitokat használjátok emelıként, ostobák. Gyerünk már! Munkára! A brit bálvány mellé rogytam, lehunytam szemeimet, és imát rebegtem Mithrashoz, hogy bocsásson meg nekem a templomgyalázásért. Azután imádságot mondtam, hogy Ceinwyn biztonságban legyen, és hogy a kisbaba a hasában egészséges maradjon, s még akkor is meg nem született gyermekemért imádkoztam, mikor felpattant a templom ajtaja és vasalt csizmák robajlása verte fel a templom csendjét. Felnyitottam szememet, elfordultam, és Cerdicet láttam a szentélybe lépni. Húsz lándzsásával és tolmácsával érkezett, s ami ettıl is meglepıbb, Dinas és Lavaine társaságában. Felpattantam a földrıl és Hywelbane markolatának csontját érintettem, mialatt a szász király lassan végighaladt a központi hajón. – Ez az én városom -jelentette be Cerdic –, és minden, ami csak a falai közt található, az enyém. – Végigmérte Merlint és Nimuét, majd
felém fordult. – Mondd nekik, hogy tudni akarom, mit keresnek itt – utasított. – Mondd meg ennek az idiótának, hogy menjen, és dugja a fejét egy vizesvödörbe – csattant fel Merlin. Kellıen jól beszélte a szászt, ám helyénvalóbbnak látta másként színlelni. – Az ott az ı tolmácsa, uram – figyelmeztettem Merlint, a Cerdic mellett álló férfi felé intve. – Akkor is megmondhatja királyának, hogy hőtse le magát – vágta rá Merlin. A tolmács ezt vonakodva meg is tette, Cerdic arcán pedig vészjósló mosoly villant. – Felség – kezdtem, próbálván élét venni Merlin sértésének –, uram, Merlin, a templomot szeretné visszaállítani régi formájában. Cerdic a választ mérlegelte, miközben felmérte eddigi ténykedésünket. Négy lándzsásom felemelte a zárókövet, homok és kavics elegyét felfedve alatta, és most ebben a rétegben kutakodott, mely alatta feküdt még a szurokba mártott, korhadt talpfáknak is. A király letekintett a verembe, majd intett négy lándzsásomnak, hogy csak folytassák a munkát. – De ha aranyat találtok – szólt oda nekem –, az az enyém. -Fordítani kezdtem Merlinnek, de Cerdic egyetlen kézmozdulattal félbeszakított. – Beszéli a nyelvünket – mondta, Merlinre tekintve. – İk mondták – biccentett fejével Dinas és Lavaine felé. A győlöletes ikrek felé fordultam, majd vissza Cerdichez. – Különös társaságot tartasz, felség – szóltam. – Nem furcsábbat, mint te – válaszolta, Nimue aranyszeme felé sandítva. Nimue lassan kiemelte a golyóbist helyébıl, felfedve elıtte üres szemgödrének minden borzalmát, ám Cerdicet láthatóan nem indította meg a fenyegetés, ehelyett megkért, hogy beszéljek neki a templom különféle istenségeirıl. Legjobb tudásom szerint válaszoltam neki, noha nyilvánvaló volt, hogy cseppet sem érdekli a kérdés. Szavamba vágva ismét Merlin felé fordult. – Merre tartod az Üstödet, Merlin? – kérdezte. Merlin vetett egy gyilkos pillantást a siluriai ikrekre, majd kiköpött a padlóra. – Elrejtve – csattant fel. Cerdicet láthatóan nem lepte meg a válasz. Elsétált a mélyülı verem mellett és felvette a szász kardot, melyet Sagramor ajánlott fel Mithrasnak. A fegyver minıségét próbálgatva suhintott vele párat a levegıben. – Ennek az Üstnek – kérdezte Merlintıl –, nagy a hatalma? Merlin nem volt hajlandó felelni, ezért én szóltam a nevében. – így mondják, felség. – Oly nagy a hatalma – fúrta belém Cerdic savókék szemeit –, hogy kiőzi a szászokat Britanniából? – Imádkozunk ezért, felség – feleltem. Ezen elmosolyodott, majd újból Merlin felé fordult. – Mennyit kérsz az Üstödért, vénember? Merlin kihívó tekintetet vetett rá. – A májadat, Cerdic. Cerdic közelebb lépett Merlinhez és egyenesen a szemébe nézett Nem láttam félelmet Cerdic arcán, fikarcnyit sem. Merlin istenei mit sem árthattak neki. Aelle félhette Merlin nevét, ám Cerdic sohasem szenvedte még meg a druida mágiáját, így, amennyire Cerdic tudhatta Merlin nem volt egyéb kivénhedt brit papnál, a kelleténél jóval nagyobb hírnévvel. Hirtelen kinyújtotta a kezét, és megmarkolta Merlin szakállának egyik fekete szalaggal átkötött fonatát. – Sok aranyat kínálok érte, vénember – mondta. – Már megmondtam, mi az ára – felelt Merlin. Próbált ellépni Cerdictıl, ám a király még szorosabban markolta a druida szakállát. – A saját súlyodat kínálom neked aranyban – folytatta Cerdic. – A májadat kérem – utasította vissza Merlin az ajánlatot. Cerdic felemelte a szász pengét, és egyetlen gyors mozdulattal lemetszette a szakáll fonadékát. Hátrébb lépett. – Játszadozz csak az üstöddel, Avaloni Merlin – mondta, félrelökve a kardot –, ám egy napon a májadat sütöm ki benne, hogy utána a kutyáimnak vessem.
Nimue holtsápadt arccal meredt a királyra. Merlin túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy mozduljon, nem hogy válaszoljon, míg négy lándzsásom száját tátva bámulta a jelenetet. – Gyerünk, ti ostobák – förmedtem rájuk. – Dolgozzatok! – Magam is megkövültem. Még sohasem láttam Merlint megalázottnak, és nem is kívántam ily szörnyő látványt. Soha nem is gondoltam volna, hogy ilyesmi lehetséges. Merlin megdörzsölte megkurtított szakállát. – Egy napon, felség-szólt halkan –, bosszút veszek. Cerdic félresöpörte az erıtlen fenyegetést és visszasétált embereihez. Átadta a lemetszett fonatot Dinasnak, aki mély meghajlássál köszönte meg az ajándékot. Kiköptem, mert immár tudtam, hogy a siluriai ikrek a gonosz szolgálatába álltak. Kevés olyan hatékony alap létezik az ártó varázslathoz, mint ellenségünk hajszálai vagy körme, éppen ezért kell mindig megbizonyosodnunk róla, hogy ilyesmi nem kerülhet gonosz kezekbe. Még egy kisgyermek is képes az ártó szándékra egy hajfürt birtokában. -Akarod, hogy visszaszerezzem a fonatot, uram? – kérdeztem Merlint. – Ne légy ostoba, Derfel – felelt fáradtan, Cerdic lándzsásai felé intve. – Gondolod, hogy végezhetnél valamennyiükkel? – Megrázta fejét, majd Nimuéra mosolygott. – Látod már, mily messze kerültünk isteneinktıl? – próbálta magyarázni kiszolgáltatottságát. – Ássatok – szisszent fel Nimue, noha az ásás mostanra véget ért, és embereim most már az elsı útjukba került falapot próbálták felfeszegetni. Cerdic, aki nyilvánvalóan csakis azért jött el a templomba, mert Dinas és Lavaine azt mondta neki, hogy Merlin valami kincset keres, utasította három emberét, hogy segítsenek. A három szász beugrott a verembe és beledöfte lándzsája hegyét a fa egy hasadékába, majd lassan, nagyon lassan elkezdte felfeszíteni a deszkákat, míg embereim meg nem ragadták és ki nem tépték azokat a helyükbıl. A verem volt az a hely, melyen keresztül a halódó bika vére elszi-várgott az anyaföldbe, ám egykor elırelátó módon falappal fedték le, a tetejébe pedig homokot és kavicsot szórtak. – Akkor csinálták. -mondta Merlin, túl Cerdic embereinek hallótávolságán –, amikor a rómaiak elmentek. – Újra megdörzsölte szakállát. – Uram – szóltam esetlenül, elszomorodva megaláztatásán. – Ne aggódj, Derfel. – Vállamat érintette, hogy megnyugtasson. – Azt gondolod, tüzet kellett volna követelnem az Istenektıl? Meg kellett volna nyitnom alatta a földet, hogy elsüllyedjen? Szólítanom kellett volna az ámyvilág egy mérges kígyóját? – Igen, uram – feleltem szánalmasan. Még jobban lehalkította hangját. – Nem parancsolsz a mágiának, Derfel, csupán felhasználod, és itt nincs mit felhasználni. Ezért van szükségünk a Kincsekre. Samainkor, Derfel, egybegyőjtöm a Kincseket, és felfedem az Üstöt. Tüzeket gyújtunk, azután elvégezzük a bőbájt, mely sikolyra bírja a mennyboltot és megremegteti a földet. Ezt megígérem neked. Egész életemben azért a pillanatért éltem, és vissza fogom adni a mágiát Britanniának. – Nekitámaszkodott egy oszlopnak, és megsimogatta a helyet, ahol szakállát megkurtították. – Siluriai barátaink – folytatta, a feketeszakállas ikrekre meredve – alig várják, hogy kihívhassanak, pedig egy öregember szakálla közelébe sem érhet az Üst hatalmának. Néhány szırszál nem árthat senkinek, csak nekem, ám az Üst, Derfel, alapjaiban rázkódtatja meg egész Britanniát, és ez a két szánalmas komédiás térden csúszva esdekel majd könyörületért. De addig is, Derfel, addig is végig kell néznünk ellenségeink tündöklését. Az Istenek egyre távolabb és távolabb kerülnek. Gyengülnek, s mi, akik szeretjük ıket, velük együtt gyengülünk, de ez sem tart örökké. Vissza fogjuk szólítani ıket, és a mágia vékony szövete oly sőrővé válik, akár a köd Ynys Mon felett. – Újra megérintette sebesült vállamat. – Ezt megígérem neked. Cerdic bennünket figyelt. Nem hallhatott bennünket, de ék alakú arcán így is látni lehetett, milyen remekül szórakozik. – Meg fogja tartani, amit a veremben találunk, uram – mormoltam. – Imádkozzunk, hogy ne ismerje fel igazi értékét- szólt Merlin halkan.
– İk tudni fogják, uram – mondtam, a két fehérköpenyes druida felé fordulva. – Hitszegık és álnok kígyók – szisszent fel Merlin, Dinas és Lavaine felé tekintve, kik most közelebb léptek a veremhez –, de még ha tudnák is, mire való, még mindig én birtoklók tizenegyet a tizenhárom Kincsbıl, Derfel, és tudom, merre találom a tizenkettediket amely akkora hatalom birtokosává tesz, amekkorát ezer éve senki sern mondhatott magáénak Britanniában. – Rátámaszkodott botjára. – S ez a király meg fogja szenvedni –, abban biztos lehetsz. A legutolsó deszkát is felhozták a verembıl, és tompa puffanással a templom kıpadlójára hajították. A kiizzadt lándzsások hátrébb húzódtak, mialatt Cerdic és a siluriai druidák lassan közelebb léptek a gödörhöz. Cerdic hosszú ideig némán meredt a mélyére, majd nevetni kezdett. Kacaja sokáig visszhangzott a festett falak közt, és közelebb vonta lándzsásait a verem pereméhez, ahol ık is hahotázni kezdtek. -Ezt szeretem az ellenségben – harsogta Cerdic –, hogy képesek hinni minden ostobaságban. – Félrelökte embereit, és odaintett bennünket. – Jöjj és nézd meg magad is, mit fedeztél fel, Avaloni Merlin. Merlinnel együtt odaléptem a gödör pereméhez, és összevissza, sötétlı, nyirkosságtól korhadt fadarabokat láttam magam alatt. Nem volt egyéb értéktelen tőzifánál; némelyikük annyira átitatódott nedvességgel, hogy szinte lefolyni látszott a kürtı oldalán. Korából és korhadtságából ítélve a többi is pillanatok alatt elhamvadt volna a zsarátnokon. – Mi ez? – kérdeztem Merlint. – Úgy tőnik – felelt Merlin szászul –, hogy rossz helyen kapisgáltunk. Jöjj – váltott ismét britre, amint vállamat érintette. – Csak az idınket vesztegetjük. – De nem a mienket – szólt Dinas nyersen. – Egy kereket látok – mondta Lavaine. Merlin lassan visszafordult, indulattól eltorzult arccal. Próbálta becsapni Cerdicet és a siluriai ikreket, ám a megtévesztés csúfos kudarcot vallott. – Két kereket – mondta Dinas. – És egy tengelyt – vette vissza a szót Lavaine –, három darabra felvágva. Újra a nyirkos gödörre meredtem és ezúttal is csak tőzifát láttam, ám mialatt néztem, felfigyeltem rá, hogy egyes darabok íveltek, és ha az ívelt darabokat egymáshoz illesztjük, és összekötjük a rudakkal, valóban egy pár kereket kapunk. A kerék darabjai közé vegyülve vékony falapokat is láttam, meg egy csukló vastagságú rudat is, melyet valóban három darabra törtek, hogy a verembe férjen. Láthatóvá vált egy tengelycsap is, a végén hasítékkal, ahová egy hosszú kés pengéje is becsusszanhatott. A nagy halom korhadt fa egy ısi szekér maradványait adta ki, olyan szekérét, melyeken hajdan Britannia harcosai is a csatába indultak. – Modron Szekere – szólt Dinas áhítatosan. – Modron – mondta Lavaine –, az Istenek ısanyja. – Kinek a szekere – folytatta Dinas – összeköti az eget a földdel. – És Merlinnek mégsem kell – csúfolódott Dinas. – Úgyhogy nekünk kell magunkhoz vennünk – jelentette be Lavaine. Cerdic tolmácsa legjobb képessége szerint lefordította mindezt a királynak, noha napnál világosabban látszott, hogy Cerdicre semmilyen hatást sem gyakorol a nagy halom törött és lepusztult főrészáru. Azért utasította lándzsásait, hogy győjtsék egybe a maradványokat és fektessék azokat egy köpenyre, melyet ezután Lavaine vett magához. Nimue átkot sziszegett felé, de Lavaine csak nevetett rajta. – Csak nem akarsz megverekedni ezért a szekérért? – kérdezte, Cerdic lándzsásai felé mutatva. – Nem bújhatsz örökké a szászok mögé – hívtam ki –, és eljön az idı, amikor meg kell majd küzdened. Dinas kiköpött az üres verembe. – Druidák vagyunk, Derfel, és te nem veheted el életünket anélkül, hogy ne kárhoztatnád elmondhatatlan borzalmakra magadat és mindenkit, akit csak szeretsz.
– Én megölhetlek – köpte felé Nimue. Dinas felé fordult, majd kinyújtotta felé öklét. Nimue kiköpött, hogy távol tartsa a gonoszt, majd Dinas kinyújtotta ujjait és felé lökött egy rigótojást. – Ezt beteheted a szemed helyére, asszony – gúnyolódott, majd követte testvérét és Cerdicet a napvilágra. – Sajnálom, uram – mondtam Merlinnek, amint magunk maradtunk. – Mit sajnálsz, Derfel? Azt hiszed, megvívhattál volna húsz lándzsással? – Felsóhajtott, és megdörgölte megcsonkított szakállát. – Látod, hogy csap le ránk az új istenek hatalma? Ám amíg birtokunkban az Üst, miénk a nagyobb hatalom. Jöjj. – Kitárta karját Nimue felé, noha nem az ı megnyugvására, hanem mert neki volt szüksége támaszra. Hirtelen öregnek és elcsigázottnak tetszett, amint végiglépdelt a fıhajón. – Mit tegyünk most, uram? – kérdezte egyik lándzsásom. – Készülıdjetek az indulásra – feleltem. Merlin meggörnyedt hátát figyeltem. Szakállának elveszítése, gondoltam, nagyobb tragédia annál, hogy be merje vallani, bár azzal vigasztalhattam magam, hogy Clyddno Eiddyn Üstje még mindig a birtokunkban van. Merlin megırizte hatalmát, mégis volt valami hajlott hátában és lassú csoszogásában, ami végtelenül elszomorítóit. – Készülıdünk az indulásra -mondtam újra. Másnap indultunk. Éhségünk mit sem apadt, de már hazafelé tartottunk. És végtére is, bárhogy történt, de békét kovácsoltunk. Alig valamivel északra a romba döntött Callevától, a földön, melyet mostanáig Aelle bitorolt és újra a miénk lett, ráakadtunk a sarcra. Aelle teljesítette az ígéretét. İröket semerre sem láttunk, csak a nagy halom arany várakozott ránk az út közepén. Kelyhek, keresztek, láncok, öntecsek, fibulák. Nem volt módunk rá, hogy megbizonyosodjunk azok súlyáról, s mind Arthur, mind Cuneglas gyanította, hogy nem a kialkudott sarc egésze került megfizetésre, ám megelégedtünk ennyivel. így is páratlan értékő kincset kaptunk vissza. Köpenyekbe csomagoltuk az aranyat, a nehéz csomagokat pedig a harci lovak oldalára kötöztük, és folytattuk utunkat. Arthur velünk tartott, s egyre jobb és jobb kedvre derült, ahogy közeledett az otthon, noha a megbánás még mindig ott bujkált benne. – Emlékszel eskümre, amit innét nem messze tettem? – kérdezte tılem röviddel azután, hogy begyőjtöttük az aranyat. – Emlékszem, uram. – Az eskü azon az éjjelen tétetett, amikor ugyanezt az aranyat átadtuk Aelle-nek. Ezzel az arannyal akartuk Aelle-t távol tartani határainktól, ám a megváltáshoz Powys egy erıdítményét, Rataét is fel kellett áldoznunk, és azon az éjjelen Arthur esküvel fogadta, hogy megöli Aelle-t. – Most meg éppenséggel én mentettem meg – szólt komoran. – Cuneglas visszakapja Rataét – próbáltam megnyugtatni. – Ám attól esküm beteljesítetlen marad, Derfel. Mennyi megszegett ígéret. – Egy karvalyt figyelt, amint elıtört a fehéren tornyosuló felhık közül. – Javasoltam Cuneglasnak és Meurignak, hogy vágjuk ketté Siluriát, mire Cuneglas felvetette, hogy a felé esı rész királyának téged kellene megtennünk. Vállalnád? Annyira elképesztett az ajánlat, hogy alig tudtam szólni. – Ha úgy kívánod, uram – nyögtem ki végül. – Nos, nem. Én Mordred gyámjaként szeretnélek látni. Mély csalódottságban tettem meg néhány lépést. – Siluria talán nem is akarja, hogy megosszák. – Siluria azt teszi, amit mondok neki – szólt Arthur határozottan. – Viszont te és Ceinwyn élhettek Mordred dumnoniai palotájában is. – Ha te mondod, uram. – Hirtelen vonakodtam hátrahagyni Cwm Isaf jócskán jámborabb élvezeteit. – Fel a fejjel, Derfel! – kiáltott Arthur. – Én sem vagyok király, miért kellene neked azzá lenned? – Nem királyságom elvesztésén bánkódom, uram, hanem egy király nevelésének kötelme
felett. – Megbirkózol vele, Derfel, te mindennel megbirkózol. Másnap megosztottuk a sereget. Sagramor korábban elhagyta sorainkat, hogy lándzsásait Cerdic új királyságának határmezsgyéjére vezesse, és most mi többiek is külön utakon indultunk tovább. Arthur, Merlin, Tristan és Lancelot délnek fordultak, míg Cuneglas és Meurig nyugatnak indult földjei felé. Magamhoz öleltem Arthurt és Tristant, majd Merlin elé térdeltem, áldását kérve, amit ı jó szívvel meg is adott. Menetelésünk során sikerült visszanyernie régi ereje javát, bár képtelen volt leplezni a tényt, mennyire megrázta a Mithras templomában elszenvedett megaláztatás. Bármennyire is hatalmában tudhatta az Üstöt, ellenségei birtokolták szakállának egy darabját és minden tudására szüksége volt, hogy ártó szándékukat távol tartsa magától. Magához ölelt, és megcsókoltam Nimuét is, majd sokáig figyeltem ıket, mielıtt Cuneglas nyomában nyugatnak indultam volna. Powys-ba tartottam, vissza az én Ceinwynemhez, az Aelle aranyából engem megilletı résszel, mégsem éreztem diadalt. Legyıztük Aelle-t és bebiztosítottuk a békét, ám a hadjárat igazi nyertese Cerdic és Lancelot volt, nem mi. Aznap éjjel valamennyien megpihentünk Coriniumban, ám éjfélkor ádáz vihar ébresztett álmomból. Messze délen támadott, de oly szilajsággal söpört végig a távoli vidéken, s a villám fényei oly élénken ragyogták be az udvar falait, hogy felriadtam. Ailleann, Arthur egykori ágyasa és ikreinek anyja adott nekem szállást, és a mennydörgés hangjaira aggodalmas arccal ı maga is felbukkant. Bebugyoláltam magam köpenyembe, és elsétáltam vele a város falaihoz, ahol ott találtam embereim zömét, amint a távoli égzengést figyelték. Cuneglas és Agricola szintúgy a sáncokon álltak, de Meurig nem, ki nem volt hajlandó bármiféle jelentıséget tulajdonítani az idıjárás szeszélyeinek. Mi azonban jobban tudtuk. A vihar üzenet az Istenektıl, és ez a vihar engesztelhetetlen haragról árulkodott. Egyetlen csepp esı sem hullott Coriniumra, nem tépdeste szél köpenyeinket, de messze délre, valahol Dumnoniában, az Istenek haragja korbácsolta a földet. Villámok hasították ketté az éjszaka szövetét és mártották pengéiket az ország testébe. Mennydörgés morajlott szüntelen, robajlás robajlás után, és minden visszhangot verı morajt felszikrázó villámfény kísért, fehér tüzeket gyújtva a koromsötét éjben. Issa megállt mellettem, becsületes arcán távoli tüzek fénye kergetızött. – Meghalt valaki? -Nem tudhatjuk, Issa. – Átok ül rajtunk, uram? – kérdezte. – Nem – feleltem azzal a meggyızıdéssel, melyet nemigazán éreztem. – De mi azt hallottuk, hogy levágták Merlin szakáilát. – Csak néhány szálat, semmi többet – feleltem. – Mi baj lehet abból? – De ha Merlinnek nincsen hatalma, uram, kinek van akkor? – Merlinnek van hatalma – próbáltam megnyugtatni. És nekem is van hatalmam, hisz nemsoká Mordred bajnoka leszek és kiterjedt birtokon élek majd. Embert faragok a gyerekbıl, míg Arthur megóvja királyságát. Mégis aggasztott az a vihar. És még inkább szorongtam volna, ha tudom, mit jelez. Mert a katasztrófa azon az éjjelen jött el hozzánk. Nem hallottunk róla, csak három nap elteltével, ám akkor végre megértettük, mirıl harsogott az a vihar, s mi kárt tettek a villámok. Belecsaptak a Torba, ott is Merlin csarnokába, ahol a szelek visongva őzték egymást az álmok tornyában. És akkor, dicsıségünk órájában, a villám lángba borította a fatornyot, s a lángnyelvek egész éjjel és még másnap reggel is csak falták és emésztették szerkezetét, majd amikor a zsarátnokot széjjel szórták és a tőz elhalt, nyoma sem maradt a Kincseknek Ynys Wydrynben. Nem volt Üst a hamvak közt, csupán a végtelen üresség Dumnonia tőztıl sebzett szívében. Az új Istenek, úgy tőnt, lecsaptak ránk. Avagy a siluriai ikrek végeztek hathatós varázslatot Merlin szakállával, mert az Üst eltőnt és a Kincsek hamuvá porladtak. Én északnak indultam, vissza Ceinwynhez.
HARMADIK RÉSZ Camelot
– Valamennyi kincs hamuvá porladt? – kérdezte Igraine. – Mind – feleltem –, mind eltőnt. – Szegény Merlin – sóhajtott Igraine. Felvette szokványos helyét az ablakpárkányomon, bár alaposan bebugyolálta testét vidraprém köpenyével a nap hidege ellen. És ez nem is hiábavaló, hisz csak úgy harap a fagy. Szórványosan havazott ma reggel, és az égbolt nyugaton még most is terhes a komor, ólomszín fellegektıl. -Nem maradhatok soká jelentette be, amint megérkezett, és letelepedett, hogy végigfussa már befejezett pergamenjeim –, ha havazna. – Havazni fog. Sőrőn teremnek a szemek a sövényen, és ez mindig kemény telet jósol. – Az öregek minden évben ezt mondják – jegyezte meg Igraine élesen. – Mikor megöregszel – feleltem erre –, minden tél kemény a számodra. – Milyen idıs volt Merlin? – Mikor elveszítette az Üstöt? Nagyon közel járt már a nyolcvanhoz. De még sokáig élt azt követıen is. – De már soha többé nem építette újjá az álmok tornyát? – kérdezte Igraine. – Nem. Felsóhajtott és szorosabbra vonta magán a fényőzı köpenyt. – Jó lehet egy álomtorony. Szeretnék én is egy álomtornyot. – Akkor hát építtess egyet magadnak -javasoltam. – Hisz királynı vagy. Add ki a parancsot, csinálj hatalmas ribilliót. Kis semmiség az; csupán egy négyoldalú torony, tetı nélkül, félúton egy dobogóval. Miután megépíttetted, egyéb dolgod sincs, mint fent aludni az emelvényen és várni, hogy az Istenek üzenetet küldjenek. Merlin mindig mondogatta, milyen megveszekedett hideg tud lenni, mikor télen az ember fent alszik egy ilyen toronyban. – És az Üst – találgatott Igraine – odafent volt az emelvényen? – Igen. – De nem égett el, igazam van, Derfel testvér? – erısködött. – Az Üst története még nem ért véget – ismertem el –, de most még nincs itt az ideje, hogy rátérjek. Kinyújtotta rám a nyelvét. Döbbenetesen gyönyörőnek tőnik ma Talán a hideg színezi ki orcáit és ültet szikrákat sötét szemébe, avagy a vidraprém illik csodálatosan alakjához, bár én leginkább azt gyanítom, hogy viselıs lehet. Mindig meg tudtam mondani, mikor volt viselıs Ceinwyn valamelyik gyermekemmel, s Igraine a hirtelen feltámadt életkedvnek épp ily jeleit
mutatja. Ám Igraine nem szól errıl tehát én sem faggatom. Épp eleget imádkozott gyermekáldásért, az Úr a megmondhatója, és keresztény Istenünk talán meghallgatta végre fohászait. Nem maradt senki más, akiben reménykedhetnénk, mert a mi Isteneink meghaltak, elmenekültek, avagy mit sem törıdnek sorsunkkal. – A bárdok – szólt Igraine, s én kiértettem hangsúlyából, hogy ismét elı akar hozakodni a mesélés terén mutatott fogyatékosságaimmal – azt regélik, hogy a London melletti ütközet szörnyőséges volt. Azt mondják, Arthur egész nap harcolt. – Tíz teljes percig – kötöttem meg magam. – És azt is mesélik, hogy Lancelot mentette meg, amikor az utolsó pillanatban felbukkant száz lándzsásával. – Azért mondják ezt – legyintettem –, mert Lancelot poétái írták a dalokat. Igraine szomorúan rázta meg fejét. – Ha mindezen túl – csapott a nagy bırtáskára, melyben az elkészült pergameneket vitte el a Caerbe – nem marad egyéb feljegyzés Lancelotról, akkor mit fognak gondolni az emberek? Hogy a poéták hazudnak? – Kit érdekel, mit hisznek? – kiáltottam ingerülten. – A poéták amúgy is folyton hazudnak. Ezért fizetik ıket. Te viszont az igazságot kérted, és amikor elmondom, folyton sérelmezed. – „Lancelot harcosai – idézte a dalt –, ti vitéz lándzsások, kik népünk óvjátok s az aranyat osztjátok. Kiknek nevét szászok rettegik…” – Befejeznéd – vágtam közbe –, ha szépen megkérnélek? – Én már egy héttel azután hallottam ezt a dalt, hogy megírták! – De ha minden dal hazudik – akarta tudni a választ –, akkor Arthur miért nem tiltakozott soha? – Mert ı ügyet sem vetett a dalokra. Miért is érdekelték volna? Harcos volt, nem holmi bárd, és amíg emberei a csata elıtt fakadtak dalra, ıt az ilyesmi mit sem izgatta. Amellett, ıt magát egyszer sem hallottam énekelni. Úgy hitte, van hangja, bár Ceinwyn szerint az úgy hangzott, akár a tehénbıgés. Igraine összevonta szemöldökét. – Nem értem, miért olyan rossz az, hogy Lancelot békét teremtett. – Pedig nem olyan nehéz megérteni – feleltem. Lecsusszantam zsámolyomról és odaléptem a tőzhelyhez, ahol egy botot használva kipiszkáltam néhány izzó fadarabot az aprócska tőzbıl. Hat gallyat helyeztem el egy sorba a padlón, majd kettıre és négyre választottam szét a sort. – A négy fadarab – szóltam – Aelle erıit jelképezi. A kettı Cerdicét. Megértheted, hogy nem verhettük volna meg a szászokat, ha minden erejüket összeteszik. Hatot nem bírhattunk le, de négyet még igen. Arthur úgy tervezte, hogy legyızi a négyet, azután a kettı ellen fordul, és ezáltal ki is őzheti a szászokat Britanniából. Ám a békekötéssel Lancelot csak Cerdic erejét növelte. – Újabb gallyal egészítettem ki a kettıt, így már három darab nézett szembe négy darabbal, majd leráztam a lángot a tüzet fogott botról. – Legyengítettük Aelle-t magyaráztam –, de magunkat is, hisz már nem tudhattuk magunk mellett Lancelot háromszáz lándzsását. İk a békére törekedtek. És ez csak Cerdic hatalmát erısítette. – Aelle fadarabjai közül kettıt átlöktem Cerdic táborába, ötté és kettıvé osztva ezzel a sort. – Tehát nem tettünk egyebet – szóltam –, mint legyengítettük Aelle-t és megerısítettük Cerdicét. Ennyit értünk el Lancelot békeküldöttségével. – Leckét adsz az úrnınek számlálásból? – Sansum csusszant cellámba, gyanakvó kifejezéssel az arcán. – Pedig azt hittem, hogy teljesen leköt az evangéliumod – főzte hozzá alattomosan. – Az öt kenyér és a két hal – szólt Igraine fürgén. – Derfel testvér azt gondolta, hogy öt hal és két kenyér, de én bizonyos vagyok benne, hogy nekem van igazam. Megerısítesz ebben, püspök úr? – Úrnımnek tökéletesen igaza van – felelt mosolyogva Sansum. – És Derfel testvér hitvány keresztény. Nem is értem, hogy jegyezheti le épp egy ily tudatlan ember Urunk evangéliumát a szászoknak?
– Csakis a te kegyes támogatásoddal, püspök úr – felelt Igraine –, s természetesen férjuram segedelmével. Avagy mondjam azt királyunknak, hogy akadályt gördítesz egy ilyen ügy elébe? – A legotrombább hamisság bőnét vonnád vele a fejedre, ha ezt tennéd – hazudta Sansum, miután a királynı újfent túljárt az eszén. -Azért jöttem, úrnım, mert lándzsásaid szerint ideje lenne indulnod. Az égbolt újabb hóeséssel fenyeget. Igraine felkapta a pergamenekkel teli bırtáskát, és elmosolyodott. – Megkereslek, Derfel testvér, ha majd elállt a hó. – Alig várom már a pillanatot, úrnım. Igraine újabb sugárzó mosolyt küldött felém, majd elsétált a szent fellett, aki félig meghajolt felé, amint keresztülhaladt az ajtónyíláson, ám amint kiért, felegyenesedett és komor pillantást vetett rám. A halántékán meredezı hajpamacsokat, melyek okán rászolgált az egérkirály elnevezésre, mostanra hófehérré festette a kor, ám mit sem lágyított a szenten magán. Még mindig kutatta az okot a neheztelésre, és a kín, mely vizelete ürítése közben gyötörte, csak még könnyebbé tette számára, hogy ezt megtalálja. – Van a pokolnak egy különösen kellemetlen bugyra, Derfel testvér – sziszegte –, a hazugok számára. – Imádkozni fogok szerencsétlen bőnösökért, uram – szóltam ájtatosan, majd elfordultam és tintába mártottam tollam, hogy folytassam haduram, béketeremtım és barátom, Arthur történetét.
Dicsıséges esztendıket éltünk meg. Igraine, aki túl sokat hallgatja a poétákat, Camelotnak nevezi mindezt. Mi nem így hívtuk. Ezek voltak Arthur uralkodásának legfényesebb esztendei, mikor úgy formálta az országot, miként az neki tetszett, és amely esztendıkben Dumnonia leginkább közelített egy békés nemzetrıl kialakított képhez; ám ezeket az éveket igazából a visszatekintés szépíti meg ennyire, hisz azután sokkal rosszabbakat éltünk meg. Az esti tőzhelyek mellett elmondott meséket hallgatva az ember azt hinné, egészen új országot építettünk fel Britanniában, melyet Camelotnak neveztünk, és amelyet tündöklı hısök népesítettek be; pedig az igazat megvallva csupán uraltuk Dumnoniánkat, legjobb képességeink szerint és igazságosan, és sohasem neveztük mindezt Camelotnak. Két évvel ezelıttig még a nevet se hallottam. Camelot csupán a poéták álmaiban létezik, míg a mi Dumnoniánkban még a legfényesebb esztendıkben is romlott meg termés, tomboltak ragályok, és vívtunk háborúkat. Ceinwyn eljött velem Dumnoniába, és elsı gyermekünk már Lindinisben született meg. Leány lett, és a Morwenna nevet adtuk neki, Ceinwyn anyja után. Fekete hajjal született, de késıbb fürtjei már oly sápadt aranyszínben fénylettek, akárcsak az anyjáé. Én gyönyörő Morwennám. Merlin jóslata beigazolódott Guinevere-rel kapcsolatban, hisz amint Lancelot Ventába tette székhelyét, ı is kijelentette, hogy belefáradt vadonatúj lindinisi palotájába. Túlságosan nyirkos, mondta, túlságosan ki van téve a szeleknek, melyek Ynys Wydryn lápjai felıl fújnak, télen pedig rettentı hideg. Hirtelen semmire sem vágyott jobban, mint hogy visszaköltözhessen Uther régi téli lakjába, Durnovariába. Csakhogy Durnovaria majd olyan messze esett Ventától, mint Lindinis, így Guinevere ezután arról gyızte meg Arthurt, hogy fel kell készülniük arra a távoli napra, mikor Mordred királlyá emelkedik, és királyi jogán magáénak követeli a téli palotát. Arthur persze most is engedte, hogy Guinevere hozza meg a döntést. Arthur maga egy robusztus csarnokról álmodott, cölöpkerítéssel, istállóval és magtárakkal, ám Guinevere ráakadt egy római villára, valamivel délre Vindoc-ladia erıdítményétıl, mely, miként azt Merlin elıre látta, a határmezsgyén feküdt Dumnonia és Lancelot újsütető királysága közt. A villa egy dombtetın épült egy tengeri öböl felett, és Guinevere Tengeri Palotának nevezte el. Építımesterek hordái özönlöttek el a villát, hogy újjáépítsék, és megtömjék a szobrokkal, melyek nem is oly rég még Lindinist ékesítették. Még a mozaikpadlót is ide hozatta magának Lindinis elıcsarnokából. Egy ideig Arthur aggodalmaskodott, hogy a Tengeri Palota veszedelmes közelségben fekszik Cerdic földjéhez,
ám Guinevere erısködött, hogy a Londonban köttetett béke ki fog tartani, és Arthur, látván, mennyire megszerette Guinevere a helyet, beadta a derekát. Soha nem törıdött igazán az otthonnak nevezett hellyel, hisz alig maradt meg ott. 0 leginkább úton szeretett lenni, végiglátogatva Mordred királyságának valamennyi zugát. Mordred maga a lecsupaszított lindinisi palotába költözött, és miután a mi gondjainkra volt bízva, Ceinwyn és jómagam is ott éltünk, hatvan lándzsásunk, tíz lovas hírnökünk, tizenhat konyhalányunk és huszonnyolc rabszolgánk társaságában. Tartottunk számvivıt, kincstárnokot, bárdot, két vadászt, egy sörfızıt, egy solymászt, egy gyógyító embert, egy ajtónállót, egy gyertyagyújtogatót és hat szakácsot, s valamennyiüknek megvolt a maga rabszolgája, és a házi rabszolgákon kívül egyéb rabszolgák kisebb serege dolgozott a földeken, nyesegette a fákat, és tartotta tisztán a vizes árkokat. Kisebb város nıtt ki a földbıl a palota körül, melyet fazekasok, cipészek és kovácsok népesítettek be, no meg kereskedık, akik meggazdagodtak elıbbiek verejtékén. Oly messzire kerültünk Cwm Isaftól. Kövezett kamrában aludtunk, vakolt falak és boltíves ajtók közt. Étkünket ünnepi csarnokunkban szolgálták fel, ahol száz embert is leültethettünk, noha a legtöbb alkalommal kényelmesebbnek éreztük a kis kamrában enni, mely közvetlenül a konyhából nyílt, mert én ki nem állhattam hidegen fogyasztani az ételt, ha egyszer annak melegnek kellett volna lennie. Ha esett, a külsı udvar fedett árkádsora alatt sétálgattunk és imigyen szárazon Maradtunk; amikor a nap melegen tőzött az udvar köveire, egy fonás táplálta medence nyílt a kertben, melyben megmerítkezhettünk. Mindebbıl persze semmi sem volt a miénk; a palota és kiterjedt földek mind a királyt illették, s így a hatesztendıs Mordredhez tartoztak. Ceinwyn hozzá volt szokva a fényőzéshez, ha nem is ilyen méretekben, ám a rabszolgák és szolgálók folyamatos jelenléte mégsem annyira ıt hozta zavarba, mint engem. Neki fontoskodás nélkül sikerült minden munkát úgy felosztania közöttük, hogy a palotában nyugalom és boldogság honoljon. Ceinwyn volt az, aki parancsolt a szolgáknak, felügyelte a konyhát, és jegyezte a tartozásokat, de én tudtam mennyire hiányzik neki Cwm Isaf, és esténként még mindig gyakorta leült guzsalyával, és gombolyította a fonalat, mialatt beszélgettünk. S igen gyakran Mordredrıl beszélgettünk. Mindketten szívbıl reménykedtünk benne, hogy a megátalkodottságáról szóló mesék csupán túlzások, de sajna nem voltak azok, mert ha létezik gonosz gyermek, hát Mordred az volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy ökrös szekéren megérkezett Culhwch Durnovaria közeli csarnokából és letették az udvarra, csak a rosszat mővelte. Hamar kezdtem meggyőlölni, Isten bocsássa meg nekem. Csak egy gyermek volt, s én szívbıl győlöltem. A király mindig is aprónak tőnt korához képest, de nyomorék bal lábától eltekintve teste erıteljes volt, noha kissé kövér. Arca kerek volt, ám fura, gumószerő orra elcsúfította, szabályszerően rúttá tette szerencsétlen gyermeket, míg sötétbarna, természetesen göndör haja két nagy csomóba nıtt, a középsı elválasztás két oldalán, amiért is Lindinis valamennyi gyermeke Pemzlifejőnek nevezte, ámbár soha nem szemtıl szembe. Furcsamód öregnek tetszettek szemei, már hatéves korában is teli elıvigyázattal és gyanakvással, és azok nem lágyultak el akkor sem, mikor körülöttük az arc férfiasán megkeményedett. Eszes fiú volt, noha konokul ellenállt minden kísérletnek, hogy megismerje a betőket. Házunk lakója, egy Pyrlig nevő fiatal bárd volt felelıs azért, hogy Mordredet megtanítsa olvasni, számolni, énekelni, hárfán játszani, megnevezni az Isteneket és királyi ıseit, ám Mordred hamar betöltötte Pyrlig mértékét. – Nem fog semmit megtanulni, uram! – panaszkodott nekem. – Adok neki egy tekercset, széttépi, adok egy írótollat, kettétöri. Megverem, erre belém harap, nézd csak meg! – Kinyújtotta vékony, bolhák csípte karját, hogy megmutassa a királyi fogak vörös, sajgó nyomát. Ezután Eachernt, egyik szilaj brit lándzsásomat parancsoltam az iskolaterembe, hogy tartson rendet, és a módszer elég jól bevált. Elég volt egyetlen verés Eachemtıl, hogy a gyermek belássa, párjára akadt, és dölyfösen megadja magát a fegyelmezésnek, noha tanulni ezután sem tanult. Nyugodtnak meg lehetett tartani a gyermeket, de tanítani így sem lehetett. Mordred azzal sem átallott próbálkozni, hogy megfenyegesse Eachernt: amikor majd király
lesz, szörnyő bosszút vesz rajta a verésekért, mire Eachern lekevert neki még egy jókora nyaklevest, majd közölte, hogy addigra ı már rég visszatér Írországba. – így hát, ha bosszút akarsz venni, felség – szólt Eachern, újabb kiadós pofont lekeverve a fiúnak –, akkor hozd el seregedet Írországba, legalább egyszer felnıttként is alaposan elpáholhatunk. Mordred nem egyszerően akaratos gyermek volt, hisz azzal még boldogultunk volna valahogy, de határozottan gonosz. Minden tette fájdalom, sıt halál okozását célozta. Egyszer, úgy tízéves korában, öt viperát találtunk a sötét pincében, ahol a söröshordókat tartottuk. Nem más, mint Mordred tette ıket oda, kétségkívül abban a reményben, hogy megmarnak majd valami rabszolgát vagy konyhalányt. A pince hővöse álmossá tette a bestiákat, így könnyedén végeztünk velük, ám egy hónappal késıbb az egyik szolgáló valóban meghalt, miután megette a gombát, melyrıl csak azután fedeztük fel, hogy gyilkos galóca. Senki sem tudta, ki cserélte ki a gombákat, de mindenki úgy tartotta, hogy Mordred volt. Olyan, jegyezte meg egyszer Ceinwyn, mintha egy számító felnıtt elme rejtezne abban az összeférhetetlen gyermeki testben. Azt hiszem, ı is legalább annyira viszolygott tıle, mint jómagam, ám minden erejével próbált kedves maradni a fiúhoz, és győlölte, hogy annyi verést kap tılünk. – Csak még rosszabb lesz tıle – korholt. – Én is attól tartok – ismertem el. – Akkor miért teszed? Vállat vontam. – Mert ha kedvességgel próbálkozol, csak kihasznál érte. – Kezdetben, amikor Mordred megérkezett Lindinisbe, megfogadtam magamban, hogy egyszer sem ütöm meg, ám túlzó becsvágyam napok alatt semmivé foszlott, és az elsı év végére már nem láttam mást, csak egy ocsmány, gonosz, hagymaorrú, kefehajú arcot, és semmit sem kívántam annyira, mint hogy a térdemre fektessem és véresre verjem. És a végén már maga Ceinwyn is megütötte. Nem akarta megtenni, ám egy napon hallottam, hogy rémülten felsikolt. Mordred talált egy tőt és szórakozásból beleszúrta Morwenna fejbırébe, majd úgy döntött, kipróbálja azt is, hogy mi történik, ha beledöfi a tőt a kisbaba egyik szemébe, ám Ceinwyn még jókor rontott rá, meghallva leányunk sírását. Felkapta Mordredet, és akkora nyaklevest kevert le neki, hogy az végigpörgött az egész elıcsarnokon. Ezután gyermekeinket soha nem hagytuk egyedül aludni, és egész nap egy szolgáló vigyázott rájuk, Mordred pedig felírhatta Ceinwynt is ellenségei terebélyes listájára. – Egyszerően gonosz – magyarázta Merlin. – Bizonyára emlékszel 82 éjszakára, mikor született? – Világosan emlékszem – feleltem, hisz én, Merlinnel ellentétben, jelen is voltam. – Engedték, hogy a keresztények körülvegyék a gyermekágyat, igaz? – kérdezte. – Csak akkor hívták Morgant, amikor minden kezdett rosszra fordulni. Milyen óvintézkedéseket tettek a keresztények? Vállat vontam. – Imádkoztak. Emlékszem egy feszületre. – Én magam persze nem nyertem bebocsátást a szülıszobába, hisz soha férfiember nem járt még szülıszobában, ám Caer Cadarn sáncairól tanúskodtam az esemény mellett. – Nem csoda, hogy minden rosszul ment- folytatta Merlin. -Imádságok! Mi haszna az imádságoknak a gonosz szellemek ellen? Vizeletnek kell lennie az ajtóküszöbön, vasnak az ágyban, fekete ürömnek a tőzben. – Szomorúan megrázta fejét. – Egy rossz szellem beférkızött a gyermekbe, mielıtt még Morgan segíthetett volna neki, és ezért nyomorodott meg a lába is. A szellem bizonyára belekapaszkodott a lábába, mikor megérezte Morgan közeledtét. – És miként őzhetnénk ki belıle a szellemet? – kérdeztem. – Egy karddal, keresztül egyenesen a gonosz gyermek szívén – felelt mosolyogva, s kényelmesen hátradılt székében. – Kérlek, uram – erısködtem. – Hogyan? Merlin megvonta vállát. – Az öreg Balise úgy tartotta, hogy ezt is meg lehet tenni, ha a megszállott személyt befektetjük egy ágyba, két szőz közé. Valamennyiüket csupaszon, természetesen. – Kuncogni kezdett. – Szegény öreg Balise. Jó druida volt, de varázslatainak
elsöprı többségéhez szükség volt ahhoz, hogy néhány hajadon levesse ruháit. Az a dolog lényege, hogy a szellem szívesebben lakozik egy pucér hajadonban, így amikor felajánlasz neki két ilyet, hirtelen nem tudja, melyiket is válassza, és ekkor minden azon áll vagy bukik, hogy a megfelelı pillanatban, amikor a szellem már elıjött a megszállott személybıl, mindhármukat ki kell rángatni az ágyból és tüzet kell vetni a szalmára. Szerencsés esetben a szellem is füstté válik, tudod, bár én magam nemigen hiszek benne. Meg kell vallanom, egyszer azért magam is megpróbáltam. Próbáltam kigyógyítani egy Malldyn nevő szerencsétlen bolondot, annyi eredménnyel, hogy maradt egy tébolyultam, plusz két halálra rémült rabszolgalányom, mindhárman kisebb égési sérülésekkel. – Felsóhajtott. – Malldynt végül a Holtak Szigetére kellett küldenünk. így a legjobb mindenkinek. Talán Mordredet is utána kellene küldeni? A Holtak Szigetére számőztük a veszedelmes ırülteket. Egyszer Nimue is oda került, és nekem kellett kiszabadítanom a borzalmak közül. – Arthur soha nem engedné – feleltem. – Szerintem se. A kedvedért megpróbálkozom egy varázslattal, noha nem sok reményt főzök hozzá. – Merlin velünk lakott. Lassan haldokló öregemberré lett, vagy legalábbis a számunkra úgy tőnt, mintha minden erejét kiszipolyozta volna belıle a tőz, mely felemésztette a Tort, s erejével együtt semmibe foszlott volna a remény is, hogy valaha egybegyőjtheti Britannia Kincseit. Nem maradt más belıle, csak egy rohamosan öregedı porhüvely. Órákig üldögélt a napon, télen pedig a tőz mellett gubbasztott. Megtartotta a druidák tonzúráját, de szakállát már nem fonta be, inkább hagyta elvadulni. Keveset evett, ám mindig készen állt a beszélgetésre, noha nem Dinasról vagy Lavaine-ról, sem arról a rettenetes pillanatról, amikor Cerdic lemetszette a szakállát. Az az erıszak, döntöttem el magamban, éppúgy felelıs Merlin lassú haldoklásáért, mint a Torra lecsapó villám, ám a reménykedés mindezek után sem pusztult ki teljesen a szívébıl. Meggyızıdéssel állította, hogy az Üst nem pusztult el, csupán elrabolták, és lindinisi tartózkodásának legelején ezt be is bizonyította nekem. Összevágott tőzifából apró tornyot épített, aranykelyhet helyezett a közepére, taplót tett alá, majd tüzet hozatott a konyhából. Még Mordred is erıt vett magán azon a délutánon. A tőz mindig lenyőgözte a királyt, és tágra nyílt szemmel meredt a napsütésben lángoló modellre. A tőz lassan hamvába omlott, ám a lángok tovább kergetıztek és már sötétedett, mire Merlin egy kertész boronájával széthúzta a hamvakat. Elıvonta az aranykelyhet, mely összefolyva és meggörbülten többé nem emlékeztetett kehelyre, ám attól még arany maradt. – A tőz utáni reggelen értem a Torhoz, Derfel – mondta akkor –, és elsıként kutattam át a hamvakat. Minden egyes elszenesedett gerendát a saját kezemmel forgattam fel, átrostáltam a salakot, felgereblyéztem a maradványok helyét, és nem találtam aranyat. Egyetlen cseppet sem. Az üstöt elvitték, és a tornyot felgyújtották. Gyanítom, hogy a többi kincset is akkor rabolták el, hisz valamennyit ott tartottam, a szekér és még egy kivételével. – Melyik az a még egy? Egy pillanatig úgy tőnt, nem fog felelni, azután vállat vont, mintha mindez mit sem számítana már. – Rhydderch kardja. Te Caled-Fwlchként ismered. – Arthur kardjáról, Excaliburrıl beszélt. – Neki adtad, holott jól tudtad, hogy a kincsek egyike? – kérdeztem döbbenten. – Miért is ne? Esküt tett rá, hogy visszaadja, amint szükségem lesz rá – İ nem tudja, hogy övé Rhydderch kardja, Derfel, és neked meg kell ígérned, hogy nem árulod el neki. Bizonyára valami ostobaságot tenne, ha rájönne, például beolvasztaná, csak hogy bebizonyítsa, nem tart az Istenektıl. Arthur nagyon korlátolt tud lenni némelykor, viszont nincs nála alkalmasabb vezetınk, ezért úgy döntöttem, még több hatalmat adok neki azáltal, hogy engedem használni Rhydderch kardját. Persze gúnyolódna rajta, ha tudná, de egy napon a penge lángnyelvvé változik, s akkor majd nem fog gúnyolódni. Többet is meg akartam tudni a kardról, de ı már belefáradt a beszédbe. – Most már nem számít – sóhajtott –, már vége mindennek. A Kincsek eltőntek. Nimue, gondolom, még kutatni fog utánuk egy darabig, de én már öreg vagyok, túlságosan is öreg. Mennyire győlöltem ezt hallani. Miután ennyi erıfeszítést öltünk mindannyian a Kincsek
összegyőjtésébe, ı, úgy tőnt, egyszerően feladta az egészet. Már az Üst sem számított neki, melyért pedig megszenvedtük a Sötét Utat is. – Ha a Kincsek még mindig léteznek, uram – erısködtem –, akkor meg is lehet találni ıket. Elnézıen mosolygott. – Meg lehet találni ıket – mondta-, persze, hogy meg lehet találni ıket. – Akkor hát miért nem keressük? Felsóhajtott, mintha kérdésem merı ostobaság lenne. – Mert elrejtették ıket, Derfel, és rejtekhelyüket erıs varázslat vigyázza. Ebben biztos vagyok. Érzem. Ezért vámunk kell, míg valaki meg nem próbálja felhasználni. Amikor ez megtörténik, mi tudni fogjuk, hisz egyedül én vagyok birtokában a tudásnak, hogyan kell megfelelı módon használni az Üstöt, és ha bárki más kísérletezne ezzel, elmondhatatlan borzalmakat szabadítana Britanniára. – Vállat vont. – A rettenetre várunk, Derfel, és amikor majd eljı, a szívében megtaláljuk az Üstöt. – Akkor hát ki rabolta el? – akartam tudni. Merlin kitárta karját, égbekiáltó ostobaságom hallatán. – Lancelot emberei? Cerdicnek, valószínőleg. Avagy a siluriai ikreknek. Rendesen alábecsültem ıket, nem igaz? Nem mintha mindez számítana. Csak az idı a megmondhatója, hogy kié lesz, Derfel, csakis az idı. Várunk a rettenetre, s akkor majd megtudjuk. – İ maga láthatóan elszánta magát a várakozásra, s míg várakozott, régi történeteket mesélt és szomjúhozta az újakat, noha idırıl idıre visszavonult a külsı udvarra nézı kamrájába, hogy kisüssön valami varázslatot, rendszeresen Morwenna kedvéért. Még mindig mondott jövendıt, hideg hamut kiterítve az udvar kövezetére és engedve egy siklót átkígyózni a hamvakon, hogy a nyomából olvassa ki a holnapot, ám még én is felfigyeltem rá, milyen semmitmondóak és üresen derőlátóak jóslatai. Nem adta lelkesedését a feladatnak. Még most is birtokolt némi hatalmat, mert amikor Morwenna belázasodott, gyapjúból és bükkmakk héjából talizmánt készített, majd porított fanyőbıl való fızetet adott neki, ami rögvest lelohasztotta a lázat; s amikor a király betegedett le, mindig igyekezett varázserejével még rosszabbra fordítani a kórt, ám a király valamiért mégsem gyengült le vagy halt meg. – A démonok oltalmazzák – magyarázta Merlin –, és én már túl gyenge vagyok ahhoz, hogy felvegyem a harcot a fiatal démonokkal. – Kényelmesen hátradılt párnáira és egyik macskáját kényeztette ölében. Mindig is kedvelte a macskákat, és Lindinisben is vagy tucatnyit tartott belılük. Merlin boldogan megélt a palotában. İ és én barátok voltunk, odaadóan szerette Ceinwynt és lányainkat, míg a Tor idıs szolgálói, Gwlyddyn, Ralla, és Caddwg a gondját viselték. Gwlyddyn és Ralla gyermekei mellettünk nıttek fel, és valamennyien egyesítették erıiket Mordred ellen. Mikorra királyunk elérte tizenkettedik évét, Ceinwyn már öt alkalommal szült meg. Mindhárom lány életben maradt, de mindkét fiunk meghalt a születésétıl számított egy héten belül, s Ceinwyn Mordred gonosz lelkét okolta halálukért. -Nem akar több fiút ezen a helyen – mondta szomorúan –, csak lányokat. – Mordred hamarosan elmegy – ígértem neki, hisz ekkor már számláltuk a napokat, mikorra éri el tizenötödik évét, és válik alkalmassá a megkoronázására. Arthur maga is számlálta a napokat, noha nem minden félsz nélkül, hisz rettegett attól, hogy Mordred romba dönt majd mindent, amit ı felépített. Arthur gyakorta felkeresett ekkoriban. Patadobogást hallottunk a külsı udvaron, az ajtó kitárult, és Arthur hangja bezengte a palota hatalmas, félig üres termeit. – Morwenna! Seren! Dián! – kiáltotta, s három aranyhajú leányunk máris szaladt és totyogott felé, hogy átölelje ıt, és cserébe Arthur elkényeztette ıket ajándékaival: lépesmézzel, apró fibulákkal, vagy csak egy csiga finoman felépített házával. Azután, fürtökben csüngı lányainkkal a nyakában, eljött a szobába, melyet éppen belaktunk és elmondta nekünk a legfrissebb híreket: egy hidat újjáépítettek, egy törvényszéket megnyitottak, egy becsületes magisztrátusra akadtak, egy útonállót kivégeztek. És mesélt nekünk a természet csodáiról: tengeri kígyót láttak a part közelében, egy borjú öt lábbal jött a világra; s néha szóba kerültek a csodálatos mutatványosok is, kik megeszik a tüzet. – Hogy van a király? – kérdezte mindig, mikor végzett a csodák számbavételével. – A király cseperedik – felelte ilyenkor Ceinwyn színtelen hangon, és Arthur nem kérdezett többet.
Megosztotta velünk a Guinevere-rel kapcsolatos híreket is, és ezek mindig jók voltak, noha Ceinwyn és jómagam egyaránt gyanítottuk, hogy lelkesedésével épp magányát igyekszik palástolni. Sohasem volt egyedül, de azt hiszem, ikerlelkét sem találta, mely után pedig annyira vágyakozott. Egykor maga Guinevere is éppoly szenvedélyes érdeklıdést mutatott a kormányzás ügye iránt, akárcsak Arthur, ám idıvel fokozatosan minden idejét Isis imádatának szentelte. Arthur, aki mindig is feszengve osztozott a vallásos lelkesedésben, színlelte ugyan hogy érdeklıdik a nıi istenség iránt, ám igazság szerint úgy gondolta,' hogy Guinevere csak az idejét vesztegeti olyan hatalmak kutatására' melyek nem is léteznek. Ahogy egykor mi is csak hiábavaló erıfeszítéseket tettünk az Üst felkutatására. Guinevere csupán egyetlen fiút adott neki. Vagy külön hálnak, jegyezte meg Ceinwyn, vagy Guinevere nıi mágiát használ arra, hogy a fogantatást megakadályozza. Még a legnyomorúságosabb falvakban is akadt olyan vénasszony, aki tudta, miféle füvekkel lehet ilyen eredményt elérni, ahogyan azt is, mely fızet hajtja el a magzatot vagy gyógyítja a kórságot. Arthur, jól tudtam, több gyermeket is szeretett volna, hiszen egyszerően imádta ıket, és azok voltak legboldogabb percei, mikor magával hozta Gwydrét is palotánkba. Arthur és fia mindig jókedvő mulatságba kezdett a Lindinis környékén szaladgáló rongyos, csomós hajú gyermekekkel, akik viszont mindig kerülték Mordred komor, sötét jelenlétét. Gwydre sokat játszott a mi három gyermekünkkel, és Ralla háromjával, meg a jó két tucatnyi szolgagyerekkel, akik miniatőr sereget alakítva hatalmas csatákat vívtak, vagy kölcsönvett harci köpenyeiket egy körtefa alacsonyan fekvı ágaira lógatva házat építettek, melyben egy palota idıtöltéseit és mindennapi életét utánozták. Mordrednek is megvolt a maga társasága, valamennyi fiú és valamennyi rabszolgák porontya, s nagyobbak lévén ık jócskán tágasabb körben mozogtak. Valamennyien hallottuk a történeteket, hogy egy húskampó eltőnt az egyik kunyhóból, hogy egy-egy szalmakazal felgyulladt, hogy rózsakertet vagy egy frissen ültetett sövényt letapostak, majd évekkel késıbb, hogy egy pásztor vagy földmőves leányát támadás érte. Arthur is hallott ezekrıl, megborzongott, majd ment és beszélt Mordred fejével, ám ettıl semmi sem változott. Guinevere ritkán jött Lindinisbe, ám kötelmeim, melyek révén Dumnonia szinte valamennyi szegletébe eljutottam, gyakorta szólítottak Durnovaria téli palotájába, ahol legalább oly gyakran, mint amennyire nem, Guinevere-rel is találkoztam. Udvarias volt velem, de azokban a napokban mindannyian udvariasak voltunk egymáshoz, hisz Arthur eggyé kovácsolta hatalmas seregét. Elsıként Cwm Isaf-ban mesélt nekem az ötletrıl, melyet most, a London menti csata békeéveiben valóra is váltott. Még napjainkban is, ha a Kerekasztalt említjük, néhány öregember visszaemlékszik, és jóízőt kuncog azon az elvetélt kísérleten a rivalizálás, ellenségeskedés és becsvágy megzabolázására. A Kerekasztal persze soha nem volt ennek illı neve, sokkal inkább afféle csúfoskodás. Maga Arthur úgy döntött, hogy szövetségét Britannia Testvériségének nevezi el, mely mégis csak nemesebben csengett, ám rajta kívül senki sem használta ezt a nevet. Úgy emlékeztek meg róla, már ha egyáltalán megemlékeztek, mint a Kerekasztal esküjére, és valószínőleg már akkor elfeledték, hogy ez lett volna hivatott békességet teremteni valamennyiünk közt. Szegény Arthur. İ valóban hitt a testvériségben, és ha a csókok valóban békességet hozhattak volna a világra, ezernyi jó harcos még ma is élne. Arthur aztán valóban megpróbálta megváltani a világot, és a szeretet volt erre az eszköze.
Britannia Testvériségének Durnovaria téli palotájában kellett volna megalakulni azon a nyáron, hogy Guinevere atyja és Henis Wyren előzött királya, Leodegan egy járványban elhunyt. Ám azon a nyáron, hogy találkoznunk kellett volna, a ragály újfent lecsapott Durnovariára, ezért az utolsó pillanatban Arthur áttette a helyszínt a Tengeri Palotába, melyet még csak ekkor fejeztek be, és amely csak úgy fénylett a dombtetın, a tengeröböl felett. Lindinis nyilvánvalóan alkalmasabb lett volna a ceremóniára, ám Guinevere úgy határozott, hogy mindenkinek meg kell csodálnia új otthonát. Kétségkívül örömét lelte benne, hogy Britannia nyers, hosszú hajú, elvadult szakállú harcosai ott álmélkodnak elıkelı csarnokaiban és árnyékos árkádsorai alatt. Ez a szépség az, adta tudtunkra imigyen, melyet
megoltalmazni kötelmetek, bár arra már külön gondot fordított, hogy a látogatók közül csak kevesen alhassanak a megnagyobbított villa falai közt. Mi is odakint táboroztunk le, s az igazat megvallva, boldogok is voltunk emiatt. Ceinwyn velem tartott. Nem érezte jól magát, mert a szertartásra nem sokkal harmadik gyermekünk, az elsı fiú születése után került sor, és a gyermekágy végére Ceinwyn kétségbeejtıen legyengült, a gyermek pedig meghalt, de Arthur már-már könyörgött, hogy legyünk jelen. Britannia valamennyi urát ott akarta látni, s bár Gwyneddet, Elmetet, s a messzi északi királyságokat senki sem képviselte, sokan jókora távolságokat megtettek, csak hogy itt lehessenek, és gyakorlatilag Dumnonia valamennyi nagy embere jelen volt. Eljött Powysi Cuneglas, Gwenti Meurig, Kernowi Tristan herceg, és persze Lancelot is, s valamennyi király magával hozta országa urait, druidáit, Püspökeit és törzsfıit, s így a sátrak és egyéb lakhelyek valósággal elárasztották a Tengeri Palota ormát. Mordred, aki akkor még csak kilencesztendıs volt, velünk érkezett, és Guinevere legnagyobb viszolygására a többi királlyal együtt a palotában nyert elszállásolást. Merlin nem volt hajlandó emelni az esemény fényét. Azt mondta, túl 01”eg ı már az ilyen ostobaságokhoz. Galahadet nevezték ki a Testvériség Szertartásmesterének, minthogy Arthurral együtt lelkes támogatója volt az elképzelésnek. Soha nem vallottam meg Arthurnak, de az egész dolgot kissé kényszeredettnek éreztem. Az volt az elképzelés, hogy valamennyien békét és barátságot esküszünk egymásnak, ezáltal begyógyítva a régi széthúzás ütötte sebeket, s eskünkkel fogadjuk, hogy Britannia Testvérei soha nem emelnek lándzsát egymás ellen. Még az Istenek is csú-folódni látszottak páratlan becsvágyunkon, hisz a ceremónia hajnala faggyal és köddel köszöntött ránk, bár esni azért egész nap nem esett, mely tényt Arthur, aki újfent tanúbizonyságot tett megingathatatlan derőlátásáról, biztató jelnek tekintette. Sem kardot, sem lándzsát vagy pajzsot nem vihettünk az ünnepségre, melyet a Tengeri Palota tágas díszkertjében tartottak, a két frissen emelt árkádsor közt, melyek a füves partoldalon a természetes öböl felé futottak. Lobogók lengtek az árkádokon, melyek alatt két kórus ünnepélyes dalokat énekelgetett, az esemény fényét emelendı. A kert északi végében, közel a jókora boltíves kapuhoz, mely a palotába vezetett, egy asztalt állítottak fel. Történetesen ez volt az a bizonyos kerekasztal, noha alakjának akkor senki nem tulajdonított különösebb jelentıséget; egyszerően csak ezt a darabot lehetett a legkönnyebben a kertbe kivinni. Az asztal nem volt különösebben nagy, keresztben talán ha annyi, amennyit egy megtermett férfi kinyújtott karjaival átfoghatott, ám amennyire emlékszem, egyéb tekintetben igenis magáénak követelte a figyelmet. Gyönyörő bútordarab volt, római munka, természetesen, opálosan áttetszı kıbıl, melybe egy rendkívüli, szárnyas ló alakját faragták. Az egyik szárnyon öles repedés szaladt végig, ám az asztal ettıl még megmaradt lenyőgözı jelenségnek, és az a szárnyas ló maga volt a testet öltött csoda. Még Sagramor is elismerte, hogy egyszer sem látott ilyen bestiát utazásai során, noha állítása szerint ilyen teremtmények igenis léteztek azokban a rejtelmes országokban, melyek a homoktengereken túl feküdtek, bármerre is legyenek azok. Sagramor mostanra feleségül vette a testes szász Mailát, és két fiúgyermek büszke atyjának vallhatta magát. Kardokat a ceremóniára csakis királyok és hercegek hozhattak magukkal. Mordred kardja az asztalon feküdt, rajta keresztbe téve Lancelot, Meurig, Cuneglas, Galahad és Tristan pengéje. Egyesével léptünk elı valamennyien, királyok, hercegek, urak és törzsfık, hogy kezünkkel illessük a helyet a hat karddal, és magunkra vegyük Arthur esküjét, mely barátságot és békét ró ránk. Ceinwyn öltöztette a kilencesztendıs Mordredet új ruhákba, majd lenyírta és kifésülte haját, abban a hiábavaló erıfeszítésben, hogy az ne meredezzen pemzliként kerek koponyáján, ám a király még így is reménytelenül esetlennek festett, mikor elıbicegett, hogy elmotyogja a maga fogadalmát. Meg kell vallanom, hogy a pillanatban, mikor a hat pengére fektettem kezemet, magam is fennkölt emelkedettséget éreztem, és hasonlóan az Összegyőlt férfiakhoz, magam is minden erımmel igyekeztem megfelelni eskümnek, melyet Arthur természetesen csakis férfiaknak szánt -noha asszonyszemély is épp elegendı győlt össze a fenti teraszokon, hogy a végtelen ünnepély mellett tanúskodjon. Mert végtelennek végtelenre sikeredett, az bizonyos. Arthur eredetileg azon harcosokra akarta
korlátozni a Testvériség körét, kik lándzsájukkal támogatták a szászok ellen, ám a kör mostanra kibıvült minden épkézláb férfira, akit csak a palota közelébe vitt jó dolga. Arthur, miután letette a maga esküjét, megállt a teraszon és ünnepélyes szónoklatot intézett hozzánk, közölvén, hogy fogadalmunk éppoly szent, mint bármelyik, mit eddig tettünk, s immár felesküdtünk Britannia békéjére, és ha bármelyikünk lenne oly elvetemült, hogy esküjét megszegje, a Testvériség többi tagjának szent kötelessége, hogy a hitszegıt illın megbüntesse. Azután utasított bennünket, hogy öleljük meg egymást, majd elıre látható módon megkezdıdött a tivornya. Pedig az ünnepélyességnek korántsem volt még vége az ivászat kezdetével. Arthur gondosan kifigyelte, mely emberei kerülik mások ölelését, majd a vonakodó lelkek csoportonként bebocsátást nyertek a palota nagy csarnokába, ahol Arthur határozott óhajára békességet kellett kötniük. Maga Arthur járt elı jó példával, elsıként magához ölelve Sansumot, majd Melwast, Belgae trónfosztott királyát, kit Iscába számőzött. Melwas a maga ormótlan tökéletlenségével alávetette magát a békecsóknak, ám rá egy hónapra meghalt, miután reggelire romlott osztrigát vett magához. A végzet, ahogy azt Merlin szerette minden alkalommal kihangsúlyozni, megkerülhetetlen. A bensıséges békekötések persze óhatatlanul is késlekedést okoztak az étkek felszolgálásában, és magában az ünneplésben is, hisz erre a nagy csarnokban került volna sor, ahol Arthur összegyőjtötte a békétleneket, s ezért egyre több mézsert kellett a kertbe vitetni, ahol a tétlen harcosok várakoztak és próbálták kitalálni, kit szólít magához Arthur legközelebb. Tudtam, hogy elıbb-utóbb én következem, hisz gondosan kerültem Lancelotot az egész ünnepség alatt, és Hygwydd, Arthur szolgája, nemsoká rám is akadt, hogy a nagy csarnokba kísérjen, ahol, beigazolva félelmem, Lancelot és udvaroncainak csoportja már várt rám. Arthur Ceinwynt is meggyızte róla, hogy legyen ott a Jeles eseményen, és, talán a feszültséget enyhítendı, testvérét, Cuneglas királyt is felkérte ugyanerre. Mi hárman a csarnok egyik végében álltunk, Lancelot és emberei a másikban, míg Arthur, Galahad és Guinevere az emelvényre állított nagy asztal mögött foglalt helyet' mely már készen várta az ünneplıket. Arthur sugárzó mosolyt küldött valamennyiünk felé. – E helyiségben tudhatom jelentette be – legkedvesebb barátaimat. Cuneglas királyt, a legnagyszerőbb szövetségest, kit csak férfiú kívánhat magának, háború avagy béke idején egyaránt, Lancelot királyt, kinek testvérként felesküdtem, Lord Derfel Cadarnt, bátor harcosaim közül a legbátrabbat, és az én drága Ceinwyn hercegnımet. – Újfent elmosolyodott. Oly esetlenül álltam ott, akár egy madárijesztı a borsóföldön. Ceinwyn gyönyörő volt, mint mindig, Cuneglas a csarnok mennyezetét vizsgálgatta, Lancelot gunyoros pillantással méregetett, Amhar és Loholt próbált fenyegetı külsıt ölteni, míg Dinas és Lavaine nem árulkodott érzelemrıl, kivéve a vonásaikra kérgesedért megvetést. Guinevere beható pillantásokkal méregetett bennünket, s bár arca nem tükrözte mindezt, valószínőleg éppoly lekicsinyléssel viseltetett a férjeura számára oly kedves ünnepség iránt, akár Dinas és Lavaine. Arthur mindennél inkább szomjúhozta a békét, s egyedül ı és Galahad látszottak fesztelennek a ceremónia során. Miután senki sem szólt, Arthur kitárta karját és lelépett az emelvényrıl. – Azt akarom – szólt fennhangon –, hogy a rossz vért egyszer s mindenkorra kiontsuk, s miután kiontottuk, feledkezzünk meg róla. Tovább várakoztam. Súlyomat áttettem egyik lábamról a másikra, míg Cuneglas hosszú harcsabajszát pödörgette. – Kérlek benneteket – mondta Arthur. Ceinwyn alig észrevehetıen megrázkódott. – Bánom – szólalt meg –, hogy fájdalmat okoztam Lancelot királynak. Arthur, látható örömmel, hogy a jég olvadni tetszik, Belgae királya felé fordult. – Felség? – kérte Lancelot válaszát. – Megbocsátasz hát neki? Lancelot, ki a jeles alkalomra tetıtıl talpig fehérbe öltözött, Ceinwyn felé sandított, majd meghajtotta fejét. – Ez most megbocsátás? – mordultam fel.
Lancelot elvörösödött, de sikerült megfelelnie Arthur várakozásának. -Nincs viszályom Ceinwyn hercegnıvel -jelentette ki mereven. – Úgy hát! – kiáltott Arthur, önfeledt örömet merítve az eldünnyögött szavakból, majd kitárt karokkal elırébb intette mindkettıjüket. – Öleljétek meg egymást – rendelkezett. – Ma békét teremtünk. Mindketten kiléptek, arcon csókolták egymást, majd visszatértek helyükre. A gesztus aligha volt melegebb és bensıségesebb, mint az a csillagfényes álmatlan éjszaka, amikor Llyn Cerrig Bachnál az Üstöt oltalmaztuk, de Arthurnak ennyi is megelégedésére szolgált. – Derfel _ fordult most felém. – Magadhoz ölelnéd-e a királyt? Megacéloztam magam az újabb összecsapásra. – Megtenném, uram – feleltem –, ha a druidái visszavonnák a fenyegetést, mellyel Ceinwyn hercegnıt illették. Néma csend ereszkedett közénk. Guinevere felsóhajtott és lábával kopogni kezdett az emelvény mozaikjain, ugyanazokon a mozaikköveken, melyeket Lindinisbıl hozatott ide. Mint mindig, most is ragyogóan festett. Fekete köntöst viselt, talán a nap ünnepélyességét elismerendı, és a köntöst számtalan apró ezüst félholddal hányták ki. Vörös hajzatát fonatokban hordta, melyeket oldalt meghagyott kunkorodni arca körül, míg hátul két sárkányt formázó aranycsattal fogta egybe. A nyakában a durva kidolgozású szász aranyláncot viselte, melyet Arthur küldött neki még az elsı Aelle elleni ütközetbıl. Akkor tudatta velem, hogy ki nem állhatja az ékszert, pedig az remekül állt rajta. Egyet meg kellett neki adni: bármennyire is megvetéssel viseltetett a nap eseményei iránt, mindent megtett, hogy urát céljai elérésében segítse. – Miféle fenyegetést? – kérdezte hővösen. – İk tudják – feleltem, az ikrekre meredve. – Mi nem fenyegettünk – tiltakozott Lavaine színtelen hangon. – De a csillagokat csak képesek vagytok elhalványítani – vádaskodtam. Dinas megengedett magának egy hüllıszerő mosolyt, felcsillantva, milyen brutálisan jó vágású is az arca. – Az a kis papírcsillag, Lord Derfel? – kérdezte tettetett meglepetéssel. – Azt neveznéd fenyegetésnek? – Azzal fenyegettek. – Uram! – fordult Dinas most Arthurhoz. – Az csak egy olcsó kis fortély. Nem jelent semmit. Arthur tılem az ikrek felé fordult. – Megesküdsz rá? – akarta tudni. – A testvérem életére – felelt Dinas. – Avagy Merlin szakállára? – kötekedtem. – Még mindig birtoklód? Guinevere újfent felsóhajtott, mintha kezdenék túlságosan is szırszálhasogató lenni. Galahad összevonta szemöldökét. A palotán túlról beszüremlett a harcosok söríző és egyre türelmetlenebb hangja. Most Lavaine fordult Arthurhoz. – Igaz, uram – szólt udvariasan –, hogy birtokunkban volt egy fonat Merlin szakállából, melyet Cerdic király azután vágott le, hogy Merlin megsértette ıt. De életemre esküszöm, uram, hogy azon nyomban elégettük. – Mi nem harcolunk vénemberek ellen – mordult fel Dinas, majd Ceinwynre sandított. – Miként asszonyok ellen sem. Arthur boldogan mosolygott. – Jöjj, Derfel – mondta –, ölelésre Ma békét teremtek legdrágább barátaim közt. Még mindig vonakodtam volna, ám Ceinwyn és fivére a békülésre ösztökélt, így egy pillanatra és életemben utolsó alkalommal, megöleltem Lancelotot. Ezúttal ahelyett, hogy sértéseket sugdostunk volna egymás fülébe, miként tettük azt elsı ölelésünknél, nem szóltunk egy szót sem. Csak váltottunk egy csókot és visszaléptünk. – Békének kell lennie köztetek – erısködött Arthur. – Esküszöm rá, uram – szóltam mereven. – Nincs viszályom – szólt Lancelot legalább oly hővösen.
Arthur elégedett lehetett a kéretlen kiegyezéssel, mert megkönnyebbülten felsóhajtott, mintha a nap legfárasztóbb részét tudná maga mögött, majd mindkettınket magához ölelt, mielıtt elıreszólította volna Guinevere-t, Galahadet, Ceinwynt és Cuneglast is. Megpróbáltatásaink így a végükhöz értek. Arthur utolsó áldozatai nem voltak mások, mint a saját felesége és Mordred, s miután ennek már nem akartam tanúja lenni, kivonszoltam Ceinwynt a csarnokból. Fivére Arthur kérésére tovább maradt, így mi ketten magunkban lehettünk. – Sajnálom, hogy kitettelek ennek – mondtam neki. Ceinwyn vállat vont. – Miként kerülhetted volna el? – Még mindig nem bízom abban a fattyúban – szóltam vérszomjasán. Ceinwyn elmosolyodott. – Te, Derfel Cadarn, hatalmas harcos vagy, ı pedig Lancelot. Tart-e a farkas a nyúltól? – Annál inkább tart a kígyóktól – feleltem borúsan. Semmi kedvem se volt szembenézni barátaimmal és leírni békekötésemet Lancelottal, így inkább végigvezettem Ceinwynt a Tengeri Palota gyönyörő helyiségein, az oszlopcsarnokok, festett falak, és súlyos bronz lámpások közt, melyek hosszú vasláncokon függtek alá a vadászjelenetekkel ékesített magas mennyezetekrıl. Ceinwyn mérhetetlenül hatalmas, ugyanakkor hideg helynek találta a palotát. – Olyan, mint a rómaiak -jegyezte meg. – Olyan, mint Guinevere – mutattam rá. Találtunk egy lépcsısort, mely a lázas munkától zajos konyhába vezetett, s onnét egy ajtón keresztül a hátsó kertbe, hol gyümölcsök és gyógyfüvek növekedtek takaros ágyasaikban. – Nem hiszem – szólaltam meg, amint kiértünk a friss levegıre –, hogy Britanniának ez az úgynevezett testvérisége bármit is elérhetne. – Pedig elérhetne – mondta Ceinwyn –, ha közületek elegen vennék komolyan esküjüket. – Talán. – Hirtelen megdermedtem, mert elıttünk, épp felegyenesedve az egyik petrezselyemágyás fölött, Guinevere húgát, Gwenhwyvachot pillantottam meg. Ceinwyn lelkesen üdvözölte. Én már el is feledtem, milyen jó barátnık voltak Guinevere és Gwenhwevach powysi számőzetése idején, és miután összeölelkeztek, Ceinwyn karonfogva odasétált vele hozzám. Azt gondoltam neheztel majd rám, amiért nem vettem feleségül, ám úgy tőnt, nem dédelgeti magában a múlt sérelmeit. – Én lettem nıvérem kertésze – mondta nekem. – Csak nem, úrnım? – feleltem esetlenül. – A kinevezés persze korántsem hivatalos – közölte szárazon –, miként nem az egyéb magas hivatalom sem, melyet mint tiszttartó avagy mint a vadászkutyák jószágigazgatója töltök be, de valakinek el kell látnia azokat is, és atyánk a halálos ágyán Guinevere ígéretét vette, hogy gondoskodni fog rólam. – Sajnálom, ami atyáddal történt – szólt Ceinwyn. Gwenhwevach vállat vont. – Minden nappal egyre vékonyabb és vékonyabb lett, míg végül nem volt többé. – Maga Gwenhwevach jottányit sem vékonyodott, sıt inkább elhájasodottnak lehetett nevezni; kövér, tésztaképő asszonynak, aki földpecsétes ruhájában és mocskos fehér kötényében sokkal inkább tetszett parasztasszonynak, mintsem hercegnınek. – Ott élek – mutatott egy jókora faépítményre, mely száz lépésnyire a palotától magasodott. – Nıvérem engedi, hogy elvégezzem a napi munkát, de mire megkondítják a vacsoraidıt jelzı harangot, már biztos távolban kell lennem. Semmi kellemetlen nem mérgezheti a Tengeri Palota levegıjét. – Úrnım! – tiltakoztam az önlebecsülés ellen. Gwenhwevach egyetlen mozdulattal csendre intett. – Boldog vagyok – szólt színtelenül. – Hosszú sétákat teszek a kutyákkal, és elbeszélgetek a méhekkel. – Jöjj velünk Lindinisbe – ajánlkozott Ceinwyn. – Azt sohasem engedné meg! – felelt Gwenhwevach színlelt döbbenettel. – De hát miért nem? – kérdezte Ceinwyn. – Van elég szobánk. Kérlek. Gwenhwevach felvillantott egy körmönfont mosolyt. – Túl sokat tudok, Ceinwyn, ez a helyzet. Tudom, ki jön, meddig marad, és mit csinál. – Egyikünk sem vágyott elérteni az alig burkolt célzást, így inkább csendben maradtunk, ám Gwenhwevach annál inkább szükségét
érezte a beszédnek. Iszonyú rég lehetett már magányos, és ki tudja mikor láthatott utoljára oly barátságos arcot, mint amilyen Ceinwyné Gwenhwevach hirtelen eldobta a kezében tartogatott gyomokat, és sietve a palota felé tuszkolt bennünket. – Hadd mutassam meg – erısködött. – Nem hiszem, hogy nekünk is látnunk kellene – tiltakozott Ceinwyn a titkok feltárása ellen, bármi is lett légyen azok értelme. – Te láthatod – mondta Gwenhwevach Ceinwynnek –, Derfel azonban nem. Vagy legalábbis nem lenne ildomos. Férfiak nem is léphetnének a templomba. Elvezetett bennünket egy ajtóhoz, mely néhány téglából rakott lépcsı alján nyílt, és amikor kinyitotta, rajta keresztül egy hatalmas pincébe jutottunk, ami a palota szintje alatt terpeszkedett és római kıtömbökbıl rakott oszlopok támasztották alá boltozatát. – Itt tartják a bort -szólalt meg Gwenhwevach, magyarázatként a polcokon sorakozó edényekhez és tömlıkhöz. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy a napfény egy sugara bejárhassa a sötét, poros boltívek közét. – Erre -suttogta, és eltőnt két jobb oldali pillér résében. Lassan követtük, óvatosan kitapogatva utunkat, amint egyre távolabb és távolabb kerültünk a sejtelmesen fénylı pinceajtótól. Hallottuk, hogy Gwenhwevach megemel egy csapóajtót, majd a hideg levegı finom fuvallata csapott arcunkba, amint újabb tömör faajtót nyitott meg elıttünk. – Ez lenne Isis temploma? – kérdeztem. – Már hallottál róla? – Gwenhwevach csalódottnak tőnt. – Guinevere megmutatta a templomot Durnovariában – feleltem –, évekkel ezelıtt. – Ilyent bizonyosan nem mutatott – élénkült fel Gwenhwevach, majd félrevonta a nehéz fekete függönyt, mely néhány lábnyira az ajtó mögött ereszkedett le, hogy Ceinwyn és én vethessünk egy álmélkodó pillantást Guinevere magánszentélyére. Gwenhwevach, nıvére haragjától való félelmében, nem engedett túl a kis elıtéren, mely az ajtó és a nehéz függöny közt nyílt, ám Ceinwynt két lépésnyire bevezette a hosszú helyiségbe, melynek padlóját fényes fekete kövekkel rakták le, falait és boltozatos mennyezetét szurokkal festették, és fekete emelvényén fekete trónus emelkedett, mögötte újabb súlyos sötét függönnyel. Az alacsony emelvény elıtt sekély verem nyílt, melyrıl jól tudtam, hogy Isis ceremóniái során feltöltik vízzel. A templom, az igazat megvallva, alig különbözött attól, melyet Guinevere évekkel ezelıtt mutatott nekem, és rendkívül hasonlított az elhagyatott szentélyhez is, melyet Lindinisben fedeztünk fel. Az egyetlen különbözıségnek, eltekintve a pincétıl, mely nagyobb és alacsonyabb volt többi társánál, a verem felett a mennyezetbe vágott lyuk mutatkozott, mely engedte a nap fényét a szentélybe vetülni. – Van odafent egy fal – suttogta Gwenhwevach a lyukra mutatva –, embernél is magasabb. így a hold fénye beszüremlik a kürtın át, ám senki sem láthat le. Agyafúrt, nemde? A holdkürtı jelenléte arra utalt, hogy a borospincének folytatódnia kell a palota külsı kertje alatt is, és Gwenhwevach igazolta is gyanakvásom. – Valamikor ott is volt egy bejárat – mutatott az egyenetlen, főrészfogas vonalra a szurokkal mázolt téglafalon, jó félúton a templom hosszában –, s az ellátmány közvetlenül a pincébe juthatott, de Guinevere meghosszabbíttatta azt a boltívet, látjátok? És gyeptéglával boríttatta be. Számomra nem tőnt a kívánatosnál rejtelmesebbnek a templom, hisz eltekintve rosszindulatú sötétjétıl, nem láttam sem bálványt, sem áldozati tüzet, sem oltárt. Mindennél inkább tetszett kiábrándítónak, amiért nem birtokolt semennyit a fenti csarnokok fényőzı nagyszerőségébıl. Feltőnıen ízléstelen, sıt ocsmány hely benyomását keltette. A rómaiak, gondoltam, bezzeg tudták volna, miként tegyék méltóvá a csarnokot istennıjükhöz, ám Guinevere minden erıfeszítése ellenére is csupán fekete barlangot formált egy pincébıl, noha a fekete trónus -vélhetıen ugyanaz a darab, melyet még Durnovariában is megfigyelhettem – így is elég hatásosnak bizonyult. Gwenhwevach elhaladt a trónus mellett és félrevonta a fekete függönyt, hogy Ceinwyn mögé láthasson. Hosszú idıt töltöttek el a függöny mögött, de amikor elhagytuk a borospincét, Ceinwyn azt mondta, nem akadt túl sok látnivaló. – Egy újabb fekete szoba – mondta –, egy hatalmas ággyal és rengeteg egérganéval. – Egy ággyal? – kérdeztem gyanakodva. – Egy álomkamra – felelt Ceinwyn meggyızıdéssel –, épp olyan, amilyent egykor Merlin
is használt. – Ez minden? – kérdeztem, jottányit sem engedve a gyanakvásból. Ceinwyn vállat vont. – Gwenhwevach próbált utalni rá, hogy egyéb célokra használták volna – felelt rosszallóan –, de nincs bizonyítéka erre, és a végén kénytelen volt bevallani, hogy a nıvére néha idejár, hogy álmokat lásson. – Szomorúan elmosolyodott. – Azt hiszem, szegény Gwenhwevachnak hibádzik valami a fejébıl. Azt gondolja, Lancelot egy napon eljön érte. ~ Ezt hiszi? – kérdeztem mélyen megdöbbenve. – Szerelmes belé, a szerencsétlen asszony – magyarázta Ceinwyn. próbáltuk róla meggyızni Gwenhwevachot, hogy csatlakozzon hozzánk az elülsı kertben tartandó ünnepségen, de nem állt kötélnek. Nem látnák ıt szívesen, biztosított bennünket, majd elsietett, gyanakvó pillantásokat lövellve minden irányba. – Szegény Gwenhwevach – szólt Ceinwyn részvéttel, majd felkacagott. -Annyira jellemzı mindez Guinevere-re, nem igaz? – Micsoda? – Hogy egy ilyen szokatlan vallást karol fel! Miért nem tudja Britannia isteneit imádni, miként azt mi többiek tesszük? Nem, neki mindig kell találnia valami furcsát és idegent. – Felsóhajtott, és karomba főzte karját. – Tényleg itt kell maradnunk a lakomára? Még mindig gyengének érezte magát, és látszott, mennyire megszenvedte a legutóbbi szülést. – Arthur meg fogja érteni, ha nem megyünk el – feleltem. – De Guinevere már nem – sóhajtott fel –, így jobb, ha megyünk. Megkerültük a palota hosszú nyugati nyúlványát, elhaladtunk a templom holdkürtıjének magas cölöpfala mellett, és végül elértük az árkádsor végét. Mielıtt megkerültük volna a sarkot, a vállára tettem kezem. – Powysi Ceinwyn – szóltam, magam felé fordítva ıt, és elmerülve a meglepett, gyönyörőséges arcban –, mennyire szeretlek. – Tudom – mosolyodott el, majd lábujjhegyre állt, hogy megcsókoljon, mielıtt elindult volna, hogy teljes hosszában beláthassa a Tengeri Palota díszkertjét. – Ez hát Arthur Testvérisége. A kertben mindenfelé részeg férfiak hevertek. Túl sokáig tartották távol ıket az ünnepléstıl, így hát egymást részesítették finomkodó öleléseikben és egymásnak fogadtak örök barátságot. Az ölelések némelyike idıvel ádáz birkózássá fajult, melynek végén a harcosok ott hemperegtek Guinevere virágágyásaiban. A kórusok régen feladták már a hiábavaló erıfeszítést, hogy alkalomhoz illı dalokkal tartsák fenn az áhitatot, és az énekesek közül sokan máris együtt vedeltek a harcosokkal. Persze nem részegedért le mindenki, ám ajózan résztvevık már rég visszavonultak a teraszra, hogy az asszonyokat védjék, javarészt Guinevere udvarhölgyeit, s köztük is Lunetét, elsı és gyermekkori szerelmem. Guinevere szintúgy a teraszon várakozott, ahonnét szörnyülködve figyelte a kertjében végbevitt pusztítást; bár mindez legalább annyira az ı hibája is volt, hisz a felszolgált mézsört szokatlanul erısre fızették. Mostanra legalább ötven férfiú latorkodott a kertben, néhányan kirángatva még a növények karóit is vívókard gyanánt, s köztük egynek máris vérben úszott az arca, míg egy másik kiszabadította helyébıl egyik meglazult fogát és szörnyen káromkodva rontott felesküdött testvérére, aki megütötte. Egy másik vitéz épp ekkor hányta le a kerek asztalt. Felsegítettem Ceinwynt az árkádsor biztonságába, míg alattunk Britannia Testvérisége eszméletlenre szitkozódta, verekedte, és itta magát. Így esett, noha Igraine bizonyára sosem hiszi el nekem, hogy Britannia Testvérisége, Arthur vágyálma, melyet a tudatlanok ma Kerekasztal néven tisztelnek, bevonult a történelembe.
Milyen jó lenne azt mondani, hogy Arthur Kerekasztala nyomán a béke szelleme megérintette a királyság minden zugát, ám az egyszerő emberek zöme még azt sem tudta, hogy a Testvériség egyáltalán megszületett. A legtöbben vajmi kevés érdeklıdést mutattak
uraik iránt, míg azok földjüket és családjukat békén hagyták. Maga Arthur kimeríthetetlen készletekkel rendelkezett eskükbıl, s mint azt Ceinwyn oly gyakran megjegyezte, egy olyan emberhez képest, aki állítása szerint győlöli az ilyesmit, meglepıen sokszor élt vele. De legalább azokban az években senki nem szegte meg esküjét, és Britannia korábban sosem tapasztalt békében virágozhatott. Aelle és Cerdic egymással harcolt Lloegyr uralmáért, és ádáz összecsapásaik megkímélték Britannia többi részét a szász lándzsáktól. Az ír királyok Nyugat-Britanniában folyvást próbára tették lándzsáikat a briton pajzsok ellenében, ám ezek az összetőzések megmaradtak kicsinek és szórványosnak, s legtöbben kiélvezhettük a béke áldásait. Mordred Tanácsa, melynek immár magam is tagja voltam, törvényekkel, adóval, és területi vitákkal kötötte le magát ahelyett, hogy az ellenség miatt aggódott volna. Arthur uralta a Tanácsot, bár soha nem foglalta el az asztalfın álló székét, mert a trónus a királynak lett fenntartva és üresen várakozott, míg Mordred el nem érte az alkalmas kort. Merlin hivatalosan megmaradt a király fıtanácsadójának, de sohasem utazott el Durnovariába, és akkor is csak keveset szólt, ha a Tanács Lindinisben ülésezett. A tanácsadók bı fele harcosnak volt mondható, bár közülük sokan egyszer sem jelentek meg. Agravain állította, hogy untatja az ilyesmi, míg Sagramor szívesebben törıdött azzal, hogy megtartsa békésnek a szász határmezsgyét. A többi tanácsadó közt megtalálható volt két bárd, aki ismerte Britannia törvényeit és családfáit, két elöljáró, egy kalmár, és két keresztény püspök is. A püspökök egyike egy komor, koros férfiú volt, bizonyos Emrys, aki Bedwint követte Durnovaria püspöki székében, míg a másik posztra Sansumot nevezték ki. Sansum egykor még Arthur ellen szövetkezett, és aligha akadt bárki is, aki kételte volna, hogy a titok kipattanásával neki is fıvesztés lett volna méltó büntetése, ám Sansumnak valahogy mindig sikerült kimagyaráznia magát. Bár sosem tanult meg írni vagy olvasni, végtelen agyafúrtsággal és becsvággyal intézte dolgait. Gwentbıl származott ahol apja még cserzıvargaként dolgozott, és késıbb Tewdric papjává szentelték, ám az igazi lehetıség Arthur és Guinevere házasságával jött el számára, miután a pár közönséges szökevényként menekült el Caer Swsbıl. Akkori szolgálataiért nyerte el Dumnonia püspöki címét és a király lelkipásztorának tisztét, noha ez utóbbit elveszítette, amikor összeszőrte a levet Naburral és Melwasszal. Mindenki arra számított, hogy a történtek után visszavonul a Szent Tövis szentélyének és az ismeretlenségnek homályába, ám Sansum ki nem állhatta az ismeretlenséget. Ezért hát megmentette Lancelotot Mithras híveinek megaláztatásától, s cserébe elnyerte Guinevere háláját, noha sem Lancelot barátsága, sem Guinevere szövetsége nem lett volna elegendı ahhoz, hogy Dumnonia Tanácsába kerülhessen. Ezt a tisztességet házasság útján érte el, és az asszony, akit feleségül vett, nem volt más, mint Arthur nıvére, Morgan. Morgan. Merlin papnıje, rejtelmek tudója, a pogány boszorka Morgan. E házassággal Sansum kitörölte régi megaláztatásának valamennyi nyomát és Dumnonia hatalmasságai közé emelkedett. Helyet kapott a Tanácsban, Lindinis püspökévé lett, és megerısítették Mordred lelkészeként is, noha az ifjú király iránti ellenérzése távol tartotta a lindinisi palotától. Hatalmat gyakorolt Dumnonia északi felének minden temploma felett, miként Emrys is elmondhatta ezt a királyság déli részérıl. A Sansum számára páratlan lehetıségeket megnyitó frigy minket, többieket, mély álmélkodással töltött el. Magára a menyegzıre a Szent Tövis szentélyében került sor, Ynys Wydryn mellett. Arthur és Guinevere Lindinisben szálltak meg, és valamennyien együtt lovagoltunk ki a nagy napra. A ceremónia Morgan keresztelkedésével kezdıdött, az Issa's Mere szittyóval benıtt partján. Morgan az alkalomra elhagyta a szarvas istent, Cernunnost mintázó arany maszkját, és helyébe a keresztény kereszttel díszített álarcot húzott, és jelezvén az örömteli eseményt még sötét köntösét is egy fehér ruhadarabra cserélte. Arthur szinte sikongott az örömtıl, látván testvérét a vízbe sántikálni, ahol Sansum, látható gyengédséggel, megmerítette a víz alatt, megtámasztva eközben hátát. A kórus belekezdett a hallelújjázásba. Kivártuk, míg Morgan megszárítkozik és új fehér köntöst ölt magára, majd figyeltük, ahogy felsántikál az oltárhoz, mely elıtt Emrys püspök egybeadta párjával, Isten színe elıtt. Azt hiszem, az sem döbbentett volna meg jobban, ha maga Merlin fordít hátat az ısi Isteneknek a kereszt kedvéért. Sansum számára mindez persze kettıs diadalt jelentett, hisz Arthur nıvérét nıülvevén nemcsak Dumnonia királyi Tanácsába nyert bebocsátást, de
megtérítvén Morgant jókora pörölycsapást sikerült mérnie a pogányokra is. Sokan vádolták azzal, hogy érdekbıl házasodik, de ha megadunk minden tisztességet, szerintem valóban szerette Morgant a maga számító módján, és kétségkívül a tenyerén hordozta ıt. Két agyafúrt embert terelt egy akolba a sértıdöttség. Sansum mindig is úgy gondolta, hogy magasabban kellene lennie, mint ahol van, míg Morgan, ki egykor gyönyörőnek volt mondható, a tőzre neheztelt, mely kifacsarta testét és borzadállyá szikkasztotta arcát. Győlölte Nimuét is, hisz Morgan egykor Merlin legbizalmasabb társa volt, és a fiatalabb Nimue egyszerően elorozta tıle ezt a posztot, amiért is Morgan bosszúból a legbuzgóbb kereszténnyé változtatta magát. Éppoly hévvel dicsıítette Krisztust, mint amilyen elszántsággal ostorozta egykor az egy isten híveit, és a házasságot követıen félelmetes akaratát mindenestıl Sansum térítı hadjáratának szolgálatába állította. Merlin maga nem vett részt a szertartáson, noha láthatóan így is remekül szórakozott. – Végtelenül magányos – kuncogott, mikor hírét vette az eseménynek –, s az egérkirály mégis csak egy társ. Bár nem hinném, hogy üzekednének is, te mit gondolsz? Szerelmes Istenek, Derfel, ha szegény Morgan levetkızne Sansum elıtt, az bizonyára kiadna magából mindent! Nem mintha tudná, hogyan is kell üzekedni. Mármint egy asszonnyal. A házasság mit sem lágyított Morganen. Sansumban olyan férfira akadt, ki szíves-örömest támaszkodott körmönfont tanácsaira, és akinek féktelen becsvágya remek tápot szolgáltatott a benne izzó olthatatlan indulatoknak, még ha a világ számára meg is maradt házsártos, megkeseredett asszonyszemélynek, ki egy aranymaszk mögé rejti rútságát. Még most is Ynys Wydrynben lakott, noha Merlin Tora helyett a püspök házában, a szentély mellett, ahonnét beláthatta a tüzek tépázta Tort, hol legfıbb ellenlábasa, Nimue élt. Nimue pedig, megfosztatván Merlin támogatásától, szilárd meggyızıdéssel állította, hogy Morgan volt az, ki elrabolta Britannia Kincseit. Amennyire én tudhattam, e meggyızıdés csupán arra az engesztelhetetlen győlöletre építkezett, melyet Nimue érzett Morgan irányában, kit Britannia legnagyobb árulójának tartott. Morgan, végtére is pogány papnı volt, aki az Isteneknek fordított hátat az egy isten kedvéért, és Nimue, valahányszor csak meglátta Morgant, kiköpött és szitkok özönét zúdította rá, melyet Morgan készségesen viszonzott. Pogány fenyegetés kelt birokra keresztény kárhozattal. Soha egyetlen értelmes szót nem váltottak egymással, s egy alkalommal Nimue unszolására én magam is összeütközésbe kerültem Morgannel, az elveszett Üst okán. Ez egy esztendıvel a házasság után eshetett, és én noha ekkor már magam is úr voltam, sıt Dumnonia egyik legvagyonosabb embere, még mindig feszengtem Morgan jelenlétében. Gyermekkoromban félelmetes tekintély forrását láttam benne, szörnyő jelenést, mely kéretlen rossz modorával és fegyelmezésre mindig kész botjával uralja a Tort, és most, ennyi év elteltével, éppoly riasztónak tetszett. Az egyik Sansum által emeltetett új épületben találkoztunk, Ynys Wydrynben. Az itteni építmények legnagyobbika méretben a királyi ünnepi csarnok méretével vetekedett, és iskola célját szolgálta, hol papok tucatjait képeztek ki misszionáriusnak. A kiválasztottak hatéves korukban kezdték meg a tanulást, tizenhat éves korukban szentelték fel ıket, hogy azután Britannia útjait járva próbáljanak új híveket toborozni. Utazásaim során gyakorta találkoztam ezekkel a vakbuzgó emberekkel. Párban jártak, csupán egy bottal és egy szerény utazózsákkal, némelykor csapatnyi asszonyszemély kíséretében, kiket rejtélyes módon vonzott a misszionáriusok személye. Nem ismertek félelmet. Valahányszor találkoztam velük, mindig kihívtak maguk ellen, arra biztatva, hogy kételjem istenük létezését, és én ilyenkor mindig udvariasan elismertem, hogy istenük igenis létezik, ám ragaszkodtam hozzá, hogy az én isteneim nem kevésbé, mire a papok válogatott szitkokat küldtek rám, miközben asszonyaik jajveszékeltek és gyalázkodtak. Egyszer, amikor két ilyen vakbuzgó fanatikus megrémítette lányaimat, lándzsám boldogabbik végével térítettem jobb belátásra ıket, talán kicsit határozottabban is a kelleténél, mert a vita végére egy törött koponya és egy összezúzott csukló tett pontot, s egyik sem volt az enyém. Arthur ragaszkodott hozzá, hogy törvény elé kerüljön az ügy, annak bizonyságaként, hogy még a legkiváltságosabb dumnoniaiak sem tehetnek kényük szerint, így hát a lindinisi törvényszék elé kellett járulnom, ahol a keresztény magisztrátus saját súlyom felét rótta ki rám büntetés gyanánt, ezüstben.
– Meg kellett volna hogy korbácsoljanak. – Morgan láthatóan nem felejtette el az esetet, és azonnal arcomba vágta ítéletét, amikor elébe járultam. -Véresre kellett volna hogy korbácsoljanak. Nyilvánosan! – Azt hiszem, az most már nem lenne olyan egyszerő, úrnım- feleltem udvariasan. – Az Úr megadná a hozzá szükséges erıt – reccsent rám keresztes aranymaszkja mögül. Egy asztalnál ült, melyen magasan álltak a pergamenek és tintával telirótt faháncsok, hisz amellett, hogy Sansum iskoláit vezette, ı tartotta számon észak-Dumnonia valamennyi templomának és monostorának javait, bár a legnagyobb büszkeséggel így is a szent asszonyok közössége iránt viseltetett, mivel saját csarnokában kántálhatott és imádkozhatott, ahová férfiember még a lábát sem tehette. Most is hallattam az édes hangokat felszüremleni, amint Morgan tetıtıl talpig alaposan végigmért. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, amit látott. – Ha pénzért jöttél – förmedt rám –, nem kapod meg. Nem, míg vissza nem fizeted a kintlévıséget. – Nincs olyan kintlévıségem, amirıl magam is tudnék – feleltem. – Képtelenség. – Felkapta az egyik faháncsot, és hangosan olvasni kezdte tartozásaim képzeletbeli listáját. Hagytam, hadd mondja, majd udvariasan közöltem vele, hogy a Tanácsnak esze ágában sincs pénzt kölcsönözni az egyháztól. – És ha így is lenne – toldottam meg –, urad bizonyára tudna errıl. – Biztos vagyok benne – vágta rá –, hogy ti, pogányok ott a Tanácsban egyfolytában szervezkedtek a szent háta mögött. – Elfintorodott. - Hogy van a fivérem? – Elfoglalt, úrnım. – Láthatóan túl elfoglalt ahhoz, hogy meglátogasson. – És te túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy meglátogasd – vágtam vissza. – Hogy én? Durnovariába menjek? Látni azt a boszorkány Guinevere-t? – A kereszt jelét rajzolta magára, majd egy vizestálba merítette kezét, és újfent keresztet vetett. – Inkább járnék a pokolban és látnám magát a Sátánt – mormolta –, mint Isis szajháját! – Már kis híján kiköpött, hogy távol tartsa magától a gonoszt, de azután észhez kapott, és keresztet vetett. – Tudod te, milyen rítusokat követel magának Isis? – kérdezte tılem dühödten. – Nem, úrnım – ismertem el. – A mocskot, Derfel, a mocskot! Isis parázna asszony! Babilon szajhája. A sátáné az ı hite, Derfel. Összefekteti a férfit és asszonyt. – Megborzongott a gondolatra. – Mocsok és fertı. – Férfiak nem léphetnek a templomába, úrnım – vettem védelmembe Guinevere-t –, miként nem léphetnek asszonyaid csarnokába sem. – Nem léphetnek! – reccsent fel Morgan. – Éjjelente jönnek, ostoba, és mezítelenül imádják ocsmány istenüket. Asszonyok és férfiak együtt, verítékezve, akár a disznók! Azt hiszed, nem tudom? Én, aki egykor magam is bőnös életet éltem? Azt hiszed tán, hogy jobban ismered nálam a pogány hitet? Én mondom neked, Derfel, ott feküsznek Együtt saját verítékükben, férfiak és asszonyok. Isis és Osiris, asszony fs férfi, és az asszony életet ad a férfinak, mit gondolsz, miként csinálja te ostoba? A paráználkodás ocsmány bőne által, hát úgy! – Megtartotta ujjait a vizestálban és újfent keresztet vetett. A szentelt víz gyöngyözı cseppjei végigszaladtak az aranymaszkon. – Te tudatlan hitetlen barom – förmedt újra rám. Nem kerestem a vitát. A különbözı hitek hiába keresik a megegyezést. Sok pogány hasonló gyalázkodással illette a keresztényeket és az ı úgynevezett „szerelmi ünnepeiket”, és vidéken még ma is sokan tartották úgy, hogy a keresztények elrabolják, megölik, és megeszik a gyermekeket. – Arthur szintúgy ostoba – mordult fel Morgan –, amiért megbízik Guinevereben. – Megmaradt szemével barátságtalan pillantást vetett rám. – Nos akkor, mit akarsz tılem, Derfel, ha nem pénzt? – Tudni akarom, úrnım, mi történt azon az éjszakán, amikor az Üst eltőnt. Kinevetett. Hangja visszhangozta régi nevetését, a kegyetlen, kotkodácsoló hangot, mely mindig a vész elıhírnöke volt a Toron. – Te nyomorúságos bolond – kiáltott végül –, csak az
idımet vesztegeted. -És ezzel vissza is fordult munkájához. Vártam, miközben jeleket rótt a rováspálcákra és a faháncsokra, színlelve, hogy ügyet sem vet jelenlétemre. – Még itt vagy, ostoba? – kérdezte idıvel. – Még itt vagyok, úrnım – feleltem. Újból felém fordult. – Aztán miért akarod tudni? Az a gonosz kis ribanc küldött, a dombtetırıl? – Az ablaknyíláson át a Tor felé intett. – Merlin kért meg, úrnım – hazudtam. – Ismerni akarja a múltat, de egyre inkább elkalandozik a figyelme. – Nemsoká a pokolba fog kalandozni – vágta rá Morgan bosszúszomjasán, majd tovább latolgatta kérdésemet, mielıtt egy vállrándítással beadta volna a derekát. – Elmondom neked, mi történt azon az éjszakán – közölte végül –, de csak egyszer fogom elmondani, és miután elmondtam, többet errıl nem beszélünk. – Egyszer épp elegendı, úrnım. Felállt és odabicegett az ablaknyíláshoz, ahonnét beláthatta a Tort. – Mindenható Istenünk – kezdte –, az egyetlen igaz Isten, valamennyiünk atyja, tüzet küldött le rá a mennyekbıl. Ott voltam, tehát tudom, mi történt. Leküldte ránk villámát, s a villám belecsapott a csarnok fedelébe és lángra lobbantotta. Sikoltoztam, mert alapos okom van félni a tőztıl. Ismerem a tüzet. A tőz gyermeke vagyok. A tőz döntötte romba életem, ám ez a tőz most másféle volt. Isten tisztítótüze volt ez, a tőz, mely megtisztított bőneimtıl. A lángok a tetırıl átterjedtek a toronyra, és felégettek mindent. Figyeltem azt a tüzet és ott is haltam volna, ha az áldott Sansum nem vezet ki a biztonságba. – A kereszt jelét rajzolta magára, majd visszafordult hozzám. – Ez az, ostoba – fejezte be –, ami történt akkor. Akkor hát Sansum is Toron járt aznap éjjel? Ez érdekes adaléknak tőnt, de nem említettem fel. Ehelyett csak annyit jegyeztem meg: – A tőz nem égette el az Üstöt, úrnım. Merlin másnap ott járt, átkutatta a hamvakat, és nyomát sem látta aranynak. – Ostoba! – sziszegett Morgan maszkjának keskeny szájnyílásán át. – Azt hiszed tán, hogy Isten tüze olyan, mint a te szánalmas lángnyelveid? Az Üst a gonoszság edénye volt, métely Isten országában. Az ördög éjjeliedénye volt, és a mi Urunk felemésztette, Derfel, a semmivel tette egyenlıvé! Ezzel a szememmel láttam! – Maszkja alatt kitapogatta egyetlen jó szemét. – Láttam elporladni, láttam a fénylı, fehéren izzó, sistergı tőzorkánt, mely magába olvasztotta, a lángot, mely forróbb volt a pokol minden zsarátnokánál, és hallottam a démonok jajveszékelését gyötrelmükben, amikor az Üstjük füstté változott. Az Ur égette fel! Felégette és visszaküldte a pokolba, ahová való! – Itt megállt, és én éreztem, hogy lángok marta eltorzult arca mosolyra rándul maszkja mögött. – Elment, Derfel – toldotta meg halkan –, és most már te is mehetsz. Elmentem hát, magam mögött hagyva a szentélyt, és felkapaszkodtam a Torra, ahol hátratoltam a félig elkorhadt vízi kaput, mely ide-oda himbálózott egyetlen szál kötelén. A csarnok és a torony meg-feketedett hamvait magába temette a föld, és körös-körül tucatnyi nyomorúságos viskó állt, melyekben Nimue és követıi éltek. Ezek az emberek nem kellettek a mi világunknak; nyomorékok voltak, koldusok, hajléktalan és félig tébolyodott teremtmények, kik azon az élelmen tengették életüket, melyet Ceinwyn és jómagam minden héten átküldettünk ide Lindinisbıl. Nimue állította, hogy népe beszél az Istenekkel, bár én soha nem hallottam tılük mást, mint eszelıs fecsegést és szánalmas nyögdécselést. – Letagad mindent – mondtam Nimuénak. – Persze, hogy letagad mindent. – Azt mondja, az Úr égette fel az Üstöt. – Az ı istene még egy tojást is képtelen lenne megfızni – szólt Nimue ádáz haraggal. Rettenetesen leromlott azokban az években, hogy az Üst eltőnt és Merlin megadta magát az öregkor áldásainak. Nimue mocskos volt akkoriban, mocskos és vézna, majdnem annyira, mint amikor megmentettem ıt a Holtak Szigetérıl. Sokszor megborzongott, és arca akaratlanul is egyfolytában rángatózott. Aranyszemét meg eladta vagy eldobta már, és most egy bır szemtapasz takarta üres szemgödrét. Bármily sejtelmes szépséget is birtokolt egykor, mostanra elfedte a mocsok és a fekély, s fekete haja oly összegubancolódott, zsíros tömeggé
állt össze fején, hogy még az áldásra hozzá igyekvı vidéki parasztok is hátrahıköltek bőzétıl. Még én is, aki felesküdtem oltalmára és egykor szerelmes voltam belé, még én is alig bírtam a közelségét. – Az Üst még él – mondta Nimue aznap. – Merlin is így mondja. – És Merlin is él, Derfel – fektette karmos ujjait karomra. – Várakozik, ez minden, tartalékolja erejét. Várakozik a halotti máglyára, gondoltam, de nem szóltam. Nimue körbefordult, hogy végigtekintsen a látóhatáron. – Valahol odakint van, Derfel – suttogta-, valahol odakint rejtették el. És valaki most is azon iparkodik, hogy a hasznára fordítsa. – Halkan felnevetett. – És amikor sikert arat, látni fogod, hogy a föld vörössé válik a vértıl. – Megmaradt szemével ismét felém fordult. – A vértıl! – sziszegte. – A világ vért fog okádni azon a napon, Derfel, és Merlin újra szárnyalni fog. Talán, gondoltam; ám most még tündökölt a napfény és Dumnoniában béke honolt. Ez volt Arthur békéje, melyet kardja teremtett, törvénye tartott fenn, útjai gazdagítottak, és Testvérisége pecsételt meg. Oly távolinak tőnt e világtól az Üst és valamennyi hiányzó Kincs; de Nimue még mindig hitt a mágiában, és az ı kedvéért nem adtam hangot hitetlenkedésemnek, pedig azon a ragyogó napon, Arthur Dumnoniájában nekem úgy tetszett, hogy Britannia utat tört magának a sötétségbıl a fénybe, a káoszból a rendbe, a barbárságból a törvényességbe. Ez volt Arthur legnagyobb eredménye. Ez volt hát Camelot. Pedig Nimuénak lett igaza. Az Üst nem veszett el, s ı, akárcsak Merlin, várta az eljövendı rettenetet.
L egnagyobb munkánk akkoriban az volt, hogy felkészítsük Mord-redet a trónusra. Királyunknak számítottuk ugyan, hisz már csecsemıkorában megkoronáztuk Caer Cadarn csúcsán, ám Arthur úgy határozott, hogy beiktatását megismételjük, amint Mordred eléri a kellı kort. Azt hiszem, Arthur abban reménykedett, hogy a második koronázáson valamely misztikus hatalom végül mégis csak felruházza Mordredet a kellı felelısségérzettel és bölcsességgel, mert úgy tőnt, a fiún már semmi egyéb nem segíthet. Pedig próbálkoztunk, az Istenek a tanúink rá, mennyire keményen próbálkoztunk, ám Mordred mindvégig megmaradt barátságtalan, sértıdékeny, bárdolatlan ifjúnak. Arthur szintúgy nem kedvelte, ám továbbra is vakságot kényszerítvén magára tudomást sem vett Mordred otromba hibáiról, hiszen ha Arthur dédelgetett magában bármily szent meggyızıdést, akkor ez csakis a királyok felsıbbrendőségébe vetett vak hit lehetett. Közelgett már az idı, amikor Arthurnak is szembe kellett néznie az igazsággal Mordreddel kapcsolatban, ám azokban az években, valahányszor Mordred alkalmatlanságának ténye felmerült a királyi Tanács elıtt, Arthur mindig csak ugyanazt hajtogatta. Mordred, engedte meg, meglehetısen bájtalan gyermek, de valamennyien ismertünk ilyen gyermekeket, kik derék férfiakká cseperedtek, s a koronázás ünnepélyessége, karöltve a királyság kormányzásának felelısségével, minden bizonnyal értelmet ver majd a fiúba. – Én magam sem voltam mintagyerek – hangoztatta –, de nem hiszem, hogy ez a káromra vált volna. Ne veszítsük el hitünket a fiúban. – Amellett, szerette hozzátenni egy mosollyal, Mordred bölcs és tapasztalt Tanácsot tudhat maga mellett. – Majd választ magának saját tanácsot – vetette fel ilyenkor egyikünk, ám Arthur eddigre már félresöpörte a kérdést. Minden, biztosított bennünket, a legjobban alakul majd. Guinevere nem dédelgetett magában ilyen téveszméket. Az igazat Megvallva, a Kerekasztal esküjét követı években valósággal a megszállottjává lett Mordred végzetének. Nem vett részt a királyi Tanács ^unkájában, minthogy azt egyetlen asszony sem tehette, ám valahányszor csak Durnovariában tartózkodott, gyaníthatóan az egyik lefuggönyzött boltív
mögül hallgatta ki beszédünket. A szócséplés bizonyára végtelenül untatta, hisz órákig képesek voltunk elvitatkozni azon, kerüljenek-e új kövek egy gázlóba, költsünk-e pénzt egy híd megépítésére, egy magisztrátus engedett-e a megvesztegetésnek, és kire bízzuk egy-egy elárvult örökös gyámságát. Az ilyen témák gya. korta felmerültek a Tanács elıtt, és biztos vagyok benne, hogy Guine-vere, bármennyire is értelmetlen szırszálhasogatásnak ítélte valamennyit, annál odaadóbban figyelt, amikor Mordredre került a szó. Guinevere alig ismerte Mordredet, ám ettıl még engesztelhetetle-nül győlölte. Győlölte, mert király volt, és mert Arthur nem volt az, s egyiket a másik után, próbálta a királyi tanácsadókat a maga pártjára és nézetére hangolni. Még irányomban is kedvességet mutatott, gyaníthatóan azért, mert belelátott lelkembe és tudhatta, hogy titokban egyezek vele. Az elsı ülés után, melyre a Kerekasztal esküje után került sor, megragadta karomat és körbesétálta velem Durnovaria keren-gıjét, melyet sőrőn megült a ragály visszatérte ellen égetett gyógynövények füstje. Talán a testes füstköd szédített meg, ám sokkal valószínőbben Guinevere közelsége. Erıs illatosítót viselt, vörös hajkoronája telten és szertelenül lobogott, teste szálfaegyenes és karcsú, arca finoman megmunkált és teli szenvedéllyel. Kifejeztem sajnálkozásomat atyja halála miatt. – Szegény atyám – sóhajtott. – Másról sem álmodott, csak hogy egyszer visszatérhet Henis Wyrenbe. – Itt szünetet tartott, hogy elgondolkodhassam, vajon Arthurt próbálja-e megfeddni, amiért nem tett erıfeszítéseket Diwrnach legyızésére. Kétlem, hogy maga Guinevere visszakívánkozott volna Henis Wyren vad partjaira, még ha atyja ısei földjére áhítozott is. – Nem is mondtad, hogy magad is jártál Henis Wyrenben – szólt Guinevere korholva. – Hogy találkoztál Diwrnachhal? – Remélem, soha többé nem találkozom vele, úrnım. Vállat vont. – Néha egy királynak igencsak hasznára válhatnak a barbárságáról szıtt mendemondák. – Kérdezgetett ugyan Henis Wyren állapotáról, de éreztem, hogy nemigazán ez érdekli, s nem éreztem ıszintének Ceinwynnel kapcsolatos kérdéseit sem. – Nos, úrnım – mosolyogtam –, köszönöm érdeklıdésed. Hallom, újfent terhes? – kérdezte szórakozottan. Úgy véljük, úrnım. Mily buzgalommal viseltettek még mindig egymás iránt, Derfel – szólt, alig hallható gunyoros éllel. Ceinwyn iránti ellenségessége sokat fakult az elmúlt években, noha azért barátnık sem lettek soha. Guinevere leszakajtott egy babérlevelet az egyik növényrıl, mely egy mezítelen nimfákkal ékesített római urnából nıtt ki, és eldörzsölte az ujjai közt. – És hogy van urunk királyunk? – kérdezte maró gúnnyal. – Problémásán, úrnım. – Alkalmas királynak? – Ez Guinevere-re valló kérdés volt: egyenes, faragatlan és kéretlenül ıszinte. – Annak született, úrnım – feleltem –, és mi felesküdtünk rá. Gúnyos kacajt hallatott. Arannyal csipkézett szandáljai a kockaköveken csattogtak, a nyakában vékony aranyláncon függı igazgyöngyök csilingelve verıdtek egymáshoz. – Sok évvel ezelıtt, Derfel -folytatta –, te és én már kitárgyaltuk ezt, és te akkor azt mondtad, hogy Dumnonia minden harcosa közül Arthur a legalkalmasabb királynak. – Így tettem – ismertem el. – És most azt gondolod, hogy Mordred alkalmasabb? -Nem, úrnım. – Akkor hát? – fordult felém. Kevés asszony nézhetett egyenesen a szemem közé, de Guinevere ezt is megtehette. – Akkor hát? – kérdezte újra. – Felesküdtem a szolgálatára, úrnım, miként urad is tette. – Eskük! – mordult fel dühödten, elengedve karomat. – Arthur esküt tett rá, hogy megöli Aelle-t, és ím, Aelle még él. Esküt tett rá, hogy visszaveszi Henis Wyrent, mégis töretlen Diwrnach uralma. Eskük! Ti férfiak úgy bújtok meg esküitek mögött, mint a szolgák ostobaságuk mögött, de amikor az eskü kényelmetlenné válik a számotokra, annál hamarabb megszegitek ıket. Gondolod, hogy Uthernek tett esküd sosem merülhet feledésbe?
– Én Arthur hercegnek tettem esküt – feleltem, mint mindig, most is ügyelve rá, hogy Guinevere társaságában hercegnek nevezzem Arthurt. – Azt kívánod, hogy feledkezzem meg eskümrıl? – kérdeztem. – Azt akarom, hogy beszélj vele – felelte. – Rád hallgat. – Rád hallgat, úrnım. – De nem Mordreddel kapcsolatban – vágta rá. – Minden másban, talán, de nem abban. – Megborzongott, egy pillanatra talán éppen az ölelésre emlékezve, melyet Mordrednek kellett adnia a Tengeri Palotában, majd dühösen összegyőrte a falevelet és a kövekre hajította. Alig néhány pillanat múltán a szolgák hangtalanul feltakarítják utána. Durnovaria téli palotája mindig olyan takarosán állt, míg a mi palotánkban, Lindinisben, mindenfelé gyermekek nyüzsögtek, s Mordred szárnya felért egy trágyadombbal. – Arthur – erısködött tovább Guinevere – Uther legidısebb életben lévı fia. Neki kell a királynak lennie. Neki kellene, gondoltam, de mindannyian esküt tettünk, hogy Mordredet ültetjük a trónra, és legjobb harcosaink haltak meg Lugg Vale-ben ez eskü védelmében. Idınként, bocsássák meg nekem az Istenek, én is azt kívántam, bárcsak halna meg Mordred és oldaná meo ezzel gondjainkat, ám nyomorék lába és a születését kísérı baljós elıjelek ellenére úgy tőnt, a természet kikezdhetetlen egészséggel áldotta meg. Belenéztem Guinevere zöld szemébe. Emlékszem rá- szóltam óvatosan –, miként vezettél át évekkel ezelıtt azon a kapun – mutattam az alacsony boltívre, mely elvezetett az árkádsorról –, és mutattad meg nekem Isis templomát. – Így tettem. És? – kérdezte védekezıén, talán már mélyen megbánva azt a bensıséges pillanatot. Azon a távoli napon ugyanazon okból próbált szövetségesként maga mellé állítani, amiért most is belém karolt és körbevezetett a kerengın. Mordred pusztulását áhította, hogy Arthur uralkodhasson. – Megmutattad nekem Isis trónusát – folytattam, vigyázva arra, nehogy felfedjem, hogy ugyanazt a trónust láttam viszont a Tengeri Palotában –, és elmondtad, hogy Isis az az istennı, aki elhatározza, mely férfi ülhet fel a királyság trónjára. Így volt? – Ez is a hatalmában áll – felelt Guinevere könnyedén. – Akkor talán imádkoznod kellene az istenedhez, úrnım – javasoltam. – Gondolod, hogy nem teszem, Derfel? – kérdezte. – Gondolod, hogy nem fárasztóm épp eleget az imáimmal? Királyként akarom látni Arthurt, és Gwydrét az ı utána következı királyként, de erıvel egyetlen férfit sem lehet erıvel a trónra ültetni. Arthurnak is akarnia kell, mielıtt Isis megadná neki. Számomra mindez erıtlen érvelésnek tetszett. Ha Isis képtelen megváltoztatni Arthur gondolkodását, akkor hogyan reménykedhettünk ebben mi, halandók? Épp elégszer próbálkoztunk, ám Arthur mindannyiszor elzárkózott elılünk, miként Guinevere is hamar feladta a próbálkozást a kerengı alatt, amint felismerte, hogy képtelen maga mellé állítani a cselszövésben, mely Mordredet lenne hivatott felváltani Arthurral. Én magam is Arthurt akartam királynak, ám ennyi év alatt egyetlenegyszer sem sikerült áttörnöm hallgatásának falát és rávennem ıt arra, hogy komolyan megtárgyaljuk a kérdést, s az a Kerekasztal esküje utáni öt esztendıben már fel sem merült közöttünk. Az újbóli megkoronázás elıtti év nyarán jártunk, és ekkorra a rosszindulatú sugdolózás ellenséges üvöltéssé erısödött. Csak a keresztények támogatták Mordred beiktatását, és ık is csak vonakodva, ám köztudott, lévén hogy Mordred anyja keresztény asszony volt és hogy ı maga is részesült a kereszt szentségében, a keresztények alkalmasnak ítélték Mordredet saját céljaik beteljesítésére. Dumnoniában mindenki mas Arthurra tekintett, hogy mentené meg ıt a fiútól, ám Arthur a maga ámborságában ügyet sem vetett rájuk. Azon a nyáron, lévén mostanra Megtanultuk megszámlálni a nap fordulását, a négyszáz és kilencven-Ötödik esztendıt írtuk Krisztus születése után, és gyönyörő, naptól tündöklı évszakot érhettünk meg. Arthur hatalma teljében állt, Merlin a kertünkben süttette magát, körülötte három mesére szomjazó leányunkkal, Ceinwyn boldogan tett-vett, Guinevere új árkádokkal és galériákkal bıvítette Tengeri Palotáját, Lancelot elégedettnek tetszett újsütető tengeri királyságával, a szászok egymás ellen harcoltak, és Dumnoniában
béke honolt. Ugyanakkor ez volt, amennyire emlékszem, végtelen nyomorúságunk nyara is. Mert ez volt Tristan és lseult nyara. Kernow vad királysága karomként nyúlik ki Dumnonia nyugati nyúlványából. A rómaiak jártak itt, de csak kevesen telepedtek meg közülük rengetegeiben, és miután a rómaiak elmentek, Kernow népe . éppúgy élte tovább életét, mintha a hódítók sosem léteztek volna. Mővelték aprócska földjeiket, halászták a könyörtelen tengert, és bányászták az értékes ónt. Kernowba utazni olyan, mondták sokan, mint eljutni a rómaiak elıtti Britanniába, noha én magam egyszer sem jártam ott, miként Arthur sem. Amióta csak az eszemet tudtam, Kernowt Mark király uralta. Ritkán zaklatott bennünket, noha idınként – s rendszerint akkor, mikor Dumnonia belefeledkezett egy hosszas háborúba valamely nagyobb ellenségével – úgy érezte, nyugati határvonalunk némely területe igazság szerint ıt illetné, és ilyenkor Kernow harci dereglyéi gyors és ádáz rohamokat indítottak határunk ellen. Mindig megnyertük e röpke háborúkat, hogy is ne tettük volna? Dumnonia hatalmas volt, míg Kernow parányi, és a harcok lecsendesedése után Mark mindig követeket menesztett hozzánk, tudatva velünk, hogy az összeütközés csupán a baljós véletlen mőve volt. Arthur uralkodásának kezdetén, egy rövid idıre, mikor Iscai Cadwy herceg fellázadt Dumnonia többi része ellen, Mark jókora darabot hasított ki magának határain túl a mi kárukra, ám Culhwch rövid úton véget vetett a rebelliónak, s amikor Arthur ajándékaként Cadwy fejét küldte el Marknak, Kernow lándzsásai csendesen visszasompolyogtak határaikon belüli erısségeikbe. Az ilyen összeütközések azonban megmaradtak esetlegesnek, hisz Mark király jócskán híresebb csatáit az ágyban vívta meg. Mark hírhedt volt feleségeinek számáról, ám míg más férfiember egyszerre több asszonyt is megtartott, addig ı egymás utánban vetette el ıket. Asszonyai riasztó gyakorisággal haltak, úgy tetszett, szinte mindi négy esztendıre, hogy Kernow druidái összeadták ıket a királlyal noha Mark mindig készen állt a magyarázattal a baljós eseményekrei-láz, baleset, vagy esetleg egy nehéz szülés –, a legtöbben gyanítottuk hogy mindennél inkább a király unalma gyújtott halotti máglyát ki-rálynıi holtteste alatt a Caer Dore-on, a király erısségében. Hetedik ilyeténképpen elhunyt felesége Arthur unokahúga, Ialle volt, és Mark újfent követeket menesztett hozzánk, egy gombákról, mérges galócákról, és Ialle kielégíthetetlen étvágyáról szóló szomorú történettel Velük küldött egy öszvérnyi ónöntecset és egy rakomány ritka bálnacsontot is, elejét véve Arthur esetleges haragjának. A feleségek halála azonban, úgy tőnt, nemigen tartja vissza a hercegnıket, hogy átkelve a tengeren osztozzanak a királlyal ágyán. Talán szebb kilátásnak tőnt Kernow királynéjának lenni, mégha csak rövid idıre is, mint az asszonyok csarnokában várakozni a kérıkre, kik talán sosem jönnek el, ráadásul a halálok okaként felhozott magyarázat mindig elfogadható volt. Csupán sajnálatos baleset történt. Ialle halálát követıen hosszú ideig nem hallottuk új házasság hírét. Mark kezdett megöregedni, és az emberek feltételezték, hogy végleg felhagyott az ilyen játékokkal, ám ekkor, azon a gyönyörő nyáron, melyet követıen Mordrednek át kellett vennie Dumnonia uralmát, a korosodó Mark király új asszonyt vett maga mellé. Régi szövetségesének, Oengus Mac Airemnek, Demetia ír királyának leányát fogadta asszonyának; annak a hadúrnak a leányát, aki gyızelemre segített bennünket Lugg Vale-nél, és akinek Arthur ezért cserébe megbocsá-totta miriádnyi birtoksértését is, mellyel Cuneglas földjét zaklatta. Oengus rettegett feketepajzsosai örök háborúságban állottak Powysszal és az egykori Siluria maradékával, ami arra kényszerítette Cuneglast, hogy drága pénzen állandóan csapatokat állomásoztasson a határmezsgyén. Oengus mindig elhárította magától a felelısséget a fosztogatásokért, állítván, hogy törzsfıi kezdenek elkanászodni és néhányuk fejét immár ideje lesz lecsapni, ám a fejek megmaradtak a helyükön és az éhes feketepajzsosok minden aratáskor visszatértek Powysba. Arthur rendre fiatalabb lándzsásait küldte ellenük, hogy szerezzenek harci tapasztalatokat ezekben a villogásokban, s megadta nekünk az esélyt, hogy használható harcosokat képezzünk, ébren tartva ugyanakkor az idısebbek ösztöneit is. Cuneglas egyszer és mindenkorra le akart számolni Demetiával, ám Arthur kedvelte Oengust, és sikeresen gyızte meg róla a királyt, hogy az elvesztegetett préda megéri az árat, ha általa
csiszolhatjuk harcosaink jártasságát, s így a Feketepajzsosok mindig megúszták gaztetteiket. A korosodó Mark király házassága Demetia szinte gyermek hercegnıjével szövetséget kovácsolt két aprócska királyság közt, mely igazából nem zavart senkit, amellett senki sem gondolhatta komolyan, j,ogy Mark politikai elınyök reményében adta a fejét a frigyre. Azért házasodott, mert étvágya a friss királyi húsra egyszerően kielégíthetetlennek bizonyult. Ekkor már közel a hatvanadik évét taposta, fia, Tristan is kis híján negyven volt, míg Iseult, Mark új királynéja, talán ha tizenöt nyarat láthatott. A boldogtalan történet akkor kezdıdött, mikor Culhwch üzenetet küldött nekünk, tudatva, hogy Tristan megérkezett Iscába atyja menyasszonyával. Culhwch, miután Melwas romlott osztriga által halálát lelte, Dumnonia nyugati tartományának kormányzójává emelkedett. Az üzenet egyértelmővé tette, hogy Tristan és Iseult Mark király elıl menekülve érkezett hozzá. Magát Culhwchot inkább szórakoztatta, mintsem zavarta az események ilyetén fordulata, hiszen ı, miként jómagam is, együtt harcolt Tristannal a Lugg Vale-ben és London mellett, s nagyon megkedvelte a herceget. „Legalább ez az ara élni fog”, írta Culhwch betővetıje a Tanácsnak, „és meg is érdemli. Nekik adtam egy régi csarnokot és maroknyi lándzsást a védelmükre.” Az üzenet további része megemlékezett az ír kalózok újabb támadásáról, és Culhwch hagyományos adócsökkentésre irányuló kérésével ért véget, valamint, szintén nem rendhagyó módon, egy figyelmeztetéssel, hogy a termés az idén igencsak soványkának ígérkezik. Mindent egybevetve, szokványos beszámoló volt, amelyben semmi sem kelthette fel a Tanács figyelmét, hiszen valamennyien tudtuk, hogy a termés idén is bıséges lesz, és Culhwch mindig is úgy fizette meg a rá rótt adót, mintha megmaradt fogait kellett volna kihúzatnia. Ami pedig Tristan és Iseultot illette, a történet mindenki szórakozására szolgált, s nyomát sem láttuk veszélynek. Arthur írnokai elraktározták az üzenetet, és a Tanács tovább folytatta a munkát, Sansum azon kérését megtárgyalva, hogy egy hatalmas templomot kellene emelnünk, méltóképp ünnepelve Krisztus születésének közelgı ötszázadik évfordulóját. En a javaslat ellen érveltem, Sansum püspök pedig harsányan kiabált, csaholt és köpködött, hogy a templomra igenis szükség van, mert a sátán másként bekebelezi az egész világot, és ezzel a vidám témával el is szórakoztatta a Tanácsot egészen délig, amikor is az ebéd felszolgálására került sor a palota udvarán. A tanácskozás Dumovariában zajlott, és mint azt megszoktuk, Guinevere is ideutazott a Tengeri Palotából, hogy a közelünkben legyen, s csatlakozott hozzánk étkezésünk alatt is. Arthur mellett foglalt helyet, és közelsége, mint mindig, most is szinte lángra lobbantotta Arthurt. Olyan büszke volt feleségére. A házasság talán csalódására szolgált, különösen ami gyermekeik számát illette, ám nyilvánvalónak látszott, hogy még mindig szerelmes Guinevere-be. Minden reá vetett pillantása annak az álmélkodásnak a kifejezıdése volt, hogy ilyen asszony megtisztelte ıt szerelmével, és az láthatóan fel sem ötlött Arthurban, hogy ı maga is érdemes erre; hogy rátermett vezetı és jó ember. Istenítette feleségét, és azon a napon, amint gyümölcsöt, kenyeret és sajtot ettünk a meleg napfényben fürödve, nagyon is könnyen be lehetett látni, miért. Guinevere tudott rendkívül eszes és elbővölı, szórakoztató és bölcs, de mindenekelıtt gyönyörőséges lenni. Az évek, úgy tetszett, meg sem érintették. Bıre még mindig tiszta volt, akár a fölözött tej, szemei körül nyoma sem volt a finom szarkalábaknak, melyeket Ceinwynnél megfigyelhettem; s úgy tőnt, egyetlen percet sem öregedett ama távoli nap óta, hogy Arthur tekintete rávetült Gorfyddyd zsúfolt csarnokában. Úgy hiszem, akárhányszor Arthur hazatért valamely hosszú utazásából, melyet Mordred birodalmában tett, ugyanaz a döbbent álmélkodás lett rajta úrrá Guinevere-t látván, mint azon a legelsı estén. És Guinevere értette a módját, hogy megtartsa ebben az állapotában, mindig egy lépéssel elıtte járva, és egyre mélyebbre húzva le Arthurt szenvedélyében. Azt hiszem, ez is egy recept a szerelemhez. Mordred is velünk volt aznap. Arthur ragaszkodott hozzá, hogy a király is jelen legyen a Tanácsban, mielıtt újrakoronázása által megörökli a teljes hatalmat, miként Mordredet is folyton arra bátorította, hogy vegyen részt a vitákban, ám Mordred azzal hálálta meg fáradozásait, hogy a mocskot kapargatta ki körme alól, és nagyokat ásított a végeérhetetlen viták során. Arthur remélte, hogy eltanulja a felelısséget a Tanács munkáját látván, ám attól tartok, Mordred mindössze annyit tanult, hogy minél inkább kerülje a kormányzás nyőgét-
baját. Aznap, mint az helyénvaló, az asztalfın foglalt helyet, és semmi jelét nem adta, hogy érdeklıdéssel viseltetne Emrys püspök története iránt a forrásról, mely csodálatos mód azután buggyant elı, hogy egy pap megáldott egy domboldalt. – Az a forrás, püspök – szólt közbe Guinevere –, merı véletlenségbıl nem Dunumtól északra található? – Dehogyisnem, úrnım! – kiáltott Emrys, fellelkesülve, hogy az unott Mordreden kívül egyéb hallgatósága is akadt. – Tán magad is hallottál a csodáról? – Még jóval azelıtt, hogy az a pap odaérkezhetett volna – felelj Guinevere –, az a forrás hol elıtört, hol elapadt, püspök, az esızéstıl függıen. És ebben az évben, mint azt te is tudod, az esızések szokatlanul erısek voltak – mosolygott diadalittasan. Ellenkezése az egyház iránt továbbra is fennmaradt, bár már nem adott neki oly gyakran hangot. – Ez egy új forrás – erısködött Emrys. – A parasztok biztosítottak róla, hogy azelıtt sosem látták! – Visszafordult Mordredhez. -Neked is fel kellene keresned a forrást, felség. Valóságos csoda. Mordred felásított és üres tekintettel meredt a távoli tetın üzekedı galambokra. Köpenyét mézsör foltjai tarkították, ritkás, göndör szakálla eltelt kenyérmorzsákkal. – Végeztünk volna? – kérdezte hirtelen. – Távolról sem – felelte Emrys lelkesen. – Még döntenünk kell a templom felépítésérıl, és a három férfiúról, akit magisztrátusi rangra emelünk. Talán valamennyien itt is vannak, hogy kikérdezhessük ıket? – kérdezte Arthurt. – Így igaz, püspök – erısítette meg Arthur. – Akkor az egész nap ezzel telik majd – szólt Emrys, élvezettel. – Az enyém ugyan nem -jelentette ki Mordred. – Megyek vadászni. – De felség… – tiltakozott Emrys erıtlenül. – Vadászom – szakította félbe Mordred a püspököt. Ellökte székét az alacsony asztaltól, és elbicegett az udvaron. Csend ereszkedett az asztal köré. Valamennyien tudtuk, mit gondolnak a többiek, ám senki sem szólt, s jómagam megpróbáltam derülátónak tetszeni. – Nagy figyelmet fordít – szóltam – a fegyvereire. – Mert élvezi a gyilkolást – jegyezte meg Guinevere hővösen. – Legalább néha hozzászólna valamihez! – panaszkodott Emrys. – De csak ül itt, komoran. Piszkálgatja a körmeit… – Legalább nem az orrát – vágott közbe Guinevere epésen, majd felnézett az idegenre, akit Arthur szolgája, Hygwydd most kísért a kertbe. Az idegen Cyllanként, Kernow királyának bajnokaként mutatkozott be, s bajnoknak is tőnt széles vállával, hollófekete hajával és a homlokára tetovált kék csatabárddal. Meghajolt Guinevere felé, majd elıhúzta barbárnak tetszı hosszúkardját és a kövekre fektette, hogy annak hegye Arthur felé mutasson. A gesztus azt jelezte, hogy a két ország közt ellenségeskedés áll fenn. – Ülj le, Lord Cyllan – intett Arthur Mordred megüresedett helyére. ~ Van sajtunk, s némi borunk. A kenyér csak most sült. Cyllan lerángatta vassisakját, melyet egy vadmacska vicsorgó maszkja ékesített. – Uram – szólt zengzetes hangján –, panasszal jöttem… – Miként üres gyomorral is, afelıl nincs kétségem – szakította félbe Arthur. – Ülj hát le. Kíséreted is jóllakhat konyhánkban. És vedd fel azt a kardot. Cyllan végül megadta magát Arthur jó kedélyének. Félbetört egy cipót, és leszelt egy jókora darab sajtot. – Tristan – felelt kurtán, miután Arthur megtudakolta panaszának természetét. Cyllan étekkel teli szájjal beszélt, Guinevere legnagyobb elborzadására. – Királyom örököse erre a földre menekült, uram – folytatta Kernow bajnoka –, és magával hozta királynénkat is. – Borért nyúlt és telitöltötte ivótülkét. – Mark király vissza akarja kapni ıket.
Arthur nem felelt, csak dobolni kezdett útjaival az asztal peremén. Cyllan újabb porció kenyeret és sajtot nyelt le, majd még több bort töltött magának. – Épp elég szégyen – folytatta egy bámulatosra sikeredett böfögés után –, hogy egy koronaherceg – sandított Guinevere felé, mielıtt befejezte a mondatot – a mostohaanyjával… él. Guinevere közbevágott, hogy kimondja a szót, melyet Cyllan nem mert kiejteni elıtte. A férfi bólintott, elvörösödött, majd tovább ment. -Nem egészen, úrnım. Nemcsak üzekedik saját mostohaanyjával. De megrabolta atyja kincstárának felét. Két esküjét is megszegte, uram. Királyi atyjának tett esküjét és királynıjének tett esküjét, most pedig azt kellett hallanunk, hogy Isca közelében lelt menedékre. – Én is hallottam, hogy a herceg Dumnoniába érkezett – közölte Arthur színtelen hangon. – Királyom pedig azt akarja, hogy visszatérjen. Hogy mindketten visszatérjenek. – Cyllan, továbbítván az üzenetet, újult erıvel vetette magát a sajtra. A Tanács újfent összeült, hátrahagyván Cyllant a kinti napfényben türelmetlenkedni. A magisztrátusi poszt három várományosát tovább várakoztattuk, és Sansum nagyszabású templomának tervét is félretettük, míg meg nem vitattuk Arthur Marknak adandó válaszát. – Tristan – szólaltam fel – mindig is barátja volt országunknak. Mikor senki sem harcolt az oldalunkon, ı megtette. Embereit hozta el Lugg Vale-be. Velünk volt London alatt. Érdemes segítségünkre. – Megszegte királyának tett esküjét – szólt Arthur aggodalmasan. – Pogány eskük – vetette oda Sansum, mintha ez mentette volna Tristan engedetlenségét. – És ott az ellopott pénz – mutatott rá Emrys püspök. – Melyrıl joggal remélheti, hogy saját öröksége – feleltem, próbálván védelmembe venni régi bajtársamat. – Pontosan ez aggasztja Mark királyt is – szólt Arthur. – Képzeld magad a helyébe, Derfel. Te mitıl tartanál leginkább? – A hercegnı halálától? – próbálkoztam. Arthur félresöpörte komolytalanságomat. – Attól fél, hogy Tristan Kernow ellen vezeti lándzsásait. Belsı háborútól tart. Fél, hogy Tristan beleunt halálának varasába, és félelme bizony nem alaptalan. Megráztam fejem. – Tristan soha nem gondol elıre, uram – mondtam. – Pillanatnyi ösztönének engedelmeskedik. Ostoba mód beleszeretett atyja arájába. Nem gondolt a trónnal. – Talán még nem – szólt Arthur baljósán –, de idıvel majd fog. – Ha menedéket adunk Tristannek, mit tehet Mark király? – vágott közbe céltudatosan Sansum. – Fosztogat – felelt Arthur. – Néhány földet feléget, állatokat hajt el. Avagy lándzsásokat küld, hogy élve kerítsék kézre Tristant. Hajósai képesek erre. – A brit királyságok közül egyedül Kernow rendelkezett magabiztos tengerészekkel, és a szászok már legelsı támadásaik során megtanulták, hogy féljék Mark dereglyérıl támadó lándzsásait. - Szüntelen, kicsinyes zaklatások – ismerte el Arthur. – Tucatnyi halott földmőves minden hónapban. Száz lándzsát állandóan a határon kell állomásoztatni, míg le nem nyugszanak a kedélyek. – Sokba kerül – jegyezte meg Sansum. – Túlságosan is sokba – szólt Arthur komoran. – Mark király pénzét feltétlenül vissza kell juttatni – erısködött Emrys. – És valószínő a királynıt is – vetette közbe Cythryn, a tanácsban ülı egyik magisztrátus. – Nem tudom elképzelni, hogy Mark király büszkesége megtorolatlanul hagyjon ilyen inzultust. – Mi történik a lánnyal, ha visszatér? – kérdezte Emryn. – Az – felelt Arthur határozottan – már egyedül Mark királytól függ. Nem tılünk. – Mindkét kezével megdörzsölte csontos arcát. – Úgy hiszem – szólt elcsigázottan –, kötelességünk közvetíteni az ügyben. – Elmosolyodott. – Úgyis rég jártam az országnak
abban a részében. Talán ideje újra felkeresnem. Velem tartasz, Derfel? Tristan barátja vagy. Talán hallgat rád. – Örömmel jövök, uram – feleltem. A Tanács egyetértett abban, hogy Arthurnak kell közvetítenie az ügyben, és visszaküldte Cyllant Kernowba az üzenettel, hogy mit szándékozik tenni Arthur, majd tucatnyi lándzsás kíséretében délnek, azután nyugatnak lovagoltunk, hogy megleljük a szökevény szerelmeseket. Kellemes utazásnak indult, a jókora gond dacára, mely az út végén várakozott. Kilenc évnyi béke duzzasztotta fel a föld gazdagságát, és ha a nyári meleg továbbra is kitartott, Culhwch minden borúlátása ellenére ragyogó termés ígérkezett. Arthur igaz örömét lelte ajól gondozott földekben és frissen emelt magtárakban. Minden faluban és városban illı mód üdvözölték, s a fogadtatás mindig meleg volt. Gyermekek kórusa zengett érte, ajándékokat fektettek lábai elé, megvitatták vele, ami probléma csak felmerült a faluban, és hosszasan elbeszélgetett az elöljárókkal, mielıtt tovább indultunk volna. Keserőséget csupán a keresztények ellenségessége jelentett, hisz majd minden faluban akadt egy keresztény csoport, mely ádáz szitkokat köpködött Arthur felé, míg szomszédai el nem csendesítették. Új templomok álltak mindenfelé, rendszerint ott, ahol egykor a pogányok imádtak egy szent forrást vagy sziklát. A templomok a Sansum püspök iskoláiból kikerült serény misszionáriusok mővei voltak, és én gyakorta eltöprengtem, miért nem alkalmaznak a pogányok is hasonló ügynököket, akik bejárnák az utakat és prédikálnának a parasztoknak. A keresztények új templomai, megvallva az igazat, szerény építmények voltak, csupán vályogból és zsúpszalmából emelt viskók, egy oromfalukra erısített kereszttel, ám számuk egyre sokasodott, és papjaik kérlelhetetlen győlölettel acsarkodtak Arthurra pogányságáért, és Guinevere-re, amiért Isist imádja. Guinevere sosem foglalkozott azzal, hogy győlölik, ám Arthur ki nem állhatta a vallások széthúzását, lsca felé vezetı utunkon gyakorta megállt beszélni a keresztényekkel, kik felénk köpdöstek, ám szavainak nem lett semmi foganatja. A keresztényeket nem érdekelte, hogy békét teremtett az országban, sem az, hogy mindenki számára megadatik a jólét; az ö szemükben csak az számított, hogy Arthur megmaradt pogánynak. – Olyanok, akár a szászok – fordult hozzám, miután magunk mögött hagytunk egy újabb ellenséges csoportot. – Nem boldogok addig, míg meg nem kaparintanak mindent. – Akkor hát azt kellene tennünk velük, amit a szászokkal is tettünk, uram – mondtam. – Uszítsuk ıket egymásra. – Máris harcolnak egymás közt – mondta Arthur. – Te érted ezt a vitát Pelagius tanairól? – Nem is akarom érteni – feleltem nyeglén, noha a valóságban a vita korábban sosem látott magaslatokba hágott, és a felbıszült keresztény csoportok egymást illették az eretnekség vádjával, halált kívánva a másik fejére. – Te érted? – Úgy hiszem. Ez a Pelagius nem hajlandó hinni az emberiség öröklött gonoszságában, míg az olyanok, mint Sansum és Emrys, úgy vélik, valamennyien bőnösek vagyunk születésünktıl fogva. – Itt szünetet tartott. – Ha én keresztény lennék – folytatta Arthur idıvel –, vélhetıen Pelagiusnak adnék igazat. – Jómagam Mordredre gondoltam és minden gond nélkül hinni tudtam az öröklött emberi gonoszságban, £m nem szóltam. – Én az emberben hiszek – jelentette ki Arthur –, és sokkal kevésbé bármely istenben. Kiköptem az út porába, hogy távol tartsam a gonoszt, ami szavai nyomán támadhatott. – Gyakran eltöprengek – szóltam –, hogy mennyiben változtak volna a dolgok, ha Merlin megtarthatta volna az Üstöt. – Azt az öreg edényt? – nevetett fel Arthur. – Evek óta nem gondoltam már erre! – Elmosolyodott a régi napok emlékein. – Semmi sem változott volna, Derfel – ment tovább. – Néha azt gondolom, Merlin egész élete a Kincsek keresésérıl szólt, s miután ezzel végzett, már nem maradt számára semmi tennivaló! Nem merte próbára tenni varázslatát, mert ı is sejtette, hogy mi sem történne. A derekán viselt kardra sandítottam, a tizenhárom Kincs egyikére, de nem szóltam, betartva Merlinnek tett ígéretem, hogy nem fedem fel Excalibur valódi hatalmát Arthur elıtt. – Gondolod, hogy Merlin égette fel a saját tornyát? – kérdeztem inkább.
– Néha helyt adok a gondolatnak – ismerte el. – Nem – szóltam szilajul –, ı hitt a hatalmában. És néha, azt hiszem, még mindig reménykedik abban, hogy újra fellelheti a Kincseket. – Akkor jobb lesz, ha siet – intett le Arthur mogorván –, mert már nem sok ideje maradt. Az éjszakát Iscában töltöttük, abban a római kormányzói palotában, melyet most Culhwch lakott be. Barátom komor kedvében leledzett, nemcsak Tristan miatt, de mert a város valóságos melegágya volt a keresztény vakbuzgóságnak. Alig egy hete keresztény fiatalok törtek be a város pogány templomaiba, hogy lerontsák az Istenek szobrait és ürülékkel piszkítsák a falakat. Culhwch lándzsásai elkaptak néhányat a megszentségtelenítık közül és megtöltötték velük a börtönöket, ám Culhwch ezzel együtt is aggódott a jövı miatt. – Ha most nem verjük le a mocskokat – állította-, hamarosan harcba szállnak ellenünk. – Képtelenség – söpörte félre Arthur a felvetést. Culhwch a fejét rázta. – Keresztény királyt akarnak, Arthur. – Jövıre magkapják Morderedet – vágta rá Arthur. – Mordred keresztény? – kérdezte Culhwch. – Ha ismer egyáltalán istent – vetettem közbe. – Csakhogy egyáltalán nem ıt akarják – szólt Culhwch sötéten. – Akkor hát kit? – kérdezte Arthur, végre felfigyelve kuzinja szavainak rejtett értelmére. Culhwch habozni látszott, majd vállat vont. – Lancelotot. – Lancelotot? – Arthurt láthatóan mulattatta a felvetés. – Hát nem tudják, hogy nyitva tartja pogány templomait? – Nem tudnak róla az égadta világon semmit – felelte Culhwch – de nem is kell hogy tudjanak. Úgy gondolnak rá, miként rád is gondoltak Uther uralkodásának utolsó esztendeiben. Úgy néznek fel rá, mint megszabadítójukra. – És mitıl szabadítaná meg ıket? – kérdeztem gúnyosan. – Tılünk, pogányoktól, természetesen – felelt Culhwch. – Állítják hogy Lancelot az a keresztényi király, ki a mennybe vezeti ıket. És tudod, miért? Mert ott az a halászsólyom a pajzsán, azért. Egy halat tart a karmai közt, emlékszel? És a hal keresztény jelkép. – Kiköpött undorában. – Nem tudnak róla semmit, de látják azt a halat a pajzsán és isteni jelnek gondolják. – Egy halat? – Arthurnak láthatóan gondot okozott hinni Culhwchnek. – Egy halat – erısködött Culhwch. – Talán egy pisztránghoz imádkoznak? Honnét tudhatnánk? Imádták ık már a szentlelket, a szüzet, egy ács fiát, miért ne tehetnék ezt egy hallal is? Mind eszelısek. – Nem eszelısek -jelentette ki Arthur-, legfeljebb vakbuzgók. – Vakbuzgók! Voltál tanúja mostanában a rítusaiknak? – kérdezte Culhwch kuzinjától. – Morgan esküvıje óta nem. – Akkor jöjj és nézd meg magad – indítványozta Culhwch. Késıre járt, rég befejeztük már vacsoránkat, ám Culhwch unszolására magunkra öltöttük köpenyeinket, és követtük ıt a palota egyik oldalsó kijáratán át az éjszakába. Egy sötét sikátoron át siettünk el a fórumig, ahol a keresztények az egykor Apollónnak emelt templom helyébe emelték saját szentélyüket, gondosan felperzselve a pogányságot, kimeszelve és az egy istennek szentelve a falakat. Keresztülhaladtunk a nyugati kapun és találtunk egy árnyékos sarkot, ahol a hívek ájtatosságát imitálva magunk is térdre ereszkedtünk. Culhwch korábban elmondta, hogy a keresztény hívek minden este itt imádkoznak, és minden este ugyanaz az ırület veszi kezdetét, miután a papok kiosztják a kenyeret és bort híveik közt. A kenyér és bor varázserejünek számított, istenük vérét és húsát testesítette meg, és mi némán figyeltük, miként sorakoznak fel a keresztények, hogy részesülhessenek a maguk morzsájában. A hívek legalább fele asszony volt, és ezek az asszonyok, amint megkapták a kenyeret papjuktól, kezdtek révületbe esni. Gyakorta láttam ily különös buzgalmat, hisz
Merlin ısi pogány rítusai is sokszor végzıdtek azzal, hogy a sikoltozó asszonyszemélyek körbetáncolták a Tor tüzeit, s ezek az asszonyok most éppen úgy viselkedtek. Lehunyt szemmel táncoltak s karjaikat lökték a fehérre meszelt mennyezet felé, hol a fáklyák és a tömjén füstje lomhán gomolygó köddé egyesült. Néhányan furcsa szavakat sikoltoztak, mások mozdulatlan révületbe estek és csak bámulták istenük anyjának szobrát, míg többen görcsösen rángatóztak a padlón henteregve, s az asszonyok zöme a három pap szavaira ütemes kántálásba kezdett. A férfiak a templomban jobbára csak figyeltek, bár némelyikük csatlakozott a táncosokhoz, és ezek voltak az elsık, akik derékig lemeztelenítették magukat és bütykös szíjakat ragadva ostorozni kezdték saját hátukat. Ez megdöbbentett, hisz soha azelıtt nem láttam még ilyesmit, s döbbenetem hamarosan rettenetbe is fordult, amikor az asszonyok közül is többen csatlakoztak a férfiakhoz, lelkes kiáltásokat hallatva, amint a korbácsok vért fakasztottak csupasz mellükön és hátukon. Arthurnak sem volt ínyére a látvány. – Ez téboly – suttogta –, színtiszta ırület. – És egyre terjed – óvta Culhwch baljóslatúan. Az egyik asszony egy hosszú, rozsdás lánccal ütötte csupasz hátát, és tébolyult sikolyai sokáig ott visszhangoztak a kıtemplom falai közt, mialatt vére bepettyezte a mozaikpadlót. – Egész éjszaka ezt fogják csinálni – toldotta meg Culhwch. A hívık fokozatosan kezdtek elırébb furakodni, hogy körülvegyék a táncosokat, hátrahagyva hármunkat a különálló árnyékos fülkében. Egy pap ott vett bennünket észre, és rögvest meg is indult felénk. -Magatokhoz vettétek Krisztus testét? – akarta tudni. – Sült libát ettünk – felelt Arthur udvariasan, felállva. A pap végigmért bennünket, és felismerte Culhwchot. Beleköpött Culhwch arcába. – Pogány! -visította. – Bálványimádó! Hogy merted beszennyezni jelenléteddel az Úr templomát? – Megütötte Culhwchot. Ez öreg hiba volt, mert Culhwch olyan csapással felelt, hogy a pap azonmód elterült a köveken, ám a dulakodás felkeltette a hívek figyelmét és kiáltás harsant a táncoló flagellánsokat figyelı férfiak körében. – Ideje indulni – szólt Arthur, és hármasunk gyorsan visszahúzódott a fórumra, hol Culhwch lándzsásai ırizték a palotához vezetı „tat. A keresztények elıözönlöttek templomukból üldözésünkre, ám a lándzsások fegyvereiket leeresztve tömör pajzsfalat alkottak, és a csıCselék meg sem próbálhatta lerohanni a palotát. Arthur a palota ablakából figyelte az ırjöngı keresztényeket. – Mit akarhatnak? – kérdezte tanácstalanul. Mindig is illıen szerénynek szerette vallását. Amikor Lindinisbe jött, mindig szívesen csatlakozott Ceinwynhez és hozzám a reggeli imádság alatt, házi Isteneink szobra elé térdepelve és egy darabka kenyeret áldozva, és a nap többi imádságát is e csendes modorban intézte. Arthur ilyennek szerette a vallást Mérhetetlen zavarral tekintett az Isca templomában látottakra. – Úgy hiszik – kezdte magyarázni Culhwch a vakbuzgalmat, melynek szemtanúi lehettünk –, hogy istenük öt esztendı múlva visszatér a földre, és hitük szerint nekik szent kötelességük elıkészülni az eljövetelére. Papjaik azt hirdetik, hogy a pogányokat korbáccsal kell előzni mielıtt még istenük ideérne, és azért imádkoznak, hogy Dumnoniának végre keresztény királya legyen. – Megkapják hát Mordredet – szólt Arthur komoran. – Akkor jobban teszed, ha átfested a pajzs sárkányát hallá – így Culhwch –, különben, annyit mondhatok, a buzgalmuk csak fokozódni fog. A java még hátravan. – Megbékítjük ıket – bizonygatta Arthur. – Tudatjuk velük, hogy Mordred keresztény, és ez talán megnyugtatja ıket. Talán jobb lenne megépíteni a templomot, amit Sansum akar – tette hozzá, felém fordulva. – Ha ezzel elejét vesszük a lázongásnak – feleltem –, miért is ne? Másnap reggel hagytuk ott Iscát, immár Culhwch és tucatnyi lándzsása kíséretében, s egy római hídon keltünk át az Exén, hogy azután délnek fordulva behatoljunk a sőrőbe, mely Dumnonia legtávolabbi partvidékén feküdt. Arthur többet nem szólt a keresztény tébolyról, melynek tanújául szegıdött, ám furcsán szótlan maradt aznap, és én gyanítottam, hogy a látottak mélyen felkavarták. Győlölte az ırületet, mely megfosztotta a férfiakat és asszonyokat józan
értelmüktıl, s talán azon töprengett, mekkora kárt okozhat a téboly hın szeretett békéjének. Problémáink magvát azonban mégsem Dumnonia keresztényei jelentették, hanem sokkal inkább Tristan. Culhwch küldöncöt menesztett a herceghez, elıre figyelmeztetve ıt jöttünkre, és Tristan elıresietett, hogy bennünket üdvözöljön. Egyedül érkezett, lova vasalt patái jókora porfelhıket vertek az úton, amint felénk vágtázott. Boldogan üdvözölt bennünket, ám visszahıkölt Arthur hővös fogadtatását látva. Arthur fenntartásai nem holmi Tristan iránt érzett rejtett ellenszenvbıl fogantak, hisz nagyon is kedvelte a herceget, hanem sokkal inkább abból a felismerésbıl, hogy nem csupán közvetítenie kell egy vitában, de törvényt is kell ülnie egy régi barátja felett. – Aggodalmai támadtak – próbáltam menteni a helyzetet, és meggyızni róla Tristant, hogy Arthur hővössége egyáltalán nem baljós elıjel. Kantáron vezettem lovamat, hisz mindig is boldoggá tett, ha saját lábamon mehettem valahová, és Tristan, miután üdvözölte Culhwcht, lecsusszant saját nyergébıl és mellettem sétált. Meséltem neki a keresztény tébolyról és Arthur komorságát e felett érzett aggodalmának tulajdonítottam”, ám Tristan hallani sem akart ilyesmirıl. Szerelmes volt, és akárcsak a többi szerelmes, ı sem beszélt egyébrıl, mint szerelme tárgyáról. – Valóságos ékkı, Derfel – bizonygatta –, egy ír gyémánt! – Hosszú léptekkel rótta mellettem az utat, egyik karját átvetve vállamon, hosszú fekete hajában egymásnak koccanó harcosgyürükkel, melyekkel fonatait egyben tartotta. Szakállát immár egyre több ısz szál tarkította, de még így is jóvágású férfiú maradt, csontos orrával és sötét, fürge szemével, melyek a szenvedély tüzétıl izzottak. – A neve – szólt álomittas hangon – Iseult. – Hallottuk hírét – feleltem szárazon. – Demetia gyermeke – folytatta –, Oengus Mac Airem leánya. Uí Liatháin hercegnıje, barátom. – Úgy ejtette Oengus Mac Airem törzsének nevét, mintha minden egyes szótagot a legnemesebb aranyból öntötték volna. – Uí Liatháini lseult. Még csak tizenöt nyarat látott, és máris oly szépséges, akár az éjszaka. Arthur Guinevere iránt érzett zabolátlan szerelmére gondoltam, majd saját csillapíthatatlan vágyakozásomra Ceinwynért, és a szívem is belesajdult. Tristant elvakította a szerelem, magával repítette, félırültté tette. Mindig is szenvedélyes férfiú volt, ingázva a legsötétebb kétségbeesés és a magasan szárnyaló önfeledt boldogság közt, ám most elıször lehettem tanúja, miként kapja fel lelkét pilleként a szerelem vihara. – Atyád – figyelmeztettem – vissza akarja kapni Iseultot. – Atyám öreg – felelte ı, félresöpörve minden ellenvetést –, és mikor meghal, vitorlák szárnyán repítem az én Uí Liatháini hercegnımet Tintagel érckapuihoz, hol kastélyt építtetek neki, melynek ezüsttornyai a csillagokba érnek. – Felnevetett, saját szertelenségét hallva. -Imádni fogod ıt, Derfel. Többet nem is szóltam, csak hagytam, hogy beszéljen és beszéljen. Nem szomjúhozta híreinket, mit sem érdekelte, hogy három leányom született, vagy hogy a szászok védekezésbe szorultak; az ı minden-ségében nem jutott másnak hely, csak Iseultnak. – Várj csak, míg meglátod, Derfel! – mondogatta újra és újra, s minél közelebb értünk Menedékükhöz, annál izgatottabb lett, míg végül, képtelenül egyetlen pillanatig is tovább távol maradni Iseulttól, felkapott lovára és elıre „vágtatott. Arthur incselkedı pillantást vetett rám, azután elfintorodott. – Szerelmes – legyintett, mintha szükség lenne magyarázatra. – Örökölte atyja jellemét – tette hozzá Arthur mogorván. – Te és én ismerjük a szerelmet, uram – szóltam –, legyünk hát kedvesek hozzájuk. Tristan és Iseult menedéke gyönyörő helyen feküdt, talán a leggyönyörőbb helyen, amit csak valaha láttam. Ehelyütt az enyhe lankákat patakok és erdıségek szelték át meg át, gazdag folyók szaladtak sebesen a tenger felé, s a magas szirtek hangosak voltak a rikácsoló madár-seregtıl. Zabolátlanul vad hely, ám mégis fényőzı; épp a szerelmesek fennkölt tébolyához illı. És itt, egy erdı mélyén megbúvó aprócska csarnokban, találkoztam Iseulttal. Apró, sötét, réveteg és törékeny, így emlékezem Iseultra. Alig több egyszerő gyermeknél, noha egy asszony szerepkörébe kényszerítették Mark király házassága által. Az én szememben félénk, vékonyka leánynak tetszett, a nem túl távoli asszonykor burkolt ígéretével hatalmas, sötét szemében, melyeket le sem vett rólunk, míg Tristan erısködött, hogy
üdvözöljön bennünket. Iseult meghajolt Arthur elıtt. -Nem kell meghajolnod – szólt Arthur, felemelve a lányt-, hisz királynı vagy. – Azután ı ereszkedett féltérdre, hogy csókkal illesse a parányi kezet. Iseult hangja éppoly erıtlen volt, akár egy árny sustorgása. Fekete haját, hogy korosabbnak tőnjék, jókora hajtekercsbe fonva viselte feje tetején, s alaposan megrakta magát ékszerekkel is, ám ezeket oly esetlen bájjal viselte, hogy leginkább Morwennára emlékeztetett, mikor felöltözött anyja ruháiba. Szorongással tekintett ránk. Iseult, úgy gondolom, még Tristan elıtt ráébredt, hogy fegyveres lovasaink nem barátként, hanem sokkal inkább bírákként érkeztek. Culhwch ellátta a szerelmeseket mindennel. A hasadékfából és rozsszalmából emelt csarnok nem volt nagy, ám gondosan megépített, s egykoron egy törzsfı lakott itt, aki támogatta Cadwy lázadását és ezért a fejével fizetett. A csarnokot, a közelben álló három kunyhóval és egy terménytárolóval egy cölöpkerítés fogta körbe; egy fákkal sőrőn benıtt lapos földmélyedésben, ahol a tenger felıl érkezı viharos szelek nem tehettek kárt az építményekben, s ahol hat hőséges lán-dzsás ırizte a szerelmeseket és a rabolt kincset rejtı földhalmot. Tristan és Iseult itt gondolta szerelmét negédes dalba önteni. Arthur azonban egy csapásra foszlányokra tépte a muzsikát. – A kincset – közölte Tristannel még azon az éjjelen – vissza kell juttatnod atyádnak. – Megkaphatja! – kiáltott Tristan. – Csupán azért hoztam magammal, hogy ne szoruljak a könyörületedre, uram. – Amíg ezen a földön élsz, herceg – szólt Arthur nehézkesen –, a vendégünk vagy. – És mennyi ideig lesz ez így, uram? – kérdezte Tristan. Arthur összevonta szemöldökét és felnézett a csarnok megfeketedett gerendáira. – Már esik is? Oly rég nem esett már. Tristan újra feltette a kérdést, és Arthur újra megtagadta a választ. Iseult a herceg kezéért nyúlt és megszorította, miközben Tristan Lugg Vale-re emlékeztette Arthurt. – Amikor senki más nem sietett a segítségedre, uram, én akkor is megtettem – szólt Tristan. – Megtetted, herceg – engedte meg Arthur. – S amikor Owain ellen harcoltál, én ott álltam melletted. – Megtetted – ismételte Arthur. – És elhoztam lándzsáimat London alá is. – Megtetted, herceg, és vitézül harcoltatok. – Magamra vettem a Kerekasztal esküjét is – folytatta a sorolást Tristan. Immár senki sem nevezte Britannia Testvériségének. – Így tettél, herceg – ismerte el Arthur vonakodva. – Akkor hát, uram – kérlelte Tristan –, nem érdemlem segítséged? – Sokat érdemelsz, herceg – felelt Arthur –, és észben is fogom ezt tartani. -Kitérı válasz volt, de Tristannek aznap estére be kellett érnie ennyivel. Hátrahagytuk a szerelmeseket csarnokukban és az eleségraktárban vetettünk szalmaágyat magunknak. Az esı elvonult aznap este, a következı nap meleg és gyönyörőséges hajnalra ébredtünk, hogy azt találjuk, Tristan és Iseult már elhagyta a csarnokot. – Ha maradt cseppnyi józan eszük – morogta Culhwch –, olyan messze mennek innét, amilyen messzire csak tudnak. – Ezt teszik vajon? – Nem maradt cseppnyi józan eszük sem, Derfel, hiszen szerelmesek. Azt hiszik, az egész világ kegyesen tekint rájuk. – Culhwch alig észrevehetı sántítással járt, az Aelle elleni ütközetben szerzett seb örökségeként. – A tengerhez mentek – mondta végül –, imádkozni Manawydanhez. Culhwch és jómagam követtük a szerelmeseket, kimászva a védett földteknıbıl, az éles szirtben végzıdı szeles dombtetıre, mely felett tengeri madarak köröztek és amelynek
tövéhez fehér tajtékot vetve csapódtak az óceán szüntelen hullámai. Culhwch és én a szirttetın álltunk meg, majd lenéztünk a parányi öbölre, hol Tristan és Iseult sétált a homokfövenyen. Elızı este, figyelve a feszengı királynıt, még nem értettem igazán, mi lovallta Tristant a tébolyult szerelembe, ám azon a szeles reggelen már megértettem. Figyeltem, ahogy Iseult hirtelen elválik Tristantıl és elıreszalad ugrándozva, majd hátrafordulva és szerelmese felé kacagva. Laza fehér öltözetet viselt és fekete haja, kiszabadulván a hajfonat szorításából, szabadon repkedett feje körül a sós tengeri szélben. Olyannak tetszett, akár egy pajkos kobold, akár a vízi nimfák, akik gyakorta táncoltak Britannia földjén még a rómaiak eljövetele elıtt. Es ekkor talán hogy incselkedjék Tristannel, vagy hogy fohászai közelebb érhessenek Manawydan, a tengeri isten füleihez, Iseult fürgén beszaladt a partot ostromló hullámok közé. Oly mélyen merült el a hullámokban, hogy el is tőnt szemünk elıl, hátrahagyva a döbbent Tristant a homokparton, amint a vadul örvénylı fehér tajtéktömegre meredt. Azután, oly kecsesen, akár a vidra a hegyi patakból, elıbukkant a habok közül. Integetett, majd úszott egy keveset, azután kigázolt a partra testéhez tapadó vizes fehér ruhájában. Képtelen voltam nem meglátni aprócska melleit és hosszú, karcsú lábait, ám Tristan hamarosan elrejtette ıt szemünk elıl, hosszú fekete köpenyébe burkolva a testet, majd ott, a kavargó tenger mellett, erısen magához szorította, hogy sósnedves hajának préselje arcát. Culhwch és én hátrébb léptünk, magukra hagyva a szerelmeseket a homokparton a szilaj szélben, mely aznap a mesés Lyonesse felıl fújt. – Nem küldheti vissza ıket – morogta Culhwch. – Nem, azt nem teheti – értettem vele egyet. A szüntelenül mozgó tengerre meredtünk. – Akkor hát Arthur miért nem biztosítja ıket errıl? – akarta tudni Culhwch ingerülten. – Nem tudom. – El kellett volna küldenem ıket Broceliandébe – A szél megemelte Culhwch köpenyét, amint nyugatnak indultunk a kis öböl feletti dombtetın. Utunk elvezetett egy magaslatra, ahonnét az egész természetes kikötıt beláthattuk, ahol az óceán elárasztotta a folyóágyat és széles, védett tengeri tavakat hozott létre. – Halcwm – nevezte meg Culhwch a kikötıt –, és a füst a sófızık üstjeit jelzi. – A tavakon túl szürkén pislákoló fények felé mutatott. – Kell lennie olyan hajósnak, aki elvihetné ıket Broceliandébe – szóltam, hisz a kikötıben legalább tucatnyi hajót láttam horgonyozni. – Tristan nem menne el – rázta a fejét Culhwch komoran. – Felvetettem már neki, de ı barátjának hiszi Arthurt. Megbízik Arthurban. Alig várja, hogy király legyen, s lándzsáit felajánlja a szolgálatára. – Akkor hát miért nem végez atyjával? – kérdeztem keserően. – Ugyan abból az okból, amiért mi sem vágjuk el annak a fattyú Uordrednek a torkát – felelt Culhwch. – Egy királyt megölni nem holmi apróság. Azon az estén újra a csarnokban vacsoráztunk, s Tristan újra felvetette a kérdést, meddig maradhat ı és Iseult Dumnoniában, ám Arthur ezúttal is kerülte az egyenes választ. – Holnap – ígérte Tristannek –, holnap mindent eldöntünk. Ám másnap reggel két sötét hajó furakodott be Halcwm tengeri tavai közé, karcsú árbocain rongyos vitorlákkal, orrán sólyomformát mintázó faragványokkal. A két hajó evezıspadjain csak úgy hemzsegtek a férfiak, kik, miután a tengeri szelek cserbenhagyták a vitorlákat, megmentették evezılapátjaikat és a partvonal felé vezették a sötét hajókat. Kévébe kötött lándzsák támaszkodtak a hajók tatjának, ahol a kormányosok hatalmas lapátjaikkal a biztonságos rév felé irányították a dereglyéket. A hajók orrához mindenütt zöld ágakat kötöztek, jelezve, hogy a lélekvesztık békében érkeztek. Nem tudhattuk, ki jött a két hajóval, de kételynek így sem maradt hely. Mark király ért el hozzánk Kernowból. Mark király nagytestő ember volt, aki engem leginkább az öregkori Utherre emlékeztetett. Oly kövér volt, hogy segítség nélkül képtelen lett volna megmászni Halcwm dombját, így négy lándzsása hordozta székét, két erıs rúd segítségével. Negyven lándzsás szegıdött kíséretül a királyhoz, kiket Cyllan, Mark bajnoka vezetett. A nehézkes hordszék lassan
imbolyogva ért fel a dombtetıre, majd le a fás völgybe, hol Tristan és Iseult menedéket remélt találni magának. Iseult felsikoltott, mikor meglátta ıt, majd rémületében menekülni próbált férje elıl, ám a cölöpkerítésen mindössze egy bejárat nyílt, és azt is eltorlaszolta Mark roppant hordszéke, így hát visszaszaladt a csarnokba, csapdába esett szerelméhez. A csarnok kapuját Culhwch emberei vigyázták, ık pedig nem voltak hajlandóak beengedni Cyllant, vagy akár Mark egyetlen más emberét az építménybe. Hallottuk Iseult reményvesztett zokogását, Tristan kiáltozását, és Arthur könyörgését. Mark király megparancsolta, hogy székét a csarnok kapujával szemközt eresszék le, és itt várakozott, míg Arthur, fakó és feszült vonásokkal, elı nem bukkant és le nem térdepelt elıtte. Kernow királyának petyhüdt arcát szétszakadt vérerek foltjai tarkították. Szakálla ritkás volt és fehér, lélegzete reszelısen tört fel torkából, apró szemébıl nyalka szivárgott. Biccentett Arthumak, majd kikecmergett székébıl, és vaskos, bizonytalan lábán követte ıt a legközelebbi viskóba. Meleg volt a nap, ám Mark tömzsi testét fókaprém köpenybe bújtatta, mintha bizony fagyosnak találná. Elfogadta Arthur segítı karját, míg elfáradt a kunyhóig, ahol már elıre felállítottak a számukra két széket. Culhwch, nem rejtve véka alá undorát, testével torlaszolta el a csarnok bejáratát, és elıvonta kardját. Egy ideig én is ott álltam, míg mögöttünk a fekete hajú Iseult vigasztalanul zokogott. Arthur egy teljes órán át maradt a kunyhóban, majd elıjött, hogy tekintetét Culhwchra és rám emelje. Fáradtan sóhajtott, majd elhaladt mellettünk, és eltőnt a csarnokban. Nem hallottuk, mit mond, ám annál inkább hallottuk Iseult sikolyát. Culhwch megvetıen mérte végig Kernow lándzsásait, szinte könyörögve, hogy egy, legalább egy kihívja maga ellen, ám senki sem dacolt vele. Cyllan, a bajnok, mozdulatlanná merevedett a kapu mellett, kezében lándzsájával és jókora hosszú kardjával. Iseult újra sikoltott, majd hirtelen Arthur bukkant elı a napfénybe és ragadta meg karomat. – Jöjj, Derfel. – És én? – kérdezte Culhwch neheztelve. – İrizd ıket, Culhwch – felelt Arthur. – Senki sem léphet a csarnokba. Elindult, és én vele tartottam. Nem szólt semmit, miközben megmásztuk a dombot a csarnoktól, és nem szólt, amint a kanyargós ösvényen tovább sétáltunk, sıt még akkor sem, miután felértünk a szirt tetejére. A tengerbe nyúló kavicsos földnyelven sziporkázva törtek meg a tajtékos hullámok, hogy permetüket magasba kapja a szüntelen szél. A nap fennen ragyogott le ránk, ám a tengerre már sötét felleg ereszkedett, és Arthur mozdulatlanul meredt az üres hullámokat dagasztó fekete esıre. A szél belekapaszkodott fehér köpenyébe. – Ismered Excalibur legendáját? – kérdezte hirtelen. – Jobban, mint te magad, gondoltam, ám most sem árultam el, hogy a penge egyike Britannia elveszett Kincseinek. – Annyit tudok, uram -feleltem, eltöprengve azon, hogy vajon miért tesz fel nekem ily kérdést e vészterhes pillanatban –, hogy Merlin egy álomvetélkedésen nyerte el, még Írországban, és hogy a Köveknél adta át neked. És azt is elmondta, hogy amikor nagy szükségben leszek, egyebet sem kell tennem, mint elıvonni a pengét, belemártani a földbe, és Gofannon a Túlvilágról is a segítségemre fog sietni. Igazam van? – Igen, uram. – Akkor hát, Gofannon! – üvöltötte a tengeri szélbe, amint elıvonta a csillogó pengét. – Jöjj! – És e kiáltással a földbe döfte a kardot. Sirály rikoltott a szélben, a tenger próbálta magával szippantani a sziklákat, amint visszavonult a mélyben, sós szél kapaszkodott köpenyeinkbe, ám isten nem mutatkozott. – Bocsássák meg nekem az Istenek-szóit végül Arthur, az imbolygó pengére meredve –, de egyébre sem vágyom, mint megölni azt a hájas szörnyeteget.
– Akkor hát miért nem teszed? – kérdeztem nyersen. Egy ideig nem felelt és láttam, hogy könnyek peregnek végig beesett arcán. – Halált kínáltam nekik, Derfel – mondta ki. – Gyors és fájdalommentes halált. – Letörölte arcát, majd hirtelen haragjában felrúgta a pengét. – Istenek! – köpte a pengére. – Miféle Istenek? Kihúztam Excaliburt a gyepszınyegbıl, és letöröltem a földet hegyérıl. Nem volt hajlandó elvenni tılem, ezért tiszteletteljesen lefektettem a pengét egy szürke görgetegkıre. – Akkor hát mi történik velük, uram? – kérdeztem. Arthur letelepedett egy másik sziklára. Egy ideig nem válaszolt, csak a távoli esıt nézte a tenger felett, míg a könnyek tovább peregtek arcán. – Nekem az életem – mondta végül – esküim szerint kell leélnem. Nem ismerek más módot. Győlölöm az esküt, miként minden férfi, hisz az eskü megköt bennünket, megfoszt szabadságunktól, és ki az közülünk, ki ne szabadságra vágyna? De ha elhagyjuk esküinket, elhagyjuk legfıbb vezérfonalunk. A káoszba hullunk. Elbukunk. Nem leszünk különbek a fenevadaknál. – Egyszeriben képtelen volt tovább folytatni, és csak zokogott vigasztalanul. A tenger méltóságteljes szürke hullámaira meredtem. Honnét, tőnıdtem el, indulnak ezek a hullámok, és hová tartanak? – Tegyük fel -szóltam idıvel –, hogy egy eskü csupán jó szándékú tévedés. – Tévedés? – nézett fel rám, majd fordult ismét az óceánhoz. – Néha – folytatta színtelen hangon – egy esküt nem lehet megtartani. Nem menthettem meg Ban királyságát, pedig Isten rá a tanúm, mennyire próbáltam, mégsem tehettem meg. így hát megszegtem eskümet és fizetni is fogok érte, noha nem szántszándékkal tettem. Meg kell ölnöm Aelle-t, és ezt az eskümet, ha törik, ha szakad, be is tartom, ám azzal még nem szegtem meg, hogy késedelmet szenved az ügy. ígéretet tettem rá, hogy visszafoglalom Henis Wyrent Diwmachtól, és egy napon ezt is teszem majd. Ez az esküm talán valóban tévedés, de már megesküdtem. ím hát a válasz kérdésedre. Ha esküd tévedés is, kötelességed beteljesíteni, hisz megesküdtél. – Letörölte könnyeit. – így hát egy napon Diwrnach ellen kell majd vezetnem lándzsáimat. – Marknak nem tettél esküt – szóltam keserően. – Igaz – engedte meg –, ám Tristan és Iseult annál inkább. – És az ı esküjük a te ügyed is? – kérdeztem. Kardjára meredt. A szövevényes mintákkal kihányt ezüstös penge és a kinyújtott nyelvő sárkányfı tompán tükrözték vissza a távoli palaszürke felhıket. – A kard és a szikla – suttogta, talán a pillanatra gondolva, amikor Mordred királyunkká emelkedett. Hirtelen felállt, majd hátát fordítva a kardnak a szárazföld zöld szíve felé fordult. – Tegyük fel – szólt hirtelen –, hogy két eskü ütközik egymással. Tegyük fel, esküt tettem rá, hogy oldaladon harcolok, ám ugyanilyen esküt tettem ellenségednek is. Melyiket teljesítsem? – Amelyik elébb tétetett – feleltem, jól ismerve a törvényt. – És ha mindkettıt együtt tettem? – Akkor vesd alá magad a király ítéletének. – Miért épp a királyénak? – Úgy kérdezgetett, akárha zöldfülő lándzsás lennék, kit a törvényre okít. – Mert esküd köt királyodhoz – feleltem engedelmesen –, és mert minden kötelmed felett köt neki adott szavad. – Így hát a király esküink birtokosa – szólt kényszeredetten –, és király nélkül nem vagyunk egyebek teljesíthetetlen eskük átláthatatlan szövevényénél. Király nélkül a káosz uralkodik. Minden eskü a királyhoz vezet, Derfel, minden kötelmünkkel a királynak tartozunk, minden törvényünk királyunkat oltalmazza. Ha ellene szegülünk a királynak, a rendnek szegülünk ellene. Harcolhatunk más királyok ellen, akár meg is ölhetjük ıket, de csak mert királyunkat, s vele a rendet fenyegetik. A király, Derfel, egy az országgal, és mi a királyhoz tartozunk. Bármit is teszünk, királyunkat kell támogatnunk. Tudtam, hogy nem Tristanrıl és Markról beszél. Mordredet értette, felbátorítván arra, hogy szóba hozzam a kimondatlan gondolatot, melynek súlya évek óta nyomta már Dumnonia vállát. – Vannak olyanok, uram – mondtam kimérten –, akik szerint neked
magadnak kellene királlyá lenned. – Nem! – üvöltötte a szélbe a szót. -Nem! – ismételte, immár csendesebben, felém fordulva. – A kıre fektetett kardra tekintettem. – Miért nem? – Mert esküt tettem Uthernek. – Mordred – mondta lassan – nem alkalmas királynak. És ezt te is tudod. Elfordult, és újra a távolba fúrta tekintetét. – Mordred a királyunk, és nekünk elég, ha ennyit tudunk róla. Birtokosa eskünknek. Mi nem ítélhetjük meg ıt, ı megítélhet bennünket, s ha te vagy én úgy döntünk, hogy másnak kellene királynak lennie, hová lesz akkor a rend? Ha valaki igaztalanul foglalja el a trónt, akkor bárki elveheti azt. Ha én elveszem, miért ne venné el tılem is valaki? Ott lenne vége minden rendnek. Káosz várna ránk. – Gondolod, hogy Mordredet érdekli a rend? – kérdeztem keserően. – Azt gondolom, Mordredet még királyunkká sem koronáztuk annak rendje és módja szerint – felelt Arthur. – Azt gondolom, hogy a reá váró feladatok megváltoztathatják. Én is úgy hiszem, hogy inkább nem fog megváltozni, de mindenekelıtt Derfel, hiszem, hogy ı a mi királyunk, s ezért el kell viselnünk ıt, ha tetszik, ha nem. Az egész világon, Derfel – folytatta, hirtelen felkapva Excaliburt és széles mozdulattal körbemutatva a láthatáron –, az egész világon csupán egy biztos rend létezik, s ez a királyság rendje. Nem az Isteneké. İk elhagyták Britanniát. Merlin úgy gondolta, visszahozhatja ıket, és nézd most nieg Merlint. Sansum azt mondja, az ı istenének van hatalma, és ez talán igaz is, ám ez az isten nem nekem való. Én csak királyokat látok, s a királyokban esküket és kötelességeket. Ezek nélkül oktalan vadállatok lennénk, kik odújukért marakodnak. – Visszatolta Excaliburt a hüvelyébe. – A királyok oldalára kell álmom, mert nélkülük káoszba hullanánk, ezért hát közöltem Tristannel és lseulttal, hogy ki kell állniuk a törvény elé. – Törvény! – kiáltottam, kiköpve a főre. – Arthur dühösen pördült felém. – Vád érte ıket – kiáltott –, a tolvaj-lás vádja. Az esküszegés vádja. A paráznaság vádja. – Az utolsó vádra eltorzult arca, és újra a tenger felé fordulva kiköpött. – Hiszen szerelmesek! – tiltakoztam, és mikor nem válaszolt, egyenest nekitámadtam. – És neked törvény elé kellett állnod, Arthur ap Uther, amikor megszegted esküdet? És nem a Bannek tett esküdet, de azt, amelyikkel Ceinwynt a jegyeseddé tetted? Esküt szegtél, mégsem hurcolt senki az elöljárók elé! Ádáz haraggal pördült ismét felém, és néhány szívdobbanásnyi idıre már azt gondoltam, újfent elıvonja az Excaliburt, s azzal ront rám, de azután megrázkódott és mozdulatlanná lett. Szemében megint könnyek csillantak. – Megszegtem eskümet, igaz. Gondolod, nem bántam meg épp eléggé? – Mégsem engednéd, hogy Tristan esküjét szegje? – İ tolvaj! – vicsorogta Arthur dühödten. – Gondolod, hogy kockáztatnunk kellene a sok évnyi háborúskodást egy tolvajért, ki saját Mostohaanyjával fekszik össze? Te beszélsz majd a halott földmővesek családjával, és kárpótolod ıket szeretteik haláláért, Tristan szereljenek nevében? Gondolod, hogy asszonyoknak és gyermekeknek kell meghalnia, csak mert egy herceg szerelembe esett? Ez lenne a te 'gazságod? – Az az én igazságom, hogy Tristan a barátunk – válaszoltam, s amikor nem felelt, kiköptem a lába elé. – Te küldettél Markért, igaz? – vádoltam. Bólintott. – Igen. Iscából küldtem fullajtárt. – Tristan akkor is a barátunk! – ordítottam. Lehunyta szemét. – Megrabolt egy királyt – szólt csökönyösen. -Aranyat rabolt, feleséget, büszkeséget. Megszegte esküjét. Atyja igazságot akar, és én felesküdtem az igazságra. – İ a te barátod is éppúgy – erısködtem –, mint az enyém. Felnyitotta szemét, és rám meredt. – Egy király jött hozzám, Derfel, hogy igazságot kérjen. Csak azért utasítsam el Markot, mert öreg, faragatlan és ocsmány? A fiatalság és szépség talán megérdemli a maga
nyakatekert igazát? Mi egyébért harcoltam ennyi éven át, ha nem azért, hogy az igazság ugyanaz legyen mindenki számára? – Most már szinte könyörgött hozzám. – Amikor ide utaztunk, annyi városon és falun át, az emberek talán szétszaladtak, fegyvereinket látván? Nem! És miért nem? Mert ık is tudják, hogy Mordred királyságában igazság honol. És most, csak mert egy fiú atyja feleségével bújik az ágyba, félre kellene dobnunk ezt az igazságot, mint egy kényelmetlenné vált terhet? – Igen – feleltem meggyızıdéssel –, mert ı a barátunk, és mert ha törvény elé kell állniuk, bőnösnek is fogják találni ıket. Semmi esélyük a törvény elıtt – tiltakoztam elkeseredve –, hisz Mark a Szavahihetık közül való. Arthur arcán szomorú mosoly csillant meg, amint feltört benne az emlék, melyet szántszándékkal eszébe idéztem. Az emlék Tristannel való elsı találkozásunkról szólt, szintén egy jogi természető vitában, melynek során kis híján égbekiáltó igazságtalanság történt csupán azért, mert a megvádolt a Szavahihetık közül való volt. A mi törvényeinkben a Szavahihetı által elıtárt bizonyítékok vitathatatlanok voltak. Akár ezren is állíthatták az ellenkezıjét, mindez semmit sem nyomott a latban egy úr, egy druida, egy pap, egy gyermeke nevében beszélı atya, egy ajándéka nevében szóló ajándékozó, egy szüzességét védı hajadon, egy állatai nevében szóló pásztor, avagy egy utoljára szóló elítélt szavával szemben. Mark pedig úr volt, király, kinek szava súlyosabb volt egy hercegénél vagy egy királynıénél. Britannia egyetlen törvényszéke sem mentette volna fel Tristant és Iseultot, és ezt Arthur is jól tudta. S Arthur esküt tett, hogy fenntartja a törvényt. Ám azon a napon, hogy Owain kis híján csúfot őzött a törvénybıl, mikor szavahihetısége mögé bújva hazudott, Arthur a kardok törvényéhez folyamodott. Tristan nevében akkor Arthur szállt harcba Owain ellen, és gyızött is. – Tristan – mondtam most Arthurnak – folyamodhat a kardok törvényéhez is. – Ehhez joga van – engedte meg Arthur. – Én pedig a barátja vagyok – folytattam hővösen –, tehát harcolhatok érte. Arthur úgy meredt rám, mintha csak most látta volna be ellenségességem valódi mélységeit. – Te, Derfel? – kérdezte. – Harcolni fogok Tristanért -jelentettem be fagyos hangon –, mert a barátom. Miként egykor te is az voltál. Néhány szívdobbanásnyi idıre mozdulatlanná merevedett. – Ez jogodban áll – bólintott végül –, de nekem akkor is tennem kell a kötelességem. – Elindult, s én tízlépésnyi távolságból követtem; mikor lassított, én is lassítottam; mikor hátrafordult, félrekaptam a tekintetem. Harcolnom kellett barátom igazáért. Arthur kurtán elrendelte, hogy Tristant és Iseultot Culhwch lán-dzsásai kísérjék Iscába. Ott, adta tudtunkra, kerül majd sor a törvénykezésre. Mark király adja az egyik bírát, mi dumnoniaiak a másikat. Mark király megült székében, s nem szólt egy szót sem. Amellett érvelt, hogy a törvényt Kemowban üljék meg, pedig azt neki is tudnia kellett, hogy a helyszín mit sem számít. Tristan nem lép a törvény színe elé, mert Tristan aligha élné túl a törvénykezést. Tristan egyedül a kardok igazában bízhat. A herceg kilépett az aprócska csarnok kapuján és farkasszemet nézett atyjával. Mark vonásai nem árulkodtak érzelemrıl, Tristan arcából minden szín kifakult, míg Arthur lehajtott fıvel ácsorgóit, mint akinek semmi dolga e két férfival. Tristan nem viselt fegyverzetet és nem hordott pajzsot sem. Harcosgyőrükkel ékesített fekete haját most gondosan hátrafelé fésülte, és egy fehér vászonszalaggal kötötte egybe, melyet bizonyára Iseult ruhájáról szaggatott le. Inget viselt, nadrágot és csizmát; oldalán pedig ott függött kardja. Megtette a távolság felét atyja széke felé, és ott megállapodott. Elıvonta kardját, belenézett atyja kifürkészhetetlen szemébe, majd ledöfte pengéjét a földbe. – A kardok törvényéhez folyamodom! – jelentette be. Mark vállat vont, és unott kézmozdulatot tett, melynek nyomán Cyllan elvált lándzsásai sorától. Tristan láthatóan ismerte a bajnok rátermettségét, hisz nyugtalanul figyelte, amint a
hatalmas testő ember, kinek torzonborz szakálla a csípıjét verdeste, ledobja magáról a köpenyt. Cyllan hátravetette hollófekete haját a bárd alakú tetoválásról es vassisakot húzott a fejébe, majd beleköpött tenyerébe, beledörzsölte a köpetet bırébe, és elırébb lépett, hogy félrelökje Tristan pengéjét E mozdulattal jelezte, hogy elfogadja a herceg kihívását. Elıhúztam a Hywelbane-t a hüvelyébıl. – Én harcolok Tristan nevében – kiáltottam. Furcsa nyugtalanság férkızött hangomba, nem is annyira a küzdelem kilátásaitól, hanem sokkal inkább mert megéreztem, hogy roppant szakadék nyílik az életemben; szakadék, mely elválaszt Arthurtól. – Én harcolok Tristan nevében – erısködött Culhwch. Barátom odasietett és szilajon megállt mellettem. -Neked lányaid vannak, ostoba – sziszegte oda. – Miként neked is. – De én hamarább kipukkasztom ezt a szakállas varangyot, mint te, sápkóros szászok ivadéka – incselkedett velem Culhwch. Tristan közénk lépett és tiltakozásba fogott, hogy csakis ı küzdhet meg Cyllannel, mert ez az ö harca és senki másé, de Culhwch rámordult, hogy húzódjék vissza a csarnokba. – Kétszer akkora férfiakat is lebírtam már, mint egy szırcsimbók – mondta még Tristannek. Cyllan elıvonta hosszú kardját és megsuhintotta a levegıben. – Egyszerre csak egy – vetette oda hetykén. – Mindegy, melyikıtök. – Nem! -kiáltott fel hirtelen Mark király. Magához intette Cyllant és két másik lándzsását, és a három férfi a hordszék mellé térdepelve hallgatta végig a király rendelkezéseit. Culhwch és én feltettük, hogy Mark most jelöli ki három emberét, akik felveszik velünk a harcot. – Enyém az a szakállas fattyú – döntött idejekorán Culhwch –, tiéd lehet az a vöröshajú gané, Derfel, a herceg pedig kinyúvasztja azt a kis kopaszt. Két perc alatt végzünk. Iseult osont elı a csarnokból. Bizonyosan megrémisztetté ıt Mark látása, mégis elıjött, hogy magához ölelje Culhwchot és engem. Culhwch habozás nélkül felkapta a könnyő testet a földrıl, míg jómagam beértem azzal, hogy csókot leheljek a parányi, sápadt kézfejre. Köszönöm nektek – hálálkodott azon az erıtlen, sóhajnyi hangján. Szeme kivörösödött a könnyektıl. Lábujjhegyre ágaskodott, hogy Tristant csókolja, majd ijedt pillantást vetve hájas férjére visszamenekült a csarnok árnyai közé. Mark megemelte busa fejét a vidraprém nyakravalóban. – A kardok törvénye – szólt vizenyıs hangján – megköveteli, hogy két harcos mérje össze tudását. Sosem volt ez másként. – Akkor küldd egyesével a nyoszolyólányaidat, felség – kiáltott vissza neki Culhwch –, s én egyesével bánok el velük. Mark megrázta fejét. – Egy férfi, egy kard – erısködött –, s a fiam kérte magának e kiváltságot, ezért hát neki kell harcolnia. – Felség – szóltam –, a szokás megengedi, hogy bármely leni harcolhat barátja nevében a kardok törvényszékén. Én, Derfel Cadarn, ragaszkodom e kiváltsághoz. – Még sosem hallottam ilyen szokásról – hazudta Mark. – Arthur annál inkább – vágtam rá nyersen. – Egykor ı vette fel a küzdelmet fiad nevében, s most nekem kötelességem ezt megtenni. Mark Arthur felé fordította zavaros malacszemét, ám Arthur a fejét rázta, mintha azt felelné, hogy neki semmi köze az egész perpatvarhoz. Mark visszafordult hozzám. – Fiam bőne oly becstelen, hogy más nem harcolhat igazáért, csakis ı. – Én fogok harcolni érte! – kiáltottam, majd Culhwch lépett oda mellém, s kezdett erısködni, hogy ezt a küzdelmet ı fogja megvívni Tristan nevében. A király meredten nézett bennünket, majd felemelte kezét s unott mozdulatot tett. Kernow lándzsásai, a vörös hajú és a kopasz férfi parancsnoksága alatt, pajzsfalat formáltak a király intésére. Két ember mélyen sorakoztak fel, és az elsı sor áthatolhatatlan falat formált pajzsaiból, miközben a hátsók a magasba emelték pajzsaikat, hogy az elöl állók fejét védelmezzék. Azután, mintegy parancsszóra, valamennyien a földbe szegezték
fegyverüket. – A szemét fattyai – sziszegte Culhwch, amint megértette, mi fog most történni. – Megtörjük a soraikat, Lord Derfel? – kérdezett rám. – Ha az istenek is úgy akarják, Lord Culhwch – feleltem bosszúra szomjasán. Negyvenen sorakoztak fel Kernow embereibıl, szemben mi hármunkkal. A negyven katona lassan araszolt elıre összezárt pajzsfalában, a sisakok pereme alól meredt tekintettel figyelve minden mozdulatunkat. Nem hordoztak lándzsát, s nem vonták elı pengéiket sem. Nem megölni, csupán kiiktatni akartak bennünket. És Culhwch meg én rájuk rontottunk. Évek óta nem kellett már pajzsfalat feltörnöm, de az ısi téboly most is felülkerekedett rajtam, amint Bel, majd Ceinwyn nevét sikoltottam, és a Hywelbane hegyével a legközelebbi katonának támadtam. A férfi lebukott, én pedig abban a pillanatban nekivetettem vállam a pontnak, ahol a két szomszédos Pajzs éle találkozott. A fal megtört, és én diadalittasan üvöltöttem fel, amint a Hywelbane markolatgombjával lecsaptam a férfi tarkójára, majd elıredöftem, hogy kiszélesítsem a hasadékot. Egy csatában embereim mostanra felzárkóztak volna mögém, hogy ékként hasítsanak az ellenség °'dalába és vérével itassák a földet, ám ezúttal senki sem követett, és nem fegyverek szegezıdtek ellenem, csak pajzsok és pajzsok, így bármennyit is lengettem a Hywelbane pengéjét magam körül, azok a pajzsok áthatolhatatlan rengetegként fogtak körbe. Megölni egyetlen lándzsást sem mertem, hisz az ellenség jól láthatóan még az ütközet elıtt félrehajította fegyverét, s így nem maradt egyéb választásom, mint hogy próbálom elrémíteni ıket. Azt ık is tudták, hogy nem tehetek komoly kárt bennük, így a pajzsok győrője egyre szorosabbra zárult körülöttem, amikor pedig a Hywelbane halott acélként állapodott meg kezem között, Kernow pajzsai hirtelen elırelendültek. Hallottam, hogy Arthur kurta parancsot ad, és gyanítottam, Culhwch emberei avagy saját lándzsásaim a segítségünkre siettek volna, ha Arthur vissza nem rendeli ıket. Arthur nem akart véres küzdelmet vagy viszályt Kernow és Dumnonia közt. Csupán egyszer s mindenkorra véget akart vetni ennek a kínos ügynek. Culhwch hasonlóképp csapdába esett. Dühödten vetette magát kínzóira, fattyaknak, kutyáknak és férgeknek címezte ıket, ám Kernow emberei tartották magukat a parancshoz. Egyikünket sem érhette bántalom, de oly szorosan fogtak körül bennünket a katonák és a pajzsok, hogy Iseulttal együtt csak nézhettük, amint Kernow bajnoka elılép, földnek szegezi a kardját és kurtán biccent hercege felé. Tristan tudta, hogy meg fog halni. Elıhúzta a szalagot hajából és kardja pengéjére kötözte, majd csókot lehelt a vászonszalagra. Azután kitartotta kardját, érintette vele a bajnok pengéjét, és elırerontott. Cyllan hárított. A két kard csengése hosszan verıdött vissza a cölöpkerítésrıl, majd újabb visszhangot vetett, amint Tristan másodszor is támadt, ezúttal gyors oldalvágást ejtve pengéjével, ám Cyllan ezúttal is hárítani tudott. Könnyedén, szinte unottan tette ezt. Tristan még kétszer támadt, azután már csak fenntartotta csapásai ütemét, s a tıle telhetı gyorsasággal igyekezte lebírni Cyllan ellenállását, de csupán saját karját fárasztotta, és abban a pillanatban, hogy lélegzethez próbált jutni és hátrébb lépett, a bajnok elırevetette magát. Gyönyörően kivitelezte azt a csapást. Ha csupán azzal törıdöm, milyen hozzáértéssel használja fegyverét, magam is csodálattal adózom elıtte. Könyörtelenségében is kegyes csapás volt, hisz egyetlen szempillantás alatt rabolta el Tristan lelkét. A hercegnek még arra sem maradt ideje, hogy pillantást vessen a csarnok árnyékában meghúzódó kedvese felé. Elkerekedett szemmel meredt gyilkosára, miközben átvágott torkából ömleni kezdett a vér és pirosra festette fehér inget, azután kezébıl kihullt a penge, s amint a lélek egy utolsó sóhajjal elhagyta testét, hang nélkül elvágódott a porban. – Igazság tétetett, felséges uram – jelentette be Cyllan komoran, amint elıhúzta pengéjét Tristan nyakából és arrébb lépett. A minké körülvevı lándzsások, akik közül egy sem mert a szemünkbe nézni, lassan hátrébb húzódtak. Szemem elé emeltem a Hywelbane-t, ám az ezüst penge képét lassan feloldották a könnyeim. Hallottam Iseult sikolyát, amint férje emberei megölték a hat lándzsást, kik elkísérték Tristant Dumnoniába. Lehunytam a szemem.
Nem akartam látni Arthurt. Nem akartam beszélni Arthurral. Felkapaszkodtam a hegyfokra, ahol fohászt mormoltam isteneimnek, könyörögve nekik, hogy térjenek vissza Britanniába, és amíg imádkoztam, Kernow emberei levitték Iseultot a tengerpartra, ahol a két sötét hajó várakozott. De nem vitték ıt haza magukkal. Uí Liatháin hercegnıjét, az alig tizenöt nyarat megélt gyermeket, aki nemrég még mezítláb ugrándozott a hullámok között, és akinek a hangja alig volt több homályos sóhajnál vagy az elhalt hajósok tengeri szelek hátán utazó szellem hangjánál, egy cölöphöz kötözték, a cölöp köré odahordták a Halcwm partjainál heverı temérdek uszadékfát, és ott, férje bocsánatot s könyörületet nem ismerı szeme elıtt a királynıt elevenen megégették. Kedvesének testét ugyanazon máglyára vetették. Nem Arthur társaságában tértem vissza. Nem akartam szót váltani vele. Hagytam elmenni, és aznap éjjel abban a sötét csarnokban húztam meg magam, ahol a szerelmesek is aludtak. Ezután utaztam haza Lindinisbe, és csak ekkor vallottam meg Ceinwynnek a lápon elkövetett mészárlást, mikor ártatlanokat öltem le, csak hogy esküm megtartsam. Beszéltem neki lseult kínhaláláról. A lángokról és a borzalmas sikolyokról, férjének részvétlen tekintetérıl. Ceinwyn magához szorított. – Tudtad, hogy ily keménység rejtezik Arthurban? – kérdezte halkan. – Nem. – Egyedül ı áll köztünk és a borzalmak közt – suttogta Ceinwyn. -Mivé lennénk az ı keménysége nélkül? Ha lehunyom a szemem, még most, ennyi év után is látom azt a tengerbıl elılépı gyermeket, a mosolygó arcot, a bıréhez tapadó fehér hát, a törékeny testet, és a karokat, amint szerelmese felé rebbennek. Nem hallhatom meg úgy egy sirály rikoltását, hogy ne ıt látnám magam elıtt, miként látni is fogom egészen halálom percéig, és halálom Wan, bárhová is vetıdjék a lelkem, ıt fogom ott találni; a gyermeket, akit Camelot áldozott fel egy rideg király és egy rideg törvény kedvéért.
A kerekasztalnál tett esküt követıen évekig nem láttam se Lancelotot, se talpnyalóit. Amhar és Loholt, Arthur ikerfiai, Lancelot ventai fıvárosában éltek, ahol lándzsások csapatait bízták a gondjaikra, noha úgy tőnt, egyedül a tavernákban vitézkednek. Dinas és Lavaine szintúgy Ventában maradt, ahol a római istennek, Merkúrnak emelt templomot igazgatták, és szertartásaik pompáját egyedül azok a ceremóniák múlták felül, melyeket Lancelot palotájában, a Sansum püspök által felszentelt templomban rendeztek. Sansum gyakori látogatónak számított Ventában, és útjáról visszatérve mindig azt jelentette, hogy a nép kellıképpen elégedett Lancelottal, amit mi úgy értettünk, hogy egyelıre még nem szegülnek nyíltan ellene. Lancelot és kegyeltjei maguk is sokat vendégeskedtek Dumnoniában, leggyakrabban a Tengeri Palotában, noha gyakorta átrándultak Durnovariába is, hogy részt vegyenek az ünnepségeken, míg jómagam egyszerően távol maradtam az ilyen alkalmaktól, mikor hírét vettem érkeztüknek, és se Arthur, se Guinevere nem erıltette a jelenlétem. A fényes temetésre sem hívtak meg, mely Lancelot anyja, Elaine halálára következett. Lancelot, az igazat megvallva, nem bizonyult rossz királynak. Nem volt persze Arthur, így mit sem törıdött a törvény igazságával, az adók mértékletességével vagy az utak állapotával – az ilyen dolgok egyszerően hidegen hagyták –, de miután ezekre egyik korábbi uralkodó sem fordított figyelmet, a különbséget senki sem vette észre. Lancelot Guinevere-rel együtt csupán önnön kényelmével törıdött, és hozzá hasonlóan ı is remekbe szabott, szobrokkal teli palotát építtetett magának, melynek élénk színekre festett falait természetszerőleg tükrökkel aggatta teli, hogy egész álló nap saját tükörképében gyönyörködhessen. Az ilyen fényőzésekre az adókból teremtette elı a pénzt, és ha Belgae népe súlyos adóteher alatt is nyögött, legalább a szászoktól megszabadult. Cerdic meglepı módon tartotta magát
Lancelotnak adott szavához, és a rettegett szász lándzsások soha nem fosztogatták Lancelot gazdag földjeit. De nem is volt szükségük a fosztogatásra, hisz Lancelot maga hívta ıket királyságába. A háború hosszú esztendei alatt a földek elnéptelenedtek, és az erdıségek egyre nagyobb falatokat haraptak ki maguknak a termıterületekbıl, ezért Lancelot Cerdic népét telepítette le óriásában. A szászok pedig örök hőséget fogadtak Lancelotnak, megtisztították a földet, új falvakat építettek, megfizették a rájuk kirótt adót, és még lándzsásaikkal is erısítették a király seregét. A palotaırség, mint hallottuk, már csakis szászokból állt. A szász testıröket, így hívta ıket, magasságuk és hajszínük alapján válogatta össze. Akkoriban ugyan nem láttam ıket, de mikor végül találkoztam velük, úgy tőnt, valamennyien szálas, szıke férfiak, és tükörfényesre csiszolt csatabárdot hordoznak. A szóbeszéd szerint Lancelot sarcot fizetett Cerdicnek, noha Arthur dühödten tiltakozott, mikor a Tanácsban rákérdeztek, hogy igaz-e ez. Arthur helytelenítette, hogy szász telepeseket hívunk be országunkba, de ebben a kérdésben, sietett hozzátenni, Lancelot döntése a mérvadó, nem a miénk, s egyedül az fontos, hogy béke van. A béke, úgy tőnik, mentség mindenre. Lancelot még kérkedett is azzal, hogy keresztényi hitre térítette szász ıreit, és saját kikeresztelkedése, úgy tetszett, nem csupán színlelés, de szívbıl jövı buzgalom volt, legalábbis Galahad, aki gyakorta felkereste Lindinist, így mondta. Sokat beszélt a templomról, melyet Sansum Ventában felépített, és elmondta, hogy minden egyes nap kórus énekel, és papok egész serege szolgálja a kereszt misztériumát. -Minden olyan gyönyörő – szólt Galahad vágyakozóan. Ez még azelıttre esett, hogy láttam Isca híveinek tébolyát vagy hogy egyáltalán fogalmam lehetett volna ilyen ırület létezésérıl, ezért nem kérdeztem rá, hogy Ventában is így gyakorolják-e a hitet, vagy hogy fivére igyekszik-e messiásnak látszani Dumnonia keresztényeinek szemében. – A kereszt felvétele megváltoztatta fivéredet? – kérdezte Ceinwyn. Galahad gondosan kivárt, míg az apró kezek kiszabadították a gu-zsalyra szorult fonalat. Nem – vallotta meg. – Azt hiszi, elég naponta egy imát elmondania, és utána úgy viselkedhet, ahogy neki tetszik. Sajna, sok keresztény gondolkodik így manapság. – És hogyan viselkedik? – kérdezte Ceinwyn. – Rosszul. – Akarod, hogy kimenjek a szobából – kérdezte Ceinwyn kedvesen „~i hogy ne légy zavarban, amint feltárod a szíved Derfelnek? Azután csak kiáltanál, ha aludni szeretnél térni. Galahad felnevetett. – Unatkozik, úrnım, és a maga módján próbál unalmán felülkerekedni. Vadászik. ~ Miként azt Derfel s jómagam is tesszük. Mi rossz a vadászatban? – Lányokra vadászik – szólt Galahad komoran. -Nem bánik velük rosszul, de nem hagy nekik sok választást. Vannak, akik még kedvelik is, és valamennyiüknek pénzt ad, ám ettıl még a szajháivá teszi ıket. – Ahogyan a királyok tenni szokták -jegyezte meg Ceinwyn szárazon. – Ez minden? – Órákat tölt annak a két szánalmas druidának a társaságában – folytatta Galahad –, és senki sem tudja, mi szüksége egy keresztény királynak erre, noha ı állítja, hogy csakis barátság főzi ıket együvé. Költıket fogad, tükröket győjt, s gyakorta felkeresi Guinevere Tengeri Palotáját. – Mi célból? – kérdeztem. – Beszélgetnek, úgy mondják – vonta meg a vállát Galahad. – Úgy mondják, beszélgetnek a vallásról. Vagy még inkább vitáznak róla. Guinevere nagyon is buzgó hívı lett. – Isis hívıje – csóválta fejét Ceinwyn. A Kerekasztalnál tett esküt követı években valamennyien hallottuk, hogy Guinevere egyre inkább visszavonul sötét vallásának rejtelmeibe, a Tengeri Palotát lassan egyetlen Isisnek emelt szentéllyé változtatja, és szolgálóit, kik kellemben s küllemben nem szenvednek hiányt, Isis papnıinek keni fel. – A Legfıbb Istennı – szólt Galahad becsmérlı hangon, majd gondosan keresztet vetett, hogy távol tartsa magától a pogány gonoszt. – Guinevere láthatóan hiszi, hogy istennıje végtelen hatalom birtokosa. Nem hinném, hogy Arthur kedvelné az ilyen praktikákat.
– Beleunt már- vetette közbe Ceinwyn, amint az utolsó szál fonalat is letekerte, majd a guzsalyt lefektette a cséve mellé a földre. – Rendre amiatt panaszkodik – folytatta –, hogy Guinevere másról se hajlandó beszélni vele, mint a vallásról. Rettentı unalmas lehet neki mindez. – Erre a beszélgetésre még jóval azelıtt került sor, hogy Tristan Dumnoniába menekült Iseulttal, mikor Arthur még szívesen látott vendég volt a házunkban. – Fivérem állítja, hogy teljesen megigézik ıt Guinevere gondolatai - folytatta Galahad –, s talán így is van. Állítja, hogy ı a legokosabb asszony Britanniában, és hogy addig meg nem házasodik, míg hasonmását nem találja. Ceinwyn felkacagott. – Milyen szerencse, hogy nem tette rám a kezét. Mennyi idıs most? – Harminchárom, úgy hiszem. – Milyen öreg! – kiáltott fel Ceinwyn, és kedvesen rám mosolygott, amiért én egy évvel fiatalabb voltam. – És mi történt Adéval? – Fiút adott neki, de meghalt vajúdás közben. – Nem! – Ceinwynt mindig felzaklatta, ha gyermekágyi halálról hallott. – Azt mondod, van egy fia? – Egy fattya – felelt Galahad helytelenítıen. – Peredur, így hívja. Most négyéves, és nem is rossz fiú. Az igazat megvallva, még kedvelem is. – Akadt már gyermek, akit te ne kedveltél volna? – kérdeztem szárazon. – Pemzlifejő – felelte, és valamennyien elmosolyodtunk a régi gúnynév hallatán. – Elképzelni Lancelotot egy gyermek atyjaként! – csóválta a fejét Ceinwyn meglepetten. Számomra egy újabb királyi fattyú léte említésre sem volt érdemes, de a nık és a férfiak, figyeltem meg, mindig másként fogadták az efféle híreket. Galahad, akárcsak fivére, sosem nısült meg, miként nem tett szert földekre sem, ám ettıl eltekintve boldogan élt, és lefoglalta, hogy Arthur követeként járja a világot. Igyekezett életben tartani Britannia Testvériségét, noha még én is észrevettem, milyen gyorsan próbálja letudni az ilyen kötelmeket; ezenfelül keresztül-kasul bejárta az összes brit királyságot, üzeneteket vitt, vitákat simított el és egy király tekintélyével enyhített a felmerülı gondokon. Szokás szerint Galahad volt az, aki Demetiába utazott, hogy elejét vegye Oengus Mac Airem powysi portyáinak, és Tristan halála után Iseult végzetének hírét is ö vitte meg a lány atyjának. Sokáig, hosszú hónapokig nem találkoztunk azután. Igyekeztem Arthurral sem találkozni. Túlságosan is haragudtam rá ahhoz, hogy válaszoljak az üzeneteire vagy hogy elmenjek a Tanácsba. A Tristan halálát követı hónapokban kétszer is eljött Lindinisba, en pedig mindkétszer hővös, kimért udvariassággal fogadtam, és mindkétszer otthagytam, amint erre alkalom kínálkozott. Sokáig elbeszélgetett Ceinwynnel, aki próbált összebékíteni bennünket, de én képtelen voltam kiverni a fejembıl annak az elevenen megégetett gyermeknek a képét. Azt azonban még én sem tehettem meg, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyjam Arthurt. Mordred második beiktatása rohamosan közeledett, és meg kellett tenni a kellı elıkészületeket. A szertartásra Caer Cadarnben került sor, alig rövidke sétára Lindinistıl, ezért Cein-Wynnek és nekem óhatatlanul részt kellett vennünk a tervezgetésben. Még maga Mordred is érdeklıdést mutatott, talán mert felismerte, hogy a ceremónia végre megszabadítja a győlöletes fegyelemtıl. – El kell döntened – mondtam neki egy napon –, ki kenjen fel. – Arthur teszi, nem igaz? – kérdezte zsémbesen. – Rendszerint egy druida teszi – feleltem türelemmel –, de ha keresztényi ceremóniát óhajtanál, akkor választanod kell Emrys é Sansum közt. Mordred vállat vont. – Legyen Sansum. – Akkor fel kell ıt keresnünk. Egy csikorgó téli napon mentünk. Egyéb dolgom is akadt Ynys Wydrynben, de elébb elkísértem Mordredet a keresztény szentélybe ahol egy pap közölte velünk, hogy Sansum püspök éppen misét mond' ezért várakoznunk kell. – Hát nem tudja, hogy királya jött el
hozzá? -förmedtem rá. – Megmondom neki, uram – rebegte a pap, és eliramodott a felfagyott földön. Mordred addig ıgyelgett, míg rá nem akadt anyja sírjára, mely mellett a fogcsikorgató hideg ellenére is tucatnyi zarándok térdepelt. Egyszerő sír volt, alacsony földhalom, kis kıkereszttel, ami valósággal eltörpült az urna mellett, amit Sansum helyeztetett a sír mellé, a zarándokok felajánlásainak fogadására. – A püspök rögvest itt lesz – szóltam. – Várjunk inkább odabent? Mordred a fejét rázta, és összevont szemöldökkel méregette az alacsony sírhalmot. – Különb sírt érdemelne – mondta. – Azt hiszem, igazad van. – Meglepett, hogy egyáltalán véleményt formál a kérdésben. – Te majd megépítheted. – Másoknak kellett volna e tisztességben részeltetniük – fordult hozzám alig burkolt becsmérléssel. – Felség – kezdtem. – Túlságosan is lefoglalt bennünket a királynı gyermekének megoltalmazása, hogy sem csontjai sorsa miatt aggódtunk volna. De igazad van, ezzel még adósai vagyunk. Mordred rosszkedvően rúgta arrébb az urnát, majd belekukucskált, hogy lássa a zarándokok által hátrahagyott szegényes kincseket. A sír mellett fohászkodók arrébb araszoltak, nem is annyira Mordred miatt, akiben aligha ismerték fel királyukat, hanem sokkal inkább a nyakamban viselt vas amulett láttán, ami ékesen árulkodott pogányságomról. – Miért temették? – kérdezte váratlanul Mordred. – Miért nem égették el? – Mert keresztény volt – feleltem, elrejtve tudatlansága felett érzett szörnyülködésemet. Elmondtam, hogy a keresztények szerint a test új életre kél Krisztus második eljövetelekor, míg mi pogányok új árnyéktestet kapunk a másvilágon, ezért nincs szükségünk a testünkre, melyet máglyán égetünk el, hogy lelkünk ne kísértsen a földön. Ha nem engedhetünk meg magunknak egy igazi halotti máglyát, akkor elégetjük a halott haját, és levágjuk fél lábát. – Sírboltot csináltatok neki – lelkesült fel Mordred, miután befejeztem elmélkedésemet. Megkérdezte tılem, hogyan halt meg édesanyja, , pedig újra elmeséltem neki az egész történetet; miként vette nıül Siluriai Gundleus álnok módon Norwennát, és döfte halálra, mikor az elıtte térdepelt. És azt is elmondtam, miként vett bosszút Nimue Gundleuson. – Az a boszorka – sziszegte Mordred. Félte Nimuét, ami nem is csoda, hisz az még ádázabb, még komorabb és még szurtosabb lett az utóbbi években. Teljes visszavonultságban élt Merlin lakhelyének romjai között, ahol egész álló nap varázsigéket mormolt, tüzeket gyújtott isteneinek, és csak kevés látogatót fogadott, noha ez sem gátolta abban, hogy olykor minden elızetes bejelentés nélkül feltőnjön Lindinisben, és tanácskozzék Merlinnel. Az ilyen ritka alkalmakkor mindig igyekeztem rátukmálni egy kevés ételt, de ahogy a gyerekek menekültek elıle, úgy menekült ı is, vadul forgatva megmaradt szemét, sártól és hamutól szutykos köpenyébe, mocsoktól összetapadt ágas-bogas hajába burkolózva. A Tor romjai között töltött remetesége során rákényszerült, hogy végignézze, miként lesz a keresztény szentély egyre nagyobb, erısebb és befolyásosabb. A régi istenek, gondolhatta, lemondtak Britanniáról. Sansum persze alig bírta kivárni Merlin halálát, hogy magáénak követelje a Tort és templomot emeljen az üszkös romok fölé, csak épp azt nem tudta, hogy Merlin minden földjét rám örökítette. Mordred, megállva édesanyja sírjánál, eltőnıdött a hasonlóságon legidısebb leányom és elhalt anyja neve közt. Tudattam vele, hogy Ceinwyn Norwenna unokatestvére volt. – A Morwenna és Norwenna jól ismert nevek Powysban – magyaráztam. – Szeretett engem? – kérdezte Mordred, és a szó annyira nem illett a szájára, hogy egy pillanatig döbbenten hallgattam. Talán, gondoltam magamban, mégiscsak Arthurnak lesz igaza. Talán Mordred is belenı a felelısségbe. Az mindenesetre biztos, hogy a hosszú évek alatt, melyet a társaságában töltöttem, még egyszer sem hallottam ilyen udvarias társalgást folytatni. – Nagyon szeretett téged – feleltem az igazsághoz híven. – Édesanyád akkor volt a
legboldogabb – folytattam –, mikor a karjában tarthatott téged. Odafent – mutattam Merlin csarnokának és álomlátó tornyának üszkös romjaira a Tor tetején. Ott fenn ölték meg Norwennát és szakították el tıle gyermekét. Mordred még csecsszopó volt, sokkal kisebb, mint én, mikor elragadtak anyámtól, Ercétıl. Vajon Erce még életben lehet? Mai napig nem utaztam Siluriába, hogy megtaláljam, és vétkem bőntudattal töltött el. Megérintettem a nyakamban viselt vasat. – Mikor meghalok – szólt Mordred –, egy sírban akarok nyugodni vele. És én magam akarom megépíteni azt a sírt. Kıboltozatot emelek -jelentette ki –, s a testünket talapzatra emelik majd. – Beszélned kell a püspökkel – biztattam. – Bizonyos vagyok benne, hogy örömmel a segítségedre lesz. – Legalábbis addig, gondoltam kaján elégtétellel, amíg nem neki kell fizetnie a sírboltért. Épp jókor fordultam hátra, hogy lássam Sansumot átsietni a fagyos földön. Meghajolt Mordred felé, azután engem is üdvözölt a szentélyben. – Csak remélni tudom, Lord Derfel, hogy az igazság kutatása hozott el ide? – Én abban a szentélyben keresem az igazat – mutattam a Tor felé –, de királyom szót kíván váltani veled a saját ügyében. – Magukra hagytam ıket, és felkaptattam lovammal a Torra, elhaladva egy csapatnyi keresztény mellett, akik éjt nappallá téve fohászokat mormoltak a Tor lábánál, távol tartandó annak pogány befolyását. Ügyet sem vetve válogatott szidalmaikra megmásztam a meredek domboldalt, hogy azt találjam, a vízi kapu utolsó vaspántjáról is leszakadt. Kikötöttem lovam a cölöpkerítés egy megmaradt csorba karójához, majd magamhoz vettem a ruhákkal és prémekkel teli csomagot, melyet Ceinwyn készített össze, hogy a szerencsétlenek, akik osztoztak Nimuéval remeteségén, legalább halálra ne fagyjanak a fogcsikorgató télben. Odaadtam Nimuénak a ruhákat, ı pedig nemtörıdöm mozdulattal dobta le a csomagot a hóra, hogy megragadja ruhám ujját és berángasson az új kunyhóba, melyet pontosan Merlin álomtornyának helyén épített meg. A viskóban oly tömény bőz uralkodott, hogy kis híján rosszul lettem, ám ıt láthatóan nem indították meg a pokoli viszonyok. Iszonyú hideg volt aznap, és a nyirkos szél hátán jeges esıvel teli, ólomszürke felhık érkeztek kelet felıl, mégis szívesebben ácsorogtam volna odakint a fagyos záporban, mint idebent a bőzben. – Nézd – mutatott Nimue büszkén egy üstre; nem az Üstre, de egy közönséges, foltozott konyhai edényre, mely a tetıgerendáról függött alá, teli valamilyen sötét folyadékkal. Fagyöngyágak, denevérszárnyak, lenyúzott kígyóbırök, törött agancsok és gyógyfüvek is lógtak a szarufákról, melyek olyan alacsonyan húzódtak, hogy meg kellett görnyednem a csípıs füsttel eltelt kalyibában. Csupasz férfi feküdt szalmaágyán a távoli sarokban, és jelenlétem miatt zsémbelt. – Csend legyen – hallgattatta el Nimue, majd botot ragadott és belepiszkált a kis tőz fölé akasztott üst sötét folyadékába, amivel inkább támasztott újabb füstöt, mint meleget. Megforgatta a botot a sőrő folyadékban, s mikor megtalálta, amit keresett, kiemelte azt a kotyvarkból. Láttam, hogy egy emberi koponya az. – Emlékszel Balise-ra? – kérdezte Nimue. – Persze – feleltem. Balise, a druida már ifjúkoromban aggastyán volt, és mostanra rég meghalt. – Elégették a testét – közölte Nimue –, de a fejét nem, és egy druida feje, Derfel, rettentı hatalom forrása. Egy férfi hozta el nekem a múlt héten. Eddig egy méhviasszal teli edényben tárolta. Megvettem tıle. Ami azt jelentette, hogy én vettem meg a fejet. Nimue folyton kultikus erejő tárgyakat vásárolt: egy halott gyermek magzatburkát, sárkányok fogát, a keresztények varázserejő kenyerének darabjait, és most egy halott druida fejét. Azelıtt a palotában járt a nyakamra és követelt pénzt ezekre a szörnyő dolgokra, míg én idıvel egyszerőbbnek nem tartottam, ha hátrahagyok neki egy kevés aranyat, még ha ez azt is jelentette, hogy elvesztegeti a pénzem minden furcsa kacatra, amit csak felkínálnak neki. Egyszer egy teljes aranyöntecset adtam egy olyan birka teteméért, mely két feji jel született, Nimue pedig a keresztények felé nézı sáncra szegezte a dögöt, és hagyta ott megrothadni. Nem szívesen kérdeztem volna meg, mit fizetett a halott ember fejét tartalmazó bödönért. – Elfolyattam a viaszt – magyarázta –, és lefıztem a húst a fejrıl. – Részben ez magyarázta a kunyhóban uralkodó förtelmes bőzt. –
Nincs az a jövendölés – toldotta meg, miközben megmaradt szeme megcsillant a kunyhó sötétjében –, mely felérne azzal, ha egy druida fejét vizeletben megfızzük, és hozzáadjuk Crom Dubh tíz barna füvét. – Hagyta a koponyát lesüllyedni a sötét folyadék aljára. – Most figyelj – intett. Valósággal szédelegtem a füsttıl és bőztıl, de engedelmesen kivártam, míg a folyadék felszíne végigfodrozódik, megvillan a fényben, majd végül megnyugszik, s nem marad hátra más, mint egy sóhajnyi füstködbe burkolózó sötét tükör. Nimue közelebb hajolt és visszatartotta a lélegzetét, én pedig tudtam, hogy baljós jeleket keres a fekete felszínen. A férfi a szalmaágyon szörnyő köhögésbe kezdett, majd erıtlenül markolászni kezdte az elnyőtt takarót, hogy meztelenségét rejtse. – Éhes vagyok – panaszolta. Nimue ügyet sem vetett rá. Kivártam. – Nagyot csalódtam benned, Derfel – mondta hirtelen Nimue, lélegzetével felborzolva a sötét tükröt. – Miért? – Úgy tudom, egy királynıt égettek meg elevenen a szemed elıtt. Mennyire örültem volna a hamvainak, Derfel – szólt feddın. – Mi mindenre felhasználhattam volna ıket. Igazán tanulhatnál már valakit. – Elcsendesedett, én pedig nem feleltem. A folyadék újra lenyugodott, és amikor Nimue legközelebb megszólalt, különös, komor hangja még a füstöt se rebbentette le a folyadékról. – Két királyi Cadarnbe – kezdte –, de valaki, aki nem király, uralkodni fog mindének felett. A holt házasságra lép, az elveszett megkerül, kard fekszik egy gyermek nyakán. – Azután rémisztı hangon visongani kezdett felriasztva a mezítelen embert, aki eszelıs igyekezettel húzódott a kunyhó legtávolabbi sarkába, ahol összekuporodott, kezével betapasztva fülét. – Mondd ezt el Merlinnek – szólalt meg Nimue ismét szokványos hangján. – İ tudni fogja, mit jelent. – Megmondom neki – fogadkoztam. – És mondd el neki – folytatta kétségbeesett igyekezettel, szurtos karmaival markolászva kezemet –, hogy láttam az Üstöt is. Mondd el, hogy nemsokára felhasználják. Nemsoká, Derfel! Mondd ezt el neki! – Megmondom – bólintottam, azután már képtelen voltam tovább elviselni a pokoli bőzt, és kivontam magam a szorításából, hogy kihátráljak a fagyos esıbe. Nimue követett a kunyhón kívülre, és megragadta köpenyem sarkát, hogy beburkolja magát a hideg ellen. Elkísért a kicsorbult vízi kapuig, és furcsán jókedvőnek tőnt. – Mindenki azt hiszi, hogy vesztésre állunk, Derfel – mondta. – Mindenki azt hiszi, hogy azoké a koszos keresztény kutyáké lesz az ország. De nem lesz igazuk. Az Üst hamarosan megmutatkozik, Merlin visszatér, és az Istenek ereje elszabadul a földön. Megálltam a kapunál és végighordoztam tekintetem a keresztényeken, akik mindig ott gyülekeztek a domb aljában, hogy széttárt karokkal fohászkodjanak istenükhöz. Sansum és Morgan rendezte el ıket így, hogy imádságukkal tartsák távol a Tor tőzperzselte csúcsán lakozó istentelen gonoszt. Nimue gúnyosan nézett végig rajtuk. A keresztények közül néhányan felismerték és a kereszt jelét rajzolták magukra. – Gondolod, hogy a keresztények gyıznek, Derfel? – kérdezte váratlanul. – Attól félek – feleltem, miközben a Tor lábánál felcsapó győlölködı kiáltásokat hallgattam. Eszembe jutottak Isca tébolyba lovaik hívıi, és eltöprengtem rajta, hogy ily ádáz indulatokat vajon meddig lehet még kordában tartani. – Attól félek – ismételtem komoran. – A kereszt nem gyızhet – szólt Nimue becsmérlıén. – Figyelj csak. – Kihámozta magát köpenyembıl és felemelte nyomorúságos rongyait, hogy felfedje megfonnyadt meztelenségét a keresztényeknek, majd szemérmetlen mozdulatokkal ringatni kezdte a csípıjét és vad rikoltást hallatott, mely hosszan visszhangzóit a völgy felett. A keresztények közül többen a kereszt jelét rajzolták magukra, de a legtöbben, figyeltem meg, ösztönösen kiköptek, hogy távol tartsák mamiktól a gonoszt. – Látod – mosolygott diadalmasan Nimue –, még hisznek az ısi Istenekben. Még hisznek. És nemsoká, Derfel, bizonyságot is nyernek. Mondd ezt el Merlinnek. Elmondtam Merlinnek. Megálltam elıtte, és közöltem, hogy két király jı majd Cadarnbe, de olyasvalaki fog ott uralkodni, aki maga nem király, hogy a holt házasul, az elveszett
megkerül, és egy kardot fektetnek majd egy gyermek nyakára. – Mondd újra, Derfel – nézett fel Merlin, miközben tovább simogatta az ölébe kuporodott macskát. Ünnepélyes hangon elismételtem mindent, majd megtoldottam mondandómat Nimue ígéretével, hogy az Üst nemsoká felbukkan és hatalma elszabadul. Merlin felnevetett, megrázta fejét, majd tovább nevetett. Újra végigsimított a macska hátán. – És azt mondod, egy druida fejét birtokolja? – kérdezte. – Balise fejét, uram. Megcsiklandozta a macskát az álla alatt. – Balise fejét elégették, Derfel, hosszú évekkel ezelıtt. Elégették, azután porrá törték. Semmivé tették. Tudom, mert én magam tettem. – Lehunyta szemét és el-szundikált.
A rákövetkezı nyáron, telihold elıestéjén, mikor a Caer Cadarn lábánál sorjázó tölgyek ágai beleroppanni látszottak a levelek súlyába, s amikor a tündöklı napfény megcsillant a földitökkel, folyókával, füzikével és iszalaggal teliszórt sövényeken, királyunkká avattuk Mordredet a Caer ısi csúcsán. Caer Cadarn régi erıssége az év javarészében üresen állt, ám ettıl még megmaradt királyi dombunknak és Dumnonia ünnepei szent helyének. A sáncokra mindig komoly gondot fordítottunk, noha az erısség belseje már elszomorítóbb képet mutatott a leromlott viskókkal, melyek a madarak, denevérek és egerek otthonául szolgáló ünnepi csarnok falának támaszkodtak. Az ünnepi csarnok a Caes Cadam tágas fennsíkjának alsó felét foglalta el, míg a magasabban fekvı nyugati részen mohával borított kövek győrője övezte a palaszürke görgetegkövet, Dumnonia királyságának kövét. Bel itt kente fel félig isteni, félig emberi fiát, Béli Mawrt elsı királyunknak, és azóta mindig, még a római megszállás sötét éveiben is idejöttek el királyaink, hogy feleskessenek. Mordred ezen a hegyen született, és kisgyermekként itt is kiáltottuk királyunknak, noha a szertartással csak királyi rangját nyilvánítottuk ki, és nem róttunk rá semmiféle kötelmet. Most azonban elérkezett a férfikor küszöbére, ezért a mai naptól kezdve már nem csupán nevében lesz uralkodónk. Ez a második ünnepség felszabadította Arthurt esküje alól, és felruházta Mordredet Uther minden hatalmával. A tömeg korán gyülekezni kezdett. Az ünnepi csarnokot felsikálták, majd lobogókkal és zöldellı ágakkal díszítették. Mézsörrel és áléval teli hordókat állítottak fel a pázsiton; füst gomolygott a roppant máglyák felıl, melyek felett ökrök, vaddisznók és szarvasok sültek Isca tetovált harcosai vegyültek Durnovaria és Corinium elegáns, tógába burkolózó polgáraival, és mindannyian meghallgatták a fehér köpenyes bárdokat, akik külön erre az alkalomra megírt énekeikkel Mordred makulátlan jellemét és uralkodásának eljövendı dicsıségét taglalták. A bárdok szavában sosem lehetett megbízni. Mordred bajnoka voltam, így a dombon gyülekezı urak közt egyedül teljes harci fegyverzetet viseltem, méghozzá nem azt a foltozott, nyomorúságos öltözetet, melyet a London körüli csatában, hanem új és mérhetetlenül drága páncélzatot, mely híven tükrözte nagyságomat. Finom római láncból vert kabátot öltöttem, melyet a nyakrésznél és az ujjaknál arannyal hánytak ki; térdig érı csizmát, melyen bronzból kovácsolt szalagok fénylettek; vaslemezekkel bélelt könyékig érı kesztyőt, mely ujjaimat és felkaromat oltalmazta, és finom, ezüsttel cizellált sisakot, lehajtható díszes nyakvédıvel. A sisak arcvédıvel is büszkélkedett, valamint fénylı aranygombbal, melyrıl frissen fésült farkasfarok függött alá. A hátamra élénkzöld köpenyt terítettem, a Hywelbane ott függött az övemen, és pajzsomra a nap tiszteletére nem fehér csillagomat, hanem Mordred vörös sárkányát festettem. Culhwch is eljött Iscából. Szorosan magához ölelt. – Micsoda komédia – morogta. – Nagy és dicsı nap ez a mai, Lord Culhwch – szóltam komolykodva. Culhwch még csak el se mosolyodott, ehelyett komor tekintettel méregette a várakozással eltelt tömeget. – Keresztények – köpött ki.
– Tényleg sokan eljöttek. – Merlin itt van? – Fáradtnak érezte magát – feleltem. – Úgy érted, több jóérzés van benne annál, hogy idejöjjön – mormolta Culhwch. – És kié lesz a tisztesség? – Sansum püspöké. Culhwch megint csak kiköpött. Szakálla megıszült az elmúlt hónapokban, és egyre nehézkesebben mozgott, habár megmaradt medvényi termető, szálas férfiúnak. – Beszéltél már Arthurral? – akarta tudni. – Beszélek, ha a szükség úgy hozza – válaszoltam kitérıén. – A barátod akar lenni – tette hozzá Culhwch. – Nagyon furán mutatja ki a barátságát – feleltem mereven. – Barátokra van szüksége. – Akkor szerencsés, hogy ott vagy neki te – vágtam vissza, majd megfordultam, amint a tülök hangja félbevágta beszélgetésünket. A lándzsások utat nyitottak a tömegben, pajzsaikat és lándzsanyeleiket használva arra, hogy hátrébb szorítsák a bámészokat, és az így nyílt folyosón urak, elöljárók és papok menete indult lassan a királyi kör felé. Felvettem a helyem a menetben, Ceinwyn és a lányaim mellett. Az aznapi gyülekezet inkább rótta le tiszteletét Arthur, mintsem az új király elıtt, hisz mindannyian az ı szövetségesei voltunk. Eljött Powysi Cuneglas, tucatnyi udvaronca és a trónörökös, Perddel herceg társaságában, aki atyja kerek, nyílt arcát megörökölve máris jó megjelenéső ifjúvá cseperedett. Az öreg és nehézkesen vánszorgó Agricola elkísérte urát, Meurig királyt, és mindkét férfi tógába öltözött az alkalomra. Meurig atyja, Tewdric még élt, de a vén király már feladta trónját, fejét a papok tonzúrájára borotváltatta, és visszavonult a Wye völgyének egyik klastromába, ahol belefeledkezett egy keresztény szövegekbıl álló könyvtár felállításába, kínosan aprólékos fiára hagyva az uralkodás nyőgét. Byrthig, aki Gwynedd trónusán atyját követte és mostanra alig két fogát tartotta meg, nyugtalanul fészkelıdött, akárha az egész szertartás szükségtelen idıhúzás lenne, melynek gyorsan a végére kell járni, hogy ı mielıbb elindulhasson a rá várakozó mézsörös hordók felé. Oengus Mac Airem, Iseult atyja és Demetia királya rettegett Feketepajzsosai társaságában érkezett, míg Lancelotot, Balgea királyát tucatnyi szálas termető szász testıre, a győlöletes ikerpár, Dinas és Lavaine, és Arthur törvényen kívüli fia, Amhar és Loholt kísérte. Arthur, mint láttam, szorosan magához ölelte Oengust, aki örömmel viszonozta a kedvességet. Úgy tőnt, Iseult kínhalála ellenére nem férkızött közéjük ellenségeskedés. Arthur barna köpenyt viselt, talán mert szokott fehér köpenyével sem akarta elhomályosítani a nap hısének csillogását. Guinevere, mint mindig, most is pompásan festett vörösesbarna ruhájában, amit ezüsttel szegélyeztek, és a holddal koronázott szarvasbika képével hánytak ki. Sagramor fekete köntöst viselt, elhozta állapotos szász feleségét, Mallát, valamint két fiukat is. Kernowból senki sem érkezett. A királyok, törzsfık és urak lobogói a sáncokra kerültek, ahol frissen festett sárkányos pajzsot viselı katonák álltak ırt. A kürt hangja újra felharsant, és hangja gyászosan zengett a napfénnyel teli levegıben, amint húsz makulátlanul öltözött lándzsás a királyi körhöz kísérte Mordredet, ahol tizenöt esztendıvel ezelıtt egyszer már királlyá avatták. Arra az elsı ceremóniára télen került sor, a kisgyermek Mordredet pedig prémekbe burkolták és egy felfordított harci pajzsra fektették. Morgan felügyelte azt az elsı szertartást, melyet egy szász fogoly feláldozásával pecsételtek meg, ám ezúttal minden a keresztény rítusoknak megfelelıen zajlott. A keresztények, gondoltam komoran, bárhogy is vélekedjék Nimue, gyızedelmeskedni fognak. Druidák nem is voltak jelen, kivéve talán Dinast és Lavaine-t, akikre nem osztottak semmilyen szerepet. Merlin békésen szundikált a lindinisi kertben, Nimue saját magát számőzte a Torra, és ezúttal senkit sem fognak leölni, hogy az újonnan megválasztott király jövıjét firtassák. Az elsı alkalommal egy szász hadifoglyot öltünk meg; a gyomrába döftük a lándzsát, hogy halála lassú és kínokkal terhes legyen, és Morgan minden
gyötrelmes rándulását, minden kiontott vér-cseppet árgus tekintettel figyelt, keresve a baljós, árulkodó jeleket. Azok a jövendölések, amennyire emlékszem, nem voltak túl biztatóak, noha hosszú uralkodást ígértek Mordrednek. Próbáltam visszaemlékezni a szerencsétlen szász nevére, de csak a rémült arcot tudtam magam elé idézni, és a tényt, hogy kedveltem ıt, ám ekkor hirtelen a név is felmerült a távoli múlt ködébıl. Wlenca! Szegény halálra rémült Wlenca. Morgan akkor ragaszkodott a halálához, de most, hogy magára vette a kereszt jelét, már csak Sansum feleségeként volt jelen, és semmilyen szerepet nem játszott a szertartásban. Elfojtott üdvrivalgás jelezte Mordred érkezését. A keresztények tapsoltak, míg mi pogányok kötelességtudóan összeérintettük a tenyerünket, azután mindenki elcsendesedett. A király tetıtıl talpig feketébe öltözött; fekete ingbe, fekete nadrágba, fekete köpenybe, és egy pár fekete csizmába, amik szabása hiába próbálta elrejteni a megnyomorodott bal lábat. Arany feszület függött a nyakában, és önelégült, torz vigyor ült kerek, ocsmány arcán, avagy csak a grimasszal próbálta leplezni nyugtalanságát. Megtartotta szakállát, de a ritkás szırpamacsok nem sokat javítottak a gumószerő fej visszataszító megjelenésén. Magában lépett be a királyi körbe és állt meg a királyi kı mellett. Sansum, aki pompásan festett fehér és arany öltözékében, sietett, hogy felvegye a helyét királya mellett. A püspök magasba emelte karjait, majd minden bevezetés nélkül hangos imádságba kezdett. Zengı hangja messze elért a tömegben, mely ott örvénylett az urak és a sáncokon felsorakozott ırök között. – Urunk királyunk – ordította Sansum -i tekints le a Te fiadra, Mordredre, áldott királyunkra, Britannia napsugarára, az uralkodóra, aki a Te dumnoniai királyságod új és áldott korba vezeté át. – Megvallom, kicsit kiszíneztem az imádságot, hisz akkor alig figyeltem oda Sansum dagályos szónoklatára. Bármennyire is értett Sansum ezen a nyelven, beszédei valahogy mégis mind egyformára sikeredtek; mindig túl terjengısek lettek, mindig a kereszt túlzó dicséretét zengték, és mindig igyekeztek a pogányság fertıjét kipellengérezni, ezért inkább a tömeget figyeltem, vajon hányan tárják szét karjukat és hunyják le szemüket. A legtöbben így tettek. Arthur, aki mindig késznek mutatkozott tiszteletet mutatni mások vallása iránt, lehajtott fejjel ácsorgott. Fia kezét szorongatta, míg Gwydre túlsó oldalán Guinevere meredt az égboltra, szemrevaló arcán rejtelmes félmosollyal. Amhar és Loholt, Arthur Ailleanntıl való ikerfiai a keresztényekkel imádkoztak, míg Dinas és Lavaine csak állt, karját összefonva fehér köntöse elıtt, és Ceinwynre meredt, aki, akárcsak menyegzıje napján, ma sem viselt aranyat vagy ezüstöt. Haja még most is sejtelmes, ezüstös fényben csillogott, és számomra megmaradt a leggyönyörőbb teremtésnek, aki csak a földet tapodta. Fivére, Cuneglas király Ceinwyn túloldalán állt, és amikor Sansum egyik, szokásosnál is terjengısebb gondolatmeneténél elkapta a tekintetem, fanyar mosoly csillant az arcán. Mordred, aki maga is széttárta karjait, ugyanazzal a kényszeredett mosollyal meredt valamennyiünkre. Mikor a fohász nagy keservesen véget ért, Sansum megragadta a király karját és Arthurhoz vezette, aki a királyság oltalmazójaként most új uralkodóval ajándékozta meg népét. Arthur melegen elmosolyodott, akárha bátorságot akarna plántálni Mordredbe, majd körülvezette Dumnonia királyi körén, és amint Mordred elhaladt, mindenki, aki maga nem volt király, térdre hullt elıttük. Én, mint a király bajnoka, kivont karddal lépdeltem mögöttük. Most az egyszer a nap járásával ellentétesen haladtunk, csak hogy megmutassuk, királyunk Béli Mawr leszármazottja, s mint ilyen, nyugodtan fittyet hányhat minden élılények természetes rendjének; habár Sansum püspök természetesen kijelentette, hogy a nappal szemközt sétálva a király egyszersmind elvetette a pogány praktikákat is. Culhwch, mint láttam, ügyesen el-rejtızött, így neki nem kellett letérdelnie az arra haladó király elıtt. Miután két teljes kört leírtak, Arthur a királyok kövéhez vezette és felsegítette Mordredet, hogy a király egymagában állhasson meg a kı tetején. Legkisebb lányom, Dián, kinek hajacskáját kukoricavirággal fontuk be az alkalomra, ekkor totyogott elıre, hogy szegetlen cipót fektessen Mordred megnyomorodott lába elé, ezzel jelképezve kötélmét, hogy gondoskodnia kell népe táplálásáról. Az asszonyok összesúgtak lánykámat látva, amiért Dián, akárcsak nıvérei, megörökölték anyjuk kortalan szépségét. Dián letette a kenyeret, majd körbefordulva tudakolta, mit is kellene tennie, majd miután nem kapott jelet ünnepélyesen feltekintett Mordred arcába és abban a pillanatban könnyekben tört ki. Az asszonyok
boldogan felsóhajtottak, amint a gyermek sírva menekült az anyjához, és Ceinwyn ölébe kapta Diant hogy felszárogassa könnyeit. Gwydre, Arthur fia ezután bırbıl font ostort fektetett a király lábaihoz, annak jelképeként, hogy Mordrednek kötelessége igazságot tennie országában, azután én magam vittem oda a Gwentben kovácsolt új királyi kardot, és aranyszálakkal átszıtt fekete bırmarkolatával elıre Mordred felé nyújtottam. – Felséges uram – kezdtem, mélyen Mordred szemébe nézve –, mától kötelességed megoltalmazni népedet. – Mordred gúnyos vigyora szertefoszlott, és komor méltóság költözött a helyébe, ami felélesztette bennem a reménységet, hogy Arthurnak lesz igaza, és a szertartás ünnepélyessége csakugyan felruházza Mordredet a képességgel, hogy jó királyunk legyen. Azután, egyikünk a másik után, átadtuk ajándékainkat. Jómagam egy arannyal és vörös sárkánnyal díszített sisakot adtam, míg Arthur egy pikkelypáncélt, egy lándzsát, és egy elefántcsontból faragott dobozt, teli aranypénzekkel. Cuneglas Powys gazdag bányáiból származó aranyöntecseket kínált fel neki. Lancelot egy jókora arany kereszttel és egy kisebb, arannyal keretezett elektrum tükörrel ajándékozta meg. Oengus Mac Airem két tömött medveprémet fektetett a lábai elé, míg Sagramor egy aranyból öntött bikafıt tett le a halom tetejére. Sansum az igaz kereszt egy faszilánkjával gazdagította a királyt, annak a keresztnek egy darabjával, melyre, mint azt fennhangon bejelentette, egykor magát Krisztust felfeszítették. A sötét faforgácsot római flaskába zárták és arannyal pecsételték le. Egyedül Culhwch nem hozott ajándékot. Az igazat megvallva, mikor az ajándékok átadásra kerültek, és az urak sorban letérdeltek az új király elé, hogy esküt tegyenek, Culhwcht semerre sem lehetett látni. Jómagam másodikként tettem le az esküt, Arthurt követve a királyi kınél, ahol a kincsekkel átellenben letérdeltem és ajkammal Mordred új kardjának pengéjét érintettem, majd életemre megesküdtem, hogy híven szolgálni fogom – Ünnepélyes pillanat volt ez, hiszen királyi esküt tettem, mely minden más eskünek felette áll. Akadt a királlyá avatásnak egy új mozzanata is, melynek Arthur kívánságára adtak helyt, hogy fenntartsák a békét, melyet legfıbb hadúrként Arthur oly gondosan felépített és évek hosszú során át megırzött. A ceremónia egyben Britannia testvéri szövetségének megerısítését is szolgálta, miután Britannia valamennyi jelenlévı királyának csókot kellett váltania Mordreddel, és szent esküvéssel fogadnia^ hogy soha nem szít háborút királya ellen. Mordred, Meurig, Cuneglas, Byrthig, Oengus és Lancelot mind megölelték egymást, összeérintették kardjuk pengéjét, és esküt tettek rá, hogy megırzik egymás békéjét. Arthur sugárzó mosollyal gyámkodott az aktusnál, és Oengus Mac Airem, a haramiából lett király kedélyesen kacsintott felém. Csak jöjjön el az aratás, gondoltam magamban, és lándzsásai újfent Powys magtárait fosztogatják majd, tegyen uruk bármiféle esküt. Mikor a királyi esküvések véget értek, magam végeztem be a szertartás utolsó aktusát. Elıször odanyújtottam Mordrednek kesztyős kezem és lesegítettem a királyi kıtömbrıl, azután, hogy elvezettem a külsı sziklakör legészakibb tagjához, magamhoz vettem királyi kardját és a csupasz pengét felfektettem a királyság kövére. Ott feküdt, szikrázva a napfényben, a kard a sziklán, a királyság jelképe, én pedig a király bajnokaként megtettem a kötelességemet és körbejártam a körön, köpködve és kihívva magam ellen bárkit, aki meg merné kérdıjelezni Mordred ap Mordred ap Uther jogosultságát ehhez a földhöz. Menet közben odakacsintottam lánykáimnak, és megbizonyosodtam róla, hogy köpködés közben legalább egyszer sikerül megtalálnom Sansum pompás köntösét is, ám ugyanekkora hangsúlyt fektettem rá, hogy egyetlen csepp se érhesse Guinevere hímzett ruháját. – Mordred ap Mordred ap Uthert ezennel királyunknak kiáltom ki! – harsogtam újra meg újra. – Ha akad bárki, aki ezt kétségbe vonja, küzdjön meg velem! – Lassan lépdeltem tovább, kezemben a Haywelbane csupasz pengéjével. – Mordred ap Mordred ap Uthert ezennel királyunknak kiáltom ki! Ha akad bárki, aki ezt kétségbe vonja, küzdjön meg velem! Már kis híján megtettem a kört, amikor hallottam, hogy egy penge reszelıs hangon elısiklik hüvelyébıl. – Én kétségbe vonom! – kiáltotta egy hang, majd a tömeg elszörnyülködve, egy emberként fojtotta vissza lélegzetét. Ceinwyn elfehéredett, és lányaim, kiket már az is rémített, hogy a szokatlan páncélzatban és vasakban látnak, rémülten rejtették arcukat vászon szoknyájába. Lassan visszafordultam és láttam, hogy Culhwch visszatért a körhöz, és most kivont harci
kardjával áll velem szemközt. – Ne – szóltam hozzá –, kérlek. Culhwch komor arccal lépett a kör közepére és tépte fel a király arany markolatú kardját a kırıl. – Nem ismerem el Mordred ap Uthert a királyomnak – jelentette be ünnepélyes hangon majd ledobta a királyi kardot a főbe. – Öld meg! – kiáltott fel Mordred Arthur mellett állva. – Tedd a kötelességed, Lord Derfel! – Nem ismerem el, mert nem alkalmas az uralkodásra! – kiáltotta oda a tömegnek Culhwch. Hirtelen széllökés emelte meg a lobogókat a sáncon és kapaszkodott bele Ceinwyn ezüstös hajába. – Parancsolom, hogy öld meg! – kiáltotta Mordred izgatottan. Beléptem a körbe, hogy farkasszemet nézzek Culhwchhal. A tisztesség úgy kívánta, hogy küzdjek meg vele, és ha engem megöltek, akkor a király újabb bajnokot választott, és az egész ostoba perlekedés addig tartott, míg Culhwch sebesülten és összetörtén el nem hullatta vérét Caer Cadarn fıijén, vagy még valószínőbben, amíg a kibontakozó ütközetbıl Culhwch vagy Mordred pártja gyıztesen ki nem került. Lerángattam fejemrıl a sisakot, kiráztam hajamat a szemembıl, és kardhüvelyem fölé csatoltam a drága fejvédıt. Azután, még mindig a Hywelbane-nel a kezemben, magamhoz öleltem Culhwcht. – Ne tedd ezt- suttogtam a fülébe. -Nem tudlak megölni, barátom, úgyhogy neked kell megölnöd engem. – Ez egy varangy, egy féreg, nem király – mormolta ı. – Kérlek. Nem ölhetlek meg, ezt te is tudod. Szorosan magához ölelt. – Köss békét Arthurral, barátom – suttogta, majd hátrébb lépett és visszatolta kardját a hüvelyébe. Felkapta Mordred kardját a főbıl, fanyar pillantást vetett a királyra, azután visszafektette a pengét a sziklára. – Nem harcolok! – kiáltotta, hogy a dombon mindenki meghallhassa, azután odalépett Cuneglashoz és letérdelt elé. – Elfogadod az eskümet, felség? Zavarodott csend hullt ránk, hiszen ha Powys királya elfogadja Culhwch hódolatát, akkor Powys máris azzal vonja magára az új király haragját, hogy pártját fogja Mordred ellenségének, ám Cuneglas egyetlen pillanatig sem habozott és Culhwch ajkához emelte kardja markolatgombját. – Örömmel, Lord Culhwch – felelte. – Örömmel. Culhwch csókkal illette Cuneglas kardját, majd felegyenesedett és a nyugati kapu felé indult. Lándzsásai követték, és Culhwch távozásával Mordred magáénak tudhatta a korlátlan hatalmat az ország felett. Néma csend állt be, majd Sansum üdvrivalgásban tört ki, a keresztények pedig követték vezetıjüket, s ezzel elismerték új királyukat. A katonák a király köré gyülekeztek, lelkesen éljeneztek, és láttam, hogy Arthur magára marad. İ is odafordult hozzám és elmosolyodott, de én félrekaptam a tekintetem. Visszadugtam hüvelyébe a Hywelbane-t, azután leguggoltam még most is halálra vált lánykáim elé és igyekezni megnyugtatni ıket, hogy nincs mitıl tartaniuk. Rábíztam a sisakom Morwennára, és megmutattam neki, hogy mozognak az arcvédık lıre-hátra a csuklóvasakon. – El ne törd! – figyelmeztettem. – Szegény farkas – simogatta meg Seren a sisakra erısített farkat. – Tudod te, mennyi szegény bárányt megölt? – Ezért ölik meg a farkast? – Hát persze. – Lord Derfel! – csapott fel váratlanul Mordred hangja, s amint felegyenesedtem és megfordultam, Mordred lerázta magáról hódolóit, hogy a királyi körön átvágva bicegve felém induljon. Félúton találkoztunk, ahol meghajtottam elıtte a fejem. – Felség. A keresztények összegyőltek Mordred mögött. Most ık kerekedtek felül, és diadaluk leplezetlenül kiült az arcukra. – Esküt tettél, Lord Derfel – kezdte Mordred –, hogy engedelmeskedsz nekem. – Így igaz, felség.
– Culhwch mégis él – folytatta álmélkodást színlelve. – Hát nem él még mindig? – Él, felség – feleltem. Mordred komoran elmosolyodott. – Az esküszegés, Lord Derfel, mindig büntetést érdemel. Nem erre tanítottál? – De igen, felség. – És te, Lord Derfel, az életedre tettél esküt, igazam van? – Igen, felség. Mordred megkaparászta ritkás szakállát. – De a lányaid egész csinosak, Derfel, ezért kár lenne, ha Dumnonia nélkülözni kényszerülne téged. Ezért megbocsátom, hogy Culhwch még él. – Köszönöm, felség – mondtam, leküzdve magamban a kísértést, hogy megüssem. – De egy esküszegés ettıl még büntetést érdemel – toldotta meg izgatottan. – Igen, felség – értettem egyet. – így igaz. Kivárt egy pillanatot, majd keményen belecsapott arcomba az igazság ostorával. Felnevetett, és annyira megtetszett neki az arcomra kiülı döbbent kifejezés, hogy másodszor is megütött. – Megkaptad a büntetésed, Lord Derfel – mondta, majd elfordult. Talpnyalói felnevettek és lelkesen tapsoltak. Nem maradtunk az ünnepségre, sem a birkózásra és a színlelt kardcsatákra, sem a mutatványosok mősorára, a táncoló medvékre és a dalnokok versenyére. A család gyalogosan tért vissza Lindinisbe. Végigsétáltunk a patak partján, ahol főzfák és lizinkák nyíltak. Hazasétáltunk. Cuneglas egy órán belül követett bennünket. Úgy tervezte, hogy egy hétig velünk marad, azután tér csak vissza Powysba. – Gyertek ti is velem – vetette fel. – Esküt tettem Mordrednek, felség. – Ó, Derfel, Derfel! – Átkarolt és kisétált velem a külsı udvarba. – Drága Derfel, te éppoly reménytelen eset vagy, mint Arthur. Azt hiszed, Mordredet fikarcnyit is érdekli, megtartod-e esküdet vagy sem? – Remélem, nem akar ellenségének. – Ki tudhatja, mit akar? – kérdezte Cuneglas. – Lányokat, talán, esetleg gyors lovakat, egy menekülı szarvasünıt, és erıs mézsört. Jöjj haza, Derfel. Culhwch is ott lesz. – Mennyire fog nekem hiányozni. – Reméltem, hogy Culhwch talán ott vár rám Lindinisben, mikor visszatérek Caer Cadarnbıl, de láthatóan egyetlen pillanatot sem akart elvesztegetni és máris lóhalálban vágtatott észak felé, nyomában a lándzsásokkal, kiket azért küldtek ki, hogy megtalálják, mielıtt még a határvonalat átléphetné. Cuneglas felhagyott a próbálkozással, hogy engem is távozásra bírjon. – Ez az utolsó haramia Oengus mit keresett itt? – kérdezte zsémbelıdve. – Még hogy ı megtartja a békét! – Tudja ı is, felség – feleltem –, hogyha elveszíti Arthur barátságát, a lándzsáink elözönlik az országát. – Igaza is van – szólt Cuneglas komoran. – Talán épp Culhwchra fogom bízni ezt a munkát. Maradt Arthurnak bármiféle hatalma? – Ez Mordredtıl függ. – Tételezzük hát fel, hogy Mordred se teljesen ostoba. Képtelen lennék elképzelni Dumnoniát Arthur nélkül. – Megpördült, amint egy kiáltás a kapu felıl újabb vendég érkeztét jelezte. Félig már arra számítottam, hogy sárkányos pajzsokat találok, és Mordred Culhwch nyomában lihegı embereit, ám helyettük Arthur és Oengus Mac Airem érkezett tucatnyi lándzsásával. Arthur habozott átlépni a küszöbömet. – Jó szívvel látsz? – Természetesen, uram – feleltem, noha nem túl melegen. Lányaim az ablaknál leskelıdtek, s egy pillanattal késıbb máris sikongva rohantak, hogy üdvözöljék Arthurt. Cuneglas is velük tartott, tüntetıleg ügyet sem vetve Oengus Mac Airemre, aki engem vett célba. Meghajtottam elıtte a fejem, de ı máris kedélyesen átkarolt és a vállamat veregette.
Szırmegallérja verítéktıl és zsírtól bőzlött. -Arthur mondja, hogy tíz esztendeje nem vívtatok egy tisztességes háborút – kezdte. – Ilyen rég lenne, uram? – Ki fogsz jönni a gyakorlatból, Derfel. Azután lesz valami kis csetepaté, és jön egy suhanc, hogy kiszaggassa a beleidet és a kutyák elé lökje. Hogy érzed hát magad? – Öregebbnek, mint amennyire vagyok, uram. Hát te? – Meg élek – felelte, majd visszasandított Cuneglasra. – Powys királya nem siet üdvözölni. – Úgy érzi, felség, hogy lándzsásaid túlságosan is tevékenyek az ı kárára. Oengus felnevetett. – Munkát kell adnom nekik, Derfel, tudod te, hogy megy ez. A tunyaság csak bajt szül. így is túl sok a fattyú mostanában. Amellett Írországot is megszédítették azok a nyomorult keresztények! – köpött ki. – Valami bajkeverı brit, Padraig, nyavalygó vénlányokká varázsolja az embereimet. Soha nem mertetek kivont lándzsával jönni ellenünk, ezért azt a kutyát küldtétek, hogy elgyengítsen bennünket. Manapság, ha egy írnek van egy kis vér a pucájában, Britannia ír királyságaiba kell menekülnie a keresztények elıl. Egy lóherével szédítették meg a jó íreket! El tudod ezt képzelni? Meghódítani Írországot egy lóherével? Nem csoda, hogy minden valamirevaló harcos a zászlóm alá sereglik, de mihez kezdjek én velük? – Megölhetnéd Padraigot? – vetettem fel. – Már rég halott, Derfel, de a követıi nagyon is élnek. – Oengus félrevont az udvar egyik sarkába, ahol belenézett a szemembe. – Hallom, próbáltad megvédeni a lányomat. – Így igaz, uram – feleltem. Láttam, hogy Ceinwyn elıjön a palotából és magához öleli Arthurt. Sokáig így maradtak, miközben Arthur tovább beszélt és Ceinwyn korholó pillantásokat vetett felém. Visszafordultam Oengushoz. – Próbáltam harcolni érte, felség. – Jó neked, Derfel – szólt könnyedén –, jó neked, bár mindez mit sem számít. Van lányom bıséggel. Még abban sem vagyok biztos, hogy tudom, melyik volt Iseult. Olyan vézna, csontos jószág? – Gyönyörő teremtés, felség. Felnevetett. – Minden, ami fiatal és csecsekkel bír, gyönyörő az ember szemében, ha egyszer megöregszik. Van viszont egy igazi szépség is az alomban. Argante, így hívják. Még össze fog törni néhány szívet, mielıtt elkaparják. Az új király meg arát keres, nem igaz? – Úgy hiszem. – Argante épp megtenné a számára – folytatta Oengus. Nem kedvességbıl ajánlotta gyönyörőséges leányát Dumnonia királynıjének, hanem mert abban bízott, hogy Dumnonia oltalmazza meg Demetiát Powys haragjától. – Talán elhozhatnám Argantét látogatóba – vetette fel- Azután félredobta az esetleges frigy kérdését, és sebhelyes öklével keményen mellkason vágott. – Figyelj rám, barátom – mondta kényszeredetten. – Nem éri meg kiesni Arthur kegyeibıl Iseult miatt. – Ezért hozott téged ide, uram? – kérdeztem gyanakvóan. – Hát persze hogy ezért, ostoba! – kiáltott Oengus boldogan. – És mert ki nem állhatja azokat a keresztényeket a Caeren. Köss vele békét, Derfel. Britannia nem olyan nagy, hogy két ilyen rendes ember köpködni kezdjen egymásra. Hallom, Merlin is itt él? – Arrafelé találod – mutattam a boltíves kapu felé, mely Ceinwyn rózsakertjének határát jelezte –, már ami megmaradt belıle. – Megyek és életet rúgok a nyomorult fattyába. Talán ı meg tudja mondani, mi olyan különleges egy lóherében. És szükségem lenne egy kis varázserıre is, hogy újabb lányokat nemzzek. – Felnevetett, amint útnak indult. – Kezdek megöregedni, Derfel! Arthur Ceinwyn és Cuneglas nagybácsi gondjaira bízta három leányomat, azután felém indult. Vonakodva bár, de a külsı kapu felé intettem, és elıtte léptem ki a ligetbe, hogy a szövevényes ágak közt felnézzek Caer Cadarn kivilágított sáncaira. Megállt mögöttem. – Mordred elsı beiktatásán – szólalt meg halkan – találkoztunk elıször Tristannel. Emlékszel?
Nem fordultam vissza. – Igen, uram. – Többé már nem vagyok urad, Derfel – mondta Arthur. – Üthetnek adott esküm semmissé lett, bevégeztetett. Nem vagyok urad, de a barátod lenni akarok. – Habozni kezdett. – És a történtekért – folytatta – a bocsánatodat kérem. Még most sem fordultam vissza. Nem a büszkeség tartóztatott, de a szemembıl elıbuggyanó könnyek. – Én is sajnálom. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte alázatosan. – Lehetnénk újra barátok? Amint a Caerre meredtem, mindazokra a dolgokra gondoltam, amiért nekem is bocsánatot kellett volna kérnem. A lápon hátrahagyott ártatlan áldozatokra gondoltam. Fiatal lándzsás voltam csupán, ám a fiatalság sosem mentség. Nem rajtam áll, gondoltam magamban, megbocsátani mindazt, amit Arthur cselekedett. Ezt egyedül ı tehette meg. – Barátok leszünk – válaszoltam –, halálunkig. – Ekkor fordultam csak meg. Összeölelkeztünk. Uthernek adott eskünk beteljesedett. És Mordred lett felkent királyunk.
NEGYEDIK RÉSZ Isis rejtelmei
– Iseult gyönyörő volt? – kérdi Igraine. Elgondolkodtam néhány pillantásig a kérdésen. – Fiatal volt – feleltem végül –, s mint azt atyja is megjegyezte… – Tudom jól, mit jegyzett meg az atyja – szakított félbe ingerülten Igraine. Mikor eljön Dinnewracba, Igraine mindig leül és átolvassa a befejezett pergameneket, mielıtt felülne a párkányra és elbeszélgetne velem. Ma bırfüggönyt aggattam az ablakra, így próbálván távol tartani a fogcsikorgató hideget a szobától, melyet alig világít be az asztalomon álló pislákoló mécsvilág, és amelyet eltelít a csípıs füst, mert a szél északról kél, és az aprócska tőz füstje nem talál magának utat a tetınyíláson át. – Oly rég volt már – feleltem fáradtan –, s csupán egy nap és két éjjel láttam ıt. Gyönyörőként él emlékeimben, de felteszem, mindig gyönyörőnek emlékszünk halottainkra, akiknek fiatalon kellett eltávozniuk. – A bárdok úgy éneklik, gyönyörő volt – szólt Igraine ábrándos hangon. – Én fizettem meg ıket, hogy ezt énekeljék -jegyeztem meg szárazon. Amiként én fizettem azért is, hogy Tristan hamvait hazaszállítsák Kernowba. Úgy tisztességes, gondoltam, ha Tristan holtában hazatérhet szülıföldjére, ezért elvegyítettem csontjait Iseult csontjaival, hamvait az ı hamvaival, s nem kétséges, hogy jókora rész közönséges hamuval is, majd lepecsételtem az egészet egy edénybe, melyet a csarnokban találtam, hol Tristan és Iseult szerelemrıl szıtt lehetetlen álmait megosztotta egymással. Akkor még vagyonos voltam, hatalmas úr, rabszolgák, szolgák és lándzsások birtokosa, de ahhoz mindenképpen elég jómódú, hogy tucatnyi, Tristan és Iseult szerelmérıl szóló éneket is megfizessek, melyeket napjainkig zengenek a bárdok Britannia ünnepi csarnokaiban. Arról is megbizonyosodtam,
hogy valamennyi ének Arthurt tegye felelıssé a szerelmesek haláláért. – De hát miért tett Arthur ilyet? – kérdezte Igraine. Maradék kezemmel megdörzsöltem arcomat. – Arthur a rendet imádta úgy – magyaráztam –, ahogyan mi többiek isteneinket. Nem hinném, hogy ı valaha is imádta volna az Isteneket. Persze, a létezésükben hitt ı is, hisz nem volt ostoba, de nem gondolta, hogy még törıdnének velünk. Emlékszem, egyszer felnevetett és megjegyezte micsoda önteltség feltételeznünk, hogy az Isteneknek nem akad különb dolguk, mint bennünket pátyolgatni. Elıfordulhat, hogy nem hagy bennünket nyugodni egy boldogtalan mezei egér sorsa, kérdezte akkor tılem. Akkor hát az Istenek miért törıdnének velünk? Ha elvesszük az Isteneket, nem maradt neki egyéb, mint a rend, márpedig az egyetlen, ami a rendet fenntarthatja, a törvény, és az egyetlen, mely ráveheti a hatalmasokat a törvény betartására, az eskü. Ilyen egyszerő – vontam meg a vállam. – Természetesen igaza volt ebben is, ahogyan szinte mindenben. – Akkor is hagynia kellett volna, hogy éljenek – erısködött Igraine. – A törvénynek engedelmeskedett – feleltem színtelen hangon. Sokszor megbántam, hogy a bárdok Arthurt hibáztatták mindenért, de ı megbocsátott nekem. – És Iseultot elevenen megégették? – borzongott meg Igraine. – És Arthur csak úgy engedte? – Nagyon kemény tudott lenni – feleltem –, és annak is kellett lennie, mert Isten látja lelkemet, mi többiek néha nagyon ellágyultunk. – Meg kellett volna mentenie ıket – erısködött Igraine. – Akkor most nem róluk énekelnének a bárdok -jegyeztem meg epésen. – Megöregedtek, elhíztak és meghaltak volna. Vagy Tristan esetleg visszatért volna Kernowba, hogy atyja halála után átvegye a királyságot, s vele Mark többi feleségét is. Ki tudhatja? – Meddig élt még Mark? – kérdezte Igraine. – Csak még egy évig – válaszoltam. – Súlyos gondjai támadtak a vizeléssel. – A mivel? Elmosolyodtam. – Förtelmes egy betegség, úrnım. Az asszonyok, úgy hiszem, még hírbıl se ismerik. Egy unokaöccse lett a király, de neki még a nevére sem emlékszem. Igraine elfintorodott. – Arra bezzeg emlékszel, ahogy Iseult elıszökkent a tengerbıl – szólt vádló hangon –, csak mert átázott a ruhájaElmosolyodtam. – Akárha tegnap történt volna, úrnım. – Galilea tengerébıl – folytatta Igraine fennhangon, amiért Szent Tudwal hirtelen belépett a cellámba. Tudwal alig tíz-tizenegy esztendıs vékony fiúcska, fekete hajjal és olyan arccal, mely valamiért Cerdicet idézi az eszembe. Egy patkány arca. Osztozik Sansummal mind celláján, mind tekintélyén. Mily szerencsések vagyunk, hogy kis közösségünkben két szent is akad. – A szent azt akarja, hogy olvasd ki neki ezeket a tekercseket – követelte Tudwal. Ügyet sem vetett Igraine-re. A szentek, úgy tőnik, bárdolatlanok lehetnek még a királynıkkel is. – Mik ezek? – kérdeztem. – Egy kalmár akarná eladni ıket – felelte Tudwal. – Azt állítja, zsoltárok, de a szent szeme túlságosan fáradt ahhoz, hogy beléjük olvasson. – Hát persze – bólintottam. Az igazság persze az, hogy Sansum hosszú élete folyamán sem tanult meg olvasni, Tudwal pedig túl lusta a tanuláshoz, noha már mindannyian megpróbálkoztunk a tanításával, ezért egy ideje azt színleljük, hogy erıfeszítéseinket siker koronázta. Gondosan széthajtottam az öreg, kiszáradt és elvékonyodott pergament. A szöveg latinul íródott, azon a nyelven, melyet nemigen értettem, de a Christus szót többször is láttam felbukkanni. – Nem zsoltárok – közöltem –, de keresztényi írások. Gyanítom, hogy a szent evangélium töredékei. – A kalmár négy aranyat akar érte. – Kettıt – vágtam rá, pedig mit sem érdekelt, hogy a kolostor megvásárolja-e ıket, vagy
sem. Hagytam a tekercset összeugrani. – Említette a kalmár, hogy honnét szerezte ıket? – kérdeztem. Tudwal vállat vont. – A szászoktól. – Mindenképp meg kell ıriznünk – vélekedtem kötelességtudóan, amint visszaadtam neki a tekercset. – A kincses kamrában a helyük. – Ahol, gondoltam, Hywelbane is nyugszik, a kisebb kincsekkel együtt, melyeket régi életembıl hoztam magammal. Mindenem ott van, kivéve Ceinwyn kis arany fibuláját, melyet mindeddig elrejtettem az idısebb szent elıl. Alázatosan megköszöntem a szentnek, hogy kikérte a véleményem, és meghajtottam a fejem, amint távozott. – Undorító kis varangy – sziszegte Igraine, amint a fiú elment. A tőz felé köpött. – Te kereszténynek érzed magad, Derfel? – Természetesen annak, úrnım! – tiltakoztam. – Micsoda kérdés! Igraine játékosan összevonta a szemöldökét. – Csak azért kérdem, mert ma mintha kevésbé tőnnél keresztényinek, mint amikor elkezdted lejegyezni a történeted. Ez, gondoltam, jó megfigyelıképességre vall. Amellett igazán helyénvaló észrevétel, noha nyíltan nem mertem megvallani, hiszen Sansum így is csak az alkalmat várja, hogy eretnekséggel vádoljon és elevenen megégessen. Akkor bezzeg nem takarékoskodna a tőzifával, gondoltam, bármennyire is kisajnálja tőzhelyeinkbıl. Elmosolyodtam. – Eszembe juttatod a régvolt dolgokat, úrnım – mondtam –, ez Minden. – Pedig nem ez volt minden. Minél többet gondoltam a régi idıkre, annál több régi dolog tért visszahozzam. Megérintettem fából ácsolt íróasztalom egyik vasszögét, hogy előzzem magamtól Sansum győlöletének gonoszát. – Rég felhagytam a pogány szokásokkal – toldottam meg. – Bárcsak pogány lehetnék – ábrándozott Igraine, és szorosabbra vonta a vállára terített hódprém köpenyt. Szeme lázasan fénylik, és az arca annyira eltelik élettel, hogy bizonyos vagyok benne, ezúttal gyermek fogant a méhében. -Ne mondd el a szentnek, hogy ezt hallottad tılem – sietett hozzátenni. – És Mordred? – kérdezte. – İ is keresztény volt? – Nem. De tudta, kinek a támogatására számíthat, ezért sok mindent megtett, csak hogy a keresztényeket elégedettnek lássa. Hagyta, hogy Sansum megépítse a nagy templomát. – Hol? – A Caer Cadarnen. – Elmosolyodtam, amint újabb emlék tért vissza hozzám. – Soha nem fejezték be, de úgy akarták, hogy a magasztos nagy templom a kereszt formáját öltse magára. Sansum állította, hogy az 500-ik évben e templomban lesz tanúja Krisztus második eljövetelének, ezért lerontotta az ünnepi csarnokot, majd a királyi körbıl megvetette a templom alapjait, az épületfából pedig annak falait. A királyság kövét persze meghagyta. Azután fogta a lindinisi palotához tartozó földek felét, és annak bevételeibıl fizette a Caer Cadarn szerzeteseit. – A te földed? Megráztam a fejem. – Sosem volt az én földem, mindig csak Mordredé. És Mordred természetesen kiebrudalt bennünket Lindinisböl. – Hogy ı lakjon a palotában? – Hogy Sansum lakjon a palotában. Mordred Uther téli palotájába költözött. Szerette azt a helyet. – És hová mentetek ti? – Találtunk magunknak otthont. – Ermid régi csarnokába költöztünk, az Issa völgyétıl délre. A völgyet persze nem az Issámról nevezték el, hanem egy hajdani törzsfırıl, és Ermid maga is törzsfı volt, aki a folyó déli partján élt. Mikor meghalt, én vásároltam meg a földjét, s miután Sansum és Morgan beköltöztek Lindinisbe, én átköltöztem oda. A lányoknak hiányoztak Lindinis szellıs folyosói és visszhangos termei, de jómagam kedveltem Ermid csarnokát. Az öreg, zsúpfedeles épület, melyre jókora tölgyek vetettek árnyékot, teli volt pókokkal, és Morwenna rettenetesen tartott tılük, ezért legidısebb lányom kedvéért én lettem Lord Derfel Cadarn, a Pókok Mészárosa.
– Megölted volna Culhwchot? – kérdezi tılem Igraine. -Persze, hogy nem! – Győlölöm Mordredet -jelentette ki. _ Ezzel aligha vagy egyedül, úrnım. Néhány pillanatig némán meredt a tőzre. – Muszáj volt ıt királlyá emelni? – Amíg Arthuron állt a döntés, addig igen. Ha rajtam múlt volna? Nem, én Hywelbane-nel döftem volna agyon, még ha ezzel meg is szegem eskümet. – Ez olyan szomorú – hajtotta le a fejét Igraine. – Pedig sok boldogságot megértünk azokban az években – feleltem -, s olykor még azok után is. Boldogan éltünk. – Még mindig emlékszem a lányok kiáltozására Lindinis visszhangos falai között, a lábak surranására, az új játékokra, a különös felfedezések felett érzett izgalomra. Ceinwyn örömteli életet élt, erre termett, és a körülötte lévıket is megfertızte minden örömével. És Dumnonia, úgy gondolom, szintúgy osztozott az örömön. Jól éltünk, és aki keményen dolgozott, vagyont szerezhetett magának. A keresztények persze forrongtak az elégedetlenségtıl, ám ezzel együtt is dicsıséges éveket éltünk, a béke éveit, Arthur korát. Igraine átfutotta az újonnan megírt tekercseket, hogy ráakadjon egy jellemzı passzusra. – Ami a Kerekasztalt illeti – kezdte. – Kérlek – tartottam fel a kezem, hogy elejét vegyem a csalódott tiltakozásnak. – Derfel – nézett rám szigorúan. – Mindenki tudja, hogy az igenis komoly dolog volt! És fontos dolog! Britannia legkülönb harcosai, valamennyien felesküdve Arthur szolgálatára, és valamennyien életre szóló barátok! Ezt mindenki tudja! – Egy repedezett kıasztal volt, mely a nap végére csak tovább repedezett, és még le is okádták. Mindannyian a sárga földig leitták magukat. Igraine felsóhajtott. – Szerintem csak elfelejtetted, mi is történt valójában – söpörte le könnyedén a kérdést az asztalról, amibıl arra következtetek, hogy Dafydd, az írástudó, aki lefordítja szavaimat a britek nyelvére, megint csak elı fog állni valamivel, ami inkább Igraine szája íze szerint való. Nem is oly rég magam is hallottam egy mesét, amely szerint a Kerekasztal hatalmas, fából ácsolt kör volt, mely körött ott gyülekezett Britannia Testvérisége, csakhogy ilyen asztal sosem létezett, s nem is létezhetett, hacsak ki nem irtották Dumnonia erdıségeit, hogy összeácsolják. – Britannia Testvérisége – ismételtem türelmesen – csupán Arthur egyik ábrándos ötlete, mely soha nem vált valóra. Nem is válhatott! A férfiak királyi esküje felette állt a Kerekasztal esküjének, amellett Arthuron és Galahaden kívül senki egyetlen pillanatig sem hitt benne A végére, hidd el nekem, még ı érezte zavarban magát, ha valaki felhozta elıtte a kérdést. – Bizonyára igazad lehet – mondta Igraine, amivel nyilvánvalóan azt értette, hogy immár bizonyosan tudja, mennyire nincs igazam. – Tudni akarom azt is – lépett tovább –, hogy mi lett Merlinnel. – Idejében megtudod, ígérem. – Most! – erısködött. – Most mondd el. Csak úgy lassan elfonnyadt? – Nem – feleltem. – Eljött még az ı ideje. Tudod, Nimue igazat mondott. Lindinisben csak várakozott. Emlékezz rá, mindig is szeretett színlelni, és azokban az években ıs öreg, haldokló vénségnek színlelte magát, de a felszín alatt, ahová senki sem férkızhetett, az erı egy pillanatra sem hagyta el. Ám öregnek ettıl még öreg volt, és takarékoskodni kellett az erejével. Várakozott, kivárta az idıt, míg az Üst újra felbukkan. Tudta, hogy akkor majd szüksége lesz minden hatalmára, de míg ez bekövetkezett, készséggel hagyta, hogy Nimue tartsa életben a lángot. – Akkor hát, mi történt? – kérdezte Igraine izgatottan. Kámzsám ujjával beburkoltam karom csonkját. – Ha az Úr elég soká életben tart, úrnım, el fogom mondani – feleltem, és akkor nem is tudtam volna többet mondani. Könnyeimmel küszködtem, amint visszaemlékeztem Merlin hatalmának utolsó fellángolására, de az a pillanat még messze, messze járt elıttünk a történetben, túl azon az idın is, mikor Nimue jóslata a királyok eljövetelérıl valóra vált.
– Ha nem mondod el – figyelmeztetett Igraine –, én sem mondom el a nagy újságot. – Állapotos vagy – vágtam rá –, és hidd el, nagyon örülök neki. – Te szörnyeteg – tiltakozott. – Meg akartalak lepni! – Ezért fohászkodtál, úrnım, én pedig érted. Hogyan tehette volna az Úr, hogy nem felel imádságainkra? Igraine elfintorodott. – Az Úr himlıt küldött Nwyllére, ilyen az 0 kegyelme. Most az egész testét pettyek és foltok és nedvedzı sebek borítják, a király pedig elzavarta ıt magától. – Ennek örülök. Megérintette a hasát. – Remélem, megéri, hogy uralkodhassék, Derfel. – Hát fiú? – kérdeztem. – Fiú hát – válaszolt határozottan. – Akkor mostantól ezért imádkozom – szóltam jámborán, noha nem tudtam, hogy Sansum Istenéhez avagy Britannia ısi, vad isteneihez forduljak-e. Oly sok fohászt elmondtam már életemben, oly rengeteget, és hová jutottam általuk? Ide, ebbe a dombok menedékébe húzódó nyirkos klastromba, miközben ellenségeink harci énekeiket zengik csarnokainkban. Ám ez a vég még messze elıttünk áll, s Arthur története még korántsem ért véget. Ha úgy vesszük, még csak alig kezdıdött, hiszen mostantól, hogy eltaszította magától a hatalmat és Mordredet emelte a maga helyére, a megpróbáltatások ideje jött el, és én Arthurral tartottam, esküim olykor könyörtelenül kemény urával, aki mégis mindörökre a barátom maradt.
Kezdetben nem történt semmi. Visszatartottuk a lélegzetünket, felkészültünk a legrosszabbra, és nem történt semmi. Begyőjtöttük a szénát, levágtuk a lent, azután a rostos szárakat a lenáztató edényekbe tettük, hogy az egész falu hetekig bőzlött. Learattuk a rozst, árpát és búzát, majd hallgattuk a rabszolgák énekét a szérőskertben és a megállás nélkül ırlı malomkövek körül. A szalmával kijavítgattuk a zsúptetıket, és a foltok sokáig ott aranylottak a késı nyári nap fényében. Leszedtük a gyümölcsöket, összevágtuk a téli tüzelıt, és a kosárfonók kedvéért megcsupaszítottuk a füzeseket. Földi szedret és diót lakmároztunk, kifüstöltük a méheket kaptáraikból, a mézet zsákokba préseltük, melyeket a konyhai tüzek elé függesztettünk fel, ahol Samain éjjelén az ételt is elöl hagytuk halottainknak. A szászok megmaradtak Lloegyrben, törvényszékeink igazságot osztottak, hajadonok fejét kötötték be, gyermekek születtek és gyermekek haltak. A fogyatkozó esztendı ködöt és fagyot hozott. A lábasjószágot lemészárolták, és a lenáztatók megszokássá lett szaga átadta helyét a cserzıgödrök orrfacsaró bőzének. A frissen szıtt vásznat hamuval, esıvízzel és az év során győjtött vizelettel teli hordókban fehérítették, a téli adókat megfizették, és napforduló idején mi, Mithras hívek leöltünk egy bikát az éves összejövetelen, melyet a Nap tiszteletére rendeztünk, míg a keresztények ugyanezen a napon Uruk születését ülték meg. Imbolckor, a hideg évszak nagy ünnepén, kétszáz lelket lakattunk jól csarnokunkban, és megbizonyosodtunk róla, hogy a láthatatlan Istenek kedvére három kést teszünk az asztalra és felajánljuk az új évi termés egy részét is. A bárányok világra jötte szolgált az új életre ébredı év elsı jeleként, majd lassan elérkezett a szántás és vetés lcNe, és a fákon friss hajtásuk bukkantak elı. Ez lett Mordred uralkodásának elsı új esztendeje. Az uralom bizonyos változásokat hozott. Mordred magáénak követelte nagyatyja téli palotáját, és ez senkit sem lepett meg, bár engem már annál inkább meglepett, mikor Sansum magáénak követelte Lindinist. A Tanácsnak nyújtotta be igényét, állítván, hogy helyre van szüksége az új iskolának és Morgan szent asszonyokból álló közösségének, és mert a lehetı legközelebb akart élni a Caer Cadarnen épülı új templomhoz. Mordred helyt adott a kérelemnek, így Ceinwyn és én szedhettük a sátorfánkat, ám Ermid csarnoka üresen állt, és mi beköltöztünk a folyóvölgy kísérteties, köd ülte mélyére. Arthur ellene szavazott Sansum kérelmének, ahogy ellenkezett akkor is, mikor Sansum azt kérte, a kincstár fizesse meg a palotában – szerinte a túl sok neveletlen gyermek ténykedése nyomán – keletkezett kárt, ám
Mordred ezúttal is felülbírálta Arthurt. Mordred amúgy nem jeleskedett a döntéshozásban, és rendszerint készséggel engedte, hogy Arthur bíbelıdjön a királyság ügyeivel. Arthur, noha nem volt már a király védelmezıje, rangidıs tanácsnoknak számított, míg a király maga, inkább kedvelvén a vadászatot, csak ritkán mutatkozott a Tanácsban. Mordred nem mindig szarvasra vagy farkasra vadászott, és Arthurral együtt én is kezdtem megszokni, hogy arannyal kárpótoljam a parasztokat lányuk szüzességéért vagy feleségük szégyenéért. Nem volt kellemes kötelem, de ritka és szerencsés az a királyság, ahol erre nincs szükség. Legkisebb leányom, Dián, azon a nyáron betegedett meg. Láz gyötörte, mely nem akart múlni, vagy még inkább elmúlt, hogy utána újra támadjon, de oly hevességgel, hogy háromszor is halottnak hittük leánykámat. Mindháromszor Merlin kotyvaléka keltette új életre, noha az öregember láthatóan nem tudott olyan gyógyfüvet találni, mely egyszer s mindenkorra számőzte volna a betegséget. Pedig Dián ígérkezett a legéletrevalóbbnak három leányom közül. A legidısebb, Morwenna, érzékeny gyermek volt, aki anyjukként gyámkodott húgai felett, lenyőgözınek találta a háztartás vezetését, és kielégíthetetlen kíváncsisággal viseltetett a konyha dolgai, sıt még a lenáztatás rejtelmei iránt is. Seren, a csillag volt szemünk fénye, ki minden tekintetben megörökölte anyja finom megjelenését, és kiegészítette azt ábrándos, elbővölı természetével. Órákat töltött a bárdokkal, míg meg nem tanulta énekeiket és játszani nem kezdett a hárfán. Ám Dián, ahogyan azt Ceinwyn mindig is szerette megjegyezni, az én lányom volt. Dián nem ismert félelmet. Megtanult íjjal és nyíllal lıni, imádott lovagolni* és már hatéves korában úgy bánt a gyékénycsónakkal, mint bármelyik környékbeli halászember. Hatéves korában támadta meg a láz is, és ha az a láz nem lett volna, valamennyien együtt utazunk Powysba, amikor a királlyá avatásának elsı évfordulója elıtt alig egy hónappal Mordred hirtelen azt akarta, hogy Arthur és én utazzunk Cuneglas birodalmába. Ez lett a ritka alkalmak egyike, hogy Mordred felbukkant a Tanácsban. A parancs váratlansága mindkettınket meglepett, miként a küldetés jellege is, ám a király elszánta magát. A be nem vallott, hátsó szándékot akkor még sem én, sem Arthur nem sejtettük, miként a Tanács egyetlen tagja sem, kivéve Sansumot, aki az ötletet felvetette, és jókora idıbe telt, míg sikerült az egérkirály terve mögé látnunk. Okunk sem volt a gyanakvásra, hisz a király felvetése egészen ésszerőnek tetszett, jóllehet azt egyikünk sem értette, hogy miért kell miatta Powysba fáradnunk. Egy rég elfeledett történet elevenedett új életre. Norwennát, Mordred anyját Gundleus, Siluria királya ölte meg, s bár Gundleus elnyerte büntetését, a férfi, aki elárulta Norwennát, megúszta élve. Ligessacnak hívták, és Mordred testırségének parancsnokaként szolgált, mikor a király még csecsszopó volt. Ligessac elfogadta Gundleus aranyát és megnyitotta a Tor kapuit a siluriai király gyilkos szándéka elıtt, s bár Mordredet Morgan biztonságba menekítette, az édesanya halálát lelte. Ligessac, kinek árulása Norwenna halálát okozta, túlélte a gyilkosságra következı háborút, miként a Lugg völgyében vívott ütközetet is. Persze Mordred is hallotta a történetet, és természetes módon érdeklıdött Ligessac sorsa iránt, de végül is Sansum püspök lett az, aki felszította benne a gyilkos haragot. Sansum valamiképp megtudta, hogy Ligessac egy maroknyi keresztény remete társaságában Siluria északi hegyei között lelt menedéket, mely akkor Cuneglas uralma alatt állt. – Fájdalom, hogy keresztény hittársamat kell feladnom -jelentette be az egérkirály kenetteljesen a Tanács elıtt –, de még inkább fáj, hogy egy keresztény is részese lehet ilyen rút cselszövésnek. Ligessac ma is él, felség – fordult Mordredhez –, és nekünk kötelességünk, hogy törvényt üljünk felette. Arthur javasolta, hogy Cuneglast kérjük fel a szökevény elfogására cs Dumnoniába történı küldésére, de Sansum csak a fejét rázta az ajánlat hallatán és állította, hogy felettébb bárdolatlan dolog lenne a király segítségét kérni egy olyan ügyben, mely ennyire közelrıl érinti Mordred becsületét. – Ez Dumnonia ügye, felség – erısködött Sansum –, és a dumnoniaknak is kell sikerre vezetniük. Mordred bólintott beleegyezése jeléül, és ragaszkodott hozzá, hogy Arthur és én fogjuk el a hitszegıt. Arthur, akit ezúttal is meglepett, hogy Mordred egyáltalán kitüntette jelenlétével a Tanácsot, vonakodni látszott. Miért kellene, akarta tudni, két úrnak is az áruló nyomába
eredni, mikor ezt a feladatot tucatnyi lándzsás is elláthatja? Mordred gúnyosan elmosolyodott a kérdés hallatán. – Gondolod Lord Arthur, hogy Dumnonia elesik, míg te és Derfel távol jártok? – Nem, felség – felelt Arthur –, de Ligessac bizonyára aggastyán már, s aligha lesz két csapatra szükség az elfogásához. A király az asztalra csapott öklével. – Anyám meggyilkolása után -vádolta nyíltan Arthurt – szökni engedted Ligessacot. Lugg Vale-nél Lord Arthur, megint csak szökni engedted Ligessacot. Tartozol nekem Ligessac életével. Arthur egy pillanatra megdermedt a vádaskodás hallatán, azután meghajtotta fejét. – Derfel azonban – mutatott rá – nem tartozik felelısséggel. Mordred felém sandított. Még mindig győlölt a verésekért, melyeket gyermekkorában kiosztottam rá, és csak remélni tudtam, hogy a királlyá avatásakor adott ütleg, és a szánalmas kis diadal, hogy kidobhatott bennünket Lindinisbıl, lelohasztotta bosszúszomját. – Lord Derfel – mondta, ezúttal is gúnyosan megnyomva titulusomat – látta a hitszegıt. Ki más ismerhetné fel? Mindkettıtökhöz ragaszkodom. És nem kell magatokkal vinnetek egy egész sereget – söpörte félre Arthur korábbi akadékoskodását. -Néhány megbízható ember is megteszi. -Bizonyosan zavarba ejtette, hogy éppen Arthurnak osztogat ilyen tanácsokat, mert hangja elhalt, és lassan végighordozta tekintetét a Tanács tagjain, bár ezután igyekezett visszanyerni méltóságának látszatát. – Még Samain elıtt itt akarom látni Ligessacot – emelte fel a hangját –, méghozzá élve. Mikor a király parancsot ad, az alattvalók engedelmeskednek, ezért hát Arthur és én észak felé indultunk, fejenként harminc válogatott emberünkkel. Egyikünk sem gondolta komolyan, hogy ennyi lándzsásra szükségünk lehet, de így legalább lehetıség kínálkozott rá, hogy lassan eltunyuló embereinket egy kicsit megmozgassuk. Megmaradt harminc lándzsásom otthon hagytam Ceinwyn védelmére, míg Arthur többi embere vagy Durnovariában maradt, vagy Sagramort indult megerısíteni, aki még mindig az északi határt tartotta a szászok ellenében. A szász csapatok szorgalmasan átjártak a határon, bár nem igyekeztek megszállni bennünket, inkább csak a lábasjószágot és a rabszolgát fosztogatták, ahogyan azt tették az év egészében. Mi magunk is gyakorta portyáztunk odaát, de arra azért mindannyian vigyáztunk, hogy a kellemetlenkedésekbıl ne legyen nyílt háborúság. A Londonban kovácsolt béke várakozáson felül teljesített, jóllehet Aelje és Cerdic már annál kevésbé kímélte egymást. A szász vezérek állóháborút vívtak egymással, míg a belvillongások megkíméltek bennünket hordáiktól. Mi pedig kezdtünk hozzászokni a békéhez. Embereim gyalogosan indultak északnak, míg Arthur katonái lovagoltak, vagy legalábbis lovat vezettek kötıféken, végig a jó római úton, mely elsıként Meurig gwenti királyságába vezetett el bennünket. A király vonakodva bár, de lakomát adott a tiszteletünkre, ahol embereink számát papjai jó kétszeresen haladták meg; azután pedig kisebb kitérıt tettünk a Wye völgyébe, hogy meglátogassuk Tewdricet, aki egy kis zsúpfedeles kunyhóban lakott, mely feleakkora se volt, mint az épület, ahol keresztény szövegekbıl álló győjteménye helyet kapott. Felesége, Enid királyné, folyton amiatt zsémbelt, hogy Gwent fényőzı palotáját erre az erdei egértanyára kellett cserélnie, de az öreg király boldogan élt itt, keresztény elvek szerint, ügyet sem vetve Enid sirámaira. Paszujt, kenyeret vizet tett elénk, és örömmel hallotta, hogy Dumnoniában is terjed a kereszténység. Kérdeztük a próféciákról, melyek szerint Krisztus négy év múltán visszatér a földre, és Tewdric közölte, csak azért imádkozik, hogy ez megtörténjék, bár szerinte Krisztus bevárja az ezredfordulót, hogy a maga teljes dicsıségében jöjjön el újra. – De hát ki tudhatja? – kérdezte. – Minden lehetséges. Talán négy év múlva eljı. Micsoda nagyszerő gondolat! – Bárcsak minden keresztény békében kivárná ezt az idıt – sóhajtott fel Arthur. – Kötelességük felkészíteni a földet az 0 eljövetelére – fordult felé Tewdric szigorúan. – Át kell téríteniük embertársaikat, Lord Arthur, és meg kell tisztítaniuk e világot bőneitıl. – A keresztények könnyen háborút szíthatnak maguk és bőnös embertársaik közt, ha nem vigyáznak – mormolta Arthur. Beszélt Tewdricnek a zavargásokról, melyek azután törtek ki, hogy a keresztények Dumnonia valamennyi városában megpróbálták lerontani vagy
megszentségteleníteni a pogány templomokat. Az Iscában látott események csak a bajok kezdetét jelezték, és a nyugtalanság futótőzként terjedt. Ennek egyik jele a hal, a két egymást keresztezı vonal, melyet a keresztények a pogány falakra mázoltak és a szent ligetek fáiba véstek. Culhwchnak lett igaza: a hal csakugyan keresztény jelkép. – Mert a hal görögül ichthus – okított bennünket Tewdric –, s a görög betők Krisztus szent nevét adják. Iesous Christos, Theou Uios, Soter. Jézus Krisztus, Isten fia, Megmentı. így igaz, bizony. – Jóízüt kuncogott a magyarázat felett érzett elégedettségében, és egyszeriben könnyő volt belátni, honnét örökölte Meurig bosszantó tudálékosságát. – Persze – tette hozzá Tewdric – ha még mindig király lennék, foglalkoznom illene a felfordulással, ám keresztényként csak üdvözölni tudom. Az alapító atyák szerint számos jel és csoda kíséri maid az utolsó napokat, Lord Arthur, és városaink nyugtalansága csak egy e jelek közül. Talán csakugyan közeleg már a vég? Arthur belemorzsolt egy darabka kenyeret ételébe. – Csakugyan örülsz az ilyen zavargásoknak? – kérdezte. – Helyesled a pogányok elleni támadásokat? A lerontott és megcsúfított szentélyeket? Tewdric a nyitott ajtón át a zöldellı fákra meredt, melyek már a parányi monostor falait ostromolták. – Gyanítom, másoknak ezt nem lehet könnyő megérteni – kerülte ki az egyenes választ Arthur kérdésére. – Ti bizonyosan nyugtalanságunk jelének vélitek a lázongást, Lord Arthur, s nem az Úr kegyelmének. – A kereszt jelét rajzolta magára és elmosolyodott. – A mi hitünk – magyarázta – a szeretet hite. Istennek szent fia leereszkedett hozzánk, mikor az İ élete árán váltott meg bennünket bőneinktıl, és mi mindenben ıt keressük, gondoljunk vagy tegyünk bármit. İ arra buzdított bennünket, hogy szeressük ellenségeinket, és legyünk jók azokhoz is, akik pedig győlölnek bennünket, csakhogy ezek súlyos parancsolatok, a legtöbb ember számára túl nehéz a betartásuk. És azt sem szabad elfelednetek, hogy buzgón imádkozunk a mi Urunk Jézus Krisztus földi visszatéréséért. – Újfent keresztet vetett. – A népek imádkoznak és várják az İ második eljövetelét, s közben amiatt rettegnek, hogy ha a pogányok még sokáig uralják a földet, İ nem fog leereszkedni hozzájuk, ezért aztán kötelességüknek érzik tőzzel-vassal irtani az eretnekséget. – A pogányok kiirtása -jegyezte meg Arthur élesen – aligha helyénvaló egy olyan vallás esetében, mely szeretetet prédikál. – A pogányság kiirtása szeretetbıl fakadó cselekedet – erısködött Tewdric. – Ha ti pogányok nem vagytok hajlandóak elfogadni Krisztust, akkor bizonyosan a pokolra kerültök. Nem számít, ha erényes életet is éltetek, attól még az örökkévalóságig a pokol tüzén égtek majd. Nekünk keresztényeknek szent kötelességünk, hogy megmentsünk titeket sorsotoktól, s mi ez, ha nem a szeretet jele? – És ha én nem akarom, hogy megmentsenek? – kérdezte Arthur. – Akkor el kell viselned azok győlölködését, akik voltaképpen szeretnek téged – felelte Tewdric –, vagy legalábbis el kell viselned addig, míg az izgalom alább nem hagy. És alább fog hagyni, hidd el nekem. Az ilyen lelkesültség sosem tart soká, és ha Krisztus Urunk négy év múltával sem bukkan fel újra, akkor meg fognak nyugodni a kedélyek, legalábbis míg az évezred véget nem ér. – Újra belefúrta tekintetét a fák közé. – Milyen csodálatos is lenne – telt el hangja álmélkodással –, ha megérhetném, hogy a Megváltó Britannia földjét tapodja. Visszafordult Arthurhoz. – De az O eljövetelének elıjelei, attól tartok, nem kevésbé baljósak lesznek. A szászok fenyegetése semmiség ehhez. Sok gondot okoznak mostanság? – Nem – felelt lassan Arthur –, de a számuk minden évvel tovább nı. Attól félek, nem soká maradnak már békében. – Imádkozni fogok, hogy Krisztus elıbb térjen vissza, mint ık – bólintott buzgón Tewdric. -Nem hinném, hogy el tudnám viselni, ha szászok foglalnák el az országot. Nem mintha ez az én gondom lenne _ sietett hozzátenni. – Meurigra hagytam minden ilyen ügyet. – Felállt, amint tülök harsant a közeli kápolna felıl. – Ideje imádkozni! – jelentette be boldogan. – Nem kívántok csatlakozni? Kimentettük magunkat, és másnap reggel felkapaszkodtunk a király klastroma fölött tornyosuló dombokra, és átkeltünk Powysba. Két éjszakával utóbb elértük Caer Swst, és
találkoztunk Culhwchhal, aki élt és virult új otthonában. Aznap éjjel túl sok mézsört vettünk magunkhoz, és másnap reggel, mikor Cuneglas és jómagam kilovagoltunk Cwm Isafba, a fejem kábán szédelgett. A király sértetlenül megırizte kis házunkat. – Sohasem tudhatod, mikor lesz rá újra szükséged, Derfel – mondta. – Talán nemsokára – ismertem el komoran. L -Nemsokára? Remélem, azért nem. Vállat vontam. – Nem látnak éppen szívesen Dumnoniában. Mordred neheztel rám. – Akkor kérd meg, hogy oldozzon fel esküd alól. – Megtettem – feleltem –, de visszautasított. – A királlyá avatást követıen kerestem fel, amikor az arculütés felett érzett szégyenkezés még élénken élt bennem, azután hat hónappal késıbb újabb kísérletet tettem, és ı megint elutasított. Gondolom, elég agyafúrt volt ahhoz, hogy tudja, azzal büntethet meg leginkább, ha a szolgálatába kényszerít. – A lándzsáidra lenne szüksége? – kérdezte Cuneglas, miközben leült az egyik almafa alá a padra. – Csak megalázkodásomra – feleltem keserően. – Úgy tőnik, esze ágában sincs háborúzni. – Akkor mégsem teljesen tökkelütött – vágta rá Cuneglas szárazon. Ezután elbeszélgettünk Ceinwynrıl és a lányokról, majd Cuneglas felajánlotta, hogy Malaine-t, új druidáját küldi el Dián mellé. – Majaine bámulatos módon ért a gyógyfüvekhez – tette hozzá. – Sokkal inkább, mint Iorweth. Tudtad, hogy elhalt? – Hallottam róla. Ha csakugyan tudod nélkülözni Malaine-t, felség, örömmel veszem ajánlatod. – Holnap már indulhat is. Nem hagyhatom unokahúgomat szenvedni. Nimue nincs a segítségedre? – Épp csak annyira, mint Merlin – válaszoltam, megérintve az almafa kérgébe temetkezı elrozsdállt sarló vasát, hogy előzzem a gonoszt, mely Dián ártatlan életét fenyegeti. – İseink istenei – szóltam megkeseredve – elhagyták Dumnoniát. Cuneglas elmosolyodott. – Soha, Derfel, soha ne becsüld alá az Istenek hatalmát. Visszatérnek ık még Dumnoniába. – Itt szünetet tartott. – A keresztények szeretik báránynak hívatni magukat, tudtad ezt? Hát csak figyeld a bégetésüket, ha majd eljönnek a farkasok. – Miféle farkasok? – A szászok – felelt Cuneglas lemondóan. – Tízévnyi békét adtak nekünk, de a hajóik szakadatlan a keleti partot ostromolják, és érzem, ahogy napról napra nı a hatalmuk. Ha újra harcba bocsátkoznak velünk, akkor a keresztények örömmel veszik még a pogány kardokat. – Felállt és vállamon nyugtatta kezét. – A szászokkal még nem végeztünk, Derfel, még korántsem végeztünk. Aznap éjjel ünnepséget adott a tiszteletünkre, azután másnap reggel a Cuneglas által rendelkezésünkre bocsátott vezetı nyomában megindultunk dél és a kopár dombok felé, melyek Siluria régi határmezsgyéjét jelölték. Egy távoli keresztény közösséget vettünk célba. A keresztények ekkor is csak kis számban éltek Powysban. Cuneglas könyörtelenül kiebrudalta Sansum hittérítıit, amint felfedezte a jelenlétüket, ám a keresztények közül többen ennek ellenére megtelepedtek az országban, elsısorban Siluria földjén. Ez a csoport Britannia-szerte híres volt szentéletőségérıl, melynek számos tanújelét adta, elsısorban azáltal, hogy a legnagyobb szegénységben, vad és távoli helyen élt. Ligessac e vakbuzgó keresztények körében talált menedékre, akik, mint azt Tewdric elmondta, önnön testüket sanyargatták, azaz egymással keltek versenyre, melyikük éli a legnyomorúságosabb életet. Néhányan barlangokban laktak, míg mások minden fedelet megtagadtak maguktól; egyesek füvön és rügyeken éltek, és levetkeztek magukról minden öltözéket, mások csalánból szıttek maguknak inget, töviskoronát tettek a fejükre, és nap mint nap véresre verték magukat, akárcsak az Iscában látott flagellánsok. Számomra a leghelyénvalóbb büntetésnek éppen az tőnt, ha meghagyjuk Ligessacot ebben a társaságban, csakhogy egyenes parancsot kaptunk, és vissza kellett ıt vinnünk, ami egyben azt is jelentette, hogy szembe kellett szállnunk a közösség püspökével, egy Cadoc nevő férfival, kinek ellenségességérıl legendák keringtek.
E legendák intettek bennünket arra, hogy magunkra vegyük vértezetünket, amint egyre közelebb kerültünk Cadoc hegyek közt megbúvó bagolyvára felé. Nem a legjobb páncélzatunkat viseltük, már akinél egyáltalán lehetıség nyílt a választásra, hiszen kár lett volna azt elvesztegetni egy csapatnyi tébolyultra, de valamennyien magunkra öltöttük sisakunkat, pajzsunkat, és bırvértezetünket avagy láncingünket. Ha más nem is, gondoltuk magunkban, de legalább harcedzett külsınk elrettentheti Cadocot, kinek nyája, mint azt megtudtuk, alig húsz lelket számlált. – És valamennyien megháborodtak – tudatta velünk vezetınk. – Van olyan, amelyik egész évben mozdulatlanul áll! Egy izmát se mozdítja, azt mondják. Csak áll, mint a babkaró, miközben egyik végén belapátolják az ételt, a másik végén meg ellapátolják a mocskot. Miféle isten lehet, amelyik ilyet kíván az embertıl? A Cadoc menedékéhez vezetı földutat keményre döngölték a zarándokok lábai, s az hosszan kígyózott felfelé a kopár sziklafalon, ahol birkán és kecskén kívül semmilyen élılényt sem láttunk. Pásztorokkal nem találkoztunk, noha azok kétségkívül figyeltek bennünket. – Ha Ligessacnak van egy kevés esze – vélte Arthur –, már rég kereket oldott. Mostanra biztosan tudnak a jöttünkrıl. – És mit mondunk majd Mordrednek? – Az igazat, természetesen – felelt Arthur komoran. Egy lándzsás egyszerő sisakját és bır mellvértjét viselte, de még ez az alantas páncélzat is makulátlannak és elıkelınek tőnt rajta. Hiúsága sosem szökkent olyan magaslatokba, mint Lanceloté, de azért adott a tisztaságra, s valahogy ez az egész hegyek közt tett kirándulás sértette tisztaságról és tisztességrıl alkotott képét. Az idıjárás se sietett oldani nyugtalanságát; a komor, ólomszürke levegıt a metszı nyugati szél hátán érkezı zivatar kavarta fel. Arthur lehetett bármilyen búskomor, lándzsásaink jókedvét semmi sem ronthatta meg. Otromba tréfákat faragtak arról, hogy megostromolják Cadoc király erısségét, s máris az ütközetben szerzett arannyal, harcosgyőrőkkel és rabszolgákkal kérkedtek, jókat nevetve a túlzásokon, mígnem felértünk a dombok taréjára, és lenézhettünk a yölgyre, ahol Ligessac menedéket lelt. Nyomorúságos hely volt valójában; valóságos sártenger, melynek felszínén tucatnyi kerek kıkuny-hó hánykolódott egy kis, négyszögletes templom körül. Láttunk néhány csenevész zöldségeskertet, egy sötét tavacskát, néhány ólat, helyben a közösség girhes kecskéi húzódtak meg, de sáncok nem vár-^k bennünket. A völgyet egyedül az a jókora kıkereszt oltalmazta, melybe szövevényes mintákat és a dicsıségében trónoló keresztény Istent faragták. A kereszt, amúgy csodálatos kımívesmunka, jelezte Cadoc földjének határát, és itt, alig tucatnyi dárdahajításnyira a nyomorúságos településtıl, Arthur megállította embereinket. – Nem háborítjuk birtokát -közölte –, ha enélkül is szót válthatunk vele. – Lándzsájának boldogabbik végét megtámasztotta a földön, lova patája mellett, és várakozni kezdett. Tucatnyi keresztény is láthatóvá vált a faluban, de amint valamelyikük meglátott bennünket, rémülten a templomba menekült, ahonnét néhány perccel késıbb szálas termető férfiú tőnt fel és indult el felénk az úton. Valóságos óriás volt, termetre akkora, mint Merlin, hordónyi mellkassal és roppant lapátkezekkel. Mosdatlan arcára és barna köpenyére sár és mocsok tapadt, míg ısz, bozontos haját, úgy tőnt, még egyszer sem kurtította meg. İszes, elvadult szakálla a csípıjét verdeste; sötétre barnult arcából pedig széles száj, hangsúlyos homlok és mérgesen villanó szemek fenyegettek bennünket. Jobb kezében botot hordozott, és a csípıjén hüvely nélküli, elrozsdált kard csüngött. Egykor használható lándzsás lehetett, és nem kétséges, hogy egy-két kemény csapást még ma is gondolkodás nélkül kiosztott. -Nem látunk szívesen benneteket – bömbölte már a távolból –, hacsak nem azért jöttetek, hogy Urunknak ajánljátok szánalmas, esendı lelketeket. – A mi lelkünket már saját isteneinknek ajánlottuk – felelte Arthur kedvesen. – Pogány kutyák! – Az óriás, kirıl feltételeztük, hogy a hírneves Cadoc, felénk köpött. – Vassal és acéllal jöttök oda, hol Krisztus gyermekei játszadoznak Isten bárányával? – Békével jöttünk – tudatta Arthur. A püspök kiadós köpetet engedett el Arthur lova felé. – Te Arthur, Uther és a sátán fattya vagy – sziszegte –, és a lelked sem különb mocskos rongycafatnál.
– Te pedig bizonyára Cadoc püspök vagy – felelt Arthur elızékenyen. A püspök megállt a kereszt mellett és botjával egy vonalat húzott az út porába. – Csak igaz keresztények és bőnbánók keresztezhetik e vonalat -jelentette ki –, mert ez itt Isten megszentelt földje. Arthur kivárt néhány pillanatot, majd komoran elmosolyodott. -Nem szándékozunk istened földjére lépni, püspök – mondta –, de meg kell kérjelek, hogy adj ki nekünk egy Ligessac nevő férfiút. – Ligessac – bömbölte Cadoc, akárha több ezer fıs gyülekezethez szólna – Isten áldott és szent gyermeke. Itt menedéket talált, és sem te, sem az úgynevezett urak nem zargathatják menedékében. Arthur tovább mosolyogott. – A király uralkodik e földön, püspök, nem a te istened. Csak Cuneglas kínálhatna neki menedéket, de ı nem tett ilyet. – Az én királyom, Arthur – csattant fel büszkén Cadoc hangja – a királyok királya, és ı parancsolta nékem, hogy ne engedjelek az ı földjére. – Akkor hát ellenszegülsz? – kérdezte Arthur, némi meglepetéssel a hangjában. – Halálomig! – üvöltötte Cadoc. Arthur szomorúan rázta meg a fejét. – Én nem vagyok keresztény, püspök – szólt lágyan –, de úgy tudom, ti prédikáljátok azt, hogy a ti túlvilágotok-mennyei örömök helye. – Cadoc nem felelt, mire Arthur vállat vont. – Akkor csak szívességet teszek, nem igaz, ha siettetem indulásod? – kérdezte, azzal elıvonta az Excaliburt. A püspök botjával tovább mélyítette az út porába húzott vonalat. – Megtiltom neked, hogy átkelj e vonalon – kiáltotta. – Megtiltom az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében! – Azután felemelte botját és Arthurra mutatott. Egy szemvillanásnyi ideig mozdulatlanná merevedett, majd széles mozdulatot tett, hogy végigmutasson valamennyiünkön, s megvallom, abban a pillanatban nekem is végigborsózott a bıröm. Cadoc nem volt Merlin, és istene közelébe se érhetett Merlin isteneinek, mégis annyira beleborzongtam, amint a furkós vége engem vett célba, hogy megérintettem vasamat és kiköptem az útra. -Imádkozni térek, Arthur – közölte Cadoc –, te pedig, ha élni akarsz, hátat fordítasz és elhagyod ezt a helyet, mert ha elhaladsz e szent kereszt mellett, úgy Jézus Krisztus Urunk édes vérére esküszöm, a lelkeitek szörnyő kínok között senyvednek majd. Megismeritek az örökké tartó szenvedést. Az idık kezdetétıl az idık végezetéig átkozottak lesztek, a mennyek boltozatától a poklok legsötétebb bugyráig. – A súlyos átok végeztével még egyszer kiköpött, azután sarkon fordult és útnak eredt. Arthur köpenye sarkával letörölte az esıcseppeket az Excaliburrıl, majd hüvelyébe tolta a kardot. – Úgy tőnik, itt nem látnak szívesen -szólt szórakozottan, majd visszafordult és biccentett Bálin, a lovasok rangidıs kapitánya felé. – Vidd a lovasokat – parancsolta Arthur – és kerülj a falu mögé. Bizonyosodj meg róla, hogy senki sem szökhet el. Ha már a helyeteken lesztek, Derfel és az emberei átkutatják a viskókat. És még valami! – emelte fel a hangját, hogy mind a hatvan ember hallhassa. – Ellen fognak állni nektek és keményen küzdeni fognak, de nekünk nincs viszályunk velük, egyedül Ligessac-kal. Nem foszthatjátok ki ıket, és bántalmukra sem lehettek, csak amennyire szükséges. Ne feledjétek, hogy ti katonák vagytok, míg ık nem azok. Tisztességgel bánjatok velük és némán fogadjátok a szidalmaikat Szigorúan vonta össze a szemöldökét, majd miután megbizonyosodott róla, hogy valamennyien megértették, újra elmosolyodott és útjukra engedte ıket. A harminc páncélos lovas elırelovagolt és elhagyta az utat, hogy a falu peremén körbelovagolva elérje a viskók mögötti távoli lankát Cadoc, aki most is ott gyalogolt a templom felé, feléjük sandított, de nem mutatta jelét meglepetésnek. – Azon tőnıdöm – szólalt meg Arthur –, hogy honnét tudhatta, ki vagyok? – Híres ember vagy, uram. – Még mindig uramnak hívtam, és errıl sosem tudtam vagy akartam leszokni. – A nevem talán ismert, de nem az arcom. Legalábbis errefelé nem. – Egy vállrándítással elintézte a rejtélyt. – Ligessac mindig is keresztény volt? – Amióta csak ismerem. Noha nem a legjobbak közül való. Elmosolyodott. – Erényes
életet élni öregkorban a legkönnyebb. Vagy legalábbis úgy gondolom. – Figyelte, amint a lovasok elvágtáznak a falu mellett, és lovaik vasalt patái jókora rögöket hasítanak ki az átázott talajból, majd a magasba emelte lándzsáját és visszafordult embereimhez. -Ne feledjétek! Nincs fosztogatás! – Eltőnıdtem rajta, hogy mit is lehetne találni ezen a nyomorúságos helyen, de Arthur tudta, hogy a lándzsások mindenhol szemet vetnek valamire. – Nem akarok bajt – tudatta Arthur. – Megkeressük az emberünket, és már itt sem vagyunk. – Puhán érintette Llamrei véknyát, és a fekete kanca engedelmesen megindult elıre. Gyalogosan követtük, csizmáink talpával kitörölve a vonalat, melyet Cadoc rajzolt fel a díszes kıkereszt mellé. Akárhogy is, nem csapott le ránk az Úr tüzes villáma. A püspök mostanra elérte a templomot és megállt a bejáratánál, majd mikor visszafordult és meglátott bennünket, eltőnt az épületben. – Tudták, hogy jövünk – fordult hozzám Arthur –, úgyhogy Ligessacot aligha találjuk itt. Attól tartok, csak az idınket vesztegetjük. – Egy bárány vágott keresztül elıttünk, és Arthur visszafogta a lovát, hogy utat engedjen neki. Láttam, hogy megborzong, és tudtam, mennyire sérti a rengeteg mocsok, mely már-már Nimue Torának elhanyagoltságával vetekedett. Cadoc akkor tőnt fel újra a templom ajtajában, mikor alig száz lépésnyirejártunk onnét. Mostanra lovasaink is felsorakoztak a falu mögött, de Cadoc még arra sem vette a fáradtságot, hogy hátrafordulva végigmérje ıket. Csupán hatalmas tülkét vette ajkához, és a hang sokáig visszhangzóit a kopár domboldalak között. Újra megszólaltatta a kürtöt, majd vett egy mély lélegzetet, hogy utoljára még belefújjon. És hirtelen egy ütközet kellıs közepén találtuk magunkat. Nagyon is jól tudták, hogy jövünk, és ennek megfelelıen készültek. Bizonyára Powys és Siluria valamennyi kereszténye Cadoc védelmére sietett, és ezek az emberek most mindenfelé feltünedeztek a völgyet körülölelı dombok taréján, míg mások elırohantak a viskókból, hogy eltorlaszolják mögöttünk az utat. Akadtak, akik lándzsát és pajzsot hordoztak, mások csak sarlókat és vasvillákat, de valamennyien magabiztosnak tőntek. Sokan közülük a gyülevészhadakban szolgálhattak a háború idején, és az Úrba vetett hitükön felül leginkább az plántált önbizalmat a szívükbe, hogy legkevesebb kétszázan sorakoztak fel ellenünk. – Az ostobák! – kiáltott Arthur dühödten. Győlölte a felesleges erıszakot, és tudta, hogy a mészárlás ezek után már elkerülhetetlen. Nem kétellette, hogy mi gyızünk, hisz egyedül Isten elvakult hívei képesek arra, hogy magukra haragítsák Dumnonia legvitézebb hatvan harcosát. – Bolondok! – Újra kiköpött, majd végigmérte a falut, miközben még több fegyveres tőnt fel a viskókból. – Te itt maradsz, Derfel – fordult hozzám. – Csak tartsd meg ıket, a többit én elintézem. – Elvágtázott a falu túlsó oldalán várakozó lovasok felé. – Pajzsgyőrőbe – szóltam csendesen. Alig harmincan voltunk, és kettıs pajzsgyőrőnk olyan apróra sikeredett, hogy bizonyosan könnyő célpontnak tőnt az üvöltı keresztények szemében, akik most rohanni kezdtek lefelé a lankákon, hogy elpusztítsanak bennünket. A pajzsgyőrő sosem számított népszerőnek a katonák körében, mert a kör külsı kerületén a lándzsák hegye messze esett egymástól, és minél kisebb kört vontunk, annál nagyobb rés tátongott közöttük, de embereim értették a dolgukat. Az elsı sor letérdelt, a katonák összeérintették pajzsaik élét és a lándzsák boldogabbik végét ledöfték maguk mögött a földbe. Mi a második sorban az elsı sor elıtt támasztottuk a földre pajzsainkat, hogy a támadóknak kettıs, bır és keményfa fallal kelljen megütközniük, azután mindannyian egyegy térdeplı harcos mögé álltunk, és a fejük felett elıre szegeztük lándzsáinkat. A mi dolgunk volt megvédeni az elsı sort, míg az övék az, hogy kitartsanak egy helyütt. Kemény, véres munka várt ránk, de amíg a térdeplı katonák magasan tartották pajzsaikat és mereven elıreszegezték lándzsáikat, mi pedig megvédtük ıket, addig a pajzsgyőrő biztonságban kitarthatott. Emlékeztettem az elsı sort kiképzésükre, és hogy ık csak akadályt a'lnak, a gyilkolást ránk többiekre kell hagyniuk. – Bel legyen veletek – tettem hozzá. – És Arthurral – toldotta meg Issa lelkesen. Mert a mészárosmunka javarésze Arthurra várt. Mi lettünk a csali míg ı a hóhér, és Cadoc emberei úgy vetették magukat a csalira, akár kiéhezett lazac a horogra tőzött légyre. A
falusiak rohamát maga Cadoc vezette, feje felett lóbálva rozsdás kardját és nagy, kerek pajzsát, melyre fekete keresztet mázoltak ugyan, ám mögötte még most is látszott Siluria rókájának elmosódott vonala, mely ékesen árulkodott arról, hogy a férfi valamikor Gundleus soraiban szolgált. A keresztény horda nem is próbált pajzsfalat formálni, mellyel gyızelemre vihette volna támadását, ehelyett a régi harcmodorban támadt, melynek gyakorlásáról még a rómaiak szoktattak le bennünket. A régi idıkben, mikor a rómaiak épp csak megérkeztek Britanniába, a törzsek egyetlen üvöltı, mézsörtıl feltüzelt csıcselékként rontottak az ellenségre. Egy ilyen roham félelmetes látvány, ám fegyelmezett katonák könnyőszerrel visszaverik, és az én harcosaimnak fegyelem terén aligha akadt párjuk. Noha félelmet kétségkívül éreztek. Én magam is féltem, hisz egy ilyen roham rémisztı látvány, és rosszul fegyelmezett katonák ellen valóban hasznosnak bizonyul. Ez volt az elsı alkalom, hogy saját szememmel is láthattam, hogyan küzdöttek ıseink. Cadoc keresztényei féktelen szilajsággal rontottak ránk, egymást közt versengve, ki ér elıbb a lándzsáinkhoz. Rikoltoztak és szitkokat fröcsögtek felénk, és úgy tőnt, valamennyien eltökélték magukat, hogy vagy hısök lesznek, vagy vértanúk. A vad tülekedésben még asszonyokat, sıt gyermekeket is felfedezni véltem, akik sikoltozva lengették botjaikat és sarlóikat. – Bel! – kiáltottam fel, amint az elsı férfi próbálta átugrani a térdeplı sort és felszegezte magát lándzsámra. A lándzsa hegye átjárta testét, akár egy sütnivaló mezei nyúlét, én pedig eltaszítottam, lándzsástól-mindenestıl, hogy a győrőn túl elzuhanó test akadályt képezzen a többi keresztény elıtt. A következı támadót már a Hywelbane ölte meg, s ezalatt hallottam, hogy lándzsásaim harci éneküket zengik, amint az ellenséget csépelik, döfik és aprítják. Olyannyira értették a dolgukat, oly sebesen és fegyelmezetten harcoltak. Az unalmas, egyhangú kiképzés megtette a magáét, s bár a legtöbben évek óta nem hadakoztunk, örömmel fedeztük fel, hogy ösztöneink éppoly gyorsak, mint hajdanán; márpedig aznap csupán ösztöneinknek és tapasztalatainknak köszönhettük, hogy életben maradtunk. Az ellenség üvöltı, dühödt hordája minden oldalról körülvette pajzsgyőrőnket és felénk döfködött lándzsáival, de a külsı győrő sziklafalként állt ellen a rohamnak, a halott és haldokló támadók hegyei pedig oly magasra tornyosultak elıttünk, hogy lassan eltakarták elılünk a támadókat. Az elsı egy-két percben, mikor a terep a pajzsgyőrő körül még mentes volt az akadályoktól, és az ellenség a közelünkbe tudott férkızni, még elkeseredett küzdelem folyt, ám miután a holtak és haldoklók megoltalmaztak bennünket, már csakis a legbátrabbja próbált elérni bennünket, s kínálkozott fel a belsı győrőben harcoló tizenöt katonának, kik gyakorlatozás gyanánt használhatták lándzsáikat és kardjukat. Fürgén hadakoztunk, lelkesen támogattuk egymást, és könyörtelenül végeztünk minden támadóval. Maga Cadoc is korán belevetette magát a küzdelembe és hatalmas, rozsdás kardját lengetve rontott ránk. Meglehetısen értette a dolgát, és igyekezett áttörni a térdelık győrőjén, hiszen ı is tudta, hogyha a külsı győrő megszakad, akkor a többi már csak percek kérdése. A Hywelbane pengéjével elhárítottam egy öles csapást, majd széles oldalvágással lecsaptam rá, ám a pengét valósággal megakasztotta a püspök szutykos hajzata, de azután már Eachern, a szívós ír lándzsás, aki Mordred fenyegetése ellenére kitartott mellettem, lándzsájával Cadoc arca felé döfött. Egy mellette elszisszenı penge lemetszette ugyan Eachern lándzsájának hegyét, de ı a lándzsa másik, vasalt végével ugyanabban a pillanatban lecsapott a püspök homlokára. Cadoc egy pillanatig döbbenten állt, rothadt fogakkal teli szája értetlenül tátogott, majd a férfi teljes hosszában elvágódott a sárban. Utolsóként egy ágas-bogas hajú asszony próbált ránk rontani, aki felkapaszkodott a hullahegyekre és szitkokat köpködött felém, miközben igyekezett átugrani a külsı győrőben térdeplı harcosokat. Megragadtam a hajánál fogva és engedtem, hogy kicsorbítsa sarlóját a vértemen, azután berángattam a győrőbe, ahol Issa egyetlen jól irányzott taposással összetörte a koponyáját. És ebben a pillanatban Arthur is támadásba lendült. Harminc lovas rontott elıreszegezett lándzsákkal a keresztény csıcselékre. Mi, úgy számítom, talán ha három percen át védekeztünk, ám amint Arthur megérkezett, a csata egy szemvillanás alatt véget ért. A vágtázó lovasok beékelıdtek a tömegbe, és valóságos véroszlopot láttam az ég felé szökni, amint a lándzsák a helyükre kerültek; azután támadóink
már fejvesztve menekültek, és Arthur, aki mostanra eldobta lándzsáját és Excaliburrel hadakozott, kiáltozni kezdett, hogy harcosai fejezzék be az öldöklést. – Csak tereljétek el ıket! – üvöltötte. -tereljétek ıket el innen! – A lovasok kis csapatokra váltak szét, melyek szétszórták a rémült túlélıket és a díszes kereszt felé hajtották ıket. Embereim lassan megnyugodtak. Issa még most is a bezúzott koponyájú asszonyon ücsörgött, míg Eachem a lándzsahegyét kereste. Két harcos a külsı pajzsgyőrőbıl csúnya sebesülést szerzett, és a második sorból valakinek bezúzták az állkapcsát, ám ettıl eltekintve sértetlenül megúsztuk, miközben körülöttünk huszonhárom halott és legkevesebb ugyanennyi súlyosan sérült támadó feküdt. Cadoc, akit Eachern csapása terített le, még élt. Embereim összekötözték kezét-lábát, és fittyet hányva Arthur parancsára, hogy mutassunk tiszteletet az ellenség iránt, levágtuk haját és szakállát, csak hogy megszégyenítsük. Köpködött és átkokat szórt ránk, mire mocskos szakálla fonataival tömtük be a száját, és úgy tereltük vissza a faluba. És ott akadtam rá Ligessacra. Nem menekült el, egyszerően csak ott várakozott a templom kis oltára mellett. Öregember volt már, ısz és töpörödött, aki jámborán megadta magát nekünk még akkor is, mikor levágtuk a szakáilát és hajából font durva kötelet vetettünk a nyaka köré, hogy megmutassuk, elítélt hitszegıt hurcolunk magunkkal. Mintha még örült is volna, hogy ennyi év után újra találkozhat velem. – Mondtam nekik, hogy nem gyızhetnek le – szólt hozzám –, hogy Derfel Cadarnt nem gyızhetik le. – Már vártak bennünket? – kérdeztem. – Már egy hete tudtunk a jöttötökrıl – felelte, miközben engedelmesen felemelte kezét, hogy Issa összekötözhesse a csuklóját. – Még akartuk is, hogy gyertek. Azt gondoltuk, itt az esély arra, hogy megszabadítsuk Britanniát Arthurtól. – Miért akartatok ilyet tenni? – kérdeztem tıle. – Mert Arthur a keresztények ellensége, azért-válaszolt Ligessac. – Ez nem igaz. – Mit tudsz te errıl, Derfel? – kérdezte Ligessac. – Elıkészítjük Britanniát Krisztus második eljövetelére, és meg kell tisztítanunk az országot a hitetlenektıl! – Fennhangon, dacos kihívással mondta ezeket, majd vállat vont és elvigyorodott. – De mondtam nekik, hogy Arthurt és Derfelt nem ölhetik meg. Mondtam Cadocnak, hogy ehhez túl jók vagytok. – Felállt és követte Issát kifelé a templomból, majd a kapuban visszafordult felém. – Felteszem, most meg fogok halni? – kérdezte. – Dumnoniában – bólintottam. Megvonta a vállát. – Szemtıl szembe találkozom a Teremtıvel, ugyan mi félnivalóm lenne a haláltól? Én is követtem a szabadba. Arthur felszabadította a püspök szájat, és Cadoc most veszettül káromkodott. Megcsiklandoztam a püspök frissen borotvált állat a Hywelbane hegyével. – Tudták, hogy jövünk -tudattam Arthurral –, és azt tervezték, hogy mindkettınket megölnek. – Kudarcot vallottak – vonta meg a vállát Arthur, és félrekapta a fejét hogy elkerülje a püspök arra repülı köpetét. – Tedd el a kardod – parancsolta. – Nem akarod megölni? – hitetlenkedtem. – Az lesz a büntetése, hogy itt kell élnie – döntötte el Arthur. – Én ugyan nem juttatom a mennyországába. Megkaptuk hát Ligessacot és hazafelé indultunk, s eközben egyikünk sem töprengett el azon, amit Ligessac a templomban felfedett elıttünk. Állította, hogy már egy teljes hete tudtak érkezésünkrıl, csakhogy egy héttel ezelıtt mi még Dumnoniában voltunk, s nem Powysban, ami azt jelentette, hogy onnét küldött valaki értesítést. Soha nem gondoltunk volna arra, hogy egy dumnoniai személyhez kössük a kietlen hegyek közti mészárlást; sokkal inkább a keresztények vakbuzgóságának tudtuk be, s nem újabb hitszegésnek. Manapság a keresztények persze másként beszélnek. Azt mondják, Arthur rátört Cadoc rejtekére, megerıszakolta asszonyait, megölte embereit és megrabolta kincseit, pedig én nem
láttam semmiféle erıszakot, csakis azokat öltük meg, akik megpróbáltak megölni bennünket, és megrabolni való kincsekbe sem botlottam – de ha még lett is volna ilyen, Arthur akkor sem érintette volna. Eljött még az idı, nem is oly soká, mikor láttam Arthurt könyörtelenül öldökölni, ám áldozatai akkor is mind pogányok lettek; a keresztények mégis erısködnek, hogy Arthur ellenségként lépett fel, és Cadoc vereségének híre csak még inkább felszította győlöletüket. Cadocból élı szentet faragtak, és közelgett már az idı, mikor a keresztények másként se nevezték Arthur, csak Isten Ellenségeként. Ez az esztelen győlölködés elkísérte hátralévı napjaiban. Bőnének persze nem azt rótták fel, hogy betört néhány keresztény koponyát Cadoc völgyében, hanem sokkal inkább, hogy megtőrte a pogányságot azokban az években, mikor még ı kormányozta Dum-noniát. Az a mégoly elvakult keresztények fejében sem fordult meg, hogy Arthur maga pogány volt, s mint ilyen, sokkal inkább a kereszténységet tőrte meg. Egyszerően azért ítélték el, mert hatalmában állt volna felszámolni az eretnek hitet, és mégsem tette ezt. Ez a bőn tette ıt Isten Ellenségévé. S persze azt sem felejtették el, miként érvénytelenítette Uther egyházi adómentességre vonatkozó törvényét. Azért nem minden keresztény győlölte ilyen engesztelhetetlenül. A lándzsások közül, akik aznap velünk harcoltak Cadoc völgyében, legalább tucatnyian maguk is keresztények voltak. Galahad mindenkinél jobban kedvelte ıt, és akadtak mások, mint Emrys püspök, akik csendben támogatták; csakhogy az egyház azokban a hangos idıkben, Krisztus földi uralma elsı ötszáz esztendejének vége felé, nemigen fi. gyeit oda a csendes, tisztességben megıszült emberekre, hanem sokkal inkább odafigyelt a vakbuzgó fanatikusokra, akik azt kiáltották a világot meg kell tisztítani a pogányság bőnétıl, ha újra akarják látni a földre szállt Krisztust. Ma már persze tudom, hogy Urunk Jézus Krisztus hite az egyetlen igaz hit, és hogy igazságának dicsıséges fényénél minden más hit semmivé foszlik, ám mindezt nem számítva még ma sem értem, miként lehetett Arthur, minden vezetık közt a legigazságosabb és legpártatlanabb, az Isten Ellensége. Akárhogy is legyen, bıségesen adtunk okot Cadocnak a fıfájásra, Ligessac nyakába saját szakállából font kötelet vetettünk, és elindultunk hazafelé.
Arthur és én a Cadoc völgyének határátjelzı nagy kıkereszt mellett váltunk szét. İ északnak vitte Ligessacot, azután keletnek fordult, hogy fellelje a jó római utakat, melyek visszavitték Dumnoniába, míg én úgy döntöttem, mélyebbre hatolok Siluriába, hogy megtaláljam anyámat. Issát és négy másik lándzsásomat vettem magamhoz, a többieket elengedtem Arthurral. Megkerültük Cadoc völgyét, ahol a sebesült és vérzı keresztények bánattól sújtott csapata lassan gyülekezett, hogy komor imádságot mondjon halottaiért, azután átkeltünk a csupasz sziklahegységen és leereszkedtünk a meredek, zöldellı völgyekbe, melyek a Severn-tenger felé törtek. Nem tudhattam, merre él Erce, de gyanítottam, hogy nem lesz nehéz ıt megtalálnom, ha már Tanaburs – a druida, akit a Lugg völgyében megöltem – maga kereste fel, hogy rettenetes átkot mondjon rá, és egy szász rabszolgát, akit egy druida személyesen átkozott el, sokaknak ismerniük kellett. Így is lett. A tenger mellett élt, egy aprócska faluban, ahol az asszonyok sót fıztek, a férfiak halat fogtak. A falusiak elhúzódtak embereim szokatlan pajzsdíszét látva, míg én bekukkantottam egy viskóba, ahol egy gyermek rémülten mutatott a szász asszony háza felé, mely a part fölé tornyosuló meredek sziklaszirt tetejére ült fel. Még csak háznak se nevezhettem, csupán hevenyészett menedéknek, melyet uszadékfából ütöttek össze, és hínárral, szalmával fedtek le. Tőz égett a kunyhó elıtt a szabadban, a lángok felett tucatnyi tengeri hal pörkölıdött, és még több fojtogató füst gomolygott a zsarátnok felıl, mely valamivel arrébb, a sófızı üst alatt izzott. A meredély lábánál hagytam lándzsám és pajzsomat, majd megmásztam a meredek kaptatót. Egy macska sziszegett felém, amint elıregörnyedve benéztem a sötét viskóba. -Erce? – szólongattam. – Erce? Valami mozdult az árnyak között. Roppant, sötét alak, mely lehámozta magáról a bırök és
szakadozott rongyok rétegeit, hogy visszanézzen rám. – Erce? – kérdeztem. – Te vagy Erce? Mire is számítottam? Több mint huszonöt esztendeje nem láttam anyámat; azóta, hogy Gundleus lándzsásai kiszakítottak a karjából és odaadtak Tanabursnek, aki feláldozott farkasvermében. Erce eszelısen sikoltozott, mikor elragadták tıle gyermekét, majd Siluria rabszolgájává alacsonyították, és minden bizonnyal halottnak hitt engem, míg Tanaburs fel nem fedte, hogy életben maradtam. Nyugtalan fejemben, miközben Siluria meredek völgyein át dél felé haladtam, öleléseket, könnyeket, megbocsátást és boldogságot láttam. Ehelyett egy nagydarab asszony várt rám, kinek szıke haja koszos szürkévé fakult, és aki nehézkesen mászott elı a prémek és rongyok halma alól, hogy gyanakodva végigmérjen. Hatalmas teremtés volt, nagy halom romló hústömeg; himlıhelyekkel és hegekkel tarkított arca kerek, akár egy pajzs, szeme apró és véreres. – Valaha Ercének hívtak – szólt reszelıs hangon. Kihátráltam a viskóból, megszédülve a rothadás és a vizelet bőzétıl. Az asszony követett, súlyosan, négykézlábra ereszkedve, hunyorogva a reggeli napfényben. – Te vagy Erce? – kérdeztem döbbenten. – Valaha annak hívtak – ismételte, majd nagyot ásítva felfedte fogatlan száját. – Most Enna vagyok. – Itt kivárt egy pillanatot. – Bolond Enna – tette hozzá szomorúan, majd végigmérte finom ruháimat, gazdagon díszített övemet és magas szárú csizmáimat. – Ki vagy te, uram? – A nevem Derfel Cadarn – feleltem –, és Dumnoniából jöttem. – A név láthatóan semmit sem mondott neki. – A fiad vagyok – toldottam meg. Nem adta jelét, hogy megértette volna szavaimat, ehelyett lerogyott a szánalmas viskó mellett, mely vészesen meghajolt roppant súlya alatt. Egyik kezével benyúlt a testén viselt rongyok közé és megvakarta mellét. – Az összes fiam meghalt – mondta végül. – Tanaburs ragadott el – emlékeztettem –, hogy egy farkasverembe hajítson. A történet semmit sem mondott neki. Ott feküdt a fal tövében, s hatalmas teste görcsösen remegett az erıfeszítéstıl, melyet a puszta lélegzés okozott neki. A macskával kezdett játszadozni, majd a Sevem-tenger végtelen tükrére meredt, melynek távolában, az égbolton függı ólomszürke viharfelhık alatt elmosódott, sötét vonal jelölte Dutnnonia partvonalát. – Volt egyszer egy fiam – mondta végül –, akit feláldoztak az Isteneknek egy farkasveremben. Wygga, ez volt a neve. Wygga. Erıs, belevaló kölyök. Wygga? Wygga! A förtelmes név néhány pillanatig ott visszhangzott bennem. – Én vagyok Wygga – szóltam végül, máris győlölve a szász nevet. – Új nevet kaptam, miután kimenekítettek a verembıl -magyaráztam neki. Szászul beszélgettünk, azon a nyelven, melyet immár folyékonyabban beszéltem, mint ı, hisz neki hosszú évek óta nem nyílt alkalma használni. – Ó, nem – rázta a fejét összeráncolt homlokkal. Láttam, amint egy tető elımerészkedik bozontos haja mögül. – Nem – erısködött –, Wygga még csak kisfiú volt. Csak egy kisfiú. Az elsı fiam, igen, és ık elvették tılem. – Életben maradtam, anyám – mondtam. Egyszerre felkavart és lenyőgözött ez a találkozás, ugyanakkor mélyen megbántam, hogy elindultam ıt megkeresni. – Túléltem a vermet, és emlékszem rád. – így volt igaz, noha emlékeimben anyám karcsún és törékenyen élt, akár Ceinwyn. – Csak egy kisfiú – folytatta Erce álomittas hangon. Lehunyta a szemét, és egy pillanatra már azt hittem, elnyomta az álom, ám ezután úgy tőnt, üríteni kezdte vizeletét, mert vékony patak indult meg a rongyok között és iramodott végig a sziklákon a tengeri szélben vergıdı tőz felé. – Beszélj Wyggáról – kértem. – Nem volt könnyő – mondta –, mikor Uther fogságba ejtett. Hatalmas férfi volt Uther, egy hatalmas sárkánnyal a pajzsán. – A tető felé lendítette a kezét, mire az visszairamodott a hajába. – Madognak adott - folytatta-, és Madog uradalmában született meg Wygga. Olyan boldogok voltunk Madoggal. Jó uram volt, kedves a rabszolgáihoz, de jött Gundleus és
megölte Wyggát. – Nem ölte meg – erısködtem. – Tanaburs nem mondta el? A druida nevének említésére megborzongott és szorosabbra vonta össze magán nyomorúságos rongyait. Nem szólt semmit, de néhány pillanat múltával könnyek csillantak meg szeme sarkában. Egy asszony kapaszkodott felfelé a csapáson. Lassan és gyanakvóan közeledett felénk, sötét pillantásokkal méregetve, amint felküzdötte magát a sziklaszirt tetejére. Mikor végre biztonságban érezte magát, gyorsan eliramodott mellettem és lekuporodott Erce mellé. – A nevem Derfel Cadarn – szólítottam meg a jövevényt –, de valamikor Wyggának hívtak. – Az én nevem Linna – felelte az asszony a britonok nyelvén. Fiatalabb volt nálam, de küzdelmes élete mély barázdákat vájt az arcába, meggörbítette hátát és megmerevítette csontjait, a sófızı tüzek korma pedig elfeketítette a bırét. – Te vagy Erce leánya? – találgattam. – Enna leánya – javított ki. – Akkor hát a féltestvéred vagyok – tudattam vele. Láttam, hogy nem hisz nekem, és miért is tette volna? Senki sem került ki élve a farkasverembıl, én mégis megtettem, s ezáltal az Istenek kegyeltjévé és Merlin szolgájává lettem, de mit mondhatott a történetem ennek a két megfáradt és rongyos asszonynak? – Tanaburs! – szólt hirtelen Erce, és mindkét kezét felemelte, hogy előzze magától a gonoszt. – 0 vette el Wygga apját! -jajveszékelte, és elıre-hátra kezdett ringatózni. – Belém hatolt és elvette Wygga apját! Megátkozott, megátkozta Wyggát és megátkozta a méhemet. – Most már patakban folytak a könnyei, és Linna karjára fektette anyja fejét, miközben feddı pillantásokat vetett rám. – Tanabursnek – mondtam – nem volt hatalma Wygga felett., Wygga megölte ıt, mert neki volt hatalma Tanaburs felett. Tanaburs nem vehette el Wygga apját. Anyám, ha hallotta is szavaimat, nem hitt nekem. Leánya karjai közt, tehetetlenül rázkódott a zokogástól, és a könnyek végigszaladtak himlıhelyes, szurtos arcán, miközben visszaemlékezett Tanaburs átkának foszlányaira. – Wygga fogja megölni atyját – ismételgette –, Wygga lesz az, ezt mondta az átok, ö lesz, aki megöli atyját. – Akkor hát Wygga még él – mutattam rá. A rázkódás hirtelen abbamaradt, és Erce felnézett rám, majd megrázta a fejét. – A holtak visszatérnek, csak hogy gyilkoljanak. A halott gyermekek! Látom ıket, uram, odakint – mutatott a tenger felé –, a kis halott testeket, amint a bosszút szomjazzák. – Újra ringatózni kezdett leánya karjában. – És Wygga fogja megölni atyját. – Megint hevesen zokogni kezdett. – Mikor Wygga atyja olyan remek férfi volt! Micsoda hıs. Hatalmas és erıs. És Tanaburs elátkozta. – Szipogni kezdett, majd egy altatódal foszlányait dúdolgatta, azután felült és beszélni kezdett atyámról. Elmondta, hogyan hajózott embereivel Britanniába, és kardjával miként teremtett fényes otthont magának. Erce, úgy tőnt, ebben az otthonban szolgált, szász ura pedig ágyába vitte, és ı életet adott nekem, oly erıs életet, melyet még Tanaburs druida sem vehetett el tılem. – Gyönyörő férfi volt – mondta Erce atyámról –, olyan szép, jóvágású férfi. Mindenki félte a nevét, de hozzám jó volt. Mennyit nevettünk együtt. – Mi volt a neve? – kérdeztem, és azt hiszem, már azelıtt tudtam a választ, hogy megadta volna. – Aelle – suttogta alig hallhatóan. – Én szép, jóképő Aellétn. Aelle. Füstköd örvénylett fejemben, és agyam egy pillanatra éppúgy megzápult, akár anyámé. Aelle? Aelle fia lennék? – Aelle – ismételte Erce ábrándos hangon. – Én szép, jóképő Aellém. Nem maradt több kérdésem, így rávettem magam, hogy odatérdeljek anyám elé, és magamhoz öleljem a lomha testet. Megcsókoltam mindkét orcáját, és magamhoz szorítottam, mintha visszaadhattam volna az életbıl, mellyel ı ajándékozott meg, de bármennyire is átadta magát ölelésemnek, anyám képtelen volt elfogadni a tényt, hogy a fia vagyok. A tervei közül többet megörököltem.
Linna elkísért lefelé a dombon, én pedig megtudtam, hogy egy helybeli halászemberhez ment feleségül, és hat gyermeke maradt életben. Aranyat kapott tılem, több aranyat, mint amennyit egész életében látni remélhetett, vagy talán amennyinek a létezését valaha is sejthette. Hitetlenkedve meredt a kis fémrudakra. – Anyánk még ma is rabszolga? – kérdeztem. – Mindannyian azok vagyunk – mutatott körbe a nyomorúságos településen. – Ezzel megválthatod a szabadságotokat – intettem az arany felé –, ha akarod. Linna vállat vont, és én megértettem, hogy a szabadság aligha hozna változást az életében. Magam is megválthattam volna szabadságukat, ha megkeresem urukat, aki kétségkívül jó messze élt ettıl a helytıl; mindenesetre az arany, ha bölcs beosztással élik fel, megkönnyíthette napjaikat, akár rabként, akár szabadon éltek. Egy napon, fogadkoztam magamban, még visszatérek ide, és próbálok ennél is többet tenni. – Vigyázz anyánkra – kértem Linnát. – Vigyázok, uram – bólintott kötelességtudóan, és látszott, hogy még ezek után sem hisz nekem. – A saját fivéredet nem kell uradnak hívnod – kérleltem, de nem akadt semmi, amivel meggyızhettem volna. Hátrahagytam ıt és visszasétáltam a partra, ahol embereim várakoztak a csomagokkal. – Hazamegyünk. – Még csak nemrég kelt fel a nap, és hosszú menetelés elé néztünk. Hazaindultunk. Haza, Ceinwynhez. Haza lányaimhoz, akiknek ereiben brit királyok vére elegyedett a szász ellenség nemesi vérével. Mert én Aelle fia voltam. Megálltam a tenger felett zöldellı domboldalon, és eltöprengtem az élet különös fordulatain, de értelmet nem találtam bennük. Aelle fia voltam, de vajon mi változott ettıl? Nem magyaráztam és nem értettem meg semmit. A végzet megkerülhetetlen. Hazaindultunk.
I ssa volt az, aki elsıként látta meg a füstöt. Mindig is olyan szemmel büszkélkedett, akár egy sólyom, és azon a napon, mikor ott álltam a dombtetın és próbáltam értelmet lelni anyám szavai mögött, Issa meglátta az elmosódott füstcsíkot a tenger túlsó partján. – Uram? szólított meg, és elıször nem is válaszoltam, annyira belekábultam mindabba, amit megtudtam. Nekem kell megölnöm atyámat? És ez az atya Aelle lenne? – Uram! – sürgetett Issa, felrázva gondolataimból. -Uram, uram, füstöt látok. Déli irányba, Dumnonia felé mutatott, és én elıször azt hittem, hogy a fehérség pusztán sápadtabb folt az esıfelhık közt, ám Issának nem voltak kétségei, és két lándzsásom is váltig állította, hogy nem felhıt vagy esıt látunk. – Arrafelé is, uram – szólt egyikük nyugat felé mutatva, ahol újabb fehér folt mosódott bele a szürke háttérbe. Egy tőz még lehetett véletlen, talán egy leégett csarnok vagy egy felperzselt mezı, ám a nyirkos idıben a földek aligha kaphattak lángra, és olyant még életemben nem láttam, hogy egyszerre két csarnok is tüzet fogott volna, hacsak nem az ellenség vetett rájuk lobot. – Uram? – siettetett Issa, aki, akárcsak jómagam, Dumnoniában hagyta feleségét. – Vissza a faluba – adtam parancsot. – Most azonnal. Linna férje beleegyezett, hogy átvisz bennünket a tengeren. Az út nem tartott soká, hisz a két partot talán ha nyolc-kilenc mérföld választhatta el egymástól. Ennél gyorsabb hazautat nem találhattunk volna, még ha lándzsásaim inkább kedvelték is a hosszú, száraz utat a nedves, rövid út ellenében. Az átkelés várakozásainknak megfelelıen keserves megpróbáltatásnak bizonyult. Nyirkos szél kélt nyugat felıl, még több felhıvel és hideg esıvel, a felkorbácsolt hullámok pedig rendre átcsaptak lélekvesztınk peremdeszkái felett. Egész úton megállás nélkül a vizet mertük, miközben a rongyos vitorlák dagadoztak, csapkodtak és dél felé rángattak bennünket. Csónakosunk, egy Balig nevő férfiú és mellesleg a sógorom, kijelentette, hogy nincs ahhoz fogható öröm, mint amikor a hajó repül a fürge szélben, és bömbölve mondott köszönetet Manawydannek a kitüntetı kegyért, míg Issa halálra váltan kapaszkodott az árbocba, én magam az utolsó falat ételt is I kiokádtam magamból, és mindannyian hálát rebegtünk, mikor a délután közepén biztos talajra tehettük a lábunkat, alig három-négy órányira otthonunktól. Megfizettem Baligot, majd nekivágtunk a sík, felázott vidéknek Egy falucska húzódott meg nem messze a parttól, melynek lakói szintúgy látták a füstöt és halálra voltak rémülve, amiért is ellenségnek hittek bennünket. A falut kis templom uralta, alig több zsúpfedeles viskónál, melynek oromzatára fakeresztet szegeztek, ám keresztény gazdái mind egy szálig eltőntek. A hátramaradt pogányok egyikétıl megtudtuk, hogy a keresztények valamennyien útra keltek kelet felé. – A papjukat követték, uram – tette hozzá a férfi. – De miért? – kérdeztem. – És hová mentek? – Nem tudjuk, jó uram. – A távolban gomolygó füstre sandított. – Visszatértek a szászok? – Nem – biztosítottam, és csak remélni tudtam, hogy nem tévedek. A füst innét alig hathét mérföldnyire szökött az égre, és kételltem, hogy akár Cerdic, akár Aelle ilyen mélyen hatolhatott volna Dumnoniába. Ha ezt megtették, Britannia elveszett. Tovább siettünk. Abban a pillanatban mindannyian csak arra tudtunk gondolni, hogy mielıbb a családunk mellett legyünk, és ha ıket már biztonságban tudhatjuk, még mindig ráérünk kideríteni, mi is történt valójában. Két utat is választhattunk Ermyd csarnoka felé. Egyikük, a hosszabbik, a szárazföldön vezetett és négy-öt órába is betartott, míg a másik egyenesen keresztülvágott Avalon tengeri ingoványain és álnok mocsarain, a főzfákkal szegélyezett, náddal benıtt lápokon, ahol a dagály hamar tırbe csalhatta a tapasztalatlan utazót. Csapások, sıt fából ácsolt pallóutak is húzódtak a kiterjedt lápvidéken, melyek elvezettek odáig, ahol a visszanyesett főzfák sorakoztak, és ahol a halászok varsáikat kirakták, ám közülünk senki sem ismerte ezeket az utakat. Mégis az alattomos ösvényt kellett
választanunk, mert ennek révén érhettünk a legsebesebben haza. Mire az est leszállt, vezetıt is találtunk magunknak. Akárcsak a lápon lakók zöme, ı is pogány maradt, s miután megtudta, ki vagyok, készséggel ajánlotta fel segítségét. Az ingovány közepén, sötét tömegként a lanyhuló fények közt, ott magasodott a Tor. Elıször oda kell mennünk, tudatta vezetınk, hogy megkeressük Ynys Wydryn hajósainak egyikét, ki gyékény csónakján átvihet bennünket az Issa völgyének sekély vizein. Még javában esett, mikor elhagytuk a mocsárban megbújó települést; az esıcseppek ott kopogtak a csónak gyékényén és az ingovány tükrén, ám alig egy órán belül a sápadt, tejfehér holdvilág lassan elıtőnt a nyugat felé vitorlázó felhık mögül. Utunk palánkhidak alatt és főzfavesszıbıl font szövevényes varsák mellett kígyózott követhetetlenül, a lápi fények között, melyek láttán vezetınk ısi varázsigéket motyogott, előzendı a posvány lidérceit. Bizonyos éjjeleken, mesélte el furcsa kék fények villódznak a mocsárvidék felett; azoknak a szellemei, kik a vízbıl, iszapból és sásból szıtt labirintusban veszejtették magukat. Elhaladtunkban rikoltozó vadmadarakat riasztottunk fel fészkeikbıl, és a rémülten verdesı szárnyak sötét árnyékot vetettek az esıtıl terhes égboltra. Vezetınk egész úton beszélt hozzánk, mesélt a láp alatt alvó sárkányokról, és a hullaevıkrıl, kik a posványok mélyén csak arra várnak, hogy lehúzhassák az utazót. Egy halott ember gerincébıl készített láncot viselt a nyakában, az egyetlen biztos ellenszert a szörnyőségek ellen, melyek utunkon kísértettek bennünket. Számomra úgy tőnt, hogy a Tor jottányit sem került közelebb, de csak türelmetlenségük őzött csúf játékot velünk, hiszen méterrıl méterre, zsombékról zsombékra, de egyre közelebb értünk, s amint a roppant földhalom egyre magasabbra és magasabbra tört elıttünk az égen, elmosódott fény foltokat figyelhettünk meg a lábánál. Ekkora fényt csakis egy jókora máglya vethetett, és mi elıször azt hittük, a Szent Tövis szentélye kapott lángra, ám amint közelebb értünk, a lángok nem lettek egyre fényesebbek, és ebbıl gyaníthattuk, hogy valamiféle örömtüzet látunk, talán valami homályos keresztény szertartás fényét. Valamennyien jelet rajzoltunk magunkra a gonosz ellen, azután végre elértük a partot, ahonnét egyenes út vezetett a lápról Ynys Wydryn magasabban fekvı falujáig. Vezetınk itt hagyott el bennünket. Inkább választotta a lápi lidérceket a veszedelmek helyett, melyeket Ynys Wydryn tüzeinek fénye jelzett, ezért elém térdepelt. Nekiadtam utolsó aranyaimat, azután felsegítettem a földrıl és köszönetet mondtam neki. Öt lándzsásommal gyalogosan vágtunk keresztül Ynys Wydryn kis településén, melyet halászok és kosárfonók laktak. A házakban sötétség honolt, a közökben a kutyákon és patkányokon kívül lélek sem járt. Egyenesen a cölöpkerítés felé vettük az irányt, mely a szentélyt övezte, s bármennyire is láttuk a tüzek izzó füstoszlopát a kerítés felett, még most sem tudhattuk, mi történik odabent. Utunk keresztülvezetett bennünket a szentély fıkapuján, és amint közelebb értünk, láttam, hogy két lándzsás áll ırt a bejáratnál. A nyitott kapun át kiáradó fények megcsillantak egyikük pajzsán, és a pajzson azt a jelvényt láttam, melyre itt Ynys Wydrynben a legkevésbé számítottam. Lancelot halászsólyma volt az, a hallal a karmai közt. Saját pajzsainkat a hátunkra kötöztük, így a fehér csillagok láthatatlanok maradtak, s bár lándzsásaim magukon viselték jellegzetes farkasprém díszüket, az ırök bizonyosan barátnak gondoltak bennünket, mert nem próbáltak meg feltartóztatni. Ehelyett, azt gondolván hogy a szentélybe térünk, félreálltak utunkból, s csak mikor már félig odabent voltunk, és kíváncsiságunk még tovább hajtott bennünket akkor ismerte fel a két lándzsás, hogy nem közébük tartozunk. Egyikük fegyvere nyelével igyekezett elzárni elılem az utat. – Ki vagy? – hívott ki maga ellen. Félretoltam a lándzsát, majd még mielıtt kiáltásával riaszthatta volna társait, kirángattam az ırt a kapu elé, miközben Issa a cimboráját kapta el. Hatalmas tömeg gyülekezett odabent a szentélyben, de valamennyien háttal álltak nekünk, és így nem láthatták a tülekedést a kapu elıtt. Miként nem is hallhattak semmit, hiszen a tömeg kántált és énekelt, hangzavarába fojtva az általunk ütött neszeket. Lerángattam foglyomat az útról, be a sőrő árnyak közé, ahol letérdeltem mellé. A lándzsámat elhagytam, mikor elvonszoltam a kapu mellıl, ezért most az övemben viselt rövid kést húztam elı. – Lancelot embere vagy? -kérdeztem.
– Igen – sziszegte válaszként. – És mit kerestek itt? – akartam tudni. – Ez itt Mordred országa. – Mordred király halott – felelte, halálra váltan a torkának szegezıdı pengétıl. Nem szóltam, hisz annyira megdöbbentett a hír, hogy egy hosszú pillanatig azt sem tudtam, mit mondhatnék. A férfi bizonyosan azt hitte, hogy hallgatásom küszöbönálló halálát jelzi, mert kétségbeesetten vergıdni kezdett. – Valamennyien meghaltak! – kiáltotta. – Kik? – Mordred, Arthur, valamennyien! Egy szemvillanásnyi ideig úgy tőnt, mintha az egész világ fenekestıl fordult volna ki önmagából. A férfi reményvesztetten elszánta magát az utolsó küzdelemre, de a torkának feszülı kés hamar jobb belátásra térítette. – Hogyan? – kérdeztem. – Nem tudom! – Hogyan? – követeltem a választ immár hangosabban. – Nem tudjuk! – erısködött. – Mordredet megölték, mielıtt ideértünk volna, Arthurról meg azt mondják, Powysban lelte halálát. Intettem egyik emberemnek, hogy tartsák meg nyugodtan foglyainkat. Azután számolgatni kezdtem az órákat, mióta Arthurt utoljára láttam. Alig néhány napja váltunk el Cadoc keresztjénél, és Arthur hazaútja nyilván hosszabbra nyúlt az enyémnél; ezért ha meghalt, a halálhíre mielıttünk semmiképp se érhette el Ynys Wydrynt. – Királyod is itt van? – kérdeztem a férfit. – Igen. – De miért? – tudakoltam. Az elsuttogott válasz alig lépte át a hallhatóság határát. – Hogy átvegye a királyságot, uram. Vászoncsíkot szaggattunk a két férfi köpenyébıl, összekötöztük karjukat, lábukat, és a szájukat is betömtük, hogy ne riaszthassák társaikat. Belöktük ıket az árokba, és mindkettejüket óvtuk attól, hogy pisszenésnyi hangot is adjanak, majd öt emberemmel odalopakodtunk a szentély kapujához. Be akartam kukkantani néhány pillanatra, hogy lássam, mit tehetnék, és azután már indultunk is volna hazafelé. -Húzzatok köpenyt a sisakokra – parancsoltam embereimnek –, és fordítsátok ki pajzsotokat. Sisakunkat köpenyeink anyagába burkoltuk, hogy elrejtsük az árulkodó farkakat, és lefelé tartottuk pajzsainkat, hogy senkinek se tőnhessen fel festett jelvényem, majd óvatosan besorjáztunk a mostanra ırizet nélkül álló szentélybe. Az árnyékokban mozogtunk, hátulról kerülve meg az izgatott tömeget, míg el nem értük a kıalapokat, melyeket Mordred parancsára húztak fel, Norwenna majdani sírszentélyének kezdeteként. A tömeg feje felett, a halott királyné befejezetlen síremlékének legfelsı kısorán húzódtunk meg, ahonnét jól láthattuk, miféle különös dolgok történnek a tüzek kettıs sora közt, melyek bevilágították Ynys Wydryn éjszakáját. Elıször azt hittem, újabb keresztényi szertartást látok, amilyent Iscában is, hiszen a tüzek közti teret táncoló asszonyok, révülten imbolygó férfiak, kántáló papok töltötték ki sikolyaikkal és jajveszékelésükkel. Az elragadtatásban úszó sorok között ostoros szerzetesek jártak, akik rendre lecsaptak a csupasz hátakra, minden alkalommal újabb öröm kiáltásokat csalva elı a hívekbıl. Egy asszony a szent tövis elıtt térdepelt. – Jöjj, Úr Jézus – rikoltozta. – Jöjj! – Egy pap tébolyultan csapkodta korbácsával, olyan erıvel, hogy az asszony csupasz háta úszott a vérben, de minden új csapás csak fokozta kétségbeesett fohászának hevét. Már épp leugrottam volna a síremlékrıl és visszatértem volna a kapuhoz, mikor lándzsások tőntek elı a szentély épületeibıl, és durván félrelökték maguk elıtt a híveket, hogy megtisztítsák a teret a szent tövist bevilágító tüzek közt. Elrángatták az eszelısen sikoltozó asszonyt is. Egyre több lándzsás érkezett, és ketten közülük egy hordszéket vittek, mögöttük pedig Sansum püspök következett, aki egy csapat tarka ruhákba öltözött papot vezetett. Lancelot és hívei a papokkal tartottak, itt volt Bors, Lancelot bajnoka, valamint
Amhar és Loholt, bár a szörnyő ikreket, Lavaine-t és Dinast semerre sem láttam. A tömeg még nagyobb ricsajban tört ki, amint meglátta Lancelotot A karjukat nyújtogatták felé, sıt le is térdepeltek, amint elhaladt mellettük. Fehérre festett pikkelypáncélját viselte, melyrıl szent esküvéssel állította, hogy egykor a görög hıs, Agamemnon harci öltözéke volt; míg e mellé fekete sisakját öltötte, a kiterjesztett hattyúszárnyakkal. Hosszú, hollófekete haját fényesre olajozta, és hagyta a vállára borított vörös köpenyre omlani. A Krisztus-penge ott függött az oldalán, míg lábán magas szárú, vörös bırcsizma pompázott. Szász testırei szorosan mögé zárkózva követték, valamennyien ezüst páncélingben, a kezükben öles csatabárddal, melyek visszatükrözték a körülöttük ugrándozó lángokat. Morgant nem láttam, bár egy csapatnyi fehérbe öltözött szent asszony hiábavaló kísérleteket tett rá, hogy hallhatóvá tegye zsoltárát az izgatott tömeg üvöltözése és kántálása felett. Az egyik lándzsás karót vitt magával, melyet most leszúrt a szent tövis mellett elıkészített lyukba, és én már attól tartottam, hogy valami szerencsétlen pogányt készülnek megégetni, ezért gyorsan kiköptem, hogy előzzem magamtól a gonoszt. Az áldozatot a hordszékben hozták. A hordszéket cipelı két katona most a szent tövis felé fordult, hogy terhét gondosan a karóhoz kötözze, és mikor hátrébb léptek, én pedig végre tisztán láthattam magam elıtt mővüket, rá kellett döbbennem, hogy nincs szó se áldozatról, se égetésrıl. Nem pogányt kötöztek a karóhoz, hanem keresztényt, és nem kivégzés zajlott a szemünk elıtt, hanem éppenséggel esküvı. És ekkor Nimue különös, baljóslatú szavai jutottak eszembe. A holt házasságra lép. Lancelot, a vılegény most megállt karóhoz kötözött kedvese mellett, ki igazi királynı volt, egykor Powys, majd Dumnonia hercegnıje, végül Siluria királynıje. Norwenna, Uther felséges urunk menye, Mordred anyja, aki már tizennégy esztendeje elhalt. Tizennégy hosszú esztendeje feküdt már sírjában, hogy most kiássák, és maradványait a szent tövis mellett egy karóhoz kötözzék. Döbbent borzadállyal meredtem rá, majd jelet rajzoltam a gonosz ellen, és végigsimítottam vértezetem vasán. Issa megérintette a karom, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy nem hagymázas rémálmában képzel ilyen szörnyőséget. A halott királynı alig volt több csontváznál. Fehér kendıt borítottak vállaira, de még a kendı sem leplezhette az elsárgult bır lefoszlott csíkjait, a csontokra kapaszkodó elrothadt hús rögjeit. Koponyáját, mely félrebillent a megfonnyadt testet rögzítı kötelek felett, csak félig borította a csontokra feszült, pergamenszerő bır; az állkapocs szabadon himbálózott, a néhai királyné szeme sötétlı üreg volt csupán rıt tőzfényben játszó halotti maszkján. Az egyik lándzsás pipacsvirágból font koszorút is elhelyezett koponyáján. – Mi történik itt? – kérdezte Issa folytott hangon. – Lancelot magáénak követeli Dumnoniát – suttogtam –, s ha elveszi Norwennát, beházasodik Dumnonia királyi családjába. – Nem kínálkozott egyéb magyarázat. Lancelot épp most rabolja meg Dumnonia trónját, és a nagy tüzek közt zajló kísérteties ceremónia révén teremti meg ennek jogalapját. Feleségül fogad egy halottat, csak hogy Uther örökösének vallhassa magát. Sansum csöndet követelt, és az ostoros szerzetesek addig ordítoztak, míg lassan lelohasztották a tébolyult tömeg izgalmát. Néhol még felcsapott egy-egy asszony sikolya, és a tömegen ilyenkor ideges rángás szaladt végig, de végül mindenki elcsendesedett. A kórus hangjai elhaltak, Sansum pedig felemelte karját és fohászkodni kezdett, hogy a Mindenható Isten áldja meg e férfi és nı, e király és királynı frigyét, majd felkérte Lancelotot, hogy fogja meg arája kezét. Lancelot kinyújtotta kesztyős kezét és megemelte az elsárgult csontokat. A sisak arcvédı lemezei nyitva álltak, és így láthattam, hogy Lancelot szélesen elvigyorodik. A tömeg lelkes üdvrivalgásban tört ki. Visszaemlékeztem Tewdric baljós elıjelekrıl szóló értekezésére, és gyanítottam, hogy a keresztények e szentségtelen menyegzıben is Uruk közelgı eljövetelének egy jelét látják. – A Szentséges Isten által rám ruházott hatalomnál fogva és a Szentlélek kegyelmébıl – kiáltotta Sansum –, mostantól férjnek és feleségnek neveztessetek!
– Merre lehet a király? – kérdezte Issa. – Ki tudja? – suttogtam vissza. – Talán máris halott. – Azután figyeltem, hogy Lancelot közelebb húzza Norwenna elfonnyadt kezét, s úgy tesz, mintha csókot lehelne ujjaira. Az egyik ujj lehullt a porba, amint elengedte a kezet. Sansum, aki soha nem mulasztotta el a jó alkalmat, ha az prédikálásra kínálkozott, zengzetes hangján szólította meg a tömeget, és ugyanebben a pillanatban Morgan is megszólított engem. Nem figyeltem fel a közeledésére, és a jelenlétére is csak akkor, mikor megéreztem, hogy egy kéz rángatja köpenyem csücskét, és megfordulva a tüzek fényében megcsillanó arany maszkkal találtam magam szemközt. ~ Ha észreveszik, hogy hiányoznak az ırök a kapuból, az egész szentélyt át fogják kutatni – sziszegte –, és akkor valamennyien halott emberek vagytok. Kövessetek, ostobák. Bőntudattal telve ereszkedtünk le a sírkamra tetejérıl és követtük a fekete alakot, amint az a tömeg háta mögött, a sötétben haladva elbicegett a nagy templom árnyékáig, hol megállt és felnézett rám. – Azt mondták, meghaltál – kezdte Morgan. – Hogy Arthurral együtt megöltek Cadoc emberei. – Élek, úrnım. – És Arthur? – Három napja még ı is élt, úrnım – válaszoltam. – Egyikünk sem halt meg Cadoc völgyében. – Istennek hála – sóhajtott fel –, Istennek hála. – Azután megragadta köpenyemet, és közelebb rántotta arcomat az arányló maszkhoz. – Figyelj, ostoba, uramnak nem volt egyéb választása. – Ha te mondod, úrnım – bólintottam, noha egyetlen szavát se hittem; ugyanakkor megértettem, hogy a kialakult válságos helyzetben Morgan képességei szerint egyenlı súllyal igyekszik képviselni mindkét, szívének oly kedves fél érdekeit. Lancelot a trónra tört, és valakinek biztosítania kellett, hogy Arthur távol legyen, amikor az a tettek mezejére lép. Ennél is rosszabb, gondoltam, hogy ez a valaki Arthurt és engem a biztos halálba küldött, amikor elrendezte, hogy Cadoc emberei többszörös túlerıben várakozzanak ránk. Valaki a halálunkat akarta, és éppenséggel Sansum volt az, aki felfedte elıttünk Ligessac rejtekhelyét és aki az ellen érvelt a Tanácsban, hogy a hitszegı elfogását hagyjuk rá Cuneglas embereire; s most is Sansum állt elıttünk Lancelot és halott arája társaságában, a tüzekkel bevilágított éjszakában. Mindenfelé az egérkirály mancsának nyomait láttam, még ha Morgan felét sem tudta mindannak, amit férje eltervezett és bevégzett. Morgan túl öreg és bölcs volt ahhoz, hogysem megfertızze a vallási téboly, és legalább igyekezett biztonságos ösvényt találni magának a körülötte elszabadult borzalmak közt. – Esküdj, hogy Arthur életben van! – támadt nekem. – Nem halt meg Cadoc völgyében – bizonygattam. – Erre megesküdhetem neked. Egy hosszú pillanatig nem szólt, és azt hiszem, a kemény maszk alatt elıbuggyantak könnyei. – Mondd meg Arthurnak, hogy nem volt más választásunk – kérte. – Megmondom – ígértem. – Mit tudsz a királyról? – Mordred halott – sziszegte. – Megölték vadászat közben. – De ha Arthurról hazudtak – vetettem fel –, tehették ugyanezt Mordredrıl is. – Ki tudhatja? – vetett hirtelen keresztet és ragadta meg újra köpenyem. – Gyere – vezetett végig a templom oldala mellett, egy kis fakunyhó irányába. Valaki foglyul eshetett a kunyhóban, mert hallottam, hogy öklével csépeli a bırszíjjal lezárt ajtót. – Asszonyod mellett lenne a helyed, Derfel – szólt vissza Morgan, miközben jó kezével igyekezett kibontani a csomót. – Dinas és Lavaine napnyugtakor ellovagolt a csarnokod felé. Lándzsásokat is vittek magukkal. Névtelen rémület lett úrrá rajtam, amint lándzsám hegyével sebesen elmetszettem a bırszíjat. Abban a pillanatban, hogy a zár megnyílt, az ajtó kivágódott, és Nimue röppent ki mögüle, karmokként görbítve ujjait, de azután felismerés csillant a szemében, és hozzám
simulva keresett védelmet, mielıtt Morgan felé köpött volna. – Eredj, ostoba – förmedt rá Morgan –, és ne feledd, ma én mentettelek meg a haláltól. Megragadtam Morgan mindkét kezét, a jót és az összeégettet is, hogy csókkal illessem ıket. – Ma estétıl fogva, úrnım, az adósod vagyok. – Eredj, ostoba – húzódott el –, siess! – És mi végigrohantunk a szentély falai mellett, el az éléskamrák, a rabszolgák viskói és a magtárak mellett, ki a főzfakapun, mely mögött a halászok tartották gyékénycsónakjaikat. Két kis lélekvesztıt kötöttünk el, és hosszú lándzsanyeleinket használtuk tolórúd gyanánt, miközben visszaemlékeztem Norwenna halálának napjára, mikor Nimue és én éppen így menekültünk el Ynys Wydrynbıl. Akkor, miként most is, Emiid csarnoka felé tartottunk, és akkor, miként most is, az ellenség által megszállt országon át menekültünk. Nimue nemigen tudta, mi történik Dumnoniában. Lancelot, mint elmondta, egyszerően csak jött és királynak kiáltotta ki magát, míg Mordredrıl csak annyi híradással szolgált, amennyit Morgantıl már tudhattunk – a királyt vadászat közben megölték. Elmondta, miként jöttek el a lándzsások a Torra és hurcolták el a szentélybe, ahol Morgan a kunyhóba zárta. Azután, mint hallotta, a keresztények felkapaszkodtak a Torra, lemészároltak mindenkit, akit csak ott találtak, majd lerontották a kunyhókat, és máris templomot kezdtek építeni a megmenekített épületfából. – Így hát Morgan mentette meg az életed -jegyeztem meg. – A tudásom akarja – vágta rá Nimue. – Másként hogyan tudná, mihez kezdjen az Üsttel? Ezért indult Dinas és Lavaine a csarnokodhoz, Derfel. Hogy megtalálja Merlint. – Beleköpött a vízbe. – Ahogy mondtam – tette hozzá. – Szabadon engedték az Üst hatalmát, s most sem tudják, miként hasznosítsák saját céljaikra. Két király jött el Jadambe. Az egyik Mordred, Lancelot a másik. Ma délután ment el, hogy felálljon a királyság kövére. És ma éjjel a holt házasságra lépett. – Azt is mondtad – emlékeztettem keserően –, hogy egy kard fekszik majd egy gyermek nyakán. – Kétségbeesetten löktem bele lándzsámat a zavaros vízbe, hogy haladásunkat siettessem és mielıbb Ermid csarnokához érjünk. Ahol gyermekeimet hagytam. Ahol Ceinwynt hagytam. És amerre a siluriai druidák és lándzsásaik három órával elıttem ellovagoltak.
Lángok világították be a hazafelé vezetı utat. Nem azok a tüzek, melyek Lancelot menyegzıjének fényét emelték, hanem a frissen gyúlt lángok, melyek Ermid csarnokánál csaptak a magasba. Félúton járhattunk a völgyben, mikor a tüzek felszökkentek, hogy hosszú visszfényt verjenek a fekete víztükrön. Imát rebegtem Gofannonhoz, Lleullawhoz, Beihez, Cernunnoshoz, Taranishoz, s minden Istenekhez, legyenek bárhol, hogy akár csak egyikük is ereszkedjék alá a csillagok birodalmából és mentse meg családomat. A tüzek egyre magasabbra csaptak; a lángoló szalma szikráitól izzó, gomolygó füst kelet felé sodródott szegény, sors üldözte Dumnoniánk felett. Néma csendben haladtunk, mióta csak Nimue bevégezte meséjét. Issa szemében könnyek csillantak. Scarach, a bátor ír leány miatt aggódott, akit feleségül vett, és velünk együtt azon töprengett, mi történhetett a lándzsásokkal, akiket csarnokom védelmére hagytunk. Elegen lehettek, hogy feltartóztassák Dinas és Lavaine támadóit? A lángok az ellenkezıjérıl tanúskodtak, és mi egyre sebesebben döfködtünk lándzsanyelünkkel, hogy haladásra ösztökéljük gyékényeinket. A sikolyokat is meghallottuk, amint közelebb értünk. Alig hatan voltunk lándzsások, én mégsem haboztam vagy próbáltam meg kerülı úton közelíteni, ehelyett egyenesen nekivezettük a gyékényeket a cölöpkerítést szegélyezı partoldalnak. Azután, közvetlenül Dián kis gyékénycsónakja mellett, melyet Gwlyddyn, Merlin szolgálója készített, kiugrottunk a partra.
Késıbb már össze tudtam rakni annak az éjszakának a történéseit. Gwilym, kit hátramaradt embereim parancsnokának tettem meg, míg én Arthurral messze északon jártam, meglátta keleten a távoli füstöt, és gyanította, hogy nemsokára rájuk kerülhet a sor. Valamennyi emberét ırségbe állította, azután megvitatta Ceinwynnel, hogy talán csónakba kellene szállniuk és a mocsárban rejtezniük, míg a baj elmúlik. Ceinwyn nemet mondott. Malaine, fivére druidája olyan fızetet adott Diannek, mely leverte ugyan a lázat, ám a gyermek még nem kapott erıre, amellett senki sem tudhatta, mit jelez a füst. Hírnök sem érkezett valamiféle figyelmeztetéssel, ezért Ceinwyn keletnek küldött két lándzsást, hogy járjanak a dolog után, és nyugodtan várakozott a cölöpkerítés mögött. A szürkülettel nem érkeztek meg a hírek, csak a jókora megkönnyebbülés, hisz kevés lándzsás utazott éjszaka, és Ceinwyn a sötétben még nagyobb biztonságban tudhatta magát, mint nappal. A sáncokról látta a lángokat a völgy túlsó oldalán, Ynys Wydrynnél, és eltőnıdött rajta, mit jelenthetnek, ám a többiekkel együtt ö sem hallotta közeledni Dinas és Lavaine lovasait az erdı fái közt. A lovasok a csarnoktól jó távolságra leszálltak nyergükbıl, kikötötték állataikat a fákhoz, hogy a fakó, ködbe burkolózott hold alatt gyalogosan lopakodjanak el a cölöpkerítésig. Míg Dinas és Lavaine emberei ostrom alá nem vették a kaput, Gwilym azt sem sejthette, hogy meg fogják támadni. Két felderítıje nem tért vissza, az erdıbe nem állított ırszemet, és az ellenség máris a kapun dörömbölt, mikor végre riadót fújtak. Az alig embermagas kapu nem jelenthetett akadályt, és az ellenség elsı, páncélját, lándzsáját és pajzsát levetkızött sorai még azelıtt megmásztak a védıfalat, hogy Gwilyn emberei felállhattak volna. A kapu ırsége harcolt, majd elesett, és az elsı támadók közül épp elegen maradtak életben, hogy felemeljék a kapu rúdját, utat engedve Dinas és Lavaine állig felfegyverzett lándzsásainak. A lándzsások közül tizen Lancelot szász ırei közül kerültek ki, míg a többiek Belgae királyára felesküdött briton harcosok voltak. Gwilym emberei megtettek minden tılük telhetıt, és a csarnok kapujában kétségbeesett küzdelem vette kezdetét. Maga Gwilym is itt lelte halálát, hat emberével együtt. Hat további harcosom hevert az udvaron, ahol felgyújtották a magtárat – ennek lángjai világították be utunkat a tavon át, és most, hogy elértük a nyitott kaput, e zsarátnok fényei tárták fel elıttünk a borzalmakat. A csata még nem ért véget. Dinas és Lavaine jól eltervezték csalárdságukat, de embereiknek nem sikerült áttörniük magukat a csarnok kapuján, és megmaradt lándzsásaim továbbra is megtartották a I nagy épületet. Láttam, hogy pajzsaikkal és lándzsáikkal zárják le a \ boltíves kaput, és hogy embereim az egyik fentebb esı ablakból is a támadókat gyötrik. Két jó vadászom húzódott meg az ablak mögött; az ı nyilaik gátolták meg abban Dinas és Lavaine embereit, hogy a lángokban álló magtárról lobot vessenek a csarnok zsúpfedelére. Ceinwyn, Morwenna és Seren valamennyien a csarnokba húzódtak, miként Merlin, Malaine, és a legtöbb asszony és gyermek is, aki a kerítésen belül élt, ám körülvették és számban messze felülmúlták ıket; majd az ellenség druidái rátaláltak legkisebb lányomra, Dianre is. Dián az egyik kunyhóban aludt. Gyakorta így tett, csak hogy régi szoptatós dajkája társaságában legyen, aki egyik kovácsomhoz ment feleségül. Talán éppen arany hajacskája árulta el, avagy Dián merészen ellenállt foglyulejtıinek és a szemük közé köpte, hogy atyja úgy. is bosszút áll mindezért. És most Lavaine, fekete köntösbe öltözve, derekán üres kardhüvellyel, az én Dianemet szorongatta a karjai közt. Lánykám parányi lábai kétségbeesetten kalimpáltak a kis fehér köntös alatt, amint legjobb képességei szerint igyekezett szabadulni, ám Lavaine bal karjával szorosan tartotta derekát, míg a jobbjával csupasz pengét tartott a torkához. Issa megmarkolta a karomat, nehogy tébolyultan a vértbe öltözött lándzsásokra vessem magam, kik az ostromlott csarnokkal szemközt sorakoztak fel, és akik legkevesebb húszan lehettek. Semerre sem láttam Dinast, de gyanítottam, hogy a többi ellenséges lándzsással a csarnok hátsó felénél várakozik, hogy elvághassa a kimenekülök útját. – Ceinwyn! – kiáltotta Lavaine mélyen zengı hangján. – Jöjj elı! A királyom téged akar! Letettem a lándzsát és elıvontam a Hywelbane-t. A penge reszelı-sen kaparta a hüvely torkát.
– Jöjj elı! – kiáltott újra Lavaine. Megérintettem a beágyazott csontot kardom markolatán, majd imát rebegtem isteneimnek, hogy ma éjjelre tegyenek bosszúálló démonná. – Holtan akarod látni a porontyodat? – kiáltott Lavaine, és Dián felsikoltott, amint a penge nekifeszült a torkának. – Az embered halott! – üvöltött Lavaine. – Powysban halt Arthurral, és nem fog segíteni rajtad. – Még közelebb húzta a pengét, és Dián újra felsikoltott. Issa megtartotta kezét a karomon. – Még ne, uram – suttogta. – Még ne. A pajzsok szétváltak a csarnok kapujában és Ceinwyn lépett ki a szabadba. Fekete köpenyt viselt, melyet szorosan összevont a nyakán. – Engedd el a gyereket – utasította Lavaine-t nyugodt hangon. – Elengedem, amint idejössz hozzám – felelte Lavaine. – Királyom a társaságod óhajtja. – Királyod? – kérdezte Ceinwyn. – Miféle király lenne az? – Nyilván ı is felismerte az éjszakai támadókat, ha másképp nem, a pajzsdíszekrıl mindenképp, de nem igyekezett megkönnyíteni a dolgot Lavaine számára. – Lancelot király -jelentette be Lavaine. – Belgae és Dumnonia királya. Ceinwyn szorosabbra vonta a köpenyt vállán. – És mi az, amit Lancelot király kíván tılem? – kérdezte. Mögötte, a csarnok hátsó végének árnyékában, a lángoló magtár rıt fényénél, kirajzolódott Lancelot többi lándzsásának alakja. Elkötötték a lovakat istállómból, s most érdeklıdéssel figyelték Ceinwyn és Lavaine összecsapását. – Ma éjjel, úrnım – magyarázta Lavaine –, királyom új arát vett maga mellé. Ceinwyn vállat vont. – Ugyan mi szüksége rám akkor? – Arája, úrnım, nem adhatja meg királyának azon kiváltságokat, melyet egy újdonsült férj jogosan vár el menyegzıjének éjszakáján. Te, úrnım, annál inkább a kedvére leszel majd. Oly kötelesség ez, mellyel igen régóta tartozol neki. Amellett – toldotta meg Lavaine –, immár megözvegyültél. Új férfira lesz szükséged. Összerándultam, de Issa újra megmarkolta a karom. Az egyik Lavaine-hez közeli szász testır nyugtalanul nézett körül, és Issa a maga dermedt némaságában azt javasolta, várjunk, amíg ı is megnyugszik. Ceinwyn néhány pillanatra leeresztette fejét, majd újra felnézett. -Ha veled megyek – kérdezte színtelen hangon –, élni hagyod leányomat? – Élni fog – ígérte Lavaine. – És a többiek? – mutatott Ceinwyn a csarnok felé. – İk is – felelte Lavaine. – Akkor hát engedd el leányomat – követelte Ceinwyn. – Elıbb jöjj ide – vágta rá Lavaine –, s hozd magaddal Merlint is. – Dián rugdosni kezdte csupasz lábával, de ö megfeszítette a kardot és ezzel csendesítette el. A magtár lángoló teteje most roskadt be, szikrákat és tüzesen izzó szalmaszálakat köpködve az éjszakába. A szikrák némelyike elérte a csarnok tetejét, és erıtlenül felizzott. Az átázott szalma egy ideig még kitartott, de tudtam, hogy hamarosan a csarnok teteje is lángra lobbanhat. Megfeszültem és készen álltam a rohamra, ám ekkor Merlin tőnt fel Ceinwyn mögött. Szakállát, mint láttam, újra befonta, hosszú botját hordozta magával, és sokkal egyenesebben, fenyegetıbben állt meg, mint hosszú évek óta bármikor. Jobbjával átkarolta Ceinwyn vállát. Engedd el a gyermeket – parancsolta. Lavaine a fejét rázta. – Varázslatot őztünk a szakálladdal, öregember, ezért nincs hatalmad felettünk. De ma éjjel még szeretnénk elbeszélgetni veled, míg királyunk kedvét tölti Ceinwyn hercegnıvel. Mindketten – követelte – azonnal jöjjetek ide. Merlin felemelte botját és célba vette vele Lavaine-t. – Következı teliholdkor – mondta-, a tenger partján fogod bevégezni. Te és testvéred, mindketten kínhalált haltok, és halálsikolyaitok a hullámok hátán járja majd a világot, az idık végezetéig. Engedd el a gyermeket.
Nimue felszisszent mögöttem. Lassan felemelte a földrıl levetett lándzsámat, és megemelte a bırkötést kísértetiesen üres szemgödrérıl. Lavaine-t nem indította meg Merlin baljóslatú jövendölése. – Következı teliholdkor – felelte – egy bika vérében fızzük majd ki sza-kállad maradványait, és Annwyn férgeinek adjuk rühes lelkedet -köpte. – Mindketten – parancsolta – jöjjetek ide. – Engedd el a lányom – követelte Ceinwyn. – Amint ideérsz – ígérte Lavaine –, ı szabad lesz. Néma csend állt be. Ceinwyn és Merlin egymás közt sugdolózott. Morwenna felsírt a csarnokban, és Ceinwyn visszafordult, hogy megnyugtassa, majd megragadta Merlin kezét és elindult Lavaine felé. -Ne így – kiáltotta neki Lavaine. – Uram, Lancelot király azt akarja, hogy mezítelenül jöjj el hozzá. Uram csupaszon vitet keresztül az országon, csupaszon a városokon, csupaszon királyi ágyába. Szégyent hoztál rá, úrnım, és ma éjjel százszorosán visszafizeti neked szégyenét. Ceinwyn megtorpant és meredten nézett rá. Ám Lavaine csak nekiszorította a pengét Dián torkának, a gyermek felsikoltott a fájdalomtól, és Ceinwyn ösztönösen letépte a fibulát, mely köpenyét összefogta, és a sötét anyagot elhullatva látni engedte egyszerő, fehér öltözékét. – Vedd le a ruhád, úrnım – utasította Lavaine durva hangon –, vedd le, különben a lányod meghal. Ekkor indultam rohamra. Bel nevét sikoltottam és eszelıs ırültként vetettem magam rájuk. Embereim velem tartottak, és még több emberem tört ki a csarnokból, mikor meglátta a pajzsunkra festett fehér csillagot és a sisakunkon lebegı szürke prémet. Nimue velünk együtt támadt, sikoltozva és jaj vészekéivé, és láttam, hogy az ellenség lándzsásai rémült értetlenséggel fordulnak felénk. Egyenesen Lavaine-re rontottam. Meglátott, felismerte arcomat, és vonásaira kiült a rémület. Ezúttal keresztény papnak adta ki magát és kis feszületet viselt a nyakában. Nem most volt itt az ideje, hogy Lancelot emberei druidaként utazzák végig Dumnoniát, viszont annak nagyon is ideje volt már, hogy Lavaine meghaljon, és én isteneim nevét rikoltozva rontottam rá. Egy szász testır termett elıttem, és fénylı csatabárdja sziporkázva verte vissza a tüzek fényét, amint a súlyos penge a koponyám felé lendült. Pajzsommal hárítottam a csapást, melynek erejébe belesajdult a karom, majd elırecsúsztattam a Hywelbane-t, megcsavartam a pengét a zsigerei között és máris kirántottam, hogy következı ellenségemre vessem magam. Issa egy másik szásszal végzett, és Scarach, Issa tüzes ír felesége is elırontott a csarnokból, hogy rövid lándzsájával lecsapjon egy sebesült szászra, míg Nimue saját lándzsámat egy másik harcos belei közt forgatta meg. Újabb csapást hárítottam pajzsommal, majd leterítettem a rám támadó lándzsást Hywelbane-nel és kétségbeesetten keresni kezdtem Lavaine-t. Láttam, ahogy elrohan, Diannel a karjai közt. Igyekezett elérni fivérét a csarnok mögött, amikor lándzsásaim elébe kerültek, ı pedig visszafordult, meglátott és a nyitott kapu felé menekült. Pajzsként tartotta maga elé Diant. – Élve akarom! – bömböltem és felé rohantam az örvénylı, tüzes káoszon keresztül. Újabb szász támadt rám, istene nevét üvöltve, én pedig a Hywelbane egyetlen csapásával torkára forrasztottam a szót. Azután lssa rémülten kiáltott, és én vasalt paták dübörgését hallottam, amint a csarnok túlsó végét ırzı lándzsások lovaim nyergére kaptak, hogy így siessenek bajtársaik segítségére. Dinas vezette a rohamot, aki testvéréhez hasonlóan fekete köntösbe, keresztény papnak öltözött. – Állítsátok meg ıket! – üvöltöttem. Újra meghallottam Dián sikolyát. Az ellenség harcosai már menekülıre fogták a dolgot, noha számban messze felülmúltak bennünket, ám a fekete éjbıl váratlanul felbukkanó vad harcosok megdermesztették a szívüket, és Nimue, aki tébolyultan rikoltozva hadonászott véres lándzsájával, bizonyára bosszúálló démonnak tőnt a szemükben, aki a lelküket jött felzabálni. Fejvesztett menekülés kezdıdött. Lavaine kivárta, míg fivére közelebb ér a lángoló magtárhoz, és pengéjét eközben egy pillanatra sem vette el Dián torkáról. Scarach, aki Nimuéhoz hasonlóan eszelıs igyekezettel vetette magát a küzdelembe, a közelükbe került ugyan, de nem merte kockáztatni leányom életét. Az ellenséges harcosok közül többen felkapaszkodtak a kerítésre, mások a kitárt kapu felé
iramodtak el, míg a maradékot a viskók közti árnyakban vágták le embereink. Akadtak néhányan, akik a fejvesztetten rohanó lovak közé vegyülve el tudtak menekülni. Dinas egyenesen felém tartott. Felemeltem pajzsomat, felrántottam a Hywelbane-t és üvöltve hívtam ki magam ellen, de ı az utolsó pillanatban elfordította fehér szemő lovát, és amint fivére közelébe ért, elırehajolt a nyeregben és kinyújtotta a karját. Scarach az utolsó pillanatban vetette félre magát a sebesen vágtázó harci mén őtjából, amint Lavaine elkapta Dinas életmentı kezét. Ledobta Diant, és miközben tovább rohantam a ló után, láttam, ahogy lánykám elterül az úton. Lavaine kétségbeesetten csüngött fivérén, ki éppoly kétségbeesetten kapaszkodott a nyeregkápába, amint az állat tovább vágtázott velük. Rájuk förmedtem, hogy maradjanak és harcoljanak, de az ikrek már bevágtáztak az erdı sötétjébe, hová az ellenség többi túlélıje is menekült. Átkoztam hitvány lelkőket. A kapuban álltam, és férgeknek, hitszegıknek, gyáva kutyáknak címeztem ıket. – Derfel? – szólongatott Ceinwyn. – Derfel? Felhagytam a szitkokkal és odafordultam hozzá. – Élek – ziháltam -Élek. – Ó, Derfel! – jaj vészekéit, és ekkor láttam meg, hogy Ceinwyn Diant szorítja karjában, és hogy Ceinwyn fehér ruhája nem fehér többé, hanem vérvörös. Odarohantam hozzá. Dián görcsös mozdulatlanságban feküdt anyja karjai közt, én pedig elvetettem kardomat, letéptem a sisakot a fejemrıl és térdre zuhantam mellettük. – Dián? – suttogtam. – Drágaságom? Láttam, ahogy a lélek megrebben a pillái mögött. Látott engem -látnia kellett –, és látta édesanyját, mielıtt eltávozott volna. Egy pillanatra végighordozta rajtunk tekintetét, azután fiatal lelke szárnyra kapott, puhán, akár az éjszakai szellı a sötétben, akár a megrebbenı gyertyaláng. A kíméletlen acél felszakította torkát, amint Lavaine felugrott fivére ölelésébe, és kicsi szíve mostanra feladta a hiábavaló küzdelmet. De elıtte még látott engem. Tudom, hogy látott. Látott, azután eltávozott, én pedig karommal magamhoz öleltem törékeny testét, és zokogtam, akár egy gyermek. Sirattam az én kis drágaságomat, Diant.
Négy sértetlen foglyot ejtettünk. Egyikük a szász testırségbıl került ki, a többiek Belgae lándzsásai voltak. Merlin kikérdezte ıket, s miután végzett, én mind a négyüket miszlikbe aprítottam. Lemészároltam ıket. Elvakult dühömben gyilkoltam, s zokogtam mindvégig – A mérhetetlen veszteség vakká tett mindenre, kivéve Hywelbane súlyát és az üres elégtételt, hogy pengém a húsukba vájja magát. Egyiket a másik után, embereim elıtt, Ceinwyn elıtt, Morwenna és Seren rémült tekintete elıtt, lemészároltam azt a négy embert, s mikor végeztem, és a Hywelbane vérben úszott pengéje hegyétıl a markolatgombig, tovább aprítottam az élettelen testeket. Karjaimat vérük áztatta, haragomban az egész világot erre a sorsra juttattam volna, és mégsem kaphattam vissza az én Dianemet. Még többet akartam gyilkolni, de a sebesültek torkát már felvágták, s nem maradván több lehetıség a bosszúra, talpig véresen siettem oda halálra vált leányaimhoz, hogy szorosan magamhoz öleljem ıket. Képtelen voltam abbahagyni a zokogást; és ık velem sírtak. Úgy szorítottam ıket, akárha életem múlna az övéktıl, majd elvittem ıket oda, ahol Ceinwyn még most is Dián élettelen testét ringatta. Gyengéden lefeszítettem és élı gyermekeink köré fontam Ceinwyn karját, azután elvettem Dián parányi testét és a lángokban álló magtárhoz léptem. Merlin velem tartott. Megérintette botjával Dián homlokát, azután kurtán bólintott. Ideje engedni, tudatta a bólintás, hogy Dián lelke átkeljen a kardok hídján, de én elıbb még megcsókoltam, földre fektettem testét, majd késemmel lemetszettem egy tincset arányló hajacskájából és gondosan eltettem a tarsolyomba. Mikor ez is meglett, felemeltem, még egyszer utoljára megcsókoltam, és a lángok közé vetettem testét. Haja és piciny fehér ruhája felizzani látszott a tőzben. – Rakjatok a tőzre! – förmedt Merlin embereimre. – Rakjatok rá! Lerontottak egy kunyhót, hogy kohóvá szítsák a tüzet, melyben Dián teste semmivé hamvadt. Lelke máris árnytestét kereste a Túlvilágon, miközben halotti máglyája dübörögve tört a sötét égre, és én
ott térdepeltem a lángok elıtt, kiürült, bosszúra szomjas lélekkel. Merlin emelt fel. – Mennünk kell, Derfel. – Tudom. Megölelt, és hosszú ideig tartott öles karjai közt, akárha atyám lenne. – Bárcsak megmenthettem volna – suttogta a fülembe. – Megpróbáltad – mormoltam, és önmagam átkoztam, amiért oly sokáig idıztem Ynys Wydrynnél. – Jöjj – mondta Merlin. – Pirkadatig még hosszú utat kell megtennünk. Magunkhoz vettük azt a keveset, amit elvihettünk. Félrehajítottam véres páncélomat, melyet aznap éjjel viseltem, és arannyal szegélyezett jó láncingemet öltöttem fel helyette. Seren három kiscicát hozott el bır tarisznyájában, Morwenna egy guzsalyt és néhány ruhát, míg Ceinwyn jobbára élelmet csomagolt. Nyolcvanan indultunk útnak, lándzsások, családtagok, szolgák és rabszolgák; és indulás elıtt valamennyien belevetettek egy-egy kisebb tárgyat a halotti máglyába, többségében egy darabka kenyeret. Gwlyddyn, Merlin szolgálója. Dián gyékénycsónakját hozta el, hogy lánykám átkelhessen a Túlvilág tavain és ingoványain. Ceinwyn, aki Merlinnel, és Malaine-nel, fivére druidájával gyalogolt, megkérdezte, mi történik a gyermekekkel a Túlvilágon. -Játszadoznak – felelte Merlin régi tekintélye hangján. – Almafák alatt játszadoznak, és a jöttödet várják. – Boldogság várja – biztosította róla Malaine. Magas, ösztövér, meggörnyedt férfiú volt, aki Iorweth botját hordozta. Láthatóan megindították az éjszaka szörnyőségei, és nyugtalanul tekingetett Nimue mocskos, vérrel pettyezett köntösére. Nimue szemtapasza eltőnt a kavarodásban, ágas-bogas haja csatakosan tapadt a koponyájára. Ceinwyn, miután megbékélt Dián végzetével, jött és felzárkózott mellém. Én még mindig magamban vívódtam, eltelve lelkiismeret-furdalással, amiért megálltam végignézni Lancelot hátborzongató menyegzöjét, de legalább Ceinwynnek sikerült megnyugodnia. – Ez volt a végzete, Derfel – csitítgatott –, és most már boldog. – Megragadta a karomat. – És te élsz. Azt mondták, meghaltál. Arthurral együtt. – İ is él – állítottam. Néma csendben haladtunk egy ideig, a két druida fehér köntösét követve. – Egy napon – fogadtam meg – megtalálom Dinast és Lavaine-t, és a haláluk rettenetes lesz majd. Ceinwyn megszorongatta a karomat. – Mikor olyan boldogok voltunk. – Reményvesztetten sírva fakadt, és én próbáltam fellelni a szavakat, melyekkel' megvigasztalhatnám, miközben magam sem találtam rá magyarázatot, miért akarhatták az Istenek elragadni tılünk Diant. Mögöttünk, bevilágítva az éjszakai égboltot, Ermid csarnokának tüzei szöktek a csillagok felé. A csarnok zsúpteteje végül csak tüzet fogott. Régi életünk egyszer s mindenkorra hamvába halt. A tó mellett kígyózó ösvényt követtük. A hold elıcsusszant a viharfelhık mögül, hogy ezüstös fényében fürdéssé a nádast, a főzfákat, és a tó éji szellıben fodrozódó tükrét. Tovább haladtunk a tenger felé, jóllehet egy pillanatig sem gondoltam arra, mit teszünk majd, ha odaérünk. Lancelot emberei keresni fognak, ebben bizonyos lehettem, és valahogy el kellett érnünk a biztonságot. Merlin kikérdezte foglyainkat, mielıtt végeztem volna velük, és most megosztotta velünk, amit megtudott. Nem lettünk sokkal okosabbak. Mordreddel állítólag vadászat közben végeztek; az egyik fogoly azt állította, hogy egy bosszúszomjas atya ölte meg, kinek a lányát megbecstelenítette. A szóbeszéd azt tartotta, hogy Arthur is odalett, így Lancelot joggal kiáltotta ki magát Dumnonia királyának. A keresztények örömmel látták ıt a trónon, abban a vak hitükben, hogy Lancelot afféle Keresztelı Szent János, aki Krisztus eljövetelét zengi be. – Arthur nem halt meg – erısködtem. – Csapdát állítottak, és mindkettınknek ott kellett volna vesznünk, de kudarcot vallottak velünk. Miként lehet – kérdeztem –, ha alig három nappal ezelıtt élve láttam Arthurt, hogy Lancelot ily hamar értesült a haláláról? – Nem hallhatott róla – szólt Merlin nyugodt hangon. – Csak reménykedik ebben.
Kiköptem. – Sansum és Lancelot – kiáltottam dühödten. – Lancelot elrendezte Mordred halálát, míg Sansum a mienket. így Sansum megkapta a keresztény királyát, Lancelot pedig Dumnoniát. – Csakhogy ti életben maradtatok – vetette közbe Ceinwyn csendesen. – Ha Arthur él – mondtam –, és Mordred halott, akkor a trón Arthurt illeti. – Csak ha legyızi Lancelotot – jegyezte meg Merlin szárazon. – Persze, hogy legyızi Lancelotot – vetettem oda megvetıen. – Arthur meggyengült – figyelmeztetett Merlin tıle szokatlan tapintattal. – Sok jó emberét elveszítette. Mordred ıreit mind leölték, miként Caer Cadarn lándzsásait is. Cei és emberei lscában haltak, vagy ha nem, menekülni kényszerültek. A keresztények felkeltek, Derfel. Hallottam, hogy a hal jelét festették házukra, és ha egy ház nem viselte a jelet, minden lakóját lemészárolták. – Komor csendben baktatott egy ideig. – Megtisztítják Britanniát, hogy felkészítsék istenük eljövetelére. – De Lancelot nem ölte meg Sagramort – kiáltottam, reménykedve, hogy igazat szóljak. – És Sagramor valóságos sereg élén áll. – Sagrambr él – biztosított róla Merlin, majd közölte a szörnyő éjszaka legszörnyőbb hírét-, csak épp Cerdickel harcol. Számomra úgy tőnik – ment tovább –, hogy Lancelot és Cerdic megegyeztek egymás közt Dumnonia felosztásáról. Cerdicé lesznek a határvidékek, Lancelot megtartja a többit. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Az egész olyan értelmetlennek tőnt. Cerdic szabadon garázdálkodik Dumnoniában? És a keresztények felkeltek, csak hogy Lancelotot tegyék meg királyuknak? Mindez oly gyorsan történt, alig néhány nap alatt. Még semmi jelét sem láttuk, mikor elhagytuk Dumnoniát. – Pedig nagyon is voltak jelei – olvasott Merlin a gondolataim közt. - Voltak jelei, csak épp egyikünk sem vette ıket komolyan. Ki törıdött vele, hogy néhány keresztény halat mázol a háza oldalára? Ki figyelt oda ezekre az eszelısökre? Annyira hozzászoktunk papjaik tirádáihoz, hogy már oda se figyeltünk rá, mit beszélnek. És ugyan melyikünk hitt benne, hogy az istenük négy év múlva fel fog bukkanni Britannia földjén? Igenis akadtak jelek, Derfel, csak mi önhittségünkben nem láttuk meg ıket. Ám mindezt a szörnyőséget mégsem ez okozta. – Sansum és Lancelot okozta – bólintottam. – Az Üst okozta – állította Merlin. – Valaki felhasználta, Derfel, és a hatalma elszabadult ezen a földön. Gyanítom, hogy Dinas és Lavaine tette, de nem tudták, hogy hajtsák az uralmuk alá, így hagyták elszabadulni. Néma csendben baktattunk tovább. A Severn-tenger lassan feltőnt elıttünk; ezüstösen csillogó fekete tükör a lebukó holdkorong alatt. Ceinwyn halkan tovább sírdogált, én pedig megragadtam a kezét. -Megtudtam – szóltam hozzá, hogy elvonjam figyelmét a bánatról –, ki az apám. Éppen tegnap tudtam meg. – Az atyád Aelle – vetette oda Merlin közömbös hangon. Értetlenül meredtem rá. – Honnét tudod? – Az arcodra van írva, Derfel, az arcodra van írva. Ma éjjel, mikor berontottál a kapun, csak egy fekete medveprém kellett volna hozzá, hogy teljesen ı legyél. – Elmosolyodott. – Emlékszem rád, mikor még ıszinte kisfiú voltál, csupa kérdés és fojtott izgalom, de ma éjjel az Istenek harcosaként jöttél el, vasba és acélba öltözött bosszúálló fenevadként. – Igaz ez? – kérdezte Ceinwyn. – Igen – vallottam meg, elıre félve válaszát. Pedig nem volt okom félelemre. – Akkor Aelle nagy ember lehet -mondta Ceinwyn határozottan, majd bágyadtán elmosolyodott. – Herceg uram. Elértük a tengert és északnak fordultunk. Csakis Gwentbe vagy Powysba mehettünk, melyet még nem fertızött meg vallási téboly, ám ösvényünk véget ért egy helyen, hol a part
homokfövenye beleveszett a fehéren tajtékzó hullámokba. Tılünk balra feküdt a mérhetetlen tenger, jobbra Avalon ingoványa, és úgy tőnt, reménytelenül csapdába estünk, ám Merlin tudatta, hogy nincs miért aggódnunk. – Pihenjünk -javasolta –, s nemsoká itt a segítség. – Elnézett kelet felé, hogy lássa a mocsár fölé tornyosuló dombokat és a felettük izzó fényt. – Pirkadatkor -jelentette be –, amint a nap korongja felkel, megérkezik a segítség. – Leült, hogy játszadozni kezdjen Serennel és a cicáival, míg mi többiek lefeküdtünk a homokba, magunk mellett csomagjainkkal. Bárdunk, Pyrlig belekezdett Rhiannon szerelmi énekébe, melyet Dián minden éneknél jobban szeretett. Ceinwyn egyik karjával magához húzta Morwennát és görcsösen rázkódott a néma zokogástól, míg én az ólomszürke hullámokra meredtem és bosszúról álmodoztam. A nap felkelt, újabb tündöklı nyári nap ígéretével kecsegtetve pumnoniát, csakhogy ma vasba öltözött lovasok járják a vidéket, akik valamennyien bennünket keresnek. Az Üstöt avatatlan kezek használták fel, a keresztények Lancelot zászlai alá sereglettek, a rettenet megállíthatatlanul terjedt az országban. Arthur mőve minden eresztékében megroppant.
Aznap reggel nemcsak Lancelot emberei kutattak utánunk. A lápi népek is hallották, mi történt Ermid csarnokánál, miként azt is megtudták, hogy az Ynys Wydrynnél lezajlott kísérteties ceremónia nem volt egyéb, mint keresztény esküvı – márpedig a keresztények minden ellensége igényt tarthatott az ingoványon élık barátságára, így csónakosok, halászok és vadászok keresztül-kasul bejárták a mocsárvidéket, hogy nyomunkat leljék. Két órával napkelte után bukkantak ránk, és észak felé vezettek az ingovány csapásain, ahová egyetlen ellenségünk sem merészkedett. Napnyugtára, immár magunk mögött tudva a lápot, közel jártunk Abona városához, ahonnét búzával, cseréppel, ónnal és ólommal megrakott hajók indultak Siluria partjai felé. Lancelot emberei vigyázták a rómaiak által épített kikötıt, ám Belgae emberei szétszóródtak az országban, és a hajók figyelésére alig húsz ember jutott; közülük is sokan megdézsmálták a mézsörrakományokat és a sárga földig leitták magukat. Valamennyiükkel végeztünk. A halál már korábban látogatást tett Abonában, és tucatnyi pogány holtteste hevert szerteszét a rakodóparton. A vakbuzgó keresztények, akik a mészárlást végbevitték, már elmentek, hogy csatlakozzanak Lancelot seregéhez, és a városban maradt népek halálra váltán mesélték el, mi történt, miközben váltig esküdöztek ártatlanságukra, végül elreteszelték elılünk ajtaikat, melyek kivétel nélkül a hal jelét viselték magukon. Másnap reggel a dagály hátán elvitorláztunk a siluriai Isca felé, ahol egykor Lancelot ült udvart, míg bele nem unt országa egyhangúságába. Ceinwyn mellém telepedett a hajón. – Különös -jegyezte meg –, hogy az új király mindig új háborút jelent. – Miért? – kérdeztem. Vállat vont. – Uther meghalt, és addig véget nem ért a küzdelem, míg Arthur meg nem ölte atyámat, azután békében éltünk, most pedig Mordred került a trónra, és mi megint csak háborúban állunk. Akárcsak az évszakok, Derfel. Háborúk jönnek, háborúk mennek. – A vállamra hajtotta fejét. – És most mi fog történni? – kérdezte. – Te és a lányok északnak indultok, Caer Swsbe – feleltem –, én pedig maradok és harcolok. – Arthur is harcolni fog? – kérdezte. – Ha Guinevere-t megölték – feleltem –, addig küzd majd, míg egyetlen ellensége is életben lesz. – Semmit sem hallottunk Guinevere felıl, de a fékevesztetten tomboló keresztény erıszak láttán valószínőtlennek tőnt, hogy ıt békében hagyták volna. – Szegény Guinevere – sóhajtott fel Ceinwyn –, és szegény Gwydre. – Nagyon kedvelte Arthur fiát. Az Usk-folyó partján értünk szárazföldet, végre biztonságban, a Meurig uradalmához tartozó vidéken, és innét gyalogosan indultunk tovább északra, Gwent fıvárosa, Burrium felé. Jóllehet Gwent keresztény királyság volt, nem fertızte meg a téboly, mely végigsöpört
Dumnonián – a keresztényi mértékletesség megırzéséhez, úgy tőnt, itt is elegendı, ha az ország uralkodója elutasítja magától a pogányságot. Meurig természetesen Arthurt okolta mindenért. – Véget kellett volna vetnie a pogányságnak -jelentette ki. – De miért, felség? – kérdeztem. – Arthur maga is pogány. – Krisztus hitének igazsága a napnál is világosabb, gondolhatnánk -felelte Meurig. – Ki nem képes felismerni a történelem irányváltásait, az csak önnön magát okolhatja. A kereszténység a jövı, Lord Derfel, a pogányság pediglen a múlt. – Nem túl fényes jövı az -jegyeztem meg gúnyosan –, ha négy év múltával véget ér. – Nem vég az! – kiáltotta Meurig. – Kezdet! Mikor Krisztus Urunk újra alászálla, Lord Derfel, a dicsıség napjai jövendenek! Valamennyien áldottak leszünk, és örvendezünk vala! – Kivéve bennünket, pogányokat. – Természetszerőleg, a pokol sem maradhat üresen. Jóllehet még nektek sem késı elfogadni az egy igaz hitet. Ceinwyn és jómagam elutasítottuk a keresztelıre szóló meghívást, és Ceinwyn másnap útnak is indult Powys felé, Morwenna, Seren, és a többi asszony és gyermek társaságában. Mi lándzsások szorosan magunkhoz öleltük családtagjainkat, és némán figyeltük, amint észak felé veszik az irányt. Meurig kíséretet adott melléjük, és én magam is elküldtem hat jó emberemet, hogy mielıbb térjenek vissza, amint az asszonyok biztonságban elérik Cuneglas földjét. Malaine, Powys druidája velük tartott, ám Merlin és Nimue, kik újfent azzal a lázzal kutatták az elveszett Üstöt, mely annak idején a Sötét Útra hajszolta ıket, velünk maradtak. Meurig király velünk együtt utazott Glevumba. Habár a város Dumnon iához tartozott, szorosan a gwenti határ mellett feküdt, így földsáncai és cölöpkerítései Meurig országát vigyázták, aki a maga elıvigyázatos módján még idejekorán lándzsásaival töltötte fel az erısséget, hogy Dumnonia tébolya véletlenül se terjedhessen át Gwentre. Fél napunkba telt, míg elértük Glevumot, és ott, a roppant római csarnokban, mely helyt adott Uther utolsó fıtanácsának, rátaláltam maradék lándzsásomra, Arthur embereire, és Arthurra magára. Meglátott, mikor a csarnokba léptem, és akkora megkönnyebbülés áradt szét az arcán, hogy könnyek szöktek a szemembe. Lándzsásaim, kik Arthur mellett maradtak, míg én délnek indultam, hogy rátaláljak Ercére, hangos üdvrivalgásban törtek ki, majd néhány percig lelkes ölelések közepette jó és rossz hírek cseréltek gazdát. Beszéltem nekik Ermid csarnokáról, felsoroltam azokat, akik ott haltak, és biztosítottam ıket, hogy asszonyaik életben maradtak, azután Arthurhoz fordultam. – Megölték Diant. – Diant? – Azt hiszem, egyszerően nem akart hinni a fülének. – Diant – bólintottam, és megint rám törtek azok a nyavalyás könnyek. Arthur kikísért a csarnokból, és jobb karját a vállamra eresztve elsétált velem Glevum sáncaira, ahol Meurig vörös köpenyes lándzsásai foglaltak el minden talpalatnyi küzdıhelyet. Újra el kellett mondanom az egész történetet, kezdve attól a pillanattól, hogy különváltunk, egészen addig, míg Abonában hajóra nem szálltunk. – Dinas és Lavaine -ismételte a neveket keserően, majd elıvonta az Excaliburt és csókot lehelt az ezüstösen fénylı pengére. – A bosszúd az enyém is – szólt szertartásosan, majd visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe. Egy ideig nem szólt, csak rágörnyedt a mellvédfalra és végighordozta tekintetét a Glevumtól délre elterülı széles völgyön. Minden olyan békésnek tőnt. A széna készen állt a kaszálásra, a réteken pipacsok tarkállottak. – Hallottál valamit Guinevere-rıl? – törte meg Arthur a csendet, és kétségbeesés csendült ki a hangjából. – Nem, uram. Összerázkódott, majd próbált erıt venni magán. – A keresztények győlölik ıt – mormolta halkan, majd rá korántsem jellemzı módon az Excalibur vasát érintette, hogy előzze a gonoszt. – Uram – igyekeztem megnyugtatni –, vigyáznak rá. És a palota a tenger mellett fekszik. Elszökhet, ha veszély fenyegetné. – Ugyan hová? Broceliandébe? És ha Cerdic hajókat küld? – Néhány pillanatra lehunyta a
szemét, majd megrázta fejét. – Nem tehetünk mást, mint várjuk a híreket. Mordredrıl kérdeztem, de semmi olyat nem hallott, amit mi ne tudtunk volna. – Gyanítom, megölték – felelt színtelen hangon. – Ha sikert volna elszöknie, már itt lenne. Hallott viszont híreket Sagramorról, noha ezek sem hoztak megnyugvást. – Cerdic súlyos károkat okoz neki. Caer Ambra elesett, Callevával együtt, Corinium pedig ostrom alatt áll. Néhány napig még kitart, mert Sagramor kétszáz lándzsát vont össze a falai között, de a hónap végére elfogy minden élelmük. Úgy tőnik, újabb háború elé nézünk. – Kurta, érdes kacajt hallatott. – Neked lett igazad Lancelottal kapcsolatban, nem igaz? Milyen vak voltam. Még barátomnak hittem. -Nem szóltam, csak felé fordítottam tekintetem, és legnagyobb meglepetésemre ısz hajszálakat fedeztem fel a halántékán. A szememben még mindig fiatalnak tőnt, de sejtettem, hogy ha valaki most elsı ízben találkozna vele, inkább tartaná javakorabelinek. – Hogyan tudta Lancelot Dumnoniába hozni Cerdicet – kérdezte dühösen –, és feltüzelni a keresztényeket erre az ırültségre? – Dumnonia királya akar lenni – feleltem –, amihez szüksége van minden lándzsára. Sansum pedig fıtanácsadó akar lenni, királyi kincstárnok, és minden egyéb. Arthur megborzongott. – Gondolod, hogy Sansum akart tırbe csalni bennünket Cadoc völgyében? – Ki más? – kérdeztem. Sansum, aki elsıként kötötte össze a halat Lancelot pajzsán Krisztus nevével; Sansum, aki oly eszelıs dühbe lovallta a keresztényeket, hogy annak orvén Lancelot Dumnonia trónusára kerülhetett. Nem hiszem, hogy Sansum fikarcnyit is törıdött volna Krisztus közelgı eljövetelével, ám a lehetı legtöbb hatalmat akarta megszerezni magának, és ha Lancelotnak sikerült megtartania a trónt, akkor minden szál az egérkirály mancsai közt futhatott össze. – Veszedelmes kis féreg – szóltam bosszúszomjasan. – Már tíz évvel ezelıtt meg kellett volna ölnünk. – Szerencsétlen Morgan – sóhajtott fel Arthur. Azután elfintorodott. – Hol rontottuk el? – kérdezte. – Mi? – kérdeztem méltatlankodva. – Mi nem rontottuk el sehol. – Soha nem értettük, mit akarnak a keresztények – folytatta –, de mit is tehettünk volna, ha megértjük? İk nem érték volna be kevesebbel, csakis a teljes gyızelemmel. – Mi nem tettünk velük semmit – erısködtem –, csakis a kalendárium. Az 500. év tette ıket tébolyulttá. – Mennyire reménykedtem – sóhajtott fel Arthur-, hogy eltéríthetjük Dumnoniát ettıl az ırültségtıl. – Békével ajándékoztad meg ıket, uram – mondtam –, és a béke esélyt teremtett neki arra, hogy kifızzék a maguk ırületét. Ha ennyi év alatt mindvégig a szászokkal hadakozunk, a csata és a túlélés kötötte volna le ıket, ám így esélyt kaptak kiélni önnön ostobaságukat. Arthur vállat vont. – De mi legyen most? – Most? – kérdeztem. – Harcolni fogunk! – Mivel? – kérdezte keserően. – Sagramor minden erejét leköti Cerdic. Cuneglas elküldi majd lándzsásait, ebben biztos vagyok, de Meurig nem fog harcolni. – Nem fog? Mikor letette a Kerekasztal esküjét? Arthur szomorúan mosolygott. – Ezek az eskük, Derfel. Meddig kísértenek még bennünket? Úgy tőnik, szomorú napoknak nézünk elébe, ha a férfiak ily könnyedén veszik azokat. Hiszen Lancelot is letette az esküjét, nem igaz? Meurig mégis azt mondja, hogy Mordred halálával nincs casus belli – idézte gúnyosan a latin kifejezést, és én visszaemlékeztem rá, hogy Meurig ugyanezeket a szavakat használta Lugg Vale elıtt, Culhwch pedig még otromba tréfát is őzött belıle. – Culhwch velünk tart majd – vetettem fel. – Hogy Mordred földjéért harcoljon? – kérdezte Arthur. – Aligha. – Hogy érted harcoljon, uram – feleltem. – Ha Mordred halott, te vagy a király. Fanyarul elmosolyodott a kijelentés hallatán. – Ugyan minek a királya? Glevumé? –
Felnevetett. – Itt vagy te, itt van Sagramor, és a lándzsások, akiket Cuneglas ki tud állítani, míg Lanceloté egész Dumnonia, és még maga mellett tudhatja Cerdicet is. – Néma csendben sétáltunk egy ideig. – Lenne persze még egy szövetségesünk, bár aligha barátunk. Aelle máris elınyére fordította Cerdic távollétét, és visszafoglalta Londont. Talán Cerdic és ı egymás torkának ugranak? – Aelle-t – szóltam – a fia fogja megölni, nem Cerdic. Meredt pillantást vetett rám. – Miféle fia? – Ez az ı átka – válaszoltam –, és Aelle fia én vagyok. Megállt és dermedt tekintettel nézett, mintha éretlen tréfát őznék. -Te? – kérdezte. -Igen, uram. – Bizonyos ez? – Engedelmeddel, uram, ellenséged fia vagyok. Egy hosszú pillanatig dermedten nézett, majd nevetni kezdett. A nevetés szívbıl jött, és addig nem is maradt abba, míg könnyeket nem csalt elı Arthurból. – Drága Derfel! Ha Uther és Aelle is tudhatnák! -Uther és Aelle, az életre szóló ellenségek, kinek fiai életre szóló barátok lettek. A végzet megkerülhetetlen. – Aelle talán tudja. – Visszaemlékeztem rá. miként fedett meg, amiért nem kerestem meg Ercét. – İ természetes szövetségesünk – jelentette ki Arthur –, akár tetszik neki, akár nem. Hacsak nem úgy döntök, hogy nem harcolok. – Nem harcolsz? – kérdeztem elborzadva. – Vannak idık – fordult hozzám Arthur –, mikor másra sem vágyom, mint magam mellett tudni Guinevere-t és Gwydrét, és beköltözni egy kis vidéki házba, ahol békében elélhetek. Még arra is kísértést érzek, Derfel, hogy esküt tegyek: ha az Istenek visszaadják nekem a családomat, soha többé nem sodrom veszélybe ıket. Egy olyan kis házat szeretnék, amilyen neked is volt Powysban, emlékszel? – Cwm Isaf- mondtam ki a nevet, és eltőnıdtem rajta, miként hitegetheti magát Arthur azzal, hogy Guinevere is boldog lenne egy ilyen helyen. – Mint Cwm Isaf- szólt ábrándos hangon. -Néhány állat, kevéske birtok, egy felnevelni való fiú, egy tiszteletre érdemes király, régvolt dicsıségünk énekei az esti tőzhely mellett. – Megfordult és újra elnézett dél felé. A völgy keleti felében jókora zöldellı domb emelkedett meredeken, és Cerdic emberei már nem jártak túl messze annak a vonulatnak a túloldalán. – Belefáradtam ebbe az egészbe – mormolta Arthur. Egy pillanatig úgy tőnt, közel áll a könnyekhez. – Gondolj csak bele, mennyi mindent elértünk, Derfel. Gondolj az utakra, a törvényszékekre, hidakra, a tisztázott nézeteltérésekre, a fejlıdésre, melyek mind semmivé lesznek egy vallási téboly miatt. Vallás! – köpött ki a sáncok felett. – Érdemes rá egyáltalán Dumnonia, hogy harcoljunk érte? – Dián lelke érdemes rá – feleltem –, s amíg Dinas és Lavaine él, nem lelhetek nyugalmat. És imádkozz azért, uram, hogy sose legyen ily okod a bosszúra, még ha harcolnod is kell. Ha Mordred meghalt, akkor királyságod, ha él, akkor esküd kedvéért kell küzdened. – Eskük – szisszent fel, és tudom, hogy abban a pillanatban arra gondolt, amit a tengernél mondott nekem, mielıtt halálra ítélte volna Iseultot. – Eskük – ismételte. Nem maradt másunk, csak eskünk; hiszen az eskük vezérelnek bennünket a káoszban, és a káosz magáénak követelte egész Dumnoniát. Csak mert valaki visszaélt az Üst hatalmával, a borzalmak azzal fenyegettek, hogy valamennyiünket elsöpörnek a világról.
D umnonia azon a nyáron olyan volt, akár egy hatalmas ostábla, és Lancelot olyan ügyesen vetette el a kockáit, hogy mindjárt a kezdésnél elfoglalta a tábla jó felét. Átengedte a Temze völgyét a szászoknak, de az ország többi része a birtokában állt, hála a keresztényeknek, kik vakon küzdöttek érte, csak mert a pajzsára egy hal mitikus jelképét festette. Kétlem, hogy Lancelot inkább volt keresztény, mint amennyire Mordred, ám Sansum térítıi mindenfelé elterjesztették a csalárd üzenetet, és így Dumnonia szegény, becsapott keresztényeinek szemében Lancelot maga lett Krisztus elıhírnöke. Az összes pontot mégsem nyerte meg. Kudarcot vallott Arthur megölésével, és míg Arthur élt, Lancelot veszélyben tudta magát, ezért mindjárt másnap, hogy Glevumba érkeztem, igyekezett tisztára pucolni az egész ostáblát. Meg akart nyerni mindent. Elküldte egy lovasát, aki felfordította pajzsát és fagyöngyágat kötözött lándzsájára. A lovas üzenetet hozott, mely Dun Ceinachba szólította Arthurt, az ısi sáncerıdítménybe, mely Glevumtól néhány mérföldnyire délre húzódott meg. Az üzenetben Lancelot követelte, hogy Arthur még aznap jelenjen meg, ugyanakkor szavatolta biztonságát, és megengedte, hogy annyi lándzsását hozza magával, amennyit csak gondol. Az üzenet ellentmondást nem tőrı hangvétele kis híján elutasítást váltott ki, ám annak ígéretével fejezıdött be, hogy Arthur egyúttal hírt kaphat Guinevere-rıl, hiszen Lancelot is jól tudta, hogy egyedül így csalogathatja ki Arthurt Glevumból. Arthur egy órával késıbb indult is. Húszan tartottunk vele, valamennyien teljes vértezetbe öltözve. Tömött, fehér felhık úsztak a dombok felett, melyek meredeken emelkedtek a Sevem széles folyóvölgyének keleti oldalán. Követhettük volna a csapást, mely ott kanyargott felfelé a domboldalon, ám azon túl sok hely kínálkozott az orvtámadásra, ezért déli irányban haladtunk végig a völgyön, a római úton, mely körül mindenfelé színes virágok tarkállottak az aratásra váró rozs és árpa szálai közt. Egy óra múltával keletnek fordultunk, és egy sövény mentén lovagoltunk, mely szinte fehérlett a galagonyavirágoktól; azután átvágtunk egy hangáson, és elértük a meredek, füves kaptatót, melynek tetején ott magaslott az ısi erısség. A birkák szétszóródtak elıttünk, amint felkapaszkodtunk a domboldalon, melynek meredeksége arra kényszerített, hogy lecsússzak lovam hátáról és kantáron vezessem az állatot. A csúcs elıtt jó száz lépésnyire álltunk meg, hogy onnét egyedül tegyem meg a hátralévı távot, és megbizonyosodjam róla, nem akarnak orvul ránk támadni az erısség hosszú sáncai mögül. Erısen ziháltam és verítékeztem, mire felértem a domb, majd a sánc tetejére, de a part mögött egyetlen ránk várakozó ellenséget sem láttam. Az igazat megvallva, az egész erısség elhagyatottnak tőnt, kivéve a két vadnyulat, mely hirtelen felbukkanásomra riadtan szökdécselt arrébb. A dombtetın uralkodó néma csend elıvigyázatossá tett, de nem sokkal ezután magányos lovas tőnt fel a csenevész fák közül, melyek a sáncok északi oldalán nıttek. Lándzsát hordozott, melyet jól láthatóan lehajított maga mellé, feltartotta kifordított pajzsát, és lassan lecsússzam lova nyergébıl. Tucatnyi társa követte a fák közül, és valamennyien eldobták lándzsáikat, mintha csak biztosítani akartak volna bennünket, hogy komolyan veszik a fegyvernyugvás ígéretét. Magamhoz intettem Arthurt, aki felnyargalt a fal tövébe, majd együtt, gyalogosan léptünk elıre. Arthur legfinomabb vértezetét viselte. Nem alázatos kérelmezıként lépett fel, sokkal inkább fehértollas sisakot és ezüst páncélkabátot viselı magasztos harcosként. Két férfi lépett ki, hogy beszéljen velünk. Arra számítottam, hogy Lancelotot magát látom majd, ám ehelyett rokona és bajnoka, Bors közeledett felénk. Bors szálas, sötét hajú és tömött szakállú, széles vállú harcos volt, aki bikaként tört keresztül ott, ahol ura kígyóként csusszant át. Nem volt viszályom Borssal, miként neki se velem, de eskünk rákényszerített bennünket, hogy ellenségként viselkedjünk. Bors kurtán biccentett üdvözlésként. O maga vértezetét viselt, ám társa csak papi köntöst.
Sansutn püspök felbukkanása igencsak meglepett, hiszen mindig is leplezni igyekezett, melyik oldalon áll, és ami egérkirályunk igencsak bizonyos lehetett gyızelmében, ha ilyen nyíltan merte vállalni Lancelot iránti elkötelezettségét. Arthur megsemmisítı pillantást vetett Sansumra, majd Borshoz fordult. – Híreid vannak feleségemrıl – szólt kurtán. – Él – bólintott Bors – és biztonságban van. Fiaddal együtt. Arthur lehunyta szemét. Nem is igyekezett leplezni megkönnyebbülését, és egy pillanatig még szólni is alig tudott. – Hol vannak? -kérdezte, amint összeszedte magát. – A Tengeri Palotában – válaszolt Bors –, ırizet alatt. – Asszonyokat tartasz fogságban? – kérdeztem megvetıen. – Azért ırizzük ıket, Derfel – felelte Bors éppoly maró gúnnyal –, mert Dumnonia keresztényei lemészárolják ellenségeiket. És ezek a keresztények, Lord Arthur, nem kedvelik asszonyod. Uram, Lancelot király, a védelmébe vette ıt és fiadat. – Akkor a te urad, Lancelot király – mondta Arthur –, bizonyára erıs kíséret alatt indítja ıket útnak észak felé. – Nem – vágta rá Bors. Nem viselt fejfedıt, és a kíméletlen nap máris verítéket fakasztott széles, sebhelyes homlokán. – Nem? – kérdezte Arthur vészjósló hangon. – Üzenetem van a számodra, uram – emelte fel a hangját Bors kihívóan –, és az üzenet a következı. Királyom megengedi, hogy asszonyoddal együtt Dumnoniában élj. Tisztességgel bánik veled, de csak ha hőséget esküdsz neki. – Itt megállt és feltekintett az égboltra. Egyike volt ez a baljóslatú napoknak, mikor a hold is osztozott nappal az égbolton, Bors pedig a dagadozó korong felé mutatott. – Mire a hold feltelik – mondta –, meg kell jelenned királyom elıtt Caer Cadarnben. Nem hozhatsz magaddal tíz embernél többet, de miután letetted esküdet, békében élhetsz uram birtokán. Kiköptem, hogy véleményemet nyilvánítsam, de Arthur feltartott kézzel fogta vissza haragom. – És ha nem megyek? – kérdezte. Bárki más pironkodva továbbított volna ilyen üzenetet, ám Borsnak a szeme se rebbent. – Ha nem jössz – felelte –, úgy királyom joggal feltételezi, hogy háborúságban állsz vele, s így egybe kell győjtenie valamennyi lándzsáját. Azokat is, melyek asszonyodat oltalmazzák. – Hogy az ı keresztényei – biccentett állával Sansum felé – megölhessék? – Bármikor megkeresztelkedhet! – vetette közbe Sansum. Megragadta a fekete köntöse felett függı keresztet. – Én jótállók a biztonságáért, ha megkeresztelkedik. Arthur meredten nézte. Azután kimért lassúsággal beleköpött a püspök arcába. Sansum hátratántorodott. Bors, mint megfigyeltem, remekül szórakozott, és gyanítottam, hogy aligha főzi egymáshoz gyengéd kötelék Lancelot bajnokát és lelki atyját. Arthur újra Borshoz fordult. – Beszélj Mordredrıl – követelte. Borst láthatóan meglepte a kérés. – Nincs mit beszélni róla – válaszolta rövid gondolkodás után. – Halott. – Te magad láttad a tetemét? – kérdezte Arthur. Bors újra habozni látszott, majd megrázta a fejét. – Egy férfi ölte meg, kinek lányát meggyalázta. Ennyit tudok. És hogy uram királyom Jött el Dumnoniába, elejét venni a lázongásnak, mely a gyilkosságot követte. – Megállt, mintha arra számítana, hogy Arthur még mond valamit, de miután több szó nem hangzott el, újra a hold felé nézett. – Teliholdig van idıd gondolkodni – mondta, mielıtt elfordult volna. – Egy percre! – fordítottam vissza. – Mi lesz velem? – kérdeztem Bors kemény tekintete megállapodott az arcomon. – Veled? – kérdezett vissza megvetıen. – Leányom gyilkosa az én eskümet is követeli? – kérdeztem. – Királyom semmit sem kíván tıled – felelte Bors. – Akkor hát mondd meg neki – kiáltottam –, hogy én annál inkább kívánok valamit tıle. Mondd meg neki, hogy Dinas és Lavaine lelkét akarom, és ha ez lesz a legutolsó
cselekedetem ezen a világon, akkor is megszerzem tıle. – Bors megborzongott, noha az ikrek halála mit sem jelentett a számára, majd visszafordult Arthurhoz. – Caer Cadamben várunk rád, uram – ismételte, majd útnak indult. Sansum még maradt, hogy ordítozni kezdjen velünk, miszerint Krisztus a maga teljes dicsıségében tér vissza e világra, és valamennyi pogány bőnöst eltörölnek a föld színérıl, mielıtt még e boldog nap beköszöntene. Én is leköptem, majd sarkon fordultam és megindultam Arthur nyomában. Sansum követett bennünket, ott rikácsolt a sarkunkban, majd hirtelen a nevemet kiáltotta. Ügyet se vetettem rá. – Lord Derfel! – kiáltott újra. – Te szajhák ura! Szajhák szeretıje! – Tudnia kellett, hogy a sértéseivel felkelti indulatom, noha nem haragomra vágyott, sokkal inkább figyelmemre. – Nem akartalak megsérteni, uram – sietett tudatni, amint visszafordultam hozzá. – Beszélnem kell veled. Azonnal. – Maga mögé sandított, hogy megbizonyosodjon róla, Bors már hallótávolságon kívül jár, majd újabb tirádákba kezdett, megtérésemet követelve, hogy Bors azt higgye, csak zaklatni akar. – Azt hittem te és Arthur meghaltatok – kezdett el suttogni. – Te magad rendezted el halálunkat – vádoltam. Sansum elfehéredett. – A lelkemre, Derfel, dehogy! Nem! Nem! -A kereszt jelét rajzolta magára. – Az angyalok tépjék ki a nyelvem és vessék a pokol csahosainak, ha hazudok neked. Megesküszöm a Mindenható Istenre, Derfel, hogy nem tudtam errıl. – így hazudozott, majd fürgén körülnézett, mielıtt tovább folytatta volna. – Dinas és Lavaine – suttogta – Guineverere vigyáz a Tengeri Palotában. Emlékezz majd rá, uram, hogy én, én voltam, aki ezt elmondta neked. Elmosolyodtam. – Nem akarod, hogy Bors megsejtse, elmondtad ezt nekem, igaz? – Nem, uram, kérlek! – Akkor ez majd segít meggyızni ıt ártatlanságodról – mondtam boldogan, azzal akkora pofont kevertem le az egérkirálynak, hogy a feje úgy zenghetett, akár szentélyének legnagyobb harangja. Sansum elterült a földön, hogy még akkor is szitkokat köpdössön utánam, mikor már messze jártam. Most értettem csak meg, miért jött el Sansum ebbe az égi erıdítménybe. Az egérkirály nagyon is tisztán látta, hogy az életben maradt Arthur komoly fenyegetés Lancelot trónjára nézve, és semmiképp sem ajánlatos mindenben elköteleznie magát egy olyan királynak, aki szembehelyezkedik Arthurral. Sansum, akárcsak felesége, azzal akarta bebiztosítani magát, hogy hálára kötelezett bennünket. – Mit akart tıled? – kérdezte Arthur, miután beértem. – Elmondta, hogy Dinas és Lavaine a Tengeri Palotában vannak. Ok ırzik Guinevere-t. Arthur felmordult, majd felnézett a napfényben elhomályosuló holdkorongra a fejünk felett. – Hány éjszaka lehet még a teliholdig, Derfel? – Öt? – találgattam. – Talán hat? Merlin tudni fogja. – Hat nap a döntésre – mormolta Arthur, majd megtorpant és felém fordult. – Merik ıt bántani? – Nem, uram – válaszoltam, remélve, hogy igazam lesz. – Ahhoz nem elég merészek, hogy az ellenségükké tegyenek téged, uram. Ki akarják követelni tıled azt az esküt, hogy utána egyszerően elintézzenek. Azután talán ıt is megölik. – Ha pedig nem megyek – sóhajtott fel –, akkor továbbra is a fogságukban tartják. És amíg ı fogoly, én nem tehetek semmit. Mögöttünk Bors és emberei felkapaszkodtak lovuk nyergébe, majd ellovagoltak. Mi néhány pillanatig maradtunk, hogy Dun Ceinach sáncairól elnézzünk nyugat felé. Britannia talán legcsodálatosabb tája feküdt a lábaink elıtt. Messzi mérföldekre elláttunk, túl a Severnen, Siluria mélyébe, és innét, a magaslesbıl minden napfényesnek, zöldellınek, gyönyörőnek tőnt. Egy ország, melyért érdemes harcba bocsátkozni. És csak hat éjszakánk maradt, mielıtt a hold újra feltelt volna. – Hét éjszaka – állította Merlin. – Ez biztos? – kérdezte Arthur. – Talán hat- engedte meg Merlin. – Remélem, nem várjátok tılem, hogy percre pontosan
megmondjam? Nem könnyő kiszámolni. Uthernek is többször megtettem, és szinte mindig elszámítottam magam. Hat vagy hét, így valahogy. Talán nyolc is. – Malaine majd kiszámolja -javasolta Cuneglas. Mikor visszatértünk Dun Ceinachról, azt találtuk, hogy Cuneglas közben megérkezett Powysból. Magával hozta Malaine-t is, miután találkozott a druidával, aki elkísérte Ceinwynt és a többi asszonyt északra. Powys királya magához ölelt, majd bosszút esküdött Dinas és Lavaine gaztettéért. Hatvan lándzsását hozta el kíséretként, és tudatta, hogy másik száz már útnak indult dél felé. Még többen jönnek, ígérte, hiszen ı maga is háborúra számít, de nagylelkően máris rendelkezésünkre bocsátott mindenkit, akinek csak parancsolt. Hatvan harcosa most Arthur embereivel együtt Glevum nagy csarnokát fogta körül, melynek falai közt az urak tárgyaltak. Egyedül Sagramor hiányzott, aki megmaradt lándzsásaival Coriniumot tartotta Cerdic ellenében. Eljött Meurig is, aki képtelen volt véka alá rejteni bosszúságát, hogy Merlin foglalja el a legnagyobb széket az asztalfın. Arthur és Cuneglas Merlin két oldalán ültek, a varázslóval szemközt került Meurig, míg a megmaradt két helyet Culhwch és jómagam foglaltuk el. Culhwch Cuneglasszal együtt jött Glevumba, és érkeztével mintha friss légáram kavarta volna fel az erısség áporodott levegıjét. Culhwch alig várta már, hogy nyílt küzdelemre kerüljön a sor. Kijelentette, hogy Mordred halálával Arthur lett Dumnonia királya, és ı akár vértengeren is hajlandó átgázolni, csak hogy unokatestvére trónját védelmezze. Cuneglas és én osztoztunk harciasságán, miközben Meurig a bölcs elıvigyázat elınyeit ecsetelte, Arthur nem szólt egy szót sem, Merlin pedig mintha aludni tőnt volna. Kétlem, hogy csakugyan aludt, hisz idınként hamiskás félmosoly csillant az arcán, de a szemét mindenesetre lehunyta, mintha fikarcnyit sem érdekelné, ami itt elhangzik. Culhwch otromba gúnyt őzött Bors üzenetébıl. Erösködött, hogy Lancelot sosem merné megölni Guinevere-t, Arthurnak pedig egyebet se kell tennie, mint délre lovagolni embereivel, és a trónus máris az ölébe hullik. – Holnap! – bömbölte Culhwch. – Holnap indulunk is! Két nap alatt letudjuk az egészet. Cuneglas valamivel óvatosabbnak mutatkozott, és azt tanácsolta Arthurnak, hogy addig mindenképp várakozzanak, míg powysi lándzsásai beérkeznek, ám ezután már háborút kell hirdetnünk és mielıbb délnek kell vennünk az irányt. – Mekkora lehet Lancelot serege? – kérdezte. Arthur vállat vont. – Cerdic szászait nem számlálva? Talán háromszáz ember? – Semmi az! – bömbölte Culhwch. – Reggeli elıtt végzünk az egész bagázzsal. – Nem számítva az elvakult keresztényeket – figyelmeztette Arthur. Culhwch tömören elmondta véleményét a keresztényekrıl, a keresztény Meurig legnagyobb méltatlankodására. Arthur igyekezett megnyugtatni Gwent ifjú királyát. – Egy valamirıl itt mindenki elfeledkezni látszik – emelte fel a hangját. – Én soha nem akartam király lenni. Most sem akarok. Pillanatnyi döbbent csend állt be az asztal körül, majd a csarnok körül gyülekezı lándzsások közül többen hangot adtak ellenkezésüknek. – Hogy mit akarsz – törte meg a csendet Cuneglas –, annak többé már nincs jelentısége. Az Istenek, úgy tőnik, már döntöttek a kérdésben. – Ha az Istenek engem akartak volna királynak – vetette ellene Arthur-, akkor elrendezték volna, hogy anyám Uther felesége legyen. – Akkor hát mit akarsz? – kiáltott fel Culhwch értetlenkedve. – Vissza akarom kapni Guinevere-t és Gwydrét – felelte Arthur halkan. – És Cerdic vereségét akarom – tette még hozzá, mielıtt egy hosszú pillanatig tanácstalanul meredt volna az asztal barázdált lapjára. – Élni akarok – folytatta –, élni, mint akárki más. A feleségemmel és a fiammal, egy kis házban, egy kis birtokon. Békét akarok – mondta, s most az egyszer nem Britanniáról, csak saját magáról beszélt. – Nem akarom, hogy értelmetlen eskük irányítsák az életem, nem akarok örökké mások becsvágyával hadakozni és mások érvényesülésének döntıbírája lenni. Azt akarom tenni, amit Tewdric király is megtett. Találni
akarok magamnak egy zöldellı szigetet, és ott akarok élni. – És ott is akarsz megrothadni? – adta fel Merlin a színlelést. Arthur elmosolyodott. – Oly sok a tanulnivaló, Merlin. Miért van az, hogy ha ugyanabból a fémbıl két kardot kovácsolunk, az egyik sosem fog rozsdát, míg a másik elhajlik az elsı csatában? Oly sok kérdés vár válaszra. – Fegyverkovács akar lenni – kacsintott össze Merlin Culhwchhal. • – Vissza akarom kapni Guinevere-t és Gwydrét – jelentette ki Arthur konokul. – Akkor fel kell venned Lancelot esküjét – vélte Meurig. – Ha elmegy Caer Cadarnbe felvenni Lancelot esküjét – szóltam keserően –, száz fegyveres fog várni rá, hogy levágja, akár egy kutyát. – Nem, ha királyokat viszek magammal – vetette közbe Arthur. Valamennyien értetlenül meredtünk rá, ıt pedig láthatóan meglepte döbbenetünk. – Királyokat? – törte meg Culhwch a csendet. Arthur elmosolyodott. – Ha Cuneglas király és Meurig király elkísérnek, nem hinném, hogy Lancelot bántani merne bennünket. Ha szembesül Britannia királyaival, tárgyalnia kell velünk, és ha tárgyalni kezdünk, így vagy úgy, de egyezségre jutunk. Tart tılem, de ha megtudja, hogy nincs mitıl félnie, életben fog hagyni. És életben hagyja a családomat is. Újra csend lett, míg ezt megemésztettük, azután Culhwch méltatlankodni kezdett. – Engednéd annak a fattyú Lancelotnak, hogy a királyod legyen? – A csarnok körül felsorakozott lándzsások közül többen felmordultak egyetértésük jeleként. – Rokon, rokon! – csitítgatta Arthur Culhwchot. – Lancelot nem gonosz. Gyenge, megengedem, de nem gonosz. Nincsenek tervei és nincsenek álmai, csupán kapzsi szeme és fürge ujjai. Megragadja a kincset, amint elébe kerül, azután máris várakozni kezd, mikor kerül elébe újabb. Most holtan akar látni, mert tart tılem, de mikor megérti, hogy az ár túl magas a halálomért, beéri azzal, amit megkaphat. – A halálodat akarja, ostoba! – csapott le az asztalra Culhwch. – Ezerszer is a szemedbe hazudik és bizonygatja barátságát, azután az elsı adandó alkalommal kést küld a bordáid közé, amint a királyok hazatérnek. – Hazudni fog – engedte meg Arthur. – Hisz minden király hazudik. Egyetlen királyság sem maradhat fenn hazugságok nélkül, hiszen a hazugságokat használjuk arra, hogy megtámogassuk önnön hírnevünket. Bárdokat pénzelünk, hogy nyomorúságos gyızelmeinket fényes diadalokká változtassák, és néha még mi magunk is elhisszük, amit a fülünkbe énekelnek. Lancelot is hinni szeretne a dalnokoknak, de az igazság az, hogy gyenge ember és mindennél inkább vágyja az erısek barátságát. Most fél tılem, mert ellenségének tart, de amikor felfedezi, hogy nem vagyunk ellenségek, azt is megérti majd, hogy szüksége van rám. Minden emberre szüksége van, ha meg akarja szabadítani Dumnoniát Cerdictıl. – És ki hívta Cerdicet Dumnoniába? – tiltakozott Culhwch. – Lancelot! – Hamarosan meg fogja bánni – szólt Arthur higgadtan. – Cerdicet használta, hogy learassa a babérokat, de rá fog jönni, hogy Cerdic veszedelmes szövetséges. – Harcolnál Lancelotért? – kérdeztem döbbenten. – Britanniáért tenném – válaszolta Arthur határozottan. -Nem kérhetem az emberektıl, hogy meghaljanak egy célért, melyet én sem akarok elérni, de kérhetem, hogy harcoljanak az otthonukért, az asszonyaikért és gyermekeikért. Ezért harcolok én is. Guinevere-ért. Es hogy legyızzem Cerdicet, ha pedig vereséget szenved, ugyan mit számít, ki uralja Dumnoniát? Valakinek meg kell tennie, és ki merem jelenteni, hogy jobb király válik Lancelotból, amilyen Mordredbıl valaha is válhatott volna. – Újra néma csend borult ránk. Kutya vonított a csarnokon túl, majd egyik lándzsásunk tüsszentett. Arthur végignézett rajtunk, és látta ellenkezésünket. – Ha harcba bocsátkozom Lancelottal – folytatta –, Britannia oda kerül, ahol Lugg Vale elıtt állt. Megint egymással harcolnánk, és nem a közös ellenséggel. Egy valami számít, és Uther is mindig ehhez ragaszkodott: a szászoknak nem szabad elérniük a Severnt. És most – emelte fel a hangját – a szászok mélyebben járnak az országban, mint valaha. Nem akarom a trónért küzdve megadni az esélyt Cerdicnek, hogy elfoglalja Coriniumot, azután
pedig ezt a várost, mert ha beveszi Glevumot is, kettészakíthatja az országot. Ha harcba bocsátkozom Lancelottal, a szászok nyernek meg mindent. Elveszik Dumnoniát és Gwentet, azután pedig északnak indulnak, Powys felé. – Pontosan – tapsolta meg Meurig Arthurt. – Márpedig én nem harcolok Lancelotért – kiáltottam dühödten, és Culhwch engem tapsolt meg. Arthur elmosolyodott. – Drága barátom, Derfel, nem is gondoltam, hogy Lancelotért harcolnál, de azt igenis akarom, hogy embereid Cerdic ellen harcoljanak. És ha segítesz Lancelotnak legyızni Cerdicet, cserébe megkapod Dinast és Lavaine-t. Meredten néztem. Egész eddig a pillanatig nem értettem, mennyire elıttünk jár gondolataiban. Míg mi többiek nem láttunk egyebet, mint Lancelot hitszegését, addig Arthur másra se gondolt, mint Britanniára, és a szükségre, hogy a szászokat távol tartsa tılünk. Félresöpörte Lancelot ellenségeskedését, ugyanakkor táplálta bosszúszomjamat, csak hogy ezt a célt elérje. – És a keresztények? – kérdezte Culhwch. – Gondolod, hogy visszaengednek majd Dumnoniába? Gondolod, hogy azok a férgek még örömtüzeket gyújtanak a jöttödre? Meurig sipítozva tiltakozni kezdett, de Arthur megnyugtatta. – A keresztények haragja kiélte magát – mondta. – Miután tébolyuk nem kap új tápot, valamennyien hazamennek, hogy összerakják régi életük törött cserepeit. És ha Cerdicet legyıztük, Lancelot megbékítheti Dumnoniát. Én pedig nyugodtan élhetek a családommal, miként mindig is akartam. Cuneglas lassan hátradılt székében, hogy felmérje a római falfestmények fennmaradt foltjait a csarnok mennyezetén, majd kiegyenesedett és belenézett Arthur szemébe. – Mondd el hát, mit akarsz – kérte. – Békét akarok – ismételte Arthur türelmesen –, ki akarom őzni Cerdicet, és vissza akarom kapni a családomat. Cuneglas Merlinhez fordult. – Nos, uram? – kérte ki az öregember ítéletét. Merlin mindeddig igyekezett csomót kötni szakállának két fonatára, és most eljátszotta, hogy megriadt, majd sietısen kioldozta az összegabalyodott szálakat. – Kétlem, hogy az Istenek is azt akarnák amit Arthur – felelt. – És valamennyien megfeledkeztek az Üstrıl. – Ennek az égvilágon semmi köze az Üsthöz – közölte Arthur kéretlenül. – Mindennek köze van az Üsthöz – közölte Merlin, váratlan és meglepı nyersességgel –, és az Üst káoszt hoz a fejünkre. Rendre vágysz, Arthur, és azt hiszed, Lancelot odafigyel majd az értelem szavára, míg Cerdic meghajol kardod elıtt, csakhogy a te jól kiszámított rended a jövıben sem fog jobban mőködni, mint azt eddig tette. Csakugyan azt hiszed, hogy a férfiak és asszonyok hálát rebegnek, amiért megteremtetted számukra a békét? Egyszerően beleuntak a te békédbe, és kifızték a maguk bajait, hogy kitöltsék az unalom ürességét. Az emberek ugyanis nem békére vágynak, Arthur, ık azt akarják, hogy elvond a figyelmüket a végtelen unalomról, míg te úgy vágyód az unalmat, akár szomjazó a mézsört. Az okoskodásod nem gyızi meg az Isteneket, és az Istenek tesznek róla, hogy másokat se gyızhess meg. Azt hitted, elmenekülhetsz a világ elıl, és megjátszhatod a fegyverkovácsot? Hát nem – villant gonoszkodó mosoly Merlin ajkán, amint a varázsló magához vette hosszú botját. – Az Istenek – jelentette be Merlin – e pillanatban is bajba sodornak. – Botjával a csarnok kapuja felé mutatott. – lm hát a te bajod, Arthur ap Uther. Valamennyien hátrafordultunk, hogy Galahadet lássuk a nyitott ajtóban. Tetıtıl talpig vasba öltözött, kardja ott függött az oldalán, és öltözetét derékig sárpettyek tarkították. És vele tartott egy szánalomra méltó, nyomorodott lábú, ellapult orrú, holdvilág képő, pemzlifejü alak is. Mert Mordred mégsem halt meg.
Döbbent csend támadt. Mordred bebicegett a csarnokba, és apró malacszeme ékesen
árulkodott neheztelésérıl, amiért nem siettünk ıt üdvözölni. Arthur meredten nézte esküjének birtokosát, és én tudtam, hogy fejében lassan lerontja terveinek gondosan felemelt építményét. Nem köthet okos békét Lancelottal, hisz ura, kihez esküje köti, még él. Dumnonia élén valóságos király állt, és nem Lancelot volt az, hanem Mordred. Mordred, aki birtokolta Arthur esküjét. Azután a csend szilánkokra tört, amint az emberek a király köré csoportosultak, hogy meghallgassák híreit. Galahad félrelépett, hogy magához öleljen. – Istennek hála, hogy életben vagy – szólt igaz megkönnyebbüléssel. Mosolyogva fogadtam barátomat. – Arra számítanál, hogy köszönetet mondok, amiért megmentetted királyunk életét? – kérdeztem tıle. – Valaki igazán megtehetné, ha ı már nem fogja. Ilyen hálátlan bestiát se láttam még – csóválta a fejét Galahad. – Isten tudja, miért él meg, mikor oly sok jó ember hal meg. Llywarch, Bedwyr, Dagonet, Blaise. Mind halottak. – Arthur harcosait sorolta, akik Dumovariában estek el. Akadtak, akiknek a haláláról már korábban értesültünk, másokról most hallottunk elıször. Galahad mindenkinél többet tudott, hisz Dumovariában volt, mikor Mordred halálhíre felszította a keresztények esztelen lázongását, és megesküdött rá, hogy lándzsások is szép számmal akadtak a felkelık közt. Gyanította, hogy Lancelot emberei az Ynys Wydryn felé tartó zarándokok szegényes öltözékében szivárogtak be a városba, és ezek a lándzsások jártak élen az öldöklésben is. – Arthur embereinek javarésze a tavernákban mulatott – folytatta a beszámolót –, s így alig állhatott ellen. Néhányan megmaradtak, de csak a Jóisten tudja, hol bujkálhatnak. – A kereszt jelét rajzolta magára. – Ezek nem Krisztus mővét teljesítik be, Derfel, ezt neked is tudnod kell. Ez a gonosz munkája. – Sebzett, szinte rémült pillantást vetett rám. – Igazat hallottam Dianrıl? – Igen – bólintottam. Galahad szótlanul magához ölelt. O maga sosem házasodott, s gyermeket sem nemzett, de lányaimért valósággal bolondult. Az igazat megvallva, bolondult minden gyermekért. – Dinas és Lavaine ölte meg – tudattam vele –, s még életben vannak. – Tiéd a kardom. I – Tudom – szorítottam magamhoz. – S ha ennek kell Krisztus munkájának lennie – nézett a szemembe -, akkor Dinas és Lavaine már nem sokáig szolgálja Lancelotot. – Nem istenedet hibáztatom – mondtam. -Nem okolok egy istent se. – Odafordultam a Mordred körül gyülekezık felé. Arthur fennhangon követelt csendet és rendet, a szolgákat királyhoz illı ruháért és élelemért szalajtották, míg a többiek mind a híreket tudakolták. – Követelte Lancelot az esküdet? – kérdeztem Galahadtıl. – Nem is tudta, hogy Dumovariában vagyok. Emrys püspökkel maradtam, és a püspök adott egy szerzetesi csuhát, hogy azt viseljem Páncélom felett – kocogtatta meg magán a láncinget. – Északnak indultam. Szegény Emrys, azt se tudja, mit tegyen. Azt hiszi, minden keresztény megháborodott, és szerintem igaza is van. Lehet, hogy maradnom és harcolnom kellett volna, de nem tettem. Elmenekültem. Hallottam, hogy te és Arthur halottak vagytok, de nem hittem senkiik. Azt gondoltam, megkereslek, erre belebotlottam a királyba. – Elmesélte, hogy Mordred Dumovariától északra vadkanra vadászott, és Galahad meggyızıdése szerint Lancelot kiküldte embereit, hogy fog. ják el a vadászatról megtérı királyt, ám egy falusi lány magára vonta Mordred figyelmét, s mire ı és társai végeztek vele, már sötétedett ezért Mordred magának követelte a falu legnagyobb házát és ételt hozatott. Orvgyilkosai a város északi kapujánál várakoztak, míg Mordred tucatnyi mérföldre onnét dızsölt. Lancelot emberei végül úgy döntöttek, hogy belekezdenek az öldöklésbe, még ha Dumnonia királyának valahogy sikerült is kicsusszannia a kezük közül. Elkezdték halálhírét terjeszteni, mely révén Lancelot törvényesen ragadhatta magához a trónt. Mordred akkor hallott a zavargásokról, mikor az elsı menekültek megérkeztek Durnovariából. Társasága gyorsan fogyatkozott, és a falusiak kezdték összeszedni magukban a bátorságot, hogy végezzenek a királlyal, aki gyalázatot tett leányukon és megrabolta ételüket. Mordred páni rémületbe esett, és utolsó megmaradt barátaival, falusinak öltözve menekült észak felé. – Caer Cadarnt próbálták elérni – fejezte be a történetet Galahad –, hogy királyhoz hő lándzsákra találjanak, ám ehelyett engem találtak. Otthonod felé vettem volna az
irányt, de hallottam, hogy házad népe elmenekült, így inkább ıt hoztam északra. – Láttál szászokat? Galahad a fejét rázta. – A Temze völgyét járják. Kikerültük ıket. -A Mordred körül csoportosuló zajos tömegre meredt. – Mi lesz most? – kérdezte. Mordrednek határozott elképzelései voltak errıl. Ott ült kölcsön köpenyében az asztalnál, s miközben csak úgy gyömöszölte magába a kenyeret és sózott marhát, azt követelte, hogy Arthur haladéktalanul induljon dél felé, és valahányszor Arthur próbált közbeszólni, a király rácsapott az asztalra és megismételte követelését. – Megtagadod esküdet? – üvöltötte végül Mordred, félig megrágott ételdarabkákat köpködve maga körül. – Lord Arthur – felelt helyette Cuneglas fagyos hangon – felesége és gyermeke életét próbálja oltalmazni. Mordred üres tekintettel meredt a powysi királyra. – Királya ellenében? – kérdezte végül. – Ha Arthur háborút indít – magyarázta Cuneglas Mordrednek -. Guinevere és Gwydre meghal. – Így hát semmit se teszünk? – rikoltotta Mordred bántó fejhangján. – Átgondoljuk a helyzetet – felelt Arthur keserően. – Gondolkodni? – üvöltötte Mordred, majd talpra ugrott. – Te csak gondolkodsz, míg az a fattyú birtokolja országomat? Hát nem esküdtél meg? – követelte a választ. – Mi haszna ezeknek, ha nem harcolnak? – intett a lándzsások felé, akik most szoros győrőbe fogták az asztalt. – Harcolni fogsz értem, ez a kötelességed! Ezt követeli esküd. Harcolni fogsz! – csapott le újra az asztalra. – Nem gondolkodsz! Harcolsz! Eleget hallottam. Talán elhalt leányom szelleme szállt meg abban a pillanatban, hisz szinte gondolkodás nélkül léptem elıre és oldottam le övemet. Leszakítottam a Hywelbane-t az övrıl, ledobtam a kardot a földre, és félbehajtottam a szívós bırövet. Mordred elkerekedett szemmel figyelt és erıtlenül tiltakozott, amint közeledtem felé, de senki se mozdult, hogy megállítson. Odaléptem királyom elé, egy pillanatig mozdulatlanul álltam, majd keményen arcul csaptam a félbehajtott övvel. – Ezt – szóltam – nem azért kapod, mert megütöttél, csakis leányom kedvéért, ezt pedig -csaptam újból arcon, ezúttal még erısebben –, amiért te magad képtelen voltál megtartani esküdet, és nem védelmezted országodat. A lándzsások felüvöltöttek helyeslésük jeleként. Mordred alsó, le-biggyedt ajka tehetetlenül reszketett, miként gyerekkorában is, mikor elpáholtam. Arca kipirult a csapások nyomán, és parányi seb fakadt egyik szeme alatt, ahonnét vékony vérpatak iramodott ritkás szakálla felé. Ujjával érintette vérét, majd félig megrágott marhahús- és kenyérfalatot köpött felém. – Ezért megdöglesz – sziszegte, majd tehetetlen dühében próbált megütni. – Hogy védhettem volna meg a királyságot? – üvöltötte. – Nem voltál ott! Arthur sem volt ott! Másodszor is próbált megütni, de én könnyedén hárítottam a karommal, és újabb ütlegre emeltem övemet. Arthur, megbotránkozva viselkedésemen, visszafogta karomat és igyekezett arrébb vonszolni. Mordred követett, erıtlenül hadonászva elıttem öklével, amikor egy fekete bot csapott le fájón a karjára, és ı megpördült, hogy szembekerüljön új támadójával. Csakhogy most Merlin tornyosult a dühödt király felett. – Próbálj megütni, Mordred – szólt csendesen a druida –, és undok varanggyá változtatlak, hogy felzabáltassalak Anwyn kígyóival. Mordred meredten nézte a druidát, de egy szót sem szólt. Próbálta eltolni magától a botot, de Merlin megtartotta és hátrébb taszította Vele a királyt széke felé. – Mondd csak, Mordred – nézett a szeme közé Merlin, miután visszalökte a székébe –, miért küldted el magadtól Derfelt és Arthurt? Mordred a fejét rázta. Megrémült ettıl a feléledt, szálegyenes, fölé. be magasodó Merlintıl. Nem ismerte a druidát másként, csak törékeny öregemberként, aki naphosszat Lindinis kertjében ücsörög, és az új életre támadt, befont szakállú Merlin halálra rémítette.
Merlin megemelte botját és lecsapott vele az asztalra. – Miért? -kérdezte halkan, amint a botütés visszhangja elhalt a falak közt. – Hogy lefogják Ligessacot – suttogta Mordred. – Te nyáladzó kis bolond – szólt Merlin kedvesen. – Egy gyermek lefoghatta volna Ligessacot. Miért küldted Arthurt és Derfelt? Mordred csak a fejét rázta. Merlin felsóhajtott. – Hosszú ideje már, ifjú Mordred, mióta utoljára hasznát vettem a mágiának. Sajnálatosan kijöttem a gyakorlatból, de azt gondolom, Nimue segítségével annyit még elérhetek, hogy fekete nyálkává változtassam a vizeleted, mely dühödt darázsként csíp, valahányszor vizelned kell. Képes lennék zápulttá tenni az agyad, ha ugyan nem lenne máris az, a férfiasságodat pedig – bökött a bottal Mordred ágyéka felé – akkorára fonnyasztom, akár egy babszem. Képes vagyok minderre, Mordred, és hidd el nekem, meg is teszem, ha nem mondod el az igazat. – Elmosolyodott, és több fenyegetés bujkált e mosoly mögött, mint a kinyújtott botban. – Mondd meg, drága fiam, miért küldted Arthurt és Derfelt Cadoc völgyébe? Mordred alsó ajka újra remegni kezdett. – Mert Sansum azt mondta. – Az egérkirály! – kiáltott Merlin, akárha a válasz meglepetésére szolgálna. Újra elmosolyodott, vagy legalábbis lecsupaszította fogait. - Még egy kérdésem lenne, Mordred – folytatta –, és ha nem mondod el az igazat, a beleid nyálkás, undorító férgeket ürítenek majd, gyomrodban undok csúszómászók fészke leend, és torkodból minden szavadra keserő epe tör majd elı. Megállás nélkül reszketni fogsz, míg az Istenek meg nem szabadítanak féreg-rágta, epét-köpködı, szánalmasan rút életedtıl. Borzalmasabbá teszlek még annál is – halkította le a hangját –, amilyennek anyád ellett. Úgy hát, Mordred, mondd el szépen, mit ígért neked az egerek ura? Mit mondott, mi történik, ha elküldöd Arthurt és Derfelt? Mordred halálra váltán meredt Merlin arcába. Merlin kivárt. Miután nem érkezett válasz, a csarnok mennyezete felé emelte fekete botját, és zengzetes hangján felkiáltott. – Úgy hát Bel nevében, a varangyok ura Callyc nevében, Sucellos nevében és a férgek-ura Horfael nevében ezennel… – Végezni akartak velük! – rikoltott kétségbeesetten Mordred. A bot lassan leereszkedett, hogy újfent célba vegye Mordred arcát. – Mit ígért neked, drága fiam? – kérdezte Merlin. Mordred nyöszörögni kezdett, de nem menekülhetett a feléje sze-gezıdı bottól. Nagyot nyelt, rémülten kapdosta a fejét balra s jobbra, ám a csarnokban sehonnét sem érkezett segítség. – Hogy megölik ıket – ismerte el Mordred – a keresztények. – És miért akartad volna ezt? – tudakolta Merlin. Mordred habozni tetszett, de a bot újra a magasba emelkedett, és a fiúból kibukott a beismerés. – Mert addig nem lehetek király, míg ı él! – Azt gondoltad, Arthur halálával nem fogsz majd nyavalygó kisfiúként viselkedni? – Igen. – S azt hitted, Sansum a barátod? – Igen. – És az eszedbe sem jutott, hogy Sansum esetleg téged is holtan akar látni? – Merlin a fejét rázta. – Milyen ostoba fiúcska is vagy te. Hát nem tudod, hogy semmi sem helyes, amit a keresztények tesznek? Mikor még istenüket is hagyták egy kereszthez szegezni? Egy istennek egyáltalán nem így kell viselkednie. Köszönöm néked, Mordred, a tartalmas beszélgetést. – Elmosolyodott, vállat vont és arrébb lépett. – Csak segíteni próbáltam – mosolygott, amint elhaladt Arthur mellett. Mordred úgy ült a székben, mintha máris elszenvedte volna a csapásokat, melyekkel Merlin fenyegette. Kezével görcsösen kapaszkodott a szék karfájába, megállíthatatlan reszketett, és könnyek csillantak a szemében az imént elszenvedett megaláztatástól. Úgy
próbálta visszanyerni maradék méltóságát, hogy felém mutatott és követelte, hogy Arthur fogjon le. – Hogy lehetsz ilyen ostoba! – förmedt rá Arthur. – Gondolod, hogy visszanyerheted trónodat Derfel emberei nélkül? – Mordred nem szólt, és a beállt csendben Arthur lassan abba a dühbe lovallta magát, mely engem is rávett arra, hogy megüssem saját királyomat. – Boldogulni fogunk nélküled – acsarkodott Mordredre –, és akármit is teszünk, te itt maradsz, méghozzá ırizet alatt! – Mordred tátott szájjal meredt rá, és egy könnycsepp vegyült az arcán felfakadt vérpatakba. – Nem fogságba ejtünk, felség – magyarázta Arthur fáradtan –, csak megóvjuk életed azoktól a százaktól, akik szíves-örömest elvennék. – Akkor most mi lesz? – kérdezte Mordred, higgadt, udvarias hangon. – Mondtam már – sziszegte Arthur megvetıen. – Átgondoljuk a helyzetet. – És többet nem is szólt hozzá. Lancelot terve immár a maga teljességében kezdett alakot ölteni elıttünk. Sansum csapdát állított Arthurnak, míg Lancelot saját embereivel gondoskodott Mordred haláláról, majd abban a hitben vonult be Dumnoniába, hogy minden akadályt eltakarítottak az útjából, és a Sansum térítıi által feltüzelt keresztények az esetleg megmaradt ellenséggel végeznek, miközben Sagramor embereit Cerdic támadásai foglalják le. Csakhogy Arthurral együtt életben maradt Mordred is, és ameddig Mordred élt, addig Arthurt kötötte az esküje. Mit sem számított, hogy belháborúnk megnyitja az utat a szászok elıtt; nekünk Lancelottal kellett harcba bocsátkoznunk. A háború kötelmét eskünk rótta ránk. Meurig közölte, hogy márpedig neki egyetlen fegyverese sem harcol Lancelot ellen. Állította, hogy minden lándzsára szüksége van a határvonalat védeni Cerdic vagy Aelle ellenében, és nem mondhattunk olyat, amivel jobb belátásra bírjuk. Beleegyezett, hogy meghagyja Glevum helyırségét, így annak dumnoniai ırei szabadon csatlakozhattak Arthur seregéhez, ám ennél többre nem volt hajlandó. -Micsoda egy alattomos kis fattyú – mérgelıdött Culhwch. – Nagyon is eszes fiatalember – vette védelmébe Arthur. – Meg akarja ırizni saját királyságát. – Hozzánk beszélt, parancsnokaihoz, Glevum római fürdıjében. A csarnok csempézett padlóval és festett mennyezettel büszkélkedett, melyre egykor levelek és virágok örvényében kergetızı meztelen nimfákat és faunokat festettek. Cuneglas már nagylelkübbnek bizonyult. Lándzsásai, kiket magával hozott Caer Swsbıl, Culhwch parancsnoksága alatt elindultak, hogy kisegítsék Sagramor embereit. Culhwch esküdözött, hogy a kis-ujját se mozdítja Mordred hatalmának visszaállítására, de semmi kifogást nem emelt az ellen, hogy a szászokkal harcoljon, márpedig Sagramort éppen ez kötötte le. Miután a numídiai seregét felhizlalták Powys lándzsásaival, az dél felé tört, elvágva a Coriniumot ostromló szászokat, és ezzel kényszerítve bele Cerdic embereit a hadjáratba, mely visszatartotta a szászokat attól, hogy Dumnonia szívében Lancelot segítségére legyenek. Cuneglas biztosított róla bennünket, hogy minden létezı segítséget megad, ugyanakkor tudatta, hogy legkevesebb két hétbe telik összegyőjteni és Glevumba hozni valamennyi emberét. Arthurnak alig néhány embere maradt Glevumban. Maga mögött tudta a harminc embert, akivel északnak indult letartóztatni Liges-sacot, és saját embereimet; míg Glevum kis helyırségének hetven katonája szintúgy seregéhez csatlakozott. Az ı számukat duzzasztották a naponta érkezı menekültek, kiknek sikerült megmenekülniük a tébolyult keresztény csıcseléktıl, mely mostanáig nem adta fel a próbálkozást, hogy elpusztítsa a Dumnoniában megmaradt utolsó pogányo-kat is. Tılük hallottuk, hogy sok hasonló menekült rekedt Dumnoniában is, ahol ısi sáncokat tartottak vagy sőrő erdıségekben húzták meg magukat. A Glevumba érkezettek közt volt Morfans, a Rút is, aki Durnovaria tavernáiból menekült el a vérengzés elıl. Arthur rábízta glevumi erıinek parancsnoklását, és délre, Aquae Sulis felé küldte csapatát. Galahad is velük tartott. -Ne ütközzetek meg az ellenséggel – óvta mindkettıjüket Arthur –, csak csiklandozzátok meg ıket, piszkálódjatok, kötekedjetek. Maradjatok a hegyek közt, állandóan mozogjatok, és tegyetek róla, hogy errefelé forduljanak. Mikor királyom eljı – itt Cuneglast értette –, csatlakoztok a seregéhez, és dél felé vonultok,
Caer Cadarnhez. Arthur azt is kijelentette, hogy ı maga sem Sagramor, sem Morfans oldalán nem harcol, ehelyett Aelle segítségét kéri. Arthur mindenkinél jobban tudta, hogy tervének híre máris szélsebesen repül dél felé. Épp elég keresztény élt Glevum falai közt, kik Isten Ellenségének hitték Arthurt, és akik Krisztus visszatérésének mennyei hírnökét látták Lancelotban. Arthur azt akarta, hogy ezek a keresztények eljuttassák híreiket Dumnoniába, és tudassák Lancelottal, Arthur nem fél kockáztatni Guinevere életét sem, amikor ellene tör. Arthur Aelle csatabárdjaiért és lándzsáiért folyamodik, hogy azokat Cerdic ellen vezesse. -Derfel is velem tart – közölte most velünk. Nem akartam elkísérni Arthurt. Akadnak más tolmácsok is, tiltakoztam, és inkább csatlakoznék Morfanshez, hogy dél és Dumnonia felé vegyem az irányt. Nem akartam atyám, Aelle szemébe nézni. Harcolni akartam, noha nem Mordred trónjáért, hanem Lancelot bukásáért, és hogy megtaláljam Dinast és Lavaine-t. Arthur nem engedett. – Velem jössz, Derfel – utasított –, és negyven embert viszünk magunkkal. – Negyvenet? – tiltakozott Morfans. A negyven lándzsás érzékeny veszteséget jelentett az amúgy is apró csapatnak, mely Lancelot figyelmét volt hivatott elterelni. Arthur megvonta vállát. – Nem merek gyengének tőnni Aelle szemében – felelte –, s igazság szerint még több embert vinnék, de talán negyvennel is meg tudom gyızni arról, hogy nem vagyok olyan reménytelen helyzetben. – Itt egy pillanatra megállt. – Még egy dolog tette hozzá vaskos hangon, hogy az indulásra készülık mind odafigyeljenek rá. – Akadnak köztünk, akik nem hajlanak rá, hogy Mordad trónjáért harcoljanak – beszélt sokunk szívébıl Arthur. – Culhwch már elhagyta Dumnoniát, kétségkívül Derfel is így tesz majd, mihelyt vége a háborúnak, és ki tudja, ki mindenki készül még erre a lépésre. Dumnonia nem engedheti meg magának, hogy elvesztegessen ilyen embereket. – Itt újra elhallgatott. Eleredt az esı, és a festett tetı hasadékain át vízcseppek szivárogtak a csarnokba. – Beszéltem Cuneglasszal – ismerte el Powys királyának jelenlétét egy fıhajtással –, és beszéltem Merlinnel is, népeink ısi törvényeirıl és szokásairól. Amit teszek, a törvény korlátain belül teszem, így nem szabadíthatlak meg benneteket Mordredtıl, mert sem esküm, sem népünk ısi törvénye nem tenné ezt lehetıvé. – Újra megállt, és kezével önkéntelenül is az Excalibur markolatát kereste. – Ellenben – ment tovább – a törvény lehetıvé tesz egy dolgot. Ha a király alkalmatlan az uralkodásra, a Tanács megteheti ezt helyette, míg a királyt rangjának megfelelı tisztességben és elıjogaiban részelteti. Merlin megerısített ebben, és Cuneglas király is felvetette, hogy ugyanez történt ükatyja, Brychan uralkodása idején. – Az volt még a hajbókos vénember! – vetette közbe Cuneglas vidoran. Arthur maga is elmosolyodott, majd a homlokát ráncolta, amint igyekezett összeszedni gondolatait. – Én magam soha nem akartam ezt – szólt halkan, és nyugodt hangja soká visszhangzóit a néma falak közt –, de javasolni fogom Dumnonia Tanácsának, hogy uralkodjék Mordred helyett. – Igen! – bömbölte Culhwch. Arthur elcsendesítette. – Reméltem – folytatta –, hogy Mordred felelısséget tanul, de nem így történt. Nem törıdöm vele, hogy halálomat akarta, ám azzal már igen, hogy elvesztegette királyságát. Megszegte népének tett esküjét, és kétlem, hogy valaha is képes lesz annak szellemében uralkodni. – Elhallgatott, és sokakban felmerült, vajon miért tartott ily sokáig Arthurnak megérteni azt, ami a mi szemünkben kezdettıl fogva nyilvánvaló. Arthur éveken át konokul ellenállt beismerni, hogy Mordred alkalmatlan az uralkodásra, s csak most, hogy Mordred elvesztegette királyságát – és ami Arthur szemében még szégyenletesebbnek tőnt, nem tudta megvédeni alattvalóit – érezte magát készen Arthur, hogy szembesüljön a szomorú igazsággal. Esıcseppek hullottak fejére, de ı közömbösen tőrte. – Merlin azt mondja – folytatta elmélázva –, hogy Mordredet gonosz lélek szállta meg. Én magam nem vagyok képzett ily dolgokban, de ítélete számomra elfogadhatónak tőnik, s így, ha a Tanács beleegyezését adja, javasolni fogom, hogy miután visszaállítottuk uralmát, megadjunk Mordrednek minden tiszteletet, mely királyként kijárna neki. Élhet a téli palotában,
vadászgathat, királyként étkezhet és a törvény szabta határok közt jóllakathatja egyéb étvágyát is, de uralkodni nem uralkodhat. Javaslom, hogy részeltessen rangja minden elıjogában, ám egyetlen kötelmében sem. Megéljeneztük. Micsoda üdvrivalgás tört ki. Végre úgy tőnt, van miért harcba szállnunk. Nem Mordredért, azért az undorító varangyért, hanem Arthurért. A király nevében uralkodó Tanács és a szép szavak dacára valamennyien értettük, mire is gondol. Ha nevében nem is, minden egyéb tekintetben Arthur lesz Dumnonia királya, s mi ezért a célért vezetjük harcba lándzsáinkat. Éljeneztünk, mert immár okunk volt harcolni, és ha az Istenek úgy akarták, meghalni. Magunk mellett tudhattuk Arthurt. Arthur húsz legjobb lovasát választotta, és ragaszkodott hozzá, hogy én is húsz legjobb lándzsásomat hozzam el Aelle-hez követségbe. – Le kell nyőgöznünk atyádat – magyarázta –, és egy harcos férfiút se nyőgözhetünk le megtört, korosodó katonákkal. A legjobbakat kell magunkkal vinnünk. – Ragaszkodott Nimuéhoz is. Szívesebben vette volna Merlin társaságát, de a druida kijelentette, hogy túl koros már az ilyen hosszú utakhoz, ezért inkább Nimuét javasolta maga helyett. Meurig lándzsásaira bíztuk Mordred ırzését. Mordred tudott Arthur vele kapcsolatos terveirıl, s ha nem is akadt szövetségesre Glevumban, sem merészségre rothadt lelkében, legalább részeltetett az elégtételben, hogy Glevum fıterén végignézte Ligessac megfojtását. A hitszegı lassú halálát követıen megállt a nagycsarnok emelvényén, és elmotyogott egy beszédet, melyben ugyanazt a véget helyezte kilátásba Dumnonia minden elárulója számára, azután mogorván visszavonult lakosztályába, míg mi követtük Culhvvchot keletre. Culhwch korábban elindult, hogy csatlakozzon Sagramorhoz, és segítsen megindítani a támadást, melynek révén Coriniumot reméltük megszabadítani. Arthur és én Gwent keleti felének gazdag földjén meneteltünk keresztül. A fényőzı villák, hatalmas mezık és roppant vagyonok vidéke volt ez, melyek a zöldellı domboldalakon legelészı számtalan birkának köszönhették létüket. Két lobogó alatt utaztunk, Arthur medvéje és saját csillagom alatt, és tisztes távolban maradtunk Dumnonia északi határmezsgyéjétıl, hogy utazásunk híre abban a csalóka hitben ringassa Lancelotot, Arthur nem jelent fenyegetést rablott trónjára nézve. Nimue velünk tartott. Merlinnek valahogyan sikerült meggyıznie, hogy mosakodjék meg és öltsön tiszta ruhát, s még haját is kurtára nyíratta, hogy a mocsoktól összetapadt hajfonatokat a tőzre vethesse. A rövid haj jól állt neki, miként a szemkötı és a hosszú bot is, noha egyéb holmit nem is hozott magával az útra. Mezítláb, vonakodva kísért el bennünket, egyedül Merlin ráhatására, de még így is erısködött, hogy merı felesleg neki is jönnie. – Egy sültbolond képes elbánni a szászok varázslóival – tudatta Arthurral az elsı napi menetelés végeztével. – Csak köpd le ıket, forgasd a szemedet, és lóbálj elıttük egy csirkecsontot. Egyébre nincs is szükség. – Nem fogunk szász varázslókkal találkozni – felelte Arthur nyugodt hangon. A nyílt mezıket róttuk, távol a villáktól, és Arthur most visszafogta lovát, felemelte kezét és bevárta, míg emberei köré gyülekeznek. – Nem találkozunk varázslókkal – közölte velünk –, amiért is nem találkozunk Aelle-lel. Délnek indulunk, saját országunkba. – A tengerhez? – találgattam. Elmosolyodott. – A tengerhez. – Összekulcsolta ujjait a nyeregkápagombon. – Kevesen vagyunk – folytatta –, míg Lancelot emberei számosan, de Nimue varázsködöt szı körénk, hogy elrejtsen bennünket, és csak éjszaka haladunk, ám akkor minél sebesebben. – Újra elmosolyodott, és megvonta vállát. – Nem tehetek semmit, míg feleségem és gyermekem az ı foglyuk, ám amint kiszabadítom ıket, én magam is szabaddá leszek, és amint szabaddá leszek, felvehetem a harcot Lancelot ellen. Azt azonban tudnotok kell, hogy mélyen Dumnonia földjén, melyet ellenségeink tartanak kezükben, teljesen magunkra leszünk utalva. Amint visszaszereztem Guinevere-t és Gwydrét, menekülnünk kell, bár azt még nem tudom, miként. Talán Nimue ebben is segítségünkre lesz, és számíthatunk isteneinkre is, de ha valaki félne belevágni, most még visszafordulhat. Senki sem tette meg, és ı biztosan tudta, hogy így lesz. İk negyvenen voltak legjobb embereink, kik a Túlvilágra is követték volna Arthurt. Merlinen kívül senkit sem avatott tervébe, nehogy annak kósza híre is elérhessen Lancelot füléhez, és most bőnbánó mosollyal
vonta meg vállát, amiért elpalástolta valódi célját. Azt bizonyosan tudta, mekkora lelkesültség tölt el engem, és nemcsak azért, hogy megszabadíthatjuk Guinevere-t és Gwydrét a fogságból, hanem mert oda indultunk, ahol Dián ikergyilkosai biztonságban hitték magukat bosszúmtól. – Ma éjjel indulunk – tudatta Arthur –, s hajnalig meg sem állunk. Délnek tartunk, és reggelre a Temzén túli hegyek közt akarok járni. Köpenyt borítottunk vértezetünkre, ruhába bugyoláltuk lovaink vasalt patáját, majd a sőrősödı sötétségben dél felé indultunk. A lovasok kantáron vezették állataikat, és Nimue vezetett mindannyiunkat, aki birtokolta a varázslatos képességet, hogy ismeretlen tájakon, vak sötétségben is rátaláljon a helyes útra. Valamikor a fekete éjjel folyamán behatoltunk Dumnonia területére, és amint a dombok közt leereszkedtünk a Temze völgyébe, messze a jobbunkon fojtottan izzó tüzek jelezték, hol táboroznak Cerdic Coriniumot ostromló erıi. Miután kiértünk a fák közül, utunk óhatatlanul is apró, sötét falvakon keresztül vezetett, ahol kutyák ugattak meg, de senki sem vont kérdıre bennünket. A falusiak vagy halottak voltak, vagy áthaladó szászoknak véltek bennünket, és mi egyik kísértetiesen néma falut a másik után hagytuk magunk mögött. Arthur egyik lovasa a környékrıl származott, és elvezetett bennünket egy gázlóhoz, ahol a víz a mellkasunkig csapott fel. Fegyvereinket és kenyeres zsákunkat magasan a fejünk fölé emeltük, majd utat törtünk magunknak az erıs áramlásban, és nemsoká elértük a túlpartot, ahol Nimne sziszegve varázsködöt szıtt körénk, mely elrejtett bennünket az avatatlan tekintetek elıl. Pirkadatra már a déli dombságot jártuk, és biztonságban bevettük magunkat egy ısi sáncerıdítmény omladozó falai közé. A napfényben úszó égbolt alatt aludtunk, és sötétedéskor ismét csak délnek indultunk. Gazdag, termékeny földeken vezetett keresztül utunk, hová szászok még nem tették lábukat, ám a falusiak közül ezúttal sem hívott ki senki maga ellen; igaz, ilyen vészterhes idıkben csak egy bolondnak juthatott volna eszébe, hogy kérdıre vonjon egy csapat állig felfegyverzett férfit. Hajnalra elértük a nagy pusztaságot, és a kelı nap hosszúra nyúlt árnyakat vetett a régiek fakó főtengerben megbúvó sírbuckáira. A halmok némelyike ma is kincseket rejtegetett, ám ezeket a holtak komor lelkei vigyázták, és mi messze elkerültük ıket, amint egy füves völgyet kerestünk, ahol lovaink jóllakhattak, mi magunk pedig megpihenhettünk. Következı éjjel elhagytuk a Köveket; a roppant, rejtelmes sziklagyőrőt, ahol Merlin Arthurnak adta kardját, és ahol oly sok évvel ezelıtt átadtuk aranyunkat Aelle-nek, mielıtt Lugg Vale felé vettük volna az irányt. Nimue a hatalmas kıtömbök között járt, valamennyit megérintette botjával, azután megállt a kör közepén, hogy a csillagokra emelje tekintetét. A hold kevés híján kikerekedett, fénye sápadt ezüstbe vonta a Köveket. – Megırizték varázserejüket? – kérdeztem Nimuét, amint beérte menetünket. – Jobbára – felelte –, de hatalmuk minden nappal tovább fakul. Minden mágiánk kezd megfakulni. Szükségünk van az Üstre. – Elmosolyodott a sötétben. – Már nincs messze – tette hozzá. – Érzem a jelenlétét. Még él, Derfel, mi pedig megszerezzük és elvisszük Merlinnek. – Szenvedélyesen csapott fel a hangja, ugyanazzal a lázas lelkesedéssel, mint amikor közeledtünk a Sötét Út végéhez. Arthur azért menetelt át a sötétségen, hogy visszaszerezze Guinevere-t, én bosszút akartam venni, míg Nimue isteneit szólította volna az Üsttel ám ettıl még kevesen voltunk, és ellenségeink számosan. Mélyen bent jártunk Lancelot újsütető birtokán, mégsem láttuk nyomát harcosainak, vagy a dühödt keresztény csıcseléknek, mely a szóbeszéd szerint még most se fejezte be a pogányok zaklatását Lancelot lándzsásainak nem akadt dolguk Dumnoniának e részén, hisz valamennyien a glevumi útra függesztették tekintetüket, a keresztények pedig bizonyosan Lancelot seregét erısítették, abbéli meggyızıdésükben, hogy Krisztus munkáját végzik. így mi zavartalanul járhattunk a pusztán, mígnem elértük Dumnonia déli partvidékének folyóvölgyeit. Mikor megkerültük Sorviodunum erıdítmény-városát, még éreztük a levegıben a felgyújtott házak füstjének nehéz szagát. Még most sem próbáltak megállítani bennünket, hisz a hajszál híján kikerekedett holdkorong és Nimue védelme alatt utaztunk. Ötödik éjjel értük el a tengert. Elhaladtunk Vindocladia római erıssége mellett, ahol
Arthur meggyızıdése szerint Lancelot erıs helyırséget állomásoztatott, és hajnalra már újra a fák rengetegében, magasan az öböl felett jártunk, ahol a Tengeri Palota állt. A palota alig egy mérföldnyire nyugatra magasodott, és mi észrevétlen értük el, éji szellemként lopakodva saját földünkön. Támadásunkat is éjszaka kellett megindítanunk. Lancelot pajzsként használta Guinevere-t, és nekünk félre kellett vonnunk elıle a pajzsot, hogy álnok szívébe márthassuk lándzsáinkat. Nem Mordred érdekében, hanem Arthur kedvéért, és a háború után születı békés királyságért. Miként azt a bárdok manapság éneklik, Camelotért harcoltunk.
Legtöbb lándzsásunk aludt aznap, míg Arthur, Issa és jómagam elmerészkedtünk az erdı széléig, hogy megnézzük magunknak a kis völgy túlfelén álló Tengeri Palotát. Oly nagyszerően festett a kelı nap fényében megvillanó fehér építıköveivel. A keleti oldalát láttuk be a sziklaszirtrıl, mely maga alig lehetett alacsonyabb a palota oromzatánál. A fal egyhangúságát alig három ablakszem törte meg, így a palota pompás erıdítménynek festett a szemünkben, bár a látványt némiképp megrontotta az a jókora hal, melyet szurokkal mázoltak fel durván a fehérre meszelt falakra, vélhetıen azért, hogy megóvják a palotát a keresztények haragjától. A római építımesterek a hosszú, tengerre nézı déli homlokzatra helyezték el az ablakokat, míg a konyhákat, a rabszolgák szállásait és a magtárakat az északi oldalra, Gwenheyvach fából ácsolt viskója mögé számőzték. Kisebb, zsúpfedeles kunyhókból álló falvacska is meghúzódott itt, alighanem a lándzsások és családtagjaik otthonai, és a kunyhók tetınyílásán át konyhai tüzek egyenes füstje tört az ég felé. A településen túl gyümölcsösök és zöldségkertek terültek el, azon túl pedig, szinte áthatolhatatlan erdıséggel keretezeve, a félig lekaszált mezık. A palota elıtt – pontosan úgy, ahogy emlékeztem rá az alkalomról, mikor a palotába jöttem letenni Arthur becses Kerekasztal-esküjét -két, oszlopokkal és árkádokkal megkoronázott töltésőt tört a sziklaperem felé. A palota csak úgy fürdött a fényben; minden olyan fehérnek, nagyszerőnek, gyönyörőnek tetszett. – Ha a rómaiak valaha visszatérnének – szólt Arthur büszkén –, azt hinnék, minden maradt a régiben. – Ha a rómaiak ma visszatérnének-vélte Issa-, lenne kivel harcolniuk. – Én ragaszkodtam hozzá, hogy emberem is elkísérjem, hisz nem ismertem senkit, akit különb látással áldottak volna meg az Istenek, és ha kellett, egész napunkat rászántuk, csak hogy kiderítsük, mekkora ırséget hagyott Lancelot a falak között. Aznap reggel alig tucatnyi ırt számláltunk meg. Alig valamivel pirkadat után két férfi kapaszkodott fel az emelvényre, melyet a tetı csúcsára ácsoltak, ahonnét beláthatták az észak felé vezetı utat. Négy másik lándzsás ırjáratozott le s fel a legközelebbi árkádsor alatt, és joggal feltételezhettük, hogy a nyugati, tekintetünk elıl elzárt oszlopsorra is jut ugyanennyi. A többi katona mind a kertek alatt húzódó mellvédfal és a hegyfok közti területet vigyázta, nyilván a tengerrel párhuzamosan vezetı csapás védelmében. Issa, megszabadulván sisakjától és vértjétıl, felderítı útra indult abba az irányba, hogy szemügyre vehesse a villa két árkádsor közti homlokzatát is. Arthur le sem vette tekintetét a palotáról, és magába fojtott lelkesedéssel tervezgette a merész rajtaütést, melynek híre futótőzként terjed majd végig Lancelot új királyságán. Az igazat megvallva, alig néhány alkalommal láttam csak Arthurt oly boldognak, mint aznap. Mikor eljött ide, lerázta magáról a kormányzás minden felelısségét, és akárcsak a régi idıkben, jövıjét most is kardja ügyességére tette fel. -Gondolkodtál valaha a házasságon, Derfel? – kérdezte tılem hirtelen. -Nem, uram – feleltem. – Ceinwyn megesküdött, hogy soha senkivel nem lép frigyre, és én nem láttam okát, hogy megkérdıjelezzem bölcsességét. – Elmosolyodtam, és megérintettem kedvesem győrőjét, benne az Üst aranyának egy parányi részével. – Aligha ez számít-tettem hozzá. – így is sokkal inkább vagyunk házasok, mint sok pár, kik druida vagy pap elıtt esküdnek egymásnak hőséget. – Nem ezt értettem – intett le Arthur. – Gondolkodtál valaha a házasságról magáról, Derfel?
– Nemigen, uram – válaszoltam jobb híján. – Mi értelme lett volna? – Makacsság atyja, te – incselkedett velem. – Mikor meghalok – szólt ábrándos hangon –, azt hiszem, keresztényi temetést kérek majd. – Miért? – kérdeztem elborzadva, és megérintettem vas vértezetem hogy előzzem magamtól a gonoszt. – Mert úgy örökké Guinevere mellett fekhetem majd – felelte –, ı és én, egy sírboltban, míg világ a világ. Norwenna megsárgult csontjaira, szikkadt testére gondoltam, és elfintorodtam. – Lehettek együtt a Túlvilágon is, uram. – A lelkünk bizonyosan – engedte meg –, és árnytestünk is, de vajon miért ne tehetné testünk is ugyanezt? Megráztam a fejem. – El kell égetned, hacsak nem akarod, hogy itt a földön bolyongjon. – Talán igazad van – felelte könnyedén. A hasán feküdt, aggófüvek és búzavirágok közt rejtezve. Egyikünk se viselte vértezetét; a szürkületre tartogattuk azokat, mikor majd elıtörünk a sötétbıl, hogy lemészároljuk Lancelot ıreit. – Mi tesz téged és Ceinwynt ilyen boldoggá? - kérdezte most Arthur. Azóta nem borotválkozott, hogy elhagytuk Glevumot, és borostája ıszen ütközött ki arcán. – A barátság – válaszoltam. A homlokát ráncolta. – Csupán ennyi? Elgondolkodtam. A távolban az elsı rabszolgák elindultak a mezıkre; sarlóik sziporkázva verték vissza a tündöklı reggel fényét. Kisfiúk ugrándoztak a zöldségfélék ágyasai között, hogy elriasszák a szajkókat a babkarókról és egresbokrokról, ribiszkérıl és málnáról, míg közelebb, hol a szedercserjékre rózsaszín folyondárok szöktek fel, csapatnyi zöldike perlekedett egymással zajosan. Úgy tőnt, keresztény horda nem zaklatta a helyet, sıt az is valószerőtlennek tetszett, hogy Dumnoniát egyáltalán megérintette a háborúság. – Még ma is elszorul a szívem, ha csak ránézek – vallottam meg. – Ez a lényeg, nem igaz? – élénkült fel. – Ez a fájdalom! Mikor sebesebben kezd verni a szívünk. – A szerelem – szóltam szárazon. – Szerencsések vagyunk, te meg én – mosolyodott el. – Megkaptunk mindent, barátságot, szerelmet, s még valamit, amit az írek cmmcharának, lelki barátnak neveznek. Ugyan ki mással ülnél le beszélgetni a hosszú nap végén? Szeretem az estéket, mikor csak ücsörgünk és beszélgetünk, miközben a nap lebukik és pillangók röppennek a gyertyák közt. – A gyermekekrıl beszélgetünk – vetettem közbe, magamban maris megbánva, hogy felemlítettem ıket –, és a szolgák perpatvarairól, meg hogy az a kancsal rabszolga megint teherbe esett, és eltöprengünk rajta, hogy ki törhette le az edénytartó kampót, hogy ki kellenee foldozni a tetıt, vagy az kitart még egy telet, és próbáljuk kitalálni, mit csináljunk az öreg kutyával, amikor már egy lépést se bír tenni, vagy hogy miféle kifogással jön elı Cadell megint, amiért nem fizette meg rendesen a bérletet, és hogy talán hízókával kellene bedörzsölnünk tehenünk tıgyét, attól talán rendesebben tejelne. Ilyesmirıl szoktunk beszélgetni. Felnevetett. – Guinevere és én Dumnoniáról beszélgetünk. És persze Isisrıl. – A lelkesedése egy pillanatra lelohadni látszott a név említésére, de azután csak megvonta a vállát. – Nem mintha olyan sokat lennénk együtt. Ezért is reménykedtem benne annyira, hogy Mordred leveszi vállamról a terhet, és én minden idımet vele tölthetem. – Hogy Isis helyett letört edénykampókról beszélgess vele? – incselkedtem. – Arról, és minden egyébrıl – felelte komolyan. – Egy napon a földemet kapálgatom majd, miközben Guinevere is végzi a saját dolgát. – Dolgát? Szárazon elmosolyodott. – Megismeri Isist. Azt állítja, ha kapcsolatba kerül istennıjével, akkor annak hatalma visszaárad a világba. -Megvonta vállát, láthatóan eltelve kétkedéssel.
Arthur egykor a földbe szegezte Excaliburt és Gofannont hívta segítségül, mert nem hitt benne, hogy az valaha is eljöhet. Olyanok vagyunk mi az Istenek szemében, mondta egyszer, mint a szalma közt megbújó egerek. Csak addig maradhatunk életben, míg fel nem fedeznek bennünket. Egyedül a szerelem tehette képessé arra, hogy elviselje Guinevere szenvedélyes hitét. – Bárcsak jobban tudnék hinni mindenben – vallotta meg –, de persze a férfiak sosem részesei a rejtelmeknek. – Elmosolyodott. -Guinevere még Gwydrét is Horusnak szólítja. – Horusnak? – Isis fia – magyarázta. – Visszataszító egy név. – Van olyan, mint a Wygga -jegyeztem meg. – Micsoda? – kérdezte, majd hirtelen megdermedt. – Nézd! – szólt izgalomtól fojtott hangon. -Nézd! Felemeltem fejem, hogy kilássak a virágok mögül, és ott láttam Guinevere-t. Még jó negyed mérföldes távolságból sem téveszthettem volna el; vörös hajkoronája zabolátlan tömegként omlott hosszú kék köpenyére. A közelebbi oszlopsor alatt sétált, a tenger felıli kis nyitottak irányába. Három szolgálója haladt mögötte, két vérebét vezetve Pórázon. Az ırök félreléptek és meghajtották fejüket, amint elhaladt mellettük. Miután a kerti lakhoz ért, Guinevere leült a kerek kıasztal mellé, és három szolgálója elébe helyezte reggelijét. – Gyümölcsöt eszik – szólt Arthur ellágyultan. – Nyáron reggelenként egyebet sem kíván. – Elmosolyodott. – Bárcsak tudhatná, mily közel járok. – Ma éjjel, uram – biztosítottam. – Ma éjjel mellette hálhatsz. Bólintott. – Legalább jól bánnak vele. – Lancelot jobban féli neved, hogy sem rosszul bánjék vele. Néhány pillanattal késıbb Dinas és Lavaine tőnt fel az árkádsor alatt. Fehér druida öltözéküket viselték, én pedig megérintettem a Hywelbane markolatát, megújítva kisleányomnak tett ígéretem, hogy gyilkosainak kínhalála láttán még a Túlvilág is beleremeg majd a félelembe. A két druida elérte a nyitott épületet, meghajtotta fejét Guinevere elıtt, és csatlakozott hozzá az asztalnál. Gwydre szaladt elı néhány pillanat múltán, és mi láttuk, hogy Guinevere beletúr a hajába, majd az egyik szolga gondjaira bízza. – Olyan jó gyermek – mondta Arthur gyengéden. Nincs benne csalárdság. Nem olyan, mint Amhar és Loholt. Cserbenhagytam ıket, igaz? – Még fiatalok, uram – feleltem. – S máris ellenségem szolgálatába szegıdtek – bólintott komoran. - Mit tegyek velük? Culhwch kétségkívül javasolta volna, hogy ölje meg ıket, de én csak megvontam vállamat. – Számőzd ıket országodból – válaszoltam. Az ikrek így csatlakoznak a szerencsétlenek tömegéhez, kik nem esküdtek fel egy úr szolgálatába sem, és áruba bocsáthatják kardjukat, míg valamely névtelen csatában le nem ölik ıket a szászok, az írek vagy a skótok. Még több asszony tőnt fel az árkádok alatt. Többen szolgálók voltak, míg mások udvaroncok, kik Guinevere szolgálatába szegıdtek. Lunete, régi kedvesem, vélhetıen a tucatnyi asszony közé tartozott, aki bizalmasként és Isis papnıjeként szolgálta ıt. Valamikor a délelıtt derekán mély álomba zuhantam, és fejemet a karomra fektetve jólesıen kinyújtóztam a meleg nyári nap fényében. Mikor megébredtem, Arthur helyett Issát találtam magam mellett. -Lord Arthur visszatért a lándzsásokhoz, uram – tudatta velem. Nagyot ásítottam. – Mit láttál? – Még hat embert. Valamennyien szászok. – Lancelot testırei? Bólintott. – Valamennyien a nagy kertben vannak, uram. De csak hatan. Összesen tizennyolc embert ha láttunk, és ha hozzávesszük azokat, akik éjszaka ırködnek, akkor se lehetnek többen harminc fegyveresnél. Egyet kellett értenem vele. Harminc ember bıségesen elegendı egy ilyen palota védelméhez; ennél több csak pazarlás lenne, különösen annak fényében, hogy Lancelotnak minden lándzsájával lopott királyságát kellett oltalmaznia. Felemeltem a fejem, hogy lássam,
az árkád mostanra teljesen megürült, kivéve a négy ırt, akik végtelenül unottnak tőntek. Ketten ültek, hátukat az oszlopoknak támasztva, míg a másik kettı a padon feküdt, melyen nem is olyan rég még Guinevere reggelizett. Lándzsáikat az alacsony kıasztalnak támasztották. Valamennyi ır egyformán tunyának tetszett. A Tengeri Palota tovább fürdött a fényárban, és senki sem gondolta, hogy akár egyetlen ellenség is lehet jó száz mérföldes körzetben. – Beszéltél Arthurnak a szászokról? – kérdeztem Issát. – Igen, uram. Azt mondta, számított erre is. Lancelot gondoskodik az ırzésérıl. – Menj és aludj egyet – küldtem el. – Majd én ırködöm. Elment, én pedig ígéretem megszegve ismét elszundítottam. Egész éjjel meneteltem, és mostanra elfáradtam, amellett semmilyen fenyegetı veszélyt nem éreztem a nyári erdı zöldellı peremén. Így hát mézédesen aludtam, míg csak hirtelen ugatás és hatalmas mancsok kaparászása nem ébresztett. Rémülten riadtam fel, hogy azt találjam, két óriási, csaholó és ádázul morgó véreb tornyosul fölém. Késemért nyúltam, ám ekkor egy asszony hangja elcsendesítette a bestiákat. – Feküdj! – kiáltotta élesen a hang. – Drudwyn, Gwen, vissza! Csend legyen! – A vérebek vonakodva lefeküdtek, és én megfordulva Gwenhwyvachhal találtam magam szemközt. Elnyőtt, barna öltözéket viselt, fejére nagykendıt kötött, és a karján hordozott kosárba különféle gyógyfüveket győjtött össze. Arca pufókabbnak tőnt, mint valaha; kendıje alól kikandikáló haja kéretlen összevisszaságban állt. – Az éber Lord Derfel – szólt vidáman. – Ajkaim elé emeltem mutatóujjatn és a palota felé sandítottam. – Nem figyelnek – mondta ı. – Nem is törıdnek velem. Amellett, gyakorta beszélek magamban, ahogy a bolondok szoktak, tudod. – Nem vagy te bolond, úrnım. – Annak kellene lennem – válaszolta. – Nem is értem, miért akar bárki is másnak látszani. – Felkacagott, felkapta ruháját, és nehézkesen lehuppant mellém a földre. Megfordult, amint a kutyák újra neszt fogtak és felugattak, majd jókedvően figyelte, amint Arthur odakúszik Mellénk. Bizonyosan meghallotta a kutyaugatást. – Hason csúszva, akár egy kígyó, Arthur? – kérdezte Gwenhwyvach. Arthur, miként az elıbb én is, szája elé emelte ujját. -Nem törıdnek velem – nyugtatta meg ıt is Gwenhwyvach. – Nézd! – Azzal lelkesen integetni kezdett az egyik ır felé, aki csak megrázta a fejét és elfordult. -Mintha nem is élnék-mondta-, amennyire ık odafigyelnek rám. Csak egy habókos kövér asszony vagyok, aki a kutyáival jár-kel. – Újra integetni kezdett, ám az ırök ügyet se vetettek rá. – Lancelot se szokott észrevenni – tette hozzá szomorúan. – İ is itt van? – kérdezte Arthur. – Persze, hogy nincs itt. Messze van innét. Miként te is, úgy hallottam. Nem épp a szászokkal kellene egyezkedned? – Azért jöttem, hogy elvigyem innét Guinevere-t – felelte Arthur –, s vele téged is – tette hozzá gálánsán. – Én nem akarom, hogy elvigyenek innét – tiltakozott Gwenhwyvach. – Guinevere pedig azt se tudja, hogy itt vagy. – Senkinek sem szabad tudnia – vetette közbe Arthur. – De igen! Neki tudnia kellene! Folyton az edényébe bámul. Azt mondja, látja a jövendıt! De nem is látja, igaz? – Kuncogni kezdett, majd elfordult és úgy meredt Arthurra, mintha szórakoztatónak tartaná a jelenlétét. – Azért jöttél, hogy megmentsd ıt? – Igen. – Ma éjjel? – találgatott Gwenhwyvach. – Igen. – Nem fog örülni neked – vélte Gwenhwyvach –, ma éjjel bizonyosan nem. Nincsenek felhık, látod? – Az áttetszıén kék égbolt felé intett. – Ha felhı van, nem imádhatja Isist, mert a holdfény nem ér el a templomba, és ma éjjel telihold várható. Óriási telihold, akár egy kerek sajt. – Összeborzolta az egyik kutya hosszú bozontját. – Ez itt Drudwyn – tudatta
velünk –, igazi rossz fiú. İ pedig Gwen. Popp! – kiáltott váratlanul. – így jön be a hold a szentélybe, popp! – Újra felkacagott. – Egyenest le a kürtın és be a templomba. – Gwydre is a templomban lesz? – kérdezte tıle Arthur. – Gwydre nem. Férfiakat nem engednek be, azt mondják – válaszolt Gwenhwyvach gunyoros hangon, és mintha még szívesen hozzátett volna valamit, ám azután csak megvonta a vállát. – Gwydrét szépen ágyba dugják – mondta ehelyett. A palotára meredt, és lassan elégedett mosoly áradt szét a vonásain. – Hogy fogsz bejutni oda, Arthur? – kérdezte. – Bereteszelik az ajtókat, bezárják az ablakokat. – Valahogy csak boldogulunk – felelte Arthur –, ha senkinek sem árulod el, hogy láttál bennünket. – Ha engem békében meghagytok itt – ígérte Gwenhwyvach –, egy léleknek se szólok. Kivéve a méneket. Nekik mindent el kell mondani, különben megkeseredik a mézük. Nincs igazam, Gwen? – kérdezte a szukától, megsimogatva az állat fülét. – Meghagylak itt, ha ez a vágyásod – bólintott Arthur. – Csak engem – sietett hozzátenni Gwenhwyvach. – Erre vágyom. Én, a kutyák, és a méhecskék. A holdat meghagyom Guinevere-nek. – Újfent elmosolyodott, majd húsos ujjával megbökte vállamat. – Emlékszel még a pinceajtóra, amin keresztülvezettelek, Derfel? Amelyik a kertbıl nyílik? – Alighanem – feleltem. – Úgy intézem, hogy ne zárják be. – Tovább kuncogott, izgatottan a várható fejleményektıl. – Elrejtezem a pincében, és kireteszelem az ajtót, mikor mindannyian a holdat várják majd. Éjjelente nem állítanak ırt, mert az ajtók kellıen vastagok. Az ırök valamennyien a kunyhókban húzódnak meg. – Megpördült, hogy Arthur szemébe nézzen. – Eljössz hát? – kérdezte nyugtalanul. – Ígérem – felelte Arthur. – Guinevere örülni fog – mondta Gwenhwyvach. – És én is. – Felkacagott, és nehézkesen felállt. – Ma éjjel – szólt vissza –, mikor a hold elıbukkan. – Azzal elsétált, magával csalogatva két kutyáját. Menet közben hangosan kuncogott, s még néhány tánclépést is lejtett. – Popp! – kiáltotta hangosan, és a kutyák ott ugrándoztak körülötte, amint lefelé szökdécselt a füves domboldalon. – Megháborodott? – kérdeztem Arthurt. – Megkeseredett, úgy hiszem. – Figyeltük, amint a dagályos alak lefelé ereszkedik a dombon. – De be fog engedni bennünket, Derfel, be fog engedni bennünket. – Elmosolyodott, majd elırehajolt és maréknyi búzavirágot szedett a mezı szélén. Apró bokrétát kötött a virágokból, melyet szégyenlıs mosollyal mutatott felém. – Guineverenek – magyarázta –, a ma estére. Mikor beállt a szürkület, az aratók munkájuk végeztével visszatértek a mezıkrıl, és a tetın ırködı katonák is lemásztak hosszú létráikon. Az árkádsor szénserpenyıi friss erdei fával teltek fel, melyet lángra lobbantottak, de csak a palotát bevilágítandó, és nem az ellenség közeledésére figyelmeztetve. Sirályok röppentek szárazföldi fészkeik felé, és a lenyugvó nap éppoly rózsaszínőre festette szárnyukat, akár a szedrekre kapaszkodó folyondárok virága. Miután visszatértünk az erdıbe, Arthur magára öltötte láncingét. Vértezete fénylı ezüstje fölé Excaliburt kötötte, majd sötét köpenyt borított vállára. Ritkán viselt fekete köntöst, sokkal inkább kedvelvén a fehéret, de éjjel a fekete köpeny segített elrejteni bennünket. Fénylı sisakját is köpenye alatt hordozta, hogy a pompás lúdtollakat leplezze. Tíz lovasunk a fák közt maradt. Az ı feladatuk volt kivárni Arthur ezüstkürtjének szavát, hogy azután rohamot intézzenek a lándzsások kunyhói ellen. Az éjszakából elıcsörtetı nagy testő paripák és vértet viselı lovasaik voltak hivatottak rémületet plántálni mindenkibe, aki meggátolni igyekezett visszavonulásunkat. A kürt Arthur reményei szerint nem harsant addig, míg meg nem találtuk Gwydrét és Guinevere-t, és készen nem álltunk a távozásra. Mi többiek hosszú gyalogutat teszünk a palota nyugati oldalához, majd átcsusszanunk a
konyhakertek árnyain, hogy elérjük a pince faajtaját. Ha Gwenhwyvach mégsem váltja be ígéretét, elölrıl kellett kerülnünk, hogy megöljük az ıröket és áttörjük a terasz ablakait. Miután egyszer a palotába érünk, végzünk minden lándzsással, aki csak az utunkba kerül. Nimue is velünk tartott. Miután Arthur végzett beszédével, Nimue tudatta velünk, hogy Dinas és Lavaine nem rendes druidák, mint Merlin vagy az öreg Iorweth, de figyelmeztetett rá, hogy a siluriai ikrek ettıl még különös hatalom birtokosai, ezért boszorkányságra is fel kell készülnünk. Egész délután az erdıt kutatta, és most egy batyuvá hajtogatott köpenyt tartott maga elé, mely görcsösen összerándult, amint megemelte, és a fura látványra lándzsásaim fegyverük hegyét érintették. – Van itt egy s más, amivel felvehetem ellenük a harcot -tette hozzá –, de azért legyetek óvatosak. – És Dinast és Lavaine-t élve akarom – tudattam embereimmel. Ott várakoztunk, fegyveresen és vértezetben, negyven acélba öltözött harcos. Kivártuk, míg a nap holtan bukik a tengerbe, és Isis teliholdja lassan felkapaszkodik az égre, akár egy óriási ezüst korong. Nimue elmondta varázsigéit, míg néhányan imát rebegtek. Arthur némán ült, és figyelte, amint tarsolyomból elıhúztam az apró, szıke haj-fonatot. Megcsókoltam és egy pillanatra arcomhoz szorítottam az arányló tincset, majd szorosan rákötöztem a Haywelbane markolatára. Ereztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, amint drágaságomra gondolok. Aznap éjjel, az Istenek segedelmével, örök békét adhattam Dián ártatlan lelkének.
F elhúztam sisakomat, becsatoltam állszíját, és hátravetettem a farkasprémet a vállamra. Valamennyien merev bırkesztyőt öltöttünk, majd becsúsztattuk karunkat kemény bırpajzsaink hurkába, és kivontuk kardunkat, hogy elıretartsuk Nimue érintésére. Egy pillanatig úgy tőnt, mintha Arthur még mondani akarna valamit, de azután csak páncélinge mögé rejtette a kis búzavirág bokrétát, majd bólintott Nimuénak, aki feketébe öltözve és kezében szorongatva különös batyuját dél felé vezetett bennünket a fák között. A fák mögött rövid rézső lejtett meredeken a sziklaszirt felé. Egysoros vonalban vágtunk át a réten, tisztes távolságban, nehogy a palotából megláthassanak. Feltőnésünk megriasztott néhány vadnyulat, amelyek a telihold fényénél sütkéreztek és rémülten szaladtak el, amint utat törtünk magunknak az alacsony növéső cserjék közt, majd a meredek partoldalon leereszkedtünk a szirt alatti kavicsos tengerpartra. Innét nyugati irányban indultunk tovább, elrejtızve az árkádsorok ırei elıl. A tenger hullámai tajtékozva ostromolták a partot, elfojtva minden neszt, melyet csizmáink talpa verhetett a kavicsokon. Egyszer átkukkantottam a partoldal pereme felett, hogy az ezüstös hold fényénél lássam a Tengeri Palotát a sötét földek felett uralkodni. Szépsége Ynys Trebest idézte meg elıttem, a varázslatos tengeri várost, melyet a frankok dúltak fel és pusztítottak el. Ez a hely ugyanazzal az éteri szépséggel bírt, ahogy a feketeség fölé tornyosult, mintha csak holdsugarakból emelték volna. Mikor már jócskán nyugatra jártunk a palotától, felkapaszkodtunk a partoldalon, lándzsanyeleinkkel kisegítve egymást a meredélyen, majd követtük Nimuét észak felé a fák között. A nyári falevelek közt elegendı fény szüremlett a fák közé, hogy bevilágítsa csapásunkat, és a palota ırei egyszer sem próbáltak feltartóztatni. A tenger nyughatatlan moraja betöltötte az éjszakát. Egyszer sikoly harsant a közvetlen közelben és mindannyian megdermedtünk, míg fel nem ismertük, hogy egy menyét fogságába került vadnyúl rikoltott. Valamennyien fellélegeztünk a megkönnyebbüléstıl és továbbindultunk. Úgy tőnt, hosszú utat tettünk már meg a fák között, míg végül Nimue keletnek fordult, és mi követtük ıt az erdısáv pereméig, hogy a palota fehérre meszelt falai közvetlenül elıttünk bukkanjanak fel. Nem jártunk messze a kerek holdkürtıtıl, mely egyenesen a templomba vezetett, és
láttam, hogy maradt még kevés idınk, mielıtt a hold eléggé magasra kúszna az égbolton, hogy leküldje fényét a kürtın és bevilágítsa a feketére mázolt falakat. Még az erdısáv peremén jártunk, mikor meghallottuk az éneket. Kezdetben oly halkan szólt, hogy a szél sustorgásának tudtam be, de azután kitartóan erısödött, és én ráébredtem, hogy az asszonyok kórusa egy különös, hátborzongató és panaszosán siránkozó éneket kántál, melyhez hasonlót még életemben nem hallottam. A kántálás bizonyára a holdkürtın keresztül ért el hozzánk, hiszen oly távolinak tőnt, akár egy szellemének; mintha holtak kórusa szólongatott volna bennünket a Túlvilágról. Nem hallottunk szavakat, de tudtuk, hogy sirámot hallunk, mert a hangok idegenül, fél hangonként csapongtak le s fel, egyszer erıteljesen harsogtak, másszor alig hallható suttogássá szelídültek, mely kis híján belefúlt a távoli tenger morajába. A zene gyönyörő volt, mégis beleborzongtam, és babonásán érintettem meg lándzsám hegyét. Ha kilépünk az erdıbıl, a nyugati árkád ırei azonnal megláthattak volna, ezért néhány lépésnyit haladtunk az erdısáv peremével párhuzamosan, hogy a hold vetette árnyfoltok közt törjünk elıre a palota felé. Gyümölcsös feküdt elıttünk, alacsony termıfákkal és kerítéssel, mely a zöldségkerteket óvta a szarvasoktól és vadnyulaktól. Lassan mozogtunk, egyesével, és közben az ének nem szőnt meg panaszosán áradni, örvényleni körülöttünk. A holdkürtı felett ritkás füstköd rebbent, melyet az éjszaka szellıi lassan felénk sodortak. A templom áporodott, nehéz illatát éreztük a levegıben. Most már csak alig néhány méter választott el bennünket a lándzsá-sok viskóitól. Egy kutya csaholni kezdett, majd egy másik is, ám a kunyhók lakói nem érezték ki a veszélyt az ugatásból. Fojtott kiáltások siettek lecsendesíteni az állatokat, melyek idıvel meg is nyugodtak, és késıbb nem maradt hátra más zaj, csak a szél sóhaja a fák között, a tenger moraja, és a hátborzongató, idegen melódia. Én haladtam elöl, mert egyedül én ismertem a kis pinceajtó helyét, és egész úton amiatt aggódtam, hogy el fogom téveszteni, pedig könnyedén rátaláltam most is. Gondosan haladtam lefelé a régi, csorba téglafokokon, és finoman meglöktem az ajtót. Az ajtó ellenállt, és már azt gondoltam, elreteszelték, ám ekkor megcsikordultak a vasak, az ajtó kitárult elıttem, és a mögüle kiáramló fény elborított. A pincét gyertyák fénye világította be. Hunyorogni kezdtem, majd meghallottam Gwenhwyvach fojtott hangját. – Gyorsan! Gyorsan! Besorjáztunk; harminc szálas férfiú, vértezetben, köpenyben, sisakban, fegyveresen. Gwenhwyvach sziszegve csitítgatott bennünket, majd óvatosan betette mögöttünk az ajtót és helyére csúsztatta a súlyos reteszt. – A templom arra van – suttogta, és megmutatta a folyosót, mely fényárban fürdött az általa meggyújtott mécsek lángjától, egészen a szentélyig bevilágítva az utat. Gwenhwyvach izgatottan tett-vett, pufók arca a szokásosnál is inkább kivörösödött. A kórus kísérteties éneke idelent halkabban szólt, mert elfojtották a templom nehéz függönyei és a vaskos keményfa ajtai. – Hol van Gwydre? – kérdezte Arthur suttogva Gwenhwyvachtól. – A szobájában – felelte Gwenhwyvach. – Vannak ırei? – kérdezte. – Éji jelre csak a szolgák maradnak a palotában. – Dinas és Lavaine itt vannak? – kérdeztem közbe. Gwenhwyvach elmosolyodott. – Találkozol velük, ígérem neked. Találkozol velük. – Megrántotta Arthur köpenyének csücskét, hogy maga után húzza a szentély felé. – Jöjj. – Elıbb Gwydrét akarom visszaszerezni – erısködött Arthur, majd kirántotta köpenyét Gwenhwyvach kezébıl és megérintette hat jó embere vállát. – A többiek idelent maradnak – suttogta. – Várakozzatok. Ne menjetek a templomba, míg be nem fejezik istenimádásukat. – Azután hat emberével halkan elindult felfelé a lépcsısoron. Gwenhwyvach mellettem kuncorászott. – Imát mondtam Cludhoz – tudatta velem –, és ı segíteni fog.
– Helyes – mormoltam. Clud a fényesség istennıje, és ezen az éjszakán igazán ránk fért a segítsége. – Guinevere nem kedveli Cludot – szólt Gwenhwyvach feddıen. – A britonok egyetlen istenét sem kedveli. Magasan áll a hold? – Még nem eléggé. De már kapaszkodik. – Akkor még nem jött az ideje – tudatta Gwenhwyvach. – Az ideje? Minek, úrnım? – Majd meglátod! – kuncogott tovább. – Majd meglátod – ismételte, majd ijedten húzódott vissza, amint Nimue átfurakodott az idegesen várakozó lándzsások sorain. Nimue levette bır szemkötıjét, hogy üres szemgödre sötét lyukként éktelenkedjen arcában, és elborzasztó külsejét látva Gwenhwyvach nyöszörögve hıkölt vissza. Nimue ügyet sem vetett Gwenhwyvachra, ehelyett körülvizslatott a pincében, szaglászva, akár egy vadászkutya. Én csupán pókhálókat, borostömlıket, mézsörös edényeket láttam, és a rothadás áporodott bőzét éreztem, de Nimue kiszagolt valami számára győlöleteset is. Sziszegett, majd kiköpött a szentély irányába. A csomag a kezében hirtelen új életre kelt. Egyikünk se mozdult. Egyfajta névtelen rettegés vett rajtunk erıt abban a félhomályos pincében. Arthur elment, senki sem figyelt fel ránk, az ének hangja és a palota némasága mégis félelmet plántált belénk. Talán Dinas és Lavaine varázsereje tette ezt velünk, vagy egyszerően csak minden olyan természetellenesnek tőnt a szemünkben. Fához, zsúpszalmához, földhöz és főhöz szoktunk, ezért az ódon boltívekbıl és nyirkos kıpadlóból kirakott hely különös és ijesztı volt számunkra. Egyik emberem valósággal reszketni kezdett. Nimue végigsimított a férfi arcán, hogy visszaadja bátorságát, majd csupasz talpain a templom ajta felé kezdett lopózni. Utána indultam, gondosan odafigyelve, nehogy a legkisebb neszt is üssem. Vissza akartam tartani Nimuét, aki láthatóan épp Arthur parancsát készült megszegni, miszerint várakozzunk itt az istenimádat végéig, és attól tartottam, hogy valamivel megriasztja az összegyőlt asszonyokat, kiknek sikolyaira ideözönlenek a kunyhóikban békésen pihenı ırök, de nehézkes bakancsomban képtelen voltam olyan fürgén haladni, mint a mezítlábas Nimue, aki tudomást sem vett rólam, ehelyett máris megragadta a templomkapu egyik bronz fogantyúját. Egy pillanatig habozni látszott, majd feltárta az ajtót, és a panaszos kísértetének abban a pillanatban felerısödött. Az ajtó vasait gondosan megzsírozták, így az nesztelenül nyílt a mögötte elterülı végtelen éjre. A sötétséget, melynél teljesebbet életemben nem tapasztaltam, az ajtó mögött alig néhány lábnyira felfüggesztett súlyos függönyök támasztották. Intettem embereimnek, hogy maradjanak, ahol vannak, majd követtem Nimuét a szentélybe. Vissza akartam húzni, de ı ellenállt szorításomnak, és fürgén bezárta mögöttünk az olajozottan mőködı ajtót. Az énekszó minden korábbinál erıteljesebben zengett körülöttünk. Nem láttam semmit, és hallani is csak a kórust hallottam, miközben a templom bőze súlyosan telepedett rám. Nimue kezével kitapogatta fejemet, majd odavont magához. – Gonosz! – sziszegte a fülembe. – Nem szabadna itt lennünk – suttogtam vissza. Ügyet se vetett rám, ehelyett kitapogatta elıttünk a függönyt, és néhány pillanat múlva vékony fénypászma jelezte, hogy kitapogatta a szegélyét. Követtem ıt, majd elıre görnyedtem és átnéztem a válla felett. Kezdetben olyan szők volt a rés, hogy szinte semmit sem láttam, azután viszont, hogy szemem hozzászokott a sötétséghez, már túlságosan is sokat láttam. Szemtanúja lettem Isis rejtelmeinek. Hogy megértsem mindazt, ami aznap éjjel történt, ismernem kellett volna Isis történetét. Késıbb megtanultam ezt is, de akkor, amint elnéztem Nimue kurtára nyírt haja mellett, fogalmam sem lehetett róla, mit jelképez a rituálé. Annyit tudtam, hogy Isis istenség, méghozzá sok római számára a létezı legnagyobb hatalommal megáldott istenség, és a trónok védelmezıje. Ez magyarázta az alacsony fekete trónust, mely most is ott állt az emelvényen, a pince távolabbi végében, noha látásomat elhomályosította a sőrő füst, mely ott kígyózott és kavargott elıttem, nem találván kiutat a holdkürtın keresztül. A füstöt a szénserpenyık
okádták magukból, és lángjukat különféle gyógynövények gazdagították, melyek áporodott, mámorító illatát már az erdısáv peremétıl megéreztük. Nem láthattam a kórust, mely a tömör füsttel dacolva tovább jajveszékelt, láthattam viszont Isis híveit, noha elıször nem hittem el mindazt, amit láttam. Nem akartam elhinni. Nyolc hívıt láttam a fekete kıpadlón térdepelni, és mind a nyolcan anyaszült meztelenek voltak. A hátukat fordították felénk, ám így is láthattuk, hogy akadnak közöttük férfiak. Nem csoda, hogy Gwenhwyvach alig tudta visszatartani izgatottságát, amint erre a pillanatra várakozott, hiszen ı már bizonyosan tudott a titokról. A férfiak, állította Guinevere mindig, nem nyernek bebocsátást Isis templomába, ám ezen az éjjelen mégis ott voltak, ahogyan vélhetıen minden egyes éjjelen, mikor a hold leküldte hideg fényét a pince mennyezetébe vágott kürtın keresztül. A szénserpenyık pislákoló fénye rikító színekben fürdette a hívık felénk fordított hátát. Férfiak és nık, valamennyien csupaszon, ahogyan arra Morgan hosszú évekkel ezelıtt figyelmeztetett. Ha a hívek le is csupaszították testüket, nem úgy a szertartás vezetıi. Ezek egyike, Lavaine, az alacsony fekete trónus egyik felén állt, és lelkem ujjongott, amiért itt találtam. Lavaine kardja oltotta ki Dián ártatlan életét, és kardom csupán pincehossznyira állt tıle. Ott magasodott a trónus mellett, arca sebhelye lángolni tetszett a szénserpenyık imbolygó fényénél, és fekete haját Lancelot modorában, olajozottan engedte köntösére omolni. Nem fehér druida köntöst viselt azon az éjjelen, hanem egyszerő fekete köpenyt, és kezében karcsú fekete botot tartott, melynek végét apró arany holdsarló koronázta. Dinasnak nyomát se lehetett látni. Két vastartóba helyezett, lángoló fáklya keretezte a trónust, melyen megülve Guinevere Isis szerepét játszotta. Haját csigákba fonta az alkalomra, és arany abronccsal szorította le, melybıl két egyenes szarv meredt elı. Olyan állat szarvai voltak ezek, amilyent még sohasem láttam, és csak késıbb tudtam meg, hogy az ékszert elefántcsontból faragták ki. Nyaka körül súlyos aranyláncot viselt, testén terjedelmes, mélyvörös köpenyt, mely egész alakját beburkolta. Ugyan nem láttam elıtte a kıpadlót, de tudtam, hogy ott nyílik a sekély medence, és gyanítottam, Guinevere csak arra vár, mikor árad végig a holdvilág a kürtıben, hogy ezüstjével színezze a verem éjfekete vizét. A távoli függönyök, melyek mögött Ceinwyn szerint az ágy feküdt, össze voltak húzva. Hirtelen sápadt fény izzott fel a füstköd mögött, és a meztelen hívek beleborzongtak ígéretébe. A vékony fénypászma ezüstösen ragyogott fel, arról tanúskodva, hogy a hold kellı magasságba kapaszkodott az égbolton és lassan leküldi fényét a kürtın át. Lavaine kivárta a pillanatot, míg a fény felerısödött, majd botjával kétszer megkopogtatta a padlót. – Eljött az idı – jelentette be nyers, zengı hangján. – Eljött az idı. – A kórus elcsendesedett. Azután semmi sem történt. Valamennyien néma csendben várakoztak, míg a füstben örvénylı, holdezüstözte fényoszlop tovább szélesedett és végigaraszolt a padlón, én pedig visszaemlékeztem arra a távoli éjszakára, mikor ott kuporogtam Llyn Cerrig Bach kövei közt, és figyeltem, amint a hold fénye közelít Merlin testéhez. A holdsugár tovább siklott és duzzadt Isis néma templomában. A csend eltelt baljós fenyegetéssel. Az egyik földön térdeplı csupasz asszony felnyögött, majd elcsendesedett. Egy másik elıre-hátra kezdett ringatózni. A holdsugár tovább terebélyesedett, visszfénye sápadtan izzott Guinevere szigorú, nemes vonásain. A fényoszlop lassan függılegessé vált. Az egyik meztelen asszony megborzongott, de nem a hidegtıl, , sokkal inkább a révülettıl, azután Lavaine elırehajolt, hogy felkémleljen a kürtıbe. A holdfény bevilágította szakáilát, és széles, keményen metszett arcát. Néhány pillanatra mozdulatlanul nézett felfelé, azután visszalépett és ünnepélyesen megérintette Guinevere vállát. Guinevere felegyenesedett, hogy a fején viselt szarvak kis híján érintették a pince alacsony dongaboltozatát. Karját és kezét eddig a köpeny alá rejtette, mely egyenesen hullt válláról a kıpadlóra. Lehunyta szemét. – Ki a ti istennıtök? – kérdezte fennhangon. – Isis, Isis, Isis – kántálták az asszonyok a nevet. – Isis, Isis, Isis. -A holdsugár szélessége lassan elérte a kürtıét, és a pince közepén ezüstös, füstben örvénylı fényoszlop emelkedett.
Mikor elıször láttam, ízléstelen, unott helynek találtam a templomot, ám akkor éjjel, a fehéren izzó hold sejtelmes fényében, volt oly kísérteties és rejtelmes, mint bármely más szentély. – És ki a ti istenetek? – kérdezte Guinevere, még most is lehunyt szemmel. – Osiris – felelték a meztelen férfiak mély hangon. – Osiris, Osiris, Osiris. – És ki ül fel trónjára? – tudakolta Guinevere. – Lancelot – felelték férfiak és asszonyok együtt. – Lancelot, Lancelot. Mikor meghallottam a nevet, azonnal tudtam, hogy ezen az éjjelen semmit sem végezhetünk. Soha többé nem hozhatjuk vissza a régi Dumnoniát. Ez az éjszaka semmit sem hozhat a számunkra, csupán borzalmat, mert ez az éjszaka elpuszítja Arthurt, és én el akartam hátrálni attól a függönytıl, vissza akartam térni a pincébe, hogy kivigyem uramat a friss levegıre és tiszta holdfénybe; hogy napokkal, hónapokkal, évekkel vessem vissza az idıt, és ez az éjszaka sose köszönthes-sen be. Mégsem mozdultam. S nem mozdult Nimue sem. Egyikünk sem mert mozdulni, mert Guinevere kinyújtotta jobb kezét, hogy elvegye a fekete botot Lavaine-tıl, és mozdulata közben a vörös köpeny félrehullt teste jobb oldalára, és én láttam, hogy a köpeny súlyos ráncai mögött ı is mezítelen. – Isis, Isis, Isis – zihálták az asszonyok. – Osiris, Osiris, Osiris – sóhajtottak a férfiak. – Lancelot, Lancelot, Lancelot – kántálták valamennyien. Guinevere elvette az aranyozott botot és elırenyújtotta, miközben a köpeny visszahullt a helyére, hogy árnyékba borítsa melleit, azután nagyon lassan, hosszan elnyújtott mozdulattal Guinevere hozzáérintette a botot valamihez, ami a sötét viző veremben feküdt, a fénylı, izzó, ezüstösen sejtelmes füstoszlop alatt, mely függılegesen szállt alá a mennyekbıl. Senki sem mozdult a pincében. Mintha még lélegezni is elfelejtettünk volna. – Ébredj! – parancsolta Guinevere. – Ébredj! – És a kórus újra belekezdett különös, kísérteties énekébe. – Isis, Isis, Isis – énekelték, és a hívık feje felett láttam, hogy egy férfi lép elı a verembıl. Dinas volt az; magas, izmos férfitestérıl és hosszú fekete hajáról sötét víz csörgött alá, amint lassan felegyenesedett, és a kórus egyre hangosabban zengte istennıje nevét. – Isis, Isis, Isis – kántálták, míg Dinas meg nem állt Guinevere elıtt, nekünk háttal, szintúgy meztelenül. Amint kilépett a kis medencébıl, Guinevere visszaadta a fekete botot Lavaine-nek, majd felemelte karját és szétnyitotta a köpenyt, hogy az visszahulljon a trónusra. Ott állt ı, Arthur felesége, a nyakában viselt aranytól és a fejére aggatott szarvaktól eltekintve anyaszült meztelenül, és széttárta karját, hogy Tanaburs csupasz unokája fellépjen az emelvényre és magához ölelje testét. – Osiris, Osiris, Osiris! -kiáltották az asszonyok. Akadtak, akik elıre-hátra imbolyogtak, akár Isca keresztény hívei, akiken hasonló révület vett erıt. A pincében felcsapó hangok egyre szertelenebbek lettek. – Osiris, Osiris, Osiris! – zihálták, és Guinevere hátrébb lépett, amint a meztelen Dinas megfordult, hogy szembenézzen a hívekkel és diadalmasan tárja szét karját, ezáltal megmutatván fenséges testét. Nem lehetett kétséges, hogy férfi, miként az sem, hogy mit szándékozik ezután tenni. Guinevere, kinek magas, pompás testét sápadt ezüstbe vonta a holdfényben izzó füst, megragadta jobb karját, és a függöny felé vezette, mely a trónus mögött nyílt. Lavaine velük tartott, miközben az asszonyok görcsösen reszketve inogtak elıre-hátra, és hatalmas istennıjük nevét ismételgették. – Isis! Isis! Isis! Guinevere félresöpörte a függönyt maguk elıtt. Csak kurta pillantást vethettem a mögötte nyíló, rıt fényben fürdı szobára, azután a fojtott kántálás eddig ismeretlen magasságokba szökött, amint a férfiak a hozzájuk legközelebb esı asszony után nyúltak, és ekkorra esett, hogy az ajtó kitárult mögöttem, és Arthur., magasztos fegyverzetének teljes pompájában, belépett a templom elıterébe. -Ne, uram – próbáltam megállítani. -Ne, uram, kérlek! – Nem szabadna itt lenned – szólt csendesen, rosszallóan. Jobb kezében ott szorongatta a búzavirág bokrétát, melyet Guinevere-nek szedett, míg baljával kisfia kezét fogta. – Gyere ki innét – parancsolta, ám ekkor Nimue félrevonta a nehéz függönyt, és megkezdıdött uram lidércnyomása.
Isis csakugyan istenség. A rómaiak hozták el Britanniába, noha nem Rómából ered, hanem egy távoli országból, mely Rómánál is keletebbre fekszik. Mithras szintúgy egy Rómánál is keletebbre esı országból származik, bár azt hiszem, mégsem ugyanonnét. Galahad egyszer elmondta, hogy a világ szinte összes vallása keletrıl ered, ahol az emberek sokkal inkább hasonlítanak Sagramorra, mint ránk. A kereszténység maga is olyan hit, mely távoli vidékrıl ered, ahol, mint azt Galahad elmondta, a mezık csupán homokot teremnek, a nap ádázabbul süt, mint bárhol Britanniában, és soha nem esik hó. Isis is ezekbıl a lángokban álló országokból érkezett. Erıteljes istennıje lett a rómaiaknak, és sok briton asszony vette fel a hitét azután is, hogy a rómaiak eltávoztak. Népszerősége sosem vetekedhetett a kereszténységével, hisz utóbbi kitárta kapuit bárki elıtt, aki istenét akarta imádni, míg Isis és Mithras csak azokat engedte magához, akiket beavattak rejtelmeibe. Bizonyos szempontból, állította Galahad, Isis a keresztények Szent Anyjára emlékeztet, hiszen legendásan jó anyja volt fiának, Horusnak, noha Isis olyan képességeknek is birtokában állt, mellyel Szőz Mária soha nem dicsekedett. Isis hívei szemében ı uralkodott életen és halálon, a gyógyuláson, és persze a királyok trónja felett. Frigyre is lépett, tudtam még meg Galahadtıl, egy Osiris nevő istenséggel, de az istenek háborújában Osiris elesett, és testét darabjaira aprították fel, hogy egy folyóba szórják szét. Isis rátalált a szétszakított darabokra és újra összerakta azokat, majd együtt hált a testrészekkel, hogy új életet adjon férjének. Osiris így feltámadt; feltámasztotta ıt Isis ereje. Galahad győlölte ezt a mesét, és sőrőn hányta magára a kereszteket, valahányszor elmondta, én pedig gyanítom, hogy ezt a történetet, a feltámadás történetét láttuk megelevenedni azon az éjjelen, a füstös pince fekete falai közt. Végignéztük, amint Isis, az istennı, az anya, az életadó, végbe vitte a csodát és életet lehelt férjébe, miáltal élık és holtak védelmezıje, trónusok úrnıje lett belıle. S ez utóbbi hatalom, mely kijelölte azon férfiakat, akik elfoglalhatták a földi trónokat, az istennı képességei közül mindennél fontosabbnak tetszett Guinevere szemében. Ezért a hatalmáért imádta Guinevere Isist. Nimue pedig félrerántotta a függönyt, és a pince megtelt sikolyokkal. Mert egy pillanatra, egyetlen rettenetes pillanatra, Guinevere megtorpant a távoli függönynél és visszafordult, hogy lássa, mi zavarta meg a szertartást. Ott állt, fenségesen, meztelenül, sápadt szépségében is fenyegetıen, és mellette ott állt egy meztelen férfi. A pince ajtajában pedig, egyik kezében egy csokor virággal, a másikkal kisfia kezét fogva, ott állt választott férje. Arthur sisakjának arcvédıi nyitva álltak, és én egy iszonyú pillanatig megláthattam arcát. Arthur lelke mintha abban a pillanatban reppent volna el. Guinevere eltőnt a függöny mögött, magával rántva Dinast és Lavaine-t, Arthur pedig rettenetes hangot adott ki magából, félig harci üvöltést, félig egy méltóságában halálra sebzett férfi sikolyát. Hátrébb lökte Gwydrét és ledobta a virágokat, majd elırántotta az Excaliburt és rohanni kezdett a sikoltozó, meztelen hívek között, akik kétségbeesetten próbáltak kitérni az útjából. – Kapjátok el mindet! – üvöltöttem az Arthurt követı lándzsásokra. – Senkit se hagyjatok elszökni! Fogjátok el ıket! – Azután Arthur után vetettem magam, a nyomomban Nimuéval. Arthur átszökkent a fekete medencén, félresöpört maga elıtt egy fáklyát, amint felpattant az emelvényre, majd az Excalibur pengéjével elvonta maga elıtt a függönyt. És ott megállapodott. Megálltam mellette. Korábban elvetettem lándzsámat, hogy keresztülrohantam a templomon, és most a Hywelbane csupasz pengéjét szorongattam a kezemben. Nimue velem tartott, és most diadalittasan hördült fel, amint benézett az apró, szögletes szobába, mely a boltíves pincébıl nyílt. Ez, úgy tőnt, Isis belsı szentélye, és az istennı szolgálatára szentelve ott állt Clyddno Eiddyn Üstje. Az Üst volt a legelsı, amit megláttam, mert egy fekete, derékmagasságú emelvényen állt, és oly sok gyertya világolt a szobában, hogy a fém szinte izzani látszott, amint visszaverte az arany és ezüst fényeket. A fények szikrákat hányva pattantak vissza a falakról is, minthogy az elfüggönyözött falat nem számítva mindent tükrök borítottak. Tükrök borították a falakat, sıt
a mennyezetet, tükrök sokszorozták meg a gyertyák lángját, s tükrözték vissza Dinas és Guinevere meztelenségét. Guinevere rémülten kuporgott a széles ágyon, mely betöltötte a helyiség távoli végét, és a szırmetakarót kaparászta kétségbeesésében, hogy sápadt mezítelenségét palástolja. Dinas mellett ült, kezével takarva ágyékát, míg Lavaine kihívó arccal állt elénk. A druida Arthurra sandított, majd tudomást se véve Nimuéról egyenesen rám emelte fekete botját. Tudta, hogy életéért jöttem, és hogy csak a létezı legerısebb mágia segítségével állíthat meg. Felém mutatott a botjával, míg másik kezében kristályba foglalt darabkáját tartotta a szent keresztnek, melyet Sansum püspök adott Mordrednek, királlyá avatása alkalmából. Az Üst fölé tartotta a szilánkot, melyet valami sötét, aromás folyadékkal töltöttek meg. – Valamennyi leányod meghal – mondta nekem. – Csak el kell ezt engednem. Arthur felemelte az Excaliburt. – A te fiad is! – toldotta meg Lavaine, és mindketten megdermedtünk. – Most pedig menjetek – szólalt fel a tekintély hangján. – Betörtetek az istennı szentélyébe, ezért ti és valamennyi szerettetek az életével fizet, ha nem mentek rögtön és hagytok bennünket békében. Kivárt. Mögötte, az Üst és az ágy között, Arthur Kerekasztala állt, a kıbe faragott szárnyas lóval, és a lovon, amennyire láttam, egy közönséges kosár, egy tülök, egy öreg kötıfék, egy elnyőtt kés, egy fenıkı, egy ujjas kabát, egy köpeny, egy agyagtál, egy kockavetı tábla, egy harcosgyőrő, és egy halom korhadt fadarab feküdt. Merlin levágott szakállfonata is ott hevert, fekete szalaggal átkötve. Britannia minden ereje abban a kis szobában gyülekezett, hogy szövetséget kössön a keresztények legerısebb mágiájával. Megemeltem a Hywelbane-t, és Lavaine úgy tett, mintha az igaz kereszt darabkáját a folyadékba ejtené, mire Arthur megmarkolta pajzsom peremét. – Menjetek – ismételte Lavaine. Guinevere nem szólt, csak elkerekedett szemekkel figyelt bennünket a prém felett, mely félig takarta csupán meztelenségét. Azután Nimue elmosolyodott. Mindeddig csak tartogatta az össze-bugyolált köpenyt, de most megrázta Lavaine elıtt, és felsikoltott, amint szabadon engedte a csomag tartalmát. A vérfagyasztó sikoly hosszan visszhangzóit a feketére festett falak között, mígnem elvegyült a többi asszony sikoltozásával. Erdei viperák röppentek fel a levegıbe. Tucatnyian is lehettek; Nimue valamennyit ma délután fogta és erre a pillanatra tartogatta. A bestiák ott tekergıztek a levegıben, Guinevere felsikoltott és magára rántotta prémtakaróját, hogy arcát védje; míg Lavaine, látva a szemére támadó kígyókat, önkéntelenül is görcsösen összerándult és védeni próbálta magát. Az igaz kereszt szilánkja messze gurult a kıpadlón, míg a kígyók, izgatottan a pincében uralkodó melegtıl, az ágyon és Britannia Kincsei felett vonaglottak. Tettem egy lépést elıre, és teljes erımbıl belerúgtam Lavaine gyomrába. A druida elvágódott, majd nagyot üvöltött, amint egy vipera belemart a bokájába. Dinas rémülten hátrált az ágyon tekergızı bestiák elıl, majd teljes mozdulatlanságba kövült, amint az Excalibur hegye rátalált a torkára. A Hywelbane Lavaine torkának szegezıdött, és én arra használtam pengémet, hogy felemeljem a földnek szegezıdı arcot. Azután elmosolyodtam. – Leányom – szóltam halkan – most is figyel bennünket a Túlvilágról. Üdvözletét küldi neked, Lavaine. Próbált megszólalni, de hang nem jött az ajkára. Egy kígyó csusszant el lábai közt. Arthur az ágyra meredt, hol felesége rejtezett a prémtakaró alatt. Azután, már-már gyengéd mozdulattal, az Excalibur hegyével lesöpörte a kígyókat a fekete prémrıl, és addig húzta vissza a takarót, míg meg nem látta Guinevere arcát. Guinevere rémülten nézett fel rá, és ez egyszer minden méltósága cserben hagyta. Nem volt egyéb, csak egy halálra vált asszony. – Nincs itt valamilyen ruhád? – kérdezte tıle Arthur halkan. Guinevere a fejét rázta. – Ott egy vörös köpeny a trónuson – vetettem fel. – Elhoznád nekünk, Nimue? – kérdezte Arthur.
Nimue elhozta a köpenyt, és Arthur felesége felé nyújtotta, Excalibur hegyére tőzve az anyagot. – Tessék – mondta nyugodt hangon –, vedd csak fel. Csupasz kar emelkedett elı a takaró mögül és ragadta meg a köpenyt. – Fordulj el – kért Guinevere törékeny, ijedt hangon. – Fordulj el, Derfel, kérlek – könyörgött Arthur is. – Egy dolgot elébb, uram. – Fordulj – parancsolta, még mindig feleségére meredve. Az Üst pereméért nyúltam, és leborítottam az edényt az emelvényrıl. A páratlan kincs hangosat kondult a kövezeten, amint sötét tartalma szétterült a kövezeten. Ez magára vonta Arthur figyelmét. Dermedten nézett fel, és én alig ismertem rá, oly kemény, hideg, élettelen volt az arca, ám egy dolgot még akkor is ki kellett mondani aznap éjjel, és ha uramnak csakugyan ki kellett üríteni a méreggel teli kupát, hát ennek kellett az utolsó keserő cseppnek lennie. Lavaine álla alá toltam a Hywelbane hegyét. – Ki az istennı? – kérdeztem tıle. Megrázta a fejét, én pedig feljebb toltam a Hywelbane-t, hogy egy kis vért fakasszak a torkából. – Ki az istennı? – ismételtem a kérdést. – Isis – suttogta. A bokáját markolászta, ahol a vipera megmarta. – És ki az isten? – követeltem a választ. – Osiris – felelte rémülten. – És ki az – kérdeztem utoljára –, aki elfoglalja e trónt? – Megborzongott, de nem felelt. – Ezek, uram – fordultam Arthurhoz, megtartva pengémet Lavaine torkán –, a szavak, melyeket nem hallottál. De mi, Nimue és én, nagyon is hallottuk. Ki foglalja el e trónt? – kérdeztem Lavaine-t újból. – Lancelot – felelte Lavaine alig hallható hangon. Arthur így is meghallotta, miként látnia kellett azt a címert is, melyet a fekete prém alatt az ágyat borító takaróba hímeztek. Lancelot halászsólyma volt az. Leköptem Lavaine-t, hüvelyébe dugtam a Hywelbane-t, majd elırehajoltam és megragadtam a hosszú, fekete hajat. Nimue máris tartotta Dinast. Kirángattuk ıket a templomból, és én összezártam magunk mögött a nehéz, fekete függönyt, hogy Arthur és Guinevere magában lehessen. Gwenhwyvach végignézett mindent, és most szinte gurult a nevetéstıl. A hívek és a kórus, valamennyien csupaszon, mind ott kuporogtak a pince egyik végében, hová Arthur lándzsásai terelték ıket. Gwydre rémülten, falfehéren állt a templom ajtaja mellett. Mögöttünk Arthur egyetlen szót kiáltott. – Miért? Én pedig kivonszoltam leányom gyilkosait a telihold fényébe. A pirkadat még a tengeri palotánál talált bennünket. Indulnunk kellett volna, hiszen néhány lándzsásnak sikerült elmenekülnie a viskókból, mielıtt lovasaink Arthur kürtszavát követve végre lezúdultak volna a dombról, és ezek a szökevények hamar elterjesztik a hírt Dumnonia-szerte, ám Arthur egyszerően képtelen volt értelmes döntéseket hozni. Porig sújtotta a valóság. Még akkor is zokogott, mikor a pirkadat fénye lassan szétáradt a földeken. Dinas és Lavaine meghaltak. A tenger mellett, a sziklaszirt peremén. Nem tartom magam kegyetlen embernek, de az ı haláluk mérhetetlenül kegyetlen volt, és mérhetetlenül soká eltartott. Nimue lett gyötrelmeik ügynöke, és mindvégig, míg lelkők feladni készült testüket, Dián nevét sziszegte a fülükbe. Nem voltak már férfiak, mire kilehelték lelkőket, hiányzott nyelvük is, s mindkettıjüknek csak egy szeme maradt, az is csak azért, hogy láthassák eljövendı gyötrelmeiket, és ık láttak is, míg ki nem szenvedtek. Utolsóként az aranyszıke hajfürtöt látták a Hywelbane markolatán, mikor bevégeztem, amit Nimue megkezdett. Az ikrek akkorra reszketı hústömeggé silányultak, s miután elhaltak, csókot leheltem az aprócska hajfonatra, majd elvittem az árkádsor egyik szénserpenyıjéhez és a zsarátnok közé vetettem, hogy Dián lelkének mégoly parányi része se kényszerüljön e világon bolyongani. Nimue ugyanezt cselekedte Merlin lemetszett szakállfonatával. Otthagytuk az ikrek tetemét a
tengerparton, a bal oldalukon fekve, és a kelı nappal sirályok serege érkezett, hogy kampós csırét mártsa elkínzott húsukba. Nimue így szerezte vissza az Üstöt, s vele Britannia Kincseit. Dinas és Lavaine, mielıtt meghalt volna, elmesélte az egész történetet. Nimuénak mindvégig igaza volt. Morgan rabolta el a Kincseket, és ajándékozta azokat Sansumnak, hogy az feleségül vegye, míg Sansum mindent átadott Guinevere-nek. Az egérkirálynak csak a hatalmas ajándék révén sikerült megbékítenie Guinevere-t, közvetlen azelıtt, hogy Lancelot megkeresztelkedett volna a Churn-folyóban. Arra gondoltam, miközben a történetet hallgattam, hogy ha akkor engedem Lancelotot részeltetni Mithras rejtelmeiben, ez az egész talán sosem következik be. A végzet megkerülhetetlen. A szentély kapui most kitárultak, de senki sem szabadult, ki odabent fogságba esett. Miután Guinevere-t kihozták, és Arthur hosszasan elbeszélgetett vele, egyedül tért vissza a pincébe, elfehéredı ujjakkal markolva az Excaliburt, és egy teljes órán át nem is tőnt fel újra. Mikor elıjött, arca hidegebb volt a tengernél, szürkébb az Excalibur pengéjénél, noha a becses kard most markolatáig vérben úszott. Egyik kezében a szarvakkal ékesített fejdíszt szorongatta, melyet Guinevere viselt Isis szerepében, a másikban a véres kardot hordozta. – Mind halottak – tudatta velem. – Mind? – Valamennyien. – Mindez cseppet sem indította meg, holott egész karja és vértezete vérben úszott, s még sisakja tollára is jutott a felfreccsent vércseppekbıl. – Az asszonyok is? – kérdeztem döbbenten, amiért Lunete is Isist imádta. Már rég nem szerettem, de valamikor a kedvesem volt, és belesajdult a szívem, ha szomorú sorsára gondoltam. A férfiak a templomban Lancelot legjobb vágású katonái közül kerültek ki, míg az asszonyok valamennyien Guinevere szolgálói voltak. – Mind halottak – felelte Arthur, szinte könnyed hangon. Lassan elindult a díszkert kavicsos ösvényén. – Nem ez az elsı éjjel, hogy ezt tették – szólt, mintegy álmélkodva. – Úgy tőnik, gyakorta összejöttek itt. Valamennyien. Mikor a hold is lehetıvé tette. Es egymással csinálták, valamennyien. Kivéve Guinevere-t. İ csak az ikreket engedte magához, és Lancelotot. – Megborzongott, elsıként adva jelét érzelemnek, mióta csak felbukkant a pincébıl. – Úgy tetszik – tette még hozzá –, valaha az én kedvemért is ezt tette. Ki foglalja el a trónt? Arthur, Arthur, Arthur. Csakhogy az istennı nem kegyelt engem. – Zokogni kezdett. – Avagy túlságosan is szilajon álltam ellen az istennı szándékának, ezért Lancelotra változtatta a nevet. – Dühödten lendítette meg a véres kardot a levegıben. – Lancelot – telt el a hangja fájdalommal. – Hosszú évek óta, Derfel, együtt hál Lancelottal, és mindezt a vallásért, azt mondja! A vallásáért! Lancelot lett Osiris, ı pedig Isis. Mi egyéb is lehetett volna? – Elérte a teraszt, és leült a kıpadra, ahonnét felmérhette az egész holdfényben úszó hegyfokot. – Nem kellett volna valamennyiüket megölnöm – szólt hosszú idı elteltével. – Nem, uram – mondtam. – Nem kellett volna. – Mit tehettem volna? Ez itt maga a szenny és a mocsok, Derfel! – Újra zokogni kezdett. Mondott valamit a szégyenrıl, arról, hogy a holtak is szemtanúvá szegıdtek felesége szégyenéhez és saját becstelenségéhez, majd amikor már nem tudott egyebet mondani, tovább sírt, én pedig nem szóltam. Úgy tőnt, aligha érdekli, vele maradok-e, vagy sem, én mégis maradtam, míg el nem érkezett az ideje, hogy levigyük Dinast és Lavaine-t a tengerhez, ahol Nimue apró foszlányonként szaggatta ki lelkőket összetört testükbıl. És most, a fakó hajnal fényében, Arthur üresen és megfáradtan ücsörgött a tenger felett. A kürt ott feküdt a lábainál, míg sisakja és az Excalibur csupasz pengéje mellette a kıpadon. A vér a kard acélján mostanra vastag, sötétbarna kéreggé szikkadt. – Indulnunk kell, uram – szólítottam meg, amint a kelı nap ezüst szürkére színezte a tenger hullámait. – A szerelem – sóhajtotta megkeseredve. Nem is hallotta, mit mondtam neki. – Ideje indulnunk, uram – ismételtem. – Miért? – kérdezte.
– Beteljesíteni esküd. Kiköpött és néma csendben ült tovább. A lovakat elıhozták a fák közül, az Üstöt és Britannia Kincseit felkészítették az utazásra. A lándzsások bennünket figyeltek és vártak. – Neked nincs oly esküd, melyet megszegtél volna? – kérdezte keserően. – Egyetlenegy sem? – Indulnunk kell, uram – erısködtem, de miután nem mozdult vagy felelt, sarkon fordultam. – Akkor hát nélküled indulunk – szóltam kéretlen durvasággal. – Derfel? – kiáltott utánam Arthur fájdalmas hangon. – Uram? – fordultam vissza. Végigmérte kardomat, és meglepettnek tőnt, amiért azt markolatig véresen találja. – A feleségem és a fiam az emeleti szobában várnak -mondta. – Hozd el ıket helyettem. Ugyanazon lovat ülik meg mindketten. Azután indulhatunk. – Mindent megtett, hogy szokványosnak tőnjék a hangja, mintha csak egy újabb eseménytelen hajnal köszöntött volna ránk. – Igen, uram – feleltem. Felállt, és az Excaliburt, úgy ahogy volt, visszatolta a hüvelyébe. -Azután, gondolom – toldotta meg gúnyosan –, megyünk és megmentjük Britanniát? – Igen, uram – válaszoltam. – Ezt kell tennünk. Meredten nézett, és én láttam rajta, hogy legszívesebben újra sírva fakadna. – Te is tudod, igaz, Derfel? – kérdezett. – Mit, uram? – Hogy az életem többé már sosem lesz ugyanolyan. – Nem tudom, uram – feleltem kétségbeesetten. – Egyszerően nem tudom. A könnyek végigperegtek hosszú arcán. – Halálom percéig szeretni fogom. Mindennap, ami még megadatik nekem, rá fogok gondolni. Minden éjjel, mielıtt lefekszem, ıt fogom látni, és minden hajnalban arra ébredek majd, hogy ı nem fekszik mellettem. Minden egyes nap, Derfel, minden egyes éjjel és minden egyes hajnalban, míg csak élek. Felkapta véres tollforgós sisakját a földrıl, otthagyta az elefántcsont szarvakat, és velem tartott. Elhoztam Guinevere-t és Gwydrét a hálókamrájukból, azután mindannyian útnak indultunk. Gwenhwivaché lett hát a tengeri palota. Ott élt egyedül józan értelme el-elkalandozott. Vérebek és lassan pusztuló, válogatott kincsek vették körül. Az ablakból várta Lancelot közeledtét, mert bizonyos volt benne, hogy ura egy nap eljı, és mellette akar majd élni a tengeri palotában, ám ura sosem érkezett el, a kincseknek lassan lába kélt, és Gwenhwyvach ott halt meg magányában, vagy legalábbis mi így hallottuk. Talán ma is ott él, és a sziklaszirt csúcsán várakozik a férfira, ki már sosem jı el. Útnak indultunk. És a sirályok a tenger partján a hátrahagyott dögöket szaggatták.
Guinevere, hosszú fekete ruhájában, melyre sötétzöld köpenyt borított, és vörös hajkoronájával, melyet gondosan hátrafésült és hátul fekete szalaggal fogott össze, Arthur kancáját, Llamrei-t ülte meg. Oldalt ült a nyeregben, jobb kezével a nyeregkápagombot markolva, bal karjával átölelve rémült és most is könnyezı kisfiát, aki néha-néha mert csak gyalogosan mellettük haladó atyja felé sandítani. – Remélem, neki én vagyok az apja? – köpte egyszer oda Guinevere-nek Arthur. Guinevere félrekapta sírástól kivörösödött szemét. A jókora harci mén elıre-hátra ringatta nyergében, mégis sikerült megıriznie kecsességet. – Nem más, uram – szólt hosszú idı után. – Nem más. Arthur ezután komor csendben baktatott tovább. Nem kívánta társaságomat, nem kívánta senki társaságát, csakis nyomorúságáét, így hát csatlakoztam Nimuéhoz a menet elején. A lovasok következtek utánunk, majd Guinevere, és végül saját lándzsásaim, akik az Üstöt is
vigyázták. Nimue ugyanazon az úton haladt visszafelé, melyen idehozott bennünket; ezen a hevenyészett csapáson, mely tiszafákkal és rekettyékkel ritkásan tarkított hangafüves pusztán tört keresztül. – így hát Gorfyddydnek lett igaza – szóltam egy idı után. – Gorfyddydnek? – kérdezte Nimue meglepetten, amiért elıcitáltam a régmúlt idık egy rég elfeledett királyát. – Lugg Vale-nél – emlékeztettem. – Szajnának nevezte Guinevere-t. – És te, Lord Derfel – csúfoskodott Nimue –, ily nagy szakértıje vagy a szajháknak? – Mi egyéb lenne? – kérdeztem keserően. – Nem szajha – állította Nimue. Elırefelé mutatott, ahol vékony füstcsíkok kígyóztak a távoli fák koronái felett, jelezvén, hogy Vindocladia helyırsége épp a reggelihez készülıdik. – Ki kell kerülnünk ıket – mondta Nimue, s lefordult a csapásról, hogy a nyugatra elterülı rengeteg sötétjébe vezesse csapatunkat. Gyanítottam, hogy a helyırség már értesült Arthur tengeri palotában tett látogatásáról, és nem szívesen bocsátkozott volna harcba vele, de kötelességtudóan követtem Nimuét, és a lovasok kötelességtudóan követtek bennünket. – Arthur nem tett mást – szólt Nimue idıvel –, mint társ helyett vetélytársat fogadott maga mellé. – Vetélytársat? – Guinevere éppúgy el tudná igazgatni Dumnoniát, mint bármely férfi – felelte Nimue –, sıt sokkal inkább, mint a legtöbb férfi. Sokkal eszesebb uránál, és minden ízében legalább oly elszánt. Ha Uther, s nem a bolond Leodegan gyermekeként születik, minden másként alakult volna. 0 lehetett volna a második Boudicca, és a keresztények tetemei innét az írtengerig, a halott szászoké pedig egész a Germán-tengerig sorakoznának. – Boudicca – emlékeztettem rá – elveszítette háborúját. – Miként Guinevere is -jegyezte meg Nimue komoran. – Nem hinném, hogy Arthur riválisa lett volna – folytattam idıvel. – Hatalma volt, ez minden. Arthur sosem hozott úgy döntést, hogy elıtte nem beszélte volna ki a kérdést vele is. – S így Guinevere ráerıltette akaratát a Tanácsra, mely sosem hallgatta volna meg-vágta rá Nimue. -Képzeld magad Guinevere helyébe, Derfel. Fürgébben jár az esze, mint bárkinek, elképzeléseit mégis egy csapatnyi unott, alkalmatlan férfiú bírálja el. Te, meg Emrys püspök, meg az a vén szaros, Cythryn, aki igazságosnak és éles elméjőnek tartja magát, azután hazamegy, eltángálja a feleségét, és rákényszeríti, hogy nézze ıt, míg ágyba bújik azzal a törpe rabszolgalánnyal. Tanácsnokok! Gondolod, hogy Dumnonia nem lélegezne fel, ha valamennyien vízbe fúlnátok? – A királynak Tanácsra van szüksége – szóltam méltóságteljesen. – Nemigen, ha megvan a magához való esze – torkolt le Nimue. – Miért is lenne rá szüksége? Merlin talán nem boldogul Tanács nélkül? Merlinnek szüksége van egy halom okoskodó hájfejőre, hogy tudja, mit kell tennie? A Tanács egyetlen célja az, hogy ti fontosnak erezhessétek magatokat. – Ennél azért csak több – erısködtem. – Honnét tudhatnák a királyok, mit gondol a nép, ha nem lenne Tanács? – Ugyan kit érdekel, mit gondolnak azok az ostobák? Engedd csak a népet gondolkodni, és rögvest felveszik a keresztet, ennyit a képességeikrıl – köpött ki Nimue. – Egész pontosan mit is mővelsz te abban a Tanácsban, Derfel? Elmondod Arthurnak, mit gondolnak a pásztoraid? Cythryn pedig, felteszem, képviseli a törpék érdekeit. így van? – kacagott fel. – A nép! A nép féleszőek gyülekezete, ezért vannak királyok és a királyoknak lándzsásaik! – Arthur – tartottam ki véleményem mellett -jól kormányozta az országot, és anélkül tette ezt, hogy lándzsáit a nép ellen fordította volna. – És nézd csak meg, mi történt az országban – vetette ellene Nimue. Néhány pillanatig némán lépkedett mellettem. Azután felsóhajtott. – Guinevere-nek mindvégig igaza volt, Derfel. Arthurnak királlyá kellett volna elılépnie. İ tudta ezt. Ezt akarta. Boldog lehetett volna, ha Arthur a király, ı pedig királyné, mert így megkapta volna a hatalmat, melyet
áhított. Csakhogy a te drágalátos Arthurod nem kapott az alkalmon. Az az emelkedett lélek! O, és az ı szent esküvései! Mire vágyott e helyett? A földet akarta kaparni. Úgy akart élni, mint te és Ceinwyn; boldog otthont és gyermekkacajt kívánt. – Úgy beszélt minden-öl, mint szánalmasan nevetséges, jelentéktelen dolgokról. – Mit gondolsz – kérdezte –, mennyire elégítette volna ki az az élet Guinevere-t? Még a gondolat is untatta! Arthur pedig egyébre sem vágyott. Guinevere szellemes, fürge észjárású úrnı, Arthur pedig fejıstehenet akart csinálni belıle. Csoda hát, hogy egyéb izgalmak után nézett? – Mint a szajhaság? – İ, ne légy már ilyen megátalkodott, Derfel. Én is szajha vagyok, csak mert ágyba bújtam veled? Ostoba, az igen, de szajha? – Elértük a fákat, és Nimue északnak fordult a roppant kırisek és szilek közt. A lándzsások engedelmesen követtek, és azt hiszem, ha körbekörbe sétálunk, akkor is csak jöttek volna utánunk, amilyen döbbentek és kábultak voltak valamennyien az éjszaka szörnyőségei után. – Megszegte házastársi esküvését – ismerte el Nimue –, de gondolod, hogy ı az elsı? Vagy hogy ezáltal szajhává alacsonyul? Ez esetben Britannia szajhák és címeres ribancok hazája. İ nem az, Derfel. Erıs asszony, kit fürge ésszel és jó megjelenéssel ruháztak fel az Istenek. Arthurnak tetszett a külsıje, de nem engedte használni az eszét. Nem engedte, hogy királyt csináljon belıle, ezért fordult ehhez a nevetséges kis vallásához. És egyebet se hallott urától, hogy mennyire várja már, mikor szögre akaszthatja az Excaliburt és nekiláthat birkákat szaporítani! – Jóízőt nevetett az ötleten. – S miután magában Arthurban soha fel nem vetıdött a hőtlenség gondolata, Guinevere-rıl sem gyanított ilyet. Mi többiek valamennyien sejtettük, csak épp Arthur nem. Azt mondogatta magában, hogy az ı házasságuk tökéletes, miközben mérföldnyi távolságokra járt tıle, és Guinevere szépsége úgy vonzotta a férfiakat, akár döghús a legyeket. Ezek valamennyien jóvágású férfiak voltak, okos férfiak, agyafúrt férfiak, és olyanok, akik vágytak a hatalmat, egyikük pedig rendelkezett minden kellı adottsággal, hogy Guinevere ıt támogassa. Arthur tehénistállóra vágyott, míg Lancelot király akart lenni a királyok felett, és Guinevere ezt valamiért érdekesebb kihívásnak tartotta, mint borjút nevelni vagy a tehénszart lapátolni. És ez a jelentéktelen vallása még csak tovább tüzelte. – Kiköpött. – Nem azért hált Lancelottal, mert szajha, te nagy bolond, hanem mert királlyá akarta ıt emelni. – És Dinas? – vádaskodtam. – És Lavaine? – A papjai voltak. İt segítették, és bizonyos vallásokban, Derfel, férfi és nı az istenimádat jeleként párosul. De miért is ne? – Elrúgott egy kavicsot, és figyelte, amint az pattogva beleveszik a sőrő aljnövényzetbe. – Hidd el nekem, Derfel, mindketten jóvágású férfiak voltak. Tudom, hisz én fosztottam meg ıket minden szépségüktıl, ha nem is azért, amit Guinevere-rel mőveltek. Azért tettem, mert megsértették Merlint, és amiért a lányodra emelték kezüket. -Néhány métert néma csendben tettünk meg. – Ne vesd meg Guinevere-t – szólt egy idı után. – Ne vesd meg azért, mert elunta magát. Ha már meg kell ıt vetned, hát tedd azért, mert elrabolta az Üstöt, s légy hálás, amiért Dinas és Lavaine sosem szabadították el hatalmát. Egyedül Guinevere használta. Minden héten abban fürdött, azért nem öregedett egyetlen hetet sem. – Lépteket hallottunk magunk mögött. Arthur közeledett futva, hogy beérjen bennünket. Még most is kábultnak tőnt, és valamikor az elmúlt néhány percben megvilágosodott elıtte, hogy letértünk a csapásról. – Hová megyünk? – akarta tudni. – Azt akarod, hogy meglássanak? – kérdezte Nimue, a kígyózó füstcsíkok irányába mutatva. Arthur nem felelt, csak meredt a füstre, mintha életében nem látott volna még ilyen különös jelenséget. Értetlenségét látván Nimue felém sandított és megvonta vállát. – Ha harcolni akarnának – vélte Arthur –, már keresnének bennünket. – Szeme kivörösödött, megduzzadt, és talán csak a képzeletem játszott velem, de mintha bele is ıszült volna a történtekbe. – Mit tennél – kérdezett Arthur-, ha te lennél az ellenség? – Nem Vindocladia maroknyi helyırségét értette, ám Lancelotot se kívánta nevén nevezni. – Próbálnálak kelepcébe csalni, uram – feleltem. – Hogyan? S hol? – kérdezte ingerülten. – Északon, igaz? Mert az a legrövidebb út vissza lándzsásainkhoz, és ezt ık is tudják. Ezért nem szabad északnak tartanunk. – Felém fordult,
és egy pillanatig mintha rám sem ismert volna. – A torkuknak kell ugranunk, Derfel – kiáltotta ádázán. – A torkuknak, uram? – Caer Cadambe megyünk. Egy ideig nem szóltam. Elment a józan esze. A gyász és a fájdalom felzaklatta, és én nem tudtam, miként tántoríthatnám el ettıl az öngyilkosságtól. – Alig negyvenen vagyunk, uram – mondtam végül csendesen. – Caer Cadambe – ismételte, ügyet sem vetve közbeszólásomra. – Kié a Caer, azé Dumnonia, s akié Dumnonia, az birtokolja Britanniát. Ha nem akarsz jönni, Derfel, úgy járj saját utadon. Én Caer Cadarnbe megyek. – Elfordult. – Uram! – kiáltottam utána. – Dunum épp utunkba esik. – Bármennyire kiürítették a hatalmas sáncerıdöt, az még így is több lándzsának adhatott szállást, mint amennyi maroknyi csapatunk elpusztításához kellett. – Nem érdekel az sem, Derfel, ha Britannia minden erıssége utunkba esik – köpte felém Arthur a szavakat. – Tégy, amit akarsz, de én Caer Cadambe megyek. – Öles léptekkel indult, hogy kiáltozva nyugatnak fordítsa lovasait. Lehunytam szemem, immár meggyızıdve arról, hogy uram meg akar halni. Guinevere szerelme híján nem kívánta már az életet. Az ellenség lándzsáinak akart áldozatul esni, annak az országnak a szívében, melyért oly sokat küzdött. Nem találtam rá egyéb magyarázatot, miért is vezeti megfáradt lándzsásait a lázongó ország közepébe, ha nem azért, hogy Dumnonia királyi köve mellett essen el; ám ekkor egy emlék bukkant bennem a felszínre, és felnyitottam szemem. – Valamikor régen – fordultam oda Nimuéhoz – beszéltem Ailleannel. – Ailleann ír rabszolga volt, idısebb is Arthurnál, ám annak szeretı ágyasa, míg csak Arthur nem találkozott Guinevere-rel. İ adott életet a hálátlan ikreknek, Amhamak és Loholtnak. Ma is élt, még mindig kecsteljesen, jóllehet ıszbe csavarodva, talán épp az ostromlott Corinium falai közt. És most, amint ott álltam a szétforgácsolódott Dumnoniában, az évek távolából az ı hangja ért el hozzám. Csak figyeld Arthurt, mondta akkor, mert mikor azt hinnéd, lebírja a sors, és amikor minden a legsötétebb, ı akkor is gyızni fog. Elmondtam ezt Nimuénak is. – És azt is mondta – tettem hozzá –, hogy miután gyızedelmeskedik, elköveti az öreg hibát, hogy megbocsát ellenségeinek. – Ezúttal nem – bizonygatta Nimue. – Ezúttal nem. A bolond megtanulta a leckét, Derfel. És te mit szándékozol tenni? – Amit mindig is – feleltem. – Vele tartok. Neki egyenest az ellenség torkának. Fel, Caer Cadarnbe.
Aznapra Arthur eltelt bıszült, nekikeseredett erıvel, mintha minden nyomorúságára Caer Cadarn csúcsán lelhetne gyógyírt. Kísérletet sem tett rá, hogy rejtse szerény csapatát, ehelyett egyenesen északnak és nyugatnak tört, medvés lobogója pedig fennen repkedett a fejünk felett. Egyik embere lovát kölcsönözte, és híressé vált vértezetét viselte, hogy mindenki láthassa, ki lovagol be az ország szívébe. Olyan gyorsan haladtunk, amennyire csak lándzsásaim bírták szusszal, és amikor egyik lovunk patája felhasadt, ı egyszerően sorsára hagyta az állatot. Minden áron el akarta érni a Caert. Elıbb azonban Dunum következett. A régiek hatalmas erısséget . emeltek Dunum dombján, a rómaiak megerısítették azt saját falaikkal, maga Arthur pedig befoldozott minden rést, és erıs helyırséget tartott itt. A helyırség maga sosem látott csatát, de ha Cerdic egyszer támadást indított Dumnonia nyugati felérıl, Dunumnak kellett ıt megakasztania, ezért Arthur a béke hosszú éveiben sem hagyta leromlani a sáncokat. Zászló lobogott a falakon, s amint közelebb értünk, láthattuk, hogy nem a halászsólyom az, hanem Mordred vörös sárkánya. Dunum hü maradt a királyhoz. Harminc ember maradt a falak között. A többiek vagy magukra vették a keresztet és elszöktek, vagy attól tartván, hogy Mordred és Arthur is halottak, feladták az ellenállást és
egyéb megélhetés után néztek; ám Lanval, a kis helyırség parancsnoka egyben tartotta megmaradt csapatát, és egy pillanatra sem adta fel az esztelen reményt, hogy a rossz hírek hamisnak bizonyulnak. És Arthur el is érkezett, Lanval pedig kivezette embereit a kapuk elé. Arthur lecsusszant nyergébıl és szorosan magához ölelte a régi harcost, csapatunk pedig azon nyomban hetven lándzsára duzzadt. Ailleann szavaira gondoltam. Mikor azt hinnéd, lebírja a sors, ı akkor új erıre kap. Lanval mellém kaptatott lovával és elmondta, miként haladtak el Lancelot lándzsásai az erısség mellett. – Nem állíthattuk meg ıket -szólt keserően –, és ık meg sem próbáltak kihívni bennünket. Egyszer szólított csak fel a megadásra. Mondtam neki, csak akkor vonom be Mordred zászlaját, ha maga Arthur parancsolja meg, és hogy nem hiszem Arthur halálhírét, míg pajzsra fektetve el nem hozzák nekem a fejét.- Arthur bizonyára beszélt neki Guinevere-rıl, mert Lanval, hiába volt egykoron a palotaırség parancsnoka, most szélesen kerülte Arthur feleségét. Beszéltem neki arról, ami a tengeri palotában történt, és ı szomorúan rázta meg a fejét. – İ és Lancelot Durnovariában is ezt csinálták – mondta –, az ottani templomban. – Te tudtál róla? – kérdeztem szörnyülködve. – Nem mondanám – felelte lemondóan –, de hallottam a szóbeszédet, Derfel, és nem akartam többet tudni. – Kiköpött az út mezsgyéjére. – Ott voltam aznap, hogy Lancelot megérkezett Ynys Trebesbıl, és emlékszem rá, hogy azok ketten képtelenek voltak levenni egymásról a szemüket. Azután persze leplezni igyekeztek mindent, és Arthur soha nem sejtett semmit. Mennyire megkönnyítette számukra a dolgot! Megbízott benne és szinte sosem volt otthon. Mindig messze járt, hogy törvényt üljön vagy az erıdítményeket vizslassa. – Lanval szomorúan rázta a fejét. – Nem kétlem, hogy ezt vallásnak hívja, Derfel, de annyit mondhatok, ha valakibe szerelmes, az csakis Lancelot. – Én pedig nem kétlem, hogy szereti Arthurt -jelentettem ki. – Talán szereti, de Arthur túlságosan is egyenes hozzá. Nincs rejtelem Arthur szívében, minden ki van írva az arcára, és Guinevere kedveli a rejtelmeket. Én mondom, az ı szíve Lancelotért dobog. – És Guinevere az, gondoltam szomorúan, akiért Arthur szíve dobog. Nem is mertem belegondolni, mekkora fájdalom lakozik most abban a megürült szívben. Aznap éjjel a szabadban háltunk. Embereim Guinevere-t ırizték, aki Gwydrével foglalta el magát. Arthur nem szólt a sorsáról, és egyikünknek sem akaródzott ıt kifaggatni, ezért valamennyien hővös udvariassággal kezeltük feleségét. O hasonlóképp bánt velünk, nem kért szívességet és kerülte Arthurt. Mikor az éjszaka lehullt, meséket mondott Gwydrének, de miután a fiúcska elaludt, láttam, hogy ott ringatózik mellette és magában sírdogál. Arthur is meglátta, majd zokogni kezdett és gyorsan eliramodott a tisztás túlsó felére, hogy senki se láthassa nyomorúságát. Hajnalban útnak indultunk, és utunk csodálatos szépségő tájon vezetett keresztül, melyet lágyan borított el a felhıtlen, tiszta égbolton ébredı nap fénye. Az a Dumnonia fogadott bennünket, melyért Arthur mindig is küzdött; a gazdag, termékeny föld, melyet az Istenek oly gyönyörővé formáltak. Mindenfelé gazdagon termı gyümölcsfák sorjáztak, és a falvakban tömött zsúpszalmát vetettek a kunyhók fedelére, jóllehet sok házat a hal képével rondítottak el, míg másokat porig égettek. Arra viszont felfigyeltem, hogy a keresztények nem szidalmazzák oly buzgósággal Arthurt, mintha hírbıl sem ismerték volna az ilyen viselkedést, és gyanítottam, hogy a Dumnoniát felemésztı láz immár lelohadóban van. A falvak közt az út szederbokrok közt kígyózott, végig a lóherékkel, százszorszépekkel, boglárkákkal és pipacsokkal teliszórt tarka réteken. Füzikék és citromsármányok, az utolsóként fészket rakó madarak röppentek el felettünk, míg magasabban, a tölgyek koronája felett, sólyom kapott szárnyra; majd láttam, hogy nem is távoli sólyom az, hanem kis kakukkfióka, amely elsıként repült ki a fészekbıl. Ezt jó elıjelnek véltem, hiszen a kakukkfiókához hasonlóan Lancelot is csupán emlékeztetett sólyomra, mégsem volt egyéb nyeszlett dögmadárnál. Alig néhány mérföldnyire Caer Cadam elıtt álltunk meg, egy kis klastromnál, melyet egy hajdan volt szent forrás helyében építettek meg. Valamikor druida szentély állt itt, de most a
keresztények istene vigyázta a vizeket, de még ı sem állhatott ellen lándzsásaimnak, kik Arthur parancsára lerontották a kaput és tucatnyi barátcsuhát raboltak. A zárda püspöke nem volt hajlandó elfogadni a felkínált fizetséget, és válogatott szidalmakkal illette Arthurt, aki, nem lévén képes kordában tartani haragját, keményen megütötte a csuhást. Hátrahagytuk a forrás szent vizét összevérezı, csendesen szipogó püspököt, és nyugat felé vettük az irányt. A püspököt Carannognak nevezték, és ma szentként tisztelik. Kezdem azt hinni, hogy Arthur több szentet csinált, mint maga a Mennyei Atya. A Pen Hillen át elértük Caer Cadarnt, de megálltunk a dombtaréj alatt, mielıtt még a sáncok feltőnhettek volna elıttünk. Arthur kiválasztott tucatnyi lándzsást és megparancsolta nekik, hogy keresztény módra nyírják tonzúrára a hajukat, majd beöltöztette ıket a rabolt csuhákba. A haj vágást Nimue intézte, aki gondosan zsákjába rejtette a lemetszett hajat, hogy megóvja harcosainkat a rontástól. Én magam is jelentkeztem közéjük, de Arthur visszautasított. Bárki is menjen a Caer kapuihoz, mondta, olyan arcának kell lennie, melyet nem egykönnyen ismerni fel. Issa alávetette magát Nimue késének, és elvigyorodott, amint minden haja eltőnt a homlokából. – Úgy nézek ki, mint a keresztények, uram? – Úgy nézel ki, mint saját apád – feleltem. – Kopasz vagy, és rusnya. A tizenkét férfi kardot viselt csuhája alatt, de lándzsáit hátra kellett hagynia, ezért leütöttük a lándzsákról a hegyeket, és a csupasz botot adtuk nekik fegyverként. Leborotvált homlokuk sápadtabbnak tőnt nap cserzette arcuknál, de a fejükbe húzott kámzsával így is megtették szerzetesnek. – Menjetek – utasította ıket Arthur. Caer Cadarn katonai értelemben nem képviselt értéket, ám Dumnonia királyságának jelképeként minden kincset megért. Egyedül ez okból is komoly erık állomásozhattak az ısi falak között, így tizenkét hamis szerzetesünknek minden szerencsére és fortélyra szüksége volt, hogy rábírja az ıröket a kapuk megnyitására. Nimue megáldotta ıket, azután embereink felkapaszkodtak a Pen taréjára és egyenként lesorjáztak a völgybe. Talán mert az Üstöt hordoztuk magunkkal, vagy mert Arthurt harcban sosem hagyta el a szerencse, de a számításunk fényesen bevált. Arthur és én ott hasaltunk a dombtetın, és figyeltük, amint Issa és emberei lassan leereszkednek a Pen Hill alattomos meredélyén, átkelnek a széles legelıkön, majd kapaszkodni kezdenek felfelé a csapáson, mely Caer Cadarn keleti kapuja felé kígyózott. Azt állították, hogy Arthur fosztogató lovasai elöl menekülnek, és történetük meggyızte az ıröket, akik kitárták elıttük a kapukat. Issa és emberei habozás nékül legyilkolták valamennyiüket, majd megragadták a halott katonák lándzsáit és pajzsait, hogy megvédhessek a kitárt kaput. A keresztények többek közt ezt a cselvetést se bocsátották meg soha Arthurnak. Arthur abban a pillanatban felpattant Llamrei hátára, amint látta a Caer kapuját megnyílni. – Indulás! – kiáltotta, és húsz jó lovasa átugratott a Pen gerincén, majd leviharzott a meredek, füves domboldalon. Tíz ember követte Arthurt a kapuhoz, míg másik tíz vágtázva kerülte meg Caer Cadarn dombját, hogy elvághassa a menekülık útját. Mi többiek követtük vezérünket. Lanvalnak Guinevere-re is vigyáznia kellett, így ı csak lassan haladt, de embereim vakmerıén rontottak elıre a meredélyen, majd fel a kaptatón, melynek végén Issa és Arthur várakozott. A helyırség, miután a kapu kitárult, semmi jelét nem mutatta ellenállásnak. Ötven lándzsást találtunk odabent, jobbára megnyomorodott veteránokat és zöldfülő ifjoncokat, akik még így is több mint elegen lettek volna, hogy megtartsák a falakat maroknyi csapatunk ellenében. A néhány menekülıt lovasaink könnyőszerrel elkapták és visszahozták, míg Issa és én elgyalogoltunk a nyugati kapu feletti sáncig, hogy félrehajítsuk Lancelot zászlaját, és Arthur medvéjét húzzuk fel helyette. Nimue elégette az összes levágott hajat, majd leköpdöste a rémült szerzeteseket, akik a Caer falain belül éltek és Sansum nagy templomának építését igazgatták. Ezek a szerzetesek, kik ádázabbul szegültek ellenünk, mint az erısség lándzsásai, máris kiásták a templom alapzatát, és azokkal a kövekkel szegélyezték a mővet, melyet a Caer csúcsáról hoztak el ide. Félig lerontották a nagy ünnepi csarnokot is, és fáját a templom falainál hasznosították, melyek a kereszt alakját formázták. – Jól fog égni -dörzsölte össze a
kezét Issa. Guinevere és fia, akik így nem költözhettek a csarnokba, a Caer legnagyobb kunyhóját kapták lakhelyül. Egy lándzsás családja lakott ott, de kizavarták ıket, hogy Guinevere-t parancsolják a helyükbe. Guinevere végigmérte a rozsból vetett ágyat és a pókhálós gerendákat, majd láthatóan megborzongott. Lanval lándzsást állított az ajtóba, és figyelte, amint Arthur egyik lovasa odarángatja a helyırség parancsnokát, aki maga is menteni próbálta életét. A legyızött parancsnok nem volt más, mint Loholt, egyike Arthur ikerfiainak, kik nyomorúsággá tették anyjuk, Ailleann életét, és soha nem szőntek meg atyjukra neheztelni. Loholtot, aki Lancelotban találta meg urát, most hajánál fogva vonszolták atyja színe elé. Loholt térdre zuhant. Arthur hosszú ideig csak meredt rá, majd megfordult és arrébb lépett. – Atyám! – kiáltotta Loholt, ám Arthur tudomást sem vett róla. Odalépett a foglyok sora elé. Felismert néhány embert, akik valamikor ıt szolgálták, míg mások Belgae királyságából, Lancelot uradalmából érkeztek. Elıbbieket, összesen tizenkilencüket, a félig felépült templomhoz vitték és a halál kezére adták. Kemény büntetést mért rájuk Arthur, nem volt abban a kedvében, hogy könyörületet mutasson azok felé, akik megszállták országát. Ráparancsolt embereimre, hogy öljenek, és azok szót fogadtak. A papok hevesen tiltakoztak, a foglyok asszonyai és gyermekei torkuk szakadtából jajveszékeltek, míg meg nem parancsoltam, hogy tereljék a keleti kapuhoz és dobják ki ıket az erısségbıl. Harmincegy fogoly maradt, valamennyien dumnoniaiak, és Arthur végigszámlálta soraikat, kiválasztván közülük hat katonát: az ötödiket, a tizediket, a tizenötödiket, a huszadikat, a huszonötödiket és a harmincadikat. – Öld meg ıket – parancsolta hideg elszántsággal, én pedig elvezettem a hat embert a templomhoz és tetemükkel még magasabbra emeltem a véres halmot. A többi fogoly letérdepelt, és egyikük a másik után csókkal illette Arthur kardját, hogy megújítsa neki tett esküjét, ám még ez elıtt valamennyiüknek le kellett térdelniük Nimue elé is, aki homlokukat tőzben átizzított lándzsaheggyel jelölte meg. A jel tudatta, hogy viselıje fellázadt ura ellen, és ha még egyszer csalárdnak bizonyul, bárki a halál kezére adhatja. Most, hogy a megégett homlokú, lealacsonyított katonák kétes szövetségesünkké szegıdtek, Arthur több mint nyolcvan embernek, kisebb seregnek parancsolt. Loholt a földön térdepelve várakozott. Még most is ifjonc volt csak, szakálla alig sarjadzott, és ezt a ritkás szakállt ragadta most meg Arthur, hogy elrángassa fiát a királyi kıhöz, mely egyedüliként maradt meg az ısi körbıl. Ott letaszította Loholtot a sziklára. – Hol a fivéred? – akarta tudni. – Lancelottal, uram – felelt Loholt reszketve. Halálra rémítette a megégett hús bőze. – És hol lenne az? – Északnak indultat, uram – nézett fel Loholt atyjára. – Akkor hát indulj utánuk – mondta Arthur, és Loholt arca végtelen megkönnyebbülésrıl árulkodott, amiért élni hagyták. – De elıbb mondd el – folytatta Arthur jeges hangon –, miért emeltél kezet a te atyádra? – Azt mondták, meghaltál, uram. – S erre te mit tettél, bosszút vettél halálomon? – kérdezte Arthur, nem is várva válaszra. – És mikor megtudtad, hogy élek, szembeszálltál velem? Loholt belenézett atyja kifürkészhetetlen arcába és valamiképp összeszedte minden bátorságát. – Soha nem voltál igazi atyánk – szólt keserően. Arthur görcsösen megrándult, és már azt hittem, féktelen haraggal tör fia ellen, de mikor újból megszólalt, hangja furcsán higgadtnak tőnt. – Tedd a jobb kezed a kıre – parancsolta Loholtnak. Loholt azt hitte, esküt kell tennie, és engedelmesen a királyi kıre helyezte kezét. Azután Arthur elıvonta az Excaliburt, amibıl Loholt megértette, mire készül atyja, és gyorsan visszarántotta kezét. -Ne! -kiáltotta.-Kérlek! Ne!
– Tartsd meg, Derfel – kérte Arthur. Loholt minden erejét latba vetette, de így sem kelhetett versenyre velem. Arcul ütöttem, hogy lecsendesítsem, majd könyékig lecsupaszítottam jobb karját és felfektettem a kıre, hogy mozdulatlanul megtartsam, míg Arthur levegıbe emeli kardját. Loholt zokogni kezdett. Nem, apám! Könyörgök! Arthur azonban nem ismert könyörületet aznap. És még sokáig. -Saját atyád ellen emelted kezedet. Loholt, ezért elveszíted mind atyádat, mind kezedet. Mától nem ismerlek. – És a rettenetes átokkal a száján lecsapott kardjával, a vér pedig sugárban ömlött Dumnonia királyi kövére. Loholt hátratántorodott és felüvöltött, amint kiszabadította véres csonkját, és elborzadtan meredt a levágott tagra, majd nyöszörögve összeroskadt. – Kötözd be – parancsolta Arthur Nimuénak. -Utána engedjétek el a bolondját. – Azzal hátat fordított nekünk. Lerúgtam a két nevetséges harcosgyőrővel ékesített kezet a kı lapjáról. Arthur engedte a földre zuhanni az Excaliburt, én pedig felemeltem és ünnepélyesen a véres sziklára fektettem. így gondoltam helyesnek. Az igaz penge az igaz sziklán. Mennyi idıbe telt, míg visszakerült a helyére. – Most pedig várunk – közölte Arthur komoran –, és hagyjuk, hogy az a kutya jöjjön el hozzánk. Még most sem tudta rávenni magát, hogy kimondja Lancelot nevét. Lancelot két napra rá jött el. Lázadása összeomlott, noha azt ekkor még nem tudtuk. Sagramor, miután Powys lándzsásai felduzzasztottak sorait, elvágta Cerdic embereit Coriniumtól, és a szászok csak egy éjszakai erıltetett menettel szabadulhattak, de még így is ötven jó emberüket áldozták fel Sagramor szilaj bosszújának. Cerdic határmezsgyéje nyugatabbra tolódott, mint ahol korábban húzódott, ám a hír, hogy Arthur életben van és bevette Caer Cadarnt, önmagában elegendınek bizonyult ahhoz, hogy Cerdic feladja Lancelottal kötött szövetségét. Visszavonult újonnan kijelölt határai mögé, és elküldte embereit, hogy legjobb képességük szerint fosszák ki Lancelot belgáéi királyságát. így Cerdic legalább némi haszonra is szert tett. Lancelot elhozta seregét Caer Cadarnbe. A hadsereg magját Lancelot szász testırsége és kétszáz belgáéi harcosa adta, és ıket erısítette a több száz keresztény gyülevészhada, mely Isten munkáját végezvén szolgálta Lancelotot, bár a hírek, hogy Arthur bevette a Caert, és Morfans Galahaddel együtt Glevumtól délre hadakozik, ıket is elbizonytalanítottak és megzavarták. A keresztények száma minden nappal tovább apadt, de még így is legkevesebb kétszázan maradtak Lancelot szolgálatában, amikor az önjelölt uralkodó a királyi domb elfoglalását követı második napon szürkületkor elérkezett hozzánk. Még mindig eséllyel tarthatta volna meg bitorolt királyságát, ha meg meri támadni Arthurt, de vonakodott ezt megtenni, és másnap hajnalban Arthur engem küldött el hozzá üzenetével. Felfelé fordítottam pajzsomat, és tölgyfaágat kötöztem lándzsámra, hogy tudassam, beszélni és nem harcolni jöttem. Belgae egyik törzsfıje jött elém, hogy megesküdjék, megtartják békémet, míg elkísérnek a lindinisi palotához, ahol Lancelot megszállt. A külsı udvaron várakoztam, a mord lándzsásokat figyelve, míg Lancelot odabent igyekezett eldönteni, hogy fogadjon-e, vagy sem. Több mint egy órán át várakoztam, míg végül Lancelot elıtőnt. Fehérre festett pikkelypáncélt viselt, aranyozott sisakját szorongatta egyik karja alatt, míg övére a Krisztuspengét öltötte fel. Amhar és a bekötözött Loholt mögötte álltak, szász testırsége és tucatnyi törzsfıje mellette sorakozott fel, s közöttük ott láttam Borst, Lancelot bajnokát is. Valamennyien csak úgy bőzlöttek a vereségtıl. Úgy áradt belılük, akár a rothadó hús szaga. Lancelot bezárhatott volna bennünket a Caerbe, hogy megforduljon és felvegye a harcot Morfans és Galahad ellen, majd bennünket is halálra éheztessen, de már elvesztegette minden merészségét. Már nem akart mást, mint túlélni ezt az egészet. Sansumot, jegyeztem fel magamban fanyarul, semerre sem lehetett látni. Az egérkirály tudta, mikor kell meglapulni. – Újra találkozunk hát, Lord Derfel – üdvözölt Bors ura nevében.
Tudomást se vettem Borsról. – Lancelot – szólítottam meg egyenesen a királyt, megtagadva tıle a címének járó tisztességet –, uram, Arthur, kegyelmet kínál embereidnek, de csak egy feltétellel. – Fennhangon beszéltem, hogy az udvaron gyülekezı lándzsások mind hallhassanak. A harcosok közül legtöbben Lancelot sólymát viselték pajzsukon, bár akadtak, akik a kereszt jelét, esetleg egy hal elnagyolt alakját mázolták fel. – A kegyelem feltétele – mentem tovább –, hogy megküzdj bajnokunkkal, férfi a férfi, kard a kard ellen, és ha életben maradsz, szabadon távozhatsz embereiddel együtt, ha pedig meghalsz, embereid akkor is szabadon mehetnek. Ha nem vállalod a küzdelmet, embereid akkor is bocsánatot nyernek, kivéve azokat, akik egykor felséges urunknak, Mordrednek tettek esküt. Rájuk halál vár. Agyafúrt egy ajánlat volt. Ha Lancelot megküzdött, megmenthette azok életét, akik átálltak hozzá, ha viszont meghátrált a kihívás elıl, akkor halálra ítélte ıket, és népszerősége bizonyosan megcsappant. Lancelot Borsra sandított, majd vissza rám. Mennyire megvetettem abban a pillanatban. Harcolnia kellett volna velünk, nem itt lógatnia a lábát Lindinis palotájában, még ha halálra rémítette is ıt Arthur merészsége. Nem tudhatta, mennyi emberünk maradt, de azt látta, hogy a Caer sáncain lándzsák meredeznek, és a látvány elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy minden harci kedve elpárologjon. Közelebb hajolt rokonához, és néhány szót váltott vele. Lancelot visszafordult hozzám, miután Bors nehézkesen bólintott, és arca gúnyos félmosolyra rándult. – Bajnokom, Bors -jelentette be –, elfogadja Arthur kihívását. – Az ajánlat egyedül rád vonatkozik – feleltem –, s nem olyasvalakire, aki kutyaként a talpadat nyalja, és akár le is öletné magát a kedvedért. Bors felmordult és félig elıvonta kardját, de a törzsfı, aki kezeskedett biztonságomért, elılépett lándzsájával, és láttára Bors azonnal visszakozott. – És Arthur bajnoka – kérdezte Lancelot – maga Arthur lenne? – Nem – feleltem, és elmosolyodtam. – Én könyörögtem ki magamnak a tisztességet – tudattam vele –, és ı nagylelkően átengedte nekem. Azért kívántam magamnak, hogy bosszút vegyek rajtad, amiért megszégyenítetted Ceinwynt. Azt akartad, hogy mezítelenül mutogassa magát Ynys Wydrynben, de én egész Dumnonián keresztülvonszolom lecsupaszított tetemed. Ami pedig leányom illeti – tettem hozzá –, az ı halálán már bosszút vettem. Druidáid a bal oldalukon fekve szenvedtek ki, Lancelot. Sirályok marcangolják testüket, és leikük örökké a földön bolyong majd. Lancelot kiköpött a lábam elé. – Mondd meg Arthurnak – felelte –, hogy holnap délidıben megküldöm válaszom. – Elfordult. – Guinevere-nek talán nincs üzeneted? – kérdeztem, ı pedig meg-pördült a kérdés hallatán. – Agyasod is a Caerben vár – tudattam vele. – Tudni akarod, mi lesz vele? Arthur elmondta nekem a sorsát. Győlölködve meredt rám, majd újra kiköpött és elvágtázott. Én is hasonlóképp tettem. Visszatértem Caer Cadarnbe, és Arthurt a nyugati kapu feletti sáncon találtam, ahol sok évvel ezelıtt a katona kötelességérıl beszélgetett velem. Kötelességünk, mondta akkor, harcolni azokért, kik nem tudják magukat megvédeni. Ezt tette hitvallásává, és ennyi éven át harcolt Mordredért, majd végül önmagáért, ám eközben elveszített mindent, ami csak fontos volt a számára. Megadtam neki Lancelot válaszát, ı pedig bólintott, és nem szólt hozzám, csak egy kézmozdulattal elbocsátott. Aznap reggel Guinevere elküldte értem Gwydrét. A gyermek felkapaszkodott a sáncra, ahol embereim társaságában álltam, és megrángatta köpenyem csücskét. – Derfel bácsi? – nézett fel rám. -Anyám beszélni akar veled. – Rémülten, könnyekkel a szemében szólított meg. Arthurra sandítottam, ám ı nem mutatott érdeklıdést egyikünk irányába sem, így hát leereszkedtem a lépcsıkön és hagytam, hogy Gwydre a kunyhóhoz kísérjen. Jókora csapást mérhettem Guinevere megsebzett méltóságára azzal, hogy értem kellett küldetnie, de egy üzenetet akart továbbítani Arthurnak, és tudta, hogy nincs senki, aki nálam közelebb állna hozzá. Felállt, amint meggörnyedve beléptem a kunyhóba. Biccentettem felé, majd kivártam, míg megkéri Gwydrét, hogy menjen és beszéljen atyjával.
A kunyhó épp csak elég magas volt ahhoz, hogy Guinevere felegyenesedhessen. Arcára komor, szinte elvadult kifejezés költözött, de a végtelen szomorúság valahogy még jobban kihangsúlyozta szépségét most, hogy szokott büszkesége cserbenhagyta. -Nimue mondja, hogy láttad Lancelotot – szólt oly halkan, hogy elıre kellett hajolnom, ha hallani akartam szavait. – Igen úrnım. így történt. Jobb kezével önkéntelenül is ruhája csücskével kezdett babrálni. – Nem küldött üzenetet? – Nem, úrnım. Hatalmas zöld szemével könyörgın nézett rám. – Kérlek, Derfel. – Kértem, hogy üzenjen, úrnım. Nem szólt egy szót sem. Guinevere összekuporodott a durva ágyon. Sokáig nem szólt, és én figyeltem, amint egy pók leereszkedik a tetırıl, és hajához egyre közelebb szövi hálóját. Valósággal megigézett az a pók, amint azon tőnıdtem, félresöpörjem-e, vagy hagyjam dolgozni. – Mit mondtál neki? – kérdezte végül. – Küzdelmet ajánlottam neki, úrnım, férfi a férfi ellen, Hywelbane a Krisztus-penge ellen. És megígértem, hogy keresztülvonszolom csupasz tetemét egész Dumnonián. Guinevere konokul rázta fejét. – Harcolni! – kiáltott dühödten. – Ez minden, amihez a magadfajta barbárok értenek! – Néhány pillanatra lehunyta szemét. – Sajnálom, Lord Derfel – szólt jámborán. – Nem szabadna sértegetnem téged, mikor épp kegyet készülök kérni általad Lord Arthurtól. – Felnézett rám, és én láttam, hogy minden ízében éppoly megtört, akárcsak Arthur. – Megteszed nekem? – könyörgött. – Miféle kegyet, úrnım? – Kérd meg, hogy engedjen el. Mondd meg neki, hogy elhajózok a tenger túlsó felére. Mondd meg, hogy nála maradhat fiunk, és hogy ı a mi fiunk, és ha enged elmenni, soha többé még csak hallani sem fog felılem. – Megkérem, úrnım – bólintottam. Kihallotta a kétkedést a hangomban és szomorúan nézett a szemembe. A pók elveszett kusza vörös hajában. – Gondolod, hogy megtagadja kérésem? – kérdezte cérnavékony, rémült hangon. – Úrnım – feleltem –, ı szeret téged. Annyira szeret. Nem hinném, hogy valaha is elengedne maga mellıl. Könnycsepp csillant a szemében, majd lassan legördült arcán. -Akkor hát mit tesz velem? – kérdezte, és én nem feleltem. – Mit tesz velem, Derfel? – követelte Guinevere a választ, egy pillanatra megcsillantva régi énjét. – Mondd el! – Úrnım – feleltem vonakodva –, biztonságba fog helyezni valahol, ahol ırök vigyáznak majd rád. – És minden egyes nap, gondoltam magamban, te jársz majd az eszében, és minden egyes éjjel a te alakodat idézi meg maga elıtt, és minden egyes hideg hajnalon arra fog felriadni, hogy te nem fekszel mellette. – Jól bánnak majd veled, úrnım – biztosítottam róla. – Nem – sírt fel. Halálos ítéletre számított, ám a bebörtönzés kilátásai még szörnyőbbnek tőntek a szemében. – Mondd meg neki, hogy engedjen el. Kérlek, mondd meg neki, hogy engedjen el. – Megkérem – ígértem újra –, de nem hiszem, hogy megteszi. Nem fog elengedni. Most már hangosan zokogott, arcát kezébe temetve, és bármeddig vártam, többet nem szólt, ezért lassan kihátráltam a viskóból. Gwydre túlontúl elszomorítónak találta atyja társaságát és inkább kívánkozott anyjához, de én arrébb vontam, és rávettem, hogy segédkezzen az Excalibur megtisztításában és élezésében. Szegény Gwydre halálra rémült, hisz nem értette, mi történt, és sem Guinevere, sem Arthur nem volt képes elmondani neki az igazat. – Édesanyád nagyon beteg -mondtam neki –, és te is tudod, hogy a betegeket néha magukra kell hagyni. – Elmosolyodtam. – Talán eljöhetnél velem, hogy Morwennával és Serennel élj. – Lehetne? – Azt hiszem, szüleid beleegyeznének – feleltem –, és nekem is kedvemre lenne. Ne csak
dörzsölgesd azt a pengét! Élezd. Hosszú, egyenletes simítások, így ni! Délben felmentem a nyugati kapuhoz, hogy bevárjam Lancelot fullajtárát. Senki sem jött. Lancelot serege egyszerően szertefoszlott, miként az esı mossa le a homokot a szikláról. Néhányan délnek indultak, Lancelot pedig velük tartott, és a sisakjára erısített hattyúszárnyak magasztosán szórták a fényt vágta közben; de embereinek zöme a Caer lábánál sorakozott fel, hogy a főbe fektesse lándzsáját, pajzsát és kardját, majd letérdepelve Arthur könyörületességére bízza magát. – Gyıztél, uram – szóltam. – Igen, Derfel – bólintott, nem mozdulva ültébıl –, úgy tőnik. – Friss, ıszes borostája korosabbá tette külsejét. Nem erıtlenebbé, csak korosabbá és komorabbá. Jól állt neki. Feje felett a szél meglebbentette a gyıztesek lobogóját. Leültem mellé. – Guinevere hercegnı – kezdtem bele, miközben figyeltem, ahogy az ellenség eldobja fegyverét és letérdepel elıttünk -egy kegyet kérne tıled. – Nem szólt. Még csak felém se nézett. – Azt akarja… – Hogy elengedjem – vágott közbe. -Igen, uram. – A sólymával – szólt keserően. – Róla nem beszélt, uram. – Ugyan hová mehetne? – kérdezte, felém fordítva rideg tekintetét. - És az a másik, kérdezett Guinevere-rıl? – Nem, uram. Nem is üzent neki. Arthur felnevetett, csúfosan, kegyetlenül. – Szegény Guinevere -csóválta a fejét –, szegény, szegény Guinevere. Nem is szereti, igaz? Csak tetszetıs csecsebecse volt a szemében, egy újabb tükör, melyben megcsodálhatja önnön szépségét. Ez fájhat neki igazán, Derfel, ez bizonyosan porig alázza. – Könyörög, hogy ereszd ıt szabadon – erısködtem, ahogy azt megígértem. – Meghagyja neked Gwydrét, elmegy… – İ nem szabhat feltételeket- csattant fel Arthur dühödten. – Egyet sem. – Nem, uram. – Képességeim szerint Guinevere ügyének szószólója lettem, de elbuktam. – Dumnoniában marad -jelentette ki Arthur. – Igen, uram. – És itt maradsz te is – parancsolt rám nyersen. – Mordred feloldozhat néki tett esküd alól, de én nem. Te az én emberem vagy, Derfel, a tanácsadóm, és mellettem a helyed. Ettıl a naptól az én bajnokom vagy. Elfordultam, hogy lássam a megtisztogatott és frissen élezett kardot a királyi kövön feküdni. – Még mindig a király bajnoka vagyok, uram? – kérdeztem. – Van már királyunk – felelte –, és én nem szegem meg neki tett eskümet, de ezt az országot mostantól én kormányozom. Nem más, Derfel, egyedül én. A hídra gondoltam Pontesnél, melyen átkeltünk, mielıtt harcba szálltunk volna Aelle-lel. – Ha nem leszel királyunk, uram – mondtam –, akkor a császárunk leszel. Királyok ura. Elmosolyodott. Most elıször láttam mosolyogni azóta, hogy Nimue félresöpörte azt a fekete függönyt a tengeri palotában. Halovány mosoly volt csupán, de tagadhatatlanul mosoly. A címet se próbálta lerázni magáról. Arthur császár, királyok ura. Lancelot elmenekült, és serege rémülten térdepelt a lábaink elıtt. Zászlaik porba hulltak, lándzsáik és pajzsaik a főben hevertek. A téboly viharként söpört végig Dumnonián, hogy mostanra elüljön, és Arthur gyızedelmesen kerüljön ki belıle. És egy egész sereg várt a könyörületünkre. Minden úgy lett, ahogy Guinevere egykor megálmodta. Dumnonia Arthur lábainál hevert, Arthur kardja a királyság kövén, csakhogy mindez már túl késın jött. Túl késın Guinevere számára. Ám nekünk többieknek, kik megtartottuk eskünket, eljött, amire mindig is vártunk, hiszen ha nevében nem is, de tetteiben Arthur lett a britek királya.
Copyright © Bemard Cornwell, 1996
A SZERZİ JEGYZETE Az üstökkel kapcsolatos mesék gyakorta felbukkannak a kelta folklórban, és keresésük során a félelmet nem ismerı harcosok egy sor sötét, veszedelmes helyre eljutnak. Cúchulain, a hatalmas ír hıs, állítólag ellopott egy varázserejü kotlát egy jól ırzött erıdítménybıl, és ugyanez a motívum felbukkan a walesi-i mesevilágban is. A mítoszok közös eredetét ma már lehetetlen kibogozni, de abban szinte bizonyosak lehetünk, hogy a Szent Grál keresésének népszerő középkori legendája csupán keresztény átirata a korábbi üstmeséknek. Az egyik ilyen mese Clyddno Eiddyn Üstjérıl szól, mely a tizenhárom britan-niai kincs egyike. Ezek a kincsek az Arthur-saga modemkori változataiból nyom nélkül eltőntek, pedig a korábbi idıkben még biztos helyet tudhattak magukénak. Az egyes források eltérnek a kincsek mibenlétét és számát illetıen, ezért könyvemben mintegy reprezentatív jelleggel válogattam ıket össze, jóllehet Nimue könyvemben elhangzó magyarázata a kincsek eredetérıl teljes egészében fikció. Az üstök és mágikus kincsek ékesen árulkodnak arról, hogy pogány országban járunk, ami különösnek tőnhet, hiszen a késıbbi Arthur-történetekben a „britek királya” jellemzıen keresztényi uralkodóként jelenik meg. Vajon Arthur valóban „Isten Ellensége” volt? Egyes korai szövegemlékek mindenképpen azt erısítik meg, hogy a kelta egyház ellenségesen viszonyult Arthurhoz; a Szent Padarn életébıl például megtudhatjuk, hogy Arthur állítólag ellopta a szent vörös tunikáját, és csak azzal a feltétellel volt hajlandó visszaadni, ha a szent nyakig a földbe temetkezik. Megvádolták azzal, hogy elrabolta és étkezıasztal gyanánt hasznosította St. Carannog oltárát, és Arthur számos szent visszaemlékezéseiben szerepel véreskező zsarnokként, akinek gonosz szándékait egyedül a szent emberek jámborsága avagy imádsága keresztezte. St. Cadoc vélhetıen híres ellenlábasa lehetett, aki életrajzában azzal dicsekszik, hogy több alkalommal is legyızte Arthurt, és ezek közt felemlít egy meglehetısen ízléstelen történetet is, melyben Arthur, miután megzavarja kockajátékában a szerelmeseket, megpróbál erıszakot tenni a védtelen leányon. Ez az Arthur, a tolvaj, a hazug és a reménybeli erıszaktevı, nyilvánvalóan nem a modernkori legendák hıse, és az ilyen történetek feltétlenül azt jelzik, Arthur valamivel kiérdemelte a korai egyház leplezetlen ellenszenvét – ezt pedig legegyszerőbben Arthur pogány mivoltával magyarázhatjuk. Biztosak persze ebben se lehetünk, mint ahogy nem tudjuk, miféle pogány is lett volna. Az ıshonos briton vallás, a druidizmus, oly mértékben devalválódott a római megszállás négy évszázada alatt, hogy az ötödik századra halvány visszfénye lehetett csak önmagának, még ha a vidéki Britanniában meg is tartotta vezetı szerepét. A druidizmus „fekete esztendeje” i. sz. 60-ban jött el, mikor a rómaiak elözönlıitek Ynys Mont (Angleseyt), és ezzel elpusztították a hit kultikus központját. Llyn Cerrig Bach, a Kis Kövek Tava, a valóságban is létezett, és a régészeti leletek tanúsága szerint a druidák rituáléinak fontos helyszíne lehetett. (A tavat és környékét a második világháború során sajnálatos módon teljesen felszámolták, mikor sor került a Valley repülıtér kibıvítésére.) A druidizmussal szemben álló vallásokat kivétel nélkül a rómaiak terjesztették el, és a Mithras kultusz egy idıben komoly fenyegetést jelentett a kereszténységre nézve; míg más isteneket, így Merkúrt és Isist, a rómaiak távoztával is imádtak, de végül kétségkívül a kereszténység bizonyul a legszívósabbnak. Még Írországon is végigsöpört, hála Patricknek (Padraignek), a briton kereszténynek, aki csakugyan lóhere segítségével próbálta megértetni a Szentháromság korántsem egyszerő koncepcióját. A szászok gyökerestıl kiirtották a
kereszténységet az általuk elfoglalt területeken, így az angoloknak egy teljes évszázadig kellett várniuk, amíg a Canterburybıl származó Szent Ágoston újra bevezette a hitet Lloegyrbe (a mai Angliába). Az ágostoni kereszténység több ponton is eltér a korábbi kelta modelltıl – a húsvétot más napon üli meg, és a druidára valló tonzúra helyett – mely a fej elülsı részét borotválja le – a ma is ismert papi tonzúrát vezeti be. Akárcsak A tél királyában, most is szándékosan meghagytam egyes anakronizmusokat. Az Arthur mondakör hihetetlenül szövevényes, fıként azért, mert sokféle különbözı legendát foglal keretbe, és ezek többsége, például Tristan és Iseult szerelme, független történetként kezdte pályáját, és csak fokozatosan olvadt bele a sokkal terjedelmesebb Arthur-sagába. Ha következetesen elhagytam volna minden késıbbi kiegészítést, sok egyéb mellett megfosztottam volna az Olvasót Merlin és Lancelot személyétıl is, ezért inkább engedtem, hogy a romantika felülkerekedjen a történészi pedantérián. Meg kell vallanom, hogy maga a Camelot szó – és annak szerepeltetése könyvemben -szintúgy történelmi képtelenség, hiszen az a tizenkettedik században bukkant fel elıször, így Derfel maga sohasem hallhatta. Egyes szereplık, mint Derfel, Ceinwyn, Culhwch, Gwenhwivach, Gwydre, Amhar, Loholt, Dinas és Lavaine, az évszázadok során kikoptak a történetekbıl, hogy a helyükbe olyan új karakterek lépjenek, amilyen Lancelot is. Mások sokat változtak az idı múlásával: Nimué-ból Vivien lett, Ceiböl Kay, Peredurból Perceval. Az egykor használatos nevek valamennyien wales-i eredetőek, és így nem könnyen ejthe-tıek, Excalibur (Caledfwlch) és Guinevere (Gwenhwyfar) kivételével mégis megtartottam ıket, mert sokkal inkább tükrözik az ötödik századi Britannia miliıjét. Arthur mondaköre wales-i legendákból áll, és Arthur ısei maguk is wales-iek, míg ellenségeik, mint Cerdic és Aelle, ahhoz a népcsoporthoz tartoztak, melyet ma angolként azonosítunk. Amellett, hogy szándékosan tompítottam a történetek wales-i jellegén, korántsem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy könyveim pontos történelmi számadást kínálnak azokról a távoli korokról. Arthur-krónikám csupán újabb variáció arra a fantasztikusan szövevényes legendakörre, mely egy sötét korból maradt ránk, s amelynek merész hısei, romantikusán csapongó érzelmei és tragikus fordulatai mind a mai napig lenyőgöznek valamennyiünket.
A történet tovább folytatódik az Excalibur III. kötetében.
Excalibur Az Excalibur nemsokára megjelenik az Alexandra Kiadó gondozásában. Következzék egy részlet a könyvbıl.
A pengék szikrázva csörrentek össze, de én megéreztem, hogy Liofa korántsem adja bele minden erejét a csapásba. Felvette a harcmodort, amire számíthattam, ám ezalatt igyekezett megtalálni gyengeségeimet, s közben tovább araszolt elıre, csapást csapás után osztogatva. Hárítottam vagdalkozását, s megéreztem, hogy a vágások egyre erıteljesebbek lesznek, és épp mikor arra számítottam, hogy beleadja minden erejét, félúton visszafogta a csapást, átvette a kardot a bal kezébe és egyenesen a fejemre támadott. És tette mindezt azzal a sebességgel, mellyel a vipera csap le áldozatára. Hywelbane megakasztotta a csapást. Nem is értem, hogyan volt rá képes. Elıbb hárítottam egy oldalvágást, és hirtelen nem is volt ott kard, csak a fejem felett lebegı halál, nekem valahogy mégis sikerült a megfelelı helyre tennem a pengét, és a könnyebb kard lecsúszott Hywelbane markolatáig, én pedig próbáltam ellencsapássá formálni a hárítást, csak épp az erı hiányzott válaszomból, és a másik könnyedén elugrott elılem. Tovább törtem elıre, vagdalkozva, miként azt a másik is tette az imént, csakhogy én minden erımet megfeszítve küzdöttem, hogy lebírjam ellenállását, és nem hagytam neki egyéb választást, mint a visszakozást. Éppoly könnyedén hárította el csapásaimat, mint azt én tettem az övéivel, pedig meg sem próbált ellenállni erejüknek. Engedett vagdalkozni, és kardja helyett sokkal inkább azzal védekezett, hogy egyfolytában hátrébb húzódott. Hagyta, hogy csontok, izmok és vér helyett az üres levegın fárasszam erımet. Még egy utolsó erıteljes csapást mértem rá, majd félúton visszafogtam Hywel-bane-t és elcsavartam a csuklómat, hogy a gyomrára támadjak. Kardja a csapás felé lendült, majd hirtelen visszafelé, amint ı maga hátrébb lépett. Jómagam éppoly sietısen tértem ki az útjából, így mindketten célt tévesztettünk. Egymásnak csapódtunk, mellkas a mellkasnak, és én megéreztem leheletét az arcomon. Megcsapott az ale bőze, noha ellenfelem bizonyosan nem volt részeg. Egy pillanatra megdermedt, majd udvariasan félrevonta kardot tartó karját és felvonta a szemöldökét, mintha javasolná, hogy békében váljunk szét. Bólintottam, és mindketten hátrébb léptünk, messze félretartva kardunkat, miközben a tömeg izgatottam mormolt körülöttünk. Valamennyien tudták, hogy ritka párharcnak lehetnek szemtanúi. Liofa komoly hírnevet vívott ki magának, és ki merem jelenteni, az én nevem sem csengett ismeretlenül, noha ekkor már tudtam, hogy páromra, s talán legyızımre akadtam. Készségem, ha birtokoltam ilyent, katonára vallott – tudtam, miként törjek meg egy pajzsfalat, hogyan harcoljak lándzsával és pajzzsal, avagy karddal és pajzzsal. Liofa, Cerdic bajnoka, csupán egy valamihez értett, hogy miként vívjon párharcot egy szál karddal, ám ebben az egyben aligha akadt párja. Hat-hét lépésnyit hátrébb húzódtunk, majd Liofa, éppoly könnyedén, akár egy táncos, elırevetette magát és fürgén lecsapott rám. Hywelbane beleremegett a csapásba, és láttam,
hogy ellenfelem összerezzen a hárítástól. Gyorsabban mozdultam, mint számította, vagy talán ı mozgott lassabban a szokásosnál, hisz kevéske ale is képes lelassítani az embert. Akadtak, kik részegen harcoltak, de sokáig csak azok éltek, kik elınyben részesítették a józanságot. Eltőnıdtem azon a rezzenésen. Nem sérült meg, valami mégis láthatóan aggasztotta. Felé lendültem és ı hátraugrott, az a hirtelen ugrás pedig újra elgondolkodtatott. Vajon miért rezzent össze? Azután felidéztem magamban erıtlen hárításait, és ráébredtem, hogy nem meri kardját kockáztatni az enyém ellenében, amiért az túlságosan is könnyő. Ha minden erımet bele is adom egy csapásba, valószínőleg akkor sem tudom elroppantani, ezért kitartóan tovább vagdalkoztam, és ezúttal torkom szakadtából üvöltve vetettem magam feléje. Eget, földet, tengert kihívtam ellene. Asszonynak neveztem, a sírjára köptem, bőzhödt féreglyuknak hívtam anyja sírhelyét, és ı mindeközben egyetlen szót sem szólt, csak engedte, hogy kardja találkozzék az enyémmel, és egyre hátrébb araszolt elılem, miközben fakó szeme az arcomra tapadt. És akkor elcsúszott. Jobb lába váratlanul belebotlott egy gyékény-fonatba és kicsúszott alóla. Hátrazuhant és bal karját nyújtotta, hogy megtámassza magát, én pedig a halálát üvöltöttem és magasba emeltem Hywelbane-t. Azután félreléptem anélkül, hogy akár csak megpróbáltam volna bevégezni a gyilkos csapást.
Tartalom ELİSZÓ
3
ELSİ RÉSZ A SÖTÉT ÚT
7
MÁSODIK RÉSZ A FÉLBEHAGYOTT HÁBORÚ HARMADIK RÉSZ CAMELOT 120 NEGYEDIK RÉSZ ISIS REJTELMEI A SZERZİ JEGYZETE 232
166
67
