NNCL v1.0 LARRY NIVEN-JERRY POURNELLE A SZÁLKÁK A SZÁLKA ISTEN SZEMÉBEN 2. RÉSZE

1

NNCL1597-561v1.0

LARRY NIVEN-JERRY POURNELLE

A SZÁLKÁK A SZÁLKA ISTEN SZEMÉBEN 2. RÉSZE

1998

2

AQUILA — CHERUBION GALAXIS SF KÖNYVEK

Eredeti cím: The Mote in God's Eye A fordítás a Pocket Books 1974. évi kiadása alapján készült

Fordította: Békési József

3

Tartalom Bevezető ................................................................................... 5 1 A tiltott hely .......................................................................... 6 2 Fuss, nyuszi, fuss! .............................................................. 17 3 Az ítélet ............................................................................... 35 4 Történelemlecke ................................................................. 45 5 A végső megoldás.............................................................. 62 6 Az indulás ........................................................................... 73 7 A búcsú................................................................................ 82 8 Az ajándék hajó .................................................................. 93 9 Egy rakás szerencsétlenség............................................. 105 10 Egy kereskedő sirámai .................................................. 109 11 A haditanács ................................................................... 114 12 Az Őrült Eddie-ugrás .................................................... 128 13 Sürgős és bizalmas......................................................... 139 14 Úton hazafelé.................................................................. 153 15 A civil............................................................................... 161 16 Parádé .............................................................................. 178 17 A tárgyalás művészete .................................................. 194 18 A móka véget ér ............................................................. 207 19 Lehetőségek .................................................................... 222 20 A dzsinn… ...................................................................... 241 21 …elszabadul ................................................................... 254 22 Renner lapja .................................................................... 262 23 Az utolsó remény........................................................... 274 24 Az árulás művészete ..................................................... 283 25 És talán a ló is megtanul énekelni ............................... 297 Epilógus ............................................................................... 302

4

Bevezető Rod Blaine egy szerencsés fordulatnak köszönhetően a MacArthur birodalmi csillaghajó kapitánya lesz. Új Chicago ostroma után egy neves szenátor rokonával és a lázadók állítólagos vezetőjével a fedélzeten Spárta felé tart, amikor az Isten Szeme csillagképben egy idegen űrhajót fedeznek fel a hajó szondái: egy szálkát Isten Szemében. Az idegen fényvitorláson azonban már csupán egy halott idegen lényt találnak, egy különös, aszimmetrikus felsőtestű, apró termetű teremtményt, amelyet szálkának neveznek el. A fényvitorlás útját követve eljutnak a szálkák bolygójára, s egyfajta kapcsolatot teremtenek ennek a különös, béketűrő, minimális kommunikációs képességgel rendelkező faj néhány egyedével. Ez a faj hihetetlenül békésnek és "együgyűnek" tűnik, s az emberek már-már megfeledkeznek az elővigyázatosságról. Ám ekkor a szálkák szinte percek leforgása alatt fegyvert szereznek, és megkaparintják az uralmat a MacArthur felett… A kapitány és emberei kénytelenek elhagyni a fedélzetet, és a közelben várakozó Lenin csillaghajóra menekülni.

5

1 A tiltott hely Mr. Jonathon Whitbread kadét várt. Erre elég sokszor adódott már alkalma, mióta belépett a Flottához; viszont még csak nemrég töltötte be a tizenhetedik életévét, és ebben a korban a várakozás sohasem könnyű. A mentőkapszula kúpos testének elején ült, elég magasan ahhoz, hogy ellásson a növények fölött. A városban az épületek teljesen elzárták előle ezt a világot. Most viszont végre az egész látóhatárt szemügyre vehette. Az ég köröskörül barna volt, csak közvetlenül a feje fölött ment át valami kékes árnyalatba. Távolabb sűrű fellegek gördültek kelet felé, míg felette néhány piszkosfehér bárányfelhő lebegett. A nap is egyenesen a fejére tűzött. Arra a következtetésre jutott, hogy az egyenlítő környékén lehet, és eszébe jutott, hogy Kastélyváros messze északon helyezkedett el. A nap szokatlanul széles korongját nem vette észre, mert nem tudott egyenesen belenézni; de még így is sokkal kellemesebb volt annak a fényénél nézelődni, mint az új Skócia kis napjáénál. Körüllengte az idegen bolygó hangulata, csak éppen semmi látnivaló nem akadt. A tekintete időről időre visszakalandozott a tükörfényes épületre. Végül felállt, hogy alaposabban is szemügyre vegye az ajtót. Jó tíz méter magas lehetett. Whitbreadnek lenyűgözően nagy, egy szálkának egyenesen gigantikus. De vajon tulajdonítanak-e bármilyen jelentőséget a szálkák a méreteknek? Whitbread kételkedett benne. Az ajtó méreteit 6

bizonyára a funkciója határozta meg — mi lehet tíz méter magas? Valamilyen gépezet? De mikor a sisakja mikrofonját rátette a sima fémfelületre, semmilyen zajt nem hallott kiszűrődni odabentről. Az ajtónak helyet adó bemélyedés egyik oldalán egy zömök oszlopon egy panelt látott. A panel mögött pedig valamit, ami egy kombinációs zárnak tűnt. És az is volt — bár a szálkák elvárták egymástól, hogy egy szempillantás alatt megoldják az ilyen rejtvényeket. Egy kulccsal záródó ajtó egyértelműen jelezte volna, hogy BELÉPNI TILOS! Ez nem tette. Valószínűleg arra szánták, hogy távol tartsa a… miket? Barnákat? Fehéreket? A Dolgozókat és a nem intelligens kasztokat? Talán mindegyiket. Egy kombinációs zárat a kommunikáció egy formájaként is fel lehet fogni. Potter lihegve érkezett meg, a sisakjából szinte csurgott az izzadság, az övéről egy vizestömlő lógott. A rádió helyett a sisakján lévő apró kis hangszórót kapcsolta be. — Bele kellett kóstolnom a Szálka Egy levegőjébe — zihálta. — Most már tudom, milyen. Na, mit találtál? Whitbread megmutatta neki. A saját mikrofonját is átkapcsolta. Semmi értelme minden szavukat szétsugározni. — Hm. Bárcsak itt lenne dr. Buckman! Ezek szálka számok… igen, és a naprendszerük. A vonás ott áll, ahol a Szálkának lennie kellene. Hadd nézzem csak… Whitbread érdeklődve figyelte, ahogy Potter a korongot tanulmányozta. A skót beharapta az ajkait, majd így szólt: — Igen. A gázóriás három egész hét tizedszer olyan messze van a naptól, mint a Szálka Egy. Hm. — Benyúlt a zsebébe és elővette az elmaradhatatlan számítógépet. — Ööö… tizenkettes számrendszerben az három egész nyolcvannyolc. Most már csak azt kellene kitalálni, merre fordul a korong? — Ugyan már, valakinek a születésnapja is lehet a kombináció — tamáskodott Whitbread. Örült, hogy láthatta 7

Gavin Pottert. Örült, hogy egy embert láthat itt. Az viszont zavarta, hogy a skót rögtön elkezdte piszkálni a korongot. Balra, jobbra, balra, jobbra… — Ha jól emlékszem, kaptunk valami parancsot Horsttól az épületet illetőleg — emlékeztette társát feszengve. — "Akkor jobb, ha nem piszkálod." Ezt nevezed te parancsnak? Azért jöttünk, hogy megtudjunk valamit a szálkákról, nem? — Hát… — Érdekes rejtvénybe botlottak. — Próbáld megint balra — javasolta Whitbread. — Tartsd így. — Whitbread megnyomta a Szálka Egyet jelképező szimbólumot. Az egy kattanás kíséretében besüppedt. — Fordítsd tovább balra. — Aha. A szálkák csillagtérképein a bolygók az óra járásával ellentétes irányban keringenek. A harmadik számjegynél az ajtó elkezdett felemelkedni. — Működik! — kiáltotta Whitbread. Az ajtó körülbelül másfél méteres magasságig emelkedett fel. — És most? — nézett Potter Whitbreadre. — Viccelsz? — Parancsot kaptunk — felelte Potter lassan. Leültek a növények közé és egymásra bámultak. Odabent világos volt, és könnyen beláttak az ajtó alatt. Épületek álltak a kupola alatt… Staley három órája gyalogolt, mikor meglátta a repülőt. Magasan és gyorsan szállt, és nem is számított rá, hogy észreveszi az integetését. Így is történt, úgyhogy tovább gyalogolt. Aztán újra észrevette a gépet. Most mögötte haladt, sokkal alacsonyabban, kiterjesztett szárnyakkal. Még lejjebb ereszkedett és eltűnt a hullámzó dombok mögött, amerről jött. Staley vállat vont. Meg fogja találni az ejtőernyőt, a mentőkapszulát és a nyomait. Az iránya egyértelmű. Hová máshová mehetett volna? 8

Pár perc múlva ismét feltűnt a repülő, és egyenesen felé vette az irányt. Most lassan haladt, nyilvánvalóan keresett valamit. Staley megint integetett, bár egy pillanatig ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy elrejtőzzön, amit butaságnak tartott. Meg kellett találniuk, már fogalma sem volt, mit fog mondani a szálkáknak. A gép túlrepült rajta és lebegni kezdett. A fúvókái előreés lefelé fordultak, majd veszélyes, sebességgel leszállt a növények közé. Három szálka ült benne, s az egyik barnafehér gyorsan kiugrott. — Horst! — kiáltotta Whitbread hangján. — Hol vannak a többiek? Staley a kupola felé intett. Még legalább egy órányi járóföldre feküdt tőlük. Whitbread szálkája mintha meggörnyedt volna. — Már csak ez hiányzott. Horst, ott vannak már? — Persze. Rám várnak. Körülbelül három órája. — Ó, istenem! Talán nem tudtak bemenni. Whitbread nem mehetett be! Gyere, Horst — intett a repülő felé. — Csak beférsz valahogy. Odabent még egy barna-fehér és egy barna pilóta ült. Whitbread szálkája énekelt valami öt oktávon és legalább kilenc hangszínen átívelőt. A másik barna-fehér hevesen intett. Helyet szorítottak Staleynek maguk közt, a barna pedig csinált valamit a műszerekkel. A repülő felemelkedett és kilőtt a kupola felé. — Talán nem tudtak bemenni — ismételte meg Whitbread szálkája. — Talán. Horst kényelmetlenül kuporgott az egyre gyorsuló gépben és vadul járt az agya. Egyáltalán nem tetszett neki ez az egész. — Mi a baj? — kérdezte végül.

Whitbread szálkája különös tekintetet vetett rá. — Talán semmi. — A másik kettő szótlanul ült. 9

Whitbread és Potter egyedül álltak az épületben. Álmélkodva néztek körül. A kupola csak egy héj volt. A hajlata közepén egy a délutáni naphoz nagyon hasonló fényforrás ragyogott. Whitbread korábban már észrevette, hogy a szálkák előszeretettel alkalmazzák ezt a világítási módot az épületeikben. A kupola alatt mintha egy kis város rejtőzött volna — de csak majdnem. Senki sem lakott itt. Nem voltak hangok, nem volt mozgás, nem szűrődött ki fény az ablakokon. Az épületek pedig… Rendszernek nyomát sem lehetett látni. Az épületek szörnyen elütöttek egymástól. Whitbread felnyögött, mikor meglátott két egyenes vonalú, ablakokkal teli torony között valamit, ami leginkább egy túlméretezett középkori katedrálisra emlékeztetett. Csupa díszítés, s ezernyi párkány, amiket a Bury szálkája által démonokként beazonosított lények őriztek. Legalább száz különböző építészeti stílust és egy tucatnyi technológiai szintet lehetett felismerni. Azokat a geodézikus formákat nem lehetett előfeszített betonelemek, vagy valami még fejlettebb megoldás nélkül létrehozni, a dolog matematikai részéről nem is beszélve. A bejárathoz legközelebb álló épület azonban egyszerű vályogból készült. Emitt egy szögletes tömbnek részben ezüstözött üvegből készültek a falai; amott szürke kőből, s az apró ablakok nem voltak beüvegezve, csak fatáblák védték a belső részeket az elemektől. — Esővédők. Ez az épület már a kupola előtt is itt állt — állapította meg Potter. — Egyértelmű. A kupola szinte vadonatúj. Az a… katedrális… legyen katedrális, szóval az ott középen annyira régi, hogy mindjárt szétesik.

10

— Odanézz! Az a parabolikus-hiperbolikus szerkezet konzolokkal csatlakozik a falhoz. De nézd meg a falat! — Tényleg, biztos, hogy egy másik épülethez tartozott. Isten tudja, az milyen régi lehet. — A fal egy méter vastag lehetett, a szélei és a teteje egyenetlenek voltak. Csiszolt, egyenként legalább félmázsás kőtömbökből állt. Valami borostyánszerű növény futotta be, vette körül, járta át olyannyira, hogy most már bizonyára az tartotta össze. Whitbread közelebb hajolt és bekukucskált az indák közé. — Nem használtak habarcsot, Gavin. Egyszerűen csak összeillesztették a tömböket. És mégis ez támasztja alá az épület többi részét — pedig az betonból van. Az örökkévalóságnak építkeztek. — Emlékszel, mit mondott Horst a Kaptárról? — Hogy úgy érezte, rettentően régi. Igen. Tényleg az… — Különböző korú épületeket gyűjtöttek egybe. Szerintem egy múzeumra bukkantunk. Talán építészeti múzeumra? És évszázadról évszázadra kiegészítették. Végül pedig fölé emelték a kupolát, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól. — Aha… — Nem értesz egyet? — A kupola két méter vastag és fémből készült. Milyen időjárás kell… — Talán az aszteroidák. Nem, ez hülyeség. Az aszteroidákat már eonokkal korábban arrább költöztették. — Azt hiszem, meg kell néznünk azt a katedrálist. Az tűnik a legrégebbinek. A katedrális valóban múzeum volt. A Birodalom bármelyik civilizált polgára felismerte volna. A múzeumok mind egyformák. Üvegfedelű tárlókat, bennük régi tárgyakat, az oldalukon feliratos táblákat találtak. — A számaikat ismerem — morogta Potter. — Nézd, négy és öt számjegyűek. És tizenkettes számrendszerben vannak! 11

— A szálkám egyszer megkérdezte, milyen régi az írott civilizációnk. Az övék milyen, Gavin? — Nos, az ő éveik rövidebbek… Öt számjegy. Valamilyen eseménytől visszafelé számolva; mindegyik előtt egy mínuszjel áll. Nézzük csak… — Elővette a zsebszámítógépét és sebesen számolni kezdett. — Hetvennégyezer-egynéhány év. Jonathon, a táblák szinte újak. — A nyelvek változnak. És minden egyes váltással le kellett fordítaniuk a feliratokat. — Igen… igen, ismerem ezt a jelet. "Hozzávetőleg." — Potter egyik tárlótól a másikig rohangált. — Itt is itt van. Itt nincs… itt megint van. Jonathon, gyere, ezt nézd meg! Egy nagyon öreg gépet talált. Valaha vasból lehetett, most azonban tetőtől talpig rozsda borította. Egy ábra mutatta, hogy nézett ki valaha. Egy tarackágyú. — Itt van a tábla. Ez a kettős hozzávetőlegjel nagyjából pontos közelítést jelent. Kíváncsi lennék, ezt vajon hányszor kellett lefordítaniuk? Egyik terem a másikat követte. Rábukkantak egy széles, felfelé vezető lépcsőre, melynek alacsony fokain épp elfért a lábuk. Odafönt még több termet, még több tárlót találtak. A mennyezet itt már alacsonyabb volt. A világítást fehéren izzó gömbök biztosították, amik beléptükkor felkapcsolódtak, távozásuk után pedig elaludtak. A gömböket gondosan úgy helyezték el, hogy ne ártsanak a mennyezetnek. Mintha maga a múzeum is egy kiállítási tárgy lett volna. A táblák mind hasonlóak, a tárlók mind különbözőek voltak. Whitbread ezt egyáltalán nem találta furcsának. Még sohasem látott két egyforma szálka munkát. Az egyik azonban… majdnem felnevetett. Egy nagy vonalakban megmunkált, szinte őszibarackszínű fémkereten egy több méter hosszú és két méter széles üvegbuborék feküdt. A keret is és a gömb is vadonatújnak tűnt. A kereten egy tábla díszelgett. A 12

gömbben egy díszesen faragott, koporsóméretű, a kortól kifakult, rozsdás dróthálóval letakart faláda hevert. Ezen is volt egy tábla. A rozsdás drót alatt csodálatos formájú, tojáshéj vastagságú kerámiák álltak, némelyik épen, némelyik törötten. Minden egyes darab előtt egy-egy tábla feküdt. — Egymásba ágyazott kiállítási tárgyak — állapította meg. Potter nem nevetett. — Pontosan. Látod? A gömb körülbelül kétezer éves… ez nem lehet, igaz? — Nem, hacsak… — Whitbread végighúzta a pecsétgyűrűjét a buborékon. — Mind a kettő megkarcolódott. Mesterséges zafír. — Kipróbálta a fémen is. A keret megkarcolta a követ. — Elfogadom a kétezret. — A láda viszont kétezer-négyszáz, a kerámiák pedig több mint háromezer évesek. Figyeld csak, hogy változtak a stílusok. Ez egy bizonyos kerámiaműves-iskola felemelkedésének az ábrázolása. — Szerinted a faláda egy másik múzeumból került elő? — Igen. Whitbread erre már tényleg felnevetett. Továbbmentek. Következőnek Whitbread állt meg. — Ez ugyanaz a fém, nem? — mutatott rá valamire. A kis kétkezes fegyveren — nem lehetett más, csak egy puska — ugyanaz a dátum állt, mint a zafírbuborékon. Mögötte egy zavarba ejtő szerkezet állt a nagy kupola fala mellett. Függőlegesen összekapcsolt, egyenként kétméteres acél hatszögekből állt. Néhány hatszögben vastag műanyag lapok voltak, másokban pedig csak a törött maradványaik. Potter rámutatott a szerkezet enyhe ívére. — Ez egy másik kupola volt. Gömb alakú, öntartó. Nem sok maradt belőle — és egyébként sem fedhette be az egész területet. — Igazad van. És nem is az időjárás tette tönkre. Látod, mennyire ki vannak csavarodva a szélén a tagok? Tornádók? Elég síknak tűnik ez a vidék. 13

Potternek kellett egy kis idő, hogy megértse, miről van szó. A terraformált Új Skócián nem találkozhatott tornádókkal. De eszébe jutottak a meteorológiaórák, és bólintott. — Aha. Talán. Talán. A korábbi kupola maradványai mögött Potter rábukkant egy porladó fémkeretre, amiben egy műanyag lap maradványai porosodtak. Maga a műanyag kopottnak és ósdinak tűnt. A táblán két dátum állt, mindkettő öt számjegyű. A mellette lévő rajz egy keskeny, primitív kinézetű autót ábrázolt, három egymás mellett lévő üléssel. A motorháztető nyitva állt. — Belső égésű motor — állapította meg Potter. — Azt hittem, a Szálka Egyen nem sok ásványi olaj akadt. — Sallynek is van egy elképzelése ezzel kapcsolatban. Szerinte a civilizációjuk akkor kezdett el hanyatlani, mikor kifogytak a kőolajokból. Nem tudom. A fődíjra azonban egy hatalmas üvegablak mögött bukkantak rá. Egy ősi, díszesen megmunkált bronztáblán lévő kisebb tábla mellett bámultak be a kupola "tornyába". A "toronyban" egy rakétahajó állt. Az oldalain tátongó lyukak és a minden részét ellepő rozsda ellenére megtartotta a formáját: egy hosszú, henger alakú, nagyon vékony falútartály, egy kabinnal az enyhén kicsúcsosodó orr előtt. A lépcső felé vették az irányt. A földszinten is lennie kell egy ablaknak… És volt is. Letérdeltek, hogy belenézhessenek a hajtóműbe. — Nem nagyon… — kezdte Potter. — NERVA stílusú — magyarázta Whitbread szinte suttogva. — Atommeghajtású. Nagyon korai típus. Egy uránium- vagy plutóniummagon keresztül áramlik valamilyen közömbös hajtóanyag. Atommáglya, fúzió előtti… — Biztos vagy benne? 14

Whitbread még egyszer megnézte, mielőtt bólintott volna. — Biztos.

Az atomreaktorokat a belső égésű motorok után fejlesztették ki; a Birodalomban azonban még mindig akadtak helyek, ahol belső égésű motorokat használtak. Az atomenergia szinte csak egy mítosz volt, és miközben a két kadét csak bámult, a hely kora köpenyként borult a vállukra és burkolta csendbe őket. A repülő egy fékezőernyő narancsszínű foszlányai és egy kúp maradványai mellett landolt. A nyitott ajtó vádlón tátongott előttük. Whitbread szálkája kiugrott a gépből, és elszaladt a kúp mellett. Csicsergett valamit, mire a pilóta is kiugrott a repülőből. — Kinyitották! — jajdult fel Whitbread szálkája. — Nem hiszem, hogy Jonathon fejtette volna meg. Csak Potter lehetett az. Horst, van valami esély arra, hogy mégsem mentek be? Staley megrázta a fejét. A szálka ismét csicsergett valamit a barnának. — Figyelj a repülőkre, Horst — mondta Whitbread szálkája. Odaszólt a másik barna-fehérnek, aki erre kiszállt és az eget kezdte figyelni. A barna kézbe vette Whitbread űrruháját és páncélját. Sebesen dolgozva csinált valamit, amit a hiányzó sisak helyére illesztett. Aztán a légcserélőnek esett neki az övén lógó tasakból előhúzott szerszámokkal. Az űrruha felfúvódott és kiegyenesedett. A barna végül összerakta a légcserélőt, s az űrruha mereven állt, mint egy ember a vákuumban. A vállára köteleket erősített, a csuklókra pedig egy-egy lyukat ütött.

15

Az üres űrruha a csuklójánál kiáramló levegő sziszegése mellett felemelte a karját. A nyomás lecsökkent, a karok lehullottak. Újabb sziszegés, s a karok újra felemelkedtek… — Ez talán megteszi — mérte végig Whitbread szálkája. — A te űrruhádat is ugyanígy átalakítottuk, és a hőmérsékletét a tested hőmérsékletére állítottuk be. Egy kis szerencsével csak lelövik, és nem nézik meg, hogy benne voltál-e. — Lelövik? — Biztosak persze nem lehetünk benne. Bárcsak ki tudnánk találni valamit, hogy rá is lőjön a repülőkre… Staley megrázta a szálka vállát. A barna mellettük állt, arcán a szokásos, semmit sem jelentő félmosollyal figyelte őket. Az egyenlítői nap magasról tűzött le rájuk. — Miért akarna bárki is megölni minket? — kérdezte Staley. — Mindannyiótokat halálra ítéltek, Horst. — De miért? A kupola miatt? Valami tabu van benne? — Igen, a kupola miatt. De nincs semmiféle tabu. Minek nézel minket, vadembereknek? Egyszerűen túl sokat tudtok. A halottak nem fecsegnek. Most menjünk, keressük meg őket és tűnjünk el innen. Whitbread szálkája lehajolt, mikor átment az ajtó alatt. Feleslegesen, de Whitbread lehajolt volna. A másik barnafehér némán követte, csak a barnát hagyva odakint, arcán az örökös szelíd mosollyal.

16

2 Fuss, nyuszi, fuss! A katedrális mellett látták meg a másik két kadétot. Horst Staley csizmája visszhangot verve kopogott, miközben odamentek hozzájuk. Whitbread felnézett, észrevette a szálka járását és megkérdezte: — Fjunk(csett)? — Fjunk(csett). — Épp most fedeztük fel a… — Jonathon, erre most nincs időnk — vágott a szavába a szálka. A másik barna-fehér türelmetlenül méregette őket. — Halálra ítéltek minket, mert behatoltunk ide — közölte Staley kifejezéstelen hangon. — Nem tudom, miért. Néma csend. — Én sem! — tört ki végül Whitbreadből. — Hiszen ez csak egy múzeum… — Igen — bólintott Whitbread szálkája. — Itt kellett földet érnetek. Még csak nem is balszerencse. Azok a süket állat apróságok úgy programozták be a mentőkapszulákat, hogy ne vízen, ne városokban és ne a hegyekben szálljanak le. Csak a szántóföldekre érkezhettetek. Mi pedig a szántóföldekre építjük a múzeumainkat. — Ide ki? Miért? — kérdezte Potter. Úgy tűnt, mintha már tudná a választ. — Itt nem él senki… — Tehát nem is bombáznak senkit. A csend mintha a hely korának lett volna a része. — Gavin, úgy látom, nem lepődtél meg túlságosan — állapította meg a szálka.

17

Potter megpróbálta megdörzsölni az állát, de a sisakja megakadályozta ebben. — Gondolom, nemigen győzhetlek meg benneteket arról, hogy semmit sem tudunk? — Nem igazán. Három órája itt vagytok. — Inkább kettő — pontosított Whitbread. — Horst, ez a hely egyszerűen fantasztikus! Múzeumok a múzeumban; hihetetlenül messzire nyúlik vissza — ez lenne a nagy titok? Hogy elképesztően régi a civilizációtok? Nem értem, miért titkoljátok ezt? — Rengeteg háborút vívtatok — mondta Potter lassan. — Igen — görnyedt meg a szálka válla. — Nagy háborúkat. — Igen. És kicsiket is. — Hányat? — Az isten szerelmére, Potter! Ki számolta? Több ezer Ciklus. Több ezer visszazuhanás a vademberi létbe. Őrült Eddie, aki örökké véget akar vetni ennek. Ezt jól kifogtam. Ahogy látom, az egész döntéshozó kaszt Őrült Eddie-vé változott. Azt hiszik, azzal meg tudják törni a Ciklusokat, hogy kilépnek az űrbe és más naprendszerekben telepednek le. — Tényleg? És pontosan mi az, amit nem lenne szabad tudnunk? — kérdezte Horst Staley kifejezéstelen hangon. Miközben beszélt, óvatosan körülnézett a kupolában, a kezét pedig a pisztolya agyára csúsztatta. — El fogom mondani. Most viszont megpróbállak élve visszajuttatni benneteket a hajótokra… — Odaintett a másik szálkának, aki közönyösen állta végig az egész beszélgetést. Whitbread szálkája fütyülni és zümmögni kezdett. — Az lesz a legjobb, ha Charlie-nak hívjátok — közölte végül. — Nem tudnátok kiejteni a nevét. Charlie egy olyan parancsadót képvisel, aki hajlandó segíteni nektek. Talán. Ez az egyetlen esélyetek… — Tehát mihez kezdünk most? — követelte Staley. 18

— Megpróbálunk eljutni Charlie főnökéhez. Ott biztonságban lesztek. (Fütty, csett, fütty.) Ööö… hívjuk Péter királynak. Nincsenek ugyan királyaink, de az illető most éppen hímnemű. A leghatalmasabb parancsadók egyike, és miután beszélt veletek, valószínűleg hajlandó lesz hazajuttatni titeket. — Valószínűleg — ismételte meg Horst lassan. — Figyelj, pontosan mi az a titok, amit annyira féltettek tőlünk? — Később. Indulnunk kell. — Nem — húzta elő a pisztolyát Horst Staley. — Most azonnal. Potter, van valami ebben a múzeumban, ami képes kommunikálni a Leninnel? Keress valamit. — Igenis… Biztos, hogy köll az a pisztó'? — Keress egy rádiót! — Horst, figyelj rám — makacskodott Whitbread szálkája. — A döntéshozók tudják, hogy valahol a környéken landoltatok. Ha megpróbáltok innen kommunikálni, meg fogják szakítani a kapcsolatot. Ha pedig sikerül kijuttatnotok egy üzenetet, akkor a Lenint pusztítják el. — Staley szólásra nyitotta a száját, de a szálka csökönyösen folytatta. — Ó, igen, képesek rá. Nem lenne könnyű. Az a ti erőteretek nagyon kemény dió lenne. De azt már láttátok, mire képesek a Mérnökeink, és nem láttátok, mire képesek a Harcosok. Nemrég láttuk, hogyan pusztul el az egyik legjobb hajótok. Tudjuk, hogy kell csinálni. Szerintetek egyetlen kis csatahajó ki tud tartani az innen és az aszteroidákról elinduló flottákkal szemben? — Jézusom, Horst, lehet, hogy igaza van! — szólalt meg Whitbread. — Értesítenünk kell az admirálist. — Staley bizonytalannak látszott, de a pisztoly nem remegett meg a kezében. — Potter, teljesítsd a parancsot. — Lehetőségetek lesz beszélni a Leninnel, amint biztonságossá válik a helyzet — ígérte Whitbread szálkája. A 19

hangja egy pillanatra szinte visítóvá vált, de aztán visszasüllyedt a normális tónusába. — Horst, hidd el, ez az egyetlen megoldás! Mellesleg, egyedül nem lesztek képesek kezelni egy kommunikátort. Szükségetek lesz a segítségünkre, mi pedig semmilyen hülyeségben nem segítünk nektek. Ki kell jutnunk innen! A másik szálka feltrillázott. Whitbread szálkája válaszolt neki, s egy darabig egymás között csiripeltek. — Ha az én Mesterem katonái nem is jönnek ide, a múzeum Őrzőjének a Harcosai ide fognak — fordította le Whitbread szálkája. — Nem tudom, hol lép be az Őrző a képbe. Charlie sem tudja. Az Őrzők sterilek, nem túl ambiciózusak, de ahhoz nagyon ragaszkodnak, ami az övék. — Bombázni fognak minket? — kérdezte Whitbread. — Amíg itt vagyunk, nem. Az kárt tenne a múzeumban, márpedig a múzeumok fontosak. Az Őrző azonban katonákat fog ideküldeni — ha nem a Mestereméi érnek ide hamarabb. — Miért nincsenek még itt? — kérdezte Staley. — Semmit sem hallok. — Az isten szerelmére, lehet, hogy már közelednek! Nézd, a Mesterem — a régi Mesterem — nyerte el a fennhatóságot az emberek tanulmányozása fölött. Ezt nem akarja eldobni magától, úgyhogy senki mást nem fog bevonni a dologba. A helyieket is megpróbálja kihagyni belőle, és mivel a birtokai a Kastély körül vannak, eltart egy darabig, míg ideérnek a Harcosok. Úgy kétezer kilométerre lehetünk onnan. — Akkor elég gyors a repülőtök — jegyezte meg Staley kifejezéstelen hangon. — A Közvetítők egyik vészjárműve. A Mesterek kölcsönösen megtiltották egymásnak a használatát. A rendszerünkbe érkezésetek egyébként is majdnem háborút robbantott ki amiatt, hogy kinek a fennhatósága alá 20

tartozzatok, de ha Harcosokat ültetne valaki az egyik ilyen gépre, akkor aztán nem lenne bocsánat… — Vannak egyáltalán harci gépeik a döntéshozóitoknak? — kérdezte Whitbread. — Persze, de azok lassabbak. Azonban másképp is eljuthatnak ide. Ez alatt az épület alatt van egy föld alatti vasút… — Vasút? — ismételte meg Staley óvatosan. Túl gyorsan történtek körülötte a dolgok. Ő volt ugyan a parancsnok, de nem tudta, mit tegyen. — Természetesen. Az emberek időnként ellátogatnak a múzeumokba. És az eltart egy darabig, amíg a vasúttal ideérnek a Kastélyból. Ki tudja, mit fog csinálni közben az Orzó? Akár meg is tilthatja a Mesterem behatolását. De ha ezt teszi, akkor biztosak lehettek benne, hogy megöl titeket, már csak azért is, hogy távol tartsa innen a többi Mestert. — Találtál valamit, Gavin? — kiáltotta Staley. Potter az egyik modern kinézete üveg és fém torony ajtajában jelent meg. — Semmi olyat, amit kommunikátorként használhatnánk. Még azt sem tudom, hogy kellene kinéznie. Pedig ezek az újabb dolgok, Horst. A régebbi épületekben lévőket már biztos belepte a rozsda. — Horst, el kell tűnnünk innen! — sürgette ismét Whitbread szálkája. — Nincs idő beszélgetni… — Azok a harcosok a legközelebbi állomásig is eljöhetnek repülővel, hogy aztán onnan jöjjenek a vasúton — hívta fel rá a figyelmüket Whitbread. — Horst, csinálnunk kellene már valamit. — Rendben — bólintott lassan Staley. — Mivel menjünk el? A repülőtökkel? — Nem férünk bele mindannyian — felelte Whitbread szálkája. — De ketten elmehetnek Charlie-val, én meg… — Nem — szögezte le határozottan Staley. — Együtt maradunk. Nem tudnál hívni egy nagyobb gépet? 21

— Még azt sem tudom, hogy ez az egy megmenekülne-e. Igazad van, valószínűleg jobb, ha együtt maradunk. Akkor viszont nem maradt más választásunk, csak a vasút. — Az pedig mostanra talán tele van ellenséggel. — Staley elgondolkodott egy pillanatra. A kupola bombabiztos, a tükrök visszaverik a lézersugarakat. Beáshatnák magukat ide — de meddig? Kezdte érezni az ellenséges területen lévő katonákra szükségszerűen rátörő paranoiát. — Hová kell mennünk, hogy üzenetet küldhessünk a Leninnek? — kérdezte. Egyértelműen ez volt a legfontosabb dolog. — Péter király területére. Ezer kilométerre van innen, de csak ott tudunk olyan berendezésekhez jutni, amelyekkel anélkül küldhettek üzenetet, hogy lehallgatnák. Sőt lehet, hogy még így is lehallgathatnak, de máshová egyébként sem mehetünk. — A repülőgép tehát nem jöhet számításba… Oké. Merre van a vasút? Csapdát állítunk. — Csapdát? — A szálka beleegyezően bólintott. — Természetesen. Horst, én nem értek a taktikához. A Közvetítők nem harcolnak. Én csak megpróbállak eljuttatni titeket Charlie Mesteréhez. Neked kell azokkal foglalkoznod, akik útközben megpróbálnak megölni minket. Hogy, álltok fegyverek dolgában? — Csak pisztolyaink vannak. Nem túl erősek. — A múzeumban vannak fegyverek. Részben pont ezért léteznek a múzeumok. De nem tudom, melyik működik és melyik nem. — Egy próbát megér a dolog. Whitbread, Potter. Keressetek fegyvereket. Tehát merre van az a vasút? A szálkák körülnéztek. Charlie nyilván minden szavukat értette, bár meg sem próbált angolul beszélni. Egypár másodpercig csiripeltek, aztán Whitbread szálkája kinyújtotta a karját. — Ott — mutatott a katedrálisszerű 22

épületre. Aztán a párkányokon ülő "démonok" felé intett. — Akármit is láttok, ártalmatlan — kivéve azokat. Ők a Harcos kaszt: katonák, testőrök, rendőrök. Született gyilkosok, és nagyon jók. Ha ilyet láttok, fussatok. — Futni, a fenét — morogta Staley. Megmarkolta a pisztolyát. — Lent találkozunk! — kiáltotta oda a többieknek. — Mi legyen a barnával? — Behívom — felelte Whitbread szálkája. Trillázott egyet. A barna, kezében több valamivel jött be az épületbe. A valamiket odaadta Charlie-nak. A szálkák megvizsgálták azokat, majd a Whitbreadé így szólt: — Ezekre szükségetek lehet. Légszűrők. Levehetitek a sisakokat, és feltehetitek helyettük ezeket a maszkokat. — De a rádióink… — tiltakozott Horst. — Hozzátok magatokkal őket. A barna később majd csinál velük valamit. Tényleg magadon akarod tartani azt a vacakot? A levegőpalackok és -szűrők sem tartanak örökké. — Köszönöm — vette fel Horst az egyik maszkot. Az orrára egy puha sapka került, abból vezetett egy cső egy kis fémdobozhoz, amit az övére csatolt. Megkönnyebbülés volt levenni a sisakot, de most meg nem tudta, mit csináljon vele. Végül azt is az övére kötözte, ahol aztán mozgás közben kényelmetlenül hozzáverődött a combjához. — Oké, menjünk. Sokkal könnyebben tudott beszélni a sisak nélkül, csak észben kellett tartania, hogy a száján keresztül ne vegyen levegőt. A rámpa spirális alakban kanyargott lefelé. Nagyon mélyre. Az árnyak nélküli fényben semmi sem mozdult, Staley mégis úgy érezte magát, mint akit bármikor célba vehetnek odalentről. Bárcsak lennének gránátjai és egy szakasz gárdistája! Ehelyett csak magára és két kadéttársára számíthatott. És a szálkákra…? Közvetítők. A Közvetítők nem harcolnak — mondta korábban Whitbread szálkája. Ezt jobb lesz észben tartani. Az idegen olyan pontosan utánozta 23

Jonathon Whitbreadet, hogy Staley néha alig tudta eldönteni, kivel beszél éppen — harcolni viszont nem harcol. Mint ahogy a barnák sem. Óvatosan haladt, pisztolyát a kezében tartva vezette le az idegeneket a rámpán. A járat egy ajtónál ért véget, ahol is a kadét megtorpant egy pillanatra. Semmilyen nesz nem szűrődött át a másik oldalról. A pokolba vele, gondolta, és benyitott. Egyedül állt egy széles, henger alakú alagútban. A padlón sínek futottak, az egyik oldalon egy sima peron állt a fal mentén. Balra az alagút egy kőfalban végződött. A másik vége mintha a végtelenbe nyúlt volna a sötétségben. A kőfalakon mély vájatokat látott, mintha egy hatalmas bálna bordáit csodálhatta volna meg belülről. A szálka mögé lépett és észrevette, hová néz. — Egy lineáris gyorsító állt itt, mielőtt egy felemelkedőfélben lévő civilizáció el nem vitte az összes fémet. — Egyetlen kocsit sem látok. Honnan fogunk szerezni? — Tudok hívni egyet. Minden Közvetítő tud. — Ne te hívd, hanem Charlie — tanácsolta Horst. — Vagy már tudják, hogy ő is benne van az összeesküvésben? — Horst, ha megvárjuk a következő kocsit, akkor az tele lesz Harcosokkal. Az Őrző tudja, hogy kinyitottátok ezt az épületet. Fogalmam sincs, miért nincsenek még itt a katonái. Valószínűleg hatásköri vitába bonyolódott a Mesteremmel. A hatáskör, a fennhatóság nagy dolog a döntéshozók számára… és Péter király is biztos igyekszik megkavarni a dolgokat. — A repülővel nem tudunk lelépni. A mezőkön nem sétálhatunk át. És nem hívhatunk egy kocsit sem — állapította meg Staley. — Oké. Vázolj fel nekem egy vasúti kocsit. A Közvetítő Staley zsebszámítógépének a képernyőjére rajzolta fel a kocsit. Alapvetően egy kerekekre tett doboz volt 24

— az univerzális térkihasználó járműforma, amibe a lehető legtöbb mindennek kellett beférnie, és minél kisebb helyen kellett parkolnia. — A motorok a kerekekben vannak. A vezérlése talán automatikus… — Egy katonai kocsinak? Nemigen. — Akkor itt van elöl. És a barnák meg a Harcosok mindenféle változtatásokat eszközölhettek rajta. Állandóan ezt csinálják, de hát ezt te is tudod… — Például bepáncélozzák. Páncélüveg, páncélburkolat. Orrfegyverek. — A három szálka megmerevedett, mire Horst fülelni kezdett. Semmit sem hallott. — Lépések — közölte a szálka. — Whitbread és Potter. — Talán — indult el Staley macskaszerű mozgással a bejárat felé. — Nyugalom, Horst. Felismerem a ritmusukat. A két kadétnak sikerült fegyvereket találni. — Ez maga a főnyeremény! — lelkendezett Whitbread. Felemelt egy csövet, aminek a veszélyesebb végén egy lencse, a másikon pedig egy a szálkák vállához illeszkedő támaszték volt. — Nem tudom, meddig bírja még energiával, de teljesen átlyukasztott egy vastag kőfalat. A sugara láthatatlan. — Pont ez kell nekünk — vette el tőle Staley. — A többiről majd később mesélsz. Most menjetek az ajtóhoz és maradjatok is ott. — Staley a peron végében helyezkedett el, pontosan az alagút bejárata mellett. Semmi sem láthatta meg, míg ki nem ért az alagút mélyéről. Azon gondolkodott, milyen jó páncélja lehet a szálkáknak. Képes megállítani egy röntgen-lézert? Semmilyen hang nem hallatszott, türelmetlenül várakozott tovább. Hülyeség ez az egész, mondta magában. De mi más van? Tegyük föl, hogy repülőgépekkel jönnek és a kupola előtt szállnak le. Be kellett volna zárni az ajtót, és fent kellett volna hagyni valakit őrségben. Még most sem késő.

25

Épp hátrafordult volna a többiek felé, mikor meghallotta a sínek halk zümmögését. Érdekes módon ettől teljesen megnyugodott. Most már nem maradt más választásuk. Horst óvatosan megmoccant és fogást váltott az ismeretlen fegyveren. A kocsi gyorsan közeledett… Sokkal kisebb volt, mint amilyenre Staley számított: szinte játék autónak tűnt, ahogy elsüvített mellette. A menetszele az arcába csapott. A kocsi csikorogva megállt, miközben a kadét ide-oda kezdte lengetni a fegyverét, mint egy varázspálcát. Nem jött ki valami a másik oldalon? Nem. A fegyver tökéletesen működött. A sugarát nem láthatta, de a járművön cikcakkos izzó vonalak tűntek fel. Végigseperte a sugárral az ablakokat, amiken keresztül semmit nem látott, majd a tetőt is. Aztán gyorsan leszökkent az alagútba, és a kocsi teljes hosszában megeresztett egy nyalábot. Akkor ért oda a második kocsi. Staley összegörnyedt, hogy kisebb célpontot nyújtson, de közben folyamatosan lőtt. Honnan a pokolból fogja tudni, mikor merül ki a telepe — vagy akármi is van benne? Az isten szerelmére, ez egy múzeumi darab! A második jármű is elhaladt mellette, a külsejét vörös vonalak hálózták be. Még egyszer végigsöpört rajta, aztán előrelépett, hogy az alagutat is tűz alá vegye. Semmit sem látott közeledni. Nincs harmadik. Remek. Szisztematikusan felperzselte a másodikat. Valami pontosan az első mögött állította meg — talán egy ütközésgátló rendszer? Nem tudhatta. Rohanva indult el a kocsik felé. Whitbread és Potter is előbújt, hogy csatlakozzon hozzá. — Azt mondtam, maradjatok ott! — Elnézést, Horst — mondta Whitbread. — Ez harci helyzet, Mr. Whitbread. Majd akkor szólíthat Horstnak, ha nem lőnek ránk. — Igenis, uram. Szeretnék rámutatni, hogy önön kívül senki sem lőtt. 26

A kocsikból bűz áradt: az égett hús bűze. A szálkák előjöttek a fedezékükből. Staley óvatosan megközelítette a járműveket és benézett. — Démonok — közölte a többiekkel. Érdeklődve vették szemügyre a holttesteket. A szobroktól eltekintve még sohasem látták ezt a fajtát. A Közvetítőkhöz és a Mérnökökhöz viszonyítva vékonynak és mozgékonynak tűntek, mint az agarak a mopszlikhoz képest. A jobb karjaik hosszúak voltak, rövid, vastag ujjakban végződtek, de csak egy hüvelykujjuk nőtt; a jobb kezeik másik oldalát sima kéreg borította. A bal karjuk hosszabb volt, vastag kolbászujjakkal. A hónaljukból mintha kiállt volna még valami. A démonok hosszú, éles fogai a mesekönyvek és elfeledett legendák szörnyeit idézték volna. Charlie csiripelt valamit Whitbread szálkájának. Mikor nem kapott választ, ismét trillázott egyet, ez alkalommal sokkal élesebb hangon, és közben a barna felé intett. A Mérnök odalépett a kocsi ajtajához és elkezdte alaposan megvizsgálni. Whitbread szálkája kővé dermedten állt, a halott Harcosokra meredve. — Vigyázz a csapdákkal! — üvöltötte Staley. A barna nem figyelt rá, hanem óvatosan tapogatni kezdte az ajtót. — Vigyázz! — Lesznek csapdák, de a barna észre fogja venni őket — közölte Charlie nagyon lassan. — Mondtam neki, hogy legyen óvatos. — A hangja precíz volt, s a legkisebb akcentus nélkül formálta a szavakat. — Tudsz beszélni — állapította meg Staley. — Nem túl jól. Nehéz a ti nyelveteken gondolkodni. — Mi a baja a Fjunk(csett)emnek? — kérdezte Whitbread. Charlie ahelyett, hogy válaszolt volna, ismét csiripelt valamit. A hangja élesen felemelkedett. Whitbread szálkája megrázkódott és feléjük fordult.

27

— Elnézést — hebegte. — Ezek az én… Mesterem Harcosai. A fenébe, a fenébe! Mit csinálok én? — Szálljunk már be! — sürgette Staley idegesen. Felemelte a fegyverét, hogy átvágja a kocsi oldalát. A barna még mindig az ajtót vizsgálgatta, nagyon óvatosan, mintha félt volna tőle. — Ha megengedi, uram. — Whitbread bizonyára csak tréfált. Egy vastag markolatú rövid kardot tartott a kezében. Horst leesett állal nézte, ahogy egyetlen lágy, lassú mozdulattal kivágott egy négyszögletes darabot a kocsi fémoldalából. — Vibrál — lengette meg a kardot Whitbread vigyorogva. — Legalábbis azt hiszem. A légszűrőkön átjutott némi szag. A szálkáknak sokkal rosszabb lehetett, de láthatólag nem zavarta őket. Bezsúfolódtak a második kocsiba. — Alaposan nézzétek meg őket — tanácsolta Whitbread szálkája. Most már sokkal jobban nézett ki. — Ismerd meg az ellenséged. — Csicsergett valamit a barnának, mire az odament a vezérlőpanelhez, alaposan szemügyre vette, majd leült a sofőrülésbe. Ehhez ki kellett löknie egy Harcos holttestét. — Nézzetek csak a bal karja alá — biztatta őket Whitbread szálkája. — Az egy második bal kar, ami a legtöbb szálka alfajnál elcsökevényesedett. Egyetlen karom az egész, mint egy… — Elgondolkodott. — Mint egy szarv. Olyan éles, mint a borotva. És van elég izmuk, hogy meglendítsék. Nem tesz jót a gyomornak. Whitbread és Potter elfintorodott. Staley utasítására elkezdték kilökni a démonok hulláit a kocsi oldalába vágott lyukon. A Harcosok mintha ikrek lettek volna, teljesen egyformának tűntek, eltekintve a megégett részeiktől, ahol a röntgen-lézer eltalálta őket. A lábaikat elöl és a sarkuknál éles pata borította. Egy rúgás előre vagy hátra, és kész. A fejük kicsi volt. 28

— Értelmesek? — kérdezte Whitbread. — A ti fogalmaitok szerint igen, bár nem túl találékonyak — válaszolta a szálkája. Mintha csak Whitbread mondta volna fel a leckéjét az első tisztnek — precízen fogalmazott, de érzelmek nélkül beszélt. — Minden fegyvert meg tudnak javítani, viszont nem nagyon fejlesztik tovább őket. Ja, és van egy Doktor változatuk, az igazi Doktorok és a Harcosok hibridje. Félintelligens. Kitalálhatjátok, hogy néz ki. Nem ártana, ha megnézetnétek a barnával a fegyvereket, amiket meg akartok tartani… A kocsi mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül elindult. — Hová megyünk? — kérdezte Staley. Whitbread szálkája csiripelt egyet. A hangsor egy kicsit hasonlított a poszáta füttyére. — Ez a következő város neve… — Úttorlaszt fognak emelni. Vagy egy fegyveres csapattal várnak az állomáson — vélte Staley. — Milyen messze van? — Úgy ötven kilométerre. — Félúton megállunk — döntötte el Staley. — Igen, uram. — A szálka minden eddiginél jobban emlékeztetett Whitbreadre. — Alábecsültek téged, Horst. Egyszerűen nem tudok elképzelni más magyarázatot. Sohasem hallottam még olyat, hogy egy Harcost ne egy másik Harcos ölt volna meg. Esetleg néha egy Mester, de csak nagyon ritkán. A Harcosoknak időről időre egymás ellen kell küzdeniük. Így tartjuk alacsonyan a lélekszámukat. — Fuj! — morogta Whitbread. — Nem lenne egyszerűbb… nem párosítani őket? A szálka felnevetett. Különös, keserű nevetés volt, nagyon emberi és nagyon zavaró. — Gondolkodtatok már azon, hogy mitől pusztult el az a Mérnök a hajótokon? — Igen. Persze. Természetesen. — Mind a hárman egyszerre válaszoltak. Ráadásul Charlie is csiripelt valamit.

29

— Miért ne tudhatnák meg? — kérdezett vissza Whitbread szálkája. — Azért halt meg, mert nem volt senki, aki teherbe ejtette volna. — Hosszú, döbbent csend állt be. — Hát ez a nagy titok. Még nem jöttetek rá? A fajunk minden változatának teherbe kell esnie, röviddel azután, hogy nővé változott. Gyerek, férfi, nő, terhesség, férfi, nő, terhesség, újra és újra. Ha valaki nem esik időben teherbe, elpusztul. Még mi is. Ráadásul mi, Közvetítők nem tudunk teherbe esni. Öszvérek vagyunk, terméketlen hibridek. — De hát… — Whitbread hangja úgy csengett, mint egy gyereké, aki épp most tudta meg az igazságot a Télapóról. — Meddig éltek? — Úgy huszonöt évig, a ti éveitekkel számolva. Tizenöt év az ivarérettség után. A Mérnököknek, Farmereknek és Mestereknek — különösen a Mestereknek! — pár évenként teherbe kell esniük. Az a Mérnök, akit felszedtetek, már közel lehetett a határidőhöz. Csendben utaztak tovább. — De… Te jó Isten! — sóhajtotta Potter. — Hiszen ez szörnyű! — "Szörnyű." Te seggfej. Persze, hogy szörnyű. Sally és az ő… — Mi van Sallyvel? — kérdezte Whitbread. — …és az ő fogamzásgátlói. Megkérdeztük Sally Fowlert, hogy mit csinál nálatok egy nő, ha még nem akar gyereket. Hát fogamzásgátlót szed. De a rendes kislányok nem csinálnak ám ilyet! Egyszerűen nem szexelnek! — tört ki belőle elkeseredetten. A kocsi egyre gyorsabban haladt a síneken. Horst a hátuljában, azaz most már az elejében ült, lövésre kész fegyverrel. Egy pillanatra hátranézett. Mindkét szálka az emberekre meredt, enyhén szétnyílt ajkaik közül elővillantak a fogaik. Szélesebb lett így ugyan a mosolyuk, de a szavak és hangok keserűsége rácáfolt a barátságos tekintetekre. — Egyszerűen nem szexelnek! — ismételte meg Whitbread 30

szálkája. — Fjúfwaff(fütty)! Most már tudjátok, miért háborúzunk. Miért háborúzunk állandóan… — Népességrobbanás — suttogta Potter. — Pontosan. Akárhányszor csak kiemelkedik egy civilizáció a barbárságból, a szálkák között megszűnik az éhhalál! Ti, emberek, nem tudjátok, mi az a túlnépesedés! A kisebb alfajok lélekszámát le tudjuk szorítani, de mit csináljanak a döntéshozók a sajátjukkal? Egy dolgot ismerünk, ami valamennyire is közel áll a fogamzásgátló tablettákhoz: a csecsemőgyilkosságot! — Azt pedig nem tudjátok megtenni — bólintott Potter. — Ha engednék az ösztöneitek, kipusztulna az egész faj. Úgyhogy végül mindenki az élelemért harcol. — Igen. — Whitbread szálkája valamelyest lecsillapodott. — Minél fejlettebb a civilizáció, annál hosszabb lesz a barbárság. És mindig ott van Őrült Eddie, próbálja megtörni a Ciklusok ismétlődését, de csak még jobban összezavar mindent. Most is nagyon közel járunk az összeomláshoz, uraim, ha nem vették volna észre. Mikor megérkeztetek, szörnyű harcok dúltak a fennhatóságért. Az én Mesterem győzött… Charlie fütyült és zümmögött valamit. — Igaz. Péter király is megpróbálta megszerezni a jogot, hogy felvehesse veletek a kapcsolatot, de nem talált elég támogatót. Nem volt biztos benne, hogy győzhet a Mesterem ellen. Amit most teszünk, az valószínűleg kirobbantja a háborút. Mindegy. Hamarosan egyébként is elkezdődött volna. — Annyira zsúfoltan vagytok, hogy a háztetőkön termelitek az élelmiszert — döbbent rá Whitbread. — Ó, az csak józan paraszti ész. Mint ahogy az is, hogy termőföldsávokat rakunk a városok közepére. Valaki mindig életben marad, hogy újra elindítsa a Ciklusokat.

31

— Elég nehéz lehet újra felépíteni egy civilizációt úgy, hogy még radioaktív anyagaitok sincsenek — vélte Whitbread. — Minden egyes alkalommal rögtön a hidrogénfúzióval kell kezdenetek? — Persze. Kezded felfogni, úgy látom. — Csak épp nem tudom, mit. — Nos, ez az írott történelmünk során mindig így történt, azaz elég régóta megy már. Kivéve egy szakaszt, mikor radioaktív anyagokat találtak a trójai pontoknál. Odafönt életben maradtak néhányan, ők hozták le nekünk a civilizációt. Néhány régebbi civilizáció már elég alaposan kitermelte a radioaktív anyagokat, de azért még maradt egy kevés. — Istenem! — szörnyedt el Whitbread. — De… — Állítsd meg a kocsit — adta ki az utasítást Staley. Whitbread szálkája csiripelt egyet és a jármű lassan megállt. — Kezdek aggódni amiatt, hogy mi vár ránk — magyarázta Staley. — Biztos, hogy ott vannak elöl. A katonák, akiket megöltünk, nem jelentkeztek vissza — és ha a te Mestered emberei voltak, akkor hol vannak az Őrző harcosai? Mellesleg ellenőrizni szeretném a zsákmányolt fegyvereket. — Nézesd meg őket a barnával — javasolta Whitbread szálkája. — Lehet, hogy csapdákat rejtettek el bennük. A fegyverek halálosaknak tűntek. És nem akadt köztük két egyforma. A leggyakoribb típus egy sorozatvető volt, de találtak lézerpuskákat és gránátokat is. Minden egyes fegyver támasztékát a tulajdonosához igazították. Néhány a jobb felső vállnak támaszkodott, néhány mind a kettőnek. A célgömbjeik is különböztek. Volt két balkezes modell is. Staley homályosan emlékezett rá, hogy kidobott egy balkezes hullát. Előkerült egy tizenöt centiméter átmérőjű rakétavető is. — Ezt nézesd meg vele — adta oda Staley Whitbread szálkájának. 32

Az továbbadta a fegyvert a barnának, átvéve helyette egy sorozatvetőt, amit betett az ülése alá. — Ezt megpiszkálták. — A barna rápillantott a rakétavetőre és csicsergett valamit. — Ez rendben van — fordított Whitbread szálkája. — És mi helyzet a lövedékekkel? — nyújtotta át őket Staley. Többféle is akadt belőlük. A barna megint mondott valamit. — A legnagyobb felrobbanna, ha megpróbálnád betölteni — magyarázta Whitbread szálkája. — Ebben a kérdésben jól mértek fel téged. Egyébként is elég sok csapdát készítettek elő. Szerintem a Mesterek eleinte azt hitték, hogy valamilyen csökkent képességű Közvetítők vagytok. Először mi is azt hittük. Ezek a csapdák viszont azt bizonyítják, hogy számítottak rá, hogy esetleg meg tudod ölni a Harcosaikat. — Remek. Jobb szeretném, ha hülyének néznének. A múzeumban szerzett fegyverek nélkül már halottak lennénk. Jut eszembe, miért tartotok működőképes fegyvereket egy múzeumban? — Úgy tűnik, nem fogtad fel a múzeumok lényegét, Horst. A Ciklusok következő felemelkedéséhez építettük őket. Minél gyorsabban épül újra a civilizáció, annál több idő telik el a következő összeomlásig, mivel a képességeik gyorsabban fognak fejlődni, mint ahogy a népességük növekszik. Érted? Úgyhogy a barbárok választhatnak az előző civilizációk között, és fegyvereik is lesznek, hogy létrehozzák az újat. Megfigyelted a zárat? — Nem. — Én igen — szólt közbe Potter. — Kell egy csillagász a megfejtéséhez. Gondolom azért, hogy a barbárok ne jussanak be túl korán. — Pontosan. — A barna egy trilla kíséretében átnyújtott neki egy nagy orrú rakétát. — Ezt megjavította. Most már biztonságos. Mit akarsz csinálni vele, Horst?

33

— Adjatok még néhányat. Potter, te hozod a röntgenlézert. Milyen mélyen vagyunk? — Hm. A (madárfütty) állomása csak egy szinttel van a felszín alatt. Ezen a környéken elég sík a talaj. Mondjuk, úgy három és tíz méter között. — Milyen közel van a következő állomás? — Egy óra séta (madárfütty)ig. Horst, kárt akarsz tenni az alagútban? Tudod, mióta használjuk már? — Nem. — Horst kicsusszant a sebtében vágott résen. Pár tucat métert visszament abba az irányba, amerről jöttek, aztán megkétszerezte a távolságot. Lehet, hogy még maradtak csapdák a fegyverekben. Az alagút egyenesen a végtelenbe futott előtte. Lézerrel mérhették ki, aztán meg egy kőolvasztó vájhatta ki a falait. Whitbread szálkájának a hangja szállt felé a sínek fölött. — Tizenegyezer éve! Staley lőtt. A lövedék jó messze csapódott be a mennyezetbe. Horst lekuporodott a lökéshullám elől. Mikor kinyitotta a szemét, tekintélyes mennyiségű törmeléket pillantott meg. Választott még egy lövedéket és kilőtte azt is. Ez alkalommal vörös napfény szűrődött be az alagútba a robbanás után. Odament és megnézte az okozott kárt. Igen, fel tudnak mászni ezen a halmon. Tizenegyezer év.

34

3 Az ítélet — Küldd tovább a kocsit nélkülünk — parancsolta Horst. Whitbread szálkája csiripelt egyet, és a barna felnyitotta a vezérlőpanelt. Lélegzetelállító sebességgel dolgozott. Whitbreadnek eszébe jutott egy eonokkal azelőtt élt és meghalt barna aszteroidabányász — mikor még a MacArthur az otthonuk volt, és a szálkákat barátságos, lenyűgöző idegeneknek hitték. A barna leugrott a kocsiról. A jármű várt egy másodpercet, aztán hangtalanul gyorsulni kezdett. Odamentek a Horst által létrehozott emelkedőhöz, és némán felmásztak rajta. A világ a vörös minden árnyalatában tündökölt, miközben felértek a felszínre. A növények végtelen sorokban csukták össze leveleiket az éjszaka hidege elől. A lyuk körül szabálytalan körben álló cserjék részegen megdőltek. Valami megmozdult a bokrok között. Három fegyver emelkedett lövésre. A kicsavarodott dolog feléjük lépdelt… — Pihenj. Csak egy Farmer — nyugodott meg Staley. Whitbread szálkája felzárkózott a kadétok mellé. Az összes kezével a szőrére tapadt piszkot sepergette magáról. — Lesz még belőlük több is. Talán még a gödröt is megpróbálják betömni. A Farmerek nem túl okosak. Nem is kell annak lenniük. Most mi legyen, Horst? — Gyalogolunk, amíg nem találunk valami járművet. Ha repülőket látsz… hm. — Infravörös érzékelőik vannak — figyelmeztette a szálka. 35

— Nincsenek traktorok ezeken a földeken? Nem tudnánk szerezni egyet? — kérdezte Staley. — Mostanra már bevitték őket a színbe. Sötétben általában nem dolgoznak… a Farmerek persze kihozhatnak egyet, hogy betemessék a lyukat. Staley egy pillanatig gondolkodott. — Akkor inkább hagyjuk. Túl feltűnő lenne. Bízzunk benne, hogy Farmereknek látszunk az infravörös képernyőkön. Elindultak. Mögöttük a Farmer elkezdte kiegyenesíteni a növényeket és elsimítani a talajt a tövük körül. Valami csicsergett magában, de Whitbread szálkája nem fordította le. Staley szórakozottan azon töprengett, hogy beszélnek-e egyáltalán a Farmerek, vagy csak káromkodnak. Egyelőre azonban nem akart megszólalni. Gondolkodnia kellett. Az ég elsötétült. Egy vörös pont ragyogott a fejük felett: Murcheson Szeme. Előttük már látszottak (madárfütty) város sárgás fényei. Némán meneteltek, a kadétok lövésre készen tartották a fegyvereiket, a szálkák ide-oda imbolygó felsőtesttel lépkedtek a nyomukban. — Kíváncsi lennék, mit jelent neked ez az egész? — kérdezte végül Staley a szálkától. — Fájdalmat. Megerőltetést. Megaláztatást. Halált. — Hát épp ez az! Az érdekelne, hogy miért jöttél el értünk? — Nem, Horst. Téged az érdekel, hogy a te Fjunk(csett)ed miért nem jött. Horst ránézett az idegenre. Valóban ez járt a fejében. Mit csinál vajon az elméje ikertestvére, miközben a Fjunk(csett)jére démonok vadásznak a bolygó másik felén? Tompa fájdalom öntötte el. — Mindketten a feladatunkra koncentrálunk, Horst, a te Fjunk(csett)ed is és én is. A te Fjunk(csett)edet azonban a… mondjuk, a feletteséhez köti a hűség. Gavin… — Igen. 36

— Megpróbáltam rábeszélni a Fjunk(csett)edet, hogy jöjjön le, de a fejébe vette azt az Őrült Eddie-gondolatot, hogy meg tudjuk szakítani a Ciklusokat, ha a népességfeleslegünket más bolygókra telepítjük át. De legalább egyikük sem segít a többieknek megtalálni minket. — Horst, figyelembe véve, hogy én itt vagyok, a szálkádnak pontosan tudnia kell, merre jársz. És tudni is fogja, ha hírt kap a halott Harcosokról. — Akkor legközelebb, ha dönteni kell, inkább dobjunk fel egy érmét. Azt nem tudja megjósolni. — Biztos, hogy nem fog segíteni nekik. Senki sem várhatja el egy Közvetítőtől, hogy részt vegyen a Fjunk(csett)je elpusztításában. — De hát nem engedelmeskednetek kell a Mesteretek parancsának? — kérdezte Staley. A szálka hevesen forgatta a felsőtestét. Ezt a gesztust még sohasem látták, nyilván nem egy emberét másolta le. — Nézd. A Közvetítőket azért tenyésztették ki, hogy véget vessenek a háborúknak. A döntéshozókat képviseljük. A nevükben beszélünk. A munkánk elvégzéséhez rendelkeznünk kell valamennyi független ítélőerővel. Úgyhogy a genetikusok igyekeztek megtalálni az egyensúlyt. Túl sok függetlenség, és nem megfelelően képviseljük a Mestereinket. Nem ismerik el a döntéseinket. Elkezdődnek a háborúk. — Aha! — vágott a szavába Potter. — Ha pedig túl kevés, akkor nem tudtok engedni a követeléseitekből, és megint csak a háborúknál lyukadtunk ki… — Potter egy percig néma csendben baktatott tovább. — Ha azonban az engedelmesség fajspecifikus dolog nálatok, akkor ti egyedül nem segíthettek rajtunk. El kell vinnetek minket egy másik Mesterhez, mert nincs más választásotok. — Igaz ez? — kérdezte Staley szorosabban megmarkolva a rakétavető markolatát. 37

— Részben — ismerte el Whitbread szálkája. — De nem egészen úgy, ahogy hiszitek. De igen, könnyebb választani a parancsok közül, mint parancsok nélkül cselekedni. — És Péter király mit fog csinálni velünk? — kérdezte Staley. — Mibe sétálunk megint bele? A másik szálka felcsiripelt. Whitbread szálkája válaszolt neki. A társalgás több másodpercig tartott, azaz a szálkák mércéjével nagyon sokáig. A nap teljesen lenyugodott, és Murcheson Szeme a Föld teleholdjánál százszor fényesebben ragyogott fel. A Sötét Folton belül nem világítottak más csillagok. A körülöttük elterülő, sötétvörössé váló mezőkön éles körvonalú, végtelenül mélyfekete árnyékok tűntek fel. — Őszinteség — szólalt meg végül Charlie. — A Mesterem szerint őszintének kell lennünk veletek. Jobb a Ciklusok ősi körforgásában élni, mint kockára tenni a leszármazottaink teljes kipusztulását. — De hát… — hebegte Potter értetlenül. — Miért ne népesíthetnétek be más bolygókat is? A galaxis elég nagy mindannyiunk számára. Vagy meg akarjátok támadni a Birodalmat? — Nem, nem! — tiltakozott Whitbread szálkája. — Az én Mesterem csak előretolt bázisoknak akar földet venni a Birodalom területén, hogy aztán teljesen kiköltözzünk a Birodalomból. Végül a Birodalom határai mentén elhelyezkedő világokat népesítenénk be. Kereskednénk egymással. Azt nem hiszem, hogy vegyes lakosságú bolygók is létrejönnének. — Akkor miért…? — kérdezte Potter. — Nem hiszem, hogy elég űrhajót tudnátok építeni — vágott a szavába Whitbread. — A betelepített világokon építenénk fel, aztán visszaküldenénk őket — válaszolta a szálka. — Vagy kereskedelmi hajókat bérelnénk az olyan emberektől, mint Bury. Többet tudnánk fizetni, mint bárki más. De tudjátok… 38

ez sem segítene. A betelepített világok előbb-utóbb leválnának, hogy úgy mondjam. Új, távolabbi bolygókat kellene meghódítanunk. És minden egyes betelepített világon népességproblémáink lennének. El tudjátok képzelni, mi lenne itt háromszáz év múlva? Whitbread megpróbálta. Milliónyi hajó, mint megannyi zsúfolt, repülő város. És Szecessziós Háborúk, olyanok, amikben az Első Birodalom is tönkrement. Egyre több és több szálka… — Több száz szálka világ próbálná újra kitelepíteni a népességfeleslegét! Milliárdnyi Mester vetélkedne a területért és biztonságért! A ti Őrült Eddie-hajtóművetek használatához idő kell. Idő és üzemanyag, míg az újabb rendszerekben felkutatjuk a következő Őrült Eddie-pontot. A végén már a Szálka Gömb külső pereme sem lenne elég. Befelé kellene terjeszkednünk, az Emberi Birodalomba. — Hűha! — sóhajtott fel Whitbread. A többiek csak rápillantottak a szálkára és baktattak tovább a város felé. Staley szálkája úgy ölelte a nagy rakétavetőt, mintha a fegyver biztonságot adott volna neki. Néha még a pisztolya agyát is megérintette. — Elég könnyű lenne meghozni ezt a döntést — folytatta Whitbread szálkája. — Hiszen irigyelnénk titeket. — Minket? Miért? A fogamzásgátló tablettákért? — Igen. Staley felhorkant. — És még ezzel sem lenne vége. Egyszer létrejönne egy hatalmas, gömb alakú szálka birodalom. A központban lévő csillagokról el sem lehetne érni a peremvidéket. Egymás ellen harcolnánk. Állandó háborúk, folyton összeomló civilizációk. Gyanítom, megszokott módszerré válna, hogy egy aszteroidát dobunk az ellenség napjába, aztán a lángok kihunyása után eldöntenénk, hogy újra betelepítjük-e a

39

bolygókat. A gömb pedig egyre csak tágulna, újabb és újabb rendszereket hagyva a közepében. — Nem hiszem, hogy le tudnátok győzni a Birodalmat — kételkedett Staley. — A Harcosaink szaporodási sebességével? Ugyan már. De tegyük fel, hogy ti győznétek. Néhányunkat talán életben hagynátok, hogy az állatkertjeitekben mutogassatok — amiatt aztán nem kellene aggódnotok, hogy szaporodunk-e fogságban. Ez a kilátás se tetszik igazán. De komoly esélyét látom annak, hogy már attól összeomlunk, hogy az ipari kapacitásunk túl nagy részét állítjuk át űrhajóépítésre. — Ha nem akartok háborút kezdeni a Birodalom ellen — kezdte lassan Staley —, akkor miért ítéltetek halálra hármunkat? — Négyünket. A Mesterem az én fejemet is legalább ugyanannyira akarja, mint a tieteket… nem, annyira talán mégsem. Titeket fel akarnak boncolni. Ezen láthatólag senki sem lepődött meg. — Azért ítéltek halálra benneteket, mert eleget tudtatok meg ahhoz, hogy a MacArthur biológusainak a segítségével magatoktól is rájöjjetek arra, amit az előbb elmondtam. Rengeteg Mester támogatta a halálos ítéletet. Attól félnek, hogy ha megszöktök, akkor a kormányotok egy a galaxist fenyegető pestisnek fog tartani minket, ami végül a Birodalmat is elpusztítja. — És Péter király? Ő nem akar megölni minket? — kérdezte Staley. — Miért nem? A szálkák ismét egymás között csiripeltek. A Whitbreadé szólalt meg a másik nevében is. — Talári úgy dönt, hogy kivégeztet titeket. Ezt el kellett mondanom. De leginkább a dzsinnt szeretné visszazárni a palackba — ha csak egyetlen lehetőség is kínálkozik arra, hogy a szálkák és az emberek közötti kapcsolat visszaálljon arra a szintre, amin az Őrült Eddie-szonda megtalálása előtt volt, akkor megpróbál majd 40

élni vele. Még a Ciklusok is jobbak, mint… egy egész galaxis Ciklusai! — És te? — kérdezte Whitbread. — Te hogy látod a helyzetet? — Ahogy te — felelte óvatosan a szálka. — Arra vagyok kiképezve, hogy tárgyilagosan ítéljem meg a saját fajtámat is. Nem vagyok áruló. — A hangjában mintha némi mentegetőzés lett volna. — Bíró vagyok. És az ítéletem szerint a fajaink közötti kapcsolatnak csak kölcsönös irigység lehet a vége. Mi a fogamzásgátló tablettátokat irigyelnénk, ti pedig a mi magasabb rendű intelligenciánkat. Mondtál valamit? — Nem. — Ítéletem szerint a fajunk kirajzása az űrbe óriási kockázattal járna, és nem vetne véget a Ciklusok körforgásának. Csak még borzalmasabbá tenné az összeomlásokat. Gyorsabban szaporodnánk, mint ahogy terjeszkedni tudnánk, mígnem egyszer csak több száz világ omlana össze egyszerre, újra és újra… — De — vetette közbe Potter — te úgy jutottál erre a tárgyilagos ítéletre, hogy a mi nézőpontunkat fogadtad el… pontosabban a Whitbreadét. Annyira úgy viselkedsz, mint Jonathon, hogy nekünk állandóan meg kell nézni, hogy éppen hány karja van annak, akivel beszélünk. Mi lesz, ha eltávolodsz az emberi nézőponttól? Nem lehet, hogy az ítéleted… Jaj! Az idegen bal karja fájdalmasan erősen megragadta Potter egyenruháját a mellkasán, és olyan közel húzta magához a kadétot, hogy az orra szinte hozzáért a szálka lapos arcához. — Ezt sohase mondd! Ne is gondolj rá! Az egész civilizációnk, minden civilizáció fennmaradása az én kasztom igazságosságán múlik. Megvizsgálunk minden nézőpontot, és igazságot teszünk közöttük. Ha más Közvetítők az enyémtől eltérő következtetésre jutnak, akkor 41

az az ő dolguk. Talán hiányosak az információik, vagy más célokat tűztek ki maguk elé. Én a bizonyítékok alapján ítélek. Azzal elengedte a fiút. Potter hátratántorodott. A szálka az egyik jobb kezével kivette Staley pisztolyának a csövét a füléből. — Ezt nem kellett vóna — morogta Potter. — Sikerült elérnem, hogy rám figyelj, vagy nem? Gyerünk, ne vesztegessük az időt. — Egy pillanat. — Staley halkan beszélt, mégis mindannyian hallották a hangját. — Most ugye megkeressük ezt a Péter királyt, aki vagy megengedi, hogy kapcsolatba lépjünk a Leninnel, vagy nem. Ez nekem kevés. El kell mondanunk a kapitánynak, amit megtudtunk. — És mégis, hogyan? — kérdezte Whitbread szálkája. — Megmondtam: ebben nem segítünk, nélkülünk pedig nem fog sikerülni. Remélem, nem forgatsz valami örültséget a fejedben? Gondolok itt arra, hogy esetleg megfenyegetsz minket. Szerinted itt lennék, ha félnék a haláltól? — De… — Horst, vésd már be abba a katonaagyadba, hogy a Lenin csak azért nem pusztult még el, mert a Mesterem és Péter király abban állapodtak meg, hogy nem nyúlnak hozzá! A Mesterem azt akarja, hogy dr. Horváth és Mr. Bury térjen vissza a Birodalomba. Ha helyesen elemeztünk titeket, akkor ők nagyon meggyőzőek lesznek. A szabad kereskedelem és a békés kapcsolatok kialakítása mellett fognak kardoskodni… — Aha — mondta Potter elgondolkodva. — És a mi jelentésünk nélkül semmi ellenállásba nem ütköznek majd… miért nem hívja fel ez a Péter király a Lenint? Charlie és Whitbread szálkája egymás között csiripelt valamit. — Nem biztos benne, hogy a Birodalom nem akarja majd elpusztítani a Szálkát, ha megtudjátok az igazat — felelte végül Charlie. — És amíg nem biztos ebben… 42

— Hogy a fenébe szerezhetne bizonyosságot egy ilyen kérdésben attól, hogy beszél velünk? — követelte Staley. — Én magam sem vagyok biztos semmiben. Ha Őfelsége ebben a pillanatban megkérdezne, nem tudom, mit tanácsolnék… az isten szerelmére, mi csak három kadét vagyunk egy csatacirkálóról. Nem beszélhetünk az egész Birodalom nevében! — Egyébként meg tudnánk tenni? — kérdezte Whitbread. — Kezdek kételkedni benne, hogy a Birodalom le tudná győzni a szálkákat… — Jézusom, Whitbread! — tiltakozott Staley. — Komolyan mondom. Mire a Lenin visszatér és a jelentése eljut a Spártára, addigra már nekik is meglesz az erőterük. Igaz? Mind a két szálka vállat vont. A mozdulataik teljesen egyformák voltak — pontosan olyanok, mint Whitbread vállvonása. — A Mérnökök rögtön elkezdtek dolgozni rajta, amint tudomást szereztek a létezéséről — felelte Whitbread szálkája. — De anélkül is van némi tapasztalatunk az űrháborúk terén. De most már induljunk. Ti nem is sejtitek, milyen közel állunk egy háború kirobbanásához! Ha a Mesterem azt találja hinni, hogy mindezt közöltétek a Leninnel, azonnal elrendeli a hajó megtámadását. Ha Péter király nem győződik meg róla, hogy van esély arra, hogy békén hagyjatok minket, akkor ő is megteheti ugyanezt. — És ha nem sietünk, az admirális visszaviszi a Lenint Új Kaledóniába — tette hozzá Potter. — Mr. Staley, nincs választásunk. Meg kell találnunk Charlie Mesterét, mielőtt a másik Mester talál meg minket. Ennyire egyszerű. — Jonathon? — kérdezte Staley. — A tanácsomat kéri, uram? — Whitbread szálkája helytelenítően kurrogott. Jonathon Whitbread idegesen ránézett, aztán elvigyorodott. — Igen, uram. Egyetértek Gavinnel. Mi mást tehetnénk? Nem harcolhatunk egy egész 43

átkozott bolygó ellen, és nem tudunk kiépíteni egy biztonságos kommunikációs vonalat sem. — Rendben — engedte le Staley a fegyverét. — Akkor vezess — nézett le alacsony kísérőjükre. — Tudod, átkozottul bánjuk, hogy az emberi faj nagykövetei lettünk. Azzal elindultak a sötét mezőkön át a fényesen kivilágított város felé.

44

4 Történelemlecke (madárfütty) várost egy három méter magas fal vette körül. Kőből, de akár kemény műanyagból is készülhetett; alig lehetett látni a szerkezetét a Murcheson Szeme sötétvörös fényében. A fal mögött nagy, téglatest alakú épületek álltak. A magasban sárga ablakok világítottak. — A kapukat őrzik — közölte Whitbread szálkája. — Gondoltam — morogta Staley. — Az Őrző is itt él? — Igen. A föld alatti vasút állomásánál. Az Őrzőknek nem lehet saját birtokuk. Túl nagy lenne a kísértés még egy terméketlen hím számára is, hogy kihasználja ezt a fajta önellátóságot. — De hogyan lesz valakiből Őrző? — kérdezte Whitbread. — Állandóan a Mesterek közötti versengésről beszélsz, de hogy versenyeznek? — Az istenit, Whitbread! — robbant ki Staleyből. — Inkább azon törd a fejed, hogy mit csináljunk ezzel a fallal! — Át kell mennünk rajta — mondta Whitbread szálkája. Odacsicsergett valamit Charlie-nak. — Vannak riasztóik és Harcosok állnak őrségben. — Át tudunk mászni rajta? — Ha kibírsz egy röntgen-lézer sugarat, Horst… — A fenébe. Mitől félnek ennyire? — Az éhséglázadásoktól. — Tehát át kell törnünk. Van olyan hely, ami kedvezőbb, mint a többi?

45

A szálkák Whitbread gesztusával vonták, meg a vállukat. Talán egy fél kilométerrel arrébb. Ott megy el egy gyorsforgalmi út. Elindultak a fal mentén. — Szóval, hogyan versengenek? — makacskodott Whitbread. — Ha már úgysincs jobb témánk… Staley morgott magában valamit, de azért közel maradt és figyelt. — Ti hogyan? — kérdezett vissza Whitbread szálkája. — Hatékonyság. Tudjátok, nekünk is van kereskedelmünk. Mr. Burynek leesne az álla, ha tudná, milyen dörzsölt néhány Kereskedőnk. A Mesterek részben felelősséget vásárolnak — azaz megmutatják, hogy el tudnak látni egy adott feladatot. Igyekeznek a többi befolyásos parancsadó támogatását is megszerezni. A Közvetítők egyeznek meg az ilyesmiről. A szerződéseket — a vállalt szolgálatról való ígéreteket s a többi — leírják és nyilvánosságra hozzák. És néhány döntéshozó másoknak is dolgozik. De sohasem közvetlenül! Mondjuk kapnak egy elvégzendő feladatot, és ilyenkor kikérik egy hatalmasabb Mester tanácsát a követendő politikáról. A Mesterek presztízsét és hatalmát növeli, mikor mások is hozzájuk fordulnak segítségért. És persze a lányaik is segítenek nekik. — Elég bonyolultnak tűnik — vakarta meg a fejét Potter. — Az emberiség történelméből egyetlen kort vagy helyet sem tudok felidézni, ahol ennyire összetetten mentek volna a dolgok. — Valóban bonyolult — ismerte el Whitbread szálkája. — Hogy is lehetne másképp? Mi más lehetne egy döntéshozó, ha nem független? Ettől őrült meg Blaine kapitány Fjunk(csett)je. Adva volt a kapitányotok, a hajója abszolút Mestere, de amikor az az akárki a Leninen brekegett valamit, akkor Blaine kapitány békaügetésben körbeugrálta a hidat.

46

— Te tényleg így mertél beszélni a kapitányról? — kérdezte Staley vészjóslóan Whitbreadet. — Megtagadom a választ, azon az alapon, hogy egyébként könnyen az anyagátalakítóba kerülhetnék — vigyorgott Whitbread. — Mellesleg a fal kezd elkanyarodni… — Akkor nagyjából megérkeztünk, Mr. Staley — állt meg Whitbread szálkája. — A másik oldalán egy út van. — Álljatok hátrébb. — Horst felemelte a rakétavetőt és lőtt. A második robbanás után fény szűrődött ki a falon. A tetején fényszórók gyulladtak fel. Némelyik a mezőket kezdte pásztázni, megvilágítva a fal tövéig húzódó növényeket. — Oké, igyekezzünk befelé! — adta ki a parancsot Staley. A résen átbújva egy autópályára jutottak. Autók és nagyobb járművek húztak el mellettük, csak centiméterekkel elhibázva őket, ahogy nekilapultak a falnak. A három szálka vakmerően kilépett az úttestre. Whitbread felkiáltott és megpróbálta visszarángatni a Fjunk(csett)jét. Az türelmetlenül lerázta magáról a kezét és átvágott az úton. A kocsik kanyarogva kerülgették, de egyik sem lassított le. A barna-fehérek félreérthetetlenül integettek vissza a másik oldalról: Gyertek már! A falba robbantott rést fény árasztotta el. Valami volt odakint a mezőkön, ahonnan jöttek. Staley intett a többieknek, hogy menjenek át, ő maga pedig tüzet nyitott a résen keresztül. A rakéta jó százméternyire robbant fel, és a fény kihunyt. Whitbread és Potter átvágtak az úttesten. Staley betöltötte az utolsó lövedéket a rakétavetőbe, de nem lőtte ki. A résen egyelőre semmi sem jött még át. Lelépett az útra és elindult a másik oldal felé. Körülvette a forgalom dübörgése. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy rohanjon, 47

félreugorjon, mégis lassan, egyenletes sebességgel lépkedett. Egy mellette elsüvítő teherautó légörvénye majdnem felborította. Aztán egy másiké. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után élve jutott át a másik oldalra. Járda nem volt. Még mindig a forgalomban álltak, odalapulva a szürke, betonszerű falhoz. Whitbread szálkája kilépett az úttestre és furcsa mozdulatot tett egyszerre mind a három karjával. Egy hosszú, szögletes teherautó csikorgó fékekkel állt meg előtte. Odacsicsergett valamit a két sofőrnek, mire azok kipattantak a fülkéből, hátramentek a raktérhez és elkezdték lepakolni a fent álló ládákat. A többi kocsi lassítás nélkül húzott el mellettük. — Ennek be kell válnia — közölte Whitbread szálkája. — A harcosok ide fognak jönni, hogy megvizsgálják a lyukat a falon… Az emberek gyorsan beszálltak. A barna, aki türelmesen követte őket a múzeumtól, bemászott a jobb oldali sofőrülésbe. Whitbread szálkája elindult a másik felé, de Charlie rácsiripelt. A két barna-fehér heves trillázásba és füttyögésbe kezdett, sőt Charlie hevesen gesztikulált is. Végül Whitbread szálkája bemászott a raktérbe és bezárta az ajtaját. Közben az emberek észrevették, ahogy az eredeti sofőrök lassan távolodnak a teherautótól. — Hová mennek? — kérdezte Staley. — Sokkal jobban érdekelne, hogy miről vitatkoztatok — követelte Whitbread. — Egyszerre csak egy kérdést, uraim — emelte fel a karjait a szálka. A teherautó elindult. Erősen megrázkódott, a motor és a gumik felől zümmögés hallatszott. Az ezernyi többi jármű hangja megszűrődve jutott el az utasokhoz. Whitbread kemény műanyag dobozok között szorongott, körülbelül annyi helyen, mint amennyi egy koporsóban lehetett. A dolog kínosan emlékeztette a helyzetükre. A 48

többieknek sem jutott nagyobb tér, és Jonathon kíváncsi lett volna, hogy eszükbe jutott-e az analógia. Az orra csak centiméterre volt a tetőtől. — A barnák elmennek egy szállítóközponthoz és jelentik, hogy a járművüket lefoglalta egy Közvetítő — magyarázta Whitbread szálkája. — A vita pedig arról szólt, hogy melyikünk üljön fel a barna mellé. Én maradtam alul. — De miért kellett vitatkozni? — faggatta Staley. — Nem bíztok egymásban? — Én megbízom Charlie-ban. Ő viszont nem teljesen bennem — de hogy is tehetné? Kijátszottam a saját Mesteremet. Szerinte Őrült Eddie lettem. Jobbnak látta, ha saját maga veszi kézbe a dolgokat. — És hová megyünk? — kérdezte Staley. — Péter király birtokára. Ez a legjobb választás az összes lehetőség közül. — Nem maradhatunk sokáig ebben a járműben — figyelmeztette Staley. — Amint jelentést tesznek azok a barnák, keresni kezdik — biztos van rendőrségetek. Vagy valaki, aki megkeres egy ellopott teherautót. Nálatok is van bűnözés, ugye? — Nem úgy, ahogy hiszed. Valójában nincsenek törvényeink, viszont a parancsadók hatáskörébe tartozik az eltűnt javak felkutatása. Csak megfelelő árért fogják keresni a teherautót. Eltart egy ideig, amíg megállapodnak a Mesteremmel. Először be kell majd bizonyítania, hogy megőrültem. — Nincs a környéken egy űrrepülőtér? — kérdezte Whitbread. — Ha lenne, akkor sem mennénk vele semmire — jegyezte meg Staley kifejezéstelen hangon. Egy darabig mindannyian a forgalom zajait hallgatták. — Ez nekem is eszembe jutott — szólalt meg Potter. — De egy űrhajó túl feltűnő lenne. Ha az üzenetünk miatt 49

megtámadnák a Lenint, akkor biztos, hogy minket magunkat pláne nem engednének vissza. — De hogy jutunk haza? — töprengett Whitbread hangosan. Aztán azt kívánta, hogy inkább csendben maradt volna. — Ez már ismerős történet — felelte Potter szomorúan. — Többet tudunk, mint amennyit szabad lenne. És amit tudunk, az fontosabb az életünknél, igaz, Mr. Staley? — Igaz. — Sohasem adjátok fel? — hallatszott Whitbread hangja a sötétből. Eltelt egypár másodperc, míg rájöttek, hogy a szálka beszél. — Péter király talán életben hagy benneteket. Lehet, hogy visszajuttat a Leninre. Ha arra a meggyőződésre jut, hogy az lenne a legjobb, akkor el tudja intézni. Üzenetet viszont nem fogtok küldeni a csatahajónak az ő segítsége nélkül. — A fenét nem — morogta Staley. — Most jól figyelj! — emelte fel a hangját. — Te eddig őszinte voltál hozzánk — legalábbis azt hiszem. Én is őszinte leszek. Ha alkalmunk adódik elküldeni azt az üzenetet, el fogom küldeni. — Utána pedig legyen meg Isten akarata — tette hozzá Potter. Ismét a forgalom zaja töltötte be a rakteret. — Nem lesz rá alkalmatok, Horst — kételkedett Whitbread hangja. Nincs az a fenyegetés, amivel rá tudnátok venni Charlie-t vagy engem, hogy felépíttessük a barnával azt a berendezést, amire szükségetek van. A mi adóinkat akkor sem tudnátok használni, ha találnátok egyet — még én sem boldogulok a mások gépeivel, ha nincs ott egy barna, hogy segítsen. Ami azt illeti, még az is lehet, hogy nincs is ezen a bolygón olyan adó, amilyen nektek kellene. — Ugyan, hagyd már — legyintett Staley. — Van űrtávközlésetek, és nincs olyan sok frekvencia az elektromágneses spektrumban. 50

— Persze. Csakhogy idelent semmi sem marad meg túl sokáig. Ha szükségünk van valamire, a barnák összerakják. Ha már nem kell, valami mást csinálnak az alkatrészekből. Nektek pedig valami olyasmi kell, amivel el tudjátok érni a Lenint, de úgy, hogy senki más ne tudjon róla. — Ezt a kockázatot vállalom. Ha sikerül eljuttatnunk az üzenetet az admirálisnak, haza fogja vinni a hajót. — Horst hangja ellentmondást nem tűrően csengett. Lehet, hogy a Lenin az egyetlen hajójuk, de a President osztályú csatahajók nemegyszer egész flottákat semmisítettek meg a múltban. A szálkák erőtér nélküli hajói számára legyőzhetetlen lenne. Nem tudta, hogy is hihetett mást. A múzeumban voltak elektronikai alkatrészek, biztos össze tudtak volna rakni valami adót. Most már azonban túl késő… Miért is hallgatott a szálkákra?! Majdnem egy óráig utaztak. A kadétok kényelmetlenül, kemény dobozok köré szorulva kuporogtak a sötétben. Staley érezte, hogy elszorul a torka, és nem mert többet beszélni. A végén még meghallják a félelmet a hangjában, márpedig azt nem engedhette, hogy megtudják, ő is ugyanúgy retteg, mint ők. Bárcsak történne már valami — egy összecsapás, bármi… Megálltak, majd újra elindultak. A teherautó csikorgó gumikkal elkanyarodott és végleg megállt. Vártak. Az ajtó feltárult, és Charlie jelent meg előtte. — Ne mozduljatok — szólt rájuk. Harcosok álltak mögötte, lövésre készen tartott fegyverekkel. Legalább négyen voltak. Horst Staley dühösen felmordult. Áruló! A pisztolya felé nyúlt, de így, összekuporodva nem tudta előhúzni. — Horst, ne! — kiáltotta Whitbread szálkája. Csicsergett valamit. Charlie zümmögve és csettintgetve válaszolt. — Ne csináljatok semmit — fordította le Whitbread szálkája. — Charlie lefoglalt egy repülőgépet. A Harcosok a gép 51

gazdájához tartoznak. Nem fognak közbelépni, ha innen egyenesen a repülőhöz megyünk. — De hát kik ezek? — Staley nem engedte el a pisztolyát. Semmi esélye nem volt, a Harcosok ugrásra készen álltak és halálosan hatékonynak tűntek. — Már mondtam — felelte Whitbread szálkája. — Testőrök. Minden Mesternek vannak testőrei. Pontosabban szólva, majdnem mindegyiknek. Most szálljatok ki. Lassan, és tartsátok távol a kezeteket a fegyverektől. Nehogy azt találják hinni, hogy meg akarjátok támadni a Mesterüket. Ha ez a benyomásuk támad, mind halottak vagyunk. Staley felmérte az esélyeit. Nem túl jók. Ha Whitbread és Potter helyett Kelley és egy gárdista lenne vele… — Oké — adta meg magát végül. — Tegyük, amit mond. — Lassan kimászott a teherautóból. Egy poggyászkezelő területen voltak. A Harcosok könnyed testtartásban, széles, patás lábaikon enyhén előredőlve figyelték minden mozdulatukat. Olyan, mint egy karateállás, gondolta Staley. A fal mellett észrevett valami mozgást. Még legalább két Harcos fedezékben. Még jó, hogy nem próbált meg harcolni. A Harcosok egy pillanatra sem vették le róluk a szemüket, miközben beálltak a furcsa sor végére. Egy Közvetítő, három ember, még egy Közvetítőt, és egy barna. A fegyvereiket lövésre készen tartották, bár nem céloztak konkrétan senkire. Legyező alakban szétszóródtak, és sohasem keresztezték egymás lővonalát. — Nem fogja ez a döntéshozó felhívni a Mesteredet, mikor elmentünk? — kérdezte Potter. A szálkák trilláztak egy sort. A Harcosokat láthatólag a legkevésbé sem érdekelte a dolog. — Charlie azt mondja, de igen. A Mesteremet és Péter királyt is értesíteni fogja. De lesz egy repülőnk, nem?

52

A döntéshozó magánrepülőgépe egy áramvonalas henger volt, amelyet több tucat barna tartott karban. Charlie rájuk csiripelt, mire azok elkezdtek kiszedni néhány ülést és meghajlítani pár fémrudat. Lélegzetelállító sebességgel dolgoztak. A repülőgépen több apróság is rohangált. Staley észrevette őket és halkan elkáromkodta magát, remélve, hogy a szálkák nem tudják, miért. A gép mellett várakoztak, s a Harcosok egyfolytában őrizték őket. — Ez az egész hihetetlen egy kicsit — szólalt meg Whitbread. — Nem tudja a tulajdonosa, hogy szökevények vagyunk? A szálkája bólintott. — De nem az ő szökevényei. Ő csak (madárfütty) város repterének a csomagrészlegét irányítja. Nem engedelmeskedik a Mesterem parancsainak. Ugyanakkor beszélt (madárfütty) repülőterének az igazgatójával, és mindketten egyetértettek abban, hogy nem szeretnék, ha a Mesterem és Péter király itt harcolna egymással. Nekik az a legjobb, ha minél gyorsabban eltűnünk innen. — Ti vagytok a legfurcsább lények, akiket el tudok képzelni — csóválta a fejét Potter. — Csoda, hogy ez az anarchia nem torkollik… — Elhallgatott és zavarában elvörösödött. — De, abba torkollik — nyugtatta meg Whitbread szálkája. — A különleges adottságainkat figyelembe véve abba kell torkollnia. Az indusztriális feudalizmus azonban jobban működik, mint sok más rendszer, amit már kipróbáltunk. A barnák odaintettek nekik. Mikor felszálltak a gépre, egyetlen szálka alakú ülést pillantottak meg a jobb oldalon hátul. Erre Charlie barnája ült le. Előtte két, emberekre tervezett szék állt, majd egy szálka- és egy emberülés egymás mellett. Charlie és egy másik barna előrement a pilótafülkébe. Potter és Staley minden előzetes megbeszélés 53

nélkül egymás mellé ült, hagyva, hogy Whitbread a szálkája mellé kerülhessen. A kadétnak erről egy sokkal kellemesebb utazás jutott eszébe, nem is olyan régről. A gép törzséből hihetetlen területű szárnyfelszín bontakozott ki. Lassan, egyenesen felfelé indultak el. Alattuk a város hektárjai ragyogtak, arrébb pedig még több négyzetkilométernyi városi fény emelkedett a horizont fölé. Elrepültek a fények, a végtelennek tűnő város felett, egyre távolodva a sötét, távolba vesző szántóföldektől. Staley kikukucskált az ablakon, és úgy vélte, balra látja a város szélét: azon túl nem volt semmi, csak sötétség, de sík sötétség. Újabb szántóföldek. — Azt mondtad, minden Mesternek vannak harcosai — fordult oda Whitbread a szálkájához. — Akkor eddig miért nem láttunk egyet sem? — Kastélyvárosban egyetlenegy Harcos sincs — felelte a szálka nyilvánvaló büszkeséggel a hangjában. — Egy sincs? — Egyetlenegy sincs. Máshol minden földbirtokos vagy fontosabb tisztviselő testőrök kíséretében jár. Még a gyerek döntéshozókra is vigyáznak az anyjuk csapatai. A Harcosokról azonban túlságosan lerí, mik is tulajdonképpen. A Mesterem és a veletek, meg ezzel az Őrült Eddie-dologgal foglalkozó döntéshozók rávették a többieket, hogy Kastélyvárosban ne legyen egy Harcos sem — hogy ne lássátok meg azonnal, milyen harcias faj vagyunk. — Erről dr. Horváth jut eszembe! — nevetett fel Whitbread. — Ő is ugyanezt szerette volna, igaz? — kuncogott a szálkája is. — Elrejteni a nyomorúságos kis háborúitokat a békés szálkák elől. Nehogy megdöbbenjenek. Mondtam már, hogy maga az Őrült Eddie-szonda is egy komoly háborút robbantott ki? — Nem. Eddig soha nem beszéltél még a háborúitokról… 54

— Ami azt illeti, a dolog még egy háborúnál is rosszabb volt. Könnyű megérteni a problémát. Ki kezelje az indítólézereket? Bármelyik Mester vagy Mesterekből álló koalíció arra használná őket a végén, hogy még több területet, szerezzen a klánja számára. Ha pedig Közvetítők felügyelnek rájuk, akkor valamelyik döntéshozó veszi el tőlük. — Egyszerűen odaadnátok az első Mesternek, aki rátok parancsol? — döbbent meg Whitbread. — Az isten szerelmére, Jonathon! Természetesen nem. A Mestert a többiek rákényszerítenék, hogy ne próbálkozzon ilyesmivel. A Közvetítők azonban nem jó taktikusok. Nem tudjuk irányítani a Harcosokat. — Mégis ti kormányozzátok a bolygót… — A Mesterek érdekében. Ezt kell tennünk. Ha maguk a Mesterek jönnek össze, hogy megegyezzenek valamiben, annak mindig háború a vége. Mindegy. A végén az történt, hogy egy fehérekből álló koalícióra bízták a lézereket, a gyerekeiket pedig túszként tartották a bolygón. Már mind öreg volt, és elég sok gyereket szült. A Közvetítők hazudtak nekik arról, hogy mennyi tolóerőre van szüksége az Őrült Eddie-szondának. A Mesterek nézőpontjából a Közvetítők öt évvel korábban robbantották fel az ágyúkat, mint kellett volna. Okos, mi? De még így is… — De még így is, mi? — A koalíciónak sikerült megmenteni egypár lézerágyút. Barnák is voltak velük. Mindig vannak. Potter, te abból a rendszerből származol, amelyikbe a szonda tartott, ugye? Az őseidnek biztos vannak feljegyzéseik arról, hogy milyen erősek voltak azok a lézerek. — Még Murcheson Szemét is túlragyogták. Egy vallás is kialakult miattuk. Akkoriban mi is egy háború kellős közepén jártunk…

55

— És ahhoz is elég erősek voltak, hogy legyűrjék az egész civilizációnkat. Az egésznek az a lényege, hogy akkor a kelleténél korábban jött el az összeomlás, és nem zuhantunk vissza a teljes barbárságba. A Közvetítők biztos az elejétől kezdve így tervezték el a dolgot. — Jézusom! — suttogta Whitbread. — Mindig így dolgoztok? — Már hogy, Jonathon? — Azzal számolva, hogy bármelyik pillanatban széthullhat minden. Felhasználva a tényt. — Az intelligens ember ezt teszi. Mindenki, csak az Őrült Eddie-k nem. Azt hiszem, az Őrült Eddie-szindróma klasszikus esete az az időgép volt. Láttátok a szobrot a múzeumban, igaz? — Persze. — Egy történész úgy gondolta, hogy a történelem egy nagy fordulópontja úgy kétszáz évvel a saját kora előtt következett be. Ha befolyással lehetne arra a fordulópontra, akkor a történelem azután csupa béke és idill lenne. El tudjátok képzelni? És bizonyítani is tudta. Dátumokkal, régi feljegyzésekkel, titkos szerződésekkel… — Mi volt ez a fordulópont? — Volt egy… egy Császár, egy nagyon hatalmas Mester. Az összes testvérét megölték, és egy hatalmas terület felett örökölt fennhatóságot. Az anyja rávette a Doktorokat és a Közvetítőket arra, hogy állítsanak elő egy hormont, ami valami olyasmi lehetett, mint a ti fogamzásgátlóitok. A Mester teste azt hinné tőle, hogy teherbe esett. Még néhány erős adag, és a Mester hímmé változik. Terméketlen hímmé. Mikor az anyja meghalt, a Közvetítők beadták ezt a hormont a Császárnak. — De hát akkor van fogamzásgátlótok! — kiáltott fel Whitbread. — Ezzel szabályozni tudjátok a népességet…

56

— Pontosan ezt gondolta ez az Őrült Eddie is. Szóval úgy három generáción keresztül használták a hormont a Birodalomban. Stabilizálták a népességet, remek. Nem volt túl sok Mester. Mindenki békében élt. A többi kontinensen azonban természetesen tovább folytatódott a népességrobbanás. A Mesterek összefogtak és lerohanták a Császár birtokát. Rengeteg Harcosuk volt — és rengeteg Mesterük, hogy irányítsa őket. A Birodalom elbukott. A mi időgépépítőnk azt hitte, képes úgy befolyásolni az eseményeket, hogy a Birodalom az egész bolygóra kiterjedjen. — Whitbread szálkája utálkozva felhorkant. — Sohase sikerült volna! Hogy lehetne rávenni a Mestereket, hogy váljanak terméketlen hímekké? Néha egyébként is előfordul, de ki szeretné, ha azelőtt történne meg vele, mielőtt még gyerekeket szül? A hormon ugyanis csak akkor hat. — Aha. — Hát igen. Még ha a Császár meg is hódította volna az egész bolygót és stabilizálta volna a népességet… gondoljatok csak bele, Jonathon: ez csak úgy sikerülhetett volna, ha az uralkodók termékenyeknek adják a hatalmukat, miközben nekik sohasem lehet gyerekük… de még ha meg is tették volna, akkor is lerohanta volna őket az aszteroidák civilizációja. — De ember, ez egy kezdet! — kiáltotta Whitbread. — Biztos van egy mód… — Nem vagyok ember és nincs olyan mód. Többek között ez az oka, hogy nem szeretnék tartós kapcsolatot a két faj között. Ti mind Őrült Eddie-k vagytok. Azt hiszitek, minden problémának van megoldása. — Minden emberi problémának van legalább egy végső megoldása — szólalt meg Gavin Potter halkan a mögöttük lévő ülésből.

57

— Az emberieknek talán — felelte az idegen. — De van-e a szálkáknak lelkük? — Ezt nem nekem kell megmondanom — vont vállat Potter. Kényelmetlenül fészkelődött az ülésében. — Nem vagyok az Úr szószólója. — De nem is a káplánotok dönti el. Hogy akarjátok eldönteni? Megvilágosodás kellene hozzá… egy isteni szikra, nem? Kétlem, hogy bármelyikőtök számíthat rá. — Ezek szerint egyáltalán nincs vallásotok? — kérdezte Potter hitetlenkedve. — Ezernyi van, Gavin. A barnák és a többi félig értelmes kaszt elég ritkán változtatja a sajátját, de a Mesterek minden egyes Ciklusban előjönnek valami újjal. A legtöbbször a lélekvándorlást variálják, különös tekintettel a gyermekekben való újjászületésre. Gondolom, sejtitek, miért. — A Közvetítőket kihagytad — figyelmeztette Whitbread. — Mondtam már… nekünk nincsenek gyerekeink. Vannak, akik a lélekvándorlást fogadják el. A Mesterként való újjászületést. Meg ilyesmi. Az emberi vallások közül Kis Szekér Buddhizmus hasonlít a leginkább a miénkhez. Hardy káplánnal beszélgettem erről. Azt mondta, a buddhisták abban hisznek, hogy egy nap kiléphetnek abból, amit az Élet Körforgásának neveznek. Ez nagyon úgy hangzik, mint a Ciklusok. Nem tudom, Jonathon. Valaha azt hittem, a reinkarnációban hiszek, de… nem lehet tudni, igaz? — Semmilyen, a kereszténységhez hasonló vallásotok nincs? — kérdezte Potter. — Nincs. Voltak próféciák a Megváltóról, aki majd véget vet a Ciklusoknak, de mi már mindent kipróbáltunk, Gavin. Az azonban átkozottul biztos, hogy eddig még nem jött el a Megváltó. Még mindig a végtelen város terült el alattuk. Potter végül hátradőlt az ülésében és halkan horkolni kezdett. Whitbread döbbenten nézte. 58

— Neked is aludnod kellene — mondta a szálkája. — Már túl régóta vagy ébren. — Nagyon félek. Ti könnyebben elfáradtok nálunk — neked kellene aludnod. — Én nagyon félek. — Testvér, most már aztán igazán félek. — Tényleg testvérnek szólítottam a fickót? Nem. A csajt szólítottam testvérnek. A pokolba vele. — Több minden volt a művészeti múzeumotokban, mint amennyit megértettünk, igaz? — Igen. Olyan dolgok, amiket nem akartunk részletezni. Például a Doktorok lemészárlása. Nagyon régen történt, ma már szinte csak legenda. Egy másik Császár-féleség úgy döntött, hogy az egész Doktor kasztot kiirtja a bolygón. Majdnem sikerült is neki — nyújtózott egyet a szálka. — Annyira jó úgy beszélgetni, hogy nem kell hazudnom. Nem azért teremtettek minket, hogy hazudjunk, Jonathon. — Miért kellett kiirtani a Doktorokat? — Hogy leszorítsák a népességet, te idióta! Természetesen nem ment a dolog. Néhány Mester titokban tovább tenyésztette őket, és a következő összeomlás után… — …annyit értek, mint a súlyuk irídiumban. — Egyesek szerint tulajdonképpen velük alakult ki a kereskedelem. Mint a szarvasmarhákkal a Tabletopon. A város végre eltűnt alóluk, s a gép most egy a Murcheson Szemének vörös fényében fürdő óceán fölött repült. A vörös csillag lenyugvófélben volt, baljóslatúan ragyogott a horizont felett, keleten pedig új csillagok keltek fel a Sötét Folt mélyfekete széle alatt. — Ha le akarnak lőni minket, akkor itt kell megtenniük — morogta Staley. — Itt nem zuhanunk rá semmire. Biztos vagy benne, hogy tudod, hová megyünk? Whitbread szálkája vállat vont. — Péter király fennhatósága alá. Ha odaérünk. — Hátranézett Potterre. A kadét összegömbölyödött az ülésében, a szája résnyire 59

kinyílt, s halkan hortyogott. A repülőgépen halvány fények világítottak, minden békésnek tűnt, csak a Staley ölében heverő rakétavető törte meg az idillt. — Neked is aludnod kellene egy kicsit. — Igen. — Horst hátradőlt és becsukta a szemét. A rakétavető markolatát továbbra is szorosan markolta. — Még álmában is vigyázzban áll — csóválta a fejét Whitbread. — De legalábbis megpróbál. Szerintem legalább annyira fél, mint mi. — Nem tudom, hogy van-e értelme ennek az egésznek — töprengett az idegen. — Már egyébként is nagyon közel vagyunk az összeomláshoz. Tudod, abban az állatkertben sem láttatok mindent. Például a hússzörnyet. Egy szálkaalfaj, szinte alig vannak karjai, képtelen megvédeni magát velünk szemben, viszont remek túlélő. Egy másik rokonunk, akit régen, egy sötét korban a húsáért tenyésztettek… — Istenem! — vett egy mély lélegzetet Whitbread. — De ti már nem tennétek semmi ilyesmit. — Ó, dehogy! — Akkor miért hoztad szóba? — Egy puszta statisztikai tény, egy véletlen egybeesés, amit talán érdekesnek találsz. A bolygón minden állatkertben van legalább egypár Hús. A csordáik pedig egyre nagyobbak lesznek… — Az isten szerelmére! Te sohasem tudsz másra gondolni, csak a következő összeomlásra?

— Nem. A Murcheson Szeme már rég eltűnt. A keleti égboltot most vérvörösre festette a felkelő nap, ami még mindig megijesztette Whitbreadet. A vörös napfelkelték ritkák a lakható világokon. Átrepültek egy sor sziget felett. Előttük, 60

nyugaton, ahol még mindig az éjszaka uralkodott, fények ragyogtak. A város mintha ezer egymás mellé rakott Spártából állt volna. Mindenfelé a szántóföldek sötét foltjai terpeszkedtek. Az emberek világain parkok lettek volna. Itt tiltott területek voltak, amiket torz démonok őriztek. Whitbread ásított egyet és ránézett a mellette ülő idegenre. — Azt hiszem, tegnap éjjel egyszer testvérnek szólítottalak. — Tudom. Nővért akartál mondani. A nem nekünk is nagyon fontos. Élet-halál kérdése. — Nem vagyok benne biztos, hogy úgy értettem. Barátot akartam mondani — felelte Whitbread esetlenül. — A Fjunk(csett) szorosabb kapcsolatot jelent. De örülök, hogy a barátod lehetek — mondta a szálka. — Semmiért sem adnám azt az élményt, hogy megismerhettelek. A csend kezdett zavaróvá válni. — Felébresztem a többieket — döntötte el Whitbread halkan. A repülőgép hirtelen lesüllyedt és észak felé fordult. Whitbread szálkája lenézett a városra, majd a másik oldalra, hogy biztos legyen a nap helyzetében, és ismét le. Felállt, előrement a pilótafülkébe és csiripelni kezdett. Charlie válaszolt, s ismét trillázni kezdtek. — Horst — emelte fel a hangját Whitbread. — Mr. Staley. Ébresztő! Horst Staley pár órával korábban kényszerítette magát, hogy elaludjon. Ennek köszönhetően még most is szobormerev volt, és szorosan markolta az ölében heverő rakétavetőt. — Mi van? — Nem tudom. Irányt változtattunk, most meg… hallgasd csak — intett Whitbread a pilótafülke felé. A szálkák még mindig csiripeltek. A hangjuk egyre erősebb lett.

61

5 A végső megoldás — Elkezdődött — jelentette be Whitbread szálkája, mikor visszatért az üléséhez. A hangja már nem úgy csengett, mint a Whitbreadé. Hanem mint egy idegené. — A háború. — Ki kezdte? — követelte Staley. — A Mesterem és Péter király. A többiek még nem szálltak be, de ez csak idő kérdése. — Miattunk háborúznak? — kérdezte Whitbread hitetlenkedve. A legszívesebben elsírta volna magát. A Fjunk(csett)je átalakulását már nem bírta elviselni. — Amiatt, hogy ki gyakoroljon fennhatóságot fölöttetek — pontosította a szálka. Megrázkódott, ellazult és hirtelen ismét Whitbread hangján szólaltak meg a félig mosolygó idegen ajkak. — Még nem olyan szörnyű a helyzet. Csak Harcosok, kisebb rajtaütések. Mindketten meg akarják mutatni a másiknak, mire lennének képesek, de nem akarnak elpusztítani semmi valódi értéket. A többi döntéshozó erős nyomást fog gyakorolni, hogy ez így is maradjon. Nem szeretnének részt venni a hanyatlásban. — Jézusom! — suttogta Whitbread. Nyelt egy nagyot. — De… Örülök, hogy újra köztünk vagy, testvér. — És ez most mit jelent a mi szempontunkból? — kérdezte Staley. — Hová megyünk? — Egy semleges helyre. A Kastélyba. — A Kastélyba? — kiáltotta Horst. — Hiszen az a Mestered birtokán van! — A keze ismét nagyon közel került a pisztolyához.

62

— Nem. Azt hiszed, a többiek hagyták volna, hogy ennyire a hatalmába kerüljetek? A Közvetítők, akikkel találkoztatok, mind az én klánomba tartoztak, de maga a Kastély egy terméketlen döntéshozóé. Egy Őrzőé. — És mihez kezdünk majd, ha odaértünk? — nézett rá Staley bizalmatlanul. A szálka vállat vont. — Várunk. Megvárjuk, ki győz. Ha Péter király, akkor ő visszaküld benneteket a Leninre. Ez a háború talán meggyőzi a Birodalmat arról, hogy jobb, ha békén hagy minket. Talán még segíteni is tudtok nekünk. — A szálka megvetően legyintett. — Segíteni. Már én is kezdek Őrült Eddie lenni. A Ciklusok soha nem érnek véget. — Várunk? — morogta Staley. — Én ugyan nem, a fenébe is! Hol van ez a te Mestered? — Nem! — kiáltotta a szálka. — Horst, ilyesmiben nem tudok segíteni neked! Egyébként sem jutnál át a Harcosokon. Ők jók, Horst, jobbak, mint a gárdistáitok; és mik vagytok ti? Három fiatal tiszt, átkozottul kevés tapasztalattal és néhány múzeumba való fegyverrel. Staley kinézett az ablakon. Kastélyváros előttük terült el. Látta az úrrepülőteret, egyet a számtalan sík mező közül, de az egyetlen szürkét, nem zöldet. Mögötte ott állt a Kastély, az erkélyes tornyával. Akármilyen kicsi is volt, kirítt a végtelen város indusztriális rondaságából. A csomagjaikban vannak kommunikációs eszközök. Mikor Renner és a többiek felmentek, a vitorlamester a jegyzeteiken és a felvételeiken kívül mindent ott hagyott a Kastélyban. Nem mondta, miért, de mindnyájan tudták: azt akarta elhitetni a szálkákkal, hogy még visszatérnek. Talán még egy jó adót is sikerülhet összerakniuk. Egy olyat, amivel elérhetik a Lenint. — Le tudunk szállni az utcán? — kérdezte Staley. — Az utcán? — pislogott a szálka. — Miért ne? Ha Charlie beleegyezik. Ez az ő gépe. — Whitbread szálkája 63

feltrillázott. A pilótafülkéből zümmögés és csettintés hallatszott válaszul. — Biztos vagy benne, hogy a Kastély biztonságos? — érdeklődött Horst. — Whitbread, te megbízol a szálkákban? — Ebben igen. De lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok, Ho… Mr. Staley. Ebben a kérdésben önnek kell döntenie, uram. — Charlie azt mondja, hogy a Kastély üres, és a városba még most sem léphetnek be Harcosok — közölte velük Whitbread szálkája. — Azt is mondta, hogy Péter király győzelemre áll, de hát csak a saját oldala jelentéseit hallgatja. — Leszáll akkor a Kastély mellett? — kérdezte Staley. — Miért ne? De először rá kell döngetnünk az utcára, hogy a barnák felfelé is figyeljenek. — A szálka ismét csicsergett egyet. A motorok dübörgése suttogássá szelídült. A szárnyak újra kitárultak, és a repülő lejjebb ereszkedett. Szinte függőlegesen zuhantak, csak a végén kapta fel a gépet a pilóta. Elhúztak a Kastély mellett, s vethettek egy pillantást az erkélyekre. Odalent hömpölyögtek a kocsik, és Staley meglátott egy fehéret a Kastéllyal szemközti járdán. A Mester gyorsan beiszkolt egy épületbe. — Nincsenek démonok — állapította meg Horst. — Lát valaki Harcosokat? — Nem. Nem. Én sem. A repülő lelassult és két méterrel a talaj felett egyenesbe állt. Úgy lebegtek a Kastély felé, mint egy sirály a hullámok fölött. Staley odagyökerezett az ablak elé és várt. A feléjük tartó autók kikerülték őket. Neki fognak menni a Kastélynak, jött rá. A barna ugyanúgy akar bejutni az épületbe, mint ők a kutterrel a MacArthurba?

64

A gép hirtelen zökkent egyet, nekifeszült a fékjeinek és a fékezőrakétáknak. Pontosan a Kastély fala mellett értek talajt. — Tessék, cseréljünk, Potter — vette át Staley a röntgenlézert. — Most pedig kifelé. — Az ajtó neki nem működött, úgyhogy odaintette a szálkát. Az szélesre tárta az ajtót. A szárny vége és a fal között két méter lehetett, azaz összesen huszonöt métert kellett megtenniük a nyílt terepen. A repülő másik szárnya valahogy összecsukódott. A szálka kiugrott az úttestre. Az emberek után vetették magukat. Whitbread a bal kezében a mágikus kardot szorongatta. Az ajtó talán be van zárva, de ennek akkor sem állhat ellen. Az ajtó be volt zárva. Whitbread megemelte a kardot, hogy átvágja, de a szálkája leintette. Szemügyre vette az ajtóba süllyesztett két kis korongot, megfogta őket a jobb kezeivel, és miközben benyomta őket, meghúzott egy kart a baljával. Az ajtó simán kinyílt. — Arra tervezték, hogy kívül tartsa az embereket — közölte a szálka. Az előcsarnok üresen tátongott. — Nem lehet valahogy eltorlaszolni a bejáratot? — kérdezte Staley. A szavai visszhangot vertek, s csak most vette észre, hogy a bútorok eltűntek a helyiségből. Mikor nem kapott választ, Staley odaadta Potternek a röntgen-lézert. — Itt őrködj. A szálkák majd megmondják, hogy aki be akar jönni, az ellenség-e. Whitbread, te velem jössz. — Megfordult és futva elindult a lépcső felé. Whitbread vonakodva követte. Horst sebesen szedte a lábát, Whitbread lihegve ért fel arra a szintre, ahol a szobáik voltak. — Mi kifogásod van a lift ellen? — követelte Jonathon. — Uram? Staley nem felelt. Renner szobájának az ajtaja nyitva állt. Horst berontott rajta. — A fenébe! — Mi a baj? — lihegte Whitbread. Belépett a társa után. 65

A szoba üres volt. Még az ágyakat is elvitték. Renner holmija szőrén-szálán eltűnt. — Azt reméltem, találunk valamit, amivel elérhetjük a Lenint — morogta Staley. — Segíts keresni. Talán az épületben tárolják a dolgainkat. Hosszasan kutattak, de semmit sem találtak. Minden emeleten ugyanaz fogadta őket: mindent elvittek. A Kastély üresen tátongott. Visszamentek a földszintre, az előcsarnokba. — Egyedül vagyunk? — kérdezte Gavin Potter. — Aha — felelte Staley. — És átkozottul hamar éhen fogunk pusztulni, ha megérjük. Az épületet teljesen kipucolták. A két szálka vállat vont. — Ez egy kicsit meglep — közölte a Whitbreadé. Egy pillanatig a társával csicsergett. — Ő sem tudja, miért. Úgy tűnik, többé nem szándékoztak használni ezt a helyet… — Mindegy, most már pontosan tudják, hol vagyunk — morogta Staley. Levette az övéről a sisakját és rácsatlakoztatta a rádiójára. Aztán a fejére húzta a sisakot. — Lenin, itt Staley. Lenin, Lenin, Lenin, itt Staley kadét. Vétel. — Mr. Staley, hol a pokolban van? — Blaine kapitány volt az. — Kapitány! Köszönöm, istenem! Kapitány, itt vagyunk a… Egy pillanat, uram. — A szálkák megint egymás közt vitatkoztak, aztán a Whitbreadé próbált mondani valamit, de Staley nem hallotta. Az viszont megütötte a fülét, hogy egy szálka Whitbread hangján beszél. — Blaine kapitány, uram. Honnan szerzi az Irish Mistjét? Vétel. — Staley, fejezze be a komédiázást és jelentsen! Vétel. — Sajnálom, uram. Tényleg tudnom kell. Majd megérti, miért kérdezem. Honnan szerzi az Irish Mistjét? Vétel. — Staley! Kezdenek fárasztani a hülye viccei!

66

— Ez nem a kapitány — vette le Horst a sisakot. — Csak egy szálka, aki a kapitány hangján beszél. Közületek való? — kérdezte Whitbread szálkáját. — Valószínűleg. Gyermeteg trükk volt. A Fjunk(csett)ednek több esze is lehetne. Ami azt jelenti, hogy nem túl jól működik együtt a Mesteremmel. — Ezt a helyet lehetetlen tartani — állapította meg Staley. Körülnézett az előcsarnokban. Körülbelül tízszer harminc méteres lehetett, és egyetlen bútordarab sem állt benne. Még a falakat díszítő festményeket és kárpitokat is leszedték. — Felmegyünk — döntötte el Horst. — Ott jobbak lesznek az esélyeink. — Felvezette őket a lakosztályok szintjére, ahol is az előtér végében helyezkedtek el, ahonnan tűz alatt tarthatták a liftet és a lépcsőt. — És most? — kérdezte Whitbread. — Várunk — felelte a két szálka egyszerre. Egy hosszú óra telt el így. A forgalom zaja elhalt. Eltartott egy darabig, míg észrevették, de aztán nyilvánvalóvá vált. Semmi sem mozdult odakint. — Megnézem, mi történt — állt fel Staley. Bement egy szobába és óvatosan kikukucskált az ablakon. Mélyen a helyiségben állt meg, hogy ne vehessék észre lentről. Odalent démonok nyüzsögtek. Kacsázva, szökellve szaladtak előre, majd hirtelen felemelték a fegyvereiket és tüzet nyitottak az utca hosszában. Horst arrébb fordult és meglátott egy másik, fedezéket kereső csoportot; a jó egyharmaduk holtan maradt a betonon. A küzdelem hangjai beszűrődtek az épületbe. — Mi az, Horst? — kiáltotta Whitbread. — Mintha lövéseket hallottam volna. — Lövéseket hallottál. Kétcsapatnyi Harcos küzd egymás ellen. Miattunk?

67

— Bizonyára — felelte Whitbread szálkája. — Tudjátok, mit jelent ez, ugye? — A hangja lemondóan csengett. — Azt jelenti, hogy az emberek nem jönnek vissza — folytatta, mikor nem kapott választ. — Elmentek. — Nem hiszem el! — üvöltött fel Staley. — Az admirális nem hagyna itt minket! Az egész átkozott bolygót… — Nem, Horst, nem tenné meg — hűtötte le Whitbread. — Te is tudod, milyen parancsokat kapott. Horst megrázta a fejét, de tudta, hogy Whitbreadnek igaza van. — Whitbread szálkája! — kiáltotta. — Gyere ide, és mondd meg, melyik oldal kié! — Nem. — Hogy érted azt, hogy nem? — meredt rá Horst. — Tudnom kell, kire lőjek! — Nem akarom, hogy lelőjenek. Whitbread szálkája gyáva! — Engem sem lőttek le, nem? Csak ne állj közvetlenül az ablakba. — Horst, ha csak az orrodat is kidugod, bármelyik Harcos leszedi — hallotta Whitbread hangját. — Most még élve akarnak titeket. A tüzérséget nem vetették még be, ugyebár. Engem viszont lelőnének. — Rendben van. Charlie, gyere ide és… — Nem. Horst már nem is káromkodott. Nem gyávák, csak barnafehérek. A saját szálkája vajon odament volna? A démonok már mind fedezéket találtak: parkoló vagy otthagyott autókat, kapualjakat, az épületek mellett futó csővezetékeket. A házi legyek szemkápráztató sebességével szökelltek egyikből a másikba. És mégis, akárhányszor elsütötte a fegyverét egy Harcos, egy másik meghalt. Nem volt olyan komoly lövöldözés, ennek ellenére a lent lévők kétharmada már holtan feküdt. Whitbread szálkája nem túlzott a képességeiket illetően. Embertelenül pontosan céloztak. 68

Szinte majdnem pont Horst ablaka alatt egy halott Harcos feküdt ellőtt jobb karokkal. Egy élő egy pillanatnyi csendre várt, aztán hirtelen előreszökkent egy másik fedezék felé — és a halott életre kelt. Aztán túl gyorsan követték egymást az események: a fegyver messzire repült, a két Harcos egymásba gabalyodott, mint két láncfűrész, majd szétváltak. Két rángatózó, vérző bábu maradt csak belőlük. Odalent megcsikordult valami. A lépcső felől zajok érkeztek. Paták csattogtak a márvány lépcsőfokokon. A szálkák csiripelni kezdtek. Charlie hangosan fütyült egyet, majd még egyet. Lentről válaszolt neki valaki, aztán felcsendült David Hardy tökéletes angolja. — Adjátok meg magatokat! Nem esik bántódásotok. — Mi veszítettünk — állapította meg Charlie. — A Mesterem katonái. Most mihez kezdesz, Horst? Staley válaszul lekuporodott a sarokba, és a lépcső felé irányította a röntgen-lézert. Hevesen integetett a másik két kadétnak, hogy húzódjanak fedezékbe. Egy fehér és barna szálka fordult be a sarkon és állt meg az előtérben. A hangja Hardy kápláné volt, a modorosságát azonban nem vette át. Csak a tökéletes angolságot és a zengő tónust. A Közvetítő fegyvertelen volt. — Ugyan, térjetek már észhez. A hajótok elment. A tisztjeitek halottnak hisznek benneteket. Semmi okunk sincs bántani titeket. Ne ölessétek meg a barátaitokat a semmiért. Gyertek ki, és fogadjátok el a barátságunkat. — Menj a pokolba! — Mit nyersz ezzel? — kérdezte a szálka. — Nem akarunk ártani nektek… Lentről lövéseket hallottak. A durranások visszhangozva járták be a Kastély üres szobáit és folyosóit. A Hardy hangján beszélő Közvetítő füttyögött és csettegett valamit a többi szálkának.

69

— Mit mond? — követelte Staley. Körülnézett: Whitbread szálkája dermedten kuporgott a fal mellett. — Jézusom, most mi lesz? — Hagyd békén! — kiáltott rá Whitbread. Odarohant a szálkához és átölelte a vállát. — Most mit csináljunk? A küzdelem hangjai egyre közelebb értek, és egyszer csak két démon volt az előtérben. Staley célzott és egy sima mozdulattal leszedte az egyik harcost. Aztán a másik felé kezdte lendíteni a fegyvert. A démon tüzet nyitott, és Staley nekirepült a falnak. Újabb démonok özönlöttek az előtérbe, és a sortűz egy pillanatra állva tartotta a kadétot. A testét mintha egy sárkány rágta volna meg, mire a padlóra zuhant. Mozdulatlanul fekve maradt. Potter elsütötte a rakétavetőt. A lövedék a helyiség másik végében robbant fel. A falak egy része leomlott, s a lehulló törmelék részben beborította a Közvetítőt és a Harcosokat. — Nekem úgy tűnik, mindegy, ki győz odalent, mindenképpen többet tudunk a Langston-erőtérről, mint amennyi biztonságos lenne — mondta Potter lassan. — Mit gondol, Mr. Whitbread? Most már ön a parancsnok, uram. Jonathon felrázódott töprengéséből. A szálkája még mindig mereven, mozdulatlanul kuporgott… Potter előhúzta a pisztolyát és várt. Odakintről kaparászó hangokat hallottak. A küzdelem zajai elhaltak. — A barátodnak igaza van, testvér — szólalt meg Whitbreadszálkája. Rápillantott Hardy Fjunk(csett)jének mozdulatlantestére. — Ő is testvér volt… Potter felsikoltott. Whitbread megpördült. Gavin hitetlenkedő tekintettel állt, a pisztolya eltűnt, a karjacsuklótól könyökig szétzúzódott. Fájdalmas tekintettel nézett Whitbreadre. — Az egyik halott hozzám vágott egy követ. Az előtérben újabb Harcosok és egy másik Közvetítő tűnt fel. Lassan közeledtek. 70

Whitbread megsuhintotta a mágikus kardot, ami átvágta a követ és a fémet. A penge fonák ívben emelkedett fel és átvágta Potter nyakát — a Potterét, akinek a vallása tiltotta az öngyilkosságot, mint ahogy a Whitbreadé is. Lángok csaptak fel előtte, miközben a saját torka felé lendítette a fegyvert, és két buzogány sújtott le a vállára. Jonathon Whitbread elzuhant és nem mozdult többé. Először nem nyúltak hozzá, csak a fegyvereit csatolták le az övéről. Egy Doktorra vártak miközben a többiek Péter király támadó erőit tartóztatták fel. Egy Közvetítő sebesen mondott valamit Charlienak és átnyújtott neki egy kommunikátort — már nem volt miért harcolni. Whitbread szálkája a Fjunk(csett)je mellett maradt. A Doktor megtapogatta Whitbread vállait. Még sohasem nyílt alkalma felboncolni egy embert, de mindent tudott az emberi anatómiáról, amit csak egy szálka tudhatott, a kezei pedig tökéletesen alkalmasak voltak rá, hogy teljesítsék az ezernyi Cikluson keresztül csiszolódott ösztönök parancsait. Az ujjai finoman megérintették a porrá zúzódott vállízületeket, a szeme észrevette, hogy nincs kiömlött vér. A kezei megtapogatták a gerincet, ezt a csodálatos szervet, amit eddig csak modellekről ismert. A törékeny nyakcsigolya elroppant. — Nagy sebességű lövedékek — zümmögte a Doktor a mellette várakozó Közvetítőnek. — A becsapódás szétzúzta a gerinchúrt. Ez a lény halott. A Doktor és két barna eszeveszetten igyekezett egy vérpumpát összeállítani az agy számára. Hiába igyekeztek. A Doktor és a Mérnökök között túl lassú volt a kommunikáció, a test túl idegen volt, és túl kevés felszerelés érkezett oda időben. A holttestet és Whitbread szálkáját a Mesterük irányítása alatt álló űrrepülőtérre vitték. Charlie visszatért Péter királyhoz, most, hogy a háború véget ért. Ki kellett fizetni 71

néhány számlát, el kellett takarítani a romokat, minden kárt szenvedett Mestert ki kellett engesztelni; mikor megint eljönnek az embereli egységnek kell lenni a szálkák között. A Mester sohasem tudta meg, és fehér lányai sem gyanították. De a többi lánya, a barna és fehér Közvetítők között az a mendemonda járta, hogy az egyik nővérük megtette azt, amit még egyetlen Közvetítő sem a számtalan Ciklus alatt. Mikor a Harcosok a különös ember felé vetették magukat, Whitbread szálkája megérintette őt, de nem a szelíd jobb kezeivel, hanem az erős ballal. Az engedetlensége miatt kivégezték; és egyedül halt meg. A nővérei nem gyűlölték, de nem tudták rászánni magukat, hogy szóba álljanak valakivel, aki megölte a saját Fjunk(csett)jét.

72

6 Az indulás — A csónakok továbbra sem bukkantak rá a kadétok nyomaira, admirális. — Mihajlov kapitány hangja egyszerre volt bocsánatkérő és védekező; nem sok tiszt szeretett kudarcról jelentést tenni Kutuzovnak. A szakállas admirális rezzenéstelen arccal ült parancsnoki ülésében a Lenin hídján. Felemelt egy pohár teát és belekortyolt. Mindössze egy mordulással nyugtázta a hírt. Kutuzov odafordult a törzse üléseiben köréje csoportosult férfiak felé. Rod Blaine még mindig az első tiszt helyén ült; magasabb rangban állt, mint Borman parancsnok, Kutuzov pedig kínosan ügyelt az ilyen részletekre. — Nyolc tudós — kezdte az admirális. — Nyolc tudós, öt tiszt, tizennégy közlegény és gárdista. Mindet a szálkák ölték meg. — A szálkák! — fordult az ülésével Kutuzov felé dr. Horváth. — Admirális, ezek az emberek szinte mind a MacArthur fedélzetén tartózkodtak, mikor maga megsemmisítette a hajót. Néhányan talán még éltek. Ami pedig a kadétokat illeti, ha olyan bolondok voltak, hogy megpróbáltak leszállni a mentőkapszulákkal… — Elakadt a hangja, mikor észrevette Rod rámeredő, halott tekintetét. — Bocsánat, kapitány. Nem úgy értettem. Igazán sajnálom. Én is kedveltem azokat a fiúkat. De nem hibáztathatják a szálkákat a történtekért! Megpróbáltak segíteni, és még annyi mindent tehetnek értünk… Admirális, mikor térhetünk vissza a hajójukra?

73

— Hah! — A Kutuzovból feltörő hang akár nevetés is lehetett volna. — Doktor, amint visszatértek a csónakjaim, indulunk haza. Azt hittem, ezt elég világosan megmondtam. A miniszter szorosan összeszorította az ajkait. — Bíztam benne, hogy visszatért a józan esze — horkant fel hidegen. — Admirális, épp most dönti romba az emberiség legszebb reményeit. A technológia, amit megvehetünk — amit nekünk adnak! —, nagyságrendekkel afölött áll, amit évszázadok alatt létre tudnánk hozni. A szálkák hatalmas költségekbe verték magukat, hogy illően fogadhassanak minket. Biztosra veszem, hogy segítettek volna, ha maga nem tiltja meg, hogy beszéljünk nekik a szökött apróságokról. De magának meg kellett őriznie az átkozott titkait — és a hülye idegengyűlölete miatt elvesztettük a kutatóhajót és a legtöbb műszerünket. Most pedig azzal ingerli őket, hogy hazamegy, mikor további megbeszéléseket terveznek… Istenemre, ember, ha tényleg háborúznának, akkor ennél semmi sem provokálhatná jobban őket! — Befejezte? — kérdezte Kutuzov megvetően. — Egyelőre igen. De csak várja meg, míg visszaérünk! Kutuzov megnyomott egy gombot az ülése karfáján. — Mihajlov kapitány, készüljön fel az Alderson belépési pont megközelítésére. Egy-másfél gravitáció, kapitány. — Igenis, uram. — Ezek szerint feltett szándéka, hogy továbbra is őrültként viselkedjen — tiltakozott Horváth. — Blaine, maga nem tudná meggyőzni? — Feltett szándékom, hogy végrehajtom a parancsaimat, doktor — szögezte le Kutuzov. Ha jelentettek is számára valamit Horváth fenyegetései, nem mutatta. Az admirális odafordult Rodhoz. — Kapitány, szívesen meghallgatom a tanácsát. Azonban semmi olyasmit nem teszek, ami veszélybe sodorja a hajót, és nem engedélyezhetek további

74

személyes kontaktust a szálkákkal. Van valami javaslata, Lord Blaine kapitány? Rod érdeklődés nélkül hallgatta végig a beszélgetést, a gondolatai zavarosan kavarogtak. Mit tehettem volna? — tette fel magának újra és újra a kérdést. Semmi más nem érdekelte. Persze, az admirális a tanácsát kéri, de ez puszta udvariasság. Rodnak nem voltak parancsai és nem voltak kötelességei. A hajóját elvesztette, a karrierjének vége… De az önsajnálat sem vezetett sehová. — Véleményem szerint, uram, meg kell próbálnunk megőrizni a szálkák barátságát. Nem nekünk kellene meghoznunk a Kormány döntéseit… — Azt akarja mondani, hogy én ezt teszem? — kérdezte Kutuzov. — Nem, uram. De nagyon valószínű, hogy a Birodalom kereskedni akar a szálkákkal. És ahogy arra dr. Horváth rámutatott, semmilyen ellenséges lépést nem tettek eddig. — És a kadétjai? — Nem tudom, uram — nyelt egy nagyot Rod. — Lehet, hogy Potter vagy Whitbread elveszítette az uralmát a kapszulája felett, és Staley megpróbálta kimenteni. Rávallana… — Három mentőkapszula, kapitány — ráncolta a homlokát az admirális. — Mind a három megpróbál leszállni, és mind a három elég. — Szemügyre vette a körülötte lévő képernyőket. A Lenin hangárjába épp egy csónakot húztak be, ahol aztán a gárdisták mérges gázzal árasztották el. Az ő zászlóshajóján aztán nem szabadul el egyetlen idegen sem! — Mit szeretne mondani a szálkáknak, doktor? — Nem azt fogom mondani nekik, amit szeretnék, admirális — felelte Horváth csípősen. — Maradok a maga meséjénél a járványról. Hiszen majdnem igaz is. Az apróságok járványa. Azonban, admirális, fenn kell tartanunk a lehetőségét egy visszatérő expedíciónak. 75

— Tudni fogják, hogy hazudik nekik — jegyezte meg Kutuzov kifejezéstelen hangon. — Blaine, maga mit gondol erről? Jó az, ha a szálkák olyan magyarázatokat hallanak, amiket nem hisznek el? A fenébe, hát nem tudja, hogy nem akarok a szálkákra gondolni? És másra sem. Mi haszna a tanácsaimnak? Egy olyan ember tanácsainak, aki elveszítette a hajóját… — Admirális, nem tudom, milyen kárunk származhatna abból, ha megengedné Horváth miniszternek, hogy beszéljen a szálkákkal — hangsúlyozta Rod a "minisztert". Horváth nemcsak magas rangú miniszter, a Tanács tagja, hanem befolyásos kapcsolatai vannak a Humanitáriánus Ligánál és a Birodalmi Kereskedők Szövetségénél is. Ez a kombináció pedig majdnem annyit nyom a latban, mint a Flotta. — Valakinek, mindegy, hogy kinek, beszélni kell velük. Egyikünk sem tudja becsapni a Fjunk(csett)jét. — Rendben van. Da. Mihajlov kapitány, kérem, hívassa fel a kommunikációsokkal a szálkák hajóját. Dr. Horváth fog beszélni velük. A képernyőkön feltűnt egy barna és fehér, mosolygó arc. Rod elfintorodott, aztán gyorsan felnézett, hogy meggyőződjön róla: az ő arcát nem közvetítik. — Fjunk(csett) — nézett a szálka Horváthra. — Ah! Reméltem, hogy veled beszélhetek. Mi most elmegyünk. El kell mennünk. A szálka arckifejezése nem változott. — Ez elég egyértelműnek tűnt, és mélyen le vagyunk sújtva, Anthony. Még annyi mindenről kellene tárgyalnunk: kereskedelmi egyezmények, bázisok bérlése a Birodalomban… — Igen, tudom, de egyszerűen nincs felhatalmazásunk rá, hogy szerződéseket vagy kereskedelmi megállapodásokat írjunk alá! — tiltakozott Horváth. — Nagyon sok mindent elértünk, de most mennünk kell. A MacArthuron járvány tört ki, amivel az orvosaink nem boldogultak, és nem 76

ismerjük sem a fertőzés centrumát, sem a hordozóját. És mivel csak ezzel a hajóval juthatunk haza, az ad… a döntéshozóink úgy gondolják, jobb, ha elindulunk, amíg még van egy teljes asztrogációs legénységünk. De vissza fogunk jönni! — Te magad is? — kérdezte a szálka. — Ha lehetséges. Szeretnék. — Ezt legalább könnyű szívvel mondhatta. — Örömmel látunk. Minden embert örömmel látunk. Komoly reményeket fűzünk a két faj közötti kereskedelemhez, Anthony. Nagyon sok mindent tanulhatunk egymástól. És ajándékokat is hoztunk — nem tudnátok felvenni őket a hajótokra? — Hát, köszönjük… én nem is tudom… — pillantott Horváth Kutuzovra. Az admirális a felrobbanás határán állt. Hevesen megrázta a fejét. — Nem lenne okos dolog — felelte Horváth szomorúan. — Amíg nem tudjuk, mi okozta a járványt, jobb lesz, ha nem kerülünk semmi új dolog közelébe. Nagyon sajnálom. — Én is, Anthony. Észrevettük, hogy a mérnökeitek… hogy is mondjam finoman? Bizonyos tekintetben nem olyan fejlettek, mint a mieink. Fogalmazzunk úgy, hogy nem elég specializáltak. Arra gondoltunk, hogy ezt talán orvosolhatjuk valamennyire az ajándékainkkal. — Én… bocsáss meg egy pillanatra. — Horváth lekapcsolta a hangot és odafordult Kutuzovhoz. — Admirális, nem mondhatunk nemet egy ilyen ajánlatra! Talán ez a legfontosabb esemény a Birodalom történetében! Az admirális lassan bólintott. Sötét szemei összeszűkültek. — Mint ahogy talán a Langston-erőtér és az Alderson-hajtómű birtokában lévő szálkák jelenthetik a legnagyobb fenyegetést az emberiség történetében, Horváth miniszter úr.

77

— Ezt én is tudom! — csattant fel Horváth. Visszakapcsolta a hangot. — Attól tartok… — Anthony, nem tudnátok legalább megnézni az ajándékainkat? — vágott a szavába a szálka. — Lefényképezhetitek őket, eleget megtudhattuk róluk ahhoz, hogy később magatok is előállítsátok őket. Ez biztosan nem jelentene veszélyt azokra, akik jártak a bolygón. Horváth fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Meg kell szereznie azokat az ajándékokat. Lekapcsolta a hangot és halványan rámosolygott az admirálisra. — Maga is tudja, hogy igaza van. Nem rakhatnánk be őket a kutterbe? Kutuzov mintha savanyú tejbe kóstolt volna. Aztán bólintott. Horváth megkönnyebbülve fordult vissza a szálkához. — Köszönjük. Ha el tudnátok helyezni az ajándékokat a kutterben, akkor, miközben távolodunk, megvizsgálnánk őket. Az Őrült Eddie-pontnál, két és fél hét múlva aztán felszedhetnétek az ajándékokat és a kuttert, a mi ajándékunkat is. — Kitűnő — felelte a szálka melegen. — A kutterre azonban nem lesz szükség. Az egyik ajándékunk egy űrhajó, aminek a vezérlését az emberi kezeknek és gondolkodásmódnak megfelelően alakítottuk ki. A többi a fedélzetén lesz. Kutuzov meglepettnek tűnt és gyorsan bólintott. Horváth magában elmosolyodott. — Ez csodálatos. Mikor visszatérünk, mi is elhozzuk az ajándékainkat. Nagyon sokat, hálából a kedvességetekért… Kutuzov admirális mondott valamit. Horváth arrébb hajolt a képernyőtől, hogy hallja. — Kérdezze meg a kadétokról — sziszegte az admirális. Horváth nyelt egy nagyot. — Nem érkezett semmi hír a kadétjainkról? — Hogy érkezhetett volna, Anthony? — kérdezett vissza a szálka fájdalmas hangon. — Meghaltak, miközben 78

megpróbáltak leszállni. A járműveik teljesen elégtek. Elküldtük a felvételeket, nem kaptátok meg őket? — Ööö… én még nem láttam őket — felelte Horváth. Ami igaz volt ugyan, de ettől még nem lehetett könnyebben kimondani. Az átkozott admirális semmit sem hitt el! Azt hiszi, hogy elfogták a fiúkat és valahol kínozzák őket? — Elnézést. Parancsot kaptam, hogy kérdezzem meg. — Megértjük. Az emberek nagyon aggódnak a fiatal döntéshozóikért. Akárcsak a szálkák. Sok közös vonás van a fajainkban. Örülök, hogy sikerült még egyszer beszélnünk, Anthony. Reméljük, hamarosan visszatértek. A híd konzoljain felvillant egy figyelmeztető jelzés. Kutuzov admirális a szemöldökét ráncolva figyelt valakire, akit Horváth nem hallott. Ezzel egy időben egy hangszóró is megszólalt a kormányosállásban. — Csónakok a hangárban. A hajó indulásra kész. A szálka nyilván hallotta a bejelentést. — Az ajándék hajó gond nélkül utolér titeket, feltéve, hogy nem gyorsultok jobban… — elhallgatott, valaki másra figyelt — …három gnél, a ti értéketekkel számolva. Horváth kérdően nézett az admirálisra. Kutuzov arca elsötétült, láthatólag kitörni készült belőle valami. De aztán csak odabólintott Horváthnak. — Másfél g-vel fogunk haladni — közölte Horváth. — Az ajándékaink öt óra múlva ott lesznek — ígérte a szálka. A képernyők felvillantak, a Horváthé viszont elsötétült. Kutuzov admirális hangja reccsent a fülébe. — Most jelentették, hogy egy hajó indult el a Szálka Egyről és egy egész hét tized g-vel gyorsulva az Alderson-pont felé tart. Az két szálka g. Kérjen magyarázatot arra, hogy mit csinál az a hajó. Az admirális nyugodtan, de ellentmondást nem tűrő hangnemben beszélt.

79

Horváth nyelt egyet és visszafordult a szálkájához. A képernyője ismét életre kelt. Habozva feltette a kérdést, félt, hogy megsérti őket. — Tudtál erről? — kérdezte végül. — Persze — válaszolta a szálka könnyedén. — Bár engem is csak az előbb értesítettek. A Mesterek indították el a Birodalomba delegált követeinket, hogy találkozzanak veletek. Hárman lesznek, és arra kérünk titeket, hogy vigyétek el őket a Birodalom fővárosába, ahol a fajunkat fogják képviselni. Teljes jogkörrel vannak felruházva mindenféle tárgyalás tekintetében. Kutuzov vett egy mély lélegzetet. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban felüvölt, az arca ellilult, de csak nagyon halkan, hogy a szálkák ne hallják, szólalt meg: — Mondja meg nekik, hogy ezen gondolkodnunk kell. Mihajlov kapitány, kezdheti a gyorsulást. — Igenis, uram. — Most indulnunk kell — mondta Horváth a szálkának. — A követek kérdését még meg kell beszélnünk egymás közt. Egy kicsit meglepődtünk… én pedig reméltem, hogy te magad is köztük leszel. Tényleg, tagja a követségnek valamelyikünk Fjunk(csett)je? — Sebesen hadart, mivel mögötte felharsantak a figyelmeztető szirénák. — Lesz időtök megbeszélni a dolgot — nyugtatta meg a szálka. — És nem, egyetlen szálka követ sem azonosulhat egyetlen emberrel sem; mindegyiknek a mi fajunkat kell képviselnie. Őket hármójukat úgy választották ki, hogy minden nézetet képviseljenek, s ha egyhangúlag cselekszenek, a döntésük az egész fajra nézve kötelező érvényű. Tekintettel a járványveszélyre, hajlandóak karanténba vonulni, amíg meg nem bizonyosodtok róla, hogy nem jelentenek veszélyt az egészségetekre… — A Leninen felbődült egy mély kürt. — Isten veled, Anthony. Isten veletek. És a mihamarabbi visszatérésre!

80

Megszólaltak az utolsó figyelmeztetések, és a Lenin előreszökkent. Horváth a sötét képernyőre meredt, miközben mögötte a többiek döbbenten beszélgetni kezdtek.

81

7 A búcsú Ő Császári Felsége President osztályú csatahajóját, a Lenint zsúfolásig, sőt azon is túl megtöltötték a MacArthur tudósai és katonái. Az űrhajósok váltásonként osztoztak a függőágyakon. A gárdisták a folyosókon aludtak, a tisztek hárman-négyen aludtak az egyszemélyes fülkékben. A MacArthurról kimentett szálka tárgyakat a hangárfedélzeten őrizték. Kutuzov ragaszkodott hozzá, hogy folyamatosan vákuum alatt tartsák őket. Az állandó őrség mellett rendszeresen meg is vizsgálták a szerzeményeket. Egyetlen hely sem akadt, ahol a hajó legénysége összegyűlhetett volna. De ha lett is volna egy gyülekezőhely, akkor sem használták volna. A Lenin harckészültségben maradt, míg el nem hagyta a Szálka rendszert. Még a David Hardy és a Lenin káplánja, George Alexis által levezetett halotti szertartások sem képeztek kivételt, pedig a hagyományok szerint ilyenkor összegyűlt az egész hajó legénysége — kivéve a harckészültséget. Miközben felvette a fekete stólát és odafordult a szenteltvíztartóhoz, amit egy közlegény tartott mellette, David Hardy rájött, hogy valószínűleg többször végezte már el így a szertartást, mint közönség előtt. A Leninen végigvisszhangzott egy trombita hangja. — Legénység, pihenj — adta ki az utasítást halkan a fedélzetmester. — Örök nyugalmat adj nékik, ó, Uram — kezdte Hardy érces .hangon. 82

— És fényeskedjék nékik örök világosság — válaszolta Alexis. Azok, akik elég régen léptek be a Flottába ahhoz, hogy a Leninen szolgálhassanak, már mind jól ismerték ezeket a sorokat. — Én vagyok a feltámadás és az élet, mondá az úr. Aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki csak él és hisz bennem, soha meg nem hal. [János 11:25-26] A szertartás tovább folytatódott, a katonák a harcálláspontjaikról felelgettek. A hajón halk mormogás lett úrrá. — És hallék az égből szózatot, amely ezt mondja vala nékem: Írd meg: boldogok a halottak, akik az úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól és az ő cselekedeteik követik őket. [Jelenések 14:13] Megnyugosznak, gondolta Rod. Igen, megnyugosznak a kölykök. Megrázkódott. Rengeteg hajót láttam elpusztulni, és rengeteg katonámat, több száz parszekre az otthonuktól. Ez vajon miért fáj ennyire? Vett egy mély lélegzetet, de a nyomás a mellében cseppet sem enyhült. A Leninen elhalványultak a fények, s a legénység csatlakozott a Flotta kórusának felvételről bejátszott himnuszához: — Embernek romlása, balsors világlása, Dávid királynak szomorúsága, Sybil ragyogása: mennynek és földnek örök bukása… Sybil? — hökkent meg Rod. Istenem, ez aztán tényleg régi lehet. A himnusz tovább folytatódott, s a végén orkánná erősödtek a zengő férfihangok. Hiszek én ebben? — töprengett Rod. Hardy hisz, elég ránézni az arcára. És Kelley is, amint arra vár, hogy kilőhesse bajtársai holttestét a torpedócsöveken. Én miért nem tudok úgy hinni, mint ők? Vagy én is hiszek? Mindig azt hittem, hogy igen, hogy lennie kell valami célnak ebben az

83

univerzumban. Vagy ott van Bury. Nem is az ő vallása, mégis megérinti. Vajon mire gondolhat. Horace Bury meredten bámulta a torpedócsöveket. Négy holttest és egy fej! Egy gárdista feje, amiből a manók trójai falovat csináltak. Bury csak egyszer látta, az űrben pörögve, a pára, a törött üveg és a rugdalózó, rángatózó, haldokló szálkák felhőjén keresztül. Emlékezett a szögletes állkapocsra, a széles, nyitott szájra, a csillogó, halott szemekre. Allah legyen irgalmas hozzájuk, és szálljanak le az Ő légiói a Szálkán… Sally jobban viseli az egészet, mint én, gondolta Rod, pedig ő civil. Mind a ketten szerettük azokat a fiúkat… A többiek miatt miért nem érzek szomorúságot? Öt gárdista halt meg, miközben kihozták a civileket. Nem lenne olyan rossz, ha a kadétok életben maradtak volna. Számítottam veszteségekre, mikor beküldtem a mentőcsapatot a kutterrel. Abban sem voltam biztos, hogy a kölykök kijutnak a MacArthurról. De kijutottak, biztonságba kerültek! — Eltávozott testvéreink lelkeit a Mindenható Istennek ajánljuk, testüket az űr mélye fogadja magába, a feltámadás és örök élet reményében, a mi urunk Jézus Krisztus által, kinek dicsőséges eljövetelekor a sírok megnyílnak és visszaadják halottaikat… Kelley lenyomta a gombokat. Egy halk huss, még egy… három, négy, öt. Csak a négy holttestet és a fejet sikerült megtalálni a huszonhét eltűnt maradványaiból. — Legénység, vigyázz! — Tűz! Erről vajon mit fognak gondolni a szálkák? — töprengett Rod. Három ágyú lőtt a semmire — kivéve az utolsót, ami elpárologtatta az előbb kibocsátott holttesteket. Az admirális ragaszkodott hozzá, és senki sem vitatkozott vele.

84

A kontraalt hangok elhallgattak, ahogy a Lenin és a MacArthur trombitása befejezték a gyászkürtszót. Egy pillanatra az egész hajó megdermedt. — Legénység, oszolj! A tisztek lassan elhagyták a torpedókamrát. A folyosókon felerősödtek a fények, az emberek rohantak vissza a harcálláspontjaikra vagy zsúfolt szállásaikra. Folytatódik a Flotta rutinja, gondolta Rod. A Könyvben a temetések is benne vannak. Mindenhez megalkották a megfelelő szabályt: születés a hajón, regisztrálás; temetés, holttestekkel vagy holttestek nélkül. A kapitányokról is szólt egy, akik elvesztették a hajójukat. A Könyv szerint hadbírósági tárgyalás várt rájuk. — Rod. Várj egy percet. Rod, kérlek! Blaine megtorpant Sally kiáltására. A folyosón álltak, a legénység és a többi tiszt kikerülte őket. Rod szeretett volna csatlakozni hozzájuk, szeretett volna visszatérni kabinjának magányába, ahol senki sem kérdezi meg tőle, mi történt a MacArthuron. De most ott volt Sally, és valami odabent beszélni akart vele, vagy csak közel szeretett volna lenni hozzá… — Rod, dr. Horváth azt mondja, hogy a szálkák követeket küldtek, hogy vegyük fel őket az Őrült Eddie-pontnál, de az admirális nem engedi őket a fedélzetre! Igaz ez? A fenébe! — gondolta Blaine. A szálkák, megint a szálkák… — Igaz. — Azzal elfordult. — Rod, várj! Tennünk kell valamit! Rod, hová mész? — Sally rámeredt a sietős léptekkel távolodó kapitány hátára. Most meg mit csináltam? — töprengett. Blaine ajtaja be volt hajtva, de a falon lévő panel elárulta, hogy a kulcs nincs ráfordítva. Kevin Renner habozott egy pillanatig, aztán bekopogott. Semmi sem történt. Várt egy másodpercet, aztán ismét kopogtatott. — Tessék. 85

Renner kinyitotta az ajtót. Furcsa volt egyenesen besétálni Blaine kabinjába: hiányzott az őrségben álló gárdista és az a rejtélyes aura, ami minden kapitányt körüllengett. — Helló, kapitány. Csatlakozhatok önhöz? — Igen. Kér valamit? — Blaine-t nyilván nem érdekelte a válasz. Nem nézett Rennerre, és Kevin kíváncsi lett volna, mi történne, ha komolyan venné az udvarias kínálást. Kérhetne mondjuk egy italt… Nem. Az idő nem alkalmas a lecsapásra. Még nem. Renner leült és körülnézett. Blaine kabinja nagy volt. Toronyszoba lett volna, ha a Lenint toronnyal építik. A hajón csak négy férfi és egy nő élvezhette a saját kabin kényelmét, de Blaine nem használta ki az értékes teret: úgy nézett ki, mint aki órák óta, talán egyenesen a temetés óta a foteljében ül. Az biztos, hogy nem öltözött át. Mihajlov egyik díszegyenruháját kellett kölcsönkérnie, ami egyáltalán nem áll jól neki. Csendben ültek, Blaine valami belső téridőben, merült el, amiből kirekesztette a vendégét. — Megnéztem, hogy halad Buckman a munkájával — mondta Renner találomra. Valahol csak el kellett kezdenie, és valószínűleg nem a szálkákkal lett volna a legszerencsésebb. — Igazán? És hogyan? — kérdezte Blaine udvariasan. — Nyakatekerten. Azt mondja, be tudja bizonyítani, hogy egy csillag van születőben a Sötét Folt belsejében. Ezer év múlva a saját fényével fog világítani. Bár nekem nem tudta megmutatni a számításait, mert nem értem a matematikáját. — Hm. — És ön hogy van, uram? — Renner nem adta jelét, hogy távozni szeretne. — Élvezi a vakációját? Blaine végre felemelte fáradt szemét. — Kevin, miért próbáltak meg a kölykök leszállni?

86

— Istenem, kapitány, ez egyszerűen hülyeség. Sohasem próbálkoztak volna meg ilyesmivel. — Jézusom, ide-oda csaponganak a gondolatai. Nehezebb lesz boldogulni vele, mint elképzeltem. — Akkor mondja meg nekem, mi történt. Renner zavartan nézett rá, de Blaine láthatólag komolyan beszélt. — Kapitány, a hajó tele volt manókkal — senki sem nézett be mindenhová. Valószínűleg nagyon hamar eljutottak a mentőkapszulákhoz. Ha ön szálka lenne, hogyan alakítana át egy mentőkapszulát? — Tökéletesen. — Blaine majdnem elmosolyodott. — Úgy, hogy még egy halott is elboldoguljon vele. — Nocsak. Kíváncsivá tesz. — Renner vigyorgott, de aztán ismét komolyra fordította a szót. — Nem, én arra gondoltam, hogy lehetséges szituációknak megfelelően alakítanák át. A mélyűrben a kapszula lelassítana és segélykérő jelzéseket sugározna. Egy gázóriás mellett orbitális pályára állna. Mindent automatikusan, ne feledjük, hiszen az utasa sebesült vagy ájult is lehet. Egy lakható világ közelében pedig leszállna. — Micsoda? — ráncolta a homlokát Rod. A szemében felcsillant az élet szikrája. Renner visszatartotta a lélegzetét. — Igen, de mi romlott el, Kevin? Ha a manók piszkálták a kapszulákat, akkor ők jól építették át őket. És mindenképpen lennie kellett valami vezérlőegységnek; arra nem kényszerítettek volna senkit, hogy leszálljon. Renner vállat vont. — Ön talán első pillantásra kiismeri magát egy szálka vezérlőegységen, kapitány? Én nem, és szerintem a kadétok sem. Erre viszont nem gondolhattak a manók, uram, lehet, hogy a kapszulákat nem sikerült befejezniük, vagy megsérültek a tűzharcban. — Lehet… — Nagyon sok minden lehet. Lehet, hogy a manók a saját igényeik szerint építették át őket. Lehet, hogy a kölyköknek 87

úgy kellett bepréselődniük, lehet, hogy egy tucat apró manóülést kellett kicibálniuk, mit tudom én. Nem volt sok idejük — a torpedóknak három perc múlva robbanniuk kellett. — Azok az átkozott torpedók! Biztos egy tucat manó és patkányfarm nyüzsgött bennük. Senki sem nézett bele egyikbe sem. Renner bólintott. — Kinek jutott volna eszébe, hogy megtegye? — Nekem kellett volna gondolnom rá. — Miért? — kérdezte Renner komolyan. — Kapitány, van… — Nem vagyok kapitány. Aha! — gondolta Renner. — Igen, uram. Ettől függetlenül továbbra sincs egyetlen olyan ember sem a Flottánál, aki benézett volna a torpedókba. Senki. Nekem sem jutott eszembe. A Cár elégedett volt a fertőtlenítési művelettel, nem? Mindenki az volt. Mi a fene jó abban, ha csak magát hibáztatja egy olyan tévedésért, amit mindenki más is elkövetett? Blaine felnézett Rennerre és elámult. A vitorlamester arca egy kicsit kivörösödött. Most meg mitől lett ilyen izgatott? — Van még valami — mondta Rod. — Tegyük fel, hogy a kapszulákat jól építették át. Tegyük fel, hogy a kölykök tökéletes leszállást hajtottak végre, és a szálkák hazudtak nekünk. — Ez nekem is eszembe jutott már — bólintott Renner. — Ön elhiszi? — Nem. De bárcsak biztos lehetnék benne! — Az lenne, ha annyira ismerné a szálkákat, mint én. De győződjön meg róla. Tanulmányozza az adatokat. Rengeteg akad belőlük ezen a hajón, és önnek épp elég szabadideje van. Tanulmányoznia kell a szálkákat, hiszen ön az első számú szakértőjük a Flottánál. 88

— Én? — nevetett fel Rod. — Kevin, nem vagyok én szakértő semmiben! Mikor visszaérünk, legelőször arról kell meggyőznöm a hadbíróságot… — A fenébe a hadbírósággal! — legyintett Renner türelmetlenül. — Kapitány, maga tényleg a miatt a formaság miatt ül itt magába roskadva? Jézus Isten! — Miért, maga szerint mi miatt kellene magamba roskadnom, Renner hadnagy? Kevin elvigyorodott. Még a dühös Blaine is jobb volt, mint az az előző. — Ó, mondjuk amiatt, hogy Sally ma délután annyira mogorva… szerintem fáj neki, hogy maga haragszik rá. Amiatt, hogy mit mond majd, ha Kutuzov és Horváth megkérdezik a követek ügyében. A gyarmatvilágok lázadásai miatt, az irídium ára, a korona inflálódása, a… — Renner, az isten szerelmére, hallgasson már! Kevin vigyora szétterült az arcán vagy amiatt, hogy nem tud kirakni a kabinjából. Kapitány, nézze másképpen a dolgot! legyük fel, hogy a hadbíróság bűnösnek találja hanyagság vétségében. Ennél rosszabbra nem számíthat. Nem adta meg magát az ellenségnek, meg ilyenek. Tehát tegyük fel, hogy komolyan a skalpját akarják, és ráakaszkodnak a hanyagságra. A legrosszabb, amit tehetnek magával az, hogy lefokozzák. Még csak el sem bocsáthatják a Flottától. Tehát lefokozzák, mire maga leszerel… és még mindig ön lesz Crucis tizenkettedik márkija. — Igen. Na és? — Na és?! — Renner hirtelen dühbe gurult. A szemöldökét összevonta, az egyik keze ökölbe szorult. — Na és?! Nézze, kapitány, én csak egy kereskedő vagyok. A családom is az volt, és mindig is azok leszünk. Csak azért teszek egy kis kitérőt a Flottánál, mert ez nálunk a szokás — lehet, hogy otthon nem buzog úgy bennünk a Birodalom iránti lelkesedés, mint a Fővárosban, de ez részben azért van így, mert magukra, arisztokratákra bízzuk, hogy 89

levezényeljék a show-t. Mi eljátsszuk a szerepünket, de maguktól a privilegizált szereplőktől is elvárjuk, hogy eljátsszák a magukét! — Hát… — Blaine megszeppenve pislogott. Egy kicsit meglepte Renner kirohanása. — És maga szerint mi lenne az én szerepem? — Mégis, mit gondol? Ön az egyetlen arisztokrata a Birodalomban, aki bármit is tud a szálkákról. És még engem kérdez, hogy mit csináljon? Kapitány, elvárom magától, hogy, emelje fel a seggét és ne ücsörögjön itt tétlenül! Uram. A Birodalomnak értelmes politikát kell kialakítania a szálkákkal kapcsolatban, a Flotta befolyása pedig óriási… Nem hagyhatja, hogy a Flotta álláspontját a Kutuzovéhoz hasonló nézetek határozzák meg! Kezdheti rögtön azzal, hogy elgondolkodik, mi legyen azokkal a szálka követekkel, akiket az admirális itt akar hagyni. — A fenébe! Maga aztán jól kifundálta ezt az egészet, igaz? Renner elvigyorodott. — Hát, egy kicsit, talán. Nézze, ideje van. Beszélgessen el Sallyvel a szálkákról. Nézze át a jelentéseket, amiket a Szálka Egyről küldtünk. Tanulmányozza őket, hogy amikor az admirális kikéri a tanácsát, normális érvekkel tudjon vitatkozni vele. Vissza kell vinni magunkkal azokat a követeket… Rod elfintorodott. Hogy szálkák lépjenek erre a hajóra is! Te jó Isten… — És ne így gondolkodjon — figyelmeztette Renner. — A Leninen nem fognak elszökni és elszaporodni. Ami azt illeti, idejük sem lesz rá. Használja a fejét, uram. Az admirális magára hallgatni fog. Horváthra kivan a hócipője. Akármit is javasol a doktor, a Cár izomból lesöpri az asztalról. Magára viszont hallgatni fog… Rod türelmetlenül megrázta a fejét. — Úgy tesz, mintha érne valamit a véleményem. A bizonyítékok mást mutatnak. 90

— Istenem! Jó mélyen van a kakában, mi? Tudja, mit gondolnak magáról a tisztjei és a legénysége? Van fogalma róla? A pokolba, kapitány, csak az olyan fickók miatt tudom elviselni az arisztokráciát, mint maga… — Kevin elhallgatott. Zavarba jött, többet mondott, mint amennyit akart. — Nézze, a Cár ki fogja kérni a véleményét. Nem kell megfogadnia a tanácsát, sem a Horváthét, de mind a kettőjüket meg kell kérdeznie. Ez áll az expedíció parancsaiban… — Ezt meg honnan tudja? — Kapitány, az én egységemnek kellett kimentenie a MacArthur hajónaplóit és parancsait, nem emlékszik? Nem voltak titkosak. — A fenét nem! — Hát, akkor a gyér világításban biztos nem vettem észre rajtuk a bélyegzőt. Mellesleg, meg kellett győződnöm róla, hogy a jó könyveket hozom el, nem? Mindegy, dr. Horváth úgyis tud erről a parancsról. Ragaszkodni fog hozzá, hogy hívják össze a haditanácsot, mielőtt Kutuzov döntést hoz a követek ügyében. — Értem — dörzsölte meg Rod az orrnyergét. — Kevin, ki vette rá, hogy idejöjjön? Horváth? — Természetesen nem. Teljesen magamtól jutott eszembe. — Renner tétovázott egy kicsit. — Na jó, egy kis bátorítást kaptam, kapitány. — Várta, hogy Blaine válaszoljon, de az csak üres tekintettel bámult rá. Renner felhorkant. — Néha komolyan csodálkozom, hogy nem pusztult még ki az arisztokrácia! Időnként annyira hülyék tudnak lenni. Miért nem hívja fel Sallyt? A kabinjában ül, üveges tekintettel és egy csomó könyvvel meg jelentéssel, amik nagyon nem tudják most érdekelni… — Renner hirtelen felállt. — Ráférne, hogy valaki felvidítsa egy kicsit. — Sallyt? Csak nem miattam…

91

— Uramisten! — morogta kiviharzott a kabinból.

92

Renner.

Megfordult

és

8 Az ajándék hajó A Lenin másfél g-s gyorsulással haladt az Őrült Eddie-pont felé. Akárcsak az ajándék hajó. Az ajándék hajó egy áramvonalas henger volt. A sokablakú orrnál kiszélesedett — úgy nézett ki, mint egy fúziós lángra állított mecset. Sally Fowlert és Hardy káplánt teljesen lenyűgözte a látvány. Senki más nem figyelt fel az otromba fallicizmusra… Kutuzov gyűlölte az ajándék hajót. A szálka követek ügyét egyszerűen elintézhette azzal, hogy követte a parancsait, a hajó azonban más lapra tartozott. Utolérte a Lenint, felvett egy három kilométeres távolságot és küldött egy vidám üzenetet, miközben a Lenin lövészei tehetetlenül célba vették. Maga Kutuzov mondta, hogy nem rendelkezhet akkora fegyverrel, ami áthatolhatna a Lenin erőterén. De más oka is volt arra, hogy gyűlölje. Arra csábította, hogy megszegje a parancsait. A MacArthur legénységéből toborzott önkéntesek, akik átmentek, hogy szemügyre vegyék, lelkendezve számoltak be mindenről, amit a fedélzetén találtak. A vezérlése egy kutteréra hasonlított, a hajtóműve viszont egy standard szálka fúziós hajtómű volt, a plazmaáramlást megdöbbentő hatékonysággal irányító karcsú tüskével. Akadtak más részletek is, és mind értékesnek látszott — Lavrentyij Kutuzov admirális haza akarta vinni ezt a hajót. És félt közel engedni a sajátjához. Miután a tengerészek mindent ellenőriztek rajta, a civileknek kellett átmenniük rá. A rengeteg ide-oda 93

röpködés mesét csinált a MacArthuron kitört járványból, s Kutuzov tudta is ezt; de neki legalább nem kellett magyarázkodnia miatta egyetlen szálkának sem. Továbbra sem szándékozott kommunikálni velük. Hadd olvassa csak fel Horváth az expedíció parancsait, hadd követelje a haditanács összehívását. A Leninre egyetlen idegen sem teszi a lábát, amíg Kutuzov él. De az a hajó… A képernyőin lebegett, épp a tudósokat szállították át rá. A temetési ceremóniára visszatértek a Leninre, de most rohantak vissza, hogy tovább tanulmányozzák új játékszerüket. Minden jelentés megegyezett abban, hogy a Birodalom szempontjából hatalmas értéket képviselő csodák vannak rajta. De akkor is, hogy merje a fedélzetére venni? Tanácsot sem kérhetett senkitől. Blaine kapitány segíthetett volna rajta, de nem, ő most a megtört ember szerepét játszotta, komoran rágódott a kudarcain, használhatatlanná vált, s pont akkor, mikor a legnagyobb szüksége lett volna a tanácsaira. Horváth vakon hitt a szálkák jó szándékában. Ott volt még Bury, aki viszont ugyanilyen vakon gyűlölte őket, fittyet hányva a szálkák barátságos és ártalmatlan mivoltát alátámasztó bizonyítékokra. — Valószínűleg azok is — mondta Kutuzov hangosan. Horace Bury meglepetten felnézett rá. Együtt teázott az admirálissal a hídon, s közben a szálkák ajándék hajóját figyelték. A kereskedő egy kérdő pillantást küldött az admirális felé. — A szálkák valószínűleg barátságosak. Ártalmatlanok — ismételte meg Kutuzov. — Ezt nem gondolhatja komolyan! — tiltakozott Bury. Kutuzov vállat vont. — Ahogy arra már utaltam a többieknek, annak nincs semmi jelentősége, hogy én mit gondolok. Csak a feladatomnak van: minél több információt szerezni a kormány számára. Mivel csak ez az egy hajóm 94

van, ha elvesztem, vele vész az összes információ is. Ez a szálka űrhajó azonban nagyon értékes lenne, nem gondolja, excellenciás úr? Mennyit fizetne a Flottának azért, hogy szabadalmat kapjon ennek a hajtóműnek a gyártására? — Sokkal többet fizetnék azért, hogy örökre megszüntessék a szálka fenyegetést — felelte Bury őszintén. — Hm. — Az admirális hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Épp elég probléma akadt így is a Sötét Folton túli szektorban. Csak a jó Isten tudja, hány kolónia lázadozott, hány peremvilág készült összefogni a Birodalom ellen — az idegenek olyan bonyodalmakat jelentettek, amik egyáltalán nem hiányoztak a Flottának. — De mégis… a technológia. A kereskedelmi lehetőségek. Azt hittem, ezek érdekelnék. — Nem bízhatunk meg bennük — mondta Bury. Nagyon odafigyelt arra, hogy nyugodt hangon beszéljen. Az admirális nem sokra becsülte azokat, akik nem tudtak uralkodni az érzelmeiken. Bury tökéletesen meg tudta érteni — az apja is ugyanilyen volt. — Admirális, ezek megölték a kadétjainkat. Ugye nem hiszi el azt a mesét a leszállásról? És elszabadították azokat a szörnyeket a MacArthuron, és majdnem sikerült a Leninre is feljuttatniuk őket. — A kereskedő észrevétlenül megrázkódott. Apró, csillogó szemek. Annyira közel volt… — Remélem, nem akarja beengedni ezeket az idegeneket a Birodalom felségterületére. És a hajójára sem. — Gondolatolvasó szörnyetegek. Telepatikusak vagy sem, tudnak olvasni az ember gondolataiban. Bury hevesen küzdött a rátörő kétségbeesés ellen: ha még Kutuzov admirális is kezdi elhinni az idegenek hazugságait, akkor milyen esélyei maradtak a Birodalomnak? Az új technológia olyan izgalomba fogja hozni a Birodalmi Kereskedők Szövetségét, mint még soha semmi, és csak a Flotta rendelkezett akkora befolyással, hogy lesöpörje az asztalról a BKSZ kereskedelmi követeléseit. A próféta szakállára, 95

valamit tenni kell! — Kíváncsi lennék, nem került-e teljesen dr. Horváth hatása alá, admirális? — kérdezte Bury udvariasan. Az admirális a homlokát ráncolta, és Horace Bury elmosolyodott magában. Horváth. Ez hát a kulcs: Horváthot kell kijátszani az admirálissal szemben. Valakinek meg kell tennie… Ugyanebben a pillanatban Anthony Horváth nagyon kellemesen érezte magát, még a másfél g-s gyorsulás ellenére is. Az ajándék hajó tágas volt, és a csodái között egy leheletnyi luxus is helyet kapott. Például a zuhanyzó a maga féltucatnyi, különböző szögekbe állítható rózsájával és a molekuláris vízszűrőjével. Aztán a félkész szálka ételekkel teli raktárak, amiket csak be kellett tenni a mikrohullámú sütőbe. Még a rosszul sikerültek is… érdekesek voltak. Akadt kávé — szintetikus, de jó —, és egy jól felszerelt borosszekrény is. Mindennek a tetejébe a Lenin és Kutuzov is kényelmes távolságban lebegett. A csatahajón mindenki úgy szorongott, mint heringek a konzervdobozban, zsúfolt kabinokban és a folyosókon aludtak, miközben Horváth kedve szerint bóklászhatott. Közelebb húzta magához a mikrofont, és egy újabb elégedett sóhaj kíséretében folytatta a diktálást. A szavakkal minden rendben volt… — A szálkák által előállított dolgok nagy része több célt is szolgál — mondta a zsebszámítógépébe. — Ez a hajó per se egy intelligenciateszt, akár annak szánták, akár nem. A szálkák rengeteget megtudhatnak a képességeinkről, miközben megfigyelik, hogy meddig tart a legénységünknek teljesen kiismerni a hajtóművet. Gyanítom, a barnáiknak ehhez nem kellene több egy óránál, de az igazsághoz tartozik az is, hogy a barnák minden nehézség nélkül képesek lennének akár napokig is egyfolytában a műszerekre figyelni. Azok az emberek, akik elég 96

intelligensek egy hajó irányításához, általában roppant unalmasnak tartanák ezt a feladatot, ezért alakult ki az a szokás, hogy az őrséget a legénység adja, s a tiszteket csak a problémák megoldásához riasztják. Ennél fogva mi sokkal lassabban reagálunk, és sokkal nagyobb személyzetre van szükségünk azoknak a feladatoknak az ellátásához, amiket egy szálka nevetségesen könnyűnek találna. Azonban a szálkák is rengeteget elárultak magukról. Például, mi az embereket mintegy a biztonság kedvéért állítjuk az automatikus rendszerek mellé, bár gyakran eltekintünk az automatizálástól, hogy munkát adjunk a vészhelyzetben egyébként szükséges személyzetnek. A szálkák számítógép-technikája fejletlennek tűnik, nagyon ritkán automatizálnak bármit is. Ehelyett valamelyik alfajukat alkalmazzák biológiai számítógépként, és láthatólag elegendő utánpótlás áll rendelkezésükre belőlük. Ez a lehetőség nemigen áll nyitva az emberiség előtt. — Egy pillanatra elhallgatott és körülnézett a kabinban. — Ah! Aztán van itt néhány szobor is. — Horváth felemelte az egyiket és elmosolyodott. Sorba állította őket az előtte lévő asztalon, mintha ólomkatonák lettek volna: egy tucat átlátszó műanyagból készült szálka alak. A belső szerveket részletesen, élénk színekkel jelölték meg. Vetett rájuk még egy elégedett pillantást, majd enyhén elfintorodott. Ezeket haza kell vinnie. Valójában nem muszáj, ismerte el magában. Semmi különleges nem volt a műanyagban, a szobrokat pedig aprólékosan filmre vették; bármilyen jobb fröccsöntőgép óránként több ezret tudna gyártani belőlük. Valószínűleg ezek is ugyanígy készültek. De idegenek voltak, ráadásul ajándékok, és a saját íróasztalán, vagy az Új Skócia-i Múzeumban szerette volna látni őket. A változatosság kedvéért most érje be Spárta a másolatokkal!

97

A legtöbb alakot azonnal felismerte: Mérnök, Közvetítő, Mester; a hatalmas Hordár; egy túl izmos Mérnök széles, szögletes ujjakkal és nagy, lapos lábfejekkel… valószínűleg egy Farmer. Egy apró Óraműves (az átkozott manók! és a kétszer olyan átkozott admirális, aki nem engedte, hogy a szálkák segítsenek kiirtani őket). Aztán egy kis fejű, hosszú ujjú Orvos. Mellette egy nyurga Futár, aki mintha csupa láb lett volna… Horváth ismét odahajolt a mikrofonhoz. — A Futárok feje kicsi, de a homlokuk egyértelműen kidudorodik. Véleményem szerint nem intelligensek, de képesek megjegyezni és elismételni az üzeneteket. Valószínűleg egyszerűbb parancsokat is végre tudnak hajtani. A Futárok specializált hírvivőkként fejlődhettek ki, mielőtt a civilizáció elérte volna a távközlési fázist. Ma már inkább a hagyományok, s nem a hasznossága miatt tartják. Az agyszerkezetükből egyértelműen következik, hogy a manók vagy Óraművesek nem lehetnek képesek üzeneteket továbbítani. A homloklebenyük túlságosan fejletlen. — Ezt Kutuzovnak. — A szobrok megmunkálása elképesztően aprólékos. Szétszedhetőek, hogy felfedjék a belső részleteket. Bár a legtöbb belső szerv funkcióját még nem ismerjük, biztosak lehetünk benne, hogy azok másképp oszlanak meg, mint az emberi szervek esetében. Lehetséges, hogy a szálkák több funkciót ellátó, egymást átfedő alkatrészekre épülő tudatos tervezési filozófiája az anatómiájukban is megnyilvánul. A szívet és a tüdőt már sikerült azonosítanunk. Ez utóbbi két különálló, eltérő méretű lebenyből áll. Hardy káplán megkapaszkodott az ajtófélfában, amikor a hajó gyorsulása lecsökkent, majd felszökött. Miután a mérnökök stabilizálták, Hardy belépett a helyiségbe és szó nélkül leült. Horváth odaintett neki és folytatta a diktálást. — Az egyetlen terület, ahol a szobrok homályosak és elnagyoltak, az ivarszervek környéke. — Horváth 98

elmosolyodott és rákacsintott a káplánra. Nagyon elégedettnek érezte magát. — A szálkák mindig is szűkszavúak voltak a szexet illetően. Lehet, hogy a szobrok gyermekeknek szánt szemléltetőeszközök; az biztos, hogy sorozatgyártásban készültek. Ha erről van szó — alkalomadtán meg kell kérdeznünk a szálkákat —, ez arra utal, hogy a szálka és az emberi kultúra között felfedezhető néhány hasonló vonás. — Horváth a homlokát ráncolta. A gyerekek szexuális felvilágosítása időszakos jelenség volt az emberek között. Néha nagyon explicit módon és széles körben folyt, a történelem más korszakaiban viszont teljesen eltűnt. A Birodalom civilizált részein jelenleg a könyvekre bízták ezt a feladatot, de nem egy újra felfedezett bolygón szigorú tiltás alá esett a téma. — Természetesen lehetséges, hogy egyszerű gazdaságossági problémáról van szó — folytatta Horváth. — Az ivarszerveket megkülönböztető szobrokból háromszor annyi kellene — a hímnek, a nősténynek és egy, ami magát a reprodukciós fázist ábrázolja. Megjegyzem, minden szobron látható egy fejlett emlőmirigy, s ha jól emlékszem, azt mondták nekünk, minden szálka képes szoptatni. — Abbahagyta a diktálást és beütött néhány kódot a számítógépbe. Szavak tűntek fel a képernyőn. — Igen. Az egyetlen mellbimbó mindig a jobb oldalon található, pontosabban az erősebb karral szemközti oldalon. Így a kölyköket az erős karral tarthatják, miközben a jobb kezekkel szabadon cirógathatják és gondozhatják őket. Mindez nagyon logikus, tekintettel a jobb kezek érzékenységére és idegvégződés-sűrűségére. — Megköszörülte a torkát és a konyakospalack felé nyúlt, intve Hardynak, hogy szolgálja ki magát. — A magasabb rendű fajok egyetlen mellbimbója amellett szól, hogy az ikerszülés nagyon ritka jelenség a felsőbb kasztokba tartozó szálkák között. Ezzel szemben az Óraművesek között bizonyára 99

gyakran előfordul, legalábbis miután már több utódot hoztak létre. Biztosak lehetünk benne, hogy az apróságok jobb oldalán végighúzódó elkorcsosult mellbimbósor fejlődésük valamelyik fázisában működő szervvé változik; egyébként nem növekedhetett volna olyan gyorsan a számuk a MacArthuron. — Letette a számítógépet. — Hogy megy a munka, David? — Nagyon jól. Teljesen magával ragadott az a szálka játékszer. Kétségkívül logikai játék, és nagyon jó. Az egyik játékos kiválaszt néhány szabályt, amik alapján kategóriákba rendezi a különböző tárgyakat, a másik pedig megpróbálja kikövetkeztetni és bizonyítani a szabályt. Nagyon érdekes. — Aha. Mr. Bury talán forgalmazni akarja majd. Hardy vállat vont. — Az egyház talán venne egypárat — a teológusok képzéséhez. De kétlem, hogy túl sokat el tudna adni belőle. Túl nehéz. — Ránézett a szobrokra és a homlokát ráncolta. — Mintha legalább egy alfaj hiányozna, nem úgy találja? Horváth bólintott. — Az a nem értelmes lény, amit az állatkertben láttunk. A szálkák egyáltalán nem beszéltek róla, mialatt ott voltunk. — És utána sem — tette hozzá Hardy. — Kérdeztem róluk a Fjunk(csett)emet, de állandóan kitért a válaszadás elől. — Még egy megfejtendő rejtély — állapította meg Horváth. — Bár lehet, hogy a szálkák jelenlétében nem kellene szóba hoznunk a témát. A követeiket például ne kérdezzük meg — hallgatott el biztatólag. David Hardy szelíden elmosolyodott, de nem vette fel a kesztyűt. — Nos — mondta Horváth —, tudja, nem sok dolog van, amiről a szálkák nem szívesen beszélnek, de nem értem, miért olyan szégyenlősek ezzel a kaszttal kapcsolatban.

100

Biztosra veszem, hogy nem ez az őse a többi szálka alfajnak — hogy úgy mondjam, nem ez az ő majmuk. Hardy belekortyolt a konyakjába. Nagyon jó volt, és kíváncsi lett volna, hol jutottak hozzá a szálkák az eredetijéhez. Kétségtelenül szintetikus úton állították elő, és Hardy mintha érezni is vélte volna a különbséget, de nagyon meg kellett erőltetnie magát. — Nagyon figyelmesek, hogy ezt is feltették a hajóra — kortyolt még egyet. — Kár, hogy mindezt itt kell hagynunk — jegyezte meg Horváth. — De legalább a felvételekkel nagyon jól haladunk. Hologramok, röntgenek, tömegsűrűség-eloszlás, radonkibocsátás — és mindent szétszedünk, amit csak szét lehet szedni, hogy a belsejét is lefényképezzük. Sinclair parancsnok nagyon segítőkész — a Flotta néha nagyon segítőkész tud lenni. Bárcsak mindig az lenne. Hardy vállat vont. — Végiggondolta már a problémát az ő nézőpontjukból? Ha ön téved, akkor elveszít néhány információt. Ha ők tévednek, akkor veszélybe sodorják az emberiséget. — Lárifári! Egyetlen bolygónyi szálka? Nem számít, milyen fejlettek, egyszerűen nincs elég szálka ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen a Birodalom számára. Ezt ön is tudja, David. — Azt hiszem, Anthony. A szálkák szerintem sem jelentenek veszélyt. Másfelől viszont nem tudom elhinni, hogy valóban annyira egyszerűek és nyitottak, mint amilyennek maga tartja őket. Nekem persze sokkal több időm volt gondolkodni rajtuk, mint önnek… — Igen? — szakította félbe Horváth. Kedvelte Hardy káplánt. A papnak mindig akadtak érdekes történetei és gondolatai. Természetesen könnyen szóba lehetett elegyedni vele, ezt megkövetelte a hivatása is, de mégsem volt tipikus pap — sem tipikus tengerész.

101

Hardy elmosolyodott. — Tudja, egyik normális feladatomat sem tudom ellátni. Nyelvészeti archeológia? Soha nem fogom megtanulni a szálkák nyelvét. Ami pedig az egyház által rám rótt megbízatást illeti, kétlem, hogy elegendő bizonyíték állna a rendelkezésemre ahhoz, hogy bármit is eldöntsek. A hajókáplánság nem túl időrabló — mi mást tehetnék, mint hogy a szálkákról gondolkodom? — Ismét elvigyorodott. — És azokon a problémákon merengek, amikkel a következő expedícióval érkező misszionáriusoknak szembe kell nézniük… — Gondolja, hogy az egyház felállít egy missziót? — Miért ne? Teológiai érveket nem tudok felhozni ellene. Bár valószínűleg semmi haszna nem lesz… — kuncogott Hardy. — Eszembe jutott egy történet. Három misszionárius találkozik a mennyországban. A korábbi munkájukról beszélgetnek, és az egyik elmeséli, hány ezer embert térített meg. A másik azzal büszkélkedett, hogy egy egész bolygót vezetett vissza az anyaszentegyház kebelére. Végül odafordultak az asztal végében ülő káplánhoz, és megkérdezték, ő hány lelket mentett meg. "Egyet", felelte az. Na már most a történet egy morális alapelvet hivatott illusztrálni, de nem tudom kiverni a fejemből, hogy a Szálka Egyre érkező misszionáriusokkal ez… hm… a valóságban is megtörténhet… — David — egyenesedett ki Horváth ültében. A hangja hirtelen nagyon komoly lett. — Az egyház nagyon nagy mértékben befolyásolhatja a szálkákkal kapcsolatos birodalmi politikát. És biztos vagyok benne, hogy a bíboros nagy súlyt fog helyezni az ön véleményére, mikor jelentést tesz új Rómának. Tudatában van annak, hogy a szálkákról alkotott képe olyan hatással bírhat… A fenét, még annál is nagyobbal! Nagyobbal, mint a tudományos beszámoló, sőt mint a Flotta jelentése.

102

— Igen, a tudatában vagyok — bólintott Hardy komolyan. — És ez olyan befolyás, amire egy cseppet sem vágytam, Anthony. De tudatában vagyok a helyzetnek. — Akkor jó. — Horváth sem volt túl rámenős. Legalábbis igyekezett nem az lenni, bár néha magával ragadta a hév. Bár, mióta bekerült a tudományos vezetésbe, meg kellett tanulnia kiverekednie a maga részét a költségvetésből. Nagyot sóhajtott és taktikát változtatott. — Megköszönném, ha segítene nekem valamiben. Szeretném magunkkal vinni ezeket a szobrokat. — Miért nem az egész hajót? — kérdezte Hardy. — Én azt szeretném. — Ismét belekortyolt a konyakjába és megköszörülte a torkát. Sokkal könnyebb a szálkákról beszélgetni, mint a birodalmi politikáról, gondolta. — Észrevettem, hogy igen nagy figyelmet szentelt a szobrokon lévő üres területeknek — jegyezte meg ártatlan ábrázattal. — Tényleg? — ráncolta a homlokát Horváth. — Hát, lehet. Előfordulhatott. — Bizonyára már rengeteget gondolkodhatott ezen. Nem tartja különösnek, hogy a szálkák szűkszavúságának van egy másik területe is? — Nem igazán. — Én igen. Zavarba ejt a dolog. Horváth vállat vont, majd előrehajolt, és mindkettőjüknek töltött még a konyakból. Semmi értelme spórolni vele, hogy aztán itt hagyják. — Valószínűleg úgy gondolják, hogy semmi közünk a szexuális életükhöz. Mi mennyi részletet árultunk el nekik? — Elég sokat. Hosszú, boldog házasságban éltem — mondta Hardy káplán. — Nem vagyok szakértő abban a kérdésben, hogy mitől lesz boldog a szerelmi élet, de ahhoz eleget tudok, hogy mindent megtanítsak a szálkáknak, amire valaha is szükségük lesz. Semmit sem titkoltam el előlük, és ha jól tudom, Sally Fowler sem. Végül is, ők idegenek… nem 103

valószínű, hogy mocskos vágyakat gerjesztenénk bennük — vigyorgott Hardy. — Van abban valami, amit mond, David. — Elgondolkodva bólintott. — Mondja, David… miért ragaszkodott hozzá az admirális, hogy elpárologtassa a holttesteket a szertartás után? — Hű, ez nekem is eszembe juthatott volna… aha. Igen. És senki sem tiltakozott. Nem szeretnénk, ha idegenek boncolnák fel a bajtársainkat. — Pontosan. Semmit sem titkolunk, csak éppen émelygünk a gondolattól, hogy idegenek halott embereket boncoljanak fel. Végre egy dolog, amiben a Cár és én egyetértünk. Na már most, David, nem érezhetnek ugyanígy a szálkák a szaporodásukkal kapcsolatban? Hardy elgondolkodott ezen. — Nem lehetetlen. Sok emberi társadalom ugyanígy volt a… mondjuk, a fényképekkel. Sok még ma is így van velük. — Belekortyolt a konyakba. — Anthony, valahogy mégsem tudom elhinni. Nem tudok jobbat kitalálni, de egyszerűen nem hiszem, hogy rátapintott volna a lényegre. Amire szükségünk van, az egy hosszú beszélgetés egy antropológussal. — Az az átkozott admirális nem engedi, hogy átjöjjön! — mordult fel Horváth, de aztán gyorsan elpárolgott a haragja. — Fogadni mernék, hogy a kisasszony még mindig füstölög.

104

9 Egy rakás szerencsétlenség Sally nem füstölgött. Már korábban kimerítette a szókincsét. Míg Hardy, Horváth és a többiek boldogan csodálgatták az idegenek ajándékait, neki be kellett érnie a hologramokkal és a lediktált jelentésekkel. Már koncentrálni sem tudott. Mikor rájött, hogy ötödször olvassa ugyanazt a bekezdést, hozzávágta a jelentést a falhoz. Az az átkozott Rod Blaine! Nem volt joga így visszautasítani őt. És ahhoz sem volt joga, hogy így megríkassa. Valaki kopogott az ajtaján. Sally felpattant és kinyitotta az ajtót. — Igen… Ó! Helló, Mr. Renner. — Valaki mást várt? — kérdezte Renner szégyenlősen. — Az arca teljesen lehervadt, mikor meglátta, hogy én vagyok az. Ez elég elszomorító. — Ne haragudjon. Nem, nem vártam senkit. Mondott valamit? — Nem. — Azt hittem… Mr. Renner, azt hittem, azt mondta: "reménytelen". — Sikerült dolgoznia valamennyit? — kérdezte a vitorlamester. Körülnézett a kabinban. A lány általában rendben tartott asztalán egy halom papír, grafikon és számítógépes nyomtatvány hevert kusza összevisszaságban. Horváth egyik jelentése az acélpadlón gyűrődött, a fal mellett. Renner ajka alig látható félmosolyra húzódott. Sally követte a tekintetét és elvörösödött. — Nem sokat — ismerte el. Renner korábban említette neki, hogy beugrik 105

Rodhoz, s a lány most alig várta, hogy mondjon már valamit. És csak várt. Végül feladta. — Rendben. Nem dolgoztam semmit. Ő hogy van? — Egy rakás szerencsétlenség. — Ó! — hőkölt hátra Sally. — Elvesztette a hajóját. Persze hogy rossz bőrben van. Idehallgasson, nehogy elhiggye, hogy egy hajót elveszíteni olyan, mint amikor a feleségét veszíti el az ember. Nem olyan. Hanem olyan, mintha végignézné a szülőbolygója elpusztítását. — És… Mit gondol, én tehetek valamit? Renner rámeredt. — Én mondom, reménytelen. Hát persze, hogy tehet valamit! Menjen, és fogja a kezét, az isten szerelmére! Vagy csak üldögéljen mellette. Ha akkor is képes tovább bámulni a falat, mikor maga mellette ül, akkor biztos eltalálták a tűzharcban. — Eltalálták? Nem is sebesült meg… — Persze hogy nem. Úgy értettem, hogy bizonyára… Mindegy, hagyjuk. Nézze, csak menjen oda és kopogjon be hozzá, jó? — Kevin kituszkolta a lányt a folyosóra, és Sally egyszer csak ott állt a végén. Nem tudta volna megmondani, hogy került oda. Mikor észrevette a zavarát, Renner az ajtó felé intett. — Én megyek, iszom valamit. Remek, gondolta Sally. Most már kereskedők mondják meg az arisztokratáknak, hogyan legyenek udvariasak egymáshoz… Semmi értelme sem volt kint álldogálni a folyosón. Bekopogott. — Tessék. Sally gyorsan besurrant. — Helló — nyögte ki. Ó, fiú! Szörnyen nézel ki. És az a gyűrött egyenruha — ezzel mindenképpen csinálni kell valamit. — Zavarok? — Nem. Csak elgondolkodtam valamin, amit Mr. Renner mondott. Tudtad, hogy mélyen legbelül Kevin Renner tényleg hisz a Birodalomban? 106

Sally körülnézett egy szék után. Semmi értelme arra várni, hogy Rod kínálja hellyel. Egyszerűen leült. — A Flotta tisztje, vagy nem? — Ó, igen, természetesen támogatja a Birodalmat, különben nem állt volna katonának — én azonban arra gondoltam, hogy tényleg hisz abban, hogy mi tudjuk, mit csinálunk. Bámulatos. — Miért, nem tudjuk? — kérdezte Sally bizonytalanul. — Mert ha nem, akkor az egész emberiség nagy bajban van. — Ha jól emlékszem, én valaha tudtam — felelte Rod. A helyzet kezdett egy kicsit nevetségessé válni. Egy egész sor témának kellett lennie, amiről az ember elbeszélget az egyetlen nővel tíz parszeken belül, mielőtt rátérne a politikaelméletre. — Jól nézel ki. Hogy csinálod? Azt hittem, mindened odaveszett. — Nem, az utazótáskám megmaradt. Tudod, a ruhák, amiket levittem a Szálkára. — Nem bírta tovább, felnevetett. — Rod, van fogalmad róla, milyen hülyén nézek ki Mihajlov kapitány egyenruhájában? Egyetlen méretetek sem egyforma. Hé! Abbahagyni! Nem fogsz megint magadba roskadni, Rod Blaine! — vágott szigorú arcot Sally. Eltartott egypár másodpercig, de győzött. Már akkor tudta, mikor Rod lenézett a hatalmas redőkre, amiket a tunikájába gyűrt, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy sátor. Lassan elvigyorodott. — Hát, nem hinném, hogy a Times jelölni fog az "Udvar legjobban öltözött nemese" címre. — Hát nem. — Némán ültek, miközben Sally megpróbált valami más témát találni. A fenébe, miért olyan nehéz beszélgetni vele? Ben bácsi állandóan azt mondja, hogy túl sokat beszélek, erre tessék, most meg nem jut eszembe semmi. — Mit mondott Mr. Renner? — Emlékeztetett a kötelességeimre. Elfelejtettem, hogy még mindig van néhány. De azt hiszem, igaza van, az élet nem állhat meg, még egy kapitánynak sem, aki elveszítette a 107

hajóját… — Újra csend lett, s a levegő ismét nehézzé vált körülöttük. És most mit mondjak? — Ööö… már régóta a MacArthuron szolgáltál, igaz? — Három éve. Két évet első tisztként, az utolsót kapitányként. És most nincs többé… Jobb, ha ebbe nem megyek bele. Te mivel foglalkoztál mostanában? — Amire megkértél, ha elfelejtetted volna. Tanulmányoztam a Szálka Egyről érkezett adatokat, az ajándék hajóról készített jelentéseket… és azon gondolkodtam, hogyan tudnám meggyőzni az admirálist arról, hogy magunkkal kell vinnünk a szálkák követeit. Meg kell győznünk őt, Rod, egyszerűen muszáj! Bárcsak valami másról is beszélgethetnénk, de arra rengeteg időnk lesz még, ha elhagyjuk a Szálka rendszert. — És együtt is tölthetjük most, hogy a MacArthur nincs többé. Érdekes. Őszintén: nem örülök én egy kicsit a riválisom pusztulásának? Nehogy megsejtse, hogy ilyesmi jár a fejemben! — De most olyan kevés időnk van, Rod, és semmi sem jut az eszembe… Blaine megdörzsölte az orrnyergét. Lassan itt az ideje, hogy abbahagyd a Szenvedő Férfi szerepét, és átválts a Tizenkettedik Márkiéra, nem? — Rendben van, Sally. Lássuk, mit tudunk kitalálni. Feltéve ha megengeded, hogy Kelley itt szolgálja fel a vacsoránkat. — Uram, megállapodtunk — mosolyodott el szélesen a lány.

108

10 Egy kereskedő sirámai Horace Bury nem volt boldog. Ha a MacArthur legénységével nehezen lehetett kijönni, akkor a Leninével ezerszer rosszabbul boldogult. Nagyrészt a Jekatyerináról származtak, fanatikus hűséggel szolgálták a Birodalmat, s ráadásul a válogatott csapat admirálisa és kapitánya ugyancsak a Szt. Jekatyerinán született. Ezeknél még a Spártai Testvériséget is könnyebb lett volna befolyásolni. Mindez persze nem érte meglepetésként a kereskedőt, de nem hagyta nyugodni az a késztetés, hogy minden körülmények között ura legyen a környezetének, ráadásul jóformán semmi más dolga nem akadt. A hajón elfoglalt státusa még a korábbinál is homályosabb lett. Mihajlov kapitány és az admirális tudták, hogy Blaine személyes ellenőrzése alatt kell maradnia. Nem vádolták semmivel, de szabad sem volt teljesen. Mihajlov azzal oldotta meg a problémát, hogy gárdista szolgálókat jelölt ki Bury mellé Kelley vezetése alatt. Ennélfogva aztán akárhányszor csak kilépett a kabinjából, a kereskedőt mindenhová követték a gárdisták. Megpróbált beszélgetni a Lenin legénységével. Csak kevesen álltak szóba vele. Talán hallották a pletykákat, hogy mit tudna felajánlani nekik, és attól féltek, hogy a MacArthur gárdistái jelentenék a beszélgetéseiket a feletteseiknek. De az is lehet, hogy árulónak tartották és gyűlölték. A kereskedőknek türelmeseknek kell lenniük, Bury pedig még közöttük is kitartónak számított. Ennek ellenére alig 109

tudott uralkodni magán, mikor semmi máson nem uralkodhatott; mikor semmi más dolga nem akadt az üldögélésen és várakozáson kívül. Lobbanékony természetének köszönhetően gyakran tört rá üvöltözhetnék, s ezt általában a kabinja berendezése is megsínylette — de csak akkor, ha egyedül maradt. A kabinján kívül Bury nyugodtan, lazán viselkedett, remek társalgó volt, s még Kutuzov admirális jelenlétében is — különösen az övében — meg tudta őrizni méltóságát. Így aztán kapcsolatba kerülhetett a Lenin tisztjeivel, akik azonban nagyon hivatalosan fogadták a közeledését, és hirtelen mindig rengeteg dolguk akadt, mikor beszélgetni szeretett volna velük. Bury hamarosan rájött, hogy három biztonságos téma közül választhat: kártya, szálkák, tea. Ha a MacArthurt a kávé tartotta mozgásban, akkor a Lenin hajtóművét teával táplálták; és a teaivók sokkal többet tudnak szenvedélyük tárgyáról, mint a kávéivók. Bury hajói teával is kereskedtek, mint ahogy mindennel, amiért az emberek hajlandóak voltak fizetni, nála azonban egy szemernyi sem akadt, és nem is fogyasztotta az italt. Ennélfogva Bury végtelen órákat töltött a bridzsasztalnál. A Lenin és a MacArthur tisztjei hármasával szívesen csatlakoztak hozzá a kabinjába, ahol még mindig kevésbé zsúfolódtak össze, mint az étkezőben. A szálkákról is elég könnyen lehetett beszélgetni a Lenin tisztjeivel — ha csak csoportokban is, de legalább fűtötte őket a kíváncsiság. A Szálka rendszerben eltöltött tíz hónap ellenére a legtöbbjük még egyetlen szálkát sem látott. Mindenki szeretett volna többet hallani az idegenekről, Bury pedig szívesen mesélt nekik. A kártyapartik közötti szünetek egyre hosszabbak lettek, ahogy Bury szemléletesen leírta a szálkák világát. Beszélt a Közvetítőkről, akik képesek olvasni az emberek gondolataiban, bár ennek az ellenkezőjét állítják, beszélt az 110

állatkertről, a Kastélyról, az erődítményeknek tűnő udvarházakról — ezekre még Bury is felfigyelt. És a beszélgetés valahogy mindig a veszélyekre terelődött. A szálkák azért nem mutatták meg a fegyvereiket, mert támadásra készültek, és titokban akarták tartani, mire képesek. Elárasztották a MacArthurt, manókkal — jóformán ez volt az első dolga annak a szálkának, akivel legelőször találkoztak —, s a látszólag segítőkész és aranyos kis bestiák majdnem megkaparintották a hajót, a Birodalom szinte összes katonai titkával együtt. Csak Kutuzov admirális ébersége akadályozta meg a totális katasztrófát. És a szálkák intelligensebbeknek tartották magukat az embereknél. Az emberiséget meg akarták szelídíteni, mint egy vadállatot — szelíden, ha lehet, de meg akarták, s egy újabb, a szinte láthatatlan Mestereket szolgáló kasztot akartak csinálni belőle. Egyfolytában a szálkákról mesélt, s közben gyűlölte őket. Néha elég volt csak rájuk gondolnia, és képek árasztották el az elméjét, ráadásul mindig éjszaka, mikor aludni próbált. Rémálmaiban egy gárdistaűrruhát és csatapáncélt látott. Hátulról közeledett felé, és három pár apró szem csillogott benne. Az álom néha a pókszerű, hatlábú, rángatózó, az űrben haldokló idegenek egy emberi fej körül gomolygó felhőjével ért véget. Bury ilyenkor nyugodtan aludt tovább. Néha azonban az lett a vége, hogy némán sikolt a Lenin őreinek, miközben az űrruhás alak belebeg a csatahajóra. Ilyenkor hideg verejtékben fürödve pattant ki az ágyból. Figyelmeztetni kell a jekatyerinaiakat! Meghallgatták, de nem hittek neki. A kereskedő érezte ezt. Hallották sikoltozni, mielőtt felvették a fedélzetre, és hallották sikoltozni éjszakánként; azt hitték, megőrült. Bury nemegyszer adott már hálát Allahnak Buckmanért. Az asztrofizikus különös alak volt, de legalább beszélgetni lehetett vele. A gárdisták Bury ajtaja előtt álló "díszőrsége" 111

először meglepte Buckmant, de hamarosan tudomást sem vett róluk, mint ahogy barátjának néhány érthetetlen szokásáról sem. Buckman épp a szálkák megfigyeléseit tanulmányozta a Murcheson Szeméről és a Sötét Foltról. — Szép munka! Van néhány dolog, aminek magam is utána szeretnék nézni, és nem vagyok biztos néhány feltételezésükben… csak az az átkozott Kutuzov nem enged oda a Lenin távcsöveihez. — Buckman, lehetséges, hogy a szálkák intelligensebbek, mint mi? — Hát azok, akikkel találkoztam, okosabbak voltak, mint a legtöbb ember, akit ismerek. Vegyük például a sógoromat… De általában kérdezte, ugye? — Buckman elgondolkodva vakarta meg az állát. — Lehet, hogy nálam okosabbak. Akad egy-két átkozottul jó meglátásuk. Ugyanakkor sokkal korlátozottabbak, mint hiszik. Az évmillióik alatt mindössze két közeli csillagot tudtak megfigyelni. Buckman elég korlátozott módon határozta meg az intelligenciát. Bury már korábban felhagyott a próbálkozással, hogy felhívja Buckman figyelmét a szálka fenyegetésre. Buckman is őrültnek tartotta Buryt; de Buckman mindenkit őrültnek tartott. Allahnak legyen hála Buckmanért! A többi civil tudós elég barátságos volt, de az asztrofizikus kivételével mind csak egy dolgot akart Burytől: a szálkákkal folytatható kereskedelem lehetőségeinek az elemzését. Bury ezt nyolc szóban össze tudta foglalni: Kapjuk el őket, mielőtt ők kapnak el minket! A véleményét azonban még Kutuzov is elhamarkodottnak tartotta. Az admirális meglehetős udvariassággal figyelt rá, s Bury azt hitte, sikerült meggyőznie, hogy itt kell hagyni a szálkák követeit, és csak a Horváthhoz hasonló őrültek engednének 112

fel idegeneket az egyetlen hajóra, amely figyelmeztetheti a Birodalmat a rá leselkedő veszélyre. De még ebben sem nyugodhatott meg. Az egész helyzet ragyogó alkalmat kínált Horace Burynek arra, hogy gyakorolja a türelem erényét. Ha mégis kifogyott volna a béketűrésből, akkor arról csak Nabil tudott; Nabil pedig már semmin sem lepődött meg.

113

11 A haditanács A Lenin étkezőjének egyik falán a Császár képmása függött. IX. Leonidasz tekintete befogta a hosszú acélasztalt. A kép két oldalán birodalmi lobogók és hadizászlók lógtak. A többi falon az Első és Második Birodalom űrcsatáiról készült festmények díszelegtek, az egyik sarokban pedig egy gyertya égett Szent Katyerina ikonja előtt. Egy speciális szellőzőrendszer gondoskodott arról, hogy a súlytalanságban is lobogjon a lángja. David Hardy egyszer sem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon az ikon láttán. Mulatságosnak találta, hogy pont egy ilyen nevű hajón álljon egy ilyen kép. Feltételezte, hogy Kutuzov vagy nem tud semmit a kommunizmus történetéről — végül is nagyon régen volt már —, vagy orosz nemzeti érzései erősebbeknek bizonyultak az ismereteinél. Valószínűleg az első esetről lehetett szó, hiszen az emberek nagy része számára Lenin a múlt egyik hőse volt, egy legendás, de csak nagy vonalakban ismert alak. Nem egy ilyen figura akadt: Caesar, Rettegett Iván, Napóleon, Churchill, Sztálin, Washington, Jefferson, Trockij — többékevésbé mind kortársak (ha eltekintünk a szőrszálhasogató történészek véleményétől). Az atomkor előtti történelem hajlamos összezsugorodni, ha elég messziről tekintenek rá. Az étkező kezdett megtelni, ahogy a tudósok és a tisztek lassan elfoglalták a helyeiket. Az asztalfőn és közvetlenül a jobb oldalán lévő helyet a gárdisták fenntartották, bár ez utóbbit Horváth próbálta megkaparintani. A miniszter vállat vont, mikor az egyik gárdista ékes oroszsággal tiltakozni 114

kezdett, s átment az asztal másik végébe, ahonnan felállított egy biológust, majd egy másik tudóst is elzavart az ő jobb oldaláról, hogy David Hardyt ültesse oda. Ha az admirális presztízsküzdelmet akart folytatni, ám legyen; erről azonban Anthony Horváth is tud egyet-mást. Szótlanul figyelte a többiek érkezését. Cargill, Sinclair és Renner együtt léptek be a helyiségbe. Őket követte Sally Fowler és Blaine kapitány… furcsa, gondolta Horváth, hogy Blaine most minden ceremónia nélkül lép be valahová. Az egyik űrgárdista az asztalfő bal oldalán álló székek felé intett, Rod és Sally azonban az asztal közepén foglaltak helyet. Megengedheti magának, gondolta Horváth. Beleszületett a rangjába. Mindegy, a fiam is bele fog. Az expedícióban végzett munkámnak elégnek kell lennie ahhoz, hogy rajta legyek a következő nemesi listán… — Vigyázz! A tisztek felálltak, mint ahogy a tudósok többsége is. Horváth tétovázott egy pillanatig, de aztán ő is felegyenesedett. Az ajtó felé nézett, az admirálisra számítva, de csak Mihajlov kapitány jelent meg. Tehát kétszer kell végigcsinálni ezt az egészet, gondolta Horváth. Az admirális bolondot csinált belőle. Azonnal belépett, mikor Mihajlov odaért a helyére, olyan gyorsan morogta el a szokásos "Folytassák, uraim"-at, hogy a gárdistának esélye sem maradt bejelenteni. Ha valaki dacolni akart Kutuzovval, akkor ki kellett várnia a következő alkalmat. — Borman parancsnok felolvas az expedíció parancsaiból — közölte Kutuzov hidegen. — "Tizenkettedik fejezet. A haditanács. Első bekezdés. Az ellentengernagy kérje ki a MacArthur tudományos stábjának és rangidős tisztjeinek a véleményét, kivéve, ha az admirális döntésének a késlekedése veszélybe sodorná a Lenin csatahajó biztonságát. Második bekezdés. Ha az expedíció vezető tudósa és az ellentengernagy között nézetkülönbség 115

merülne fel, akkor a vezető tudós összehívathatja a haditanácsot, hogy az adjon tanácsot az admirálisnak. A vezető tudós…" — Ennyi elég lesz, Borman parancsnok — intette le Kutuzov. — Ezen parancsok értelmében és Horváth miniszter úr kérésének engedelmeskedve megnyitom a haditanács ülését, hogy döntésre jusson a Birodalomba delegált idegen követek ügyében. Az ülésről jegyzőkönyv készül. Horváth miniszter úr, kezdheti, ha gondolja. Hűha! — gondolta Sally. Olyan itt a légkör, mint az új római Szent-Péter-bazilikában nagymisekor. A hivatalos hangvétel hivatott elbátortalanítani azokat, akik nem értenek egyet Kutuzovval. — Köszönöm, admirális — felelte Horváth udvariasan. — Tekintve, hogy hosszú ülésnek nézünk elébe — végül is, uram, talán életünk legfontosabb döntését kell meghoznunk —, szerintem hozathatnánk egy kis frissítőt. Mihajlov kapitány, hoznának egy kis kávét az emberei? Kutuzov a homlokát ráncolta, de semmi okát nem látta, hogy visszautasítsa a kérést. De legalább enyhült valamelyest az étkező légköre. A sürgő-forgó stewardok, a kávé és a tea illata a levegőben Horváth szándékának megfelelően feltörte a merev hivatalosság jegét. — Köszönöm. — Horváth szinte ragyogott. — Tehát amint azt önök is tudják, a szálkák megkértek rá minket, hogy vigyük el három követüket a Birodalomba. A követek teljes jogkörrel képviselnék a szálkák civilizációját, barátsági és kereskedelmi szerződéseket írhatnak alá, előrelendíthetik a tudományos együttműködést… azt hiszem, felesleges tovább sorolnom. Nyilvánvaló, milyen előnyök származnának abból, ha bemutatnánk őket a helytartónak. Ezzel mindenki egyetért?

116

A jelenlévők bólintottak. Kutuzov mereven ült, sötét szemei összeszűkültek bozontos szemöldöke alatt, az arcát mintha vörösagyagból formázták volna. — Igen — folytatta Horváth. — Azt hinné az ember, hogy nyilvánvalóan a lehető legudvariasabban kellene bánnunk a szálkák követeivel, amennyiben ez lehetséges. Nem igaz, admirális? Most a saját csapdájába esett, gondolta Sally. Minden jegyzőkönyvbe kerül — oda kell figyelnie, mit mond. — Elveszítettük a MacArthurt — felelte Kutuzov nyersen. — Csak ez az egy hajónk maradt. Dr. Horváth, nem volt ott véletlenül azon a megbeszélésen, amin Merrill helytartó döntött erről az expedícióról? — De igen… — Én nem, de részletesen beszámoltak róla. Nem lett egyértelműen leszögezve, hogy erre a hajóra nem léphetnek fel idegenek? Magának a helytartónak a parancsairól beszélek. — Nos… de igen, uram. A szövegkörnyezetből azonban egyértelműen kiderül, mire gondolt. Azért nem lett volna szabad idegeneknek lépni a Lenin fedélzetére, mert lehetségesnek tűnt, hogy ellenségesnek bizonyulnak; így azonban, mindegy, mit csinálnának, a Lenin biztonságban lenne. Most már tudjuk, hogy a szálkák nem ellenségesek. Az expedíció parancsaiban Őfensége önre bízza a döntést; egyértelmű tiltás nem szerepel az utasításai között. — Tehát rám bízta a döntést! — ismételte meg Kutuzov diadalmasan. — Nem értem, miben különbözik ez a szóbeli parancstól. Blaine kapitány, ön is jelen volt: rosszul tudnám, hogy Őfensége úgy fogalmozott: idegenek "semmilyen körülmények között" nem léphetnek a Lenin fedélzetére? Rod nyelt egy nagyot. — Nem, uram, jól tudja. Habár… — Azt hiszem, ezzel a vita le van zárva — állapította meg az admirális. 117

— Ó, dehogy! — mondta Horváth gyorsan. — Blaine kapitány, ön mondani akart még valamit. Kérem, folytassa. Az étkezőben lévők megdermedtek. Folytatni fogja? — töprengett Sally. Mit árthat neki a Cár? Megkeserítheti az életét a Flottánál, de… — Csak azt akartam mondani, admirális, hogy Őfensége nem annyira parancsokat adott, mint inkább irányelveket fektetett le. Azt gondolom, hogy ha teljesen meg akarta volna kötni az ön kezét, akkor nem az ön belátására bízta volna a döntést, uram. Hanem bevette volna a parancsok közé. Ez szép volt, örvendezett magában Sally. Kutuzov szemei még jobban összeszűkültek. Odaintett az egyik stewardnak, hogy hozzon még neki teát. — Attól tartok, nem értékeli kellőképpen, mennyire megbízik Őfensége az ön döntésében — vette át a szót Horváth. Nem hangzott őszintének, amit mondott, és erre ő is azonnal rájött. Valaki másnak kell kimondania a lényeget — Hardynak vagy Blaine-nek —, de a miniszter nem merte átengedni nekik a kezdeményezést. Mindketten túl függetlenek. — Köszönöm — mosolyodott el az admirális. — Talán még jobban is bízik bennem, mint önben, doktor. Tehát. Bebizonyították, hogy a helytartó kifejezett kívánságai ellenében is cselekedhetek. Biztosra vehetik, hogy ez nem fog könnyen menni. Meg kell győzniük a szükségességéről. A követek a következő expedícióval is eljöhetnek. — Gondolja, hogy egy ilyen sértés után még küldenének követeket? — bukott ki Sallyből. Mindenki ránézett. — A szálkák nem kérnek túl sokat, admirális. És annyira érthető a kérésük. — Ön szerint megsértjük őket azzal, ha visszautasítjuk a kérésüket?

118

— Én… admirális, nem tudom. Igen, lehet. Lehet, hogy nagyon megsértődnek. Kutuzov bólintott, mint aki meg is tudná érteni ezt. — Talán mégis kisebb kockázattal jár, ha itt hagyjuk őket, hölgyem. Cargill parancsnok, elkészítette a tanulmányt, amit kértem öntől? — Igen, uram — felelte Jack Cargill lelkesen. — Az admirális megkért, hogy becsüljem fel a szálkák katonai erejét, azzal a feltételezéssel élve, hogy birtokába jutottak a hajtómű és az erőtér titkának. Felvázoltam a flottájuk erejét… — Odaintett egy altisztnek, s hamarosan egy grafikon jelent meg az étkező interkomjának képernyőjén. Minden fej arra fordult, s egy pillanatra döbbent csend támadt. Valaki felnyögött. — Ilyen sok?… Te jó Isten!… Hiszen ez nagyobb, mint a szektor flottája!… A görbék először meredeken emelkedtek — ezen a szakaszon a szálkák a személy- és teherszállító űrhajóikat alakították át hadihajókká. Utána egy ideig csökkent az emelkedés, hogy a végén ismét megugorjon. — Láthatják, hogy nagyon nagy a veszély — mondta Cargill könnyedén. — A szálkák két éven belül olyan flottát állíthatnak fel, ami komoly kihívást jelenthet az egész Birodalmi Flottának. — Ez nevetséges! — tiltakozott Horváth. — Nem, nem az, uram — rázta meg a fejét Cargill. — Nagyon is konzervatívan becsültem fel az ipari kapacitásukat. A neutrínókibocsátásokból viszonylag pontosan meg tudjuk becsülni az energiatermelésük szintjét — fúziós és hőerőművek —, és a miénknél nem nagyobb hatékonysággal számoltam, bár gyanítom, hogy jobbak nálunk. Az pedig biztos, hogy képzett munkásokban nincs hiány. — Honnan szereznének elég fémet? — szólalt meg de Vandalia. A geológus döbbentnek látszott. — Már mindent 119

kibányásztak a bolygón, és ha hihetünk nekik, az aszteroidákon is. —A meglévő berendezéseik felhasználásával. Luxusholmik. Felesleges szállítóeszközök. Jelenleg minden Mesternek egész flottányi kocsija és teherautója van, amit beolvaszthat. Néhány dolgot nélkülözniük kellene, de ne feledjék — a szálkáknak egy egész naprendszer összes féme a rendelkezésükre áll. — Cargill gördülékenyen beszélt, mintha felkészült volna az ellenvetésekre. — Egy flottához rengeteg fém kell, de egy teljes ipari társadalom készleteihez képest nem is olyan sok. — Jó, rendben! — csattant fel Horváth. — Elfogadom a becslését a képességeikről. De hogy a fenébe nevezheti ezt fenyegetésnek? A szálkák semmilyen veszélyt nem jelentenek. Cargill dühösnek látszott. — Ez egy szakkifejezés. A "fenyegetés" a hírszerzési munkában a képességekre utal… — …nem pedig a szándékokra. Ezt már mondta egyszer. Admirális, ez az egész azt jelenti, hogy jobb lesz, ha udvariasan bánunk a követeikkel, nehogy elkezdjenek hadihajókat gyártani. — Én nem így értelmezem — felelte Kutuzov. Már nem viselkedett annyira fenségesen; a hangja lágyabban csengett — vagy azért, mert így akarta meggyőzni a többieket, vagy azért, mert megingott a meggyőződése. — Számomra ez azt jelenti, hogy minden lehetséges óvintézkedést meg kell tennünk, nehogy megszerezzék a szálkák a Langston-erőtér titkát! Újra néma csönd ereszkedett az étkezőre. Cargill grafikonjai rémisztőek voltak a maguk egyszerűségében. A szálkák nagyobb flottát hozhattak létre, mint a szektor lázadói és a peremvilágok együttesen. — Rod… nem téved Cargill? — kérdezte Sally.

120

— A számok helyesek — morogta Blaine komoran. — De… Oké. Figyelj. Admirális! — emelte fel a hangját. — Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudjuk óvni az erőteret. Kutuzov némán felé fordult és várakozó tekintettel nézett rá. — Először is, uram — kezdte Rod óvatosan —, ott van annak a kockázata, hogy a szálkák már megszerezték a titkot. A manóktól. — Fájdalom suhant át az arcán, és komoly erőfeszítésébe került, hogy ne dörzsölje meg az orrnyergét. — Nem hiszem, hogy így lenne, de ez is egy lehetőség. Másodszor, megtudhatták az eltűnt kadétoktól is. Whitbread és Staley is eleget tudott ahhoz, hogy elindulhassanak… — Igen. Mr. Potter pedig még többet — tette hozzá Sinclair. — Nagyon szorgalmas ifjú volt, uram. — Vagy Potter — bólintott Rod. — Nem hiszem, hogy így történt, de így is történhetett. — Nevetséges… Ugyanolyan paranoiás, mint a Cár… Hiszen halottak — szólalt meg egyszerre több civil is. Sally sem tudta, mit akar Rod elérni, de csendben maradt. — Végül pedig, a szálkák tudnak az erőtér létezéséről. Mindnyájan láttuk, mire képesek — súrlódásmentes felületek, differenciált folyadékáteresztő képesség, a molekuláris szerkezetek átalakítása. Emlékezzenek csak vissza, mit műveltek a manók a Mac generátorával! Őszintén szólva, admirális, tekintettel arra, hogy tudnak az erőtér létezéséről, csak idő kérdése, hogy a Mérnökeik felépítsék a saját generátorukat. Ennélfogva, bár a technológiai titkaink megőrzése fontos, de nem lehet az egyetlen szempont. Újra izgatott beszélgetés kezdődött az asztal körül, de az admirális nem figyelt rá. Láthatóan Rod szavain gondolkodott. Horváth szólásra nyitotta a száját, de aztán erőt vett magán. Blaine volt az első, aki bármiféle hatást tudott eddig 121

gyakorolni az admirálisra, a miniszter pedig realista volt ahhoz, hogy tudja, akármit mondana, Kutuzov automatikusan elutasítaná. A könyökével oldalba bökte Hardyt. — David, nem tudna mondani valamit? — könyörgött neki. — Minden óvintézkedést megteszünk, amit csak szükségesnek lát — szólalt meg Sally. — Elfogadják a járványmesét, akár elhiszik, akár nem. Azt mondták, a követek hajlandóak karanténba vonulni — és a biztonsági emberei elől biztosan nem tudnak megszökni, admirális. És nem sokáig lesznek nálunk, hiszen akár azonnal ugorhat is, amint a fedélzetre léptek. — Ez igaz — szólt közbe Hardy gondterhelten. — Bár szerintem azzal sokkal jobban feldühítjük a szálkákat, ha magunkkal visszük a követeiket, hogy aztán sohase térjenek vissza. — Ezt sohasem tennénk meg! — tiltakozott Horváth. — De igen, Anthony. Legyen realista. Ha Őfelsége úgy véli, hogy a szálkák veszélyesek, a Flotta pedig úgy dönt, hogy a követek túl sokat tudnak, akkor sohasem térhetnek vissza. — Tehát semmilyen kockázatot nem kell vállalnunk — tette hozzá Sally gyorsan. — A karanténba zárt szálkák semmiféle fenyegetést nem jelentenek a Leninre. Admirális, biztos vagyok benne, hogy az a kevésbé kockázatos, ha magunkkal visszük őket. Így még véletlenül sem sértjük meg őket, amíg Merrill herceg — vagy Őfelsége — el nem dönti, mi legyen a jövőben. — Hm — kortyolt bele Kutuzov a teájába. A szemében érdeklődés csillant meg. — Nagyon meggyőző, hölgyem. Mint ahogy ön is, Blaine kapitány. — Egypár másodpercre elhallgatott. — Mr. Buryt nem hívtuk meg a tanácskozásra. Szerintem itt az ideje, hogy az ő véleményét is meghallgassuk. Kormányos, vezesse ide Őexcellenciáját. 122

— Da, admirális! Vártak. A csendet csak egy tucat, suttogva lefolytatott beszélgetés törte meg az asztal körül. — Rod, ragyogóan csináltad! — lelkendezett Sally. Az asztal alatt megszorította a férfi kezét. — Köszönöm. Megérkezett Bury, nyomában az elmaradhatatlan gárdistákkal. Kutuzov intett nekik, mire távoztak, a terem végében hagyva a tanácstalanul pislogó kereskedőt. Cargill felállt, és átadta neki a helyét az asztal végén. Bury figyelmesen végighallgatta Borman összefoglalóját az eddigi vitáról. Ha meg is lepte, amit hallott, semmi jele nem látszott rajta; az arca udvarias és kíváncsi maradt. — A tanácsát kérem, excellenciás úr — nézett rá Kutuzov, mikor Borman végzett. — Bevallom, nem szívesen látnám ezeket a lényeket a hajómon. Azonban hacsak nem fenyegetik a Lenin biztonságát, nem utasíthatom el Horváth miniszter úr kérését. — Aha — simogatta meg Bury a szakállát, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait. — Tudják, hogy véleményem szerint a szálkák képesek olvasni a gondolatainkban? — Ez nevetséges! — csattant fel Horváth. — Nem annyira, doktor — ingatta a fejét a kereskedő. A hangja nyugodtan csengett, egy pillanatra sem remegett meg. — Talán valószínűtlen, de bizonyítékokkal is alátámasztható ennek a nagyon megbízhatatlan emberi képességnek a létezése. — Horváth szólásra nyitotta a száját, de Bury nem hagyta szóhoz jutni. — Természetesen nem perdöntő bizonyítékok, de azért bizonyítékok. És a gondolatolvasás alatt nem feltétlenül a telepátiát értem. Gondoljanak csak bele: a szálkák annyira ügyesen tudják tanulmányozni az egyes embereket, hogy szó szerint eljátsszák az illető szerepét, s ráadásul olyan jól, hogy még a barátai sem veszik észre a különbséget. Csak a külsejük 123

árulja el őket. Hányszor láttuk már, ahogy egy közlegény vagy egy gárdista engedelmeskedik a parancsnak, amit egy szálka adott nekik a felettesüket utánozva? — Térjen már rá a lényegre! — sürgette Horváth. Ezzel még ő sem tudott vitatkozni, mindenki tudott arról, amiről Bury beszélt — Azaz: akár telepatikusan csinálják, akár tökéletes azonosulás révén, képesek olvasni a gondolatokban. Ennélfogva pedig ők a legmeggyőzőbb lények, akikkel valaha is találkoztunk. Pontosan tudják, mi motivál minket, és milyen érveket kell használniuk. — Az isten szerelmére! — robbant ki Horváthból. — Azt akarj a mondani, hogy rá tudnának beszélni minket, hogy átadjuk nekik a Lenint? — Biztosak lehetünk benne, hogy nem, doktor? Biztosak? David Hardy megköszörülte a torkát. Mindenki a káplán felé fordult, amitől Hardy zavarba jött. Aztán elmosolyodott. — Mindig is tudtam, hogy egyszer még hasznát veszem a klasszikus műveltségemnek. Ismeri önök közül valaki Platón Államát? Nem, természetesen nem. Nos, az első oldalon Szókratésznek, aki köztudottan a valaha élt legmeggyőzőbb ember volt, azt mondják a barátai, hogy vagy önként velük marad egész éjjel, vagy erővel fogják kényszeríteni rá. Szókratész felteszi a logikus kérdést, hogy nincs-e egy harmadik alternatíva — nem tudja-e meggyőzni őket, hogy engedjék hazamenni. A válasz természetesen az, hogy nem, mivel nem fogják meghallgatni az érveit. Egypár másodpercre mindenki elhallgatott. — Ó! — ragyogott fel Sally arca. — Értem! Ha a szálkák nem találkoznak Kutuzov admirálissal, Mihajlov kapitánnyal vagy a Lenin legénységének bármelyik tagjával, akkor hogyan beszélhetnék rá őket bármire? Azt pedig még Mr. Bury sem hiheti, hogy képesek lennének lázadást szítani a MacArthur emberei között. . 124

Bury vállat vont. — Hölgyem, minden tiszteletem az öné, de eszébe jutott már, mit tudnak a szálkák felkínálni? Nagyobb vagyont, mint bárkinek van a Birodalomban. Sokkal kevesebbel is meg lehet vesztegetni az embereket… Mint ahogy meg is tetted nemegyszer, gondolta Sally. — Ha annyira jók, akkor miért nem tették már meg? — Kevin Renner gúnyos hangját csak egy hajszál választotta el a sértéstől. Mivel rögtön azután ki szándékozott lépni a Flottától, hogy megérkezett az új Skóciára, Renner bármit megengedhetett magának, amiért nem állítanák azonnal hadbíróság elé. — Talán eddig még nem volt rá szükségük — vont vállat Bury. — Még valószínűbb, hogy nem képesek rá — vágott vissza Renner. — És ha képesek a gondolatolvasásra, akkor már minden titkunkat kifürkészték. Ráálltak Sinclairre, aki mindent meg tud javítani egy hajón… kijelöltek egy Fjunk(csett)et Lord Blaine mellé, akinek pedig a politikai titkokat kell ismernie… — A kapitánnyal soha nem kerültek közvetlen kapcsolatba — emlékeztette Bury. — Miss Fowler állandóan a rendelkezésükre állt. — Renner felkuncogott valamin. — Ő bizonyára többet tud a Birodalom politikájáról, mint mi együttvéve. Mr. Bury, a szálkák jók, de nem annyira jók — sem a meggyőzés művészetében, sem a gondolatolvasásban. — Hajlok arra, hogy Mr. Rennerrel értsek egyet — tette hozzá Hardy. — Bár a Miss Fowler által javasolt óvintézkedések természetesen szükségesek. Korlátozzuk az idegenekkel való kapcsolattartást néhány emberre: például rám. Kétlem, hogy meg tudnának vásárolni, de ha sikerülne is nekik, nekem nincs semmi hatalmam a hajón. Aztán Mr. Bury, ha beleegyezik. Dr. Horváthot és azokat a tudósokat nem javasolnám, akik hozzáférnek a fontosabb 125

műszerekhez. A gárdistákat sem, kivéve megfigyelés alatt, akár személyesen, akár az interkomon keresztül. Ez talán némi kényelmetlenséget jelent majd a szálkáknak, de szerintem így kisebb kockázatot vállal a Lenin. — Hm. Nos, Mr. Bury? — kérdezte Kutuzov. — De hát… Én azt mondom, veszélyesek! A technológiai képességeik hihetetlenek. Allahra, ki tudja, mi mindent tudnak összerakni látszólag ártalmatlan tárgyakból? Fegyvereket, kommunikációs eszközöket, űrruhákat… — Bury higgadt modora kezdett szertefoszlani, hiába próbálta tartani magát. — Visszavonom a javaslatomat, hogy Mr. Bury is legyen kapcsolatban a szálkákkal — mondta Hardy óvatosan. — Kétlem, hogy túlélnék ezt az élményt. Már elnézést, excellenciás úr. Bury arabul morgott valamit. Túl későn jutott eszébe, hogy Hardy nyelvész. — Ó, nem hinném — mosolyodott el a káplán. — Ennél azért jobban ismerem a felmenőimet. — Úgy látom, admirális — mondta Bury —, hogy nem voltam eléggé meggyőző. Sajnálom, mert most az egyszer semmi más nem motivált, csak a Birodalom jóléte. Ha csak a haszon érdekelne… én is észrevettem a kereskedelmi lehetőségeket, a vagyonokat, amiket a szálkákon kereshetnék. Csak éppen a legnagyobb fenyegetésnek tartom őket, amivel az emberiség valaha is szembe került. — Da — jelentette ki Kutuzov határozottan. — Ebben valószínűleg egyet is érthetnénk, ha beszúrnánk még egy szót: potenciális fenyegetés, excellenciás úr. Most azonban a kockázatokról van szó, és hacsak nem jelenti ez a Lenin kockára tételét, meggyőződtem arról, hogy kisebb kockázattal jár magunkkal vinni a követeket — a Hardy káplán által javasolt óvintézkedések betartásával. Egyetért, dr. Horváth? 126

— Ha csak így tudjuk magunkkal vinni őket, igen. De szerintem szégyen így bánni velük… — Bah! Blaine kapitány…? Blaine megdörzsölte az orrnyergét. — Igen, uram. Kisebb kockázattal jár magunkkal vinni őket — nem tudjuk bizonyítani, hogy a szálkák veszélyt jelentenek-e ránk nézve, de a követeiktől talán megtudhatunk valamit. — Hölgyem? — Egyetértek dr. Horváthtal… — Köszönöm. — Kutuzov mintha citromba harapott volna. Az arca fájdalmasan eltorzult. — Mihajlov kapitány, készüljön fel a szálkák elszigetelésére. A mese a járványveszély, de gondoskodjon róla, hogy ne tudjanak megszökni. Blaine kapitány, közölje a szálkákkal, hogy felvesszük a követeiket, de lehet, hogy nem kívánnak jönni, ha megtudják a feltételeinket. Semmi szerszám. Semmi fegyver. A csomagjaikat átvizsgáljuk és légmentesen elzárjuk, az út során nem férhetnek hozzájuk. Apróságokat, vagy bármilyen más alacsonyabb rendű fajt nem hozhatnak magukkal. Csak a követeket vagyok hajlandó fogadni. Azzal magyarázza meg nekik, amivel akarja, de ezek a feltételek nem változnak — állt fel hirtelen. — Admirális, mi legyen az ajándék hajóval? — kérdezte Horváth. — Nem vihetnénk… — A hangja elhalt, ugyanis nem volt kihez beszélnie. Kutuzov kiviharzott az étkezdéből.

127

12 Az Őrült Eddie-ugrás Kutuzov Alderson-pontnak hívta. A MacArthur menekültjei előszeretettel emlegették Őrült Eddie-pontként, s a Lenin legénységének egy része is kezdte átvenni ezt a szokást. A Szálka rendszer síkja felett helyezkedett el, és általában elég nehezen lehetett megtalálni. Ez alkalommal azonban ez nem jelentett problémát. — Csak hosszabbítsa meg a szálka hajó pályáját, amíg el nem metszi a Szálkát és a Murcheson Szemét összekötő egyenest — magyarázta Renner Mihajlov kapitánynak. — Nagyjából ott lesz, uram. — Ilyen hatékony a szálkák asztrogációja? — kérdezte Mihajlov hitetlenkedve. — Bizony. Az őrületbe kergeti az embert, de képesek rá. Számoljon állandó gyorsulással. — Egy másik hajó is közeledik ahhoz a ponthoz a Szálkáról — közölte Kutuzov. Átnyúlt Mihajlov kapitány válla fölött, hogy beállítsa a képernyőt, s vektorok villantak fel előttük. — Csak azután fog odaérni, hogy mi már távoztunk. — Egy tartályhajó — jelentette ki Renner határozottan. — És bármibe fogadni mernék, hogy a követek hajója könnyű, átlátszó és oly nyilvánvalóan ártalmatlan, hogy senki sem gyanakodhat rá, uram. — Úgy érti, még én sem — állapította meg Kutuzov. Renner nem vette észre, hogy mosolygott volna. — Köszönöm, Mr. Renner. Maradjon Mihajlov kapitány mellett.

128

Maguk mögött hagyták a trójai ponti aszteroidákat. A Lenin fedélzetén lévő összes tudós a távcsöveket akarta, hogy megvizsgálja őket, és az admirális nem emelt kifogást a kérésük ellen. Nem lehetett tudni, hogy egy utolsó pillanatban bekövetkező támadástól tart-e az aszteroidákról, vagy pedig ugyanúgy szeretett volna minél többet megtudni a szálkákról, mint a civilek. Mindenesetre Buckman és a többiek megkapták a hőn áhított lehetőséget. Buckman hamar elveszítette az érdeklődését. Az aszteroidák minden négyzetcentiméterét benőtte a civilizáció, a pályájukat pedig mesterségesen alakították ki. Semmit sem értek. A többiek nem osztották ezt a véleményt. Áhítattal figyelték a szálkák fúziós hajtóműveinek a fényét, megmérték az erőművek neutrínókibocsátását. Egyes fényfoltok spektrumában klorofill zöldje körül pöttyöket találtak, s ezen igencsak eltöprengtek. Hatalmas termőföldeknek kell lenniük kupolák alatt — ez látszott az egyetlen lehetséges megoldásnak. És minden egyes nagyobb szikladarabon ott tátongott a jellegzetes kráter, megerősítve, hogy az aszteroidát úgy szállították oda. Egyszer csak Buckman is visszanyerte az érdeklődését. Éppen az aszteroidák pályáját vizsgálgatta Horváth kérésére. A szeme hirtelen kifejezéstelenné vált. Aztán lázasan kódokat kezdett beütni a számítógépbe, és mohón olvasta az eredményeket. — Hihetetlen! — Mi hihetetlen? — kérdezte Horváth türelmesen. — A Kaptár ugye jéghideg volt. — Igen. — Horváth szerzett már némi tapasztalatot arról, hogyan kell kiszedni Bukcmanből az információkat. — Tegyük föl, hogy a többi aszteroida is az. Szerintem azok. A pályájuk tökéletes — vetítsük őket vissza vagy előre, soha nem ütköznek egymásnak. Azok a kövek hosszú ideje ott lehetnek már.

129

Horváth magában motyogva ment arrébb. Pontosan milyen öreg az aszteroida-civilizáció? Hiszen Buckman csillagászati időtartamokban gondolkodik! Nem csoda, hogy a Kaptár jéghideg: a szálkák nem igazítottak egyszer sem a pályáján. Egyszerűen csak odavitték az aszteroidákat, ahová vinni szerették volna őket… Mindegy, gondolta, ideje visszatérni az ajándék hajóra. Nemsokára itt kell hagynunk — kíváncsi lennék, Blaine-nek sikerült-e elérnie valamit. Rod és Sally akkor épp az admirálissal tárgyalt. A hídon találkoztak: Rod legjobb tudomása szerint az admirálison és a stewardján kívül még senki sem járt Kutuzov kabinjában. De lehet, hogy még az admirális sem, hiszen mintha állandóan a hídon tartózkodott volna, a képernyőket bámulva, mint valami tévéfüggő, s örökösen a szálkák árulásának nyomait lesve. — Kár — mondta éppen Kutuzov. — Az a hajó nagyon értékes lenne. De nem kockáztathatjuk meg, hogy a fedélzetre vesszük. Azok a gépek — ki tudja, mi célt szolgálnak? Pláne úgy, hogy szálkák is lesznek itt? — Kutuzov megborzongott. — Igen, uram — helyeselt Rod udvariasan. Nem hitte ugyan, hogy az ajándék hajó veszélyes lett volna, de valóban találtak olyan berendezéseket, amiket még Sinclair sem tudott hová tenni. — A többi tárgyak némelyikére gondoltam, uram. A kisebbekre. Például azokra a szobrokra, amikért úgy odavan Hardy káplán. Mindent légmentesen műanyag dobozokba csomagolhatnánk, aztán acélládákba hegesztenénk, végül az egészet a hajótesten, az erőtéren belül rögzítenénk. Ha pedig a szálkáknak van valamilyük, ami ennyi óvintézkedés ellenére is képes ártani nekünk, akkor jobb, ha haza sem megyünk. — Hm — simított végig az admirális a szakállán. — Ön szerint értékesek azok a tárgyak? 130

— Igen, uram. — Mikor Kutuzov valamit értékesnek nevezett, teljesen másra gondolt, mint amire Sally vagy Horváth gondolt volna. — Minél többet tudunk a szálkák technológiájáról, uram, annál pontosabban becsülhetjük meg az általuk jelentett fenyegetés mértékét Cargill-lal. — Da. Kapitány, az őszinte véleményét szeretném hallani. Mit gondol ön a szálkákról? Sally igyekezett uralkodni magán. Kíváncsi volt, mit fog mondani Rod. Mint kiderült, a kapitány zseniálisan tudott bánni az admirálissal. Rod vállat vont. — A magam részéről önnel és dr. Horváthtal is egyet tudok érteni, uram. — Mikor Kutuzov szeme elkerekedett, sietve hozzátette: — Ugyanúgy lehet a legnagyobb potenciális fenyegetés, amivel valaha is szembekerültünk, mint a legnagyobb potenciális lehetőség az emberiség történetében. Vagy mindkettő. Akárhogy is, minél többet tudunk róluk, annál jobb — feltéve, hogy óvintézkedéseket teszünk a veszélyek ellen. — Ah! Kapitány, értékelem az őszinteségét. Ha engedélyezem, hajlandó személyes felelősséget vállalni a szálkák hajójáról származó összes tárgy semlegesítéséért? Nemcsak az engedelmességét kérem. Az együttműködését akarom, és a szavát, hogy nem fog kockázatot vállalni. Ettől Horváth nem fog a keblére ölelni, futott át Rod agyán. A miniszter eleinte bárminek örülni fog, de előbbutóbb majd valami olyasmit szeretne, amiben nem leszek biztos. — Igen, uram. Átmegyek, és személyesen fogom ellenőrizni a munkát. Ööö… Miss Fowlerre is szükségem lesz. Kutuzov szeme összeszűkült. — Bah! Maga felel a biztonságáért. — Természetesen. — Rendben. Elmehet. — Miközben Rod és Sally távoztak a hídról, Borman parancsnok egy kíváncsi pillantást vetett az 131

admirálisára. Azon töprengett, hogy tényleg egy vigyort látott-e az arcán. De nem, természetesen nem. Az lehetetlen lett volna. Ha akkor épp egy Blaine-nél magasabb rangú tiszt lett volna ott, akkor Kutuzov talán magyarázattal szolgál, Bormannal azonban soha nem tárgyalt volna ki egy kapitányt — és leendő márkit. Valami ilyesmit mondott volna: — Megéri kockára tenni Miss Fowlert azért, hogy Blaine-t dolgozni lássam. Amikor épp nem merül el az önsajnálatban, remek tiszt. — Lehet, hogy Kutuzov soha nem ment le a hídról, de a tisztjei moráljának a karbantartása is a kötelességei közé tartozott; és mint minden kötelességét, ezt is komolyan vette. A konfliktus természetesen azonnal kialakult. Horváth mindent akart, és azt hitte, hogy Rod csak a kedvében akart járni az admirálisnak. Amikor aztán rájött, hogy Blaine komolyan veszi az ígéretét, véget értek a mézeshetek. Nem tudta, sírjon vagy őrjöngjön, ahogy Blaine emberei elkezdték szétszedni és műanyag dobozokba pakolni az ajándék hajót, darabokra tépve a finom alkatrészeket — néha kifejezetten találomra vágva, gondolván arra a lehetőségre, hogy a szálkák előre megjósolták, mit fognak elvinni az emberek. Rod számára ismét hasznos tevékenységgel telt az idő, s ez alkalommal Sally társaságában. Órákig tudtak beszélgetni, mikor épp nem dolgoztak. Időnként Hardy káplánt is meghívták egy konyakra. Rodra kezdett ragadni valami az antropológiából, miközben végighallgatta Sally és Hardy vitáját a kulturális fejlődés elméleti problémáiról. Ahogy egyre közelebb értek az Őrült Eddie-ponthoz, Horváth szinte megszállottá vált. — Maga ugyanolyan szörnyű, mint az admirális, Blaine! — tört ki belőle, mikor észrevette, hogyan esnek neki a szerelők a lángvágóikkal egy szerkezetnek, ami azt a bonyolult erőteret hozta létre, ami egy másik mágikus kávéfőzőben változtatta meg a 132

molekuláris szerkezetet. — Már van egy ilyen a Lenin fedélzetén. Mit árthatna még egy? — A másikat nem olyan szálkák tervezték, akik tudták, hogy egy hadihajó fedélzetére kerül — felelte Sally. — És nem is egyformák… — Semmi sem egyforma, amit a szálkák csinálnak! — csattant fel Horváth. — Istenemre, maga még rosszabb… sokkal óvatosabb, mint Blaine. És én még azt hittem, magának több esze van! Sally negédesen elmosolyodott és feldobott egy pénzérmét. — Szerintem ott is el kellene vágni — mutatta az egyik szerelőnek. — Igenis, kisasszony. — Az űrhajós felemelte a lángvágóját és ismét munkához látott. — Bah! — Horváth kiviharzott, hogy megkeresse David Hardyt. A káplán elfogadta a békéltető szerepét, és ez így is volt jól; nélküle pár óra alatt megszűnt volna a kommunikáció a kutteren. A szerelő végzett a szerkezet szétszedésével, és berakta a mellette álló dobozba. Műanyagot öntött köré és lezárta a tetejét. — Odakint van egy acélláda, uram. Azonnal megyek, és behegesztem. — Jó, csinálja csak — válaszolta Blaine. — Később majd ellenőrzöm. — Mikor a férfi kiment a helyiségből, odafordult Sallyhez. — Tudod, észre sem vettem, de .Horváthnak igaza van. Tényleg óvatosabb vagy, mint én. Miért? — Emiatt ne aggódj — vont vállat a lány. — Jó, akkor nem fogok. — Ott van Buckman születőben lévő csillaga — mondta Sally. Lekapcsolta a világítást, majd kézen fogva odavezette Rodot az ablakhoz. — Nem tudok betelni a látványával. El kellett telnie néhány másodpercnek, míg a szemük alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, és a Sötét Folt több lett, mint végtelen feketeség. Kezdtek előtűnni a 133

vörös árnyalatok, s felbukkant egy vörös kis örvény is a fekete háttér előtt. Nagyon közel álltak egymáshoz. Ez elég gyakran előfordult mostanában, és Rodnak tetszett a dolog. Az ujjai végigszaladtak a lány gerincén, míg végül finoman simogatva megálltak a jobb füle alatt. — Nemsokára beszélned kell a szálkák követeivel — szólalt meg Sally. — Tudod már, mit fogsz mondani nekik? — Nagyjából. Lehet, hogy jobb lenne felkészíteni őket, de… szóval, az admirális megoldása talán biztonságosabb. — Szerintem nincs semmi jelentősége. Én mindenesetre örülök, hogy nemsokára újra több csillagot láthatok. Kíváncsi lennék… Rod, szerinted milyenek lesznek a követek? — Fogalmam sincs. De azt hiszem, hamarosan megtudjuk. Túl sokat beszélsz. — Ben bácsikám is mindig ezt mondja. Hosszú, hosszú ideig csendben maradtak. — Álljanak készenlétben. Most érkeznek a fedélzetre. — HANGÁRFEDÉLZETET KINYITNI. VONTATÓK EL. A kuttert lehúzták a Lenin gyomrába. Egy másik csónak is állt mellette a szálkák csomagjaival; mindent, még a szálkák űrruháit is, amit a kutteren viseltek, külön hoztak le. Az utasokat szállító jármű hangos csattanással ért le az acélfedélzetre. — LEGÉNYSÉG, VIGYÁZZ! — GÁRDISTÁK, FEGYVERREL TISZTELEGJ! A zsilip kinyílt és a kormányosok kórusa belefújt a dudákba. Megjelent egy barna és fehér arc. Aztán még egy. Mikor a két Közvetítő teljesen kiért a kutterből, a harmadik szálka is előlépett. Tiszta fehérben pompázott, a hónalja alatt selymes pamacsokkal. A szája körül és a felsőtestén szürke pettyek sorakoztak. 134

— Egy idősebb Mester — súgta oda Blaine Sallynek. A lány bólintott. A szőrzetüket érő tartós kozmikus sugárzás ugyanolyan hatást gyakorolt a szálkákra, mint az emberekre. Horváth előresietett a gárdisták sorfala mellett. — Üdvözlünk titeket a fedélzeten! — köszöntötte az idegeneket. — Nagyon örülök, hogy találkozhattunk — ez egy történelmi pillanat! — Reméljük, mindkét népnek az — felelte az előrébb álló Közvetítő. — A Flotta nevében üdvözlöm a szálka nép követeit a fedélzeten — lépett egyet előre Rod is. — Elnézést kell kérnem a karanténintézkedések miatt, de… — Ugyan, semmiség — legyintett az egyik szálka. — Az én nevem Jock. Ő pedig Charlie — mutatott a másik Közvetítőre. — Ezeket a neveket csak az egyszerűség kedvéért vettük fel; az igaziakat nem tudnátok kiejteni. — Odafordult a fehér Mesterhez és csiripelt neki valamit. — Roderick Blaine kapitány és Anthony Horváth miniszter — fejezte be a trillázást. — Horváth miniszter úr, hadd mutassam be a Követet — fordult vissza az emberek felé. — Azt kéri, szólítsátok Ivánnak. Rod meghajolt. Még sohasem látott szemtől szemben egyetlen szálkát sem, s a legszívesebben megsimogatta volna a szőrét. Egy fehér hím. — A díszőrség odavezet titeket a szállásotokra — mondta Rod. — Remélem, elég tágas lesz; két egymás melletti kabint nyitottunk egybe. — És négy átkozódó tisztet költöztettünk ki belőlük. Az akció hullámai végigfutottak a Flotta ranglétráján, míg egy alhadnagy végül a Lenin kadétszállásán nem találta magát. — Egy kabin elég lesz — felelte Charlie nyugodt hangon. — Nekünk nincs szükségünk magánéletre. — Volt valami ismerős a hangjában, ami zavarta Rodot.

135

A szálkák egyszerre hajoltak meg, pontosan lemásolva az udvarbeli viselkedést. Rod kíváncsi lett volna, ezt hol tanulták. Viszonozta a meghajlást, mint ahogy Horváth és a hangárfedélzeten lévők is, majd a gárdisták elvezették a küldöttséget. Egy másik szakasz a hátuk mögé zárkózott fel. A szállásukon Hardy káplán várt rájuk. — Egy hím! — álmélkodott Sally. — Érdekes. A Közvetítők "a Nagykövetnek" nevezték, pedig korábban arról volt szó, hogy mindhárman azonos hatalommal bírnak. Csak teljes egyetértésben írhatnak alá szerződéseket… — Lehet, hogy a Közvetítők nem az ő Közvetítői — vélte Sally. — Majd megkérdezem — biztosra veszem, hogy lesz rá lehetőség. Rod, te biztos vagy benne, hogy nem mehetek fel velük most? A kapitány elvigyorodott. — Meg fogod kapni az adagodat. Egyelőre azonban hadd örüljön Hardy a sajátjának. — A hangárfedélzet gyorsan kiürült. A Lenin legénységéből már senki sem tartózkodott ott, vagy a szálka hajó elé küldött csónakok mellett. A csomagokat szállító kuttert a helyére rögzítették és légmentesen lezárták. — FIGYELEM! MINDENKI A HARCÁLLÁSPONTOKRA. ALDERSON-UGRÁSRA FELKÉSZÜLNI. MINDENKI A HARCÁLLÁSPONTOKRA. — Nem vesztegeti az idejét, mi? — jegyezte meg Sally. — Egy másodpercet sem. Jobb lesz, ha csipkedjük magunkat. — Rod kézen fogta a lányt és elindult vele a kabinja felé, miközben a Lenin zéró gravitációra kezdte lassítani a forgását. — Gyanítom, hogy a szálkáknak nincs szükségük a forgásra — mondta Rod, mikor odaértek a kabinja ajtajához. — De hát ez az admirális. Ha csinálni akarsz valamit, most…

136

— ALDERSON-UGRÁSRA FELKÉSZÜLNI. MINDENKI A HARCÁLLÁSPONTOKRA. — Gyerünk! — sürgette Rod. — Annyi időnk még van, hogy benézzünk a szálkák kabinjába az interkomon. — Lenyomott néhány billentyűt és a képernyőn feltűnt a követek szállása. — Ha bármire szükségetek van — mondta éppen Hardy káplán —, az ajtó előtt mindig állni fog egy tisztiszolga, az a gomb pedig egyenesen a kabinomba kapcsol titeket. Az út során én leszek a hivatalos házigazdátok. A hajón felharsantak a kürtök. Hardy a homlokát ráncolta. — Most visszamegyek a szállásomra — valószínűleg szívesebben maradnátok egyedül az Aldersonugrás idejére. Javaslom, feküdjetek le az ágyaitokra, és ott várjátok meg, míg véget ér. — Visszafogta magát, mielőtt még többet mondott volna. A parancsai egyértelműek voltak: a szálkák nem tudhattak meg semmit, amíg ki nem kerültek a rendszerükből. — Sokáig fog tartani? — kérdezte Jock. — Nem — mosolyodott el halványan Hardy. — Viszlát. — Auf Wiedersehen — búcsúzott Jock. — Auf Wiedersehen. — David Hardy zavart tekintettel távozott. Ezt meg hol tanulhatta? Az ágyak arányai nem megfelelőek voltak, a matracokat túl keményre tömték, és egyáltalán nem vették figyelembe az egyes szálkák közötti egyedi különbségeket. Jock megrázta a felsőtestét és meglengette a jobb alsó karját, ezzel fejezve ki a helyzet felett érzett elégedetlenségét, de azt is, hogy rosszabbra számított. — Nyilvánvalóan egy barna művét másolták le. — A hangsúlya következtetésből származó, határozott, de megfigyeléssel nem alátámasztott véleményt jelzett. Aztán átváltott társalgási hangnemre. — Bárcsak mi is elhozhattuk volna a saját barnánkat!

137

Charlie: — Egyetértek. De nem engedték volna fel a fedélzetre. Tudom. — Belekezdett volna egy új gondolatba, de megszólalt a Mester. Iván: — Ott volt az emberek Mestere azok között, akik fogadtak minket? Jock: — Nem. A fenébe! Már olyan régóta próbálom tanulmányozni, de még mindig nem láttam, sőt még a hangját sem hallottam! Felőlem akár egy testület is lehet, vagy egyetlen, korlátlan hatalmú ember. Bár fel merném rá tenni a jobb karjaimat, hogy egy emberrel van dolgunk. — Nem próbálhatsz meg kapcsolatba lépni a Lenin Mesterével! — jelentette ki Iván. — Ha találkoznánk vele, nem válhatsz a Fjunk(csett)jévé. Mindnyájan tudjuk, mi történik az emberek Fjunk(csett)jeivel. Erre felesleges lett volna mit mondani. A Mester tudta, hogy hallották, s ennél fogva engedelmeskedni fognak neki. Odalépett az ágyához és undorodva végigmérte. Kürtök harsantak fel, s a hangszórókból emberi hangok hallatszottak. — Őrült Eddie-ugrásra felkészülni. Utolsó figyelmeztetés — fordította le az egyik. Lefeküdtek az ágyakra. Egy hangosabb kürtszó visszhangzott végig a hajón. Aztán valami borzalmas történt.

138

13 Sürgős és bizalmas — Rod! Rod, nézd a szálkákat! — Tessék? — Blaine kétségbeesetten próbálta visszanyerni az uralmát áruló teste fölött. Alig tért még magához; koncentrálni pedig egyáltalán nem tudott. Ránézett Sallyre, majd követte a lány tekintetét az interkom képernyőjéig. A szálkák kétségbeesetten vergődtek. Kisodródtak az ágyaikból, és a Követ összevissza lebegett a kabinban. Lepattant az egyik falról és elkezdett a másik felé repülni. A két Közvetítő semmit sem tudott tenni, csak nézték. Ők maguk sem lehettek sokkal jobban. Az egyik óvatosan kinyúlt a Mesterért, de lecsúszott a keze a bundájáról. Mind a hárman tehetetlenül szálldostak a szállásuk falai mentén. Legelőször Jocknak sikerült lehorgonyoznia egy fogantyúnál. Füttyögött és horkantott egy sort, mire Charlie elkezdett a Mester felé evickélni. A bal karjával elkapta a szőrét, Jock pedig a két jobb kezével a fogantyúba kapaszkodva addig nyújtózott a baljával, míg társa meg nem tudta fogni. Nagy nehezen visszaküzdötték magukat az ágyaikba, és Jock leszíjazta Ivánt. Vigasztalanul, füttyögve és kotkodácsolva feküdtek. — Nem kellene segítenünk? — kérdezte Sally. Rod megfeszítette a lábizmait és elvégzett fejben egy gyökvonást. Aztán megpróbálkozott két integrállal, és azok is sikerültek. Az elméje már magához tért annyira, hogy oda tudjon figyelni Sallyre és a szálkákra. — Nem. Egyébként sem tehetnénk semmit… maradandó károsodást még nem 139

figyeltek meg, eltekintve attól a néhány szerencsétlentől, akik megőrültek és soha többé nem nyerték vissza a kapcsolatot a valósággal. — A szálkákkal nem, ez történt — jelentette ki Sally határozottan. — Tudatosan cselekedtek, csak nem nagyon sikerült nekik semmi. Mi sokkal gyorsabban magunkhoz tértünk, mint ők. — Végre valami, amiben jobbak vagyunk náluk. Hardynak is hamarosan fel kell bukkannia… bár valamivel tovább fog tartani neki, mint nekünk. Öregebb, mint mi. — GYORSULÁSI FIGYELMEZTETÉS. EGY GRAVITÁCIÓRA FELKÉSZÜLNI. GYORSULÁSI FIGYELMEZTETÉS. — Az egyik Közvetítő csiripelt valamit, a Mester pedig válaszolt neki. Sally egy darabig még nézte őket. — Azt hiszem, igazad van. Láthatólag nincs komoly baj, bár a Mester még remeg egy kicsit. Felharsant egy kürt. A Lenin megrázkódott és visszatért a gravitáció. Urai voltak a helyzetnek és hazafelé tartottak. Rod és Sally egymásra mosolyogtak. Hazafelé. — Egyébként hogy tudnál segíteni a Mesteren? — kérdezte Rod. Sally tehetetlenül megvonta a vállát. — Attól tartok, sehogy. Annyira mások. És… Rod, te mit tennél, ha a Birodalom követként delegálna egy idegen fajhoz, akik meg bezárnának egy kis kabinba, és senki nem lenne melletted, csak két kamera a sarkokban? — Megvárnám, hogy leszedjék azokat az átkozott vackokat. Ők természetesen észrevették a mieinket. Nem mintha megpróbáltuk volna elrejteni őket. De ha mondtak is valamit Hardynak róluk, lemaradtunk róla. — Szerintem nem szóltak. Nem úgy viselkednek, mintha zavarnák őket a kamerák. "Nincs szükségünk magánéletre",

140

ezt mondta Charlie, igaz? — Sally megborzongott. — Ebben viszont tényleg különbözünk. Felzümmögött egy csengő, és Rod automatikusan a kabinja ajtaja felé fordult, mielőtt még rájött volna, hogy a hang az interkomból jön. Az egyik szálka óvatosan átsurrant a szálláshelyükön, és kinyitotta az ajtajukat. Hardy lépett be rajta. — Minden rendben? — kérdezte óvatosan. — Erre figyelmeztethettetek volna — közölte Jock. A hangja egy cseppet sem csengett vádlón; egyszerűen csak megállapított egy tényt. — Az emberekre is ilyen hatással van az Őrült Eddie-hajtómű? — Milyennel? — kérdezte Hardy ártatlan arccal. — Tájékozódási zavarok. Szédülés. Képtelenség az összpontosításra. Izomrángás. Hányinger. Halálvágy. Hardy meglepettnek tűnt. Valószínűleg az is, gondolta Rod. A káplán a világért sem figyelné a szálkákat anélkül, hogy ne közölné előre velük a dolgot, hiába bámulja őket fél tucat szempár minden egyes őrségváltáskor. — Igen, az emberekre is van bizonyos hatása — hallatszott a hangja. — De nem ilyen vészesek, mint amilyeneket említettél. A hajtómű tájékozódási zavarokat és átmeneti szétszórtságot okoz, de ezek gyorsan elmúlnak. Nem tudtuk, rátok milyen hatással lesz, de a történelmünk során csak nagyon kevesen szenvedtek el visszafordíthatatlan károsodásokat, és azok is, hm, pszichológiai természetűek voltak. — Értem — hümmögte Charlie. — Dr. Hardy, ha megbocsátasz, még nem érezzük elég erősnek magunkat a társalgáshoz. Talán néhány óra múlva. És legközelebb megfogadjuk a tanácsodat: beszíjazzuk magunkat az ágyainkba és alszunk, amíg bekapcsoljátok az Őrült Eddiehajtóművet.

141

— Akkor most magatokra hagylak titeket — mondta Hardy. — Esetleg… nincs szükségetek valamire? A Követ jól van? — Elég jól. Köszönet az aggódásért. Hardy távozott, a szálkák pedig visszafeküdtek az ágyukba. Hosszasan csiripeltek és füttyögtek. — És ezzel ennyi — állapította meg Rod. — Egy csomó érdekesebb dolgot tudok annál, mint hogy az ágyukban heverésző, általam ismeretlen nyelven társalgó szálkákat bámuljam. És rengeteg időnk lesz még a szálkák tanulmányozására, gondolta Sally. Csodák csodája, most egyikünknek sincs semmi dolga — és magunk közt vagyunk. — Én is — közölte szemérmesen lesütve a szemét. A körülötte izzó sárga forróság köbkilométerei ellenére a Lenin boldog hajó volt. Kutuzov lazított az éberségen, és a legénység visszatérhetett a normális őrséghez — a MacArthur pusztulása óta először. Bár a hajó egy nap belsejében járt, bőven volt üzemanyaga, a problémái pedig szerepeltek a Könyvben. A rutinszolgálat megbirkózott velük. Még a tudósok is feledni látszottak a csalódásukat, hogy megválaszolatlan kérdésekkel kellett távozniuk az idegen rendszerből: hazafelé tartottak. A tízparszekes körzetben elérhető egyetlen nő minden körülmények között spekuláció tárgyát képezte volna. Két kérdés miatt verekedések is kirobbanhattak volna: Milyenek az esélyeim/esélyeid nála, és Nem kár ezért a nőért? Sally azonban láthatólag már rátalált az igazira. Ezzel megkönnyítette azoknak az életét, akik ilyen problémákon rágódtak, és azokét, akiknek kötelességük volt leállítani a verekedéseket. Az ugrást követő első estén Kutuzov díszvacsorát adott. Az összejövetel elég formálisra sikerült, a legtöbb meghívott nem érezte túl jól magát — az admirális asztalánál szigorúan szakmai kérdésekre korlátozódott a társalgás. Mindazonáltal 142

Kutuzov korán visszavonult, s így egy sokkal vadabb parti alakulhatott ki. Rod és Sally három órát maradtak. Mindenki a szálkákról akart beszélgetni, és Rod legnagyobb meglepetésére azon vette észre magát, hogy már csak nyomokban tör rá az a tompa fájdalom, ami korábban teljesen elöntötte, mikor az idegenek kerültek szóba. Sally lelkesedése már önmagában elég lett volna — és mellesleg, a lány láthatóan ugyanannyit törődött vele, mint a szálkákkal. Többek között órákat töltött azzal, hogy ráigazítsa Mihajlov tartalék díszegyenruháját. Mikor eljöttek a partiról, sem a szálkák, sem a Szálka nem került szóba az együtt eltöltött órák során, mielőtt mindketten a saját kabinjuk felé vették volna az irányt. A hajó kifelé haladt a napból. Az erőtéren túli sárgaság végül narancsba, majd téglavörösbe fordult át, a Lenin műszerei pedig azt jelezték, hogy az erőtér melegebb, mint a körülötte lévő fotoszféra. A tudósok és a tisztek ugyanolyan türelmetlenül figyelték a képernyőket, és amikor feltűntek a csillagok a vörösesfekete háttér előtt, örömében mindenki ivott egyet. Még az admirális is csatlakozott hozzájuk, szögletes arcán széles, súlyos mosoly ragyogott. Röviddel ezután a kommunikációs részleg kapcsolatot létesített egy nem messze várakozó tartályhajóval. Egy futárhajó is a közelben keringett; kicsi volt, gyors, és tökéletes fizikai állapotban lévő fiatalemberek adták a legénységét. Kutuzov lediktálta a jelentését és átküldte két kadétjával. A futárhajó három g-s gyorsulással indult el az Alderson-pont felé, hogy az új Kaledónia rendszerbe ugorva elvigye a jelentést az emberiség első kapcsolatfelvételéről egy idegen civilizációval. A tartályhajón a posta és majdnem egy év hírei várták a visszatérőket. Több lázadás is történt a szektorban. Az egyik kolónia szövetségre lépett az egyik fegyveres külső világgal és elszakadt a Birodalomtól. Az új Chicagót megszállta a 143

hadsereg, s bár a gazdasága ismét működni kezdett, a lakosság nagy része megvetette a birodalmi paternalizmust. A korona inflációját sikerült kordában tartani. Ő Császári Felsége világra hozott egy kisfiút, Alexandert, úgyhogy már nemcsak Lysander koronaherceg biztosította a dinasztia továbbélését. Ez a hír alkalmat adott egy újabb ünnepségre a Leninen, ami olyan nagyra sikeredett, hogy másnap Mihajlovnak a MacArthur legénységével kellett feltöltenie bizonyos posztokat. A futárhajó további üzenetekkel tért vissza, amiket még azelőtt küldtek át neki mézeren, mielőtt leszállhatott volna. A szektor fővárosa buzgott a lelkesedéstől, a helytartó nagyszabású fesztivált tervezett a szálka követség tiszteletére. Armstrong hadügyminiszter egy tömör "szép munka volt"-ot küldött ezernyi kérdés kíséretében. Rod Blaine is kapott egy üzenetet. Akkor szerzett tudomást róla, mikor az admirális tisztiszolgája Kutuzov kabinjába rendelte. — Valószínűleg ez az — fordult Rod Sallyhez. — "Blaine-t helyezze őrizet alá a hadbírósági tárgyalásig." — Ne légy bolond — mosolygott rá a lány bátorítóan. — Itt várok rád. — Ha egyáltalán visszajöhetek még a kabinomba. — Odafordult a gárdistához. — Mehetünk, Ivanov. Őszintén megdöbbent, mikor belépett az admirális kabinjába. Rod egy üres, funkcionális és hideg helyiségre számított, ezzel szemben egy elképesztően gazdag színekkel, keleti szőnyegekkel, falvédőkkel, az elmaradhatatlan ikonnal, a Császár arcképével és még rengeteg más dísztárggyal telezsúfolt szobában találta magát. A Kutuzov íróasztala feletti polcon még bőrkötéses könyveket is látott. Az admirális odaintett egy spártai rózsafa szék felé. — Parancsol teát? — kérdezte. — Hát… köszönöm, uram. 144

— Két pohár teát, Keemun. — A steward egy ezüsttermoszból töltött nekik, amit egy ősi orosz szamovár után mintáztak, és kristálypoharakban szolgálta fel az italt. — Elmehet. Blaine kapitány, önre vonatkozó parancsokat kaptam. — Igen, uram — bólintott Rod. Legalább azt megvárhatta volna, míg megiszom a teámat. — Elhagyja ezt a hajót. Átszáll a futárhajóra, és olyan gyorsan indul az új Kaledónia rendszer felé, amilyen gyorsan azt az orvos engedélyezi. — Igenis, uram. Ennyire sürgős nekik, hogy a hadbíróság elé ráncigáljanak? — Hadbíróság? — lepődött meg Kutuzov. — Szerintem szó sincs ilyesmiről, kapitány. Természetesen lesz egy formális vizsgálat, ahogy az benne van a szabályzatban. De csodálkoznék, ha bármilyen vádat hoznának fel önnel szemben. Kutuzov most a díszesen faragott íróasztal felé fordult. A csiszolt falapon egy hangszalag hevert. — Ez önnek jött. "Sürgős és bizalmas", és valószínűleg mindent megmagyaráz. Rod átvette a szalagot és kíváncsian szemügyre vette. — Természetesen az én rejtjelkódom alatt áll — mondta az admirális. — A titkárom segít, ha megengedi. — Köszönöm. Az admirális behívatott az interkomon egy hadnagyot, aki betáplálta a dekódoló szalagokat a kódfejtő gépbe. A masina egy vékony lapot dobott ki magából. — Ez minden, admirális? — kérdezte a hadnagy. — Igen. Kapitány, magára hagyom, olvassa el az üzenetet. Viszlát. — Az admirális és a hadnagy kimentek a kabinból, a kódfejtő gép pedig ismét felcsattogott. A hártyavékony lapok egymás után bukkantak elő a belsejéből.

145

Rod egyre növekvő csodálkozással merült el az olvasásban. Még egyszer átolvasta az egészet, míg visszament a kabinjába. Mikor belépett, Sally felpattant. — Rod, ez a legkülönösebb tekintet, amit valaha is láttam! — Levelet kaptam — felelte Blaine. — Ó… Hírek otthonról? — Ahogy vesszük. Sally mosolygott, de a hangja zavartan csengett. — Hogy van a család? Az apáddal minden rendben? — Rod idegesnek és izgatottnak tűnt, de rossz híreket nem kaphatott, ahhoz túlságosan vidám volt. Akkor viszont mi bosszantja? Úgy viselkedett, mintha valami feladatot kapott volna, valamit, amit meg akart csinálni, de tartott is tőle… — A családom jól van. Akárcsak a tiéd… de erről hamarosan többet is hallhatsz. Fowler szenátor az új Skócián van. — Ben bácsi itt, az isten háta mögött? — nézett rá hitetlenkedve a lány. — De miért? — Azt mondja, kezdett aggódni miattad. Senki sincs, aki vigyázzon rád, úgyhogy neki kell… Sally kinyújtotta rá a nyelvét és közben villámgyorsan lecsapott az üzenetre. Rod a másfél g-s gyorsulás dacára fürgén arrébb ugrott. — Rendben! — nevetett a lányra, de a nevetése feszültnek tűnt. — A Császár küldte ide. A személyes megbízottjaként, hogy a Birodalmi Bizottságban elnököljön, amit a szálkákkal való tárgyalással bíztak meg. — Egy pillanatra elhallgatott. — Mind a kettőnket kineveztek a bizottságba. A lány kifejezéstelen tekintettel meredt rá. Aztán lassan felcsillant a megértés a szemében. A kinevezés olyan szakmai elismerés volt, amiről álmodni sem mert. — Gratulálok, meghatalmazott! — nevetett fel ismét Rod. Megfogta Sally csuklóját és kartávolságra tartotta magától a 146

lányt. — Őfelsége Különleges Bizottságának az elnöke ugyanakkor afelől is érdeklődik, hogy mikor nősülök meg. Azt hiszem, ez nagyon időszerű kérdés. — De… én… Rod… mi… — Elakadt a lélegzete. — Istenem, végre egyszer látom, hogy nem találsz szavakat! Végre egy perc, hogy nem beszélsz. — Megragadta az alkalmat és megcsókolta a lányt. Aztán még egyszer. Ez utóbbi sokkal tovább tartott. — Ideje lenne elolvasnom azt a levelet — mondta Sally, mikor szétváltak. — Ha megengeded. — Még nem válaszoltál a bácsikád kérdésére, pedig addig nem olvashatod el, amíg meg nem teszed. — Az ő kérdésére! — Sally szeme villámokat szórt. — Rod Blaine, ha hozzámegyek valakihez — mondom, ha —, akkor az személyesen fogja megkérni a kezemet! — Rendben. Lady Sandra Liddel Leonovna Bright Fowler, hozzám jössz feleségül? — Az évődés eltűnt a hangjából, és bár próbált továbbra is vigyorogni, nem sikerült neki. Úgy nézett ki, mint egy négyéves kisfiú, aki épp először készül a Télapó ölébe ülni. Mikor visszatérünk az új Skóciára… — Igen, persze hogy hozzád megyek… Új Skócia? Rod, az apád elvárja, hogy az Udvarban legyen az esküvő. Az összes barátunk a Spártán van… — Akkor jobb, ha elolvasod a levelet, drágám. Egy darabig nemigen megyünk a Spártára. — Odaadta neki a hártyapapírokat, és rátámaszkodott a lány székének a támlájára. — Ezt a részt — mutatta. AZ ELSŐ REAKCIÓK ITT BIZONYTALANOK HOGY HŐST VAGY ÁRULÓT CSINÁLJANAK BELŐLED STOP AZ ADMIRALITÁS NEM ÖRÜL A MACARTHUR ELVESZTÉSÉNEK STOP CRANSTON ŐRJÖNG STOP ARMSTRONG AZT MONDTA IDÉZŐJEL HOGY A POKOLBA TUD VALAKI ELVESZÍTENI EGY

147

CSATACIRKÁLÓT IDÉZŐJEL BEZÁRVA STOP ÚJ BEKEZDÉS KUTUZOV JELENTÉSE MELLETTED SZÓL STOP KUTUZOV TELJES FELELŐSSÉGET VÁLLAL A HAJÓ ELVESZTÉSÉÉRT STOP KUTUZOV JELENTÉSE SZERINT A FELSŐBB KASZTBA TARTOZÓ SZÁLKÁK MEGTISZTÍTHATTÁK VOLNA A MACARTHURT A KÁRTEVŐTŐL DE AZ ADMIRÁLIS A BIRODALMI TECHNOLÓGIAI TITKOK MEGÓVÁSA ÉRDEKÉBEN A BEAVATKOZÁSUKAT NEM ENGEDÉLYEZTE STOP KUTUZOV MÉG MINDIG NEM BIZTOS A SZÁLKÁK JELENTETTE FENYEGETÉS MÉRTÉKÉBEN DE AZT JAVASOLJA AZ ADMIRALITÁS NAGY FLOTTÁT GYŰJTSÖN ÖSSZE STOP HORVÁTH JELENTÉSE SZERINT A SZÁLKÁK BARÁTSÁGOSAK FLOTTA NEM KELL ÉS A SZÁLKÁK IDÉZŐJEL A LEGNAGYOBB LEHETŐSÉGÜNK A TÖRTÉNELEM SORÁN IDÉZŐJEL BEZÁRVA STOP NYAKIG ÜLÖK A PROBLÉMÁKBAN STOP ÚJ BEKEZDÉS — Mi is — morogta Rod. — Olvasd tovább. AZ URALKODÓ PARANCSÁRA MOST AZ IDEGENEKKEL TÁRGYALÁSOKAT FOLYTATÓ KÜLÖNLEGES BIRODALMI BIZOTTSÁG ELNÖKE VAGYOK STOP ŐFELSÉGE SZEMÉLYES PARANCSÁRA LORD RODERICK BLAINE GONDOLATJEL EZ TE VAGY DE MAJDNEM ELSZÚRTAD A HAJÓ ELVESZTÉSÉVEL STOP EBBŐL NE CSINÁLJUNK RENDSZERT GONDOLATJEL ÉS LADY SANDRA BRIGHT A BIZOTTSÁG TAGJAI STOP A BIZOTTSÁG TELJES FELHATALMAZÁSSAL BÍR AZ URALKODÓ NEVÉBEN CSELEKEDNI STOP A TAGOK AZ ÚJ SKÓCIÁN MARADNAK HACSAK NEM TŰNIK TANÁCSOSABBNAK A SPÁRTÁRA KÍSÉRNI AZ IDEGEN KÖVETEKET STOP ÚJ BEKEZDÉS

148

HA A BIZOTTSÁG ÚGY VÉLI HOGY AZ IDEGENEK FENYEGETÉST VAGY POTENCIÁLIS FENYEGETÉST JELENTENEK A BIRODALOM SZÁMÁRA AKKOR A BIZOTTSÁG A HELYTARTÓVAL EGYÜTTMŰKÖDVE TEGYEN MEG MINDEN SZÜKSÉGESNEK LÁTSZÓ INTÉZKEDÉST STOP JAVASLAT KÉRDŐJEL ÚJ BEKEZDÉS ROD HACSAK AZOK A SZÁLKÁK NEM EGYSZERŰ FÖLDMŰVESEK ÉS EZ A SZONDA MEGGYŐZÖTT RÓLA HOGY NEM AZOK AKKOR TE ÉS SALLY SOKÁIG ITT LESZTEK STOP REMÉLEM MÁR MEGJÖTT A JÓZAN ESZED ÉS ELJEGYEZTED SALLYT STOP MIKOR LESZ AZ ESKÜVŐ KÉRDŐJEL APÁD ÁLDÁSÁT KÜLDI STOP ÉN IS STOP A MÁRKI ELVÁRJA HOGY MIRE LEGKÖZELEBB TALÁLKOZTOK ÖSSZE LEGYETEK HÁZASODVA STOP HA AZT HISZED HOGY A MÁRKI ÉS ÉN RENDEZTÜK EZT ÍGY EL AKKOR NEM ÉRTETTÉL MEG SEMMIT STOP ŐFELSÉGE AZ AZONNALI ESKÜVŐT SZORGALMAZZA STOP ANYÁD ÉS A CSÁSZÁRNÉ AZ ÁLDÁSUKAT KÜLDIK STOP — És mi lett volna, ha nemet mondok? — faggatta Sally. — Ez a legarrogánsabb dolog, amit valaha is láttam! — De nem mondtál nemet. Igent mondtál — hajolt le Rod, hogy megcsókolja a lány kezét. Sally ellökte magától és Blaine látta, hogy valóban dühös. — A fene egye meg! — A hangja nagyon halk és nagyon tiszta volt. — A fene! "Őfelsége szorgalmazza"… Az istenit! Ha most meggondolnám magam, azzal felségárulást követnék el! — Még előtte kérdeztelek meg — emlékeztette Rod. — És te még előtte válaszoltál. — Ez okos húzás volt. Ó, ne nézz már úgy rám, mint egy kisfiú! Igen, hozzád akarok menni. De nem szeretem, ha

149

megparancsolnak valamit, amit egyébként is szerettem volna megtenni. Rod figyelmesen tanulmányozta a menyasszonyát. — Elég régóta kikerültél már alóluk. Én egy percre sem. — Mi alól? — A címmel járó kötelességek alól. Először a primitív kultúrákat akartad tanulmányozni — a saját akaratodból. Én az Akadémiára mentem. Aztán egy fogolytáborba kerültél, de még abban a pokolbugyrában sem kerültél olyan tekintély alá, amit tiszteltél. — Rod nagyon gondosan megválogatta a szavait. Sally vörös volt a dühtől. — Aztán jött a MacArthur Vendégként. Akkor már az én fennhatóságom alatt, emlékszel? És te olyannyira tiszteletben tartottad ezt a tényt… — Rendben. Igen, elrejtőztem a hajón, mikor elindultunk az Őrült Eddie-szonda felé. Te is tudod, miért. — Nagyon is. Következett az Új Skócia, ahol gyakorlatilag te voltál a legmagasabb rangú személy. Élvezted, nem? Az a néhány ember, aki feletted állt, nem akart megparancsolni neked semmit. A Szálka Egyen pedig pontosan azt csinálhattad, amire mindig is vágytál. Nagyon hosszú időre kikerültél a kötelezettségek alól. Most viszont megint benne vagy a dobozban. — Pontosan úgy is érzem magam. Rod megfricskázta a lány kezében lévő levelet. — Pokolian arrogáns. Igen. Engem is sért, de nem azért, amiért téged. Én már elég régóta parancsoknak engedelmeskedem. Amióta csak az eszemet tudom. — Ha jól tudom, most először parancsolták meg, hogy vegyél feleségül valakit. — Igen. De valahol mindketten valami ilyesmire számítottunk, nem? Politikailag, a Birodalom szempontjából a házasságunk egyszerűen túl jó szövetség ahhoz, hogy hagyják elúszni. Megkaptuk a kiváltságainkat, a 150

vagyonunkat, a címeinket, és most benyújtották a számlát. Puszta szerencse, hogy még szeretjük is egymást, ugyanis tartozunk vele… — Kinek? — követelte Sally. Rod nem tehetett róla, elvigyorodott. Annyira mulatságos volt a gondolat. — Kevin Rennernek. A Birodalom azért létezik, hogy Renner könnyebben játszhassa a turistát. Ezzel tartozunk Rennernek. Megkaptuk a kiváltságokat, és most benyújtja a számlát. Sally döbbenten nézett rá. — Tényleg így gondolkodik? Istenem, tényleg! Hiszen ő zavart át a kabinodba! — Micsoda? Mit csinált? Sally felkuncogott. — Fantasztikus! Meg kell kérdeznünk tőle. Kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd. De most hadd olvassam végig ezt, Rod. FELHATALMAZÁST KAPTAM A BIZOTTSÁG TAGJAINAK KIVÁLASZTÁSÁRA STOP SZÁMÍTOK A SEGÍTSÉGEDRE STOP ÖTVENPARSZEKES KÖRZETBEN MINDENKI BE AKAR KERÜLNI STOP FIGYELEMBE VÉVE AZ ŐFELSÉGE ÁLTAL RÁNK RUHÁZOTT HATALMAT NEM IS TUDOM KÁRHOZTATNI ŐKET EZÉRT STOP AZ ELSŐ FELADATOD AZ HOGY SEGÍTS BETÖLTENI A BIZOTTSÁGI HELYEKET STOP A MÁSODIK A BIZONYÍTÉKOK ÉS TANÚK LISTÁJÁNAK ÖSSZEÁLLÍTÁSA STOP ÚJ BEKEZDÉS KUTUZOV ADMIRÁLIS PARANCSOT KAPOTT HOGY RAKJON FEL TÉGED A FUTÁRHAJÓRA HOGY A LEHETŐ LEGGYORSABBAN VISSZATÉRJ AZ ÚJ SKÓCIÁRA STOP HOZD MAGADDAL SALLYT IS HA GONDOLOD ÉS AZ ORVOS BELEEGYEZIK STOP AZ ADMIRÁLIS FELELŐSSÉGET VÁLLAL HORACE BURYÉRT STOP INDULJ STOP CSÓKOLD MEG SALLYT HELYETTEM IS STOP SZÜNET SZÜNET ÜDVÖZLETTEL BENJAMIN BRIGHT FOWLER VESSZŐ SZENÁTOR 151

ZÁRÓJEL NYIT AZ ŐFELSÉGE IX. LEONIDASZ NEVÉBEN ELJÁRÓ KÜLÖNLEGES BIRODALMI BIZOTTSÁG ELNÖKE ZÁRÓJEL ZÁR SZÜNET ÜZENET VÉGE XX — Én is megyek a futárhajóval? — kérdezte Sally. — Rajtad áll. Formában vagy. Szeretnél jönni? — Igen… rengeteg dolgot el kell rendezni, mielőtt a szálkák megérkeznek… Jézusom, meg kell szervezni a szálkák fogadását és ott van az esküvő is… Rod, van fogalmad róla, mekkora esemény lesz a Crucis-udvar és a Fowler család házassága egy tartományi fővárosban? Három titkárra lesz szükségem, Ben bácsinak semmi hasznát nem fogom venni, és a szálkák fogadását is meg kell szervezni, és… Ó, a fenébe! Hol is tartottunk?

152

14 Úton hazafelé Kutuzov és Mihajlov minden erejükkel Rod és Sally búcsúvacsorájának előkészítésén fáradoztak. A Lenin szakácsai egész nap egy hagyományos jekatyerinai menü összeállításán dolgoztak: tucatnyi fogás, levesek, pástétomok, sültek, töltött szőlőlevelek a hidroponikus kertészetből, kebab, egyszóval végtelen ételáradat; a fogások között pedig kupicányi vodkák. Az étkezés közben lehetetlen volt beszélgetni. Amint végeztek az egyik fogással, a MacArthur stewardjai már hozták is a következőt; vagy hogy időt adjanak az előző megemésztésére, a Lenin gárdistái az orosz sztyeppek jekatyerinai hegyek közé költöztetett, a Kutuzovhoz hasonló fanatikusok által kilenc évszázadon keresztül megőrzött táncait mutatták be. Végül aztán távoztak a zenészek, a stewardok leszedték a tányérokat, teát és még több vodkát szolgáltak fel a vendégeknek. A Lenin legfiatalabb kadétja tósztot mondott a Császárra, Mihajlov kapitány tósztot mondott Alexander cárevicsre, s közben az admirális arca ragyogott. Igencsak ki tud tenni magáért, mikor épp nem megy el az esze a félelemtől — súgta Renner Cargillnek. — Sohasem hittem volna, hogy egyszer még ezt mondom… Tessék. Most maga a Cár mond pohárköszöntőt. Ki maradt még? Az admirális felállt és a magasba emelte poharát. — El kell halasztanom egy percre a tósztomat — mondta rekedtesen. Lehetséges, hogy a számtalan vodka kezdett hatni rá, de ebben senki sem lehetett biztos. — Blaine kapitány, mikor legközelebb találkozunk, felcserélődnek a 153

szerepeink. Akkor majd önnek kell megmondania nekem, hogyan bánjak a szálkákkal. Nem irigylem a feladatát. — Horváthnak mitől olyan savanyú az ábrázata? — suttogta Cargill. — Úgy néz ki, mintha valaki egy békát dugott volna az ágyába. — Igen. Nem lehet, hogy szeretne egy helyet abban a bizottságban? — kérdezte Sinclair. — Arra mérget vehetsz — szólt közbe Renner. — Én sem bánnám, ha bekerülnék… — Senki sem bánná — állapította meg Cargill. — Most csend legyen, figyeljetek. — Több okból is gratulálnunk kell Lord Blaine-nek — folytatta Kutuzov —, s épp ezért várok a tószttal. Hardy káplán szeretne bejelenteni valamit. David Hardy felállt. Szélesen, kenetteljesen mosolygott. — Lady Sandra abban a megtiszteltetésben részesített, hogy én jelenthetem be hivatalosan az eljegyzését Lord Blaine-nel — közölte Hardy. — Magánemberként már gratuláltam nekik — hadd legyek hát én az első, aki nyilvánosan is megteszi. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, de az admirális csendre intette őket. — És most az én pohárköszöntőm! — emelte a magasba a poharát. — Crucis leendő márkijára! Sally elvörösödött ültében, míg a többiek felálltak és felemelték poharaikat. Hát most már hivatalos a dolog, gondolta. Most már akkor sem léphetnék vissza, ha akarnék — nem mintha akarnék, de most már annyira elkerülhetetlen az egész… — És a bizottság új tagjára! — tette hozzá Kutuzov. Ismét mindenki ivott. — És a jövendőbelijére! Kívánok hosszú életet és sok gyermeket. Oltalmazzák a Birodalmat, mikor a szálkákkal tárgyalnak.

154

— Köszönjük — mondta Rod. — Minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, és természetesen én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. — Talán őladysége is beszélni kíván — biztatta Kutuzov. Sally felállt, de semmi sem jutott az eszébe. — Mindnyájuknak nagyon köszönöm — hadarta el, azzal leült. — Megint kifogytál a szavakból? — kérdezte Rod gonoszan. — Pedig mennyien vannak itt… Ritka lehetőséget szalasztol el! Ezek után a formalitások eltűntek. Mindenki köréjük tódult. — Legyenek nagyon boldogok! — kívánta nekik Cargill. Lelkesen megszorongatta Rod kezét. — Komolyan mondom, uram. És a Birodalom nem választhatott volna megfelelőbb személyeket a bizottságba. — Ugye nem esküsznek meg, míg oda nem érek? — kérdezte Sinclair. — Nem lenne fair nélkülem megesküdni az én városomban! — Még nem tudjuk, mikor kerül sor rá — felelte Sally. — De az biztos, hogy nem a Lenin érkezése előtt. Az esküvőre természetesen mindenki hivatalos! — A szálkák is, tette hozzá magában. Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni hozzá. A parti kis csoportok kaleidoszkópjává vált, Sallyvel és Roddal a középpontban. A hosszú asztalt besüllyesztették a padlóba, hogy több helyük legyen. A stewardok teát és italokat hordtak körbe. — Remélem, megengedik, hogy gratuláljak — mondta Bury nyájasan. — És bízom benne, nem fogják azt hinni, hogy meg akarom vesztegetni önöket, ha elküldöm a nászajándékomat. — Hogy is jutna eszébe ilyesmi bárkinek? — kérdezte Sally ártatlanul. — Köszönjük, Mr. Bury. — Ha az első megjegyzése elég kétértelműre sikeredett is, meleg mosolya feledtette ezt a kereskedővel. Sallynek nem tetszett Bury 155

hírneve, de amióta csak ismerte, nagyon kedves volt hozzá; csak szabadulna már meg ettől az őrült rettegéstől! Rodnak végre sikerült kiszakadnia a társaság középpontjából. Dr. Horváthot a terem egyik sarkában találta meg. — Egész este került, doktor — kezdte Rod nyájasan. — Szeretném tudni, miért. Horváth megpróbált mosolyogni, de rájött, hogy hiábavaló. Egy pillanatra összevonta a szemöldökét, aztán hirtelen döntésre jutva felengedett. — Nincs értelme másnak, csak az őszinteségnek. Blaine, én nem akartam, hogy ezzel az expedícióval tartson. Nagyon jól tudja, miért. Oké, a maga Rennere meggyőzött róla, hogy nem volt más választása a szonda esetében. Voltak közöttünk súrlódások, de összességében le a kalappal maga előtt, kapitány. A rangját és a tapasztalatát figyelembe véve elkerülhetetlen volt, hogy kinevezzék a bizottságba. — Én nem számítottam rá — felelte Rod. — Visszatekintve és Spárta szemszögéből nézve azt hiszem, igaza van. Ezért neheztel rám? — Nem — válaszolta Horváth őszintén. — Mint mondottam, elkerülhetetlen volt, én pedig nem hagyom, hogy a természet törvényei felbosszantsanak. De számítottam rá, hogy helyet kapok a Bizottságban, Blaine. Én voltam ennek az expedíciónak a tudományos vezetője. Nekem kellett megküzdenem minden egyes információmorzsáért, amit csak megszereztünk. Istenemre, ha két helyet biztosítottak az expedíció tagjainak, akkor az egyiket megérdemeltem volna! — Sally viszont nem — mondta Rod hidegen. — A lady nagyon hasznos volt — mentegetőzött Horváth. — És elbűvölő és okos, és maga természetesen nemigen lehet elfogulatlan vele kapcsolatban — de őszintén, Blaine, ön tényleg egyenlőségjelet tud tenni az ő kompetenciája és az enyém között? 156

Rod homlokáról eltűntek a ráncok. Szélesen elmosolyodott, sőt majdnem felnevetett. Horváth szakmai féltékenysége nem komikus és nem is szánalmas volt, hanem egyszerűen szükségszerű; ugyanolyan szükségszerű, mint az a tévhite, hogy a mellőzése megkérdőjelezte szakmai hozzáértését. — Nyugodjon meg, doktor — csillapította Rod. — Sally körülbelül ugyanannyira került a bizottságba a szakmai kompetenciája miatt, mint én. A Császár nem a szakértelemmel törődik, hanem az érdekekkel. — Majdnem hűséget mondott, de az egyáltalán nem segített volna. — Bizonyos szempontból azt, hogy nem nevezték ki azonnal — hangsúlyozta a szót Rod —, elismerésnek is veheti. — Hogyhogy? — vonta fel Horváth a szemöldökét. — Ön tudós, doktor. Az egész képzése, az egész életfilozófiája az objektivitáson alapul, igaz? — Többé-kevésbé — értett egyet Horváth. — Bár mióta kikerültem a laborból… — Azóta a költségvetéseken vitatkozik. De akkor is csak azért ártotta bele magát a politikába, hogy segítsen megtenni a kollégáinak azokat a dolgokat, amiket saját maga is szívesen megtenne, ha nem terhelnék az adminisztratív kötelezettségei. — Nos… igen. Köszönöm. Ezt nem sokan veszik észre. — Ennek következtében aztán ön ugyanígy viszonyulna a szálkákhoz is. Objektíven. Politikamentesen. Ez azonban nem a legjobb irányvonal lenne a Birodalom számára. Nem mintha önt egyetlen rossz szóval is lehetne illetni a lojalitása miatt, doktor, de Őfelsége tudja, hogy Sallynek és nekem a Birodalom az első. A születésünktől kezdve ezt sulykolták belénk. Még csak tettetni sem tudjuk a tudományos objektivitást, ha a Birodalom érdekeiről van szó. — És ha ez nem elég gyógyír a sebeire, akkor menjen a fenébe. De elég volt. Horváthból nem lett egy csapásra boldog ember, és nyilván nem adta fel a reményt, hogy egy nap 157

bekerül a bizottságba; de elmosolyodott és boldog házasságot kívánt Sallynek és Rodnak. Rod kimentette magát és elégedetten visszatért Sallyhez. — De még csak el sem búcsúzhatunk a szálkáktól? — esdekelt a lány. — Rod, nem tudnád rávenni? Rod tehetetlenül nézett az admirálisra. — Hölgyem — kezdte Kutuzov súlyosan. — Nem szeretném elkeseríteni. Mikor a szálkák megérkeznek az új Skóciára, az ön gondja lesz vigyázni rájuk, nem az enyém. Akkor majd megmondhatja, mit csináljak velük. Addig azonban én tartozom felelősséggel értük, én pedig nem szándékozom megváltoztatni a szabályokat, amikben a fedélzetre lépésük előtt megállapodtunk. Dr. Hardy bármilyen üzenetet továbbít nekik. Vajon mit csinálna, ha Rod és én megparancsolnánk neki, hogy engedjen be hozzájuk? — töprengett Sally. Mint a bizottság tagjai. Ebből azonban jelenet lenne, és Rod szerint az admirális nagyon hasznos ember. Soha többé nem tudnának együtt dolgozni, ha megtennénk. Mellesleg lehet, hogy Rod akkor sem tenné meg, ha én kérném rá. Ne feszítsük túl a húrt! — Nem mintha ezek a szálkák annyira közeli barátaink lennének — emlékeztette Hardy. — Annyira kevés kapcsolatot tartottak az emberekkel, hogy még én is alig ismerem őket. Biztosra veszem, hogy ez meg fog változni, miután megérkezünk az új Skóciára. — Hardy elmosolyodott és témát váltott. — Bízom benne, hogy állják a szavukat, és nem házasodnak össze, mielőtt a Lenin megérkezne. — De hiszen ragaszkodunk hozzá, hogy ön adjon össze minket — felelte Sally gyorsan. — Meg kell várnunk önöket! — Köszönöm. — Hardy még szeretett volna mondani valamit, azonban Kelley céltudatosan átvágott az étkezőn és tisztelgett előttük. 158

— Kap'tány, leküldtem a csomagját a Hermészre, és a Lady Sallyét is. A parancsban pedig az áll, hogy "azonnal". — A lelkiismeretem! — nevetett Rod. — De igaza van. Sally, ideje indulni. — Felnyögött. — Kemény lesz a három g ez után a vacsora után! — Nekem is mennem kell — jelentette be Kutuzov. — Fel kell tennem a sürgönyöket a Hermészre. — Félszegen elmosolyodott. — Isten önnel, hölgyem! És önnel is, kapitány. Sok szerencsét. Jó tiszt volt. — Hát… köszönöm, uram. — Rod körülnézett a helyiségben és észrevette Buryt a másik oldalon. — Kelley, Őexcellenciájáért az admirális vállalja a felelősséget… — Engedelmével továbbra is Kelley parancsnokságára bízom a gárdistákat — vágott a szavába Kutuzov. — Természetesen, uram. Kelley, legyen átkozottul óvatos, mikor odaérnek az új Skóciára. Vagy megpróbál megszökni, vagy nem. Fogalmam sincs, mi vár rá, ha odaérünk, de a parancsaim egyértelműek: őrizetben kell tartanunk. Ha esetleg megpróbálná lefizetni valamelyik emberét… — Azt megjárja, uram! — horkant fel Kelley. — Helyes. Hát addig is, Kelley, ne hagyja, hogy Nabil kést döfjön a bordái közé. Magam mellett akarom tudni az új Skócián is. — Igenis, uram. Vigyázzon magára, kapitány. A márki megöl, ha önnel történik valami. Megmondta, mielőtt eljöttünk Crucisból. Kutuzov hangosan megköszörülte a torkát. — A vendégeinknek indulniuk kell — jelentette be. — Még egyszer, utoljára, gratulálunk.

Rod és Sally kiáltások közepette távozott az étkezdéből. Néhány talán túl hangosra is sikeredett. A parti még elég hosszúnak ígérkezett. 159

A Hermész futárhajó nagyon kicsi volt. A lakótere akkora lehetett, mint a MacArthur kutteréé, bár a hajót összességében természetesen nagyobbra tervezték. Az életfenntartó rendszerek mögött a tartályokon, hajtóműveken és szervizjáratokon kívül nem sok minden akadt. Még alig szálltak fel a fedélzetre, mikor már el is indultak. Nem sok mindent tudtak csinálni a kis hajóban, az erős gyorsulás pedig lehetetlenné tette a komolyabb munkát. A felcser nyolcóránként megvizsgálta az utasait, hogy megbizonyosodjon róla, kibírják-e a Hermész három g-jét. Hozzájárult Blaine kéréséhez, hogy gyorsítsanak fel 3,5 g-re. Ilyen gyorsulás mellett okosabb volt annyit aludni, amennyit csak tudtak, s a szellemi tevékenységet könnyed beszélgetésekre korlátozni. A Murcheson Szeme hatalmasan ragyogott mögöttük, mikor elérték az Alderson-pontot. Egy pillanattal később csak egy fényes vörös csillag volt a Sötét Folt háttere előtt. Egy kis sárga szálkával.

160

15 A civil Amint a Hermész bolygó körüli pályára állt az új Skócia felett, azonnal átzsuppolták őket egy leszállóhajóra. Sallynek alig maradt ideje búcsút venni a futárhajó legénységétől, már be is csatolták őket. —A LÁTOGATÓK HAGYJÁK EL A LESZÁLLÓEGYSÉGET. AZ UTASOK KÉSZÜLJENEK FEL A LESZÁLLÁSRA. A zsilipek hangos csattanással bezáródtak. — Készen állnak, uram? — kiáltott hátra a pilóta. — Igen… A hajtóművek feldübörögtek. Egyáltalán nem volt sima leszállás; a pilóta túlságosan is sietett. Alacsonyan repültek az Új Skócia csipkés hegyvonulatai és sziszegő gejzírjei fölött. Mikor odaértek a városhoz, még mindig túl gyorsan haladtak, a pilótának két kört is meg kellett tennie, mielőtt az egység lassan leereszkedett az Admiralitás épületének tetejére. — Ott van Ben bácsi! — kiáltotta Sally. Előreszaladt és a karjába vetette magát. Benjamin Bright Fowler nyolcvan szabványéves volt, és ez meg is látszott rajta. Igaz, a fiatalító terápiák feltalálása előtt az emberek azt hihették volna, hogy legfeljebb ötven, és a szellemi frissessége csúcspontján jár. Ez utóbbiban nem is tévedtek volna. Százhetvennégy centiméteres magassága kilencven kilós testsúllyal párosult: alacsony, terebélyes férfi, szinte teljesen kopasz, csak egy őszülő, sötét hajcsík díszelgett fejének fényes kupolája körül. Sohasem viselt 161

kalapot, csak a leghidegebb időkben, de általában akkor is elfeledkezett róla. Fowler szenátor vidékies öltözéket viselt: buggyos nadrágot, amit beletúrt puha, fényes bőrcsizmájába. A felsőtestét egy térdig érő, ütött-kopott teveszőr kabát borította. Általában nagyon drága ruhákat vásárolt, viszont a legkevésbé sem vigyázott rájuk. Álmodozó, gyakran könnybe lábadó szeme és lompos külseje nem tette igazán lenyűgöző jelenséggé, s politikai ellenfelei nemegyszer elkövették azt a hibát, hogy a megjelenése alapján ítélték meg képességeit. Néha, mikor elég fontosnak tartott egy alkalmat, hagyta, hogy az inasa válassza ki a ruháit és öltöztesse fel rendesen. Ilyenkor egypár óráig remekül nézett ki; végül is ő volt a Birodalom egyik legbefolyásosabb polgára. Általában azonban egyszerűen csak magára kapta az első ruhadarabot, ami a keze ügyébe akadt a szekrényében, s mivel nem engedte a szolgálóinak, hogy bármit is kidobjanak, amit szeretett, gyakran viselt ócska ruhákat. Átölelte Sallyt, miközben a lány egy csókot nyomott a homlokára. Sally magasabbra nőtt, mint a bácsikája, és legszívesebben a feje búbját csókolta volna meg, de okosabb volt annál, hogy ilyesmit csináljon. Benjamin Fowler nem sokat adott a külsejére, és méregbe gurult, ha erre emlékeztetni próbálták, a kopaszságára viszont egy kicsit érzékeny volt. Ugyanakkor viszont makacsul visszautasította, hogy bármilyen kozmetikai sebész hozzányúljon. — Ben bácsi, úgy örülök, hogy látlak! — lépett hátra Sally, mielőtt még megsínylették volna a bordái a szenátor ölelését. Aztán félig komoly haraggal: — Felforgattad az egész életemet! Tudtad, hogy a táviratod után Rod meg fogja kérni a kezemet?

162

— Úgy érted, még nem tette meg korábban? — lepődött meg Fowler szenátor. Úgy tett, mint aki aprólékosan szemügyre veszi Rodot. — Pedig elég normálisnak tűnik. Biztos belső sérülése lehet. Hogy vagy, Rod? Jól nézel ki, fiam. — Blaine keze szinte eltűnt a markában. A szorítása fájt. Közben a baljával előhalászott egy zsebszámítógépet kabátja egyik hatalmas zsebéből. — Sajnálom, gyerekek, hogy rohannunk kell, de, késésben vagyunk. Mozgás, mozgás… — Azzal sarkon fordult és a lift felé vette az irányt, nem hagyva más választást a fiataloknak, mint hogy lélekszakadva kövessék. Tizenkét emeletet ereszkedtek, aztán Fowler kanyargós folyosókon vezette végig őket. Az egyik ajtó előtt gárdisták őrködtek. — Befelé, befelé! — türelmetlenkedett a szenátor. — Nem várathatjuk tovább azokat az admirálisokat és kapitányokat! Gyerünk, Rod! Blaine automatikusan viszonozta a gárdisták tisztelgését. Zavart fejjel lépett a tágas, sötét fával burkolt terembe. A helyiség teljes hosszában egy hatalmas márványasztal állt, ami mögött két admirális és öt kapitány foglalt helyet. Egy kisebb asztal előtt egy jogász tiszt ült, a jobbján egy hangfelvevővel és hivatalnokokkal. — A vizsgálóbizottság ülése megkezdődött! — jelentette be egy hang, mikor Rod belépett. — Lépjen előre és tegye le az esküt. Neve? — Tessék? — A nevét, kapitány! — csattant fel az asztal közepénél ülő admirális. Rod nem ismerte fel; a teremben lévő tiszteknek csak a fele tűnt ismerősnek számára. — Tudja a nevét, ugye? — Igen, uram… Admirális, nekem nem mondták, hogy egyenesen a vizsgálóbizottság elé kerülök! — Most már tudja. Mondja meg a nevét! — Lord Roderick Harold Blaine kapitány, Birodalmi úrflotta, a MacArthur egykori parancsnoka. 163

— Köszönöm. Kérdések kezdtek záporozni felé. — Kapitány, mikor szerzett tudomást róla, hogy idegen apróságok képesek szerszámokat használni és értelmes feladatokat elvégezni? … Kapitány, ismertesse, milyen sterilizációs intézkedéseket foganatosított! … Kapitány, a megítélése szerint a hajóján kívül tartózkodó idegenek tudomást szereztek-e róla, hogy az apróságok elszabadultak a fedélzeten? A legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni. Néha az egyik tiszt feltett egy kérdést, hogy aztán válaszul egy másik rásziszegjen: — Ez benne van a jelentésben, a fenébe is! Nem hallgatta meg a szalagokat? A vizsgálat szemkápráztató sebességgel folyt. És egyszer csak véget ért. — Egyelőre elmehet, kapitány — biccentett az elnöklő admirális. Sally és Fowler az előtérben vártak rá. Egy fiatal, kiltet viselő nő állt mellettük, kezében egy aktatáskával. — Miss McPherson — mutatta be Sally. — Az új társasági titkárnőm. — Nagyon örülök, hogy megismerhetem, mylord. Mylady, én most… — Persze. Köszönöm. — McPherson hangos cipősarokkopogás közepette távozott. Szép volt a járása. — Rod! — lelkendezett Sally. — Rod, tudod hány partira kell elmennünk? — Partik! Istenem, asszony, odabent a sorsomról döntenek, te meg… — Ostobaság! — csattant fel Fowler szenátor. — Arról már hetekkel ezelőtt döntés született. Mikor Merrill, Cranston, Armstrong és én meghallgattuk Kutuzov jelentését. Ott álltam, zsebemben Őfelsége kinevezésével, és erre te elveszíted a hajódat! Még jó, hogy az admirális őszinte ember, fiam. Átkozottul jó. Kinyílt az ajtó. 164

— Blaine kapitány? — kiáltott ki egy hivatalnok. Rod bement és megállt az asztal előtt. Az admirális felemelt egy papírlapot és megköszörülte a torkát. — Az Ő Császári Felsége MacArthur nevű csatacirkálója elvesztésének körülményeit vizsgáló különleges bizottság egyhangú véleménye. Egy. A bizottság megállapítja, hogy a cirkáló elvesztésének oka idegen életformák fertőzése. A hajó elpusztítására a fertőzés továbbterjedésének megakadályozása céljából került sor. Kettő. A bizottság ennélfogva felmenti a parancsnokot, Roderick Blaine kapitányt a hanyagság vádja alól. Három. A bizottság elrendeli, hogy a MacArthur életben maradt tisztjei készítsenek részletes jelentést arról, hogyan lehetséges megakadályozni az ehhez hasonló veszteségeket a jövőben. Négy. A bizottság megállapítja, hogy a MacArthur átkutatását és sterilizációját jelentősen megnehezítették a fedélzetén tartózkodó civil tudósok, illetve felszerelési tárgyaik, továbbá, hogy Anthony Horváth miniszter tiltakozott a sterilizáció és a civil kutatások megzavarása ellen. Öt. A bizottság megállapítja, hogy Blaine kapitányt a négyes pontban említett körülmények akadályozták kötelessége alaposabb végrehajtásában, ezért a bizottság nem javasolja az elmarasztalását. A bizottság állásfoglalása egyhangú, s ezzel munkáját befejezettnek nyilvánítom. Kapitány, elmehet. — Köszönöm, uram. — Hah. Ez nagyon húzós volt, Blaine, ugye tudja? — Igen, uram. — Te jóisten, hányszor gondoltam én is ugyanezt? — De kétlem, hogy a Flotta bármelyik tisztje jobban helytállt volna. Kész őrültekháza lehetett azzal a rengeteg civillel a fedélzeten. Rendben, szenátor, viheti. A 675-ösben már várják.

165

— Jó. Mindent köszönünk, admirális. — Fowler kituszkolta Blaine-t a teremből, és végigszáguldott a folyosón a lift felé, amit egy altiszt tartott nekik. — Most meg hová megyünk? — kíváncsiskodott Rod. — Hathetvenöt? Hiszen az a nyugdíjazás! — Hát persze — felelte a szenátor, miközben beléptek a liftbe. — Csak nem hitted, hogy a bizottsági kinevezésed után a Flottánál maradhatsz? Ezért kellett minél hamarabb lezavarni ezt a vizsgálatot. Amíg rajta volt a kartonodon, addig nem szerelhettél le. — De szenátor… — Ben. Szólíts Bennek. — Igen, uram. Ben, én nem akarok kilépni! A Flotta a karrierem… — Már nem. — A lift megállt és Fowler kituszkolta belőle Rodot. — Előbb-utóbb úgyis le kellett volna szerelned. A család fontosabb. Az arisztokrácia nem száguldozhat egész életében azokkal a hajókkal. Pontosan tudtad, hogy korán le kell szerelned. — Igen, uram. A bátyáim halála után ez egyértelművé vált. De nem most! Nézd, Ben, nem jöhetnék szabadságra? — Na ne hülyéskedj már! A szálkakérdés sokáig a nyakunkon lesz még. A Spárta túl messze van ahhoz, hogy érdemben foglalkozhasson vele. Megérkeztünk — nyitott ki előtte egy ajtót Fowler. A papírjait már kitöltötték. Roderick Harold Blaine: előléptetve ellentengernaggyá és Ő Császári Felsége parancsára visszahíva az aktív szolgálatból. — Hová küldhetjük a nyugdíját, uram? — Elnézést? — Jogosult a nyugdíjra. Hová küldhetjük, mylord? — Az írnok szemében Rod már civil volt. — Felajánlhatom a Flotta Segélyalapja számára? — Igen, uram. 166

— Akkor felajánlom. Az írnok sebesen körmölt. Feltett még néhány triviális kérdést. A kitöltött dokumentumokat Rod elé tolta és átnyújtott neki egy tollat. — Itt legyen szíves aláírni, mylord. A toll hideg volt. Rod nem szívesen vette el. — Mozgás, mozgás, egy tucatnyi találkozó vár még! — sürgette Fowler szenátor. — Téged is és Sallyt is. Gyerünk, fiam, írd már alá! — Igen, uram. — Semmi értelme húzni az időt. Nincs miről vitatkozni. Ha már maga a Császár nevezett ki abba az átkozott bizottságba… Sebtében lefirkantotta a nevét, majd rányomta a hüvelykujját a papírra. Egy taxi száguldott velük új Skócia keskeny utcáin. A forgalom nagy volt, a kocsijukon pedig nem lobogtak hivatalos zászlók, amik utat nyitottak volna nekik. Rod szokatlannak találta az utazásnak ezt a módját; általában a Flotta repülői szállították egyik tetőről a másikra, s mikor utoljára az új Skócián járt, saját légibuszt kapott legénységgel együtt. Hát erre soha, soha többé nem számíthat. — Venni fogok egy repülőgépet és felfogadok egy pilótát — határozta el. — Gondolom, a bizottság tagjainak jár légiforgalmi engedély? — Persze. Minden jár, amit csak akarsz — felelte Fowler szenátor. — Ami azt illeti, a kinevezés bárói címmel jár együtt — nem mintha neked erre szükséged lenne, de részben ez is magyarázza, miért lettünk olyan népszerűek mostanában. — Összesen hány tagja lesz a bizottságnak? — Ebben is szabad kezet kaptam. De nem szeretnék túl sokat. — A taxi élesen elkanyarodott — a sofőr majdnem elütött egy gyalogost. Fowler elővette a zsebszámítógépét. — Megint késésben vagyunk. Találkozónk van a Palotában. Te természetesen ott fogsz lakni. A szolgálók szállásai egy kicsit zsúfoltak lesznek, de valahogy majdcsak helyet szorítunk az 167

embereidnek — van már valaki, vagy inkább a titkáromra bízod a dolgot? — Kelley még a Leninen van. Szerintem velem marad. — Még egy jó katona, akit elveszít a Flotta. — Kelley! Hogy van az öreg harcos? — Remekül. — Ezt örömmel hallom. Jut eszembe, az apád is megkért, hogy kérdezzek rá. Tudtad, hogy az a gárdista velem egyidős? Emlékszem, már akkor egyenruhában láttam, mikor az apád még hadnagy volt, annak pedig már igencsak jó ideje! — Hol van Sally? — Mikor Rod kijött a 675-ös szobából, már nem látta sehol. Tulajdonképpen nem is bánta; zsebében a leszerelő papírjaival nem nagyon volt kedve beszélgetni. — Természetesen elment ruhákat venni. Neked ne legyen erre gondod. Az egyik emberem megnézte a méreteidet a Flotta kartonján, és hozott neked egypár öltönyt. A Palotában vannak. — Ben… te tényleg mindenre gondolsz — mondta Rod óvatosan. — Muszáj. Mire ideér a Lenin, választ kell kapnunk egykét kérdésre. Közben pedig tanulmányoznod kell az itteni politikai helyzetet. Minden összefügg mindennel. A BKSZ azonnal kereskedni akar. A Humanitáriánus Liga a kulturális kapcsolatokat szorgalmazza. Armstrong a peremvilágok felé szeretné küldeni a flottáját, de fél a szálkáktól is. Rendezni kell ezt a kérdést, hogy Merrill folytathassa a szektor pacifikálását. A tőzsdei árfolyamok itt és a Spártán is ingadoznak — milyen hatással lesz a szálkák technológiája a gazdaságunkra? Melyik vezető cégek mennek tönkre? Melyek gazdagodnak meg? És minden egyes szál a mi kezünkben fut össze, fiam. Mi határozzuk meg a politikát.

168

— Hűha! — Rod most értette meg az egésznek a jelentőségét. — És Sally? Meg a bizottság többi tagja? — Ne légy bolond. Te és én vagyunk a bizottság. Sally azt teszi majd, amit kell. — Úgy érted, amit szerinted tennie kell majd. Ebben nem lennék annyira biztos — megvan a magához való esze. — Azt hiszed, nem tudom? Elég sokáig laktunk együtt. A pokolba, hiszen te is önálló vagy. Neked sem akarok parancsolgatni. Pedig eddig elég jól sikerült, gondolta Rod. — Sejted már, mi ez az egész bizottság, igaz? — kérdezte Ben élesen. — A Parlament a Birodalom érdekeit tartja szem előtt. Ha van valami, ami mindenkinek érdeke, az az idegenekkel szembeni védekezés. Ha azonban az idegenek békések, akkor a Parlament bele akar szólni a kereskedelmi szerződésekbe. A Császár viszont nem akarja átadni a Kormánynak a szálkakérdést, amíg nem tudjuk biztosan, mivel is van dolgunk. A Spártáról viszont nem tudja intézni az ügyeket. Személyesen nem jöhet ide — fiam, az aztán tényleg problémákat okozna a Fővárosban. A Parlament nem akadályozhatná meg, hogy Lysander koronahercegre bízza a dolgot, de a fiú még túl fiatal. Zsákutca. Őfelsége egy dolog, a császári hatalommal felruházott hivatalnokok viszont más lapra tartoznak. A fenébe, én nem akarok császári felhatalmazást adni senkinek, csak az uralkodóház tagjainak. Egy ember, egy család nem tehet szert túl nagy hatalomra, de ha tisztviselőket kap, az teljesen más helyzetet teremt. — És mi van Merrill-lel? Ez az ő szektora. — Hogyhogy mi van vele? Ugyanazok a kifogások merülnek fel vele szemben, mint bárki mással. Sőt több. A helytartók hatáskörét nagyon gondosan kijelölték. Az idegenekkel való tárgyalásét nem. Merrillnek persze nem szállna a fejébe a dicsőség és nem akarná megalapítani a 169

saját kis birodalmát idekint, de vigyázz, a történelem során nemegyszer megtörtént már ilyesmi. Úgyhogy egy bizottság kell ide. A Parlament senkit sem lenne hajlandó ekkora hatalommal felruházni, még engem sem. Csak azért lettem én az elnök, mert elég biztos szavazóm van. Az unokahúgom azért kerülhetett be, mert a bátyám sokkal népszerűbb volt, mint én, kellett egy nő, és Sally még a Szálkán is járt. Remek. De nem maradhatok itt túl sokáig, Rod. Szükségem van valakire. Ez lennél te. — Gondoltam, hogy ez következik. Miért pont én? — Magától értetődő. Bár a bizottságba való jelölésedhez kellett az öreged támogatása. A márki elég népszerű mostanában. Jó munkát végzett, miközben konszolidálta a szektorát. Szép háborús karrier áll mögötte. Mellesleg, majdnem az uralkodóház tagjai vagytok. Adott esetben még a trónra is igényt formálhatnál… — Ja, úgy huszonnyolcadik vagyok a sorban. Még a nővérem kisfiának is több joga van rá, mint nekem. — Lehet, de még így se kerül túl messze a döntés az uralkodótól. A főurak bíznak benned. A nemesség rajong az apádért, a köznép is, és senkinek sem jutna eszébe, hogy király akarnál lenni idekint, hiszen akkor elveszítenéd a Crucis-udvart. Úgyhogy most már csak néhány helyi fafejet kell találni, akik az eszüket vesztik a bárói címért és hajlandóak követni téged, miután én elmentem. Neked is kell majd keresned valakit magad helyett, mielőtt hazatérsz, de ezt megoldod. Nekem is sikerült — mosolyodott el Fowler boldogan. A Palota magasan a fejük fölé tornyosult. Kiltet viselő, díszegyenruhás őrök álltak a kapu előtt, de a tiszt, aki ellenőrizte a személyazonosságukat a meghívottak listáján, mielőtt beengedte volna őket, egy űrgárdista volt. — Igyekeznünk kell — mondta Fowler, miközben a taxi a kör alakú felhajtón az élénk színű, vörös és sárga lépcsősor 170

felé hajtott. — Rod, ha azok a szálkák tényleg fenyegetést jelentenek, képes lennél odarendelni Kutuzovot egy flottával? — Tessék? — Jól hallottad. Most meg min mosolyogsz? — Én is lefolytattam ezt a beszélgetést az egyik tisztemmel még a Szálka Egyen. Csak éppen én tettem fel a kérdést. Igen, uram. Nem szívesen tenném meg, de képes lennék rá. És azért tudok ilyen gyorsan válaszolni, mert idefelé jövet végig ezen gondolkodtam, hiszen egyébként meg kellett volna mondanom neked, hogy mást szervezz be a bizottságba. — Egy pillanatra elhallgatott. — Sally viszont képtelen lenne rá. — Tőle nem is várom el. Viszont nem is küzdene ellene. Ha előkerülne valami bizonyíték, ami miatt el kellene rendelnünk a támadást, ő azonnal lemondana. Nézd, legalább ezerszer elolvastam azokat a jelentéseket, és nem sok rosszat találtam bennük — de azért van egy-két dolog. Például a kadétjaid. Azt a békát nehezen nyelem le. — Én is… A taxi megállt a Palota lépcsői előtt, és a sofőr kinyitotta előttük az ajtókat. Rod a zsebében kotorászott, hogy kifizesse a fuvart. A végén túl nagy borravalót adott — régen utazott már taxival. — Ez minden, mylord? — kérdezte a pincér. Rod rápillantott a zsebszámítógépére. — Igen, köszönöm. Sally, el fogunk késni. — Meg sem próbált felállni. — Angus… kávét kérünk. Konyakkal. — Igenis, mylord. — Rod, tényleg el fogunk késni. — Sally sem állt fel. Egymásra néztek és elnevették magukat. — Mikor is ebédeltünk utoljára együtt? — kérdezte a lány. — Egy hete? Kettő? Nem emlékszem. Sally, soha életemben nem akadt még ennyi dolgom. Egy 171

flottahadművelet valóságos megkönnyebbülés lenne ehhez képest. — Elfintorodott. — Ma este megint valami parti lesz. Lady Riordan. Muszáj elmennünk? — Ben bácsi azt mondja, hogy Riordan báró nagyon befolyásos személyiség az új Írországon, és szükségünk lehet még ott támogatókra. — Akkor azt hiszem, muszáj. — Angus meghozta a kávét. Rod megkóstolta és elégedetten felsóhajtott. — Angus, ez a legjobb kávé és konyak, amit valaha ittam. A múlt hét óta hatalmasat fejlődött itt a színvonal. — Igen, mylord. A kávét kifejezetten az ön számára tartjuk. — Az enyémre? Sally, ez a te…? — Nem. — A lány ugyanúgy meglepődött, mint ő. — Honnan szerezték, Angus? — Személyesen hozta el egy kereskedőkapitány a Kormányzói Palotába, mylady. Azt mondta, Lord Blaine-nek küldték. A séf megkóstolta és úgy találta, fel lehet szolgálni. — Meghiszem azt! — helyeselt Rod lelkesen. — Ki volt az a kapitány? — Utána fogok nézni, mylord. — Biztos valami hivatal-vadász — töprengett Rod, miután a pincér távozott. — Bár akkor csak meghagyta volna a nevét… — Ismét ránézett a számítógépére. — Nincs sok időnk. Nem várathatjuk egész délután a helytartót. — Felőlem igen. Te és Ben bácsi úgysem értetek egyet a javaslatommal, és… — Ezt majd a konferencia után megbeszéljük, drágám. — A helytartó azonnali döntést követelt a bizottságtól, hogy mi legyen a szálkákkal. És ő csak egy volt a sok közül. Armstrong hadügyminiszter azt akarta tudni, hogy mekkora flotta kellene a legyőzésükhöz — csak a biztonság kedvéért, mondta, hogy Cranston admirális stratégái elkezdhessenek dolgozni.

172

A Birodalmi Kereskedők Szövetsége ragaszkodott hozzá, hogy minden tag számára tegyenek hozzáférhetővé mindent, amit Bury megtudott a kereskedelmi lehetőségekről. Az Ő Egyházának Nagydékánja bizonyítékot akart arra nézve, hogy a szálkák angyalok. Egy másik Ő-hívő frakció biztosra vette, hogy ördögök, csak a Birodalom eltitkolja az információt. Randolf bíboros a Birodalmi Egyháztól azt követelte, hogy a szálkákról készült felvételeket sugározzák a televízióban, ezzel húzva ki a talajt az Ő-hívők lába alól egyszer és mindenkorra. És kétszáz parszekes körzetben mindenki a bizottság tagja szeretett volna lenni. — De legalább kivételesen ugyanarra a találkozóra megyünk — állapította meg Sally. — Aha. — A szállásaik a Palotának ugyanazon a folyosóján helyezkedtek el, de jóformán csak a partikon találkoztak. Az elmúlt hetek egybemosódott forgatagában ritkán futottak össze ugyanazokon a megbeszéléseken. Angus visszatért és meghajolt. — Anderson kapitány a Rangarökről, mylord. — Értem. Köszönöm, Angus. Az a Birodalmi Autonetics hajója, Sally. — Akkor Mr. Bury küldte a kávét és a konyakot! Ez igazán kedves volt tőle… — Igen — sóhajtott fel Rod. — Most már tényleg mennünk kell. — Felmentek a Merrill helytartó irodája melletti ebédlőbe. Fowler szenátor, Armstrong hadügyminiszter és Cranston flottaparancsnok már türelmetlenül várták őket. — Két hete először ebédeltünk együtt — szabadkozott Rod. — Elnézésüket kérem. — A szavai elég közönyösnek tűntek.

173

— Egy kicsit könnyebb lesz majd, ha megérkezik a Lenin — vigasztalta Fowler szenátor. — Horváth tudósai majd átvállalják a legtöbb nyilvános fellépést. Imádni fogják.

— Feltéve, ha ön engedélyezi nekik — vetette közbe Merrill herceg. — Annak ellenére, hogy mennyit beszéltek, nem sok mindent mondtak a pártfogoltjai. — Bocsásson meg, Fenség — szólalt meg Cranston admirális —, de sietek. Mit csináljak a Lenin érkezésével? A hajó hatvan óra múlva bolygó körüli pályára áll, és parancsokat kell küldenem Kutuzovnak. — Ezt a kérdést már rég letudhattuk volna, ha támogatod a javaslatomat, Ben bácsi — mondta Sally szemrehányóan. — Szállásoljuk el őket a Palotában, adjunk melléjük szolgákat és testőröket, és hadd döntsék el a szálkák, mit akarnak megnézni. — Ebben van valami, Benjie — bólintott Merrill. Végül is szuverén hatalom képviselői. Mivel magyarázzuk meg, hogy fogságban tartjuk őket, mi? Egy kicsit büdösek, na és? — Kutuzov admirális meg van győződve róla, hogy a szálkák veszélyt jelentenek ránk nézve — tiltakozott a hadügyminiszter. — Azt mondja, a szálkák nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Ha lehetőséget kapnak arra, hogy azzal beszéljenek, akivel csak akarnak, akkor csak a jóisten a megmondhatója, mire képesek. Politikai botrányba keverhetnek minket, Fenség, és arra semmi szükségünk. — Azt viszont el kell ismerniük, hogy a szálkák semmiféle katonai fenyegetést nem jelentenek — makacskodott Sally. Benjamin Fowler nagyot sóhajtott. — Ezt már megbeszéltük egyszer. Nem a katonai fenyegetés miatt aggódom! Ha szabadjára engedjük a szálkákat, akkor ismerkedni fognak. Bury jelentése meggyőzött erről. 174

Érdekcsoportokat hozhatnak létre, hogy őket támogassák. Kereskedelmi szerződéseket köthetnek. — A bizottság megvétózhatja bármelyiket, Ben bácsi. — Sokkal nehezebb semmissé tenni egy megállapodást, mint nem megengedni, hogy létrejöjjön. Nézd, ha a szálkák olyanok, mint amilyennek Horváth hiszi őket: békések, alig várják, hogy új technológiákat adjanak és vegyenek, nem fenyegetik az életterünket — bár ezt honnan a fenéből tudhatnánk? —, nem jelentenek katonai veszélyt, nem akarnak szövetséget kötni a peremvilágokkal… Cranston admirális torokhangon felmordult. — És a többi. Szóval, ha ilyenek, még akkor is vannak problémák. Először a technológiájuk fenekestül fel fogja forgatni a Birodalmat. Ezt nem engedhetjük szabadjára anélkül, hogy nem készítünk terveket az átállásra. — A munkaügyiek már dolgoznak rajta — jegyezte meg Merrill szárazon. — A munkaügyi miniszter egy órája volt itt, és azt követelte, hogy addig dugjuk palackba a szálkákat, amíg a stábja fel nem méri a munkanélküliségi problémákat. Nincs ellene az új technológiának, de szeretné, ha óvatosak lennénk. Nem mondhatnám, hogy nem tudom megérteni. — A BKSZ sem egységes már — tette hozzá Rod. — Tegnap este Lady Malcolm estélyén egypár kereskedő azt mondta, meggondolták magukat a szálkákkal kapcsolatban. — Rod megérintette élénk színű, kötött pulóverének az ujját. A civil ruhák jobban álltak neki és kényelmesebbeknek kellett volna lenniük, mint az egyenruhának, de mégsem tűntek annak. — A fenébe, nem tudom, mit mondjak! Annyira lefoglaltak az értelmetlen beszédek és konferenciák és átkozott estélyek, hogy egy perc időt sem tudtam szánni a gondolkodásra! — Persze, persze — csillapította Merrill. — Uraim, mindezek ellenére az Őfelségétől kapott utasításaim

175

egyértelműek. Ki kell kérnem a bizottság tanácsát. És még mindig várom ezt a tanácsot. Lady Sandra… — Sally. Kérem. — Sohasem szerette a nemesi nevét, bár nem tudta volna megmondani, miért. — Lady Sally legalább előállt egy épkézláb javaslattal. Szenátor, önnek és Blaine-nek a tiltakozásnál többet kellene tenniük! — Itt van még a flottám ügyecskéje — szólt közbe Armstrong. — Tudni szeretném, hogy Cranston hajói visszamehetnek-e a peremvilágok felé, vagy muszáj nekik a szektornak ebben a sarkában tétlenkedniük? Még több lázadásra számíthatunk, ha nem emeljük a magasba a lobogónkat a távoli tartományokban is! — Ugyanazok a követelések? — kérdezte Rod. — Igen. Saját hajókat akarnak. Egyesek a birodalmi politikába is bele akarnak szólni, de főleg a hajókról van szó. És ettől lassan megőrülök. Szabad kezet kaptak a belügyeikben. Nem fizetnek több adót, mint mi. Ha a peremvilágok megmoccannak, rögtön a Flottáért siránkoznak, és mi jövünk is. De ezek nem az ön problémái, mylord. Ha valóban hajókra lesz szükség, hogy megvédjük az emberiséget az idegen szörnyektől, akkor előteremtem őket, még ha nekem is le kell mennem dolgozni McPherson dokkjaiba. — Szinte azt kívánom, hogy a szálkák ellenségesek legyenek — mondta Merrill gondterhelten. — Egy igazi kihívás a Birodalommal szemben lecsendesítené a tartományokat… Vajon be tudnánk adni ezt a mesét a báróknak? — De Fenség! — tiltakozott Sally. — Csak egy kósza ötlet, csak egy kósza ötlet. — Kápráztassuk el őket! — mordult fel Fowler. Mindenki felé fordult. — Egyszerű. Hadd legyen egy jó napja a sajtónak. Mikor megérkezik a Lenin, olyan felhajtást 176

rendezünk, amilyet még nem látott új Skócia. Hatalmas fogadóünnepség a szálkák tiszteletére. Díszőrség. Rengeteg formaság, parádé, interjú, körút. Konferenciák a külüggyel. Senki sem tiltakozhat az ellen, ha a szálkák csak az ünnepségeken jelennek meg a nyilvánosság előtt, a maradék idejüket pedig kisajátítja a Külügyminisztérium. Fenség, amint lehet, ön elé terjesztjük a tanácsunkat, de Leoni… Őfelsége nem azért küldött ide, hogy a hasamra üssek és kitaláljak valamit. Várnunk kell, amíg többet nem tudunk.

177

16 Parádé A leszállóegység hajtóműveinek magas sikolya lassan mély dübörgésbe csapott át, majd elhalt, mikor befejeződött a leszállás a Palota tetejére. Odakint megperdültek a dobok. A katonás hang beszűrődött a kabinba, aztán felerősödött, ahogy kinyitották a bejáratot. David Hardy hunyorogva nézett a Palota színes kövein tükröződő napfénybe. Mélyet szippantott a friss levegőből, mely nem hordozta hajók, emberek és szűrők szagát. A bőrén érezte Új Kaledónia melegét. A lába szilárd talajt tapodott. Újra itthon! — DÍSZŐRSÉG, VIGYÁZZ! Istenem, ezek mind kivonultak, gondolta David. Kihúzta magát és a fotósok lencséitől kísérve legyalogolt a rámpán. További tisztek és civilek követték. Dr. Horváth volt az utolsó, és mikor ő is megjelent a kijáratnál, David odabiccentett az ügyeletes tisztnek. — FEGYVERREL TISZTELEGJ! — A vezényszóra Ötven pár fehér kesztyű lendült mozgásba és biztosította ki fegyverét. Ötven skarlátvörösbe és aranyszínbe burkolt kar emelkedett egyszerre a magasba. A dobpergés felerősödött. A szálkák levonultak a rámpán. Szaporán pislogtak új Kaledónia erős napfényében. A trombiták tisztelegtek nekik, majd a dobokkal együtt elhalkultak. A csendet csak a néhány száz méterre levő utcákról odaszűrődő zaj törte meg. Még a magas emelvényen álló híradósok felől sem hallatszott neszezés. A szálkák izgatottan forogtak körbe.

178

Figyelemre méltó! Végre egy emberi világ, emberekkel, akik kormányozzák, s mégis, mit csinálnak? Előttük két huszonötös sorban gárdisták tartották fegyvereiket nem túl kényelmes helyzetben. Mind egyformák voltak és láthatóan nem fenyegettek senkit; Iván mégis ösztönösen hátrafordult a Harcosait keresve. Jobbra még több ilyen gárdista állt, de ők csak zajcsinálókat tartottak a kezükben, nem puskákat, néhányan színes zászlókat emeltek a magasba; megint hárman fegyvereket, míg a negyedik egy nagy lobogót a már ismert jelképekkel. Korona és űrhajó, sas, sarló és kalapács. Közvetlenül előttük, túl a Lenin és a MacArthur emberein, kavargó színekbe öltözött emberek csoportja várakozott. Nyilvánvaló volt, hogy a szálkákkal akartak beszélni, de nem szólaltak meg. — Blaine kapitány és Fowler kisasszony — csiripelte Jock. — A testtartásukból látszik, hogy az előttük álló két embert különleges tisztelettel övezik. David Hardy előrevezette a szálkákat. Az idegenek még mindig fintorogtak, és dallamos hangon fecsegtek. — Ha a levegő nem nyerte el a tetszéseteket — mondta David —, készíthetünk szűrőket. Nem vettem észre, hogy a hajó levegője rossz hatással lett volna rátok. — S újra mélyet szippantott a drága, tiszta levegőből. — Nem, nem, csak egy kicsit semleges és ízetlen — mondta az egyik Közvetítő. Lehetetlen volt megkülönböztetni őket. — Aztán ott van az extra oxigén. Arra viszont szükségünk lesz. — A gravitáció? — Megfelelő. — A szálka a Nap felé nézett. — Szükségünk lesz majd sötét szemüvegekre is. — Természetesen. — Elérték a díszőrség sorfalának a végét. Hardy meghajolt Merrill felé. Mindkét Közvetítő tökéletesen utánozta a mozdulatot. A fehér egy pillanatig

179

egyenes maradt, majd meghajolt, de nem olyan mélyen mint a többiek. Dr. Horváth csak erre várt. — Stefan Merrill herceg, Őfelsége Sötét Folton túli tartományainak helytartója — jelentette be. — Őexcellenciája, a Szálka Egy Követe. A neve Iván. Merrill hivatalos meghajlással válaszolt, majd Benjamin Fowler felé intett. — Benjamin Bright Fowler szenátor, a Különleges Birodalmi Bizottság elnöke. Fowler szenátor császári meghatalmazással bír, és üzenete van az Ön számára Őfelségétől. A szálkák újra meghajoltak. Fowler szenátor eltűrte, hogy inasa illően felöltöztesse; hiszen végül is az emberiség milliárdjai nézik majd a találkozóról készült felvételeket. Sötét, díszítés nélküli tunikát viselt, csak a bal mell fölött ragyogott egy arany napkitörés. A selyemöve új volt, nadrágja tökéletesen illett rá, s szárai a kesztyűpuhaságú, csillogóra pucolt csizmájában tűntek el. Bal hónalja alá vette fekete, aranyfejű Malacca botját, miközben Rod Blaine előretartott egy pergament. Fowler a "hivatalos beszéd" hangját használta. Bár a vitákban szinte tüzet okádott, formális beszédeit visszafogottabb hangnemben adta elő. Mint ahogy most is. — IX. Leonidasz Isten kegyelméből az Emberiség Császára üdvözli a Szálka Civilizáció képviselőit. Az emberiség már ezer éve keresi testvéreit a világegyetemben. Egész történelmünket átszőtte a róluk való álmodozás… — Az üzenet hosszú és formális volt, és a szálkák csendben hallgatták. Tőlük balra emberek kis csoportja mozgolódott és sustorgott, s a szálkák felfigyeltek néhány berendezésre, melyeket rosszul megtervezett háromdimenziós kameráknak néztek. Kamerák erdeje és túl sok ember; miért kell így összeverődniük egy ilyen egyszerű feladat miatt?

180

Fowler befejezte az üzenetet. Feje mozdítása nélkül követte a szálkák tekintetét. — Az urak a sajtótól vannak — morogta. — Majd megpróbáljuk őket távol tartani önöktől. — Felemelte a pergament, hogy megmutassa a birodalmi pecsétet, aztán átadta a szálkáknak. — Nyilván választ várnak. Ez lehet az egyik "hivatalos" esemény, amire Hardy figyelmeztetett. Fogalmam sincs, mit mondjak. Neked van valami ötleted? Jock: — Nincs. De valamit mondanunk kell. — Mit mondtak ezek nekünk? — szólalt meg a Mester. — Lefordíthatnám, de értelmetlen lenne. Köszöntöttek bennünket az Uralkodó nevében, aki nyilván a Legfőbb Mesterük. Az az alacsony pufók az Uralkodójuk Közvetítője. — Ah, végre találtunk valakit, akivel lehet kommunikálni. Beszélj vele. — De hát nem mondott semmit! — Hát válaszolj a semmivel. — Nagyon hálásak vagyunk Császáruk köszöntőjéért. Úgy érezzük, hogy ez az első találkozás az intelligens fajok között történelmi jelentőségű, s talán mindannyiunk történelmében a legfontosabb esemény. Alig várjuk, hogy megkezdődjenek a kereskedelmi kapcsolatok a szálkák és az emberiség kölcsönös gazdagodásáért. — Úgy beszélsz, mint Horváth. — Hát persze. Ezek az ő szavai voltak. Gyakran használta őket, mielőtt az emberek elpusztították a kisebbik hajójukat. Meg kell tudnunk, miért tették. — Addig ne kérdezd meg, míg nem tudunk többet az emberekről. A szálkák pislogva álltak a kínosan hosszúra nyúló csendben. Egyértelmű volt, hogy nincs több mondanivalójuk. — Kétségtelenül elfáradtak a hosszú úton — mondta Merrill. — Jobb lesz, ha lepihennek a szállásukon, mielőtt 181

elkezdődik a felvonulás. — Mikor a szálkák ezt válasz nélkül hagyták, Merrill alig észrevehetően intett. A zenekar rázendített egy indulóra, és a követeket a lifthez kísérték. — Eltüntetjük magukat az istenverte sajtó elől — morogta Fowler. — Semmit sem lehet csinálni ebben a tömegben. — Mosolyogva fordult a kamerák felé, mint ahogy a többiek is, és még akkor is mosolyogtak, mikor a liftajtó becsukódott a riporterek orra előtt, akik rohamra lendültek, mikor meglátták, hogy a szálkák távozni készülnek. Nem láttak kémkamerákat a szobában, és az ajtókon csak belül volt zár. Sok-sok magas mennyezetű szobát kaptak. Háromban helyezték el azokat a tárgyakat, amikről az emberek azt hitték, a szálkák ágyai. Mindegyikhez tartozott egy szemétürítő és a mosdóhelyiség is. Egy másik szobában hűtőgépet, tűzhelyet és mikrohullámú sütőt találtak, továbbá bőséges készleteket, beleértve a szálkák által hozottakat is, evőeszközöket, és olyan berendezéseket, melyeket nem tudtak azonosítani. Volt még egy helyiség, a legtágasabb, melyben egy nagy fényezett faasztal állt szálka és emberi méretezésű székekkel. Bejárták az óriási termet. — Egy háromdimenziós képernyő! — kiáltott fel Jock. Elfordította a gombot, és egy kép tűnt fel. Őket mutatta, ahogyan az Uralkodó üzenetét hallgatják. Más csatornák ugyanezt sugározták, vagy embereket, amint a szálkák érkezéséről beszélnek, vagy… Egy nagydarab, laza öltözetű férfi ordítozott. Mozdulatai és hangja dühről árulkodtak. — Ördögök! El kell pusztítani őket! Az Ő Légiói legyőzik a Pokol Légióit! Az ordítozó férfit leállították, majd a helyére lépett egy szintén laza öltözetű férfi, de ez nem kiabált. Hangja nyugodtan csengett. — Hallottátok a férfit, aki magát az Ő Hangjának nevezi. Természetesen nem szükséges említenem, de az Egyház nevében biztosíthatlak benneteket, 182

hogy a szálkák se nem ördögök, se nem pedig angyalok; hanem egyszerűen intelligens lények, akárcsak mi. Ha veszélyeztetik az emberiséget, akkor ez nem spirituális fenyegetés, és Őfelsége szolgái bizonyára több mint kielégítő módon el tudnak velük bánni. — Randolph bíboros, meghatározta már az Egyház a szálkák, hm, státusát? Mármint a teológiai… — Természetesen nem. De azt elmondhatom, hogy aligha természetfeletti lények. — Randolph bíboros felkacagott és a kommentátor is követte a példáját. A dühösen ordítozó embert sehol sem lehetett látni. — Gyere — mondta a Mester. — Lesz még erre később is idő. — Beléptek a nagy szobába és leültek az asztalhoz. Charlie magvakat szedett elő az élelmiszer-tartalékukból. — Éreztétek a levegőt? — kérdezte Jock. — Semmi ipar Ez a bolygó szinte üres! Akár egymilliárd Mester is elfér rajta a háza népével együtt! — A túl erős napfénytől megvakulnánk. A gravitáció pedig lerövidítené az életünket. — Charlie vett egy mély levegőt. — De van tér, van élelmiszer és vannak fémek. Fene egye a gravitációt és a napfényt. Kibírjuk. — Biztos csak én nem hallottam, hogy felajánlották nekünk — intett Jock vidáman. — Nem hiszem, hogy mi hárman erővel elvehetnénk tőlük. — Ezek az emberek Őrült Eddie-t juttatják eszembe! Láttátok? Hallottátok? Az Uralkodó Közvetítője megveti a kamerák kezelőit, de mégis örömteli kifejezéssel fordul feléjük, és azt sejteti, hogy talán nincs elég hatalma ahhoz, hogy megakadályozza a bosszantásunkat. — Kaptunk egy készüléket — mondta a Mester. — És úgy tűnik, ezt minden ember nézi. Sokan beszéltek sok Mester nevében. Láttad. — Jock mozdulata örömet jelzett. — Lesz alkalmam felfedezni, hogyan uralkodnak az embereken, és hogyan élnek. 183

— Olyan információforrást adtak a kezünkbe, amit nem ellenőriznek — mondta a Mester. — Mit jelentsen ez? A Közvetítők hallgattak. — Igen — folytatta Iván. — Ha nem sikerül végrehajtanunk a küldetésünket, nem térhetünk vissza. — Közönyt jelzett. — De ezt tudtuk, mielőtt elindultunk. Most mindennél fontosabb, hogy minél hamarabb kereskedelmi kapcsolatba lépjünk az emberekkel; vagy hogy úgy határozzunk, hogy az emberekkel való kapcsolat nem kívánatos, és módot találjunk a megakadályozására. Gyorsan kell cselekednetek. Tudták. A Közvetítők, akik a küldetést javasolták és a Mesterek, akik beleegyezésüket adták, felismerték az időkorlátokat, még mielőtt elindultak volna a Szálka Egyről. Kettővel kellett számolniuk. Egy: a Közvetítők élettartama rövid, és a Mester is körülbelül velük egy időben fog meghalni. Az az óriási hormonegyensúly-vesztés fogja elpusztítani, mely terméketlenné és örökre hímneművé tette. De csak az öszvéreket és egy steril Őrzőt lehetett elküldeni, mivel egyetlen Mester sem bízta volna a feladatot másra, mint egy Őrzőre; és csak az Őrző maradhatott életben szaporodás nélkül. A második korlátozó tényező határidejét nem lehetett ilyen pontosan megjósolni, de nem volt kevésbé biztos: a Szálkán a civilizáció újra az összeomlás felé tartott. Egy új Ciklus kezdődött, és az elengedhetetlen Őrült Eddie-k dacára, semmi sem állíthatta meg. Az összeomlás után az emberek a szálkákat barbár állapotukban látnák. A Faj tehetetlen lenne, vagy majdnem az; és mit tennének akkor vele az idegenek? Ezt senki nem tudta, és egyetlen Mester sem vállalta a kockázatot. — Az emberek megígérték, hogy tárgyalunk a kereskedelemről. Úgy hiszem, a Közvetítő lesz az eszközük. De talán Mr. Bury vagy egy másik hozzá hasonló is. — Jock 184

felállt a székéről és a falakat kezdte tanulmányozni. Süllyesztett gombokat talált, és meg is nyomott egyet. Az egyik panel félrecsúszott és felfedett egy újabb háromdimenziós tévét, amit Jock be is kapcsolt. — Miről kell itt tárgyalni? — tette fel a kérdést a Mester. — Ételre és földre van szükségünk, vagy hagyjanak magunkra a Ciklusokkal. Nem szabad felfednünk szükségleteink sürgősségét és ennek okait. Az ötleteinken kívül kevés kereskednivalónk van; és nincsenek forrásaink a terjeszkedéshez. Ha az emberek tartós fogyasztási cikkeket kérnek, el kell hozniuk a fémeket, hogy elkészíthessük azokat. Bármely a Szálkáról történő forráselvonás csak meghosszabbítaná a következő összeomlást, és ez nem történhet meg. — A Flotta ezt nem nagyon szellőzteti, de olyan technológiájuk van, ami túlszárnyalja az Első Birodalomét — mondta egy kommentátor a képernyőn. Döbbentnek látszott. — Az emberek sok mindent elveszítettek — állapította meg Jock. — Valamikor az Első Birodalom alatt döbbenetes hatékonyságú ételátalakító gépeik voltak. Csupán energiát és szerves anyagot kellett beadagolniuk, például hulladékot, gyomot, vagy akár állati tetemeket és emberi hullákat is. A mérgeket kivonták vagy átalakították. — Ismered a működési elvét? Mennyire volt elterjedt a használata? Miért nem áll már a rendelkezésükre? — kérdezte a Mester. — Nem tudom. Az az ember nem beszélt erről. — Hallottam — tette hozzá Charlie. — Valami Dubcek volt a neve, és ő is megpróbálta leplezni a nyilvánvaló tényt, hogy az embereknek is vannak Ciklusaik. Mindannyiuknak vannak. — Tudunk a Ciklusaikról — mondta Iván. — A furán véletlenszerű Ciklusaikról. 185

— Tudjuk, mit mondtak a kadétok az utolsó óráikban. Tudjuk, hogy a többiek mit akartak mondani. Tudjuk, hogy még mindig csodálatba ejti őket az Első Birodalmuk hatalma, de kevéssé tisztelik az azt megelőző civilizációikat. Ez nem sok. Talán a tévé segítségével még többet megtudhatok róluk. — Ez az ételgép. Mások többet tudhatnak róla? — Igen. Ha lenne velünk egy barna, és az emberek ismernék a működési elvét, talán… — Kérlek, ne álmodozz — szólt rá Charlie. — Felejtsd el a barnákat. — Nem tehetek róla. Csak lefekszem az ágyaikra vagy leülök a székeikre és a gondolataim valahogy rögtön… — Egy barna sok mindent elárulna a halálával. Két barna csak párosodna, párosodna, párosodna, ha pedig megakadályoznánk, akkor sok mindent elárulna a haláluk. Ne halljak többet a barnákról. — Értettem. De egy ilyen ételgép minden új Ciklust egy fél144 évvel kitolna. — Mindent kiderítesz a gépről, amit csak lehet — rendelkezett Iván. — És a barnákról egy szót se. Az én heverőm is ugyanolyan rossz, mint a tied. A nagyemelvény a Palota előtt állt, tömve emberekkel. Mindkét irányban további ideiglenes építmények nyúltak végig az úton, egészen ameddig a szálkák az első sorban lévő helyükről elláttak. Az emberek ezek körül és ezekbe befelé rajzottak. Iván csak ült és egykedvűen bámult. Érthetetlen volt ennek az egésznek a célja, de az emberek be akarták tartani az illemszabályokat. Ahogy elhagyták a szobájukat, fegyveres kíséretet kaptak, és az emberek nem a szálkákat figyelték, hanem szüntelenül a körülöttük mozgó tömegre ügyeltek. Ezek a gárdisták nem voltak túl meggyőzőek, és annyit tudtak volna tenni a Harcosok kezei között, mint a 186

Húsok, de az emberek Mesterei legalább biztosítottak számukra testőröket. Próbáltak udvariasak lenni. A Közvetítők csicseregtek, mint mindig, és Iván figyelmesen hallgatta őket. Sok mindent megtudott a fecsegésükből. Jock: — Ezek ennek és még húsz vagy több bolygónak a Legfelsőbb Urai. És mégis azt mondták, hogy ezt kell tenniük. Miért? Charlie: — Van egy-két ötletem. Csak figyeld meg a tiszteletadás módjait, ahogy odamennek a helyükre. Merrill helytartó segít Sallynek felmenni a lépcsőn. A címeket egyesek használják, mások figyelembe se veszik, és csak vonakodva mondják be őket a hangosbemondóba. Úgy tűnik, a "sajtó képviselői" semmilyen státusszal nem bírnak, mégis azt állítanak meg, akit csak akarnak, és bár a többiek megakadályozzák, hogy oda menjenek, ahová nekik tetszik, nem büntetik meg őket, ha megpróbálják. Jock: — Milyen rendszert látsz te ebben? Mert én semmilyet. Iván: — Valami végkövetkeztetés? — Csak érdekes kérdéseim vannak — válaszolta Charlie. Iván: — Akkor hagyd meg nekem a megfigyeléseimet. Jock átváltott a trójai pontok aszteroidáinak nyelvére. — Milyen rendszert látsz ebben? Charlie ugyanezen a nyelven válaszolt: — Látok egy bonyolult lekötelezettségi hálózatot, de ezen belül van egy hatalmi piramis. Senki nem teljesen független, de ahogy közelítesz a piramis csúcsához, a hatalom hihetetlen módon megnövekszik; habár csak ritkán használják teljes mértékben. Minden irányban lekötelezettségi vonalak húzódnak, fel, le, oldalra, teljesen idegen módon. Míg a Mesterek nem dolgoznak közvetlenül a másikért, ezek az emberek mind egymásért dolgoznak. Merrill helytartó felülről jövő parancsokat hajt végre és alulról jövő 187

kötelezettségeknek engedelmeskedik. A barnák, a Farmerek, a Harcosok és a Dolgozók mind időszakos jelentéseket követelnek és kapnak Mestereik tetteiről. Jock (döbbenten): — Ez túl bonyolult. Mégis meg kell ismernünk, különben nem tudjuk kiszámítani, mit fognak tenni az emberek. Charlie: — A rendszer és a minták aközben is változnak, míg mi figyeljük őket. Aztán itt van ez a viselkedésmód, amit ők "hivatalosnak" neveznek… Tiszta őrület! Jock: — Igen, láttam. A kis nőnemű, aki az autó elé szaladt. Az autóban ülő emberek megrázkódtak, lehet, hogy meg is sérültek. Az autó túl hirtelen állt meg. Milyen kiváltságai lehettek annak a nősténynek? Jock: — Ha az, aki elviszi őt, egy szülő, akkor ő egy protoMérnök. Eltekintve attól, hogy az egy kis nőstény, márpedig kevés nőstény Mérnökük van, és hogy a Mester autója azért állt meg, hogy elkerülje a balesetet, ráadásul a Mester kárára. Most már tudom, mitől őrültek meg a Fjunk(csett)jeik. Az emelvény már majdnem megtelt, és Hardy visszatért a mellettük lévő helyére. — Meg tudnád magyarázni, mi fog itt történni? — kérdezte Charlie. — Nem értettük, és csak kevés időd volt. Hardy elgondolkozott ezen. Minden kölyök tudja, mi az a felvonulás, de soha senki nem mondja el a gyerekeknek; inkább elviszi őket egyre. A gyerekek szeretik, mert furcsa és csodálatos dolgokat lehet bámulni. A felnőttek — nos, a felnőttek más miatt mennek oda. — Sok ember fog elvonulni előttünk szabályos rendben — mondta végül. — Lesznek járművek, melyek kézművesek és művészek munkáit, illetve növényeket visznek. Még több ember lesz, aki gyalogol, és egyes csoportok ugyanolyan ruhát fognak viselni. — És mindezt miért? 188

Hardy felnevetett. — A ti tiszteletetekre, az egymáséra és a sajátjukra. Hogy megmutassák, mit tudnak. — És talán azt is, milyen erősek… — Felvonulások a történelem kezdete óta vannak, és úgy tűnik, soha nem szokunk le róluk. — Ez az egyik "hivatalos" esemény, amiről meséltél? — Igen, de elméletileg szórakozás is. — Hardy jóindulatúan rámosolygott a gondjaira bízott idegenekre. Furán néztek ki barna-fehér bundájukban és kidudorodó fekete szemüvegükben, amit szíjakkal rögzítettek, mivel nem volt orruk, amin megállhatott volna. Ezek a szemüvegek természetellenesen komoly külsőt kölcsönöztek nekik. Hardy mozgolódásra lett figyelmes és hátrapillantott. Az Admiralitás tagjai most foglaltak helyet. Hardy észrevette Kutuzov admirálist és Cranston flottaparancsnokot. A szálkák pedig csak csevegtek, hangjuk a skála minden fokán végigugrott, karjaik táncot jártak… — Ő az! A Lenin Mestere! — Jock felegyenesedve bámult az Admirális felé. Karjai meglepetést, örömet, csodálkozást mutattak… Charlie az emberek viselkedését tanulmányozta, ahogy azok az emelvényen mozogtak. Ki ki előtt hajol meg? Milyen módon? A hasonlóan öltözöttek eléggé kiszámíthatóan viselkedtek, és a ruhájukon szereplő minták pontosan mutatták rangjukat. Blaine is viselt valaha ilyen ruhát, és amíg az rajta volt, pontosan illett az elmélet által számára kijelölt helyre. Most nem viselte, és a minták megváltoztak a számára. Még Kutuzov is meghajolt előtte. És mégis: Charlie megfigyelte a többiek tevékenységét, arckifejezéseit, és megjegyezte: — Igazad van. Légy óvatos. — Biztos vagy benne? — kérdezte a fehér. — Igen! Ő az, akit olyan sokáig tanulmányoztam, olyan távolról, csupáncsak azok viselkedéséből következtetve, akik a parancsait teljesítették. Nézd a széles sávot a ruhaujján, a gyűrűs bolygószimbólumot a mellkasán, a Lenin 189

gárdistáinak tiszteletadását — kétségtelenül ő az. Végig igazam volt, egy élőlény, egy ember! — Ne foglalkozz tovább vele. Nézz előre. — Nem! Meg kell ismernünk ezt a fajta embert! Az ilyeneket jelölik ki a hadihajóik irányítására! — Fordulj előre. — Mester vagy, de nem az én Mesterem. — Engedelmeskedj — mondta Iván. Nem tudott vele vitatkozni. Charlie annál inkább. Ahogy Jock dadogott és vonaglott, miközben magában vívódott, Charlie egy régi, félig már feledésbe merült nyelvjárásra váltott, nem is a titkolódzás miatt, hanem inkább hogy emlékeztesse Jockot, mennyi mindent kell eltitkolniuk. — Sok Közvetítővel a kockázat elviselhető lenne; de ha most megőrülsz, a döntések csak rám és Ivánra maradnak. A te Mesteredet senki nem képviselné. — De a világunkat fenyegető veszélyek… — Emlékezz csak a nővéreidre. Sally Fowler Közvetítője most sorra járja a Mestereket és azt mondogatja nekik, hogy a világ tökéletessé tehető, ha a szaporodásukat visszafogják. Horace Bury Közvetítője… — Ha megtudhatnánk… — …pedig eltűnt. Leveleket küldöz a leghatalmasabb Mestereknek, és ajánlatokat kér arra az esetre, ha átállna hozzájuk. Közben egyfolytában a birtokában lévő információk értékére utal. Jonathon Whitbread Közvetítője elárulta a Mesterét, és megölte a saját Fjunk(csett)jét! — Charlie szeme Ivánra villant. A Mester figyelt, de nem értette őt. Charlie visszaváltott a köznyelvre. — Roderick Blaine kapitány Közvetítője Őrült Eddie lett. Te is ott voltál. Gavin Potter Közvetítője Őrült Eddie. Sinclair Közvetítője hasznos tagja a társadalomnak, de elég őrült. 190

— Ez igaz — mondta a fehér. — Ráállítottuk az emberekéhez hasonló erőtér kidolgozására. Ijesztően jól együttműködik a barnákkal, és szerszámokat is használ. De a Mesterével és Közvetítő nővéreivel úgy beszél, mintha megsérült volna a koponyalebenye. Jock hirtelen leült, szeme előremeredt. — Csak gondolj rájuk — folytatta Charlie. — Egyedül Horst Staley Közvetítője tekinthető normálisnak. Nem szabad azonosulnod egyetlen emberrel sem. Ez, gondolom, nem jelent semmi nehézséget. Semmilyen ösztön nem alakult ki bennünk, ami az emberekkel való azonosulást szolgálná! Jock visszaváltott az aszteroidák nyelvjárására. — Viszont egyedül vagyunk itt. Akkor most minek legyek a Fjunk(csett)je, Iván? — Egyetlen embernek sem leszel a Fjunk(csett)je — szögezte le Iván. Csupán a titokzatos nyelvváltást hallotta. Charlie nem válaszolt. Hála istennek befejezték, akármi is volt ez, gondolta Hardy. A szálkák beszélgetése csak fél percig tartott, de sok információt cseréltek — és magas érzelmi hőfokon. David biztos volt ebben, bár még csak néhány kifejezést ismert fel a szálkák nyelvéből, illetve nyelveiből. Csak mostanában jött rá, hogy még mindig több nyelvjárást használnak. — Itt jön a Helytartó és a bizottság tagjai — közölte Hardy. — És a zenekarok is indulnak. Most majd meglátjátok, milyen egy parádé. Rodnak úgy tűnt, hogy a hangtól a Palota sziklaalapzata is megremegett. Száz dobos haladt el mellettük mennydörgésszerű robajjal, majd egy rezesbanda zendített rá valami ősrégi indulóra, még a Domínium idejéből. A karmester felemelte pálcáját, és a zenekar udvarias tetszésnyilvánítástól kísérve elmenetelt az emelvény előtt. A pálcák pörögtek a levegőben, ahogy a lányok feldobták őket. 191

— A Követ azt kérdezi, hogy ezek Harcosok-e — ordította túl a hangzavart Charlie. Rod majdnem felnevetett, de sikerült uralkodnia magán. — Nem. Ez a John Muir Gimnázium zenekara — fiatalok. Néhányan harcosokká válhatnak, ha felnőnek, mások földművelők, mérnökök, vagy… — Köszönjük. — A szálkák csiripelni kezdtek egymás között. Nem mintha nem lennének harcosaink, gondolta Rod. Mivel ez a parádé vonzotta a tévéképernyők elé a Birodalom története során a legnagyobb közönséget, Merrill nem szalasztotta el az alkalmat egy kis erőfitogtatásra. Legalább elgondolkoztatja a lehetséges lázadókat. De nem vonultattak fel túl sok harci eszközt, és több fiatal lány és virág volt, mint űrgárdista és katona. A felvonulás végeérhetetlennek tűnt. Minden tartományi bárónak meg kellett mutatnia magát; minden céh, társaság, város, iskola, páholy, akármi — mindenki szerepelni akart, és Fowler engedte őket. A John Muir Gimnáziumot félszázadnyi Hitvalló Felföldi követte skót szoknyában, még több dobbal és visító dudákkal. A vad dallam Rod idegeit borzolta, de vigyázott, hogy ennek ne adja tanújelét; mert bár a Hitvallók a Sötét Folt másik oldalán éltek, népszerűek voltak az új Skócián is, és minden ÚjSkócia-i imádta a dudát, de legalábbis ezt állította magáról. A felföldiek fegyverzete kardból és lándzsából állt, s majd egy méter magas medvebőr csákót viseltek. Vállukról hullámokat vetve lógott alá a tartán. Nem voltak fenyegetőek, de a Hitvallók hírneve már önmagában tiszteletet parancsolt. Az ismert világok egyetlen hadserege sem szállt volna szívesen szembe velük, ha leveszik a díszruhákat és csatapáncélba bújnak. Ráadásul a Hitvallók a legmesszebbmenőkig hűségesek voltak a Császárhoz. 192

— Azok Harcosok? — kérdezte Charlie. — Igen. Merrill helytartó díszőrségének tagjai — ordította Rod. Vigyázzba állt, ahogy egy színes társaság elmenetelt előtte, és vissza kellett fognia magát, hogy keze ne lendüljön tisztelgésre. Ehelyett inkább levette a kalapját. A felvonulás folytatódott: virágokkal borított dobogó valamelyik új Írország-i grófságból; kézművesek céhük címerével; még több zenekar, aztán esetlenül menetelő friedlandiak — tüzérek és harckocsizók voltak, járműveik nélkül. Újabb emlékeztető a tartományoknak, mit küldhet Őfelsége az ellenségei ellen. — A szálkák mit gondolnak erről az egészről? — kérdezte Merrill a szája sarkából. Megcsodálta egy másik grófság dobogójának a színeit. — Nehéz megmondani — válaszolta Fowler szenátor. — Fontosabb, hogy a tartományok mit gondolnak majd — vélte Armstrong. — Ez a kis bemutató megspórol nekünk jó néhány csatacirkálós látogatást. És sokkal olcsóbb. — Olcsóbb a Kormánynak — tette hozzá Merrill. — Rágondolni is rossz, mennyit költhettek erre. Szerencsére nem nekem kell állni a számlát. — Rod, most már leléphetsz — közölte Fowler szenátor. — Hardy majd kiment a szálkáknál. — Rendben. Köszönöm. — Rod elosont. A háta mögött hallotta a felvonulás hangjait és barátai halk beszélgetését. — Életemben nem hallottam még ennyi dobot! — sóhajtott fel Sally. — Nagy ügy. Minden Születésnapon ez van — emlékeztette Fowler szenátor. — De a Születésnapokon legalább nem kell végignéznem. — Születésnap? — kapcsolódott be Jock. Rod magukra hagyta őket, miközben Sally megpróbálta elmagyarázni a hazafias ünnepek mibenlétét, és elhaladt előttük száz kelta dudás pompás menete. 193

17 A tárgyalás művészete A kis csapat visszafojtott dühvel haladt előre. Horowitz ellenséges hangulata majdnem kitört belőle, ahogy egyre mélyebbre vezette őket a felszín alá. Én vagyok a legtehetségesebb xenológus a Sötét Folton túl — gondolta. Egészen Spártáig mehetnek, ha jobbat akarnak találni. És ez az istenverte uraságocska meg a félművelt kisasszonya kételkedni mernek a szakmai véleményemben. Ráadásul ezt el is kell viselnem. Ehhez kétség sem férhet, folytatta az elmélkedést Horowitz. Az egyetem rektora személyesen közölte velem. "A francba is, Ziggy, csináld, amit kérnek tőled! Ez a bizottság valami nagy falat. Az egész költségvetésünk, nem is beszélve a te tanszékedről, az ő beszámolójuktól függ. Mi lesz, ha azt mondják, hogy nem vagyunk hajlandók az együttműködésre, és kérnek egy csoportot a Spártáról?" Hát ez van. Legalább ezek a fiatal kékvérűek tudták, hogy az ő ideje pénz. Már vagy tucatszor elmondta nekik útban a laboratóriumok felé. Mélyen a felszín alatt voltak a Régi Egyetemen belül. Évszázadokkal korábban lerakott, kopott kőpadlót tapodtak. Maga Murcheson is járt ezeken a folyosókon, mielőtt az új Skócia terraformálása befejeződött, és a legenda szerint szelleme még mindig kísértett a kőfalak között: egy csuklyás alak, parázsló vörös szemekkel. Mi a fenéért olyan fontos ez egyáltalán? Az isten szerelmére, miért csinál a lány ebből ekkora ügyet?

194

A laboratóriumot szintén a sziklából faragták ki. Horowitz magabiztosan intett, és két segédje kinyitott egy hűtőtartályt. A falból kicsúszott egy hosszú asztal. Az Őrült Eddie-szonda pilótája feldarabolva feküdt a sima, fehér műanyag felületen. Szerveit a boncolás előtti helyükre helyezték vissza, s fekete vonalak futottak a lenyúzott bőrön a szétzúzódott csontvázon levő összekötő pontokig. Világosvörös, sötétvörös és szürkészöld, valószínűtlen formák: akár egy gránátsújtotta ember színei és állaga… Rod érezte, ahogy a gyomra összeszorul és eszébe jutottak a felszíni bevetések. Összerezzent, ahogy Sally türelmetlenül előrehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a maradványokat. Az arca feszült és szigorú volt — de ilyen volt már Horowitz irodájában is. — Ez az! — kiáltotta diadalittasan Horowitz. Csontos ujjai mogyoró nagyságú, takonyzöld nyúlványokon futottak végig a hasüregben. — Ez az. Itt. És itt. Ezek lennének a herék. A többi szálkafajnak is belső heréi vannak. — Igen… — helyeselt Sally. — Ilyen kicsi? — kérdezte Horowitz megvetően. — Nem tudjuk. — Sally hangja még mindig nagyon komolyan csengett. — A szobrocskákban nem voltak ivarszervek, és az expedíció során mindössze egy barnát és néhány apróságot boncoltak fel. A barna nőnemű volt. — Láttam az apróságokat — közölte Horowitz önelégülten. — Nos… igen — helyeselt Sally. — A hímnemű apróságok heréit szabad szemmel is látni lehetett… — Arányaikban sokkal nagyobbak ennél. De ne is foglalkozzon vele. Ezek itt nem termelhettek spermát. Bebizonyítottam. Az a pilóta steril volt! — Horowitz az öklével belecsapott a tenyerébe. — Steril! Sally az összetört szálkát tanulmányozta. Nagyon feldúlt, gondolta Rod. 195

— A szálkák hímként születnek, majd nőneművé válnak — motyogta Sally alig hallhatóan. — Lehet, hogy ez egy nem kifejlett példány? — Egy pilóta? — Persze… — Felsóhajtott. — Igaza van. Olyan magas, mint egy felnőtt Közvetítő. Nem lehetett egy torzszülött? — Ha! Maga nevetett ki engem, mikor mutációt feltételeztem! Nos, ez nem az. Míg maga utazgatott, mi folyamatosan dolgoztunk. Beazonosítottam a kromoszómákat és a nemi fejlődésért felelős génkódoló rendszereket. Ez a lény két nemzőképes változat steril hibridjeként jött létre. — Teljes győzelem. — Ez könnyen lehet — hümmögte Rod. — A szálkák Rennernek is azt mondták, hogy a Közvetítő egy hibridfajta… — Nézzék meg! — követelte Horowitz. Bekapcsolt egy képernyőt és beütött néhány kódot. Különféle formák száguldottak át a monitoron. A szálka kromoszómák szorosan egymáshoz simuló korongok voltak, melyeket vékony rudacskák kötöttek össze. A korongokon más alakzatok és sávok is látszottak — Sally és Horowitz olyan nyelven kezdett társalogni, amit Rod nem értett. Egy darabig hallgatta őket, majd észrevette, hogy az egyik asszisztens kávét főz. A lány együtt érzően megkínálta egy csészével, a másik asszisztens is csatlakozott, s Rodot máris a szálkákról kérdezték. Már megint. Fél órával később távoztak az egyetemről. Bármit is mondott Horowitz, Sallyt meggyőzte. — Miért vagy olyan zaklatott, kedvesem? — kérdezte Rod. — Horowitznak igaza van. Közvetítők szempontjából logikus, hogy steril hibridek. — Rod elfintorodott az emlékre. Horowitz kiváló érzékkel mutatott rá arra, hogy mivel a Közvetítők hibridek, valószínűleg nem lehet megvesztegetni őket. 196

— De hát a Fjunk(csett)em elmondta volna. Ebben biztos vagyok. Beszélgettünk a szexről és a szaporodásról, és azt mondta… — Mit? — Nem emlékszem pontosan. — Sally elővette zsebszámítógépét és beírta az információ előhívására szolgáló parancsot. A gép zümmögött, aztán hangja megváltozott, jelezve, hogy az autó rádióját használja a Palota adatbázisával való kommunikációhoz. — És arra sem emlékszem, mikor is mondta. — Valami mással próbálkozott. — Jobb kereszthivatkozási rendszert kellett volna használnom a rögzítéskor. — Meg fogod találni. Itt a Palota — egyébként is tárgyalunk a szálkákkal ebéd után. Miért nem kérdezed meg őket? A lány elvigyorodott. — Elpirultál. Sally már kuncogott. — Emlékszel, mikor a kis szálkák először közösültek? Ez volt az első biztos jele a kifejlett szálkákban a nem megváltozásának, és én futva siettem a terembe… Dr. Horváth még mindig azt hiszi, hogy valami szexőrült vagyok! — Kérdezzem meg én? — Ha én nem teszem meg. De, Rod, a Fjunk(csett)em nem hazudott volna nekem. Egyszerűen nem. A közös ebédlőben ettek, és Rod kért még egy kávét konyakkal. Kortyolt egyet az italból, és elgondolkozva megszólalt. — Ehhez tartozik egy üzenet is… — Ó, hát beszéltél Buryvel? — Csak hogy megköszönjem neki. A Flotta még mindig vendégeként kezeli. Nem, az üzenet maga az ajándék volt. Ez azt jelenti, hogy tudott üzeneteket küldeni, még mielőtt a Lenin bolygó körüli pályára állt. A lány döbbentnek látszott. — Igazad van. Miért nem… 197

— Túl elfoglaltak voltunk. Mire eszembe jutott, már nem tűnt olyan fontosnak, hogy jelentsem, így nem jelentettem. A kérdés csak az, Sally, hogy milyen más üzeneteket küldött, és miért akarta tudatni velem, hogy megteheti? A lány megrázta a fejét. — Én inkább az idegenek indítékain gondolkoznék, mint Buryn. Ő egy nagyon különös ember. — Ez igaz. De nem hülye. — Felállt és kisegítette Sallyt a székéből. — Kezdődik a tárgyalás. A Palota szálkáknak fenntartott szárnyában találkoztak. Ez munkatárgyalás volt, és Fowler szenátor valahol máshol mozdította elő a politikai érdekeket, így Rod és Sally nyugodtan kérdezhettek. — Örülök, hogy te is megszavaztad, hogy Renner bekerüljön a tanácsadók közé — mondta Sally Rodnak, ahogy kiszálltak a liftből. — Ő valahogy máshogy látja a szálkákat. — Máshogy. Ez igaz. — Másokat is Rod mellé rendeltek az expedícióból: Hardy káplánt, Sinclairt és számos tudóst. Amíg Fowler szenátor nem dönt dr. Horváth bizottsági tagsági kérelméről, addig nem tudták őt használni, mivel a miniszter valószínűleg nem fogadta volna el, hogy alárendelt szerepet játsszon. A szálka lakosztályt biztosító gárdisták vigyázzba vágták magukat, mikor Rod és Sally odaérkezett. — Látod, látod. Túl sokat aggodalmaskodsz — mondta Rod, miközben fogadta a tisztelgést. — A szálkák nem panaszkodtak az őrök miatt sem. — Nem panaszkodtak? Jock szerint a Követ egyenesen szereti, ha őrök veszik körül — felelte Sally. — Azt hiszem, egy kicsit fél tőlünk. Rod megvonta a vállát. — Túl sok tévét néznek. Ki tudja, mit gondolnak mostanra az emberekről. — Odabent élénk társalgás fogadta őket. 198

— Természetesen nem számítottam közvetlen bizonyítékra — bizonygatta Hardy káplán. — Azonban, bár nem vártam, azért kellemes meglepetésként ért volna, ha valami kézzelfoghatót találunk: valami szent könyvet, vagy egy a miénkhez hasonló vallást, bármit. De számítani nem számítottam rá. — Még mindig kíváncsi vagyok, mit gondolsz, mit találhattál volna — töprengett Charlie. — Ha rám bíznák, hogy bizonyítsam be az emberi lélek létezését, én nem tudnám, hol kezdjek hozzá. Hardy vállat vont. — Én sem. De kezdjük a ti hiedelmeiteknél — úgy hiszitek, hogy valamiféle halhatatlan lélekkel rendelkeztek. — Vannak, akik igen, mások nem — válaszolta Charlie. — A legtöbb Mester hisz benne. Akárcsak az emberek, a szálkák sem igazán szeretik azt hinni, hogy az életük céltalan. Vagy hogy elpusztulhatnak, és el is fognak pusztulni. Helló, Sally. Rod. Foglaljatok helyet. — Köszönjük — biccentett Rod Jock és Iván felé. A Követ úgy nézett ki, mint egy angóramacska szürrealista ábrázolása, ahogy kényelmesen elnyúlt egy heverő szélén. A Mester megmozdította az alsó jobb kezét, ami Rod értelmezésében valami olyasmit jelentett, hogy "látlak". Természetesen voltak másfajta köszöntések is, de azokat a többi Mester részére tartották fent: az egyenlők számára, nem pedig, olyanoknak, akikkel Közvetítők révén tárgyaltak. Rod bekapcsolta zsebszámítógépét, hogy megnézze a találkozó programját. A vázlat mind a tárgyalás hivatalos pontjait, mind pedig a Fowler szenátor által áhított válaszokat tartalmazta azokra a kérdésekre, amiknek a feltevéséről a szálkák nem is fognak tudni. Olyan kérdésekre, mint például: miért nem érdeklődtek soha a szálkák az Őrült Eddie-szonda sorsáról? Ehhez nem kellett emlékeztető; Rodot ugyanúgy érdekelte, mint a szenátort. 199

Mégis csak vonakodva tette volna fel a kérdést, hiszen akkor meg kellett volna magyaráznia, mit is tett a szondával. — Még mielőtt elkezdenénk — emelte fel a kezét Rod. — A Külügyminisztérium szeretné, ha részt vennétek ma este egy fogadáson. A főnemesség és néhány parlamenti képviselő tiszteletére rendezik. A szálkák csicseregtek. Iván visszacsicsergett. — Megtiszteltetés számunkra — közölte Jock hivatalos hangon. A tónusa nem árult el érzelmeket. — Rendben. Akkor most vissza ugyanazokhoz a régi problémákhoz. Fenyegetitek-e a Birodalmat, és milyen hatással lesz a technológiátok a gazdaságunkra? — Érdekes módon ugyanezek a kérdések foglalkoztatnak minket is — felelte Jock —, csak éppen fordítva. — Úgy tűnik, soha semmiben nem fogunk megállapodni — vélekedett Sally. — Hogyan is tudnánk? — kérdezte Hardy jogosan. — Még ha feltételezzük is, hogy a fenyegetés kérdése elhanyagolható, amíg nem tudjuk, a barátaink mit fognak eladni, addig a közgazdászok nem tudják kiszámítani annak hatásait — és a szálkáknak ugyanilyen nehézségeik lesznek. — Őket ezek nem izgatják annyira, mint minket — vágott közbe türelmetlenül Renner. — Sallynek adok igazat, sokat beszélünk, és soha nem jutunk semmire. — Most sem jutunk sehová, ha nem kezdjük el végre — nézett Rod a számítógép kijelzőjére. — Az első téma a szupravezetők. A fizikusok meg vannak elégedve, de a gazdasági szekció több költségadatot kér. Meg kellene kérdeznem… — Megnyomott néhány billentyűt, és a kijelzőn végigfutott a kérdések sora. — Meddők vagytok? — kérdezte hirtelen Sally. Csend lett. Hardy szeme egy kicsit összeszűkült, egyébként nem reagált. Renner felhúzta a bal szemöldökét. Először Sallyre, majd a szálkákra bámultak. 200

— Úgy érted, a Közvetítők — mondta Jock óvatosan. — Igen. Természetesen. Még mélyebb csend. — Mindannyian? — kérdezte Renner. — Természetesen. Hibridek vagyunk. Láthatóan egyikőtöknek sem tetszik ez a válasz. Sally, téged mi zavar? A Közvetítők egy késői evolúciós folyamat eredményei, és az evolúció ugyanúgy működik csoport- és törzsi szinten, mint az egyedek szintjén — ez igaz az emberekre is, nem? Hardy bólintott. — Nem csupán ránk. A legtöbb idegen életformára is, amit találtunk. — Köszönjük. Úgy hisszük, hogy a Közvetítőkkel rendelkező törzsek sikeresebb túlélők voltak, mint a Közvetítő nélküliek. Még soha nem találkoztunk nemzőképes Közvetítővel, de ha valaha volt egy, akkor biztosan inkább a gyermeke érdekét képviselte a törzsé helyett. — A szálka vállat vont. — Ez persze csak spekuláció. A történelmünk nem nyúlik vissza olyan messzire az időben. Ami engem illet, szeretnék gyerekeket, de mindig tudtam, hogy nem lehet… — Újra vállat vont. — Azért kár. A szexuális közösülés a gyönyör legmagasabb szintje. Ezt tudjuk. Túl jól együtt érzünk a Mesterekkel. A csend nem akart megszűnni. Hardy megköszörülte a torkát, de nem mondott semmit. — Sally, míg a szálkaproblémákról beszélünk; valami mást is meg kell tudnod rólunk. Most aztán már vágni lehet a csöndet, gondolta Rod. Miért annyira nyomasztó, ha… — A ti fajotokhoz viszonyítva a miénk igen rövid életű. Mi hármunkat az intelligenciánk és tapasztalataink, nem pedig fiatal korunk miatt választottak ki. Jóval kevesebb mint tíz évünk van hátra. — Nem lehet igaz! — Sallyt láthatóan megrázta a vallomás. — Mindannyiótoknak? 201

— Igen. Nem szívesen hozakodtam elő ezzel a fájdalmas témával, de ezt el kellett mondanom. A parádéitok, ezek a hivatalos fogadások nagyon kellemesek. Óriási öröm lesz számunkra, ha valaha is kiderítjük, miért csináljátok ezeket a dolgokat. De kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatot kell létesítenünk, és van egy időbeli határ… — Igen — motyogta Sally. — Persze, persze. Még tíz évünk sincs. Jock vállat vont. — A Közvetítők összesen 25 évig élnek. Valamit valamiért. Gondolom, nektek is megvannak a saját problémáitok. — Az idegen hangjába komor vidámság vegyült. — Például a háborúk, amiket a Közvetítők hiánya miatt szenvedtek el. A szálka körbenézett a konferenciateremben. Üres tekintetekkel találkozott és mély csenddel. — Elrontottam a kedveteket. Bocsássatok meg, de el kellett mondanom… Folytassuk inkább holnap, amikorra ezt már átgondoltátok. — Magas, finom hangon felcsipogott, s Charlie és Iván követték őt a szálkák lakosztálya felé. Az ajtó csendben becsukódott mögöttük. Miközben Iván szobája felé mentek, Charlie a Mesterrel csivitelt. Beléptek, becsukták az ajtót; és bár biztosak voltak benne, hogy nem hallgatják le őket, mégis bonyolult nyelvtanú, költői képekkel zsúfolt nyelven kezdtek el beszélni. Az emberek ezt soha nem tudnák megfejteni. A Mester magyarázatot követelt. — Nem volt időnk megbeszélni — mondta Jock. — Azonnal mondanom kellett valamit, még mielőtt túlságosan odafigyeltek volna a kérdésre. — Igennel válaszoltál! — mordult fel Iván. — Nemet is mondhattál volna. Vagy talánt. Vagy azt, hogy néhányan igen, néhányan nem…

202

— Azt is mondhattad volna, hogy ilyen dolgokról nem beszélünk — csatlakozott a Mesterhez Charlie is. — Tudod, hogy az emberek nem szeretnek szexuális témákról beszélni. — Beszélhetnek róla, ha akarnak — védekezett Jock. — A következő kérésük pedig az lett volna, hogy vessük alá magunkat egy xenológus vizsgálatainak. Az orvosaiknak ezt már megengedtük — mondd meg, hogyan utasítottuk volna vissza őket most? Iván: — A xenológusaik semmit nem találnának. Egy hímnél nulla spermiumszámot mérnének, de te nőnemű vagy. Charlie szertartásos szomorúságot mutatott. — A körülmények kényszerítenek arra, hogy ellentmondjak neked, Mester. Az eredeti vizsgálataik nem voltak célirányosak. Talán arra számítsunk hogy most még figyelmetlenebbek lennének? Hogy nem lennének képesek kideríteni, hogy mindhármunk hormonegyensúlyával gondok vannak? — Charlie kézmozdulatokkal jelezte, hogy sajnálja a Mester nemzőképtelenségének említését; majd utalt fontos mondanivalójára. — Ugyanaz az egyensúlyhiány, amit a barna bányásznál mutattak ki. Olyan egyensúlyhiány, ami még nem állt be, mikor megtalálták a bányászt, de kialakult, mielőtt a MacArthur fedélzetén elpusztult. A többiek hirtelen elhallgattak. Charlie hajthatatlan volt. — Ezek nem hülyék. Könnyen lehet, hogy ezt a felborult egyensúlyt a szexuális élettől való tartózkodásnak tudnák be. Mit deríthettek ki az Óraművesekről? Biztosan megvizsgálták őket; nyilvánvaló, hogy a bányász magával vitt néhányat a fedélzetre. — A fenébe! — vette fel Iván a gondolkodó pózt. — Vajon külön ketrecbe zárták az Óraműveseket? Mindkét Közvetítő tanácstalan volt. — Jock jól válaszolt — vélte Charlie. — Náluk van az a test, amely az Őrült 203

Eddie szondán volt. Kellett lennie egynek, és biztosan Közvetítő volt, egy fiatal, még hosszú élettartammal, hogy tárgyalni tudjon akárkivel, akit a szonda itt talál. — De az adataink szerint a Közvetítő halott — mondta Jock. — Halottnak kellett lennie; az emberek semmit nem tudtak meg tőle. A fenébe! Ha legalább az adataink teljesek lennének… — Ha az adataink teljesek lennének. Ha lenne velünk egy barna. Ha az emberek elmondanák nekünk, mit csináltak a szondával. Ha az emberek elmondanák nekünk, miért pusztították el a MacArthurt. Hagyd már ezt az értelmetlen vágyakozást! — parancsolta Iván ellentmondást nem tűrő hangon. — Inkább mondd el, mit tudtak meg az emberek a szonda pilótájától. Charlie: — Felboncolták. Élettani ismereteik ugyanolyan fejlettek, mint a miénk. Fejlettebbek. Olyan génmanipulációs módszerekről beszélnek, amiket egyetlen múzeumban sem találtunk lejegyezve, és ebben a Ciklusban biztos nem kerültek felfedezésre. Így feltételeznünk kell, hogy xenobiológusaik kiderítették, hogy a pilóta nemzőképtelen. Renner Fjunk(csett)je elmondta neki, hogy a Közvetítők hibridek. — Őrült Eddie. Már akkor is — morogta Iván. — Most pedig megállás nélkül a Mesterével vitatkozik. — Elhallgatott, karjaival csendet kért. — Helyesen jártál el — fordult Jock felé. — Úgyis megtudták volna, hogy meddő vagy. Életbevágó, hogy ne jöjjenek rá, mennyire fontos is ez. Rájöhetnek az emberek, hogy a Fjunk(csett)ek képesek hazudni és hazudnak is nekik? A kérdést csend fogadta. Végül Jock szólalt meg. — Nem tudjuk. Sally Fjunk(csett)je beszélt neki a szexről, de a beszélgetés az emberek hajóján zajlott. Nincs róla feljegyzésünk, csak az, amit jelentett nekünk. — Amit az Őrült Eddie jelentett — pontosított Iván. 204

Jock: — Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eltereljem a figyelmüket. — De vajon sikerült-e? — Igen. Látszott az arcukon. Iván nem tudott olvasni emberi arcokról, de értette a lényegét: bizonyos izmok az emberek szeme és szája körül érzelmeket jeleztek, akárcsak a szálkák mozdulatai. A Közvetítők képesek voltak ebből olvasni. — Folytasd. — Közvetlenül utaltam a szexuális aktusra, hogy lelassítsam a gondolkodásukat. Aztán az élettartamunkkal kapcsolatos tények, úgy előadva, mintha valami halálos betegségről beszélnék. Ezek a hosszú életű lények már most elkezdenek gyászolni minket. — Könnyen lehet — mondta Charlie. — Sajnálni fognak minket a rövid életünkért. Még az is lehet, hogy megpróbálnak segíteni rajtunk. Iván hirtelen Jockhoz fordult. — Gondolod, hogy képesek erre? — Mester, nem! Talán Őrült Eddie vagyok? Iván megkönnyebbült. — Ezt komolyan gondoljátok át. Megbeszélitek a bizonyítékokat, amik az emberek kezében vannak, és hogy milyen következtetéseket vonhatnak le belőlük. Nem két Mérnök és a te Mestered voltak a hajón, ami a MacArthurral találkozott? Jock: — De igen. — A francba! És hány Közvetítő kölyök volt, mikor visszatértek? — Négy testvérem született. — A fene…! — Iván folytatta volna; de ha kimondja a nyilvánvaló következtetést, örökre elveszíti Jock hűségét; Charlie pedig akár bele is őrülhetett volna. Ez nem igaz! A Közvetítők azonosulnak a Mesterekkel. A gyerekekkel kapcsolatban a megszokott Mester-érzelmeket mutatják.

205

Bár Iván fiatalkorától steril volt, nem volt mentes az ilyen érzelmektől. Azonban tudta: a gyerekeket ki kellett volna dobni az űrbe.

206

18 A móka véget ér — Nincs értelme itt üldögélni — szólalt meg Renner. — Igaz — Rod elindult a bizottság irodarészlege felé. Sally csendben követte. — Kelley, azt hiszem jobb, ha hoz valami italt — szólalt meg Rod, mikor leültek a tárgyalóasztalhoz. — Én egy duplát kérek. — Igenis, uram. — Kelley meglepetten nézett Rodra. Már problémákat okoz neki Sally kisasszony? Hiszen még össze sem házasodtak! — Huszonöt év! — robbant ki Sallyből. Keserű volt a hangja. Megismételte, ezúttal Hardy káplán felé fordulva. — Huszonöt év? — Azt várta, hogy a káplán majd megmagyarázza neki a világegyetemet, amelyben ennyi igazságtalanság létezhet. — Lehet, hogy így fizetnek az emberinél magasabb intelligenciáért — vélte Renner. — Súlyos ügy. — Van, ami kárpótolja őket ezért — mondta Hardy elgondolkodva. — Az intelligenciájuk. Az életszeretetük. Olyan gyorsan beszélnek, valószínűleg gyorsan is gondolkoznak. Azt hiszem, a szálkák sok mindent bele tudnak zsúfolni a rövidebb életükbe. Míg Kelley vissza nem tért egy tálcával, csendben ültek. Letette a poharakat és elment, arcán furcsálló kifejezéssel. Renner Rodra pillantott, aki gondolataiba merülve ült, könyökét a szék karfáján, állát összezárt öklein nyugtatva, zárkózott arccal. Kevin felemelte a poharát. — Ébredjünk már fel! 207

Senki nem válaszolt. Rod nem nyúlt az italhoz. Egy ember jó, hasznos életet élhet egy negyedszázad alatt is, gondolta. Hát nem eddig éltek az emberek az atomkorszak előtti időkben? De ez nem lehet teljes élet. Most vagyok huszonöt éves, és még nem volt családom, nem éltem még a nővel, akit szeretek, még nem kezdtem el a politikai pályafutásomat… Figyelte, ahogy Sally feláll és körbejár. Mire gondol, mit fog tenni? Megoldja számukra a problémájukat? Ha ők nem tudják, akkor hogyan tudnánk mi? — Ez nem vezet sehová — jelentette ki Renner. Újra felemelte a poharat. — Lássuk be, ha a Közvetítőket nem zavarja, hogy rövid életű sterilek, akkor nekünk miért… — A mondat felénél megállt. — Ha ők sterilek, akkor a követségi hajón levő Közvetítő kölykök biztosan a két barna és az elrejtett fehér utódai voltak. Mindannyian ránéztek. Sally abbahagyta a járkálást és újra leült. — Négy kölyök volt, mikor visszaértünk a Szálka Egyre, ugye? — kérdezte. — Igen — bólintott Hardy. Töltött magának egy kis konyakot. — Ez egy elég magas szaporodási arány. — De olyan kevés idejük van — vetette ellen Sally. — Azon a hajón egy is magas születési arány lett volna. Azon a küldetésen. — Renner biztosnak tűnt magában. — Káplán, mit gondol az erkölcsi megfontolásokról? Egy különös, jól felfegyverzett fajjal találkozik, miközben egy fegyvertelen játék hajóban van. Ezért aztán telepakolja azt gyerekekkel… — Értem, mire gondol — mondta David Hardy. — De gondolkoznom kell ezen. Talán… Nem tudta befejezni. Sally az öklével az asztalra ütött. — Istenem! — Az elektronikus toll után kapott és elkezdett írni a számítógépe kijelzőjére. Az zümmögött és villogott. — A leszállóhajóra vártunk. Tudtam, hogy nem érthettem félre! 208

Hardy értetlenül bámult Sallyre, Renner kérdően nézett Rodra. Rod megvonta a vállát és a lány felé fordult. — A szálkája nem mondta neki, hogy sterilek — magyarázta a többieknek. A számítógép újra felzümmögött. Sally bólintott és beírta a parancsokat. A hátsó falon az egyik képernyő felvillant, és Sally Fowlert mutatta nyolc hónappal fiatalabban, ahogy egy barnafehér idegennel beszél. A hangjuk hátborzongatóan egyforma volt. Szálka: — Tehát megházasodtok, hogy gyerekeitek lehessenek. Ki neveli a házasság nélkül született gyerekeket? Sally: — Vannak jótékonysági intézmények. Szálka: — Ha jól értettem, te még soha… Sally: — Nem, természetesen nem. Az igazi Sally elpirult, de az arcvonásai komorak maradtak. Szálka: — Hogyhogy nem? Nem úgy értem, hogy miért, hanem hogyan? Sally: — Hát… azt tudod, hogy a férfiaknak és a nőknek ugyanúgy szexuális kapcsolatba kell lépniük, hogy gyerekük legyen, mint nálatok… elég alaposan megvizsgáltalak benneteket. — Talán mégsem elég alaposan — jegyezte meg Hardy. — Láthatólag nem — értett egyet Sally. — Pszt! Szálka: — Tabletták? Hogy működnek? Hormonok? Sally: — Igen, hormonok. Szálka: — De egy tisztességes nő azonban nem használja őket. Sally: — Nem. Szálka: — Mikor fogsz megházasodni? Sally: — Amikor megtalálom a megfelelő férfit… Lehet, hogy már meg is találtam… Valaki felkuncogott. Sally körülnézett. Rodon boldog gondtalanság lett úrrá, Hardy szelíden mosolygott, Renner 209

nevetett. Szúrós pillantást vetett a vitorlamesterre, de az makacsul nem tűnt el egy fekete füstfelhőben. Szálka: — Akkor miért nem házasodsz össze vele? Sally: — Nem akarok csak úgy beleugrani valamibe. "Nagy akarásnak nyögés a vége." Bármikor férjhez tudok menni. Legalábbis a következő öt év során. Ha addigra sem megyek férjhez, vénlány maradok. Szálka: — Vénlány? Sally: — Az emberek furcsállnák. De mit csináltok ti, ha nem akartok gyereket? Szálka: — Nem élünk szexuális életet. Különböző zörejek, majd a képernyő elsötétült. — A szó szerinti igazság — motyogta Sally. — "Nem élünk szexuális életet." Hát nem, de nem a saját akaratukból. — Igazán? — furcsállotta David Hardy. — Ez az állítás a kérdés tükrében elég félrevezető… — Már nem akart tovább erről beszélni — magyarázta Sally. — És nem is csodálom. Csak félreértettem. Ennyi az egész. — Én soha nem értettem félre a szálkámat — mondta Renner. — Ő viszont néha túl jól értette, mire gondolok… — Figyeljetek. Hagyjuk ezt a témát. — Azon a napon, mikor lementünk a Szálka Egyre, már hónapok óta ismerték egymást — gondolkozott hangosan Renner. — Káplán, mire gondol? — Ha jól értem, akkor ugyanarra, mint maga. — Mire akar kilyukadni Renner úr? Azt mondtam ejtsük ezt a témát. — A lány majd felrobbant a dühtől. Rod mindenre felkészült: jeges csendre, kirobbanó dühre, bármire…

210

— Elmondom, Sally — döntötte el Renner hirtelen. — Elmondom. A szálkája hazudott önnek. Szándékosan és előre megfontoltan. — Nem igaz. Egyszerűen csak szégyellte magát… Hardy megrázta a fejét. Csak egy kis mozdulat volt, de elég ahhoz, hogy Sallyt megállítsa. Ránézett a papra. — Úgy gondolom — kezdte David —, egyetlen alkalom volt, mikor egy szálkát szégyenkezni láttam. Ez pedig a Múzeumban történt. És mindannyian ugyanúgy viselkedtek — nem úgy, mint ahogy az ön Fjunk(csett)je az előbb, Sally. Attól tartok, Kevinnek valószínűleg igaza van. — És miért? — Sally nem hagyta magát meggyőzni. — Miért hazudna nekem a… majdnem testvérem? És pont erről? Csend telepedett a szobára. Sally elégedetten bólintott. Nem tudott haragudni Hardy káplánra; nem azért mert tisztelte a hivatalát, hanem saját maga miatt. Renner más lapra tartozott. — Kérem, válaszoljon erre a kérdésre Renner úr!

— Igen, persze — Renner arckifejezése most furcsa módon egy kicsit a Buckmanéra hasonlított. Bury azonnal felismerte volna, mit jelent ez. A vitorlamester szinte nem is hallotta Sally kérdését. Amilyen hamar csak tudták, otthagyták a csillogó báltermet. Mögöttük egy kosztümös zenekar keringőket játszott, miközben a szálkákat szinte végtelen számú embernek mutatták be. Voltak tartományi főnemesek, parlamenti vezetők, kereskedők, a protokollirodán dolgozók ismerősei, és válogatott bálba járók. Mindenki a szálkákat akarta látni.

211

Rod megfogta Sally kezét, miközben a Palota üresen kongó folyosóin a szállásuk felé mentek. Messze mögöttük egy ősrégi keringő foszlányai szálltak a levegőben. — Olyan kevés idejük van élni, és még azt az időt is pazaroljuk… ezzel — motyogta Sally. — Rod, ez egyszerűen nem helyes! — A küldetésük része, kedvesem. Mi jó lenne nekik abban, ha megegyeznének velünk, mi meg nem tudnánk megegyezni a nemességgel? Még úgy is, hogy a Korona mögöttünk van, biztonságosabb a politikai játékszabályok szerint játszani. És nekik is. — Azt hiszem, igazad van. — Sally megállította Rodot és a vállára hajolt. A Csuklyás Férfi a csillagok fekete háttereként teljes méretében elterpeszkedett a kő boltívek között. Az alattuk lévő udvarból szökőkút csobogása hallatszott fel. Sokáig álltak így az üres folyosón. — Úgy szeretlek! — suttogta a lány. — Hogy bírsz engem elviselni? — Ez elég egyszerű. — Lehajolt, hogy megcsókolja, de visszahőkölt, mikor a lány nem viszonozta. — Rod, annyira sajnálom… hogyan fogok valaha is bocsánatot kérni Kevintől? — Kevintől? Ezt nem mondod komolyan. Láttad valaha Rennert bocsánatot kérni? Felejtsd el. Legközelebb beszélj úgy vele, mintha mi sem történt volna. — De neki volt igaza… tudtad, ugye? Már akkor tudtad! Újra elindultak. Lépéseik hangja visszhangzott a hideg falakon. A falak még a halovány fények ellenére is villódzó színekben pompáztak. Aztán a Csuklyás Férfit eltakarta előlük egy fal, és már a lépcsőnél is voltak. — Már akkor is gyanítottam. A jelentésekből és a szálkámmal való rövid kapcsolatom után. Miután ma délután elmentél, egy-két dolognak utánanéztem. Hazudtak neked. 212

— De miért, Rod? Egyszerűen nem értem… — Csendben megmásztak még egy sor lépcsőt. — Nem fog tetszeni a válasz — felelte Rod, ahogy felértek az emeletre. — De ő is Közvetítő volt. A Közvetítők pedig a Mesterüket képviselik. Parancsot kapott, hogy hazudjon neked. — De miért? Mi okuk lehetett rá, hogy eltitkolják a meddőségüket? — Bár tudnám. — Vagy bár ne tudnám, gondolta Blaine. De addig nincs értelme elmondani Sallynek, amíg nem vagyok biztos benne. — Ne vedd a szívedre, édes. Mi is hazudtunk nekik. Odaértek a szobájához, és Rod rátette a kezét az azonosítólemezre. Az ajtó kinyílt, és feltűnt mögötte Kelley, lazára engedett tunikában, kényelmesen hátradőlve egy székben. A gárdista felugrott. — Istenem, Kelley! Nem megmondtam, hogy ne várjon meg? Menjen lefeküdni. — Fontos üzenete van, uram. Fowler szenátor később meglátogatja. Kéri, hogy várja meg. Biztos akartam lenni, hogy megkapja az üzenetet, uram. — Igen. — Rod hangja keserűséget árult el. Rendben, megkaptam az üzenetet. Köszönöm. — Mit parancsol, uram? — Semmit, köszönöm. Nincs értelme, hogy mindenki virrasszon. Elmehet. — Rod figyelte, ahogy a gárdista eltűnik a folyosón. Mikor elment, Sally hangosan felkacagott. — Nem értem, mi olyan mulatságos! — csattant fel Rod. — Az én jó híremet próbálta megvédeni! — nevetett Sally. — Mi lett volna, ha nem kapod meg az üzenetet, és Ben bácsi beront ide, miközben mi… — Na igen. Kérsz egy italt?

213

— Ben bácsi néhány perc múlva itt lesz. Ne pazaroljuk a jó likőrt. Lefekszem — kedvesen elmosolyodott. — Ne maradj fenn túl sokáig. — Te kis boszorkány! — Rod magához húzta a lányt és megcsókolta. Majd újra. — Be tudnám úgy állítani az ajtót, hogy ne tudjon bejutni… — Jó éjt, Rod. Blaine nézte, ahogy a lány átment a saját lakosztályába, aztán visszament a bárpulthoz. Hosszú, unalmas délutánja volt, amit csak a bálról való korai távozás gondolata enyhített. — A fenébe! — csattant fel. Levett a polcról egy csillogó üveg új aberdeeni skót krémlikőrt. — Az isten verje meg! Rod már a második pohár italnál járt, mikor Fowler szenátor és a gondolataiba merült Kevin Renner megérkezett. — Bocs a késői zavarásért, Rod — vetette oda hanyagul Fowler —, de Kevin azt mondja, hogy valami különös történt ma… — Tényleg? És gondolom, ő javasolta ezt a megbeszélést is? Mikor Benjamin Fowler bólintott, Rod a volt vitorlamesteréhez fordult. — Ezt még megbeszéljük, maga… — Nincs időnk a játékaitokra — állította le Fowler. — Van még abból a piából? — Van. — Rod öntött mindkettőjüknek, ledöntötte az italát, majd újra töltött magának. — Ülj le, Ben. Maga is, Renner úr. Nem fogok mentegetőzni, mert a szolgákat elküldtem… — Ez minket nem zavar — mondta Renner. Visszatért saját gondolataihoz, belesüppedt egy székbe, és elégedetten vigyorgott. Még soha nem ült masszírozó székben, és láthatóan élvezte. — Rendben — kezdte Fowler szenátor —, akkor most mondd, szerinted mi történt ma délután. 214

— Megmutatom. — Rod néhány utasítást adott zsebszámítógépének, és a falon megjelent egy kis kijelző. A kép nem volt jó minőségű, mivel a Rod tunikájába rejtett kis kamera készítette a felvételt. A hang viszont tökéletes volt. Fowler csendben figyelt. — Lássuk csak újra — mondta. Rod újra lejátszotta a felvételt. Míg Fowler és Renner a kijelzőt bámulta, ő a bárpulthoz ment, lebeszélte magát egy újabb italról, és kávét töltött. — Miért gondolja maga, hogy ez olyan rohadtul fontos? — kérdezte Fowler. Kevin Renner vállat vont. — Ez az első bizonyíték arra, hogy hazudtak nekünk. Mit nem mondtak még el? — A francba, semmiről sem mondtak túl sokat — mondta Fowler. — És ez hazugság volt? — Igen — felelte Rod halkan. — Legalábbis alaposan gyanítható. Nem volt félreértés. Túl sok olyan felvételünk van a beszélgetésekről, ahol a szálkák valami hamisra utalnak, rádöbbennek, hogy észrevettük, majd kijavítják magukat. Nos, az a szálka szándékosan elhitetett Sallyvel valamit, ami nem igaz. — És akkor mi van, ha tudjuk, hogy a Közvetítőknek nem lehetnek kölykeik? — Csak annyi, hogy a két barnának és egy fehérnek négy gyereke volt — válaszolta lassan Renner. — Egy kis hajón. Kinn az űrben. Veszélyes körülmények között. Nem beszélve a szűk térről. — Na igen. — Ben Fowler felállt és levette tunikáját. Az inge régi darab volt, puha anyag, s három helyen már foltozott. — Rod, mit gondolnak a szálkák a gyermekeikről? — kérdezte Fowler. — Talán azt gondolják, hogy semmit sem érnek, amíg el nem kezdenek beszélni. Feláldozhatóak. — Tévedés — szólt közbe Renner.

215

— A tapintatos módja — kezdte Rod visszafogottan —, az udvarias módja annak, hogy ne értsen egyet a szenátorral, a következő lenne: "Ebben az esetben ez másképpen van." Renner arca felderült. — Hé, ez tetszik nekem. Mindegy, a szenátornak nincs igaza. A szálkáknak mindenük a gyerek. Az egyetlen vallás, amiről valaha is beszéltek nekem, azt tanítja, hogy a lelkeik kettéválnak, hogy beléphessenek a gyermekeikbe. Gyakorlatilag vallásos tisztelettel övezik fel a kis édeseket. — Aha. — Fowler előretartotta a poharát, hogy Rod újra tölthessen. Türelmetlenül szólalt meg. — Lehetséges, hogy annyira szeretik őket, hogy amikor csak alkalmuk van rá, gyereket csinálnak? — Lehetséges — vont vállat Rod. — És ennek nyilvánvaló veszélyei vannak. De… — De pontosan — vette át a szót Fowler. — A bolygójuk előbb-utóbb túlzsúfolt lesz. Már az is volt. Ami azt jelenti, hogy a szálkáknak olyan népességnövekedési problémáik vannak, amilyenek nekünk soha… — Feltételezhetően tudják valahogy szabályozni — tette hozzá Rod óvatosan. — Mert ha nem tudják… már elég régen abban a rendszerben élnek. — Mit értek el? — kérdezte Fowler. — Mit tudunk a történelmükről? — Nem sokat — mondta Renner. — Már hosszú ideje civilizálódtak. Legalább tízezer éve csoportosan húzgálták ide-oda az aszteroidákat. Szinte félek belegondolni, milyen hosszú lehet a történelmük. — Kevin mozgolódott a székben, hogy a masszázs teljes hatását élvezhesse. — Ezek szerint bőven lehetett idejük megoldani a népességi problémákat. Csak az Őrült Eddie-szonda felbocsátásától mostanáig betölthették volna az egész bolygót. Nem tették, így biztosan tudják szabályozni a népességet… 216

— De nem akarják — jelentette ki Ben. — És mit jelenthet ez? Ha kiszabadulnak ide a Birodalomba, mennyi idő kell nekik, hogy többen legyenek, mint mi vagyunk? — Fowler szenátor eltűnődve játszogatott inge egy foszlásnak indult részével. — Talán ez az, amit el akarnak titkolni. Magas születési ráta és a probléma kezelésére irányuló akarat hiánya. — Hirtelen felállt és már egyáltalán nem volt határozatlan. — Rod, nézess utána ennek az embereddel. Mindent tudni akarok a szálkák történelméről. — Igen, uram — mondta Rod kedvetlenül. És milyen hatással lesz ez Sallyre, ha rájövünk? Mert… — Úgy beszél, mint valami ügyész egy gyilkossági tárgyaláson — mondta Renner. — Hát istenem, szenátor, hosszú a történelmük. Persze hogy megoldották már a túlnépesedés problémáját. — Kitűnő. És hogyan? — csapott le Fowler. — Nem tudom. Kérdezze őket — vigyorgott Renner.

— Meg is teszem. De mivel tudjuk, hogy tudnak hazudni és meg is teszik… de miért is lepne meg ez egy politikust? — gondolkozott el Ben. — Mindegy. Most, hogy már tudjuk, szeretném, ha az összes ütőkártyám sorban lenne, mielőtt bemegyek oda és a szemükbe nézek. — A kereskedelmi lehetőségek egyszerűen csodálatosak — jelentette be Jock. Karjai izgalmat jeleztek. — Ezek az emberek leírhatatlanul kis hatékonysággal használják fel a forrásaikat. Semmi érzékük nincs az összetett eszközökhöz. — Semmi? — kérdezte Iván. — Semmi, már amennyire én láttam — intett Jock a tévé felé. — A fiatalokat szinte mindenre megtanítják. Sok program szolgálja ezt a célt.

217

— Van idejük tanulni — tette hozzá Charlie. — Nagyon sokáig élnek. Tovább, mint bármelyik Mester. — Igen, de mégis micsoda pazarlás. Nincsenek barnáik, és nincsenek Óraműveseik… — Biztos vagy abban, hogy nincsenek Óraműveseik? — Igen. Ennek nyomát sem láttuk a hajóikon, sem a tévében, és az Óraművesek termékei sem láthatóak sehol. Nincsenek személyre szabott eszközök… — Én láttam ilyet. Az őrök, akik a Leninen elláttak minket, ilyeneket hordoztak és sokan ilyen lábbelit viseltek. — Amit a mi saját Óraműveseink készítettek… — Pontosan — mondta Iván. — Akkor most már tudjuk, miért pusztították el a MacArthurt. És miért félnek tőlünk. — A Közvetítők izgatottan fecsegtek, amíg Iván közbe nem vágott. — Egyetértetek? — Olyan hangsúllyal kérdezte ezt, mely kizárt minden nem igenlő választ. — Igen — válaszolták a többiek egyszerre. Charlie gyorsan beszélt, Jockba fojtva a szót. A barna bányász, akit a fedélzetre vettek, biztosan felvitt magával egy szaporodó pár Óraművest. Az emberek nem tudhattak semmit az Óraművesekről, és hagyták őket megszökni. És mivel szabadon kószálhattak a hajón és volt idejük megszokni… — Mégis azt mondták nekünk, hogy vannak Óraműveseik — ellenkezett Iván. Jock olyan testtartásba helyezkedett, mely a visszaemlékezést jelezte. — Nem. Sally megengedte nekünk a feltételezést, hogy vannak Óraműveseik. Mikor a Fjunk(csett) arra célzott, hogy az emberi Óraművesek biztosan nagyok, Sally egyetértett. — És a kadétok döbbentnek látszottak, mikor arról beszéltünk, hogy saját maguk készítik el a mentőegységeiket — mondta Charlie szárazon. — Igen. Biztosan igazad van. Csendben ültek tovább. Iván gondolkodóba merült. Majd megszólalt. — Tudják, hogy van egy szapora alfajunk: 218

— Azt hiszik, hogy szándékosan okoztuk a MacArthur pusztulását — mondta Charlie. — A fenébe! Bárcsak elmondták volna! Figyelmeztethettük volna őket a veszélyekre, és most semmi félnivalójuk nem lenne. A fenébe! Miért rendezte úgy az univerzum, hogy az első szálka, akivel találkoztak, egy barna volt? — Azt mondták, hogy a MacArthuron elburjánzott valami fertőzés — mormogta Jock szórakozottan. — És ez így is volt, csak mi nem hittünk nekik. Az Óraművesek fertőzése. Mégis. Ha komolyan azt hiszik, hogy szándékosan pusztítottuk el a hajójukat, vagy nem akadályoztuk meg a pusztulását, akkor miért nem mondják meg nekünk? Miért nem kérdeznek rá? — Elrejtik a gyengeségeiket — vélte Charlie. — És soha nem ismerik be a vereséget. A kadétok még az utolsó perceikben sem voltak képesek megadni magukat. Csend lett. Iván törte meg. — Az emberek nem akarták, hogy megtudjuk, hogy Óraművesek vannak a hajón, míg meg nem ölték őket. Azután meg nem akarták, hogy megtudjuk, hogy az Óraművesek képesek elpusztítani a hajóikat. — Idióták! — kiáltott Charlie. — Az Óraművesek, ha elég időt kapnak az alkalmazkodásra, bármilyen hajót el tudnak pusztítani. Nagymértékben hozzájárulnak minden összeomláshoz. Ha nem lennének olyan hasznosak, már kiirtottuk volna őket. — Ez már megtörtént — mondta Jock. Száraz humort jelzett. — A szokásos eredménnyel. Egy Mester megtartotta a sajátjait… — Elég! — parancsolta Iván. — Félnek tőlünk. Beszéljetek erről. — Tudtok arról a jelenségről, amit az emberek fikciónak hívnak? — kérdezte Charlie. — Szándékosan létrehozott

219

legendák. Mind a készítőik, mind pedig a hallgatóik tudják, hogy nem valósak. Iván és Jock jelezték, hogy ismerik a jelenséget. — Tegnap este volt egy tévéprogram. Fikció volt, mint nagyon sok más műsor. Ezt úgy hívták "Az István pusztulása". Mikor befejeződött, a bemondó úgy beszélt, mintha a történet fő cselekménye igaz lett volna. — Nem láttam — mondta Jock. — Merrill helytartó azt kívánta, hogy találkozzak néhány Kereskedővel a főurak bálja előtt. Ezek a végeérhetetlen formalitások csak elveszik az időnket, és semmit nem tanulunk belőlük. — Még nem mondtam el mindent — folytatta Charlie. — A főszereplő egy olyan embert testesített meg, aki nyilván Kutuzov admirális volt. Jock megdöbbenést és az elveszett lehetőségek fölötti bánatot jelzett. — Tehát? — kérdezte Iván. — Nos. A történet egy konfliktusról szólt. Az admirális nem akarta megtenni, amit tett. Háború dúlt az emberek között: a Birodalom és a rettegett kintiek között. — Nem tudnánk zöld ágra vergődni a kintiekkel? — kérdezte Jock. — Hogyan? — kérdezte Iván. — Minden kommunikációt ellenőriznek. Ha gyanítanák, hogy ezt tervezzük, akkor bármit megtennének, hogy megakadályozzák. Ne is gondolj erre. Beszélj inkább a műsorról. — Ebben a háborúban fellázadt egy bolygó. Más bolygók is csatlakoztak. Egy kis háború kiterjedhetett volna több bolygóra is. Az admirális sejtette, hogyan lehetne ezt megakadályozni, és úgy döntött, hogy ez az ő kötelessége. Öt olyan hajóval, mint a Lenin, elpusztított minden életet egy olyan bolygón, ahol emberek milliói éltek. A bejelentést hosszú csend követte. — Képesek ezt megtenni? — kérdezte Iván. 220

— Úgy hiszem, igen — válaszolta Charlie. — Nem vagyok egy barna, hogy tudjam, de… — Ezt azért még gondold át. Ne felejtsd el, hogy félnek tőlünk. Most már tudják, hogy van egy szapora alfajunk. Azt se felejtsd el, hogy a szonda tanulmányozása után ezt az embert nevezték ki a mi rendszerünkbe indított expedíció vezetőjévé. Féld őket, a Mestereidért és nővéreidért. — Iván a kabinjába ment. Hosszú idő eltelte után a Közvetítők csendben hadarni kezdtek.

221

19 Lehetőségek Új Skócia egén sötét, esőtől terhes felhők söpörtek végig. Egy kicsit szétoszlottak, hogy beengedjék az új Cal erős fényét a tárgyalóterembe. A fényes tárgyak rövid időre felvillantak, mielőtt az ablakok polarizálták a fényt. Kívül, a Palota területén árnyasabb volt, de a napfény még megvilágította a szűk utcákat, ahová a kormányhivatalnokok özönlöttek a nap végén. Skót szoknyás tömeg kavargott odakint, ahogy a szektorban dolgozó bürokraták hazafelé siettek a családjaikhoz, tévéjükhöz vagy az italukhoz. Rod Blaine szomorkásan bámult ki az ablakon. Lentebb egy csinos titkárnő sietett ki a Palotából, annyira rohanva, hogy elérje a hazavivőt, hogy majd feldöntött egy magas rangú hivatalnokot. Biztos fontos randija van, gondolta Rod. És a hivatalnoknak biztosan van családja… ez a rengeteg ember! Az én felelősségem, és lehet, hogy ez egyszerűen túl rossz lesz a szálkáknak. Mögötte mocorgás hallatszott. — Intézkedett a szálkák étkeztetéséről? — kérdezte Kelley. — Igen, uram — válaszolta egy steward. — A konyhafőnök szeretne csinálni valamit azzal a masszával, amit esznek… fűszerezni, vagy valami. Nem tetszik neki, hogy csak húst és gabonát tesz egy edénybe és felforralja. — Majd más alkalommal kiélheti a művészi hajlamait. A bizottságiak nem akarnak semmi különöset ma este. Csak tudjunk mindannyiuknak enni adni, ha kérik. — Kelley egy pillantást vetett a mágikus kávéfőzőre, csak hogy meggyőződjön róla, tele van-e, aztán a mellette levő üres 222

helyre bámult. — Hol a fenében van a csokoládé? — csattant fel. — Jön már, Kelley úr — védekezett a steward. — Rendben. Gondoskodjon róla, hogy itt legyen, mielőtt a szálkák ideérnek. Egy óra múlva. — Kelley az órára pillantott. — Oké, úgy tűnik, rendben vagyunk. De nézzen utána annak a csokoládénak. Mióta felfedezték a Lenin fedélzetén, a szálkák rákaptak a forró csokoládéra. Ez azon kevés emberi italok közé tartozott, amit ők is szerettek; de ahogyan itták! A vajat még csak-csak megértette. A Limey hajókon is vajat tesznek a forró csokoládéba. De egy csepp gépolaj minden csészébe? — Készen állnak, Kelley? — kérdezte Rod. — Igen, uram — nyugtatta meg Kelley. Elfoglalta a helyét a bárpultnál és megnyomott egy billentyűt, hogy jelezze: a konferencia elkezdődhet. Valami zavarhatja a főnököt. Az biztos, hogy most nem a lány. Örülök, hogy nekem nincsenek olyan problémáim, mint neki, gondolta. Az ajtó kitárult és beléptek a bizottság tagjai, őket pedig Horváth számos tudósa követte. Leültek az asztal egyik oldalára és maguk elé rakták a zsebszámítógépeiket. Halk zümmögés jelezte, ahogy ellenőrizték a kapcsolatot a Palota rendszerével. Horváth és Fowler szenátor még mindig vitatkoztak, mikor beléptek. — Doktor, időbe telik ezeket feldolgozni… — Miért? — csodálkozott Horváth. — Tudom, hogy nem kell engedélyt kérnie Spártától. — Jól van. Akkor nekem kell idő, hogy eldöntsem, mit tegyek — mondta Fowler idegesen. — Meglátom, mit tehetek magáért a következő Születésnapon. Maga már a Szálka expedíció előtt is javában kopogtatott. De a fenébe is, doktor, nem vagyok biztos benne, hogy az Ön temperamentumával alkalmas egy helyre a… — hirtelen

223

abbahagyta a beszédet, ahogy észrevette, hogy a fejek feléjük fordulnak. — Ezt majd később megbeszéljük. — Rendben van. — Horváth körülnézett a szobában és leült egy széken, pontosan Bennel szemben. A többiek gyorsan helyet cseréltek, ahogy a minisztere átrendezte az embereit az asztal felé eső oldalára. Lassan kezdett megtelni a szoba — Kevin Renner és Hardy káplán is megérkeztek, még mindketten egyenruhában. Egy titkár. Segédek léptek be és a mozgolódás tovább nőtt, ahogy Kelley kávét szolgáltatott fel. Rod kedvetlenül foglalt helyet, de elmosolyodott, ahogy meglátta Sallyt hirtelen beviharzani. — Bocs, hogy késtem — lihegte. — Volt egy kis… — Még nem kezdtük el — közölte Rod. A mellette levő székre mutatott. — Mi ez az egész? — kérdezte a lány csendesen. Volt valami Rod viselkedésében, ami aggodalomra késztette, és tanulmányozni kezdte a férfit. — Miért érdekli Ben bácsit annyira a szálka történelem? Mi történt tegnap éjjel? — Majd meglátod. A szenátor mindjárt elkezdi. — És remélem, minden rendben lesz, édesem, de kétlem. Mi lesz velünk ezután? Rod fürkészve nézett körül a teremben. Mit csinálhat most a Fjunk(csett)em? Jó elküldeni egy képviselőt, és… — Lássunk hozzá — kezdett bele nyersen Fowler. — Az Uralkodó Különleges Bizottságának ülését, mely a Szálka rendszer lakói felé Őfelségét képviseli, ezennel megnyitom. Kérem, írják le a nevüket és a szervezetet, amelyet képviselnek. — Pillanatnyi csend után felzümmögtek a számítógépek. — Sok témát kell megtárgyalnunk — folytatta a szenátor. — Tegnap este bebizonyosodott, hogy a szálkák bizonyos fontos dolgokban hazudnak nekünk…

224

— Nem többet, mint mi nekik — vágott közbe dr. Horváth. A francba! Ennél jobban kell uralkodnom magamon. El kell mondanom, amit akarok, de ha a szenátor igazán bedühödik… — Az izgat minket, doktor, hogy miben hazudnak nekünk — mondta nyugodtan Fowler. Egy percre elhallgatott, és az erő elkezdett felsűrűsödni körülötte. A viseltes ruhájú öregember eltűnt. Most már a Miniszterelnök beszélt. — Figyeljenek ide, emberek. Szeretek közvetlen modorban tárgyalni. Ha van valami mondanivalójuk, ki vele. De először engedjék meg, hogy befejezzem a mondandómat. — Élesen elmosolyodott, a levegő szinte megfagyott. — Bárki közbeszólhat, ha elég nagy hozzá. Nos, dr. Horváth, mit is rejtegetnek előlünk a szálkák? Anthony Horváth végigsimította vékony ujjaival ritkuló haját. — Több időre van szükségem, szenátor. Egészen ma reggelig nem jutott eszembe, hogy a szálkák bármit is rejtegetnek. — Idegesen Hardy káplánra pillantott, de a pap nem mondott semmit. — Ez meglepetésként ért mindannyiunkat — mondta Fowler. — De bizonyítani tudjuk, hogy a szálkák istenverte ütemben szaporodnak. A kérdés az, hogy rá tudjuk-e bírni őket a lélekszámuk alacsonyan tartására, ha ők ezt nem akarják? Rod, elrejthettek-e a szálkák valamilyen fegyvert előlünk? Rod vállat vont. — Egy egész rendszerben? Ben, akármit elrejthettek. — De teljesen békepártiak — ellenkezett Horváth. — Szenátor, én is legalább úgy aggódom a Birodalom biztonsága miatt, mint bárki más ebben a szobában. Biztosíthatom, hogy szektorminiszterként komolyan veszem a kötelességemet.

225

Nem nekünk, a jegyzőkönyvnek beszélsz, gondolta Kelley. Blaine kapitány is tudja. Mi izgatja a főnököt? Úgy néz ki, mint bevetés előtt szokott. — …nincs bizonyítékunk háborús tevékenységre a szálkák körében — fejezte be Horváth. — Ebben az esetben ez másképpen van — vágott közbe Renner. — Doki, én is kedvelem a szálkákat annyira, mint maga, de valami csak létrehozta a Közvetítőket. — Igen, persze — válaszolta könnyedén Horváth. — Történelmük korai szakaszában úgy harcolhattak, akár az oroszlánok. Amúgy a párhuzam pontosan illik rájuk. A területvédő ösztön még mindig kibukkan néha — például az építészetükben, vagy a társadalmuk felépítésében. De a harcok hosszú idővel ezelőtt voltak. — Milyen régen? — kérdezte Fowler szenátor. Horváth kényelmetlenül feszengett. — Talán egymillió éve. Csend borult a teremre. Sally szomorúan megrázta a fejét. Egy kisméretű rendszerbe beszorítva egymillió éven át — egymillió civilizált éven át! Micsoda türelmet tanulhattak ezek! — És azóta semmi háború? — kérdezte Fowler szenátor. — Ezt komolyan gondolja? — A fenébe is, voltak háborúik — válaszolta Horváth. — Legalább két olyan típusú, mint amilyenen a Föld ment keresztül a Domínium óta. De ez régen volt! — Fel kellett emelnie a hangját, hogy túlharsogja, amint Sally döbbenten levegő után kapott. Az asztal körül sugdolózás kezdődött. — Azok közül az egyik majdnem teljesen lakhatatlanná tette a Földet — mondta kimérten Fowler. — Milyen régen volt ez? Újra csak millió évek? — Százezrek. Legalább.

226

— Ezrek, valószínűleg — tette hozzá óvatosan Hardy káplán. — Vagy kevesebb. Sally, felülvizsgáltad a becsléseidet a kiásott primitív civilizációval kapcsolatban? Sally sem válaszolt. A csend kezdett nyomasztóvá válni. — Csak a jegyzőkönyv miatt, Hardy káplán — kérdezte Fowler szenátor —, ön mint bizottsági tag van jelen? — Nem, uram. Randolph bíboros kért meg rá, hogy képviseljem az Egyházat a bizottságban. — Köszönöm. Újra csend. — Nem volt hová menniük — mondta Anthony Horváth. Idegesen vállat vont. Valaki felkuncogott, aztán elhallgatott, mikor Horváth folytatta. — Nyilvánvaló, hogy az első háborúik nagyon rég voltak, a millióéves tartományban. Ez látszik a fejlődésükben. Dr. Horowitz megvizsgálta az expedíció biológiai jellegű leleteit, és — nos ezt te mondd el, Sigmund. Horowitz győztes mosollyal állt fel. — Mikor először megvizsgáltam a szonda pilótáját, azt hittem, talán mutáció. Igazam volt. Mutáció, csak éppen nagyon régi. Az eredeti állati életformák a Szálka Egyen kétoldali szimmetriát mutatnak, mint a Földön, vagy mindenütt. Az első aszimmetrikus szálka elég durva mutáció lehetett. Nem lehetett olyan jól fejlett, mint a jelenlegi formák. Miért nem halt ki? Azért, mert úgy hiszem, szándékosan fenn akarták tartani az aszimmetrikus formát. És mert minden más is mutációk sorozatán esett át. A túlélésért való küzdelem nem volt túl kiélezett. — De ez azt jelenti, hogy már civilizációval rendelkeztek, mikor a jelen forma kialakult — állapította meg Sally. — Lehetséges ez? Horowitz újra elmosolyodott.

227

— És mi a helyzet a Szemmel? — kérdezte Sally. — Biztos besugározta az egész Szálka rendszert, mikor vörös óriássá vált. — Túl régen történt — vetette ellen Horváth. — Már ellenőriztük. Végül is felderítőhajóink jóvoltából 500 évnek megfelelő adathalmazunk van a Szemről, és ez egyezik azzal az információval, amit a szálkák Potter kadétnak átadtak. A Szem már hatmillió éve, vagy még régebben szuperóriás, és a szálkák egyáltalán nem oly régóta viselik jelenlegi formájukat. — Értem — bólintott Sally. — Akkor mi okozta a… — Háborúk — jelentette be Horowitz. — Általános sugárzásszint-növekedés az egész bolygón. Ezt tetézte a szándékos genetikai válogatás. Sally vonakodva biccentett. — Voltak atomháborúik. Nekünk is. Ha a Domínium idején nem fedezik fel az Alderson-hajtóművet, akkor elpusztítottuk volna magunkat a Földön. — De mégsem tetszett neki a válasz. Nehezen volt elfogadható. — Nem lehetett ott egy másik domináns faj, amely elpusztította önmagát, és a szálkák csak később fejlődtek ki? — Nem lehetett — válaszolt Horváth óvatosan. — Ez az ön területe, Lady Sally: ön mutatta ki, mennyire kiválóan alkalmazkodott a szálka forma a szerszámhasználathoz. A mutáció vagy a kezdettől egy eszközhasználó volt, vagy eszközhasználók ellenőrizték a folyamatot. Vagy mindkettő. — Ez egy háború — mondta Fowler szenátor. — Az, amelyik létrehozta a jelenlegi szálka formát. Kettőről beszélt. Horváth szomorúan bólintott. — A mostanra kialakult szálkák biztosan atomfegyverekkel harcoltak. Később volt egy másik sugárzási időszak, ami a fajt kasztokra osztotta — mind a civilizált, mind pedig az állati formákat. Illetve köztes formákra, mint például az Óraművesek. — Horváth

228

bocsánatkérően nézett Blaine-re, de az nem mutatott érzelmeket. Sigmund Horowitz megköszörülte a torkát. Nyilván élvezte az egészet. — Úgy gondolom, hogy a barnáké volt az eredeti forma. Mikor a fehérek váltak az uralkodó fajjá, a másik alfajt saját használatra tenyésztették tovább. Újra csak az ellenőrzött evolúció, mint látják. De egyes formák maguktól fejlődtek ki. — Akkor az aszimmetrikus állatok nem a szálkák ősei? — kérdezte kíváncsian Fowler szenátor. — Nem. — Horowitz összedörzsölte a tenyerét és várakozón babrált a zsebszámítógépén. — Ők egy degenerált forma — megmutathatom a génmechanizmusokat. — Erre nem lesz szükség — mondta Fowler szenátor sietve. — Nos, akkor van két háborúnk. Feltételezem, hogy a Közvetítőket a második során tenyésztették ki… — Jobb, ha három háborúról beszélünk — szólt közbe Renner. — Még ha fel is tesszük, hogy kifogytak a radioaktív anyagokból a másodikban. — Miért? — kérdezte Sally. — Látta a bolygót. Aztán meg ott van az űrhöz való alkalmazkodás — felelte Renner. Sokatmondóan nézett Horváthra és Horowitzra. Horowitz még szélesebben vigyorgott. — Újra csak a maga munkája, hölgyem. A szálkák olyan jól alkalmazkodtak az űrhöz, hogy önben felmerült, nem ott fejlődtek-e ki. Hát ott. — A xenobiológus nyomatékul bólintott. — De csak egy hosszú evolúciós időszak után a bolygójukon. Átfussam a bizonyítékok sorát? Olyan fiziológiai mechanizmusok, melyek az alacsony nyomáshoz és gravitációhoz alkalmazkodást mutatják, intuitív navigáció… — Hiszek magának — állította le Sally halkan. 229

— A Mars! — kiáltott fel Rod Blaine. Mindenki rábámult. — A Mars. Erre gondol, Kevin? Renner biccentett. Úgy tűnt, ellentmondások közt vergődik, mintha előre gondolkozott volna és nem tetszene neki, hová vezettek a gondolatai. — Legalább egy háborút aszteroidákkal vívtak. Csak nézzék meg a Szálka Egy felszínét, tele körkörös kráterekkel, s ez mindjárt egyértelművé válik. Ez a háború majdnem az egész bolygót elpusztíthatta. Annyira megfélemlítette a túlélőket, hogy az aszteroidákat olyan távolra vontatták, hogy azok többé ne legyenek használhatók erre a célra… — Azonban a háború nagyrészt kiirtotta a magasabb rendű életet a bolygón — fejezte be Horowitz. — Hosszú idő elteltével a bolygót olyan szálkák népesítették be, akik az űrhöz alkalmazkodtak. — De ez nagyon régen történt — ellenkezett dr. Horváth. — Az aszteroidákon lévő kráterek hidegek, és a pályák állandósultak. Mindez régen történt. Horváthot nem igazán nyugtathatták meg a következtetései, és Rod lefirkantott maga elé egy megjegyzést. Nem elég jó, gondolta, de kell lennie valamilyen magyarázatnak… — Még mindig harcolhatnak aszteroidákkal — folytatta Horváth —, ha akarnak. Több energiát emésztene fel, de amíg a rendszeren belül vannak, mozdíthatóak. Nincs bizonyítékunk közelmúltban lejátszódott háborúkra, és egyáltalán, érint ez minket? Harcoltak, kifejlesztették a Közvetítőket, hogy ezt megakadályozzák, és működött. Most már nem harcolnak. — Talán — mordult fel Fowler szenátor. — Talán nem. — Nem velünk harcoltak — erősködött Horváth. — Egy csatacirkálót elpusztítottak — mondta Fowler. — Rendben, hagyjuk a magyarázatokat. Ott vannak a kadétok, és igen, hallottam róluk az összes történetet. Az igazság az, 230

dr. Horváth, hogy ha a szálkák egymás közt háborúznak, ön is legalább olyan jól tudja, mint én, hogy az egyik párt szövetségre léphet a kintiekkel és lázadókkal. Akár még lázadást is szíthatnak, és az isten szerelmére, arra nincs szükségünk! Van még egy dolog, ami engem zavar — van világkormányuk? A kérdésre csend volt a válasz. — Nos, Sally? — kérdezte a szenátor. — Ez a te területed. — Nos… szóval van valamiféle világkormányuk, az ítélkezésben. Egy Mester vagy egy csoportjuk döntést hoz valamiben, és a többiek támogatják. Ben Fowler lecsapott az unokahúgára. — Mi még az embereket sem engedjük az univerzumban kószálni bolygószintű kormányzat nélkül. Nem bírják elképzelni, hogy egy szálka gyarmat úgy dönt majd, hogy valami szálka pártot támogat otthon, a Szálka Egyen? — Körülnézett, majd folytatta. — A fenébe is, ne nézzenek már így rám. Olyan, mintha legalábbis a Télapót szeretném lelőni! Szeretnék kereskedni a szálkákkal, de ne feledjük: a Birodalom biztonsága az első. — Több időre van szükségünk — tiltakozott Horváth. — Nem dönthetünk most azonnal. — Nincs időnk — szólalt meg Rod halkan. — Kérem, értse meg a sietség okait. Ön is hozzájárult ezekhez. Ebben a szektorban minden érdekcsoport azonnal lépéseket követel. — Rod naponta kapott hívásokat a Humanitáriánus Ligától, és biztosra vette, hogy Horváth miniszter szivárogtatott ki információt a csoportnak. — Ami magukat zavarja, az a lehetséges szaporodási arány — mondta Horváth. — Én biztos vagyok benne, hogy képesek a szaporodás ellenőrzésére. Nem maradt volna fenn a faj, ha nem így lenne.

231

— De mi van, ha erre nem hajlandóak? — vetette fel Fowler. — Rá tudnánk venni őket? Rod, a te Cargill parancsnokod tovább elemezte azt a becslést? — Csak finomította, szenátor. Az eredeti számításai elég jól megállják a helyüket. — Tehát egy nagy flottára lenne szükség, hogy a szálkákat sarokba szorítsuk. És ez a jelenlegi forrásaikkal számolva. Milyen problémát adunk az unokáink kezébe, ha segítünk nekik gyarmatokhoz jutni? — Úgysem tudja már megakadályozni, hogy kijussanak — ellenkezett Horváth. — Blaine kap… Lord Blaine elemzései ezt bizonyítják. Végül úgyis megszerzik a Langston-erőteret és kijönnek. Nekünk kell barátságos viszonyt kialakítanunk velük, még mielőtt kijutnak. Én azt mondom, kezdjünk el most rögtön kereskedni, és oldjuk meg a problémákat útközben. Nem oldhatunk meg mindent egyszerre. — Ez az ön javaslata? — kérdezte Fowler. — Igen, uram. Az enyém, a Humanitáriánus Ligáé, a Birodalmi Kereskedőké… — Nem mindőjüké — vágott közbe Rod. — A helyi tanácsuk megoszlik a kérdést illetően. Egy elég jelentős kisebbség egyáltalán nem kíván a szálkákkal közösködni. — Gondolom, olyan iparágakban érdekeltek, amiket a szálkák technológiája tönkretehet — vont vállat Horváth. — Ezt meg tudjuk oldani. Szenátor, a szálkák bizonyosan kifejlesztenek majd valamit, ami segít nekik kijutni a rendszerükből. Annyira össze kell kapcsolni őket a Birodalommal, hogy az érdekeik összefonódjanak a mieinkkel, még mielőtt ez megtörténik. — Vagy kebelezzük be őket, és kész — morogta Fowler. — Tegnap éjjel ezen gondolkodtam. Ha nem tudják leszorítani a népességet, megtehetjük helyettük mi is…

232

— De tudjuk, hogy meg tudják tenni — mondott ellent Horváth. — Bizonyítottuk, hogy már régen civilizáltak egy rendszeren belül. Megtanulták… — megállt egy pillanatra, majd izgatottan folytatta. — Eszükbe sem jutott, hogy kiutalásszerűen is szabályozhatják a szaporulatot? Talán a szálkák azon az expedíciós hajón éppen egy adott időre rendelkeztek párosodási engedéllyel, vagy nem is volt ilyen nekik. Ezért aztán a hajón ejtették meg a dolgot. — Hmm — hümmögött Fowler. A homloka kisimult. — Talán mond valamit. Megkérdezzük — megkérdezem a szálkákat, mikor bejönnek. Dr. Hardy, maga meg úgy ül ott, mint valami akasztásra váró elítélt. Mi történt? — Patkányok — mondta a káplán óvatosan. Horváth gyorsan körülnézett, aztán beletörődően bólintott. — Magát is zavarták, David? — Természetesen. Meg tudja keresni az adatbázist, vagy én keressem meg? — Itt van — sóhajtott Horváth. Számokat írt a zsebszámítógépe kijelzőjére. Az zümmögni kezdett és a fali képernyők felvillantak… …Egy katasztrófa sújtotta szálka város. Felborult autók, hulladékkal teli, romos utcák. Lezuhant repülőgépek a szétégett házak romjai között. A járda réseiben gyom nő. A kép közepén egy nagy hulladékhalom tetején több száz valami nyüzsgött. — Ez nem az, aminek látszik. Ez a szálkák állatkertjének egyik szintje — magyarázta Horváth. Megnyomott egy billentyűt, és a kamera ráközelített a kép közepére. Az egyik fekete valami egyre nagyobb lett, majd láthatóvá vált a megnyúlt patkányszerű pofa és a félelmetes fogak. De nem patkány volt.

233

A lénynek egy nagy füle volt és öt végtagja. A jobb oldalon a legelső nem mancs volt, hanem egy hosszú és ügyes kar, mely horogszerűen hajlott karmokban végződött. — Ó! — kiáltott fel Horowitz, s vádlón nézett Horváthra. — Ezt nem mutatta meg nekem… még egy háború, mi? Valamelyik háborújuk olyan sok fajt kipusztíthatott, hogy egész rések maradtak az ökoszisztémában, amit új fajok töltöttek be. De ez — van belőle egy példányuk? — Sajnos, nincs. — Miből fejlődött ez vissza? — kérdezte elmélázón Horowitz. — Hosszú út vezet az intelligens szálkától ehhez. Van olyan szálka kaszt, amit nem mutatott meg nekem? Valami ehhez hasonló? — Nem, természetesen nincsen — mondta Sally. — Senki nem akarná ezeket tudatosan létrehozni — töprengett tovább Horowitz. — Természetes kiválasztódásnak kellett lennie… — vigyorodott el önelégülten. — Még több bizonyíték, ha szükséges lenne. Az egyik háborújuk majdnem teljesen lakatlanná tette a bolygójukat. És hosszú időre. Igen — szólt közbe hirtelen Renner. — És amíg ezek átvették az uralmat a Szálka Egyen, addig a civilizált szálkák kinn voltak az aszteroidákon. Nemzedékeken át ott szaporodhattak tovább, fehérek, barnák és Óraművesek is, és akár más is, amit mi nem láttunk, mivel nem voltunk az aszteroidákon. — De ez megint csak nagyon régen történt — mondta Horváth. — Nagyon régen… Dr. Buckman munkája az aszteroidapályákkal kapcsolatban… Talán a Közvetítők az űrben fejlődtek ki, mielőtt újra benépesítették volna a bolygót. Láthatják, hogy szükség volt rájuk. — Ezek szerint a fehérek ugyanolyan háborús hajlamú alfaj, mint akkor volt — jegyezte meg Fowler szenátor.

234

— Most vannak Közvetítőik, Ben bácsi — emlékeztette Sally. — Igen, és akár a túlnépesedési problémákat is megoldhatták. Doktor vigye már a képernyőről azokat a rohadt állatokat! Rosszul vagyok tőlük. Mi a fenéért rak valaki egy elpusztult városrészt egy állatkertbe? A pokoli látvány elsötétült, és ettől mindenki fellélegzett. — Ezt elmagyarázták — mondta szinte vidáman Horváth. — Néhány életforma a városokban fejlődött ki. Egy jó állatkert ezt is meg kell hogy mutassa. — A romos városokat? — Talán emlékeztetőül, hogy mi történhet, ha nem hallgatnak a Közvetítőkre — mondta halkan Sally. — Egy szörnyű példa, ami elijeszti őket a háború gondolatától is. — Az már egyszer biztos — borzongott meg Renner. — Akkor foglaljuk össze az eddigieket. A szálkák minden percben itt lehetnek — nyújtózkodott Fowler szenátor. — Egy: A potenciális szaporodási arány egyszerűen óriási, és a szálkák olyan helyen is képesek utódnemzésre, ahol mi ezt nem tennénk. — Kettő: A szálkák hazudtak erről nekünk. — Három: A szálkáknak voltak háborúik. Legalább három nagy. Lehet, hogy több. — Négy: Az övék egy igen régi civilizáció. Ez azt jelzi, hogy valamilyen módon mégis szabályozzák a népességnövekedést. Még nem tudjuk, hogyan, de lehet, hogy kapcsolódik ahhoz, hogy veszélyes küldetéseken is születnek utódaik. Meg kell kérdeznünk. Eddig rendben? A résztvevők egyszerre helyeseltek. — Nos, akkor lássuk a lehetőségeket. Először is, elfogadhatnánk dr. Horváth tanácsát és elkezdhetnénk a kereskedelmi tárgyalásokat. A szálkák állandó állomásokat kértek, és azt a jogot, hogy a még nem gyarmatosított világokat felkutathassák és letelepedhessenek a Birodalmon belül és azon túl. Nem 235

ragaszkodnak a belső rendszerekhez, hanem olyan dolgok kellenek nekik, amiket mi nem használunk, mint például az aszteroidák és a terraformálható sziklák. Cserébe elég sokat ajánlottak fel. Megállt, javaslatokra várva, de nem hangzott el egy sem. Mindenki szívesen hagyta a szenátorra a jegyzőkönyv számára történő összegzést. — Na már most, az előbb említett út, a szálkák kiszabadulását jelenti. Ha már vannak bázisaik olyan, helyeken, ahol nem tudjuk ellenőrizni őket, a kintiek és a lázadók biztos, hogy felkeresik majd a szálkákat. Többet kell ajánlanunk nekik, és lehetséges, ha most bőkezűek vagyunk, akkor ezért később hálásak lesznek. Az azonnali megállapodást támogatja Sandra Bright Fowler bizottsági tag. Még mindig rendben vagyunk? Még több bólogatás és igenlés. Néhány tudós furán nézett Sallyre. Dr. Horváth bátorító mosolyt küldött felé. — Második lehetőség: A szálkákat a Birodalom fennhatósága alá rendeljük. Odahelyezünk egy kormányzót, valamelyik szálka kolóniára vagy akár a Szálka Egyre. Ez drága lenne, és nem tudjuk, hogy mi történne a szálkák ellenállása esetén. Katonai potenciáljuk elég jelentős. — Azt hiszem, ez szörnyen elhibázott dolog lenne — vélte Anthony Horváth. — Nem hiszem, hogy könnyen adnák a bőrüket, és… — Igen. Csupán az utolsó lehetőségeket próbálom felvázolni, doktor. Most, hogy ellenvéleményének hangot adott, akár el is mondhatom, hogy ez a terv bírja a Hadügyminisztérium előzetes beleegyezését és a Gyarmati Iroda támogatását. Bizottsági tagok még nem javasolták, de a szálkák elé tárom majd mint lehetőséget. Lehet, hogy ők is ezt akarnák. — Ha önként belépnek a Birodalom kötelékébe, akkor támogatom ezt a változatot — mondta Horváth. 236

— Én is — csatlakozott Sally. Ben Fowler gondterhelt arcára elgondolkodó kifejezés ült ki. — Én személy szerint nem hiszem, hogy ez így működne. Általában helyieken keresztül uralkodunk. Milyen jutalmat ígérhetünk nekik, hogy hajlandóak legyenek a saját fajuk elleni összeesküvésben részt venni? De azért megkérdezzük őket. Fowler kihúzta magát a székben. A szórakozott mosoly eltűnt az arcáról. — Harmadik lehetőség: A száj- és körömfájás radikális gyógymódja. Sokan levegőért kaptak. Horváth nagyot sóhajtott. — Ez azt jelenti, amire gondolok, szenátor? — Igen. Ha nincs száj- és körömfájás betegség, akkor nincs fájás sem. Ha nincsenek szálkák, nem létezik a szálkaprobléma. David Hardy hangja halk volt, de kimért. — Szenátor, ezt a megoldást az Egyház erősen ellenezné. Minden lehetséges eszközzel. — Ezzel tisztában vagyok, atyám. Ismerem a Humanitáriánus Liga érzéseit is. Az igazat megvallva az ok nélkül való pusztítás nem reális lehetőség. Nem mintha nem lennénk rá képesek, de politikai szempontból nem lenne helyes. Hacsak a szálkák nem lépnek fel fenyegetően a Birodalommal szemben. — Amit persze nem tesznek — mondta Horváth. — Inkább egy jó lehetőséget adnak a kezünkbe. Bárcsak belátná már végre. — Doki, én is ugyanúgy érzem ezt a lehetőséget, mint maga. Gondolt már erre? De ezek a lehetőségek léteznek. Felkészültek a tárgyalásra, vagy van még valakinek valami ötlete? Rod mély levegőt vett és Sallyre pillantott. Neki ez nem fog tetszeni… — Szenátor, nem felejtkeztünk el a Sally ásatásáról? 237

Ahol talált egy primitív civilizációt, ami nem volt idősebb ezer évnél? Hogyan lehettek a szálkák primitívek ennyire nem régen? Csend. — Háborúnak kellett lennie, nem? — Nem — tiltakozott Sally. — Gondolkoztam ezen — a szálkáknak vannak állatkertjeik, igaz? Nem találhattam talán egy primitíveknek fenntartott rezervátumot? A Birodalomban is vannak ilyenek, azok számára, akik nem hajlandóak elfogadni a technikai civilizációt… — Egymillió év civilizáció után? — kérdezte Renner. — Sally kisasszony, maga komolyan elhiszi ezt? A lány vállat vont. — Ők idegenek. — Nem felejtettem el — mondta Ben Fowler. — Rendben, beszéljük ezt meg. Sally, kicsit buta ötleteid vannak. Tudod a történetet, az aszteroidákat oly régóta vonszolják már ideoda, hogy azok teljesen lehűltek. Aztán a Domíniummal nagyjából egy időben visszalövik magukat a kőkorszakba. Ez nem nagyon támasztja alá a feltevést, miszerint lemondtak a háborúkról, nem? — Mi is ugyanezt tettük akkoriban — mondta Sally. — Vagy tettük volna, ha egyetlen rendszerbe vagyunk bezárva. — Igen — válaszolt Fowler. — És ha én lennék a Szálka Birodalom megbízottja, akkor nem engedném, hogy emberek kóboroljanak az űrben egy őrző nélkül. Bármi más? — Igen, uram — jelentkezett Rod. — Sally, nem örülök neki, de… — Folytasd — mordult rá Fowler. — Igen, uram. — El fogom veszíteni őt a szálkák miatt. De ezt akkor sem felejthetem ki. — Dr. Horváth, ön feszengeni kezdett, mikor megegyeztünk abban, hogy a szálkák már évezredek óta civilizáltak. Miért? — Nos, nincs különösebb oka… talán csak annyi, hogy még ellenőriznem kell a dolgot.

238

— Tudományos miniszterként ön a technológiai előrejelzésekért is felelős, igaz? — kérdezte Rod. — Igen — ismerte el kelletlenül Horváth. — Hogy állunk az Első Birodalomhoz képest? — Még nem értük utol. Még egy évszázad, és ott leszünk. — És hol állnánk, ha nem lett volna a Szecessziós Háború? Ha a régi Birodalom megállás nélkül haladt volna tovább? Horváth vállat vont. — Valószínűleg igaza van, uram. Igen. Ez engem is zavart. Szenátor, amit Blaine képviselő mondani akar az az, hogy a szálkák nem elég fejlettek ahhoz, hogy egymillió éves civilizációjuk legyen. Vagy akár tízezer éves. Talán még ezeréves sem. — És mégis tudjuk, hogy azokat az aszteroidákat legalább tízezer éve már mozgatni tudták! — tört ki Rennerből. Izgatott és kíváncsi lett. — Körülbelül ugyanakkor kellett a Szálkát újra betelepíteniük, mint mikor az Aldersonhajtóművet feltalálták! A szálkák nem is idősebbek nálunk! — Létezik egy másik magyarázat is — mutatott rá Hardy káplán. — Sokkal korábban települtek vissza — és most minden évezredben van egy sor háborújuk. — Vagy még gyakrabban — tette hozzá Fowler szenátor. — És ha ez az igazság, akkor rájöttünk, hogyan szabályozzák a népességet, ugye? Nos, dr. Horváth? Most mit tanácsol? — Igazán nem is tudom — dadogta a miniszter. A körmeit piszkálta, majd mikor rajtakapta magát, az asztalra tette a kezeit, ahol azok sebzett állatokként tántorogtak ideoda. — Azt hiszem, biztosra kell mennünk. — Ebben egyetértünk — bólintott rá a szenátor. — De nem ártana… Rod, holnap az Admiralitással fogsz dolgozni. — Szeretném emlékeztetni, szenátor, hogy az Egyház minden tagjának meg fogja tiltani a szálkák kiirtásában való részvételt — mondta óvatosan Hardy. — Ez elég közel áll az áruláshoz, atyám. 239

— Talán. De így lesz. — Amúgy nem erre gondoltam. Talán be kell vennünk a szálkákat a Birodalomba. Akár szeretnék, akár nem. Talán harc nélkül megadják magukat, ha elég nagy flottával megyünk oda. — És ha nem? — kérdezte Hardy. Fowler szenátor ezt válasz nélkül hagyta. Rod Sallyre nézett, aztán szemével végigkutatta az asztal körül ülőket, és végül a falra bámult. Annyira átlagos ez a szoba, gondolta. Az itt ülőkben sincs semmi különös. És mégis, ebben a kis konferenciateremben, egy alig lakható bolygón kell eldöntenünk egy olyan faj sorsát, amely akár egymillió évvel is idősebb lehet, mint mi. A szálkák nem fogják megadni magukat. És ha azok, amiknek hisszük őket, akkor legyőzni sem tudjuk őket. De csak egy bolygójuk van és néhány aszteroidájuk. Ha azoknak vége… — Kelley, most már behozhatja a szálkákat — intett Fowler szenátor. Az új Cal utolsó sugarai bevilágítottak a helyiségbe. Odakint a Palota udvarai lila árnyakba burkolóztak.

240

20 A dzsinn… Kísérőik nyomában haladtak, végig a Palota folyosóin. Miközben mentek, Jock a Követtel beszélgetett. — Valami megváltozott. Ez a gárdista, aki behívott minket, most másként néz ránk, úgy, mint ahogy egy harcos néz a másik harcosra. Beléptek a konferenciaterembe. Tengernyi emberi arc. — Igen — mondta Jock. — Sok minden megváltozott. Óvatosnak kell lennünk. — Mit tudhatnak? — kérdezte Iván. Jock jelezte, hogy nem tudja. — Egyesek félnek tőlünk, mások sajnálnak minket. Mindannyian megpróbálják elrejteni megváltozott érzelmeiket. A gárdista néhány rosszul tervezett kanapéhoz vezette őket, amelyeket egy nagy tárgyalóasztal egyik végén helyeztek el. — Az emberek bolondulnak ezekért az asztalokért — hadarta Charlie izgatottan. — Néha nagyon fontos az alakjuk is, de még nem tudtam rájönni, hogy miért. Következtek az értelmetlen köszöntések, amiket az emberek "formaságoknak" neveztek: színlelt érdeklődés az egészség iránt, bizonytalan jókívánságok és remények elmúlt idők jólétét illetően; mindezzel csak pótolni akarták az emberi Közvetítő hiányát. Charlie ezekre figyelt, míg Jock tovább beszélt a Mesterhez. — Az ember az asztal másik végén egy jelentéktelen hivatalnok. A kétkezű oldalunk felől, középről jön az erő. Az Uralkodó Közvetítője döntést hozott. Lord Blaine vonakodva ért egyet a döntéssel. Sally nem ért vele egyet, nagyon ellene 241

van, de nem tud vitába szállni. Bizonyos okok miatt ellenkezni akar. Lehet, hogy segítenünk kell neki, hogy megtalálja ezeket az okokat. Az Uralkodó Közvetítőjével szemben vannak a tudósok, akik együtt éreznek Sallyvel. Ők annyira azért nem érzik a döntés fontosságát, mint Sally. A többiek nem fontosak, kivéve a papot. Az ő szerepét még mindig nem értem, de amióta legutoljára láttuk, azóta határozottan fontosabb lett. Lehet, hogy sokkal veszélyesebb ránk nézve, mint a többiek. — Érti a nyelvünket? — kérdezte Iván. Ha gyorsan beszélünk, hivatalos nyelvtant használva, nem. Érzékeli az alapvető érzelmi tartalmat, és tudatában van annak is, hogy rövid idő alatt, sok információt vagyunk képesek egymással megosztani. — Tudd meg, mi zavarja az embereket. — Iván összekuporodott a kanapéján, és undorodva nézett körül a termen. Az Őrzők időnként közvetlenül beszéltek több Mester Közvetítőihez, ám ez soha nem volt egy kellemes élmény. Az emberekkel folytatott egyezkedést mindig fájdalmasan lassúnak érezte. Gondolataik olyan lassan folytak, mint a cseppfolyós hélium, és időnként saját érdekeikkel sem voltak tisztában. Azonban nem tudta egyszerűen utasítani a Közvetítőket. Egyre instabilabbakká váltak. Közvetlenül kell őket irányítani. A Fajnak fenn kell maradnia… — Lehet, hogy ez a találkozó kellemesebb lesz, mint a többi — mondta Charlie. Fowler szenátor meghökkenten nézett rá. — Miből gondolod ezt? — Az arckifejezésedből ítélve, úgy látom, hogy most döntéseket akarsz hozni — válaszolta Charlie. — Azt mondtad, hogy a találkozó hosszú lesz, még a vacsorába is belenyúlik. A tévé szerint nagy nyomás alatt vagy, mert egyezségre akarsz velünk jutni. Lassan kezdjük kiismerni a 242

módszereidet, és tetszenek is nekünk, azonban minket arra tanítottak, és az egész létezésünk értelme is az, hogy egyezségeket kössünk. Eddig te azon voltál, hogy elkerüld ezt. — Őszinte beszéd — motyogta Fowler. Egy kicsit zavarba akartál minket hozni, ugye, barátom? Azért udvarias vagy. — Előbb információra van szükségünk. A történelmetekről. — Ó! — Charlie csak egy pillanatig tétovázott, de meglátta Jock arcán a jeleket, és a Mester ujjának mozdulatait. — A háborúink aggasztanak titeket? — Igen, azok, a rohadt életbe — válaszolta Fowler szenátor egyetértően. — Szinte az egész rohadt történelmeteket elrejtettétek. Amit pedig elmondtatok, az hazugság volt. Néhányan rosszallóan felmordultak. Dr. Horváth undorodva nézett Fowlerre. Hát ennek az embernek fogalma sincs arról, hogyan kell tárgyalni? De igenis volt róla fogalma, ami az efféle durvaságot még talányosabbá tette… Charlie ember módjára vonta meg a vállát. — Ti is ezt tettétek, szenátor. A történelmünk kell: nos jó. Mint ahogyan a ti történelmetekben, a miénkben is voltak háborús időszakok. Gyakran a vallások miatt. A legutóbbi nagy háborúink, több évszázaddal ezelőtt zajlottak — azóta megtanultunk magunkon uralkodni. De időről időre lázadások törtek ki. A Mesterek, nagyon is olyanok, mint a ti törvényen kívüli lázadóitok, akik a függetlenséget helyezik a faj érdekei elé. Ezek ellen harcolni kell. — Miért nem mondtátok el a legelején? — kérdezte Rod. A szálka megint megvonta a vállát. — De hát mit tudtunk rólatok? Amíg nem adtátok nekünk a tévét, hogy olyannak láthassunk, amilyenek vagytok, mit tudhattunk rólatok? Mi is legalább annyira szégyelljük konfliktusainkat, mint ahogy közületek néhányan szégyellik a tieiteket. Meg kell értenetek, hogy sok Közvetítő olyan Mestereket szolgál, 243

akiknek semmi kapcsolatuk nincs a háborúkkal. Nekünk azt az utasítást adták, hogy biztosítsuk a fajotokat arról, hogy a mi szándékaink békések. Úgy gondoltuk, hogy a belső konfliktusainkhoz semmi közötök. — Tehát elrejtettétek a fegyvereiteket? — kérdezte Rod. Charlie Jockra nézett. A másik Közvetítő válaszolt. — Amik vannak. Mi egy egyedülálló csillagrendszer lakói vagyunk, mylord. Nincsenek faji ellenségeink, se elegendő forrásunk, hogy hadihajókat tartsunk — a mi haderőnk, ami van, sokkal inkább hasonlítható a ti rendőrségetekhez, mint a úrflottátokhoz vagy az úrgárdistáitokhoz. — A szálka szelíd mosolya ugyan nem mondott többet, ám valahogy mégiscsak jelentett valamit: Nem lesznek ostobák elárulni, hogy milyen sok vagy milyen kevés fegyverrel rendelkeznek. Sally boldogan mosolygott. — Mondtam én neked, Ben bácsi… Fowler szenátor bólintott. — Még egy apróság, Charlie. Egyébként a szaporodásképes kasztjaitok milyen gyakran párzanak? Jock volt az, aki ezúttal válaszolt. Amikor Charlie habozott, David Hardy érdeklődve figyelt — gesztikulációkkal kommunikálnak? — Amikor megengedik nekik — válaszolta az idegen udvariaskodva. — A tieitek talán nem? — Hogyan? — Ti gazdasági ösztönzéssel és erőltetett emigrációval kontrolláljátok a populációtokat. Számunkra egyik út sem járható, habár a párzási ösztön bennünk is éppoly erős, mint bennetek. Mestereink akkor szaporodnak, amikor tudnak. — Úgy érted, ti jogi mechanizmusokkal korlátozzátok a populációt? — kérdezte Horváth. — Lényegében igen.

244

— És ezt miért nem mondtátok hamarabb? — érdeklődött Fowler szenátor. — Nem kérdeztétek. Dr. Horváth szélesen elmosolyodott. Sally szintén. A teremben mindenki fellélegzett, kivéve… — Szándékosan félrevezettétek Lady Sallyt — jegyezte meg Hardy káplán óvatosan. — Kérlek, mondd meg, miért. — Az a Közvetítő Jock Mesterét szolgálta — válaszolta Charlie. — Beszéljen erről ő. És kérlek, bocsáss meg, de el kell mondanom a Követnek, hogy eddig miről esett szó — hadarta Charlie idegesen. — Jock, légy nagyon óvatos. Elnyertük a szimpátiájukat. Most már okokat akarnak arra, hogy hihessenek nekünk. Ezek az emberek majdnem olyan empatikusak, mint a Közvetítők, ha a megfelelő hangulatban vannak, de azonnal meg is változhatnak. — Figyeltem — felelte Iván. — Tégy meg mindent, hogy ezek az emberek megnyugodjanak. Ha egyszer távol leszünk az irányításuktól, hasznosak leszünk mindannyiuk számára, és gazdasági szükségletté válunk majd a hatalommal bíró embercsoportok számára. — Úgy érezte, az igazság nyugtalanított volna titeket — válaszolta Jock. — Nem tudom, mi hangzott el. Velem nem beszélték meg. Családcsoportjainkon belül nem túl gyakran beszélünk a szexről és a szaporodásról, családon kívül pedig szinte soha senkivel. Ez a téma — nálatok nincs ilyen érzés. Olyasmi ez mint a szégyenérzet, de mégsem egészen. És meg kell értenetek, hogy a Közvetítő mennyire azonosul a Fjunk(csett)jével. Lady Sallynek nehezére esik szexszel kapcsolatos dolgokról beszélni, és nem is szívesen teszi; a Közvetítője ugyanezt érzi, és tudja, hogy a Közvetítő sterilitása nyugtalanítaná Sallyt, ha tudna róla — mint ahogy veletek is ez történt, amikor megtudtátok. Mindezt

245

elmondtam, de bizonyos nem vagyok: a téma soha nem tűnt fontosnak. — Az a sok gyanú — mondta Sally. — Csak hogy engem kíméljenek. Örülök, hogy tisztáztuk. A szálka megvonta a vállát. — Képességeink ellenére, bizonyos félreértések idegen fajok között elkerülhetetlenek. Emlékeztek a WC-ajtókra? — Igen. — Sally már tudta, mi lesz Ben Fowler következő kérdése. Gyorsan beszélt, hogy elterelje a szót. — Most, hogy ezt elrendeztük, mégis mit tesznek a Mestereitek, ha nem akarnak még gyereket? — Érezte, ahogy az arcába tódul a vér, és sejtette, hogy az arca lángvörössé vált. Dr. Horváth kíváncsian figyelte. Kéjelgő vénember, gondolta a lány. Persze ez azért nem volt fair. A szálkák egy pillanatig idegesen hadartak. — Az önmegtartóztatás gyakori — válaszolt Jock. — Persze nekünk is vannak kémiai és hormonális módszereink, mint nektek. Kíváncsiak vagytok a módszerek lényegére? — Jobban érdekelne a miért — kezdett hozzá Fowler szenátor nehézkesen. — Mi történik a Mesterekkel, vagy a barnákkal, vagy akármikkel, ha hathavonta gyerekeik születnek? — Úgy gondolja, hogy ez egy olyan cselekedet, ami hasonlatos a függetlenség faji érdekek elé való helyezéséhez? — kérdezte Jock. — Ja. — Mi is. — És így kezdődnek a háborúk — fejezte be dr. Horváth. — Szenátor úr, a legnagyobb tisztelettel, úgy érzem, választ kaptunk a kérdéseinkre. A szálkák kontrollálják a populációjukat. Amikor az egyének nem tudják elfogadni ezt, jön a konfliktus. Néha ez háborúkhoz vezet. Mennyiben különbözik ez az emberi faj viselkedésétől?

246

Benjamin Fowler felnevetett. — Doktor, folyton arra kér, hogy értsem meg az álláspontját, amely az erkölcsön alapszik. Viszont ön soha nem érti meg az enyémet, ami nem az erkölcsön alapszik. Én soha nem állítottam, hogy az emberi faj felsőbbrendű lenne a szálkáknál — erkölcsileg, intelligenciában, vagy bármi másban. Csak annyit mondhatok, hogy ez az én fajom, és azzal vagyok megbízva, hogy az emberi faj érdekeit védjem. — Ezzel visszafordult a szálkákhoz. — Most, hogy látták, hogyan működünk — folytatta Fowler —, mit gondolnak a Birodalmunkról? Jock kuncogott. — Szenátor, mit akarsz tőlem hallani? A kezetekben vagyunk — mi hárman, az egész népünk. A ti hadihajóitok ellenőrzik az Őrült Eddie-pontot a csillagrendszerünkig. Valószínűleg kiirthatnátok minket, és a tévétekben hallottam is olyan beszédeket, amelyekben éppen ezt követelték… — De nem fontos személyek szájából! — tiltakozott Anthony Horváth. — Azok ostoba fajankók voltak. — Természetesen. De mégis kimondták. Ezért aztán, bármilyen választ is adok a szenátor kérdésére, az olyan lesz, amit véleményem szerint a szenátor hallani akar. Hogyan is tehetnék másképp? — Jól mondtad — hadarta Iván. — Úgy tűnik, az emberek tisztelik azt, aki elismeri az igazságot, még akkor is, ha az az érdekeivel ellentétes. Ebben az esetben mindenképp megtudták volna. De légy óvatos. — Bízz a képességeimben, Mester. Nézd, a legtöbbjük megnyugodott. Csak a pap és a tengerésztiszt, Renner nem elégedett. Most az Uralkodó Közvetítője elbizonytalanodott, pedig amikor beléptünk ebbe a terembe, akkor döntése ellenünk szólt. Charlie: — Félek. Nem lenne jobb elmondani mindent, most, hogy már ilyen sokat tudnak? Hogyan tarthatjuk 247

Ciklusainkat és szaporodási viselkedésünket tovább titokban? A Mesterem kívánsága az, hogy mondjunk el mindent. — Maradj csendben, és hagyd, hogy Jock beszéljen az emberekkel. Az olyan kérdéseket, amelyek nyugtalanítanak, engedd át neki. — Úgy lesz, Mester. Azt az utasítást kaptam, hogy engedelmeskedjek neked. De a véleményem még mindig az, hogy a Mesteremnek van igaza. — És ha rosszul ítélte meg az embereket? — kérdezte Jock. — És ha úgy gondolják, hogy veszélyt jelentünk a leszármazottjaik számára? Nem pusztítanának el minket most rögtön, amíg még módjukban áll? — Hallgass. Beszélj az emberekhez. — A Követ úgy véli, hogy mivel a Birodalom a legerősebb emberi szövetség és az otthonunkhoz legközelebbi csoportosulás, érdekeink azt kívánják, hogy szövetségre lépjünk vele, tekintet nélkül a mi véleményünkre. Körül vagyunk zárva. — Ez tény — mondta Sally egyetértőn. — Ben bácsi, meddig fog még ez tartani? Gazdasági technikusaink már elkészítették a megállapodás tervezetét. Nem térhetnénk át annak a részleteire? Fowler nem volt megelégedve. Rá volt írva az arcára. A szálkák nélkül is épp elég volt a baj a Birodalomban. Ha pedig a szálkák technológiája a törvényen kívüliek, vagy a lázadók kezébe kerül, bármi megtörténhet. — Van egy megállapodástervezet — kezdte Fowler szenátor óvatosan. — Mielőtt ezt elétek terjesztenénk, lenne egy másik javaslatom. Érdekelne benneteket, hogy belépjetek a Birodalomba? Lehetnétek például Első Osztályú rendszer. Autonómok lennétek, képviselőkkel a Spártán, és a Birodalom legtöbb piacára is bejutnátok.

248

— Gondolkoztunk rajta. Időbe telne kidolgozni a részleteket… — Nem — mondta Fowler szenátor határozottan. — Ez nem így van. Bocsánatot kell kérnem, de nem áll szándékunkban hagyni a Mérnökeiteket, hogy feltalálják az erőteret, hogy azután hadihajókat építsetek. Az első feltételünk az lenne, hogy engedjétek be a Birodalom megfigyelőit rendszeretek minden pontjára. — Fegyverletétel. Bízzunk a jó szándékotokban — mondta Jock. — Te elfogadnál ilyen feltételeket? — Nem nekem ajánlották fel — mondta Ben. — Hanem neked. — Mondtam, hogy ilyen ajánlatot fognak tenni — hadarta Charlie. — Nem fogadhatjuk el — válaszolt Iván határozottan. — Tehetetlenné válnánk. Tőgyük fel, hogy az emberek őszinték. Tegyük fel, hogy a Birodalom nem fog elpusztítani minket, ha fény derül igazi természetünkre. Elhihetjük, hogy sok-sok generáció múltán a Birodalmat még mindig a jóindulat fogja irányítani? Ezt nem kockáztathatjuk meg. A Faj fennmaradását mindenképp biztosítanunk kell. — Nincs biztosíték! — Ki kell jutnunk a rendszerünkből az univerzumba. Ha már biztosan megvetettük a lábunkat több rendszerben, akkor az emberek nem merik majd megtámadni egyiket sem — mondta Jock. Arckifejezése türelmetlenségről árulkodott. — Meggyőződésed, hogy nem fogadhatjuk el ezt az ajánlatot? — kérdezte Charlie. Jock: — Ezt már megvitattuk. Az emberek alaposak lesznek. Le akarják majd fegyverezni a Harcosokat. Még mielőtt ez megtörténne, a Mesterek harcolni fognak. Háború lesz, mégpedig éppen akkor, amikor arra az emberek számítanak. Nem ostobák, és a tisztjeik félnek tőlünk. A megfigyelőket elsöprő erő támogatná. Ha úgy tennénk, 249

mintha elfogadnánk, akkor indokoltnak éreznék, hogy el kell minket pusztítaniuk: emlékezzetek, milyen sorsra jutottak a fellázadt emberi bolygók. Ezzel az ajánlattal még időt sem nyerhetünk. Akkor válaszolj a megállapodásunk szerint — parancsolta Iván. — A Követ sajnálja, de bármilyen ehhez hasonló egyezséggel túllépné a hatáskörét. Beszélhetünk az összes szálka nevében, de csak bizonyos határok között; és teljes fajunkat kiszolgáltatni nektek, ez túlmegy ezen a határon. — Ezt igazán nem róhatja fel nekik — mondta dr. Horváth. — Legyen belátó, szenátor. — Azon vagyok, és nem hibáztatom őket. Pusztán egy ajánlatot tettem nekik, ez minden. — Visszafordult az idegenekhez. — Voltak bolygók, amelyek akaratuk ellenére kerültek be a Birodalomba. Ők nem kaptak olyan privilégiumokat, amelyeket nektek ajánlottam fel. Jock megvonta a vállát. — Azt nem tudom megmondani, hogy a Mesterek mit tennének, ha megpróbálnátok meghódítani a rendszerünket. Gyanítom, hogy harcolnának. — Veszítenétek — jelentette ki Fowler szenátor szárazon. — Az nagyon nem tetszene nekünk. — És a vereségetek annyi erőnket felőrölhetné, hogy ennek a szektornak a nagy részét pedig mi veszítenénk el. És lehet, hogy az egyesítési igyekezeteinket is visszavetné egy évszázaddal. A hódítás drága dolog. — Fowler szenátor azt már nem tette hozzá, hogy a sterilizálás viszont nem az; mégis a kimondatlan gondolat sötéten lebegett az amúgy jól kivilágított teremben. — Tehetünk egy ellenajánlatot? — kérdezte Jock. — Engedjétek meg nekünk, hogy termelő központokat állíthassunk fel lakhatatlan világokban. Terraformálni fogjuk őket, és minden egyes világért cserébe terraformálni fogunk nektek egy másikat. Ami a gazdasági felosztást illeti, 250

vállalatokat alakíthattok, amelyek kereskedelmi monopóliumot alakíthatnak velünk szemben. Az áruk egy részét nyilvánosan is lehetne értékesíteni. A nyereség egy részét pedig azoknak az embereknek és vállalatoknak adnánk, akiket a mi konkurenciánk szorítana ki a piacról. Azt hiszem, hogy ez minimalizálná az új technológiánk okozta hátrányokat, ugyanakkor ti előnyökhöz juthatnátok. — Zseniális! — kiáltotta Horváth. — Éppen ezen dolgozik a teamem. És ebbe beleegyeznétek? Csak a Birodalommal és az arra felhatalmazott vállalatokkal kereskednétek? — Természetesen. Még fizetnénk is a Birodalomnak azért, hogy megvédjék kolóniáinkat — mi nem kívánunk flottát tartani a ti szektoraitokban. A kolóniák kikötőit pedig ellenőrizhetitek. — És mi a helyzet az otthonotokkal? — kérdezte Fowler. — Úgy vélem, a Szálka és a Birodalom között minimális lenne a kommunikáció. Természetesen képviselőiteket szívesen látnánk, de nem szeretnénk a hadihajóitokat az otthonaink közelében. Elárulhatom neked, hogy nagyon aggasztott minket az a bolygónk körül keringő hadihajó. Nyilvánvaló volt, hogy olyan fegyvereket szállított, amelyek képesek lettek volna a Szálkát gyakorlatilag teljesen lakhatatlanná tenni. De mi behódoltunk, még közelebb is invitáltunk titeket, éppen azért, hogy bebizonyítsuk, kevés takargatnivalónk van. Mi nem jelentünk veszélyt a Birodalom számára, urak. Ti jelentetek veszélyt a mi számunkra, amint azzal tisztában is vagytok. De mégis úgy érzem, hogy közös megegyezésre juthatunk, közös biztonságunk érdekében is, anélkül hogy túlontúl próbára tennénk bármelyikünk fajának a másik jóakaratába vetett hitét. — És minden egyes tőlünk kapott bolygóért cserébe terraformálnátok nekünk egy másikat? — kérdezte Horváth. Egy pillanatra elgondolkozott a lehetőségeken: 251

felfoghatatlan. Csak nagyon kevés csillagrendszerben akadt egynél több lakható bolygó. A bolygóközi utazáshoz képest a csillagközi kereskedelem irtózatosan drága volt, a terraformálás pedig még annál is költségesebb. — Ennyi nem elég? — kérdezte Jock. — Bizonyára tisztában vagytok a helyzetünkkel. Csak egyetlen bolygónk van, néhány aszteroidával, és végül ott van az a gázóriás, amit még a mi képességeinkkel sem lehet lakhatóvá tenni. Borzalmasan nagy befektetésre lenne szükségünk ahhoz, hogy megduplázzuk azt, amink van. Azért mondom ezt, mert nyilvánvaló, de hallottam is, hogy a kereskedelmi szabályzatotok általában nem engedi meg, hogy előnytelen üzleteket kössetek. Ezzel szemben… — A szálka elgondolkodva nézett három kezére, melyekkel eddig hevesen gesztikulált. Az emberek ugyanezt tették, és mindenki elnevette magát. Tényleg, ha valaki azt mondja, hogy egy szálka egyik keze szemben van a másikkal, akkor a két másik közül melyik másikra gondol? — A ti lakhatatlan bolygóitok, amelyek ugyan megfelelő pályán keringenek, bizonyára nem túl értékesek a számotokra, egyébként már terraformáltátok volna azokat. Így aztán ti valamit kaptok a semmiért, amíg mi rengeteg dolgot kapunk, ám rengeteg erőfeszítés árán. Ez minden kétségen kívül egy fair üzlet. — Piszok jó az űrflottának — mondta Rod. — Gyakorlatilag a szálkák fogják fizetni az új flottát… — Álljunk meg egy pillanatra — vágott közbe Fowler szenátor. — Már az áron vitatkozunk, pedig még azt sem tudjuk, hogy mit veszünk. Jock megvonta a vállát. — Én csak egy ajánlatot tettem, ez minden. — Mindenki jót nevetett azon, ahogy a szenátor hangját és mesterkéltségét utánozta. Ben Fowler egy pillanatig rosszallóan nézett rá, de azután ő is együtt nevetett a többiekkel. 252

— Nos — kezdett hozzá Fowler —, azt nem tudom, hogy mindenben megállapodtunk-e, azt viszont igen, hogy kezdek megéhezni. Kelley, hozzon a vendégeinknek abból a csokoládéból, és szóljon le, hogy vacsorázni szeretnénk. A végén még jól is érezzük magunkat, mire befejezzük ezt a tárgyalást.

253

21 …elszabadul — Már közel vagyunk — jelentette ki Jock. — A szenátor már majdnem beleegyezett, Sally pedig már teljesen. — És Blaine? — kérdezte Iván. — Ő azt fogja tenni, amit a szenátor kíván, habár inkább Sally oldalán áll. Kedvel minket, és látja, hogy milyen előnye származhat az Űrflottának. Kár, hogy a Fjunk(csett)je megőrült; most nagy hasznát vehetnénk. — Sikerülhet? — kérdezte Charlie. — Jock, hogyan sikerülhetne? Még mielőtt létrejönnének az új kolóniák, a birodalmiak olyannak fognak látni minket, amilyenek vagyunk. El fognak jönni a rendszerünkbe, és meg fogják tudni. És azután mi lesz? — Soha nem fognak rájönni — mondta Jock. — A saját úrflottájuk fogja ezt megakadályozni. Fegyvertelen hajókkal fognak jönni, mert nem kockáztatnak több hadihajót. Talán nem tudunk megtéveszteni néhány emberekkel teli hajót? Nem értik a nyelvünket. Lesz időnk felkészülni a látogatásukra. Soha nem fogjuk hagyni, hogy meglássák a Harcosainkat. És hogyan is tudnának meg bármit? Közben létrejönnek a kolóniák. Az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen gyorsan tudunk kolóniákat létrehozni, és arról sincs, hogy milyen hamar lesznek képesek a telepesek a hajógyártásra. Akkor majd sokkal jobb pozícióban leszünk, sok emberrel leszünk kapcsolatban — és felajánlhatunk nekik mindent, amit csak akarnak. Lesznek szövetségeseink, távoli helyekre is eljutunk, és olyan sokan leszünk, hogy még a Birodalom sem lesz képes minket kiirtani. Ha pedig 254

nem biztosak abban, hogy képesek rá, akkor meg sem fogják kísérelni. Hát így gondolkoznak ezek az emberek. A gárdista azt a bizonyos csokoládé nevű italt hozta ki nekik, amit ők élvezettel ittak. Az emberek mindenevők voltak, csakúgy, mint a szálkák, de általában azok az aromák, amiket az emberek kedveltek, ízetlennek bizonyultak. De a csokoládé: nos, az kitűnő volt, ráadásul extra adag szénhidrátot tartalmazott, amitől összefut a szálka szájában a nyál, valóban páratlan volt. — Milyen választási lehetőségünk van? — kérdezte Jock. — Mit tennének, ha mindent elmondanánk nekik? Nem indítanák a flottájukat azonnal útnak, hogy mindannyiunkat elpusztítsanak, és hogy megmentsék a leszármazottjaikat a veszélytől, amit mi jelentünk a számukra? — Én jóváhagyom az egyezséget — mondta Iván. — A Mestered szintén ezt teszi. — Talán — mondta Charlie. Elgondolkozott, olyan pózba esve, amellyel elzárta magát az őt körülvevő világtól. Most ő volt a Mester… — Egyetértek — mondta. — Jobb, mint amit reméltem. De a veszély! — Azóta élünk veszélyben, amióta az emberek először beléptek a Szálka rendszerbe — mondta Jock. — A veszély most kisebb, mint azelőtt. Iván figyelmesen szemlélődött. A Közvetítők izgatottnak tűntek. Roppant megerőltetésnek voltak kitéve, és bár kívülről nyugodtnak tűntek, közel álltak az összeomláshoz. Nem volt rá jellemző, hogy lehetetlen dolgokat kívánjon, mégis most azt remélte, hogy sikerülni fog sokkal stabilabb Közvetítőket kitenyészteni. Nehéz volt olyan lényekkel dolgozni, akik bármelyik pillanatban megláthatnak egy valótlan univerzumot, hogy azután az alapján hozzanak döntéseket. Mindig ugyanaz volt a koreográfia. Először a lehetetlent kívánták. Azután elkezdtek a megvalósításán dolgozni, még mindig abban a hitben, hogy lehetetlen 255

megvalósítani. Végül elkezdtek úgy viselkedni, mintha a lehetetlent el lehetne érni, és hagyták, hogy ez a valótlanság befolyásolja minden lépésüket. Ez gyakrabban fordult elő a Közvetítőkkel, mint bármelyik másik osztállyal, de Mesterekkel is előfordult.

Ezek a Közvetítők közel voltak az összeomláshoz, de ki kellett tartaniuk. A Faj fenn fog maradni. Fenn kell maradnia. — Ezer koronát adnék, ha tudnám, hogy most mi jár a fejedben — mondta Sally. Boldogság ragyogott a szemében — és megkönnyebbülés. Rod elfordult az ablaktól, és szélesen elmosolyodott. A terem hatalmas volt, és a többiek a bár közelében gyűltek össze, kivéve Hardyt, aki a szálkák mellett ülve hallgatta azok csevegését, mintha értett volna egy szót is. Rod és Sally csakugyan egyedül voltak. — Nagyon nagylelkű vagy — mondta a férfi. — Megengedhetem magamnak. Az esküvő után rögtön kifizetlek… — A Crucis-udvar jövedelméből. Még nem kaptam meg, úgyhogy még ne kívánd apucit a sírba. Lehet, hogy az ő nagylelkűségéből fogunk élni még évekig. — Mire gondoltál? Olyan komolynak látszol. — Arra gondoltam, hogy hogyan fogok voksolni, ha a szenátor nem egyezik bele. A lány józanul bólintott. — Sejtettem… — Ugye emiatt nem veszíthetlek el? — Nem tudom, Rod. Azt hiszem, az attól függ, hogy miért utasítanád vissza az ajánlatukat. És attól is, hogy miben egyeztetek meg. De nem fogod visszautasítani, ugye? Mi rossz van abban, amit felajánlottak?

256

Rod a kezében tartott italra meredt. Valami alkoholmentes lötty, amit Kelley hozott; a találkozó túl fontos volt ahhoz, hogy skót whiskyt igyanak. — Semmi rossz nincs benne, talán. A talánnal van a baj, Sally. Nézz körül. — Új Skócia utcáira mutatott. Ilyenkor már kevesen voltak odakint. Csak azok, akik színházba vagy vacsorázni mentek. A városnézők sötétedés után jöttek megnézni a Palotát. Tengerészek a barátnőikkel. A kiltbe és medvebőrbe öltözött skót gárdisták mereven álltak a kocsifelhajtó melletti őrbódé előtt. — Ha tévedünk, a kölykeik halottak. — Ha tévedünk, akkor az úrflottát kellemetlenség éri — kezdte Sally. — Rod, mi van akkor, ha a szálkák előjönnek, és húsz év alatt megvetik a lábukat egy tucatnyi bolygón? Hajókat építenek. Fenyegethetik a Birodalmat? A Flotta akkor is elintézné őket… neked nem kellene, de ők elintéznék. — Te biztos vagy ebben? Én nem. Nem vagyok benne biztos, hogy akár most is képesek lennénk őket legyőzni. Kiirtani őket, azt igen, de legyőzni őket? És húsz év múlva? Mi állna a veszteséglistában? Az új Skócia biztosan. Az útjukban van. Milyen világok tűnnének még el? — Van más választási lehetőségünk? — kérdezte a lány. — Én… Rod, én is aggódom a mi gyerekeink miatt. De mit tehetünk? Nem üzenhetünk hadat a szálkáknak, csupán mert lehet, hogy egyszer még veszélyt jelenthetnek a számunkra! — Nem, persze hogy nem. Itt a vacsora. Sajnálom, hogy elrontottam a jókedved. Mielőtt vége lett volna a vacsorának, mindenki nevetett. A szálkák nagy show-t csináltak: az Új Skócia leghíresebb tévészemélyiségeit utánozták. Percek alatt mindenki fuldoklott a nevetéstől az asztalnál.

257

— Hogy csináljátok? — kérdezte David Hardy két nevetésroham között. — Tanulmányoztuk a humorotokat — válaszolt Charlie. — Bizonyos tulajdonságokat finoman felerősítünk. Ha az elméletünk helyes, akkor az összhatásnak vidámnak kell lennie. — Bármi legyen is az, amivel kereskedni akartok, egy biztos, már ezzel a mutatvánnyal is egy vagyont kereshetnétek. — Ez vajmi kevés hatással lesz a gazdaságotokra. Azonban a segítségedre lesz szükségünk technológiánk bevezetésének időzítésében. Horváth vidáman bólintott. — Örülök, hogy figyelembe veszitek a problémánkat. Ha mindent, amitek csak van, csak úgy egyszerre a piacra dobnánk, akkor az káoszt idézne elő. — Hidd el, doktor, nem áll szándékunkban problémát okozni nektek. Ha ti minket lehetőségnek tekintetek, képzeld csak el, hogy mi minek tekintünk titeket! Végre kiszabadulni a Szálka rendszerből annyi évszázad után! Ki a palackból! Hálánk határtalan. — Hány év is tulajdonképp? — kérdezte David Hardy. A szálka vállat vont. — Vannak olyan irattöredékeink, amelyek egy százezer évvel ezelőtti korról szólnak, dr. Hardy. Az aszteroidák már akkor is ott voltak, ahol ma. Lehet, hogy vannak még ettől régebbi feljegyzéseink is, de azokat nem tudjuk elolvasni. Az igazi történelmünk talán tízezer évvel ezelőtt kezdődhetett. — És azóta előfordult, hogy civilizációitok összeomlottak? — kérdezte Hardy. — Természetesen. Bezárva abba a rendszerbe? Másképp nem is lehetett volna. — Vannak feljegyzéseitek az aszteroidaháborúkról? — érdeklődött Renner.

258

Jock rosszallóan pillantott rá. Az arca igazából nem volt alkalmas erre a gesztikulációra, de a pillantás ellenszenvet sugárzott. — Csupán legendák. Vannak… Nos, ezek leginkább a ti dalaitokhoz, vagy az epikus költészetetekhez hasonlítanak. Nyelvészeti eszközök, amelyek megkönnyítik a memorizálást. Nem hiszem, hogy ezeket le lehetne fordítani, de… — A szálka egy pillanatra megállt. Úgy tűnt, mintha megdermedt volna abban a helyzetben, amiben éppen abban a pillanatban volt, amikor úgy döntött, hogy gondolkozik a dolgon. Azután: "Hideg van és elfogyott az élelem, démonok csatangolnak a földeken. Nővéreink meghalnak és a vizek örvénylenek, mert a démonok lerombolják az eget." Az idegen megállt, és elmosolyodott. — Azt hiszem, ez nem túl jó, de csak ennyi telik tőlem. — Egészen jó — mondta Hardy. — Nekünk is vannak hasonló verseink. Elveszett civilizációkról szólnak, és történelem előtti korok katasztrófáiról. Legtöbbjük eredetét egy mintegy négyezer-ötszáz évvel ezelőtt történt vulkanikus robbanásra vezetjük vissza. Valójában úgy tűnik, hogy ez az az időszak, amikor az emberek a fejükbe vették, hogy Isten beleavatkozhat a dolgaikba. Közvetlenül, nem pedig ciklusok, évszakok vagy hasonlók formájában. — Érdekes elmélet, de nem áll ellentétben a vallásos hitetekkel? — Nem, miért állna? Isten éppen olyan könnyedén fel tud használni egy természetes jelenséget a kívánt hatás elérésére, mint ahogy azt a természet törvényeink ellentmondva is megteheti. Tulajdonképpen melyik a nagyobb csoda, egy szökőár, amely éppen időben érkezik, vagy egy természetfeletti, ám egyszeri jelenség? De nem hiszem, hogy lenne időnk teológiai vitákra. Úgy látom, Fowler szenátor

259

befejezte a vacsoráját. Elnézést kell kérnem, de néhány percre távoznom kell, és úgy hiszem, hogy lassan folytatjuk. Ben Fowler egy kis irodába vezette Rodot és Sallyt, a tárgyalóterem mögött. — Nos? — kérdezte. — Én döntöttem — mondta Sally. — Igen. Rod? — Valamit tennünk kell, szenátor. A dolgok lassan kicsúsznak a kezeink közül. — Igen — mondta Ben. — A fenébe, innom kell valamit. Rod? — Kösz, de kihagyom. — Hát ha nem tudok tisztán gondolkodni csak azért, mert egy kupica jó skót whisky dolgozik bennem, akkor a Birodalom máris összeomlott. — Addig turkált az íróasztalon, míg nem talált egy üveget, rávigyorgott a címkére, majd tekintélyes adagot töltött egy maszatos kávéscsészébe. — Azért egy dolgot mégsem értek. Hogy lehet, hogy a BKSZ nem akadékoskodik jobban? Azt hittem, hogy ők lesznek azok, akik a leginkább ellenünk lesznek, és erre hallgatnak. Hála Istennek azért, hogy kegyeibe fogadott minket. — Felhajtotta az ital felét, és sóhajtott egyet. — Mi kárunk származik abból, ha most egyezséget kötünk? — kérdezte Sally. — Még mindig meggondolhatjuk magunkat, ha rájövünk valami új dologra. — Egy fenét, cicám — mondta Ben. — Ha egyszer már valami konkrét dolgon elkezdenek dolgozni, a ravasz fiúk rögtön tudni fogják, hogy hogyan lehet belőle pénzt csinálni, és ha már egyszer pénzt is fektetnek bele… Én meg azt hittem, hogy ennél többet tanultál a politika alapjairól. Mit tanítanak az egyetemen manapság? Rod, én még mindig várom, hogy valamit mondj.

260

Rod megdörzsölte az orrnyergét. — Ben, már nem húzhatjuk túl sokáig az időt. A szálkáknak meg kell tudniuk, hogy… Lehet, hogy visszavonják az ajánlatukat, ha rájönnek, milyen nyomás alatt vagyunk. Én azt mondom, vágjunk bele. — Azt mondod, mi? Szóval mégiscsak boldoggá teszed a feleséged. — Nem miattam csinálja! — makacskodott Sally. — Ne szekáld.

— Igen. — A szenátor egy pillanatig kopasz feje tetejét vakargatta, azután kiürítette a csészéjét és letette. — Egy-két dolgot ellenőriznem kell. Valószínűleg rendben lesz. Ha ők… Azt hiszem, a szálkák döntöttek. Menjünk be. Jock gesztusai elragadtatásról és izgalomról árulkodtak. — Készen állnak az egyezségre! Megmenekültünk! Iván hidegen szemlélte a Közvetítőt. — Fogd vissza magad. Sok még a tennivaló. — Tudom. De megmenekültünk. Charlie, nem így van? Charlie az embereket tanulmányozta. Az arcok, a testtartások. — Igen. De a szenátor még mindig nincs meggyőzve, Blaine fél, és… Jock, figyeld Rennert. — Hogy lehetsz ilyen hideg! Nem tudsz velem együtt örülni? Megmenekültünk! — Figyeld Rennert. — Igen… ismerem ezt az arckifejezését. Pókerezés közben szokott így nézni, amikor a lefordított lapja váratlanul éri. De nincs hatalma, Charlie! Egy vándor, akinek nincs felelősségérzete. — Lehet. Felbecsülhetetlen értékű tojásokkal zsonglőrködünk, miközben a gravitáció folyton változik. Félek. Halálomig fogom érezni a félelem ízét. 261

22 Renner lapja Fowler szenátor lehuppant a székére, és végignézett az asztalnál ülőkön. A pillantás elegendő volt ahhoz, hogy a csevegők elcsendesüljenek. Mindenki őt figyelte. — Azt hiszem, mindannyian tudjuk, hogy mire megy ki a játék — mondta. — Most kezdődik az alkudozás. Először is tisztázzuk az feltételeket, rendben? Beleegyeztek abba, hogy nem fogjátok felfegyverezni a kolóniáitokat, és meg is engeditek nekünk, hogy ezt ellenőrizzük? — Igen — mondta Jock határozottan, azután hadart valamit a Mesternek. — A Követ beleegyezik. Feltéve, hogy a Birodalom, a megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe, megvédi a kolóniáinkat az ellenségeitektől. — Ezt természetesen megtesszük. Következő pont: Beleegyeztek abba, hogy csak a Birodalom által engedélyezett vállalatokkal fogtok kereskedni? — Igen. — Nos ezek voltak a főbb pontok — jelentette ki Fowler. — Jöhetnek az apróbb dolgok. Ki kezdi? — Megkérdezhetném, hogy milyen kolóniákat fognak létrehozni? — kérdezte Renner. — Hm? Persze. — Köszönöm. Társadalmatok minden rétege képviseltetve lesz? — Igen… — mondta Jock egy pillanatig hezitálva. — A feltételeknek megfelelően, Mr. Renner. Aligha vinnénk Farmereket egy még nem terraformált kődarabra, amíg Mérnökeink nem építettek rá egy kupolát. 262

— Igen. Nos, a következő miatt gondolkoztam el ezen. — Zsebszámítógépével kezdett babrálni, mire a képernyőkön fények jelentek meg. Az új Cal furcsán eltorzított mása volt egy pillanatig látható rajtuk, azután egy vakító villanás, és végül sötétség. — Hoppá. Mellé ment. Ez történt, amikor a szonda rálőtt Blaine kapitány hajójára. — Áá! — mondta Jock, majd hadart valamit a többieknek. Azok válaszoltak. — Mi is sokat gondolkoztunk azon, hogy vajon mi történhetett a szondával. Őszintén szólva azt hittük, hogy ti pusztítottátok el, ezért aztán nem akartuk megkérdezni. — Nem rossz — mondta Renner. Újabb képek jelentek meg a képernyőn. A fényvitorla hullámzott. — Ez azelőtt volt, hogy ránk lőttek. — De a szonda nem lőhetett volna rátok — ellenkezett Jock. — De mégis ránk lőtt. Meteoritnak nézhetett minket, azt hiszem — válaszolt Rod. — Mindegy. Fekete árnyak suhantak keresztül a képernyőn. A vitorla hullámzott, felvillant, és azután eltűntek. Renner visszatekerte a kazettát addig a pontig, ahol a sziluettek határozottan kirajzolódtak az ellenfényben, majd megállította a filmet. — Figyelmeztetlek — mondta Jock. — Keveset tudunk a szondáról. Nem a specialitásunk, és nem volt időnk tanulmányozni a feljegyzéseket, mielőtt eljöttünk a Szálkáról. — Mégis mire akar kilyukadni, Mr. Renner? — kérdezte Fowler szenátor rosszallóan. — Nos, uram, én csak eltűnődtem ezeken a képeken. — Renner egy fényceruzát vett elő az íróasztal egyik bemélyedéséből. — Ezek különböző szálkafajták, igaz? — Jock egy pillanatig tétovázott. — Úgy tűnik. — De még mennyire, hogy azok. Az ott egy barna, igaz? Ott pedig egy Orvos. 263

— Igaz. — A fénynyaláb megmozdult. — Az egy Futó — mondta Jock. — És egy Mester… — Az meg ott egy Óraműves — mondta Rod szinte fröcsögve. Nem tudta elrejteni az ellenszenvét. — Az a másik meg úgy néz ki, mint egy Farmer. Nehéz megkülönböztetni a barnáktól de… — Hangja hirtelen nyugtalan lett. — Renner, azt ott nem ismerem fel. Csend volt. A fénynyaláb tovasiklott egy alaktalan árny fölé, amely hosszabb és szikárabb volt a barnáknál, és mintha tüskék lettek volna a térdén, a könyökén és a vállán. — Pedig már láttuk őket — mondta Renner. Hangja szinte gépiessé vált. Mint aki fogadásból sétál keresztül egy temetőn. Vagy mint egy felderítő, aki dombon mászik keresztül, be az ellenség területére. Érzelmek nélkül, eltökélten, merev elhatározással. Nem, egyáltalán nem olyan volt, mint Renner hangja. A mostanra megosztott képernyőn egy másik kép jelent meg: az időgép szobra, Kastélyváros múzeumából. Az elektronikus alkatrészekből összetákolt szemétremekműnek tűnő tárgyat fegyvereket viselő valamik vették körül. Amikor Rod először pillantotta meg Ivánt, zavarba ejtően erős vágyat érzett arra, hogy megsimogassa a Követ selymes szőrét. Érzései most is legalább ilyen intenzívek voltak: szeretett volna karateállásba szökkenni. A faragott valamik túlságosan is részletesen voltak kidolgozva. Mindenhonnan tőrök nőttek ki belőlük, keménynek tűntek, mint az acél, és úgy álltak, mint a rugók. Ha bármelyikükkel összefutott volna a Flotta egyik kiképzőtisztje, hát az úgy nézett volna ki, mintha darálóba ejtették volna. És mi lehetett az ott, erőteljes bal karjuk alatt, ami úgy nézett ki, mint egy félig elrejtett, széles pengéjű kés? — Ah! — mondta Jock. — Egy démon. Gondolom, bábuk lehettek, amelyek fajunkat képviselték. Mint a kis szobrok,

264

amelyek megkönnyítették a Közvetítők dolgát, amikor rólunk beszéltek. — Az összes? — Rod hangjából őszinte csodálkozás csengett. — Egy hajóra való, életnagyságú utánzat? — Honnan tudnánk, hogy életnagyságúak voltak-e? — kérdezte Jock. — Na jó. Tegyük fel, hogy csak utánzatok voltak — mondta Renner. Nem hagyta magát lerázni. — Akkor is létező szálkafajták utánzatai voltak. Kivéve ezt az egyet. Miért lenne ez itt egy csoportban a többiekkel? Mi értelme lenne egy démont a többiekhez tenni? Nem kapott választ. — Köszönöm, Kevin — mondta Rod lassan. Nem mert Sallyre nézni. — Jock, ez egy szálkafajta, vagy nem? — Még nem fejeztem be, kapitány — szólalt meg Renner. — Nézze meg azt a Farmert közelebbről is. Most, hogy már tudjuk, mi az, amit keresünk. A kép nem volt valami tiszta, csak kicsivel volt élesebb, mint egy homályos szélű sziluett, de a domborulatot nem lehetett nem észrevenni. — Terhes! — kiáltott fel Sally. — Hogy én erre nem gondoltam! Terhes szobrocska? De… Jock, mit jelent ez? — Mit jelent? — kérdezte Rod hűvösen. De nem tudták Jock figyelmét magukra vonni. — Elég. Egy szót se többet! — parancsolta Iván. — Miért, mit mondhatnék? — jajdult fel Jock. — Az idióták egy Harcost vettek fel. Végünk van, végünk, pedig pillanatokkal ezelőtt a kezünkben volt az egész univerzum! — A szálka izmos bal keze ökölbe szorult, amint a levegőbe markolt. — Csendet. Uralkodj magadon. És most, Charlie, mondj el nekem mindent, amit a szondáról tudsz. Hogyan konstruálták?

265

Charlie arcán a megvetést tiszteletteljes arckifejezés váltotta fel. — Végül is nyilvánvaló. A szonda építői annyit tudtak, hogy egy idegen faj lakja ezt a csillagot. Többet nem. Ezért minden bizonnyal feltételezték, hogy az idegen faj hasonlít a miénkhez, ha nem is kinézetre, de legalábbis alapjaiban. — Ciklusok. Minden bizonnyal a Ciklusokkal is számoltak — merengett Iván. — Csak most kellett megtudnunk, hogy nem minden faj van Ciklusokra ítélve. — Pontosan — mondta Charlie. — A feltételezett faj nem pusztult el. Intelligens volt. Nem tudhatták jobban befolyásolni szaporodásukat, mint mi, hisz a túléléshez nem szükséges ilyesfajta befolyás. Így aztán a szondát abban a hitben indították útnak, hogy mire az megérkezik, a csillag lakói már a pusztulás szélén állnak. — Úgy. — Iván egy pillanatra gondolataiba merült. — Az Őrült Eddie-k terhes nőstényeket raktak a fedélzetre. Minden fajtából. Idióták! — Nem szabad okolni őket. Azt tették, ami tőlük tellett — mondta Charlie. — A szondát úgy konstruálhatták, hogy a napba repítse az utasokat, amint egy űrutazó civilizáció üdvözölte őket. Ha a feltételezett idegenek elég fejlettek voltak ehhez, akkor azt tapasztalhatták, hogy a látogatók nem kísérelték meg elfoglalni a bolygójukat, fényvitorlájukat fegyverként használva, hanem inkább egy Közvetítőt küldtek békés szándékkal. — Charlie itt egy gondolatnyi időre megállt. — Aki egész véletlenül halott volt. A szondát úgy állíthatták be, hogy elpusztítsa a Közvetítőt, így azután az idegenek a lehető legkevesebbet tudhatták meg. Te egy Mester vagy: te nem ugyanezt tennéd? — De Őrült Eddie is vagyok, hogy egyáltalán útnak indítsak egy szondát? A stratégia nem vált be. Most pedig mondanunk kell valamit ezeknek az embereknek.

266

— Én azt mondom, mindent — mondta Charlie. — Mi mást tehetnénk? Hazugságon kaptak minket. — Várj — parancsolta Iván. Csak másodpercek teltek el, de Jock ismét visszazökkent a régi kerékvágásba. Az emberek kíváncsian bámulták őket. — Valami fontosat kell mondanunk. Hardy tudja, hogy izgatottak vagyunk. Igaz? — Igaz — gesztikulálta Charlie. — Milyen felismerés lehetett az, ami minket így felizgatott? — Bízz bennem — mondta Jock hirtelen. — Még megmenekülhetünk. Démonimádók! Már mondtuk nektek, hogy nekünk nincsenek faji ellenségeink, és ez igaz is, de létezik egy titkos vallási szekta, amely isteneket csinált a régmúlt idők démonjaiból. Gonoszak, és nagyon veszélyesek. Minden bizonnyal, befogták a szondát, még mielőtt az elhagyhatta volna az aszteroidagyűrűt. Talán titokban. — Akkor az utasok és a legénység még életben volt? — kérdezte Rod. Charlie megvonta a vállát. — Úgy hiszem. Minden bizonnyal öngyilkosságot követtek el. Ki tudja, miért? Valószínűleg azt hihették, hogy kifejlesztettünk egy a fénynél nagyobb sebességre képes hajtóművet, és rájuk vártak. Mit csináltatok, amikor a közelükbe értetek? — Üzeneteket küldtünk különböző emberi nyelveken — válaszolt Rod. — Biztos vagy benne, hogy életben voltak? — Honnan is tudhatnánk? — kérdezett vissza Jock. — Ne törődj velük. — Hangja tele volt megvetéssel. — Nem voltak fajunk igazi képviselői. Vallásos szertartásaik során intelligens kasztok tagjait áldozták fel. — Hány ilyen démonimádó létezik ma? — kérdezte Hardy. — Róluk nem volt tudomásom. — Nem vagyunk büszkék arra, hogy léteznek — válaszolt Jock. — És ti beszéltetek nekünk a törvényen kívüliekről? A 267

Szauron rendszerben történt kegyetlenkedésekről? Kellemes érzéssel tölt el titeket az, hogy mi tudjuk, az emberek képesek ilyesmire? Zavart suttogás hallatszott. — A rohadt életbe — mondta Rod csendesen. — Életben voltak egy… egy ilyen hosszú út után. — Keserű gondolat volt. — Csüggedtek vagytok — mondta Jock. — Örülünk, hogy nem beszéltetek velük, mielőtt még velünk találkoztatok volna. Expedíciótok egészen máshogy végződött volna, ha… Megállt, és kíváncsian figyelt. Dr. Sigmund Horowitz felállt a helyéről, és a képernyő előtt görnyedve tanulmányozta az időgép képét. A képernyő kezelőpultján megnyomott néhány gombot, hogy nagyításban vehesse szemügyre az egyik démonszobrot. A szonda sziluettje elhalványult, üresen hagyva a képernyő egyik felét, azután egy másik kép jelent meg, és csak nőtt és nőtt… Egy éles tépőfogú, patkányképű lény volt látható, egy rakás törmeléken guggolva. — Aha! — kiáltott Horowitz diadalittasan. — Azon tűnődtem, hogy mi lehetett a patkány őse! Ennek egy elfajzott, formája. — A szálkák felé fordult. Abban, ahogy beszélt, nem volt semmi más, csak kíváncsiság, mintha nem is figyelt volna oda arra, amiről eddig volt szó. — Mire használjátok ezt a kasztot? — kérdezte. — Ezek katonák, nem igaz? Azoknak kell lenniük. Különben mire lennének jók? — Nem. Azok csak a mítosz részei. — Sületlenség. Démonok fegyverekkel? Hardy káplán, maga el tud képzelni állig felfegyverzett ördögöket? — Horowitz újra megnyomott néhány gombot, és újabb sziluett tűnt elő. — Ábrahám szakállára! Nem szobor ez. Ez egy szálkaalfaj. Miért rejtegetitek? Lenyűgöző. Még soha nem 268

láttam egyetlen lényt sem, amely ilyen jól alkalmazkodott volna a… Horowitz hangja elhalkult. — Egy Harcos kaszt — kezdett hozzá Ben Fowler lassan. — Nem csodálom, hogy elrejtettétek előlünk. Dr. Horowitz, mit gondol, az a lény is ugyanolyan szapora, mint amilyenek a szálkák lehetnek? — Miért ne? — De hiszen mondtam, hogy a démonok csak a legendákban léteznek — erősködött Jock. — A vers. Dr. Hardy, emlékszik a versre? Ezek azok a lények, akik lerombolják az eget… — Ebben nem kételkedem — mondta Hardy. — De, hogy valóban kihaltak-e? Nem vagyok bizonyos benne, hogy ezt is elhiszem. Elvadult leszármazottjaikat állatkertekben tartjátok. Anthony, szeretnék neked feltenni egy hipotetikus kérdést. Ha a szálkák rendelkeznek egy igen szapora fajjal, amelyet hadviselésre tartanak fenn; Mestereik pedig büszkék függetlenségükre, mint a földi oroszlánok; harcoltak már jó néhány végzetes háborúban; és reménytelenül be vannak zárva egy egyetlen bolygóval rendelkező rendszerbe: mi lehet történelmük legvalószínűbb folytatása? Horváth megborzongott. A többiek is. — A MacArthur — válaszolt Horváth lassan. — Ha a populációs nyomás eléggé súlyossá válik, a Mesterek közötti együttműködés minden bizonnyal megszakad… ha ez valóban egy létező kaszt, David. — De mondom, hogy ezek a démonok csak a legendákban léteznek — ellenkezett Jock. — Attól tartok, hogy nem hiszünk el mindent, amit nekünk mondtok — jelentette ki Hardy. Hangja tele volt szomorúsággal. — Nem mintha eddig mindent elfogadtam volna abból, amit elmondtatok. A papok sok hazugságot hallanak. De mindig is azon törtem a fejem, hogy vajon mit 269

rejtegethettek. Jobb lett volna, ha mutattok nekünk valamiféle katonai vagy rendőri egységet. De hát nem tehettétek, igaz? Mert… — fejével a kép felé bökött. — Ezek azok. — Rod — mondta Fowler szenátor. — Elég gyászos látványt nyújtasz. — Igen, uram. Azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lenne egy olyan fajjal harcolni, amely tízezer évig Harcosokat tenyésztett. Azok az izék biztosan alkalmazkodtak az űrbeli hadviseléshez is. Add a szálkák kezébe az erőtér technológiáját, Ben, és nem hiszem, hogy legyőzhetjük őket. Olyan lenne, mintha milliónyi szauroni kiborggal akarnánk felvenni a harcot. A pokolba is, az a pár ezer elég volt ahhoz, hogy évekre elhúzza a háborút. Sally eddig tehetetlenül hallgatott. — És ha Jock igazat beszél? Nem lehet, hogy igazat beszél? Volt egy Harcos kaszt, ami már kihalt, de amit törvényen kívüli szálkák vissza akarnak hozni. — Ezt könnyen kideríthetjük — motyogta Fowler. — És jobb lesz mielőbb, még mielőtt a szálkák barnái megépítenék a flottájukat, amivel megállíthatnak minket. — Ha már meg nem építették — motyogta Rod. — Annyira gyorsan dolgoznak. A nagykövet hajóját azalatt építették újjá, amíg az útban volt a MacArthur felé. Teljes generál, két barnával meg néhány Óraművessel. Azt hiszem lehetséges, hogy Cargill parancsnok egy kicsit konzervatívan gondolkozik a fenyegető veszélyről, szenátor. — Még ha nem is így van — mondta Renner —, minden egyes hajót számításba kell vennünk, amelyek Kutuzov admirális irányítása alatt vannak. — Rendben. Oké, Jock. Tisztában vagy a helyzetünkkel — mondta a szenátor. — Nem igazán. — A szálka alázatosan előrehajolt, és nagyon idegennek tűnt. 270

— Akkor elmagyarázom. Nincs elég forrásunk ahhoz, hogy hadviselésre kifejlődött lények ellen harcoljunk. Lehet, hogy nyernénk, lehet, hogy nem. Ha ott tartjátok azokat az izéket, akkor szükségetek van rájuk; a rendszeretek túl zsúfolt ahhoz, hogy felesleges szájakat etessetek. Ha pedig szükségetek van rájuk, akkor háborúztok. — Értem — mondta Jock óvatosan. — Nem, nem érted — dörmögte a szenátor. — tudomásotok van arról, ami a Szauron rendszerben történt, de nem tudtok eleget. Jock, ha ti, szálkák, Harcos kasztokat tenyésztetek, akkor a mi népünk a szauroniakkal fog azonosítani titeket, és nem hinném, hogy fel tudnátok fogni azt, hogy a Birodalom mennyire gyűlölte őket, és a felsőbbrendű emberről alkotott elméleteiket. — Mit akartok tenni? — kérdezte Jock. — Megnézzük a rendszereteket. Méghozzá alaposan. — És ha Harcosokat találtok? — Nem is kell keresnünk őket, igaz? — kérdezte Fowler szenátor. — Tudod, hogy megtaláljuk őket. — Mélyen felsóhajtott. Csak rövid időre állt meg gondolkozni, még egy másodperc sem lehetett. Azután felállt, és odament a képernyőhöz, lassú, nehézkes léptekkel. — Mit fog tenni? Nem tudjuk megállítani? — kérdezte Jock siránkozó hangon. Iván nyugodt maradt. — Nem lenne semmi értelme, és nem is tudnád megtenni. Az a Tengerészgyalogos nem Harcos, de fegyver van nála, kezét pedig a markolatán tartja. Fél tőlünk. — De… — Figyelj. — Konferenciahívás — mondta Fowler a Palota központosának. — Merrill herceget és Armstrong hadügyminisztert kérem. Személyesen, és fütyülök rá, hogy hol vannak. Most rögtön kéretem őket. 271

— Igenis, szenátor úr. — A lány fiatal volt, és megijesztette a szenátor modora. Egy pillanatig a felszerelésével babrált, és a terem egy ideig elcsendesedett. Armstrong miniszter az irodájában volt. Zubbonya nem volt rajta, és az ingét is kigombolta. Íróasztalán szanaszét hevertek a papírok. Ingerülten nézett fel, azután meglátta, hogy ki hívta. — Igen? — morogta. — Egy pillanat — mondta Fowler nyersen. — Az alkirályt próbálom bekapcsolni a konferenciahálózatba. — Ismét hosszasan várakoztak. Őfensége jelent meg; a képernyőn csak az arca látszott. Izgatottnak tűnt. — Igen, szenátor? — Őfensége, látta már az Uralkodótól kapott megbízásomat? — Igen. — Elfogadja, hogy hatásköröm az idegenekkel kapcsolatos minden dologra kiterjed? — Természetesen. — Ő Császári Felsége megbízottjaként elrendelem a szektor hadiflottájának összevonását, amilyen gyorsan csak lehet. Kutuzov admirálist nevezze ki parancsokká, és várja utasításaimat. A képernyőkön csend honolt. A terem idegesítő mormolással telt meg. Ben ellentmondást nem tűrően intett, és csend lett. — Pusztán formaságból, szenátor — kezdett hozzá óvatosan Merrill —, a bizottság egy másik tagjának is meg kell erősítenie ezt a parancsot. — Igen, Rod. Na, helyben vagyunk, gondolta Rod. Nem volt bátorsága Sallyre nézni. Egy Harcos faj? Független Mesterek? Nem engedhetjük, hogy bejussanak az emberek által lakott rendszerekbe. Még egy évszázadot sem tudnánk kihúzni.

272

A szálkák sóbálvánnyá meredtek. Tudják, mit fogunk találni. Korlátlan szaporodást és démonokat. Minden kölyök rémálma… de én kedvelem a szálkákat. Nem. A Közvetítőket kedvelem. A többiekről mit sem tudok. És a Közvetítők nem tudják irányítani a szálkák civilizációját. Óvatosan lenézett Sallyre. Ugyanolyan mozdulatlan volt, mint a szálkák. Rod nagy levegőt vett. — Fenség, megerősítem a parancsot.

273

23 Az utolsó remény Szálláshelyük most kicsinek tűnt, pedig a mennyezet elég magasan volt. Semmi sem változott. Az ínyencségek most is ott voltak, minden, amit csak a Birodalom fel tudott kutatni a számukra. Egyetlen gombnyomással tucatnyi vagy akár száz szolgát is hívhattak. Odakinn a folyosón álló gárdisták udvariasak voltak és tisztelettudóak. És mégis csapdában voltak. Valahol, az Új Cal rendszer peremén, egy Dagda nevű bázis közelében, a Birodalom hadihajóit már összehívták; és amikor megérkeznek… — Mindet nem fogják megölni — makogta Charlie. — De igen. — Jock hangja siránkozó volt, és remegett. — A Harcosok küzdeni fognak. A Flotta hajókat fog veszíteni. És Kutuzov lesz a parancsnok. Vajon kockáztatni fogja-e a hajóit, csak azért, hogy megkímélje bármelyikünket is? Vagy pedig szivárványszínű fémtömbbé változtatja a bolygónkat? — Az aszteroidákat is? — kérdezte Charlie nyöszörgő hangon. — Igen. Még soha nem volt olyan Ciklus, amikor mindkettő elpusztult. Mester, valamit tennünk kell! Ezt nem engedhetjük meg! Ha nem hazudtunk volna nekik már kezdettől fogva… — Akkor a flottájuk már most úton lenne, ahelyett hogy csupáncsak összehívták volna őket — mondta Jock lenézően. — Olyan közel voltunk már! — Három szafaládé nagyságú ujjával a semmibe markolt. — Már készen álltak az egyezségre, és akkor… akkor… — Már szinte az őrület

274

szélén állt, ám a szakadék széléről mégis visszahőkölt. — Kell, hogy legyen valami, amit még tehetünk. — Mondjunk el mindent! — mondta Charlie. — Mi kárunk származhat belőle? Most gonosznak látnak minket. Legalább elmagyarázhatnánk nekik, hogy miért hazudtunk. — Gondolkozzatok azon, hogy mit ajánlhatunk fel nekik — parancsolta Iván. — Gondoljátok át, hogy mi áll az érdekükben, és keressetek valamilyen módot arra, hogy hogyan lehetne azokat megvédeni anélkül, hogy a Faj elpusztulna. — Segítsünk nekik? — kérdezte Jock. — Természetesen. Segítsünk nekik, hogy biztonságban lehessenek tőlünk. — A Harcosok azok, akiktől tartanak. A Mesterek beleegyeznének abba, hogy az összes Harcost megöljék? Így beléphetnénk a Birodalomba. — Őrült Eddie! — kiáltotta Charlie. — És hány Mester tartaná meg Harcos tenyészállományát? — Már volt rá kísérlet — mondta Iván. — Valami mást kell kitalálni. — El tudnánk velük hitetni, hogy nem tudjuk megépíteni az erőteret? — kérdezte Charlie. — És mire lenne az jó? Úgyis hamar rájönnének. Nem. Amíg a flottájuk nincs felkészülve, nem lépnek be a rendszerünkbe; azután pedig bármit képesek lesznek elviselni. Egy tucat hadihajó. Ha az a flotta belép a rendszerünkbe, akkor a Harcosok küzdeni fognak, és a Faj elpusztul. Nem küldhetik el a flottát. NEM KÜLDHETIK! — Az őrület szélén áll. — Jock egy már szinte teljesen elfeledett nyelven szólalt meg, amit a Mesterek nem ismertek. — Csakúgy, mint mi. — Charlie megvonaglott, amint feltört belőle a csendes, keserű szálka nevetés. — Szánd meg a Mestert. Az ő félelme a miénk is, és ő még attól is retteg, 275

hogy mi megőrülünk. Nélkülük ő néma lenne, és csak nézné, ahogy a flottát összehívják, de képtelen lenne egy tiltakozó szót is szólni.

— Gondolkozzatok — parancsolta Iván. — Kutuzovot küldik. Ő volt az, aki elpusztított egy emberi bolygót, gondoljátok, hogy megkegyelmez majd egy idegenek lakta világnak? Gondolkozzatok! Gondolkozzatok, vagy a Faj elpusztul! Rod irodájába lépve Sally hallotta, hogy a férfi a telefonba beszélt. A férfi még nem látta meg. Egy pillanatig tétovázott, de azután mozdulatlanná dermedt, és figyelt. — Egyetértek, Lavrentyij. Az aszteroidacivilizáció lesz az első lépcső. Lehet, hogy az, a fő katonai bázisuk. — Nem szeretem megosztani a flottát — közölte az akcentussal beszélő hang. — Lord Blaine, ön két küldetést akar rám bízni, de az egyik ellentmond a másiknak. Figyelmeztetés nélkül lerohanni a szálkákat és nyomorékká verni őket, igen, ez lehetséges. De hogy támadást provokáljunk tőlük? Ez sok emberéletbe és hajóba fog kerülni, amiket nem nélkülözhetünk. — Akkor is így fogja megtervezni a támadást. — Igen, uram. A tisztjeim holnap reggel elviszik önhöz az előzetes terveket. A veszteségbecslést szintúgy. Kit javasol, hogy a csalétekhajó parancsnokává nevezzek ki, uram? Esetleg az egyik osztálytársát? Netalán egy idegent? Várom a javaslatát. — Az isten verje meg! — Kérem, bocsássa meg pimaszságomat, uram. Parancsainak engedelmeskedünk. A képernyő elsötétült. Rod az üres képernyőre bámulva álldogált, míg Sally be nem jött és le nem ült vele szemben.

276

Lelki szemei előtt megjelentek a Harcosokat ábrázoló szobrocskák. — Hallottad? — Egy részét… tényleg ennyire súlyos? Rod megvonta a vállát. — Attól függ, mivel állunk szemben. Az egy dolog, hogy bemasírozunk oda, utat törve magunknak a fegyvereinkkel, és szétlőjük a bolygót meg az aszteroidákat. De beküldeni oda a flottát, figyelmeztetni a szálkákat arra, hogy mire készülünk, azután meg megvárni azt is, hogy támadjanak? Az első lövést talán éppen abból a lézerágyúból fogják leadni, amivel a szondát lőtték ki! A lány szomorúan nézett rá. — Egyáltalán miért kell megtennünk? Miért nem hagyhatjuk őket egyszerűen békén? — Hogy aztán egy szép nap kiruccanjanak ide és feldarabolják az unokáinkat? — Miért pont velünk történik ez? — Most már mindegy. Mondd meg nekem, Sally, senki sem kételkedik? Abban, hogy a szálkák tényleg ilyenek? — Nem szörnyetegek! — Nem. Csak az ellenségeink. Sally szomorúan rázta meg a fejét. — Akkor mi lesz? — A flotta odamegy. Követeljük, hogy adják meg magukat a Birodalomnak. Talán belemennek, talán nem. Ha igen, akkor a kámikazecsoportok következnek, akik felügyelik a fegyverletételt. Ha támadnak, a flotta közbelép. — Ki… Ki fog leszállni a Szálkára? Ki lesz megbízva a… Ne! Rod, nem engedhetem meg, hogy megtedd! — Ki más lehetne? Én, Cargill, Sandy Sinclair… a MacArthur régi legénysége fog leszállni oda. Talán tényleg megadják magukat. Meg kell adni nekik az esélyt. — Rod, én…

277

— Tartsuk meg az esküvőt minél hamarabb, rendben? Egyikünk családjának sincs örököse. — Hiába minden — mondta Charlie. — A sors iróniája. Évmilliókig egy palackba voltunk zárva. A palack alakja kárunkra formálta át a fajunkat. Most pedig, amikor végre megtaláltuk a kiutat, az Űrflotta berepül, hogy porig égesse a világunkat. Jock gúnyosan elmosolyodott. — Milyen élénk, költői képek! — Milyen szerencsések vagyunk, hogy itt vagy te, akinek építő tanácsait mindannyian élvezhetjük! Te… — Charlie hirtelen elhallgatott. Jock járása hirtelen furcsává vált. Kezeit kényelmetlenül maga mögé tekerve lépkedett, fejét előrehajtotta, lábait pedig egészen közel tette egymáshoz. Olyan ingatagon állt, mint egy ember. Charlie ráismert Kutuzovra. Ellentmondást nem tűrő mozdulatot tett, mert látta, hogy Iván kommentálni akarta a történteket.

— Egy emberi szót kell hallanom — mondta Jock. — Eddig még nem hallottunk tőlük egyet sem, de biztos, hogy képesek rá. Hívj ide egy szolgát — mondta Kutuzov hangján, és Charlie ugrott, hogy engedelmeskedjen. Fowler szenátor a bizottság tárgyalóterme mellett lévő irodában ült, egy kis íróasztal előtt. Egy nagy üveg aberdeeni krémlikőr állt az egyébként üres tölgyfa asztalon. Az ajtó kinyílt, és dr. Horváth lépett be rajta. Várakozó arccal ácsorgott. — Egy italt? — kérdezte Fowler. — Köszönöm, nem. — Egyből a lényegre, mi? Jó. A bizottságba való felvételi kérelmét elutasították. Horváth mereven állt. — Értem. 278

— Azt kétlem. Üljön le. — Fowler elővett egy poharat az asztal fiókjából, és megtöltötte. — Tessék, legalább tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha velem inna. Tény, én szívességet teszek önnek. — Nekem nem úgy tűnik. — Nem, mi? Nézze. A bizottság ki fogja irtani a szálkákat. Mi haszna lenne ebből? Részese akar lenni a döntésnek? — Ki fogja irtani? De én azt hittem, hogy a parancs szerint be kell őket venni a Birodalomba. — Persze. Nem lehet másként csinálni. A politikai nyomás túl nagy ahhoz, hogy csak úgy besétáljunk oda, és kisöpörjük őket. Ezért aztán hagynom kell, hogy a szálkák egy kis vérontást rendezzenek. Az egyetlen örökösöm apja is ott lesz. — Fowler összeszorította ajkait. — Harcolni fognak, doki. És csak abban reménykedem, hogy nem fognak megadást színlelni. Rodnak csak akkor van esélye. Tényleg részese akar lenni ennek? — Értem… azt hiszem, valóban értem. Köszönöm. — Nincs mit. — Fowler a zubbonyába nyúlt, és elővett belőle egy kis dobozt. Kinyitotta, hogy egy pillanatra belenézzen, majd bezárta és Horváth elé csúsztatta. — Tessék. A magáé. Dr. Horváth kinyitotta, és egy nagy, zöld köves gyűrűt pillantott meg benne. — Véshet bele egy bárói címert a következő Születésnapon — mondta Fowler. — Csak nem némult meg? Elégedett? — Igen. Nagyon. Köszönöm, szenátor. — Nem kell megköszönni. Ön jó ember. Oké, menjünk, nézzük meg, mit akarnak a szálkák. A tárgyalóterem majdnem teljesen megtelt. A bizottság tagjai, a személyzet, Horváth tudósai, Hardy, Renner… és Kutuzov admirális.

279

Fowler szenátor elfoglalta helyét. — Az Ő Császári Felségét képviselő Lordok Bizottsága összeült. Írják le saját és szervezeteik nevét. — Egy pillanatnyi szünetet tartott, amíg a többiek a számítógépeikbe pötyögték a kért információt. — Ezt a találkozót a szálkák kérték. Hogy miért, azt nem árulták el. Még mielőtt ideérnének, van valakinek valami megtárgyalnivalója? Nincs? Oké. Kelley, hozza be őket. A szálkák némán foglalták el helyeiket az asztal végén. Nagyon idegenen néztek; az emberi mimika eltűnt az arcukról. Az állandó mosolyok most is ott voltak mintegy az arcukra festve, szőrüket pedig simára és fényesre fésülték. — Nálatok van a labda — mondta a szenátor. — Azt is megmondhatom, hogy nem valószínű, hogy bármit is elhiszünk nektek. — Nem lesz több hazugság — mondta Charlie. Még a hangja is megváltozott; a Közvetítő hangja idegen volt, és egyáltalán nem hasonlított a szálkák által használt hangok egyikére sem. Más volt… Rod nem tudta beazonosítani. Nem akcentus volt. Majdnem maga volt a tökéletesség, az ideális angol. — A hazugságok ideje elmúlt. Mesterem már kezdettől fogva az igazságot akarta, de Jock Mestere felhatalmazást kapott arra, hogy tárgyaljon az emberekkel. Mint ahogy ti felhatalmazást kaptatok az Uralkodótoktól. — Frakcióharc, mi? — mondta Fowler. — Kár, hogy nem futottunk össze a főnökötökkel. Most már egy kicsit késő, nem igaz? — Talán. De én most őt fogom képviselni. Akár Péter királynak is nevezhetitek; a kadétok ezt tették. — Mi? — Rod felpattant a helyéről, a szék pedig, amiben eddig ült, nagyot csattanva felborult. — Mikor? — Mielőtt megölték őket a Harcosok — mondta Charlie. — Azzal, hogy rám támadsz, nem jutsz több információhoz, 280

mylord; és nem az én Mesterem Harcosai voltak azok, akik megölték őket. Akik ezt tették, azt a parancsot kapták, hogy élve fogják el őket, de a kadétok nem akarták megadni magukat. Rod helyre tette a székét és leült. — Nem. Horst csakugyan nem tett volna ilyet — motyogta. — És Whitbread sem. Se Potter. Ha úgy tetszik, akár büszke is lehet rájuk, Lord Blaine. Utolsó pillanataikban sem hoztak szégyent a Birodalomra. — Az idegen hangjában nyoma sem volt az iróniának. — És miért gyilkoltátok meg azokat a fiúkat? — kérdezte Sally. — Rod, sajnálom. Én… én sajnálom, ez minden. — Nem a te hibád volt. A hölgy feltett neked egy kérdést, Charlie. — Mert rájöttek az igazságra. A leszállóegységeik egy múzeumba szállították őket. Nem pedig azokra a vidám helyekre, ahová titeket beengedtünk. Ez komolyabb célt szolgál. — Charlie tovább beszélt, hangja mély volt. Leírta a múzeumot és a csatát, ami ott zajlott, a Szálka fölötti repülést, a szálka frakciók közötti harcok kezdetét, és a leszállást a Kastély előtti utcára. Beszélt az utolsó csatáról is. — A saját Harcosaim veszítettek — fejezte be. — Ha nyertek volna, Péter király visszaküldte volna a kadétokat hozzátok. De miután már halottak voltak… jobbnak tűnt, ha megkísérlünk titeket félrevezetni. — Magasságos Isten — suttogta Rod. — Hát ezt titkoltátok. Előttünk volt a kirakójáték minden darabja, de… Halk mormolás hallatszott a terem másik végéből. Hardy atya volt az. — Requiem aeternam donum est, Domine, et lux perpetuae… — Hogy az ördögbe képzeltétek, hogy ez majd segíteni fog rajtatok? — kérdezte Fowler szenátor. Charlie megvonta a vállát. — Ha már úgyis ki fogtok minket irtani, elmondhatom, miért. Azt próbálom nektek 281

elmagyarázni, hogy a Mesterek nem fogják megadni magukat. Péter király talán, de nem ő irányítja a Szálkát, még kevésbé az aszteroidacivilizációt. Valaki mindenképp harcolni fog. — Amint azt megjósoltam, uraim — kezdett hozzá Kutuzov nehézkesen. — És az összes hajó és ember, akit a megadás elfogadására küldenénk, halálra lenne ítélve. Meglehet, hogy a flotta is. Ha belépünk a Szálka rendszerbe, akkor minden haderőnkkel támadnunk kell. — Hát ez remek — motyogta Fowler szenátor. — Igen. Értem a tervét. Úgy gondolja, hogy indokolatlan támadást nem rendelhetünk el, és talán a kamikazealakulatokat sem fogjuk beküldeni. Nos, rosszul ismertél meg minket, Charlie. Lehet, hogy a fejembe kerül, de engem csak arról győztél meg, hogy szabad utat adjak az admirálisnak. Bocsánat, atyám, de én így látom a dolgot. A szenátor hangja keresztülsüvített a termen. — Kutuzov admirális. Álljon flottájával készenlétben, senkitől nem fogadhat el parancsot, csak amit én is előzőleg jóváhagyok. És komolyan gondoltam azt, hogy senkitől. Megértette? — Igenis, szenátor úr. — Kutuzov szája elé emelte kommunikátorát. — Mihajlov. Da. — Gördülékenyen beszélt. — Szenátor úr, rendben van. — Még nem fejeztem be — szólalt meg Charlie. — Van egy másik alternatíva is. — És mi lenne az? — kérdezte Fowler. — Blokád.

282

24 Az árulás művészete Régóta álltak már Rod lakosztályának erkélyén. A város elhaló hangjai lebegtek feléjük az éjszaka sötétjében. A Csuklyás Férfi magasan járt az égen, vészjósló, vörös szeme közönnyel figyelte őket: két szerelmes ember, akik hadihajók garmadát küldenék magába a Szembe, ott tartva azokat, míg ők maguk is eltávoznak az élők sorából… — Nem tűnik olyan nagynak — suttogta Sally. Fejét a férfi vállára hajtotta, és érezte, amint karja megfeszül körülötte. — Csak egy sárga petty Murcheson Szemében. Rod, menni fog? — A blokád? Persze. Kidolgoztuk a tervet a Flotta Harci Megfigyelőállásán. Jack Cargill tervezte meg: egy osztag a Szemben, kihasználva az ugrás okozta sokkot. A szálkák nem tudnak erről, és a hajóik, a legjobb esetben is, percekre irányíthatatlanná válnak. Ha automata vezérléssel akarnák őket átküldeni, azzal még csak rontanának a helyzetükön. A lány megremegett. — Nem egészen erre gondoltam. Az egész terv — menni fog? — Van más választásunk? — Nincs. És örülök, hogy egyetértesz. Nem tudtam volna veled élni, ha… Nem tudtam volna, ez minden. — Igen. — Hálás vagyok a szálkáknak, amiért kitalálták ezt az egészet, mert nem engedhetnénk ki őket onnan. Egy galaktikus ragály… és csak két gyógymód létezik az ilyesfajta ragályra. Karantén vagy kiirtás. Legalább ebben van választási lehetőségünk.

283

— Ők… — Sally megállt és felnézett a férfira. — Félek veled erről beszélni. Rod, én nem tudnék megbocsátani magamnak, ha… ha a blokád nem válna be. A férfi nem szólt egy szót sem. Valaki hangosan felnevetett a Palota udvarán. Mintha gyerekek lettek volna. — Túl fognak jutni azon az osztagon a csillagban — mondta Sally határozott hangon. — Persze. És túl az aknákon is, amiket Sandy Sinclair tervez. De hová mehetnek, Sally? A Szem rendszeréből csak egy kiút van, azt pedig nem tudják, hogy hol, és ha mégis megtalálják, egy harci alakulat fog rájuk várni. Addig is egy csillagban lesznek. Ott nem lehet az energiát pazarolni. Valószínűleg meg is sérülnek. Nincs olyan dolog, amire ne gondoltunk volna. Az a blokád átjárhatatlan. Egyébként nem járultam volna hozzá. A lány újra megnyugodott, és a férfi mellkasához lapult, aki karját a lány köré fonta. A Csuklyás Férfit nézték, és tökéletlen szemét. — Nem fognak kijönni — mondta Rod. — És még mindig csapdában vannak. Egymillió éve… Vajon mi milyenek leszünk egymillió év múlva? — kérdezte. — Olyanok, mint ők? Van valami alapvető dolog, amit nem értünk a szálkákkal kapcsolatban. Egy végzetszerű sorozat, amit még csak fel sem foghatok. Néhány sikertelen próbálkozás után lehet, hogy egyszerűen csak… feladják. Rod megvonta a vállát. — Mindenképp tartani fogjuk a blokádot. Azután, úgy ötven év múlva, odamegyünk, és megnézzük, hogy mi újság. Ha addigra tényleg annyira összeomlanak, amennyire Charlie jósolja, akkor beléphetnek a Birodalomba. — És azután hogyan tovább? — Nem tudom. Majd csak kitalálunk valamit.

284

— Igen. — Elhúzódott a férfitól, és izgatottan megfordult. — Tudom már! Rod, alaposan meg kell vizsgálni a problémát. A szálkák miatt. Segíthetünk nekik. A férfi csodálkozva nézett rá. — Nagy a valószínűsége, hogy a Birodalom legnagyobb koponyái éppen ezen dolgoznak. — Igen, de a Birodalom érdekében. Nem a szálkák miatt. Szükségünk van egy… intézetre. Valamire, amit olyan emberek irányítanának, akik ismerik a szálkákat. Valamire, aminek nincs köze a politikához. És megtudjuk csinálni. Elég gazdagok vagyunk… — Hm? — Még a felét sem tudjuk elkölteni annak, amink van. — A lány hirtelen futásnak eredt, elrobogva a férfi mellett, be a lakosztályába, azután ki a folyosóra, végül be a saját apartmanjába. Rod követte, hogy végignézze, amint Sally feltúrta az előszobában álló rózsa-tikfa asztalon stócokban heverő nászajándékokat. Elégedetten csettintett, amikor végre megtalálta zsebszámítógépét. Most legyek ideges? — gondolta Rod. Azt hiszem, jobb lesz, ha megtanulok örülni annak, amikor ilyen. Elég időm lesz rá. — A szálkák is dolgoztak a problémájuk megoldásán — emlékeztette a lányt. A lány felnézett, egy kicsit bosszúsan. — Ugyan. Ők nem úgy látják a dolgokat, ahogy mi. A végzet, emlékszel? És eddig senki sem volt, aki rávette volna őket arra, hogy alkalmazzanak is egy módszert, amit kitalálnak. — Abbahagyta és újra jegyzetelni kezdett. — Persze szükségünk lesz Horowitzra. Szerinte van egy jó szakember a Spártán, érte el kell küldeni valakit. Dr. Hardy. Ő is kell. Rod csodálattal teljes áhítattal nézte a lányt. — Ha te egyszer beindulsz, akkor nincs megállás. — És jobb lesz, ha én is beindulok, ha már úgyis mellettem leszel, életem végéig. Vajon milyen lehet együtt élni a forgószéllel? — 285

Hardy káplánt megkaphatod, ha akarod. A Bíboros rábízta a szálkaproblémát… és azt hiszem, hogy Őeminenciája valami nagy dologra készül. Hardy már régóta püspök lehetne, de ő sosem vágyott a püspöki süvegre. Most már viszont nem hiszem, hogy lenne más választása. Az első pápai követ, akit egy idegen fajhoz küldtek, vagy mi. — Akkor a bizottsági tagok mi ketten leszünk, meg dr. Horváth, Hardy… és Iván. — Iván? — Miért is ne? És ha így csináljuk, lehet, hogy jó is lesz. Kell egy jó vezérigazgató. Sally nem lenne jó ügyvezető, nekem meg nincs rá időm. Talán Horváth. — Sally, tudod te, hogy tulajdonképp mivel szállunk szembe? A biológiai probléma: hogyan lehetne a nőstényeket hímekké alakítani, terhesség vagy tartós sterilitás nélkül. De ha rá is jövünk valamire, hogyan vesszük rá a szálkákat, hogy használják is? A lány nem igazán figyelt. — Hát majd megtaláljuk a módját. Elég jól megy nekünk az irányítás… — Épphogy csak el tudunk kormányozni egy emberek lakta Birodalmat! — De azért kormányozzuk, nem igaz? Valahogy — mondta, és arrébb lökött egy rakás díszesen becsomagolt dobozt, hogy több helyet csináljon. Az egyik nagyobb doboz majdnem leesett, így Rodnak kellett elkapnia, míg Sally tovább tömte számítógépe adatbankját feljegyzéseivel. — Mi a Birodalmi Tudósok kódja? — kérdezte. — Van egy fickó a Meijin, aki egész szép munkát végzett a genetikai technológia terén, és nem jut eszembe a neve… Rod mélyet sóhajtott. — Megkeresem neked. De egy feltétellel. — Mi az? — nézett fel Sally kíváncsian. — Be kell fejezned az egész munkát a jövő hét elejéig, mert Sally, ha a zsebszámítógéped magaddal hozod a

286

nászutunkra, hát én az anyagátalakítóba vágom azt az átkozott szart!

A lány nevetett, de Rod nem érezte magát meggyőzve. Na. Mindegy. Egy számítógép nem kerül olyan nagyon sokba. Majd amikor visszajönnek, vesz neki egy másikat. Talán üzletet kellene kötnie Buryvel; ha egyszer valahára családjuk lesz, lehet, hogy egész hajórakományra való ilyen vacakra lesz szüksége… Horace Bury a gárdista őröket követte, keresztül a Palotán, tudomást sem véve a többi gárdistáról, akik nem tudtak vele lépést tartani. Arca nyugodt volt, és csak szemei árulkodtak a kétségbeesésről, amely gyötörte. Ahogy Allah akarja, sóhajtott fel, és azon tűnődött, hogy már nem is zavarja annyira a gondolat. Talán az engedelmesség megvigasztalná… kevés dolog volt, ami vigaszt nyújthatott neki. A gárdisták lehozták a szolgálóját és az összes csomagját a leszállóegységbe, azután pedig elválasztották Nabiltól a Palota tetején. Még ezelőtt Nabil egy üzenetet súgott oda neki: Jonas Stone vallomása még nem érkezett a Palotába. Stone még az Új Chicagón volt, de bármi is volt az, amit a katonai hírszerzésnek mondott, elég fontosnak kellett lennie ahhoz, hogy azonnal egy hírvivő naszádra rakják. Nabil informátora nem tudta, mit mondott a lázadók vezetője, Bury viszont igen, és biztos volt benne, mintha csak elolvasta volna a kódolt üzenetet. Az üzenet rövid, és kötél általi halált jelent Horace Bury számára. Tehát itt a vége. A Birodalom gyorsan cselekszik, ha árulásról van szó: csupán néhány nap vagy hét. Nem több. Szökésre nincs mód. A gárdisták udvariasak, de elővigyázatosak. Figyelmeztették őket, és sok van belőlük,

287

túl sok. Egyet még talán le is lehetne fizetni, de csak akkor, ha a társai nem figyelnek. Ahogy Allah akarja. Azért kár. Ha nem aggódtam volna annyira az idegenek miatt, és ha nem én végeztem volna a Birodalom munkáját a kereskedőkkel, akkor már rég megléptem volna. A Levante óriási. De el kellett volna hagynom az Új Skóciát, és a döntést itt fogják hozni… de minek menekülni, ha az idegenek úgyis mindenkit elpusztítanak? A gárdista őrmester egy díszes tárgyalóterembe vezette, és nyitva tartotta az ajtót, amíg Bury be nem lépett. Azután, hihetetlen, az őrök leléptek. Csak két másik ember volt még rajta kívül a teremben. — Jó napot kívánok, mylord — mondta Bury Rod Blainenek. Nyugodtan beszélt, de ajkai szárazak voltak, és torkába éles fájdalom hasított, amint a másik ember felé hajolt. — Fowler szenátor úrnak még nem mutattak ugyan be, de természetesen az arcát mindenki ismeri az egész Birodalomban. Jó napot kívánok, szenátor úr. Fowler a nagy tárgyalóasztal melletti székben ült, bólintott, de nem állt fel. — Jó napot kívánok, excellenciás uram. Örülünk, hogy itt van. Foglaljon helyet. — Egy székre mutatott, a sajátjával szemben. — Köszönöm. — Bury leült a jelzett székre. Ekkor jött az újabb meglepetés, Blaine kávét hozott. Bury óvatosan megszagolta, és felismerte a márkát, amit ő küldött a Palota séfjének, Blaine részére. Allah nevére. Játszadoznak velem, de mi végre? Félelemmel vegyes haragot érzett, de reményt nem. Ráadásul úgy érezte, hogy nevetnie kell. — Csak hogy tudjuk, hányadán állunk, kegyelmes uram — mondta Fowler. Intett Blaine-nek, aki aktiválta a fali kivetítőt. Jonas Stone vaskos alakja tűnt fel a díszesen burkolt falon. Izzadság gyöngyözött a szemöldökén és az 288

arccsontján, hangja pedig egyszer zengett, máskor pedig elhalt. Bury nyugodtan figyelt, és ajkába harapott, mert megvetette Stone-t gyengeségéért. Nem volt kétség: a Flottának több mint elegendő bizonyíték volt a kezében ahhoz, hogy árulásért halálra ítéljék. Azonban Bury arcáról továbbra sem tűnt el a mosoly. Nem fog nekik örömet szerezni. Nem fog mentegetőzni. A szalag a végére ért. Fowler újra intett, és a lázadó képe szertefoszlott. — Ezt senki sem látta, csak mi hárman, kegyelmes uram — jegyezte meg Fowler csendesen. Na ne. Mit akarhatnak? Hát mégis van remény? — Nem hiszem, hogy ezt tovább kellene tárgyalnunk — folytatta a szenátor. — Ami engem illet, én szívesebben beszélnék a szálkákról. — Ah! — mondta Bury. Alig jött ki hang a torkán. És most üzletet akartok kötni velem, vagy pedig csak gúnyolódtok. Lenyelt egy korty kávét, hogy kiszáradt torkát megnedvesítse, mielőtt megszólalt. — Bizonyára a szenátor úr tisztában van a nézetemmel. Véleményem szerint a szálkák jelentik a legnagyobb veszélyt, amivel az emberiségnek valaha is szembe kellett néznie. — A vele szemben ülő két férfi arcát tanulmányozta, de azokról semmit sem lehetett leolvasni. — Egyetértünk — mondta Blaine. Bury szemében felcsillant a remény, de Fowler gyorsan hozzátette: — Efelől nincs kétség. A szálkák népességrobbanási periódusait állandóan háborúk követik, újra meg újra, vég nélkül. Ha egyszer kijutnak a rendszerükből… Bury, olyan harcos alfajjal rendelkeznek, amely megszégyeníti még a szauroniakat is. A pokolba, hisz látta őket. Blaine a zsebszámítógépével babrált, mire egy másik kép jelent meg: az időgép szobra. 289

— Azok? De a szálkám azt mondta, hogy azok… — Bury egy pillanatra megállt, és rájött. Azután elnevette magát: ez egy olyan ember nevetése volt, akinek már nem volt több veszítenivalója. — A szálkám. — Pontosan. — A szenátor halványan elmosolyodott. — Nem mondhatom, hogy különösebben megbíznánk a szálkájában. Még ha csak a miniatűr másaik is lennének azok, amik elszabadulnak, akkor is teljes világokat veszíthetnénk el. Úgy szaporodnak, mint a baktériumok. Egyetlen nagy testű lény sem szaporodik így. De hát ezt tudja. — Igen. — Bury nehezen tudta összeszedni az erejét. Arca kisimult, de szeme mögött milliárdnyi apró szem csillogott. Allah tündöklése! Én meg majdnem kihoztam őket onnan! Hála és dicsőség Annak, aki könyörületes… — A mindenit, hagyja abba a reszketést — parancsolta Fowler. — Bocsánat. Minden bizonnyal hallottak a találkozásomról ezekkel a miniatűr másolatokkal. — Blainere tekintett, és irigyelte a férfi külső nyugalmát. Pedig a miniatűr másolatok aligha okozhattak kevesebb kellemetlenséget a MacArthur kapitányának. — Örülök, hogy a Birodalom felismeri a veszélyt. — Igen. Blokádot fogunk állítani a szálkák útjába. Bezárjuk őket a saját rendszerükbe, mint egy palackba. — Nem lenne jobb még addig kiirtani őket, amíg lehet? — kérdezte Bury csendesen. Hangja halk volt, ám sötét szeme lángolt. — Hogyan? Bury bólintott. — Természetesen adódnának bizonyos politikai nehézségek. De én tudnék olyan embereket találni, akik vállalnának egy expedíciót a Szálkára, és a megfelelő utasítások birtokában…

290

Fowler visszautasítóan legyintett. — Megvannak a saját beugratóim. — Az enyéim sokkal kevésbé lennének értékesek. — Bury Blaine-re nézett. — Igen. — Fowler egy pillanatig semmit sem szólt, Blaine pedig láthatóan megmerevedett. Azután a szenátor folytatta. — Jobb vagy rosszabb, mi a blokád mellett döntöttünk. A kormány már a fajirtás vádja nélkül is épp elég ingatag. Egyébként nem tudom, mert nekem tetszik az indokolatlan támadás ötlete intelligens lények ellen. Ezt fogjuk tenni. — De a fenyegetés! — Bury előrehajolt, megfeledkezve a szemében csillogó fanatikus fényről. Tudta, hogy közel áll az őrülethez, de már nem érdekelte. — Azt hiszik, hogy bezárták a dzsinnt, csupán mert a dugó visszakerült az üvegbe? Mi van akkor, ha egy következő generáció nem olyannak fogja látni a szálkákat, mint mi? Dicső Allah! Képzeljék el azt a rengeteg hajót. Beözönlenek a Birodalomba, mint egy méhraj, és mindegyiket egy olyan irányítja, mint az ott, és úgy gondolkozik, mint Kutuzov admirális! Harcosok, akik kegyetlenebbek, mint a szauroni halálfejesek! És maguk élni hagyják őket? Én mondom, hogy el kell őket pusztítani… Nem! A férfiakat nem lehet pusztán azzal meggyőzni, hogy azt mondják nekik, hinniük kell valamiben. Ők olyankor senkire nem hallgatnak, amikor… Láthatóan megnyugodott. — Látom, már döntöttek. Miben lehetek a segítségükre? Egyáltalán kívánnak valamit tőlem? Vagy ez valamiféle játék? — Azt hiszem, már segített — mondta Blaine. Felemelte a kávéját és belekortyolt. — És köszönöm az ajándékot. — A blokád az egyik legdrágább katonai manőver — mondta Fowler elmerengve. — És nem is a legnépszerűbb. — Á! — Bury érezte, amint a benne lévő feszültség lassan elhalt. A kezükben volt az élete, de szükségük volt rá… talán 291

nemcsak az életét tarthatja meg, hanem még annál is többet. — A Birodalmi Kereskedők Szövetsége miatt aggódnak. — Pontosan. — Fowler arckifejezése semmitmondó volt. Megkönnyebbülés. Ezért építek egy mecsetet. Apám igazán boldog lesz, és ki tudja? Talán Allah mégis létezik. Még mindig ott lapult torkában az a feltörni akaró nevetés, de tudta, ha rákezd, nem lesz képes abbahagyni. — A kollégáimnak már elmagyaráztam a szálkákkal való korlátozatlan kereskedelem hátrányait. Nekem már elég részem volt a sikerben, de túl sok az olyan kereskedő, mint az a pára, aki követte Aladdint a varázsló barlangjába. A felbecsülhetetlen nagyságú vagyon fényesebben csillog, mint a veszély. — Na igen. De vissza tudja őket tartani? Meg tudja találni azokat, akik szabotálni akarják a terveinket? Bury vállat vont. — Segítséggel igen. Nagyon drága lesz. Azt hiszem, szükségem lesz némi titkos támogatásra… Fowler gonoszan vigyorgott. — Rod, mit is mondott még Stone? Valami olyasmiről beszélt… — Nincs szükség arra, hogy felhozzuk annak az embernek a zagyvaságait — ellenkezett Bury. — Azt hiszem, a vagyonom elegendő lesz. — Vállat vont. Vajon mije marad, mire ennek vége lesz? Fowlert azt sem érdekelte, ha Burynek a gatyája is rámegy erre. — Ha felmerül olyasmi, ami a sajátoménál tekintélyesebb forrást igényel… — Majd akkor megvitatjuk — mondta Fowler. — De lehet róla szó. Például ez a blokád elég sokat fog elszívni abból a forrásból, amit Merrill a szektor egyesítésére szánt. Na most én úgy hiszem, egy okos kereskedőnek talán vannak kapcsolatai a lázadók egyikével-másikával. Talán még arra is képes lehet, hogy meggyőzze őket a mi igazunkról. Persze, hogy mi módon, azt nem tudom. — Értem.

292

Fowler bólintott. — Sejtettem, hogy így lesz. Rod, fogd azt a kazettát, és intézd el, hogy biztonságos helyre kerüljön, rendben? Kétlem, hogy szükségünk lenne rá. — Igen, uram. — Rod ismét a számítógépével babrált, a szerkezet zümmögő hangot adott: egy alig hallható hang, amely egy új élet kezdetét jelentette Horace Bury számára. Kifogásokat nem fognak elfogadni, gondolta Bury. Fowler csak az eredményekre lesz kíváncsi, nem pedig kifogásokra; és az életem lesz a tét. Nem lesz könnyű egy ilyen ember politikai ügynökévé válni. De van-e más lehetőség? A Levantén csak várhatnék rettegve. Így legalább tudni fogom, hogyan kezelik a szálkaügyet… talán még a terveiket is megváltoztathatom. — Még valami — mondta a szenátor. Intett, és Rod Blaine az ajtóhoz lépett. Kevin Renner lépett be. Ez volt az első eset, hogy civilben láthatták a vitorlamestert. Renner élénk színű, skót mintás gyapjúnadrágot és még élénkebb színű inget viselt. Széles övének anyaga valamiféle selyemhez hasonlított, és természetesnek is látszott, de minden bizonnyal szintetikus volt. Puha bőrből csizma, ékszerek; úgy nézett ki, mint Bury egyik sikeres kereskedő kapitánya. Kereskedő és vitorlamester. Csodálkozva méregették egymást. — Igen, uram? — szólalt meg Renner. — Egy kicsit korai még, nem gondolja, Renner? — kérdezte Rod. — Leszereltetése csak délutántól érvényes. Renner szélesen elvigyorodott. — Gondoltam, a rendészek úgysem törődnek vele. És jó érzés. Jó reggelt, excellenciás úr. — Tehát ismeri Buryt — mondta Fowler. — Nem is baj, mert jó sokat lesznek majd együtt. — Ó! — mondta Renner gyanakvóan.

293

— A szenátor úgy érti — magyarázta Rod —, hogy szeretne egy szívességet kérni. Kevin, emlékszel, milyen feltételekkel léptél be a Flottába? — Persze. — Négy év, vagy ameddig egy egyes fokozatú birodalmi készültség, illetve egy szabályos háború tart — mondta Rod. — Ó, egyébként a szenátor egyes fokozatú készültséget rendelt el a szálkaügyben. — Na, álljunk meg egy percre! — kiáltotta Renner. — Ezt nem teheti velem! — De igen — mondta Fowler. Renner erőtlenül huppant egy közeli székre. — 'Ih jó Isten. Hát, maga a szakértő. — Még nem hoztuk nyilvánosságra — mondta Fowler szenátor. — Nem akartuk, hogy pánik törjön ki. De hivatalos utasítást kaptunk. — Fowler egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. — Természetesen lenne egy alternatívánk az ön számára. — Na, hál' istennek. — Ne keseregj — mondta Rod vidáman. Renner gyűlöletet érzett iránta. — Szép munkát végzett, Renner — mondta Fowler. — A Birodalom hálás érte. És én is. Tudja, egy halom birodalmi üres kiváltságlevelet hoztam magammal, és… nem szeretne bárói címet kapni, mondjuk a következő Születésnapon? — Na, ne! Én aztán nem! Leszolgáltam az időmet! — De minden bizonnyal élveznéd a vele járó privilégiumokat — mondta Rod. — A rohadt életbe! Várnom kellett volna reggelig, és csak azután kellett volna a szenátort az irodádba vinnem. Tudtam, hogy várnom kellene. De Kevin Rennerből nem csinál senki arisztokratát, de nem ám! Annyi minden van még az univerzumban, amit még nem fedeztem fel! Nekem nincs időm az ilyesfajta munkára… 294

— Lehet, hogy tönkretenné gondtalan életét — mondta Fowler szenátor. — Mindegy. Amúgy sem lenne könnyű elintézni. Sok az irigy ember. De ön túlságosan is hasznos ember, Mr. Renner, meg aztán itt van ez az egyes fokozatú készültség is. — De, de… — Egy civil hajó kapitánya — mondta Fowler. — Lovagi ranggal. És tisztában van a szálkaproblémával is. Bizony, éppen ilyen emberre van szükségünk. — Nincs lovagi rangom. — Majd lesz. Azt nem utasíthatja vissza. Mr. Bury bizonyára ragaszkodni fog hozzá, hogy személyi pilótája legalábbis egy lovag legyen. Nem így van, kegyelmes uram? Bury összerezzent. Egyértelmű volt, hogy a Birodalom embereket fog felfogadni, akik őt figyelik majd, és egy olyan ember, is kell nekik, aki érti a kereskedő kapitányok nyelvét. De hát ez a… pojáca? A próféta szakállára, ezt az embert nem lehet elviselni! Legalább intelligens pojáca. Talán még hasznos is lehet. — Azt hiszem, Sir Kevin kiváló parancsnoka lenne a hajómnak — mondta Bury nyájasan. Épp csak egy csipetnyi undor volt a hangjában. — Sir Kevin, Isten hozta a Birodalom felsőbb köreiben. — De… — Renner fürkészően nézett körül a termen, mint aki segítséget vár valahonnan. De hiába. Rod Blaine egy darab papírt tartott a kezében. Mi az? Renner leszerelő levele! Kevin végignézte, amint Blaine darabokra tépte. — Rendben van, a francba! — Renner látta, hogy nem ezek kegyelmeznek meg neki. — De civilként! — Ó, hát persze — felelte Fowler. — Nos, hírszerzői megbízatással fog dolgozni a Flottánál, de erről senki sem fog tudni. — Isten köldöke — mondta Renner. A kifejezés meglepte Buryt. Renner elvigyorodott. — Mi a gond, kegyelmes uram? Talán nincs Istennek köldöke? 295

— Úgy látom, érdekes időszak következik — kezdte Bury lassan. — Mindkettőnk számára.

296

25 És talán a ló is megtanul énekelni A ragyogó nap sugarai meg-megcsillantak a Palota tetőzetén. Fodros, hihetetlenül fehér felhők száguldottak odafent, ám a leszálló fedélzeten csak lágy szellő lengedezett. Kellemes, meleg érzés árasztotta el őket, amint a nap sugarai bőrükhöz értek. Egy admirális és két kapitány állt a leszállóegység bejárata előtt. Előttük egy kis csoport civil állt, három szemellenzőt viselő idegen és négy felfegyverzett tengerészgyalogos. Az admirális ügyet sem vetett a szálkákra és a kísérőikre, amint meghajolt a civilek előtt. — Bocsásson meg, asszonyom. Uram. Úgy tűnik, nem leszek jelen az esküvőn. Nem mintha bárki is hiányolna, de sajnálom, hogy ilyen hamar le kell vinnem a barátait. Jelzett a két kapitánynak, majd ismét meghajolt. — Hagyom őket búcsúzkodni. — Sok szerencsét, admirális — mondta Rod csendesen. — Jó utat. — Köszönöm, uram — mondta Kutuzov, majd elfordult, és belépett a hajóba. — Soha nem fogom megérteni ezt az embert — szólalt meg Sally. — Ez így van — Jock hangja nyers volt. Sally meglepetten nézett az idegenre, mielőtt a többi tiszt felé fordult. Kinyújtotta a karját. — Sok szerencsét, Jack, Sandy. — Önnek is, Sally. — Cargill a zubbonya ujján lévő szalagra tekintett. A sorhajó-kapitányi rangot jelző négy 297

karika fényes volt és új. — Kösz, hogy szereztél nekem egy hajót, Rod. Már azt hittem, hogy a Megfigyelőállomáson penészedhetek életem végéig. Köszönd az admirálisnak — hárította el Rod. — Én csak javasoltalak neki, de ő döntött. Sandy viszont meg fog izzadni. Ő a zászlóshajóra került. Sinclair vállat vont. — Mint a Flotta mérnöke, szándékomban áll különböző hajókon szolgálni — mondta. — A legjobb trükköket a Szemben lehet ellesni. Na, úgyhogy én ezzel a Sassenachhal leszek, és ez nem is olyan rossz bót. Nem vóna jó, ha széjjelesne a hajója. Cargill nem vett róla tudomást. Bocs, hogy kihagyom az esküvőt, Sally. De a vendégjoggal azért élni szeretnék. — Előrehajolt, és lágyan megcsókolta a lány arcát. — Ha elege lenne belőle, jusson eszébe, hogy nem ő az egyetlen tiszt a Flottánál. — Bizony — vágta rá Sinclair. — És az én kinevezésemet két perccel hamarább írták alá, mint a Cargillét. Ezt ne feledd, Jack. — Hogy is feledhetném? Azt meg te ne feledd, hogy a Patton az én hajóm. Na, most már ideje lelépni, kapitány úr. A randevú elég trükkös lesz. Isten veled, Jock. Charlie. — Cargill egy pillanatig habozott, azután tisztelgett. — Ég veled — válaszolta Charlie. Iván hadart valamit, és Jock hozzátette: — A Követ jó utat és sok szerencsét kíván. — Bárcsak biztos lehetnék abban, hogy komolyan is gondolta — mondta Cargill. — Természetesen komolyan gondoljuk — magyarázkodott zavartan Charlie. — Szeretnénk, ha biztonságban éreznétek magatokat. Cargill gondolataiba merülve elfordult, és átlépett a hajó fedélzetére. Sinclair követte, utána a közlegények, akik lezárták a hajót. Felbőgtek a hajtóművek, az ott maradt 298

emberek és szálkák pedig hátrébb húzódtak. Csendben figyelték, amint a hajó felemelkedett a tetőről, majd eltűnt a ragyogó égbolton. — Menni fog — mondta Jock. — Ti gondolatolvasók vagytok, mi? — jegyezte meg Rod. Meredten bámult az égre, de nem volt ott semmi, csupán a felhők. — Hát persze, hogy menni fog — mondta Sally ellentmondást nem tűrő hangon. — Azt hiszem, hogy csak most értettelek meg titeket, embereket igazán — vallotta be nekik Charlie. — Olvastátok ősi történelmeteket? Rod és Sally meglepetten nézett a szálkára: — Nem. — Dr. Hardy mutatott nekünk egy részletet — kezdte Charlie. Várt, amíg a lift megérkezett. Két gárdista lépett be először, azután a szálkák és az emberek, őket követték a többiek. Charlie folytatta a történetet, mintha a fegyveres őrök ott se lettek volna. — Egyik ősi történetírótok, egy Hérodotosz nevű, történetet írt egy tolvajról, akit ki akartak végezni. Amikor a király elé vezették, egy üzletet ajánlott fel: egy éven belül megtanítja a király kedvenc lovát himnuszokat énekelni. — Igen? — kérdezte Sally. Kíváncsian nézett Charlie-ra. Az idegen nyugodtnak tűnt, habár dr. Hardy azt mondta, hogy aggasztották az idegenek… — A többi rab nevetve figyelte, amint a tolvaj a lónak énekelt. "Nem fog sikerülni", mondták neki. Senkinek sem sikerülhet. De ő azt válaszolta, hogy van egy évem, és ki tudja, hogy mi történik addig. Még az is lehet, hogy a király meghal. Vagy én. És az is lehet, hogy a ló megtanul énekelni. Mindenki udvariasan nevetett. — Nem túl jól meséltem el — mondta Charlie. — És nem is szántam viccnek. Ez a történet ráébresztett, hogy mennyire idegenek vagytok ti, emberek. 299

Feszült csend támadt. — Hogyan haladtok az intézettel? — kérdezte Jock, amint a lift megállt. — Jól. Már elküldtünk néhány osztályvezetőért. — Kínosan felnevetett. — Gyorsan kell dolgoznom: az esküvé után Rod nem fogja megengedni, hogy az intézettel foglalkozzak. Ti is eljöttök, ugye? A Közvetítők egyszerre vonták meg a vállukat, majd a gárdistákra néztek. — Szívesen elmennénk, ha tehetnénk — válaszolt Jock. — De nem hoztunk magunkkal ajándékot. Barnáink pedig nincsenek, akik elkészítenék. — Megleszünk ajándékok nélkül is — mondta Rod. A liftajtó nyitva volt, de még megvárták, hogy a két gárdista ellenőrizze a folyosót. — Köszönöm, hogy találkozhattam Kutuzov admirálissal — mondta Jock. — Azóta szerettem volna beszélni vele, amióta a hajónk megérkezett a MacArthurhoz. Rod csodálkozva nézett az idegenekre. Jock beszélgetése Kutuzovval meglehetősen rövid volt. Az egyik legfontosabb kérdés, amit Jock feltett neki, az volt, hogy: "Szereti a citromos teát?" Olyan piszkosul civilizáltak és szeretetre méltóak, és pusztán ezért életük hátralévő részét fogságban fogják tölteni, míg a hírszerzés mindennek elfogja mondani őket és a fajukat. Még egy drámaírót is fogadtunk, hogy megírja a kadétok utolsó óráinak történetét. — Nem volt olyan nagy dolog elintézni — jegyezte meg Rod. — Mi…

— Igen. Nem engedhettek minket haza. — Charlie hangja úgy csengett, mint egy új Skócia-i gyereké. — Többet tudunk az emberekről, mint ami még biztonságos lenne. — A gárdisták felé intett. Ketten előrementek a hallba, és a 300

szálkák követték őket. Két másik őr ment utánuk, így masíroztak végig a folyosón a szálkák lakórészéig. A liftajtó halkan becsukódott.

301

Epilógus A Defiant szinte mozdulatlanul lebegett a Murcheson rendszer peremén. Körülötte számos csatahajó volt csatarendbe állítva, jobb felől pedig ott függött a Lenin, mint egy dagadt fekete tojás. Legalább a flotta fele állandó harckészültségben volt, és odalent a Szem vörös poklában is hajók keringtek várakozva. A Defiant épp most fejezte be a járőrözést az Őrült Eddieegységgel. A terminus aligha volt hivatalosnak nevezhető. Az emberek elég sok szálka fogalmat használtak. Ha valamelyikük egy halom pénzt nyert pókeren, gyakran kiáltotta: "Fjunk(csett)!" Pedig, álmélkodott Herb Colvin kapitány, a legtöbbünk még csak nem is látott szálkát életében. Még a hajóikat is csak alig látjuk: csak célpontok, tehetetlenül lebegve az ugrás után. Néhánynak sikerült kijutni a Szemből, de annyira megsérültek, hogy aligha voltak alkalmasak az űrutazásra. Mindig bőven volt idő figyelmeztetni a Szemen kívüli hajókat, ha egy szálka kijutott — ha a Szem nem pusztította el őket már a legelején. Az utolsó néhány hajó az Őrült Eddie-pontból tűnt fel ezer kilométer per szekundum kezdősebességgel. Hogy az ördögbe tudtak a szálkák ekkora sebességgel ugrani? A Szemen belül állomásozó hajók nem tudták őket elkapni. Nem is kellett, mert a szálka legénység és a pilóták — a robotpilóták szintén — az ugrás utáni sokktól tehetetlenné váltak, és képtelenek voltak lassítani. A menekülő fekete pöttyök minden alkalommal átrepültek a szivárványon, majd felrobbantak. Ha a szálkák használták egyedileg tervezett terjeszkedő erőtereiket, akkor még hamarabb felrobbantak, mert hamarabb vették át a fotoszféra hőjét. 302

Herb Colvin letette a szálkák legújabb trükkjeiről és technológiájáról szóló jelentést. Nagy részét ő maga írta, és mindig az volt a végkövetkeztetés, hogy a szálkák reménytelen helyzetben vannak. Nem tudtak elbánni olyan hajókkal, amelyeken nem volt Alderson-hajtómű, az állomásozó hajókat sem, amelyek a szálkákra vártak, akik viszont nem tudtak az ugrás utáni dezorientációról… mármár sajnálta őket. Colvin elővett egy üveget járőrkabinja válaszfalának fiókjából, és mesteri módon töltött magának, a Coriolis-erők ellenére. Megfogta poharát és belesüppedt a foteljába. Egy csomag levél hevert a íróasztalán, levelek a feleségétől, amelyeket már rég feltépett, hogy biztosan tudja, nincs otthon semmi baj. Most elolvashatta a leveleket, szépen sorban. Poharát Grace képéhez emelte, melyet íróasztalán tartott. A felesége nem sokat hallott az új Chicago felől, de minden rendben volt, amikor a nővére utoljára írt neki. A levelek lassan érkeztek az új Skóciára. A ház, amelyet talált, kívül esett a védelmi rendszeren, de nem aggódott, mert Herb megmondta neki, hogy a szálkák nem juthatnak át. Teljes három évre vette ki a házat. Herb egyetértően bólintott. Ezzel pénzt takaríthatunk meg — három év a blokádon, azután haza, ahol ő lesz az új Chicago flottájának új rangidős kapitánya. Azután szépen visszaszerelik az Alderson-hajtóművet a Defiantba: zászlóshajó lesz belőle, ha hazaviszi. Néhány évnyi szolgálat a blokádon nem olyan nagy ár azokért az engedményekért, amiket utána a Birodalomtól kap. A szálkák kellettek hozzá, gondolta Herb. Nélkülük még mindig harcolnánk. Még mindig voltak rendszerek a Birodalmon kívül, és lesznek is, de a szektor egyesítése simán haladt, és most már több lesz a szájkoptatás, és kevesebb a harc. Akárhogy is, a szálkák miatt történt. 303

Herb Colvin . szeme hirtelen megakadt egy néven. Lord Roderick Blaine, a Különleges Birodalmi Bizottság elnöke — Colvin felnézett a válaszfalra, hogy megkeresse azt az ismerős helyet, ahol a Defiantot befoltozták a MacArthurral vívott csata után. Blaine legénysége csinálta ezt, és igazán remekül. Ő egy igazán hozzáértő ember, ismerte el Colvin, ha vonakodva is. De az örökösödés még mindig pokolian fontos szempont, ha vezetőválasztásról van szó. Az új Chicago lázadó kormánya sem végzett valami jó munkát. Folytatta Grace levelét. Lord Blaine-nek újabb örököse született, a második. Grace pedig kisegített az intézményben, amit Lady Blaine alapított. A felesége izgatott volt, mert gyakran beszélt Lady Blainenel, sőt még a vidéki kastélyba is meghívták, hogy megnézze a gyerekeket… A levél folytatódott, és Colvin kötelességtudóan el is olvasta, de nem kis nehézségek árán. Hát soha nem unja meg ezt az arisztokráciáról szóló ömlengést? Soha nem fogunk egyetérteni a politikát illetően, döntötte el magában, és rajongással nézett fel a képre. Istenem, de hiányzol… Szirénaszó zavarta meg a csöndet végig az egész hajón, és Herb beletömködte a leveleket az íróasztalába. Ideje volt munkához látni; holnap Cargill parancsnok fog idelátogatni a flottaellenőrzés miatt. Herb várakozóan dörzsölte össze a tenyerét. Most megmutatja a birodalmiaknak, hogyan kell egy hajót irányítani. Az ellenérzés győztese hosszabb ideig maradhat ki a legközelebbi eltávozáskor, és neki szándékában állt nyerni, a legénysége miatt. Amint ott állt, egy apró sárgásfehér pont villant fel odakint. Egy szép nap, gondolta Herb, berepülünk oda. Annyi tehetséges ember dolgozik a Birodalom megbízásából a problémán, hogy biztosan találnak egy módot a szálkák kormányzására.

304

És akkor mi lesz a nevünk? Az Ember és a Szálka Birodalma? Elmosolyodott, majd elindult, hogy ellenőrizze a hajóját. A Blaine-uradalom hatalmas volt, fedett kertekkel, fákkal beborítva, hogy megvédjék szemüket a ragyogó naptól. Lakórészük nagyon kényelmes volt, és a Közvetítők már megszokták a tengerészgyalogosok állandó jelenlétét. Iván, mint mindig, úgy kezelte őket, mint saját harcosait. Volt mit tenni. Naponta tartottak konferenciát az intézet tudósaival, a Közvetítőknek pedig ott voltak a Blaine gyerekek. A legidősebb már ki tudott mondani néhány szót, és tudott olvasni a gesztusokból, éppen olyan jól, mint egy ifjú Mester. Kényelemben érezték magukat, de mégis ketrecbe zárva; éjszakánként pedig látták a ragyogó vörös Szemet és az apró Szálkát. A Sötét Fölt magasan járt a sötét égbolton. Úgy nézett ki, mint egy egyik szemére megvakított csuklyás Mester. — Félek — mondta Jock. — Féltem a családom, a civilizációm, a fajom és a világom. — Helyes, gondolj nagy dolgokra — mondta Charlie. — Minek pazarolnád azt a hatalmas agyadat apró dolgokra? Nézd, te… — Hangja és testtartása megváltozott; most komoly dolgokról fog beszélni. — Megtettük, ami tőlünk telik. Sally intézete teljes kudarc, de azért folytatjuk az együttműködést. Megmutatjuk, milyen barátságosak, békések és őszinték vagyunk. Addig is a blokád működik, és mindig is működni fog. Nincs rajta lyuk. — De igen — mondta Jock. — Az senkinek sem jutott eszébe, hogy a Mesterek hagyományos űrutazással is elérhetik a Birodalmat. — Nincs rajta lyuk — ismételte Charlie, és felemelte két karját, hogy szavainak nagyobb hangsúlyt adjon. — A következő összeomlás előtt nincs szünet. A mindenségit! Ki 305

építhetne egy újabb Őrült Eddie-szondát az éhezések előtt? És hová küldenék? Ide, a flottáik után? — kérdezte megvetően. — Talán a Sötét Foltba, a Birodalom szíve felé? Gondoltatok az indítólézerekre… a Sötét Foltban lévő por miatt sokkal erősebbekre lesz szükség. Nem. Mindent megtettünk, amit lehet, és a Ciklus újrakezdődött. — Akkor mire számíthatunk? — Jock jobb karjait behajlította, bal kezét pedig kinyújtotta: készen a támadásra, előre jelezve a retorikus kegyetlenséget. — Talán lesznek sikertelen próbálkozások a blokád áttörésére. Hiábavaló fáradozás. Az összeomlás fel fog gyorsulni. Azután hosszú idő következik, ami alatt a Birodalom félig elfelejtheti, hogy létezünk. — Új technológiák jönnek létre, hadi technológiák, mint amilyenek az új technológiák lenni szoktak. Tudni fognak az emberiségről. Talán megtartják, vagy újra feltalálják az Erőteret. Amikor elérik hatalmuk csúcsát, még mielőtt a hanyatlás beindul, Harcosokat fognak tenyészteni, azután pedig előjönnek, mindent legyőzve: a Szálkát, az aszteroidákat, mindent. És irány a Birodalom. Charlie hirtelen a Mesterre nézett, de azután tovább figyelt. Iván nyugodtan feküdt, hallgatva a Közvetítők beszélgetését, ahogy azt a Mesterek gyakorta tették, de lehetetlen volt kitalálni, mire gondolt. — Hódítás — mondta Jock. — De minél messzebbre jutnak a Birodalom elleni harcban, annál keményebb lesz a Birodalom megtorlása. Sokan vannak. Hiába a sok beszéd a populáció számbeli korlátozásáról, sokan vannak és övék a világűr. Amíg nem tudunk elmenekülni a területükről, és szaporodni, addig ők lesznek fölényben. Addig tartanak minket a palackban, amíg túlontúl elszaporodunk, és összeomlunk. És a következő összeomlás magával hozza a… teljes kipusztulást!

306

Charlie a térdét a hasához szorította, jobb karjait erősen mellkasára nyomta, bal karjával a fejét védte. Egy gyermek, amely megszületni készül egy kegyetlen világra. Hangja elfojtott volt. — Ha voltak jobb ötleteid, elő kellett volna állnod velük. — Nem. Nincsenek jobb ötletek. — Időt nyertünk. Évszázadokat. Sally és az ostoba intézete évszázadokig gondolkozhat a problémákon, amiket mi okoztunk az emberiségnek. Ki tudja, talán a ló megtanul himnuszokat énekelni. — Mérget mernél rá venni? Charlie felpillantott karjai mögül. — Ilyen esélyekkel? A francba is, igen! — Őrült Eddie! — Igen. Egy Őrült Eddie-megoldás. Mi más maradt? Így vagy úgy, a Ciklusoknak vége. Őrült Eddie megnyerte szakadatlan harcát a Ciklusok ellen. Jock Ivánra nézett és az megvonta vállát. Charlie Őrült Eddie-vé vált. Most már aligha számított; valójában ez egy remek, irigyelni való őrület volt, a káprázat, hogy minden kérdésre van magyarázat, és semmi nincs, amit ne lehetne elérni egy erős bal kézzel Soha nem fogják megtudni. Annyi ideig nem fognak élni. De időt nyertek; a Blaine család tudta, hogy mit kell megtalálniuk, és gyermekeik úgy fognak felnőni, hogy tudni fogják, a szálkák nemcsak a legendákban léteznek. A hatalom egymást követő két generációja nem fogja gyűlölni a szálkákat. Ha lenne valaki, aki meg tudna tanítani egy lovat himnuszokat énekelni, az biztosan egy jól képzett Közvetítő lenne.

307