NEUMER KATALIN GONDOLKODÁS, BESZÉD, ÍRÁS
NEUMER KATALIN
GONDOLKODÁS, BESZÉD, ÍRÁS Tisztelt Olvasó! Az elektronikus változat oldalszámai nem egyeznek meg az eredetivel. Ha idézni kívánnak a szövegből, kérjük, minden esetben említsék meg, hogy melyik változatból teszik azt. Budapest, 2012. szeptember 16.
Kávé Kiad—, 1998
Sorozatszerkesztő KELEMEN JÁNOS
A címlap Agostino Ramelli és Jean de Gourmont II. rézmetszetének felhasználásával készült.
© Neumer Katalin, 1998
TARTALOM
BEVEZETŐ
7
GONDOLKODÁS, BESZÉD, ÍRÁS A 18. SZÁZADBAN I. AZ ÉSZ NYELVE ÉS A NYELVEK GÉNIUSZA
15
1. Ész és nyelv 2. Ész és írás 3. Rousseau, Herder és a beszélt nyelv géniusza 4. Kritikai vizsgál—dás: az írott nyelv géniusza 5. Ut—hang (Schleiermacher, Humboldt)
15 21 26 40 44
II. A GONDOLAT, A BESZÉD ÉS AZ ÍRÁS NYELVE
47
1. „Beszélj, ahogyan gondolkodsz, írj, ahogyan beszélsz!” (A helyesírás) 2. Nyelvtanulás sz—ban és írásban Kritikai vizsgálódás az anyanyelv és az idegen nyelvek elsajátításáról 3. Néma és beszélő írások Képírások, hieroglifák és univerzálisnyelv-tervezetek A süketnémák nyelve és a 18. századi nyelvelméleti gondolkodás változásai 4. Kritikai vizsgál—dás az írott és a kimondott jelek viszonyár—l
49 56 65 70 70 87 101
5
III. BESZÉLT NYELV, ÍROTT NYELV ÉS A NYELV ÉS A GONDOLKODÁS VISZONYA (HERDER)
107
1. A szavak és a dolgok 2. Hangok, dolgok, gondolatok 3. Hangos és hangtalan, intenzív és extenzív olvasás 4. Kritikai vizsgál—dás a hangtalan és extenzív olvasásr—l és a gondolkodásr—l Történeti áttekintés Olvasás, írás, megértés (Herder)
109 118
130 131 138
IV. IRODALOM
153
124
UTÓHANG I. HOGYAN CSELEKEDJÜNK BETŰKKEL? Beszéd és írás Wittgenstein ÞlozóÞájában
169
1. Wittgenstein koncepci—ja 1929 és 1932 között 2. A késői elgondolások 3. Kritikai vizsgál—dás beszéd és írás distinkci—jának szükségességéről
170 187 196
II. IRODALOM
208
Bevezető
Épp három évvel ezelőtt, előző könyvem előszavában azok között a témák között, amelyek akkoriban foglalkoztattak, megemlítettem a nyelv és gondolkodás viszonyának a problémáját, továbbá összefüggését a relativizmus tézisével. Akkor annak a reményemnek adtam hangot, hogy elgondolásaimat ezekről a kérdésekről sikerül részletesebben is kidolgoznom, mégpedig nemcsak Wittgenstein Þloz—Þájának a közegében. A jelen munka ebből a tervből született, ha nem is azt val—sította meg. Eredeti elképzelésem ugyanis az volt, hogy a 18. századi nyelvelméleti munkák közegében, ezek koncepci—ib—l mint gondolati kísérletekből kiindulva világosabban meg tudom fogalmazni a fent említett konceptuális kérdést, s így közelebb jutok magának a problémának a megoldásához is. Meglehet, szempontjaimat nem választottam ki megfelelőképpen, mindenesetre nemigen jutottam előre kutatásaimban. Gondolataimnak új irányt a sz—beliség és írásbeliség kérdéseivel történt találkozás adott – elsőre Nyíri Krist—f munkáin keresztül –, melyek eredeti problémáim tekintetében is sokkal termékenyebbnek bizonyultak, s új fényt vetettek rájuk. Így végül az elkészült könyv középpontjában beszéd és írás problémája áll, amelyet speciális szemszögből tárgyal, nevezetesen nyelv és gondolkodás viszonyának, illetve ezzel összefüggésben a relativizmus és univerzalizmus problémájának nézőpontjáb—l. Az érvelés kiindul—pontját a 18. századi nyelvelméleti irodalom vonatkoz— fejtegetéseinek elemzése alkotja – azaz egy olyan korszaké, amikor 7
a könyvnyomtatás elterjedésével az írás hozta kulturális és életformabeli változások mind nyilvánval—bbakká váltak, illetve maga a váltás az írás számos jellemző vonását sokkal világosabban a felszínre hozta, mint az később, az írás megszokottá válásával lehetséges volt. Így nem csoda, ha mindabb—l, amit a 18. században írás és beszéd viszonyár—l már elmondtak, sok gondolat ilyen vagy olyan formában a mai szakirodalomban is megjelenik. Ezért a 18. század eszmetörténetének vizsgálata mellett egyik feladatomnak éppenséggel azt tekintem, hogy ezeket a ma már sokszor végiggondolás nélkül átvett elképzeléseket újragondoljam és -értékeljem. Ezen belül is legfontosabb célom, hogy beszéd és írás szokásos rövidre zárt, egyszerű oppozíci—kon alapul— szembeállításán oldjak, kettejük merev szembeállításának jogosultságát megkérdőjelezzem. Könyvem, bár elsősorban a 18. századi német nyelvelméleti gondolkodásra összpontosít, természetszerűleg kitekint egyes 17. századi előzményekre és 19. századi fejleményekre, továbbá némely angol és francia szerző munkáira is. Emellett nemcsak „elsővonalbeli” gondolkod—knak szentel Þgyelmet, hanem „másodvonalbeli” társaiknak is: ezzel szélesebb eszme- és tudománytörténeti hátteret igyekszik felrajzolni, betekintést engedve a kor főbb nyelvelméleti trendjeibe és változásaikba. Az elemzett szerzők munkái – s nemcsak a másodlagos jelentőségű szerzőké –, legkivált pedig e munkák nyelvelméleti vonatkozásai a magyar Þloz—Þai köztudat számára elég kevéssé ismertek, holott – mint számos kutat— hangsúlyozza – ebben az időszakban legalább annyira érdemes a Þloz—Þa „nyelvi fordulatár—l” beszélni, mint a 20. század elején. (A 17–18. század nyelvÞloz—Þájár—l monográÞa eddig magyarul csak Kelemen János tolláb—l született.) Ezért, hogy gondolatmenetem követhetőbb legyen, az értelmező elemzést a szokásosnál jobban átszőttem az elemzett művek érvelésének ismertetésével. A bevezető fejezet a 18. századi nyelvelméleti gondol8
kodás átfog—bb bemutatását célozza a könyv központi problémáinak, tehát a relativizmus, a nyelv–gondolkodás viszony és az írásbeliség–sz—beliség problémájának szűrőjén keresztül. Emellett röviden felvillant néhány olyan kérdést, amellyel a könyv későbbi részeiben alaposabban foglalkozom: így például a mentális nyelv – beszélt nyelv – írott nyelv, a helyesírás és az univerzális írások problémáját. A 18. századr—l sz—l— részeket egy hosszabb Herderről sz—l— fejezet zárja le. Ebben egyfelől azt mutatom be, hogy Herdernek azok a gondolatai, amelyeket manapság a leginkább élőnek szokás tekinteni, s mai elképzeléseink hátteréből szokás értelmezni – azaz a nyelv és gondolkodás egységéről sz—l— tétele, relativizmuselgondolása és hermeneutikai koncepci—ja –, milyen nagy mértékben ágyaz—dnak be a 18. századi nyelvelméleti gondolkodásba, sőt vezethetők vissza 17. századi koncepci—kra. Ennélfogva Herdernek ezek az elképzelései legalább annyira az elődök felől is értelmezendők, mint amennyire mai koncepci—k felől. Másfelől Herdernek a Þloz—Þa analitikus m—dszeréről sz—l— fejtegetéseit elemezve jelzek egy olyan összefüggést, amely rendszerint elkerüli az értelmezők Þgyelmét: nevezetesen azt, hogy az analitikus Þloz—Þa néhány központi elgondolásának az előképe fellelhető a herderi Þloz—Þában. A fejezet zárásaként Herder olvasásr—l sz—l— elgondolásait kora úgynevezett „olvasási forradalmának” fényében elemzem, áttekintve az ut—bbi éveknek a kérdésre vonatkoz— empirikus-történeti kutatásait is. Ez a Herderről sz—l— rész mintegy átvezet a könyv ut—hangjához: itt a 18. századi fejezetekben tárgyalt problémák egy részét a wittgensteini Þloz—Þa közegében vizsgálom újra. Wittgenstein ugyanis több ponton kapcsol—dik korábbi kérdésfelvetésekhez, így például egyfelől a 18. század második felétől egyre világosabban körvonalaz—d— könyvellenes tradíci—hoz, másfelől viszont azokhoz a Leibnizig visszavezethető elgondolásokhoz, amelyek a matematikai érvelést annak íráshoz kötöttsége felől vizs9
gálják. Ezért a könyv utols— részében többek közt e korábbi problémák wittgensteini újrafogalmazásával, illetve „megszüntetésével” foglalkozom (az ut—bbiak közül itt a mentális, beszélt és írott nyelv trichot—mia wittgensteini feloldását emelném ki), a korábbi m—dszernek megfelelően a Þloz—fus nyújtotta fogalmi megoldások sikerességét mérlegelve. Így könyvemben arra szeretnék kísérletet tenni, hogy a történeti (Þloz—Þa- és tágabb értelmű gondolkodástörténeti) elemzést „szisztematikus” tárgyalással egészítsem ki. Azzal pr—bálkozom, hogy a Þloz—Þai szövegek maguk jogán történő értelmezését a bennük megfogalmaz—d— konceptuális problémák vizsgálatával, a nyújtott megoldások értékelésével, és új fogalmi megoldások felvillantásával ötvözzem. Ezzel egyszersmind azt szeretném bemutatni: korábbi, sőt régmúlt szerzők kérdésfeltevései is kezelhetők úgymond jelenidőben, és ezeknek is lehet számunkra izgalmas teoretikus hozadéka. Valamikor, még egyetemi éveim alatt egy tanárom (irodalmár) azt mondotta, hogy azért nem szeret bennünket, Þloz—fusokat, mert mi csak más gondolkod—k gondolatair—l gondolkodunk. Nos, úgy gondolom, lehet „más gondolkod—k gondolatair—l” úgy is „gondolkodni”, hogy miközben a Þloz—Þai érvelés öntörvényűségét szem előtt tartva Þloz—Þai szövegekről – legalábbis a sz—nak egy értelmében – „immanens” elemzést nyújtunk, aközben, sőt épp ezeken az elemzéseken keresztül saját elméleti vagy életproblémáink megoldásához is közelebb kerülünk. Az ilyesfajta, a „Þloz—Þatörténeti” és a „szisztematikus” szempontokat egyesítő eljárás mindazonáltal bizonyos önkorlátozással kell hogy együtt járjon: két-három évszázaddal előttünk élt szerzők elgondolásait nem lenne helyénval— közvetlenül szembesítenünk mai Þloz—Þai gondolkodásunk szempontjaival, hanem az általuk felvetett problémákat és megoldásaikat tovább gondolva legalábbis részben az ő általuk megrajzolt fogalmi hál— keretei között kell maradnunk. 10
A könyvben feldolgozott 17–18. századi forrásokat j—részt az Alexander von Humboldt-Stiftung ösztöndíjával a Heidelbergi Egyetem Þloz—Þa tanszékén, a Brit Akadémia j—voltáb—l a cambridge-i Wittgenstein Archívumban és a Schweizerischer Nationalfonds támogatásával a Fribourgi Egyetem Þloz—Þa tanszékén töltött idő alatt volt m—dom tanulmányozni. A Herderről sz—l— részek nem ír—dhattak volna meg a nélkül a Herder-összkiadás nélkül, amely a Humboldt-Stiftung nagylelkű adományaként került az MTA Filoz—Þai Intézetének könyvtárába. A Wittgensteinr—l sz—l— írás szintén elsősorban az előbb említett cambridge-i tart—zkodásnak köszönhető. Ez ut—bbi tanulmány gondolatmenetéhez jobbít— szándékú tanácsaikkal Rudolf Haller, Peter Keicher, Geert-Lueke Lueken és Andreas Roser járultak hozzá jelentősen. A 17–18. századi részek némely pontjánál Bodnár M. István, Demeter Tamás, Forrai Gábor, Pléh Csaba, Szegedy-Maszák Mihály és Weiss János voltak a segítségemre. A könyv szövegének nagy része egy, a Central European University (Prága) támogatta nemzetközi kutatási program keretében készült, amelyet 1995 és 1997 között „Language, Thought, Relativism, Nationalism. An Interdisciplinary Study” címmel vezettem (Research Support Scheme of the Higher Education Support Programme, grant No.: 731/1995). * „Az ész nyelve és a nyelvek géniusza” című fejezet korábban rövidebb formában a Világosság 1997/4-es számában, a Wittgensteinről sz—l— írás tömörebb változata pedig a Gond 15–16., illetve a Grazer philosophische Studien 52. kötetében látott napvilágot. Budapest, 1998. január
GONDOLKODÁS, BESZÉD, ÍRÁS A 18. SZÁZADBAN
I. Az ész nyelve és a nyelvek géniusza
1. Ész és nyelv Est enim homo animal rationale – a gondolat, mely szerint az észhasználat, a gondolkodás az ember megkülönböztető jegye volna, a 18. század közhelyei közé tartozott. Csakúgy, mint az észhasználat és a nyelvhasználat között valamifajta kapcsolatot felfedezni. Az arisztotelészi zôon l—gon échon fordulatban szereplő l—gosz kifejezés nemcsak az észre, hanem a sz—ra is utal – miként erre már egy századdal korábban Hobbes is rámutatott (Hobbes 1651: 33.). Ha az emberi szellem, illéetve. valamely nemzet ismereteinek, kultúrájának fejlődését akarjuk nyomon követni, úgy erre a legjobban a nyelv fejlődésének tanulmányozása, illetve az illető nyelv sz—tárának, grammatikájának összeállítása alkalmas – hangzik a gondolat a legkülönbözőbb szerzőknél, kötelezzék el magukat akár inkább az ész univerzalitása, akár pedig az egyes kultúrák, nyelvek relativitása mellett.1 „[…] a nyelvek az emberi szellem legjobb tükrei”, „az emberi nem legrégibb tanúi” – írja Leibniz (Leibniz 1704: 3.2. köt., 162–163. és 170–171.). Ezért – mint wolffiánus követőjénél, Lambertnál olvashatjuk – „a nyelv mindig egész ismeretünk tárháza marad, mely igazat, téveset és látszatot különbség nélkül magában foglal” (Lambert 1 Tiszta, szélsőséges relativista, illetve univerzalista állásponttal a 18. században nem találkozunk. Az univerzalizmus melletti elkötelezettség nem akadályozta meg a kor szerzőit abban, hogy a népek és nyelvek géniuszár—l értekezzenek, csakúgy, ahogyan a relativizmus hívei is feltételezték, van az emberi nemben valami közös, legyen ennek az alapja akár az érzékekben, akár pedig az értelemben.
15
1764: XV.). Így az egyes nyelvek vizsgálata univerzalista szempontb—l sem lényegtelen: a nyelvek a közös emberi gondolkodásr—l mint eredetiről készült megannyi másolatként az emberi szellem fejlődéséről nyújtanak felvilágosítást (Meiner 1781: IV., VIII. és 79.). A másik – relativista oldalon – inkább az idegen ismeretrendszer és világ megismerésén van a hangsúly. A szavak – hangzik Tetensnél – „a dolgok jelei, ahogyan azok egy bizonyos nézőpontból szemlélve láthatók” (Tetens 1765–77: 20.), a nyelvek pedig ennek megfelelően azt a speciális nézőpontot tükrözik vissza, ahogyan az egyes népek a világ dolgait szemlélik. Ezért az egyes nyelvek egymásra lefordíthatatlanok, aki pedig „egy művelt nyelvet megtanul” – olvashatjuk a későbbről oly j—l ismert fordulatot –, „az egyszersmind egy idegen gondolati rendszert is megtanul” (Tetens 1765–77: 77.). Meglehet, a kiindul— tétel – az ember eszes állat – az emberről nemcsak azt állítja, hogy eszes, hanem azt is, hogy állat, a kijelentés célja mégis rendszerint az volt, hogy az embert megkülönböztesse az állatt—l. E különbségtételen belül, persze, sokféle – az állatok irányában többé vagy kevésbé toleráns – álláspont is létezett, att—l függően, hogy az eltérést ember és állat között lényeginek vagy pedig csak fokozatinak tartották, illetve hogy mit is értettek az észhasználaton. Így inkább fokozatinak találta a különbséget még a 17. században Locke vagy a nyomában később Condillac. Locke úgy vélte, az állatoknak is vannak ideáik, sőt még arra is képesek, ha tökéletlenül is, hogy ideáikat egymással összehasonlítsák és összekapcsolják, továbbá hogy emlékezzenek (Locke 1671–89: I. köt., 145–149.). Condillac pedig úgy találta, ha az állatok ideáikra visszaemlékezni nem képesek is, de az ideákat képzelőerejük segítségével újra felidézni igen. Ezért legalábbis a lelket (még ha az az emberénél alacsonyabb rendű volt is szerinte) nem vitatta el tőlük. (Condillac 1746: 20–21.) Ezzel szemben Descartes, Reimarus vagy Tetens a különbséget alapvetőnek ítélték. 16
Descartes szerint az állatoknak nem egyszerűen „kevesebb eszük van, mint az embereknek, hanem […] egyáltalán nincs eszük”. Meglehet – fejtegeti –, az állatok egyes tevékenységekben nagyobb ügyességet mutatnak, mint az ember, ám „ugyanezek az állatok semmiféle ügyességet nem mutatnak másban”. Ennélfogva az, „amit jobban csinálnak, mint mi, nem azt bizonyítja, hogy van elméjük”, hanem azt, hogy nincsen, s ehelyett „a természet működik bennük” (Descartes 1637: 65–66.). Reimarus pedig egész fejezetben érvelt az ellen, hogy az állat és az ember lelki képességei között az eltérés csak fokozati volna, s ezen belül megtagadta az állatokt—l a fogalom-, illetve ideaalkotás képességét is (Reimarus 1762: I. köt., 91–127.). Tetens szerint az embernek már első érzetei, benyomásai is emberiek, különböznek az állatok percepci—it—l, ez az eltérés pedig az ész veleszületett képességéből, diszpozíci—jáb—l ered (Tetens 1765–77: 49. és 121.). Legyen az ember és állat közötti különbség lényegi vagy pusztán fokozati, legyen az ideaalkotás képessége csak emberi vagy egyszersmind állati képesség is, mégis van közös is abban, amit a különböző szerzőknél az emberi észhasználat természetéről olvashatunk. Az embernek mint eszes lénynek az a speciÞkuma, hogy képes reflektálni, általánosítani, ítélni, következtetéseket levonni és okoskodni. Az ember észbeli képességeiből ad—dik, hogy még ha esetleg az állati érzetekről is elgondolhat—, hogy tudatosak (legalább a sz—nak abban a gyenge értelmében, hogy érzetnek csak azt lehet nevezni, amiről az, aki érzi, tudomást is vesz) – mint azt például Locke-nál (Locke 1671–89: I. köt., 133–134., 138.) vagy a nyomában Wolffnál (Wolff 1720: 495.) és Condillacnál (Condillac 1746: 11., 21., 28.) olvashatjuk –, ám az ember érzetei akkor is tisztábbak és világosabbak2 az állatéinál. 2 A magyar fordításokban a „clare” kifejezést rendszerint a „világos” sz—val, a „distincte” kifejezést pedig vagy az „elkülönített”, vagy pedig a „határozott” szavakkal szokás visszaadni. Én a magam részéről azért választottam ehelyett a
17
Az észhasználattal van szoros kapcsolatban az ember nyelvteremtő képessége is. Miként az észhasználat, csakúgy a nyelvhasználat is az ember megkülönböztető jegye. Ha ezt a két kijelentést összeolvassuk az imént mondottakkal, miszerint az ész egy bizonyos meghatározásban – mint a reßexi—, általánosítás, ítélés, következtetés és okoskodás képessége – az ember kizár—lagos sajátja, akkor előttünk áll az a nyelv, amely az ember meghatároz—ja lehet. Ez ut—bbi tételt még azok az esetek sem gyengítik, amelyek első pillantásra ellentmondani látszanak neki. Így például Berkeley ugyan azt írja, hogy az ember nem képes absztrakt ideákat alkotni, ám a nyelvben mégis legalábbis a sz—nak egy szűkebb értelmében az általánosítás eszközét látja (Berkeley 1710: 170–173.). Ha egyes szerzők úgy vélik is: az állatokt—l sem idegen a jelhasználat, illetve a jelek értése, akkor is úgy találják, mint például Hobbes, hogy számukra a szavak csak szignálok (Hobbes 1658: 88.), vagy mint Condillac, hogy csak véletlenszerű vagy természetes jeleik vannak, amelyeknek a tudatossághoz, reßexi—hoz nincs közük (Condillac 1746: 19–21.), vagy hogy – miként Leibniz állítja – nem általános ideák kifejezésére használják őket (Leibniz 1704: 3.1. köt., 175.). Hogy a nyelvhasználat az ember differentia speciÞcája, még Rousseau is elfogadja, aki pedig az emberi mivolt szempontjáb—l az észhasználatot nem tekinti alapvetőnek, hanem az emberi szabadságb—l és tökéletesedési képességből vezeti le (Rousseau 1755: 95–96.). Ezenközben azonban ő is úgy tartja: az általános ideák és az ítéletek csak szavak segítségével ragadhat—k meg (Rousseau 1755: 105.). A nyelvhasználatr—l sz—l— tételt még olyan szerzők is vallják, akik pedig nyelv és gondolkodás között nem tételeznek fel szükségképpeni kapcsolatot, hanem – mint például Tetens – legalábbis a gondolkodás kezdeteit el„tiszta” és a „világos” megoldást, mivel számos kontextusban nehéz lett volna akár az „elkülönített”, akár pedig a „határozott” szavakat használni.
18
képzelhetőnek tartják hangok és nyelv nélkül is (Tetens 1765–77: 53.). Még ha az emberi szellem első lépéseit a hangnyelv nélkül is megtehette, nagy előrehaladásra nélküle nem lenne képes – ismeri el végül Tetens is (Tetens 1765–77: 131.). S elgondolásával nincsen egyedül. Így például Locke szerint egyszerű ideáink lehetnek szavak nélkül is. De még összetett ideáink is, legalábbis a nyelvek kialakulásának kezdetén, megelőzik elnevezésüket, a későbbiekben pedig akkor, amikor valaki új összetett ideát alkot. Ám a jel már az egyszerű idea felidézését is könnyebbé teszi; az összetett ideákat pedig tart—san a jel kapcsolja össze, enélkül nem lehetne rögzíteni és újra előhívni őket. Emellett a jel mintegy az összetett ideák meghatározásainak rövidítésére szolgál, s ezáltal megkönnyíti a további okoskodást velük, továbbá könnyebben közölhetővé teszi őket. Condillac Esszéjében azokat a lelki operáci—kat – a percepci—t és a vele szükségképpen együtt jár— tudatosságot –, amelyek visszaemlékezés (mémoire) nélkül is végrehajthat—k, lehetségesnek tartja jelek nélkül is (Condillac 1746: 19.). Sőt, egyszerű percepci—kr—l, alakzatokr—l még emlékeink is lehetnek a „réminiscence” sz— értelmében, illetve fel tudjuk őket idézni nevek hiányában is. Így egy lazább értelemben egyszerű ideáink jelhasználat nélkül is lehetnek. Ahhoz azonban, hogy valamely akár csak egyszerű ideára abban az értelemben vissza tudjunk emlékezni, hogy valamilyen közvetlen kivált— ok (így például a jelölt tárgy jelenléte) nélkül is képesek legyünk szándékosan magunkban felidézni, szükségünk van az ideát rögzítő jelre, s még csak nem is véletlenszerű vagy természetes, hanem önkényes jelre. Az ilyen értelmű visszaemlékezés (mémoire) híján nem lehetséges reßexi—, reßexi— nélkül pedig a sz— szoros értelmében mégsem beszélhetünk ideákr—l sem – szűkíti le iménti tételének érvényességi körét Condillac (Condillac 1746: 47.). A későbbiekben ugyan Condillac Grammatikájában és Logikájában sokat változta19
tott Esszéjében kifejtett elgondolásain, a nyelv alapvető szerepét azonban az észműveletek végrehajtásában megőrizte. Így a véletlen és a természetes jelek helyére a cselekvésnyelvet (langage d’action) tette. Az önkényes jeleket pedig mesterséges jelekkel váltotta fel, amelyek azonban a természet anal—giáját követik, s így önkényesnek nem nevezhetők. Míg nézete szerint az egyidejűségen alapul— cselekvésnyelv érzéseinket és gondolatainkat egymással szimultán m—don, s ennélfogva csak homályosan fejezi ki, addig egyedül a mesterséges jelek szukcesszív rendje tesz képessé arra, hogy ideáinkat analizáljuk, felbontsuk. Ideáink csak felbontva és szukcesszív sorba rendezve válhatnak tisztákká és világosakká, csak így Þgyelhetjük meg őket és elmélkedhetünk r—luk, továbbá következtetés is csak a szukcesszív ideák e nyelvén lehetséges. A szenzualisták tehát a nyelvben annak eszközét látták, hogy már meglevő ideáinkat rögzítsük, a jelölt tárgy jelenléte nélkül is előhívhassuk, továbbá a jobb kezelhetőség és kommunikálhat—ság érdekében rövidítsük és világosabbá tegyük őket, de nem látták a nyelvben új igazságok, felfedezések forrását. Így például Locke azt hangsúlyozta, hogy az általánosítás során az ember „semmi újat nem cselekszik, csupán kihagyja a Péterről és Jakabr—l, Máriár—l és Jankár—l sz—l— összetett ideáib—l azt, ami mindegyikben sajátszerű, és csakis azt tartja meg, ami mindannyiban közös” (Locke 1671–89: II. köt. 19.). Condillac szerint pedig egy bizonyításban nem teszünk mást, mint a kifejezések átalakítása segítségével láthat—vá tesszük azt, ami nem volt az. Ennélfogva nem jutunk más ismerethez, mint amit már előtte is tudtunk (Condillac 1947–1953c: 444.). A racionalisták ugyan nem tagadták, hogy a nyelvnek rögzítő, a szándékos felidézést elősegítő, rövidítő stb. funkci—ja is van. Ám szemben a szenzualistákkal azt az újat is hangsúlyozták, amihez a jelhasználat révén juthatunk. Így amikor Lambert Szemiotikájának bevezető oldalán obligát m—don meghatározza a nyelv feladatait, akkor 20
elsőként gondolataink kifejezését jelöli meg, másodikként pedig azt, hogy „a szavak új összekapcsol—dásai és kombináci—i révén új igazságokat keressünk” (Lambert 1764: 465.). Wolff, amikor különböző fajtájú jelek között kíván különbséget tenni, egyik típusként azokat a jeleket nevezi meg, amelyek arra szolgálnak, hogy valami újat kitaláljunk (Wolff 1720: 176.). Logikájában pedig azzal a nézettel vitatkozik, mely szerint a következtetések révén semmi újat ne lehetne kitalálni, hiszen már minden benne volt a premisszákban (Wolff 1712: 175.).
2. Ész és írás A 18. századi szerzők nyelvről sz—l— fejtegetéseiben központi helyet foglalt el az írás szerepének vizsgálata. Ennek az érdeklődésnek egyik szimptomatikus jele volt, ahogyan Warburton The Divine Legation of Moses című könyvének 1741-ben megjelent második kötetéből az egyik fejezet, mely az írás fejlődéséről sz—lt, úgysz—lván önáll— életre kelt. A fejezetet alig három év múlva, 1744-ben könyv alakban is kiadták Léonard des Malpeines fordításában, kommentárjaival és terjedelmes ut—szavával Essai sur les Hiéroglyphes égyptiens címmel Párizsban. Bár Warburton okfejtésében sok volt a közös korábbi hasonl— témájú eszmefuttatásokkal, a továbbiakban a nyelvelméleti munkák egyik leggyakoribb hivatkozásává vált, mégpedig többnyire nem az angol eredeti szöveg, hanem a külön megjelent francia fordítás. A téma iránti érdeklődés oka kettős. Részben úgy tűnt, hogy mindazt a feladatot, amelynek a nyelv beszéd formájában eleget tett, az írás még tökéletesebben látja el. A másik tényező nyíltan kevesebbszer fogalmaz—dott meg, ám nyilván, még ha esetleg öntudatlanul is, de motiválta a gondolkod—kat, nevezetesen az, hogy az írás sok tekintetben mást tud nyújtani, mint a beszéd. 21
Ha a nyelvről korábban azt állíthattuk, hogy többek közt ideáinkat rögzíti, és a jelölt dolog jelenléte nélkül is lehetővé teszi akaratlagos felidézésüket és közlésüket, akkor – fogalmaz—dik meg számtalan szerzőnél – az írás, mely szavainkat akképp reprezentálja, mint szavaink gondolatainkat, csak folytonosabban (Wilkins 1641: 2–3.), sokkal hosszabb távra képes rögzíteni, mint a tovaillan— sz—, s ennélfogva a hallgat— egyidejű jelenlététől is el tud tekinteni. Az írás – olvashatjuk például Hobbes-nál – képes térben és időben távolra is közvetíteni gondolatainkat, kívánságainkat, érzelmeinket stb.: „lehetővé teszi a múlt emlékeinek továbbélését, valamint a föld oly sok és oly távoli vidékén szétsz—rva élő emberiség kapcsolatát” (Hobbes 1651: 27.). Ha az ész- és nyelvhasználat már általában is elegendő feltétele volt annak, hogy – szemben a szarvassal vagy a nyúllal, amelyek ma nem ravaszabbak, mint tegnap – az ember ismeretei halmoz—djanak (Vö. Leibniz 1704: XII–XV.), akkor erre az írás a sz—nál még inkább alkalmas. Ez ut—bbi gondolatot, mely pártállást—l függetlenül szintén a legkülönbözőbb szerzőknél előfordult, a racionalista-univerzalista Süßmilch szép megfogalmazásában ilyenformán olvashatjuk: „Az írás a történelem, a gondolatok, a szövetségek őrzője. Ő […] az egyetlen eszköz, hogy a megtalált igazság áthagyományoz—djék az ut—dokra, és a hírnök, aki a dicsőséget az örökkéval—ságnak hirdeti. E nagy segédeszköz révén válnak az ut—dok képessé arra, hogy mintegy törpékként elődeik vállára lépjenek és messzebbre lássanak, miáltal az igazság birodalmának a legnagyobb előnyökben és növekedésben volt része.” (Süßmilch 1766: 4.) Eltekintve a történelmi hagyományozás újdonságát—l, az írás sokkal triviálisabb értelemben is előrelépés a sz—beli nyelvhasználathoz képest. Mint szinte ugyanis mindenki hangsúlyozta a 18. században, a nyelv nemcsak előnyökkel, hanem hátrányokkal is jár az észhasználatra nézvést. Meglehet, szavak nélkül nem vagyunk képesek 22
ideáinkat clare et distincte rögzíteni és velük okoskodni, másfelől azonban épp a nyelv a forrása tévedéseinknek is, miként azt már Bacon is a piac idolumai kapcsán megfogalmazta. Miközben az ember azt hiszi, értelme parancsol szavainak, addig azok ereje gyakorta éppen az értelme ellen fordul, s gondolatait, a gondolatokon keresztül pedig a világot a szavak rabszolgaságába veti. (Bacon 1620: 120. és 144., vö. Bacon 1605: 228.) Vagy mint valamivel később Descartes-nál olvashatjuk: mivel az ember képtelen a szavakat és a dolgokat egymást—l kellőképp elkülönítetten (distincte) felfogni, viszont a szavakra jobban emlékezik, mint a dolgokra, ezért sokkal inkább az előbbiekre összpontosul Þgyelme az ut—bbiak helyett (Descartes 1644: 67.). Az állat nyelv híján nem képes szabályokat helytelenül alkalmazni – mondja Hobbes –, sem tévedni, sem hazudni, sem magát becsapni – az állatot a természet tévedhetetlenül vezeti (Hobbes 1658: 91–92.). A szavakkal viszont viszsza lehet élni: lehet őket úgy használni, hogy semmilyen vagy csak homályos ideát kapcsolunk össze velük, lehet őket következetlenül vagy a közösség megállapodásait—l eltérően alkalmazni, s lehet őket mintegy a dolgoknak venni, s így anélkül használni őket, hogy bármi val—ságos megfelelőjük lenne – hangzik Locke klasszikus összefoglalása (Locke 1671–1689: 100–117.). Ezáltal részben megbomlik a kommunikáci—s közösség összhangja, részben pedig megszűnik „a dolgok és a szavak között” kívánatos „párhuzamosság” (Comenius 1651a: 201.), mely ut—bbi pedig a dolgok és fogalmaik párhuzamának, harm—niájának felbomlását is jelenti (Comenius 1641–42: 354.). Az írás már a mindennapi élet szintjén is sokat segít ezeken a nehézségeken. Mint számos 17–18. századi szerző megjegyzi, az írásos művek születése elősegíti a nyelvi standardok rögzülését, lassítja a nyelv változásait, egységesíti a nyelvhasználatot, s ezzel hozzájárul az egységes nemzeti nyelvek kialakulásához. Ebbe a folyamatba tevőlegesen is be lehet avatkozni: sz—tárak és nyelvtanok se23
gítségével rögzíteni lehet a szavak jelentését és a nyelvhasználat szabályait. A tudományban pedig még jobb a helyzet. A jelölésnek ezek a hiányosságai ugyanis – miként Leibniz írja – „mind orvosolhat—k, kiváltképp ami—ta az írást feltalálták, és csak gondatlanságunk miatt léteznek továbbra is. Mivel rajtunk múlik, hogy legalábbis a tudomány nyelvében a jelentéseket rögzítsük, s hogy megegyezzünk eme Bábel tornyának lerombolásában”. (Leibniz 1704: 3.2. köt., 172– 173.) Az írás orvosolja az emlékezet bizonytalanságait. Ha példának okáért egy hosszú bizonyítást írásba foglalunk, akkor minden tagján – láncszemről láncszemre – végig tudunk menni. Így okoskodásunkban bizonyosak lehetünk. (Leibniz 1704: 3.2. köt., 232–233.) Azáltal, hogy egy bizonyítást írásba foglalunk – „inkább a szemhez, mint a fülhöz sz—l[unk]” –, az emlékezetet úgysz—lván feleslegessé tesszük (Condillac 1947–1953c: 462.).3 Emellett az ideák, gondolatok tart—s írásos rögzítésének megvan az az előnye is, hogy több lehetőséget nyújt a reßexi—ra. M—dot ad arra, hogy a dologr—l hosszabban elgondolkozzunk és többet fontolgassunk, mind írás, mind pedig olvasás közben. (Lambert 1764: 614.) Az írásos feljegyzés lehetővé teszi, hogy okfejtésünk egyes lépéseire visszatérjünk, ellenőrizzük és kijavítsuk. Szigorú bizonyítás ezért csak papíron képzelhető el. (Leibniz 1704: 3.2. köt., 236–237.) Egy írásos bizonyítás egyetlen pillantással áttekinthető (Leibniz 1704: 3.2. köt., 556–557.). Mivel a látás számára a dolgok mintegy egyidejűleg vannak jelen, ezért így jobban tudunk összehasonlítani, s ennélfogva ítélkezni is. Az olvas— szem úgysz—lván képes a kimon3 Természetesen az első pillanatt—l voltak, akik a jelenség visszáját látták: már Plat—n úgy látta, hogy az írás az emlékezet javítása helyett „feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják” (Phaidrosz 275a – a szövegrészt Plat—n 1984 alapján idézem). Bacon már mint bevett nézetről számolhatott be arr—l, hogy az írásos rögzítés folytán romlik az emberek emlékezőtehetsége (Bacon 1623: 647– 648.). J—val későbbi példaként Herder az írás hatására nemcsak az emlékezetet, hanem az emberi képességeket általában is gyöngülni látja (Herder 1793: 518.).
24
dott hanghoz képest előresietni, s a következtetés egyes lépéseit összefüggéseiben, majdhogynem egyidejűleg látni. (Vö. Condillac 1746: 27.) Az írásos vitáknál meg lehet állapodni a szabályokban, s ezek szerint eljárni, míg a szabad beszédnél ehhez meg kellene változtatnunk a nyelvet (Leibniz 1704: 3.2. köt., 178–179.). Ha a szabályoknak megfelelően járunk el, akkor anélkül hogy az ideákra kellene gondolnunk, pusztán a jelekkel operálván a helyes eredményre jutunk (Condillac 1780b: 468., vö. Leibniz 1960: 89.), illetve nagy felfedezésekre vagyunk képesek (Leibniz 1704: 3.2. köt., 314–315.). Az írásnak ezekből az előnyeiből ad—dik, hogy képes arra, hogy orvosolja a nyelvek bábeli zűrzavarát: vagy – mint inkább a 17. században, az univerzális nyelvtervezetek hőskorában gondolták – olyan univerzális írás megalkotása révén, amely aztán az írásos megértésen túl második lépésként univerzálisan beszélhető is lesz (például Descartes 1629: 328.; Comenius 1641–42: 180.; Wilkins 1641: 74.; Wilkins 1668: 385., 414. skk.; Dalgarno 1657a: 1.; Dalgarno 1661: 13.; Leibniz 1960: 91.); vagy pedig ha ez az írás arra nem lesz is alkalmas, hogy minden nép beszélje – mint a 18. században egyre inkább vélték –, ám arra igen, hogy az írásos megértés eszköze lehessen. Egy ilyen írott nyelv mindenki számára a világos és tiszta közlés eszköze lehetne, mely egyszersmind kapu lenne a világ dolgainak jobb megismeréséhez. Ez a nyelv – ahogyan még a 17. században Comenius összefoglalta – racionális lenne, azaz nem lenne olyan jel benne, amelynek ne volna jelentése; analogikus lenne a sz—nak abban az értelmében, hogy nem lennének benne anomáliák és szabálytalanságok; s végül harmonikus lenne, amennyiben a dolgok és fogalmaik között összhangot hozna létre, mégpedig oly m—don, hogy a szavak a dolgok lényegi tulajdonságait fejeznék ki. Így ez az új nyelv a dolgok egzakt és tökéletes reprezentáci—ja lenne, mely magát az igazságot mutatja. (Comenius 1641–42: 354. és 356.) Egy ilyen tiszta és vilá25
gos nyelvet alkalmazva – miként már Descartes vagy később Leibniz fejtegeti – lehetetlen volna tévedni (Descartes 1629: 328.; Leibniz 1960: 91–92.), és csak olyasmit lehetne vele kifejezni, amit a beszélő ért is (Leibniz 1960: 91–92.). Vagy mint később a 18. században Lambert fogalmaz: egy ilyen j—l deÞniált jelrendszerben az önkényes elemek a minimumra csökkennének. A jelek a dolgokat olyan világosan ábrázolnák, hogy a jelek elmélete helyettesíthetné a dolgok elméletét: elegendő volna csak a jelekkel helyesen eljárnunk, hogy a dolgokr—l a helyes belátásokra jussunk. (Lambert 1764: 474.) Az ész elsősorban írásban, nem pedig sz—ban sz—l hozzánk.
3. Rousseau, Herder és a beszélt nyelv géniusza Az írásr—l sz—l— ismertetett fejtegetések kétségkívül Þgyelemre mélt— meglátásokat tartalmaztak. Az univerzális írás terve azonban – miként a következő részben bővebben is kifejtem – nyilvánval—an illúzi—kon alapult. Ezt az univerzalizmus és racionalizmus hívei közül is egyre többen felismerték. Az írás bármennyire is jobban alkalmas gondolataink rögzítésére, ám – olvashatjuk például Vater írásaiban – a beszédhez hasonl—an „pozitív intézményekhez kötött” és „csak történetileg sajátíthat— el” (Vater 1801: 273. és 269.). Ennélfogva ha kevésbé is, mint a beszéd, de az írás is ki van téve a használat esetlegességeinek és változásainak. Emellett az írásnak – miként ezt akár az írás sz—sz—l—inál is olvashatjuk – nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak a beszédhez képest. Az írás csak az emberek egy részét teszi okosabbá – jegyzi meg például Süßmilch –, a beszéd viszont mindenkit (Süßmilch 1766: 5.). Az ő véleményéhez csatlakozik Lambert is, mondván, hogy az emberek többsége könnyebben tanul a sz—beli előadásb—l, 26
mint az olvasásb—l, és sokan még olvasni is csak hangosan tudnak (Lambert 1764: 471.). Meglehet, az írásba foglaltak több lehetőséget nyújtanak az alapos elmélkedésre és így a jobb megértésre. Ezzel szemben a sz—beli előadásnak megvan az az előnye, hogy a hallgat— vissza tud kérdezni, ha valamit nem ért. (Lambert 1764: 614.) Emellett írásban nem is lehet a sz—beli közlés minden árnyalatát jelölni, így a hangsúlyt, hosszúságot és rövidséget, hangerőt, a beszéd indulatait, azt a nézőpontot, amelyből a dolgot ábrázolják – azt, amit a beszéd s tágabban egy nyelv irányának és lendületének (Schwung) nevezhetünk, s ami többek közt az illető nyelv szellemét, géniuszát kiteszi. Mindezt írásban más eszközökkel kell elérnünk, nevezetesen a sz—rend, sz—noki fordulatok és jelzők segítségével. Ugyanaz a szöveg sz—ban elmondva élénk és megragad— lehet, teli élettel, míg leírva – ha a megfelelő eszközöket nem alkalmazzuk – kopár és csupasz (Lambert 1764: 513– 514. és 613–614.). Persze kérdés, hogy mindaz, ami az írásos közlésből imigyen kimarad, vagy csak úgy-ahogy tr—pusokkal, sz—képekkel fejezhető ki, val—ban lényeges is volt-e a közlendő szempontjáb—l. Meglehet, mindez nem több, mint élvezet, sz—rakozás, látszat, mely csak elfedi az igazságot – miként Leibniz véli (Leibniz 1704: 3.2. köt., 184–187.). Az ilyen költői megközelítés – írja Lambert is – szenvedélyeket akar ébreszteni. A dolgoknak csak a látszatát festi le – azaz azt az oldalát, amelyet „abb—l a nézőpontb—l látnánk, amelyből a költő elképzeli őket, és amelybe úgysz—lván gondolatban belehelyez bennünket” (Lambert 1764: 828.). Ezért a költő nem elégszik meg a puszta igazsággal, és a szavak tulajdonképpeni értelme is kevés a számára. Szemben a Þloz—fusokkal, akik a szavakat igyekeznek rögzített, meghatározott jelentésekhez kapcsolni, a költők inkább az alacsonyabb megismerőerők számára dolgoznak, s ezért a szavak pontos terjedelme nem érdekli őket. Ők a tulajdonképpeni jelentést metaforikus jelentéssel vegyítik. A pusz27
ta jelentéshez külön életteli lendületet adnak hozzá, hogy sajátos nézőpontjukat kifejezhessék. Az ő szempontjukb—l fontos a szavak j— hangzása, a kifejezés hajlékonysága. Ezért nyelvük bár lágyabb, hajlékonyabb, de erőtlenebb, nőiesebb is. Ezzel szemben a Þloz—fusok „inkább az értelem, mint a fül és a nyelv számára dolgoznak”. (Lambert 1764: 624.) Az értelemnek elég, ami írásban kifejezhető, s nincs szüksége a sz—ra – olvashat— ki újfent Lambert fejtegetéseiből. Kiváltképp Þgyelemremélt—ak a szintén univerzalistaracionalista Meiner fejtegetései. Meiner elgondolásainak hátteréül távolabbr—l a kora 13. század grammatica speculativáinak egyik Arisztotelésztől származ— – s a 18. században is elfogadott – distinkci—ja szolgált, nevezetesen a gondolt, mentális nyelv – a beszélt nyelv – és az írott nyelv distinkci—ja. E grammatikák szerint míg a mentális nyelv a dolgokat jelöli, addig a beszélt nyelv a mentális nyelvnek, az írott nyelv pedig a beszélt nyelvnek az entitásait. Meiner másik kiindul—pontja az a 18. században szinte közmegállapodásszerűen képviselt nézet, mely szerint az írásos jeleknek két fajtája volna: az egyik – s erre példa a mexik—iak képírása vagy a hierogliÞkus írás – a dolgokat közvetlenül ábrázolja; a másik – s ilyen a betűírás – nem a dolgokat, hanem a kimondott hangokat reprezentálja. Ehhez a tradíci—hoz csatlakozva Meiner az első fajta írást közvetlen írásnak nevezi. Ezt az írást – mivel a jelek közvetlenül a dolgokat reprezentálják – csak megérteni lehet, de nem olvasni. A második – Meiner szerint közvetett – írásfajta, a betűírás esetében az írásjelekkel először csak a kiejtett hangok kapcsol—dnak össze, s a hangokkal csak ezután a fogalmak és a dolgok. Ezért a betűírás olvasásakor nézete szerint kettős nehézséget kell legyőzni: először az írásjelekkel össze kell kötni a hallhat— hangokat, azaz olvasni, azután pedig a hangokat össze kell kapcsolni a jelölt fogalmakkal, s így megérteni. Ennélfogva az olvasás 28
és a megértés több értelemben is elválhat egymást—l: megeshet, hogy a betűket olvassuk, de nem értjük, és hogy értjük, de nem olvassuk. A betűírást kétféleképpen lehet megérteni is: vagy csak szemmel, amikor az írásjeleket közvetlenül a fogalmakkal kapcsoljuk össze (így olvasnak sokan angolul), vagy pedig szemmel és füllel egyaránt, amikor az írásjeleket a hangokkal és ezután a hangokhoz tartoz— fogalmakkal kapcsoljuk össze. Megeshet, hogy valaki, aki valamely nyelven többet olvas, mint hall, egyre inkább csak szemmel, s nem füllel olvas. Így bár j—l olvas, teszem azt, latinul, de nehézségei támadnak, amint latin beszédet hall. (Meiner 1781: 1–6. o.) Ennélfogva megértése Meiner szerint általában véve is tökéletlen lesz. A „hangtalan” olvasásnak ezek az esetei azonban a nyelvteoretikus leírásában csak nemkívánatos határesetek. Ezért nem is lát alapvető problémát gondolkodás, beszéd és írás viszonyában. Beszélj, ahogyan gondolkodsz, és írj, ahogyan beszélsz – ez nyelvtanának alapelve. (Meiner 1781: 66–67. o.) Persze, az imigyen leírt jelenségeket nem mindenki vette tudomásul olyan hűvös nyugalommal, mint az említett szerzők. Voltak, akikből az írás heves indulatokat váltott ki, s kultúrkritikai eszmefuttatásokra indított, mint Rousseau-t és a Þatal Herdert. Rousseau Esszé a nyelvek eredetéről című munkájában (1754–63)4, alig valamivel később Herder pedig Fragmente című sorozatában (1764–68) sok tekintetben hasonl— m—don állította szembe egymással a sz—beliség és az írásbeliség viszonyait. Annak, hogy a két kultúrkritika szinte egy időben fogalmaz—dott meg, nyilvánval— eszmetörténeti jelentősége van, kiváltképp, ha megfontoljuk: Rousseau műve a későbbi Herderfejtegetésekre közvetlen hatással nem lehetett. Rousseau esszéje csak 1781-ben jelent meg, és Herder csak 1782-ben olvasta.5 Közvetett kapcsolat kettejük között mindazonál4 Az Esszé – a szakirodalomban széleskörűen vitatott – datálási problémáira itt nem kívánok kitérni. Vö. Kelemen 1977: 261. skk. 5 Lásd erről Herder 1782. július 11-i levelét Hamannhoz (Dobbek 1959: 215.).
29
tal nem elképzelhetetlen, ha az erre val— utalások eléggé szerények is. Itt elsőként Vico Új tudományát (1725) kellene említenünk, amelynek eszmefuttatásai több ponton érintkeznek mind Rousseau, mind pedig Herder gondolatmenetével. Sajnos azonban semmilyen közvetlen bizonyítéka nincsen annak, hogy Rousseau ismerte volna Vico életművét, bár ez teljességgel ki sem zárhat—.6 Herder pedig Vic—t először Humanitás-leveleiben említi. Magát az Új tudományt 1789-ben egy kis nápolyi utcácskában jártában fedezte fel és vásárolta meg.7 Kétségkívül közös forrásuk viszont mindkettőjüknek Condillacnak az Esszé az emberi ismeretek eredetéről című munkája (1746), amelyre mindketten hivatkoznak, és amelynek okfejtése szintén több ponton összevethető mindkettejükével. És végül az ifjú Herder ha az Esszét nem is, de olvasott más Rousseau-műveket. Az sem lehetetlen, hogy Rousseau zenei tanulmányainak egyike-másika is – melyekben pedig sok a közös az Eszszé gondolatmenetével – volt a kezében. Rousseau Zenei szótárát mindenesetre említi a Kritische Wälder negyedik darabjában, amelyet 1769-ben vetett papírra, továbbá az ugyancsak ebből az évből származ— úti jegyzeteiben (Herder 1769a: IV. köt., 145–147. és Herder 1769b: 423.). Bár Vico hatása még Rousseau esetében is legjobb esetben is kérdéses, talán nem érdektelen néhány olyan helyet nemcsak Condillac, hanem az ő gondolatmenetéből is kiemelnünk, amelyek Rousseau-éval és Herderével párhuzamba állíthat—k. Így Vico és Condillac is úgy véli, kezdetben beszéd és vers, beszéd és zene egymással szorosan összekapcsol—dtak. A beszéd költői képekben gazdag volt, továbbá a hangsúlyok gazdagsága és a hanglejtés változatossága a beszédet az énekhez közelítette. Mindketten kiemelik a versnek és a zenének a szerepét az ismeretek megtanulásában és megőrzésében. Vico meg6 7
Lásd erről Starobinski jegyzetét in: Rousseau 21754–63: 221. Lásd Irmscher Herder-kommentárjában in: Herder 21793–97: 1116.
30
említi, hogy az egyiptomiak, görögök, krétaiak, r—maiak énekelve tanulták a törvényeket, s a népek első története is versben volt megírva. Írás híján ugyanis a versmérték és a ritmus segített az emlékezetnek abban, hogy fenntartsa a családi és társadalmi történeteket (Vico 1725: 304–305. és 491.). Condillac pedig azt fejtegeti, hogy az írás feltalálásáig könnyebb megtanulhat—ságuk miatt a zene és a vers voltak az egyetlen eszköz arra, hogy a vallást és a törvényeket megismertessék és a nagy férÞak emlékét megőrizzék (Condillac 1746: 80.). Ha Condillac nem is, de Vico legalább egy megjegyzésében hangot adott az írással szembeni távolságtartásának is, a túlzott absztrakci—val és a nyelv túlságos kiÞnomulásával hozván kapcsolatba (Vico 1725: 255.).8 S végül Vico könyvében – csakúgy, mint később Rousseau-nál és Herdernél – hangsúlyos helyet kap Homérosz elemzése. Vico állítása szerint Homérosz nem hagyta hátra írásban költeményeit, hanem azokat részekre osztva a rapsz—doszok tartották emlékezetükben. Emellett szerinte a homéroszi költemények nyelve nem egységes, hanem szinte minden görög város sajátos sz—lásaib—l, nyelvjárásáb—l tartalmaz elemeket. Mivel pedig a költemények a kegyetlen és vad szokások mellett kiÞnomult kultúrára vall— szokásokat is ábrázolnak, ezért Vico szerint levonhatjuk a következtetést: val—jában nem is egyetlen szerző művei, hanem egyes részeik különböző korokban és különböző szerzők alkotásaiként jöttek létre. Mind Rousseau-nak, mind pedig Herdernek alapgondolata: az első beszéd énekszerű volt: benne vers és ének egymással elválaszthatatlanul összekapcsol—dott. A versnek és a zenének az ismeretek átadásábani szerepéről viszont, amelyre pedig Vico és Condillac is felÞgyeltek, s a későbbi Homérosz-kutatásban aztán akkora szerepet 8 Vic—nak ez a megjegyzése nem véletlenszerű. De nostri temporis studiorum című székfoglal— beszédében (1709) hosszú passzusokat szentel annak, hogy bemutassa, milyen káros hatást gyakorolt a könyvnyomtatás feltalálása a művelődésre.
31
kapott, Rousseau egyáltalán nem beszél, s Herder is csak mnemotechnikai jelentőségük elemzése nélkül. Ő egy helyütt megemlíti: mivel a nyelv ifjúkorának idején nem voltak ír—k, ezért énekekben tanítottak, és így is örökítették meg a csatákat és győzelmeket, meséket és erkölcsi mondásokat, törvényeket és mitol—giát (Herder 1764–68: 27–28.). Más helyütt pedig ezt a gondolatot úgy fogalmazza meg, hogy a tradíci— volt a történelmi hírek egyedüli őrzője (Herder 1764–68: 445.). Olyasfajta apr—lékos, szövegszerű megÞgyelések, amilyeneket legutoljára Vic—t—l idézhettünk, Herder Töredékeiben nem találhat—k. Viszont olvashat—k Rousseau-nál. Rousseau a következtetést, hogy a homéroszi költemények nem írásos, hanem sz—beli alkotások, többek közt két tényezőből vonja le. Először is azt állítja, hogy az Odüsszeia írásos alkotásként szemlélve teli van szabálytalanságokkal és butaságokkal. Emellett Rousseau észreveszi azt, amit Vico is, nevezetesen, hogy az Odüsszeia többféle dialektusban ír—dott. Míg azonban Vico megáll ennél az állításnál, Rousseau ebből is az eposz sz—beli mivoltára következtet, mondván, hogy a sz—ban különböző dialektusok írásban közelednek egymáshoz, s észrevétlenül is valamilyen közös mintához igazodnak. (Rousseau 11754–63: 389–390.) Annak ugyanis, aki ír, minden sz—t a közösségi konvenci— szerint kell használnia. Aki viszont beszél, annak kevésbé kell világosnak (clair – a clare et distincte pár első tagjaként) lennie, s ezért nyugodtan változtathat a szabályokon. Hogy hogyan formál és hangsúlyoz egy mondatot, az att—l a helytől függ, amelyet a mondat elfoglal.9 9 Megjegyzendő, a Homérosz-kérdés összekapcsolása a sz—beliség–írásbeliség problémájával feltehetőleg úgysz—lván a levegőben volt. Így például Robert Wood Homéroszr—l sz—l— könyvének első, 1767-es kiadásában még nem említi a kérdést, ezzel szemben a második, 1769-es kiadásban már egész fejezetet szentel neki. Itt már hosszasan tárgyalja az ének és a vers mnemotechnikai szerepét Homérosz korában, és azt állítja, hogy írás híján csak ezek voltak alkalmasak arra, hogy az ismereteket és a tradíci—kat őrizzék. Bár Wood könyvének mindkét említett kiadása csupán 7 példányban jelent
32
Az írás, ahelyett hogy a nyelvet rögzítené, inkább megváltoztatja, mégpedig nem a szavakat, hanem a szellemét. Egy olyan nyelv, amelyen sokat írnak, egyre kevésbé lesz alkalmas a sz—beli, s egyre inkább az írásbeli közlésre, s ezzel a holt nyelvekhez hasonul. Az írás olyannyira elszameg, s csak azok olvashatták, akikhez a szerző maga eljuttatta őket, a második kiadás recepci—története is Þgyelemre mélt—. A könyvet a kor neves göttingeni klasszika-Þlol—gusa, Christian Gottlob Heyne recenzálta a Göttingische Anzeigen von gelehrten Sachenban (Heyne 1770), majd 1773-ban egy másik jelentős göttingeni klasszika-Þlol—gus, Johann David Michaelis kezdeményezésére (és Þának fordításában) megjelent a mű német változata is. E fordítás néhány helyen karakterisztikusan eltér az eredeti szövegtől. Wood a sz—beliség viszonyait pusztán természetes, egyszerű viszonyokként írja le, ahol nemcsak az ítéletnek (judgement), hanem a szenvedélyeknek (passion) is nyílnak utak (Wood 1769: lxix.). Így véli, Homérosz nyelve a természet nyelve (language of Nature), szemben a megállapodáson alapul— nyelvvel (language of Compact) (Wood 1769: lxv–lxvi.). A német fordításban viszont a szenvedély és az ítélet oppozíci—ja a szenvedély és az ész szembeállításának formájában jelenik meg (Wood 1773: 312.,vö. még 280., ill. Wood 1769:lxi.) Ahol Wood pusztán reßexi—r—l sz—l (Wood 1769: lx.), ott a fordít— következtetések láncolatár—l (Wood 1773: 272.) Ahol Wood Homérosz korát egyszerűen úgy jellemzi, mint „amikor az értelmet a hangból csípték el, s nem akaratlagosan gyűjtötték össze papírról” (Wood 1769:lxv.), ott Michaelis betold a szövegbe egy fél mondatot arr—l, hogy a szavakat „nem papíron lehetett ismételten utánagondolva (mit wiederholtem Nachdenken) olvasni és újra átolvasni” (Wood 1773: 295.). Ahol Wood – szemben a spekulatív, könyvben rögzített rendszerekkel – egyszerűen a val— életről beszél (real life) (Wood 1773: 295.), ott a német fordít— magáról az életről (das Leben selbst), s a kifejezést még kurzívval ki is emeli (Wood 1772:311.). Ahol Wood egyszerűen gyors képzeteket említ (Wood 1769: LXV.), ott Michaelis tüzes (feurig) ideákat (Wood 1773: 295). Így a német fordításban a megállapodás és a természet woodi oppozíci—ja helyébe az ész ill. az észkövetkeztetések és a szenvedélyes, tüzes élet szembeállítása kerül. A másik jellegzetes eltérés a német változatban, hogy benne megjelenik a nemzetgondolat is. Ahol Wood „hiúság”-ot ír (vanity), (Wood 1769: lx.), ott a fordít— „nemzeti büszkeség”-et (Nationalstolz) (Wood 1769: 275.), Wood „ország” (country) szavát pedig szisztematikusan „nemzet”-re (Nation), ill. „hazá”-ra (Vaterland) cseréli (pl. Wood 1769: lix., lxviii. (két előfordulás), lxix., – Wood 1773: 269., 306., 307., 313.). Wood könyve a szerző halála után még két kiadást ért meg: 1775-ben jelent meg egy, a második kiadáshoz képest m—dosításokat tartalmaz— változat (ezeket a változtatásokat Wood hátrahagyott jegyzetei alapján egy barátja, Jacob Bryant hajtotta végre), majd e harmadik kiadás szövege még egyszer 1824-ben. Az 1775ös kiadás változtatásai hamarosan, 1778-ban – újfent J. D. Michaelis védnöksége alatt és Þának fordításában – megjelenik németül is.
33
kadhat a beszédtől, hogy Rousseau szerint egyenest könynyű volna olyan írást kitalálni, amelyen nem lehetne beszélni, csak olvasni. (Nézete szerint az algebra már sokat mutat ebből a lehetőségből.10) Egy olyan nyelv, amelyen sokat írnak, elveszíti azt az élénkséget, szenvedélyességet, dallamosságot, amely a csak beszélt nyelvek sajátja, s ehelyett bőbeszédűvé, unalmassá, hideggé, szabályossá és egzakttá válik. „Amikor beszélünk, érzéseinket adjuk vissza, amikor írunk, ideáinkat” – rendeli Rousseau is sok más kortársához hasonl—an, ám velük ellentétben egyértelmű elítéléssel az írást az észhez (Rousseau 11754–63: 388.). Azzal párhuzamosan, hogy írásban nem áll m—dunkban a helyhez és időhöz alkalmazkodva formálni mondatainkat, írásos kultúránkban elveszítjük azt a képességünket, hogy valakit körülményei és összes vonatkozásai függvényében ítéljünk meg. Amikor a helyébe pr—báljuk gondolni magunkat, akkor nem őt, hanem magunkat képzeljük a körülményei közé, s amikor ítélkezni akarunk r—la, nem teszünk mást, mint a saját előítéleteinket hasonlítjuk össze az övéivel. (Rousseau 11754–63: 409.) Rousseau szerint az ész ilyen értelemben kontextus nélküli – vonhatjuk le a következtetést. Az egyik alapoppozíci—, amelyre Herder Töredékei épülnek, a beszéd és az írás ellentéte. Michaelis Beantwortung der Frage von dem Einßuß der Meinungen in die Sprache und der Sprache in die Meinungen című írásához az egyik kritikai megjegyzése éppenséggel, hogy Michaelis összekeveri az elemzés szempontjait, s többek közt azt a kérdést nem teszi fel, hogy írott vagy pedig beszélt nyelvről van-e sz—. Ezáltal elmossa a különbséget írás és sz— között. (Herder 1764–68: 378., vö. még 490.) Hogy egy közleményről ítéle10 „Prononciation” című töredékében Rousseau ennél is többet állít: nevezetesen, hogy az algebra olyan nyelv, amelyen egyáltalán nem beszélnek, hanem csak írnak (Rousseau 1764 körül: 1249.). Mint később még látni fogjuk, a 18. században találkozhatunk olyan gondolkod—val is, aki az algebrát – mivel nem beszéljük ~ nem is tekinti a sz— szűkebb, tulajdonképpeni értelmében nyelvnek (Tiedemann 1772: 9–11.).
34
tet alkothassunk, ehhez az egyik nélkülözhetetlen szempont, hogy tudjuk: sz—beli vagy pedig írásbeli volt-e. Valamely nyelvnek ugyanis mások a törvényei és mások a szabadságai, att—l függően, hogy éneklik, beszélik, írják, vagy pedig többé nem beszélik, hanem csak írják. (Herder 1764–68: 95.) Az írott nyelv ugyanis sokkal logikusabb, szabályosabb, mint a sz—beli. Az absztrakci— a jellemző rá; csak fogalmakat közöl, s ezeket a helyesség és világosság (deutlich – distincte) szempontjai szerint ítéli meg. Még ha használ is képes beszédet, képei akkor is a példa és alleg—ria viszonyaként, tehát alárendelésként foghat—k fel. (Herder 1764–68: 39.) Írásban egy kérdést megtárgyalunk és kifejtünk, ezzel szemben élősz—ban érzéseket ábrázolunk. Az írás azt képes kifejezni, amit gondolunk, s nem azt, amit érzünk. A könyv festett nyelvén – egy halott nyelven – csak halott gondolatokat lehet kifejezni. (Herder 1764–68: 232.) A könyv nyelve: az ész nyelve – hangzik el újra, s Rousseau-hoz hasonl—an ismét elítélőleg a 18. századi nyelvelméletek egyik alapmegállapítása (Herder 1764–68: 61–62., vö. még 31.). Az írásbeli közléssel szemben a sz—beli közlés érzéki, szenvedélyes, élő, szabálytalan és változékony. Teli van merész, új fordulatokkal, összetételekkel és szerkezetekkel. A görögök ditirambusaiban ittas érzékiségben és őrjöngésben, törvényt nem ismerően fon—dott össze vers, zene és tánc – nyújt hasonl— jellemzést Herder, mint később Nietzsche is a dionüszoszi költészetről sz—lva. (Herder 1764–68: 166. – Ezen leírás alapján persze az is érthető, miért nem foglalkozott Herder a zene és a vers mnemotechnikájával – hiszen ez éppenséggel a szabályosságra alapoz.11) A sz—beli nyelv megengedi azt, amit az ész Þloz—fusok kitalálta nyelve nem: teli van idi—mákkal, szinonimákkal, olyan 11
A későbbiekben Herder már valamivel kevésbé volt távolságtart— az írással szemben, s mintegy ezzel párhuzamosan, még ha csak fut—lag is, de megemlíti a ritmikus megformálásnak a sz—beli hagyományozásbeli jelentőségét (Herder 11793–97: XVII. köt., 289.).
35
szavakkal, amelyek nem a tulajdonképpeni értelmükben szerepelnek, és inverzi—kkal. Míg a fogalom, az értelem szempontjáb—l a nyelv j— hangzása, zeneisége, a sz—tagok magassága és mélysége lényegtelen, addig a sz—beli közlés a fülhöz és – a gesztusokon, arckifejezésen keresztül – a szemhez sz—l. Azok a kis töltelékszavak, amelyeket egy halott nyelv olvasásakor üres hangoknak szoktak minősíteni, mivel nem jelölnek semmit, egy élő nyelvben erőt és életet hordoznak; olyan hangsúlyt adnak a mondottaknak, amelyet máshogyan nem lehet kifejezni. Ezek az ésszerű szabályosság számára nem érzékelhető Þnom árnyalatok, inverzi—k, idi—mák, hangsúlyok teszik ki azt, amiben egy nyelv szelleme, géniusza rejlik. Az írás tehát, amennyiben az ész nyelve, a nyelvnek e géniuszát semmisíti meg (vö. Herder 1764–68: 35.). E szabálytalanságok sz—ban azért lehetségesek, mert a közlést gesztusok, arckifejezések, a hangsúly, a test jelbeszéde támogatja, továbbá cselekvésekbe, s egy tágabb értelmű kulturális és tárgyi környezetbe van ágyazva, amelyek értelmezik a mondottakat. Így nincs szükség arra, hogy a j—l deÞniált szavak, a szabályok, a kötött sz—rend mank—ira támaszkodjunk ahhoz, hogy megérthessük. (Herder 1764–68: 62.) Hogy egy kifejezést megérthessünk, ehhez az szükséges, hogy világos és élő legyen – imigyen helyettesíti a clare et distincte követelményét Herder a deutlich und lebendig párral (Herder: 1985: 22.). Világos val—jában csak a sz—beli előadásban lesz az ember, mert csak általa tanulja meg, hogy észrevegye azt a nézőpontot, amelyből a legjobban megértetheti magát. Azt, hogy valamely tárgyat különböző nézőpontokb—l szemlélhessünk, csak a sz—beli előadás teszi – többek közt az inverzi—k révén – lehetővé. Míg a könyv az olvas—t úgysz—lván gépként kezeli, addig a sz—beli közlés a hallgat—t személynek tekinti. (Herder 1764–68: 59. és 85.) A sz—beli közlés nem objektív, hanem különös, személyes szempontot fejez ki – olvashat— ki Herder fejtegetéseiből. 36
S végül míg az írásos közlésben kifejezés és mondand— egysége megbomlik, addig sz—ban egymást—l elválaszthatatlanok. A közönséges ember, aki könyvek helyett emberek között vándorol, a legkönnyedébben és folyékonyabban képes kifejezni magát, ám megbicsaklik, amint magyaráznia kell szavait. Az ő lelke és nyelve olyan, mint két nővér, akik összeszoktak, és elválaszthatatlanok. Az ő számára kifejezés és gondolat még csak nem is úgy viszonyul egymáshoz, mint a test és a bőr, hanem mint test és lélek. Ezzel szemben a könyv kiÞnomult nyelve (Sprache), mely okoskodásra (Vernünfteln) képződött, szabadabbá teszi a nyelvet (Zunge), és jobban eloldja a gondolatt—l. Ekkor szavaink mondhatni vált—pénz gyanánt funkcionálnak, amelyeknek kérdéses, mi is az értéke. (Herder 1764–68: 226–233. Herder hasonl— pénzhasonlatot használ még a nyelv kapcsán a 39. oldalon)12 „[E]gy halott nyelv, amelyet a nyelvtan szabályait követve tanulok meg, szükségképpen rendkívül behatárol, mivel a gondolatnak ezekhez a törvényekhez kell igazodnia, ezzel szemben az élő nyelvekben inkább a törvény igazodik a gondolathoz” – írja Herder (Herder 1764–68: 240.). Amennyiben – mint korábban állítottuk – a könyvnyelv halott nyelv, akkor az iménti kijelentés az írásra is áll: az írás nem engedi, hogy a gondolat kibontakozzék, nem hagyja, hogy „a zseni előtörjön” (Herder 1764–68: 240.) – nem ad teret az individualitásnak. A mondottakkal Herder nem egyszerűen a beszédet és az írást akarja jellemezni, hanem egy történeti fejlődést bemutatni. Az írás használata, illetve uralma szerinte ugyanúgy megváltoztatja a nyelvet, mint Rousseau sze12 Herder e szavai egy Leibniz-hely ellenpontjaként is felfoghat—k: „Ennélfogva a sz—ra gyakran mint számokra van szükségünk, vagy mint számol—pfennigekre, képek és dolgok helyett, amíg fokonként a végeredmény felé haladunk, és az észkövetkeztetésnél magához a dologhoz jutunk. Amiből kitűnik, hogy mennyi múlik azon, hogy a szavak mint minták és az értelem vált—cédulái j—l képzettek, j—l megkülönböztetettek, elégségesek, gyakoriak, folyékonyak és kellemesek legyenek.” (Leibniz 1696–1709: 521.)
37
rint. Így a beszédről, illetve az írásr—l mondottak korszakokat jellemeznek: az ember gyermekkorának sz—beliség uralta időszakát—l haladunk az írás uralta pr—zai, illetve Þloz—Þai korok felé. Hogyan is lehetséges mármost, hogy írásos korunk talajár—l Homéroszt megértsük? S tágabban: hogyan lehetséges egy írásba foglalt költői művet megérteni? Locke-t—l Leibnizen és Wolffon keresztül Condillacig a megértés annyit jelentett, hogy a hallgat—, illetve az olvas— a szavakkal ugyanazokat az ideákat kapcsolja össze, amelyeket a beszélő, illetve ír— összekapcsolt, s ez pedig akkor volt lehetséges, ha mind a befogad—nak, mind pedig a közlőnek világos, tiszta ideái voltak. Hogy Herder, aki a clare et distincte pár helyébe a deutlich und lebendig párt állította, ezt nem tekintheti megértésnek, az különösebb indoklás nélkül is kitalálhat—. Hogyan lehetséges tehát valamit világos és élő m—don megérteni? Első megközelítésben talán mondhatnánk azt, hogy – annak megfelelően, hogy a sz—beli közlés világosságát a gesztusok, a cselekvések és a tágabb környezet adta – a költői alkotásokat „nemzetük országáb—l, történelméből, véleményeiből, vallásáb—l, állapotáb—l, erkölcseiből és nyelvéből [kell] megmagyaráz[nunk]” (Herder 1764–68: 129.). Ha azonban Herder csak ennyit akart volna mondani, akkor ez nem különbözne lényegesen att—l, amit korában számosan állítottak. Ám Herder ezt nemcsak hogy kevésnek tartja, hanem éppenséggel íráshoz szokott szellemünkre jellemző interpretálási m—dnak. Ily m—don nem „a lélekből belülről”, hanem csak „a körülmények szerint” értenénk meg (Herder 1764–68: 193.). Ezzel csak „a külső héjnál maradnánk” (Herder 1764–68: 211.), „örök kommentárra” szorulnánk, miközben mintegy „távcsővel kellene a szépségeket […] néznünk” (Herder 1764–68: 118.). A szokásos Þlol—giai és történeti vizsgál—dások elégtelenek a megértéshez, mivel segítségükkel csak „puszta szavakat tanulunk, vagy a tartalmat történetileg végigjár38
juk, vagy esztétikai szabályokat keresünk, vagy példákat emelünk ki”, azaz a „gondolatokat és szavakat […] egymást—l elválasztva szemléljük” (Herder 1764–68: 233.). Nem mintha minderre nem lenne szükség. Ám hogy teszem azt Homéroszt megértsem, ahhoz a „könyvet személlyé, és a halott betűt nyelvvé kell változtatnom” (Herder 1764–68: 85.). Ez pedig úgy lehetséges, hogy Homérosszal együtt „gondolatban Görögországban állok az összegyűlt emberek között a piactéren” (Herder 1764–68: 46.), és „érzem […], amit ő maga érzett” (Herder 1764–68: 87.). A megértéshez nem elegendő, hogy azt tanulom meg, amit a régiek gondoltak, hanem azt kell megtanulnom, ahogyan gondolták; nem a nyelvet kell megtanulnom, amelyen beszéltek, hanem ahogyan beszélték (Herder 1764–68: 211.). Nem éreznem, hanem velük éreznem, nem gondolkoznom, hanem velük gondolkoznom kell (Herder 1764– 68: 220., vö. még 225.). Így ahhoz, hogy egy pásztorkölteményt megértsünk, a pásztorokkal együtt „egy pillanatra pásztorokká [kell] válnunk” (Herder 1764–68: 190.). Ahhoz, hogy egy írásos művet megértsek, úgysz—lván sz—belivé kell változtatnom, mégpedig saját sz—beli közlésemmé. Ez a hermeneutikai koncepci— különbözik a többi kortárs szerzőétől. Először is nem egyszerűen fogalmakat, ideákat köt szavakhoz, másodszor pedig még ha csak gondolatokr—l beszél is, akkor is többet kíván, mint puszta megértésüket. Ilyen elvek alapján ugyanis elegendő lenne az, amit például Meier követelt Allgemeine Auslegungskunstjában 1757-ben: az értelmezőnek gondolnia kell azt, amit az értelmezett szerző gondol, de ez nem jelenti azt, hogy ezt ugyanúgy is kell gondolnia, s például egyet kell a szerzővel értenie (Meier 1757: 69–70.). Herder követelménye ezzel szemben – legyen sz— gondolatr—l vagy érzésről – az azonosul— megragadás. Ennek az elgondolásnak az előképe meglepő m—don Condillac Esszéjében is megtalálhat—. Itt Condillac azt vizsgálja, hogyan lenne lehetséges beszédünket tökélete39
sen pontossá tennünk. Mivel szerinte a szavak jelentését a körülmények határozzák meg, ezért elégséges lenne, ha valaki kifejezéseinek jelentését olyan körülmények révén rögzítené, amelyek közé tudatosan helyezi magát. Ha aztán gondolatait közölni akarja másokkal, akkor azt kell elérnie, hogy ők is ugyanazt az álláspontot foglalják el. Ahhoz tehát, hogy mi az illetőt megértsük, elég, ha „magunkat ennek az embernek a helyébe képzeljük, keresztülmegyünk mindama körülményeken, amelyek között ő találhat—, vele együtt látjuk, amit ő észlel, ugyanazokat a reßexi—kat formáljuk, ugyanazokat az ideákat tesszük magunkévá, ugyanazzal a gonddal elemezzük őket, ugyanazokkal a jelekkel fejezzük ki őket, és ezzel mondhatni egy egészen új nyelvet képezünk” (Condillac 1746: 111.).13 Ha pedig a Þloz—Þatörténetben előre akarunk pillantani, akkor Herder elgondolásair—l Schleiermachernak a pszichol—giai azonosuláson alapul— hermeneutikai koncepci—ja kell hogy eszünkbe jusson. Egy különbséget kettejük között mindenesetre érdemes megemlítenünk: Herder nem gondolja, mint Schleiermacher, hogy az interpretáci— célja az volna, hogy az értelmezett szerzőt jobban megértsük, mint ő maga. Ezzel legalább egy vonatkozásban hasonl— az álláspontja, mint Meieré, aki egy mű igaz értelmeként – függetlenül az interpretátor saját álláspontját—l – nem kívánt többet elismerni, mint azt, amit a szerző maga is ki akart fejezni (Meier 1757: 108.).
4. Kritikai vizsgál—dás: az írott nyelv géniusza Ha most végigfutunk a sz—beliség, illetve írásbeliség védelmezőinek, illetve támad—inak érvein, akkor észrevehetjük: nem egy tekintetben, legalábbis a leírás szintjén akár egyet is értenek. Köztük a különbség sokszor csak 13 Hasonl—, a másik körülményeibe val— belehelyezkedésen alapul— azonosulási elméletet fejt ki Adam Smith Az erkölcsi érzelmek elméletében 1759-ben.
40
a megÞgyelt jelenségek minősítésében áll. Így senki sem kétli, hogy az írás az ész kifejezője. Ezzel szemben a sz— az érzések Þnom árnyalatainak megnyilvánítására alkalmas, melyet a gesztusok, hanghordozás, mimika tovább árnyal, s mely sok szerző szerint – szemben az univerzális ész objektív szempontjaival – sajátos nézőpont hordoz—ja, legyen ez akár az egyén (esetleg költő), akár pedig a nyelv, illetve nép nézőpontja. Így végül is nem meglepő, hogy az írás védelmezői inkább az univerzalizmus, a sz—beliség védelmezői pedig inkább a relativizmus felé hajlottak. Ez ut—bbi kijelentésen belül azonban megkülönböztetést kell tennünk. A gesztusnyelv, a mimika alapvető szerepének hangsúlyozása nem járt szükségképpen relativista álláspont elfoglalásával. Erre példa lehet Condillac kezdeti relativista és későbbi univerzalista korszaka. Ezzel szemben – bár sok szerző említi: az írásbafoglalás egy nyelvszokást, s így egy nép nyelvszokását is rögzítheti – közvetlenül az írásra hivatkozva relativista koncepci—t nem fogalmaztak meg. Mi lehet ennek az oka? Nézetem szerint a jelenség magyarázata nem az írás természetében rejlik, hanem elsősorban történeti okokra vezethető vissza. Amikor a 18. századi szerzők írásr—l beszéltek, akkor elsősorban bizonyos típusú és tárgyú írások lebegtek a szemük előtt. Fejtegetéseikben gyakran került elő a titkosírások és a gyorsírások kérdése. Ezek mindegyike azonban olyan írás, amelyet a megfelelő kulcs ismeretében desifrírozni lehet – mondhatni, létezik hozzájuk univerzális megfejtés. Nem véletlen, hogy az univerzális jelrendszerek kialakít—inak egyik támpontja a titkosírások voltak. Emellett gyakorta pr—báltak a kezdeti képírások és hierogliÞkus írások tapasztalataib—l meríteni – arra az elfogadott (ám mai szemmel nézve nyilván tévesnek minősíthető) nézetre támaszkodva, hogy ez az írásfajta közvetlenül a dolgokat ábrázolja, s így nem függ a konvenci—k esetlegességeitől. Hogy az írás képes arra, hogy különböző beszélt nyelvek 41
között közvetítsen, erre élő példaként szolgálhatott a kínai írás, mely az egyes Kínában beszélt nyelvek között azok különbözősége ellenére lehetővé tette a megértést. S végül több univerzális írásterv gondolta a számjegyeket felhasználhatni. A nyelvről, illetve az írásr—l értekezők általában is gyakran hivatkoztak a matematikára és a geometriára. Ha nem lennének számneveink, akkor számolás nem is lenne lehetséges – ez az egyik visszatérő érve a korban mindazoknak, akik a gondolkodást és nyelvhasználatot (vagy legalábbis egyes fajtáikat) egymással szoros kapcsolatban szerették volna látni. Mindaz, amit rendszerint a nyelvnek a következtetésekben és okoskodásban betöltött szerepéről elmondtak, elsősorban a matematikai és logikai következtetések hátteréből értelmezhető. A matematika, a matematikai, illetve logikai következtetések pedig éppen az univerzális írásos jelrendszerre lehettek számukra a példa, ezen belül is olyanra, amely kifejezetten észbeli műveletek rögzítésére hivatott. Ezt a felsorolást egészítette ki még rendszerint a kotta és olykor egyes rajzban rögzített koreográÞák. Ez ut—bbi jelrendszerek szintén univerzálisaknak látszottak, bár – nem véletlenül – esetükben nemigen vetődött fel a kérdés: mi közük is lehet az észhasználathoz. Az írás e „paradigmatikus eseteinek” a sora azonban soha nem folytat—dott az írásba foglalt irodalmi alkotásokkal. Mindkét fél – mind az univerzális ész, mind pedig a nyelvek géniuszának sz—sz—l—i – úgy könyvelték el, hogy a költői mondand— írásban csak nagy nehézségek árán, Þnom műfogásokkal és mesterkedésekkel fejezhető ki. A költészet – fogalmazhatjuk át a tételt a magunk részéről, még ha ebben a formában a nevezett szerzők nem mondták is ki – mondhatni csak sz—ban szárnyalhat. Ennélfogva mindaz az úgymond szabálytalan, ésszerűtlen és egyedi, aminek a kifejezésére a költészet hivatott – s ezzel az is, ami egy-egy nyelv géniuszát alkotja –, a sz—nak, s nem az írásnak a sajátja. 42
Persze, már a tételnek az egyik fele is kérdéses lehet, nevezetesen, hogy a sz—beliségnek ez a jellemzése menynyiben elfogadhat—. Ha a vonatkoz— 20. századi kutatásokra gondolunk, akkor legalábbis túlzottnak tűnik az individualitásnak és szabálytalanságnak ily mértékű hangsúlyozása – még akkor is, ha az idevág— vitákban azokhoz csatlakozunk, akik a változatoknak nagy szerepet tulajdonítanak a sz—beli alkotásokban. Ha a tétel másik felét vizsgáljuk, legalább ennyi kétely merülhet fel bennünk. Azoknak a Þnom, lefordíthatatlan árnyalatoknak, a lelki élet bonyolult rezdüléseinek és szabálytalanságainak a kifejezését, amelyekről az elemzett szerzők beszélnek, éppenséggel az írásos szépirodalom tette lehetővé, sőt minden bizonnyal fejlődésüket is befolyásolta. Meglehet – fogalmaz—dhat meg az ellenvetés –, ez az irodalom még csak ekkor volt kialakul—ban: így például Sterne Érzelmes utazása csak 1768-ban jelent meg, Goethe Werthere pedig 1774-ben. Ez azonban csak részben magyarázza, hogy az írásnak ezeket a lehetőségeit az elemzett szerzők kevéssé ismerték fel. Hiszen másfelől a szemük előtt történtek változások a Þloz—Þai értekező pr—zában – pontosabban, ezeket a változásokat részben maguk indították el. Herder mar— – s jogos – gúnnyal ír Hamann bonyodalmas, utalásokkal teli stílusár—l, amelyet éppenséggel a megszokott logikusan építkező Þloz—Þai értekező nyelvvel szemben alakított ki, s amely írásait oly nehezen érthetővé teszi (Herder 1764–68: 88–90.). Ám magának Herdernek a Töredékeire is a hosszú, bonyolult, az iskolás grammatikáknak Þttyet hány— mondatok a jellemzők, halmozott jelzős szerkezetekkel, Þnom utalásokkal és ellenpontokkal, szokatlan hasonlatokkal és ironikus rájátszásokkal. Ezekkel az eszközökkel nyilván – hasonl—an Hamannhoz – a szokásos logikusan érvelő pr—zával szemben az élet változatosságát és élénkségét visszaad—, a lélek belső nézőpontját kifejező, a beszélt nyelvhez közelítő stílust kívánt megval—sítani. Ám 43
hogy ez ut—bbi törekvése sikeres volt-e, enyhén sz—lva kérdéses. Az ilyesfajta szövevényes, „szabálytalan” szövegeket, mint az övé vagy Hamanné, sz—ban aligha lehetne még követni is, nemhogy megfejteni.14 Így amikor Herder írásr—l sz—l— kritikáját megfogalmazta, akkor az egyik, a korban szokásos, az írás és a sz— oppozíci—jára alapoz—, illetve az írást az észhez rendelő fogalmi megközelítés kereteinek foglyaként, e fogalomrendszer szemüvegén keresztül vizsgál—dván, mondhatni saját írásos tevékenységének jellegére maradt vak. Az írott nyelvnek éppúgy lehet géniusza, mint a sz—belinek – még ha ez a géniusz netántán nem is ugyanaz.
5. Ut—hang (Schleiermacher, Humboldt) Hasonl— következtetés későbbi szerzők számára már nem volt lehetetlen – még olyanok számára sem, akik az életÞloz—Þai irányokkal szemben rokonszenvvel viseltettek. Így például azon fordításelmélet szerint, amelyet Schleiermacher 1813-ban Ueber die verschiedenen Methoden des Uebersezens című munkájában fejtett ki, a fordítás ugyan par excellence írásos műfajnak tekinthető, mégis legalábbis bizonyos sz—beli közlésformákhoz képest fölényben van. Ilyen közlésforma Schleiermacher szerint például a sz—beliséghez kapcsolhat— tolmácsolás, mely mintegy az üzleti élethez köthető, számokkal és mértékekkel van dolga, s így inkább aritmetikai vagy geometriai jellege van. Ezzel szemben „sok minden, ami a nyelvben szép és eredeti, csak” az íráshoz rendelt, illetve bizonyos beszédformákkal szembeállított fordítás révén képes „részben kifejlőd[ni], részben a feledésből […] előkerülni” (Schleiermacher 1813: 70.). A nyelv gazdagsága korunk14 Zobel Herdernek a nyelv eredetéről sz—l— pályaművéről egyenest többet is állít: nevezetesen, hogy azt bonyolult-irodalmi stílusa folytán még csak olvasni sem lehet egyszerűen, hanem ehelyett tanulmányozni kell (Zobel 1773: 93–94.).
44
ban, mely Schleiermacher szerint immáron nem beszél, hanem pusztán fecseg, már csak írásban tud kibontakozni. Később pedig Humboldtnál az írásnak még többszempontú elemzésével találkozhatunk. Humboldt ugyan számos alkalommal ír a tökéletlen, „halott betűről”, mely az emberi gondolatok és érzések Þnom árnyalatait nem képes visszaadni (Humboldt 1799: 346.), s a beszélt, sokszínű nyelvet börtönbe zárván megmerevíti, elszegényíti, s végül megöli (Humboldt 1821: 642.); vagy sz—l hasonl—képpen az íráshoz kötött sz—tárr—l és nyelvtanr—l, mint amelyek a beszédnek csak halott csontvázához hasonlíthat—k (Humboldt 1827–29: 148.). Ezzel szemben az Ueber die Buchstabenschrift und ihren Zusammenhang mit dem Sprachbau című 1824-es akadémiai előadásában másféle, sokkal inkább az írás, kiváltképp a betűírás pozitív hatásait hangsúlyoz— koncepci—val találkozhatunk. Itt Humboldt ugyan szintén megemlíti: előfordulhat, hogy az írás kedvezőtlenül befolyásolja a nyelv életteliségét és a szellemre gyakorolt hatását (Humboldt 1824: 127.). Ám érvelése elsősorban arra a gondolatra épít, hogy a betűírás a nyelvnek, ezen belül mind a nyelv hangzásbeli, mind pedig gondolati oldalának differenciál—dását, Þnom árnyalatainak kifejlődését segíti elő. Míg írás nélkül a nyelvre és vele együtt a szellemre a monoton szabályosság a jellemző, addig az írás révén a szellem mozgékonnyá és élénkké, a nyelv élettelivé válik. Ugyan az írás a szem számára rögzített jel révén egyfelől val—ban azt teszi lehetővé, hogy hosszasabban reßektáljunk. Ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy a gondolat bár szilárdabb, de számosabb és kötetlenebb formában is mozoghat. Ennélfogva a betűírás hatására sokszínűbbé és szabadabbá válik a nyelv és a gondolat. Betűírás nélkül nincsen tagolt nyelv, „a tagoltság” pedig épp „a nyelv lényege; a nyelvben nincsen semmi, ami ne lehetne rész és egész, és tart—s működésének hatása elválásainak és összekapcsol—dásainak a könnyedségén, 45
pontosságán és összhangján nyugszik” (Humboldt 1824: 122.). A nyelv ennélfogva Humboldt leírásában pontosan a betűírás révén éri el azt a szervesen tagolt, Þnom összhangot, amelyben a rész az egészre utal, és viszont. Így Humboldtnak ebben az előadásában a résznek és egésznek a gondolata, amelyet rendszerint a romantikusoknak tulajdonítanak, éppenséggel nem a romantikusok preferálta sz—beli, hanem az írásbeli kommunikáci—s formákhoz rendelődik. Ezek után nem meglepő, hogy maga a költészet is a betűírással kapcsol—dik össze. Mivel – írja Humboldt – „a költészet most már formája révén visszavonhatatlanul meghatározott sorrendben előfordul— meghatározott szavakhoz”, azaz az írásjelek által egyértelműen jelölt hangokhoz „kötődik” (Humboldt 1824: 132.), ezért a betűírás az, amely a költészet szervesen-bonyolult, Þnom árnyalatokat kifejező, életteli, egyszeri alkotásait lehetővé teszi. Az írásnak ebben a koncepci—jában a nemzet és a nyelv géniusza nemcsak hogy nem veszít, hanem egyenest nyer a betűírás révén: a nemzeti nyelv egészen új, Þnomabb dimenzi—it nyitja meg, s „a legszorosabb kapcsolatban van minden nemzet individuális nyelvi képességeivel/szerkezetével [Sprachanlage]” (Humboldt 1824: 119.).
II. A gondolat, a beszéd és az írás nyelve
Arisztotelész Hermeneutikája nyomán legkésőbb a 13. századi spekulatív grammatikákt—l kezdve bevetté vált a nyelvelméletekben egy megkülönböztetés: nevezetesen a gondolt (mentális), a beszélt és az írott nyelv megkülönböztetése. „Nos, amik a beszédben elhangzanak – fogalmaz Arisztotelész –, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a beszédben elhangzottak jelei. És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelki tartalmak, amelyeknek ezek közvetlen jelei, mindenkinél ugyanazok; s azok a dolgok, amelyekről e tartalmak képet adnak, szintén ugyanazok.” (Organon 16a15) Ezen arisztotelészi felfogásb—l kiindulva a spekulatív grammatikák szerint míg a gondolt (mentális) nyelv a dolgokat közvetlenül és természetes m—don jelöli, s így egyértelmű kapcsolatot létesít a tárggyal, addig a beszélt és az írott nyelv közvetetten jelöl: a beszélt nyelv a gondolt nyelvnek, az írott nyelv pedig a beszélt nyelvnek az entitásait, mégpedig konvenci—ra alapozva (ad placitum16), s ezért csak sokértelmű megfeleltetést hoz létre jelölő és jelölt között. E distinkci—t a 17–18. században a legkülönbözőbb szerzőknél és megfogalmazásokban láthatjuk viszont. „A szavak a gondolatok képmásai, a betűk a szavak képmásai”, illetve „A szavak a gondolatok jelei, a betűk pedig a szavakéi” – ekképp adja vissza például Bacon az arisz15 16
A szövegrészt Arisztotelész 1979 alapján idézem. A fogalom történetéhez lásd Coseriu 1967.
47
totelészi megfogalmazást a tudás gyarapításár—l sz—l— munkájának első angol, illetve későbbi latin változatában (Bacon 1605: 230: „Words are the images of cogitations, and letters are the images of words”; és Bacon 1623: 651: „Cogitationum tesserae verba, verborum literae.”). John Wilkins pedig valamivel később így fogalmaz: a betűk és az írás „ugyanolyan reprezentáci—i szavainknak (csak folytonosabbak), mint szavaink gondolatainknak” (Wilkins 1641: 2–3.). A Port Royal grammatikájában szintén az állt: a hangokat az emberek gondolataik jelölésére, bizonyos ábrákat pedig ugyanezen hangok jelölésére találták ki (Arnauld–Lancelot 1660: 18.). Vagy hogy sokkal későbbi szerzőket idézzünk: „Betűink az artikulált hangok jelei, s ennélfogva az írott szavak a fogalmaknak csak közvetett jelei” – így Lambert (Lambert 1764: 469). A distinkci— még lexikonszinten is közhellyé vált. Így a Johann Heinrich Zedler-féle Universal-Lexiconban 1739-ben a „Sprachkunst” címsz— alatt ez volt olvashat—: „az írás valamely jelnek vagy sz—nak a jele, és ezért természeténél fogva későbbi, mint a sz—” (Zedler 1732–50: 39., 458. hasáb). A Nagy Francia Enciklopédia 1755-ben megjelent ötödik kötetében pedig Louis de Jacourt az „Écriture” címsz—t Lucanus Pharsaliájáb—l vett – Brebeuf fordította – idézettel indítja, mely ebben a formában sz—lássá vált: eszerint az írás „[a]nnak a leleményes művészete/mestersége (art) / Hogy lefessük a beszédet & a szemhez beszéljünk (Cet art ingénieux / De peindre la parole & de parler aux yeux)”. Ennélfogva a betűk nem arra szolgálnak, hogy úgy, mint a kimondott szavak, a dolgokat fejezzék ki, hanem arra, hogy a szavakat (D’Alembert, Diderot 1751–1772: 5. köt., 358–359.). E közös gondolati séma uralma al—l még az általánosan elfogadott nézeteknek általában ellentmondani gondol— Rousseau sem tudta magát kivonni: „a beszéd a gondolatot reprezentálja konvencionális jelek segítségével – írja –, az írás pedig ugyanezt a beszédet reprezentálja; így az írás mestersége [l’art d’écrire] csupán a gondol48
kodás közvetett reprezentáci—ja, legalábbis a […] beszélt nyelv vonatkozásában, amely pedig egyedül használatos közöttünk”. A beszédet reprezentál— írás ennélfogva nem több, mint „a beszéd szupplementuma” (Rousseau 1764 körül: 1249.). A következőkben a mentális, a beszélt és az írott nyelv distinkci—jának különböző 17–18. századi megjelenési formáit fogom bemutatni: részben úgy, ahogyan olyan mindennapi, „pr—zai” témák tárgyalásában jelenik meg, mint a helyesírásé és a nyelvtanulásé, részben pedig olyan, a köznapi nyelvi jelenségektől távoli kérdéseket bemutatva, mint az univerzálisnyelvtervezetek vagy a süketek nyelve. E vizsgál—dás során látni fogjuk, hogy az arisztotelészi fogalmi hál— milyen erősen meghatározza a legkülönbözőbb problémák megfogalmazását és megoldását, mégpedig mind az „elsővonalbeli”, mind pedig a jelentéktelenebb szerzőknél. Még akkor is, ha az egyes gondolkod—k egyik vagy másik tekintetben eltérnek az arisztotelészi koncepci—t—l, illetve egymást—l, közösek maradnak alapfogalmaik, amelyek köré érvelésüket építik: nevezetesen azok a tárgyak, amelyekre a fogalmaknak vonatkozniuk kell, továbbá a kimondott beszédhangok és az írott jelek.
1. „Beszélj, ahogyan gondolkodsz, írj, ahogyan beszélsz!” (A helyesírás) A helyesírás kérdése első megközelítésben nem irányult többre, mint az arisztotelészi sor utols— két tagjának kapcsolatára, azaz arra, hogyan viszonyulnak az írott jelek a kimondott hangokhoz. A probléma a tényleges tárgyalás során azonban rendszeresen és észrevétlenül kitágult az arisztotelészi sor egészére azáltal, hogy a nyelvi jelek mel-
49
lett a jelölt, illetve a kettejük kapcsolata is helyet kapott a vizsgál—dásban. Így a helyesírás – mely mint megoldand— probléma nyilván még a képírásokkal, a kínai írással stb. nem, hanem csak a betűírással merül fel – alapkérdése elsőre az volt: kell-e, lehetséges-e, s ha igen, hogyan, hogy az írás pontosan visszaadja a kimondott beszédhangokat. Az, hogy a beszédhang minden árnyalatát az írás nem képes visszatükrözni, a sz—nak egy meglehetősen tág értelmében természetesen közhely volt: nevezetesen – mint az előző részben bemutattam – abban az értelemben, hogy a beszédhang minden moduláci—ját, hangsúly- és intonáci—beli változását, érzelmi színezetét az írás nem képes viszszaadni. A helyesírás kérdése azonban sokkal szűkebb értelemben is felfoghat— – s a nyelvelmélet- és nyelvtanír—k rendszerint így is értették –, mégpedig úgy, hogy visszaadja-e az írás, és miképp, teszem azt, az „a”, „é” vagy a „b” hangot. Első pillantásra a kérdésnek ilyetén leszűkítése megoldásával is kecsegtet. Mégis sokan korán felfedezték: a leegyszerűsített probléma sem oldhat— meg maradéktalanul, mivel az ábécé azzal, hogy bizonyos számú hangra, illetve betűre korlátoz—dik, már elvonatkoztat az egyedi hangok sokaságát—l. A jelenséget magát voltak, akik nem értékelték negatívan. Így például Bacon sem, aki az elsők között pendítette meg a gondolatot: a helyesírás elvileg nem követheti a kiejtést, éspedig egyszerűen azért nem, mert a kiejtés folytonosan változik (Bacon 1623: 657.). Mások viszont sokkal inkább a káros következményeket hangsúlyozták. Így, mint a következő részben majd az univerzális írástervezetek kapcsán is látni fogjuk, írás és sz— elválása, zűrzavara – legalábbis a természetes nyelvekről sz—lva – a 17. század közhelyei közé tartozott. Mindeme akadályok ellenére a helyesírás kimondott követendő szabálya a 17– 18. században általánosan ez volt: „Írj, ahogyan beszélsz!” 50
Ezt az elvet csak második lépésben volt szokás kiegészíteni az érvényességét korlátoz— tételekkel. A helyesírás „Írj, ahogyan beszélsz!” elve, persze, természetszerűleg következett az arisztotelészi meghatározásb—l. Így például a Port Royal grammatikája is elsőre a betűket egyszerűen a hangok írott jeleiként határozta meg, csak annyit állítván: a betűk arra szolgálnak, hogy a hangokat láthat—vá és tart—ssá tegyék (Arnauld–Lancelot 1660: 5.). Ennek megfelelően pedig Arnauld-ék szerint akkor írunk helyesen, ha a betűk és a kiejtett hangok között egy-egyértelmű reláci—t hozunk létre, vagyis ha az írás azt és csakis azt jelöli, amit ki is ejtenek, ezzel párhuzamosan pedig amit kiejtenek, azt kötelező is jelölnie; emellett minden jel csak egy hangot jelölhet, illetve ugyanazt a hangot csak egy jel jelölheti. Az írás fentebb említett funkci—ja és a helyesírás ebből következő alapelve aztán, mondhatni, olyan közhellyé vált, amelyet minden grammatika kötelezően elismételt (lásd például Gottsched 1748: VIII/1., 58., Adelung 1782b: 60., Meiner 1781: 31., 66–67.). Az „Írj, ahogyan beszélsz!” alapelve emellett nem egyszerűen a beszédtől az íráshoz vezető utat kellett hogy egyértelműen meghatározza, hanem azt is lehetővé kellett tennie, hogy a fordított út is minden további nélkül bejárhat— legyen: azt jelentette, hogy „hallhat— beszédedet láthat— jelek révén vázold fel oly talál—an, hogy az, aki a jeleket látja, őket a legnagyobb könnyedséggel ismét hallhat— beszédre […] fordíthassa” (Meiner 1781: 67.). Az „Írj, ahogyan beszélsz!” szabályát azonban már a Port Royal grammatikája is gyengíti. Miután leszögezi: a betűket eredetileg val—ban semmi másra nem alkották, mint hogy a hangokat közvetlenül jelöljék, rögvest hozzáfűzi: az emberek mégis rendszeresen kapcsolatot hoznak létre a karakterek és maguk a dolgok között is. Ennélfogva a betűket lehet egyfelől az „Írj, ahogyan beszélsz!” elvének megfelelően vizsgálni, azaz úgy, „mint amelyek egyszerűen a hangot jelölik”, de úgy is, „mint amelyek 51
segítenek bennünket abban, hogy megértsük azt, amit a hang jelöl” (Arnauld–Lancelot 1660: 18.). Ez a második szempont azonban éppenséggel sokszor azt követelheti, hogy az első szabályt—l eltérjünk, és a kimondott hangot kikerülve a jelölt dologra, fogalomra, a közölni vágyott értelemre utaljunk. Így a helyesírás tükrözheti a sz—eredetet, s például a kis és nagy kezdőbetűs írásm—d is – melylyel többek közt a közneveket és a tulajdonneveket különböztetik meg egymást—l, a fontosabb szavakat emelik ki, vagy a mondat kezdetét jelölik vele – ellentmond annak az elvnek, hogy ugyanazt a hangot mindig ugyanúgy is kell jelölnünk. (Arnauld–Lancelot 1660: 19–20.) A Port Royalnak ezek az érvei aztán a továbbiakban is visszaköszönnek a helyesírásra vonatkoz— megfontolásokban. Az előbb említett Gottsched, j—llehet a nyelv hanghoz kötöttségét olyannyira nem becsülte le, hogy a szokásost—l eltérően grammatikájába beiktatott a proz—diár—l is egy részt, s ezt nemcsak költőknek, hanem a mindennapi nyelvhasznál—knak is szánta; mégis a helyesírást a sz—jelentéstől is függővé tette, s úgy vélte: az írásm—dnak segítenie kell abban, hogy elkerüljük, teszem azt, a kétértelműségeket (Gottsched 1748: VIII/1., 115.). Meiner is a lehetséges világosságot tekintette a kiejtés visszaadása mellett a helyesírás egyik céljának, s azt, hogy az olvas—t meg—vja a szavak összekeverésétől és félreismerésétől (Meiner 1781: 69.). Adelung – aki a 18. század végén mintegy a közkézen forg— érveknek összefoglalását nyújtotta – szintén szükségesnek látta az „Írj, ahogyan beszélsz!” általános szabályát más elvekkel is kiegészíteni, amelyeknek nála is a megértést kellett szolgálniok. Ezek az elvek az ő megfogalmazásában abb—l az egész nyelvre általánosan érvényes összefüggésből ad—dnak, hogy „[a]z általános és lehetőség szerint könnyű érthetőség […] a nyelv és az írás első és egyetlen célja” (Adelung 1782b: 60.). Ezért a helyesírásnak – mint Gottsched fogalmaz – az azonos hangzás ellenére is tükröznie kell a jelentésbeli kü52
lönbségeket, s a különböző hangzás ellenére is az azonos sz—tövet (Gottsched 1748: VIII/1., 109–118.). A könnyű érthetőség kedvéért nem szabad például a nyelvjárások kiejtésbeli változatait sem visszaadnia, ezzel szemben viszont sokszor még akkor is tükröznie kell a szavak eredetét és belső felépítését, amikor a kiejtésben már nincsen nyomuk – olvashatjuk Adelungnál. Így, bár egyfelől az írásnak mind a szem, mind pedig a fül számára érthetőnek kell lennie, mégis a helyesírás sokszor csak a szemhez, s nem a fülhöz sz—l (Adelung 1782c: 5., 9.), azaz a hallást kikerülvén a vizuális felfog—képességre apellál. Gyakorta pedig a helyesírás minden eddigi elvnek Þttyet hányva az érthetőség kedvéért egyszerűen a szokást követi. Így, bár a könnyű érthetőség szabálya csak akkor lép életbe, ha a kiejtéskövető írásm—d nem egyértelmű, mégis az elv következtében „minden nyugat-eur—pai [...] másképpen ír, mint ahogyan beszél” – jut Adelung a kiindul— tételével ellentétes konklúzi—ra (Adelung 1783: LII.). Összefoglalva tehát, az elemzett szerzők egyfelől a betűket a kimondott hangok vizuális leképezéseiként fogják fel, másfelől viszont az írást részben függetlenítik a hangnyelvtől, és közvetlenül a kifejezett gondolattal, illetve az utalt dologgal hozzák kapcsolatba. Mégis azt, hogy az arisztotelészi fogalmi hál—t—l így eltérnek, ők maguk szimptomatikusan nem tematizálják úgy, mint ami konceptuális problémákat vethetne fel. A mi számunkra azonban fejtegetéseikből ad—dhat a következtetés: j—llehet a helyesírásnak ez a napjainkig hat— felfogása alapvetően nem kérdőjelezi meg beszéd és írás között a kapcsolatot, ám mégis azt mutatja: az alapelvet, amely szerint az írás a beszéd tükre volna, szükségképpen más, ezzel összhangban nem lévő alapelvekkel kell párosítani, mégpedig éppenséggel annak érdekében, hogy az írott nyelv csakúgy be tudja tölteni feladatát, mint a beszélt.17 17 Ehhez a következtetéshez elegendő volt az, amit eddig a 17–18. századi szerzőknél olvashattunk. De természetesen további érveket is felhozhatnánk
53
Beszédnek és írásnak a helyesírásban megnyilvánul— elválását természetesen voltak, akik tágabb kontextusban értelmezték, sőt, elsősorban negatív hatásait emelték ki. Miközben sokan a helyesírásban is a nemzeti nyelv egységesítésére szolgál— eszközt láttak (például azért, mert a helyesírás nem jelölte beszédhangok idővel eltűnnek a beszélt nyelvből is), mely így elősegíti a jobb megértést, mások – így a már említett univerzális írástervezők is – épp ellenkezőleg, a nyelvi zavarok keletkezését vezették vissza rá. Hasonl— koncepci—t fejtett ki Rousseau is „Prononciation” című, 1764 körül írott töredékében. A helyesírás révén ugyan az írás egyre világosabbá válik – vélte a francia bölcselő –, viszont eközben a kiejtés – mivel a nyelvészek a végnélküli szabályozgatás közepette elfelejtkeznek arr—l, hogy az írás a beszédnek pusztán helyettesítője, képmása – egyre inkább nélkülözi a publikus szabályokat. Ezért a beszélt nyelv egyre szabálytalanabb és önkényesebb lesz, és az egyéni nyelvhasználatok sokaságává hullik szét. Ekképp az írás hatására a nyelv egysége a sz—nak még egy értelmében is megbomlik: az írás ugyanis így nemhogy nem lesz a beszéd tükre, hanem a kettő egyenest olyannyira elválik egymást—l, hogy val—jában már két nyelvről beszélhetünk. Rousseau-hoz hasonl—an Herder is kultúrkritikai mondand— hátteréből bírálja mellette. Így például nem véletlen, hogy az egyes szavak közötti határokat csak viszonylag későn kezdték, és eleinte akkor sem szisztematikusan, hanem csak a nehezebben olvashat— részt jelölni. A számunkra oly természetes sz—közözéssel szemben éppenséggel a scriptio continua az, amely megfelel az „Írj, ahogyan beszélsz!” elvének, mivel az írásban jelölt sz—közt nem halljuk szünetnek. (Vö. Raible, 1991: 14., 17., 34.) A példák sorát folytathatjuk, akár a magyar helyesírás szabályaival is. Vegyük például az olyan kettős betűket, mint az „sz” vagy a „cs”, amelyek először is, bár két betűből állnak, mégis csak egy hangot jelölnek. Emellett, amikor megkettőzzük őket, akkor – nyilván a könnyebb olvashat—ság és a takarékosság kedvéért – rendszerint nem „szsz”-t vagy „cscs”-t, hanem „ssz”-t vagy „ccs”-t írunk, azaz a két ugyanolyan hangot nem egyszerűen a jelek kettőzésével adjuk vissza. Az olyan szavakban pedig, mint a „díszszázad” és az „ésszerű”, bár mindkét helyen ugyanazt a két „sz”-t ejtjük ki, nem ugyanazokat a jeleket írjuk le, mivel az első esetben a sz— összetett voltát is kifejezzük, míg a másodikban nem.
54
helyesírás és beszéd elválását. E folyamat során, s épp az írásbeliség teljes körű kifejlődésének hatására az „Írj, ahogyan beszélsz!” elve fokozatosan érvényét veszti. Ezzel szemben azokban az időszakokban, amikor még döntően a sz—beliség viszonyai uralkodtak, követték a szabályt. Ekkor még azért írtak úgy, „mintha beszélnének”, mert közvetlenül az élő előadás céljáb—l írtak, és még az írás tevékenysége is hangos és nyilvános volt, azaz az írás és olvasás közvetlenül összekapcsol—dott a beszéddel (Herder 1 1793–97: XVIII. köt., 87.). Helyesírás és beszéd, hangos és hangtalan olvasás problémáit Meinernek szintén úgy sikerült – j—llehet minden bizonnyal szándéktalanul – megfogalmaznia, hogy alapvető teoretikus kérdések felvetésére indíthat. Ő ugyanis a hagyományos szabályt – „Írj, ahogyan beszélsz!” – kiegészítette a „Beszélj, ahogyan gondolkodsz!” elvével (Meiner 1781: 66–67.). Ezzel pedig a tárgyalást kiterjesztette a beszéd és írás viszonyár—l mindkettőnek a gondolkodáshoz val— viszonyára, s így tágabban a nyelv és gondolkodás viszonyára is. Miként könyvünk első részében már hosszasabban idéztük, Meiner szerint abb—l, hogy a betűk csak közvetetten vonatkoznak a jelölt fogalmakra, az ad—dhat, hogy a megértés és az olvasás elválhatnak egymást—l, azaz egy szöveget anélkül olvasunk, hogy értenénk, illetve anélkül értjük, hogy ténylegesen olvasnánk. Az ut—bbi többek közt azért lehetséges, mert a betűket képesek vagyunk a hangok kihagyásával közvetlenül a fogalmakkal összekapcsolni. Akinek pedig elsősorban csak ilyen szemmel, ám nem füllel történő olvasási gyakorlata van – mint sokaknak az angol vagy a holt latin nyelv területén –, azaz döntően magában olvas, az nem lesz arra képes, hogy az illető nyelvet beszélt formában is megértse, vagy hogy gördülékenyen beszélje. Igazi megértés azonban csak az arisztotelészi sor minden tagjának megtartásával jöhet létre, ezen belül is úgy, hogy bármelyik tag a rá következőt 55
vagy az őt megelőzőt – tehát a fogalom a hangot, illetve a hang az írásképet, és fordítva – automatikusan előidézi bennünk. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha mind az „Írj, ahogyan beszélsz!”, mind pedig a „Beszélj, ahogyan gondolkodsz!” szabályát szem előtt tartjuk. Így Meiner egyfelől elkötelezi magát amellett, hogy a betűírást a hangnyelv közvetítésével kell megérteni. Másfelől azonban észreveszi – bár a jelenséget nem tartja kívánatosnak –, hogy a betűk és a fogalmak között lehetséges közvetlen kapcsolat is, mégpedig ezúttal sokkal átfog—bb értelemben, mint az eddigi helyesírásr—l idézett fejtegetések azt jelezték. Emellett megÞgyelésében: lehet anélkül olvasni, hogy értenénk, illetve anélkül érteni, hogy olvasnánk, felsejlik a probléma: beszéd és írott jel, s ennek következtében írott jel (s így általánosabban: nyelv) és gondolkodás elválhatnak egymást—l.
2. Nyelvtanulás sz—ban és írásban Meiner szerint nemcsak az eshet meg, hogy az arisztotelészi sor egyes tagjai kimaradnak, hanem akadnak szerinte olyan területek is, ahol gondolkodás, beszéd és írás időbeli egymásutánja – mely pedig felfogásában nyilván egyszersmind fontossági sorrendet is takar – problémamentesen akár meg is fordíthat—. Erre példáját jellegzetes m—don a nyelvtanulás területéről meríti: a nyelvtanárok Þgyelmébe ajánlja, hogy a szem jobb támasza az emlékezetnek, mint a fül, s ezért úgy véli: a grammatikát is célszerűbb nem a fogalmak és a hangok, hanem a hangok és leírt jeleik kapcsolatával kezdeni. Bár az előbbi felelne meg a dolgok természetes rendjének, hiszen az eredetit a másolat előtt kell tárgyalni, ám az ut—bbi kapcsolatot érzékelhető mivoltáb—l fakad—an könnyebb megragadni. (Meiner 1781: 4.) A következőkben Meiner nyomán a beszéd és az írás nyelvtanulásbeli szerepével fogok foglalkozni, mégpedig 56
az ő szempontjaib—l kiindulva: megfordíthat—-e, illetve betartand—-e a fogalom–sz—–írás arisztotelészi sora a nyelvtanulás során? Meinernek a nyelvtanulásra vonatkoz— gondolatai több értelemben is tágabb kontextusba illeszkednek. Először is visszanyúlnak egy olyan kérdéshez, amelyről már Lockenál is olvashatunk, s amely arra az időbeli sorrendre vonatkozik, ahogyan az ideák és az őket jelölő szavak (így tehát tágabban az ideák és a nyelv) egymást követik. J—llehet Locke első megközelítésben úgy véli: az ideák megelőzik nyelvi kifejezésüket. Ám a továbbiakban ezt a sorrendet csak a nyelv kialakulásakor tartja szükségképpeninek, a későbbi nyelvfejlődés során pedig már csak akkor, ha valaki új összetett ideát alkot, majd elnevezi. A már megalkotott nyelveknél viszont más szerinte a helyzet: itt a gyerekek a kevert m—dozatok neveit előbb tanulják meg, mintsem hogy ideájuk lenne r—luk, s nincsen egyetlen gyerek sem, „aki a dicsőség vagy nagyravágyás ideáit megalkotná, mielőtt hallotta volna neveiket”. Ez az összefüggés az egyszerű ideáknál és szubsztanciáknál csak annyiban m—dosul, hogy – mivel „[e]zeknek val—ságos léte és egysége van a természetben”, ezért az ő esetükben „hol az ideához, hol [pedig] a névhez jutunk előbb hozzá, amint éppen ad—dik”. (Locke 1671–89: II., 45.) Az, hogy az idea–sz— sorrend megfordulhat, éppenséggel – s ez a Meiner-féle leírás másik lényeges háttere – a szavakkal val— visszaélésnek az egyik, s talán leglényegesebb forrása: emiatt lehetséges, hogy a szavakat anélkül használjuk, hogy világos és tiszta ideákat, sőt anélkül, hogy egyáltalában ideákat kapcsolnánk össze velük (Locke 1671–89: II., 101.). Így pedig gondolkodásunkban – hogy Leibniz hasonl— tárgyú gondolatmenetével folytassuk – lesz „valami üres és süket, amit semmi más, csak a szavak töltenek ki” (Leibniz 1704: 3.1, 462–463.). A szavak ilyetén, a gondolatt—l történő önáll—sulásával párhuzamosan megbomlik a szavak és a dolgok közötti összhang is. 57
Ahelyett, hogy az ideák közvetítésével a szavak a dolgok kifejezői lennének, éppenséggel fordítva, a szavakat veszszük a dolgoknak (Locke 1671–89: II., 107.); vagy másképpen – ezúttal Wolff-fal – fogalmazva: hogy ha egyszer már hozzászoktunk a nyelvhez, „szavakat képzelünk dolgok helyett” (Wolff 1720: 519.); vagy megint másképp – mint Condillacnál olvashat— –, hogy feltételezzük: szavaink megfelelnek a dolgok val—ságának, amiben pedig tévedéseink egyik leggyakoribb forrását ismerhetjük fel (Condillac 1746: 53.). A veszélyt, hogy a szavak elhomályosíthatják, sőt, helyettesíthetik a dolgokat, többek szerint a megfelelő nyelvtanulási m—dszerekkel lehet kiküszöbölni. Ha a nyelv zavarainak egyik forrása az, hogy nem a dolgok, illetve fogalmak felől jutunk el nyelvi kifejezésükhöz, hanem ehelyett a nyelvi kifejezés megelőzi a kifejezettet, azaz az arisztotelészi sor első két tagjának sorrendje megfordul, akkor a megoldás értelemszerűen az, hogy ragaszkodunk az eredeti sorrendhez. A nyelvtanulás kérdése e szempont követése mellett is kettébonthat—: nevezetesen az első, tehát az anyanyelv és a második, azaz valamely idegen nyelv elsajátítására. A probléma megoldási lehetőségeit néhány paradigmatikus értékű javaslat bemutatásán keresztül kísérelem meg vázolni. Mind az anyanyelv, mind pedig az idegen nyelvek elsajátítását illetőleg modellértékű koncepci—val találkozhatunk például Comeniusnál. A cseh pedag—gus egyik alapgondolata, hogy „a tárgy, a tárgy fogalma és a beszéd … [p]árhuzamos/egymással kapcsolatos dolgok [correlata]”, mégpedig azért, „mert a tárgyaknak képei az értelemben a fogalmak, a fogalmak képei pedig a szavak” (Comenius 1651c: 132.). Ami a dolog–fogalom sorrendet illeti, ez azért megfordíthatatlan, mivel „semmi sincs […] az értelemben, ami nem volt meg előbb az érzékekben” – hangzik már Locke előtt is Comeniusnál (Comenius 1628–32: 287.). Ezért a nyelvtanítás során előbb „a tárgyakat az elmék elé 58
kell állítani, hogy ezek szemlélete alapján alkossák meg a dolgok képét, s amit felfogtak, azt mindjárt nevezzék is meg. És ezt a hármat mindig kapcsolatba kell hozni: 1. a dolgokat, 2. az értelmet, 3. a nyelvet, – de úgy, hogy a dolgok bemutatása legyen az első, majd a helyes érzékelést kövesse a fogalom megalkotása, ezt pedig végül a megnevezés. Ha ezek közül bármelyik is elmarad, hézag keletkezik, ha pedig a sorrendet megváltoztatjuk, zűrzavar támad” (Comenius 1651c: 132. – kiemelés tőlem – N.K.). Ennél fogva az egyedüli sorrend, amelynek révén megőrizhetjük gondolataink és a kifejezés tisztaságát és pontosságát, az a nyelvkeletkezés sorrendje, ahogyan azt Locke-nál az imént megismertük: először a dolgokat érzékeljük, majd fogalmakat alkotunk r—luk, s végül megnevezzük őket. Emellett Comenius leírásában azáltal, hogy a szavakat osztenzív deÞníci—val, azaz úgy tanítjuk, hogy a jelölt dologra rámutatunk, nyelv és gondolkodás összhangját teremtjük meg: „Tehát a szavakat csak a dolgokkal öszszefűzve tanítsuk és tanuljuk, oly m—don, mint ahogyan a bort az edénnyel, kardot a hüvelyével, fát a hánccsal, gyümölcsöt a héjával adják, veszik és szállítják. Mik ugyanis a szavak, ha nem a dolgok burkai és hüvelyei? […] Szabály gyanánt álljon tehát: Mindazt, amit valaki megért, szokja meg, hogy egyúttal ki is fejezze, viszont tanulja meg, hogy értse is mindazt, amit kijelent. […] Mert szobor az, aki a lélek érzését nem tudja kifejezni, aki pedig nem értett dolgokat fecseg, az papagáj. Mi azonban embereket akarunk formálni, mégpedig előnyösen akarjuk őket nevelni: ez azáltal történik, hogy mindenütt lépést tart a dolog a beszéddel, a beszéd pedig a dolgokkal.” (Comenius 1628–32: 281.) A dolog–fogalom–beszéd e sorához következő tagként Comeniusnál is az írott nyelv csatlakozik, mégpedig mind az írás, mind pedig az olvasás: miként – a párhuzamos dolgok összekapcsolásának elvéből következően – a dolgok megismerését és megnevezését össze kell kapcsol59
nunk, csakúgy egyszerre kell tanítanunk olvasni és írni is (Comenius 1651c: 134.).18 Ez a sor azonban váratlanul megfordul akkor, amikor a cseh pedag—gus nem az anyanyelv, hanem a latin, illetve az idegen nyelvek tanulásár—l beszél. Először is megfordul a dolog/fogalom–sz— sor. Az idegen nyelvek oktatásához Comenius ugyanazt a tankönyvet használta, mint az anyanyelv tanítására, mégpedig úgy, hogy az egyes nyelvek szavait egymással átellenben, egymáshoz rendelve helyezte el, mondván, hogy így a második nyelv tanulásakor már nem kell a dolgokra, hanem csak a szavakra Þgyelni. Ezáltal a második nyelv elsajátításakor már nem a dolgok jelentik a kiindul—pontot, melyeket Comenius szerint az anyanyelv révén már megismerhettünk, hanem az anyanyelv szavai, amelyeknek az idegen nyelv szavait megfeleltetjük. (Comenius 1654–70: II., 166.). Másodszor pedig az idegen nyelv tanulásakor megfordul a beszéd és írás sorrendje is. Miután az első lépésben a megértés, megfontolás és emlékezetbe vésés a cél, ezután a gyermeknek meg kell tanulnia leírni azt, amit megértett és megjegyzett, és csak a harmadik lépésben jut el odáig, hogy azt, amit megértett és lejegyzett, ki is tudja mondani. (Comenius 1651c: 177.) Így Comenius alapvető különbséget lát az első és a második nyelv tanulása között: míg az elsőnél az arisztotelészi sorhoz tartja magát, illetve annak megfordítását problematikusnak tartja, addig a másodiknál – koncepci—jának szenzualista vonásai ellenére is – mind a tárgy/fogalom–sz—, mind pedig a beszéd–írás sort megfordítja. Ez ut—bbiban, persze, nyilván szerepet játszik az is, hogy Comeniusnak – bár említ más 18 Comeniusnak ez a gondolata ma magát—l értetődőnek tűnik. Ám Magyarországon nemhogy a 17., de még a 18. században sem volt ritka az írástudatlan, azaz csak olvasni tud— – nem gyerek, hanem tanít— (T—th 1996: 22.). Még Nyugat-Eur—pában is csak a 19. századt—l kezdett fokozatosan elterjedni, hogy a gyerekeket az iskolában mind olvasni, mind pedig írni megtanították (Schön 1993: 54., Gauger 1994: 35., 40.), továbbá hogy mindkét esetben nemcsak a nyomtatott, hanem a kézírásos betűket is elsajátítatták velük.
60
nyelveket is – döntően mégis a mindennapi sz—beli érintkezésben kevéssé használt holt latin nyelv lebeg a szeme előtt. Vele szemben Locke, mint láthattuk, az első nyelv tanulását épp fordítva jellemzi: a sz—–fogalom sorrendet olyan rosszként fogja fel, mint amely a már kialakult nyelv gyermekkori elsajátítása során természetszerűleg bekövetkezik. Az angol Þloz—fus még akkor sem kerüli ki teljesen a már meglévő nyelvet, amikor az imigyen egyszer már elsajátított téves nyelvhasználat orvoslására tesz javaslatokat: a szavak jelentésének tisztázására egyaránt alkalmaz nyelvi eszközöket és a jelölt dologra val— rámutatást. Így még az egyszerű ideák neveinek jelentését sem csak példák, hanem rokonértelmű szavak révén is világosabbá gondolja tehetni; a kevert m—dozatok neveinél csak a meghatározást, tehát nyelven belüli eszközt említ, és a szubsztanciák esetében újfent a megmutatás mellett a meghatározást is. (Locke 1671–89: II., 126–131.) Az idegen nyelv tanulása kapcsán viszont a sorrendnek – tudniillik ezúttal a beszéd és az írás sorrendjének – a megfordítása ellen nyilatkozik, s így koncepci—ja itt is épp az ellentettje Comeniusénak. Ennek egyik oka feltehetőleg az, hogy ő a cseh pedag—gussal szemben nem a latin, hanem az élő nyelvek tanulási tapasztalataib—l indul ki, s ezen belül is átviszi az anyanyelv tanulási m—dszereit a második nyelv elsajátítására is. Ennélfogva ő az írásos eszközökkel szemben (ilyenek számára a nyelvtanok, a sz—tárak, a könyvből tanult memoriterek, a latin auktorok tanulmányozása stb.) a sz—belieket részesíti előnyben. Úgy gondolja, hogy a latin nyelv elsajátítási feltételei nem különböznek att—l, mint ha valakit a francia kisasszonya egykét év leforgása alatt, pusztán beszélgetés révén megtanít franciául; sőt, még att—l sem, ahogyan valaki az angolt – vagyis az anyanyelvét – tanulja: a latin ugyanis kezdetben nem kevésbé ismeretlen a gyermeknek, mint az angol volt valamikor, amikor megszületett. Márpedig az anyanyelvet 61
csakis a mindennapi érintkezés és társalgás révén, tanár, szabályok és nyelvtan nélkül tanuljuk: „még senkit sem ismertem, aki az anyanyelvét szabályok révén tanulta volna meg.” (Locke 1684–90: 225.) A szabályok ismerete csak a mindennapi érintkezésen túli célokra – például tud—s Þlol—gusoknak, akik egy nyelvet holt nyelvként tanulnak, vagy az ékessz—lás tudományának elsajátításához – szükséges, egyébként pedig egyenest akadálya a beszédnek: „a nyelveket, amelyeket gépies ismétlés, szokás és emlékezet segítségével kell tanulnunk, akkor beszéljük a legtökéletesebben, amikor a nyelvtan szabályait teljesen elfelejtettük.” (Locke 1684–90: 221.) Locke a helyes nyelvtanítási m—dszerek taglalásakor rendszeresen kiemeli a mindennapi társalgási környezet, sőt, a gyermek számára felfoghat— beszédtárgyak előnyeit. Ennek ellenére nemigen említi – bár koncepci—jában akár lehetne is helye az elgondolásnak –, hogy a megnevezett tárgyak jelenléte elősegíthetné azt, hogy a szavakat a jelölt tárgyakra, illetve második lépésben csak tiszta és világos ideákra vonatkoztassuk.19 Ennek oka feltehetőleg abban rejlik, hogy Locke gentlemanek neveléséhez kíván útmutatást adni. Egy gentlemannek viszont nézete szerint csak politikai és morális tudásra lesz szüksége, s így nem kell tartania magát a szigorú szabályhoz, mely szerint „[t] udásunk terjedelme nem haladhatja meg ideáink terjedelmét” (Locke 1703: 398.). A locke-i elméletben rejlő lehetőséget, persze, voltak, akik kibontották. Itt köztes példaként említhető Wolff. Ő ugyanis különbséget tett aközött, hogy az idegen nyelvet a saját országában tanuljuk-e, ahol beszélik, és aközött, hogy a mi hazánkban sajátítjuk-e el. Az első esetben a nyelvtanulás nem különbözik az anyanyelv tanulását—l, 19 Some Thoughts concerning Educationban a gondolat csak egyszer kerül elő, akkor is kevéssé kimondott formában: tudniillik abban az összefüggésben, hogy akkor beszél valaki perfektül egy nyelvet, ha azt a tárgyat gondolja, amelyről beszél, ám nem gondol közben a nyelvtan szabályaira (Locke 1684–1690: 224.).
62
mondja Locke-hoz hasonl—an Wolff, ám magát a tanulás m—dját sokkal inkább Comeniushoz hasonl—an írja le: „érzékeljük […] a dolgokat, és egyszersmind gyakorta halljuk a nevüket” (Wolff 1720: 162.). Így a továbbiakban akár a sz—t halljuk vagy a dolgot látjuk, az képes lesz bennünk a másik képzetét felidézni. Ezzel szemben ha otthon tanuljuk az idegen nyelvet, akkor a tanulás „az anyanyelv közvetítésével kell hogy történjék” (Wolff 1720: 163.), vagyis úgy, hogy előbb az anyanyelvi sz—t az idegen nyelvi megfelelőjével kapcsoljuk össze, s csak azután a jelölt dologgal. A Comeniuséval ellentétes s a locke-i elgondolásokat végigvivő koncepci—ra igazán példaértékű lehet a már említett göttingeni Þlol—gus professzornak, Johann David Michaelisnek az érvelésm—dja, aki Halléban Wolffnál is tanult, s így nem véletlen, hogy az iménti wolffi érvelésből is átvesz elemeket. Michaelis – aki egyébként kortársai között többek közt számtalan holt és élő nyelvben val— jártasságár—l volt híres – Locke-hoz hasonl—an az idegen nyelvek tanulását is az anyanyelv elsajátításának anal—giájára képzelte, a nyelvtanulást magát a nyelvhasználatra és szokásra kívánta alapozni, illetve a locke-i szenzualizmust egyfajta asszociáci—s elmélettel párosította. Ennek megfelelően – fejtegette az emlékezetről sz—l— kis tanulmányában – még az a biztonság sem alapszik szabályokon, ahogyan a latin nyelvben ő maga mozgott, hanem azon a használaton, amely az emlékezetében lebeg. Az idegen nyelveket általában is könnyebben tanuljuk meg szerinte saját élő nyelvi környezetükben, mint olvasás vagy oktatás révén. Az élő nyelvi környezet azért is előnyösebb annál, mint ha könyvből tanulnánk, mert a szavak jelentését jobban tudjuk rögzíteni akkor, ha a jelölt tárgy közvetlenül és érzékileg adott a számunkra. Ha ugyanis egyszer már, teszem azt, a kiejtett „cheval” sz— a látott l—val így összekapcsol—dott, akkor az asszociáci— törvénye szerint a jövőben is ahányszor csak a hangsort 63
halljuk, az a l— ideáját fogja bennünk felidézni. Ha viszont könyvből tanulunk, akkor a francia sz—t úgy tanuljuk, mint ami egy, az anyanyelvből már ismert sz—nak a megfelelője – érvel Wolffhoz hasonl—an. Ezért a hangsor a jelölt dolgot csak az anyanyelvi sz— közvetítésével, másodjára – s így sokkal lassabban – juttatja eszünkbe. Ezzel magyarázhat—, hogy sokan, akik csak könyvből tanultak, még ha ismerik is az egyes idegen nyelvi szavak jelentését, mégsem értik a beszédet. De még ha értik is, nyelvismeretük akkor is csak passzív tudás, s nem aktív beszédképesség. Ennek oka pedig megint csak az, hogy a könyvek vagy oktatás révén történő nyelvelsajátítás során a sz— hangalakja megelőzi a dolog képzetét. Ezért ugyan a sz— a jövőben is ki fogja váltani az ideát, azaz a megértést, viszont a dologr—l elsősorban nem az idegen nyelvi, hanem az anyanyelvi kifejezés fog az eszünkbe jutni. Ezért a nyelvek tanításánál minden azon múlik, hogy a gyerekek „a beszédből tanulják őket, és hogy az, aki az egyik nyelven beszél velük, soha ne hívjon segítségül egy másik nyelvet” (Michaelis 1758: 50.). Michaelis tehát az aktív nyelvtudást a tanulás sz—beli formáival, a passzív nyelvtudást pedig írásos változataival köti össze. Ezzel magyarázza is a Meinernél csak leírt jelenséget, mégpedig azzal, hogy az írásos oktatásban nem egyszerűen a beszéd–írás sor fordul meg, hanem ennek következtében a dolog–fogalom–nyelvi kifejezés sor is. Így a Comenius képviselte idegennyelv-oktatási m—dszert elveti. Ha pedig elgondolásait a locke-i sémában visszük tovább, akkor azt mondhatjuk, hogy ebben a koncepci—ban a kifejezés és az idea közötti kapcsolatnak a megbomlása, s ennek nyomán a homályos ideáknak a keletkezése az íráshoz rendelhető hozzá. Ennélfogva pedig Michaelis nyelvtanulásra vonatkoz— elgondolásait azzal a herderi koncepci—val vethetjük össze, amellyel az előző részben találkoztunk, s amely a világos kifejezésm—dot a sz—beli közlésformákhoz rendeli. 64
Ha végigfutunk az ismertetett nyelvtanulási modelleken, akkor észrevehetjük: minden különbözőségük, sőt ellentétük ellenére azok a kateg—riák, amelyeken alapulnak, közösek, amennyiben a nyelvtanulást a „dolog”, „fogalom”, „beszéd” és „írás” terminusaiban közelítik meg. Emellett közös az is, amit vitatnak: a vizsgáland— kérdés mindegyikük számára az a sorrend, ahogyan a nyelvtanulás különböző fajtáinál a dolog, a fogalom, a beszéd és az írás követik egymást. Így a nyelvtanulás esete ugyanazt mutatja, amivel a helyesírás problémáinak tárgyalásánál találkozhattunk: nevezetesen azt, ahogyan még hétköznapi, kevéssé Þloz—Þainak tűnő problémákat is, és még a másodvonalbeli szerzők is közös fogalmi hál—ban konceptualizálnak.
Kritikai vizsgálódás az anyanyelv és az idegennyelvek elsajátításáról Végül a történeti elemzést elhagyva érdemes egy pillanatra elgondolkoznunk a kérdésen: hogyan is viszonyul egymáshoz az első nyelv és az idegen nyelvek tanulása? Az első anal—giájára történik-e a második – akár abban az értelemben, hogy csak az élő nyelvhasználat, a társalgás és az ismétlődésekből ad—d— megszokás lehet az alapja, ezzel szemben a szabályok ismerete csak akadályoz, akár pedig abban az értelemben, hogy a mondott dolognak a szemünk előtt kell lennie ahhoz, hogy a szavak jelentését rögzíthessük, ellenkező esetben pedig nyelvtudásunk mindig is csak a saját anyanyelvünkről történő fordítás marad? Ami a kérdés első felét, az élő nyelvhasználat és a szabályok viszonyát illeti, először is érdemes különbséget tennünk aközött, hogy valaki kisgyermekkorban, s aközött, hogy késő kamasz- vagy felnőttkorban sajátít-e el valamely idegen nyelvet. Az első esetben a nyelvtanulás ter65
mészetszerűleg az anyanyelv tanulásához fog hasonlítani, pontosabban annak kisgyermekkori szakaszához. Viszont ismeretes, hogy az anyanyelv elsajátításának is különböző – úgynevezett kritikus – szakaszai vannak: míg például nyelvünk fonetikai oldalát kisgyermekkorban tudjuk igazán j—l elsajátítani, addig a bonyolult nyelvtani szerkezetek szemantikai vonatkozásait 16–18 éves korban (Pléh 1994) – azaz még az anyanyelvhez val— viszony is változik az életkort—l függően. Ezzel párhuzamosan természetes, hogy az idegen nyelvek tanulása is változik. Így nem lehet meglepő, hogy a grammatikai ismeretek szerepe nő benne, ami viszont nyilván nem kell hogy azt jelentse: a beszéd gyakorlásának többé ne lenne funkci—ja. S hogy az írásosság problémáját is idekapcsolva a kérdés második felét is előlegezzük: grammatikai szabályokr—l sz—lva már nehezen lehet amellett érvelni, hogy másképp nem, kizár—lag hallomásb—l, az olvasást semmiképp sem segítségül hívva lehet őket elsajátítani, hiszen mindannyian tudjuk saját tapasztalatb—l, hogy gyakorta épp az ellenkező az igaz. A kérdés második felét előbb akképp fordítanám le mai nyelvelméleti gondolkodásunk számára, hogy ha a nyelvtanulás nem az élő beszédkörnyezethez (ezen belül akár tárgyakhoz is20) és használathoz kötve, att—l inspirálva, mintegy abban gondolkodva, s így eleve a másik nyelv bázisár—l történik, hanem ehelyett vagy iskolai oktatás vagy pedig olvasás révén, akkor beszédünk később is feltétlenül az anyanyelvről val— fordítás marad-e. Egy ilyen állításnak először is az az egyik premisszája, hogy az élő nyelvhasználatb—l történő tanulásnál a nyelvelsajátítás nem fordítás. Ez a premissza, meglehet, a kisgyermekkori nyelvtanulásra igaz, de aligha állja meg a helyét idősebb korban: később nemigen kerülhető el 20 Hogy a nyelv fogalmának a tágabb értelmű nyelvhasználatra, környezetre és életformára val— kiterjesztése miképp foglalja magában annak szükségességét is, hogy a tárgyi környezetet is ideértsük, Neumer 1998-ban mutattam be.
66
még az illető idegen nyelv országában tanulva sem, hogy a hallott kifejezéseket és sz—fordulatokat tanulás közben már megtanult anyanyelvi fordulatoknak pr—báljuk megfeleltetni. Ezen túlmenően is nyilván számos további megkülönböztetést lehet tenni. Ezekből itt csak egyre utalnék, nevezetesen arra, hogy az, hogy az anyanyelvre fordítunk-e, vagy sem, annak a témakörnek is függvénye, amelyről beszélünk: vannak olyan ismereteink, amelyeket ilyen vagy olyan oknál fogva főként az idegen nyelven sajátítunk el, s ezért inkább ellenkező irányú a fordítás. (Az ilyesfajta nyelvelsajátításb—l ad—dhatnak többek közt azok az ismert esetek, amikor valaki anyanyelvi beszédébe idegen nyelvi szavakat kever, s csak ezután pr—bálkozik esetleg azzal, hogy az anyanyelvi megfelelőjüket megadja.) A másik premissza, mely szerint az olvasás-írás során nem alakulhatnának ki olyan nyelvi megszokások, amelyeknek révén már az idegen nyelvben gondolkodunk, szintén kétséges. Bizonyos patternek az írásbeli nyelvhasználat során is kifejlődhetnek. Sőt, ki is kell fejlődniök egész egyszerűen azért, mert a beszélt és az írott nyelv legalábbis részben eleve különböző szabályokat követ, mégpedig függetlenül att—l, hogy az anyanyelvről vagy az idegen nyelvekről van-e sz—. Az írott nyelvnek többek közt részben más a sz—kincse, mint a beszélt nyelvnek. S ami még fontosabb: részben más grammatikai struktúrákat is alkalmaz, mint a beszélt nyelv: olyan bonyolult nyelvtani szerkezeteket, amelyek sz—ban nehezen vagy alig lennének követhetők. (S az ut—bbi állítás fordítva is áll: a beszélt nyelv bizonyos egyszerűbb vagy kihagyásos szerkezetei írásban j—szerivel érthetetlenek.) Ha pedig már az anyanyelven is kialakulnak bizonyos patternek írásban is, akkor nincs okunk feltételezni, hogy idegen nyelven ne volna lehetséges, hogy képessé váljunk arra, hogy nem hallott, hanem olvasott szövegek kontextusában és nyelvében is otthonosan mozogjunk, s ekképp megértésükhöz ne kelljen rendszeresen anyanyel67
vünkhöz fordulnunk. Hogy ilyen megszokások mennyire alakulnak ki, ez nyilván sok mindentől függ, így például az olvas—-ír— tevékenység gyakoriságát—l, vagy att—l, hogy milyen témájú és típusú szövegeket olvasunk. Megvilágít— lehet itt a matematika példája, mégpedig azért, mert ugyan nem idegen nyelv, de mint nemzetközileg használt írott jelrendszer minden bizonnyal egyike az egyes beszélt nyelvektől a legfüggetlenebbül létező jelrendszereknek. A magas szintű matematikának pedig nemcsak az űzése, hanem már elsajátítása is erősen íráshoz kötött (vö. Darab 1998). Ez ut—bbi szempontb—l a matematikus helyzete összevethető például a Þloz—fuséval, aki Þloz—Þai ismereteihez kultúránkban egyelőre döntően könyvek révén jut hozzá, ezen belül is – legalábbis ha nem angol anyanyelvű, hanem ilyen kis nyelvet beszél, mint mi – elsősorban idegen nyelvű olvasmányok révén. Ennek a szakirodalomnak a terminusait azonban rendszerint nemhogy nem az anyanyelvén keresztül érti meg, hanem egyenest fordított a helyzet: a szakkifejezéseket sokszor csak nagy nehézségek árán tudja anyanyelvén is hűen visszaadni. Vegyük észre: az ut—bbi példára hivatkozva az írásbeliség kontextusára is alkalmaztunk egy érvet, amelyet a sz—beli elsajátításr—l sz—lva már használtunk: amennyiben valamely tárgykör sz—kincsét eredendően idegen nyelven – s akár sz—ban, akár pedig ezek szerint írásban – sajátítottuk el, illetve gyakoroljuk, akkor kialakulhatnak ezen a nyelven is olyan megszokások, amelyek nem teszik szükségessé, illetve lehetségessé, hogy az anyanyelvből kiindulva értsünk meg. Ez az állítás mindazonáltal nem áll szükségképpen teljes nyelvtudásunkra, s még csak az illető egész témakörre, vagy akár egyetlen teljes szövegre sem: így például előfordulhat, hogy idegen nyelvű Þloz—Þai szövegek egyes részeit az anyanyelv közvetítésével értjük meg, más részeit viszont nem. Emellett annak, hogy kultúránkban olvasás révén kialakulhassanak patternek, nyilvánval—an előfeltétele, 68
hogy legalábbis az olvasási tevékenység perifériáján létezzék beszédtevékenység. Ez a megállapítás mindazonáltal nézetem szerint empirikus-esetleges: azon alapszik, hogy bár kultúránkban az olvasás döntően hangtalan olvasás, mégis legalább a szabályok alapjainak, illetve egy minimumának a helyes elsajátítása erőteljesen sz—beli visszajelzéseken – helyeslésen és rosszalláson – és drillen alapul. Ezt a sz—beli begyakoroltatást rendszerint csak követi akár a mások gyakorolta írásos kontroll (szakmai vagy irodalmi közösségekben gyakori ez az eset), akár pedig a saját megértési tevékenység során például az értelmezési nehézségekből ad—d— visszajelzések. Így legalábbis kultúránkban az olvasás önmagában – minden publikus irányítás és ellenőrzés híján – nem tenné lehetővé olvasási szabályok elsajátítását, és így olvasási patternek kialakulását sem (vö. Demeter 1997). Ám ez nem jelenti azt, hogy más kulturális környezetben vagy más feltételek között egyéb irányítási m—dok, amelyek nem beszélt nyelviek, ne lehetnének szintén hatékonyak (gondoljunk csak a süketnémák olvasni tanulására). Így végül a kérdés mindkét felére válaszom: is. Ez kifejtve, persze, elég triviális: a nyelvtanulásban éppúgy lehet szerepe, sőt, sokszor kell legyen szerepe a nyelvgyakorlásnak, mint a nyelvtannak és a szabályoknak; s mind a sz—beli, mind pedig az írásbeli nyelvtanulás eredményeképpen létrejövő tudás lehet úgy megszokásszerű, hogy az anyanyelvre történő fordítás nélkül az illető nyelvben gondolkodunk. Ehhez képest természetesen másik kérdés, hogy az, aki döntően olvasva tanul egy nyelvet, illetve főként csak olvas vagy ír rajta, képes lesz-e az idegen nyelvi környezetbe „dobva” gördülékenyen beszélni is. A válasz erre a kérdésre nyilvánval—an: nem. A korábban említettek mellett – vagyis hogy a beszélt és az írott nyelv részben különböző szabályokat követ – többek közt olyan triviális okok is közrejátszanak ebben, mint például hogy a hangképzést 69
ugyanúgy meg kell tanulni, mint a tollforgatást. Csakhogy épp ezért ez a megállapítás fordítva is áll: akinek csak beszédbeli gyakorlata van valamely idegen nyelven, annak nehézséget fog okozni nemhogy egy Þloz—Þai traktátus, de még egy egyszerű levél megírása is. Csakúgy, ahogyan akár kivál— beszédkészségű, de keveset ír— anyanyelvi beszélők is csak kínnal-keservvel tudnak papírra vetni egy levelet.
3. Néma és beszélő írások Képírások, hieroglifák és univerzálisnyelv-tervezetek A már többször idézett Meinernek nemcsak a betűírásr—l voltak gondolatai. Emlékezzünk vissza rá: Meiner a betűírást azért tekintette közvetettnek, mivel az – az arisztotelészi meghatározást követve – nem közvetlenül a dolgokat, illetve a fogalmakat, hanem a kimondott hangokat reprezentálja. Ám a német nyelvteoretikus megkülönböztetett egy másik írásfajtát is, amelyet közvetlennek nevezett, és amely nemcsak kivételes esetekben (mint például akkor, ha valaki angolul csak az írásképek felismerésére képes, de nem tudja őket kiejteni) tér el az arisztotelészi meghatározást—l. Ez az írás Meiner szerint közvetlenül a dolgokhoz és a fogalmakhoz kapcsol—dik, úgy, hogy amint megpillantjuk a jeleket, rögvest a dologra vagy a fogalomra gondolunk. Erre a írásfajtára lehet példa a mexik—iak képírása vagy a hierogliÞkus írás – mondja –, de igen hasznos lehet a süketnémák oktatásában is. Ezeket az írásokat – mivel a jelek közvetlenül a dolgokat, illetve a fogalmakat reprezentálják – csak megérteni lehet: mindenki képes a saját nyelvén elmagyarázni, mit ért rajtuk, de nem tudja őket a sz— tulajdonképpeni értelmében olvasni – vagyis felolvasni, azaz a jelekhez a csakis hozzájuk tartoz— hangokat hozzárendelni. Így bár Meiner átveszi 70
az arisztotelészi elképzelést, amely szerint a hangnyelv a gondolatok kifejezője volna, ám beszéd és írás kapcsolatát a görög Þloz—fusnál bonyolultabban írja le. A betűírásnál csak egy-két „deviáns” esetben, a közvetlen írásfajtáknál viszont mindig hasonl— kapcsolatot lát az írásjelek és a fogalmak, illetve dolgok között, mint amilyen a hangjelek és a fogalmak, illetve dolgok között fedezhető fel. Bármennyire eltér is itt Meiner az arisztotelészi leírást—l, ezzel mégsincsen egyedül korában. Így William Warburtonnak könyvünk első részében már említett Divine Legation of Moses című munkája, illetve ennek az írás keletkezéséről sz—l— fejezete, melyre a 18. századi nyelvelméleti munkákban rendszeresen hivatkoztak, szintén hasonl— eszmefuttatást tartalmazott. Itt Warburton a betűírásr—l azt állította, hogy az nem dolgokat, hanem szavakat fejez ki. Ezzel szemben viszont például a mexik—i képírás, az egyiptomi hieroglifák21 és a kínai karakterek közvetlenül az ideáknak, illetve a dolgoknak feleltethetők meg, s ennélfogva univerzálisak. (Warburton 1737: II. köt., 70., 76., 97., 105. és 130.) Warburtonnak az a leírása szolgált döntően alapjául a Nagy Francia Enciklopédia már említett, Jacourt írta „Écriture” címszavának is. De hasonl— okfejtések szerény eltérésekkel – a „nem a hangokat [és/vagy: szavakat], hanem a dolgokat [és/vagy: fogalmakat] jelöli” álland—sulttá vált sz—kapcsolatot rendszeresen tartalmazva – megjelentek minden, az írás történetét taglal— fejtegetésben is. Val—jában azonban a kínai, illetve a hierogliÞkus írásnak ilyetén leírása a 18. századnál régebbre megy vissza, nevezetesen 16. századi misszionárius szerzetesek kínai úti beszámol—ira. Már ezek az útleírások is közvetlen viszonyt véltek a tárgyak és a kínai karakterek között felfedezni, továbbá megállapították, hogy a karakterek lehetővé teszik különböző beszélt nyelvek között az írásos 21 A régi egyiptomi hieroglifákat csak 1822-ben sikerült megfejteni. Ekkor kiderült, hogy val—jában képeket használ— hangírás. (Franzen 1988: 87., 6. jegyzet.)
71
megértést. Ez a jellemzés aztán – többek közt az említett utibeszámol—k nagy elterjedtsége révén – már a 17. század folyamán közhellyé vált.22 Így már Bacon 1605-ben a The Advancement of Learningben, majd később ugyanennek a könyvnek 1623-as latin változatában úgy jellemzi a kínai írást, mint amely nem nominális, hanem olyan reális karakterekkel (Real Character) ír, amelyek „sem betűket, sem pedig szavakat nem fejeznek ki, hanem dolgokat vagy fogalmakat (Notions)” (Bacon 1605: 230., vö. Bacon 1623: 651.). E jelek mindazonáltal szerinte megegyezésen alapulnak (ad placitum), szemben a hierogliÞkus jelekkel, amelyek a jelölt dolgokkal hasonl—sági viszonyban vannak (Bacon 1623: 653: „ex congruo”). Ugyanezt a későbbi latin változat még részletesebben kifejti: a reális karakterekről megjegyzi, hogy bár minden nemzet a saját nyelvén tudja olvasni őket, de éppen ezért e jelek val—jában hangtalanok, némák. (Bacon 1623: 653. – Maga a „néma” kifejezés e vonatkozásban aztán tovább él. Lásd például Dalgarno 1657a: 1. és Vico 1725: 134–135.) A kínaiak reális karakterei kapcsán pedig Bacon megpendíti egy univerzális karakter, illetve grammatika gondolatát, melynek nem a szavak egymás közötti anal—giáján 22 Így 1569-ben Caspar de Cruz dominikánus szerzetes Tractado em que se cotam muito por esteco as cousas da China című munkájában többek közt megállapította: a dolgok és a kínai karakterek között közvetlen kapcsolat fedezhető fel; mivel minden dolognak külön jelet feleltetnek meg, ezért a jelek száma nagyon nagy; s végül hogy ez az írásos karakter lehetővé teszi beszélt nyelvük különbsége ellenére a kínaiak, kokinkínaiak és japánok között a kommunikáci—t. Da Cruz leírása Juan Gonzales de Mendoza 1585-ben megjelent Kína-története révén (Historia de las cosas mas notables, ritos y costumbres, del gran Reyno de la China) vált igazán közismertté, mely De Cruz művének kompiláci—ját is tartalmazta, s mely a század végéig mintegy harminc kiadásban szinte minden eur—pai nyelven megjelent. A kínai nyelv hasonl— tulajdonságait emelték ki Matteo Ricci atya (1552–1610) napl—i: írott jeleinek univerzalitását, és a tárgyak és a karakterek közötti közvetlen viszonyt. E napl—kat Nicholas Trigault De Christiana expeditione apud Sinas című munkájában 1615-ben közölte, mely megint csak számos – 1615 és 1625 között tizenegy – kiadást ért meg. (A kínai írás eur—pai leírásaihoz lásd Knowlson 1975: 24–25. és Strasser 1988: 85–89. A hierogliÞkus írást is bevonja a tárgyalásba Nate 1993: 122–129. és Eco 1998: 143–172.)
72
kellene alapulnia, illetve nem ezt kellene tárgyalnia, hanem a szavak és a dolgok, illetve a szavak és az ész között felfedhető anal—giát, mivel a „szavak az ész lábnyomai, s a lábnyomok a testről árulkodnak” (Bacon 1623: 654.). A kínai és/vagy az egyiptomi írás aztán kevés kivétellel mindenki számára, aki a 17–18. században univerzális nyelv, illetve írás megalkotásán fáradozott, arra szolgált példaként: lehetséges olyan írás, amely a beszélt nyelvek különbsége ellenére lehetővé teszi az egyes nemzetek között a kommunikáci—t, éspedig azért, mert nem a beszélt nyelv jeleit, azaz nem a hangokat, hanem magukat a gondolatokat, illetve a dolgokat reprezentálja. Ezt az írást úgy tudják különböző nyelveken olvasni, hogy a közös jelekkel előbb a fogalmakat, illetve dolgokat, majd ezután a saját beszélt nyelvük hangjait kötik össze. (Lásd például Wilkins 1641: 53–55., Comenius 1641–42: 354., Lodowyck 1647: A2, Becher 1661: 23–24. és 26, Leibniz 1704: 3.2., 335.) A kínai írás példája még rendszeresen kiegészült a matematikai, kémiai és Þzikai jelek példájával. Igazi meggyőző ereje azonban nyilvánval—an a kínai példának volt, amennyiben nem valamely korlátozott használatú résznyelv, hanem teljes beszélt nyelv volt mögötte. A képírások elsősorban azért gyakoroltak hatást az univerzális írástervezetek szerzőire, mert úgy vélték: a képek és a leképezett, azaz az ábrázolt tárgyak között természetes, s nem konvencionális kapcsolat van. E tervezetek mégis viszonylag ritkán alapultak olyan képeken, amelyek a jelölt tárgyat mintegy természetes, nem önkényes m—don jelölték volna. A képiségnek így felfogott alapelvére vezethető mindenesetre vissza Comenius Orbis Sensualium Pictusa, amely azonban az anyanyelv, illetve a latin nyelv oktatását célozta, s a Via Lucis tanúsága szerint csak addig szolgálta volna az egyetemes érthetőséget, amíg az univerzális nyelvet ténylegesen meg nem alkotják (Comenius 1641–42: 356.). Az Orbis Sensualium Pictust Comenius – a nyelvtanulás kap73
csán már említett elveinek megfelelően – közös tankönyvül szánta mind az anyanyelv, mind pedig az idegen nyelvek tanulásához, s ráadást ugyanazt az egyetlen könyvet több nemzet számára is. Tette ezt pedig úgy, hogy ugyanazokhoz a képekhez – melyek eszerint univerzálisan érthetőek volnának – különböző nyelveken, de ugyanazt a szövegmagyarázatot fűzte, ezeket a magyarázatokat pedig egymással teljesen párhuzamosan helyezte el, azok nyelvtől független azonosságát hangsúlyozva. A könyv magyar nyelvű előszava ekképp véli az egyes nyelvek szavait egyegyértelműen egymáshoz rendelhetni: „az egész könyvecske ugy vagyon fordétva, hogy csak bem mindenütt, egy sz— a’ másikra, egy rend a’ másikra, ellenben szolgál; és meg is ugyan sak azon egy könyvecske, de négy nyelven, valamint egy ember a’kin négy féle ruházat vagyon Hozzá-is tehetnének a’ végén, a’ nyelvnek tulajdonsága felöl val— neminémü intéseket, de csak annyiban, a’mennyiben a’ Deák nyelvnek folyása el-távozik és külömböz a’ Magyar nyelvnek folyásátul. Mert az hol nem külömböz, ott nem szükség semmit inteni.” (Comenius 1653: 20. – A német változat talán még karakterisztikusabb: „wie in dieser Ausgabe zu ersehen ist indem das Büchlein durchaus also übersetzt worden daß ein Wort dem andern un eine Zeile der andern gegeneinander über in allem gleichstimmet un es also ein Buch ist” – 14.)23 Ennek az idegennyelv-oktatási m—dszernek megvan az az előnye, hogy – mint az előző fejezetben más összefüggésben már említettük – a tanul—knak immáron nem kell a jelölt dolgokra, hanem 23 Az Orbis Sensualium Pictus nyelvelméleti koncepci—jának hatását mindazonáltal nem lehet a 17. századra korlátozni: az először 1658-ban megjelent könyv a 17. században 21, a 18. században 43, és a 19. században 33 kiadást ért meg. Az Orbis Sensualium Pictus fentebb idézett megfogalmazását egyébként újra megtalálhatjuk a Via Lucisban, bár nem képes sz—tár, hanem az új univerzális nyelv tanítására szolgál— hagyományos kétnyelvű sz—tár kapcsán: itt Comenius minden nyelvhez olyan sz—tárt vél összeállíthatni, mely az univerzális harm—nia elvére alapozva az univerzális nyelv szavaihoz az olvas— mindenkori anyanyelvének megfelelőjét rendeli, mégpedig úgy, hogy „oldalnak oldal, sornak sor, sz—nak sz— felel meg” (Comenius 1641–42: 367.).
74
elég csak a szavakra összpontosítaniuk, hiszen a dolgok már ismertek a számukra – fogalmazza meg Comenius másutt is egyik alaptételét, mely a dologi világ nyelvtől független, egyetemes hozzáférhetőségét hangsúlyozza. (Comenius 1654–70: II., 166.) A természetesen jelölő képek univerzális érthetőségén alapult volna az a nyelv is, amelynek lehetősége Leibniz Nouveaux essais-jéből olvashat— ki. Itt Leibniz a képes paraszti almanachok mintájára olyan, az egyszerűbb emberek számára is érthető képírást javall, amelyben „a szavak helyén kis ábrákat használnának, amelyek a láthat— dolgokat körvonalaik szerint, a nem láthat—kat pedig az őket kísérő láthat— dolgokat felhasználva ábrázolnák24, bizonyos kiegészítő jeleket hozzájuk fűzvén, amelyek alkalmasak arra, hogy a toldalékokat és partikulákat érthetővé tegyék” (Leibniz 1704: 3.2., 333–335.). Szemben a „természetes” képekkel az immáron konvencionálisnak tartott kínai karakterek példája már közvetlenebbül is befolyásolta az univerzális írástervezeteket, ám ez is több megszorítással. Először is úgy tartották: mivel a kínaiak minden fogalomnak külön jelet feleltetnek meg, ezért túlságosan sok jelet használnak. Emiatt jeleik sem nem tanulhat—k, sem nem alkalmazhat—k könnyen. Ezért, még ha tökéletes megfelelést láttak is szükségesnek az univerzális nyelv és a világ, a szavak és a dolgok között, mint például Comenius a Via Lucisban, úgy fogalmazván: az univerzális nyelvnek teljesen párhuzamosan kell futnia a dolgokkal, „nem tartalmazván sem több, sem pedig kevesebb sz—t, mint ahány dolog van” (Comenius 1641–42: 353.), ezt a célt mégis bizonyos alapsz—tövek megadásával és ezek további képzésével kívánták volna megval—sítani (Comenius 1654–70: II., 169–183., 324–326.). Így – Comeniushoz hasonl—an – az olyan egymással hatástörténeti, illetve személyes 24 Ez a láthat— világr—l a láthatatlanra val— áttérés Comeniusnál is megfogalmaz—dik: vö. például Comenius 1653: 21.
75
munkakapcsolatban áll— szerzők, mint Bacon, Lodowyck, Dalgarno és Wilkins a nyelvet éppenséggel egyszerűsíteni akarták, s ezáltal áttekinthetőbbé tenni. Ennek érdekében rendszerint előbb faj- és nemfogalmak szerint rendezett alapfogalmakat akartak megadni és deÞniálni, ezután ezeknek alapszavakat, illetve jeleket (radical words, radical characters, radixes) megfeleltetni, majd ezekhez az alapszavakhoz szintúgy fogalmi beosztás alapján toldalékokat – képzőket és ragokat – akartak hozzáfűzni. (Érdemes felÞgyelnünk rá, hogy ez az eljárásuk összevethető az imént említett Leibniz-félével is.) Az így felépített nyelv nézetük szerint kiküszöbölné a természetes nyelvek lexikai és grammatikai esetlegességeit: a sz—kincsből hiányoznának a zavar— homonimák és szinonimák, egy tárgynak vagy fogalomnak sem felelne meg több jel, hanem jelölő és jelölt között egyértelmű viszony lenne; emellett nyelvtana a lehető legegyszerűbb volna, nem lenne benne például többféle ragozási paradigma vagy a főneveknek nemei. Ebben a nyelvben nem lennének sem szabálytalanságok, sem kétértelműségek, sem kivételek, sem semmi felesleges, hanem a természeten és az észen alapulna. Az ész pedig – szemben az esetleges partikuláris nyelvekkel – univerzális: „Miként az emberek általában megegyeznek az észnek ugyanazon alapelveiben, ugyanúgy egyeznek meg a dolgoknak ugyanolyan belső fogalmában vagy megragadásában.” (Wilkins 1668: 20.) Ehhez az alapvető összhanghoz képest az egyes nyelvek sz—kincsbeli, sőt grammatikai különbségei is nemcsak hogy elhanyagolhat—k, hanem egyenest zavar—ak. Ezért a feladat csupán annyi, hogy az emberek egyezzenek meg ugyanúgy a kifejezésm—dban, miként a fogalomban, s így megszabadulnak a nyelvek zavarait—l és hiányosságait—l. Másodszor azért volt korlátozott érvényű a kínai írás, illetve az említett matematikai, Þzikai stb. szaknyelvek példája, mert nem mint közös beszélt, hanem csak mint közös „néma” nyelvek szolgálhattak mintául az univerzá76
lis nyelvhez, amennyiben jeleikhez mindenki csak a saját anyanyelvén kapcsolt hangokat. S voltak is olyan szerzők, akik ennél a célkitűzésnél nem is mentek tovább, mint például Bacon, Becher vagy Lodowyck. Bacon ezt meg is indokolta, mégpedig azzal, hogy a kiejtés túlságosan is változékony ahhoz, hogy univerzalitása megőrizhető legyen (Bacon 1623: 657.). Azok azonban, akik a 17. században a kínai írás tapasztalatára hivatkozva univerzális nyelvet akartak kitalálni, általában többet akartak náluk. Kevés kivételtől eltekintve nem elégedtek meg azzal, hogy a közös írás betűit „mindenki […] olvasni és […] a saját nyelvén megérteni” tudja (Becher 1661: 26), hanem azt tűzték ki célul, hogy ez a nyelv emellett közösen beszélhető is legyen. Sőt, egyenest úgy gondolták: univerzális nyelvük mint beszélt nyelv alkalmas lesz arra, hogy ne egyszerűen általában orvosolja a nyelv zavarait, hanem ezek speciális fajtáit is, amelyek az írás és a sz— egymás mellett létezéséből fakadnak. A nyelv romlásának egyik, a természetes nyelvekben szükségszerű megnyilvánulása ugyanis – vélték –, hogy a beszéd és az írás közötti összhang megbomlott: az írás immáron nem tükre a kimondott hangnak, s így például ugyanaz a betű többféle hangot, s ugyanazt a hangot többféle betű is jelölheti; különböző kiejtésű szavakat ugyanúgy, és ugyanolyan kiejtésűeket különbözőképpen írnak. Ezért az írás további zavarok forrása lesz – ismétlődik az ismert gondolat a szavak és az ideák elválásár—l ezúttal az írásjelek és a beszédhangok vonatkozásában. A bábeli nyelvzavar kétszer következett be: először sz—ban, másodszorra pedig írásban (Wilkins 1641: 43.). Jellegzetes, ahogyan például Dalgarno felépíti gondolatmenetét az univerzális nyelv beszélhetőségéről sz—lván. Először is leszögezi: ez az univerzális karakter közvetlenül a dolgokat reprezentálja, azaz a szokásos m—don a tárgy–hang–betű sorb—l kihagyja a közbenső tagot, a hangokat. Ám második lépésben rögvest hozzáfűzi, hogy ez az írás nem maradhat „néma karakter [dumb Character], 77
hanem ugyanazon szabályok révén kiejthetővé fog válni, világos és artikulált hangokká”. Helyesírás és kiejtés itt tökéletes összhangban kell legyen: „E nyelv helyesírásában nem lesz ok tévedésre vagy hibára; mivel az írás tökéletesen meg fog egyezni a beszéddel, és è contra.” (Dalgarno 1657a: 1.) Az az írásfajta tehát, amely kiindul—pontként a hangokat mint zavar— mozzanatokat kiküszöböli, ezután mégis a hangokkal végződik. Az univerzális írás arra hivatott, hogy – miután a természetes nyelvekben írás és beszéd között az összhang megbomlott – az arisztotelészi követelményt, vagyis hogy az írás a beszéd képe legyen, legalábbis a sz—nak egy értelmében újra megval—sítsa. „[N]agyon ésszerű volna – mondja Wilkins –, ha az emberek vagy úgy beszélnének, ahogyan írnak, vagy úgy írnának, ahogyan beszélnek.” (Wilkins 1668: 18.) Szimptomatikusnak mondhat—, ahogyan Wilkins már elsőre sem azt említi: írjunk úgy, ahogyan beszélünk, hanem megfordítja az arisztotelészi sort: beszéljünk úgy, ahogyan írunk. Az univerzális írás koncepci—ja így az eredeti tárgy/fogalom– hang–írott jel sort ekképp írja újra: tárgy/fogalom–írott jel–hang. Az írott jel és a hang közötti összhang az univerzális nyelvkoncepci—kban azáltal válik lehetségessé, hogy a természetes történeti fejlődést megfordítva előbb egy írott jelrendszert találunk ki, majd a hangokat ennek megfeleltetjük. Immáron nem az írás a hang képe, hanem fordítva: a hang az írásé. Megalapozhat—-e Þloz—Þailag a bevett fogalmi sémának ilyetén megváltoztatása, mondhatni kifordítása? Wilkins szerint igen. Meglehet – mondja –, hogy az írás az artikulált hangokat ábrázolja, és ennélfogva követi őket. Ám ez a viszony csak egyszerű időbeli viszony, amely nem jelent többet, mint hogy az ember először beszélt, és csak azután írt. Ám a természet rendjében sem az írásnak, sem pedig a beszédnek nincsen elsőbbsége a másikkal szem-
78
ben: hangok ugyanúgy rendelhetők ábrákhoz, mint ábrák hangokhoz. (Wilkins 1668: 385.)25 Descartes azon kevés szerző közé tartozott, aki érvelésében a kínai és egyiptomi írásra nem hivatkozott. Ám a gondolatot, mely szerint az univerzális nyelvben a jeleknek a dolgokat kell hűen reprezentálniok, megőrizte. Az univerzális nyelv megteremtéséhez az első lépés – írja Descartes –, hogy mindama gondolatok között, amelyek az emberi szellemben megjelennek, rendet állítunk fel, majd e természetes rendnek számjegyeket feleltetünk meg, mégpedig a számok természetes rendjét felhasználva. Ezért a francia bölcselő szerint az univerzális nyelv megalkotása az igaz Þloz—Þa megalkotását—l függ: az emberi gondolatok rendjét másképpen ugyanis nem fedhetjük fel, mint hogy megállapítjuk, melyek azok a tiszta és egyszerű (claires et simples) ideák, amelyekből minden gondolat felépül. Míg tehát az eddig elemzett univerzális írástervezetek a dolgok olyan Þloz—Þai, taxon—m-kvantitatív rendjét akarták felvázolni, amely azokat – mai szemmel egyébként meglehetősen esetlegesnek tűnő – fajok és nemek alá rendeli, addig Descartes – mint például később Leibniz is Dissertatio de arte combinatoriájában (1666) és több 1667 és 1679 körül keletkezett logikai töredékében (Leibniz 1960: 84–115.) –, bár szintén Þloz—Þai nyelvet akart létrehozni, ám matematikai-kvalitatív rendre törekedett: a dolgokat, illetve a r—luk val— ideákat legkisebb elemeire akarta bontani, majd ezekből őket megint, világosabb és tisztább rendben újra felépíteni.26 25 Wilkins nincsen egyedül ezzel a véleményével. Még csaknem százhúsz évvel később is például Ignaz Mertian az univerzális írás kérdésétől függetlenül is úgy véli: az írott nyelv történetileg nem szükségképpen követi a beszélt nyelvet (s így nyilván nem szükségképpen jele sem a beszélt nyelv hangjainak). Az írott nyelv kezdetben – így rajzoknál, hieroglifáknál – olyan tárgyakat és gondolatokat nevezett meg, amelyeket a gesztusnyelv, sőt a hangnyelv elégtelen kifejezőeszközei miatt nem volt képes. (Mertian 1796: 92–93.) 26 Vö. Strasser 1988: 105–106. és Nate 1993: 154. A taxon—m és a matematikai rendszerezési m—d összehasonlításához lásd még: Foucault 1978: 107–113.
79
Az ily m—don megalkotott univerzális nyelvet már könnyű lesz „megérteni, kiejteni és írni” – fogalmazza meg a francia Þloz—fus is a beszélhetőség követelményét. Emellett, és ez legalább ilyen alapvető, ez a nyelv segíteni fog az ítélkezésben – hangzik már Descartes-nál is a később bevetté vált nézet –, mivel ahelyett, hogy a kifejezéseket a már megszokottá vált zűrzavaros (confuses) jelentésükben használná, szavai „oly világosan (distinctement) reprezentál[nak] minden dolgot, hogy csaknem lehetetlen lesz tévedni” (Descartes 1629: 328). Descartes ezt az univerzális nyelvet ugyan lehetségesnek tartja, ám azt, hogy általánosan használni is fogják, mégsem val—színűnek, mivel ehhez szerinte a világ állapotában túl nagy változásra lenne szükség.27 Ez a szkeptikus végkövetkeztetés már kevésbé volt jellemző a többi kortárs univerzális nyelvtervezetre, amelyeknek szerzői, bár látták a nehézségeket, amelyek egy univerzális nyelv közhasználatba kerülése előtt tornyosultak, mégis reménykedtek abban, hogy valamely j— monarcha parancsára sikerül mégis bevezetni.28 Bármennyire különbözött több pontban is Descartes nyelvtervezete a többiekétől, ám ő is úgy akarta a dolgok mondhatni természetes rendjének a jeleket megfeleltetni, hogy nem természetes jeleket alkalmaz, hanem jeleket, illetve jelrendszereket önkényesen megteremt. Az a nemcsak nominális nyelv, azaz „real character”, amely a dolgok természetes rendjének megfelelhet, a képírások inspirál— példája ellenére sem lehetett a kor szemében a termé27 Érdemes megemlíteni: e levélnek egy 1673 és 75 közöttre datálhat— másolatát megtalálták Leibniz hagyatékában is, ám a megval—síthat—ságra vonatkoz— szkeptikus zárlat nélkül. Ehelyett Leibniz egy a megval—sítás lehetségességét hangsúlyoz— bekezdést fűz a levélhez, amelyben ugyan Descartes-hoz hasonl—an az univerzális írást az igaz Þloz—Þát—l teszi függővé, ám nem att—l, hogy e Þloz—Þa befejezett is legyen. (Leibniz 1960: 450-451.) 28 Nem véletlen, hogy az univerzális írások tervezői rendszeresen fordultak uralkod—khoz anyagi támogatásért munkájuk idejére, s ezt a segítséget – előszavaik tanúsága szerint – többször meg is kapták. Ez ut—bbi tény azt is jelezheti: maga a gondolat a kor szemében a legkevésbé sem tűnt abszurdnak, hanem sokkal inkább támogatásra érdemesnek.
80
szet műve. Még az olyan írástervezetek is, mint például Wilkinsé, amelyek a természeti alak és a betűfajta között valamifajta korrespondanciát (Wilkins 1668: 375), illetve a kiejtett hangok és a természet, továbbá a kiejtett hangok és a leírt betűk között anal—g, hasonl—sági viszonyt szerettek volna létrehozni, ezt csak ad placitum látták lehetségesnek (Wilkins 1668: 386.), mégpedig a sz—nak sokkal erősebb értelmében, mint ahogyan önkényesnek, megegyezésen alapul—nak tekintették a szokásosan beszélt, s ezért természetesnek nevezhető nyelveket. Míg ugyanis a természetes nyelvek lassan alakultak ki, addig az univerzális nyelvet céltudatosan és racionálisan, beláthat— időintervallum alatt gondolták megalkothatni. Míg a természetes nyelvek létrejöttek, addig az univerzális nyelvet létrehozzák. Míg az univerzális nyelv imigyen az ész fogalmainak szükségszerűségén és a természeten alapul, mint ilyen pedig változatlan – hangzott az általánosan elfogadott nézet –, addig a természetes nyelvek már keletkezésükben is esetlegesek, de a továbbiakban is folytonosan ki vannak téve a használat esetlegességeinek és változásainak. Emellett a természetes nyelvek —hatatlanul a szavakkal val— visszaélésre csábítanak: elveszítvén a sz— és a dolog, illetve a sz— és az idea közötti kapcsolatot, már csak üres szavakat tartalmaznak. Így félrevezetik a beszélőt, aki ily m—don a szavakat a dolgoknak veszi: már csak a szavakr—l gondolkodik a dolgok helyett, nem vévén észre, hogy szavai mögött immáron nincsen semmi. Ennélfogva az univerzális írástervezeteknek csak egyik célja volt, hogy a nemzetek és nyelvek közötti univerzális megértést elősegítse. A másik az volt, hogy az emberi gondolkodást megtisztítsa: hogy a természetes nyelvek tökéletlenségeit kiküszöbölve a szavakr—l val— üres gondolkodás helyett újra magukr—l a dolgokr—l gondolkodtasson. A reális karakter így nem egyszerűen verbális tudást, hanem reális tudást is közvetít (Dalgarno 1680: 52.) – a dolgokr—l sz—l— igaz tudást, a tudás egy tökéletes rendszerét nyújtja. 81
A tökéletes univerzális nyelv ennélfogva nem egyszerűen eszköz, mely ismeretekhez juttat, hanem maga ismeret (Knowlson 1975: 8.), mégpedig azáltal, hogy a szavak és a dolgok, a szavak és a gondolatok között megegyezés jön létre. E nyelv célja tehát nyelv és világ, nyelv és gondolkodás egységének megteremtése. Ez az egység azonban nem a nyelv világkonstituál— szerepe révén jön létre, hanem fordítva azáltal, hogy a szavak a dolgokhoz, illetve a fogalmakhoz idomulnak. E nyelv magukhoz a dolgokhoz, a dolgokr—l val— gondolkodáshoz vezet vissza. Annak előfeltétele pedig, hogy ez az ekképpen felfogott univerzális nyelv mint univerzális tudás lehetséges legyen, az, amit már Arisztotelésznél olvashattunk fejtegetéseink kezdetén: hogy a világ mindenki számára, illetve az ész és gondolkodás mindenkiben közös legyen. A 18. század, ha sokkal kevesebb meggyőződéssel is, de sok elemet megőrzött az univerzális nyelvnek eddig vázolt koncepci—jáb—l. Emellett azonban a korábbiakhoz képest új trendek is megjelentek: éppenséggel a korábbi fogalmi hál— lassú megváltozásának lehetünk tanúi. Így például az 1770-es évek elejére Charles-Michel de l’Épée abbé eredendően a süketnémák nyelvoktatására olyan gesztusnyelvet fejlesztett ki, amelynek jelei – a korábbi Dalgarno–Wilkins-féle vonal folytatásaként – alapfogalmakat, illetve a hozzájuk kapcsol—d— toldalékokat fejeztek ki. Ezeket a „metodikus jeleket” aztán – melyek de l’Épée szerint nem tartoznak egyetlen nyelvhez sem, nem jelölnek sem szavakat, sem pedig betűket, hanem ehelyett fogalmakat – alkalmasnak találta arra is, hogy az univerzális közlés eszközei legyenek. Így gondolta, miután e jeleket megértették, mindenki képes őket anyanyelvén is visszaadni. Val—jában azonban az anyanyelvre fordítás de l’Épée szerint nem is nélkülözhetetlen eleme a megértésnek: arra a vádra válaszolva, hogy az univerzális nyelv nem lenne képes az egyes nyelvek idi—máit és sz—rendjét visszaadni, válasza: erre nincs is szükség, tekintettel arra, 82
hogy a metodikus jeleket kisgyermekkort—l kezdve tanítják, s így mondhatni anyanyelvi szinten, ha nem is beszélik – hiszen eredendően süketnémák nyelvéről van sz— –, de alkalmazzák. (Heinicke 1912: 142., 144. és 154.) Mások már sokkal több szkepszissel képviselték az univerzális nyelv koncepci—ját. Így például Maupertuis 1748-ban mintegy a descartes-i vonalat folytatva ha nem is alapideákb—l, de egyszerű percepci—kb—l akart kiindulni, majd ezeknek nevet adni, az összetett érzeteket pedig az egyszerű jelek összetételeivel jelölni. Hogy azonban ennek a leírásnak inkább hipotetikus-gondolati kísérlet jelleget szánt-e, vagy mindenképpen megval—síthat—nak is tartotta, szövege alapján nehezen dönthető el egyértelműen. Mindenesetre nyolc évvel később Bondin ellenvetéseire válaszolva már egyértelműen úgy látszik állást foglalni, hogy ez a szerinte grammatikátlan jelrendszer – melyet az egyiptomi hieroglifákkal is kapcsolatba hoz – minden nép számára érthető (Maupertuis 1756a: 295-297.). Viszont az ugyanebből az évből származ— Dissertation sur les différens moyens les hommes se sont servis pour exprimer leurs idées című munkája megint nem foglal teljes egyértelműséggel állást az elgondolás kivitelezhetősége mellett. Annyi mindenesetre biztos, hogy elutasítja a gondolatot, hogy az univerzális nyelv alapja Descartes m—djára alapfogalmaknak és ezek rendjének meghatározásán nyugodjék. Ehelyett ha valamit is elfogadhat—nak tart, akkor csak egy egyszerű, minden felesleges elemet nélkülöző univerzális grammatikát, továbbá egy sz—tárat, amelybe viszont nem világos, hogy milyen alapon vett volna fel szavakat. Hasonl—képp korábbi szerzők nyomdokain haladva 1764-ben Lambert olyan nyelv programját vázolta fel, amelyben „a szavakat és a fogalmakat a dolgokhoz igazítjuk” (Lambert 1764: 413.); vagy a követelményt még erősebben megfogalmazva, olyan nyelv programját, amelyben „fogalmak és szavak egymással, és egyszersmind a 83
dologgal megegyeznek” (Lambert 1764: 415.). Így a jelekben kevés önkényes marad, minélfogva a dolog elméletét a jelek elméletére lehet szűkíteni (Lambert 1764: 487). Ám ez a program csak tökéletlenül val—síthat— meg szerinte, mivel „a jel és a dolog közötti hasonl—ság soha nem teljes” (Lambert 1764: 495): e célhoz még az algebra is, amely pedig a legalkalmasabb erre, csak közelíthet. Amellett, hogy a 18. században az univerzális nyelv lehetőségét egyre szkeptikusabban ítélték meg, más, most már tartalmibb trendek is megÞgyelhetők. Az első az univerzális nyelv beszélt, illetve írott voltára vonatkozik. Míg a 17. században kevés kivételtől eltekintve egyszersmind beszélt nyelvet is akartak teremteni, addig a 18. századra j—szerivel elfogadottá vált, hogy univerzális nyelv legfeljebb ha írott formában képzelhető el. Így például Maupertuis gondolatmenete első lépéseként leszögezi, hogy az írás a beszédet helyettesítheti, s ezért az univerzális nyelv kérdése az univerzális írás kérdésére szűkíthető – sőt, nemcsak erre szűkíthető, hanem szűkítendő is, mivel univerzális beszélt nyelv „nyilvánval—an lehetetlen” (Maupertuis 1756b: 461.). Ezzel ugyan Maupertuis is a tárgy/fogalom–írás viszonyra fordítja az arisztotelészi tárgy/fogalom–hang viszonyt, ám a sort már nem folytatja tovább harmadik taggal, vagyis a beszédhanggal. Maupertuis tehát még, bár evidenciaként, de kimondja, hogy csak írott univerzális nyelv képzelhető el. Ezzel szemben Lambert már fel sem veti az univerzális nyelv beszélhetőségének kérdését. A 18. század során nemcsak az vált egyre kérdésesebbé, hogy univerzális nyelv mint beszélhető nyelv megalkothat—-e. Többen – közöttük akár olyan átlagos teoretikus vénával rendelkező gondolkod—k is, mint például Dorsch (Dorsch 1790: 94–99.) vagy Vater –, még ha esetleg az írott univerzális nyelv megval—sítási esélyeit többre becsülték is, mégis ennek a kisebb igényű célnak a realitásában is kételkedtek. Így már Zedler Universal-Lexiconjának 174484
ben megjelent 39. kötetében az univerzális nyelv kérdését magát—l értetődően az írott nyelvére szűkítette le, amenynyiben az „Általános nyelv” címsz— szinonimájaként rögvest a „scriptura universalis”-t adta meg. Ezután azonban azonnal azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalában lehetséges volna olyan univerzális írást megalkotni, amely alkalmas volna arra, hogy a különböző népek val—ban használják is (Zedler 1732–50: 39., 417–418. hasáb). Gondolatmenetünk szempontjáb—l kiváltképp érdekes Vaternak a Pasigraphie und Antipasigraphie29 című művében olvashat— érvelése. Amikor sokan úgy vélték, univerzális nyelv csak írott formában lehetséges, ezt az írás bizonyos tulajdonságaira – tudniillik arra, hogy alkalmasabban rögzít és hogy álland—bb – alapozták. Vater viszont éppenséggel azt vezeti vissza az írás és a beszéd tulajdonságaira, hogy univerzális nyelv írott formában is lehetetlen.30 Egy olyan nyelv alkalmazásában ugyanis – fejtegeti –, amelyen csak írnak, nem lehet ugyanazt a jártasságot megszerezni, mint egy olyan nyelvében, amelyen beszélnek is. Egy ilyen csak írott nyelv, mondhatni, mindig csak idegen nyelv marad, amelyet az ember, még ha mégoly j—l ért is, mégis csak szavanként olvas. Otthonosan csak olyan nyelvben mozgunk, melyet a gyakori sz—beli társalgás tart fenn – találkozhatunk Vaternál a nyelvtanulás kapcsán másoknál már megismert elgondolással. Csak a beszéd, a kimondott hang révén vagyunk ugyanis képesek elérni, hogy a jelek nyomán a fogalmak képzetei közvetlenül és önkéntelenül eszünkbe jussanak. Az írás, mivel csak a szem számára sz—l, nem közvetít olyan élénk, életteli benyomást, s a jelhez nem kapcsol olyan világos (deutlich) fogalmat, mint a beszéd – köti Vater a clare et distincte követelményét a beszédhez. „PazigráÞkusan” nem tud az ember közvetlenül 29
PazigráÞának az univerzális írásokat nevezték. Vater 1799 még megengedi bizonyos korlátozott használati területeken belül az univerzális írás lehetőségét (Vater 1799: 215. skk.), Vater 1801 viszont már a gondolatot úgy ahogy van kimérának minősíti (Vater 1801: 270.). 30
85
gondolkodni: eljárása mindig fordítás, desifrírozás marad (Vater 1799: 177–186.). Miközben az univerzális nyelv a gondolkod—k többségének szemében egyre inkább legfeljebb ha csak írott nyelvként látszott elképzelhetőnek, 1779-ben furcsa munka jelent meg egy Christian Gottlieb Berger nevű szerző tolláb—l. E könyv sajátossága abban állott, hogy az univerzális nyelvet éppenséggel csak a beszélt nyelvre támaszkodva tartotta megval—síthat—nak. Berger kiindul—pontja ugyan szintén a korábbr—l ismert gondolat: „Írás és nyelv a legszorosabban összekapcsol—dnak. Az írás a nyelv árnyéka”, ám váratlanul így folytatja: „tehát lehetetlen könynyű és teljes írott nyelvet kitalálni, ha előbb nem találtunk ki könnyű és teljes beszélt31 nyelvet” (Berger 1779: 4.95) – ezzel a korábbi írástervezetek fogalom–írás–beszéd sorát újra az arisztotelészi fogalom–beszéd–írás sorra fordítva vissza. A Berger tervezte univerzális nyelv mindama követelménynek megfelel, amelynek a kor standard leírásában a beszélt nyelv is: míg az eddigi írott univerzális jelrendszerekből szerinte hiányzott a lélek, addig az ő nyelvét szellem, illetve Þloz—Þai szellem fogja éltetni (vö. Berger 1779: a beköszöntő 2. számozatlan oldala). Ez a nyelv úgy fog bepillantást engedni a dolgok lényegébe, lesz ment a kétértelműségektől, kivételektől és szabálytalanságokt—l – ismétli meg egyfelől az univerzális írástervezetek korábbi standard követelményeit –, hogy ezenközben minden nyelv lefordíthat— lesz rá, mégpedig – mondja másfelől – „anélkül, hogy a kifejezés szépsége és ereje elveszne” (Berger 1779: 2.39.). Erre a nyelvre úgy lehet fordítani, hogy az alapszöveg hangzásbeli oldala (a hangsúly, a rövidség) is megmarad (Berger 1779: 2.41–42.). A világ e „legkoncentráltabb” nyelve képekben gazdag és metaforikus lesz, „sehol” benne „üres hang vagy halott vonás” 31 A megjelent szöveg – nyilván nyomdahiba következtében (lásd például ugyanezt a gondolatot helyesen a könyv beköszöntőjének 12. számozatlan oldalán) – másodszor is írott nyelvet tartalmaz.
86
(Berger 1779: 2.45, 2.47.) – az erre a nyelvre lefordított szöveg az eredeti nyelv szellemének irányát és „járását” (Gang ihres Geistes) fogja közölni (Berger 1779: 2.43–44.).
A süketnémák nyelve és a 18. századi nyelvelméleti gondolkodás változásai Ha a korábbi univerzális nyelvtervezetek első látásra nem feltétlenül tűntek is elvi képtelenségnek (végül is az olyan jelrendszerek, mint az algebra vagy a kotta, egészen j—l ellátják feladatukat), ám Berger nyelvtervezete biztosan. Így e koncepci— jelentősége nyilvánval—an nem a szerző éleslátásában keresendő, hanem abban, ahogyan egy egyre jobban kitapinthat— trendhez csatlakozik: nevezetesen ahhoz a koncepci—hoz, hogy a beszélt nyelv, illetve a beszélt nyelvhez rendelhető tulajdonságok, a nyelveknek ezekben megnyilvánul— élő szelleme a nyelv lényegi meghatározottságaihoz tartozik, melyektől még egy univerzálisnyelv-tervező sem tekinthet el.32 A nyelvelméleti koncepci—knak ezt a változását szépen mutathatják azok az eszmefuttatások, amelyek a süketnémák nyelvét, illetve nyelvi képességeit tárgyalják. A süketek nyelve – mely elsőre aligha lehet hangnyelv – egyik iskolapéldája lehetett annak, hogy lehetséges nyelvhasználat az arisztotelészi fogalom–beszédhang–írott jel sor betartása nélkül is. A süketnémák egyébként is gyako32 Ezzel természetesen nem azt akarnám állítani, hogy korábban – akár a 17. században is – ne olvashatnánk a beszélt nyelv előnyeiről (hiszen Locke is erre volt példa), sőt akár az élő beszélt nyelv előnyeiről a halott írással szemben. Így például Lamy először 1675-ben megjelent L’art de parler-ja is tartalmazta a gondolatot: a beszéd ereje felét elveszíti, ha cselekvés és hang nem támogatja; a szavak papírra vetve olyanok, mint halott test a földre kiterítve, kiejtve viszont élnek, és hatékonyak (Lamy 1675: 196.). A könyv hatását jellemezheti, hogy még számtalan kiadást ért meg, sokszor ugyanabban az évben több kiad— is kiadta, s még 1753-ban is érdemesnek látszott németre fordítani. (Vö. Rudolf Behrens előszavával a Lamy 1775-nél megadott francia–német fakszimile kiadáshoz, 34–38. és 53–55.)
87
ri témául szolgáltak: míg mai nyelvelméleti munkákban nemigen szokás őket említeni sem, addig a 17–18. századi művekben úgysz—lván obligát m—don megjelentek. A süketnémák ugyanis egyik tagját alkották az anomáliák egy „paradigmatikus” sorának. Ebben a sorban például még a vakok vagy olyan emberek kaptak helyet, akik vadon felnővén, nem sajátíthatták el a társadalmi szabályokat, s ezzel együtt persze a nyelvet sem, s akiknek „deviáns” példája a nyelv, a társadalom stb. lényegére, normál működésére volt hivatott fényt vetni. A süketnémák nyelvhasználatára elsősorban a gesztusnyelv kontextusában volt szokás kitérni: a gesztusnyelvet egyfelől az egyes nyelvekhez képest elsődleges, természetes jelrendszernek tekintették, amely mint ilyen univerzálisan érthető; másfelől azonban, mint szinte mindenki megállapította, e gesztusnyelv arra már nem alkalmas, hogy bonyolultabb mondand—t közöljünk vele. Azok a gesztusnyelvek, amelyek az ut—bbira is képesek, immáron nem természetes, hanem egyezményesen létrehozott, konvencionális jelrendszerek. Emellett volt még egy pont az univerzális jelhasználat kapcsán, ahol a süketnémák rendszeresen előkerültek, mégpedig éppenséggel az univerzális nyelvtervezetekben. Jellegzetes példa lehet erre Dalgarno, mivel nemcsak az univerzális nyelvről írt könyvet, hanem arr—l is, hogyan lehet a süketnémákkal a nyelvet elsajátíttatni. Dalgarno az univerzális karakterek mint láthat— jelek egyik hasznát éppenséggel abban látta, hogy segítségükkel könnyebb süket és néma embereknek a tudást közvetíteni (Dalgarno 1657a: 1.). Ezzel egy egyébként bevett s már j—val korábban, például Baconnél (Bacon 1623: 651.) felmerült gondolatot vett át, mely szerint az univerzális karakterek kiváltképp alkalmasak arra, hogy süketnémákkal kommunikáljunk, hiszen nem beszédhangokat, hanem fogalmakat és dolgokat jelölnek. Ez a gondolat Dalgarn—nak a süketnémák nyelvtanulásár—l sz—l— könyvében is megismétlődik 88
(Dalgarno 1680: 52.). Sőt, Dalgarno a könyvét azzal kezdi, hogy visszautal korábbi univerzális nyelvtervezetére, az Ars signorumra (Dalgarno 1680: „Introduction”, 1–5., számozatlan oldalak). A süketek és a vakok nyelvi képességeit összehasonlítva Dalgarno egyenest úgy véli: a nyelvelsajátítás során a látás előnyöket is nyújt a hallással szemben. Úgy gondolja: a szem a tárgyak nagyobb változatosságát képes felfogni, mint a fül; a szem nagyobb bizonyosságot is nyújt; a látáson alapul— nyelvtanulás – szemben azzal, amely pusztán a halláson s így csupán gépies ismétlésen alapul – a süketek racionális képességeit fejleszti; s végül az írás lehetővé teszi, hogy a süketek – szemben a vakokkal, akik csak hangnyelvet ismernek – fogalmaikra reßektáljanak, mégpedig amikor csak akarnak. (Dalgarno 1680: 5–7.) Ha odáig nem sokan mentek is el, hogy a süketségben előnyöket lássanak, ám Dalgarn—nak azzal a megállapításával, mely szerint „a vak ember a fülével tanul meg írni, és a süket a szemével beszélni” (Dalgarno 1680: 25.) nagyjáb—l mindenki egyetértett. A megfogalmazás, amely szerint a süketek a szemükkel hallanak, miként a vakok a fülükkel látnak, már az —kort—l kezdve a bevett fordulatok közé számított. Lear király bölcsessége – „Az ember szem nélkül is láthatja, hogyan folyik a világ. Nézz a füleddel […]” (Shakespeare 1606: 537.) – csak annyi, mint amenynyit a kor álland—sult sz—fordulatai is már tartalmaztak.33 Hogy a süketnémák gesztikuláci—val, pantomim jelekkel vagy írásjelekkel kifejezik magukat, sőt akár képesek száj33 Csakúgy, mint ahogyan Cardan—nak (1501–1576) a süketekről sz—l— megfogalmazása sem mond mást: „elérhetjük, hogy egy süketnéma azáltal, hogy az írást olvassa, halljon, és azáltal, hogy ír, beszéljen” (idézi Werner 1932: 104.). Samuel Johnson még 1775-ben is így fogalmaz The Journey to the Western Islands of Scotlands című könyvében az angliai süketnéma-iskolák látogatása kapcsán: „a szemükkel hallanak” (idézi Lane 1985: 242.), csakúgy, ahogyan a francia Jean Itard, a Truffaut-Þlmből ismert „farkasgyerek” nevelője 1801-ben azt mondja: a süketnémák „korai gyermekkorukt—l fogva hozzászoktak, hogy a szemükkel halljanak és beszéljenek” (Itard 1801: 153.).
89
r—l is olvasni, megszokott jelenség volt, miközben annak igénye, hogy a beszélt nyelvre is megtanítsák őket, j— darabig fel sem merült. A süketnémák nyelvi képességeiről sz—l— felfogásokban változást három spanyol oktat— – Pedro Ponce, Ramirez de Carri—n és Juan Pablo Bonet – indított el a 16. század második felétől kezdve, akik a süketnémákkal nemcsak jelbeszédet, hanem hangos beszédet is elsajátíttattak. Első lépésként azonban ők is az íráshoz, illetve a kézábécéhez folyamodtak, s csak erre alapozva tanítottak beszélni is.34 Ehhez képest az a még mindig az arisztotelészi fogalmi keretekből indít— vita, amely két süketnémákat oktat— tanár, a már említett de l’Épée abbé és Samuel Heinicke között 1781–82-ben zajlott le, már megváltozott szellemi hátteret sejtet. Vitájuk annál is inkább jelzésértékű, mivel nem két bölcselő vagy nyelvteoretikus Þloz—Þai, hanem két pedag—gus m—dszertani vitájár—l van sz—. Míg de l’Épée a dalgarn—i érvelés vonalát vitte tovább, addig Heinicke a beszélt nyelv fontosságát mondhatni az extremitásig hangsúlyozta. De l’Épée nemcsak hogy a süketnémák nyelvoktatását akarta írott, illetve kézjelekre alapozni, hanem későbbi nyelvhasználatukat is ezekre korlátozta. Ezt az álláspontját pedig nem egyszerűen azzal indokolta, hogy hiszen a süketnémáknak nyilvánval— nehézséget okoz a hangnyelv elsajátítása, hanem a láthat— jeleket – Dalgarn—hoz hasonl—an – ettől függetlenül eleve előnyben részesítette a kimondhat—kkal szemben. Úgy vélte – megint csak hasonl—an a korábban már Wilkinstől idézett gondolathoz –, hogy a fogalmak és a hangok közötti kapcsolat nem bensőségesebb, mint a fogalmak és az írásjelek közötti. (Heinicke 1912: 111–112.) Sőt, a hallott benyomás de l’Épée szerint még gyöngébb is, mint az, amelyet a látás közvetít (Heinicke 1912: 126.). E metodikus jeleket – mint már em34
A süketnéma-oktatás kérdéséről lásd részletesen Werner 1932.
90
lítettük – de l’Épée az univerzális közlésre alkalmasnak és anyanyelvi szinten használhat—nak tartotta, melyeket így a mindenkori használ—nak saját anyanyelvére vissza sem kell fordítania. E jelek tehát értelemszerűen nincsenek semmiféle kapcsolatban semmilyen beszélt nyelv hangjaival. A kézjelek univerzális nyelve így de l’Épée szerint önáll—, minden hangnyelvtől független nyelv – vonhatjuk le a következtetést. Ezzel szemben Heinicke a hangnyelv elsődlegessége mellett érvel, mégpedig a süketnémák esetében is.35 Úgy véli, mindenképpen meg kell őket is tanítani a hangnyelvre is, mégpedig nem egyszerűen abb—l a praktikus megfontolásb—l, mert különben nem tudnának hall— embertársaikkal kommunikálni, hanem azért, mert úgy gondolja: hangnyelv nélkül értelmi képességeiket csak kisebb mértékben tudják kifejleszteni. Ennek az az oka – járja körül több oldalr—l is a kérdést –, hogy az íráson keresztül lassabban és körülményesebben (mintegy fordításszerűen – olvashatjuk nála is a már ismert gondolatot) lehet eljutni a jelölt dologhoz, mint a hangz— nyelvvel (Heinicke 1912: 50., 56.); mi, akik hallunk, egész életünkön át úgysz—lván hangzással kísérve (tonhaft) ítélünk és következtetünk (Heinicke 1912: 53.); a hangzás érzetét pedig a látás nem, hanem csak a hangképző szervek mozgásának érzete képes funkcionálisan helyettesíteni (Heinicke 1912: 57, 69.). Ezért – mint írja – „[a] hangnyelv oktatási m—dszerem alapja a született süketeknél: a hangnyelvben élet rejlik; az írott nyelv ezzel szemben még csak a hangnyelv árnyékának sem tekinthető” (Heinicke 1912: 170.), illetve hangnyelv nélkül nem létezhet. „Soha nem volt árnyék test nélkül lehetséges, s az írás még csak nem is az artikuláci—k árnyéka!” – olvashatjuk Heinickénél is a már j—l ismert 35 Heinicke koncepci—ját nem a de l’Épée-vel folytatott levélváltásb—l rekonstruálom, hanem egyéb írásaib—l, mert szerintem ez ut—bbiakban érvelése karakterisztikusabb.
91
gondolatot arr—l, hogy az írás csupán a hangok halott reprezentáci—ja (Heinicke 1912: 199.). S Heinicke véleménye nem szélsőséges-egyedi vélemény: a hangnyelv sz—sz—l—inak sorát még folytathatjuk. A locke-i elgondolás, mely szerint csak a gyakori sz—beli érintkezés révén tanulhatunk meg egy nyelvet kellő folyékonyan használni, később egyre sűrűbben ismétlődött, akár olyan, inkább az univerzalizmus felé hajl— szerzőknél, mint Vater, de akár pedig olyan, inkább relativista beállítottságúaknál is, mint Michaelis. Csak a beszéd teszi lehetővé, hogy a megtanuland— szavakat elménkben maradand—an megőrizzük – olvashattuk Michaelisnél –, s hogy a szavak jelentése kellő világossággal álljon előttünk (Michaelis 1758: 39., 49–50. és 56.). Tiszta, változatlan jelentés írásban nem, csak sz—ban őrizhető meg (Michaelis 1757: 248–249.). S mások – így például Forberg – is úgy gondolták: hallhat— jeleket sokkal könnyedebben használunk, mint láthat—kat. (Forberg 1795: 148.) Adelung pedig – s éppenséggel Heinicke süketnémákkal val— tapasztalataira hivatkozva – azt állítja, hogy „a nyelvhez a hallás lényegileg szükséges, és mi másért, mint hogy a szavak tulajdonképpen a dolgok hallhat— jelei” (Adelung 1781a: 14.), illetve mivel a nyelv nem áll másban, mint hogy az ember „képzeteit és fogalmait érzékelhető hangok révén mások számára hallhat—vá teszi” (Adelung 1782a: 4.). Ehhez képest az írás nem több, mint „segédeszköz, hogy az érzékelhető hangokat a látás számára lefessük” – imigyen ismétlődik meg az arisztotelészi állásfoglalás Adelungnál is (Adelung 1781b: 5.), akiről pedig a legnagyobb rosszindulattal sem lehet állítani, hogy egyébként az írás jelentőségét alábecsülte volna. Nincs olyan belső érzet, amely „elkülönült hallhat— jegy nélkül valaha is olyan világossá válhat, hogy erre érzékelhető nyelvet lehetne építeni”. Süketnémák még soha nem találtak ki nyelvet (Adelung 1781a: 15–16.). A süketnémákr—l hasonl— értelemben nyilatkozik Herder is: hangnyelv híján – mely „a 92
gondolatok és érzetek egyedüli, vagy legalábbis legjobb eszköze” – a süketek csak más jelekre szorítkozhatnak, s ezért gyermek vagy emberformájú állat m—djára viselkednek (Herder 1784–91: XIII. köt., 357., vö. Herder 1773–78: 197.). Tiedemann pedig – újfent az arisztotelészi sémához kapcsol—dva – azt fejtegeti, hogy „[e]gy írott sz—t nem azért nevezünk sz—nak, mert le van írva, hanem mert az írás utasítását követve kimondjuk” (Tiedemann 1772: 18.). Ezért az egyiptomiak hierogliÞkus jeleit vagy az amerikai vadakét, továbbá a kottát nem nevezzük szavaknak. A gesztusok, a szem, a képek, a zene nyelve, az algebra csak metaforikusan értve nyelvek. Egy olyan nyelv, amelyet nem beszélnek, a sz— szűkebb értelmében nem tekinthető nyelvnek. (Tiedemann 1772: 18., 9–11. és Vater 1801: 2.)36 Már Bergernél is találkozhattunk a gondolattal, mely szerint még egy univerzális nyelvtervezetnek is számot kell vetnie a nyelvek szellemével. S a második tartalmi változás, amely az univerzális nyelvtervezetek kapcsán a 18. század második felében egyre jobban kitapinthat—, éppenséggel az, hogy a nyelvek egyediségének újfajta jelentőséget kezdenek tulajdonítani. Már 1762-ben az angol Priestley olyan gondolatot pendít meg, amelyet általában a német tradíci—, s legkiváltképp Humboldt nagy teoretikus teljesítményének szoktunk tartani: nevezetesen, hogy az emberi gondolkodás univerzalitása rászorul a nyelvek sokféleségére. Priestley gondolatmenete ugyan kevéssé koherens. Egyfelől könyvét azzal a reménnyel zárja: univerzális írás az emberi tudás tökéletesbedésével megszülethet (Priestley 1762: 301–302.). Másfelől e konklúzi—nak ellentmond előző fejtegetése. Míg korábbi szerzők az egyetlen tökéletes univerzális nyelvtől remélték, hogy a szavak és jelentésük közti zavarok megszűnnek, addig Priestley szerint ehhez a nyelvek sokfélesége szükséges: szerinte éppen36
Vö. Rousseau 1764 körül: 1249.
93
séggel olyan emberek „zavarják össze folyton a szavak ideáit a dolgok ideáival” (Priestley 1762: 293.), azaz veszik a szavakat a dolgoknak, akik csak egyetlen nyelvet ismernek; mint ahogyan a saját nyelv szerkezetét is azok ismerik világosan, akik több nyelvet tudnak, mert ez segíti őket abban, hogy ideáik között különbséget tudjanak tenni. A görög Þloz—fusok vagy a keresztény teol—gusok sok abszurditást el tudtak volna kerülni – véli az angol gondolkod— –, ha több nyelvet ismertek volna (Priestley 1762: 295–297.). S végül egyetlenegy és változatlan nyelv alapján lehetetlen volna a nyelv természetébe és ésszerűségébe betekintést nyerni: „Az a kis fény, amely eddig az általában vett nyelvre mint tárgyra derült, annak eredménye, hogy összehasonlították azoknak a különböző nyelveknek a tulajdonságait, amelyek ténylegesen léteznek.” (Priestley 1762: 296.) Az univerzális ész az egyes nyelvekben realizál—dik, azoknak a tulajdonságaib—l olvashat— ki – ez a tétel vezethető le Priestley elgondolásaib—l. A magyar Kalmár György először 1772-ben latinul, majd 1774-ben németül is megjelentetett univerzálisnyelv-tervezetében, j—llehet Bergerrel szemben csak írott nyelvként képzelte el az univerzális nyelvet, ám azt ő is az egyes nyelvek géniuszával kapcsolta össze. Az általános nyelv ugyanis nézete szerint csak azt foglalja magába, amit az egyes nyelvek sajátságainak, gondolkodásm—djának és géniuszának vizsgálatának eredményeképp kapnánk (Kalmar 1772: XVII.). Emellett azok a jelek, amelyeket ez az írás alkalmaz, nem halott betűk, hanem – mondja Bergerhez hasonl—an – lélek hatja át őket (Kalmar 1772: XXII.), illetve Þnom formáik révén „a lélek […] termékenyebb, jelentéssel telibb és Þnomabb fogalmakat kap” (Kalmar 1772: 3.). Ez az univerzális nyelv tehát nemhogy nem árt az anyanyelvnek, hanem éppenséggel elősegíti művelését (Kalmar 1772: XVII.). Hogy ez a nyelvszemlélet mily mértékben kezdett a nyelvelméleti gondolkodás egyik meghatároz— irányává 94
válni, mutathatja Johann Severin Vater 1799-ben megjelent Pasigraphie und Antipasigraphie című, már idézett műve is. Maga a szerző sajátos köztes helyet foglal el a nyelvteoretikusok között. Egyfelől koncepci—ja nem ment racionalista-felvilágosult vonásokt—l, s így például általános nyelvelméletet ír (Vater 1801).37 Másfelől élénken érdeklődik a nyelvek és kultúrák sokfélesége iránt: Wilhelm von Humboldttal levelezik az észak-amerikai nyelvekről, majd könyvet is kiad erről a témár—l, melyet Alexander von Humboldtnak ajánl (Vater 1810.). Többek közt Wilhelm von Humboldttal együttműködve Adelung halála után folytatja Adelung Mithridatesát (Adelung 1806–17 – e mű négy kötetéből csak az első származik teljesen Adelungt—l, a többit Adelung hátrahagyott anyagai alapján már Vater adta ki), s maga is hatalmas anyagot gyűjt össze a föld nyelveinek nyelvtanár—l és sz—kincséről (Vater 1815). Vater művének érdekessége – csakúgy, mint korábban Bergeréé – szintén nem elsősorban a szerző mélyenszánt— gondolataiban rejlik, hanem abban, ahogyan minden felvilágosult attitűdje mellett a nyelvek sokféleségének kérdése eszmefuttatásaiban előtérbe kerül. Így Vater ugyan egyfelől úgy véli: a nyelvek a gondolkodásnak minden emberben közös törvényei alapján és „ugyanazokat a dolgokat jelölik”, ám mégis a „legkülönbözőbb szemléletm—dok [Ansichten] szerint” (Vater 1799: 141.). Az egyes nyelvek különbsége így nem egyszerűen abban áll, hogy ugyanazokhoz a dolgokhoz különböző jeleket, hangokat rendelnek, hanem maguk a fogalmaik is – holott ugyanarr—l a tárgyr—l alkották őket – különbözők: egy sz—tárban nem lehet egy sz— jelentését egyszerű fordítással, hanem csak több kifejezés megadásával meghatározni, mivel a 37 Ezt a művet egyébként Friedrich August Wolfnak, a német klasszika-Þlol—gia megalapít—jának ajánlotta, aki 1795-ben megjelent Homéroszhoz írott prolegomenájában először igazolta alapos Þlol—giai m—dszerekkel is, hogy a homéroszi költemények több szerzőtől származ— sz—beli alkotások.
95
fogalmak terjedelme az egyes nyelvekben nem ugyanaz.38 Az egyes nyelvek, de még a szigorú felépítésű tudományok fogalmaiban tükröződő szemléletm—d sem hozhat— közös nevezőre: nem lehet a fogalmak olyan rendszerét megadni, amely minden nyelv, illetve mindenki számára érvényes lehetne. Vater szerint, mint Priestley szerint is, inkább előny, mintsem hátrány, hogy nem lehetséges egyetlen univerzális jelrendszerben kifejeznünk magunkat. Az univerzális nyelv útját állná a szabad gondolkodásnak – mondja; emellett a különböző nyelvek ismerete új irányt adhat szellemünk kiképzésének, mely lehetőség zárva marad az előtt, aki csak pazigrafálni tanult meg. (Vater 1799: 142–149., 209.) A 18. századi nyelvelméleti változások második pontját lezárva érdemes egy szempontot kiemelnünk: ha viszszagondolunk arra, hogy Priestley szerint az ideák és a kifejezés zavarosságát több nyelv ismerete révén lehet elkerülni, továbbá hogy még korábban Vaternál azt olvashattuk, hogy csak a beszéd kapcsol a jelekhez tiszta és világos fogalmakat, s hogy Michaelis is azt állította: tiszta, változatlan jelentés csak sz—ban lehetséges, akkor ismét a clare et distincte elvének m—dosulását Þgyelhetjük meg. Míg korábban az elv az univerzális észhez és ezzel párhuzamosan inkább a kommunikáci— írásos formáihoz kötődött, most – azzal összevethetően, ahogyan könyvünk első részében Herdernél a clare et distincte elve deutlich und lebendig formára átfogalmazva kapcsol—dott össze a sz—beliséggel – azt láthatjuk, hogy egyes szerzőknél a sz—beliséghez és a nyelvek sokféleségéhez rendelődik. A harmadik lényeges szemléleti változás a 18. század 38 Természetesen nem állítanám, hogy korábban mindenki Comenius m—djára képzelte volna el a sz—tárakat, s hogy a fentiekhez hasonl— gondolatok akár a 17. században is ne fordulhattak volna elő. Így például Locke is úgy gondolta: mivel az egyes országok szokásai és éghajlata más összetett ideák kialakítására adnak alkalmat, ezért az összetett ideákat jelölő neveket sokszor nem lehet egyik nyelvről a másikra lefordítani. (Locke 1671–89: 41.) Célom tehát csak egy mind erőteljesebbé vál— tendencia fölvázolása.
96
második felében a nyelvek grammatikalitásának, az egyedi nyelvtanok jelentőségének a felfedezése. Ezzel a szemponttal például Vater imént idézett művében is találkozhatunk: a kínai nyelv csak a lexikát ismeri, ám nincs grammatikája, ami viszont a kínaiak szellemi tevékenységét is korlátok közé szorítja (Vater 1799: 228–229.). Ugyanerről a jelenségről Adelung még határozottabban fogalmaz: a kínai írás minden fogalomnak közvetlenül írásjeleket feleltet meg, „anélkül hogy a nyelvvel kapcsolatban állna” (Adelung 1806–17: I., 47.). Ugyanígy Dorsch szerint is „[a]z első írásformák nyelv nélkül is lehetségesek volta; nem így a művészet – idézi a Nagy Francia Enciklopédiáb—l már ismert, sz—lásszerűvé vált kitételt –, de peindre la parole et de parler aux yeux” (Dorsch 1791: 112.).39 A reális karakterek – olvashat— ki a mondottakb—l – grammatika híján nem nevezhetők nyelvnek. Ha ezt az utols— kijelentést, mely szerint nem nyelv az, aminek nincsen nyelvtana, összekapcsoljuk a Tiedemannt—l és Vatert—l korábban idézettekkel, miszerint az a jelrendszer, amely nem kötődik össze kimondott hangokkal, szintén nem tekinthető nyelvnek, illetve a szintén már megÞgyeltekkel, miszerint az univerzális ész nem egyetlen nyelvben, hanem nyelvekben nyilatkozik meg, akkor azt az új trendet, amely a 18. század második felének nyelvelméleti gondolkodásában lassan kibontakozik, úgy jellemezhetjük, hogy benne a nyelv fogalma a nyelvek egyediségével, „géniuszával”, a nyelvek beszélt voltával, továbbá grammatikalitásával fon—dik össze. Ezzel pedig m—dosulnak az egyes nyelvek szellemére vonatkoz— megfontolások is: a nyelvek géniusza többé nem egyszerűen a beszélt nyelvben nyilatkozik meg, hanem nyelvtanában is. Meglehet, első pillantásra a nyelv grammatikalitását fontosnak tartani nem tűnik valami falrengető felfedezés39 Érdemes észrevennünk: hasonl—an ahhoz, ahogyan a korábban idézett szerzők a süketekről úgy fogalmaztak, hogy a szemükkel hallanak, Lucanus mondata azt állítja: az írás a szemhez beszél.
97
nek. Arra, hogy a 18. században mégis megvolt a maga jelentősége, csak egy példát hoznék. A berlini Porosz Királyi Akadémia pályázatai rendszerint nagy visszhangot váltottak ki, többek közt azért, mivel a tudományos és Þloz—Þai érdeklődés középpontjában lévő kérdések megválaszolását tűzték ki feladatul. Így például az 1769-ben feladott kérdés a nyelv eredetére vonatkozott, s a pályázatot 1771-ben Herder nyerte meg híres dolgozatával. Az 1757-es pályázat kérdése szintén úgysz—lván a levegőben volt: hogyan befolyásolják a népek véleményei a nyelvet, illetve viszont: hogyan hat a nyelv a véleményekre – hangzott, nyelv és gondolkodás viszonyára és a nyelvek géniuszának mibenlétére kérdezve rá. Az első díjat pedig 1759-ben a már említett göttingeni klasszika-Þlol—gus, Johann David Michaelis Beantwortung der Frage von dem Einßuß der Meinungen in die Sprache und der Sprache in die Meinungen című pályaművének adták (Michaelis 1760). Ez a munka aztán rövid időn belül – 1771-ig – négy eur—pai nyelven, németül, majd bővített változata franciául, angolul és hollandul is megjelent. Michaelis írása az egyes nyelvek sz—kincsbeli különbségeire és a sz—jelentések etimol—giai vonatkozásaira összpontosít. Nyelvtannal kapcsolatos kérdést összesen két helyen említ fut—lag. Először abban a számunkra már meglehetősen ad hoc magyarázatnak tűnő formában sz—l r—la, hogy az arab nyelvben – mivel a pálmafák kettős nemének tapasztalatáb—l indultak ki – a kettős testrészek neveinek végződései hímneműek, ám a nőnemű paradigma mintájára ragoz—dnak (Michaelis 1760: 10–11.). Másodszor pedig röviden kitér arra, hogy minden eur—pai nyelvben van valami közös a kifejezésm—d tekintetében. Ennek oka szerinte az, hogy mindegyik kapott valamit a latin nyelv grammatikájáb—l, mivel ez a tudomány nyelve, s így először ezt tanuljuk szisztematikusan. Ehhez a rövid megjegyzéshez azonban Michaelis semmilyen tartalmi kifejtést nem fűz, sőt, rögvest azzal folytatja, hogy a görög 98
nyelv géniuszának rokonsága nem is nyelvtani, hanem egyéb történelmi okokra vezethető vissza (Michaelis 1760: 72–73.). Az, hogy Michaelis az egyes nyelvek nyelvtani különbségeit ennyire elhanyagolja, részben meglepő. E problémának vagy legalábbis egy vonatkozásának tárgyalásához ugyanis létezett már kitaposott út. Már a 17. században gyakori témája volt a nyelvelméleti eszmefuttatásoknak, hogy a különböző nyelvek sz—rendje hogyan viszonyul az ordo naturalishoz, tehát a dolgok és a fogalmak természetes és univerzális rendjéhez, és hogy miként is lehetséges, hogy az egyes nyelvek sz—rendje eltér egymást—l, illetve hogy a természetes rendhez képest az inverzi— a jellemző rájuk. Ez az inverzi—kr—l sz—l— vita éppenséggel a Michaelis műve előtti évtizedben élénkült fel újra, a kérdést a nyelvek géniuszával összekapcsolva. Olyan munkákban jelent meg például, mint Condillac Esszéje (1746), Charles Batteux Lettres sur la phrase française comparée avec la phrase latine (1747–48) című és Diderot-nak a süketnémákr—l sz—l—, Batteux-hoz címzett levele (1751), majd a vita az Enciklopédia 1754-ben megjelent IV. kötetében Du Marsais „Construction” című sz—cikkében folytat—dott.40 Az, hogy Michaelis a nyelvtan kérdésének még erről a sz—rendi vonatkozásár—l sem vett tudomást, magyarázhat—, persze, akár egyszerű személyes okokkal is, a göttingeni professzor erős angol orientáltságával tudniillik. Ezen az esetlegességen azonban már j—val túlmutat és a tágabb szellemi környezetre utal az a tény, hogy a berlini akadémia – melynek vezető személyiségei között számos francia is volt – Michaelis dolgozatát érdemesnek tartotta az első helyre. Az az akadémia, amely 1771-ben olyan pályaműnek ítélhette oda az első díjat, mint Herderé, 1759-ben olyan munkát tüntetett ki, amely a nyelv és gondolkodás viszonyát és az egyes nyelvek géniuszának kérdését tag40
A vitához lásd Ricken 1961 és Ricken 1984: 135–162.
99
lalva a grammatikai különbségek kérdését lényegi vizsgál—dásra nem tartotta érdemesnek. Ezzel szemben alig negyvenkét évvel később, 1801-ben az általános nyelvelméletet ír— s az átlagot meghalad— teoretikus éleslátással aligha vádolhat— Johann Severin Vater már úgy véli: általános nyelvelmélet éppenséggel kizár—lag lexikai kérdésekre korlátoz—dhat, s erre is csak a sz—nak abban az általános értelmében, hogy az egyes mentális tartalmak milyen sz—fajokban fejeződhetnek ki; ezzel szemben viszont annak, hogy az egyes fogalmak milyen mondatszerkezetekben kapcsol—dhatnak össze egymással, azaz a szintaxisnak az általános elméletben már egyáltalában nincs helye, mivel azt csak az egyes nyelvek nyelvszokása rögzítheti (Vater 1801: 257.). Míg a 17. századi univerzálisnyelv-tervezők nyelvtant is alkottak, mégpedig azon az alapon, hogy az egyes nyelvek különös grammatikái lényegtelenek, melyek csak az ordo naturalist—l történő elfajulásr—l tanúskodnak, addig Vater számára éppenséggel a nyelvtan az, amit az általános nyelvelméletből ki kell hagyni, mert csak az egyedi nyelvek leírásakor lehet tárgyalni. (S itt érdemes visszaemlékeznünk: Maupertuis is olyan univerzális jelrendszere mutatott példát, amelynek szerinte nincsen grammatikája [Maupertuis 1756a]). S még később, 1830 és 1835 között Humboldt már nemcsak a sz—kincsről, hanem – részben korábbi elgondolásokhoz visszatérve – a grammatikár—l sem tartja, hogy belőle a nyelvek szelleme és világképe kiolvashat— volna. Nemcsak egy nyelv sz—kincse, s ezzel sz—tára, hanem anal—giáinak és törvényeinek rendszere, tehát nyelvtana is csak valami olyan szerinte, ami csak a nyelv úgysz—lván „halott és megkövült formájának” tekinthető (Humboldt 1830–35: 128.), sőt még „halott csontvázához” is alig hasonlíthat— (Humboldt 1830–35: 147.). A grammatika helyét Humboldtnál a belső forma Þloz—Þai fogalma veszi át. Ez az újabb fogalmi változás persze azt is jelezheti: azokat a koncepcionális változásokat, amelyeket a 18. század má100
sodik felében megÞgyelhettünk, nem feltétlenül lenne helyénval— mint egy „igazabb” nyelvelmélet felé vezető út lépéseit értékelnünk. A Humboldt megrajzolta új fogalmi hál— legalább annyit jelezhet: ami az egyes nyelvek géniuszának pontosabb meghatározását illeti, nemcsak hogy az egyes nyelvek sz—kincsére, de a nyelvtanukra vonatkoz— vizsgál—dások sem hoztak számottevő teoretikus eredményeket. Ami a második kérdést illeti, vagyis hogy a 18. századi nyelvelméleti gondolkodásban az írással szemben a beszélt nyelv tulajdonságai milyen érvek alapján váltak a nyelvek szellemének hű kifejezőivé, ennek kritikai vizsgálatára e könyv első részében tettem már kísérletet. Az ott kifejtettek most újabb szemponttal egészülhetnek ki: az írott nyelv sokak szemében már csak azért sem lehetett a nyelv géniuszának igaz tükre, mert a tárgy/fogalom– beszéd–írás sorban csak a harmadik helyen állt. Az írás mondhatni csak a tükör tükre: a kimondott sz— sápadt árnyéka.
4. Kritikai vizsgál—dás az írott és a kimondott jelek viszonyár—l Kérdés persze, hogy az írás val—ban és szükségképpen csak a harmadik s így legalárendeltebb helyet foglalhatja-e el a tárgy/fogalom–beszéd–írás sorban. Arra mindenesetre, hogy az írás funkci—ja nem szűkíthető le egyszerűen arra, hogy a kimondott beszédhangokat rögzített és láthat— formában visszaadja, már a helyesírás problémáinak elemzése is utalhatott: láthattuk, hogy a helyesírásnak sokszor más célokat is kell követnie, s ezen belül sokszor az értelemhez – a közölni vágyott tartalomhoz – kell igazodnia annak érdekében, hogy kommunikatív funkci—ját betölthesse. Így ezek a helyesírási alapelvek – amelyek egyébként a mai napig is mérvad—ak a számunkra – a be101
széd–írás és az írás–beszéd sorrend „békés egymás mellett élésére” mutathattak példát, ám anélkül, hogy a kiejtéstőli eltérések alapvetően megkérdőjelezték volna a tételt, hogy az írott jelek a beszélt nyelv visszaadására lennének hivatottak. Ugyanakkor azonban az olyan – sokak hangoztatta – elképzelések, amelyek szerint a helyesírás egységesülése hozzájárul a nemzeti nyelv egységesüléséhez, illetve az ellenkező előjelű – Rousseau-nál olvasott – gondolat, mely szerint a helyesírás tökéletesedése a beszélt nyelv felbomlásához vezet, már arra is utalhattak: az írott nyelv is gyakorolhat hatást a beszélt nyelvre, s a sz—nak ebben az értelmében az írás megelőzheti a beszédet. Hasonl—képp a második – idegen – nyelv tanulásánál is láthattuk, hogy a beszéd és az írás sorrendje nemegyszer megfordulhat. Itt találkozhattunk olyan esetekkel is, amelyeknél kérdéssé vált az írásnak a beszédre utaltsága, s amelyek sokkal inkább azt jelezték: az írás és az olvasás önáll—sulhat a beszédtől. S ezek az esetek nemcsak „rendkívüli”, határesetek lehettek – mint például a holt nyelvek vagy az angol csak olvasva tudása, továbbá a matematika és egyes szaknyelvek elsajátításának és alkalmazásának erős íráshoz kötöttsége –, hiszen arra is utaltunk: val—jában a beszélt és az írott nyelv szabályai általában is, ha csak részben is, de el is térnek egymást—l. Ezen tapasztalatokt—l indíttatva és az ut—bbi két fejezet Þloz—Þatörténeti példáira mint gondolati kísérletekre támaszkodva felmerülhet a kérdés: nem lenne-e esetleg érdemes még sarkítottabban is felvetnünk a problémát? Nem lehet-e Wilkinsnek mégis igaza abban, hogy a fenti sor csak esetleges történeti sor, s így írás és beszéd viszonyát nem határozza meg szükségképpen? Minden bizonnyal maga a gondolat, hogy univerzális jelrendszert alkossunk, mégpedig arra alapozva, hogy jelölő és jelölt között minden további nélkül közvetlen kapcsolatot hozhatunk létre, elhibázott. De nem lehet-e de l’Épée abbénak mégis igazsága abban, hogy az olyan írásos, illetve 102
gesztusnyelveket, mint a süketnémák nyelve, lehet anyanyelvi szinten, tehát első nyelvként használni – mely így nem másolata lenne a kimondott sz—nak, hanem, ha más törvényszerűségekkel és nyelvtannal is, de önáll— nyelv lenne, s ezért nem viszonyulna másképpen a fogalmakhoz, illetve tárgyakhoz, mint a hangnyelv? Nem lenne-e – gondolati kísérletként – elképzelhető némák társadalma – mondjuk Vic—t idézve, aki a kezdeti közösségekről, a családok korár—l állította: nyelvük a hieroglifák néma nyelve volt (Vico 1725: 134–135.); vagy Mertianra visszagondolva, aki szintén azt állította, hogy az írott nyelv kezdetben – így rajzoknál, hieroglifáknál – olyan tárgyakat és gondolatokat nevezett meg, amelyeket a gesztusnyelv, sőt a hangnyelv elégtelen kifejezőeszközei miatt nem volt képes (Mertian 1796: 92–93.); vagy Tetens állítására támaszkodva, aki olyan teljesen néma népeket említ, akiknek csak arckifejezésük és gesztusaik vannak, s ebből azt a következtetést vonja le: hallhat— jelek nélkül is el lehet jutni gondolatokhoz (Tetens 1765–77: 57.)? Ebben a társadalomban a némák gesztusnyelvüket nem szakavatott hall— tanárokr—l tanulnák, de nem is azért, hogy a hall—képesek nyelvén már kifejezett gondolatokat maguk is kifejezhessék, azaz nem azért, hogy mondhatni a hangnyelvről gesztus-, illetve írott nyelvre fordítsanak. Ekképp gesztusnyelvük minden hangnyelvtől független volna. Képzeljük el továbbá, hogy a némák kezdeti természetes gesztusnyelvüket az idők során – összetettebb mentális tartalmakat kifejezendő – bonyolultabb konvencionális kézjelekkel, rajzokkal, majd, hangjaik továbbra sem lévén, írásjelekkel is kiegészítenék – csakúgy, ahogyan a hall—k is gesztusaikat rajzokkal és hangz— szavakkal. Az írott jelek így náluk – miként a hall—knál a hangnyelv – olyan mondand—kat fejeznének ki, amelyekre a gesztusnyelv vagy a rajzok korábban nem voltak képesek. A némák írott jelei tehát ebben a sorban ugyanazon a funkcionális helyen lennének, mint a beszélők hangnyelve – azaz éppoly kevéssé 103
(vagy csak épp annyira) lennének korábbi mozdulatok és rajzok jeleinek tekinthetők, miként a hangnyelv. Így összefoglal—an ezek az írott jelek mind a hangnyelvhez, mind pedig az őket időben megelőző gesztusokhoz és egyéb jelekhez képest önáll— jelrendszert alkotnának. Hogy egy ilyen független, folyékonyan „beszélhető” jelnyelv nemcsak a Þkci— világába tartozik, mutathatják azok a jelrendszerek, amelyeket a süketnémák közösségei a hall—k társadalmát—l függetlenedve a maguk számára saját maguk ténylegesen létrehoznak. Ezek a jelrendszerek oly mértékben nyelvszerűek, hogy például elsajátításuknak még „kritikus szakaszai” is vannak, csakúgy, ahogyan a beszélt nyelveknek is: az a süketnéma, aki nem a megfelelő életkorban kezdi el megtanulni a jelnyelvet, soha nem is fogja oly tökéletességgel alkalmazni, mint a többiek. (Pinker 1994: 36–38.) De „normál”, hangokkal, beszédhangokkal és látványokkal egyaránt átszőtt világunk is kínálhat számunkra megfontoland— kérdéseket. Nem úgy van-e, hogy nyelvünk mellett vannak más jelrendszereink, mint például a zene, a festészet vagy a szobrászat, amelyeknek jeleit ugyan szokás úgymond „lefordítani” nyelvi jelekre (elmondani, miről „sz—lnak”, interpretálni őket), ám hasztalan volna az egyes jelrendszerek között egyértelmű megfeleltetést vagy alá-fölérendeltségi viszonyt keresnünk? Az, hogy a beszélt vagy írott nyelv nem mindig alkalmas kifejezni azt, amit mondjuk a zene nyelve igen (és persze viszont), esetleg nem adhatná az ötletet: írás és beszéd között se keressünk feltétlenül és mindig ilyen megfelelést, mert ennek hiánya még nem okvetlenül arr—l sz—l, hogy az egyik a másiknak csak – Rousseau szavával élve – gyenge mása, p—tléka (Rousseau 1764 körül: 1249.)? Miként mondjuk Leibniz sem úgy írta műveinek nagy részét franciául vagy latinul, hogy az eredendően németül megfogalmaz—d— gondolatait lefordította, hanem, mivel korában a Þloz—Þai terminusok latinul vagy franciául lé104
teztek, ezeket az írásokat eleve a francia vagy a latin nyelv közegében gondolta ki, azaz ezek a nyelvek voltak számára az adott mondand— természetes közege, mely a gondolatot úgymond „kihordta” – éppúgy egy matematikai levezetést vagy bizonyítást sem úgy végzünk el papíron, hogy az egyébként kimondott hangokat ezúttal papírra, írott jelekre fordítjuk, hanem a bizonyítást csak papíron lehet elvégezni, mert ez a bizonyítás természetes közege. Hogy milyen írásos jelölésm—ddal dolgozunk, erőteljesen meghatározza azt, hogyan és milyen eredményre jutunk. Ez már az elemi matematika szintjén is igaz: bár a számok hangalakja egy-egy nyelven belül azonos, mégis sok függ a számjegyektől – mint a 17–18. században számosan megjegyezték, arab számokkal sokkal könnyebben és effektívebben lehet számolni, mint a r—mai számjegyekkel. Egyes felfedezéseket az előzetesen meglévő – nem kimondhat— szavak, hanem írott jelek tesznek lehetővé. Newton felfedezéseit – mondja Condillac – bizonyos korábban kitalált, illetve választott jelek és számítási m—dszerek készítették elő (Condillac 1746: 99.). Miként egyes mondand—k kimondás közben, a kimondás révén születnek, akképp másokat pedig mintegy a papírra ír— kéz és a szem, az írás aktusa hozza létre. Az írás így itt megelőzi a hangot, s később sem kell szükségképpen kimondatnia. Egy matematikai bizonyítás sz—beli bemutatása is részben abb—l áll, hogy az, aki bizonyít, a felírt lépésekre mutat. A matematikai jelek kimondva sokszor bonyolultabbak, mint leírva: a jel szemléletesebb és könnyebben követhető, mint bármely kimondása. Így Rousseau-nak – ha nem is negatív értékelésében, de a leírás szintjén – igaza van abban, hogy az algebra közelít ahhoz, hogy pusztán írott nyelvvé váljék (Rousseau 1 1754–63: 393.). A matematika példája éppen azt szemléltetheti, hogy – szemben például Vater vagy Michaelis álláspontjával – van, amikor az írott nyelvben otthonosab105
ban mozgunk, mint sz—ban, s hogy ennélfogva az írásnak hatalmas produktív ereje van. Természetesen nem tagadnám, hogy kultúránkban annak, hogy írott nyelv egyáltalában létezik, előfeltétele a beszélt nyelv megléte, s hogy az írott jelek keletkezése és alkalmazása rendszerint időben követi a hangjelekét; azt sem kétlem, hogy a beszélt és az írott nyelv között több az összefüggés, mint mondjuk a nyelv és a zene között; s az is nyilvánval—, hogy bizonyos mondand—k, helyzetek és műfajok esetében az írás a kimondott sz— reprezentáci—ja. Amikor Lönnrot a Kalevala alapjául szolgál— sz—beli népköltészeti alkotásokat feljegyezte, akkor írásos jelei azt reprezentálták, s kétségkívül tökéletlenül, amit hallott. Ám amikor ezekből egységes eposzt szerkesztett, akkor olyasvalamit hozott létre, ami – még ha ez nem volt is világos a számára – sz—ban előzetesen nem létezett, sőt nem is létezhetett, mivel csak az írás tette lehetővé. A Kalevalát még megelőzték, illetve meg kellett hogy előzzék legalább részlegesen tényleges sz—beli alkotások is, amelyeket aztán lejegyeztek. Viszont egy regény egyetlen részletének sem kell előzetesen sz—ban léteznie, még ha ez megeshet is. A regény csak írásban születik meg. Ha visszafordul is sz—ra, ez csak ut—lag történik meg, teljes terjedelmében pedig csak ritkán (gondoljunk itt a régi felolvas—nőkre, akik napr—l napra, hétről hétre haladtak előre a regényben). Amikor a megírt regényből felolvasnak vagy előadnak, akkor pedig az eredmény sokszor csak a leírt sz— halvány másának tűnik. Ha korábban az lehetett a kérdés, hogy az írott jel visszaadta-e a sz—ban elhangzottakat, akkor itt éppenséggel azt a kérdést tesszük fel: mennyire sikerült a hang, a gesztusok, az arckifejezés eszközeivel a leírtak Þnom árnyalatait visszaadni. Nem az írást mérjük a sz—hoz, hanem a sz—t az íráshoz. Az írás nem —hatatlanul a beszéd árnyéka, hanem rendelkezik saját törvényszerűségekkel, szabályokkal és így saját tartalmakkal is. 106
III. Beszélt nyelv, írott nyelv és a nyelv és a gondolkodás viszonya (Herder)
Az eddigiek során többször találkozhattunk olyan eszmefuttatásokkal, amelyek gondolkodás és nyelv viszonyának problémáját nem egyszerűen kettejük kapcsolatának elemzésén keresztül ragadták meg, hanem az arisztotelészi fogalmi hál— terminusaiban, tehát a „fogalom”, a „beszéd” és az „írás” kifejezések segítségével konceptualizálták. Ez a mi szempontunkb—l annyit jelent, hogy nem egyszerűen nyelvről, hanem beszédről és írásr—l sz—ltak. Ehhez a háromtagú sorhoz rendszerint első tagként még hozzáad—dott az a dolog, tárgy, amelyről azokat a fogalmakat alakítjuk ki, amelyeket megnevezünk. Nyelvhasználatunk akkor lehet világos és pontos – olvashattuk –, ha szavaink nem önáll—sulnak mintegy a fogalmakhoz és a dolgokhoz képest, azaz ha van jelöletük, és ha egyértelmű és világos a jelöletük: vagyis ha meg tudjuk őket feleltetni tiszta és világos fogalmaknak, és ha ezek a fogalmak szintén hasonl— m—don utalnak arra a dologra, amelyről alkottuk őket. Így a tiszta és világos nyelvhasználat a nyelv, a jelölt fogalom és a tárgyalt dolog párhuzamát, egymásnak történő megfeleltetését jelenti, vagy másképp fogalmazva: nyelv, gondolkodás és világ egymásnak val— megfelelését. Hogy hárm—juk összhangja létrejön-e, többek közt azon múlik – hangzott –, hogy a nyelvet hogyan használjuk. Ezen belül pedig többen alapvető különbséget láttak aközött, hogy a beszélt nyelvhez, s aközött, hogy az írott nyelvhez folyamodunk-e. Ez ut—bbi szempontb—l két egymással ellentétes megoldási m—dszerrel is találkozhattunk, mely nyelv– 107
gondolkodás–világ összhangját volt hivatva megteremteni, illetve visszaállítani. Az egyik útra többek közt azon javaslatok egy csoportja szolgáltatott jellegzetes példát, amely a nyelvelsajátítás m—dszerére vonatkozott. Eszerint annak, hogy fogalmaink világosak, és ennek nyomán nyelvhasználatunk egyértelmű és pontos legyen, az az egyik feltétele, hogy a nevek tanulásakor a megnevezendő dolog a szemünk előtt legyen, s ezáltal a nevet a kialakított fogalom közvetítésével világosan tudjuk kapcsolni a tárgyhoz. Ez a feltétel azonban csak a sz—beli közlés során adott. Ezért az írásos nyelvelsajátítás nem eredményez világos nyelvhasználatot, s így megértést sem. Ennélfogva az írás – szemben a beszéddel – nyelv és gondolkodás, s még egy lépést hozzátéve: nyelv, gondolkodás és világ összhangjának megbomlásához vezet – jutottak többen a következtetésre. Míg a nyelvtanulásr—l értekezők egy része a dolog– fogalom–kimondott sz—–írott sz— sorrend mellett kötelezte el magát annak érdekében, hogy nyelv és gondolkodás egysége biztosíthat— legyen, addig például az univerzálisírás-tervezők az ut—bbi két tagnak, azaz az írásnak és a beszédnek a sorrendjét megfordították: úgy látták, hogy a természetes beszélt nyelvek állhatatlanságuk és szabálytalanságuk következtében eltérítenek bennünket att—l, hogy a szavakat világosan és pontosan megfeleltessük fogalmainknak, illetve a dolgoknak. Az univerzális nyelvek tervezői tehát nyelv és gondolkodás egységét éppenséggel az írás révén vélték elérhetni: annak révén, hogy a pontosan elemzett fogalmakhoz, illetve elemeikhez az írás segítségével egyértelműen rögzített jeleket rendelünk, s ekképp biztosítjuk, hogy szavaink ne szakadjanak el jelöletüktől: sem a fogalmakt—l, sem pedig a jelölt tárgyt—l. E két ellentétes megoldási lehetőség közül Herder – sejthetjük – az elsőt választotta. Az írás megbontja nyelv és gondolkodás egységét, mely csak a sz—beli közlés révén val—síthat— meg – olvashattuk könyvünk első részé108
ben. A imént vázolt két megoldástípusban, bár beszéd és írás szerepét különbözőképpen ítélték meg, volt közös is. Mindkettőben lényeges szerepet játszottak azok a tárgyak, dolgok, amelyekről a nyelv sz—lt: nyelv és gondolkodás összhangja többek közt azért volt kívánatos, hogy ezáltal a nyelv a dolgok adekvát leképezése lehessen. Ezzel szemben mai nyelvelméleti gondolkodásunk számára nyelv és gondolkodás egysége gyakorta azt jelenti, hogy a nyelv konstituálja világunkat, s így magukat a dolgokat is; azt, hogy mi lehet egyáltalán tárgy a számunkra, a nyelv határozza meg. Ezáltal a tárgyak, a világ dolgai a nyelvnek rendelődnek alá. A kérdés mármost az: milyen szerepet is játszhatnak a világ tárgyai, dolgai Herder koncepci—jában – azaz egy olyan gondolkod—nál, akiről rendszeresen úgy tartjuk: nyelv és gondolkodás egységét illetően mai napig tart—an mértékad— koncepci—t dolgozott ki.
1. A szavak és a dolgok „A gyerekeknek a szavakkal együtt egyszersmind rögvest dolgokat is kellene tanulniok” – idézi Herder Comeniust 1793ban a Humanitás-levelekben (Herder 11793–97: XVII. köt., 278.). Az idézet nem véletlenszerű: „Nem szóalakzatokról [Wortformen] beszélek […] – hangzanak Herder saját szavai is ugyanebben a műben később, 1795-ben –, hanem tárgyakról és dolgokról, önmagunk természetéről és a dolgokról, amelyek körülvesznek bennünket” (Herder 11793–97: XVII. köt., 377.). De hasonl— elgondolást egy második síkon is megismétel, mégpedig a gondolat és kifejezés vonatkozásában: „Ha választanom kell: gondolatok forma nélkül, vagy pedig forma gondolatok nélkül, akkor az elsőt választom.” (Herder 11793–97: XVIII. köt., 122.) Mi több, a Þatal Herder sem írt másként: azt, aki csak a gondolattalan kifejezésm—dban gyönyörködik, „nyomorúságos, rövidlát—, érzéketlen szemlélődőnek” tartotta (Herder 1764–68: 109
235.). Úgy vélte, „a kifejezést a gondolatból, a gondolatot pedig az előttünk lévő dologból” kell megismerni és megérteni (Herder 1764–68: 246.) – azaz a tárgy–gondolat–nyelv sorban a tárgyat jellemezte úgy, mint amely elsőként meghatároz—, ezt követte a gondolat, s a nyelvi kifejezés csak a harmadik volt a sorban. A nyelv és gondolkodás egysége tézisének klasszikusa tehát a kifejezettet – legyen sz— akár a jelölt dologr—l vagy a fogalomr—l, a gondolatr—l – ezekben az idézetekben előnyben részesíti azzal a nyelvvel szemben, amely kifejezi. S egyik helyen sem nyelvbotlásr—l van sz—: ezek a polemikus élű megfogalmazások az ellen a felfogás ellen irányulnak, amely a nyelvnek és a kifejezésm—dnak akkora jelentőséget tulajdonít, hogy ezenközben a kifejezett maga ellényegtelenül. Mint látni fogjuk, az idézett paszszusok annak a herderi törekvésnek sarkított kifejezései, hogy a nyelvben lecsap—dott kész előítéletrendszerek ne tegyék lényegtelenné a jelölendő tárgyakat, illetve kifejezendő gondolatokat; az az elgondolás fogalmaz—dik meg bennük erőteljesen, hogy a nyelv mégiscsak arra szolgál, hogy tárgyakr—l beszéljen és gondolatokat fejezzen ki, ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy legyenek ilyen tárgyak és gondolatok, mivel a szavakat, a beszédhangokat „gondolatok nélkül csak papagáj m—djára tanultuk meg” (Herder 1800: 267.). Herder 1769-es úti jegyzeteiben az egyik legrészletesebben kifejtett téma az iskolai oktatásé, s ezen belül is a nyelvtanulásé. Herder már a mű kezdetén Comenius szellemében nyilatkozik: a gyereknek először nem szavak segítségével kell magyarázni, hanem tényeket kell neki mutatni, mert „minden tény cselekvés; minden egyéb pedig árnyék, okoskodás” (1769b: 349.); „faktumokat és realitásokat” kell neki mutatni, s hagyni, hogy mindent maga magyarázzon meg (Herder 1769b: 350.). Az iskolában olyan mindennapi tárgyakat kell neki mutatni és beszélni r—luk, amelyeket nap mint nap lát és használ, mert 110
ettől „nem lesz idegen abban a világban, amelyben él: s ez nem hagy számára meg nem értett ideákat, amelyeket egyébként a nyelvvel és a szokás révén megtanul” (Herder 1769b: 372.). A gyereket éppenséggel fel kell ébreszteni abb—l a szendergésből, amelybe az anyanyelv révén merült: azáltal ugyanis, hogy a nyelvet pusztán szokás révén, öntudatlanul sajátította el, „okos [lesz ugyan] a beszédben, de álmos a gondolkodásban”: anélkül fog beszélni dolgokr—l, hogy ismerné őket, s anélkül kiejteni szavakat, hogy gondolná is őket, hogy fogalmakat kapcsolna hozzájuk. Így csak a nyelv előítéletei rögzülnek benne: „idegen emberek szavait” fogja csak ismételni, és elszokik a saját gondolatokt—l (Herder 1769b: 389.). Hogy így van, annak Herder szerint az az oka, hogy nyelvünket j—val előttünk találták ki: míg őseink a nyelvet lassanként gazdagították árnyalt fogalmakkal és kifejezésükkel, és évszázadokig tanulták meg őket érteni, addig mi két perc alatt átfutjuk a szavakat-fogalmakat, anélkül hogy ténylegesen elsajátítottuk volna őket. Ezt elkerülendő a nyelvet úgy kell a gyermeknek tanítani, „mintha [éppen akkor] maga találná ki” – kívánná Herder Comenius nyomdokain haladva a nyelvkeletkezés rendjét a nyelvtanulás során is megismételni –, azaz a gyereket olyan élő m—don kell tanítani, hogy minden sz— akkor érjen el hozzá, amikor a dolgot látja, és a gondolatot gondolja (Herder 1769b: 452.).41 A Þatal Herder tehát ezekben a szövegrészekben nemhogy nem értékeli pozitívan a nyelv tárgykonstituál— és 41 Herder ezt a koncepci—t – mint egy 1800-as iskolai beszéde is mutatja – végig megőrizte. „Szavakat gondolatok nélkül tanulni – hangzik itt is – káros —pium az emberi lélek számára”, mert „elbágyasztja a lelket”. Az üres szavak mint „kész gondolati formák” az embert „gondolati szendergéshez szoktatják”. Nem mást rögzítenek benne, mint „előítéletek[et], azaz egy idegen gondolkodásm—d idegen ítéletei[t], amelyekben lelkének belső ereje kevéssé vagy egyáltalán nem vesz részt”. A tanárnak ezért nem az a feladata, hogy saját gondolatait átadja, hanem hogy „az én gondolataimat […] szavak révén felébressze; tehát hogy az én, s ne az ő gondolatai legyenek”. (Herder 1800: 267–68.)
111
gondolkodásformál— szerepét, hanem ehelyett sokkal inkább a hibás előítéletek forrását, a dolgok val—s megismerésének, értő, gondolkod— megragadásának az akadályát látja benne. A már kész nyelv hatalmát kikerülendő pedig úgysz—lván a nyelv előtti állapotig kívánna visszamenni: a nyelv feltalálásának fáradságos munkáját mintegy újra végigcsinálva tárgy, gondolat és sz— kapcsolatát kívánja helyreállítani. Hogy a nyelv feltalálásának e koncepci—ját jobban megértsük, érdemes visszamennünk Herder Töredékeire, amelyeken az 1769-es úti jegyzetek előtti években, 1764 és 68 között dolgozott. Herder ugyanis már itt különbséget tett aközött, hogy egy nyelvet feltalálnak vagy pedig már csak megtanulnak. Ezen belül mind a nyelv feltalálásának, mind pedig a már kész nyelvnek az időszakát többféleképpen is megpr—bálta leírni. Ezek az egymással aligha összeegyeztethető jellemzések arra irányul— kísérletek, hogy egy konceptuális problémát megoldjon: nevezetesen azt, hogy miközben szeretne a nyelvnek meghatároz— és pozitív szerepet biztosítani, aközben megőrizhesse azoknak a dolgoknak és gondolatoknak a jelentőségét is, amelyekről a nyelv sz—l. A feltalálás–tanulás oppozíci—t tárgyalva első megközelítésben a nyelv feltalálásának idejére a nyelv és a gondolkodás egységét nem tartja jellemzőnek, tudniillik a sz—nak abban az értelmében, hogy ekkor a gondolatok és kifejezésük között önkényes a kapcsolat: az első nyelvfeltalál—k a kifejezést mintegy hozzáragasztották az előzetesen meglévő gondolathoz, illetve a dologhoz. (Herder 1764–68: 225., vö. 235., 242., 249., 252.) Ezzel szemben a mi számunkra, akik a nyelvet már csak tanuljuk, a sz— teremti meg a gondolatot, s ennélfogva a kifejezés és a gondolat elválaszthatatlanul összefon—dnak. Ezért tudunk a mindennapi élet dolgair—l folyékonyan és gondolkodás nélkül beszélni, ám rögvest megbicsaklik nyelvünk, amint a szokásos kifejezések helyett más szavakkal kellene elmagyaráznunk 112
mondand—nkat. Az első részben már idézett gondolat – a közönséges ember nyelve és lelke olyan, mint két összeszokott és elválaszthatatlan nővér – többek közt ebben a kontextusban kapja jelentését (Herder 1764–68: 226). Herder azonban a jelenséget, hogy a jelenkor mindennapi nyelvhasználatában szavak ébresztenek fel gondolatokat, másutt már sokkal negatívabban ítéli meg. Nem arra következtet belőle, hogy nyelv és gondolkodás elválaszthatatlanok egymást—l, hanem ellenkezőleg arra, hogy így a nyelv elnyomja a gondolatot (Herder 1764–68: 225., vö. 235., 251–252.), s ezáltal kettejük összhangja mégiscsak megbomlott: ha a gondolat ellényegtelenül, akkor már nincsen értelme a nyelv és a gondolkodás összhangjár—l beszélni, hanem csak a gondolatt—l önáll— életre kelt nyelvi kifejezésről. A nyelvfeltalálásnak és -tanulásnak ez ut—bbi szembeállításában immáron egyik oldalon sem val—sul meg nyelv és gondolkodás egysége a vágyott m—don: az első esetben a dolgok uralkodnak a szavakon, a másodikban pedig a szavak a dolgokon. Hogyan lehetne a két megoldás között köztes utat találni? E fogalmi probléma megoldásával Herder többféleképpen is kísérletezett: az első megoldást újra a közönséges ember nyelvhasználatában, a másodikat a költészetben, a harmadikat pedig a Þloz—Þai analízisben kereste. Ami a köznapi nyelvhasználatot illeti, Herder felfedezte olyan sajátosságát is, amelynek révén – az előbbi koncepci— szerinti nyelvhasználat hiányosságait orvosland— – a nyelv visszavezet, illetve el sem szakadt a kifejezett dologt—l, gondolatt—l, mégpedig úgy, hogy – a nyelvkeletkezés stádiumával szemben – a megnevezés nem előzi meg a megnevezettet. A köznapi nyelvnek ez a tulajdonsága a herderi leírásban nem más, mint hogy az érzéki környezethez, az érzékelhető világhoz kötődik. A közvetlenül tapasztalt tárgyakr—l kialakított érzéki fogalmaink, egyszerű ideáink és igazságaink az egyik irányban 113
megőrzik kapcsolatukat tárgyukkal, a másik irányban pedig nyelvi kifejezésükkel is: r—luk sz—lva „a kifejezés rátapad a gondolatra” (Herder 1764–68: 232., vö. 225.). A köznapi nyelv az érzéki világ vonatkozásában azáltal képes nyelv és gondolkodás egységét megőrizni, hogy a tárgy–fogalom–kifejezés sor minden tagját megtartja. A nyelv és a gondolkodás egységének tétele tehát itt úgy maradhat érvényben, hogy – szemben az első koncepci—val – Herdernek ettől még nem kell lemondania a tárgyi világr—l, sőt, épp azért maradhat érvényben, mert a tárgyi világ jelentőségét megőrizte. Hasonl— utat kínált Herder szemében a költészet is, mely szerinte szintén érzéki fogalmakkal, érzésekkel operál, s ezért itt „a gondolat úgy élteti a nyelvet, miként a lélek a testet”, „amelyben lakik” (Herder 1764–68: 373., 232.). A köznapi élet és a költészet nyelve azonban egy szempontb—l mégsem látszott a Þloz—fus számára kielégítő megoldásnak, mégpedig azért nem, mert bár érthető és tiszta (klar) – nyúlt vissza a descartes-i megkülönböztetéshez (Herder 1764–68: 232., 250.) –, ám nem világos (deutlich), mivel homályos fogalmakon alapszik (Herder 1764–68: 252).42 Hogy ezt a problémát is megoldja, pr—bálkozott Herder a harmadik úttal: a Þloz—Þai analízissel. „A Þloz—Þa igaz és egyedüli m—dszere […] az analitikus” – idéz megfogalmazásával 20. századi szerzőket az eszünkbe (Herder 1764–68: 253.). Ez azt jelenti, hogy „az élet nyelvéből” „kell kifejlődnie”, abb—l a nyelvből, amelyben „minden szerzett ismeretünk, ideánk és tapasztalatunk […] őrződik” (Herder 1764–68: 484.). Maga a Þloz—Þai elemzés a nevelés és kiképzés anal—giájára történik, mégpedig oly 42 FA herderi „deutlich und lebendig” követelmény és a most következő fejtegetések terminol—giája, ami a „deutlich” sz— használatát illeti, eltér egymást—l. Ilyen eltéréseket Herder laza stílusa, rigid fogalomhasználatra nem törekvő érvelésm—dja megenged.
114
m—don, hogy egyszersmind a nyelvfeltalálás útjára is viszszaemlékeztet bennünket: kiindul—pontként „azokat a tárgyakat veszi, amelyeket a szavak segítségével már tisztán ismerünk” (Herder 1764–86: 252.), hogy hozzáláthasson a r—luk alkotott érzékileg tiszta fogalmaknak, „az egészséges értelem fogalmainak” (Herder 1764–68: 253.) elemzéséhez. Ezeket a kiindul— fogalmakat a Þloz—Þa nem választhatja önkényesen, hanem már adottak a számára, tudniillik akképp, ahogyan az egészséges emberi értelem számára: tisztán, érzékileg, de homályosan. Filoz—Þai elemzésük pedig abb—l áll, hogy alkot—részeikre, azokra a legkisebb meghatározottságaikra bontjuk őket, amelyeket „mindenki meg képes ragadni, és senki sem vonhat kétségbe” (Herder 1764–68: 252.). Ez az eljárás tehát első lépésben éppenséggel elszakítja a gondolatot a kifejezéstől, tudniillik a kifejezés megszokásait—l. Ennek ellenére más értelemben végig a mondott dolog és a kifejezés kapcsolatán alapul. Egyrészt az ideák felbontása Herder szerint nyelvhez kötött annyiban, hogy az alkot—részeket egyre ésszerűbb szavak segítségével mutatja fel, azáltal, hogy e szavakat átalakítja és cseréli. Másrészt a Þloz—Þa eközben a szavakkal mégsem „játszhat [úgy], mint az aritmetika a jelekkel, miközben a jelölt dolgot el lehet felejteni” (Herder 1764–68: 254.), azaz végig meg kell őriznie a jel és a jelölt közötti összefüggést is. Magát az elemzést pedig addig kell folytatni, „amíg a lélek végre mintegy nem emlékezik arra, amit a sz—val eredetileg gondolt, csak korábban nem tudta mondani” (Herder 1764– 68: 252.); azaz mindaddig, „amíg mindent át nem tekintek [übersehen] egy nyelvben, amelyet, úgy tetszik, magam találtam ki” (Herder 1764–68: 486.). Más sz—val a Þloz—Þa, miközben nyelvet konstruál, feltalál, val—jában csak azt hozza felszínre és teszi áttekinthetővé, amit az egészséges értelem mindig is tudott, s ami a tiszta, bár nem világos mindennapi kifejezésm—dban mindig is benne volt. Emellett a Þloz—Þai elemzés még egy értelemben kife115
jezés és kifejezett kapcsolatát eredményezi, illetve célozza, ugyanis egyszer el kell érje határát is: „kell hogy végül is legyenek felbonthatatlan fogalmak, amelyeket a legegyszerűbb szavakt—l már nem lehet elválasztani” (Herder 1764–68: 254.). Így azok a végső építőkövek, amelyekből a Þloz—Þai analízis tudásunkat újra összeállítja, olyan egységek, amelyeknél gondolat és sz— immáron újra elválaszthatatlan. Az ekképp újraépített tudás tehát nyelv és gondolkodás összhangját állítja helyre. Azzal, hogy egy ilyen értelmű „Þloz—Þai nevelődésen” (Herder 1764–68: 405.) keresztülmegyünk, nem egyszerűen gondolatokat, s ezen belül mások Þloz—Þai gondolatait ismerjük meg. Azáltal, hogy a tárgy–idea–kifejezés sor minden tagját szem előtt tartjuk, azáltal, hogy a nyelvet mintegy újra kitaláljuk, a nevelődésnek-nyelvtanulásnak a nyelvfeltalálás anal—giájára felfoghat— útját imitáljuk, illetve a másik gondolkod— útját (aki megint csak új gondolatokat-szavakat talált ki) megismételjük – gondolkodni tanulunk meg. Így mestereink gondolatait nem egyszerűen mint kész végeredményeket vesszük át, nem mintegy fölülről – mintha kész szintézisként táblázatban lennének előttünk lefektetve – tekintünk le rájuk, hanem igazságaikra magunk is újra rátalálunk. (Herder 1764–68: 487.) Ezáltal mestereink véleményét nem pusztán külsődlegesen, a kifejezés szintjén utánozzuk, szajk—zzuk, hanem magunkévá is tesszük úgy, ahogyan (ki)gondolták őket (Herder 1764–68: 252.), s ekképp velük együtt gondolkodunk (Herder 1764–68: 255.). A Þloz—Þai analízisnek ez a m—dszere számos ponton csatlakozik megelőző és kortárs tradíci—khoz: így például ugyanúgy a tárgy–idea dolog sorra alapoz, mint a kortárs szerzők többsége; de felismerhetjük benne a nyelvfeltalálás-nyelvtanulás locke-i szembeállítását is, csakúgy, ahogyan az elemekre bontással is találkozhattunk már Descartes-nál és Leibniznél is stb. Eközben azonban Herder el is tér ettől a bölcseleti hagyományt—l. Így pél116
dául nem egyszerűen az ideáknak, hanem a mindennapi nyelvhasználatnak az elemzését tekinti az igaz Þloz—Þa feladatának. Az elemzés végpontján kapott legkisebb egységeket pedig, szemben a kor uralkod— elgondolásával, nem nyelv előttinek tartja, hanem eredeti m—don nyelv és gondolkodás egységét látja bennük megval—sulni. Így a herderi elgondolás a korábban felvetett konceptuális problémák megoldását célozza egységes fogalmi keretben. Ennélfogva akár a megfelelő jelölt is lehetne a fejezet elején jelzett fogalmi probléma megoldására. Mégis azoknak a szövegrészeknek a retorizáltsága, amelyek a nyelv és gondolkodás egységét a mindennapi nyelvben vagy a költészetben látják megval—sulni, továbbá az a tény, hogy Herder az ut—bbi két témára nemcsak a Töredékekben, hanem későbbi munkáiban is rendszeresen visszatér, miközben a Þloz—Þai elemzés m—dszerét nem viszi tovább, arr—l árulkodik: az analízis apr—lékos-felbont— m—dszere – bármennyire konzekvens volt is Þloz—Þailag – a Þloz—fust—l mégis inkább távol állott. Alapállását sokkal inkább azok a szavai jellemezhetik, amelyeket 1773-ban Osszián kapcsán a régiek költészetéről írt: „Mindig a dolog, amit mondani akarnak, érzékileg, tisztán, élettelien szemlélve: a célt, amelyért sz—lnak, közvetlenül és pontosan érezve: nem árnyékfogalmak, nem félideák és szimbolikus betűértelem révén […].” (Herder 1773: 181.) Ezért a Þloz—Þai analízist mint megoldást félretéve Herder inkább azzal kísérletezett, hogy egyes tanulságait a Þloz—Þán kívülre alkalmazza. Az egyik ilyen pr—bálkozásnak tekinthetők az e fejezet elején az 1769-es úti jegyzetekből idézettek. Az ott mondottak a Töredékekben olvasottak fényében úgy értelmezhetők, hogy az úti jegyzetekben Herder a nyelv feltalálásának bizonyos sajátságait immáron nem a Þloz—Þa, hanem a nyelvtanítás m—dszereként, azaz a már kialakult nyelvekre pr—bálja alkalmazni. Ezzel az egyik oldalon – a nyelvkeletkezés rendjét követve – megőrzi a jelölt tárgy, illetve gondolat meghatároz— sze117
repét. A másik oldalon viszont azzal, hogy a nyelvtanítást úgy képzeli, hogy a megtanuland— szavakkal az épp megjelenő tárgyakat, illetve gondolatokat kell megneveztetni, a tárgy, a fogalom és a sz— párhuzamosságát, egyidejűségét is hangsúlyozhatja. Ez ut—bbival a nyelv kifejlett voltát is érvényre juttathatja, ám mégis úgy, hogy a már kész nyelv ne olthassa ki a tárgyak és gondolatok befolyását. A nyelv keletkezéséről sz—l— tanulmányában – melynek mott—jául szimptomatikusan Cicero szavait választotta: „Vocabula sunt notae rerum.” [„A szavak a dolgok jelei.”] – ezt a koncepci—t Herder még tovább fejlesztette: nem egyszerűen a m—dszeres, tanár irányította nyelvtanulásnál tartotta kívánatosnak, hogy a nyelv keletkezésének tanulságait alkalmazzuk, hanem úgy tartotta, nyelvet akarva-akaratlanul csak a nyelv feltalálásának anal—giájára sajátítunk el. Anélkül nem tudnak szülők gyerekeknek nyelvet tanítani – írta –, hogy „ezek maguk ne vennének részt a nyelv kitalálásában. A szülők csak felhívják bizonyos sz—jelek segítségével a gyermekek Þgyelmét a dolgok különbségeire, s így nem p—tolják, hanem csupán megkönnyítik az észnek a nyelv révén történő használatát” (Herder 1772: 41.).
2. Hangok, dolgok, gondolatok Herder ugyanebben a nyelvkeletkezésről sz—l— pályaművében nem egyszerűen a nyelv mint jelölő és a jelölt között pr—bál kapcsolatot létesíteni, hanem azt is megkísérli Þloz—Þailag megalapozni, miért kell ehhez szükségképpen hangnyelvhez folyamodnunk. Ennek oka szerinte alapvetően az, hogy a hallás a kifejezés igénye és a közölhetőség szempontjáb—l közbenső helyet foglal el az emberi érzékek között, azaz az olyan érzékek/érzések [Gefühle], mint a tapintás, ízlelés és szaglás az egyik oldalon és a látás között a másik oldalon. Ugyanis az érzések és a látás kimond118
hatatlanok. „[A]z érzés kimondhatatlanul homályos”, és nem is „szabad kimondatnia”, mivel annyira énünkre szorítkozik. A látás viszont túlságosan is világos, s a látott tárgyak sem szorulnak rá arra, hogy rögvest kimondjuk őket, mivel maradand—an előttünk állnak, s „intéseken keresztül megmutatkoznak a számunkra”. A látás így csak pantomimszerű nyelvnek lehet alapja, egyfajta algebrának – köti Herder más kortárs szerzőkhöz hasonl—an a látást az észtevékenységekhez és a clare et distincte elvéhez. A hallás tárgyai viszont mozognak és tovatűnnek. „Ők kimondhat—kká válnak, mivel ki is kell mondatniok, és azért, mert ki kell mondatniok, mozgásuk révén kimondhat—k is lesznek.” (Herder 1772: 67.) Mivel így a kimondhat—ság a hallással és a hangokkal, a kimondhatatlanság pedig az érzések mellett a látással kapcsol—dik össze, levonhat— a következtetés: csakis a hangokkal operál—, s így a kimondhat—sággal összefon—d— beszéd, s nem a vizuálisan rögzített sz— képes arra, hogy nyelv és gondolkodás között az összhangot létrehozza. Ezzel pedig más úton újra hasonl— következtetésre jutottunk, mint amelyre már könyvünk első részében a Töredékek elemzése során: „ahol nem írnom kell”, ott a kifejezett és „a tulajdonképpeni kifejezés elválaszthatatlan” egymást—l; ezzel szemben olvasáskor „a gondolatokat és a szavakat […] egymástól elválasztva szemléljük” (Herder 1764–68: 233.). Emellett a hangok nemcsak a miatt a kapcsolat miatt, amely őket a kimondand— gondolatokhoz és érzésekhez köti, alkalmasak nyelv és gondolkodás egységének létrehozására, hanem amiatt is, ahogyan a jelölt tárgyakhoz viszonyulnak – közelíti meg Herder új oldalr—l a korábban már megismert tételt, mely szerint nyelv és gondolkodás összhangjának egyik előfeltétele a dolgokhoz val— kapcsol—dás, ám ezúttal az összefüggést a hangokra szűkítve. Már a nyelv keletkezése is azon a kapcsolaton alapul – mondja –, amely a mindenütt hangz— természet és az em119
beri hang között lehetséges: a tárgyak hangjai a tárgyak megkülönböztető jegyeiként funkcionálnak, s e jegyeket elsőre legkivált a beszédhangok tudják leképezni. A beszéd, persze, ennél sokkal triviálisabb okb—l is evidensen kapcsol—dik tárgyához, tudniillik azért, mert – szemben az írással – összefon—dik környezetével, ezen belül tárgyi környezetével is. Ez pedig nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a beszélő e tárgyakat szem előtt tartva beszéljen, hanem azt is, hogy a hallgat— is képes legyen a másik beszédét – kettejük közös környezete révén – közvetlenül a tárgyakra vonatkoztatni. Ezzel szemben írásban a rámutat— magyarázat nemcsak hogy nem működik, de megszünteti a közlő és a befogad— közös környezetét is. Herder számos fejtegetése értelmezhető ennek az öszszefüggésnek a fényében is. Így a nyelveredetről sz—l— tanulmány szerint, de már j—val korábban például a Töredékek szerint is a nyelvfejlődés kezdeti fokain, az érzéki népeknél és akár még ma is a vadak között nemcsak a hangz— természet és az emberi hangnyelv közötti összefüggés miatt létezett, illetve létezik szoros kapcsolat szavak és dolgok között, hanem azért is, mert a nyelveket még nem szabályozza nyelvtan, hanem csak sz—kincsük, sz—táruk van – azaz csak szavaik, amelyekkel dolgokat és érzéseket neveznek meg. (Herder 1764–68: 60–61., Herder 1772: 85–86.) A nyelv így bár szabálytalan, inverzi—kkal teli, ám ebből mégsem ad—dik káosz, hiszen először is a szavak jelölte „tárgyak szembe ötl[en]ek” (Herder 1764–68: 60.), továbbá a gesztusok és hangsúlyok is segítenek a megértésben. Sőt, az inverzi—k – szemben a nyelvtannal, amely „a föld minden népénél csaknem ugyanúgy épül fel” (Herder 1772: 138.) – arra is alkalmasak, hogy visszaadják azt a speciális nézőpontot, amelyből a beszélő a tárgyakat szemléli (Herder 1764–68: 60.).43 Ehhez a kezdeti stádiumhoz képest a nyelv fejlődé43 Korábban azt vetettük Michaelis szemére, hogy a nyelvek géniuszának kérdését taglalva a nyelvtani különbségeket még a szokásos inverzi—vitához kapcsol—dva
120
se során egyre szabályosabb, grammatikusabb s – a fentiek értelmében – egyre univerzálisabb lesz. A jelölt dolgokhoz val— viszonya egyre közvetettebbé válik, az inverzi—k megszűnnek, s elvész a közlésnek értelmet ad— cselekvéskörnyezet is. Ezért a jobb érthetőség kedvéért egyre inkább egy bizonyos, meghatározott sz—rendet kell keresni, amely kezdetben csak mint minta, szokás (Gebräuche), majd mint megszokás (Gewohnheiten), végül azonban – a könyvnyelvvel – mint változatlan, egyetlen, a puszta észszerűséget követő törvény szabályozza a nyelvhasználatot. (Herder 1764–68: 61.) A nyelvtanulásnak s még az idegen nyelvek tanulásának is mintegy a nyelv ekképp jellemzett kezdeti szakaszaihoz kell visszatérnie – olvashatjuk újabb összefüggésben a herderi gondolatot, mely szerint a nyelvtanulásnál a nyelv kitalálásának rendje kell hogy megismétlődjék. A nyelvtanítás során „élő […] sz—tárat” (Herder 1769b: 389.) kell a gyermekkel elsajátíttatni, azaz – miként a nyelvfejlődés kezdetén is – a sz—kincsre összpontosítani. Ezzel szemben nyelvtant nem szabad alkalmazni még az idegen nyelvek oktatásában sem, mivel „a nyelvtant a nyelvből; [s] nem a nyelvet a nyelvtanb—l” kell tanulni, éppúgy, ahogyan „stílust a beszédből; nem [pedig] beszédet a mesterséges stílusb—l” tanulunk – olvashatjuk újra a Locke-nál és Michaelisnél már megismert gondolatot (Herder 1769b: 389.). A nyelvtanításnak – nemcsak az anyanyelv, hanem az idegen nyelvek esetében is – nem nyelvtani ismeretre kell építenie, hanem az „élő gyakorlásra” kell támaszkodsem érintette. Most ez a szemrehányás Herder fejtegetései fényében esetleg jogosulatlannak tűnhet fel, hiszen az ut—bbiak arra szolgálhatnak példaként, hogy a kortárs gondolkodásban lehetséges volt olyan megközelítés, amelyben 1. az inverzi—k kívül kerültek a nyelvtan határain; 2. sőt, épp ezáltal válhattak az illető nyelv szellemének kifejezőjévé; 3. ezzel szemben a nyelvtan ebben a fogalmi hál—ban éppenséggel univerzális jegyeket mutatott. Ám Michaelisnél a herderihez hasonl— fogalmi hál— nem találhat—, így korábbi állításainkat fenntarthatjuk.
121
nia (Herder 1769b: 389.), s beszélgetésen kell alapulnia (Herder 1769b: 394–395.). Nyelvtant már csak azért sem helyénval— tanítani, mert tanulása az írással kapcsol—dik össze – olvashat— ki Herder eszmefuttatásaib—l.44 Az iménti passzust ugyanis, mely szerint a nyelvből kell a nyelvtant tanulni, közvetlenül megelőzi egy arr—l sz—l— mondat, hogy „[c]sak későn és keveset [szabad] felírni” (Herder 1769b: 389.). S a Þloz—fus pár oldallal később is úgy jellemzi azt, ahogyan nyelvtan segítségével tanulunk, hogy „a szem számára és a szem révén” tanulunk, ahelyett hogy „a fülnek és a fül révén” beszélnénk (Herder 1769b: 394.). A herderi jellemzés szerint a nyelvtanulás s az idegen nyelvek tanulása során is az írás a hagyományos mintát követve időben és fontosságban is csak követi a beszédet: „A beszédnek ebből az első rendjéből következik a második, az írás” – olvashatjuk (Herder 1769b: 389.). Az idegen nyelvek imigyen ábrázolt tanulási m—dszerei nyújthatnak útmutatást arra nézvést is, hogy hogyan érthetünk meg idegen nyelven írott műveket. Nem a sz—tárakt—l és nyelvtanokt—l kell hagynunk magunkat vezetni, hanem „az élő nép értelmétől [Sinn]”, mégpedig – miként könyvünk első részében is már elhangzott – „Þnom belső érzés révén”, a sz—beli megértést imitálva (Herder 1769b: 424.). Ahogyan ilyen élő világ, élő környezet nélkül csak 44 Maga a gondolat természetesen nem eredeti herderi gondolat: különböző – többé vagy kevésbé explicit – formákban már találkozhattunk vele a nyelvtanulásr—l sz—l— elméletek elemzésekor. De az elgondolás ennél sokkal régebbi – középkori – tapasztalatokig megy vissza: egyik alapja többek közt, hogy a középkorban j— ideig csak a döntően írott latin nyelvhez tanítottak nyelvtant. Így, amikor például Dante nyelvtanr—l sz—lt, akkor csak arra a skolasztikus latinra gondolt, amelyet az iskolában tanulnak, s nem a népnyelvre, amelyet a gyerekek beszéd közben otthon sajátítanak el (Eco 1998: 48., vö. Gauger 1994: 35.). Ennélfogva a nyelvtan fogalma az írott nyelv fogalmával kapcsol—dott össze. Emellett a középkorban az olvasás, az írás és a latin is egyek voltak (Illich 1991: 67.). Ugyanis olvasni is j— ideig csak latinul tanítottak: így például Németországban csak a 16. századt—l kezdtek el németül, és nem latinul olvasni tanulni (Gauger 1994: 35.). Így – mivel olvasni-írni egy olyan nyelven tanultak, amelyet kevéssé beszéltek – beszéd és írás is elvált egymást—l.
122
„tanulásr—l [beszélhetünk] dolgok nélkül, szavakr—l gondolatok nélkül, mondhatni álgondolatokr—l [Ungedanken] tárgyak és igazság nélkül” (Herder 1769b: 451.), ugyanúgy az illető „korba, vidékbe, az egész történelembe” kell magunkat „beleéln[ünk]” (Herder 1774: 503.), különben a szavakhoz „hiányozni [fognak] a tárgyak”, és „a lélek fogalmak híján marad” – köti Herder ezúttal az Osszián kapcsán „árnyékfogalmaknak” nevezett tárgynélküli fogalmakat a tágabb értelmű történelmi-kulturális környezet hiányához. Ennek oka pedig az, hogy minden nyelv anyanyelvi beszélőinek azokat a „fogalmait és viszonyait fejezi ki, amelyek az ő világukban és az ő életüknek a menetében rejlenek […] A szavakat e körön kívül alkalmazva félig vagy egyáltalán nem értjük, rosszul alkalmazzuk, vagy ott, ahol a tárgyak hiányoznak, egyáltalán nem lehet őket alkalmazni” (Herder 11793–97: XVIII. köt., 158.) – ekképp vonul végig a gondolat évtizedeken keresztül a herderi szövegeken. Az utols— gondolatmenet két fontos összefüggésre is felhívhatja Þgyelmünket: egyrészt arra, hogy az ismert elképzelés, mely szerint valamely nyelvi megnyilvánulást nyelvi, kulturális, történelmi stb. környezetéből lehet megérteni, eredendően, a gondolat keletkezésekor milyen nagymértékben számolt a tárgyi világgal, a dolgok realitásával, sőt, egyik kiindul—pontja volt a tárgy–gondolat– nyelv sor. Másfelől azonban érdemes felÞgyelnünk a herderi megfogalmazásnak azokra a pontjaira is, amelyek ehhez a tradíci—hoz képest újat hoztak. Az első ilyen pont éppenséggel a szavak és az általuk jelölt dolgok kapcsolata. J—llehet Herder a szavakat nem grammatikai rendszerük függvényében vizsgálta, mégis vannak érvelésének holisztikus vonásai is. Először is – bár ez még nem új gondolatmenetében – a nyelvi megnyilvánulásokat a cselekvések és gesztusok rendszerébe helyezte. Emellett magukat a tárgyakat együtt vizsgálta az egyéb kulturális, történeti stb. környezettel, mégpedig úgy – s itt sejlik 123
fel érvelésének újdonsága –, hogy e komponenseket nem egyszerűen egymás mellett létezőnek tekintette, s nem is mechanikusan összead—d— és kiszámolhat—-kikövetkeztethető hatásukkal számolt. Az effajta megközelítést – mint könyvünk első részében már bemutattuk – külsődlegesnek és halottnak tekintette. Ehelyett – miként az a megértésnek a beleérzésen alapul— m—dszerében kifejezésre jut – az egyes elemek Þnom és kifürkészhetetlen, sajátosan bonyolult, organikus egészet ad— összjátékát tételezte, amelyben a megismerni-megérteni vágy—nak magának is belülről és teljes személyiségével részt kell vennie. „A lelkesültség és együttérzés [Mitgefühl] egy fajtájával gondolkodunk, együtt érzünk [empÞnden wir mit] […] Ez az élő kritika, a belső heurisztika” – az igazi hermeneutika (Herder 1773–78: 306.).
3. Hangos és hangtalan, intenzív és extenzív olvasás Az előbb idézett mondatot, mely szerint a nyelvtanulás során csak későn és keveset szabad felírni, Herder ekképp folytatja: „amit felírunk, az legyen a legélőbb, a legjobb, és olyan, ami a legmélt—bb az emlékezet örökkéval—ságára” (Herder 1769b: 389.). Korábban azt is említettük, hogyan rendelte a Humanitás-levelekben az „Írj, ahogyan beszélsz!” követelményét a hangos íráshoz-olvasáshoz. Az első kijelentés azzal, hogy csak keveset és csak az örökkéval—ságnak szabad írni, régebbi korok írási-olvasási szokásait idézi követendő példaként elénk, s ezeket sok szempontb—l ahhoz az olvasási m—dhoz hasonl—an jellemzi, amelyet az elmúlt évtizedek szakirodalma Engelsing nyomán rendszerint „intenzív olvasásnak” nevez (Engelsing 1973). A második állítás pedig a hangos olvasás időszakába szeretne visszavezetni bennünket. Az intenzív és a hangos olvasás szembeállítása az extenzív és a hangtalan, magunkban történő olvasással nemcsak e két passzusban kerül elő, 124
hanem – anélkül, persze, hogy Herder ezeket a modern terminusokat használná – végigvonul a herderi életművön, mégpedig úgy, hogy a német bölcselő az intenzív és a hangos olvasást egymással összefüggésbe is hozza. Így a helyesírás kapcsán a Humanitás-levelekből idézett gondolat – mely szerint a görögök „írva adtak elő”, s „mondhatni hangosan és nyilvánosan írtak, úgy, mintha minden könyvhöz mint géniusza hozzátartozna egy felolvasó”, amiért is úgy tudtak írni, mintha beszélnének (Herder 11793–97: XVIII. köt., 87.) – megtalálhat— már a Töredékekben is. Itt Herder úgy fogalmaz, hogy a régi időkben „nem írtak, hanem beszéltek, és még leírva is élő nyelv hangzott [tönete] […], és még olvasás közben is látni és hallani voltak képesek” (Herder 1764–68: 233.), illetve még a könyvek is beszéltek (Herder 1764–68: 474.). Ezért van az, hogy a régiek műveit csak azok érthetik meg, és csak azok képesek bennük sz—t és gondolatot egymást—l elválasztatlanul szemlélni, akik „alkot— füllel” hallgatják őket (Herder 1764–68: 233.); akik „sz—belileg tanul[nak] től[ük]”, s ezáltal a kifejezésből a gondolatot, a gondolatb—l a dolgot magát értik meg (Herder 1764–68: 246.) – köti össze Herder a hallás s tágabban a beszéd révén történő megértést újfent egyfelől a nyelv és gondolkodás egységének tézisével, másfelől azzal a hermeneutikai m—dszerrel, amelyet „Az ész nyelve és a nyelvek géniusza” című fejezetben mutattunk be, s amely a sz—beli megértés imitálását célozta. Mint a görögök és r—maiak példája is mutatja: írás, olvasás és hallás, beszéd val—jában kölcsönösen támogatja egymást. Nemcsak hogy olvasás és írás „elválaszthatatlanok” egymást—l, nemcsak hogy „[a]z írás révén tanulunk meg olvasni, [hanem] – hangzik váratlan fordulatként – hallani [is]”, és fordítva: „a hallás révén tanulunk meg írni, s a hallás indít és lelkesít bennünket az írásra” – emeli Herder az eddig korhoz kötött állításokat általános érvényűvé (Herder 11793–97: XVII. köt., 52.). Ezért még írni 125
is azokban az időkben írtak a legjobban, amikor „sokat hallgattak [hörte], meséltek, és keveset olvastak”, s „a legválasztékosabb ír—k [is] beszélő, sőt cselekvő személyek voltak” (Herder 11793–97: XVII. köt., 11.). Csak azt írták le, ami lejegyzésre érdemes volt – jelenik meg a korábban a nyelvtanítás elveként lefektetett elképzelés történeti alapja –, kevés írásukat pedig nagy műgonddal csiszolták tökéletesre, miközben művükbe egész szellemüket és személyiségüket belevitték. Ezzel szemben ma – mondja Herder – a tulajdonképpeni kompozíci— megszűnt. Aki ír, az ritkán ír magának mint benső bír—nak, aki pedig olvas, annak egyre kevesebb a saját, szabad gondolata, s egyre ritkábban alakít ki benső, szellemi kapcsolatot az olvasottakkal. Ehelyett anélkül Þgyeli „az irodalmi piac érdekességeit”, hogy maga részt venne bennük, anélkül „tanul ítélkezni, hogy gondolkozna, és anélkül tud meg dolgokat, hogy kérdezne” – jelennek meg a korábbi gondolatok nélküli „árnyékfogalmak” ebben az összefüggésben is (Herder 1764–68: 516.). A modern kor tipikus olvas—jának jogosan tehető fel Fülöp kérdése Az Apostolok Cselekedeteiből: „Érted is, amit olvasol?” (Herder 1764–68: 517.) Az, hogy az olvasottakhoz val— viszony a görögök idejéhez képest ennyire külsődlegessé és gondolatnélkülivé vált, többek közt azzal magyarázhat—, hogy a könyvnyomtatás hatására a könyvek és a foly—iratok elárasztanak bennünket. Ezért „mint útjelzők gyakorta inkább összezavarnak, mintsem használnak, és lidércfényekhez hasonlítanak, amelyek a vándort gyakran kétségbe kergetik, melyiket is kövesse” – olvashatjuk már a korai Töredékekben (Herder 1764–68: 516.). De a késői Humanitás-levelek is „nyomtatott Bábelről” sz—lnak, ahol naponta tíz újság, s mindegyikben legalább öt hang ér el bennünket, s öszszezavarodnak a gondolatok. Az ember így „megzavart betűemberré” válik, „a személyiségbe nyomott” vagy „ír— betűvé”, „[a] társadalomban magában [pedig] elhalnak az 126
emberi hangok”, és már csak „regények beszélnek és újságok”. (Herder 11793–97: XVIII. köt., 90-91.) Azzal párhuzamosan, hogy a nyomtatott könyvek száma hallatlanul megnövekszik, az olvas—kon „könyvőrület” (Herder 11793–97: XVIII. köt., 90.) vesz erőt: válogatás nélkül habzsolják egyik könyvet a másik után, anélkül hogy megemésztenék az olvasottakat. Akik ugyanis túl sokat olvasnak, azoknak „nincs alkalmuk arra, hogy amit olvastak, azt egyszer erőteljesen és élőn megismételjék”; nem képesek arra, hogy úgy olvassanak, „mintha az ember maga látna, érezne, érzékelne vagy alkalmazna” – köti össze Herder a hangos olvasás után most az intenzív olvasást is hermeneutikai alapelveivel (Herder 1769b: 460.). Ahelyett hogy az extenzív, felszínes olvasásban szétsz—rnánk magunkat, csak akkor vegyünk könyvet a kezünkbe – tanácsolja –, ha van időnk „teljes lélekkel, teljes buzgalommal, osztatlan Þgyelemmel olvasni”, s ha időt tudunk szakítani arra, hogy a könyvet „egyszerre el tud[juk] úgy olvasni, hogy teljesen és örökre tud[juk]; […] Egy ilyesfajta olvasásnak beszélgetéssé kell válnia, fél átszellemüléssé” – kapcsol—dik össze az intenzív olvasás az olvasottakhoz val— dialogikus viszonnyal, a beszélt nyelvvel, s így – egy lépéssel meghosszabbítva a gondolatot – a hangos olvasással is (Herder 1769b: 461.). Az intenzív és hangos olvasásr—l az extenzív és hangtalan olvasásra történő váltás megváltoztatja magát a publikumot is. Míg a hangos olvasás bekapcsol a közösségbeközönségbe, és a többi emberrel val— élő eszmecsere révén megsokszorozza a gondolatot, addig a hangtalan olvasás „magányos” olvasás, amely „elbágyaszt” (Herder 11793– 97: XVII. köt., 10.). Sőt, mivel csak „[a] nyelv [Zunge] és a fül köteléke”, a hallhat— emberi hangok kapcsolhatják össze az embereket val—di publikummá (Herder 11793–97: XVII. köt., 286.), mi több, a „publikum” fogalma maga is „hangokra” vonatkozik (Herder 11793–97: XVII. köt., 284.), ezért közönséget csak a sz—beli érintkezés vagy a 127
hangos olvasás hozhat létre, a hangtalan olvasás viszont megszünteti. Az, hogy a publikumot az emberi hangok kötik össze, már magában rejti, hogy csak szűk, „meghatározott körre” terjedhet ki (Herder 11793–97: XVII. köt., 284.): csak addig érhet, ameddig a beszédhang elhallatszik. A hangtalan olvasás tehát már csak ezért is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a régiek közönsége felbomlott, csakúgy, ahogyan az extenzív olvasás is, amely szintén természete szerint nagyobb körre irányul, mint az intenzív olvasás. A könyvnyomtatás révén megnövekedett olvas—közönség ugyanis „nagyon vegyessé és csaknem áttekinthetetlenné” vált (Herder 11793–97: XVII. köt., 304.). Míg korábban „egyik vagy másik írást egyik vagy másik szem elől el lehetett rejteni” (Herder 11793–97: XVIII. köt., 93.), most nincsenek „többé titkos szavak és jelek” (Herder 11793–97: XVII. köt., 130.). Míg korábban a könyvek csak meghatározott olvas—közönséghez jutottak el, s így világos volt, hogy kinek sz—l egy-egy mű, és hogy ki a címzettje, addig most, amikor a könyvek válogatás nélkül jutnak el az olvas—khoz, az extenzív olvasás időszakában „mindenki mindenkinek”, „minden nép minden népnek” és „minden nyelven minden nyelvhez” sz—l. Ezért „senki nem tudja, kihez” is sz—l val—jában. A másik oldalt, a felad— oldalát tekintve pedig ennek az a következménye, hogy „[g]yakorta azt sem tudjuk, ki beszél? mivel az anonimitás a piac nagy istennasszonya” (Herder 11793–97: XVII. köt., 304. és XVIII. köt., 93.). Az, hogy a zárt, kicsiny, áttekinthető közösségek közötti határok a könyvek elterjedésével ekképp megszűnnek, ennélfogva az egyes közösségek, népek egymással gyakrabban érintkeznek, egymás gondolataival gyakrabban találkoznak, azzal jár, hogy olyan gondolatokkal, tárgyakkal találkoznak, amelyek nem az ő körükbe, hanem más nemzetek világába tartoznak. Így olyan gondolatokr—l és tárgyakr—l beszélnek és okoskodnak, amelyek nem az ő 128
világuk része, amelyekkel nem együtt nőttek fel, s amelyeket ezért nem is érthetnek. Az extenzív és hangtalan olvasás ennélfogva – a nemzeti közösségeket felbomlasztván és a nemzeti határokat átlépvén – megszünteti a tárgy, a gondolat és a sz— közötti kapcsolatot; „árnyékfogalmakat”, nem gondolt és nem értett, tárgy nélküli szavakat eredményez, röviden: nyelv és gondolkodás egységének megszűntét. A mondottak új fényt vetnek arra a herderi hermeneutikai koncepci—ra is, amelyet könyvünk bevezető fejezetében vázoltunk. Azt mutatják, hogy a megértésnek az a m—dszere, amelyet Herder előnyben részesít, val—jában a kicsiny, zárt közösségek meglétén alapul, illetve ezek megszűntével, kicsiny – val—s vagy imaginárius – közössége(ke)t, illetve világo(ka)t kívánna létrehozni. Az ilyen kis zárt világ az, amelyben a szavak és a dolgok eredeti kapcsolata, az érzéki világhoz val— közvetlen viszony, a nyelv és a gondolkodás egysége megval—sulhat. Egy ilyen világban vissza tudunk menni a szavak és a dolgok első összekapcsol—dásáig, mégpedig azáltal, hogy a nyelvteremtés útját mintegy újra, az illető világ „bennszülött lak—ihoz” hasonl—an, velük együtt végigjárjuk, világukat és nyelvüket mondhatni magunkban újrateremtjük. Ily m—don beleképzeljük, beleéljük magunkat ebbe a világba, magunk is részeseivé, résztvevőivé válunk. Az, hogy beleéljük magunkat mások világába, más sz—val azt jelenti, hogy olyan közös környezetet hozunk létre velük, amelyben mindkettőnk számára közösek azok a tárgyak, amelyekről beszélünk. Közös környezete ugyanis nem az ír—, hanem csak a beszélő embereknek van: csak a sz—beli társalgás képes arra, hogy a kifejezés, a gondolat és a dolog közötti kapcsolatot létrehozza, illetve fenntartsa. Ezért a tulajdonképpeni megértés csak sz—beli lehet, vagy legalábbis a sz—beliséget imitálva élő beszélgetéshez kell hasonlítson, amelyben részt véve egyúttal a másik világában is részt veszünk. Maga a részvétel fogalma sze129
rint nem lehet távolságtart— és kívüláll—: nem lehet parciális, felületes, „extenzív”, hanem teljes személyiségünket, intenzív odaadásunkat követeli. A sz—beli és intenzív megértés pedig maga húzza meg önmaga határait, s ezzel – mivel nyelv és gondolkodás egysége csak a sz—beli és intenzív megértésben jön létre – a nyelv és gondolkodás egységéről sz—l— tétel érvényességének határait is: a nyelv és gondolkodás egysége a herderi koncepci— keretein belül csak a kicsiny, zárt, sz—beli kommunikáci—s közösségeken belül val—sulhat meg. E mögött a koncepci— mögött pedig az az általánosabb történetÞloz—Þai és etikai meggyőződés rejlik, hogy az „ember egész értéke […] az ő világának köré[ben]” rejlik (Herder 1793–97: XVIII. köt., 158–159.). Ezért „[a] vadember, aki az ő szűkebb körében sajátlagosan [eigentümlich] gondolkodik, és magát ebben a körben igazabban, pontosabban és erőteljesebben fejezi ki, aki val—di életének szférájában érzékeit és tagjait, gyakorlati értelmét és kevés szerszámát ügyesen [mit Kunst] és szellemének jelenlétével képes használni; ő nyilvánval—an […] képzettebb, mint az a politikai vagy tud—s gép, aki mint valami gyermek egy nagyon magas p—diumra kapaszkodott, amelyet azonban sajnos idegen kezek, sőt gyakran az elődök minden fáradsága épített. Vele szemben a természeti ember, j—llehet, korlátozott, ám egészséges és rátermett, derekas [tüchtig] férÞú a földön” (Herder 1784–91: XIII. köt., 371– 372.).
4. Kritikai vizsgál—dás a hangtalan és extenzív olvasásr—l és a gondolkodásr—l Láthattuk, Herder a hangos és intenzív, illetve hangtalan és extenzív olvasási m—dok fenti leírásával nem egyszerűen egyéni olvas—i beállítottságokat, hanem egész korszakokat is akart jellemezni. Így, amikor állításainak igazságát mér130
legeljük, akkor két kérdésre is érdemes választ keresnünk: egyrészt arra, hogy mennyiben írta le helytáll—an kora olvas—i szokásainak változásait; másrészt pedig arra, hogy – most már a történelmi igazságt—l eltekintve – mennyire fogadhat— el a hangos és intenzív és a hangtalan és extenzív olvasásr—l nyújtott leírása és még inkább értékelése.
Történeti áttekintés Ami a konkrét történeti kérdést illeti, Herder ezekkel az eszmefuttatásaival nincsen egyedül korában: megÞgyelései összhangban vannak azokkal a tipikus vádakkal, amelyeket az úgynevezett „olvasásőrület-vitában” (LesesuchtDebatte), amely a 18. század végén zajlott le, az új olvas—i magatartással szemben mások is felhoztak. Így merész dolog volna azt állítanunk, hogy Herder kijelentései minden alapot nélkülöznének. Az viszont már igencsak kérdéses, hogy ez az új olvas—i magatartás ekkora mértékben elterjedt volna, sőt, még az is, hogy a kort az írásbeliség val—ban olyan meghatároz—an áthatotta volna, mint az Herdernek és társainak leírásáb—l kiolvashat—. Mindenesetre már a kor nem tényfeltár—, hanem kifejezetten teoretikus irodalma is más empirikus környezetet sejtet. Így még 1764-ben Lambert megjegyzi, hogy „a legtöbben […] a sz—beli előadásb—l” könnyebben tanulnak, mint ha olvasnának. Ehhez mintegy indoklásképp pedig rögvest hozzáfűzi, hogy „sokan […] anélkül, hogy hangosan olvasnának, nem jutnak előre az olvasásban” (Lambert 1764: II. köt., 471.). Még több mint húsz évvel később is – tehát Herder Humanitás-leveleivel egy időben – Forberg még mindig olyan emberekről számol be, akik a szükséges gyakorlat híján csak hangosan olvasnak, és ezért a sz—beli oktatást jobban megértik (Forberg 1795: 158.). Ám nem egyszerűen a hangtalan olvasás, hanem maga az írás-olvasás is nehézséget okozott a többségnek. 131
Adelung 1782-ben azt állítja, hogy „az írott nyelv” csak „a nemzet magasabb osztályainak nyelve” (Adelung 1782c: 5.). Sőt, Humboldt még 1824-ben is úgy véli: „az írás mindig is csak a nemzet kisebb részének” lesz „a tulajdona” (Humboldt 1824: 110.). Míg az extenzív–intenzív olvasás 20. századi kutat—i kezdetben, az 1970-es években jobbára az „olvasásőrület” Herder-féle ostoroz—inak állításait támasztották alá, addig az ut—bbi évek kutatásai sokkal inkább az ut—bb idézett, sokkal szkeptikusabb kortárs megÞgyeléseket igazolják. E későbbi kutatások alapján 1770-ben a közép-eur—pai népességnek alig 15%-a tudott olvasni, 1800-ban 25%-a, 1830-ban pedig 40%-a. De még ez az olvasni tudás sem jelentett a nép tömegeinél folyékony és értelmes olvasást. (Schön 1993: 45–46.) Márpedig egészen más olvasási képesség az, ha valaki lassan el tud olvasni egy részt a kalendáriumb—l vagy egy-egy bibliai szöveghelyet a vasárnapi prédikáci—hoz, és más képesség az, ha valaki a kölcsönkönyvtárb—l kivett könyvet néhány nap alatt ki tudja olvasni. Németországban az írott nyelv ut—bbi értelemben vett benső elsajátításának már az is akadálya volt, hogy az írott nyelv nem ugyanaz a nyelv volt, mint a beszélt. Azt a „hochdeutsch” nyelvet, amelyen az írott szövegek ír—dtak, a nép megértette ugyan, ha felolvastak neki egy hivatalos hirdetményt vagy egy liturgikus szöveget, de mindennapi élete során nem beszélte. Viszont a dialektusok, amelyeken ténylegesen beszélt, írott nyelv formájában nem léteztek. Ennélfogva a beszélt és az írott nyelv a nép tömegei számára elvált egymást—l. (Gessinger 1994: 172.) Így rendszeresen és „regényolvasási szinten” folyékonyan a felnőtt német lakosságnak csupán az 1%-a, azaz alig 100 000 ember olvasott a 18. század második felében (Schön 1993: 46.), s ez az arány a század fordul—jára is csak 2%-ra emelkedett (Gauger 1994: 39.). Természetesen ez az 1%-os növekedés is hatalmas lehetett a kortársak szemében, hiszen a rendszeresen olvas—k számának 132
megdupláz—dását jelentette (Schön 1993: 46.), ami magyarázhatja azokat az indulatokat is, amelyeket a változások kiváltottak. Ám ez nem feledtetheti, hogy a 18. században a háztartások j— részében egyáltalán nem volt könyv, ahol volt is, csak kevés45, de még ez a kevés könyv is szinte csak kalendárium, imakönyv, zsoltáros könyv, prédikáci—s és egyéb vallásos könyv volt, esetleg ezenfelül még – hogy magyar anyagon végzett kutatásokat is idézzünk – a magasabb iskolázottságúaknál néhány, a középiskoláb—l megőrzött tankönyv, latin auktor, továbbá jogi kézikönyvek, szakács- és orvosi könyvek (T—th 1996: 201–202.). Az úgynevezett „olvasási forradalom” csak a legfelső rétegekre – a főnemesekre, a polgárság magasabb rétegeire és a művelődési elitre – terjedt ki (Goetsch 1994: 4., Ritter 1994: 148.): a 18. század végéig bezár—lag csak ezek a rétegek olvastak mást is, mint a kalendáriumot, vallásos irodalmat, röpiratokat és újságot (Schön 1793: 40.). Ennek a felső művelődési elitnek az olvasási szokásaiban viszont az 1740-es–50-es évektől kezdve val—ban változások kezdődtek, amelyeknek a könyvtermelésben is nyomuk van. Míg korábban a könyvkiadásban a tud—soknak sz—l— munkák domináltak, amelyek viszont ebben a szűk körben általános befogadással számolhattak (Fabian 1985: 249., Raabe 1983: 98.), addig a 18. század második felétől kezdve „»a tudományosságnak« [ez] az univerzális »birodalma«„ felbomlott (Fabian 1985: 255., 260.). A „magas-” és az „alacsonyrendű” irodalom elvált egymást—l, emellett a célzott befogad—i réteg szerint is differenciál—dott. Különböző rétegeknek szánt könyvek jelentek meg a piacon, így például kifejezetten nőknek vagy gyerekeknek 45 Pl. 1200 tübingeni hagyatéki leltárt átvizsgálva az 1750 és 1760 közé eső időszakban 12%-ukban, 1800 és 1810 között pedig 28%-ukban egyáltalán nem találtak könyvet. Ahol volt is könyv, ott is a 18. század közepén átlag 10, a 19. század fordul—ján átlag 8 darab volt. (Nagl 1988: 25.) A falusi háztartások – s ilyenekben élt a német lakosság háromnegyede – még szegényesebben voltak könyvvel ellátva: ha egy háztartásban egynél több könyv volt, már különösnek számított, három–öt könyv pedig egyenest kivételnek (Engelsing 1973: 124.).
133
szánt olvasmányok, kialakult az ifjúsági irodalom (Goetsch 1994: 2.). Míg korábban például csak tud—soknak adtak ki lexikonokat, most divatba jöttek a nem tudományos céllal készült lexikonok, kézikönyvek, amelyek ezen belül is tovább differenciál—dtak: adtak ki lexikonokat nőknek, kereskedőknek, iskolásoknak, parasztoknak, továbbá tanulatlanoknak és a nem tud—s, de művelt közönségnek is (Raabe 1983: 106.). E folyamatokkal párhuzamosan a szerző individualitásának is egyre nagyobb lett a szerepe, ami a szerzői jog kialakulásában is kifejezésre jutott. A kéziratos időkben a sokszorosítás szabad volt, s ez a norma még a könyvnyomtatás kezdeteikor is tovább élt. A szerző olyannyira háttérbe szorult, hogy a könyvnyomtatás első éveiben a könyveket nem szerzőjük, hanem címük szerint ismerték. Csak 1500 körültől kezdett a szerző neve nagyobb hangsúlyt kapni a címlapon. Az első nyomtatási privilégiumokat a 15. század végén, a 16. század elején adták ki, de ezek kivételes esetek voltak, emellett pedig nem is a szerzőket illették, hanem a kiad—kat. Németországban először csak 1794-ben Poroszországban, majd 1806-ban Badenban alkottak általános szerzői jogi törvényt, amelyek a szerző életének idejére terjedtek ki. (Gieseke 1977) Maguknak az olvasmányoknak az irányultsága – miként azt a kézikönyvek és lexikonok közkedveltsége is jelezhette – legalábbis a férÞolvas—k körében elsősorban pragmatikus volt: az olvas—kat tárgyi érdeklődés vezérelte, s a mindennapi életgyakorlatukban hasznosíthat— tudáshoz akartak jutni (Schön 1993: 41.). Kialakult az az „informáci—s olvas—”, aki főként informáci—k kedvéért olvas (Fabian 1988: 8., Schön 1993: 306.). Így például a Zedlerféle Universal-Lexicon a „Vakondok” címsz— alatt nemcsak csapdák rajzát közölte, hanem útmutat—t is arra nézvést, hogyan kell csapdát készíteni, de a lexikonban találhatunk még ételrecepteket is (Göpfert 1977: 71.). Az elsősorban Németországra jellemző olvas—társaságok – melyeket 134
csak férÞak látogathattak – szépirodalmat és sz—rakoztat— irodalmat nem szereztek be, hanem szinte kizár—lag politikai és általános ismeretterjesztő – jogi, földrajzi, történelmi, katonai és morális témájú – műveket, útleírásokat. Könyvekből leginkább kézikönyveket, lexikonokat és sz—tárakat tartottak, de készletük elsősorban foly—iratokb—l állott. (Fabian 1988: 11., Göpfert 1977: 80., Ritter 1994: 148., Schön 1993: 305.) Már a foly—iratok túlsúlya is jelezheti: új műjok kerültek előtérbe, olyanok, amelyek könnyen és gyorsan kielégítik a „informáci—s olvas—” informáci—éhségét: az esszé, a tanulmány, az értekezés, a hetilap (Fabian 1988: 8., Fabian 1985: 251.). Mivel pedig azok az olvas—társaságok, amelyekben ezeket olvasták, általában igen rövid életűek voltak, így talál— Bernhard Fabian jellemzése ezekről a műfajokr—l: efemer irodalmi formák efemer könyvtárakban (Fabian 1988: 10–11.). A mondottak nem jelentik azt, hogy kiveszett volna a hosszabb műfajok iránti érdeklődés. A regények növekvő népszerűsége, ha nem is az „informáci—s olvas—k”, hanem azok között, akik az olvasásban a sz—rakozást keresték, az ellenkezőjéről tanúskodik. Míg azonban az előbbi – informáci—t közvetítő – műfajokat a férÞak olvas—társaságaiban olvasták, addig a regények a 18. században női olvasmánynak számítottak, s jobbára kölcsönkönyvtárakb—l kölcsönözték ki őket. (Schön 1993: 43–45., 55., 306–307., Göpfert 1977: 80–81., Engelsing 1974: 296–338.) Míg tehát a korábbi idők, illetve az alacsonyabb néprétegek olvas—i ugyanahhoz a néhány, otthonukban meglévő könyvhöz – a Bibliához, a kalendáriumhoz, az imakönyvhöz – kellett hogy újra meg újra visszatérjenek, olvasási m—djuk „ismétlő olvasás” volt, addig a felsőbb rétegek újabb és újabb könyveket vettek egyszeri olvasásra kézbe (Engelsing 1973): míg a bibliát olvasták, addig egyegy új regényt kiolvastak. A polgárság szélesebb rétegeinek már csak azért sem volt lehetősége ugyanazt a könyvet többször is elolvasni, mert ehhez meg kellett volna tudnia 135
venni magának, ahelyett hogy csak egy alkalomra kikölcsönzi (Schön 1993: 307.). Ez nem jelenti azt, hogy e felső rétegek körében az intenzív olvasási m—d eltűnt volna. A 18. század végén sokkal inkább még csak az átmenetnek lehetünk tanúi, amit az is jelezhet: maga a parancs, mely szerint egy könyvet ahhoz, hogy megérthessük, többször is el kell olvasni, érvényben maradt, s csak ritkán egészült ki a modern utalással: az értékes könyvet az értéktelentől az különbözteti meg, hogy többször is elolvassuk, illetve hogy mélt—nak ítéljük arra, hogy a saját könyvtárunkban tartsuk (Engelsing 1973: 128.). Ám a többszöri olvasás helye és funkci—ja a felső, rendszeresen olvas— rétegeknél átalakult. Először is az extenzív olvasási m—d mellett létezett: ugyanazok az olvas—k gyakorolták, akik extenzíven is olvastak. Másodszor a modern intenzív olvas— más könyveket olvasott így, mint a tradicionális intenzív olvas—: míg az ut—bbi vallásos irodalmat olvasott intenzíven és ismétlődően, addig az előbbi legkivált Þloz—Þai és irodalmi műveket. A tradicionális és a modern intenzív, ismétlő olvasásban ugyan közös volt, hogy mindkettő a megerősítést szolgálta, ám a modern olvasás „az érző ember számára egy másik életnek és megformálásnak az értékében a saját életnek és megformálásnak az értékét tükrözte vissza”. (Engelsing 1973: 129.) A modern ismétlő olvasásnak a levelezési regények – például a Werther – voltak az alapkönyvei. S végül döntő különbség volt a kettő között, hogy míg a tradicionális ismétlő olvasás egyetlen pont – a vallásos kiképzés – körül összpontosult, addig a modern ismétlő olvasás sokszínű: kiterjed a világi képzés különböző területeire, az esztétikai képzéstől kezdve a Þloz—Þai, humanista képzésen keresztül a társadalmi képzésig. (Engelsing 1773: 128–133.) A mondottakb—l kiderülhetett: megváltozott az a hely és közeg is, ahol olvastak. A tradicionális intenzív olvasási szituáci—ra az a jellemző, hogy a Bibliát, zsoltárokat stb. vagy a templomban olvassák, vagy pedig otthon a család136
fő olvas fel belőlük feleségének és gyermekeinek, ezzel autoritásként fellépve tanulságokat kívánván közvetíteni (Schön 1993: 179–180.). Az új olvasmányokat viszont már nem meghitt családi körben olvasták fel, hanem baráti körben, társaságban, az olvas—társaságokban (mint főként Németországban) vagy az irodalmi kávéházakban (mint elsősorban Franciaországban). A felolvasás a polgárság mindennapi társasági igényeit elégítette ki, és többek közt interakci—s struktúrák kialakítására és erősítésére szolgált. Így az autoritatív befogad—i szituáci— társasági befogadási szituáci—vá változott. (Schön 1993: 184–190.) Emellett – bár az érzékeny irodalom legnépszerűbb műveit is gyakorta közösen recipiálták még – a kölcsönkönyvtárakkal terjedni kezdett az elkülönült, magányos olvas—i gyakorlat is (Schön 1993: 228., Ligocki 1988: 181.). A magányos olvasás ugyan nem szükségképpen hangtalan olvasás – a suttogással, mormolással kísért magányos olvasás az —korban és a középkorban megszokott volt –, ám ennek, továbbá az extenzív olvas—i igényeknek következtében a korábbiaknál nagyobb mértékben kezdett terjedni a hangtalan olvasás is. A hangos olvasás ugyanis kétharmadszor lassabb, mint a hangtalan olvasás (Schön 1993: 114.). Jellegzetesek e tekintetben a 18. század végi olvasási propedeutikák: ezek, j—llehet még úgy találták: tulajdonképpen minden szöveget hangosan kellene olvasni, a konkrétabb kifejtés szintjén azonban rendszeresen úgy Þnomították ezt az előírást, hogy a költői alkotásokat hangosan kell olvasni, a tudományos és Þloz—Þai műveket viszont magunkban. Ennek az az oka – hangzott az indok –, hogy a hangos olvasás megnehezíti a szöveg egészének áttekintését, és akadályoz a megértésben. Összességében a 18. század végének tényleges köznapi olvas—i gyakorlatár—l is feltételezhető, hogy a költői műveket még felolvasták, viszont a pr—zai alkotásokat már kevéssé – azaz elsősorban olyan műveket olvastak még mindig hangosan, amelyeknél nem a megértés, hanem az élmény követelmé137
nye állott előtérben, illetve amelyeket, ismétlődő olvasmányok lévén, már amúgy is értettek. A hangos és az ismétlő olvasás uralma ekképp egymással összefüggtek, csakúgy, ahogyan az egyik eltűnése a másikéval is összefüggésbe hozhat—. (Schön 1993: 101–109.) A hangtalan olvasásnak, persze, több fokozata is van, kezdve azzal, hogy a szavak kezdeteit még suttogva kimondják, miközben bizonyos szavak és sz—tagok kimaradnak, folytatva a hangszálak elektr—dákkal még érzékelhető mozgásaival egészen a Þzikailag immáron nem érzékelhető belső beszédig (Schön 1993: 113–114.). Nos, a századfordul—n művelt körökben is még mindig normális esetnek számíthatott, ha valaki egyedül olvasva egyes érzelmileg telítettebb szöveghelyeket elragadtatásában hangosan, mozdulatokkal és gesztusokkal kísérve felolvasott magának. Ezzel párhuzamosan azonban a hangtalan olvasási képességek olyan fokra jutottak, hogy Jean Paul arr—l panaszkodhatott: vannak női olvas—k, akik úgy olvasnak végig vaskos regényeket, hogy a hősök neve nem több a számukra, mint vonások a papíron, amelyeket még csak ki sem tudnak ejteni (idézi Schön 1993: 118.). Azaz Jean Paul olyan olvas—kr—l számol be, akik képesek nem angolul vagy latinul, hanem az anyanyelvükön – amelyet nyilvánval—an eredendően beszélt nyelvként sajátítottak el – úgy olvasni, hogy az írásképet közvetlenül megértsék; akik képesek arra, hogy az írásképnek a hangnyelv közvetítése nélkül jelentést tulajdonítsanak.
Olvasás, írás, megértés (Herder) Visszatérve Herder gondolatmenetének elemzéséhez, e történeti áttekintés fényében először is úgy találhatjuk: az a kép, amelyet korár—l, illetve annak olvasási szokásair—l nyújtott, kevésbé a népesség egészére, de még csak nem is többségére, hanem sokkal inkább csak egy szűk rétegre 138
volt jellemző. Az pedig, hogy a német bölcselő val—jában korlátozott érvényű állításait ekképp általános érvényre emelte, annak volt köszönhető, hogy e szűk réteg olvasási szokásai úgysz—lván a szeme előtt kezdtek megváltozni. Ezért a korábbi stabilnak hitt szokások és a velük összekapcsol—d— életformák meginogni látszottak, ám – a dolog természeténél fogva – még anélkül, hogy új szokások, egy új életforma kialakulhatott vagy megszilárdulhatott volna. Az olyan kijelentések, mint hogy a könyvek megszűntek útjelzők lenni; az olvas—közönség és a könyvpiac áttekinthetetlenné vált, és nem lehet tudni, ki sz—l kihez; miközben minden kikerül a könyvek anonim piacára, és nincs többé titkos gondolat, aközben eltűnik a szubjektum, az individualitás, s maguk a művek is elveszítik megszerkesztettségüket – ezek a kijelentések mind annak a rémületnek a kifejeződései, amely a még csak kezdődő bomlási folyamatot (vagy inkább annak egyes mozzanatait) érzékeli, s azt már (e néhány, meglehet csak az átalakulási peri—dust jellemző mozzanatot teljes képpé növelve) beteljesedettnek is látja.46 Így például minden bizonnyal van igazság abban, hogy azzal, hogy a könyvek és az olvas—k száma nőtt, az üzenetek „felad—jának” és „címzettjének” kapcsolatát már nem lehetett olyan egyszerű és áttekinthető képlettel leírni, mint korábban. Ám ez nem szükségképpen járt, úgymond, anonimitással. A könyvek, persze, elvileg akárkihez eljuthattak. Ám a nőknek, iskolásoknak stb. írott lexikonok példáján tapasztalhattuk, ahogyan könyvek meghatározott olvas—i rétegeket tudtak megcélozni: a kor szokásait Þgyelembe véve aligha hihető, hogy férjek szociol—giai46 Érdemes észrevennünk: ezek a herderi állítások csekély m—dosítással bekerülhetnének valamely 20. századi munkába is, amely azokat az épp a szemünk előtt lezajl— változásokat akarná jellemezni, illetve előrelátni, amelyek az elektronikus kommunikáci— hatására következtek be, illetve fognak bekövetkezni. Már csak ezek a párhuzamok is – melyek a rokon szituáci—b—l fakadnak: mindkét esetben még folyamatban levő változásokr—l van sz— – kételyt ébreszthetnek bennünk a tekintetben, mennyire helytáll— akár az egyik, akár a másik leírás.
139
lag releváns számban forgatták volna például Amarantes többször is kiadott Gelehrte Frauenzimmer-Lexiconját. Azt is láthattuk, hogy a másik oldalon, a felad— oldalán épp a könyvnyomtatás terjedésével párhuzamosan kezdett a szerző individualitásának a jelentősége is nőni, ami a szerzői jog kialakulásában is tükröződött. A herderi állítás mögött, mely szerint a tulajdonképpeni kompozíci— megszűnt, nyilván többek közt az rejlett, hogy a rövid, esszéisztikus, „efemer” műfajok váltak közkedveltté. Másfelől, persze, mint említettük, a regény egyre nagyobb közönséget nyert meg magának. Ám ez ut—bbi jelenség Herder számára már csak azért sem lehetett mérvad—, mert a pr—zát – az írásos, racionális korszakokhoz rendelvén azt – alacsonyabbra értékelte, mint a költészetet. Ily m—don mind a rövid, mind pedig a hosszú pr—zai műfajok kiestek számára a j—l megformált, szerkesztett műfajok köréből. A 20. század narrativisztikai elméletei és sokrétű poétikai szempontú pr—zaelemzései felől tekintve, persze, megalapozatlan ez az elképzelés. Az elgondolás azonban, mely szerint a pr—za a művészi igényesség szempontjáb—l a költészethez képest alacsonyabb rendű volna, Herder korának bevett nézetei közé tartozott. Még ha eltekintünk is a kérdéstől: vajon például a homéroszi költemények – amelyeket a német bölcselő pedig a sz—beli alkotások prototípusaként állít példaként elénk –, amelyeket rapsz—doszok részletekben és alkalmanként adtak elő, mennyire tekinthetők egységesen megkomponált alkotásnak47, a mondottakra maga Herder is szolgálhat ellenpéldaként. Meglehet, Töredékeit vagy a Humanitás-leveleket könyvformában adta ki, ám az egyes részek 47 Nem véletlen, hogy abban a vitának, amely a 18. század fordul—ján Friedrich August Wolf Homérosz-könyve (Wolf 1795) kapcsán fellángolt, az egyik alapkérdése az volt: hogyan lehetséges, hogy a homéroszi költemények – mint több rapsz—dosz alkotta és előadta sz—beli alkotások – szerves, egységes kompozíci—jú, harmonikus művek (vö. például Schlegel, F. 1796: 130–132., Schlegel, F. 1798: 510–512., Schlegel, A. W. 1798–99: 60–61. és Schlegel, A. W. 1801–1804: 560–567.).
140
mégis cikk-, illetve levélsorozat formáját öltik: részben külön-külön is olvashat— esszék; részben pedig az olvas— rendszeres, részenkénti megsz—lítása, a visszautalások korábbi részekre, a témák különbözősége, az aktuálisan megjelenő művekre val— hivatkozások stb. szintén azt a benyomást keltik, mintha valaki hetenként újra meg újra kapcsolatot építene fel olvas—közönségével, s a nap témájának aprop—jáb—l elvi fejtegetésekbe fogna. Emellett Herder ugyanezekben a művekben a konkrét elemzések során nem is feltétlenül értékeli alul a regényeket. Így például Cervantes, Sterne, Fielding vagy Swift munkái rendszeresen pozitív példaként, Homérosz műveivel egy sorban kerülnek elő, költői alkotásokként kezelve. (A másik oldalon viszont olykor Homérosz eposzait Herder regénynek nevezi. – Herder 1764–68: 35., 90., 412– 413., 433.; Herder 1769a: 108., 223., 365.; Herder 1793–97: XVIII. köt., 57., 108–110., 114–115., 139.) Ezzel explicit pr—zaelmélete mellett egy másik, bár jellemző m—don csupán kimondatlan regényelmélet is kiolvashat— a bölcselő fejtegetéseiből: eszerint legalábbis lehetségesek olyan pr—zai alkotások, amelyek megformáltság és költőiség tekintetében a költészet művei mellé helyezhetők. Ami a hangos olvasás eltűnését illeti, ha a társaságban még mindig gyakori felolvas— gyakorlatra gondolunk, úgy kell találnunk: Herder kissé korán húzta meg a vészharangot. Ám azt is láthattuk: val—ban kezdett kialakulni a közösségtől visszavonult, hangtalan olvasás. Az olvasás elnémulása és extenzívvé válása között a kapcsolatot a Þloz—fus éles szemmel vette észre. Csakúgy, ahogyan tételének, mely szerint a költészet a fülnek, a pr—zai alkotások és a tudományos értekezések viszont inkább a szemnek sz—lnak, a tényleges olvas—i gyakorlatban is tapasztalhattuk megfelelőjét: míg költeményeket még mindig felolvastak, addig regényeket vagy Þloz—Þai műveket már kevésbé vagy egyáltalán nem. Ami viszont a hangos-intenzív olvasásnak a hangtalan-extenzív olvasás141
hoz képesti nagyraértékelését illeti, itt Herder – hasonl—an az „olvasásőrület” vita többi résztvevőjéhez – nyilvánval—an tévedett. Az intenzív olvasás ugyanis korántsem jelent feltétlenül alaposabb, mélyebb megértést is, vagy ha igen, ez akkor sem okvetlenül magáb—l az olvasásb—l ered. Annak eredményeképp ugyanis, hogy egy-egy szöveget – mint például a Bibliát vagy az imakönyvet – rendszeresen és ismétlődően olvastak, magát a szöveget félig vagy egészen már kívülről tudták. Ezért a könyvbe, ha belepislantottak is, akkor is csak azért, hogy „egy többé vagy kevésbé kívülről tudott szöveget hangos sz—val élővé tegyenek” (Schön 1993: 35.), vagy azért, amiért a szaval— is a már megtanult vers szövegébe néz: hogy emlékezetüket felfrissítsék. Az ekképp tudott imádságok olvasásával így akár a gyengébben olvas—k is megbirk—zhattak (T—th 1996: 80.), legkivált, ha ugyanabb—l a már j—l ismert kiadásb—l kellett olvasni. Egy 1704-es bibliakiadás bevezetője például azt emeli ki, hogy oldalai lapr—l lapra megegyeznek a wittenbergi bibliáéval, s ekképp azok is, akik a korábbi kiadáshoz szoktak hozzá, könnyen olvashatják, ha – emeli ki a korabeli forrás is – emlékezetük támogatására bele-belenéznek (idézi Nagl 1988: 36.). Ez a mem—riának alárendelt olvasási m—d nemcsak az egyszerű emberekre lehetett jellemző, hanem akár a tanultabbakra is, miként ezt például a Zedler-féle Universal-Lexicon Ludovici írta bevezetője tanúsíthatja. Ez a lexikon – írja – a tud—sok új, még csak most kialakul— típusának készült. „Az emlékezet-tud—sok vagy a tud—soknak az az osztálya [ugyanis], akik a tudomány elsajátított rendszerét csak mint az apácák a zsoltárt, az ujjukon tudják előszámlálni, egészen kimennek a divatb—l. […] Velük szemben csak azokat dicsérik és emelik magasra, akik értelmüket megfeszítik, tudományukat úgy fogják fel, hogy utánagondolnak és átgondolják, s aztán demonstratív m—don megkísérlik ismét előadni.” (Idézi Göpfert 1977: 69.) Ennélfogva az intenzív-ismétlő olvasás nem szükség142
képpen azonos „a türelmes, mélyrehat— szövegértelmezéssel […], hanem épp annyira viselheti a tompa rituálé jegyeit” is (Nagl 1988: 36.). Így nem feltétlenül jelent jobb megértést, hanem gyakran csak mechanikus ismétlést (Schön 1993: 300.). Ezzel szemben „az extenzív olvasás nemcsak felületességet és mániát [Sucht] jelenthet, hanem kíváncsiságot is, egy külsőleg-materiálisan és pszichikailag-belsőleg sokrétűbbé vál— világ aktív megh—dítását”. (Nagl 1988: 36.) Sőt, az olvasás gyorsulása egyenest az olvasás intenzitásának növekedéséhez is hozzájárulhat: „[m]íg a gyakorlatlan olvas— számára – mivel hatékony folyamatos olvasásra nem képes – a gyors és a felületes olvasás val—ban egybeesik, addig a gyakorlott olvas— a folyamatos olvasás révén sokkal többet képes elérni, mint a gyakorlatlan az alapos olvasással” (Engelsing 1973: 114.). A mennyiség és a minőség nem feltétlenül zárja ki egymást: a kettő együttese nélkül legalábbis a költészetben vagy a tudományban sok teljesítmény nem jöhetett volna létre (Engelsing 1973: 115.). Például Herder Þloz—Þai teljesítménye sem, akinek művei éppenséggel hatalmas olvasmányanyagra támaszkodnak. Az az intenzív olvasási modell, amelyet Herder felvázolt, nem annyira régebbi korok olvasási m—dját jellemzi, hanem sokkal inkább az intenzív olvasásnak azt az új m—dját, amely az extenzív olvasással párhuzamosan, az extenzív olvasmányokra mint háttérre támaszkodva a felsőbb rétegeknél – s ezen belül is nyilván kiváltképp jellegzetesen egy szűk tudományos-művészi körön belül – kialakult. (Érdemes fontol—ra vennünk: vajon kik is voltak abban a helyzetben, hogy Herder tanácsát kövessék, és csak akkor vegyenek kézbe könyvet, ha van idejük arra, hogy egy ültő helyükben elolvassák. A nők mellett nyilván elsősorban azok, akik hivatásuknál fogva olvastak.) Szemben a vallásos szövegek memoriter funkci—jú, inkább mechanikus újraolvasásával ez az újfajta – főként Þloz—Þai és irodalmi művekre irányul— – intenzív olvasás 143
az, amelyre a Herder nyújtotta leírás állhat: ez az olvasási m—d az, amely individuális beleélésen nyugodhat, és a szöveg alkot— újrateremtését célozhatja. Herder – láthattuk – a beszédet és az írást, s az ut—bbin belül az intenzív-hangos és az extenzív-hangtalan olvasást a nyelv és gondolkodás kapcsolatának kérdésével is kapcsolatba hozta: míg e párok első tagjai szerinte a nyelv és gondolkodás egységét biztosították, addig a másodikak megbontották. Bár Herder nyelv és gondolkodás viszonyának tárgyalásába bekapcsolta harmadik tagként azokat a dolgokat is, amelyekről gondolataink sz—lnak, elsőre maradjunk mégis csupán nyelv és gondolkodás viszonyának elemzésénél: ha eltekintünk att—l, hogy egy sz—beli és egy írásos közlemény nem ugyanúgy vonatkoznak a világra, marad-e elegendő okunk arra, hogy az írásban – s kiváltképp a hangtalan írásban – nyelv és gondolkodás egységének szükségképpeni megbont—ját lássuk? Aligha. Egy ilyen feltételezést ugyanis először is a mentális nyelv–beszélt nyelv–írott nyelv korábban tárgyalt megkülönböztetéséből vezethetnénk le: vagyis egyrészt abb—l, hogy az írott nyelv csak közvetetten vonatkozik a gondolatokra, másrészt pedig abb—l, hogy nem tekinthető a beszélt nyelv hű visszatükrözőjének. E premisszák közül már az első is arra indíthat, hogy írás és gondolkodás viszonyát meglazulni lássuk, ami lehetőséget teremt arra is, hogy kettejük összhangja megbomoljon. Az első premisszát a másodikkal kiegészítve pedig – amennyiben hozzávesszük még a tételt, hogy viszont beszélt nyelv és gondolkodás között harmonikus a viszony – egyenest következik nyelv és gondolkodás egységének megbomlása, hiszen azt jelenti: az írás eltér att—l a beszélt nyelvtől, amely pedig a gondolkodással összhangban van. Ám a mentális nyelv–beszélt nyelv–írott nyelv distinkci—r—l sz—l— részben épp azt láthattuk: lehetséges az írott nyelv és a kifejezni vágyott gondolatok, illetve az értelem 144
között közvetlen viszony, sőt, sokszor e nélkül a közvetlen viszony nélkül megnehezednék a megértés. A matematikai bizonyítás vagy a regény íráshoz kötöttségéről sz—l— fejtegetéseink arra is mutattak példát, ahogyan az írás – miközben és épp mert „elnémul” – produktív m—don összekapcsol—dik a gondolattal. S végül Jean Paul iménti példája ama bizonyos nőolvas—r—l is arra utalt: a legköznapibb anyanyelvi olvasás szintjén is elképzelhető, hogy írás és gondolat között közvetlen viszony jöjjön létre. Éppenséggel ez a hangnyelv kikapcsolásával történő hangtalan olvasás az, amely gyorsasága révén lehetővé teszi, hogy az olvasottakat áttekintsük és jobban felfogjuk. Ekképp az olvasás-írás, s legkivált a hangtalan-extenzív olvasás sokszor nemhogy megbontja nyelv és gondolkodás egységét, hanem épp kialakulását segíti elő. Kínálkozik, persze, egy másik érv is amellett, hogy az írás megbontja nyelv és gondolkodás egységét, mégpedig az írásnak egy olyan tulajdonságáb—l, amelyet még szintén az első részben említettünk, s amelyhez Herder is gyakorta folyamodik: nevezetesen abb—l, hogy az írásolvasás, s főként a hangtalan írás-olvasás – kiszakadván az élő beszéd és cselekvés áramáb—l – több alkalmat ad az elmélkedésre: mind az ír—nak m—djában áll előzetesen jobban megfontolni, mit fog írni, mind az olvas— többet meditálhat ut—lag a már olvasottakr—l. Ezzel pedig a gondolat elkülönül írásos rögzítésétől-megragadását—l. Természetesen ez a megállapítás helytáll—an mutatja be a kérdés egyik oldalát – de csak az egyik oldalát. A másik oldal tárgyalásához először is visszautalhatunk a korábban más összefüggésben már mondottakra: a kifejtendő mondand— sokszor épp az írás sodrában, azaz az írás tevékenységével egyidőben és épp ezen egyidejűség révén keletkezik. (Mindannyian akár saját tapasztalatb—l is ismerjük azokat az eseteket, amikor egy-egy gondolatunkat csak úgy tudjuk megfogalmazni, hogy leírjuk.) Ez a lehetőség azonban csak a gyakorlott ír—-olvas— előtt nyi145
tott. Annak viszont, aki kevésbé jártas az írás-olvasásban – azaz épp a sz— emberének –, szüksége van arra, hogy előbb alaposan végiggondolja mondand—ját, hogy aztán papírra tudja vetni; miként arra is rászorul, hogy miután egy szöveget elolvasott, végiggondolja, mit is olvasott, mert olvasás közben annyira lefoglalja a betűk kisilabizálása, hogy az értelem felfogásáig már nem jut el. Ami azt a kérdést illeti, hogy vajon hangos és hangtalan olvasásnak mi a viszonya az olvasott szöveg megértéséhez, illetve hogyan jár együtt az előzetes vagy ut—lagos elmélkedéssel az olvasottakr—l, először is ismét visszautalnék a már mondottakra: nevezetesen arra, hogy a hangtalan olvasás sokkal gyorsabb megértést tesz lehetővé, mint a hangos olvasás. Ez pedig annyit jelent, hogy természetesen az egyik oldalon az írás megnyitja a lehetőséget az előzetes és ut—lagos végiggondolásra. A másik oldalon azonban emellett a hangtalan olvasás mintegy gyorsabban – azaz egyidejűbben – is tudja követni a gondolatot, mint a hangos olvasás. Val— igaz, hogy az élő felolvasás, a felolvas— hangsúlyai, intonáci—ja, gesztusai sokszor könnyebben követhetővé teszik a szöveget. Vannak azonban esetek, amikor a hangos olvasás kifejezetten nehezíti a megértést: így például egy matematikai bizonyítást, de egy bonyolult mondand—kkal és ennek következtében bonyolult nyelvtani szerkezetekkel teli értekezést is nehezebb sz—beli előadásban felfogni, mint ha papíron látjuk; sőt, adott esetben még egy Þnom poétikai eszközökkel, oda-visszautalásokkal, az ismétlődés és a változat eszközeivel gyakran élő, bonyolultan felépített pr—zai, sőt akár verses alkotás is nagyobb élvezetet nyújthat magunkban olvasva, mint hangosan felolvasva. 18. századi történeti vizsgál—dásaink során is említettük: a század végére elsősorban már csak olyan szövegeket olvastak fel, amelyeket vagy már értettek, vagy pedig elsősorban átélni, s nem megérteni akartak. De az olvasást hangos olvasásként leír— antik szövegek is jellemző 146
m—don külön sorolják fel a hallást, olvasást és megértést (Balogh 1921: 11., Balogh 1926: 27.), azaz a megértést elválasztják magát—l az olvasást—l.48 Minden bizonnyal helytáll— Illich leírása, mely szerint a középkori kolostorokban folytonos mormolással, zsolozmázással, testüknek az olvasást kísérő ütemes mozgásával tették bensővé, mintegy Þzikailag is testük részévé az olvasottakat (Illich 1991: 57–58., 69–71.). Másfelől azonban ugyanezen középkori kolostorokban a meditáci— gyakorlata – azaz az, hogy a hangosan felolvasottakon ut—lag, néma magányban elmélkedtek – azt jelzi Balogh árulkod— megfogalmazása szerint, „hogy a fennhangon olvasás a megértést gyakorta inkább gátolja, mintsem segíti” (Balogh 1926: 30–31.). Így tehát míg az egyik oldalon a gyakorlott hangtalan olvasás csak lehetővé teszi, ám nem szükségképpenivé, hogy akár ut—lag is elmélkedjünk az olvasottakon, addig a hangos olvasás sokszor kikerülhetetlenné teszi az ut—lagos – tehát az olvasás aktusát—l időben különvál— – gondolkodást. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy önmagában egy közlemény írásos mivolta, ezen belül a hangtalan és extenzív olvasás nemhogy nem feltétlenül eredményezi nyelv és gondolkodás egységének megbomlását, hanem sokszor egyenest bensőbben kapcsolja össze őket. A kérdés mármost az, hogy hasonl— eredményre jutunk-e akkor is, ha a nyelv–gondolkodás sort – miként Herder is teszi – kiegészítjük azzal a tárgyi világgal, amelyre gondolkodásunk, illetve közvetve nyelvünk vonatkozik; továbbá ha egy lépéssel továbbmenve a tárgyalásba bevonjuk azt a tágabb értelmű tárgyi, kulturális és nyelvi környezetet, sőt az emberi cselekvések dialogikus világát, amelyek révén 48 Balogh az audire–legere–intelligere (másutt: legere–cantare–tenere [Balogh 1921. 17.]) felsorolást úgy interpretálja, mint amely a hangos olvasás és a megértés elválaszthatatlan egységét fejezi ki az antik ember szemében. Nézetem szerint ez az értelmezés nem minden további nélkül magát—l értetődő, főként, ha arra gondolunk: olvasást és megértést normál körülmények között, ha nincs az ellenkező feltételezésére okunk, nem szoktuk egymást—l különválasztva említeni.
147
úgymond a nyelvi megnyilvánulások jelentést kaphatnak. Igaz-e, hogy e szűkebb és tágabb értelmű környezet nélkül – melynek meglétét csak a sz—beli közlés vagy a sz—belivé tett olvasás képes biztosítani – szavaink nem gondolatokat, hanem csak „árnyékgondolatokat” fognak kifejezni – azaz nélkülük megbomlik nyelv és gondolkodás egysége? Természetesen aligha tagadhat—, hogy a sz—beli közléseket a fenti m—don szoktuk megérteni. A kérdés csupán az, hogy a sz—beli közlésnek ezeket a sajátosságait, a megértés itteni kritériumait mindenképpen át kell-e vinnünk vagy érdemes-e átvinnünk minden további nélkül az írásos közlésre is. Nem lenne-e sokkal inkább indokolt, ha az írás megértési kritériumait éppenséggel azt tudomásul véve határoznánk meg, hogy az nem referál közvetlenül tárgyára, s nem ágyaz—dik be közvetlenül sem dialogikus szituáci—ba, sem pedig tágabb értelmű kulturális környezetbe? A kérdést vizsgálva persze az egyes írásos műfajok, a közlés alkalma stb. alapján megkülönböztetéseket kell tennünk. Például a Zedler-féle lexikonnak a vakondcsapda készítéséről sz—l— passzusai vagy ételreceptjei a közlés írásos volta ellenére sem veszítették el val—ságvonatkozásukat: amennyiben nem egy eszkim— kezébe kerültek – aminek a val—színűsége elhanyagolhat— –, akkor olvas—inak nemhogy nem voltak homályos fogalmai, hanem az olvasottakat egyenest cselekvésre is át tudták fordítani: meg tudták csinálni a csapdát vagy elkészíteni az ételt. (S Þgyelembe véve a korábban mondottakat, azaz hogy a 18. század második felében az olvas—k tekintélyes része azokat az olvasmányokat részesítette előnyben, amelyek hasonl— pragmatikus, a mindennapi életgyakorlatban közvetlenül hasznosíthat— tanulságokkal szolgáltak, Herdernek az az aggodalma is túlzottnak tűnik, hogy korában az extenzív olvasás pusztán árnyékfogalmakat közvetített volna.) Ehhez képest nyilván más a helyzet azzal a nőolvas—val, aki a szépirodalom olvasásában keresett sz—rakozást, 148
s az ut—bbihoz képest is más az irodalmat hivatásszerűen tanulmányoz— szakértő irodalmárral. Ezen belül is másképpen olvassa és érti az a nőolvas— a Werthert, aki azt val—s történetként felfogva a hőst megsiratja, s másképp, aki ezen felül még Werther sorsát saját életére vonatkoztatva, könnyeit magamagáért is hullatja; s másképpen olvas az a nőolvas—, aki a 18. században lassanként terjedő Þkcionális olvasási m—dot (vö. Berthold 1993) elsajátítva nem keres direkt megfelelést a „val—ság” és a regény között. Az előbbi olvas—típussal szemben az ut—bbinak nyilván több esélye van arra, hogy a Tristram Shandynek a regényírásra vonatkoz— öntükröző részeit – melyek egyszersmind a regényt mint Þkcionális, teremtett textust kiemelik a val— világb—l – értékelje vagy sz—rakozzon rajtuk. De hozzá képest is más útját választja a megértésnek az a szakértő irodalomértelmező, aki Herder m—djára a Tristram Shandyt a regények tágabb kontextusába helyezi, s egyfelől a Fielding és Swift nevével fémjelezhető angol szatirikus pr—zaír—i vonalat tagjaként értelmezi, másrészt egy sorban tárgyalja Cervantes Don Quijotéjével, amelynek komikuma szintén részben a regény Þkci—s világának és a realitásnak a szembeállításáb—l ad—dik. S hozzá képest is tágabb értelmezési horizontot kell rekonstruálnia annak a 20. századi irodalomtörténésznek, aki a 18. századi nyelvi, irodalmi, kulturális, társadalmi stb. környezetet magában összeállítva mintegy visszahelyezkedik a régmúlt időkbe – akár azért, hogy azt értse meg, amit a szerző mondani akart, akár azért, hogy jobban megértse a szerzőt, mint az magamagát megértette. Először is vegyük észre, hogy a befogad—i magatartásoknak és értelmezési m—doknak ez a sokfélesége többek közt az írásosságnak, ezen belül is a magunkban történő olvasásnak az eredménye. J—llehet egy írásba foglalt mű elszakad att—l a neki értelmet ad— környezettől, amelyben keletkezett, ám a tradicionális hangos olvasás legalább a befogadási szituáci— révén behatárolja a lehetséges ér149
telmezések számát. A hangos olvasásnak az az autoriter m—dja ugyanis, amikor, teszem azt, a családfő otthon felolvassa a bibliát, majd leszűri az olvasottakb—l a családtagok számára a tanulságot, kevesebb teret hagy az individuális megközelítéseknek, mint ha valaki egyedül magában olvas. Ha ez után az általános megjegyzés után röviden egyesével is áttekintjük az imént vázolt befogad—típusokat, akkor megállapíthatjuk, hogy az első és a második nőolvas—, bár írott szöveg van a kezében, azt mégis döntően a sz—beli kommunikáci— során kialakult megszokásait követve olvassa: az elbeszélt eseményeket val—s térben helyezi el. Emellett azt sem veszi észre, hogy az írásosság következtében a mű felad—jának a tere és az ő tere elvált egymást—l, s a kettőt azonosítja egymással. Az első nőolvas— mintegy a keletkezés terében látja önmagát, s mint az eseményeknél jelenlevő érez együtt a hőssel; a második nőolvas— pedig azáltal, hogy saját életére nézvést von le az olvasottakb—l közvetlen tanulságokat, a történetet a saját terébe emeli át. Így bár teremt olyan értelmező környezetet a műhöz, amelynek közvetítésével akár világos és élő gondolatokat is kapcsolhat hozzá, ám ez az értelmező környezet csak az ő saját környezete. Velük szemben a harmadik nőolvas— azáltal, hogy a történetet Þkci—nak veszi, egyúttal ki is emeli a környezet közvetlen meghatározásáb—l és jelentésadásáb—l a művet, s ekképp írott szövegként kezeli. Ezzel nem akarnám azt mondani, hogy a Þkci—s olvasási m—d az egyedüli írásnak adekvát olvasási m—d, csak azt, hogy közéjük tartozik; sem pedig azt nem állítom, hogy ez a harmadik olvas— semmilyen értelmező környezetet nem von a mű köré (hiszen enélkül megértés lehetetlen volna), csak azt, hogy nem tételez fel közvetlen és egyenes vonalú kapcsolatot mű és környezet (val—ság) között, és nem is gondolja, hogy a mű közvetlen jelentéssel bírna az ő élete vonatkozásában. Miként jár el hozzájuk képest az a szakértő irodalom150
értelmező, aki Herder útmutatását követve fog egy mű értelmezésébe? Még ha Þkci—s alkotásként – s ekképp írásosságát Þgyelembe véve – kezeli is, a sz—nak egy más értelmében mégis „val—s” környezetbe helyezi, amenynyiben elválaszthatatlanul be akarja ágyazni keletkezési környezetébe, és ezzel világos és egyértelmű jelentéssel megtölteni. E tekintetben tehát eljárása rokon az első nőolvas—éval, s épp fordítottja a második nőolvas—énak, aki saját környezetét tette meg értelemad— környezetnek. Ugyanakkor ennek a szakértő olvas—nak az eljárása – bármennyire sokoldalú ismeretanyagot és lelkierőinek Þnom játékát veti is be az értelmezés során – nem kevésbé naiv, mint akár az első, akár pedig a második nőolvas—é, mivel az írásos alkotást ekképp sz—beliként kezeli. Nem mintha így ne tudhatna meg sok mindent az értelmezendő műről, s még inkább korár—l. Ám magát a vizsgáland— tárgyat mégis elvéti, mivel nem annak veszi, ami: nem írásos alkotásnak. Mivel pedig ekképp nem a vizsgáland— tárgyat nézi, hanem helyette valami mást – egy nem létező sz—beli műalkotást –, ezért herderi értelemben nem is értheti meg azt élő és világos m—don. A herderi hermeneutikai m—dszer önmagát bomlasztja fel. A nyelv és gondolkodás egysége írásos művek esetében – ha egyáltalán megval—síthat— – csak akkor val—síthat— meg, ha olyan megértési ideált, célt tűzünk ki magunknak, amely az írásos közléstől nem idegen. Ez pedig többek közt az kell hogy jelentse, hogy tudomásul vesszük: az írásos művek terek sokaságában helyezkednek el. Esetükben részben elválhat egymást—l a keletkezés és a befogadás tere, részben pedig befogadásuk tere a mindenkori olvas— függvényében változhat. Így amennyiben valamely értelemad— környezet hátteréből akarjuk őket értelmezni, úgy nem vehetünk egynemű vagy egyetlen teret Þgyelembe, hanem a művet terek találkozásában kell vizsgálnunk.49 49 Ez az írásosságr—l sz—l— tapasztalat jut kifejezésre – ha kimondatlan formában is – Gadamer horizont-összeolvadásr—l sz—l— elméletében is.
151
Ennél többet is mondhatunk: a mondottak következtében az írásos művek ki is szakadhatnak a környezet közvetlen meghatározottságáb—l: elszakadhatnak keletkezésük környezetétől, továbbá nem köthetők szorosan semmilyen befogad—i környezethez sem.50 Ezzel, persze, ha más nézőpontb—l megközelítve is, de nem állítottunk mást, mint amit különböző összefüggésekben az irodalomelméleti vagy hermeneutikai szakirodalom már annyiszor elmondott. Ám a jelen – az írásosság természetéből kiindul— – gondolatmenetből ad—dik egy olyan konklúzi—, amely az eddigi megközelítésekből nem: nevezetesen az, hogy ha a jelentésadás során a tárgy–fogalom–jel sorb—l a tárgyi oldalt nem hagyhatjuk is Þgyelmen kívül, ám mégsem elsősorban rá kell összpontosítanunk, hanem a másik két komponensre, illetve kettejük viszonyára kell helyeznünk a hangsúlyt. Ami pedig ez ut—bbit illeti, láthattuk: a jel írott voltáb—l önmagában nem —hatatlanul ad—dik nyelv és gondolkodás összhangjának megbomlása. Ez a megoldási javaslat nyilvánval—an felvet további megoldand— problémákat. Ilyen kérdés lehet, hogy az imigyen felfogott értelmezésben hogyan határozzuk meg pontosabban a tárgyi oldalnak, a szűkebb és tágabb értelmű kulturális és nyelvi környezetnek stb. ezt az alárendelt jelentéskonstituál— szerepét. S hasonl—képp felmerül a kérdés, hogy az individuális értelmezések sokféleségének abban a világában, amely a jelentésad— környezetek sokfélesége közepette, illetve ezzel a jelentésad— környezetet háttérbe szorít— interpretálási m—ddal —hatatlanul létrejön, hogyan biztosíthat— – biztosíthat—-e egyáltalán – a jelentések interszubjektivitása.
50 Ezek az enyhítő megfogalmazások arra utalnak: ezek az állítások – mint a vakondcsapda és a receptek, továbbá a meghatározott befogad—i rétegeknek sz—l— lexikonok esetében is láthattuk – nem minden műfajra állnak ugyanolyan mértékben.
IV. Irodalom
Az irodalomjegyzék nem a felhasznált, hanem csak a hivatkozott forrásokat tartalmazza. Hogy a 17–18. századi primer irodalom keletkezési ideje könnyebben követhető legyen, a szerzők neve után nem az idézett, hanem rendszerint az első kiadás évszámát adtam meg. Ettől az eljárást—l néhány helyen tértem el: így ott, ahol a keletkezési időnek jelentőséget lehet tulajdonítani, illetve közötte és az első kiadás között számottevő idő telt el. Ilyen esetekben a keletkezési idő után zár—jelben adtam meg az első kiadás évszámát, a kötet szövegében pedig a keletkezési időre hivatkoztam. Emellett Leibniz logikai töredékeit, továbbá Heinickének és Tetensnek azokat a különböző időkben keletkezett írásait is, amelyeket egyetlen kiadásb—l idézek, bonyodalmas lett volna egyesével a bibliográÞában megadni. Ezért itt azt az időintervallumot közöltem, amelyben azok a művek, amelyeket idézek is e kötetekből, keletkeztek. (A szövegben megadott hivatkozások abban az esetben következnek a mondatot lezár— pont után, ha több mondatra utalnak vissza.) Adelung, Johann Christoph 1781a. Über den Ursprung der Sprache und den Bau der Wörter, besonders der Deutschen. Ein Versuch, az 1781-es lipcsei kiadás fakszimiléje, Frankfurt/Main: Minerva GMBH 1975 Adelung, Johann Christoph 1781b. Über die Geschichte der Deutschen Sprache, über Deutsche Mundarten und Deutsche Sprachlehre, az 1781es lipcsei kiadás fakszimiléje, Frankfurt/Main: Minerva GMBH 1975 Adelung, Johann Christoph 1782a. „Beweis der fortschreitenden Cultur
153
des menschlichen Geistes aus der Vergleichung der ältern Sprachen mit den neuern”, Magazin für die Deutsche Sprache, 1. évf., 2 darab 3–28. (Fakszimile kiadás: Hildesheim–New York: Georg Olms Verlag 1969) Adelung, Johann Christoph 1782b. „Grundgesetz der deutschen Orthographie”, Magazin für die Deutsche Sprache, 1. évf., 1. darab, 59–83. Adelung, Johann Christoph 1782c. „Von der Ortographie fremder Nahmen und Wörter”, Magazin für die Deutsche Sprache, 1. évf., 3. darab, 3–17. Adelung, Johann Christoph 1783. Neues grammatisch-kritisches Wörterbuch der Englischen Sprache für die Deutschen, Leipzig: im Schwickertschen Verlage, I. köt. (II. köt.: 1796) Adelung, Johann Christoph 1806–17. Mithridates oder allgemeine Sprachenkunde mit dem Vater Unser als Sprachprobe in bey nahe fünfhundert Sprachen und Mundarten, folytatta és szerk. Johann Severin Vater (Fakszimile kiadás: Hildesheim–New York: Georg Olms Verlag 1970) Alembert, Jean le Rond d’, Diderot, Denis et al. 1751–1772. Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers, Paris Arisztotelész 1979: Organon, Budapest: Akadémiai Arnauld, Antoine & Lancelot, Claude 1660. Grammaire générale et raisonnée ou La Grammaire de Port-Royal, szerk. Herbert E. Brekle, az 1676-os 3. kiadás fakszimiléje, Stuttgart-Bad Cannstatt: Friedrich Frommann Verlag (Günther Holzboog) 1966, I–II. köt. Arnold, Werner–Vodosek, Peter (szerk.) 1988. Bibliotheken der Aufklärung, Wiesbaden: Otto Harrassowitz Bacon, Francis 1605. The Advancement of Learning, in: Francis Bacon, A critical edition of the major works, szerk. Brian Vickers, Oxford-New York: Oxford University Press 1996, 120–299. Bacon, Francis 1620. Neues Organon, lat.–német kiadás, szerk. és bev. Wolfgang Krohn, Hamburg: Felix Meiner Verlag 1990, I-II. köt. Bacon, Francis 1623. De Dignitate & Augmentis Scientiarum Libri IX, in: Works, az 1857–1874-es londoni, Spedding, Ellis és Heath által szerkesztett kiadás fakszimiléje, Stuttgart-Bad Cannstatt: Friedrich Frommann Verlag Günther Holzboog 1963, I. köt., 415–840. Balogh J—zsef 1921. „Voces Paginarum.” Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez, Budapest: Franklin Társulat kiadása Balogh J—zsef 1926. A hangos olvasás és írás. Újabb adalékok a jelenség történetéhez és természetrajzához, Magyar Nyelvtudományi Társaság Becher, J.J. 1661. Allgemeine Verschlüsselung der Sprachen (Character, pro Notitia Linguarum Universali), in: Zur mechanischen Sprachübersetzung. Ein Programmierungsversuch aus dem Jahre 1661., lat.–német, bev.
154
Prof. Dr. W. G. Waffenschmidt, Stuttgart: W. Kohlhammer Verlag 1962 Berger, Christian Gottlieb 1779. Plan zu einer überaus leichten, unterrichtenden, und allgemeinen Rede- und Schrift-Sprache für alle Nationen, Berlin: In Komission bey Christian Ludewig Stahlbaum Berkeley, Georges 1710. Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről, in: uő., Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről és más írások, Budapest: Gondolat 1985, 147–272. Berthold, Christian 1993. Fiktion und Vieldeutigkeit. Zur Entstehung moderner Kulturtechniken des Lesens im 18. Jahrhundert, Tübingen: Max Niemeyer Verlag Comenius, Johannes Amos 1628–32 (cseh változat). Nagy oktatástana, ford., bev., jegyzetek Geréb György, Budapest: Akadémiai 1953 (A magyar fordítás döntően az 1657-es latin változat alapján készült.) Comenius, Johannes Amos 1641–42 (1668). Via Lucis, in: Dílo Amose Komenského/Johannis Amos Comenii Opera Omnia, Praha: Academia 1974, 14. köt., 279–385. Comenius, Johannes Amos 1651a. „A dolgok pontos megnevezésének hasznos voltár—l”, in: Comenius 1962: 199–205. Comenius, Johannes Amos 1651b. „A latin ír—k olvasásához és helyes megértéséhez vezető rövid és kellemes út, vagyis a három osztályú latin iskola”, in: Comenius 1962: 163–190. Comenius, Johannes Amos 1651c. „A panszoÞkus iskola tervezete”, in: Comenius 1962: 120–153. Comenius, Johannes Amos 1653 (1658). Orbis Sensualium Pictus. Idézve az 1685-ös négynyelvű lőcsei kiadás alapján készült részben fakszimile kiadás alapján: Praha: Státní pedagogické nakladatelství – Bratislava: Slovensky pedagogické nakladatelství 1985 Comenius, Johannes Amos 1654–70. De rerum humanorum emendatione consultatio catholica, Prague: Academia Scientiarum Bohemoslovaca 1966, I–II. köt. Comenius, Johannes Amos 1962. Comenius Magyarországon. Comenius Sárospatakon írt műveiből, szerk., bev. és jegyzetek Kovács Endre, Budapest: Tankönyvkiad— Condillac, Étienne Bonnot de 1746. Essai sur l’origine des connoissances humaines, in: Condillac 1947–53: I. köt., 1–118. Condillac, Étienne Bonnot de 1775. Grammaire, in: Condillac 1947–53: I. köt., 427–513. Condillac, Étienne Bonnot 1780a. La logique ou les premiers développements de l’art de penser, in: Condillac 1947–53: II. köt., 371–416. Condillac, Étienne Bonnot 1780b (1798). La langue des calculs, in: Condillac 1947–53: II. köt., 419–529. Condillac, Étienne Bonnot de 1947–53. Oeuvres philosophiques de Condillac,
155
szerk. és bemutatja Georges Le Roy, Paris: Presses Universitaires de France, I–III. köt. Coseriu, Eugenio 1967. „L’arbitraire du signe. Zur Spätgeschichte eines aristotelischen Begriffes”, Archiv für das Studium der neueren Sprachen 204. köt., 81–112. Dalgarno, George 1657a [?]: News to the whole world, or the discovery of an universal character, in: Dalgarno 1661 (Appendix) Dalgarno, George 1657b [?]. Tables of the Universal Character, in: Dalgarno 1661 (Appendix) Dalgarno, George 1661. Ars signorum 1661, Menston, England: Scolar Press 1968 Dalgarno, George 1680. Didascalocophus 1680, Menston, England: Scolar Press 1971 Darab Tamás 1998. „Wenn ein Löwe sprechen könnte... Wittgenstein und Davidson über Begriffsrelativismus”, in: Neumer, Katalin (szerk.), Denken und Verstehen, Wien: ÖGS/ISSS (megjelenés alatt) Demeter Tamás 1997. A csendes olvasás ismeretÞlozóÞája, szakdolgozat, Miskolc (kézirat – a dolgozat egy része megjelent „A csendes olvasás és a tudatÞloz—Þa kezdetei” címmel a Jelkép 1998/1. számában, 67–88. Descartes, René 1629. Levél P. Marin Mersenne-hez, 1629. nov. 20., in: Correspondance du P. Marin Mersenne Religieux Minime, kiadja Mme Paul Tannery, Paris: Presses Universitaires de France 1932–1983, II., 323–329. Descartes, René 1637. Értekezés a módszerről, teljes, gondozott szöveg; Szemere Samu fordítását átdolgozta, a kötetet szerkesztette és a jegyzeteket összeállította Boros Gábor, Budapest: Ikon Kiad— 1992 Descartes, René 1644. A ÞlozóÞa alapelvei, Budapest: Osiris 1996, Dékány András fordítása (A fordítás nem a korábbi latin, hanem az 1647-es, bővebb francia kiadás alapján készült.) Diderot, Denis 1751. „Lettre sur les sourds et muets, à l’usage de ceux qui entendent et qui parlent”, in: uő., Premières oeuvres 2, szerk. és bemutatja Norman Rudich és Jean Varloot, Paris: Editions Sociales 1972, 91–156. Dobbek, Wilhelm (szerk.) 1959. Herders Briefe, Weimar: Böhlau Dorsch, Anton Joseph 1790. Uiber die simbolische Vorstellung und die Beschaffenheit der Wortsprache, Frankfurt Dorsch, Anton Joseph 1791. Philosophische Geschichte der Sprache und Schrift, Mainz: Fischer Eco, Umberto 1998. A tökéletes nyelv keresése, Budapest: Atlantisz, ford. Kelemen János Engelsing, Rolf 1973. „Die Perioden der Lesergeschichte in der Neuzeit”,
156
in: uő., Zur Sozialgeschichte deutscher Mittel- und Unterschichten, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 112–154. Engelsing, Rolf 1974. Der Bürger als Leser. Lesergeschichte in Deutschland 1500–1800, Stuttgart: J. B. Metzlersche Verlagsbuchhandlung Fabian, Bernhard 1985. „Im Mittelpunkt der Bücherwelt. Über Gelehrsamkeit und gelehrtes Schrifttum um 1750”, in: Vierhaus, Rudolf (szerk.), Wissenschaften im Zeitalter der Aufklärung, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 249–274. Fabian, Bernhard 1988. „Bibliothek und Aufklärung”, in: Arnold– Vodosek 1988: 1–19. Feder, Johann Georg Heinrich 1783. „Abriß der wahrscheinlichen Geschichte des natürlichen Ursprungs der Sprachen”, Berlinische Monatschrift, szerk. Friedrich Gedike és Johann Erich Biester, Berlin 1783, 2. köt., 392–406. Forberg, Friedrich Karl 1795. „Über den Ursprung der Sprache”, Philosophisches Journal einer Gesellschaft Teutscher Gelehrten, szerk. Friedrich Immanuel Niethammer, 1795, 3. köt., H. 2, 135–160 (Fakszimile: Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung 1969) Foucault, Michel 1978. Die Ordnung der Dinge. Eine Archäologie der Humanwissenschaften, Frankfurt: Suhrkamp Franzen, Winfried (szerk.) 1988. Pierre Louis Moreau de Maupertuis, Sprachphilosophische Schriften, Hamburg: Felix Meiner Verlag Gauger, Hans-Martin 1994. „Die sechs Kulturen in der Geschichte des Lesens”, in: Goetsch 1994: 27–47. Gessinger, Joachim 1994: „Schriftlichkeit in sozialen Konßikten”, in: Goetsch 1994: 169–181. Gieseke, Ludwig 1977. „Humanisten und Urheberrecht”, in: Kraft, Fritz és Wuttge, Dieter (szerk.), Das Verhältnis der Humanisten zum Buch, Boppard: Boldt, 111–128. Goetsch, Paul 1994. „Einleitung: Zur Bewertung von Lesen und Schreiben im 17. und 18. Jahrhundert”, in: Goetsch 1994: 1–23. Goetsch, Paul (szerk.) 1994. Lesen und Schreiben im 17. und 18. Jahrhundert, Tübingen: Gunter Narr Gottsched, Johann Christoph 1748. Vollständigere und Neuerläuterte Deutsche Sprachkunst, az 1762-es, jav. kiadás fakszimiléje, Berlin– New York: Walter de Gruyter 1978, VIII/1–2–3. köt. Göpfert, Herbert G. 1977. Vom Autor zum Leser. Beiträge zur Geschichte des Buchwesens, München–Wien: Carl Hanser Heinicke, Samuel 1912. Gesammelte Schriften, Leipzig: Ernst Wiegand Verlagsbuchhandlung (Az idézett írások 1778 és 1784 között keletkeztek.) Herder, Johann Gottfried 1764–68 (1767–68). Über die neuere deutsche Literatur. Fragmente, szerk. Regine Otto, Berlin–Weimar: Aufbau-
157
Verlag 1985 (Ausgewählte Werke in Einzelausgaben, Schriften zur Literatur, 1. köt.) (Azért hivatkozom erre a kiadásra, mivel szövege sokkal áttekinthetőbb, mint a Suphan-féle összkiadásé.) Herder, Johann Gottfried 1769a. Kritische Wälder, in: Herder 1994: III. köt. és IV. köt., 3–218. Herder, Johann Gottfried 1769b. Journal meiner Reise im Jahr 1769, in: Herder 1994: IV. köt., 462–496. Herder, Johann Gottfried 1772. Abhandlung über den Ursprung der Sprache, in: Herder 1994: V. köt., 1–154. Herder, Johann Gottfried 1773. Von Deutscher Art und Kunst. Einige ßiegende Blätter, Herder 1994: V. köt., 159–257. Herder, Johann Gottfried 1774. Auch eine Philosophie der Geschichte zur Bildung der Menschheit, in: Herder 1994: V. köt., 475–586. Herder, Johann Gottfried 1773–78 (1778). Vom Erkennen und EmpÞnden der menschlichen Seele. Bemerkungen und Träume, in: Herder 1994: VIII. köt., 165–333. Herder, Johann Gottfried 1784–91. Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, in: Herder 1994: XIII–XIV. köt. Herder, Johann Gottfried 1793. „Vom Einßuß der Schreibekunst ins Reich der menschlichen Gedanken”, in: Herder 1994: XXXII. köt., 517–518. Herder, Johann Gottfried 11793–97. Briefe zu Beförderung der Humanität, in: Herder 1994: XVII–XVIII. köt. Herder, Johann Gottfried 21793–97. Briefe zu Beförderung der Humanität, szerk. Hans Dietrich Irmscher, Frankfurt/Main: Deutscher Klassiker Verlag (Werke in 10 Bänden, 7. köt.) 1991 Herder, Johann Gottfried 1800. „Vitae, non scholae discendum”, in: Herder 1994: XXX. köt., 266–274. Herder, Johann Gottfried 1994. Sämtliche Werke, szerk. Bernhard Suphan, Hildesheim–Zürich–New York: Olms–Weidmann (az 1878as berlini kiadás 3., változatlan utánnyomása), I–XXXV. köt. Heyne, Christian Gottlob 1770. Recenzi— R. Wood Homérosz-könyvéről, Göttingische Anzeigen von gelehrten Sachen, 32. darab, 1770. márc. 15., 257–270. (A cikk nem visel külön címet.) Hobbes, Thomas 1651. Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma, ford. Vámosi Pál, Budapest: Magyar Helikon 1970 Hobbes, Thomas 1658. De homine, in: Hobbes, Opera philosophica quae Latine scripsit omnia, szerk. William Molesworth, London: John Bohn 1839–1845, II. köt. 1–132. Humboldt, Wilhelm von 1799. „Musée des petits Augustins”, in: Humboldt 1968: II. köt., 345–375. Humboldt, Wilhelm von 1821 [?]. „Ueber den Einßuss des verschiedenen
158
Charakters der Sprachen auf Literatur und Geistesbildung”, in: Humboldt 1968: VII. köt. 640–644. Humboldt, Wilhelm von 1824. „Ueber die Buchstabenschrift und ihren Zusammenhang mit dem Sprachbau”, in: Humboldt 1968: V. köt., 107–133. Humboldt, Wilhelm von 1827–29. „Ueber die Verschiedenheiten des menschlichen Sprachbaues”, in: Humboldt 1968: VI. köt., 111–303. Humboldt, Wilhelm von 1830–35. Ueber die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues und ihren Einßuss auf die geistige Entwicklung des Menschengeschlechts, in: Humboldt 1968: VII. köt., 1–344. Humboldt, Wilhelm von 1968. Gesammelte Schriften, kiadja: Königliche Preußische Akademie der Wissenschaften, Berlin 1903–1936, utánnyomás: Berlin: W. de Gruyter 1968, I–XVII. köt. Illich, Ivan 1991. Im Weinberg des Textes. Als das Schriftbild der Moderne entstand, Frankfurt am Main: Luchterhand Literaturverlag Itard, Jean 1801. „Gutachten über die ersten Entwicklungen des Victor von Aveyron”, in: Malson, Lucien–Itard, Jean–Mannoni, Octave: Die wilden Kinder, Frankfurt: Suhrkamp 1972, 114–163. Kalmar, Georg 1772. Grammaticalische Regeln zur philosophischen oder allgemeinen Sprache, das ist, der Sprache aller Völcker Zeiten und Lebensalter, Wien: bey Joseph Kurzböck 1774 (Az első, 1772-es kiadás latin nyelvű volt.) Kelemen János 1977. A nyelvÞlozóÞa kérdései Descartes-tól Rousseau-ig, Budapest: Kossuth–Akadémiai Knowlson, James 1975. Universal language schemes in England and France 1600–1800, Toronto–Buffalo: University of Toronto Press Lambert, Johann Heinrich 1764. Neues Organon oder Gedanken über die Erforschung und Bezeichnung des Wahren und dessen Unterscheidung vom Irrtum und Schein, a Johann Wendlernél 1764-ben megjelent első lipcsei kiadás alapján Peter Heyl közreműködésével szerk. és függelékkel ellátta Günter Schenk, Berlin: Akademie Verlag 1990, I–II. köt. és Appendix Lamy, Bernard 1675. De l’art de parler – Kunst zu reden, szerk. Ernstpeter Ruhe, az 1676-os párizsi és az 1753-as altenburgi kiadások fakszimiléje, München: Wilhelm Fink Verlag 1980. Lane, Harlan 1985. Das wilde Kind von Aveyron. Der Fall des Wolfsjungen, Frankfurt/M–-Berlin–Wien: Ullstein Leibniz, Gottfried Wilhelm 1696–1709 [?] (1717). „Unvorgreißiche Gedanken, betreffend die Ausübung und Verbesserung der teutschen Sprache”, in: Leibniz, Hauptschriften zur Grundlegung der Philosophie, szerk. Ernst Cassirer, Hamburg: Felix Meiner 1966, II. köt., 519–555. Leibniz, Gottfried Wilhelm 1704 (1765). Nouveaux essais sur l’entendement
159
humain – Neue Abhandlungen über den menschlichen Verstand, in: Leibniz, Philosophische Schriften, Frankfurt/M.: Insel Verlag 1986, 3.1– 3.2. köt. Leibniz, Gottfried Wilhelm 1960. Fragmente zur Logik, vál., ford. és magyarázatokkal ellátta Franz Schmidt, Berlin: Akademie-Verlag (Az univerzális karakterről sz—l— töredékek – 84–115. és 450–451. – feltehetőleg 1667 és 1679 között keletkeztek.) Ligocki, Reinhard 1988. „Anfänge der Leihbibliotheken in der Zeit der Aufklärung”, in: Arnold–Vodosek 1988: 177–183. Locke, John 1671–89 (1690). Értekezés az emberi értelemről, ford. Dienes Valéria, Budapest: Akadémiai, I–II. köt. Locke, John 1684-90 (1693). Some Thoughts concerning Education, szerk., jegyzetek és kritikai apparátus John W. és Jean S. Yolton, Oxford: Clarendon Press 1990 Locke, John 1703. „Some Thoughts concerning Reading and Study for a Gentleman”, in: The Educational Writings of John Locke, kritikai kiadás, bev. és jegyzetek James L. Axtell, Cambridge: University Press 1968, 397–404. Lodowyck, Francis 1647. A Common Writing 1647, Menston: Scolar Press 1969 Lodowyck, Francis 1652. The Ground-Work of a New Perfect Language 1652, Menston: Scolar Press 1968 Maupertuis, Pierre Louis Moreau de 1748. in: Réßexions philosophiques sur l’origine des langues, et la signiÞcation des mots, in: Maupertuis 1965, I. köt., 259–285. Maupertuis, Pierre Louis Moreau de 1756a. „Réponse aux remarques de M. Boindin”, in: Maupertuis 1965: I. köt., 293–309. Maupertuis, Pierre Louis Moreau de 1756b. Dissertation sur les différens moyens les hommes se sont servis pour exprimer leurs idées, in: Maupertuis 1965: III. köt., 435–468. Maupertuis, Pierre Louis Moreau de 1965. Oeuvres, az 1768-as lyoni kiadás fakszimiléje, Hildesheim–New York: Georg Olms Verlag 1965, I–IV. köt. Meier, Georg Friedrich 1757. Versuch einer allgemeinen Auslegungskunst, bev. és szerk. Lutz Geldsetzer, az 1757-es hallei kiadás fakszimiléje, Düsseldorf: Stern-Verlag Janssen & Co. 1965 Meiner, Johann Werner 1781. Versuch einer an der menschlichen Sprache abgebildeten Vernunftlehre oder Philosophische und allgemeine Sprachlehre, az 1781-es lipcsei kiadás fakszimiléje, bev. Herbert E. Brekle, Stuttgart–Bad Cannstatt: Friedrich Frommann Verlag (Günther Holzboog) 1971 Mertian, Ignaz 1796. Allgemeine Sprachkunde, az 1796-os braunschweigi
160
kiadás fakszimiléje, bev. Herbert E. Brekle, Stuttgart–Bad Cannstatt: Friedrich Frommann Verlag (Günther Holzboog) 1979 Michaelis, Johann David 1757. Beurtheilung der Mittel, welche man anwendet, die ausgestorbene Hebräische Sprache zu verstehen, Göttingen Michaelis, Johann David 1758. „Zerstreute Anmerkungen über das Gedächtnis”, in: uő., Vermischte Schriften, Frankfurt am Main bei Johann Gottlieb Garbe 1766, I. köt., 1–57. Michaelis, Johann David 1760. Beantwortung der Frage von dem Einßuß der Meinungen in die Sprache und der Sprache in die Meinungen, in: Dissertation qui a remporté le Prix proposé par l`Académie Royale des Sciences et Belles Lettres de Prusse sur l’Inßuence réciproque du Langage sur les Opinions, et des Opinions sur le Langage. Avec les Pièces qui ont concouru, Berlin: Haude & Spener Nagl, Manfred 1988. „Wandlungen des Lesens in der Aufklärung”, in: Arnold–Vodosek 1988: 21–40. Nate, Richard 1993. Natursprachenmodelle des 17. Jahrhunderts, Münster: Nodus Publikationen Neumer Katalin 1998. „Nyelv, gondolkodás, relativizmus. Filoz—Þai vizsgál—dás”, in: Neumer Katalin (szerk.), Nyelv, gondolkodás, relativizmus, Budapest: Osiris (megjelenés alatt) Pinker, Steven 1994. The Language Instinct, London–New York– Ringwood: Penguin Books Plat—n 1984. Phaidrosz, in: Platón összes művei, Budapest, Eur—pa 1984, II. köt., 711–807., Kövendi Dénes fordítása Pléh Csaba 1994. „Hozzájárul(hat)nak-e az empirikus pszichol—giai kutatások a nyelv–gondolkodás viszony Þloz—Þai problémájának megoldásához?”, szept., előadás az MTA Filoz—Þai Intézetében (Az előadásb—l az idők során kifejlődött hasonl— című terjedelmes tanulmány [Magyar FilozóÞai Szemle, 1997/3–4, 439–540.] nem tartalmazza az általam hivatkozott részt.) Priestley, Joseph 1762. A Course of Lectures on the Theory of Language and Universal Grammar, Menston, England: Scolar Press 1970 Raabe, Paul 1983. „Gelehrte Nachschlagewerke im 18. Jahrhundert in Deutschland”, in: Fabian, Bernhard és Raabe, Paul (szerk.), Gelehrte Bücher vom Humanismus bis zur Gegenwart, Wiesbaden: Harrassowitz, 97–117. Raible, Wolfgang 1991. Zur Entwicklung von Alphabetschrift-Systemen. Is fecit cui prodest, Heidelberg: Carl Winter Universitätsverlag Reimarus, Hermann Samuel 1762. Allgemeine Betrachtungen über die Triebe der Thiere, hauptsächlich über ihre Kunsttriebe (1762), szerk. Jürgen von Kempski, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht 1982, I–II. köt.
161
Ricken, Ulrich 1961. „Rationalismus und Sensualismus in der Diskussion über die Wortstellung”, in: Bahner, Werner (szerk.), Literaturgeschichte als geschichtlicher Auftrag. Werner Krauss zum 60. Geburtstag, Berlin: Rütten & Loening, 97–122. Ricken, Ulrich 1984. Sprache, Anthropologie, Philosophie in der französischen Aufklärung. Ein Beitrag zur Geschichte des Verhältnisses von Sprachtheorie und Weltanschauung, Berlin: Akademie-Verlag 1984 Ritter, Alexander 1994. „Gelehrter Mentor für bürgerliche Lektürekultur in der ländlichen Kleinstadt: Heinrich Christian Boie und die Lesegesellschaft in Meldorf/Holstein”, in: Goetsch 1994: 135–149. Rousseau, Jean-Jacques 11754–63 (1781). Essai sur l’origine des langues oŚ il est parlé de la mélodie et de l’imitation musicale, in: uő., Oeuvres complètes, (Bibliothèque de la Pléiade) Paris: Gallimard 1995, V. köt., 373–429. (Az Essai keletkezési idejének – a szakirodalomban széleskörűen vitatott – problémáira itt nem kívánok kitérni. Magyarul lásd hozzá: Kelemen 1977: 261. skk.) Rousseau, Jean-Jacques 21754–63 (1781). Essai sur l’origine des langues oŚ il est parlé de la mélodie et de l’imitation musicale, szerk. és bemutatja Jean Starobinski, Paris: Éditions Gallimard 1990 Rousseau, Jean-Jacques 1755. Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól, in: Rousseau, Értekezések és Þloz—Þai levelek, Budapest: Magyar Helikon 1978: 59–200. Rousseau, Jean-Jacques 1764 körül. „Prononciation”, in: uő., Oeuvres complètes, (Bibliothèque de la Pléiade) Paris: Gallimard 1961, II. köt., 1248–1252. Schlegel, August Wilhelm 1798–99. Vorlesungen über die philosophische Kunstlehre, in: Schlegel, A. W. 1989: I. köt., 1–177. Schlegel, August Wilhelm 1801–1804. Vorlesungen über schöne Literatur und Kunst, in: Schlegel, A. W. 1989: I. köt., 179–781. Schlegel, August Wilhelm 1989. Vorlesungen über Ästhetik I-II (Kritische Ausgabe der Vorlesungen, I–II), szerk., kommentár, ut—sz— Ernst Behler, Padernborn–München–Wien–Zürich: Ferdinand Schöningh Schlegel, Friedrich 1796. „Über die Homerische Poesie”, in: Schlegel, F. 1979: 116–132. Schlegel, Friedrich 1798. Geschichte der Poesie der Griechen und Römer, in: Schlegel, F. 1979: 395–620. Schlegel, Friedrich 1979. Studien des klassischen Altertums (Kritische Friedrich-Schlegel-Ausgabe, 1. szakasz, 1. köt., szerk. Ernst Behler), Padernborn–München–Wien: Verlag Schöningh; Zürich: ThomasVerlag Schleiermacher, Friedrich 1813. „Ueber die verschiedenen Methoden des Uebersezens”, in: Störig, Hans Joachim (szerk.), Das Problem des
162
Übersetzens, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1963, 38–70. Schön, Erich 1993. Der Verlust der Sinnlichkeit oder Die Verwandlungen des Lesers. Mentalitätswandel um 1800, Stuttgart: Clett-Cotta Shakespeare, William 1606. Lear király, ford. Vörösmarty Mihály, in: Shakespeare összes drámái, Budapest: Helikon 1972, III. köt., 455– 560. Smith, Adam 1759. The Theory of Moral Sentiments, szerk. D. D. Raphael és A. L. MacÞe, Oxford: Clarendon Press 1976 Strasser, Gerhard F. 1988. Lingua Universalis. Kryptologie und Theorie der Universalsprachen im 16. und 17. Jahrhundert, (Wolfenbütteler Forschungen 38. köt), Wiesbaden: Harrassowitz Süßmilch, Johann Peter 1766. Versuch eines Beweises, daß die erste Sprache ihren Ursprung nicht vom Menschen, sondern allein vom Schöpfer erhalten habe, Berlin Tetens, Johann Nicolaus 1765–77. Sprachphilosophische Versuche, bev. Erich Heintel, szerk. Heinrich Pfannkuch, Hamburg: Felix Meiner Verlag 1971 [Tiedemann, Dietrich] 1772. Versuch einer Erkärung des Ursprunges der Sprache, Riga: bey Johann Friedrich Hartknoch (n.n.) T—th István György 1996. Mivelhogy magad írást nem tudsz... Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Budapest: MTA Történettudományi Intézete Vater, Johann Severin 1799. Pasigraphie und Antipasigraphie; oder über die neueste ErÞndung einer allgemeinen Schriftsprache für alle Völker, und von Wolkens, Leibnitzens, Wilkins’s und Kalmár’s pasigraphischen Ideen, Weißenfels und Leipzig: Friedrich Severin und Comp. Vater, Johann Severin 1801. Versuch einer allgemeinen Sprachlehre, az 1801-es hallei kiadás fakszimiléje, bev. és kommentárok: Herbert E. Brekle, Stuttgart-Bad Cannstatt: Friedrich Frommann Verlag (Günther Holzboog) 1970 Vater, Johann Severin 1810. Untersuchungen über Amerikas Bevölkerung aus dem alten Kontinente, Leipzig: bei Friedrich Christian Wilhelm Vogel Vater, Johann Severin 1815. Litteratur der Grammatiken, Lexica und Wörtersammlungen aller Sprachen der Erde nach alphabetischer Ordnung der Sprachen, mit einer gedrängten Uebersicht des Vaterlandes, der Schicksale und Verwandtschaft derselben, Berlin: in der Nicholaischen Buchhandlung Vico, Giambattista 1709. De nostri temporis studiorum ratione – Vom Wesen und Weg der geistigen Bildung, lat.–német párhuzamos kiadás, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft 1984 Vico, Giambattista 1725. Az új tudomány, ford. Dienes Gedeon és
163
Szemere Samu, Budapest: Akadémiai 1979 (A fordítás a mértékad— 1744-es 3. kiadás alapján készült.) Warburton, William 1738–41. Divine Legation of Moses Demonstrated, on the Principles of a Religious Deist, From the Omission of the Doctrine of a Future State of Reward and Punishment in the Jewish Dispensation, New York–London: Garland Publishing, Inc. 1978 Warburton, William 1744. Essai sur les Hiéroglyphes des égyptiens. OŚ l’on voit l’origine et le progrès du langage et de l’écriture, l’antiquité des sciences en Égypte, et l’origine du culte des animaux, Léonard Malpenies fordításában és „Remarques sur la première écriture des chinois” c. ut—szavával, Paris: Aubier-Montaigne 1977 Werner, Hans 1932. Geschichte des Taubstummenproblems bis ins 17. Jahrhundert, Jena: Verlag von Gustav Fischer Wilkins, John 1641. Mercury, or the Secret and Swift Messenger. Shewing How a Man May with Privacy and Speed Communicate his Thoughts to a Friend at a Distance, in: The Mathematical and Philosophical Works of the Right Rev. John Wilkins, London: Frank Cass and Company 1970, II. köt., 1–87. Wilkins, John 1668. An Essay towards a Real Character and a Philosophical Language, Menston: Scolar Press 1968 Wolf, Friedrich August 1795. Prolegomena zu Homer, Leipzig 1908 (Az első latin nyelvű kiadás fordítása.) Wolff, Christian 1712. Vernünftige Gedanken von den Kräften des menschlichen Verstandes und ihrem richtigen Gebrauche in Erkenntnis der Wahrheit, szerk. Hans Werner Arndt, in: Wolff, Gesammelte Werke, 1. szakasz, 1. köt., Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung 1965 Wolff, Christian 1720. Vernünftige Gedancken von Gott, der Welt und der Seele des Menschen, auch allen Dingen überhaupt, bev. és kritikai apparátussal ellátta Charles A. Corr, in: Wolff, Gesammelte Werke, 1. szakasz, 2. köt., Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung 1983 Wood, Robert 1767. A Comparative View of the Antient and Present State of the TROADE to which is preÞxed an Essay on the Original Genius of Homer, London Wood, Robert 1769. An Essay on the Original Genius of Homer, London Wood, Robert 1773. Versuch über das Originalgenie des Homers, aus dem Englischen, Frankfurt am Main: in der Andräischen Buchhandlung Wood, Robert 1775. An Essay on the Original Genius and Writings of Homer: with a Comparative View on the Ancient and Present State of the Troade, London: H. Hughs Wood, Robert 1778. Zusätze und Veränderungen, wodurch sich die neue Ausgabe von R. Woods Versuch von der alten auszeichnet nebst der
164
Vergleichung des alten und gegenwärtigen Zustand der Landschaft von Troja, Frankfurt am Main: in der Andräischen Buchhandlung Wood, Robert 1824. An Essay on the Original Genius and Writings of Homer: with a Comparative View on the Ancient and Present State of the Troade, London: John Richardson, Royal Exchange; Richard Newby, Cambridge Zedler, Johann Heinrich 1732–50. Grosses vollständiges Universal-Lexicon aller Wissenschaften und Künste, welche bishero, durch menschlichen Verstand und Fleiß erfunden oder verbessert worden, Halle und Leipzig: Johann Heinrich Zedler, 1–64. köt., fakszimile kiadás Graz, Austria: Akademische Druck- u. Verlagsanstalt 1961 Zobel, Rudolf Wilhelm 1773. Gedanken über die verschiedenen Meinungen der Gelehrten vom Ursprunge der Sprachen, Magdeburg
UTÓHANG
I. Hogyan cselekedjünk betűkkel? Beszéd és írás Wittgenstein ÞlozóÞájában
A FilozóÞai vizsgálódások első paragrafusában Wittgenstein mindjárt egy példával kezdi fejtegetéseit: nevezetesen azzal, hogy hogyan lehet egy olyan parancsot, mint a „Vegyél öt piros almát” követni. A parancs végrehajtását különböző segédeszközök támogatják: az, akinek a parancsot adták, egy cédulát nyújt át a kereskedőnek, amelyen ezek a jelek állnak: „öt piros alma”. A kereskedő az írott jelekhez jelentéseket rendel: vagy minden további segédeszköz nélkül összekapcsolja őket a jelölt tárggyal (így az „alma” sz—t a val—di almákkal); vagy – az ötös szám esetében – egymás után felsorolja hangosan a számneveket, mindaddig, amíg el nem éri az írásban megadott ötöst, miközben mindegyik kimondott számhoz egy almát rendel; vagy pedig – a „piros” sz—nál – felüt egy táblázatot, s először a „piros” sz—t egy színmintával kapcsolja össze, azután pedig a színmintát az almák tényleges színével. Ám ezek a segédeszközök és közvetítések – állapítja meg Wittgenstein – végső soron nem magyarázzák, illetve nem garantálják a parancs helyes követését, illetve követhetőségét. Végül nem marad más, amire hivatkozhatunk, mint a közvetlen, fontolgatás és további igazolás nélkül végrehajtott cselekvés: „Nos, felteszem, úgy cselekszik, miként az imént leírtam.” Ez a következtetés mindazonáltal legalábbis nem magát—l értetődő. Így például Nyíri több tanulmányában is kifejti, hogy egy ilyesfajta cselekvésorientált nyelvelmélet csak a kommunikáci— sz—beli, ám nem írásos fajtái vo169
natkozásában igazán megvilágít— erejű, mivel „[a]z írás és olvasás alkalmasabban jellemezhetők a mérlegelés és kontempláci—, mint az aktív cselekedetek terminusaiban” (Nyíri 1994: 109.). Ennélfogva ugyan a beszélt nyelv esetében joggal állíthat—, hogy a szavak jelentése felold—dik használatukban, s ezért a jelölő–jelölt dichot—miájában értelmesen nem írhat— le. Nem így áll azonban a helyzet az írott szavakkal: ezek kiszakadván az élő használat áramáb—l, illetve rögzített voltuknál fogva „kontempláci—, elemzés és összehasonlítás tárgyai” lehetnek. Ezért itt már nem értelmetlen mentális tárgyakr—l, sőt privát mentális tárgyakr—l sem beszélnünk. Emellett az írott nyelvben a szavak más értelemben is jelölnek, képviselnek valamit: „tudniillik mondott szavakat; s ami még érdekesebb, más szavakat az írott nyelvben” (Nyíri 1994: 110.). Így ha valami Wittgensteinnak a szemére vethető – így Nyíri –, akkor éppenséggel az, hogy „nem volt tudatában saját”, a beszélt nyelv iránti „előszeretetének, sőt éppenséggel vak volt a beszéd és írás különbségének Þloz—Þai jelentőségével szemben” (Nyíri 1994: 101.). E vakság következtében pedig érvelését – amely pedig val—jában csak a beszélt nyelvre áll – a nyelvre mint olyanra általános érvényességgel fogalmazta meg. A következőkben azt szeretném vizsgálni, hogy először is mennyire helytáll— ez a Wittgenstein Þloz—Þájár—l nyújtott értelmezés, továbbá hogy mennyiben tarthat— az írásos közlésnek az imént kapott leírása.
1. Wittgenstein koncepci—ja 1929 és 1932 között Mindenesetre a FilozóÞai vizsgálódások 1. §-ának következtetése, amely szerint nyelvünk végső alapja és hivatkozása nem lehet más, mint a minden további igazolás nélkül végrehajtott cselekvés, illetve használat, magának Wittgensteinnek sem ad—dott közvetlenül. Az 1929 feb170
ruárja és 1932 júniusa között papírra vetett feljegyzései1 kiváltképp pregnánsan mutatják azt az utat, amely ehhez a konklúzi—hoz vezetett, s amelyet többek közt az írott nyelvtől a beszélt nyelv irányában történő elmozdulásként értelmezhetünk. Ám ennél többet is állíthatunk: éppenséggel Wittgenstein késői Þloz—Þájának számos alapgondolata, illetve alapfogalma válik világosabbá, ha a Þloz—fus az írás és beszéd oppozíci—ja felől tekintett gondolati fejlődésének fényében értelmezzük őket. Az, hogy a Þatal Wittgenstein, akit matematikai kérdések olyannyira foglalkoztattak, érvelését tudatosan vagy – mint még látni fogjuk – sokkal inkább öntudatlanul az írásos kommunikáci— példája felől szemlélve építette fel, semmiképpen sem meglepő. A matematika és az írás kapcsolata – miként erre már őelőtte is számos szerző rámutatott2 – szorosabb, mint az egyéb jelrendszerek j— részéről ez általában elmondhat—. A matematika egyenest arra lehet példa, ahogyan egy jelrendszer írásos rögzítettségének köszönhetően az egyes beszélt nyelvektől függetlenül is alkalmazhat—: a matematika leírt jelei segítségével ugyanis úgy lehetséges kommunikáci— különböző anyanyelvek beszélői között, hogy azok a matematikai jelekhez – mindenkori anyanyelvüknek megfelelően – különböző hangalakokat kapcsolnak, illetve e hangképeket különböző szintaxis szerint fűzik mondatokká. Egy magasabb matematikai levezetés helyességét az egyik matematikus a másikkal egyenest anélkül is képes beláttatni, hogy akár csak egyetlen sz—t is sz—lna. Ennyiben tehát a matemati1 Ezek a von Wright számozása szerint az MSS 105–114 (I. rész)-ben találhat— kéziratok WA1–WA5-ben hozzáférhetők. 2 Így például Rousseau Esszéjében az algebrát azok között a jelrendszerek között említette, amelyeken j—formán csak írnak, ám nem beszélnek (Rousseau 1995: 393.). „Prononciation” című töredékében Rousseau ennél is többet állít: nevezetesen, hogy az algebra olyan nyelv, amelyen egyáltalán nem beszélnek, hanem csak írnak (Rousseau 1961: 1249.). De találkozhatunk olyan gondolkod—val is, aki az algebrát – mivel nem beszéljük – nem is tekinti a sz— szűkebb, tulajdonképpeni értelmében nyelvnek (Tiedemann 1772: 9–11.).
171
ka függetlenedik a beszédtől, még akkor is, ha – a késői Wittgensteinnel sz—lva – alapjául a közvetlen beszédcselekvésekbe ágyazott betanítás-begyakoroltatás is szolgál. Bármekkora legyen is a jelentősége Wittgenstein matematikai érdeklődésének, a matematikai jelek imént említett tulajdonságai, még ha befolyásolták is, ám mégsem játszanak közvetlen szerepet fejtegetéseiben. (Ennek oka a később még részletesebben kifejtendő tény lehet, nevezetesen hogy Wittgenstein a hangok és az írásjelek kapcsolatát problémamentesnek látta.) Ezzel szemben e jelek más, írásosságukb—l eredő sajátosságai, nevezetesen rögzített és látható voltuk, gyakorta nyíltan is megjelennek érvelésében. Sőt: Wittgenstein 1929 és 1932 közötti feljegyzései egyenest arr—l tanúskodhatnak, hogy a késői Þloz—Þa olyan központi eleme is, mint az áttekinthető ábrázolás koncepci—ja, többek közt a Þloz—fusnak azokkal a tapasztalataival hozhat— kapcsolatba, amelyeket az írásos matematikai érvelés terén szerzett. Így Wittgenstein már egészen korán, 1929-ben megfogalmazza a gondolatot, mely szerint olyan matematikai jelölésm—dra kell törekednünk, illetve a régi notáci—t olyképpen kell átalakítanunk, hogy a mutatott összefüggés „világosan lát[hat—]” (WA1 16.), és ezáltal az „értelem teljesen megragadhat— – teljesen áttekinthető” legyen (WA1 85.) – mégpedig azáltal, hogy a „számok közötti intern reláci—t kšzvetlenŸl l‡thatóan”3 ábrázoljuk (WA2 76.). Ennek érdekében valamely bizonyítást, egyenletsort úgy kell felépítenünk, hogy benne „lépésről lépésre” előrehaladhatván a tagok közötti kapcsolat világosan láthat— legyen (WA2 322.). A notáci—nak az imént említett változásai elősegíthetik, hogy mindaz, ami áttekinthetetlen, félrevezető és idegen volt, világos3 Az 1929 és 32 közötti, a Wiener Ausgabéban közölt kéziratok hullámos aláhúzásait kis nagybetűvel, egyszeri aláhúzásait kurzívval, a kettős aláhúzását vastag szedéssel adom vissza. Mivel Wittgenstein különböző aláhúzástípusaib—l az egyéb kiadások csak az egyszeri és kettős aláhúzásokat, s mindkettőt egyaránt kurzívval jelölik, ezért ezt a megkülönböztetést az egyéb szövegek esetében nem tudom megtenni.
172
sá, átlátsz—vá és áttekinthetővé váljék (WA5 195., WA4 75.). A „szimbolikus kifejezésm—dnak” ezen „apr— változásait” Wittgenstein önnön matematikai vizsgál—dásaira is jellemzőnek tartja (WA5 195.), sőt – a késői koncepci— alapgondolatát már ekkor is megfogalmazva – a Þloz—Þai vizsgál—dásokra általában is kiterjeszti: „Az áttekinthető ábrázolás fogalma alapvető jelentőségű számunkra. Ábrázolási formánkat jelöli, azt a m—dot, ahogyan a dolgokat látjuk.” (WA3 307., vö. még WA4 214., WA5 29. és 176.) „Megérteni itt annyit tesz, mint áttekinteni” – ekképp kapcsolja össze a Þloz—fus a megértés fogalmát az áttekinthetőségével (WA4 75.). A vizuális kép, a látni-tudás további összefüggésekben is jelentős szerepet játszik Wittgenstein matematikai feljegyzéseiben: így például nézete szerint a matematikában csak olyasvalamire lehet következtetni, amit látunk is, éppúgy, miként csak az lehet törvény, ami láthat— (WA2 53, 322., WA5 49.). „Csak amit látok, az a törvény […].” Csak mivel egy kalkulusban minden láthat—an megnyilatkozik, hord—dik ki benne egyfelől minden. Másfelől azonban épp ez a tényező az, amely megakadályozhat abban, hogy a kimondhatatlant akarjam megcélozni, s „jeleimben többet” akarjak „kifejezni, mint amennyit képes vagyok megérteni” – írja a Þloz—fus mind az általunk tárgyalt időszaknak az elején, 1929. szeptember közepe táján (WA2 53.), mind pedig a végén, 1932. május 22-én (WA5 149.). Csak a törvény láthat— volta képes a jel egyértelműségét garantálni, és csak ez állja útját a kételynek is. (WA2 53.) Az írásos matematikai bizonyítás ilyetén leírása persze nem előzmény nélküli a Þloz—Þatörténetben. Így Wittgenstein áttekinthető ábrázolásr—l sz—l— fejtegetései Frege fogalomírásra vonatkoz— koncepci—jára is emlékeztethetnek bennünket. Ennek célkitűzését Frege ekképp foglalja össze: „Nagyobb rövidségre és áttekinthetőségre kell törekednie, és – miként egy számításnak – kisszámú rögzített formában mozognia” (Frege 1987: 91.). Mivel 173
„az írottnak” egyik „előnye, hogy tart—sabb és változatlanabb”, ezért itt „sok minden egyidőben” lehet „jelen” a számunkra (Frege 1964: 111.). A fogalomírás segítségével egy bizonyításban lépésről lépésre, anélkül hogy a „köztes tagokat” átugornánk, „hézagtalanul” haladhatunk előre, illetve korábbi lépéseinket ellenőrizni tudjuk (Frege 1964: 109.). Így „valamely sor minden tagjának egyértelmű lesz a viszonya a következőhöz”, és bizonyításunkba „egy érv sem csúszhat be észrevétlenül” (Frege 1987: 91. §).4 De az elődök között olyan sokkal régebbi példát is említhetünk, mint Leibnizét. Ő szintén azt emelte ki, hogy egy írásos matematikai bizonyítás egyetlen pillantással áttekinthető (Leibniz 1986: 3.2. köt., 556–557.), s hogy benne láncszemről láncszemre végighaladhatván, illetve azokra – korábbi lépéseinket ellenőrzendő – visszapillanthatván, megfontolásainkban bizonyosak lehetünk (Leibniz 1986: 3.2. köt., 232–233.). Szigorú bizonyítás ennélfogva csak papíron képzelhető el szerinte (Leibniz 1986: 3.2. köt., 236–237.). A szem számára írásban rögzített jelek tulajdonságai mindazonáltal – mint már utaltunk rá – nemcsak Wittgenstein matematikár—l, tehát egy szaknyelvről sz—l— eszmefuttatásait befolyásolták, hanem a nyelvről általában sz—l—kat is. Könyv, sz—tár, grammatika, nyelvtan („Grammatik” és „Sprachlehre”), szabályjegyzék – ezek azok a témák, amelyekre újra meg újra visszatér. E kérdések tematizálásával – mondanunk sem kell – Wittgenstein újfent régi tradíci—hoz csatlakozik: a sz—tár, grammatika stb. szerepét kiváltképp gyakran emelték ki azok a szerzők, akik a nemzeti kultúrák és nyelvek kialakulásának idején az írás hatását hangsúlyozták a nyelvszokás egységesülésében és rögzítésében, az egyéni és közösségi emlékek továbbélésében, továbbá a művelődés általánossá válásában. Wittgenstein már 1925-ben, népiskolák számára készült 4 A Frege–Wittgenstein összehasonlításhoz lásd: Neumer 1992: 673– 674.
174
sz—tárának bevezetőjében úgy tekinti a sz—tárat, mint vezérfonalat, amelynek segítségével eldönthető, vajon egy sz—t helyesen írtak-e vagy sem. Egy megfelelő sz—tárban – írja – a tanul— ellenőrzésképp mindig gyorsan utána tud nézni egy sz—nak. Emellett segítségével tart—san emlékezetébe is tudja vésni a szavak helyesírását, mégpedig egyenest sokkal sikeresebben is, mint a sz—beli oktatás révén. „[A] a sz—beli oktatás” ugyanis „sokkal gyengébb nyomot hagy az emlékezetben, mint a látott sz—” – fejtegeti a Þloz—fus azon kevés helyek egyikén, ahol az írásos és a sz—beli kommunikáci— különbségeit explicite is megfogalmazza (WV XXV.). A „nyelvtan könyve” („Buch der Sprachlehre” – WA3 316.), az írásban – gyakran táblázatos formában – lefektetett szabályjegyzék, a grammatika, a sz—tár mint a nyelvhasználat végső hivatkozási pontjai Wittgenstein számára később, 1929 és 1932 között is jelentős szerepet játszanak. A nyelvtan határt húz, mégpedig „láthatóan a nyelvben” (WA4 87.), éppúgy, mint ahogyan a sz—tár is (WA2 210. és 215.). Egy nyelvtan olyan, mint egy üzleti könyv – alkalmazza többször is a hasonlatot –, amelyből az egész üzletmenetnek, azaz mindennek, „ami nem az érzéseket illeti, hanem a kemŽny tŽnyeket /faktumokat/”, kiolvashat—nak kell lennie (WA3 70.). „Azaz minden val—ban üzleti ügynek a grammatikában kell lebonyol—dnia.” (WA3 66., vö. WA4 120.) Az ebben az értelemben vett nyelvtan „a mondatjel élete”, amely írásos formája ellenére sem teszi „a nyelvet kevésbé közvetlenné”, hanem „törés nélkül illeszkedik nyelvünkbe” (WA3 23., vö. WA3 289.). A megértés ugyanis nem valami belső, pszichol—giai aktus, nem „a grammatika pillanatnyi, mondhatni, nemdiszkurzív megragadásának aktus[a]” (WA3 330.). A nyelvről sz—lva ezért csakis a diszkurzív, s nem az intuitív tudásnak van jelentősége a számunkra. E diszkurzív tudás pedig legkiváltképp könyvekben csap—dhat le. Ezért kell „»könyvekről« és 175
ilyes dolgokr—l beszélnünk […], nem pedig holmi nyelvi felhőkakukkvárr—l”. (WA3 331.) A nyelvtanra és a sz—tárra hivatkozván lehetséges valamely fordítást ellenőrizni és igazolni (WA3 37.). A sz—tárat magát Wittgenstein táblázatos formában képzeli el: azáltal, hogy két sz—t (mondjuk egy angolt és egy németet) ugyanabba a sorba írunk, egy-egyértelmű megfeleltetést hozunk létre közöttük (WA3 41., vö. WA3 91.). E táblázatos sz—tár révén – éppúgy, mint a grammatikában – szabályokat adunk meg. A sz—tár ily m—don fordítási szabályként foghat— fel. (WA3 91.) Ha egy fordítást sz—tár segítségével ellenőrzünk, akkor ez nem egy kijelentés veriÞkáci—jához hasonlatos, hanem ahhoz, ahogyan egy számítást egy számítási szabály segítségével ellenőrzünk (WA3 41.). Mivel pedig egy nyelvjátékot5 „kizár—lag és egyedül szabályai (szabályjegyzéke) jellemeznek” (WA3 189.), ezért nyelvtana, szabályjegyzéke és az iménti értelemben szabályként felfogott sz—tára az, amivel jellemezhetjük. Az előbb idézett megjegyzésben Wittgenstein jellegzetes m—don a „szabály” sz—hoz szinonimaként azonnal a „szabályjegyzék” kifejezést adta meg. Ám a többi eddig idézett példája – így a sz—tár, a grammatika és a nyelvtankönyv – is azt mutatja: elsősorban a szabályok írott, nem pedig kimondott (s még kevésbé – mint később tenné – kimondatlan) változatai lebegnek a szeme előtt. E beállít—dásár—l nemcsak azok a fejtegetései tanúskodnak, amelyek a szabályokr—l sz—lnak, hanem azok is, amelyek a nyelv működését általában véve tárgyalják. A nyelvről sz—lván az általános értelemben vett „nyelv” sz—t gyakorta az „írás” kifejezéssel helyettesíti, vagy pedig nem egyszer, feltehetőleg a maga számára is észrevétlenül, a 5 A „nyelvjáték” kifejezést Wittgenstein csak valamivel később kezdi el használni: a kéziratkötetekben a sz— először 1932. február 29-én fordul elő (WA5 46.); a jegyzetfüzetekben az első vonatkoz— feljegyzés az MS 154-ben, az 52. o. hátoldalán találhat—. (Az MS 154-et von Wright 1931-re [Wright 1986: 54.], Pichler pedig 1932 április-májusára datálja. [Pichler 1994: 70. és 76.])
176
sz—t a beszédről az írásra váltja (például WA2 132., WA3 102., 152., WA4 96. és 208.). Még ha csak olyan egyszerű jelenségekről beszél is, mint mondjuk hogy hogyan vezetnek bennünket a szabályok, sűrűn folyamodik írásos példákhoz. Ilyen gyakori példája az olvasás vagy a kottáb—l éneklés, ahol is az egyik oldalon az írás, illetve a kotta mint az olvasáshoz, illetve énekléshez val— utasítás, minta funkcionálnak, a másik oldalon pedig az olvasás, illetve éneklés az ily m—don megadott szabályok követésének tekinthetők (például WA2 172., WA3 133., 136., 137., 139., 142., 149., 150.). Mi lehet az oka ennek az előszeretetnek? A nyelv mely jellegzetességeit szeretné Wittgenstein kiemelni, amelyek jellemzésére leginkább az írás tulajdonságai alkalmasak? A nyelv eme tulajdonságai részben már a könyv formájában összefoglalt szabályokkal is adottak. Ahogyan Wittgenstein szemében egy sz—tár – miként a népiskolai sz—tár esetében láthattuk –, egy táblázat vagy egy szabályjegyzék az emlékezetet helyettesíthették, ugyanúgy valamely feljegyzés is szolgálhat arra, hogy az emlékezetet támogassa, illetve helyettesítse: „Valamit tudni ahhoz hasonlít, mint amikor az ír—asztalom Þ—kjában egy cédula van, amelyre ezt írták […].” (WA4 15.) A sz—tár, láthattuk, vitás kérdések eldöntésekor kontrollul szolgálhat. Az ellenőrizhetőség azonban Wittgenstein szerint általában is jellemzője a nyelvnek: „Csak ami ellenőrizhető, fejezhető ki a nyelvben.” (WA3 100.) Kiváltképp pedig azt lehet ellenőrizni, ami „papírra” van írva, s így „a többiek számára” is „láthat—” (WA3 160.), s ami ennélfogva mint „Þzikai kép” megakadályozza, hogy „privát nyelv keletkezhessék” (WA3 270.). Ez ut—bbi mondat adhatja meg kérdésünk megoldásának kulcsát: szemben a bensőnkben lejátsz—d—, gyorsan tovaillan—, ezért alig megragadhat— és ellenőrizhetetlen érzésekkel, képzetekkel és egyéb pszichikai folyamatokkal, Wittgenstein valami szilárdat és mozdulatlant kívánna nekünk mutatni, olyasvalamit, ami 177
lelki világunkon kívül, egy interszubjektív térben „faktumként”, „kemény tényként”, mindig és változatlanul a szemünk előtt lévén kontrollul szolgálhat. Ami azonban úgysz—lván megkövülve mindig rendelkezésünkre állhat, az nem a kimondott sz—, amely a lineáris időben élvén, muland—, hanem az a sz—, amelyet írásban rögzítettünk, s amely ily m—don egyszer s mindenkorra adott a számunkra. A következő megjegyzés kiváltképp mutathatja Wittgensteinnek az íráshoz val— viszonyát: „Nincs olyan pszichikai folyamat, amely jobban tudhatna szimbolizálni, mint a jelek, amelyek papíron állnak.” (WA3 157.) Itt Wittgenstein a pszichikai folyamattal nem a jelet általában állítja szembe, de nem is a kimondott hangokat, mint azt később nyilván tenné, hanem az írás révén objektívvé vált jelet. Képes-e azonban a nyelvnek ez az írás felől megfogalmazott modellje a nyelv működését egészében, vagy akár csak részben is adekvátan ábrázolni? Wittgensteinben már igencsak korán ébrednek ez irányú kételyek is. Szinte közvetlenül az írásbeliség nézőpontjáb—l megfogalmazott fejtegetései mellett újra és újra olyan megjegyzések tűnnek fel, amelyek a modell érvényességének korlátaira utalnak. De ennél többet is mondhatunk: ha ezeket az írásossággal szemben megfogalmazott megjegyzéseket Wittgenstein késői művei felől olvassuk, akkor úgysz—lván a szemünk előtt láthatjuk kibontakozni a késői Þloz—Þa érvrendszerét. Wittgenstein már kezdetben, 1930. augusztus 24-én azt a kérdést teszi fel, hogy vajon ahhoz, „hogy egy sz—t mindig helyesen alkalmazzunk”, mindig utána is kell-e néznünk a nyelvtanban (WA3 24.). Valamivel később, okt—ber 23-án azt jegyzi meg, hogy a sz—tár ugyan a fordítás általános szabályát adja meg, „azonban a sz—tárat is meg kell előbb értenünk” (WA3 92.). E megértés szabálya azonban nem fejezhető ki, mivel ez a kifejezés újra – s ad inÞnitum – megint csak értelmezésre szorulna. Így a szabályok nem képesek arra, hogy a szakadékot önmaguk és a használat 178
között áthidalják, és úgymond az elhatározást—l a tetthez elvezessenek, illetve a tételt megfordítva – mint ez egy valamivel korábbi, 1930. július 27-i bejegyzésben olvashat— –, csak a már végrehajtott cselekvés képes az újabb, a tettnek útjába áll— interpretáci—t megakadályozni. (WA2 307. – 1930. július 27.) Ennek következtében a sz—tár nem alkalmas arra, hogy a nyelvhasználatot szabályozza, s így arra sem, hogy helyességét garantálja. Egyenest az a kérdés is felvethető, hogy vajon „megérthető-e valamely általános szabály másképp […], mint az alkalmazása révén” (WA3 92. – 1930. okt. 23.). Megint később, 1930. november 12-én és 13-án írott feljegyzéseiben Wittgenstein arra utal, hogy a szabály és kifejezése között nincsenek közbenső lépcsők, aminek következtében „[a] gondolkodás mint egész [és nyilván a beszéd is – N. K.] ÉS alkalmazása […] úgysz—lván automatikusan mennek végbe” (WA3 120.). Ha azonban a szabályok és alkalmazásuk között nincsenek köztes tagok, akkor az alkalmazást nem is lehetséges a szabályb—l levezetni: valamely „cselekvést [egy] szabályb—l levezetni” nem jelenthet többet, mint „végrehajtani” – hangzik 1931. január 29-én (WA3 168.). A szabályjegyzék „már a játék minden egyes lépésében jelen van” – imigyen ismétlődik meg új összefüggésben az 1930. okt—ber 23-án már lejegyzett, a szabály és alkalmazás viszonyár—l sz—l— megjegyzés 1931. november 15-én (WA4 196.). Az ellenkező hipotézis a nyelvhasználatot nem tudná megmagyarázni: a szabályok nem képesek a nyelvhasználatot úgymond „kívülről” szabályozni. Ennek az az oka, hogy önmagukban még nem tartalmazzák azokat az egyértelmű utasításokat, amelyeknek a segítségével mindig ugyanúgy lehetne őket alkalmazni. Egy táblázatb—l ugyanis, a nyelvhasználat kényszere nélkül, mindig különböző lépések vezethetők le. (WA4 217. – 1931. nov. 22.) Egy táblázatot az egyértelműséget kikényszerítő nyelvi cselekvések híján mindig újra – újfent ad inÞnitum – s különböző m—dokon lehet interpretálni. 179
A két tézisből, azaz abb—l, hogy a szabályok alkalmazásukt—l függetlenül nem élnek, továbbá abb—l, hogy a szabálykövetés nem megfontolás révén, hanem automatikusan történik, megint egy már korábban is levont következtetéshez juthatunk: nevezetesen ahhoz, hogy a szabályokat „nem folyton rájuk tekintve [nicht im fortwŠhrenden Hinblick auf diese Regeln]” követjük (WA3 122. – 1930. november 14.). Grammatikai szabályainknak még csak nem is vagyunk tudatában (WA3 170. – 1931. január 31.), amiből pedig az következik, hogy még csak „a szabálynak valamely kifejezése sincsen előttŸnk” (WA3 174 – 1931. febr. 1.), amelyre pillantásunkat vethetnénk. Ahhoz, hogy egy nyelvet beszélni tudjunk, nem szükséges – miként a gyerekek vagy a vadak példája is mutathatja – e szabályokat ki is mondanunk – hangzik az állítás 1931. május 24-én. „A grammatika” ugyanis nem más, mint „a nyelv ut—lagos leírása” (WA3 223 – 1931. febr. 24.), mint ilyen pedig alkalmatlan arra, hogy a nyelv jelen működését szabályozza. Bizonyos nyelvjátékokban a nyelvtan és a szabályjegyzék mégis játszhat bizonyos szerepet, így például valamely nyelv megtanulásakor (WA3 298. – 1931. június 30.). Ez ut—bbi esetben nem ut—lagosak a nyelvhasználathoz képest, hanem úgysz—lván megelőzik azt. A jelhasználatnak ez a fajtája azonban, amikor Þgyelmünket meg kell feszítenünk, és táblázatokhoz és szabályokhoz kell igazodnunk, pusztán szekunder jelentőségű (WA4 217. – 1931. nov. 22.). A primer nyelvi viselkedésre ezzel szemben az jellemző, hogy nem hivatkozunk szabályokra. Egy olyan parancs követésekor, mint a „Hozz egy piros virágot” – olvashatjuk 1931. november 22-én a tanulmányunk kezdetén a FilozóÞai vizsgálódások 1. §-áb—l már idézett „Vegyél öt piros almát”-eset előképét – nem fordulunk olyan segédeszközökhöz, mint táblázatok és színminták. Nem kényszerülünk olyan bonyolult közvetítő lépésekre, hogy először az írott sz—t összekapcsoljuk a színminta mellett szereplő írott sz—val, azután ezt a sz—t a táblázatban 180
megadott piros színnel, hogy aztán végre harmadszorra a színminta és a virág színét is összehasonlíthassuk. Ehelyett eljárásunkat – hasonl—an a Vizsgálódások 1. §-ának megoldásához – a legtalál—bban e szavakkal írhatjuk le: „végül csak teszem, amit teszek, és ez minden. […] Az indokok láncának vége szakad egyszer […]” (WA4 215.). Ha tehát korábban azt olvashattuk, hogy Wittgenstein szerint a nyelvet az írásos rögzítés, a leírt grammatika és szabályjegyzék nem teszi kevésbé közvetlenné, úgy ez utols— következtetés révén most e tétel érvényét veszti: az írásos rögzítés közvetetté válik a beszélt nyelvhez képest. Az eddig idézett megjegyzésekben Wittgenstein azért vonta kétségbe a nyelvtan, a szabályjegyzék és a sz—tár kiemelt szerepét, mert tudatos használatra építettek, és végtelen interpretáci—ra vezettek. Ezekkel a segédeszközökkel úgysz—lván mindig a jelen nyelvhasználat előtt, illetve után vagyunk. Ezeket az indokokat Wittgenstein – elsősorban 1931 augusztusa és novembere között – újabbakkal egészíti ki. Rögzített és világosan meghatározott szabályokkal már csak azért is meddő pr—bálkozás szerinte a nyelvhasználatot szabályozni, mivel ilyen szabályokat lehetetlen megadni. Ennek első oka az, hogy egy nyelvjáték szabályjegyzéke lényegileg nem lehet teljes: először is azért nem, mivel lehetetlen minden lehetséges jövőbeli esetet előre látni, s ennélfogva előzetesen szabályozni is (WA4 41–43.). Másodszor a nyelvjátékok, illetve szabályaik álland— változásnak vannak kitéve. Ennélfogva „a nyelvhasználatot bizonyos esetekben a játék (szabályjegyzék) folytonos változásaként kell leírnunk” (WA4 197.). Ezen túlmenően azért is lehetetlen a nyelvhasználatot világosan deÞniált szabályokkal szabályozni, mivel a határeseteket aligha lehet szigorúan meghatározott szabályok alá rendelni (Vö. WA4 42–44.). És végül az a kérdés is felvethető, hogy mennyit is érünk egyáltalában az általános szabályokkal. A nyelvhasználat során még ha al181
kalmazunk is szabályokat, ezek az egyes esetek vonatkozásában akkor sem az általános szerepét töltik be: sokkal inkább paradigmák (WA4 165.), szerszámok, „előre megrajzolt utak” (WA5 24.), „utak egy kertben” (WA5 27.). Emellett a szabályok, mint mondottuk, a játéknak minden egyes lépésében már eleve jelen vannak. Ezért a játék egyes esetei mint a szabály kifejezései foghat—k fel (WA4 156.). Így a legtermészetesebb m—dja annak, hogy egy szabályt megmagyarázzunk, nem más, mint hogy ezeket az egyes eseteket mint a szabály példáit megadjuk. A példák ily m—don „rendes jelek, nem hulladék, nem befolyásolás” (WA4 56.). Ha valaki könyvet akarna írni, teszem azt, a játékokr—l, úgy a könyv címében a „játék” sz—nak elő sem kellene fordulnia: elegendő lenne címként az egyes játékokat felsorolni (WA4 40.). Így – miként egy szabályt is példák segítségével világíthattunk meg – egy sz— jelentését sem azáltal adhatjuk meg, hogy egyetlen másik sz—hoz (a fordításához) vagy egy deÞníci—hoz rendeljük hozzá, hanem példasorok révén. E példáknak nem szükséges sem egyetlen összetartoz— osztályt alkotniok, sem pedig számuk nem adhat— meg előre. Ezáltal pedig a sz—tárnak egy-egyértelmű megfeleltésekre épült táblázata egymást keresztező példasorokra bomlik fel.6 A nyelvtan és a sz—tár többé már nem tárják lineárisan és könnyen olvashat— nyelv képét elénk. A szabályoknak, a nyelvtannak ez az új wittgensteini koncepci—ja kiváltképp világosan jelenik meg azokban a megjegyzésekben, amelyekben könyvének tervéről nyilatkozik. „A könyvem” – írja rendszeresen, azaz nem könyvek sokaságár—l beszél, amelyeket az egyik oldalon az írástud—k mintegy professzionálisan és iparszerűen kitermelnek, a másik oldalon pedig az olvas—k gyors egymásutánban, emésztetlenül olvasnak, majd hajítanak el. 6 E gondolat előképe már a népiskolák számára írott Szótárban is felbukkan. A szavak „elrendezésekor – írja Wittgenstein – az ábécé rendjének alapelvén kívül különböző egymást keresztező alapelvek mérvad—k” (WV XXVIII.).
182
Hanem ehelyett egyetlen egy könyvről sz—l, amely így úgysz—lván mindent magába foglal7, s amely nem az újkori extenzív „olvasásőrület”, hanem a régim—di intenzív olvasás tárgya lehet.8 Emellett – mint mondja – még ha ez a könyv a hagyományos „Nyelvtan” vagy „FilozóÞai nyelvtan” címet viselné is, akkor sem lenne tankönyv, s különbözne más könyvektől is (WA3 275. és 305.). Már a kezdete is más volna: például egy mindennapi mondat elemzésével kezdődhetnék, ahonnét azután „mindenhová el lehetne jutni”, vagy egy szituáci— leírásával vagy egy természeti leírással (WA3 298.). Egy ilyen kezdet mint felsz—lítás: „Ki a szabad természetbe!” lenne értelmezhető, ahol is a természetet a laborat—riumi kísérlettel állíthatjuk szembe (WA3 307.). Ebben az utols— megjegyzésében Wittgenstein egy oppozíci—t állít fel, amelynek egyik oldalán a természet, illetve természetesség, a másik oldalán pedig a tudományos s minden bizonnyal a logikusan rendezett gondolkodás is áll. Ez ut—bbinak a hagyományos m—don írott könyvek felelnek meg, az előbbinek pedig azok a könyvek, amelyek a tudomány és a logika kényszere al—l kibúj— rendet képviselik. Egy alkalommal Wittgenstein ezt az oppozíci—t még inkább kiterjeszti, és a szabad természetet az élettel azonosítja: „Napl—mb—l, hogy rendben legyen, úgymond éppen a szabadba – az életbe – kell kilépnem” – írja (WA2 45.). Itt – szemben a korábban idézett megjegyzéssel – nemcsak a könyvek két fajtája között tesz különbséget, hanem a könyvet a „szabaddal”, az „élettel” mint olyannal állítja szembe. Így például – fejtegeti Wittgenstein – egy 7 Lásd „a könyv[ről] mint a totalitás metafor[ájár—l], legyen ez a totalitás a természet vagy a történelem”, melyet később „a történelem könyvének” vagy „az élet könyvének” neveztek, Blumenberg 1981: 23., továbbá Keicher 1996-ot, mely Wittgenstein és a sz—beliség viszonyát tárgyalja. 8 A kifejezéshez lásd Engelsing 1973 és Engelsing 1974: 182–215. Wittgenstein szeme előtt nyilván nem az újkori, extenzív olvasás támogatta intenzív olvasás lebegett, hanem a régiek idealizált olvasási m—dja (vö. a „Kritikai vizsgál—dás a hangtalan és extenzív olvasásr—l és a gondolkodásr—l” című fejezettel).
183
beszélgetés is, amely eredetileg az őt körülvevő környezet révén „közvetlenül az életből […] ered[t]”, elveszítheti természetes gördülékenységét – miként ez a plat—ni dial—gusok „dial—gusformára történt fordításakor” is történt. (WA4 97.) A könyvekkel rögvest a „»Minden folyik« nehézségével” találjuk szembe magunkat (WA3 152.), azaz azzal a nehézséggel, hogy az élet áramát és sokféleségét a nyelvvel megragadjuk. A nyelvnek ez a „mindent egységesítő hatalma” pedig „a legkirív—bban a sz—tárban mutatkozik meg”, mégpedig azáltal, hogy hamis anal—giákat sugallva félrevezet bennünket, s például arra indít, hogy az időt megszemélyesítsük (WA5 157.). Mikor a Þloz—fusok visszaélnek a nyelvvel, ez is leginkább úgy jellemezhető, hogy mintegy a tollal gondolkodnak, miközben fejük mit sem tud arr—l, amit a kezük ír. Így „[a] Þloz—fusok gyakorta olyanok, mint a kisgyerekek, akik előbb ceruzájukkal mindenféle jeleket Þrkálnak egy darab papírra, és aztán megkérdezik a felnőttet: »mi ez?«„ (WA4 160., vö. WA5 82.). A nyelv félrevezető ereje legkiváltképp az írott sz—ban, a könyvben testesül meg. Így a késői Þloz—Þa értelmetlenségkoncepci—jának egyik kiindul—pontja Wittgensteinnek a könyvvel val— találkozása. Ennek a könyvellenességnek mindkét eddig említett formájában – tudniillik a könyv új koncepci—jának, illetve az írás elutasításának a formájában – természetesen megint csak nagy eszmetörténeti hagyománya van. E tradíci— sok érvét (mint például a példasorok előnyben részesítését a deÞníci—kkal szemben, az élet és a természet összekapcsolását a közlés sz—beli formáival, illetve szembeállítását az íráshoz kapcsolt tudással és tudatos interpretáci—val, továbbá az írás és a cselekvés ellentétbe állítását), láthattuk, Wittgensteinnél is megtalálhatjuk. Egy pontot mindazonáltal érdemes kiemelnünk, amelynél a Þloz—fus érvelése feltűnően eltér az imént jellemzett könyvellenes hagyományét—l. Ennek ugyanis egyik lényeges tétele volt, hogy az írás képtelen visszaadni a beszélt 184
nyelv számos árnyalatát, így a hangsúlyokat, intonáci—t, azt az érzelmi színezetet, amely a kimondott szavakat aláfesti, továbbá azokat a Þnom arcrezdüléseket, gesztusokat, amelyek egy sz—beli közlés jelentését megadják. A problémának ez a vonatkozása Wittgensteint nem látszik érdekelni. Ha az előbb Plat—n kapcsán idézettek értelmezhetők is úgy, mint amelyek az eredeti gesztuskörnyezet hiányának következményeiről sz—lnak, egyéb helyeken a Þloz—fus nem tér ki a kérdésre. Hasonl—képpen egy helyütt megemlíti ugyan, hogy a kotta elégtelen a hangerő kifejezésére (WA2 193.). Ám másutt azt fejtegeti, hogy az írás szűk felfogásának tekinthető, ha a betűket úgy veszszük, mint amelyek pusztán az egyes hangokat jelölik, s nem egyszersmind a kiejtés erősségét és az interpunkci—s jeleket is (WA4 11.). E megjegyzéséből az olvashat— ki, hogy a beszéd írásos visszaadhat—sága terén nem lát alapvető problémát, miként más megjegyzései szerint abban sem, ha a leírt jelek elválnak a kimondott hangokt—l. Ez ut—bbira példaként azt említi, hogy előfordulhat, hogy úgy élvezünk egy partitúrát, hogy ezt csak a kotta nézése okozza, miként az is megeshet, hogy egy leírás olvasásakor nem látunk képeket (WA3 186.). Mivel magyarázhat—, hogy Wittgenstein szimptomatikusan hallgat a problémár—l? Az ok nézetem szerint többek közt abban rejlik, hogy a Þloz—fus szerint a szavak hangképének vagy a hanglejtésnek önmagukban jelentést tulajdonítani ahhoz az általa mágikusnak nevezett felfogáshoz hasonlíthat—, mintha a „piros” sz—t a szerző gondolatait adekvátan kifejezendő pirossal akarnánk kinyomtatni (WA3 48. és 103.). A sz—hangzás és az intonáci— csak a nyelv szabályrendszerében elfoglalt logikai helyén tesz szert jelentésre. Nem a hangzás, hanem a logikai hely tehát az alapvető. Ez ut—bbi nélkül a hangzás pusztán az empirikus meghatározottságok közé sorolhat—, amelyek pedig legfeljebb valamely kauzális magyarázat szempontjáb—l lehetnek lényegesek. (WA3 204. és 228.) 185
E megszorítással együtt is j—l észlelhető Wittgenstein 1929 és 32 közötti kézirataiban a tendencia, hogy koncepci—ját a sz—beli közlésformák irányába tolja el. Ám az erős tendencia ellenére sem beszélhetünk a Þloz—fusnál az írásbeliség és sz—beliség világos szembeállításár—l, és ennélfogva egyértelmű határozottsággal képviselt álláspontr—l sem. Mint már említettük, Wittgensteinnek azok a megjegyzései, amelyek az írás mellett érvelnek, folytonosan váltakoznak azokkal, amelyek a sz—beliség mellett sz—lnak. Emellett Wittgenstein feltűnően sokszor állítja az írott és a kimondott jeleket egyenrangúként egymás mellé. Így például az „íráskép vagy hangkép” fordulatban nyitva hagyja a választást a kettő között (WA2 306. – kiemelés tőlem – N. K.; vö. még például WA2 132., 164., 327., WA3 26., 228., 273., 315., WA4 201. és 204.), vagy pedig konjunkci—val köti össze őket, mikor például „írott és kimondott jelekről” beszél (WA4 204. – kiemelés tőlem, N. K.; vö. WA3 152., 273., WA4 91. és 201.). Arr—l, hogy Wittgenstein ebben az időben nem döntött egyértelműen, és mindenekelőtt nem döntött tudatosan a sz—beli kommunikáci— mellett, tanúskodhat az 1933-b—l származ— Big Typescript, amely a Þloz—fus első tíz kéziratkötetéből nyújt összeállított és újrarendezett válogatást. Így például az MS 112-ből átveszi a primer és szekunder jelek megkülönböztetését, s az ut—bbit egyenest még egyértelműbben írott jelként azonosítja, mint a kéziratban (TS 213: 56–57. – WA4 217.). Átveszi azt a szöveghelyet is, amelyben korábban a játékok két fajtája között tett különbséget, mégpedig azok között, amelyeket még a tanulás szakaszában táblázatokkal, és azok között, amelyeket már táblázat nélkül játszanak (TS 213: 177. – WA4 183.). Itt is, mint korábban, arra a következtetésre jut, hogy az ember végső soron nem tesz mást, mint teszi, amit tesz, és ez minden, mivel az indokok láncának végére jutunk egyszer. (TS 213: 186–187. – WA4 215.). Mégis, annak ellenére, hogy vonz—dása a sz—beliség iránt ennyire felerősödik, 186
még mindig azt állítja, hogy egy fordítást „a nyelvtanra és a sz—tárra val— hivatkozás révén” lehet „igazol[ni]” (TS 213: 190. – WA3 37.), és hogy a „jelek, amelyek papíron állnak”, képesek a legjobban szimbolizálni (TS 213: 283. – WA3 157.).
2. A késői elgondolások De megÞgyelhetők-e esetleg Wittgenstein későbbi munkáiban változások, így például a FilozóÞai vizsgálódásokban? Bizonyos tekintetben igen, bizonyos tekintetben azonban nem. Még ha Wittgenstein az eddig ábrázolt, 1929 és 1932 közötti időszakban az írásos és a sz—beli közlés jellemzőit nem állítja is világosan egymással szembe, ám mégis találhatunk olyan szöveghelyeket, ahol legalábbis az írásr—l sz—lva annak előnyeit és hátrányait többé vagy kevésbé explicite taglalja. Még az 1933. december 14-én elkezdett FilozóÞai megjegyzésekben is visszatér korábbi gondolatához, mely szerint az emlékezetet azzal vethetjük öszsze, ahogyan egy jegyzetfüzetet felütünk. Ez alkalommal azonban már úgy véli, hogy ezzel pszichol—giai modellt alkalmaztunk (MS 115: 31., vö. PG 131. §), és az elgondolást hasonl— indokkal utasítja el, mint amellyel korábban annak lehetőségét, hogy a grammatika hatást gyakorolhat a jelen idejű nyelvhasználatra: nevezetesen azzal, hogy ilyen képhez csak akkor folyamodunk, ha „a felismerés (újrafelismerés) aktusát ut—lag szemlél[jük]” (MS 115: 33– 34.). Ha viszont a FilozóÞai vizsgálódásokat vesszük kézbe, akkor az első, ami fel kell hogy tűnjék: írás és sz— problémája, legalábbis kimondott formában, még az eddigiekhez képest is jobban háttérbe szorul. Gondoljunk csak vissza mindjárt a Vizsgálódások 1. §-ára, amelyet tanulmányunk elején idéztünk, s amelyben az „öt piros almát” parancs 187
egy cédulára volt felírva. Wittgenstein ezt a példát a cédula nélkül minden bizonnyal némiképp máshogyan fogalmazta volna meg. Azt, hogy a kereskedő hogyan köti össze egyesével az egyes szavakat jelöletükkel, pusztán a sz—beliség eszközeit alkalmazhatván, mondjuk úgy mutathatta volna be, hogy a kereskedő az „öt piros almát” szavakat ismételgeti, lassan maga elé mormolja, hogy ekképp mintegy megállítván a tovaröppenő sz—t, legyen ideje utánanézni a jelentéseknek. Hasonl—képpen az, hogy az 1. §-ban a parancs egy cédulán rögzítve szerepel, ad m—dot egyáltalában a keresgélésre, töprenkedésre. Ennek ellenére az írásos rögzítés ténye Wittgenstein fejtegetésében hangsúlytalanul, majdhogynem csak kimondatlanul van jelen. Ugyanebben az első paragrafusban visszatér az 1929 és 1932 közötti időszak jellegzetes írásossághoz kötött témája is, tudniillik a minta és a táblázat, s a velük folytatott mesterkedések leírását itt is, mint korábban, a reßektálatlan, közvetlen cselekvés konklúzi—ja zárja le. A táblázat és a minta motívuma a FilozóÞai vizsgálódásoknak még számos helyén előfordul, mégpedig sok esetben hasonl— ellenérvek környezetében, mint korábban. De tágabb értelemben is elmondhat—, s ez a második, amit a Vizsgálódásokban észrevehetünk: a mű számos központi eszmefuttatása éppenséggel azon érvek köré összpontosul, amelyeket Wittgenstein az 1929 és 32 közötti időszakban a közlés írásos formái ellen felhozott. Ha pedig a mű formáját, érvelésm—dját tekintjük, akkor dial—gusformájában, példasorokkal és megmutatással történő érvelésm—djában a korábbi időszakban megfogalmazott elvek megval—sulását tekinthetjük. Ennyiben a késői főmű, még ha kimondatlanul is, úgysz—lván a beszélt nyelv jegyében ír—dott. A továbbiakban e megformálásbeli kérdésekre, amelyeket a szakirodalom már úgyis bőségesen tárgyalt, nem kívánok részletesebben kitérni9, hanem csak a wittgensteini 9 E formai kérdések közül csak egyre utalnék röviden, amellyel – nagyrészt a kritikai Wittgenstein-kiadások előkészítése során felmerült problémákat
188
érvek tartalmi oldalával foglalkozom. Így például a késői időszak visszatérő gondolata az első kéziratkötetek egyik leglényegesebb következtetése, nevezetesen hogy a nyelvhasználat a legalkalmasabban példák segítségével mutathat— be. Persze, nem elképzelhetetlen, hogy valakinek egy francia sz— jelentését a fordításával, azaz mintegy sz—társzerűen adjuk meg. Ám a Wittgenstein preferálta tanítási m—d – amely ugyanis mindazt közli, amit mi magunk is tudunk – mindenképpen a példák és a gyakorlás. (PU I 208. §) A nyelvhasználat egyenest anélkül is elsajátíthat—, hogy közben akár csak egyetlen szabályt is explicite kimondtunk volna, vagy akár csak tudtunk volna r—la (PU I 31., 54. és 82. §). A szabályok nem fektethetők le sem egyértelműen, sem pedig egyszer s mindenkorra, mivel változékonyak (PU I 83. §), valamint mivel egy sz— alkalmazását nem mindenütt határolják szabályok (PU 84. §). Emellett egy szabály, egy táblázat – s táblázat ekkor is az írásos rögzítés első számú példája10 – önmagában sokféleképpen értelmezhető (PU I 86. §), illetve vele bármely cselekvés összhangba hozhat— (PU I 201. §). Ennélfogva a rá vonatkoz— kérdések soha nem érnek véget (PU I 87. §) – hacsak a szabályt nem alkalmazzuk. A megértés egyik kritériuma így továbbra is a használat marad (PU I 146. §). Az indokoknak vége szakad egyszer, s akkor nem marad más hátra, mint hogy indokok nélkül cselekszünk. A nyelvi cselekvések végső soron nem szorulnak rá a szabályok utasításaira. Így a késői koncepci— a legtalál—bban Goethe tematizálva – csak az ut—bbi időben kezdtek el behat—bban foglalkozni a kutat—k: nevezetesen arra, hogy Wittgenstein munkam—dszere – mely többek közt korábbi anyagainak folytonos újrafelhasználását, variálását és átdolgozását jelentette – és kéziratainak külső formája hogyan hozhat— összefüggésbe a sz—beli közlésformák iránti vonzalmával, továbbá milyen következtetések ad—dhatnak belőle az egyes közlésformák elméletére nézvést (vö. Biggs 1994, Biggs 1995, Keicher 1996, Neumer 1997, Pichler 1993, Roser 1996a, Roser 1996b: I-XXIV., Roser 1996–97). 10 Kiváltképp árulkod— itt a PU I 53. §-ának megfogalmazása: „Vagy, ha írásban – mondjuk egy táblázat formájában – le lenne fektetve […]”
189
azon szavaival jellemezhető, amelyeket Wittgenstein A bizonyosságr—l 402. §-ában idéz: „Kezdetben volt a tett”, ahol is a cselekvés, a használat – ha a PU I 383. §-ának jelzését követjük – a szabályok, táblázatok „papírosízű utasításaival”, s ennyiben az írással állíthat— szembe. Ez mindazonáltal nem jelenti azt, hogy Wittgenstein a FilozóÞai vizsgálódásokban ab ovo tagadná a szabályok meglétét vagy alkalomadtán akár kimondott használatát. Ám – elfogadván korábbi időszaka eredményeit – úgy véli: még ha nyelvjátékaink játszása során alkalmazunk is mintákat, szabályokat, ezek a nyelv szerszámai, részei (PU I 16. §), amelyek a játékban nem az ábrázolás tárgyai, hanem eszközei, s mint ilyenek a paradigma szerepét töltik be (PU I 60. §). Emellett e szabályokat, s még inkább a szabályok írásos – táblázat vagy minta formájában történő – rögzítését a FilozóÞai vizsgálódások másodlagos jelentőségűnek festi le. Így a kimondott vagy leírt szabály, a táblázat, a minta – miként korábban is – lehet a nyelvtanulás eszköze, vagy bonyolult esetekben segíthet bennünket abban, hogy vitás kérdéseket eldöntsünk (PU I 53. §), vagy hogy egy félreértést kiküszöböljünk (PU I 87. §) – azaz vagy a nyelvhasználat kezdeti szakaszában lehet szerepe, vagy pedig akkor, amikor a nyelvhasználatban zavarok támadnak. Az írásos rögzítés lehetőséget ad arra, hogy a szabályjegyzéket felütve utánanézzünk valaminek (PU I 82. §), s így az emlékezet szerepét töltheti be (PU I 53. és 56. §). Meglehet, az emlékezetet kifejezhetjük a táblázat képével vagy a Wittgenstein korábbi időszakáb—l már szintén ismert fordulattal: „van egy cédulám, amelyre fel van írva” (PU I 184. §). Ám ez a kép a Þloz—fus szerint könynyen félrevezethet bennünket. Arra indíthat, hogy feltételezzük: elménkben valamilyen fogalommal, mintával, képpel, azaz valamilyen mentális tárggyal rendelkezünk. Ez a sz—kép – miként a privátnyelvkritika „É” érzetről vezetett napl—ja utalhat rá – akár odáig is vihet bennünket, 190
hogy privát mentális tárgyakat tételezzünk fel. Ezzel pedig az 1929 és 32 közötti időszak egyik központi, az írás mellett sz—l— érve az ellentétébe fordul. Ha ott azt láthattuk: az írásos külsővé tevés a mentalizmus, a privátnyelv ellen nyújt garanciát, most azt tapasztalhatjuk: az írás épp a privátnyelv keletkezését segítheti elő. Ha pedig az írásos rögzítés a privátnyelv-koncepci—val korrelál, akkor többé nem lehet alkalmas arra sem, hogy független, külső, interszubjektív kontroll eszköze legyen. Ha tehát a korai időszakban a muland— sz—val szemben a maradand— írás lehetett a végső hivatkozási pont, úgy ezt a helyet a késői időszakban már csak a beszéd foglalhatja el. S a beszédnek vannak is a késői műben olyan sajátosságai, amelyek ezt az őrségváltást lehetővé teszik. Ezek a tulajdonságok többek közt a wittgensteini nyelvtanulás-koncepci—ban jutnak kifejezésre. Míg a Népiskolai szótár szerzője még azt állította, hogy a sz—beli oktatás kevesebb nyomot hagy a tanul—ban, mint az írásbeli, addig a késői mű a sz—beli, begyakorlás révén történő betanítás kérlelhetetlenségére és szilárdságára épít. Az írásos emlékezet szerepét a sz—beli begyakorl— ismétlés veszi át.11 11 Ezzel természetesen nem akarnám azt állítani, hogy Wittgenstein a begyakorlást csak az idomítás (Abrichtung) formájában képzelte volna el, amelynek eredménye e könyörtelen és kivételt meg nem engedő szabálykövetés, bár kétségkívül ilyen tendencia is kiolvashat— eszmefuttatásaib—l. A másik oldalon ugyanis „családi hasonl—sági” sort kívánt elsajátíttatni, azaz azt, hogy a tanul— a sort úgy folytassa, hogy hasonló (ám nem azonos!) és eltérő eseteket fűzzön hozzá. Emellett a szabálykövetésben az eltéréseket és a bizonytalanságot, a meghatározatlanságot nyelvjátékt—l függően különböző mértékben engedte meg. (Vö. Neumer 1995b: 165–168. és 1995e: 301–302.) A Wittgenstein-interpretáci—t—l függetlenül is érdemes megemlítenünk, hogy a sz—beli emlékezetnek a szakirodalom is különböző fajtáit különbözteti meg a tekintetben, hogy milyen szigorú szabálykövetést követel, ill. mennyire enged meg változatokat, individuális megoldásokat is. Így pl. ismeretes Assmannék „kommunikatív és kulturális emlékezet” distinkci—ja, ahol is az első sokkal kevésbé szabályozott, mint a második (Assmann 1988). Műfajok szerint differenciál e tekintetben Vogt is: hármas felosztást javasolva a mindennapi élet sz—beliségét, a folkl—r alkotásokét és a hivatásos sz—beli előad—két különbözteti meg (Vogt 1985). (A kérdés némely vonatkozásaihoz lásd: Neumer 1995e: 304–306.) S végül műfaji különbségektől függetlenül, általában véve is érdemes
191
A magunk részéről komoly interpretáci—s munka hozadékaként levonhattuk ezeket a következtetéseket. Maga a FilozóÞai vizsgálódások szövege azonban önmagában, a korábbi, 1929 és 1932 között keletkezett kéziratok háttere nélkül olvasva kevéssé sugallja a számunkra, hogy az olyan wittgensteini témákat, mint minta, táblázat stb. írásos voltukat hangsúlyozva rekonstruáljunk. Wittgenstein olyan következtetéseket, mint mi az imént, nemcsak hogy nem vont le, hanem, bármennyire korábbi idevág— eredményeiből indult is ki, szinte szimptomatikusan elment az írásbeliség–sz—beliség kérdése mellett. A FilozóÞai vizsgálódások Wittgensteinje számára az írásbeliség problémája, egyszer már úgymond elintéződvén, sem pozitív hangsúllyal (mint még 1929 és 1932 közötti számos fejtegetésében), sem pedig negatív hangsúllyal (mint más, ugyanebből az időszakb—l származ— feljegyzéseiben, sőt akár még később is, 1933-ban) többé immáron nem létezett. Ezt az összefüggést láthattuk már röviden az 1. § elemzése kapcsán. Meglehet, a privátnyelvkritikát is olvashatjuk úgy is, mint amely a privátnyelvet, továbbá a jelenséget, hogy nyelvünk labirintusában imigyen eltévelyedvén az élő használatt—l elszakadunk, az írásossággal köti össze. Maga Wittgenstein azonban, amikor arr—l beszél, nyelvünk félrevezethet bennünket, az írást és a sz—t egy mondatban vonja össze, mégpedig mindkettőt külön is megnevezve: „Összezavar persze bennünket a szavak megjelenésének egyformasága, amikor kimondva vagy írásban, illetve nyomtatásban szembekerülünk velük. A használatuk ugyanis nem áll ilyen világosan előttünk.” (PU I 11. §) Míg a Þloz—fus korábban a sz—tár mindent felvetnünk a kérdést, hogy vajon az oralitás világa olyannyira az egynemű szabálykövetés autoriter világa volna, hogy benne az énnek – vagy ahogyan Nyíri nevezi, a kognitív auton—miának (Nyíri 1994: 111.) –, ha esetleg más értelemben is, mint a kifejtett írásosság viszonyi közepette, ne volna helye (Pléh 1997: 1001–1002. és Neumer 1995e: 305–306.). Csakúgy, ahogyan mérlegelnünk kell azokat a kutatásokat is, amelyek szerint „az érvelés, a szempontok egymással szembesítése, mint sajátos orális műfaj jött volna létre” (Pléh 1997: 1002.).
192
egységesítő hatalmár—l beszélt csak, most már átfog—an azt állítja, hogy „nyelvünk öltözékei minden különbséget elfednek” (PU II 322.). Azt, hogy írás és sz— Wittgenstein számára ebben az időben nem mint ellentétek jelennek meg, mutathatja az is, hogy mindazokon helyeken, ahol az „írás” és a „sz—” kifejezést egyáltalában egymás mellett alkalmazza, vagy „és”-sel, vagy pedig megengedő „vagy”gyal kapcsolja össze őket. A köztük lévő különbséget nemcsak hogy nem tematizálja, de még csak halványan sem utal rá. (PU I 11., 49., 167., 318., 431., 491. § és II 312.) Az egyetlen hely, ahol a FilozóÞai vizsgálódásokban beszéd és írás ellentéte felmerül, a már idézett 383. §, ahol azonban a „használat” és a „papírosízű utasítás” meglehetősen burkolt megfogalmazásban kerül elő. Sőt: egyenest olyan szövegrésszel is találkozhatunk, amely szerint az írásban rögzített szabály igazol, mégpedig épp a privátnyelv-koncepci— ellen érvelő 265. §-ban. Itt Wittgenstein a korábbi kéziratok gondolatát csorbítatlanul visszaadva arr—l beszél, hogy a táblázat, a sz—tár – s ez a FilozóÞai vizsgálódások egyetlen helye, ahol a „sz—tár” sz— maga előfordul! – egy fordítás igazolására szolgálhat, mégpedig szemben a bensőnkben, képzeletben lejátsz—d— igazolással. Emellett, szintén a korábbi időszakhoz hasonl—an, Wittgenstein a FilozóÞai vizsgálódásokban is előszeretettel folyamodik írásos példákhoz. Így a nyelvtanulás, illetve a szabálykövetés kapcsán olyan témákra tér rendszeresen vissza, mint hogy hogyan folytatunk, illetve hogyan tanulunk meg folytatni valamely algebrai sort, s eközben szinte mindig a sorozat írásos folytatására gondol. A FilozóÞai vizsgálódásokkal egy időben írott matematikai megjegyzéseiben pedig egyfelől rendszeresen visszatér a korai koncepci— elgondolása, amely a matematikai érvelést a látni tudással, a képszerűséggel, tehát az írásos rögzítéssel kapcsolja össze. Másfelől viszont a matematikai bizonyítást – melynek erőteljes íráshoz kötöttsége nehezen kérdőjelezhető meg (vö. Darab 1998) – rendszerint 193
cselekvésként fogja fel, azaz a sz—beli kommunikáci—s formákhoz hasonl—an elemzi. (Például: „A bizonyítás tevŽkenysŽge ezt és ezt az eredményt hozta ki.” [BGM 304.]; „Így határozok, hogy a dolgokat így tekintsem. Tehát úgy is, hogy így és így cselekedjem.” [BGM 309.]; „beszŽlŸnk és cselekszŸnk.” [BGM 321.] – kis nagybetűs kiemelések tőlem – N. K.) Rendkívül részletesen tárgyalja továbbá az olvasást, mégpedig mint a szabálykövetés pozitív példáját. (PU I 156–175. §) Bár az „olvasni” sz— vizsgálatán keresztül a „most értem” jelenségét szeretné megvilágítani, elemzésében mégis nyíltan lemond a megértés kérdéseinek tárgyalásár—l, és csak arra szorítkozik, hogyan jön létre a kapcsolat a betűk és a hangok, vagy különböző írott, így például a kézírásos és a nyomtatott jelek között (PU I 156. §). Ezt a kapcsolatot először a táblázat, illetve a minta sémájában írja le, majd a szokásos következtetésre jut: mivel valamely megoldást egy táblázatb—l sokféleképpen lehet levezetni, ezért maga a szempont, hogy egy táblázat vezetett bennünket, csak ut—lag merül fel bennünk (PU I 175. §). Egyébként – például másoláskor – nem tudunk többet mondani, mint hogy ránéztünk a nyomtatott betűsorra, és leírtuk a kézírásos betűket, azaz cselekedtünk. Ekképp Wittgensteinnek még az olvasást is oly m—don sikerül tárgyalnia, hogy annak íráshoz val— kötöttsége érvelésében nem játszik konstitutív szerepet. Ezzel, úgy gondolom, Nyírinek két tézise is igazolást nyert: Wittgenstein késői Þloz—Þáját val—ban elsősorban a beszélt nyelvre tekintve fogalmazta meg, ám anélkül, hogy ennek világos tudatában lett volna.
194
3. Kritikai vizsgál—dás beszéd és írás distinkci—jának szükségességéről A kérdés mármost az, hogy Wittgensteinnek fejtegetései számára egyáltalában szüksége lett volna-e arra, hogy az írás problémáját tematizálja, vagy hogy legalábbis jellemzőit Þgyelembe vegye. Ez a kérdés többfelé bonthat—. Így megfontoland—, hogy Wittgenstein kérdéseinek belső logikája megkövetelte volna-e, hogy írás és beszéd problémájával nyíltabban szembenézzen. Ennek kapcsán viszont felvethető a következő, immáron Wittgenstein érvelésétől függetleníthető kérdés: Mi a jelentősége annak, illetve megszorítás nélkül igaz-e, hogy, j—llehet a beszélt nyelv – miként tanulmányunk elején Nyíri fejtegetéseiből idéztük – kielégítően jellemezhető a használat és a cselekvés terminusaiban, ám az írott nyelv sokkal inkább a passzív elmélkedéssel kapcsolhat— össze, illetve több értelemben is a jelölő–jelölt dichot—miában írhat— le: az írott jelek jelölhetnek mentális tárgyakat, a beszélt nyelv hangjait, valamint más írott jeleket. Érdemes észrevennünk: ez a megfogalmazás legalábbis részben átvesz egy – Arisztotelész nyomán legkésőbb a 13. századi grammatica speculativák —ta elismert – megkülönböztetést, nevezetesen a mentális, a beszélt és az írott nyelv megkülönböztetését, ahol is a harmadik a második, a második pedig az első jelölésére kell hogy szolgáljon. Nos, ha Wittgenstein gondolatmeneténél maradunk, úgy példái között kétségkívül szerepelnek olyanok, amelyeknél a közlés írásos mivolta nem vet fel speciÞkus problémákat, vagy ha mégis, akkor sem érdemleges m—don. Ilyen például a FilozóÞai vizsgálódások 1. §-ának vevő– elad— esete is. Meglehet, Wittgenstein ebben a példában – mint már említettem – kihasználja az írásos rögzítés némely sajátosságát. Ám elegendő csak olyan mindennapi esetre gondolnunk, mint hogy egy kisÞút az anyja leküld a bevásárland—k listájával vásárolni, hogy mindjárt belás195
suk: az, hogy az „öt piros almát” utasítás egy cédulára van felírva, nem vezet normál körülmények között interpretáci—s problémákhoz, s így „kontempláci—hoz” és „fontolgatáshoz” sem. De még az olvasás, Wittgenstein másik, már szintén említett példája sem vet fel különleges konceptuális kérdéseket, legalábbis mindaddig nem, amíg – miként Wittgenstein is – pusztán a hangok és az írott jelek kapcsolatának szempontjáb—l vizsgáljuk. Amint ugyanis valaki az olvasást és írást elsajátította, általában egyszersmind arra is képes, hogy a jelek e két fajtáját egymással automatikusan összekapcsolja.12 (Itt most nem térnék ki olyan ismert periferikus esetekre, mint amikor valaki anélkül olvas egy idegen nyelven, teszem azt, angolul, hogy a leírt szavak kiejtését ismerné.) A Nyíri említette probléma, mely szerint az írott szavak a kimondottakat képviselik – ami a kettő egymást—li elszakadását is maga után vonhatja –, a kérdésnek azon a síkján, amelyet Wittgenstein vizsgál, fel sem merül. Ám ennél többet is állíthatunk: kultúránkban az igazi gyakorlott olvasás annyit jelent, hogy arra is képesek vagyunk, hogy – hasonl—an ahhoz, mint mikor beszélünk – az írott sz— és a jelentés közötti kapcsolatot automatikusan létrehozzuk, mégpedig anélkül, hogy arra gondolnánk: a kettő között még egy köztes tagnak, nevezetesen a kimondott sz—nak kell lennie.13 Wittgenstein nemcsak a régi 12 Itt Wittgenstein korábbi hang és jel problémamentes összekapcsolásár—l sz—l— gondolatára ismerhetünk rá újra. (Lásd pl. a párhuzamos helyeket: WA4 11 és PU I 4. §.) Emellett a korábbiakhoz hasonl—an a PU I 31. §-a a sz—hangzást, csakúgy, mint egy bábu formáját mint mellékeseket ábrázolja a szabályokkal szemben. 13 A „kultúránkban” kitétel arra utal: az olvasás nem mindig jelentett hangtalan olvasást, hanem j— ideig —hatatlanul felolvasás vagy legalábbis magunk elé mormolás volt, függetlenül a hallgat— közönség jelenlététől vagy hiányát—l. A tételnek a „gyakorlott olvas—ra” szűkítése pedig azt jelzi: kezdő vagy ritkán olvas—k ma is hangosan olvasnak, vagy legalábbis a sz—nak egy értelmében hangképeket kapcsolnak előbb össze a sz—képekkel. Ezzel szemben az igazán extenzív olvasás egyik előfeltétele nem egyszerűen a hangtalan, azaz magunkban olvasás, hanem az is, hogy képesekké váljunk arra, hogy a leírt
196
tárgy–idea–sz— trichot—miát oldotta fel, hanem a mentális, a beszélt és az írott nyelv közötti megkülönböztetést is. Ekképpen a mentalizmusnak Wittgensteinnél nemcsak a sz—, hanem az írás vonatkozásában sincsen helye. (Így Nyírivel, ami a Wittgenstein-interpretáci—ja alaptételeit illeti, újfent egyetérthetünk.) Ennélfogva az a kérdés sem merülhet fel Wittgenstein számára, hogy „az írott szavak kontempláci—, elemzés és kölcsönös összehasonlítás tárgyai” (Nyíri 1994: 110.) lennének. A megértés az írás vonatkozásában sem támaszt számára konceptuális nehézségeket: problémamentesen leírhat— a cselekvés terminusaiban. A tett így többé nem áll ellentétben az írással, a kettő ellentéte felold—dik. Ezt a következtetést mindazonáltal érdemes tovább árnyalnunk. Wittgenstein ugyanis odáig nem ment el, hogy azt állította volna: soha nem esik meg, hogy valamely gondolatunkhoz – például amikor levelet írunk – mintegy ut—lag keressük a szavakat. Csak a levélírás képét hol inkább, hol – s igaz: többnyire – kevésbé érezte talál—nak. (PU I 335. §). Miként azt sem tagadta, hogy szavainkat olykor képzetekkel kapcsolhatjuk össze, mint ahogyan például a Vizsgálódások 37. §-ában írja: a név és a megnevezett közötti „kapocs – sok más egyéb között – állhat abban is, hogy ha meghalljuk a nevet, ez a megnevezett dolog képét idézi lelki szemeink elé” (kiemelések tőlem14 – N.K.; vö. még PU I 6. §). Hasonl—képpen Wittgenstein azt sem vonta kétségbe, hogy a nyelvhasználatot érzések is kísérhetik. Azt viszont igen, hogy mindig és minden sz—nál éreznünk vagy képzelnünk kell valamit (PU I 449. §), sőt ezt egyenest – függetlenül a jelenség számszerű gyakoriszavak és jelentésük között szubvokalizáci— nélkül is közvetlen kapcsolatot hozzunk létre (vö. Schön 1993: 113–114.). 14 Ezt a passzust – amely a „név és a megnevezett” kapcsolat ritka eseteiről sz—l – Wittgenstein jellemzően a következőképpen folytatja: „s többek közt abban áll [mármint a kapocs], hogy a név rá van írva a megnevezettre” (kiemelés tőlem – N. K.; a magyar fordításon enyhén m—dosítottam – vö. PU I 15. és 26. §).
197
ságát—l – a nyelv logikája szempontjáb—l lényegtelennek tartotta. Így vélte, hogy a jelenség, hogy egy sz—t hol így, hol meg amúgy élhetek meg, éppenséggel arra utal, „hogy a beszéd sodrában gyakorta egyáltalán nem élem meg” (PU II 311. §). Wittgenstein még azt sem kétlette, hogy önnön lelkiállapotainkat megÞgyelés tárgyaivá tehetjük, mint erről például a Vizsgálódások II. részének IX. és X. szakasza tanúskodhatik. A „Félek” vagy „Fájdalmaim vannak” állhat közelebb és távolabb az üvöltéshez, s lehet akár leír— beszámol— is. Az viszont igaz, hogy Wittgenstein úgy találta: ezzel a megÞgyelő alapállással az érzést megváltoztatjuk, s ezért az eredeti érzés mintegy kicsúszik a kezünk közül. (PU II 271.) Emellett nem tudott szabadulni a gondolatt—l, hogy minél inkább a leír— közleményhez közelítünk, annál inkább mintegy „másvalaki sz—l belől[ünk]” (PU II 278.), azaz beteges, mondhatni, skizoid állapotba kerülünk. Ez ut—bbi megállapítás, ha mindennapi tapasztalatainkra gondolunk, nyilvánval—an túlz—nak tűnik, s Wittgensteinnek bármifajta reßexív tevékenységgel szembeni elfogultságát jelezheti a számunkra.15 Ám minden elfogultsága ellenére saját érvelésében is találhat—k olyan mozzanatok, amelyekre támaszkodva gondolatmenete más irányba is meghosszabíthat— volna. Így például érdemes rá felÞgyelnünk: a jelenségre, hogy valamilyen, mintegy előzetesen már meglévő gondolatunkhoz keressük a megfelelő sz—t, Wittgenstein épp a levélírást vette példaként, azaz egy olyan esetet, amikor az írásos műfaj következtében van m—dunk hosszasan eltöprenkedni, mintegy elménkben kutatni, képzeteinket és a szavakat mérlegre téve, hasonlítgatva a helyes kifejezést 15 Így Nyírinek abban is igaza van, amikor Strawsonnal együtt azt állítja: Wittgensteinnél „a bensővel szembeni” előítélet fedezhető fel (Nyíri 1994: 106), még akkor is, ha magával a Wittgensteinnel szemben felhozott ellenérvvel, nevezetesen, hogy képesek vagyunk lelki folyamatainkr—l is beszámolni, maga Wittgenstein is egyetértene.
198
kiválasztani. Másutt pedig arr—l sz—lva, hogy a nyelvhasználat érzésekkel kapcsol—dhat össze, példaként megint csak jellegzetes m—don nem mást választ, mint egy költemény olvasását. Ez az az eset – írja –, amikor a sz—t, még ha a kifejezést csak képletesen vesszük is, „teljesen betölti a jelentése”, s egyenest megkérdezhető: „Hogyan lehetséges ez, ha a jelentés a sz— használata?” Ekkor az a látszat keletkezik, „mintha a sz— a dolog képe volna”, illetve „a mondat sz—festménynek tűnhet a számomra, az egyes sz— a mondatban pedig képnek”. (PU II 309–310.) Ebben a leírásban, bár Wittgenstein a gondolatot rögvest el is hessenti magát—l azzal, hogy képletes kifejezésm—dunk, ha nem is indokolatlanul, de látszatot sugallt a számunkra, az írásos műfaj egy pillanatra úgy jelenik meg, mint amely érzésekkel és képzetekkel, azaz mentális tárgyakkal kapcsol—dik össze, s amelynek megragadására ennélfogva a jelentés használatelmélete elégtelennek bizonyul. Az imént idézett fejtegetések tágabb kontextusa a jelentés élményének kérdése, ez ut—bbi pedig az aspektuslátás problémájával fon—dik össze. Az aspektuslátás kérdése, tehát az, hogy valamit így is meg amúgy is láthatunk, a FilozóÞai vizsgálódásokban először éppenséggel a minta kapcsán merül fel, amelyet viszont az írásos rögzítéshez kapcsoltunk (PU I 74. §). De az aspektuslátás problémáját Wittgenstein egyéb alkalmakkor is előszeretettel – még ha nem is kizár—lagosan – szemlélteti írásos példákkal. Egy képet vagy egy írásjelet másképp értelmezhetek, különböző aspektusokb—l láthatok – mondja –, att—l a környezettől függően, amelybe belehelyezem, „amelyet köré költöttem” – írja, s a kérdést mindjárt „»egy sz— jelentésének megélésé«-vel” is kapcsolatba hozza (PU II 303., vö. PU I 539. §.). Maga az aspektuslátás mintapéldája, a nyúl–kacsa ábra is ábra, amely tehát valamilyen könyvben fordulhat elő. Ugyanazt az ábrát, amely mondjuk egy tankönyvben több helyen is megtalálhat—, a szöveg többféleképpen is interpretálhatja, illetve magunk is értelmez199
hetjük „egyszer az egyik dolognak, egyszer meg a másiknak”, és úgy „lát[hat]juk, ahogyan értelmezzük” (PU II 280–281.). Egy megjegyzésében Wittgenstein még ennél is messzebbre megy: azt állítja, hogy „a »valamit valaminek látni« tipikus játéka” az, ha valaki „különböző aspektusokat ismer, mégpedig a látottak valamiféle alkalmazását—l függetlenül” (BPP I 411. §). A megértésnek lehetséges olyan fogalma, amely az alkalmazni tudás fogalmával nem feltétlenül esik egybe – fejtegeti a Þloz—fus, s éppenséggel az írás alapelvének megértése kapcsán (BÜF III 320. §).16 Ezzel az aspektuslátás jelensége hasonl— következtetésbe torkollik, mint az előbb a sz—nak jelentésével, érzésekkel val— feltöltődésének jelensége: a jelentés használatelméletének megkérdőjelezésébe. Az aspektuslátás, miként az imént is olvashattuk, egyszerre látás és gondolkodás, vagy – mint másutt Wittgenstein fogalmaz – „a látásban visszhangz— gondolat” (PU II 305.). Ami az aspektuslátásban felvillan a számunkra, az csak addig marad meg, ameddig foglalkozunk vele (PU II 303.), ameddig tudatában vagyunk (PU II 304.). Az aspektus megpillantásához képzelőerőre van szükségünk (PU II 300.), a képzelet pedig az akaratnak van alávetve (PU II 307.). Ha egy alakot különböző aspektusokb—l írok le, akkor leírásomat „mint több lehetséges leírás egyikét” tekintem (PU II 295.). Aspektusokat akkor láthatunk, ha túllépünk az egyértelmű és megszokott határain. Míg egy oroszlán konvencionális képét nem tudjuk oroszlánnak látni, csakúgy, ahogyan egy F-et sem F-nek, addig ugyanezt az F-et láthatjuk például akaszt—fának. (PU II 297.) Az aspektuslátás jelensége tehát ott fordul elő, ahol nyelvjátékaink szabályai már nem vezetnek gördülé16 Ez a megjegyzés mindazonáltal az aspektuslátásr—l sz—l— wittgensteini gondolatmenetnek csak egy, meglehet, a Þloz—fus belső ellenállását—l kísért, ám mégis lehetséges kifutását jelzi. Így például PU II ii ezt a lehetőséget kizárja: „Azt viszont nem követelik meg a tanul—t—l, hogy a sz—t összefüggésen kívül így vagy úgy fogja fel, vagy hogy beszámoljon arr—l, hogyan fogta fel.” (PU II 255.)
200
kenyen bennünket, ahol az egyszerű, begyakorláson alapul—, reßektálatlan szabálykövetés már nem elegendő. Az aspektuslátás és a jelentésélmény problémájára Wittgenstein utols— feljegyzéseiben, mintegy nem tudván tőle szabadulni, újra meg újra visszatér, rendszeresen ugyanazokra a problematikus pontokra rákérdezve: A jelentés élménye feloldhat—-e a használatban, jelentés – elsődleges és másodlagos jelentés – és használat mennyiben korrelálnak egymással? Látás vagy értelmezés, állapot vagy cselekvés és/vagy gondolkodás az aspektuslátás, mennyiben az egyik, és mennyiben a másik? Az e kérdésekre adand— válaszok tétje igen nagy. Mint az iménti rövid bemutatás is jelezhette: éppenséggel a wittgensteini rendszer központi állításainak tarthat—ságát vagy legalábbis általános érvényességét érinti. E kérdésekkel a jelentés használatelméletének, illetve a nyelvi cselekvések szabálykövető magatartásként val— leírhat—ságának – röviden: a wittgensteini rendszer problémamegold— képességeinek határaira jutottunk.17 Ha az imént idézettek jelzéseit követjük, akkor az aspektuslátás, a jelentésélmény kérdésénél megtaláltuk azt a pontot, ahol az írásbeliség, vagy legalábbis az írás némely sajátossága a wittgensteini rendszerben elhelyezhető, konceptualizálhat—. Ha viszont ez így van, akkor az aspektuslátással és a jelentésélménnyel kapcsolatban említett dilemmák arra is utalhatnak: az írásbeliség felvet olyan kérdéseket is, amelyekkel a wittgensteini rendszer keretein belül nehéz megbirk—zni. Az előbbiekről mondottakat az írásbeliségre is kiterjesztve ugyanis arra juthatunk, hogy az írásnak vannak olyan sajátosságai is, amelyek a jelentés használatelméletének segítségével nehezen ragadhat—k meg, illetve az írást kiszakítják a puszta konvencionalitás keretei közül. Az írásos közlés élményekkel és képzetekkel járván együtt arra sarkallhat bennünket, 17 A kérdés más vonatkozásaihoz lásd bővebben: Neumer 1991: 92–101., Neumer 1995a és 1995b.
201
hogy a mentalizmus érveit újragondoljuk. Emellett az írás mérlegeléssel, interpretáci—val, az értelmezési lehetőségek közötti választással, az értelmező egyén tudatosságával és akaratával kapcsolhat— össze. Mint ilyen pedig nem írhat— le pusztán ösztönszerű automatizmusként vagy mechanizmusként, mint azt viszont Wittgenstein a nyelvre jellemző szabálykövetés leírásakor rendszerint teszi. Ennyiben tehát Nyírinek igaza van, amikor úgy véli: Wittgenstein az írás problémáját koncepcionális okoknál fogva inkább kikerülte. Másfelől azonban kijelentéseinket a magunk részéről bizonyos —vatossággal fogalmaztuk meg, hiszen – mint Wittgenstein számos saját példáján is láthattuk – egy közlemény írásos volta nem szükségképpen vet fel feloldhatatlan Þloz—Þai problémákat. Hogy a „sz—beli–írásbeli” megkülönböztetés lényeges-e, ez a mindenkori kontextust—l, illetve nyelvjátékt—l függ, hiszen akár ugyanazzal a szöveggel is többféle játék is játszhat—. Így az olyan egyszerű esetekben, mint a FilozóÞai vizsgálódások 1. §-áé, sem ütköztünk olyan értelmezési problémákba, amelyek a zökkenőmentes kommunikáci—t veszélyeztetnék. Az is nyilvánval—, hogy az olvasás sokszor többé vagy kevésbé j—l leírhat— a Wittgenstein nyújtotta modell segítségével, teszem azt, ha a Filoz—Þai Intézet egy új xeroxgép tárgyában írott kérvényéről van sz—, vagy pedig egy, az —szláv palatalizáci—kr—l sz—l— tankönyvről, amelyet a hallgat— csupán be akar magolni a vizsgára, vagy egy detektívtörténetről. Egy sörszámla vagy egy „Dohányozni tilos” tábla mint útjelző aligha kezd el – úgymond az élő nyelvhasználatb—l kiszakadván – dadogni. Ha viszont csak olyan viszonylag egyszerű példákra gondolunk vissza, mint a Wittgenstein említette levélírásé, akkor már ez a jellemzés, amelyet Wittgenstein az olvasásr—l-írásr—l adott – műfajt—l, alkalomt—l, szituáci—t—l függően – nem mindig tűnik kielégítőnek. Persze, aközben, hogy megírunk egy cédulát: „Moziba mentem, 5 körül jövök”, amelyet a konyhaasztalon akarunk hagy202
ni, nemigen szoktunk megakadni, a feladat végrehajtása zökkenő- és fejtörésmentes; ám annál többet tudunk tépelődni és töprenkedni: mit is írjunk és hogyan, ha például szerelmünk tárgyát pr—báljuk körülményes magyarázkod— levélben megengesztelni. Még összetettebb a probléma, ha bonyolultabb írásos műfajokr—l, teszem azt, matematikai bizonyításokr—l vagy irodalmi vagy Þloz—Þai művekről sz—lunk. Egyfelől ezek az írásos műfajok rendkívüli mértékben íráshoz kötöttek, esetükben oly mértékben úgymond az írás tevékenysége „hordja ki” a kifejezendő mondand—t, hogy itt gyakorta a sz—beli közlés az, ahol – mint közlőknek – inkább megbicsaklik nyelvünk, s ahol nem tudjuk magunkat gördülékenyen kifejezni; s ahol – mint befogad—k – éppenséggel a sz—beli közlést tudjuk kevésbé felfogni, megérteni: egy felolvasott matematikai bizonyítás vagy Þloz—Þai értekezés sokkal kevésbé követhető, mint ugyanezen szövegek írásos változatai.18 Másfelől azonban ugyanezek a műfajok „töprenkedő”, „kontemplál—” műfajok. Meglehet, egy egyszerű szorzást a gyakorlott számol— úgysz—lván mechanikusan végez el. Magasabb matematikai problémák megoldásakor azonban megszokott eljárás, hogy ahhoz, hogy új téziseket állítsunk fel vagy bizonyítsunk, könyvekben deÞníci—knak és tételeknek utánanézünk – azaz ahelyett, hogy a szabályokat spontánul követnénk, az írás adta lehetőségeket kihasználva mérlegelünk, különböző lehetőségek közül választunk. (Vö. Darab 1998) A magas matematika annak ellenére, hogy ekképp az egyén individuális gondolkodására és problémamegold— képességére van utalva, mégsem „privát” eredményekre tör, hanem – részben az írásbeliség nyújtotta lehetőségeket kihasználva – olyan bizonyításokra, amelyeket bárki, 18 Vö. a jelen kötet „Kritikai vizsgál—dás az írott és a kimondott jelek viszonyár—l” és „Kritikai vizsgál—dás a hangtalan és extenzív olvasásr—l és a gondolkodásr—l” című fejezeteivel.
203
aki magáévá tette a szabályokat, elfogadhat. Ezzel szemben a Þloz—Þa, s még inkább az irodalom – legalábbis az elmúlt két és fél évszázadban – sokkal inkább az egyéni, a megszokott—l eltérő megoldásokat értékeli. Ezt pedig teheti részben ugyancsak azért, mert a Þloz—Þai és irodalmi művek döntően íráshoz kötöttek, ami pedig lehetőséget ad arra, hogy távolságtart—bb, elmélkedőbb, kontemplatívabb viszonyt alakítsunk ki hozzájuk. Így még ha Wittgensteinnel együtt (s a 20. század irodalomelméleti munkáiban sűrűn előfordul— tézissel is összhangban) joggal feltételezzük is, hogy olvasás közben gyakorta nem látunk képeket lelki szemeink előtt, akkor is századunkban a Þloz—Þai, illetve irodalmi nyelvjátékok játszásának egyik m—dja éppen az, hogy – új meg új, leleményes, csak ránk jellemző egyedi interpretáci—kra törekedvén – a leírtakat fontolgatjuk, továbbgondoljuk és kérdésessé tesszük – azaz hogy a sz—nak legalábbis egy értelmében mentális tárgyakat kontemplálunk, illetve privát értelmezéseket alkotunk. (Ilyen könyvcímek, mint például Az én Dantém, éppenséggel az irodalomhoz val— újkori beállít—dásunkat jellemzik.) Meglehet, e kontemplálásnak is vannak bizonyos viselkedésbeli jelei, kezdve az egyedi olvas— laza vagy feszült testtartását—l, szemöldökráncolását—l egészen addig az irodalmi vagy Þloz—Þai, olvas—kat, kritikusokat és ír—kat átfog— intézményes cselekvésrendszerig és azokig a magatartásm—dokig, amelyek révén a mindenkori irodalmi vagy Þloz—Þai mű jelentését kapja. Még az sem tagadhat—, hogy ilyes vizsgál—dások sokféle kérdésre választ is adhatnak. Ám ha csak belegondolunk: az irodalommal vagy a Þloz—Þával val— foglalatoskodásunknak mely szegmentumai írhat—k le ily m—don, akkor rögvest belátjuk: bármeddig Þnomítsuk is mindeme használati és cselekvésm—dok leírását, aligha hihető, hogy segítségükkel kimeríthettük volna, hogy, teszem azt, mit jelent a Törless iskolaévei vagy A tiszta ész kritikája. Sőt ehelyett az lesz az érzésünk: ezzel 204
az eljárásm—ddal a jelentésadás, az interpretáci— feladatát sokkal inkább megkerültük.19 Van persze a „használat” sz—nak olyan értelme is, amelyben még ezekben az esetekben is értelmes vizsgálat tárgya lehet. Így megtehetjük, hogy az „anderer Zustand” Törless-beli jelentését annak révén határozzuk meg, hogy a szöveg metaforikus ismétlődéseit elemezzük, és mondjuk az „ajt—-kapu” szavaknak és szinonimáinak előfordulási helyeit összehasonlítjuk; megtehetjük, hogy e vonatkozásban a kisregény Maeterlincktől vett mott—ját mint más szövegre val— utalást vizsgáljuk, s hogy végül a művet a nevelődési regény hagyománya felől értelmezzük. (A magam részéről többek közt az ilyen, a külső és belső ismétlődéseket összevető vizsgálatot20 tudnám úgy felfogni, mint amely arra irányul, amit Nyíri az írott jelek más írott jelek általi jelölésének nevez. Azzal pedig, hogy ekképp az írott jeleknek más írott jelekhez val— viszonyát vizsgáljuk, az írásos művek legsajátabb megértési m—dját választjuk.21) Ám ha ebben az értelemben érvelésünkben használati m—dokra hivatkozunk is, mégsem használjuk érvként az összehasonlítás tevékenységére val— rámutatást. A „használat” sz— csak egy szűkebb jelentésben mérvad— értelemadásunk szempontjáb—l. Ennélfogva, bármennyire itt is – miként azt Wittgenstein a fájdalmak kapcsán írja – 19 Természetesen találkozhatunk ilyesfajta befogad—i esztétikai, olvasásszociol—giai stb. kísérletekkel is. Ilyen pr—bálkozások képviselői egyenest addig az állításig is elmehetnek, hogy az irodalomtörténésznek nem dolga, hogy irodalmi műveket értelmezzen, hanem ehelyett a társadalomnak az irodalmi szövegekkel val— cselekvéseit, továbbá az irodalmi cselekvéseknek a más cselekvésrendszerekkel val— összefüggéseit vizsgálja. Ilyen például az S.J. Schmidt vezette, kezdetben magát „empirikus irodalomtudománynak”, később „radikális konstruktivizmusnak” nevező irányzat. Az irányzat bemutatását lásd a Helikon 1989/1-es tematikus számában. 20 Ilyen elemzésre magam Neumer 1995c-ben tettem korábban kísérletet. 21 Ezzel az állítással egszersmind kiegészítettük az előző részben az írott művek hermeneutikájár—l mondottakat, vagyis azt a tételt, hogy az írott szövegek megértésekor kevésbé az értelemad— környezetre, mint a közölni vágyott értelemre és az ezt kifejező jelre összpontosítunk.
205
a megértésnek, a használatnak, a nyelvjáték megtanulhat—ságának előfeltétele kell legyen legalábbis kiindul—pontként bizonyos külső megnyilvánulásoknak, viselkedésnek a megléte. Ám ami ezután következik, arra e nyelvjátékoknál is az lesz a jellemző, ami Wittgenstein leírásában az érzések nyelvjátékára is: mint ahogyan – szemben a színekről sz—l— kijelentésekkel – „[a]bban a kérdésben, hogy valaki őszintén nyilvánítja-e ki az érzéseit vagy sem, általában nincs” akkora „összhang” (PU II 326.), úgy itt is hiányozni fog az egyöntetű szabálykövetés. Így erre a nyelvjátékra is, miként az érzések nyelvjátékára, a bizonytalanság lesz jellemző. Az előbbi példán szemléltetve az állítást, az, hogy a Törlesst épp a nevelődési regény hagyománya felől olvassuk, nagy mértékben egyéni ízlésünk, olvas—i tapasztalataink és döntésünk függvénye. Hogy egy irodalmi mű értelmezésekor mely más műveket választunk kontextusul, csak bizonyos fokig kanonizált, ám még ez a kánon sem kötelező erejű. Ezért az értelmező legalábbis egy bizonyos pontt—l kezdve saját magára van hagyatva.22 22 Ezért nem véletlen, hogy tanulmányának végén Nyíri a kapcsolatot az írásosság és a privátnyelv lehetségessége között szépirodalmi példával, Kafka Gregor Samsájával szemlélteti, mégpedig igen hatásosan, mondván: „a te Gregor Samsád nem azonos az én Gregor Samsámmal” (Nyíri 1994: 110.), mivel felfogásomat részben az befolyásolja, hogy Kafka „Az átváltozás” című elbeszélését milyen más Kafka-művekhez képest, továbbá hogy milyen egyéb irodalmi és nyelvi tapasztalatokhoz képest olvastam (Nyíri 1994: 116.). Nyíri érvelése szempontjáb—l nem – vagy nem ennyire szemléletesen – tette volna meg bármely, az írásos műfajokb—l választott példa. Jellegzetesen a magas irodalom kiÞnomult, szakértő értelmezője az, aki ilyeneket ír, mint például: „Értelmezésünk egyéni jellege azáltal […] fokoz—dik, hogy a fölhasznált tágabb vonatkozásrendszer, a bennünk élő elképzelt könyvtár olvas—nként változik: senki sem pontosan azokat a műveket olvasta, melyeket ő, te vagy én ismerünk.” „Olvasni éppúgy más szövegekhez képest lehet, mint írni. A befogad— értelmezése korábbi olvas—i tapasztalatok függvénye.” „Általános igazságként könyvelhető el, hogy a mű jelentése függ att—l az összefüggésrendszertől, amelybe a befogad— a szöveget helyezi, s ez a viszonyítási keret befogad—nként más és más. A szöveg és a befogad— is saját rejtjelkulcsot, szellemi beállítottságot, vonatkozásrendszert mondhat magáénak.” (Az idézetek rendre: SzegedyMaszák 1979: 19., 15. és 11.)
206
A kérdés most már csak az, hogy milyen jelentőséget szeretnénk az említett műfajoknak tulajdonítani: hogy vajon inkább periferikusaknak tekintjük őket, avagy inkább úgy véljük, életformánk egészét határozzák meg; hogy úgy gondoljuk-e, kultúránk elsősorban a sörszámlák és „Dohányozni tilos!” táblák, vagy pedig inkább a levelek, vagy esetleg még inkább az irodalmi és Þloz—Þai művek kultúrája? Ahhoz, hogy az ut—bbit állítsuk, saját foglalkozásunk iránt táplált meglehetős elfogultság szükséges, még akkor is, ha nem tagadhat—: fontos tény, hogy léteznek irodalmi és Þloz—Þai művek kultúránkban. Világunk azonban általában ennél sokkalta pr—zaibb: a sörszámlák és levelek világa. Így ha nyilván elmélkedőbb és publikus szabálykövető viselkedésm—dokt—l kevésbé ellenőrzött is, mint más életformák, de összességében mégsem oly mértékben, mint azt az imént csak az irodalmi és Þloz—Þai művekről sz—lván állíthattuk. S végül: akárhogyan határozzuk is meg az egyes írásos műfajok befolyását életformánkra, annyi kétségen kívül áll: a reßektálatlanul és fontolatlanul, zökkenőmentesen végrehajtott publikus cselekvések fundamentumának valamilyen minimuma nélkül nemcsak hogy egyik írásos nyelvjáték, de egész életformánk sem tudna funkcionálni. S ennyiben Wittgensteinnek továbbra is igaza van.
II. Irodalom
A Wittgenstein-kiad‡sok Žs ršvid’tŽseik: BGM – Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik, in: Werkausgabe in 8 Bänden, Frankfurt/M.: Suhrkamp 1984, 6. köt. BPP – Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie, in: Werkausgabe, 7. köt. 7–346. BÜF – Bemerkungen über die Farben, in: Werkausgabe, 8. köt. 7–ll2. MS 115-re Alois Pichlernek (Wittgensteinarchivet, Bergen) az interneten keresztül hozzáférhető transkripci—ja alapján hivatkozom. PG – Philosophische Grammatik, in: Werkausgabe, 3. köt. PU – Philosophische Untersuchungen, in: Werkausgabe, 1. köt. 225–580. ÜG – Über Gewißheit, in: Werkausgabe, 8. köt. 113–257. WA1–WA5 – Wiener Ausgabe, szerk. Michael Nedo, Wien-New York: Springer Verlag, 1993–1996, 1–5. köt. WV – Wörterbuch für Volksschulen, Wien: Verlag Hölder–Pichler– Tempsky 1977 EgyŽb irodalom: Assmann, Aleida és Jan 1988. „Schrift, Tradition und Kultur”, in: Raible, Wolfgang (szerk.), Zwischen Festtag und Alltag. Zehn Beiträge zum Thema „Mündlichkeit und Schriftlichkeit”, Tübingen: Gunter Narr, 25–49. Biggs, Michael A. R. 1994. The Illustrated Wittgenstein, University of Reading, UK 1994, British Library microÞlm DX 180816 Biggs, Michael A. R. 1995. „Farbe und Kommunikation: Wittgenstein und Waismann”, Mitteilungen aus dem Brenner-Archiv, 1995/14, 57– 64. Blumenberg, Hans 1981. Die Lesbarkeit der Welt, Frankfurt/M.: Suhrkamp Darab Tamás 1998. „Wenn ein Löwe sprechen könnte… Wittgenstein
208
und Davidson über Begriffsrelativismus”, in: Neumer, Katalin (szerk.), Denken und Verstehen, Wien: ÖGS/ISSS (megjelenés alatt) Engelsing, Rolf 1973. „Die Perioden der Lesergeschichte in der Neuzeit”, in: uő., Zur Sozialgeschichte deutscher Mittel- und Unterschichten, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 112–154. Engelsing, Rolf 1974. Der Bürger als Leser. Lesergeschichte in Deutschland 1500–1800, Stuttgart: J. B. Metzlersche Verlagsbuchhandlung Frege, Gottlob 1964. Begriffsschrift und andere Aufsätze, Hildesheim: Georg Olms Verlagsbuchhandlung Frege, Gottlob 1987. Die Grundlagen der Arithmetik, ut—sz— és szerk. Joachim Schulte, Stuttgart: Philipp Reclam jun. Keicher, Peter 1996. „Auf den Spuren des Anderen”, előadás a „Passagen” csoport 2. német-francia, „Das Andere der Philosophie” c. kollokviumán, Pontigny, 1996. július 20–27. (kézirat) Leibniz, Gottfried Wilhelm 1986. Nouveaux essais sur l’entendement humain – Neue Abhandlungen über den menschlichen Verstand, in: uő., Philosophische Schriften, Frankfurt/M.: Insel Verlag, 3.1–3.2. köt. Neumer Katalin 1991. Határutak. Ludwig Wittgenstein késői ÞlozóÞájáról, Budapest: MTA Filoz—Þai Intézete kiadása 1991 Neumer Katalin 1992. „Az örökkéval—val mint háttérrel nézve. A késői Wittgenstein Þloz—Þájár—l”, Világosság 8–9, 671–681. Neumer Katalin 1995a. „A jelentés élménye. Privátnyelvkritika és a jelentés használatelmélete Wittgenstein pszichol—giai feljegyzéseinek tükrében”, in: Neumer 1995d: 139–156. Neumer Katalin 1995b. „»Ilyen az emberi élet«. Függelék »A jelentés élménye« című tanulmányhoz”, in: Neumer 1995d: 157–169. Neumer Katalin 1995c. „Tévelygések a nyelv labirintusában. Robert Musil Die Verwirrungen des Zöglings Törleß/Törless iskolaévei”, in: Neumer 1995d: 13–32. Neumer Katalin 1995d. Tévelygések a nyelv labirintusában. FilozóÞai-irodalmi tanulmányok, Budapest: MTA Filoz—Þai Intézete (Doxa Könyvek) Neumer Katalin 1995e. „Miről sz—l a privátnyelvkritika? Nyíri Krist—f: A hagyomány ÞlozóÞája”, BUKSZ 1995/ősz, 298–307. Neumer Katalin 1997. „Wittgenstein hagyatéka és a Wittgensteinkiadások”, BUKSZ 1997/nyár Nyíri Krist—f 1994. „Írásbeliség és privátnyelvargumentum”, in: uő., A hagyomány ÞlozóÞája, T–Twins Kiad—–Lukács Archivum: Budapest, 100–116. Pichler, Alois 1993. „Wittgensteins spätere Manuskripte: einige Bemerkungen zu Stil und Schreiben”, Mitteilungen aus dem BrennerArchiv, 1993/12, 8–26.
209
Pichler, Alois 1994. Untersuchungen zu Wittgensteins Nachlaß, Bergen: Wittgensteinarkivet ved Universitetet i Bergen Pléh Csaba 1997. „A hagyomány Þloz—Þája”, Magyar FilozóÞai Szemle 1997/5–6, 1000–1004. Roser, Andreas 1996a. „Wittgensteins Zeichnungen im Cornell-Film”, Wittgenstein Studies 1996/2, 21–2–96.TXT Roser, Andreas 1996b (szerk.). Wittgensteins Zeichnungen im Cornell-Film, (Schriftenreihe der Deutschen Ludwig Wittgenstein Gesellschaft), Passau: DLWG Verlag (mikroÞlm) Roser, Andreas 1996-97. „Gibt es autonome Bilder? Bemerkungen zum graÞschen Werk Otto Neuraths und Ludwig Wittgensteins”, Grazer philosophische Studien, 52. köt., 9–43. Rousseau, Jean-Jacques 1995. Essai sur l’origine des langues où il est parlé de la mélodie et de l’imitation musicale, in: uő., Oeuvres complètes, (Bibliothèque de la Pléiade) Paris: Gallimard 1995: V. köt., 373–429. Rousseau 1961. „Prononciation”, in: uő., Oeuvres complètes, (Bibliothèque de la Pléiade) Paris: Gallimard, II. köt., 1248–1252. Schön, Erich 1993. Der Verlust der Sinnlichkeit oder Die Verwandlungen des Lesers. Mentalitätswandel um 1800, Stuttgart: Clett-Cotta Szegedy-Maszák Mihály 1979. „Rétegek a műalkotás jelentésében és befogadásában”, Literatura 1979/1, 7–21. Tiedemann, Dietrich 1772. Versuch einer Erklärung des Ursprunges der Sprache, Riga: bey Johann Friedrich Hartknoch (név nélküli kiadás) Voigt Vilmos 1985. „Orality, a Form of Communication, and the Three Main Forms of It”, in: Gentili, Bruno-Pioni, Guiseppe (szerk.): Oralità. Cultura, letteratura, discorso. Anti del Convegno Internazionale (Urbino 21–25 luglio 1980), Roma: Edizioni dell’Ateneo, 509–534. Wright, Georg Henrik von 1986. „Wittgensteins Nachlaß”, in: uő., Wittgenstein, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 45–76.
Kávé Kiad—, 1998 Felelős kiad— Nyíri András Felelős szerkesztő Lenkei Júlia Műszaki vezető Fraunhoffer Péter Készült a Codex Print Stúdi— nyomdájában Felelős vezető Rohm Sándor ISBN 963 85744 9 6 ISSN 1418-6624