(Nem) mindennapi tanulmányok

6-17 Heller 12.qxp_Layout 1 2016. 02. 10. 14:30 Page 6

• Heller Ágnes • 2015/4

(NEM) „MINDENNAPI” TANULMÁNYOK

Heller Ágnes

(Nem) „mindennapi” tanulmányok 1. A HÁBORÚ ETIKÁJA RÉGEN ÉS MOST A bibliai Édenkerten kívül nem ismerünk olyan világot, melyben ne háborúztak volna. A háború az erôszak gyakorlásának minden korban és mindenütt elismert formája. A „Ne gyilkolj” bibliai parancsolata a háborúra nem vonatkozott, hiszen a háborúban nem gyilkolnak, hanem embert ölnek, s ez nemcsak lehetséges, hanem kívánatos, sôt megkövetelt is. Az ôsi törzsek a szomszédos törzsekkel álltak állandó háborúságban. A jó indián sok skalppal jött haza minden csetepatéból. A középkori családok magánhadseregeit nem tudta még a király sem féken tartani. A modern állam privilégiuma az erôszak használatára a háború indítását és gyakorlását, azaz az emberölés megparancsolását állami feladattá teszi. A háborúban nem ölni nem etikus, inkább a gyávaság jele, teljesen függetlenül attól, hogy törzsekrôl, családokról, királyságokról vagy modern államalakulatokról van-e szó. Itt ölni annyit is jelent, mint kitenni magunkat annak, hogy megöljenek, tehát egyfajta nemes játékban vesznek részt a felek, afféle párbaj-viszonyban. Aki nem öl, az nem is teszi ki magát annak, hogy megöljék, az anyámasszony katonája, katonaszökevény, hazaáruló, az ellenséggel paktál. A háború etikája, hogy „ölj, amennyit csak bírsz”, „tedd kockára saját életedet” – empirikusan univerzális. Az etika motívumai ugyan különbözôk lehetnek, de hasonlóságuk ennek ellenére szembeötlô. A háború az „elosztás” és a „megtorlás” elveinek egysége. Ez a kettô, többnyire, összefügg Hagyományos szomszédok vagy egymással kapcsolatban álló közösségek, államok környezetében az erôszak eszközével történô elosztás majdnem mindig újraelosztás. Kivételnek tûnik a honfoglalások esete. Nincs olyan nép, mely ott élne, ahol „eredetileg” élt, mindegyik más népek földjét foglalta el, többnyire kiirtva a lakosság egy részét, megerôszakolva asszonyaikat, mint például a szabin nôket. Ez is újraelosztás, csak az újraelosztó felek változnak. Mit osztunk el az erôszak segítségével? A földet,

a jószágot, a nôket, a rabszolgákat, az aranyat. Büntetés jár a másiknak, az ellenségnek vagy ellenfélnek, vagy mert egy korábbi háborúban elvette el a földünket, vagyonunkat, vagy mert megsértett bennünket, vagy mert egy kincsre bukkant, ami nekünk járt volna. Vagy más, számtalan indokkal. Vagy egyszerûen azért, mert azt birtokolták, amit mi akarunk birtokolni. A háborút elindító, azt kezdeményezô a saját igényét mindig jogosnak ítél meg, ahogy sérelmét is. Ilyenkor a jog mindig a gyôztesek oldalán áll. Ebbôl a szempontból majdnem, ha nem is egészen mindegy, hogy éppen melyik évszázadnál tartunk. Az elsô háború, amelyrôl megbízhatatlan, de mégis írásos emlékekkel rendelkezünk, az a trójai háború. A trójai herceg, Parisz, mélyen megsértette a hellén népeket, az egyik hellén király szép nejének, Helénának elrablásával. Igazságos volt tehát a hellén törzsközösség részérôl megtorló hadjáratot indítani. S jogot formáltak ennek következtében arra is, hogy a várost a földdel tegyék egyenlôvé, a férfiakat megöljék, az asszonyokat elrabolják. Akhilleusz azért lett nagy hôs, mert ô ölte meg a legtöbb trójait. Általában a hôs az, aki sokat ölt, s aki elôkelô ellenségeket ölt, mondjuk éppen egy királyt vagy egy herceget. Akhilleusz is, ahogy minden hôs, ugyanakkor kitette magát annak, hogy megöljék, ahogy meg is ölték. S most ugorjunk egy nagyot. Az elsô világháborúban a franciák jogosnak érezték Németország megbüntetését azért, mert az lopta el tôlük (Sedannál) Elzász-Lotharingiát. Most (a modern korban) nem vihették el az asszonyokat rabszolgának, de rákényszeríthettek egy olyan békét Németországra, amelyet az mélységesen igazságtalannak érzett, s melynek elôre nem látható következménye a nácizmus sikere és egy új világháború lett. Mondanom sem kell, hogy ebben a háborúban is azok a tisztek kaptak magas kitüntetést, akiknek a hadtestében a legtöbb ellenséget ölték meg a legrosszabb körülmények között. (Nálunk a „vitéz” címet kapták, s már az elnevezés is archaizáló). Többnyire, bár nem mindig, olyanoknak járt a kitüntetés, akik nehéz helyzetben álltak helyt, kockára tették az életüket, megsebesültek stb.

• 6 •


• Heller Ágnes • A HÁBORÚ ETIKÁJA RÉGEN ÉS MOST

Nem az elosztás és megtorlás összefonódásában van a különbség az ôsi és a tegnapi, modern korszakok háborúiban, hanem az ölés technikájában és személyes motívumaiban. Egészen a lôfegyver általános használatáig látta a harcos, aki ölt azt, akit megölt, és hogy ki az, aki ôt meg akarta ölni. Amikor a kardommal valakit halálra sebzek, látom az arcot, a vért, tudom, hogy én öltem s hogy kit öltem meg. Lôni távolról lövök, nem látom az áldozatom arcát. Ha tankkal rohanok neki egy csapatnak, egyes embereket már nem látok. ha azonban bombát dobok egy városra, egyetlen embert sem. („Ki géppel száll fölébe, annak térkép e táj...”) Azt mondhatnánk, hogy ekkor az emberölés felelôsségét nem kell vállalnom, viszont azt sem tudom, ki fenyeget engem halállal. Elbújok, lövészárokba hasalok, nem teszem ki magamat senki fia kardjának vagy puskatüzének. Mind a halálban, mind a túlélésben a véletlennek lesz egyre nagyobb szerepe, ezért a háború etikája így folyamatosan átalakul. Ugyanakkor nem a hagyomány, sem a hetykeség, méltóságérzés, férfiasságból eredô hiúság, s még csak nem is az egyes emberekhez (pl. királyhoz) való hûség motiválja többé a férfit. Kötelessége lesz (vagy lehet) a háborúskodás, de akár az, akár nem az, valaminek lelkesítenie kell ôt, hogy szabad akaratból is vállalja az ölést és halált – ez az, amit meggyôzôdésnek neveznek. A meggyôzôdés mint vezetô motívum, mint a lelkesedés, a vállalás inspirációja történelmileg megelôzi a modern technikát. A különbözô háborúk egymástól való megkülönböztetésének gondolata már Szent Ágostonnál felmerült. Szerinte vannak háborúk, amelyeket maga Isten vezet: ezek a szent háborúk. Egy szent háborúban ölni kell (a pogányokat), és életünket hitünkért Istenért kell kockára tennünk. A keresztes háborúk bevallott célja Jeruzsálem, a Szentföld megszabadítása volt. A szent cél tette a háborút jogossá. Az ellenfél nem volt „természetes” ellenfél, nem vette el birtokunkat, nem rabolta el és erôszakolta meg lányainkat, nem is gyújtotta fel városainkat és falvainkat, egyszerûen hamis hitet vallott. A meggyôzôdés motívumával viselt háborúknak a keresztes háborúk tekinthetôk elôfutárainak, de még marginálisak maradtak. Ahogy Foucault mondta, a marginális jelenségek késôbb elfoglalhatják a centrumot. A gyarmati háborúkban a kapzsi és kalandvágyó gyarmatosítók is felhasználták a kereszténység terjesztésének ürügyét, és a fehér ember világa felsôbbrendûségének téveszméjét. A vallási fanatizmus a hadviselésben egyre nagyobb szerepet kez-

2015/4

dett játszani, hogy az úgynevezett harmincéves vallásháborúban érje el elsô tetôpontját. Ezért mondta Descartes, hogy minden szenvedély jó valamire, kivéve a fanatizmust. A haditechnika fejlôdésével párhuzamosan a fanatizmus egyre erôsebb szerepet játszott a háborúk motivációjában. A tömegeket csak fanatizmussal lehetett harcba szólítani, csak a meggyôzés segítségével lehetett motiválni. A sport minden látszata lassan kiveszett az ellenfelekbôl. A hôsiesség korábbi jellemzôi elvesztették értelmüket. Akkor is, ha földért, befolyásért, hatalomért, egyéb ügyekért folytak a harcok. A háború etikája most nem a körül forgott, hogy bátor vagy-e, szembe mersz-e nézni a halállal, s tudsz-e ölni, hogy mi vagy, ki vagy, hanem hogy milyen ügyet szolgálsz, jó ügyet vagy rossz ügyet, hogy milyen intenzíven szolgálod azt, hogy milyen meggyôzôdés vezet. Ennek a változásnak a nyomán fogalmazódott meg egy új gondolat az európai filozófiában. Azt az igényt fogalmazta meg, hogy a háborúkban a harcoló feleknek néhány erkölcsi szabályhoz kell tartaniuk magukat. Minden kultúrában voltak háborúra vonatkozó íratlan szabályok, s elsôsorban a harcban való magatartásra vonatkoztak. Olyan szabályokat dolgoztak ki, amelyek elvileg minden harcoló félre egyaránt vonatkoznak. S nemcsak a harcoló felekre, hanem a háborúban részt nem vevô lakosságra is. Méghozzá ezek a normák, szabályok teljesen függetlenek voltak a harci feleket motiváló meggyôzôdésektôl. Egyaránt vonatkoztak kisméretû országokra és nagy birodalmakra, katolikus és protestáns országokra, gazdag és szegény országokra. Ezek a normák jogi jellegûek, pontosan szólva erkölcsi jogokat tartalmaztak. Feltételezték, hogy az egymás ellen viselt háborúban, ahogy az egymás mellett való élésben is, minden népnek vannak jogai, méghozzá ugyanolyan (ugyanazon) jogai. Ezt az új elméletet, az igazságos háború elméletét két férfinak köszönhetjük. Az egyik Franciscus de Victoria (De Indis, De jure in bello), a másik Grotius (De iure belli ac pacis). Nem az az új ezekben az elméletekben, hogy meg kell különböztetnünk az igazságos és igazságtalan háborút, hanem, hogy a háborút éltetô meggyôzôdésnek ehhez semmi köze nincsen. A kritériumok formálisak és ugyanakkor univerzálisak. Mint említettem, minden harcoló félre egyaránt vonatkoznak. Itt nem országokról, fôleg nem nemzetekrôl (akkor még nem léteztek), hanem népekrôl van szó: a népek (erkölcsi) jogairól. Európában számtalan nép élt különbözô birodalmakban. Több száz nyelvet beszéltek. Ezekbôl a

• 7 •



A HÁBORÚ ETIKÁJA RÉGEN ÉS MOST

népekbôl alakultak ki a birodalmakon belül a nemzetek, majd fokozatosan a nemzetekbôl a nemzetállamok. Természetesen nem mindenütt, majdnem kizárólag Európában. Az „igazságos” háború elvei, normái minden országra vonatkoznak, akár birodalom, akár nemzetállam, akár egy birodalmon belüli népcsoport legyen is. Így tehát vonatkoznak a polgárháborúra is, s a függetlenségi háborúra is. Mint amilyen az amerikai függetlenségi háború volt a 18. század második felében. A nemzetállamok körülbelül Napóleon kora óta jöttek létre Európában (és csak itt), párhuzamosan a haditechnika rohamos fejlôdésével. A háborúk egyre inkább nemzetállamok (vagy egy nemzet köré csoportosuló birodalmak) közötti háborúkká váltak, s fanatikus fûtôanyaguk egyre inkább a nacionalizmus lett. Gondolatmenetem inditásául a hagyományos háborúkat, a trójai háborút vagy akár a pun háborúkat az elsô világháborúval állítottam párhuzamba. Mindegyikben sérelmet toroltak meg, hódításra, az újraelosztásra törekedtek, de hozzátettem, hogy a közös vonások ellenére igen nagyon különböztek egymástól. Az elsô világháborút európai nemzetállamok vívták, a nacionalizmus volt a hajtóerejük, és az ölés technikája is radikálisan megváltozott. Az elsô világháború idején már évszázadok óta létezett az a bizonyos formális kódex, amelyet további kidolgozott formában, legalábbis elméletben, már elfogadtak a népek, ha nem is követették. Ennek a kódexnek a védelmére született a rossz véget érô Népszövetség, majd az ugyanolyan impotens és elvtelen Egyesült Nemzetek. Melyek voltak ezek a normák? Mindenekelôtt: a háborúhoz való erkölcsi jog fogalmának a bevezetése abból indult ki, hogy a béke magasabban áll a háborúnál, azaz, hogy nem a háború, hanem a béke a törvényes állapot. Egyesek szerint a béke a természetes állapot is, de errôl a filozófusok véleménye megoszlott (például Hobbes szerint a háború a természetes állapot, melyet magunk mögött kell hagynunk). Ez azonban nem változtat azon a tételen, hogy szuverén államok esetében a béke a természetes állapot, s a háború kivételes. Ezért kell megindokolni a háború elindítását. Csak bizonyos jól meghatározott indokok tesznek egy háborút igazságossá, azaz erkölcsileg jogossá. Többnyire az egyik harcoló fél részére, és nem mindkettô részére. A háború azon fél részérôl igazságos, akit provokáció nélküli támadás ért. Vagyis az önvédelem erkölcsileg jogosult. Egy nép felszabadítási háborúja egy elnyomó másik nép ellen erkölcsileg mindig jogosult. Egy állam szuverenitásának el nem ismerése

esetében a háború indítása erkölcsileg jogosult. Népirtó ellenséggel szembeni támadás jogosult. Egy szerzôdés megszegése esetén, feltéve, hogy a szerzôdést nem kényszer alatt kötötték, a háború indítása erkölcsileg jogosult. Egyszerû, vagy legalábbis egyszerûnek látszik az eset, amikor indokolatlanul katonailag támadnak meg egy országot, de mi az, hogy indokolatlan? Mindenki mindig talál indokot. Ebbôl vonja le a következtetést Hegel, hogy minden háború igazságos, vagy elôtte Kant (akire még visszatérek), hogy minden háború ab ovo igazságtalan. Hozzájárul a bizonytalansághoz, hogy a pusztán formális indokok itt nem teljesen irányadók. Például: ki dönt egy háború megindítása mellett? A vezér? Egy népszavazás? A közvélemény? Ki dönt arról, hogy mi igazságos és mi igazságtalan? Miféle eszmék nevében vívják a háborút? A kétséges pontokat tovább is sorolhatnám. A második világháború a szövetségesek részérôl kétségtelenül igazságos háború volt. Akkor is az lett volna, ha nemcsak Lengyelország katonai megtámadásakor, hanem már Csehszlovákia megszállásakor üzen Anglia és Franciaország hadat Hitlernek? A kérdésre kétségkívül igennel válaszolunk, pedig a ius ad bellum szoros értelemében erre nem lett volna még erkölcsi jogunk. A tisztán formális kritériumok tehát nem elégségesek, bár nem is feleslegesek. Másnak tûnik a helyzet a ius in bello esetében. A háború idején is tartaniuk kell a harci feleknek magukat ezekhez a normákhoz. Méghozzá teljesen függetlenül attól, hogy igazságos vagy igazságtalan háborút vívnak-e. Nem szabad zaklatni a polgári lakosságot, nem szabad nôket meggyalázni, városokat kiéheztetni, falvakat felgyújtani. A nem harcoló felek életére nem szabad törni. A hadifoglyokat nem szabad bántalmazni. Ezeket a normákat idôvel nemzetközi szerzôdések formájában is leszögezték és elfogadták, mint például a genfi konvenciót. E szabályok megsértése háborús bûntettnek minôsül. Azt mondtam, „másnak tûnik a helyzet”, nem azt, hogy más a helyzet. Vannak persze olyan normák, amelyek megsértése esetén valóban más a helyzet, azaz tisztán és világosan erkölcsi jogsértés, mi több, bûneset történt. Így, ha egy hadsereg közvetlenül és szándékosan nem harcolókat céloz meg, hanem megelôzésképpen vagy büntetésképpen civil lakosokat végez ki, túszokat szed és gyilkol, amikor a magukat megadó katonákat egyszerûen kivégzi, mert hadifoglyokat nem „etet”. Akik ezeket elkövetik, parancsolják, háborús büntettet követnek el. A közvélemény megítélése ezekben az esetekben is különbözô lehet. A japán kultúra hagyománya sze-

• 8 •


• Heller Ágnes • A HÁBORÚ ETIKÁJA RÉGEN ÉS MOST

rint egy tiszt, aki megadja magát becstelen, hiszen meg kellett volna ölnie magát, ezért semmi erkölcsi kódex nem alkalmazható az ô esetében. Partizánok sem ejtettek hadifoglyokat, ôk is megölték a magát megadó ellenséget, mivel nem volt ôket hová elhelyezniük. Ez nem minôsült ugyan háborús bûntettnek, de attól még az erkölcsi jog megsértése. Az említett normák viszonylag jó zsinórmértékül szolgáltak az elsô világháború esetében, ebben a tisztán nacionalista háborúban, amely a ius ad bellum értelmében mindkét fél részérôl igazságtalan volt, és ennek megfelelôen, a gyôztesek döntése nyomán, igazságtalan békével végzôdött. Ugyanakkor a ius in bello normáját tekintve kevesebb kétséggel járt. Ilyen problematikus esetnek bizonyult a gáztámadás. Szemben ezzel a második világháborúban, ahol a szövetségesek kétségkívül igazságos háborút vívtak, amely nemcsak nacionalista, hanem ugyanakkor felszabadító és büntetô háború is volt, a ius in bello alkalmazása esetében több kétség merült fel. A holokausztról nem is beszélek, mivel az olyan szervezett és ideológiától irányított tömeggyilkosság volt, amelyet már azért sem lehet háborús cselekménynek minôsíteni, mert az a fél, amelyik ölt, nem tette ki magát a megöletésnek. Ha bombatámadást irányítok egy város ellen, nem lehet a polgári lakosok életét sem megkímélni. Különösen vonatkozott ez a hirosimai atomtámadásra. Drezda bombázása nem volt más, mint egy város felgyújtása. A szovjet fél nem tartotta magát a hadifoglyokra vonatkozó genfi konvencióhoz sem. Továbbá a polgári lakosság egy részét elhurcolta, és szibériai táborokba küldte meghalni. Szovjet katonák nôket erôszakoltak meg. Minderrôl elmondhatjuk, hogy a háborút nem ôk kezdték, hogy mindennek ellenére a szövetségesek oldaláról igazságos háború maradt. A legyôzöttek voltak a háborús bûnösök, mivel ôk folyamatosan szegték meg mind a ius ad bellum, mind a ius in bello minden normáját. Az erkölcsi jogszegés és a háborús bûntett nem azonosak egymással. Hetven esztendeje folynak viták a drezdai bombázás vagy a hirosimai támadás erkölcsi értelmezésérôl. Ami a szovjeteket illeti, itt a történelem már kimondta mind a politikai, mind az erkölcsi ítéletet, de mindez nem változtatott azon, hogy igazságos háborút folytattak. Kant az Über den Gemeinspruch címû írásának a Völkerrecht (Népek joga, azaz nemzetközi jog) címû alfejezetében annak a hitének ad hangot, hogy el kell annak az idônek következnie, amikor az állandó háborúskodás okozta kínok ráveszik a népeket egy köztársasági föderáció megalkotására. Erre

2015/4

nincs más mód, mint olyan törvények, alkotmányok megalkotása, melyek a népek jogaira támaszkodnak. Ezzel megteremtik a népek közötti békét. Kant annak a reményének adott hangot, hogy az emberiség, a visszalépésektôl eltekintetve, folytonosan elôre halad. Ahogy az erôszak elôli menekülés az ésszerûen gondolkodódó népeket végül rávezette arra, hogy magukat nyilvános törvényeknek, alkotmánynak vessék alá, s létrehozták a polgárok köztársaságát, úgy vethetik magukat alá a népek tagjai mint világpolgárok, egy közös alkotmánynak. Egy másik mûvében, Az örök békében, Kant olyan világot vizionált, amelyben szabad köztársaságok egymással szövetkezve megteremtik a transznacionális köztársaságot. Azaz, Kant szemében az örök békének két feltétele volt, hogy minden ország köztársaság legyen (ma inkább liberális demokráciáról beszélhetnénk), s hogy mind észszerûnek fogadják el egy föderális, államközi állam legitimitását. Kant elképzelése két feltételre támaszkodott. Egyrészt az emberek erényére, másrészt józan eszére. Mindkettôrôl feltételezte, hogy az emberiség haladása következtében egyre inkább rendelkezésünkre fognak állni. Ezt a feltételezést Mendelssohn, Kant szerint, tévesen vitatta. Ami az erkölcsöt (nem a moralitást!) illeti, már megtapasztalhattuk, írja Kant, hogy a polgári erények kifejlôdnek a létezô köztársaságokban. Ami a racionalitást illeti, a haditechnika manapság igen sokba kerül, s ezt az összeget a dolgos polgár jobb célokra, ésszerûen tudná felhasználni. Kantnak az amerikai és a francia forradalom után, de Napóleon elôtt fogant gondolatmenete még nem számolt a nemzetállamok s a nacionalizmus megjelenésével és annak pusztító, nem racionális, és semmiképpen nem erényes hatásával. Vajon kinek volt ebben a vitában igaza? Mendelssohnnak vagy Kantnak? Vagy esetleg Vörösmarty Mihálynak, hogy „a viszály elvérzik a csatákon?” Kant elképzelése, mint arról már szó volt, erkölcsi és racionális haladást feltételez. Mendelssohn ezt tagadja. Szerinte az individuum tökéletesedhet, mind erkölcsileg, mind racionalizmusában, de az emberiségrôl ez nem mondható el, legalábbis az eddigi tapasztalatok nem ezt mutatják. Az eddigi tapasztalatokat félretolva, ugorjunk át a jelen tapasztalataira. Európa mintha feldolgozta volna történelme legsúlyosabb, maga gyártotta katasztrófájának traumáját, ha megkésve is. Mintha Németország és Franciaország történelmi megbékélése véget vetett volna az európai háborúk sorozatának, mintha a viszály valóban elvérzett volna

• 9 •



APÁK ÉS FIÚK A BIBLIÁBAN

ezeken a csatákon. Ehhez valóban szükség volt, ha nem is az erkölcsök tökéletesedésére általában, de a nacionalista fanatizmus visszaszorulására, a dialógus iránti fogékonyság kialakulására, a másik megértésének készségére, s fôleg az állampolgári jogok tiszteletben tartására. Ebbôl az erkölcsi változásból, továbbá a gazdaság mûködésérôl való racionális meggondolásból született meg az Európai Unió. Kant eszméjének máig is az Unió a legvilágosabb árnyéka, vagy más filozófiai nyelven kifejezve, ez a Kant transzcendentális eszméjét mindeddig leginkább megközelítô empirikus intézmény. S máig is törékeny intézmény, mivel a fanatikus nacionalizmus nem tûnt el Európából, csak kissé szunnyadozott, hogy esetleg újra életre keljen, és Mendelssohn igazát bizonyítsa. A Kant–Mendelssohn-meccs Európában ma még döntetlenre áll. Csak Svájcban és Skandináviában, továbbá az angolszász eredetû államokban, különösen az Egyesült Államokban – egy olyan államban, amely szerencséjére még a nacionalizmus virágba borulása elôtt született – áll ennél jobban. Nem így a világ számos pontján, ahol Mendelssohn feltétlenül, megkérdôjelezhetetlenül diadalmaskodik. A világháború vége után a viszály nem vérzett el a csatákon. Új csataterek születtek, egyik a másik után, egyre kirekesztôbbek, egyre fanatikusabbak. Grotius itt nem halt meg, mert soha meg sem született. Volt már szó arról, hogy a harmincéves háború végétôl lassan megszûnik a vallási fanatizmus mint háborús motívum, s lassan átadja helyét a nacionalizmusnak, míg a második világháborút követô katarzis nyomán a nacionalista fanatizmus is apadni látszik. Legalábbis nem elég erôs ahhoz, hogy új háború motívuma vagy akár táptalaja legyen. Ázsia és Afrika számos országában a fordítottja történt. A gyarmati felszabadító háborúkat most új vallásháborúk váltják fel. A vallási fanatikusok számára a háborúhoz való jog vagy a háborúviselés erkölcsi jogának szabályai nemcsak nem érvényesülnek, hanem érvényességüket is vesztik. Ôk nem ismernek el ilyen jogokat. Az ô háborúik mindig szent háborúk, ôk mindig Isten háborúit vívják, akkor is, ha – ahogy a szunniták és síiták, egymás ellen harcolnak – mindegyikük szerint Isten harcol az eretnekek ellen. A vallási fanatizmus nem ismer katarzist, megveti a toleranciát, fôleg a párbeszédet, nem akarja a másikat megérteni. A vallási fanatikus terrorizálja a járókelôt, felgyújtja a templomokat, bombázza a piacokat. Ô nem katonát öl, hanem civileket, mert minden civilben a hitetlent, tehát az ellenséget látja. Nem indít háborút, mert mindig há-

borúban áll, s ezért békét sem köthet. A vallásos fanatikus kislányokat rabol, zsarol, túszokat ejt, gyújtogat és robbant. Életét áldozza a hit oltárán, és öl, mert gyûlöl. Nem nyílt párharcot vív, mint a régiek, hanem alattomosan támad. S ô is számolja a skalpokat. Hol itt az erkölcsi haladás, a racionalitás? Pedig erkölcs az itt is van, az erényes ember az, aki öl, aki sokat öl. Megint a skalpok számítanak. A háború etikájának alakulása, be kell vallanunk, nem egyirányú. Egyszer az egyik irányban halad, a béke, az összefogás, a nemzetközösségek irányába, majd vissza a nacionalista, majd a vallási fanatizmus felé. Egyszer kidolgozunk egy erkölcsi kódexet mindenki háborújára, majd felborítjuk, végül érvénytelennek kiáltjuk ki. De, hogy mégis Kant mellett tegyem le a garast: szépet álmodott, s egy szép álom mindig többet ér egy rémálomnál. 2. APÁK ÉS FIÚK A BIBLIÁBAN Kardos Andrisnak, a fiúnak, aki szerencséjére lányok apja, 60. születésnapjára Freud híres elméletét az Egyetlen Isten gondolatának keletkezésrôl, mely szerint az ôsfiúk megölték ôsapjukat, majd istenként tisztelni kezdték, a tényleges, azaz utólagosan kimódolt hagyomány nem igazolja. Apák ölnek fiúkat, testvér testvért, de nem fiúk apát. A görög mitológia egy fordított szimbolikus aktussal kezdôdik. Az apaisten (Kronosz) felfalja fiait, hogy megakadályozza az egymás utániságot, az idômúlást, a történelem megjelenését az azonosság idôtlen világban. A Biblia, miután nem mítosz, a mitikus szimbólumot történelmi elbeszéléssel illetve parabolával helyettesíti. Kronosz, az ôsisten helyét most uralkodók, kényurak foglalják el. Az egyiptomi fáraó megparancsolja minden újszülött héber fiúgyermek meggyilkolását. S a történet évezredekkel késôbb megismétlôdik Heródes megparancsolja minden júdeai fiúgyermek meggyilkolását. Mindkét esetben Isten lép közbe angyalai és földi segítôk közvetítésével. Izrael Istene a Történelem Istene, mindig az idôé, a jövôé. Isten a fiak pártján áll az apákkal szemben. Legalábbis az ôstörténetben. Mindaddig, amíg meg nem jelenik az „igazi”, azaz politikai történelem. Az Akédát, azaz Ábrahám áldozatát lehet így is olvasni. Ahogy például Derrida tette. Ô úgy értelmezte ezt a történetet, mint egy sorvezetôt, hiszen, írja, mióta világ a világ az apák mindig hajlandók voltak fiaik feláldozására. Háborúba küldték ôket,

• 10 •


• Heller Ágnes • APÁK ÉS FIÚK A BIBLIÁBAN

ahol halál várt rájuk, hogy atyáik földjét, vagyonát, hírnevét, becsületét kár, veszteség ne érje. Így is lehet az Akédát értelmezni, és nem teljesen minden alap nélkül. Ábrahámnak Izsák elôtt is volt egy fia, ágyasa, Hágár méhébôl: Izmael. Ezt a fiút, úgy tudjuk az Írásból, apja a halálba, az éhhalálba, szomjhalálba küldte. Nem saját kezével akarta megölni, ezt rábízta a természetre. De az Örökkévaló, a Történelem Istene itt is a fiú, a jövô pártjára állt: angyala segítségével mentette meg a gyereket a jövônek. El tudjuk gondolni tehát azt is, hogy ugyanez az Ábrahám a próbatételre felszólító intô isteni szavakat félreértette. Fel akarta áldozni ezt a fiát is, Izsákot, akit szeretett, hogy megálljon az idô, azonnal itt és most legyen az örökkévalóság. De Isten, a Történelem Istene ezt a fiút is megmentette. Az örökkévalóság maradjon csak az övé, a történelem, az idô pedig az emberé. Igen, így is lehet az Akédát értelmezni. Tudjuk, szintén a Bibliából, hogy Izmael és Izsák együtt temették el Ábrahámot. A fiak élete az apa halála. Ebben az értelemben, azaz szimbolikusan, Freudnak igaza volt. S aztán találkozunk Jákobbal, aki az emberi, családi normákat megsértve halott anyja helyett anyja lett József fiának. Hübrisz, mondanák a görögök, az istenek megbüntetik ezért. De Izrael Istene másként gondolkozott. Egyrészt, mert maga is szerette kedvenceit a természet ellenében kiválogatni, másrészt, mert jövôpárti volt, s különösen szeretetpárti, végül sürgette a happy endet. Itt az apai szeretet termékeny talajba hullt. Az apa emléke nélkül az egyiptomi kormányzóvá avanzsált elôkelô József nemcsak integrálódott volna az egyiptomi társadalomba, hanem ô lett volna az elsô zsidó asszimiláns is. Nála az apa iránti szeretet még kacérságánál és színészi hajlamainál is erôsebb volt. Mikor megismerteti magát testvéreivel, József elsô és egyetlen kérdése: „Él-e még atyám?” Csak jöjjön, jöjjön el hozzá, ô majd gondoskodni fog róla! Az öreg pásztorkirály felkerekedik az idegen világba szeretett fiához, a civilizáció formálta nagyúrhoz, aki gondoskodik róla és egész törzsérôl. Az apa-fiú viszony megfordul. József lesz Jákob apja. Ám a jövô még mindig nincs biztosítva. Az áldáshordozó Júda gyermektelen. Voltak fiai, de az egyik meghalt, míg a másik magvát a földre szórta, hogy ne lehessen gyereke, hogy megszakadjon a lánc, s ne lehessen jövô. De a Történelem Istene (vagy, ahogy Thomas Mann kifejezte magát Geist der Geschichte) ezt végleg nem hagyhatta. És a bûnös fiú hoppon maradt özvegye, Támár, kiült az út szélére, mintha a legôsibb foglalkozást gyako-

2015/4

rolná, hogy az özvegy Júda megkívánja ôt. Az eredmény egy ikerpár lett. A Történelem Szelleme most már megnyugodhat, majdnem egyenesben vagyunk, megérkeztünk Dávid királyhoz, majd Jézushoz, s talán az énhozzám is vezetô út kezdetéhez. Ettôl kezdve már nemcsak egy család, egy törzs, hanem egy egész nép jövôje az, ami kockán forog. A továbbiakban én sem az alaptörténet sokatmondó, de mégis egyszerû mintáihoz fordulok, hanem az apák és felnôtt fiaik közötti történelmi konfliktusokhoz. Most már nem kell a jövôt beindítani, nincs is többé szükség isteni vagy angyali közbelépésre. Egy tisztán emberi világban vagyunk, ahol egyedül az apáknak és fiúknak kell egymással és önmagukkal megküzdeniük. Mint Sámuel elsô és második könyvében. Sámuelnek magának nem volt apakomplexuma, miután csak biológiailag volt apja. Anyja ugyanis még megfogantatása elôtt Istennek szentelte, így mihelyst elválasztotta, elvitte Éli fôpap házába. Már eddig is tudtuk Istenrôl, hogy nem mindenható, miután a biológiai törvényekbe nem tud beavatkozni, de az öröklôdés tévedéseit, ezeket a természeti hibákat, képes emberi segítséggel jóvátenni. Az ostoba, áldásra méltatlan Ézsau Jákob elôtt született, de sebaj! Isten Rebeka segítségével úrrá lett a születés véletlenén. Éli fôpap két fiúgyermeke korrupt volt, lopott az áldozati bárányokból, s szívesen vett egy-két nagyobb méretû ajándékot. De sebaj! Ott élt a házban a gyermek Sámuel, aki Éli testi fiai helyett a fôpap szellemi fia lett, s nemcsak folytatta elôdje szent tevékenységét, hanem meg is alapította, „kitalálta” azt, amit ma zsidóságnak nevezünk. Ô találta meg, kente fel az elsô királyt Izraelben, s tanúja maradt az elsô történelmi, azaz laikus apa–fiúkonfliktusnak. Nem tudom, hogy hány pszichológus vagy pszichiáter elemezte Saul király személyiségét az utóbbi száz esztendôben. A Bibliai elbeszélés kórképe azonban világos. Saul mániás-depressziós volt, méghozzá e betegség súlyosabb formájában. A fiatal Dávidnak hárfajátékával kellett elûznie a király mély, tehetetlenségbe forduló melankóliáját. Saul, a kezdeti sikerek után, nemcsak féltékeny lett Dávidra, hanem képtelen lett a magán való uralkodásra is. Egyik dührohamából a másikba esett, bebeszélte magának, hogy Dávid az életére tör (aki kétszer is bebizonyította, hogy téved), halálra üldözte, ahol csak érte, nem hallgatott érvekre, kedvenc fia, Jonatán érveire sem. A Biblia leírja ismétlôdô rohamait is (földre esett, elgyengült, sem nem evett, sem nem ivott), de egy-egy józan pillanatában magához ölelte Dávidot, fiamnak nevezte, ölelgette,

• 11 •



APÁK ÉS FIÚK A BIBLIÁBAN

bocsánatot kért tôle, hogy aztán újra mániákusan üldözni kezdje. Az Írás szerint ilyenkor egy „gonosz szellem” szállta meg. Meglehetôsen találó kifejezés. Sámuel (az Írás szerint) azonban nem ezért vonta meg a támogatását (azaz a Felkent címet) Saultól, hanem azért, mert parancsa ellenére sem kaszabolt le minden ellenségét. Akárhogy is, Saulban megvolt számos pszichológiai feltétele annak, hogy keleti despota legyen, csak nem volt elég következetes és kemény. Most nem Saulról szól a mese, hanem legidôsebb fiáról, Jonatánról. A zsidó Bibliában, ahol mindenki tévedhet, még bûnözhet is egyszer, mert hát halandók, emberek vagyunk („Halandók vagyunk, olyanok, mint a víz, amelyet kiloccsantanak a földre”, mondja egy bölcs asszony a királynak), Jonatán az egyetlen, aki egyszer sem vétkezik. Méghozzá nemcsak Sámuel könyvének etikája, hanem, hogy úgy mondjam, az univerzális morál értelmében sem. Szereti Dávidot, tudja, hogy apjával szemben Dávidnak van igaza, s hogy meg kell ôt apja haragjától védenie. Szereti apját, tudja, hogy beteg, s meg kell ôt önmagától is védenie. Próbálja meggyôzni apját, érvvel: „Ne kövessen a király bûnt szolgája, Dávid ellen, hiszen ô nem vétett ellened semmit… Miért szennyezed be magad ártatlan vérrel?” Mire Saul elismeri, Jonatánnak igaza van, nem öli meg Dávidot. Azután megint megszállja a „gonosz” szellem, nem hallgat többé Jonatánra. Jonatán nem tehet már mást, mint hogy elárulja apját Dávidnak. Ezzel védi meg Dávid életét és apja lelkét, de nem sokáig. Saul ugyan megint egyszer azt mondta, „vétkeztem”, de csak addig, amíg újra Dávid kergetésébe nem fog. Mindenki vétkezhet, de nem elég kimondani, hogy „vétkeztem”. Ezt megtanulta Dávid. Jonatán apja oldalán harcolva esik el a filiszteusok ellen vívott, vesztes csatában. Saul kardjába dôl. (Azt hittem, ezt csak rómaiak és japánok teszik.) Dávid maga is hajlamos a kedélyhullámzásra. Ezt már Sámuel elsô könyvében is megfigyelhetjük. Gyakran jajgat, sír, mondhatnám, szentimentális, ahogy gyakran átadja magát a féktelen örömnek is (például mikor félmeztelenül táncol a frigyláda elôtt). Amikor Dávid Sault és Jonatánt búcsúztatja, érzelemkitörése költészetté válik. (Állítólag jóval késôbb foglalták a siralmat versbe, körülbelül az i. e. 7. században.) „Saul és Jonatán hogy kedvelték és szerették egymást. Elválaszthatatlanok voltak életben és halálban…” „Halálod mély gyászba borít, Jonatán… szívem

bánkódik miattad, testvérem, Jonatán. Jobban szerettelek mindenkinél. Igen, barátságod több volt nekem az asszonyok szerelménél.” Amikor ezt énekelte, még nem tudhatta, hogy egyik kedvenc fia nem lesz olyan hûséges hozzá, mint Jonatán Saulhoz. Dávidnak különbözô feleségeitôl és ágyasaitól számos fia született. Nevüket ismerjük, de Dávid hozzájuk való viszonyáról nem beszél a Biblia. Salamonhoz sem fûzte különös érzelem. Hogy ô lett Dávid utódja, azt nem az öreg és már majdnem tehetetlen apjának, hanem az energikus Bethsébának, ennek a második Rebekának köszönhetjük. Ô erôszakolta ki az öregnél Salamon utódlását. Az egyetlen fiú, akit Dávid mélyen szeretett, akirôl tudjuk, hogy mélyen szerette, a lázadó fiú volt: Absalom. Ez az apa–fiú-konfliktus tipikusnak tûnik, hiszen sok hasonlóval találkoztunk késôbb a különbözô népek történetében. A fiú el akarja foglalni az apa trónját, sereget gyûjt ellene, majdnem sikerül legyôznie, az apa elmenekül, de végül egy remek tábornok, Joáb segítségével visszaszerzi trónját, a fiú a csatában elesik. A történet mégis kiemelkedik a hasonlók közül. Egyrészt, mert folytatása a Saul és Dávid közötti háborúságnak Izrael törzsei és Júda törzse között (amelyben a történetíró a Júda törzs oldalán áll, de igyekszik objektív lenni). Másrészt, mert nagyon is személyes történet, családi dráma, egy családi tragédia, hasonlóan a görög tragédiákhoz. (A görög tragédiákban is sokat jajgatnak, de nem érzékenyülnek el. A görög tragikum nem szentimentális, nem is ennyire személyes. Ott csak jajgatnak, nem sírnak. Periklészt azért dicsérték, mert egy könnyet sem ejtett fiai halálakor. A Biblia hôsei nem érdemelnek efféle dicséretet.) Absalom története úgy kezdôdik, hogy féltestvére, Amnon megerôszakolja csellel magához édesgetett húgát, Támárt. Amnon különben az elsôszülött. Absalom elôször nem mutat különleges felháborodást, de Támár szerencsétlenségét látva egyre jobban meggyûlöli Amnont, s végül leitatja és megöleti. Absalom elmenekül. Három év múltán Dávid megenyhül Absalom iránt, s Joáb (politikai okokból) szorgalmazza hazahívását. Absalomot ugyanis igen nagyon kedvelték, már csak szépsége miatt is, de Dávid továbbra sem engedi magához. Itt kezdôdik a generációs konfliktus. Absalom megnyeri az embereket magának. Azt ígéri nekik (koránjött populista lévén), hogy ô, Dáviddal szemben, mindenkit fogadni fog, minden panaszt meghallgat, mindenkinek igazságot tesz. „Izrael népének szíve Absalomhoz fordult”, írja a Biblia.

• 12 •


• Heller Ágnes • AZ EGYETEMI OKTATÁS PARADOXONJAI

Dávid elmenekül. Absalom elfoglalja Jeruzsálemet. Utána azonban (jó tanácsokra hallgatva) Dávid átkel a Jordánon, majd ezt teszi Absalom is. Végül következik a csata pontos leírása. Ez Absalom philippi csatája. Történetírás a javából. De most jön valami, aminek nincs köze a történetíráshoz. A csata egész ideje alatt Dávid csak azzal foglalkozik, hogy mi történik Absalommal. „Vigyázzatok nekem a fiúra, Absalomra!” Így kér mindenkit, aki csatába megy. Mikor futár érkezik a csatából „jó hírrel”, egyetlen kérdése: „Jól van a fiú, Absalom?” Jön a második futár a gyôzelme hírével, de Dávidot csak egy dolog érdekli: „Jól van a fiú, Absalom? Ámde Absalom meghalt. Hatalmas hajkoronája egy ágba akadt, nem tudott menekülni. Dávid „fölment a kapu fölötti szobába, és sírt. Elcsukló hangon így siránkozott: Absalom, fiam, fiam, Absalom! Oh, bár én haltam volna meg helyetted! Joáb, a hadvezér és a hadsereg ebbôl mit sem ért. A király azért sír, mert gyôztek? Az ellenségért folynak könnyei? – Kelj fel, menj ki az emberekhez – mondja Joáb –, nézz velük szembe, mert ha nem teszed, elhagynak, s nagyobb vereség ér, mint bármikor az életben. A király tehát felállt és a kapu elé ült.” Mint mondtam, ezekben a történetekben nem kapnak szerepet Isten angyalai. Itt csak emberek döntenek, hol jól, hol rosszul. Sámuel szelleme nem ad tanácsot Saulnak. Jonatán adott tanácsot, de arra Saul nem hallgatott. Az emberek szenvednek, nem saját hibájukból, s nem is hibájuktól függetlenül. Itt nem mûködik a moira (végzet), nem teljesedik be a sors. Nem az történik, amit az emberek akarnak, de minden az emberi akarat és elhatározás következménye. Dávid sokszor fordul Istenhez, amikor egy várost akar megtámadni vagy egy erôdöt bevenni. Isten mondja elôre meg neki, mi lesz döntésének következménye. Rá hallgat, Isten döntése, azaz intuíciója szerint cselekszik, de Dávid sosem fordul tanácsért Istenhez, amikor emberekkel áll szemben, amikor emberekrôl kell döntenie, feleségekkel, fiúkkal, baráttal, hadvezérrel; népekkel, saját népével. Ezekben a döntésekben Isten nem tud tanácsot adni, vagy jobban mondva, nem akar. Ebbe Ô bele nem avatkozik. Az ember szabadon választ. Absalom meghalt Dávid akarata ellenére. Hogy hatalmas hajkoronája fennakadt egy fán, véletlen volt. De Joáb, a hadvezér és a hadsereg amúgy is halálát akarta. Hiszen az ellene folyó harcban estek el bajtársai. A történelem nem tesz igazságot apák és fiúk konfliktusában sem. Utóirat: Salamon egyik elsô tette trónra jutása után Joáb kivégzése volt.

2015/4

3. AZ EGYETEMI OKTATÁS PARADOXONJAI Hegel Fenomenológiájában egy helyütt megjelenik egy ismert német szó, a Bildung egy sajátos értelmezésben. A szó, mindaz, amit ez a szó jelez, két történelmi korszak közötti átmenetre vonatkozik. Az elidegenedés, illetve a felvilágosodás közé esik. Megôrzi magában az elidegenedés, azaz a személy külsôvé válásának, objektiválódásának mozzanatát, s ugyanakkor elôrevetíti a felvilágosodást, melyet megelôz, mint annak feltétele. Egy folyamatról van szó, melyet különbözô kategóriákkal lehet leírni. Amennyiben a történelmi szociológia vizeire evezünk, Norbert Elias nyomán egyfajta „civilizációs folyamatról” kell beszélnünk. A következôképpen adhatjuk elô a történetet. A reneszánsz koráig a nemesség, mind az arisztokrácia, mind a kisebb nemesség, rendjük szabályai között élt, azokat követte. Ezek a szabályok, amelyek magukba foglalták a hitvilágot, az öntudatot, az öltözködést, nyelvhasználatot, a kölcsönösségi viszonyokat, tehát az életforma és viselkedési forma egészét, élesen elválasztották ezeket a felsô rendeket minden más társadalmi rétegtôl, gazdagtól és szegénytôl egyaránt. A rendi határok áthágása többnyire nevetséges volt, mint ahogy azt Molière komédiáiból is láthatjuk. S ahogy a polgárság erôsödött, úgy növekedett az igény az alternatívára, a polgárság saját életformáinak s az ehhez tartozó normáknak kialakítására. A Bildung, röviden összefoglalva, a polgári életforma kialakításának folyamata. Hegel kétféle Bildungot említ. Az egyik teoretikus, a másik pragmatikus. Az elôbbi a szociális magatartásra, az ehhez fûzôdô gondolkodásmódra, erkölcsre s az egyed ebben való önmegvalósítására vonatkozik, az utóbbi a hivatás gyakorlására. A polgárembernek hivatása van, mindenkinek egy másik hivatása, s abban kell tisztességesen helytállnia. Mikor késôbb Max Weber a protestáns etikáról elmélkedve Benjamin Franklin példáját idézi, lényegében ugyanarról beszél. A 19. század kezdetétôl, vagy korábbi idôponttól kezdve az európai egyetemek is ezt a kettôs Bildung funkciót voltak hivatva betölteni. Ezek már nem igazán hasonlítottak a középkori egyetemek világához. Ott játszották a legnagyobb szerepet, ahol nagy volt a polgári ellenkultúra, továbbá a nemzeti identitás megalapozásának szükséglete, így elsôsorban a német, olasz és francia nyelvterületeken és Skóciában. Az Egyesült Államoknak a 19. század közepéig egyáltalán nem volt egyeteme, míg az angol Cambridge és Oxford még a 20. században

• 13 •



AZ EGYETEMIOKTATÁS PARADOXONJAI

is hosszú ideig az arisztokrácia szellemi és életformabeli iskolái maradtak. A Bildung folyamatában a filozófia nagy szerepet játszott. Nemcsak az egyetemeken, hanem a közvélemény szellemi alakításában is, mint a francia Enciklopédia, amelyet a hegeli Enciklopédia volt hivatva követni. Bár a filozófia nem helyettesítette az egyetemeken a hagyományosan irányadó teológiát, de egyre inkább egyenértékûvé vált vele, mi több, jelentôségben fölébe kerekedett. A filozófia ugyanis az egész emberiség (sic) civilizálódását, nevelését óhajtotta szolgálni. Jellemzô erre, ahogy Hegel filozófiatörténeti elôadásait bevezette és befejezte. Elôadásainak még Heidelbergbôl származó bevezetésében Hegel azt a reményét fejezi ki, hogy az elnémult tudomány (ugyanis a filozófia) megint reménykedhetik, hogy a süketté vált világ meg fogja újra hallani. Üdvözli azt a bizonyos napfelkeltét, melyben újra felemelkedünk a mindennapi érdekeinken, hogy befogadjuk az Igazat, az Örököt, az Istenit. Már Berlinben, elôadás-sorozatát berekesztô búcsújában arra figyelmezteti hallgatóit, hogy a belsô, szubsztanciális szellem megragadása az individuum álláspontja. Reméli, hogy elôadásai során szellemi kötelék alakult ki közötte és tanítványai között, majd ezekkel a szavakkal fejezi be kurzusát: „Azt kívánom Önöknek, hogy jó életet éljenek.”(Ich wünsche Ihnen recht wohl zu leben.) Elképzelhetetlen, hogy ma egy filozófus profeszszor így fejezze be elôadását. Példaként idézem Paul Feyerabend Három dialógus a tudásról címû könyvének elsô dialógusát. Ebben igen realisztikus képet kapunk egy mai amerikai undergraduate filozófiai szeminárium alakulásáról. A szeminárium témája Platón Theaitétosz címû dialógusa. Egy lányhallgató megkérdezi, hogy „ez vajon a posztmodern konyhamûvészet szeminárium-e?” Mikor felvilágosítják, hogy ismeretelméletrôl lesz szó, nem nagyon érti a különbséget. Mert ugyan mit mondhat nekünk valamit a tudásról, aki több mint kétezer évvel korábban élt? Ezek után azt hihetnénk, hogy a szeminárium üres fecsegésbôl fog állni. De korántsem lesz így. Ne tévedjünk. Ezek „ungebildete” diákok. Sem a tanárt nem tisztelik, azaz egyenlônek kezelik, sem magát a szöveget. Egyszerûen azt fürkészik ki, hogy mi igaz (számukra) belôle. Hogy mi a tudás? Amikor például Szokratész azt mondja, hogy mindent a szakértô tud legjobban megítélni, még az ételt is, egy diák azonnal közbevág, hogy pocsék ebédet evett egy a szakértôktôl igen magas pontszámot kapott vendéglôben. Hozzá kell tennem, hogy ezt a szokratészi gondolatot már Hegel is kétségbe vonta, amikor azt mondta, hogy nem kell ahhoz suszternak lennünk, hogy tudjuk, hol

szorít a cipô. Végül is, nagyon érdekesen vitatkoznak. Lejegyezhetô eredményre ugyan nem jutnak, de arra igen, hogy amirôl beszélgetettek, megmarad a fejükben, az emlékezetükben, a magatartásukban. Mégis Bildung? Hirtelen ugrottam a kezdetektôl egészen máig. Az a folyamat, ami a kezdetektôl máig szerves része volt annak a szélesebb folyamatnak, melyben a modernséget megelôzô világ modern világgá alakult. Az átalakulás különbözô kultúrákban különbözô formát öltött, különbözô sebességgel ment végbe, de mára mindent összevéve lényegében bezárult. A stratifikációban (rétegezettségben) gyökeredzô társadalmaknak egy funkcionális társadalommá való átalakulásáról van szó. (A kifejezés Luhmanntól ered.) A modernség elôtt minden társadalom, bármenynyire különbözôek voltak is, stratifikáción alapult. Ezek a társadalmak lényegüknél fogva hierarchikusan épültek fel. A születés véletlene következtében az újszülött a társadalmi hierarchia emeleteinek egyikén kötött ki, ki alacsonyabb, ki magasabb emeleten. Ahogy Arisztotelész pontosan leírta, az egyik ember úrnak születik, a másik rabszolgának. A pince mindig a legszélesebb, a legfelsô emelet a legszûkebb (gyakorta csak egy uralkodó férfi lakja). Ezekben a társadalmakban mindenki a stratifikációban neki juttatott helyhez tartozó funkciót gyakorolja. Azokat a készségeket, melyek e funkciók gyakorlásához szükségesek, minden iskolázás nélkül megtanulja. Az írni és olvasni tudás Athénben vagy a Római Köztársaságban a felsô osztályok tagjai számára elsajátítandó készség volt. Rómában erre a készségre, továbbá a görög nyelvben, költészetben, filozófiában való jártasságra többnyire görög rabszolgák tanítottak. A középkorban egyes kolostorok funkciójához tartozott, többek között, a könyvek másolása, ápolása, a botanikai vagy gyógyászati ismeretek átadása, ahogy az egyház látta el a gyermekek vallási s esetleg egyéb nevelését is. A középkori nemes urakat lovaglásra, kardforgatásra nem az iskolapadban tanították. A középkori egyetemek nem a társadalom önreprodukcióját szolgálták, talán a jogi karok kivételével. Ez a hagyományos társadalmi munkamegosztás a modern világban a feje tetejére áll. A világ lassan fordul meg, de megfordul. A modern korban ugyanis nem a stratifikációban elfoglalt hely dönti el az ember funkcióját, azt, hogy valaki hol fog elhelyezkedni a társadalmi hierarchiában, hanem fordítva. Az a funkció, amit az ember gyakorol, fogja végsô soron meghatározni a társadalmi hierarchiában betöltött helyét. A modern világ társadalmi ideája, az „egyenlô esély”, ezt a fordulatot fejezi ki és

• 14 •



rögzíti. A modern oktatási hierarchia az egyenlô esély ideáljának felel meg. Nem kell megmaradnunk a hierarchiának azon a fokán, amelybe beleszülettünk, felkapaszkodhatunk az oktatási intézmények létráján, s ha elérjük ebben a legmagasabb fokot, az alkalmassá fog tenni bennünket olyan funkciók gyakorlására, amelyek biztosítják számunkra a társadalmi hierarchiában betöltött magas helyet. Az oktatási intézmények hierarchikus rendezése tehát a polgári világgal születik, s a modernség kialakulásával és folyamatos változásaival alakul és alakul újjá. Az átalakulás a kötelezô elemi oktatással kezdôdik. Az elemi oktatás (olvasás, írás, számolás, beszédgyakorlat) a kezdet kezdetén a proletárgyerekeknek fegyelmezett munkásokká való formálását szolgálta. A „magasabb osztályok” gyermekeit korábban magántanítók korrepetálták, de késôbb (ahogy meggyorsult a világ átalakulása) a többségnek ez az elemi iskola jutott. Errôl elmélkedik Foucault a Fegyelmezés és büntetés címû könyvében. A jövendô munkásait és kistisztviselôit be kellett törni. Meg kellett tanulniuk idôben érkezni, minden nap jelen lenni, nyugodtan egy padban ülni, hallgatni, ha így parancsolták, beszélni, ha kérdezték ôket. Napirenden volt a testi fenyítés s az ideológiai indoktrináció, mindig az adott államban uralkodó ideológiának megfelelôen. A rendetlenkedôket megbotozták. Még az én gyerekkoromban is gyakori volt a fiúiskolákban a tenyeres és a körmös. A lányokat sarokba állították, illetve sarokba térdepeltették. A folyosón hátratett kézzel sétáltunk, a padokban is hátratett kézzel ültünk. Bár lassan mindenkinek át kellett élnie a négy elemi osztályt, nem mindenki juthatott egy lépcsôvel feljebb. Az, aki feljebb jutott, legalábbis a kezdetekben, már az alsó középosztályhoz tartozott. Az úgynevezett polgári iskola volt a következô lépcsô. A „polgári” elnevezés jellemzô. A lányok, még anyám korában is, többnyire itt is végezték. Ez elég volt funkciójuk gyakorlására. Tudtak írni, olvasni, kézimunkázni, kötni, horgolni, regényeket olvasni. Megfeleltek feleségnek, kiszolgálónak, de még kistisztviselônek és titkárnônek is. A polgári iskola alternatívája egyre inkább a gimnázium lett. Ott még a Hegel-féle Bildung játszotta a vezetô szerepet. Elsôsorban a jó családból származó fiúk látogatták. Ôk még görögöt és latint tanultak, s alapvetô természettudományi tárgyakat is. Az utóbbi a 19. század második felében vált fontossá. A 19. század a tudomány százada volt, a természettudományos ismeretek egyre gyorsabb kumu-

2015/4

lálódásának idôszaka. A tudomány mítosza uralta. Ennek hatására jöttek létre az úgynevezett reálosztályok, illetve reálgimnáziumok. Gimnáziumi érettségi nélkül senki sem juthatott be az egyetemre, a felsôoktatás bástyájába. Hogy mennyire a polgári Bildungot szolgálták az oktatás hierarchikus intézményei, látjuk, ha egy pillantást vetünk Amerikára, ahol nem létezett arisztokrácia. Az Egyesült Államokban, mint már említettem, a 19. század közepéig nem is volt egyetem. Még a Harvard sem egyetemként indult. Mi több, mindmáig nem szükséges egyetemi végzettség a jogi diploma megszerzéséhez. A politikai vezetô tisztségek betöltésénél, egészen tegnapig, inkább megvetették az egyetemet végzett „egghead”-eket. Az európai kontinensen az egyetem feladata egy új, polgári, kultúrahordozó réteg kialakítása volt. Azonban minél többen jutottak be az egyetemekre, annál inkább hierarchikussá vált az egyetemi intézmények láncolata is. Nem minden egyetemre jártak ugyanolyan hátterû diákok, nem minden egyetemi diplomának volt egyenlô értéke. Ez így maradt mindmáig. A második világháború után mindez újra átalakult. Ez a változás 1968-ban és annak utóhatásában vált egyértelmûvé. Ekkor és csak ennek következtében jelennek meg az egyetemek szociális megbízatásának paradoxonjai. Hadd térjek vissza röviden két, korábban már említett tényezôre. Az egyik a civilizálódási folyamat, a másik a modern társadalom sajátsága, amely szerint az a funkció, amit gyakorlunk, határozza meg a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünket. Kezdem a másodikkal. Amennyiben nem a születésem dönti el, hogy milyen funkciót fogok gyakorolni, s milyen helyet fogok elfoglalni a társadalmi hierarchiában, hanem valami más, mi lehetne ez a más? Azok az intézmények, melyek bizonyos funkciók gyakorlására elôkészítenek. Melyek lehetnek ezek az intézmények? Az oktatás intézményei. Az oktatás intézményei tehát maguk is funkcionálissá válnak. Az lesz a funkciójuk, hogy elôkészítsék a gyermeket, az ifjat, a fiatalembert olyan funkciók gyakorlására, amelyekhez kedve, tehetsége van, s amely funkciókat az úgynevezett „életbe” kilépve sikeresen tud majd gyakorolni, amelyek gyakorlásával feljebb tud kúszni a szociális hierarchia szamárlétráján. A középiskolának, de fôleg a fôiskoláknak és egyetemeknek tehát kettôs funkciójuk van. Egyrészt elô kell készíteni az ifjat az úgynevezett „életre”, másrészt hozzásegíteni az ifjat ahhoz, hogy született tehetségét gyakorló képességekké változtassa. Tehát mindenekelôtt oktatni kell, a szükséges tudás

• 15 •



AZ EGYETEMIOKTATÁS PARADOXONJAI

elsajátítására kell törekedni. Ugyanakkor meg kell ôrizni, bár az oktatásnak alárendelve, a Bildung teoretikus funkcióját is. Eredetileg az egyetemek kulturálisan képzett ifjak kiképzésére is törekedtek. Ebben az idôben volt szokás megkülönböztetni az értelmiségit és a „szakbarbárt”. Máig maradt egynéhány olyan egyetem, sôt fôiskola (college) is, amely egyaránt fontosnak tartja mindkét funkció gyakorlását (mint pl. Chicago), de egyre kevesebb, vagy ha meg is próbálja, többnyire sikertelenül. Attól kezdve, hogy a funkcionális munkamegosztás végsô gyôzelmet arat a stratifikációra épülô hagyományos modell felett, az oktatási hierarchia minden szintjének mindenki számára elérhetôvé, azaz nyitva kell állnia. A modern világ eszménye az egyenlô esély. Ha a nagyobb esély feltétele az oktatási intézmények hierarchiájában való felkapaszkodás, akkor mindenki számára nyitva kell az ezekbe az intézményekbe vezetô útnak lennie. A tömegegyetem a funkcionális társadalomhoz tartozik, attól elválaszthatatlan, abban szükségszerû. Míg az Egyesült Államoknak a 19. század közepén még nem volt egyeteme, ma ugyanott a fiatal lakosság több mint fele tanul egyetemeken és fôiskolákon. A bizonyítvány a belépôjegy minden munkához, minden foglalkozáshoz, a felsôfokú végzettségrôl szerzett bizonyítvány a jobban fizetett, elôkelôbb, nagyobb perspektívát nyújtó álláshelyekhez. Az Egyesült Államok mostani elnöke, Obama, igen alacsonyról származott, de a Harvardon végzett. Elit kiképzést kapott. A végzettség dönt. Ugyanaz az átalakulás, mely a funkcionális munkamegosztás gyôzelmét eredményezte a stratifikációs modellel szemben, állította meg a még kialakuló polgárság civilizációs folyamatát. A korábbiakban, Hegel Bildung fogalmának értelmezése kapcsán, már említettem Norbert Elias könyvét, amelyben a civilizációs folyamatot elemezte. A nemesség, elsôsorban az arisztokrácia viselkedési kódjával szemben alakították ki a polgárok saját viselkedési rendszerét. Mint említettem, ez vonatkozott a társadalmi, illetve társasági viselkedésre általában, a megszólításra, öltözködésre, étkezésre, szexuális magatartásra, ahogy vonatkozott a bizonyos ismeretek elvárására is (olvasmány, zene, tánc). Ha olvassuk Diderot Szalonját, láthatjuk, mit jelent mindez a mûvészetek értékelésében is, hogy miért tartotta Diderot Chardint annyival nagyobbra, mint például Bouchét, s miért szorgalmazta a polgári drámát a hagyományos tragédiával szemben, vagy, hogyan tartozott hozzá a polgári mûveltséghez az operalátogatás.

Amikorra eltûnt, vagy legalábbis excentrikussá marginalizálódott az arisztokratikus életforma, nem volt többé szükség a civilizációs folyamat eredményeinek gyakorlására. 1968-ban (kissé elôtte és utána) megkezdôdik a civilizációs folyamat visszafordítása, a decivilizációs folyamat. Nincs többé öltözködési kód (megjelenik a „farmer” mint egyenruha), sem étkezési kód, sem illemkód, sem szexuális kód. Nincs kulturális norma, ki ezt szereti, ki meg amazt. Már ezzel is teljesen megszûnik a fôiskolák és egyetemek Bildung-funkciója. A tömegegyetemek nem nevelik a polgári kultúra embereit, mivel sehogyan sem nevelnek. Szakoktatásra összpontosítanak, jól vagy rosszul, ezt egyeteme válogatja. Kizárólag arra a funkcióra akarják az ifjat elôkészíteni, amelyet majd esetleg gyakorolni fog. Jól vagy rosszul. Más változást is hozott ‘68. Az autoritáson alapuló oktatási rendszer végét. Legalábbis NyugatEurópában és az Újvilágban. (Magyarországon még mindig dívik középfokon a porosz iskolarendszer, de errôl most nem tudok beszélni.) Nemcsak a diákönkormányzatokra gondolok, melyek vagy jól, vagy rosszul teljesítik feladatukat, mint minden intézmény, hanem a curriculum választhatóságára, azaz liberalizálódására. A diáknak sokkal több joga van ma, mint annak elôtte, s nem kell magát egy tekintélyes professzor önkényének alávetnie. Az egyetemen belüli hierarchia leépülôben van. Bár ezzel vissza is lehet élni, de alapjában, lényegében megfelel a modern demokrácia szellemének. Hol maradtak azok a bizonyos paradoxonok? Mindenekelôtt: a tömegegyetem vagy tömegfôiskola kialakulása általában hatalmas színvonaleséssel jár együtt. Nem olyan nagyon régen az érettségizô diákok átlaga többet tudott, ismert, mûveltebb is volt, mint ma a hároméves alapképzésen keresztülment egyetemisták átlaga. Hogy Amerikánál maradjak, számos úgynevezett „community college” (ingyenes, körzeti fôiskola a körzetben lakók gyerekei számára) diákjai gyakran sem írni, sem olvasni nem tudnak. Többségükben semmi kedvük az egészhez. Miért járnak fôiskolára? Mert a szülôk küldik ôket, gyermekeik jövôjérôl, karrierjérôl gondoskodva. A szülônek is igaza van (fôleg ha bevándorló és szegény), mert biztosítani akarja gyermekei jobb életét, a diáknak is igaza van, aki mindebben csak nyûgöt lát. Az elsô paradoxon névlegesség és realitás között feszül. Névlegesen van egy diplomám, valójában nem tudok semmit. Ha ezek után mégis be tudok egy funkciót sikeresen tölteni, azt diploma nélkül is tudnám. Reálisan nincs szükségem diplomára, éve-

• 16 •



imet elvesztegettem, de mégsem vesztegettem el, mert diplomám nélkül nem juthatok olyan tevékenységhez, amelyet diploma nélkül ugyanúgy be tudnék tölteni. A diploma ebben az esetben a szükséges látszat. A funkcionális társadalomnak fizetett adó. A tömegegyetem második paradoxonja a túlszakosodás folyamán jön létre. Mindenkit, különösen a mérnöki szakokon és a természettudományokban egy egészen speciális funkció gyakorlására készítenek elô. Az általánosabb tudás továbbítása az egyetemi hierarchiában az alsóbb években történik. A specializálódás éppen arra irányul, hogy az ifjú egy szakma egy vonatkozásában tökéletes tudásra és készségre tegyen szert, de manapság a tudomány és a technika olyan iramban fejlôdik, hogy az a specializált funkció, melyre a diákot elôkészítették, mire az egyetemet elvégzi, esetleg már nem is létezik. A paradoxont így fogalmaznám meg: minél inkább egyetlen funkció tökéletes betöltésére képeznek valakit, annál valószínûtlenebb, hogy funkcióját tökéletesen fogja tudni gyakorolni. Lehetséges, hogy egy alacsonyabb fokú diplomával rendelkezô, aki még nem specializálódott, ezt nála jobban tudná gyakorolni, de nem teheti, mert nincs meg az ehhez szükséges PhD-je. Végül, a tömegegyetem frusztráció forrása. Amennyiben valakit egy funkció gyakorlására képeznek ki, akkor, amennyiben ezt nem tudja gyakorolni, például mert nincs elég állás, vagy rosszak a képességei, s így kénytelen olyan munkát vállalni, amelyre egy alacsonyabb diploma is képesítette volna, vagy amelyhez nem is kell diplomát szerezni, kivetettnek, szerencsétlennek fogja érezni magát. Ez a réteg a politikai radikalizmus (mind a jobboldali, mind pedig a baloldali) legmegbízhatóbb támogatója és támasza. Az egyenlô esély ideológiájának és a személyes frusztrációnak a keresztezôdésébôl születik az a gyûlölet, amely ennek a világnak az elpusztítására törekszik, amelybôl vétetett. Tévedések elkerülése végett: nem azért beszélek a mai egyetem paradoxonjairól, mintha el akarnám vetni a tömegegyetemet, s vissza akarnám hozni akár reménytelenül is a régi elitegyetemeket, azok hierarchiájával s többnyire nagyobb kulturális sikerességével együtt. Az úgynevezett kultúrkritika szerintem hasztalan vállalkozás. A tömegegyetem a mai modern világ szerkezetének megfelelô oktatási intézményrendszer. A paradoxonok azért paradoxonok, mert a rendszeren belül megoldhatatlanok, de beszélhetünk problémákról is, melyek megoldásához közelíthe-

2015/4

tünk. Az egyik az egyenlô esély eszméjéhez, a másik a képességeknek tehetségekké való fejlesztéséhez kapcsolódik. Azért beszélek itt problémákról, mert bár szembe lehet nézni jelenlegi megoldatlanságukkal, nem könnyen fogadnánk el elvi megoldhatatlanságukat. A funkcionális társadalom nem tudta kiküszöbölni a stratifikációra épülô társadalmaknak azt a sajátosságát, hogy a születés véletlene határozza meg a késôbbiekben azt a funkciót, amelyet az egyed betölt. Csak annyiban változtatta meg a stratifikációra épülô társadalom logikáját, hogy a születési hely és a gyakorolt funkció közé közvetítôként beépítette az iskolarendszert. A születési hely többé nem végzet, de erôsen megszabja a lehetôségek körét. Hogy egy gyerek hány osztályt jár ki és hol, hogy bekerül-e egyáltalán a felsôoktatás intézményeibe, s ha igen, melyikbe. Bush elnök sokat ígérô programja, amelybe igen sok pénzt is fektettek („no child is left behind”), nem járt a várt sikerrel. Az állami iskolák színvonala Amerikában egyre alacsonyabb. Barátaim, akik mind állami iskolában végeztek, unokáikat már mind magániskolába járatják. Mikor azt mondom, hogy Magyarországon még dívik a porosz iskolarendszert, nem hallgathatom el, hogy korszerûtlenségének van egy pozitív oldala is. A katonás autoritásra épülô oktatás, a parancsra kész véleményformálás, az antidemokratikus gyakorlat tanulási fegyelemmel jár. A funkcionális társadalom olyan csatornákba tereli az oktatási rendszeren belül az emberi képességeket, hogy azok hasznosítható tehetséggé változzanak. Egyéb, hasznot nem hozó képességek tehetséggé formálásához az iskolarendszer nem igen járul hozzá. Mondjuk, a hegedû szakon tanul az ember hegedülni, a mûvészettörténet szakon ismerkedik a festészettel, filozófiát a filozófia szakon tanul, de a régi Bildung többnyire nem része az egyetemi curriculumnak. Ezt a problémát már sok helyütt felismerték, és igyekeznek orvosolni. Bildung nélkül nincs kulturális elit. S ha egy társadalomnak szüksége van kulturális elitre, a demokratikus társadalom bizonnyal az. Az oktatási rendszert, beleértve az egyetemi oktatás rendszerét, manapság mindenütt folytonosan reformálják. Mindig megtalálják a legjobb megoldást. Ezután is fogják. Ezek az állandó reformok persze nem tudják sehol sem kiküszöbölni a mai oktatás, s elsôsorban a mai fôiskolai oktatás paradoxonjait. Az a legrosszabb, ha ahelyett, hogy tudomásul vennék azokat, megjelennek az egyetlen üdvözítô végsô megoldással.

• 17 •

(Nem) mindennapi tanulmányok

Recommend Documents