DR. BÁNHEGYI GYÖRGY* mûanyag- és vegyipari szakértõ
1. Mik azok a nanokompozitok? A nanotechnológia ma divatos kifejezéssé vált, amit többnyire helyes, de sokszor helytelen összefüggésben használnak, sokszor csak azért, mert úgy könnyebb pénzt szerezni egy K+F kezdeményezéshez. Mindenesetre tény, hogy a szintetikus kémia és a megmunkálás oldaláról is (mondhatnánk „alulról” és „felülrõl” megközelítve) sikerült elérni a nanométeres (10-9 m=1000 pm= o 10 A) tartományt, ami jócskán az atomi méretek fölött van, de jóval kisebb, mint amit a hagyományos technológiák során megszoktunk. A kolloidika tudománya régen felismerte, a fajlagos felület növekedése egy határon túl minõségileg új tulajdonságokat eredményez, és ez még inkább elmondható a nanostrukturált anyagok világáról, amelyek lehetnek makromolekulák vagy atomklaszterek (csoportok) − az anyagi összetétel függvényében. A közlemény elsõ részében egy átfogó irodalomkutatás alapján a hibrid kompozitok fõbb osztályai szerepelnek a részletek ismertetése nélkül. A CHEMICAL ABSTRACTS CD-ROM adatbázisát használva 1987-tõl 2003 végéig kb. 2000 olyan cikk-kivonat található, amelyek nanokompozitokkal foglalkoznak. A cikkeket sokféle szempontból lehet csoportosítani, egy lehetséges az alábbi: − nanométeres szervetlen anyagok hõre lágyuló polimerekkel alkotott társított rendszerei (kb. 48%), − nanométeres szervetlen anyagok hõre keményedõ polimerekkel alkotott társított rendszerei (kb. 12%), − nanométeres szervetlen anyagok elasztomerekkel alkotott társított rendszerei (kb. 2%), − szerves-szervetlen hibrid rendszerek (kb. 16%), − különleges optikai tulajdonságokkal rendelkezõ nanokompozitok (kb. 6%), − vezetõ nanokompozitok (kb. 12%), − szervetlen/szervetlen nanokompozitok (kb. 4%). 1.1. Szervetlen nanométeres töltõanyagból és polimerbõl álló kompozitok Az irodalom döntõ többsége a nanométeres szervetlen anyag + polimer kategóriába esik (kb. 62%). Ezen belül is óriási többségben vannak azok a kompozitok, ahol a szervetlen komponens réteges szervetlen anyag, amelynek csak egy dimenziója esik a nanométeres tarto*Polygon
mányba. Réteges szervetlen anyagként elsõsorban olyan szilikátok szerepelnek (elsõsorban agyagásványok), amelyekben a szilikát-rétegek negatív többlet-töltést mutatnak, a két réteg között pedig kationok helyezkednek el. Ha a kationok egyértékûek, a víz könnyen behatol a rétegek közé (agyagásványok duzzadása) és ezekbõl az ásványokból vizes oldatban olyan szuszpenziók készíthetõk, amelyek nanométeres vastagságú, de mikrométeres hosszúságú és szélességû lemezkéket tartalmaznak. Víz helyett egyéb poláris folyadékokat is használhatunk az agyagásványok duzzasztására, pl. poláris monomereket is, amelyeket utóbb polimerizálhatunk. A polimerizálódó molekulák végképp eltávolítják egymástól a szilikátrétegeket, és olyan polimer kompozit képzõdik, amelyben egyedileg eloszlatott szilikát-lemezkék találhatók. A TOYOTA RESEARCH LABORATORY a 80-as években állított elõször elõ ilyen polimereket ciklikus amidok gyûrûfelnyílásos polimerizációjával, és megfigyelték, hogy a kapott polimer kompozitok speciális tulajdonságokkal rendelkeznek: a hagyományos (mikrométeres részecskéket tartalmazó) polimer kompozitoknál fajlagosan sokkal nagyobb moduluszt, kisebb áteresztõképességet mutatnak, és váratlan módon éghetõségük (pontosabban égési sebességük) is sokkal kedvezõbb, mint amit az ásványi anyag tartalom alapján vártak. Ennek fõ oka a nanorétegek igen nagy hossz és vastagság aránya, aminek következtében rendkívül alacsony részecske koncentrációnál kialakul az ún. mechanikai perkoláció, ami azt jelenti, hogy az egymáshoz érõ töltõanyag szemcsék folytonos hálózatot alkotnak a mátrixban. Az alkalmazott monomer polaritásától függõen azonban nem minden nanokompozit állítható elõ közvetlenül az agyagásvány monomerrel történõ duzzasztásával. A következõ minõségi ugrást az jelentette, hogy a réteges szilikátokat organofilizálták (vagyis kevésbé poláris molekulák számára is hozzáférhetõvé, duzzaszthatóvá tették) oly módon, hogy a szilikátrétegek közti szervetlen kationokat olyan kvaterner ammónium (esetenként foszfónium, szulfónium vagy egyéb) ionokra cserélték ki, amelyekhez egy vagy több hosszú szerves lánc kapcsolódott. Az ilyen módon elõkészített organoagyagásványok aztán már közepes vagy csekély polaritású monomerekkel, oligomerekkel vagy akár polime-
Consulting, 1153 Budapest, Arany János utca 28., www.polygon-consulting.ini.hu
2004. 41. évfolyam, 12. szám
MÛANYAG
ÉS
GUMI
461
Konferencia
Nanotechnológia: áldás vagy átok? Egy konferencia margójára
rekkel is duzzaszthatók voltak. A réteges agyagásvány alapú polimer kompozitokat tehát vagy monomeres duzzasztás után polimerizációval, vagy közvetlen polimeres duzzasztással próbálták elõállítani. Ez utóbbi történhet oldatban (az oldószer utólagos eltávolításával) vagy ömledékben. Vannak olyan polimerek, amelyek akár a nem organofilizált agyagásványokat ömledék állapotban is duzzasztják (elsõsorban a poliéterek), de ezek nagyon ritkák, vannak olyanok, amelyek az organofilizált agyagásványokkal képeznek homogén kompozitot, de vannak olyanok is (sajnos ilyen a legtöbb poliolefin), amelyekbõl csak „segéd-polimerek” felhasználásával készíthetõ olyan nanokompozit, amelyben a szilikátrétegek valóban egyedileg felbomlottak (ún. exfoliált kompozitok). Már azt is nanokompozitnak tekintik, ha a rétegek nem válnak szét, de kimutatható a polimerek behatolása a szilikátrétegek közé (ún. interkalált nanokompozitok). A segéd-polimerek olyan közepes polaritású oligomerek vagy polimerek (pl. maleált poliolefinek), amelyek duzzasztani képesek az agyagásványt és így hozzájárulhatnak egy legalább részben exfoliált, részben interkalált szerkezet kialakulásához. Hõre keményedõ polimerek esetében annyiban könynyebb a helyzet, hogy ott többnyire monomerekkel vagy legfeljebb oligomerekkel kell duzzasztani az agyagásványt, és utána kerül sor a polimerizációra, hõre lágyuló polimereknél pedig vagy már a töltõanyag jelenlétében kell végrehajtani a polimerizációt (ez a polimergyártók vagy a polimer diszperzió gyártók privilégiuma), vagy nem úszható meg a jóval nehezebb, de szokásos mûanyag-feldolgozó számára egyedül járható ömledék-interkalációs módszer. A tulajdonság-javulás miatt mindenestre az érdeklõdés óriási (fõleg az autóipar részérõl), a kompozitok elterjedését elsõsorban a töltõanyag magas ára akadályozza. A szilikát alapú nanokompozitok mellett egyre nõ az ún. réteges kettõs hidroxidokat tartalmazó nanokompozitok szerepe. Itt egy kicsit más a helyzet, mint az agyagásványok esetében, ugyanis itt a rétegek között anionok helyezkednek el, amiket szerves anionokkal vagy akár polianionokkal lehet kicserélni ahhoz, hogy lehetõvé tegyük a rétegek diszperzióját polimer fázisban. A réteges kettõs hidroxid alapú kompozitok jelentõsége nem elsõsorban a mechanikai tulajdonságok, hanem az égésállóság javításában jelentkezik. 1.2. Szerves-szervetlen hibridek Mint azt a publikációk száma mutatja, jelentõs erõfeszítések történtek az ún. szerves-szervetlen hibridek területén is. Ezek definíciója nem általánosan elfogadott és nem végleges, de elsõsorban olyan rendszerekrõl van szó, ahol a szervetlen fázis a kompozit képzõdése során (in situ) jön létre. Ennek is több módja lehetséges: pl.
462
MÛANYAG
ÉS
GUMI
olyan több-funkciós monomerek alkalmazásával, amelyek részben szerves reaktív csoportot, részben polikondenzációra hajlamos (elsõsorban szilanol-csoportokat) szervetlen funkciókat, vagy olyan polimerek alkalmazásával, amelyek szervetlen (szilanol) oldalcsoportokat tartalmaznak. A multi-funkciós monomereket olyan szerves monomerekkel (oligomerekkel, makro-monomerekkel) lehet kopolimerizálni, amelyek a szerves funkcióval épülnek egybe, és ezzel párhuzamosan folyik szervetlen funkciók polikondenzációja, ami nanométeres nagyságrendû szervetlen gócok képzõdéséhez vezet. A szerves és szervetlen funkciók relatív mennyiségétõl függõen szerves anyaggal ütésállósított szervetlen üveget vagy szervetlen térhálópontokat tartalmazó polimereket kapunk. Szervetlen, de kondenzációra képes oldalcsoportot tartalmazó polimereket hidrolizálni és kondenzálni képes szilícium-organikus vegyületekkel összedolgozva ugyancsak szervetlen térhálópontokat tartalmazó polimereket kapunk. (Tulajdonképpen ebbe a kategóriába tartoznak a vízgõzzel térhálósított szilános polietilének is!) Egyesek a szerves-szervetlen hibrid kategóriába sorolják azokat a kompozitokat is, amelyek (akár in situ polimerizációval, akár ömledék-kompaundálással állítják elõ ezeket) izometrikusan nano-méretû (vagyis minden irányban nanométeres) töltõanyagot és polimert tartalmaznak. 1.3. Egyéb, speciális nanokompozitok Ebbe a kategóriába két csoport sorolható: az optikai és a vezetõ nanokompozitok. Az optikai nanokompozitok között vannak speciális törésmutatójú, nemlineáris optikai paraméterekkel rendelkezõ, elektrokróm, fotokróm, szolvatokróm, mechanokróm rendszerek (amelyek valamely külsõ behatásra változtatják elnyelési tulajdonságaikat), ún. fotonikus kristályok, különleges fényelektromos tulajdonságokat mutató rendszerek. A diszpergált részecske lehet félvezetõ, de lehetnek olyan szerves-szervetlen hibridek is, amelyek egyik vagy másik fázisba szelektíven kromofor (elnyelõ) csoportokat visznek be. A különleges fénytani tulajdonságok a félvezetõ részecskék esetében egyértelmûen a rendkívül kis mérettel, a felületi állapotok jelenlétével magyarázhatók. A vezetõ nanokompozitok esetében különbséget kell tenni az ionos és az elektronos (vagy lyuk) vezetõ kompozitok között. Az ionos vezetõk tulajdonképpen szerves-szervetlen hibridek (pl. speciális Nafion-membránok), amelyeket elsõsorban a tüzelõanyag-cellák számára fejlesztenek. Vannak nanokompozit szerkezetû polimer elektrolitok is, amelyek annak ellenére, hogy szilárd állapotúak, olyan nagy mobilitású ionokat tartalmaznak, hogy ionos vezetõképességük a folyadékokra emlékeztet. Itt ki lehet használni, hogy a polimer elektrolitok készítéséhez leggyakrabban használt poli(etilén-oxid)
2004. 41. évfolyam, 12. szám
(PEO) közvetlenül interkalálja a réteges szilikátokat. Az elektronvezetõ nanokompozit rendszerek is két kategóriába sorolhatók: az inherensen (szerkezeti tulajdonságai révén) vezetõ polimerbõl és réteges szilikátból álló rendszerek és a vezetõ nano-töltõanyagot tartalmazó rendszerek csoportjába. A vezetõ nano-töltõanyagok között különleges szerepet játszanak az ún. szén-nanocsövek, amelyek szerkezetüktõl függõen lehetnek vezetõk, félvezetõk vagy szigetelõk, és egyszerre okoznak mechanikai erõsítést és villamos perkolációt, valamint csökkentik az éghetõséget is. Következésképpen sokféle nanokompozit létezik, különféle alakú és anyagi összetételû töltõanyagokkal. 2. A nanokompozitok egészségügyi kockázatai A szerzõ 2004 júniusában részt vett a NANO 2004 (7. Nemzetközi Konferencia a Nanostrukturált Anyagokról, Wiesbaden, Németország) konferencia szatellitjeként szervezett NANOSAFE nevû konferencián Frankfurtban, amely egy EU projekt eredményeit ismertette. Az ipar felfigyelt a nanotechnológiában rejlõ lehetõségekre és komoly erõfeszítéseket tett a nanorészecskék gyártástechnológiájának fejlesztésére, sõt egyes termékekben már nagyléptékû alkalmazásról is lehet beszélni. A csúcsra járatott gépezetbe némi homok került, amikor egy kanadai székhelyû környezetvédelmi csoport, az ETC GROUP (www.etcgroup.org) drámai hangú felhívást tett közzé az Interneten (Occasional Paper Series, Vol. 7., No.1, April 2003), amelyben a nanorészecskékkel kapcsolatos tisztázatlan biztonsági-munkavédelmi problémák miatt önkéntes moratóriumot követelt az ipar részérõl (vagy ennek kikényszerítését az iparpolitikától), amíg a kérdések nem tisztázódnak. Milyen érvekre építi e csoport aggodalmát? 1. Az evolúció során az élõ szervezetek nem voltak kitéve szervetlen nanorészecskék hatásának, ezért nem is alakult ki velük szemben természetes védekezõ mechanizmus. Ezért félõ, hogy a nanorészecskék át tudnak hatolni az olyan természetes gátakon, mint a bõr, vagy akár az agy-vér gát. A 70 nm-s méret kritikusnak tûnik a szívés érrendszerbe való behatolás, az 50 nm-s méret a sejtmembránon való átlépés szempontjából (azokon a pórusokon keresztül, amelyek fehérjemolekulák transzportjára szolgálnak), a 30 nm pedig a központi idegrendszerbe való bejutás szempontjából. 2. Elegendõ adat áll rendelkezésre annak megállapításához, hogy a nagy fajlagos felület miatt a nano-porok még a mikro-porokhoz képest is erõsen eltérõ (rendszerint nagyobb) kémiai reaktivitást mutatnak. Ez aggodalomra ad okot az amerikai egészségügyi hatóságok azon döntésével kapcsolatban, hogy pl. a naptejekben már ma is alkalmazott nano-titándioxid (TiO2) adalékot a mikro és makroszkópos méretû anyag tulajdonságai alapján
2004. 41. évfolyam, 12. szám
különösebb vizsgálatok nélkül ártalmatlannak minõsítette. Az adatok inkább arra utalnak, hogy a nano-TiO2 az átlagosnál nagyobb foto-katalitikus aktivitást mutat, ami akár szabadgyök képzõdést is eredményezhet. A hidroxil gyökök geno-toxicitása jól ismert. Vannak olyan jelek is, hogy a nanométerû porok toxicitásában a méret fontosabb szerepet játszik, mint a vegyi összetétel. 3. Nem áll rendelkezésre olyan nemzetközileg elfogadott mérési módszer, amivel rutinszerûen mérni lehetne a nano-porok szemcseméret-eloszlását, ezért a fentebb említett „veszélyes mérethatárok” elérését nehéz bizonyítani. Amennyiben a nanotechnológiai ipar a fenti problémákra nem tud megfelelõ választ adni, könnyen abba a helyzetbe kerülhet, mint a géntechnológia, amely egyes biztonsági kérdések nem megfelelõ kezelése miatt jelentõs fogyasztói ellenállásba ütközött, legalábbis az EU államaiban. Ismerve azonban a környezetvédõ csoportok sokszor érzelmileg túlfûtött, a valós tényeket nemegyszer felnagyítva vagy sajátos nézõpontból kezelõ magatartását, mindenképpen érdemesnek és fontosnak tûnt az ezzel kapcsolatos szakmai véleményeket is meghallgatni. A hisztériakeltés soha nem célszerû, különös tekintettel arra, hogy a nanotechnológia témakörébe rengeteg olyan rendszer tartozik (bevonatok, diszperziók, in situ képzõdõ és a rendszerbe kémiai kötéssel beépülõ nano-klaszterek pl. a szol-gél technológiában stb.), ahol a toxicitás fenti problémája elvben sem lép fel. Ahol tényleg pontos vizsgálatra van szükség, azok a nano-porok és nano-szálak, amelyek a levegõbe kerülhetnek. 2.1. A Nanosafe project, és az ezt ismertetõ szatellit-konferencia A téma fontosságát felismerve a német NANOGATE cég (www.nanogate.com) két éve korlátozott költségvetéssel (néhány százezer euró felhasználásával) elindított egy EU-projektet Nanosafe címen, amelynek célja elsõsorban a meglevõ adatok összegyûjtése és rendszerezése volt. Az EU6 keretprogram részeként egy módosított összetételû konzorcium pályázatot nyújtott be Nanosafe2 néven, amely lényegesen nagyobb tervezett költségvetéssel (18 millió euró) célzottan új adatokat is kíván nyerni a nano-toxicitás területén és új szabványosítható rutinmódszereket kíván kidolgozni a szemcseméret-eloszlás meghatározására. Ha elfogadják, az új projekt 2005-ben indulhat el. Az alábbiakban néhány, a konferencián elhangzott gondolatot szeretnék röviden összefoglalni. A nano-toxicitás és -biztonság egyik legfontosabb aspektusa a munkaegészségügy azokban az üzemekben, ahol nanorészecskéket gyártanak. Mivel a gyártástechnológiák zöme zárt térben (vákuumban, speciális atmoszférában
MÛANYAG
ÉS
GUMI
463
stb.) folyik, veszélyhelyzet a gyártóberendezés meghibásodása, kiürítése és a termék csomagolása, illetve a végtermékbe való bekeverése vagy pl. kerámiává való feldolgozása során léphet fel. A szakértõk egyetértenek abban, hogy veszélyesség sorrendjében a légúti > bõrön át történõ > emésztõrendszeri behatolásokat kell figyelembe venni. Megnyugtató, hogy az elõadók szerint rendelkezésre áll megfelelõ gázmaszk, ami képes a nano-részecskék kiszûrésére. Az egészségügyi kutatásokkal kapcsolatos több, független kérdésre kell választ adni: − a toxicitás mechanizmusának megállapítása, − a dózis-hatás görbék meghatározása a veszélyességi küszöbértékek megállapítása céljából, − a munkaegészségügyi és a fogyasztóvédelmi problémák egymástól elkülönített kezelése. Az eddigi toxikológiai és járványtani ismeretek olyan anyagokra vonatkoztak, amelyek tartalmaznak ún. ultrafinom frakciót (definíció szerint d<0,1 µm): ilyenek a dízel kipufogó gázok, természetes és mesterséges kvarcporok, azbeszt. Az 1 µm-nél kisebb méretû részecskék már a nyálka áramlása révén nem tudnak kiürülni a tüdõhólyagocskákból (alvelolusokból), vagyis az ultrafinom részecskék bioperzisztenciája (szervezetben maradása) nagyobb, mint az ún. finom részecskéké (2,0 és 0,1 µm közti átmérõ). A 10 µm-nél hosszabb szálak a tüdõben maradnak és krónikus gyulladásokat okozhatnak, ami növeli a tüdõrák veszélyét. Elvben a fagociták (falósejtek) bekebelezhetik a nano-részecskéket, de nagyon keveset lehet tudni arról, hogy mi lesz a sorsuk a bekebelezett részecskéknek és hogy milyen részecsketulajdonságok (pl. részecskealak vagy felületkezelés) befolyásolják a fagocitózis hatásfokát. Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy minél finomabb a részecske, annál veszélyesebb, pl. 20 nm-s szemcseméretû TiO2 részecskék esetében nagyobb gyakorisággal fordult elõ tumor-képzõdés, mint 100 nm-s részecskék esetében. Külön problémát jelent, hogy a legtöbb mai porterhelés-meghatározás a por tömegét vagy a részecskeszámot méri, a biológiai veszélyességet azonban úgy tûnik, hogy az összes felület nagysága határozza meg. Ennek rutinszerû mérésére ma nem áll rendelkezésre megbízható szabványos módszer. A mérési rendszerek fejlesztését tovább nehezíti az a tény, hogy a nano-részecskék agglomerálódnak, és az agglomerátumok különbözõ körülmények között különbözõ mértékben bomlanak fel. Az ideális mérési módszerben olyan közeget kellene használni, ami felület-kémiai szempontból az emberi testnedvekhez hasonló. Korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre adatok a nano-részecskéknek a tüdõbõl a vérbe, a májba, a hólyagba és a központi idegrendszerbe átjutására vonatkozóan. Az emésztõrendszeri behatolás jóval kevésbé ve-
464
MÛANYAG
ÉS
GUMI
szélyes, mint a légúti, mert az emésztõrendszerben a nano-részecskék sokkal rövidebb idõt töltenek. A bõrön át történõ behatolásra kevés és ellentmondó adat áll rendelkezésre. Ami a mûanyagipari alkalmazásokat illeti, a SÜD CHEMIE cég jelenlevõ képviselõje elmondta, hogy a nano-agyagok esetében semmilyen toxikus hatást nem észleltek (ami összhangban van azzal a ténnyel, hogy a nano-lemezkéknek csak vastagsága esik a nanométeres dimenzióba). A nano-csövek már nem tûnnek ilyen ártalmatlannak, ott bizony igen nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne kerülhessenek a tüdõbe még a velük folytatott kutatás során sem! Megfelelõ jogi-szabályozási rendszer kidolgozásához számos kérdést el kell dönteni: a veszély mértékét, a veszély megjelenésének valószínûségét különbözõ környezetekben (e kettõbõl számítható a kockázat), a kockázat ismeretében kell dönteni a kockázati kommunikációról, a megelõzés módjáról (kockázatkezelés). A szabályozási rendszernek külön kell foglalkozni a munkaegészségüggyel, a fogyasztóvédelemmel, majd a közegészségüggyel és a környezetvédelemmel. Az ETC GROUP által javasolt azonnali és teljes moratórium helyett járhatóbbnak tûnik a jelenlegi szabályozási rendszer módosítása olyan irányban, hogy figyelembe lehessen venni a nano-részecskék különleges tulajdonságait. A mai biztonsági adatlap-rendszerrel kapcsolatban pl. gondot jelent az, hogy a veszélyes anyagokat vegyi öszszetételükkel (CAS-szám) azonosítjuk, amelynél a szemcseméret nem jelenik meg. Az is kérdéses azonban, tekinthetõ-e új anyagnak valami csak attól, hogy nanométeres méretben állították elõ. Az mindenesetre tény, hogy az EU-ban a gyártónak kell bizonyítania, hogy terméke ártalmatlan, és ez a nanotechnológia esetében is így lesz. Olyan nagy nemzetközi vegyipari cégek is, mint pl. a PROCTER AND GAMBLE vagy az AIR PODUCTS, amelynek képviselõi jelen voltak és elõadtak a konferencián, jól látják a fenti problémákból eredõ kihívásokat, és szívesen társulnak a megoldásukra szervezõdõ konzorciumokhoz. Nyilvánvaló, hogy a szerteágazó problémák megoldásához az erõforrásokat bölcsen kell megosztani a cégek, az állami és alapítványi egyetemek és kutatóintézetek, valamint a hatóságok között. Az általános törvényszerûségek és toxicitási mechanizmusok megismerése inkább egyetemi/kutatói feladat, az iparnak inkább a konkrét termékekre és a megfelelõ mérési módszerek kifejlesztésére kell koncentrálnia (nem elhanyagolva persze a kapcsolódó alapkutatások közös finanszírozását), az állami hatóságoknak pedig a megfelelõ szabályozás és szabványok kialakításával kell foglalkozniuk.
2004. 41. évfolyam, 12. szám
2.2. Következtetések A konferencia elõadásaiból és az ezt követõ vitákból az alábbi következtetések levonása tûnik megalapozottnak: 1. Annak ellenére, hogy egyelõre korlátozott menynyiségû adat áll rendelkezésre, úgy tûnik, hogy a nanorészecskék veszélyesebbek lehetnek, mint a mikro-részecskék, fõként a rendkívül nagy fajlagos felület és a felületi atomok/ionok szabad vegyértékei miatt. 2. A legelsõ teendõ a munkahelyi (kutatási és gyártási) környezetben a „legjobb biztonságos gyakorlat” megállapítása, amelyet a továbbiakban szigorúan be kell tartani és tarttatni. 3. A legnagyobb veszélyt a légúti behatolás jelenti, sorban utána a (vitatott) bõrön át történõ behatolás említhetõ. 4. Igen sok a teendõ az egyszerû, szabványosítható, reprodukálható mérési módszerek fejlesztése terén. Elsõsorban a részecskék összfelületét mérõ módszerekre lenne szükség. 5. Lehetõleg minél többféle anyagi összetételû rendszeren kellene széleskörû toxicitási vizsgálatokat végez-
2004. 41. évfolyam, 12. szám
ni (toxicitási mechanizmus, anyagfelvétel, átalakulási és kiürülési kinetika, környezeti toxicitás és stabilitás), figyelembe véve az anyagi összetétel, a szemcseméret és felületkezelés hatását, hogy el lehessen dönteni, melyek a közös és melyek az egyedi jellemzõk. 6. A nagyléptékû fogyasztói alkalmazások megkezdése elõtt a jövõben mindig szükségszerûnek látszik speciális kockázat-elemzést végezni a nano-részecskét is tartalmazó termékeken. A nano-részecskéket tartalmazó szilárd termékek esetében külön meg kell vizsgálni a termékek kopását, hulladékként történõ lerakását és a hulladék hasznosítását, hogy nem szabadul-e fel esetleg toxikus nano-por frakció? 7. A nagy országok egészségbiztonságért felelõs intézményei és maga az ipar is felismerték, hogy a nanotechnológia nem egyszerûen méret-probléma, ezért indokolt a megváltozott reaktivitásból fakadó többlet-kockázatok gondos kivizsgálása. A szerzõ köszönetet mond egy japán kormány-ügynökségnek és a Furukawa Electric Technológiai Intézetnek, hogy lehetõvé tették részvételét a konferencián.
MÛANYAG
ÉS
GUMI
465
