ELTE Társadalomtudományi Kar Szociálpolitika - Szociális munka Doktori Program
„Miért segítenek a segítık?” Az altruizmus jelensége a szociális munkában Disszertáció
Készítette: Vályi Réka
Témavezetı: Dr. Vajda Júlia
Budapest, 2009. április 27.
Köszönetnyilvánítás
Dolgozatom nem készült volna el tanáraim, barátaim és munkatársaim hozzájárulása nélkül. Köszönetet mondok elsısorban témavezetımnek, Vajda Júliának, aki megtanított a narratív interjú technikára, és munkámat türelmes tanácsaival segítette. Ferge Zsuzsának, aki bábáskodott kutatási témám megszületésekor, és bíztatásával hozzákezdhettem ehhez az izgalmas munkához. Tanáraimnak, Bányai Emınek, Darvas Áginak és Szilvási Lénának, akik tanácsaikkal járultak hozzá az anyag elkészüléséhez. Végül és legfıképpen Fehér Borókának, aki majdnem szerzıtársam lett, több interjút is elkészített, és aki gondolataival és támogató személyiségével végig kísért a disszertáció írás boldog-szomorú fázisain.
2
Tartalomjegyzék
I. PROBLÉMAFELVETÉS ................................................................................................................................. 5 II. AZ ALTRUIZMUS FOGALMA, TUDOMÁNYOS ELMÉLETEI .......................................................... 12 III. EMPIRIKUS KUTATÁSOK CSERÉRİL, AJÁNDÉKOZÁSRÓL, ALTRUIZMUSRÓL.................. 31 IV. SEGÍTSÉGNYÚJTÁS ÉS SZOCIÁLIS MUNKA..................................................................................... 43 IV. 1. AMIT EDDIG TUDTUNK RÓLUK – HAZAI VIZSGÁLATOK SZOCIÁLIS MUNKÁSOKRÓL 46 V. 1. A KUTATÁS MÓDSZERTANI ALAPELVEI ....................................................................................... 54 V. 2. A NARRATÍV ÉLETTÖRTÉNET FOGALMA ÉS JELLEMZİI....................................................... 58 V. 3. A MÓDSZER – NARRATÍV ÉLETTÖRTÉNETI INTERJÚ TECHNIKA ........................................ 60 V. 4. AZ INTERJÚ KÉSZÍTÉS ÉS ELEMZÉS MÓDSZERTANA............................................................... 62 V. 5. INTERJÚK SZOCIÁLIS MUNKÁSOKKAL ......................................................................................... 66 V. 6. KUTATÁSI KÉRDÉSEK.......................................................................................................................... 68 VI. SZOCIÁLIS MUNKÁS NARRATÍVÁK A SEGÍTSÉGNYÚJTÁSRÓL................................................ 71 VI.1. ESETTANULMÁNYOK .......................................................................................................................... 74 JUDIT................................................................................................................................................................... 74 GÁBOR................................................................................................................................................................ 87 KÉT „SEGÍTİ” GENERÁCIÓ - KINGA...................................................................................................... 103 SZERZETES SEGÍTİK – MÁRIA, EMMA ÉS ANNA............................................................................... 116 VI. 2. „TÖRTÉNETEK KÖZÖTT” ................................................................................................................ 138 ZÁRSZÓ ............................................................................................................................................................ 148 HIVATKOZOTT IRODALOM....................................................................................................................... 149
3
„A megrögzött ateista Bertrand Russellt egyszer megkérdezték, mit tenne, ha halála után mégis találkozna Istennel. Russell állítólag így válaszolt: „Meg fogom kérdezni tıle: Mindenható Isten, miért adtál olyan kevés bizonyítékot létezésedre?” Ez a mi borzasztó világunk valóban nem úgy néz ki – legalábbis a felszínen -, mint ahol egy mindenható jóakarat munkálkodik. Ha a világrend tényleg olyan könyörületes volna, hogy kerül ide annyi szegény, éhezı, nyomorgó és nélkülözı ember, és miért halnak éhen, pusztulnak el gyógyellátás és szociális gondoskodás híján évente ártatlan gyerekek milliói. Ez a kérdés természetesen nem új, teológusok is foglalkoznak vele: Jelentıs tudományos támogatottságot is élvez az érv, hogy Istennek oka van arra, miért akarja, hogy mi magunk oldjuk meg ezeket a problémákat. Mint nem vallásos ember, nem vagyok abban a helyzetben, hogy felmérjem ennek az érvelésnek a teológiai értelmét. De tudom értékelni azt a követelményt, hogy az embereknek maguknak kell felelısséget vállalniuk világuk fejlıdéséért és megváltozásáért. Nem kell ahhoz hívınek vagy nem hívınek lenni, hogy elfogadjuk ezt az alapvetı összefüggést. (…) Mint értelmes emberi lények, nem bújhatunk ki a feladat alól, hogy megítéljük az adott helyzetet és eldöntsük, mit kell tenni. Mint gondolkodó teremtmények, képesek vagyunk arra, hogy elgondolkodjunk mások életén: Nemcsak azokkal a szenvedésekkel kapcsolatban kell felelısséget éreznünk, amelyeket esetleg tulajdon magatartásunk okozott (bár ez is nagyon fontos lehet), hanem azokkal a nyomorúságokkal kapcsolatban is, amelyeket magunk körül látunk, és amelyeket hatalmunkban áll orvosolni.” (Amartya Sen: A fejlıdés mint szabadság)
4
I. Problémafelvetés A közgondolkodásban elterjedt vélekedés, hogy a szociális munkások, más segítı hivatások végzıihez hasonlóan, önzetlenek, altruisták. Ezeket az embereket mindig körüllengte valamiféle misztikus tisztelet, sajátos megbecsülés. Régóta foglalkoztatott ez a kérdés, vajon tényleg igazak-e ezek a feltételezések. Vajon tényleg a másokon való önzetlen segítés az, ami a mindennapi munkájukat meghatározza? Elképzelhetı, hogy a szociális munkások egy sajátos „embertípushoz” tartoznak? És ha igen, vajon a személyiségükbıl ered ez, vagy a szocializációjukban keresendı az ok? Minek a hatására választják ezt a pályát? És miért maradnak ott? A kérdések egy része az elmúlt 15 év magyar szociális munkás kutatásainak is témája volt. Az altruizmus problémája azonban továbbra is megválaszolatlan maradt. Pedig mindez most különösen aktuális, hiszen a szociális munkáról folyó diskurzusok egyre hangsúlyosabban emlegetik a szakma bürokratizálódásának, és a menedzserizmus térhódításának a veszélyét. Az egészségügyi és a jóléti területen is a piacosítás a meghatározó tendencia, a szakember nem a kliensnek, hanem a fenntartónak felelıs, „a személyes kliens - szociális munkás viszonyt felváltja a gondozási csomagok vásárlása” – véli Bányai (Bányai, 2007). Dominelli (Pik, 2001) a posztmodern szociális munka elemzésekor bemutatja, hogyan terjed el a kompetencia alapú paradigma a gyakorlatban, szétaprózott, töredékes szolgáltatásokat vezetnek be, melyek csak a krízisállapot megelızését helyezik elıtérbe. Az esetmenedzsment (case management) gyakorlata újból pszichologizálta a szakmát, és elısegítette a kliensek helyzetének patologizálását. Márpedig ha az egyéneket a társadalmi kontextustól függetlenül szemléljük, csapdába esünk, véli Pik. „A csapda a nem cselekvés, a felelısség áthárítása, a szakmai álarc mögé bújt nemtörıdömség.” (Pik, 2001:358) Az európai szociális munkában az utóbbi években lezajlott folyamatok elemzésekor Bill Jordan az Egyesült Királyságbeli változásokra a „kemény szeretet” terminológiáját használja (Jordan, 2003). Anélkül, hogy részletesen bemutatnám elméletét, csak röviden vázolom a fı gondolatait. Az Új Munkáspárt „harmadik út” programja a munkanélküliséget akarta csökkenteni a jólét növelése érdekében, „a program a foglalkoztatás és a beillesztés közötti kapcsolatot tekintette a központi kérdésnek.” Ebben a programban a szociális munkának kevés szerep jutott, a kormány új közszolgálati ügynökségek egész sorát hozta létre, új foglalkozásokkal. Eközben az amúgy is válságban lévı szociális szakma individualizált, széttagolt, piacosított
5
szolgáltatásokat nyújtott. Bár megfogalmazódtak olyan új gondolatok, mint a szolgáltatások felhasználói érdekérvényesítési esélyeinek növelése, a kirekesztés elutasítása, a fogyatékossággal élı emberek állampolgári jogainak érvényesítése, ezek alárendelıdtek a menedzserizmus és a kontraktualizmus elveinek, és a racionalizáció és ellenırzés feladatának. Jordan szerint: „a közszférában mőködı szociális munka bezáródott egy sajátos stílusú gyakorlatba, melynek alapvetı jellemzıje a legalizmus, a formalizmus, az eljárásközpontúság és a távolságtartás, aminek következtében az irodákban rekedt szakemberek elveszítették kapcsolatukat a közösségi hálózatokkal. A közszférában dolgozó szociális munkások tevékenysége egyre inkább a veszélyhelyzetek felmérésére és kezelésére, továbbá a szolgáltatások elosztására és ellenırzésére korlátozódik egy olyan rendszeren belül, mely kevés helyet ad a személyes készségeknek.” (Jordan, 2003)
Mindezen tendenciák mögött Jordan az állam és az állampolgár közötti viszony megváltozását látja. Az ipari társadalom szolgáltató gazdasággá alakult, és míg a korábbi jóléti állam bürokratikus szabályokon és rendszereken keresztül mőködött, a harmadik út a személyes fejlıdésen, a teljesítményen alapszik. A korábbi az osztálykonfliktus korlátozásának és a szolidaritásnak a rendszere volt, ez személyes, szemtıl szembeni módszerekkel dolgozik, és a személyes, családi szintet akarja elérni. A kialakult helyzetbıl Jordan lát kiutat, hiszen egyre világosabbak a „kormány keménységének” korlátai. És amit a szociális munka véleménye szerint kínálhat, „az a kölcsönös függés, az együttmőködés; a hatalom és a konfliktus problémáival, tágabban a társadalmi igazságosság kérdéseivel összefüggı ügyek szakavatott kezelése, és olyan módszerek, melyek rugalmasak, kreatívak és a politika területének nagy részén alkalmazhatóak.” (Jordan, 2003) Egy másik szerzı, Lorenz cikkében a „kontinentális Európa” szociális munkájában megfigyelhetı fı tendenciákat tekinti át (Lorenz, 2003). Elsı megállapítása, hogy az egyes nemzeti szakmák koránt sem egységesek, ezért nehéz általános tendenciákat megfogalmazni. Amit mégis látni lehet, az a következıkben foglalható össze. •
A szociális munka az utóbbi évtizedekben a legtöbb országban megszilárdította helyzetét a felsıoktatásban, minden szinten lehetıség van fokozat megszerzésére. Fontos jelenség az akkreditáció és a nemzetközi licenszálás, amely magával hozza az internacionalizációt is. Aggasztó jel az oktatási ügyek funkcionalizációjával kapcsolatban a technikai kritériumok felülkerekedése a szakmai kritériumokon. 6
•
A szociálpolitika változásával kapcsolatban az a probléma jelenik meg, hogy míg a „harmadik utas” politikák fıként az „önsegítésre”, a „megküzdési stratégiák javítására helyezik a hangsúlyt, ez nincs összhangban a szakma társadalmi sajátosságaival. Pontosabban Lorenz arra utal, hogy a szociális munkának „társadalmi mandátuma” van, „nem tárgyalhat magánszemélyekkel magánszerzıdésekrıl”. A szociális azt jelenti, hogy a szociálpolitikai kontextust is figyelembe kell venni, és aktív részvételt kíván a szociálpolitika megformálásában. Ehelyett azonban a szociális szakma egyre inkább a politikai döntéshozatal kiszolgálójává válik.
•
A legutóbbi idık egyik legfontosabb jelensége a gondozó szerep és a kontroll szétválása, és e szakadás intézményesülése. Az állam „legitimitását inkább az ellenırzési, irányítási szerepébıl származtatja, semmint a társadalmi szolidaritás létrehozásából”. A szociális szakma erıteljes kontroll szerepet kap, a gondozás pedig az önkéntesek vagy a közösségek tevékenységei közé sodródik.
•
A szociális munkában alkalmazott helyes módszerek kérdése kikerült a szakmai viták fókuszából, a szociális munkás maga választ a rendelkezésére álló módszerek közül. Gyorsan teret nyert az esetmenedszment koncepciója, a menedzseri megközelítés – mely a mérhetı kimeneteket tőzi ki célul, és magával hozza a minıségellenırzést is.
A nemzetközi tendenciákhoz képest Magyarországon az elmúlt húsz évben zajlott a szociális szakma újjászületése: egy addig nem, vagy csak csíráiban létezı szakma indult útjára, és professzionalizálódott néhány év alatt. Mindez a folyamat a rendszerváltást követı gazdasági-társadalmi változásokkal párhuzamosan, több elemzı (pl. Darvas-Kozma) szerint egymásra hatva zajlott. A szociális munkások részt vettek a demokratizálódási folyamatban, és fontos szerepük volt a hazai jóléti intézményrendszer kialakításában is. Ettıl kezdve - Darvas és szerzıtársa meglátása szerint - a hazai szociális munkában a nyugat-európaihoz hasonló folyamatok zajlanak, csak nálunk az egész sokkal gyorsabb ütemben, ugyanakkor nagy idıbeli késéssel zajlik. A legnagyobb problémát a szerzık abban látják, hogy a szolgáltatások körének gyors bıvülését a képzés nem tudta követni. 1991 és 2004 között így is 12 311 szociális diplomát adtak ki a felsıoktatási intézmények (Mányai-Bass, 2006). De egy 1996-os tanulmány szerint a szociális munkások iránti kereslet az ezredfordulóra várhatóan 14-15 ezerre emelkedik (idézi Mányai-Bass). Az 1989-90-es tanévben 7 helyen indult szociális képzés, de 2003ban már 14 intézményben (ebbıl 2 egyetemi szintő, és 12 fıiskola) lehetett szociális munkás diplomához jutni, míg további 8 fıiskolán szociálpedagógus, 3 egyetemen 7
szociálpolitikus oklevelet adtak ki (Nagy, 2003). Bár a felsıoktatás próbált lépést tartani az igényekkel, a szociális munkát végzık nagyobb része a statisztikai adatok szerint nem diplomás szociális munkás. A másik probléma a jogszabályok gyors változása következtében kialakult instabil környezet, ami a gyakorlati munkát megnehezíti. Többféle értelmezése is van a szociális munkának: egyesek inkább a pszichoszociális, egyéni segítségnyújtásra helyezik a hangsúlyt, míg másoknak a társadalmi változás elérése, a szakpolitika befolyásolása a fontosabb. A szociális munka mottója hagyományosan a “segítés” – egyéneknek, csoportoknak, közösségeknek. A szociális munkások pedig olyan emberek, akik hivatásszerően végzik munkájukat, iskolában elsajátított képzés, velük született és a képzés során fejlesztett készségek, valamint a szakmában általánosan elfogadott értékek mentén. Kutatásomban a szociális munkát Bill Jordan elmélete alapján értelmezem, aki a fogalom többdimenziós definícióját alkotta meg. Mivel a szociális munkát többnek tartotta, mint „alkalmazott jóindulat” (Jordan, 1994:91), a tevékenység három dimenzióját különítette el: a morálist, a szociálist és a politikait. A morális dimenzióhoz tartozik a segíteni vágyás, ami szerinte vallásos vagy humanista okokból fakadhat, és szükséges, de nem elégséges feltétele a szociális munkássá válásnak. Egyfajta erıhöz hasonlítható, ami segíti a mindennapi munkát, és a kliensek számára is érzékelhetı. A szociális dimenzió egyrészt a szociális munka specialitására utal, vagyis hogy sok segítı foglalkozással ellentétben (pl. orvos, pedagógus) az esetet a környezettel együtt látja. Ide tartozik még az a vonás is, hogy ez a tevékenység törvények által szabályozott. A szociális munkás és a kliens kapcsolata leképezi az állam és az állampolgár kapcsolatát, és ez nem más, mint a politikai dimenzió. De míg egy hivatalnoknak ragaszkodnia kell a formális eljárásokhoz, a szociális munkás rugalmasabb lehet, ezzel elısegítve a klienscsoportok társadalmi részvételének növelését, áttételesen pedig, a demokráciát. A segítı viselkedés magyarázatai között számos olyan elméletet találunk, ami a motivációk között a nárcisztikus kielégülést, a hatalomvágyat vagy az elismerés iránti vágyat tartja a legfontosabb mozgatórugónak. Az egyik legismertebb elmélet kidolgozója Schmidbauer, aki a 70-es években írta le a „segítı tünetcsoport” jelenségét, amelyben a segítık motivációit a személyiségjegyeikkel hozta összefüggésbe (Fekete, 2000). Azt állítja: „a segítı saját ingatag pszichés egyensúlya fenntartásával függ össze rejtetten a gyengéken, a pácienseken való segítés szükséglete” (Fekete, 2000:180). Véleménye szerint a „helfer szindrómás segítı” azért segít, hogy saját érzéseit, szükségleteit ne kelljen észrevennie, jellemzı rá, hogy saját szükségleteit tagadja, kerüli 8
az egyenrangú kapcsolatokat, a privát kapcsolatait is segítı-kliens kapcsolat mintájára alakítja. Fekete szerint a helfer szindróma esetén a tudatosítás és az önismeret segíthet abban, hogy a segítségnyújtás a „felettes én” szabályozta tevékenység helyett az „én” szolgálatában álló aktivitás legyen. A kreatív, kielégítı, növekedésre lehetıséget adó aktivitás pedig az érett segítı identitásra jellemzı. Kutatásom nem ehhez az elméletrendszerhez kötıdik, nem a segítı viselkedést motiváló személyiségjegyeket vizsgálom. Alapvetı kérdésem sokkal inkább a csereelmélethez kötıdik. Hogyan értelmezhetı a „morális dimenzió”, vagyis hogyan jelenik meg az altruizmus, az önzetlen segítségnyújtás a szociális munkában? Hogyan élik meg a segítı kapcsolatot a szociális munkások, mit jelent számukra az altruizmus, hiszen lehet tisztán altruista módon segíteni; külsı vagy belsı parancsra, gazdasági érdekbıl, vagy egy közösség fennmaradása érdekében. Célom a weberi értelemben vett megértés, nem pedig statisztikai összefüggések felfedezése, ezért kvalitatív kutatási eljárást választottam, amennyiben: • Empirikus anyagon és kutatómunkán alapuló elméleti magyarázat megalkotását, kialakítását tartom szükségesnek a szociális munkások segítségnyújtáshoz való viszonyáról, illetve ennek mintázatáról. • Nem törekszem statisztikai értelemben vett reprezentativitásra, a segítségnyújtás jelenségének megérése a célom. • Kutatóként interpretatív szerepet veszek fel, és megpróbálkozom a vizsgált jelenség leírásán túl annak értelmezésével is. Mielıtt rátérek saját kutatási eredményeim ismertetésére, az elsı fejezetekben összefoglalom azt az elméleti és empirikus alapot, amirıl kiindulva megterveztem a vizsgálatot. Egyrészt áttekintem az altruizmus fogalmáról alkotott elméleteket, másrészt ismertetem a legfontosabb hazai és nemzetközi kutatások eredményeit a témáról. Ezzel egyúttal elhelyezem magam abban a „gondolati mezıben”, amiben a kutatásom mozog. Talán
szerteágazónak
tőnik,
de
fontosnak
tartom
bemutatni,
hogy
a
társadalomtudományon kívül mely határtudományágak tematizálják az altruizmust, hisz ezek hatással vannak a társadalomtudomány elméleteire is. Az ötödik fejezetben bemutatom azt a kvalitatív kutatási módszertant és a mögötte álló narratív elméletet, amivel a kutatásom során dolgoztam. Ezt azért tartom fontosnak, mert a kvalitatív módszertan hazánkban még kialakulatlan, a kutatók gyakran elvi megfontolások nélkül vágnak bele egy-egy interjús kutatásba. A tudományos közönség pedig olyan elvárásokat támaszt felé, amik a kvantitatív eljárásokra 9
jellemzıek. A másik ok, amiért önálló fejezetet szánok a témának, a narratív életút interjú módszer viszonylagos ismeretlensége a hazai kutatók körében1. A hatodik fejezetben mutatom be a saját empirikus kutatásom eredményeit. Elemzem
a
segítségnyújtásról
összegyőjtött
narratívákat,
és
esettanulmányok
segítségével ismertetem megállapításaimat. Az esettanulmányok a kutatás során, 20042006 között készült narratív élettörténeti interjúk hermeneutikai esetrekonstrukciós módszerrel történı elemzése alapján készültek. Tulajdonképp a kutató interpretációi a segítségnyújtás fogalmának konstrukciós mechanizmusáról, valamint a segítık saját segítségnyújtásukról alkotott képérıl.
Kutatási kérdéseim: 1. Rekonstruálom a szociális munkássá válás élettörténeti folyamatát, azonosítom a „tipikus utakat” a megélt élettörténetek elemzésével. Megvizsgálom, hogy milyen történetek jönnek elı a narratívában, mire vonatkoznak az élettörténeti adatok.
2. Igyekszem feltárni azokat a „sorseseményeket”, amik az interjúalanyt a szociális munka felé vitték. A kérdés továbbá arra vonatkozik, hogy elıfordul-e a reflexív önkéntességnek megfelelı, általam „reflexív segítınek” nevezett jelenség, amikor a rossz életút-választásokból eredı életút-diszkontinuitás vezet a szociális munkássá váláshoz. Egy másik esetlegesen elıforduló jelenség lehet az elnyújtott reciprocitás, vagyis amikor az interjúalany családjának az életében már elıfordult segítségnyújtás elfogadása, és ennek tudatos vagy tudattalan viszonzásaként választotta ezt a pályát.
3. Az elemzés másik szintje az „elbeszélt élettörténet”, az élettörténeti narratíva. Itt egyrészt a segítségnyújtás elbeszélhetıségét, valamint reflektáltságát vizsgálom.
4. Külön, és részletesebben is elemzem azokat a narratíva-részleteket, amik a segítségnyújtásról szólnak. Vajon az „önfeláldozás eszméje” a jellemzı, vagy 1
Magyarországon e módszerrel végzett kutatásokat Kovács Éva és Vajda Júlia a zsidó identitásról, Pászka Imre
a lokális elitekrıl, Kovács Éva és Melegh Attila a magyarországi emigrációról, Kovács, Vajda és munkatársai a Kádár-kor emlékezetérıl, Vajda és munkatársai pszichiátriai és neurológiai betegségben szenvedıkrıl. Vajda Júlia tanítványai közül szakdolgozatában Légmán Anna és Fernezelyi Borbála kutatást végzett pszichiátriai betegekrıl, Udvarnoky Virág ávósokról, Laszák Melinda vajdasági vegyes házasságokban a magyar identitásról, Kalocsai Csilla pedig a leszbikus szubkultúráról.
10
hazánkban is végbement már az a változás, aminek eredményeként vannak olyan segítık, akik a magánéletüket, a családjukat ugyanolyan fontosnak mutatják be, mint a hivatásukat. Az önmegvalósítás mennyire jelenik meg a segítı viselkedésben?
5. Ehhez kapcsolódva a különbözı szociális munkás csoportok között megvizsgálom, létezik-e „generációs ellentét” a régi és az új típusú segítık között. Vannak-e generációk a fiatal magyar szakmában, illetve a fiatal generáció már mutatja-e a posztmodern etika jellemzıit.
11
II. Az altruizmus fogalma, tudományos elméletei Miután meghatároztam, hogy a szociális munka morális dimenziójával foglalkozom, tisztáznom kellett az altruizmus, az önzetlen segítségnyújtás fogalmát is. Mielıtt tehát belekezdtem a szociális munkások altruizmusáról folytatott kutatásomba, áttekintettem a társadalomtudomány legfontosabb, altruizmussal foglalkozó irodalmát. Ez alapján a magam számára is meg tudtam alkotni egy definíciót, mely jól használható a késıbbiekben. Ebben a fejezetben ennek az elméleti kutatásnak az eredményeit adom közre. Ahogy az elméleteket tanulmányoztam, lassan az altruizmus fogalma mellett olyan egyéb fogalmak is elıtérbe kerültek, mint az ajándék, a csere. Ahhoz, hogy az altruizmus komplex fogalmához eljussunk, ezeket is át kellett tekinteni. Az altruizmus szó köznyelvi jelentése önzetlen, jótékony, emberszeretı tett, vagy ilyen személy, de beszélhetünk altruista szellemrıl, illetve magatartásról is (Magyar Értelmezı Kéziszótár, 2006). A közbeszédben az altruizmus a segítségnyújtás egy alkategóriája, mely önkéntes, a másik jóléte motiválja, és nem valamilyen külsı jutalom anticipációja. A bibliai karitász fogalom szinonimájának tekinthetı – szeretet, amely nem vár viszonzást. Az európai, zsidó-keresztény hagyományban az altruizmusnak nagy jelentısége van. A zsidó vallásban a micve2, a vallásos jócselekedet meghatározó szerepet tölt be. Fontos jellemzıje a tudatosság, és hogy a Tóra törvényeire támaszkodik. Alapja az úgynevezett „aranyszabály”, mely a Tóra középsı könyvének közepén található: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. A micve gyakorlása olyan fontos a zsidó emberek számára, hogy még az imádságot is meg lehet szakítani miatta. A zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa tehát az embertársak szeretete, segítése. A Talmud beszámol egy alkalomról, amikor Hillel rabbit (Jézus kortársát, a zsidó hagyomány egyik legismertebb tanítóját) felkereste egy pogány, és azt mondta neki, hogy ha meg tudja neki tanítani a Tórát annyi idı alatt, amíg egy lábon áll, áttér a zsidó hitre. A rabbi a következıt válaszolta: „Ne tégy semmi olyat másokkal, aminek te nem örülnél. Ez a teljes Tóra, a többi csak ennek a magyarázata. Menj és tanulmányozd!”. Egy másik híres rabbi, Akiba ben József, aki szintén a római birodalom idejében élt, hasonlóképp vélekedett. Szerinte a 2
Errıl lásd: Raj Tamás: Száz jiddis szó 87. A micve (www.interdnet.hu/zsido/UJELET/archiv/u982309.html )
12
Tóra lényege a 5 Mózes 19:18 – Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!, s az összes többi parancsolat (micve) ennek a módszerére tanít3. Az általános felebaráti szereteten belül külön csoportot alkot a „cedeka”. Ezt a héber kifejezést magyarul jótékonyságnak fordíthatnánk, hiszen ez rendelkezik a szegények számára elkülönítendı pénzösszegekrıl és a rászorulókkal való törıdésrıl, ugyanakkor a szó eredete többre utal egyszerő nagylelkőségnél, az igazságosság megnyilvánulása. A zsidó ember a „cedeka” parancsainak betartásával Istennek engedelmeskedik, ez feltétele a bőnbocsánat elnyerésének. Az adományadásnak a következı fajtáit különbözteti meg a Talmud: 1. összeszorított fogakkal adni 2. kevesebbet adni, mint kellene, de vidám szívvel 3. kérésre adni 4. kérés nélkül adni 5. úgy adni, hogy ne tudja az adakozó, kinek ad, a rászoruló viszont tudja, hogy kitıl kapta 6. úgy adni, hogy az adakozó ismeri a rászorulót, a rászoruló azonban nem tudja, kitıl kapta 7. úgy adni, hogy egyik fél sem ismeri a másikat 8. a rászorulót képessé tenni az önellátásra
A keresztény egyházak és személyek évszázadok óta gyakorolt segítı tevékenységét leíró szó a karitász, vagy más szóval diakónia, ami a keresztény altruizmus egyik megnyilvánulásának is tekinthetı, hiszen lényege az ellenszolgáltatást nem váró segítségnyújtás. A keresztények számára Jézus és a Biblia tanítása alapján „kötelezı” felebarátaik (embertársaik) segítése. Az egyik legismertebb újszövetségi példabeszéd, az irgalmas szamaritánus példája bemutatta, mit is értett Jézus a felebarát szeretetén. Fontosabbnak tartja a szív állapotát, a segítıkészség, irgalom meglétét a foglalkozásnál: hisz épp’ a hivatásos segítık voltak azok, akik cserbenhagyták volna a rászorulót. Olyan fajta morális elkötelezettségrıl van szó tehát, amely a másik emberben Isten teremtményét, sıt, Isten leheletének birtoklóját látja, s ezért arra törekszik, hogy a másik emberben is minél jobban ki tudjon bontakozni az „isteni” rész. Más vallásoktól és a humanistáktól az különbözteti meg a keresztény altruizmust, hogy az ember mint örök érték jelenik meg, a földi lét ennek az örökkévalóságnak csak egy (ámde nagyon fontos) mozzanata. Az ember szeretete az isten iránt érzett szeretet egyik mérıje, bár avval nem egyezik - a diakóniát végzık „az ember segítését célul tőzı… tanúságtétel formájában konkretizálják Isten szeretetét. Ez a segítés végsı soron a testi, lelki és szociális szükség okainak megszüntetésére irányul, módszereiben pedig igénybe veszi 3
www.jewfaq.org
13
az anyagi, fizikai, lelki akadályozó tényezık felszámolásának lehetıségeit és a belsı és külsı erıforrásokat.” (Csáky 1994:34) A keresztény egyházak a történelem folyamán több-kevesebb lelkesedéssel igyekeztek megfelelni a felebarátok iránti szolgálat elvárásának. Számos rendet alapítottak a szegények, betegek, özvegyek istápolására, de a plébániákon, gyülekezeteken
belül
is
alakultak
laikusokból
álló
csoportokat,
melyek
szegénygondozást végeztek. Nem csak azokban a korokban volt jelentıs a szerepük, amikor az állami felelısségvállalás e téren még nem létezett, hanem a jóléti állam kialakulásának korában, sıt, napjainkban is. A két világháború közötti Magyarországon pl. a Szociális Testvérek Társasága végzett olyan magas színvonalú szociális munkát és képzést, mely állta a versenyt a fejlettebb Anglia és Németország hasonló intézményeivel, és napjainkban is számos keresztény identitású szervezet lát el szociális feladatokat. Az altruizmus tudományos fogalmának megalkotása a 19. század elejének fejleménye, és Comte nevéhez főzıdik. A fogalom eredete az olasz ’altrui’ (másik) szóra vezethetı vissza. Comte elképzelése szerint az altruizmus az önzetlenséggel szinonim, és az egoizmussal ellentétes ösztönt jelenti. Az ı altruizmusa nem csupán etikai kategória, hanem vallási fogalom, a humanitás vallása. Elképzelése szerint a pozitív stádiumban a tudomány hatására az önzés helyét az önzetlen szeretet, a társadalom iránti odaadás veszi át. Ekkor a másokért való élet mint magatartás legfıbb célja nem az egyéni boldogság megtalálása, hanem az emberiség mint egész iránti érdek nélküli odaadás lesz. Az altruizmus uralmának elımozdítása érdekében Comte vallást is alapított, ahol az istenséget egy absztrakció, az emberiség helyettesítette. Az
altruizmus
problematikájával
napjainkban
számos
tudományterület
foglalkozik, tematizálva az állatvilágban és az emberi társadalmakban megfigyelhetı segítı viselkedést. Sokféle fogalom keveredik ezekben az elméletekben. Az altruizmus szót használják az ajándékozás, az önzetlen segítségnyújtás, de a kooperáció vagy a proszociális viselkedés szinonimájaként is. A szakirodalomban már több jól használható összefoglaló is megjelent a témával kapcsolatban. A legfontosabb közülük Jane Allyn Piliavin és Hong-Wen Charng 1990-es publikációja „Altruism: A review of recent theory and research” címmel, és Kristen Renwick Monroe nagyon figyelemfelkeltı címő cikke, az „A fat lady in a corset: Altruism and social theory” 1994-bıl. Mindkettı interdiszciplináris hozzáállást tükröz, bemutatva a szociálpszichológia, a politológia, a közgazdaságtan és a szociológia legfontosabb dilemmáit. A fı kérdés, hogy létezik-e 14
egyáltalán tiszta altruizmus, mi a lényegi meghatározója, és mik az altruista viselkedés genetikai, szociobiológiai és szociálpszichológiai alapjai. Számtalan definíciós kísérlet látott napvilágot, több szinten megközelítve a problémát. Az önzetlen segítségnyújtás létezésével kapcsolatban Monroe úgy látja, hogy mivel a közgazdaságtan és a racionális döntéselmélet az önérdek-érvényesítést tartja az emberi viselkedés meghatározójának, az altruista viselkedés nem illeszkedik a paradigmákba. A mai napig az altruizmust az önérdekkövetés sajátos formájának tekintik – hisz a segítı hasonló jószándékú viselkedést kap cserébe, vagy valamilyen pszichés haszonra tesz szert. Ha elfogadjuk, hogy mégis létezik az altruizmus, vagyis hogy az emberek számításba veszik a másikat, törıdnek a közjóval, áldozatot hoznak másokért – esetleg olyanokért is, akik nem a hozzátartozóik –, még számtalan további kérdés következik. Az egyik, hogy vajon vannak-e az altruizmusnak különbözı fajtái? Piliavin és Charng a kutatási adatok alapján három típust sorol fel: a „hardcore” altruizmust (pl. altruista öngyilkosság), az evolúciós altruizmust (pl. vészhelyzetben megfigyelhetı impulzív reakció) és a komplex altruizmust (hosszabb távú, rendszeres segítségnyújtás). A különbözı tudományágak nagyon eltérı kifejezéseket használnak az altruizmus meghatározásakor. Fıként a szociobiológia tartja az altruizmust egyfajta viselkedésnek, „önmagára nézve kedvezıtlen viselkedés, mások hasznára” (Wilson definícióját idézi Michalski 2003: 342.). Evolúcióelméleti nézıpontból az altruizmusnak genetikai alapjai vannak, és „egy élılény túlélési esélyeinek növekedését jelenti egy másik (az altruista) kárára” (Ridley– Dawkins, idézi Michalski 2003: 342). A szakirodalom egy másik része az altruista viselkedés motivációs bázisára koncentrál, és megkülönbözteti a sajátos altruista motivációt másfajta motivációktól (mint pl. az egoizmus). A meghatározásban fontos fogalomelem a szándékosság, vagyis hogy a másik jólétének növelése szándékos legyen. Több kutató az érzelmek jelentıségét hangsúlyozza, mely nagy hatással lehet a cselekvésre. Hasonlóan fontos lehet az empátia, hiszen azok, akik empátiával fordulnak a többi ember felé, nagyobb eséllyel viselkednek altruista módon (Batson, idézi Michalski 2003: 343). Elsısorban a szociálpszichológusok fordítanak kiemelt figyelmet a szocializáció folyamatára, mely kulcsfontosságú az altruista orientáció elsajátításában. Egészen más fókuszból, nem az egyénre koncentrálva az altruizmus felfogható egyfajta interakciónak is, „a források egyirányú elosztásaként” (Michalski 2003: 344). Végül az altruizmus normatív modellje úgy fogalmaz, hogy a társadalmi kapcsolatok sokféle normatív sajátossága vezethet a csere altruista típusához, beleértve a 15
reciprocitás, a társadalmi felelısségvállalás és az igazságosság normáit. A közelmúlt tudományos eredményei közül két definíciót emelnék még ki, melyek talán közelebb visznek egy teljesebb és pontosabb megértéshez. Eisenberg (idézi Midlarsky és Kahana 1994: 14) szerint az altruizmus olyan viselkedés, mely más hasznára van, önkéntes, szándékos, és tudatosan nem a cselekvı saját érdekeit szolgálja. Bal-Tar és Raviv (idézi Midlarsky és Kahana 1994: 14) az altruizmust a segítés legmagasabb rendő formájaként értelmezik. Önkéntes és szándékos, önmagáért viszi véghez a cselekvı, valaki másnak az érdekében, az igazságba vetett erkölcsi meggyızıdés eredményeként, külsı jutalom elvárása nélkül. A fentiek alapján megfogalmazhatóak az altruizmus kritériumai; ezek teljesülése szükséges ahhoz, hogy valamit altruista cselekedetnek minısíthessünk. Négy dimenzió, a motiváció, a költségesség, az önkéntesség és az alternatív cselekvési lehetıségek meglétének
mentén
szervezi
Kahana
és
szerzıtársa az
altruista cselekedet
meghatározóit.
1. táblázat. Az altruista cselekedet kritériumai Kritérium A cselekvı motivációi
Altruista tett
Nem altruista cselekedet
• másokkal való törıdés • anyagi juttatás • morális ítélet • dicséret • altruista értékek • társadalmi státusz emelkedése • beállítódás szociálisan érzékeny viselkedésre
Önfeláldozással jár, a cselekvı többet veszít, mint amennyit befektet. Az önkéntesség mértéke Önként, önmagáért hajtja végre a segítı. Valódi alternatívát jelentı Alternatív cselekvések cselekvési lehetıségek vannak. lehetıségének mértéke A költségesség mértéke
A befektetés és a nyereség egyensúlyban van, vagy ez utóbbi a nagyobb. Szerepelvárásnak vagy más külsı elvárásnak tesz eleget. A segítésen kívül nincs más lehetıség.
Természetesen nagyon ritka az a viselkedés, mely az altruizmus minden kritériumának megfelel, ezért a szerzık a segítés egy kontinuumát állították fel, melynek egyik végpontján alacsony az altruizmus mértéke, másik végpontján pedig magas. Rosenham (idézi Midlarsky és Kahana 1994: 39) kifejezésével az elıbbi az ún. normatív altruizmus, míg a másik az autentikus altruizmus – az „igazi” altruizmus, amely önfeláldozó, önkéntes, másokkal törıdik valamilyen morális ok, értékrendszer vagy a beállítódás hatására.
16
Elméletek Mielıtt megpróbálok széles körő és részletes áttekintést adni a legkülönfélébb tudományágak altruizmuselméleteirıl, egy rövid táblázatban foglalom össze a tematizált problémagócokat.
2. táblázat. Tudományos dilemmák az altruizmussal kapcsolatban Etológia
Pszichológia
• Minden viselkedésforma, amelynek
• Hamilton, rokonszelekció
hatására a szaporodás sikeressége csökken, ki kell, hogy szelektálódjon? • Mi a szelekció alapegysége? Az individuum, a faj vagy a gén?
(csoportszelekciós elmélet) • Trivers, reciprok altruizmus • Dawkins, önzı gén elmélete (génszelekciós elmélet)
• Altruista személyiség • Miért viselkedünk altruista módon –
• Schwartz, Howard, önelvárások által
az altruizmus motivációi
Antropológia
Szociológia
• Létezik valódi altruizmus • A nem piaci társadalmakra
befolyásolt altruista viselkedés, az altruista viselkedés folyamatmodellje • Hornstein, az altruista viselkedés mozgatója a külsı világban végbemenı kívánatos változások elırevetítése • Batson: empátia-altruizmus hipotézis
• Polányi, „az ember gazdasága társadalmi
alkalmazható-e a piac vonatkozási rendszere? • Hol van a csere egyensúlyi állapota? • Az ajándékozás helye a modern társadalomban
kapcsolataiba van rejtve” • Sahlins, „a csere kontinuuma” • Godelier, az ajándékozás terepe egyre szőkebb, személyes ügy, de a szolidaritás egyik bástyája • Titmuss, szociálpolitikai folyamatok mőködési elvei, amelyek során egyének segítik egymást ajándékokon keresztül (véradás)
• Társadalmi reguláció és
• Durkheim, altruista öngyilkosság
individualizáció problémái • A gazdasági önérdek az egyetlen motivációs tényezı, vagy a hatásmaximalizáló modell keretein belül tárgyalhatók más viselkedésbefolyásoló mechanizmusok is? • A társadalmi kirekesztés és befogadás indikátorai
• Elster, következménycentrikus morális megfontolások • Mások anyagi jólétének javítására irányuló motivációs tényezı • Az adakozás vágya • Putnam: Bowling Alone • Berman–Phillips, az altruizmus, mint a társadalmi kohézió egyik indikátora
A csoportszelekciótól a génszelekcióig Az állatok egymást segítı, együttmőködı és önzetlen viselkedésének evolúcióelméleti magyarázata hosszú ideig váratott magára. A darwini evolúció alkalmazásával arra a következtetésre juthatunk, hogy az altruista viselkedésforma, amikor is egy állat olyat 17
tesz, ami növeli egy társa szaporodási sikereit, a saját szaporodási sikereit viszont csökkenti, nem fejlıdhet ki. Minden olyan viselkedésforma, melynek hatására a szaporodás sikeressége csökken, szelektálódik. Újabban három olyan szelekciós elképzelés is ismert, amely darwini alapokon magyarázza az altruista cselekedetek eredetét (rokonszelekció, reciprok altruizmus, parazitizmus). Az altruista magatartás elsı lehetséges evolúciós magyarázata Hamilton nevéhez főzıdik, aki a rokonszelekció fogalmának bevezetésével oldotta fel az ellentmondást. A rokonszelekció az az eset, amikor „egy szervezet azért szelektálódik, hogy egy viszonylag közeli rokonát segítse” (idézi Trivers 1999: 246). Ezt pedig azért teszi, hogy rokonai reproduktív sikerességét növelje, bár így csökken saját reproduktív sikere. Trivers bírálja Hamilton megközelítését. Definíciója szerint igazán altruista viselkedés csak az lehet, amely „kedvezı egy másik, nem szorosan rokon számára, azonban káros a viselkedést gyakorló szervezet számára” (Trivers 1999: 246). Olyan modellt dolgoz ki, amivel azon fajok közötti altruisztikus viselkedések is magyarázhatók, amik genetikailag távol állnak egymástól, vagyis a rokonszelekció kizárható – ez pedig a „reciprok altruizmus” modellje. Hosszú távon azonban a viszonzások révén a modell szerint a veszteségek és a nyereségek kiegyenlítıdnek:
„…a természetes kiválasztódás bizonyos feltételek mellett azért kedvez az altruisztikus viselkedésformáknak, mert azok hosszú távon az altruisztikus viselkedést gyakorló szervezet elınyét szolgálják”. (Trivers 1999: 246).
Trivers megállapítása szerint az állati fajokon kívül az embernél is szinte minden kultúrában megfigyelhetık olyan viselkedésformák (segítségnyújtás veszély esetén, élelem megosztása, beteg, öreg, fiatal segítése, szerszámok megosztása, tudás átadása), melyekre az a jellemzı, hogy az adó kis árat fizet, de a kapó nagy elınyt élvez. A viszonzáskor azonban ez az arány megfordul, vagyis mindkét félnek elınyös, ha segítséget nyújt.
„Nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy a reciprok altruizmus a humán evolúció során milyen mértékben érvényesült, és a genetikai alapokra vonatkozóan sem rendelkezünk bizonyítékokkal. Adott azonban a humán reciprok altruizmus univerzális jellege és szinte mindennapos gyakorlata, és ezért ésszerő az a feltételezés, hogy az altruizmus az újabb kori humán evolúciónak jelentıs tényezıje lehetett, és hogy a háttérben álló, az altruisztikus viselkedést befolyásoló emocionális diszpozíciók fontos genetikus komponenssel rendelkeznek” (Trivers 1999: 260).
18
A reciprok altruizmus modellje szerint az egyedek nem egyszerően altruisták vagy csalók4, hanem abban különböznek, hogy milyen mértékben altruisták és milyen feltételek mellett csalnak. Az altruizmust szabályozó pszichológiai rendszerek elemei között Trivers felsorolja a barátságosságot, a morális agressziót, a hálát, a szimpátiát, a bizalmat, a megbízhatóságot és a bőntudatot. A harmadik magyarázati lehetıség a parazitizmus, ekkor a gazdának valamilyen haszna származik a parazita felé irányuló altruizmusból. Mérı László (1996) másfajta csoportosítását adja az evolúciós elméleteknek. Ebben a különbség abból adódik, hogy mit tekintünk a szelekció alapegységének: az individuumot, a fajt vagy a gént. Az a szemlélet, mely szerint az egyedre vonatkozik a természetes szelekció, és a jól alkalmazkodó, több utódot hátrahagyónak kedvez, nem tudta magyarázni az állatvilágban egyértelmően tapasztalható altruizmust. A kutatók két irányba mozdultak el, és ez a mai napig versengı elméletek kialakulásához vezetett. A csoportszelekciós elmélet feltételezése szerint a szelekció alapegysége egy nagyobb csoport, a fajta vagy a faj. „Ha a szelekció magára a fajtára hat, akkor szükség esetén valóban kikényszerítheti az egyes egyedek önfeláldozó viselkedését, hiszen az a csoport lesz a túlélı, amelynek egyedei ezt megteszik (Mérı 1996: 169).”
Hasonlóan jó magyarázat született abból a feltételezésbıl, hogy a szelekció az egyednél kisebb egységre hat. A génszelekciós elmélet, pontosabban Dawkins után az „önzıgén-elmélet” szerint a természetben zajló túlélési verseny a gének küzdelme. „Az önzı gén elmélete olyan gépeknek fogja fel az egyedeket az amıbától az elefántig, sıt az emberig, amelyeket génjeik kizárólag saját túlélésük céljából építettek. Valamennyien önzı génjeink túlélıgépei vagyunk. A létért folytatott harc következtében ugyan nem az egyes gének pusztulnak el vagy maradnak fenn, de maga a szelekció mégis a génekre hat: az a gén lesz a túlélı gén, amelyik jobb túlélıgépben talál helyet magának (Mérı 1996: 171).”
Az elmélet szerint a génnek tulajdonképpen mindegy, melyik példánya a túlélı, mert nem saját maga miatt önzı, hanem a vele pontosan azonos felépítéső összes gén érdekében. A feltételezett altruista gént is saját példányainak túlélése vezérli, számára érdektelen, hogy közben elpusztul a túlélıgép, és ezzel a génnek az a példánya, amely történetesen ı maga.
4
A csalás ebben a modellben a viszontsegítés elmulasztását jelenti.
19
„Elıfordulhat, hogy az a gén, amely a túlélıgép számára bizonyos esetekben önfeláldozást határoz meg, segíti önmagának (mint génnek) a túlélését azzal, hogy az egy egyedre kényszerített önfeláldozással a többi egyedben önmaga több példányát megmenti (Mérı 1996: 172).”
Vita az önzetlenségrıl 1962 és 1982 között több mint 1000 empirikus kutatást végeztek pszichológusok az altruizmusról (Rigby és O’Grady 1989). Az egyik vizsgált témakör az altruizmus és a személyiség összefüggése. Piliavin és Charng összegyőjtötték a legfontosabb idevágó kutatásokat. Az eredmények döntı többsége arra utal, hogy az altruizmus az egyéni értékekkel függ össze. A segítséget nyújtók, legyen szó véradókról, mint Boe és Ponder kutatásában (idézi Piliavin–Charng 1990: 31), vagy a náci Európában zsidókat segítıkrıl (Oliner és Oliner 1988-as kutatását idézi Piliavin –Charng 1990: 31.), jobban bíznak az emberekben, hisznek az egyenlıségben, és kevésbé potyautasok. Ugyanakkor megfigyelhetı náluk az önfeláldozási vágy, a presztízs és az elismerés iránti vágy, de a rizikó keresése is. Az
altruizmus
motivációit
kutatva,
vagyis
annak
a
kérdésnek
a
megválaszolására, miért viselkedik az ember a hétköznapokban altruista módon, szintén számtalan pszichológiai és szociálpszichológiai elmélet született. Most Karylowski (1983) összefoglalójára támaszkodva tekintem át a legfontosabb pszichológiai magyarázatokat. 3. táblázat. Az altruizmus pszichológiai magyarázatai Altruizmus Motiváció Eredete
az egyénnel kapcsolatos „önelvárás” belsıvé vált egyén által kialakított társadalmi normák normák
a másik emberrel kapcsolatos kognitív
affektív
a külvilággal kapcsolatos elvárások
a másik érzelmi állapotáról érkezı információk
Az egyik magyarázattípus szerint az altruisztikus viselkedést a cselekvı „saját magáról alkotott elképzelésében beálló kívánatos változás anticipációja irányítja” (Karylowski 1983: 114), illetve az motiválja, hogy „elkerülje az önleértékelés különbözı formáit” (Schwartzot idézi Karylowski 1983: 115). Az önelvárások állhatnak
20
belsıvé vált társadalmi normákból (Berkowitz–Daniels, idézi Karylowski 1983: 115), vagy az egyén által az általánosan elfogadott értékek alapján kialakított normákból: segítségadás (pl. szociális felelısség, adakozás normái), igazságosság (pl. egyenlıség normái, viszontcselekvés normái) (Schwartz–Krebs, idézi Karylowski 1983: 115). Schwartz és Howard folyamatmodellt dolgoztak ki, mely azt mutatja be, hogyan befolyásolják az önelvárások az altruisztikus viselkedést. A modell 5 lépést tartalmaz: figyelem – motiváció – kiértékelés – elhárítás – viselkedés.
„A folyamat akkor veszi kezdetét, amikor a személyben tudatosul, hogy a másik segítségre szorul. A figyelmi fázis magában foglalja annak felismerését, hogy mások kellemetlen helyzetbe kerültek, valamint egy hatékony altruista cselekvés megválasztását és a kompetencia önattribúcióját. A következı fázis a személyes normák felépítésével és a morális kötelességérzés ebbıl fakadó kialakításával kapcsolatos. A harmadik fázis a lehetséges ráfordítások, és nyereségek felmérésére koncentrál… Elhárító mechanizmusok lépnek életbe, amennyiben az elızetes kiértékelés eldöntetlen marad. A szükséglet tagadása, a cselekvéshez szükséges személyes rátermettség tagadása, illetve a személyes felelısség tagadása gátolja az altruizmus személyes normáival összhangban lévı segítıkészséget (Schwartz–Howard, idézi Bierhoff és Klein 2003: 280).”
Az altruisztikus viselkedés magyarázatainak másik típusa szerint a kielégülés forrása nem az egyénnel kapcsolatos, hanem a másik ember helyzetének javulása a viselkedés mozgatója, a külsı világban végbemenı kívánatos változás elırevetítése. E magyarázat hátterében az a feltevés áll, hogy a másik helyzetének javulása örömmel töltheti el a cselekvıt. Hornstein modellje (idézi Karylowski 1983: 118) a promotív feszültség koncepciójára támaszkodva magyarázza az altruista cselekvést. A promotív feszültség – mely az altruisztikus viselkedés motivációjává válhat – kialakulásának a feltétele, hogy:
…az alanynak észre kell vennie, hogy valaki más olyan célt szeretne elérni, amelyet saját maga is pozitívnak ítél, vagy olyan célt kerül, melyet az alany is negatívnak talál” valamint „az alany és a másik személy között promotív kapcsolatnak kell lennie” (Karylowski 1983: 119).
A segítıkész társadalmi kapcsolat fı meghatározója e modell szerint az önmagunk és mások hasonlóságának észlelése. A külvilággal kapcsolatos motivációk által létrejövı altruizmus is kétféle eredető lehet. A kognitív altípus hasonlít az egyéni elváráson alapuló motivációra, csak ez esetben nem a belsı elvárások, hanem a külvilággal kapcsolatos elvárások játszanak szerepet. Lerner elképzelése szerint:
21
„…az emberek hisznek az igazságos világban… Bármi, ami azt bizonyítja, hogy bizonyos körülmények folytán az egyén nem kapja meg azt, amit megérdemel, motivációs alapot szolgáltat a proszociális viselkedéshez (idézi Karylowski 1983: 121).”
A második, affektív megközelítés a mások érzelmi állapotáról érkezett információra adott feltételes vagy feltétlen érzelmi reakcióban látja az altruista cselekvés motivációját. A témával kapcsolatban igazi áttörést, és ennek nyomán nagy vitát Batson empátiaaltruizmus-hipotézise hozott (idézi Rigby és O’Grady 1989; Davis 1999). Empirikus kutatásaiban abból indult ki, hogy elıdei – fıként a pszichonalitikus és a behaviorista iskola képviselıi – tagadták, hogy létezne igazi altruizmus. Elméleteikben az altruizmus sosem önzetlen, hiszen a segítségnyújtással csak saját rossz érzésüket csökkentik vagy a segítségnyújtás elmulasztása miatt érzett bőntudatukat akarják megszüntetni (Rigby és O’Grady 1989: 722). Batson azt állítja, hogy létezik valódi altruisztikus motiváció (idézi Davis, 1999), melynek forrása az empátiás törıdés mint reaktív érzelmi válasz. Elmélete szerint a szükséghelyzetben lévı személy megfigyelése három fajta választ eredményezhet. Az egyik a megerısítési út, ami kifejezetten egoisztikus, hiszen a segítségnyújtás az önértékelés fokozásához vezet. A második az arousal csökkentési út, ahol a személyes szorongás, rossz érzés csökkentésére irányul a motiváció. De ha az ár túl nagy, a megfigyelı inkább elhagyja a szituációt. A harmadik az empátiaaltruizmus útja, amikor az együttérzés erejével párhuzamosan erısödik a motiváció, és a helyzetbıl való kilépés lehetısége nem befolyásolja a segítségnyújtást. Több laboratóriumi kísérlet is megerısítette nézetét, „az empátiás törıdéssel kapcsolatos motivációnak van valóságos altruisztikus komponense” (Davis 1999: 443). Míg a laboratóriumokban sikerült bizonyítani az empátiaaltruizmus hipotézisét, a „való világban”, a nagy statisztikai adatbázisok vizsgálata során nem sikerült a nyomára bukkanni, állítja Einolf (2006: 15.).
Az ajándék Míg az etológia és a pszichológia az egyén szintjén elemzi, értelmezi, magyarázza a segítı viselkedést, az antropológia az ajándékozás társadalmi jelenségére koncentrál.
22
Mauss 1925-ben írta meg a gazdasági antropológia alapjait jelentı tanulmányát az ajándékozásról (Essai sur le don), melyben az egyszerő társadalmak ajándékcseréit elemzi. Két alapvetı megállapításra jut: a) Az ajándék totális társadalmi jelenség. Az egyszerő társadalmakban a társadalom szövedéke nem differenciált. Mivel a gazdasági és politikai célokat is rokonsági kapcsolatokon keresztül érik el, az ajándékozás a társadalmi élet minden területén, vallási, gazdasági, morális intézményekben is megjelenik. b) Az ajándékok nem az egyéni akarattól függenek, a társadalmi kötelezettségek hálózatának részei. Malinowsky ajándékfogalmát bírálva ennek „hibrid” voltára hívja fel a figyelmet. Míg Malinowsky a trobriandiak tranzakcióit a „tiszta ajándék” (pl. házastársak közötti ajándék) és az „alkudozás utáni tiszta csere” közé sorolja be, Mauss úgy látja, hogy az ajándékok
„…nem önkéntesek, nem is igazán érdekmentesek. Zömükben már ellenszolgáltatások, s nem csak azzal a céllal adják ıket, hogy dolgokat fizessenek meg velük, hanem azért is, hogy fönntartsanak egy hasznos szövetséget, amit (…) vissza sem lehet utasítani” (Mauss 2000: 326).
Emellett hangsúlyozza, hogy az ajándék révén hierarchia is születik, az ajándékozó kinyilvánítja felsıbbrendőségét, aki pedig viszonzás nélkül elfogadja, az alárendelıdik. Az ajándék tehát önzetlen és érdekmentes, ugyanakkor konfliktusos és versengı is. Az „ajándékjátszma” (lásd Némedi 2005), vagyis az adás–elfogadás– viszonzás folyamatában tilos az elutasítás, de az elfogadás elkötelezıdést jelent. Ugyanakkor a biztos viszonzás biztonságot is hoz. „Nem csak kalmárerkölcsünk van”, jelenti ki Mauss tanulmánya végén (Mauss 2000: 316). A Záró következtetések címő fejezetben saját társadalmára kiterjeszthetı megfigyelésekrıl ír. Úgy látja, hogy az életnek még mindig fontos része az ajándék, vannak alkalmak, amikor a „régi erkölcs” mőködik. Ennek az erkölcsnek a társadalmi szintő érvényesülését látja a társadalombiztosítási törvényhozás, az állami szociális gondoskodás megvalósulásában is. Az antropológiai kutatások, fıként Boas és Malinowsky munkái, nagy hatást gyakoroltak Polányi Károlyra, aki gazdaságtörténeti elméletében kifogásolta azt az ökonómiai befolyást, amely a nem piaci társadalmakra is ráerıszakolja a piac vonatkozási rendszerét és a „gazdaságellenes” gazdasági intézményeket, mint például a kula vagy a potlach, és „irracionális maradványokként” értelmezi ıket. A nagy
23
átalakulás (1997) címő, korának gazdasági és politikai gyökereivel foglalkozó munkájában pedig odáig jut el, hogy a piacgazdaság kialakulása elıtt nem létezett még elvben sem olyan társadalom, amelyet piacok irányítottak volna, és a cserébıl származó haszon addig sohasem játszott jelentıs szerepet az emberi gazdaságban. A legújabb társadalomantropológiai kutatások legfıbb tanulságát abban látja, hogy „az ember gazdasága általában társadalmi kapcsolataiba van rejtve” (Polányi 1997: 60). Nem az anyagi javak birtoklására törekszik, hanem társadalmi állását, elınyeit védi, s az anyagi javak csak annyiban érdekesek számára, amennyiben ezt a célt szolgálják. Példaként a törzsi társadalom esetét hozza fel. Itt a társadalmi kötelék fenntartása a döntı jelentıségő, mivel a közösség megóvja tagjait az éhezéstıl, ezért az egyén gazdasági érdeke elhanyagolható. Ha az egyén nem vesz tudomást a bıkezőség és a becsületesség normáiról, kiközösített lesz, így a kölcsönösség elve miatt saját érdeke is a norma betartását írja elı.
„A nagylelkőség jutalma, ha társadalmi presztízsben mérjük, olyan nagy, hogy a teljes önzetlenségen kívül egyszerően nem tesz kifizetıdıvé semmilyen más viselkedést” (Polányi 1997: 61).
A piac mellett két alternatív sémát fogalmaz meg, mely vonatkozási rendszerül szolgálhat a gazdaságban, és amelyen keresztül biztosítani lehet a termelés és az elosztás rendjét. Ezek a redisztribúció és a reciprocitás. Az antropológia Polányi elmélete alapján általában a csere három fajtáját vagy módját említi meg: a kölcsönösséget, az újraelosztást és a piacot.
„A reciprocitás a tárgyak pénz vagy más csereközvetítı eszköz használata nélküli adásvételére vonatkozik. Formái az osztozás, a vendéglátás, az ajándékozás, az árucsere vagy a lopás” (Hollós 1995: 61).
A kölcsönös cserét az antropológia a kölcsönösség alapján három típusba sorolja. Az általánosított reciprocitás esetén az áru adója nem várja el a fogadó féltıl, hogy az visszatérítse azt. A kiegyenlített reciprocitás formájában az adományozó az adott áruval egyenértékő árut vár viszonzásként. Negatív reciprocitásról pedig akkor beszélünk, ha mindkét fél igyekszik minél többet nyerni, miközben önmaga minél kevesebbet ad. Sahlins, aki maga is Polányi tanítványa volt, a „primitív társadalmak” csereviszonyait elemezve a csere kontinuumáról beszél. Szerinte az altruizmus és a piaci
24
csere a cserében részt vevı háztartások között lehetséges egyensúlyi állapotok két végpontja.
„A reciprocitás kontinuumát végpontjaival és középpontjával jellemezhetjük. Az általános reciprocitás olyan tranzakciókat jelent, amelyek altruisztikusak, segítségnyújtás jellegőek… A kiegyensúlyozott reciprocitás egyensúlyú cserét jelent. A tökéletes egyensúly azt jelenti, hogy a viszonzás egyenértékő a kapott jószággal, és azonnal történik… A negatív reciprocitás próbálkozás büntetlenül semmiért valamit szerezni. Ilyen az erıszakos eltulajdonítás sok formája, vagy a személytelen és tisztán haszonelvő piaci tranzakció…” (Sahlins 1973: 264).
Sahlins hipotetikus modellt dolgoz ki a cserekapcsolatok típusa és a társadalmi távolság közötti összefüggés bemutatására. Ebben azt állítja, hogy az általánosított reciprocitás erısebb a szőkebb szférákban (pl. háztartás, ágazat), és gyengül kifelé haladva. A kiegyensúlyozott reciprocitás a középsı szférára (falu, törzs) jellemzıbb, míg a negatív reciprocitás a perifériális, törzsek közötti csere módja. Titmuss a szociálpolitika, ezen belül az egészségügyi ellátórendszer példáján vizsgálta az altruizmus jelenségét. Azt állítja, hogy a modern társadalmakban is jelentıs az olyan cselekedetek száma, amikor valaki egy idegennek valamit ad, anélkül, hogy ebbıl neki közvetlen haszna származna.
„A spektrum egyik szélén a gazdasági indíttatás áll túlsúlyban, mint például azon elsı ajándékok esetében, melyeknek jövıbeni céljuk anyagi javak szerzése vagy presztízsnövelés vagy anyagi gyarapodás. A másik végén azok az ajándékok vannak, melyek célja alapvetıen szociális és morális, […] amennyiben ismeretlen egyének és társadalmi csoportok közötti barátság jellegő kapcsolatok, érzelmi kötıdés vagy harmónia létrehozását célozzák” (Titmuss 1970: 210).
Azon szociálpolitikai folyamatok mőködési elveit vizsgálta, melyek során egyének segítik egymást személyes kapcsolatokon, „ajándékokon” keresztül. Ilyen altruista indíttatású ajándékként értelmezhetı az, amikor egy beteg felajánlja magát gyógyszerkísérlet céljára, vagy amikor vállalja, hogy orvostanhallgatók, ápoló növendékek végezzék el rajta a szükséges vizsgálatot, esetleg beavatkozást. Titmuss úgy értékeli, hogy bár egy ilyen jellegő kapcsolatból a betegnek is haszna származhat (az új gyógyszer talán eredményesebben gyógyítja, mint a korábban kipróbált szerek, az orvostanhallgatók jelenlétében az orvos részletesebben és alaposabban magyarázza el a betegséget és a szükséges beavatkozásokat, mint ha egymaga vizsgálná a beteget), a nyereség vagy csak hosszú idı múlva jelentkezik, vagy általános hatású – az emberiség
25
vagy a betegtársadalom egésze profitál belıle. Az ajándékozásnak kézzelfogható és azonnali veszélye is van: az orvostanhallgatók kevésbé ügyesek, a gyógyszernek nem várt káros hatásai is lehetnek. A másik oldal nyeresége ugyanakkor konkrét és hamarabb jelentkezik: az új gyógyszer felfedezése hírnévvel és elıléptetéssel jár, az orvostanhallgatók a gyakorlat végén orvossá válhatnak.5 Ilyetén módon tehát altruista ajándéknak tekinthetjük a beteg felajánlását: az ı haszna esetleges, és eltörpül a másik fél nyeresége mellett. A kortárs antropológusok közül Godelier (L’Énigme du don) – Mauss és LéviStrauss nyomdokaiban – a hatvanas évektıl kezdett az ajándékozással foglalkozni (Godelier 1999). A modern nyugati piacgazdaságok társadalmaiban az emberek közötti szolidaritás gesztusaiban felbukkanó, modern, személytelen ajándékozás kialakulásának okát abban látja, hogy az állam nem képes a gazdasági eredető individuális kirekesztettség hibájának korrekciójára. Ugyan az állam a reintegráció érdekében „kierıszakolt ajándékokat” győjt be (adó), emellett a karitatív szervezetek is igyekeznek forrásokat
szerezni
szervezett
ajándékgyőjtéssel
(pl.
győjtıládákkal).
Mivel
szekularizált társadalomban élünk, a „karitász” már nem vallásos alapokon valósul meg, hanem az emberek közötti szolidaritás egy gesztusa. Az ajándékkérés modernizálódását két jelenségben látja: egyrészt bürokratizálódott, másrészt a médiát használja a mozgósításra. Ennek következtében az ajándékozás nemcsak két rokon vagy barát között valósulhat meg, hanem két absztrakt szubjektum közötti kötelék is lehet. Az önkéntes munka egy speciális fajtáját, a közösség által nagyban meghatározott kalákát tematizálta a 80-as években Sík Endre, aki Örök kaláka (1988) c. könyvében a cseremunka, a közös házépítés, gyerekvigyázás természetét vizsgálta. Munkája úttörınek tekinthetı, hiszen elsıként foglalkozik hazánkban a csere és az ajándékozás témakörével. Korának Magyarországát vizsgálva leírja, „hogyan mőködik a kaláka, hogyan szervezıdnek önálló, nagy teherbírású, önálló gazdasággá a háztartások”. Kalákának nevezi a cserének azt a típusát, amelynek során a háztartások munkát végeznek egymás számára, és e közben arra törekszenek, hogy a résztvevık mindegyike egyenlıen adjon és kapjon. Sahlins alapján a cseremunkát egy kontinuumként tekinti, melynek egyik végpontja az altruista többletadás, a középpontja, az egyensúlyi állapot, maga a kaláka, a másik vége pedig a többletszerzés, a piaci érdek.
5
Nem csak az egészségügy területén találkozhatunk azonban ilyen jellegő ajándékozó altruista cselekedetekkel: a szociálismunkás-hallgatók képzésük során önálló esetkezelést is végeznek, a szociológusoknak szükségük van a kutatásba bevont (és a mintába bekerült) egyénekre, a pszichológusoknak kísérleti alanyokra stb.
26
A cserék típusait az egyensúly és az idı szempontjából négy kategóriába sorolja. Létezik a hosszú távú cserék hosszú távú cseresorozata, amikor a cserék egymásba fonódnak. Lehetségesek átmeneti egyensúlytalanságok, de ezek nem szándékosak, és végül kiegyenlítıdnek. Elıfordulhat az „adomány reaktiválása”, amikor a kezdeti nagylelkőségi normát felváltja a viszonossági norma. Beszél továbbá hosszú távú cserék rövid sorozatáról, rövidtávú cserék hosszú sorozatáról (ide sorolható a klasszikus kaláka), valamint rövidtávú cserék rövid sorozatáról. Sík felfigyel a munkacsere sajátos instabilitására, „egyensúlytalanságon alapuló egyensúlyára”, vagyis, hogy bár mőködik az egyensúlyra törekvés normája, nincs pontos összemérésre lehetıség. Ha halmozódnak a „hibák”, egyenlıtlenségek, megszakadhat a kapcsolat, vagy elmozdulhat a csere valamely végpont felé. Sahlins összefüggést feltételez a társadalmi távolság és a csere típusa között. A társadalmi távolság növekedésével a csere egyre távolabb kerül az általános, s egyre közelebb a negatív reciprocitáshoz. Polányi is szimmetrikus társadalmi helyzetet feltételez a reciprocitás esetében. Ezektıl eltérıen Sík szerint a kaláka „rétegfeletti”, az egyetemes viszonossági norma mint általános emberi elv mőködteti.
Társadalmi integráció A szociológiai irodalom egyik vonulatában az altruizmus a társadalmi integráció, a kirekesztés-társadalmi befogadás problematikája kapcsán tematizálódik. Durkheim Az öngyilkosság c. mővében az individualizáció társadalmi jelenségének egyik végpontját jelöli. Az altruizmust a következıképpen határozza meg:
„…az altruizmus szó elég jól kifejezi azt az ellentétes állapotot, amikor az egyén nem önmagáé, hanem összeolvad valami rajta kívül levıvel, amikor viselkedésének sarkpontja rajta kívül van, nevezetesen az ıt magában foglaló csoportban” (Durkheim 1982: 209).
Megkülönbözteti az öngyilkosságok azon csoportját, amely az intenzív altruizmusból fakad, és három változatát különíti el: a kötelezı, a fakultatív és a kiélezett altruista öngyilkosságot. Az elsı esetben a társadalom teljes súlyával kötelezi az egyént, hogy pusztítsa el magát a társadalmi célok érdekében. Ez pedig Durkheim szerint csak akkor lehetséges, ha az egyén személyisége nagyon keveset számít. A második kategóriára nem jellemzı a külsı kényszer, itt a „közvélemény” nem elıírja,
27
csak „kedvez”, „jutalmazza, és egyben bátorítja az öngyilkosságot” (Durkheim 1982: 210). A harmadik esetben „az egyén kizárólag az áldozat öröméért oltja ki életét, mert a lemondás, minden ok nélkül is, dicséretesnek minısül” (uo. 210). Más megközelítésben, de szintén a társadalmi integráció kapcsán foglalkozik Putnam Bowling Alone c. mővében az altruizmus kérdésével (Putnam 2000). Az amerikai társadalom szétdarabolódását bemutatandó több trendváltozót hoz létre, számtalan statisztikai adatot felhasználva. A társadalmi integráció mutatójának egyik trendváltozója az altruizmus, mivel a közösségi élet egészségességének központi eleme az önkéntes, önfeláldozó magatartás. A civil aktivitás és az altruizmus között pozitív korreláció áll fenn, és az általa mért egyre magasabb fokú passzivitás és közömbösség szerinte a társadalom integráltságának gyengülésére utal. Az altruizmus a társadalmi kirekesztés és befogadás lehetséges indikátorai között jelenik meg a kirekesztésrıl készült empirikus kutatásokban (Füleki 2001). Az Európai Unióban használt kirekesztésfogalom – az angolszász, csupán az anyagi erıforráshiányra koncentráló jelentés helyett – a francia hagyományokat követi. Itt a társadalmi részvételhez való viszonyról is szó van, és elıtérbe kerülnek a „nem pénzügyi mutatók” is. Berman és Philips kirekesztésvizsgálatában az altruizmust a társadalmi minıség egyik dimenziójához, a társadalmi kohézióhoz kapcsolja, indikátora pedig a szolidarisztikus, önkéntes és karitatív szervezetekben való részvétel vagy azok tevékenységéhez való hozzájárulás (Berman és Phillips 2000). Egy másik, inkább a közgazdaságtanhoz közelálló irány az altruizmuskutatásban az, amit összefoglaló néven racionális döntéselméletnek, esetleg játékelméletnek szoktunk nevezni. Valószínőleg a szociobiológiai, etológiai, szociálpszichológiai kutatások hatására került be ide az altruizmus, az önzetlenség témája. Khalil (2004) az altruizmus szociológiai-közgazdaságtani elméleteit két fı csoportba sorolja. Az egyik a racionális irányzat, amiben három elmélet különül el. Az (1) egoista elmélet szerint az emberek azért altruisták egymással, mert cserébe várnak valamit (hasonlón a reciprok altruizmus biológiai elméletéhez). Az (2) egocentrikus elmélet kiterjeszti az önérdek fogalmát, és azt feltételezi, hogy az egyén akkor is boldog, ha más boldog. Az (3) altercentrikus elmélet szerint az egyén szintén hasznossági megfontolásból altruista, de e mögött egyfajta „társadalmi érzékenység” áll. A másik nagy csoport a normatív irányzat, amely nem az interakciót, hanem az egyént vizsgálja, valamint a motiváció ebben az esetben nem a racionalitás, hanem bizonyos tanult norma. A (1) kanti elmélet az altruizmust erkölcsi alapokra helyezi, azt állítja, hogy a társadalmi érzékenység 28
minden emberi lény természetes velejárója. A (2) szocializációs és kulturális megfelelés elmélete szerint az egyének azért altruisták, hogy pozitív társadalmi visszacsatolást (elismerést, presztízst) nyerjenek. Végül a (3) „warm glow” elmélet alapján az emberek az altruizmus által önmaguknak okozott büszkeségérzet miatt viselkednek így. Jon Elster A társadalom fogaskerekei címő mővében az altruista motiváció finomszerkezetét vizsgálva kicsit másfajta módon kategorizálja a cselekvıket az alapján, hogy a viselkedés instrumentális, azaz az eredménnyel törıdı, vagy nem instrumentális. Az elsı csoportba tartozókat, a „kantiánusokat” a „kategorikus imperatívusz” mozgatja (Mi lenne, ha mindenki így tenne?), vagyis sem az eredmény, sem a körülmények nem játszanak szerepet. A második csoporthoz tartozók, az „utilitaristák” mind az eredménnyel, mind a körülményekkel törıdve az adakozás instrumentális hatékonyságára törekszenek. Végül a harmadik kategóriába tartoznak azok, akik a körülményekkel törıdnek csupán, az alapul szolgáló indítékuk a méltányosság normája. „Mindenkinek meg kell tennie, ami az osztályrésze, de csak ha a többiek is megteszik a magukét” (Elster 1995: 63). Janky Béla a magyar jóléti intézményrendszerrel kapcsolatos állampolgári preferenciákat vizsgálva (Janky, 2005) arra volt kíváncsi, mely csoportoknak áll érdekében egy-egy intézmény támogatása, melynek mőködésébıl nem származik személyes haszna. A racionális döntéselmélet modellhez fordult, és így akart utánajárni az önérdekkövetésen túlmutató preferenciáknak. Az egész kutatás bemutatása meghaladja a dolgozat kereteit, csupán elméleti bevezetése miatt érdekes. Ebben a szerzı elemzi, hogy a racionális döntéselméletek három motivációs elemet ismernek, amik az önérdeken kívül esnek Az elsı a döntések önérdekébe vetett hit. A második az altruizmus, ami a cselekvés által érintett egyes személyek jólétét veszi figyelembe, valamint a méltányossági elvet, ami a másikra gyakorolt hatást veti össze a következményekkel. A RDE csakis a családon belül feltételez altruista preferenciákat. Az állampolgárok akár a számukra ismeretlen egyének jólétét is figyelembe vehetik, de ez a mechanizmus nem az altruizmus, hanem a méltányossági elvek logikáját követi. Ez pedig a saját és a mások közös költségekhez való hozzájárulása és a javakban történı részesedés összehasonlításán alapszik – itt az elvárt kötelezettségek és elfogadott jogosultságok szituációnként mások.
29
Összegzés A fent bemutatott elméleteket úgy lehetne összefoglalni, hogy a modern nyugati társadalmakban, bár a piaci kapcsolatok dominálnak, még mindig terepe van az ajándékozási kapcsolatoknak. Ezek továbbélésének oka többek között az, hogy az állam nem képes a gazdasági eredető individuális kirekesztettség hibájának korrekciójára. Az ilyenfajta,
egymást
segítı
aktusok
megléte
a
társadalom
kohéziójának,
összetartozásának mértékét is mutatja. Mindezek mellett az ajándékozás a modern társadalomban többnyire személyes üggyé vált, nem jelenti többé a társadalom alapját. Az altruizmus fogalmának értelmezésekor a szintén fent már ismertetett elméletekbıl Kahana és szerzıtársa, valamint Sahlins definíciói alapvetıek. Sahlins az ajándékozás kontinuumának három kitüntetett pontját jelölte meg. A végpontok az általános reciprocitás, illetve a piaci csere, a középpont pedig a kiegyensúlyozott reciprocitás. Az altruista segítségnyújtás az általános reciprocitás egyik lehetséges megnyilvánulása (Sahlins 1973: 266). Kahana a segítı viselkedést magát is egy kontinuitásként értelmezi, a cselekedetben megnyilvánuló altruizmus mértéke szerint. Itt az egyik végpont a normatív altruizmus, a másik pedig az autentikus altruizmus (Midlarsky–Kahana 1994: 39).
30
III. Empirikus kutatások cserérıl, ajándékozásról, altruizmusról Az altruizmussal kapcsolatos empirikus vizsgálatok elıfutárának tekinthetı a Titmuss által készített kutatás a véradókról. Ebben a mőben összekapcsolódik a szociálpolitika elmélet és kutatás. Titmuss a szociálpolitika, ezen belül az egészségügyi ellátórendszer példáján vizsgálta az altruizmus jelenségét. Fı állítása, hogy a modern társadalmakban is jelentıs az olyan cselekedetek száma, amikor valaki egy idegennek valamit ad, anélkül, hogy ebbıl neki közvetlen haszna származna (Titmuss, 1970). A véradás erre jó példa, önkéntes és altruista cselekedet, és sokban eltér az adakozás más fajtáitól (Titmuss, 1987: 174). A véradás személytelen szituációban valósul meg, gyakran kifejezetten veszélyes lehet az adó fél számára. Az ajándékozás két résztvevıje nem ismeri egymást. Csak bizonyos társadalmi csoportok adhatnak vért, és ezt nem kulturális, hanem racionális szabályok határozzák meg. A véradás megtagadásának nincsen büntetése, nem jár szankciókkal vagy szégyenérzettel. A donor nem vár viszont ajándékul transzfúziót, és abban sem lehet biztos, hogy egyáltalán felhasználták-e a vérét (gyors romlandóság). Míg az adó fél számára ez egy gyors folyamat, tartós veszteség nélkül, a beteg számára lehet, hogy maga az élet. Titmuss az egyesült államokbeli és a nagy-britanniai véradó rendszert összehasonlítva arra a következtetésre jut, hogy az ingyenes véradás elısegíti a társadalmi integrációt és lelassítja a modern társadalomban az elidegenedés folyamatát. Úgy véli, a vér jól példázza azt, ahol a „piaci” végzıdik és a „társadalmi” kezdıdik (i.m. 190). Titmuss értelmezésében az ilyen altruista tetteket különféle motivációk váltják ki: egyfelıl az általános segíteni vágyás (az egyén szeretne valamit tenni a társadalomért), másfelıl valamilyen társadalmi vagy belsı elvárásnak való megfelelési vágy (családjában, ismeretségi körében valaki már kapott vért, amit az egyén meg akar hálálni; vagy elképzeli, hogy valakije hasonló helyzetbe kerülhet, s akkor majd ı is szeretné, ha segítene valaki). A véradók motivációit önkitöltıs kérdıívek alapján próbálta megtudni, vállalva így, hogy a válaszadók esetleg nem merülnek el a magyarázat keresésében, hanem közhelyeket (is) válaszolnak. A motivációkat a következıképp csoportosította (a válaszok gyakoriságának sorrendjében):
31
• Altruizmus – ide tartoztak azok, akik a segíteni akarást fogalmazták meg általános indítékként. • Reciprocitás – vagy maguk is kaptak vért, vagy elképzelhetınek tartják, hogy egyszer még szükségük lesz rá saját maguknak vagy a családjukból valakinek. • Személyes felkérés miatt. • Háború, katonaság miatt. • Tudatában voltak annak, milyen nagy szükség van vérre. • Kötelességbıl – ezt a kategóriát az különbözteti meg az altruizmustól, hogy míg ott inkább a „segíteni szeretnék” megfogalmazás dominált, itt gyakran jelent meg a lelkiismeret, a bőntudat, a segítési kényszer. • Valamilyen ellenszolgáltatás vagy nyereség miatt (pl. így megszőnt az orrvérzése, vagy imponálni akart valakinek). • Hálaérzet a jó egészség miatt. • Ritka vércsoport. • Helyettesítés – a családból valaki már nem tudott vagy nem akart vért adni, s az illetı lépett a helyébe. Az EBSCO-n hozzáférhetı lektorált társadalomtudományi cikkek között több tucat találatot kaptam az altruista szóra. Titmuss mővének megjelenése után egy-másfél évtizeddel, az 1980-90-es években virágzott a donor-kutatás (Andreoni, 1998: 1186). Az altruizmus kérdéskörével kapcsolatban kiemelkedı téma volt a szervdonáció, a petesejt adományozás, a béranyaság. E mellett számtalan empirikus vizsgálat foglalkozott az önkéntességgel és a pénzadományozással is. A következıkben bemutatom azokat az eredményeket, amelyeket a saját kutatásom szempontjából fontosnak tartok. Piliavin
és
szerzıtársai
(Lee,
Piliavin,
Call,
1999.)
az
intézményes
segítségnyújtási formákról (véradás, önkéntes munka és pénzadományozás) végeztek nagy, országos reprezentatív mintán átfogó kvantitatív kutatást. Az így nyert adatbázison tesztelték, hogy a véradásra korábban kidolgozott identitás elméleti modell mennyire illeszkedik a három ajándékozási formához. Ebben a korábbi munkájukban (Callero, Howard és Piliavin:1987.) a szerzık azt állították, hogy míg hagyományosan a társadalmi és egyéni normákat vélik a véradást leginkább befolyásoló tényezıknek, ık a véradást Mead szerepelmélete alapján szerepviselkedésnek tartják (1987: 247), és a személyiség és a szerep közötti azonosulás a legfontosabb elırejelzıje annak, hogy valaki ilyen módon rendszeresen segítséget nyújtson társainak. Ami igazán újdonság a 32
munkájukban, hogy az elıdeiktıl eltérıen figyelembe vették a segítségnyújtás strukturális hátterét, valamint a segítı viselkedés történetét. Az elsı azért fontos, mert ez jelöli ki a szerepeket és ezek jelentését, valamint meghatározza a rendelkezésre álló erıforrások eloszlását – ami nyilván nagyban befolyásolja a segítı viselkedés létrejöttét. A második is fontos, hiszen meghatározza a kontextust, és számol a személyes és szituatív tényezıkkel is. A kérdıíves kutatás eredményei bizonyították, hogy a szerepszemélyiség azonosulás a személyes és társadalmi normáktól függetlenül befolyásolja a segítı viselkedést, és szorosabban kapcsolódik a korábbi segítı viselkedéshez is. A két tényezı interakcióban áll egymással. Természetesen nem lehet minden segítı szituációra kiterjeszteni ezt az elméletet, pl. egy balesetben nyújtott segítség nem feltétlenül a „balesetkor segítı” szerepbıl fakad. Az 1999-es kutatásban arra voltak kíváncsiak, melyek azok a tényezık, amelyek arra indítják az amerikai lakosság egy részét, hogy rendszeresen a közösség számára idıt, pénzt és vért adjanak. A három ajándékozási forma sok tényezıben eltér egymástól. Míg a véradás és a pénzadományozás általában anonim, az önkéntes munka során az önkéntes gyakran találkozik a segítettel és a többi önkéntessel is interakcióban lehet. Ez a forma több idıt is igényel. Adataik alapján a segítségnyújtás szignifikánsan összefügg az észlelt elvárásokkal, a szülıi viselkedésmintákkal, a személyes normákkal, a régebbi viselkedéssel és a szerep-identitással (1999: 276). Ezekbıl a faktorokból állítottak fel több lépésben útmodelleket. Bár az általuk használt általános modell mindhárom adakozás-formára jól illeszkedik, az önkéntesség erısebb összefüggést mutat az észlelt elvárásokkal – hisz láthatóbb - míg a véradást inkább a szülıi magatartásminták, valamint az egyéni és társadalmi normák által befolyásolt donor szerep-identitás határozza meg (i.m. 285). A véradás a másik kettınél sokkal inkább egyéni döntés eredménye, és sokszor a viszonzási vágy határozza meg. Egy másik fontos kérdésfeltevésük volt, hogy hogyan függ össze ez a három fajta formális adakozási mód (1999: 279). Már korábbi kutatások is kimutatták a kapcsolatot a szervezett önkéntes munka és az informális, barátoknak, rokonoknak nyújtott segítség között. Sıt a karitatív pénzadományozás és az önkéntes munka is összefügg egymással. Ezeket az összefüggéseket a jelen kutatás is megerısítette. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a véradás a legegyedibb, semmilyen mutató mentén nem hasonlít a többi ajándékozási formára. Elsısorban egyéni döntés eredménye. Magyarországon az elmúlt években Czike Klára és Kuti Éva végzett hasonlóan átfogó survey kutatást az önkéntes munkáról és a lakossági pénzadományozásról 33
(Czike, Kuti:2006). A két éves kutatómunka során nagy, országosan reprezentatív mintán folytattak adatgyőjtést, és a magyar lakosság önkéntes tevékenységét, valamint az adományozási magatartást vizsgálták. Egy elızı, 1994-es adatgyőjtés eredményeivel összehasonlítva tendenciák felvázolására is módjuk volt. A szerzık azt feltételezték, hogy a jótékonyság és az önkéntesség mind mennyiségi, mind strukturális, minıségi változásokon is átment. Az adatokból kiderült, hogy a részvételi arányok tényleg növekedtek. 2005-ben a 14 éven felüliek 4/5-e bekapcsolódott az ajándékozás valamilyen formájába, 2/3 pénzadományozással, 50% természetbeni ajándékokkal, míg 40% önkéntes munkával. Az önkéntes munkavégzık száma a formális szervezetekben ugyan csökkent az elmúlt évtizedben, az informális, családi-baráti segítségnyújtás aránya magasabb, mint az EU átlag. A 900 ezer szervezethez kapcsolódó önkéntes 44,6%-a végez rendszeresen munkát, a többiek alkalmanként segítenek. A számokon túl Czike (2006) vizsgálta a motivációt is, és azt találta, hogy az új és a hagyományos motivációs elemek egyszerre vannak jelen, és inkább egy életúton belül van elkülönülés, kor, nem és iskolai végzettség szerint ez nem figyelhetı meg. Az önkéntesek fı motivációja, hogy „jó érzés segíteni”, de fontos tényezı a szervezethez való kötıdés, a családi indíttatás és az új munkahely megtalálásának lehetısége is. A
lakossági
pénzadományok
a
vizsgált
évtizedben
összértékben
megötszörözıdtek, reálértéken ez 40% növekedést jelent. A 14 éven felüliek ¾ része segít pénzzel vagy természetbeni javakkal. Kuti (2006) némi javulást lát a rendszerességben is, de még mindig inkább a rendkívüli eseményekhez kapcsolódó győjtıakciók a jelentısek. A pénzadományozásban a kutatás a kapcsolati háló fontos szerepére mutatott rá, amely motivációt teremt az adakozásra, egyfajta normát közvetít, valamint olyan mechanizmusokat mőködtet, amelyek nyilvánvalóvá teszik a társadalmi részvételt. Magas együttjárást tapasztaltak még a civil tagsági viszony, az egyházi kötıdés (tehát nem a vallásosság) és az önkéntes munka és a pénzadományozás között is. Az adományozás motivációja egyrészt lehet egyéni, pl. önmegvalósítás, engesztelı áldozat, pozitív önkép, szorongás enyhítése. A másik ok lehet a társadalmi beágyazottságból, esetleg a szocializációból eredı, pl. kapcsolati kötelezettség, eseményelkötelezettség, valahova tartozni akarás, vagy a szülıi minták követése. A kutató itt is azt feltételezte, hogy a hagyományos motívumokat felváltja az adakozás racionálisabbá, tudatosabbá válása. Az érzelmi indíttatás helyett megjelennek a célra és a hasznosulásra vonatkozó 34
megfontolások, nı a bizalom a civil szervezetek felé. Ez a hipotézis azonban nem erısödött meg az adatok elemzésével. Kuti azt találta, hogy a hagyományos jótékonyság erısödött, a domináns válasz a pénzadományozás okaira az önkéntes munkára vonatkozó kérdéshez hasonlóan a „jó érzés adni” – érzelmi alapú hozzáállás, e mellett fontosnak bizonyultak a külsı minták, mint a barátok adakozó viselkedése, vagy a családi hagyomány. A harmadik leggyakoribb válasz a „megteheti”, módja van rá, ami egyfajta státusz által kijelölt kötelezettségre utal. Számos tengeren túli racionális döntéselmélet kutató foglalkozik az altruizmus és a méltányosság elméletek empirikus tesztelésével. Ez a kutatási irányzat az emberi viselkedés általános alapmotívumait igyekszik felderíteni. Ennek érdekében olyan kísérleti szituációkat hoznak létre mesterségesen, ahol 1-1 motivációs tényezı kontrolláltan jól vizsgálható. Egy egyszerő játszma, az ún. diktátorjáték segítségével, melyet Hoffman és szerzıtársai 1994-ben fejlesztettek ki (Eckel és Grossman, 1996), jól bemutatható a „Homo economicus”, vagyis a saját hasznának maximalizálására törekvı egyén altruista viselkedése. A játékban az egyik fél bizonyos pénzösszeget kap, aminek egy részét felajánlhatja a másik játékosnak. Fontos körülmény, hogy a két fél nem ismeri egymást. A haszonmaximalizálás elve alapján, ha a pénzösszeget 10-nek vesszük, azt várhatjuk, hogy az elsı játékos 0-t fog felajánlani a számára ismeretlen másiknak. A kutatók mégis azt találták, hogy míg a játékosok egy része tényleg nem hagy semmit a másiknak, vannak, akik az összeg több mint 50%-t átadják, a kísérletekben pedig a leggyakoribb a 30% körüli adomány (Bolton, 1998: 270). Eckel és szerzıtársa (Eckel és Grossman, 1996) némiképp változtattak az anonim diktátorjáték feltételein.
Az volt a hipotézisük, hogy az a tudat, hogy a fogadó fél rászoruló,
megváltoztatja az adományozók viselkedését. Ezért, megtartva a „diktátorok” anonimitását, azt mondták, a kapott összeg felajánlott része egy jótékonysági szervezethez jut. Ekkor az adományok jelentısen megnıttek. Senki nem tartotta meg a teljes összeget, és míg a teljesen anonim játszmákban a teljes kiosztott összeg 10%-a került felajánlásra, itt 30%-a.
35
Kutatások segítı hivatásúakról
Az ezredforduló után megjelent, a segítı hivatásúak motivációját vizsgáló tanulmányok egy része teljesen új szemléletrıl tanúskodik. Az itt tárgyalt empirikus kutatások elméleti alapját fıként Bauman és Beck posztmodernitás elméletei adják. Dolgozatom kereteit átlépné, ha teljes részletességgel belemennék ennek a hatalmas gondolatrendszernek az ismertetésébe, ezért csak röviden mutatom be azokat a fı pontokat, amik a vizsgálatokban hangsúlyt kaptak. Az egyik kérdéskör az individualizáció problematikája. Beck a „kockázati társadalom” elméletében egy olyan társadalmi változásról ír, amelynek során „az emberek megszabadulnak az ipari társadalom szociális formáitól” (Beck, 2003: 131).
„Maga az egyes ember válik a társadalom életvilágbeli újratermelıdésének egységévé. Más megfogalmazásban: a családom belül és kívül az egyének válnak egzisztenciájuk piac közvetítette biztosításának s életrajzuk erre épülı megtervezésének és – szervezésének lebonyolítójává”. (Beck, 2003: 136)
Az
egyéni
helyzetek
önállósulásával
párhuzamosan
az
élethelyzetek
intézményesülésének és szabványosodásának tendenciája is megfigyelhetı. Az individualizálódás Beck szerinti fogalma más megközelítésbıl azt is jelenti, hogy az emberek életútja kiszabadul rögzített pályájáról, és az egyéni cselekvés elıtt álló feladattá válik (i.m. 245). A nem választható életlehetıségek aránya csökken, „az életutak önreflexívvé válnak, a társadalmilag eleve adott életút önállóan létrehozott és létrehozandó életúttá alakul” (i.m. 245). Az intézményes lehetıségekbıl és az élettörténet adottságaiból épülhet fel az ún. „barkácsolt életút”. Az építkezésben az egyén önmagát kell, hogy tervezıirodának tekintse. Bauman szerint az indivudualizáció során az individuum felszabadult a társadalmi személyiségének tulajdonított, öröklött és eredendı meghatározottságtól. Az emberi identitás adottságból feladattá változott. Az ember zarándokból turistává lett.
(Az ipari társadalomban) „az osztályhoz és nemhez tartozás volt a kerete minden egyéni választásnak… az individuumok többségének mindössze annyi volt a feladata, hogy elfoglalja helyét a neki kiutalt rekeszben, és úgy viselkedjék, mintha ez a természetes helye volna”. (Bauman, 2001)
36
A „cseppfolyós modernitásban” (liquid modernity) azok a társadalmi helyzetek is folyamatosan keveredhetnek, amikre az egyének egyáltalán törekedhetnek. Az ezredfordulón már nem az az emberek problémája, hogyan valósítsák meg identitásukat, hanem hogy „milyen identitást válasszanak”. Itt már a „manıverezés szabadsága” válik értékké, és a racionális viselkedés azt követeli, hogy minél több választási lehetıség maradjon nyitva. Ebben a minden szempontból bizonytalan helyzetben Bauman szerint felértékelıdik a „személyes pszichikai tökéletesedés” szándéka. A másik problémakör a posztmodern etika, mely Bauman szerint nagyban eltér a modern etikától (Lahteenmaa:1999). A tradíció és a tekintély nem alapja többé a moralitásnak. Bár a közös vallást és hiedelmeket osztó közösségek megszőntek, és velük együtt a morális gondolkodás bizonyos formája is, de valamiféle erkölcs mégiscsak létezik – de ezt már csak különálló morális alrendszerekként lehet értelmezni. Posztmodern etika (Postmodern Ethics) (1993) címő könyvében Zygmunt Bauman azt állítja, hogy a morális cselekvésben az érzelmeknek egyre dominánsabb szerepük van. Úgy gondolja, hogy ez a hozzáállás át fogja venni a „hagyományos modern morális szabálykód” szerepét, amelyre az volt a jellemzı, hogy az erre kijelölt autoritások diktálták, hogy mi a morális és mi nem az. Bauman szerint az új kulturális helyzet potenciálisan több teret adhat az egyén etikai érzékenységének. Bauman úgy képzeli, hogy az „empátia” és „a másik arcának tiszteletben tartása” lesz a személyes moralitás új alapja, és keményen kritizálja a korábbi „szabály-alapú” moralitást. Elsısorban és explicit módon Kant gondolatrendszerét bírálja; azt állítja, hogy Kant kihagyta az érzelmeket a morálfilozófiából. A fent bemutatott, az utóbbi évtizedekben megfigyelhetı változásokra reflektálnak a következı kutatások. Ezek mindegyike egyfajta változást dokumentál, mely a szociális munka vagy az önkéntes munka motivációs bázisában ment végbe, és fıként a fiatal generációhoz tartozó segítıknél érhetı tetten. Jaana Lahteenmaa 1999-ben megjelent cikkében (Lahteenmaa, 1999:18-37) számolt be a fiatal finn önkéntesek motivációjáról és morális beállítódásáról készített empirikus vizsgálat eredményeirıl. Kiindulópontja az az állítás, miszerint az önkéntességet eddig vizsgáló kutatók nem vették figyelembe az önkéntes munka mögött álló motivációkat teljes mértékben, csupán az altruizmusra és az önfeláldozásra koncentráltak, és inkább az idısebb generációra terjedtek ki. Ezért a szerzı egy olyan kvalitatív kutatást tervezett, amelyben fiatal finn önkéntesek morális motivációját – 37
illetve az „érzelmi alapú etikát” vizsgálta, valamint arra is kíváncsi volt, miért vállal egy fiatal a mai, fogyasztói, individualista társadalomban önkéntes munkát – ebben az esetben egy fiatalokat segítı kávézóban. Az interjúkban szinte az összes válaszadó olyan motívumokat említett, amik összefüggésben voltak pozitív érzésekkel, pl. It’s cool. Egyetlen válaszadó volt csak, aki instrumentális okot nevezett meg, szerinte az önkéntes munka javítja az elhelyezkedési esélyeit. Ketten említették, hogy azért önkénteskednek, mert régebben ıket is segítették valamilyen életvezetési krízisben, és viszonozni szeretnék ezt. Ez a válasz a középkorúakkal végzett vizsgálatok során az egyik legjellemzıbbnek bizonyult. A fı jellegzetesség azonban a motiváció sokfélesége. A „hedonista” motívumok (pl. jó együtt lenni a többi önkéntessel) és az altruisták (pl. valami hasznosat csinálni) egyszerre jelennek meg a szövegekben. A kutatót emellett az is foglalkoztatta, hogy viszonyulnak a fiatalok a segítségnyújtás kevésbe társasági formájához. A véradás Lahteenmaa szerint inkább a kanti kötelesség-etikával függ össze – így ez által a kérdés által további információkhoz is juthat a morális bázisról. A megkérdezettek több mint fele rendszeres véradó. A válaszokban a „viszonzás-etika” jelenik meg, „egyszer nekem is szükségem lehet rá”, de emellett néhányan megfogalmazzák a kötelességérzetet is. A szerzı ezt a jelenséget „hedonista altruizmusnak” nevezi, amikor az élet élvezete és a jócselekedetek kéz a kézben járnak egymással. (i.m. 34) Karen Jensen és Per Olaf Aamodt (Jensen, Aamodt, 2002) norvég szociális munkás és ápoló hallgatók morális motivációját vizsgálta. Kiindulópontjuk az volt, hogy nagyarányú csökkenés figyelhetı meg évrıl évre a hallgatók számában. Ennek hátterében többek között a motivációs bázist érintı változás áll. Mostanáig a keresztény és humanista értékek erıs motivációs bázisként szolgáltak a fiataloknak arra, hogy segítı szakmákat válasszanak. A „felebarát modell” és a „minden ember testvér” gondolata vezérelte a segítségnyújtást, és olyan egyéni vallomások is születtek, mint „úgy gondozok minden beteget, mintha az a Krisztus teste volna” (idézi Jensen, Aamodt, 2002: 362). Az 1960-70-es évektıl a politikai alapú motiváció is szerepet játszott a választásban, a fiatalok azért is választották a szociális munkát, hogy a társadalmat szembesítsék az igazságtalansággal, és elısegítsék a változásokat. „Mára azonban a vallás és a politika is kiment a divatból”. Gullestad (i.m. 363) megfogalmazása szerint „azért segítünk valakit, hogy megtaláljuk önmagunkat”. A fiatalokat egyre inkább az egyéni tapasztalatok győjtése, a személyiség gazdagítása motiválja. 38
A kutatók 2000-ben végezték a kérdıíves kutatást, mely három területre terjedt ki. Egyrészt vizsgálták, mennyire megalapozott a pályaválasztás. Itt figyelembe vették a hátteret, a korábbi élettapasztalatokat, az életút mely pontján döntött a fiatal, illetve mennyire biztos a választása. A második téma az életszférák közötti sorrend volt. Milyen szerepet fog játszani a munka a késıbbi életében a család, barátok, szabadidıs tevékenységek között. Mi jellemzi, intrinsic (a munka önmagáért való érdekessége, kihívásai) vagy extrinsic (a munkával járó presztizs, jövedelem, biztonság) értékek. Végül a harmadik terület a motivációs típus volt, a másikra figyelı vagy önzı motivációból segít-e a megkérdezett. Az eredmények azt mutatják, hogy a megkérdezettek választása jól megalapozott. A válaszadók több mint fele már gyermekkorában eldöntötte, hogy ezt a hivatást választja, és 2/3-uk biztos a döntésében. Ez azért is fontos, mert a hallgatók nem elhanyagolható hányadának van korábbi munkatapasztalata. A munkaértékek között kevésbé voltak fontosak az extrinsic értékek (pl. jövedelem). Megfigyelhetı az erıs családi irányultság – de ez a nemi összetétellel is magyarázható. A motivációs bázisról azt találták a kutatók, hogy egyaránt szerepelnek benne önzı és altruista motívumok is, és ezek megférnek egymás mellett. Míg régebben pl. az ápolók a teljes életüket a hivatásuknak szentelték, gyakran meg sem házasodtak, ma az altruista motiváció és a „jó élet”, barátokat és családot is beleértve egyszerre van jelen. Egy másik meglepı adat, hogy egyik csoport számára sem volt fontos a vallás a pályaválasztásban. Összességében megállapítják, hogy bár a hallgatók elhivatottak és erısen motiváltak, a motiváció típusa nagy változásokon ment keresztül. Az önfeláldozó ideológiát egy sokkal szélesebb motivációs spektrum váltotta fel. Fontos a fiatalok számára a család, a bárátok és a munka közötti egyensúly. Magas az altruista motívumok súlya, de megjelennek a személyiségfejlıdéssel kapcsolatos elvárások is. Rognstad, Nortvedt és Aasland (Rognstad, Nortvedt, Aasland, 2004) szintén Norvégiában végzett utókövetéses vizsgálatot ápoló hallgatókkal. Fı kérdésük az volt, hogy vajon mi motiválja a hallgatókat képzésük vége felé, hogy segítsenek más embereken, és hogy ez a segítségnyújtás mit jelent a számukra. A cikk szerzıi is feltételeznek egyfajta változást a 19. századhoz képest. Abban az idıben az ápolók képzését még diakonisszák végezték, és az önzetlen, altruista segítségnyújtás még a keresztény karitász értékrendszerében gyökerezett. Mára az ápoló hallgatókat is az elızı koroktól eltérı életszemlélet jellemzi, az élettel szembeni elvárásaik nagymértékben megváltoztak, ambivalensek és heterogének lettek. Az elmúlt 20-30 39
évben a késı modern társadalomban végbement egy nagy változás az értékrendszerben. A szabadság és az individualizmus lettek a legfontosabb értékek. Mindenki a saját életprojektjéért felelıs. A cseppfolyós modernitás társadalmában mindenbıl lehet választani, minden „megvásárolható”. Az individualizmus és a saját egyéni stílus kialakítása a fontos, az életstílus és az identitás felépítésének pedig elengedhetetlen része az értékek kiválasztása (Rognstad, Nortvedt, Aasland, 2004:228). Az elismertség a fiataloknál az egyik legfontosabb szempont, ami alapján megalkotják az identitásukat – ez pedig hatással van a cselekedeteikre, valamint arra, hogy hol tanuljanak, milyen pályát válasszanak. A mai diákoknak a mások segítése is egészen mást jelent, mint 100 évvel ezelıtt. A keresztény etika nem tematizálta az önmegvalósítás jelentıségét a segítı viselkedésben. Bár az antik etikában még egyenértékő volt az önérdek és a mások érdekének figyelembevétele az erényes ember meghatározásában, a pszichoanalízis vetette fel a segítı viselkedés motivációjában rejlı ellentmondásosságot. Barnett és munkatársai, valamint Cialdini és munkatársai (idézi Rognstad, Nortvedt, Aasland, 2004:229) is megfogalmazzák ezt az ellentmondást, mikor megkülönböztetik az önérdekő és az önzetlen segítıt. Több mint 300 kérdıív feldolgozása után a kutatók két faktort különböztettek meg a segítı viselkedéssel kapcsolatos állítások alapján. Az egyik az „altruista” faktor (Gondoskodni akar beteg és szenvedı emberekrıl, Felelısséget érez, Valami tényleg hasznosat szeretne csinálni, stb.), a másik az „elismerés” faktor (Elismerésre vágyik másoktól, Pozitív visszajelzést vár attól, akin segít, Hasznos tapasztalatot akar szerezni). Az eredmények azt mutatják, hogy az ápoló hallgatók egyszerre szeretnének segíteni a pácienseken, és várnak pozitív visszajelzést cserébe. Az interjúkban elhangzott, hogy sokan várják, hogy valami jót érjenek el saját maguk számára is, személyiségfejlıdést, identitás építést élnek át a betegeket segítve. Fiatal önkénteseket vizsgált Rehberg (Rehberg, 2005), aki az elızıekhez hasonlóan arra az eredményre jutott, hogy a svájci nemzetközi önkéntes munkában résztvevıket egyértelmően a „reflexív önkéntesség” – az önkéntesség egy modernebb formája jellemzi. Kiindulópontja, hogy az önkéntesség strukturális változáson ment keresztül. A régi, klasszikus vagy tradicionális önkéntes munka szorosan kapcsolódott bizonyos társadalmi miliıkhöz, vallási vagy politikai közösségkehez, hosszú távú elkötelezıdést jelentett, és az altruizmus kulcsfontosságú motivációs bázist képezett (Rehberg, 2005: 110). Ezzel szemben a modern önkéntesség projekt-orientált, és az önkéntesek valamiféle személyes hasznot várnak el tıle. Kutatásának kiindulópontja 40
tehát az a dichotómia volt, hogy a kollektív önkéntesség a közösségben gyökerezik, a helyi közösség iránt érzett felelısség az alapja, motivációs bázisa pedig az altruizmus vallási tradíciója. Ezzel szemben a reflexív önkéntesség a krízisekbıl, vagy rossz életútválasztásokból
eredı
életút-diszkontinuitás
élményébıl
fakad.
A
motiváció
pluralizálódik, és egyéni szempontok is megjelennek, Beck terminusát felhasználva ezt a formát „altruista individualizmusnak” nevezi. Az interjúk és kérdıívek válaszai alapján 3 motivációs csoportot különböztetett meg, melyek nagyjából egyforma gyakorisággal fordultak elı. Ezek a kategóriák már szinte egyáltalán nem hasonlítanak (és nemcsak a kutatás jellege miatt) a Titmuss által kialakított, és utána sokat használt kategóriarendszerre. Az elsı csoport a „Tenni valami jót másokért” (a válaszok 77%ban fordult elı), olyan motivációkat tartalmaz, mint „Segíteni, adni, jót tenni”, „Elérni vagy megváltoztatni valamit”, vagy „Valami hasznosat cselekedni”. A második motivációs csoportot úgy foglalta össze, hogy „Valami újat keresni” – 75%-ban fordult elı. Ide tartozott a „Megismerkedni új kultúrákkal, interkulturális kapcsolatok”, „Valami mást csinálni, elmenni innen”, „Mélyebben megismerni egy új kultúrát és hétköznapi életet”, „Találkozni új emberekkel, új barátokat szerezni”, és „Idegen nyelvet tanulni”. A harmadik csoport valamivel kisebb gyakorisággal, 67%-ban fordult elı, ez pedig a „Megkeresni önmagamat” címmel lehetne összefoglalni. Ide sorolta a szerzı a „Megismerni és fejleszteni a személyiséget”, a „Szakmai elımenetel, fejlıdés” és a „Megismerni és átlépni az egyéni határokat” válaszokat. A válaszadók csupán 11%nál jelent meg az altruizmus mint egyetlen motivációs tényezı, a válaszadók többségénél az altruista és én-központú válaszok (2. és 3. kategória) együtt szerepeltek. Érdekes módon a teljesen én-központú válaszok is csak 23%-ban fordultak elı. Mindebbıl a szerzı arra következtet, hogy az önkénteseknél az altruizmus és az egoizmus egy sajátos keveréke figyelhetı meg. Magyarországon Tausz Katalin a 90-es évek végén készített vizsgálatot az önkéntes segítı munka jelenségérıl, illetve magukról az önkéntesekrıl. A tanulmány azt vizsgálja, hogy a „kialakuló piacgazdaság viszonyai között az önkéntes segítı szociális munka milyen formákat ölthet, kik végzik, s alkalmas-e állami feladatok átvételére.” (Tausz, 1996: 397) Az önkéntes segítı munka jellemzıi nála a saját akarat, a belsı, morális indíttatás, valamint hogy nem a megélhetés biztosítása a motiváció. A rendszeres önkéntes segítı tevékenységet az ajándékkapcsolattal rokonítja, mivel nem a viszonosság reményével cselekszik a segítı, látszólag egyirányú szociális transzferrel állunk szemben. 41
Budapesti önkéntesekkel készített interjúk alapján Tausz is létrehoz egy tipizálást, melyben Titmuss eredményeire támaszkodik. Ezen túllépve azonban a segítés motivációit tudatosságuk szerint is csoportosítja. Vagyis van, aki tisztába van a segítı magatartása okaival, és meg is tudja fogalmazni azokat, másokban csak késıbb, vagy egyáltalán nem tudatosulnak ezek. A motívumokon belül megkülönbözteti az ún. „publikus szintet”, ami elmesélhetı, valamint a „mások számára el nem mondható, még a maga számára sem bevallott” szintet. A típusok kialakításában követi a titmussi hagyományt, megkülönbözteti a „vallási indíttatásból” cselekvıket, a „személyes érintettséget”, a „tevékenység szükségességének felismerését”, „bizonyos elınyök megszerzésének lehetıségét”, valamint a „reciprociátást”, a jövıbeli viszonosság reményét. Tausz az interjúk alapján úgy véli, valamiféle kiegyenlítésre minden típusnál sor kerül, az ajándék magában hordja a jutalmat. Ezek a „rejtett” jutalmak a következık: „a jócselekedet miatti önszeretet, a társadalmi integráció lehetısége, a morális parancs teljesítésével kiváltott elégedettség, Isten akaratának megfelelés” (i.m. 402). Czike Klára és Bartal Anna Mária (Czike, Bartal, 2004) a nonprofit szektorban dolgozó önkéntesekrıl készített kérdıíves felmérést. Ebben mérni kívánták az önkéntesek motivációit is. Hipotézisük volt, hogy sem az önkéntes tevékenység nem homogén, sem maguk az önkéntesek nem képeznek homogén csoportot. A motivációk között feltételeznek régi típusú önkéntességhez kötıdıeket, mint a szegényeken való segítés, a vallás, hit fontossága, a közösséghez való tartozás és az erkölcsi kötelesség. Ezzel szemben az új típusú önkéntesség motivációi a tapasztalatszerzés, a kihívás keresése, új barátok szerzése, vagy a szabadidı hasznos eltöltése. A kutatók a két csoportot próbálták meghatározni társadalmi-demográfiai jellemzık alapján, de nem találtak ilyen fajta összefüggést. Arra a következtetésre jutottak, hogy a személyes életúton belül vannak olyan periódusok, amikor inkább a modern, és máskor inkább a régi típusú motivációk a meghatározóak.
42
IV. Segítségnyújtás és szociális munka Kutatásom témája az ajándékozás mint elosztási séma egyik fajtája, a segítségnyújtás, pontosabban annak a szociális munkások által megvalósított formája. Az ajándékozás a kortárs nemzetközi kutatások kedvelt problematikája, mint ahogy azt már egyik elızı fejezetben ismertettem is. Ezen tanulmányok tematikája azonban fıleg az adományozás (pénz, szerv) és az önkéntes munka köré csoportosul. A szociális munkások általi segítségnyújtás ezeknél összetettebb probléma. Hogy értelmezni tudjuk, szükség van a segítségnyújtás-fogalom tágabb értelmezésére. Angolszász és skandináv társadalomtudósok az elmúlt tíz-tizenöt évben már több kísérletet tettek erre, amirıl Brückner (Brückner, 2004) ad összefoglalót. A gondoskodás fogalmának leírásához dichotómia-párokat alkalmaztak. A polgári-keresztény hagyományban két kép terjedt el a segítségnyújtásról. A gyermekét tartó anya, és az irgalmas samaritánus képe. Az anyai és testvéri gondoskodás jelképei ezek, amit bárki meg tud tenni, sıt kötelessége megtenni, nincs ára/pénzbeli értéke, mennyei jutalom kapcsolódik hozzá. Míg a családtagokról való gondoskodás inkább a nıhöz kapcsolódott, a karitatív munka a férfiakhoz. Hagyományosan a munka csak a férfi világában, a közszférában értelmezıdött, a nıi gondoskodás természetes tevékenység volt. Mára ezt a felfogást már nem lehet így fenntartani. A gondoskodás is munka, „szaktudást igénylı professzionális tevékenység”. A gondoskodás tágan értelmezett fogalma a magán és közélet ellentétpár közti szférában helyezhetı el, mivel mindkettıhöz kapcsolódik, a családdal és szomszédsággal kapcsolatban ugyanúgy használjuk, mint az egészségügyi és szociális ellátórendszerrel kapcsolatban. A racionális és emocionális ellentétpárban a segítségnyújtás az emocionális oldalhoz tartozott, hagyományosan. Kulturálisan és vallási értelemben nagyon értékesnek számított, de a gazdasági és politikai életen kívül esınek is egyúttal. A gondoskodás piacra kerülésével azonban kiderült, hogy nagyon is drága. Végül az utolsó ellentétpár az anyai gondoskodás és a szakmaiság dichotómiája. Míg az elsı jellemzıje a mások felé fordulás és a támogatás, a másik alapja a pszihoszociális metódus. A segítségnyújtásban a kettı egyszerre jelenik meg. Összegezve a fentieket, a segítés fogalmának tág értelmezésébe beletartozik a formálisan (az állam által koordinált rendszerben) és informálisan (a családban vagy szomszédságban), képzett szakemberek vagy laikusok által nyújt segítség is, akár fizetett munka, akár önkéntes tevékenység.
43
Ezek
alapján
társadalomban
a szociális
megszilárdult
munkások
szektorban
–
a segítségnyújtás a
szociális
formalizált,
a
ellátórendszerben
–
tevékenykednek, és szakképzettek. Másrészt fizetett munkaként végzik ezt a tevékenységet.
Vagyis
az
esetleges
morális
hasznokon,
idıben
eltolódott
viszonosságokon kívül náluk a munkabér mint a reciprocitás egy nagyon is konkrét formája is megjelenik. Fontos kérdést vet fel annak tisztázása, kit is tekintsek a kutatás során szociális munkásnak. A korábbi, erre a csoportra irányuló vizsgálatokban többféle megoldást is választottak a kutatók. Vagy az iskolai végzettséghez, vagy a szociális törvényben elıírt státus betöltéséhez kötötték a kritérium teljesítését. Esetemben egyik sem járható út. Ezért két csoportra osztom a kutatásba bevont személyeket. Egyrészt vizsgálom a szociális munkásokat (szakirányú fıiskolai vagy egyetemi szociális munkás diplomások), másészt a szociális munkát végzıket (szakirányú végzettséggel nem rendelkezı, és nem is feltétlenül a törvényi elıírások szerinti státusokban, hisz találkozhatunk a törvényben nem is szabályozott, ellátási formákban dolgozókkal is), akik munkaköri leírásuk szerint ilyen feladatot látnak el. Pik nagyon tág értelmezésére alapozok itt, hogy minél szélesebb körő legyen a merítési bázis. „a szociális munka mint szakma, hivatás és mint önálló tudományos diszciplína… olyan tevékenység, amely során a segítséget komplex folyamatok összehangolásával, intézményesen, ismeretek aktív felhasználásával végzik egyénekkel, csoportokkal vagy közösségekkel a magukat valamiképpen megnevezı emberek” (Pik, 2001:12)
A „magukat valamiképpen megnevezı” kifejezésen van a hangsúly, hisz Pik nem a munka mikéntjében megengedı, csak az „öndefiníció” terminusában. A fı problémám a Bill Jordan (Jordan, 1994) által konstruált szociális munka fogalom „morális dimenziója”, a segítés. Hogyan jelenik meg az altruizmus, az önzetlen segítségnyújtás a szociális munkában? Hogyan élik meg a segítı kapcsolatot a szociális munkások, mit jelent számukra az altruizmus? Az altruizmus jelen tanulmányban használt fogalmát az elsı fejezetben bemutatott elméletek alapján úgy lehetne összefoglalni, hogy a modern nyugati társadalmakban, bár a piaci kapcsolatok dominálnak, még mindig terepe van az ajándékozási kapcsolatoknak. Ezek továbbélésének oka többek között az, hogy az állam nem képes a gazdasági eredető individuális kirekesztettség hibájának korrekciójára. Az ilyenfajta,
egymást
segítı
aktusok
44
megléte
a
társadalom
kohéziójának,
összetartozásának mértékét is mutatja. Mindezek mellett az ajándékozás a modern társadalomban többnyire személyes üggyé vált, nem jelenti többé a társadalom alapját. Az empirikus kutatások közül természetesen Titmuss (Titmuss, 1970) vizsgálata kikerülhetetlen, de elsısorban az utóbbi pár év eredményeire, vagyis inkább kérdésfeltevéseire támaszkodom. Ez úgy gondolom továbblépést fog jelenteni a hazai szociális munkás kutatásokhoz képest, amelyek ugyan átfogó képet kívántak adni e hivatás gyakorlóiról, eredményeik sok esetben sablonosak, vagy túl általánosak.
45
IV. 1. Amit eddig tudtunk róluk – Hazai vizsgálatok szociális munkásokról Az utóbbi tíz-tizenöt évben több kutatás is készült a szociális munkás szakma képviselıirıl, egyrészt azzal a céllal, hogy megismerjük a fiatal szakma mővelıit, másrészt hogy a felsıoktatási intézmények visszajelzéseket kapjanak a képzésükkel kapcsolatban, és lássák, milyen elhelyezkedési esélyeik vannak a náluk végzett hallgatóknak. Ezen kutatások nagy része az én jelenlegi kutatásomhoz hasonló célokat tőzött ki, többek között betekintést kívánt nyerni a szociális munkások altruista motivációiba is. Ugyanakkor (feltehetıen) a kérdıíves módszer sajátosságai eredményezik azt a hiányt, hogy ezek a megkérdezettek motivációját csak felületesen voltak képesek megragadni. Bár az alábbiakban bemutatott mindegyik kutatás célul tőzte ki a szakmában dolgozók alapos megismerését, bizonyos kérdéscsoportokra csak sablonos válaszok születtek, születhettek. Az elsı kutatás Gyıri Péter (1996) nevéhez főzıdik, aki kérdıíves módszerrel az ELTE levelezı képzés keretében szociális munkából másod-diplomát szerzıket keresett meg, s végül 58 személy válaszait dolgozta fel. Vagyis egy speciális csoportot választott, ezért megállapításait semmiképp nem általánosíthatjuk a teljes populációra. A mintát alkotó személyek nem szociális munkás végzettségő egyének voltak, hanem olyanok, akik egy korábbi diplomájukra alapozva, s általában többéves, a szociális területen szerzett munkatapasztalattal a hátuk mögött vágtak bele a másoddiploma megszerzésébe, de a kérdezés idıpontjában még nem volt szociális munkás végzettségük. A minta 2/3-a nı volt, az átlagéletkor pedig 30 év. Egyenlı arányban oszlott meg közöttük a falusi, vidéki városi ill. budapesti születés, de lakóhelyüknek kevesen választottak falut. Erısebben mőködik közöttük egyfajta „humán életfelfogás”, ami a szerzı szerint az átlagosnál magasabb gyerekszámban és a családcentrikus attitődben nyilvánul meg. A kutatásnak, kérdıíves vizsgálatról lévén szó, nem volt célja, hogy a szakmaválasztás rejtett motivációit felfedje, bár bizonyos hipotéziseket teszteltek. Ilyen kiindulópont volt a családi háttér. A szociális munkások szüleinek többsége falusi származású, iskolai végzettségük átlagosnak tekinthetı (míg pl. a nappali tagozatos hallgatók szülei körében magasabb a diplomások aránya), anyagi helyzetük többnyire
46
nem túl jó. A származási családok közel egyharmadában vannak szociális segítséget, gondozást igénylık. A munkahely kiválasztásánál a „szakmai elhivatottság” dominált – mi a munkahely profilja, milyen a szakmai munka minısége, a szakmai vezetés, lehet-e az egyetemen megszerzett tudást kamatoztatni. Közepesen fontosnak tartották az anyagi körülményeket, a jó munkatársi kapcsolatokat, illetve sokaknál megjelent az altruista, karitatív motívum. A szerzı úgy gondolja, hogy más eredményeket kapna, ha karitatív szervezetek laikus önkénteseit vagy igazgatási munkakörökben, felsıfokú szakirányú végzettség nélkül de szociálpolitikai ügyekkel foglalkozó egyéneket kérdezne meg. Bár legtöbben a megkérdezettek közül elégedettek voltak munkahelyeikkel, csak egyharmaduk gondolta úgy, hogy öt év múlva még mindig jelenlegi munkahelyén fog dolgozni, a többiek vagy bizonytalanok voltak, vagy munkahelyváltáson törték a fejüket. A (szociális) munkában a legjobban az önállóságot ill. az „alkotó-kezdeményezı munkát” értékelték, s kevésbé volt fontos, hogy emberekkel ill. csoportokkal foglalkozhatnak. A legkevésbé az adminisztrációs feladatokat kedvelték. Mivel másoddiplomás képzésben részt vettek kerültek a kutatásban, a szerzı szerette volna megtudni, mit vártak a második diploma megszerzésétıl a szociális munkások. Csak egy-két esetben fordult elı, hogy a munkahely kötelezte volna a megkérdezetteket a tanulmányok elvégzésére, sokkal inkább az egyéni motiváció dominált. A megadott válaszlehetıségek közül legtöbben azt jelölték meg, mely szerint a tanulmányok segítik az általános társadalmi problémák megértését, második helyen pedig az addigi szakmai munka magasabb szintő végzése szerepelt. Csak kevesen jelölték meg az elımeneteli, szakmaváltási lehetıséget ill. a magasabb bérkategóriába kerülést – bár elképzelhetı, hogy ezek a válaszok kevésbé felvállalhatóak, kicsit talán szégyenletesnek, „önzınek” tőnhetnek. A karrier utak vizsgálatából szintén kitőnt, hogy a diploma megszerzése után a válaszadó közel fele vezetı beosztásba került, egy ötödük felsıfokú oktatási intézményben tanít, s csak egy kis töredékük dolgozik beosztottként „terepen”. A „milyen munkahelyen dolgozna a legszívesebben” kérdésre adott válaszokból kitőnik, hogy a megkérdezettek a szociális munkás/szociálpolitikai képzésben tanítanának ill. kutatnának a legszívesebben, s a nem-önkormányzati, nem-állami munkahelyeket preferálják. Legvonzóbb terület a családsegítés, ifjúságvédelem és a lakóhelyi közösségszervezés, legkevésbé pedig a gyámügy, menekültügy, börtönbıl
47
szabadulókkal folytatott utógondozói munka, ill. a hajléktalan- és idısellátás, a fogyatékosokkal és alkoholistákkal, valamint a szegény emberekkel végzett munka. A fenti kutatásnál nagyobb léptékő Lévai Katalin és Horváth Ágota (1996) vizsgálata. 360 szociális munkást és szociális ügyintézıt kerestek meg (vagyis munkakör, és nem iskolai végzettség szerinti szociális munkásokat és szociális ügyintézıket kérdeztek) kérdıíves módszerrel Budapest, Pest megye és Borsod-AbaújZemplén területérıl, majd egy kisebb körrel mélyinterjús vizsgálatot készítettek. A mélyinterjús módszer célja volt, hogy a megkérdezettek érzéseit, ügyfeleikkel, munkájukkal kapcsolatos attitődjeit is fel tudják valamennyire mérni. Sajnos nem közöltek külön adatokat a két, feltételezésem szerint nagyon különbözı almintáról, így az eredmények itt sem általánosíthatóak. A kérdıív kérdésblokkjai a már fenn ismertetett kutatáséhoz hasonlítanak. Hasonló eredményeket kaptak a származási családdal kapcsolatban: „a szociális munkások inkább falusi eredető családokból jöttek, elsısorban fizikai, ezen belül is inkább szakmunkás apák gyermekei. Az anyák foglalkozásában is dominál a fizikai (vagy az általános iskolai végzettséggel mővelt alacsony színvonalú szellemi) munka, emellett azonban magas a háztartásbeli anyák aránya is.” (i.m. 75. o.) A családok vizsgálatából úgy tőnik, hogy nem támasztható alá az a hipotézis, mely szerint a szociális munkásokat valamilyen családi minta vezette a szakmába. Mivel a kutatás a munkakör szerint választotta ki a mintába kerülı egyéneket, az iskolai végzettség felmérése érdekes adatokkal szolgál: a szociális munkás ill. szociális ügyintézı munkakörben dolgozók mindössze 22%-nak van szociális (közép- vagy felsıfokú) képzettsége, további 24% pedig egészségügyi iskolában tanult. 37%-uk felsıfokú, de nem szakirányú végzettségő, míg 2 % azok aránya, akiknek nincs érettségijük. Az is jól látható, hogy a családsegítı központokban több a valamilyen felsıfokú végzettségő munkatárs, mint a hajléktalan szállókon, ahol még mindig több mint a területi gondozási központokban. Ez utóbbi területen a legmagasabb a (egészségügyi) szakmunkás végzettségőek aránya. A szociális képzettségőek (akár közép-, akár felsıfokú) aránya valamivel magasabb a családsegítı központokban (24 – 19 – 19%), míg a területi gondozási központokban egyértelmően az egészségügyi végzettség dominál (63%). A jelenleg képzés alatt állók között is a családsegítı központokban dolgozók vezetnek. A vizsgálat érdekessége, hogy kitér a korábbi munkahelyek feltérképezésére is. A megkérdezettek 17%-a pedagógus, 21%-a egészségügyi, 22%-a pedig szellemi 48
dolgozó volt. 13% végzett fizikai munkát, 14% pedig munkanélküli volt, míg 13%-nak nem volt korábbi munkahelye, esetleg háztartásbeli volt. A pályaválasztásra nem utalt közvetlen kérdés, így kívánták elkerülni a nagyon általános, kevéssé hasznosítható válaszokat. A közvetett kérdések és az interjúk segítségével próbáltak választ kapni a fenti kérdésre. Többen hangsúlyozták, hogy a szociális munkát nıi hivatásnak tartják (a megkérdezettek 79%-a nı), hiszen az általuk végzett tevékenység hasonlít ahhoz, amit a családokban is nık végeznek. A kutatók rávilágítottak, hogy ez a sztereotípia nem állja meg a helyét, hiszen egész más egy családtagot „gondozni”, mint egy ügyfelet. Többen azt a szempontot jelölték meg, hogy ez a szakma jól összeegyeztethetı a családi élettel, az anyasággal – ugyanakkor sem az idıbeosztás, sem a túlzott érzelmi leterhelés nem támasztja ezt alá. Valószínősíthetıbb, hogy inkább az alacsony társadalmi presztízs illetve az alacsony bérek az okai annak, hogy kevesebb férfi választja ezt a szakmát. Konklúzióként a szerzık megállapítják, hogy a társadalmi és anyagi megbecsülés emelkedésével „feltehetıen növekedni fog azoknak az embereknek a száma, akik nem valamiféle belsı (morális stb.) elkötelezettségbıl („hivatásérzetbıl”, a szociálisan elesetteken való valamiféle nagyon tiszteletre méltó segíteni akarásból) választják ezt a munkát, és valószínőleg nem csak a szociálisan elesett emberek támogatása lesz (persze, nem annyira a közeljövıben) a szociális munka tartalma”. (Horváth-Lévai,1996/b:56) Bár adott arra a kérdésre választ, hogy miért is választják a szociális munkások ezt a hivatást, a mélyinterjúkból kiderül, hogy jelentıs a kényszerpályán mozgók aránya – vagyis azoké, akik nem tudatosan erre a hivatásra készültek, hanem egy adott pillanatban nem volt jobb választási lehetıségük. A két, a következıkben ismertetett kutatás idıben és célcsoportban is valamelyest eltér az elızı kettıtıl. Mindkettı vidéki felsıoktatási intézmény köré orientálódott, és az intézményben szociális munkás képzésben résztvevı vagy a képzésbıl kikerülı, illetve a képzést tereptanárként támogató szociális munkásokra koncentrál. Míg az elızı kutatások a 90-es évek elsı felében készültek, e két utóbbi már az ezredforduló után. Az elsı kutatások óta elmondható, hogy számos új felsıoktatási intézmény indított szociális munkás képzést, és a szociális ellátások feltételeinek szabályozásával egy idıben a végzett szociális munkások iránt is megnıtt a kereslet.
49
Ezek a tényezık is a szakmára, illetve a felsıoktatási képzı intézmények létjogosultságára irányították a figyelmet – ezt mutatja be a következı két kutatás is. Az egyik, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére koncentráló kutatás a szociális munkát végzık és a szociális munkás képzésben résztvevık csoportját hasonlította össze (Fónai-Pattyán-Szoboszlai: 2001). 57 fıs mintával töltettek ki kérdıívet: a minta mérete miatt kutatásukat problémafeltáró- és elıkutatásként értelmezik. A szociális munkás szakmaválasztást a hallgatóknál elsısorban az emberekkel való foglalkozás és az embereken való segítés vágya jellemezte, míg a már szociális munkát végzık számára az emberekkel való foglalkozás csak annyira tőnt motiváló tényezınek, mint pl. a „sikerélményekhez szeretne jutni” válaszlehetıség. Egy másfajta megközelítése a szakmaválasztásnak a „Miért szép a szociális munkás munkája” c. kérdéscsoport. Érdekes módon itt hangsúlyosabban jelentkezett a már praktizáló szociális munkások között az emberekkel való foglalkozás, és a sikerélményeket csak utolsó helyen említik néhányan. A hallgatók közel azonos fontosságúnak érezték az emberekkel való foglalkozást és a segíteni akarást. A vizsgálat érdekessége, hogy a kutatásba bevontakat arról is faggatták, milyen embertípust tartanak a legsikeresebbnek a szociális segítés folyamatában. Meglepı módon a már szociális munkát végzık sokkal sikeresebbnek ítélték meg az önkénteseket, mint a profi szociális munkásokat, de még a sikeres üzletembert is hatékonyabbnak tartották saját csoportjuknál6. A másik kutatás (Szőcs, 2004) a Veszprémi Hittudományi Fıiskola szociális munkás képzésében részt vevı, illetve az intézményhez tereptanári szerzıdéssel kapcsolódó szakemberek körében vizsgálódott. Érdekessége, hogy a mintául választott személyek veszprémi szociális jellegő intézményekben dolgoznak, nem feltétlenül szociális munkás munkakörben. A szerzı három csoportba osztotta a megkérdezett személyeket. Szociális munkásnak nevezte azokat, akik munkakörileg szociális munkát végeznek, szociális területen dolgozónak azt, aki szociális intézményben dolgozik, nem szociális munkás munkakörben (de tereptanárnak a fıiskola elfogadja az illetıt, akár a szociális munka úttörıinek is lehet ıket tekinteni, pl. büntetés-végrehajtási intézményben, nonprofit központban, értelmileg sérült csecsemı- és gyermekotthonban 6
Az önkéntes definíciója – már gyerekkorában is mindenkin segíteni akart, s bár más szakmát választott, munkája mellett teljes erıbedobással és odaadással segédkezik szociális intézményekben. A „profi” szociális munkás szakképzett szakember, akit mindig is vonzottak a társadalmi problémák, és úgy gondolja, tennie kell valamit a rászorultakért. A sikeres üzletember kemény munkával több embert alkalmazó vállalkozást hozott létre, s úgy gondolja, hogy ezt kemény munkával mindenki elérheti.
50
vagy pártfogó irodában dolgozó egyéneket), illetve gyermek és ifjúságvédelmi felelısöknek, akiket iskolai szociális munkásként értelmez. Bizonyos kérdések rákérdeznek a szociális munkás identitásra, a hivatástudatra, és a megkérdezettek kétharmada határozottan szociális munkásként értelmezi saját szerepét. Ugyanakkor kitőnik, hogy iskolai végzettség terén nagyon heterogén csoportról van szó: még azok között is, akik szociális munkás körben tevékenykednek, kevés a szociális munkás végzettségő személy (20%), többen vannak a gyógypedagógus végzettségőek és a szociálpedagógusok, és jelentıs a szociális asszisztens, illetve szociális gondozó végzettségőek aránya is. Azon sem lepıdhetünk meg, hogy bár a munka az iskolai gyermekvédelmisek esetében szociális jelleget ölt, végzettsége szerint ebben a kategóriában szinte mindenki pedagógus, és pedagógusi állása mellett látja el a gyermekvédelmi feladatot. Ebbıl a vizsgálatból is látszik az, hogy a szociális munkás jellegő munkahelyeken dolgozók két korcsoportban találhatóak leginkább: 22-30 és 40-55 év között. A fiatalabbik korosztályban többen vannak azok, akik tudatosan választották a „segítést” vagy ezt a „hivatást”, míg a 40-55 évesek körében gyakoribb, hogy az elızı munkahelyük megszőnt és ez a lehetıség adódott. Az is igaz, hogy a harmadik (gyermekvédelmis) csoportban felülreprezentáltak a középkorúak, a másik két csoportban nagyobb a fiatalok aránya. A fenti kutatások elsısorban átfogó képet kívántak adni a szociális munkások csoportjáról, bár avval kapcsolatban, hogy kit tekintenek szociális munkásnak, eltérı megközelítéseket láthattunk. Mindegyik kutatás a survey technikán alapult, kérdıíves felvétel után statisztikai módszerekkel kívánt általános tendenciákat, jellemzıket felfedezni. Az alacsony esetszámok, de maga a problémakör is meglátásom szerint alkalmatlan az ilyen típusú adatfelvételre. Ebbıl következik az is, hogy a motivációról ill. a munkavégzés során felmerülı attitődökrıl nem sokat tudtunk meg (mint pl. „a segítés motiválta”, „emberekkel szeretett volna foglalkozni” vagy „érdekli az ilyen jellegő munka”, ld. Szőcs: 2004, 41. o.), hisz a kérdıív nem teszi lehetıvé, hogy a kutató „belásson a sablonok mögé”. Ami még problémát okoz, az a nagyon eltérı mintaválasztás. Szinte mindegyik vizsgálat a szociális munkás populáció nagyon kis, speciális tulajdonságokkal rendelkezı (másod-diplomás, frissen végzett) szeletét választotta kutatása tárgyául, így a teljes népességre semmilyen következtetést nem vonhatunk le.
51
A legutóbbi, inkább kvalitatív technikákkal készült vizsgálat (Héra, 2007) a szociális végzettséggel rendelkezık munkaerı-piaci esélyeit vette górcsı alá. A kutatás bemutatását
azért
tartom
fontosnak,
mert
az
elızıektıl
teljesen
eltérı
a
problémafelvetése. Ezen kívül jól mutatja, mennyire speciális kompetencia és értékrendszer kapcsolódik a szociális munkához. Munkaadókkal
és a friss
diplomásokkal készítettek interjúkat a kutatók, melyekbıl kiderül, hogy a területen a túltelítettség jelei figyelhetıek meg. A rekrutációban jelentıs szerepe van az informalitásnak, a kapcsolati tıkével nem rendelkezık számára nehézséget jelent az elhelyezkedés. Nagyarányú a túljelentkezés is, a folyamatosan beérkezı önéletrajzok adatbázisok kialakítását teszik lehetıvé. A helyzetet nehezíti az alacsony fluktuáció. A kutatók arra is vállalkoztak, hogy összegyőjtsék, milyen más területeken tudnak elhelyezkedni a frissen végzett szociális szakemberek. Az üzleti szférában kevesen látnak lehetıséget, pedig a szakemberek szerint a szociális végzettségőek jó eséllyel pályázhatnának a humán erıforrás területen. Mások szerint ez a terület már zárt, a szociális képzés elkésett az ilyen irányú ismeretek átadásával. Az igazi gondot a kutatók szerint azonban az jelenti, hogy a vállalatok munkaadói más elvárásokat támasztanak a munkavállalókkal szemben, mint a szociális ellátórendszer. „A szervezetszociológiai sajátosságokban, a mőködési mechanizmusokban, az elérni kívánt célokban megnyilvánuló különbségek más tudáselemeket, készségeket, és esetlegesen értékeket követelnek meg” (i.m:84). Az önkormányzatoknál szintén elenyészı a szociális végzettséggel dolgozók aránya, a jogszabály nem teszi lehetıvé az alkalmazásukat. De a képzés sem támogatja az önkormányzatoknál való munkavégzést, a tantervek ne tartalmazzák a szociális ügyintézéshez kapcsolódó elemeket, a közigazgatási ismereteket. Itt inkább az önállóságra, döntés-elıkészítésre, rendszerszemléletre helyezik a hangsúlyt. A munkaügyi központokban lehetıség lenne szociális munkások alkalmazására, és az értékrend is hasonló. Az elhelyezkedést itt a végzett munka jellege (adminisztratív, irodai tevékenység) teszi nehézzé sokak számára. Egy lehetıség a civil szféra, de ennek követelményeire (rugalmasság, hatékonyság, pontosság, önállóság) a hallgatók megintcsak nincsenek felkészülve. Sokan pedig bizonytalannak tartják a civil szervezeteknél való elhelyezkedést. Végül idézem Hegyesi és munkatársa kutatását, akik a Bárczi szociális munkás szakán végzett elsı évfolyam munkába kerülésétıl vizsgálta a hallgatókat sok szempontból, fıként az oktatási program továbbfejlesztése céljából. A vizsgálat új eleme az volt, hogy a végzett szociális munkások munkahelyéül szolgáló szociális 52
intézmények klienseivel is készítettek interjúkat. Arra voltak kíváncsiak, hogy a kliensek számára is új segítı hivatásról mit gondolnak ık, a felhasználók, mik az elvárásaik a szociális munkások felé.
53
V. 1. A kutatás módszertani alapelvei A kutatás módszertanának kiválasztásakor a kérdéseimhez leginkább adekvát módszert választottam, így eltérek az eddigi gyakorlattól. Az elmúlt évek magyar, a fentiekben már bemutatott kutatásai a survey technikán alapultak, kérdıíves felvétel után statisztikai módszerekkel kívántak általános tendenciákat, jellemzıket felfedezni. Az alacsony esetszámokat tartalmazó minták, de maga a problémakör is meglátásom szerint alkalmatlan az ilyen típusú adatfelvételre. A módszertan inadekvát megválasztásából következik, hogy a motivációról ill. a munkavégzés során felmerülı attitődökrıl nem sokat tudtunk meg, többségükben sablonos válaszokat kaptak (és kérdeztek) a kutatók (mint pl. a pályaválasztást „a segítés motiválta”, „emberekkel szeretett volna foglalkozni” vagy „érdekli az ilyen jellegő munka”, ld. Szőcs, 2004:41). Ebben a vizsgálatban tudatosan egy kvalitatív, interjús kutatási eljárást választottam, amely „rálátást enged az emberek tapasztalatainak jelentésére, segít felfedni az általuk megélt világot, és a tapasztalatokból kinyerni a jelentéseket” (Kvale, 2005).
A
kvalitatív
módszertanban
használt
úgynevezett
„kutatási
interjú”
tulajdonképpen egy beszélgetés, melynek „struktúrája és célja van” (Kvale, 2005:20). A célja, hogy hozzájussunk a megkérdezett életvilág leírásához, figyelembe véve a leírt jelenség jelentésének interpretációját. Ez tehát a weberi értelemben vett megértés, ami nem statisztikai összefüggések felfedezése, hiszen szavakkal és nem számokkal dolgozik. Ebben az esetben konkrétan a segítségnyújtás jelenségének megértése tehát a célom. Kutatóként interpretatív szerepet veszek fel, megpróbálkozom a vizsgált jelenség leírásán túl annak értelmezésével is. A kvalitatív kutatások elméleti alapjait Kvale (Kvale, 2005) szerint a következı nagy filozófiai narratívák határozzák meg:
1.
A posztmodern tudáskoncepciója, elemzései a tudás felépítésérıl. Itt a tudás kölcsönös kapcsolatokon alapuló és strukturális, hálózatok által átszıtt ismeret. Ide tartozik Habermas elmélete, melyben az igazságot egy konszenzuskeresı, racionális párbeszéd segítségével igyekezhetünk megtalálni. A kvalitatív kutatási interjú a tudás építkezési helye. Az interjúban a társalgás a tudáshoz való hozzáférés alapja. Az interjú interperszonális kontextusban zajlik, az állítások jelentése ettıl a kontextustól függ. A kutató feladata a kontextusok közti átfordítás.
54
2.
A hermeneutika mint a szövegek interpretációjának tudománya. A kutatási interjú az emberek életvilágáról történı beszélgetés, melyben a szóbeli párbeszédet átírással értelmezésre váró szöveges alakra hozzák. A jelentés értelmezése hermeneutikai körök segítségével történik, melynek végén értelmes, érvényes, egységes jelentést kapunk. A szöveg
interpretációja
nem
elıfeltevés-mentes,
a
„megértési
hagyomány”
meghatározza, hogy egy kérdés milyen válaszokat tesz lehetıvé. Az interjú más, mint a hermeneutikai vizsgálatok hagyományos tárgya, az irodalmi szöveg, az elızınél a kérdezı közremőködik a szöveg létrehozásában, vagyis a szöveg ugyanabban a folyamatban jön létre, mint az interpretáció.
3.
A fenomenológia, vagyis a megértés módja a kutatási interjúban. A résztvevık szempontjából igyekszik megérteni a társas jelenségeket. Az a valóság a fontos, amit az emberek maguk fognak fel.
A kvalitatív kutatások soha sem befejezettek olyan értelemben, hogy nincsenek végleges megoldások, értelmezések. A konstruált folyamat állandóan új értelmezésekre ad lehetıséget. A hangsúly a megértésen van, nem a mérésen, a mennyiségen vagy a megoszláson. A kvalitatív kutatás konstruktivista beállítottságú, a valóság társadalmi felépítettségét hangsúlyozza. Ezen kívül posztpozitivista, vallja, hogy a világ sokféle, egészben nem átfogható, inkább sokféle módszerrel megközelíthetı. A kutatási interjú mint a kvalitatív kutatások alapvetı forrása egy szóban elhangzó szöveg, melyet a kutatott társadalmi csoport tagjaival készít a kutató (Kovács). A kutatási interjú Kvale (Kvale, 2005) felfogásában egy professzionális konverzációs technikaként értelmezhetı. A konverzáció a megismerés alapvetı módja. Gadamer (idézi Kvale, 2005:48) szerint az emberi valóság személyek konverzációjaként értelmezhetı. Az ontológiai felfogásban tehát a konverzáció nemcsak metódus, hanem az ismeretek felépítésének alapvetı módja is. A kutatási interjúban az ismeret az interjú alany és a készítı interakciójának során keletkezik. A kutatási interjú során a dialogikus gondolatok formába rendezıdnek, aminek a beszédcselekvésben megnyilvánuló eredménye, hogy narratív történetek állnak elı. A narratív
történet
fogalma
a
kvalitatív
kutatások
egyik
alapja.
Huzinga
a
következıképpen definiálja: „történet, amit kérdezısködéssel megtudunk” (idézi Pászka, 2007:163). Az ember történetmondó lény, a narratív forma az emberi lény 55
egyetemes jellemzıje. A narratív történet definícióját Pászka a következıképpen alkotta meg: „Minden beszédcselekvésben cselekményesített esemény történet jellegő, a történeteket valahol valamikor átélik, megélik, mielıtt elmondják, elbeszélik.” (Pászka, 2007:16). A történet a tudás elmondásának része, a mindennapi élet egzisztenciális szükséglete, „az interszubjektív kommunikáció azon formája, amelynek szabályai vannak, és amely biztosítja a társas világban egymás megértését.” (Pászka 2007:164) A narratív történeteket interjúhelyzetben a kérdezı és a válaszadó közösen állítják elı. Az interjú struktúrája abból adódik, hogy a kérdezı és a kérdezett nem egyenrangú felek, a kérdezı irányítja a szituációt, ı jelöli ki a témát. A kérdezésnek van egy sajátos technikája, mely által leírásokhoz akar jutni, amibıl késıbb a kutató maga alkotja meg az értelmezést. Az interjúkészítı szakértıként kérdez. A válaszadó pedig maga választja ki, mirıl beszél. A narratívum Bruner szerint (Bruner, 2001) nem csupán a kommunikáció, hanem a gondolkodás sajátos mőfaja is, és különbözik a logikus-paradigmatikus gondolkodástól. Míg ez utóbbi elvont fogalmakkal dolgozik, az igazságot formális logikai eljárások és tapasztalati bizonyítékok révén tételezi, addig a narratív gondolkodás egészen más természető. Az emberi szándékokat és tetteket, és az ezekkel kapcsolatos történéseket és következményeket vizsgálja. Nem az igazság, hanem az élethőség kialakítására törekszik. A következı táblázat bemutatja azokat a fı különbségeket, amik a két gondolkodásmódra jellemzıek.
4. táblázat: A paradigmatikus és a narratív gondolkodásmód jellemzıi
Paradigmatikus
Narratív gondolkodásmód
Emberkép
racionális lények
történetmesélık
Világkép
világ = logikai játék
világ = történetek
Megítélés
verifikálhatóság
valóságosság/életszerőség
Eszköz
hipotézis
interpretáció
Eredmény
magas
alapja
szintő
jó, hihetı történetek
absztrakció
A kvantitatív és kvalitatív kutatások nemcsak forrásukban, és azok feldolgozásának módszereiben különböznek, hanem az általánosíthatóság kérdéséhez is
56
eltérıen állnak hozzá. A kvantitatív eljárásokban a statisztikai általánosíthatóság alapja a
véletlen
minta,
melyet
mintavételi
eljárásokkal
állítanak
elı
valamilyen
alapsokaságból. Az interjús módszer során a mintába való kijelölés történik valamilyen kritérium alapján. Az így kapott eredmények tehát nem „statisztikusan alátámasztottak”, ehelyett a kvalitatív módszertan „analitikus általánosításról” beszél, ami egy alátámasztott ítélet arról, hogy egy vizsgálat eredményei milyen mértékben használhatóak útmutatóként egy következı szituációra nézve. A Budapestre koncentráló területi leszőkítése munkám megkönnyítését szolgálja, a végsı következtetéseknél még fontos lehet, hiszen nem gondolom, hogy a fıvárosban és a vidéken dolgozó szociális munkások egyforma képet nyújtanának bármely mutató mentén. De mivel nem országos reprezentatív vizsgálatot végzek, eredményeimet alapvetıen nem befolyásolja ez a kezdeti döntés. A másik szőkítés értelmében a segítı foglalkozások (pl. ápolók, lelki gondozók, terapeuták stb.) általános vizsgálata helyett kifejezetten a szociális munkásokra, illetve a szociális munkát végzıkre koncentrálok.
57
V. 2. A narratív élettörténet fogalma és jellemzıi A narratív történetek egyik fajtája az írásban rögzített élettörténet. Ebben a kutatásban ilyen élettörténeti interjúkkal fogok dolgozni, ezért szükségesnek tartom az elméleti alapok további tisztázását. Az élettörténet meghatározásakor Pászka definícióját idézem „Az élettörténet egy nyelvi életmegnyilvánulás, mely egy vagy több személy életét beszéli el az írásban rögzítés pillanatáig… Az életvilágba beágyazott emberi életnek idıben és térben története van, ezek a történetek a cselekvı nézıpontjából tekintett eseményeket mondanak el, amelyekben megjelennek a beszéd-cselekvés társas körülményei közti szubejktív szándékok, célok, vágyak (Pászka, 2007:18.).” Az élettörténeti elbeszélések legfontosabb jellemzıi: -
a múlt, jelen és jövıbeli események és tényállások közötti kapcsolatok jelennek meg benne
-
a történetek az események cselekményeibıl bomlanak ki
-
a történetekben az emberek eseményekben szerzett tapasztalatai, élményei, érzései jelennek meg
-
szociokulturálisan meghatározott mintákat követnek
Az énrıl szóló narratívák, vagyis „ahogy az egyén az énre releváns események közötti viszonylatokról idıbeli számvetést végez” (Gergen - Gergen, 2001:79) társas kölcsönhatások eredményei, és konvencionálisan megállapított struktúrákat követnek. A narratívum felépítésének a nyugati kultúrában több szabálya is létezik, melyek ahhoz szükségesek, hogy a beszámoló valószerőnek tőnjön. Elengedhetetlen egy értékelt végpont létezése, egy megmagyarázandó esemény. Az elbeszélı ehhez választ releváns eseményeket, melyek elısegítik vagy akadályozzák a cél elérését. Az események rangsorolásánál az idıbeli szekvencia a konvenció. Az ideális narratívumban a célpontot megelızı események okozatilag is össze vannak kapcsolva. A kezdetet és a befejezést demarkációs jelek jelzik. Ezen szabályok betartása mellett az egyén sokféleképpen megkonstruálhatja az élettapasztalatai közötti viszonyokat, sıt még idıbeli paraméterek sem léteznek, amelyeken belül az események kapcsolatba kerülhetnek. „Az ember láthatja önnön életét évszázadokkal korábban elkezdıdött
58
történelmi mozgások részeként, vagy tekintheti úgy, hogy csak a korai serdülıkorral vette kezdetét.” (Gergen - Gergen, 2001:95) Az élettörténeti konstrukció nem követi szükségszerően az objektív idı lineáris láncolatát,
inkább
a
szubjektív
vagy
fenomenológiai
idı
perspektivikus
idıszemléletének felel meg. Ezzel együtt elmondható, hogy minden élettörténet idırendben
és
tematikusan
is
rendezett,
az
egymásra
vonatkozó
témák
összekapcsolódnak, nem izoláltak. Az élettörténetek kettıs szerkezetőek, amennyiben a szubjektív nézıpontból elbeszélt történet az objektív életút tényeire támaszkodik, abból építi fel az elbeszélı tapasztalatait és élethorizontját. Az elbeszélt történet és az életút mégis egységet képeznek, hisz ugyanannak az egésznek a részei, egy szövegalkotási szituációban – az interjúban, jönnek létre. „Az elbeszélt történet mögött mindig marad el nem beszélt történet” (Pászka, 2007:193). Az élettörténet megalkotását a kutató kérdése irányítja, így az elbeszélı csak élete tapasztalatainak egy szegmensére összpontosít. A visszaemlékezés során spontánul mőveleteket hajt végre, és szekvenciákban idézi fel megélt életét. „Az élet teljességéhez képest minden élettörténet messzemenıen szelektál és tömörít. Az átfogó élettörténeti konstrukció teszi láthatóvá, hogy az alany miképpen rekonstruálja saját múltját, mely tapasztalatait tartja relevánsnak, mit tart elbeszélendınek, elbeszélhetınek és mirıl hallgat.” (Rosenthalt idézi Pászka, 2007:202.) Ezek a fent bemutatott általános jellegzetességek teszik lehetıvé az élettörténeti narratívák elemzését. Olyan kérdéseket vizsgálhatunk, mint az idıszerkezet, az emlékezetben megırzött és a kérdésfeltevésre releváns történetek.
59
V. 3. A módszer – narratív élettörténeti interjú technika Bár a narratív interjús technika – követve a német és angol trendet - mind inkább teret nyer a hazai szociológiai kutatásokban is, úgy gondolom, még nem annyira ismert, hogy ne kellene bemutatnom. A szöveg hermeneutikai eset-rekonstrukcójával dolgozó módszer kifejlesztése Schütze, majd Rosenthal nevéhez főzıdik, magyarországi adaptációja és továbbgondolása pedig Kovács Éva és Vajda Júlia munkája.7 Az utóbbi években jelent meg Pászka Imre munkája, aki összegzi a „narratív szociológia” elméleti hátterét, és a különféle technikákat is bemutatja. Az életrajzi módszerek használatát a chicagói iskola tagjai, Thomas és Znaniecki fejlesztette ki azon gondolatra építve, hogy „az egyén élményei és attitődjei elemzése során olyan adatokat lehet nyerni, amelyek az egyén személyiségén túlmutatnak, és alkalmasak törvényszerőségek és társadalmi jelenségek megragadására” (idézi Pászka, 2007:206). Kovács Éva az oral historyt tekinti a narratív interjúk „szülıanyjának”8. Az oral history módszerét követı kutatók a 1920-as évektıl egy új forrást emeltek be a történészi kutatások fókuszába, az interjút, a történetek elbeszélését. Ezekbıl az elızménybıl az 1970-es években bontakoztak ki az ún. „új életrajzi módszerek”, ennek is két iskolája, a német és az angol iskola. Mindkét iskolára jellemzı,
hogy
az
interakciós
helyzetet
tekinti
adatforrásnak,
módszertani
perspektívájuk inkább leíró, mint elemzı, és célja a társadalmi jelenségek megértése az emberek nézıpontján keresztül. A narratív interjútechnika elsısorban az adatközlıre, annak tudására és véleményére koncentrál, és ez által a társadalmi jelenségek individuális megélésére keres választ. Az életrajzi módszerek elméletükben leszakadtak az elızményül szolgáló emlékezetkutatástól, és sokkal inkább a filozófiához valamint az irodalomtudományhoz, ezen belül a narratológiához kapcsolódtak. A hermeneutikai eset-rekonstrukcó módszer megırzi ugyan az interjút mint adatforrást, de tovább is lép rajta. Egyúttal választ ad az oral history legfıbb problémájára, vagyis arra, hogy ez a történelmi módszer nem reflektál az emlékezet, az élmény és az egykori esemény különbözıségére, arra a folyamatra, ahogy az emlékezı tudattalanul kiválasztja a megırzendıt és az emlékezésre méltót. 7
Kovács-Vajda (2002): Mutatkozás Narratíva és elemzési technika, és Narratíva és értelmezés c. fejezetek 2932.o. 8 http://www.szabadbolcseszet.elte.hu
60
Az életrajzi kutatás úgynevezett szóbeli narratív interjútechnikára alapozott szövegelemzési módszerének kidolgozója a 70-es években Schütze nevéhez kötıdik. Az ı általa kidolgozott módszertant a mai napig használják az elemzésre alkalmas szöveg elıállításakor. Gabriele Rosenthal fejlesztette ki az életrajzi esetrekonstrukció elemzési módszerét, amit most is használni fogok.
61
V. 4. Az interjú készítés és elemzés módszertana Az élettörténeti elbeszélés nem hasonlít a hétköznapi kommunikációs aktusokhoz. A kutató errıl elıre tájékoztatja az interjú alanyát. Az interjú felvétele során elsı lépésben az interjúalanyt arra kéri, mesélje el az élettörténetét a megadott téma (itt a segítségnyújtás) kapcsán. Ezt a szövegkonstrukciót az interjú készítıje nem szakítja meg, csak a lezárás után kéri fel az elbeszélıt egy-egy epizód bıvebb elmesélésére. Fontos, hogy az elbeszélı végig szabad akaratából mondhassa, formálhassa elbeszélését. Csak ez után hangzanak el a kérdések is, amik azonban – a strukturált interjús módszertıl eltérıen – szigorúan az interjúalany által elıhozott témákra vonatkozhatnak, annak sorrendjét megtartva, hiszen az elbeszélı kompetens egyedül a saját élettörténetében. Az interjútechnika hátterében az a módszertani elképzelés áll, hogy az ezen a módon nyert narratíva - szemben az interjúvázlatos interjúkban nyert szövegekkel – az interjúalany sajátja, annak szerkezete, az elbeszélés módja nem az interjúkészítı logikáját, hanem az övét követi, s ezáltal az elemzés során megérthetık belıle az önbemutatás nem tudatos motívumai is. Az elsı hosszabb elbeszélés, a fınarratíva tekinthetı egy ajánlatnak, olyan történetek sora, melyekrıl az elbeszélı szívesen mesél. A narratív utánakérdezéskor a cél, hogy ezekrıl részletesebb elbeszéléseket nyerjünk. Az interjúer szerepe ebben a konsturkcióban tehát annyi, hogy az indító kérdéssel kijelöli az élettörténet elbeszélésének keretét, s mint figyelmes hallgató lehetıvé teszi az interjúalany számára, hogy belemerüljön élettörténete elbeszélésébe. Az elemzés szempontjából ez azzal az elınnyel is jár, hogy a minden interjús (ill. kommunikációs) helyzetre jellemzı megfelelési vágy, azaz hogy az interjúalany szeretne az interjú készítıje elıtt jó színben feltőnni, nem félreviszi az interjút, hanem elemezhetı információt nyújt. Az elemzés alapjául a narratív identitás elmélet szolgál, melynek egyik kiindulópontját Tengelyi a következıképpen fogalmazza meg: „hogy kik vagyunk, életünk történetébıl derül ki” (Tengelyi, 1998:526) A posztmodern gondolkodásban az identitás nem más, mint szubjektív konstrukció, fikcionalizált élettörténet, melynek során szimbolikus tartalmak szervezıdnek narratív struktúrába. A narratív identitás elmélet két fı állítása, hogy önazonosságunk élettörténetünk egységében áll, és ez ugyanolyan jellegő, mint az elbeszélt történet egysége. Az élettörténet elbeszélése része annak a folyamatnak, melynek során újratermeljük önazonosságunkat, emlékezetünkben
62
megırzött
események
alapján
újra
megfogalmazzuk
önmagunkat,
megéljük
történetiségünket. Paul Ricoeur (idézi Tengelyi, 1998.) elválasztja a dologi, vagy szubsztantív azonosság és az önazonosság fogalmát. Az elsıt mi állapítjuk meg, míg a második azt mutatja, ahogy önmagunk viszonyulunk magunkhoz. Az ilyen értelemben vett önazonosságból következik az az állítás, hogy önmagunk maradhatunk anélkül, hogy ugyanolyanok maradnánk. A narratív identitás ez alapján úgy fogalmazható meg, hogy minden átalakulás amelyen életünk során keresztülmegyünk egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhetı. Az elméletalkotók között vitatott, hogy az élet elbeszélt története tekinthetı-e az önazonosság hordozójának. A fent már említett Ricoeur szerint az élet azokkal a történetekkel egyenértékő, amiket elmondunk róla, önazonosságunk a „meseszövés és eleven tapasztalat bomlékony elegye”, a megélt és az elbeszélt élettörténet együttmőködése. MacIntyre (idézi Tengelyi, 1998.) ezzel szemben „enacted narrative”-ról beszél. Nem lát kibékíthetetlen különbséget a megélt és az elbeszélt élettörténet között. Felvetıdik, hogy vajon szerzıi vagyunk-e saját élettörténetünknek. MacIntyre véleménye az, hogy társszerzık vagyunk, olyan értelemben, hogy élettörténetünk értelmét, jelentését mi fogalmazzuk meg. A másik, általában ellentétként kezelt problematika az, hogy míg az elbeszélés utólagos, visszatekintı, addig több felfogás szerint is (Sartre, Heidegger) élettörténetünk során jövıbeli lehetıségeinkbıl kiindulva értelmezzük önmagunkat. MacIntyre úgy véli, mindkét típus a tapasztalati tér és a várakozási horizont kettıs dimenziójában mozog. Tengelyi
a
Válsághelyzetekben
válsághelyzetekre az
elızıleg
reagálva
pontosnak
tesz hitt
hozzá
történet
az
elmélethez.
megváltoztatására
kényszerülünk, van egy olyan pillanat, amikor az addigi értelem elmerül, és utána lassan felfedezzük a magától képzıdı új értelmet, melyet ismét történetekbe foglalunk, és így rögzítünk. Az ı felfogásában az élettörténet más, mint az önazonosság. Az elsı a színhely, ahol az értelemképzıdés folyik, az önazonosság pedig az értelemrögzítésért folyó küzdelem tétje. Az önmagaság érzete az élettörténet egységével áll összhangban. „A személynek szüksége van arra, hogy képes legyen élettörténetét összefüggıen, mint egymásra logikusan következı, és céllal bíró események sorát elbeszélni.” (Kovács-Vajda, 2002:32) Az elemzés során a megélt (az interjú alapján összeállított biográfia) és az elbeszélt élettörténet összevetésével e kettı viszonyát igyekszünk megérteni. Mind a 63
megélt élettörténet, mind az elbeszélt élettörténet hermeneutikai körökben történı elemzése nyomán juthatunk el az átfogó életrajzi konstrukcióhoz. Az élettörténetei adatok elemzésének segítségével hozzunk létre azt a “megélt élettörténetnek” nevezett konstrukciót, amely az elemzı perspektíváját hordozza az interjúalany élettörténetével kapcsolatban. E rekonstrukció során figyelmen kívül kell hagyni az elbeszélı saját interpretációit életérıl, s pusztán az életrajzi adatokból kiindulva próbálni megérteni, hogy mit élt meg. (Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy minthogy az életrajzi adatok “forrása” is maga az interjúalany, ez a rekonstruált élettörténet sem független attól, ahogy ı maga éli meg magát.) A megélt élettörténet rekonstrukciója az elbeszélı adatain alapszik, ám ezek egy kettıs szőrın át jelennek meg. Egyrészt az áll rendelkezésre, amit az elbeszélı az emlékezetében megıriz, másrészt amit magától, illetve a kérdések hatására a beleszı az elbeszélésbe. Bár az interjú elemzése során az elemzı arra törekszik, hogy szétválassza az interjúalany saját interpretációját az életérıl attól, amit ı gondol róla az adatok tükrében, az adatok szelekciója, (minthogy az is az interjúalanytól ered,) ezt nem teszi tökéletesen lehetıvé. Ugyanakkor ez nem áthidalhatatlan probléma, hisz a saját interpretációnk természetesen nem az “objektív” élettörténet feltárására irányul, (hiszen ilyen nincsen), hanem arra, hogy az interjúalany által meghatározó eseményekként megélt történésekbıl kirajzolódó történetnek esetleg láthassuk az elbeszélıétıl eltérı interpretációját,
s
azt
az
övével
összevethessük.
A
másik
élettörténetének
értelmezésekor a kutató tulajdonképpen saját történetet is alkot. A biográfia-elemzés során az idıben elrendezett eseményeket vesszük sorra, és felvázoljuk a további életpálya elképzelhetı horizontját, és minden további eseményre úgy tekintünk, mint ezek közül egy lehetıségre. A cél, hogy a kutató a maga számára rekonstruálhatóvá tegye a megélt történetek mögött húzódó átfogó életrajzi konstrukciót. Az elbeszélt élettörténet elemzésében magát a szöveget elıször olymódon vesszük szemügyre, hogy az elbeszélés módja ill. témája szerint szekvenciákra bontjuk, s ezeket sorra véve próbáljuk meg interjúalanyunk asszociációinak fonalát, azok “üzenetét” értelmezni. Azzal a kérdéssel közelítünk tehát a szövegszekvenciákhoz, hogy azokkal mit szándékozik – tudatosan vagy tudattalanul – interjúalanyunk a tudomásunkra hozni, azaz azt firtatjuk, hogy az egyes közléseknek és azok közlési módjának mi a jelentése az adott kontextusban, miért épp azt és akkor mondja el nekünk interjúalanyunk. 64
A két konstrukció egybevetése nyomán kirajzolódnak a különbségek, amiket finomelemzéssel lehet pontosítani, illetve tisztázni lehet az életrajzi elbeszélések mögötti szabályrendszereket.
65
V. 5. Interjúk szociális munkásokkal Kutatásomban a fenti elvek és módszerek mentén dolgoztam, amikor 2004 és 2006 között narratívákat győjtöttem, és elkészítettem 30 szociális munkással az interjúkat. A több mint 60 órányi szöveg átírása után száznál több oldal narratíva áll rendelkezésemre, mint elemezhetı alapanyag. A szociális munkásokat „hólabda módszerrel” kerestem meg, törekedve arra, hogy elızıleg ne ismerjem ıket személyesen. E mellett azt is szerettem volna elérni, hogy az ellátórendszer minél több területérıl találjak interjúalanyokat. Mind civil, mind állami/önkormányzati fenntartású intézményekbıl választottam, és több ellátás típust is bevontam (fogyatékos ellátás, hajléktalan ellátás, családsegítı szolgálat). A válaszadók különbözı nemőek és életkorúak voltak. Egy sajátos alcsoport tagjaival – különbözı vallású (keresztény és Krisna tudatos) szerzetesekkel is készítettem interjúkat. Az interjú elején ismertettem a kutatás általános témáját (a segítségnyújtás és a szociális munka viszonya), majd egy kérdéssel kezdtem a beszélgetést. A kezdı kérdés a következı volt: „Arra vagyok kíváncsi, hogyan lett szociális munkás. Kérem, mesélje el az élettörténetét!”. A téma megadásával meghatároztam a beszélgetés horizontját, a kezdı kérdéssel pedig a létrehozandó narratíva kereteit. A történetmesélés kezdı pontjára nem adtam instrukciókat, tehát a válaszadó maga határozta meg, hol kezdi az élettörténetének errıl a momentumáról a beszámolót. Természetesen a végpont sem volt adott, itt sem határoztam meg, hogy például a képzıhelyre való bekerülésig, vagy az interjú készítésének napjáig számoljon be az általa relevánsnak gondolt eseményekrıl. Kérdésfeltevésemben nem a „miért”, hanem a „hogyan” kifejezést használtam. A „miért” típusú kérdésekre adott válaszok ugyanis az elbeszélı argumentációit tartalmazzák a témáról. A „hogyan” kérdések azonban történetekre, elbeszélésekre kérdeznek rá, és a kutató feladata, hogy ezen történetek elemzése során felfejtse a mögöttük húzódó miérteket. A „hogyan” és a „miért” két kérdéstípus elkülönítését azért is hangsúlyozom, mert Titmuss (Titmuss, 1970) véradókról szóló, egyébként úttörı, kutatásában is összemosta ezt a kettıt a motivációk elemzésében. Meglátásom szerint külön kellett volna kezelnie a „hogyan kérdéseket”, melyek a különféle élettörténeti eseményekre (pl. háborús élmény) utalnak, és a „miért kérdéseket, a motiváció egyén által megfogalmazott, „publikus” magyarázatait, melyek az általánosabb humanista
66
vagy vallásos értékekre (pl. hála, kötelességérzet) hivatkoznak. Én ebben a pontban az elsıre fókuszálok, vagyis az élettörténeti eseményeket vizsgálom. Az interjúk hanganyagainak szó szerinti legépelésébıl állt elı az a narratíva anyag, ami az empirikus kutatásom forrásául szolgált. Az interjúk feldolgozása a már ismertetett narratív interjútechnika módszerével készült. A személyiségi jogok védelmében az interjúalanyok nevét, és minden, beazonosításukra lehetıséget adó adatát megváltoztattam, ügyelve arra, hogy az életrajzi konstrukció logikája ne sérüljön.
67
V. 6. Kutatási kérdések 1. Rekonstruálom a szociális munkássá válás élettörténeti folyamatát, azonosítom a „tipikus utakat” a megélt élettörténetek elemzésével. Kutatásom mégsem csupán pályaorientációs vizsgálat, vagyis nem pusztán arra vagyok most kíváncsi, „miért” választja valaki ezt a hivatást. Módszeremnek megfelelıen természetesen foglalkozom azzal az élettörténeti problémával, „hogyan” lesz az interjúalany szociális munkás, az élettörténet eseményei hogyan vezetnek idáig, de fókuszom a jelenre összpontosít. Megvizsgálom, hogy milyen történetek jönnek elı a narratívában, mire vonatkoznak az élettörténeti adatok. Az elızı fejezetben ismertetett, magyar szociális munkásokkal foglalkozó kutatások tematizálták ezt a problémakört. Mivel a minták túl kis és speciális tulajdonságokkal rendelkezı szegmensei voltak a szociális munkásoknak, a survey eredményekbıl is nehéz az általánosítás. Van azonban mégis néhány tendencia, fı jellegzetesség, amit leszőrhetünk, mint konklúzió. •
A kutatók azt találták, hogy nem igazolódott az a hipotézis, mely szerint létezik családi minta a pályaválasztásban.
•
Fıként az idısebb generációnál fedezték fel a kényszerpálya jelenségét, vagyis hogy a szociális munkás egy elızı hivatás után, gyakran munkanélküliként csöppen bele a szociális szférába.
•
A fiatal pályakezdıknél talált jellemzı az elhelyezkedésnél az informalitás, a kapcsolati tıke felhasználása. Aki ilyennel nem rendelkezik, nehezen tud elhelyezkedni.
•
Más szférában nehéz a szociális végzettségek elhelyezkedése, mivel a képzés tartalma annyira speciális, és egészen eltérı kompetencia- és teljesítmény-elvárások jellemzik. Meg fogom vizsgálni, hogy ezek a tendenciák az interjúk elemzésével is látszanak-e, jellemzıek-e az interjúalanyok élettörténeteire is.
2. Igyekszem feltárni azokat a „sorseseményeket”, amik az interjúalanyt a szociális munka felé vitték. A sorsesemény Tengelyinél olyan történést jelent, amelynek hatására az egyén élettörténeti narratívájának újraírására kényszerül. Válsághelyzetekben az elızıleg pontosnak hitt történet megváltoztatására kényszerülünk, van egy olyan pillanat, amikor az addigi értelem elmerül, és utána lassan felfedezzük a magától képzıdı új értelmet, melyet ismét történetekbe foglalunk, és így rögzítünk.
68
Feltételezem, hogy sokaknál találok a saját megélt élettörténetben olyan eseményeket, „érintettségeket”,
amik
meghatározóak
voltak
a
szociális
munkás
identitás
kialakulásában. A kérdés továbbá arra vonatkozik, hogy elıfordul-e a reflexív önkéntességnek megfelelı, általam „reflexív segítınek” nevezett jelenség, amikor a rossz életútválasztásokból eredı életút-diszkontinuitás vezet a szociális munkássá váláshoz. Egy másik esetlegesen elıforduló jelenség lehet az elnyújtott reciprocitás, vagyis amikor az interjúalany családjának az életében már elıfordult segítségnyújtás elfogadása, és ennek tudatos vagy tudattalan viszonzásaként választotta ezt a pályát.
3. Az elemzés másik szintje az „elbeszélt élettörténet”, az élettörténeti narratíva. Itt egyrészt a segítségnyújtás elbeszélhetıségét, valamint reflektáltságát vizsgálom. Tausz (Tausz, 1996) által kialakított „tudatosság csoportok” felfedezhetısége érdekel, vagyis megtaláljuk-e az elbeszélésekben a motiváció „publikus szintjét”, és a késıbb tudatosuló, vagy esetleg a nem tudatos szintet. Másrészt azt is elemzem, a szövegek ebbıl a szempontból épülnek-e fel. Elıkerül-e egyáltalán a választás kérdése. A szöveg felépítésében van-e egyenes vonalú történetmesélés. Vagyis van-e egyenes vonalú „fejlıdés-történet” a dramaturgiában, ami a szociális pálya felé irányul, esetleg a dramaturgia „saga” szerő, ahol a szociális munkás pálya egy epizód a sok közül.
4. Külön és részletesebben is elemzés alá vetem azokat a narratíva részleteket, amik a segítségnyújtásról szólnak. Itt azt vizsgálom, vannak-e altruista individualisták és hedonista altruisták a magyar szociális munkások között? Vagyis elıfordulnak-e keveredések a segítségnyújtás motivációs elemei között, amiket a kortárs skandináv kutatók a fiatal önkéntes generációnál már felfedeztek. A két jelenség különbözik egymástól, nem lehet összemosni. Míg a hedonista altruizmus kifejezést a kutatók akkor használták, amikor a motivációk között egyszerre fordult elı a segíteni akarás és az egoista „cool” érzés keresése, az individualista altruizmus esetében a segítés vágya és a személyiség fejlesztése iránti igény együttes megjelenésérıl van szó. Továbbá az is kérdés, hogy vajon az „önfeláldozás eszméje” a jellemzı, vagy hazánkban is végbement már az a változás, aminek eredményeként vannak olyan
69
segítık, akik a magánéletüket, a családjukat ugyanolyan fontosnak tekintik, mint a hivatásukat. Az önmegvalósítás mennyire jelenik meg a segítı viselkedésben?
5. Ehhez kapcsolódva a különbözı szociális munkás csoportok között megvizsgálom, létezik-e a fent bemutatott, újabb kutatási eredmények által Skandináviában már igazolt „generációs ellentét” a régi és az új típusú segítık között. Vannak-e generációk a fiatal magyar szakmában, illetve a fiatal generáció már mutatja-e a posztmodern etika jellemzıit. Esetleg bizonyos mutatók (életkor, mely területen dolgozik, civil vagy állami fenntartású intézménynél) mentén tapasztalható-e ez a különbség. A két típus fı jellegzetességeit a következı táblázat foglalja össze:
5. táblázat: Hagyományos és posztmodern segítı jellemzık
Tradicionális, klasszikus segítés
Új, posztmodern segítés
„kötelesség etika” (Kant) Dominánsan altruista motívumok
„érzelmi alapú etika” (Bauman) Keverednek az altruista és az egoista motívumok. A motívumok között megjelenik a személyiség gazdagítása és az egyéni tapasztalatok győjtése. Bázisa az individualizmus.
Bázisa a keresztény és a humanista értékrendszer Mőködési módja a „felebaráti modell”. Politikai indíttatású is lehet, a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem a célja. Bizonyos társadalmi miliıkhöz, közösségekhez kapcsolódik. Hosszú távú elkötelezettség áll mögötte A helyi közösségek iránt érzett felelısség az alapja.
70
Projektorientált Az életút-diszkontinuitás élményére épül.
VI. Szociális munkás narratívák a segítségnyújtásról A segítségnyújtás, a segítık motivációjának, értékrendszerének vizsgálatakor számomra a legérdekesebb az, hogyan gondolkodnak errıl maguk a segítık, a szociális munkások. Milyen jelentést konstruálnak a segítségnyújtás fogalmának, és az általuk, a családjuk által megélt élet hogyan befolyásolja ezt a konstrukciós folyamatot. Az egyik elızı fejezetben bemutatott kutatásokból már sok mindent tudunk a szociális munkásokról, ismerjük a szocio-demográfiai összetételüket, nagy vonalakban a motivációikat, azt, hogyan vélekednek a munkájuk sikerességérıl. Azt azonban még nem vizsgálta senki, mit gondolnak a „hivatásuk” egyik legfontosabb dimenziójáról, magáról a segítségnyújtásról. A bevezetı fejezetekbıl láthattuk, mennyire összetett fogalom a segítségnyújtás, és csak egy kis szegmense az, amit altruista, önzetlen segítségnyújtásnak nevezhetünk. E mellett a segítésben jelen lehet a reciprocitás, a kölcsönösség (akár idıben elnyújtva is), de a hatalom is (Ferge, 2000). A szövegek hermeneutikai esetrekonstrukciós elemzése során keresek választ a fent már bemutatott kutatási kérdéseimre, ezzel együtt két folyamatot mutatok be részletesen. Elıször vázolom azokat a mőködési módokat, ahogyan a segítségnyújtás fogalmát egy-egy interjúalany megkonstruálja az élettörténeti narratíváján keresztül. Azt láthatjuk majd, hogy a jelentésadás hogyan ered a saját életeseményeinek tapasztalataiból. Másrészt a hagyományos segítıre vonatkozó jellemzıket, és a posztmodern jellemvonások jelenlétét vizsgálom az esettanulmányok segítségével. Interjúalanyaimat azzal kerestem fel, hogy a segítségnyújtás és a szociális munka kapcsolata érdekel, és a sztenderd, az élettörténetük elmesélésére vonatkozó instrukciót adtam nekik. Az instrukció tartalmazta a pontos témamegjelölést, valamint azt, hogy az interjúalanyokat mint szociális munkásokat szólítottam meg. İk a válaszaikat ennek megfelelıen szociális munkásként fogalmazták meg, és olyan történeteket mondtak el, amiket relevánsnak gondoltak a témához. Az interjúk során keletkezett narratívákat ilyen értelemben tehát a szociális munkásokkal közösen hoztuk létre. Az elıállított élettörténeti konstrukciók a standard kezdı kérdésemre szabadon álltak elı, nem befolyásoltam az interjú alanyt, hol kezdje a szociális munkássá válásának történetét, és meddig jusson el, mi legyen a végpont, a pályaválasztás, vagy az interjú jelenideje.
71
Mint elemzı, én ezekbıl a történetekbıl és az azokat elbeszélı narratívákból fejtettem föl azt a jelentést, amit az interjúalanyok adnak a segítségnyújtásnak. A jelentésadás a szövegekben párhuzamos a szociális munkás identitás publikus, elmesélhetı szintjének létrehozásával. Ez a többnyire már kész „történetváz” a legtöbb interjúalany fejében már töredékeiben létezhet, de az interjú-szituációban egy teljesen új szöveg keletkezik, amelyben felbukkannak bevált történetek. Annyi zavart tapasztaltam csupán, hogy én az élettörténetre kérdeztem rá, de többen automatikusan a pályaválasztásról kezdtek beszélni. Vagyis az érettségi környékéig mentek csak vissza a történetben, és csak a pontosító kérdéseknél tudtunk meg bármit is a gyermekkorról. Ezt a témát részletesen is kifejtem az elemzésekben. Nagyon fontos látni, miért van az, hogy csak a pályaválasztás idején „születnek meg” szociális munkásként az interjúalanyok, és identitásuk nem gyökerezik a gyermekkorukban. A szövegek elemzésével kapunk csak választ arra, hogyan jön mégis a gyerekkorból ez a választás. A kutatási eredmények bemutatásához esettanulmányokat készítettem. Az esettanulmányok ismertetésénél a módszertan standard eljárását követem. Elıször bemutatom a megélt életeseményeket, majd ezt elemzem arra fókuszálva, milyen élettörténet rajzolódik ki. Végül azt vizsgálom az elbeszélt élettörténeteket nézve hogyan jelenik meg mindez a szövegben. Az esettanulmányokban az elkészült interjúk közül azokat dolgoztam fel, amikrıl úgy gondoltam, a legplasztikusabban mutatják be azokat a jelenségeket, amiket tematizáltam. Úgy gondolom, a többi interjú ilyen szintő, részletes bemutatása már nem jelentene új információt. Ezen kívül túl is lépné azt a terjedelmi korlátot, amit egy disszertáció elbír. Az esettanulmányokban igyekeztem megjeleníteni mindhárom, általam vizsgált szociális terület képviselıit, bár a hajléktalan ellátásban dolgozó három fı talán kicsit felülreprezentálja ezt a területet. Ezt azonban nem tartom nagy problémának, hisz a hajléktalanokról, utcán élıkrıl való gondoskodás egy emblematikus – s sok szempontból a legnehezebb - területe a segítségnyújtásnak. Másrészt a bemutatott interjúalanyok szinte mindegyike sok területen dolgozott már a pályája során, amit láthatunk is majd. Az esettanulmányok szereplıinek fıbb adatait a következı táblázat foglalja össze9:
6. táblázat: Az esettanulmányok szereplıinek fı jellemzıi 9
A közlés sorrendjében
72
Név10
Születési év
Judit
1970
Gábor
1967
Kinga
1975
Végzettség / Képzı intézmény Szociális munkás (Bárczi) Szociális munkás (ELTE) Szociális munkás (ELTE)
Terület/Elızı munka
Foglalkozás az interjú idıpontjában
Hajléktalan ellátás
Utcai szociális munkás
Családsegítés Gyermekvédelem Családsegítı
Közösségi szociális munka Szociális munkás
(Fogyatékos ellátás11) Mária
1948
Ápolónı
Emma
~ ’70 közepe
Szociális munkás (Wesley)
Anna
1977
Kulturális menedzser
Hajléktalan ellátás Fogyatékos ellátás (Hajléktalan ellátás13) Gyermekvédelem Hajléktalan ellátás Hajléktalan ellátás
Utcai szociális munkás Szociális munkás
Munkahely/ Elızı munkahelyek Civil ellátó Hajléktalan szálló Önkormányzati CSSK Tanoda Katolikus egyházhoz kötıdı CSSK (alapítvány lakóotthona12) KARITÁSZ Vasúti Misszió Alapítvány
Gyermekjóléti szolgálat, gyermekotthon Utcai szociális munka
Krisna Tudatúak Egyháza, ételosztás
Az esettanulmányok után visszatérek eredeti kutatási kérdéseimhez, és ezeket – természetesen már az összes interjúra támaszkodva – válaszolom meg.
10
Az esettanulmányokban szereplı név. A zárójelben lévı adat az esettanulmányban szereplı munkaterület, a maszkolás miatt változtattam meg. 12 A zárójelben lévı adat az esettanulmányban szereplı munkahely, a maszkolás miatt változtattam meg. 13 A zárójelben lévı adat az esettanulmányban szereplı munkaterület, a maszkolás miatt változtattam meg. 11
73
VI.1. Esettanulmányok Judit „ez az egész kocsmás élet olyan, mintha egy menhelyen dolgozna az ember”
Judit 1970-ben született Vajdaságban, Jugoszláviában, egy magyarlakta városban, egy bátyja van. Anyai nagyszüleinél él a család, egy 20nm-es konyhában laknak heten. Anyai nagyanyja nıvérnek tanult a rákkutató intézetben, de nem végzi el az iskolát. A férjével egy szoba-konyhás házban élnek, a háború után a szobát megkapja egy másik család, ık a konyhát használhatják. A háborúban eltőnik a nagymama összes irata. Judit édesapja fıiskolás, amikor megkéri az anyja kezét, de a nagypapa (akit a család Törzsırmesternek hív) épp sakkozik, és nem ad alkalmat a lánykérésre. A nagymama segítségével, titokban házasodnak össze, és egy nagynéni lakásán rendezik a nászéjszakát. Nagyapja sokat iszik, de az epemőtétje után abbahagyja. Judit 2-3 éves, amikor önálló lakásba költözik a család. Nagyszülei összevesznek, ezért nagymamája is hozzájuk költözik, késıbb a 80 éves dédnagymama is velük él már. A nagymamája dolgozni jár egy varrodába. Sokszor bejár a varrodába, és elalszik a ruháskosárban a varrógépek hangjára. Gyakran jár misére, ahol ministrál. 9. osztályba egy filológiai gimnázium kis létszámú osztályába felvételizik, és a felkészülés idejére a nagymamájához költözik, végül évekre ott is marad. Nem veszik fel. Egy szerb tanítási nyelvő textilipari iskolába kerül, ahol az elsı nap nem érti az órákat. Az inspektortól szerb nyelvő kihallgatást kér. Novemberben átkerül a filológiai gimnáziumba, a speciális osztályba. Sok osztálytársa kivándorol, ezért januárban megszőnik az osztálya. A magyartanára átvesz néhány gyereket, köztük Juditot is a másik gimnáziumba, esti tagozatra. Munkáltatói igazolást nem kell vinniük, ez alól felmentést kapnak. A Magyar Szó szerkesztıségében titkárnıként kezd el dolgozni nyáron, de fél év után egy konfliktus miatt kitiltják a szerkesztıségbıl. Egy nap bemegy elszámolni, de a fınöke kidobja, dulakodnak. Judit pert indít ellene. Két évig békítı tárgyalásokra jár hetente, apja kíséri, amíg 18 éves nem lesz. Nincs ügyvédje, egy mozgássérült ügyvédnı ad neki tanácsokat. A régi kollégái közül egy kivételével senki sem vállalja a tanúskodást.
74
Énekelni tanul. Egy idısebb masszırrel masszírozni jár, hogy kitanulja a szakmát. Az apai nagybátyjához költözik másfél évre, aki nyugdíjas pap, és a belvárosban lakik egy nagy szolgálati lakásban. A bejárónı helyett gyakran ı látja el az idıs ember körül az ápolási feladatokat, kitisztítja a gennyes tályogát, felolvas neki, egy szobában alszik vele, együtt esznek. Mossa a lepedıit. Segít neki misézni. Herpesz nı a száján. Késıbb újra a nagymamájánál lakik a bátyjával és annak barátnıjével. Egy színházi elıadásban statisztál. Külföldi orvostanhallgató a barátja. A színházból hazafelé egy este igazoltatják a rendırök, a fiút elengedik, de ıt 8 órán át fogva tartják és kihallgatják. 8 rendır faggatja, mi van a táskájában. 1988-ban érettségizik. 1990-ben már Magyarországon, Békéscsabán él az élettársával, lánya születik. Elválik az élettársától. Nagytakarításokból, bébiszitterkedésbıl él. 1993ban levizsgázik gyógymasszázsból, és kiváltja a vállalkozói igazolványát. Egy szalonban helyiséget bérel, e mellett feljár a kórházba a rehabilitációs osztályra masszírozni. 1994-ben visszaadja az igazolványát. Egy szerelvénybolt vezetıje lesz. 3 nap alatt tanulja meg az alkatrészek neveit. A vevıket hagyja, hogy használják a telefont, még a szemben lévı szociális otthonból is átjárnak telefonálni és beszélgetni. 1996-ban fizetés nélküli szabadságra megy a boltból. Egy kocsmába helyezkedik el pultosnak, elad két antik szekrényét, amibıl kifizeti az adósságait, és még marad 40ezer Ft-ja. Hazavisz egy tizenéves fiút az utcáról, akinek börtönben van az apja, és az erdıben él. Egy hétig nála alszik matracon. Egy barátnıje elfaxolja neki a Bárczi szociális munka szak felvételi anyagát. Az egyik kötelezı olvasmányt félig elolvassa. Nem megy el felvételizni. Budapestre költözik. Szállodában takarít éjszaka. A Generalinál biztosítási ügynöknek tanul. A Baleseti Sebészeten éjszakai mőszakban dolgozik. Begyulladnak az izületei. Nincs tb kártyája, nem tud kezelésre járni. Felvételizik szociális munkás szakra, felveszik, elkezdi a fıiskolát. Elmegy egy civil szervezethez dolgozni fapados szállóra. 2000-tıl az egyesületnél utcai szociális munkát végez. A nagymamája leépül, már nem tud mozogni, a konyhában ül egész nap, ágytálazni kell. 2003. januárban meghal.
A megélt élettörténeti eseményeket az interjú teljes szövege alapján állítottam össze. Ezen események alapján állítottam fel hipotéziseket arról, milyen élet rajzolódik ki. Judit egy katolikus vallású, nemzeti kisebbségben élı családban születik, családja elveszti a lakását a háború után, és egy konyhában élnek. Az élettörténetében az anyai 75
nagymamájáról szól az elsı és az utolsó adat is, ebbe ágyazódik bele a saját élettörténete. A szülık státuszáról semmi információnk nincs azon kívül, hogy az apa fıiskolát végzett. Az egyetlen történet a házasságkötésük, de ennek is a nagymama a fıszereplıje, aki a fı szervezı, saját férje ellen a lányával és a vejével szövetkezve rendezi meg az esküvıt és a nászéjszakát. A nagymama végigkíséri Judit egész gyermek és kamaszkorát. Együtt laknak gyakorlatilag végig, a néhány gyerekkori epizód, amit megtudunk, másik szereplıje is a nagymama. A gimnáziumi felvételi, és az azt követı események aktív alakítója már ı maga (elintézi a saját átjelentkezését, egyedül kér kihallgatást az igazgatótól – ráadásul nem is az anyanyelvén), úgy tőnik, mintha ı döntene és cselekedne a választási helyzetekben. Aktív érdekérvényesítı, kiáll magáért és az osztálytársaiért is. Élettörténetét nagyban meghatározza a kisebbségi lét, nem tanulhat az anyanyelvén, a kivándorlások miatt megszőnik az osztálya. Az esti tagozat mellett már egész fiatalon, 15-16 éves korában munkába áll. Az iskolai tanulmányairól nem tudunk meg többet, mint hogy leérettségizik. Az iskolán kívüli életérıl annál több adat van. Énekelni és masszírozni tanul, színházban statisztál. Elköltözik idıs nagybátyjához, ahol belecsöppen egy nehéz gondozási feladatba, amit a fizetett ápoló helyett végez. Az érettségit követı két év története ismeretlen, annyit tudunk, hogy Judit sok honfitársával egy idıben Magyarországra költözik, és élettársi kapcsolatban él, majd gyermeke születik. Többféle hipotézist is fel lehet állítani ebbıl az idıszakból. Lehetséges, hogy Judit megelégelte a kisebbségi létet, és a magyar nyelvő továbbtanulás reményében választja Magyarországot, és itt találkozik egy fiúval, akivel élettársi viszonyba
lép.
De
az
is
elképzelhetı,
hogy orvostanhallgató
barátja
kap
Magyarországon állást, és ıt követi, sıt élettársi kapcsolatba is lép vele. Az élettársi kapcsolat
azonban
megszakad,
elválnak,
nyilván
ezért
kell
lemondania
a
továbbtanulásról, hisz ettıl kezdve egyedül kell eltartania magát és a lányát. Magára marad, feketén alkalmi munkákat vállal (takarít, gyerekre vigyáz), majd egyéni vállalkozásba kezd. A praxisa szépen beindulni látszik, úgy tőnik, kialakul a kliensköre a szalonban és egy kórház rehabilitációs osztályán is, de végül nem bérli tovább a helyiséget, feladja a vállalkozást. Egy boltban helyezkedik el vezetıként, ahonnan két év múlva fizetés nélküli szabadságra megy, pedig anyagi helyzete nagyon rossz, elad néhány családi bútort, hogy adósságait rendezze. Egy kocsmában pultos. Azt
76
feltételezem, hogy felvételire készül, mert tovább szeretne lépni az életében, és tanulni akar. Végül nem bízik meg önmagában, ezért nem megy el a felvételire. A mobilitásról nem mond le, ez úgy tőnik, nagyon jelentıs kérdés az életében. A továbbtanulás talán azért fontos, mert már gimnáziumi évei alatt is olyan közegben nıtt fel (neves irodalmi lap, színház), ahol értelmiségiek, mővészek vették körül. Talán ıket tekinti a számára „élhetı” mintának. Budapestre költözik, ahol ismét alkalmi munkákból él. Fıleg éjszaka dolgozik. Elmegy a Baleseti Sebészetre ápolónak. Újra megpróbálja a felvételit, és sikerül is neki, felveszik. Innen indul szociális munkás karrierje. A hajléktalan ellátásba megy dolgozni, fapadozik, szociális otthonban, majd utcai szociális munkásként dolgozik. Elvégzi a fıiskolát munka mellett. Judit élettörténeti adatai között kevés a „magánéletére”, családi, baráti kapcsolataira vonatkozó adat. Gyermekkorának meghatározó szereplıi szinte mind idıs emberek, a nagymamája, a masszır, akitıl a szakmát tanulja, illetve a nagybátyja. A kortárs kapcsolataira utal, hogy a gimnáziumi osztályban elvállalja a hangadó szerepet a társai között, amikor ki kell állniuk az iskolavezetéssel szemben. Egy szerelmi kapcsolatáról is tudunk, de csak annyit, hogy egy külföldi orvostanhallgatóval jár. Felnıtt életének szereplıi közül csak egy-egy említésbıl tudunk korábbi élettársáról, gyermekérıl. Egy barátnıje kerül még említésre, aki elküldi neki a felvételi tételeket. Ez arra utal, hogy amikor mint szociális munkás beszél magáról, nem fér bele a család és a magánélet. Az adatokban inkább a munkahelyeit, szakmai pályafutását láthatjuk részletesen. A megélt élettörténet adataiból úgy tőnik, nem tudatosan választotta ezt a pályát. A gyakori munkahelyváltások között ez is egy állomás. Célja a diplomaszerzés, legyen az bármilyen iskola. A szociális munka elıtti foglalkozások, pénzkereseti módok a megélhetését biztosították, de vélhetıen nem találta meg bennük azt, ami neki tetszik. A vállalkozás, a vállalkozói lét pedig a mentalitásától állt távol. A fıiskolára való sikeres bekerülés után kezd a pályán dolgozni. Ettıl a ponttól az élettörténeti események már kizárólag a szakmai történetre vonatkoznak, semmiféle utalást nem találunk a magánéletére. Kivéve az utolsó esemény, ami nagymamája betegsége és halála. Talán azért zárja ezzel, mert itt ért el arra a pontra, amirıl kérdeztem. A másik hipotézisem, hogy talán a nagymamája halála elıtti gondozási munkákból „kimaradt”, talán nem tudott tıle elbúcsúzni, és ez számára az interjú pillanatáig lezáratlan történet.
77
Miután képet alkothattunk az élettörténetérıl, a következı lépés az elbeszélt szöveg vizsgálata. Vajon hogyan mondja el ezt az élettörténetet az interjú alanya? A fınarratíva kifejezetten hosszú, sok argumentáló, érvelı elemet tartalmaz, néhány rövidebb elbeszéléssel. Két válasz verzió is elhangzik az interjú során. A szöveg rögtön a fıiskola-választással kezdıdik. Ez arra utal talán, hogy Judit úgy érzi, vagy legalábbis a jelen helyzetben azt szeretné mutatni, hogy számára a segítı hivatás választása a felvételinél dıl el. Az igazi cél egy diploma megszerzése, olyan helyen, amit el tud érni.
„Azt gondolom, hogy ebben a szakmában nagyon kevesen vannak, akik szándékosan mennek szociális munkásnak. Azért megy szociális munkásnak, annak többnyire több komoly oka van. Az egyik, hogy nincs elég önbizalma, nem elég felkészült arra, hogy egy nagyobb teljesítményt kívánó egyetemre menjen, vagy legalábbis úgy érzi, hogy ı erre nem képes. Ugyanakkor valamit csinálna, de lehetıleg ne reálszakos tárgyat válasszon, vagy irányú fıiskolát, egyetemet. Igen, ez egy ilyen alap. Azt hiszem, ha többet sorolnék fel, az nem az én világomhoz tartozna”
A szöveg alapján a szociális munkássá válás szerinte nem tudatos választás eredménye. A választás fı oka, hogy a jelentkezıknek nincs elég önbizalma máshoz, illetve a fıiskolai a felvételi nem kíván „nagyobb teljesítményt”, tárgyi tudást, nyilván úgy érzi, neki nem volt ilyen. De a belsı motiváció, a mobilitási vágy mégis arra hajtja, hogy elvégezzen egy felsıfokú iskolát – ezt az iskolát pedig elég könnyőnek képzeli ehhez. Az élettörténeti adatokból tudjuk, hogy Judit apja is fıiskolát végzett, és ı maga is dolgozott értelmiségi munkakörökben (szerkesztıségi munka, színészkedés). Valószínő, ez a minta határozta meg, hogy fıiskolára akart menni. Az élettörténettel ellentmondásban áll mégis a szöveg, hisz tudjuk, hogy az elsı felvételire végül nem megy el. Ez igazolhatja az önbizalomhiányt is. A szövegben itt errıl nem tesz említést, arról beszél, hogy eredetileg gyógypedagógusnak készült, csak úgy érezte, a felvételi követelményeinek nem tud megfelelni. Már az elsı választása is egy segítı foglalkozás lett volna, de úgy érzi, a kisebbségként idegen nyelvi környezetben töltött iskolai évek nem készítették fel eléggé a felvételire.
„Amikor elkezdtem tervezgetni, rájöttem, hogy nagyon kevés az a tananyag, ami fedi egymást. Matematika – fizika gimnáziumban érettségiztem, ennek ellenére én ezekkel a 78
reál tárgyakkal hadi lábon állok: annyi ideig tanultam, meg pompásan, jól levizsgáztam, amíg ezt kellett csinálnom. Egyszerően annyira nem érdekel, hogy … Eredendıen a gyógypedagógia, az érdekelt volna. De aztán megnéztem a magyar nyelv és irodalmat, azt hiszem, az borzasztott el leghamarabb. Az volt, hogy azt gondoltam, hogy én ezt most képtelen vagyok X idı alatt bepótolni. A nyelvtan részét azt teljesen elfelejtettem. Használom a nyelvet, használom, de van úgy, hogy helytelenül írok és valószínőleg helytelenül is fogalmazok. Egyszerően nem tudom, biztos képesség kérdése is, de hogy én ezt felvételi szerően alkalmazzam, ehhez tanulni kellett volna. Ez az egyik, a másik meg az irodalom: itt is egy negyven százalékos átfedést láttam. Az, hogy így 67-8 éves hátránnyal felvegyem egy frissen érettségizettel a versenyt, az így nekem meredek volt.”
Az interpretációjában a másik indok, ami miatt nem felvételizik, a családja, a gyermeke, akivel egyedül marad a válás után, és nem tud továbbtanulni. Ismét egy külsı körülményt, az élethelyzetét teszi felelıssé. Az élettörténetbıl azt gondolom, ez egy régebbi tapasztalat hatására mőködik így, kisebbségiként megélte már, hogy a rajta kívüli tényezık erısen befolyásolják az élettörténetét, és a belsı elhatározás a körülmények „szerencsés együttállása” esetén valósítható meg.
„Ilyenkor mindig Békéscsabán vagyunk, ahol … aztán szétváltam a volt élettársamtól, ahonnan van nekem, ebbıl a kapcsolatból, egy 13, most 13 éves gyerekem, és ugye egyedül maradtam vele, és nem mentem el sem tanulni, sem felvételizni. Azért én így ezt a szándékomat a barátaim között szétkürtöltem, mindenkit megbíztam, hogy …”
Végül egy ismerıse tanácsára kiválaszt egy megfelelı fıiskolát, ami történetesen egy szociális munkásokat képzı iskola, ahol nem tudja, mit fog tanulni, de oda akar bekerülni.
„Az egyik ismerısöm, ı annak idején hallott, ismerte a Bárczi szociális munkás szakot, több ismerıse járt oda, és mondta, hogy az … Onnantól kezdve fogalmam nem volt, hogy mit tanítanak ott, de oda készültem.”
A várakozásai nem teljesültek elsıre, itt is elbizonytalanodott a követelmények miatt:
79
„N. A. elfaxolta nekem a munkahelyemre a felvételi anyagot, és csak így a poén kedvéért a Konrád: Értelmiség, a Konrád – Szelényi Az értelmiség útja mővét vagy egy fél évig próbáltam elolvasni. Tudniillik az volt az egyik felvételi anyag és teljesen összeomlottam lelkileg, hogy én ebbıl egy kukkot nem értettem, … Bizonyos oldalait igen, de hogy így nem. Aztán mindenféle ilyen magán, személyes jellegő problémák történtek, amiért így nem felvételiztem, és végülis egyre hülyébbnek éreztem magam.”
Ez után egy hirtelen ugrás következik az elbeszélésben, és már a Bárczin vagyunk, ahol elkezdte a tanulmányait. Itt kezdıdik a másik válasz verzió, ahol a „jelleme” kerül a középpontba. Vagyis végül úgy konstruálja meg a felvételének történetét, hogy a tudás – aminek hiánya miatt nem mert sokáig felvételizni, nem is olyan meghatározó. Sokkal többet számít a „rátermettség”, ami valamiféle személyiségvonás, és alkalmassá tesz valakit erre a pályára. Vagyis a szociális munka nem egy „végzettség” csupán, hanem egy személyiségvonás.
„Amikor kiderült számomra, hogy én szociális munkára járok, az már az volt, amikor engem elkezdtek oktatni a Bárczin, merthogy egyszer csak eljöttem és felvételiztem és felvettek. Az sem volt egyszerő: azt gondolom, hogy nem a kis okos buksim meg a tudásom miatt vettek fel, hanem ha jól látom így utólag az ı válogatásaikat inkább rátermettség és valamilyen, jellemem, a jellemem miatt volt az, hogy felvettek és nem az a katasztrofális társadalomismeretem”.
Amikor felvételizett, a Baleseti Sebészeten dolgozott ápolónıként. Elıtte volt két másik munkahelye (szálloda és biztosító), de azoknak az elvárásoknak nem tudott megfelelni. Ez egyfajta ellenpontot jelent, ahol az elvárásoknak a „jelleme” miatt nem tudott megfelelni, nem a tudása vagy a képességei miatt. A szellemiség nem tetszett neki.
„éjszaka kiskötényben és mit tudom én miben rohangálok, napközben meg, ha lehet, akkor ilyen padlizsánszínő selyemleveles kiskosztümben. Ez nekem nem megy. És én nem tudok ahhoz ez elváráshoz igazodni, és tudom, hogy most, így ez az egész szellem így nem.”
80
Munkahelyet vált, elmegy a kórházba, és itt pozitív visszajelzéseket kap. A személyisége, a gondozottakhoz való viszonya az, ami elismerést vált ki. Ez tehát a másik ellenpont, ahol meg tud felelni, természetesen tud viselkedni, nem úgy, mint a kiskosztümben.
„Kérdeztem (az egyik gondozottat - VR), hogy miért ragaszkodik hozzám, és mondta, hogy mert azon kevés nıvérek közé tartozom, akin, amikor elıször bemegy, nem látja a borzalmat az arcán, és ezt a finomkodó tetye-tutyaságot, hanem hogy ilyen természetesen mozgok közöttük és ez így tetszik mindenkinek.”
Az elsı szociális munkás munkahelyérıl beszél ezután. Úgy kerül oda, hogy megbetegszik, és nem tudja vállalni az éjszakai mőszakot a fıiskola mellett. Ráadásul nincsenek hivatalos iratai, biztosítása. Új munkahelyén igazán nem tudja, mi a feladata.
„A valós szociális munkás pálya tehát itt, igen itt,,, de még az Egyesületben sem tehát nem tudtam, hogy valójában mit. Azt gondolom, nem csak én, hanem sok ember van így, hogy fogalma nincs, hogy most mit csinál.”
Sıt, az iskolában sem tudta megfogalmazni.
„Amikor a tanár kérdezte meg, azt hiszem, az iskolába járás harmadik napján, hogy miért lettem szociális munkás, akkor így üresen adtam be a lapot, hogy mi, miért lettem és mi az, hogy szociális munkás, vagy hogy mit csinál egy szociális munkás.”
És miután elkezdte a szakmát, ez csak egy pénzkeresési hely volt a számára, nem érzékelte, hogy ez másfajta munka lenne, mint bárhol máshol.
„Ezt az Egyesületben sem igazán érzékeltem, tehát ez nekem munkahely volt, pénzkeresı munkahely volt. Tudtam, hogy mi a házirend, tehát a szociális munkás, a rám vonatkozó házirend, és azt így betartottam, mint egy pékségben, vagy bárhol.”
Arról beszél tehát, hogy a pályaválasztása nem volt tudatos, egyszerően pénzt akart keresni, az alacsonynak hitt követelmények azok, amik pont arra a fıiskolára vitték. Emellett a piaci munkahelyeken nem tudott megfelelni az elvárásoknak. A másik téma, 81
ami elıjön, a személyisége, hogy ezzel kapcsolatban kapta a pozitív visszajelzéseket, mint segítı, a tanárai és a gondozottak ezért tartották alkalmasnak a pályára. De igazából nem tudta ekkor még, miért lett szociális munkás, és egyáltalán mi is az. Évekig úgy dolgozott, hogy ez nem tudatosult benne. A következı szakaszban beszámol errıl a tudatosulásról, amikor már meg tudja fogalmazni a zavaró kíváncsiskodóknak, miért lett szociális munkás. Megalkotja az „elvárásoknak megfelelıen” a pályaválasztása publikus szintjét, egy olyan élettörténeti elbeszélést, aminek minden eleme ide mutat.
„Tehát most, amikor bosszantanak, ostromolnak néha evvel a kérdéssel, hogy miért lettem és mit csinál egy szociális munkás, egyszercsak eszembe jutott, hogy ez a legadekvátabb válasz, hogy tényleg ez felel meg leginkább a valóságnak: mindig olyan típusú munkát végeztem és úgy éltem, akár a magánéletemet, akár a társasági vagy baráti életemet, hogy valójában azt a, ezt a munkát végeztem, csak nem hivatásosan. És gondolok itt. Gondolok itt akár az érdeklıdési köreimre, nem fogom felsorolni, mert rengeteg munkahelyem volt és rengeteg, szinte minden érdekel, hanem inkább azzal próbálnám a mondottakat érzékeltetni, hogy abban a munkában, amit éppen választottam, gondolom, nem véletlen, hogy abban hogyan gondolom, hogy ugyanezt csináltam.”
Innen, egy visszatekintı és újraértelmezı perspektívából indul el egy hosszabb elbeszélı szakasz az élettörténetérıl, az iskolás éveirıl, a munkahelyekrıl. Megkonstruálja az élettörténetét abból a szempontból, hogy „valójában mindig ezt a munkát végeztem, csak nem hivatásosan”. Mindegyik történetben azt fejti ki, hogyan végzett „szociális munkát” az adott szituációban. Nagyon részletesen beszámol a gimnáziumi felvételije körüli eseményekrıl, és hogy állt ki magáért és a társaiért.
„Annyit tudtunk kitárgyalni, és a tudtunk az többnyire én voltam, a csapattársaimat én képviseltem, és jártam ilyen megbeszélésekre, annyit tudtunk elintézni, hogy nem kellett… munkahelyi papírt vinni, ami az esti tagozatosoknak kötelezı, ja és nappal járhattunk, nem délután iskolába, és ugyanazok a tanárok tanítsanak minket. Szóval ez, ebbe mind így belementek. És persze abba mi is beleegyeztünk, hogy különbözeti vizsgát teszünk, de azt idıközben valahogy elsumákoltuk és akkor ez mégse történt meg.” 82
Az elsı munkahelyérıl kitiltották, de bepereli a fınökét. Majd az elsı „szociális munkás” tanáráról és példaképérıl, a masszırrıl:
„beiratkozom énekelni, és ezzel párhuzamosan, hogy valami kézmőves dolog is történjen, elmegyek masszázst, gyógymasszázst tanulni, mégpedig úgy, hogy az egyik szomszéd nénit kísérem el a fájós tyúkszemeivel a pedikőrös emberéhez, aki János bácsi, aki 67 éves akkor, és aki orvostanhallgató volt, csak sérült, megsérült a háború alatt. És utána nem bírta folytatni az egyetemét, és a volt kollegái javasolták neki, ezt a, ezt a szakmát. És vele jártam. İ már így kezdett hasonlítani erre a szociális munkásságra, mert természetesen nem volt …, volt egy fix klientúrája, de csak az ilyen nagyon súlyos betegeket, illetve, ha így visszagondolok, inkább a magányosabbakat. Tehát ez neki is egy ilyen program volt, hogy Piroskát minden harmadik kedden meglátogatta, meg a nem tudom milyen Mária nénit is. Igen, és akkor mindig mondta – úgy mentünk mindig egy-egy emberhez, hogy ismertem az egész élettörténetét, amit ı így 25-30 év alatt már pontosan vágott. Mindig fölkészített, hogy ez most mogorva lesz, ez egy teljesen béna asszony, és ezt vagy azt fogja kérni, ennek mi és mi az oka, és én azt hiszem, hogy szociális munkás ügyben ı volt az elsı tanárom.”
Az elsı „pasijáról”, aki külföldi volt, ezért „lázadás volt, meg érdekképviselet”:
„Ez azért volt utólag, akkor, utólag nem, csak akkor ciki, mert nagyon megbélyegezték azt, aki külföldi diákkal barátkozott. Tehát egyrészt volt a valamilyen rendır…, egy ilyen állandó megfigyelés, ez egy büntetendı dolog volt. Ez oka volt annak, hogy házkutatást tartsanak, ez oka volt, hogy igenis, ha leigazoltattak, akkor bevigyenek valami sufniba és bármeddig ott tartsanak. Igen, sok mindenre feljogosította ez a puszta tény az akkori hatóságot. Egyszer volt egy ilyen incidensem: akkor még ráadásul, igen, talán ezért választottam ezt, akkor még nem is volt úgymond pasim.”
Hosszú epizódban mondja el a nagybácsinál töltött másfél évet. Itt a feladata a beteggondozás volt, amit a fizetett ápolónı helyett végzett. A szöveg nagyon intenzív, talán az egyik legérdekesebb szakasz az egész interjúban a segítségnyújtásról, valamint a segítı kiszolgáltatottságáról. Judit itt arról beszél, hogy ez a gondozás a teljes életét betöltötte, az intim szférájába is belógott (együtt alszik a beteg emberrel), és fizikailag 83
is komoly igénybevételt jelentett. Az undort jól jelképezi a herpesz, ami megjelent a száján.
(A nagybácsinak volt) „tehát egy vakbél mőtétje, amikor a sebcérnát nem fogadta el a szervezet és akkor ez egy ilyen nyitott tályog, amit így idınként meg kellett pucolni. Az, mivel így levedzett és elég büdös volt, napjában többször kellett ágynemőt cserélni, és hát nem volt ez az automata mosógép világ, sıt, másik mosógépünk sem volt, mármint a nagybátyámnak nem volt, viszont rohadt sok ágynemő, tehát napjában minimum kétszer, de egyszer biztos kellett mosni, hogy ezt így lehessen bírni. Ezt az Erzsébetnek kellett volna, de az Erzsébet ezt így nem tette meg, én meg egy lakásban laktam és nem bírtam elviselni ezt a …, a… Szóval igen. A bátyám, másfél évig laktunk így, ilyen formán együtt, a terror különbözı fázisaival. Mert borzasztóan félt, többnyire az éjszakától, mindent kitalált, hogy a társaságomat elnyerje. Fölolvastam, akkor kitalálta, hogy aludjak mellette a tábori ágyon, akkor együtt ettünk, tehát ezek mind ilyen borzalmas napirendi pontok voltak. Részint addigra én borzalmasan tele voltam ezzel az undorral, azt hiszem életemben akkor volt elıször és talán utoljára is herpesz a számon. Tehát én ezt így nyilván viseltem. Hatkor ministráltunk, az tuti. Tehát ez így tartotta benne a lelki erıt, hogy reggel fölkelt és megtartotta a kis miséjét, többnyire kettınknek. De amikor éjjel kettıkor fekszik le az ember, mert például még tejet is hordtam minden második éjszaka, akkor, vagy négykor, vagy nem alszik, akkor, akkor ez nem olyan vidám.”
Ez után következik a szalon, ahol kedvezményt ad a nyugdíjasoknak.
„És akkor én ezeknek az embereknek adtam kedvezményt, viszont fölvittem az árát, nem megfizethetetlen… , normális árat kértem azoktól az emberektıl, akiknek semmi bajuk nem volt ezzel. Módosabbak, és megtehették, hogy ezt kifizessék. És akkor aztán lett egy vitám a két másik szakmával, nevezetesen, hogy rontom az üzletüket, mert ha én kedvezményt adok a néninek, akkor ezt elvárja a fodrásztól is.”
A bolt, ahol beengedte telefonálni a környékbelieket, és megbeszélték a problémákat.
„És ez a munkahely is attól volt jó, hogy rengeteg emberrel találkoztam. Nem föltétlenül … például hozzám járt a környék telefonálni. Ebbıl lett egy kisebb probléma is, mert 84
hogy természetesen úgy hagytam ıket telefonálni, hogy felírtuk, és azt majd, volt hogy otthagyta, volt, hogy nem a pénzt, és akkor ezt mindig valahogy megpróbáltuk rendezni a hónap végén. Hát volt, hogy zsebbıl kellett betennem. De hogy ez egy … Rendszerint akkor telefonáltak, amikor valami gubanc volt és akkor a gubanccal kapcsolatos összes problémáját így hozta a mindenki. Velem szemben volt a szociális otthon, onnan is gyakran átjártak a nénik, bácsik telefonálgatni, meg csak úgy Juditkázni. Igen, ez így, így telt az én szerelvényboltos életem. Télen szociális munkáskodtam benn, mert nem volt más, mert forgalom nem nagyon volt; nyáron volt forgalom is, meg … igen.”
Szintén részletesen beszámol arról az esetrıl, amikor hazavitt egy ismeretlen fiút.
„Ha visszagondolok, tényleg ilyen hátborzongató dolgokat csináltam. Tehát ma nem tenném meg. Nem tenném meg azt, hogy hazaviszem azt a sáros, mocskos tizenhét éves fiatal fickót, aki kiderült, hogy az erdıben alszik három napja, amúgy pécsi, az egész családja börtönben ül, ı meg az öccsére vigyáz, de most összebalhézott az anyjával és nagyon …, nem is tudom milyen Attilának hívták. Egy hétig nálam lakott matracon, egy furcsa fiú volt. Nem mozdult, olyan srác volt, hogy amíg nem voltam otthon, egyszerően nem mozdult meg”
A fınarratíva zárása annak a gondolatnak az ismétlése, hogy minden munkahelyen ugyanazt csinálta, szociális munkát, csak nem hivatásszerően.
„Aztán, igen, ez az egész kocsmás élet olyan, mintha egy menhelyen dolgozna az ember. Tehát hogy így jönnek be az emberek, jönnek be az életrajzok, az esetek, a panaszok, és akkor így csak irányítjuk, tanácsoljuk, irányítgatjuk ıket, hogy ide kéne menni, vagy oda, vagy ezt kéne csinálni, vagy így kéne, vagy nem gondolt-e erre…”
A Judit által a fenti szövegben konstruált szociális munka, illetve segítségnyújtás fogalmak jelentése több tényezıbıl áll össze. Egyrészt egyfajta lelki alkatnak tekinti – ı ezt „jellemként” fogalmazza meg. A személyiségbıl, valamint az emberekhez főzıdı viszonyból ered. Másrészt cselekvések sora, amiket nem csak hivatásos szociális munkások végeznek, hanem bármilyen foglalkozás keretei között gyakorolhatóak. Idetartozik a kiállás másokért, az érdekvédelem, a gondoskodás, a másokkal (fıleg idıs egyedülállókkal) való beszélgetés, az idegenek befogadása, a rászorulók anyagi 85
támogatása, vagy az elesettek befogadása az otthonunkba. És ez járhat kockázatokkal, lehet undort keltı, a saját intim szférát megsértı, sıt „hátborzongató”. A fıiskolai végzettség egy ettıl teljesen külön álló tényezı. A segítı élet mindenképpen önfeláldozással jár Judit narratívájában. Erre abból is következtetni lehet, hogy az egész konstrukcióból kimarad a családja, a magánélete, a barátai. Egy-egy említés történik a gyermekérıl, az élettársáról, a külföldi „pasiról”, de róluk szinte semmilyen történetet nem tudunk meg. És a munkáin kívül sem említ semmit magáról, csak utal rá, hogy sok minden érdekli. Összességében a szöveg szerkezete úgy épül fel, hogy Judit azt bizonyítja, minden életszakaszában szociális munkát végzett, függetlenül a tényleges szakmájától. A következı interjújában Gábor elbeszélése pont Juditéval ellenkezı struktúra szerint épül fel. A történet eseményei ugyan sok ponton hasonlóak, például hogy Gábor is csak sokkal az érettségi után, már több terület kipróbálása után, mintegy véletlenül kerül a szociális pályára. Az ı konstrukciója azonban úgy épül fel, hogy azt meséli el, mik voltak azok az élmények, amikbıl most, mint szociális munkás dolgozik.
86
Gábor „észrevettem, hogy én igazából a felszínen tudok maradni, legyen bármi. De így rohadtul nem tudom, hogy mi van, és élek evvel a szabadságommal, meg a bánatommal”.
Anyai dédszülei a Dankó utcában éltek Anyai dédnagyapjának kovácsmőhelyei voltak Angyalföldön, a Duna parton, de eljátszotta a vagyont. Dédnagyanyja zsidó szolgálólány volt, akinek gyermeke született az uraságtól. Anyai nagyanyja 8 éves korától Angyalföldön a csokoládégyárban dolgozott. Hozzáment a nagyapához, aki evangélikus, és az Evangélikus Lelkészi Hivatalban dolgozott. Apai nagyapjának villanyszerelı mőhelye volt a VIII. kerületben. A holokauszt idején elhurcolták a családot, a nagyanyja egy pincébe hullott bomba miatt halt meg. Az anyai nagyapjának 1948-ban nem volt munkája, majd gépkocsi elıadóként dolgozott. Három gyereke született, a VIII. kerületben laktak egy szoba-konyhás lakásban a nagymama egyik testvérével együtt. Mindhárom gyerek diplomát szerzett, Gábor anyjának öccse mérnök, egy multinacionális cég vezetıje, nıvére bölcsész lett, újságíró volt a Népszavánál. Anyja szintén mérnök, épületgépész volt, ösztöndíjjal a Lomonoszov Egyetemen is tanult. Ott beleszeretett egy repülıtisztbe, nem ment hozzá feleségül. Gábor anyja egy munka kapcsán ismerkedett meg leendı férjével, aki szintén mérnök, és már volt egy lánya az elızı házasságából. Gábor 1967-ben született, szülei Budán laktak egy társasházban. Gyerekkorában sok idıt töltött nagyszülei VIII. kerületi lakásában. A hetvenes évek elején apjától megtanult vitorlázni. 1974-ben szülei elváltak. Édesapja pár utcával arrébb költözött. Édesanyja találkozott egy régi osztálytársával, aki vidéken volt orvos, és pont elvált morfinista feleségétıl. Összeházasodtak, és elköltöztek a nevelıapa szüleinek lakásába. Öccse született. Édesanyja a MÁV Kórházban dolgozott, az öccse bölcsödébe járt, Gábor napközis volt. Az iskolában a kisdobos ırssel egy nénit gondoztak, aki a hegyen lakott, tejet, zsömlét vettek neki. Szülei a 70-es évek végén kft-t alapítottak, másodállásban is dolgoztak. A Római parton motorcsónakot vettek, Gábor kajakozott, 1977-tıl úszni tanult, majd síugrást, 1979-tıl vízisíelt, négy éven keresztül válogatott. 1981-tıl gimnáziumba járt, angolul tanult. A válogatottal sokat járt külföldre, nem csak szocialista országokba. Magyartanárával
87
jóban volt, sokat találkoztak iskolán kívül is. 1985-ben leérettségizett. Elektrotechnikai mőszerész szakmunkás képzıben tanult tovább, orvosi elektronikai mőszerész szakon. A Hıerımő Vállalatnál volt gyakorlaton, ahol trafótekercseket készít kézzel. Édesanyja rákbeteg. Edzıtáborba kellett volna mennie, de nem utazik el. 1986-ban meghalt az édesanyja, árvasági nyugdíjat kapott. Nevelıapjától elköltözött. Magyartanára összehozza Mácsai Pállal, két hónapig készülnek a Színmővészeti Fıiskolára, a felvételire, de nem veszik fel. Mácsai elküldi a Pince Színházba, egy évet tölt ott, közben a pincében vagy a barátnıjénél alszik. Dunai Tamással egy darabon dolgozik. Közben befejezi az iskolát. Apja a Pécsi Mőszaki Fıiskolán tanít, elhelyezi londinernek, és elhozza neki a felvételi tételeket. Egy amerikai lánnyal jár. 20 ezer Ft-ja van takarékkönyvben, amit otthagy egy szamizdat író lányánál egy VHK koncert után. 1988-ban elviszik katonának Gyöngyösre a sportszázadba. A tornateremben Pilinszky estet szervez, szakszervezeti mikulás, közben készül a felvételire, a Színmővészetire, és részt vesz a „Ki mit tud”-on. A Mátrában síoktató, nyáron pedig Balatonkenesén a Honvéd üdülıben úszómester. Az üdülıben a honvédelmi miniszter unokáját tanítja úszni. Két jachtot is vezet, az egyik Weiss Manfrédé volt. Bejut a „Ki mit tud” televíziós fordulójába. Egy repertoáron kívüli Spiró György szamizdat verset mond el, címe Kedves Petrovics elvtárs, kihagyják a felvételbıl. Felvételizik a Nemzeti Színház stúdiójába, és fel is veszik, ha elintézi, hogy felkerüljön Budapestre. Elintézi a miniszterrel, felvezénylik az élelmezési raktárba. Napközben kijárhat a próbákra. A lelépési díjból önkormányzati lakást vesz a Népszínház utcában. 1990-9-ben Bubik Istvánnal, Cserhalmi Györggyel kocsmázik, a színházban. A budaörsi benzinkútnál ablakot mos. A „Tilos az á”-ba jár, megismerkedik egy francia újságírónıvel, akinek segít kijutni Temesvárra, feljuttatja ıt egy Máltai segélyszállítmány kamionra. Gábor harmadszor is felvételizik, bekerül a harmadik körbe, de nem veszik fel. Bálint András szerepeket ajánl neki a Radnóti Színházban, de nem fogadja el, színházat alapít Bereményi Gézával (RS9 Színház). A francia újságírónı többször jár Magyarországon. A Nemzetivel Olaszországban vendégszerepelnek, megkapja elsı világútlevelét. Franciaországba megy az újságíró nıhöz két hétre. Lakást cserélnek, Florance Budapesten a Francia Intézetben tanít, Gábor pedig a párizsi kétszobás zongorás lakásban lakik. Egy drámatörténész 4000 frankot ad neki, amibıl beiratkozik a Sorbonne-ra, francia nyelvtanfolyamra. Alkalmi munkákat vállal, macskára vigyáz, 88
lakást felújít, kellékes, büfében dolgozik, a Filozófiai Intézetben fénymásol. Munkavállalási engedélyt kap. Florance eladja a lakást, Gábor egy padlásszobába költözik. Megismerkedik a kint élı magyar fiatalokkal, és megalapítja a Párizsi Magyar Diákok Egyesületét. 1992-tıl tagja lesz a Színészek Nemzetközi Mőhelyének, és tréningekre jár. Párizs legdrágább negyedében
bérel
lakást
egy
miniszter
fiával.
Felveszik
a
Sorbonne-ra,
Színháztudomány szakra, mellette feketén dolgozik. Szerelmi csalódás éri, egyedül marad Párizsban. Szakdolgozatot ír Klauss Mann Mefisto-jából, alapdiplomát szerez. 1994-ben hazajön, beiratkozik a Színmővészeti Fıiskolára, drámapedagógia szakra. 1995-ben egy vezetı rendezı mellé segédrendezınek küldik, aki épp a Mefisto-t rendezi. Odaadja a rendezınek a 300 oldalas anyagát és a videó felvételeit, amit a rendezı plagizál, és többet vissza sem adja. Idegösszeomlást kap. Másodévben a fıiskolán a NAT egyik fejezetének kidolgozása a feladat, otthagyja a fıiskolát. 1996-ban elmegy a munkaügyi központba, de nem jár neki semmilyen ellátás, tb kártyája sincs. Egy Tanodába küldik, ott kap állást, a VIII. kerületben. A munkahelye egy Phare programon nyert pénzt gyermekek számára színházi tevékenységre, ebbıl 3,5 milliót új színes fénymásolóra költenek, Gábor évekig ingyen dolgozik a programban. 1997-ben felveszik a Wesley János Lelkészképzı Fıiskolára, ahol szocioterápiát tanul. Egy erdélyi dramaturg lánnyal jár, aki terhes lesz tıle, de elveteti a gyereket. Üzleti vállalkozásba kezd, milliókat keres és vesz egy lakást. Évekig jár egy joghallgató lánnyal, aki a diplomázás után elhagyja. Otthagyja a fıiskolát, és az ELTE-re megy szociális munka szakra. 2001-ben nézeteltérésbe kerül a fınökével, otthagyja a munkahelyét. Fél évig nem dolgozik, majd közösségi munkát végez egy családsegítı központban. Mellette portugálból franciára szinkronizál brazil szappanoperákat. A szakmai gyakorlatát a minisztériumban tölti.
Gábor elsı megélt élettörténeti adatai a dédszüleirıl szólnak. Fıként az anyai ágról tudunk meg információkat, a nagyszülık családjai egyrészt zsidó, másrészt evangélikus származásúak. A dédnagyapa szerencsejátékos, eljátszotta a vagyonát. A nagymama gyári munkás, a nagypapa, vélhetıen azért, mert az egyháznál dolgozott, a háború után sokáig nem kap állást, majd gépkocsi elıadó lesz. Egy másik hipotézis, hogy esetleg háborús sérüléseket szenved, és a felépüléséig nem tud munkát vállalni. Három gyerekük születik, akik mind egyetemet végeznek, és sikeres karriert futnak be a pályájukon. Ez talán azért lehetett így, mert rendszerhőek voltak, és szegény családból 89
származóként elınyt élveztek az egyetemi felvételin. De az is elképzelhetı, hogy a szegénységbıl való kitörési vágy motiválta ıket, hogy jól teljesítsenek, és ledolgozzák a hátrányukat. Az apai ágról annyit tudunk, hogy zsidó származásuk miatt elhurcolják ıket, illetve a nagymama egy bombatámadáskor a pincében veszti életét. Hogy az apa, aki ekkor néhány éves lehetett, ezt hogy éli túl, nem tudjuk meg. Lehet, hogy az édesanyja teste védte meg a leomló pincében, de az is, hogy kisgyermekkorát nem az édesanyjával töltötte, talán kimenekítették a városból a bombázás idején. Az apa tehát a szülei nélkül nı fel, csoda, hogy ıt magát nem hurcolták el zsidó apjával együtt, és hogy életben marad a bombázáskor. A gyerekkori tragédiák mély sebeket okozhattak neki, és már egészen kicsiként magányos maradt. Késıbb vagy árvaházban, vagy életben maradt rokonainál nevelkedik, akik talán holokauszt-túlélık. Az apának már volt egy házassága, és egy lánya is született, valószínőleg elváltak, és a lány az édesanyjánál nevelkedett. Feleségül vette volna Gábor anyját – aki még a Szovjetunióban is tanult, és egy repülıtiszttel volt kapcsolata, de szakítottak. A szülık talán nem támogatták a kapcsolatot, vagy Gábor anyja nem akart kint maradni a Szovjetunióban. Gábor magas presztízső családba születik, elit környéken laknak. Szülei néhány év után elválnak, és édesanyja hamarosan újra házasodik. Eleinte az édesapja a közelükben lakik, talán azért, mert szeretne több idıt együtt tölteni a fiával, de az anya újraházasodása után Gábor új családba kerül, és új lakásba költöznek – ami a nevelıapa tulajdona. Távol kerül az édesapjától, aminek lehetett az a következménye, hogy érzelmileg is eltávolodtak egymástól. De az is elképzelhetı, hogy szövetségesek lettek, és Gábor a nevelıapát nem fogadta el. Féltestvére születik, akire nagyon féltékeny lehetett. Anyagi helyzetük tovább javul. A család a 80-as évekre nagyon jómódú, kftjük van, a szülık sokat dolgoznak, míg Gábor és az öccse egész nap a gyermekintézményekben vannak. Úgy tőnik, hogy a szülık fı célja az anyagi biztonság megteremtése – talán, hogy ezzel kitörjenek a gyerekkori szegénységbıl, és az ı gyerekeiknek már magas életszínvonalat tudjanak biztosítani. Lehetıvé teszik, hogy Gábor elit sportokkal foglalkozzon. Kisgyerekként Gábor sokat van a nagyszülık szoba-konyhás lakásában, itt nyilván találkozik az elittıl eltérı életmóddal, de a nagyapa evangélikus vallásosságával, háborús és háború utáni emlékeivel is. Ezek hatására valószínő kialakul benne egyfajta tolerancia, és a mások élete iránti érdeklıdés. A teljesen kiszámíthatónak tőnı életpálya elsı törése, hogy nem egyetemen tanul tovább, ami a szülık végzettségét tekintve váratlan. Azt feltételezhetjük, hogy 90
Gábor tanulmányi eredményei nem voltak elég jók a felvételihez, esetleg megpróbálta a felvételit valamelyik egyetemre, csak sikertelenül. Egy, amúgy magas presztízső, szakközépiskolába kerül, ami azonban Gábor érdeklıdésétıl teljesen idegen – tudjuk, hogy inkább az irodalom áll hozzá közel, az irodalomtanárával volt jóban a gimnáziumban is. Egy lehetséges hipotézis, hogy a szülei választották számára ezt a helyet, de az is lehet, hogy a baráti körét követte Gábor. Szülei talán azt szeretnék, ha olyan iskolában tanulna, ami késıbb biztosítja számára a magas életszínvonalat és a jó megélhetést. A pályaválasztás idején anyja már rákbeteg, vélhetıen emiatt marad otthon, amikor edzıtáborba kellene mennie, feltételezhetıen együtt akart még lenni az édesanyjával a halála elıtt. Talán úgy érezte, mellette, vagy a testvére és a nevelıapja mellett kell maradnia ebben a helyzetben. Gábor 19 éves, amikor anyja meghal rákban. Az anya korai elvesztése talán dühvel töltötte el, talán vádolta az anyját, hogy gyerekkorában is keveset volt vele, most pedig végleg magára hagyta. Fájdalmat érezhetett, magányt, és egyfajta kényszerként élhette meg, hogy hirtelen fel kell nınie, már nem kap meg mindent, amit az anyja biztosított számára. Nevelıapjával valószínő, hogy megromlik a viszonya, mert elköltözik otthonról. A konfliktus oka lehet az anya korai halála, talán egymást vádolják az anya betegsége, halála miatt. Az is lehetséges, hogy a nevelıapa nem kötıdik Gáborhoz, és most, hogy már nincs ott a felesége, új életet akar kezdeni. Az öccse valószínő az édesapával marad, de Gábornak vele sem lehetett szoros a kapcsolata, mert nem maradt mellette, pedig ı még kisgyerek (kb. 10 éves), amikor meghal az anyjuk. Azt várnánk, hogy Gábor az édesapjához költözik, de nem így alakul. Valószínőleg az édesapjával nem volt jó kapcsolata a válás, vagy a költözés után, nem alakult ki közöttük mély apa-fiú viszony, esetleg Gábor iskolai teljesítménye, vagy érdeklıdése annyira eltért az apjáétól, hogy nem találtak közös hangot. Édesapja pozíciója lehetıvé tette, hogy segítsen neki a felvételiben, de nyilván, mivel ezt nem tisztességesen tette, nem fogadta el, csak az álláskeresésben nyújtott segítséget. Gábor magára marad, egyedül költözik el, kvázi hajléktalanként a barátnıinél alszik, és az árvasági ellátásból, valamint a londinerkedésbıl él. Talán önálló akar végre lenni, és elszakadni az édes és a nevelıapától. Az iskola mellett, amit nem hagy abba – talán még mindig a szüleinek, esetleg az anyjának való utólagos megfelelés vágya miatt - teljesen új területen próbálkozik, színésznek készül. Apja talán nem jó szemmel nézi az új választását, és ezért lopja el számára a felvételi tételeket a mőszaki fıiskolára. Ha tisztában volt is a fia vágyaival, érdeklıdésével, nem akarta engedni, hogy ezeket kövesse, nem kezelte ıt 91
önálló felnıttként. Kitartott amellett, hogy a fiának arra a pályára kell mennie, amit eredetileg ı szánt neki. Gábor háromszor felvételizik a Színmővészeti Fıiskolára sikertelenül, eközben amatır és alternatív színházaknál dolgozik. Azt tehát látjuk, hogy nagyon szeretne színész lenni. Az anyja halála után szinte csak ezzel foglalkozik, pedig az elızı történetekbıl nem derül ki, hogy ennyire érdekelte volna ez a terület. Lehet, hogy az anyja halála után a traumát akarja így feldolgozni, kijátszani magából. Az adatokból azt láttuk, a sport sokkal inkább meghatározta az életét, sikeres volt benne, utazhatott nyugat-európai országokba is. Elképzelhetı, hogy az anyja halála elıtt kihagyott edzıtábor után már nem tudott ide visszailleszkedni, és ezért keresett más területet. Vagy esetleg a sport és az anya elvesztése összekapcsolódott benne, és nem akarta folytatni. Az is lehet, hogy a sport az érzelmek elfojtásában segített neki gyermekkorában, és többé nem akarja ezt folytatni, hanem a színház segítségével ki akarja magából adni a fájdalmát. A katonaság alatt sportoló múltja miatt egy elit századhoz kerül. Mint úszómester a HM nyaralójában dolgozik, ahol összebarátkozik a miniszterrel, és nyilván ezért nem kell a sorkatonák unalmas életét élnie. Jachtot vezethet, és mikor felveszik a Nemzeti Stúdiójába, el tudja intézni, hogy felvezényeljék Pestre. Ezek alapján talán úgy érezheti, ı bármit képes elintézni, és kapcsolatai révén alakítani tudja az életét. Egy francia lánnyal való ismeretségnek köszönhetıen néhány évre Párizsba költözik, ahol színháztudományt tanul, és mellette fekete munkákból él. Hazaköltözése után tovább akarja folytatni színházi tanulmányait, ám nagy csalódás éri, amikor anyagát plagizálják, nyilván ennek következtében idegösszeomlást kap. Vált, és otthagyja a színházi munkát és a tanulmányait is, talán azért, mert csalódott a színházi világban, talán azért, mert nem sikerült olyan pozícióba kerülnie, ahová szeretett volna. Mivel itthon nem volt munkaviszonya már évek óta, nincs társadalombiztosítása, és nem jogosult munkanélküli segélyre sem. Hasonlóan bizonytalan helyzetbe kerül, mint az édesanyja halála után. Ekkor kezdıdik tulajdonképpen szociális munkás karrierje, ami a történetben egy a sok megélhetési forma közül. Kezd elkötelezıdni a pálya iránt, amit abból látunk, hogy elkezdi képezni magát, aktívan és ingyen részt vesz egy pályázat – színház gyerekeknek megvalósításában. Ekkor egy újabb tragédia történik az életében, barátnıje abortuszt csináltat, elveszíti az édesanyja után a születendı gyermekét is. Pedig a barátnı „dramaturg”, a színházi világhoz tartozik, amitıl, úgy tőnik ebbıl a kapcsolatból is, 92
hogy nem tud elszakadni. Megint egyedül marad, és ezzel egy idıben abbahagyja a fıiskolát is. Vállalkozásba fog, és rövid idı alatt nagyon sok pénzt keres, amibıl lakást vesz. Talán ezzel a lépéssel bizonyítani akarja a maga számára, hogy még mindig bárhol és bármilyen helyzetbıl képes talpra állni és meggazdagodni. Ezután visszatér a szociális szakmához, újabb iskolát is kezd. Ismét csalódás éri, elhagyja jogász barátnıje. Az interjú napjáig közösségi szociális munkát végez, de hobbiból szinkron színészkedik is. Gábor élettörténetének jellegzetessége a diszkontinuitás. Az élettörténet egyes részei úgy tőnik, hogy teljesen lezáródnak, az elızıleg fontos szálak nem vezetnek sehova, és Gábor mindig az elejérıl építi újjá az életét. Nincs egy egyenes vonalú ív a dramaturgiában, ami köré szervezıdnének az egyes epizódok. Az elsı nagyobb „szakadás” az édesanyja halála utáni idıszakban van, amikor elköltözik otthonról, és bár befejezi a szakközépiskolát, ami biztos jövıt jelentene a számára, de édesapja akarata ellenére (aki nem legális úton be akarja juttatni egy mőszaki fıiskolára) egy teljesen új szakma, a színészet felé fordul. A következı szakadás akkor következik be, amikor egy nagy csalódás és egy idegösszeomlás után felhagy a színészettel, és a munkaügyi központ tanácsára szociális munkás lesz a Tanodában. Ezt követi magzata halála, ami után ismét vált, és vállalkozásba kezd – másodállásban. Fıállása a szociális munka marad, folytatja a tanulmányait, munkahelyet ugyan vált, de marad a pályán. Gábor életében úgy tőnik, pont a szociális munka az, ami mellett végül kitart. És bár ez önmagában nem biztosít számára megfelelı anyagi hátteret, nem vált többet, és csak kiegészítı keresetként vállalkozik. Az élettörténeti adatok alapján azt látjuk, hogy egy erısen diszkontinuus életpálya egyik, az interjú idején érvényes állomása a szociális munka. Vajon Gábor mindezt hogy beszéli el? Az elbeszélésben Gábor fınarratívája nagyon hosszú, tulajdonképpen az egész élettörténetét elmeséli egy összefüggı szövegben. Egészen a dédszüleiig visszavezeti saját életének a történetét, miközben a saját gyerekkoráról nagyon keveset tudunk meg, rövid tudósításokat mond az eseményekrıl, amik vele történtek. Ennek hátterében talán az áll, hogy a nagyszülei nagyon meghatározóak voltak a gyerekkorában, feltételezem, hogy igazán bensıséges viszony velük alakult ki, hisz a szülei folyton dolgoztak, és talán nem értek rá vele foglalkozni. A testvéreihez sem kötıdött igazán, róluk a létezésük tényén túl semmit nem mond. A leghosszabb gyerekkori története, amit az „elsı szociális élménye”-ként jellemez egy néni segítése.
93
Ezzel a történettel reflektál elıször arra, hogy ıt, mint szociális munkást kérdeztük meg az életérıl.
„Elsı szociális élményem, feladata volt az ırsnek, hogy idıs nénit gondozzunk, vettük neki a tejet meg a zsömlét, tényleg izgi volt. Fent lakott a hegyen, a kocsik nem tudtak felmenni, rossz volt az út, azt a részt akkor kezdték beépíteni, és a néninek volt egy régi háza, egy kicsike ház. Nem tudom, miért szakadt ez félbe, három vagy négyszer voltam a néninél beszélgetni, ez jó dolog volt, de vége lett.”
Ezt közvetlenül követi egy evaluáló rész a szülei jó anyagi körülményeirıl, ami mintegy ellenpontozza a szegény sorsú néni helyzetét. Ebbıl a gyors ellenpontozásból arra következtetek, hogy fontos volt számára, hogy a szülei gazdagok voltak, és hogy ı más világból való, mint a segítségre szoruló szegény néni.
„Hát hogy mondjam, a szüleim viszonylag biztonságos anyagi biztonságban voltak, és ahogy szabadult fel a dolog, lett kft, akkor ık ezt csinálták, tehát melóztak, meg csináltak másodállást. Így aztán nem tudom, a Római parton lett motorcsónakunk, tudtam vízisízni, kajakoztam. Szóval volt jó életem, mellette meg 10 éves koromtól sportoltam, úsztam két évig a Darnyiékkal kölyökként, aztán kipróbáltam a síugrást, aztán elmentem vízisíelınek, ezt csináltam hét évig. Válogatott voltam négy éven keresztül. És körülbelül errıl is szólt az én életem a gimnázium végéig.”
Úgy fogalmaz, hogy „jó élete volt”, bár a szüleirıl az derül ki, hogy nagyon sokat dolgoztak, másodállást vállaltak, tehát keveset foglalkoztak vele. Csak arra koncentráltak, hogy megteremtsék az elit hobbik feltételeit. A szüleirıl pedig azt mondja, „viszonylagos anyagi biztonságban voltak”, ami feltételezésem szerint arra utal, hogy az életük nagyon törékeny, és egyetlen alapja a nagyon sok munka. Szinte egyik igénél sem használ többes szám elsı személyt, elkülönül a szüleitıl, míg ık dolgoztak, addig Gábor sportol. A gyermekkori élet eseményeinek felsorolását az anyja betegségérıl, majd haláláról beszámoló nagyon rövid tudósítás szakítja meg, ahol 3 téma, az iskolaválasztás, az anya halála, és az anyagi biztonság megszerzése / megtartása keveredik össze. Ezek persze idıben is egybeestek, hisz az anya halála után veszti el az anyagi biztonságot nyújtó családot, ugyan még kap egy jó lehetıségeket magában 94
hordozó szakmát, ami biztosíthatná számára a biztos anyagi hátteret. Az elbeszélésben úgy fogalmaz, hogy mehetett volna egyetemre is, de nem ment. Nem indokolja pontosan, miért kerül a szakmunkásképzıbe, témát vált. A mögöttes gondolat talán az lehet, hogy az anya halála miatt nem ment egyetemre – ez egy számára is elfogadható beállítása az eseményeknek. Talán így szeretné látni magát, talán az anyja betegségét okolja azért, hogy visszavetette ıt a tanulmányaiban. Azt várnánk, hogy az anya betegsége és halála kapcsán beszámol a testvérérıl és a nevelıapáról is, de nem teszi. A szövegbıl azt érezni, az anya egyedül szenvedett.
„Érettségi után nyugodtan mehettem volna egyetemre, de mégse mentem, hanem elmentem egy szakmunkásképzıbe, és a 301-es számú elektronikai mőszerész pályát kezdtem el tanulni. Az édesanyám akkor volt rákbeteg, a MÁV Kórházban kaphatott valami micsodát, hosszú évekig ott dolgozott, áttétes rák, hosszú ideig szenvedett. Amikor meghalt, akkor én voltam 19, és már elsı osztályos ebben a suliban, mert akkor egy érettségivel, ha volt valakinek, akkor el tudott helyezkedni bárhol.”
A szövegben négy állítást fogalmaz meg egymás után az anya betegségérıl és haláláról, de semmi többet. Egyetlen érzelemre utaló szó sincs a mondatokban, egyedül az anya szenvedését említi, de sem magáról, sem a család többi tagjáról nem tudunk meg többet. Nem tud megfogalmazni, vagy nem akar kimondani mást, elfojtja a gondolatait. A szövegben az anya elvesztése, és a megélhetés összekapcsolódik. Ez a kettısség (trauma, veszteség és anyagi helyzet) a szövegben késıbb többször megismétlıdik. Egy-egy trauma, váltás után az anyagi értelemben vett felállásra koncentrál, mintha ez pótolná a lelki „gyógyulást”. A szövegnek ebben a részében fogalmazza meg Gábor azt, amit „élete mottójának” nevezhetünk. Az életében a veszteségélmény összekapcsolódik a szabadság élménnyel – úgy érzi.
„Na az a lényeg, hogy az életemben akkor kezdıdött egy olyan játék, hogy észrevettem, hogy én igazából a felszínen tudok maradni, legyen bármi. De így rohadtul nem tudom, hogy mi van, és élek evvel a szabadságommal, meg a bánatommal”.
A szövegbıl nem derül ki, pontosan milyen szabadságra és milyen bánatra gondol. A „szabadság” talán az anyagi biztonságra utal, amit ezzel a szülıi és 95
szociális/kapcsolati háttérrel meg tud magának teremteni, vagy a képességre, hogy a felszínen tud maradni. A „bánat” pedig az édesanyja elvesztése, a családi otthon elhagyása, vagy az elrontott pályaválasztás lehet – a szöveg felépítése, az asszociációs lánc alapján legalábbis így tőnik. Innentıl elkezdıdik a „játék” elbeszélése. Továbbra is következetesen idırendben folyik a történet, a színmővészetis felvételik, a katonaság. Ekkor a pályaválasztás témájához visszakanyarodva egy rövid történet erejéig visszatér az édesanyja halála elıtti idıre, amikor nem megy ki edzıtáborba, mert anyja már haldoklik. Érdekes, hogy az anya halála és a pályaválasztás a szövegben ismét együtt szerepel. Valószínő az idıbeli egybeesés is magyarázat lehet, de feltételezhetı, hogy a szakmunkás iskola az anya választása volt, hisz ı dolgozott kórházban mérnökként, és ismerhette ezt a foglalkozást, az esélyeket és lehetıségeket, amiket rejt. Meg ebben az idıben neki is sok más baja volt, nehéz volt döntenie, csak sodródott.
„Abban az idıben, amikor én szakmát választottam még az is bejátszott, ezek a sportállások. Tehát, ha én akarok, akkor maradok profi sportoló, de annyira nem tolerálták, mert az édesanyám halála elıtt el kellett volna menni mittudomén egy másfél hónapos edzıtáborba, és tudtam, hogy az alatt már valószínő meg is fog halni. És én itthon maradtam, és készültek, és én perceket vertem a második helyezettre.”
A szövegbıl úgy tőnik, ma úgy látja, ellenséges volt vele a sportoló világ, hisz nem tolerálták, hogy a haldokló anyjával otthon marad, ezért szállt ki belıle. Az anyagi biztonságot fenn tudta tartani az árvasági nyugdíjból annak ellenére, hogy családja nem támogatta anyagilag, és édesapja is csak a továbbtanulása miatt aggódott. Talán azért jár iskolába, hogy ne veszítse el ezt a biztos anyagi forrását – a szöveg legalábbis erre utal.
„Aztán késıbb kaptam az árvasági nyugdíjat, ami szintén jelentıs összeg volt, egy normális keresetnek az kb. a 60%-a, amit én kaptam, amíg tanultam. Ezért érthetı, hogy nem csöveztem, meg tudtam élni, mert voltak anyagi forrásaim. A nevelıapámtól egy fillért nem kaptam, az édesapám se nagyon támogatott, mert mondta, hogy hülye vagy, kisfiam, hogy a színházzal szórakozol, és tessék tanulni. És odáig elment, hogy elhozta a felvételi tételeket. És akkor annyira össze, azt mondtam, hogy apám, menj a francba, szóval idáig mégsem kéne elmenni azért, hogy mérnök legyek. Szóval elutasítottam, lázadó fiatalember lettem.” 96
Az édesapját elutasítja, fellázad ellene – és talán mindaz ellen, amit az apja képviselt, az anyagi siker és a karrier, vagy csak a mőszaki pálya ellen – ami talán túlságosan reális, valóságos, kézzel fogható. İ pedig a mővészetet és a moralitást képviseli, az egyenességet, ami nem tőri a csalást, és tudja, meddig lehet elmenni.
„És akkor elkezdtem járni tényleg így a saját utamat, de a színház volt az egyik legjobb, és az volt az én családom. Társaságot pótolt, kapcsolatokat tartott fönn, és elvezetett olyan dolgokhoz, amit szívesen látok. És ami még érdekes, hogy ez a színház sohasem igazán rajtam múlt a dolog, csak annyiban…
A lázadás a színházhoz vezetett, amirıl úgy beszél, mint család(pótlék), kapcsolati háló és út, ami „elvezet oda, amit szívesen lát”. Azaz úgy véli, nincs családja, és ezt már ki is mondja – a gyerekkori visszaemlékezésekkor még csak sejthettük, hogy ezt érzi. Ez után következik egy vallomás, ami nagyon ellentétes azzal, amit eddig gondoltunk Gáborról – a megélt történet alapján. Úgy fogalmaz „nem rajtam múlt a dolog” – amivel arra utal, hogy külsı tényezık (pl. az apja, a többi színész, aki nem vette fel a fıiskolára) nem tették számára elérhetıvé a színházi pályát. Vagy éppen a külsı tényezık irányították erre, de ı nem akarta, nem tudta megvalósítani – ez utóbbira utal a „csak annyiban” kötıszó, de a mondatot félbehagyja, nem tudja kimondani, amit gondol, ami tudatosan nem vállalható.
„Igazából nem vagyok egy nagy színész, nincs a színházcsináláshoz nagy tehetségem, nem szükséges, hogy én ebbıl megéljek, de van egy nagyon komoly kötıdésem ezekre a dolgokra. Az életemet nagyon dramatikusan élem, és ez is nagyon szoros kapcsolatban van a szociális munkával, ezt fölismerem, átlátom a színházat. Szóval én elmélyedtem a színháznak a tanulmányozásában bolond módon, megszállott módon. Rettenetesen tetszett a dolog,”
Ezután mégis kimond valamit, amit már meg tud fogalmazni. Úgy érzi, igazán nem nagy színész, nem tehetséges. Csak nagyon akart színész lenni, nagyon kötıdik a színházhoz, de mára el tudta engedni. Hogy miért? Talán mert ott lehet játszani, másnak lenni, átlátni a történetet, átélni a katarzist – amit a valóságban esetleg nem élt meg. Azzal a mondattal, hogy az „életét dramatikusan éli”, talán arra utal, hogy nem a 97
valóságban él, úgy érzi, színházat „játszik”. Színház az élete. De utalhat arra is, hogy felismeri az emberek között zajló játszmákat, és ez nagyon segít neki a szociális munkában. Amikor itt a szövegben összefüggésbe hozza a színházat és a szociális munkát, megérthetjük, hogy Gábor tulajdonképpen minden eddigi történettel is, ha kimondatlanul is, a szociális munkássá válásának útjáról beszél. Azokat a tapasztalatait osztja meg (pl. az anyja halála utáni önerıbıl létrehozott új egzisztenciáját), amiket most úgy tekint, mint amik ıt erre a pályára vitték. Azt mondja el, hogy a saját, átélt traumái, mélységei segítik abban, hogy szociális munkás legyen. Úgy konstruálja meg a szociális munka jelentését, hogy az egyfajta „átlátása” az életnek, a „dramaturgiának”, a cselekmény egymásutániságának. A párizsi élmények is hasonló struktúrában „mesélıdnek” el. A történetek lényege, hogy a semmibıl (illegális bevándorló, feketemunkás) ismét sikeres életet (egyetemi hallgató, jó albérletben lakik) tud felépíteni.
„És ott láttam öt éven keresztül, amíg kint voltam az életbıl egy olyan dimenziót, amit így hogy mondjam, alulról néztem, de ott is sikerült, most ez lehet hogy hülyeség, hogy mondom, ezt nem kéne leírni sehol, de a … fiával béreltem együtt egy lakást a legdrágább negyedben, és kandalló volt a szobában, és ezt saját pénzembıl tudtam megfizetni. Mert közben mindenféle mást csináltam. Tehát arra jöttem rá, hogy élni tudni kell, és bármi van, a jég hátán meg lehet élni. És mindenféle melót elvállaltam.”
A szövegbıl az derül ki, hogy Gábornál a sikerkritérium a „jó” anyagi helyzet, a megfelelı lakás, és a megfelelı kapcsolatok. Nem számít, milyen és mennyi munkával lehet fenntartani, de el lehet érni.
„Szóval elkötelezett voltam e mellett a dolog mellett, és patkányság történt, rettenetesen idealistaként jöttem haza, és egy nagyon furcsa helyzetbe kerültem. Ez a hazaérkezés élménye öt év távollét után egy egész más rendszerbıl, és visszaérkezel oda, ahonnan valaha elmentél, ami egyáltalán nem hasonlít arra, ahonnan elmentél, és egy csöppet sem hasonlít arra, ahonnan érkezel. És én egy érzékeny ember vagyok, és morálisan nem értettem, hogy mi a túró van itt ebben az országban, milyenek az emberek, kinek mekkora a fizetése, mik azok az értékek, amik meghatározóak.”
98
Végül hazatér, és úgy fogalmaz, hogy itthon nagy „patkányság történik”, és a rendszerváltás után nem tud visszailleszkedni. A szöveg szerint a hazaköltözést úgy éli meg, hogy a kapcsolati hálóját elvesztette az öt év alatt, és azt tapasztalja, kimaradt valamibıl. Tudat alatt lehet, hogy azt hívja patkányságnak, hogy úgy változik a világ, hogy ıt nem értesítik róla, csak a változás következményeit érzi. Értékválságot érzékel, és a fizetések alakulását sem ismeri. Egy kapcsolódási pontja az itthoni világhoz a színház, de ide sem sikerül visszakerülnie, úgy érzi, úgy tekintenek rá, mint „színházi ırült”. A biográfiai adatokból láttuk, hogy míg a késı kádárista rendszerben el tudott boldogulni az emberi kapcsolataival, a rendszerváltás után 5 évvel már mások a játékszabályok, amiket nem ismer.
Ezt ı úgy fogalmazza meg, mint egy morális
ellentétet, eközben pedig arról beszél, hogy nem tudta, mekkorák a fizetések
„Nekem baráti kapcsolatok szakadtak el, hazajöttem ebbe a kis dohos lakásomba, és én voltam a színházi ırült, aki megy a dolgok után.”
Itthon is barátokat szeretett volna, társaságot, mint ami Franciaországban körülvette, és nem kalkulált azzal, hogy öt év alatt eltőnnek majd a régi kapcsolatok. Nem hőségesek, elhagyják, ahogy az anyja is. Elérkezik a történetben a szociális munkássá váláshoz, és újra elıjönnek azok a tapasztalatok, amiket az eddigi élete során szerzett, és amikrıl azt mondja, elvezették idáig, és úgy érzi, hatnak a jelenlegi munkájára.
„Egyébként is én nagyon kritikus voltam, kint Franciaországban rakódott rám valami morál, ami közel van kicsit az anarchista filozófiához, balos radikalizmushoz. Azért eltöltöttem két és fél évet a Nemzetközi Filozófiai Intézetben ahol ilyen fénymásoló legény voltam, 50 frank órabért fizettek, és ott voltunk így ketten-hárman fiatalok. Volt egy spanyol filozófus srác, egy majdhogynem prostitualizálódott csaj, és együtt reggeliztünk Franciaország legnagyobb filozófusaival. Szóval ez egy hihetetlenül jó közeg volt, gazdag forrás, és hogy mondjam, nekem kialakult egy belsı morálom, vagy értékrendem. Amibe belejátszik, hogy ismerem a franciaországi utcalétet is, meg azt, hogy kell beilleszkedni. Na mindegy, bementem én erre a szocirodára, és mondtam, hogy nekem tényleg nincs semmim, jövı héten már tejet meg kiflit sem tudok venni, most mi a túró van. Mondtam, hogy mindenféle állást elvállalok, meg voltak ilyen hülye ötleteim, hogy elmegyek a Francia Nagykövetségre sofırnek. Szóval ezek itt nagyon 99
játszottak ezek a dolgok. Nem tudtam, hogy mi a francot lehetne itt csinálni, hogy lehet itt megélni. Mondták, hogy próbáljam meg, mert van egy érettségim, a diplomám nincsen honosítva, mit lehet ezzel csinálni, menjek be a Tanodába, tudják, hogy ott munkaerıhiány van, és oda érettségivel is lehet menni.”
Az elbeszélés szerint a szociális munkához úgy jutott, hogy szembesült a szokásos problémájával, a nulláról meg kellett találnia a megélhetését. Erre a problémára az aktuális válasz a Tanoda volt, a munkaügyi központ javaslatára. A szellemi kiindulás pedig a francia filozófiai intézet közege volt, ahol fénymásoló fiúként dolgozott, mialatt a legnagyobb filozófusokkal reggelizett. Egyszerre volt jelen az elitben, és az „utcán”, és közben az anarchizmusról és a baloldali radikalizmusról tanult. Itt mondja ki azt, hogy kialakult az értékrendje – amirıl úgy gondolja, hogy a szociális munkához elengedhetetlen. És még kell hozzá az utcai élet ismerete. Talán újra arra utal, hogy úgy lehet csak szociális munkás valaki, ha saját bırén tapasztalja meg, mit jelent „alul lenni”, az „utcán”. Az élettörténetbıl tudjuk, hogy Gábor már volt többször is ilyen helyzetben, az anyja halála után, amikor elköltözött a nevelıapjához, a színházas években, amikor a színház épületében aludt, és most itt, a francia évek alatt. A szociális munka újabb sajátos jelentéseket kap Gábor szövegében, úgy jelenik meg, mint egy bizonyos morál, ami kötıdik az anarchizmushoz és a baloldali radikalizmushoz, kell hozzá saját tapasztalat, de mindemellett (ahogy a folytatásban olvashatjuk) egy kaland, extrém dolog, és ami olyan szellemi és földrajzi terepen mozog, amit Gábor már ismer, a családja is onnan származik, ı is ott lakik.
„Szóval én akkor már olvastam Makarenkót, meg ezeket az ifjúsági regényeket, meg olvastam én Konrád Györgyöt. A Látogató, a zsebben volt, amikor én bekerültem a Tanodába. Ez hihetetlenül nagy ajándék, kapok pénzt, és ez egy teljesen új, extrém dolog.”
Irodalmi élményei is hozzásegítik, hogy elkezdje a munkát. Úgy tőnik, mintha romantikus elképzelései lennének a szociális munkáról, és csupán elméleti, vagy inkább morális „tudás” kellene hozzá. Ráadásul egy megélhetési forrás, hiszen pénzt is adnak érte.
100
„Nekem van tapasztalásom, nem félek, itt a VIII. kerület, innen van a családom, tudom, hogy prolinak lenni, szegénynek lenni, most mi van. Ott laktam, ott laktam, ott dolgoztam, hagyjon engem békén a világ színházzal, minden lószarral.”
A színház, a „másik világ” teljesen elkülönül a szociális munkától – ami a „prolik” világaként jelenik meg a szövegben. Ez az ellentétpár többször felbukkant a szövegben. Elıször, amikor a nénirıl mesélt, aki szegény volt, míg a családja gazdag. Franciaországban is ismerte az „utcai életet”. A világ ebben a szövegben olyan, mintha két fele volna, az egyik a gazdag, elit, a szülei, a másik a „proli”, mint a nagyszülei, vagy a jelenlegi lakása a VIII. kerületben. És számára az átjárás a két világ között izgalmas, mert a „szegény világot” átlátja, ismeri a mőködését – hisz megtanulta értelmezni a színházból, és az irodalomból. A színházat is kívülrıl látjuk, egy tılünk teljesen idegen világba csöppenünk egy rövid idıre, és ez a rövid idı áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy átlássuk az eseményeket.
„Hogy mondjam, rohadt ostoba dolog volt tılem, de évekig evvel a filozófiával éltem, hogy basszus, én finanszírozom a hobbimat, ami a szociális munka. És ez nem munka, és nem lehet munkaként csinálni, na mindegy, nekem ellenérzéseim voltak a miként meg a hogyan miatt. Azt tartottam benne a nagy spiritusznak, legalábbis abban, ahogy csináltam, hogy független tudtam maradni, tehát nekem nem kellett befeküdni, nyalni sehová, senkinek. Így kárpótoltam magam, mindig volt bennem egy ilyen világmegváltó dolog. Hát bazd meg, azért nehogy már, és csináltam hobbiból, mintha egy amatır színház lenne, vagy bármi.”
Az elbeszélés végén Gábor úgy állítja be magát, mit független ember. Mivel nem abból a fizetésbıl él, amit szociális munkásként keres (vállalkozó is), nem függ senkitıl, és szakmailag is független maradhat. Vagyis már nem reciprocitásról beszél, hanem tiszta, anyagi ellenérték nélküli segítésrıl. Tulajdonképpen egy hobbiként tekint a szociális munkára, amit nem lehet „munkaként csinálni”. Ez összefügg az elızı párhuzammal is, hisz csak addig mőködik az átjárás, amíg a „gazdag világban” is benne van. Ennek pedig meg kell teremteni az egzisztenciális hátterét. Gábor narratívája bár egységes szöveg, mégsem egyenes vonalú dramaturgiát követ, a fent és a lent váltják egymást folyamatosan. Felépítésének szervezıelve
101
látszólag nem a szociális munkássá válás, ez csupán az utolsó hosszabb történetrész témája, amit megelız több, ettıl látszólag teljesen független esemény. A pályaválasztás a biográfiai adatok szerint tehát egyáltalán nem tudatos, és nem is sikerül felépíteni utólag sem egy magyarázó szöveget. Talán nem is törekszik erre, de az is lehet, hogy még a maga számára sem alkotta meg ezt a történetet. Az elbeszélt történet elemzés során azonban az derül ki, hogy a szociális munkás életét megelızı eseményeket úgy meséli el, hogy azok miként járultak hozzá, milyen tapasztalatokat, alapot jelentettek számára, amik segítettek a szociális pályáján a másoknak való segítségnyújtásban. Az elbeszélésében úgy fogalmaz, hogy életébıl azt a tapasztalatot használja fel, és adja át, hogy a „jég hátán is meg kell élni”. Úgy látja, mivel ı maga is sokszor volt már legalul, segíteni tud azokon, akik hasonló helyzetben vannak. Eközben arról soha nem beszél, hogy a veszteségeket, a traumákat hogyan dolgozza fel, errıl a mai napig nem tud beszélni. A szociális munkáról azt mondja, hogy egy extrém dolog, de sok szempontból hasonlít az amatır színházhoz. Egy hobbi, amitıl anyagilag független. A sorsok, amikkel találkozik olyanok, amiket a színházban lehet látni. A világ a szövegben pedig olyan, mintha két fele volna, az egyik a gazdag, elit, és a „proli”, mint a nagyszülei, a lakása. És számára az átjárás a két világ között izgalmas, mert a „szegény világot” átlátja, ismeri a mőködését – hisz az hasonlít a színházra. A színházat is kívülrıl látjuk, egy tılünk teljesen idegen világba csöppenünk egy rövid idıre, és ez a rövid idı áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy átlássuk az eseményeket.
102
Két „segítı” generáció - Kinga Ebben az esettanulmányban egy olyan narratívát elemzek, amelyben két segítı hivatású is megjelenik, egy fıállású szociális munkás lány, és az édesanyja, aki önkéntesként dolgozik egy karitatív szervezetben. A két nırıl a lány elbeszélésébıl kapunk információt, vagyis a lány nézıpontjából láthatjuk az anya segítı hivatását is, ezen túl rálátásunk lehet két generáció segítı jellemzıinek eltéréseire.
Kinga családja anyai ágon arisztokrata származású, katolikusok. Anyja orvos, apja nem vallásos, és gépészmérnök. Egy bátyja van, aki nála 5 évvel idısebb. Anyja tagja egy nemzetközi katolikus karitatív nıi egyletnek, évekig a vezetıje is. Kinga 1975-ben született, gyerekkorában hittanra jár, dyslexiás. A Veres Pálné Gimnáziumban tanul, bátyja pedig az orvosi egyetem hallgatója. 16 éves korától a Zugligeti plébániára jár, ahol részt vesz többféle karitatív munkában is, fogyatékosokkal és hajléktalanokkal foglalkozik. Érettségi után a Képzımővészeti Fıiskolára felvételizik festészet szakra, de nem veszik fel. Egy évre Olaszországba megy, bébiszitterkedik. Amikor hazajön, 1996-ban, felvételizik az ELTE-re szociális munkás szakra, ahova be is kerül. Ebben az évben átmegy egy ferences plébániára, és az imacsoportjával alapítványt szerveznek, hajléktalanokkal foglalkoznak. Két munkatársa is szerzetes lesz. Családi protekcióval egy katolikus fogyatékos lakóotthonba kerül hosszú gyakorlatra. Két évig mővészetterápiát tanul, közben pedig a ferenceseknél csoportokat vezet, kézmőves foglalkozásokat tart. 1999-ben 10 hónapot tölt Olaszországban egy rendnél, 2800 méter magasan lakik egy kolostorban, egy elmélkedı közösségben, egész nap csöndben van, imádkozik, a házi munkákba besegít. Hazajön. 2002-ben végez az egyetemen. A korábbi gyakorlóhelyén helyezkedik el. Az egyháznál csoportvezetı képzéseket tart. 2003-ban édesapja rákos lesz, két év múlva meghal.
Kinga tradicionális katolikus családba születik, édesanyja számon tartja a származásukat, és feltehetıen erıs benne a rendszerellenesség, hisz a háború után talán minden vagyonukat, de társadalmi rangjukat mindenképpen elveszthették. Az apa nem vallásos, de feltehetıen nem ellenezte a gyerekek vallásos nevelését, hisz Kinga gyerekkorában hittanra jár. Mindkét szülı értelmiségi, és a bátyja is értelmiségi, magas presztízső pályát választ. Kingának azonban dyslexiája miatt feltehetıen nem megy jól a
103
tanulás, szülei talán attól tartanak, neki majd nem lehet hasonlóan magas presztízső munkája. A dyslexia a 80-as évek elején még nem olyan mértékben tolerált részképesség zavar, mint manapság, inkább megbélyegzı, és az iskolai elımenetelben akadályozó tényezınek számított. A család a katolikus vallás elvárásainak megfelelıen, vagy talán az arisztokrata hagyományokat követve részt vesz a katolikus egyház karitatív tevékenységeiben. Anyja formálisan is tagja, sıt vezetıje egy ilyen szervezetnek. Úgy gondolhatja, társadalmi státuszához hozzá tartozik a segítés. Kinga gimnáziumi tanulmányait egy elit iskolában végzi, ahol dyslexiája miatt nagy erıfeszítés lehetett számára a jó teljesítmény. Önállóan, a család nélkül egy új plébániához csatlakozik, ahol, azt gondolhatjuk, befogadó fiatal társaságra talál. Több ok is állhat a mögött, hogy nem a családjával jár templomba. Lehet, hogy nem volt neki szimpatikus az a közösség, ahova az anyja tartozott, talán önállósodni szeretett volna, de nem akart nagyon radikálisan eltérni a család értékrendjétıl. Zugliget, ahova átmegy, a rendszerváltás környékén a karitatív tevékenységeirıl híres közösség, itt Kinga is bekapcsolódik a segítık közé. Tehát a gimnáziumi évek alatt kezdi kipróbálni a karitatív munkát, lehetséges, hogy az édesanyja példáját követi, vagy barátai mintájára teszi ezt. Talán segítıként több sikerélménye van, mint az iskolában. Érettségi után újabb elszakadási kísérletet tesz, hogy saját útját járja, egy mővészeti fıiskolára felvételizik, ám elsıre nem sikerül neki bekerülni. Nem igazán kitartó a választása mellett, hisz nem próbálja meg többször. Pedig elıkészítıre is jár már két évet, úgyhogy sejthetı, hogy nem pillanatnyi elhatározásból jelentkezett. Annyi bizonyos, hogy a családjától valami különbözıt szeretett volna kipróbálni. Innentıl, úgy tőnik, nem találja a helyét. Nem tudja kitalálni, mit is szeretne. Külföldre megy, talán nyelvet tanulni és idıt nyerni, hisz ez egy szociálisan elfogadott módja a döntés elodázásának. Majd hazajön, és itthon újra felvételizik, de már egy teljesen más pályát választ, szociális munkát kezd tanulni. A választása mögött feltételezhetı, hogy a plébániai pozitív emlékek állnak. És ezzel a családi tradícióba (édesanyja is önkéntes segítı) is bele tud simulni – ha már nem sikerült teljesen eltérı irányba elmennie. Szülei örülnek, hogy egyetemre jár, és támogatják a tanulmányait. Megszakítja a tanulmányait az egyetemen, mert mővészetterápiát kezd tanulni. Feltételezhetjük, hogy nem mondott le tejesen a mővészi pályáról, a mővészetterápiát egyfajta kompromisszumnak tekinti talán. Két év múlva abbahagyja, lehet, hogy mégsem tetszett neki ez a pálya, visszatér a szociális munkához. Szülei, talán, mert 104
félnek, hogy nem sikerül lediplomáznia, segítenek neki, hogy gyakorlóhelyet találjon, még ezzel a segítséggel is sok évet halaszt tanulmányaiban. Talán ı maga is bizonytalan, hogy ezt a hivatást válassza-e, vagy még megpróbálja a mővészeti fıiskolát. Egyetemi évei alatt a zugligeti plébániát otthagyja, és egy másik vallási közösséghez csatlakozik. A váltás mögött talán az áll, hogy vitába keveredett a barátaival, vagy a vezetıkkel. Esetleg új barátai a másik közösségbe jártak, vagy a szemlélete közelebb állt hozzá. Az új helyen is hamarosan elkezdi az önkéntes munkát, sıt, alapítványt is létrehoz a barátaival, akik közül többen szerzetesek lesznek. Nyilván ı maga is közel kerül hozzá, hogy ezt az életutat válassza, hisz majdnem egy egész évet eltölt egy rend kolostorában, ám végül nem marad ott. Talán nem tetszik neki az elzártság, vagy a hallgatás. Vagy nem szeretné képzımővész álmát feladni? Mint csoportvezetı egészen más vallási élethez szokott, inkább az aktív, társas tevékenységekhez vonzódott, mint a magányos hallgatáshoz. Lehet, hogy hiányzott neki a másokért való tevékenykedés is. Láttuk, hogy kamaszkorát nagyrészt a plébánián végzett önkéntes munkák teszik ki, ezekrıl számol szinte csak be abból az életszakaszból. Itt szerveztek egyesületet is, vagyis hozzá inkább a tevékeny és közösen, együttmőködve folytatott életmód áll talán közel, nem a csöndes és magányos meditáció. Hazajövetele után, úgy látjuk, megváltozik az élete is. Talán az Olaszországban töltött majd egy év alatt sikerült eldöntenie, mégis befejezi az egyetemet. Korábbi gyakorlóhelyén helyezkedik el, ahová annak idején a szülei segítségével jutott el, és jól érezte magát ott. A családjában eközben súlyos tragédia történik, édesapja rákbeteg lesz, majd két év múlva meghal. A megélt történetbıl úgy látjuk, Kinga valószínő a családi hagyományoknak megfelelıen, és talán a kamaszkori élmények, a barátokkal közösen végzett karitatív munka hatására a segítı hivatást választja. Úgy tőnik, voltak idıszakok, amikor szeretett volna kitörni (a mővészetterápia, vagy az olaszországi 10 hónap), végül mégis a pályán marad. Az élettörténetbıl látunk néhány, a posztmodern segítıkre vonatkozó jellemzıt, elsısorban arra gondolok, hogy a jó társaság kedvéért, közös „buliként” élhették meg a plébániai fiatalok a saját munkájukat. Mindez pedig a hagyományokban gyökerezik Kinga esetében, az anya, a család mintája a meghatározó a választásában. Kingával 2005-ben készítettem az interjút, amikor már évek óta diplomás szociális munkásként egy katolikus fogyatékos fiatalokkal foglalkozó lakóotthonban 105
dolgozott. Arra kértem, mesélje el az élettörténetét, mesélje el, hogy lett szociális munkás. A történetmesélést a felvételijétıl, pontosabban a sikertelen felvételijétıl kezdte. Ez azért érdekes, mert a megélt élettörténet alapján azt várnánk, hogy esetleg a családi szállal, anyja önkéntes munkájával kezdi majd az elbeszélést, ı is oda vezeti vissza saját pályáját. Ehelyett azzal indít, hogy egy teljesen más pályára készült.
„A Veres Pálnéba jártam gimnáziumba, és amikor tízen..., harmadikos voltam, vagy negyedikes, akkor én elsı körben a Képzımővészetire jelentkeztem, festészet szakra, de nem vettek fel. Nem igazán akartam, jártam elıkészítıre, de azt hiszem, hogy nem voltam nagyon elkötelezett, tehát a képzımővészetire négyszer-ötször elmegy az ember, mire felveszik, egyáltalán megjegyzik a nevét, egyáltalán esélye van.”
Tehát az elbeszélésben a kudarc az az esemény, ami a segítı foglalkozás felé vezetett. De az is lehet, hogy nem is akart igazán festı lenni, csak olyan szakot választott, amihez sokkal több erı kellett volna, és így a kudarc mögött úgy tőnhet, a körülmények kényszeríttették oda, ahova eredetileg is menni akart. Ezt támasztja alá a folytatás is.
„a képzımővészetet most is csinálom, tehát rajzolok, festek, mindenféle anyaggal foglalkozom, kézmővesedtem, csak nem volt kedvem a felvételihez, és akkor hallottam az ELTE-rıl. Én akkor már Zugligetre jártam”
Elbeszélése szerint nem hagyja abba a „hobby” mővészetet, nem szakad el tıle. A „nem volt kedvem” mondat mögött pedig az lehet, hogy a kihívást nem viseli jól. A másik alternatíva is készen volt már– a szociális munkáról korábban sokat hallott abban a vallási közösségben, ahová jár. Az élettörténetbıl tudjuk, hogy milyen meghatározó volt számára ez a közösség, ahol rengeteg idıt töltött, és ahová a családja nélkül csatlakozott, függetlenedve tılük – bár a családi értékrendszertıl nem tért el. Talán ı mégis úgy érezheti, hogy ez a sajátosan szervezıdı plébánia mégis más, mint ahova a családjával járt. Itt a középpontban a karitatív tevékenység áll, és amit a szövegben úgy állít be, mint aminek egy teljesen logikus folytatása a szociális pálya.
106
„Ez az a hely, ahonnan a Máltai Szeretetszolgálat elindult, és akkor már ott kezdtem mindenfélébe bekapcsolódni... Elıször fogyatékosokkal kosaraztam, volt egy fiú, aki megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem nekem ezt csinálni, és akkor mondtam, hogy igen, ... Aztán volt egy idıszak, amikor karitatív nıvérként a Máltánál segítettem, a Heim Pál kórházban gyerekeket látogattunk, és volt egy pár nap, egy pár hónap, amikor dolgoztam a Moszkva téri ingyen konyhán, tehát mindenféle karitatív munka. Ez így 2022 éves kormig volt, tehát 16-tól 22-ig. Várjál, lehet, hogy 21-ig. 21-ig és akkor felvételiztem, most akkor ugye a felvételimet mondom elıször, tehát felvételiztem az ELTE-re.”
A történetmesélésbıl az látszik, hogy úgy beszéli el, mintha teljesen egyenes út vezetett volna számára az önkéntes, karitatív munkáktól a szociális munkás szakig. A biográfiai adatokból tudjuk, hogy a szociális munkás felvételit megelızte a festészet szak, és ezt említi is a szöveg elején. De itt mégis egységes folyamatként akarja láttatni a pályaválasztását.
„Felvettek elsıre, bekerültem, és az egy nagyon más világ volt, tehát nagyon összetett volt. Nem jól tanultam, nem tanultam jól, az elsı két évben még igen, aztán nagyon nem, tehát sikerült hét év alatt elvégeznem a szociális munkás szakot”.
Azzal folytatja, hogy ide felvették elsıre – nem úgy, mint a képzıre. Az egyetemrıl az elsı megállapítása, hogy „más világ”. A kifejezés utalhat arra, hogy más volt, mint az elızı iskolák, ahol eddig tanult, de arra is, hogy más volt a szemlélete, mint a katolikus karitatív plébániai csoportnak. De ezt nem részletezi tovább, annyit mond még, hogy „összetett”, amit megint nehéz értelmezni. Lehet, hogy arra gondol, nem tudta átlátni elsıre, vagy a „probléma” összetettségére gondol, amit az egyetemmel kapcsolatban érzett. A következı, amit említ, hogy nem tanult jól. Azt az életrajzi adatokból sejtjük, hogy voltak tanulási nehézségei az iskolában, de úgy gondolom, itt nem erre utal. Inkább az érdeklıdésével, vagy a motiváltságával lehetett a baj. Arra gondolhat, hogy nem akart tanulni. A szavaiból úgy tőnik, megbélyegzınek érzi, hogy csak hét év alatt végezte el a szociális munkás szakot.
„Utána kerültem a lakóotthonba, elıször itt voltam három hónapig, tehát a hosszú gyakorlatot, ami van az egyetemen, itt töltöttem. Nagyon tetszett, és amikor 107
lediplomáztam végre valahára, ide kerültem. Én igazából itt tanultam meg a szakmát. Amikor idekerültem, minden új volt, nagyon zöldfülő voltam, mind a személyiségemben, mind a ... „ A lakóotthon, úgy tőnik, az „ı világa” volt. Arról számol be, hogy jól érezte magát a gyakorlaton, és diploma után is ide jött dolgozni. Úgy gondolja, a szakmai szocializációja is itt történt meg, elıtte „zöldfülő volt”, az egyetem nem készítette fel. İ a személyiségét említi, hogy nem volt elég érett talán, de nem fejezi be, mit ért még éretlenségen, talán a szakmai tudása nem volt elég hozzá. „tehát dolgoztam én elıtte már. Ez még a ferenceseknél volt, amikor a barátaimmal csináltunk egy alapítványt, akkor az imacsoportunkkal csináltunk egy alapítványt. Ezt a ferencesek alapították, és gyerekekkel, utcagyerekekkel foglalkoztunk. Ez az "Így élni" alapítvány, az "Így élni jó" címő könyv az elejébıl, vagyis a címébıl lett kitalálva. Tehát az egyház alapította, vagy a ferences rend alapította, de mi voltunk vallásosak, és nem beszéltünk errıl, tehát semmiféle ilyen jellegő elvárás nem volt. Ez nyíltan ment, tehát szerveztünk, meg színházat nekik, meg, azért volt olyan, hogy hittanra, de csak annak, aki akart, de fıleg ilyen szabadidıs programokat képeztünk, vagy képeztem, meg fıleg nyáron, sok programot nyáron. És családokkal foglalkoztunk. És ez az "Így élni alapítvány" most is megvan, de aztán mindenki otthagyta, mert elment egyetemre és elment dolgozni, és akkor nem tudtuk ezt már bevállalni. És megjegyzem, hogy ennek hatására ez egyik csoporttag Teréz anya nıvérének ment, a másik szerzetes lett, én meg erısen, tehát jobban elkötelezıdtem a szociális munka felé.” Az egyetemi évek elejére ugrik vissza ebben a részben, és mintegy cáfolja az elızı mondatát, hogy zöldfülő lenne. Az is lehet, hogy azt bizonyítja, az egyetemen nem tanult semmi életszerőt, használhatót, de máshonnan volt szakmai tapasztalata. Ellentmondásos a szöveg, hisz azt mondja, az alapítványi évek alatt kötelezıdött el a szociális munka mellett, pedig ez már azok az évek alatt történhetett, amikor nem megy neki a tanulás az egyetemen. Talán összesőrősödnek itt az emlékek, és az utolsó mondat nem is az alapítványra, hanem az összes karitatív munkára vonatkozik. Úgy gondolja, a karitatív munka hatására két társa is szerzetes lesz, ı pedig szociális munkás. A felsorolásból úgy tőnik, mintha számára a szociális munka egyfajta „szerzetesrend” lenne, olyan szintő, teljes életet követelı elkötelezıdés, mint a szerzetesség. Az élettörténet alapján felmerült már az a hipotézis, hogy ı maga is gondolkodott a 108
szerzetesi életen. Talán a szöveg arra utal, hogy ı ilyen formában, szociális munkásként valósította meg a szerzetesi életét. A következı két szövegrészben azt magyarázza meg, miért is nyújtotta el a tanulmányait. Furcsa ez a kettısség a szövegben. Egyrészt az éretlenségét, a nehézségeit sorolja az iskolával kapcsolatban, másrészt azt próbálja bizonyítani, mennyire elhivatott volt már az egyetemi évek alatt – bár a szakmai szocializációja csak a diploma után kezdıdött. „Volt egy mővészetterápiás próbálkozás is: a Pázmányon végeztem mővészetterápiát, tehát két évet hallgattam, de nem érte meg.” A mővészetterápia egy kitérıként jelenik meg a történetben, „próbálkozás”, ami „nem érte meg”. Talán mert mégsem volt jó kompromisszum a szociális munka és a festészet között. „De igazából az, hogy miért lettem szociális munkás, az egy nagyon összetett dolog. Ja, és közben kinn voltam, szóval azért is csúszott ez az egész tanulmány, mert azt gondolom, hogy éretlen is voltam rá, tehát ezen csúszott el, meg hoztam, kinn voltam Olaszországban, egy rendben voltam 10 hónapot.” Hirtelen ugrik az elbeszélésben, mintha elkalandozott volna, és vissza akar térni az eredeti gondolatmenethez. A mondat eleje visszaidézi az eredeti kérdést, vagyis ahogy átfogalmazza a maga számára, de erre a választ nem fejti ki. Ismét a csúszásról beszél, úgy gondolja, éretlen volt. Ebbıl arra következtethetünk, hogy Kinga egyfajta személyiségfejlıdésnek tekinti a szociális munkássá válást. Van egy befejezetlen fél mondat a szövegben, „meg hoztam”, de nem folytatja a gondolatot, talán így lehetne befejezni, hogy egy döntést hozott – talán a tanulmányait, vagy a rendhez való csatlakozását illetıen. Ez azért is valószínő, mert az olasz idıszakot idézi fel, ahol egy rendben töltött majdnem egy évet. A további szöveg egy argumentáció arról, szerinte ı miért lett szociális munkás. „Úgyhogy... Énszerintem én 16 évesen, én azt gondolom, hogy amikor én ezt az egészet elkezdtem, akkor abban az idıben az ember keresi magát, tehát a helyét a világban próbálja megtalálni,és fıleg egy olyan plébánián, ahol ez adott, úgynevezett karitatív tevékenységet folytat. És nem feltétlenül lesznek szociális munkások. Én azt gondolom,
109
hogy erre kell egyfajta belsı késztetés, ami fakadhat a korosztályi jellegzetességbıl, tehát ebben a korban jellemzı, hogy fıleg a tinédzser egyházi közösségekben; és fakadhat egy belsı indíttatásból, ami akkor még nem tudatos, de azt gondolom, hogy ha nem is tudatosan, de akkor is használja már azokat a képességeket, készségeket, amit (...). A jó az, ha ez átfordul, és valóra válik, tudássá, tudatossá, elkötelezettséggé mások iránt. Én azt gondolom, hogy kicsit késve, de velem ez történt. Sokat nyom a latba, hogy én tényleg itt tanultam meg ezt a szakmát a lakóotthonban, négy éve.”
A szöveg ebben a részben gyakran vált át egyes szám elsı személyrıl általános alanyra. A történetet „16 évesen” kezdi, úgy tőnik, mintha ekkortól számítaná a szociális munkássá válását. Az életrajzból tudjuk, hogy ekkor még festınek készül, méghozzá elég komolyan, elıkészítıre is jár, és közben önkéntesen végez segítı munkát. A „helykeresés a világban’” kifejezésbıl arra is következtethetünk, hogy a szociális munka egy nagyon erıs identitást adó szakma a számára. A szövegben kétfajta motivációs forrásról beszél, a plébániai közösség az egyik, amit kiegészít a „belsı késztetés”. A karitatív munkáról úgy beszél, mint a tinédzser közösség „korosztályi jellegzetessége”. De ez még nem vezet egyenesen a szociális munkához. Ismét egy fejlıdési folyamatként írja le a szociális munkássá válást. A „belsı késztetés” „átfordul” „tudatos elkötelezıdéssé”. Ez a folyamat nála, úgy látja, a munkahelyén következik be. A saját személyes indíttatását tovább részletezi a következı szekvenciában.
„A személyes indíttatás pedig lehet az, hogy én egy olyan családból jövök, ahol csupa diplomás emberek vannak, a testvérem orvos, anyukám orvos, édesapám pedig mérnök, és így ezt az én... azt, hogy más fajta lélekkel bírtam, így nagyon másfelé vitt el. Tehát azt hiszem, hogy így ez is benne van.”
A személyes indíttatás – ami a személyes története, a család. Azt gondolhatnánk, az anya karitatív munkájára utal, de ez esetben sem így folytatja. Inkább a közte és a családja közti különbséget hangsúlyozza. Úgy beszél a családjáról, ami csupa diplomásból áll, mint egy nyomásgyakorló közegrıl, ami tıle is azt várta el, hogy diplomát szerezzen, a tanulási nehézségei ellenére. Azt feltételezhetjük, hogy rosszul érzi magát a családjában. Magát talán más lélekkel bírónak, a családjától teljesen különbözınek tartja. Talán ezért van már az élettörténeti adatok között is olyan kevés, a 110
családra vonatkozó információ. Egyetlen történet sem hangzik el, ami bármilyen közös tevékenységre is utalna. A család mint egy elvárásokat és értékeket közvetítı felsıbb hatalom jelenik meg, aminek Kinga szeretne ellenállni, de nem tud igazán. Úgy érzi, a család nagy nyomás alatt tartja, nem tudja magát szabadnak érezni ennyi értelmiségi között. A továbbiakban úgy folytatja, mint aki már túl van az elıbb említett folyamaton, kialakult a szociális munkás identitása.
„Sok minden van benne, de azt gondolom, hogy ez ma már átfordult, illetve kiforrott egy olyan identitásba, hogy én valóban ezt szeretném csinálni, tudatosan csinálni ezt a szakmát, nagyon szeretem csinálni, rengeteget kell még tanulnom, ismerem és használom azokat a készségeket és képességeket, amik bennem vannak, és fejlesztem. Szóval, járok pszichodrámára, például, de tudom, hogy miben vagyok kevésbé jó. Tehát azt gondolom, hogy alapvetıen csirájában már korábban is bennem volt, csak így az élettörténetem és az egész így most érlelte bennem ezt meg.”
Az érési folyamat végével ér véget a fınarratíva. Úgy mutatja be magát szociális munkásként, mint aki eljutott egy kiforrott identitáshoz. Úgy látja, tulajdonképpen egy fejlıdéstörténeten ment keresztül, aminek a végén olyan szociális munkássá vált, akiben „megérett az elkötelezıdés”.A történetben az elıremozdító tényezınek a plébániai közösséget tekinti, a családja, amelyrıl a fınarratívában szinte semmilyen részlet nem derül ki, az ellenpólus. Úgy ábrázolja ıket, mint elvárásokat támasztó diplomások csoportja, akik tıle teljesen különböznek. A tisztázó, pontosító kérdések során rákérdeztem a gyerekkorára és a családjára. Ekkor több történetet elmesél. A meghatározó gyermekkori emlék a számára az iskolai kudarc. A biográfiai adatokban és a fınarratívában szinte az egyetlen információ, adat a gyerekkoráról, hogy dyslexiás volt. Ezt teljesen az identitása részének érzi, meghatározta az egész gyerekkorát. Errıl beszél akkor is, amikor arra kértem, meséljen még a gyerekkoráról.
„Nem szerettem iskolába járni, iszonyúan nem szerettem iskolába járni. Én dyslexiás vagyok, tehát nekem nem ilyen típusú iskolarendszerbe kellett volna járnom. (…) Én akkor ott nagyon szenvedtem, amikor suliba jársz, akkor annyira hétköznapivá válik az a fajta elvárás, ami onnan jön, és csak utólag értettem meg, hogy nem bennem van a 111
hiba, hanem az elvárásban, tehát egy másfajta elvárásban valószínőleg sokkal jobban szárnyaltam volna.”
A
szöveget
elemezve
azt
feltételezem,
hogy
azt
akarja
elmondani,
gyerekkorában magát hibáztatta azért, hogy nem tudott az iskola, és feltehetıen a család elvárásainak megfelelni. Úgy érzi, magára volt hagyva, nem állt mellette senki, pedig akkor „szárnyalhatott volna” – többet elérhetett volna. A családról való elbeszélést így kezdi:
„Én nagyon másképp, nagyon másképp sikerültem”
Azt akarja hangsúlyozni, mennyire más ı, mint a családja. Ezt a különbséget egy adottságnak állítja be, talán azért, hogy azt kifejezhesse, nem ı tehet róla.
„Ez egy eléggé autoriter család, mint minden arisztokrata család, tehát nagyon egy elképzelt irányvonal felé kell menni, mind szakmaválasztásban, mind értékrendben, mind mindenben. Tehát addig jó, jó voltam, amíg mindezt karitatíve csináltam, de se a képzımővészetinek, se a szociális munkának nem örültek.”
Ebbıl a szövegrészbıl kiderül, hogy Kinga erıs nyomást érzett a családja felıl, akik nem fogadták el a pályaválasztását, és ezen keresztül talán ıt magát sem. Azt fejti ki, hogy a család, szerinte az arisztokrata származás miatt autoriter. Úgy fogalmaz, „egy elképzelt irányvonal felé tartanak”, amivel talán arra utal, hogy nem reálisak a célkitőzéseik. Talán így akarja magyarázni, hogy miért nem voltak reálisak a szülei vele szemben támasztott elvárásai. A karitatív munka, azt állítja, elfogadott, beleilleszkedett a családja értékrendszerébe, megfelelt az elvárásaiknak, de a hivatásos segítı munka már nem.
„Most már büszke rá, az édesapám is, de nem is értik és ez zavarja ıket, hogy míg a tesóm szakmájába, ami az ı szakmája úgymond bele tudnak szólni, vagy tudnak vele gondolkodni, hisz nem is beleszólásról van most már szerencsére szó, de együtt tudnak vele gondolkodni, addig az enyéméhez kevésbé köthet, tehát ez egy annyira más olvasata az életnek, azoknak a területeknek... De most már büszkék rám, büszkék rám.”
112
Az évek során, Kinga talán úgy érzi, változott a szülık hozzáállása, már büszkék rá. Kérdés, hogy felnıttként miért tartja ennyire fontosnak a szüleinek való megfelelést. A biográfiai adatok között sok kísérletet láttunk, amikor el akart szakadni a családtól. Most mégis úgy tőnik, nagyon
erıs megfelelési vágy munkált benne a
pályaválasztáskor. A szülei zavarának, a szakmájával kapcsolatos problémájuknak a fı okát abban látja, hogy nem tudnak vele beszélgetni a munkájáról úgy, mint a testvérével. Ez nyilván a vállalható ok, és talán más okot is fel tudna sorolni, de azt nem tartja vállalhatónak. Egy rövid utalást említ csak arról, hogy ı másként él, mint a szülei, egy más olvasata az életnek az, hogy ı fıállású segítı lett. Pedig az élettörténetbıl tudjuk, hogy az édesanyja is tagja egy karitatív egyletnek. Valószínő erre utal azzal a megjegyzéssel is, hogy amíg karitatív munkát végzett „csak”, addig elfogadták. Csak a hivatásszerő segítı szakma miatt nem „voltak büszkék rá a szülei”.
„Egyébként az az érdekes, hogy az édesanyám is csinálta, tehát egy nemzetközi nıi egyletnek, ami egy világszervezet a tagja, és az európai régiónak ı volt a vezetıje egy évig, vagy két évig, ami egy jótékonysági szervezet. Tehát a maga életébe ı is becsempészte, de azt, hogy ezt szakmaként csinálni, azt nem. Neki az az elırelépés az életben, hogy mondjuk egy minisztériumban bekerülni az asztal mögé, mert kvázi az egy köztisztviselıi rang, ami magasabb, mint egy közalkalmazotti. Számára az egy elırelépést jelentene. Amit, tehát én úgy gondoltam erre a szakmára, hogy egy íróasztal mögé megyek, és nem is lennék rá képes. Vagy igazából nincs kedvem hozzá, tehát lehet, hogy alkalmas lennék rá... De neki ez a kliens közeli munka nem, nem, nem...”
Az édesanyja hozzáállását Kinga meglepınek tartja, hisz ı is végez karitatív tevékenységet. Mikor azonban a lánya választja ezt keresı foglalkozásnak, Kinga úgy érzi, nem fogadja el. Azt gondolja, anyjának azért nem tetszik a pályaválasztása, mert nem elég magas presztízső a munkája. Kinga azt gondolja anyja hozzáállásáról, hogy míg a karitatív munka szerinte „kötelesség”, a társadalmi státuszhoz hozzá tartozik, ugyanaz már „lealacsonyító” a másik helyzetben. Úgy érzi, az édesanyja „lenézi” a kliens közeli” munkájáért, és ı maga nem felel meg az anya elvárásainak. Fontos eltérésnek éli meg tehát az anyjától azt, hogy míg az anyja csak „becsempészi” az életébe a segítségnyújtást, és emellett karrierben gondolkodik, Kinga, mint ahogy a fınarratívában kifejti, a segítségnyújtást egy „fejlıdési folyamatnak” 113
tartja, melynek során az identitása egy részévé válik, és kicsit hasonló a szerzetesi elkötelezıdéshez is.
„Nagyon sokszor elbizonytalanodtam mind a családban való elvárás miatt, úgyis mint szakma, mind az iskolában való teljesítés miatt, de hogy nagyon, azért mégiscsak, ... azért az ELTE-re jelentkeztem, és nem adtam be a derekamat, és nem mentem el egy teljesen más szakmába, ahol nem éreztem volna jól magamat.”
A sok bizonytalanság után úgy tőnik, a szociális munka szak jelentette számára azt, hogy nem enged a nyomásnak, és olyan szakmát választ, ahol jól érzi magát. Hogy az egyetemen mégsem érezte jól magát, vagy ahogy ı fogalmaz „nem tanult jól”, azt az életrajzból, és az elızıekbıl sejthetjük. Az interjú végén azonban részletesen is beszél errıl.
„Tehát egyrészt én egy nagyon zárt és búrás, búra alatt lévı közösségbıl érkeztem, és az ELTE egy hihetetlenül más szemlélető iskola, azt gondolom, hogy tudod. Tehát, hogy nagyon ... Az évfolyamtársaim is teljesen más fajta közegbıl jöttek. Tehát én a Veres Pálnéban is meg a plébánia közösségben is, az egész életterem, ahol mőködtem, meg a családom is annyira más fajta, más formán, más fajta értékrendszerrel és más fajta szemlélettel éltek, hívı emberek voltak, és itt annyira más fajta szociális munkáról beszéltek, meg közvetíttek más fajta értékeket, fıleg az értékeken van a hangsúly, hogy én azt gondolom, hogy emiatt sem éreztem jól magam. Nem igazán..., tehát nem igazán értettem, vagy nem igazán tudtam evvel mit kezdeni… Ez a vallásos értékrendszer, ez a humánus, és ott inkább ilyen szabadelvőség van az ELTE-n.”
A szöveg zárása újabb elkülönülésrıl is beszámol. Az eddigiekben azt fejtette ki, mennyire különbözik a családjától. Itt azonban úgy ábrázolja magát, hogy az egyetemmel szembeni ellentétben inkább a családhoz áll közel. Azt láttuk az életrajzból, hogy hosszabb ideig járt egyetemre, és többször megszakította tanulmányait. Feltételeztük, hogy nem találta meg a helyét. Kinga itt arról beszél, hogy a konfliktust az értékrendszerben látja, a keresztény és a szabadelvő értékrendet állítja szembe. Talán ezzel akarja magyarázni, miért nem érezte jól magát az iskolában. És talán ez az értékrendbeli ellentét az, amire visszavezeti, hogy csak a munkahelyén, illetve a
114
katolikus alapítványnál szocializálódott a szakmára, és az iskola ebben nem játszott szerepet. Összegezve, Kinga az elbeszélésében úgy konstruálja meg a szociális munka jelentését, hogy az egy fejlıdési folyamat végeredménye. Saját élettörténetében kétfajta motivációs forrást említ, a plébániai közösséget és a családját. A család az elvárások megtestesítıjeként jelenik meg. Kinga egyszerre akar kikerülni ebbıl, és megfelelni neki. A szociális munka jelentésének konstrukciójában az anyjával való oppozíciót használja fel. Keresı tevékenységként, nem csupán karitatív jócselekedetként értelmezi a segítségnyújtást. Elbeszélésében úgy látjuk, hogy nem követi édesanyja felfogását, aki szerint a segítés csak egy, a társadalmi státuszhoz tartozó kötelezettség, amit a magas presztízső munka mellett kell végeznie. Kinga kliens közeli, a terepen mozgó, fıállású segítıként végez szociális munkát. A biográfiai adatok alapján azt feltételeztük, hogy Kinga sokban tekinthetı posztmodern segítınek. Már középiskolás korában is önkéntes segítı volt, ami a posztmodern segítıre jellemzı vonás, projektszerő tevékenységekben vett részt, és a motivációk között szerepelt a jó társaság, a kortárs csoport. Folyamatosan fejleszti a személyiségét, ami szintén „hedonista altruista” vonásnak tekinthetı. De az elbeszélésébıl azt láttuk, alapvetıen a hagyományos segítés értékrendszere áll a tevékenysége hátterében, a család és az édesanyja által képviselt „hívı ember” szemléletével közelít a munkájához – és ebben nagyon is hagyományos jellemvonások dominálnak.
115
Szerzetes segítık – Mária, Emma és Anna Az európai-keresztény hagyományban, elsısorban a szociális állam kialakulása elıtt a szerzetesi közösségek tagjai kiemelkedı szerepet játszottak a szegényekrıl, idısekrıl, betegekrıl való gondoskodásban. A karitatív munka „ikonja” még napjainkban is Teréz anya, vagyis az ezredforduló után jellemzı, nagyon összetett, többszektorú jóléti rendszerben is szerepet kapnak a vallási közösségek mint intézményfenntartók és a tagjaik, mint szociális munkások. A szerzetes segítık csoportja két szempontból is érdekes lehet az altruizmus és a segítségnyújtás kapcsolatát elemzı kutatásban. Egyrészt az ı esetükben megvalósulhat a „tiszta”, anyagi ellenszolgáltatás nélküli segítségnyújtás. A szerzetesek gyakorlatilag nem kapnak pénzt a munkájukért. Ha kapnak is bért, azt a közösség rendelkezésére bocsátják, és csak a szükségleteik szerint kapnak forrásokat vissza. Másrészt feltételezhetjük, hogy ık képviselik a hagyományos segítık csoportját, hisz vallási értékek alapján segítenek, hosszú távú elkötelezıdéssel. Ezért már kutatásom elején célul tőztem ki ezen alcsoport részletesebb vizsgálatát. Munkám
során
három
szerzetesnıtıl
győjtöttem
narratívákat
a
segítségnyújtásról, a saját szociális munkássá válásukról. Két interjúalanyom a Szociális Testvérek elnevezéső katolikus szerzetesrend tagja. A rend a két világháború között alakult, célja a szociális munka volt. A rendszerváltás után alakult újjá a közösség. Mária rögtön ekkor csatlakozott, míg Emma egy évtizeddel késıbb, már a 21. században választotta a szerzetesi életmódot. A másik vallási közösség a Krisna Tudatúak Egyháza, ami új vallási mozgalomnak tekinthetı közösség. Indiai eredető, de Amerikában alapították a 60-as években. Magyarországra a rendszerváltás környékén került. A közösség saját szociális szolgáltatást tart fenn, ételt oszt hajléktalanok részére. A szerzetesekkel készült interjúk elemzése alapján készült esettanulmányok közlését mindenképp fontosnak tartottam, fıként a témához való relevanciája miatt. Bár lehet, hogy így kicsit nagyobb hangsúlyt kapnak a tényleges gyakorisági mutatókhoz képest feltételezem, nem nagy arányban dolgoznak szerzetesek a szociális munkások között. Az eseteket elemezve azt mutatom be, vajon milyen jellegzetességei vannak a segítés-fogalmak konstruálásának, valamint a hagyományos és a posztmodern segítı jellemzık keveredését tetten szeretném érni ennél az alcsoportnál is. Azt feltételezem
116
ugyanis, hogy a szerzetesek esetében sem csak a hagyományos segítıkre jellemzı tulajdonságokat fogok felfedezni, hanem a posztmodern jellemzık megjelenésére is számítok. A három élettörténet több ponton hasonlít. Fıként Anna és Emma életében sok a párhuzam. Mind a ketten a hetvenes évek második felében születtek, és a szocialista rendszerben jól boldoguló, materialista, kommunista családban nıttek fel. A rendszerváltás idején jártak gimnáziumba, és csak kamasz/fiatal felnıtt korukban kezdtek a vallás iránt érdeklıdni. Mindkettıjüknél volt valami nehézség – fogyatékosság, krónikus betegség a családban. A fı különbség, hogy míg Emma elıbb lett szociális munkás, és csak késıbb csatlakozott a vallási közösségéhez, Anna számára a közösség jelölte ki a munkáját, a hajléktalanok ellátását. Mária, egy egészen más generáció tagja, a háború utáni években született. Felnıttként, a rendszerváltás után, a 90-es évek elején lép be a szerzetesrendbe, és kezd el szociális munkával foglalkozni. Mint látni fogjuk, Mária valóban a hagyományos segítı típushoz tartozik, de a nála sokkal fiatalabb generációhoz tartozó Anna szintén ide sorolható. Emma azonban, bár nála is a hagyományos segítı jellemzık dominálnak, hordoz posztmodern vonásokat is.
Mária
1948-ban született egy kis faluban. Egyik nagynénje orsolyita rendi tanító, a rend feloszlatása után egy varrodában dolgozik. Két édestestvére van, és szülei örökbe fogadnak még egy gyereket. Általános iskola után egy közgazdaságtani technikumba felvételizik, fel is veszik, de nem kezdi el az iskolát. A ballagás után két nappal már elkezd dolgozni a varrodában, ahol szerzetes nénje is elhelyezkedett. A többi munkatársa is pap vagy szerzetes. 5 évet dolgozik itt, majd felvételizik egy kórházba ápolónınek. Egy idısebb kollégája kíséri el. Felveszik a „vastüdı” osztályra ápolónak, egyedül van az osztályon. 1990-ig különbözı kórházakban nıvér. A rendszerváltás idején részt vesz a Karitász újjászervezésében. Még 1990-ben belép a Szociális Testvérek közé, és egy idısotthonban kezd dolgozni. Testvérei megházasodnak, és gyerekeik, unokáik lesznek. 1997-ben a Karitász felkérésére átkerül egy hajléktalanokat ellátó intézménybe. Az egyik pályaudvaron kap irodát, ahol utcai szociális munkával foglalkozik.
117
Mária a háború utáni években születik valószínőleg vallásos katolikus családban. Egy nagynénje szerzetes, aki egészen a rend feloszlatásáig tanítóként dolgozik. Utána nem maradhat a pályán, egy varrodában helyezkedik el. Két testvére mellé a családba bekerül egy örökbe fogadott gyerek is. Ebbıl feltételezhetjük, hogy a szülei gondoskodóak voltak, bár a háború után ez talán nem volt ritkaság. Mária a 60-as évek elején végez az általános iskolában, és felvételizik egy ígéretesnek tőnı iskolába. Valószínőleg jó tanuló, ambiciózus, ki akar kerülni a kis faluból. Mégsem kezdi el a középiskolát, talán szülei rossz anyagi helyzete miatt nem tanulhat tovább, de az is lehet, hogy a szegényparaszti származású szülık nem is akarják lányukat taníttatni, esetleg féltik a várostól, ahová be kellene járnia, vagy költöznie. Gyerekként, 14 évesen elmegy dolgozni nagynénje munkahelyére. Nagy csalódást jelenthetett ez a számára, hisz a varrodai munka nem lehetett túl érdekes, a rendszeres munka pedig megterhelı lehetett egy még gyerek lánynak. A szülık talán nem akarták idegen munkahelyre küldeni, így a nagynéni felügyelhet rá. A varrodában egy különös közegbe kerül. Olyan, a rendszer miatt kényszerpályára került, az egyházhoz, a valláshoz nagyon erısen kötıdı volt papokkal és szerzetesekkel dolgozik együtt, akik a kamaszkorában mély, meghatározó hatással lehettek a világképére. Itt sokat hallhat a katolikus szerzetesrendekrıl, a mindennapjaikról. Ráadásul nem a saját korosztályával együtt dolgozik, idısek veszik körül, akik minden bizonnyal anyáskodnak is felette – erre utal, hogy még a kórházi felvételire is elkíséri az egyik munkatársnıje. 19 éves, amikor a segítı hivatást választja. Talán megunta a varrodai munkát, úgy érezte, többre képes, de az is lehet, hogy 19 évesen már ki akart lépni a túlvédı környezetbıl. Ápolónınek jelentkezik, ebben az idıben nagy a munkaerıhiány az egészségügyben, és szakképzetleneket is felvesznek. Kikerül a biztonságos, óvó környezetbıl, minden bizonnyal el is költözik otthonról a városba, önálló életet kezd. Már az elsı munkahelye komoly kihívást jelenthetett neki, hisz minden szakképzettség nélkül kezd el egy nagyon súlyos betegséggel élı, gyermekbénulásban szenvedı csoporttal foglalkozni. İk tulajdonképpen teljes ápolásra szoruló emberek, akik egész életükben lélegeztetı gépre kapcsolva élnek, és teljesen kiszolgáltatottak az ápolóknak. Több mint két évtizedet dolgozik ápolónıként. Nincs róla adat, de feltételezzük, hogy eközben képezte magát, és elvégzett valamilyen ápolóképzı iskolát. Arról sincs adatunk, van-e családja. Feltehetıen megházasodott, és gyerekei is születtek, de az is 118
lehet, hogy egyedül él. Testvérei családjaival tartja a kapcsolatot, talán ık jelentik számára is a családot. 1990-ben, 42 évesen, belép a Szociális Testvérek akkor újjászervezıdı rendjébe. A döntése mögött feltételezhetünk magánéleti okokat is, talán nem sikerült a házassága, és a családot pótolja számára a rend. De az is lehet, hogy nagynénje példáját követve már eredetileg is szerzetesnek készült, talán titokban már csatlakozott is egy rendhez, és a rendszerváltás után már csak megerısítette a fogadalmát. A rendhez való csatlakozás után pályát is vált, és egy idısotthonban kezd dolgozni. A 90-es évek közepétıl a katolikus egyház karitatív munkáját koordináló szervezetben szervezımunkát végez. 1997-ben kéri fel a Karitász, hogy egy hajléktalanokkal foglalkozó intézményében dolgozzon. Tulajdonképpen ekkor, 49 évesen lesz szociális munkás a Vasútmissziónál. Mária élettörténeti adataiból azt látjuk, hogy egy nagyon erısen vallásos közegben nıtt fel, és élt talán egész életében. De az is elképzelhetı, hogy csak gyermekkorában, és a varrodában élt vallásos emberek között, és csak a rendszerváltás után került vissza a katolikus közösségbe. A magánéletére vonatkozóan szinte semmiféle adat nem áll rendelkezésre, csak a szakmai pályafutásáról, és a rendhez való csatlakozásáról tudunk meg információkat. İt tekinthetjük talán a „hagyományos segítı” típus megtestesítıjének, hisz vallásos motivációból segít, önmagát és a magánéletét teljesen háttérbe szorítva, keresztény értékrendszer alapján. A saját személyes élettörténetének háttérbe szorítása még hangsúlyosabban jelentkezik az elbeszélt történetben. Mária az élettörténetét elbeszélı narratívát sajátos módon indítja, ez volt az egyetlen interjú, ahol a személyes élettörténet elmesélése egy mozgalom, a Vasútmisszió történetének elmondásával kezdıdik.
„Azt szeretnétek tudni, hogy a szociális munkás hogy lesz szociális munkás? Hát valamiképpen ennek rátermettnek kell lenni, tehát a szociális érdeklıdésnek, vagy meglátásai, vagy pedig az ínség, ami errefele terel. A vasúti szociális szolgálat, jobban mondva a vasútmisszió, ami létrehívta, az az ínség, a háborús idıszak, hogy nagyon elszegényedett a nép és munkát kellett keresniük és vidékrıl elindult Budapest fele a népáradat munka keresés céljából. Itt nagyon nagy veszélynek voltak kitéve, fıleg a fiatalok, akár fiúk akár lányok, nagyon komolyan szedték az áldozataikat a nyilvánosházak a gyanútlan falusiak közül, és egyéb emberkereskedelem is virágzott. Ezt észrevették az ún. patronázs hölgyek, ezek úri hölgyek voltak, akik látták a szociális ínséget, és megalakult egy patronázs csoport, akik kijártak a pályaudvarokra, és 119
figyelték a vonatról leszálló közönséget, és figyelték, hogy ki az a fiatal, vagy felnıtt, aki bizonytalanul mozog, tehát nem tudja, hogy most merre induljon, azokat ık kiszőrték, magukkal…”
Az élettörténet elmesélésére való felkérés után az interjúalany szabadon döntheti el az elbeszélésének tartalmát, kezdıpontját, választhatja ki az életének azon eseményeit, amit fontosnak tart megemlíteni. Mária szinte azonnal rátér a vasútmisszió történetére. Az interjúer kérdésére adott releváns válasznak csak az elsı mondatot tekinthetjük. Ebben azt fejti ki, hogy rátermettség és szociális érdeklıdés kell a szociális munkássá váláshoz. A másik, amire szükség van, az ínség. Ezt a kijelentését kétféleképpen is érthetjük. Talán személyes életére utal, hisz tudjuk, hogy a családja szegény volt, nem tudott arra a pályára menni, ahova szeretett volna. A másik lehetıség, hogy a társadalomban meglévı ínségre, szegénységre gondol, és így is folytatja a történetet. Tulajdonképpen így jut a misszióhoz, amit a háború utáni ínség hozott létre. A különös kezdés mögött Mária esetében az állhat, hogy teljesen azonosult azzal a mozgalommal, amiben dolgozik. Azt is feltételezhetjük, hogy büszke a munkájára. Ez utóbbit erısíti meg, hogy ebben az önálló epizódban a cselekvık a „patronázs hölgyek”, az „úri nık”, akik az „ínséget látva” jöttek segíteni a pályaudvarokra. Talán magát is szeretné ezek között a „hölgyek” között látni, magát velük azonosítani, hisz számára, mint ahogy az életútból tudjuk, nem ez az élet adatott. Hosszasan ismerteti a két háború közötti és közvetlenül a háború utáni eseményeket, a hölgyek munkáját, majd rátér a mozgalom újjászervezésére.
„Most, a rendszerváltás után szintén Székesfehérváron kezdıdött újra a vasútmisszió: egy tanár úr, Kovács János úr, aki elvégezte az Országos Lelkipásztori Intézetben a szociális munkás képzıt, ı kezdte újra a vasútmissziót szervezni. İ akkor már ökumenikus alapon szervezte, és úgy jött föl Budapestre az ı szervezési buzgalmából. Székesfehérváron volt egy iroda, az állomásfınök úr ott rögtön átlátta, hogy szükség van rá: sok a hajléktalan és a lecsúszott ember, ezért aztán az állomásfınök rögtön átlátta, hogy ennek nagy értelme van. Egy irodával kezdtek, de nagyon gyorsan elsorvadt. És Budapesten próbálta János bácsi újraszervezni, itt a négy történelmi egyház: a reformátusok, a baptisták, a… a… katolikusok és az evangélikusok kezdték újra, és benne volt a MÁV és a GySEV az újraszervezésben. Tárgyalások folytak két éven keresztül, végül egy alapítványt akartak létrehozni, amelyikbe mindegyik 120
egyház, a MÁV és a GySEV is beadott egy bizonyos összeget, de az alapító okiratot nem fogadta el a cégbíróság, valamit javítani kellett volna rajta, így aztán a történelmi egyházak kiléptek, a GySEV szintén kilépett, maradt a MÁV és a Karitász. És a MÁVnál is csak a Nyugati pályaudvaron a Szögi János akkori állomásfınök úr látta meg ennek a szükségességét, ı adott itt egy irodát, és a Karitász biztosította az egy személy fizetését.”
Még a rendszerváltás éveinek eseményeirıl is kívülállóként beszél, majd hirtelen vált a szöveg, és egyes szám elsı személyben folytatja az elbeszélést – a vasúti misszió új irodájának kialakításáról, amiben már ı is aktívan részt vett – itt kapcsolódik tehát össze a két történet.
„Kaptunk egy irodát, ami nagyon-nagyon romos volt, értelmetlen volt, ki kellett találni, hogy mit hogyan, hogy elérjük az ablakot, mert csak az ablak volt a külvilág fele kommunikációra alkalmas, azért az ablakot kellett megigazítanunk, mert az épület mőemlék épület, tehát nem mindegy, hogy hogyan. Úgyhogy ennyi lehetıség volt, hogy ez a két kis rész nyitható csak, ebbıl is az egyiken rács van, a másikon épp, hogy kifér a dolog”.
A fınarratíva Máriánál egy mozgalom története, csak a végén fut össze a saját életével a vasútmisszió újjáéledése. Ez alapján úgy gondolom, hogy magát egyáltalán nem egy önálló individuumnak akarja megjeleníteni, hanem egy nagy, kollektív mozgalom részének. A saját életének adatait jelentéktelennek, talán szégyellnivalónak tartja – hisz ı távol volt a középosztályi hölgyektıl, egy kis faluban nıtt fel, és gyermekkorától dolgoznia kellett. A segítı pályára kerülésérıl, az ápolónıi munkáról csak a pontosító kérdések után kezd el beszélni.
„Az egészségügybe azért kerültem, mert én, amikor a pályaválasztási lehetıségek voltak, akkor tanár szerettem volna lenni, de abban az idıben ez nem ment. Nem tudtak a szüleim taníttatni. Ezért egész másfele indult az életem.”
Vagyis elmondása szerint eredetileg tanítónak készült, csak a szülei szegénysége miatt azt nem tudta elérni, tanár nem lehetett, hisz ahhoz tanulnia kellett volna. A 121
biográfiai adatokból tudjuk, hogy közgazdaságtani középiskolába felvételizett, de nem tanult tovább. Talán a tanári pálya említésekor a nagynéni példája volt elıtte, aki tanítóként dolgozott az 50-es évekig. Nem mondja el itt még pontosan, merre is indult az élete, csak egy késıbbi szövegrészben utal rá, hogy ekkor egy varrodában dolgozott. Talán szégyelli, hogy fizikai munkát kellett végeznie.
„Az egészségügy... Olyan 67-ben kaptak észbe, hogy kezd nagyon lefele süllyedni az egészségügy színvonala, és ahol én dolgoztam, ott is meghirdették, hogy aki fiatal, aki fiatal és erıt és lehetıséget érez magában, az menjen az egészségügybe.”
Tulajdonképpen egy külsı okkal hozza összefüggésbe, hogy ápolónı lesz. Fiatalon és erısen ment tehát az egészségügybe, a „lehetıséget érez magában” kifejezés mögött azonban azt sejthetjük, hogy ez számára volt inkább lehetıség a kilépéshez.
„Hát én voltam az egyik legfiatalabb, úgyhogy mellém állt egy idısebb kolleganı és elmentünk jelentkezni – ı nem ápolónınek, ı csak elkísért, hogy ne egyedül kelljen menni, mert akkor én még 20 éven innen voltam és hát, mint egy jó kismama, segített, azzal, hogy ott volt mellettem.”
Mivel csak 19 éves volt, talán nem mert egyedül elmenni a felvételire, támaszra volt szüksége. A „jó kismama” kifejezéssel arra utalhat, hogy az idısebb kolléganı „bábáskodott” a segítıvé válásakor. A biográfiából sejtjük, hogy a kolléganı egy szerzetes lehetett. Az elbeszélésben talán arra utal Mária, hogy az ı, vagy a varrodai közösség ötlete volt, hogy jelentkezzen ápolónak. Az biztos, hogy támogatták a választását.
„És hát akkor szakképzetlenül, az utcáról, úgy, hogy én kórházban akkor voltam elıször, a vastüdı osztályra kerültem. És annyira kevesen voltak, hogy rögtön egyedül, és a betegek irányítottak, hogy mit kell csinálni, és ha valamit a beteg nem tudott megmondani, akkor át kellett szaladnom a szomszéd kórterembe, megkérdezni az ott dolgozó munkatársat, hogy akkor itt most mit kell csinálni. Így kerültem az egészségügybe, és attól kezdve sok-sok minden csodálatos dolgot megéltünk ott is.”
122
A 60-as évek állapotáról árul el sokat az elbeszélés ezen része. Mária teljesen képzetlenül, minden elıtanulmány, helyismeret nélkül kerül be a kórházba, egy nehéz, összetett gondozási tevékenységet igénylı munkába. Talán pont emiatt értelmezte a szokásosnál sokkal tágabban ápolónıi feladatát.
„Én szociális testvér vagyok, elıtte pedig egészségügyben dolgoztam mindig. És ott is minden szociális problémát is föl kellett vállalni, tehát egy nıvér szintén nagyon univerzális kell, hogy legyen. Ott is fel kell vállalni a neveléstıl az egészséggondozáson, a családgondozáson, az egyén lelkiállapotán keresztül a jövıre való biztatásig mindent, tehát ott is egy nagyon átfogó feladat volt”
Úgy mutatja be magát, mint szociális testvért, az ápolói munkát pedig jó elızménynek tartja, hisz úgy véli, hogy sok eleme van átfedésben a szociális munkával. A betegek globális szemlélete, vagyis hogy nem csupán mint egy biológiai lényt látja el ıket, nagyon modern szemléletre vall.
„És hát azért alkalmas volt átlátni, hogy mi lesz a feladat, és hát akkor gyorsangyorsan néztem, hogy milyen szervezetek mit csinálnak, tehát lementem egy anonim klubba, egy alkoholista klubba, egy terápiás klubokba elmentem megnézni, hogy tudnak ott foglalkozni. És közben már kijártam itt a pályaudvaron nézni, kik a hajléktalanok, kik azok, akik egyáltalán egy vasútmisszióra rá fognak szorulni. Igen gyorsan átláttam, hogy itt megfordulnak idısek, megfordulnak vidékrıl följött családok, akik úgy érzik magukat, mint akik külföldre érkeztek, mert sose voltak Pesten, itt megfordul az öregotthonból elkódorgó idıs, a vak, a családját elkerülı kis idıs házaspár, tehát itt mindent megtalál az ember, akiken segíteni kell, akiket itt rögtön körülvesznek a zsebesek, úgyhogy volt, volt miben ügyködni.”
A jelenlegi munkájára ismét autodidakta módon készült, mint annak idején a kórházban. Önállóan ismerkedik meg a munka terepével, és elıtanulmányokat végez más szolgáltatásokat meglátogatva. Összegezve, Mária úgy konstruálja meg a szociális munka fogalmát, hogy annak elıfeltétele az „ínség”, és elég egy elhivatott „patronázs hölgy”, vagy szociális munkás, aki segít a bajba jutottakon. Szerinte nem szükséges hozzá semmiféle képzettség, elég az, ha munka közben megtanulja a feladatokat, és „gyorsan szervez”. Ez a felfogás még 123
inkább a két háború közötti szemléletet tükrözi, mint a modern szociális munkás fogalmat. Mária forrása valószínőleg a rend idısebb tagjainak beszámolói, esetleg gyermekkorában a nagynénje és a varrodai munkatársak elbeszélései lehettek. Hisz ı maga nem tanult, nem is tanulhatott szociális munkát.
Emma „Teljesen odaadni magam az Istennek, és ezen keresztül az embereknek.”
Emma egy ipari nagyvárosban született, édesapja kohász, anyja titkárnı a gyárban. Egy bátyja van. Egy rokonuk halála után szülei örökbe fogadják annak 12 éves kislányát. Az egyik unokatestvére súlyos fogyatékos. Általános iskolába jár, majd gimnáziumba kerül. Az elsı gimnázium után a bátyja, aki KISZ középvezetı, elhívja egy KISZ táborba. A tanárai egy alternatív ifjúsági diákszervezetet alapítanak, amiben ı is részt vesz. A szervezet nyári egyetemeket, tréningeket szervez. Az egyik tanára önismereti csoportot indít, amiben Emma is részt vesz. Az iskolai kollégiumban az egyik lágy cipıt lop az anyukájának, ezért a tanárok elıtt megszégyenítik. Emma nem vállal szerepet az ügyben. Az osztálynak elintézi, hogy technikából érettségizhessenek. Egy történész segít neki felkészülni a felvételire. Felveszik a város fıiskolájára szociálpedagógia szakra. Együtt jár egy fiúval, aki Budapesten tanul szociális munkát, ı is átjelentkezik a Wesleyre. Szakít a barátjával. A fıiskola alatt ifjúsági házban és gyermekotthonban is dolgozik, a hosszú gyakorlatát egy hajléktalanszállóban tölti. Az egyik tanára elviszi magával állásinterjúra egy családok átmeneti otthonába. Csak ıt veszik fel, éjszakásnak. Az intézmény új vezetıje egy hónap után felmondja a szerzıdését, és errıl táviratban értesíti. Az egész stáb felmond, és új otthont alapítanak. Itt Emma lesz a vezetı, míg Angliába nem megy ösztöndíjra. Miután hazajön, az otthon vidékre költözik. Elmegy egy gyermekjóléti szolgálathoz dolgozni. Egy katolikus atyánál készül a keresztelıjére, és 1997-ben megkeresztelkedik. Egy barátnıje tagja az egyik nıi szerzetesrendnek. 1998-ban egy hajléktalanokkal foglalkozó alapítványhoz hívják dolgozni. Egy híres szociális nıvér, Schlachta Margit életérıl olvas. Együtt jár egy fiúval. Hivatástisztázó kurzust kezd a szerzetesrendnél. Szakít a barátjával. „Ismerkedı kurzusra” jár a rendbe. A volt barátja megnısül. 2001ben beköltözik a közösségbe, majd egy év múlva jelentkezik a rendbe. Az alapítványnál
124
vezetı lesz, egy projekt során új módszert dolgoznak ki a hajléktalanok foglalkoztatására.
Emma a hetvenes évek közepén munkás családban születik: apja a nehéziparban munkás, anyja iskolázottabb, de ugyanott dolgozik, mint a férje, csak az irodában. A család örökbe fogadja a 12 éves unokahúg kislányt, ezzel feltehetıen felborul a családi egyensúly. Az édes testvérek nyilván féltékenyek rá, nehezen fogadják be maguk közé, a kislány pedig nehezen dolgozza fel a szülei elvesztését, és az új családba sem illeszkedik be könnyen. Mint tudjuk, Emma általános iskolába jár, majd gimnáziumban tanul tovább, feltehetıen értelmiségi pályára készül, és ebben a szülei is minden bizonnyal támogatják, hisz vállalják az iskoláztatás költségeit. A rendszerváltás idején kamaszodik. Bátyja KISZ vezetı már a gimnáziumi évei alatt. A 80-as évek végén a tanárok egy alternatív diákegyesületet szerveznek, és Emma csatlakozik ehhez. Ez konfliktust okozhatott a szüleivel és a bátyjával, hisz nemcsak tanultabb lesz a szüleinél, de a kommunista értékekben sem osztozik. Szabadegyetemre és önismereti csoportba jár. Itt nyilván találkozik a demokratikus értékekkel, az érdekképviselettel, a politikai szabadságjogokkal. Ezek minden bizonnyal nagy hatással vannak rá, és a társaságban is jól érzi magát. A fiatal tanárokra egyszerre felnéz, és jóban van velük. A gimnázium után a városi fıiskola szociálpedagógus szakára jelentkezik. A szak akkoriban újnak számít, a környezete talán nem is érti, pontosan mit szeretne tanulni. A felvételi elıtt felkészítı tanárhoz jár, feltételezzük azért, hogy biztosan sikerüljön bekerülnie a fıiskolára. Lehetséges, hogy nem is a család preferenciája ez, hanem ı maga akar kilépni a munkás világból, azért fektet ennyi energiát a felkészülésre. Választása megalapozottnak tőnik olyan szempontból, hogy nem ismeretlen számára a hátrányos helyzet, a fogyatékosság és a szegénység. Testvérét örökbe fogadták, unokatestvére súlyosan sérült, gyerekkorukban sok idıt tölthetett együtt velük. Szociális igazságérzetérıl pedig az tanúskodik, hogy nem vállal szerepet a kollégiumi lopás ügyben. Hamarosan kiszakad a családból, barátjával felköltözik Budapestre, és feltételezzük, hogy maga gondoskodik a saját eltartásáról. Szülei feltehetıen nem is tudják már taníttatni, apja vagy nyugdíjas, vagy elveszítette az állását az ágazat leépítésével. Új fıiskolára jelentkezik át, szociális munkát tanul, mellette pedig dolgozik. A tanáraival ugyanolyan jó kapcsolatba kerülhetett, mint már a gimnáziumban 125
is, hisz segítenek neki állást találni. A barátjával való szakítás után nem költözik haza, amibıl azt feltételezem, hogy ı maga is el akar távolodni a családjától, talán a fıvárosi élet a vonzó számára, vagy a fıiskola tetszik jobban. Aktív szakmai életet él, sok helyen kipróbálja magát, és innovatív ellátásokban is részt vesz, egész fiatalon, még a fıiskolai évei alatt intézményvezetı lesz. Sokat tanulhat kollégáitól, akikkel baráti a viszonya, ha kell, kiállnak egymásért a vezetéssel szemben is. Külföldi ösztöndíjat is kap. Mindezekbıl arra következtethetünk, hogy szereti a munkáját, és érdeklıdı, ambiciózus. Sok energiát fektet a szakmai karrierje építésébe. Az
élettörténetben
elızmények
nélküli
fordulat,
hogy
1997-ben
megkeresztelkedik. Eddig nem volt adat arról, hogy érdeklıdik a vallás, a transzcendencia iránt, inkább azt láttuk, a politikai szabadság értékei mellett kötelezıdött el. Több okot is feltételezhetünk e mögött a választás mögött. Lehetséges, hogy valami tragédia történt a családjában, az életében, ami a vallás felé fordította. Az is elképzelhetı, hogy a baráti társasága volt vallásos, és ıket követte a csatlakozáskor. A következı években munkahelyet vált. Megismerkedik egy szerzetesrenddel, és talán szimpatikus neki a szerzetesi élet, sok mindent meg akar ismerni ezzel kapcsolatban, ezért ismerkedı kurzusra jár. Párkapcsolatban él, de a kapcsolat nem mőködik, vagy ı Emma inkább a szerzetesi életet választja, mindenesetre szakít a barátjával. Talán nem akarja vállalni a házasságot, pedig barátja szeretett volna megnısülni, erre utal, hogy nem sokkal a szakítás után családot alapít – egy másik lánnyal. Hipotézisem szerint azért a rend segítségével dönt (egy újabb kurzuson), mert nem vállalja egyedül a döntést. 2002-ben jelentkezik a rendbe, feltehetıen ekkorra már végleg a szerzetesi életet választja. Emma szakmai karrierje eközben halad elıre, és az interjú idején, 2005-ben, vezetı pozíciót tölt be a munkahelyén. Tehát szerzetesként is „világi” munkahelyen dolgozik, szakmai pályafutását ugyanúgy folytatja tovább. Emma megélt élettörténetében azt látjuk, hogy tudatosan választja a szociális pályát, értékrendje, saját érintettsége, valamint a diákegyletben szerzett élmények is erre vezetik. A hagyományos segítıkre jellemzı módon feltételezem, hogy politikai értékrendje motiválja. A szakmai karriertıl látszólag független döntés a vallási elkötelezıdés, a szerzetesi élet választása. Ennek során megváltozik a motiváció alapja, és a vallási értékek felé fordul.
126
Az elbeszélt élettörténet elsı mondatával már indokolni akarja, miért lett szociális munkás. Ebbıl arra következtetek, hogy egy kész történetet akar elmondani, az élettörténetének adataiból tudatosan választja ki azokat, amik ehhez a témához kapcsolódnak. A szociális munkássá válásának publikus szintje az, amit megoszt velem.
„Egy kétgyerekes családba születtem, és utána egy rokon gyereket örökbe fogadtunk, innen is van egyfajta identitásom a szociális munka felé.”
Egy rövid közlésben ismerteti a születését és a testvérei számát, valamint, hogy a család örökbe fogadott egy gyereket. A szüleirıl és a kisgyerekkoráról nem beszél tovább. Rögtön megmagyarázza, hogy az örökbefogadás egy szál, ami ıt a pálya felé vezette. Az „identitás” szó nem illeszkedik a szövegben, sokkal jobban érthetı lenne az „indíttatás” kifejezés. Elgondolkodtam rajta, hogy az „innen” kifejezés mire is vonatkozhat. Talán a család mentalitására gondol, amikor így fogalmaz. Egy késıbbi, már a pontosító kérdések után elhangzó szövegrész azonban más jelentésre világít rá. „Hát ez úgy volt, hogy az apukám nıvére az meghalt, és volt egy tizenkét éves gyereke, elég problémás volt, már akkor is, hogy nem került hozzánk. Én nagyon közeli kapcsolatban voltam vele, és az ı küzdelmei meg gyötrelmei is elkötelezetté tettek az iránt, hogy segíteni azoknak az embereknek, akik annyira el vannak hagyatva. Mert én úgy gondolom, hogy ı soha sem tudott a mi családunkba se beilleszkedni.”
Úgy gondolja, az unokatestvér életében annyi szenvedést látott, hogy érzékennyé vált mások problémáira. Az unokatestvérét elhagyatottnak látja, pedig szülei örökbe is fogadták, családban nıtt fel. Talán úgy érzi, szülei nem álltak a testvére mellett, és gyerekként ı sem tudott segíteni a hozzá nagyon közel álló kisgyereken. Ezért késıbb, felnıtt korában ismeretlenek problémáit akarja megoldani, mások szenvedését szeretné csökkenteni. A
fınarratíva
második
mondatában
rátér
a
„másik
szálra”.
Távoli
perspektívából, a rendszerváltástól indítja a történetet. „És különben a középiskolás évek alatt a rendszerváltás idıszaka volt Magyarországon, és akkor nagy eufória volt az országban, és voltak körülöttünk olyan fiatal tanárok, akik szerették volna, ha nevelnek olyan diákokat, akik tudatosabban élnek az állampolgári
127
jogaikkal. És ebbıl tulajdonképpen egy egész országos mozgalom alakult ki, nem tudom, és nekem ez volt a másik szál, mert így már középiskolás korunkban ilyen kommunikációs tréningeken vettünk részt, meg megfogalmaztunk dolgokat. Olyan szinten, ami így az érdekképviseletben fontos volt.”
A középiskolás évek alatt a világban fontos események zajlottak, amiknek ı is részese lehetett. Azt hihetnénk, hogy itt a másik szál említésekor arra utal, hogy a középiskolában
megszerzett
szociális
skillek
(érdekképviselet,
állampolgári
jogtudatosság, kommunikáció) segítették a pályaválasztásban. De a további szöveg másról szól:
„És a másik ilyen motivációm volt az, ami nagyon erısen hatott, hogy ık elkezdtek tanítani ilyen autodidakta módon önismereti csoportot, amiben nagyon sokan megsérültek. Én elhatároztam, hogy valami ilyesmit szeretnék csinálni, de én akarok érteni hozzá.”
Vagyis a másik motiváció az volt, hogy hozzáértıbb akart lenni a tanárainál, akik autodidakták voltak. Itt is, úgy, mint az elızı motívum említésekor, azt gondoltuk, valami pozitívumot látott, ami elıremozdította a pályaválasztását. De ez épp ellenkezıleg volt. Azt tapasztalta, hogy valami, ami jó is lehetett volna, rosszul mőködik, bajt okoz. İ azonban jobban tudná csinálni. A motivációk felsorolásának a végéhez ér, és az interjú további részében a fıiskoláról és a szakmai tapasztalatairól, valamint az interjú idején végzett munkájáról beszél. A fınarratíva végén azonban visszakanyarodik a motivációkhoz, amikor megemlíti a sérült unokatestvérét.
„Azon sokat gondolkodtam, hogy miért a szociális terület, ami ennyire elvarázsolt, ez egy olyan terület, amit nem teljes odaadással nem lehet csinálni, de azt hiszem, hogy azért, mert van egy unokatestvérem, aki nagyon súlyosan fogyatékos, és volt bennem egy olyan, hogy ezt soha.”
Tulajdonképpen ez a mondat tekinthetı egy összefoglalásnak is, le akarja zárni a fınarratívát, és még egyszer összegezni akarja, „mi varázsolta el”. Egy közhelyként ismert frázist idéz, de mivel negatív megfogalmazásban teszi, figyelemfelkeltı. 128
Érthetjük úgy, hogy az varázsolta el, hogy a szociális terület teljes ember igényel, és így joggal hagyhatja el érte barátját. De lehet, hogy a terület szó folytatásának gondolta ezt a közbevetését, és az elvarázsolás a továbbiakra vonatkozik. A mondat vége szintén nagyon
figyelemfelkeltı,
ellentmondásos.
Kétfajta
értelmezést
tesz
lehetıvé.
Értelmezhetjük úgy, hogy azért lett szociális munkás, mert gyerekként nem tudta elképzelni, hogy a súlyos fogyatékos unokatestvérének gondját viselje, és bizonyítani akarta, hogy mégis képes erre. A másik lehetıség, hogy látta az unokatestvérét, akinek az életét, a sorsát nem tudta elfogadni, és elhatározta, hogy nem engedi, hogy ilyen másokkal is elıforduljon. A szöveg szerint mindezek ellenére „elvarázsolja” a szociális terület, ám én inkább azt feltételezem, és a szöveg elemzése is inkább azt mutatja, hogy épp a gyermekkori tehetetlenség érzése az, ami erre irányította. És ı már jól fogja csinálni, nem úgy, mint ahogy a környezetében látta. A pontosító kérdésekre adott válaszokból áll össze a kép, mit gondol arról, hogyan csinálhatná jobban. Most úgy látja, a választ a vallásban találta meg.
„Én 97-ben megkeresztelkedtem. Aminek abszolút van szakmai vetülete is. Egyébként azt éreztem, hogy nem tudok úgy segíteni, hogy önmagam segítek sokszor. Én azért akartam szociális munkás lenni, mert az nagyon erıs volt bennem, hogy jót akarok tenni az emberekkel. És úgy éreztem, hogy ez nem egy önmagamért való valami. Ez volt az egyik, a másik meg, amikor beszélgettem emberekkel, nagyon átéltem, hogy ez egy szent terület. Ha valaki megnyitja a lelkét, akkor az egy kicsit olyan volt nekem, mintha szentélybe lépnék be. És ijesztı volt, hogy ezt én így önerıbıl, és éreztem, hogy ebbe belefuthatok, hogy a hatalmamba kerülnek az emberek. Annyira mély és bensıséges viszony alakul ki, hogy ezt nem lehet elkerülni.”
Két problémát fogalmaz meg, ami a segítık hibája lehet, amik miatt, bár nagyon szeretnének segíteni, mégsem tudják jól csinálni. Az egyik az a jelenség, hogy sok szociális munkás igazából saját magán segít azzal, hogy másoknak segítséget nyújt. A másik pedig a hatalom problémája. Emma egyenlı viszonyba akart kerülni a segítettekkel, nem akarta, hogy a hatalma alatt álljanak. Az igazi altruistává válás feltétele a számára a kereszténység.
„De ez volt az elsı, amikor én úgy gondoltam, hogy lehet, hogy nekem ez az utam. Teljesen odaadni magam az Istennek, és ezen keresztül az embereknek. Készen lenni, 129
meg családok mellé állni, hogy jelen tudjak lenni, mert ez egy sokkal szabadabb állapot bizonyos szempontból, mintha családom lenne. Én úgy érzem, engem ezek a dolgok kötnek. És a hivatásom végülis úgy dılt el, hogy volt ez a kapcsolatom, és akkor már el kellett döntenem, hogy férjhez megyek-e, vagy nem. És akkor elkezdtem járni egy ilyen hivatástisztázó kurzusra, ez egy éves kurzus volt, és ott megerısödött bennem, hogy efelé kell menni.”
Arról beszél, úgy gondolta, a kereszténység volt az elsı, ami mellé teljesen oda tudott állni. A biográfiából tudjuk, hogy a diákegyesületben és a gimnáziumi osztályában is aktívan részt vett, sıt, a szakmai életében is nagyon aktív. De talán a párkapcsolatai sikertelensége miatt nem volt nehéz számára lemondani a családi életrıl. A családot kötöttségnek tartja talán, a születési családjából is kilépett – szimbolikusan és fizikailag is, amikor a szociális pályát választotta. Talán attól fél, hogy a családban a megoldatlan problémák, vagy a hibák miatti bőntudat lesz a tevékenysége motivációja, és nem akar ebbe a hibába esni.
Anna
Anna édesapja közgazdász, a Közgazdasági Egyetemen tanít, édesanyja szintén közgazdász, egy bankban dolgozik. A család a XII. kerületben él. 1972-ben nıvére születik, anyja a terhesség alatt vírusfertızést kap. A nıvére súlyos vesebetegséggel látja meg a napvilágot, csak inkubátorban marad életben, késıbb is beteges. Anna 1977-ben születik. A család nyaranta külföldre jár nyaralni. 4 évesen Anna elkezd ritmikus sportgimnasztikázni, heti 5x2 órát edz nyáron is. A közelben jár általános iskolába, 5. osztálytól németet tanul, iskolarádiózik, ír az iskolaújságba, kórusba jár. Nıvérével sokat beszélget istenrıl, és titokban egy imakönyvbıl imádkoznak. 13 éves korában abbahagyja az RSG-t és aerobikozni kezd. A Móricz Gimnáziumban tanul tovább. 1992-ben az iskolát átveszi a református egyház, és egyházi osztályok is indulnak. A kórussal gyakran részt vesz a hétindító áhítaton. A gimnáziumban Vangelises teadélutánokat szervez, aerobik órákat tart. 16 éves, amikor egy barátjától egy Krisnás könyvet kap ajándékba, és elviszi ıt a Krisna templomba, ahol mákos sütivel vendégelik meg. Másnap is visszamegy a templomba, hogy vegyen egy Bagavadgitát. Vegetáriánus lesz, és rendszeresen eljár a templomba. 130
Gimnáziumot vált, átmegy a IX. kerületbe a Novus Mővészeti Gimnáziumba, grafika fakultációra jár. A tanárának megmondja, hogy nem akar grafikus lenni. Nıvére a Mőszaki Fıiskolán tanul. Nyáron a barátnıjével kimegy a Diákszigetre, ahol találkozik a Krisna tudatos ismerıseivel. Hozzájuk csatlakozik, korán kel és fekszik. Egyik nap a Szigetrıl kisbusszal elviszik ıt is a templomba, Krisna születésnapi ünnepségre, ahol 108 fogásos lakomán vesz részt. Másnaptól segít az ételosztásban, és elkezdi gyakorolni a Krisna tudatot. Egy vidéki fıiskolán tanul tovább levelezı tagozaton, kulturális menedzser szakon. Elsı vizsgaidıszakában elköltözik otthonról, a család egy üres lakásába. Mikor nyár végén a szülei érte mennek, nem csomagol össze, szülei úgy döntenek, maradhat, ha fizeti a lakás rezsit. Egy év múlva 2 barátnıjével elköltözik egy másik lakásba. Már a fıiskola alatt az egyház alapítványánál helyezkedik el, a hajléktalanoknak való ételosztásban, teajáratok szervezésében vesz részt, fizetést ugyan kap, de feketén dolgozik. Havonta egy nap látogat haza szüleihez. Újra költözik, 3 barátnıjével bérelnek lakást a templom közelében. Elkezdi az egyház fıiskoláját, teológia szakon. 2000-ben nıvére elkezdi a közgazdaságtan szakot, de nem tud tanulni, gyenge. Súlyos agymőtéten esik át, a nıvérek a kórházban azt mondják, nem épül fel, súlyos agykárosodott lesz. Anna elintézi, hogy a mőtét közben, és a betegágyban is két hétig Krisna zenéket hallgasson fejhallgatón. Apjával együtt két éjszakát végigimádkozik a betegágynál. A nıvére meggyógyul, és megkeresztelkedik. Az irodában megismerkedik egy fiúval, akivel együtt dolgoznak az ételosztásnál. A fiú 3 hónap után eljegyzi.
Anna egy jólszituált értelmiségi családban születik, Budapest egyik elit kerületében. A család jó anyagi helyzetére utal, hogy külföldre járnak nyaralni. A szülık feltehetıen jól alkalmazkodnak a fennálló rendszerhez, ezt a pozíciójuk is megköveteli, valamint racionális, materialista szemléletőek lehetnek. Anna nıvérének születése nagy traumát okozhatott, sokáig aggódniuk kellett, életben marad-e egyáltalán. Az anya talán összefüggésbe hozza a vírusfertızéssel a lánya betegségét, és magát hibáztathatja állapotáért. Viszonylag sokára, 5 év múlva vállalnak újra gyermeket, aki miatt a rossz tapasztalat után talán sokat aggódnak, túlféltik. Egy másik hipotézis, hogy nem jut rá elég idı, a beteg nıvér ápolása sok idıt elvesz az amúgy is elfoglalt szülıktıl. 131
Anna az otthonon kívül, a sportba és az iskolai szabadidıs tevékenységekbe vonódik be. Egész kis korától tornázik, emiatt valószínő, hogy szigorú idıbeosztás szerint él még a szünetekben is, és sok mindenrıl le kell mondania, hogy edzésekre járjon. Elit iskolába jár, amit az is mutat, hogy a rendszerváltás elıtt már orosz helyett németet tanulhat, és valószínő népszerő az iskolai közösségben. Otthoni élménye nıvérével a titkos imádkozások és beszélgetések istenrıl, amibıl a szülıket kizárta a két gyerek, a transzcendens iránti vágyuk, keresésük egyetlen alkalommal lesz nyilvános, amikor a nıvér betegágya mellett Anna imádkozik az apjával. A nıvér sok szempontból az ellenpontja lehetett Annának, míg Anna sportol, népszerő az iskolában, a nıvére fizikailag gyenge, beteges. 13 évesen abbahagyja az RSG-t, és egy népszerőbb sportot kezd. Ennek hátterében állhat a kudarcélmény, hogy nem volt elég sikeres a versenysportban. A másik hipotézis szerint a gimnáziumba készülés miatt hagyott fel a rendkívül idıigényes tevékenységgel, talán szülei elvárásának akart megfelelni azzal, hogy egy jó hírő gimnáziumba felvételizik. Nıvére is meg akar felelni a szülıknek, és fıiskolán tanul tovább. Anna a gimnáziumban is népszerő, részt vesz a közösségi tevékenységekben. Nagy változás, mikor a református egyház átveszi az iskolát. Azt várjuk, hogy Anna is részt vesz a lelki életben, hisz gyerekkorában is már a transzcendens érdekli, de nem ez történik. A református vallás helyett a Krisna tudattal kezd foglalkozni. Hirtelen iskolát vált. A döntés hátterében lehetett az iskolában való csalódás, de az is, hogy nem tolerálták az új vallását. Az elit gimnázium helyett egy mővészeti iskolába megy át. Szülei valószínő nem értenek egyet a döntésével, hisz azt várták tıle, hogy diplomás értelmiségi lesz, mint ık, vagy a nıvére. Ennek még igyekszik megfelelni, és talán ezért végez el egy amúgy teljesen jelentéktelen, a munkaerıpiacon alig hasznosítható végzettséget adó fıiskolát, ráadásul levelezı tagozaton, de az élete egy új közösség felé fordul. A Krisna tudattal való találkozásai, amik mindig valamilyen étkezéssel kapcsolódnak össze (mákos süti, 108 fogásos lakoma) 16 éves korától kezdıdnek. A vallás körül ekkortájt (90-es évek eleje) a médiában sok a botrány, de a fiatalok körében népszerő. Kint vannak minden évben a Szigeten, ahol ételt osztanak, gyakran látni ıket az utcákon, fesztiválokon. A közös étkezések a közösséghez tartozást szimbolizálják. És Anna mindig ezt kereste, azt láttuk, a gimnáziumban is a közösségépítés egyik motorja (teadélutánok, iskolarádió, újság). Azzal, hogy részt vehet a közös étkezésben, a vallási közösség részévé válik. Nem véletlen, hogy az elkötelezıdésének elsı jele, hogy 132
vegetáriánus lesz, megváltoztatja az étkezési szokásait – a közösség elvárásai szerint. Érdekes, hogy elsı önkéntes munkája, majd a munkahelye is az ételosztás. E mögött az állhat, hogy azt akarja tovább adni, amit ı is kapott. Az ételen keresztül a közösség, a valahova tartozás élményét. Az élettörténeti adatokból az látszik, hogy 16 éves kora után mindent a Krisna közösséghez tartozás alá rendel. A keresztény iskolából elmegy egy alternatívabbnak számító gimnáziumba, valószínő a szülei támogatása / beleegyezése nélkül, már ekkor eldönti, és meg is mondja a tanárának, hogy nem lesz grafikus, pedig talán tehetséges volt. Az elsı lehetıségnél elköltözik otthonról, és az anyagi nehézségek ellenére sem költözik haza, inkább a barátaival bérel lakást. A szüleivel teljesen meglazul a kapcsolata – formálisan is – hisz csak havonta jár haza egyszer. Egyetlen alkalom van, amikor a családi közösség összekovácsolódásáról számol be, a nıvér betegsége összehozza az édesapjával, aki osztozik lánya hitében az együttimádkozással. A nıvér, miután meggyógyul, mégsem a húga vallását választja, hanem megkeresztelkedik. Ez arra utal, hogy nem fogadja el a testvére hitét, és nincs vele szoros kapcsolatban. Annának ez nagy csalódást okozhatott, hisz sok energiát fektetett a beteg nıvér ápolásába. Anna életének különbözı szféráival fokozatosan fordul a Krisna tudat felé, elıször az étrendjét változtatja meg, majd eljár a templomba, hívı lesz. Az interjú idején az egyház iskolájában tanul, a templom közelében él, lakótársai és párja is Krisna tudatú. Munkahelyet is az egyház biztosít a számára – igaz feketén. Teljes az elkötelezıdés. A társadalomból való kilépését jelzi, hogy nem törıdik vele, hogy nincs bejelentett munkahelye, és így nem jogosult az állami jóléti ellátásokra. Anna fınarratívája nagyon rövid, mindössze fél gépelt oldal. Tımondatokban tudósít az eddigi élete fı eseményeirıl, ezt is adatszerően, hónapra pontosan megadva a születési dátumát, az intézményeket, az óvodát, az iskolát sorolja, valamint beszámol a Krisna tudattal való találkozásról és a jelenlegi munkahelyérıl, a feladatairól. A családjáról egyáltalán nem beszél. A születési dátumán kívül még egy eseményt említ dátumszerően, és ez a vallásával való elsı találkozás idıpontja. Amikor tehát, mint szociális munkást megszólítom, és megkérem, hogy mesélje el az élettörténetét, ezt a találkozást tartja a leginkább relevánsnak. A segítıvé válásához a vallásával való találkozás vezette – e szerint a szövegkonstrukció szerint. A
pontosító
történetekben
számol
be
részletesebben
az
élettörténeti
eseményekrıl, innen tudjuk meg azokat a történeteket, amik segítenek megérteni, milyen jelentést konstruál a segítségnyújtásnak. 133
Az ételosztás talán az egyik leghagyományosabb, legelsı segítı forma, nem túl korszerő a XX. század végi szociális segítségnyújtás módszerei között. A megélt élettörténetet elemezve láttuk azt a folyamatot, amin keresztül Anna segítı lesz, és az is világosan látszik, hogy a segítı hivatáson keresztül hogyan akarja átadni a hajléktalanoknak azt, amit ı is kapott annak idején – az ételen át a közösséget. A családjában a valódi közösség, az együvé tartozás élménye hiányzott, ahogy a családjára vonatkozó kérdés kapcsán be is számol róla:
„a mi családunk nem volt ilyen, mmmm tehát mi nem barátok voltunk otthon, hanem egy kicsit ilyen protokolláris volt a kapcsolatunk. Szóval ııı utazgattunk is külföldre néha meg el is mentünk nyaralni együtt, de így nem egy ilyen, olyan nem egy ilyen hogy mondjam, szóval nem egy ilyen meleg család ahol a gyerek így mindig megöleli az anyukát, és mutatja, mennyire szereti, hanem egy kicsit ilyen távolságtartóak voltunk, és ııı nekem az anyukámmal se, nekem az apukámmal jobb kapcsolatom van meg volt is szerintem”
Az apjával való jobb kapcsolatát így fogalmazza meg:
„de ı sem tökéletes, ezt nagyon jól tudja, de a képességeihez mérten igyekezett nekem mindent megadni, és még mindig egy támaszt akar nekem nyújtani, ha bármi problémám van, segít úgy hagy menni az utamon”
Itt sem a szorosabb kapcsolatról beszél, hanem arról, hogy az apja jobban elfogadja, mint az anyja, aki nem tudta feldolgozni, hogy Krisna hívı lett, és csatlakozott a közösséghez.
„Ez mondjuk eléggé kiütközött, mikor én a krisnás tudatot elkezdtem gyakorolni, és anyu nagyon ellenezte. İ abszolút ateista, és ı az egészbıl semmit nem ért, tehát ıt nem érdekli isten, lélek, szóval ı meg tud ırülni, ha ilyen fogalmakkal szembekerül, nem tud velük mit kezdeni, és e miatt elég nehéz nekünk beszélgetni.”
A nıvérérıl, akivel az élettörténeti adatok alapján úgy gondoljuk, hogy viszonylag szoros, bensıséges kapcsolatban volt (titkos imák beszélgetések), csak az interjú végén, egy rákérdezés után kapunk bármilyen adatot. Elıtte egyáltalán nem is 134
említi, hogy létezik testvére. Ebbıl úgy gondolom, mégsem volt a gyerekkorában meghatározó személy a nıvére. A másik lehetıség, hogy nagy csalódás a számára, hogy nıvére nem lett Krisna tudatú. Erre utal a következı szövegrész is, amit a kórházi élmények kapcsán mesél el:
„ıneki voltak is olyan álmai ez alatt az idı alatt, amik, szóval neki Prabupád jelent meg az álmában, az alapítója a Krisna tudatnak, és komoly ilyen Krisnával kapcsolatos benyomásai voltak, ı mégis inkább azt tartotta, hogy ı katolikus szeretne lenni.”
A nıvére, úgy gondolja, megkapott minden transzcendens élményt, amit talán még Anna sem (álmok), mégis tartotta magát a saját választott vallásához. Ez tehát az a családi közeg, amiben felnı. A szövegben említett gyermekkori élmények nem ide kapcsolódnak, hanem a sporthoz és az iskolai elfoglaltságokhoz. A tanulásról szót sem ejt, nyilván, mert nem jelentett számára gondot. A gimnáziumváltást azzal magyarázza, hogy a jó hírő iskola nem engedte, hogy saját véleményt alkosson a dolgokról, és a végsı lökést az jelentette, hogy nem sikerült közösséget építenie.
„Aztán harmadikban, mikor már kezd az embernek tényleg kialakulni, hogy merre irányul az érdeklıdése, akkor éreztem, hogy engem ne szorítsanak be egy ilyen skatulyába, és tényleg, ott is voltak ilyenek, hogy iskolaújság, meg teaházakat kezdtem szervezni, mikor iskola bulik voltak, akkor mellette ilyen kis elvont gyertyafényes Vangelises teaházakat csináltunk. De valahogy úgy nem, nem igényelték, azok az emberek nem voltak, szóval e miatt úgy tudtam, hogy nem ide való vagyok.”
Nagyjából ekkorra esik az elsı találkozás a Krisna tudatúakkal:
„Egyik este, emlékszem, pont vacsorára estünk be, és valami ilyen nagyon finom mákos süti volt, ilyen vaníliás szósszal, és ilyen nagyon furcsa volt, hogy a földön ülve ettek a krisnások körbe, és a földön volt a tányérjuk, és úgy ettek, és alig bírtam egy-két kocka sütit megenni, pedig azért úgy tudok enni.”
A protokolláris család után talán szokatlan volt Annának, hogy a földön ettek, és körben ültek. A teaházak élményét adhatta ez az este. A következı találkozás a Szigeten volt, és szintén evéssel kapcsolatos élmény: 135
A krisnásoknál akkor volt Krisna szülinapja, pont a sziget alatt, és a templomban olyankor nagyon nagy ünnepség van. Látták, hogy én nagyon lelkes vagyok, és mondták, hogy szívesen levisznek a templomba. Akkor este, pont éjfélkor volt a buli, aznap. És akkor mondták, ha gondolom, beülhetek én is a buszba, és akkor fölvisznek. És akkor annyi krisnást, én, mint akkor, a templomban, még nem láttam. Mindegy, felmentünk a kis Roburral, és szétrázta a fenekünket út közben, de ilyen nagyon jól éreztem magam út közben. És akkor leültettek a templomban minket így körbe a nagy buli után, hogy akkor most jön a 108 fogásos lakoma. És akkor én nem hittem a fülemnek, és akkor tényleg 108 fogás volt, (nevet) de ilyen pici tányérokban, és mindenbıl egy csipetnyit kaptunk, és olyan furcsa ízek voltak nekem az akkor még, olyan szokatlan volt, de mondom nagyon tetszett.
A közös utazás a templomig, és ott a nagy közös lakoma, ami ugyan csak falatokból állt, és furcsa íző volt, mégis nagy hatással volt rá. Az élmény részletes leírása is ezt sugallja. Annyira elkötelezıdik, hogy másnaptól elkezdi gyakorolni a Krisna tudatot, és beáll önkéntesnek a Szigeten ételt osztani.
„segítettem nekik az ételosztásnál (nevet) tányérokat osztogatni, meg poharakat kirakni, mit tudom én, meg beszélgettünk, és akkor már egészen beleolvadtam”
Az ételosztásnak a Krisna kultúrában is hagyományai vannak:
„ahol Krisna templom van, ott 10 km-es körzetben nem lehet éhezı ember és hát ez igazából Indiából indult mert hát ott eleve nagyon sok a rászoruló de ott ennek egy hagyománya is van hogy az emberek hogyan látja el a saját rászorulóit szők faluközösségek vannak és ott ilyen családi meg ilyen közösségi alapon mindenki el van látva nincs olyan rászoruló aki el van hanyagolva hanem mindenkirıl gondoskodik valaki”
De ez mégsem csak a rászorulók megsegítését jelenti, hanem annál többet:
„Igazából nekem az a fontos igazán ebben az egészben, hogy ezek az ételek, amiket mi adunk, ezek nem közönséges ételek, hanem ezek, hát, minden, amit egy Krisna hívı fız, 136
mielıtt elfogyasztja vagy kiosztja másoknak, azelıtt fölajánljuk istennek áldozat gyanánt. És ettıl ezek az ételek megszentelt ételekké válnak, lelki ételek úgymond, és ezek nemcsak a testet táplálják, hanem a lelket is. És hogyha valaki elfogyasztja ezeket, akkor nemcsak az éhsége múlik el, hanem tisztul a szíve, és ez által, és igazából, ez a legnagyobb érték ebben az ételosztásban. Mert hogy, tudod, sokan mondják ezt az utcán általában az emberek, hogy most ezzel akarjátok megoldani ezt a problémát, enni adtok neki, adjatok neki munkát, mit tudom én, de hogy ebbıl a szempontból igazuk van, szóval tényleg nem lehet egy tányér étellel, de még munkával sem az ember életét megoldani. Mert a legfontosabb az, hogy a lélek hova kerül, hogy milyen kapcsolata lesz istennel, és tudom hogy ezek az ételek valóban hatásosak, és hogyha megeszik, és minél többet esznek belıle, annál jobb lesz. Szóval lehet, hogy nem ebben az életükben, de következı életükben jobb sors vár rájuk, és hogy azt hiszem, hogy ez az igazi segítség. Mert lehet nyújtani, lehet segíteni a testi kényelmükön, vagy a, vagy az életkörülményeiken, bármiben, és ez egy olyan segítség, amihez neki nem kell megváltoznia, szóval neki nem kell lépést tennie ahhoz, hogy közelebb kerüljön istenhez. Tudtán kívül történik a dolog, nekem, azt hiszem, ez a legfontosabb. Lehet, hogy sokszor nem érdemlik meg, de abból a szempontból megérdemlik, hogy ık a legelesettebbek, és nekik van a legnagyobb kegyre szükségük, és valahogy próbáljuk azt közvetíteni ezeken az ételeken keresztül. Mondom, ezért pont az alapítványnak meg általában a Krisna hívıknek nem az a céljuk, hogy a hajléktalanokat etessék, hanem hogy minél több embernek tudjunk adni ezekbıl az ételekbıl.”
A
szöveg
elemzésével
megtudjuk,
milyen
jelentést
is
konstruál
a
segítségnyújtásnak Anna. Az ételosztás célja nem egy alapszükséglet kielégítése csupán, hanem lelki segítés – de nem az európai hagyományok szerint. Itt a segített nem is tud róla, hogy milyen „kegyben” részesül, „tudtán kívül” közelebb kerül egy számára ismeretlen istenhez. Az étellel tehát egy egész hitvilág is „együtt jár”, annak elválaszthatatlan része – az adományozó szempontjából.
137
VI. 2. „Történetek között” Az esettanulmányok ismertetése után összefoglalom azokat a megállapításokat, amelyek kutatásom során kikristályosodni látszanak. Olyan folyamatokat, jelenségeket fedeztem fel, melyek hozzá tudnak járulni ahhoz, hogy mélyebb összefüggéseiben lássuk a szociális munkások segítségnyújtáshoz való viszonyát. Az összegzést az összes elkészült interjú alapján, tehát nemcsak az esettanulmányokból kiindulva készítettem el. A harminc interjú 5 férfival és 25 nıvel készült, a szociális munka több területén kerestem fel ıket, fıként a hajléktalan ellátás, a fogyatékos ellátás intézményeiben, és a családsegítı központokban. Egyformán elıfordultak szociális munkások, és szociális munkát végzık – nem szociális munkás diplomások. Azokat az eseteket is szociális munkásnak tekintettem, akiknél a diploma megszerzése folyamatban volt az interjú idején. Az életkori megoszlás terjedelme tág, a legfiatalabbak a friss diplomások (23 éves), míg a legidısebb interjúalany az interjú idején 55 éves volt. A jelenségek bemutatásakor az ı interjúikból idézek majd, mindig feltüntetve az interjúalany (maszkolt) nevét, valamint ha kiderül, a születési dátumát. Az ilyen, narratívák „közötti” értelmezés sok veszélyt rejt magában. A szövegeket ugyanis nem ragadhatjuk ki egyszerően abból a logikai szerkezetbıl, amiben elıálltak az interjúk során. Hogy követhetı legyen a gondolatmenetem, mindig jelzem majd, a szöveg mely szintjét elemzem, és milyen szinten érvényesek a megállapításaim.
1. Tipikus utak
A szociális munkássá váláshoz vezetı utakról sokat megtudunk az elmúlt évek ilyen tárgyú kutatásainak eredményeibıl. Ezekben megfogalmazódtak azok a legfontosabb tendenciák, fı jellegzetességek, amik relevánsak lehetnek: •
A kutatók azt találták, hogy nem igazolódott az a hipotézis, mely szerint létezik családi minta a pályaválasztásban.
•
Fıként az idısebb generációnál fedezték fel a kényszerpálya jelenségét, vagyis hogy a szociális munkás egy elızı hivatás után, gyakran munkanélküliként csöppen bele a szociális szférába.
138
•
A fiatal pályakezdıknél talált jellemzı az elhelyezkedésnél az informalitás, a kapcsolati tıke felhasználása. Aki ilyennel nem rendelkezik, nehezen tud elhelyezkedni. Ezen feltételezések az interjúk alapján nem igazolhatók teljes mértékben. Az elsı a szülıi mintára vonatkozik. Mint ahogy egy esettanulmányban is bemutattam, én találtam a szociális munkások között egy olyan „alcsoportot”, ahol a szülıi minta, a szülı
segítı
foglalkozása,
vagy
önkéntes
munkája
hozzájárul
a
gyermeke
pályaválasztásához. Egy interjúalany így beszél errıl:
„Én egy ilyen családból származom édesapám pedagógus édesanyám gyógypedagógus, szóval gyakorlatilag erısen befolyásolja így a választásomat, hogy milyen irányban indultam tovább.” (Anita, 1970)
Egy másik interjúban az elbeszélı (Tamás) arról számol be, hogy az édesanyja egy vidéki városban volt egy idısotthon vezetıje, és gyermekkorát az otthonban töltötte. Ez az élmény hozzásegítette ıt olyan személyiségvonások és skillek megszerzéséhez, amiket a mostani munkájában használhat.
„Hát ez egy elég speciális helyzet, egy ilyen kis létszámú, 50-60 fıs intézet volt, családias légkörben, hát ugye a Kádár rendszernek a hangulatában. Mondtam, édesanyám volt az igazgató, végül a nénik meg a bácsik ilyen unokaszámba (nevet) tartottak. Végül annyi jelentısége van szerintem ennek, hogy az idıskorúakkal való bánásmód meg a tipikus viselkedési minták, ugye, amiket ık nyújtanak, meg megjelenítenek, ezekkel úgy tisztába kerültem. Meg úgy toleránsabb lettem, azt hiszem, hogy aki ezzel foglalkozik, annak ez egy nagyon fontos dolog, hogy tudni, mik azok az idıskori problémák, betegségek, amik esetleg olyan hatással lehetnek, hogy a személyiség is sokat változhat, ezekkel hogy bánjunk.” (Tamás, 1973)
A második feltételezés a kényszerpályára vonatkozik. Az esettanulmányok között Gábor az, aki tipikusan ide sorolható: története – ha csak a megélt történetet vizsgáljuk – szinte teljesen megegyezik a kutatók által leírt úttal. Munkanélküliség után, a munkaügyi központ küldi el a területre, és végül „ottmarad”. Amit én ennél fontosabban találok, az nemcsak az idısebb generációra jellemzı. Szinte kivétel nélkül minden interjúban elıjön, hogy a válaszadó elıször nem ezt a pályát választotta, csak az eredeti választás nem sikerült. Ezt a jelenséget több 139
esettanulmányban is tetten érhetjük, Kinga, például, festınek készül, de nem veszik fel a Fıiskolára, ez után jelentkezik szociális munkásnak. De ugyanezt látjuk Nóránál is:
„amikor leérettségiztem, akkor utána fényképésznek tanultam” (Nóra)
A szociális munka a sikertelen mővészi pálya után talán még azt jelentheti a számukra, hogy kreatív munkát végezhetnek, és feltételezésem szerint a munkakört elég szabadnak vélik ahhoz, hogy számukra ez megfelelı legyen. Egy interjúalany így beszél errıl:
„És akkor az elsı év után válasszunk iskolát, mi az, ami könnyő, mi az ami kreatív, és mi az, amihez még úgy kedvem is lenne. … Mindegy, az a lényeg, hogy legalább négy helyre még beadtam, szociális munkára is, szociológiára is, azt hiszem.” (Nóra)
Tibor egy multinacionális cégnél dolgozott, mielıtt szociális munkás lett. A munkájában azonban nem érezte sikeresnek magát, ezért váltott. Érvelése nagyon hasonlít az elsı esettanulmányban bemutatott Juditéhoz, aki szintén próbálkozott a piaci szférában.
„Egy dohányipari cégnél dolgoztam, dolgozgattam egy kis idıt, azt gondoltam, hogy kipróbálom magam, hogy tudom megállni a helyem, és nem igazán jött össze. Az a mentalitás bennem vagy nincs meg, vagy nem tudtam átállni, de szóval otthagytam ıket. … Mi volt a probléma velük? Hát lehetıleg 24 órában dolgozzál, és gyorsan dolgozzál, és pontosan, és ehhez minél kevesebbet kelljen nekik biztosítani. Tehát gyakorlatilag úgy telt a napom, hogy reggel elmentem otthonról és este tízkor hazaértem, és nem normális ennyit bármit is csinálni, szóval nem ettem, folyamatosan úton voltam, és gyakorlatilag így sem volt jó, amit hoztam forgalmat. Mindent megtettem, amit csak tılem tellett. És el is fáradtam rövid idın belül, elfáradtam, mert nem lehet így csinálni, hogy nem eszel, nem iszol, nem pisilsz. Nem lehet hosszabb idın át csinálni, meg rámegy a magánéleted is, otthon se tőrték túl jól ezt a dolgot.” (Tibor, 1980)
Az eddigi kutatási eredményekkel ellentétben én úgy látom, hogy nemcsak az elhelyezkedésben, de a pályaválasztásban is nagyon fontos szerep jut az informális kapcsolatoknak. Ez talán azzal függhet össze, hogy ez a generáció olyan szakmát 140
választott a szociális munkával, amit nem ismerhetett. A kortárscsoportjából kerültek ki az elsık, akik a hivatalos képzésben részt vettek, és hírt adtak róla. Az elıbb már idézett Nóra így meséli el, hogy került a fényképészet, majd egy számítógépes felsıfokú képzés után a szociális munka szakra:
„A szociális munka az egy ilyen lutri volt, tehát az egy ilyen … hát, az … ja igen, tudom, hogy volt. Azért is jelöltem be, mert ebbe a képzésbe, vagy erre a képzésre járt egy csaj, aki mellette járt, vagy elıtte járt, vagy valakije járt szociális munkás szakra és ı elmesélte, hogy mi ez, mit csinál. És akkor ha, ez tök jó, úgyis tök mindegy, hogy hova adom be, akkor beadjuk. És akkor azért, ı mondta, hogy könnyen el lehet végezni, ha könnyen el lehet végezni, akkor oké, (nevet) ez az én szakterületem.”
Erik pedig a következıképp meséli el, hogyan lett ifjúsági szociális munkás érettségi után:
„Egy barátomon keresztül (került oda – VR.). Egy ifjúsági irodában dolgoztak, és ık húztak így bele a csıbe, tudták, hogy ilyen érintettségem van, szociálisan érzékeny vagyok, ez a dolog még pozitívumként szerepelt akkoriban a kilencvenes évek elején, tehát eléggé abszolút ilyen próbálkozós volt ilyen tanulós idıszak volt…” (Erik, 1972)
A megélt élettörténeti adatokból láthatjuk, hogy az elnyújtott reciprocitás jelensége elıfordult több esetben is. Az esettanulmányok között fıként Emma esetét emelem ki, akinek a szők családjában élt örökbefogadott testvér, és súlyosan fogyatékos unokatestvér is. A szövegbıl kiragadottan nem értelmezhetı, hogy ez az „érintettség” milyen hatással van az interjúalany segítségnyújtáshoz való viszonyára, itt mint élettörténeti tényt jelenítem meg. A szöveg mélyebb elemzése után láthattuk, hogy Emma esetében a tehetetlenség érzése, és talán az elmulasztott segítségnyújtás miatt jelentısek a segítségre szoruló hozzátartozókról szóló történetek. A fent már idézett Tibor is megemlít egy idıs rokont, akit a család az otthonban gondoz. Számára ez az élmény egy tapasztalatot jelent, amit késıbb használni szeretne a munkájában.
141
2. Ami elmondható – az elbeszélés publikus szintje
A történetek publikus szintje olyan elbeszélés, melyet az interjúalany az interjúer kérdésére elıször megalkot a pályaválasztásával kapcsolatban. Ez az a pont, ameddig egy suvey kutatás is eljut, amikor azt kérdezi, miért lett valaki szociális munkás, miért választotta ezt a pályát. Erre a kérdésre vannak „jó válaszok”, kulturálisan meghatározott forgatókönyvek, ezeket várjuk egy ilyen típusú kérdésre. Ez ad keretet az elbeszéléshez, az elbeszélı ebbe helyezi bele saját történeteit. Azt azonban láthattuk, hogy ez csak a manifeszt, tudatosult és elbeszélhetı verzió. A forgatókönyvek között több lehetıség is van, amibıl az elbeszélı választhat. Az elemzett interjúkban a következık fordultak elı: •
véletlenül került a pályára
•
mindig is erre készült
•
szülei segítık voltak
•
barátai, a környezete/referencia csoportja segítı volt, vagy azt várta tıle, hogy segítı legyen
•
morális megfontolásból Egy interjún belül elıfordulhat, hogy az interjúalany többet is választ a
lehetséges „forgatókönyvek” közül. Erre láttunk példát az elsı interjúban, ahol Judit egyszerre meséli el, hogy véletlenül került a pályára, majd késıbb azt, hogy mindig is szociális munkásként élt. A publikus elbeszélést a pályaválasztásról – több interjúalany beszámolója szerint – már a képzı intézmények is „megkövetelik” a hallgatóktól, vagyis általában még mindenfajta szakmai tapasztalat nélkül születnek meg ezek. Eszter, egyik interjúalanyom így beszél errıl a szituációról:
„És akkor utána mindig kérdezgették tılem elsı évben, hogy miért akarok az lenni, én meg mondtam, hogy nem tudom, azt se tudom igazából, hogy mirıl szól. És … aztán ajánlottak nekem egy munkát, hajléktalan-ellátásban, a Twist Olivér Alapítványnál és oda mentem el dolgozni. És akkor ott aztán tényleg megtudtam, mi az a szociális munka hajléktalanokkal. Aztán már így volt egy bizonyos képem, hogy miért is akarok én szociális munkás lenni, de a mai napig nem tudom 100%-osan, hogy miért is akarok
142
szociális munkás lenni, vagy hogy miért vagyok én szociális munkás most már. Talán azért, mert, … mindig ezt szoktam mondani elsıtıl kezdve, hogy…”(Eszter, 1975)
Nem fejeztem be az idézetet, mert nem is az most az érdekes, milyen „publikus történetet” alkotott Eszter a pályaválasztásáról, sokkal lényegesebb, hogy a tényleges munkatapasztalatát érzi meghatározónak abban, hogy válaszolni tudott önmagának erre a kérdésre.
3. Kontinuitás és koherencia a történetekben
A kontinuitás és koherencia kérdéskörével kapcsolatban azt boncolgatom, mennyire vált az identitás szerves részévé a segítés – mennyire épül koherensen az élettörténetbe. Mennyire gyökerezik a gyerekkorban a választás, vagy egy teljesen új történet kezdıdik a pályaválasztással, a pályára kerüléssel. Vagyis vajon lehet-e kontinuus történetet „létrehozni” a segítıvé válásról, vagy ez egy szükségszerően elkülönülı szakasz. A fınarratíva elemzésével képet kaphatunk róla, honnan indul és hova jut el a történet az elsı, összefüggı szövegben, amit az interjúalany magától fogalmaz meg. Kérdés, hogy a gyerekkor benne van-e a történetben. Azt láttuk, hogy a gyerekkorról legtöbbször kevéssé kapunk képet a fınarratívában, általában csak a rákérdezések után jönnek elı – már ha elıjönnek egyáltalán – a történetek. A történet kezdete a 30 esetbıl 28 alkalommal a pályaválasztás körüli idıszak, amikor „megszületik” a szociális munkás identitás. A születési család mint a társadalmi státuszt, vagy a család értékrendjét meghatározó tényezı kerül elı a szövegekben. Azt azonban megfigyelhettük az esettanulmányokban, de a többi interjúban is, hogy az interjúalanyok megpróbálnak olyan emlékeket elıhozni, amik a „gyökerekként értelmezhetıek” a számukra. Ez teljesen tudatosan is végbe mehet, errıl árulkodik a következı idézet. Egyik interjúalanyomat arra kértem az egyik pontosító kérdésnél, hogy meséljen még a gyerekkoráról Egy-két emlék elmesélése után a következıvel zárta a válaszát:
„Úgyhogy ennyi errıl az idıszakról. Több mindent nem tudok mondani. Tehát ami ilyen szociálisan érinthetı dolog lenne, azt nagyon nem.”
143
Ebbıl arra következtetek, hogy az interjúalanyok itt próbálják megteremteni az interjú szituációban a kapcsolatot a gyerekkoruk, és a felnıttkori hivatásuk között. A legjobb példa erre a kapcsolatkeresésre Judit bemutatott elbeszélése, ahol sorba veszi azokat az életrajzi eseményeket, amikben megmutatkozott a „szociális vénája”, elhivatottsága. Végül egy olyan elbeszélést épít fel, melynek végkicsengése, hogy ı világ életében szociális munkát csinált – a fogalom lényegi értelmében. A kapcsolatteremtés az interjúk nagy részében sikerül, tipikus kapcsolódási pontok pl. az iskolarádiózás, vagy hasonló gyerekközösségben való aktív, szervezı részvétel, de ilyennek tekinthetı a családban, rokonságban elıforduló segítségre szoruló állapot, szegénység, fogyatékosság is. Két markánsan eltérı esetet találtam, mindkettıt részletesen bemutattam az esettanulmányok között is, úgyhogy csak röviden utalnék vissza az elemzésekre. Az egyik Mária esete, akinél a Vasútmisszió története gyakorlatilag az egyetlen téma az egész fınarratívában, és csak a szöveg végén fut össze a saját életével a vasútmisszió újjáéledésének története. Ez alapján úgy gondolom, hogy Mária magát egyáltalán nem önálló individuumnak akarja megjeleníteni, hanem egy nagy, kollektív mozgalom részének. A saját életének adatait jelentéktelennek, talán szégyellnivalónak tartja – hisz ı távol volt a középosztályi hölgyektıl, egy kis faluban nıtt fel, és gyermekkorától dolgoznia kellett. Nagyon erıs benne az azonosulási vágy, ami talán abból is fakadhat, hogy saját életét üresnek tartja, amit valami mással kell kitölteni. A másik Gábor elbeszélése, aki mély gyökereket mutatva a dédszüleiig visszavezeti a történetét. Ez azért is meglepı, hisz az ı „publikus története” szerint véletlenül került csak a pályára, a munkaügyi központ küldte oda. Amúgy nagyon is szakadozott története mégis összeáll egy egésszé az elemzések után.
4. Segítı jellemzık
Kutatási kérdésem az volt, vajon elıfordulnak-e altruista individualisták és hedonista altruisták a magyar szociális munkások között? Vagyis elıfordulnak-e keveredések a segítségnyújtás motivációs elemei között, amiket a kortárs skandináv kutatók a fiatal önkéntes generációnál már felfedeztek. Továbbá az is kérdés, hogy vajon az „önfeláldozás eszméje” a jellemzı, vagy hazánkban is végbement már az a változás, aminek eredményeként vannak olyan segítık, akik a magánéletüket, a családjukat ugyanolyan fontosnak tekintik, mint a 144
hivatásukat. Az önmegvalósítás mennyire jelenik meg a segítı viselkedésben? Létezik-e „generációs ellentét” a régi és az új típusú segítık között? Vannak-e generációk a fiatal magyar szakmában, illetve a fiatal generáció már mutatja-e a posztmodern etika jellemzıit? Esetleg bizonyos mutatók (életkor, mely területen dolgozik, civil vagy állami fenntartású intézménynél) mentén tapasztalható-e ez a különbség?
5. táblázat: Hagyományos és posztmodern segítı jellemzık
Tradicionális, klasszikus segítés
Új, posztmodern segítés
„kötelesség etika” (Kant) Dominánsan altruista motívumok
„érzelmi alapú etika” (Bauman) Keverednek az altruista és az egoista motívumok. A motívumok között megjelenik a személyiség gazdagítása és az egyéni tapasztalatok győjtése. Bázisa a keresztény és a humanista Bázisa az individualizmus. értékrendszer Mőködési módja a „felebaráti modell”. Politikai indíttatású is lehet, a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem a célja. Bizonyos társadalmi miliıkhöz, közösségekhez kapcsolódik. Hosszú távú elkötelezettség áll mögötte Projekt orientált A helyi közösségek iránt érzett felelısség Az életút-diszkontinuitás élményre épül. az alapja. A segítı jellemzık vizsgálatakor azt tapasztalhattuk, hogy nincsenek „tiszta” esetek, a hagyományos és posztmodern segítı jellemzık nagyon keverednek. Annyi bizonyos, hogy a posztmodern jellemzık a fiatal generációnál jelennek meg elsısorban, de ott is csak nagyon apró jeleket találtam, amik erre utalnak. Talán a leginkább erre utaló jelenség a személyiségfejlıdés, az egyéni tapasztalatgyőjtés mint motivációs tényezı megjelenése. Itt említhetjük még a „projektszemléletet” is, de ez inkább életszakaszokhoz kötıdik (pl. Kinga esetében a középiskolás évek alatt vett részt programokban). Ami egyértelmően a hagyományos segítıkre jellemzı, az a személyes családok teljes kimaradása az elbeszélésekbıl. A fınarratívák szinte egyáltalán nem tartalmaznak erre utalásokat, csak a pontosító kérdések után tudtunk meg erre vonatkozó információkat. Volt olyan interjúalany is, aki még a rákérdezés után sem válaszolt a családjára vonatkozó kérdésekre. A másik jellemzı a hagyományos motivációs tényezık
145
erıs jelenléte, a vallási, esetleg politikai indíttatás. Emma történetében láthattuk, hogy a kettı között átjárás is van.
5. A segítségnyújtás fogalmi konstrukciója
Azt a kérdést is megvizsgáltuk az egyes interjú elemzések során, milyen segítségnyújtás fogalmakat konstruálnak a szociális munkások. Hogyan jelenik meg a reciprocitás, vagy a „csereajándékot” nem váró altruizmus. Mi az ellenérték, a fizetés, pénz, vagy valami más, nem konkrét anyagi juttatás, hanem például az elismerés, az ajándékozás öröme. Az interjúkban megkonstruált fogalmakat nem lehet a szövegbıl kiragadottan értelmezni, csak a teljes szöveg elemzésekor derül ki, hogy ezek mit jelentenek valójában az interjúalany számára. Az is az elemzéssel derül ki, hogyan épülnek be a saját élmények, tapasztalatok a fogalom kialakításába. Összegzésként azt azonban elmondhatjuk, hogy az élettörténet eseményei és tapasztalatai azok a nyersanyagok, amikbıl a szociális munkások elıállítják saját segítségnyújtás fogalmunkat. A segítségnyújtás szerteágazó jelentéskörben fordul elı az elbeszélésekben. Néhány fıbb típust emelnék ki az interjúk alapján, amik a legélesebben rajzolódnak ki a szövegekben. A fı jelentések mellett azt is hozzáteszem, hogy milyen értelemben használják az interjúalanyok a kifejezéseket. A jelentéseket az elıfordulás gyakorisága szerint állítottam sorrendbe. •
Keresı tevékenység
Az interjúalanyok legtöbbje szemében a szociális munka, és a segítségnyújtás egy ugyanolyan keresı tevékenység, mint bármi más, egy megélhetési forrás, nem karitatív jócselekedet. •
Morál
A baloldali radikalizmushoz, az anarchizmushoz, vagy a kereszténységhez kötıdı morális beállítottság. •
Személyiségvonás
A személyiségjegyek bizonyos együttállása, vagy az emberekhez való speciális viszony, hozzáállás. •
Kiforrott identitás
146
Személyiségfejlıdés eredményeként „áll elı”, amin „dolgozni kell”. •
Kreatív tevékenység
Nincsenek elıre meghatározott szabályok, a szociális munkás nagy szabadsággal, egyéni ötletekkel dolgozhat. •
Extrém kaland, kockázat
Átjárás egy másik világba, ami elızı tapasztalataiból ismert lehet már a szociális munkás számára. •
Önfeláldozás
Nem (csak) anyagi értelemben, sokkal inkább az „intim szféra” sérülése.
147
Zárszó
A narratívák elemzését nem lehet lezárni, hiszen ahányan olvassák azokat, annyiféle elemzés születhet belıle, mindenki számára nyitottan. Így én sem próbálkozom a lezárással, mindössze saját interpretációmat fejezem be. Nem is csak azért, mert mindent elmondtam, hanem mert nem léphetem át egy dolgozat kereteit. Az elmúlt oldalakon azt mutattam be, én hogy látom a szociális munka, e hazánkban fiatal, de amúgy nagy múltú, és folyton átalakuló hivatás képviselıit. „Moralistákról” és „kalandorokról” írtam, akik egyébként meg a családsegítı szolgálatok vagy hajléktalan szállók munkatársai – mikor hogy. De akik egész életük összes tapasztalatát megmozgatják saját munkájuk során, és ebbıl merítve segítenek a számukra teljesen idegeneken. Azt is láthattuk, hogy a szociális munkások számára ez egyfajta társadalmi elvárás, hogy megfogalmazzák, miért választották ezt a pályát. Feltételezem, hogy kevés ehhez hasonló hivatás létezik, ami ennyire határozottan elvárná ez a mővelıitıl. Bemutattam az elemzésekben, hogy viszonyulnak a szociális munkások a cseréhez, vagy az önzetlenséghez. Láthattuk, hogy az elnyújtott reciprocitás több szálon is megjelenhet egy-egy történetben, de elıfordul, hogy az elmulasztott segítségnyújtás felett érzett bőntudat vezet a segítı hivatáshoz. Mivel fiatal szakmáról van szó, többen „véletlenül” kerültek a pályára, hisz nem is lehettek élményeik ezzel kapcsolatban. Több történetben is hallhattunk arról, hogy egy kudarc után, a kreatív munka reményében lettek szociális munkások. De hasonlóan fontos motiváció lehet a közösség elvárása, gondoljunk csak arra a szerzetesre, aki ha nem csatlakozik a vallási közösséghez, feltehetıen sose lesz segítı. Az pedig, hogy a segítettek hogyan élik meg a segítık altruizmusát, már egy következı, ennél még talán érdekesebb téma lehetne.
148
Hivatkozott irodalom ÁGOSTON MAGDOLNA: A szociális szeged.hu/szocmunk/definicio.htm
munka
definíciói;
http://www.efk.u-
ANDREONI, JAMES (1998): Toward a Theory of Charitable Fud-Raising. In. Journal of Political Economy Vol. 106, No. 6. Dec., 1998. 1186-1213. BÁNYAI EMİKE (2007): A standardizáció árnyoldalai Kézirat BANKS, SARAH (2001): Ethics and Values in Social Work Palgrave, 2001. BASS LÁSZLÓ–MARTON IZABELLA (2005): Szociális munkások ma Elıadás a Szociális Szakmai Szövetség „10 éves” konferenciáján www.3sz.hu BAUMAN, ZYGMUNT (2001): Identitás és globalizáció. In. Magyar Lettre Internationale 42. 2001 İsz BECK, ULRICH (2003): A kockázat-társadalom Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság, Századvég Kiadó, Budapest, 2003. BERMAN, YITZHAK–DAVID PHILLIPS (2000): Indicators of social quality and social exclusion at national and community level. Social Indicators Research (50): 329– 350. BOHANNAN, P.–GLAZER, M. (1997): Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest: Panem. BIERHOFF,
H.
W.–KLEIN,
R.
(2003):
A
proszociális
viselkedés.
In
Szociálpszichológia európai szemszögbıl. Hewstone, H.–Stroebe, W.–Codd, J. P.– Stephenson, G. M. (szerk.). Budapest: KJK-Kerszöv. 272-287. BOLTON, GARY E.–KATOK, ELENA–ZWICK, RAMI (1998): Dictator game giving: Rules of fairness versus acts of kindness. International Journal of Game Theory (27). 269-299. BRÜCKNER, MARGRIT (2004): Changing Europe and The Relevance of Care and The Caring Professions http://www.socwork.de/Brueckner2004pdf BRUNER, J (2001): A gondolkodás két formája In. László János, Tomka Beáta (szerk): Narratívák 5, Narratív Pszichológia, Kijárat Kiadó, Budapest CZIKE KLÁRA – KUTI ÉVA (1995): Lakossági adományozás és önkéntes munka Budapest, Nonprofit Kutatócsoport, KSH CZIKE KLÁRA – BARTAL ANNA MÁRIA (2004): Nonprofit szervezetek és önkéntesek Kutatási beszámoló Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2004.
149
CZIKE KLÁRA – KUTI ÉVA (2006): Önkéntesség, jótékonyság, társadalmi integráció Budapest, Nonprofit Kutatócsoport, Önkéntes Központ Alapítvány CZINDER GABRIELLA (1997): Maurice Godellier: L’enigme du don Fayard 1996. (www.mtapti.hu/mszt/19974/czinder.htm) COLEMAN, J. S.–FARARO, T. J. (1992): Rational Choice Theory Advocacy and Critique. CA: SAGE Publications, Newbury Park. CSÁNYI VILMOS (1994): Etológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. CSEPELI GYÖRGY (1997): Szociálpszichológia. Budapest: Osiris. CSIZMADIA ZOLTÁN (2002): Pobert D. Putnam: Bowling Alone. The collapse and revival of American Community. Szociológiai Szemle (3). 183-193. DARVAS ÁGNES – KOZMA JUDIT: Social work in Hungary Kézirat DAVIS, M. H. (1999): Empátia, altruizmus és segítı viselkedés. In Morális fejlıdés, empátia és altruizmus. Szöveggyőjtemény. Kulcsár Zsuzsa (szerk.). Budapest: ELTE. 427-448. DURKHEIM, EMILE (1982): Az öngyilkosság. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. ECKEL, CATHERINE C.–GROSSMAN, PHILIP J. (1996): Altruism in anonymous dictator games. Games and Economic Behavior (16). 181-191. EINOLF, CHRISTOPHER J. (2006): The empathy-altruism hypothesis in the real world. Paper Submisson for the ASA Conference. ELSTER, J. (1995): A társadalom fogaskerekei. Magyarázati mechanizmusok a társadalomtudományokban. Budapest: Osiris. FEKETE SÁNDOR (2000): Segítı foglalkozásúak kockázatai – helfer szindróma és burnout jelenség In. Kelemen Gábor (szerk.): Tele-dialógus Pannónia Könyvek 2000. FERGE ZSUZSA (2000): Tiszta és homályos szerzıdések Kézirat, Budapest, 2000. FISHER-ROSENTHAL, WOLFRAM (1996): From “Identity” to “Biography”. On the social construction of Biography and the question of social order in modern times in. Kashti, Yehuda – Erıs Ferenc (eds.): A Quest of Identity. Studies in Jewish Culture. Identity and Community. Tel-Aviv, 1996 FÓNAI MIHÁLY – KISS JÁNOS – FÁBIÁN GERGELY (1991): Szociális munkás hallgatók pályaképének néhány eleme Esély, 1999/1. 114-134. FÓNAI MIHÁLY–PATTYÁN LÁSZLÓ–SZOBOSZLAI KATALIN (2001): Szociális munkások pályaképének néhány eleme Esély 2001/6.
150
FÜLEKI DÁNIEL (2001): A társadalmi kirekesztés és befogadás indikátorai. Szociológiai Szemle (2). 84-95. GELENCSÉR KATALIN (2003): Grounded theory Szociológiai Szemle 2003/1. GODELIER, MAURICE (1999): The Enigma or the Gift. Cambridge: Polity Press. GYİRI PÉTER (1996): Egy új szakma születése? avagy gyorsfénykép magunkról; Esély 1996/6 HAWKINS, PETER – SHOHET, ROBIN (2000): Supervision in the helping professions Open University Press, Buckingham – Philadelphia, 2000. HEGYESI GÁBOR – NAGY KRISZTINA (2001): A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképzı Fıiskolán 1994-1998 között végzett szociális munkások szakmai felkészültsége, beválása vezetıik, klienseik és saját megítélésük alapján Szociális Munka XIII. évf. 1. 1-49. HÉRA GÁBOR (2007): Szociális végzettséggel a munkaerıpiacon Esély 2007/3 81-92. HOLLÓS MARIDA (1995): Bevezetés a kulturális antropológiába. Szimbiózis (5). HORVÁTH ÁGOTA-LÉVAI KATALIN (1996a, b): Szociális munkások I. és II. Esély 1996/4 és 1996/6 JANKY BÉLA (2005): Szolidaritás és jóléti preferenciák Akadémiai Kiadó, Budapest JEFFRIES, VINCENT–JOHNSTON, BARRY V.–NICHOLS, LAWRENCE T.– OLINER, SAMUEL, P.–TIRYAKIAN, EDWARD–WEINSTEIN, JAY (2006): Altruism and social solidarity: Envisioning a field of specialization. The American Sociologist. Fall. 67-83. JENSEN, KAREN-AAMODT, PER OLAF (2002): Moral Motivation and the Battle for Students: The Case of Studies in Nursing and Social Work in Norway. In. Higher Education, Vol. 44, No. 3/4, Oct-Dec., 2002, 361-378. JORDAN, BILL (1984): Invitation to Social Work. Oxford: Robertson. (Magyarul megjelent az Esély c. folyóiratban fejezetenként 1992/3., 1992/4., 1993/2., 1993/4., 1994/2.) JORDAN, BILL (2003): „Kemény szeretet” – Szociális munka, társadalmi kirekesztés és a „harmadik út” Esély, 2003/4. KARYLOWSKI, J. (1983): Az altruisztikus viselkedés magyarázatához. Áttekintés. In Együttérzés, önzetlenség, felelısség. A proszociális viselkedés vizsgálata. Dr. Szilágyi Vilmos (szerk.). Budapest: Tankönyvkiadó. 113-133.
151
KHALIL, E. L. (2004): What is altruism? Journal of Economic Psychology (25). KOLTAYNÉ BILLÉRDI KATALIN (2000): Fıiskolai hallgatók pályaszocializációs vizsgálata I. Esély 2000/6. KOVÁCS ÉVA: A narratív biográfiai elemzés http://www.szabadbolcseszet.elte.hu KOVÁCS ÉVA–VAJDA JÚLIA (2002): Mutatkozás Zsidó identitás történetek Múlt és Jövı, 2002. KOVÁCS ÉVA–VAJDA JÚLIA (1994): Leigazoltam a zsidókhoz Thalassa, 1994/1-2. KOVÁCS GYİZİ (2003): A segítı kapcsolatok pszichológiája 2003. www.communio.hu KVALE, STEINAR (2005): Az interjú Bevezetés a kvalitatív kutatás interjútechnikáiba Jószöveg Mőhely Kiadó LAHTEENMAA, JAANA (1999): The hedonistic altruism of young voluntary workers In. Young 1999; 7. 18-37. LEE, LICHANG-PILIAVIN, JANE ALLYN-CALL R.A, VAUGHN (1999): Giving Time, Money and Bood: Similarities and Differences In. Social Psychology Quarterly 1999. Vol. 62, No. 3, 276-290. LORENZ, WALTER (2003): Szociális munka Európában – áttekintés és jövıbeni fejlıdési irányok Esély 2003/3. LÜCK, H. E. (1983): A proszociális magatartás kutatásának történetérıl. In Együttérzés, önzetlenség, felelısség. A proszociális viselkedés vizsgálata. Dr. Szilágyi Vilmos (szerk.). Budapest: Tankönyvkiadó.134-153. MÁNYAI JUDIT – BASS LÁSZLÓ (2006): Szociális diplomák – szociális diplomások in. Albert József (szerk): Esélyek a szociális képzés megújulására VHF Iskolaszövetség, Veszprém – Budapest, 2006. MAUSS, MARCEL (2000): Tanulmány az ajándékról. In Mauss: Szociológia és antropológia. Budapest: Osiris. MÉRİ LÁSZLÓ (1996): Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. Budapest: Tericum. MICHALSKI, JOSEPH, H. (2003): Financial altruism or unilateral resource exchanges? Toward a pure sociology of welfare. Sociological Theory (dec.). 341-358. MIDLARSKY E.–KAHANA E. (1994): Theories and Concepts of Altruism and Helping. In Midlarsky E.–Kahana E.: Alruism in Later Life. Newbury Parks, CA: Sage. Library of Social Research 196 (8). 11-40. MILLER, S. M. (1987): Introduction: The legacy of Richard Titmuss. In. The Philosophy of Welfare Selected Writings of Richard M. Titmuss. Abel, B.–Titmuss K.
152
(szerk.). London, Sidney: Allen & Unwin. 1-17. MONROE, KRISTEN RENWICK (1994): A fat lady in a corset: Altruism and social theory. American Journal of Political Science (38/4), nov. 861-893. NAGY KRISZTINA (2003): Pályaorientációs vizsgálatok szociális munkások körében Szociális Munka XV. Évf. 4. 27-47. NÉMEDI DÉNES (2005): Klasszikus szociológia. Budapest: Napvilág. PARFIT, DEREK (1998): Körültekintés, erkölcsiség és fogolydilemma. In A racionális döntések elmélete. Csontos László (szerk.). Budapest: Osiris. 138-160. PÁSZKA IMRE (2007): Narratív történetformák a szociológiában Szeged, Belvedere PIK KATALIN (1998): Problémák a szociális munka gyakorlatában in. Kozma Judit (szerk.) Kézikönyv szociális munkásoknak Szociális Szakmai Szövetség, Budapest, 1998. PIK KATALIN (2001): A szociális munka története Magyarországon (1817-1990) Hilscher Rezsı Szociálpolitikai Egyesület Budapest, 2001 PILIAVIN, JANE ALLYN–CHARNG, HONG-WEN (1990): Altruism: A review of recent theory and research. Annual Review of Sociology (16). 27-65. POLÁNYI KÁROLY (1976): A „gazdasági” két jelentése Carl Mengernél. In Polányi: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Tanulmányok. Budapest: Gondolat. POLÁNYI KÁROLY (1997): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Mészáros Gábor kiadása. PUTNAM, ROBERT D. (2000): Bowling Alone: The Collapse and Revival of American Community. New York: Simon & Schuster. REHBERG, WALTER (2005): Altruistic Individualists: Motivations for International Volunteering Among Young Adults in Switzerland In. Voluntas: International Journal or Voluntary and Nonprofit Organizations Vol. 16. No. 2. June, 2005. 109-121. RIGBY, PAUL–O’GRADY, PAUL (1989): Agape and altruism: Debates in theology and social psichology. Journal of the American Academy of Religion (57/4), tél. 719737. ROGNSTAD, MAY-KARIN-NORTVEDT, PER-AASLAND, OLAF (2004): Helping Motives in Late Modern Society: Values and Attitudes Among Nursing Students In. Nursing Ethics 2004. 11. 227-239. ROSENTHAL, GABRIELE: Német háborús emlékek: elbeszélhetıség és az emlékezés életrajzi és társadalmi funkciói Kézirat
153
ROSENTHAL, GABRIELE (1995): Erlebte und erzahlte Lebensgeschichte. Gestalt und Struktur biographischer Selbstbeschreibungen Campus, Frankfurt/New York, 1995. SAHLINS, MARSHALL D. (1973): Törzsek. In Vadászok, törzsek, parasztok. Service E. R.–Sahlins M. D.–Wolf E. R. (szerk.). Budapest: Kossuth. SCHROEDER, DAVID A.–PENNER, LOUIS A.–DOVIDIO, JOHN F.–PILIAVIN, JANE A. (1995): The Psychology of Helping and Altruism Problems and Puzzles. New York: McGraw-Hill Inc. SEN, AMARTYA (2003): A fejlıdés mint szabadság. Budapest: Európa Könyvkiadó. SZŐCS ÁGNES (2004): Szociális munkások helyzete Veszprémben; IN: Szőcs, Ágnes – Takács Veronika: Veszprémi szociális munkások; Veszprémi Érseki Hittudományi Fıiskola, Veszprém TAUSZ KATALIN (1996): Az önkéntes segítı munka az átmenet idıszakában in. Tausz Katalin – Várnai Györgyi (szerk.): Rejtızködı jelen Budapest, 1996. TENGELYI LÁSZLÓ (1998): Élettörténet és önazonosság Holmi 1998/4 TITMUSS R. M. (1970): The Gift Relationship: From human blood to social policy. London: Allen & Unwin. TITMUSS R. M. (1987): The Gift of Blood In. The Philosophy of Welfare Selected Writings of Richard M. Titmuss. Abel, B.–Titmuss K. (szerk.). London, Sidney: Allen & Unwin. 170-191. TRIVERS R. L. (1999): A reciprok altruizmus evolúciója. In Morális fejlıdés, empátia és altruizmus. Szöveggyőjtemény. Kulcsár Zsuzsa (szerk.). Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. ZANDERS, JAMES –VANDER W. (1997): Social Psychology. New York: McGrawHill. Inc.
154