Mielőtt az öngyilkos merényleteket kezdenénk vizsgálni, két kérdést

ÖNGYILKOS MERÉNYLETEK ÉS AZ ISZLÁM

Ergün Çapan

M

ielőtt az öngyilkos merényleteket kezdenénk vizsgálni, két kérdést kell tisztáznunk. Az iszlám szerint az ember azért felsőbbrendű, mert ember. A Korán a következőképpen írja le ezt a gondolatot: Ádám fiait valóban tiszteletben részesítettük. (Szúra Al-Iszrá 17:70). Így tehát tekintet nélkül arra, hogy egy személy férfi vagy nő, idős vagy fiatal, fekete vagy fehér, minden ember tiszteletreméltó, sérthetetlen és védett. A muszlim vallásban az életnek igen nagy az értéke. A Korán számos verse és sok hadísz is elrendeli az öt alapérték1, azaz a „Zárurijet el-Kamsza” („az öt nélkülözhetetlen feltétel”) védelmét. Ezek az értékek az élet, a vallás, az utódlás, a szellem és a vagyon. Tehát senki életében, becsületetében vagy vagyonában nem eshet kár. Az embereket tilos lakhelyükről elűzni, szabadságuktól megfosztani, valamint szabad vallásgyakorlásukban meggátolni. Mivel az iszlám szerint minden egyes személy magában hordozza az egész emberiség értékeit, egy ember megölése az egész emberiség elpusztításával ér fel, és ugyanígy egyetlen élet megmentése az egész emberiség megmentését jelenti. (Szúra Al-Máida 5:32). Egyetlen emberjogi szervezet vagy bizottság, sem más hit- vagy vallásrendszer nem értékeli az embert olyan nagyra, mint az iszlám. Az iszlám szerint egy személy még saját maga ellen sem követhet el bűnt; elvenni tehát az életet, amit Isten adott, szigorúan tilos. Ugyanígy más életét sem veheti el senki, sőt, az iszlám határozottan ellenzi az öngyilkosságot. A Szent Korán megtiltja az öngyilkosságot (Szúra An-Niszá 4:29), valamint a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) számos hadísz 1

Shatibi, Muwafaqat, 2/7-10

92

Terror és öngyilkos merényletek: az iszlám szemszögéből

szerint kijelenti, hogy az öngyilkosság nem egyeztethető össze az iszlám törvényeivel.2

A béke az iszlám elengedhetetlen része Az iszlám békét, biztonságot és megbízhatóságot jelent. Az a muszlim, aki hisz, és gyakorolja a vallást, bizalmat ébreszt mindenben és mindenkiben; egy ilyen ember sem szóval, sem tettel nem árt senkinek. Az iszlám hadat üzen zavargásnak, felfordulásnak, viszálynak, zsarnokságnak és terrorizmusnak. Ahogy azt a Korán számos verse3 és sok hadísz4 is kijelenti, a béke elengedhetetlen része az iszlámnak. A háborút pedig arizinak, azaz másodlagosnak, természetellenesnek vagy helyzettől függőnek nevezi. A muszlimok más emberekkel való kapcsolatát is béke kell, hogy áthassa. Valójában egy olyan vallásban, amelyben a biztonság és a világbéke alapelvek, a háború és a viszálykodás természetes módon másodlagossá válnak; ahhoz hasonlóvá, ahogyan az egészséges test is küzd a betolakodó kórokozók ellen. Az iszlám elviekben nem tolerálja a háborút, még ha annak szigorú szabályait le is fekteti és még ha ez az emberi valóság része is, mivel a legkirívóbb tettek az emberi történelem során éppen a háborúk. Az iszlámban a háború célja kizárólag a védekezés lehet. A Koránban említett elv alapján, miszerint a felfordulás és az elnyomás rosszabb, mint az öldöklés (Szúra Al-Bakara 2:191), a háború csak arra használható, hogy megakadályozza a káosz (amely háborúhoz vezetne), anarchia, zsarnokság, kisemmizettség és elnyomatottság5 kialakulását. Az iszlámban a sok előírás célja, hogy a háborúk lehetőleg minél kevesebb anyagi és emberi áldozattal járjanak. Az iszlám az igazságosságot és a világbékét alapelvének tekinti: Ti hívők! [Ha tanúskodtok], legyetek olyan tanúk, akik Allahhal szemben állhatatosak a méltányosságban! És ne indítson benneteket [bizonyos] emberek iránti gyűlöletetek arra, hogy [ne] legyetek igazságosak! Legyetek igazságosak! Ez közelebb áll az istenfélelemhez. És féljétek Allahot! Allahnak 2

Bukhari, Janaiz, 84; Muslim, Iman, 175.

3

Szúrák: 47:4; 2:208; 4:90, 94; 60: 80. Lásd: Yazır, 1979, 4/2424. Zuhayli, Asar al-Harb, 133136. old. 4

Bukhari, Jihad, 112, Muslim, Jihad, 19; Abu Dawud, Jihad, 89.

5

Sarahsi, al-mabsut, 10/5; Zuhayli, Asar al_Harb, 90-94

Öngyilkos merényletek és az Iszlám

93

tudomása van [mind]arról, amit cselekszetek. (Szúra Al-Máida 5:8)

Ezen alapelvek alapján az iszlám elismeri, hogy minden hívőnek joga van hite, élete, utódai, javai, becsülete és erkölcsi értékeinek megvédéséhez. Ez olyannyira így van, hogy ha valaki e jogok védelme közben hal meg, az mártírnak minősül. Isten Küldötte például kijelenti, hogy aki javai, otthona vagy saját, családja vagy rokonai életének védelme közben veszti életét, az mártírnak tekintendő.6 E rövid bevezető után vegyük most szemügyre az öngyilkos merényleteket kicsit közelebbről. Ezeknek két nagy csoportját kell elkülönítenünk: azokat, amelyeket békeidőben, és azokat, amelyeket háborúban követnek el.

Békeidőben elkövetett öngyilkos merényletek Először is ki kell jelentenünk, hogy az iszlám háború esetére, tehát az arizi állapotra előírt szabályait nem tekinthetjük a békére vonatkozóan irányadónak. A háborús törvények kizárólag háború idején és háborús viszonyok között alkalmazhatók. Békeidőben és a polgári életben az iszlám magasfokú erkölcsi és vallási értékeket követel meg minden muszlimtól, és előírja, hogy az emberekkel könyörületesen és irgalmasan bánjon. Az iszlám arra törekszik, hogy a társadalomban békét és biztonságot teremtsen.7 Így elképzelhetetlen, hogy az iszlám vallás indokoltnak találna a béke idején bármely országban, bármely katonai vagy civil célpont ellen elkövetett öngyilkos merényletet, mivel ez ártatlan életek kioltásával járna. A Korán előírja, hogy az emberekkel, sőt, minden élőlénnyel könyörülettel és irgalommal kell bánni, hiszen ha valaki megöl egy emberi lényt (…) akkor olyan az, mintha az összes embert ölte volna meg. (Szúra Al-Máida 5:32) Mint ahogy már fentebb is említettük, az iszlám álláspontja szerint egyetlen ember igazságtalan megölése épp olyan súlyos bűn, mint az egész emberiség lemészárlása. Ennek az az oka, hogy egy személy igazságtalan megölése magában foglalja annak lehetőségét, hogy válogatás nélkül bárkit meg lehet gyilkolni, és ez az egész emberiség élethez való jogát sérti meg. Aki ilyet tesz, az egy szörnyű úton indul 6

Tirmidhi, Diyat, 21; Bukhari, Mazalim, 33; Muslim, Iman, 222.

7

Lásd a következő Szúrákat: 60:8; 45:14.

94


el, Isten értékes teremtményének elpusztítása által. Az olyan ember, aki kegyetlenül megöl egy másik emberi lényt, jogosan vívja ki Isten haragját, és a másvilágon olyan büntetésben kell majd részesülnie, mintha az egész emberiséget pusztította volna el. A Korán semmilyen más bűn elkövetéséért nem ír elő olyan kemény büntetést, mint az ártatlan életek szándékos kioltásáért. Az ítélet és a büntetés valóban elrettentő: Aki szándékosan öl meg egy hívőt, annak gyehenna (pokol) lesz a jutalma, és abban fog [égni] örökké. Allah haragszik rá, megátkozza őt, és szörnyű büntetést készít elő neki. (Szúra An-Niszá 4:93)

Egy hívő szándékos meggyilkolásáért a pokol tüzében való örökös sínylődés a büntetés, hacsak Isten meg nem bocsájtja az elkövetett bűnt. Ibn Abbasz és más tudósok úgy értelmezték ezt a verset, mint a hivőket szándékosan megölő gyilkosok bűnbánatának megtagadását. Megbocsátás nélkül pedig a pokol örök tüze lesz büntetésük.8 Ez az értelmezés a táfszír (Korán-értelmezés) területének egyik legnagyobb szakértőjétől származik, így érdemes alaposan megfontolnunk. A vers azt is kifejti, hogy a hívőket szándékosan megölő bűnösök a pokol tüzén kívül Isten haragjára is kárhoztatnak, szörnyű kínok is várnak rájuk. Nagyon fontos megjegyeznünk, hogy az egész Koránban sehol másutt nincs utalás ilyen szigorú és elrettentő büntetésre. Egy ártatlan ember megölése egy másik bűnnel, a sirkkel - az egy Istenbe vetett hit megkérdőjelezésével (amely főbűn nem bocsáttatik meg) - együtt kerül említésre a következő szúrákban: Szúra Al-Furkán 25:68; Szúra Al-Anám 6:151. A tény, hogy e két tettet egy helyen említi a Korán, szintén a bűn súlyosságát hangsúlyozza. Az iszlám forrásaira hivatkozva olyan cselekedeteket igazolni, amelyek emberi életeket oltanak ki, nem lehetséges. Az a tudatos muszlim, aki tisztában van azzal, mit jelent a hit és az iszlám (Istennek való engedelmesség), nem követhet el ilyen tettet.

Háborús állapotban elkövetett öngyilkos merényletek Röviden körvonalaztuk az iszlám béke idején elkövetett öngyilkos 8

Tabari, Jami’ al-Bayan, 4/295; Ibn al-Kathir, Tafsir al-Qur’an al-’Azim, 2/332.


95

merényletekkel kapcsolatos általános álláspontját. Most az olyan civilek és ártatlan emberek ellen elkövetett merényleteket szeretnénk szemügyre venni az iszlám követelményrendszerének szempontjából, amelyeket azokon a helyeken követnek el, ahol a muszlimok az életükért, szent értékeikért és hazájukért harcolnak.

A harcon kívüli személyeket nem szabad megölni a háború során Minden muszlim köteles annak az üzenetnek az alapelvei szerint élni, amelyet a Mindenható Isten a Koránban kinyilatkoztatott. A muszlimoknak ezek szerint az isteni útmutatások szerint kell életüket elrendezniük az imádkozástól kezdve a társas kapcsolatokon át az érzelmekig. Következésképpen akkor is ragaszkodniuk kell ezekhez az alapelvekhez, amikor azoknak a jogoknak a védelmében harcolnak, amelyeket meg kell védeniük. A háborús eljárás nem igazolja ezen alapelvek és tanok megsértését. Az iszlám még háború idején sem hagyja jóvá azoknak az embereknek a meggyilkolását, akik nem harcolnak: az idősek, nők vagy gyermekek „nem harcosok”. Ez a megközelítés, mely ma már az „ütközet szabályainak” részét képezi, valójában egy, a muszlim vallás által a háborús jogrendre hagyományozott eredeti alapelv. Általános szabály tehát, hogy háború esetén a „nem harcoló személyeket” ne öljék meg, ahogyan a Korán leírja: Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne ne lépjétek át a határokat! Allah nem szereti azokat, akik túllépnek a megszabott határokon. (Szúra Al-Bakara 2:190)

A vers eredeti szövegében lévő „akik ellenetek harcolnak” kikötésnek nagy jelentősége van. Ennek nyelvtani magyarázata az, hogy az arab igemód részvételre utal, amely itt azt jelenti: „a harcosok kategóriájába eső személyek”. Következésképpen, akik nem tartoznak a harcosok közé, azok ellen nem szabad harcolni. A „nem harcosok megölésének tilalmát”, amelyet ez a vers szemléltet, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) szóval és tettel is megerősítette: hadíszok sokasága szól erről, melyek közül egy párat szeretnék kiemelni.9 Az egyik felfedező út (ghazwa) során egy nő holttestére leltek. 9

Lásd: Tahawi, Sharh al-Maan al-Asar, 3/224-225; Tahanawi, I’la as-Sunan, 12/29.

96


Isten Küldötte ezt a gyilkosságot mélységesen elítélte, mondván: „De hát ez a nő nem volt harcos, miért ölték meg?”10. Ezt követően megtiltotta a nők és gyermekek megölését.11 Ezen kívül Isten Küldötte mindig ekképp intette a hadjáratokra küldött hadvezéreket és seregeket: „Harcoljatok Isten ösvényén, harcoljatok Istenért; legyetek hűek az ellenséggel kötött megállapodásokhoz, ha ilyen köttetett; ne hágjátok át a szabályokat; ne kövessetek el muszla-t (holttest meggyalázása, vagyis olyan tett, ami sérti az emberi máltóságot); ne öljetek meg gyermekeket, nőket, időseket és azokat, akik szentélyekbe menekülnek.”12 A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) ideje után az Igaz Úton Vezérelt Kalifák (az első négy kalifa) különös alapossággal követték ezeket a szabályokat, gondosan betartva őket. Attól az időtől kezdve a legtöbb muszlim államfő emlékeztette ezekre az alapelvekre harctérre induló vezéreit, s ezeket az utasításokat a történelem során hűen be is tartották: Mindig féld Istent. Soha ne feledd, hogy Isten tavfik-ja (isteni irányítás, segítség) nélkül semmire nem vagy képes. Mindig emlékezz rá, hogy az iszlám a béke és a szeretet vallása. Isten Küldöttének bátorsága, rendíthetetlensége és takvá-ja (istenfélelme) álljon előtted példaként. Ne dúlj fel bevetett földeket és gyümölcsöskerteket. Mutass tiszteletet a szerzetesek és papok iránt, akik imahelyeken élnek, és azok iránt, akik Istennek szentelik magukat; ne árts nekik. Ne ölj civileket, ne légy tiszteletlen a nőkkel, ne bánj a legyőzöttekkel megalázó módon. Ne fogadj el a helyiektől ajándékokat; a katonáidat ne a helyiek otthonában szállásold el. Soha ne hagyj ki egyet sem a napi öt imádból. Féld Istent, és ne feledd, a halál bármikor eljöhet érted, akkor is, ha a fronttól több ezer mérföldnyire vagy. Ezért mindig légy készen a halálra. (Gülen, 2004, 238.) A muszlim törvénykezés tudósai egyöntetűen egyetértenek abban, hogy a nem harcoló nők, gyermekek, idősek, szerzetesek, kolostorokba 10

Abu dawud, Jihad, 111.

11

Bukhari, Jihad, 147; Muslim, Jihad, 25.

12

Tahanawi, I’la as-Sunan, 12/31-32; Ahmad ibn Hanbal, Musnad, 1/300; Abu Dawud, Jihad, 82 Ahmad ibn


97

vonult, magukat az imának szentelő személyek, vakok és fogyatékosok megölése az iszlámban szigorúan tilos.13 A fent említett versben (Szúra 2:190) a Korán arra utasítja a hívőket, hogy ne essenek túlzásokba. A „túlzások” a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) magyarázata szerint két csoportra oszthatók: egyrészt ide tartozik a „nem harcolók megölése”, másrészt a „legyőzöttekkel szemben tanúsított megalázó viselkedés”. Isten Küldötte megtiltotta a holttestek meggyalázását14, valamint a sabran gyilkosságokat is (egy élő ember megkötözése, és különböző fegyverekkel célzógyakorlatokra való használata mindaddig, amíg az bele nem hal)15. Még azt is megtiltotta, hogy ilyen tevékenységek céljára állatokat használjanak fel, nem hogy embereket.16 Isten küldötte arra is felhívta a figyelmet, hogy a muszlimoknak akkor is jó modort kell tanúsítaniuk, amikor az ellenséggel harcolnak: „Azok, akik jó modorban harcolnak (etikai és humánus értékeket szem előtt tartva), igazi hívők.”17 Ahogy az iszlám még az állatok levágását is etikai szabályokhoz és előírásokhoz köti, úgy nem meglepő, hogy abban az esetben is tiltja a túlzásokat, amikor emberek harcolnak egymás ellen. A muszlimok évszázadok óta betartják ezeket az etikai előírásokat áldozati állatok levágásakor, és más alkalmakkor is. Egy hadísz például megtiltja az állatokkal való rossz bánásmódot vagy a kések szemük láttára való élesítését.18 Röviden összefoglalva, ezekből az irányelvekből világosan látszik, hogy a napjainkban elkövetett öngyilkos merényletek, melyeknek ártatlan emberek százai esnek áldozatul, semmiképpen nem lehetnek összhangban az iszlám általános etikai alapelveivel.

Civil célpontokat nem szabad megtámadni Ártatlan emberek háború idején meggyilkolni: ez gyökeresen el13

Tahawi, Muhtasar al-Ikhtilaf al-Fuqaha, 3/455-456.

14

Bukhari, Mazalim, 30; Abu Dawud, Jihad, 110.

15

Muslim, Sayd, 58-60; Ibn Maja, Zabaih 10. Lásd Yazır, 2/694.

16

Abu Dawud, Jihad, 120; Darimi, Adahi, 13.

17

Abu Dawud, Jihad, 110; Darimi, Diyat, 30.

18

Abu Dawud, Adahi, 12; Darimi, Diyat, 14.

98


lenkezik az iszlám alapelveivel. Sem a Próféta (áldás és békesség legyen rajta), sem az ő Tanítványainak idejében, de még a Tabiun alatt sem (a Tanítványokat követő generáció) vagy az azt követő időszakokban sem volt ez (ti. ártatlan civilek megölése) a a muszlim hadviselésben ismert; erre nincs példa. A „nincs más lehetőség” érv leszerelésére elég bizonyíték, hogy a Mekkában kemény kínokat kiállt prófétai tanítványok, valamint az őket követő generáció sem fordult soha ilyen eszközökhöz. Az iszlám jogrend majdnem összes forrásának vitatott kérdése, hogy vajon szabad-e egy muszlimnak háború idején úgy megtámadnia az ellenséges haderőt vagy annak egy egységét, hogy biztosan tudja, a támadást nem élheti túl. A válasz a következő: ha az ellenségnek ezzel kárt okoz, és kedvezően befolyásolja a háború kimenetelét, akkor megengedett, de harcolnia kell a végsőkig. Például Uhud csatájának napján a Tanítványok egy csoportja megtámadta az ellenséges csapatokat, hogy a muszlimokba bátorságot öntsenek, a Próféta (áldás és békesség legyen rajta) pedig elismeréssel adózott nekik. Másrészt viszont, ha egy ilyen támadás nem okoz kárt az ellenségnek, akkor az nem megengedett. Ha valaki azzal a tudattal folytatja a támadást, hogy az nem használ a muszlimoknak, akkor rá a Korán következő verse érvényes: Adakozzatok Allah ügyéért és ne rohanjatok a pusztulásba (azáltal, hogy nem adakoztok sem pénzzel, sem idővel vagy fáradsággal Allah ügyéért)! Cselekedjetek jót! Allah szereti azokat, akik jót cselekszenek. (Szúra AlBakara 2:195)19

Nem lehet ezt az esetet az öngyilkos merényletek legitimalizálására alapul venni, mivel annak a fikh20 könyvekben szereplő tárgyalása háborús időkre vonatkozik, és katonai célpontokról van bennük szó, míg az öngyilkos merényleteket többnyire ártatlan emberek ellen követik el; a kettő tehát nem is említhető egy lapon. Az öngyilkos merényletek egy másik, állítólagos igazolásaként fel szokták még hozni a fiqh gyűjteményekben megemlített tatarrusz-t is. A muszlimok megtámadhatják az ellenséget tatarrusz esetén, vagyis abban 19 20

Sarahsi, Mabsut; 10/37; Jassas, Akham al-Qur’an, 1/327; Ibn al Abidin, 1984, 4/127)

iszlám jogtudomány, a fatvákkal (muszlim törvényhozók által hozott törvényekkel) kibővített változata a Saríának, vagyis iszlám jogrendnek, célja a muszlimok mindennapi életének irányítása


99

az esetben, ha az ellenség muszlim hadifoglyokat, nőket és gyermekeket használ élő pajzsként, de eközben a lehető legtöbb elővigyázatossági óvintézkedést meg kell tenniük a foglyok védelmére.21 Ismét meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez kizárólag háborús viszonyokra vonatkozik, így semmi esetre sem szolgáltathat jogalapot a békeidőben ártatlan civilek, azaz nem harcoló személyek ellen elkövetett öngyilkos merényletekhez.

Az irhab szó a Koránban A muszlimok számára köztudott, hogy a Koránban szereplő bizonyos szavaknak megkülönböztetett szerepük van. Különösen azoknak a szavaknak van különleges jelentősége, amelyeket a Korán kizárólag az elismerés és tiszteletadás kifejezéseivel említ. Az irhab egyike az ilyen szavaknak, amely a Korán következő versében kerül említésre: És készítsétek föl ellenük, ami fegyveres erőt csak tudtok, csataméneket is, hogy félelmet keltsetek általuk Allah és a ti ellenségeitekben és rajtuk kívül másokban, akiket ti nem ismertek, de Allah ismeri őket! Bármit adakoztok Allah útján, az visszafizettetik nektek, s nem lesztek kárvallottak. (Szúra Al-Anfál 8:60)

A versben szereplő irhab szó szó szerinti jelentése „elrettenteni”, „lebeszélni, de nem fizikailag ártó célzattal, hanem pszichésen: hogy az ellenség megtántorodjon félelmében.22 A mufasszírok (azok a muszlim tudósok, akik jártas magyarázói a Koránnak) az irhab szót így értelmezték: a szükséges fegyverekkel (mint például csatalovakkal az akkori idők szerint) felszerelkezve lenni az ellenség elrettentése végett.23 Rashid Riza állítása szerint az irhab szó nem hadviselést, éppen ellenkezőleg, a háború megelőzését jelenti: a társadalom védelméért, nem pedig annak elpusztítására. A fent említett verset tehát ő a következőképpen értelmezi: „a lehető legjobb felfegyverkezés annak érdekében, 21

Sarahsi, Mabsut; 10/154; Tahawi, Muhtasaru Ikhtilaf al-Fuqaha, 3/43.

22

Lásd: Ibn al Manzur, Lisan al-’Arab, „r-h-b”; Raghib, Mufradat, „r-h-b”; Zabidi, Taj al-Arus, „r-h-b” 23

Tabari, Jami al-Bayan, 6/42; Razi, Mafatih, 15/192; Alusi, 10/26; Yazır, Hak Dini Kur’an Dili.

100


hogy az ismert vagy ismeretlen ellenséget eltántorítsuk a támadás vagy a háború szándékától.”24 A hadíszokban az irhab szó elrettentést fejez ki25, és a hadíszmagyarázatokban ebben a jelentésben jelenik meg26. Az An-Nihaja szerint, mely a hadíszokban szereplő nem szokványos szavakat (garib) tartalmazza, az irhab szó annyit tesz, hogy valaki olyan erőkkel rendelkezik, amely képes eltántorítani az ellenséget attól, hogy megtámadja őt, vagy pedig képes azt teljesen elriasztani.27 A Próféta (áldás és békesség legyen rajta) kortársai is úgy értelmezték ezt a verset, hogy késznek kell állniuk a harcra, és a megfélemlítéshez alkalmas erővel kell rendelkezniük. Ezért például Omár kalifátusa alatt negyvenezer arab telivért tartottak készenlétben egy Medinához közeli farmon, további negyvenezret pedig Szíriához közel tartalékoltak. Ezek a lovak, melyek a harc egyik legfontosabb eszközét jelentették abban az időben, tartalék haderőként szolgáltak szükség esetére.28 A versben szereplő ribat szó miatt érthető, miért fontos ilyen módon felkészültnek és körültekintőnek lenni. Ennek jelentése valakit - embert vagy állatot – valahová küldeni, utalni, valamely célból félrerakni. A Korán tehát azt üzeni, óvjuk és védjük meg hitünket, becsületünket, jó nevünket, méltóságunkat, szülőföldünket és minden szent értékünket a roszszándékú ellenséggel szemben; és hogy ne késlekedjünk mindent megtenni annak érdekében, hogy akkora erőt birtokoljunk, mely ezt lehetővé teszi.29 A muszlim jogrend tudósai szintén elrettentés értelemben használták az irhab szót.30 Ha az irhab szó szerkezetét, használatát, a hadísz gyűjteményekben, magyarázatokban, a muszlim jogrend írásaiban és szótárakban használa24

Rashid Riza, Tafsir al-Manar, 10/66.

25

Bazzar, Musnad, 6/30; Ahmad ibn Hanbal, Musnad, 3/493.

26

Azim Abadi, Awn al-Ma’bud, 8/159

27

Ibn Athir, an-Nuhaya fi Gharib al-Hadis, 2/262

28

Mawlana Shibli an-Numani, Bütün Yönleriyle Hazreti Ömer ve Devlet Idaresi, Istanbul: Hikmet Yayınları, 1986. Fordította: Talip Yaşar Alp. 29 30

Lásd: Gülen, Sonsuz Nur, 2/190-192

Lásd: Sarahsi, Mabsut, 10/42; Ibn al-Qudama, al-Kafi, 40264; Bahuti, Kashshaf al-Ghina, 3/65; Abu Ishak, ash-Shirazi, Muhazzab, 2/231; Ibn al-Abidin, 6/305.


101

tos jelentését megvizsgáljuk, a következőket fedezhetjük fel: 1) A Koránban említett irhab szó az i’dad fogalmával áll kapcsolatban. Az i’dad szó annyit tesz, készen állni szent értékeink védelmére. A szabályszegők, bűnözők, elnyomók gátlásával és rendre utasításával kapcsolatos. Az i’dad-ot a történelem kezdete óta elismerik és elfogadják a különböző társadalmak és nemzetek, és nincs ellentmondásban az általános emberi értékekkel. Ki vonhatná kétségbe, hogy az elrettentés eszközeire szükség van a bűnözők, zsarnokok, agresszorok és a betörő ellenség ellen? 2) A muszlim tudósok az irhab szót a következő értelemben használják: „az ellenség elrettentése a csata előtt vagy annak folyamán, abból a célból, hogy őket megfélemlítsék, és szellemileg demoralizálják.” A fent említett két változaton kívül az irhab szónak semmilyen más értelmű használata nem fordul elő sem a Koránban, sem a Szunnában31 vagy ezen a két forráson alapuló bármilyen más írásműben. Így a Koránban található irhab szó nem jelentheti azt, hogy valaki a testére bombákat kötözve nyilvános helyeken ártatlan embereket gyilkol, vért ont, gyújtogat, házakat rongál vagy anyagi kárt okoz, pánikot kelt annak érdekében, hogy a társadalmon káosz uralkodjék el. A Koránt nem szolgálhat bizonyítékául ilyen jellegű tevékenységeknek. Ezen kívül még egy fontos pontra szeretnénk felhívni a figyelmet: minden arab szótárban kizárólag az ihafa (megijeszt) szó szolgál az irhab szó meghatározásaként. Ezzel szemben megfigyelhetjük, hogy a huszadik század második felében, néhány – leginkább nem muszlimok által szerkesztett - szótárban az irhab szó meghatározását módosították, a „terrorizmus” jelentésével ruházták fel.32 Jóllehet világos, hogy micsoda jelentős különbség van az irhab szó jelentése, amely „megfélemlítő erő által való elrettentés a támadás előtt”, és a „terrorizmus” szó jelentése között, amely öldöklés, robbantás, gyúj31

Mohamed Prófétának, (áldás és békesség legyen rajta) az élete, amely a Koránban leírtakkal együtt követendő példa a muszlimok számára 32

Lásd: Oxford wordpower, New York: Oxford University press, 1999; hans Wehr, A Dictonary of Modern Written Arabic, Beirut: Maktabat al-Lebanon, 1960; English-Arabic Glossary. , Encyclopaedia Britannica, 11/650-651.

102


togatás, pánikkeltés, és olyan erőszakos bűncselekmények elkövetését foglalja magában, ami anarchiát szül.33

Nem születhet bírói döntés körülíratlan ügyekben A muszlim jogrend működésének egyik elsődleges elve, hogy a szóban forgó ügy feltételrendszerének meghatározása megelőzi magát a döntést. Így nem lehet döntést hozni olyan ügyekben, amelyekben a kérdés nincs kellően körülhatárolva, részletei nem kidolgozottak, mivel az ilyen esetek visszaélésekhez vezetnének. Ha ebből a szemszögből vesszük szemügyre az öngyilkos merényleteket, világossá válik, hogy esetükben a célpont nem meghatározott és nem tudni, ki válik gyilkosság áldozatává. Ezek a támadások bárhol előfordulhatnak, bármely nyilvános helyen: piacon, bevásárló negyedekben, éttermekben, buszmegállókban stb. ahol az emberek napi tevékenységüket végzik. Nők, gyerekek, idősek, muszlimok és nem muszlimok megkülönböztetés nélkül egyaránt célpontok; egy olyan támadás, melynek célja és célpontja meghatározatlan, gyökeresen ellenkezik a muszlim jog egyik általános alapelvével.

Az iszlámban alapelv, hogy az egyén a felelős Az iszlámban a kirótt büntetés minden esetben egyéni: csak az a bűnös, aki a bűnt elkövette. Csak az vonható felelősségre érte, csak ő bűnhődik meg miatta. A Korán többször is megállapítja, hogy Senki nem veheti magára más bűnét. (Szúra Al-Anám 6:164; Szúra Al-Iszrá 17:15; Szúra Fátir 35:18). A jogban alapvető a személyes felelősség és a személyre szabott büntetés. Egy terrortámadás mindezt figyelmen kívül hagyja, amikor ártatlan civilek életét kioltja. A tény, hogy ártatlan emberek fizetnek életükkel olyasvalamiért, amiért nem ők a felelősek, teljesen összeegyeztethetetlen az iszlám igazságosságával.

Az öngyilkos merényletek beszennyezik a muszlimokról alkotott képet Mint már korábban említettük, egy cél elérése érdekében a felhasz33

Lásd: Muhyiddin al-Ghazi, al-Bas al-Islami, No. 48, pp. 85-86; Dr Jallul ad-Dakdak, „Hirabuyyub la irhabiyyun,” al-Mahajja, No. 208, pp. 5-6, 2004. február 15.


103

nált eszköznek éppen olyan törvényeseknek kell lennie, mint magának a célnak. Értékeink, vagyonunk és nemzetünk védelme alapvető emberi feladatunk, sőt, az iszlámban az ezért küzdő, ha meghal, mártírrá lehet. Ha viszont egy muszlim méltánytalan eszközöket használ fel e küzdelemben, tettei pont az ellenkező eredményre vezetnek; valamint, a muszlimok összességének megnehezítik így a dolgát. Valójában Isten Küldötte (áldás és békesség legyen rajta), korabeli követői és az őáltaluk kijelölt béke és nyugalom útján járó későbbi muszlimok is mindig vigyáztak az iszlám jó hírére, háborúban és békében egyaránt. Napjainkban a muszlimokat okolják a terror miatt. Emiatt minden muszlim fontos kötelessége, hogy elhatárolódjék minden olyan tevékenységtől, amely helytelen és igazságtalan rágalmaknak adna alapot. Ha a világ különböző tájain élő muszlimok nehéz helyzetükből fakadó kétségbeesésükben az öngyilkos merényletet választják a harc egyetlen lehetséges módszereként, az nem kizárólag rájuk van hatással, de sajnos minden muszlimot velejéig érint. Ma már ott tartunk, hogy ha bárhol a világon valakik felrobbantják magukat, késlekedés nélkül a muszlimokat, valamint az iszlámot veszik elő elsőként. Az a tény, hogy néhány muszlim hasonló tettet követett el, vagy pedig helyeselte ezt, adott okot arra, hogy az „iszlám” és a „terror” szavak összefonódjanak, beszennyezve ezzel az iszlám nevét, amivel könnyű alapot adnak azoknak, akik az iszlámot akarják befeketíteni.34 Végül szeretnénk feleleveníteni egy példaértékű esetet, mely az első vilgáháború alatt történt: Bediüzzaman Said Nursi35 önkéntesen jelentkezett egy haderő parancsnokságára, és odaadóan szolgálta népét és hazáját. A háború folyamán örmény partizánok nőket és gyermekeket mészároltak le, sajnos erre megtorlás gyanánt volt a törökök közül is, aki ugyanezt viszonozta. Egyszer örmény gyermekek ezreit gyűjtötték össze a Said Nursi parancsnoksága alá tartozó területen. Said Nursi megparancsolta a katonáknak, hogy „ne tegyenek kárt bennük”, s később a gyerekeket visszajuttatta szüleikhez a határ orosz oldalára. Nursinak ez a magatartása követendő példát mutatott az örményeknek, és kivívta cso34

Cavdet, Said. Islami Mücadelede Şiddet Sorunu [Az erőszak problémaköre az iszlám küzdelemben] 35

Said Nursi (1878-196o) törökországi muszlim gondolkodó, a több mint ötezer oldalas Risalei-Nur című Korán-magyarázat szerzője

104


dálatukat a muszlim erkölcsi értékek iránt. Megígérték, hogy nem ölnek meg több muszlim gyermeket, mondván: „miután Said Molla nem mészárolta le gyermekeinket, és visszajuttatta őket hozzánk, ezek után mi sem fogunk muszlim gyermekeket ölni.” Nursi iszlám szemléletének és viselkedésének köszönhetően sok gyermek menekült meg a haláltól.36

Összefoglalás A muszlimoknak mind béke, mind háború idején vallási előírásaikat tiszteletben tartva kell cselekedniük. Nem számít, milyen nehezek a körülmények vagy milyen szenvedéseket kell kiállniuk, érzéseiket a vallás alapelveinek keretein belül kell kontrollálniuk, nem követhetnek olyat el, ami ellentétben áll az iszlám előírásaival. Bárhogyan is, de béke idején öngyilkos merényletet elkövetni súlyos gyilkosságnak számít. Az iszlám semmiképpen nem hagy jóvá ilyen hidegvérrel elkövetett gyilkosságokat. Lehetetlen, hogy egy tudatos, hívő muszlim ilyet tegyen. Egy muszlimnak ilyet elkövetni háború idején sem ajánlott, hiszen ekkor is hallhatnak meg olyanok, akik nem vesznek részt aktívan a háborúban, és ezért akiknek megölését az iszlám háború idején is szigorúan tiltja: nők, gyermekek, idősek, és más, nem harcoló személyek. Továbbá az efféle cselekedet egyrészt terrort és anarchiát szül, másrészt az iszlámra árnyékot vetve, rossz hírét is kelti ártatlan embereknek. Még ha vannak is olyan helyek a világban, ahol a muszlim társadalom egésze rettenetesen zavaros és nehéz időket él meg, az öngyilkos merényleteket akkor sem lehet igazolni. Semmiképpen nem nevezhető a vallással összhangban levő viselkedésnek, ha valaki meghatározatlan emberek és célpontok ellen merényletet követ el, vagy ha valaki kizárólag a gyilkolás kedvéért testére bombákat erősve felrobbantja magát egy tömegben. Az iszlámban még a legádázabb háborús helyzetekre is alapszabályok vannak lefektetve, melyek olyan kérdésekre adnak logikus és humánus válaszokat, mint „hogyan lehet ölni, meghalni, hogyan lehet az ellenséggel küzdeni.” Vallásunkban a harcokban aktívan nem résztvevőket, va36

Nursi, Bediüzzaman Said. Tarihçe-i Hayatı – Ilk Hayatı [Bediüzzaman életrajza – első fejezet] Risale-i Nur Collection, p. 2134.


105

lamint nőket és gyermekeket eleve tilos megölni. Végezetül, miközben osztozunk muszlim testvéreink szenvedésében, átlátjuk tehetetlen helyzetüket és fohászkodunk értük, ki kell jelentenünk, hogy a harcmodor, amit alkalmaznak helytelen, az iszlámmal teljességgel összeegyeztethetetlen, valamint mélységes fájdalommal tölt minket el, hogy az iszlám vallást és híveit sajnálatos módon tévesen azért ítélik el, mert egy kis csoport ezt az embertelen eszközt választotta a küzdelemre.

Felhasznált irodalom: Azim Abadi. Awn al-Ma’bud, Beirut: Dar al-Kutub al-Ilmiyya, 1994. Bazzar Abu Bakr. Musnad al-Bazzar, Beirut: Muassasat al-Ulum alQur’an, 1988. Yazır, Elmalılıı M. Hamdi. Hak Dini Kur’an Dili, Istanbul: Eser Yay., 1979. Gülen, Fetullah. Sonsuz Nur, Nil Yay. Izmir, 2003. . Toward a Global Civilization of Love and Tolerance [A szeretet és a béke globális civilizációja felé] New Jersey: The Light Inc., 2004. Hans Wehr. A Dictionary of Modern Written Arabic, Beirut: Maktabat al-Lubnan, 1960. Ibn al-Abidin, Muhammed Emin. Haşiyetü Reddi’l-Muhtar, Istanbul: Kahraman Yay., 1984. Al-Mahajja, No: 208, 2004. február 15. Mevlana Şibli en-Numani. Bütün Yönleriyle Hazreti Ömer ve Devlet Idaresi. Fordította: Talip Yaşar Alp. Istanbul: Hikmet Yayýnlarý, 1986. Muhyiddin al-Ghazi. „Adwaun ’ala Kalimat al-ihra.” Al-Bas al-Islami, Lenke: Muassasat as-Sahafa wannashr, május, 2003. Oxford Wordpower, Oxford University Press, New York, 1999 Sexxid Bey. el-Medhal, Istanbul. Shatibi, Ibrahim ibn Musa. al-Muwafaqat fi Usul ash-Sharia, Beirut:

106


Dar al-Kutub al-Ilmiyya. Tahawi, Abu Jafar. Muhtasar al-Ihtilaf al-Fuqaha (Ihtisar, Jassas). Abdullah Nazir Ahmad, Dar al-Bashair al-Islamiyya, Beirut, 1996. Sharh, al-Maan al-Asar, Beirut: Dar al-Kutub al-Ilmiyya, Lebanon, 1987. Zuhayli, Asar al-Harb fi’l-fiqh al-Islami diraseten ve mukarenten, Szíria: Dar al-Fikr, 1998.

Mielőtt az öngyilkos merényleteket kezdenénk vizsgálni, két kérdést

Recommend Documents