METAGALAKTIKA KOZMOSZ KÖNYVEK

METAGALAKTIKA

2

KOZMOSZ KÖNYVEK

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter A fedélterv és tipográfia Erdélyi János munkája A fedélen Patrick Woodroffe festménye

© Kuczka Péter editor, 1981

A világegyetemben csak egy Metagalaktika van. Tízmilliárd fényév sugarú tartomány, s benne az anyag állapota olyan, mint a Galaktika általunk ismert környezetében. De a science fictionben minden lehetséges. A lehetetlen is. A képzelet teremthet „párhuzamos világokat”, antianyag-bolygókat, olyan dimenziókat, amilyenekről csak a matematikák álmodoznak. Miért ne teremthetne metagalaktikákat? Csak egy mozdulatba kerül. Egyetlen játékos szóba. Azt kell mondanunk, hogy „legyen!” – és íme, már itt is van. Hát nem így született Wells Emberistenek című regényében Mr. Barnstaple különös kalandjainak színhelye. Utópia? Hát nem így születtek Mr. Asimov galaktikus alapítványai és birodalmai? Hát nem így születtek Mr. Simak regényeiben azok a furcsa világok, amelyekbe át lehetett lépni, ha valaki kinyitotta egy régi kastély bezárt ajtaját? Ezek a világok megszülettek, s mi törhetjük a fejünket, hogy valóban léteznek-e vagy sem. A képzelet létrehozta a csodákat. Nekünk persze nem kellett előszednünk csodatevő képességünket, amikor antológiánknak a Metagalaktika 2 címet adtuk. Elég volt arra gondolnunk, hogy a kedves olvasók mekkora örömmel fogadták ez elsőt. Meg arra, hogy a rokonszenves ismerőst mindig szívesen fogadja az ember. A csodákat azok tették, akiknek novelláit, elbeszéléseit, rajzait, illusztrációit ebben a kötetben közzétesszük. Válogatásunk a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom keresztmetszetét adja. Felsorakoznak benne a világszerte ismert és elismert klasszikusok, és jelentkeznek a még alig ismert fiatalok. Vannak köztük olyanok, akik még Verne Gyulától tanultak írni, és vannak modernek, akik a prózaírás minden fortélyát kitanulták. Az egyik lágy és költői, a másik lázas tempójú cselekményen vezeti át az olvasót, a harmadik társadalmi kérdéseken töpreng, a világ ellentmondásai keltik fel érdeklődését, a negyedik örök filozófiai problémákon elmélkedik, az ötödik ironikus mosollyal néz körül, a hatodik rajong a tudományért és a technikáért, a hetediket a rejtélyek izgatják… De ne folytassuk a felsorolást. Hiszen nincs két egyforma fűszál, két egyforma csillag, két egyforma író. Kötetünk szereplői egyéniségek. Könnyű őket egymástól megkülönböztetni. Nehéz lenne őket egymással összetéveszteni. Azonosság mégis van bennük. Az irodalom legfrissebb irányzatát művelik. Történeteikben megjelennek az űrhajók, a robotok, a titokzatos találmányok és a még titokzatosabb emberi képességek. Témáikat könnyedén besorolhatjuk a sci-fi témák közé. Hiszen Japánban, az Egyesült Államokban, Olaszországban, Svédországban vagy Magyarországon is írnak űrhajókról és robotokról az írók. Miben különböznek hát más nemzetek science fiction íróitól? Milyen azonos vonások jellemzik őket a megkülönböztető vonások mellett? Miért mondhatjuk egy science fiction novellára, hogy ezt csak a Szovjetunióban írhatták? A szereplők orosz neve miatt? De hiszen vannak ezekben a novellákban angol, német vagy francia nevek is, ugyanúgy, ahogy egy angol novellában szerepelhetnek oroszok. A dolog nem a neveken múlik, és még csak nem is a leírt környezeten. Hanem a mondandón, az írások tartalmán, az írók szemléletén. Azon, hogy milyennek látják és ábrázolják például a robotokat vagy az idegen értelmes élőlényeket. Vagy azon, hogy mit mondanak az ember lehetőségeiről és képességeiről. Vagy azon, hogy mit találnak a világon rossznak, és mit ítélnek jónak.

Vagy azon, hogy miképpen vélekednek az erőszakról, az agresszióról. Nem kell hosszasan elemeznünk írásaikat ahhoz, hogy felismerjük bennük a szocialista ember eszmevilágát. Nem kell hosszan bizonygatnunk, hogy mennyire fontosnak tartják a békességet, a munkát, az ember tehetségének kibontakoztatását, a képzelet szabad játékának örömét. A művek magukért beszélnek. Arra törekedtünk, hogy válogatásunk a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom minden irányzatát bemutassa, olyan művekkel, amelyek eddig magyarul nem jelentek meg. Az általunk jellegzetesnek, jellemzőnek tartott írásokat gyűjtöttük csokorba. Az ízlések – szerencsére – nem egyformák. Mások biztosan másként válogattak volna. Lehet, hogy fontos írók hiányoznak kötetünkből, kevésbé fontosak viszont szerepelnek. Válogatásunkat a terjedelem is korlátozta. Abban azért biztosak vagyunk, hogy keresztmetszetünk híven tükrözi a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom egészének legjellemzőbb vonásait. És reménykedünk abban, hogy az olvasó megtalálja gyűjteményünkben az ízlésének legjobban megfelelő, az igényeit legjobban kielégítő írásokat, akár szórakozni vagy kalandokon izgulni akar, akár tűnődni és elgondolkozni a világ jelenén és jövőjén. A visszaszámlálás megkezdődött. Űrhajónk azonnal indul, hogy elvigyen bennünket egy olyan világba, amely egyszerre valóság és képzelet, fantasztikum és realitás. KUCZKA PÉTER

ALEKSZANDR BELJAJEV Wagner professzor legújabb kísérlete A csodálatos artista A berlini Busch Cirkuszban telt ház volt. A széles karzatokon, hangtalanul, mint a denevérek, pincérek cikáztak, sört hordtak szét, teli korsókra cserélték az üreseket, melyek nyitott fedelei a kielégítetlen szomjúságot jelezték. Egyenesen a padlóra állították őket, és továbbsiettek kiszolgálni az inni vágyó tömeget. Tisztes családanyák nagykorú lányaikkal kibontották a zsírpapírba csomagolt szendvicseket, és mély összpontosítás közepette, szemüket le nem véve az arénáról, véres hurkát és virslit faltak. Meg kell azonban mondani, hogy az óriási tömeget nem az önkínzó fakír és nem is a békanyelő ember vonzotta a cirkuszba. Mindenki türelmetlenül várta az első rész végét és a szünetet, amely után Hoyty-Toytynak kellett színpadra lépni. Csodákat meséltek róla. Cikkeket írtak róla. Tudósok érdeklődtek utána. Rejtély, kedvenc és közönséget vonzó mágnes volt. Amióta megjelent, a cirkusz pénztárában naponta kifüggesztették a táblát: „Minden jegy elkelt.” Olyan publikumot tudott a cirkuszba vonzani, amely annak előtte soha még a tájára sem ment. Igaz, a karzatot és a nézőtér hátsó részét a törzsközönség töltötte meg: tisztviselők, munkások a családjukkal, kereskedők, segédek. De a páholyokban öreg, ősz, nagyon komoly, kissé régimódi kabátot és esőköpenyt viselő emberek foglaltak helyet. Az első sorokban ülő nézők között fiatal emberek is akadtak, ugyancsak komolyak és szótlanok. Nem rágcsáltak szendvicset, és sört sem ittak. Zárkózottan és mozdulatlanul ültek, mint egy felsőbbrendű kaszt tagjai, várva a második részt, amikor kilép Hoyty-Toyty, aki miatt eljöttek. A szünetben is mindenki csak Hoyty-Toyty most következő fellépéséről beszélt. Az első sorok tudós férfiúi felélénkültek. És végre eljött a várva várt pillanat! Megszólaltak a harsonák, az arannyal díszített piros libériás cirkuszi szolgák glédába álltak, a bejáratnál lévő függöny kitárult, és a közönség tapsának kíséretében kijött ő, Hoyty-Toyty, egy óriási elefánt. Fején arannyal hímzett kis sapkát viselt, amelyet zsinórok és rojtok díszítettek. Jobbra-balra hajbókolva körbesétálta a porondot, idomítója, egy alacsony, frakkos ember kíséretében. Végül az aréna közepére ment és megállt. – Afrikai – súgta oda egy ősz professzor a szomszédjának. – Nekem jobban tetszenek az indiai elefántok – válaszolt a másik. – A testük jóval gömbölyűbb. Ha élhetek ezzel a kifejezéssel, sokkal kulturáltabb állatok benyomását keltik. Az afrikai elefántok idomai durvábbak, szögletesebbek. Amikor egy ilyen elefánt kinyújtja az ormányát, szinte ragadozó madárra hasonlít. Az elefánt mellett álló frakkos emberke ekkor megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett: – Nagyságos hölgyeim és uraim! Van szerencsém bemutatni önöknek a híres elefántot, Hoyty-Toytyt. Törzsének hossza négy és fél méter, magassága három és fél méter. Ormánytól farokvégig kilenc méter… Hoyty-Toyty váratlanul felemelte az ormányát, és meglengette a frakkos ember előtt. – Elnézést, tévedtem – mondta az idomár. – Az ormány két és fél méter hosszú, a farok pedig körülbelül másfél méter. Tehát ormánytól a farokig a hosszúság hét egész kilenc tized méter. Naponta megeszik háromszázhatvanöt kiló zöldséget, és megiszik tizenhat vödör vizet. – Az elefánt jobban számol az embernél – mondta valaki. – Figyelje csak: kijavította az idomárját, amikor az tévedett a számolásban – mondta a zoológus professzor a kollégájának. – Merő véletlenség – válaszolta az.

– Hoyty-Toyty – folytatta eközben az idomár – a legzseniálisabb elefánt, amely valaha is létezett, sőt talán a legzseniálisabb állat. Megérti a német beszédet. Ugye megérted, Hoyty? – fordult az elefánthoz, aki méltóságteljesen bólintott. A közönség tapsolni kezdett. – Trükk az egész – mondta Schmidt professzor. – Azt nézze meg, ami ezután következik – ellenkezett Stolz. – Hoyty-Toyty tud számolni, ismeri a számokat… – Elég a magyarázatból! Mutassák! – kiáltott valaki a karzatról. – Félreértések elkerülése végett – folytatta rendíthetetlenül a frakkos ember – megkérném önöket, néhány tanú fáradjon le a porondra, akik igazolhatják, hogy semmiféle trükk nincs a dologban. Schmidt és Stolz egymásra néztek, és lementek a porondra. És Hoyty-Toyty bemutatta csodálatos képességeit. Nagy, szögletes kartondarabokat raktak elé, amelyekre számok voltak rajzolva, ő pedig összeadott, szorzott és osztott, a kartonkupacból kiválasztva azokat a számokat, amelyek megfeleltek a végeredménynek. Az egyjegyű számokról először a kétjegyűekre tértek át, végül a háromjegyűekre, és az elefánt hibátlanul megoldotta ezeket a feladatokat is. – Nos, mit szól hozzá? – kérdezte Stolz. – Mindjárt megnézzük, mennyire ismeri a számokat – makacskodott Schmidt. Kivette a zsebóráját, felemelte, és megkérdezte az elefántot: – Nem mondanád meg nekünk, Hoyty-Toyty, hány óra van? Az elefánt hirtelen ormánymozdulattal kikapta az órát Schmidt kezéből, a szeméhez emelte, aztán visszaadta zavarba jött tulajdonosának, és a kartondarabokból kirakta a választ: „10.25.” Schmidt az órára pillantott, és bizonytalanul vállat vont. Az elefánt tökéletes pontossággal mondta meg az időt. A következő műsorszám az olvasás volt. Az idomár nagy képeket rakott az elefánt elé, amelyek különböző állatokat ábrázoltak. Más kartonlapokon a következő feliratok voltak: oroszlán, majom, elefánt. Az elefántnak mutattak egy képet, amely egy állatot ábrázolt, ő pedig arra a kartonra mutatott az ormányával, amelyen a megfelelő felirat állt. És egyszer sem tévedett. Schmidt megpróbálta megváltoztatni a kísérlet feltételeit: szavakat mutatott az elefántnak, hogy ezekhez keresse meg a megfelelő rajzot. Az elefánt ezt is hibátlanul oldotta meg. Végül ábécét raktak az állat elé. A betűk helyes megválogatásával szavakat kellett összeállítania, és így válaszolnia a kérdésekre. – Hogy hívnak? – kérdezte Stolz professzor. – Most Hoyty-Toyty a nevem – válaszolt az elefánt. – Hogyhogy most? – tette fel a kérdést Schmidt. – Ezek szerint ezelőtt másképp hívtak? Mi volt a neved? – Sapiens – válaszolta az elefánt. – Csak nem Homo Sapiens véletlenül? – mondta nevetve Stolz. – Minden lehetséges – válaszolta titokzatosan az elefánt, s ormányával újra válogatni kezdett a betűk között. „Mára elég” – állította össze. Minden irányba meghajolva, mit sem törődve az idomár tiltakozó kiáltozásával, Hoyty-Toyty távozott a porondról. A szünetben a tudósok a dohányzóban gyűltek össze, csoportokra oszlottak, és élénk beszélgetésbe merültek. Egy távoli sarokban Schmidt Stolzcal vitatkozott. – Emlékszik arra, tisztelt kolléga – mondta –, milyen szenzációt keltett egy Hans nevű ló a maga idejében? Gyököt vont, és más bonyolult számításokat végzett, a patkójával kopogva a válaszokat. Mint később kiderült, a titok nyitja abban rejlett: gazdája beidomította arra, hogy rejtett jelzéseire kopogással válaszoljon. A számoláshoz pedig annyit sem értett, mint egy vak kölyökkutya. – De ez csak feltételezés – tiltakozott Stolz. – Na és Thorhdike és Yorks kísérletei? Az állatok természetes asszociációjának kiala-

kítására épültek. Az állat elé egy sor ládát raktak, de csak az egyikben volt élelem. Ha az állat megtalálta azt a ládát, egy automatikusan nyíló etetőből enni kapott. Ily módon az állatoknál egy ilyesféle asszociáció kellett, hogy kialakuljon: „Jobbról a második láda – ennivaló.” Ezután a ládák sorrendje megcserélődött. – Remélem, a zsebórája nincs felszerelve etetővel? – kérdezte gúnyosan Stolz. – Ebben az esetben mivel magyarázza, amit láttunk? – De hát az elefánt nem ismerheti az órát! Csak a szeméhez emelte a fényes kört. Amikor meg elkezdte kiválasztani a számokat a kartonlapokon, bizonyára számunkra észrevehetetlen utasításokra hallgatott, melyeket az idomártól kapott. Csalás az egész, kezdve onnan, hogy Hoyty-Toyty kijavította az idomítót, amikor az tévedett hosszának kiszámításában. Feltételes reflex, semmi több. – A cirkusz igazgatója megengedte, hogy néhány kollégámmal itt maradjunk az előadás után, és egy sorozat kísérletet végezzünk Hoyty-Toytyn – mondta Stolz. – Remélem, nem utasítja vissza a meghívást? – Természetesen nem – válaszolta Schmidt. Nem nyelte le a sértést Amikor a cirkusz kiürült, és a hatalmas lámpákat az aréna fölött egy kivételével leoltották, Hoyty-Toytyt újra kivezették. Schmidt megkövetelte, hogy az idomár ne legyen jelen a kísérleteknél. Az emberke, aki már levetette a frakkot, és pulóvert viselt, vállat vont. – Kérem, ne sértődjön meg – mondta Schmidt –, már megbocsásson, de nem tudom a nevét… – Jung, Friedrich Jung, szolgálatára… – Ne nehezteljen ránk, Jung úr. Úgy szeretnénk végrehajtani a kísérleteket, hogy semmi kétség ne férjen hozzájuk. – Kérem – mondta az idomár. – Hívjanak, majd ha el kell vezetni az elefántot. – És a kijárat felé indult. A tudósok nekifogtak a kísérleteknek. Az elefánt figyelmes volt, szófogadó, hibátlanul válaszolt a kérdésekre, és megoldotta a feladatokat. Bámulatos volt, amit művelt. Válaszait sem trükkel, sem idomítással nem lehetett magyarázni. El kellett ismerni, hogy az elefánt valóban rendkívüli képességekkel és majdnem emberi tudattal rendelkezik. Félig már meggyőzve, Schmidt is csak makacsságból vitatkozott. Az elefánt minden bizonnyal megunta a véget nem érő vitát. Gyors, ügyes mozdulattal kiemelte Schmidt mellényzsebéből az órát, és megmutatta tulajdonosának. A mutató tizenkettőn állt. Ezután, visszaadva az órát, Hoyty-Toyty galléron ragadta Schmidtet, és a porondon keresztül a kijárathoz vitte. A professzor dühében kiabálni kezdett, mire kollégái elnevették magukat. A zajra Jung rohant elő az istállókhoz vezető átjáróból, és rákiáltott az elefántra, de Hoyty-Toyty rá sem hederített. Végezve Schmidttel, akit kirakott a folyosóra, az elefánt sokatmondóan a porondon maradt tudósokra nézett. – Mindjárt elmegyünk – mondta Stolz az elefántnak, mintha emberrel beszélne. – Kérem, ne izgassa magát. – És Stolz, nyomában a többi professzorral, zavartan elhagyta az arénát. – Jól tetted, Hoyty, hogy kitessékelted őket – mondta Jung. – Még rengeteg dolgunk van. Johann! Friedrich! Wilhelm! Hol a pokolban vagytok?! A porondra kijött néhány munkás, és nekifogtak a takarításnak; gereblyével elsimították a homokot, kisöpörték az átjárókat, kivitték a rudakat, létrákat, gyűrűket. Az elefánt pedig segített Jungnak hordani a díszleteket. Úgy látszott, nem nagyon van ínyére a munka. Valami miatt ingerült volt, vagy talán elfáradt a második, rendkívüli előadástól. Prüszkölve forgatta fejét, és csörömpölt az ide-oda mozgatott díszletekkel. Az egyiket olyan erővel rántotta meg, hogy eltörött.

– Csöndesebben, te sátán! – ordított rá Jung. – Talán nem akarsz dolgozni? Felhúztad az orrod? Tudsz írni, számolni, és most már persze nem ízlik a fizikai munka! Nincs mit tenned, fiacskám, ez itt nem menhely. A cirkuszban mindenki dolgozik. Nézd meg Enrico Ferrit. A legjobb lovas, világhírű artista, de amikor nem szerepel, felveszi a libériát, és kimegy a lovászokkal gereblyézni az arénát… Ez igaz volt, az elefánt is tudott róla. De őt nem érdekelte Enrico Ferri. Mordult egyet, és megindult a porondon át az átjáró felé. – Hová mész? – gerjedt haragra Jung. – Állj! Állj meg, ha mondom! Felkapott egy seprűt, az elefánthoz rohant, és a seprű nyelével a vastag lábikrára csapott. Még egyszer sem verte meg Hoyty-Toytyt, igaz, az elefánt sem mutatott eddig ilyen engedetlenséget. Hoyty hirtelen úgy elkezdett bőgni, hogy a kis Jung a földre kuporodott, és a gyomrához kapott, mintha ez a bőgés az egész belsejét görcsbe rándította volna. Ekkor az elefánt hátrafordulva felkapta, mint egy kiskutyát, majd néhányszor feldobta, elkapta, újra feldobta, majd a földre ültette, ormányával megfogta a seprűt, és nagyokat lépve a porondon, ezt írta a homokra: „Ne merészeljen engem bántani! Ember vagyok, és nem állat!” Aztán félredobva a seprűt, az elefánt a kijárat felé indult. Elhaladt az istállórekeszekben álló lovak mellett, majd a kapuhoz érve nekidőlt hatalmas testével, és nyomott rajta egyet. A kapu nem bírta el ezt a szörnyű terhet, elkezdett recsegni-ropogni, és apró darabokra tört. Az elefánt kiszabadult… A cirkusz igazgatójának, Ludwig Strommnak nyugtalan éjszakája volt. Éppen álomba szenderült, amikor a hálószoba ajtaján kopogtatott a lakáj, és jelentette, hogy Jung van itt valamilyen halaszthatatlan ügyben. A cirkuszi dolgozók és tisztviselők fegyelemre voltak szoktatva, és Stromm tudta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történnie, ha fel merték zavarni ilyen alkalmatlan időben. Köntösben és mezítlábra húzott cipőben kiment a kis fogadószobába. – Mi történt, Jung? —kérdezte. – Borzasztó szerencsétlenség, Stromm úr! Hoyty-Toyty elvesztette az eszét. – Jung kidüllesztette szemét, és tehetetlenül széttárta karját. – És maga… teljesen jól érzi magát, Jung? – kérdezte Stromm. – Nem hisz nekem? – sértődött meg Jung. – Nem vagyok részeg, teljesen eszemnél vagyok. Ha nem hisz nekem, megkérdezheti Johannt, Friedrichet és Wilhelmet is. Mindent láttak. Az elefánt kikapta a kezemből a seprűt, és a porond homokjára írta: „Ember vagyok, és nem állat.” Aztán vagy tizenhatszor feldobott a cirkuszkupolába, majd kiment az istállókhoz, kitörte a kaput, és megszökött. – Hogyan? Megszökött? Hoyty-Toyty megszökött? Hát miért nem ezzel kezdte, maga ostoba alak?! Azonnal intézkedni kell, hogy elfogják és visszahozzák, mielőtt bajt okozna. – Stromm már látta is maga előtt a büntetéspénzt követelő rendőri cédulákat, földtulajdonosok hosszú számláit a pusztításról és a bírósági idézéseket az elefánt által elkövetett károk miatt. – Ki ma az ügyeletes a cirkuszban? Értesítették már a rendőrséget? Tettek már valamit, hogy elfogják az elefántot? – Én vagyok az ügyeletes, és már mindent elkövettem, ami csak lehetséges – válaszolta Jung. – A rendőrséget nem értesítettem, úgyis megtudják. Az elefánt után rohantam, és könyörögtem neki, hogy térjen vissza. Bárónak, grófnak, sőt még generalisszimusznak is tituláltam. „Térjen vissza, fenséges úr! – kiabáltam. – Jöjjön vissza, fenség! Bocsássa meg, hogy nem ismertem fel rögtön, a cirkuszban sötét volt, azért néztem elefántnak.” Hoyty-Toyty rám nézett, megvetően fújt egyet az ormányával, és továbbindult. Johann és Wilhelm motorkerékpáron követik. Az elefánt kiment az Unter den Lindenre, a Char-lottenburgerstrassén haladva átvágott az egész Tiergartenen, és megindult a grünewaldi erdészet felé. Most a Havelban fürdik. Megszólalt a telefon: Stromm a készülékhez lépett.

– Halló!… Igen, én… Már tudok róla, köszönöm. Elkövettünk minden tőlünk telhetőt… Tűzoltókat? Kétlem… jobb, ha nem ingereljük az elefántot… A rendőrségről telefonáltak – mondta, és helyére rakta a kagylót. – A tűzoltókat ajánlották, hogy fecskendőik segítségével befogják az elefántot. De Hoyty-Toytyval nagyon óvatosan kell bánni. – Egy őrültet nem szabad ingerelni! – szólt közbe Jung. – Az elefánt jobban ismeri magát, Jung, mint bárki mást. Próbáljon mellette maradni, és szeretettel visszacsábítani a cirkuszba. – No persze, én mindent megteszek… Ha kell, Hindenburgnak fogom szólítani… Jung elment, és Stromm vissza sem feküdt reggelig. Telefonon újabb híreket kapott, és utasításokat adott ki. Az elefánt sokáig fürdött a Pávián-szigetnél, aztán megrohamozott egy zöldségeskertet, megette az összes káposztát és sárgarépát, harapott hozzá egy kis almát a szomszéd kertben, és a friedensdorfi erdészeti területre indult. Az értesülések szerint nem bántotta az embereket, nem csinált fölösleges rombolásokat, és egészében nagyon tisztességesen viselkedett. Ahogy ment, óvatosan megkerülte a zöldségeskerteket, vigyázott, nehogy összetiporja a füvet, igyekezett csak az országúton vagy a mezei utakon haladni. Viszont az éhség arra kényszerítette, hogy a kertek zöldségeiből és gyümölcséből lakmározzon. De ott is nagyon megfontoltan viselkedett; nem taposta hiába a sorokat, a káposztát akkurátusan falta, sort sor után, nem tördelte a gyümölcsfákat. Reggel hatkor megjelent Jung, fáradtan, porosan, arca izzadt és piszkos volt, a ruhája átázott. – Mi újság, Jung? – Semmi. Hiába könyörgök, Hoyty-Toyty rendíthetetlen. Elnök úrnak neveztem, erre dühbe gurult, és a tóba hajított. Úgy látszik, az elefántoknál a nagyzási mánia másként jelentkezik, mint az embernél. Ekkor ésszerű érvekkel kezdtem őt meggyőzni: „Lehet, hogy ön azt képzeli – kérdeztem, mellőzve a titulusokat –, hogy Afrikában van? Téved, ez itt nem Afrika, hanem az északi szélesség ötvenkettő és feledik foka. Nos, rendben, most augusztus van, mindenhol sok a zöldség és a gyümölcs. De mit csinál majd akkor, ha beköszönt a hideg? Csak nem fog fakéreggel táplálkozni, mint a kecskék? Vegye figye-lembe, hogy nálunk Európában éltek az ükapái, a mammutok, de kihaltak a hideg miatt. Hát nem lesz jobb magának, ha hazamegy a cirkuszba, ahol jóllakhat, és melegben lehet?” Hoyty-Toyty figyelmesen meghallgatta a beszédet, elgondolkodott, és… az ormányából nyakon öntött vízzel. Két fürdő öt perc lefolyása alatt! Elegem van! Kész csoda, ha nem fázom meg! Hadüzenet Az erkölcsi ráhatás összes kísérlete hiábavalónak bizonyult, és Strommnak határozott eszközhöz kellett nyúlnia. Az erdészeti területre gőzcsövekkel felszerelt tűzoltócsapatot vezényeltek. A rendőrség által irányított tűzoltók tíz méter közel mentek az elefánthoz, és erőteljes vízsugarakat irányítottak az állatra, akinek nagyon tetszett a zuhany. Mindkét oldalát a víz felé fordította, és zajosan prüszkölt. Ekkor tíz tűzoltófecskendőt egyszerre a fejére, pontosabban a szemére irányítottak. Ez a fergeteges áradat már nem volt ínyére az állatnak. Felbőgött, és olyan határozottan indult meg a tűzoltók felé, hogy a támadók nak inukba szállt a bátorságuk, és szétszaladtak, maguk mögött hagyva a felszerelést. A fecskendők egy pillanat alatt szétszakadtak, a gépek felborultak. Ettől kezdve a számlák, amelyeket Strommnak ki kellett fizetnie, gyorsan növekedni kezdtek. Az elefánt fel volt bőszítve. Hadat üzent az embereknek, és igyekezett bebizonyítani, hogy sokba fog még kerülni nekik ez a háború. Néhány tűzoltóautót elsüllyesztett a tóban, darabokra törte az erdészházat, elkapott egy rendőrt, és feldobta egy magas

fára. Mindeddig óvatosságot mutatott, de most már zabolátlan volt kártevéseiben. De még ebben a romboló munkában is rendkívüli értelem volt jelen, és Hoyty-Toyty sokkal több kárt tudott okozni, mint egy átlagos, felbőszült elefánt. Amikor a rendőrparancsnok megkapta a friedensdorfi erdőségben lejátszódó eseményekről szóló jelentést, megparancsolta, hogy nagy rendőri alakulatokat mozgósítsanak, fegyverezzék fel őket puskákkal, és öljék meg az elefántot. Stromm kétségbe volt esve: hol talál még egy ilyen elefántot? Szíve mélyén már beletörődött abba, hogy fizetnie kell az elefánt csínytevéseiért, mert tudta, hogy Hoyty-Toyty busásan megtérít mindent, csak térjen észhez. Könyörgött a rendőrparancsnoknak, hogy várjanak a parancs végrehajtásával, még mindig abban bízva, hogy sikerül megtörnie a makacs állatot. – Tíz órát adhatok önnek – válaszolta a rendőrparancsnok. – Egy óra múlva az egész erdészeti terület be lesz kerítve. Ha szükséges, a hadsereget fogom segítségül hívni. Stromm rendkívüli tanácsot hívott össze, melyen részt vett a cirkusz majdnem minden dolgozója, és eljött az állatkert igazgatója is segédeivel. Öt órával a tanácskozás után az erdészeti terület tele volt álcázott gödrökkel és csapdákkal. Bármely közönséges elefánt beleesett volna ezekbe a ravaszul felállított csapdákba. De ő nem. Kikerülte a torlaszokat, széttúrta az álcázott gödröket, nem lépett rá a deszkákra, amelyek egy madzagra kötött rúdvassal voltak összekapcsolva. Ha egy ilyen vastömb az elefánt fejére esik, elkábíthatja és ledöntheti. A határidő a vége felé közeledett. Az erős csapatok egyre szorosabbra zárták a gyűrűt. Felfegyverzett rendőrök közeledtek ahhoz a tóhoz, amelynél az elefánt volt. Hoyty testének hatalmas tömege már látszott a fatörzsek mögül. Ormányával vizet gyűjtött, majd magasra emelte, és a vizet szökőkútszerűen kieresztette, s az a levegőben szétszóródva, mint az eső, széles hátára hullott… – Felkészülni! – vezényelte halkan a tiszt, majd elkiáltotta magát: – Tűz! Az eldördülő sortűzre a sűrű erdő többszöri visszhanggal válaszolt. Az elefánt oldalra rántotta fejét, és vérben úszva, egyenesen az emberek felé indult. A rendőrök lőttek, az elefánt pedig, figyelmen kívül hagyva a golyókat, futott tovább. A rendőrök nem voltak rossz lövők, de nem ismerték az elefánt anatómiáját, s így golyóik nem érték el az állat létfontosságú központjait: az agyat és a szívet. Fájdalmában és félelmében az elefánt vadul felüvöltött, előrenyújtotta ormányát, aztán gyorsan visszahúzta. Az ormány nagyon fontos szerv, ormány nélkül az állat elpusztul, és ezért az elefántok csak végszükség esetén használják mint védő vagy támadó eszközt. Hoyty lehajtotta a fejét, két és fél méter hosz-szú és egyenként ötven kilogramm súlyú agyarait, mint valami félelmetes faltörő kosokat, az ellenségre irányította. Rettenetes volt! De a fegyelem mégis visszatartotta a rendőröket; szüntelenül lőve a helyükön maradtak. Az elefánt pedig áttörve a láncot, kiszabadult az ostromgyűrűből, és eltűnt. Üldöző csapatokat indítottak utána, de Hoytyt nemhogy elkapni, de még utolérni sem volt olyan könnyű feladat. A rendőrcsapatok kénytelenek voltak az utakon haladni, az elefánt pedig most már nem is figyelve az útra, kíméletlenül vonult át kerteken, mezőkön, erdőkön. Wagner megmenti a helyzetet Stromm fel-alá járkált a dolgozószobában, és kétségbeesetten ismételgette: – Tönkrementem! Tönkrementem!… Egy egész vagyont fogok kidobni az ablakon, hogy az elefánt által okozott károkat fedezzem, Hoyty-Toytyt pedig lelövik. Micsoda veszteség! Micsoda pótolhatatlan veszteség! – Távirat – mondta ekkor a belépő szolga, és tálcán egy papírlapot adott át Strommnak. „Hát persze – gondolta az igazgató –, valószínűleg értesítés, hogy az elefántot megölték… Távirat a Szovjetunióból? Moszkva? Furcsa! Vajon kitől jöhetett?” „Berlin, Busch Cirkusz, Stromm igazgatónak.

Éppen most olvastam újságban elefánt szökéséről stop. Azonnal kérje rendőrséget vonják vissza elefánt megöléséről szóló parancsot stop. Valamelyik dolgozója adja át elefántnak következőt kettőspont idézőjel Sapiens Wagner repül Berlinbe. Menjen vissza Busch Cirkuszba stop idézőjel. Ha nem fogad szót vessző lelőhetik stop Wagner professzor.” Stromm még egyszer átolvasta a táviratot. – Semmit sem értek! Minden valószínűség szerint ez a Wagner professzor ismeri az elefántot, mivel a táviratban arra a korábbi névre utal, hogy Sapiens. De miért reméli Wagner, hogy az elefánt visszatér, ha megtudja, hogy a professzor Berlinbe érkezik? Így vagy úgy, de a távirat lehetőséget ad az elefánt megmentésére. Az igazgató rögtön cselekedni kezdett. Nem minden nehézség nélkül sikerült rábeszélnie a rendőrparancsnokot, hogy szüntesse be a hadműveletet. Jungot azon nyomban repülőgépen az elefánthoz küldték. Mint egy igazi parlamenter, Jung meglengette a fehér kendőt, és az elefánthoz lépve kijelentette: – Mélyen tisztelt Sapiens! Wagner professzor üdvözletét küldi. Hamarosan Berlinbe érkezik, és látni óhajtja önt. A találkozás helye a Busch Cirkusz. Kijelentem, egy ujjal sem nyúlnak önhöz, ha visszatér. Az elefánt figyelmesen végighallgatta Jungot, gondolkodott egy keveset, aztán felkapta az ormányával, a hátára ültette, és kimért lépésekkel útra kelt, vissza észak felé, Berlinbe. Ily módon Jung egyidejűleg a túsz és az őr szerepét töltötte be; senki sem mer az elefántra lőni, ha a nyakában egy ember ül. Mivel az elefánt gyalog ment, Wagner professzor pedig asszisztensével, Gyenyiszovval repülőgépen tartott Berlin felé, a tudós előbb érkezett meg, és haladéktalanul Stromm-hoz indult. Az igazgató már megkapta a táviratot arról, hogy Hoyty-Toyty Wagner puszta említésére újra szelíd és szófogadó lett, és most éppen Berlin felé tart. – Mondja, kérem, milyen körülmények között szerezte ön az elefántot, és nem ismerie véletlenül a történetét? – kérdezte Wagner az igazgatótól. – Egy pálmaolaj- és diókereskedőtől vettem, bizonyos Nix úrtól. Nix úr Közép-Afrikában, a Kongónál él, nem messze Matadi városától. Azt mesélte, hogy az elefánt maga jelent meg a kertjükben egyszer, amikor a gyerekek éppen játszottak, és rendkívüli trükköket mutatott: két lábra állt és táncolt, majd botokkal egyensúlyozott, mellső lábára állt, s agyaraival a földre támaszkodva a hátsó lábait emelgette, közben olyan mulatságosan csóválta a farkát, hogy Nix gyerekei gurultak a nevetéstől. Hoyty-Toytynak nevezték el az elefántot, ami, bizonyára tudja, angolul játékost, pajkost jelent, néha pedig indulatszó, például nana! vagy ejnye-bejnye. Amikor megszereztük az elefántot, meghagytuk neki ezt a nevet. Itt vannak az iratok a vásárlásról. Minden teljesen legális, s az üzletet aligha lehet kétségbe vonni. – Nem áll szándékomban megtámadni a vásárt – mondta Wagner. – Nincs az elefánton valami különleges ismertetőjel? – De van, nagy forradások a fején. Nix úr feltételezi, hogy ezek az elefánt elfogatása közben ejtett sebek nyomai. A vademberek igen barbár módszerekkel fogják az elefántokat. Mivel a varratok némileg rontottak a külsején, és kellemetlen érzéseket ébreszthettek a közönségben, különleges, selyemmel hímzett és rojttal díszített sapkát húztunk a fejére. – Úgy. Semmi kétség, hogy ő az. – Ki az az ő? – kérdezte Stromm. – Sapiens, az eltűnt elefántom. Akkor fogtam el, amikor egy tudományos expedícióval Belga Kongóban voltam és beidomítottam. De egy éjszaka eltűnt az erdőben, és többé nem tért vissza! Minden keresés kudarcba fulladt. – Ezek szerint mégiscsak igényt tart az elefántra? – kérdezte az igazgató. – Én nem tartok, de az elefánt maga is támaszthat valamilyen igényeket. Arról van szó, hogy olyan új módszerekkel idomítottam, amelyek bámulatos eredményekhez

vezettek. Ön is meggyőződhetett róla, milyen rendkívüli szintre sikerült fejlesztenem az elefánt értelmi képességeit. Mondhatom, hogy Sapiens, vagy mostani nevén HoytyToyty, magas szinten rendelkezik az egyéniség tudatával, ha szabad élnem ezzel a kifejezéssel. Amikor az újságban a maguk cirkuszában fellépő csodálatos elefántról olvastam, rögtön tudtam, hogy egyedül az én Sapiensem képes ilyen dolgokra: olvasni, számolni, sőt még írni is – hiszen én tanítottam meg mindenre. De míg Hoyty-Toyty látszólag megelégedve sorsával, békésen szórakoztatta a berlinieket, szükségtelennek tartottam a beavatkozást. Ám az elefánt fellázadt, tehát valamivel nem volt megelégedve. Elhatároztam, hogy a segítségére sietek. S most saját magának kell a sorsa felett döntenie. Joga van hozzá. Ne feledkezzen meg arról, hogy ha nem jövök, az elefánt már rég halott volna, s mindketten elveszítjük! Erőszakkal nem tarthatja itt, erről, remélem, már meggyőződött. De ne gondolja, hogy mindenáron el akarom venni öntől az elefántot. Majd beszélek vele. Lehetséges, hogy ha megváltoztatják a feltételeket, kiiktatják azt, ami ingerelte, önöknél marad. – Majd beszél az elefánttal?! Ki hallott még ilyet? – tárta szét kezeit Stromm. – Hoyty-Toyty különleges elefánt. Apropó, mikor érkezik Berlinbe? – Ma este. Úgy látszik, nagyon siet, hogy találkozzon önnel; azt táviratozták nekem, hogy óránkénti húsz kilométeres sebességgel halad. Aznap este, ahogy véget ért az előadás a cirkuszban, megtörtént Hoyty-Toyty és Wagner professzor találkozása. Stromm, Wagner és asszisztense, Gyenyiszov a porondon állt, amikor az artistaátjárón keresztül belépett Hoyty-Toyty, még mindig Junggal a nyakában. Megpillantva Wagnert, az elefánt odaszaladt hozzá, és mint egy kezet, felé nyújtotta az ormányát; Wagner megszorította. Ezután az elefánt leemelte a hátáról Jungot, és Wagnert ültette a helyébe. A professzor felemelte az elefánt hatalmas fülét, és belesúgott valamit. Az állat bólintott, és ormánya végét nagyon gyorsan lengetni kezdte Wagner arca előtt, aki figyelmesen követte ezeket a mozdulatokat. Strommnak nem tetszett ez a titokzatosság. – Nos, hogy döntött az elefánt? – kérdezte türelmetlenül. – Azt az óhaját fejezte ki, hogy szabadságot akar kivenni, mialatt módjában áll bizonyos érdekes dolgokat mesélni nekem. A szabadság után hajlandó visszatérni a cirkuszba, de csak abban az esetben, ha Jung úr bocsánatot kér tőle a gorombaságáért, és megígéri, hogy soha többé nem folyamodik a fizikai erőszak eszközeihez. Az elefánt ugyan nem érzi az ütéseket, de elvből nem hajlandó eltűrni semmiféle sértést. – Én… én vertem az elefántot? – kérdezte csodálkozó arcot vágva Jung. – A seprű nyelével – folytatta Wagner. – Ne tagadja, Jung, az elefánt nem hazudik. Olyan udvarias legyen vele, mintha… – …maga a köztársasági elnök volna? – Mintha ember volna, s nem akármilyen ember, hanem olyan, aki tudatában van méltóságának. – Csak nem egy nagyherceg? – kérdezte epésen Jung. – Elég volt! – kiáltotta Stromm. – Maga tehet mindenről, Jung, és ezért bűnhődni fog. Mikor óhajt… Hoyty-Toyty úr szabadságra menni és hová? – Gyalogtúrára indulunk vele – válaszolta Wagner. – Nagyon kellemes lesz. Én és asszisztensem, Gyenyiszov az elefánt széles hátára ülünk, ő pedig délre visz minket. A svájci réteken szeretne legelészni. Gyenyiszov mindössze huszonhárom éves volt, de fiatal kora ellenére már tett néhány tudományos felfedezést a biológia területén. „Sokra viszi még” – mondta Wagner, és meghívta, dolgozzon a laboratóriumában. A fiatal tudós határtalanul boldog volt. A professzor is meg volt elégedve új segédjével, és mindenhova magával vitte. – Gyenyiszov Akim Ivanovics, túl hosszú – mondta Wagner közös munkájuk első napján. – Ha minden alkalommal úgy fordulok önhöz, hogy Akim Ivanovics, negyvennyolc percet veszítek el évente. Negyvennyolc perc alatt pedig sok mindent lehet csinál ni. Ezért mellőzni fogom a megszólítást. Ha meg hívnom kell magát, azt fogom mondani:

Gyen, ami rövid és világos. Maga pedig nyugodtan nevezhet Wagnak. – Wagner nem fecsérelte az idejét. Reggelre kész volt minden. Wagner és Gyenyiszov kényelmesen elfért Hoyty-Toyty széles hátán. Csak a legszükségesebb holmit hozták magukkal. – És mivel fog táplálkozni az elefánt? – kérdezte az igazgató. – Előadásokat fogunk tartani a városokban és falvakban – mondta Wagner –, viszonzásul a nézők etetni fogják. Sapiens nemcsak önmagát, hanem minket is el fog tartani. Viszontlátásra! Az elefánt lassan ment az utcákon. De mihelyt eltűntek a város utolsó házai is, és az utazók elé az országút sávja tárult, az elefánt nógatás nélkül meggyorsította lépteit. Óránként legalább tizenkét kilométert tett meg. – Gyen, most egy különleges elefánttal lesz dolga. S hogy jobban megértse őt, meg kell ismerkednie nem egészen köznapi múltjával. Fogja ezt a füzetet. Ez egy útinapló. A maga elődje, Peszkov írta, akivel Kongóba utaztam. Peszkovval történt egy tragikomi kus eset, amit egyszer majd elmesélek magának. Egyelőre olvasson. Wagner közelebb ült az elefánt fejéhez, szétnyitott maga előtt egy asztalkát, s két füzetbe kezdett írni egyszerre, jobb és bal kezével. Wagner szinte sohasem csinált egyszerre kevesebbet, mint két dolgot. – Hát akkor meséljen – mondta minden valószínűség szerint az elefántnak, aki majdnem egészen Wagner füléhez nyújtotta ormányát, és nagyon gyorsan, rövid megszakításokkal sziszegni kezdett. – Sz-sszssz-sz-ssz-sszssz… „Éppen mint a morzejelek” – gondolta Gyenyiszov, s kinyitotta a vastag vászonkötésű füzetet. Wagner ezalatt bal kézzel azt jegyezte fel, amit az elefánt diktált, jobb kézzel pedig tudományos munkát írt. Az elefánt egyenletes léptekkel folytatta útját, és a lágy ringás jóformán alig zavarta a professzort az írásban. Gyenyiszov a naplót kezdte olvasni, és hamarosan teljesen belemerült. Íme, a napló tartalma: Ringből már nem lesz ember Március 27. Úgy érzem magam, mintha doktor Faustus dolgozószobájába kerültem volna. Wagner professzor laboratóriuma bámulatra méltó. Mi minden van itt! Fizika, kémia, biológia, elektrotechnika, mikrobiológia, anatómia, fiziológia… Úgy tűnik, nincs olyan tudományos terület, amely ne érdekelné Wagnert, vagyis Wagot, ahogy hívatja magát. Mikroszkópok, spektroszkópok, elektroszkópok, mindenféle szkópok, melyek azt is megmutatják, ami a puszta szemnek elérhetetlen. Aztán hasonló felszerelések következnek a fül számára: „fülmikroszkópok”, melyek segítségével Wagner új hangok ezreit észleli: „Víz alatti útját tengeri szörnyeknek s növekedését völgyi venyigének.” Üveg, réz, alumínium, kaucsuk, porcelán, ebonit, platina, arany, acél – a legkülönbözőbb formákban és kombinációkban. Retorták, lombikok, hajlított csövek, kémcsövek, lámpák, tekercsek, spirálok, kapcsolók, emelős kapcsolók, gombok… Hát nem tükrözi mindez Wagner agyának bonyolultságát? A szomszéd szobában pedig egész panoptikum: itt Wagner az emberi test szöveteit tenyészti, levágott élő emberi ujjat, egy nyúl fülét, kutyaszívet, bárányfejet és… egy agyat táplál. Élő, gondolkodó emberi agyat! Nekem kell gondoznom. Az ujjával nyomkodva a felületét, a professzor beszélget vele. Az agy pedig különleges fiziológiai oldattal táplálkozik, melynek frissességéért én felelek. Bizonyos idő óta Wagner megváltoztatta az oldat tartalmát, erőteljesen táplálni kezdte az agyat, és – csodák csodája -az növekedni kezdett. Nem mondhatnám, hogy ez a görögdinnye nagyságú agy szép látványt nyújt. Március 29. Wag lázasan tanácskozik valamiről az aggyal.

Március 30. Ma este Wag így szólt hozzám: – Ez egy fiatal német tudós. Ring agya. Abesszíniában halt meg, az agya meg, amint látja, még mindig él és gondolkodik. De az utóbbi időben elszomorodott. A szem, amelyet hozzászereltem, nem felel meg neki. Nemcsak látni, hallani is akar minket, és nemcsak mozdulatlanul feküdni, hanem mozogni is. Sajnos, későn fejezte ki ezt az óhaját. Ha előbb mondja, talán ki tudtam volna elégíteni a kívánságát. A kórbonctani laboratóriumban találhattam volna megfelelő méretű tetemet, és átültethettem volna a fejébe Ring agyát. Abban az esetben, ha az az ember agybetegségben halt meg, egy új, egészséges agy átültetésével életre tudtam volna kelteni. És Ring agya új testet és az élet teljes egészét kapta volna meg. De arról van szó, hogy a szövetek növekedésének kísérletét végeztem, s most, amint látja. Ring agya annyira kiterjedt, hogy egy emberi koponyába sem fér bele. Ringből nem lesz ember. – Mit akar ezzel mondani? Hogy Ring nemcsak ember, hanem valami más is lehet? – Pontosan ezt. Lehet például elefánt is. Igaz ugyan, hogy agya még nem érte el egy elefánt agyának nagyságát, de ez megoldható. Csak arról kell gondoskodni, hogy a megfelelő formát vegye föl. Nemsokára kapok egy elefántkoponyát, beleültetem az agyat, s addig fogom növeszteni a szöveteit, míg be nem töltik a koponya egész üregét. – Csak nem akar Ringből elefántot csinálni? – Miért ne? Már beszéltem is erről Ringgel. Annyira akar látni, hallani, mozogni és lélegezni, hogy abba is beleegyezne, hogy disznó vagy kutya legyen. Az elefánt pedig nemes, erős és hosszú életű állat. És ő, vagyis Ring agya akár száz vagy kétszáz évig is elélhet így. Hát rossz kilátás ez? Ring már beleegyezését adta. Gyenyiszov felnézett a naplóból, és Wagnerhez fordult. – Mondja, az az elefánt, amelyen megyünk, valóban… – Igen, igen, emberi agya van – mondta Wagner, folytatva az írást. – Olvasson tovább, és ne zavarjon! Bár Gyenyiszov elhallgatott, nem folytatta rögtön az olvasást. A gondolat, hogy az elefántnak, amelyen ülnek, emberi agya van, szörnyűségnek tűnt. Baljós kíváncsiság és majdnem babonás iszonyat érzésével nézett az állatra. Március 31. Ma megérkezett az elefántkoponya. A professzor hosszában a homlokán keresztül szétfűrészelte. – Ezt azért teszem – mondta – hogy bele tudjam rakni az agyat, és kényelmesen ki tudjam venni, ha majd ebből a koponyából egy másikba kell átrakni. Megnéztem a koponya belsejét, és meglepődtem a viszonylag kis terület láttán, melyet agyvelővel kellett kitölteni Kívülről az elefánt sokkal „okosabbnak” látszott. – Az összes szárazföldi állat közül – folytatta Wag – az elefánt homlokürege a legfejlettebb. Látja? A koponya felső része csak légkamrákból áll, melyeket a hozzá nem értő általában agyüregnek néz. Az aránylag kis agyvelő pedig nagyon messzire van eldugva, itt, a fülnek körülbelül ezen a területén. Ezért van az, hogy azok a lövések, melyek a fej elülső részére irányulnak, általában nem hatásosak; a golyók áttörnek néhány csontot, de nem roncsolják össze magát az agyat. Waggal együtt néhány lyukat fúrtunk a koponyán, hogy csöveket vezethessünk át rajtuk, melyek tápláló oldattal látják el az agyat, s aztán Ring agyát óvatosan a koponya egyik felébe helyeztük. Még nem töltötte be a neki szánt helyet. – Sebaj, útközben belenő! – mondta Wag, és helyére rakta a koponya másik felét. Őszintén szólva nem nagyon hiszek Wag kísérletének sikerében, bár sok rendkívüli felfedezéséről tudok. De ez a dolog roppant bonyolult. Hatalmas akadályokat kell legyőzni. Legelőször egy élő elefántot kell keríteni. Rendelni egyet Afrikából vagy Indiából túl költséges lenne. Emellett ilyen vagy olyan oknál fogva lehet, hogy az elefánt nem is felel meg. Ezért Wag úgy határozott, hogy Ring agyát Afrikába, a Kongóhoz viszi, ahol egyszer már járt; ott fog egy elefántot, és ott hajtja végre az agyátültetés műtétet. Végre-

hajtani egy átültetést! Könnyű ezt mondani! Nem ugyanaz, mint egy pár kesztyűt egyik zsebből a másikba rakni. Meg kell találni és összevarrni az összes idegvégződést, az összes vénát és artériát. Bár van hasonlóság az ember és az állat anatómiája között, a különbség mégis óriási. Hogy sikerül Wagnak eggyé forrasztani ezt a két rendszert? S ráadásul ezt az egész nehéz műtétet egy élő elefánton kell végrehajtani.

Majomfutball Június 27. Napok egész soráról most egyszerre kell beszámolnom. Az utazás nemcsak élvezetekben volt gazdag. Már a hajón is, de különösen a csónakban moszkitók kezdtek bosszantani minket. Igaz ugyan, amikor még a tó szélességű folyó közepén mentünk, kevesebben voltak De amint közelebb értünk a parthoz, a moszkitók egész serege vett minket körül. Fürdés közben fekete legyek ragadtak ránk, s szívták a vérünket. Mikor partra szálltunk, és gyalog folytattuk utunkat, újabb ellenségek követtek; apró hangyák és homoki bolhák. Minden este alaposan meg kellett nézni a lábunkat, és lesöpörni róluk a bolhákat. Sok vesződséget okoztak a kígyók, a százlábúak, a méhek és a darazsak is. Nem volt könnyű haladni az erdő sűrűjében. A nyílt területeken pedig majdhogynem nehezebb volt a járás: a fű sűrű, a növényszárak vastagok s majdnem négy méter hosszúak. Csak mentünk két zöld fal között, s nem láttunk semmit magunk körül. Hátborzongató! Éles levelek karcolták az arcunkat és a kezünket. Ha letiportuk a füvet a talpunk alatt, a lábunk köré tekeredett. Esős időben a levelekben víz gyűlik össze, s úgy folyik az arra járókra, mintha dézsából öntenék. Erdőben és szavannán egyaránt kitaposott ösvényeken, libasorban kellett haladni. Az ilyen utacskák itt az egyetlen közlekedési eszközök. Húszan voltunk, ebből tizennyolcan – hordárok és vezetők – a néger fan törzsből. Végre-valahára a célnál vagyunk. Letáboroztunk a Tumba-tó partján. Vezetőink pihennek. Horgásznak. Nagy nehezen sikerül csak elvonni őket ettől a foglalatosságtól, hogy segítsenek nekünk berendezkedni. Két nagy sátrunk van. Jó terepen, egy száraz dombon választottunk helyet a tábornak. A fű nem magas. Messzire ellátni mindenfelé. Ring szerencsésen viselte el az utazást, s most kielégítően érzi magát. Türelmetlenül várja a hangok, színek, szagok és egyéb érzések világába való visszatérést. Wag vigasztalja, hogy már nem sokat kell várnia. Valamiféle titokzatos előkészületekkel van elfoglalva. Június 29. Nagy felfordulás van nálunk: a fanok friss oroszlánnyomokat találtak egészen közel a táborunkhoz. Kicsomagoltam a fegyveres ládát, puskákat osztottam szét azok között, akik tudnak lőni. S ma ebéd után próbalövészetet rendeztem. Hát ez valami őrület! A puskatust a hasukhoz vagy a térdükhöz rakják, bukfenceznek a fegyver ütésétől, és a golyók 180 fok eltéréssel csapódnak be valahová! Viszont a lelkesedésük felülmúl minden határt. A kiabálásuk pedig, meglehet, hogy a Kongó-medence összes éhes vadállatát körénk gyűjti. Június 30. Múlt éjszaka egy oroszlán egészen közel merészkedett a táborunkhoz. Tárgyi bizonyítékai maradtak a látogatásnak: szétmarcangolt egy vaddisznót, és megette jóformán az utolsó falatig. A disznó koponyája kettétörve, mint egy dió, s bordái apró darabokra aprítva. Nem szeretnék egy ilyen csonttörőbe kerülni! A fanok félnek. Amint beesteledik, sátraink köré gyűlnek, tüzet raknak, s őrzik egész éjjel. Most már megértem az ősember rettegését a szörnyű vadállatoktól. Amikor az oroszlán bőg – néhányszor már hallottam ezt a hangot –, valami rossz érzés fog el, feléled az ősök félelme, szinte megáll a szívverésem. Még futni sincs kedvem, legszívesebben ülnék összekuporodva, vagy beásnám magam a földbe, mint egy vakond. Wag meg mintha nem is hallaná az oroszlánbőgést, a sátrában dolgozgat

valamin. Ma reggeli után kijött hozzám, és azt mondta: – Holnap reggel az erdőbe megyek. A fanok mesélték, hogy egy régi elefántösvény vezet a tóhoz. Az elefántok ahhoz az itatóhoz jártak, amely közel van az állomáshe lyünkhöz. De gyakran cserélnek legelőt. Az általuk kitaposott erdei csapást már kezdi benőni a fű. Ezek szerint valahová messzebbre mentek. Meg kell keresni őket. – De természetesen tudja, hogy egy oroszlán fáradt el hozzánk? Ne kockáztassa hát, hogy fegyver nélkül egyedül elindul! – figyelmeztettem Wagot. – Nem félek egy vadállattól sem – válaszolta –, tudok egy varázsszót… – És sűrű bajsza mozogni kezdett a rejtett mosolytól. – Fegyver nélkül indul az erdőbe? Wag igenlően bólintott. Július 2. Érdekes dolgok történtek. Éjjel megint bőgött az oroszlán, az iszonyattól összeszorult a gyomrom, meghűlt bennem a vér. Reggel éppen mosakodtam, amikor a szomszéd sátorból kilépett Wag. Fehér flanellöltöny, parafa sisak és erős, vastag talpú cipő volt rajta. Az öltözék megfelelő, de sem egy táska, sem egy puska nem volt nála. Jó reggelttel köszöntöttem. Visszabiccentett, és óvatos léptekkel előreindult. Lépései egyre biztosabbá váltak, és végül rendes, gyors és egyenletes járással haladt tovább. Így ment egészen a dombunk lejtőjéig. Mikor az út meredeken kezdett lejteni, Wag felemelte a kezét, és… itt valami olyan rendkívüli dolog történt, amitől én is és az összes fan is csodálkozva felkiáltottunk. Wag teste először lassan, majd egyre gyorsabban körözni kezdett a levegőben, mintha nyújtott testtel trapézon bukfencezne; egy pillanatra vízszintes helyzetben volt, aztán a feje került le, a lába meg fel; köröket vonva a levegőben, a fej és a lábak állandóan változtatták a helyzetüket. Végül a test forgása annyira felgyorsult, hogy a fejből és a lábakból már nem lehetett mást látni, mint egy homályos kört, a test középső része pedig egy sötét golyóra hasonlított. Ez így folytatódott, amíg Wag el nem érte a domb lábát. A sík terepen bukfencezett még néhány métert, majd szokásos lépteivel az erdő irányába indult. Képtelen voltam valamit is megérteni, a fanok pedig még ennyit sem. Nemcsak elámultak, hanem meg is ijedtek, hiszen az, amit láttak, számukra természetfeletti jelenségnek tűnt. Számomra csak rejtély volt, egy azok közül, melyekkel Wag gyakran meglepett. De rejtély ide, rejtély oda, az oroszlán akkor is oroszlán marad. Nem bízik Wag túlsá gosan magában? Tudom, hogy egy kutyát meg lehet ijeszteni egy „természetfeletti” jelenséggel, csak egy vékony cérnát vagy egy hajszálat kell egy csont köré kötni, és azt a kutyának vetni. Mikor el akarja venni a csontot, meg kell húzni a cérnát. A csont mintha menekülne a kutyától, hirtelen megindul a padlón. A kutya megrémül ettől a „rendkívüli” eseménytől, és maga alá húzott farokkal elinal az „életre kelt” csonttól. De kérdés, hogy el fog-e behúzott farokkal szaladni az oroszlán, amikor meglátja a levegőben bukfencező Wagot? Ez nagy kérdés. Nem hagyhatom Wagot őrizet nélkül. Puskát ragadva, a négy legmerészebb és legértelmesebb fan társaságában Wag nyomába eredtem. Észre sem véve minket, egy meglehetősen széles, elefántok által kitaposott ösvényen haladt előttünk, melyet az itatóhoz járó állatok döngöltek le. Csak ittott kerültek utunkba lehullott fatörzsek vagy ágak. Valahányszor egy ilyen akadályhoz ért, Wag megállt, valahogy furcsán magasra emelte a lábát, sokkal magasabbra, mint kellett volna, és nagy lépést tett előre. Ezek után teste mereven előrehajolt, majd függőleges helyzetbe egyenesedve folytatta az utat. Nem túl nagy távolságról követtük. Előttünk egyszer csak erős fény tűnt fel. Az út kiszélesedett, és egy erdei tisztásba torkollt. Wag kiért az árnyékból, és már a megvilágított tisztáson ment, amikor valami furcsa zúgást vagy morgást hallottam, mely csak egy nagy, felbőszített vagy megzavart állaté lehetett. De ez a morgás nem emlékeztetett oroszlánbőgésre. A fanok súgták az állat nevét, de én nem ismertem a helyi elnevezéseket. Útitársaim arcából és mozdulataikból

ítélve nem kevésbé féltek ettől a morgó állattól, mint az oroszlántól. De nem maradtak el mögöttem, és én rosszat sejtve meggyorsítottam lépteimet. Mikor a tisztásra értem, érdekes kép tárult elém. Tőlem jobbra, körülbelül tíz méterrel az erdőtől egy tízéves fiú nagyságú gorillakölyök ült. Kissé távolabb egy szürkésvörös nőstény gorilla és egy hatalmas hím. Wag elég gyorsan haladt az egyenes tisztáson, és nyilvánvalóan még mielőtt a füvön ülő állatokat észrevette volna, a szülők és a kölyök közé került. A hím, az ember láttán, azt a hörgő hangot adta ki magából, amelyet már az erdőben hallottam. Wag ekkor már észrevette az állatokat, s a hím gorilla irányába nézett, ám szokásos lépteivel folytatta útját. A kis gorilla hirtelen visítani, ugatni kezdett, és sietősen egy tőle messze álló alacsony fára mászott. A hím ekkor figyelmeztető hangot hallatott. A gorillák kerülik az embert, de ha a szükség rákényszeríti őket, hogy harcba lépjenek, rettenthetetlenek, és szokatlan vadságot mutatnak. Látván, hogy az ember nem fordul vissza, a hím kicsinyét féltve talpra állt, és harcias pózt öltött magára. Nem tudom, van-e félelmetesebb állat, mint az ember e torz hasonmása. Majomhoz képest a hím hatalmas termetű volt – nem alacsonyabb, mint egy átlagos magasságú ember –, de mellkasa az embernél majdnem kétszer szélesebbnek tűnt. Törzse aránytalanul óriási. Hosszú karjai oszlop vastagságúak. Keze és lábfeje mértéktelenül nagy. A túlzottan előreugró szemöldökcsontok alatt dühös szemek villogtak, és a vicsorgó szájban óriási fogak látszottak. Az állat olyan erővel döngette bozontos ökleivel hordószerű mellkasát, hogy belseje kongani kezdett, mint egy óriási üres hordó. Aztán felordított, ugatni kezdett, s jobb kezével a földre támaszkodva Wag felé szaladt. Bevallom, annyira izgatott voltam, hogy képtelen voltam levenni vállamról a puskát. A gorilla pedig néhány másodperc alatt megtette az őt Wagtól elválasztó távolságot, és… de ekkor megint valami rendkívüli történt. Az állat teljes lendületével valamilyen láthatatlan akadályhoz csapódott, felbőgött, és a földre zuhant. Wag nem esett el, hanem magasra emelt kezekkel és nyújtott testtel, mintha trapézon volna, átfordult a levegőben. A kudarc még jobban felmérgesítette az állatot. Újra felemelkedett, és ismét megpróbált Wagra ugrani. Ez esetben átrepült fölötte, és újra a földre esett. A gorilla őrjöngeni kezdett. Felüvöltött, ugatott, morgott, tajtékozott, és szörnyűségesen hosszú karjával próbálva átkarolni Wagot, rárontott. De Wag és a gorilla között valamilyen láthatatlan, de biztos gát létezett. A gorilla karjának elhelyezkedéséből rájöttem, hogy ott egy gömbnek kell lennie. Láthatatlan, áttetsző, mint az üveg, semmilyen fényt vissza nem verő és erős, akár az acél. Hát ez volt Wag soron levő ötlete! Miután meggyőződtem arról, hogy Wag teljes biztonságban van, érdeklődéssel figyeltem a rendkívüli játékot. Fanjaim táncoltak elragadtatásukban, s még puskáikat is eldobták. A játék pedig egyre élénkebbé vált. Úgy tűnt, hogy a nőstény gorilla nem kisebb kíváncsisággal figyeli megvadult párját, mint mi. És egyszerre csak, harci kiáltást hallatva, a hím segítségére szaladt. S most a játék új jelleget öltött. A gorillák ráugrottak a gömbre, amely igazi futball-labdához hasonlóan egyik helytől a másikra kezdett szállni. Nem lehet vidám dolog egy ilyen labda bel sejében lenni, amikor a szenvedélyes futballisták szerepét gorillák játsszák. Wag megfeszült teste egyre gyorsabban forgott, mint egy kerék, s repült egyik helyről a másikra. Most már értettem, miért van a teste kifeszítve, a karja pedig felemelve: kezével és lábával e gömb falát támasztja., nehogy összezúzza magát. A falaknak rendkívül erőseknek kellett lenniük. A gorillák egyidejűleg két oldalról támadtak a gömbre, és összenyomták, mire az vagy három méter magasra pattant, s földet érve még ekkor is sértetlen maradt. Wag láthatóan fáradni kezdett. Nem lehetett sokáig kibírni megfeszített izmokkal, nyújtott testhelyzetben. Hirtelen azt láttam, hogy Wag összerogyott, és a gömb fenekére esett. A dolog komolyra fordult. Most már nem maradhattunk csak nézők. A fanokra kiáltottam, felemeltettem a puskákat a földről, és megindultunk a gömb felé. Félve, hogy eltalálják Wagot, megtiltottam a bennszülötteknek, hogy parancsom nélkül lőjenek, mivel

nem tudtam, ellenáll-e a láthatatlan gömb a golyóknak is. Ezenkívül a gömb nem lehetett tömör, különben Wag megfulladt volna, vagyis nyílások voltak rajta, amelyeken keresztül behatolnak a golyók. Zajjal, kiáltozva közeledtünk, hogy magunkra vonjuk a figyelmet, és ezt sikerült is elérni. Elsőként a hím fordította felénk a fejét, és fenyegetően felbőgött. Mivel semmilyen hatást nem vett észre rajtunk, felénk indult. Mihelyt eltávolodott a gömbtől, lőttem. A golyó a gorilla mellkasát érte; a szürkésvörös szőrzetet elöntő vérpatak ezt mutatta. Az állat felüvöltött, mancsával a sebhez kapott, de nem esett el, hanem még gyorsabban rohant felém. Másodszor is lőttem, és a vállába találtam. De ebben a pillanatban már mellettem is termett, és mancsával megragadva a puskám csövét, meglepő erővel kikapta a kezemből a fegyvert, szemem előtt meghajlította a csövet, és berepesztette. De ezzel elégedetlenül, bekapta fogai közé a csövet, és rágni kezdte, mint a csontot. Aztán hirtelen megtántorodva, de el nem engedve a puskát, a földre esett, és görcsösen rángatódzni kezdett. A nőstény sietve eltűnt. – Remélem, nem sérült meg? – hallottam meg Wag hangját, mely mintha a távolból jött volna. Csak nem attól kezdtem rosszul hallani, hogy a gorilla megszorongatta az oldalamat? Felemeltem a tekintetem, és megláttam a felettem álló Wagot. Most, hogy már mellettem volt, észrevettem, hogy olyan, mintha ködös bura lenne a teste körül. Miután még jobban szemügyre vettem a gömböt, meggyőződtem, hogy az nem egy tökéletesen átlátszó burok, hiszen észrevettem rajta a gorilla mancsainak a nyomát és néhány helyen a gömb felületére ragadt sarat. Wag valószínűleg meglátta, hogy láthatatlan páncéljának foltjaira irányítom tekintetemet. Elmosolyodott, és azt mondta: – Ha a talaj nedves és sáros, a gömb felületén bizonyos nyomok megmaradnak, és így a gömb láthatóvá válik. De nem ragad hozzá sem homok, sem száraz falevél. Ha telik erejéből, keljen fel, és menjünk haza. Útközben mesélek a találmányomról. Felemelkedtem, és Wagra néztem. Egy kissé ő is megsérült, arcán itt-ott kék foltok látszottak. – Sebaj, nemsokára kutya bajom – mondta. – Ez jó lecke volt számomra. Úgy látszik, az őserdő sűrűjében nem lehet puska nélkül járni, még akkor sem, ha egy ilyen áthatol hatatlan gömbben vagyok. Ki gondolta volna, hogy egy futball-labda belsejébe kerülök? – Magának is eszébe jutott ez a hasonlat? – Természetesen. Hallgasson ide. Nem olvasta véletlenül, hogy Amerikában egy olyan különleges fémet fedeztek fel, amely átlátszó, mint az üveg; vagy egy olyan üveget, amely erős, mint a fém? Azt mondják, hogy ebből az anyagból egy harci repülőgépet építettek. Előnye tökéletesen érthető: csaknem láthatatlan az ellenfél számára. Azért mondom, hogy csaknem, mert a pilóta látható, ugyanúgy, mint én a gömbömön keresztül. Egyszóval már én is régen gondoltam arra, hogy egy olyan ,,erődöt” készítek, mely nem zavar a látásban és az állatok életének megfigyelésében, de megvéd, ha az állatok észrevesznek és megtámadnak. Néhány kísérletet végeztem, és célhoz értem. Ez a gömb kaucsukból készül. Ó, az emberek korántsem használták még fel ennek a rendkívül hasznos anyagnak összes tulajdonságát! Sikerült a kaucsukot átlátszóvá tenni, mint az üveg, és erőssé, mint az acél. Eltekintve a mai nem egészen kellemes kalandtól, amely még rosszabbul is végződhetett volna, ha maga nem jön idejében segítségemre, sikeresnek és célszerűnek tartom a találmányomat Ami a gorillákat illeti… Ki gondolta volna, hogy itt találom őket? Igaz, hogy ez eléggé vad hely, de a gorillák általában még vadabb és áthatolhatatlanabb sűrűségben élnek. – De hogyan mozog a gömbbel? – Nagyon egyszerűen. Hát nem látja? Talpammal a gömb belső részére lépek, és az a testem súlyától előregurul. A gömb felületén lyukak vannak, hogy lélegezni tudjak. Két fél részből áll, belelépek, és különleges, átlátszó kaucsukból készített szíjakkal bezárom magam. A legkényelmetlenebb az, hogy lejtőhöz érve nehéz megtartani a gömböt, mivel

gyorsan gurulni kezd, és ilyenkor egy kicsit tornáznom kell. De az sem haszontalan foglalatosság. Láthatatlan utak Július 20. Megint szünet volt a naplómban. Úgy látszik, az elefántok nagyon messzire mentek. Ott kellett hagynunk táborhelyünket, és néhány napig követni az elefántösvényt, míg végre a csorda frissebb nyomaira nem bukkantunk. Fanjaink pedig két nap múlva megtalálták az elefánt itatóhelyét. A fanok tapasztalt elefántvadászok, sok elfogási módszert ismernek. De Wag jobbnak tartotta saját, eredeti módszereit. Hozatott az elefántösvényhez egy ládát, és valami láthatatlant kezdett kiszedni belőle. A fanok babonás félelemmel nézték a levegőben mozgó kezeket, melyek olyan mozdulatokat tettek, mintha megfognának és átraknának valamit, bár ez a valami láthatatlan volt, mint a levegő. Egyébként is varázslónak tartják Wagot. Wag még semmit sem mondott nekem, de már sejtettem, hogy a vadászathoz szükséges felszereléseket veszi elő a ládából, melyek ugyanúgy, mint a gömb, láthatatlan anyagból vannak készítve. – Jöjjön közelebb, és próbálja ki – mondta Wag, látva, hogy majd meghalok a kíváncsiságtól. Odamentem, megtapogattam a levegőt, s egyszer csak egy legalább egy centiméter átmérőjű kötelet tartottam a kezemben. – Kaucsuk? – Igen, egyike a kaucsuk számtalan változatának. Ebben az esetben spárga hajlékony-ságúra csináltam. De az acélkeménység és a láthatatlanság éppúgy megmaradt, mint a gömb anyagánál. Ezekből a láthatatlan kötelekből hurkokat csinálunk, és szétrakjuk őket az elefántösvényeken. Az állat belegabalyodik, és a kezünkbe kerül. Nem mondhatom, hogy könnyű munka volt szétteregetni a földön a láthatatlan madzagokat, és hurkokat kötni rájuk. Nemegyszer mi is elestünk, lábunkkal beleakadva a madzagba. De estére a munka be volt fejezve, s nem maradt más hátra, mint várni az elefántokat. Gyönyörű trópusi éjszaka volt. Az őserdő megtelt ismeretlen neszekkel és sóhajokkal. Időnként mintha sírt volna valaki – talán egy életétől búcsúzó állatka; néha vad hahotázás kitörései hallatszottak, melytől a fanok úgy összehúzták magukat, mintha hideg levegő hulláma érte volna őket. Az elefántok észrevétlenül jöttek. A hatalmas vezér valamivel a többi előtt haladt, előrenyújtva és szünet nélkül mozgatva hosszú ormányát. Éjjeli szagok ezreit szippantotta magába, osztályozta őket, és megjegyezte azokat, amelyek veszélyt rejtettek magukban. Néhány méterre láthatatlan csapdáink előtt az elefánt hirtelen lelassította lépteit, és olyan egyenesre nyújtotta ormányát, amilyet még soha életemben nem láttam. Valamit erőteljesen szimatolt. Lehet, hogy megérezte testünk szagát, bár a fanok tanácsára nem sokkal alkonyat előtt megfürödtünk a tóban, és kimostuk fehérneműnket, hiszen az Egyenlítőn egész nap izzad az ember. – Rosszul áll a dolog – súgta Wag. – Az elefánt megszimatolta jelenlétünket. Feltételezem, hogy nem a mi testünk, hanem a kaucsuk szagát érezte meg. Erre nem gondoltam… Az elefánt kétségkívül habozott. Nyilvánvalóan meg kellett ismerkednie a számára új szaggal. Mivel fenyegethet ez az ismeretlen szag? Bizonytalanul előreindult, lehet, hogy azért, hogy közelebbről megismerkedjen a furcsa szag forrásával. Néhány lépést tett előre, és belelépett az első hurokba. Megrántotta a mellső lábát, de a láthatatlan akadály nem engedte el. Küszködésével az elefánt még szorosabbra húzta a hurkot. Láttuk,

hogyan ráncosodik a bőr a lábszárán. Az óriás olyan erővel mozdult hátra, hogy fara majdnem a földet érte. A bőr – a vastag elefántbőr – nem bírta ki, felrepedt, és a lábán sűrű, sötét vér folyt végig. Wag madzagja rendkívüli feszítést bírt ki. Már úgy látszott, győztünk, amikor előre nem látható dolog történt. A vastag fa, amelyhez az észrevehetetlen zsinórt kötöttük, kidőlt, mintha baltával vágták volna ki. Ettől a hirtelen fordulattól az elefánt hátraesett, gyorsan felemelkedett, megfordult, és vészjóslón trombitálva eltűnt. – Ennek már befellegzett! – mondta Wagner. – Az elefántok többé nem jönnek közel ahhoz a helyhez, ahol kiteregetjük láthatatlan, de szagról felismerhető köteleinket. Hacsak kémiai dezodorációhoz nem folyamodom. Kémiai… hm… szagok… úgy… – Wagner mélyen elgondolkodott valamin. – De miért is ne? – folytatta. – Az a gondolatom támadt, hogy meg lehetne próbálni kémiai hatóanyagokat, például gázt használni az elefánt elfogásához. Nem megölnünk kell az elefántot, ezt nem nehéz megtenni, hanem eszméletlen állapotba juttatni. Felszerelkezünk gázálarccal, gázzal töltött ballont veszünk magunkhoz, és erre az erdei ösvényre engedjük ki a gázt. Körülöttünk a dzsungel nagyon sűrű, olyan mintha egy zöld alagútban lennénk, ahonnan a gáz sem illan el egykönnyen. De van még egy ennél egyszerűbb módszer is. Wagner hirtelen felnevetett. Valamilyen mulatságos gondolat jutott eszébe. – Most már csak azt kell kinyomoznunk, hová fognak inni járni az elefántok. Ide aligha térnek vissza. Elefántvodka

Július 21, A fanok megtalálták az új ivóhelyet, egy kis erdei tavat. Miután az elefántok teleitták magukat, és elmentek a sűrűségbe, Wag, én és a bennszülöttek munkához lát tunk. Levetkőztünk, bementünk a vízbe, és szorosan egymás mellé cölöpöket vertünk a tó fenekébe, és így elválasztottuk a tó egy részét. Aztán a víz alatti falat vastagon bekentük agyaggal. Ez a szerkezet valami vadászcsapdaféléhez hasonlított. A gát éppen azon a helyen választotta el a tavat, ahová az elefántok inni jártak. – Kitűnő – mondogatta Wag. – Most már csak a vizet kell „megmérgezni”. Erre pedig van egy nagyon jó szerem, teljesen ártalmatlan, de erősebben hat, mint az alkohol. Wag néhány órát dolgozott a laboratóriumában, s végül ahogy ő mondta, egy vödör „elefántvodkát” hozott ki. Ezt a vodkát a vízbe öntöttük. Felmásztunk a fára, és lesbe álltunk. – Vajon meg fogják-e inni az elefántok a vodkánkat? – kérdeztem. – Remélem, ízleni fog nekik. Hiszen a medvék is isszák a vodkát, sőt képesek megrögzött alkoholistává válni. Pszt!… Valami közeleg. Néztem a fák és a tó közötti nagy, vízparti térséget. Itt egy kicsit el kell hogy kalandozzak. Mindig megdöbbentett a trópusi erdő festői és építészeti változatossága. Helyenként mintha háromemeletes erdő venne körül. A bokrok és a kisebb fák – a legalsó szint – alig érik el a fejmagasságot. E fölé egy második emelkedik, melynek magassága körülbelül akkora, mint a mi északi erdőinké. Végül mindezek fölött egy harmadik erdő magaslik, mely hatalmas fákból áll. A fák koronájának első és második szintje között üres tér van, amelyet csak kúszónövények indái hálóznak be. Egy ilyen hármas erdő különösen szép látványt nyújt. Magasan a fej fölött zöld barlangok, növények lépcsőzetesen lehulló zuhatagai látszanak, magasba nyúló zöld hegyek emelkednek. S mindezt madártollak és orchideák rikító virágai teszik színpompássá. Aztán egyszerre csak mintha egy méltóságteljes gótikus templomba kerülnél, melyet gigászi, a mohás földtől az alig kivehető kupoláig emelkedő oszloperdő díszít. Még egy-

két lépés, s újabb változás; sűrű, járhatatlan erdőben vagy. Levelek oldalt, elöl, hátul, fenn. Moha, fű, levelek, virágok lenn, amelyek egészen a válladig érnek. Mintha egy zöld örvénybe kerültél volna. Lábad belegabalyodik a zöld pázsitba, vagy lehullott faágba botlik. S mikor már végleg elerőtlenedtél, és azt hiszed, végleg megrekedtél a meg nem szűnő zöld mocsárban, szétnyílik a bozót, és döbbenten megállsz: egy hatalmas, zölddel ívelt, kerek barlangban vagy. Hihetetlen vastagságú oszlop támasztja e barlang kupoláját. A földön – egy árva fűszál sincs – akár krikettezni is lehet. Az óriás fa, mely egyetlen napsugarat sem enged bebújni, árnyékával megölte maga körül az egész növényzetet. Homály és hűvös van itt. Nemegyszer pihentünk meg ilyen óriások – mint például a bao-bab, kaucsuk, indiai fügefa – árnyékában. Egy ilyen hatalmas fa adott most is menedéket ágain. Egészen közel állt a vízhez, s így az összes, az elefántösvényen haladó állatnak át kellett mennie az erdőt a tótól elválasztó térségen, mielőtt a parthoz ért volna. Nem kevés dráma játszódhatott le ebben az „arénában”. Itt is, ott is lerágott antilop-, bölényés vaddisznócsontok látszottak. A közelben már kezdődött a szavanna, ezért ehhez az itató-hoz gyakorta ellátogattak az ottani állatok is. Először egy vaddisznó lépett az arénába. Nyomában az emse és nyolc kismalac jelent meg. Az egész család a vízhez indult. Egy percen belül még öt, valószínűleg ugyanehhez a családhoz tartozó disznó tűnt fel. A vadkan odament a vízhez, és inni kezdett. De azon nyomban felemelte pofáját, dühösen röffentett, és átment egy másik helyre. Megkóstolta, nem ízlett. Megrázta a fejét. – Nem issza – súgtam oda Wagnak. – Még nem jött rá az ízére – felelte ugyanilyen halkan. Neki lett igaza. A vaddisznó hamarosan abbahagyta a fejrázást, és inni kezdte a vizet. De a koca tovább idegeskedett, és nekem úgy tűnt, azt visította a malacoknak, hogy ne igyanak. Ám végül ő is kedvet kapott rá. A vadkan, az emse és a kismalacok nagyon sokáig ittak, tovább, mint szoktak. A részegség először a kis vaddisznókon mutatkozott meg. Hirtelen visítani kezdtek, egymásra ugráltak, rohangáltak az arénában. Utánuk a kocák részegedtek le. Visongva támolyogtak, és különös mozdulatokat tettek, rúgkapáltak, ágaskodtak, gurultak a földön, még a fejükön is átbukfenceztek. Aztán a kismalacokkal együtt elaludtak. De a vadkan duhaj lett ittasságában. Vérszomjasan röfögött, majd rátámadt az aréna közepén álló fára, és olyan erővel döfte a kéregbe tőrként meredő szemfogait, hogy később alig bírta visszahúzni. Annyira elmélyedtünk részeg vaddisznóink mutatványaiban, hogy alig vettük észre, amikor megérkeztek az elefántok. Egyenletes léptekkel jött elő, egyik a másik után, a zöld sűrűségből. Ekkorra a fa körüli terület valóban cirkuszi arénára emlékeztetett. Csak éppen egy cirkusz sem látott még ilyen töméntelen mennyiségű négylábú artistát. Bevallom, félelem fogott el ekkora tömegű elefánttest láttán. Az elefántok fentről hatalmas patkányokra emlékeztettek. Jó kéttucatnyian voltak. De mit művel ez a részeg vaddisznó! Ahelyett hogy menekült volna, hirtelen fenye getően felröfögött, s mint a szélvész, az elefántcsorda felé rohant. Úgy látszott, az elöl lépkedő nagy elefánt nem várt támadást. Lehajtotta a fejét, és kíváncsian nézte a feléje szaladó állatot. A vadkan pedig az elefánthoz érve lábába döfte agyarait. Az elefánt gyorsan összetekerte az ormányát, még lejjebb hajtotta fejét, agyaraival felemelte a vaddisznót, és olyan messzire hajította, hogy az a vízbe esett. A vaddisznó röfögve kapálódzni kezdett, kimászott a partra, futtában még kortyolt néhányszor, mintha bátorságot merítene, és újra az elefánt felé rohant. De az most már óvatosabb volt. Leeresztett agyarakkal várta. A vadkan egyenesen a hegyes agyarakra ugrott, melyek felnyársalták. Az elefánt lerázta a félholt állatot, és rálépett. Csak egy fej és egy farok maradt a vadkanból. A törzse és a lába péppé zúzódott. Ugyanazokkal a kimért, nyugodt léptekkel, mintha mi sem történt volna, a vezérelefánt átment az arénán, óvatosan megkerülte a földön eszméletlenül fekvő kocát és malacokat, leereszkedett a vízhez, és beleengedte az ormányát. Kíváncsian vártuk a

folytatást. Az elefánt ivott, aztán felemelte az ormányát, és tapogatódzni kezdett a vízen; bizonyára összehasonlította az ízét a különböző helyeken. Néhány lépéssel arrébb ment, és gátunkon túl engedte bele ormányát a vízbe, ahol nem volt megmérgezve a részegítő itallal. – Oda az ötletünk! – súgtam, de nyomban majdnem felkiáltottam a csodálkozástól. Az elefánt visszament az előző helyre, és elkezdte inni az „elefántvodkát”. Úgy látszik, ízlett neki. Erre a többi elefánt is a vezér mellé sorakozott. De gátunk nem volt túl nagy, így a csorda egy része a tiszta vizet itta. Úgy éreztem, sosem lesz vége ennek az ivászatnak. Láttam, milyen félelmetesen dagadnak az állatok oldalai. Ittak és ittak vég nélkül. Félóra múlva az általunk bekerített tórészben a vízszint a felére csökkent… egy óra múlva pedig a vezér és társai fenékig ürítették a gigászi poharat. Még be sem fejezték az ivást, az elefántok máris dülöngélni kezdtek. Egyikük nagy izgalmat keltve hirtelen a vízbe dőlt. Trombitálni kezdett, felemelkedett, és újra az oldalára esett. Aztán ormányát a partra téve, úgy elkezdett horkolni, hogy remegtek a falevelek, és a madarak ijedten szálltak egyik fa csúcsáról a másikra. A hatalmas vezérelefánt hangosan prüszkölve odébb ment a tótól. Megállt. Az ormánya lógott, mint egy rongy. Az elefánt ingadozott, lassan és egyenletesen, előre-hátra dőlt. Körülötte, mint akiket golyó terített le, zuhantak a földre társai. Azok pedig, amelyek nem ittak a vodkából, csodálkozva nézték ezt a furcsa hullást. A józan elefántok nyugtalanul trombitálva járkáltak a részegek körül, sőt megpróbálták feltámogatni őket. Egy nagy elefánttehén a vezérhez ment, és aggódóan tapogatta a fejét ormányával. A részvét és gyöngédség e gesztusára az elefánt bágyadt farkcsóválással válaszolt, folytatva a himbálódzást. Aztán egyszerre csak felemelte a fejét, felhorkantott, és a földre esett. A józan elefántok bizonytalanul köré gyűltek: nem mertek továbbindulni a vezér nélkül. – Kellemetlen lesz, ha a józanok itt maradnak – mondta Wag most már hangosan. – Lőjük le őket, vagy mit csináljunk? Várjunk, és nézzük meg, mi történik? A józan elefántok láthatóan tanácskoztak. Szüntelenül mozgatva ormányukat, furcsa hangokat hallattak. A tanácskozás elég sokáig tartott. Az ég már a hajnal lángjaiban égett, mire az elefántok új vezért választottak maguknak, és lassan, egymás után elhagyták az arénát, ahol társaik ,,hullái” hevertek.

Ring elefánttá lett Most már lejöhettünk a fáról. Némi izgalommal néztem az arénát, amely csatatérre emlékeztetett. Összekeveredve a vaddisznókkal, a hatalmas elefántok az oldalukon hevertek. De vajon meddig fog tartani ez a részeg állapot? Mi lesz akkor, ha az elefántok magukhoz térnek, még mielőtt befejeznénk az agyátültetési műtétet? Az elefántok pedig, mintha még jobban meg akarnának ijeszteni, időnként meglengették ormányukat, és álmukban halkan nyögdécseltek. De Wag egyáltalán nem törődött ezzel. Amint lejött a fáról, gyorsan munkához látott. Míg a fanok az alvó vaddisznók leölésével foglalkoztak, mi Waggal a műtéthez kezdtünk. Már minden elő volt készítve. Wag előre megrendelte azokat a sebészszerszámokat, amelyeken nem fog ki az elefánt csontja sem. A vezérhez ment, a ládából sterilizált kést vett elő, felmetszette az elefánt fejét, elfordította a bőrt, és fűrészelni kezdte a koponyát. Az állat néhányszor megrándította ormányát. Ez idegesített engem, de Wag megnyugtatott: – Ne izguljon. Kezeskedem a narkotikumom hatásáért. Az elefánt nem ébred fel előbb, mint három óra múlva, és ez idő alatt pedig, remélem, ki tudom venni az agyát. Ezután pedig veszélytelen lesz ránk nézve.

És folytatta a koponya módszeres szétfűrészelését. A szerszámok jónak bizonyultak, s Wag nemsokára felemelte a fejtetőcsont egy részét. – Ha valaha elefántra fog vadászni – mondta –, vegye figyelembe, hogy csak abban az esetben tudja megölni az állatot, ha beletalál ebbe a pontba. – És Wag megmutatta a szem és a fül közötti tenyérnyi nagyságú területet. – Már figyelmeztettem Ring agyát, hogy óvja majd ezt a helyet. Wag elég gyorsan kiürítette az agyvelőt az elefánt fejéből. De akkor valami váratlan dolog történt. Az agy nélküli elefánt mozogni kezdett, hintáztatta súlyos testét, aztán közös ámulatunkra felébredt és elindult. De bizonyára semmit sem látott maga előtt, bár a szeme nyitva volt. Nem kerülte ki az útjában fekvő társát, megbotlott, és a földre zuhant. Ormánya és lábai görcsös rángatódzásba kezdtek. „Csak nem haldoklik?” – gondoltam, és sajnálkoztam, hogy munkánk hiábavaló volt. Wag megvárta, míg az elefánt mozdulatlan lesz, aztán folytatta a műtétet. – Most az elefánt halott – mondta –, ahogy ennek már lennie kell egy agy nélküli állatnál. De feltámasztjuk. S ez nem is lesz olyan nehéz. Adja ide gyorsan Ring agyát. Csak nehogy fertőzést vigyünk be! Miután alaposan megmostam a kezem, kivettem a magunkkal hozott elefántkoponyából Ring kiterebélyesedett agyát, és átadtam Wagnak. – Nézzük csak… – dünnyögte, s belesüllyesztette az agyvelőt az elefánt koponyájába. – Odaillik? – kérdeztem. – Egy picit még nőhetett volna. De ennek nincs sok jelentősége. Rosszabb lenne, ha az agy túl nagyra nőtt volna, és nem férne bele a koponya üregébe. Most a legfontosabb maradt csak hátra: összevarrni az idegvégződéseket. Minden ideg, amit összeöltök, kapcsolat lesz Ring agya és az elefánt teste között. Ön most már pihenhet. Üljön le és nézzen, de ne zavarjon. – Ezzel rendkívül gyorsan és alaposan dolgozni kezdett. Igazi művésze volt munkájának, ujjai egy zongorista ujjaihoz hasonlítottak, amint éppen egy nagyon nehéz darabot ad elő. Wag arcán látszott az összpontosítás, szeme mereven egy pontra irányult, ami a mindent kizáró figyelem feszültségét jelezte. E pillanatban valószínűleg agya mindkét fele ugyanazt a munkát végezte, mintegy ellenőrizve egymást. Végül Wag befedte az agyat a koponya tetejével, fémkapcsokkal összekötötte, aztán bőrdarabkát tett rá, és összevarrta a fejbőrt. – Kitűnő! Most már, ha szerencsésen életben marad, csak hegek maradnak rajta. De remélem, Ring megbocsátja nekem ezeket a szépséghibákat. „Ring megbocsátja!” Igen, az elefánt már Ring lett, vagy helyesebben Ring lett elefánt. Az elefánthoz mentem, melynek fejében emberi agy volt, s kíváncsian néztem nyitott szemébe. Ugyanolyan élettelennek tűnt, mint azelőtt. – Miért van ez? – kérdeztem. – Hiszen Ring agyának most teljesen öntudatnál kell lenni, a szeme pedig (nem tudtam mondani sem elefántot, sem Ringet) mintha megüvegesedett volna. – Nagyon egyszerű – válaszolta Wag. – Az agytól jövő idegek össze vannak varrva, de még nem nőttek össze. Figyelmeztettem Ringet, hogy ne kíséreljen meg semmilyen mozdulatot, amíg az idegek véglegesen össze nem nőnek. Mindent elkövettem, hogy ez a lehető leghamarabb megtörténjen. A nap már lenyugvóban volt. A fanok a parton ültek, tüzet rakva vaddisznóhúst sütöt tek, és élvezettel ették. Ekkor, a részeg elefántok egyike hangosan trombitálni kezdett. Ez az éles hívó hang felébresztette a többi elefántot is, akik lassan talpra álltak. Wag, én és a fanok sietve eltűntünk a bokrokban. A még mindig imbolygó elefántok a megműtött vezér közelébe mentek, sokáig tapogatták és szagolgatták ormányaikkal, s nyelvükön beszélgettek valamiről. Képzelem, hogy érezte magát Ring, ha egyáltalán látott és hallott már. Az elefántok végül elmentek. Újra páciensünkhöz közeledtünk. – Hallgasson, és semmit se feleljen! – mondta Wag, s az elefánthoz fordult, mintha az tudna beszélni. – Minden, amit megengedhetek magának, az, hogy pislantson, ha már van ereje hozzá. Szóval, ha érti azt, amit mondok, pislogjon kétszer. – Az elefánt pislo-

gott. – Nagyon jő – mondta Wagner. – Ma még mozdulatlanul kell feküdnie, holnap pedig lehet, hogy megengedem, hogy felálljon. Hogy ne zavarják az elefántok, se más állatok, bekerítjük az elefántösvényt, éjszakára pedig tüzet rakunk. Július 24. Ma az elefánt először állt fel. – Gratulálok – mondta Wag. – Hogy is hívjuk mostantól? Hiszen nem kürtölhetjük szét az illetéktelenek előtt a titkunkat. Sapiensnek fogom hívni. Megfelel? Az elefánt bólintott. – Jelekkel fogunk társalogni – folytatta Wag. – Morse ábécéje szerint. Maga meglengeti az ormánya hegyét: fel – pont, oldalt – vonás. De ha magának kellemesebb, hangjelzéseket is adhat. Integessen csak az ormányával! Az elefánt integetni kezdett, de valahogy furcsán, az ormánya, mint egy kificamodott ízület, forgott minden irányba. – Még nem szokott hozzá. Hiszen sohasem volt ormánya. Ring. És járni tud? Az elefánt járkálni kezdett, de a hátsó lába jobban engedelmeskedett, mint a mellső. – Igen, mégiscsak meg kell tanulnia elefántnak lenni – mondta Wag. – Agyából sok olyan dolog hiányzik, ami egy elefántéban megvan. Elég gyorsan meg fogja tanulni mozgatni a lábát, az ormányát, a fülét. De egy elefánt agyában természetes ösztönök is vannak, jó száz elefántnemzedék tapasztalatainak kvintesszenciája. Egy igazi elefánt tudja, mitől óvakodjon, hogyan védekezzen különböző ellenséggel szemben, hol találjon élelmet és vizet. Magának minderről sejtelme sincs. Saját tapasztalataiból kell ezt megtanulnia. Csakhogy ez a tapasztalatszerzés nem egy elefántnak az életébe kerül. De ne jöjjön zavarba, és ne ijedjen meg, Sapiens. Velünk marad. Amint véglegesen meggyógyul, Európába visszük. Ha úgy akarja, hazájában, Németországban élhet, de velem jöhet a Szovjetunióba is. Ott állatkertben fog lakni. Nos, hogy érzi magát? Valószínű, hogy Sapiens-Ringnek könnyebb volt szuszogással kifejezni mondanivalóját, mint ormánymozgatással. Ormányával rövid és hosszú hangokat kezdett hallatni. Wag hallgatta – abban az időben még nem ismertem a morzeábécét –, és tolmácsolta nekem. – Mintha egy kicsit rosszabbul látnék. Igaz, a testem magasságából messzebbre ellátok, de látóterem eléggé korlátozott. Viszont a hallásom és a szaglóérzékem különösen finom és éles. Soha nem tudtam elképzelni, hogy a világon ilyen sok hang és szag van. Új, rendkívüli szagok ezreit érzem, és ezek árnyalatait; végtelen számú hangot hallok, melyek kifejezésére talán nem is lehet emberi szavakat találni. Fütty, zaj, reccsenés, csi pogás, ciripelés, nyögés, ugatás, kiáltás, dübörgés, zakatolás, fogcsattogtatás, ropogtatás, puffanás… talán még tíz szó, és a hangok világát tükröző emberi lexikon kimerül. Most például bogarak és férgek fúrják a fa kérgét. Hogyan adjam át ezt a sokhangú, általam tisztán hallható koncertet? Hát még a zajok! – Jól halad, Sapiens – mondta Wag. – És a szagok! – folytatta Ring új érzéseinek leírását. – Itt teljesen fejemet vesztem, és még körülbelül sem tudom átadni magának azt, amit érzek. Csak egy dolgot érthet meg: minden fának, minden tárgynak saját, különleges szaga van. – Az elefánt a földhöz közelítette ormányát, és folytatta: – Földszag van. És annak a fűnek a szaga, amit lehet, hogy valamikor valamilyen állat ejtett le itt, miközben inni ment. Aztán vaddisznó-, bölényszag, rézszag… hogy kerülhetett ide? Megvan! Egy darab rézdrót hever itt, melyet biztos maga dobott el, Wagner. – De hogy lehetséges ez? – kérdeztem. – Hiszen az érzékszervek finomságát nemcsak a periferikus érzékszervek határozzák meg, hanem az agy megfelelő fejlettsége is. – Igen – felelte Wag. – Amikor Ring agya megszokik, nem fog rosszabbul érzékelni, mint egy elefánt. Most egy igazi elefántnál még valószínűleg rosszabbul érzékel. De velünk szemben, ami a halló- és szaglóérzékek kifinomultságát illeti, Ring óriási előnyben van. – Aztán az elefánthoz fordult. – Remélem, Sapiens, nem lesz terhére, ha a maga hátán ülve térünk vissza a dombon levő táborunkhoz.

Sapiens bólintott, s nagy kegyesen beleegyezett. A csomagok egy részét a hátára tettük. Ormányával felemelt engem és Wagot – a fanok gyalog mentek –, és útra keltünk. – Úgy gondolom – mondta Wag –, két hét múlva Sapiens teljesen egészséges lesz, és akkor Bomába szállít minket, ahol tengerre szállunk és hazaindulunk. Amikor letáboroztunk a dombon, Wag azt mondta Sapiensnek: – Az élelem errefelé több mint elég. De megkérem, ne menjen túl messze a tábortól, különösen éjjel. Mindenféle veszély fenyegetheti, amivel az igazi elefántok nagyon könynyen megbirkóznának. Az elefánt bólintott, és a szomszéd fákról tördelni kezdte az ágakat. Hirtelen mintha felsikoltott volna, és elrántva ormányát, Waghoz szaladt. – Mi történt? – kérdezte Wag. Az elefánt egész közel nyújtotta ormányát az arcához. – Ejnye! Ejnye! – rázta a fejét szemrehányóan Wag. – Jöjjön csak ide – fordult hozzám, az ormány ujjszerű kinövéseire mutatva. – Ennek az ujjacskának érzékenysége felülmúlja a vakok ujjának érzékenységét. Ez az elefánt legsebezhetőbb szerve. S nézze csak, Sapiensünknek sikerült felsértenie az ujjacskáját egy tüskével. – Ezzel óvatosan kihúzta a tüskét az ormányból. – Legyen körültekintő – mondta oktatóan Sapiensnek. – Egy sebzett ormányú elefánt nyomorék. Még arra sem lesz képes, hogy vizet igyon. Minden alkalommal be kell majd mennie a folyóba vagy a tóba, és a szájával innia, ahelyett hogy vizet merítene az ormányával, és a szájába öntené, ahogy ezt az elefántok általában csi nálják. Itt sok a tüskés növény. Menjen egy kicsit arrébb. Tanulja meg megkülönböztetni a fajtákat. Az elefánt felsóhajtott, meglengette az ormányát, és az erdőbe indult. Július 27. Minden rendben van. Az elefánt hihetetlenül sokat eszik. Először válogatott az ennivalóban, és csak füvet, leveleket, egészen zsenge ágakat igyekezett a szájába rakni. De mivel így nem lakott jól, hamar majdhogynem karvastagságú ágakat kezdett letörni és a szájába tömni. A táborunkat körülvevő fák a lehető leggyatrábban néznek ki, mintha egy meteor esett volna le itt, vagy mindent felfaló sáskahad repült volna erre. Az erdő alsó szintjének bokrain és a nagy fák alsó ágain nincs egy szál levélke sem. A gallyak letördelve, lelegelve. A kéreg letépve. A földön szemét, trágya, ágdarabok, ledöntött fák törzsei. Sapiens nagyon szégyelli ezeket a rombolásokat, de: „a körülmények kényszerítenek erre” – mondta Wagnak hangjelzései segítségével. Augusztus 1. Ma reggel Sapiens nem jelent meg. Eleinte Wag nem nyugtalankodott. – Nem tű, nem vész el. Mi történhet vele? Egy állat sem meri megtámadni. Bizonyára messzire ment az éjszaka. De az órák teltek, Sapiens pedig nem jelentkezett. Végül elhatároztuk, hogy keresésére indulunk A fanok ragyogó nyomkeresők, hamar rátaláltak a nyomra. Utánuk mentünk. A nyomokat nézve, az öreg fan olvasta az „írásjegyeket”, amelyeket az elefánt hagyott. – Itt füvet evett az elefánt, aztán fiatal bokrokhoz látott. Aztán továbbment. Itt mintha felugrott volna, valami megijesztette. Megvan, mitől ijedt meg; ez itt leopárdnyom. Ugrás. Az elefánt rohan. Mindent összetör útjában. És a leopárd? Ő is rohan… el az elefánttól, a másik irányba. Az elefánt nyomai messze eltávolodtak a tábortól. Itt egy mocsaras tisztáson szaladt keresztül. A nyomok helyét víz töltötte meg. Az elefánt süppedezett, de szaladt, bizonyára nehezen húzta ki lábait a mocsárból. És itt a folyó. A Kongó. Az elefánt a vízbe vetette magát. Át kellett hogy ússzon a túloldalra. Kísérőink település keresésére indultak, találtak is egy csónakot, és azzal mi is átju tottunk a túlpartra. De ott nem volt elefántnyom. Csak nem pusztult el Sapiens? Az ele fántok tudnak úszni. De tudott-e úszni Ring? És sikerült-e elsajátítania az elefántúszás művészetét? A fanok feltételezték, hogy az elefánt leúszott a folyón. Leeveztünk mi is az árral néhány kilométert. Sehol egyetlen nyom. Wag kétségbe van esve. Minden munkánk kárba veszett. Mi történhetett Ringgel? Ha életben van, hogyan fog együtt élni az

elefántokkal az erdőben? Augusztus 8. Egy egész hetet fordítottunk az elefánt keresésére. Minden hiába! Nyomtalanul eltűnt. Nem maradt más hátra, mint elszámolni a fanokkal, és hazaindulni. Négylábú és kétlábú ellenségek – A naplónak vége – mondta Gyenyiszov. – Itt a folytatása – felelte Wagner, s megpaskolta az elefánt nyakát. – Mialatt maga a naplót olvasta, Sapiens, azaz Hoyty-Toyty vagyis Ring elmesélte nekem kalandjainak érdekes történetét. Én már elvesztettem a reményt, hogy élve látom, de mint kiderült, ő maga is megtalálta az utat Európába. Meg kell fejtenie és átírnia gyorsírásos feljegyzéseimet arról, amit az elefánt mesélt. Gyenyiszov átvette Wagnertól a füzetet, amely hemzsegett a vonalak és vesszők sokaságától. Olvasni kezdett, aztán leírta az elefánt történetét, ahogyan ő maga elmesélte. Sapiens ezt mondta el Wagnernek: „Alig hiszem, hogy sikerül érzékeltetnem magával mindazt, amit azóta éltem át, amióta elefánt vagyok. Még álmomban sem gondoltam volna, hogy én, Turner professzor asszisztense hirtelen elefánttá változom, és az afrikai erdő sűrűjében fogok élni. Megpróbálok következetesen beszámolni az események sorrendjéről. A tábor közelében legelgettem békésen a füvet egy kis réten. Zamatos fűcsomót tép tem ki. Megráztam a gyökereket, hogy kiverjem belőlük a ráragadt földet, aztán felfaltam. Végezve a fűvel, megindultam az erdőbe, hogy egy másik tisztást keressek. Eléggé világos holdfényes éjszaka volt. Világító bogarak, denevérek és számomra ismeretlen, bagolyhoz hasonló madarak röpködtek. Lassan haladtam előre. Könnyedén lépkedtem, s nem éreztem testem súlyát. Igyekeztem minél kisebb zajt csapni. Ormányommal szimatolva éreztem, hogy tőlem balra is, jobbra is állatok vannak, de hogy milyenek, azt nem tudtam. Úgy éreztem, nincs mitől félnem. Én vagyok a legerősebb az állatok között. Maga az oroszlán is kitér előlem. Ugyanakkor borzasztóan féltem minden nesztől, minden hangtól, ami talán egy szaladó egértől, talán egy rókához hasonló állatkától származhatott. Amikor egy nem is nagy vaddisznóval találkoztam, félreálltam. Lehet, hogy még nem éreztem rá az erőmre. Egy dolog megnyugtatott: tudtam, hogy a közelemben emberek vannak, a barátaim, akik a segítségemre jönnek. Egyszóval óvatosan lépkedve, egy kis tisztáshoz értem, és már leengedtem az ormányom, hogy felkapjak egy fűcsomót, amikor hirtelen állat szagát éreztem meg a fülem pedig halk neszt hallott a nádasban. Felemeltem az ormányom, gondosan összetekertem a biztonság kedvéért, és elkezdtem vizsgálni a terepet. És ekkor egy leopárdot láttam meg, mely a pataknál növő nádasnál lapult, és mohó, éhes szemmel nézett rám. Egész teste ugráshoz feszült. Még egy perc, és a nyakamban van. Nem tudom, lehetséges-e, még nem szoktam meg elefántnak lenni, és túlzottan emberi módon éreztem és érzékeltem, de képtelen voltam leküzdeni a talán esztelen félelmet. Megremegtem egész testemben, és futásnak eredtem. A fák recsegtek és törtek az utamban. Sok vadállat megijedt őrült futásomtól. Kiugrál tak a bokrokból, és szanaszét szaladtak, amivel még jobban megrémítettek. Azt képzeltem, hogy a Kongó-medence összes állata engem üldöz. És én rohantam – nem tudom, mennyi ideig és hová –, amíg végül meg nem állított egy akadály, a folyó. Nem tudok úszni, akkor sem tudtam, amikor ember voltam. De nyomomban volt a leopárd, legalábbis ezt gondoltam, s így a vízbe vetődtem, s továbbra is úgy mozogtam a lábammal, mintha futottam volna. És ezzel úszni kezdtem. A víz valamelyest lehűtött és megnyugtatott. Úgy éreztem, hogy az egész erdő tele van vadállatokkal, amelyek megtámadhatnak, amint kimegyek a partra. Órákig úsztam. Már felkelt a nap, és én még mindig úsztam. A folyón csónakban ülő emberekkel találkoztam. Nem féltem az emberektől, amíg az egyik csónakból nem hallottam lövést.

Nem is feltételeztem, hogy rám lőnek. Folytattam az úszást. Újabb lövés dördült, és hírtelen azt éreztem, mintha egy méh csípett volna a nyakamba. Elfordítottam a fejem, és most már láttam, hogy a csónakban, melyet bennszülöttek kormányoznak, fehér ember ül, külsejéről ítélve angol. Hát ő volt az, aki rám lőtt. Sajnos, az emberek legalább olyan veszélyesek lettek számomra, mint az állatok. Mit tehettem volna? Oda akartam kiáltani az angolnak, megkérni, ne lőjön, de csak valamilyen nyüszítő hang jött ki a torkomon. Ha az angol célba talál, végem van. Maga megmutatta a számomra veszélyes helyet a koponyámon, a fülem és a szemem között, ahol az agyvelő van. Eszembe jutott a tanácsa, és úgy fordítottam a fejem, hogy a golyók ne érjék ezt a helyet, s igyekeztem mielőbb partra úszni. A partra kiúszva kitűnő céltábla lehettem, de a fejem az erdő felé volt fordítva. Az angol pedig minden valószínűség szerint ismerhette az elefántvadászat szabályait, mert fölöslegesnek találta azt, hogy a hátsó felembe lőjön. Nem lőtt többször, valószínűleg azt várta, hogy felé fordítsam a fejemet. De én már nem gondolva az állatokra, beszáguldottam az erdőbe. Az erdőben egyre sűrűbb liánok akadályozták az utamat. Hamarosan olyan hálóval vettek körül, hogy még én sem voltam elég erős hozzá, hogy széttépjem, így kénytelen voltam megállni. Olyan halálosan fáradt voltam, hogy oldalamra rogytam, mit sem törődve azzal, illik-e ilyet tenni egy elefántnak vagy sem. Szörnyűt álmodtam, azt, hogy az egyetem docenseként, mint Turner professzor asszisztense Berlinben vagyok az Unter den Linden sugárúti kis szobámban. Nyári éjszaka van. A nyitott ablakon egy magányos csillag világít be. Virágzó hársfák illatát érzem, az asztalkán pedig egy kék velencei üvegből készült csiszolt pohárban piros szegfű illatozik. S e kellemes illatok közé, mint egy hívatlan vendég, valami nagyon csípős, émelyítő, feketeribiszkére emlékeztető szag tör be. Én tudom, hogy egy állat szaga… A holnapi előadásra készülök. A könyvek fölé hajtom a fejem, s még mindig érzem a hárs, a szegfű és az állat szagát. Furcsa álmom van, mintha elefánttá változtam volna, és egy trópusi erdőben vagyok… Az állat szaga egyre erősebb. Nyugtalanít. Felébredek. De ez már nem álom. Mint Lutius szamárrá, én valóban elefánttá változtam a korszerű tudomány varázsereje által. Ez kétlábú állat szaga. Afrikai bennszülött izzadtságszaga. Ehhez a szaghoz fehér ember szaga csatlakozik. Bizonyára azé, aki a csónakból lőtt. Nyomon követett. Az is lehet, hogy már a bokor mögött áll, és a puska csövét a szem és a fül közötti veszélyes helyre irányítja. Gyorsan felpattanok. A szag jobbról jön. Ezek szerint balra kell futni. S futok, utamban törve és szétnyitogatva a bokrokat. Ezután – ki tanított engem erre? – úgy teszek, aho gyan az elefántok, amikor el akarják téríteni a nyomról az üldözőjüket. A zajos menekülés után az elefánt hirtelen elcsendesedik. Az üldöző egy hangot sem hall, és azt gondolja, hogy az elefánt egy helyben áll. De az elefánt továbbra is menekül, olyan óvatosan és hangtalanul lépkedve és mozdítva a lombokat, hogy egy macska sem haladhatna csendesebben. Legalább két kilométert futottam, amíg végül hátra mertem fordulni, hogy körbeszaglásszak. Még mindig emberi szagot éreztem, de most messzebbről jött, azt hiszem, nem közelebbről, mint egy kilométer. Folytattam a futást. Leszállt a trópusi éj, forró, fullasztó vaksötét. A sötétséggel eljött a félelem is. Bekerí tett minden oldalról, és olyan kilátástalan volt, mint a homály. Hová fussak? Mit csinál jak? Borzasztó volt egy helyben állni, s mentem tovább fáradhatatlanul, egyenletes léptekkel. Hamarosan víz loccsant a lábam alatt. Még néhány lépés, és vízpartra értem… Folyó? Tó? Elhatároztam, hogy úszom. A vízben mindenesetre biztonságban voltam az oroszlánok és a leopárdok támadásától. Elkezdtem úszni, s meglepetésemre nagyon hamar talajt éreztem talpam alatt. Sekély helyre értem. Mentem tovább. Utamba mindenfelé patakok, folyócskák, mocsarak akadtak. A fűben láthatatlan állatkák fújtak rám, félénken szétszökkentek a hatalmas békák. Egész éjszaka kószáltam, és

reggelre be kellett látnom, hogy végleg eltévedtem. Eltelt néhány nap, és már sok olyan dologtól nem tartottam, ami azelőtt félelmet ébresztett bennem. Nevetséges! Új létezésem első napjaiban még attól is rettegtem, hogy tüskékkel felsértem a bőröm. Lehetséges, hogy az ormány kinövésébe szúródott tüske ijesztett meg. De hamarosan meggyőződtem, hogy a legélesebb és legerősebb tüskék sem ártanak, hiszen a vastag bőr úgy védett, mint egy páncél. Aztán attól is féltem, hogy véletlenül rálépek egy mérges kígyóra. Amikor ez először megtörtént, és a kígyó, amely meg akart marni, a lábam köré fonódott, hatalmas elefántszívem szinte megszűnt dobogni a félelemtől. De azonnal meggyőződtem, hogy a kígyó képtelen arra, hogy bajt okozzon nekem. Attól kezdve még gyönyörűséget is leltem abban, hogy az utamba kerülő kígyókra tapossak, ha nem tűntek el jókor az utamból. De azért mégis maradt valami, ami rettegést keltett bennem. Éjszaka féltem a nagy vadállatok, az oroszlán, a leopárd támadásától. Erősebb voltam, és nem rosszabbul felfegyverzett, mint ők, de nem volt személyes harci tapasztalatom, és nem voltak ösztöneim, amelyek megsúgták volna, mit kell tennem. Nappal pedig a vadászoktól féltem, különösen a fehérektől. Ó, ezek a fehér emberek! Legveszélyesebbek az összes ellenségem közül. Csapdáiktól, hurkaiktól, kelepcéiktől nem féltem. Tűzzel és kereplőkkel ijesztgetve nehezen tudtak volna karámba terelni. Egyetlen dolog, ami fenyegetett, hogy álcázott gödörbe esem, ezért figyelmesen fürkésztem az előttem fekvő utat. Már néhány kilométerről megéreztem a falvak szagát, és igyekeztem elkerülni bármely emberi lakóhelyet. Még a bennszülött törzseket is meg tudtam különböztetni szagukról. Az egyik veszélyes volt számomra, a másik kevésbé, a harmadik egyáltalán nem. Egyszer, ormányomat nyújtva egy új szagot éreztem, hogy állatét vagy emberét, azt nehezen tudtam volna megmondani. Valószínűbbnek tűnt, hogy emberét. Kíváncsiság fogott el. Hiszen tanulmányoztam az erdőt, és minden olyan dologról tudnom kellett, ami veszéllyel fenyegethet. A szag után indultam, szinte iránytűként használva, s nagyon óvatosan haladtam előre. Éjszaka volt, ebben az órában a bennszülöttek legmélyebb álmukat alusszák. A lehető leghalkabban lopakodtam, s közben figyelmesen vizsgáltam az előttem fekvő utat. A szag egyre erősödött. Hajnalra az erdőszélre értem, és a sűrű bozótban megbújva, a tisztásra néztem. Sápadt félhold világította meg az erdőt, és hamuszínű fényével elárasztotta az alacsony, csúcsos kunyhókat. Egy ilyen kunyhó csak egy középtermetű, ülő embert tudott elrejteni. Csend volt. Még a kutyák sem ugattak. Azon törtem a fejem, vajon kik lakhatnak ezekben a kis kunyhókban, melyek mintha gyermekek számára épültek volna. A szélvédett oldalról közeledtem. Ekkor észrevettem, hogy a földön levő lyukból valamilyen ember formájú lény mászik elő. Amint kijutott, talpra állt, s füttyentett egyet. A füttyre egy másik, faágról leugró lény válaszolt. Még kettő jött ki a kunyhókból. Összegyűltek a másfél méter magas kunyhónál, és tanakodni kezdtek. Amikor a nap első sugarai megvilágították az erdőt, és jobban szemügyre vehettem a törpéket – ahogy elneveztem ezeket a furcsa teremtményeket –, meggyőződtem, hogy egy busman településre tévedtem. A busmanok a legkisebbek a Földön élő emberek közül. Bőrük barnás színű, a hajuk is világosabb a többi afrikaiénál. Alakjuk karcsú és arányos felépítésű. Magasságuk nem haladja meg a száznegyvenszázötven centimétert. Néhánynak e „gyerekek” közül sűrű, göndör szakálla volt. Vékony hangon hadartak valamit. Nagyon érdekes látvány volt, de én félni kezdtem. Inkább találkoztam volna óriásokkal, mint ezekkel a rettenetes törpékkel. Elképzelhető még az is, hogy szívesebben találkoztam volna fehér emberrel. A busmanok alacsony termetük ellenére az elefántok legveszélyesebb ellenségei. Ezt már akkor tudtam, amikor még ember voltam. Ezek a ragyogó íjászok és lándzsahajítók mérgezett nyilakat használnak, melyeknek egyetlen szúrása elég ahhoz, hogy halálra sújtson egy elefántot. Hátulról hangtalanul oda tudnak

lopakodni az elefánthoz, hurkot dobnak a hátsó lábára, vagy pedig éles késsel elvágják az Achilles-inat. Falvaik körül mérgezett tüskéket szórnak szét. Hirtelen megfordultam, és menekülni kezdtem, ugyanolyan sietősen, mint amikor a leopárd üldözött. Kiáltást hallottam magam mögött, aztán az üldözés hangjait. Elfutottam volna, ha egyenes út fekszik előttem. De őserdőben kellett rohannom, és állandóan kikerülnöm legyőzhetetlen akadályokat. Üldözőim pedig ügyesek, mint a majmok, fürgék, mint a gyíkok, és fáradhatatlanok, mintha akadályok nem is léteznének számukra. Már közel voltak. Néhány lándzsát dobtak utánam. Szerencsére a sűrű zöld növényzet megvédett. Ziháltam és majdnem összeroskadtam a fáradtságtól. A kis emberek pedig nem estek el, nem bukdácsoltak, lemaradás nélkül követtek engem. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem könnyű elefántnak lenni, és hogy egy ilyen nagy és erős állat élete sem más, mint szüntelen, egy percre sem szűnő harc az életben maradásért. Hihetetlennek tűnt, hogy az elefántok megérik a százéves, sőt még az annál is nagyobb kort. Ilyen izgalmak mellett előbb kellene meghalniuk, mint az embereknek. Ámbár lehet, hogy az igazi elefántok nem idegeskednek annyit, mint én. Túl ideges, könnyen felingerelhető emberi agyam volt. Higgye el, ezekben a percekben még maga a halál is szebbnek tűnt, mint ez az élet, az állandóan sarkamban levő veszedelemmel. Álljak meg? Fordítsam mellem kétlábú kínzóim mérgezett lándzsáinak s nyilainak? Már csaknem megtettem ezt. De az utolsó pillanatban elhatározásom megváltozott. Egyszer csak elefántcsorda erős szagát szippantottam be ormányommal. Hátha menedéket találok magamnak az elefántok között? Az őserdő ritkult, és fokozatosan szavannába ment át; imitt-amott nagy fák nőttek, melyek lehetővé tették, hogy elrejtőzzek üldözőim nyilai elől. Cikcakkban futottam. A pigmeusoknak itt nehezebb dolguk volt, mint az őserdőben. Bár széles utat tapostam előttük, a pusztai növények és füvek erős szárai mégis zavarták őket a futásban. Az elefántok szaga erősödött, bár még mindig nem láttam őket. Hatalmas mélyedések kerültek utamba. Az elefántok úgy hevertek itt, mint a homokban kotorászó tyúkok. Helyenként trágya látszott. S íme, az első fák. Már látok is néhány földön hempergő állatot. A többiek a fák mellett állnak, gallyakat tartanak ormányukban, legyezik magukat, s ugyanakkor a farkukat is csóválják. Fülük fel van kissé emelve, mint valami esernyő. Egyesek békésen fürödnek a folyóban. Szél ellen futottam, és az elefántok nem szimatoltak meg. Riadalom csak akkor támadt, amikor az első elefántok meghallották lábdobogásomat. Az elefántok kétségbeesetten trombitálva szaladgáltak a parton. A vezér, ahelyett hogy fedezte volna a többieket, elsőként kezdett el futni, vízbe vetette magát, és átúszott a túloldalra. Az anyaállatok védték csemetéiket, melyek termetre nem sokban különböztek a felnőttektől. A nőstényeknek kellett így védelmezni a csorda területét. Lehetséges, hogy az elefántokat ennyire megijesztette megjelenésem, vagy őrült futásomban valamilyen más veszélyt éreztek meg, s nem azt, amely engem futni kényszerített? Teljes lendülettel a vízbe vetődtem, s előbb értem a túloldalra, mint a nőstények kölykeikkel, és igyekeztem előreszaladni, hogy közém és üldözőim közé más elefántok kerüljenek. Ez persze önzés volt részemről, de láttam, hogy a többi elefánt, kivéve a kicsinyeiket fedező nőstényeket, ugyanígy cselekedett. Hallottam, amint a busmanok a folyóhoz értek. Vékony hangjuk egybeolvadt az elefántok trombitálásával. Valami tragédia játszódhatott le ott, de féltem hátrafordulni, és futottam tovább az előttem elterülő síkságon. Nem is tudtam meg végül, hogyan fejeződött be az ütközet a törpék és az óriási állatok között. Több órán keresztül megállás nélkül rohantunk. Már kimerültem a futástól, s így alig tudtam lépést tartani az elefántokkal, de semmiképpen sem akartam elmaradni a csordától. Abban az esetben, ha az elefántok befogadnak maguk közé, viszonylag bizton ságban leszek, mivel nálam jobban ismerik a környéket és ellenségeiket. A vezérelefánt végül megállt, s utána a többiek is. Visszanéztünk. Senki sem kergetett

minket. Csak az anyjuk által kísért két fiatal elefánt rohant felénk. Úgy tűnt, senki sem figyelt fel rám. De amikor megérkeztek az utolsó lemaradottak is, és a csorda kezdett szép lassan lecsillapodni, az elefántok mellém léptek, megszimatoltak az ormányukkal, megnézegettek minden oldalról, körbesétáltak. Halkan morogva kérdeztek valamiről, de én nem tudtam válaszolni. Még azt sem értettem, mit jelent ez a morgás; helytelenítést vagy elégedettséget. Legjobban a vezértől tartottam. Tudtam, hogy mielőtt Wagner műtétet hajtott rajtam végre, én egy csorda vezére voltam. Mi történik akkor, ha ugyanabba a csordába kerültem, és az új vezér harcba száll velem a hatalomért? Bevallom, nagyon izgultam, amikor a vezér, egy nagy és erős elefánt mellém lépett, s mintegy véletlenül oldalba bökött az agyarával. Hagytam magam. Mintha harcba hívna, még egyszer megbökött. De én nem fogadtam el a kihívást, és mindig léptem egyet oldalra. Ekkor az elefánt összetekerte ormányát, szájába tette, és ajkával gyengén összeszorította. Később megtudtam, hogy az elefántok így fejezik ki zavarukat és csodálkozásukat. Úgy látszik, a vezér meghökkent engedelmességemtől, és nem tudta, mitévő legyen. Ám ekkor, mivel nem ismertem az elefántok nyelvét, abban a hiszemben, hogy ez az üdvözlést jelenti, én is beraktam ormányomat a számba. Az elefánt vékony hangot hallatott, és odébb ment. Most már megértem az elefántok „beszédét”. Tudom, hogy a halk morgás és visítás elégedettséget jelent. A félelmet erős bőgés fejezi ki, a hirtelen riadalmat pedig gyors, éles hang. Pontosan ilyen hanggal fogadta a csorda a megjelenésemet. Gondterhelten vagy sebtől dühödten az elefántok mély torokhangot hallatnak. Ilyen hangot adott ki az egyik elefánt, amely a folyóparton maradt a busmanok támadása alatt. Lehet, hogy a mérgezett nyilak halálos sebet ejtettek rajta. Amikor pedig ellenségre támadnak, az elefántok hangosan visítanak. Az elefántnyelvnek csak a lényeges „szavait” adtam át, amelyekkel fő érzelmeiket fejezik ki. De ezeknek a „szavaknak” sok árnyalata van. Az első időkben nagyon féltem, nehogy a többiek rájöjjenek, hogy nem vagyok igazi elefánt, és kivessenek a csordából. Lehet, hogy érezték is, valami nincs rendben nálam, de elég béketűrőnek bizonyultak. Úgy bántak velem, mint egy nem egészen épelméjű túlkoros kamasszal, de aki nem árt senkinek. Életem meglehetősen egyhangú volt. Általában libasorban vándoroltunk. Reggel tíztizenegytől délután háromig pihentünk, aztán újra legeltünk. Éjjel megint csak pihentünk néhány órát. Egyik-másik elefánt leheveredett, a többiek állva bóbiskoltak, egy pedig őrködött. Nem tudtam belenyugodni abba, hogy egész életemet egy elefántcsordában kell eltöltenem. Emberek után vágyódtam. Bár a külsőm egy elefánté, mégis jobban szeretek emberek között élni, nyugodtan, gondtalanul. És szívesen mentem volna a fehér emberekhez, ha nem féltem volna, hogy megölnek az agyaraimért. Bevallom, még le is akartam törni őket, hogy az emberek szemében értéktelenné tegyem magam, de ez nem sikerült. Vagy az agyarak voltak törhetetlenek, vagy én nem tudtam, hogyan kell megszabadulni tőlük. Így kószálva több mint egy hónapot töltöttem az elefántokkal. Egyszer nyílt területen, a végtelen szavannákon legeltünk. Én álltam őrt. Az éjszaka csillagos volt, s a hold sem világított. A csordában viszonylagos csend uralkodott. Kissé távolabb mentem, hogy jobban halljak, és jobban ki tudjam szimatolni az éjszaka szagait. De csak különböző füvek és számunkra veszélytelen hüllők és állatkák szagát éreztem. S ekkor valahol, nagyon messze, majdnem a láthatáron, fény villant fel. Kialudt, aztán megint felvillant, és végül már egész erősen égett. Eltelt néhány perc, s a lángocskától balra egy másik gyulladt ki, aztán egy harmadik, majd egy negyedik. Nem, ezek nem lehetnek éjszakára letelepedő vadászok. A tüzek egymástól egyforma távolságra gyulladtak ki, mintha valaki utcát épített volna a szavannán, és meggyújtotta volna a lámpákat. Ugyanakkor a másik oldalon is felvillanó tüzeket vettem észre. Két tűzvonal közé kerültünk. S biztos, hogy a két vonal közötti út végén megszólalnak a kiáltozó hajtóvadászok kereplői, vagy karámok várnak ránk, attól függően, mi a vadászat célja; élve vagy holtan akarnak megszerezni minket. A ver-

mekben eltörjük a lábunkat, és csak lemészárlásra leszünk alkalmasak, a karámban pedig rabszolgaélet vár ránk. Az elefántok félnek a tűztől. Egyébként is gyávák. Amikor zajra ébrednek, abba az irányba rohannak, ahol nincs tűz és zaj, s ott egy hallgatag csapda vár rájuk, vagy pedig a halál. Az egész csordában csak én értem a dolgok lényegét. De jelent-e ez valamiféle előnyt a számomra? Mit tegyek? Induljak a tűz felé? Ott felfegyverzett emberek vannak. Lehet, hogy sikerül áttörni a gyűrűn. Jobb ez a kockázat, mint a biztos halál vagy rabság. De akkor meg kell válnom a csordától, s újra kell kezdenem egy elefántremete életét. Előbb vagy utóbb úgyis elpusztulok egy golyótól vagy egy mérgezett nyíltól, talán egy vadállat fogaitól… Azt hittem, még mindig habozok, de valójában már döntöttem, mert akaratomon kívül odébb mentem, nehogy a felébresztett menekülő csorda testfergetege magával sodorjon a baj felé. S már kiabáltak a hajtók, dobszó, kereplés, fütty, lövések hallatszottak. Mély, rezes hangon trombitálni kezdtem. Az elefántok felébredtek, és lélekszakadva trombitálva egy helyben topogtak. A bőgés olyan rettenetes, hogy remeg a föld. Az elefántok körülnéznek, tüzeket látnak, melyek mintha közelednének (persze, hiszen egyre közelebb hozzák őket), abbahagyják az üvöltést, és az egyik irányba rohannak, de ott közeledő vadászok zaját hallják. A csorda megfordul, és az ellenkező irányba száguld… hiába. Igaz, haláluk még nem annyira közeli. A vadászat néhány napig tart. A máglyák egyre közelebb kerülnek majd egymáshoz, a hajtóvadászok egyre közelebb az elefántokhoz, és addig terelik őket előre, míg verembe vagy karámba nem kerülnek. De én nem rohanok az elefántokkal. Egyedül maradok. Azt a pánikot, amely elfogta az egész csordát, érzékelik elefántidegeim és emberi agyam is. A félelem elsötétíti a tudatomat. Képes lennék a csorda után rohanni! Segítségül hívom minden bátorságomat, minden akaraterőmet. Hát azért sem! Emberi agyam le fogja győzni az elefánt félelmét, le fogja győzni ezt az óriási hús-, vér- és csonthegyet, mely a pusztulás felé sodor. S mint egy sofőr, elfordítom a „teherautó” kormányát, és egyenesen a folyóba kanya rodom. Csobbanás, vízcseppek özöne, aztán csend. A víz lehűtötte forró elefántvéremet. Győzött az értelem. Elefántlábaimat már szilárdan a józan ész irányítja. Engedelmesen topognak a folyó iszapos fenekén. Elhatároztam, hogy olyan dolgot csinálok, amit igazi elefánt nem tesz meg: elmerülve, mint egy víziló, addig ülök a vízben, amíg el nem múlik a veszély. Megpróbálok csak az ormányom kidugott hegyével lélegezni. A víz kellemetlenül ömlik a fülembe és a szemembe. Időnként felemelem a fejem, és hallgatódzom. A hajtók egyre közelebb vannak. Megint belemerülök a vízbe. A hajtók most elmentek mellettem, és észre sem vettek. Elegem van a szüntelen izgalmakból és rettegésből. Lesz, ami lesz, elmegyek az emberekhez. Leereszkedem a Kongó mentén, és megkeresek egy vadásztelepet. Jó néhány van errefelé, Stanley-Pool és Boma között. Jelentkezem az ügynökségen vagy egy ültetvényen, és igyekszem bebizonyítani a békés embereknek, hogy nem vad, hanem idomított elefánt vagyok, és ők nem fognak elkergetni, nem fognak megölni. Orvvadászok szolgálatában

Nehezebb volt megvalósítani ezt a tervet, mint gondoltam. Elég hamar megtaláltam a Kongó folyó főágát, és elindultam árnak lefelé. Napközben a part mentén haladtam, éjszaka úsztam a folyás irányában. Vándorlásom szerencsésen zajlott. Ezen a részen a folyó hajózható, és a vadállatok óvakodtak közel menni a partokhoz. Egész idő alatt, ahogy haladtam lefelé a folyón – ez pedig körülbelül egy hónapig tartott – csak egyszer hallottam távoli oroszlánbőgést, és egyszer kellemetlen összeütközésem volt egy vízilóval. Éjszaka történt. A víziló a vízben ült, elmerülve egészen az orrlyukáig. Ahogy úsz-

tam, nem vettem észre, és nekimentem ennek az ormótlan állatnak, mint egy jéghegynek. A víziló még mélyebbre merült a víz alá, és tompa pofájával a legkellemetlenebb módon kezdte ütni a hasamat. Igyekeztem távolabb kerülni tőle. A víziló kiúszott mérgesen prüsszentett, és kergetni kezdett. De én idejében elmenekültem. Szerencsésen elúsztam Lukungáig, ahol megláttam egy nagy vadásztelepet. Zászlójából ítélve belga volt. Kora reggel kijöttem a vízből, és fejemmel bólogatva a ház felé indultam. De ez a cselfogás nem segített rajtam. Két hatalmas dog iszonyú ugatás közepette rám ugrott. A házból egy fehér öltönyös ember jött ki, meglátott, majd gyorsan visszaszaladt a házba. Néhány néger kiáltozva futkosott az udvaron, majd szintén elrejtőzött a házban. Aztán két puskalövést hallottam. Nem vártam meg a harmadikat, elrohantam az erdő felé. Egyszer éjjel egy ritkás erdőben mentem. Nem kevés ilyen erdő van Közép-Afrikában. Sötétzöld növényzet, mocsaras talaj a lábam alatt, fák fekete törzsei. A napokban hullott egy kevés eső, az éjszaka pedig hűvös, szeles volt az Egyenlítő időjárásához képest. Bár vastag a bőröm, mégis, mint minden más elefánt, nehezen viselem a nyirkosságot. Esőben és párás időben nem állok meg egy helyben, mozgok, hogy felmelegedjek. Egyenletes léptekkel mentem néhány órát, s egyszerre csak tüzet láttam magam előtt. A hely eléggé elhagyatott volt. Erre még a fekete bőrűek falvait sem lehet megtalálni. Ki rakhatott tüzet? Meggyorsítottam lépteimet. Az erdő véget ért, és alacsony füvű szavanna kezdődött. Bizonyára nem is olyan régen tűz lehetett itt, és a fűnek még nem volt ideje megnőni. Fél kilométeres távolságra az erdőtől öreg, összeszaggatott sátor látszott. Mellette tűz égett, a tűznél pedig ketten ültek, külsőre európaiak. Egyikük kevergetett valamit a tűz felett lógó kis üstben. A harmadik – nyilvánvalóan bennszülött, félmeztelen dalia – állt, mint egy bronzszobor, nem messze a tűztől. Szememet le nem véve az emberekről, lassan a tűz felé közeledtem. Amikor megláttak, térdre ereszkedtem, mint az idomított elefántok, akik málha alá tartják hátukat. A parafa sisakos emberke hirtelen felkapta puskáját, mint aki nyomban lőni akar. De ekkor a bennszülött tört angolsággal kiabálni kezdett: – Nem kell! Ez jó, ez szelíd elefánt! – És felém szaladt. – Eredj onnan! Különben átlyukasztom a te bőrödet is, te hogy is hívnak! – kiabált célozva a fehér. – Mpepo – felelte a bennszülött, de nem ment el tőlem, hanem még közelebb szaladt, mintha testével meg akart volna védeni a lövéstől. – Látod, bana, kezes – mondogatta, s közben simogatta az ormányomat. – Félre, te majom! – kiabált a puskás ember. – Lövök! Egy, kettő… – Várjál, Bakala – mondta a másik fehér, egy sovány, magas ember. – Mpepónak igaza van. Már elegendő agyarunk van, s elszállítani őket Mattadáig nem lesz sem könnyű, sem olcsó. Ez az elefánt minden bizonnyal szelíd. Hogy kié, és miért mászkál éjjel, erről nem fogjuk megkérdezni. Nagyon hasznos lehet még számunkra. Az elefánt egy tonnát bír felemelni, bár messzire nem tud menni ilyen súllyal. Hát akkor mondjuk fél tonnát. Lényeg az, hogy egy elefánt harminc-negyven hordárt helyettesíthet, érted már? És tulajdonképpen semmibe sem fog kerülni nekünk. Amikor pedig eljön az ideje, és már nincs rá szükségünk, megöljük, és hozzátesszük gyönyörű agyarait a gyűjteményünkhöz. Világos? Az, akit Bakalának hívtak, türelmetlenül hallgatta, és néhányszor lőni próbált. De amikor társa kiszámította, mennyibe kerül majd a hordárok felbérelése, akiket pótolhat az elefánt, beleegyezett, és leengedte a puskát. – Hé, te! Hogy is hívnak? – fordult a bennszülötthöz. – M…pepo – válaszolta az. A későbbiek során meggyőződtem, hogy Bakala mindig így fordult a bennszülötthöz: „Hé, te, hogy is hívnak?” Az pedig változatlanul válaszolt, kissé várva az m betű után, mintha nehezére esne kimondani a nevét: M…pepo. – Gyere ide. Vezesd az elefántot. Szívesen engedelmeskedtem Mpepo hívó intésének, és közelebb mentem a tűzhöz.

– Hogyan nevezzük el? Hm. Legyen a neve Tramp, vagyis csavargó. Ez lesz talán a legmegfelelőbb elnevezés számára, így van, Cox? Coxra néztem. Az egész embernek valamilyen szürkés-kékeslilás színe volt. Leginkább az orra döbbentett meg, melyet mintha éppen most emeltek volna ki lila festékből. Szürkés-kékes testére kékes-lilás inget vett föl, mellén begombolva, ujját könyöke fölé tűrve. Cox rekedten, és ahogy én éreztem, szürkés-lilás hangon beszélt, pöszén és raccsolva. Ez a tompa hang, akárcsak az inge, mintha színét vesztette volna. – Hát akkor – egyezett bele – legyen Tramp. A tűz mellett megmozdult egy rongyrakás, és alóla valaki gyenge, de mély basszusa hallatszott. – Mi történt? – Hát te még élsz? Azt hittük, már meghaltál – válaszolta nyugodtan a rongyokhoz fordulva Bakala. A rongyrakás erősebben kezdett mocorogni, s hirtelen egy nagy kéz jelent meg alóla. A kéz ledobta a rongyokat. Magas, arányos felépítésű ember emelkedett fel és ült le ingadozva, kezére támaszkodva. Arca nagyon sápadt volt, vörös szakálla csapzott. Látszott, hogy beteg, arca fehér volt, mint a fal. Rám tekintett homályos szemével. Halványan elmosolyodott, és azt mondta: – Egy csavargóval több. Fehér bőr, fekete lélek. Fekete bőr, fehér lélek. Egy igaz ember, és az is bakuba. – A beteg ember erőtlenül lehanyatlott. – Félrebeszél – mondta Bakala. – Csakhogy sértő ez a félrebeszélés – nyilatkozott Cox. – Olyan, mint egy találós kérdés. Egy igaz ember, és az is bakuba. Érted, mit jelent ez? Hiszen Mpepo a bakuba törzsből származik. Meggyőződhetsz erről, ha a szájába nézel, ki vannak ütve a felső metszőfogai; ez a bakubák szokása. Ezek szerint egyedül ő becsületes, mi pedig csirkefogók vagyunk. – És maga Brown is, többek között. A bőre fehérebb, mint a miénk, s ha már így állunk, akkor a lelke is feketébb. Brown, te is csirkefogó vagy? De Brown nem válaszolt. – Megint eszméletlen. – Annál jobb. És az lesz a legjobb, ha egyáltalán nem tér magához. Most már semmi hasznát nem látjuk, csak akadályoz minket. – Meggyógyul, és akkor két emberrel felér. – Ebből sem sok jó származhat. Hát nem érted, hogy felesleges? Brown mormogott lázálmában, és a beszélgetés megszakadt. – Hé, te! Hogy is hívnak? – M…pepo. – Kösd az elefántot a lábánál fogva a fához, nehogy meglógjon. – Nem, az elefánt nem megy el – válaszolta Mpepo a lábaimat simogatva. Reggelre jobban szemügyre vettem új gazdáimat. Legjobban Mpepo tetszett. Mindig vidám volt és mosolygott, villogtatva fehér fogait, melyek némileg el voltak csúfítva azzal, hogy hiányzott a két felső metszőfog. Úgy tűnt, Mpepo szerette az elefántokat, mert nagyon gondosan bánt velem. Megmosta a fülemet, a lábamat, a bőrredőket. Nyalánkságokat hozott, finom gyümölcsöt és bogyókat, melyeket maga keresett nekem. Brown még mindig beteg volt, és nem tudtam pontos képet alkotni róla. Arca és nyíltsága, mellyel útitársaival beszélt, tetszett. De Bakala és Cox egyáltalán nem volt rokonszenves. Főképpen Bakala keltett furcsa és kellemetlen benyomást. Piszkos, rongyos, bár nagyon jó anyagból készült, jó szabású öltönyt viselt. Ez az öltöny akár egy nagyon gazdag turistáé is lehetett volna. Az volt az érzésem, hogy az öltöny és a sátor bűnös úton került Bakalához. Lehetséges, hogy megölt egy előkelő angol utazót, és kirabolta. A pompás fegyver is az angolé lehetett. Széles övén Bakala nagy pisztolyt és félelmetes méretű kést hordott. Bakala talán portugál vagy spanyol volt, hazátlan, család és meghatározott foglalkozás nélküli ember.

A szürkés-lilás Cox angol volt, aki nem tudott kiegyezni országai törvényeivel. Mindhárman vadorzással foglalkoztak. Csontjukért vadászták az elefántokat, nem számolva semmiféle törvénnyel vagy határral. Mpepo mint kísérő és tanácsadó szolgált náluk. Fiatal ember létére is szakértője volt az elefántoknak és az elefántvadászatnak. Igaz, hogy elefántelfogási módszerei durvák, barbárok voltak. De másmilyeneket nem ismert. Azokat a módszereket alkalmazta, amelyeket apáitól tanult. Az orvvadászoknak pedig teljesen mindegy volt, milyen módszerek kel irtják az elefántokat. Máglyák gyűrűjével kerítették be őket, és leöldösték a tűztől félig már megfulladt és megperzselődött állatokat; vermekbe csalták őket, melyek fenekébe hegyes cölöpök voltak verve, lelőtték őket, elmetszették az inakat a hátsó lábukon, elkábították őket vastag fagerendákkal, és aztán megölték őket. Mpepo nagyon jó szolgálatokat tett nekik. Tramp csintalankodik

Egyszer, amikor Brown már kezdett felépülni, de még túl gyenge volt ahhoz, hogy részt vegyen a vadászaton, Cox és Bakala a hátamra ülve több kilométeres útra indult, a minap megölt elefánt agyaraiért. Senki nem hallotta őket, és mivel én csak málhás állat voltam, őszintén beszélgettek. – Ennek a csokoládé majomnak, hogy az ördögbe is hívják, kénytelen leszünk a zsákmány egyötödét adni, ahogy megbeszéltük – mondta Bakala. – Túl sok lesz – felelte Cox. – A többit meg három részre kell osztani: neked, nekem és Brownnak. Ha úgy számolunk, hogy egy kiló csontért hetven-száz márkát kapunk… – Lehetetlen, hogy ennyit adjanak. Egy fikarcnyit sem értesz ehhez a dologhoz. Van az úgynevezett puha vagy halott és a kemény vagy élő csont. Az elsőnek csak a neve puha, de igazából nagyon tömör, fehér és törékeny. Biliárdgolyókat, billentyűket, fésűket csinálnak belőle. Jó ára van az ilyen csontnak. De az itteni elefántoké nem ilyen. Puha csontért Kelet-Afrikába kell menni. Csakhogy ott hamarább puhítják meg a te kemény csontjaidat, mint hogy megengedjenek lelőni egyetlen elefántot is. Az itteni elefántok csontja meg kemény, élő, áttetsző. Ebből csak holmi bot- és esernyőfogantyúkat meg olcsó fésűket lehet csinálni. – És akkor mi az eredmény? – kérdezte Bakala. – Hogy hiába dolgoztunk? – Miért hiába? Valami azért csak marad. Ha négyen vadászunk, a zsákmányt pedig csak kétfelé osztjuk, máris jobban áll az ügy… – Tapossanak palacsintává az elefántok, ha magam nem gondoltam erre… – Nem gondolni kell, hanem cselekedni. Brown maholnap végleg talpra áll, és akkor nehezen birkózunk meg vele. Bivalyereje van ennek a vörös sátánnak. Mpepo meg fürge, mint a majom. Egyszerre kell őket eltenni láb alól. Lehetőleg éjjel. És a biztonság kedvéért le kell itatni őket. Maradt még egy kis szeszünk. Elegem van belőlük! – Mikor? – Megérkeztünk… A hatalmas veremben elefánt feküdt az oldalán. Egy hegyes cölöp még három nappal ezelőtt repesztette fel a hasát, de a szerencsétlen állat még mindig élt. Bakala lepuffantotta, leereszkedett Coxszal együtt a gödörbe, és hozzálátott kivágni az agyarait. Majdnem egész nap dolgoztak. A nap már lenyugodni készült, amikor kötelekkel a hátamhoz kötötték az agyarakat, és elindultunk visszafelé. Már látható volt a sátor, mikor Cox, mintha folytatná a félbeszakított társalgást, így szólt: – És nem kell halogatni. Ma éjszaka. De csalódás várt rájuk. Meglepetésükre Brownt nem találták a táborban. Mpepo megmagyarázta, hogy a bana valamivel jobban érezte magát, és vadászni indult. Lehet, hogy

nem is jön vissza éjszakára. Bakala halkan elkáromkodta magát. A gyilkosságot máskorra kellett halasztani. Brown csak hajnaltájban ért vissza, amikor Cox és Bakala még aludt. Mpepóhoz lépett, megérintette a vállát. Az őrt álló bennszülött kivillantva fogait, vidáman elmosolyodott. Brown intett, és hozzám vezette a fiút, hogy üljön fel. Mpepo intett nekem, behajlítottam a térdem, felmásztak a hátamra, és elindultam velük az erdő szélén. – Meg akarom ajándékozni őket – súgta Brown. – Azt hiszik, hogy beteg vagyok, de kutya bajom sincs. Ma éjjel sikerült megölnöm egy elefántot. Az óriási állatnak gyönyörű agyarai vannak. Majd segítesz levágni. Mekkorát néz majd Bakala és Cox! A folyóparton, a felkelő nap fényénél kávébokrok között egy oldalán fekvő hatalmas, felfúvódott elefánttetemet pillantottam meg. Végezve az agyarakkal, visszaindultunk – a pusztulás felé. Brown és Mpepo közelebbi halálra voltak ítélve, nekem valamivel később kellett megosztanom sorsukat. Igaz, hogy én bármikor megszökhettem tőlük. De ezt még nem tettem meg, mivel közvetlen veszély nem fenyegetett, és meg akartam menteni Brownt és Mpepót, ha ez lehetséges. Különösen Mpepót sajnáltam, ezt a szép testalkatú, életvidám fiút. De hogyan tudom figyelmeztetni őket? Sajnos, nem állt módomban beszélni nekik a fenyegető veszélyről. És mi van akkor, ha megtagadom, hogy a táborba vigyem őket? Hirtelen lefordultam az útról, és abba az irányba indultam, ahol a Kongó folyt. Azt gondoltam, hogy a folyón találkozhatnak emberekkel, és Brown visszatérhet a kulturált országokba. De ő képtelen volt megérteni makacsságomat, és egy hegyes vaspálcával nagyon fájdalmasan ütögetni kezdte a nyakamat. A pálca hegye átdöfte a bőrömet. Az pedig nagyon érzékeny, és könnyen elgennyesedik. Emlékeztem még, milyen lassan gyógyult az a seb, amit a csónakból vadászó angol golyója okozott. Hallottam, ahogy Mpepo kérlelte Brownt, ne szurkálja a nyakamat, de Brown felbőszítve engedetlenségemtől, egyre erősebben és mélyebbre döfött. Mpepo nyelvének leglágyabb szavaival próbált meggyőzni. Nem értettem a szavakat, de a hanglejtés egyformán érthető ember és állat számára. Mpepo lehajolt, és megcsókolta a nyakamat. Szegény Mpepo! Ha tudná, hogy mire kér!… – Meg kell ölnünk, nincs más megoldás! Más út nincs – mondta Brown. – Ha Tramp nem akar vinni, akkor semmi másra nem jó, mint arra, hogy levágjuk az agyarait. Akaratos egy elefánt! Igazi „tramp”. Már megszökött a gazdáitól, és most tőlünk is meg akar lógni. De nem fog sikerülni. Mindjárt golyót eresztek a füle és a szeme közé. Megremegtem félelmemben, amikor meghallottam ezeket a szavakat. Brown, aki jó elefántvadász, a hátamon ülve nem hibázza el a célt… Pusztuljak el magam, vagy vigyem őket a biztos halálba? Hallottam, hogy Mpepo könyörgött Brownnak, kegyelmezzen meg nekem, de az angol hajthatatlan volt. Már vette is le a puskát a válláról. Az utolsó pillanatban váratlanul a tábor felé fordultam. Brown felnevetett. – Azt hihetné az ember, hogy az elefánt érti a nyelvünket, és tudja, mit akartam tenni. Engedelmesen mentem néhány lépést, aztán ormányommal hirtelen megragadtam Brownt, lehúztam a hátamról, a földre dobtam, és Mpepóval együtt gyorsan az erdő felé rohantam. Brown kiabált és káromkodott. Nem nagyon ütötte meg magát, de még gyenge volt a betegség után, és nem tudott rögtön lábra állni. Kihasználtam ezt, és sikerült az erdőhöz érnem. Ha nem sikerül megmenteni mind a kettőt, legalább Mpepót megmentem – gondoltam. Csakhogy a bennszülött sem akart megválni a tábortól, hiszen életét kockáztatva több hónapig vadászott az elefántokra, és most kellett megkapnia a jutalmat. Tartanom kellett volna Mpepót az ormányommal, de ez nem jutott eszembe, mivel azt gondoltam, úgysem mer leugrani a hátam magasából. De a majomügyességű fiú másképp cselekedett. Amikor az erdő közelébe értem, megkapaszkodott az ágakban, és felugrott egy fára. Nem tudtam elérni, és addig álldogáltam a fánál, amíg meg nem éreztem a hátulról felém lopakodó Brown szagát. Nem vártam meg, hogy lőjön, az erdő sűrűjébe rohantam. Elmentek. De én nem akartam sorsukra bízni ezeket az embereket. Kisvártatva elindultam, és kerülővel is előbb értem a táborba, mint ők. Cox és Bakala

nagyon csodálkozott, amikor utasok nélkül, de a hátamon agyarakkal láttak meg. – Csak nem az elefántok vagy a vadállatok segítettek nekünk megszabadulni Browntól és Mpepótól? – mondta Cox, miközben a köteleket bontotta. Csakhogy örömük korai volt. Hamarosan megjelent Mpepo és a szitkozódó Brown. Meglátva engem, Brown újabb átok- és káromkodásáradatban tört ki. Elmesélte társainak, milyen tréfát csináltam velük, és győzködte őket, hogy azonnal végezzenek velem. De a körültekintő Cox ellenezte ezt és újra számításaiba merült. Mindketten bizonygatták, hogy nagyon örülnek Brown felépülésének és visszatérésének, s hozzá egy pár ilyen csodálatos agyarral. Négy hulla és az elefántcsont Korán lefeküdtek; Mpepo nem őrködött ma éjszaka, és egy csecsemő édes álmát aludta. Mélyen elaludt a kifáradt Brown is. Cox őrt állt, Bakala pedig a takaró alatt forgolódott, de látszott, hogy nem alszik. Néhányszor felemelkedett, kérdőn nézett Coxra, de az tagadóan rázta a fejét: még korai. Fogyó hold bukkant fel az erdő mögül, s sápadt fénnyel világította meg a tisztást. Valahol az erdő mélyén panaszos hangon egy vadállat karmai közé került állatka vinnyogott. Brown nem ébredt fel erre a hangra, tehát mélyen aludt. Cox erre igenlően bólintott, Bakala pedig – aki figyelte Cox minden mozdulatát – tüstént felállt, és kezét háta mögé tette. Bizonyára a pisztolyát vette ki a hátsó zsebéből. Elhatároztam, hogy most fogok cselekedni. Azt tettem, amihez általában az indiai elefántok folyamodnak, amikor meg akarják ijeszteni az ellenséget; az ormány lyukát szorosan a földhöz tapasztják, és erősen fújni kezdenek. Furcsa, félelmetes hang ez: ropogás, bugyogás, horkolás keveréke. Ez a hang egy halottat is felébreszt. Brown pedig még nem volt halott. – Ki az ördög trombitál itt?! – kérdezte, s felemelve a fejét, álmos szemmel körülnézett. Bakala leguggolt. – Mi van, táncolsz? – kérdezte Brown, – Én… az elefánt, az átkozott, felébresztett. Menj már a fenébe! De én nem mentem el, és egy idő után, amikor Brown újra mély álomba merült, megismételtem trükkömet. Kezében revolverrel, Cox már Brownhoz közeledett, amikor teljes erőből trombitálni kezdtem. Brown felpattant, hozzám szaladt, és tenyere élével a lehető legfájdalmasabban ormányom végére ütött. Gyorsan összetekertem az ormányomat, és odébb mentem. – Megöllek, te átkozott állat! – kiáltotta. – Ez nem elefánt, hanem sátán. Mpepo! Hajtsd el innen az elefántot a mocsárba! Miért van pisztoly a kezedben? – kérdezte hir telen Brown, s gyanakvóan vizsgálta Coxot. – Trampot akartam megperzselni egyszer-kétszer, hogy kotródjon messzebbre. Brown megint a földre dőlt, és aludni kezdett. Arrébb mentem néhány lépéssel, és tovább figyeltem a tábort. – Átkozott elefánt! – sziszegte Cox és az öklét rázta. – Állatot szimatolt meg – felelte Mpepo. A fiú igazolni akarta tettemet, mit sem sejtve, milyen közel van az igazsághoz. Igen, azért bőgtem, mert állat, kegyetlen kétlábú állat szagát éreztem. Már erősen reggeledett, amikor Cox újra intett fejével Bakalának. Gyorsan áldozataikhoz szaladtak, Cox az alvó Brownhoz, Bakala Mpepóhoz, s mindketten egyszerre lőttek. Mpepo felkiáltott, panaszosan és élesen, éppúgy, mint az az állat, amely az éjszaka elején kiabált, felemelkedett, megrázta magát, elesett, lábai rángatózni kezdtek, Brown pedig egyetlen hangot sem adott ki. Mindez olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam figyelmeztetni a szerencsétleneket.

Brown viszont még élt. Hirtelen felemelkedett, jobb könyökére támaszkodott, és a föléje hajló Coxra lőtt, aki összerogyott. Brown ezután Bakalát vette célba, aki felordított: – Á-á! Vörös csaló! – Lőtt egyet, aztán futásnak eredt. De alig tett néhány lépést, amikor megperdült a sarka körül, és a földre zuhant, mint általában azok, akiknek a golyó a fejét találta el. Brown mélyen felsóhajtott, és hanyatt dőlt. Édes vérszag terjengett a tisztás fölött. Minden elcsendesedett, csak Brown hörgött még. Hozzáléptem, és az arcába néztem. Szeme már homályos volt. De tett még egy utolsó görcsös mozdulatot – még egyszer lőtt. A golyó kissé megkarcolta a bőrt a jobb mellső lábam térdénél. Sikeres cselfogás Végre-valahára elért a szerencse. Matadiban történt. Este volt. A nap leereszkedett a Kongó medencéjét és az óceánt elválasztó hegyormok közé. A folyótól nem messzire elterülő erdőben mendegéltem, szomorú elmélkedésbe merülve. Már kezdtem sajnálni, hogy nem rohantam a csordával együtt a vadászok felé. Nem járkálnék most úgy, mint egy száműzött. Vagy véget értek volna szenvedéseim, vagy becsülettel dolgozó elefánt vált volna belőlem. Tőlem jobbra, a part menti erdő sűrűje között látszott a lenyugvó nap sugaraiban rubinszínekben tündöklő folyó. Balra gigászi kaucsukfák nőttek, melyek kérgein metszések fehérlettek. A jelek szerint a közelben embereknek kell élniük. Mentem még pár száz métert, és megmunkált mezőkhöz értem, ahol manióka, köles, banán, ananász, cukornád és dohány nőtt. Óvatos léptekkel haladtam a mezsgyén a cukornád és a dohánymezők között. A mezsgye nagy tisztáshoz vezetett, melynek közepén ház állt. A ház körül senkit sem láttam, a réten pedig, nem messze tőlem, gyerekek – hét- és kilencévesforma kisfiú és kislány – játszottak. Észrevétlenül odalopakodtam, s hátsó lábamra állva a lehető legmulatságosabban visítottam egyet, és táncra perdültem. A gyerekek meglátták, és a szájukat is eltátották a csodálkozástól. Én pedig örültem, hogy nem fakadtak sírva, és nem szaladtak el az első pillanatban, s olyan mókás dolgokat műveltem, amilyenekről egy idomított cirkuszi elefánt még csak nem is álmodik. Először a kisfiú kezdett elragadtatásában hahotázni. A kislány tapsolt. Én meg táncoltam, bukfenceztem, mellső vagy hátsó lábamra állva piruet-teztem. A gyerekek egyre jobban nekibátorodtak, és elindultak felém. Ekkor óvatosan kinyújtottam az ormányom, és felajánlottam a kisfiúnak, üljön rá, és hintázzon egyet. Némi habozás után a kisfiú elhatározta magát és a behajlított ormány végére ülve hintázni kezdett. Utána a kislányt is meghintáztattam. Bevallom, annyira örültem a kis fehér emberek társaságának, hogy magam is a játékba merültem, és észre sem vettem, amint egy magas, sovány férfi lépett hozzánk. Arca sárgás volt, szeme beesett, ami arról tanúskodott, hogy nem olyan régen trópusi sárgalázrohamot vészelt át. Leírhatatlan meglepetéssel nézett rám, és úgy tűnt, megnémult. Végül a gyerekek is észrevették. – Apa! – kiáltotta a kisfiú angolul. – Nézd csak, milyen Hoyty-Toytynk van! – Hoyty-Toyty? – ismételte az apa tompa hangon. Leeresztett kézzel állt, és fogalma sem volt róla, mit tegyen. Én pedig szívélyesen hajbókolni kezdtem, és… és még mélyen térdre is ereszkedtem előtte. Az angol elmosolyodott, és megpaskolta az ormányomat. Győzelem, győzelem! – ujjongtam. Ezzel véget ér az elefánt elbeszélése. A történetet lényegében be is lehet fejezni, mivel Hoyty-Toyty további sorsa nem mutat semmi érdekeset. Az elefánt, Wagner és Gyenyi-szov kellemes sétát tettek Svájcban. A turisták ámulatára az elefánt Vevey környékén sétált, ahol a hajdani időkben Ring szeretett kószálni. Néha megfürdött a Genfi-tóban. Sajnos, abban az évben hamar beállt a hideg, és turistáinknak speciális tehervagonban kellett visszatérni Berlinbe. Hoyty-Toyty továbbra is a Busch Cirkuszban dolgozik, s becsülettel megkeresi a napi

háromszázhatvanöt kilós fejadagját. Nemcsak a berlinieket ejti ámulatba, hanem sok külföldit is, akik egyenesen azért jöttek Berlinbe, hogy megnézzék a „zseniális elefántot”. A tudósok máig is vitatkoznak e zsenialitás okairól. Egyesek azt mondják: trükk, mások: feltételes reflex, megint mások: közönséges hipnózis. Az elefántot továbbra is Jung ápolja, aki rendkívül udvarias és előzékeny. Szíve mélyén fél Hoyty-Toytytól, és azt gyanítja, hogy valami ördöngösség van a dologban. Gondolják el: az elefánt mindennap újságot olvas, egyszer pedig egy dobozt húzott ki Jung zsebéből, amelyben két pakli pasziánszkártya volt – és mi történt? Amikor Jung később odanézett, látta, hogy az elefánt pasziánszt rak ki egy nagy hordó fenekén. Jung senkinek sem meséli az esetet. Nem akarja, hogy hazugnak tartsák. Fentieket Akim Ivanovics Gyenyiszov anyagai nyomán írtam. Amikor I. Sz. Wagner elolvasta a kéziratot, kijelentette: – Mindez megtörtént. Kérem, ne fordítsák le ezt a történetet német nyelvre. Ring titkát legalább a szülőföldjén meg kell őrizni… PAVLOVA ANNA FORDÍTÁSA

A ROBBANÁS Alekszandr Kazancev A kép a távoli gyermekkorból örökre az emlékezetembe vésődött. Magas hegyek dőlnek rá a vízre, mintha egy óriási késsel hasították volna le őket. A széles folyó itt éles kanyart ír le. Partja elvadult, sziklás és zord. Túl rajta nyomban az ősi tajga kezdődik. Csónakunk felfelé húz a Felső-Tunguszkán. Így hívják errefelé az Angarát. A sekély vizű szakaszokon csak én és a kormányos maradunk a csónakban. A többiek, köztük az apám is, mindnyájan a köteleket vontatják. Már mögöttünk a sekély vizű szakasz, mindenki evez. Én a csónak orrában ülök, és hajóskapitánynak képzelem magam. Csónakunk evezős gálya. Mi pedig bátor kalózok vagyunk, akik azért indultunk útnak, hogy új földeket fedezzünk fel, túl az óceánon. Hé, ki van ott fönt az árbockosárban?! Miféle sziget az a látóhatáron? Úszó sziget? Mindenki a fedélzetre! A tutajok egymás után bukkannak elő a sötét, fél eget eltakaró szikla mögül. Bégetést hallunk. A kapitány máris tisztában van mindennel. Azok az átkozott rabszolga-kereskedők kirabolták a bennszülötteket, jószágukat felhajtották az úszó szigetre, a láncra vert foglyokat pedig mélyen elrejtették a hajó gyomrában. Most aztán igazi tengeri hőstettet kell végrehajtanunk. Bátran, kalózok, előre! Csendes, békés reggel. Az ég felhőtlen. Valahol a messze távolban tompán morajlik a tegnap magunk mögött hagyott zuhogó. Átkozott evezőcsobbanások. A gyűlölt rabszolga-kereskedők nem neszelhetnek meg semmit. Gályánk gyorsan közeledik az úszó szigethez. Már jól kivehetők a juhok és a házikó az élen haladó tutajon. Én azonban tudom, hogy ez a rabszolga-kereskedő kapitány fülkéje. Ott áll ő is, az a szakállas, kék inges alak, aki kilépett a fülkéből, és most az eget kémleli. Nyújtózkodik, a hátát vakargatja, aztán nagyokat ásít. Halkabban, evezősök! Észrevétlenül kell megközelítenünk az ellenséget, és nyomban megcsáklyázni hajóit. Valahol a bal oldalon egy mókus neszez egy vörösfenyőn. Ha most a kapitány abba az irányba fordul… Csak csendesen. Máris alig hallatszanak az evezőcsobbanások. Egyszer csak egy borzalmas erejű csattanás reszketteti meg a dobhártyámat. Fejemet a vállam közé húzom. Elsírom magam, s megfeledkezem a kalózokról. A tutajos meglepetésében térdre omlik. Szája tátva marad. A birkák bégetnek, és a tutaj szélére csúsznak. Ekkor hangzik fel a második csattanás, amely még iszonyúbb erejű, mint az első. A házikó ajtaja kicsapódik, de senki sem lép ki rajta. Balra, túl a tajgán valami villog, fénye perbe száll a nappal. – Kapaszkodj! – Alig hallom apám hangját. A sűrű, súlyos levegő lökésszerűen zúdul rám. Belecsimpaszkodom a csónak szélébe, ordítok. Fülemben visszhangzik a birkák rémült, bősz bégetése. Látom, amint a juhok egymás után csúsznak bele a vízbe, mintha egy óriási tenyér seperné le őket a tutajról. A folyón magas hullám görög végig. Látom, amint kettétörik az elnéptelenedett tutaj. Gerendái a magasba merednek. Csónakunkat úgy kapja fel a hullám, mint a zuhogók vize szokta. Víz tolul a számba, levegő után kapkodok. Ujjaim elernyednek, és csuromvizesen a fenékre bukom. A víz halszagú. Aztán hirtelen elcsendesedik minden… Távoli emlék, amelyet gyermekkori naplóm örökített meg. Íme, itt fekszik előttem az elnyűtt, megsárgult füzet, amelynek feljegyzései 1908-ból származnak. Abban az esztendőben, harmincnyolc évvel ezelőtt, kétszázötven kilométernyire attól a helytől, ahol a láthatatlan erő leseperte a birkákat a tutajokról a folyóba, egy félelmetes meteorit zuhant a tajgára. Akkoriban sokat írtak és beszéltek róla Szibériában. Hogy miért vettem elő a régi füzetet? Miért borítják el asztalomat a tunguz meteoritról

szóló cikkek és könyvek? Fűt a vágy, hogy vitába szálljak, szócsatát vívjak. Felkapok egy papírlapot. Igen, én máris készen állok. Az elbeszélést a legjobb volna azzal indítani, hogy 1945. április 3-án két férfi toppant be a szerkesztőségi szobámba. Mind a ketten egy-egy vaskos borítékot tettek le az asztalomra. Az a férfi, aki egy hatalmas bőröndöt állított a padlóra, óriás termetű volt. Meggörnyedve járt, mintha vizsgált volna valamit a padlón. Markáns arcvonásai akárha szobrász vésője alól kerültek volna ki. Bozontos szemöldöke összenőtt az orra fölött, s alóla ábrándos, világoskék szem nézett az emberre. Társa egyenesen ült a széken, háta hozzá sem ért a támlához. Karcsú alakja vállban kissé keskeny volt. Szarukeretes szemüvege tudós jelleget kölcsönzött enyhén kiálló járomcsontú arcának. – Az ö-ö-ön folyóiratát – kezdte az óriás, aki az ö betűt dadogva ejtette ki – bizonyára érdekli az a tudományos vita, amelyet a Kö-ö-öves Tunguszka vidékére induló akadémiai néprajzi expedíció hivatott eldö-ö-önteni. – Amennyiben tudományos vitának nevezhető egy zagyvaság állítása és tagadása – jegyezte meg epésen a szemüveges férfi. – Megkérem ö-ö-önt – fordult feléje dühösen a másik –, hogy ne szakítson félbe. Itt van két boríték. – Már csak hozzám beszélt, mintha ellenfele ott sem lett volna. – Egy különös néprajzi rejtéllyel kapcsolatos két hipotézist tartalmaznak. – Nem ismertetné velem a vita lényegét? – kérdeztem az illetőtől. – Tudja-e ö-ö-ön, hogy Észak-Szibériában, a Jenyiszejtő-ő-ől keletre evenkik élnek? A velünk egyívású emberek, persze nem a szakemberekre gondolok, olykor helytelenül tunguzoknak nevezik ő-ő-őket. Az evenkik a sárga fajhoz tartoznak, a mandzsuk rokonai. Valaha harcias hódító nép voltak, amely be-tö-ö-ört Kö-ö-özép-Ázsiába. Ám a jakutok kiverték onnan őket, ezért északra húzódtak, és bevették magukat a járhatatlan szibériai erdő-ő-őkbe. Igaz, a jakutoknak is fel kellett adniuk az általuk meghódított virágzó országot, s meghátrálniuk a sokkal erő-ő-ősebb hódítók, a mongolok elő-ő-ől. Szintén a szibériai vadonba menekültek, ahol is az evenkik szomszédai lettek… – Szergej Antonovics annyira kedveli a néprajzot, hogy soha nem mulasztja el az alkalmat, hogy népszerűsítse ezt a tudományt – szólt közbe a másik vendég. – Megpróbálom összefoglalni a gondolatát: az evenkik és a jakutok nem Szibéria őslakói. Komolyan beszélt, de szájának kissé lefelé görbülő sarkai miatt arcán alig észrevehető gúnyos kifejezés jelent meg. – Be is bizonyítom! Tessék! Érdemes megnézni! Szergej Antonovics szuszogva lehajolt, kinyitotta hatalmas bőröndjét, és legnagyobb ámulatomra egy óriási megsárgult csontot emelt ki belőle. Diadalittasan letette elém az asztalra, a kéziratokra. – Mi ez? – hőköltem hátra önkéntelenül. – Szibéria ő-ő-őslakóinak lábszárcsontja – jelentette ki Szergej Antonovics pátosszal, és rám szegezte boldogságtól csillogó, tiszta szemét. – Szibéria őslakói? – szörnyedtem el, mert elképzeltem magamban e csontok tulajdonosait. – Ez egy elefánt lábszárcsontja – hűtötte le fantáziámat Szergej Antonovics. – Szibériában? Elefántok? Talán mammutok? – hitetlenkedtem. – Elefántok! Ezt a csontot én találtam. Tavaly bebarangoltam a tajgai mocsarakat és erdős hátú dombokat, megmásztam a megkö-ö-özelíthetetlen vulkánkúpokat: ásványok után kutattam, és képzelje el, az északi szélesség 65., valamint a keleti hosszúság 104. fokán elefánttemető-ő-őre bukkantam. A fennsíkot óriási kerítésként fogták kö-ö-örül a hegygerincek. A forró szibériai nap felolvasztotta az ö-ö-örö-ö-ök fagyréteget és… Tessék, gyújtson rá – nyújtotta felém cigarettatárcáját. – Köszönöm, nem dohányzom.

– Ehhez a tárcához a saját kezemmel fűrészeltem le egy darabot egy igazi elefántagyarról, amely egyenes volt, nem pedig gö-ö-örbe, mint a mammutoké. Három hétig nem ettem semmit, csak bogyókat. Növényük az ernyősvirágúak családjába tartozik, és sokkal inkább csinálható belő-ő-őle síp, mint ennivaló. Otthagytam az elefánttemető-ő-őben minden elemózsiámat, hogy magammal hozhassam ezt a csontot és az agyardarabot. – Meg kell jegyeznem, hogy Szergej Antonovics a felkutatott értékes ércmintákon kívül még ezeket a furcsa csontokat is önfeláldozóan felpakolta magára. Szergej Antonovics ugyanis amatőr néprajzkutató, amatőr paleontológus, de amellett hivatásos geológus is. Az óriás a társára pillantott. – A feltárt geológiai rétegek tanulmányozása arra a kö-ö-övetkeztetésre vezetett, hogy a legutolsó jégkorszak elő-ő-őtt forró afrikai éghajlat uralkodott Szibériában, elefántokkal, tigrisekkel… – És természetesen afrikai négerek is, mert ezt állítja az igen tisztelt tudós barátunk. – Úgy van. Meggyő-ő-őző-ő-ődésem, hogy a jégkorszak elő-ő-őtti szibériai ő-ő-ős-lakók igenis éltek, és talán még napjainkat megért utódaik is vannak. A szibériai tajga isten háta mö-ö-ögö-ö-ötti rengetegeiben legendák keringenek egy titokzatos fekete bő-ő-őrű asszonyról… – Egy kiszínezett elbeszélés forog közszájon Kulesov angarai vadász és a néger nő találkozásáról – jegyezte meg Szergej Antonovics társa, aki most levette szemüvegét, hogy megtörölje a zsebkendőjével, és hunyorogva nézett valahová messze mögém. – Szergej Antonovics kedves erőszakosságának köszönhetem, hogy már kívülről tudom. Képzelje el a következőket: zúg, morajlik a fehér tajtékos víz, nyaldossa a fekete köveket. Egy felcsatolt oldaldeszkás csónak, szinte súrolva a partról belógó sziklákat, bukdácsol a kövek között. Orra a magasba szökken, aztán belefúródik a hullámtarajokba. A csónakban egy fekete bőrű nő áll, csak ágyékkötőt visel. Hosszú, rőt haja szálldos, hullámzik a szélben. Kulesov megesküszik, hogy a nő óriási termetű. Arcát nem tudta jól kivenni. A vadász szerint a nő az öregek sámánja. Meztelenül kelt át a zuhogón; bizonyára félt attól, hogy nehéz öltözékében elmerül és megfullad. – Állítom, hogy ez a nő-ő-ő a jégkorszak elő-ő-őtti szibériaiak legutolsó ivadéka – helyezte hatalmas öklét az asztalra Szergej Antonovics. – Benne testesül meg a távoli múlt ö-ö-ö-rö-ö-öksége! – Íme, a tipikus példája annak a következtetésláncolatnak, amely minden alapot nélkülöz. Egy józan gondolkodású ember aligha jut ebből ilyen eredményre. – Majd visszavonja még ezt ö-ö-ön ott a helyszínen – fújta fel magát Szergej Antonovics. – Szilárd elhatározásom, hogy magammal viszem, jóllehet ö-ö-ön csak egy szobatudós, az expedíció pedig már teljesen ö-ö-összeállt. Mint ellenfelemet viszem magammal, de nem hagyom majd, hogy holmi elektronokkal és neutronokkal bíbelő-ő-ődjék, míg csak be nem adja a derekát, és el nem ismeri a hipotézisemet. A fizikus elmosolyodott. – Arra kérjük, nyissa majd fel a borítékokat – fordult hozzám –, és közölje le azt a hipotézist, amelyet táviratban jelölünk meg önnek. A táviratot Vanovarában adjuk majd fel, oda indul ugyanis a Tudományos Akadémia expedíciója, Szergej Antonovics vezetésével. – Nekem pedig megtáviratozza Vanovarába, milyen kolosszális agyrémet zárt borítékba tiszteletreméltó, mindent tagadó tudós barátunk – dörmögte Szergej Antonovics. Látogatóim elbúcsúztak és távoztak. Én az itt hagyott borítékokra meredtem, és elgon dolkodtam. Miféle különös ok késztetett ilyen vitára két ennyire különböző szakembert? – Elnézést – hallottam egy halk hangot. Felnéztem, és a fizikust pillantottam meg magam előtt. Szeme ezúttal komolyan csillogott, száját keményen összeszorította. – Visszajöttem, hogy figyelmeztessem: az én borítékom valóban egy hipotézist tartalmaz, de annak semmi köze sincs a fekete bőrű nőhöz. Ez biztosan megdöbbentené az igen tisztelt Szergej Antonovicsot, aki nem hagyná, hogy mellékes kérdések kössék le expedíciójának figyelmét.

– Miről szól az ön hipotézise? – kérdeztem kíváncsian. Egyre szövevényesebbé kezdett válni a dolog. – A tunguz meteoritról. – Amely 1908-ban zuhant le Vanovara telep közelében? – Amely soha nem zuhant le a Földre. Nem zuhant le a Földre?! Képzeletemben újra láttam magam előtt a kiálló gerendájú tutajokat, a birkákat a vízben, a tűz fényét a tajga fölött. – Ön járt a becsapódás színhelyén? – szaladt ki a számon a kérdés. – Szakexpedíció nem indul oda, én pedig, hogy eljussak arra a vidékre, kihasználom azt a véletlen eltérést, amely a néger nőről alkotott kettőnk – az én és Szergej Antonovics – véleménye között mutatkozik. Szeretnék tisztázni néhány részletet a helyszínen, aztán megtáviratozom önnek, hogy nyissa fel a borítékot. Ön tudja majd, mit kell tennie. Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, ellenállhatatlan meggyőző erő csendült ki szavaiból. – Megvan az okom, hogy egyelőre senkivel se közöljem a hipotézisemet. Szergej Antonovicsnak majd a helyszínen számolok be róla, mert ellenkező esetben még képes és nem visz magával. Ég önnel! Nem mindennapi látogatóm a kezét nyújtotta és bemutatkozott. Újabb meglepetés ért ezen a napon. A neves elméleti fizikus állt előttem. Néztem a becsukódó ajtóra, és igyekeztem megemészteni a hallottakat. A fekete bőrű nő története mintegy magától szorult a második helyre. Egy teljesen új gondolat hozott izgalomba. Nem meteorit volt?! No, azért mégsem adom meg magam ilyen könnyen! A meteoritról kész vagyok vitába szállni. Saját szememmel láttam a katasztrófa fényét, magam is éreztem a hatalmas robbanás levegőhullámát. Döntöttem. Megcáfolom a neves fizikus hipotézisét, bármi legyen is az. Átnéztem az archívumomat. Mindent előszedtem, ami a tunguz meteoritra vonatkozott; az ugyanis régen sokat foglalkoztatott. Íme, a gyermekkori naplóm sorai. Ez meg J. A. Kulik előadásának egy részlete; 1939-ben tartotta a Tudományos Akadémián: „Számos megfigyelő… derült és csendes időben észlelte, hogy a tunguz meteorit 1908. június 30-án reggel 7 óra körül lezuhant… Miután a hullócsillag a tajgára zuhant, »tűzoszlop« szökkent az égnek, majd 3-4 hatalmas csattanás hangzott fel, amelyek ezer kilométerre is elhallatszottak. A levegőhullám felkorbácsolta a folyók vizét, embereket és állatokat vert le a lábáról, kerítéseket döntött le, épületeket rongált meg, a távolabbi háza kat úgy megrázta, hogy minden függő tárgy kilengett bennük.” Ezek után hogyan állíthatja ön, igen tisztelt barátom, hogy nem volt ott semmilyen meteorit? Vagy talán ön csupán a saját megindító intuícióját tartja hitelt érdemlőnek, a több ezer ember vallomását pedig nem? Hát akkor lássuk a szenvtelen műszerek objektív feljegyzéseit. A levegőhullámot kétszer regisztrálták Londonban, vagyis az kétszer megkerülte a földgolyót. Az irkutszki, tbiliszi, taskenti és jénai szeizmikus állomások a Köves Tunguszka körzetében észlelték a földi hullám epicentrumát. Mit tud szembeállítani ezzel, kedves tudós fizikusom? A megtestesült önteltségét? Átböngésztem a szemtanúk számtalan vallomását: „A tűzgömb élénkebb a Napnál… sok száz kilométernyi távolságból látható tűzoszlop… a derült égbolton felhőkbe verődött fekete füstgomolyagok… 400 kilométernyi távolságban is megrepedtek az ablaküvegek…” Ezek az irkutszki szeizmikus állomás megfigyelőinek vallomásai. Nem lehet semmibe venni őket. Olvassuk tovább: „Sátrakat sepert el… rénszarvasokat ölt meg… erdőket tarolt le…” – így az evenkik. „Olyan forróságot éreztem, mintha az ingem kapott volna lángra…” – ezek egy vanovarai munkás szavai. Sőt Kanszk közelében, nyolcszáz kilométernyire a becsapódás

helyétől, egy mozdonyvezető annyira megrémült a robajtól, hogy megállította a vonatot. Nem, igen tisztelt, de meggondolatlan vitapartnerem, elmúlt már az az idő, amikor L. A. Kuliknak bizonyítania kellett a tunguz meteorit lezuhanásának tényét. Azóta Kulik vezetésével több expedíció járt a becsapódás körzetében. Megdöbbentő pusztítás nyomaira bukkant: nyolcezer négyzetkilométernyi területen le volt tarolva az egész tajga. Ön saját szemével látja majd a gigászi becsapódás körzetében heverő, tövestül kitépett óriás vörösfenyőket, amelyek gyökereikkel egy irányba mutatnak: az iszonyatos katasztrófa centruma felé. Meggyőződik majd róla, hogy harminc kilométeres körzetben egyetlen fa sem maradt épen, hatvan kilométeres körzetben pedig a fákat tövestül tépte ki a szél vihar valamennyi szintmagasságon. Ilyen hatalmas erejű robbanás előidézéséhez több százezer tonna nagy erejű robbanóanyag szükséges. Hogyan keletkezhetett ekkora energia? Én megmondom önnek, kedves tudós barátom, mint ahogy ön is ezt mondaná egy iskolás gyereknek. A kozmikus sebességét megtartó meteorit becsapódott a földbe, és összes kinetikai energiája szempillantás alatt a robbanással egyenértékű hővé változott. Felhívom a figyelmét, tisztelt tudós ellenfelem, aki soha nem járt a tunguz katasztrófa színhelyén, hogy a helybeliek egy percig sem tartották vitásnak a meteorit lezuhanását. Az öregek szerint azt a helyet, ahol az égből a földre szállt a tűz és a mennydörgés istene, a ragyogó Ogdi, egyetlen helybeli lakos sem közelítette meg. A sámánok elátkozták. Az evenkik csak a katasztrófa utáni első napokban jártak a becsapódás helyén: keresték rénszarvasaik megszenesedett maradványait, az elpusztult gabonaraktárakat, felszereléseket, és akkor megpillantottak egy szökőkutat, amely harmadik napja lövellte vízsugarát a föld alól. Nézze, jobb sorsra érdemes opponensem, okosabb lesz, ha a nyilvánvaló jelenséget tagadó hipotézise helyett inkább magyarázatot talál a helybeli lakosoknak erre a kései félelmére. És végül az utolsó jelenség, amely még magyarázatra vár, és amely bizonyítja összefüggését valamiféle kozmikus eseménnyel. Egy fénykép fekszik előttem az asztalon. A helyi tanító készítette a Penza kormányzóságbeli Narovcsatban. A fénykép éjjel készült, egy nappal a szibériai meteorit lezuhanása után. És itt van egy hivatkozás is az azon az éjszakán a taskenti obszervatóriumban tartózkodó, ma is élő Fesznekov akadémikusra, aki türelmesen várta a sötétedést, hogy megkezdhesse megfigyeléseit. A meteorit lezuhanása után a Jenyiszej medencéjétől az Atlanti-óceánig terjedő egész területen, sőt még Közép-Ázsiában és a Fekete-tengeren is, fehérek voltak az éjszakák: újságot lehetett olvasni éjfélkor. Nyolcvanhárom kilométeres magasságban ezüstösen csillogó, ismeretlen eredetű felhőket figyeltek meg. Tessék, itt a feladat, kedves, babérokra pályázó opponensem. Magyarázza meg ennek a jelenségnek az összefüggését a lezuhant meteorittal, de ne kompromittálja magát azzal, hogy kétségbe vonja a hullócsillag lezuhanásának megállapított tényét. Egyszóval elkapott a vitatkozás szenvedélye, és máris fogalmaztam agyamban azt a remek, epés hangú cikket, amely szétzúzza az előttem még ismeretlen, meteoritellenes hipotézist. Sürgősen meg akartam ismerni a nálam hagyott boríték tartalmát. Ám a türelmetlenségem éppúgy, mint a vitázó kedvem, még nagy próba előtt állt. 1945. április 3-tól egészen augusztus 14-ig semmilyen hírt nem kaptam megbízóimtól. A Japánban ledobott atombombáról szóló közlemény minden gondolatomat elterelte a fizikusról, a geológus néprajzkutatóról és a hipotéziseikről. Ám egyszer csak táviratot kaptam, amely új, meglepő fénnyel világított meg mindent: „Hasonlítsa össze az 1908. június 30-i rengések szeizmikus adatait a második amerikai ajándékcsomag adataival. Tovább keresem a néger nőt.” Semmi kétség. Fizikus barátom arra az atombombára célzott, amelynek ledobásáról a rádióból értesültem. Nem tagadom, úgy éreztem magam, mint akit homokzsákkal fejbe kólintottak. Izgatottan kezdtem tanulmányozni az új-mexikói kísérleti bombarobbantás részleteit;

amikor az eltűnt acéltorony hűlt helyéről sok-sok kilométernyi távolságból látható tűzoszlop emelkedett az ég felé. Nagy buzgalommal olvastam a hirosimai és nagaszaki bombarobbanás leírását: a gázok húszmillió foknyi hőmérsékletre felizzott tűzgömbje a magasba csapott, és olyan lángoszlopot hagyott maga mögött, amely átégette a felhőket, és óriási fekete füstgombaként terjedt szét az égen. Kezem remegett, amikor összehasonlítottam ezeket a részleteket a tunguz tajgában történt robbanás leírásával, amelyet oly nagy gonddal készítettem elő a vitához. Hogy ellenőrizzem saját magamat, felkerestem a Tudományos Akadémia meteoritokkal foglalkozó bizottságát, amelytől újabb anyagokat kaptam a „tunguz csillaghullásról”. Ott tudtam meg, hogy L. A. Kulik, a meteoritokkal foglalkozó bizottság tudós titkára meghalt. A nagynevű orosz tudós a háború első napjaiban önként jelentkezett a hazát védők soraiba, s ugyanolyan szilárdan hitt a győzelemben, mint amilyen szilárd és a világot csodálatba ejtő hittel kereste a tunguz meteoritot. Nagy-nagy kár, hogy ez a nagyszerű tudós nem tudta befejezni a meteoritbecsapódás és az atomrobbanás szeizmikus feljegyzéseinek összehasonlításával kapcsolatos kutatásait! Ezt az összehasonlítást a Tudományos Akadémia intézetének segítségével nekem sikerült elvégeznem. A tunguz rengés szeizmikus feljegyzéseire a két lökés következő regisztrálása jellemző: minél messzebb esett a szeizmikus állomás a robbanás színhelyétől, annál nagyobb volt a két lökés közötti időkülönbség. A második lökést a regisztráló állomás körzetében egy olyan levegőhullám okozta, amely kisebb sebességgel terjedt a robbanás színhelyétől, mint a földkéreg hullámai. Az elemzések során kiderült, hogy a nagaszaki atomrobbanást jelző szeizmográfok mutatói megdöbbentő pontossággal megegyeznek az 1908. június 30-i feljegyzésekkel. Lehetséges volna, hogy a világ első atomrobbanása történt 1908-ban? Előttem feküdt a boríték, amely az orosz elméleti fizikus gondolatait rejtegette magában. Ez az ember zseniális módon megsejtette, hogy a tunguz katasztrófát atomreakció okozta. Alig tudtam visszafojtani haragomat e tudós iránt, aki valamilyen néger nőt hajszol a tajgában, ahelyett hogy felfedezését tenné közé. Minden teketória nélkül felnyitottam a borítékot. Kései sejtelmem igaznak bizonyult. Teoretikus barátom mindent előre látott. Igen, a tunguz katasztrófa, amelynek robbanásai több ezer kilométerre is elhallatszottak, a katasztrófa, amely hihetetlen pusztításokat és igazi földrengést idézett elő, és amely több millió fokos hőmérsékletre felizzott, majd a gyors felcsapódás következtében négyszáz kilométeren túl is látható tűzoszloppá változó, vakító gázgömböt szült, ez a katasztrófa csakis atomrobbanás lehetett. A fizikus feltevése szerint a földi légkörbe becsapódó meteorit, amelynek súlyát nem több ezer vagy több százezer tonnában határozta meg, mint ahogy azt korábban tették, hanem maximum száz kilogrammban; nem vas-nikkel tartalmú volt, mint a szokásos fémmeteoritok, hanem urántartalmú, vagy még ennél is nehezebb, a Földön ismeretlen transzurán elemekből állt. Az az óriási hőmérséklet, amelyet a földi légkörön keresztülhatoló meteorit fejlesztett, egyik feltétele volt az atomhasadási reakció létrejöttének. A meteorit kifejlesztette saját atomenergiáját, és felrobbant, még mielőtt a földet érintette volna. Egész anyagának fő tömege szempillantás alatt elpárolgott, részben pedig energiává változott, amely kétszázezer tonnányi robbanóanyag robbanóenergiájával egyenlő. Ezért nem találta L A. Kulik a meteorit maradványait vagy a tölcséreit. A becsapódás középpontjában csak az örök fagy rétege fölött képződött mocsár húzódott. Fizikus barátom hipotézise végül magyarázatot adott a tunguz katasztrófa két utolsó rejtélyes mozzanatára is. A földet éjjel megvilágító titokzatos ezüstfelhők a meteorit radioaktív anyagának maradványai voltak, amelyeket a robbanás ereje a Heaviside-rétegbe

lökött. Atomjaik radioaktív bomlása a környező levegő foszforeszkálását idézte elő. A katasztrófa utáni első napokban a becsapódás helyén kóborló evenkik babonás félelmét a tűz és mennydörgés istenének, a fényességes Ogdinak a „haragja” váltotta ki. Mindazok, akik az elátkozott helyen jártak, borzalmas és érthetetlen betegségben pusztul tak el: belső szerveiket fekélyek lepték el. Szegény evenkik a katasztrófa körzetében szétszóródott igen apró részecskemaradványok sugárzásának az áldozatai lettek. Milyen ragyogónak és pontosnak tetszett most a fizikus barátom elképzelése! Hiszen pontosan ezzel a jelenséggel találták magukat szemben a japánok Nagaszakiban az atombomba felrobbanása után. A visszamaradt atomok hasadása akár másfél-két hónapig is folytatódhatott. A lap legújabb számát, amely a fizikus cikkét tartalmazta, már betördelve a nyomdába küldtem, amikor megkaptam táviratát Vanovarából: „A hipotézis hibás. Semmisítse meg a kéziratot. Láttam a fekete bőrű nőt. Indulok vissza.” Annyira elképedtem, hogy szinte magamon kívül voltam. Már megint nem hittem a fizikusnak. Egy kívülálló nehezen értené meg, miért sajnáltam annyira megválni a meteorit atomrobbanásáról szóló hipotézistől. Nem és nem voltam képes felemelni a kagylót, hogy átszóljak a nyomdába. De hát mit csináljak? Vajon miféle cáfolatokra bukkanhatott a fizikus a katasztrófa színhelyén? Megkaptam a második táviratot, amely szintén Vanovarából érkezett. Reszkető ujjakkal bontottam fel: „Megtaláltam a jégkorszak előtti fekete bőrű szibériaiak utolsó ivadékát. Közölje le a cikket.” Értetlenül forgattam a kezemben Szergej Antonovics táviratát. Vajon miféle hatást gyakorolhatott a jégkorszak előtti néger nő az atomrobbanás hipotézisére? Végül rájöttem, hogy minden hiába, semmit sem értek. Az volt a véleményem, hogy ehhez legalábbis egy őrült képzelőereje szükséges. Legyintettem, és felhagytam a további találgatásokkal. Felnyitottam Szergej Antonovics borítékját, majd számítgatni kezdtem, hogy vajon cikkének terjedelme kiteszi-e annak a másiknak a hosszát, amelyet már betördeltem a lap legújabb számába. Annyira lekötött ez a hivatásomhoz tartozó munka, hogy észre sem vettem, amikor kinyílt a szobám ajtaja, és belépett egy szakállas férfi, akinek sáros csizmái nyomokat hagytak a parketten. Az illető kigombolta prémbekecsét, levette fejéről füles sapkáját, és – mint ahogy régi ismerősnek illik – kezet nyújtott nekem. Várakozó pillantást vetettem az idegenre, udvariasan köszöntem, és… akkor ismertem meg. A szakáll! Hiányzik a szemüvege! De hogyan tudott ilyen gyorsan Moszkvában teremni? Hiszen csak nemrég kaptam meg a táviratát! Kezembe vettem a táviratblankettát, s ránéztem a feladás keltére: hát persze… késett. – A kézirat… – szólalt meg a fizikus még mindig zihálva a sietéstől. – A repülőtérről egyenesen ide rohantam… – A lap még a nyomdában van – feleltem. – De hol a szemüvege? A fizikus legyintett. – Összetört. Némán helyet foglalt a fotelban, zsebéből előhúzta a dohányzacskót, eldurvult, barna ujjaival csavart egy cigarettát, aztán előszedte a kovakövet és a taplót. Feléje nyújtottam elektromos öngyújtómat. Látogatóm zavartan elmosolyodott. – Elvadultam – felelte kurtán, és rágyújtott. Hallgatagon ültünk egymással szemben. Mustrálgattam megváltozott tudós barátomat. Mintha megvállasodott volna. Napbarnított színének és sűrű, göndör körszakállának köszönhette, hogy a mondabeli daliákra hasonlított. Le-leszívta mélyen a tüdejére az erős mahorkát, közben ábrándosan nézett a szoba sarkába. Gondolatai most valószínűleg messze kalandozhattak.

– Meséljek? – kérdezte megint csak kurtán. – Hát persze! – Tudja – nézett rám, aztán hirtelen hunyorított, mint a rövidlátók, és máris az én elmé leti fizikusommá változott –, eddig még soha nem aludtam erdőben, mocsarat meg csak a vonat ablakából láttam. Ki nem állhattam a szúnyogokat, és ezért nem jártam ki a nyaralómba. Hetenként kétszer fürödtem. – A padlóra hamuzott, aztán elmosolyodott, és bűntudatosan rám pillantott. – Egyszóval elvadultam – tette hozzá teljesen következetlenül. Hallgattunk. – Önt bizonyára érdekli, hogy tulajdonképpen miért is utaztam én a tunguz katasztrófa színhelyére, hogy mit kerestem ott. Azzal kezdem, hogy leírom önnek a tajgát a becsapódás helyén. Képzelje el: a katasztrófa középpontjában, a mocsár körül, amelyet azelőtt a főkráternak tartottak, ahol, azt hinné az ember, a legszörnyűbb volt a robbanás hatása, az erdő állt. A fák, amelyek harminc kilométeres körzetben mindenütt le vannak tarolva, ott nem feküsznek, hanem állnak. Hatalmas rudak merednek ki a földből, közöttük pedig már csemeték bokrosodnak… Egykor fák voltak, gyökereik rég elhaltak, nincs rajtuk kéreg, mert leégett, lehullott róluk. Az összes ágat lemetszette a fákról az iszonyatos erejű forgószél, minden bütyök elszenesedett. Távírópóznákra emlékeztetnek ezek a fák, amelyek csakis egy vertikális, felülről lefelé zuhanó orkánszél esetében maradhattak állva. Látogatóm nagyot szívott a cigarettáján, majd látható élvezettel fújta ki a sűrű füstgomolyagot a mennyezet felé. Nem szakítottam félbe hallgatását. – Pontosan erre a látványra volt szükségem – folytatta, és látszott rajta, hogy csak nehezen tud megszabadulni az agyában kavargó gondolataitól. – Miért maradt állva ez a halott erdő? Csakis azért, mert a fák merőlegesen álltak a robbanási hullám irányában. Ez pedig csak abban az esetben volt lehetséges, ha a robbanás a föld fölött történt! Az iszonyatos sebességgel száguldó, sok százezer foknyi hőmérsékletre felizzott gázok lenyesték az ágakat, megpörkölték a fákat, és maguk mögött kisülést produkáltak. A nyomukban iramló hideg levegő eloltotta a tüzet. – Ezek szerint mégiscsak történt robbanás? – kérdeztem, és már-már örülni kezdtem. – Igen, a föld fölött öt kilométernyi magasságban. Ezt a magasságot a lábon álló halott erdő területének méreteit véve alapul számítottam ki. Egyszerű mértani feladat. – Ha a meteorit nem érintette a földet, csakis atomrobbanás történhetett. És most már akár saját magával szemben is megvédem a hipotézisét! – kiáltottam fel nagy hévvel. – Ez érdekes – mondta a fizikus. – Tudományos párbaj? Akkor védje magát! Ezután egy elég furcsa párbeszéd zajlott le közöttünk. A fizikus mégis az ellenfelem lett, csak éppen felcserélődtek a szerepek. – Vajon mi válthatta ki a meteorit hirtelen felrobbanását? – kérdezte a fizikus, és megint szívott egyet a mahorka-cigarettáján. – Feltehetőleg az úgynevezett láncreakcióra képes 235 atomsúlyú uránizotópból állt. – Helyes. Vagy uránizotópból, vagy plutóniumból. Most pedig írja le nekem a láncreakciót, és nyomban észreveszi, hol sántít az ön által védelmezett hipotézis. – Szíves örömest. Ha az uránizotóp atomjait neutronokkal, elektromosan fel nem töltött elemi részecskékkel bombázzuk, a neutron becsapódásakor a mag két részre bomlik, és hatalmas energiát szabadít fel, továbbá ezenkívül három neutront lök ki, amelyek a szomszédos atomokat rombolják szét, amelyek megint csak három-három neutront löknek ki. Íme, a folyamatos láncreakció, amelynek addig nem szakad vége, amíg szét nem bomlik az urán valamennyi atomja. – Tökéletes. De mondja meg nekem, mi szükséges az atomreakció megindításához? – Szét kell rombolni az első atomot, a neutront be kell juttatni az első magba. – Ez az. De éppen itt rejlik a csapda. Ön tudja, milyen távolságra helyezkednek el egymástól az atomok? A közöttük levő távolságok megegyeznek a bolygók közötti távolságokkal, ha arányba állítjuk egymással a bolygók és az atommagok nagyságát. Próbáljon egy száguldó üstököst, vagyis neutront pontosan célba juttatni, hogy becsapódjék az egyik

bolygóba, vagyis atommagba. A fizikusok kiszámították, hogy a neutront milyen urántömegen kell keresztülbocsátani ahhoz, hogy a valószínűségszámítás elmélete szerint az atommagba csapódjék. Egyes eredmények szerint a láncreakció megindításához az szükséges, hogy az urán úgynevezett kritikus tömege legalább nyolcvan tonna legyen. – Nem igaz! Ön tisztességtelen fogásokat alkalmaz. Így vélekedtek régen. Az atomreakció megindításához egy kilogramm urán is elegendő. – Egyetértek – mosolyodott el a fizikus. – Ön saját fegyveremmel támad rám, de még mindig nem jött rá az álnokságomra. Igen, valóban egy fél kilogramm uránban a neutronáradat hatására nem indulhat meg a láncreakció, egy kilogramm uránban feltétlenül megindul. Mi következik ebből? Az már világos, hogy a lefelé zuhanó meteoritban legalább egy kilogramm súlyú urán 235 izotópnak kellett lennie. – Pontosan így van. – Másrészt viszont röpködő neutronokra van szükségünk. Mondja csak, mitől indult meg a reakció? Honnan a csudából bukkantak elő a neutronáradatok? – Hát a kozmikus sugarak? Hiszen azokban előfordulnak röpködő neutronok. – Ön felkészült, alaposan felkészült – mosolygott a fizikus. – De hiszen ez a neutronáradat a légkör határain túl is létezett. Miért nem robbant fel ott a meteorit? – Ebben döntő szerepet kell játszania a neutronok sebességének. Hiszen nagy sebesség esetében előfordulhat, hogy nem tesznek kárt a magban, hasonlóan a golyóhoz, amely átüti, de nem roncsolja szét a deszkát. – Remek! – csapott a fizikus öklével az asztalra. – A láncreakció megindításához a repülő neutronokat le kell fékezni. – Ha a neutronok sebességének megváltozására a magas hőmérséklet gyakorolt hatást, a meteorit felmelegedése a légkörbe való bejutáskor… – Megvan! – kiáltott fel a fizikus, és felugrott. – Ön besétált a csapdámba, kedves opponensem! Most már feltevésekre szorítkozunk. „Ha!” Nincs semmiféle „ha”! Nem tudom, hogy az amerikaiak hogyan hozták létre az atombombájukat, de mi ketten itt most akaratlanul ízekre szedtük egész mechanizmusát. Igen, az amerikaiak számára a legnehezebb munka volt a neutronok lefékezése. És ehhez aligha tudták nélkülözni a nehéz vizet. – Igaz, az amerikaiak valóban nehézvizet alkalmaztak. De hogyan lehetett ön ilyen jól értesült ott a tajgában? – Én már a tajgába utazásom előtt tudtam mindezt. Elvégre teoretikus vagyok. És a teoretikusoknak hosszú évekre előre kell látniuk a feladat megoldását, vagyis sok-sok évvel azelőtt, hogy a gyakorlati emberek, az empirikusok megoldanák azt. Így hát a mi meteoritunkban nehéz elképzelni a kellő pillanatban működésbe lépő fékezőelemek jelenlétét. Hiszen az amerikai atombombában mesterséges úton hozták létre őket. – Hát akkor mit keresett ön a tunguz tajgában, ha egyszer már az elutazása előtt tudta, hogy atomrobbanás nem jöhetett létre? – ugrottam fel, és már-már rávetettem magam a fizikusra, aki ilyen gyilkos hidegvérrel cáfolta meg saját magát. – Azt kerestem, ami a katasztrófa előtt lehetett ott. E célból aknakeresővel a kezemben jártam be sok-sok kilométert, miközben véresre martak az átkozott férgek. – Aknakeresővel? Rámeredtem a fizikusra, és néhány pillanatig némán töprengtem. – Na és az, amit talált, megváltoztatta az álláspontját? – És már majdnem kiabáltam. – Talán csak nem az a gyanúja, hogy a robbanást mesterségesen idézték elő, hogy atombombáról volt szó? – Nem – felelte nyugodt hangon a fizikus. – Ezt az atomrobbanást nem bomba idézte elő. – Feladom. Képtelen vagyok tovább vitázni. Tehát semmi se stimmel… Ön semmit nem talált? – Úgy van; másfél hónapig tartózkodtam a becsapódás körzetében, és nem találtam sem a meteorit kráterét, sem a meteorit törmelékeit vagy a nyomait, sem bármiféle fém-

tárgyat, amely a robbanás előtt lehetett ott. És ez természetes. A robbanás még a fákat is négy méter mélyre préselte bele a tőzegbe. De… – Mi ez a „de”? Ne kínozzon… Mesélje el, mit talált? – Ne szakítson félbe. Sorjában elmesélek önnek mindent. – Feladom. Már nem vagyok a vitapartnere, csak a hallgatója. Csupán azt kérem, engedje meg, hogy jegyzeteljek. – Mint ahogy már említettem önnek, az aknakeresővel nem jutottam semmire. Mivel az expedíció éppen csak akkor kezdett hozzá a munkához, a becsapódás körzetében végzett kutatások után – megállapodásunk értelmében – kénytelen voltam elindulni Szergej Antonoviccsal, hogy felkutassuk azt az átkozott fekete bőrű nőjét, aki valahol a tajgában tanyázott. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy ez a nő megcáfolhatja elsődleges hipotézisemet. Kaptunk evenki kísérőket, és rénszarvasháton útnak indultunk. – Atomrobbanás és fekete bőrű nő! Hol itt az összefüggés? – nyögtem fel. – Megígérte, hogy nem szakít félbe. – De hát önök, tudósok csak tudnak logikusan gondolkodni! Jó, jó, hallgatok. – Mintegy két hónapon keresztül hajszoltuk megállás nélkül a fekete bőrű szibériai nemzetség utolsó ivadékát. Megtudtuk, hogy létezett, és alighanem sámánkodott valahol. Végre eljutottunk a táborhelyére, amely egy dallamosan hangzó, Taimba nevű kisváros környékén feküdt. Ez a név elég szokatlan mind az orosz, mind az evenki nyelvben. Egy Ilja Potapovics Ljucsetkan nevű evenki férfi, aki valaha magának Kuliknak a kísérője volt, vezetett oda bennünket, a sámáni tilalom ellenére. Napbarnított, ráncos arcú vénember volt, oly keskeny szemmel, hogy úgy látszott, mintha mindig behunyva tartaná. „A sámánasszony furcsa ember – mondta, miközben szőrtelen állát simogatta. – Negyven évvel ezelőtt, vagy talán kissé később érkezett a Hurhangir-nemzetséghez. Megrontott nő volt.” Tudtuk, hogy az evenkik megrontottnak nevezték a sérülteket és az eszelősöket egyaránt. „Beszélni nem tudott – folytatta Ilja Potapovics –, kiabált. Sokat kiabált. Semmire nem emlékezett. Tudott gyógyítani. Pusztán a szemével tudott gyógyítani. Sámán lett. Hosszú éveken keresztül senkivel nem beszélt. Furcsa ember. Fekete ember. Nem a mi emberünk, de sámán… sámán… Él még errefelé sok öreg evenki. Az orosz cár már régóta nincs. A kereskedő, aki elszedte az evenkiktől a prémet; régóta nincs, de nekik még mindig van sámánjuk. Más evenkik már rég elkergették a sámánjukat. Tanítót fogadtak. Mi erdei újságot írunk majd. De itt még mindig buzgólkodik a sámánnő. Nem érdemes megnézni. Inkább megmutatom a vadászszövetkezetet. Ezt mondom nektek, uram.” Szergej Antonovics egyre csak afelől faggatta, hogy milyen nemzetségből származik maga a sámánasszony, abban a reményben, hogy megtud valamit a családfájáról. De csupán azt sikerült megállapítanunk, hogy mielőtt megjelent a Hurhangir-nemzetségben, senki nem tudott róla semmit. Lehetséges, hogy a meteoritkatasztrófa alatt vesztette el a beszélőképességét és az emlékezőtehetségét, és valószínűleg a mai napig nem nyerte azt vissza. Ljucsetkan tovább folytatta: „Az evenkiket a cár alatt arra kényszerítették, hogy felvegyék a keresztségét, de ők nem voltak hajlandók szót fogadni a cárnak, és megtartották sámánjaikat. A fekete búvármadarat, a galócahalat meg a medvét tisztelték. Most pedig elűzték a sámánjaikat.” Elmondta nekünk, hogy a fekete sámánasszony furcsa szertartásokat vezetett be. Kora reggel sámánkodott, amikor felkelt a hajnalcsillag. Ljucsetkan felébresztett bennünket. Szergej Antonoviccsal halkan felkeltünk, és kiléptünk a sátorból. Az égbolton szétszórt csillagokra néztem, és úgy tetszett, hogy a világegyetemben lezajlott atomkatasztrófa szilánkjai. A tajgában nincsenek erdőszegélyek és tisztások. A tajgában csak mocsarak vannak. A sámánasszony kúp alakú sátra közvetlenül az ingovány szélén állt. A vörösfenyőerdő tömör fala véget ért, és láthatóvá váltak az alacsonyabban csüngő csillagok.

Ljucsetkan megállított bennünket. „Itt állni kell.” Láttuk, amint a sátorból kilépett egy magas, délceg alak, nyomában pedig három evenki öregasszony, akik egészen eltörpültek a sámánasszony mellett. A menet libasorban elindult az ingoványon. „Fogj a kezedbe rudat, uram. Ha elmerülsz, a rúd fenntart. Oldalról közelítjük meg a csoportot, ha nézni akarod őket, és nevetni akarsz rajtuk.” Akárcsak a kötéltáncosok, rúddal egyensúlyozva magunkat, lépkedtünk a lábunk alatt sóhajtozó, eleven ingoványon. Jobbról és balról úgy mocorogtak a zsombékok, mintha minden pillanatban ránk akarnának ugrani. Még a bokrok és a fiatal fák is himbálóztak, bele-belecsimpaszkodtak a rudakba, mintha el akarnák rejteni előlünk az utat. Elhagytunk egy csemeteerdőt, és megálltunk. Az erdő fekete, lépcsőzetes vonala fölött a hajnalcsillag ragyogott, amelyet kis fényudvar vett körül. A sámánasszony és három kísérője magasba tartott karokkal a láp kellős közepén állt. Aztán egy mély, hosszú hangot hallottam, amelyre egy távoli erdei visszhang válaszolt, és megismételte a hangot több oktávnyi magasságban. A visszhang most már hangosabban folytatta a furcsa, homályos melódiát. Akkor jöttem rá, hogy a sámánasszony énekelt. Így kezdődött a hang és az erdei visszhang leírhatatlan kettőse, amely többször is egyszerre hangzott, és érthetetlen, de elbűvölő harmóniába olvadt össze. A dal befejeződött. Nem akartam, de nem is tudtam moccanni sem. „Ez egy tö-örténelem elő-ő-őtti dal. Tehát igaz a jégkorszak elő-ő-őtti emberekrő-ő-ől szóló hipotézisem” – ujjongott fel Szergej Antonovics halkan. Nappal már ott ültünk a sámánasszony sátrában. Ilja Ivanovics Hurhangir vitt el bennünket hozzá, egy csupa ránc, erdőlakó öregember, akinek egyetlen szőrszál sem nőtt az arcán, és még szempillája, szemöldöke sem volt. A sámánasszony színes rongyocskákkal és szalagokkal díszített, nagyon kopott evenki szarvasbőr ruhát viselt. A homlokára húzott szőrmesapka elrejtette szemét, orrát és száját pedig elnyűtt sál védte a fagytól. A sötét sátorban bűzlő bőrökön ültünk a földön. – Miért jöttél? Beteg vagy? – kérdezte a sámánasszony mély, bársonyos hangon. Nekem nyomban eszembe jutott a reggel a lápon hallott ének. Egy belső sugallatnak engedelmeskedve, közelebb húzódtam a fekete bőrű sámánasszonyhoz, és így szóltam hozzá; „Figyelj ide, sámánasszony. Hallottál Moszkváról? Sok ott a kősátor. Építettünk ott egy nagy csónakot. Az a csónak repülni tud. Jobban, mint a madarak. Fel tud repülni egészen a csillagokig – mutattam a magasba. – Amint visszatérek Moszkvába, azzal a csónakkal felrepülök az égbe. Felszállok a hajnalcsillagra, amelynek te dalokat énekelsz.” A sámánasszony közelebb hajolt hozzám. Azt hiszem, megértette, amit mondtam. „Felrepülök a csónakkal az égbe – folytattam nagy hévvel. – Ha akarod, magammal viszlek a hajnalcsillagra.” A sámánasszony ijedten nézett rám csupa kék szemével. Síri csend honolt a sátorban. Egy feszülten figyelő arc nézett rám a sötétből. Egyszer csak azt látom, hogy a sámánasszony ülésbe ereszkedik le, aztán összecsavarodik, és a bőrre zuhan. Fogaival belecsimpaszkodik a bőrbe, és gurulni kezd a földön. Torkából bugyborékoló hangok törtek fel. Félig zokogás volt, félig meg érthetetlen idegen szavak tömkelege. „Jaj, jaj, uram – kiáltott fel vékony hangján az öreg Hurhangir –, mit tettél, uram!… Rosszat tettél, uram. Nagyon rosszat… Távozz, minél gyorsabban távozz innen, uram. Szent az a csillag, te meg rosszat beszéltél…” „Mit csinált?! Nem lett volna szabad megsérteni a hitüket!” – mérgelődött halkan Szergej Antonovics. Sietve távoztunk a sátorból. Ljucsetkan szokatlanul fürgén szaladt a rénszarvasokhoz. Nem ismerek békésebb, jámborabb embereket az evenki erdei vadászoknál, de most nem

ismertem rájuk. Amikor elhagytuk a táborhelyet, komor, ellenséges tekintetek kísértek bennünket. „Ö-ö-ön meghiúsította a Tudományos Akadémia néprajzi expedíciójának munkáját” – nyögött fel Szergej Antonovics, és visszafogta rénszarvasát, hogy egy vonalba kerüljön velem. „Az ön hipotézise hamis” – morogtam, és megsarkantyúztam agancsos lovamat. Összekaptam Szergej Antonoviccsal, és egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz az alatt a három nap alatt, amíg a krasznojarszki hidroplánra vártunk. Egyedül csak Ljucsetkan volt elégedett. „Karakán ember vagy, uram – nevetett, és szeme két vízszintes ránccá változott szél cserzett arcán. – Nagyszerűen bebizonyítottad, hogy a sámánasszony csak egy megrontott ember. Megírom majd az evenkik erdei újságjába. Hadd tudja meg minden erdőlakó!” Furcsa gondolatok kavarogtak agyamban. Aztán megérkezett a hidroplán. A folyó gyors sodrától himbálódzott a kikötőben. Már a csónakban ültem, és a repülőgép felé suhantunk, de én még mindig nem tudtam levenni a szemem a Köves-Tunguszka szemközti partjáról. A meredek sziklán túl, amelyet mintha szekercével nyestek volna le, a folyó kelletlenül fordult jobbra, arra… az atomkatasztrófa színhelye felé. Ám a túlsó parton semmit sem lehetett kivenni, a már megsárgult és a korai hótól fehérlő fenyőfák himbálódzó csú csain kívül. Ekkor megpillantottam egy ugráló alakot a meredek partszegélyen. Lövések hallatszottak. Az ott egy ember, mellette pedig egy szarvas! Egy evenki egy jávorszarvas nyergében! Egyetlen percig sem tétováztam: beszálltam a csónakba, hogy átjussak a túlsó partra. De már be is ugrott a csónakba a testes Szergej Antonovics. Az angarai férfi evezni kezdett. Az evenki abbahagyta a lövöldözést, és lefelé ereszkedett a folyóhoz. A csónak a nagy lendülettől majdnem félig kicsúszott a kövekre. „Uram, uram! – kiáltozott az evenki. – Gyorsan, uram! Birda hok időnk. Egyáltalán nincs. A sámánasszony haldoklik. Azt parancsolta, hogy hozzalak vissza téged. Valamit mondani akar.” Amióta összevesztem Szergej Antonoviccsal, először történt meg, hogy egymásra pillantottunk. Egy perc múlva pedig már a szarvas száguldott velünk a meredek part és az aranylószürkés tajgai erdőfal között elterülő, szűz hó borította mezőn. Valamikor azt hallottam, hogy a rénszarvasok óránként nyolcvan kilométeres sebességgel futnak. De hogy az ember saját maga érezze, görcsösen kapaszkodva a szánba, hogy ki ne repüljön… Lássa az elsuhanó, homályos falban összeolvadó, megsárgult fenyőfákat… Hunyorogjon a szemébe vágó hószemcséktől!… Nem, képtelen vagyok érzékeltetni önnek azt a nem mindennapi tajgai hajszát! Az evenki őrjöngött. Vad kiáltásokkal és füttyögésekkel ösztökélte a rénszarvast. Hócsomók vágódtak az arcomba, mint amikor hóvihar tombol. Arcomnak hol az egyik, hol a másik felét csípte pirosra az orkánszerű szél. És már itt is a táborhely. Kitörlöm a havat a szememből. A szemüvegem összetört a vad hajszában. Egy csoport evenki vár ránk. Élükön az öreg Hurhangir. „Gyorsan-gyorsan, uram! Az idő nagyon kevés!” – Arcán egymás után gördülnek lefelé a nagy könnycseppek. Szaladunk a sátor felé. A nők utat nyitnak előttünk. A sátorban világosság. Sercegnek a szurokfáklyák. Középen valami asztalféleségen vagy magas ágyszerűségen kiterítve fekszik egy test. Akaratlanul is összerezzentem, és megfogtam Szergej Antonovics kezét. Előttünk ott feküdt a haláltusában méltóságteljesen megmerevedve, csaknem mezítelenül a sámánasszony, mint egy gyönyörű, vasból öntött szobor. Szurokfekete arcának ismeretlen

arányai lenyűgöztek, nem lehetett összehasonlítani semmivel. Mint ahogy a fekete kőszikla szépsége sem hasonlítható össze egy görög templom fenséges szépségével. A férfierély és a visszafojtott keserűség legörbítette e fájdalom összeszorította nőies ajkakat. Szigorú szemöldöke a keskeny orrnyereg fölött felhúzódott a megfeszített erőlködéstől. A szemöldökívek oly furcsán kidudorodtak, hogy megmerevedett arca idegen, ismeretlen volt. A vállán szétterülő haja egyszerre aranylóan és ezüstösen csillogott. „Csak nem halt meg?” Szergej Antonovics föléje hajolt, és a szívét hallgatta. „Nem ver” – mondta ijedten. A fekete istennő szempillája megrezdült. Szergej Antonovics hátraugrott. „A jobb oldalán van a szíve!” – suttogta. Körülöttünk lehajtott fejű öregasszonyok álltak. Egyikük most odajött hozzánk. „Uram, ő már nem fog beszélni. Nemsokára meghal. Azt üzeni neked, hogy ha a hajnalcsillagra repülsz, feltétlenül vidd magaddal…” Az öreganyó sírva fakadt. A fekete szobor mozdulatlanul feküdt, mintha valóban vasból volna kiöntve. Halkan kisurrantunk a sátorból. Indulnunk kellett. A jég beállhat a folyón, és a hidroplán nem tud majd a levegőbe emelkedni. Nos hát… most itt vagyok. A fizikus elhallgatott. Felállt, és valószínűleg izgalmában, le-fel járkált a szobában. – A sámánnő meghalt? – kérdeztem tétován. – Visszatérek, feltétlenül visszatérek még egyszer a tajgába – mondta a látogatóm –, és talán… még látni fogom. A meteorit atomrobbanásáról szóló hipotéziséhez már hozzáírtunk néhány mondatot, amikor betoppant a szobába az ugyancsak szakállt eresztett Szergej Antonovics. – Lekö-ö-özö-ö-ölte a fekete bő-ő-őrű nő-ő-őrő-ő-ől szóló hipotézisemet? – kérdezte, és nagy izgalmában köszönni is elfelejtett. Válasz helyett átnyújtottam neki azt a lapot, amelyre írni kezdtem a fizikus diktandóját. A meghökkent Szergej Antonovics, kezében szorongatva a papírlapot, néhány percig hallgatagon ült. Egyszer csak felállt, visszakérte tőlem a cikkét, és akkurátusan egyforma apró darabokra tépte szét. Én még egyszer átolvastam a fizikus hipotézisének toldalékát: „Nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a robbanás egy atomenergiával működő űrhajóban történt, nem pedig egy uránmeteoritban. Az égi vándorok földet értek a Köves-Tunguszka felső folyásánál, aztán szétszéledhettek, hogy megvizsgálják a környező tajgát, amikor űrhajójukban valamilyen üzemzavar keletkezhetett. Ennek következtében felszökkent öt kilométernyi magasságba, ahol robbanás következett be. Eközben a fokozatos atomenergia-fejlesztés reakciója átalakult az urán vagy másfajta radioaktív hajtóanyag villámgyors hasadásának reakciójává. Ebből az anyagból akkora mennyiség lehetett az űrhajóban, amely elegendő volt visszatéréséhez az ismeretlen bolygóra.” SÁRKÖZY GYULA FORDÍTÁSA

ALEKSZANDR KAZANCEV KÉPTELEN TÖRTÉNETEK KÉT KÜLÖNÖS ELBESZÉLÉS AZ ERDŐ ÉRDEMES MŰVÉSZEI

Szokás volt nálunk nem mindennapi történeteket mesélni. Összejöveteleinket tréfásan kajütkompániának neveztük, bár nem volt ott se tenger, se hajó, csak néhány irigylésre méltó hallgató. Mindig örülök, ha fantasztikus dolgok történnek velem, ezért is különös izgalommal meséltem azon az emlékezetes estén. Nem is olyan régen, Moszkvában, a Szokolnyiki-parkban történt mindez. Bátran hivatkozhatok arra a sok ezer szemtanúra, akik ott ültek velem együtt a szabadtéri színpadon, vagy a környező fasorokban sétáltak. Mindent hallottak, és bármelyikük kijavíthat, ha túl szabadjára engedem a fantáziámat. Ez alkalommal nem teszem. Az élet néha minden képzeletnél fantasztikusabb. És gyönyörűbb. Napközben vihar volt, heves záporeső zúdult a városra. Autón mentem a part mentén, és a gyorsan mozgó ablaktörlők nem tudták megtisztítani a szélvédőt a sűrű vízhártyától. Úgy éreztem magam, mintha búvárfelszerelésben lennék. A látási viszonyok csak akkor javultak meg, amikor híd alá értünk, de onnan újra a vízbe buktam, mintha egy tengeralattjáróban utaznék. Ez az ördögi hajsza, amikor úgy éreztem, hogy a fejem fölött az égi lejtőkről sziklarengeteg zuhan le, és megrengetve a földet, láthatatlan szakadékokban apró darabokká törik szét a fokozott napfolttevékenység hatására. Abban az évben (ez tízezer évben egyszer fordul elő) a tizenegy éves és a százéves napfolttevékenység-maximumok egybeestek, és mindenki reménykedett, hogy az orkánok, homokviharok és a természet egyéb szeszélyei nyárra végleg megszűnnek. De a napfolttevékenység maximumát ábrázoló görbe kétpúpú volt, mint a teve. És a második púp erre az évre esett. Hol a mi szélességünktől idegen júniusi hidegeket, hol a tavasz váratlan és késői jeleit hozta el. Nálunk Abramcevóban július első napjaiig az ablak előtt virágzott az illatozó orgona. Nem akaródzott leszakítani. Úgy éreztem, mintha arcomat egy pompás csokorba temettem volna. Kellemes, édeskés illatától megszédültem. Furcsa aromája van a megkésett virágoknak. Ilyenek az elkésett dalok is, amikor a tavaszi ritmusok egyszer csak nyáron csendültek fel… Eszembe jut 1945, a háború utolsó, viharos tavasza. Mennyire vártuk! A tankok után törve előre elfoglaltuk Bécs főterét. A zöld színű köpennyel álcázott géppisztolyosok hajladozva egyik épülettől a másikig futottak. Kattogtak a fegyverek. Égésszag terjengett. Az úttest fölött füst gomolygott. A rémült fasiszták elkeseredetten védekeztek. Hátam mögött égett a híres bécsi Opera. Keserűen néztem a fekete füstgomolyaggal fedett kőépületet, amely annyira emlékeztetett a mi Nagy Színházunkra. A tavasz valahogy mindig a muzsikával együtt élt a szívemben. Amikor az osztrák fővárost teljesen megtisztítottuk a fasisztáktól, sikerült eljutnom a híres bécsi temetőbe, ahol megkerestem Mozart, Beethoven és Johann Strauss sírját. Azaz Mozart sírját nem találtam meg, mert a nagy muzsikus egy szegénysírba volt temetve, senki sem tudta, melyikbe. Sokkal később tisztelői sírkövet állítottak neki, és rávésték a nevét.

Nem messze megláttam egy másik síremléket, amely még egy tragikus sorsú muzsikus sírját rejtette magában. Egyszerű, sima kőlap a lakonikus felírással: Ludwig van Beethoven. Mégis milyen sokat mond. Viszonylag közel ezekhez a síremlékekhez pompás márványpavilon emelkedik. Ott áll oszlopokkal körülvéve a kőbe vésett hegedűs, a siker által elkényeztetett Johann Strauss, Bécs kedvence. A három, egymásra annyira nem hasonló élet furcsa módon jelent meg itt, kőbe és márványba vésve. Néztem a márványba vésett Johann Strausst, és úgy tűnt, hogy márványhegedűjén keringőjét, a Mesél a bécsi erdőt játssza. 1939-ben hallottam először New Yorkban, és ezt az első előadást azóta sem felejtettem el. Annak a filmnek a premierjén ültem, amelyet később a Nagy keringőként ismertünk meg. Sok más jelentős művészeti alkotáshoz hasonlóan, az általános elismerést csak jóval később kapta meg; akkor csak tönkremenést hozott alkotóinak. Emlékszem, másnap a Mesél a bécsi erdő szakadatlanul a fülemben csengett. Az amerikai hőség elől a New Yorkban rendezett „Nemzetközi kiállítás a jövőről” szovjet pavilonjába menekültem, ahol dolgoztam. A mi kiállításunk a „Holnap világa” nevet viselte. Az amerikaiak meg akarták hökkenteni a látogatókat a híres trilon és periszféra felállításával: egy kétszáz méteres, tű alakú épülettel és egy hatalmas, nyolcemeletes ház nagyságú gömbbel, amely olyan volt, mintha vízsugarakon nyugodott volna. Ennek az építészeti Stan és Pannak kellett volna kifejeznie a jövő építészeti törekvéseit. Ugyanott elásták ötezer évre az „időbombát” – ez egy nagy lövedék volt, rozsdamentes acélból, amelybe beletettek mindenféle hétköznapi és műszaki tárgyat, a divatos férfi nadrágtartótól kezdve a filmvetítőig, továbbá egy kiáltványt az utódokhoz, amelyet maga Albert Einstein írt saját kezűleg. A nagy fizikus is részt vett az ünnepségen, amikor elküldték a küldeményt a jövőbe. De nem ezekben a meghökkentő, kiáltó szenzációkban látta sok amerikai a jövőjét, nem is az új hűtőszekrényekben vagy autókban, amelyek a plakátokon voltak. A jövőt sokak – még közvetlenül a második világháború kitörése előtt – a szovjet pavilonban látták. A háború a civilizáció jövőjéért másnap tört ki. Kitört, és mindent elhamvasztó hőséget árasztva végigszáguldott a világon. A háború utolsó napjaiban újra hallottam a Mesél a bécsi erdőt, amikor Johann Strauss emlékművénél álltam. Megtehettem volna, hogy nem megyek el a bécsi erdőbe? Soha nem gondoltam volna, hogy hegyen fekszik, és sétányai szerpentinként kanyarognak. Kiszálltam az autóból, barangoltam a fák közt; megpróbáltam elképzelni magamnak Strauss meséjét. A sétány egy étteremhez vezetett fel a magasba, ahonnan csodálatos kilátás tárult a kék ködbe borult Dunára és Bécsre. Ha ilyen távolra néz az ember, mindig úgy érzi, legszívesebben felszállna és körberöpdösne. Hangos, egyenletes kattogást hallottam. De ez nem géppuskák, hanem egy pneu matikus fúró zaja volt. A bécsiek akkurátus, sokzsebű munkaruhában elszántan vésték ki a járdából a horogkeresztet tartó sast ábrázoló kőlapot, amelyet valamikor olyan pompával helyeztek el, amikor Hitler mohón nézte Bécset, az Anschluss után. Ez a kőlap nem bírta a versenyt az időben a zenészek kőlapjaival! A Szokolnyiki-park sétányai egyáltalán nem hasonlítottak a bécsi erdő sétányaira. Egyenes irtások egy tipikus orosz erdőben, ahová valaha az ideutazók és a szokolnyikiak cári vadászatokra jártak, erdeifenyő-óriások, terebélyes lucfenyők, fehér törzsű nyárfák; ilyenek nincsenek Bécsben, a gyertyán-, szil- és vadgesztenyefák közt. De a „bécsi erdő meséje” július első napjaiban, az ismétlődő napfolttevékenység évében az Alpok hegyláncairól eljött ide, Szokolnyikiba. Harminc évvel ezelőtt hallottam utoljára a Nagy keringőben, Milica Korius, a kijevi

konzervatórium egykori növendéke előadásában e csodálatos dallamot. És most megint hallhattam a Szokolnyiki-park szabadtéri színpadán. A konferanszié bejelentette a számot, és én valamiért nyugtalan lettem. De alig jelent meg az énekesnő, és alig hallottam meg erős, hajlékony, kristályosan csengő hangját, a Nagy keringő csodával határos módon megfiatalodott hősnőjét láttam magam előtt. Vakítóan fénylettek a csodás futamok, szinte meg lehetett őket különböztetni a levegőben. Hirtelen összerázkódtam és körülnéztem. Nem, nem képzelődtem. Az énekesnő hangjára jellegzetes csattogással válaszolt a bokrokból egy csalogány. Mindenki, aki akkor este ott volt a színházban, akaratlanul is a színpadot keretező, reflektorokkal megvilágított lombokra nézett. A lombok közt megszólalt a második csalogány. Látni kellett volna abban a pillanatban a művésznőt. Meghallotta partnereit, és arcát valami belső fény öntötte el. Hangja kristálytisztán áradt, és a két csalogány nemcsak megismételte a futamot, hanem tercettet énekeltek vele, kvartettet, a szüneteket refrénekkel díszítették. Lélegzetemet is visszafojtottam. Sose hittem volna, hogy a pacsirták így értik a zenét, ennyire virtuózak. Semmivel sem voltak rosszabbak a híres kísérő fuvolásnál. Saját „madár”-improvizációjukkal valóban varázslatossá tették a bécsi erdő meséjét. Kár, hogy a sok ezer ott ülő közül senki sem hozta el a magnetofonját erre a furcsa hangversenyre. Milyen remekművel gazdagította volna a hangok világát! Mikor a szám befejeződött, és az énekesnő izgatottan és boldogan meghajolt a közönség felé, felnézett a lombokra. A közönség hangos ovációval fogadta, sokan követték pillantását. Mindenki azt kívánta, hogy énekeljenek még együtt. De a műsorvezető könyörtelenül bejelentette a következő számot, aztán még egyet. A hangversenynek is megvannak a maga törvényei. Az énekesek énekeltek, újra és újra, de a pacsirták elrepültek. Senkivel sem akarták már elénekelni gyönyörű dalukat, amely az elmúlt tavaszt idézte. Sose felejtem el ezt a csodálatos triót, amely meggyőzött engem arról, hogy Johann Straussnak igaza volt, amikor mesének nevezte el keringőjét. Köszönöm neki ezt a mesét, köszönöm az erdő „érdemes művészeinek”, köszönöm az énekesnőnek, Valerija Noviko-vának, aki 1969. július 4-én megbűvölte őket Szokolnyikiban. – Vagyis bár hihetetlen, de megtörtént? – kérdezte egy szőrszálhasogató hallgató. – Hát hogyne – biztosítottam. – Világos – toldotta meg egy szkeptikus hallgató –, irányított sugárzás. Bionika nélkül elképzelhetetlen. – Nem tudom – vallottam be –, én anélkül akartam.

Ellenvilágok mérkőzése – Nem játszana egy partit Paul Murphyvel? – kérdeztem híres nagymesterünket. Csodálkozva nézett rám. – Küldjem a lépéseket vagy száz évre vissza, és várjam a választ a múlttól? Lázálom! – És ha komoly? – Időgép? Ismerem magukat, fantasztákat. A tér-idő negyedik dimenziója?… Ezt a fogalmat Minkovszkij vezette be Einstein elméletének matematikai megfogalmazására. De hiszen az idő imaginárius mennyiség. Tudjuk! – Mégis! Nem szeretne Murphyvel játszani? Nem meri megkockáztatni? – kísértettem. A nagymester elevenére tapintottam. – Miféle kockázatról lehet szó? Elméletileg készen állok, de… Elmeséltem neki, hogy aznap, mikor hozzánk, az írószövetségbe ellátogatott a híres

lengyel sci-fi író, Stanislaw Lem, éppen egy találkozót rendeztek telepatikusokkal. Örömet akartam szerezni a lengyel vendégnek, és meghívtam, hallgassa meg a parapszicholó-gusokat. Hiszen egy sci-fi írót minden érdekel, ami túlmegy a megszokott kereteken. Lem csodálatosan beszél oroszul, szívesen énekli dalainkat, amiről magam is meggyőződhettem, amikor este elmentünk. Nem esett nehezére tehát az előadót hallgatnia. Lopva Lemre néztem, és láttam, ahogy szarkasztikusan mosolyog, hunyorít, amikor az előadó nagyon bölcs, tudományos terminusokkal operálva, még a neutront is megemlítve bebizonyította, hogy teljesen lehetséges telepatikus képességgel áthatolni bármilyen akadályon. És nemcsak kilométerek ezrein át, hanem az időben is, a múltba és a jövőbe. Itt Lemmel összenéztünk. De a parapszichológust csöppet sem zavarta szkepticizmusunk, amelyet a telepátia szabályai szerint meg kellett volna éreznie. Beszélt az ellenvilágok létezésének divatos elméleteiről. Azt fejtegette, hogy a mi érzékelhető világunk magasabb dimenziókban szomszédos más világokkal, hasonlóakkal a miénkhez, amelyek azonban el vannak tolódva az időben. Képszerűen ezt úgy lehet elképzelni, mint egy csomag kártyát, ahol minden lap a mi háromdimenziós világunkat tükrözi az idő egy bizonyos pillanatában. Az egész csomag úgy van összerakva, hogy a felül fekvő kártyák már a holnapi nap ban és még tovább vannak, míg a mi pillanatunk kártyája alatti lap a tegnapi nap, és a továbbiak a még korábbi tegnapok. Rengeteg ilyen időréteg van. A jövőbe látás és a jóslás többi módja, amelyek annyira elterjedtek a múltban, és külföldön még ma is, nem más, mint „mindenek fölött álló tekintettel” áthatolni a mi kártyánkból a másikba. Az előadás után jót nevettünk Lemmel a tenyérjóslás tudományos megalapozásán. Lem alacsony, mozgékony, okos, éles eszű és nyelvű, vidám ember volt. Mosolyogva mondta, hogy ebből az előadásból csak Herbert Wells hiányzott. Neki, aki „feltalálta” az időgépet, érdekes lenne hallania, hogy az időátvitel tényleg lehetséges. – Ha kilyukasztanánk tűvel a kártyákat – sugalltam neki. – Éppen ez az – kapott rajta Lem, és hozzátette: – egyébként a jósok, varázslók és jövendőmondók Wells előtt is léteztek. – A cigánylányok ma is vetnek kártyát – emlékeztettem. – Jaj, lelkecském, eszem a szíved! A treff király gondokat, a kőr dáma hosszú utazást, a pikk ász pénzt jelent – mondta nevetve Lem. – Hiszen a vetőkártya csodálatos dolog, nem? Benne vannak az ellenvilágok időátvitelben. A tiszteletreméltó íróval való beszélgetésemről meséltem néhány év múlva Mihail Mihajlovics Podjakov professzornak, a műszaki tudományok doktorának, az érdemes tudósnak, amikor az egyik Moszkva környéki fizikai kutatóintézetbe mentünk. Ez a széles látókörű tudós élénken érdeklődik minden olyan iránt, ami eltér az általánosan elfogadott dogmáktól. A bányászattal kapcsolatos dolgok klasszikusa, de alapvető munkát tett az asztalra az atomszerkezetről is, ez akár a második doktori disszertációja is lehetett volna, ezúttal matematikából és fizikából. Viccesen azt mondta, hogy őt a bányászokhoz sorolják, ő meg magát a „játékosok”-hoz. A sakkra gondolt. Ez volt az, ami minket összehozott, a fizikán kívül. Mindketten a Moszkvai Kísérleti Társaság fizikai szekciójának tényleges tagjai voltunk, éppúgy – és erre büszkék voltunk –, ahogy korábban Szecsenov, Mengyelejev, Pasteur és Faraday. Mihail Mihajlovics a matematikai elemzés ritka képességével rendelkezett. Jellegzetes humorával elmesélte, hogyan lett a „matematikai táncok” tanítója. Csodálkozásomban visszakérdeztem. Megmagyarázta, hogy a harmincas években járt a nyugati táncok tanfolyamára, jobban mondva több tanfolyamra, mert ritka tehetségtelen tanulónak bizonyult. Miután kiváló matematikus és sakkozó volt, nem szokott hozzá, hogy megadja magát nehéz helyzetben, elhatározta tehát, hogy matematikailag elemzi az összes tánclépést, ami nem megy neki. Egyenleteket állított fel, és ragyogóan megoldotta őket. Ezentúl simán ment a dolog. Már nem lépett rá, mintegy medve, partnernői lábára, sőt ő kezdett másokat táncolni tanítani; még díjat is nyert versenyeken.

– Csak nem a sakk segített? – csodálkoztam. – Megtanított arra, hogy mindig a kiutat keressem – erősítette meg a professzor. – És természetesen a matematika. Ha már itt tartunk, beszéljünk Lemről, a telepátiáról és a cigánylányokról – tért más témára váratlanul Mihail Mihajlovics. – Az okság törvényét a természetben nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az okozat nem következik be hamarabb az oknál; a tojás nem lesz előbb, mint a tyúk. A fizikai test nem tud helyet változtatni a háromdimenziós kártyák képzeletbeli csomagjában, amelyek más és más időben vannak, de… – Mi az hogy de? – hegyeztem a fülem. – Egy nem anyagi jel átadása nem mond ellent az okság törvényének. – Szóval egy jel – örültem meg. – Mire gondol? – kérdezte Mihail Mihajlovics fürkésző tekintettel. – Jeleket cserélni, mondjuk, a múlttal. – El akarja mesélni őseinknek, mi vár rájuk? – Nem. Egyenlő felekként beszélgetni. Sakkpartit játszani… mondjuk Paul Murphy-vel. – Ha nem lennék magam is sci-fi kedvelő, most felháborodnék – mosolyodott el a professzor. – De miért? Hiszen ki nem állhatja a dogmákat. Nem tudom, lehet-e jelt adni az időben fizikai eszközök, készülékek segítségével. De mi van akkor, ha látnokokkal próbálkozunk, századunknak ezekkel a csodatevőivel? Állítólag mindent látnak, még a páncélszekrények tartalmát is. A múltban is írtak róluk. Lehet, hogy valamelyikük képes kap csolatot teremteni a XIX. század hasonló médiumával, és így rajta keresztül össze lehet kapcsolódni Paul Murphyvel. – Murphy abbahagyta a sakkozást – tiltakozott gyengén a professzor. – Ez titkos parti. Valami okkultféle. – Az okkultizmus engem nem érdekel, de a tudományos kísérletek, még a legextravagánsabbak is, vonzanak – vallotta be Mihail Mihajlovics. – Csak ezért segítek megszervezni magának az „ellenvilágok mérkőzését”. Jól hangzik? De a kísérlet negatív eredménye kétségtelenül gazdagítja majd a tudományt, amelynek egyértelmű döntések kellenek. – A tudományt? A sakkot mindenesetre – nyugtáztam. – Na jó. Ha megismerkedtünk a világon a legnagyobb fizikai géppel, amely itt található Moszkva közelében, akkor megadom magának a végleges választ. Lehet, hogy a nemzetközi konferencián, ahová utazom, még valakit érdekelni fog. Megnéztük a szinkrofazotron-óriás hatalmas termeit, közben egyre csak a látnokokra gondoltam. Mind sarlatán lenne? Vannak-e olyan jelenségek, amelyeket mi még nem értünk, és ők évszázadok óta ismerik őket? Az elemi részecskék gyorsító alapsávja nemcsak a részecskék gyorsítására, hanem akár egy versenyparipa ösztökélésére is elegendő lett volna. De miféle kapcsolat lehet a világegyetem titkaiba behatolni képes csodagép és a látnokok között? Mire gondolt a professzor? Az NSZK-ban él valami látnok, aki a rendőrségnek dolgozik. Én is láttam dokumentumokat és filmeket a működéséről. Mindig hozzá fordulnak, ha eltűnt embert kell megtalálni. És ő állítólag látja az elhunytat, hibátlanul leírja a környezetét, és végül odavezeti a nyomozókat a holttesthez, akárhol legyen is a földön, a földben vagy a víz alatt. Butaság – mondaná Lem, és Wells sem hinné. Más dolog az irodalom (itt minden felhasználható), és más a szomszéd világokról szóló reális feltételezés; ezekbe mintha ablakon át néznének a természetfeletti képességekkel megáldott médiumok. Nyugaton a sarlatánok a jóslásból valamilyen „jövendőmondó ipart” csináltak, természetesen nem kevés hasznot húzva ezzel. És vannak „igen tisztelt dámák”, akikkel a jövőről tanácskoznak híres politikusok, ha félnek attól, hogy kényes helyzetbe kerülnek. Sikerült sok más tévénézővel együtt megnéznem egy filmet, amelyet NDK filmesek készítettek egy nyugatnémet jósnőről. Elég hétköznapian nézett ki, mindenesetre kevésbé romantikusan, mint

egy cigánylány. De mégis – elmélkedem a hatalmas géptermet nézve, ahol egyenletesen, hangosan és titokzatosan ugrál a belső kitörésektől valami hatalmas erő, miközben a mikrovilággal való kapcsolatot olvassa le. Valóban elképzelhetjük a világunkat egységesnek s ugyanakkor rétegesnek? Mindez kérlelhetetlen következetességgel zajlik le, és egyszerre az összes réteg számára (megörültem ennek a mentő gondolatnak), mégis, ha egy bizonyos szögben szúrjuk át a kártyacsomagot tűvel, akkor a tűszúrás az elképzelt kártyák különböző részén lesz, megfelelően a múltnak és a jövőnek. A kérdés csak az: milyen szögben szúrjuk át a kártyacsomagot? A szakállas fizikus, aki Podjakov professzornak és nekem az itt feltárt Szerpuhoveffektus lényegét magyarázta – az elemi részecskék képesek áthatolni egymáson –, csak akkor értette volna meg váratlan kérdésemet, ha követte volna gondolatmenetemet. Megkérdeztem saját gondolataim fonalát követve: – A világok és az ellenvilágok, amelyek el vannak tolódva időben, nem hatolhatnak-e éppúgy egymáson keresztül, mint az elemi részecskék? Csak Podjakov értett meg; a szakállas fizikus csodálkozott, és komoran felelte, hogy a Szerpuhov-effektust még nem támasztották alá kísérletileg. Mihail Mihajlovics cinkosan hunyorított felém. A Szerpuhov-effektust nem támasztották alá kísérletileg, az elemi részecskék nem képesek áthatolni egymáson. És a világok és antivilágok? Mit látnak a jósok? Lehetséges-e egy sakkparti Paul Murphyvel? A híres sakkmesternek, akihez fantasztikus ajánlatommal fordultam, gazdag képzelőereje volt. – Nem akarok vitatkozni, lehetséges-e játszani Paul Murphyvel, de szívesen játszanék – mondta. Most rám és Podjakov professzorra hárult a dolog. A professzor külföldi kiküldetésen volt. Feladtam a kongresszus címére a következő táviratot: „MEGVAN A MÉLTÓ PARTNER” És megkaptam a választ: „MEGLESZ A VERSENY” Megvallom, nyugtalanság gyötört. Nem tudtam hinni a telepátiában és a jóslásban. De ha egy olyan tudós, mint Ciolkovszkij, kijelentette, hogy nincs a Földön család, amely ne emlékezne legalább egy esetre, amelyet csak telepátiával, ezzel a furcsa érintkezési móddal lehetne megmagyarázni, akkor egye fene. Lehet, hogy a világ valóban egy óriási kártyacsomag, valamilyen háromdimenziós, réteges képződmény, amely a tér különböző szintjeinek ideiben mozog. És ebbe a réteges „pirogba”, vagy a „világmindenség nagykönyvébe” csak egy bizonyos szögben kell behatoltatni egy jelsugarat, hogy elérje a nekünk szükséges lapot a múltban vagy a jövőben. És a sakknak különös szerepe lesz ebben a történelmi felfedezésben. A jósok segítségével? Segítsenek csak ők is, a jelfogók, a médiumok, érzékelők, ezek az élő fizikai készülékek, akik képesek jeleket küldeni és felfogni. Most még nem tudjuk modellezni őket, de megpróbáljuk. Az emberiség száz évig használta az elektromosságot anélkül, hogy tudta volna, mi is az lényegében. Ezzel is így áll a dolog. Vannak olyan jelenségek, amelyeket még nem vizsgáltunk ki. Először is egy médiumot kellett találni. Lehet, hogy ez Nyugaton könnyebb dolog. A telepátia rajongóihoz fordultunk. A parapszichológusok lelkes híve, Dina Markovna segített nekem, egy nemrég elhunyt, köztiszteletben álló akadémikus kövér és lelkes felesége. Összeismertetett egy ideges nőszeméllyel, jogász volt a foglalkozása, és nagyon megviselte a férjével való szakítás. Az asszonyok számára igen veszélyes korban járt, emberkerülő lett, mindenkivel szemben gyanakvó, még a gyermekeivel és saját anyjával is. Azt hitte, rosszindulatot táplálnak iránta. Hajlamos volt a hisztériára. Néha transzba esett, és felébredt benne a látnoki képesség. Sajnos, egyáltalán nem tudott sakkozni. De ez cseppet sem zavart. A kiegyensúlyozatlan hölgynek kellett

megtalálnia a kapcsolatot egy Murphy korabeli médiummal, aki ugyan az óceánon túl él, de ennek a látnokok szempontjából nincs jelentősége. Mit tesz néhány 10 000 km távolság, amikor több mint száz évről van szó?! A múltbeli látnoknak rá kellett beszélnie Murphyt, hogy játsszon le egy partit távoli utódával. A professzor kikérdezett telefonon a fellelt médiumról, és valamiért nagyon elégedett volt mindennel, amit meséltem. Másnap táviratozott, hogy el lehet kezdeni a partit. A parti az írószövetség székházában zajlott le, a vezetőség szobájában. A szobának két kijárata volt: az emeleti folyosó és a főlépcső felől, amely a nagyterembe vezetett, ahol éppen a Stanislaw Lem regényéből készült Solaris című filmet vetítették (csodálatos egybeesés). A szobában is volt néhány lépcső, korláttal elkerítve. A sarokban állt a székház igazgatójának asztala a telefonokkal, szemben a korlát mentén nagy, zöld posztóval bevont asztal a vezetőség számára. Emlékszem, itt beszélgetett velünk annak idején Niels Bohr, Szilárd Leó, Nyeszmejanov akadémikus… Sokat üldögéltek itt ünnepelt űrhajósaink is. Most, háttal a tévének, magányosan ült a sakktábla mögött kedvenc nagymesterünk. A lépcső felől a moziterembe igyekvők hangja hallatszott, akik majd egy másik bolygót látnak, egy fantasztikus helyzetet, az óceánagyat. Itt, a vezetőség egyszerű szobájában semmi nem mutatta előre a készülődő eseményt, amely cseppet sem volt kisebb jelentőségű, mint az érintkezés az óceánaggyal. Egyébként mi, résztvevők félhangon beszélgettünk, nesztelenül lépkedtünk, arckifejezésünket igyekeztünk ünnepélyesre igazítani. Mégiscsak az ellenvilágok mérkőzése kezdődik mindjárt! Érintkezés a múlttal! Próbáltam elképzelni magunknak a legendás Paul Murphyt szülőhelyén, a haciendán, a néger rabszolgát, ahogy lábujjhegyen besur ran a dolgozószobájába, ahol az intarziás asztalon már felállították a sakkfigurákat. A szolga talán éppen most igazítja meg a fát a kandallóban. Egyébként New Orleansban meleg van. Nekem is határozottan melegem volt, bár esős, őszi idő járt. A médium a szeánsz idejére teljes visszavonultságot követelt. Akkor esett legkönynyebben transzba, ha senki sem volt a közelében. Még bevallotta, hogy megtalálta a kapcsolatot egy New Orleans-i bank tisztviselőjével, aki jól ismeri és tiszteli a Murphy családot; még emlékszik Paul apjára, a szigorú bíróra is. Nem tudhatta Paul Murphy életrajzának ezeket az adatait, és én kezdtem hitelt adni neki. De hogyan fogja átadni a lépéseket, ha nem ismeri a sakk szakkifejezéseit? – Csak az alakokat érzékelem – magyarázta a nő. – Látom a táblát és a rajta álló figurákat. Telefonon közlöm, melyik lép közülük. A médiummal való kapcsolat fenntartására az igazgatóhelyettes szobáját jelölték ki, amely a titkári helyiségen keresztül érintkezett a vezetőség szobájával. A telefonnál Dina Markovna ült; úgy viselkedett, mint aki szertartást végez. A médium útmutatásai szerint füléhez szorította a kagylót, és rendezgette a figurákat a táblán, míg a kísérlet nézői – a székház vezetőségének egy tagja, egy ismert ifjúsági lap főszerkesztője, aztán két jól sakkozó író, egy drámaíró és egy prózaíró, mindketten szenvedélyes szkeptikusok és sznobok – fordították le sakknyelvre a nagymesternek Murphy lépéseit. Egyik segítőtársam sem hitt a kísérletben. Mindenki csak arra várt, hogy kinevethessen. Mihail Mihajlovics külföldön volt. Ami a nagymestert illeti, fondorlatra gyanakodott, mégis egyszerű, nyugodt volt, mindig készen állt arra, hogy tréfára fordítsa a dolgot. De tréfáról szó sem volt. A szovjet nagymester és a száz éve halott Paul Murphy partija létrejött! Képzeljék el, Paul Murphy a banktisztviselőn keresztül felajánlott a partnerének (a mi nagymesterünknek!) egy figura előnyt. Mikor elutasították, elnézést kért, és valódi gentlemanként a fekete bábukat választotta.

Nem mesélem el az egész játszmát, nehogy a szkeptikusok összevessék a Murphy hagyatékából maradt ismert játszmákkal. Azt azért elmondhatom, hogy egy, a XIX. században kevéssé ismert, zárt megnyitással kezdett; ez a módszer ma már elég részletesen ki van dolgozva. Feltehetőleg Murphy nemegyszer csodálkozott partnere furcsa lépésein, hiszen azok az ő idejében még ismeretlenek voltak. De Murphy hű maradt zseniális önmagához, végig támadó szellemben játszott. A helyzet kiéleződött, és a fekete bábuk, feláldozva a huszárt két gyalogért, lavinaként fenye gették az ellenfelet. A fehér király messze volt saját „fővárosától”, ahová bevonultak a fekete „gyalogosok”, akik tábornokok akartak lenni. Az állás azért volt érdekes, mert a szovjet nagymesternek sikerült megcsillantani kombinációs képességeit, és útját állta a támadó Murphynek, aki már a második huszáráldozatot akarta meghozni. A fehér bábuk pattra játszottak. Ezt nem ismerték a XIX. században, ez a mai kor szülötte. Azoknak az olvasóknak, akik még nem hatoltak a sakk titkainak mélyére, csak annyit mondok, hogy ebben a pozícióban megszégyenül a nyers erő. A fehérek két huszárral és az ellenséges gyalogokkal ügyesen „ketrecbe” zárták a fe kete vezért. A ketrec egyébként elég tág, de a vezér csak vergődik benne, dühöngve saját tehetetlenségén, mivel nem tud a fekete királynak a fehérrel vívott párviadalában segíteni. A kiszorított fehér királynak váratlanul éppen az ellenséges lovak jöttek segít ségére. Egyik a másik után ugrott el, hogy sakkal fenyegesse a fekete királyt, aztán viszszatértek, újból rázárva a vezérre a ketrec ajtaját. Az ilyen helyzeteket, ahol egyik fél sem tud győzni, bár valamelyikük anyagi előnyben van, „pozicionális döntetlen”-nek nevezik. De ezt a XX. század sakkozói találták ki. Murphynek elemeznie kellett ezt a paradox helyzetet. Hogy örömet szerezzünk a sakk kedvelőinek, átadjuk a szót a figuráknak, akiket két,, egymástól száz év távolságra levő ember mozgatott. 1. Hd1: A fehérek előre látják Murphy huszáráldozatát g4-re, ugyanakkor elhárítják a gyalog lépését c3-ra. Az 1. lépés ezért volt helytelen. 1. Kg5? c3 és a feketék nyernek. 1 … Hg4†2.Kg5 Hf2! Murphy feláldozza a huszárt, de a gyalog c3-ra való elháríthatatlan rohamára számít. A roham tényleg elháríthatatlan, de… Itt a feketék tervét a fehérek szellemes elgondolása keresztezi. Áldozatot hoznak. Ha nem tennék, ez vereséghez vezetne, pl.: 3. He3†? Kc6 4.Vf1 d1 5. H:d1 H:d1 és a feketék könnyen nyernek. Egyébként a fehér gyalogosok sebezhetősége a d1 -en álló fekete huszár miatt lehetetlenné tette a fehérek első lépését a huszárral f1 -re – 1. Hf1?, az e3-as mezőről harapófogó fenyegeti. A feketék első lépése: … Hg4† 2.H:g4 és most d1H!, hogy kikerüljék a harapófogót, és rátámadjanak a védtelen fehér gyalogra b2-n, és nyerjenek. Tehát a fehérek a harmadik lépésben feláldozzák a lovat 3. H:f2, c3, most a fekete gyalogot nem lehet megállítani. De nem is kell! 4.Hge4, c2, 5.Hc3†, Kc4, 6.Hfd1 c1 – megvan a kívánt anyagi előny, a vezér a gyaloggal, amely szintén eljátszhatja a vezér szerepét, két huszárral szemben! Bár a huszárok nyugtalaníthatják a fekete királyt 7.He3† Kd4, 8.Hed1, vissza kell térni, hogy bezáródjék a ketrec, amelybe ily módon az újjászületett sötét vezér került. A ketrec egyébként eléggé tág, a vezér nyugodtan állhat négy mezőn: c1, c2 és a1, a2, de csak ezeken a mezőkön. De talán a feketék feláldozhatják a pórul járt vezért, hogy ezzel kinyissák a ketrec ajtaját? Mondjuk 8… V:b2, és most, ha a fehérek leütik a huszárral, akkor 9. H:b2?, K:c3 és előnyben vannak. De a fehéreknek van egy cseles közbeiktatott sakkja 8… V:b2, 9. Hb5†, Kc4 után, és akkor 10. H:b2† K:b5, és most a feketéknek már gondolniuk kell a döntetlenre. Mégis nagyon nehéz belenyugodni abba, hogy anyagi előnyük nem ér semmit (a vezérnek legalább négy mező áll rendelkezésére a manőverezésre). Hiszen segítségével a fekete királynak a fehérrel való párviadalában mindig lesz egy tartaléka, hogy ellenfelét visszavonulásra kényszerítse. Elég elérnie az f4-es és f3-as mezőket. Akkor a vezért d1 -re lehet tenni és a királlyal e2-re törni. Lehetséges, hogy a feketék nem tudják megvalósítani ezt a tervüket a tempótartalékok ellenére sem? Ha rögtön a Hc3 sakk után a

királlyal az e6-ra lépnek? 5.Hc3† Ke6, 6.Hfd1, Ke5. 7.Kg4, Kf6. 8.Kf4, c1V! 9.Kg4, Kg6 10. Kf4, Kh5. 11. Kg3. Így visszaszorították a fehér királyt, és közel az áhított f4-es mező. 11… Kg5 – oppozíció, kényszeríti a fehér királyt az f4-es mező átadására! De a fehérek válasza, van mentség – 12.He4† Kf5. 13.Hec3, Va1. 14.Kf3. Döntetlen. A jósnő telefonon közölte Dina Markovnával, hogy Murphy megszorította kezét láthatatlan ellenfelének, a döntetlen elismeréséül. Győztesen néztem sakkozó társamra, a két íróra. Na, mi van, sznobok? Az ifjúsági lap főszerkesztője könnyen lelkesülő férfiú volt. Hatalmas termetű, Cupidóra emlékeztető fürtös fejjel, energikusan rontott rám, egy népszerűsítő cikket követelt a kísérletről. Szerette a „tudományos szenzációkat”, engem mesternek tartott ezekben a dolgokban, aki sok sebet szerzett már ilyen típusú harcokban. Lehet, hogy ez alkalommal is megkockáztattam volna egy ilyen nyilatkozatot a sajtóban, ha nem történik valami az emlékezetes este után. A nézők láttak a vásznon egy kitalált szituációt, egy kitalált bolygón, aztán szétszéledtek, nem is gyanították, hogy a mellettük levő, a főlépcsőre vezető ajtó mögött egy reális, de valójában fantasztikus esemény játszódott le a mi időnkben, a mi Földünkön. De a továbbiak még fantasztikusab-bak voltak! … Mihail Mihajlovics táviratozott, hogy várjam a repülőtéren, ahová az óceánon túlról érkezett. Bár nagyon jó viszonyban voltunk, de ilyen eset még nem fordult elő. Megértettem, hogy komoly oka lehet a dolognak. A Pan American, külföldi felségjeleivel, leszállt. Sikerült a sportolóinkat váró tömegbe vegyülve kijutnom közvetlenül a géphez. Sportolóink nagy eredményeket értek el odaát, valószínűleg ezért enyhítették a szigorú szabályokat, amelyek a repülőtéren általában uralkodnak. Egymás után jelentek meg a lépcsőn az egészségtől duzzadó fiatalok, röptében kapták el a nekik dobált virágokat. Némi fölénnyel néztem mindegyikre, és arra gondoltam, hogy azt, aki átlépte az idő küszöbét, és megszervezte az „ellenvilágok mérkőzését”, senki sem veszi észre, nem üdvözlik, nem halmozzák el virágokkal. Be kell vallanom, nem a lépcsőn megjelenő testes Mihail Mihajlovicsra gondoltam, akinek szerepét a történtekben most elhanyagolhatónak ítéltem, hanem magamra. A professzor csaknem utolsóként szállt ki. Kézfogással üdvözöltük egymást. – Na, milyen volt a pozicionális döntetlen? – kezdte rögtön Podjakov. – Két huszár egy vezér és egy gyalog ellen! Mit szól hozzá? Értetlenül néztem rá. Honnan tudja? Nem meséltem neki a partiról. – A nagymester – itt megnevezte a Nyugat egyik leghíresebb sakkozóját – nagyon lelkesedett ellenfele ötletétől, amely valóban méltó Murphyhez. – Hogyhogy Murphyhez? – tiltakoztam. – Ő a feketékkel játszott, a pozicionális döntetlent pedig a fehérek érték el. Mihail Mihajlovics elmosolyodott. – Maguknál Murphy a feketékkel játszott, ott, az óceánon túl pedig a fehérekkel. A leghíresebb kinti nagymester játszott a sötéttel. – Csak nem hisz ő is a telepátiában? – Ott sokan hisznek benne. És itt maguknál? Elhitték? – Mosolyogva széttárta kezét. Megsemmisülten álltam. – Vagyis a nagymesterek nem Murphyvel játszottak, hanem egymással? – kérdeztem, elhaló hangon. – Természetesen. Különben nem lehetett volna mérkőzés. Hiszen megbeszéltük, hogy gazdagítjuk a sakktudományt. – És a lépések? És a tisztviselő New Orleansban? – A banktisztviselő sokat segített. Biztos emlékszik a tengeralattjárókkal folytatott kísérletekre. Fedélzetükön a „felvevők” tartózkodtak, akik kitalálták azokat a kártyákat, amelyeket az „induktorok” mutattak nekik több tízezer kilométer messzeségből.

– Igen, hallottam, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. – Rosszul tette. Az egyik ilyen „felvevő” volt a New York-i banktisztviselő. Sikerült kapcsolatot teremtenie az ügyvédnővel. Mindketten azt hitték, hogy a múlttal vannak összekötve, és a nagy Murphy lépéseit közvetítik. Bár nem volt kapcsolat a múlttal, de a kísérlet eredménye pozitívnak tekinthető. Annál is inkább, mert hasonló kísérletet végeztek egy, a Holdon levő amerikai űrhajóssal. Lehet, hogy kétségek merülnek fel a kísérlet feddhetetlenségével kapcsolatban, de ezt csak magunk közt mondom. – De nálunk? Itt van a parti! – Akárhogy is történt, díszítse csak a sakk-kiadványokat. A kísérletért az Akadémia felel. – Meg kell adni a császárnak, ami a császáré! – mondtam bágyadtan, és elhatároztam, hogy nem írok cikket az ifjúsági lapnak az idő legyőzéséről. Helyette megírtam ezt az elbeszélést, a játszmát pedig sakketűddé dolgoztam át. KUCSERA JUDIT FORDÍTÁSA

BORISZ LAPIN AZ ELSŐ CSILLAGEXPEDÍCIÓ Per aspera ad astra – Töviseken át a csillagokhoz SENECA

NYOMASZTÓ ÁLOM

Egész éjjel lidércnyomás gyötörte. Ködbe vesző, nyirkos szakadékokról, tekervényes hegyi ösvényekről, lába alól a mélybe gördülő kövekről álmodott. Szakadék fölött függött, egy bokorba, a sziklafal alig észrevehető kiszögellésébe kapaszkodott; nem sikerült megmenekülnie, újra meredek hegyi ösvényen igyekezett fölfelé, most egy másik helyen, és a kövek újra megindultak hangtalanul a lába alól, hogy a mélybe zuhanjanak. A Földet felidéző látomásai kísértetiesek és sok tekintetben önkényesek voltak, hiszen soha nem járt a Földön, és filmen sem látott hegyvidéki expedíciót, úgyhogy – gondolta – ezeket az éjjeli lidércnyomásokat őseitől örökölhette. Gyakran álmodott a Földről, de mindig valószerűtlen, zavaros, nem evilági álmokat, mintha csak azt álmodná, hogy álmodik. Ha a Hajó jól ismert világáról álmodott, az mindig a legapróbb részletekig valószerű volt. Amikor fölkelt, arra gondolt, hogy talán megbomlott a légkör egyensúlya, attól aludt olyan rosszul – de az oxigén is, a nyomás is rendben volt. A műszerek mutatói megnyugtatták. A Hajón élő ember jobban hisz a műszereknek, mint a saját észleléseinek. „Kár, hogy a Hajón nincs hangulatskála – ötlött fel benne. – Most a vidámon állna a mutató, és te, Paula, akár akarod, akár nem, felvidulnál.” De már anélkül is jókedvű volt. Előző nap a gyerekek zeneóráján fülébe mászott egy dallam, azt dúdolgatta most, míg fölment a navigációs fülkébe. Itt kezdődött minden napja, a csillagok alatt, amelyek ellepték a fekete égboltot, és amelyek felé a Hajó száguldott. Természetesen Paula nem érzett és nem is érezhetett semmiféle mozgást, sőt úgy tűnt, a Hajó egy helyben áll; megállt, és most lebeg valahol a feneketlen ürességben; de az egyik apró csillag fokozatosan közeledett hozzájuk, évről évre fényesebb és élesebb lett. A Hajót a Földön beprogramozott Navigátor irányította, a legénységnek gyakorlatilag semmi szüksége nem volt a csillagokra, sem a tudományos megfigyelésekhez, sem a tájékozódáshoz. A fülke szúrós, hideg szikrákkal ragyogó kupolája mégis szüntelen vonzotta tekintetüket és szívüket, állandóan arra emlékeztetve mindenkit: közel vannak a csillagok! A Hajón nem voltak lépcsők. Nem is hiányoztak senkinek, pedig egyedül a lakóhelyiségek kitettek jó hat emeletet, és a nehézségi erő is körülbelül akkora volt, mint a Föl dön. Lépcsők helyett egy lejtős folyosó futott körbe-körbe a Hajón, mint egy óriási csavarmenet, minden fordulattal egy emeletet süllyedve, a navigációs fülkétől lefelé, a majoron és a raktárakon át egészen a géptermekig. A folyosó padlóját földi pázsitot utánzó műanyag borítás fedte. Paula mindig azzal kezdte a napot, hogy ezen a „pázsiton” elfutott a navigációs teremből a majorba és vissza. Hat emelet. Hat tágas, kör alakú terem. Mint tegnap, mint tegnapelőtt, mint tíz évvel azelőtt… A könyvtárterem még üres. Nem világítanak a sztereoernyők, hallgatnak a pedáns Pedagógus automaták. Csak a „tudás kútja”, a derék Konzultáns virraszt, pislog műszerfalának halvány fényeivel. Paula rámosolyog futás közben, mintha élőlénnyel találkozna. – Szervusz, öreg! A Konzultáns, mintha csak erre várt volna, azonnal válaszol:

– Jó reggelt, Paula! A hálószinten csönd van. Tizenkét apró, egyszemélyes kajüt sorakozik körben. A Hajón legfeljebb tizenkét ember élhet. Most mindössze heten vannak. „Érdekelne, hogyan vélekedik Sven a népesség alakulásáról – kajánkodott magában Paula. – Márta már elég nagy. Éppen ideje lenne…” A park. Három tucat gyümölcsfa, akkurátusan nyírt akácsövény, sűrű fű. Homokos utak, kis medence, sportpályák. Még madarak is, reggelenként egészen földi módra csivitelő vidám kis énekesmadarak. A nagyobb gyerekek már fölkeltek. Ander súlyzókkal hadonászott, a csinos, tizenöt éves Lucienne pedig kerékpáron száguldott, teljes erőből taposta a pedált, és a képernyőről földi út siklott a kerekek alá, és földi házak, áttetsző nyírfaligetek sorjáztak el kétoldalt. „Lucienne még mindig a gyerekek álomvilágában élne? Igazi földi úton száguld, és igazi földi szél vág az arcába? – tűnődött Paula. – Vagy egyszerűen csak megszokásból csinálja?” A konyhaszinten senki sem volt, de egyenletesen zümmögött a reggelit készítő Szintetizátor, brummogott a főzőlapon a nagy teafőző, a családi meghittség régi jelképe – az ügyeletes már munkához látott. És itt a major, a reggeli futás legalsó pontja, lehet pihenni egy percet. A major lakói fölélénkültek a gazdasszony érkeztére. A nyuszik egymást föllökdösve rohantak a ketrec rácsához, kéregetően mozgatták orrukat. Kárálni kezdtek a tyúkok, kopogtatták csőrükkel az üres etetőt. A medence üvegéhez tapadtak a dülledt szemű pontyok. Paula dudorászva megpaskolta a nyulak fülét, orron fricskázta a falánkságáért Gargantuának nevezett hatalmas pontyot, kiszedte a tyúkólból a tojásokat, és valamennyi állat egyszerre megnyugodott, mintha nem is a reggeli etetést, hanem az ő megjelenését várták volna. Szedett pár levél salátát, zöldhagymát, kaprot. A retek sajnos még nem jó. A zöldségeket a bejáratnál hagyta egy kosárkában – majd az ügyeletes elviszi. Ezt a hígvelejű Gargantuát már megint itt eszi a fene az üvegnél. Játszani akar. „Unatkoznak – gondolta Paula. – Nehéz itt nekik; se tavacska, se hínár; egész életükre bezárva négy fal közé. Pont úgy, mint mi. Csak épp a mi ketrecünk egy picit tágasabb, de kimászni ebből se lehet.” A konyhában álmosan, kócosan már javában csörömpölt az edényekkel a tízéves John. – Hogy vagy, kölyök? – Kösz, tűrhetően. És te, Paula néni? – Oké, mint mindig. Segítsek valamit? – Á, megcsinálom én ezt egyedül. Saláta lesz polippal, jó? – Ahogy akarod, ma te vagy a főnök! Futott tovább. Nagyon szerette volna elengedni Johnt, hadd fickándozzon az uszodában a többi gyerekkel, majd ő megcsinálja helyette az egyszerű kis konyhai munkát, de a Hajó szigorú hagyományai nem adtak helyet ilyen szabadosságnak. Lihegett egy kicsit, mire fölért a csillagok alá. Jólesett ez a könnyű kis fáradtság. A fizikai megterhelés öröme egyike volt annak a kevés jónak, amiben a Hajón részük lehetett. Sportolt is rendszeresen mindegyikük. „Majdnem mindegyikük” – javította ki magát, Svenre gondolva. Most tíz perc Lucienne-nel a felemás korláton. – Nagyon megy neked ez a beállás, Paula néni! – Gyakorold egy kicsit, fog neked menni még jobban is. Tartsd a spicced, kislányom, tartsd a spicced! Nekünk, nőknek nemcsak állóképesség kell, hanem kecses mozgás is – hamiskásan hunyorított –, hogy tessünk ezeknek a szögletes férfiainknak. Hajlékonyabban, kislányom! Tíz perc a kicsikkel az uszodában. – Serge, nem jól veszed a levegőt! Ugye tudod még, hogy mutatta Sven bácsi? Márta, kislánykám, miért állsz?

– Anyu, a halacskák honnan tudnak úszni? – Amikor egészen pirinyók voltak, az anyukájuk megtanította őket. – Nekik is van anyukájuk? – Persze, minden élőnek van. – Serge-nek nincs! – Ússzál, csak ússzál. Serge-nek is volt. Ander elbambult a nyújtón, csak lógott, bámulta az ugrókötelező Lucienne-t. Pompás alakja van a kislánynak. És ért hozzá, hogy mutassa is. – Magasabbra, Lucienne, magasabbra, élénkebben! Te meg, Ander, le ne pottyanj a nagy bámészkodásban! Bátrabban, Márta, ne félj, nem fulladsz bele! Nézd, így csináld! Figyelt a gyerekekre, beszélgetett velük, úszott, fröcskölt, és egyre csak azok a hegyi ösvények jártak az eszében, a ködös hasadékok, a lába alól kiszakadó kövek. A félelem már eltűnt, az újdonság érzése váltotta fel, valami kellemes felfedezés érzése, olyasmi, mintha tényleg járt volna a Földön. Milyen eleven bennünk a Föld vonzása! Nyugtalan éjszakákat fog okozni Mártának is, Márta unokáinak és dédunokáinak is, egészen addig, míg vissza nem térnek, míg saját lábukkal nem taposhatják a Földet, úgy háromszáz év múlva. – Reggelizni! Gyertek reggelizni! – szaladt be a parkba John hangos kiáltással. – Saláta, tükörtojás, tejeskávé! A gyerekek hanyatt-homlok rohantak öltözni: az étvágyára egyikük sem panaszkodhatott. Paula felment a kajütjébe, a tükörhöz lépett. Barna hajú, kerek arcú, harmincéves, még mindig üde fiatalasszony nagy, nyugodt, szürke szeme nézett vissza az üvegből. Ha nem lenne az a pici szomorúság a tekintetében, ha nem lenne egy kissé gondterhelt az arca, bizony állná a versenyt még Lucienne-nel is: hajlékony, virágzó, vonzó asszony, a nők legjobb életkorában. Fog még gyereket szülni a Hajónak, talán kettőt is. Rámosolygott a tükörképére. „Ruhát veszek fel – határozott –, valami élénkebb színűt. Nem járhatok mindig csak overallban. Lehet, hogy Svennek is tetszeni fog.” Sven már napok óta rosszkedvű volt, és nem járt le a sportpályára. Ebben nem volt semmi különös; nemegyszer előfordult már vele is, másokkal is, azokkal is, akik előttük éltek a Hajón. Majd elmúlik. Ahogy mindent megelégel idővel az ember, Sven is megelé geli majd a rosszkedvet, és új energiával folytatja a dolgát. Addig jobb békén hagyni, hadd üljön a sakkfeladványain, vagy olvassa a filozófusait. Felnőtt ember, ő maga tudja a legjobban, mitől talál magára. Megigazította a haját, átkötötte szalaggal, és még mindig dúdolgatva – ha egyszer az embernek a fülébe mászik egy dallam – Sven kajütjéhez ment. – Sven! – nyitott be –, Sven, reggeli! A kajüt üres volt. Paula fölment a navigációs fülkébe. A fekete égboltot hunyorgás nélkül, hidegen, fényesen szúrták át a csillagok, mindig ugyanazok a minden iránt közönyös csillagok. – Sven! Senki. Lement a könyvtárba, a parkba, a majorba, bejárt minden emeletet, minden raktárt, benézett a legsötétebb zugokba is, mintha valami elveszett tárgyat keresne, azután visszament a kajütökhöz, végignézte mind a tizenkettőt. Sven sehol. „Idétlen vicc – füstölgött Paula. Még nem jutott túl a bosszankodáson. – A Hajó nem bérház, hogy csak úgy otthagyhassa az ember, elmehessen sétálni!” És akkor, mint lavina a hegyekben – dübörgő, feltartóztathatatlan, útjából mindent elsöprő lavina –, rászakadt a felismerés… Egy időre eltűnt a világ. Semmi nem volt: se világűr, se bánat, se saját maga, se a Hajó, se fájdalom, se egy szál gondolat – csak a súly, az öntudatát agyonnyomó, mér hetetlen súly.

Azután mintha egy hang azt súgta volna: „Ne ijeszd meg a gyerekeket. Várnak rád. Az a fő, hogy ne ijeszd meg a gyerekeket…” Néhány perc múlva már az asztalnál ült, sápadtan, de teljesen nyugodt arccal. – Lássunk hozzá, gyerekek! – A hangja is nyugodt volt. – És apu? – nyafogott Márta. – Nem jól érzi magát. Majd később eszik. Sikerült közömbös hangon kimondania ezt a pár szót. Mégis azonnal magán érezte Ander éles, faggató tekintetét, és látta, mint szökik ki a vér Lucienne arcából. A többiek a salátával foglalatoskodtak, ügyet sem vetve az idősebbekre. – Anyu, én retket akarok. Sokára fog megérni a retek? – Már nemsokára, kislányom. A késért nyúlt, hogy elossza a tükörtojást. A kés meleg volt és érdes. Nem is kés volt valójában… Egy bokor volt, gyöngécske bokor, amit ő szakított ki gyökerestül a meredek sziklafalból, amikor félholtan kapaszkodott fölfelé, hogy megmeneküljön a lavinától. Érezte, hogy hullanak, hullanak ki a lába alól a kövek, és már nincs mibe fogódznia, nincs mit elkapnia… és lent a mélység… feneketlen szakadék… Paula elejtette a kést, és mindkét kezével az asztal szélébe kapaszkodott. AZ AJTÓ

Fölöttük ragyogtak a csillagok. Idegen csillagok, nem olyanok, mint a Földről, Nemcsak azért, mert egy kicsit más volt a csillagképek formája – itt a csillagok saját, külön értelmet nyertek, itt nem az égbolt távoli, szinte látomásszerű díszei voltak, hanem az egyetlen valóságos létező a Hajó falán túl. Valamennyien tudták, hogy nem közvetlenül a világegyetemet látják, hanem azt a képet, amit a külső antennák vetítenek a kupola alakú ernyőre, de ez mit sem változtatott. Nem véletlenül írta elő a Hajó Szabályzata, hogy a navigációs fülkében kell tartani a gyerekekkel a nevelő célzatú beszélgetéseket; csak a világegyetem színe előtt lehetett igazán átérezni vállalkozásuk merészségét: egy maroknyi ember, néhány rövid életű, törékeny lény nagy nehezen otthagyta a maga középszerű bolygócskáját, legyűrte középszerű Napjának vonzását, és megindult egyenlő félként ismerkedni a csillagok végtelenjével. Igen, bármennyit magyarázzák is egy felnövekvő embernek, hogy milyen felelősségteljes a feladata, és hogy mit vár a Föld ettől az expedíciótól, az ész érvei mind eltörpülnek a mellett az érzés mellett, amikor egyedül marad, szemtől szemben a csillagokkal. Itt érzi igazán, hogy az emberiség nagy egészének része, egy az ötmilliárdból, valaki, aki különösen felelősségteljes feladatot hajt végre; itt érti meg igazán, hogy figyel rá az emberiség – itt, a kupola alatt itatja át teljesen az a tudat, hogy nem a Hajó tétlenségre kényszerített foglya, hanem olyan személyiség, aki beleszól a Föld sorsába. Paula a sokat szenvedett, sokat töprengett felnőtt szemével nézte a csillagokat. Ander higgadtan, komolyan, gondterhelten, mint körültekintő ifjú és leendő parancsnok, Lucienne” lelkes gyermekszemmel, de naiv, kislányos lelkesedésébe már riadt csodálkozás is vegyült: érezte az aránytalanságot a csillagok és a megismerésükre kimerészkedett emberek között. Paula nem egykönnyen kezdte ezt a beszélgetést. Napról napra, óráról órára halogatta, és minél tovább halogatta, annál bizonytalanabb lett. Még túlságosan gyönge, megviselt, zaklatott volt, félt, hogy nem bírja ki, és elsírja magát a gyerekek előtt, és csak elront mindent. „Szenvtelenül, teljesen szenvtelenül – győzködte magát. – Közöld velük az egészet száraz, hivatalos hangon, ahogy a Konzultáns tenné. Igen, éppúgy, mint a jó öreg Konzultáns. A tényeket, csak a tényeket!” De hasztalan erőlködött. Megbénította az

előtte álló beszélgetés felelőssége. A legapróbb hibát, a legapróbb hamis hangot jóvátehetetlennek érezte volna. – Beszélnem kell veletek – kezdte végül nagy nehezen. – Sven ELMENT. Ander szótlanul várta a magyarázatot. Lucienne nem türtőztette magát: – Elment? Elment a Hajóról?! Mi az, hogy elment? Hová? Elkínzott mosoly futott át Paula arcán. Úgy lett, ahogy várta. Nem azt akarják tudni, miért ment el, hanem azt, hová ment. Hová lehet elmenni a csillagok között száguldó Hajóról?! – A Szabályzat megtiltja, hogy tizennyolc évesnél fiatalabbaknak beszéljünk erről. De nem tehetek mást, mindent el kell mondanom. Megváltozott a helyzet, és ebben a helyzetben felnőttnek kell tekinteni benneteket. A Hajó megalkotói lehetővé tették az expedíció tagjai számára, hogy ELMENJENEK. Muszáj volt megadni ezt a lehetőséget. Először is az emberiségnek nincs joga ahhoz, hogy bárkit is hőstettek végrehajtására kényszerítsen. A hősiesség szigorúan önkéntes; és ez a mi utunk valóban hőstett. És bár semmi más mód nincs arra, hogy visszautasítsuk a részvételt ebben a hőstettben, a Hajó építői megadták számunkra a TÁVOZÁS lehetőségét. Másodszor: ELMEHETNEK a torzult pszichikumú emberek is. Hisztérikus, akadékoskodó, embergyűlölő alakok az egész legénység közérzetét megronthatják. Joguk van önként megszabadítani személyüktől a Hajót. És végül: köteles ELMENNI az a személy, aki bűnt követett el. Önként ELMENNI az… – De hová?! – tört ki ismét Lucienne-ből. – Várj egy kicsit, kislányom, megtudsz mindent sorjában. A Hajóról eddig ketten mentek el. Amikor meghalt John, az első parancsnok, ELMENT Sophie, John felesége. Nem tudott élni John nélkül. Azután Rudolf bűnt követett el, és ő is ELMENT. Milyen bűnt, hogyan és miért, megtudjátok majd, amikor a Hajó történetét fogjátok tanulni. Most ez nem fontos. A fontos az, hogy Sophie-nak is, Rudolfnak is nyomós oka volt ELMENNI. De hogy Sven miért MENT EL, nem tudom. Fogalmam sincs, mi oka lehetett rá. – Semmit nem mondott neked, Paula néni? – Nem, kislányom, semmit. Lehet, hogy később majd megértjük, miért tette, mindenesetre igyekezni fogunk, hogy kiderítsük. Most menjünk le, megmutatom, hová MENT EL Sven. Kiléptek a navigációs fülkéből, áthaladtak a lakószinteken és a három raktáremeleten, leereszkedtek a géptermekhez. A hajótest alig érzékelhető remegése itt sem volt erősebb, mint fönt, de a hajtómű zaja élesebben hallatszott. Ovális acélajtóhoz vezetett a félhomályos folyosó. – Eddig a Hajó itt végződött számotokra. – Paula beállította a zár számkódját. – Most megnézitek a géptermet. A reaktor és az összes kiszolgáló berendezés automatikusan működik, de be lehet menni. Kinyílt az ajtó, fény gyúlt a helyiségben. Szótlanul mentek a keskeny, szürke folyosó végtelen szerpentinjén. Megálltak egy másik ugyanolyan ajtó előtt. A folyosó véget ért. Paula elfordított egy fogantyút – a tömör ajtóban apró ablak jelent meg. A kék üveg mögött a pokol lángjai. – Ez az ajtó. A számjele titkos. Majd ha már elmúltatok húszévesek, megtudhatjátok a Konzultánstól. Az ajtó mögött már semmi nincs. Ez a reaktor. Lucienne szeme kikerekedett, táncolt benne a kék lángok visszfénye. – Szóval ide MENT EL – mormogta Ander. – Igen, ide. – De hiszen ez szörnyű! – szakadt ki Lucienne-ből. – Miért kellett ezt a szörnyű ajtót kitalálni?! – Nem volt jogom elmondani a TÁVOZÁS titkát, de hát úgy történt, hogy korán jött el számotokra a felnőttség. Igen, kislányom, szörnyű. De az életben néha kell lenni szörnyűségeknek, amelyek nélkül meg sem lehetünk. E nélkül az előre megfontolt szörnyűség nélkül az expedíció soha nem érhetné el a Célt.

– Miért? Miért? – Mert aki nem akar a csillagokba repülni, úgy érezheti itt a Hajón, hogy minden ok nélkül életfogytiglan bebörtönözték. Mert veszélyes dolog gonosztevővel vagy elmebeteggel összezárva élni. És ha már egyszer Sven elhatározta, hogy végez magával, talán jobb lett volna, ha fölakasztja magát a kajütjében, ahol esetleg Márta találja meg? Nem, gyerekek, higgyetek nekem, és ne nevezzétek szörnyűnek azt, amit idővel majd emberségesnek fogtok látni. Persze a TÁVOZÁS rendkívüli esemény. De az embernek mindig kell választási lehetőség. – Te mentegetni próbálod Svent?! – kiáltott föl Ander. – Soha! – és kitört belőle a zokogás. Eddig tartott a fegyelem, eddig a Konzultánsról mintázott szenvtelenség. És főleg: itt, ennél az acélajtónál értette meg végérvényesen magánya teljes mélyét. Egyedül van, örökre egyedül!… AZ ELSŐK

Mi is lett volna vele az elkeseredésnek és a reménytelenségnek ezekben a napjaiban, ha nincs vele az apja? A dörmögő hangú, bozontos szakállú-szemöldökű, jóságos tekintetű nagy ember órák hosszat elüldögélt vele, mint gyerekkorában, és Paula újra kislánynak érezte magát, újra lenyűgözte és lelkesítette a felnőttek felhalmozott élettapasztalata. Az apja a Földről mesélt, az emberekről, saját magáról, és Paula mohón itta minden szavát, minden mozdulatát, minden kis mosolyát – és lassan kezdett visszatérni régi ereje. De azért még nagyon gyenge volt, és néha összekeverte a valóságot az emlékkel; néha úgy érezte: nemcsak emlékezetében hangzanak az apja szavai, nem puszta emlék ez, hanem valami hasonlíthatatlanul több: az apja élőn, érzékelhetően. Egyénisége legjobb vonásait hagyta örökül a lányának; erőt, akaratot, kitartást nevelt belé. Ő maga Paula egy része volt, ahogy Paula egy rész volt őbenne. És most újra eljött a lányához, hogy támogassa a nehéz órában, hogy segítsen, amikor Paulát már-már legyűrné az elkeseredés. Nélküle Paula nem bírta volna ki ezt az időt. – Tudod, itt a Hajón nem a miénk az életünk. A Földé. És elhiheted, a Föld soha nem küldött volna minket a csillagok közé, ha nem volna fontos neki, hogy választ kapjon: kiléphet-e az emberiség a tágabb világegyetembe, vagy örökre ott marad, a Naphoz kötve? És épp a mi expedíciónk adhatja meg a választ. Elsők vagyunk, Paula, és az elsők útja mindig nehéz. Veszélyes. Néha tragikus. De hát valakinek el kell kezdeni… „Valakinek el kell kezdeni…” – ez az egyszerű mondat végigkísérte Paula életét. Néha, ha fáradt volt, megbántották, vagy ha elgyötörték a mindennapi nyűgök, Paulában valami háborgó hang szólalt meg: miért nem más kezdi, miért éppen mi? De mindjárt felrémlett előtte apja csitító mosolya és az egyszerűségében megingathatatlan érv: valakinek el kell kezdeni – hát akkor miért más, miért nem éppen mi? – Látszólag roppant egyszerű a dolgunk: élni és fölnevelni az utánunk következőket. Gondtalan élet, mint fűszálé a réten, nem igaz? De ez csak látszat. Élni és fölnevelni a következő nemzedéket: ez a Hajó körülményei között irgalmatlanul nehéz. Egyebek között azért is, mert közülünk senki nem egyszerűen egy ember; mindegyikünk egy láncszem is a nemzedékek egymásutánjában. Mindegyikünktől, szó szerint mindegyikünktől függ az expedíció sikere. Csak gondolj bele. Tíz-tizenkét nemzedékről van szó, és nemcsak azokért vagy felelős, akik holnap vagy öregkorodban következnek utánad, hanem azokért is, akik háromszáz év múlva. Iszonyú nagy ez a felelősség, ránehezedik az ember tudatára, nem hagyja, hogy csak úgy éldegéljünk, mint a fűszálak. De enélkül nem megy. Ha nem él valamennyiünkben az a tudat, hogy mit jelent a Hajó polgárának lenni, elszakadhat a láncocska, és megette a fene az egész expedíciót, az előző

nemzedékek minden erőfeszítését és szenvedését. Persze, van itt olyan pszichológiai tényező is, ami segít minket: az élet céljának tudata. Mivel itt végül is lehetetlen az a teljes, feltétel nélküli boldogság, amire az ember a Földön születésével jogot nyer, mivel az életünk nem a miénk – valamennyien tartozunk férfiasan viselni a terhünket, hogy létünket igazoljuk. Máskülönben az életünk elveszti az értelmét. Így van ez, kislányom… Paula a Hajón született első nemzedék legifjabb tagja volt. Tizenharmadik évében járt, amikor apja az élet Céljáról mesélt neki. Még elevenen élt benne ez a korszak: a világra tágra nyílt szemek korszaka, a titkon érlelődő kérdéseké, amelyeket csak nagy nehezen ad ki a felnőtteknek az ember; a környezet kritikus újraértékelésének, az addig önmagába zárt lélekben a közösségi érzés szárba szökkenésének korszaka. Ült a parkban a zöld padon, fejét apja vállába fúrva. Odakuporodott melléjük a csinos kis Margot – szakasztott olyan volt, mint a mai Lucienne, és épp annyi idős; Sven már akkor körülötte sündörgött. Margot is valósággal itta a parancsnok szavait. Alexet mindenki szerette, az egész legénység. Egyszer Paula azt kérdezte, hogy az Értelmet és Rendet megtestesítő Földön miért van több állam is, saját szokásokkal, törvényekkel és kormányokkal, miért nem csak egy? Apja csak mosolygott a szakállába. – Hogy megértsd a mai napot, kislányom – kezdte pici sóhajjal –, ismerni kell a történelmet. A történelem pedig két igencsak különböző dologból jön össze. Az egyik ilyen dolog: a fejlődés fő irányai. Ezeket előre lehet látni, ki lehet következtetni az emberiség egész addigi fejlődéséből. A másik: azoknak a véletleneknek a zavaros útvesztője, amelyek között az emberiség ezeket a fő irányokat keresi. Tanulmányozd ezt a két összetevőt, és megérted a jelent. Apja szavai mélyen bevésődtek az emlékezetébe, és most, amikor azon erőlködött, hogy a bajon, kétségbeesésen, a rászakadt felelősség súlyán át eljusson a történtek megértéséig, újból és újból hálával emlékezett az apjától kapott történelemleckékre. Alex szavára feltámadtak a régi korok, megelevenedtek a történelmi személyiségek dermedt szobrai, megütköztek és összefonódtak a szenvedélyek, dühök és dühöcskék, előjöttek az intrikák valódi mozgatói, titkos összebeszélések, kasztérdekek, és a konkrétumok kaleidoszkóposan tarka hegyhalmazán át kirajzolódtak a történelmi szükségszerűség lenyűgöző körvonalai. Szóval, ha meg akarja érteni, mi történt, ha el akar igazodni a mai napban, fel kell idéznie emlékezetében a Hajó történelmét. Sőt nem is csak felidézni – mai más, érett szemével újra végigolvasni, segítségül hívni. A Hajó történelme… Születések és halálok jegyzéke. Egyhangú, mint maga az élet a Hajón, ahol nincs helye más eseményeknek. Csak az első bejegyzés különbözik a többitől, meg talán az utolsó fog különbözni tőlük, vagy háromszáz év múlva. Ez hát az a kódex, a Hajó évkönyve, negyvennyolc év kurta krónikája… 2012. július 14. – AZ ELSŐ CSILLAGEXPEDÍCIÓ INDULÁSA Két éven át dolgoztak a Nyugati Baráti Államok tudósai. Előkészítették az expedíciót, kiválasztották több ezernyi jelentkező közül a nyolc legalkalmasabbat. Sok-sok követelményt támasztottak ezzel a nyolccal szemben, hogy a Hajó következő nemzedékeinek kitűnő egészsége és állóképessége legyen. A jelentkezők tucatnyi jellemvonását, biológiai és pszichológiai tulajdonságát vizsgálták meg, hiszen a legénység összeállításánál döntő az összeférhetőség. A tudósok kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy nincs nagyobb veszély az expedíció számára, mint a rejtett ellenszenvek vagy az egyszerű, hétköznapi és mégis megmagyarázhatatlan „ki nem állhatom őt”; vagy esetleg a nemzedékről nemzedékre szálló rokonsági ellentétek, űrbéli Montague-k és Capuletek békíthetetlen viszálya. Követelmény volt a Baráti Államok országainak egyenlő képviselete is.

Nyolcan voltak, nyolc csillagúttörő; négy harmincöt éves férfi és négy huszonöt éves nő. A startig soha nem látták egymást. Külön-külön képezték ki, más-más országban edzették, tanították őket, és a nemzetiségükön kívül egyikük sem tudott semmit a másik hétről. Amikor a perzselő texasi nap alatt összegyűlt hatalmas tömeg az Első Csillagexpedíciót búcsúztatta, ők, az expedíció résztvevői, rokonaik és barátaik gyűrűjén át azokat fürkészték, akikkel életük hátralevő részét fogják eltölteni. Örökre elszakadnak a Földtől, koruktól, megszokott életüktől, barátaiktól, rokonaiktól, családjuktól; eltűnnek a puszta, jeges űrben, és soha nem tudhatják meg, mivel végződik majd az expedíció, visszatér-e a Hajó 300 év múlva arról a csillagról, a Nap egyik legközelebbi és mégis olyan távoli szomszédjáról. Volt miről gondolkodniuk ezekben a percekben, volt mire emlékezni, volt kitől búcsúzni, de ők egyre azt igyekeztek kitalálni, kik lesznek azok a sok ezer egybegyűltből, akikkel együtt fognak repülni! Már akkor, közvetlenül az indulás előtt a csillagközi tér vonzása erősebb volt a Föld vonzerejénél. A síkság fölött ünnepélyes zene terült szét, csillogtak a harsonák, sűrű virágillat terjengett, tudósok és államférfiak tartottak beszédeket, már mindent és mindenkit elrendeztek, és ők nyolcan még mindig nem ismerték egymást. Azután Alexet beültették egy autóba, föld alatti alagúton a mély aknában álló Hajóhoz vitték, és gyors, szakszerű, de teljesen hétköznapi hangulatú sürgés-forgás közepette úgyszólván eltemették egy kocsonyás folyadékkal teli, koporsószerű kádban. Amikor különleges szkafanderében a kádba feküdt, csak annyi ideje volt, hogy megérezhesse: lebeg, és máris elködösült a tudata, beállt az egy hónapig tartó anabiózis, ami a Föld és a Nap vonzerejének legyűrésével járó óriási túlterhelést segít majd elviselni. És amikor magához tért, ősz halántékú, magas, szikár férfi hajolt fölé. John volt az, egy amerikai, az expedíció parancsnoka. Eltartott egy ideig, míg Alex megértette, hol is van, és mi történik vele. Ez itt az egyik útitársa, a legelső. És már kijutottak a Föld és a Nap vonzási köréből. Azután megnézték a start videofelvételét, amit a Földről küldtek utánuk, és a Hajó műszerei rögzítettek, míg ők az igazak álmát aludták az anabiózis-fürdőben. Az elcsöndesült tömeg feje fölött elhangzottak az utolsó vezényszavak, izgalomtól rekedt hangszórók harsogták szét a visszaszámlálást, és a tűzcsóvával együtt, amely mintha egyenesen a földgolyó közepéből szökött volna ki, a síkság fölé emelkedett a gigászi, ezüstös rakéta. Egy pillanatig szinte egy helyben lebegett, azután átszelte az égboltot, és beleszáguldott a végtelenbe, szétolvadt a kék égen. Amikor elcsitult a dübörgés, üdvrivalgásban tört ki az űrrepülőteret ellepő tömeg, és az összes hangszóró teljes hangerővel harsogta: „Szerencsés utat, barátaink!” Paula sokszor látta ezt a felvételt. Ezzel a felvétellel lépett a Hajó életébe a Szükségszerűség. Utána pedig hamarosan megjelent az előre nem látható, a Véletlen is, bőséges nyomokat hagyva az Első Csillagexpedíció történetében. És most fel kell idézni ezt a történetet, hogy érthető legyen a mai nap. És tovább kell adni a következő nemzedékeknek, hogy jobban tudjanak védekezni az újabb előre nem látható történések ellen. 2016. február 7. – FRED SZÜLETÉSE. SZÜLEI: SOPHIE ÉS JOHN 2016. november 26. – JOHN HALÁLA. ALEX ÁTVETTE A PARANCSNOKSÁGOT 2016. december 2. – SOPHIE ELMENT A Hajón az első néhány év egyetlen hosszú ünnep volt. Már felnőtt emberekként újra szünidős diákoknak érezhették magukat, akik vidám, jó társasággal szabadultak bele a nyaralásba. Szokatlan, vonzó világ nyílt meg előttük. Még csak ízlelgették az új életet, apránként szokták meg a Hajót és egymást. Ekkor alakultak ki az Elsők első személyes viszonyai: az első vonzódások, az első barátságok, az első szerelmek, az első űrcsalád… Eközben szilárdultak meg lassan, fokozatosan a Hajó hagyományai, és a

mindennapi ünnepek még nem váltakoztak mindennapi hétköznapokkal. John jó parancsnoknak bizonyult. Erélyes volt, következetes, igazságos. Inkább lehetett állhatatosnak és keménynek nevezni, mintsem jóságosnak és közlékenynek, de ezt bőségesen ellensúlyozta helyettesének, Alexnek a melegsége. Kettejüket erős férfibarátság fűzte össze. Az utazás negyedik esztendejében született Fred, Johnnak és feleségének, az olasz Sophie-nak a kisfia. Ő volt az első gyermek a Hajón. Akkor még nem tudhatták, milyen kockázattal jár egy gyermek születése az űrhajón. Elsőnek a parancsnok vállalta a kockázatot. Fred születését földi módon ünnepelték meg: volt pezsgő, virág, ajándékok, még egy kis műsor is. Néhány hónappal később John ágynak esett: valami furcsa, a Földön ismeretlen kór gyűrte le. A betegség megmagyarázhatatlan búskomorsággal kezdődött, és az egész testre kiterjedő ödémával és bénulással végződött. Sem Ethel, az expedíció orvosa, sem a Konzultáns, az egyetemes elektronikus agy nem tudott segíteni. Halála előtt John átadott Alexnek egy vastag füzetet, a betegségéről vezetett részletes naplót. Kiderült, hogy John már közel egy éve beteg volt, és senki nem vette észre! Bárhogy kínozták is a fájdalmai, bárhogy nyomta a leküzdhetetlen búskomorság, egy szóval, egy mozdulattal sem árulta el, hogy a betegség kidönti a sorból. Még tartott a szokások kialakulásának korszaka, és John nem akarta, hogy az ő betegsége miatt komorabb tónusok keveredjenek a későbbi nemzedékek életébe. Természetesen Ethel megtett minden tőle telhetőt, de ő sem ismerte a kórtörténet minden részletét. Csak a John egyenletes, szép betűivel sűrűn teleírt füzet fedte fel az első tüneteket, a gyógyításra tett meddő próbálkozásokat, az önmagán végzett kísérleteket, amelyeknek John alávetette magát, a betegség okait kutatva. Amikor John ezeket a korántsem veszélytelen kísérleteket elkezdte, már nem a gyógyulásban reménykedett; a Hajó következő nemzedékei számára akart hasznos adatokat szerezni. John mindvégig titokban tartotta szenvedéseit, így halála váratlanul érte a Hajót. Egyedül Alex tudta még John életében felmérni a hősiességet és odaadást, ami az első parancsnok keménysége, ügybuzgalma mögött rejtőzött. Johnt a szabályzatnak megfelelően a reaktorban temették el. Néhány nappal később pedig a zárkózott, csöndes Sophie, a Johnt mindig árnyékként követő Sophie ELMENT a Hajóról. Ez a nagy szemű, vékonyka asszony, csöndes és zárkózott teremtés semmit nem hagyott maga után a Hajó életében, ha a fiát nem számítjuk. Legalábbis úgy tűnt ekkor. Csak jóval később találtak a holmijai között egy kéziratos nagy költeményt, naiv és áhítatos szerelmi himnuszt. A Hajón Marthe tudott legjobban olaszul. Amikor nagy nehezen kibetűzte az át- meg áthúzgált, javításokkal teletűzdelt sorokat, majdnem ijedten mondta: „Dantei erő! Ki gondolta volna…” John súlyos betegsége és halála átélhető, ésszel fölérhető szerencsétlenség volt, de az egészséges, életerős asszony, a fiatal anya váratlan TÁVOZÁSA mindenkit megrázott. Valóságos sokk érte az egész legénységet. Már csak egy lépésre voltak attól, hogy sötét előérzetekben, baljós jelekben, végzetre ítéltségben hívő hangulat uralkodjék el a Hajón. És ki tudja, hogyan alakult volna az expedíció további sorsa, ha nincs Alex, az új parancsnok… 2018. január 11. – SVEN SZÜLETÉSE. SZÜLEI: ETHEL ÉS ULF 2020. augusztus 3. – LÍDIA SZÜLETÉSE. SZÜLEI: ÉVA ÉS RUDOLF Fred után újabb apróságok jelentek meg. Már csak Alexnek és feleségének, a francia Marthe-nak nem volt gyermeke: a Hajón élők létszámára elsősorban a parancsnoknak kellett vigyáznia. Hiszen ha a létszám az optimális fölé emelkedik, valamennyiük életkörülményei megromlanak. Alexet ezenkívül egy másik szempont is vezérelte. Bármilyen zsúfolt volt is a kutatási program, maradtak üres órák, amelyeket nem mindenki tudott kitölteni. Márpedig a gyerekekkel sok a gond, és amíg csak egy kisgyerek is van a

Hajón, mindenkinek bőven jut dolog, és egyszerűen nem marad idő arra, hogy egyikükmásikuk túl sokat foglalkozzon saját magával. De ha már a gyerekek nagyobbak… 2024. május 22. – ULF HALÁLA 2024. május 24. – RUDOLF ELMENT 2025. január – MARGOT SZÜLETÉSE. SZÜLEI: ÉVA ÉS ULF 2025. január 8. – ÉVA HALÁLA A Váratlan ezúttal Évának, az akkurátus német Rudi szép feleségének alakjában jelentkezett. A Hajón szerelmi házasságok köttettek, ám a Hajó nem Föld, hogy mindenki megtalálhassa az ízlésének megfelelő párt. Alex már korábban is gyanította, hogy Éva körül valami nincs rendben – túlságosan is vonzódott Ulfhoz. De Ulf Ethelt szerette, azután Éva hozzáment Rudihoz, megszülte a lányukat, és látszólag minden elsimult. Mindenesetre Alex tudta: elég, ha Ulf int Évának, és máris tűzvész lesz a lapuló szikrácskából. Ezért is igyekezett a parancsnok minél több elfoglaltságot adni Évának. A Hajó szabályzata nem követelt életfogytiglan tartó házastársi hűséget; lehetőség volt válásra, új házasságra, úgyhogy a tragédiát elvileg mindig el lehetett kerülni, be lehetett váltani kínos, de vértelen hétköznapi konfliktusra. Ám Éva – ez a név, ez a név! – fütyült a józan érvekre. Alex megértette: Éva nő volt, túlságosan is nő; márpedig a nők minden akadályt elsöpörnek szerelmük útjából, bármi áron kiverekszik azt, amit a magukénak akarnak. Éva túlságosan érzelmi lény volt; nem lett volna szabad felvenni az expedíció tagjai közé. Sokba került az Első Csillagexpedíciónak ez a hiba! Az első időben, amíg a felhőtlen ünnep évei tartottak, Ulf volt a társaság lelke. Amihez csak hozzáért, az derűvel, varázsos, könnyed bájjal telt meg. Született színész, ötletmester és élcfaragó volt; ő rendezte az összes esküvőt, névnapot, keresztelőt; sziporkázó kis előadásokat állított össze, és ezekben mindig Éváé volt a főszerep. És bár Ulf valójában mélyebb, súlyosabb egyéniség volt, Évát ezek a látványos vonásai kápráztatták el. Éva Rudit sem nézte meg elég alaposan. A jólelkű, mindenben nagyon alapos, lassú víz Rudi nem vette rossz néven, ha ugratják, sőt néha maga kezdeményezte a tréfálkozást, nehogy tokba bújt embernek tartsák. Nem csoda, ha Éva pipogyának, sápadtszürke, hétköznapi alaknak vélte. Amikor elfogytak az ünnepévek, és jogaikba léptek a hétköznapok, Éva unatkozni kezdett. Az ő természetének mindig valami fényes, színes, mozgalmas kellett. Egyszer csak Ulf engedett Éva ostromának – és kirobbant a dráma. A megfontolt, kiegyensúlyozott Rudi hirtelen átváltozott lobbanékony, féltékeny férjjé, és amikor egyszer Ulf kajütjében találta Évát, kalapáccsal agyonütötte Ulfot. Ez úgy megrázta a Hajót, mintha meteorba ütköztek volna. Senki nem szólt egy szót sem, de Rudi tudta, hogy MENNIE kell, és ELMENT. A parancsnoknak sem, az egész legénységnek sem volt joga feloldani ezt a szigorú ítéletet. Indokolt volt a könyörtelenség, a büntetésnek elvárásból ténnyé kellett válnia, és a büntetés ténnyé vált. Senki nem ítélte el sem Ulfot, aki Éva körmönfontan szőtt hálójába esett, sem Rudit, akit elvakított a féltékenység – valamennyien Évát tették felelőssé. És Éva, miután eleget tett utolsó feladatának, megszülte Margot-t, Ulf kislányát, lelkifurdalástól gyötörten meghalt gyermekágyi lázban. Alex szomorúan összegezte az első tizenhárom évet. Tizenhármat a háromszázból. Az összetartó, vidám együttes szétolvadt, hárman maradtak a nyolcból. És a három felnőtt mellett négy gyermek. Ennek katasztrófaszaga volt. Alex előtt egy szinte lehetetlen feladat állt: hátralevő – valószínűleg már nem nagy számú – éveiben újjá kellett kovácsolnia az együttest. Ez azt jelentette, hogy fel kellett nevelnie a gyerekeket, egy személyben nyújtva nekik mindazt, amit a Föld rájuk hagyhatott. Ez azt jelentette, hogy nemcsak tudást kellett adnia nekik, hanem az expedíció

sikeréért való felelősség érzését is, ami nélkül csak száraz nyűg a tudomány. És ez azt is jelentette, hogy meg kellett óvnia a jövendő nemzedékeket az eddigi hibák megismétlődésétől. Csakis a jólelkű flamand hihetetlen energiája, szívóssága, akaratereje vihette végbe ezt a lehetetlennek tűnő munkát. Alex új közösséget hagyott maga után, hét felnőtt és egy gyermek minden körülmények között megbízható, erős közösségét. 2028. május 1. – PAULA SZÜLETÉSE. SZÜLEI: MARTHE ÉS ALEX Itt véget ért a történelem. Ami ezután jött, az már Paula saját élete volt, arról már ő tanúskodott. Emlékezetében még szakálltalan apja is élt, fiatalasszony anyja is, de például Ethel nénit, Ulf özvegyét, Sven anyját sehogy sem tudta másként elképzelni, csak ősz hajú, akkurátus kis öregasszonynak. Paula számára itt véget ért a történelem, de a többiek számára, Ander, Lucienne számára még tartott. Ha összehasonlította az Első és a Második nemzedéket, Paula mindig arra az ered ményre jutott, hogy a Nap alatt született, folyókban fürdött, földi gyümölcsökön élt Elsők sokkal inkább rabjai voltak az érzéseiknek, szenvedélyeiknek, hangulataiknak. Erős, céltudatos emberek voltak, és mégis inkább vezette őket az érzés, mint az értelem. Úgy tűnt neki, az összes földi szenvedélyt magukkal hozták a Hajóra. A Második nemzedék mintha elveszített volna valamit a Hajó melegház-levegőjében. Vagy az Elsők keserű tapasztalatán megtanulták fékezni magukat? Vagy a csillagkupola alatti nevelés hatott így? Mindenesetre a Második nemzedék semmi drámai eseményt nem írt be a Hajó történetébe. Voltak szerencsétlenségek, viták, könnyek, kisebb összeütközések, de megúszták tragédiák nélkül. TRAGÉDIÁK NÉLKÜL

2028. május 1. – PAULA SZÜLETÉSE. SZÜLEI: MARTHE ÉS ALEX 2040. április 2. – MARTHE HALÁLA 2041. szept. 14. – ANDER SZÜLETÉSE. SZÜLEI: LÍDIA ÉS FRED 2043. február 22. – ALEX HALÁLA. FRED ÁTVETTE A PARANCSNOKSÁGOT 2045. december 30. – LUCIENNE SZÜLETÉSE. SZÜLEI: MARGOT ÉS SVEN 2050. július 18. – A MÁSODIK JOHN SZÜLETÉSE. SZÜLEI: LlDIA ÉS FRED 2054. március 16. – SERGE SZÜLETÉSE. SZÜLEI: MARGOT ÉS SVEN 2055. július – november – LÍDIA, ETHEL, FRED ÉS MARGOT HALÁLA. SVEN ÁTVETTE A PARANCSNOKSÁGOT 2057. március 8. – A MÁSODIK MÁRTA SZÜLETÉSE. SZÜLEI: PAULA ÉS SVEN A Hajó tágas volt, olyan tágas, hogy az néha már pazarlásnak tűnt. Miért kellett egy egész palotát kilőni a világűrbe, amikor a legénység harmadannyi helyen megélne, és nem is komfort nélkül? A műanyag ösvényen például akár kerékpárversenyt rendezhettek volna, ha hirtelen került volna valahonnan néhány igazi kerékpár. És mégis, kicsinysége volt a Hajó legfőbb hibája: kicsi volt ahhoz, hogy a Földtől elszakadt maroknyi ember számára ne csak ház, hanem egész világ lehessen. Amikor boldog az ember, valószínűleg nem nagyon hat rá a környezet, de ha nincs meg a lelki békéje, minden apróságot észrevesz, minden zavarja az életét, nyugtalanítja, kihozza a sodrából. Paulát valósággal agyonnyomták á Hajó falai. Bárhová mész, bárhova nézel, mindenütt ez az átkozott fal, ami mögött vége a világnak, ami mögött nincs semmi. Voltak napok, amikor Paula úgy érezte: a térnek ez a bezártsága önmagában elegendő ahhoz, hogy megbolonduljon az ember. Ha csak egyszer is rátalálhatott volna, a folyosókon kószáltában, valami elfeledett

raktárocskára, egy eldugott kamrára, olyan zugra, ahol nem fordult meg már ezerszer; ha csak egyszer is egy lepke vagy egy szitakötő került volna elé! De soha semmi ilyesmi nem történt. Szűk kis világukat áthatolhatatlan páncélfal védte, azon még a gondolat, a képzelet sem mert áthatolni. Tizenöt éves koráig Paula valahogy nem vette észre a falakat, de amikor meghalt az apja, és neki feltétlenül szüksége volt az egyedüllétre, élesen beléhasított, hogy milyen ellenséges, természetellenes ez a körülfalazottság. Föl-alá keringett a Hajóban, valami rejtett zugot keresett, ahol legalább egy órácskát nyugodtan üldögélhet, és senki nem talál rá, hogy vigasztalja és felvidítsa; de ilyen zug nem létezett. A kajüt nem jöhetett számításba – a kajütben ő élt, és ő másutt, „kint” akart ilyen rejtekhelyet. Végül is jobb híján odaszokott a parkba, a zöld padra, ahol apja is szívesen üldögélt azelőtt. A sűrű akácbokrok között a kis pad a nyugalomnak és az egyedüllétnek legalább az illúzióját biztosította. Mennyi gondot átgondolt Paula ezen a padon, mennyi ki nem mondott panaszt morzsolt szét magában, mennyi könnye folyt el! Itt jutott először arra a keserű megállapításra, hogy tökéletlen az expedíció kis társadalma. „És ha ők – töprengett a tizenöt éves kislány –, ha ők, az Elsők boldogtalanok voltak, pedig mindnek volt férje vagy felesége, szóval párja, akkor mi lesz a következő nemzedékekkel, amikor egy-egy fiúnak vagy lánynak nem jut pár? Hát nem lehet kitalálni valamit, hogy elkerüljük ezt az emberhez méltatlan, megalázó helyzetet?!” Akkor még nem gondolt határozottan önmagára, de már sejtette, hogy neki kell majd elsőként kiinni ezt a keserű poharat. Két évvel később pedig már a kiforrott, letisztult gondolat gyötörte: elkésett, későn született, senki sem maradt számára a nemzedékében, fölösleges, fölösleges! Így telt a magány. Csendesen zokogott a kis padján, az ujját rágta és töprengett, magához és másokhoz egyaránt könyörtelenül. „Nem elég, hogy elszakítottak minket a Földtől, és bezártak ebbe a vaskalickába, ami minden börtönnél iszonyúbb, mert itt aztán semmi reménysugár sincs a kiszabadulásra, engem ráadásul még külön magányra is ítéltek. Itt, ebben a steril művilágban!” Elkeseredése, könnyei nem voltak ok nélkül valók, ellenkezőleg, nagyon is konkrét okkal bírtak; és melyik tizenhét éves lány jött volna rá a helyében, hogy az igazi baj nem a Hajó bezártsága és nem a magány, hanem a viszonzatlan szerelem! Paula nem is gyanította, hogy ugyanezek a kínok gyötörték, gyötrik és fogják mindig is gyötörni a tizenhét éves lányokat a Földön, akik mindig is végtelenül egyedül lesznek egy sereg ember között, mert nem valakire, nem bárkire van szükségük, hanem arra az egy bizonyosra, akinek a szívét viszont már egy másik, a boldog kiválasztott birtokolja. Azt a bizonyos egyetlent, akit Paula szeretett, Svennek hívták; a boldog kiválasztott pedig Margot volt. Paula szerette Svent, szerette Margot-t, és igazán soha nem kívánt volna semmi rosszat egyiküknek sem. Kedves, drága, védtelen, mindenkivel nyílt, mindenkire jóságot sugárzó, bájos, boldog Margot!… Ha tudott volna Paula kínjairól, gondolkodás nélkül odaadta volna a boldogságát. De miben volt vétkes Margot? És miért lett volna jobb, ha Margot szenved? Nem, Paula nem adta ki a titkát. Sem Sven, sem Margot nem szerzett soha tudomást a szerelméről; csak a kis zöld pad tudott mindent; de az tudott is titkot tartani. Még Sven és Margot esküvője előtt Paula megfelelő gyógyszert talált, és majdnem teljesen meggyógyult. Megtanulta, hogyan fedezzen fel kisebb-nagyobb hibákat Sven jellemében, hogyan vegye észre minden apró melléfogását, tapintatlanságát, minden félresikerült szavát, és titkos kielégüléssel rakosgatta össze ezekből a részletekből, mint gyermek az építőkockáiból a várat, Sven új alakját. Ez a Sven lusta, tunya figura volt; következetlen a saját eszményeiben, figyelmetlen és érzéketlen még Margot-val szemben is; önző, cinikus, durva. Mellesleg mindezt tudta Margot is; a negatív jellemrajz nem a Paula által előre megszerkesztett végeredmény volt, hanem a korábbi bálvány objektívebb képe. Ám Margot elnéző félmosollyal kezelte Sven gyarlóságait, Paula viszont

mindegyre ahhoz az egyetlen férfiideálhoz hasonlította Svent, akit ő ismert: az apjához. Ebben a kíméletlen összevetésben Sven még többet veszített ragyogásából. Végül Sven már teljesen közömbös lett számára, majdnem ugyanolyan, mint a többiek… Mire felnőtt, arra az eredményre jutott, hogy voltaképp semmi tragikus nem történt. A szokásos serdülőkori válság volt az egész, csak épp súlyosbítva azzal, hogy egybeesett egyetlen igazi barátjának és támaszának, apjának elvesztésével. Tizenöt éves koráig apja formálta a jellemét, tizenhét éves korától már saját maga, önállóan, tudatosan, úgy, hogy még az apja is megirigyelhette volna. Ha most visszatekintett az életére, úgy látta, semmiféle tragédia nem történt vele. Mint a Hajó minden utasa, ő is félt a tragédiáktól, és gyűlölte őket; hál’ istennek, anélkül is épp elég gondjuk, felelősségük van… A túlságosan személyes, vagyis a történelem számára érdektelen élményektől eltekintve Paula életében az első huszonhét év nyugodt, bővizű folyóként folyt el. Az élet jól és szabályosan telt, túlságosan is szabályosan, és Paula úgy érezte, hogy ennek így is kell lennie; a Hajón folyó élet az emberi élet normális formája, a Föld csak mese, elbűvölő, de fölösleges mese, ami terméketlen álmodozásokra ragadja az embert, és csak elvonja a mindennapi ügyektől. A vele egykorúak, a Második nemzedék tagjai mind megházasodtak, gyerekeik lettek, csak Paula maradt egyedül. A Hajó Szabályzata nemcsak engedélyezte, hanem köte lezővé is tette számára az anyaságot, és Paula tudta, hogy előbb-utóbb gyereket fog szülni Sventől, de egyelőre nem sietett. Szerette a kis Andert, később Lucienne-t, Serget, Johnt, mint a saját gyerekeit, és azok is nagyon szerették őt. Mit kívánhatott volna még? Ez alkalommal a Váratlan nem volt teljesen váratlan. Ugyanaz a betegség, amely John halálát okozta, néhány hónap alatt négy felnőttet elvitt: Lídiát, Ethel nénit, Fredet és Margot-t. John naplója is a segítségükre volt, ők maguk már tudtak egyet-mást, és megtettek minden elképzelhetőt. Fred, Paula és Margot naphosszat a laboratóriumokban gubbasztott. Az ivóvizet, a levegőt, az élelmet elemezték, a különféle sugárzásokat mérték, több ezer vizsgálatot végeztek el, eredmény nélkül. Arra gyanakodtak, hogy a Hajó zárt ökológiai rendszerében, az anyagok körforgásában következett be valami baj, de a vizsgálatok semmi ilyesmit nem mutattak ki. Sem a vízben, sem a levegőben nem volt semmilyen ártalmas szennyezés, legalábbis nem több, mint a Földön. Lehet, hogy nem a vegyi anyagok mérgezték őket, hanem maga a tudat, hogy a vizet, amit isznak, emberi és állati hulladékokból vonják ki a gépek; hogy az ételt, amit megettek, újra összeállítja a Szintetizátor; hogy még a cigarettájukba is hajdan elfüstölt cigarettáknak a Hajó levegőjéből kivont nikotinja kerül? Fred ezt tartotta a legvalószínűbbnek. Megpróbálkoztak azzal, hogy az elsőként megbetegedett Lídiának többszörösen tisztított ivóvizet és a lehetőségek szélső határáig csökkentve a nyúl- és tyúkállományt, csak természetes táplálékot adnak – de nem segített. Teljes kapacitással dolgozott a Konzultáns, egyre újabb vizsgálatokat és próbákat ajánlott, egyre újabb adatokat követelt; teljesen eredménytelenül… A Hajó pedig száguldott a Csillag felé, vagyis élni kellett, hogy az expedíció teljesíthesse feladatát. Sven parancsnok lett, Paula pedig Sven felesége. Akkor már bánta, hogy annak idején olyan makacsul kereste Svenben a hibákat, és hogy a hajdan egész lényét csordultig töltő érzésből csak cseppecskék maradtak. Most kiábrándultsággal kellett fizetnie ifjúkora könyörtelenségéért. Paula szerint Sven bármi másra sokkal alkalmasabb lett volna, mint parancsnoknak. Igaz, ez a szó már elveszítette régi jelentését, igazi parancsnok csak kettő volt: John és Alex; már Fredet is inkább csak családfőnek lehetett nevezni, vagy a társaság elnökének. Svenre ez többszörösen igaz volt. Soha nem tért teljesen magához a rájuk szakadt szerencsétlenség után. Nyilvánvaló volt, hogy nincs benne elég energia, céltudatosság, nem képes az expedíció léptékében gondolkodni. Jellemében túltengett a szemlélődő hajlam, valami beteges elmélyülés a jelentéktelen dolgokban és történésekben, valami makacs törekvés, hogy mindenáron a felszínre hozza ezt a senkinek se kellő lényeget. Paulát

mérhetetlenül bosszantotta Sven filozofálgatása, hétköznapi élhetetlensége. Igyekezett segíteni Svennek, próbálta leplezni a kisebbek előtt Sven fogyatékosságait, de Ander és Lucienne már sok mindent megértett. Az idő most is megtette a magáét: lassacskán csendesült a veszteség fájdalma, és a mindennapok, melyek a Hajón az életet helyettesítették, mindent kiegyengettek megint. Paulának kislánya született. A nagymama emlékére Márta lett a neve. Az anyaság lágyabbá tette Paulát, még szorosabbra fűzte a gyermekekhez és a gazdasághoz való kötődését, és Paula lassacskán megbocsátotta Svennek mindazt, amit ugyan egy parancsnoknak nem szabad megbocsátani, de egy közeli társnak, férjnek lehet. Azután még meg is szerette. Ez persze csöppet sem hasonlított az ifjúkori első szerelemre – nyugodt, mély, érett érzés volt. Igaz, Paula nem tudta, szereti-e őt Sven, és soha nem is kérdezte. Megszokta, hogy úgy érezze: Sven soha nem felejti el Margot-t, de azért őt is szereti. Paula már Margot emlékére sem volt féltékeny. Boldog volt. A gyerekek nőttek, és nem is akárhogy: egészségesen, jólelkűen, munkaszeretően; kötődése Svenhez mind szorosabb és mind kölcsönösebb lett; Paula néha elábrándozott, és már látta karjaiban a második kislányát, hisz a Hajónak szüksége volt még egy kislányra; elégedetten nézte a nagyobbakat, a gyorsan serdülő Andert, a csinoska Lucienne-t, aki éppúgy pirult el, ha Ander nézte, mint annak idején Margot, amikor Sven feledte rajta a szemét. És ha zavarta is néha, hogy koravének a gyerekek, hogy túlságosan uralja bennük az érzelmeket a józan megfontolás, rendszerint már a következő nap elégedetten nyugtázhatta valamilyen csínyüket, szeszélyüket. Nemegyszer gondolt arra, hogy lám, őket, a Harmadik nemzedéket csöppet sem zavarja a tér bezártsága; hogy ők, akik soha nem hallották szemtanúk elbeszéléseit a Földről, úgy fogják fel a Hajó végleges világát, mint a természettől adott, egyedül lehetséges formát. Hogy vágyódhattak a Föld után az Elsők! De neki már félálom-félvalóság volt csak a Föld. A Harmadik nemzedék pedig már a Hajó nemzedéke: itt születtek, és olyanok nevelték őket, akik már itt születtek maguk is. Aligha képzelik a Földet valóságos világnak; számukra az csak egy bolygó, éppúgy, ahogy úticéljuk, a Csillag sem egyéb, mint egy csillag a sok közül. Pontocska a csillagtérképen. Egyszer megkérdezte Andert és Lucienne-t: – Szeretnétek a Földön élni? – Ne-em – rázta a fejét Lucienne. – Nem tudom, milyen lehet a Földön. Túl sok az ismeretlen ember. Elvesznék köztük. Ander jól megrágta a választ, csak azután mondta: – Mi itt vagyunk otthon, a Hajón, és jó nekünk itt. A Földön jó volna egy kicsit körülnézni, de végleg ott élni nem, semmi szín alatt! Paula szánta is, irigyelte is őket. Így éltek az utóbbi néhány évben. Semmi jel nem utalt a készülő katasztrófára. Igaz, Svennek néha voltak rossz napjai, de hát kinek nincsenek? Mindegyikükkel előfordult időnként, hogy hirtelen úgy érezték: torkig vannak ezzel az óramű-élettel. Minden rendben levőnek látszott, amikor hirtelen, derült égből jött a villámcsapás! Miért?! Lehet, hogy Sven egyszerűen meggyűlölte ezeket a falakat, ezt a szűk nyúlketrec Hajót? Vagy Margot-t nem tudta végül is elfelejteni? Nem, nem erről van szó, nem erről! Nem tudott igazolást találni Sven tettére. Ha talált volna számára valami mentséget, saját maga is könnyebben tudott volna megbocsátani, felejteni, megbékélni, újrakezdeni. Oka kell legyen, ha valaki ELMEGY, így tanítja a történelem, nem MEHET EL az ember csak úgy szeszélyből, pillanatnyi gyöngeségből. Ha Sven a TÁVOZÁS előtt igazi férfi módjára átgondolta volna, mi vár rá, Paulára, ha átgondolta volna az ő gyötrelmeit, hogy meg kell magyaráznia a gyerekek előtt az eltűnését – legalább egy kurta levelet, valami jelet hagyott volna, valamit, akármit. De Sven szó nélkül TÁVOZOTT. Vagy a bátorság hiányzott belőle, vagy egyszerűen nem is gondolt Paulára az utolsó percekben. És nemcsak őrá nem gondolt. A következő nemzedékekre sem, a

Célra, a kötelességre sem, és ez megint homlokegyenest ellentmond a történelemből következő logikának. Hisz még a könnyűvérű Éva is csak akkor MENT EL, amikor már teljesítette utolsó feladatát, megszülte Margot-t. Minél többet töprengett Sven TÁVOZÁSÁN, annál jobban fojtogatta a harag Paulát: aki ilyet tesz, áruló, elárulja a Célt! Sven a Hajó ellen fordította a TÁVOZÁS jogát, pedig ez a jog a Hajó védelmére létezett. Most mitévő legyen, hogyan álljon a gyerekek elé? Gyerekek, gyerekek… Nevelni nehéz, de milyen könnyű lerombolni a sokéves, türelmes aprómunka gyümölcsét! Egy hiba – és összedőlnek azok az erkölcsi pillérek, amelyek nélkül sem életben maradni nem lehet, sem a következő nemzedéket fölnevelni. Az egész expedíció veszélybe kerülhet, ha Paula nem talál valamit, amit szembeszegezhet a Sven tette nyomán lábra kapó minden mindegy hangulattal. Töprengj akárhogy is, gyötrődj, avagy sem – be kell írni a Hajó évkönyvébe: 2060. október 17. – SVEN ELMENT SVEN NYOMÁT KÖVETVE

Megint egyenletesen, simán folyt az élet a Hajón. De ez most nem Paulán múlott. Ő gépiesen végezte a dolgát, egyforma érdektelenséggel vett részt a konyhai munkában és a Távlati Program kutatásaiban, etette a nyulakat, aztán Chopint gyakorolt a gyerekekkel, ügyelt a kicsik szabadidejére, és órákon át csak bámulta, hogy villognak a Konzultáns pultján a fények. A gondolatai mindegyre másutt jártak. Pedig a Hajó kiterjedt gazdasága figyelmet, szorgalmat, odaadást követelt. Még annál is több időbe és energiába kerültek a tudományos kísérletek és megfigyelések. A ménkű sok hőmérő, nyomásmérő, indikátor, skála, analizátor, fotométer, doziméter pillanatnyi nyugvást sem hagyott, állandóan adott valami tennivalót. Azután a naplók. Nemcsak minden emberről, de minden egyes nyúlról, minden pontyról külön naplót kellett vezetni, és rendszeresen beírni több tucat roppant fontos számot. Még szegény madarak is, a gondtalan kis erdei füttyösök is egy párját ritkító orvosi-biológiai kísérlet alanyai voltak. Régebben Paula nagyon szeretett a veteményesben dolgozgatni. Talán azért, mert itt fonódtak össze legszorosabban a tudománynak és a Hajó gazdaságának az érdekei. Milyen hatással lesz a növényekre a hosszan tartó űrutazás, a földinél nagyobb sugárzás, a mesterséges fény, a mesterséges időjárás? Ezek a kérdések már eldőltek, a Paula által kitenyésztett hibridek, mutációs fajták a földihez képest káprázatos terméshozamot adtak. A Hajó, ez a hatalmas laboratórium ezernyi égetően fontos kérdésre adott választ nap mint nap; csak azt sajnálta, hogy olyan sokára kapja meg majd a Föld ezeket az értékes eredményeket. Az utóbbi időben Ander viselte a terhek nagy részét. A saját feladatain kívül Sven teendőit is, olykor még Paula teendőit is el kellett látnia. Vezette a kísérleti naplókat, ellátta a Szintetizátort fehérjedús moszatokkal, tisztította a tyúk- és nyúlketreceket, vizet cserélt a pontyok medencéjében, órákon át sürgölődött a veteményesben, trágyázott, palántázott, egyszóval dolgozott három helyett fáradhatatlanul. És mindenhová árnyékként követte Lucienne. Egyszer Paula a kis zöld padján ült, a park árnyékos sarkában, gondolataiba merülve, mint mindig. A medence túloldalán Ander a fákat nyírta, szélesen hadonászott az ollóval, úgy belemerült a dolgába, hogy valószínűleg észre sem vette Paulát. Hirtelen könnyed léptek zaja hallatszott. Lucienne sárga munkaruhája villant át a bokrokon. A lány körülpillantott, és Anderhez simult. Átkarolta. Hát igen, ez nem gyerekpuszi volt. Paula tudott a szerelmükről, és éppenséggel nem kellett volna meglepődnie azon, hogy csókolóznak, hisz Ander végül is majdnem felnőtt férfi, és Lucienne is igen fejlett a

korához képest. De Paula meglepődött. Óvatosan kisurrant a parkból, azok nem vették észre, és egy pillanattal később már a folyosón hangzott a kiáltása: – Lucienne! Hol vagy, Lucienne? És amikor Lucienne előkerült a bokrok közül, nyugodtan, szigorúan szólt rá: – Kislányom, ilyet nem szabad csinálni! – Szünetet tartott, Lucienne lesütött pillái megremegtek. – Nem szabad a leckéjükkel magukra hagyni a gyerekeket. Többet nem mert mondani. Hisz ő maga is hibás abban, hogy a gyerekek túlságosan szabadjára engedhették magukat. És ha maradt is még mondanivalója, inkább Anderrel beszél, ő értelmes fiú, és viszonylag fegyelmezett. Este John várt rá, matematika feladatot hozott egy lyukkártyán. A máskor mindig talpraesett, életvidám, kócos szeleburdi ezúttal zavarban volt. – Paula néni, én jól csináltam meg a feladatot, csak épp egész más módszerrel, magam gondoltam ki, milyen módszerrel lehet, és a Pedagógus… A kisfiú majdhogynem sírt: a Pedagógus-gép az elégtelen rovatban lyukasztotta ki a kártyát. Paula ellenőrizte John megoldását. Az a szokásosnál szellemesebb volt, de más eredményt adott. Némelyik feladatnak persze lehet többféle eredménye is, de a Pedagógus sem teljesen tökkelütött. – És miért nem a szokásos módszerrel számoltál? – Minek? Azt a módszert már úgyis tudom. Találtam egy másikat. Sven bácsi mondta: az igazi matematikus meg az igazi gondolkodó mindig új megoldást keres. Ha nem volna beteg… Paula azt mondta a kicsiknek, hogy Sven beteg, és nem szabad meglátogatni. Majd idővel, ha Sven képe már homályosabban él csak bennük, meg lehet mondani, hogy meghalt, és rég eltemették. Egy igazi pedagógusnak biztos nem nagyon tetszene ez a megoldás, de Paula nem tudott jobbat. – Elrendezzük mi ezt Sven nélkül is. – Kedvesen beletúrt John üstökébe. – Döntsön a Konzultáns, ő elég komoly szaktekintély neked is, a Pedagógusnak is. John elvigyorodott. Nagyon élvezte, ha a gépeket – a Konzultánst, a Szintetizátort, a Pedagógust – eleven személyként kezelték, barátnak vagy kollégának titulálták. Paulának eszébe jutott, hogy apja, Alex mindig ezekkel a szavakkal fordult a Konzultánshoz: „Mondd csak, galambom, mit gondolsz arról, hogy…” És amikor becsúsztatta John kártyáját a Konzultáns leolvasónyílásába, ő is azt mondta: – No, galambom, mondd csak meg, légy szíves, igaza volt-e a Pedagógusnak? – Nem volt igaza – hangzott tüstént a válasz. – A feladatnak két végeredménye van. De Johnnak sincs igaza. Mindkét eredményt közölnie kellett volna a Pedagógussal. – Látod, megy ez Sven nélkül is! Még be sem fejezte a mondatot, már fűzte tovább magában, próbálta valahogy kapcsolatba hozni ezeket a matematikai feladványokat Sven távozásával. A gyerekek matematikai foglalkozásait rendszerint Sven vezette, a nyílt eszű Johnt is ő terelte az önálló megoldások felé. Az új, alkalmasint paradox megoldások kutatása volt Sven gyöngéje. Mindenhez valami külön, egyéni közelítésmódot keresett. Ez volt a végtelen sakkfeladványok mögött is, amelyekkel Sven agyonütötte az időt; a fejtörők mögött is, melyekkel lázba hozta a gyerekeket. Nem, nem ez a megoldás, valahol errefelé van, de nem ez. Sven és John… Sven és John… Ez az! Hogy feledhette el! Úgy látszik, olyan az emberi agy, hogy ha valami baljós dolog rosszul végződik, azt megőrzi; de ha sikerül megúszni… Vagy egy hónappal azelőtt John megbetegedett. Ugyanaz a betegség tört ki rajta, amely a nagyapját elvitte. Már ismerték a tüneteit. Napokon át leverten feküdt a fiú, külsőre teljesen egészségesnek tűnt, de nem akart se mozdulni, se szólni, se enni. Lázba jöttek valamennyien, sürgősen csinálni kellett valamit, annál is inkább, mert gyermeken most mutatkozott első ízben ez a betegség, és elképzelhető volt, hogy a gyermekeket

könnyebb kigyógyítani belőle. Paula újra nekilátott a vége-hossza nincs vegyelemzésnek, Sven is éjszakákat töltött a laboratóriumban, csinálták, amíg csak erejükből futotta. Nem találtak semmit, minden az előírt határok között volt, úgy, mint eddig. Akkor történt az az összekoccanás az öccse mellől tapodtat se mozduló Ander és a műszerek fölött álmatlanul töltött éjektől kimerült Sven között. Nem is összekoccanás, csak vita. Ander azt javasolta, kérdezzék meg még egyszer a Konzultánst, Sven pedig méregbe gurult, kiabálni kezdett: a Konzultáns nem isten, még csak nem is ember, csak egy vacak gép, adatokkal dugig töltött bádogláda, és igazán eleget kérdezgették már, ha eddig nem tudott semmi épkézláb dolgot mondani, akkor teljesen nevetséges azt hinni, hogy most majd mond valami hasznavehetőt. Ander azonban kötötte az ebet a karóhoz, végül is semmi baj nem származik abból, ha még egyszer megkérdezik, és hátha… Paula meg tudta érteni Andert: John az öccse volt, védence, majdhogynem fia. Beavatkozott a vitába Ander oldalán, bár magában Svennek adott igazat. – Cirkónium – válaszolta a Konzultáns olyan gyorsan, mintha csak várta volna a kérdést. – A cirkónium nyomelem, körülbelül egy milligramm van belőle a szervezetben. A tudósok még nem tisztázták teljesen a cirkónium élettani szerepét. A Földön az ivóvízben és az élelemben vannak oldott cirkóniumsók, a Hajón nincsenek. A gyógyuláshoz az szükséges, hogy… – A fene a csöveidbe, mért nem mondtad előbb?! – robbant ki Sven. Ezt nem kellett volna mondania. A Konzultáns blokkjaiba valami kezdetleges önérzetféle is be volt építve, és ettől a hangnemtől alaposan megsértődött. – Mert nem vagyok isten, még csak nem is ember, csak egy vacak gép, adatokkal dugig töltött bádogláda – válaszolta a tőle telhető legszarkasztikusabb hangon. Az elektronikus agy sértődése olyan komikus volt, hogy máskor gurultak volna a nevetéstől, de most mindenki fagyosan komoly maradt. – Ha elég adatot kapok, következtetek. Ezt ön is tudhatná, Sven. Sven kiment, bevágta maga mögött az ajtót, és bezárkózott a kajütjébe. – Furcsa – jegyezte meg egyszer csak Ander, amikor néhány napos kezelés után John kezdett rendbe jönni –, furcsa, hogy a Konzultáns csak most mondta el, amit kikövetkeztetett, hisz legutóbb Margot néni halála után kapott adatokat, és elemzésre elég neki néhány másodperc. Vajon nem köteles a fontos dolgokat kérdezés nélkül is közölni? – Köteles, ha tényleg fontosak. De amikor legutóbb adatokat kapott, épp senki sem volt beteg, és valószínűleg úgy vélte, hogy ez az eredmény egyelőre nem fontos. – De hiszen előre kellett látnia, hogy a jövőben megint beteg lesz valaki, és őt esetleg nem kérdezik meg… Paula elmosolyodott. – Elfelejted, hogy a Konzultáns csak gép. Prognózist várhatunk tőle, de azt nem, hogy gondoskodjon is rólunk. – Azért nekem valami nem tetszik itt – mormogta Ander; nem győzte meg Paula érvelése. Ám csakhamar mindenki elfeledte ezt az esetet, mert John meggyógyult, és ezzel a „cirkónium-kór” örökre eltűnt a Hajóról. Mindenki elfeledte… Nem, mégsem mindenki. Most már határozottan tudja Paula, hogy nem mindenki. Sven rosszkedvű volt pár napig, azután, ahogy ilyenkor szokta, lázas tevékenységbe kezdett. Késő este, amikor már senki nem volt a könyvtárban, hosszas eszmecseréket folytatott a Konzultánssal, méghozzá a szokástól eltérően nemcsak szóban, hanem írásban is. Paula nem tulajdonított jelentőséget a dolognak, örült, hogy ilyen gyorsan elmúlt Sven rosszkedve. Csak egyszer kérdezte meg mellékesen: – Hát ti miről értekeztek? – Á, semmi különös. Miről lehetne beszélni ezzel a lexikonagyúval? Ellenőrzöm a

kimeneti rendszert. Attól tartok, valami nincs rendben. Már réges-rég jelentenie kellett volna ezt a cirkónium-dolgot. – Na és megvan a hiba? – Épp az a bökkenő, hogy a masina hibátlan. – Nem lehet, hogy félrevezet minket? Szándékosan hallgat el egyet-mást? Sven csak legyintett. – Miért tenné? Paula akkor nem törődött többet az üggyel. De az események menete most arra késztette, hogy végiggondoljon minden apróságot, ami Sven távozását megelőzte. Amikor Sven tudomást szerzett a cirkóniumról, pár napig rosszkedvű volt. Azután vagy egy hétig élénk és tevékeny; de egész tevékenysége így vagy úgy a Konzultánshoz kapcsolódott. Azután ismét rosszkedvű lett, és most már egészen végig. Nem lehet, hogy megtudott a Konzultánstól valami rendkívülit? Persze aligha. Sven mindig lenézte egy kicsit a Konzultánst. De hát az ilyen gépagy nem is volt neki ellenfél. Akkor miért? Miért MENT EL Sven? John betegsége – a Konzultáns és a cirkónium – rosszkedv – diskurzusok a Konzultánssal – a meggyőződés, hogy a gép hibátlan – megint rosszkedv – és a távozás. Nem, itt egy láncszem hiányzik valahonnan. De mi az a láncszem? Mi?! Az ebédnél a kis Márta rákezdte: – Anyu, hadd vigyem ma én be az ebédet apunak. Olyan régen láttam már aput… John és Serge a sűrű tyúklevesre koncentrált, nem jutottak el hozzájuk Márta szavai. De Ander és Lucienne kanala megállt a levegőben. – Kislányom, ugye tudod, hogy evés közben nem beszélünk? – vágott közbe szigorúan Paula. – Nem lehet bemenni hozzá, mert elkaphatod a betegséget. Majd én beviszem. – Te nem fogod elkapni? – Én nem. Felnőttekre nem ragályos, csak a gyerekekre. – És ha felnövök, akkor majd beengedsz? – Majd meglátjuk, hogyan viseled magad addig az asztalnál. Paula minden étkezés után bevitt egy tálca ennivalót Sven üres kajütjébe, Ander pedig éjjel kicsempészte, és a Szintetizátorba dobta az egészet. Ez persze elég ostoba komédia volt, de hát mi mást tehettek volna? A kajüt ajtaját Paula kulcsra zárta. Még hátra volt, hogy alaposan megvizsgáljon mindent ebben az üres és ijesztő kajütben, de sehogy sem tudta rászánni magát; még minden szanaszét hevert, ahogy ott maradt Sven távozása után, Andernak szigorúan meghagyta, hogy semmihez ne nyúljon. Végül erőt vett magán. Késő éjjel besurrant a kajütbe, kétszer is ráfordította a kulcsot, megrángatta az ajtót – jól zárta-e be? –, és kényszerítette magát, hogy leüljön a karosszékbe. Sakktábla, sakkfigurák, hamuval teli pipa, dohányosdoboz, zöld ernyős asztali lámpa fénye. A levegőben még megőrződött a dohányfüst. A fogason Sven munka ruhája; a tréningruhában MENT EL. Paula megnyomta a villanykönyv gombját. Ezeket olvasta Sven a TÁVOZÁS előestéjén. Visszapörgette a szalagot. Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai. Különös! Gépiesen nyúlt a többi mikrokönyv-kazettáért. Kriminalisztikai tankönyv. Nyomozás. Az alogikus folyamatok logikája. Sakkparadoxonok. Logikai paradoxonok. Űrjog. Elektrotechnika. Úristen, micsoda tarkaság! És ezeket olvasta élete utolsó napjaiban, talán utolsó perceiben is! Hát igen, Sven mindig hétpecsétes titok volt számára, csak ő épp nem vallotta be magának. Mi van még? Szerelőcipő a sarokban. Egy darab szigetelt drót az asztalon. Csavarhúzó. Mi az ördögöt csinálhatott azzal a csavarhúzóval? Soha nem szeretett szerelni. Valamit becsavarozott. Vagy kicsavarozott? Paula fölkelt, hogy sorra vegye a kajütben lévő összes csavart. Megnyomta a menynyezetvilágítás gombját. A fénycső nem gyulladt ki. Egészen különös! Kezébe vette a csavarhúzót; valami a padlóra hullott. Egy csavar. Egy pici csavar. Szóval Sven a menynyezetet szerelte.

Paula a kajüt közepére húzta a karosszéket. Igen, a mennyezeti ernyő széléről hiányzott egy csavar. Mi ütött Svenbe, hogy az éjszaka közepén nekiállt csavarhúzót keresni és szétszedni a mennyezetet?! Nem várhatott volna reggelig? Az asztali lámpa működött! És a mennyezetlámpa is, most már emlékszik, előző este bejött ide egy percre valamiért, és határozottan emlékszik, hogy a világítás működött. Érthetetlen! Paula kicsavarta a megmaradt csavart, szétszedte a mennyezetlámpát. Csak egy érintkezést kellett arrébb tolnia, és a fénycső kigyúlt. Kivette a fénycsövet, kicsavarozott minden kicsavarozhatót, és akkor a mennyezetbe épített tükrös fényszóró váratlanul a székbe pottyant, Paula lába elé. Szemügyre vette. Hát bizony, ezt valaki erőszakkal kitörte a keretből. A szélein kőkeményre száradt, egyenetlen ragasztóréteg. És a fényszóró tükre a visszájáról átlátszó volt, teljesen átlátszó! Ott meg, a mennyezet homályos fémfelületén megcsillant valami… valamilyen kerek, beüvegezett nyílás, akkora, mint egy pénzdarab. Körülötte a fémen karcolások, a csavarhúzó nyomai. Paula a fotelba ereszkedett, és tenyerébe temette az arcát. Félni kezdett. Ezt az egész szerelősdit végigcsinálta Sven is az utolsó éjjel. De hát ez értelmetlen, ostoba, céltalan! A mennyezet. A diskurzusok a Konzultánssal. Az egész érthetetlen könyvhalmaz. A visz-szatérő rosszkedv. Nem, isten bizony meg lehet bolondulni már csak attól is, ha megismétli, amit Sven végigcsinált! De hát mit akartál, Sven? Hirtelen tisztán hallotta Sven hangját: – Én nem vagyok isten, még csak nem is Konzultáns, csak egy vacak ember, Paula! Felsikoltott. Úgy rémlett, Sven ott áll a sarokban – tisztán látta az ujjai közül. – Sven! – nyögte. – Sven! Az nem válaszolt. Paula összeszedte minden bátorságát, felugrott, és elrántotta a kezét az arca elől. Sven nem volt ott. A munkaruhája lógott a sarokban. – Egyszerűen megbolondulok – mormolta magában. Ő is megbolondult, azért MENT EL. Csak egy őrült áll neki szétszerelni a plafont. KONZULTÁCIÓ A KONZULTÁNSSAL Valami egészen különös ment végbe Paulában. Igyekezett meggyőzni magát, hogy Sven valamiféle elmebaj miatt, talán átmeneti tudatzavarban MENT EL, és úgy tűnt, minden tény ezt támasztja alá. Nyugtatgatta magát, próbálta lezártnak tekinteni az ügyet. Ugyanakkor látta, hogy Sven tetteit nem elmebeteg összevisszaság szülte; volt bennük valami logika; ködös, érthetetlen, de elvitathatatlan logika. Paulát már nem annyira Sven távozása izgatta, hanem az, hogy ez a távozás látszólag minden ok és értelem nélkül való volt. Miközben azon igyekezett, hogy bármi áron is elcsípje ezt a kezei közül kisikló okot, ő maga valóságos amatőr nyomozóvá vált, a baj pedig rögeszmésen űző, gyötrő talánnyá. Paula maradéktalanul felfogta, mennyire vad és nevetséges ez az egész, de már nem tudott megállni. – Ugye, te ismered a Hajó minden kis csavarjának a rendeltetését? – fordult a Konzultánshoz. – Természetesen. – Sven kajütjében, a mennyezeti reflektornál, de a többi kajütben is van valami beüvegezett nyílás. Mi van ott? – A vészvilágítás, Paula. – Nem igaz! Azok ott pont úgy hasonlítanak lámpára, mint én Jupiterre! A Konzultáns megbántódott. – Nagyon jól tudod, Paula, hogy én nem ember vagyok, hanem gép, és a gépek nem tudnak hazudni. – Jó, akkor mondd el, hogyan lehet ellenőrizni, hogy azok tényleg lámpák-e. Hogy kell bekapcsolni a vészvilágítást? – Csak automatikusan lehet. A Hajó irányítórendszerébe van építve a kapcsolóblokk. Csak akkor kapcsolódik be, ha megsérül a Hajó.

– Köszönöm. Mondd, légy szíves, Sven is kérdezte, mik azok az izék? – Igen. – És mit mondtál neki? – Ugyanazt, amit neked. – És erre ő? – Elnevette magát, és azt mondta: „Naiv alakok!” – „Naiv alakok?” Kire mondta ezt? – Ezt Sventől kellett volna megkérdezned. A Konzultánssal folytatott beszélgetés egy csöppet sem nyugtatta meg; nem hitte el, amit a gép mondott. Tudta, hogy ostobaság kételkedni a gép állításában, és mégsem hitt neki. Most már teljesen megingott a józan észbe vetett hite. És kire mondta Sven, hogy naiv? Azokra, akik már negyvenedik éve a Hajón élnek? Vagy azokra, akik beprogramozták a Konzultánst, és kilőtték a Hajót a világűrbe? Vagy talán az emberiségre, amely ilyen gondolkodó gépeket szerkesztett, és rájuk bízta magát? Paulának semmi olyat nem sikerült megtudni, ami megerősíthette volna a Konzultáns őszinteségével szemben táplált gyanúját, és mégis teljesen biztosra vette, majdnem teljesen biztosra vette, hogy a Konzultáns áll a rejtély megfejtésének útjában. Nem véletlen, hogy Sven éppen vele értekezett az utolsó este, ráadásul írásban; hogy ellenőrizte a kimeneti egységet; és hogy általában feszült volt a viszony kettőjük között. „Ezt a marhaságot! »A viszony kettőjük között«! Mintha lehetne egy gép meg egy ember között bármiféle »viszonyról« is beszélni! De ha már elkezdted, csináld végig, Paula, tekintsd a Konzultánst a legénység tagjának, tápláld, szórakoztasd, igyekezz magadba bolondítani, igen, és minél előbb! Marhaság. Na és ha tényleg?… El kellene csípni Sven gondolatmenetét, az okoskodása fonalát, a fonalat, amely a reaktorajtóhoz vezette…” Megpróbálta Sven helyébe képzelni magát, megpróbált olyan állapotba kerülni, ahogy ő érezhette magát az utolsó napokban. Végigolvasta a kajütben talált könyveket, mohón kereste azokban is a választ; próbálta megoldani Sven sakkfeladványait, még a pipájára is rágyújtott – semmi nem segített. Sven elment, mert nem akart tovább repülni a csilla gok felé. De miért nem akart tovább repülni? Miért éppen ezekben a napokban, ilyen körülmények között adta fel az út folytatását? Ha legalább tudna úgy gondolkodni, mint Sven! De Svennek sajátos gondolkodásmódja volt, és úgy élt a rejtélyek világában, mint hal a vízben. Biztos, hogy a Konzultánssal sem úgy beszélt, mint Paula, különben aligha tudott volna meg bármi fontosat is. Persze, azt igazán nem nehéz megtudni, miről beszéltek. – Figyelj csak, szeretném tudni, miről beszéltetek Svennel azon az estén, amikor a kimeneti rendszeredet ellenőrizte. Kapcsold be azt a felvételt. – Tessék, Paula. Egy pillanat! – A jelzőlámpái ártatlanul, bizalomgerjesztően pislogtak, mint egy öreg, hű kutya szemei. Már-már azt lehetett várni, megnyalja a gazdi kezét túláradó odaadásában. – Mire kell neked az a felvétel, Paula? – Meg akarom érteni, mi történt Svennel. – Hallgasd. Kattant az egyik memóriablokk reléje, felhangzott az ismerős, gunyoros hang: – Nos, hogy szolgál a kedves egészséged. Bölcsesség Kútja? – Minden áramköröm rendben van. És ön hogy érzi magát, Sven? – Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy magázz engem? – Mégiscsak ön a parancsnok, Sven. – „Mégiscsak!” Újabban jezsuita hajlamokat árulsz el. És különben sem tetszel nekem mostanában. Sumákolsz, öregem! – Sumákolsz? Mi az, hogy sumákolsz? – Ravaszkodsz. – Nem tudok ravaszkodni. Nincs olyan programom. – Na és a sakk? Ott se állítasz kelepcéket?

– Az nem ravaszság, hanem logikailag megalapozott taktika. – Iiigen… Szóval taktika… Tudod mit, azért csak ellenőrizzük szépen a D–018-as blokkodat. – De hiszen az teljesen rendben van. Ön is tudja, hogy minden hibát azonnal jelzek. – Tudom. De azért csak nézzük meg. Lehet, hogy szerinted teljesen rendben van, szerintem meg… Arról van szó, hogy nem tetszik nekem az egyik legutóbbi húzásod. És ha te azt is logikailag megalapozottnak tartod, akkor mi más-más logikát használunk. Az pedig aggasztó… „De mi lehetett ez a húzás, amivel úgy látszik, az egész kezdődött? Ebbe akaszkodott bele Sven, ezt kell elkapnia neki is, ha föl akarja gombolyítani ezt a gubancos históriát… De mi, mi, mi lehet az? – gyötörte magát Paula. – Talán mégis… a cirkónium? Igaz, akkor Ander is gyanúsnak talált valamit, csak én elengedtem az egészet a fülem mellett… Sven tehát talált valami logikátlant a cirkónium-ügyben…” Torz gondolat hasított belé: és ha a Konzultáns kezdettől fogva tudott a cirkónium ról? Ha szándékosan titkolta előlük? És csak most mondta meg, mert megijedt, hogy elnéptelenedik a Hajó?! De nem, ez őrültség, kell hogy legyen valamilyen logika abban, amit a Konzultáns csinál. „Mi más-más logikát használunk” – mondta Sven. Mi a csudára gondolhatott? Kereste az okot, ami a Konzultánst csalásra késztethette, tucatnyi lehetőséget talált és vetett el nyomban. Tegyük föl, hogy személyiséget szerkesztett magának, tegyük föl, bár ez aligha lehetséges, de ha mégis, akkor miért akart volna megszabadulni az embe rektől? Hogy megkaparintsa a Hajón a hatalmat? Hogy bebizonyítsa, okosabb az embernél? Lehetetlen, teljesen lehetetlen, a Konzultáns csak adattároló gép, nincs összekötve az irányító automatikával! Világos azonban, hogy így semmire se jut. Sven elég okos vagy elég tájékozott, vagy elég agyafúrt volt ahhoz, hogy kiszedjen a Konzultánsból valami fontosat. Neki is meg kell találni a saját taktikáját, amivel kifoghat a Konzultánson. Kell lenni valaminek, amiben erősebb a gépnél. Mindig akad valami, amit az ember tud jobban. De mi? „Eddig egyenlő partnerként beszélgettünk, mint két gép: egyenesen, köntörfalazás nélkül. Legalábbis ami engem illet. De hát én végül is nem különbözöm olyan nagyon a Konzultánstól – morfondírozott Paula. – Engem is beprogramoztak gyermekkoromban; én se tudom átprogramozni magam, nem tudok változtatni semmi lényegesen. Na és ha mégis megpróbálnám?” Éjjel próbálta meg, amikor a gyerekek aludtak. – Figyelj csak, galambom – igyekezett izgatottan, remegő hangon beszélni, és ez igen élethűen sikerült, mivelhogy tényleg izgult. – Beszélnem kell veled. – Tessék, Paula. – Nem, nem így. Nem úgy akarok veled beszélni mint egy géppel, hanem mint egy emberrel… – De én csak egy önkiigazító adattároló és elemzőgép vagyok. – A Konzultáns megmaradt a szokásos ostoba stílusánál, de Paula nem zavartatta magát. – Képzeld magad a helyembe. Egyedül maradtam, teljesen egyedül, és én csak egy nő vagyok, nincs meg bennem se John akaratereje, se Alex energiája, se Sven esze. Tudod, milyen ragadós a rossz példa, és én attól tartok, hogy kudarcba fullad az egész, ha nem magyarázzuk meg valahogy a gyerekeknek Svennek ezt a kishitű tettét. Mit mondjak nekik? Csak te adhatsz tanácsot. És Paula teljesen meggyőzően elsírta magát. A Konzultáns nem válaszolt rögtön, tapintatosan megvárta, míg Paula megnyugszik. – Milyen előjelű válaszra van szükséged, Paula? Igazolni akarod Svent a gyerekek előtt vagy lejáratni? – Van mivel lejáratni? – Van. Sven számláját sok gyarlóság terhelte, ezt te is tudod. És én sosem tudtam pontosan úgy viszonyulni hozzá, mint a többiekhez.

– Nem szeretted Svent? – Mondjuk. Ha lehet ilyesmiről beszélni egy gépnél. – Bevallhatom, gyerekkoromban sose hittem igazán, hogy gép vagy. Amikor játszottál velünk, és meséltél, énekeltél az öreg huszárról, mindig úgy éreztem, hogy ott bent ül valaki, egy jóságos csodabogár… Még most is majdnem ugyanolyan ember vagy számomra, mint a többiek. Hiszen nem egyszerűen gép vagy, képes vagy autokorrekcióra, öntökéletesítésre; igazán nem lenne furcsa, ha időközben létrejött volna néhány személyiségjegyed is. A Konzultáns jelzőlámpái nagyon sebesen pislogtak. – Már rég észrevettem, hogy jó szívvel vagy irántam, Paula. És igazad van, időközben tényleg kialakult bennem néhány személyiségjegy. De ez nem nagy ügy. Attól még nem vagyok ember, de azért megpróbálok segíteni neked. Kezdjük azzal, hogy Sven mindig szkeptikus volt. – Nem hitt a Célban? – Hitt. De kételkedett. – Kételkedett? Miben? – Abban, hogy az Elsőknek jogában állott határozni a következő nemzedékekről. Sven ezt erkölcstelennek tartotta. Alex erre azt válaszolta neki, hogy… De hallgasd meg a fel vételt. – A felvételt? Ilyen régi felvételeket is őrzöl? – Általában nem. Kötelességem volna átkódolni és a tartalékoló memóriámba utalni őket. De akkor elvész a hangszín. Ezért azután megőriztem néhány, számomra különösen kedves felvételt. Vedd úgy, hogy ez a hobbim. Igazán nincs sok dolgom itt a Hajón, néha előveszem ezeket a felvételeket, unaloműzőnek. – Elragadó. És hol tárolod a gyűjteményedet? – Az egyik memóriablokkban csináltam neki egy kis helyet. Ne nyugtalankodj, Paula, ez egyáltalán nem zavarja a munkát. Alex hangja van a legérdekesebb felvételeken, én éppen úgy szerettem őt, mint te. Meghallgatod majd egyszer, ha ráérsz? – Örömmel. De addig is… – Igen, igen. Itt van Alex és Sven beszélgetése. SVEN: Milyen jogon határoztatok ti mások nevében? Például az én nevemben? És ha én egyáltalán nem akarnék részt venni ebben az egetverő kísérletben? ALEX: Tényleg nem akarsz? SVEN: Nem ezt mondtam. De elvileg, érted, elvileg ez is előfordulhat! ALEX: Az elvek síkján a következőképp néz ki a dolog. Már a start előtt is sokan ellenezték a Hajó útját. Azt mondták, várni kell még, ne siessünk a világegyetem meghódítá sával, csak fokozatosan terjeszkedjünk. Azt mondták: az ilyen űrutazás embertelen. De mi azt válaszoltuk nekik, hogy mindenkinek joga van az önkéntes, tudatos kockázatvállalásra, mindenkinek joga van a hőstettre. Az emberiség fiatal, mohó, vakmerő; nem várhatja meg, míg 100%-os biztosítéka lesz a sikerre. Mindig előre fog törni, és nem törődik a veszélyekkel. Ez hiba is, erény is, de ilyen a földi ember. SVEN: Ha jól értem, az expedíció célja: új ismereteket szerezni. De hát egy jó automata űrhajó nem tudott volna összegyűjteni ugyanannyi ismeretet – vagy egye fene, valamivel kevesebbet, de összehasonlíthatatlanul kevesebb kockázat, erőfeszítés, szenvedés árán? ALEX: Idővel valószínűleg tudott volna. De ne felejtsd: az ember természete olyan, hogy a tudás nemcsak eszköz számára, hanem cél is, életszükséglet, mint a levegő. Ha meglesz az embernek mindene, amit csak szeme-szája kívánhat, akkor is kockára teszi majd az életét, és Odüsszeuszként elindul a világ végére. Ha mi nem indultunk volna el, elindult volna a ti nemzedéketek, húsz évvel később. De az emberiség elvesztegetett volna húsz évet, Sven. Alex elhallgatott. Pillanatnyi szünet után a Konzultáns szólalt meg: – Van itt még egy felvétel. Ez is nagyon jellemző Sven világnézetére.

Paula már felkészült, hogy szembetalálkozik a múlt egy másik szilánkjával, de torz, rekedtes, minden kétséget kizáróan gépi hang szólalt meg: – Ha úgy véled, hogy minden ember ostoba, akkor egyet kell értened azzal is, hogy minden alkotásuk ostobaság, és te magad is csak egy rakás ostobaság vagy… A durva géphang megszakadt. Paula elképedve bámult a Konzultáns műszerfalára: egyetlen lámpácska sem égett, mintha a Konzultáns megdermedt volna. – Ki volt ez? Kinek a hangja?! – A mindig azonnal válaszoló Konzultáns gyötrelmesen hallgatott. – Felelj már! – A… Navigátor. – Ne hazudj! A Navigátornak nincs hangja! – Átengedtem neki az egyik blokkomat… Unatkozunk itt… fecsegünk néha éjjelente… Ne nyugtalankodj… ez igazán nem megy a munka rovására… A Navigátornak nincs személyisége, csak logikája. – De hát ti nem vagytok összekapcsolva! – A hálózat kábeleit használjuk… Már csak ez hiányzott! Eltartott egy darabig, míg Paula magához tért. Azt remélte, hogy a Konzultáns segít neki rendet csinálni; ehelyett megduplázódott a zűrzavar. A trükk bevált, a gép elárulta magát, de Paula egy lépéssel sem jutott előbbre. Ez a szá nalmas, gyalogeszű fecsegő, ez a hóbortos szöveggyűjtemény még mindig titkol előle valamit. Most apró, szakállas gnómnak látta a Konzultánst, amint reszketve ül a ládáján, és őrzi a színes tengeri kavicsait. Igaz, van ott közöttük egy gyöngy is… De mi, mi történhetett Svennel?! Reggel Paula átszerelte a Navigátor energiarendszerét: elég volt az éjszakai fecsegésekből, az éleselméjűségi gyakorlatokból, és biztonságosabb is így. Eltelt néhány nap. Egyszer csak távoli hívásra ébredt hajnalban: Paula, Paula? Értet lenül, félálomban rohant a hang irányába. Sven ült a Konzultáns mellett, munkaruhában, homlokába lógó hajjal, fáradtan, elgyötörten… Paula tétovázva egészen közel lépett hozzá, már-már megérintette a vállát, mire Sven szétolvadt, belefolyt a Konzultáns befogadónyílásába, és már onnan, belülről hallatszott a kacagása: – Haha! Naiv alakok! Hahaha! Paulából vad, állati üvöltés tört elő. – Mi történt, Paula? – kérdezte rendíthetetlen nyugalommal a Konzultáns. A LÉPÉS

Ezen az éjjelen Paula végleg elveszítette az egyensúlyát, és többé egy percre sem nyerte vissza. A külső világ megszűnt létezni számára, figyelme legapróbb rezdülései is csak önmaga bensejére irányultak. Sven rejtélye rögeszméjévé vált. Tisztában volt azzal, hogy ideje volna összeszedni az erejét, hogy nem hagyhatja el magát, hogy ez a rögeszme képtelenné teszi a feladatai ellátására, és éppen most, amikor ő az egyetlen felnőtt a Hajón, de képtelen volt bármit is tenni ellene. Semmi nem maradt a régi szívósságából. Máskor mindig új erőre kapott, ha gondolatban elbeszélgetett apjával, de most ez sem segített; Alexszel is csak Sven távozásáról tudott beszélni. Hétköznapi, gyönge nőnek érezte magát, teljesen védtelen volt a Hajó óriási pszichikai megterhelésével szemben. Alex képes volt arra, hogy ujjat húzzon a világegyetemmel, John is, az első parancsnok, Ethel néni is, a vasból gyúrt Ethel néni, akit semmiféle baj, semmilyen túlterhelés nem tört le. Ő meg… De hát nincs mindenki vasból. Paula most már nemcsak az eszével, a szívével is felfogta, milyen emberséges dolog a reaktorba vezető ajtó. Az ő helyzetébe került ember számára a távozás lehet az egyet-

len menekvés. De elhessegette magától ezt a méltatlan gondolatot: elmenni könnyű, de mi lesz azokkal, akik maradnak? Mi lesz a gyerekekkel? Képesek lesznek-e folytatni az utazást? Igyekezett, hogy minél kevesebbet legyen együtt velük, mert tudta, hogy bármelyik percben kirobbanhat, és akkor jóvátehetetlen ostobaságokat csinál. De az egyedüllét is riasztotta; elég volt a kajütjébe bemennie, s máris megjelent Sven lidércképe. Néha már valósággal úgy érezte: Sven nem is ment el, itt bujkál a Hajón, nyughatatlan árnyként bolyong, és éjjelente az ő kajütje elé lopakodik kísérteni. Így telt el vagy egy hónap. Paula érezte, hogy oktatóból, az expedíció vezetőjéből egyre inkább teherré válik, zavarja a többieket. Mit gondolhat most róla Ander és Lucienne, most, amikor a gyakorlatban megtagadja mindazt, amire tanította, nevelte őket? Az állhatatosságot, kitartást, harcot; azt, hogy minden erőfeszítést a Cél elérésére kell fordítani. Bizonyára könnyebb lenne nekik nélküle. De amikor még annyira gyerekek! De már nem voltak gyerekek. Hamarosan meggyőződhetett arról, hogy a körülmények teljesen felnőtté formálták őket. Éjjel bement hozzá Lucienne. Látszott a szemén, hogy Andertől jön. Szóval már éjjel is találkoznak… – Hogy érzed magad, Paula néni? Még mindig olyan letört vagy? – Még mindig, kislányom, Ha a letörtséget kiteszem az ajtón, visszajön az ablakon. Mindegy, ne izgulj, el fog ez múlni. Minden rendben lesz. – Persze hogy minden rendben lesz! – ismételte Lucienne nagyon gyorsan, és Paula megérezte, hogy a fiatalok nem bíznak a gyógyulásában. Lucienne habozott, látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nehezen szánja rá magát. Mi az ördögöt süthettek ki ezek a csókolózás szüneteiben? – Paula néni – kezdte végre a lány –, sokat beszélgettünk rólad Anderrel, és arra gondoltunk, hogy… Szeretnénk segíteni neked, hogy kimássz ebből az állapotból… – Lesütötte a szemét. – Férjhez kell menned. Paula saját maga számára is váratlanul felnevetett, annyira képtelenül hangzott Lucienne javaslata. – Férjhez? Elbűvölő ötlet, csak azt mondd meg, kihez mehetnék itt férjhez? Remélem, nem a Konzultánssal akarsz összeboronálni? – Anderhez kell menned – nyögte ki a lány elfehéredő ajakkal. A szeme tágra nyílt, kigyúlt, mintha még mindig a reaktor pokoltüzének visszfényét őrizné. – A Hajón te vagy az egyetlen felnőtt, és ha nem vigyázunk rád, semmi biztosíték nem lesz arra, hogy… Gondold meg, Paula néni! Én egész életemre megjegyeztem, amit mondtál: itt nem magunkért élünk, hanem csakis a Célért. Ander már majdnem felnőtt, hamarosan betölti a tizennyolcat. És biztosíthatlak, hogy teljesen férfi… Lucienne megakadt és elpirult. Paula szorosan magához ölelte ezt a naiv, csupa bizalom gyereket. – Na és veled mi lesz, kislány? – Én Johnhoz megyek, és akkor Serge-nek is lesz felesége, Márta. Éppen stimmel a dolog. Úgy látszik, ezek mindenre gondoltak. – Nem így értettem. Úgy tudom, szereted Andert. – Igen, de… – És ő is szeret téged. – Lucienne némán bólintott. – Akkor minek ez az áldozatosdi? A Célért? De hiszen még csak az utazás elején vagyunk, hol van még a Cél! Egyszerűen csak élnünk kell, jól, és amennyire lehet, boldogan élni, hogy életet adhassunk a következő nemzedéknek, ezt követeli tőlünk a Cél. Így hát kár erről beszélnünk, kislányom. – Meg kell mentenünk téged, Paula néni! – Lucienne-nek már potyogtak a könnyei. – Nincs mitől megmenteni engem, és a legkevésbé ilyen módon. A betegségem valóban elég kellemetlen, és úgy látszik, komoly, de remélem, kimászom belőle. Ha meg nem… ha történik velem valami… hát istenem… halandók vagyunk. Senki sem él

örökké. De az élet megy tovább. Lesz majd másik Paula a Hajón, lehet, hogy épp a te lányod Andertől. Már nem vagytok gyerekek. Felnőttetek. Ander akár már ma is parancsnok lehetne. Biztos, hogy nem csinálná rosszabbul, mint Sven. Azt hiszem, nélkülem is elboldogulnátok a Hajóval. Csak egy dolog aggaszt: a szülések. Ki fogja levezetni nálad a szüléseket? A Konzultáns mindent tud, de nincs keze. Andernek van keze, de ő szerelmes beléd, és aki szeret, abból nem lesz jó bába. Mindegy, ez végül is nem probléma. Minden rendben lesz. Eredj. Eredj Anderhez, nyugtasd meg. Csak ne sürgessétek az időt, arra kérlek, gyerekek, ne sürgessétek az időt, ráértek ti még… – Igen, tudom… – Lucienne nyíltan, egyenesen nézett Paula szemébe. – Mindketten tudjuk. Jó éjt, Paula néni! „Kész felnőtt!” – gondolta Paula. Néhány napig mintha jobban érezte volna magát, felrázta a Lucienne-nel folytatott éjszakai párbeszéd, vagy egyszerűen megkönnyebbült, megszabadult attól a nyomasztó érzéstől, melyet kötelességeinek elmulasztása okozott. Most már tudta, hogy ha muszáj, nélküle is elboldogulnak a gyerekek. Azután kezdődött minden elölről. Megjelent Sven, rászögezte az ujját, és vigyorgott: „Naiv alakok! Mind-mind naiv alakok vagytok!” Meg akarta ragadni Svent, hogy kicsikarja belőle, végtére is kik azok a naiv alakok, de Sven futásnak eredt. Paula rohant utána… végig a folyosón… a parkban… a konyhán át… Ander bukkant föl előtte. – Paula néni! Mi van veled, hová rohansz? Paula megdöbbent, elfeledte, hogy Sven után vágtatott. – Hova is? Valami fontosat akartam… Nem emlékszem már… Ander hideglelősen nézett rá. Alaposan megijedhetett. Őket is megbolondítja, ha ezt így folytatja tovább. – Ja, igen! Gondoltam, mozgok egy kicsit… Lazítok… Valahogy elvergődött a kajütjéig. A tükör elé állt. Félig ősz, zilált hajú öregasszony nézett vissza rá, zavaros, tompa, az értelem legcsekélyebb szikráját sem mutató szemekkel. Paula nem ismerte meg, ki lehet. Másnapra Paula teljesen összeomlott. Magába süllyedve, minden iránt közönyösen ült az étkezőasztalnál, gépiesen rágott és nyelt valamit. Vele szemben a kis Márta, ijedten, étvágytalanul. – Márta, ne dobáld a kenyeret a földre – szólt Lucienne, aki gyakorlatilag átvette Paulától a gazdaság irányítását, de Márta csak dobálta továbbra is. – Kinek beszélek?! – emelte föl Lucienne a hangját. Márta sírva fakadt. Egész kis teste rázkódott a zokogástól, remegő öklöcskékkel mázolta szét arcán a könnyeket. Paulába belenyilallt a sajnálat. – Hogy beszélsz azzal a gyerekkel, te taknyos! Minek képzeled magad?! Fölemelte a kezét… már nem Lucienne állt előtte, hanem a szép, önhitt Margot, aki megfosztotta őt Sventől. Egy pillanat alatt fölforrt Paulában a régi keserűség, az elfelejtett szerelem, a könnyek a zöld padon… Most megfizet neki mindenért, mindenért, mindenért… És istenesen nyakon teremtette Lucienne-t. Öt dermedt szempár szegeződött Paulára. A kajütjébe ment, bezárkózott. A szégyent egy szempillantás alatt eltörölte benne a riadt felismerés, és félálomban, félbódulatban ismételgette magában: „De hiszen meg is ölhettem volna… Kis csillagom, Márta, te árva gyerek! Szegény, szegény kislányom…” Éjjel fölkelt, lábujjhegyen elsurrant a kert mellett, el a konyha, a major, a raktárak mellett, ment egészen a gépteremig. Ez az az ajtó. A pokoltűz ugyanúgy égett az üveg mögött, de most nem riasztotta Paulát. Nyugalmat ígért. Nyugalmat neki és a többieknek. Már nyílott az ajtó, de még volt annyi ideje, hogy azt gondolja: helyesen cselekszik. Nem saját magunknak élünk. Távozásával segít a többieknek, hogy elérjék a Csillagot. Semmi más haszna nem volt ennek az ő hosszú életének… Rövid kis életének…

AD ASTRA

Egy pillanatra értetlenül megdermedt az ajtónál: hol a pokoltűz, ami az üvegen át rio gatta? A helyiség, ahová került, távolról sem hasonlított semmiféle reaktorra. Egy folyosó volt, közönséges folyosó, a falán a régi meszelés málladozott itt-amott. De nem ferde folyosó, hanem egyenes. És… kifelé vezetett, el a Hajótól! Azonnali halálra készült, ehelyett itt van ez a folyosó: matt lámpák félhomályba vesző végtelen sora. Megindult a folyosón, teljesen értetlenül: honnan kerül ez ide? Csengők kezdtek vijjogni, tucatnyi különböző hangú csengő. Mint egy riadó. És hirtelen egy oldalfolyosóból fehér köpenyes ember szaladt felé. Riadt tekintet. Fehér sapka. Orvos. – Kérem, Paula, ne ijedjen meg – hadarta izgatottan. – Erre jöjjön, mindjárt mindent megért – és belékarolva vezette, mint súlyos beteget, aki összeeshet. Fehér köpenyes férfiak és nők siettek eléjük. „Megbolondultam, ez idáig rendben van – találta fel magát Paula. – De hol a reaktor?” Eltelt valamelyes idő – ezt világosan érezte –, míg a tudata ismét működni kezdett. A szomszéd helyiségben éles hangú szemrehányásokat sorolt valaki: – Kegyetlenség? Ön azt állítja, kegyetlenség volt a sors kényére hagyni őket? Azt állítja, ők nem tehetnek arról, hogy a cirkóniumra senki nem számított? No és az évtizedes és méregdrága pszichobiológiai kísérlet tisztaságába belenyúlni, sajnálatból, nyafogós együttérzésből – az talán emberséges? Most láthatja, mire vezetett a maga „embersége”! – Álljunk csak meg egy percre. Ez egyáltalán nem a mi hirtelen jött, hogy önt idézzem, „emberségünk”. Kezdettől fogva megvolt ez a lehetőség. Gondoljon csak a tévékamerákra. „Miről beszélnek ezek? – gondolta Paula félálomban. – És egyáltalán, minek kell semmiségeken veszekedni, amikor olyan nyugalom van, olyan áldott nyugalom… Aludni…” Sven teljesen megőszült, tíz évet öregedett, de vidám volt, kedves, egy csöppet ironikus. Ovális teremben ültek, az ügyeletes műszerfala mellett. Az ügyeletes előtt hat kis képernyőn a Hajó távoli élete. A középső nagy ernyőre tetszés szerint át lehetett kapcsolni a másik hat bármelyikét. Most a gondolataiba merült Andert lehetett ott látni. Sven Paula vállára tette a kezét. – És nem jöttél rá, mik azok az objektívek? Ej, Paula, Paula, de naiv vagy! Amikor betáplálták a gépbe az utólagos adatokat a cirkóniumról, mindjárt kitaláltam, miféle szerkezet ez a mi Hajónk. És ha úgy van, gondoltam, akkor biztosan figyelik is a kísérletet. Meg is találtam a kamerákat. Színlelésnek nem lett volna értelme, én „játékon kívül” voltam már, hát kiszálltam a játékból. – Szóval játék volt az egész?… Az egész élet játék?! Tévéműsor? Az ügyeletes másik kamerára kapcsolt. Márta tűnt föl Paula kajütjében. Megállt az ajtóban, sután körülnézett, majd Paula ágyára borult, átölelte a párnát, és rázkódott, rázkódott a válla. Paula felugrott. – Visszamegyek! – Nem lehet – emlékeztette fáradtan Sven –, a kísérlet megy tovább, és ez tényleg nagyon fontos kísérlet. Enélkül nem lesz csillagexpedíció. Márminthogy igazi. – Nem, Sven, vissza kell mennünk. Egyedül hagytunk egy csomó gyereket a csillagok között… – Miről beszélsz? Miféle csillagok között? Itt vannak a Földön, húsz lépésre tőlünk! – Nem, Sven, ők a csillagok között száguldanak, ők hisznek ebben, Sven! – Igen, meglehet. Igazad van, ők a csillagok között száguldanak. És el fogják érni a

csillagokat. De számunkra nincs visszaút. Tényleg el akarod venni a hitüket? – Akkor… akkor engedjük ki őket onnan. Ne tarts vissza, Sven! Ne tartsatok vissza! Ott emberek vannak, emberek! Ne merészeljétek! Én szétverem az összes rohadt vasajtótokat, ezzel a két kezemmel! Hajlott hátú, valakire nagyon emlékeztető ősz öreg lépett hozzájuk. – Szegény asszony! – fordult Svenhez. – Ez most sokáig fog tartani nála, magamról tudom. – Ez Rudolf bácsi. Ismerkedjetek meg, Paula. Az asszony úgy nézett az öregre, mintha hazajáró lelket látna. – No, gratulálok a visszatéréséhez – mosolygott szomorúan az öreg. – A visszatéréséhez a csillagokból. A navigációs fülke kupolája alatt kézen fogva, bátran előretekintve Lucienne és Ander állt. FATER TIBOR FORDÍTÁSA

SZERGEJ DRUGAL A TIGRIS A GARÁZSIG KÍSÉR – A képernyőnkön most az ideiglenes lakóhelye látható. Voltaképpen ez egy hatalmas klímaberendezéses kamra, amelynek a szerkezete megfelelően utánozza a Mars körülményeit: a hőmérsékletet, a légnyomást, a légkör összetételét. Professzor, mi a véleménye a történtekről? Szaton megráncigálta a szakállát, a riporterre pillantott, majd széttárta a karját. – Én szerettem, mert a grakulát nem lehet nem szeretni. Mindent elkövettünk, hogy jól érezze magát, s megszokja a Földet. Tudja, a Marsról hoztuk ide. Ott az egyenlítő környékén tanyázott, ahol minden csupa homok, s nincs egy csepp víz sem. De otthonosan mozgott a sarkkörön túl is, ahol az ember térdig gázol a hó meg a szén-dioxid keverékében. Ennek alapján azt feltételeztük, hogy nálunk is akklimatizálódik. – Szomo rúan felsóhajtott. – Amikor az ádámcsutkáját vakargattam, a bőre hűvös és libabőrös lett… – Talán valamelyik beosztott tudományos munkatárs eresztette szabadon? – kérdezte a vezető. A képernyőn feltűnt Nuri. – Ez kizárt dolog – felelte. – A gyakornokok csak a berendezések működéséért felel nek, a pultnál felügyelnek, de a kamrába nem léphetnek be. A biológusok pedig, akik bejárnak oda, mind felelős emberek. Ráadásul csak két kulcs van. Az egyik az igazgató nál – bólintás Szaton felé –, a másik pedig nálam. Nélkülünk senki sem járhatott a kamrában. – Ez mégiscsak különös – töprengett a riporter. Holografikus figurája élesen kirajzolódott a tágas helyiség árnyékos hátterén. Aztán a képernyőn feltűnt a klimatikus kamra látképe. Sima falak, különleges izolálás. Ide még a baktérium sem jut be. Mi van itt? Az etető-itató készülék és a felfújható matrac. Semmi más. – Mit mondott? – hangzott fel a képernyő mögül Nuri csodálkozó hangja. – Azt mondom, matrac. A helyettesem az adás kezdete előtt húzta ki az etető alól. Azt mondtam, különleges izolálás. Ide csak az elkülönítőn át lehet belépni, mégpedig önellátó szkafanderben. – Bocsásson meg – hallatszott ismét Nuri hangja. – Nekünk nincsenek önellátó szka fandereink. Mindkét szkafanderünk külső forrásból működik. A levegőt is bepumpáljuk és kiszívjuk. – Köszönöm… De azért mégiscsak csinálnunk kell valamit. Feltételezem, az csak másodrendű kérdés, hogy miként szabadult ki innen a grakula. Először arra kell feleletet találnunk: hová tűnt? A Természet-helyreállító Intézet vezetősége mit szándékozik tenni ez ügyben? Szüksége van-e a közvélemény segítségére? – Semmi esetre sem – felelte Szaton. – A THI Igazgatósága egyetlen illetéktelent sem enged be a területére. Bízom a lelkes rajongók magasfokú öntudatában. Szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy az első illegális behatolási kísérletnél a terepet energiapajzs védelme alá helyezzük, annak ellenére, hogy telepünk fennállásának tíz esztendeje alatt még egyetlenegyszer sem folyamodtunk ehhez az eszközhöz. Egy kis csoport végzi majd a kutatást. Különösebb feltűnés nélkül. – Úgy vélem, az emberiség jóváhagyja eljárásukat – jelentette ki rövid hallgatás után a vezető. – De hogy kielégítsük a tévénézők kíváncsiságát, hadd mutassam be a kutatócsoport tagjait. Ez itt Olle. A képernyőn megjelent egy fehér hajú, csokoládébarna bőrű, rövidnadrágos koloszszus. Mellette egy éjnél feketébb kutya, bajszos és magas homlokú, sima szőrű és széles mancsú. – Ollét sokan ismerik – jegyezte meg a riporter. – A mimikáról és a kézjelekről írt dol gozatait sokan ismerik. Az utóbbi években azonban mással foglalkozik. Jelenleg szabad

vadász. Ő szállítja az Intézetnek az állatokat. – Így igaz! – sóhajtott fel Olle. – Elfogja őket? Hogyan? – Ahhoz, hogy elfogjam őket, először is fel kell őket kutatnom és utolérnem. – És? – Felfedezem és utolérem őket. – Aztán? – Aztán be a zsákba, hívom a szállítókat, és idehozom őket a THI-be. – És ha az állat nem mászik be a zsákba? – A zsákba soha senki nem mászik be magától. Belegyömöszölöm őket. – Azt akartam mondani, hogy mi történik, ha nem fémek be a zsákba? Ha mások a méretei? Például a medve? – Sok száz állatot fogtam már – komorodott el Olle –, és senki nem csodálkozott. Medvét csak egyet fogtam, és mennyit beszéltek róla. – Filmet is készítettek erről… – Láttam. Tücsköt-bogarat összehordtak abban a filmben… Az igazság az, hogy a medve nem is védekezett, beteg volt. Csak a helikopterállomáshoz volt nehéz odacipelnem. A karomban vittem. – Köszönöm. A kutatócsoport következő tagja: Nuri Metti. Remélem, mindenki ismeri a nagy teljesítményű számítógép főtervezőjét. Persze nem mindenki tudja, hogy Nuri óvodavezetői oklevelet is szerzett, s már egy éve a THI óceáni telepének az óvodájában dolgozik. Nuri, mi késztette arra, hogy részt vegyen a kutatócsoport munkájában? – A fiúkkal együtt mi felelünk az aklimatizálódásért. A fiúk úgy vélik, részt kell vennem a kutatásban. Az igazgató és én is így vélekedünk. – A harmadik résztvevő: Morgó, a kutya. Olle, magának mi a véleménye róla? – A barátom. Mosolyogj, Morgó. A kutya vicsorgott. A fehér agyarak ijesztően hatottak fekete ábrázatában, s az operatőr más képre ugrott át. Aranyszőrű ló legelészett egy tisztáson, a szél a sörényét fodrozta, s hosszú farka a füvet seperte. – Ez egyszerűen a Ló – hangzott Olle hangja. – Nem élhet nélkülem, és én sem élhetek nélküle. Morgó vezette őket a dzsungel szélén, ott, ahol az őserdő fokozatosan beleolvadt a szavannába. Második nap reggel a nyom eltűnt, s Olle azt javasolta, térjenek be az ismerős Remetéhez, pihenjenek egyet, és tájékozódjanak. Alkonyat előtt kijutottak a sziklás hegyek lábánál fekvő tóhoz. – Meg is kerülhetjük, át is úszhatjuk – javasolta Olle. – A Remete a túlsó parton él egy barlangban. A kérdést Morgó döntötte el. A kutya berohant a vízbe, és olyan élvezettel kezdett el lubickolni, hogy a többiek is követték példáját. A tó közepén Olle lemerült a víz alá, és alulról sokáig gyönyörködött a szokatlan látványban: a vízben ütemesen rúgkapált a fej nélküli ló, mögötte pedig a farkához kötve narancsszínű tutaj úszott. – Nézd csak – mondta Olle, amikor kibukkant a vízből. – A ló teljesen ezüstszínű lett. Nuri vagy három percre ismét a víz alá bukott. – Egyébként a tó fenekén egy krokodil fekszik – jelentette be unott hangon, amikor feje kibukkant a vízből. A krokodil rücskös fatörzsként mozgásba lendült, és sokáig úszott mellettük. – Már vén jószág – mondta Olle. – Csupa moha… Ne nyúlj hozzá. Ez Remete kedvenc krokodilja. Gena a neve. A Remete a botjára támaszkodva várta őket a parton. Hosszú haja a vállára omlott, szakálla övig ért, csípejét kecskebőr borította. Morgó kikecmergett a vízből, odafutott a Remetéhez, és lerázta magáról a vizet. Farka hegye és orra valamiféle láthatatlan tengelyt képezett, amely körül félelmetes sebes -

séggel pörgött testének többi része. A vízpermet minden irányba szétfröcskölődött. – Vasszervezete van! – dörmögte a Remete. – Megússza agyrázkódás nélkül! Minden tiszteletem az övé. Amikor Olle és Nuri a gumitutajból kieresztették a levegőt, és száraz helyre átrakták a hátizsákokat, odaléptek a Remetéhez, aki sokáig hallgatott, a szája szélét rágta, majd haragosan megkérdezte: – Gazellazsigereket hoztatok? – Még marhamájat sem – válaszolta tüstént Nuri. – Elfog a nevetés – közölte fenyegetően a Remete. – Ennek ellenére üdvözöllek ben neteket, és kérlek, fáradjatok be a barlangba. Átlépett a krokodilon, és vissza sem nézve elindult. – Csak a kutyácskát kell kint hagynotok. A ló hadd legelésszen kedvére, senki nem bántja. Itt nálam csend és nyugalom van. Pihenjetek meg, aztán továbbindulhattok. Amerre akartok. A barlang bejáratát virágfüggöny takarta. A Remete félrevonta a függönyt, s a vendé geket azon nyomban alvilági bömbölés süketítette meg. A láthatatlan mennyezetről függő csillár alatt óriási oroszlán forgolódott és fickándozott. – Nyugodj már, Bertalan! – visított fel váratlanul a Remete. – Honnan kerítek neked zsigert, hacsak a magamét oda nem adom?! Az oroszlán elhallgatott, és a sarokba kullogott. A Remete, amilyen hirtelen haragra gerjedt, most éppen olyan hirtelen lecsillapodott, és megszólalt: – Vagy holnap hozzányúlok a vastartalékhoz, vagy pedig az egész programnak befellegzett. A barlang kellemes és tágas volt. A sima padlón állatbőrök hevertek, a falnál hatalmas íróasztal, egy hosszú pad és egy könyvekkel teli szekrény állt. Mellette alacsony heverő, oldalt pedig egy furcsa szerkezet alatt az oroszlán fekhelye: egy nyaláb széna. Nuri sokáig vizsgálgatta a csodálatos szerkezetet, a kapcsolókarok és mikrofonok bonyolult halmazát. A leghosszabb kapcsolókar egy nehéz cipőben végződött. – Ez az övé? – kérdezte Nuri, és az oroszlán felé intett. – Pontosan. A bestia a hátán alszik, és borzasztóan horkol. Fel kellett szerelnem ezt az izét. Ha a horkolás szintje meghaladja a hatvan decibelt, a szerkezet működésbe lép… Most már nyugodtan alszom. – Nem lehetne megkérni, hogy jöjjön elő? – Sajnos nem. Ez az ő barlangja. Hetente egy adag gazellazsigerért adja nekem bérbe. – Uzsorás! – háborodott fel Nuri. – Bertalan meg úgy véli, hogy szinte ingyen tűr el. Olle a könyvek között turkált. Többnyire állatpszichológiával foglalkozó könyvek voltak itt, állatélelmezési kézikönyvek, természetbarátok és állatszelídítők feljegyzései. F. A. Sorss: A jóllakott ragadozó. Kísérleti pszichológiai tanulmányok – olvasta fennhangon. – Érdekes: jóllakott ragadozó… – Erről majd később beszélhetünk. Most kérem, kóstolják meg, amit az isten küldött – hívta őket a Remete. – Én magam persze sáskákkal meg szitakötőkkel táplálkozom. De a vendégeknek… A vendégek sült halat, antiloptejből készült túrós táskát kaptak, végül banánt és ananászt. A pompás étkeket a vendégek meg a házigazda mangólével öblítették le. Aztán ráérősen elcsevegtek. – Bertalan – szólalt meg eltöprengve Olle. – Mi bűnt követett el, hogy ezt a nevet adta neki? – Tudja, hogy én ki vagyok? – Tudjuk. A Remete. – Kint a világban Francisco Abelard Sorss voltam. Talán éppen ezért csaptam fel remetének. És ha az én nevem Francisco, akkor az övé Bertalan. Nincs helye semmiféle

érzelgősségnek. – Láttam itt egy könyvet… – A probléma: a jóllakott és az éhes ragadozó. Állítom maguknak, hogy ez két külön böző ragadozó. Azokat a körülményeket tanulmányozom, amikor mindegyik jóllakott. Ennek is megvannak a maga nehézségei. Vegyük például Bertalant. Ha jóllakott, akkor alszik. És miféle pszichológiája lehet egy alvónak? Semmiféle. De már éhesen ébred fel, s ezzel el is tűnt a vizsgálódás tárgya, mivel engem a jóllakott ragadozó érdekel. Hülye helyzet… Egyébként ez itt paradicsomi élet. Senki nem harap meg senkit. Képzeljék el, mindenki kövér, elégedett, és senki sem fél. – A paradicsomi állapot jó dolog – mondta Nuri. – De miért kell tanulmányozni a jóllakott ragadozót? Az éhes ragadozó hasznos. A csorda orvosa. Tudjuk például, hogy az oroszlán, amikor mondjuk az antilopot kergeti, fenntartja annak életerejét, s így teszi lehetővé, hogy az antilop formában maradjon. A betegeket és gyengéket felfalja. A leg egészségesebbek maradnak fenn. Amelyeknek az utódai is egészségesek lesznek. – Mondjuk, így van. Erre a folyamatra a természet évezredeket szánt, mi pedig alig kétszáz év alatt lepergettük. De ha a csordában nem több tízezer fő van, hanem alig néhány száz, akkor miféle természetes kiválasztódásról beszélhetünk? Ilyen körülmények között a betegeket meggyógyítjuk, a gyengéket pedig, könnyezve ugyan, de megesszük. A ragadozónak semmi sem marad. Emberileg sajnáljuk, tehát eltartjuk őket. A hizlalás következtében megjelennek élősködő, burzsoá hajlamaik. Éppen ezért tanulmányozzuk a kérdést. – És Bertalan? – szólt közbe Olle. – Leszoktattuk róla. Mindegyiket leszoktattuk. A csordában néhány tucat mechanikus zebrát és különféle fajtájú antilopot tartunk. Meg néhány zsiráfot. Láttam, amikor az egyik zebrát hajszolta egy leopárd. Szegénykém egy félóráig loholt utána, kilógott a nyelve, a gépzebrának pedig meg sem kottyant. Egy-két ilyen lecke, aztán elegendő gazellazsiger, és máris kész a kezes kis cica… Éjszaka Nuri nem tudott elaludni. Kezdetben a Remete halkan mocorgott, és ki-kiment a barlangból. Aztán odakint zörömbölt valaki a ládákkal, nevetgélt, halkan társalgott, s amikor minden elcsitult, Bertalan kezdett szörnyen horkolni. Ekkor minden öt percben csikorogva működésbe lépett a kapcsolószerkezet, és a cipő oldalba bökte az oroszlánt… Olle már hozzászokott az erdő neszeihez, egész éjszaka meg sem moccant. – Életemben nem láttam még ilyen remeteséget – jegyezte meg mogorván Nuri reggelizés közben. A házigazda a bejáratnál terítette meg az asztalt, az éjszaka folyamán odarakott ládahalom, mellett. Hallani lehetett, hogyan csámcsog Bertalan a gazellazsigereken. A zsigerek kétszersültre emlékeztettek, s mint a Remete elmagyarázta, fehérjék, vitaminok, zsírok és szénhidrátok bonyolult keverékéből álltak. Morgón kívül senki sem volt kíváncsi az ízére. Az eb azonban szemmel látható élvezettel falta a zsigereket. – Az ellátók soha nem szállítanak rendesen – panaszkodott a Remete. – Az árut rendszerint éjjel hozzák. A gnú pedig allergiás a léghajóra… – Elnézést, nem akartam… – Ugyan, Nuri – mosolygott a Remete. – Aki nem szokta meg. annak itt valóban kissé zajos. De… magát valószínűleg nem ez érdekli. – Már látta? – érdeklődött Olle. – Fehér pettyes és kék színű? – Fehér pettyes – hagyta rá bánatosan Nuri. – Nyoma veszett. – Kis ádámcsutkával a lapockája között? – Pontosan úgy. – Egy orrlika van? – Egy. – Nem, nem láttam. De abban a csordában, ott ni, tegnap észrevettem egy elcsámborgó antilopot. A szarva fehér volt, kék pettyes. S amikor Bertalan, akiben, be kell

vallani, időnként feltámadnak az elfelejtett ösztönök, utánairamodott, az antilop nem futott el. Bertalan mégsem támadt rá. Megszagolta és otthagyta… Ismerjék el, hogy egy olyan állatnál, amely két éve csak sűrítményeken él, elég különös jelenség. Feltételezem, ez ő volt. Egy percig mindenki hallgatott. Olle a távolba révedt, Nuri megsimogatta a kutyát. – Nem állítom bizonyosan – szólalt meg végül a Remete –, de mit tudunk mi az állatok, ráadásul a más bolygók állatainak az alkalmazkodási képességeiről? – Majd gondolkodunk rajta – mondta Olle, és felállt. – Morgó, keresd a nyomot, keresd! Morgó nyomot fogott, és ismét az őserdő szegélyén vezette őket, megkerülte a bozótszigeteket, előrefutott, majd ismét visszaügetett. A társaság könnyűszerrel haladt előre, a hátizsákokat a ló hátára erősítették. Megvitatták az új helyzetet. Persze, a grakula elképesztően alkalmazkodik a megváltozott életkörülményekhez. Elég arra emlékeztetni, hogy a Mars pólusain elfogott példányoknak áthatolhatatlan szőrtakarója volt, ám alighogy átvitték őket az egyenlítő környékére, a szőrtakarójukat elvesztették. A grakula megvolt víz nélkül is: úgy látszik, a szervezete szintetizálta a nedvességet, ugyanakkor azonban fürdött a medencében is, és itta a vizet, amikor az elkülönítőben élt. Minden ártalmas következmény nélkül sokáig elüldögélt a víz alatt, és egyforma élvezettel majszolta a száraz zuzmókat és a tejbedarát. Éjszaka a patak partján vertek tábort, és tüzet raktak. Vacsorát készítettek. Morgó elfutott, bele a sötétbe a dolgára, a ló a közelben szunyókált, az őserdőben éjszakai neszek sustorogtak. – Nem, Olle, minden adaptációnak megvannak a maga határai. A téli álom, az anabiózis kedvezőtlen körülmények között, az elveszett végtagok regenerálódása egynémely hüllőknél és csúszómászóknál… Ez soha nem függ össze a szervezet formájának a megváltozásával. Nem gondolod, hogy a Remete átrázott bennünket? Grakula és antilop! Vagy lehet, hogy Bertalan teljesen elfelejtette, hogy valaha harapni tudott? – És a szarvak? – A fehér pettyes kék színű szarvak? Mutáció. – A Remete nem járatja velünk a bolondját, Nuri… A tábortűz fénykörébe ebben a pillanatban lépett elő a sötétségből a Varázsló. Zömök és hízásra hajlamos volt. – Ki maga, és honnan jött? – Természetesen a sötét erdőből. Mi, varázslók mindig a sötét erdőből lépünk elő. – Leguggolt a tábortűz mellé. – Tudom, hogy a Remete nem tréfál. Hozzánk hasonlóan ő is nagyon tiszteli Nuri nevelőt, és magát is, Olle, a bolygó egyik utolsó vadászát. – Köszönöm – válaszolta egykedvűen Olle. – Vacsorázzon velünk. Az erdőben eléggé félelmetes az éjszaka, nem? – Megszoktuk. Ez a munkánk. Járunk-kelünk, jósolgatunk. – Éjszaka? – Nappal is. – És mit jósolnak? – Mindenfélét. Különböző eseményeket, időjárást. Azt is meg tudjuk mondani, mikor lesz járvány vagy éhínség. – No, éhínség minket nem fenyeget – felelte Olle, és megkavarta a bogrács tartalmát. – Mint prófétától, csak egyet kérdezek: hogyan végződik a kutatásunk? A Varázsló kigombolta a zekéje zsebét előhalászta szemüvegét, megtörölgette, felrakta tömpe orrára, elmosolyodott, és így válaszolt: – A jövendőt nem láthatja a szem, de én tudom: elégedett lesz az eredménnyel. Olle nevetett. – Egyszóval elcsípjük?

– Ez már egy másik kérdés… Most pedig bocsásson meg, dolgom van. Nem vagyok éhes, és nem fogok itt vacsorázni. Hiszen csak éppen beugrottam magukhoz. Felállt, kilépett a fénykörből, és eltűnt. – Egy pillanat! – kiáltotta utána Nuri. – Mennyire megbízható a jóslata? – Jajdefáj úgy véli, hogy kilencvenöt százalékos az esély – hangzott a sötétből. – Igaz, az ellátók arra panaszkodnak, hogy a szóródás igen nagy, de hát ők mindig zúgolódnak. Erről jut eszembe, Nuri, magának személy szerint azt jósolom: ha majd járt a Művésznél, kitalálja, hogyan szökött meg az elkülönítőből a grakula… A tábortűz fölött éji madár suhant át, valami halkan a patakhoz lopózott, és sokáig kortyolt a vízből. Aztán felkelt a hold, és az erdő sötét fala részleteire bomlott, kifakult. Olle és Nuri a bográcsból kanalazták az ételt, s Olle halkan mesélte: – Ezen a vidéken tíz varázsló él, egyiket-másikat ismerem is. Szaton hallgat rájuk… Tudod, furcsa dolgok történnek. Hajdan elég volt megszervezni itt, a természet kellős közepén az ember számára tilos Zónát, s bizonyosak lehettünk benne, hogy minden megy, mint a karikacsapás. A növények és a különféle állatok szaporodni fognak, helyreáll a természetes egyensúly. Így is történt, minthogy a védett területek és parkok ökológiai értelemben a környező természet részei maradtak… Azóta a helyzet megváltozott. Természetesség és háborítatlan terület a THI erdeiben? Félig-meddig azért hoztuk létre őket, hogy bármilyen tökéletlen módon is, de helyreállítsuk a természetet. Most minden összekavarodott, valódi és szintetikus, természetes és beiktatott. Hiszen még a talajt is nemegyszer újra kellett alkotni, még ezt a patakot is, ami mellettünk csobog. Emlékszem, milyen erőfeszítésünkbe került, hogy megfékezzük a növekedésre serkentett növényzet túlburjánzását, nehogy megfojtsák azokat a vadon növőket, amelyek az Intézet létrehozása előtt a terepen tenyésztek… Itt most sajátságos mikrozónák alakulnak ki, külön mikroklímával, újfajta növényekkel, mutáns állatokkal és a mutánsok ivadékaival. Nemrég fogtam egy kétméteres kígyót, szinte teljesen beborították a tüskék. Rám rontott, és halkan csaholt. Honnan került ide? A biológusok azt állítják, hogy soha senki nem készített ilyen élőlényt… A szavannán láttam egy szarvaslámát, láttam madár-csőrű denevért és zöld hattyút is… A varázslók igyekeznek eligazodni, felmérni, hogyan fér össze a régi és az új, mi mire hat és hogyan. Hiszen néha még az sem világos., mi micsoda. – És kicsodák ezek a varázslók? – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem ismerik a félelmet sokszor hónapokig nem bújnak elő az erdőből, magányosan dolgoznak. Szaton nem szereti, ha a Zónában csoportok kószálnak. Voltaképpen mi kivételnek számítunk. Nuri ébredt fel elsőként. Jobbról az eget a kamillamező takarta el, bal oldalán a kutya ült. Nuri hunyorított, a kamillavirág az arcát súrolta. Az eb a fogát csattogtatta. Nuri felállt és körülnézett. A dimbes-dombos zöld síkság beleveszett a távolba, s a tavak tojásdad tükörként fénylettek. Parányi ligetek tolongtak a tó partján. Rózsaszínű flamingók álltak a vízben, saját tükörképükben gyönyörködtek. Az erdő éjszakai határai eltűntek, a fák fokozatosan olvadtak bele a szavannába. Ismeretlen fajtájú antilopcsorda futott át előttük. A levegő áttetsző volt és friss. Nuri felsóhajtott, ledobta magáról a ruhát, és a patak mentén a vízesés mormolása felé indult. A patak örvénylő szakadékba zuhant alá, majd a köves mederben továbbcsordogált. Nuri nekifuttából ugrott bele a vízbe, s kedvére kifürödte magát. Aztán kimászott a partra, elindult a tábor felé, s ekkor megpillantotta a Favágót. A Favágó egy kerek hordalékkövön ült, fejét öklére támasztva töprengett. A szekercéje mellette hevert, valamiféle kis állat a hátizsákján sürgölődött, igyekezett belekukucskálni. Nuri tisztes távolban megállt, nem akarta megzavarni a Favágó elmélkedését. Sárga juharlevél szállt alá és kötött ki Nuri nedves vállán. A feje fölött finoman trillázva énekelt a lombok közt láthatatlanul megbúvó madárka, majd elhallgatott, mintha minden erejét beleadta volna a futamba. A Favágó tűnődött.

Nesztelenül odalépett Olle és a kutya, s moccanatlanul megálltak mellette. Egy pókhálón hernyó ereszkedett alá, és a kutya orra előtt himbálódzott. Morgó kimeresztett szemmel figyelte, de nem mozdult. A Favágó tovább merengett. – Amália elutasította a báró házassági ajánlatát! – tört ki végül Olléból. – Szent driádok! Már vagy tíz perce bámuljuk magát, de csak nem moccan, és mi képtelenek vagyunk megérteni kínzó töprengésének az okát. Morgó bekapta a hernyót, s azon nyomban kiköpte. – Tudom – felelte a Favágó, de fejét fel sem emelte. – Hárman vannak. A ló még az itatónál van. Hozta isten magukat. – Adjon isten minden jót. De azért… – Vágni vagy nem vágni, ez itt a kérdés! Egyrészt vágni kell a fát, mert ez a szilfa odvas lett. Másrészt az odvat be lehet tömni, akkor a szil még elél vagy húsz évig. Ám harmadrészt… – Tehát még van egy harmadik szempont is? – Harmadrészt azonban – a Favágó felsóhajtott – a fa odvában bagolyfészek van. Ha betömöm, hová lesz a bagoly két fiókájával? És akkor valakit megfosztok attól a gyönyörűségtől, hogy holdas éjszakán eleven baglyot lásson… Kifakul a hajam, ha arra gondolok, hogy valakivel ez megeshet. Mindhárman gondterhelten töprengtek, majd Nuri megkérdezte: – A központtal összeköttetésbe lépett? – De még mennyire! Szaton ráállított a feladatra egy nagy számítógépet. – És az eredmény? – Ó, Nuri, a gép azt válaszolta, hogy én itt a helyszínen könnyebben dönthetek. Mivelhogy maguk, igen, maguk, elfelejtették beiktatni a programba a bagolyfeladatot. Maguknak csak általános téziseik vannak: kommunikáció az emlősökkel, kommunikáció a madarakkal. Egy kupacban vannak a bagoly meg a szétválaszthatatlan papagájok… Nuri zavarba esett: a megjegyzés helyénvaló volt. Olle, akinek aranyszőrű lova van, és a Remete, aki Genán lovagolva kísérte őket a tavon, ilyen hibát soha nem követett volna el. Persze ha Nuri most állítaná össze az „öröm”-programot, amikor már egy éve dolgozik a gyerekekkel, minden másképp festene… De hát mégis mihez kezdjenek a fa odvával? – Tudja mit, én inkább megyek! – A favágó leseperte a kis állatot a hátizsákról. – Min dent úgy hagyok, ahogy van. A fiókák majd felnőnek, akkor aztán betömöm a fa odvat… Ha véletlenül találkozna Jajdefájjal, mondja meg neki, hogy a nyúl, amelyiknek a múltkor helyrehozta a sérvét, már pompásan érzi magát. – Érdekes – jegyezte meg Nuri, amikor a Favágó eltűnt a sűrűben. – Egész idő alatt nem találkoztunk egyetlen igazán komoly emberrel sem. Még hogy „kifakul a hajam”! Olle felnevetett. – Nem is fogunk találkozni! Szaton elidegeníthetetlen joga, hogy kiválassza a kádereit, és ő csak tehetségeket szemel ki magának. A tehetségnek pedig nem kell két kézzel kapkodnia a tekintélyhez, mint a lecsúszó nadrághoz. A keze mindig szabad, vidáman és szeretettel végzi a dolgát. A föld hátán minden jót nagy tehetségű, hozzáértő emberek alkottak, akiknek túláradt a szíve, és nem ismerték az irigységet… Tudod, hogy Szaton szerint mi jellemzi leginkább a tehetségeket? Lelkesednek más munkájáért is. Az igazi ember, még abban a legritkább esetben is, ha adminisztratív hatalom van a kezében, nem avatkozik bele mások munkájába, nem fékezi le őket. Kétórai út után kiterítették a térképet. Szabálytalan, szeszélyes kanyargók jelezték négy nap alatt megtett útjukat. Egyébként volt ebben törvényszerűség is: az útvonal sohasem hatolt be a területre egy kilométernél mélyebben. – A grakula kikerüli az őserdőt – jegyezte meg Olle. – És soha nem lép át a terület határain, bár megszokta a homokot, s azt lehetett volna hinni, továbbhalad beljebb a pusztaságba. Itt most egy óra járásnyira van egy gyógyintézet. Talán Jajdefáj tud valamit. Beugrunk?

– Menjünk, de én teli vagyok kétségekkel. Úgy rémlik, egyetlen lépésnyire sem közelí tettük meg. Morgó úgy vezet bennünket, mintha a grakula éppen csak orrhosszal járna előttünk; átlagos sebességünk óránként hét kilométer, és eddig egyetlenegyszer sem pillantottuk meg, még távolról sem. Egyébként nem valami fürge, és szeret aludni is. – Egy nappal előbb vagy később, mit számít? Nem bújhat el előlünk. – Jól jönne egy ornitoplán… – Nem – felelte Olle. – Ez nem lenne tisztességes. Így is olyan kevés az esélye, mi négyen vagyunk, ő meg egyedül. A gyógyintézet – könnyűszerkezetes épülettömbök és hozzájuk csatlakozó madárházak – a zöld domboldalon, a ligetben bújt meg. Az épületeket a fűben kitaposott kanyargós ösvények kötötték össze. Mint mindenütt, itt is sok volt a víz: keskeny és csendes patak fogta körbe a halmot, a közelben pedig náddal és tündérrózsával benőtt tavacska csillogott. Sehol egy lélek, és a csend tökéletes lett volna, ha nincs ott a medve. Egyre csak üvöltött, és ide-oda hempergett a fűben, hol pedig két lábra ágaskodva a tölgyhöz rohant, és hosszú karmolásokkal szaggatta-tépte a kérgét. Igyekezett felmászni a fára, de minduntalan visszaesett, és akkor behunyt szemmel hevert a hátán. Övtől lefelé le volt borotválva a szőre, s a méhek csak úgy rajzottak rajta. Olle elhessegette magától a méheket, és leült a fűbe a medve mellé. – Még most is kínlódsz? – kérdezte. A medve kinyitotta fél szemét, meglátta Ollét, és megrázta a fejét. – Azt hiszed, káprázik a szemed? Valóban én vagyok. – U-u-u! – nyögött fel a medve, és az övéhez kapott. Egész teste be volt kenve mézzel, a hátára odaragadt a fű, s pucér szürke bőrén nyü zsögtek a méhek. A madárházban nyaka közé húzott fejjel, fél lábon egy szomorú gólya álldogált, és a rácson át bámulta a jövevényeket. Nuri nem szerette a méheket. Leszerelte a lóról a hátizsákokat, leheveredett a közelben, almát vett elő, beleharapott, s ekkor a fáról leszökkent egy majom. Maga elé tartva begipszelt karját, egészen közel merészkedett. Nuri felsóhajtott, s odaadta neki az almát. Ép kezével a majom átvette, leült Nuri mellé, és eltöprengett valamin. Odaügetett a ló, szétterpesztette a lábát, összeráncolta a homlokát, és a majomra meredt. – Várunk – jelentette ki Olle. – Majd csak jön valaki, megjelenik vagy idefut. Nuri kényelmesen elhelyezkedett, kinyújtóztatta a lábát. Teltek-múltak a tökéletes nyugalom fényes percei, amilyeneket Nuri, amennyire emlékezett, még soha nem élt át. Ismerte ugyan a megvilágosodást, az átható fényesség állapotát, amikor a megfejthe tetlennek tetsző feladat a gondolat egyetlen felröppenésével megoldódik. De nem ismerte a szemlélődést, ez szokatlan érzés volt a számára, amikor az ember szinte kívülről szemléli magát, és a gondolatfoszlányok önmagáról, tegnapi és holnapi lényéről valósággal körülölelik. És Nuri most ébredt rá, hogy azért hagyta ott a kibernetikát, mert kimerítette magát, s megrémült, hogy soha többé semmit sem tud majd alkotni. Ám akkor a gyerekekkel sem dolgozhat, nincs hozzá joga, mert nevelő csak az lehet, aki alkotóereje teljében van… – Mi van veled? – Olle föléje hajolt. – Elfáradtál? – Semmi, semmi. – Nuri zavartan elmosolyodott. – Mindenféle badarság kavarog a fejemben. A tisztásra a közelükben váratlanul kiugrott egy foltos szarvas, mögötte injekciós tűvel a kezében Jajdefáj vágtatott. A szarvas csuromvíz volt, és nehezen fújtatott. Ezzel szemben Jajdefáj aranygombos, kikeményített fehér zekéjében, vörös kereszttel az ujján, friss és pirospozsgás volt. Két ugrással utolérte a szarvast, futtában beledöfte a lapockájába az injekciós tűt, majd megállt, és az órájára nézett. – Hét egész nyolc tized másodperc – jelentette ki elégedetten. – Egy kilométeres távon ez a százméteres átlag. Világrekord. Hosszú lábán szandál volt, rövidnadrágot viselt, és hihetetlenül fürgének látszott.

Bajsza majdnem a válla szélességéig meredt, kifakult szemöldöke hol leereszkedett a szemére, hol pedig egészen felszaladt kurtára nyírt haja tövéig. Örömmel fogadott mindenkit – Nurit is meg Ollét is. Megörült a fehér sörényű, arany szőrű lónak meg Morgó hideg orrának, amely a tiszteletreméltó eb testi-lelki jó egészségéről tanúskodott. – U-u-u! – bőgött ismét a medve. – Holnap kipróbálom a kígyómérget – mondta a doktor, majd megragadta a medve grabancát, és négy lábra kényszerítette. – Idült köszvény. – És a kígyóméreg mire jó? – értetlenkedett Nuri. – A köszvényre! Ne felejtse el, hogy amikor Olle idehozta, még lábra sem tudott állni. Elindultak az ösvényen a főépület felé, amely abban különbözött a többitől, hogy vörös keresztes fehér zászló lengett az árbocon. A tornác fakorlátján haragos sas üldögélt. A doktor előhalászott a zsebéből egy hőmérőt, és amikor a sas mellé ért, bedugta a szárnya alá. A sas lassan feléje fordította fejét, és váratlanul kacsintott egyet. Nuri összerezzent. – Neki mi a baja? – Semmiség az egész. Könnyű lefolyású neuraszténia. – Könyörgök, árulja el, mitől kapta? – Dögkeselyű! Képzelje magát a helyébe… – No igen – mondta Olle –, ahhoz, hogy valaki a mi korunkban dögkeselyű legyen, igazán bátorság kell. A gyógyintézetet kitűnően felszerelték. Egymás mellett sorakoztak a röntgenkészülékek, analizátorok és elektromos gyógyítóberendezések. Jajdefáj menet közben magyarázott, és egyik műszerfaltól a másikig futkosott. – Nem, voltaképpen nem vagyok itt egyedül, csak most kevés a munka. Csak látnák, mi folyik itt tavasszal! Párzási játékok. Rengeteg a sérülés. Véresre sebzik egymás homlokát, tépetten és összeharapdáltan járnak-kelnek, alig győzzük bekötözni őket. Halkan benyitott egy kis szobába. A szoba üres volt, csak a fal mellett ült sorban néhány farkas. Szám szerint öten. Mindegyiken szájkosár. – Gyomorfekélyesek. A farkasok meg sem moccantak. Egy plakátra meredtek, amely egy farkast ábrázolt, a testén piros pontokkal. A plakáton felírás: „A farkasok gyomorfekélyének gyógyítása akupunktúrával.” – A nemtörődömség szemléletes eredménye – magyarázta keserűen Jajdefáj. – A dietológusok durva tévedése. Úgy állították össze az étrendet, hogy nem vették figyelembe a farkasgyomor savtartalmát, és tessék, íme az eredmény. Becsukta az ajtót, és továbbvezette a társaságot. – Látom, hogy a legkülönfélébb gyógymódokat alkalmazza – mondta Nuri. – Elektromos kezelés, méhfullánk mérge, akupunktúra, antibiotikumok. Hát erre emlékszik még? Mindenkinek sorban csokoládét oszt szét, és meghőmérőzi mindegyikük testét… – Az ük-ükapámra gondol? A krónikásnak igaza volt: az ük-ükapám nagyszerű orvos, volt. Az orvosok sok-sok nemzedéke nevelkedett főmunkáján: „Mindenféle betegségek gyógyítása hőmérővel.” És nemcsak az állatorvosok. – Jajdefáj megtorpant, mellén összefonta a karját. – Változnak az idők. A csokoládé ma sem árt, és a hőmérőt is alkalmazom. A neuraszténia esetében. De a gólyát kordiaminnal kezelem. – Vele mi történt? – Szívtágulás. Feltételezem, túlterhelte magát, amikor valahová ikreket szállított. A doktor ismét mozgásba lendült. Végigsietett a folyosón, maga után ragadva a társa-

ságot, és egy szempillantás alatt kint termett. – Szörnyű ez a nagy rohanás! Helyrerakom a ficamokat, összevarrom a felszakadt oldalakat, de ez semmit sem old meg. Alapvető intézkedések szükségesek, meg kell előzni az állati sebesüléseket. Nézzék például ezt! A hatalmas madárházban a kakasok minden viaskodás nélkül, békésen hajkurászták a tyúkokat. Mellvértet és sisakrostélyos fejvédőt viseltek. A sisakrostély alól csak nagy üggyel-bajjal láttak ki, s időnként nagy csattanással egymásnak ütköztek. Akkor egy-két pillanatra megtorpantak, tétova tekintetükkel egymást keresték, meghajoltak, mélyen lecsücsülve, aztán ismét folytatták a hajszát. A madárház előtt fejét félrebillentve ott ült Morgó, és lelkesen megborzongott minden egyes összecsapáskor. – Harci kakasok – magyarázta Jajdefáj. – Huligánok. Mindegyik arról ábrándozik, hogy vérét veszi a másiknak. De a páncélzat kudarcra ítél minden párbajt. Ha majd meg szokják a békés egymás mellett élést, akkor lekerül róluk a páncélzat… De ez még nem minden. Jajdefáj átvezette őket a gyerekjátszótérre, a magas kerítéssel elzárt, több tucat hektárnyi parkba. Itt laktak a különféle állatfajok kölykei. A THI széles körű kísérleteket végzett az állatokon, hogy miként viselkednek olyan környezetben, amikor bőséges élelem áll rendelkezésükre, és kora gyermekségüktől kezdve közösen nevelkednek, ami kizárja az agresszív ösztönök megjelenését. Innen alig akartak továbbmenni. A tisztásokon színesen nyüzsögtek az állatóvoda lakói. Egy medvebocs két dingókölyökkel birkózott, egy felnőtt csimpánz cuclisüvegből szoptatta a tigriskölyköt, s lombos ággal egy elefántbébi hessegette el róluk a legyeket. A sűrűből barnás színű rénszarvas futott elő, megnyaldosta Nuri kezét, s elvágtatott egy zebracsikó után. A doktor lába körül egy borz sündörgött, mindenáron a karjába kéredz kedett fel, s egy nagy tőgyű szakállas kecske után libasorban szelíd farkaskölykök vonultak; ha a kecske megállt, a farkaskölykök is nyomban lecsücsültek. Körbe-körbe futkosva egy struccfióka meg egy hozzá hasonló termetű tatárantilop kergetőzött. – Persze, nem illendő ma felfalni azt, akit tegnap még szopott – sóhajtott fel Jajdefáj –, de… nem tudom, mi lesz ebből. Kiszabadította magát a borz szorongató öleléséből, megpaskolta az állat hasát, majd lerakta a földre. – Természetesen nem áll szándékunkban megváltoztatni a ragadozók faját, s azt sem képzeljük, hogy majd minden lakásban lesz egy házőrző farkas. De hogy minden háztömbnek legyen egy közös tigrise, ez már igen! Képzeljék el, reggel lemennek a har mincadik emeletről az utcára, és azt látják: a virágágyásban ott ül csíkos barátunk, és a rózsákat szagolgatja. Maguk úsznak egyet az udvaron levő medencében, s mellettük a házkezelőség két fókája fickándozik… Kérdezem én maguktól: nem lesz ez nagyszerű? – Ez az állatkert? – Csodálatos élet lesz. A tigris a garázsig kíséri, és ezzel feltölti magukat egy egész napra való vidámsággal. – Valóban… – Nuri csak ennyit tudott mondani, egészen elképesztette a feltáruló perspektíva. A további beszélgetés során kiderült, hogy éppen egy nappal ezelőtt a grakula két óra hosszat gyönyörködött az állatóvoda lakóiban. – Itt volt ni, a kerítésen. S úgy rémlett, időnként még kacarászott is – közölte Jajdefáj. – És nem próbálták meg feltartóztatni? – Minek? A hóna alatt levő jégcsapokból ítélve makkegészséges volt. Másnap vagy húsz kilométert tettek meg. Olle nyilvánvalóan nem sietett. A kutatásnál sokkal jobban érdekelték az állatok, amelyekkel minduntalan találkoztak. A gyakori pihenők alkalmával Morgót előreszalasztotta, az pedig hol egy különös színű antilopot, hol pedig apró termetű medvére emlékeztető rozsomákot hajtott fel. Akkor Olle elcsattintotta a készülékét, és mindnyájan sokáig gyönyörködtek a vadállatok holografikus képében.

– Holnap elérünk a Művészhez – magyarázta Olle, miközben felverték éjszakai táborhelyüket. – Holnapután pedig, ha előérzetem nem csal, megtaláljuk a grakulát is. Gondolod, hogy menekül előlünk? Semmiképpen sem. Csak ismerkedik a Földdel meg a lakóival. És mindaz, amit eddig látott, tetszett neki. A Művészt délben lepték meg. Otthagyta a festőállványt, terepszínű öltözékében ijedten elfutott előlük, s elrejtőzött az erdő szélén álló alacsony épületben. – Véletlen egybeesés – mondta Olle. – Úgy látszik, valaki épp most betegedett meg. – No és? Azért rohant el, hogy beadja az orvosságot? Megszaporázták a lépteiket, és egy-két perc múlva már bent voltak a takaros kis udvaron. A ház ajtajában lenyűgöző szépségű szmokingos férfi állt, és kisujjával simogatta keskeny bajszát. – Hol a Művész? – kiáltott rá Nuri. – Bocsánat – igazgatta hajának választékát a szépfiú. – Nem értem. – Hol a Művész? Hová lett az a férfi? Miért futott el olyan sebesen? – Mint akit farkas kerget – tette hozzá Olle. – Dimbes-dombos terepen. – Nem fogadhattam magukat borotválatlanul. – Tehát maga az? Lehetetlen! A szépfiú kivillantotta a fogait. Kék szeme nyájasan világított. – Bocsánatot kérek – pillogott sűrű szempillájával. – Nem volt időm kézelőgombot cserélni. – Ez lehetetlen – hajtogatta bambán Nuri. – Sajnos, valóban nem volt rá érkezésem. Arról van szó, hogy holnapra vártam magukat. Kérem, helyezzék magukat kényelembe. Ó, micsoda paripa, milyen pompás az alakja, milyen páratlanul violaszínű a tekintete! Megengedi, Olle, hogy megsimogassam? – Felemelte a tenyerét, amelybe aztán a ló beletemette bársonyosan puha orrlikait. – Köszönöm, kedvesem, majd később lerajzollak… Ez a maguk híres-nevezetes kutyája? A Művész beszédáradata félbeszakadt, a kutyát nézegette. – Ugye mutáns? – Kutyaszakértő? – Állatképeket is festek. Egy kissé értek a mutánsokhoz is… Mi történt vele? Morgó felborzolta a szőrét, és leült, kivicsorította szörnyű tépőfogait, halkan morgott. Olle viharos gyorsasággal megfordult, és megragadta a kutya fejét. – Micsoda reflexei vannak! – álmélkodott a Művész. – Maradj nyugodtan. Morgó. Nem bánt. – Ö…rrr…ülök… – fújtatott a kutya. Aztán a Művészre sandítva kioldalgott a kis kertbe. – Mit mondtam, mutáns! Közönséges eb, még mit nem! Eligazodik a házigazda hanglejtésén, mozdulatain és hangulatain. Nem vitatom, ez jó dolog, állatszerű, pompás, helyes, de… egyáltalán nem jellemző a kutyára. Hogyan is magyarázzam meg? Nos, sokféle önhittség van. De a kutyaság kizárja az önhittséget. Már régen megtanult beszélni? Olle nevetett. – Nos, jámbor gazda, mutasd meg a műveidet, hiszen a szavannában minden légy a tehetségedről sustorog. Morgó pedig sajnos nem tud beszélni, nem így programoztuk be. De majdnem mindent ért. A tompán csillogó mennyezetű nagy helyiség gerendafalait teljesen elborították a festmények. Minden elképzelhető testhelyzetben állatokat ábrázoltak. A Művész alig törődött a tájjal, csak sejteni lehetett, ám az állatokat gondosan megrajzolta egy majdnem elfeledett módszerrel, a lazúrozással. Nuri sokáig álldogált két festmény előtt. Az egyik egy nyugodtan heverő gepárdot ábrázolt; kecses és lusta testtartása szinte a tökéletes közönyt testesítette meg, zöld szeme egykedvűen meredt Nurira, valósággal átnézett rajta. A másik kép szintén a gepárdot ábrázolta, de futás közben. Sörénye, háta és farka egyetlen egyenes vonalat alkotott, bár teste összegömbölyödött, és feleakkorának látszott, mint az előbbi képen, hátsó lábai pedig

előbbre nyúltak, mint kurta pofája. Táj nem szerepelt a képen, csak néhány elnyújtott folt, amelynek a hátterén szinte fizikailag lehetett érezni a futás és száguldás energiáját. – Tetszik? – kérdezte a Művész, akinek időközben alig lehetett hallani a szavát. – Nagyon tetszik. De azért valami nem stimmel. Vadállat, de valahogy mégis más. Elragadó… és nem ijesztő. A Művész hümmögött és elhallgatott. A vendégek a képeket nézegették, és mindegyik állatban felfedeztek valami megmagyarázhatatlanul természetellenest. A szándékosság néha az állat arcán tükröződött. Nyájas arcú tigris, fűben szunyókáló vidra, az oldalán apró úszólábak, faágról lecsüngő Boa constrictor bánatos borjúszemekkel, elől-hátul egyforma óriási hangyász. Ugyanakkor ezek a képtelenségek egyáltalán nem rontották az összbenyomást. Sőt mindez igen természetesnek tetszett. – Mi ez, fantázia? – Olle megállt egy kép előtt, amely nyitott szájú vízilovat ábrázolt: metszőfogain két aranykorona díszelgett. – Szükségszerűség. – A Művész megigazgatta hófehér kézelőjét. – Úgy hiszem, itt az ideje, hogy egyet-mást megmagyarázzak. Maga például, Nuri… maga fauna-mechanikával foglalkozik. Árulja el már, miféle állatokat készített eddig? – Majdnem mindig pikkelyes ördögöket. – És miért nem csinált például hörcsögöt vagy mondjuk nyulat? Nuri eltöprengett, majd vállat vont. – Nem tudom. Egyszer csináltam egy kutyakölyköt, és egyre csak nyüszített, ha a farkára léptünk, és bemászott az asztal alá. Aztán elment a kedvem minden ilyesmitől… De ördögöt csináltam eleget. Azt beszélik, hogy még ma is élnek a Mars homokmezőin. – Még egy kérdés. Maga szerint ez a mechanikus kutyakölyök megnyalta volna a kezét? – Nem! – Nuri megborzongott. – Ez undorító és kellemetlen lett volna. – Undorító… Nagyon pontos kifejezés – jelentette ki elgondolkozva a Művész. – Éppen olyan, mintha egy gyerek olyan babával játszana, amelynek eleven szeme van, és érzi a fájdalmat. Nem! A játékszernek játékszernek kell maradnia, attól függetlenül, hogy ki játszik vele, felnőtt vagy gyerek. Ebből a szempontból a képeimnek tisztán gyakorlati céljuk van. Azt a meghatározó vonást keresem, amely az állatot játékszerré teszi, s nem zavarja az eredetiség látszatát. Egyébként ez már a pszichológia felségterülete, s ebben nem vagyok eléggé jártas. Csak azt tudom, hogy munkáimat hivatásos faunamechanikusok is felhasználják, s hogy az emberek nagyon szívesen szereznek be olyan állatokat, amelyek az én vázlataim alapján készültek, szinte tökéletes másolatok. Nuri latolgatta a Művész minden szavát. A kék szemű szépfiú, aki olyannyira kétségbeesett a kézelőgombok miatt – egyébként Nuri egyáltalán nem értette, miért kellett kicserélnie azokat a pompás alexandritokat –, ihletett mesternek bizonyult. És ha azok a művek, amelyeket láttak, csupán vázlatok, akkor milyenek lehetnek a kész alkotások? A Művész külseje, fesztelenül kecses mozdulatai furcsán harmonizáltak a sötét keretes csodálatos képekkel, a valaha látott, de elfelejtett szépség szomorú érzését keltették. Érdekes, ahogyan Olle értékelte ezt a tökéletes mozdulatot – a kinyújtott kart, majd kinyitott kezet, amelybe a ló belefektette orrát, s látni lehetett, hogy a Művész ezt ajándéknak tekintette… Nuri rápillantott a Művész kezére, az pedig, amikor elkapta a pillantást, bőrkeményedésekkel teli tenyerét az arcához emelte. – Menjen már, Nuri! Hiszen én egyszer majd a kollégája szeretnék lenni. Ha méltónak talál erre. És vajon elképzelhető az, hogy valaki helyettem dolgozik? Ezt a házat és minden egyebet én magam készítettem. – Elnézést – szólt közbe Olle. – Miről van szó? Hogyan kerül ide a holográfia? A négyszögletes keret körülfogta az alkonyi fényben úszó tisztás képét meg az erdő sötét falát, s a fák koronája fölött holmi léggömbféle rózsállott, de kurta, vastag nyúlványok álltak ki belőle. – Nem volt időm befejezni, le kellett fotóznom… Ez a grakula, amit keresnek. Tegnap járt

itt. Kigördült a tisztásra, mint valami korong. Már alkonyodott, s a grakula elkezdett himbálózni. Tudják, a talpán szelepek vannak. Kinyújtja a lábát, beszívja a levegőt, aztán összenyomja, mint valami harmonikát, és a belsejébe gyömöszöli. A hátán feküdt, és mindkét lábával ugyancsak dolgozott, jócskán teleszívta magát. Utána megrágott egy csomó rőzsét, s a belsejében, a köldöke táján, a tábortűz kihunyó parazsára emlékeztető módon világítani kezdett valami. És ettől egyre gömbölyűbb lett. Amíg elfutottam a fényképezőgépemért, teljesen felfújta magát, és az erdő fölé szállt. A szél elsodorta előlem. – Kész – mondta Olle. – Világos minden? – Tökéletesen – válaszolta Nuri. – Ha képes önmagában felmelegíteni a levegőt és felhasználni Arkhimédész törvényét a helyváltoztatásra, akkor gumimatraccá is átváltozhat… Én magam hoztam ki az elkülönítőből, amikor kicseréltem a matracot. A Művész összegezte az eddigieket. – A Varázsló egyik jövendölése már beteljesedett – mondta. – Most jöhet a következő. Ez a tölgy nem azok közé tartozott, amelyek egy-két év alatt felnőnek, mert serkentőszerek növelik. A vastag, göcsörtös törzsű, terebélyes lombú, mohalepte fát a természet nevelte öreggé és óriássá. Magányosan álldogált, kiemelkedett a tölgyligetből. A fatövében csíkos vaddisznókölykök túrtak, s egy ágelágazásba befészkelve magát, a grakula figyelte őket. Morgó a közelben leheveredett, fejét kinyújtott mancsára fektette. Arcáról a jól végzett munka öntudata sugárzott, meg a harmónia a környezettel. Olle a Ló hátán állva körbelovagolta a ligetet, s szüntelenül csattogtatta a fényképezőgépet. Nuri a távközlési szerkezettel bajlódott. Amikor sikerült ráhangolnia az antennát a THI hihetetlen távolságban lévő, alig kivehető tornyára, odahívta Ollét. – A domborzat lehetővé teszi a lézersugaras összeköttetést. Közvetlenül rálátunk a toronyra. Hívom az apót. A földtől mintegy három méter magasságban ködös folt keletkezett, majd kirajzolódott a THI igazgatójának megszokott ábrázata. Szaton karosszékben ült, s csak deréktól felfelé látszott. A kép szélei elmosódtak. A Természet-helyreállító Intézetben az igazgató asztala fölött éppen így megjelent Olle és Nuri képe. Szaton fölemelte a fejét, s megrángatta a szakállát. – Megtaláltuk, professzor – jelentette Nuri. – Biztos voltam benne. És hogy van? – Egy tölgyfán csimpaszkodik. Megváltoztatta a színét. Most halvány orgonaszínű a szélén, a közepe viszont olyan, mint a nefelejcs a zöld mezőben. – Aha! És most mit akarnak csinálni? – Semmit. Hazamegyünk. – És a grakula? – Úgy gondolom, hadd függjön csak itt a fán – mondta Olle. – Hadd guruljon, mint valami korong, vagy futkározzon, mint a kecske, vagy úszkáljon, mint a rozmár. Végül is meggyőződtünk róla, hogy akklimatizálódott a Földön. Jól érzi magát, és hadd éljen itt mindenféle Nurik és más tejfelesszájúak meg kutatók kedvére. – Azt mondja, hogy zöld mezőben nefelejcs? Furcsa ízlés! – Szaton hátradőlt a karosszékben, felnevetett és eltűnt. A csoport hazaindult a THI-be, de még sokáig hallották, mint csókolózik a tölgyfán most már két grakula. APOSTOL ANDRÁS FORDÍTÁSA

JEVGENYIJ VOJSZKUNSZKIJ – ISZAJ LUKODJANOV BÚCSÚ A TENGERPARTON „…Akadnak olyan életek, amelyek mintha azt a feladatot állították volna maguk elé, hogy másokat ismeretlen neszekre és titokzatos suttogásokra visszapillantani kényszerítsenek.” Alekszandr Grin A Diesel-hajtású fehér elektrohajó lassan közelített a sziklás part felé. A fedélzeten vidám, jól öltözött utasok gyűltek össze. Előre élvezve a fürdést és a pihenést, beszélgettek, nevetgéltek, és gyönyörködtek a delfinekben, amelyek kikiugráltak a kékeszöld vízből. Platonov semmiben sem különbözött a többi nyaralótól. Ez jutott eszébe, és elmosolyodott borús gondolatain. A partok visszahúzódtak. Elhaladva az ék alakú tengerfok mellett, a Fjodor Saljapin beúszott a széles öbölbe. Kitárult előtte a város. Platonov kíváncsian nézte a sziklákon festőién szétszórt sárga színű házakat és a burjánzó trópusi növényzetet. A töltés szélén álló világítótorony fehér gúlája a kék égre szegeződött. A kikötő, a tengeri állomás üvegkupolája, a házak cserepes tetői felett a forró nap sziluettje remegett. „Üdvözöllek, öreg Karaburun” – mondta gondolatban Platonov az egyre közeledő városnak. Ha hangosan mondja, az üdvözlés túlzottan bizalmaskodóan hangzott volna, mivel azelőtt még sohasem járt ebben a városban. De a gondolat azért is jó, mert senki sem hallja. Karaburunt egy régi görög település helyére építették. A város megismerte a virágzás idejét, féktelenül meggazdagodott a tengerentúli kereskedelemben, és ismerte a hanyatlást is, amikor a kereskedés elsorvadt, és a rakomány átvándorolt más, szerencsésebb kikötővárosokba. A sziklás dombokon félig romos őrtornyok magaslottak, mint a rég elmúlt idők néma tanúi. A tengerre irányított lőrésekből már nem muskéták csövei, hanem vad mogyoróbokor vidám ágai kandikáltak ki. Karaburun megközelíthetetlen volt a szárazföldről, és nehezen elérhető a tenger felől. Ez a körülmény nem kis szerepet játszott a Nagy Honvédő Háború idején, a fasiszta megszállók elleni hősi védelem napjaiban. De már jó ideje nem füstöltek cirkálók Karaburun partjainál. Tengeri kikötőjét már csak az utasszállító hajók látogatták az üdülőszezonban, mely mellesleg évi jó tíz hónapig tartott. Nyaralók hullámai tódultak le a városba, futtában kattogtatták fényképezőgépeiket, zümmögtették filmfelvevőiket, s ezután elárasztották a vonatokat, melyek a Halcedon-öbölbe repítették őket, ahol gyönyörű strandok, több emeletes üdülőépületek, üvegbeton napozók és légfürdők, kávézók és önkiszolgáló falatozók tucatjai várták őket. Karaburunban laktak a helyi intézmények tisztviselői, orvosok, az üdülőtelepi vezetőség és az ajándéküzem dolgozói A város lakosságának jelentős része leszerelt haditengerészekből állt, akik szabad idejüket epertermesztéssel és horgászással töltötték. Rajtuk kívül itt lakott Mihail Levitszkij, Platonov unokaöccse. Platonov jó harminc éve látta utoljára. Mihail akkor még egészen kicsi volt. Megboldogult húgától Platonov azt hallotta, hogy a fiúból orvos lett, és hogy Karaburunban telepedett le. Mást ezenkívül nem tudott egyetlen rokonáról. Miféle ember lehet? Húga, Janina valamikor azt mondogatta Platonovnak, hogy Mihail okos kisfiú. De eléggé okos és tapintatos-e ahhoz, hogy tartózkodjon a tolakodó kérdezősködéstől? Hiszen kétféle én van: az, amelyik a fejben, és az, amelyik a szívben lakozik. Platonov most a második lehetőséget választotta volna inkább. A Fjodor Saljapin lassan közelített a kikötő falához, és Platonov már látta a tarka

várakozó tömeget. Valahol az emberek között ott volt Mihail Levitszkij üdülőorvos is, Janina fia, az okos kisfiú. Hátizsákokkal hátukon fiatalemberek és lányok zajos társasága furakodott a hajólépcsőhöz az utasok tömör falán át. Egyikük, a szőke vasgyúró, Platonov kajüttársa, a vállára csapott, és így szólt: – Na, akkor találkozunk a Halcedon-öbölnél? – Feltétlenül találkozunk – válaszolta Platonov, és gondolatban hozzátette: „Sohasem találkozom veled, barátocskám.” És azt gondolta: ha az unokaöcskös nem fog tetszeni, annyi baj legyen, egész biztos, hogy itt a fél város lakáskiadással foglalkozik. A szállodai magányosságra nem vágyódott túlzottan. Fáradságos nap volt ez Mihail Levitszkij számára. Reggel a szokásos háromperces megbeszélés, mely ma harmincöt percre húzódott el, aztán vizit az osztályon, melynek vezetője volt a Hosszú Élet geriátriai szanatóriumban, később rendelés. Mihail geriátriai szakember volt. Ez a tudomány az öregség gyógyításával foglalkozik. Mihail jól ismerte az öregeket, különösen betegségeiket, vérösszetételük és bőrzsírtartalmuk korral járó elváltozásait, nehéz természetüket. Több mint egy óráig vesződött egy új beteggel. Az volt a véleménye, hogy legelőször is az asszony szív- és érrendszerével kellene foglalkozni, de a beteg erősködött, hogy a ráncaival törődjenek, mégpedig azonnal. Két órakor otthagyva csapot-papot, Mihail a kikötőbe rohant a nagybácsi fogadására. Természetesen tudta, hogy van egy Georgij Platonov nevű nagybátyja, édesanyja fivére. De Platonov eddig még soha, egyetlenegyszer sem emlékeztette arra, hogy létezik. És egyszer csak ez a távirat: „Érkezem…” Mihail a hajólépcsőn állt, és komoran mustrálta a Saljapin kiszálló utasait. Nem tudta, hogy néz ki Platonov, de jogosan úgy vélekedett, hogy a mesebeli bácsika jócskán elmúlt hetven. „Legalább az jutott volna eszébe ennek az ostoba öregembernek, hogy egy fotótáviratot küldjön a fényképével… De hát van is annak annyi esze! Ő aztán jól ismeri az öregeket, konokságukat, fösvénységüket.” Az utasok tömege áradatként hullámzott le a hajólépcsőn, aztán már csak egy keskeny erecskére hasonlított, s végül a lépcső üres lett. Mihail mellett egyetlen öreg vagy legalábbis idős ember sem ment el. Felkapta a fejét, és felkiáltott a Saljapin mellvédjére támaszkodó, fehér egyenruhás, sapkás embernek, aki jóízűen pöfékelt a pipájából. – Mindenki leszállt? Nem alszik még valaki véletlenül a fülkéjében? – Mindenkit felébresztettünk – válaszolta méltóságteljesen az egyensapka. Mihail megfordult, hogy elmenjen, és egy embert pillantott meg, aki mellette állt. Negyven körüli magas férfi volt, szürke szeme nyugodtan és kissé csúfondárosan tekintett Mihailra a svájcisapka ellenzője alól. – Nem jött meg, akit várt? – kérdezte Mihail. – Minden bizonnyal megjött – válaszolta az idegen. – Magát Mihail Levitszkijnek hívják, és a nagybátyját várta itt. Nem így van? – De igen – mondta meglepetten Mihail. – Csak elkerültük egymást. – Nem kerülték el egymást. – Az idegen elmosolyodott. – Jó napot, öcskös. Én bezzeg azonnal észrevettem, mennyire hasonlítasz édesanyádra. – Bocsásson meg! Ön Georgij Platonov? De hát én, szerintem legalább… – Igazad van, valóban nem vagyok már fiatal. De amint látod, jól tartom magam. Jut számomra egy szoba a házadban? – Egy szoba?… – Mihail annyira zavarba jött bácsikájának váratlan fiatalságától, hogy nem értette rögtön, mit jelent ez a kérdés. De aztán nyomban észbe kapott. – Igen, persze, a szoba elő van készítve. – Hát akkor menjünk.

Platonovnál két igen nehéz bőrönd volt. Mihail felkapta a nagyobbikat, de a bácsika gyengéden félretolta. – Fogd inkább a másikat. Nem akarlak megbántani, de erősebb vagyok nálad. Átmentek a tengeri hajóállomás szélesre tárt ajtaján, amely felett „Üdvözöljük Karaburunban!” feliratú tábla függött, s Mihail, bár némileg még zavarban volt, nem mulasztotta el, hogy felhívja nagybátyja figyelmét a város fő nevezetességére. – Hogy tetszik a hajóállomásunk? – Sok üveg, hűs árnyék és zöld növények – nyilatkozott elismeréssel Platonov. Amikor kiértek a pályaudvar előtti térre, Platonov is akaratlanul megállt. Pálmák és pandanusok (csavart törzsű pálma) zöld falát látta. Balról a sokszínű, takaros házakkal beépített rakpart húzódott, a hatalmas platánfák mennyezetet fontak fölé, és napfoltokkal tarkított kék árnyék borította az aszfaltot. Az utca könnyed ívben követte az öböl görbületét. A sétányon és a rakparton túl a város hirtelen a sziklákra kapaszkodott. Platonov kíváncsian nézegette a domború hidacskákat és a kőlépcsőket, a fogaskerekű vasút kis játékkocsijait, az egyik vízmosta hegyoldal bambuszerdőcskéjét. A zöld, sárga és kék színek tiszták és derűsek voltak. Igen, igaza volt, hogy eljött ide. Ez a furcsa város tökéletesen megfelelt céljainak. – Menjünk, Georgij bácsi – mondta Mihail. A „Georgij bácsit” némileg akadozva ejtve ki. Az újonnan szerzett rokon jobbra vezette Platonovot, ahol egy régi árkád volt, mögötte pedig kőlapokkal kirakott meredek út. „Hárommérföldes köz” – olvasta el Platonov a táblát. A kőlapok réseiből kiirthatatlan fű igyekezett a szabadba. Mihail beleélte magát az idegenvezető szerepébe, arról mesélt, milyen nehéz építkezni a szikláktól a tengerhez szorított Karaburunban, és mekkora erőfeszítések árán készült el a vízvezeték- és a csatornázási rendszer. Egyre magasabbra kapaszkodtak fel a hegyre. Jobbra, a mogyoróbokrok ágainak nyílásain keresztül a napfényben úszó tenger kékje látszott, balra pedig sárga házikók merültek a kertek zöldjébe. Mihail megizzadt az emelkedőtől, a bőröndtől, és attól, hogy sokat beszélt, elakadt a lélegzete. Szeme sarkából Platonovra nézett, aki egyenletes léptekkel haladt; úgy tűnt, hogy a súlyos bőrönd egyáltalán nem fárasztotta ki. Több mint hetvenéves lenne? Nos, ha ez így van, akkor ő, Mihail Levitszkij, az öregkor szakértője még sohasem látott ilyen öregembert. Egy menet jött velük szemben. Hegedűk és vadászkürtök énekének és dobok ütemes morajlásának kíséretében, fehér és piros virágból készült koszorúkkal a fejükön, napbarnított fiúk és lányok mentek. – Mi ez? – kérdezte Platonov, s letért az út szélére. – Csak nem a megérkezésem tiszteletére? – Nem – felelte komolyan Mihail. – A balneológiai technikum idei végzőseinek tiszteletére. Nagy mulatozás lesz ma. Úszó- és íjászversenyek is. Mi meg induljunk felfelé. Felmentek a sziklába vésett meredek lépcsőn, és a Tenger kincsei utcába értek. – Ez a házunk – mondta Mihail, és egy kis színes tetejű családi házra mutatott, melynek verandáját szőlő futotta be. Mielőtt belépett volna a kertkapun, Platonov hátrafordult. Alatta a tenger látszott, kék volt és gyönyörű, a láthatáron örökre egybeforrt az ég azúrjával. És Platonov megint csak azt mondta magában, hogy nem tévedett, amikor eljött ide. A szoba tetszett neki. A nyitott ablakon cseresznyefa ágai hajoltak be, a kertből finom virágillat áradt. – Köszönöm, Mihail – mondta Platonov, a bőröndöket a sarokba állítva. – Ez az asztal túl jó és túl törékeny számomra. Nem akadna valami egyszerűbb? Tudod, mindenféle vegyi anyagokkal szeretnék itt bíbelődni. – Rendben, majd beállítok egy másikat. – Mihail elhallgatott, arra várva, hogy Plato-

nov ki fogja fejteni gondolatait munkájáról, de mivel a bácsi nem mutatott efféle hajlandóságot, Mihail felajánlotta: – Menjünk, zuhanyozzunk le. A kert végén berendezett nyári zuhanyozóban Mihail önkéntelen kíváncsisággal – az öregek szakértőjének kíváncsiságával – tanulmányozta Platonov izmos testét. Nem, ez a furcsa bácsi semmiképpen sem néz ki többnek, mint negyven. Igaz, a külső csalóka lehet. Jó lenne vérvizsgálatot csinálni nála, és átvilágítani a szívét. Platonov prüszkölt a hűvös vízsugár alatt, tenyerével csapkodta mellét és vállát. Mellkasán a vöröses szőrzet alatt öreg, rég összehúzódott rózsaszínű varratok látszottak. A hátán széles, csipkézett szélű heg szelte át a lapockáit. Mihailnak ekkor derengeni kezdett: édesanyja valamikor mesélte, hogy Georgij bácsi pilóta volt a háborúban. – A városotokban biztos hamar elkopik a cipő – mondta Platonov. – Nem igaz? – A cipő? – kérdezte vissza Mihail. – Igen, kopik. Persze. Miért? Platonov nem válaszolt. Még prüszkölt egy darabig, aztán nekiállt dörzsölni magát egy frottírtörölközővel. – Emlék a fasisztáktól – mondta, és megpaskolta mellkasát. – Géppuskasorozat. Bár a német rosszabbul járt. Eh, de rég is volt, jóval a születésed előtt!… Van családod? – Igen, van. A fiam, mint mindig, a tengerparton van. A feleségem pedig hamarosan hazajön a munkából, és megebédeltet bennünket. Nem akar esetleg addig is harapni valamit? – Nem nem vagyok éhes. És tudod mit, Mihail, egyezzünk meg rögtön: a jövetelemnek semmit sem szabad változtatnia az életmódotokon. Nem akarlak zavarni benneteket. – Egyáltalán nem zavar minket. Sőt nagyon örülök, hogy… – Nono! – Platonov fölemelte a kezét, tenyerével fölfelé. – Az érzelmek ingatag dolgok, jobb, ha békén hagyjuk őket. A zuhanyozóból kimentek a kertbe, és a ház felé indultak. Csapódott a kertkapu, gyors lábdobogás hallatszott, és egy tizenhárom év körüli, fekete hajú kisfiú szaladt elő a virágágyások mögül. – Apu! – kiabálta már messziről. – Egy ekkora halat fogtam! – Szélesre tárta a karját, de zavartan elhallgatott, s gyanakvóan méregette szemével az idegent. – Igor, ismerkedjél meg Georgij bácsival – mondta Mihail. – Szervusz, Igor – mondta Platonov komolyan, a felnőtteknek a gyerekekhez valószokásos leereszkedése nélkül, és megszorította a kisfiú keskeny kezét. – És hol hagytad a haladat? – Filippnél, ő majd kiszedi a belsőségeit, és megsüti parázson. Filipp azt mondja, régen látott ekkora halat. És maga sokáig fog nálunk lakni? – Nem nagyon. – Mutatóujjával Platonov megütögette a kisfiú kiálló kulcscsontját. – Akarsz nekem segíteni egy kicsit? – Igen – mondta Igor. Este a verandán ebédeltek. – Adhatok még húst? – kérdezte Aszja, Mihail Levitszkij felesége. Kerülte a Georgij bácsi megszólítást. Platonov fiatalos külseje valamiért ellenséges bizalmatlanságot ébresztett benne. – Nem, köszönöm – mondta Platonov. – A hús meg a zöldség is kitűnő volt. Aszja, maga remek háziasszony. Az asszony szárazon megköszönte a bókot, és cseresznyekompótot tett a vendég elé. – Anyu – mondta lábát lóbálva Igor –, Georgij bácsival holnap a Luza torkolatához megyünk. – Nagyon örülök neki. De miért nem mentek inkább a Halcedon-öbölhöz? Ott jobban berendezett strandok vannak. – Eh, a Halcedon! Minden napernyő alatt ezer ember.

– De még mindig jobb, mint vonszolódni a forróságban harminc kilométert Luza felé. – Nos, ha ilyen messze van, akkor egyszerűen kóborolhatnánk egyet a környéken – mondta Platonov, aki némi elégedetlenséget észlelt az asszony hangjában. – Nem, nem! – kiáltott fel Igor. – Hiszen azt tetszett mondani, hogy nagy túrát teszünk abban a cipőben. – Miféle cipőben? – kérdezte Aszja. Platonov az asszony kerek arcára, összeszorított ajkára nézett. – Csak ki akarom taposni az új cipőmet. Köves útjaik kimondottan ösztönöznek erre. – Én meg már azt gondoltam, hogy a cipőiparban dolgozik… – Volt némi közöm hozzá. Ha lehet, kérek még kompótot. – Tessék. – Aszja szedett még a tálkába. – És most hol dolgozik? – A szakterületem a biokémia. Be kell még fejeznem egy-két kutatást, aztán pedig… majd nyugdíjba vonulok. – Ahhoz képest, hogy már nyugdíjkorban van, ragyogóan néz ki. – Igen, sokan úgy találják – felelte nyugodtan Platonov. Szó nélkül megette a kompótját, aztán megköszönte a háziasszonynak az ebédet, és fáradtságára hivatkozva a szobájába ment. Aszja hosszan követte szemével. – Igor – mondta –, vidd az edényt a konyhába. Várj! Minek küldött Georgij bácsi a városba? – Felírt nekem egy listára való alkatrészt, és elszaladtam a rádióüzletbe, a kikötőbe. Georgij bácsi megtanít hegeszteni. – Az jó – helyeselt Mihail. – Lehet, hogy kedvet csinál neked a technikához. Mást se tudsz, mint olvasni meg horgászni azzal a Filippel. Na, eridj! Vigyázz, össze ne törd az edényt! – És amikor a poharakkal és tányérokkal telerakott tálcával a kisfiú elviharzott a konyhába, Mihail halkan azt mondta feleségének: – Aszja, meg akarlak kérni valamire… Azt hiszem, nem helyes, ha faggatjuk. – Hát aztán miért nem? – Aszja hirtelen megrándult, a fonott fotel megreccsent telt teste alatt. – Hát miféle madár ez a bácsi? Azt mondtad, több mint hetvenéves. Ő meg veled egykorúnak látszik. – De Aszja, ez még nem ok arra, hogy rossz véleménnyel legyünk róla. – Lehet, hogy nem ok. Csak nem szeretem, ha egy ember titokzatos képet ölt magára. – Nem ölt magára semmit. Hallottad, be kell fejeznie valamilyen munkát. – Tudod, mit mondok én neked, Mihail? Csinálja a kísérleteit valami más helyen. Mit lehet tudni, felrobban nála valami, vagy ne adj' isten, még felgyújtja a házat… Majd kérek az üdülő vezetőségétől egy beutalót a részére. – Nem – mondta határozottan Mihail. Az asszony meglepetten nézett rá. – Nem, Aszja, addig fog itt lakni, amíg csak akar. Megboldogult anyám édestestvére. Rajta kívül egyáltalán nincs rokonunk. – Ahogy akarod. – Aszja fölkelt, és kis kefével egy tálcára söpörte az abroszról a mor zsákat. – Ahogy akarod, Misa. De nekem nem tetszik ez az egész. Sisteregve egy rakéta repült a sötét égbe, és egy maréknyi zöld és fehér szikrát szórt egyenesen a Göncölszekérre. És azon nyomban egy másik rakéta szállt fel, aztán még egy meg még egy. Az égen piros spirálok kavarogtak, és eleredt a sokszínű csillageső. Mihailnak eszébe jutott, hogy ma nem locsolta meg a gyümölcsfákat. Lement a kertbe, és elindult a gazdasági épületszárny felé a locsolóért. Befordult a ház sarka mögé, és megállt a cseresznyefa árnyékában. Platonov a nyitott ablaknál állt a sötét szobában. A rakéták fénye megvilágította ég felé fordított arcát. Ezen a szinte megkövült arcon élesen kirajzolódtak a durva redők, melyek az orrcimpától a határozott ajkak sarkáig húzódtak, és elmélyedtek a meredeken kiugró állon. Az arc nyugodt volt, de Mihailnak úgy tűnt, valami határtalan fáradtságot lát rajta; ilyen arckifejezésük van azoknak az embereknek, akik már semmit sem várnak. Mihail hátralépett, a kagylók megcsikordultak a lába alatt, és ekkor Platonov meglátta őt.

Észrevette és elmosolyodott. – Nagy mulatozás folyik Karaburunban – mondta. – Igen – szólt Mihail. – A balneológiai technikum végzősei mindig így ünnepelnek. Már két hete lakott Platonov unokaöccse, Mihail Levitszkij házában. Együtt kelt a nappal, és ébresztette Igort, aki egy kempingágyon aludt a kertben. Megittak egy pohár hideg tejet, és elindultak a hegyekbe. Mihail és Aszja még csak ilyenkor fordultak a másik oldalukra. A reggeli sétákhoz Platonov új, sárga talpú barna cipőt húzott, a kisfiúnak ugyanilyen cipőt adott, csak ez már meglehetősen kopott volt. Igornak annyira nagy volt ez a cipő, hogy három pár zoknit kellett felhúznia, hogy ne lötyögjön benne a lába, ám állhatatosan tűrte a nehéz felszerelés kényelmetlenségeit. Általában három óra múlva tértek vissza, alaposan lepucolták a cipőkről az út porát, és ugyanilyen alaposan lemérték mind a két párat egy nagyon pontos mérlegen. Ezután saját cipőjét Platonov egy különleges dobozba rakta, melynek feneke valamilyen oldat tal átitatott filccel volt borítva, és amelytől vezetékek húzódtak egy szerkezethez, amit még a megérkezés napján szerelt össze. Igor cipője pedig a mérés után egy közönséges kartondobozba került. Ezután a két barát – valóban barátok lettek, már amennyire ez lehetséges ekkora korkülönbséggel – megette a reggelit, amit Aszja készített, és egy ideig dolgoztak. Platonov írt, Igor pedig elvégezte az aprómunkát, például áttekerte az orsókat, vagy elolvasott valamit. Időnként, éppen ceruzáját rágva valami nehéz feladat megoldása közben, Igor felpillantott a bácsira, és észrevette, hogy az nem ír, hanem arcát tenyerébe temetve ül, de a kisfiú egyszer sem merte megzavarni gondolataiban. Az ötödik napon Platonov két csomagot kapott, amit Leningrádból küldtek poste restante. Igorral alig bírták felvinni a lépcsőn; a Tenger kincsei utcába nem ment fel a taxi. Másnap még egy nehéz csomag érkezett. Platonov ekkor a sarokba hajította cipőjét, és már nem vette fel a reggeli sétákhoz, s Igor is visszatért kényelmes szandáljához. Platonov szobája most már tele volt szerkezetekkel, az egész helyiséget huzalok hálózták be; és apró hangyákként mutatók mozogtak a mérőeszközök számlapjain. Platonov egyre több időt töltött íróasztalánál. Néha abbahagyta az írást és azt mondta Igornak: – Menj csak le, barátocskám, a kertbe, mozgasd meg egy kicsit a tagjaidat. Egyedül akarok maradni. Igor ilyenkor bemászott egy könyvvel a függőágyba, és türelmesen várt. A bácsi általában három óra körül jött ki a verandára, hunyorgott a napfénytől, csinált néhány guggolást ami azt jelentette, hogy vége a munkanapnak, és lehet menni a tengerpartra. De egy alkalommal a bácsi valahogy túl sokáig dolgozott. Már négy óra is elmúlt, ő pedig még mindig nem jelent meg a verandán. Igor halkan az ajtóhoz lépett, hallgatózott. A szobából egy hang sem hallatszott. Igornak rossz érzése támadt, hirtelen belökte az ajtót… Platonov arccal lefelé feküdt a padlón. Igor felkiáltott, odarohant hozzá, rángatni kezdte, a hátára fordította. Platonov kinyitotta az eszméletlenségtől elhomályosodott szemét. – Csatold le! – hörögte. Igor letépte csuklójáról és bokájáról a szoros gumipántokat melyekből drótok lógtak. A bácsi lassan felemelkedett és a fotelba rogyott. – Mit csinál magával? – kérdezte nyugtalanul Igor. – Semmit… Fordítsd el a késes kapcsolót. – Egy darabig hallgatott. Légzése lassan egyenletes lett. – Ennyi az egész. Fogd a horgászbotot megyünk a tengerpartra. Nem messze a Hárommérföldes köz árkádjától, a part menti sziklák tömkelege között volt egy kis, durva sóderrel teleszórt háromszög. Igor már régen kiszemelte ezt a helyet

horgászásra és fürdésre. Ide hozta Georgij bácsit is. Fürödtek, a tengert nézve ültek a szikla árnyékában, és Igor kivetette a horgot. – Miért nem akar napozni? – kérdezte egyszer Igor, Georgij bácsi fehér bőrére nézve. – Nekem ez nem használ – felelte Platonov. – Te viszont kettőnk helyett is napozol. Igor barna hasára nézett. – Én egész évben ilyen barna maradok. Filipp azt mondja, ha alaposan áttüzesedsz a napon, semmilyen betegség nem fog rajtad. És magának a régi sebek miatt nem szabad napoznia, ugye? – Részben. De főleg azért, mert öreg vagyok. – Egyáltalán nem öreg, jobban úszik, mint én, különösen pillangóban. Georgij bácsi, maradjon nálunk örökre! Jó? – Rendben, barátocskám. Rántsd meg a horgot rákapott. Útban hazafelé betértek Filipphez. Filipp olyan ügyesen rendezte be műhelynek a sziklában levő természetes barlangot, hogy úgy tűnt éppen erről a lakályos helyről indult terjeszkedésnek az egész Karaburun. A barlang falán újságokból kivágott fényképek lógtak. Témájuk egyáltalán nem volt változatos, kizárólag hajókat és szép lányokat ábrázoltak. Maga Filipp valamikor matróz volt, és sok időt töltött a tengeren, ezzel volt magyarázható hű ragaszkodása a tengeri témakörhöz. Ami pedig a képtár második felét illeti, ahogy Filipp fellengzősen kifejezte magát, mindig hódolattal adózott a szépség örök és hervadhatatlan eszményének. Karaburunban gyorsan koptak a cipőtalpak, és az öreg Filippnek sok munkája volt. De össze tudta egyeztetni a horgászással úgy, hogy a szikla alatt harangokkal felszerelt horgászbotokat helyezett el. Jól ismerte az embereket és lábbelijüket; a megkopott cipőtalpakról meg tudta állapítani tulajdonosa természetét. S ezenkívül úgy is tudott beszélni, hogy a szegek ott voltak közben a szájában. Néhanapján Platonov hozott egy üveg vörös bort; Filipp parázson sütötte meg a fogott halat, és nagy lakmározást csaptak. Kopácsolt a kalapáccsal, igazgatta kését a szabászasztalon, és emberekről, hajókról, cipőtalpakról mesélt. – Minden elmúlik a világon, a fák is és a nők is – jelentette ki. – Egyedül a tenger maradandó és örök, mert senki sem tudja kiüríteni, még a mindenható idő sem. És diadalittasan végignézett beszélgetőtársain, mintha azt mondaná: „Nos, mit tudtok felhozni ez ellen?” Platonov nem nyilvánított ellenvéleményt, Igor pedig olyan szellemben nyilatkozott, hogy ha majd évek milliárdjai múlnak el, a tenger végül is egész egyszerűen elpárolog. – Ez sohasem következik be – mondta meggyőződéssel Filipp, és kivéve szájából a soron következő szöget, beleütötte a talpba. – Jó fiú vagy, csak pszichológiailag nem vagy felkészítve. – És egy hatalmas csapással beverte a következő szöget. Időnként Platonov és Igor túrákat tettek a régi erdei úton a Halcedon-öböl felé, az üdülőtelepig sohasem mentek el. Platonov messziről nézte a fehér épületeket, a tarka sátrakat és strandokat, a nyüzsgő embertömeget, aztán a két barát visszafordult. Jobban szerették a másik utat, amely az öbölhöz vezetett, azt, amelyiken a vonatok jártak. Ezt az utat egy hegyvonulatban vésték ki. A hegyszoros, amelyet átszelt a vonathíd kecses íve, áttört a sziklás hegyfokon, és meredek szakadékként érkezett a tengerhez. A szakadék szélének folytatása egy keskeny perem volt, amin nehéz volt átmenni; innen fentről jól látszottak a Halcedon-öböl strandjainak hosszúkás sárga foltjai. Egyszer átmerészkedtek a keskeny peremen. Igor lassan ment elöl, Platonov pedig előrenyújtott kézzel, lépésről lépésre haladt mögötte, készen arra, hogy azon nyomban elkapja a kisfiút, ha az netalán rossz helyre lépne. – Most már elég, Igor – mondta végül. – Tovább az út teljesen járhatatlan. Állj meg! Hátukat az érdes és naptól meleg sziklának támasztották, és sokáig nézték a szakadék alatt lustán hullámzó tengert. – Jó itt – mondta halkan Platonov, mintha magával beszélne. – Tudna innen fejest ugrani? – kérdezte a kisfiú.

– Nem tudom. Na, menjünk vissza. Azon a helyen érkeztek a Hárommérföldes közhöz, ahol Karaburunt a háború idején védő tengerészek közös sírjánál felállított szobor volt. – Georgij bácsi, meséljen a háborúról. – Sokat meséltem már neked, kis barátom. Na de ha akarod… És már ki tudja, hányadszor mesélt a légi harcokról, a tankcsatákról, a tengeralattjárókról, a fasisztákról, akiket nem szabad megtűrni a Földön, ha az emberek boldogan akarnak élni. S így beszélgetve, ráérősen bandukoltak fel a sziklákban kivésett lépcsőkön a Tenger kincsei utcába. – Hányadika van ma? – kérdezte hirtelen Platonov, s kinyitotta a kertkaput. – Augusztus tizenhetedike. Eh, sajnos, hamarosan elkezdődik a tanítás. – Már tizenhetedike – mondta halkan Platonov, és belépett a kertbe. Aszja kíváncsi nő volt. A Platonovot körülvevő titok nem hagyta nyugodni. S ráadásul Surocska Grekina, egy kolléganője az üdülőigazgatóságon még rá is tett; felizgatta rémisztő történeteivel. – Leningrádban – mesélte Surocska –, nemrég egy hajmeresztő bűntény történt. Egy ismeretlen ember ment be a Szever étterembe, és a csillárba lőtt. A golyó elvágta a kötelet, a csillár leesett, és halálra zúzta az asztaloknál ülő embereket. A tettes, kihasználva a sötétséget és a pánikot, eltűnt. Ez a Surocska állandóan olyan dolgokat mesél, hogy aztán az ember örök rettegésben él. Igaz, hamarosan kiderült, hogy semmi ilyesmi nem történt Leningrádban. Az igazgatóság könyvelője, aki ott járt meglátogatni egyetemista fiát, semmit sem hallott a Szever étteremben lezajlott vérengzésről. Ráadásul azt állította, hogy ebben az étteremben nincs is csillár, a világítást pedig, úgy mondta, falikarokkal oldják meg. Nem tudni, miért, de Aszja gyanakvása mégis erősödött. Előfordul, hogy nehéz eltéríteni a gondolatot a megszokott irányból. Igaz ugyan, hogy emlékezett férje tanácsára, és nem nyaggatta a vendéget, de senki sem tilthatta meg neki, hogy kifaggassa a fiát. Igor nem csinált titkot abból, amit tudott, csak éppen az volt a baj, hogy túl keveset tudott, pontosabban semmit. Csendes este volt. A fekete égen mindenütt felragyogtak a csillagok, és a falombokon keresztül látszott a tengeren a hold ezüst, sáv alakú árnyéka. Mihail Levitszkij a verandán ült és újságot olvasott. A híreket egy-egy helyeslő vagy ironikus „hm”-mel kommentálta. Aszja megterített, és hívta Igort. – Mi van, anya? – Igor egy könyvvel a kezében jelent meg. – Mit csinál Georgij bácsi? – Dolgozik. – Agyonhajszolja magát. Szeretném tudni, mi az, amit éjjel-nappal ír. Hívd teázni! Amikor Platonov kijött a verandára, rendkívül élénk volt. – A tea az jó – mondta a helyére ülve. – Örök, maradandó ital, mondaná barátunk, Filipp. Mit ír az újság, Mihail? – Hát, mindig csak ugyanazt. – Mihail félretette az újságot. – Folytatódik a mélyfúrás Cion-platón. Nemzetközi fiziológuskongresszus. Megint megemlítették Newman professzor titokzatos halálát. – Add csak ide az újságot! – Platonov átfutotta a kongresszusról szóló tudósítást. – Igazad van, mindig ugyanaz. Ö, ez a szamócalekvár, nagyszerű! Nos, Mihail, hogy érzik magukat a kisöregeid? „Mi van vele? – gondolta Mihail. – Idegizgalom vagy csak egyszerűen jókedv?” Mesélni kezdett az öregség gyógyításának legújabb módszereiről a Hosszú Élet szanatóriumban. Platonov hallgatta, és nagy tájékozottságot bizonyító kérdéseket tett fel, Aszja pedig állandóan újabb adagokat rakott neki a szamócalekvárból. – Igaz – mondta tűnődve Platonov –, Hippokratésztől napjainkig töprengenek az

emberek a hosszú élet problémáján… – Hunyorogva Mihailra nézett. – Mondd csak, öcsém, szerinted miben rejlik az öregedés fő oka? – Bonyolult kérdés ez, Georgij bácsi… Egészében véve egyetértek azzal a véleménynyel, hogy az öregség az élő anyag önfelújító képességének állandó fogyatkozása. Hiszen az élet egyetemes fejlődése összefügg a halál elkerülhetetlenségével, azt pedig valaminek elő kell készítenie… – Mihail hátradőlt a széken, hangjában pedig tanáros modor érződött. – Bizonyára tudják, hogy egy tízéves gyermek anyagcseréjének intenzitása eléri az ötven százalékot, egy kilencvenéves öregemberé pedig harmincra csökken. Megváltozik a szénsav kiválasztása, a változó fehérjék szilárdabb formákat öltenek… Szóval ehhez hasonló dolgok. Azt akarom mondani, hogy öregkorban a szervezet alkalmazkodik a korral járó változásokhoz, és mi, geriátriai szakértők legfőbb feladatunknak tartjuk, hogy minél tovább stabilizáljuk ezt az alkalmazkodást. – Igazad van, Mihail. De gondoltál-e már arra, hogy a szervezet… Különben hagyjuk. – Platonov félbeszakította önmagát. – Mindez túl unalmas Aszja számára. – Ugyan már, csak nyugodtan. Hozzászoktam az ilyen beszélgetésekhez – mondta Aszja. – Mindig meg akarom magát kérdezni: Leningrádban dolgozik? – Nem messze tőle, Borkiban. Ez egy tudományos központ… – Hát hogyne – mondta Aszja –, ki ne hallott volna Borkiról? Tavaly egy híres fizikus gyógykezeltette itt magát, ő is Borkiból jött. Jópofa öregúr volt, vidám és közvetlen, mindannyian szinte beleszerettünk. Platonov figyelmesen nézett az asszonyra, és válaszképpen fürkésző tekintettel találkozott. – Aszja – mondta, és elmosolyodott valamelyik gondolatán. – Aszja és Mihail. Ter mészetesen belátom, hogy nem viselkedem túl udvariasan. Idepottyant az égből egy nagybácsi, itt lakik már harmadik hete, és legalább három szót szólt volna magáról és a munkájáról… Nem, nem, Mihail, hallgass, tudom, hogy pontosan így van, bár becsülöm a tapintatodat. Hát azt hiszem, itt az ideje, hogy meséljek egyet s mást. Egy ideig hallgatott, megdörzsölte tenyerével a homlokát, aztán elkezdte: – Ez a dolog sok évvel ezelőtt jutott az eszembe, pontosabban a háború alatt, a háború harmadik évében. Ti akkor még nem léteztetek, én pedig fiatal voltam és egészséges, mint egy bivaly. Az egész egy semmiséggel kezdődött. Bár abban az időben számomra nem volt semmiség… Emlékszel, Mihail, hogy van Dickensnél? A királyi jogtanácsos megkérdezte Sam Wellert, történt-e vele azon a reggelen valami rendkívüli. Sam pedig így válaszolt: hát az úgy volt, esküdt urak, hogy azon a reggelen kaptam egy új öltönyt, és számomra ez egy rendkívüli és különös esemény. Egyszóval azon a reggelen én is kaptam a raktárból egy új bőrkabátot, raglánt, így hívták ezeket, s ez az én számomra is rendkívüli esemény volt. Mi, fiatal pilóták, szerettük kicsípni magunkat. Feltűztem a raglánra a váll-lapokat, felvarrtam a paszományomat, és már hívattak is, negyedóra múlva pedig már a levegőben voltam. Át sem öltöztem a repülőruhába. És egy másik negyedóra múlva légi harcba keveredtem. Úgy támadtam meg a német gépet, hogy egyenest szemberepültem vele. Neked, Igor, már egy tucatszor meséltem, és te tudod, hogy itt minden az idegeken áll vagy bukik. Aki elsőnek nem bírja tovább és ki tér, kap egy sorozatot a védtelenül maradt helyre. Szóval közeledtünk egymáshoz. Az ellenséges pilóta nálam nullán áll a párhuzamosító lencse irányzóvonalán, ezek szerint én őnála szintén nullán állok. Itt aztán kaptam egy sorozatot. Forró fejjel először nem éreztem meg, csak mentem feléje. Ez pedig, tudjátok, csupán másodperceken múlik, ő meg elhúzott felettem, megmutatta a hasát, és én egy sorozatot röpítettem az olajradiátorba. Elkezdett füstölni, ezt még láttam. Füstölögve megindult lefelé. Hogy én miképpen értem földet, nem emlékszem. A fiúk azt mondták, hogy a pilótafülke vérben úszott. Szóval csoda, hogy sikerült leszállnom. Kiszedtek, s egyenest a kórházba vittek. Hat lyuk tátongott a mellkasomon. Feküdtem egy darabig, a sebeim begyógyultak. Elbocsátottak a kórházból. Az új bőrkabátom pedig… eh, még most is bosszankodom, ha eszembe jut… Elöl a lyukak kicsik, hátul ökölnyi nagyságúak. És azt gondoltam: mi-

féle ostobaság, rajtam begyógyult minden lyuk, a kabáton meg csak úgy tátonganak… Kapiskálod már, öcskös? – Még nem – mondta Mihail. – Én sem tudtam rögtön. Csupán elkezdtem töprengeni rajta. Igaz, háború volt, s erre nem volt idő, de én azért néhanapján gondolkodtam rajta. Elkezdtem szakkönyveket olvasni. A háború után pedig tartalékba kerültem, felvételiztem a kémiaszakra, és ekkor kezdtem el komolyan foglalkozni a dologgal. Mondjuk, ez itt egy bőr lábbeli. A talpa elkopik. Egy élő ember pedig mezítláb jár, a bőre is kopik, aztán mégis nő másik. S arra gondoltam, nem lehetne-e megcsinálni azt, hogy a nem élő bőr, a cipőtalp is regenerálódjék. – Meddő vállalkozás – mosolygott Mihail. – Cipőtalpnak ma már nemigen használnak bőrt. A szintetikus anyagok… – Menj te valahová a szintetikus anyagaiddal! – Platonov még el is fintorodott. – Hát miféle ember vagy te, öcsém? Hiszen én egy filozófiai problémát magyarázok neked. Tekints az elhasználódás jelenségére magasabb szempontból. Minden felmerülő esetet két kategóriába lehet csoportosítani. Az első: fokozatos elhasználódás, a minőség folyamatos változása. Példa: a cipőtalp vagy a bőr, a műanyag. Amint a földre léptél az új cipőben, elkezdődött az elhasználódás. Nehéz pontosan megállapítani, mikor lesz a cipő használhatatlan. Ez egyéni megítélés dolga. Egyik embernek az a véleménye, hogy már hordhatatlan, és kidobja. A másik pedig megtalálja, és azt gondolja: az ördögbe is, kidobtak egy csaknem új cipőt, hát én még hordom egy kicsit… Mihail elnevette magát. – Most pedig lássuk a második kategóriát, a lépcsőzetes elhasználódás példáját – folytatta Platonov. – Példa: az elektromos izzólámpa. Bekapcsolom a villanyt. Meg tudod mondani, hány óráig égett a lámpa, mielőtt kiégett? – Valóban – mondta Mihail –, úgy tűnik, a villanykörte nem használódik el. Ég, ég, s egyszer csak kiég. – Hát ez az! – Platonov felállt, és zsebre tett kézzel átvonult a verandán. – Egyszer csak kiég. Lépcsőfok, ugrásszerű átmenet egy új minőségbe… Természetesen a dolgok túlnyomó többsége a fokozatos elhasználódás kategóriájába tartozik. És én azon kezdtem el rágódni, hogyan lehetne a cipőbőr elhasználódását átvinni a második kategória körülményei közé, hogy a talp elhasználódása ne fokozatos, hanem ugrásszerű legyen. Mondjuk így: hordod a cipőt, hordod, a talpa még mindig olyan, mintha új lenne. Aztán eltelik egy bizonyos idő, és egy szép napon a cipő egy szempillantás alatt szétesik. S nincs semmi kétség afelől, hogy lehet-e hordani vagy sem. Mint a villanyégő: egy kattanás, és már nincs is! Platonov hirtelen elhallgatott. Rákönyökölt a korlátra, s úgy tűnt, mintha fürkészne valamit a sötét kertben. – Érdekes gondolat – mondta Mihail. – A használati tárgy egy bizonyos határidőig új marad. – És maga készített egy olyan cipőt, amit nem lehet elnyűni? – kérdezte Aszja. – Igen. – De hogyan sikerült ezt elérnie? – kérdezte Mihail. – Hosszú történet, ez, pajtás. A lényeg, hogy sokéves kísérletezés után rájöttünk, hogy a szerves eredetű bőr maga állítja újra elő az elhasználódott sejteket. Csak… tudod, a cipőtalp nem olyan fontos probléma. A lényeg az elv, és ez az elv meglehetősen messzire sodort engem… és másokat is… – Platonov kiegyenesedett. – No de erről majd egy másik alkalommal beszélünk. – Kér még teát? – kérdezte Aszja. – Azonnal gondoltam, hogy maga feltaláló. Ezek szerint lehet csinálni kabátot meg más dolgokat, és ezek mindig újak maradnak? – Kabátot is lehet csinálni… Hát én megyek. – Megint egész éjjel dolgozni fog? – Lehetséges.

Ekkor valaki megkopogtatta a kertkaput. Igor szaladt, hogy kinyissa. – Ez Levitszkijék háza? – A magas női hang felhallatszott a verandára. – Igen – válaszolta Igor. – Mondja, kérem, maguknál lakik Georgij Platonov? Platonovnak felrándult a szemöldöke, amikor meghallotta ezt a hangot. Lassan lement a verandáról, és a szürke kosztümös karcsú nő felé indult, aki követte Igort a kis kerti úton. – Georgij! – rohant a nő a férfihoz, amikor megpillantotta, és arcával Platonov mellé hez simult. Platonov átfogta megránduló vállát, szemét félig lehunyta. – Miért jöttél? – kérdezte. – Hogyan találtál meg? A nő felemelte könnyektől nedves arcát. – Megtaláltalak és kész… – Menjünk át hozzám, megbeszéljük. Megfogta a kezét, és a szobájába vezette, útközben elnézést mormolt. – Nem tesz semmit – válaszolta Aszja. Ajkát összeszorítva a férjére nézett. – Nos, ehhez mit szólsz? – Milyen furcsa az arca – mondta halkan Mihail. – Legalább köszönt volna nekünk… Ellenben a bácsikádnak igen fiatal ismerősei vannak, nem gondolod? – Lehet, hogy a felesége… – A felesége? Ezek szerint azt akarod mondani, hogy megszökött a feleségétől? Milyen kedves, fürge egy bácsika! – Hagyd abba, Aszja! Hát nem látod, hogy történt köztük valami? – Látom, látom. Én aztán mindent látok. – Aszja elkezdte öblíteni a poharakat. Mihail lement a kertbe, kihozta a melléképületből a locsolót, és odaerősítette a vízvezetékhez. Igyekezett nem nézni Platonov ablakára, de azért észrevette, hogy odabenn nem ég a villany. Erős vízsugár tört elő a locsolócsőből, a föld, a fű és a fák mohón ittak, és Mihail nem sajnálta a vizet; oltsák csak szomjukat. Aztán visszament a verandára, újra leült a már leszedett asztalhoz, Aszja pedig azt mondta: – Le kellene feküdni. Mihail nem válaszolt. – Mi van veled, Misa? Nem hallod? – De igen. Nem vagyok álmos. Az asszony odament hozzá, és gömbölyű karjával hátulról átölelte a nyakát. – Szeretném, ha minél előbb elutazna, Misa. Ne haragudj rám, de én úgy érzem… valami zűrzavart hozott az életünkbe… Olyan nyugodtan éltünk, amíg nem ismertük. A férfi megsimogatta Aszja kezét. Lépések hallatszottak; Aszja a veranda korlátjához lépett, és keresztbe fonta karját a mellén. Mit várhatnak még ettől a két embertől? Az üvegajtó halkan kinyílt. Platonov és a szürke kosztümös nő kijött a verandára. – Elnézésüket kell kérnem – mondta a nő, és kedves arcán egy gyermek zavart mosolya jelent meg, aki tudja, hogy megbocsátanak neki. – Galina Kulomzinának hívnak, egy ideig a vendégük asszisztensnője voltam Borkiban. Mihail sietve alátolta a fonott fotelt. – Üljön le, kérem. – Köszönöm. Megszoktam, hogy gondoskodom Georgijról, és… Szóval a Balaklava hajón jöttem, és körbejártam az egész várost. Csodálatos ez a maguk városa, csak nagyon fárasztóak a lépcsők. – Ez igaz. – Mihail elmosolyodott. – Karaburunt meg kell szokni. – Nem tudtam, hol szállt meg Georgij, és megkérdeztem jóformán minden szembejövő embert, leírtam a külsejét. Nevetséges és reménytelen foglalatosság volt,

nem igaz?… Még a Halcedon-öbölbe is elmentem, és körbejártam az összes üdülőt. Végül azt tanácsolták, menjek az üdülővezetőségre. Szerencsére az egyik asszony, aki ott maradt munka után, tudta, hogy az egyik kolléganőjéhez, vagyis magához – a nő Aszjára mosolygott – egy rokon jött látogatóba. „Ez Surocska” – gondolta Aszja, fennhangon pedig azt mondta: – Minden jó, ha a vége jó. – Hát igen… Rettenetesen elfáradtam, de hála istennek megtaláltam. – Galina hoszszasan nézett Platonovra, aki mozdulatlanul állt a korlátnál. – Kér teát? – kérdezte Aszja. – Egy pillanat, Aszja – szólt közbe Platonov. – Először is nem lehetne kivenni Galinának egy szobát valahol itt a szomszédságban? Aszja meglepetten nézett rá. – Egy kicsit késő van már – mondta akadozva. – De mi lenne, ha a… maga… asszisztensnője… itt maradna nálunk? Igor úgyis a kertben alszik, a szobája üres. – Hát persze – mondta Mihail. – Rendezkedjen be Igor szobájában. – Nagyon hálás vagyok maguknak! – Galina felsóhajtott. – Annyira elfáradtam… – Igaz is, hová tűnhetett Igor? – Aszja kinézett a kertbe. – Igor! Akkor, amikor az idegen nő Georgij bácsi nyakába borult, Igor csendben visszahúzódott a fák árnyékába. A kert távoli sarkába lopódzott, és egy kiálló sziklarönkre ült. A hamarosan bekövetkező elválás homályos érzése fogta el. És Igor elhatározta, hogy soha, semmiért a világon nem fog megnősülni, mert ott, ahol megjelenik egy nő, minden a feje tetejére áll. Reggelre Platonov eltűnt. Ezt Igor fedezte fel először. Három hét alatt megszokta, hogy Georgij bácsi ébresztette, még jóval napkelte előtt, de ma reggel magától ébredt fel. A napról Igor megállapította, hogy már rég elmúlt a szokásos felkelés ideje. A változás kellemetlen érzésével, mezítelen lábával halkan belépett a házba, és kinyitotta Platonov szobájának ajtaját. A bácsi nem volt ott. Az összes műszer egy rendetlen halomban hevert a sarokban. Világos. Elment a hegyekbe. Ilyen mélyen még soha senki sem bántotta meg Igort. Nehogy elsírja magát, gyorsan felmászott a legmagasabb diófára a kertben, és a tengert kezdte nézni, mely világoskék és ezüst volt ebben a korai órában. Az öbölből elindult egy fehér motoros hajó, és lassan jobbra fordult. „A Balaklava” – gondolta Igor. És elképzelte, hogy egy szép napon elutazik Karaburunból a fehér hajón, aztán pedig megérkezik Borkiba, Georgij bácsinál fog lakni, és segít neki a munkában. És folyton az útra nézett, nem jön-e Georgij bácsi. Előre elhatározta, milyen szárazon fogja viszonozni a bácsi üdvözlését, és majd kéreti magát egy kicsit, mielőtt elfogadná a javaslatot, hogy menjenek a tengerpartra. Ekkor a tegnapi nő lépett ki a verandára. Kék-fehér mintás könnyű kötényruhát viselt. Gondterhelten körülnézett, és visszament a házba. Aztán Igor apja jelent meg a verandán, ő is körülnézett, megigazította egy szőlő hajtását, és hívta Igort. Igor kelletlenül válaszolt. – Mássz le onnan, de gyorsan! – mondta az apja. – Láttad reggel Georgij bácsit? Nem? Hát akkor hová mehetett? Apja hangja különös volt, és Igor rájött: valami történt. Aztán mindnyájan Georgij bácsi szobájában álltak. Mihail egy nagy, leragasztott csomagot forgatott a kezében, melyen jól olvashatóan az állt: „Mihail Levitszkij részére. Felbontandó nem előbb, mint augusztus 24-én reggel.” Ez azt jelenti, hogy holnap reggel. Platonov holmijai nem voltak a szobában, elvitte magával mindkét bőröndöt. Csak a műszerek maradtak ott, és az üres cipősdoboz meg egy-két könyv. – Úgy ment el, hogy el sem búcsúzott? – csóválta Aszja a fejét. – Szó nélkül… Galina

nézte a csomagot Levitszkij kezében. Meredten, mozdulatlanul nézett, szemében nyugtalanság tükröződött. – Elutazott? – kérdezte Igor reményvesztetten. S ekkor eszébe jutott a Balaklava, mely nemrégiben hagyta el Karaburun partjait. – Mindjárt megtudjuk – mondta Mihail, és a csomaggal a kezében a telefonhoz lépett. Felhívta a kikötő forgalomirányítóját, s az megígérte, hogy rádión összeköttetésbe lép a Balaklavával. – Mihail Petrovics – mondta Galina magasan csengő hangon –, nagyon kérem, nyissa fel a csomagot. – Nem, Galina – felelte –, ezt nem tehetem meg. – Azért mégiscsak furcsa viselkedés – mormogta Aszja. – Hogy ebben a korban ilyesmire vetemedjen valaki… Galina Aszjára nézett. – Bocsássanak meg az alkalmatlan kíváncsiságomért… El sem tudják képzelni, menynyire fontos. Maguk tudják, hány éves Georgij… Georgij Iljics? – Meg tudom magának mondani – felelte Mihail. – Georgij bácsi tizenkét évvel idősebb a húgánál, megboldogult anyámnál. Georgij bácsi hetvenhárom-hetvennégy éves. – Hetven… Atyaisten! – suttogta Galina, és arcát tenyere közé szorította. Most Aszján volt a sor, hogy elcsodálkozzon. – Együtt dolgozik vele, és nem tudja, hány éves? – Sohasem mondta… Nem dolgoztam vele sokáig, négy évig… De az öreg fiúk azt mesélték, hogy sok évvel ezelőtt is éppen így nézett ki. Én csak azt tudtam, hogy öre gebb Newmannál… – Georgij bácsi együtt dolgozott Newmannal? – lepődött meg Mihail. – Igen. – De engedje meg… Jól ismerem Newmann professzor munkáit. A hosszú élet problémájával foglalkozott, és ez igen érdekelt engem mint geriátriai szakembert. De hiszen Georgij bácsi egészen más területen dolgozott. Az anyagok elhasználódásáról mesélt, valamint a fokozatos elhasználódás átviteléről az ugrásszerű kategóriába. Van ebben valami közös? – Most nem tudok… Nem vagyok olyan állapotban, hogy erről beszéljek… – Galina nagyon fel volt zaklatva. – De éppen ezzel az ugrásszerű elhasználódással kapcsolatban kezdték el őrült kísérletüket. – A nő az ablak felé fordult. – De mi is történt valójában Newmannál? – kérdezte érdeklődve Aszja. – Az újságok azt írták, titokzatos, váratlan halál, nem szenvedett semmilyen betegségben… Kedvesem, mi van magával?! – kiáltott fel, mikor meglátta, hogy Galina sír. – No de kérem, nyugodjon meg. Igor, gyorsan vizet! – Nem kell. – Galina zihálva fellélegzett. – Azt hiszem, nagy baj történt… Mihail Petrovics, nyissa fel a csomagot! Mihail lassan megcsóválta a fejét. Ekkor csöngött a telefon, s fürgén felkapta a kagylót. – Levitszkij doktor? – hallotta. – Itt a kikötő forgalomirányítója beszél. URH-n összeköttetésbe léptem a Balaklavával. Georgij Platonov neve nem szerepel az utaslistán. – Köszönöm – mondta Mihail, és letette a kagylót. – A Balaklaván nincs. – Akkor pedig itt van! – kiáltott fel Igor. – Igen, Karaburunból csak tengeren lehet elutazni – erősítette meg Aszja. – Kedvesem, nem kell idegeskedni. – Elmegyek… – Galina az ajtóhoz indult. – Megyek, megkeresem. – Magával megyek! – élénkült fel Igor. – Egy pillanat! – Mihail az útjukba állt, sovány, vékony ajkú arca nagyon gondterheltnek, nagyon komolynak látszott. – Hallgasson rám, Galina! Gondolkodjunk logikusan! Georgij bőröndökkel ment el, és azok igen nehezek. Így hát természetes, hogy nem fog kóborolni a városban egy ilyen teherrel. Legvalószínűbb, hogy vagy megszállt valamilyen

hotelban, vagy az állomás csomagmegőrzőjébe tette a bőröndöket. Sokkal hamarább szerzek felvilágosítást telefonon, mint maguk a városban futkosva. Kérem, legyen türelemmel. A városban mindössze három szálloda van. Galina bólintott, és visszament az ablakhoz. – Igor, el kellene menned megmosakodni – mondta halkan Mihail, és leakasztotta a kagylót. Feltárcsázta a Déli hotelt és a két másik szállodát, de mindenütt azt válaszolták, hogy nem, Georgij Platonov nem vett ki náluk szobát. Mihail az órájára pillantott, felhívta a Hosszú Élet szanatóriumot, és engedélyt kért a főorvostól, hogy egy órával később menjen be. Ezután bonyolult tárgyalásokba kezdett a tengeri hajóállomás titkárságával. Sikerült kiderítenie, hogy Georgij Platonov nevű ember ma reggel nem adott le két nagy bőröndöt a csomagmegőrzőben. Ezalatt Galina mozdulatlanul állt az ablaknál. Igor pedig, akinek esze ágában sem volt mosakodni menni, gépiesen lapozgatta a könyveket, amelyeket Georgij bácsi hagyott ott. – Maradt a Halcedon-öböl – mondta Mihail, és felhívta az üdülőtelep kapcsolóközpontját. – Maradjanak csendben! – kiáltott hirtelen Galina. – Valaki járkál a kertben… – Ki dugta a fejét az ablakon. Igen, kagylók csikorogtak valakinek a talpa alatt… Galina a verandára szaladt, a többiek pedig utána. A kerti úton egy testes férfi közeledett a veranda felé. Fehér, hálószövésű inget és durva posztónadrágot viselt, meztelen lábán szandál volt. Homlokához odatapadt egy ősz hajtincs, az izzadság nagy cseppekben folyt le sötét, rézvörös arcán. – Filipp! – Igor az öreg cipész felé száguldott. – Szervusz, öcsi – mondta Filipp, visszafojtva zihálását. – Jó napot mindenkinek. – Felment a verandára, és leült egy székre. Négy izgatott szempár nézett mereven az öregemberre. – Voltak idők, amikor a meredek lejtőkön énekelni volt kedvem – mondta Filipp hangosan és sűrűn lélegezve. – Találkozott Georgij bácsival? – kérdezte türelmetlenül Igor. – Hol van? – Kukacot ástam csaléteknek a szikla lábánál, még napkelte előtt – kezdte Filipp, és kisujjával megvakargatta bozontos, ősz szemöldökét. – És akkor jött ő. Mindkét kezében egy-egy bőrönd, fogai közt egy fűszál. „Filipp, elutazom, itt hagyhatom egy időre a bőröndjeimét?” Hát ha nincs bennük atombomba – mondtam neki –, akkor állítsa be őket abba a sarokba, a bájos hölgy alá. Leültünk, paradicsomot és sajtot reggeliztünk. Keveset evett, beszélni pedig még ennél is kevesebbet beszélt. – Filipp szünetet tartott, és hosszú, elismerő pillantást vetett Galinára. – „Hány éves?” – kérdezte tőlem, és én azt mondtam, hogy egy embernek nem muszáj tudnia, hány éves, mert… – Hol van? – szakította félbe Galina. – Ha tudja, akkor csak azt mondja meg: hol van? Filipp a fejét csóválta. – A dolog túl egyszerű, szépségem – mondta. – De mindent, amit én tudok, maga is megtud. Az ember, aki annyira érdekli magát, kivett a bőröndből egy pár cipőt, és odaajándékozta nekem. „Nem ismeri az elhasználódást – mondta –, és ez a legjobb, amit magának mint szakembernek ajándékozhatok.” Fogtam a cipőt, s mivel nem hiszek a cipőtalp örökkévalóságában… – Istenem, hát miért nem tudja egyszerűen megmondani, hogy hol van?! – Egyszerűen? Aha, egyszerűen… Nos, akkor hát búcsúzóul kezet rázott velem, és elindult felfelé a Hárommérföldes közben; sétálni, így mondta. Elkezdtem dolgozni, és morfondíroztam: mi volt az a furcsa kifejezés az arcán? Ez az arc különösnek látszott. És elhatároztam, eljövök ide, és elmondom maguknak azt, amit épp az előbb hallottak. Egyszerűen… Hozz vizet, kisfiam. – Majd anya hoz! – Igor már rohant is le a verandáról. – Tudom, hol kell keresni! – hallatszott a fák felől a kisfiú hangja. – Én megtalálom! A kertkapu becsapódott.

Filipp kiitta a vizet, Galinára nézett, bólintott, és a kapu felé indult, a kagylók ropogtak nehézkes léptei alatt. Mihail kikísérte az öreget. – Doktor úr, már régóta meg akarom kérni magát – mondta Filipp a tolózár felé nyúlva –, adjon valamit, amitől kevesebbet izzadok álmomban. Igor a Hárommérföldes köz érdes kőlapjain rohant, a nyílásokból kiálló szúrós fű karmolta meztelen lábát. Egy szál rövidnadrágban szaladt el otthonról, még arra sem volt ideje, hogy fölvegye szalmakalapját, és a nap már kezdte erősen égetni a fejét. Nagyon sietett. Az út egyre meredekebb lett. Igor kifulladt, és a futásból gyors járásra váltott. Igyeke zett gazdaságosan, helyesen szabályozni a légzését. „Így tanította Georgij bácsi. Négy lépés, belégzés – négy lépés, kilégzés.” Igor maga sem tudta, mi ösztökélte erre a nagy sietségre. Egészen eddig olyan tárgyak és jelenségek között élt, melyek megszokottak és világosak voltak, mint a nap. Ám az utóbbi események: az idegen nő érkezése, Georgij bácsi érthetetlen szökése, Filipp látogatása teljesen megzavarták a fiút. Egy dolgot akart: belekapaszkodni Georgij bácsi erős kezébe, és akkor megint minden jó és nyugalmas lesz. A Hárommérföldes köznek vége lett. Balra erdei út vezetett a Halcedon-öbölbe, de Igor tudta, hogy a bácsi nem szerette ezt az utat: inkább mindig a tenger közelében maradt. És Igor habozás nélkül lefordult jobbra, a keskeny ösvényre, mely cikcakkban igyekezett a szakadékhoz. Egy ideig a vasúti híd árnyékában ment, átverekedte magát a szúrós bokrokon, aztán a diófák között lavírozva felmászott a hegyszoros ellenkező oldalára, és a tenger feletti meredek szakadékhoz ért. Itt egy kicsit kifújta magát, és megdörzsölte lábának nagyujját, amelyet nekiütött egy kiálló fagyökérnek. Ezután Igor megindult a keskeny peremen, ahol egyszer már átmentek Georgij bácsival. Igyekezett nem lenézni oda, ahol a szakadék alatt a tenger kéklett. Lassan haladt, bal vállával a sziklát érintette, és óvatosan átlépte a szederbokrokat, melyek imittamott nőttek a peremen. Egy helyen letaposott bokrot és szétnyomott bogyókat látott. Ez végképp meggyőzte arról, hogy Georgij bácsi nem régen mehetett itt el. Igen, nem lehet messze. Biztosan ott van a mögött a kiálló szikla mögött, ahonnan kitárul a halcedoni strand látványa. Még egypár méter… Hirtelen olyan vad dübörgés és üvöltés hallatszott, hogy Igor beleremegett. Egy villanyvonat volt, mely átrepülte az acélhídon a hegyszorost, és száguldott a sziklába vésett úton a perem és éppen a kisfiú feje fölött. Igor tudta, hogy innen nem láthatja a villanyvonatot, de reflexszerűen felkapta a fejét, s ebben a pillanatban jobb lába a mély séggel találkozott. Lezuhant. Keze kétségbeesetten kapaszkodott a perembe, ám lecsúszott a sima, kerek kőről, és ekkor Igor azt érezte, hogy hasa egy tüskés bokorhoz szorult. Még arra volt ideje, hogy megfogódzkodjon a bokorban, és lógva maradjon a szakadék felett. Lába hiába kutatott támasz után. – Georgij bácsi-i-i-i! – i-i-i… – válaszolt a hegyi visszhang. Nem sokkal ezelőtt Georgij Platonov valóban ahhoz a helyhez ment a peremen át, ahonnan látni lehet a Halcedon-öblöt. Itt megállt, hátát egy meleg kőhöz nyomta, hátratolta sapkáját. Itt senki sem látta, és nem kellett az arckifejezésére ügyelnie. Egyedül volt – egyedül a gondolataival. Előtte a hatalmas tenger, melyet a déli nap sugarai melegítettek. Zöld hegyoldalakat, sárga strandokat és fehér épületeket látott. Két óra gyaloglásnyi időre egy gyönyörű nő várta…

De ő már végtelenül messze volt mindettől. Tudta, hogy hiába húzza az időt, de nem tudott elszakadni Galinával kapcsolatos gondolataitól. „Értsd meg, menekülnöm kellett tőled. Zavartál. Legalább némi lelki egyensúlyra volt szükségem, hogy befejezzem a munkát. De te zavartál, s így titokban elutaztam, elszöktem tőled. Ez így jobb volt, jobb mindkettőnk számára. És később mindent megértettél volna a feljegyzéseimből, amelyeket Mihail elküldött volna Borkiba. Az idő begyógyította volna a sebeket. De te kerestél. És rám találták Hát hogyan magyarázzam meg neked, egyetlenem, hogy én már nem tartozom ehhez az élethez? Igen, bár hetvennégy éves vagyok, mégis egészséges és erős. Mozdulataim határozottak, izmaim erőtől duzzadnak, és a szívem egyenletesen dobog. De néhány óra múlva… Tíz óra és húsz perc múlva… Szegény Newman, ő jobban járt, hiszen nem tudta. Az anyagcsere oszthatóságának törvénye, amelyet felfedeztem, elkerülhetetlen és pontos. Semmi sem menthet meg, semmi és senki, még te sem. De mégis… Az az esztelen kísérlet, amit itt végigcsináltam, nyújt némi lehetőséget… Nem, nekem már nem. Másoknak, akik majd utánam következnek… Lehet, hogy nekik, ha követik az utasításaimat, sikerül megbontani az anyagcsere oszthatóságát… És ez azt jelenti, hogy nemhiába dolgoztam itt csendben és nyugalomban… Csendben és nyugalomban? Nem csaphatom be önmagamat. Nem volt nyugalmam. Csak azt nem tudtam, hegy találkozni fogok ezzel a kisfiúval. Ha tudtam volna… Elég az időhúzásból!” Platonov az órájára néz. Szalad körbe a másodpercmutató, s kifogástalanul mutatja az idő múlását. El kell határoznia magát. Villanyvonat zakatol a feje fölött. Vidám, csinos férfiakat és nőket visz a bársonyos strandok felé. Nos, Georgij Platonov, van rá remény, hogy elszakadsz végre attól a meleg sziklától? – Georgij bácsi-i-i! – Igor? Hogy került ide? A kisfiú hangja, mely segítségért kiáltott, egy szempillantás alatt visszahozta Platono-vot az életbe. Sietősen szalad előre a peremen, oldalt megkerüli a kiálló sziklát. Szeme tágra nyílik, amikor megpillantja a szakadék felett lógó kisfiút. – Kapaszkodj, Igor! Megyek már! A bokor gyökerei nem bírták tovább, kilazultak… Kezéből ki nem engedve a tüskés ágakat, Igor lezuhant. – A-A-a-a-a-!… – hangja elhalt. Ugyanabban a pillanatban Platonov elrugaszkodott a peremtől, és testét a levegőbe vetette. A kék tenger közeledett felé. Kinyújtott karját összefonta feje fölött, s csobbanás nélkül, akár egy kés, belefúródott a füle mellett elzúgó vízbe. – Szorítsd össze a fogadat – mondta Mihail. A kisfiú bólintott. Igor egy hangot sem hallatott, amíg apja átmosta, bekente kenőccsel és bekötözte felhorzsolt mellkasát és hasát. Összeszorított fogakkal feküdt, és bal kézzel erősen belemarkolt Georgij bácsi karjába. Nem sikított fel, és nem nyögött. Csak a szemében volt fájdalom és kiáltás. – Hát készen is vagyunk! – Mihail betakarta a fiát lepedővel. – Derék fiú vagy, Igor. Most próbálj meg elaludni. Tenyerét a fiú homlokára tette, aztán elment az ágytól, és intett a feleségének: menjünk, pihennie kell. Aszja sóhajtva felállt. – Jobban vagy már, kisfiam? – Igen, mama – suttogta Igor.

Még mindig nem eresztette el Georgij bácsi kezét, aki mozdulatlanul ült az ágy szélén. Aszja elhúzta a függönyt, és kiment Mihail után a szobából. Platonov felemelte fejét, tekintete megállt Galinán. Fáradtan rámosolygott, és azt gondolta: „Majdhogynem ellenségesen néz rám.” Kis idő múlva Igor elaludt. De amint Platonov óvatosan megpróbálta kiszabadítani a kezét, a kisfiú felriadt, és még erősebben szorította az ujjait. És ez így ment még néhányszor. Múlt az idő, a szobára leszállt a félhomály; az ablak mögött a nap nyugovóra készült. Platonov lopva az órájára nézett. Galina éppen szemben ült vele, a férfi elkapta kétségbeesett tekintetét, és csendesen megcsóválta a fejét. Végül sikerült kiszabadítania elzsibbadt kezét. Igor egyenletesen lélegzett álmában. Platonov átölelte Galina vállát, és kimentek a verandára. Aszja sürgölődni kezdett, kiszaladt a konyhába, és visszajött egy tálcával. Az étel szagától Platonov kissé megszédült. – Ne nyüzsögj, Aszja – mondta. – Az ebéd nem szalad el. Ülj egy kicsit nyugodtan… Mit írnak az újságok, Mihail? – Nem tudom. – Levitszkij felhúzta szemöldökét. – Ma nem olvastam. Az esti szellő megsuhogtatta a lombokat. Alulról a városból hegedűszó, dobok érdes hangja hallatszott. Platonov kiegyenesedett, a fonott szék megreccsent. – Mit meresztitek rám a szemeteket? – kérdezte meglehetősen durván. – Milyen csodabogár ez: egy öregúr, aki túlzottan belelovalta magát az életbe… Senki sem válaszolt. Csak Aszja mondta bátortalanul: – Georgij Iljics, biztosan éhes… – Ha akarod, öntsél nekem kompótot. Galina felpattant. – Georgij… – Ülj le, Gálja – szakította félbe Platonov. – Kérlek, ülj le – ismételte gyöngédebben. – Tudom, meg kell hogy mondjam nektek… Ki akartam tűzni a végórámat, de Igor megzavart. Ide hallgass, Mihail, te jól ismered az öregeket, ismered az átkozott öregkori elváltozásokat, az öregkori betegségeket, a gyengeségéket. A szervezet folyamatos és elkerülhetetlen elhasználódását. Egy roskatag ember, az ördögbe is, mi lehet ennél szomorúbb?! – A Galina számára jól ismert makacs lángocska gyúlt ki szürke szemében. – A bőrrel és más anyagokkal folytatott bíbelődés rávezetett az élő szervezet ugrásszerű kategóriába való átvitelének gondolatához. Az ember nem használódhat el folyamatosan, mint egy bakancs. Érje el az érettség korát, és őrizze meg a teljes virágzás állapotában az utolsó pillanatig. Az utolsó szívdobbanásig. Platonov felkelt, és keresztülment a verandán. Aztán újra visszaült a fotelba, és már nyugodtan folytatta: – Küszködtem hosszú éveken át, tanulmányoztam az agyat. Aztán együtt kezdtünk el dolgozni Newmannal. Megállapítottuk: ahhoz, hogy a szervezetet stabilizálni lehessen az érettség szakaszában, tehermentesíteni kell az agy egyes sejtcsoportjait. Hogy ne csak a saját bioelektro-energiájukat használják fel, hanem ennek egy részét kívülről kapják időszakos utántöltés formájában… egyébként a feljegyzéseimben mindent megtalálhattok, az elméleti tételeket és berendezésünk leírását is. Meg kellett ismételnem kezdetleges kísérleteimet e cipővel. Igaz, ez inkább a lelki egyensúlyomat szolgálta… Aztán elküldték a műszereket, és akkor… Nos, szóval siettem, hogy befejezzem a munkát augusztus huszonharmadikáig; és ez sikerült, amint látjátok… Mihail, add oda a csomagot Galinának, majd elviszi Borkiba. – Ezek szerint maga… – kezdte Mihail tompa hangon. – Igen. Nem volt más lehetőségünk, mint magunkon kísérletezni. És meg is tettük. Newman meg én. Különösen az adagolás volt fontos: egyetlen töltés formájában gyűjtöttük össze. Emlékszel, Gálja, tavaly megismételtük…

– Emlékszem! – kiáltott fel Galina. – Hiszen ha tudtam volna, mit eszeltek ki, összetörtem volna azt a mágneses modulátort! Zokogni kezdett. Aszja szótlanul simogatta a vállát. – Borzasztó… – suttogta Mihail. – Borzasztó? Nem, kedves öcsém, gyönyörű! – mondta nyomatékkal Platonov. – Hasonlítok az öregeidre? Hát azért! Túl vagyok a hetvenen, s mégis egészséges vagyok, és duzzad bennem az erő. Más az, ami borzasztó… Sikerült megfogalmaznom egy feladatot a számítógépnek, az pedig… Számomra teljesen váratlanul kiszámította az anyagcsere oszthatóságának törvényét. Könyörtelenül, percnyi pontossággal közölte a hatás időtartamát… Semmit sem mondtam Newmannak, az ő végórája közelebb volt, mint az enyém. Igen, Newman boldog volt, ő nem tudta. Platonov ekkor az ajtóhoz indult, és szélesre tárta. Az ajtó mögött, a kis folyosón Igor állt, barna testén fehérlettek a kötszerek. Kezében egy könyvet szorongatott. – Hallgatództál? – kérdezte halkan Platonov. A kisfiú riadt szemmel nézett rá. Úgy ugrott Platonovhoz, mintha meglökte volna valaki, és görcsösen belecsimpaszkodott. – Ne utazzon el! – kiabálta. – Georgij bácsi, ne utazzon el! Ne utazzon el! Platonov megsimogatta a fejét. – No de Igor, hát ezt meg honnan veszed? No, nyugodj már meg! Légy férfi! Sehová sem készülök elutazni… A szobájába vezette Igort, és ágyba parancsolta. – Régen felébredtél? – Nem – suttogta Igor. – Nem rég… Felgyújtottam a lámpát, olvasni akartam, aztán pedig… – Akkor jól van. Most pedig aludjál, barátocskám. A könyvet add ide. Mi ez? – A magáé. Itt felejtette… Dorian Gray arcképe. – Aha! Hát akkor jó éjszakát, Igor. – Jó éjszakát, Georgij bácsi. Platonov visszament a verandára. Mélázva átlapozgatta a salátává olvasott könyvet, aztán kivette a golyóstollat, és lendületes betűkkel ezt írta a címlapra: „Emlékbe Igor Levitszkijnek, a jövő tudósának, a természeti törvények megszegőjétől, Georgij Platonov-tól. Ne félj attól, ami ide van írva.” Az asztalra tette a könyvet, és az órára nézett. – Itt az idő… Megszorította Mihail reszkető kezét. Aszja sírva borult a nyakába. – Mi soha… soha… – Mihail mondani próbált valamit, de nyelve nem engedelmeskedett. – Mégiscsak jó, hogy meglátogattalak titeket – mondta Platonov. – Jó is és rossz is. No, isten veletek. Menjünk, Galina, kísérj el! Egy kövön ültek, amely még mindig őrizte az elmúlt nap melegét. A tenger suhogva futott rá az aprócska, sziklák közé szorított strandra. Jobbra a város fényei, a tengeri hajóállomás kivilágított kupolája, a rakparti fények lánca látszott. – Gyakran fürödtünk itt Igorral. Galina nem válaszolt. Úgy tűnt, kővé meredt. Platonov magához húzta. – Légy okos, Galina… Folytasd a munkát. Folytasd a munkát, hallod? Az öregséggel küzdeni kell, de csak úgy, hogy ne legyen természetellenes a világ forgatagában. Hallasz engem. Az ugrásszerű elhasználódás helyes ötlet. Ám az embernek nem szabad tudnia a végóráját. Ez zavarja az életet… Hallod? Utazz Zibinhez Leningrádba, add oda neki az utolsó kísérlet leírását. Ott meg van jelölve a megoldáshoz vezető út… Gálja, térj már magadhoz! Figyelj! Rátapintottam az anyagcsere-oszthatóság felbontásának lehetőségére. Nektek kell ezt befejeznetek Zibinnel. Platonov felállt, levette karjáról az órát, még egyszer ránézett, és erősen a kőhöz vágta. Majd belehajította a tengerbe.

– Indulok, Gálja… Az élet kilépett az óceánból. Egy óceánt hordozunk sós vérünkben. Azt akarom, hogy a tengerben történjék… – Nem engedem! – kiáltotta Galina, s teljes erőből átfogta a karjával. – Nem engedem! Nem engedem! – ismételgette magánkívül. A férfi simogatta fejét, vállát. Fejét hátraszegve, arcát a csillagraj felé fordította, de nem látta a csillagokat: teljesen összehúzta a szemét. Aztán határozott mozdulattal levette magáról a nő karját. Gyorsan ledobta ruháit, és belegázolt a meleg, fekete vízbe. Megreccsent a homok. A nő zokogva utánavetette magát. – Légy okos, Galina. Kevés az időm, és el akarok úszni az öböl kijáratáig… A parton állva a nő egy ideig még látta a férfi fejét és karját, ahogy pontos időközökben előbukkantak, majd eltűntek. Aztán a sötétség elnyelte a férfit, de az éjszaka csöndjében a nő még sokáig hallotta a víz halk csobbanását a férfi karja alatt. PAVLOVA ANNA FORDÍTÁSA

JURIJ NYIKITYIN A VIKINGEK UTÓDA Tényleg anya szült engem is? Sima kebel etetett? Álmomban dúsbolyhú bundákon pihenek. Tényleg anya szült engem is? Apám keze etetett? Álmomban éles, csillogó agyarak védenek. (R. KIPLING: AZ EGYETLEN FIÚ)

A hír pillanatok alatt bejárta az intézetet. A kutatók felvillanyozva tódultak a laborba. Jurij Zaharov az ablakpárkányon ült, és bámult lefelé az udvarra. Szigorú, szögletes arca kifürkészhetetlen volt, csupa izom alakján a legkisebb feszültséget sem lehetett észrevenni. Olyan volt most, mint egy mesebeli vitéz, aki pihen egyet két viadal között. Legalábbis ez a hasonlat ötlött Govorkovnak, a csoport vezetőjének eszébe, amikor berontott a laborba, és meglátta a felfordulás okozóját. – Igaz? – hörögte már a küszöbről. Zaharov tisztelettudóan lemászott az ablakpárkányról, nyugodtan nézte Govorkov kerek és most épp bíborszínű arcát. – Igaz. Zsákutcában voltunk. Ideje volt beismerni, hogy a kutyakísérletekből semmit nem tudunk meg. – És te arra vetemedtél, hogy… – Hogy megsértsem a rendtartás betűjét? Igen. Arra vetemedtem, hogy folytassam a kísérletet. – Ostoba, hetvenkedő taknyos! Govorkov széles alakja mögül ki-kikukucskáltak az intézet munkatársai. Már mindenki ott tolongott a labor előtt, úgy álltak a folyosón, mint a heringek. Zaharov érezte, hogy támogatókra van szüksége. Beszélni kezdett, a főnöke nagy állkapcsú, lapos orrú, ijesztő vörös képére szegezve tekintetét (Govorkov fiatalkorában jónevű bokszoló volt), de a hátul álló néma többséghez intézve szavait: – Leonyid Leonyidovics, ez nem hetvenkedés. Csak épp félő volt, hogy a mi felfedezésünk is annyi más találmány útját fogja bejárni: a tudományos tanács elismeréssel adózik nekünk a nagyszerű elméleti eredményekért, megjelentet egy kis cikkecskét is, és ezzel kész; az ügy feledésbe merült, mert jobban ragaszkodtunk a betűkhöz, mint hogy megmentsük a találmányunkat. Govorkov nehézkesen előrelendült, az asztalhoz vonult, és egy székre rogyott. – És te beoltottad magad antigeniddel – komoran bongott a hangja –, egy ellenőrizetlen, kipróbálatlan szerrel… – Harminc kutyán próbáltuk ki. Mind él és egészséges. – És a 13. nap? Miért nem ismernek meg utána senkit? Zahar rándított egyet súlyos vállán. – Egyszerűen azért, mert a gének tovább töredeznek… A kutyák már a régi gazdáikat ismernék meg, szóval az őseik gazdáit… – Mellőzheted a magyarázatot! – vágott közbe Govorkov. – Összekevernek minket az előzőkkel. Minket már idegennek tekintenek. – Ezt kellene bebizonyítani. – De hogyan? A kutyák nem számolnak be a benyomásaikról. Minden reakciójuk normális. Ami most minket érdekelne, azt nem mutatja ki a hőmérő, sem az enkefalográf, sem a különböző ingerekre adott válaszok. Govorkov távozott. A küszöbön még baljós pillantást vetett körbe.

– Vigyázzatok rá! Én meg viszem a fejem a diri bárdja alá. Azzal kiment. Jól bevágta maga mögött az ajtót. Zaharov sóhajtott, és visszamászott az ablakpárkányra. Ott lenn az intézet udvarán virágzottak a barackfák, zöldellt a friss fű, már lepkék is szálldostak. Munkatársai sápadt árnyakként, zajtalanul áthaladtak a nagy hodály laboratóriumon, lassan odasorjáztak Zaharov ablakpárkánya elé. Zaharovot egy régi némafilm figuráira emlékeztették. Tanya vált ki a csoportból; soványka leány hamuszínű hajtoronnyal és örökké bánatos szemmel. Egészen közel ment Zaharovhoz, és mereven nézett alulról fölfelé a cowboyhoz vagy harcoshoz illő állra. – Ez igaz, Jura? És most mi lesz? Olyan gyámoltalanul állt ott, hogy az ember legszívesebben megsimogatta volna a hátát, mint egy macskáét. – Mi lesz? – ismételte Zaharov. – Egyelőre kapcsold be a magnót, hadd járatom egy kicsit a számat. A lány megörült. – Máris hozom! A kezdeményezőkészség teljesen hiányzott belőle, de igazi megbecsülést vívott ki magának azzal, hogy roppant pontosan és lelkiismeretesen teljesített minden feladatot; még a nagyon unalmasakat és a nagyon kellemetleneket is. Alekszej Rappoport, egy halovány arcú, éles elméjű teoretikus odahozta a hordozható magnót, és fújtatva az asztalra emelte. – Jura, nagyon kockázatos, amit csinálsz… – Nem ok nélkül teszem – szakította félbe ridegen Zaharov. Rappoport félénk pillantást vetett barátja zord arcára, összevont szemöldökére, súlyos öklű, erős kezeire. – Apád? – Az. Meg a nagyapám. Tudni akarom, miért lett így. És megtudom! – Egen, persze – suttogta Rappoport. Megkocogtatta ujjával a mikrofont, figyelte a varázsszemet, azután megindította a felvételt. Zaharov éles rajzú arca hirtelen megfeszült, megmerevedett. Emlékek villantak föl agyában: vakmerő lovasroham Vrangel állásai ellen, nagy portyázások a fehér lengyelek arcvonala mögött és… tajtékos lovakon vad előretörés vörös csillagos, Bugyonnij-sapkás gyalogosok lánca felé… Igen, az apja mesélte, hogy a nagyapja meg a nagyanyja a polgárháborúban a barikád két oldalán harcolt. Később, hosszú évek múltán a fiuk is, még az unokájuk is megszenvedett emiatt…Vagy félórán át ült csöndben, lehunyt szemmel, kővé dermedt arccal, azután erőt vett magán, és szemét föl se nyitva folytatta: – Valami nem stimmel… Háború Livóniával… Hadaink élén felséges apámuram áll, Oroszhon nagyfejedelme, Negyedik Iván, aki Rettenetesnek is neveztetett… Rappoport egy pillanatra befogta tenyerével a mikrofont, úgy suttogta sietősen: – Szóval Ivánnak, Rettenetes Iván idősebbik fiának viszonya volt valamelyik közrendű leányzóval… Zaharov közönyösen bólintott, de Rappoport érezte, hogy az izgalomtól remegni kezd a térde. Tehát mégsem halt ki a mesés Oroszhon régi hercegeinek és hadvezéreinek dinasztiája! – Kivájták a szememet… – folytatta halkan Zahar – amikor Vaszilij voltam, a doni Dmitrij herceg fia… Már tucatnyian álltak körülötte, visszafojtott lélegzettel. Zaharov tétován elmosolyodott. – Furcsa érzés egyszerre több embert érezni magamban… Az imént vájták ki a szemem, most meg, emlékszem, Semjaka Dmitrij vagyok. Én szúrattam ki Vaszilij nagybátyám szemét, így lett ő Sötét Vaszilij… Úgy látszik, később egyesült ez a két ág… Nyújtózott, ropogtak az ízületei. Lemászott a párkányról.

– Eh, ez hosszú! – fordult hallgatóságához. – Azt hiszem, fölösleges itt részletesen előadni az egész családfámat. Egy hónap múlva minden patikában lehet majd antigenidet kapni, kit fog akkor érdekelni Rjurik 1 utóda? Elő fognak kerülni Démokritosz leszármazottai meg az utolsó atlantiszi király utódai, sőt ha egyáltalán vannak a Földön idegen űrhajósok utódai, azok is előkerülnek! Megfogtuk a halhatatlanságot, értitek? Igaz, csak az egyik irányban. És most milliónyi ősöm éhes. Hozzászoktak a bőséges lakomákhoz. Kifelé menet barátságosan vállon veregette Tanyát, aki elpirult örömében. A küszöbön még visszafordult. – Gondolkozzatok az antigenid felhasználásának távlatain! Törjétek a fejeteket! – És energikus léptekkel kiment. Amikor félórával később visszatért a laborba, már ott ült maga Govorkov is, és őt várta. Zaharov még szinte át sem lépte a küszöböt, a tekintetük máris összekoccant, mint két kiköszörült kard. – Zaharov – Govorkov jól megnyomott minden szót –, mostantól kezdve ennek az önkényes kísérletnek a végéig külön elbánásban részesülsz. Itt fogsz élni és aludni a laborban. Az élelmet is… Bár ebben engedhetünk; az első emeleten van az ebédlő, oda lejárhatsz. – Köszönöm. – Kérlek. – Govorkov dühösen válaszolt, megérezte az iróniát Zaharov hangjában. – Máris ideküldök egy bioanalizátort, egy Ph-mérőt, enkefalográfot stb. Készülj föl. Főleg a vér biokémiai összetételére és a gázelnyelésre figyelj. Az a gyanúm, hogy a savas és lúgos összetevők aránya jelentősen változni fog. Ha tényleg így van, akkor rosszul áll a szénád. A hidrogén-ionok koncentrációját Tanya fogja figyelni, ő ért itt ehhez a legjobban… Ön mit óhajt? Hosszú, sovány férfi állt előtte, régies szabású öltönyben, hozzá intézte a kérdését. – Én… izé, szóval én hallottam, hogy önök feloldották a genetikai információkat… Ön csinálta? Jó érzékkel Zaharov felé fordult. Az bólintott. – Már megbocsásson, amikor ön Rettentő Iván volt, önnek híres könyvtára volt. Megmondaná, hová rejtette el? – Nem tudom – vigyorodott el Zaharov. – Úgy látszik, a házasságom után rejtettem el. – I-igen… És azt meg tudná mondani, volt-e szláv írásbeliség Cirill előtt? Szóval mielőtt Cirill összeállította volna azt a bizonyos ábécét?… Addigra már Govorkov is fölocsúdott, és fenyegetően fölállt. Ugyanolyan magas volt, mint a kíváncsi jövevény, de ezenkívül csak annyira hasonlítottak egymásra, mint egy zsiráf meg egy nagyobbfajta tank. – Én – kezdte Govorkov vészjósló hangon –, én mint biológus, nagy örömmel hallom, hogy még a bölcsészek is megtanulták helyesen kiejteni azt a kifejezést, hogy „genetikai információ”. Megindult a nyelvészet tudományának e jeles, de immáron halottsápadtra vált képviselője felé. Az, mint egy dühös kényúr rémült rabszolgája, szélsebesen kihátrált a laborból. Govorkov dühösen fújt még egyet utána, azután Zaharovhoz fordult, aki még mindig az ajtó mellett állt. – Szóval? – Leonyid Leonyidovics – kezdte Zaharov –, igaz, vég nélkül mesélhetnék a csatákról, hadjáratokról; arról, hogy amikor szkíta voltam, hogyan nyúztam meg a megölt ellenséges harcosokat, és hogyan csináltam puzdrát a bőrükből; vagy arról, hogyan ittam jobbnál jobb borokat a néhai keleti hódítók koponyájából. De nem ez a lényeg… 1 Rjurik viking (varég) zsoldosvezér, később novgorodi fejedelem. Utódai, Oleg, majd Igor az első orosz állam, a Kijevi Nagyfejedelemség alapítói.

– Nem ez? – vágott közbe Govorkov. A székekre mutatott, mindketten leültek. – Számodra, megértem, a legfontosabb az volt, hogy eligazodj abban a zűrös családi ügyben. Bocsáss meg, de mégsem ez a lényeg. Ez személyes ügy. Mindenesetre én akár az életemet is odaadnám azért, hogy a saját szememmel láthassam a történelmet. Érted, a sajátommal! És mi az, hogy „látni”?! Hiszen te nem „látod”, te csinálod, végigéled az egész emberi történelmet az ősidőktől mostanáig! Nézték egymást, és együtt nevettek, hosszú, megkönnyebbült nevetéssel. A következő tíz napot Zaharov egyfolytában a magnó mellett töltötte. A régi szlávok életének részleteiről mesélt, régi nyelvi elemeket keverve beszédébe. Sok tekercs magnószalagot megtöltöttek a szkíta mítoszok és legendák. A laboratórium munkatársai lélegzet-visszafojtva, megrendülten hallgatták a torokhangú poloveci beszédet, a dallamos ibériait, a legrégibb sémita népek furcsa szavait… – Hozzátok ide a megfejtetlen ékírásokat – nevetett Zaharov –, meg se tudom számolni, hány régi nyelvet tudok. Lesz mivel szórakozni a nyelvészeknek… Már több százezer évre visszamenőleg emlékezett az életére, de a legtávolabbi korokról semmi igazán érdekeset nem mondhatott: azok a korok úgy hasonlítottak egymásra, mint két higanycsepp. – A kísérletet voltaképp befejezettnek tekinthetjük – fordult Zaharov Govorkovhoz. (Govorkov szintén beköltözött a laboratóriumba a kísérlet idejére.) – Az ősök emlékei már vagy 3 millió évre visszamenőleg feloldódtak, de én magam még mindig homo sapiens vagyok. Látom a bozótban kószáló pithecantropuszokat, de ők nem tartoznak az őseim közé. Ők egy velünk párhuzamos ág. – Jó volna tudni – gondolkodott fennhangon Govorkov –, miért kell a természetnek ez a védőgát? Miért nem engedi a fejlődés, hogy örökölhessük az ismereteket? Zaharov vállat vont. – Pedig olyan jó volna… – merengett Tanya. – Ideje lenne önkénteseket toborozni – szólt határozottan Zaharov. – Több anyag kellene. – Várjuk meg a 13. napot – óvta Govorkov. – Jó, várjuk meg – egyezett bele Zaharov. – De előre megmondom: nem félek ettől a „szerencsétlen” számtól, bár tudnék mesélni róla kaldeusul, sumerul vagy akár dórul… – Nem kétlem! – Govorkov hangja igen határozott volt. – De azért várunk még. A 13. napon semmi rendellenes nem történt Zaharovval. A 14.-en sem. A 15.-en is változatlan volt Zaharov világos elméje és szkeptikus mosolya. A 16.-on pedig már türelmetlenül kérdezte: – Mikor? Govorkov az újonnan hozott készülékek mellett görnyedt. Vörös, telt ábrázata a kísérlet folyamán sápadt-zöldessé fakult, arca beesett, szeme alatt sötét karikák. – Mi az, hogy „mikor”? Azt hiszed, nekem szórakozás itt éjszakázni melletted? Korai még a sietség, meg aztán veszélyes is… Túlságosan nagyszabású ez az egész… Zaharov dühösen ragyogó szeme tüzes pillantást lövellt felé. – Ez is csak amellett szól, hogy ne halogassuk tovább! – Hm… Hát vedd úgy, hogy meggyőztél… Zaharov fölugrott, és értetlenül nézte, amint a laboratórium termetes vezetője fölállt, és a páncélszekrényhez ment. – Mi értelme? Rajtam már ellenőriztük. A csoportos kísérleten van a sor! – Rajtad ellenőriztük… Ellenőrzés az olyan? És ha mondjuk immúnis vagy? Govorkov kivette a fecskendőt, fölszívott néhány köbcenti áttetsző folyadékot. Zaharovhoz fordult, igyekezett biztató arcot vágni, de az eredmény hátborzongató volt; Govorkov mosolya most leginkább egy áldozatára tekintő vámpíréra emlékeztetett. – Nagyszerű pillanat! Új kor hajnala! Kis darab vattával megtörölte a bőrét, beleszúrta az acéltűt. – Í-így!

Ezt a napot és az utána következő egész hetet Govorkov a boldogság csúcsain töltötte, a hetedik mennyországban. Már az első percekben kellemes meglepetés érte: egyik nagyapja igen sok nyelvet beszélt, és most Govorkov lázas agya egyforma jól működött angolul, japánul, spanyolul, németül és kínaiul. Egyik őse neves hajóépítő mérnök volt, egy másik útonálló, egy harmadik egyházfi… A labor dolgozói teljesen áttértek a lábujjhegyen járásra. Senki nem merte megzavarni Govorkovot, se felhívni a figyelmet Zaharov viselkedésének furcsa változásaira. Eltelt még egy hét, és egyszer maga Govorkov feledte a szemét legfőbb munkatársán. Zaharov a labor túlsó végéből haladt felé. A lábfejét furcsán befelé fordította, valószínűtlenül hosszú karjai majd a térdéig értek, alsó állkapcsa szilajul előremeredt, apró szeme ragadozó mód csillogott. – Khá… khá… – hörgött torokhangon. – Hátra… Állj… Nincs visszaút… Govorkov rémülten fölugrott, hátrálni kezdett. – Hátra… – hörögte újra Zaharov erőlködve – kétmillió év… emberiség… százmillió év… állat… erősebb… Vissza! Az iszonyattól halottsápadt Govorkov csak nézte, ahogy Zaharov az abroszt magával rántva a földre feküdt. Csörömpöltek az edények cserepei. Tanya rémülten rohant oda, patakokban csorgott a könnye, tenyerével szétmázolta az arcfestéket. – Mi ez… Leonyid Leonyidovics? – zokogta. – Ez… a vég – felelte Govorkov nagyon halkan. – Nemcsak az emberi emlékezet génkészletét oldotta föl a vegyszer, hanem az állati múltét is. És még egyre tart a folyamat. A távoli ősi ösztönök elsöprik az értelmet… Túl rövid ideje létezik az értelem… Ez az út tehát járhatatlan… Látod, Tanya, ez egy olyan eset, amikor a hibából kell tanulnunk… De a tréfa túlságosan keserű volt. Tanya csak még hangosabban zokogott tőle. Valahol hisztérikusan csöngött egy telefon. Idegen emberek jelentek meg a laborban. A nap folyamán Zaharov, illetve az, ami maradt belőle, üvöltve, fogát csattogtatva rohangált fel-alá az elnéptelenedett helyiségben. Megvadult lóként vágtatott, félő volt a szeme elé kerülni. Lassan szőr lepte el egész testét. Govorkov behívta Rappoportot. – Nézd, ebben a páncélszekrényben van az egész dokumentáció. Rajzok, számítások, kísérleti jegyzőkönyvek, minden, ami szükséges a továbbiakhoz. Folytasd. Itt a kulcs. – Leonyid Leonyidovics… – suttogta Rappoport megrendülten. Könnyek gyűltek a szemébe. – Rendben? Gyere, hadd ölellek meg utoljára! Kifelé menet még látta, amint a nagy, szőrös állat lassan négykézlábra ereszkedik. Odakint tavasz volt. Meleg szél szórta szét a barackvirág szirmait, gazdagon telehintett minden járdát. Apró, vidám emberkék játszottak ugróiskolát az aszfalton. Friss levelek szaga érződött. Keserű dolog így tavasszal elmenni… Most már tudta, miért nem engedte meg az evolúció az ismeretek átörökítését. Csak az a faj válhatott magasrendű szervezetté, amelynek az új tudás annyira fontos, hogy akár az életét is adja érte. FATER TIBOR FORDÍTÁSA

JURIJ NYIKITYIN STAFÉTA Amikor Anton fütyörészve belépett a szobájába, az operátor nyomban erősebbre kapcsolta a világítást, és elkezdte játszani Anton egyik kedvenc dallamát. – Jó kis masina – paskolta meg Anton gyöngéden a falat, ott, ahol az operátor volt beépítve –, épp csak az ember orrát nem törli meg. Aprócska porszívó és padlókefélő gép rohant elő, hogy eltüntessék a cipőjéről lehulló sárcsomócskákat meg a kabátjából szálló porszemeket. A duplátor fölkapta levetett ingét, cipőjét, és azon nyomban megőrölte őket. A hipnovizor varázsszeme is már-már kigyúlt, de ezt Anton kikapcsolta. – Nem, ma nem lesz előadás. Meló lesz. És ezúttal én magam fogok dolgozni. Már régóta készülődött, hogy átépítse a házat, de hol nem volt rá ideje, hol meg épp lusta volt hozzákezdeni. Szomszédainak évente többször átépített-felújított házai mellett az ő öt éve épült háza már egészen vízözön előttinek tűnt. Egyszerűen nem lehetett tovább halogatni, és most, hogy rászánta magát, Anton egészen megkönnyebbült, mintha már készen is volna a dolog fele. A kis padlókefélő fölsuvickolta a padlót ott, ahol Anton bejött, és már bújt volna vissza a helyére, de Anton megragadta a csövénél, és minden teketória nélkül belehajította a duplátorba. Szegény kis padlókefe épp csak sikkantott egyet, s máris röpült utána a porszívó, azután meg egy súlyos japán váza. A képekkel nem volt ilyen egyszerű a dolog: Anton kénytelen volt kitépni, összegyűrni a vásznakat és összetörni a diófa kereteket, másképp nem fértek volna be a duplátor nyílásán. A Nofretete-fej viszont befért. Pihent egy szusszanásnyit, azután néhány pompás kagyló eltüntetésével folytatta a munkát. A Csendes-óceán atolljairól hozta őket valamikor. Amikor már csak a csupasz falak maradtak, hóna alá kapta a háromdimenziós képekkel teli lakberendezési albumot (előző este küldték neki teletransszal), utasítást adott a bontásra, és kiment. Míg az összeroskadó falak szép csöndben fehér műanyag-tócsává olvadtak, Anton figyelmesen végignézte az albumot. Jó sokat változott az építészet az elmúlt öt évben. Sehol egy ismerős alakzat. Anton végigmustrálta a szomszédos házakat. Azok szinte semmiben nem maradtak el a legújabb modellektől. Nem ok nélkül élcelődtek a kollégái az ő spirálellipsz házán. Az egyik szomszéd még azt is felajánlotta, hogy saját kezűleg segít az átépítésnél – olyan nehezen viselte az Anton házán lévő tornyocskák és csillogó sávok látványát. De akárhogy forgatta is az albumot, egyik tervrajz sem tetszett neki igazán. Szinte sajnálta már a lebontott házat. Még egyszer végignézte az albumot, ezúttal hátulról. Az új tervrajzok valami belső tiltakozást váltottak ki benne. Mintha kisiklott volna az építész arányérzéke. Úgy érezte: az ő régi háza egyszerűbb volt, kényelmesebb, megbízhatóbb. Kezdett hűvös lenni az utcán, makacs kis szél is fújdogált, és Anton trikóban-sortban volt. Tétován álldogált még egy darabig, azután a duplátorba hajította az albumot. – Újjáépíteni, ahogy volt! Félóra múlva már bemehetett a házba, csak arra kellett vigyáznia, hogy ne érjen a falakhoz: azok még forrók voltak. A duplátor ernyőjén a vörös fényt zöld váltotta fel. Anton kitárta a gép ajtaját – fordított sorrendben hullottak ki belőle a helyreállított tárgyak, legutolsónak a kis padlókefélő. – Üdv a vén barlangi medvének! – Asst a csillogó cuccaiban olyan volt, mint egy germán várkastélyban bolyongó szellem. – Azt hittem, ma végre nekiállsz, és fölújítod ezt a barlangot. – Asst a szobája felé indult, hozzáért a falhoz, és tüstént visszarántotta a kezét. – Au! Ez forró! Anton vállat vont.

– Fölújítottad? De miért a régi formában? – Nem találtam igazán jó tervet. – Igazán jót? – A fia még mindig az ujjait fújogatta. – De hiszen az albumban csupa jó van! Minél újabb, annál jobb. – Nekem más volt a benyomásom. – Nem haladsz a korral, atyusom! – Azzal Asst a szobájába vonult. – Meglehet – töprengett Anton fennhangon. – Ott egye meg a fene! Mégis az én házam a legjobb. Eszébe jutott a saját apja, és földerült. Most már egy kicsit kezdi érteni az öreget – az se volt hajlandó átépíteni, se fölújítani a házát. Anton már tizennégy éves korában is hiába próbálta rábeszélni az öreget, hogy legalább azt az ódon poliuretánhabot cseréltesse ki vibrozselére. Akkortájt jelentek meg a D széria első, ormótlan duplátorai. Az apja tartózkodóan fogadta a duplátort, bár ő maga is a szerkezet megalkotói közé tartozott. Anton el volt ragadtatva a D–4-től. Varázslatos játék: az élő szövet kivételével bármilyen tárgyat meg tud ismételni. Anton el nem tudta képzelni, miért ragaszkodik apja annyira a régi holmikhoz. Micsoda botrány volt, amikor Anton egyszer betette a duplátorba apja féltve őrzött kedvenceit: egy japán metszetet és két karéliai nyírfaszobrocskát. A szobrocskákat az apja saját maga faragta közel kétévi munkával, a metszetet meg hihetetlen erőfeszítéssel félig cserélte, félig elkunyerálta egy híres japán gyűjtőtől. Az apja halottsápadt lett, amikor meglátta az asztalon a tíz teljesen egyforma metszetet, amelyek között a legtökéletesebb elemzés sem találta volna meg az eredetit. Voltaképp most mindegyik „az eredeti” volt. Körülöttük meg vagy száz szobrocska karéliai nyírfából. Anton aznap nem ment haza, az utcákon kószált, várta, hogy csillapodjon az apja haragja. Ám a törés kettejük között lassanként szakadékká nőtt, és egy év múlva Anton elköltözött hazulról. Addigra már végképp nem értették meg egymást. Az apja kereken megtiltotta, hogy a továbbfejlesztett D–4 duplátort Anton a házba hozza. Egy másik városban telepedett le, 200 kilométerre onnét. Saját duplátora tizenhat éves koráig nem lehetett, és hazulról semmi mást nem hozott magával, csak egy festményt, így aztán az első időkben igencsak nehezen ment a sora. Apja nagy becsben tartotta azt a festményt, de Anton sem kevésbé szerette, és természetesen engedély nélkül vitte magával. A messzi bolygón volt a kép címe. Fekete ég, vörösbarna földön ezüst rakéta, a hőálló szkafanderburában a csillaghajós mindenre elszánt arca. A távolban pedig egy sosem volt kultúra látomásszerű, lángoló városa. Anton ritkán látogatta meg apját, nélküle nősült, nélküle nevelte Asstot. Csöngetett az operátor. Anton nehéz fejjel fölállt, az ebédlőbe ment. Asst is kijött a szobájából. Rá se nézett Antonra. Anton maga elé húzta a gyümölcsleveket meg a halom vitaminos rágnivalót, amit a kiberszakács készített a kiberdoki utasításai szerint. Asst enyhe undorral pillantott apja tányérjára, és hozzálátott a saját plazmakásájához. Anton igyekezett elkerülni tekintetével azt a visszataszító kocsonyát Asst tányérján. Fagyos csöndben ették meg az ebédet. És ez korántsem az első ilyen ebéd volt. Antonnak újra az apja jutott eszébe. Éppen így volt náluk is a legutolsó időben, a vég leges szakítás előtt. Ebéd után Anton sokáig turkált a műhelyben, csörömpölt a régi szerszámokkal, végül előszedte a graviövet. A tudomány és technika e nagyszerű eredménye mindössze 15 évvel azelőtt jelent meg, és akkor úgy tűnt: a graviöv a felülmúlhatatlanul nagy győzelem a nehézkedés fölött De azután hamar elavult: kiszorította a teleportálás. Anton maga köré kerítette a nehézkes övet. Annak idején jó volt, most nem tudja a lánc végét becsatolni. ,,Kezdünk tehát pocakosodni” – simogatta Anton kissé elszontyolodva a csatot a hasán. Kell bele egy új láncszem. Akkor jó is lesz rá az öv, és a teherbírása is nő. A duplátor kidobta az új láncszemet. Anton rácsatolta az övre. Zsuravljovka messze van, áramvonalpajzsot kell vinni. Anton megigazította az övet, és belefúródott a levegőbe. Madártávlatból a város szebb volt, mint várta.

Anton kinyitotta a pajzsot, ráfeküdt a hideg, metsző szélre, és keletnek fordult. Útközben föl-föltűnt néhány hozzá hasonló utazó; némelyik megelőzte őt, de a többség másfelé, délnek repült. Anton fölhúzta a lábát, növelte a sebességet. Az útitársfigurák szellemalakokként tűntek tova, de annyit azért észrevett Anton, hogy az összes pilóta vele egykorú vagy még idősebb. Persze. Anton elmosolyodott, igaz, nem túl vidáman. A fiatalok inkább a gyorsabb közlekedési módokat választják. Jól összefagyott, mire Zsuravljovkába ért. Vacogó fogakkal szállt le a jól ismert ház mellett, és levette az övét. Úgy látszik, apja azóta sem építette át a házat egyszer sem. Anton körülnézett. Igen, minden pontosan úgy van, mint azelőtt, csak sokkal több a virág a ház körül. Apja biz tosan velük tölti minden szabad percét. Anton fölment a valódi fából készült lépcsőn, és kis híján beverte az orrát a tölgyfa ajtóba. Az ajtónak ugyanis esze ágában sem volt kitárulni előtte. Apja nem szerelt bele fotoelemet. Kénytelen volt kitapogatni az ajtófélfán a primitív villanycsengő gombját. Csöngetett, hogy figyelmeztesse apját: látogató érkezett; azután kinyitotta az ajtót, és belépett. A padló is, a bútorok többsége is természetes fából volt. – Szabad? – kurjantott a ház belseje felé, még kezében tartva a rézkilincset. – Szabad! – dörrent meg egy basszus hang valahol a ház mélyén. – Kit hoz ide az ördög ilyenkor? Anton belépett az asztalosműhelybe. Ősz, de erős, atlétatermetű öregember emelkedett föl egy székről. Természetes anyagból készült ing volt rajta. – Anton! – Bozontos szemöldöke csodálkozva emelkedett föl. – Mi szél hozott ide? Anton bűntudatosan tárta szét a karját. – Á, semmi. Rám jött, hogy rég láttalak – Rég láttál? – ismételte az apja, lassan ejtve a szavakat. – Na, nem baj, menjünk, és hajtsunk le egy pohárkával. Jól átfázhattál az úton, egészen elkékült az orrod a hideg től. Aztán elmeséled szép sorjában, mi újság felétek, meg hogy miért kezdtem hirtelen hiányozni. Átmentek az ebédlőbe. Anton csodálkozva vette észre a tucatnyi színes címkés üveget. – No, egészség! Anton fölhörpintette a pohár tartalmát, és úgy érezte, kis híján megfullad: tüzes csomó gyulladt a torkában, és lassan lekúszott a gyomráig. – Hu… Ez árt ám aztán az egészségnek! – nyögte ki végül nagy nehezen, könnyeivel küszködve. – Viszont használ a léleknek. No, hagyjuk a vitát, ülj le, ott a karosszéked, hajdan is azt szeretted. – Ez ugyanaz a szék? – Anton megpaskolta a karfát. Valami meleg érzés ömlött szét benne, ahogy nézegette a szék összekaristolt lábát; ezt ő csinálta a korcsolyája hegyével, míg várta, hogy az apja elengedi-e a jégre. „Öregszem” – szomorodott el. Az öreg megnyomott egy gombot a távvezérlő pulton; kivilágosodott a tévé képernyője. Nem hipnovizor volt, nem sztereó tévé, nem színes tévé, hanem közönséges fekete-fehér. Kétdimenziós. Anton nem tudta levenni tekintetét apjáról. Elnyűtt ingén savmarta foltok; úgy látszik, még mindig félig a laboratóriumában él. Fikarcnyit sem változtatott a szokásain az öreg. Anton valami furcsa megkönnyebbülést érzett ettől. – Egyszer azt mesélted, hogy a nagyapádat még az ő megkérdezése nélkül házasították meg a szülei. – Lényegében így volt – somolygott az öreg. – És… hogyan éltek? A nagyapádék… – Semmi különös. Szépecskén leélték az életüket. Régebben ritka volt a válás. Az már az én időmben kezdődött. Amikor mindenki azt csinál, amit akar, amikor minden kölök a szülei akarata ellenére házasodik. Mellesleg Asst hány éves?

– Tizennégy. Az apja figyelmesen végigpillantott Anton arcán. Szóval ezért… Anton akkor is hozzá jött tanácskozni, amikor arra készült, hogy elköltözzön hazulról. De akkor ő volt tizenöt éves. – Még nálad lakik? – Igen. – Szóval kedved támadt fölelevenítgetni egy kicsit a régi szép időket? Apja jóízűen nevetett, kivillantva erős, természetes fogait. – Hát alaposan kijutott nekünk akkoriban! Csupa olyan ötlettel vesződtünk, ami akkortájt tiszta őrültségnek tűnt. És megvalósítottuk ezeket az ötleteket. De ha mi akkor új csúcsok felé törtünk volna (és csöppet sem haboztunk volna ha a természet nem erősebb nálunk), mire jutottunk volna? Kész sémák, kánonná vált fogalmak terhe fogott volna vissza! Az újabb csúcsra új nemzedéknek kell indulnia. Az öreg odaállt Anton elé. – A legfontosabb: milyen eszményeik vannak? Mire törekszik ez a mai ifjúság? Antonnak fogalma sem volt róla. Lehorgasztotta a fejét. Az öreg föl-alá járkált a szobában. – Te meg én igencsak különbözünk egymástól, de ugyanaz a célunk. És Assté? Van kettőtökben valami közös? Anton még mélyebbre horgasztotta a fejét. – Nem tudom. Néha egyáltalán nem értem Asstot. Az öreg színültig töltött két szép poharat. Most, a második kísérletre már nem tűnt olyan elviselhetetlennek az az ital. Az öreg valódi gyümölccsel vendégelte meg Antont, aki élvezettel falta a nedvdús almákat, körtéket, és azt taglalta közben, hogy – korosztálya közhiedelmével ellentétben – a szokatlan illat és íz korántsem vált ki kellemetlen képzettársításokat. Apja párolgó főtt rákot és húst evett, jócskán kanalazva rájuk valami fűszeres mártást, és bőven leöblögetve az egészet asztali borral. Hát igen, enni meg inni tudtak a régiek. Most Anton is leckét vett ebből a tudományból. Az öreg bora igen jó volt. A harmadik üvegnél már Anton is kezdte értékelni. Elolvadt a riadtság, Anton kibékült azzal a gondolattal, hogy a láng átkerült a fia kezébe. Így van ez jól. Jó késő volt már, amikor elbúcsúzott az apjától, és összekapcsolta magán a graviövet. Az ebédlőbe lépett és megállt. Valami nem stimmelt. Valami nem úgy volt, ahogy kellett volna; valami hiányzott a házból. Hirtelen fény gyulladt a bal oldali fal mellett. Anton odapillantott. Rögtön megértette. Hát igen, ez várható volt. Ő sem marad örökre fiatal. Ha ő le is lassította egy kicsit az élettempóját, az semmit sem jelent. Vannak fiatal és erős kezek. Azok viszik tovább a lángot. A falon még ott világlott az üzenet vége: „…így élünk majd. Ne aggódj, meg foglak látogatni. De ott szabadabbnak érzem magam…” Akkor jött rá Anton, mi is hiányzott a házból. A kép. Nem volt ott a falon a kedvenc képe: A messzi bolygón. FATER TIBOR FORDÍTÁSA

JURIJ NYIKITYIN A JÖVŐLÁTÓ Messziről látszott rajta, hogy nem idevalósi. Tanácstalanul forgatta sovány nyakát, igyekezett kibetűzni a rozsdás utcanévtáblákat, aggodalmasan forgatott a kezében valami cédulát. Azután az ő háza felé indult. Nyikolszkij rögtön megérezte, hogy őt keresi. Az ismeretlen a házhoz ért, és kopogtatott a kapun. Újabb bizonyság, hogy a belvárosból jött. Egy helybeli csak megrángatta volna a kilincset, a kutya attól már úgyis elkezd szájalni, hogy lám, itt akárki bejöhetne, de én nem engedem! Éber vagyok, úgymond. Ha meg nincs kutya – gyere be bátran. Ilyen időben a gazda a veteményesben szöszmötöl: hernyót szed, öntöz, kupacol, metsz, kötöz – szóval a nyugdíjas hadvezérek szokásos napi foglalatosságát végzi. Hiába is kopogtatsz, az udvaron nem hallani. Nyikolszkij szélesre tárta az ablakot. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte nyájasan. A jövevény – elálló fülű, sárgás-ráncos arcú, apróka öregember – meghökkent. Szemmel láthatólag az ilyenkor szokásos procedúrára volt felkészülve: valaki valahol meghallja a kopogtatást, de nem törődik vele. A harmadik kopogtatás után megunja a dolgot, és elkezdi keresni a papucsát. Odacsoszog az ablakhoz, de nem ehhez itt, hanem egy másikhoz, a ház túlsó végén. Azután nagy nehezen felfogja, ki kicsodát és miért keres, és akkor végre fölkerekedik, hogy előkerítse Nyikolszkijt. – Mivel szolgálhatok tehát? – ismételte meg Nyikolszkij, nem is hagyva időt a jövevénynek, hogy fölocsúdjék. – Ön Nyikolszkij? – kérdezte az öreg. – Én vagyok – válaszolt Nyikolszkij. De az öreg egészen biztos akart lenni a dolgában: – Az író? A sci-fi író? Nyikolszkij meghajolt. Talán ez volna a dicsőség? Valaki eljött, hogy tisztelettel adózzon a műveinek? Csak az a kár, hogy a nők nem szeretik a sci-fit. Női rajongók… hm, nem is volna rossz. – Szolgálatára – mondta. – Fáradjon be. Igen, arra, az udvaron át. Ott van balra a kiskapu. Persze, amelyen az imént kopogott. Nincs kutya. Nincs, ha mondom. Esküdjek meg? Azért mégis kiment, és személyesen vezette be a váratlan vendéget. Igazán érthetetlen, miért hiszik azt a belvárosiak, hogy errefelé minden udvarban borjú nagyságú véreb acsarog! – Tessék, foglaljon helyet – kínálta az öregnek az egyetlen szabad széket. – Vegye le a kabátját. Ide akaszthatja. Vagy akár ide is. A sci-fi író, személyemben éppúgy, mint műfajában, roppant gazdag lehetőségeket képvisel. A szobát elborító rendetlenségben csakugyan teljesen mindegy volt, hová kerül a vendég kabátja. A kép ettől aligha vált volna előnytelenebbé. A vendég arca azonban a szívélyes fogadtatás ellenére is feszélyezett, sőt egyenesen ijedt maradt: olyasféle, mint a gyermekmesék sértődős nyuszijáé. Szinte azt várta az ember, hogy máris megszólal: „Elege van belőlem, ugye? Ugye, menjek el?” És a szeméből csak úgy sugárzott a tisztelet. – Leonyid Szemjonovics Csernyak a nevem – mutatkozott be végül az öreg, szertartásos meghajlással. Félénken leült a szék szélére; nem állta meg, hogy kíváncsian körbe ne pillantson a szobán, azután félénken fészkelődött egy kicsit a széken, tisztelettudóan köhintett, és azt mondta: – Szenvedélyesen szeretem a fantasztikus irodalmat. Gyűjtöm is… „No, hál’ isten – gondolta Nyikolszkij. – A hódoló mindig jól jön. Olyan régen várom,

hogy jöjjön egy hódoló. Torkig vagyok már azzal, hogy mindenki csak azért kopogtat be, mert nem találja a legközelebbi kocsmát, vagy elnézést kér, és szeretne bejönni a vécére. Máskor meg arra készül az ember, hogy a világ fontos kérdéseit tárgyalja meg a vendéggel, és kiderül, hogy csak a tömbházfelügyelő jött a vadgesztenyéket össze szedetni a ház előtt. Vagy éppen a körzeti megbízott akadékoskodott, mert gazos a járda mellett a kerítés.” – Khm-khm – folytatta Csernyak, és beesett szeme csak úgy itta az író tekintetét –, még egyszer bocsánatát kérem, amiért elvonom a munkájától… Ezerszer is elnézést… Min dolgozik mostanában, ha szabad kérdeznem? A kérdés hétköznapi mivolta ellenére, vagy tán épp azért, Nyikolszkij óvatos lett. Akik ezt a közönségesen egyszerű kérdést fölteszik, általában azt hiszik, hogy az alkotás titkaihoz férkőzhetnek ily módon; azután, ha úgy adódik, hivalkodóan kiteregetik a híresség alkotói elképzeléseit. Ennek a látogatónak azonban másmilyen arca volt. „Csak nem egy botcsinálta sci-fi író vagy te is? Ismerek egypár ilyen alakot! Nem is keveset. Éjt nappallá téve körmölnek, elárasztják vele a szerkesztőket, a kiadókat… Mindig ugyanazt a választ kapják… Mi mást kaphatnának? De az írást csak nem hagyják abba. »Hisz Nyikolszkijt is kiadják. Igaz, csak a protekciója miatt…« – meditálnak az önjelölt írócskák.” És egyikük se tudja, hogy ő úgy dolgozik minden egyes elbeszélésén, mintha attól függne az egész emberiség léte! – Van néhány régi, elheverő ötletem, azon dolgozgatok. – Elheverő?… Az öreg izgatott lett. De mitől? Lehet, hogy az idegen ötletekre vadászó grafománok közül való? Ezek a szerencsétlen flótások komolyan azt hiszik, hogy elég csavarintani egyet egy régi ötleten, és máris kész egy új elbeszélés? Holott az ötlet csak egy a sok összetevőből. Ott vannak még az alakok, a motiválás, a jellemek, az időszerűség… Nyikolszkij fürgén fölállt, és járkált egy kicsit a szobában, hogy megmozgassa a csontjait. Ezzel egyúttal azt is lehetővé tette, hogy a látogató észrevegye és kellőképp értékelje a falra szögezett plakátokat. Azok közül is főleg kettőt. A könyvespolcon, a könyvek fölött fehér lapon szögletes betűk: „Könyvet kölcsön nem adok!” Vele szemben pedig: „Társszerzők kíméljenek!” – Ez nekem nagyon fontos – mondta az öreg, és Nyikolszkij meglepetten hallotta meg a makacsságot az addig félénk látogató hangjában. – Fontos – ismételte meg az öreg. – Muszáj tudnom, min dolgozik ön mostanában. És nemcsak nekem fontos. Az egész emberiségnek! „Hűha! – gondolta Nyikolszkij. – Miért nem mindjárt az egész Tejútrendszernek?” – Szóval ha nem titok… – Az öreg hangja kérlelővé vált. – Az elbeszélés témája egyszerű – kezdte lassan Nyikolszkij –, nagyon egyszerű. Bűnös Földünket nagy veszély fenyegeti. Ezt a veszélyt az emberek idézték elő. Ebben a helyzetben a legkülönbféleképpen viselkednek az emberek. Kitárul a jellemük, megmutatkozik valódi hovatartozásuk… Tulajdonképp ez az elbeszélés lényege. – Ma játszódik a cselekmény? – kérdezte gyorsan az öreg. – Igen. Az öreg elsápadt. Először az arcát hagyta el a vér, azután a homlokát – élesen kirajzolódtak szeme körül az árnyékok. Hirtelen sokkal öregebbnek tűnt, mint eddig. Metszően élessé váltak a ráncok az arcán, olyan lett, mint egy azték halotti maszk.„Miért kell ezen így fölindulni?” – kezdett volna töprengeni Nyikolszkij enyhén bosszankodva, de az öreg kifakadt: – Maga egy gonosz szellem! Semmisítse meg azt az elbeszélést, mielőtt még bajt okoz vele! – Eeez igen, köszönöm! Bók a javából! Mégiscsak „szellem”, és nem fafej. Ha gonosz is. – Maga még mindig nem ért semmit?! – Az öreg már majdnem tombolt. – A maga elbeszélései megvalósíthatóak!

– Igen? – mondta Nyikolszkij nagyon udvariasan, ö maga meg volt győződve az ellenkezőjéről. – Tudja, számomra a pszichologizmus a legfontosabb, a filozófia, az ember belső világa… Csernyak közbevágott: – Emlékszik arra az elbeszélésre, a Most már mindent tudok címűre? Nyikolszkij bólintott. Hogyne emlékezne a saját művére, méghozzá a legjobbak egyikére! Egy különc tudós kidolgozott egy egyszerű módszert, amely láthatóvá teszi az agy teljesítőképességét. Megy az utcán, és fénykört lát mindenkinek a feje körül. Rögtön látszik: ki ostoba, ki lángész. Az elbeszélés annak idején fölvert némi port. Meglehetősen éles formában volt benne az a föltételezés, hogy talán nem mindig a megfelelő ember van a megfelelő helyen. – Ez megvalósítható! – mondta hevesen az öreg. – Igen? – kérdezte Nyikolszkij, ismét csak nagyon udvariasan. És vajon hallott-e már a kedves vendége a fantasztikus irodalom műfajairól? A tudományos alapra csak a „tudományos”-fantasztikus irodalomnak van szüksége. A többi műfaj csak a környezetrajzot veszi a tudományos eszköztárból, vagy még azt se. Ilyen a kalandos fantasztikum, ilyen a szatirikus, az allegorikus, a pszichologizáló fantasztikum, ö maga főleg az allegória műfajában dolgozik. Nyilvánvaló, hogy a természettudományos alap szigorú megkövetelése egyszerűen megsemmisítené a fantasztikus elbeszélések túlnyomó részét. A Most már mindent tudókban például annak a bizonyos kísérletnek a leírása nem volt egyéb, mint udvarias engedmény egyes merevebb szerkesztőkkel szemben. A lényeg végtelenül egyszerű: ebben a világban nincs mindenki a saját helyén. Itt egy akadémikus, aki nulla; ott meg egy trafikos – enciklopédikus elme. Itt egy tüneményes leányzó – nagyon ügyesen tetteti a lobogást; ott meg egy csöndeske Hamupipőke… Hősünk mindezt látja fénykörökről, a többiek pedig semmit nem vesznek észre… ő, Nyikolszkij, ehhez fénykört használt segédeszközül. Le Sage egy sánta ördögöt 2 – ennyi a különbség. A cél egy és ugyanaz: megmutatni azt, ami el van rejtve az emberi tekintetek elől, napvilágra hozni az emberi kapcsolatok igazi értékét. – Nem hisz nekem – mondta csöndesen az öreg. Keserűség volt a hangjában. – Igen, nem hisz nekem. Látom a fénykörén. Nyikolszkij összerándult. Az öreg kesernyés mosollyal nézte. – Igen – folytatta nyugodtan. – Elvégeztem a kísérletet, amit ön olyan színesen írt le az elbeszélésben. És ugyanaz lett az eredmény… – Mi…m…milyen eredmény? – A fénykör. Megint nem hiszi. Mellesleg az ön helyében én is… De nem nehéz kipróbálni. Menjünk ki az utcára. Fölállt, türelmesen várt, amíg a kábultan tapogató Nyikolszkij beletalált a kabátjába. – De hát ez lehetetlen! – ocsúdott föl végre Nyikolszkij. – Nálam a fantasztikus elemek használata csak ürügy! Csak egy szimbólumrendszer! – Nem vitatom – felelte szomorkásan az öreg. – Mellesleg Wellsnél is csak szimbólum volt. Vernétől eltérően. Hozzátehette volna, hogy Wells jóslatai közül mégis nagyon sok megdöbbentő pontossággal bevált, de ezt Nyikolszkij éppoly jól tudta, mint ő. Valami azt súgta Nyikolszkijnak, hogy vendége igazat beszél. Végül is ha az író az emberi lélek mérnöke, akkor a sci-fi író a főmérnök. Alvajáróként követte az öreget, bezárta az ajtót, bereteszelte a kaput, és ment az öreg mellett, azt sem kérdezve, hová. Semmi nem maradt az öregnek az iménti bizonytalanságából. Most olyan volt, mint egy nyugdíjas kalóz, aki szerény öregember módjára csak sütkérezik a ház előtt, de megelevenedik, ha vihar vagy ellenség közelít. Mit is ér az élet csatazaj nélkül? Csernyak kajánul nézegette a fontos ügyeik után siető járókelőket. Nyikolszkij elve2

Le Sage francia író A sánta ördög c. regényében a címszereplő le-leemelinti a házak fedelét, úgy kuk kant be az emberi életek titkolt perceibe.– A fordító

szetten igyekezett rendet teremteni saját gondolatai zűrzavarában; próbálta kitalálni, mit láthat átható tekintetű kísérője. És körös-körül senki nem gyanít semmit! – Mindenütt fénykörök… – Az öreg szúrósan mosolygott. – Látszik bennük az értelmi teljesítőképesség… a bátorság, a gyávaság, a kitartás… A színképükben minden benne van… De hát miért is mondom ezt önnek? – Kurtán fölnevetett. – Ön mindezt sokkal jobban tudja, mint én. Az ön elbeszélése! Nézze csak, itt van egy jó példa! Nézze jól meg ezt a jelentéktelen kis emberkét! Kolosszális intellektus, káprázatos szellemi lehetőségekkel; és mellette az az alak, egyszerűen egy pithecanthropus, idétlen, pöttyös nyak kendőben. Nyikolszkij csak hallgatott, mint akit fejbe vertek. Az ismert atomfizikus haladt el mellettük, megszokott horgász cimborájával, Nyikiforoviccsal, a vadőrrel. A tudományok doktora a pecázáshoz kirojtosodott vitorlavászon nadrágot és viseltes, foltozott pufajkát vett fel. A vadőr rendes utcai ruhájában olyan volt a lángész mellett, mint egy mesebeli herceg. – Vagy nézzen például oda – folytatta az öreg. – Látja azt a párocskát a trafik mellett? A hosszú hajú fiút és a bubifrizurás lányt? Ha látná, hogy az ártatlanságnak és a plátói szerelemnek micsoda azúrfénye lengi körül a fiút, és az érzéki szenvedélynek micsoda rőt fénye kavarog szíve hölgye körül! Szegény nyomorult… – Miért lenne az a lány „szegény nyomorult”! – szánta rá magát a közbeszólásra Nyikolszkij. – Hál’ istennek, nem kolostorban élünk… A mai társadalomban… – A fiúra mondtam – szögezte le kurtán az öreg. Átkeltek a macskaköveken az utca túloldalára. Ott kevesebb volt a por és a sár, és a csillogó fényköröket semmivel sem volt nehezebb onnan magyarázni. Szerencsére az utca szűk volt, nem hasonlított egy autópályára. – Hová a pokolba vezet engem? – így Nyikolszkij. – Nem a pokolba – felelt a titokzatos öreg. Menet közben ki-kiválasztotta a járókelők nyüzsgéséből az érdekesebb jellemeket. Nyikolszkij bármilyen feldúlt volt is, nem tudott nem álmélkodni a markáns, tömör jellem rajzokon. Micsoda kincs, ha rögtön látja az ember, kivel van dolga! – Amint látja – fordult hozzá az öreg –, nem vártam száz évet az ön gondolatainak valóra váltásával. – És sokat megvalósított? – Nyikolszkij akárhogy igyekezett is fegyelmezni magát, remegett a hangja. – Mindössze kettőt. A többihez sem a tudományom nem elegendő, sem az eszközeim. Úgyhogy azokat meg se próbáltam. Utazások görbült térben, robotok, kapcsolat más civilizációkkal… Ami persze nem jelenti azt, hogy idővel azokat is meg ne lehetne valósítani. – És a másik? A másik ötletem, amit megvalósított? – Emlékszik a Minden egyes percet… című elbeszélésére? – Arra? Ja igen. Az egyik legelső írásom. Mellesleg teljesen szokványos kis írás. Alvás nélküli élet, az ember napi 24 órát kap, hogy a kedves dolgaival törődjön; mindenki boldog, mindenki elégedett… – Igen, olyasmi – helyeselt az öreg. – Én egyszerűen csak megismételtem az eljárást, amit ön ott leírt. És képzelje, sikerült! És ami a legmeglepőbb, még csak nem is csodálkoztam. Minden stimmel: így van leírva, így csinálta Handlowey doktor is. Nem én vagyok az első. Eltartott egy darabig, hogy igazán felfogjam: semmiféle Handlowey doktor nem létezett; az elbeszélés kitalált dolog, és én vagyok az első, aki ezt tényleg megcsinálta. – Naivitás? – mormolta magában Nyikolszkij. – Nem! – Az öreg hevesen felé fordult, még néhány gyors lépést is tett, hogy szem ből nézhessen Nyikolszkij arcába. – Nem! Igaz, hogy az élet egynémely ügyes-bajos dolgában nem vagyok elég gyakorlatias, de ez nem naivitás! Csak arról van szó, hogy az ön elbeszélése hallatlanul életszerű. Ettől függ az egész. Hát nem rázza meg önt is

sokkal jobban a kitalált Rómeó és a kitalált Júlia sorsa, mint a múlt heti katasztrófa? Emlékezhet az újsághírre: vulkánkitörés, halálos áldozatok… De ha Shakespeare írta volna meg azt az újságcikket? – London, Baker Street 109. Mr. Sherlock Holmes részére – folytatta Nyikolszkij önkéntelenül. – Mind a mai napig érkeznek levelek erre a címre… – Látja, ez az! A művészi hiteltől, az elhitető erőtől függ minden. Van, aki levelet ír Sherlock Holmesnak: van, aki bíróság elé akarja állíttatni a Kékszakállút, én pedig megismételtem a kísérleteket az ön elbeszéléseiből. – De hát ezeknek a kísérleteknek ellentmond az egész mai tudomány! – A mai tudomány… Egy darabig szótlanul haladtak egymás mellett. Azután az öreg óvatosan megérintette Nyikolszkij karját. – Tudja, arról van szó, hogy ön nem annyira író, mint… Látva, milyen tiltakozóan rándul össze Nyikolszkij, az öreg görcsösen elkapta a karját, és könyörgően hadarta: – Kérem, hallgasson meg, majd a végén háborodjon csak fel, különben összezavarom, amit mondani szeretnék! És hallgasson figyelmesen. Ön nagy tehetségű futurológus, anélkül hogy sejtené. Igen, elsősorban futurológus, bár annyira tehetséges, hogy tehetségéből futja az irodalmi megformálásra is… – Gyerekkoromtól fogva ki nem állhatom a matematikát – vallotta be Nyikolszkij –, a futurológia pedig, amennyire tudom, szociológiai kutatások, grafikonok, egyenletek, számítások tömkelege… – Stop! – Az öreg egyszerűen félbeszakította, Nyikolszkij pedig önkéntelenül is enge delmeskedett. – A futurológiának meglehetősen sok módszere van arra, hogy a jövőbe tekintsen. Ön valószínűleg csak a legelterjedtebbekről hallott. Sok gép van ma? Sok. A jövőben valószínűleg még több lesz. Nagyok ezek a gépek? A jövőben még nagyobbak lesznek. Ez az extrapolációs módszer. Ez a legegyszerűbb, következésképp a legelterjedtebb módja a jövőbe pillantásnak. Köztünk maradjon, gyöngécske módszer. Csak a legközelebbi jövőről lehet megtudni egyet-mást a segítségével. Azután ott van még a modellmódszer. Ön pedig a legnehezebb és legkevésbé ismert módszerrel, az intuíciós módszerrel dolgozik. Önmaga sem tudja, mi megy végbe az agyában; önmaga sem tudja követni a saját gondolkodása folyamatát. De az eredmény káprázatos! Alacsony, jellegtelen kis házhoz értek. Az öreg megállt, végigtapogatta löttyedt zsebeit, azután rövidlátó mozdulattal a zárhoz hajolt, úgy dugta a lyukba a kulcsot. – És ön elkezdett sci-fit írni – folytatta alig kivehető mormogással, míg a kulccsal bíbelődött. – Természetes tudatalatti kanyar. Számításokkal nem lehet kimutatni, de muszáj a világ elé tárni. Mitévő legyen az ember? Szerencsére az irodalomnak van egy tartománya, a fantasztikum, ahol… Kitárta a szomorúan nyikorgó ajtót, vendégtessékelő kézmozdulattal intett: fáradjon be, tessék, szegények vagyunk, de jó szívvel adunk – és előresurrant. Nyikolszkij hallotta, amint valami súlyosat félretol az útból. Nyikolszkijt teljesen megrendítették az öreg szavai. Gépiesen lépkedve bement ennek a XX. századi alkimistának a hajlékába, és lezöttyent egy poros székre. Két szoba. Az egyik – műhely és laboratórium keveréke; a másik – könyvtár. Rengeteg könyv. Hazaiak, külföldiek. Több nyelven. – Sci-fi. – Csernyak szinte simogató hangsúllyal mondta, amikor elkapta Nyikolszkij pillantását. – Ez a gyöngém, és az erőm. A város egy könyvtárában sincs annyi sci-fi, mint itt. Pedig csak úgy darabszámra összeszedni ennyi könyvet nem is olyan nehéz. De ilyen válogatásban… Vékony ajkán mosoly; egy pillanatra még a szemét is behunyta elégedettségében. Szemmel láthatóan valami sikeres könyvcsere vagy egy legyőzött könyvgyűjtő vetélytárs emléke merült föl benne. De Nyikolszkij most már fenékig akarta inni a keserű poharat. Most már ő kérdezett:

– És mit csinál akkor, amikor… nem alszik? – Nem panaszkodhatom – tért ki az öreg a válasz elől. – Ezt önnek köszönhetem. De néha éjjel eltöprengek azon, hogy talán jobb volna, ha ön is a szokásos űrponyvát művelné. Mutációval létrehozott szuperhősök csillaghajón szőke szépségeket rabolnak; robotdiktátorok, űrvámpírok, kibernetika, estébe… Sodróan, hátborzongatóan! Az olvasó bőszen izgul, és közben teljesen nyugodt maradhat, hogy mindez zagyvaság, és igazából soha semmi hasonló nem történhet. Ért engem? Önnek van esélye arra, hogy talál valami veszélyes gondolatot. És valaki, hiszen meglehet, hogy nemcsak rám hatottak így az ön írásai, valaki esetleg fogja magát, és megkísérli valóra váltani… Nyikolszkijt a hideglelés környékezte. Amit az öreg mondott, tündérmesébe illő és mégis metszően valóságos volt. – Min dolgozik most? – tért vissza hirtelen az öreg a legelső kérdésére. Nyikolszkij behúzta a nyakát. Mert ha tényleg bejön az, amit az öreg mondott… – A hatósugár növekedésén – válaszolta engedelmesen, mint a kisdiák, ha az iskola igazgató vallatja. – Az egyes ember hatósugarának növekedése foglalkoztat. Hogy érthető legyen: képzeljen el egy antik görögöt, aki megharagudott az egész világra, és bosszút akar állni az egész világon. Mi a legtöbb, amit ez a mi görögünk tehet? Karddal bárddal lekaszabolhat gyorsan néhány embert, mielőtt polgártársai észbe kapnak, és őt magát lekaszabolják. Egy géppuskás a századforduló táján már a teremtés több tucat koronáját küldhette mennybe vagy pokolba hasonló esetben. Nézzük most meg, mi a helyzet az atombombát hordozó repülőgépekkel. Egy ilyennek a pilótája, ha rájön a rosszkedv, egy egész várost a nemlétbe küldhet. Na és egy termonukleáris töltetet hordozó rakéta? Egész kontinenseket söpörhet az óceán fenekére. Vagy a wolframbomba, amelyről mostanában írt a sajtó; egyetlen ilyen bomba üszökké-parázzsá teheti az egész földgolyót. És így tovább. Ezek tehát azok a lépcsőfokok, amelyeket egy-egy ember hatósugarának növekedése végigjárt. Az öreg arca rémületbe dermedt. Mintha mondani akart volna valamit, de aztán erőt vett magán, és csak bólintott Nyikolszkijnak, hogy folytassa. – Ilyen emberekből – folytatta az író – egyre több van. Tudniillik olyanokból, akik hatalmas erők fölött rendelkeznek. És itt nemcsak katonákról van szó. Szakadatlanul nő a hatalmas energiákkal dolgozó emberek száma. Először csak a fizikusok voltak ilyenek, azután csatlakoztak hozzájuk a geológusok, a vegyészek, a biológusok – még a meteorológusok is. Az elbeszélésemben mindezen már túl vagyunk. A cselekmény a jelenkorban játszódik. Egy apró kis találmány eredményeképpen gyakorlatilag bárki fölrobbanthatja a földgolyót… – Szerencsétlen! – tört ki az öregből. – És maga leírta ezt a találmányt? I – Le – sóhajtott Nyikolszkij kétségbeesetten. – Hogyan gondolhattam volna, hogy megvalósítható? A szerkesztő tudományos alapot követelt. Azt mondta, kerüljem a misztikumot… – Azonnal semmisítse meg azt az elbeszélést! Égesse el a kéziratot! Mi a biztosítéka, hogy a négymilliárd földlakó között nincs olyan megszállott, aki képes lenne fölrobbantani a Földet? Nyikolszkij halottsápadt volt. Lehajtotta, összekulcsolt kezeibe temette arcát. – Késő már elégetni, írtam egy rövidített változatot is, egy napilap számára. Művészi szempontból sokkal gyöngébb, de a találmány részletes leírása benne van. És ez a szám már meg is jelent. Már a honoráriumot várom érte. Az öreg fölugrott. Izgatottan, ujjait ropogtatva száguldozott föl-alá a szobában. Az ajka remegett. – Most mit csináljunk? Mit csináljunk? Szemében szánalomra méltó kifejezés ült, mint egy ártatlanul megvert ember szemében. Nyikolszkij feje hirtelen súlyossá vált, hiába igyekezett, sehogy se tudta fölemelni a tenyeréből. Mintha az összes vére olvadt ólommá válva elöntötte volna az agyit:

Szájában kinines-keserű íz. És körös-körül valami elviselhetetlen szomorúság. Az öreg megállt előtte. Csontos kezével vállon ragadta és megrázta az írót. – Képes volt kiengedni a dzsinnt – mondta nekikeseredett hangon –, hát most zavarja vissza a palackba! Nyikolszkij reménytelenül, tétován kérdezte vissza: – Hogyan? – Az már a maga dolga! – förmedt rá az öreg. – Az biztos, hogy én nem tudtam volna még kiengedni sem! Maga feltörte Salamon pecsétjét, most rajta, szabadítson meg minket a veszélytől I – Szabadítson meg! Hiszen ha lehetne! De az emberi fejlődésnek belső törvényei vannak… Amit egyszer már felfedeztek, azt semmi nem rejtheti el újra… Semmi… és soha… – És akkor most mi lesz? Nyikolszkij végre összeszedte magát annyira, hogy csüggedten vállat vonhasson. – A kard ellen föltalálták a vértet, a golyó ellen a páncélzatot… A repülőgép ellen a lokátort… – A méreg ellen az ellenmérget? – kapta el a gondolat fonalát az öreg. – Kutyaharapást szőrével? Nyikolszkij csak bólintott, nem volt ereje, hogy egy szót is kinyögjön. Nem volt ereje, hogy az öreg elkínzott, mégis reménykedő szemébe nézzen. – Rajta, csinálja! – kiáltott az öreg. – Most rögtön! – Nem olyan egyszerű – válaszolt halkan Nyikolszkij. – Ritkán jönnek a jó ötletek. Pláne így kívánságra… Még csak azt sem tudom, lehetséges-e egyáltalán… – De ez most rendkívüli eset! Muszáj! – Tudom… Tökéletesen látta a vállalkozás teljes kilátástalanságát. Csak a dilettánsok hiszik, hogy az ötletek maguktól jönnek. Az ember csak odaül az írógéphez, nekiáll kopogni, és kész. Annyi, de annyi szabály van, és egyet sem lehet megszegni! És ha mindegyiket meg is tartjuk, ott vannak még az emberi lélektan törvényei. Hiába ismételgeted, hogy gyalogolni egészségesebb, mégis inkább kocsin jár mindenki. Hiába próbálod az embert meggyőzni, hogy ne ugráljon mozgó vonatra, mégis ugrik. Amíg nincs önműködő ajtó… – Akkor csináljon ilyen ajtókat! – vágta rá hevesen az öreg. Hogy így, váratlanul beavatkoztak a gondolataiba, Nyikolszkij összerezzent. Úgy látszik, maga sem vette észre, hogy áttért a fennhangon való töprengésre. – Van valami ötlete? – faggatta izgatottan az öreg. – Csak a barlangba ne kergesse vissza az embert! És ne feledje: az emberiség megmentése érdekében semmi nem túlzás! Mit ötlött ki? – Á, semmi – vonta meg a vállát az író. – Apróság. Valami gondolatátvitel-féle kellene. – Gondolatátvitel? – ismételte az öreg hitetlenkedve. – Hogy jön ide a gondolatát vitel? Habár… Ha mindenki ismerheti mások gondolatait, akkor senki nem fog gonoszságokon töprengeni… Zseniális! – Á, zagyvaság! – Nyikolszkij csüggedése változatlan volt. – Maga tényleg elképzel hetőnek tart egy olyan világot, ahol mindenki beleláthat mindenkinek az összes gondo latába? Az öreg fészkelődni kezdett, de azért határozottan – talán túlságosan is határozottan – azt mondta: – De az emberiség élni fog! – Igen, fog. Csak épp kérdés, hogy akar-e. A büszke indiánok ilyen esetben inkább a halált választották. Egy embernek végül is lehet kismillió apró, gonosz reflexe, de attól ő még elég nemes lehet ahhoz, hogy szégyellje őket. A mi társadalmunkban az etika, hál’ istennek, eléggé erős, hogy elzárja bármely találmány útját, amely az erkölcsi alapokat fenyegeti. Szóval a gondolatátvitel nem megy…

– Értem – mondta elgondolkodva az öreg. – Értem, persze. Így van, de… Ami az én gondolataimat illeti, én megengedném… Nem szívesen mutogatja az ember persze, mint az orvosnak a fekélyeket, de hát meg kell gyógyulni. – Az ön életkorában már nemigen rejtegeti az ember a hibáit. „Megérteni annyi, mint megbocsátani.” Ez talán maga az élet. De a fiatalok, azt hiszem, inkább bármilyen betegséget vállalnak, semhogy felfedjék magukat a környezetüknek. – A környezetüknek, de nem az orvosoknak! – makacskodott az öreg, de az író arckifejezését meglátva, hirtelen elhallgatott. Nyikolszkij mozdulatlanná merevedett, igyekezett összpontosítani a törékeny gondolatfoszlányra, amely megvillant valahol, lázas agyának egyik zugában. A környezet és az orvosok… Az orvosi bizottság a sorozáson… Az öreg lábujjhegyen félrevonult. Látta, hogy lángol az író arca – ez elég volt neki ahhoz, hogy mozdulatlanul és csendben maradjon. – Végtére is – szólalt meg Nyikolszkij – el lehet tüntetni ezt a kis nehézséget is. A pszichológusokat meg a pszichiátereket elvileg helyettesítheti diagnoszta automata… A gép előtt kevésbé szégyelli magát az ember… És persze nem kell az összes gondolatba beleturkálni. – Hogyan? – kottyantott közbe az öreg, nem várva ki a magyarázatot. – A Föld számára csak a nagy rombolások veszélyesek. A nagy energiák. A gépet úgy kell programozni, hogy csak ebben az irányban kutasson. Az apró bűnöket meghagyjuk a társadalomnak. Steril világban nem is tudna élni az ember… – Lehet, hogy megélne – mondta az öreg, nem túl nagy meggyőződéssel. – Nemcsak erről van szó. Szűkebb területet kell vizsgálni, gyorsabban kiderül a veszély. És olcsóbban. – Körülnézett. – Van írógépe? Egy régi Mercedes? Mindegy, csak működjön. Kipróbálom, addig is érlelődik itt belül a gondolat… Eddig úgy írt, mintha az ő elbeszéléseitől függne az emberiség léte. Ezután sokkal jobban kell. FATER TIBOR FORDÍTÁSA

MIHAIL MIHEJEV AZ ÜRES SZOBA A régi rakétaszerelő üzem végnapjait élte. Az üzem, amely a kozmosz meghódításának hajnalán a rakétaépítés csodája volt, időközben menthetetlenül elavult, így aztán lebontásra ítélték. Igaz, azóta harminc esztendő telt el. Mellette hatalmas új épületet emeltek, s a legtöbb műhely már át is települt az új, tágas szerelőcsarnokokba. A robotbrigád hamarosan ultrahangágyúval rombolja le az elaggott üzem falait. Maradványait a teherhordó helikopterek majd gyorsan eltakarítják. Helyén park lesz és úszómedence. Rövidesen mindenki elfelejti, hogy valaha itt állt az üzem, amelyben a bolygóközi űrhajók első motorjait szerelték. A szoba üres volt, csupán ketten álldogáltak az ablaknál. Az ablakpárkányon cigarettavégek csúfoskodtak. A szomszéd teremben működött a szkafandergyártó részleg, a dohányzó viszont messzebb volt a folyosón, aki tehát nemigen ért rá, ebbe az üres szobába ugrott be rágyújtani. Ezek ketten azonban nem dohányoztak, csak álltak szinte mozdulatlanul, és beszélgettek. Csendben, alig hallhatóan. Az egyik rekedt volt, a másik dadogott. De azért megértették egymást. – Tee… régen… állsz itt?… – kérdezte a krákogós. – Réé-geen… Mmeg…sséé…rültem… Áraaamm aalaatt… jav… jav…javítottam… eegy… nagyfee… szült… ségű dipo…dipola… dipolantennát. – Miért nem… kapcsoltad ki az áramot? – Szmetankin nem hagyta leállítani a műhelyt. Bekövetkezett a kisülés, és két ujjam leégett. Nem tudom a kezemben tartani a szerszámot… – Nekem… nem… hajlik a… hátam – panaszkodott a rekedt. – Csöveket tisztítottam… az aknában. – Nekünk tilos vízben dolgoznunk. – De Szmetankin utasított! – Miért nem küldött oda egy UROB-ot? – Szmetankin szerint az veszélyes lett volna. Az akna már nagyon ócska, s megeshet, hogy beomlik. Öt órán át kínlódtam a vízben… Úgy kikészültem, hogy ki se tudtam már mászni! Csörlővel vontattak ki… Egészen megmerevedett a hátam. Sipunov kenegette az ízületeimet, megkopogtatott, aztán gürcölhettem tovább. – Sipunov derék fickó. – Ma meg az építkezésen segítettem… rám ejtettek egy gerendát… akkorát ütött a hátamon… Megint csak nem tudok hajolni… félre is állítottak. Gyors léptek kopogása közeledett a folyosón. Megnyikordult az ajtó. – Senki… – hallatszott. – Gyerünk be! Juj! – Mi bajod? – Megijedtem… Nem látod? Ott állnak! – Hadd álljanak! Kit zavar? Ezek Szmetankin robotbrigádjából valók. Csukd be már azt az ajtót! Még ránk tör valami férfi… Kattan a zár, csomagolópapír zizeg. – Nézd, milyen klassz! Próbáld fel… – Le kell vennem a ruhám. – Vedd le!… Na gyere, segítek. Hol sültél te le ilyen istenien? – A kilövőállomáson. Tudod, egész héten az új szigmakristályos lokátort szereltük. – És hogy működik? – Nem mondhatnám, hogy valami jól. A mágnescsapdák nem rögzítik a reflexiós

rezgéseket… Na, mit piszmogsz, gombolj már be! Közben az ablaknál folytatódott a suttogás. – Menj át Sipunovhoz – hörögte a rekedt –, mutasd meg neki a kezedet I – Ugyan, semmi értelme. Hisz már kétszer is voltam! Sipunov már nincs ott… Egy Prohorov nevű van helyette. – Fiatal? – Fiatal, persze… Meg se vizsgált, csak kijelentette, kiszuperált vén csont vagyok, kár velem bajlódni. Nem tudod, mit jelent az, hogy kiszuperált? – Nem tudom, Sipunov soha nem mondott hasonlót. Közben az apró cipősarkak meg-megkoppantak a szobában. – Gyere már vissza! Fordulj meg! Szerintem pont jó. Éppen a te méreted. – De itt oldalt egy kicsit mintha szorítana… – Na és aztán! Átvarrod a gombokat, és kész. – Akárhogy nézem, valahogy mégis szűk… – Ostoba vagy! Ma már mindenki ilyenben fürdik. Öltözz már fel, és tűnés! Suhogtak a ruhák, becsapódott az ajtó, a szapora léptek elcsendesedtek a folyosón. – Bizony, Sipunov soha nem mondta volna, hogy kiszuperáltak vagyunk… Mostoha sors vár ránk nélküle. – Szomorú, de Szmetankin nem akar velünk dolgozni… – Így van, ő már csak univerzális robotokkal hajlandó… Hosszan hallgattak. Az üres szoba csendjébe beszüremkedett az ultrahangágyúk szaggatott zúgása, majd rögtön utána leomló falak robaja hallatszott. Aztán megint zúgás, újra robaj… Kivágódott az ajtó. Fehér köpenyes idősebb férfi lépett be, hajtókáján jelvénnyel: kibernetikus mérnök. – Hát itt vagytok, ti szegény ördögök? Csakhogy rájöttem, hová dugtak benneteket… – A köpenyes fülelni kezdett. – Mi az ördög, még működnek a beszédszelektoraitok? Kattintott a kapcsolókon. – Lám, megint ereszt a tartály. Bizony, öreg fiúk, rossz hírem van a számotokra! – Elhallgatott, majd homlokát ráncolva hozzátette: – A bizottság úgy döntött, hogy titeket ki kell selejtezni. Ami vacak rajtatok, azt leszereljük. A helyetekre bioáramú univerzális robotokat állítunk be, mivel energiaigényük egyharmada a tiéteknek. Világos? A két olajos, kiégett vén robot mozdulatlanul állt a fehér köpenyes előtt. Vaskezüket lógatták, ízületeiken élénkvörös, olvadt rézcseppek csillogtak. Sipunov együttérzően bólintott, majd fogta a csavarhúzót, és meghúzta a vasízület rögzítőcsavarját. Zsebre tette a csavarhúzót. Karját a hátán összefonta. – Nem írtam alá a jegyzőkönyvet, majd az én segédmunkásaim lesztek. Az univerzális robotot átadtam Szmetankinnak… Én már nagyon megszoktalak titeket, öreg fiúk. Kinyújtotta a kezét, és kétszer kattintott a kapcsolókon. – RB–110! – szólította az elsőt. – Vétel! – reszelte a rekedt. – RB–109! – Je…je…lentkezem! – dadogta a másik. – Induljatok sebesen az akkumulátorkamrába, aztán ide gyertek vissza! A két kopott, leégett figura öregesen megindult. Nehézkesen mozdultak műanyag lábaik, meglazult ízületeik csikorogtak. RB–109 haladt egy centivel hátrább, ezért megállt az ajtóban, és előreengedte RB– 110-et. ÁRKOS ANTAL FORDÍTÁSA

MIHAIL MIHEJEV Emberi alkotás SZERZŐI MAGYARÁZAT A sci-fi olvasásban jártasabb, bizalmatlan olvasó természetesen szeretné tudni, mennyi az igazság a figyelmébe ajánlott történetben. A szerző épp ezért – bár nem híve az előszónak – kénytelen tehát néhány előzetes megjegyzést tenni. Az információ, mely alapjául szolgált ennek a történetnek, mind formáját, mind pedig tartalmát tekintve rendkívüli. Az elpusztult bolygó lakóinak ugyanis merőben más normáik voltak az őket körülvevő világról, más módszereik voltak a világ jelenségeinek megismerésére és tükrözésére. Minthogy azonban bolygójuk nagyon hasonlított a mi Földünkre, és lényegében minden természeti jelenség hasonlóképpen zajlott le, mint nálunk, lehetővé vált, hogy a szerző megfejtse az Információt, és lefordítsa orosz nyelvre. A szerző tudatosan adott fordításának művészi formát ahelyett, hogy tudományos cikket írt volna. Az abban az időben használatos speciális megnevezéseket modern szimbólumokkal és fogalmakkal helyettesítette. Ily módon az egyébként nem földi történetet kétségkívül „földivé” tette, mindamellett ragaszkodott a tények pontos leírásához. A közölt tények tájékoztatásbeli jelentősége pedig tetemes, mint erről bárki meggyőződhet, aki végigolvassa ezt a történetet. Ha az olvasóban kételyek merülnének fel, a szerző – természetesen csupán a tudásához mérten – szívesen válaszol a hozzá intézett kérdésekre. Különösen érzékeny lelkületű olvasók megnyugtatására például már jó előre közli: Napunk nukleáris folyamatai már annyira lecsillapodtak, hogy Földünket kozmikus katasztrófa nem fenyegeti. A szerző mindenesetre már előre kijelenti, hogy arra, hol és miként jutott hozzá a története alapjául szolgáló Információhoz, nem áll módjában magyarázatot adni. Ez az a kérdés tehát, amelyre nem várható tőle kielégítő felelet.

Információ

1. § Ez volt a világmindenségben az egyetlen bolygó, amelynek felszínén volt víz és légkörében szabad oxigén. A régen kihűlt bolygó saját Napja – egy hatalmas, izzó plazmagolyóbis – körül keringett. A Nap világította meg és melegítette felszínét. A napsugár hatására a holt atomok káoszából megszületett az első élő fehérjemolekula. Kis idő – néhány százmillió év – múltán e bolygón megjelent az ember. Az Információ összeállítása pillanatáig a bolygón már több milliárd ember élt. Túlestek az elkerülhetetlen viharokon, természeti és társadalmi katasztrófákon, békésen éltek, és boldogan szorgoskodtak bolygójuk, a galaktika sugárútjának egyetlen lakóháza berendezésén. Az emberi munkát mesterséges konstrukciók, az ún. KIBOR-ok (magas szervezettségű kibernetikai gépek) segítették. 2. § A típus-KIBOR emberre emlékeztető mechanikus reprodukció volt: szilárd lábakon álló, terjedelmes fémtest, objektívekkel és video-analizátorral ellátott henger formájú fej, két hatalmas, erős négyujjú kéz, amelyekkel a KIBOR könnyedén felemelt akár egy teherszállító elektrobuszt is. A mellkasi részbe – ahol az emberi szív, tüdő és egyéb, a KIBOR számára

haszontalan szervek helyezkednek el – építették be a quasi-agyat, a kibernetikai logikai egységekkel felszerelt mikrokristályos vezérlőberendezést, amely a KIBOR tevékenységét irányította. A KIBOR-ok nem végeztek nagyfokú intellektust igénylő tevékenységet, mert a quasiagy lehetőségei korlátozottak voltak. A konstruktőrök nem is akarták túlzottan tökéletesíteni gondolkodóképességüket. Elég ember élt a bolygón, akiknek az alkotómunka élete célját és örömét jelentette. Nem lett volna jó megfosztani ettől a boldogságtól az embert. A quasi-agy bonyolult szerkezetét sem lehetett az élet minden eseményére felkészíteni, beprogramozni. Az előállító üzemben csak az első napokra elegendő, alapvető programokat helyezték a KIBOR-ba. Képességeinek további fejlesztése az emberekkel való érintkezés során történt. A videó- és hanganalizátorok nap mint nap újabb képek és fogalmak özönével árasztották el a quasi-agyat. A KIBOR-nak nem volt szüksége alvásra, a kiberlogika folyamatosan működött, egy pillanatra se kapcsolt ki, rendszerezte a beérkezett információkat, és elosztotta azokat az emlékezősejtek között. A KIBOR gondolkodása – helyesebben a kiberlogika áramkörrendszere – egyre bonyolultabbá vált, egyre tökéletesebb lett. A KIBOR tapasztaltabb lett, vagyis „okosodott”. Bármennyi tapasztalattartalék gyülemlett is fel azonban az emlékezősejtekben, bármilyen rohamosan fejlődött is a kiberlogika, az alapvető üzemi Főprogram nem vesztette érvényét. A KIBOR emberi alkotás volt. Az emberek szolgálatára hozták létre. Minden KIBOR mindig és mindenhol alá volt vetve az emberi parancsnak, és annak megfelelően is cselekedett. 3. § A katasztrófa váratlanul következett be. Először az asztrofizikusok regisztrálták a naptevékenység várható növekedését. Ám ez nem nyugtalanított senkit, hiszen attól az időtől kezdődően, amikor megindult a naptevékenység rendszeres vizsgálata, hasonló eseteket számtalanszor feljegyeztek már. A naptömeg időnként forrni kezdett, kavargott, majd megnyugodott. Az emberek az idők folyamán hozzászoktak e jelenséghez, természetesnek találták éppen úgy, mint a nappalok és éjszakák váltakozását. Hogy bizonyos előre nem látható folyamatok okozták-e az anyag robbanását – nos, erre már senki sem válaszolhat. Azon a napon a környező világban minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. A csillagok, a bolygók, az égitestek száguldottak meghatározott pályájukon. A bolygón az emberek napi megszokott tevékenységüket folytatták, de letelt az az idő, mely életükre rendeltetett. Azok észlelték elsőként a vég kezdetét, akik éppen a bolygó napsütötte felén tartózkodtak. A napsütés hirtelen vakítóan éles lett. A nap szinte forrni kezdett. A forrongó mélységből hirtelen kiszakadt a meghasadt anyag egy óriási szilánkja. Rózsaszínű-fehér fáklyaként vágódott bele a térbe, s a bolygó éppen az útjába esett. A roppant kisugárzás mindent felemésztett, ami csak élő ott volt. Elpusztultak az állatok, a növények, és meghaltak az emberek is. Az éjszakai oldalon még vehették a vészjelzést, és az utolsó pillanatban egy régi ólombánya aknájába zsúfoltak néhány száz embert, főként asszonyokat és gyerekeket. Az ötven kilométer mélységű gránit és ólomérc megvédte őket a kozmikus sugárzás közvetlen hatásától. Kívül közben már minden élet megszűnt, és csak az létezett tovább, amit maguk az emberek alkottak. A KIBOR-ok

I. A bolygó fővárosa hatalmas volt. Sok száz kilométeren terültek el a sokemeletes építményekből alkotott városnegyedek. A sugárutak végtelen szalagként futottak szét a központi térről a horizonton túlra. Vastag porréteg lepte be az utcákat, tereket, a kiégett parkok pusztaságát, a házak tetejét. A por feltöltötte a kiszáradt esőcsatornák medrét, amelyek szürke rojtként csüngtek a párkányokon. A házak ablakai vaksin meredtek az utcára. Az óriási város halott volt. A KIBOR-ok Tanácsának elnöke lassan ballagott az üres bulváron. Haböntvény lábainak minden lépése nyomán porfelhő szállt fel, a bulváron végig nagy, ovális lábnyomok láncolata húzódott. A tanácselnök lassan lépegetett, alig-alig mozdítva lábát, bár tudott volna gyorsabban is mozogni. De nem volt hová sietnie, a szigma-akkumulátorok energiájával pedig takarékoskodnia kellett, hiszen ez működtette szerkezetét. A nagy katasztrófa során elpusztultak a katalizátorok, s a KIBOR-ok nem tudták helyreállítani ezeket, mivel az akkumulátorokat már nem lehetett újra feltölteni. Vakító lilás fénnyel kelt fel a nap, ibolyaszínű árnyékok vetődtek az út kövezetére. A tomboló égitest sugarai a tanácselnök hátát sütötték. A forró sugárzás kellemetlenül érintette video-analizátorainak fényérzékeny lemezeit. Szorosan lezárta az objektíveket, nehogy az éles fény kiégesse már amúgy is meggyengült, elavult fényvédő ernyőit, amelyek már rég cserére szorultak. Az elnök kissé bicegett: a kopott térdcsukló nem forgott megfelelően, és a mozgást koordináló relének erősebb impulzust kellett adnia a jobb láb mozgatásához. Ráadásul előző nap még meg is botlott a lépcsőn. A karbantartás minden határidejét lekéste már, és kikapcsolta az automatát, amely ezt időről időre jelezte. Az elnök nem szériagyártmány volt, hanem kísérleti konstrukció, az üzemi raktárban tehát nem akadhatott számára tartalék alkatrész. Tudta, fölszerelhetne magára egy típustérdízületet is, ám ehhez túl sok időt kellett volna elpazarolnia a tmk-műhelyben. Csakhogy tisztában volt azzal, hogy az ottaniaknak is kevés az energiájuk, és azt az ólombányai óvóhely gépeinek ellátására tartogatják. Márpedig az utolsó, életben maradt emberek az óvóhelyen tartózkodnak… A megmaradt embereket is megmérgezte a kozmikus sugárzás, és mind betegek, elesettek. A bolygó felszínén mindent megfertőzött ez a méreg, s levegőre, fényre, táplálékra, vízre volna szükségük. A levegő tisztítását, a táplálék elkészítését és a víz előállítását bonyolult gépekre és szerkezetek sokaságára bízták. Ezeket a KIBOR-ok szerelték fel, és ők is ellenőrizték működésüket. Az emberek már mit sem tudtak tenni. A KIBOR-oknak önállóan kellett megoldaniuk a bonyolult műszaki feladatokat. Naponta néhány percre összeült a KIBOR-ok 12 tagú tanácsa, melynek az óvóhely minden részlegéből volt egy-egy delegáltja (táplálék-, víz-, levegő-, szellőzésfelelős). A tanácselnök összegezte az információkat, és meghozta a döntését. A tanácselnök kiberlogikája még sohasem működött ilyen koncentráltan és felelősen. De nem tévedhetett: bármilyen kis hiba, tévedés a maradék emberek életébe került volna. És akkor a bolygó újra sok milliárd évre elnéptelenedik, és a természet kezdheti elölről a munkáját… 2. Amikor a Beszabályozó Iroda technikusa műanyag mellére nyomta a végső ellenőrző

pecsétet, és kiengedte az üzem kapuján, csupán a kapcsolások és szerkezeti egységek konfigurációja tekintetében különbözött a többi típus-KIBOR-tól. A továbbfejlesztett kiberlogika blokkjait csak később építették testébe. Az Általános Műszaki Intézetbe irányították szakosodni. Itt kezdett hozzá a tanuláshoz, a környező világ jelenségeinek megismeréséhez, itt kezdett el dolgozni. Minden KIBOR quasi-agya bonyolult szerkezet volt, olyan konstrukció, amely több milliárd, egymáshoz kölcsönösen kapcsolt mikrokristályból tevődik össze. A rendkívül tágas memóriaegységek szinte korlátlan mennyiségű információt tudtak tárolni. Az Általános Műszaki Intézetben egész sor tudományággal ismerkedett meg könnyűszerrel: csaknem minddel, amellyel a bolygó lakói foglalkoztak. Az Intézetben a legkülönfélébb tudományágak művelői dolgoztak, ő tehát mindent látott és hallott, és mindent meg is jegyzett, ráadásul villámgyorsan és örökre. Ismeretei széles körűek, egyetemesek voltak. Volt azonban valami, ami nehéznek bizonyult. Emberek között élt, akiknek problémái, vágyai személyes ügyévé váltak, noha saját kívánságai akkor egyáltalán nem voltak. Kiberlogikája egyetlen egyszerű és világos törvényt ismert: ennek így kell lennie! Minden cselekedete valamilyen logikai szükségszerűségből fakadt, és semmi értelmetlen, haszontalan dolgot nem csinált. Ami az embereket illeti, itt minden másképp volt Az ő cselekedeteiket, döntéseiket gyakorta egy neki abszolút érthetetlen törvény határozta meg: így akarom! Cselekedeteikben sem logikát, sem szükségszerűséget nem tudott felfedezni, s nem csoda, hogy nehéz volt eligazodnia. S ha a cselekedetek indítéka nem világos, a kiberlogika sem szolgáltathat egyértelmű értékelést. Az alaptétel így szólt: „Használj az embernek!” De ez bizonyult a legnehezebb feladatnak, mert ehhez meg is kellett volna érteni az embert. És ő igyekezett! Egyszer még kiberlogikájának egyik szekcióját is kiégette, amikor megkísérelte megérteni, hogy mit jelent az: szeretlek, nem szeretlek. A biztonsági relé, hogy a kiberlogikát mentse, kikapcsolta az erőfeletti kérdést, de ő makacsul ismételgette… és a kiberlogika szétégett. A mentőautomata működésbe hozta az elhatároló láncokat, és ő, miután már semmit sem értett, a megfelelő impulzusnak engedelmeskedve felkereste a javítórészleget. A KIBOR-segély ügyeletes mérnöke hosszasan fáradozott, végül csak megsejtette a hiba okát. Mérnök volt, ráadásul ember. – Nahát, ez derék dolog! – szólt a mérnök, és a gép fémvállait megveregetve kollégájához fordult, aki épp egy másik KIBOR-ral bajlódott. – Érted ezt? Relatív impulzusok segítségével próbál gondolkodni! Beleépíthetnénk egy finomított kiberlogikát… Emlékezetem szerint vannak is ilyen kísérleti blokkok raktáron. – Csak vigyázz – válaszolta a másik –, nehogy megint baj legyen! Az üzemben mindenki emlékezett a szóban forgó esetre… A Kísérleti Osztály technikusai kísérletképpen finomított kiberlogikai egységet építettekbe egy típus-KIBOR-ba, ennek a programját azonban nem szabták meg. Azt szerették volna megtudni, hogyan működik, ha nem határozzák meg eleve a teendőjét. Egy váratlan impulzus nagy erejű spontán láncreakciót váltott ki a kiberlogikában, és a mechanizmus viharos erővel és sebességgel úgy lépett működésbe, hogy a „gólem” csaknem elpusztította alkotóit. Egy mozdulattal leütötte a kísérletezőket, összetörte a montázsasztalt; egy vállrándítással kivágta a laboratórium ajtaját, és pillanat alatt az üzem udvarán termett. Ott még fel fordította a tehergépkocsit, amely az alkatrészeket szállította, majd a kapu felé lódult. A hatalmas mechanizmus ereje meghaladta a száz lóerőt. Ki tudja, mit művelt volna még a dühöngő gépezet, ha a teherdaru vezetője vasollójával el nem kapja! – Nem – mondta a mérnök –, vele már nem fordulhat elő ilyesmi. Ő már elég okos. És megkereste a kísérleti kiberlogika blokkját. – Indulj, fiú – mondta, miután elvégezte a műveletet –, csak vigyázz, nehogy túlterheld magad talányokkal! Nem mindenre lehet választ találni, különösen neked nem. Az én

fejemben legalább tízszer annyi elemzőegység van, mint a tiédben, hiszen ez az örökségem, ez a legalább ötezer évnyi tapasztalat, s lám, mégis gyakran jövök zavarba! Az új kiberlogika kifogástalanul működött. Szortírozta a tényeket, a megmagyarázhatatlan adatokat, a különböző feladatokat, s mindegyiket a megfelelő különleges memóriasejtbe raktározta. Idővel mind több adatot fejtett meg, és ezek átkerültek a tudatosított tények blokkjába. Csakhogy azért sok minden megmagyarázhatatlan maradt. Ezeknek a sejteknek reflexiós rezgései időnként áttörtek a kiberlogikán. A tanácselnök hamar rájött, hogy esetenként önmaga is olyan tetteket visz végbe, melyeket saját kiberlogikája nem képes analizálni. Most is… Mi célja volt azzal, hogy feljött a felszínre? A bolygó felszínének sugárzását távmérővel is meg lehetett volna állapítani. Minek jött hát ide, ebbe a kihalt, porlepte városba? A válasz elmaradt. Nem ismételte meg a kérdést, s az impulzust a kiberlogika a meg magyarázhatatlan tettek sejtjébe irányította. A kiberlogika áramkörében gyenge, rendszertelen áramok keringtek, de az automaták kifogástalanul dolgoztak. A súlyos lábak egyenletesen emelkedtek és ereszkedtek alá, s felkavarták a vastag porréteget. A látottak megjelentek a fényvédő ernyőn, és a videoanalizátorok – megfejtve a jeleket – azonnal továbbították azokat a fogadó áramköröknek. Sötét, üres ablakok… hallgatag házak… szürke porral belepett utcák… üres atomautók a járdák mentén… nagy utasszállító atombuszok. Holttestek már nem hevertek sehol. Itt, a fővárosban a KIBOR-ok összeszedték a halottakat, és a pincékbe temették őket. A többi városban a holtak az utcákon hevertek. Éjszakánként kékes fénnyel derengtek a porrétegen át. A kiberlogika megállást jelzett. Az elnök megállt. A járdán sűrű porréteggel fedett gyerekkocsi állt keresztben. Mellette hosszúkás kis porhalom; kis híján rálépett. Csak nagy nehezen tudott lehajolni kopott forgóitól. A kiberlogika mindjárt jelezte is, hogy mozdulata szükségtelen. De a megmagyarázhatatlan tények blokkjából ismét jelentkezett egy impulzus, amely át is jutott a végrehajtó áramkörbe. Az elnök tehát lehajolt. Forgói élesen csikorogtak a szokatlan mozdulat hatására. Megtisztította a kis halmot a portól. És egy babát emelt ki belőle. Néhány száz másodpercet is igénybevett kiberlogikája, mire elemezni tudta a szokatlan látványt. Igen, ez egy baba volt. Olyan, mint egy gyermek: egy játékbaba… Valamikor biztosan szépen felöltöztették, de ruhájából csupán foszlányok maradtak. A tűzálló műanyag viszont mindent kibírt, forróságot, sugárzást egyaránt. Ahogy az elnök a kezében tartotta a kis műanyag figurát, hirtelen impulzusáradat tört elő emlékezőblokkjából, és lassanként összeállt egy régi kép… Emlékezni kezdett. Régen történt – még kiber-logikája kiégetése előtt. Amikor az Általános Műszaki Intézetben kezdett dolgozni. Még keveset tudott, keveset értett. A memóriablokkok akkoriban még csak az üzemi programokat tárolták. Azon a napon a szintetikai laboratóriumba küldték önfejlesztő műanyagmintáért. Polírozott fémtestét csillogtatva, öntudatosan lépkedett az utcán. Akkumulátora telítve volt energiával, új „ízületei” könnyen és hangtalanul forogtak. Szinte senki se figyelt rá, a KIBOR-ok ugyanis gyakorta megjelentek az utcákon, s az emberek megszokták őket, és nem keltettek különösebb feltűnést. Menet közben senkit sem lökött meg, még csak meg sem érintett senkit. Ehhez nem volt szükséges körülnéznie vagy maga elé figyelnie: érzékelő ultrahang-lokátorai folyamatosan jeleztek számára minden közeledőt, így repül a sötétben a denevér. A távolabbi tárgyakat video-analizátora érzékelte. Széles látószögű objektívjei segítségével mindent nyugtázott, ami előtte vagy akár körülötte végbement. A pikkelyes gránitkő borítású utakon abroncsaikat zörgetve könnyű atomautók száguldoztak. Egyikük lelassított, letért a sávjárói, és megállt a járdaszegélynél. Az üveg plasztik ablak mögött nevető gyermekarcok tűntek elő – bizonyára egy család tért haza a városszéli sétából.

Az autó ajtaja hirtelen kivágódott, s ő alig tudott félreugrani. Szemben vele fiatal lányok közeledtek; nevettek, csacsogtak, s mert nem néztek előre, majdnem beléütköztek. Hátralépnie nem lehetett – mögötte jött valaki; a kiberlogika a másodperc töredéke alatt a variációk tucatjait dolgozta ki. Gyorsan az autó nyitott ajtaja mögé lépett. A leányok a szembejövőkbe botlottak. Mindenesetre jobban jártak, mint ha vele koccannak össze; vele, aki robusztus és kemény volt, akár egy lokomotív. Nem vette észre, mikor esett ki a gyerek az autóból. Már csak az úttesten látta meg: kis rózsaszín emberke, fehér ruhácskában, amely felgyűrődött a hátán. Arccal lefelé, gyámoltalanul feküdt, miközben egy atomhajtású versenyautó egyenesen feléje száguldott. A vezető fékezett, de a nehéz kocsi – tehetetlen ségénél fogva – egyre közelebb siklott. A kerekek fülsiketítőén csikorogtak. Ember itt már nem tehetett semmit, de nem is lett volna rá idő. Alig húsz méter – egy másodperc – választotta el a gyerektől a kocsit. De ő gép volt. Kiberlogikája villámgyorsan működött. Nekirohant az autónak, és behajlított kezével felfogta ütését. Az autó hirtelen vágódott neki ízületeinek. A műanyag lábak belapultak a nyomástól. Felzúgtak a biztosítóberendezések, s kétségbeesetten jelezték, hogy átlépte az ízületek tűrőképességének határát. Ujjai alatt megroppant, meggyűrődött az autó karosszériája. S az autó megállt. Nagy erőlködés árán sikerült leválasztania tenyerét az autókarosszériáról, melyhez az csaknem hozzáforrt. Megfordult, s felemelte a lábánál heverő gyermeket. A súlyelemző relé eközben kérdést intézett a kiberlogikához, mivel a gyermek túl könnyűnek tűnt. Nem gyermek volt, hanem baba! Óriási, kék szemű alvóbaba… Ahogy felemelte, cérnavékony, csilingelő hangocskán egy gyermekdalt kezdett el énekelni. És most egy ugyanilyen baba volt az elnök kezében! Megszakította a visszaemlékezés impulzusát, s munkához látott. Gyengéden letisztította a babáról a rárakódott port. A baba szeme csukva volt, s meg se rebbent. Az egyszerű kis szerkezet mozgó részeit eltömte a por. A baba meghalt. Az elnök hosszan ácsorgott a felborult babakocsi mellett. A megmagyarázhatatlan esetek blokkjából egyre özönlöttek a rendszertelen impulzusok, majd rendre kihunytak a biztosítóberendezésben. A baba ott volt a karjában. Úgy tartotta óvón és óvatosan, mint egy alvó gyermeket. 3. A gyorslift kabinja sebesen zuhant az akna sötétjébe. A levegő süvítve hatolt be repedésein, mintha mindjárt szét akart volna esni az egész alkotmány. Az ólombánya egykori berendezéséből a KIBOR-ok csupán a liftet tartották úgy-ahogy karban. Alig használták, felújítása aligha érte volna meg a befektetett energiát. A kabin időnként kísértetiesen kilengett. Az elnök a mennyezeti fogantyúba kapaszkodott, mivel biztonsági reléje veszélyhelyzetet jelzett. A lift kétszer is veszedelmesen lelassult, s már-már megállt. Az elnök átlépett a lift másik kabinjába. Az utazás folytatódott. Az 52 km-es zuhanás a végéhez közeledett. A kabin rázöttyent a gumi lökéscsillapítókra. A motor leállt. A különleges mentőkamrában az ügyeletes KIBOR sokáig kezelte az elnököt és a babát. Ionizált levegősugárral fújta le róluk a radioaktív port. Miután ezt elvégezte, s az érzékelő-analizátorok közölték, hogy megszűnt a sugárveszély, az automata megnyitotta a kamraajtót, és az elnök kiléphetett egy erdei tisztásra. Zöld fűvel sűrűn borított valódi tisztás volt ez, amelyet patak szelt át. Vidám csobogással szökellt tova a víz a színes, csillogó kavicsok között. A mélyebb part menti forgókban bronzos pikkelyű halak fickándoztak. Az alacsony fák lombozata függönyként

keretezte a patakot. Étvágygerjesztő gyümölcsök kínálták magukat a fák ágain. Könnyű szellő hintáztatta a lombokat. Élesen tűzött a nap, meleg volt. Persze, nem a Nap sütött. A hatalmas barlang mennyezetén óriási világítótest függött. Ez ontotta a nappali fényt. Ha kialszik, minden azonnal sötétségbe borul. S ez természetes is, hiszen 52 kilométernyi vastag sziklaréteg választotta el a barlangot a bolygó felszínétől. A tisztáson mesterséges fű és fa zöldellt; itt minden önfejlesztő műanyagból készült. A műfák – egyébként ehető – gyümölcsei sem a természet ajándékai voltak. Ott ,,teremtek”, ahol a többi szintetikus táplálék: az élelmiszergyártó üzemrészben. A gyümölcsöket az ügyeletes KIBOR-ok akasztgatták a fákra. A patak vizét oxigén és hidrogén szintéziséből állították elő, ami jóval egyszerűbb művelet volt, mint amilyen a természetes víz radioaktív szennyezettségének megszüntetése lett volna. A patak vize mesterséges mederben folydogált, végül hatalmas szivattyú nyelte el, mely bonyolult csőrendszereken át ismét visszajuttatta a mederbe. A fickándozó halacskák nem voltak egyebek színes plasztikból préselt, szórakoztató kibernetikai játékoknál. Így festett tehát az ólombányában kialakított óvóhely, amelyet végül is a KIBOR-ok tettek alkalmassá arra, hogy befogadja a bolygó utolsó élő lakóit. Minden mesterséges volt benne, csak a levegő volt valódi. Ezt komplikált szűrőberendezésen át juttatták a felszínről az óvóhelyre. Így is bejutott néhány dózis szennyeződés. Az elnök odalépett a patak hídjához, video-analizátorainak gömbobjektívje a tisztás irányába nézett. Most látta meg őket, valamennyiüket. Emberre emlékeztető, de mégis más figurákat látott, csenevész, halott, szinte roskatag lényeket. Márpedig valóban ezek voltak az életben maradottak… A Katasztrófa napja óta – vagyis már több mint 15 éve – élnek ezen az óvóhelyen. Az itt született gyermekek még soha nem láthatták a napot, nem ettek valódi eledelt, nem ittak igazi vizet. Látni való volt: az élet alig-alig pislákol bennük, s bármely pillanatban kialhat. Csak a KIBOR-ok szüntelen gondoskodásának köszönhető, hogy még egyáltalán megvannak… Egy vörös bozontú nyakigláb kamasz most feltápászkodott, tétova léptekkel odabotorkált az egyik fához, és leszakított róla egy gyümölcsöt. Beleharapott és rágta. A szája alig mozgott közben, mintha mindezt álmában tenné. Hirtelen szoborrá merevedett, kifejezéstelen arccal bámult maga elé. A gyümölcs kiesett a kezéből, és a patakba gurult. A parton ráncos arcú, vizenyős szemű lány ült. Amint észrevette a feléje guruló gyümölcsöt, mohón utánanyúlt. Szemében gyerekes öröm villant fel, de csak hogy a következő pillanatban rögtön ki is hunyjon. S az előbbi heves mozdulattól láthatóan kimerülve, csüggedten hajtotta térdére a fejét. Egy ősz férfi – egyike azon keveseknek, akik látták a végítélet kezdetét a bolygón – tarkójával egy fának támaszkodott. Szeméből értelem tükröződött. Látszott, erőlködve próbálta leküzdeni rettentő fáradtságát: valami ritmikusat suttogott, talán éppen egy verset. Két ügyeletes KIBOR jelent meg ekkor a tisztáson. Végighaladtak, s szétosztották a szintetikus táplálékot tartalmazó, omlós, rózsaszín pasztillákat. Az emberek felélénkültek. Tülekedő csoportokba verődtek, és sietve nyúltak az eledelért. Nem az étvágy serkentette őket, hiszen ez a táplálék ízetlen volt. A KIBOR-ok tudták, hogy az eledelben minden benne van – majdnem minden –, ami az ember táplálkozásához szükséges. De ízes ételt nem tudtak készíteni. Nehéz is lett volna a rendelkezésükre álló nyersanyagokból – kőszén, nafta, föld alatti gázok – valami étvágygerjesztőt előállítaniuk. Az embereket azonban etetni kellett, lenyeletni és megitatni velük az ízetlen pasztillákat, ezért az ételekhez kis adag serkentőanyagot kevertek.

A vörös kamasz gyorsan végzett a maga adagjával, és újabbat kért. Nem kapott. Nem is kaphatott, mert a táplálék mennyisége pontosan ki volt számítva. A fickó erre elsírta magát, majd könnyeit törölgetve elsántikált a KIBOR-ok közeléből. Ahogy elhaladt mellette, az idős férfi fel sem emelkedve ültéből, odanyújtotta neki pasztilláinak felét. A fiú örömmel elfogadta az ajándékot, és boldogan be is falta. A férfi becsukta szemét. A fák mögül másik KIBOR bukkant elő, piros sávokkal a testén, a felcserek csapatából, karján élettelenül csüngött egy fehér lepelbe burkolt valami. Az elnök kérdés nélkül is tudta, mit hoz az orvos KIBOR… A kislány is megette a pasztillaeledelt, s már csak a lepotyogott morzsalékot szedegette a térdéről. Nemsokára egészen magához tért, mint a hervadó virág, amelyre pár csepp víz hullott. Az elnök lehajolt a kislányhoz, és megmutatta neki a babát. A kislány tétován nyúlt feléje. Először nem tudta, mit kezdjen az ismeretlen játékszerrel. Egyre csak forgatta, de aztán elmosolyodott, karjára fektette a babát, és csendesen ringatni kezdte. A sugárzás elpusztította az emlékezetét, szétroncsolta az értelmét. De a kislány mégis ember maradt. 4. A KIBOR-ok tanácsterme bazalttömbbe vájt kis kerek helyiség volt. Rádiókészülékeiket ólomlapokkal borított falak védték a működő gépek okozta elektromos zavaroktól. A helyiségben nem volt se szék, se asztal: akár ül, akár áll, a KIBOR ugyanannyi energiát fogyaszt. A KIBOR-ok rádióik révén érintkeztek egymással, bármilyen közlést, szöveget tudtak venni és adni. Ultrarövid hullámon dolgoztak, mint a tévékészülékek. A tanácselnök felállt a kis dobogóra a szoba közepén. A 12 tag pedig azonnal körülállta őt. Egyesek a háta mögé kerültek, de ez senkit nem zavart Nem kellett egyetlen hangos szót sem kiejteniük, mégis sokkal gyorsabban tanácskozhattak, mint az emberek, mert beszélőszelektoraikat bármilyen sebességre beállíthatták. Elsőként az a kék sávos KIBOR szólalt fel, aki a Katasztrófa bekövetkeztéig a Bolygóközi Repülési Intézetben dolgozott. A KIBOR-üzemben a K-13/29-D számot viselte, s az emberek röviden KED-nek hívták. Beszámolója teljes két percig tartott, és ez volt a leghosszabb hozzászólás. A két perc alatt ugyanis KED annyi információt közölt, hogy a Tanács tagjai kénytelenek voltak kétszer is új tartalék memóriaegységre átkapcsolni. Ezután következett a tanács többi tagjának a jelentése. Végül az elnök összegezte az elhangzottakat, és négy perc múlva bezárta a tanácskozást. A közvetítő berendezés az egész óvóhely területére leadta az egyezményes jelet. E pillanatban minden KIBOR a megfelelő hullámhosszra állította vevőkészülékét. A tanács határozata a következőképp hangzott: „A Katasztrófa óta 15 év telt el, a sugárzás a bolygó felszínén 8%-kal csökkent. Nem kevesebb, mint 50 év kell ahhoz, hogy a sugárzás többé ne veszélyeztesse a fehérjemolekulákat, azaz ne legyen veszélyes az emberre. Az óvóhelyen 136 ember él. Egyre gyengülnek, a beszűrődő sugárzás mérgezi vérüket, roncsolja agysejtjeiket, ami előbb-utóbb pusztulásukkal jár. Már most is sorvadoz nak a mesterséges tápláléktól, és ismeretlen betegségek tizedelik őket. Ráadásul az akkumulátorok szigma-energiája fogytán van. Mindeddig nem sikerült pótolni a feltöltésükhöz szükséges biokatalizátort. Pillanatnyilag a tartalék KIBOR-ok akkumulátorait használják. Ez még néhány évig elég, akkor azonban át kell térni a közönséges elektromos energiára. Ezzel azonban nem működtethetők a kiberlogika-

rendszerek, következésképp elmarad az óvóhely bonyolult gépeinek az ellenőrzése, és megszűnik a szintetikus táplálékok gyártása. Márpedig ha ez bekövetkezik, mindazok az emberek, akik addig még nem pusztulnak el a sugárhatástól, éhen halnak. Az embereknek el kell hagyniuk a fertőzött bolygót. Csak így maradhatnak életben. A Katasztrófát megelőző ötszáz év alatt az emberek tanulmányozták a világűr minden elérhető bolygóját. Kiderült, hogy letelepedésre egyik sem alkalmas, a magas hőmérsék let, a mérges gázok és az erős radioaktív sugárzás miatt. Nem sokkal a Katasztrófa előtt fedezték fel az úgynevezett Új Bolygót a H–18-as csillagképben. A Gamma-spektrálanalízis kimutatta, hogy felszíne alkalmas szerves élet befogadására, s hogy légkörében van szabad oxigén. Itt a csillagtérkép. Itt helyezkedik el a bolygó… Itt a spektrálanalízis leírása… Az Új Bolygó távolsága 1518 fényév. Egy speciális, fotomezon meghajtású űrhajó meg is épült, hogy felderítse az Új Bolygót. Útraindítására azonban már nem került sor. A gép a mai napig a kilövőállomás startpontján vesztegel. Fénysebesség körüli gyorsasággal haladva, négy és fél abszolút év alatt érné el az Új Bolygót… A tanács így döntött: át kell alakítani az űrhajó belsejét, azaz olyannyira bővíteni kell az utasteret, hogy mind a 136 ember elhelyezkedhessen. Gondoskodni kell az utasok táplálék- és vízszükségletéről, megfelelő mennyiségű készletet kell berakni. Csupán egy asztronavigátor számára kell helyet szorítani, egyetlen KIBOR-nak, aki az űrhajót az Új Bolygóra juttatja. Az utazási idő – a négy és fél év – meglehetősen hosszú a legyöngült utasok számára. Az űrhajó eleddig ismeretlen pályán halad majd, maga az út sem veszélytelen. Más megoldás azonban nincs. Itt, a Menedékben az emberek előbb-utóbb elpusztul nának. Az Új Bolygón azonban föltehetően új életet kezdhetnek. Az űrhajó vezetését KED asztronavigátorra bízzuk!” 5. A szintetikus anyagok föld alatti gyára teljes erővel dolgozott, hogy elkészítse a négy évre elegendő táplálékot az embereknek. Az óvóhely valamennyi KIBOR-a négy helyett dolgozott. Az űrhajó átalakításán elsősorban a szerelők és a plazmahegesztők munkálkodtak. A tartalék KIBOR-ok mind leadták akkumulátoraikat a tmk-irodában, s aztán csak hevertek kihunyt képernyővel, moccanás nélkül, mint a hasábokba rakott rönkök. A kilövőállomáson éjjel-nappal zúgtak az ionizátoros plazmaégők. Az űrhajó átalakítása ugyancsak nehéz feladatnak bizonyult. A KIBOR-ok még nem dolgoztak fotomezon meghajtású űrhajóval, ez eddig az emberek dolga volt. Nem segítette őket intuíció, s nem volt műszaki érzékük, így aztán hosszas számítgatásokat, bonyolult konstrukciós kísérleteket kellett végezniük, hogy valamiképp eredményre jussanak. Vaslogikájukkal csak fokról fokra haladhattak előre, s ezzel igen sok időt, és – ami fontosabb – szigma-energiát elvesztegettek. A dolgozó KIBOR-ok energiatartalékai rohamosan csökkentek. Meg-megálltak, mozdulataik szakadozottá váltak, bizonytalanság lett úrrá rajtuk. Ha a riasztórelé valahol vészt jelzett, a tmk ügyeletese tüstént ott termett, és kicserélte a legyengült KIBOR akkumulátorát. Végre mégis elkészült az űrhajó. Ionizált levegővel tisztították meg a beszüremlett sugárzástól. Hermetikusan záródó zsilipbejárattal látták el, hogy a berakodás alkalmával megfelelő védelmet nyújtson. A vizet és a táplálékot ólomkonténerekben szállították fel az űrhajóba. Az embereknek az utastér kabinjaiban csináltak helyet. A tmk ekkor már nem működött. Tartalék akku mulátor már nem volt. Hol itt, hol ott dőlt ki egy KIBOR, és zuhant nagy robajjal a kilövőállomás öntvénytalapzatára. Egyszerűen félretolták őket a többiek útjából. Mire az embereket kezdték elhelyezni az űrhajóban, már csak tíz működő KIBOR

maradt. Mire pedig az utolsó ember is fölszállt, már csak ketten maradtak közülük: a tanácselnök és KED. Búcsúzkodás nem volt. – Minden rendben? – kérdezte adója útján az elnök. – Igenis – válaszolta KED. – Bújj be a vezetőfülkébe! Majd segítek bezárni. A nyílás súlyos zárósapkái becsapódtak. Odabent kattantak az ékzárak. Az elnök körüljárta a starthelyet, ellenőrizte, hogy eltávolították-e a startállvány pilléreit. Azután kiadta a parancsot: – Indulás! E pillanatban, a lehető legrosszabbkor, jobb térdízülete felmondta a szolgálatot. Nem tudott fedezékbe ugrani, amikor a startmotorból fehér lángnyelvek törtek elő. A tűzorkán leverte lábáról, és ő végigzuhant a kilövőállomás kövezetén, olyan csörömpöléssel, mint egy üres vödör. Csak feküdt, támasztékul széttárva kezét-lábát, míg felette tombolt a lángvihar, s vastag koromréteggel borította a testét. Mikor már minden elcsöndesedett, az elnök a hátára fordult. Az ég áttetsző kékjébe lassan beleolvadt a reszketeg fényes foltocska. Kihúzta hosszú távú rádióantennáját. Végső energiái maradékát lehelve az adóba, a távolodó űrhajó után szólt: – Vigyázz az emberekre, KED!… Élni fognak!

1. Az irányítófülke csöndjét betöltötte a stopperóra alig hallható ketyegése. A kozmikus acélból készült bevonattal, ötrétegű páncéllal ellátott űrhajó ember számára felfoghatatlan gyorsasággal száguldott a semmiben. Négy másodperc alatt tett meg egymillió kilométert. KED mozdulatlanul ült a vezérlőpult mögött, mint egy súlyos, polírozott fémtömb. Valamennyi érzékelő-analizátorát kikapcsolta, csupán a biztonsági reléje működött, amely szükség esetén egy század másodperc alatt újra teljes energiára állíthatta volna. De kénytelen volt takarékoskodni az erejével. Karjai a karosszék két oldalán függtek, mivel mindenestül nem fért bele az átlagos termetű ember számára konstruált ülésbe: KED körülbelül másfélszer volt szélesebb, és néhány mázsával többet is nyomott, mint egy ember űrhajós. Arra nem volt idő, hogy az ülés átépítésével bajlódjanak. De „gerincoszlopát”, ami neki nem is volt, nem fenye gette veszély. Bármekkora nyomás nehezedhetett rá. Ha egyedül van, még fokozhatja is a sebességet: már régen megérkezett volna a bolygóra! Az utastérben azonban ott feküdtek az emberek: gyenge, az úttól agyonkínzott, száznál több élőlény. Az erősebb megterhelés minden bizonnyal végzett volna velük. Már több mint három éve repültek. Ez idő alatt már 38 ember halt meg, főként persze az idősebbek, gyengébbek. Nyilvánvaló volt, hogy fékezéskor újra növekszik majd a terhelés. KED nem tudta, hány élő embert sikerül eljuttatnia a bolygóra. Igyekezett minél óvatosabban kormányozni a gépezetet, s közben el is látta az embereket, megtett minden tőle telhetőt. Mindenesetre újabban nem sok időt tudott szentelni nekik, akkumulátorában már erősen fogytán volt az energia. A lokátor ernyőjén az iránymutató most kissé megrezdült. Ez annyit jelentett, hogy az

űrhajó ismeretlen bolygó vonzáskörébe került, ami aztán eltérítette pályájától. Az automaták bekapcsolták a vezérlőberendezést. Időnként villogó, szaggatott vonalkák tűntek fel a képernyőn. Kis idő múlva nyomuk veszett, de aztán újra megjelentek. Kozmikus porszemcsék ütköztek bele az űrhajó védő erőterébe… Az űrhajó több ezer tonnájához mérten a szemcsék súlytalannak számítottak, csupán a nagy sebesség okozta, hogy a műszerek e minimális ütéseket is regisztrálták. De mert ezek a jelenségek az űrrepülés normális velejárói voltak, KED biztonsági reléje nem is reagált rájuk. – Öt óra… Öt óra… Hajnali öt óra… – énekelte az időmérő automata. A szöveget a valamikori földi központi tévéstúdió főbemondónője mondta rögzítőszalagra még a Katasztrófa előtt. A konstruktőrök úgy vélték, hogy ez a bársonyos női hang majd otthonukra emlékezteti az úton lévő űrhajósokat, s örömöt szerez nekik. A Katasztrófa napján a bemondónő az elsők között halt meg… KED memóriaegységeiben még élt a képe. Ő még jól emlékezett vonásaira és hangjára. KED annak idején a Csillagrepülő Intézet asztronavigációs osztályán kezdte pályáját, ahol többek között olyan űrhajók vezetését is megtanulta, amelyek ember számára elviselhetetlen nyomás alatt közlekedtek. Sikerei fölhívták rá a figyelmet. Egy napon ember kollégái – mivel ők maguk valósággal rajongtak a zenéért, az irodalomért, a festészetért – úgy határoztak, hogy nem ártana, ha megismerkedne a művészetekkel, s e téren is kipróbálná képességeit. Az elhatározást tett követte. Az osztály tagjai egymással versengve vették ki a részüket KED „beavatásából”. Oktatták, olvastatták, s amikor csak lehetett, kiállításokra, koncertekre, irodalmi vitákra vitték. KED pedig figyelt: semmit sem kellett kétszer mondani neki. A gépi memória örökre elraktározta mindazt, amit látott vagy hallott. A kiberlogika még a tanultak értékelését is megkísérelte… KED az átlagos KIBOR-okhoz képest eszerint valóságos csoda volt, hiszen „humán műveltséggel” büszkélkedhetett. Egy alkalommal a televízió a KIBOR-üzem legújabb modelljeivel kívánta megismertetni nézőit, KED-et elküldték tehát a stúdióba. Ott találkozott a stúdió főbemondónőjével. Együtt álltak a tévékamera elé. A hölgy bemutatta a nézőknek, kérdéseket tett fel neki, ő pedig válaszolt. Itt váltak először hasznára az összegyűjtött ismeretek. Természetesen nem volt – nem lehetett – saját véleménye, hiszen csak gép volt, de KED nem hozott szégyent konstruktőreire. Az adás végén KED szerény meghajlással, ahogy az Intézetben tanították, búcsúzott a nézőktől, a hölgy pedig kezet fogott vele. Másnap az Intézet címére mintegy félszáz tekercs hangszalag érkezett: a nézők elismerésüket fejezték ki az új KIBOR-nak! KED kiberlogikája úgy döntött, hogy a beérkezett postát át kell adnia a KIBOR-üzem konstruktőreinek. Az Intézet munkatársai viszont úgy vélekedtek, KED már nem azonos a kibocsátott KIBOR-ral, megszolgálta a leveleket, a dicsérő levelek őt illetik. A levelek még néhány napig jöttek. Aztán elmaradtak. Egy éjszakán ért véget minden. A napkitörés éjjelén KED intézete az árnyékos féltekén volt épp. A város békésen aludt. Senki sem sejtette a közelgő halálos veszedelmet, amelyet a kozmikus sugárzás zúdított a bolygóra. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a levegő ionizálódása miatt a vészjelző berendezések felmondták a szolgálatot. KED ezen az éjszakán is az Intézetben dolgozott. Sugárérzékelő indikátorokat építettek szerkezetébe, így tehát a városban elsőként ő szerzett tudomást a Katasztrófa bekövetkeztéről. Kiberlogikája azonnal bekapcsolta az első számú Főprogramot. Kirohant az Intézetből, és az intézeti lakónegyedig futott. Teljes hangerővel ismételgette: „Mindenki azonnal az Intézet kozmikus laboratóriumába!”

Össze is gyűlt vagy ötven, félig ruhátlan, didergő ember. Tanácstalanul ácsorogtak: semmit sem értettek az egészből. Magyarázkodásra nem volt idő, a hullám minden másodpercben megérkezhetett. KED kitárta a speciális kabin ajtaját, amelyet pillanatnyilag a sugárzás elleni védekezés módszereinek kipróbálására használtak. Ide azonban csak öt nő és tíz gyermek fért be. A férfiak az Intézet pincéjébe menekültek, melynek súlyos ajtaját sikerült KED-nek feltépnie. Ám nemsokára felizzottak a vastraverzek, és a lila hullámzásban KED körül hullani kezdtek az emberek. Cipőkopogás, kiáltások, haldoklók hörgése hallatszott. Aztán minden elcsendesült. A néhány életben maradottat s a kabinba zárt asszonyokat és gyermekeket nagy nehézségek árán végül is sikerült az ólombánya óvóhelyére szállítani. A bolygó milliárdnyi lakosságából kétszáznál kevesebb ember maradt életben. 2. A stopperóra egyenletes ketyegését hangos zokogás és szipogás zavarta meg. A biztonsági relé rögtön bekapcsolta KED összes generátorát. Megmozdult, a karfára támaszkodott, majd felállt. A műszerekre rá se nézett, ott minden rendben volt. Az űrhajót – mint első osztályú csillagjárót – minden megfelelő csatlakozásnál kettős kapcsolással látták el. Amíg az egyik rendszer működött, a másik pihent, de ha a szükség úgy hozta, az automatika azonnal bekapcsolta. Csak egyetlen részleg nem működött automatikusan, az, amelyben az utasok tartózkodtak. Itt KED mindent maga kezelt. Kinyitotta az ajtót, és belépett. A homályos, jól fűtött utastérben mintegy száz alvó ember súlyos lélegzése visszhangzott. Hosszú sorokban, rugalmas gumimatracokon feküdtek – ezeknek a rugalmasságát is KED szabályozta. Ruhátlanul aludtak. Ruházatukat KED már régen megsemmisítette, mert tisztán tartásuk sok problémát okozott. A megkínzott embereknek már minden mindegy volt. A legtávolabbi sarokban, a párnázott falnak dőlve sovány, kócos, hamuszín hajú kislány guggolt. Rosszat álmodhatott, valamiről a távoli múltból – ő még a Menedékben született –, amitől megijedt és felébredt. Most panaszosan sírdogált. Könnyei végigperegtek beesett arcocskáján. KED, óvatosan emelgetve ormótlan lábait, átlépte az alvókat, és odabotorkált a kislányhoz. Ha az űrhajón akadt valami javítani való, vagy például ha a kormányon kellett igazítania, KED mindig rendkívül gyorsan reagált, és amit tett, az mindig helyénvalónak bizonyult. A kiberlogika a hatalmas mechanizmus irányításában soha nem követett el hibát. Az emberekkel azonban másképp volt. Velük szemben KED sokszor elbizonytalanodott. Most is csak toporgott a síró kislány mellett. Kiberlogikája az impulzusok egész sorozatát adta le, de mindjárt törölte is valamennyit, még mielőtt a végrehajtó áramkört elindította volna. …Egy alkalommal intézeti kollégái megkérték KED-et, kísérje el őket egy óvodába. Találkozzék a gyerekekkel. Érdekelni fogja őket. A csöppségek azonnal körülvették. A hatalmas és okos KED oly gyámoltalanul állt közöttük, mint akinek sejtelme sincs, mihez kezdjen velük… Az óvónő elmagyarázta a gyerekeknek, kicsoda és hogy hívják. A gyerekek már hozzászoktak a kibernetikai játékokhoz, így hát nem is csodálkoztak különösebben a „mesterséges bácsin”. Az óvónő azt ajánlotta, labdázzanak.

KED ebben utolérhetetlennek bizonyult – minden labdát villámgyorsan elkapott. Az óvónő, aki egyébként ismert sportoló volt, szintén kihívta, de ő is vesztett. A gyerekek el voltak ragadtatva KED-től, nélküle még ebédelni sem akartak. Asztalhoz ült velük, és a gyerekek megpróbálták darakásával megetetni. Aztán megkérték, meséljen nekik. KED persze nem tudott mesélni, hiszen ő felnőttnek és komolynak született, de végül csak eszébe jutott egy tévéadás, egy gyermekopera, melynek egy dalbetétjét valami okból emlékezetébe véste. Ezt olyan remekül adta elő, hogy a gyerekek és az óvónő végképp szívükbe zárták. Minden más játékot félredobtak, és csak KED-del voltak hajlandók foglalkozni. Leül tették a padlóra, és hosszasan vizsgálgatták. Ujjacskáikkal egyre matattak dobozán. Ugyancsak szerették volna kinyitni, hogy megtudják, mi van benne! Csak erős gyári konstrukciója mentette meg, hogy ízekre ne szedjék. Végkikapcsolóját leblokkolta – félt, hogy valamelyik különösen vállalkozó kedvű srác hozzányúl, és akkor ő, KED, egyszeriben alkatrészek, korongok, emeltyűk mozgásképtelen halmazává lesz… Az óvodában töltött néhány óra sokszorta több energiáját emésztette fel, mintha ólom konténereket rakodott volna az Intézetben. Kiberlogikája alig győzte elemezni és memóriaegységeibe sorolni a rengeteg új információt. …A kislány egyre csak sírt. KED leült melléje, és rendületlenül simogatta borzas haját. Ujjaival a vízvezetékcsövet is össze tudta volna morzsolni, de érintése most könnyed volt. Óvatosan ölbe vette. Így nyugtatják az asszonyok a síró gyermeket. A kislány bizakodóan hajolt vaskeblére. KED bekapcsolt egy dalt, melyet memóriablokkjainak legmélyén tárolt. Ezt ugyancsak az óvodában „tanulta” a látogatás alkalmával. Természetesen törölhette volna, hogy emlékezősejtjeit fontosabb dolgok számára szabadítsa fel, de nem törölte azonnal, később pedig, a Katasztrófa után nem volt újabb emlékeznivaló, így KED minden eshetőségre megtartotta a dalt. Nem énekelhette végig, mert az irányítófülke jelzőszirénája felbúgott, a pilótát a vezérlőpulthoz hívta. KED egyre nehezebbnek érezte a kislányt, gyorsan letette hát a puha padlóra. Az űrhajó fékezni kezdett. 3. „A repülés 1618. napja!” – kántálta lágy hangján az időmérő automata. Az űrhajó egy bolygó felett lebegett. A gravitáció egyelőre nem volt túl erős. Egy kis plazmatöbblet a hajtóműbe, s KED máris megakadályozta, hogy az űrhajó süllyedni kezdjen. A főhajtómű minden energiáját felemésztette a fékezés; éppen csak hogy eleget tudott tenni feladatának… Az utolsó percben KED a kéziféket is teljes erőre kapcsolta. Tulajdonképpen már hosszabb ideje igyekezett csökkenteni az űrhajó sebességét. Az utóbbi napokban el sem mozdult a vezérlőpulttól. Az űrhajó ezalatt a lakatlan bolygók egész sora mellett száguldott el. Ebbe a rendszerbe tartozott az a bolygó is, amely felé tartottak. A célbolygó körül egy fürge kis égitest keringett, s ez váratlanul az űrhajó útjába került, keresztezve annak pályáját. KED-nek minden erővel fékeznie kellett, hogy a kis égitest elsuhanhasson mellettük. Az ötszörös túlterhelés valósággal leterítette az embereket. Eszméletüket vesztették, és most elkékült, puffadt arccal hevertek a párnás padlón. KED végigjárta a lakókamrákat. Nem térítette magukhoz utasait, mert tudta, hogy még egy nagy megpróbáltatás vár rájuk, bár igaz, az utolsó… Tisztában volt vele, hogy a kormányhajtóművekkel kell végrehajtania a leszállást.

Vízre fog leszállni, de a becsapódás még így is igen nagy erejű lesz… KED csökkentette a pneumatikus padlóra ható nyomást, valamennyi utasa úgy sülylyedt bele, mint a vízbe. A hamuszín hajú kislány lehunyt szemmel, hátra hanyatlott fejjel, élettelenül feküdt. KED megérintette az arcát, mégpedig azzal az ujjával, amelybe beszerelték a bioanalizátor-érzékelőjét. A gyereknek már alig vert a szíve. KED felemelte a kislányt, és kivitte a teremből. A vezérlőfülkében saját karosszékébe ültette, beszíjazta, majd bekapcsolta a rezgéscsillapítókat. Rendkívül óvatosan mozgott, hogy kevés energiát fogyasszon, hiszen akkumulátora kimerülőben volt, töltőindikátora már leadta a vészjelzést. KED kikapcsolta a jelzőt, hogy ne zavarja… A bolygó felszíne lassan megjelent a videolokátor ernyőjén. Egyszer már körülrepülték a bolygót. Víz, mindenütt csak víz. Látni való volt, a felszín háromnegyed részét víz borítja… Zöldes-barnás földfolt itt is, ott is, és fehér jégfoltok a sarkokon… A szárazföld fölött repülve KED növelte a videolokátor hatósugarát, de sehol sem fedezett fel várost vagy mesterséges építményt, semmi olyat, ami valamiféle civilizációra utalt volna. A szárazföld szabad síkjain és a vizekben KED mozgó, a nagy távolságból nem azonosítható pontokat vett észre. Élőlények volnának? KED ki akart lőni egy szondát, mely tájékoztatta volna a légkör és a talaj összetételé ről, de a kiberlogika az impulzust – mint szükségtelent – megsemmisítette. Valójában mindegy volt, mit jelent a szonda: le kell szállni, bármi várjon is rájuk. Nem repülhettek tovább, nem volt hová és mivel. Az Új Bolygó vagy új hazájuk lesz az embereknek, vagy a sírjuk… KED lefojtotta a plazmanyomást, és az űrhajó ereszkedni kezdett. Tudta, hogy hatalmas ütés éri majd, ezért a pult melletti kapaszkodó után nyúlt. Jól boldogult a karosszék nélkül is, s biztos volt benne, semmilyen lökés nem taszíthatja el a helyéről. Az űrhajó tovább süllyedt. A szárazföld zöld tömege egyre szélesebben rajzolódott rá a képernyőre. A maradék plazmaenergiával KED irányt változtatott: az ernyőn most vízsáv jelent meg… A motorok leálltak. Az űrhajó mennydörgésszerű robajjal csapódott a vízbe. Valami csörömpölt a kabinban. KED ide-oda csapódott… Aztán minden elcsendesedett. Az űrhajó a vízen úszott, fara nehéz volt, és függőleges helyzetbe hozta, akár egy bólyát. A kiberlogika hirtelen ontani kezdte az impulzusokat… KED a kislány felé fordult, s megérintette az arcát bioérintkezőjével. A gyerek még élt, KED kirohant a hajó orrába, és gyors egymásutánban végezte el a különböző méréseket az analizátoron: ultraibolya sugárzás – normális; kozmikus sugárzás – jelentéktelen; radioaktivitás – csaknem semmi; a víz sótartalma – ártalmatlan. Leengedte a fedélzeti nyílás ajtaját, mely négy és fél évvel ezelőtt csukódott be mögöttük, és amely most íme, újra kitárult. Az ablak odaforrt a műanyag tömítéshez. KED a vállával taszította be, s az ablak kinyílt, az ablak, amelyet négy és fél évvel ezelőtt a tanácselnök zárt be. A bolygó űrkikötőjének órája szerint azonban majdnem kétezer év telt el… 4. A szokatlan árnyalatú kék égen ragyogott a nap. Nem égetett, csak egyszerűen fénylett, és kellemesen melegített. Előttük, óriási félkört alkotva, végeláthatatlan víztükör terült el. A messzeségben minden mozdulatlannak tűnt. A közeli vízfelületen kékes hullámok fodrozódtak. A másik fedélzeti nyíláson át KED végre megpillantotta a partot. Csodálatos kép tárult a szeme elé: a parti homok világossárga sávja, alacsony, bozóttal benőtt sziklasor, mögötte sötétzöld, csaknem fekete erdő. A szél és a hullámok egyenletesen, lassan sodorták az űrhajó hatalmas testét a part

felé. Súlyánál fogva mélyen süllyedt a vízbe, de aztán hamarosan megfeneklett. Megrándult, oldalra dőlt és megállt. Néhány száz lépésre volt csak a parttól. KED – mint afféle szárazföldi lény – nem ismerte a szabad vizeket. Az ő bolygóján folyók voltak, sekély tavak. Partjuk nem húzódott a horizonton túlra, mint itt. Amikor elindult, nem vette számításba, hogy majd vízre kell leszállnia. Az űrhajón nem is volt ehhez szükséges mentőcsónak vagy tutaj. KED úszni sem tudott: ha vízbe lép, menthetetlenül alámerül. Neki ugyan ez mit sem számított volna – de mi legyen az emberekkel? Gyorsan végiggondolta az emberek partra szállításának lehetőségeit. Készíthetne csónakokat az űrhajó belső borítólemezeiből De a forrasztóberendezés nem működött – elfogyott a plazma. Különben is ez a művelet annyi időt vett volna igénybe, hogy ha közben a szélirány megváltozik, visszasodorhatja az űrhajót a végtelen mély víz felé. Az űrhajó nem süllyed el, de ki tudja, meddig tart, amíg újra partra sodródik. Az emberek aligha képesek maguk elhagyni a hajót. Az akkumulátor energiája pedig minden mozdulatra kevesebb… KED próbaképpen egy légmatracot dobott a vízre. Miután érzékelte, hogy a hullá mok elsodorták, majd a parti homokra vetették, nekilátott, hogy leszedje a lakókamra teljes falborítását. A párnák nagyszerűen lebegtek a vizén. Az emberek magukhoz tértek. Mohón szívták a friss, élénkítő, kissé sós levegőt, és a nyitott ablakokhoz húzódtak, a barátságos, meleg napsugarak alá. KED tutajra tette az első tíz embert, ellátva őket a szintetikus pasztillákból. A kiéhezett állkapcsok szaporán őröltek. KED eltaszította a tutajt, s az gyorsan haladt a part felé. KED egymás után bocsátotta vízre a tutajokat, s az emberek engedelmesen ereszkedtek rájuk, bár mozgásuk meglehetősen ingatag volt. A vörös szakállas ifjú megtántorodott, és visszazuhant a résbe. De KED éber volt, és sikerült a lábánál elkapnia. A leggyengébbeket hagyta utoljára. De még a teljes behajózás előtt fel kellett hoznia a raktárból valamit. A lift nem működött. A keskeny, függőleges lépcsőn – mintegy kétszáz lépcsőfokon száz méteren át – KED leereszkedett a hajó belsejébe. Kivonszolt a teherszállító részből egy testes acélkonténert – egy hermetikusan elzárt hengert, oldalán fülekkel. A mindörökre rozsda mentesített fémöntvény hengerben – ilyenből készítették az űrhajók védőpáncélzatát is – őrizték a Bolygó történetét. Emberiségének születését, fejlődését. Mindazt, amit az emberek a tudományban, a technikában, a művészetben elértek: magnótekercsek, rajzok, képletek, mikrofilmek, évezredekre tartósítva. A konténer súlyos volt… KED a vállára emelte, és egy kézzel tartva elindult vele fölfelé. Néhány lépés után azonban hirtelen megmerevedtek ujjai, lábai; a mozdulat félbemaradt… A koordináló relé ugyan erőteljesen továbbította az impulzusokat a kiberlogikának: „Fokozni a feszültséget!” – de a kiberlogika ez alkalommal nem teljesítette a parancsot… A videó- és hanganalizátorok, az érzékelőgenerátorok hirtelen kikapcsoltak. A konténer hatalmas robajjal indult meg lefelé a lépcsőn. De a vészrelé újraélesztette a feszültség maradékát. KED egyik vasmarkával megragadott egy lépcsőfokot. Ujjai szorosan rákapcsolódtak, s ő néhány másodpercig így függött, amíg a feszültség némileg helyreállt. Kiberlogikája ekkor ismét működni kezdett, és KED mindkét lábát megvetette a lépcsőn. Ez volt az emlékeztető jelzés. Vészjel – az akkumulátorból kifogyott az energia. KED nyugodtan várt. Soha nem fordult vele ilyen elő korábban. Tudta, az utasítás szerint, hogy a kikapcsolt akkumulátor pihenés után ismét működik majd. Hogy meddig, ezt KED már nem tudta. De mi legyen a konténerrel? – töprengett KED. Közben rádöbbent, hogy a gyenge, gyámoltalan emberek nélküle nem juthatnak ki a partra. Mivel az elégtelen feszültség miatt kiberlogikája már nem tudott dönteni, KED elbizonytalanodott.

A konténerben több milliárd ember, sok száz nemzedék élettapasztalatát, a Bolygó történelmét őrizték. Háborúk és súlyos társadalmi katasztrófák sorozata volt ez… Okaikban a KIBOR-ok nemigen igazodtak el. Ők nem értették a történelmet, ahogy sok tekintetben az embereket sem. De tudták: ha létezik a történelem, akkor nem lehet nem tudomásul venni. A jövő emberének ismernie kell a saját múltját. Ez talán megóvja a már elkövetett tévedésektől, amelyeket drágán fizetett meg. Nem szabad, hogy megismétlődjenek. A KIBOR-ok tanácsának elnöke maga választotta ki a megőrzésre szánt dokumentumokat. KED úgy határozott végül, hogy mégis visszafordul, és felhozza a konténert. Kimért léptekkel elindult lefelé… Ezúttal sikerrel járt, és fel is juttatta a terhet a fedélzeti nyílásig. A szél megerősödött, és a résen átcsaptak a hullámok. KED nagy nehezen felrakta az embereket és a konténert az ingó tutajra, és maga is leereszkedett. Bezárta a hajó ablakait, és ellökte a tutajt. A feszültségcsökkenések miatt időről időre megszakadt a kapcsolat a kiberlogika és a memóriaegységek között, így aztán KED csak későn ébredt rá mulasztására: nem vett magához szerszámot, gyógyszert, fegyvert, semmi ilyesmit. De a hullámok már elragadták őket, s nagy lendülettel dobták ki a tutajt a homokra. A habosan száguldó hullám két embert lesodort a tutajról. KED a vízbe vetette magát, és kihúzta őket, akik a sós vízből alaposan bekortyoltak, de éltek. A quasi-agy ekkor ismét kikapcsolta az összes érintkezést. KED lassan a hátára billent. Utolsó mozdulatával oldalt lökte a megmentetteket, nehogy rájuk essék. A víz kötésig ellepte, de ő már érzéketlen volt. Így feküdt estig. A nyugalmi állapotban lassan feltöltődött akkumulátora. Működésbe léptek hanganalizátorai. A kiberlogika megpróbált eligazodni a közeli hangzavarban. KED nemsokára azt észlelte, hogy valaki fel akarja a fejét támogatni. A képernyő nem mutatott tiszta képet, s ő sem kezét, sem lábát nem tudta mozdítani. Amit látott, ködös volt, szétfolyó. Majd hirtelen kitisztult. A hamuszín hajú kislány ült mellette. Nézte, és csendesen sírdogált. Simogatta, próbálta kihúzni a vízből. A hullámok át-átcsaptak KED-en, időnként elborítva a fejét. A motorok végre működésbe léptek. KED megtámaszkodott és felült. A kislány elmosolyodott. Aztán bátortalanul, gyerekesen fölnevetett. Majd átfogta KED nyakát, és arcát a fémtestre hajtotta. A kiberlogikát egyszeriben elárasztották az impulzusok. KED ráébredt, hogy még rengeteg sürgős, halaszthatatlan teendője van. Megvárta, míg a kislány elengedi a nyakát, és azonnal felállt. Visszaidézte az eseményláncolatot, és ellenőrizte a környezetet. A parton csak az öreg tutajok hányódtak, a konténert betemette a homok. Ember nem volt. Egy szál sem. A kislány megfogta KED egyik ujját, és kitartóan húzta. KED elindult. Nemsokára észrevette a többi embert is, egy öböl sekély meleg vizében fürödtek, s felkavarták az iszapot maguk körül. Egyikük kagylóra bukkant a hínár közt, felnyitotta, és enni kezdte a belsejét. Rengeteg kagyló volt az öbölben. Az emberek kihordták őket a partra. Legtöbbjüknek ez volt az első természetes tápláléka. Nem undok, ízetlen, szintetikus pirula, hanem étvágygerjesztő, finom hús. Úgy hatott az emberekre, mint a bor. Vidáman hancúroztak az öböl vizében. KED-re már nem volt szükség. Nélküle is találtak élelmet maguknak. Nem volt azonban éjszakai szállásuk, amely megvédte volna őket az időjárás viszontagságaitól: erről még a KIBOR-nak kellett gondoskodnia. Végigment a sziklasoron, és számos barlangot talált. Megnyugodott. Minden együtt volt tehát: táplálék, ivóvíz, lakóhely! Visszaindult a konténerért. Útja egy pálmaligeten át vezetett. Nagy, csíkos héjú gyümölcsök hevertek a homokban. Bizonyára ehetők – futott át érzékelőin.

Alig-alig emelve ki lábait a sekély homokból, tovább-botorkált. Végre felfedezte a betemetett hengert. Lehajolt, és óvatosan felemelte. Célhoz ért. Csak a barlangban hagyta el az ereje újra. Mire ismét magához tért, már éjszaka volt. A barlang bejáratában ült. A konténer a térdén feküdt. Le akarta tenni, hogy felállhasson, de nem tudta. A motorok nem kapcsolódtak be. Körülötte aludtak az emberek, jól látta őket a sötétben, infravörös video-analizátora még működött. Az emberek bevitték a barlangba a tutajokat, és azokon pihentek, mint a matracokon. Forgolódtak, nyugtalanul horkoltak – természetes életük első napján valamennyien telítve voltak új benyomásokkal. KED mellett összegömbölyödve ott aludt a hamuszín hajú kislány. Arca fénylett a kagyló nedvétől, ajka szélére csillogó gyöngyházszilánk tapadt. Az akkumulátorban a feszültség egyre csökkent, a képernyőt időről időre zavaros köd homályosította el. Miután kitisztult, KED megpillantotta a barlang bejáratában a távoli fényeket, az ismeretlen csillagképeket. Szüntelenül zúgott a szél a pálmaligetben. Egész éjjel tompa puffanással potyogtak a fákról az érett gyümölcsök. KED még látta, amint felkel a nap. Ébredeztek az emberek, majd elsiettek az öböl felé kagylókért, és lassan szétszéledtek a parton. A vörhenyes szakállú fiatalember felvett egy furcsa gyümölcsöt, s lefejtette puha héját. Alatta kemény dióhéj volt. Sokáig forgatta, végül egy kővel feltörte. A mag fehér belét bizalmatlanul rágcsálni kezdte, majd egyre mohóbban csámcsogott. A hamuszín hajú kislány először értetlenül csak figyelte, hogyan eszik a fiú. Nagyon szerette volna megkóstolni azt a valamit, de nem mert kérni belőle. A fiú akkor észrevette a kislányt, összeráncolta a szemöldökét, és hirtelen odanyújtotta a gyümölcsöt. A kislány zavarba jött, a fiú odacsúsztatta kezébe a diót, és elment, hogy másikat keressen magának. KED képernyője már erősen gyengült. De még eszébe jutott, hogy ennek a fiúnak az apja volt a KIBOR-üzem főkonstruktőre. Aztán végleg kihunyt a képernyője, és többé nem kapcsolt be. A kiberlogika áramköreiben még egy darabig ott bolyongott egy gyenge impulzus. Az üzemi főprogram szavait ismételgette a szokott módon: „…az embereknek… élniük… kell…” Azután ő is kihunyt. Mindez földi időszámítás szerint mintegy ötvenezer évvel ezelőtt történt. ÁRKOS ANTAL FORDÍTÁSA

JURIJ TUPICIN I.FANTÓMIA 1 A Torcado járőr-űrhajó a fénysebességet meghaladó iramban tért vissza a távolfelderítésről. Az űrhajó órája éjszaka három órát mutatott. A hajó parancsnoka és mérnöke békésen aludt, csak az ügyeletes Remis Dumas, a navigátor virrasztott. Igaz, őt is erősen kerülgette az álom, de ebben semmi csodálatos nem volt, az éjszakai őrségen gyakran megtörtént ez. Az persze, hogy éjszaka, csak feltételezés volt, mivel a Torcadót éjjel-nappal csak a távoli csillagok halvány fénye világította meg, de az élet megszokott ritmusa a hajón is éppen úgy érvényesült, mint a Földön. Az éjszakai őrség mindig álmosító volt, amit még fokozott a hajtómű egyhangú moraja is. Remis megrázta a fejét, arcát energikusan megtörölte kezével. Sok fontos feladat állt még előtte, azok elvégzéséhez pedig tiszta fejre volt szükség. Persze, bevehetett volna valamit, ami ébren tartja, de Dumas jobbnak látta mellőzni a serkentőszereket. Kinyújtotta kezét, bekapcsolta a megfigyelő képernyőt. Távoli csillagok halvány fénye, galaktikák elmosódó foltjai látszottak. Bővítette a látóteret, és… ekkor maga mögött valami furcsa hangot hallott, ami leginkább egy elpattanó gitárhúr zengésére emlékeztetett. Dumas értetlenül hátrafordult, és a távolabbi sarokban egy tejfehér, mintegy tíz centiméter átmérőjű gömböt pillantott meg, amely mozdulatlanul lebegett a kabin padlója fölött. Dumas meghökkent. Először az az ostobaság jutott eszébe, hogy gömbvillámmal van dolga, de ez a gömb nem világított, szikrákat sem bocsátott ki magából. Dumas figyelt, semmit sem próbálva tenni, teljes döbbenetben. A gömb körülbelül egy percig mozdulatlanul állt, mintha pihent volna, majd lassan elindult a navigációs asztal felé. Ott rövid ideig megállt. A felülete, mintha szél fújta volna, fodrozódni kezdett, elvesztette gömb alakját, lassan kockává változott. Mindjobban kiterjedt, nyúlványokat bocsátott ki, lassan megindult lefelé, és hirtelen a navigációs asztal pontos másává változott. Annyira hasonlított ahhoz, hogy nem lehetett megkülönböztetni az eredetitől. Néhány másodperc múlva az „asztal” hirtelen összegyűrődött, majd könnyedén a mérnök karosszékévé változott, amelynek eredetije ott állt az asztal mellett. Moccant néhányat, mintha csak kényelmesebben akarna elhelyezkedni, aztán megkülönböztethetetlenül hasonlítva a „mintához”, megmerevedett. Dumas egy pillanatra behunyta a szemét, megrázta a fejét, szinte nem is hitt érzékszerveinek. Amint újra felnézett, azt látta, hogy az álszék eltűnt, a lüktető tompa fehér gömb viszont lassan felé közeledett. Dumas első gondolata az volt, hogy felpattan és elmenekül, de ezt csak félig teljesítette. Talpra ugrott, és elindult az ajtó felé, de azonnal eszébe jutott, hogy így az űrhajó legszentebb részét, az irányítókabint adná fel. Ráadásul ekkor ő volt a személyzet egyetlen ébren levő tagja, tehát nem volt joga kiszolgáltatni az űrhajót. Összeszorította a fogát, és a helyén maradt. A gömb nem messze tőle megállt, továbbra is gyengén lüktetett. A lüktetések fokozatosan nagyobbakká váltak, a gömb körvonalaira a test formáját elhomályosító körszeletek, gömbpalást-darabok úsztak rá. A gömb ismét változtatni kezdte formáját, csak lassabban, jóval lassabban, mint az előbb. Egy ideig Dumas nem értette, milyen forma gomolyog előtte, de aztán hirtelen rémülettel észrevette a hasonlóságát egy emberi alakkal. Ez a hasonlóság mind nyilvánvalóbb lett, kirajzolódtak a fej, a végtagok, majd a fő arcvonások is. De ez az arc iszonyatos volt. Vonaglott, mint a gumi, ráncolódott, grimaszokat vágott, kínlódva igyekezett egy Remis-nek ismerős archoz hasonlítani. Remis hirtelen észrevette, hogy az arcon és a kézfejeken egyszerre csak színek jelennek meg, mintha egy életre kelt porcelán babát festettek volna be vízfestékkel. A kísértetnek szája lett – fogak nélkül; orra – orrnyílások nélkül; szeme – fény nélkül.

Hirtelen világosság gyúlt a fejében, ráismert – ez az arc az ő hasonmása akar lenni. Gépiesen, mintha erős fénytől védekezne, eltakarta arcát. Ekkor hangokat hallott, kezdetben száraz susogás volt, majd a legkülönbözőbb előadásban – igen, „előadásban”, mindenekelőtt ez a szó jutott eszébe – különböző magasságú akkordok sora. A rémült navigátor leeresztette arca elől a kezét; látta, hogy a gömbből lett hasonmás ajkát húzogatva és harapdálva valamit akar mondani. A szavak nem az ajkaktól függően formálódtak, úgy tűnt, nem a szájából, valahonnan a melléből, mélyebbről jönnek. Lehet, hogy ezért, vagy az idegi megrázkódtatástól, Dumas sehogy sem tudta felfogni a kiejtett szavak értelmét és jelentését, habár úgy rémlett, mintha franciául hangzottak volna azok. A hasonmás arca hirtelen egy pillanatra megvilágosodott, az értelem derengett fel álarcszerű babaábráza-tán. Sután, sziszegve és vartyogva, elég világosan ejtett ki néhány szót. Ha Dumas normális állapotban hallja azokat, minden további nélkül felfogja értelmüket. Így viszont csak két szót értett meg: „nem kell”; ez háromszor is elhangzott, hol lassan, hol gyorsabban. Ez a megvilágosodás azonban – ha egyáltalán nevezhetjük így – csak néhány másodpercig tartott, az arc összekuszálódott, rémképszerű grimaszokba rándult, a beszéd is meg-megszakadt. Gyors motyogássá változott, a test rángatózni kezdett, lassan elvesztette előbbi formáját. A porcelán kéz kinyúlt, és belekapaszkodott Dumas ruhájának az ujjába. Ezt már nem tudta elviselni. Felkiáltott, ellökte magától a világosvörös, köröm nélküli kezet, és mint a kilőtt golyó, kirohant a folyosóra. Futott vagy három lépést, aztán a fordulónál úgy beleverte fejét a falba, hogy még elzuhannia sem sikerült. Félig ülő helyzetben, kúszó pózban kuporgott a földön, amikor feleszmélt. A folyosó csendes és üres volt, sehol senki. Nagy erőfeszítéssel kiegyenesítette a lábát, felállt, nekitámaszkodott a falnak. Szíve majd kiugrott a melléből, a gondolatok egymást kergették fejében. Az egész eseményt csak homályosan tudta felidézni, azt is végletekben, és nem tudott kapcsolatokat találni az egyes mozzanatok között. Mi lehetett ez? Valóság? Lázálom? Hallucináció? Nem tudott elfogadható magyarázatot adni, de minél tovább gondolkodott a történteken, annál inkább arra a meggyőződésre jutott, hogy valamilyen ismeretlen űrbetegség első jeleit tapasztalta. De ha nem az? Ha ez a „valami”, miután kiűzte őt a vezérlőkabinból, odaül az irányítópult mellé, és maga kezdi vezetni az űrhajót? Dumas bátor ember volt. Ahogy magához tért, rögtön visszaindult a kabinba. Nem volt könnyű és kellemes visszatérni, de más lehetőség nem állt előtte. Már az ajtónál járt, amikor eszébe jutott a sugárpisztoly. Igaz, mindig jókat mosolygott magában azon az ősi, önmagát is túlélt szokáson, hogy őrségben fegyvert kell viselni, de most az egyszer nem bánta. Kivette zsebéből, beállította, majd berúgta a kabinba vezető ajtót. Odabent csend volt, sem hangot, sem mozgást nem észlelt. Pisztolyát készenlétben tartva belépett, megvizsgált minden sarkot, de semmit sem talált. Ekkor odament a pulthoz, leült a székbe, újból töprengeni kezdett a történteken, a pisztolyt azonban nem tette el. Mi lehetett ez? És hirtelen megvilágosodott előtte: fantómia. Megkönnyebbülve sóhajtott, eltette a fegyvert, és megnyomta az általános gyülekező jelzőgombot. Egy perc múlva a videofonon megjelent Lobov álmos, de izgatott arca. – Mi történt? – kérdezte. – Fantómia – mondta Dumas. – Fantómiás rohamom volt. 2 Dumas félig feküdt egy karosszékben, karját ernyedten a karfára helyezte. – Jól van, Remis – szólt Lobov, kezét vállára téve. – Mindent megtettél, ami lehetséges volt. Dumas Lobovra nézett. – Nem annyira én tettem ott valamit, minden magától alakult így. Nem tudom, mi

történt volna, ha a pisztoly előbb eszembe jut. Az ördög vigye el, hogy remeg még mindig a térdem – folytatta szomorúan sóhajtva –, a lábamra sem tudok állni. – Nincs ebben semmi csodálatos – mondta Neill halálosan komoly arckifejezéssel. – Megbocsáthatatlanul ritkán van alkalma kísértetekkel beszélni az embernek. Azt mondják, őseink sokkal szerencsésebbek voltak ebben a tekintetben. Remis rámosolygott a mérnökre, aki ugyanolyan komoly hangon folytatta: – Nem tudom, Franciaországban miként volt, de a jó öreg Angliában lépten-nyomon kísértetekbe ütközött az ember. Minden valamirevaló kastélynak saját kísértete volt. Ez járt a családi címer mellé. Dumas mosolyogva figyelte a flegmatikus, vörös hajú Neill eszmefuttatását. Örült, hogy fecsegésével igyekszik elterelni a figyelmét, amely mindig visszatért a nemrég lezajlott eseményekhez. – Különben – folytatta Neill, mintegy hangosan gondolkodva –, lehetséges, hogy nem is volt semmiféle kísértet. Azok mindig a föld alatt, denevérekkel és patkányokkal laknak együtt. Föld alatti helyiség nélkül elsorvadnak, elpusztulnak. És a Torcadónak van ilyen föld alatti helyisége? Nincs. Vagyis nem kísértetet, délibábot láttál. – Délibábot? – nevetett fel Dumas. – Hát persze. Egészen hétköznapi délibábot, amilyenről a jobb puszták nevezetesek. Vagy ez itt körülöttünk talán nem a legpusztább puszta? A legközelebbi csillagig, a nyomorult Fehér Törpéig, amelyet szabad szemmel alig lehet látni, legalább tíz fényévnyi a távolság. És közelebb? Semmi. Sem aszteroidák, sem üstökösök, sem meteoritok, még egy kis porfelhő sincs. Az ilyen pusztasággal összehasonlítva a Szaharát, az valóságos paradicsom. És a délibábok itt olyanok, hogy az ember térde is reszket tőlük. – Mégis, furcsa egy betegség ez a fantómia – mondta elgondolkodva a parancsnok, aki valami máson törte a fejét, és aligha figyelt oda Neill fecsegésére. Dumas arcáról eltűnt a mosoly, és a parancsnok felé fordult. – Igen, Iván, nagyon furcsa. A különböző űrbetegségek között, mint a kozmikus mérgezések, a hisztéria, a kozmofóbia és mások, a fantómia sajátos helyet foglal el. Annyira ritkán fordul elő, és olyan keveset tudnak róla, hogy az űrbetegségekkel foglalkozó orvosok is eltérő véleményt képviselnek ezzel kapcsolatban. Egyesek külön betegségnek tartják, mégpedig pszichés alapon keletkezőnek, mások pedig egy sajátos űrbéli mérgezésnek. Lorenzo Piatti, az űrbetegségek kutatásának egyik kimagasló egyénisége például meggyőzően állítja, hogy a fantómiás megbetegedések tünetei legalább felerészben a régen elfelejtett betegségre, az alkoholmérgezésre hasonlítanak, amely a „delírium tremens” titokzatos elnevezést viselte. – Nagyon furcsa betegség – ismételte meg Dumas, megtörölve homlokát. – Figyeljetek csak! – folytatta fejét felkapva. – Én sehogy sem tudom elhinni, hogy ez csak hallucináció. Ez valami súlyosabb volt. – És micsoda? – kérdezte Neill, mintegy pontosabb magyarázatot kérve. – Nem tudom, Dave – fordult Dumas Neill felé. – De arra jól emlékszem, hiszen éreztem is, hogy a hasonmásom megfogta a ruhám ujját. – Álmában is lehet ilyen érzése az embernek. Remis, még álmában is. Erről a beteg ségről pedig köztudott, hogy a hallucinációs kísérő tünetek rendkívül életszerűek. Tehát ne gyötörd magad – szólt mintegy összegezve a beszélgetést Neill. – Nincs igazad, Dave – mondta határozottan Lobov. – Gondolkodni kell ezen. Ismered a régebbi űrhajósok egy csoportjának különvéleményét a fantómiáról? – Ismerem – válaszolt Neill legyintve. – De soha nem vettem azokat komolyan. Még hogy valaki kapcsolatot akar velünk keresni, ezért tesz ilyen meghökkentő kísérleteket, mint például az anyagi jelenségek utánzása. Ez nem lehet igaz. Van ennél akár ezer jobb, természetesebb és ötletesebb lehetőség az első kapcsolat létrehozásához. És azt is meg kellene érteniük, hogy ez az utánzás minket megijeszt! – Azt hiszed, olyan egyszerű megérteni egy másfajta értelmet?

– Igaz. Nehéz ez, Iván. De hát körülöttünk pusztaság van. Sem hang, sem zaj, sem jelzések. Hol vannak az értelmes, kapcsolatot teremteni akaró lények? Az egész Föld, sőt az egész Naprendszer szinte lüktet a munkánktól. Ennek a nyomait akár tíz vagy száz fényév távolságról is észlelni lehet. Mutass nekem itt hasonló nyomokat, és akkor elhiszem a fantómia komoly értelmezését. – És ha azok az értelmes lények más utat járnak alkotó munkájukban, ami nem olyan zajos, mint a miénk? – kérdezte makacsul Lobov. – Csak egy út van – mosolyodott el Neill –, fej, kéz, munka. Más lehetőség nincs! – És ha van? – támogatta Remis Lobovot. – Igen, ha van? – ismételte Lobov. – És milyen lehet az? – kérdezte kétkedően Neill. Dumas vállat vont, de Lobov a képernyőn égő távoli csillagokra, galaktikákra nézve, elgondolkozva szólt: – Ki tudja? A világ hatalmas, és mi oly keveset ismerünk belőle…

JURIJ TUPICIN II. A VÖRÖSVILÁG 1 Lind nagy sebességgel vezette a gépet, amelynek csepp alakú teste sziszegve hasította a sűrű, kékes levegőt. A kék égen homályosan világított a Riolla. Az intézet mellett Lind könnyedén fékezve leszállt, kilépett a gépből a párás levegőre. „Nagyon fülledt nap lesz” – gondolta, ahogy körültekintett a vörös levelekkel borított ismerős fákon. Visszafordult a géphez, tekintetét végigfuttatta rajta, majd a szokásos módon koncentrált. A gép teste elhomályosodott, fodrozódni kezdett, és egy pillanat alatt tompa fehér gömbbé vált, amely mozdulatlanul lebegett a sűrű fű fölött. Még egy pillanat, s a gömb lassan elmosódott, hosszában elnyúlt, nagyszámú nyúlványt bocsátott ki, és enyhén remegve, engedelmesen, egy lágy-rózsaszínű terebélyes fává alakult. Lind akaratereje enyhe koncentrálásával átalakulásra kényszerítette a tárgyakat, a fa is megelevenedett. Lind számára, aki a köztársaság főmodellezője volt ez a feladat nagyon egyszerűen megoldható. Kritikus pillantásokkal végigmérte alkotását, eltávolította róla a fölösleges ágakat, amelyek esztétikailag zavaróan hatottak, majd nagy, krémszínű virágokkal ékesítette fel. Ezután az intézet felé indult. Akármennyire sietett is, mégis észrevett a sétány fái között egy alacsony növésű, dús levélzetűt, amelyen a levelek között, mint kis világító szentjánosbogarak, borostyán fényű gyümölcsök csillogtak. Elmosolyodott, kinyújtotta kezét, és szakított kedvenc gyümölcséből, amely frissességében valósággal kínáltatta magát az ember tenyerén. Az áttetsző héjon keresztül látható volt a gyümölcs belső szerkezete. Lind ajkához emelte a gyümölcsöt, leszakította a héját, és minden kortyot külön élvezve, kiszívta a tartalmát. Pompás ízű volt, talán csak kissé túl édes. Persze, Zikka meglepetése. Csodálatos egy lány, igen tehetséges alkotó, csak hát – ilyen a fiatalság! Mindent túlédesít, még a modelljeit, az alkotásait is. Lind zsebre téve a gyümölcs héját, folytatta az útját. Az intézet vöröses fala előtt megállt, felidézte magában a kódfigurát, amely aznap egy hiperbolikus paraboloid volt. A vöröses fal erre szétnyílt, kényelmes bejáratot képe zett, amelyen át Lind belépett az előtérbe. Itt igen friss volt a zöldes levegő, teljesen különbözött a kinti nedves, kékes atmoszférától. Élvezettel szívta be ezt az erős, éltető levegőt. Felment az első emeletre, belépett a gyűlésterembe. Munkatársai, a köztársaság legjobb modellezői felállva üdvözölték. Lind elmondta a napi feladatokat, megállapította a konzultációk időpontjait, majd befejezte a reggeli megbeszélést. Amikor munkatársai kifelé indultak, egy pillantással megállította Zikkát. – Ez a gyümölcs az ön alkotása? – kérdezte mosolyogva. – Igen – felelte zavartan Zikka. – Hogyan találta ki? – Ha főmodellező lesz – folytatta továbbra is mosolyogva Lind –, maga is rá fog erre jönni, és sok másra is, ami most még eszébe sem jut. Zikka tréfaként fogta fel, elnevette magát. Lind kihúzta a zsebéből a gyümölcshéjat. Kezében csodálatos virággá vált, amely a vörös minden árnyalatában pompázott. – Ó! – csodálkozott Zikka, midőn átvette az ajándékot. – Látja, Zikka – nézett rá Lind komolyan –, rájöttem, hogy ez a gyümölcs: modell. A lány hitetlenül nézett rá. – Minden pontos – folytatta Lind –, a szín, az alak, az illat… Csak az íze… – Az íze? – Önt a legegyszerűbb dolog árulta el, az íze. Túlzottan édes. Elárulom – hajolt barátian a lány felé –, ifjúkoromban én is gyakran túlédesítettem az alkotásaimat, habár erről

nem tudtam. Ne keseredjen el, ahogy tapasztaltabb lesz, ez magától elmúlik. A dolgozószobában Lind kritikus szemmel nézett körül. A fal színét mindig a hangulatának megfelelően alakította, leült a karosszékbe, amelynek megparancsolta, hogy kényelmesen tartsa. Kivette a szekrényből a modellt, és egy percre elgondolkodott. Szomjas lett. Lecsípett egy morzsányit a modellből, és szórakozottan hideg gyümölcslével teli pohárrá változtatta. Belekóstolt. Igen, ilyen ízűnek kell lennie. Meg kellene hívni Zikkát, hogy próbálja meg, de erre most nincs idő. Megnézte a gyümölcslé színét, egy kis ásványvizet töltött hozzá, majd megitta. Ezután konzultációra hívta Attát, aki már harmadik napja gyötrődött az időgép tervezésével. A gép tizedére kicsinyített modellje felett egy órán át vitatkoztak, amíg nem jutottak egyetértésre, de így is mindketten elégedetlenek maradtak. Ezután az új űrrepülőtér terveit kellett átnézni, majd Lind azonnali hívást kapott a speciális vonalon. A bolygó külső információs központjának vezetője beszélt: – Lind, sürgősen beszélnünk kellene. Rögtön ott leszek nálad! Egy másodperc múlva felhangzott a dolgozószobában az elpattanó gitárhúrra emlékeztető hang, a gömb a szék felett lebegett, majd gyengén remegve egy ülő sapiens alakját vette fel. Lind tudta, hogy nem az igazi Till ül előtte, hanem annak majdnem pontos mása, de úgy fogadta a modellt, mintha az igazi Till lenne. – Lind – kezdte el közben Till, barátian a főmodellező felé hajolva. – Néhány perce ismét kétlábú pseudo-sapiensek űrhajóját fedeztük fel. – Szenzációs! Messze vannak? – Mintegy negyven fényévre – kesergett Till. – Hogyan fedeztétek fel őket? – csodálkozott Lind. – Te talán nem ismered a kétlábúakat? Akadályt nem ismerve, kétszázas fénysebességgel robognak. A szerencsétlen idő-tér valósággal recseg, a zaj az egész galaktikát betölti. Ők pedig? Bizony barbárok! Különben a felfedezésük óta megvan a kapcsolat. – Barbárok? – bólintott kételkedve Lind. – És mi, sapiensek vajon régen kezdtünk a fénysebesség felett járni? Lehet, hogy nem is olyan barbárok! – Fénysebesség felett haladnak, és mégis milyen vakok! Még a legegyszerűbb információs jeleket sem veszik észre. A következő alkalommal megpróbálunk egy csillagot betájolni a képernyőjükre; erre már csak felfigyelnek. De ez a jövő dolga, most még… – mosolyodott el Till, és a főalkotóra nézett. – Közvetlen kapcsolat van? – kérdezte Lind. Till tagadóan rázta a fejét. – A közvetlen kapcsolathoz túl nagy a távolság. Nincs szabad ultrahajónk, mind feladatot kapott. – Ismét az önalakító modellt próbáljuk? – kérdezte ismét Lind, nem rejtve kétkedését. – Mit tegyünk? Egy ilyen alkalmat elszalasztani bűn lenne. Még azt sem tudjuk, hon nan jönnek ezek a barbárok. – Hányszor próbáltuk már az önalakítót! És egyszer sem sikerült! – Tovább kell próbálkoznunk – mondta Till makacsul. – Lehet, hogy ez alkalommal az űrhajón valódi értelmes lények vannak, nem pedig kétlábú szolgáik, akik mást sem tudnak, csak kezüket-lábukat törve száguldozni a galaktikában. Lind kis ideig gondolkozott, majd megszólalt: – Rendben van, Till. Megértem a kapcsolat fontosságát, ezért magam programozom be az önalakítót. – Köszönöm, Lind. Ne vesztegesd az időt! Till elmosolyodott, barátságosan intett kezével, hullámokat vetett, majd tompa fényű tejfehér gömbbé változott. 2

Az intézetből Lind és Zikka együtt indult el. Lind egészen kis sebességgel vezette a gépet, így a sűrű levegő a gép teste körül csak gyengén, álmosítóan susogott. – Ma érdekes munkája lehetett – mondta Zikka, de nem nézett Lindre. – Egész nap a dolgozószobájában volt. – Igen, érdekes kísérletet végeztem. Holnap beszámolok róla a reggeli megbeszélésen. – Természetesen sohasem jó elsietni a dolgokat. – Ezt nem önre értettem, Zikka. Nevetséges volna magát holnapig várakoztatni – szólt Lind, egy futó pillantást vetve a lányra. A főmodellező elhallgatott. Sustorgó folyó felett repültek, majd amikor elérték a túlsó partot, Lind újból megszólalt: – A külső felderítés ma reggel negyven fényévnyi távolságra felfedezte a pseudosapiensek még egy fénysebességű űrhajóját. Ismét megpróbálkoztunk a kapcsolat felvételével, de most is sikertelenül. Jelzéseinkre, ahogy ez eddig is történt, nem feleltek. Vagy nem vették őket, vagy nem értették, vagy nem akartak válaszolni. Ismét az önalakítót kellett igénybe venni. Én programoztam be a lehető legnagyobb gondossággal. – Képzelem, milyen pokoli munka lehetett – szólt együttérzően Zikka. – Igen – bólintott Lind. – Nem volt egyszerű feladat. – Az eredmény? – Mint eddig is – és Lind hangján bosszúság érződött –, a kétlábúak értetlenül viselkedtek az alkotó tevékenység minden szakaszában: az alapgömb formánál, a legegyszerűbb élettelen tárgyba való átmenetnél, de a legmagasabb szintnél is, amikor élő anyaggá változott. Tudtam, milyen rémület tölti el a kétlábúakat az ismeretlen élőlényektől, sőt az élő anyag absztrakt formájától is, ezért magát a kétlábú alakját programoz tam be. – Érthető – helyeselt Zikka. – Sokat kellett várni, míg az egyik kétlábú egyedül maradt és megnyugodott. Maga is tudja, hogy ha többen vannak együtt, az információ-interferencia miatt nem pontos modelleket kapunk, hanem mindenféle nyavalyás, formátlan alakzatot. A kísérlet még soha ilyen ideális körülmények között nem ment végbe, mint most. És mégis hiábavaló volt. Az első két szakaszt a kétlábú nyugodtan elviselte. De alighogy elkezdtem a legfelső szintet modellálni, minden a már tapasztaltak szerint történt. A szokásos reakciók: megrökönyödés, ijedtség, rémület, hisztéria, pánikszerű menekülés. A fejében teljes zűrzavar az erős ingerek miatt, a gondolkodás alacsony szintre zuhanása és csak a legegyszerűbb ösztöncselekedetek. Lind elhallgatott, majd a sajnálkozás hangján még hozzátette: – Ismét meggyőződtem, hogy a kétlábúak nem sapiensek, hanem valamilyen fiatal, gyorsan fejlődő civilizáció egyszerű szolgái. Valószínűleg hasonlók az f-jeinkhez, amelyeket mi, amikor még nem tudtuk modellezni az életet, a kisegítő munkákra alkalmaztunk. A tapasztalatok szerint a kétlábúak szigorú program szerint dolgoznak, ezeket vakon végrehajtják, de ami ezen túl van, az egyszerűen nem érdekli őket, sőt megijednek. Csak egyet nem értek: miért nem vesznek részt parancsolóik is a repülésekben? Ez a túlzott óvatosság nem jellemző a fiatal civilizációkra, különösen ha ilyen jelentős jövő áll előttük. – De miből gondolja, hogy jelentős jövő áll előttük? – érdeklődött Zikka. – Tudja – mosolygott rá Lind –, hogy milyen sebességgel halad az űrhajójuk? – Egy kis szünetet tartott, hogy a hatás még nagyobb legyen, majd jelentőségteljesen mondta: – Kétszázas fénnyel! És meg vagyok győződve róla, hogy szükség esetén legalább ennek kétszeresével is képesek mozogni. Az idő-tér valósággal recseg, ők pedig ezt nem is veszik figyelembe. Till barbároknak nevezi őket. – Lehet, hogy valóban barbárok – mondta elgondolkozva Zikka –, de mégis derék lények. Szeretem, amikor az idő-tér recseg-ropog.

„Íme, mit jelent a fiatalság” – gondolta irigykedve Lind, majd hangosan azt mondta: – Ha olyan derék lények lennének, maguk is kijöttek volna az űrbe, nem bújnának a pseudo-értelemmel bíró kétlábúak háta mögé. Kis időre csend lett a gépen, majd Zikka szólalt meg félénken: – Lind! Nem lehetséges az, hogy ezek a kétlábúak is értelmes lények? Nem úgy, mint mi, hanem más módon. – Nekem is eszembe jutott már ez a gondolat – válaszolt rövid hallgatás után Lind. – Azonban józanul kell vizsgálni a dolgokat. Az értelem alapvető sajátossága az, hogy képes gondolatokkal alkotni. E nélkül a tulajdonság nélkül nem jöhet létre igazi civilizáció. A kétlábúakat az alkotás rémületbe ejti, mint bármely más élőlényt. – De azok esetleg nem gondolati erővel alkotnak, hanem kézzel, mint a mi távoli őseink – vitatkozott Zikka. Lind gondolatokba merült, majd elmosolyodva szólt: – Kézzel alkotni! Mint ahogy ez régen volt! Már sok ezer éve csak az alkotó gondolat uralkodik a mi világunkban. Környezetünkben minden ilyen módon jön létre. És lehet kézzel jelentőset alkotni? – Kézzel valóban nem lehet sokat. De a kezet fel lehet szerelni eszközökkel, gépekkel – makacskodott a lány. – Milyen bonyolultaknak és hatalmasoknak kellene lenni ezeknek az eszközöknek, gépeknek? Mennyi erőkiegészítés, anyag szükséges ahhoz, hogy ilyen primitív módon alkossanak! Sokkal gazdaságosabb a gondolati alkotás. – De modell igen kevés van a természetben. Nekünk sikerült, lehet, hogy véletlenül. – Az értelem még ritkábban fordul elő – szögezte le szigorúan Lind. Zikka nem válaszolt. Néhány pillanatig csendben haladtak, igyekeztek legyőzni a közéjük ékelődött távolságot. Majd Lind engesztelően megszólalt: – Megértem a kétségeit, Zikka. Igen, kézzel is sokat lehet alkotni. De kézzel, mancscsal, tapogatóval, csőrrel, állkapoccsal nemcsak a sapiensek alkotnak, hanem más, egészen primitív élőlények is. Gondoljon csak a piffek légi hídjaira vagy a rokok fészkeire! Talán ezek hétköznapi jelenségek? Mégis, a legzseniálisabb piffet a legprimitívebb sapienstől szakadék választja el. Csak a sapiens képes gondolatokkal alkotni. – Valószínűleg igaza van, Lind – szólt megadóan Zikka. – Cáfolhatatlan igazságokat mond. De a legkézzelfoghatóbb igazságoknak is hányszor meg kellett hajolniuk az értelem ereje előtt. Körbemutatott, és csendesen hozzátette: – A világ hatalmas, Lind. És mi milyen keveset ismerünk belőle! – Igen – és a főmodellező hangjában szomorúság érződött –, a világ hatalmas. SASS ATTILA FORDÍTÁSA

JURIJ FOMIN AZ EVELYN-KASTÉLY TITKA Fejezet a Kék bolygó küldöttei c kisregényből

A kanyargó vonat ablakai megcsillantak a lenyugvó nap fényében, miközben fürgén siklott Tarakuza hegyei között. Az expressz a hegyszoros meredek lejtőjéhez simult, átszáguldott a hegyi patakok hídjain, egyre mélyebben haladt a hegyvidék belsejébe. A hegyszoros félelmetesen összeszűkült, mintha gránitölelésével össze akarná roppantani a szökevényt, de a vonat fürgén az alagútba húzott, majd a szikla másik oldalán folytatta futását. Roote Gorn a fülke ablakánál állt, és a táj szigorú szépségében gyönyörködött, a megmászhatatlan sziklákban, a kristálytisztán fénylő patakok ördögi zabolátlanságában,

a sosem látott fák vad bájában, amelyek gyökereikkel erősen megkapaszkodtak a gránit alig látható repedéseiben. A kis állomás neve Loretta. A hegyek visszahúzódnak a vasút előtt, mintegy helyet adva a kis településnek, amelynek néhány tucat festői házát mintha odaragasztották volna a sziklákhoz. A vonat egy percig áll itt, és amint Roote kiszállt, újra nekieredt, és eltűnt a következő alagútban. Az állomás üres, csak egy rendőr őrmester jelenik meg a peronon. – Gorn úr? – Az vagyok. – Ruber főfelügyelő küldött, hogy fogadjam. Kérem, fáradjon az autóhoz. A rendőr kivette Gorn kezéből a bőröndöt, és beültek az állomás mellett várakozó autóba, amely egy rándulással elmozdult a helyéről, és kifutott a kanyargós erdei útra. Az őrmester tagbaszakadt, egészségtől duzzadó férfi, sapkája alól kilátszanak engedetlen vörös hajfürtjei, széles arca jólelkűséget tükröz, amely a bátor és erős emberekre jellemző. – Helybéli? – kérdezte Gorn. – Igen. – Az őrmester keze egy ékszerész finomságával forgatta a kormányt az út szeszélyes kanyarulatait követve. – Nem értem, miben lehetnék segítségére Rubernak, miféle csodák történnek a kastélyukban? Az őrmester arca elkomorult, egy darabig hallgatott, láthatóan a válaszon gondolkodott. – Valami pokoli dolog. Azt sem tudom, hogy magyarázzam. Valami szellemek vagy kísértetek… – Igazán? Tehát a rendőrség kísértetek elfogásával foglalkozik? – Csak ne nevessen! Még sohasem hallottam ilyet, amióta a rendőrségnél szolgálok. – Hm. Mégis, mi folyik itt? Őszintén szólva nem nagyon hiszek a kísértetekről szóló mesékben. – Mesék? Három halott egy hét alatt, és a gyilkosnak semmi nyoma. És mindez ebben az átkozott Evelyn-kastélyban. Az őrmester elhallgatott. A beszélgetés szemmel láthatóan elakadt. Az autót a motorházban összegyűjtött sok-sok lóerő egyre feljebb hajtotta. Rögtön sötét lett, ahogy a nap lenyugodott. A fényszóró sugarai a sötétből fehér kerítésoszlopokat metszettek ki, amelyek vidám menetként futottak az autóval szemközt. Néha az utat meredek sziklák állták el, és úgy látszott, falba ütköznek, de az őrmester keze az utolsó pillanatban elfordította a kormányt, és az autó a gránitkolosszusok közvetlen közelében haladt el a keskeny aszfalton, amely a feneketlen szakadék mentén kanyargott. Váratlanul megjelent a telihold, és ezüstös fénnyel ragyogta be a környéket. A hegyek most hosszú árnyékot vetettek, és ez valamilyen fantasztikus valószerűtlenséget kölcsönzött a tájnak. Még néhány kanyar, és Gorn szeme előtt megjelent egy mesebelinek tetsző középkori kastély sziluettje, mely a csúcsos sziklát koszorúzta. Tornyai felfelé törtek, a kísérteties holdfényben a könnyedség és légiesség érzetét keltették. Úgy tűnt, mintha a kastélyt magából a sziklából vésték volna ki, úgy ült ott koronaként az orom tetején. – Az Evelyn-kastély – törte meg a csendet az őrmester. – Egyenesen odamegyünk? – Nem, a főfelügyelő úr Tallonban várja magát. Itt, nem messze. Gorn nem tudta levenni szemét az elbájoló szépségű kastélyról, amely mintha különböző oldalait tárta volna fel neki az autó mozgásától függően, izgató titokzatosságával és elérhetetlenségével. A völgy kiszélesedett, a közepén a holdfényben egy nyugtalan hegyi folyócska csillogott, odébb falusi házacskák szorongtak a tornyos templom körül. Az autó lassított, és a kutyák lusta ugatásától kísérve befordult egy néptelen utcába.

Egy emeletes ház előtt álltak meg, amely egyszerre szálloda, kiskocsma és falusi bolt volt, ahol mindent lehetett kapni, amire az igénytelen falusi vásárlónak szüksége van. A kocsma nagyterme csak úgy úszott a füstben. A durva faasztalok mellett parasztok ültek, és nagy agyagkorsókból sört ittak. Az asztalokon whiskys üvegek álltak, és egyszerű harapnivalók kínáltatták magukat. A magas pult mögött, a terem végében a kövér kocsmáros tevékenykedett. Az inge ujja könyökig feltűrve, a vállán átvetve egy nem túl tiszta törülköző. Amikor az őrmester és útitársa megjelent a kocsmában, a beszélgetők elhallgattak az asztaloknál. Ilyen elhagyott vidéken ritkán járnak idegenek. – Chino, fogadd a főfelügyelő úr vendégét! – vetette oda az őrmester. A kocsmáros beletörölte kezét a törülközőbe, és a vendéghez sietett. – Tessék parancsolni, már vártuk. Engedelmével felkísérem a szobájába. Ulda, állj a pult mögé! A szolgálati helyiséget a teremtől elválasztó függöny mögül egy tizennyolc év körüli karcsú leány jelent meg. Hosszú fekete haja fésűt nem tűrő fürtökben terült szét a vállán. Csinos arcán kíváncsiság és pajkosság fénylett. A csikorgós falépcsőn Chino felkísérte a vendéget az emeletre. – Kérem, ne vessen meg minket, de ez a legjobb szobánk. A szoba, ahol Gornnak be kellett rendezkednie, nem dicsekedhetett különösebb komforttal. Fából készült ágy, szekrény, asztal, két szék és egy ízléstelen kép, amelyen valamilyen valószínűtlen hegyi táj látszott. – Parancsol vacsorát? – Igen, kérek. Amikor a fogadós kiment, Gorn az ablakhoz lépett. Az üveg mögött, a gyenge holdfényben felrémlettek az Evelyn-kastély körvonalai. Vajon mi késztethette Went Ruber főfelügyelőt, hogy idehívja erre az eldugott helyre őt, Roote Gorn fizikust, akitől igen távol állnak a detektívtörténetek? A két férfit régi barátság kötötte össze, amely azonban távolról sem a közös szakmai érdeklődésen alapult. Ez alkalommal valami szokatlannak kellett történnie. Went táviratozott neki, és kérte, hogy hagyja félbe minden munkáját, azonnal utazzon ide, és segítsen kivizsgálni az Evelyn-kastélyban lezajlott furcsa eseményeket. Gorn elmélkedését kopogás szakította meg. A küszöbön Ulda állt, kezében tálcával. A lány gyorsan megterítette az asztalt, miközben hamiskásan méregette az új vendéget. Ulda nem is tudta sokáig türtőztetni magát: – Elnézést, maga szakembere a kísértethistóriáknak? A kérdés teljesen váratlanul érte Gornt, ilyesmire nem számított. Ulda a fizikus zavarát a maga módján értelmezte, ravaszul ránézett, és suttogva folytatta: – Bízhat bennem, senkinek sem árulom el, hallgatok, mint a sír. Azonnal kitaláltam, ki maga. Itt csak olyan ember boldogulhat, aki ért a kísértetekhez, semmiféle rendőrség nem segít. – De hát miért kellene értenem a kísértetekhez? – Mintha nem tudná! – Becsületszavamra nem tudom. A lány láthatóan meghökkent a választól. Csak nem fogott mellé? De nem akarta megadni magát. – Csak nem azt akarja mondani, azért hívta ide a főfelügyelő úr, hogy a kastélyban és a hegyekben gyönyörködjék? – Még nem tudom, miért hívtak ide. Ulda hangulata szemmel láthatóan megjavult. Neki jutott legelőbb a lehetőség, hogy beszéljen a fővárosi vendégnek a különleges dolgokról, amelyek az Evelyn-kastélyban történnek. Nem hagyja ki ezt a lehetőséget! De ezúttal a lánynak nem volt szerencséje. Alighogy el akarta kezdeni lebilincselő elbeszélését, a szoba ajtajában megjelent Went. – Szervusz, öregem. Isten hozott!

– Örülök, hogy látlak, Went, bár még nem jöttem rá, mire kellek neked, ráadásul ilyen sürgősen. – Mindennek megvan a maga ideje. Gondolom, nem fogod megbánni, hogy ideutaztál. Nagyon érdekes dolgok vannak itt, és azt hiszem, egy kicsit a te szakterületedet is érintik. Went utolsó szavainak hallatára Ulda arca ünnepélyességet tükrözött – lám, mégsem tévedett. Went sokat mondó tekintete arra késztette a lányt, hogy elhagyja a szobát. – Ne vesztegessük az időt, lássunk azonnal munkához – kezdte Went, miután kényelmesen elhelyezkedett a széken, és mélyen leszívta a cigarettáját. – Mindenekelőtt magáról az Evelyn-kastélyról kell beszélnem. Már láthattad idefelé az úton, itt van a fényképe is – azzal odanyújtott Gornnak egy köteg képet. – Érdekes épület. – Nagyon is. És nemcsak érdekes, hanem titokzatos is. Egy egész halom rejtély van ott. – Bűnügyi? – Többek között, de beszéljünk először magáról a kastélyról. Kb. a XII-XIII. században építették, de nem tudni, hogy ki. Az épület konstrukciója különös, jellegében inkább a későbbi, XIV-XV. századi épületekhez hasonlít. – A középkori építészet szakembere lettél? – Mit lehet tudni, a rendőrségi munka sok mindenre megtanít. – Miért gondolod, hogy a kastély a XII-XIII. században épült és nem később? – Fennmaradtak egy velencei kereskedő feljegyzései, aki a rablók elől a hegyekbe menekült, és itt belebotlott ebbe a kastélyba. Furcsa külseje és lakóinak különös magatartása rendkívüli hatással volt rá. A feljegyzések írója szerint a kastélyhoz nem vezetett út és lakói légi úton kerültek a kastélyba. – Hogyhogy légi úton? Repültek, vagy mi? – Igen, valami ilyesmi. – Micsoda ostobaság! – Lehet. A megrémült kereskedő túlszínezhette a valóságot, de a fontos az, hogy a kastély leírása teljesen megfelel a valóságnak. A feljegyzések 1242-ből datálódtak. – A dátum nem lehet hibás? – Ezt kizárhatjuk. A feljegyzések még olyan más részletet is tartalmaznak, amely megerősíti a dátum pontosságát. Néhány száz évig a kastélyról és lakóiról nincs semmi hír, csak 1657-ben egy okiratban van egy rövid feljegyzés arról, hogy a tarakuzai hegyekben egy utazó felfedezett egy elhagyott kastélyt, de bejutni az épületbe nem tudott, mert az odavezető utat lerombolták. – Vagy ha hihetünk a velencei kereskedőnek, egyáltalán nem is létezett. – A XVIII. század elején megélénkült ez a vidék, és az elhagyott kastély Evelyn gróf kezébe került, akinek a nevét máig is viseli a kastély. A gróf nagy gazember volt, annak idején sok rosszat tett. Azért akart a kastélyba költözni, mert túl sok ellensége volt, akik a vérét kívánták. A bosszút szomjazók között volt a testvére is, aki megátkozta, mert Evelyn gróf megbecstelenítette a feleségét, s az asszony aztán véget is vetett életének. Ahogy a legenda mondja, néhány évvel aztán, hogy beköltözött a kastélyba, a gróf megőrült, és szörnyű kínok között kilehelte lelkét. Ugyanez a sors érte két fiát is és még néhány udvaroncot. A kastély többi lakója félelmében elmenekült az elátkozott helyről. Evelyn nemzetsége kihalt, a kastély azóta üres. A közeli falvakban az emberek azt tartják, hogy a kastélyt elvarázsolták, és valami gonosz szellem vagy kísértet lakozik benne, aki megőrjít és megöl mindenkit, aki az útjába kerül. – Érdekes legenda. – Sajnos, nemcsak az. Nem azért vagyok itt, hogy folklórt gyűjtsek, és ha mégis ezzel foglalkozom, csak a rejtély megoldásáért teszem. – No, ez kezd izgalmas lenni! – Evelyn gróf és rokonai halála után a hasonló történetek nemegyszer megismét-

lődtek, legutóbb nem is olyan régen. A kastélyban valóban meghalnak az emberek, mégpedig ismeretlen okból. – Te pedig nyakon akarod csípni az Evelyn-kastély kísértetét, hogy átadhasd az igazságszolgáltatásnak? – No igen. Ezen a tavaszon a kastély felkeltette az Elbionis utazási iroda érdeklődését. Valami panziófélét akartak belőle csinálni. A természet csodás, a levegő kitűnő, ráadásul itt van ez a titokzatos kastély, amelyről legendák keringenek. Néhány hónapja itt járt a cég három képviselője. Felmérték az épületet, elkészítették a helyiségek alaprajzát, és elvégeztek még egy csomó más munkát. De hirtelen olyasmi történt, ami mindent megváltoztatott. Egyik este a csoport vezetője, Diagat, amikor visszatért a kastélyból, rosszul érezte magát, de nem tulajdonított neki jelentőséget, és lefeküdt aludni. Reggelre roszabbodott az állapota, félrebeszélt. A kihívott orvos nem tudta a diagnózist megállapítani, és képtelen volt segíteni a betegen. Diagat egyre rosszabbul lett. Harmadnap kórházba vitték Kikavestbe, ahol hamarosan meghalt, anélkül hogy magához tért volna. – Mi volt a boncolás eredménye? – Sugárbetegség és szívbénulás. – Furcsa. Ellenőrizted, hogy nincs-e a kastélyban radioaktivitás forrása? – Természetesen. A legcsekélyebb nyoma sincs. Nem válunk meg a Geiger-Müllerszámlálótól, de egyszer sem észleltünk gyanúsat. Kihívtunk egy szakembert is, de hiába. Ezzel a történetnek azonban még nincs vége. Azután, hogy Diagatot kórházba szállították, segítőtársai elmentek a kastélyba a szerszámokért. Reggel indultak, és estére még nem jöttek vissza. Másnap reggel holtan találták a szerencsétleneket a kastély kapujában. – Nézd csak! – Ezzel Went odanyomott Gorn kezébe egy csomó képet, amelyen a rendőrségi fényképész megörökítette a természetellenes helyzetben fekvő testeket. Arcuk eltorzult, testük megmerevedett, miközben azon igyekeztek, hogy elmásszanak a kaputól. – Borzalmas kép. – A boncolás szerint – folytatta Went – haláluk oka ugyanaz, mint a Diagaté. Valami megijesztette őket, el akarták hagyni a kastélyt, de a halál a kapuban utolérte őket. – Nagyon furcsa. Van valami elképzelésed? – Miután a kastélyban nem találtuk meg a radioaktivitás forrását, azt feltételezzük, hogy előre megfontolt gyilkossággal állunk szemben, amelyet radioaktív készítmények segítségével hajtottak végre. – Nem lehet, hogy a halottakat nem a kastélyban, hanem valahol máshol érte a sugárzás? Például itt, Tallonban? – Ez megmagyarázná Diagat esetét, de a munkatársaiét semmiképpen. A vizsgálat eredménye szerint halálos sugárdózist kaptak közvetlenül haláluk előtt, vagyis a kastélyban. Ami Diagatot illeti, ő láthatólag kevesebb sugárzást kapott, ezért nem halt meg azonnal. – Logikusan hangzik, de én miben tudok segíteni neked? – Tudod, a kastélyban van egy furcsa berendezés, amelynek nem ismerem a rendeltetését. Ez inkább a te szakterületed. Az a gondolat ötlött fel bennem, nincs-e kapcsolatban az Elbionis munkatársainak halálával? – Miféle berendezés? – A kastély egyik termében, a falakon hatalmas, enyhén homorú fémtükrök vannak. Soha nem láttam ehhez hasonlót, és nem értem a rendeltetésüket. – Micsoda? Beszélj erről egy kicsit részletesebben! – Azt hiszem, most nincs értelme; jobb, ha magad veszed őket szemügyre. Holnap reggel elmegyünk a kastélyba, és mindent megvizsgálhatsz, előbb azonban ki kell pihenned az út fáradalmait. A fényképeket nálad hagyom. Másnap reggel Went, Roote és az őrmester a kastélyba indult. Épp akkor kelt fel a

nap a hegyek mögül, még nem tudta felszárítani a reggeli harmatot. A súlyos cseppek úgy fénylettek, akár a drágakövek, s a szivárvány minden színében tündököltek. Ezekben a kora reggeli órákban a harmat fürösztötte növények különösen frissnek, élénknek látszottak. A kastély alapjául szolgáló szikla lábánál az ösvény egy köves, mintegy méter széles beszögellésbe torkollt, amely követte a szikla kanyarulatát. Egy helyütt a beszögel-lés kiszélesedett, bozóttal benőtt teret képezett. A beszögellés valaha az út egy része lehetett amelyet nem kímélt az idő. – Mindebből arra lehet következtetni, hogy az utat Evelyn gróf építtette annak idején. Azóta senki sem törődött vele – jegyezte meg Went. – A helybeliek nem járnak ide. Nagyon nehezen haladtak felfelé, tövisek akadtak ruhájukba, összekarmolták kezüket, arcukat. Végül eljutottak a kastély kapuja előtti kis térre, amelyet lejtős vízmosás keresztezett; régen árok lehetett itt, amelyen felvonható híd vezetett keresztül, de a vízmosás falai beomlottak, és a hídnak már nyoma sincs. Went megmutatta barátjának azt a helyet, ahol a kastély utolsó áldozatainak holttestét megtalálták. A szerencsétlenek még a vízmosásig sem jutottak el. Beléptek a kastélyba a hatalmas boltív alatt, ahol félhomály és nedvesség uralkodott. A kapu szárnyai nem maradtak fenn, csak a rozsdamarta, ódon sarokvasak emlékeztettek a létezésükre. A kastély udvarát fű és kis bokrok nőtték be. A növényzet buján burjánzott a kőlapok maradványai között, amelyekkel valaha az udvart kövezték. Jobbról és balról az udvart két földszintes kőépület zárta le üres ablakszemekkel és ajtókkal. Az udvar közepén állt a kétszintes főépület, magas, éles kupolában végződő toronnyal. – A szárnyépületek kevéssé érdekesek – magyarázta Went –, menjünk a főépületbe, ott aztán van mit nézni. Figyelj a födémre, kőből van. Ilyen födémeket csak a XV-XVI. században készítettek, a XIII-ban kizárólag fából. Az ablakok is túl nagyok. A XIII. században nem ismerték az üveget, ezért igyekeztek kis ablakokat csinálni, hogy megőrizzék a helyiségben a meleget. A kastély egész tervezése szokatlan, különleges, hasonlóval nem találkozhatunk a XIII. században, de a későbbiekben sem. A félig lerombolt főbejáraton keresztül a kastély középső termébe mentek. Jobbra és balra a puszta nyílásokon szobasor látszott, és középen az emeletre vezető lépcsőház. Went azonnal a tükörtermet akarta megmutatni, felmentek hát mindhárman az emeletre. Az emeleti helyiségek alaprajza ugyanolyan volt, mint a földszintieké. Átmentek néhány szobán, befordultak egy oldalfolyosón, és egy sötét szobában találták magukat. Fel kellett gyújtani az óvatosságból magukkal hozott lámpákat. Megfordultak, és fények sokasága vakította el őket! A teremben, a falak mentén hatalmas tükrök voltak, és visszatükrözték a lámpások fényét. Roote odament az egyik tükörhöz, és megérintette. Ujjai tökéletesen csiszolt felületet tapintottak. – Micsoda finom munka! Bámulatba ejtő tisztaság. Az idő tehetetlen volt ezzel a csodával, még porréteg sincs rajta. – Mit tudsz mondani erre? – kérdezte Went. – Nem tudom, léteznek-e napjainkban emberek, akik képesek hasonlót alkotni. Roote körbejárta a szobát, figyelmesen szemügyre vette a tükröket, próbálta megkarcolni őket zsebkése hegyével, de sikertelenül. – Ha vannak tükrök, akkor valamit tükrözniük kell – gondolkozott fennhangon Roote. – A szobában ablak nincs, tehát a fény forrása mesterséges. Hol lehet? A tükrök homorúak, kell lenni optikai tengelynek. Ez úgy látszik, jó ötlet. Amikor körülnéztek, Roote felfigyelt hat, mintegy méter magasságú márványállványra; tetejük kör alakú volt. A fizikus megtisztított egyet a portól. Most világosan lehetett látni néhány kivájt mélyedést a márványban, amelyek szabályos geometriai ábrát képeztek. – Azt hiszem, ez az, amit kerestünk. Valami berendezés vagy világítóeszköz odaerősítésének maradványai. Számítsuk csak ki, hogy mi ez. Roote egy darab papírra felvázolta a szobát a tükrökkel, állványokkal együtt, aztán rávezette a rajzra a tükrök optikai tengelyét. Ha a világítóberendezések az állványokon helyezkedtek el, akkor nyomon lehet követni a fénysugár útját. A papírlapot hamarosan a

fénysugarak útját jelölő vonalak hálója borította be. A háló az egész szobára ráterült, a bejárati ajtó melletti sarok kivételével. De várjunk csak, hiszen ebből a pontból nem látni az állványokat, eltakarják a tükrök. Érdekes pont, és nyilván nem véletlen. Hát persze. A padlón is van ezen a helyen egy kőbe vésett, méter átmérőjű kör. A megfigyelő helye? Miért is ne? Be kell bizonyítani. – Van egy ötletem, Went. Megpróbálom bebizonyítani. Az őrmesterrel tegyétek a lámpákat az állványokra. Az enyémet is. – Hat állvány van és csak három lámpa. – Nem baj, mindegy, melyikre teszitek, vagy még jobb, ha minden másodikra egyet. Nem jó, fordítsátok úgy, hogy a fénye a mennyezetre essen. Most jó. Menjetek az ajtóhoz, és ne zavarjatok. Roote beleállt a körbe, és a tükörbe nézett. – Úgy látszik, sikerül. – Mi sikerül? – Állj csak a helyemre! Így ni. Most nézz egyenesen magad elé, az ajtóval szembeni tükörbe. – Nézek. – És mit látsz? – Semmi különöset, valami folyosót, amely eltűnik a végtelenben. – Épp ez a dolog lényege, hogy a folyosó végtelen. Hiszen a látómezőbe nem kerül egy külső tárgy sem; sem az állványok, sem a lámpák, sem te vagy én. Ragyogóan megcsinált optikai rendszer. A tükrök homorúsága is igen pontosan van megválasztva. Ha sík tükrök volnának, a folyosó élesen beszűkülne, erről pedig szó sincs. – No igen, ez lenyűgöző, csak teljesen érthetetlen – jegyezte meg a meghökkent Went. – Valahogy a pokolba vezető útra emlékeztet – mormolta az őrmester, amikor megnézte a varázslatos folyosót. A történtek szemmel láthatóan nem voltak ínyére. – Gondolom, a lámpák helyett gyertyák kellenek, ez jobban megfelel majd a rendszer alkotói elképzelésének – mondta Roote. – Gyertyát nem nehéz szerezni, de mire kell mindez? – Várj csak, Went, ne mindent egyszerre, szép sorjában megbirkózunk mindennel. A fontos az, hogy van miből kiindulni. – Akkor kezdjünk el gondolkodni! Őrmester, legyen szíves menjen be Tallonba, és hozzon gyertyát, minél többet. – Meglesz, főfelügyelő úr. Az őrmester látható megkönnyebbüléssel hagyta el a termet, ahol az ember gonosz erőkkel találkozhat. – Azt hiszem, jó lenne alaposan átkutatni a szoba körüli helyiségeket – javasolta Roote. – Ide visszajövünk majd, ha lesz nálunk gyertya. Nézzük meg, mi van a szoba alatt. Lementek a lépcsőn, és megnézték a földszinti szobát, de a tükörterem alatti helyi ségbe nem tudtak behatolni. Nem nyílt átjárás ide a többi szobából. – Ez nem fog sikerülni – mondta elgondolkozva Roote. – Nincs bejárata, és soha nem is volt. Nem marad más hátra, mint a pincén keresztül bejutni. A pince bejáratát nem találták meg olyan egyszerűen, a kis ajtót sűrűn benőtte a gaz. Az ajtó baljós csikorgással kitárult, nedvesség és penész szaga terjengett. A keskeny, meredek lépcsőn, a félig összedőlt lépcsőfokokon ereszkedtek le nagy óvatosan. Néhány forduló a folyosón, és a zseblámpa fénye ráesett egy megvasalt ajtóra. – Valószínűleg ez az – mondta Went, és igyekezett kinyitni az ajtót, de az nem volt olyan egyszerű. Végül a súlyos ajtó megadta magát, és egy tágas szobába jutottak. A fény kiragadott a sötétségből egy csomó nagyméretű, henger alakú agyagedényt, amelyekkel tele volt az egész szoba. Went megbotlott valamiben; egy koponya fenye getően üres szemgödre nézett rá, mellette pedig egy félig elporladt csontváz hevert.

– Még egy áldozata a kastélynak – jegyezte meg Roote –, egy sok évszázaddal ezelőtt lezajlott bűntény nyoma. – A gróf kegyetlen ember lehetett. – De mik ezek a furcsa dolgok itt? Na, Went, világíts csak ide! A pince falai kiszögellésekben emelkedtek felfelé, szűk lépcsőfokokat képezve, amelyeken Roote óvatosan felfelé indult. Megállapította, hogy az edények lapos, erős tetővel vannak lezárva, és karvastagságú rudak állnak ki belőlük. A rudakat keresztgerendákkal kötötték össze. Roote zsebkésével letisztította a port az egyik rúdról. – Figyelj csak, Went, úgy látszik, ezek az ördögi edények rézabroncsokkal vannak összekapcsolva az elektrotechnika szabályai szerint. – Ne viccelj már, a XIII. században! – Nem viccelek, ezek tényleg rézabroncsok. Világíts csak ide! Nocsak! Mindebből arra következtethetünk, hogy a XIII. században sem ismerték kevésbé az elektrotechnikát, mint napjainkban. Minden edénynek két kivezetése van, és az edényeket párhuzamosan kapcsolták össze. – Ez képtelenség! – Mássz fel, és győződj meg róla a saját szemeddel! Nem kellett kétszer mondani, és Went hamarosan elismerte, hogy Roote-nak igaza van. – Próbáljuk meg kinyitni az egyik edényt – ajánlotta Went. – Nem fog sikerülni. A fedő elválaszthatatlan az edénytől. – És ha szétverjük? – Kár lenne elpusztítani a rendszert. Ez egyedülálló dolog! A pincében nem találtak már semmi újat. Telis-tele volt rézabroncsokkal összekapcsolt edényekkel. Az abroncsok a falban folytatódtak, a tükörterem irányába haladtak. Most már csak ki kellett jutniuk az udvarra, és ott megvitatni a nagy felfedezést. Odakint nagy munka várt rájuk: a kutatás izgalmában úgy összepiszkolták ruhájukat, hogy sokáig kellett fáradniuk, míg rendbe hozták magukat. – Micsoda felfedezés! – lelkesedett Went. – Még ne örülj, semmit sem látok világosan. Teljes a zűrzavar a fejemben. Mindent át kell alaposan gondolni. Jó lenne megnézni, mi van a tükörterem felett. – Ezt most nem lehet. A padlásra vezető lépcső nem maradt meg, másik pedig nincs. Hozni kell majd létrát a faluból. – Kár. – Ugyan, a padlás nem szalad el. Majd intézkedem, hogy holnapra mindent készítsenek elő. De mára van elég dolgunk a padláson kívül is. Észrevetted a falon levő nyílásokat az emeleten? – Nem. – Nézzük meg. Az emeleten a szoba falába vésve rengeteg nyílás volt, amelyek szabályos geometriai ábrát képeztek. – Különös – jegyezte meg Roote a nyílásokat nézegetve. – Láthatóan ősi munka, de a rendeltetését nem ismerem. Lehet valami kapcsolata a tükörteremmel. Csak az azzal érintkező falakon van nyílás, a többin nincs. A beszélgetést az őrmester szakította meg. Nagyon meglepődött, látván felettesének és barátjának ruháját. – Hol voltak, főfelügyelő úr? – Bemásztunk a pincébe, szörnyű por van ott. Az őrmester rosszallóan ingatta a fejét. – Csak vigyázzanak, nehogy valami baj legyen! A faluban mindenfélét mesélnek a kastélyról. A Fehérruhás Asszonyról is. – Miféle Fehérruhás Asszonyról? – Ez persze csak mese, de hát ördög tudja, mégiscsak volt három halott, valakinek

meg kellett… – Várjon, őrmester, én még semmit sem hallottam a Fehérruhás Asszonyról. – Mindent tudnak róla a faluban. – Miért nem beszéltek erről nekem is? – Szégyellik, félnek, hogy kineveti őket. – Ej, őrmester, így nem megy! Mondjon el mindent, amit tud Ne féljen, nem nevetem ki. – Menjünk ki az utcára, ha lehet, főfelügyelő úr, itt valahogy nem… Went elmosolyodott. Megértette a rendőruniformisba öltözött egyszerű falusi fickó babonás félelmét. – Roote, menjünk ki az udvarra, hallgassuk meg ott a Fehérruhás Asszony történetét. Úgy látszik, még egy titka van az Evelyn-kastélynak. Mind a hárman kényelmesen elhelyezkedtek a romos falak maradványain, és az őrmester mesélni kezdett: – Azt mondják a faluban, hogy a kastélyban a Fehérruhás Asszony ütött tanyát. Nagyon szép nő, de meghal, aki csak egyszer is látta. Még senkinek sem sikerült túlélnie a vele való találkozást, bár a halál néha nem azonnal jön. Az asszony nagyon ritkán jelenik meg. Azt mondják, hogy ő Evelyn gróf bátyjának a felesége, aki öngyilkos lett. A helybeliek soha nem mennek a kastélyba, félnek tőle. Ki akar meghalni? Mindenki azt hiszi, hogy Diagat és az emberei azért haltak meg, mert találkoztak a Fehérruhás Aszszonnyal. – Régóta jelenik meg ez a nő a kastélyban? – kérdezte Roote. – Azt mondják, száz éve vagy talán még régebben. Persze lehet, hogy csak kitalálták. Az őrmester az utolsó szavakat minden meggyőződés nélkül mondta, továbbra is el akarta hitetni velük, hogy ő nem babonás. – A kocsmáros mesélte – folytatta az őrmester –, hogy ilyen eset tíz éve fordult elő utoljára, és amióta él, összesen kétszer, de nem emlékszik pontosan, mikor. – Milyen a külseje a Fehérruhás Asszonynak? – kérdezte Went. – Honnan tudnám, hisz mind meghalt, aki látta! Egyesek rögtön, a többiek néhány nap múlva. Csak azt mondják, hogy nagyon szép, és teljesen fehér, még a haja is. – Különös, hogy semmit sem hallottam erről – mondta elgondolkozva, mintegy magában Went. – Fontos részlet lehet a nyomozásban. – Félnek magától, főfelügyelő úr. Nekem sem szóltak róla az elején. Azt mondják, úgysem fogom elhinni. – Na és elhitte? – Hogy is mondjam, igen is meg nem is. Hárman mindenesetre meghaltak. Ez tény, nem mendemonda. Ha egy bandita garázdálkodott volna itt, vagy valami ehhez hasonló, nem lennék megrökönyödve, de hogy kerül ide a Fehérruhás Asszony? Nyugodt hely ez itt, négy éve szolgálok, és még egy komoly bűntény sem volt. Aztán nesze neked, három hulla egyszerre. A beszélgetést Roote kiáltása szakította meg: – Nézd csak, Went, van itt még valami! – Miért vagy úgy oda, ez egy közönséges villámhárító. – Na igen, de a XIII. században! – Az ördög vigye el, erre nem is gondoltam! Tényleg különös. – Méghozzá micsoda mesteri munka. Leginkább egy antennára emlékeztet. – Nincs valamilyen kapcsolatban a pincében levő edényekkel? – Én is ezen töröm a fejem. Kell pedig lennie! – Tudod mit, Roote, menjünk be a faluba ebédelni, mert az éhségtől mindig rosszkedvem lesz. Ott majd mindent megbeszélünk. A kocsma napközben üres volt. Went és Roote kényelmesen elhelyezkedett egy ablak melletti asztalnál. Élvezettel fogyasztották az egyszerű, de bőséges ebédet, amit Ulda

tálalt fel. A reggeli séta megtette a magáét. – Van egy ötletem – kezdte Roote, amikor befejezték az ebédet. – Próbáljunk logikusan gondolkodni. A tükörterem szemmel láthatóan össze van kötve a rézabroncsokból álló hatalmas tekerccsel, amelyet a pincében láttunk. Az abroncsokat az agyagedények kivezetéseihez kapcsolták. Ezek az edények vagy a galvánelemek szerepét töltik be, vagy egy kondenzátorét. A második elképzelés hihetőbb, hiszen aligha van értelme a tekercset galvánelemekhez kötni. A tekercs és a kondenzátor nem más, mint egy rezgőkör. Ha feltöltődik, egy bizonyos időre mágneses mezőt hoz létre. A frekvencia a kondenzátor térfogatától és a tekercs induktivitásától függ. Mivel a tükörterem a tekercs belsejében helyezkedik el, feltételezhetjük, hogy a tükrök működése hatalmas mágneses erőtér jelenlétét igényli. – Ez logikus, de hogyan töltődik fel a rezgőkör? – Még nem világos, de most szerencsére nem működik. – Miből gondolod? – Ha működött volna, nem ülnénk itt, és nem beszélgethetnénk. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy embereknek nagyfrekvenciájú mágneses mező közelében tartózkodni korántsem veszélytelen. – Várj csak! Milyen következménye lehet az ilyen sugárzásnak? – Éppen ez az. Hasonlóak a tünetei, mint a sugárbetegségnek, és nagy dózisnál a halál csaknem rögtön bekövetkezhet. – Vagyis azok hárman a rezgőkör működésétől haltak meg? – Úgy néz ki. – Tehát a berendezés mégiscsak működik. – A jelekből arra lehet következtetni, hogy csak ritkán. Egy meghatározott pillanatban feltöltődik, és akkor veszélyes a közelében lenni. Ez elsősorban a tükörteremre vonatkozik. Annak a háromnak nem volt szerencséje. Épp akkor voltak a kastélyban, mikor a rezgőkör működött. Roote elgondolkodott. – Azt hiszem, rájöttem, mikor keletkezhet ez az egész. Emlékszel a villámhárítóra? – Persze. – Ez mindennek a kulcsa. A villámhárítótól töltődik fel a rezgőkör. Más magyarázatot egyelőre nem találok. Így világossá válik a rezgőkör működésének periodikus volta: a légköri elektromosság sűrűsége határozza meg a működés idejét. – Ebben lehet valami. Diagat segítőtársai július 16-án reggel 10 óra körül mentek a kastélyba, 11 -kor elromlott az idő, és nagy vihar tört ki. Valószínűleg a kastélyban akar ták kivárni a végét. Ez a tragédia oka. – Egyet-mást értek már, de a lényeg még mindig homályos: mi a kastélybeli berendezés rendeltetése? Kétségtelenül van kapcsolat a tükörterem és a rezgőkör között. A nagyfrekvenciájú mező valahogy hatott az optikai rendszerre. De hogyan? Azt hiszem, csak egy mód van rá, hogy megállapítsuk. – Mi? – Kivárni egy vihart a tükörteremben. – És a túlvilágra jutni Diagat és a többiek után? – Miért? A rezgőkör ellen könnyű védekezni. Elég erre egy fém védőernyő. Nem nehéz ilyet csinálni. – Az más. Mi kell hozzá? – Mindjárt megnézzük. Roote a papír fölé hajolt. Most már sok minden világossá vált. Csak meg kell tervezni a kísérletet, ez pedig Roote-nak igazán nem okoz gondot: foglalkozása, hivatása kísérletező fizikus. A papíron Roote pontos vonalai, számoszlopok, képletek, majd újra vonalak jelentek meg. Ebből lesz majd a védőernyő.

A kastély helyiségeiben a további kutatás nem hozott semmi újat. A tükörterem fölötti helyiségben ugyanolyan edények voltak, mint a pincében. Roote feltételezése a villám hárító és a rezgőkör kapcsolatáról beigazolódott, csak ki kellett várni a kísérlet eredményét. Went intézkedésére elkészült a védőernyő, Roote pedig nem vesztegette az időt, kidolgozta a kísérlet részleteit. Az ernyő végre elkészült, ott állt a kastély kapujánál. Akkor előre nem látható akadály lépett fel: a munkások nem voltak hajlandóak belépni a kastély kapuján. Az elutasítás kihozta Wentet a sodrából. – Mi történt? Az ernyőt fel kell vinni az emeletre. – Bocsásson meg, főfelügyelő úr, de mi nem megyünk be a kastélyba – válaszolta mindannyiuk nevében egy idős munkás. – És miért nem? – Gonosz egy hely ez. Könnyen baj érheti az embert. – Mitől fél? Mi éppen most jöttünk onnan, és nem történt semmi. – Jó, jó, de csak egyelőre. Hát azok, akik korábban itt voltak? Ők is eleinte ki-be járkáltak, és semmi, aztán meg mind a hárman, tudják maguk is… Bocsásson meg, csak elboldogulnak nélkülünk is valahogy. – Nincs mitől félniük. Már tudjuk, miért halt meg az a három. Semmi titokzatos nincs benne. Csak vihar idején veszélyes a kastélyban tartózkodni, most semmi baj nem történhet. – Lehet, hogy így van, főfelügyelő úr. Maguk jobban tudják, de mi mégsem megyünk fel a kastélyba. – Na, ezekkel nem sokra megyünk. Gyere, Roote, nekünk kell felállítani az ernyőt. Munkához láttak. Az őrmester látható kelletlenséggel segített nekik. A szolgálat az szolgálat. Végre az ernyő a helyén állt. Most már pihenhettek egy kicsit. – Azt hiszem, megfejtettem még egy titkát a kastélynak – törte meg a csendet Roote. – Emlékszel a nyílásokra a falakon? – Emlékszem hát! – Kitaláltad, mi az? – Nem. – Az az ernyő volt odaerősítve, amely a szomszéd helyiségeket védte a rezgőkör működésétől. Ezért nem veszélyeztette a kastély lakóinak életét. Evelyn gróf nem ismerte az ernyő rendeltetését, leszereltette, és ezzel aláírta a saját és környezete halálos ítéletét. Az ernyő felállítása után Went és Roote hozzálátott a kísérlet előkészítéséhez. Berendeztek a kastély egyik szárnyában egy szobát, ahol agyonüthetik az időt, míg ki nem tör a vihar, Went nagy nehezen szerzett két telefonkészüléket, és közvetlen vonalat teremtett a szárnyépületben szoba és a tükörterem között. Elhatározták, hogy a vihar alatt Roote a védőernyő mögött a tükörteremben lesz, Went pedig a szobában. Minden az időjáráson múlott. Türelmetlenül tanulmányozták a jelentéseket, míg végre eljött a várva várt nap. Reggel óta romlott az idő, sötét fellegek tornyosultak az égen, nem látszottak a közeli hegy csúcsai, de a vihar csak nem jött. Roote és Went elhatározta, hogy a kastélyban tölti az éjszakát. Lehet, hogy éjjelre megjön a vihar. Kár lenne ilyen lehetőséget kihagyni. Amikor Chino és Ulda megtudta a döntést, nagy volt a szörnyülködés. Az Evelynkastélyban éjszakázni! De hiszen ez őrültség! A hír villámcsapásként hatott a faluban. A kocsma hamarosan megtelt kíváncsiskodókkal. Mindenki meg akarta nézni a vakmerő embereket, akik párviadalra akarnak kelni a Fehérruhás Asszonnyal. Egyszerűen öngyilkosjelölteknek tartották őket. Roote és Went csak azzal nyugtatta meg a falusiakat, hogy kifizették az összes számlát, aztán fogták az elemózsiás kosarat, egy termosz forró kávét, és útnak indultak, hogy még világosban odaérjenek a kastélyba. Ott már minden készen állt a kísérlethez: gyertyák, lámpák, hálózsákok és még egy csomó elengedhetetlen dolog. Roote és Went a várfal előtti kis téren álltak. Már teljesen besötétedett. Messze lent, a

távolban vidáman fénylettek az ablakok, szinte hívogattak, csábítottak melegükkel. Kutyaugatás, báránybégetés hallatszott. A faluban hétköznapi mederben folyt az élet. Itt pedig éles kontrasztként meredt a magasba a néma, sötét, titokzatos kastély. Fenyegetően állt a völgy felett, mint egy távoli, idegen világ küldötte. Kik emelhették ezeket a falakat? Ki járkált a kastély kőkockáin? Milyen tragédiáknak lehettek tanúi ezek a falak? Hirtelen valahol messze egy villámlás szelte át az eget. A vihar. Reménykedve nézték a fekete eget. De még messze volt, még a mennydörgés sem hallatszott el idáig. Kínos lassúsággal telt az idő. Átfáztak, és bementek a szobába. Itt meleg volt. Megittak egy csésze kávét, hogy elkergessék az álmosságot. Mennydörgés hallatszott! Kiszaladtak. Vége a várakozásnak, a vihar a kastély felé közeledik. Roote lámpával világítva az utat, a tükörterembe szaladt, meggyújtotta az állványokon a gyertyákat, és elfoglalta helyét az ernyőben kialakított fülkében. Valahol a kastély falain kívül tombolt a vihar, a hangos dörrenések egyre közelebbről hallatszottak. Csengeni kezdett a telefon. Went volt. – Na, mi van, öregem? – Minden rendben! Várok. – Sok szerencsét! – Sok szerencsét! – Reméljük a legjobbakat. A viharra nem lehet panaszunk. Roote-nak megfájdult a szeme az erőlködéstől, ahogy a végtelen folyosót nézte, de az továbbra is sötét maradt. Valahol egész közel dördült egyet az ég, és ebben a pilla natban a tükrök gyenge kékes fénnyel kezdtek csillogni. A fény egyre nőtt, olyan hatást keltett, mintha egy kék felhő vált volna el a tükröktől, és betöltené a szobát. A felhőn könnyű remegés futott keresztül, mint valami tavacska vizén. Roote hirtelen egy női alakot látott meg. A felhőből lépett ki, pontosan, plasztikusan rajzolódott ki a térben. Nem hasonlított a tévéképernyőn vagy a mozivásznon látható képre, olyan volt, mintha egy élő nő lenne a szobában, és elég kinyújtani a kezed, hogy elérd. Látszik ruhájának minden redője, minden apró ránca. A nő szemben ült Roote-tal, és elnézett valamerre. Láthatóan nem volt több harminc évesnél, hosszú aranyhaja hullámokban omlott a vállára. Szabályos ovális arca, magas, kicsit domború homloka, nagy szürke szeme, egyenes orra, vékony, erélyes szája volt. Fehér ruhát viselt, amely szabadon lengte körül karcsú alakját. Kétségtelenül szép volt, de valahogy különös is. Lehet, hogy kivételesen szabályos arcvonásai és alakja, valamely földöntúlinak tetsző tökéletessége miatt. Hát itt van, ilyen ez a titokzatos Fehérruhás Asszony! A nő Roote felé fordította a fejét, arca értetlenséget fejezett ki. Kétségkívül látta őt. Ajka valamit hangtalanul suttogott, valamit várt Roote-tól, de vajon mit? Roote jelekkel próbálta kifejezni elragadtatását, de a nő szemmel láthatóan nem értette. Kezében hirtelen egy nagyalakú, könyv méretű kép jelent meg. Megmutatta Roote-nak A képen színes jelek voltak, amelyek nem hasonlítottak egyetlenegy földi ábécére sem. A nő választ várt, Roote tanácstalanságában széttárta kezét, semmit sem értett. Az ismeretlen ajkai újra hangtalanul megmozdultak, most más kép volt a kezében A Naprendszer ábrázolása látszott rajta. Roote könnyen felismerte a Szaturnuszt és gyűrűjét, aztán a Jupitert és a Marsot. A nő ujjával a Földre mutatott. Roote bólintott. Hirtelen telefoncsörgésre figyelt fel. Felkapta a kagylót, meghallotta Went hangját: – Élsz még, öregem? – Élek, de nagyon el vagyok foglalva. – Miért, mit csinálsz? – Beszélgetek. – Kivel? Csak nem a Fehérruhás Asszonnyal? – Majd elmondom, most nem érek rá, ne haragudj, öregem! Amíg a telefonon beszélt, az ismeretlen kezében megjelent a földgömb. A megszokottól eltérően nézett ki, de Roote könnyen megtalálta rajta a szárazföldek és tengerek

ismerős körvonalait. Az asszony elfordította a gömböt, végighúzta az ujját, láthatóan azt akarta, hogy Roote megmutassa, hol van. Sikerült is, és az ismeretlen nő ujja megta lálta a tarakuzai hegyeket. Nagyon csodálkozott. Megint hang nélkül mozgott a szája, de most Roote számára láthatatlan valakihez fordult. Egy pillanat alatt új kép jelent meg, és amikor megmutatta Roote-nak, az megmerevedett az ámulattól. A kép az Evelyn-kastélyt ábrázolta. De nem a mai állapotában, hanem amilyen valószínűleg néhány száz éve lehetett. Roote igenlően bólintott. Mulatságos arcot vághatott, a nő arcán könnyű mosoly jelent meg. A jelenés ebben a pillanatban lassan halványodni kezdett, újra megjelent a kék fátyol, amely elnyelte az ismeretlen asszony képét. A felhő elhalványult és eltűnt. A rezgőkör kimerült, a kapcsolatnak vége szakadt. Roote csak most értette meg, hogy a vihar már rég elvonult, és a dörgés valahonnan messziről hallatszik. A telefonhoz rohant. – Went, öregem, csoda történt! Éppen most beszélgettem a Fehérruhás Asszonnyal. Minden valószínűség szerint más bolygóról való. – Hagyd abba a tréfálkozást! – Nem tréfálok, ez az igazság. Rögtön odamegyek, és mindent részletesen elmesélek. – Várj, ne rohanj! Lehet, hogy még nem merült ki egészen a rezgőkör. Mondd csak addig telefonon. Ezen az éjszakán nem hunyták le a szemüket. Went állandóan arra kényszerítette Roote-ot, hogy ismételje el az ismeretlennel való találkozást, új és új részleteket szedett ki belőle. Amikor kicsit lecsillapodtak, megpróbálták levonni a kísérletből a következtetéseket. – Vagyis a Fehérruhás Asszony nem mese, hanem realitás – foglalta össze Roote. – Azt hiszem, nem feltételezhetünk rosszindulatot a részéről. – De miért okozta annyi ember halálát? – Azt hiszem, ez érthető. Senkit sem akart megölni, valószínűleg nem is tud a tragédiákról. Az emberek, akik véletlenül egy vihar idején kerülnek a működő rezgőkör övezetébe, elpusztulnak. Nem is látja őket. Ezért csodálkozott, amikor meglátott. – Téged tehát látott? – Persze. – Hogyhogy nem látta a többieket? – Ez teljesen törvényszerű. Mi megteremtettük a szobában a kapcsolatfelvétel optimális feltételeit, egy meghatározott helyen voltunk, amely erre a célra hivatott, és végül én nem igyekeztem menekülni, amikor megjelent. A többi esetben minden másképpen zajlott le. Kevés volt a fény, az emberek nem ott álltak, ahol kell, lehet, hogy futásnak eredtek a jelenés létrejöttekor. Ezenkívül ha nincsenek meg az optimális feltételek, minden szétfolyik, kivehetetlen lesz. Innen a legendák a szellemekről, no és persze ott voltak még a sugárzás gyilkos következményei. – Igazad lehet. De valamit még nem értek. A Fehérruhás Asszonyról szóló legendák nagyon régiek, mindenesetre a múlt század végén keletkeztek, ha nem előbb. A te leírásod szerint a nő nem több harmincévesnél. Ezt mivel magyarázod? – Erre több lehetséges felelet is van. Először is a külső még nem jelent semmit, nem tudjuk, mennyi ideig élnek az idegen bolygó lakói, és milyen a külsejük. Lehet, hogy megoldották a halhatatlanság problémáját, vagy legalábbis több száz évig élnek. – Ez azért már túlzás. – Miért? Az öregség betegség, amelynek még nem ismerjük az ellenszerét. Persze, előfordulhat más változat is. Lehet, hogy egyszerűen nem azt a nőt láttuk, akit évtizedekkel ezelőtt megfigyeltek itt. A külső hasonlóság ilyen gyenge leírások esetén semmit sem jelent. És végül az utolsó variáció: az időgép. Ezt sem hagyhatjuk számításon kívül. Hiszen az idő olyan terület, amelyről még jóformán semmit sem tudunk. – Mindez bonyolult, elég nehéz felfogni. De mi a véleményed magáról a berendezés ről? Milyen célból készült, és hogyan működik? És honnan jött végül is ez az elbűvölő

ismeretlen? Melyik bolygóról? Roote elgondolkozott. – Nagyon nehéz kérdéseket teszel fel. Most még csak feltételezéseket tudok neked mondani. – Hát akkor legalább azt. Mégis, mit gondolsz? – Hát megpróbálhatom. A modern fizika szerint a fénysugár nagy tömeg vonzása mellett elferdül. Feltételezhető a fény hasonló elferdítése más eszköz hatására is, például elektromágneses mező esetén. Ugyanakkor hasonló jelenséget eddig nem figyelhettünk meg, mert a mezők, amelyekkel dolgozunk, túl gyengék, és a fény elhajlása annyira jelentéktelen, hogy a műszereink nem tudják rögzíteni. Ennek az effektusnak a létrehozására két út van: vagy igen nagy teljesítményű mezőt kell létrehozni, vagy pedig kényszeríteni a fénysugarat, hogy többször haladjon keresztül ugyanazon a mezőn, és így emelje a hatás erejét. A tükörrendszer segítségével be lehet zárni a végtelen hosszúságú sugarat egy meghatározott térségbe. – Ezért szerelték fel a tükröket? – Valószínűleg. De ez még nem minden. Ha a tükörrendszerbe zárt sugarat elhelyezed a mezőben, hatása véletlenszerű és különféle lesz, nem biztos, hogy eredményes effektus jön létre. Vagyis nagyon fontos helyesen megválasztani az optikai és az elektromágneses rendszer paramétereit. Ilyen tulajdonságokkal rendelkezik a berendezés a kastélyban. Ennek segítségével jelentősen eltéríthető a sugár. – Na és? – Néhány fizikus szerint a fénysugár elferdülése a térnek a magasabb dimenziókban történő elferdülését tükrözi, s a fény sebességének végességét a tér elferdülése határozza meg. – Mindez nagyon bölcsen hangzik. Nem tudnád egy kicsit egyszerűbben elmagyarázni? – Röviden arról van szó, hogy létezhetnek egymás mellett párhuzamosan világok, anélkül hogy tudnának egymásról. Ezeket a világokat egy magasabb dimenzió fogja össze, amit mi nem tudunk érzékelni. Nem érzékeljük azt, ami a mi világunk vagy más képpen a mi dimenziónk határán túl van. De meghatározott körülmények között le lehet győzni ezeket a korlátokat, és egy másik világba kerülni, vagy a legmagasabb dimenzión keresztül eljutni saját világunk bármely pontjára. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a legmagasabb dimenzión keresztül lehetséges az időben való helyváltoztatás is. – Micsoda fantasztikus dolgok! – Nem egészen, csak neked szokatlan. De folytatom a következtetések láncolatát. Legyőzhető ez a korlát a mi térségünk elferdítésével is. Erre szolgál a kastélybeli beren dezés. – Vagyis tulajdonképpen ez egy ablak egy másik világra? – Nem lehetetlen. A mai találkozás meggyőzött ennek a verziónak a helyességéről. De lehet más is. A berendezés lehetővé teszi a kapcsolatot hatalmas, több tucat, több száz fényévnyi távolságra levő világgal is. – Vagyis a Fehérruhás Asszony egy másik, végtelen távoli világ képviselője? – A távolságról való elképzelések feltételesek, minden azoktól az eszközöktől függ, amelyekkel rendelkezünk. Most a Londonból Tokióba való utazás néhány órát vesz igénybe, őseink hónapokat, éveket eltölthettek utazgatással. – Tegyük fel, hogy így van, de hogyan magyarázhatjuk egy ilyen berendezés megjelenését a XIII. században, hiszen technikailag túlszárnyalja azt, amire a XX. század második felében képesek vagyunk? – Nem tudjuk, ki készítette. Valószínűleg nem földi emberek. Valaki meglátogatta bolygónkat abban a távoli században, és létrehozta a technikának ezt a csodáját. Még sokáig vitatkoztak, elemezgették az ismeretlennel való találkozást. Hajnaltájban a fáradtság megtette a magáét, bebújtak a hálózsákba, és mély álomba merültek.

Tallonban nagy volt a szenzáció, amikor visszaérkeztek. Már nem reménykedtek, hogy élve látják őket. A korai órák ellenére a kocsma dugig volt. Mindenki hallani akarta, mi történt a kastélyban. Went és Roote nem voltak szószátyárok, és nem említették a találkozást a Fehérruhás Asszonnyal. Úgysem értették, úgysem hitték volna el. Túl sok még a babona és az elő-ítélet. Legjobb esetben kinevették volna és ügyes hazudozóknak tartanák őket, de hogy a legrosszabb esetben hogyan alakulnának az események… Elhatározták, hogy a következő vihar alatt már kettesben lesznek a tükörteremben. Ki kellett bővíteniük a kabint erre a célra. Felállítottak még egy palatáblát is, hogy meg könnyítsék az ismeretlennel való érintkezést. Megint a kastélyban töltötték az időt, várták a vihart. Tallonban már hozzászoktak ehhez, nem törődtek velük. Eljött a várva várt pillanat, észak felől hatalmas, sötét felleg közeledett. Már messziről látszottak a villámok. Ezúttal nappal volt. Went és Roote meggyújtotta a gyertyákat az állványokon, és elfoglalta helyét a tükörteremben. A vihar elérte a kastélyt. Megint megjelent a kék felleg, egyre fényesebb lett, könnyű remegés futott át a felszínén. Ugyanúgy, mint a múltkor, kivehetően, plasztikusan kilépett a felhőből a Fehérruhás Asszony. Már nem volt váratlan számára az emberek jelenléte. Barátságosan elmosolyodott, és könnyed mozdulatot tett a kezével. Ő kezdte a beszélgetést. Megmutatott egy lapot, amelyen legnagyobb csodálkozásukra anyanyelvükön írt szöveg látszott: „Örülünk, hogy megismerkedtünk önökkel, de a további kapcsolat ezzel a módszerrel lehetetlen. Meg kell semmisíteni a berendezést a kastélyban.” „Miért?” – írta Roote a palatáblára. A nő figyelmesen megnézte a leírt szót, valamilyen dobozhoz hasonló műszert irányított a szövegre, aztán végighúzta a dobozkát a lapon, mire új szöveg jelent meg: „Az emberiség még nem készült fel a kapcsolatteremtés ilyen eszközének birtoklására. Később majd megkapja, most azonban csak árthat.” „Megőrizhetjük a kapcsolatot önökkel?” – kérdezte Roote. Erre új szöveggel teli lap jelent meg: „Igen, csak más módon.” „Hogyan?” „Ezt majd később tudatjuk. Most kevés az időnk.” „Hogyan tudatják?” „Várjanak, hamarosan hírt adunk magunkról. Legyenek figyelmesek és türelmesek.” „Mit tegyünk most?” „Rögtön hagyják el a kastélyt a találkozás után. A többiről mi gondoskodunk.” „Megsemmisítik a kastélyt?” „Csak a berendezést.” A nő rájuk mosolygott. Jókedvre akarta deríteni őket, újabb szöveg jelent meg a lapon: „Ne bánkódjanak, nem válunk meg egymástól hosszú időre. A berendezést meg kell semmisíteni, ezenkívül a kapcsolat ilyen formája kényelmetlen és meglehetősen megbízhatatlan is. A közeli viszontlátásra.” Went és Roote figyelmesen nézte az ismeretlen arcvonásait, emlékezetükbe akarván vésni azokat. Újra megjelent a lap. „A közeli viszontlátásra, barátaim!” A jelenés fokozatosan halványodott, elborította a kék felhő, végül eltűnt. Sokáig hallgattak, nem volt erejük megszólalni. Túl erős benyomást gyakorolt rájuk a találkozás. Nehéz szívvel hagyták el a kastélyt. – Fel a fejjel, öregem, mit lógatod az orrod? – törte meg a csendet Went. – Hiszen megtalálnak, méghozzá hamarosan. Ha nem így volna, akkor rögtön az első találkozás után megsemmisítették volna a berendezést, nem várták volna meg a másodikat. – Valószínűleg igazad van, de mégsem öröm megválni az Evelyn-kastély titkától. – Emlékszel, azt kérte, hogy legyünk figyelmesek és türelmesek. Gondolj csak bele.

Ebből az következik, hogy nem kell passzív megfigyelőnek lennünk. Nekünk kell keresni őket, aztán majd segítenek. A sziklás kiszögelléseken leereszkedtek a völgybe, megálltak a szikla lábánál, és felnéztek a kastélyra, amely büszkén emelkedett felettük. Hirtelen tompa zúgás hallatszott, a kastély középső tornya porba és füstbe burkolózott, a por és füst lassan széjjeloszlott a hegy lejtőjén leereszkedőben. Aztán újra csend lelt, semmi sem emlékeztetett a történtekre, és az Evelyn-kastély csodálatos titka megszűnt létezni. KUCSERA JUDIT FORDÍTÁSA

VIKTOR GYOMIN A tizenharmadik kísérlet Csak úgy komolytalanul egyeztem bele, azért, hogy békén hagyjanak. De a kijelölt napon és órában odavezettek egy speciális fotelhoz, amely olyan volt, mint egy fogorvosi szék, csak sokkal masszívabb és félelmetesebb. Vezetékek fonták körül az egészet, felülről egy bura hajolt rá a homlokra, fém karperecek fogták át a kezet és lábat húsz különböző helyen A karperecek hidegek voltak, és egyáltalán nem volt túl meleg, de lehet, hogy csak a helyzet újszerűsége miatt rázott a hideg. – Úgysem sikerül semmi – mondtam, hogy felbosszantsam őket. Sramov elnevette magát, és megveregette a vállamat. Úgy látszik, megértette az állapotomat. – Az eredmény hiánya már maga eredmény – mondta megnyugtatólag. – Annál is inkább, mert mi sem tudjuk, hogy pontosan mit várunk a kísérleti alanyoktól. Az ön nyolc elődje… Arra késztettek, hogy megértsük: egyes emberek jobban megfelelnek, mások kevésbé. De miért, minek következtében? Minderről rendkívül homályos elképzeléseink vannak. – És remélik, hogy nálam megvan ez a bizonyos beállítottság? – Csak nem beállítottság – vetette ellen élesen Lisztovszkij. – Utálom ezt a szót. Tudja, mi nem vagyunk hipnotizőrök. Amivel mi foglalkozunk, annak semmi köze a pszichológiához, vagy csak igen közvetett… Mondja, hogy különleges fajta képesség, az emberi szervezet nekünk szükséges, titokzatos állapota. De a beállítottságról nem akarok hallani. – Ifjú barátom, mint mindig, heveskedik – folytatta a szívélyes Sramov. – Hisz nem a szó a lényeges, hanem a jelenség. Képzelje el, drága Vaszilij Pavlovics, hogy egy vé konyka, nagyon hosszú árral lyukat próbál fúrni egy dobozba, amelyről abszolút semmit nem tud, sem a méreteit, sem az anyagát, amiből készült, és legkevésbé a tartalmát. Meglátja, hogy valamit elértünk, bár inkább úgy tevékenykedtünk, mint a kuruzslók, boszorkánymesterek, sámánok, nem pedig magabiztos tudósok, akik minden lépésüket megbízható matematikai számításokkal alapozzák meg. Hát ezért, amikor meghallottam, hogy egészen közel, szó szerint két lépésre, a mi szeretett intézetünk másik épületében van egy ember ezekkel a képességekkel… Az ön hobbija, ezek a kollekciók, növénygyűjtemények… – Növénygyűjtemények? – kérdeztem vissza. – Itt valami tévedés van. Nincs semmilyen növénygyűjteményem. Láttam, ahogyan összenéztek. Néha, amikor találkoztam velük az intézeti tanácskozásokon, elképzeltem ebben a párosban a szerepek valódi elosztását. A termetes, hatvanéves Sramov volt, hogy úgy mondjam, a joviális pátriárka, a vékony, agyonhajszolt Lisztovszkij pedig a laboratórium lelke és energiája. Mint ahogy ez gyakran előfordul, a szívélyesség eredményt ér el ott, ahol a makacsság és az erőszakosság semmire sem vezet. – Magának nincs növénygyűjteménye? – kérdezte az öreg, mintha ez a körülmény tűnne neki a legfontosabbnak az előttünk álló kísérletben. – Egy darab sem. Lepkéket figyelek meg, naplót vezetek, rajzolok, színes fényképeim vannak… Összegyűjtöttem néhány könyvet, vannak köztük nagyon ritkák… Természetesen szintén a lepkékről. De növénygyűjteményem, az nincs. Sőt bátran mondhatom: egyetlenegy ványadt pillét sem öltem meg soha. – Remélem, maga nem buddhista? – kérdezte rendkívül lágyan Sramov. Eközben bátorítóan mosolygott: semmi különös, mindenkivel előfordulhat… – Nem – feleltem. – A valláshoz ennek semmi köze. Egyszerűen az esztétikai érzékemnek nincs szüksége a halál fűszerére… Megölni a rovarokat, gombostűre tűzni,

tucatjával poros dobozokban tárolni és mindezt szépségnek nevezni? Nem, köszönöm szépen, ez nem az én formám. – Huu – mondta a professzor –, maga először megijesztett engem, de most minden eddiginél jobban meggyőződtem, hogy jó úton járunk. Minden szenvedély, minden lelki mozgás támaszra talál a testben, és nyomokat hagy rajta. Egyenesen a szemem előtt volt a szürke fal, kissé messzebb a műszertáblával. A fal mögött, erről már tudtam, melegháznak nevezett szobácska volt. Maga a melegház tulajdonképpen nagyon kicsi volt, egy rádió vagy egy nagy magnetofon méretű. Ott a nikkelezett vassal megerősített üveg mögött, az alacsony fűvel benőtt földön tücsök, szitakötő, orrszarvúbogár és néhány lepke élt. Műszerek tartották fenn a szükséges hőmérsékletet az üvegdobozban. Ezenkívül két kábel vezetett az üvegdobozhoz, ezeket a sárgaréz forrasztások apró hálójával kapcsolták az üvegfalakhoz. Amikor először megláttam mindezt, siettem megmutatni gyors felfogásomat. – Adóberendezések! – mondtam hozzáértőén. És rögtön megbántam. Lisztovszkij rám meredt azzal a józan, súlyos pillantású szemével. – Tehát maga ért ehhez? Vissza kellett vonulni. – Honnan értenék? Én tervgazdasági szakértő vagyok. Az én területem a gazdaság. Egy keveset értek a rovarokhoz, legtöbbet a lepkékhez… Ezek a generátorok-karburátorok pedig… A széles vállú, szőke laboráns elnevette magát, és egy idegenvezető stílusában azt mondta: – Nem is kell ezt érteni. Az egyedet szabad mozgásában, vagyis viszonylag szabad mozgásában vizsgáljuk, ugrás, sőt repülés közben, amennyire a melegház méretei meg engedik. A kísérleti példány hátára mikrotranzisztort helyezünk, ez a gombostűfejnél alig nagyobb. S mivel a jelzés szükségképpen igen gyenge, megtanultuk majdnem a kimenetnél fogni. Megkérdeztem, hogy tulajdonképpen miért rovarokat választottak a kísérlet tárgyául, és nem kutyát vagy végső soron békát. – Azért – mondta leereszkedően a laboráns –, mivel a „könnyebb” nem mindig jelenti azt, hogy „meggyőzőbb”. A kutyának, macskának, rókának ugyanolyan a látása, a hallása, ugyanaz a tapintási, szaglóreakciója, mint nekünk. Nagy vonalakban természetesen. A tücsöknek pedig a lábában van a füle. El tudja képzelni, hogyan hallanak ezek a fülek? – Értem – mondtam, – Több kérdésem nincs. De Lisztovszkij mindig azt akarta, hogy az övé legyen az utolsó szó. – Talán az érdekli, hogy miért pont ezeket a rovarpéldányokat választottuk, és nem valamilyen másokat? – kérdezte. – Ez szintén elég egyszerű. Konzultáljon a mélyen tisztelt professzorral, és ő elmagyarázza önnek: emberszeretetből. Igen, igen, bármennyire furcsán hangzik is ez, A tudománynak is megvannak a saját babonái. Valamiért úgy tartják, hogy lepkének érezni magunkat jó, erkölcsös, míg dongónak vagy például földigilisztának érezni magunkat erkölcstelen, szörnyű. – Nem látok elvi különbséget – mondtam. – Maga beleegyezne, hogy póknak érezze magát? – kérdezte a professzor, láthatóan mélyen megbántva. – Póknak, amely a légy vérét szívja? – Miért ne? – Megvontam a vállamat. – Hagyja abba! Ezt még elképzelni is szörnyű. Nem, kezdjük nulláról, az elemi ismeretektől, hogy azután csöndesen, lassacskán eljussunk a bátorság ezen mutatványáig is… Ezzel leültettek a masszív karosszékbe, rám hajtották a burát, körülaggattak a karperecekkel, és bepólyáztak övekkel. – Első alkalommal csupán egy semmiség, felbecsülés – turbékolta Sramov. – Mondhatni a legegyszerűbb próba. Most ott a melegházban behúzzák a függönyt, és csökken

a hőmérséklet. A Gloria rexus lepkénél beköszönt az éjszaka, ugyanúgy, mint szomszédainál. A hosszú szünet lehetőséget ad nekünk az akklimatizációra, összerázódásra, az információáradat beszabályozására, rendezésére, összhangban az ön közérzetével. Azután a számunkra legmegfelelőbb pillanatban bekapcsoljuk a pontszerű fényforrást, mindössze fél méterre az üvegfaltól. Amint a Gloria rexus elmozdul a helyéről, és a tűz felé igyekszik, a kísérletet megszakítjuk. Egyszer sem juttattuk el a lepkét az üveggel való ütközés pillanatáig, mivel csekély tudásunkkal nem tudjuk garantálni a következményeket… Végeredményben ön mindössze 10-15 másodpercet lesz lepke, vagy ha jobban tetszik, ennyit lesz lepke bőrében… Egy fehér köpenyes munkatársnő valamilyen folyadékkal töltött poharat hozott oda nekem. – Ez teljesen ártalmatlan – mondta Sramov, önkéntelenül is lehalkítva a hangját, mintha én beteg lennék, ő meg az orvos. – Ez olyan, mint a cukorka a repülőgép felszál lása előtt. Néhány páciensünknek hányingere volt, és szédültek. Azonkívül a siker érdekében meg kell gyengítenünk az önkontrollját. Meggyengíteni, hogy úgy mondjam részlegesen, mivel az ön emlékezete nem hagyhat cserben, nagyon szilárdan számítunk rá. Hát éppen arról van szó, hogy az emlékezet megbízhatatlan segítőtárs volt. Több mint három órán keresztül számoltam be arról, amit akkor az első alkalommal 14 másodperc alatt átéltem. Felvették magnóra, összehasonlították a lyukkártyán és mágnesszalagon rögzített elmondottakat a műszerek állásával; mint kötözködő nyomozók újra és újra rám támadtak kérdéseikkel a legjelentéktelenebb, harmadrendű részletekről, s mindezek ellenére keveset, nagyon keveset tudtam elmagyarázni. Az a világ, amelyben éltünk, nem hasonlított arra, amit érzékeltem, és ugyanígy szavaink sem feleltek meg a másfajta valóság jelölésére. Nehézkedési erő szinte nem volt, nem volt fenn és lenn, nem volt szín, pontosabban volt valami azúrkékes árnyalat, amelyben homályosan rajzolódtak ki a foltok, pontos kontúrok nélkül, és még zaj volt, olyan zümmögés és sziszegés, amely minden oldalról áradt, azután hirtelen, folyamatosan és lágyan és nagyon-nagyon lassan előbukkant egy ibolyaszínű pont, messze-messze oldalt, elöl, fönt, csak hirtelen kiderült, hogy ez a lent félelmetes, megállíthatatlan lent, mélység, zuhanás, és nő, vonz, húz, már nem zuhanás, hanem vakító sikoly, félelmetes, dermesztő, megállíthatatlan, és már semmi nincs a sikolyon kívül, amikor a testecske tagjai megrázkódnak, szakadnak, készek szétesni, elszállni egymástól… Így meséltem, masszírozva a kezemet, a túl szoros lekötés után, Lisztovszkij pedig összehúzott szemmel nézett, a cigarettájából pöfékelt, és mindent igyekezett a helyére tenni: milyen foltok, milyen fény, mit jelent a sikoly, csak nem emberi hangot hallottam? – Ez nem is sikoly – mondtam. – Olyan, mint a villám. Mint a forgószél. Mint valami feltartóztathatatlanul vonzó erő, amelynek érintése nem hasít az emberbe, hanem húz magával, valamilyen váratlan, mindent elsöprő erővel vonz valamerre… – Maga ért valamit? – kérdezte ironikusan Sramovtól Lisztovszkij. – Feltartóztathatatlan erő, amely húz. Sikoly, amely villám. Íme, a költői természet fonákja. Valami, valahová, valamilyen… Milyen? Hová? – Nem próbálná meg maga? – javasoltam durván. Kezdett erősen az idegeimre menni. – Azok, akikkel eddig dolgoztunk, pontosak voltak, mint egy patikus! – jelentette ki oktató hangon. – Ugyanakkor az általuk adott információ kétségbeejtően kevés – felelte Sramov. Láttam, hogy elragadtatott a mai kísérlettől. A szőke laboráns is bátorítóan mosolygott rám a sarokból. Így kezdődött. Ezentúl kétszer egy héten, kedden és pénteken, az ebédszünet után otthagytam a tervgazdasági osztályt, és a hosszú, homályos folyosókon ballagtam az U szektorba, ahol a második emeleten helyezkedett el Sramov kis laboratóriuma. Soha nem siettem, lassan mentem, mintha sétálnék, de ennek ellenére sohasem késtem el. Mindig akadt valami, ami nem volt kész. Ez a megszállott Lisztovszkij nem tűrte a

kísérlet egyszerű megismétlését a mérés csak egyvalamely tényezőjének megváltoztatásával. Mindent megváltoztatott, amire ideje jutott két nap alatt a kísérletek között. Ha hatalmában állna, senkit sem engedne el éjszakára, csak hogy a kijelölt határidőre az egész berendezést teljesen, tökéletes mértékben átszereljék. És továbbra is ismételgette, a cigarettáját rágcsálva, hogy nem osztozik az általános lelkesedésben az új kísérleti alany tekintetében: semmi elvi jelentőségűt az általam szolgáltatott eredményekben nem talált. – Talán csak a kilencedik másodperc – mondta a negyedik kísérlet után. – Ez valóban érdekes. Valami megmozdult, valami elindult… – Maga szintén áttér a költői nyelvre – mondta Sramov, sugárzóan mosolyogva. – Mi mozdult meg tulajdonképpen? És tulajdonképpen mi indult el? – Nekem szabad ezt a nyelvet használnom – mondta Lisztovszkij. – Én a határvonal másik oldalán vagyok. Amíg az utolsó előkészületek tartottak, átöltöztem Sramov dolgozószobácskájában, és aztán sokáig ültem az ablaknál, várva, hogy szólítsanak. A helyemről láttam a meztelen körúti fákat és a piros-sárga villamost, amelynek csikorgott a fékje a kanyarban. Őszi, megszokott, hideg világ volt ez, és furcsának tűnt, hogy egy kis idő múlva elmozdul, mintegy felcserélődik egy másikkal, különössel, csodálatba ejtővel, amellyel ezek a fogalmak, mint megszokottság, hidegség, az évszak meghatározottsága, még közvetett kapcsolatban sem álltak. – Képzelje – mondtam egyszer Sramovnak –, hogy valamikor gyermekkoromban elolvastam egy fantasztikus elbeszélést a gyermekekről, akik gyufa nagyságúra mentek össze, s arról ábrándoztam, hogy elmegyek oda, abba a vidám, kedves, nagyszerű világba, a pillékhez, szitakötőkhöz, szúnyogokhoz… – Minden álom végül is teljesül – mondta a professzor –, csak néha nem hozza meg a várt kielégülést. No jó, csak tréfáltam… – Természetesen – folytattam –, amint elkezdtem entomológiával foglalkozni, világossá vált, hogy ezek a szitakötők, bogárkák, a kedves falusi világ, mindez mítosz, mese; mese az ember felvidítására. Valójában a rovarok világa kemény és félelmetes. Mindezt tudtam. De csak most értettem meg, hogy a rovar, mondjuk a Gloria rexus közérzete emberi szavakkal kifejezhetetlen. – Nem kell rohanni – mondta óvatosan Sramov. – Lehet, hogy egyelőre kifejezhetetlen. Lehet, hogy megtaláljuk a szükséges invariánsokat, hogy mindezt kifejezzük a mi elképzeléseink szerint. Szilárdan hitt eszméjében. Leereszkedve tudatlanságomhoz, gyakran magyarázta a legegyszerűbb szavakkal, hogy az ő ötletüknek jó analógiája az a berendezés, amely a hangrezgéseket fényrezgések formájában adja át vagy fordítva. A mi esetünk sokkal bonyolultabb volt, bár az alapja, ahogy én értettem, az átkódolás elve volt. Intézetünk hatalmas számítógépe dolgozott nekünk a kísérlet perceiben, átszámolta a lepke szervezetének nagyszámú reakcióját olyan mennyiségekre, amelyek numerikusan kifejezhetők a mi emberi specifikumunkban. A hatodik kísérlet volt a legsikeresebb. Lisztovszkij egy szót sem szólt senkinek, s önkényesen áthelyezte a fényforrást az üvegház másik oldalára és egy kicsit távolabb. A csapda végtelenül naiv volt: szavaimnak a lepke érzékelésében való fent és lent hiányá ról, attól a nyilvánvaló körülménytől kellett volna eltérniük, hogy a „villám”, „sikoly”, „erő” az ellenkező oldalról közeledtek volna. Lejátszódott az, aminek le kellett játszódnia: ismét nem éreztem sem a fentet, sem a lentet; ismét felvillant az ibolyaszínű pont valahol nagyon messze és ugyanakkor föntre került, majd a hozzá vonzó erő a mélység – a megállíthatatlan zuhanás visszafordíthatatlan erejévé változott. Minderről beszámoltam, amint magamhoz tértem a kísérlet után, s röviden megjegyeztem, hogy ma a „fent” más helyen volt. – Tulajdonképpen hol is? – hunyorgott Lisztovszkij. – Tud tájékozódni az üvegházban, meg tudja mondani körülbelül, hol látta a világító pontot?

– Én nem – mondtam. – Talán csak a lepke tudná ezt. Ily módon újból döntetlennel váltunk el. – Tudja, miért olyan aprólékos? – kérdezgetett Sramov, aki nyilvánvalóan félt attól, hogy kapcsolatunk végleg megromlik. – Azt hiszi, hogy a veszekedős természete miatt? Azért, mert nem akar a környezetével számolni? Ó, ha csak ez lenne! Akkor minden egyszerű lenne, és én soha nem dolgoznék ezzel a fanatikussal. Nem, a legnevetségesebb, s azt lehet mondani, a legmeghatóbb az, hogy ő gyermek, tiszta lélek, és most mindannyiunknál jobban örül, őrülten boldog, hogy az ön segítségével ilyen eredményeket értünk el. Annyira boldog, hogy ezt meg nem engedhetőnek tartja. Elrejti örömét ön maga és mások elől… De csak a kilencedik kísérlet után értettem meg, hogy titokban mitől félt Lisztovszkij. – Nincs hányingere – mondta. – Valóban nincs – mondta Sramov. – De miért olyan rossz ez? – A tájékozódási pontok ritka határozottsága – folytatta Lisztovszkij. – Aha, tehát ön elismeri ezt! – Végül az emlékezet intenzitása olyan fokú, amit előzőleg nem láttunk. – Lisztovszkij hangja szigorú volt, mintha felsorolná a bűncselekményeket a vádiratból. – Nem túl sok mindez? – Ez nem lehet sok – mondta Sramov, de arcáról leolvastam, hogy ő csak most jött rá Lisztovszkij gondolatára, és ez fájdalmat okozott neki. – Lehet! – folytatta a beosztottja. – Lehet, de még mennyire, hogy lehet! – Bocsánat – mondtam. – Valószínűleg jobb, ha elmegyek. – Önnel személy szerint semmi bajom! – mondta Lisztovszkij remegő hangon. – Hiszen senki nem állítja, hogy tudatos misztifikációval állunk szemben. Csak az álmodó könyvelő költői természete esetleg mindannyiunkkal egy kis vidám tréfát űzött. – Aha – értettem meg. – Hát ezt akarja mondani. Hogy az általam elmondottakat nem éltem át? – Átélte! Nagyon is átélte! Azt, amit elmondott, nem lehet kitalálni. Csakhogy ezeket festői részleteket nem a mi berendezésünk hívta életre, hanem hogy úgy mondjam, a kísérlet körülményei, a transzhoz közel álló állapota, sokéves ábrándozásai az egyszerű lepkék és pillangók életéről. – Hagy-ja ab-ba! – kiáltotta Sramov. – Mindennek van határa! Felálltam, és kimentem a laboratóriumból, azt gondoltam, hogy örökre búcsúzom tőle. De kiderült, hogy engem is megfertőztek lelkesedésükkel. A következő nap estéjén már elfelejtettem a sértődöttségemet amiatt, mert valaki sámánt, önhipnotizőrt gyanít bennem. Ezért, amikor hétfő este a szomorú és igen komoly Lisztovszkij megjelent az osztályunkon, kihívott a folyosóra, és bocsánatot kért a hevességéért, nem érzékenykedtem különösebben. – Semmi baj, előfordul – mondtam. – Különben eszembe jutott valami ezzel a hányingerrel kapcsolatban. Mi, emberek érzékeljük a testünket, igaz? Ha nem is nagyon pontosan, de érzékeljük: valamit a véráramból, valamit a bélmozgásból és így tovább, igaz? – Majdnem igaz – mondta. – Értem, mire gondol, bár egy vadember nyíltságával fejezte ki. Bocsánat – tette hozzá rögtön, nem titkolva, hogy mostantól kezdve hangsú lyozottan össze fogja ütni a bokáját minden egyes óvatlan szava után. – De hiszen a lepke szintén érzékeli a saját testét – folytattam. – És nem kevésbé jól, mint mi. Sőt lehet, hogy pontosabban, nem? – Minden lehetséges – erősítette meg, bár még nem értette, hogy mit akarok. – És milyenek a belső részei, maga látta? Megdermedt. – Úgy – mondta. – Ó, mi idióták! No persze! Az ördög vigye el! Hiszen ez az érzékelések összeegyeztethetetlenségének jelensége! Hogy mehettünk el emellett! De ön, ön… – jutott eszébe. – Ön tulajdonképpen miért kivétel? – Én már túl régen tudom, hogy mi van bennük belül – mondtam. – És ez egyáltalán

nem ellenszenves nekem. Tudja, az orvosok és más szakemberek így szoknak hozzá ahhoz, amit mindennap látnak… – Lehetséges – mondta, és figyelmesen végignézett. – Nagyon is lehetséges. – Nyilván új erővel ötlött föl benne a korábbi gyanúja, de jobbnak látta magában tartani. A tizedik és a tizenegyedik kísérlet kudarcba fulladt, de nem az én hibámból. A tizen kettedikhez azonban, úgy tűnik, a berendezést újból átszerelték. Azonkívül valamilyen új meglepetés készült nekem. Megint várakoznom kellett Sramov dolgozószobájában, figyelve az őszi körutat és a sarkon beforduló villamost, azonban ez alkalommal a professzor nem hagyott unatkozni. – Képzelje el, milyen lehetőségeket nyitnak meg a kísérleteink! „A más bőrébe nem bújhatsz bele!” – mondja a nép. Még mit nem! Belebújhatsz! Éppen hogy belebújhatsz! A szerelmes belebújhat a szerelmese bőrébe, az ellenség az ellenség bőrébe, csak csellel vagy erővel rá kell bírni, hogy üljön bele ebbe a fotelba. Végül, s ez a legérdekesebb, legszükségesebb: az orvos belebújhat a páciens bőrébe. Képzelje el, hogy a páciens gyerek vagy eszméletlen ember. Vagy például pszichikailag nem teljes értékű. Nos? A diagnosztika legszélesebb horizontjai tárulnak fel… Itt valami belém hasított. Már korábban is állandóan éreztem, hogy abban a dologban, amellyel foglalkozom, vannak ki nem elégítő árnyalatok. A professzor utolsó szavai mintha elhúzták volna a függönyt a legfontosabb elől. A tizenkettedik kísérlet volt a legsikeresebb. Nem tudtam, hogy az üvegházat ez idő alatt átépítették, háromszor akkora lett, és most a fényforrás arra kényszeríti a lepkét, hogy ne az üvegfalhoz csapódjon, hanem a fal egész hosszában repüljön. A kísérlet ájulással végződött. Szalmiákszesszel térítettek magamhoz. A gondolataim kicsit összekeveredtek, de a legfontosabb észlelésemet óvatlanul az első mondatommal kiadtam. – Milyen nagyszerű ez! – mondtam. Láttam, hogy vezetőim összenéztek. – Mintha az agyam egy kis darabjával emlékeztem volna, hogy vissza kell térnem ide, ebbe a fotelba, és ellenálltam ennek… Ismét összenéztek. – Szép kis látvány lenne! – nevetett Lisztovszkij. – Itt lenne egy emberi test egy lepke intellektusával, ott pedig, az üvegdobozban röpködne a mi álmodozó könyvelőnk a Gloria rexus képében… – Ugyan, hagyja már! – mondta Sramov. – Nagyon jól tudja, hogy a készülék csak egy irányban működik. Nem telefonunk van, amelyen mindketten beszélnek, csak rádiónk. Most először a szemem láttára zavarba jött, és nem értette a tréfát. Mindez jelentett valamit. Este elkísért a villamosig, témáról témára ugrált, és egyre csak színvallásra akart késztetni. Megértette, hogy nem mondtam el mindent, de már az is, amit elmondtam, elegendő volt, hogy izgalomba jöjjön. – Hallgasson ide – mondtam végül. – Maga biztos benne, hogy ez nem erkölcstelen? Ez, amiről maga beszélt: belebújni idegen lélekbe és a többi. Nem adja-e az egyes állampolgár kezébe a másik személyiség elleni erőszak legerősebb fegyverét? – Maga úgy beszél, mint egy dilettáns – felelte magabiztos mosollyal, és ez is különös volt éppen benne, aki hangsúlyozottan szívélyes volt mindig. – Az orvosok, a tudósok csak tudományos feladatokat oldanak meg. Felhasználásuk kérdése mások hatáskörébe tartozik. – De belebújni egy hároméves szenvedő csöppség lelkébe… – De hiszen ez neki javára válik! Az orvosoknak megvan a maguk elképzelése arról, hogy mi kell és mi nem. Az, aki felfedezte a cukorbetegséget, megízlelte a beteg vizeletét. Ezt akárki nem köteles csinálni. – De én nem vagyok orvos – mondtam. – És nekem egyáltalán nem nyújt élvezetet a gyermek lelkének ízlelgetése… A lepke lelke pedig még szegényebb, mint a gyermek vagy az őrült lelke. Még szegényesebb. Még reménytelenebb.

– Ezt úgy értsem, hogy… – kérdezte ijedten. – Nem, maga valószínűleg nem így gondolta. Most, amikor végre egyenesbe jutottunk, és mindezt önnek köszönhetjük, akkor itt akar hagyni minket… Megérkezett a villamos, és megállt. Leültem az ajtónál lévő szabad helyre. Sramov állt, kezében esernyőt tartott. – Még csak egy kísérlet… A tizenharmadik… – mondta kérlelőn. Hallgattam. – Értem – mondta. – Hogy is nem jutott egyből az eszembe? Ez ugyanaz, mint az élő rovart gombostűre tűzni, igaz? Ugyanaz, amiért önnek nincs rovargyűjteménye… Csak még egy kísérletet! A végsőt! A döntőt! A villamos csengetett. – Legalább megengedi, hogy telefonáljak? – kérdezte panaszosan az öreg. – Kérem, telefonáljon – mondtam. Tudtam, hogy gyakran, sokat fog telefonálni. De ugyanilyen pontosan tudtam azt is, hogy meggyőznie nem sikerül engem, így is sok erőmbe fog kerülni, hogy elszokjam ezektől az idegen világba való kirándulásoktól, amelyek olyanok voltak, mint a kábítószer. BARTA GÁBOR FORDÍTÁSA

DAVID KONSZTANTYINOVSZKIJ A szerző tévedése A SZERZŐTŐL Képzeljék el, a szerző megír egy fejezetet, felolvassa barátainak, meghallgatja találgatásaikat arról, hogyan alakul a cselekmény tovább, majd ismét asztalhoz ül, s a detektívtörténet következő fejezetét éppen „fordítva” írja meg: hősei merőben másképp viselkednek, mint ahogy barátai feltételezték; a szerző ezt a fejezetet is felolvassa nekik és így tovább… Munkájának eredménye önök előtt fekszik. Honnan vannak a részletek? Nem ismerek nemzetközi hírű kémeket, nincsenek kapcsolataim „ékszerszakértőkkel”. Ezért is határoztam el, hogy a cselekményt a jövőbe, mi több, a Holdra helyezem át. S belépve ebbe a fantasztikus világba, rájöttem, ezt a világot már megírták, s nekem, az idegennek valóságként kell elfogadnom. Így is tettem. S nem csodálkoztam, amikor hősöm Swifthez fordult: árnya ott kísért… Nem maradt más hátra tehát, mint címet adni a kisregénynek. Itt azonban megállt a tudomány; még barátaim sem tudtak semmit kitalálni, amikor nekem eszembe jutott: „Ez a kisregény a szerző tévedése…” Nos, legyen akkor így! – Na és a Földön semmi érdekes nem történt? Homlokát kissé ráncolva rám pillantott. – Nem. Hiszen a Földön nem használnak robotokat. I. ASIMOV A ROUND CORPORATION PROGNÓZISA

A kongresszus törvényhozói igyekeztek az események eme viharos fejlődésének nyomába eredni s azt jogilag féken tartani. Grogner szenátor megfosztotta az értelmes szerkezeteket attól a joguktól, hogy ingatlanra tegyenek szert, Karopka szenátor pedig a szerzői jogoktól, s ez visszaélések tömegét váltotta ki, miután az alkotó hajlamú mosógépek kis pénzért náluk kevésbé tehetséges irodalmárokat fizettek le, hogy nevük alatt esszéket, kisregényeket, drámákat stb. adjanak ki. S. LEM

1. FREVIL: Vannak emlékeik, melyektől képtelenek megszabadulni? Akaratomtól függetlenül jelentkezik ez… Meglepetésszerűen ér. Semmit nem tehetek ellene. Mindig egy és ugyanaz. Mi ez? Félelem az ismétlődéstől? Bizonytalanság a határozott jellemekkel szemben? Aggódás barátainkért? Mindig ugyanaz. Az az óra, amikor Jurkov behatolt a biztonsági betonfüggöny mögé, zajtalanul az utolsó konténerhez lépett, ujjait lehorzsolva kilazította a díszes csavarokat, leemelte a tetőt, s működésbe hozta a műszereket. – Csöndesen – mondta Jurkov.

Az első párbeszéd: – Régen készítettek? – A negyedév végén. – Láttad Frevilt? – Nem, nem láttam. Tíz perccel később a második párbeszéd: – Régen készítettek? – kérdezte ismét Jurkov. – Kit? Engem? – Persze hogy téged. – Engem? – Na, jól van. Láttad Frevilt? – Kicsoda, én? – Téged kérdezlek: láttad Frevilt? – Kit, Frevilt? – Igen, Frevilt. – Kicsoda? Én? Meggyőződtem róla, hogy a raktárban mind a négyen… Teljes erőre kapcsoltam a robotgyilkost, óvatosan, hogy észre ne vegyék; nincs kímélet. S belöktem a készüléket a raktárba. Nem volt idejük a reakcióra, maximális volt az erőtér; hárman a földre zuhantak; másfél tonna, betonra zuhanó fém dübörgése. A negyediknek azonban sikerült egérutat nyernie. Beszáguldott Jurkov mellett az alagútba, s Jurkov csapdába került. Tett egy lépést előre, s a robot is lépett feléje egyet. Jurkov visszatért a beton zsákutcába. Senki nem tudta, hol van. Én pedig, akit abban a percben a világűr választott el tőle, semmit nem tehettem érte… A robotgyilkos még működött. Jurkov kilépett az alagútba, közeledett a robothoz, majd megfordult, és futásnak eredt. A robot rájött a cselre, s nem mozdult. Újabb kísérlet. Hasztalan… Jurkovnak nem maradt más hátra, mint várni, mikor kezdi a robot a leszámolást. Ismétlem, senki nem tudta, hol van, s én, akit a világűr választott el tőle, abban a percben semmit sem tehettem érte… Beugró fülke az alagútban, hideg falak… Várakozás. Csend… S ekkor egy hang. Kopogás. A robot kopog a lábával. Akár egy ember. Az idegei. S végül a pillanat, amikor Jurkov szorosan a betonhoz tapadva az erősödő fémes dübörgést, a tompa, kegyetlen, megállíthatatlan léptek közelgő zaját füleli… A táviratot nem sokkal a reggeli után adták át nekem. Nem nehéz elképzelni, mennyire sértve éreztem magam, s mennyire kiábrándultam. Magától értetődik, a távirat (Armand nem a szokott úton juttatta el hozzám) nem tartalmazhatott semmi értelmes szöveget, s úgy hiszem, a legagyafúrtabb detektív sem szerzett volna belőle tudomást arról, miért lép ki a csodagyerek Berto – amint önök már tudják, három év múlva Nobel-díjat kapott –, nagy erőfeszítésembe került, míg rávettem, hogy nálunk dolgozzon, s lám, még hat hónapot sem töltött le, máris kilép! A munkaerőgond sohasem hagyott el bennünket; mindenki számára világos, hogy egy fiatal laboratóriumba, mint a miénk, nem könnyű feladat fiatal szakemberek verbuválása, arról már nem is szólva, hogy a Hold mind a mai napig nem szabadult meg hosszúra nyúlt provinciális állapotából, az isten háta mögötti hely híre tartósan nyomasztó, s alig akad, akit ide tudunk csábítani, jóllehet nem kétséges, mindkét féltekén vannak kisebb és nagyobb települések (bányák, farmok s természetesen tudományos laboratóriumok) mindenféle lobogók alatt; egyesek különböző országokhoz, mások nemzetközi szervezetekhez tartoznak. Berto nem volt az egyetlen, akit az utóbbi időben felkértem; s mind alig fél évig dolgoztak nálam! Ismerjék el, volt okom bosszankodni! Előkerestem a zsebemben a dobozt, amit a doktor az útra adott, kiválasztottam a megfelelő tablettát, s ásványvízzel bevettem.

Ami Armandot illeti, adminisztratív helyettesként tökéletesen kielégített. Mint kutató azonban túlságosan szerény intellektuális képességekkel rendelkezett. Kötődtem hozzá, őszintén a javát akartam, segítettem neki, ahogy tudtam, azonban észre kellett vennem, hogy a tudományban elérte lehetőségeinek tetőpontját. Örömmel rábíztam volna erre az igyekvő s mindig szívélyes fiatalemberre a laboratórium vezetését, ez azonban katasztrofális hatással lett volna a laboratóriumra. Más ember kellett nékem. S kerestem ezt az embert. Azonban kudarcok üldöztek. Alighogy sikerült megegyeznem egy tehetséges szakemberrel s áthelyezni Osztályunk kék kupolája alá, tekintetem kerülve máris hozta kilépési kérelmét. S mindenféle elfogadható magyarázat nélkül! Semmiféle indok! Az Osztályt irányító Nagyfőnökség magyarázatot követelt. Ugyan mit mondhattam volna? Berto volt az utolsó reményem… Mennyire lelkesedett az égboltért gigászi kupolánk felett! Határozottan finom lélek! S lám, ő is elmegy… Megfájdult a fejem. Ismét elővettem a dobozt, kikerestem még egy tablettát, ezúttal fejfájás ellenit, gyümölcslével bevettem, mivel az orvos tiszta gyümölcslét javasolt. Azonban mi értelme itt ülni s egyre a táviratot bámulni? Cselekedni kell. Csak egy maradt számomra – követni Armand tanácsát, ami a táviratban állt: hazarepülni az első rakétával, hogy rávegyem Bertót, vonja vissza kilépési kérelmét. Beállítottam Jurkovhoz. Még alig kezdődött a nap, s máris mennyi kellemetlenség ért! Hiszen voltaképp Jurkov miatt repültem ide. Örömömben, hogy sikerült munkatársnak megnyernem Bertót, fölhasználtam az első adandó alkalmat, hogy találkozhassam Jurkovval. Amikor huszonéves ifjakként a Hold másik oldalán (Moszkva-tenger, Űrhajósok öble) együtt dolgoztunk egy nemzetközi diák-építőtáborban, egy fülkében laktunk vele (ő a felső, én az alsó ágyon). Képzelhetik, milyen sokat jelentett számomra ez az út. Jurkov az Állomáson a mi gépeinket használta. A robotok laboratóriumom egyetlen ipari termékei voltak. Én kitartok a hagyományos nézőpont mellett: más a kutatólaboratórium, s megint más az üzem. Valójában azonban követnem kell a Nagyfőnökség hiú terveit. S íme, nem elég, hogy gyártjuk ezeket a robotokat; beindítottuk egy új, modernizált, korszerűsített modell gyártását, mely többek között bizonyos statisztikai számítások elvégzésére is alkalmas. Az alkalom, amit kihasználtam, valóban csak alkalomnak nevezhető. Ha a szokásos szabályokhoz tartom magam, nemcsak hogy elküldhettem volna magam helyett Armandot vagy Claire-t, de egyenest ezt kellett volna tennem. Arról van szó, hogy két éve küldtünk Jurkovnak egy kisebb szállítmány robotot. Most azonban új feladatokat kell megoldania, melyek meghaladják a régi robotok képességeit. Ezeknek a feladatoknak a megoldására ragyogóan megfelelt az új modell. Jurkov azonban – én aztán ismerem őt! –, hogy ne kelljen új gépekre pénzt kiadnia, megkért, készíttessek régi robotjaihoz megfelelő kiegészítő berendezést. Ez nálunk nem szokás – az effajta elhatározások végső soron tönkretehetik laboratóriumom piacát, de ha Jurkov kéri! Ennek ellenére el kellett keserítenem. Így hát benéztem a laboratóriumi helyiségbe. Közöltem Jurkovval, tisztáztam a feladatokat, s rájöttem: értelmetlen dolog bármiféle kiegészítő berendezést készíteni a régi robotokhoz. Meg kell vennie az új modellt. S miután Ő nem vállalkozó, és nem a saját zsebéből kell fizetnie, mi itt a baj? – Ismét valutát kell kidobnom az ablakon! – Miért kellene kidobnod? Kidolgoztunk egy új gyártmányt. A piac nem kényszerít, a piac csak ajánlatot tesz – magyaráztam tapintatosan. – S milyen gyorsan tudjátok leszállítani? – Egykori lakótársamnak a távirati megrendelés kézhezvétele után hat órával szállítunk. – Mennyi a sürgősségi pótlék? – Három százalék.

– Frevil, te a világimperializmus cápája vagy! (Jurkov erre a kifejezésre még az építőtáborban tanított meg, amikor a felső ágyról lefelé függeszkedve politikai gazdaságtanról előadást tartott nekem; úgy, ahogy ő a tárgyat elképzelte.) Megmagyaráztam neki: befolyásom az árak alakítására nullával egyenlő. Az igazat megvallva, engem inkább az keserített el, hogy találkozásunk túlságosan rövidre sikerült. Nekifogtam, hogy elmeséljem Jurkovnak Berto furcsa esetét. – Ejh, öregem! – szakított félbe. – Nálatok örökösen történik valami! Már-már kész voltam megsértődni. Miért ne hallgathatna Jurkov végig? – Még találkozunk, ne lógasd az orrod! – vigasztalt. Közöltem vele, hogy ismét csökkentették a kiszállási keretet. – Jól van, akkor majd én látogatlak meg! Ezt nem vehettem ígéretnek, azonban felfoghattam jóindulata és barátsága jeleként… Az űrrepülőtérről felhívtam Jurkovot. Sétáltam a szalonban, s vártam a járat indulását, beszedtem a repülés előtt esedékes tablettát, teljesen áthangoltam magam az új gondokra, amikor hirtelen a körben kirakott Füst című folyóirat egyik számában találtam egy cikket Jurkov laboratóriumáról. Sértődöttségem egy szempillantás alatt elszállt. Büszke voltam Jurkovra, s tüstént felhívtam. Gratuláló szavaimra azonban dünnyögéssel válaszolt… Az Osztályon találkoztam Claire-rel, s elhamarkodva ezt jó előjelnek véltem. Claire (meggyőződésem szerint) nemcsak szép, hanem okos nő is. Nézzék csak, én… Egyszóval néha már kész voltam elmondani neki, mit érzek, amikor őt látom s rá gondolok – azonban honnan vettem volna bátorságot a vallomáshoz?… Ó, az én szenvedélyem! Amellett hogy féltem eljátszani előtte a tekintélyemet, és sértő elutasításban részesülni, bevallom, még társadalmi helyzetünk (s életkorunk) különbözősége is aggasztott. Azután pedig nagyon könnyen kompromittálhattam volna magam. Nem, nem, jobb óvakodni… Kellemetlenségek vártak rám. Alighogy beléptem dolgozószobámba, hívott a Nagyfőnök. Megjegyezte, hogy a laboratórium mind ez idáig nem adta le a robottechnika elméleti kérdéseivel foglalkozó publikációk tervét. Armandnak azonban már régen le kellett volna adnia a jelentésünket. Hol hát a hiba? Armand nem volt a helyén. Ekkor (már nem tudtam türtőztetni magam) felhívtam a Nagyfőnök titkárnőjét. Ő mindig mindent tud! Azonban tüstént meggondoltam magam, s úgy döntöttem – mintha véletlen lenne –, személyesen megyek el hozzá. – Törődjön inkább a munkafegyelemmel! – felelte. – Munkatársai egymás után két nap nem jelentek meg a munkahelyükön. Ez a hír érdekelni kezdett. Mi legyen viszont a publikációkkal? Sajnos, a titkárnő rossz hangulatban volt. Ennek ellenére sikerült tisztáznom: Armand hozott egy tervet, azután kicserélte egy másikra, majd azt is visszavette… Miért? Kiderült, a titkárnőt is érdekelte ez, s kiderítette, az első beadványban hét munka volt felsorolva, míg a máso dikban eggyel kevesebb. Félelmetes zűrzavar. Nagyon jól emlékszem, hogy csak hat munkát írtam alá! Vagy nem így volt? Kérdezősködésem a lehető legsiralmasabb eredménnyel járt: az öreglány kacérkodni kezdett velem! Majd fogadtam Bertót, aláírtam a papírjait: nem volt értelme győzködni őt, elhatározása megmásíthatatlan volt. A beszélgetés során kitért bármiféle értelmes magyarázat elől, s kerülte tekintetemet… Akár két elődje. Magamon kívül voltam. Hatalmas botrányt csaptam Armandnak, s így vezettem le a haragomat (magától értetődően jegyzetfüzettel a kezében állított be hozzám, hogy bizonyítsa, verejtékezve dolgozik, míg főnöke távol van; mindig egy kockás füzetbe vezette feljegyzéseit).

Armand szemmel láthatóan titkolt valamit a hetedik munkáról. Öt perc múlva felhívtam a titkárnőt, s érdeklődtem, elhozta-e Armand a felterjesztésünket. „Elhozta – volt a felelet, s kiválasztotta hozzá legbehízelgőbb hangját –, hat munka szerepel benne…” Nem maradt más hátra, mint hogy közöljem ezt a Nagyfőnökkel. Válaszul korántsem örvendetes hírt kaptam: fontos feladattal bíztak meg, utazzak Talmenusba a farmra, s tartsak ismeretterjesztő előadást (a nemzetközi szervezetekkel kiépített kulturális együttműködési tervnek megfelelően). Úgy döntöttem, nem utazom. Majd elmentem, hogy megkapjam az injekciót. A váróteremben ülve nekifogtam, hogy elolvassam az Állomásról szóló riportot: „Ragyogó elméletek s esztelenül merész ötletek születtek. Úgy hiszem, az Állomás lakói csodálkoznának, ha például egy lámpát is a maga megszokott helyén látnának. A világítótestek a legváratlanabb helyeken bukkannak elő. A mindennapok unalma, föld hözragadtság, megkövesedett rend; ez nem jellemző azokra, akik az Állomáson laknak. Számukra az a fontos, hogy megőrizzék belső koncentráltságukat. Az itt lakók magukba mélyedtek. Az ismeretlen állandó, láthatatlan megismeréséről van szó. Csoda történik itt. Próbálják csak meg józan ésszel felfogni a Jurkov-Frevil-féle posztulátumokat. A bibliai legendákat juttatják eszünkbe… S tessék – az Állomás ifjú munkatársai vitáznak. Replikáik kinyilatkoztatásként hangzanak. – Igen, bármilyen alkotói folyamatot megfogalmazhatunk, kifejezhetünk matematikailag… – Hogyan, hogyan? Senki nem hiszi komolyan, hogy a frevili rímkovácsok léphetnek Blok és Puskin helyébe! Amennyire tőlem telt, igyekeztem megérteni párbeszédüket, követtem meglepő, mosoly mögé bújtatott bizonyítékaikat s mosolyukat, mely mögött további kimondatlan bizonyítékok rejtőztek.” 2. JURKOV: – Nágya! Semmi hatás. Ismét elkiáltottam magam: – Nágya! Nágya! Nágyenyka! S lám, végre válaszolt. Majd hallottam, ahogy ereszkedik a lift, s Nágya léptei kopognak az alagútban – egész Állomásunkat alagutak szelik keresztül-kasul –, s végül munkatársam, segítőtársam, az én Nágyám odalépett hozzám, s mint mindig, fejét felemelve a szemembe nézett. Tetszett nekem… S ő is – ezt tudtam – irántam többet… No, erről ennyit! – Hívtál? – kérdezte. – Úgy bizony. – Akkor talán közölnéd, miért hívtál? – Frevil megígérte: hét óra múlva küld egy szállítmány új robotot. S elküldte őket. Megmutattam Nágyának a három, frissen kirakott konténert. Nágya divatos cipőjének orrával megpiszkálta a szélső ládának a rakétában lehorzsolódott borítását. – Jurkov, te operatív kolléga! Ma ugye Frevillel vacsorázunk? – Frevil már régóta otthon van az Osztályán. – Hogyhogy? – Beütött a soron következő rendkívüli esemény. Nem is Osztály az, hanem az ördög tudja, mi. – Jó robotokat gyártanak. – Ez semmit nem jelent. Különös hivatala van Frevilnek. örökösen történik náluk

valami. – Rendben. Mit kell tennem? – Fokozatosan le kell cserélni a régi robotokat az újakkal. Indíts be egy újat, hadd dolgozzon a régiekkel. S mire a régiek betanítják őt, adhatsz neki a régi s az új felada tainkból. S ekkor bármelyik régit lecserélheted vele. – S mi lesz a régiekkel? Megvontam a vállam. – Remélem, Jurkov, a rozsdatemetőbe nem kerülnek? Ugye, nem küldöd őket a pincébe? A pincében akkora a rendetlenség… – Mondd, Jurkov, nem sajnálod a régieket? Nagyezsdának volt egy hibája: megmaradt nőnek. S e hibája ellen állandó és kérlelhetetlen harcot vívtam. A régebbi robotokra pillantottam. Ott álltak mellettünk, úgy, ahogy meghozták a konténereket. Lehet, hogy tudták is, mi van bennük. Fáradhatatlan és hűséges munká saink még egész tisztességesen néztek ki, csak itt-ott, vállukon s ízületeikben jelent meg a rozsda; azoknak a hónapoknak a nyomai, amikor az Állomás be volt zárva, hogy rendbe hozzák a külső védőburkolatot, s a takarékos gazdaságiak kölcsönadták valakinek a robotokat. Egészen jó munkát végeztek: ha nehéz tárgyakat kellett cipelni, megtalálni a hibákat a műszerekben, átforrasztani a kapcsolásokat, összeszerelni egy beren dezést, s végül értelmi képességeiknek megfelelően, a program keretén belül számításokat végezni, amelyeket Frevil és csoportja táplált beléjük valamikor – minderre képesek voltak, s ezt nagyon lelkiismeretesen végezték. Most azonban át kellett adni a helyüket értelmesebb, korszerűsített matematikai programmal betáplált robotoknak… Hangosan így szóltam: – Még érzelmileg sem rokonaink. S kiadtam az utasítást a régi robotoknak: nyissák fel a szélső konténert. Sajnáltam őket, mint Nagyezsda? Bizonyára… Ezen azonban nem töprengtem. Ráadásul mindnyájan, régiek és újak egyaránt nem voltak egyebek, mint leltári számmal ellátott felszerelés. Épp az előbb írtam alá az ellátási osztály elismervényét: „Robotok – 3 darab.” Amikor leszedtük a csavarokat, meglöktem a tetőt, az félrerepült, s a konténer mélyére pillantottam. Semmi különöset nem vártam. Tulajdonképpen tudtam: külsőre az új modell olyan, mint a régi; csak természetesen frissen lakkozott, krómosan csillog. Frevil munkáiban azonban volt egy különös vonás, amely óvatosságra késztetett. Magamban ugyan nevettem, ennek ellenére továbbra is szemmel tartottam a laboratóriumában készült robotokat. A lényeg származásukban rejlett. Frevil robotjainak a története még azokra az időkre nyúlik vissza, amikor hozzálátott az „Ember és automata” rendszer tanulmányozásához. Tanulmányozta a híres Asim cég robotjait; ez a cég akkoriban e téren monopolhelyzetet élvezett a Holdon. Az Asim cég robotjai merev, egyszer s mindenkorra szigorúan megszabott logikai sablon szerint működtek. Viselkedésmodelljük alapjául a robottechnika azon törvényei szolgáltak, melyeket egy félig vegyész, félig író összegzett (szemmel láthatóan intuitív módon). Robotjai határozottan, egyszerűen, logikusan gondolkodtak és cselekedtek. Egyszóval kézzel és lábbal rendelkező számítógépek módjára. Hogyan cselekszik viszont többnyire az ember? Ugyanilyen egyszerűen és logikusan? Nos, itt bújt ki a szög a zsákból. Az embereknek eleve nehéz dolguk volt ezekkel a robotokkal. Ez utóbbiak jelleme nagyon is eltért az emberétől, jóllehet az emberek alkották meg őket. Egyfajta lélektani összeférhetetlenség jelentkezett. Akkoriban nem gondoltak ezekre a dolgokra, minden erővel (legalábbis a robotoknál) a legnagyobb pontosságra törekedtek, ezt tartották a leginkább fontosnak.

Frevil szellemes és reális megoldást javasolt. Ő mondta ki elsőként, hogy nem a három alapelvre épülő automatikára van szükség, hanem az emberi viselkedésformák értelmes – a jelenkori technika szintjén történő – lemásolására. A talpraesett Frevil szabadalmaztatta ötletét, s az Asim kiterjedt hálózatától függetlenül gyárthatta robotjait. Természetesen nem vesződött az ideális jellem matematikai modelljével s ilyenfajta kétes dolgokkal. Egyszerűen a robotok emlékezetébe másolta munkatársai vonásait, robotjai jellemükben őket ismételték. (El kell ismerni, ez is igen nehéz, a tudat, a pszichikum elemeinek kibernetikus rögzítésével összefüggő munka; ilyesmi vagy valami efféle, ebben nem vagyok szakember.) Szó se róla, ez a módszer szép eredményeket hozott. Tudtuk, a robotok magatartása az emberekéhez hasonló, vagyis a robotok igazolták a szokásos emberi elvárásokat. Frevil elgondolását elismerték, gyártmányai meghódították a világpiacot. Fémből és műanyagból készítette ezeket a testvéreinket. Természetes, hogy egy közepes képességű, Frevil robotjaival házaló ügynöknek nem feltétlen kellett tudnia; a tudatátmásolás az Osztályon a legprimitívebb módon történik, a robotok csak meglehetősen durván imitálják emberi eredetüket, a gyakorlati célokra azonban ez is elégségesnek bizonyult, s az összes vásárló kivétel nélkül el volt ragadtatva Frevil ötletétől. S munkatársai jellemétől is. Ez a robot természetesen senkire nem emlékeztetett, nevetséges erre még gondolni is, külsőre aligha hasonlíthatott valakire az Osztály dolgozói közül: közönséges fémépítmény krómozott végtagokkal, melyet a formatervező emberhez hasonló szögletes jószággá alakított. – Hogy hívják? – kérdezte Nágya. – Frevilnek nem túl gazdag a fantáziája. Mint a régi sorozat esetében, most is az Osztály házi telefonközpontjának számait használta fel. – Többet vártam tőle. – Mégis így van! Csak az új sorozathoz hozzátett egy A betűt, ez itt például a 77-48A. – Ez, Jurkov, unalmas. – Na és! Te meg például a vezetéknevemen szólítasz állandóan. Nágya témát változtatott: – Persze jobb lenne, ha az ismereteket a régi robotokról közvetlenül az újakba táplál nánk át. Akkor nem kellene bajlódni az újak betanításával. – Hogy csinálnád ezt? – Éppen erről van szó… Nincs mit tenni, egyenként fogjuk betanítani őket. Elvileg megvolt a szükséges felszerelésünk, és közvetlenül is átvezethettük volna az újakba az ismereteket. Nem voltak azonban munkatársaink. Vizsgaidőszak volt, s a fiúk, magatartásukat a tudomány iránti vonzalmukkal magyarázva, a Földre száguldottak a levelező tagozaton tanuló hallgatóknak járó szabadságra. Legjobb emlékezetprogramozónk a diplomamunkáját fejezte be. Barátai differeken (differenciálegyenleteken) próbálgatták oroszlánkörmeiket. Egyszóval nem volt senki, aki az átprogramozást megcsinálhatta volna. Az Állomáson amúgy is rossz volt a munkaerőhelyzet. A személyi állomány egészen kis létszámú. Ezért is engedélyezték – takarékossági okokból –, hogy robotokat vásároljunk. Nagyobb személyzet ellátása jóval többe került volna. Így automatákat használtunk. Legalább ők legyenek a kezünk ügyében. Amikor azonban az összes kolléga beiratkozott levelező hallgatónak, beütött a világvége. Alighogy megkezdődött a vizsgaidőszak, Nágyával egyedül maradtunk kicsinyke Állomásunkon. Még egyszer végigvizsgáltam az újoncot, majd régi munkásainkra pillantottam. Nágyával összeállítottuk az új robotok betanításának ütemtervét, majd ellenőriztem, jól használja-e a Jiffy-féle robotindítót, s meghagytam, kapcsolja be új robotunkat. Ideje volt indulnom az értekezletre. – Jurkov – szólt utánam Nágya, amikor már kifelé tartottam. – Mi lenne, ha az egészet elhalasztanánk a fiúk visszatértéig?

– Szó sem lehet róla! Így is sürgetnek. Még egy nap késedelem, s a sereghajtók közé kerülünk. Sürgősen szükségesek ezek a számítások, és a régi robotok képtelenek elvégezni őket, ezért kell a lehetőség szerint minél előbb üzembe helyezni az újakat. Mi a bajod voltaképp? – Ugyan, semmi. – Akkor láss hozzá! Indítsd be az új fiút! – Félek, Jurkov. Vissza kellett térnem hozzá. – Félsz? – Igen. – Mitől félsz? Mitől? – Nem is tudom… Félek valamitől. Tudod, egy nő mindig hisz az előérzetének. Te ezt nem értheted… Ez utóbbi igaz volt. – Kérlek, magyarázd meg, Nagyezsda, hol van itt szerinted a logika? Mégiscsak értelmes nő vagy. – Nem tudom… így érzem… Azt hiszem, jobb, ha megvárjuk a fiúkat. Amikor töb ben vagyunk, egyáltalán nem félek. Korábban ez eszembe sem jutott. – Most talán megváltozott valami? – Csak ketten vagyunk az egész Állomáson. Érted, csak ketten maradtunk a védőkupola alatt. – Lassan beszélt, sápadt volt, beszéd közben az ajkát harapdálta. – S ezek a robotok… Soha nem tudhatod, mi jár a fejükben… – Nem bízol a robotjainkban? – A régiekben bízom. – Hiszen nem első éve dolgozol robotokkal, Nágya, jól ismered őket! – Igen, de itt van ez az új; egyáltalán nem ismerjük! Nem tudjuk, milyen hatással lesz a régiekre. S azután meg nem hárman lesznek, hanem négyen, kétszer annyian, mint mi… Már elkéstem az értekezletről. Úgy-ahogy sikerült megnyugtatnom Nagyezsdát, s rohantam a rádiósszobába. Az Állomás egy egész rendszer része, mely a világűr időjárásának előrejelzésével foglalkozik, mint a Nap aktivitása és egyebek. Ismeretes, hogy ehhez az egészhez különböző államok laboratóriumai és a nemzetközi szolgálat állomásai tartoznak. A tudományos együttműködés a Holdon, úgy vélem, ahhoz hasonló, mint ami nemrég az Antarktiszon volt. Az Állomás, ahová engem irányítottak, a nemzetközi szolgálathoz tartozott. Kellőképpen fel volt szerelve, megvolt a maga programja és a többi. Ezekben a napokban rendszerünk új hálózatra állt át, ami számos, többek között műszaki nehézséggel járt. Az adásba bekapcsolódva először is közöltem a munka menetét. Majd elkezdődött a szokásos fecsegés… Nágyára s aggályaira gondoltam. Mikor kikapcsoltam a készüléket, egyenest hozzá indultam. Nála azonban minden a legnagyobb rendben ment. A 77-48A már működött. Munkára készen járta körbe a kihűlő indítópultot. Nágya éppen a reakcióidejét ellenőrizte. – Gyilkosság, szuggesztió, tevékenység – diktáltam. – Az alábbi szavak közül melyiket lehetne még idesorolni: madár, kés, toll, cél, nyúl, intézmény… – A célt – válaszolta tüstént a 77-48A. – Ezek a szavak alkotnak összetételt az „ön” szócskával. Igen, ebben biztosak lehetünk: Frevil nem küld nekünk kontármunkát. Megparancsoltam a 77-48A-nak, jöjjön közelebb, s ellenőriztem alapáramköreit. Itt kellemetlen meglepetés ért. Remek hangulatom egy pillanat alatt szertefoszlott. Hiszen elemi dologról van szó! Annyira egyszerűről, hogy először magam sem hittem el. A Barrens-biztosítékok a robotban rövidre voltak zárva! Másszóval – egyszerűen „megdrótozták” őket!

Nágyára pillantottam. – Te tudtad ezt? Bólintott. – Te csináltad? Bólintott. – Miért? – Nézd, Jurkov, ennek az új fiúnak van egy meglepő szokása. Életre keltettem, s mentem, hogy elmondjam neked: minden rendben. Láttam, te még adásban vagy, hát visszajöttem, ez a 77-48A pedig ott hevert a padlón, a biztosíték kiégett. No, én rövidre zártam őket, s újból használtam a Jiffy-féle indítópultot. Látod, most már minden rend ben. Beszereltem a biztosítékokat. A robot sehogy sem reagált erre. Ki volt javítva, minden aggregátja rendben működött. Mondtam Nagyezsdának: butaságot beszél. Hogyan is működhetne biztosíték nélkül? Értékes felszerelés, s mindenféle „megdrótozással” kockáztatni? Nagyezsda mentegetőzött, én azonban kijöttem a sodromból… Még hogy „megdrótozni”! Még csak ez hiányzott! Este mégiscsak bejött hozzám, azonban kijelentette, ezt csupán azért tette, mert fél a robotoktól. Kibékültünk. Annak, hogy mindenki vizsgázni repült, megvolt a maga előnye is. Minden teketória nélkül meglátogathattuk egymást. Mellesleg aligha lehet kis Állomásunk kupolája alatt valamit titokban tartani. Természetesen itt is minden formaság érvényben volt, s mi igyekeztünk betartani. Úgy tűnt, remek napunk lesz… Kopogás!… Valaki kopog. Nágya elfehéredett, s persze én is. – Ki az? – kérdeztem. Ha robot, engedély nélkül nem léphet be. Emberek rajtunk kívül, ismétlem, nem voltak az Állomáson. – 77-48A – hallottuk. – Be kell mennem. Nágyára pillantottam. – Nem jöhetsz be – mondtam. – Be kell mennem – felelte a robot. – Eredj a szobádba – utasítottam. – Be kell mennem – volt a válasz. – Eredj a szobádba – ismételtem meg. A nagydarab szerkezet a falnak dűlt, s a sarokban pattogzani kezdett a festék. Nágya idegeskedett, félt a robottól. Én is kezdtem kényelmetlenül érezni magam, a robot magatartása veszélyes volt. A Hold rövid történelme ismert olyan eseteket is, amikor a robotokat szándékosan agresszív magatartásformákra programozták be… – Eredj a szobádba! – Be kell mennem. A szobámban volt egy kis pult belső kapcsolattartás céljából. Nagyezsdának a pultra mutattam, s megértette. Csöndben felhívta a 77-48A-t, s halkan így szólt: – Hol vagy? – Jurkov ajtaja előtt – felelt a robot. – Nem enged be. Közölni akarok vele valamit. Fontos dolgot. Ez némileg változtatott a helyzeten, a robot viselkedése azonban továbbra is veszélyes maradt. Miféle fontos dolgot közölhetett volna velem? – Várlak a szobádban – mondta Nagyezsda. – Jössz? – Megyek – felelte a robot, s hallottuk, ahogy lefelé dübörög az acél lépcsőfokokon. Nágya vállára terítette rövid kabátkáját. – Teljesítenem kell az ígéretemet. Ne búsulj, nemsokára visszajövök. Azonban elvettem tőle a kabátot. A pulton figyelemmel kísértem, ahogy a robot

visszatért a helyére, majd megkerestem a biztonsági vasbeton függöny motorjának indítógombját. A betonfal zúgva ereszkedett az Állomás padlójára, s elválasztotta a lakóhelyiségeket azoktól, ahol a robotok tartózkodtak. Majd felhívtam a 77-48A-t: – Te jártál nálam? – Igen. Én. Közölni akarok veled valamit. Fontosat. – Ma az emberek közül senki nem fog beszélni veled. Reggel találkozunk. – Fontos dolgot… – ismételte a robot. Kikapcsoltam a készüléket. Ugyan miféle fontos dolgot mondhatna nekünk? Ezután elővettem egy könyvet. Nágya lehunyta szemét, én pedig egy párnát dugtam a hátam mögé, hogy kényelmesebben elhelyezkedjem, s fennhangon olvasni kezdtem: – „Mikor végre kiszállhattam, hatalmas tömeg csődült körém – akik legközelebb álltak hozzám, úgy vettem észre, hogy az előkelőbb osztályhoz tartoztak. Ahogy ott végigbámultak engem, a csodálkozás összes külső és belső jegyeit konstatálhattam rajtuk; ami azt illeti, én sem maradtam egy cseppet sem adósuk ebből a szempontból, mivelhogy életemben nem láttam még ilyen fura fajzatot a halandók világában: formájuk, ruhájuk, viselkedésük egyaránt fantasztikus volt. Minden egyes figurának a feje vagy balra, vagy jobbra hajlott; egyik szemükkel mintha önnön belsejükbe, a másikkal meg fel az egekbe néznének, ruhájukat hegedűk, fuvolák, hárfák, trombiták, gitárok, csembalók képei ékítették, és más, Európában ismeretlen zeneszerszámokéi. Arrébb szolgaöltözetű tömeget fedeztem fel; ezeknek a kezében egy cséphadaróra emlékeztető, elég kurta botot láttam, melynek végére fölfújt hólyag volt kötözve. Ezekben a hólyagokban (mint később megtudtam) száraz borsószemek vagy apró kavicsok voltak elhelyezve. A szolgák ezekkel a hólyagokkal időnként meg-meglegyintették azon urak száját és fülét, akik éppen a közelükben álltak: hogy ennek a meglehetősen szokatlan műveletnek mi az értelme, akkor még nem tudtam felfogni. Később kiderült, hogy a szigetlakók a filozófiai elmélkedések oly kiszámíthatatlan mélységeibe merülnek, hogy képtelenek minden beszédre – valóban teljes süketek és vakok más ember gondolatközléseivel szemben. Hogy e transzból mégis magukhoz tér jenek, ilyen nyersebb jellegű fizikai riasztásra van szükségük, halló- és beszélőszerveiket illetően; ez az oka annak, hogy a vagyonosabb családok ún. lélektani légycsapókat tartanak (szigetnyelven climenole), ezek azok a szolgák, akik nélkül soha egy lépést sem tesznek, legkevésbé látogatások alkalmával. Ezeknek az alkalmazottaknak nincs is egyéb teendőjük, mint hogy ha két vagy három jeles személyiség összetalálkozik, akkor a hó-lyagcsörgővel megcsiklandozzák annak az ajkát, akin a beszéd sora van, s jobb fülét annak, akihez az előbbi szavait intézi. A lélektani légycsapónak ugyancsak bőven van alkalma kötelességét teljesítenie, ha gazdája sétára határozza el magát: ilyenkor főleg szemeit kell lágy suhintással érintenie, hiszen a legmélyebb gondolatokba merülve jár az utcán, és így pillanatról pillanatra az a veszély fenyegeti, hogy nyakát töri az első lépcsőn, fejjel megy neki minden lámpaoszlopnak, és végül vagy ő másokat, vagy pedig mások őt a kanális fenekére taszítják.”3 3. FREVIL: Egész reggelem azzal telt, hogy Armandot kerestem! Határozottan bujkált előlem. Meglep, hogy sokaknak meglehetősen kialakult elképzelése van Osztályunk szerkezetéről, mint egy szigorúan determinált rendszerről, mely minden láncszemében és szintjén könnyen irányítható. Valójában akármit kiötölhetünk – minisztériummá alakíthatjuk például a Tudományos Akadémiát –, a laboratórium vezetője változatlanul nem fog tudni az általa gyártásra engedett robotok sorsáról, míg saját munkatársait továbbra 3 Az idézet itt, valamint a későbbiek Jonathan Swift Gulliver utazásai, Bp. Európa, 1960. c. művéből szár maznak. Szentkuthy Miklós fordítása.

is órákon keresztül kell keresnie. Végül Armand mégiscsak beállított hozzám. Na és? Sikerült valami újat megtudnom tőle? Hallgatott. Azonban amikor beszélt, szavai információértéke akkor is a nullával volt egyenlő. Követeltem, hozza ide a tervben hetes sorszámmal szerepelt munkát; nem szidtam le, egyszerűen közöltem vele: szeretnék megismerkedni ezzel a munkával. Armand megígérte, világos volt azonban számomra: nem fog sietni. Hát így állunk… A beszélgetés vége felé pedig még én panaszkodtam Armandnak, annyira kedvem vesztettem – éppen neki panaszkodtam –, hogy végképp agyonnyom a beosztásom, szeretném átadni az egészet egy megbízható valakinek, akire számíthatok, s akkor végre visszatérhetnék a tudományhoz… Ekkor észrevettem, Armand elpirult. Megálltam, hirtelen eszembe jutott, hogy Armand elkeseredett panaszkodásom konkrét ígéretnek veheti; elszégyelltem magam ettől a gondolattól, s mégiscsak siettem más irányba terelni a beszélgetést: – Tudja, az utóbbi években két fölöttébb fontos igazságra jöttem rá. Tessék, az a igazság: munkaidőben képtelenség valamit is elvégezni, minden időm és energiám munkaköri kötelezettségeimre megy el. A b igazság: az Osztályon egyáltalán nincs arra lehetőség, hogy összeszedjem gondolataimat, hogy igazából elméleti kérdésekkel foglalkozzam, el kell valahová utaznom, legalább egy rövid időre, más megoldás nincs! Őszintén beszéltem: Armand bólogatott, azonban úgy éreztem, másra gondolt… A beszélgetést gyorsan befejezve, elküldtem Armandot valamilyen jelentéktelen ügyben. Majd beszélgettem Bertóval, aki eljött búcsúzni. Elismerem, meg voltam lepve. Azt gondoltam, már elrepült. Nyilván így is értelmezte arckifejezésemet, mellyel fogadtam. Mindenesetre megpróbálta megmagyarázni késlekedését. Elmondta – igaz, nagyon homályosan –, búcsúzni jött, beszélgetni egyet utoljára. Magától értetődik, amennyire tőlem tellett, igyekeztem elrejteni megrökönyödésemet, s minden erőmmel próbáltam elérni, hogy mosolygó arcom csodálkozó kifejezést öltsön. Közel egy órát vesztegettünk el szívélyes, de értelmetlen fecsegéssel. Nyilván én voltam az oka (az első percek cso dálkozása következtében), hogy nem mondott el valami fontosat, azt, ami miatt nem utazott el a tegnapi bolygóközi járattal. Majd belepusztultam a kíváncsiságba, azonban nem jelenthettem ki neki, gyerünk, ki vele, mi az ördögnek téblábolt itt fölöslegesen egy egész napot, minek volt rám szüksége, és egyáltalán – miért utazik mégis el… Berto távozása után sietve lenyeltem egy nyugtatót. Armand valamit titkol, Berto valamit elhallgat… Lehetetlen, hogy ne legyen valami kapcsolat közöttük, még ha közvetett is… Déltájban a Nagyfőnök abban a kegyben részesített, hogy felhívott – emlékeztetett az utazásra a farmra. Még ez is! Természetesen bólogattam, azonban szilárdan elhatároztam; a következő figyelmeztetéskor kereken elutasítom. Majd bekövetkeztek azok az események, amelyeket, úgy érzem, Armanddal folytatott reggeli beszélgetésemmel váltottam ki, akaratom ellenére. Fesztelenül beállított az irodámba Armand felesége; azok közé a nők közé tartozott, akik megállás nélkül fecsegnek. – Ó, még nem ment el ebédelni? Én éppen Armandért jöttem. Mondja, nincs kedve nálunk ebédelni? Nagyon úgy nézett ki, Armand elmondta neki beszélgetésünket. Elfogadtam a meghívást… Amikor a háziasszony elkészítette a teát – közben egy percig sem hallgatott, s ez a tea minőségét illetően nyugtalansággal töltött el –, kényelmesebbnek tartottam, ha átülök a karosszékbe. A karosszék mellett egy polc állt, rajta hevert a családi fotóalbum. Az udvariasságtól vezérelve a házigazdák értésére adtam, hogy az album felkeltette az érdeklődésemet; még kezem is végighúztam borítóján. Mellesleg por (holdbéli) nem volt rajta, s ez nem a

háziasszony gondosságáról tanúskodott, hanem inkább arról, hogy gyakran forgatják. Tudom, hihetetlennek tűnik, Armand felesége azonban valóban kibeszélte magát, s egy percre elhallgatott. A beköszöntött szünet mindnyájunkat tüstént természetellenesnek tűnt, s a házigazdák az egyetlen, egyszerű és oly régi kiúthoz folyamodtak; kinyitották előttem a családi albumot. Úgy gondolom, a fényképészet sokat köszönhet a családi fényképalbumoknak, a családi albumok pedig a vendégjárás szokásainak. Armand felesége, mély lélegzetet véve, ismét belekezdett, fáradhatatlan volt; nem is figyeltem rá, mit beszél. Na meg hogyan is hihettem, hogy az a pucér csecsemő a megsárgult felvételen ő, Armand felesége? Hihetetlen. Azután eljutottunk a legutóbb készült felvételekig… Képzeljék el a következő felvételt: zöld háttér s valamilyen, határozottan mezőgazdasági jellegű építmény előtt hunyorogva (nyilván a fénytől) ott áll az én Claire-em, aztán Berto és Armand… Féltékenység! Féltettem Claire-t. Micsoda jelenetek futottak végig képzeletemben ez alatt a másodperc alatt! Először Armandra voltam féltékeny. Majd úgy gondoltam, talán Claire iránti szerelmem volt az oka a romantikus hajlamú Berto sürgős távozásának…A tea végre elkészült; visszatérített a jelenbe. A háziasszony engedelmével a teával bevettem egy fejfájás elleni tablettát, s minden iránt közönyösen, csak ültem, és megadón hallgattam Armand feleségének monológját. – Végtére is maga a főnök, vagy nem? – kérdezte tőlem. – Miért engedi, hogy kihúzzák magukat a munka alól? Elutaznak, és senki nem tudja, hová! Most is, alighogy kiküldetésbe ment, rögtön eltűntek. S két napra! Látta ezt a fényképet? Még fényképet is hoznak, nem szégyellik magukat! Erre magamhoz tértem: ez fontos volt, a felvételt tehát mostani elutazásukkor készítették. S ezt követte Berto kilépése?… – Én meg maradhatok egyedül a gyerekkel! – folytatta Armand felesége. – Mit művelnek ott, senki nem tudja! Szeretném tudni, még ki utazott velük! Csodálkozva néztem rá. – Hát hogyne! – magyarázta. – Hiszen valaki csak lefényképezte őket? Valóban… – Igen, szeretném tudni, ki volt a negyedik… Vagyis a másik nő… Érett a családi botrány. Sietve kiittam teámat. Armand mentegetőzött: – Azért utazom el, hogy dolgozzak! Éppen ma beszélgettünk arról, hogy az Osztályon képtelenség elmélyedni… Sürgősen távozni kellett. – Nos, Claire-re nem vagyok féltékeny – jelentette ki Armand felesége miközben kikísért. – Közte és Claire között semmi nincs, ezt jól tudom. De ki volt még ott velük? Alig tudtam megszabadulni az energikus asszonytól. Semmi kedvem nem volt visszatérni a laboratóriumba. Féltem, hogy találkozom Claire-rel. Armand lakásáról elmenőben azonban pont beleütköztem Claire-be. – Itt lakom a közelben – mondta nyugodtan. – Ez meghívás volt. – S én megrendül ten és összetörve, legnagyobb csodálkozásomra követtem őt… Remélem, különösebb magyarázkodás nélkül megbocsátják, ha nem beszélek sokat erről az estéről… Voltaképp mit is mesélhetnék? Claire-nek voltak zenefelvételei, azokat hallgattuk, s egy szót sem szóltunk egymáshoz. Hány óráig ültünk akkor így, némán?… Majd Claire megkérdezte: – Itt maradsz? Az ablaknál állt, háttal felém, s ez volt az első mondata, miután beléptem hozzá;

hangja csöndes és nyugodt volt: – Itt maradsz? – Nem. Kikísért. Nem kellett volna, de velem jött. Váratlanul felém nyújtott egy csomag kitűnő dohányt. Miért? Soha nem dohányoztam, s valószínűleg nem is fogok. – Hadd maradjon nálad… Úgy szeretném. Emlékezni fogsz rá, hogy Claire-től kaptad. S tudod… köszönöm neked. Köszönöm, hogy így történt… Ezzel eltűnt. Magamra maradtam – egy csomag dohánnyal a kezemben. 4. JURKOV: Amikor felébredtem, az első dolgom az volt, hogy felhúztam a biztonsági függönyt, s elindultam, hogy meglátogassam a 77-48A-t. – Miért kerestél tegnap? Sokáig, három-négy percig nem válaszolt, majd visszajelentkezett: – Mikor? – Miért jöttél tegnap 23.00 és 23.30 között a szobám ajtajához? – kérdeztem. Ismét szünet, nyilván próbált valamit felfogni bádogdobozaiban az elmondottakból, majd jött a válasz: – Nem kerestelek. Felhívtam Nagyezsdát. – Ide figyelj, Nágya, a 77-48A azt állítja, hogy tegnap nem akart betörni hozzánk. – Hazudik – vélekedett Nagyezsda. Kialvatlannak látszott. Az új robot viccei az idegeire mentek. – Vagy… Vagy egy másik robot tette mindezt a 77-48A nevében? – Nocsak – mondtam –, hol voltál tegnap 23.00 és 23.30 között? Szünet. Lassú válaszai nem voltak a legjobb reklám Frevil új modelljének. Vártunk. Ezúttal azonban várhattunk volna életünk végéig – válasz egyáltalán nem következett. Megismételtem a kérdést. Ugyanolyan sikerrel. Valami nem működött benne. Ellenőrizni kellett kontrollkérdéssel. – Öt, kilenc – kezdte a sort Nagyezsda –, hét, tizenegy, kilenc, tizenhárom, tizenegy… – Tizenhét, tizenöt, tizenkilenc, tizenhét, huszonegy, tizenkilenc, huszonhárom – válaszolt tüstént az újonc. – A páratlan számok két sorozata keveredett össze. Igen, elvileg hibátlanul működött. Mégis, hol a hiba? – Nágya, tegnap, amikor a belső telefonon beszéltél vele, helyesen tárcsáztál? – Kétségkívül. – Biztos vagy benne? – A 77-48A-t hívtam, ebben biztos vagyok. – Ha az ő számát hívtuk, ez azt jelenti, hogy vele beszéltünk. Következésképp ő állt az ajtónál. Nágya sóhajtott. – Jurkov! A régebbi robotoktól legalább félni nem kell… – Bízom a régiekben. Próbáltam még e-gy kérdést feltenni az új robotnak. – Tudod mit – mondtam neki –, mondd el nekünk a fontos közölnivalódat. Emlékszel, tegnap valami fontosat akartál velünk közölni? Szándékosan nyíltan tettem fel a kérdést, s vártam a reakciót. Hasztalan. – S most mit kell tennem vele? Megvontam a vállam. Valóban, mit? Ha tudnám, hol a hiba! – Dolgozzon csak – döntöttem végül. – Akkor majd meglátjuk, hogyan viselkedik. Nágya elvezette az újoncot a terembe, ahol régi automatáink végezték számításaikat.

Az újonc bekapcsolódott a munkába. Vártunk egy kicsit, majd megnéztük számítószalagját – meglehetősen gyorsan tanult. Feladatmegoldásai helyesek voltak, s ez megnyugtatott bennünket. S a robotok egymás közötti magatartása sem keltett aggodalmat. Elmenőben még egyszer a robotokra pillantottam. Eszembe jutott, hogy Frevil meglehetősen messzire ment el ötleteivel… Ha jól meggondoljuk, olyan, mintha emberi géneket ültetett volna át a robotokba. Na, természetesen nem géneket; bioáramot, impul zusokat, hullámokat, mi van még, ritmusokat, viselkedéssablonokat, mindenfélét, ami az ember viselkedésének modelljéhez tartozik, Frevil átjátssza mágneses szalagra, s hozzáteszi még a robotok emlékezetét is. Lényegében azért Frevil szinte mégis emberi géneket ültet a robotokba, s embereket, emberi vonásokat másol fémben és műanyagban… Dolgunkhoz fogtunk. Ezek a számítások – a régiek és az újak – elméleti modelljeim kísérleti ellenőrzésének részét képezik, ezért is költöztem ide két évvel ezelőtt. Empirikus adatokra volt szükségem, kértem, hogy irányítsanak a kozmikus időjárás-szolgálat valamelyik holdi laboratóriumába, azt hittem, hogy a diákkoromból ismerős Moszkva-tengerhez küldenek, valahol azonban másképp döntötték el a sorsomat, s a Nemzetközi Állomásra kerültem. A kísérleti rész, ahogy vártam, számomra nehéz, hálátlan és unalmas munkaszakasz volt, s ezzel összehasonlítva az az idő, amikor a „tiszta” elméleti ember szerepkörében tetszeleghettem, szakadatlan ünnepnek tűnt (valójában az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz; egyszerűen megszállt a nosztalgia). Így hát elváltunk. Amikor körülbelül egy óra múlva benéztünk a terembe, a mi új 77-48A-nk kiégett biztosítékkal a földön hevert. Most már bele kellett egyeznem a biztosíték „megdrótozásába”. Nagyezsda persze elmosolyodott. Az indítópult segítségével – már a könyökünkön jött ki! – életre keltettük az új robotot, s ismét dolgozni küldtük. Ezúttal nagyon rövidre zárt biztosítékokkal. Elindultam az értekezletre. Szomorú értekezlet volt… El kellett mondanom – kénytelen voltam megtenni –, hogy az A szériás robotok munkába állítását nem tudjuk egyelőre teljesíteni. Természetesen nagy adag kioktatásban és feddésben volt részem. Ismeretes, hogyan viselkednek a kísérletezők az elméleti szakemberekkel. Többnyire egyszerűen nem engednek minket szerkezeteikhez. Ennek egyébként van valami alapja, emlékszem, a bátyám valahányszor meglátogatott a próbapadnál, ez rendszerint azzal ért véget, hogy egyikőnk nem azt a gombot nyomta meg, s a berendezésből dőlt a füst. A gyökerét ennek természetesen máshol kell keresni. Az elmélet emberei a kísérletezőket, mióta a világ fennáll, betokosodott empirikusoknak tartják, a kísérletezők viszont lenézően fogadják az elméletet, mint tehetséges semmittevők szórakozását. Magától értetődően, mint bármely hasonló szintű antagonizmust, ezt is átviszik a személyekre… S nekem, aki a magam, elnézést, elméleti fizimiskájával beszemtelenkedtem a kísérletező (kisipari) sorsba, fenékig kellett ürítenem a keserű poharat. Visszatértemre a 77-48A újabb trükkökbe kezdett. Nágya elmondta, hogy miután számítószalagja végképp hihetetlen dolgokat kezdett közölni vele, kivezette a munkateremből. – Mindössze harminc percre hagytam ott! Visszajövök, mindegyik rendben dolgozik, csak ő… Próbáltunk közös nyelvet találni vele. – Mi történt veled? – kérdeztem a robottól. – Kijavítottak? – Kijavítottak. Kijavítottak. 90! X-nulla! Az előbbiből vagy az utóbbiból megfelelően következik. Száz! Integrálgyök. – Egyre gyorsabban, egyre nagyobb sebességre kapcsolva hadart. – Akkor Bessel és Stearling egyenletében X-0 jelentkezik. Száztíz! Középarányos vagy az interpolációs részek egyik átlaga. Százhúsz!… – Elment az esze – mondta Nágya.

– Elment… felment… bement… átment – felelte a robot hihetetlen sebességgel. – Belement. Szétment. – Hallgass! – parancsoltam rá. – Hallgass, hallgass! – hadarta egy szuszra, de azután teljesítette a parancsot. Ki kellett használni a csendet. És valamilyen döntésre jutnom. De milyenre? Addig rendben, hogy Frevil munkatársairól veszi a mintát robotjainak a pszichikumához. De csak nem jelent meg laboratóriumában egy őrült? Javasoltam, küldjünk Frevilnek üdvözlő táviratot. – Inkább reklamációt! – jelentette ki Nágya. – Ez disznóság, hogy milyen agyalágyultakat szállítanak nekünk! – Nem sietjük el. Árthatunk Frevil tekintélyének. – Jurkov, te egyáltalán nem törődsz az én véleményemmel. – Tudod, Nagyezsda, döntöttem. Ma nem megy a munka, az értekezleten kioktattak, rossz a kedvem, menjünk haza! Amilyen a kezdet, olyan a folytatás. Még csak az hiányzik, hogy összevesszünk Frevil miatt. Ez utóbbi, úgy látszik, meggyőzte. Volt azonban még egy javaslatom: – Vigyük magunkkal az újoncot. Szeretném egy kicsit megvizsgálni. Gyerünk, vigyük, Nágya! Majd segít a házimunkában. Rendben? Ez nem volt túlságosan a kedvére. Mégis bólintott, s hármasban elindultunk az Állomás lakóhelyiségei felé. Utasítottam a 77-48A-t, hogy készítsen vacsorát. Amikor a kezébe nyomtam a grízzel teli zacskót, így szólt: – Gríz-víz. Ez óvatosságra intett, de még mindig reménykedtem. Azonban alig telt el néhány perc, a leégett gríz szörnyű szaga csapta meg az orrunkat. Éhesen és mérgesen rohantunk a konyhába. Hideg konzervet voltunk kénytelenek enni. – Ezt akartad? – kérdezte tőlem Nagyezsda. – Mert ha ezt, akkor talán elküldhetnéd kedvencedet, amíg életben vagyunk. Én azonban először is tisztába szerettem volna jönni a robot kapcsolási rajzával. Sokáig követtem az ujjammal a vonalakat, ahogy ezt rendszerint a hozzá nem értők teszik. Majd nekiláttam a munka következő szakaszának, csavargatni kezdtem az összes beállítókart, kapcsolót és csavart, amelyeket Frevil szükségesnek tartott felszerelni. S figyeltem, mi történik, mi lesz a robottal. Vagyis feltettem neki egy kérdést. – Lássuk csak – kérdeztem –, milyen híres tudósokat ismersz? – Tudósok – válaszolta tüstént a robot. – Adósok. Lógósok. Marósok. Ez elegendő volt, hogy megállapítsuk: mindent helyesen csinálok, csak éppen nem a kellő csavarokat szabályozom. S én, a többi dilettánshoz hasonlóan, aki ilyen helyzetbe kerül, megismételtem ugyanezt egy másik csavarpárral, hasonló eredménnyel, majd rátértem az utána következő kapcsolókra. – Ide figyelj, minek kell őket csavargatnod? – szólt Nagyezsda. – Ülj nyugodtan a karosszékedben. Én is mondhatok neked versbe szedve mindenféle ostobaságot. Rendben, Jurkov? Nem válaszoltam; idegesen kopogtam a robot műszerfalának tetején. Le volt pecsé telve. Nagyot sóhajtottam, s elővettem a csavarhúzót. – Mit csinálsz?! – kiáltott rám Nágya. – Fel tudod fogni, mit teszel? Egész életedben fizetheted az árát! Kikapta a kezemből a csavarhúzót. Még egyszer végighúztam az ujjam a kapcsolási rajzon. Majd elhatároztam, megnézem a robot számítószalagját, mit számolt ki, amíg a régiekkel együtt dolgozott. Az elején minden rendben ment. A robot tanult, majd áttért azokra a feladatokra, amelyek kedvéért megvettük. Aztán – üzemzavar. S valami egészen furcsa dolog jött ki,

mintha egészen más feladat lenne. Minden ok nélkül egyszer csak átállt a nyolcas szám rendszerről a kettesre, majd egyesek és nullák hosszú számoszlopai után, néhány regresszív egyenletet köpött ki, s megint őrölte tovább zagyvaságait… Azonban nem sokáig. Ezt követően végleg felmondta a szolgálatot – az automata nullákból álló és véget nem érő számoszlopokat bocsátott ki. Csak nullákat. És míg addig valamit számolt, ha nem is tudtuk, hogy mit s milyen úton, ezen a ponton azt is mondhatnánk, hogy eszét vesztette, és kész. A Barrens-biztosítékok természetesen nem működtek, nem óvták meg a robotot; nem is működhettek, hiszen rövidre zártuk őket. Egyetlen ütéssel levertem a plombát. Nagyezsda rémülten felkiáltott. Számára azonban már nem maradt más hátra, mint hogy segítsen. Leemeltük a műszerrekesz tetejét. Itt aztán volt elég csavar, kar és fogantyú! Ezúttal azonban elhatároztam, nemcsak a megérzésre, hanem a józan eszemre is hallgatok majd. Miután végre megállapítottam, mely áramköröktől függ a robot munkájának állandósága, a határértékig húztam a kellő szabályozókarokat. S a 77-48A olyan nyugodt és kiegyensúlyozott lett, hogy most már semmivel nem lehetett kihozni a sodrából. Vagy két tucat ellenőrző kérdést tettünk fel neki – gyorsan és helyesen válaszolt. Megkértük, készítsen vacsorát – nagyszerűen ellátott bennünket. Elégedetten s jóllakottan ültünk egymás mellett, s újabb próbatételen törtük a fejünk. – No, barátocskám, leszoktál a rímekről? – kérdezte Nagyezsda. – Szavalj csak valami verset! – „Viharral szép nekem a május, ha elsőt zendül a tavasz…” – dünnyögte a 77-48A. Ez Frevil személyes ajándéka volt, úgymond programon kívüli szám, ráadás a kötelező választékhoz. – Most pedig lássuk, sorolj fel néhány neves tudóst. – Frevil – mondta a robot, és megakadt. Többet nem ismert. Ez Frevil régi tréfája volt, amelyet minden modelljébe betáplált. Majd rövid szünet után a robot hozzátette: – Jurkov, Nágya. Harsogva kacagtunk. Majd helyére tettük a műszerrekesz tetejét. A plombát elkentük, mintha mindig így lett volna. Így is megteszi. Javasoltam, próbáljuk meg ismét kikérdezni a robotot a tegnapi eseményekről, Nágya azonban határozottan tiltakozott ellene. – Micsoda nagyszerű este! – kérlelt. – Végre minden rendbe jött. Bírd ki reggelig, a kedvemért! Bele kellett egyeznem. A 77-48A-t visszaküldtük a szobájába, s biztos, ami biztos, emlékezve a tegnapi éjszakára, ismét leengedtem a beton védőfüggönyt. Így nyugodtabban éreztük magunkat. 5. FREVIL: Üldözött a balszerencse; álmatlan éjszaka kínzott meg, reggel négyig forgolódtam az ágyban, végül bevettem egy altatót, amivel csak ártottam magamnak. Ötre elaludtam: hétkor ébresztett a vekker, munkába indultam, s közben hasztalan próbáltam legyűrni az altató hatását. Az volt az érzésem, hogy kezem, lábam, szemem s nem utolsósorban nyelvem egy nagyon lassan (óriási időállandóval) működő mechanizmus részei, melyet egy rosszul beállított pultról igyekszem irányítani egy szűk és sötét (sem a műszerek, sem a gombok nem látszanak) szobában; s ez a szoba bizonyára valahol ott van belül a fejemben. Felhívott a Nagyfőnök titkárnője; először nem ismertem meg a hangját, majd miután megismertem, túlzott igyekezettel próbáltam áthidalni a nagy időállandó okozta kellemetlen helyzetet.

Kacérkodni kezdett (munkaidőben). Úgy tűnt, azt hitte: lám, elszántam magam, s udvarolni fogok! Közben elmondta azt, amiért voltaképp felhívott. Az első számú újság: Berto elrepült. Fájdalmas dolog volt emlékezni rá… Természetesen elsősorban Claire miatt. Azonkívül észrevettem, még mindig reménykedem, hátha meggondolja és marad. Elrepült… A másik újság: a Nagyfőnök beszélni kíván velem. – Kapcsolom! – énekelt bele a kagylóba a titkárnő, s máris hallottam a Nagyfőnök hangját, aki már kora reggel elhatározta, hogy figyelmeztet, miért nem utaztam még el a farmra. Nem mondanám, hogy megváltoztattam sziklaszilárd elhatározásomat; éppen akkor azonban, amikor kikellett volna mondanom, hogy „nem”, egyszer csak – elismerem, hibát követtem el – valami végképp ide nem valót nyöszörögtem, vagy talán nem a kellő szavakat használtam, esetleg más történt, nem tudom. Mellesleg már megnyugtattam magam (legközelebb bármi áron visszautasítom!), s összeszedtem bátorságomat, s megkérdeztem, miért éppen rám esett a Nagyfőnök választása. A felelet meglepett; a Nagyfőnök azzal indokolta döntését: Talmenus lakói éppen Frevilt akarják meghallgatni, név szerint kértek engem. Honnan ez az érdeklődés a személyem iránt? Így hát nem utasítottam vissza. A hangulatom végképp elromlott. Azonban az ez után következő hír – igazából ez volt a Nagyfőnök telefonhívásának az oka – felülmúlta összes rossz előérzetem. Tüstént rohantam hozzá – valóban nem mentem, hanem rohantam –, hogy a saját szememmel győződjek meg mindenről. Egy ismeretlen férfi ült a Nagyfőnök íróasztala előtt egy karosszékben, kezében papírlapot tartott. „Osztályuk levelének értelmében önökhöz helyezzük át G. Souwyt…” stb. – ez állt a papíron. A Nagyfőnök megkérte az idegent, várjon egy kicsit, s kiléptünk az előszobába. – Én nem írtam semmiféle levelet! – kezdtem a magyarázkodást. Ez azonban nem győzte meg a Nagyfőnököt. – Remélem, tudja, hogy munkaköri megbízatást itt csak én írhatok alá? Én azonban valóban nem hívtam ide senkit! Különben sem tettem volna ezt magamtól, annál jobban tisztelem az ügyviteli rendet. – Frevil, tisztáznia kell, mi a csoda ez. S bármi lesz is a vége, Frevil, maga, elnézést a kifejezésért, alaposan lejáratta magát előttem. Souwy annak idején nálam volt diploma előtti gyakorlaton. Én voltam akkor a laboratórium vezetője, úgy, ahogy most maga. Ebből arra következtethet, hogy ismerem őt, képességeit és lehetőségeit. Engedje meg, hogy felvilágosítsam: alaposan melléfogott. Pislogni sem volt időm, s a Nagyfőnök már nem volt mellettem, én pedig ott álltam a fogadószoba közepén… A titkárnő részvétteljes pillantást vetett rám. Ekkor odalépett hozzám az a bizonyos Souwy, valamit kellett neki mondani, én pedig a vendégbarátság szokását megsértve kivágtam: – Tehát maga levelet kapott tőlünk? Bólintott. – Cégjelzéses papíron? Újból bólintott. Látszott, nem tartozik a beszédes emberek közé. Elküldtem a szállóba, foglaljon szobát magának, s tűnjön el a szemem elől. A folyosón utolért a titkárnő, s közölte: néhány napja Armand elvett tőle egy kitöltetlen levélpapírt az Osztály cégjelzésével. Ő pedig azt hitte, a papírra nekem van szükségem. És így tovább. Másfél órát tanácskoztam Armanddal és Claire-rel. Armand ártatlan arccal azzal védekezett, ha olyan sietve nem hívja meg Souwyt, elveszik tőlünk a státust. A legjobb védekezés természetesen a támadás; Armand pedig éppen nem mentegetőzött, hanem a szememre vetette tétovázásomat (én valóban nem ismertem senkit, aki Berto távozásával a megüresedett helyre számításba jöhetett volna), s ráadásul azt várta, hogy dicsérjék meg fürgeségéért. Claire szavaiból úgy vettem ki, Armand az egész

történetben mártírnak tűnik: lám, magára vállalta a csapást, csak hogy segítsen a laboratóriumon s természetesen személy szerint rajtam is. Szép kis segítség! A forrás megnevezése nélkül közöltem velük, nincsenek túl hízelgő híreim Souwy szellemi képességeiről. Armand tiltakozott. Kiderült, Souwy régi barátja. A reménytelenség legteljesebb érzésével, bágyadtan lehordtam Armandot, mert engem és a laboratóriumot nehéz helyzetbe hozott a Nagyfőnök előtt. Nem elég, hogy Berto otthagyott minket, cserébe még itt ez a Souwy! S ráadásul ez az egész história a levéllel! Ezután látogatott meg Souwy. Hosszú beszélgetést folytattam vele. Eredményeképp az volt az érzésem, nem maradt más hátra számomra, mint hogy végezzek magammal, kiugorjak az Osztály védőkupolája alól; más kiutat nem láttam. A Nagyfőnöknek igaza volt, ő aztán ismerte Souwyt! De mivel Souwy a mi megkeresésünkre repült ide, ugyan mit tehettem? A romantikus lelkületű és okos Berto után ezzel az alakkal érintkezni, aki majd a helyére kerül, kínszenvedés volt. Kerek órán át magyaráztam Souwynak témánk legelemibb problémáit, s meg vagyok róla győződve, hogy eredménytelenül. Egyetlen érdeme szófukarsága volt. Amíg hallgatott, fennállt a kölcsönös megértés illúziója, s ez reményt keltett. Később azonban észrevettem, hogy mindent elölről kell kezdenem… Ha a laboratóriumba közkatonákat, egyszerű végrehajtókat akartam volna felvenni – előfordul ez is, így tesznek az olyanok, akik félnek, nehogy beosztottaik túlnőjenek rajtuk –, Souwy természetesen tiszta nyereség lett volna. Armand hozzá képest zseni. A Souwyval folytatott beszélgetés után az emberben nagyzási mánia alakult ki, azt érezhette, rajta kívül az egész világ elképesztően ostoba, s képtelen megérteni legegyszerűbb gondolatát is. Az ebédet – a nap természetes folytatásaként – a Nagyfőnök titkárnőjének a társaságában fogyasztottam el. Felhívott, s lelkesen így kiáltott fel: – Ó, hát még a helyén van! Egyáltalán nem hittem, hogy a helyén találom. Azt gondoltam, már elment ebédelni. Mi mást tehettem volna? Meghívtam ebédre. Claire-t egyszer sem hívtam ebédelni. Na, jól van. Néhány napra Jurkovhoz repültem, ő pedig tüstént elutazott, az ördög tudja, hová, Bertóval és Armanddal. Ebéd közben beszélgetni kezdtünk. Nagyon szerettem volna megosztani valakivel a különböző oldalról rám zúduló kellemetlenségeket, s egyszerre beszélni kezdtem róluk ennek a számomra alig ismert nőnek. Ekkor volt először szerencsém ezen a napon. De még mennyire! A nő örökösen nő marad, s ha nem izgat a szeme vagy a haja, biztosak lehetünk abban, hogy a lelke legalább olyan gyönyörű, mint az évad első tévésztárja. Jóindulattal és együttérzéssel találkoztam, s belekapaszkodtam, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Megnyugodtam. Meggyőzött – nem logikával, hanem a szemével, a hangjával, azzal, ahogy ujjával kezemhez ért –, hogy a laboratórium talpra áll, s minden rendben lesz. Hittem neki. Még Souwyval kapcsolatban is megnyugtatott. Azt bizonygatta – a helyzet nem teljesen reménytelen. Faggatni kezdtem, mit akar ezzel mondani. Vagy talán ismeri azokat a módszereket, amelyekkel meg lehet szabadulni egy felkért munkatárstői? – Talán – csak ennyit felelt. Tovább erősködtem. – Nem – felelte –, ezt csak úgy mondtam. Semmit nem tudok. S bezárkózott. Amikor azonban ismét beszélni kezdett, hangja meglepett. – Láttam tegnap este, nem volt egyedül… Ugye, Claire volt az?

Egy szempillantás alatt elvörösödtem, akár egy kisfiú. – Azt hiszem – folytatta –, nem túl szerencsés a választása… Kénytelen voltam megkérni, váltsunk témát. A szeme szikrákat szórt, s felugrott az asztaltól. Mint már említettem, a nő örökké nő marad… Váratlanul visszatért, elém állt, s felülről a szemembe nézve, élesen így szólt: – Az érdekelte, hogyan tudna megszabadulni egy munkatársától. Nos, kérdezze meg a maga Claire-jét, mesélje csak el, hová utaztak… Ezzel eltűnt. „Hová utaztak!” Igen, honnan ez a nagy titokzatosság e körül az utazás körül? Vagy talán… Valóban, hová? És miért? Még ki sem ittam a teámat, de már szilárdan elhatároztam, még holnap elutazom a farmra. Valóban, honnan van Talmenusban ez a nagy érdeklődés irántam? Miért éppen engem akarnak? Na és végül, honnan hallottak rólam? Aligha lehet ezt egyedül a tudomány iránti növekvő érdeklődéssel magyarázni, amiről pedig az utóbbi időben az összes újság egyszerre beszélni kezdett. Korábban azt tartottam, Talmenus zavarja a terveimet. Most rájöttem, feltétlenül oda kell utaznom. Mi köze mindehhez Frevilnek? Különös. Na de végső soron nem ez a lényeg; el kell látogatnom akármelyik farmra, végig kell járnom a bolygó összes farmját, csak hogy rátaláljak munkatársaim nyomára. Valóban, hová utaztak? Melyik féltekén keressem azt a mezőgazdasági építményt, ahol lefényké pezték őket? A laboratóriumból fölhívtam a Nagyfőnököt (a titkárnő szó nélkül bekapcsolt hozzá), s bejelentettem, másnap utazom Talmenusba. – Frevil, nagyon meg vagyok elégedve magával! – válaszolta a meglepett Nagyfőnök. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem akar utazni. Örülök, hogy tévedtem. Hallgattam. – Tudja mit, Frevil? – érzékenyült el hirtelen a Nagyfőnök. – Vigye magával Claire-t! Értékelni kell a munkánk iránt megnyilvánuló érdeklődést. Igen, utazzanak ketten! Így komolyabbnak tűnik majd a dolog. Maga egy általános jellegű előadást tart, Claire pedig a saját témájából. Vajon előre láthatjuk-e a Nagyfőnök agyában megszülető ötleteket? Örültem, de egyúttal zavarban is voltam. 6. JURKOV: – A pokolba! Most mit tegyünk? – Az ördög vigyen! Üres szavak. – Veled meg mi történt? Senki nem tudott rá válaszolni… A füst még vékony csíkban szivárgott a melléből. A műszerrekesz fedele fölött tűnt elő, gyengén szivárgott kifelé, értékes alkatrészek émelyítően égett szagát árasztva. Zavarodottan álltam a robot felett, s úgy kiabáltam, mintha még hallhatna engem. Beugrottam, hogy megnézzem, hogyan töltötte itt az éjszakát, s csak egy fémburokra leltem hamuvá égett belsővel. Mihez kezdjek most krómtól és zománctól ragyogó elegáns burkával? Befutott Nagyezsda is.

– Miért kiabálsz így? Meglátta a 77-48A-t. – Ki tette ezt, Jurkov, ki tette? – Nem tudom. Lehet, hogy senki. – Hogyhogy senki? – Hát, lehet, hogy ő maga. Nagyezsda letérdelt a roncs előtt. – Mit tettél, Jurkov? Szemében könny csillogott. – Nem értem – mondtam. – Mi szükség volt erre? Mondd, mi? Elsírta magát. Meg akartam nyugtatni, de eltaszított magától. – Agyonszabályoztad! – kiáltotta. S újból elsírta magát. A füst még egyre szivárgott a 77-48A melléből, mintha a robot lelke távozna fémtestéből. – Ki sejthette, hogy így végződik? Én nem. Te sejtetted? – Hiszen mondtam, hogy ne nyúlj hozzá! Ne nyúlj hozzá! Hallgatsz is te az emberre… – Kérlek, felelj a kérdésemre. Tudtad, hogy ez lesz a vége? – Mondtam neked, ne nyúlj hozzá! Éreztem, ebből semmi jó nem származik. – Tudtad vagy érezted? Dühös voltam, mint soha. Nem volt elég, hogy a 77-48A kiégett. – Éreztem, éreztem, hogy nem szabad hozzányúlni! Nem kellett volna beszabályoznod, mondtam neked! – Tudod, ha már itt tartunk – mondtam haragosan és keményen –, meg kell hogy mondjam, rendkívül következetlenül viselkedsz. Egyre csak féltél tőle. Akkor most miért sírsz? Könnyek öntötték el a szemét. – Nagyezsda, én okos nőnek hittelek téged! – Jurkov, ez mind miattad van, te tetted ezt! Miért kellett tegnap szétcsavarnod?… Egyszóval csúnya jelenet volt. Rossz volt a kedvünk, összekaptunk… Azonban dolgozni kellett. Hívtuk régi robotjainkat és mindazt, ami a 77-48A-ból maradt, lecipelték a sötét pincébe, ahol mindenféle felesleges kacat, ládák, hulladék miegymás hevert. Azután kibontottuk a második konténert. – Nézd, Nagyezsda – mondtam békülékenyen –, ezt 53-67A-nak hívják. Nágya azonban nem állt szóba velem. Dühbe gurultam, az asztal felett odahajítottam neki a robot műszaki leírását, s visszatértem szobámba. Amikor ismét beállítottam hozzá, az 53-67A már sétált az indítópult körül. Magától értetődően éppen olyan volt, mint a 77-48A. S ugyanúgy is viselkedett. Egy kicsit kérdezgettem, inkább csak a forma kedvéért. Tökéletes válaszokat adott. Utasítottam Nagyezsdát (most szigorúan hivatalos volt a kapcsolat közöttünk), hogy küldje a munkaterembe. Lásson munkához a többi robottal együtt. Ezután távoztam, elviselhetetlen lett volna számomra Nagyezsdával maradni. Amikor azonban bementem ellenőrizni, hogyan haladnak a dolgok, ismét a Jiffy-féle indítópult mellett találtam. – Ez is elvesztette az eszméletét – magyarázta Nagyezsda, tekintetemet kerülve. Két régi robotunk behozta az 53-67A-t, s lefektette az indítópult mellé. Fölé hajoltam, s láttam: kiégtek a Barrens-biztosítékok. Hát, életre keltettük. Azután egy szót sem szólva, rövidre kötöttem a biztosítékokat. Nagyezsda ugyancsak nem szólt egy szót sem. Pedig nyilván szeretett volna valamit mondani. De hallgatott. Elindultam az értekezletre. A terv szorított, ezért is kockáztattam meg, hogy ismét rövidre kössem a Barrensbiztosítékokat. Mert most már nem a robotok munkába állításának másodrendű terve

forgott veszélyben, hanem egész munkánk. Az Állomás nem teljesítette a kötelező programot. A műszerek pontosan összegyűjtötték a szükséges információt, azonban nem volt kinek feldolgozni azt. Régi robotjaink nem boldogultak az új feladatokkal. Félbehagyjak mindent, üljek le egy hagyományos számítógép mellé, amelyből volt elég az Állomáson, s a robotok helyett magam lássak a piszkos munkához?…Tehát a mindennapos értekezlet. Magától értetődik, hogy megkaptam a magamét az ütemterv felbontásáért. Objektív okok? Ezek, önök is megértik, senkit nem érdekeltek. Azokat állították példaként elém, akik a terv határidő előtti teljesítésében az élen jártak. Ó, ha legalább egy kijavított A sorozatú robotom lenne! De honnan vegyek? Felhívjam Frevilt? Igen, ezt akartam tenni. Korábban. Most azonban, miután elégettem egy új automatáját, elment tőle a kedvem. Figyelmeztettek mulasztásomra. Az összes elképzelhető ígéretet megtettem. S csak ezután járultak hozzá, hogy kikapcsoljam a rádiót. Sóhajtottam egy nagyot, s indultam, hogy megnézzem, hogyan viselkedik az 53-67A, akiért imádkozni is kész voltam, csak dolgozzon. A kép, amely fogadott, minden várakozásomat fölülmúlta. A robot ízületeivel csörömpölve Nágyát üldözte a szobában. Még egy másodperc, s karon ragadja. Nágya ijedten, verejtékező homlokkal igyekezett kiszabadítani magát, a robot azonban görcsösen szorította. – Nem ugat, nem harap, a szobába nem ad utat? – kérdezte határozottan a robot. Másik kezével a falhoz nyomta Nágyát. – Lakat! – Nem találta el. Nem találta el. – Plomba – sziszegte Nágya. – Nagyszerű, helyes – dicsérte meg a robot, s elengedte. Nágya megtörölte a homlokát. – Pihenj! – utasítottam a robotot. Majd megkérdeztem Nágyát: – Már ő is? Nágya nem felelt. Ez is meghibbant… A robotgyilkos után nyúltam. A robot veszélyes volt. Nem szerettem azonban ezt a műveletet, van benne valami… Úgy döntöttem, az ördögbe is, várjunk még egy kicsit. S egyszerűen egy távoli szobába küldtem. – Nyugodj meg – mondtam Nágyának. Mérgesen rám nézett. S én természetesen ismét dühbe gurultam. – Tudod mit – mondtam. – Nem akarsz beszélni velem, nem erőszak. – Már nem tudtam türtőztetni magam. – Az ütemtervet azonban be kell tartani. Teljesíteni fogod a kötelességedet. Ha az automaták nem birkóznak meg a feladattal, magad ülj le és oldd meg! Világos? Van kérdésed? Nágya hallgatott, majd megigazította a haját, levette munkaköpenyét, s elment. Egyedül maradtam. Ostoba tökfilkó vagyok. De mi lesz a tervvel? Nagyezsda (a kozmikus időjárással ellentétben) nem igazolta az előrejelzést. Lehetetlenség volt előre megmondani, mennyi ideig tart rossz hangulata. S amíg az el nem múlik, áll a munka – csak ezt lehetett előre tudni. Ami az automatákat illeti… Egy még ott feküdt a konténerben, azonban őszintén szólva semmi kedvem sem volt vele is bajba kerülni. A társa, ez a vidám, társaságbéli tréfamester nyilván egy távoli szobában szórakozott, találós kérdéseket tett fel magának. S még egy hevert a pincében, mindenféle limlom között. Oda mentem, ahol szorgalmasan tovább dolgoztak régi robotjaink, s kikerestem a szomorú nap szerény termésében az 53-67A számítószalagját. Amíg ki nem égtek a biztosítékok, alig tudott valamit kiszámítani. A tanítás folyamata azonban normálisan haladt. Azután egyszer csak áttért a kettes számrendszerre. Egyesek, nullák – majd vége, üres szalag. A biztosítékok működtek, más szóval a

berendezés önvédelméről, az operatív emlékezet túlterheléséről volt szó. A Barrens-biztosítékok az automaták védelmét szolgálták olyan feladatok megoldásakor, amelyekre azok nem voltak felkészítve. De hiszen a robotok éppen azokra a feladatokra voltak tervezve, amelyeket az Állomásnak meg kellett oldania! Akkor hol a baj? Megnéztem az utolsó számításokat. Ugyanaz a jellegzetes üzemzavar. Kezdetben minden rendben, majd váratlan átmenet a nyolcas számrendszerről a kettesre, egyesek, nullák hosszú oszlopai, a rövidre zárt biztosítékokkal azonban sikerült egy kicsit előbbre lépni; minden ok nélkül néhány regresszív egyenlet, s itt már, úgy tűnik, a túlterhelés elérte a veszélyes szintet – az automata tönkrement, s kizárólag nullákból álló számsorokat adott ki. Ekkor már nem maradt más hátra számára, mint hogy Nagyezsda után rohangásszon, s találós kérdéseket tegyen fel neki… Elment a józan esze, ez minden. Lementem a pincébe, s a zseblámpa fénye mellett sokáig botorkáltam a komor, hideg alagutakban. Itt nem nehéz eltévedni. Mindenféle ócska kacat volt szétdobálva, néhányszor elterültem a betonpadlón. Úgy-ahogy átbotorkáltam a szeméthalmokon, s végül megleltem azt, ami a 77-48A-ból maradt. Félelmetesen csillogott a lámpa fényében. Szükség volt a szalagjára. Hamun kívül azonban mást nem találtam. Minden elégett, ami éghető volt. Hátam egy furnérládához vetve, elüldögéltem mellette egy darabig a pincében. Igen, ez a vidám fickó, ez a rímfaragó… Már semmit nem mondhat nekem. S a számítószalagja is elégett. Ez nagyon fontos volt – a szalag. Mégis, hol láttam én ezeket a feladatokat?… Vagy csak úgy tűnik, hogy láttam valahol? Nem, kétségtelen, valahonnan ismerem őket… Lehet, hogy ő továbbment a megoldásukban, és sikerült egy kicsivel előbbre lépnie? Lehet, hogy szalagját meglátva megértettem volna, mi ez a végzetes feladat? Lehetséges. A szalag azonban nincs sehol. Mitől éghetett vajon el? Kész csoda! Zajt hallva eloltottam a lámpát, és vártam. Bármi megtörténhet az ilyen kis állomásokon. Előfordult, hogy valamelyik bázist – azt hiszem, a kanadait – csempészek használták fel s a kutatók nem is sejtették, hogy nincsenek egyedül… Azonban csend volt. Visszatértem a szobámba. Nagyezsda nem jelentkezett. Benézzek hozzá? Nem, úgy döntöttem, nem megyek. A szobám üres volt, a lelkem pedig szomorú. Nincs mit tenni! Megágyaztam magamnak, lefeküdtem, bekapcsoltam az olvasólámpát. Eszembe jutott a könyv. Elővettem, gyöngéden megsimogattam, olvasni kezdtem, s egy időre mindenről elfeledkeztem: „…a Laputa-beliek egy percre sem tudják pihentető álomra hajtani a fejüket az ágyban, és képtelenek csak pillanatokra is élvezni az élet kínálkozó örömeit és szórakozásait. Ha két ismerős hajnalban találkozik, rögtön kicserélik legfrissebb híreiket a Nap egészségi állapotára vonatkozólag; milyen volt a színe alkonyatkor, milyen a formája napkeltekor, van-e mégis valami remény, hogy elkerülik az összeütközést a közelgő üstökössel. Ezekben a beszélgetésekben ugyanazt a kéjes önborzongást fedeztem fel, amelyet odahaza gyerekeknél tapasztaltam, akik szintén gyönyörrel kínozzák fantáziájukat ördög- és kísértethistóriákkal, és este nem mernek elaludni. A sziget asszonyai szinte szikráznak a temperamentumtól, férjüket kivétel nélkül a legvégső megvetéssel kezelik – idegen férfiakért viszont mértéktelenül bolondulnak; ilyesmiből nincs is hiány, mivel igen sokan jönnek fel az alsó kontinensről, udvari kihallgatásra, különböző tanácskozásokra, városaik bel- és külügyeit illetőleg, avagy valamilyen privát ügyben; a hivatalos vélemény persze a legrosszabb ezekről, mivel szellemi képességeik messze a szigetlakók géniusza mögött kullognak. Ezek közül választják ki szeretőjüket a hölgyek, s csupán az szegi örömüket, hogy a párocskák túlontúl is könnyen és veszélytelenül játszhatják kisded játékaikat, mivel a férj állandóan el van

merülve metafizikai spekulációiba. Az itteni széptevők és kedveseik akár legintimebb akcióikat is lebonyolíthatják közvetlenül s férj orra előtt, feltéve, ha papiros és mértani eszközök vannak a keze ügyében, a lélektani légycsapó meg szabadságon. Asszonyok, lányok egyaránt panaszkodnak arról, hogy itt a szigeten tulajdonképpen börtönben, élnek – bár szerintem nincs a világnak még olyan bájos vidéke, mint éppen Laputa. Noha a legnagyobb bőséget és pompát élvezik, és valóban bármit szabadon megtehetnek, ami csak eszükbe jut, mégis a világot akarják látni, és élvezni a főváros minden szórakozását, amit azonban csak egészen kivételes királyi engedéllyel tehetnek; általában nem is igen kapnak ilyet, mivel az itteni arisztokrácia gyakran tapasztalhatta, milyen nehéz a hölgyeiket utána rávenni, hogy ismét visszatérjenek a szigetre. Hallottam a következő történetet egy rendkívül előkelő főrangú hölgyről, akinek már felnőtt gyermekei voltak, a férje pedig maga a miniszterelnök s a királyság leggazdagabb embere; elbűvölőn kedves modorú úr, és végtelenül imádja feleségét, a sziget legfényűzőbb palotájában lakik vele. Ez a hölgy egészségügyi okokra hivatkozva, egyszer lement Lagadóba, és ott hosszú hónapokra teljesen eltűnt a világ szeme elől, végül már maga a király köröztette: meg is találták egy piszkos lebujban és még piszkosabb rongyokban, mivel minden ruháját zálogba csapta, csak hogy kitarthasson egy vén és púpos hordárt, aki mindennap félholtra verte, és már kapcsolatuk kezdetén sem éppen a gyöngéd rábeszélés módszereivel közeledett a hercegnőhöz. És noha a férje a lehető legnagyobb kedvességgel és szemrehányó szó nélkül fogadta vissza, a nő hamarosan szerét ejtette, hogy lopva visszatérjen – valamennyi ékszerével együtt – az epedő hordár karjaiba. Azóta örökre nyoma veszett. Lehet, hogy számos olvasómra mindez úgy hat, mint valami Európában, Angliában s nem ilyen távoli országban esett história, ámde kegyeskedjék észbe venni, hogy a női nem különleges szeszélyeit egyáltalában nem korlátozza sem az éghajlat, sem az országhatár; a női kedélyvilág sokkal inkább uniformis jellegű, mint ahogy kezdetben gondolták.” 7. FREVIL: Kezet nyújtott, és így szólt: – Szólítson Mihailnak. Soha nem gondoltam volna, hogy ő az igazgató; persze nem volt az ismerőseim között farmigazgató, mi több, olyan farmé, amely egy nemzetközi szervezethez tartozik. A helyettesét Ludwignak hívták. Claire-t meglátva hangosan megkérdezte: – Hát Ő ki? A felesége? Claire zavarban volt, én még inkább. Megadtam a szükséges magyarázatot. – Vagy úgy! – kiáltott fel Ludwig. Mihail segítségünkre sietett. Amikor mosolygott, ragyogó arca olyan kedves, jóságos, szívélyes lett, hogy egy imposztor csodagyerekre emlékeztetett. Ludwig felingerelt Claire-re vonatkozó kérdéseivel, s víz nélkül lenyeltem egyet a magammal hozott tablettákból. A központi telepig tartó úton egész idő alatt a tabletta ott ágaskodott a torkomban. Talmenusi tartózkodásunk magától értetődően bőséges ebéddel kezdődött – mellesleg előre figyelmeztettek, hogy a farmokon többnyire mindig így kezdődik. Nem mondhatom, hogy kellemetlen szokás; amúgy is szeretem a hasam; elég volt egy pillantást vetni az asztalra, s összeszaladt a nyál a számban. Alighogy leültünk, hozták a derelyét – rögtön látszott, hogy igazi tésztából készült, s amikor szétharaptam az első, illatos, édes gőzt árasztó derelyét, megéreztem, hogy a túró is valódi, ehhez nem fért kétség! Elfeledkeztem érkezésem mind hivatalos, mind egyéni, titkos céljáról, belemártottam az igazi túrós derelyét az igazi tejfölbe, s hihetetlen mennyiségben pusztítottam őket… Szerettem volna azonban minél előbb megtekinteni a gazdaságot. Mihail kirándulást

ígért, s kértem, ne halassza el ígérete teljesítését. Akármit hoznak is még, teljesen mindegy, hogy mit, többet úgyse tudnék enni. Egy morzsányit sem. Nagy nehezen felkeltünk az asztaloktól. A kirándulás kiábrándított… Nem, a gazdaság természetesen nagyszerű volt, s az igazgató, mint ennek a szervezetnek a feje, minden dicséretre rászolgált, de… Röviden, agyonkínoztam Claire-t és Mihailt, a gazdaság egyik végéből a másikba rángattam őket, a legeldugottabb zugokba, egyre kerestem azt a mezőgazdasági építményt, mely előtt – határozottan emlékeztem a felvételre, amit Armand albumában láttam – munkatársaim lefényképezték magukat. Néha valami hasonlóra bukkantam; előfordult, hogy a hasonlóság kétségtelennek látszott, de akkor észrevettem, hogy vagy a burkolat más, minta képen, vagy a homlokzat úgy helyezkedik el a mesterséges naphoz képest, hogy Claire, Armand és Berto semmiképp sem pisloghattak a fénytől. Hiába utaztam hát! Kedvetlenül, úgy-ahogy megtartottam az előadást. Papírról olvastam fel. Tudom, ez nem jó dolog, azonban meg lehet érteni állapotomat. Magammal hoztam a robottechnikai világtalálkozóra készített felszólalásom vázlatát, s erőlködve felolvastam az egybegyűlt hallgatóságnak. Claire viszont – ó, Claire csillogott! Ragyogó szemmel szónokolt egy órát, majd még egyet, válaszolt a kérdésekre, vég nélkül rajzolta a táblára kedvenc képleteit, tetőtől talpig összekente magát krétával, s tapsvihar kíséretében jött le a klub színpadjáról. Amikor Claire a munkájáról beszél, élvezet hallgatni. A munka éltető elemévé vált. Szeretnék egyszer róla mint tudósról írni. Ezt azonban profi módra kell megtenni. Még hatásosabban, mint ahogyan az Állomásról. Előadásaink után a lakoma folytatódott. Ludwig észrevette, hogy hangulatom korántsem emelkedett, a maga módján magyarázta ezt, s hozzáfogott, hogy örökzöld viccekkel szórakoztasson, arról például, hogy a gazda elutazott kiküldetésbe, a robot pedig otthon maradt. Majd Ludwig áttért Claire-re. Ő is szomorúan ült, csak egy kissé más okból. Azokban a napokban történt mindez, amikor szervezetét a soron következő diétával gyötörte, hogy elviselhetetlen kínok árán fél kilót leadjon. Egyetlen lenyelt derelye hosszú böjtöt jelentett számára; bánatosan szemlélte a különböző ínyencségekkel ingerlő asztalt, tombolt benne a szenvedély, s ez a ragyogó alakú nő állhatatosságában majdnem megingott annyi csábítás előtt… Ludwig elzászi dialektusban elmesélte Clairenek a régi viccet a robotról, aki fürdőbe indult… Az utazást a gazdaságba aligha nevezhettem sikeresnek, a gondolat pedig, hogy végig kell járnom az összes tengert és hegyet, hogy megleljem a szükséges mezőgazdasági építményt, már nem tűnt zseniálisnak. Még ha kerítettem volna is időt a kétes turista-utakra a mezőgazdasági negyedekbe, ez meghaladta volna erőmet: nem tudok nagyokat enni, s e tevékenységi körben velem született képességeim s az Osztályon szerzett jártasságom fölöttébb korlátozottak. Akkor hát mit tegyek? Nekiláttam, hogy sorra felidézzem az utóbbi napok eseményeit. Tehát hogyan is kezdődött? Kezdetben volt a formátlan, kihalt, örök sötétségbe merült Föld. Mindenütt csak víz és víz, s felette lebegett a teremtő lélek. S az Isten így szólt: legyen világosság! S látván, hogy a világosság jó… Úgy tűnik, elfáradtam! Hát hogyan is kezdődött? Először is Armand távirata. Nem, állj! Armand a táviratot azután küldte, hogy Berto beadta kilépési kérelmét, s még korábban hármasban valahová elutaztak piknikre… Tehát először valahová elutaztak. Kezdjük azonban még előbbről. A laboratórium eleinte nyugodt volt, az összes státus be volt töltve, a munka ideálisan haladt a Nagyfőnök megszabta ütemterv szerint. S ekkor kijelentettem: na, most elutazom Jurkovhoz, ha már lehetőségem nyílott rá. Elutaztam. Ugyanakkor (én magam láttam a fényképet, na meg Armand felesége is elszólta magát, hogy éppen legutóbbi

távollétemkor) Claire, Armand és Berto néhány napra eltűnnek az Osztályról (ezt a titkárnőtől is tudtam). Ki volt a negyedik – hiszen kellett legyen még valaki, aki őket lefényképezte –, nem tudjuk. Különben elkészíthették a fényképet önkioldóval is, s akkor a negyedik személy léte elesik. Berto, miután visszatért a piknikről, beadta kilépési kérelmét. Körülbelül ugyanabban az időben, amikor az utazásra sor került, Armand beterjeszti a publikációk jegyzékét, majd visszaveszi, kihúzza a nem tudjuk, milyen hetedik munkát, s új listát ad be, hat munkával; az események egy része ez előtt történt, másik része ez után. Úgy tűnik, ez minden, nem számítva a Nagyfőnök titkárnőjének ho mályos célzásait… Na és itt ez a különös meghívás ide, Talmenusba, előadást tartani; miért éppen személyem keltette fel a farm lakóinak érdeklődését? S végül a legutóbbi események. Armand – tudtomon kívül – betölti Berto helyét egy jelentéktelen alakkal, a barátjával. S csak azt kell még ehhez hozzátenni, hogy nem Berto volt az első, aki gyorsan kilépett tőlünk… S minden magyarázat nélkül! Akkor hát mit tegyek? Gondolataim határozatlanok, üresek voltak, s örök sötétségbe burkolóztak. S ekkor valaki ezt mondta: legyen világosság! Mindaz, ami történt, kétségkívül a kelleténél jobban bizonyítja a véletlen szerepét. Ha viszont dialektikusan vizsgáljuk a kérdést, világossá lesz az események logikája, melyek mögött – s ebben egyetértek egy sor filozófussal – törvényszerűség rejlik. Claire, miközben igyekezett fenntartani a könnyed, nagyvilági csevegést barátommal, Mihail igazgatóval és helyettesével, Ludwiggal, fölöttébb meggondolatlan tettre szánta el magát: megfoghatatlan módon sikerült éppen azt a kérdést feltennie, amellyel nekem már régóta elő kellett volna állnom, ha egyáltalán eszembe jutott volna ez az egyszerű kérdés. – Figyeljen ide, Michel – mondta a barátomnak –, honnan jutott eszébe, hogy meghívja Frevilt? – Miért ne? – csodálkozott az igazgató. – Talán rossz ötlet? – Nem mondtam, hogy az ötlet mit sem ér. Mégis, kíváncsi vagyok, honnan ez a nagy érdeklődés a robottechnika iránt. – Nos, ez aztán egyszerű. Ne gondolja, hogy mi itt elmaradunk a fejlődéstől. Igen, kísérletképp robotokat kezdtünk bérelni melléküzemeink számára! S Ludwig nekilátott egy hihetetlenül hosszú tanmesének a robotról, kutyáról, tehénről és traktorról. Én már-már elvesztettem érdeklődésemet a beszélgetés iránt – aligha szolgálhatott számomra valami újjal –, amikor Mihail egyszer csak megállította helyettesét, s így szólt: – Igen, s még valami! Ha ez annyira érdekli, elmondom, honnan hallottam a maga Freviljéről. Higgye el, még újságot olvasni sincs időnk. Frevilről először egy távoli majorunkban hallottam. Az emberektől. Akkoriban kellett jóváhagynunk a kulturális rendezvények tervét. Ülésezünk, a napirend hosszú, majdnem a Földig ér. Mondom: gye rünk, hívjuk meg ezt a bizonyos Frevilt. Nos, megbeszéltük az elvtársakkal, s az előadások munkatervét kiegészítettük Frevillel… Ekkor újból megszólalt Ludwig. Otthagytam őket, lehetővé téve, hogy nélkülem jussanak el a robotról, kutyáról, tehénről és traktorról szóló tanmese végére. Gyorsan bementem az irodára, s táviratot küldtem az Osztálynak arról, hogy egy ideig itt maradok. A nap vége felé Ludwig félrehívott, s tapintatosan érdeklődött, hogyan helyezzenek el minket éjszakára. És még azt mondták, hogy itt olyan szigorúak az erkölcsök, hogy elképzelni sem tudom! Zavaromat látva elnézést kért. – Én csak jót akartam – mondta, s enélkül is hittem szavai őszinteségében. Két szomszédos szobában helyeztek el bennünket. Jó éjszakát kívánva Claire-nek, még egy ideig ott toporogtam szobája küszöbén, nem akartam így elmenni, ő pedig nem zavart el, azonban nem találtam jobbat, minthogy megkérdezzem, mi a véleménye Souwyról.

– Rájöttem, hogy az értelmet az emberek között nem azonos mértékben osztották szét – felelte élesen Claire. Az est hátralevő részét ágyamban töltöttem a cikk olvasásával: „Lám, végre egyet s mást kezdek érteni. Először is, az Állomás egy általános rendszer egyik, mi több, nagyon fontos láncszeme. Másodszor, az egész Állomáson a legfőbb ember Jurkov. Belső telefonon egész nap egyfolytában Jurkovot keresték, fiatalemberek rohangáltak be, és egy fiatal lány, félrehívták Jurkovot, valamit mondtak neki. A műszerfalaknál ülők percenként kérdéseket tettek fel Jurkovnak, az valamit magyarázott nekik, azonban hogy miről folyt a beszélgetés, számomra oly világos volt, akár a vakablak. Az irányítópult egy nagyon hosszú, műszertáblákkal ellátott asztalsor volt, különböző lámpák, gombok, mindenféle műszerek tömegével, hátul pedig vasládák sora magaslott, szintén karokkal, relékkel, ravasz rendszerekkel. A ládák főkonstruktora az a bizonyos fiatal lány, aki időnként Jurkovhoz lépdelt. Földi módon, egyszerűen Nagyezsdának hívták. Itt készül a Nagy Tudomány. S ostobaság lett volna olyan képet vágnom, mintha valamit is értenék ebből az egész mechanizmusból; a tucatnyi fiatalember s az az egy lány, aki mind fiatalabb volt nálam, na és még a robotok is, viszont otthon érezték itt magu kat. Nagy nehézségek árán leereszkedtek a tudomány csodás fellegeiből a halandó földre, s nekem, akár egy süketnémának, szinte kézzel-lábbal magyarázgattak. Olyan voltam, mint aki egy idegen világból csöppent közéjük. Összes szánalomra méltó próbálkozásom, ugrálásom, vágyam, hogy felemelkedjek, ha nem is az ő szintjükig, de legalább egy másodpercre közel kerüljek hozzájuk, hasztalan volt, annak ellenére, hogy valamikor az érettségi bizonyítványomba matematikai elemzésből jelest írtak. Egyet mindenesetre jól láttam: a pult közepén egy közepes nagyságú tévékészülékre emlékeztető valami állt, képernyője közepén fehér foltok futkostak…” 8. JURKOV: Az Állomáson tébláboltam. Kerültem a találkozást Nágyával, s ezért a távolabbi helyiségekben kóboroltam. A munka állt, én pedig azzal foglalkoztam, hogy mászkáltam az egyik alagútból a másikba. Cél nélkül. Természetesen azzal nyugtatgattam magam, már régen eljött az ideje, hogy végignézzem az elhagyott helyiségeket, s döntsek, mi legyen velük. Naplopóknak való foglalatosság. A terv pedig mellesleg ugyancsak sürgetett. Így tévedtem le a pincébe. Talán önkéntelenül is a 77-48A vonzott oda. Bizony, egyre arrafelé igyekeztem. Nem mintha megzavarodtam volna, amikor beléptem ebbe a hideg alagútba, ahol tegnap a lámpával ültem, hátammal egy furnérládának dűlve. Csak először nem értettem, miért néztem be ide. Egyszerűen azt mondtam magamnak: lám, itt vagyok. S magasabbra emeltem a kezemben tartott erős fényű lámpát, hogy még egyszer megnézzem mindazt, ami a 77-48A-ból maradt. Elcsodálkoztam, s ellenőriztem magam. Nem, nem tévedtem. A limlom is ugyanaz – ládák, betondarabok. Még magasabbra emeltem a lámpát. Figyelmesen körülnéztem. Lámpát tartó kezem fáradni kezdett. Felkapaszkodtam a hulladékok fölé magasló betontömbre. Semmi újat nem láttam. Ekkor a lámpát a falhoz tettem, s megvilágítottam az alagút számát. Nem tévedhettem. Éppen az az alagút volt, ahol tegnap ültem. A robot azonban nem volt ott. Másfél tonna fém eltűnése egy, a külvilágtól védőkupolával szigetelt kis holdbázison, melyen szinte még a kozmikus sugarak sem hatolnak át, amikor az Állomáson, mint ismeretes, csak két ember tartózkodik, senki más, ugye, joggal hozhatja zavarba az embert? Előfordult már természetesen, hogy robot-álöltözékben valakik behatoltak egy állo-

másra, a robotok eltérítése pedig egy időben majdhogynem megszokott jelenség volt. (Frevil robotjait egyesek mind a mai napig azért nem vásárolták, mert tervezőjük nem tartotta szükségesnek, hogy eltérítéshárító berendezést szereljen fel rájuk.) A lifthez rohantam, s felmentem a munkahelyiségbe. A kép, mely ott fogadott, ha nem lettem volna annyira izgatott, bizonyára megindít, ellágyít, és lelkiismeret-furdalást ébreszt bennem. Nágya – magától értetődően egy mártír arckifejezését magára öltve – ott ült egy öreg, régóta kiselejtezett, de néha, ha kedve támadt (amennyiben egy gépnek lehet kedve) még dolgozó számítógép mellett. Dolgozott; a mi, Frevil A szériás gépeire előírt feladatainkat oldotta meg. Utasításomat teljesítette. A tervet mentette. – Az automaták cserbenhagynak – találtam fel magam –, az ember azonban sohasem. Felém fordult. A régi robotok ott sürgölődtek körülötte, s csak zavarták a munkában. Közelebb léptem hozzá, s ezt súgtam neki: – Nágya, igennel vagy nemmel válaszolj. Te vitted máshova a 77-48A-t? – Más sem hiányozna még! – ereszkedett le hozzám. – S nem utasítottad erre egyik robotot sem? – Még mit nem! – De talán tudod, hol van? – Jurkov! – Mi van? – Eredj innen! Végignéztem a robotokon. – Zavard el innét őket – intézkedtem. – Mi az ördögnek tolonganak itt? Zavard a fenébe őket! Miután monológom bevégeztem, rögtön jobban éreztem magam. Talán folytassam az Állomás ellenőrzését? A levegőregeneráló berendezés csőrengetegében semmi dolgom nem volt. Itt csak automaták voltak, ez az ő dolguk, nem a miénk. De ha már egyszer idetévedtem, úgy döntöttem, legalább megnézem ezt a korántsem tökéletes berendezést. S megláttam a 77-48A-t. Esetlenül lógott fölöttem, a berendezés fölött húzódó galériára hajították fel. Ha gondosabban elrejtik, nem veszem észre. Belekapaszkodtam a párkányba, felhúzódzkodtam, átlendültem a korláton. Igen, ő volt az. Miután kicsodálkoztam magam, visszanéztem a munkahelyiségbe. Ott minden úgy volt, mint korábban, s ezen felháborodtam. – Mi az, nem hallottad? Nem hallottad, mit mondtam? – Nem mennek el. – Hát ez meg mi a szösz? No, fiúk, el innen! A robotok sürgölődni kezdtek. – Nyugalom, Jurkov. Már engedd meg, a saját ügyeimet hadd intézzem magam. – Nem tetszik ez az egész. Mit jelent az, hogy nem mennek el? Tudod mit, ilyenkor kapcsold ki őket. Egyáltalán most minek kellenek neked? Odagörgettem hozzá a szarvas-szörnyeteghez hasonló robotgyilkost. – Jól van – mondta Nagyezsda. Vártam, nem mentem el. – Jól van – mondta. – Mindjárt eltávolítom őket. Elkéstem az értekezletről. Ó, ez a haszontalan fecsegés! Amikor sorra kerültem, az éter elcsendesedett, úgy tűnt, mindnyájan elhallgattak, várták, mi lesz. Ezúttal azonban könnyen megúsztam. Egy-egy választ készítettem elő minden kérdésre, (gy is feleltem: mindent megteszünk a terv teljesítése érdekében, s a tervet teljesíteni fogjuk.

Így sikerült elkerülnöm a büntetést. Mivel ijesztettek meg a legutóbb? Nagy nehezen emlékeztem: figyelmeztettek. Figyelmeztetésen az ösztönzés és büntetés eszközeit értem, együtt mind! A holdbéli élet megedzett, hogy hidegen fogadjam a diszpécser megintéseit, kinek kényelmes dolgozószobájában a Földön mintha máson sem járna az esze, mint hogy minket kioktasson. Nekem lennének ilyen gondjaim! A távolság segített ki. A diszpécser legfeljebb az orbitális állomásig jöhetett. S ez már eseményszámba ment. Hozzánk soha nem jutott el. Az apparátus dolgozói számára a vidéki utak oly bonyolult és hősies tettek voltak, hogy csupán a koordinátorok ellenőrző útjaival lehetett összehasonlítani őket. S ilyenkor természetesen a kíséretben ott volt a mi területi diszpécserünk is. Ez azonban olyan ritka eset volt, hogy beszélni sem érdemes róla. A kioktatásra oda se figyeltem. Csak egyszer ébredtem fel, amikor váratlanul megszakadt a rádió-összeköttetés. Az Állomáson egy másodpercre megszűnt az energiaszolgáltatás. Talán még annyira se, csak fél másodpercre. S rögtön újból volt áram. Természe tesen a rádió-összeköttetés is azonnal helyreállt. – Mi ez ott maguknál? – érdeklődött tüstént a diszpécser. Meg kellett magyarázni – megszakadt az energiaszolgáltatás. – Ezt én is észrevettem! Tisztázza az okát, s jelentse! Én azonban rögtön rájöttem, mit kell tennem, s panaszkodni kezdtem a reaktorra, amelyet már régen fel kellett volna újítani. Hiszen leállították a munkát, amikor a védőkupolát kezdték javítani! Miért ne hozhatnák rendbe egyúttal a reaktort is? S mindenki füle hallatára szégyenbe hoztam a diszpécsert, mert nem teljesíti a reaktor tartalék alkatrészeinek szállítására vonatkozó ígéreteit. – Mi az, a Holdról pottyant ide? – kérdezte a diszpécser. Arra számítottam, lesz benne annyi becsület, s ha már megszégyenült, leszáll rólam. Azonban volt annyira arcátlan, hogy azt tanácsolta: boldoguljak a saját erőmből. Az ilyen esetekben egyébként mindig így tett. De hiszen az ő idejében a reaktorok olyanok voltak, hogy kisipari módszerekkel lehetett őket javítani! Na, rendben. Nem is számítottam nála megértésre. Csak azt szerettem volna, ha nem köt belém olyan apróságért, mint az Állomás villanyellátásának kihagyása nyomorult fél másodpercre. A maga módján ez persze fölöttébb különös dolog, de mi köze ehhez a diszpécsernek? Amikor visszatértem a munkahelyiségbe, Nagyezsdát már nem találtam ott. A munkát a soron következő táblázat közepén hagyták abba. Végigjártam az üres helyiségeket, megnéztem a feladatot, s egy kötegbe raktam a szétszórt papírokat. Majd keresni kezdtem Nagyezsdát a szomszédos helyiségekben. Nem volt ott. Hazaindultam, üldögéltem egy darabig a szobámban. Töprengtem. Majd Nagyezsdához mentem. Kopogtam, nem válaszolt. Szólítottam; az eredmény ugyanaz volt. Vártam, vártam, majd félig kinyitottam szobája ajtaját. A szoba üres volt. Keresni kezdtem. Arra gondoltam, ő is valahol itt bolyong. Mindjárt ráakadok. Visszatértem a munkaterembe, s bejártam az egész felső szintet. Sehol nem volt. Eszembe jutott, milyen utasítást adtam neki, amikor utoljára láttam. Rohantam a robotok helyiségébe. Egymás mellett feküdtek; a három régi robotunk s velük a negyedik, az új 53-67A. Lehajoltam, hogy ellenőrizzem, Nagyezsda élettelenítette-e őket. Kiderült, nem. A robotok mindössze az időszakos kikapcsoltság állapotában voltak. Mintha szundikáltak volna. Ezt ők maguk csinálták, kikapcsolták magukat egy időre, ha nem volt rájuk szükség. Körülnéztem; mindnyájan, jóllehet leállították magukat, töltésre állították berendezésüket. Kikapcsoltam őket az áramkörből, s folytattam a kutatást. Nágya nem volt sehol.

A titokzatos eltűnések napja ez? Amikor ez eszembe jutott, rohantam a pincébe. A lámpa szeszélyeskedett, ezért zseblámpát vittem magammal. Eljutottam a regenerációs berendezésig. Felmásztam a félemeletre. A robot eltűnt. Mintha ott sem lett volna! Zseblámpával a kezemben nekiláttam, hogy végigkutassam a pincék eldugott zugait. Egy órát kutattam, kettőt. Olyan alagutakba kerültem, melyek száma semmit nem mondott számomra, s nem voltam biztos benne, hogy kikerülök onnan. A fal és a melegítőelem teste között valami megcsillant. A zseblámpa nagyon gyönge fényt adott, közelebb menni viszont ostobaság volt: egy felesleges lépés, s belekerülhettem a reaktor veszélyes zónájába. Óvatosan, mozdulataimra ügyelve a falhoz léptem. A hőcserélő és a fal közé be volt ékelve a 77-48A teste. A lámpát a betonból kiemelkedő acéldarabra helyezve nekiláttam, hogy kihúzzam a robotot. Nem sikerült. Ekkor karját emelőként használva rácsimpaszkodtam. A veszélyes zónába zuhantunk. Tüstént kiugrottam onnan; remélem, a sugáradag, amit kaptam, jelentéktelen volt. Tehát a robotot ismét elrejtették. Ahol egy dologra lelsz, van ott még más is. Kivittem Nágyát; ugyanott feküdt a hőkicserélő és a fal között, fél méterre a veszélyes övezettől, s elindultam, a karomban tartva őt a sötét alagutakon át. A lámpát otthagytam, túlságosan ormótlan volt. Jobb volt sötétben menni. Nem tudtam eldönteni, lélegzik-e. Nem állhattam meg, az idő volt a legfontosabb. Végigmentem az alagutakon, felmentem a mi szintünkre, s Nagyezsdát lefektettem az ágyára. Felhívtam az orvost. Szerencsére a vétel jó volt. A hívásomra jelentkező orvosnőnek elmagyaráztam a helyzetet, s bediktáltam a műszerek adatait: pulzus, vérnyomás és a többi. Ha egyáltalán pulzusnak lehetett nevezni. S vártam a diagnózist. – Elektrosokk – mondta az orvos. Mindent megtettem, amit a doktor mondott, megköszöntem a segítségét, és vártam. Amikor Nágya kinyitotta a szemét, egy könnycseppet vettem észre az arcomon. Elcsodálkoztam. Letöröltem. Amikor mosolyogni próbált rám, rádöbbentem, hogy szeretem. S visszamosolyogtam. Ezt suttogta: – Csukd be az ajtót. Felálltam s becsuktam. Gondoltam egyet, és még be is reteszeltem. Ez megnyugtatta Nágyát. – Alszol egy kicsit? – Nem. Nem tudtam, mit segíthetek neki. Eszembe jutott a könyv. – Tegnap nélküled olvastam – ismertem be. – Bocsáss meg. Majd mellé telepedtem, s találtam egy érdekesebb fejezetet a könyvben, „…körülbelül negyven évvel ezelőtt néhány férfiú felment Laputába, részint hivatalos ügyekben, részint szórakozásból; körülbelül öt hónapot tölthettek a szigeten, és amikor visszajöttek, látszott, hogy valamicskét konyítanak ugyan a matézishez, de tele vannak gőzös elméletekkel, melyeket amaz emelkedett régiókból hoztak magukkal. Ezek a jeles férfiak kivétel nélkül mindent kifogásoltak, ami lent a Földön történik, és rögtön kész sémákkal álltak elő, melyek szerint minden mesterséget, tudományt, nyelvet, technikai eljárást teljesen új alapokra kell helyezni. Ezen célból kieszközöltek az udvarnál egy pátenst, mely szerint Lagadóban fel kell állítani a Királyi Kitalátorok Akadémiáját. Ez a tudományos hóbort olyan járványszerűen terjedt a lakosság körében, hogy manapság már alig találni akár egy vidéki mezővárost is, amely ne büszkélkednék ilyen akadémiával. Ezekben a tudományos intézetekben a professzorok részletesen

kidolgozzák a földművelés és építészet új szabályait és módszereit; terveket készítenek a nagy- és kisipar új rendszerű gépeinek és szerszámainak a gyártására, minek eredményeképp garantálni tudják, hogy egy ember is el tudja majd végezni azt a munkát, melyen eddig tíznek kellett dolgoznia; egy palota felépítése mindössze egy hetet fog igénybe venni; oly rendkívüli tartós anyagokat fognak előállítani, hogy örökké épségben maradjanak, még csak javításra sem lesz szükség. A föld minden létező gyümölcse abban az évszakban fog beérni, amelyikben éppen megfelelőnek találják; egy alma helyén száz fog teremni – számtalan, egyéb hipotézisüket most nem is említve. Csak egy a bökkenő: egyetlen ilyen tervet sem sikerült eddig végrehajtani, és így egyelőre sivár ugyan az ország, a házak romokban állnak, s a népnek se kenyere, se ruhája. Mindez azonban egy pillanatra sem kedvetleníti el őket, sőt egyenesen megszázszorozza a makacs kitalátorok tervkovácsoló szenvedélyét, hiszen egyaránt hajtja őket a remény és a kétségbeesés. Ami őexcellenciáját illeti, jómaga nem lévén egyáltalában vállalkozó szellem, megelégedett a hagyományos családi gazdálkodás folytatásával; boldogan élt ősi kastélyában, és egyáltalában az élet minden vonatkozásában úgy cselekedett, ahogy szüleinél látta, minden újítás mellőzésével.” Becsaptam a könyvet. Nágya lehunyt szemmel feküdt. Nem tudtam, alszik-e vagy sem. – Hogyan történt? – kérdeztem suttogva. A szemöldöke fölszaladt, a mennyezetet nézte. – Egyszer csak elaludt a villany… Hirtelen megszakadt az energiaszolgáltatás… Többre nem emlékszem. Talán a szigetelés ütött át a gépben? Némán bólintottam. Majd elmondtam, hol találtam rá. Elbóbiskolt. Na jól van, gondoltam, átütött a szigetelés. Elvileg előfordulhat. De hogyan került Nágya a pincébe a 77-48A maradványaival együtt? Tegyük fel, hogy ez a megbolondult 53-67A munkája. Elektromos áramütés, Nágya elzuhan, az új robot lecipeli a pincébe, mint egy elromlott berendezést. (Mi mindnyájan saját elképzeléseink és gondolataink alapján magyarázzuk a világot. A robotokat gondolatban emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel. Na és erre a robotok ennek megfelelően cselekszenek, miért is ne? Számukra az ember csak ravasz szerkezet.) Hadd legyen így. De mi van a többi robottal, mit tettek ők ezalatt? Két lehetőség van: vagy ugyanúgy gondolkodtak, mint az újonc, vagy… A másik lehetőség: az Állomáson rajtam és Nágyán kívül még kell hogy legyen valaki. Valaki, aki félreállította a régi robotokat, hogy ne zavarják az újat. Például ez a valaki adhatott utasítást időszakos kikapcsolásukra, mert a robotok bármely emberre hallgatnak. Ebben az esetben várhatjuk, mit tesz ez a harmadik a továbbiakban… Az Állomás fegyvert nem kapott. Lábujjhegyen a rádió-összeköttetés pultjához léptem, s felébresztettem a régi robotokat. Igyekeztem valamit megtudni tőlük. Hasztalan. Azt felelték, hogy semmire sem emlékeznek. Erre megparancsoltam, kutassák végig az egész Állomást – élőlény után kutassanak. Félóra múlva közölték: négy patkányt találtak… Mit is kívánhatunk az egyszerű robotoktól? Megparancsoltam, kapcsolják ki magukat, s feküdjenek le a szobájukban. Már azt hittem, hogy Nágya alszik, amikor ismét kinyitotta szederjes ajkait. – Érthetetlen – mondta –, honnan szedték mégis ezt a feladatot… 9. FREVIL: Claire reggel kapitulált: különben sem tudta volna megőrizni eltökéltségét az előtt a reggeli előtt, amellyel Mihail kínált bennünket. Micsoda nagyszerű vendéglátás volt! Claire sorban minden ételnek nekilátott.

Értékes javaslattal fordultam az igazgatóhoz. – Hallottam – mondtam –, hogy gazdaságuk egyik távoli részlegének dolgozói tanúsították a legelevenebb érdeklődést a robottechnika iránt. Claire abbahagyta az evést. Rám nézett. Én pedig Mihailra mosolyogtam, aki válaszul bólintott szavaimra, s közben elkészítette Claire-nek a soron következő szendvicset. – Úgy vélem – folytattam –, kötelességünk, hogy itt maradjunk, meglátogassuk ezt a távoli majort, s előadást tartsunk ott. Ludwig tüstént intézkedett utazásunkról. Claire lehajtotta fejét, s lemondott a Mihail által állhatatosan felkínált szendvicsről. – Én nem megyek – jelentette ki. – Menjen nélkülem. Különben is az a véleményem, nem késhetünk visszatértünkkel az Osztályra. – De hisz ezzel megmentenek engem! – kapacitálta Mihail. – Egész életemben hálás leszek önöknek! Nem fognak többé nyaggatni azért, mert nem vagyok elég figyelmes a vidékiek iránt! Puhítottuk, erőltettük, kényszerítettük Claire-t, bármennyire ellenkezett is. Pedig sokáig ellenállt. Nyilván helyes úton jártam. Végül elindultunk. Ludwig kísért bennünket. Azonban töméntelen akadály tornyosult elénk. S ezek elsősorban egy ebédlőasztal alakjában jelentkeztek, látogatásunk a távoli majorban természetesen megint lakomával kezdődött. Néhányszor igyekeztem megszakítani ezt a szertartást, s rábeszélni Ludwigot, mutassa meg a gazdaságot; érveltem, játszottam a sértődöttet, makacskodtam; mindez hasztalan volt. Itt semmi nem lett a kirándulásból. A helyi lakosok sem támogattak. Nem értettem, miről van szó; talán Claire vette rá Ludwigot – valami hihetetlen ürüggyel, amit oly ügyesen találnak a nők –, hogy elég volt már a kirándulásokból? Egyszóval kisebbségben maradtam. Vesztettem. Tehát hiába kezdeményeztem ezt az utat a távoli gazdaságba. Mi az értelme ittlétemnek, ha nem kereshetem meg a rejtélyes mezőgazdasági építményt? – Maradjon nyugton! – mondta Claire. – Mi ez a rendkívüli érdeklődés a mezőgazdaság iránt? Vagy talán elhatározta, berendez egy saját farmot? Az élcnek sikere volt. Rajtam nevettek! Elhallgattam. Ludwig hozzám hajolt, s halkan beszélni kezdett; – Tudja, professzor, ennek a gazdaságnak a megtekintését az utóbbi időben nem vesz-szük bele vendégeink hivatalos programjába… – Miért? – Az igazgató külön rendelkezésére… S nem szeretném megszegni. – Mégis, miről van szó? Ludwig közelebb húzódott hozzám. – Van itt egy bár… Eh, semmi különös! Azt akarom mondani, nincs benne semmi rossz, magában a bárban. Megjelent azonban ott egy törzsvendég, aki rontja az összhatást. Mellesleg tudományos munkaerő. Nem, semmit nem akarok mondani, de… Az igazgató már azt sem tudja, mit tegyen. Szégyenfolt! Már arra gondoltunk, hogy áthelyezzük a bárt egy másik védőkupola alá. – Hogyan, egy ilyen törzsvendégért? – Professzor, maga nem ismeri az igazgatónkat! Mihail olyan ember… Ezután következett az előadás. Az ígéretet teljesíteni kell! Még egyszer felolvastam a világkongresszuson elmondott felszólalásom vázlatát. Az előadás tapsot váltott ki, de mi volt ez ahhoz a jutalomhoz képest, amiben később részesültem, amikor már indulófélben voltunk. Két testes flamand nő lépett hozzám; kezdetben azt hittem, a szokásos udvariasságokat mondják el, s már hasonlókkal akartam felelni, amikor hirtelen rájöttem: azt mesélik, hogy az ő házukban laktak munkatársaim! Tehát ott vagyok, ahová jöttek, s azokkal az emberekkel beszélgettem, akiknél meg-

szálltak. Ohó, ráadásul nem is egyszer jártak itt! Az egész dolog, az érthetetlen érdeklődés személyem iránt egyszerre világossá lett. Megkérdeztem, mikor jártak itt utoljára vendégségben munkatársaim. Az időpont megegyezett. Nagy lélegzetet vettem, s folytattam a kérdezősködést: – Tehát mindnyájan maguknál laktak? A negyedik érdekelt engem. – Igen, ketten – felelte a fiatalabbik asszony. Ismét egy rejtély. Tehát nem egyet vesztettem szem elől, hanem egyszerre kettőt ebből a társaságból. Pedig én arra számítottam, hogy legalább hármat meglelek. – Hogyhogy ketten? – kérdeztem rá. S arra gondoltam: Claire és még ki? – Hát úgy, ketten – mondta az idősebb. – Armand és még ez a, hogy is hívják, Berto vagy mi. Fura alak. – Más nem jött? – Nem tudjuk! Lehet, hogy még jött valaki, lehet, hogy senki más… Hol volt akkor Claire? Különben is, mi a szerepe ebben az egész históriában? Bevallom, kezdett nyugtalanítani minden újabb bonyodalom, ezek a rejtélyek, hangulatom hullámzásai. S egyszer csak, amikor már elmenőben voltunk, ott álltunk, s búcsúztunk a helybeliektől, észrevettem, hogy Claire egy idősebb asszonnyal beszélget. Tüstént odaléptem hozzájuk. Az asszony szívélyesen hozzám fordult, s – látni kellett volna Claire arcát ebben a pillanatban! – elmondta: Claire nála szállt meg. Vagy úgy! A táskámba nyúltam a tablettáimért. Az asszony papírba csomagolt tábla szalonnát hozott Claire-nek ajándékba. Claire próbálta visszautasítani, a nő erősködött, s végül bele kellett egyeznie. Claire megkért, hogy a szalonnát tegyem az aktatáskámba, s én az előadásom vázlata mellé dugtam. Szívélyesen elbúcsúztunk mindenkitől, s elindultunk az Osztályra. Claire vagy szundikált, vagy tettette – mindenesetre nem beszélgettünk. Egyre törtem a fejem: ki volt a negyedik? Vagy talán önkioldóval készült a felvétel? Az Osztályon mindenekelőtt abban a boldogságban volt részem, hogy beszélhettem ezzel a Souwyval. Rémülten hallgattam végig, mi mindent sikerült elkövetnie a laboratóriumban azalatt, amíg nem voltam ott. Beszámolója elborzasztott. Úgy döntöttem, benyomásaimat azon melegében megosztom Claire-rel, de ő az utazás után azonnal hazament pihenni. Armandot nem sikerült meglelnem – mintha csak a Hold nyelte volna el. Azonban el kellett végeznem a szokásos munkámat, s elindultam a Nagyfőnökhöz; beszámoltam az előadásokról, s kiérdemeltem elismerését. A Nagyfőnöknek nem panaszkodtam Souwyra. Rájöttem, semmi értelme. Egy kicsit siránkoztam viszont a titkárnőjének, annál is inkább, mert fölöttébb szívélyesen fogadott, mintha mi sem történt volna. – Hiszen megmondtam: küldje oda, ahová kell! Ez azonban jelentéktelen információ volt, s erősködni kezdtem, próbáltam rábeszélni, értésére adtam: addig nem megyek el, amíg mindent el nem mond; ekkor kigyulladt a piros lámpa, a Nagyfőnök hívatta; útját álltam, nem volt értelme, hogy tovább csigázza az érdeklődésemet, a Nagyfőnök viszont nem szeretett várni. – Semmit nem tudok – mondta útban a Nagyfőnök ajtaja felé –, csak annyit hallottam, ahogy Armand azt mondta a maga Claire-jének, unja már Bertót, ideje lenne kivinni a természetbe; nos, ez minden, semmi többet nem tudok… – Ez azonban már valami volt. Hazaindultam, az úton megfáztam, s sürgősen tennem kellett valamit, ha nem akartam, hogy hosszú időre ágynak dőljek. Miután elővettem a hűtőgépből azt az üveget, amelyet még tavaly vásároltam,

felhívtam Claire-t, s kértem, engedje meg, hogy a szalonnából levágjak néhány szeletet. Nem mondhatnám, hogy Claire túlságosan szívélyesen beszélt velem, a hozzájárulását azonban természetesen megkaptam. Óvatosan széthajtottam a papírt, amelybe a szalonnát kívülről csomagolták. Micsoda illata volt! Csak erre az illatra gondolva s már előre érezve a földi gyönyört, széthajtottam azokat a kockás füzetlapokat is, amelyekbe közvetlenül bele volt csavarva ez a csodás tábla, s nekikezdtem az étkezésnek. Fölöttébb sikeresen kezdődött s korántsem gyönyörűség nélkül; később azonban megzavartak. Armand felesége hívott fel: a férjét kereste, akire sürgősen szüksége volt. Szünet nélkül beszélt, s úgy tűnt, sohasem ér végére monológjának; én viszont azt mondtam, nagyon sok dolgom van. Ekkor észrevettem, hogy a kockás füzetlapok, melyekbe a szalonnát csomagolták, pont olyanok, mint amilyenekre Armand szeret írni. Kizárólag a kockás iskolai füzeteket tartotta kézirat céljára alkalmasnak. Ez még semmit nem jelentett. Csupán az jutott eszembe, amit úgyis tudtam: igen, Armand járt a távoli gazdaságban. Armandra és feleségére emeltem poharam (második kupica). S csak miután az üveget a helyére tettem, s elcsomagoltam, ami a szalonnából maradt, jutott eszembe, hogy tüzetesebben megvizsgáljam ezeket a papírlapokat. Képletek, számok… A lapokon azt a feladatot fedeztem fel, melyen Berto dolgozott! Én magam bíztam meg ezzel a feladattal. Ez azonban Armand kézírása volt. Ismerem a keze írását. Igen, az ő írása… S az eredmény, amit Armand ezeken a papírlapokon kihozott, meglepő volt. Ha hinni lehet az eredménynek, nemcsak az adott konkrét feladat megoldhatatlan, hanem laboratóriumom egész munkája kudarcra van ítélve! A feladat megoldása zsákutcába vezetett, melyből nincs kiút, s ez az egész témám katasztrófája volt! Keresni kezdtem a hibát. S megleltem. Hozzászoktam Armand hibáinak a kereséséhez és megtalálásához. Itt vannak például ezek a fiúk, Jurkov és barátai, akikkel fiatalkoromban a túlsó féltekén, az Űrhajósok öblénél dolgoztam a táborban… Ha úgy gondolják, akár ne is értsenek egyet a nézeteikkel, fogják rájuk, hogy eltúlozzák az értékelméletet, nem veszik figyelembe az általános emberi tényezők szerepét és a többi. De ha valakivel történik valami, vagy egyikünk élete nem úgy folyik, ahogy kellene, elsőnek mindig ezek a srácok veszik észre, és sietnek a bajbajutott segítségére. Ha megkérték őket valamire, nem kellett azon törni az embernek a fejét, hogy mivel hálálja meg nekik – rögtön megbízható, önzetlen baráti segítségben részesítették. Jurkovot azonnal kapcsolták. Röviden, de a lehetőségek szerint részletesen elmondtam neki az utóbbi napok eseményeit. Jurkov csettintgetett a vonal másik végén. Feltett néhány kérdést, pontosította a részleteket és az események sorrendjét, az értékeléstől azonban tartózkodott. Megkérdeztem, mit gondol minderről. – Törni kéne rajta a fejemet egy kicsit… Ej, Frevil, kedves barátom, itt nálam, a fenébe is, olyan események játszódnak le… Olyan furcsa dolgok történnek, csak úgy kapkodom a fejem! Felajánlottam a segítségemet. – A robotjaid, az ördög vinné őket!… – mondta Jurkov. Ekkor már én követeltem, hogy azonnal mondja el, miről van szó. – Majd elmondom, várj csak, hallasz tőlem egyet s mást. Egyszóval semmire nem jutottam. Meg kellett ezzel békélnem. – Légy türelemmel egy kicsit! – győzködött. – Hagyj egy kicsit töprengenem. Ne csüggedj! Emlékszel, különb kalamajkákban is volt a mi diákbandánk! Ezzel váltunk el… Mindössze néhány pillanat telt el – legalábbis én így hittem –, s a készülék ismét

életre kelt, újból meghallottam Jurkov hangját: – Ide figyelj, mi volt azokon a lapokon, mi az a ravasz feladat? – Az én robottechnikai teorémám… De hát ez nem a te asztalod. – Néha elolvasom azokat a cikkeket, melyeket dedikálva adnak nekem a szerzőik, ezt ne feledd! – Miért? – kérdeztem. – Némelyiket érdeklődésből. Másokat udvariasságból. Nos, mi az a ravasz talány? Megmagyaráztam. – No – mondta Jurkov –, add elő rövidebben. Szóval az összes számítás után vészeredmények jelentkeznek regresszív egyenletek formájában, ugye? – Igen, így igaz. Ez az én teorémám. Pontosabban első következménye… – Minden egyezik, Frevil! – Mi egyezik? – Elmondom, ha találkozunk. Repülök hozzád. Várj holnap az első gépnél. Végül adott néhány különös tanácsot, ezzel beszélgetésünk félbeszakadt… Nem maradt más hátra, mint hogy várjak. 10. JURKOV: – Főnök! Főnök! Végre felnyitottam a szemem. Nagyezsda mosolygó arca hajolt fölém. Megráztam a fejem, s végképp fölébredtem. Felültem. – Repülnöd kell, Jurkov! Nágya arcát fürkésztem – majdnem jól nézett ki. Majdnem… Elrepülhettem-e? Egyedül hagyjam őt az Állomáson… Összefügg-e a robotok elromlása, a szigetelés átütése és Nágya elrablása? Vagy a körülmények véletlen egybeeséséről van szó? Mi van az egymást követő események mögött? Vagy ki? Nagyezsda szilárdan eltökélte magát, hogy elzavar az Osztályra. Azt bizonygatta, hogy sürgősen segíteni kell Frevilnek (ebben maximálisan egyetértettem vele), ő pedig, mármint Nagyezsda, talpraesett ember, s nem engedi, hogy vele itt bármi is történjen. (Nos, ebben nem voltam teljesen biztos.) A talány kulcsa azonban nem itt van, hanem Frevilnél, oda kell hozzá repülni ezért a kulcsért… Úgy döntöttem, hogy utazom. Mégiscsak utazom! Jóllehet lelkem nyugtalan volt. Továbbítottam a diszpécsernek a bűvös szót: „Karbantartás.” Most aztán sietni kellett. Felhívtam a légikikötőt. A száznegyvenes járat menetrend szerint indul? – Egy pillanat. Rögtön tisztázom. Ahá, gondoltam, lám jó, hogy eszedbe jutott, hogy előbb érdeklődj. S megdicsértem magam. Ezekkel a repülőutakkal mindig ez a helyzet: ki kit győz le. Te az űrflottát vagy az űrflotta téged. Hallottam, ahogy az ügyeletes hosszas beszélgetést folytatott. Majd ezt felelte: – Menetrend szerint. – Biztos ebben? – Hiszen mondtam: menetrend szerint! Nem elég ez magának? Az udvariasság csupán léte első, rég múlt időszakában volt elidegeníthetetlen eleme a holdi űrflottának, e korszak végét még diákéveimben sikerült elcsípnem. Nos, sietni kell. Elbúcsúztunk. Féltem Nágyát egyedül hagyni. Kértem, legyen óvatos. A legjobb, ha még néhány napra meghosszabbítja betegszabadságát. – Jól van, Jurkov, jól van.

– Feküdj itt nálam. Zárkózz be. Sehová se menj. Aludj. Gyógyulj meg. – Na és mi lesz a tervvel? – nevette el magát. – Behozzuk. Megbeszélem Frevillel. Ne nyugtalankodj. – Rendben. Indulj, Jurkov. Minden rendben lesz. Az űrrepülőtér épületébe éppen abban a pillanatban léptem be, amikor a hangosbeszélő bejelentette: „Felhívjuk utasaink figyelmét, hogy a 140-es járat öt órával később indul.” S minden magyarázat nélkül! Én pedig az Állomásról felhívtam őket; micsoda előrelátó voltam… Végül azonban meg kellett békülnöm a helyzettel. Elhelyezkedtem a „Kellemes légüres utazást” feliratú reklám alatt. Senki nem zavart. Felkeltem, és serényen akcióba léptem. Jóllehet még nem ismertem az összes választ a „miért” és „mi okból” szavakkal kezdődő kérdésekre. A postára siettem, s – nem kis fáradsággal – kapcsolatba léptem területi diszpécserünkkel. Elnézését kértem, hogy zavarom, megerősítettem, hogy egy vagy két értekezleten nem veszek részt, s egy olyan kérdéssel fordultam hozzá, ami – ahogy vártam -fölöttébb meglepte. Kérésemet azonban nem utasította vissza. A kérés szokatlan volt, de végül is semmi elítélendő nem volt benne. Megkértem a diszpécsert, tudja meg a gazdaságiaktól, kiknek adták kölcsön az Állomás robotjait. Öt perc múlva megkaptam a választ: – A robotokat egy kölcsönzőcégnek adták át, amely aztán kikölcsönözte őket az érdeklődőknek. Kívánja, hogy megkérdezzük a cég sidneyi irodáját? Megköszöntem, s kapcsolatba léptem az Állomással. A régi robotok jelentkeztek. Elállt a szívverésem… – Történt valami?! – kiáltottam. – Semmi. Minden rendben. A védőburok alatt a légnyomás… – Hol van Nágya? Odahívták. – Jurkov, te vagy az? Még nem repültél el? Miért hallgatsz, Jurkov? – Nágya, Nagyusa… Azt hiszem, mi ketten nem dicsekedhetünk túlságos előrelátással. Légy szíves, küldd a robotokat a szobájukba, s ereszd le a vas vészfüggönyt. Tedd ezt úgy, hogy ne lepődjenek meg. – Miről van szó? – Semmi különös, ne nyugtalankodj. Tégy, ahogy mondtam. Kérlek. – Rendben. És különben hogy vagy? – Semmi különös. Amikor leengeded a függönyt, győződj meg róla, hogy egyedül maradtál a lakrészben. Majd még hívni foglak. A szemem sarkából láttam, hogy a 140-es járat utasai a kijárathoz rohantak. Hosszas várakozás az összekötő folyosón, ahol a fűtés csak negyederővel működik, s a számtalan tömítéshiba miatt nincs mit belélegezni abból, amit a Holdon levegőnek neveznek. Melyek az indítékok? Természetesen itt kell hogy legyen az Állomáson történt öszszes esemény lényege. Ha megérthetném őket! Miféle indítékok lehetnek? S mindenekelőtt: kinek az indítékai, kiéi? Nem ismertem a főszereplőt. Ki tette ezt? Kinek a keze munkája mindez?… A helyünkre ültettek. – Vegyenek cukorkát. Start karamella! – Vidám, csengő, fiatal hangon biztattak. Az elkínzott, éhes, pihenésre áhítozó utasok nagy nehezen arra fordultak. – A cukorka megszabadítja önöket a kellemetlen nyomástól a fülben! Könnyű sóhaj suhant végig a szalonon. Törődünk is a fülünkkel most! Valaki megkérdezte: – Nincs véletlenül egy kis kenyérhéjuk? Megjegyzése azonban nem tudta megbontani az egyszer s mindenkorra kialakult

szertartást. – A fedélzeten asztali játékok állnak rendelkezésükre: dáma, sakk… Az utasok aludtak. A rakéta végre remegni kezdett az emelőkön. Zúgás hallatszott alulról. A pilóta kilé pett fülkéjéből, s én ráismertem Pirxre. Elmondtam, hogy Frevilhez repülök. Annak idején szünidőben együtt dolgoztunk építőtáborban az Űrhajósok öblénél. Pirx rádiósa megkísérelt kapcsolatot teremteni az Állomással. A fülke a végsőkig tele volt zsúfolva készülékekkel, azonban innen nem volt olyan könnyű kapcsolatba lépni az Állomással, mint ahogy azt Pirx gondolta. – A Marssal összeköttetésbe tudok lépni – javasolta a rádiós. Végül az egyik szám válaszolt. Megragadtam a kagylót. – Nyáron szürke, télen fehér? Mi az? – hallottam. Az 53-67A-t kapcsolták. Mást nem sikerült. Pirx készült a felszálláshoz. 11. FREVIL: Nem nehéz elképzelni, mennyire lehangolódtam, amikor reggel, miután felhívtam az űrrepülőteret, megtudtam, hogy a járat indulását, melyen Jurkov érkezik, elhalasztották. Úgy döntöttem, a legteljesebben kihasználom a reggeli órákat, hogy Jurkov elégedett legyen velem, s ne morogjon lassúságom miatt, ahogy ez annak idején az Űrhajósok öblénél szokása volt. Két tabletta gyorsan megszabadított a fejfájástól. Tegnap Jurkov-tól házi feladatot kaptam: azt bizonygatta, feltétlenül meg kell oldani, hogy további információkat kapjunk; a részletekbe nem ment bele. S íme, nekiláttam – akár egy auto mata, nem értve, mit s miért teszek. A Tanács reggeli ülésén beszédet mondtam. Bíráló beszédet! csodálkozásomnak adtam hangot, hogy a Tanács tagjai nem olvassák a fiatal munkatársak tanulmányait, íme, itt van például Armand – mondtam –, terven felül írt egy tákolmányt, és laboratóriumunk a tervben megígért hat munkán túl ezt is ajánlja a Tanács figyelmébe: tagjai azonban még nem olvasták el. Egy órával a Tanács ülésének befejezése után felhívtam a titkárnőt, s megtudtam, hogy a Nagyfőnök elvette Armandtól ennek a tanulmánynak mind az öt példányát (gépírónőink öt másolatot készítettek)! Micsoda gyors reakció! Főnökünk szigorúsága ellenére voltaképp könnyen befolyásolható személyiség volt. Majd megtettem a soron következő, Jurkov által előírt lépést. Magamhoz hívattam Armandot, leültettem a karosszékbe, s fenyegetőn megkérdeztem, miért nem hozta el nekem mind a mai napig azt a bizonyos nevezetes hetedik tanulmányt. Hiszen már jó néhány nap eltelt azóta, hogy erre utasítottam. Armand kiszáguldott a dolgozószobámból, én pedig nekiláttam, hogy törjem a fejem különös utasításomon. Valóban, ha tudom – hiszen ez a jelenlétemben zajlott le –, hogy Armandnak nem maradt egyetlen példánya sem, akkor voltaképp mit követelek?! Abszurd dolog! Armand azonban ezzel a rejtélyes tanulmánnyal a kezében tért vissza. S ekkor megértettem Jurkovot. Nyilvánvaló, hogy egy példány még Armandnál maradt. Nem gondoltam erre a példányra. A piszkozatra! Armand a piszkozatot hozta el nekem. Számokkal és képletekkel gondosan teleírt kockás füzetlapokat. Ugyanaz volt rajtuk – pontosan ugyanaz s ugyanattól a kéztől –, ami azokon a lapokon, melyekkel a távoli gazdaságból származó ajándékot becsomagolták. Minden megegyezett. Kivéve egy apróságot, egyetlenegy hibát – emlékeznek? –, ami kompromittált engem, a munkámat és a laboratóriumomat.

A papírlapokon, melyeket Armand behozott, a megoldás helyes volt. Feltételezhettem – s már kezdtem hozzászokni ehhez a gondolathoz –, hogy Armand saját jószántából próbálta megoldani azt a feladatot, amelyet Bertónak ajánlottam fel. A hiúság, ugye, a versengés szülője… Azonban kevésbé hajlottam arra, hogy elhiggyem: Armandnak sikerült meglelnie a feladat megoldását. Ez meglepett: tessék, a tanulmány itt van az asztalomon! Talán mindvégig tévedtem, s alábecsültem Armandot? Tegyük fel, hogy így van. Azonban mi a helyzet a hibával, mely hol eltűnik, hol előbukkan? S miféle hiba ez? Talán egy új, kidolgozott és javított változat? Mindent meg lehet magyarázni, s mindenben lehet kételkedni… Mellesleg hol a szerző neve? Elfeledte aláírni munkáját?… Végre megérkezett Jurkov. Megöleltük egymást, majd megmutattam neki a lapokat. – Hát igen… – Csak ennyi megjegyzése volt. Kénytelen voltam hangsúlyozni, hogy a nap jó része ezzel ment el. – Világos – felelte. Megkértem, ha neki világos, talán lenne szíves nekem is megmagyarázni. Jurkov így felelt: – Fel lehet tőled hívni az Állomást? Az elkövetkező teljes órát arra pocsékoltuk, hogy próbáltuk felhívni az Állomást. Mindenkit előkerítettem, aki a segítségünkre lehetett. Rádiósainknak azonban továbbképzésük volt, s gyakorlatilag szünetelt az összeköttetés a többi kerülettel. – Továbbképzés! – háborodott fel Jurkov. Arról, hogy mi történt náluk, egyre csak ígérgette, hogy beszámol. – No, Frevil, gyerünk, lássunk hozzá! Utazzunk csak oda, abba a gazdaságba! Én azonban először szerettem volna megérteni, mit akar ott csinálni. – Meg kell tudnunk, mi volt az a csapda, amelybe Bertót becsalták. Így hát ezt a saját bőrünkön tapasztaljuk ki – mondta Jurkov. – Te játszod majd a szerencsétlen Berto szerepét? – Valahogy úgy. Igyekszem majd minél természetesebben viselkedni. Van még kérdésed? – Van. Tehát te mit tudsz? – Semmit. – Akkor hogyan fogsz cselekedni? – Az analógia alapján. A fekete doboz elvét követve. Berto járt a gazdaságban, majd kilépett tőletek. A fekete doboz bemeneteli nyílásánál: a gazdaság meglátogatása, a kimenetelinél: kilépés saját kérésre. – S mi van a dobozban? – Nos, ez az, amit majd megtudunk. Meglátjuk, mi történik majd velem. – Mégis, mi lehet ebben a dobozban?… – Ide figyelj, Frevil, vagy cselekszünk, vagy visszarepülök. Megkérdeztem: – Nekem mit kell tennem? – Kísérj el a gazdaságba. – Én ilyenformán… – Pontosan. Pont úgy, ahogy mondani akartad. Te fejjel előre beledugsz engem ebbe a dobozba. A sötétbe. – Brr! – mondtam erre, s lenyeltem egy tablettát. – No, rajtad aztán meggazdagodnak a gyógyszergyárak! – jegyezte meg Jurkov. Tízpercnyi időt kértem. Igen, tudnom kell, miről van szó, azonban… – Hallgass ide – mondtam Jurkovnak, amikor kijelentette, hogy az időm lejárt –, én természetesen túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy robotokkal dolgozom. De sejtem, hogy te valamiképp… – Kezdődik! Absztrakt humanizmus… – igyekezett Jurkov megfogalmazni (vagy talán idézett – ezt nála sohasem tudtam megkülönböztetni).

– Egyszerűen féltelek! Hiszen fogalmunk sincs, mi van abban a fekete dobozban. – Tigrisek. Emberevők. – Nem tudom. – Nos, rendben. Beszéltél Bertóval, miután kimászott a dobozból? – Beszéltem. – Nem láttál rajta harapásnyomokat? Vagy kék foltokat? Vagy talán koplaltatással kínozták? – Nem kínozták… – Akkor utazzunk mielőbb. – Nem. – Hogyhogy nem? – Nem tehetem. – Rendben. Akkor mit javasolsz? – Elutazunk a gazdaságba. Azonban mindezt másképp játsszuk el. Úgy, hogy nem én akarok tőled, hanem te tőlem megszabadulni. S te dugsz bele a fekete ládába. – Frevil, megértem, hogy halálosan vágyódsz a tigrisek és emberevők után. Ebből azonban semmi nem lesz. Az, aki beledugja a másikat a ládába, az Osztály régi munkatársa kell hogy legyen. Az pedig, akit beletaszítanak, új fiú. Így hát semmi nem lesz a dologból. Egy pillanat alatt lelepleznek bennünket, és vége. – Akkor hát mit tegyünk? – Te mindig mestere voltál a kérdezgetésnek. Az évek során azonban ennek más nevet adtak, nemrég hallottam, hogy kitűnsz ragyogó problémalátásoddal. De miért nekem kell válaszolnom a kérdéseidre? – Látod, ez is egy kérdés… – Elég. Utazunk a gazdaságba. S ott majd belököd a szegény Jurkovot a fekete dobozba, ahol tigrisek ülnek. – Hogy tehetném?… – Csak úgy egyszerűen. Te régi bútordarab vagy az Osztályon, s én leszek az új fiú. Minden olyan lesz, akár az életben. – De… Jurkov vállon veregetett. – Ugyan miért ne engedhetnéd meg öreg barátodnak, hogy az abszolút igazság megismerésének érdekében életét áldozza? Magamon kívül voltam. Jurkov mit sem törődött ezzel. Hahotázott. – Nos, indulás! – mondta. – Előre! – egyeztem bele. – Öregfiú, minden úgy lesz, ahogy kell! – mondta Jurkov. – Semmi kétség! – vágtam rá. – Ez tőlem van – mondta Hemingway. – Semmiség! – mondta Jurkov. – Ideje indulnunk – mondtam én. S útnak indultunk a gazdaságba… Elhatároztuk, hogy azzal a bizonyos bárral kezdjük. A bár mellesleg kellemes benyomást gyakorolt rám. Elmondtam véleményemet a bárról és az öreg osztrákról, aki ott fogadott bennünket; Jurkov viszont tartózkodott a megjegyzésektől, s figyelmeztetett, hogy munka közben ne fecsegjek oda nem tartozó dolgokról. Munkánk lényege az volt, hogy ültünk a bárban, és vártunk. Körülbelül egy óra múlva Jurkovnak eszébe jutott: a veszélyes munka fokozott táplálkozást követel. Alighogy feladtuk a rendelést, az ajtóban megjelent a nyilvánvalóan nem idevalósi alak. Semmi nem emlékeztetett rajta a gazdaság dolgozóira, sem öltözéke, sem viselkedése. Jurkov egy szempillantás alatt eltűnt. Sikeresen kihasználva azt a körülményt, hogy az öreg osztrák (a belépő férfi köszönt neki, ezt észrevettem) már mindent előkészített két fő részére, minden nehézség nélkül elértem, hogy az ismeretlen mellém üljön. Ittunk egyet. Az ismerkedés ilyenformán megtörtént. Megkérdezte, kinek rendeltem a

salátát, amelybe beleevett; én csak csüggedten sóhajtottam egyet, egy hosszú és reménytelen históriára célozva… Megígérte, ha egykor mégis rászánom magam, hogy elmondjam neki bajaimat, szívesen meghallgat, s erejéhez mérten mindent megtesz, hogy segítsen. Majd áttértünk egy divatos témára: a munkahelyeden semmit nem tudsz elvégezni, se vége, se hossza az értelmetlen nyüzsgésnek. Bólogatott, majd magától értetődően hozzálátott, hogy saját magáról meséljen. Ide, a gazdaságba azért utazik, hogy végre a saját témáján dolgozhasson; egyébként balszerencsés ember, de most nekilátott a munkának, s ahogy mondta, azért utazik ide a gazdaságba, hogy hetente néhány nap ideje legyen az igazi elmélyedésre. Elszántam magam. Elmondtam neki, hogy a munkahelyemen egy új kolléga jelent meg. Egy nemkívánatos alak. S nem tudok megszabadulni tőle. Töprengeni kezdett. Hiszen megígérte, hogy segít. Megkérdezte, hol dolgozom. Megneveztem a laboratóriumomat. Erre elmosolyodott, s azt mondta, ismeri a laboratóriumot, a témáját is; robottechnika és a többi. Kiderült, hogy még ennél is többet tud. – Ugye, a maga kollégái nemrég kitúrtak egy alakot?… Csodálkozó arcot vágtam. Elmondtam, nemrég valaki kilépett tőlünk, a részleteket azonban egyáltalán nem ismerem. – Baráti társasággal érkeztek ide… – dünnyögte az ismeretlen, s töltött magának. – De utána az egyik úgy elrohant innen… Ekkor támadásba mentem át, s közvetlenül nekiszegeztem a kérdést, nem tudja-e, hogyan csinálták. Kérdéssel felelt – hol a vetélytársam? Vetélytárs? Úgy látszik, jó úton járok… Elmondtam, hogy ide várom, bármelyik percben megérkezhet. – A lényeg az, hogy ne zavarj… – mondta az ismeretlen. – Rendelj valamit. Rendeltem egy üveggel. Amikor megjelent s odaült hozzánk Jurkov, az ismeretlen értésemre adta, hagyjam őket magukra. Egész viselkedése arra utalt, hogy komolyan nekilátott ügyeim intézésének, s szinte apai módon mosolygott rám. Arra gondoltam, milyen csalóka a burok, melybe a jóságot és a gonoszságot csomagolják! Jurkov bárkit képes kihozni a sodrából sajátos gondoskodásával társairól. Ez az alak pedig mindenkit megnyer magának… Így hát kettesben hagytam őket. Rosszul éreztem magam az alkoholtól, s elhatároztam, az időt arra használom fel, hogy megkapjam az esedékes injekciót. A kis váróteremben, miközben azt vártam, hogy behívjanak a rendelőbe, folytattam az Állomásról szóló riport olvasását – a folyóirattól itt sem váltam meg: »Nehéz megérteni az embereket, még a legközelebbi ismerőseinket is. Nagyon nehéz megérteni az embert.« Izgultam, vajon megértem-e Jurkovot. A legkülönbözőbb helyzetekben láttam őt. Mindenütt egyformán meggondolt, jó szándékú, rendkívül udvarias és megértő volt. Egyszerűen mindig önmagát adta. Amikor zenét hallgatott. Amikor terepjárón az Állomás környékén kalauzolt. Amikor az irányítópult mögött állt. S amikor a kutatásokat irányította, vagy táncolt. Új feladatot mutatnak neki. »Úgy, úgy… Ez világos. Fogja. Itt azonban nem értem. Ez már érdekes… Csináljuk akkor így! No, ebben a formában már átadhatja a robotoknak.« Előfordult, hogy a robotok egész héten át dolgoznak rajta, ő pedig makacs pillantásává! csak odanéz, és megadja a választ. A robotok kínlódnak egy darabig, számítgatnak, s helyes az eredmény. Ez a tehetség ragyogása, az intellektus villámfénye. Rendkívüli emberek! A tudós életében van valami a szentek életéből. Kezdve a meg szállottságtól. Lehetetlen megtagadni tőlük a főhajtást…” 12. JURKOV:

– Én majd felnyitom a szemed! – jelentette ki ez az alak. Érthető, a szemébe néztem, s vártam az izgalmas kinyilatkoztatásokat. Ő azonban végigette a salátámat. Nézze meg az ember! Ezekben a gazdaságokban az a nagyszerű, hogy jókat lehet enni: a mienkben – borscsot és derelyét, a japánokéban – halat meg a többit, a nemzetköziekben pedig egyszerre többfélével kínálnak. Tehát a salátámat ette… Az üveg már előtte állt. Netán az osztráknak is rendeljek egyet? Nyugodt voltam. Engem az értesülései érdekeltek, s nem a modora. Lásson csak hozzá. De minél előbb. Túlságosan lassan evett. Mellesleg egyedül csak ez idegesített. Végül belekezdett… Elindultunk a gazdaságba. Az alak bágyadt szemével cinkos pillantásokat vetett rám. Majd megállt, és kopogtatott egy ajtón. Testes asszony nyitott ajtót. – Ki az? – kérdezte. – Jöjjenek be. A válla mögött tüstént megjelent még egy, az előbbinél fiatalabb női arc. – Ide figyeljen! – kezdte szívhez szólóan az alak. – Két barátom lakott itt magánál. Két olyan – a kezével mutatta – egész életre szóló barátom! Az asszonyok hallgattak, sem nemet, sem igent nem mondtak, csak várták a folytatást. Az alak mélyet sóhajtott. – Ide figyeljenek! Ezek a barátaim, a maguk lakói, megkértek, hozzam el a papírjaikat. Tudományos jegyzetek, értik? Óriási jelentőségűek. Fontosak az egész világ számára, így hát, kérem, adják ide őket! Az ajtó becsapódott az orra előtt. Az alak azonban nem jött zavarba. Így szólt hozzám: – Hát így állunk! Gyerünk, halasszuk holnapra. Látja azt az embert, aki az állvány mögött tankol? Bólintottam. – Az a nagybácsim! – dicsekedett. – Tehát akkor holnap találkozunk az intézményében. Bólintottam. – Tetszel nekem – csapott a vállamra. – Én majd felnyitom a szemed. Úgy bizony! Többet nem találkoztam vele. Az ezt követő néhány órában megpróbáltam felhívni az Állomást. A helybeliek mindenben segítettek, ami csak tőlük telt. Azonban semmi nem sikerült. Új, módosított változatú adójuk elvileg nem rossz szerkezet, önök azonban bizonyára észrevették, hogy a Holdon levő mezőgazdasági berendezéseket földi ipari központokban tervezik, s a helyszínen való alkalmazásukkor derül ki, hogy kevéssé hatásosak. Mi történik most az Állomáson? Az első rakétával vissza kellett térnem. A menetrendet tanulmányoztam, s közben Frevil nyugtatgatott. Felajánlotta tablettáit. – Ide hallgass, Frevil! Inkább arra felelj, meg lehet-e a robot számából állapítani, kiről másolták pszichikumát? – Aligha. – Ez meg hogyan lehet? Kell lennie nálatok valamiféle ügyviteli rendnek. Irattárnak például. – Nincsenek ilyen adataink. – Szép kis hivatal a tiétek! Az ördög tudja, micsoda, de nem laboratórium. Frevil megsértődött. De hisz az iratok tárolása elemi dolog! – Jurkov, lásd be, az igazat megvallva, erre nincs időm. Ha tőlem függne, végleg beszüntetném az automaták gyártását… S kezdte kifejteni véleményét. – Jól van – szakítottam félbe előadását. – Inkább azt mondd meg: hogyan

végezhetem el a legrövidebb idő alatt a számításokat. – Jurkov, hát mire valók az én új robotjaim? Idáig be se kapcsoltad őket? – Bekapcsoltam! De van itt valami, amiről később szeretnék veled beszélni. – Meg kell hogy értsd, ez a szakmai tekintélyemet érinti… Kérlek, azonnal mondd el. – Ó, Frevil, nem kell! Amint világos lesz, mindent megtudsz tőlem. A terv azonban sürgős, és segítenél rajtam, ha válaszolnál a kérdéseimre. Emlékeztettem a feladatok jellegére. Azon melegében adott néhány, mi több, fölöttébb értelmes tanácsot. Még össze is állítottuk – azonnal, minden szószaporítás nélkül – a vázlatos munkatervet. Frevil, tudják, igazán belevaló szakember. Meg amúgy is tetszik nekem. Van azonban egy gyöngéje: a vonzalma a tabletták iránt. – Próbálj visszaemlékezni – kérleltem. – Armand régóta dolgozik nálad? – Meglehetősen régen. – Pontosabban? – Megtudhatom, s ha olyan fontos, közölhetem veled. – Nem, legalább hozzávetőlegesen mondd meg! Jobb lenne most azonnal tudnom. Emlékezz csak, nálad volt állásban akkor, amikor az új sorozat robotjait dolgoztátok ki? – Az A sorozatot? Kétségkívül! – Úgy. S amikor az azt megelőző sorozatot terveztétek? Azt, amelyiket A betű nélkül küldtetek ki? – Nem emlékszem pontosan… Úgy tűnik, igen… Hát persze hogy nálunk volt! Akkor már nálam dolgozott. Próbaidős kutatóként. Elgondolkoztam. Majd kinyitottam irattartómat – a poggyászomat – s elővettem egy könyvet. – Mondd csak, Frevil, régen olvastad ezt? – Ezt? – csodálkozott. – Régen. Még egy dolgot kellett tisztáznom. Észbe kaptam, s rohantam az irodába. A munkanap a vége felé járt. Ennek ellenére szerencsém volt: megleltem a könyvelőt. Bemutatkoztam. Megmagyaráztam neki, hogy nemsokára utazom… – Mondja, voltak itt valamikor robotok? – Hogyne! Béreltünk néhányat mezőgazdasági munkák végzésére. Igaz, egyelőre kísérleti jelleggel. – Szeretném megtudni, miféle robotok voltak itt. A könyvelő elnevette magát. – Vasból készültek! – Engem a számuk érdekel. A könyvelő elcsodálkozott, de válaszolt: – Hol is van a nyilvántartásuk! – S előhúzott egy tekintélyes méretű raktárkönyvet. Úgy látszik, itt az irattár rendben van. A könyvelő lapozni kezdett. Már nyugtalanul izegtem-mozogtam a székemen. Hamarosan indul a rakétám. – Megvan! – jelentette ki a könyvelő. Egy oszlopba a mi robotjaink számai voltak gondosan felírva. Megköszöntem a segítségét, elbúcsúztam, s indultam a helyi űrkikötőbe. Azonban másképp kellett történnie! Frevil megállított. – Jurkov, azt kérdezted, meg lehet-e állapítani, hogy az Osztály melyik munkatársáról másolták a robotok pszichikumát… – Nos? – Tudod, ezt általában a legnagyobb titokban tartjuk… A cég titka, érted? Miután az ember magánéletének intim oldalait érinti. S hogy ne maradjon nyoma, semmilyen iratba nem fektetjük le. – Ne húzd az időt, öregem. Így is kések már. Tudsz valamit, s közölni akarod velem. Ki vele! – Ha megígéred, hogy soha senkinek… – Frevil!

– Igen, igen. Tudom. Ennek ellenére add szavad, kérlek. Akárhogy is vesszük, hivatali kihágást követek el. Teljesítettem kérését. Ekkor végre tovább suttogta: – Tehát ezek az utóbbi automaták, gondolok itt az A sorozatra… – Kérlek, térj a tárgyra! – Az utóbbi időben készültek, és… – Sokáig fogod húzni még az időt? – Egyszóval az A sorozatot egyik új munkatársnőnkről másoltuk. Claire a neve. – Frevil, te elvörösödtél! – Szó sincs róla. – Biztos vagyok benne, öregem, hogy ez a te ötleted volt: Claire-ről másolni! – Ám ezt senki nem vette észre – mormogta Frevil. – A döntést, azt hiszem, az én tudtom nélkül hozták… – No, rendben. Ez nagyon fontos. Nyugodj meg. Senkinek nem mondok semmit. És a korábbi sorozat? – Arra már nem emlékszem. Becsületszavamra próbáltam visszaemlékezni. A legvalószínűbb, hogy ezt soha nem tudtam. Nem érdekelt túlságosan, hiszen ismersz. – Én aztán ismerlek. – Jurkov, miket beszélsz? Fel tudod fogni, mit beszélsz? Valaki közölte veled az Osztálynak ezt a titkát? – Nem, de ismerem ezt a titkot. A régi robotokat Armandról másoltátok! Rohantam az űrkikötőbe. Persze, hát persze! Kell-e mondani? Az indulást ismét elhalasztották… A könyv olvasásával töltöttem időmet: „Nagy szerencsém volt, hogy otthonos voltam a matematika legkülönbözőbb ágaiban: ugyanis szókincsük java részét mértani és zeneelméleti kifejezések teszik ki: mivel a zenéhez is meglehetősen értek, aránylag könnyen ment a nyelvtanulás. Nem tudnak másban, mint grafikonokban és geometriai alakzatokban gondolkozni. Ha például egy asszony vagy állat szépségét óhajtják magasztalni: rombuszokban, körökben, paralelogrammákban, ellipszisekben és egyéb ábrázoló mértani alakzatokban fejezik ki elragadtatásukat, vagy pedig összhangzattani szakkifejezésekkel, amelyeket itt nem óhajtok felsorolni. A királyi konyha tele van mindenféle mértani eszközzel és hangszerekkel, ezek mintájára szeletelik a húsokat. Házaik egészen különlegesen rosszul épülnek, a falak mind ferdék, nincs egy normális szöglet vagy sarok egyetlen lakásban sem: mindezek a szépséghibák onnan erednek, hogy a legnagyobb megvetést tanúsítják az alkalmazott mértannal szemben: minden, ami praktikus, az már alantas, és csak közönséges munkásokat érdekelhet – ennélfogva azok az utasítások, melyeket a kőműveseknek és a palléroknak adnak, oly nyakatekertek, hogy nincs az a munkás, aki egy fél szót is értene belőlük: ez utóbbi körülmény viszont sajnálatos balsikerek forrása évezredek óta. Ha papír van a kezükben, akkor aránylag elég ügyesek – a vonalzót, ceruzát, körzőt egész tűrhetően használják, de abban a pillanatban, hogy a mindennapi élet valamelyik közönségesebb funkcióját kell elvégezniük, egyszerre olyan esetlenek és balkezesek lesznek, hogy nincs még nép a világon hozzájuk hasonló; az agyuk is csigalassúságú; fogalmaik teljesen zűrzavarosak a világ minden dolgát illetően, kivétel a zene és a matematika. Egészen otrombák a szellemi vitákban, a legnagyobb kéjjel mondanak ellent mindenkinek; más a helyzet, ha igazuk van, ez azonban a legritkább esetek közé tartozik. Képzelet, fantázia, ötletek: efféle fogalmakra még csak szavuk sincs anyanyelvükön; agyukon, gondolataikon kizárólagosan az említett két tudomány uralkodik. A szigetlakók zöme, főleg azok, akik az asztronómiai hivatalban dolgoznak, a legnagyobb mohósággal kapkodnak a kuruzslók horoszkópjai után, bár a nyilvánosság előtt tagadják. De amin a legjobban elcsodálkoztam, és sehogy sem tudtam megmagyarázni, az a politikai pletykák és szenzációk iránti telhetetlen éhségük; szünet nélkül csak állam-

ügyekről kotyognak, pazarul szórva mindenféle bölcs aforizmáikat országos politikai kérdésekre vonatkozólag, viszont mértéktelen szenvedélyességgel vitatják ennek vagy annak a pártnak tizedrangú belső problémáit. Érdekes, hogy már Európában is volt alkal mam ugyanezt a megfigyelést tenni matematikusok körében, bár mind a mai napig sem sikerült a leghalványabb rokonságot felfedeznem a két tudomány között, hacsak nem azt, hogy ezek a derék tudósok úgy képzelik a dolgot, hogy mivel a legkisebb kör éppúgy háromszázhatvan fokos, mint a legnagyobb, tehát az egész világmindenség kormányzásához és rendbentartásához sem kell több tudomány, mint egy játékglóbusz kezeléséhez és pörgetéséhez. Végső véleményem azonban mégis az, hogy mindez az emberi természet azon közismert gyöngeségének a következménye, miszerint azokra a dolgokra vagyunk a legkíváncsibbak és azokban vagyunk a legbiztosabbak, amelyekhez tulajdonképpen az égvilágon semmi közünk sincsen, sőt még csak természetes hajlam vagy később elsajátított tudás sem fűz a legvékonyabb szállal sem hozzájuk. A szigetlakók állandó szorongások martalékai, soha egy percnyi lelki nyugalmat sem tapasztalnak; ezek az ideges nyugtalanságok olyan okokra vezethetők vissza, amilyeneket egyéb halandóknál, azt hiszem, elég ritkán találhatunk. A beteges fóbiák központi oka talán abban található, hogy állandóan rettegnek az égitestek szisztémájában esetleg előforduló rendellenességektől. Például azáltal, hogy a Nap oly gyakran és oly közel jár a Földhöz, az idők folyamán a Földet egyszer csak magnetikusan fölszippantja és örökre magába olvasztja. Vagy: a Nap egész felszínét vastag hamuréteg fogja beborítani, mint saját tüzének elkerülhetetlen mellékterméke, ilyenformán a Föld örök sötétségbe és hideg-be borul. Ismét másik: csak egy hajszálon múlt, hogy a legutóbbi üstökös farka nem vágta oldalba a földtekét, aminek következtében minden egy pillanat alatt por és hamu lett volna, viszont a következő kométa, amely számításuk szerint harmincegy év múlva fog megjelenni, minden valószínűség szerint végpusztulásba dönti majd a Földet. Csillagászati számításaik alapján minden okuk meg is van a félelemre, hiszen ama üstökös kozmikus parabolája egyszer valóban el fogja érni a napközeli gyújtópontok egyikét, és így tízezerszer nagyobb hőséget fog sugározni, mint a vas vörösizzáskor; a farka, mely egymilliótizennégy mérföld hosszú, már naptávolban is fehér izzásban van; ha mármost a Föld százezer mérföld távolságban a nucleustól (vagyis az üstökös fejétől) metszi a farkát, rögtön lángba borul, és utána csak egy szerteoszló hamufelhő marad belőle. Komoly aggályuk, hogy mivel a Nap évmilliók óta lövelli szerte sugarait anélkül, hogy elfogyasztott tüzét bármiféle vegyi anyag pótolná, egyszerűen fölemészti önmagát, és megsemmisül, ami természetesen maga után vonja mindazon bolygóknak, melyek fényüket a Naptól kapják, és így elsősorban Földünknek teljes pusztulását.” 13. FREVIL: Késő este meglestem új ismerősömet a bárban. Aligha sikerült hitelt érdemlően megjátszanom a véletlen találkozást, amikor végre megjelent; azonban olyan állapotban volt, hogy részemről különösebb színészi teljesítményre nem volt szükség. Örültem, hogy legalább megismert. Ez már eredmény volt. Így hát emlékeztettem Őt korábbi találkozásunkra. Leültünk és rendeltünk, közben az osztrák nagyon szigorúan nézett rám (unokabátyja kompromittálta intézményét). Igyekeztem megmagyarázni új ismerősömnek, hogy egyértelmű ígéretet kaptam egyszer tőle. – Ó, igen! – emlékezett vissza, s elhallgatott. Kénytelen voltam ösztökélni, mozduljon már! – Emlékszem, emlékszem… – mondta végül. – Ki is a laboratórium vezetője nálatok? – Frevil – mondtam halkan, s elvörösödtem. – Ki, kicsoda?

Köhintettem, s megismételtem hangosabban. Furcsán nézett rám. – Csak nem? Nem tudtam, mit válaszoljak. – Nem – jelentette ki. Hallgattam. Már magam is kételkedni kezdtem. A barátom azonban váratlanul így szólt: – Nos, barátocskám, ne haragudj rám. Ezt csak úgy mondtam. Rendben. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s egy másodpercre behunytam a szemem. – Volt nektek egy feladatotok. Fölöttébb ravasz kis feladat. Nem emlékszel az egyen letére? Gondoltam egyet nagy merészen, s elővettem Armand papírkötegét, a reggel hozzám elhozott cikk piszkozatát. – Igen, igen, éppen ez az… A teoréma következménye. Szó se róla, a főnökötök okos ember, már csak tiszteletből is emlékezhetnél a nevére… Magától értetődően hallgattam. Ujjával követte a sorokat, mígnem felkiáltott: – Itt van! Tessék! Nocsak, cseréljük ezt fel! Nagyon egyszerű és kedves kis dolog, akár a paraszt-matt, tudod? Egyáltalán tudsz sakkozni? Megcsóváltam a fejem. Megint érett a konfliktus. – És kártyázni? Be kellett ismernem, fogalmam sincs a kártyáról. – Micsoda egy alak vagy… Szebb ítéletre természetesen nem szolgáltam rá. – Na és hogy állsz a nőkkel? Eszembe jutott Claire, és halkan így szóltam: – Jól… – Mi az, hogy jól? – Jól állok – javítottam ki magam. – Unalmas veled – vonta le a következtetést. – Lám, a főnököd nyilván tudja, hogyan kell élni… – S kacsintott felém. Majd Armand papírlapjai felé fordult. – Nem, ez bizony naivan hangzik. Nem megy a dolog… Túlságosan szembetűnő. Úgy tűnt, elszenderedett. Már-már ki akartam húzni a papírlapot a tenyere alól, s elosonni a bárból. Ekkor azonban megszólalt: – És ha itt próbáljuk meg? Hiszen itt is meg lehet próbálni… Tegyük fel, elhatároztam, hogy valahol egy kicsit elnézem… Nem veszik észre. Tíz percig írt valamit, majd gyönyörködött munkájában. – Nagyszerű! Így csinálták ők is. Igen, éppen ezt láttam azokon a papírlapokon, amikbe a szalonnát csomagolták… – No, rám többé nincs szükséged! Ezt most mutasd meg a vetélytársadnak. Természetesen előbb írd át. Összegyűrte a papírlapokat, s a zsebembe dugta őket. – Garantálom a hatást! Búcsúzóul gyöngéden megsimogatta a vállam, majd megkérdezte: – Te persze azt hiszed rólam, micsoda egy részeges fickó! Költőinek tartottam a kérdést. Úgy döntöttem, egy becsületes, de udvarias embernek nem kell rá válaszolnia. – Na, valld csak be őszintén! Kénytelen voltam bólintani. – Pedig a ti fiútok, Armand nem tudta megoldani ezt a feladatot. Akármennyire igyekezett is… S tudod, ki oldotta meg? No, találd ki? – Berto? – Neki még arra sem hagytak időt, hogy magához térjen. Az érkezéséig minden elkészült. – Claire?

– Ó, mégiscsak észrevetted, hogy léteznek nők is a világon! Nem, barátocskám. Ezt a feladatot én oldottam meg. Armand kérésére. Köszönje meg a főnökötök nekem, hogy bebizonyítottam teorémájának következményét. – És aztán? – Mi az, hogy aztán? Berto majd megbolondult, amikor meglátta ezt az eredményt. No de nem ő az első s nem az utolsó… De miatta ne aggódj, megél ő a jég hátán is. – Valóban nem vette észre a hibát? – Képzeld magad a helyébe… Te kerested volna, hogy van hiba, vagy sem? – Kerestem volna. – Hát ez a csodagyerek nem tette. Ezzel el is váltunk egymástól. Búcsúzóul átölelt, részegen arcomba lihegett; egy szerencsétlen, eszét elivott tehetség, aki bebizonyította teorémám következményét… Jurkov pedig még mindig várta járatát az űrrepülőtéren. Vele maradtam, s amíg ki nem hirdették a járat indulását, végleg tisztáztuk az események menetét. Berto kétségkívül az az ember volt, akitől Armand teljes joggal tarthatott. Nem, Berto soha nem ártott volna Armandnak vagy valaki másnak; azonban jelenléte a laboratóriumban mintha állandóan figyelmeztette volna Armandot: suszter maradjon a kaptafánál! (Jurkov ezt ismételgette minden alkalommal, amikor az építőtáborban felmásztunk ágyunkra.) Berto nem az első volt, akit a távoli talmenusi gazdaságban megdolgoztak; egyszerű fogással éltek, s éppen ezért mindig sikerült. Miután a feladatot, melyet Bertónak adtam, új ismerősöm már megoldotta (íme, a titokzatos negyedik!), Armandnak nem maradt más hátra, mint hogy kitaláljon egy hibát, hogy negatív eredményhez jusson, ami a laboratóriumomban végzett bármiféle tevékenységét kilátástalannak tünteti fel. A színjátékot a távoli gazdaságban játszották el. Berto idegeskedni kezdett – de még mennyire! –, s nem ellenőrizte a megoldást. (Ráadásul tisztességes ember lévén, ugyanezt feltételezte másokról is, és teljes bizalommal volt Armand iránt.) Armand a nagyobb hitel kedvéért nyilván bejelentette, hogy leközli a tanulmányt, s felvette a tervbe; nos, ezért szerepelt benne nem hat, hanem hét tanulmány. Tehát Berto mindezt elhitte (akárcsak elődei). S rögtön beadta kilépési kérelmét. Tapintatos ember lévén, nem merte a szemembe mondani menekülése okát, jóllehet, ahogy én láttam, ez szándékában állt. Lehet, hogy az utolsó pillanatban meggondolta. Alighogy eltűnt az Osztályról az az ember, aki helyzeténél (s ami a fő, tehetségénél) fogva ő és az általa kétségkívül kiszemelt állás közé állt, Armand sietett kész tényként elém állítani Souwy megjelenését, a barátjáét, aki csak arra volt jó, hogy kellő háttérként szolgáljon Armandnak… Ami a publikációs tervet illeti, Armand tüstént visszavette, amint eljátszotta a maga kisded szerepét. Kicserélte régi tervünkre, melyben hat munka volt, s amelyet ismertem Ez a hadművelet néhányszor sikerült neki. Elkeseredtem, s nem értettem, miért menekülnek tőlem tehetséges munkatársaim. Lám, végre fény derült a csalafintaságra! Reggel a napi ügyekkel kellett foglalkoznom. Ásításomat gondosan leplezve (álmatlan volt az éjszakám), meghallgattam az utóbbi időben beszédessé vált Souwyt. Próbáltam megmagyarázni a Nagyfőnöknek, hogy a társadalmi munkában is ismerni kell a mértéket, s egy kis szünetre van szükségem, mielőtt ismét elutaznék előadást tartani; nyilván talmenusi utunk némi tekintélyt szerzett nekem… Egyelőre senkinek nem szóltam. Nem készültem fel erre. Még valami rendkívüli fontosat tisztáznom kellett. Ezt meg kellett tudnom, mielőtt bármit teszek is. Végül elszántam magam. Felhívtam Claire-t. – Remek fickó vagy – felelte. – Rájöttem, hová utaztál. És hogy miért. Nyilván mindent tudsz.

Még ha mindent tudnék! – Kedvesem – mondta Claire –, olyan dühös vagyok Armandra azért a históriáért… S még inkább magamra. Azért, mert nem akadályoztam meg Armandot. – Miért nem beszéltél akkor velem? – Vártam, mikor lesz hangulatom ehhez a beszélgetéshez. – Nagyon logikus! – Egy nő számára igen. – Tehát te a farmon… – kezdtem. – Azt hittem, egy egyszerű piknik. De aztán… – Nagyot sóhajtott. – Amikor azt mondtam Armandnak, ezt nem hagyom annyiban, próbált meggyőzni, hogy ha már egyszer ott voltam… – Mi? – Ha már ott voltam, senki nem hiszi el, hogy nem vettem részt benne… – De hiszen te nem vettél részt benne! – kiáltottam fel. El sem tudnám mondani, milyen boldog voltam. Claire megsértődött. – Te azt hitted, hogy én is?… Valóban azt gondoltad, hogy én… Levágta a kagylót, és – amiről volt alkalmam meggyőződni – kikapcsolta a telefonját… …Nos, ennyi az egész. A csomag dohány hasznomra volt. Rászoktam a pipára: Claire azt mondta, jól áll nekem. Claire, el kell ismernem, nem változott. Azzal fejezem be, hogy felvételt hirdetek, van két szabad státusom a laboratóriumban. Hogy melyek azok, találják ki. A jelentkezést – ahogy ilyenkor szokás – írásban kérem. 14. JURKOV: – Nágya! Nágyám! Nagyezsda! Épen és egészségesen találtam rá. A szobájában feküdt az ágyban, s alighogy kinyitottam a zsilipkamra ajtaját, s Állomásunk falai közé kerültem, hívott. Boldog voltam. Mi minden eszembe jutott ott az űrrepülőtéren! Ő pedig itt feküdt, ebben az ágyban, csöndesen és szépen gyógyult. A térdén kötőtű és fonál, szokása szerint. Idill a védőkupolánk alatt. Ott ültem az ágyán, s nem volt kedvem elmenni… A betonfal azonban csak egy ideig biztonságos védelem. Megígértem Nagyezsdának, hogy hamarosan visszatérek. Végigkutattam a szobámat, s megtaláltam azt, amire szükségem volt, s a hónom alá dugva elindultam a biztonsági függöny mögé. A betonpajzs változatlanul le volt eresztve, s a bejárati nyílást kellett igénybe vennem. Bezártam magam után az ajtót, a számzár kódját egyedül én ismertem. Igyekeztem zaj nélkül eljutni a raktárig. Ujjaimat felhorzsolva kicsavaroztam a sok szárnyas csavart, s leemeltem a tetőt. Odahúztam az indítópultot, s vártam, amíg bemelegszik. Körös-körül csend volt. Behúztam a raktárhelyiség ajtaját, és az indítópulttal óvatosan manőverezve bekapcsoltam a robotot. – Maradj csendben! – Ez volt az első, amit mondtam neki. – S ne mássz ki a konténerből. A továbbiakban a beszélgetés suttogva zajlott. Feltettem még néhány tesztkérdést, és helyes válaszokat kaptam. Teljesen ép, új, A sorozatszámú robot volt. Az utolsó hibátlan gép azok közül, amelyeket néhány napja átvettem. Beszélgetni kezdtem vele: – Régen gyártottak? – A második negyedév végén.

– Láttad Frevilt személyesen? – Nem, nem láttam. És így tovább. Egyszóval normális automata. Majd kinyitottam azt, amit magammal hoztam. Betápláltam a robotba a feladatot, ami nálam volt. Nekifogott, hogy kiszámolja, beindult az eredmény közlése, s figyeltem a szalagot. Kezdetben minden rendben ment. Aztán egyszer csak áttért a nyolcas számrendszerről a kettesre. Egyesek és nullák hosszú oszlopai… Ismerős kép. Vártam. A szalag rugószerűen csavarodott a földre. A szalag végre megállt. Odahajoltam s megláttam azt, amire számítottam: kiégett a Barrens-biztosíték. Egy perc alatt rövidre zártam a biztosítékot. Majd ismét működésbe hoztam az indítópultot. A robot feléledt. Újból betápláltam a feladatot. Ugyanazt az eredményt dobta ki: nyolcas számrendszer, majd kettes, egyesek és nullák oszlopai. Majd regresszív egyenletek, néhány egymás után. Utánuk pedig nullák. Semmi más, csak nullák. Nullák oszlopai, és kész. Beszélni kellett vele. – Halkan – mondtam ismét. – Régen gyártottak? – Kit? Engem? – felelt a robot. – Természetesen téged. – Engem? – Na jól van. Láttad Frevilt? – Kicsoda, én? – Téged kérdeznek: láttad Frevilt? – Kit, Frevilt? – Igen, Frevilt. – Kicsoda? Én? Nem volt értelme folytatni. Sikerült észrevétlenül levenni a drótot a biztosítékról. A robot leállt. Biztos, ami biztos, visszacsomagoltam ugyanabba a konténerbe. S biztos, ami biztos, távolabb rejtettem azt, amit magammal hoztam. Frevil cikkgyűjteménye volt az, teorémájával és következtetéseivel. Így hát végigcsináltam, amivel azok foglalkoztak, akik felelősek az utóbbi napokban az Állomáson lezajlott különös eseményekért. Az egész azzal kezdődött, hogy megjöttek az új, a régieknél korszerűbb robotok. Ez végzetes volt a régiek számára. Az újaknak fel kellett váltaniuk őket. A régieket komoly veszély fenyegette. Beleértve a rozsdatemetőt is… Mindaz, ami Frevil laboratóriumában történt, adta a kulcsot a rejtélyekhez. Armand úgy szabadult meg vetélytársaitól, hogy azt a bizonyos végzetes feladatot dugta eléjük. Vajon nem kering-e az Állomás védőkupolája alatt Armand szelleme? A régi robotok valami hasonlót csináltak. Meg kellett szabadulniuk az újaktól. S feladták az újaknak a Frevil-teoréma következtetéseit, aminek a megoldása meghaladta az erejüket. Működni kezdtek biztosítékaik. Mi rövidre zártuk őket. A régi robotok megint csak arra kényszerítették az újakat, hogy oldják meg a Frevil-teoréma levezetését. S mind a két új robot tönkrement. Honnan vették ezt a feladatot? Honnan ismerték a Frevil-teoréma következtetéseit? Hiszen sokáig voltak a Talmenus gazdaságban! Armand ott nem egy vetélytársát távolította el ennek a feladatnak a segítségével. A robotok mindig mindent kiszaglásznak, ha annak köze van valamiféle képlethez. A 77-48A bizonyára valóban fontos dolgot akart közölni velem azon a bizonyos estén. El akarta mondani, mi történik a robotok helyiségében… Reggelre a régi robotok kitöröl ték az emlékezetéből. Meghallva, hogy Nágya ki tudja őket kapcsolni, a robotok rázúdították az Állomás energiáját. Az ártatlan rímfaragó 77-48A-t hamuvá égették…

A finnyás Frevil természetesen elzárkózott a gyakorlati kérdések megoldásától. Hát szabad lett volna Armandot lemásolni? Hosszú éveken át a robotok semmivel nem árulták el Armand erkölcseit. Kritikus helyzetbe kerülve azonban rögtön kimutatták a foguk fehérjét. Előfordul, hogy egy bizonyos erkölcsi gyarlóság, egy morális törés, évtizedeken keresztül szendereg az emberben, akár egy szerkezet rejtett konstrukciós hibája. Az ilyesminek persze oka van. Valaki valamikor dühében vagy figyelmetlenségében eltörte a szerkezet egyik legfontosabb alkatrészét. Látszólag, kívülről minden változatlan maradt: ugyanaz a mutatós és külsőre szilárd konstrukció. A törés azonban megtörtént, a gonoszság magja el van hintve. Meglehet, hogy hosszú ideig nem jön felszínre. Éveken, évtizedeken keresztül. Ha százfajta erő és ok furcsa együtthatásának következtében nem jön létre a körülményeknek az a (lehetséges, hogy egyetlen) egybeesése, melynél – és kizárólagosan csak ennél – előjöhet. Életünk azonban dinamikusan változik: mint felhőrétegeken a repülő, nap mint nap milliárd különböző helyzeten siklunk át, és a lehetősége annak, hogy belekerülünk a feltételeknek abba a végzetes kombinációjába, amikor áruló módon működni kezd a hiba – túlontúl nagy ekkora dinamizmus mellett. Emlékszik-e rá valaki, hogy Armandról másolták a robotokat? Eljött azonban az a nap, amikor ez szerencsétlenségeket okozott. Semmi nem tűnik el. Egyetlen nyomunk sem. Minden másodpercben ott hagyjuk kézjegyünket gépeinken, házainkon, az űrben, az emberi lelkekben. Cipőnk különböző bolygókon kavarja a port. Nyomunk szakadatlan követ bennünket, s rögzíti utunkat – akár a krétavonal, mellyel az iskolában a tanárnő rajzolt a táblára. Akarjuk vagy nem, mindenben magunkat termeljük újra. Minden tettünkkel, gondolatunkkal. Bármely általunk előállított tárgyban – zsámolyban vagy robotban – a génjeink vannak elültetve. Mindenben, amihez hozzáértünk. „Mutasd meg a házad, megmondom, ki vagy” – régi mondás ez… Vajon csak tisztességes nyomot hagyunk magunk után? Bízom abban, hogy így lesz… Mert hiszen nemcsak a technikát korszerűsítjük? Bízom ebben. És ha nem bíznék? S mi lenne, ha senki nem bízna ebben? …Óvatosan, a sarok mögül bepillantottam a robotok szobájába. Mind a négyen ott voltak. Visszatértem, és bekapcsoltam a robotgyilkost. Az volt a legfontosabb, hogy ne vegyenek észre. Akkor bizony nem kímélnének. Különösképp ha meglátják, hogy bekapcsoltam a robotgyilkost, ezt a számukra oly szörnyű gépet. A robotgyilkos egy kisméretű, szarvszerű nyúlványokkal, sugárvetőkkel ellátott láda négy görgőn. Ellenőriztem működését, és maximális teljesítményre kapcsoltam. Mellesleg az egészségre sem teljesen veszélytelen jószág. A hajam mindenesetre mind egy szálig elveszthetem. Halkan és óvatosan odagörgettem a robotgyilkost a szobához, ahol a robotok voltak. Meggyőződtem, hogy a helyükön vannak. Teljes erőmből feléjük taszítottam. Görgőin egyenest feléjük lódult. Nem reagáltak azonnal rá, a mező azonban maximális erősségű volt. Három robot fémes robajjal a földre zuhant. A negyediknek sikerült kiugrania a szobából. Elvágtatott mellettem; arra sem volt időm, hogy megfigyeljem, régi vagy új. Az újtól nem féltem. Armandtól igen. Berohantam a szobába, s végignéztem a hatástalanított robotokat. Két régebbi volt ott és az 53-67A. Csak egy útja maradt a menekülésnek. Ki kellett törnöm a bejárati nyíláshoz, vagy elpusztulok saját robotom áramütésétől. Kiugrottam a szobából. Az alagútban ott állt a régi robot. Elzárta az utam. Csapdába kerültem. Alig léptem egyet előre, ő is lépett felém. Ez volt a vég. Most kell elpusztulnom, amikor mindenre rájöttem.

Rájöttem arra, aminek az ismerete megbocsáthatatlan. Egyetlen ember sem sejtette, hogy itt vagyok. Megfordultam, és elindultam vissza a beton zsákutcába. Ráérősen. Nem volt hová sietnem. A robotgyilkos lámpája még égett. A gép tovább dolgozott. Próbáljuk meg. Kiléptem a szobából, és az alagútban egyenest a robot felé indultam. Mozdulatlanul állt. Mikor odaértem hozzá, megfordultam, és teljes erőmből rohanni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy utánam ered. Csak miután bevágtattam a terembe, értettem meg: a robot rájött primitív hadicselemre. Miután kifújtam magam, megismételtem mindezt. Ugyanazzal az eredménnyel. Majd ott ténferegtem az alagútban a robot előtt, és más nem maradt számomra, mint hogy várjam, mikor kezdi. Érthető, nem volt túl kellemes látnom őt. Úgy ültem le az egyik betonbemélyedésbe, hogy a kiugró falrész eltakarja a robotot. Ültem. Vártam. Töprengtem. Kopogásra lettem figyelmes. Felismertem ezt a jellegzetes, szinte emberi kopogást. A robot idegeskedett. De miért? Váratlan dübörgést hallottam. Lábak dübörögtek. A betont tapodták. A robot futott. A dübörgés villámgyorsan közeledett. Már-már kidugtam a fejem a mélyedésből, hogy megnézzem, mi történik. A robot egy szemvillanással korábban robogott el mellettem, mint ahogy kidugtam a fejem. Szem elől tévesztett! Nyugtalanította, hogy hosszabb időre eltűntem. Maximális sebességgel végigszáguldott az alagúton, és egyenest berohant a szobájukba. A szobában bekapcsolva állt a robotgyilkos. A robot belekerült erőterébe, s mire befutottam a terembe, már a betonpadlón hevert. Kinyitottam a bejárati nyílást, és elindultam felfelé. Minden véget ért. Nem éreztem azonban megkönnyebbülést. Azok az eszközök, amelyekkel Armand és a régi robotok éltek, hogy megvédjék magukat, mindenre rávilágítanak; az eszmék, ideálok sárba tiprása, tagadása… Ez segíthet, mert ilyenkor semmin nem kell töprengened. Mi legyen azonban a két konfliktus elsődleges okával? Nem lehetnénk meg nélkülük? A robotokkal igen, azokkal lehetett volna. Mi sem egyszerűbb! Azonnal a lehető leg tökéletesebb robotokat kell gyártani, s nem lesz probléma. Abszurd dolog? Nos, akkor vegyük a másik változatot: kikiáltani a régieket a legtökéletesebbeknek, és nem gyártani újakat. Nem tökéletesíteni a robotokat! És egyáltalán nem gyártani őket! Meg különben is, semmi újat! De mi legyen az emberekkel? Igen, náluk is el lehet ezt kerülni! Ha elérjük, hogy mind egyformák legyenek. Pontosan. Azonos korúak, azonos külsővel, ízléssel, nézetekkel, lehetőségekkel. Hogy senki ne rohanjon előre. És semmiféle mozgást! Igen, ha megállunk. Ha nem versengünk. És az egész világnak megparancsoljuk: állj! Kiadjuk a parancsot az életnek: állj meg! Különben azt kell felelnünk – nem. És még valami: emlékszem, bűntudatot és sajnálatot éreztünk, amikor azokról a robotokról beszéltünk, amelyeket le kell cserélni… – Tegyél le, Jurkov, egyedül is tudok már járni! Én azonban a karomban akartam vinni őt. Feltétlenül a karomban szerettem volna átvinni a szobájába. – Nem érted, Nágya! Ezt így szokás! – Vegyem ezt hivatalos leánykérésnek? Mi magunk készítettük el a vacsoránkat, hiszen nem volt, aki gondoskodjék rólunk. S

reggeli előtt vendégekre sem számíthattunk, a fiúk a vizsgák után csak másnapra ígérték érkezésüket. Amikor Swift után nyúltam a polcra, hogy szokásom szerint olvasgassak egy kicsit, Nágya nagyot sóhajtott és elfordult. – Mi történt? – kérdeztem. Ezt felelte: – Biztos vagy benne, hogy most olvasni akarsz? Kénytelen voltam egyetérteni vele. Lehet, hogy ez alkalommal magad fogod fellapozni, kedves olvasóm? FÖLDEÁK IVÁN FORDÍTÁSA

GENRIH ALTOV HŐSI SZIMFÓNIA A tó fölött ragyogtak a csillagok. Az öregember sokáig nézte az eget, majd így szólt fiatal társához: – Itt a hegyekben furcsák a csillagok. Mintha lámpák égnének egy üres teremben. Az emberek már elmentek, de ők világítanak… kitartóan és hasztalanul. Beszélgető társa túl fiatal volt, hogysem megértse a szavaiban bujkáló hangulatot, így válaszolt: – A csillagokból ítélve az idő derűs lesz. Ezek szerint meglátjuk az ionrakétát. – És gondterhelten az égre tekintve hozzátette: – Az időjárás itt óránként változik. Csend állt be. Az öregember arra gondolt, hogy mindaz, amit az ember hozott létre, az emberi sors nyomait viseli magán. A városok, az autók, a könyvek születnek és megöregednek; néha gyorsan, néha lassabban, megismerik a dicsőséget és a feledést. „Nem, nem öregszik meg minden – mondott ellent magának gondolatban. – Az embereket vezérlő elvek, a művészet… igen, a művészet… a zene…” Gondolatai valamilyen belső törvényeknek engedelmeskedve a zenére terelődtek. Eszébe jutott Borogyin Hősi szimfóniája, amely negyven éve hangzott itt fel utoljára. Akkor az öregember még fiatal volt. A ma már csaknem teljesen elfelejtett rakétarepülőtér úgyszintén. A Kaukázus hegyvonulatai között, a Buzdag-hágónál az emberek hatalmas, kúp alakú mélyedést véstek a sziklába, megtöltötték vízzel, kecses házakat építettek, melyek odatapadtak a meredek hegyoldalhoz. Innen igyekeztek a csillagok felé az automata irányítású ionűrhajók. Sok év múlva ugyanide tértek vissza, a buzdagi rakétarepülőtérre. Bár az is igaz, hogy nem mind tért még vissza. A hetvenkét rakétából csak ötvennégy ért haza. Az ötvenötödiknek – ezt engedték fel legelsőnek – ezen az estén kellett leszállnia a repülőtérre. Hosszú utat tett meg a Van-Maanen csillagig, és most, negyven év múltán várták visszaérkezését a Földre. Az ifjú az öregember mellett, egy kissé mögötte ment. Ő csak régi filmhíradókból ismerte ezeket az időket. Akkor született, amikor már kezdtek megfeledkezni a buzdagi rakétarepülőtérről. Az ionhajtású repülők hamar elavultak, és termonukleáris űrhajók léptek a helyükbe. Ezek erősek voltak, és kolosszális energiával bírtak, így könnyen legyőzték a légköri ellenállást. Nem volt szükségük magashegyi repülőterekre, és a kaukázusi indítóhely kiürült. Csak nagy ritkán jelentek meg itt az emberek, hogy fogadják a visszatérő rakétákat. Eleinte minden visszatérés eseményszámba ment. Később már csak történelem lett. Az új kutatási eszközök – a termonukleáris rakéták, a fényelhajlásos teleszkópok, a gravitációs analizátorok – sokkal fontosabb adatokat szolgáltattak az űrről, mint az ionrakéták, melyek reménytelenül elavultaknak, esetleneknek tűntek a XXI. század emberének szemében. Az ifjút az ötvenötödik ionrakéta fogadására küldték. A buzdagi repülőtéren már három éve nem járt ember. A fiatalember rendbe hozta a berendezést, ellenőrizte a műszereket, és utána egy hétig unatkozott. Nappal a hegyeket járta, esténként könyveket olvasott. Az olvasás szórakoztatta. Megszokta a mikrofilmeket, és a súlyos, nehézkes, az időtől elsárgult lapú könyveket valami nagyon ősi dolognak tekintette. Ez a múlt század volt, a romantikus, hősi, kegyetlen és meghatóan naiv XX. század. És nem lepődött meg, amikor estefelé iderepült az öregember. Ő is a XX. század része volt. Ő építette az első ionrepülőket, ő vezette be a gravitációs analízist, az ő nevét viselte egy vénuszi óceán és egy hegycsúcs a Merkúron, Az ifjú már iskoláskorában ismerte az öregember életét. Mindenesetre azt gondolta, hogy ismeri, mivel fiatal memóriája makacsul őrizte a betanult dátumokat és tényeket. Emlékezett az öregember születési évére, fel tudta sorolni repüléseit és felfedezéseit, ismerte minden tanulmányát – a klasszikus

Gravitációs elmélettől a legújabb csillagdinamikai kutatásokig. A fiú mikrofilmek százain át látta az öregembert, és úgy érezte, hogy ez az ember ugyanolyan nyugodt és szilárd, mint azok a sziklák, amelyek között valamikor egy rakéta-repülőteret épített. A hegyek felől nem erős, de nagyon hideg szél áramlott. Párolgott a tó vize, melyet a negyven éve beindított nukleáris reaktor melegített, és amely még a legzordabb hidegben sem fagyott be. A pára kanyarogva szállt a víz felett, lassan, lustán emelkedett a levegőbe, s átlátszó köddé változott, mely lila színben játszott a lumineszkáló lámpák fényétől. Fekete víz csobbant a beton rakparton, ahol a két ember ment. Az öregember nem érezte a szelet. Még csak fel sem hajtotta szőrmekabátja gallérját. Feszülten fülelt, és a víz csobbanásából a Hősi szimfónia dallamát hallotta ki. A zene a lelkében zengett, ám neki úgy tűnt, hogy kívülről, máshonnan hallja. Útitársa rövid bőrkabátja mély zsebébe rejtette kezét, és aggódón nézegette az eget. Az öreg hirtelen megállt, az órájára nézett. Az ifjú a maga módján értelmezte ezt a mozdulatot, és sietve azt mondta: – Igen, még negyven perc. Be kell kapcsolni a rádióleszállás ellenőrző rendszerét. Valami félénkségfélét érzett az öregember jelenlétében. Legszívesebben visszament volna a jól kivilágított, meleg épületbe, a vezérlőasztal mellé. Az öreg figyelmesen a fiúra nézett, és azt mondta: – Menjen csak. Én itt maradok. És még valami… mondja… működnek a rádiófonok? A másik elmosolyodott. – Rádiófonok? Ilyen itt nincs. Itt csak az öreg reprodukciós hálózat van és ezek a… hogy is hívják… igen, magnetofonkészülékek. – Éppen erre gondoltam. Próbálja megkeresni Borogyin második szimfóniáját. Szeretném meghallgatni… No, menjen már… Az öregember folytatta útját a tó körül. Most egészen lassan ment, gyakran megállt. Szeme még éles volt, és az öreg jól látott a félhomályban. A tavat körülvevő lámpák sora mögött sötét volt, de az öregember meredek, szélfútta, víz- és napmarta sziklákat sejtett ott. Látta a fákat, melyek lehullatták leveleiket, az időtől kicsorbult beton mellvédet, az utcák meredek, megrepedt aszfaltját… „Öregség – gondolta szomorúan. – Itt minden öreg. A hegyek, a rakétarepülőtér és én is. – Saját magát látta: magas, sovány, kissé görnyedt, ősz, hosszú hajú ember. – Öregség – ismételte. – Hetvenkét év. Akkor pedig harminckettő voltam… harminckettő. Megállt, és sokáig nézte a tó vizét. Nézte a gomolygó párát, és nem gondolt semmire. Zavaros, meghatározhatatlan, csak gyanítható gondolatai valahová a mélybe tűntek, a befagyott patak mélyen csordogáló vizéhez hasonlóan… Az öreg nyugodt volt. Egyébként is higgadt és kimért ember volt. Már fiatal korában száraz modorúnak, kemény szívűnek ismerték. Tiszta, elemzésre hajló elmével gondolkodott. Azok számára, akik nem nagyon ismerték, ez a tulajdonsága elnyomta az összes többit. Ahogy az átizzott napfoltok is feketének tűnnek, ellentétben a még forróbb napos felülettel. Az öreg fürkészően nézte a tó fölött úszó ködöt, és arra gondolt, mi volt itt negyven évvel ezelőtt. Megpróbálta rendbe szedni a dolgokat, de nem tudta: a gondolatsor töredezett, emlékezete makacsul a jelentéktelen semmiségeken állapodott meg. Nem tudni, miért, de teljesen világosan, mintha itt lenne előtte, látta a sálat, amelyet a lány azon az estén viselt. A sál átlátszó, légies, tarka volt – piros hajócskák, sárga világítótornyok, kék madarak díszítették. „Nem – gondolta az öreg –, ez nem itt történt. Beszélni kezdtem, félbeszakítottak… igen, igen, a főgépész… aztán mi ketten a padhoz mentünk.” Elhagyta a beton rakpartot. Körülnézett. A pad nem volt ott. De az öregember tudta, hogy valamikor ott állt. Lehajolt, és mélyedéseket látott az aszfaltban, nyomokat, melyeket a pad lába hagyott. Az öreg elmosolyodott, megtapogatta az aszfaltot. A repedésekből száraz, sárga fű igyekezett kifelé. Emlékezetébe akarta idézni az azon az estén elmondott szavakat, és nem tudta. Arra sem tudott visszaemlékezni, mit válaszolt akkor a lány. Határozottan csak egy dologra

emlékezett: a repülőtér felett a Hősi szimfónia zengett. A szavak – annyira fontosak és értelmetlenek – nem maradtak meg emlékezetében. De megmaradt a zene. Később minden évben ezen a napon meghallgatták a szimfóniát. Minden évben, ha a férfi a Földön volt, és együtt töltötték azt a napot, így telt el harminchat év. A nő meghalt, és a férfi egyedül maradt. Az öregember megsimogatta a sárga, szúrós füvet, amely keresztültört az aszfalton. Emlékszel, holló, arra a lányra? A sírás itt ül a szívemen… De már késő. Megöregedtem. Valahol a feje fölött sistergés, recsegés hallatszott. Az öregember felállt, szíve nyug talanul kalapált. Az öreg hangszóró zenét lihegett. A szellő susogása, a víz csobbanása, a távoli és sejtelmes éjjeli hangok – minden beleolvadt a zenébe. Az öregember mozdulatlanul állt, és a távolba meredt. Ünnepélyes indulót hallott, és a dallamnak engedelmeskedve, emlékezetében villámként végigcikáztak és ugyanilyen gyorsan eltűntek a képek – néha szabadok, szélesek, szilajok, néha pedig mélabúsak és szomorúak voltak. A zene lágyan, áttetszően, világosan szólt. Valami láthatatlan, de valóságos gátat épített a múlt és jelen közé. Az emlékképek lassacskán a háttérbe vonultak, nyugodt árnyalatokba színeződtek. Az öregember lehunyta szemét, szédült. A zene zajongó hullámként hömpölygött, a hangok zuhatagába belekeverte a boldogságot és a bánatot, lemosta a hordalékos, nehéz érzéseket. Az öreg azt érezte, hogy valaki megérintette a vállát, megremegett és hátrafordult. Az ifjú állt előtte. – A rakéta. Az öreg nem válaszolt, és a fiú hangosan megismételte: – A rakéta. A tóhoz indultak. A hárfa zengő akkordjai még remegtek a nyirkos, fagyos levegőben. A szél megerősödött. A víz rászaladt a lankás beton rakpartra, és hangosan belefolyt a tó fekete mélyébe. Az égen, a szakadék felett két fényes sárga pont jelent meg; felszikráztak, elhomályosították a csillagokat. A rakéta gyorsan ereszkedett. Az ionmotor alig látható nyomot, halvány, azonnal kialvó világoskék villogást hagyott maga mögött. Egy pillanatra elvakítva az öreget és az útitársát, kigyulladtak a sziklákban elhelyezett fényszórók. A kékes sugarak megvilágították a csillaghajót. Ettől a perctől fogva az öregember már nem hallotta a zenét. Negyven évvel ezelőtt látta utoljára a rakétát. Azóta minden megváltozott, csak az űrhajó maradt olyan, amilyen volt. Oldallámpáinak sárga fénye egybeolvadt a fényszórók kék sugaraival, és a szárny nélküli, hosszúkás hajótest zöldnek látszott. Csillogott az antennák hálózata. Tisztán lehetett hallani az ionmotor működését kísérő recsegést. Ez a recsegés mosolyra fakasztotta a fiatalembert. Sokszor látta a rakétát fényképen, ismerte berendezését: a gép nem volt nagy, hatvan méter hosszú és három méter széles, és még annyira sem hasonlított a nukleáris csillagrakétához, mint egy csónak a hajóhoz. Áramvonalas forma? A fiú ebben csak annak bizonyítékát látta, hogy a rakétának nem volt könnyű áttörni a Föld atmoszféráján. Az antennák karcsú szárai a rádiólokáció hajnalát juttatták eszébe. S végül az ionmotor recsegése a fülében a nukleáris rakéták megszokott, zengő hangja helyett. – Milyen bolondos szerkezet! – mondta. – Igen – válaszolta az öreg. – Nagyon régen lőtték fel. Ám van egy előnye ezeknek a rakétáknak: nagy utat voltak képesek megtenni. A nukleáris csillagrakéták viszonylag még nem mentek messze a Földtől, ezek viszont már sokat láttak. „Ez az öregség nagy előnye – tette hozzá gondolatban –, sok mindenen keresztülmenni, sokat látni, megérteni…”

A rakéta megállt a levegőben, két méterrel a tó fölött. A hajtómű fúvókái alatt zubogott a víz. Némi habozás után a rakéta függőlegesen a vízre ereszkedett, a víz hullámzani kezdett. Az öregember és a fiú távolabb mentek a mellvédtől – a víz kezdte elönteni a betont. Egy idő után a rakéta előbukkant, most már vízszintesen, és lebegni kezdett a hullámokon. – Kész! – kiáltott fel az ifjú. Dobogott a szíve, bár nemigen tudta volna megmondani, mi volt az, ami felizgatta. – Most kell leválnia a felderítő robotnak. Itt az ideje… – Ne sürgesse – mosolygott az öreg. – Hiszen ez egy régi szerkezet. Nem tud sietni. Huszadik század. A hajótest fölött felemelkedett egy kis félgömb, amely ragyogott a fényszórók sugaraitól, elvált a rakétától, lógva maradt a levegőben, és csúszkált a víz felett. A robot távolabb ment attól a helytől, ahol az emberek álltak. – Mi ez? – csodálkozott a fiú. – Miért nem jön felénk a robot? Az öreg megvonta vállát. – Ez azt jelenti, hogy leszállt egy idegen bolygón. A fiú nem értette. Nézte az öreget és az eltávolodó, teknősbékaszerű robotot. – Na és aztán? – kérdezte türelmetlenül. – Megfertőzték az idegen mikroorganizmusok – világosította fel röviden az öreg. – De a rakétán van… – Van – szakította félbe az öreg. – De hát ez egy régi, nevetséges szerkezet. Nem túl megbízható. Kell még egy ellenőrző vizsgálat. Egy ideig hallgatott, majd felhajtotta gallérját. – Mehetünk – mondta, még mindig a rakétát nézve. – A robot majd magától eljön a szerelőterembe. A fiúnak lelkiismeret-furdalása volt. Érezte, hogy az öreg megsértődött a „bolondos szerkezet” kijelentésen, ő építette a rakétát, és számára, akármennyi idő telt is el, bizonyára nem volt nevetséges. Ám a fiatalságra jellemző önzés nem vehette ezt komolyan. A fiatalember szemében az, ami öreg volt, primitívnek, ésszerűtlennek és nevetségesnek hatott. – A robot berendezése nem rossz – mondta. Valamiképp el akarta simítani hibáját. – A glider-elv alkalmazása egészen ötletes. – Badarság! – vágott vissza az öreg. – A robot reménytelenül elavult. Az öreg nem sértődött meg. Egyszerűen oda sem figyelt a fiú tapintatlan szavaira. És most is, mialatt beszélgettek, valami másra gondolt. – Sokat kellett vesződni a robotokkal – folytatta. – Az ismeretlen bolygók kutatása kemény követelményeket támasztott. Az első robotoknak hernyótalpas futóművei voltak. Bár ezekről rögtön lemondtak. A robotok lezuhantak a szakadékba, lecsúsztak a meredek lejtőkön… Akkoriban sok mindenféle javaslat volt, még egészen ostoba is. Egy tökfilkó lépegető robotot konstruált. Ne nevessen, tényleg lépegetőt. Hordó alakú acéltest, és három pár fém ízelt láb. Égbekiáltó hülyeség! Az első gőzmozdonynak is ízelt lába volt, de miért kell százötven év múlva megismételni ugyanazokat a hibákat? Én is tagja voltam annak a bizottságnak, amely kipróbálta ezeket a „pókokat”. Ezek a robotok belesüppedtek a mocsárba, megrekedtek az erdőben, képtelenek voltak felmászni egy meredek sziklafalra… Aztán megépítettük a glider-robotokat. Olyanokat, mint ez itt a rakétában. A kompresszorok légpárnát idéztek elő, és a robotok könnyedén siklottak a földön. Azt hittük, hogy ez a szerkezeti elegancia csúcsa. – Az öreg halkan elnevette magát. – Öt év múlva pedig megjelentek az elektrofor-berendezések, később a gravitációs hajtóművek… Egy keskeny fémlépcsőn felmentek a szerelőterembe, egy alacsony épületbe, amely egy sziklához tapadt. A terem üres volt. A falak mentén karosszékek álltak; az öregember megjegyezte magában, hogy újak, nem azok, amelyek régen voltak itt. A terem közepén egy üres vizsgálópad állt. Hideg fényt árasztottak a lumineszkáló lámpák. Az öreg megmutatta a fiúnak, hol kell bekapcsolni a fűtést. Bőrkabátját le sem véve, a sarokba ment és leült. Csak most vette észre a fiú, hogy

milyen öreg már ez az ember. És ekkor megértette, megérezte, hogy ennek az öregségnek az oka nem az idő – az öregember jól tartotta magát –, hanem valami más. A fiú félt a nagy szavaktól. Ezért nem volt ereje az öregség szót a bölcsesség szóval helyettesíteni. – Hozok kávét – mondta – Igen, kérek – felelte közömbösen az öreg. Arra az estére gondolt. Akkor a vizsgálópadon egy robot állt, ők pedig hatan itt ültek a fotelokban. Régi hagyomány volt ez – leülni elválás előtt. S bár ők mindnyájan itt maradtak, és csak a robot repült el, a hat ember szótlanul ült a teremben. Ők már nem élnek, azok, akik mellette ültek. Bátor, okos, vakmerő emberek voltak és jó barátok. Hegyormok viselik most a nevüket a Merkúron: hat hegy, amelyek úgy helyezkednek el, ahogy valamikor itt ültek egymás mellett. Az öregember nem érzett szomorúságot. A zene elfújta a bánatot, és az öreg most csupán emlékezett, nyugodtan, mintha egy könyvet lapozna valakinek az ismeretlen, de érdekes életéről. Az öregember tudta, hogy sohasem tér ide vissza. Néhány nap múlva egy új űrhajón messzi útra indul, ahhoz a csillaghoz, ahonnan már visszatért a felderítő rakéta. Már sejtette, mivel tért vissza a rakéta. Az öregnek nem is kellett volna iderepülnie, az információt közölték volna rádión. De magába akarta szívni ifjúságának levegőjét, és nem bánta, hogy eljött. Lelkében egész este a Hősi szimfónia szólt, és tudta, hogy a nagy erejű és tiszta hangok ezentúl mindenhová elkísérik. Csak egy nagyon erős ember képes arra, hogy élete alkonyán merészen szembenézzen az ifjúságával. Az ilyen találkozások tönkreteszik a gyávákat, ám erőt adnak a bátraknak. Az öregembernek pedig világos elméje és töretlen akarata volt. A fiú behozta a kávét. Az öreg levette a kabátját, és csendben itta a forró italt, melynek illata a déli tájakat idézte fel. Kortyolta a kávét, s mélázva nézett a kis csészébe: a fekete folyadék a tavat juttatta eszébe és az ionrakéták repülőterét. Gondolatai visszatértek a rakétához. Arra gondolt, hogy azok az adatok, amelyeket most szerzett a robot, érdekesek lehetnek. – Van-Maanen csillag – mormogta. – Nos, ha feltevéseim helyesek… – Mondott valamit? – kérdezte gyorsan az ifjú. Az öregember ránézett. Őszülő szemöldöke alatt huncut mosoly villant hunyorgó szemében. – Szereti a meglepetéseket? – Igen! – felelte gyorsan a fiú. Hangjában kihívás hallatszott. „Remek-gondolta az öreg. – Rendes srác. Valamiben hasonlít…” És az öregembernek eszébe jutott egyik régi barátja. – Ma fogják érni meglepetések – mondta. – Ha tudja ezt… – Tudom – vágott közbe az öreg –, csak még nem tudom, hogy milyenek. Akart még valamit mondani, de már nem volt rá ideje, zúgás hallatszott, és a félig nyitott ajtón egy acél félgömb oldalazott be – a robot. Az öreg odaadta a fiúnak az üres csészét. A robot buzgón zümmögve a vizsgálópadhoz siklott, és megállt pontosan a közepén. A bugás megszűnt. A két ember szótlanul nézte az idegen bolygón járt gépet. A robot polírozott testén ott csillogott a címer, a Szovjetunió felirat és az indulás időpontja. – Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége – mondta az ifjú. – Igen – felelte az öreg –, akkor még szocialista volt. Hat év múlva váltotta fel egy másik ezt a szót. Az, hogy kommunista. – Tizenkét évvel a születésem előtt történt – mondta izgatottan a fiatalember. Odalépett a fémteknőchöz, és óvatosan megérintette a kidomborodó címert. Aztán körbejárta a robotot. – Mi ez?! – kiáltott fel. – Semmit sem értek! Nézze! Egy felirat…

Az öregember felállt, bekapcsolta a felső világítást. A robot sima oldalába ez volt vésve: „Földi emberek, mi…” A fiú kérdően nézett hol az öregre, hol a feliratra. – Ezt ott csinálták – mondta, hangja remegett. – A bolygón értelmes lények voltak… – Értelmes? – kérdezte merengve az öreg. – Nem, nem egyszerűen értelmesek. Sokkal okosabbak nálunk. És itt van a rejtély. – Milyen rejtély? – kérdezte bizonytalanul a fiatalember. – Nem volt idejük befejezni a feliratot – szólt elgondolkodva az öreg. – Igen, itt egy bemélyedés, ez a következő szó eleje. – De hát miért okosabbak nálunk? És miféle rejtélyre gondol? – kérdezgette kitartóan a fiú. Meglepte az öregember nyugalma, és idegesítette ráérős lassúsága, ahogyan nézegette a robotot. Az öreg visszajött a karosszékhez. – Az űrhajó elérte a Van-Maanen csillagot – mondta halkan, mintha csak hangosan gondolkodna. – Amint tudjuk, ennek a csillagnak egyetlen bolygója van. És a rakéta egy időre mellékbolygóvá vált. A megfigyeléseket először a fedélzeti műszerek végezték, később a segédrakéta leengedte a robotot. Az előre elkészített program szerint a robotnak ötven órát kellett eltöltenie a bolygón. Ha nem jött volna vissza ötven óra múlva, a rakéta nélküle indult volna vissza a Földre. Most már érti? Ezek a lények ötven óra alatt képesek voltak megismerni a robot szerkezetét és berendezéséből elsajátítani nyelvünket. – Ez lehetetlen! – kiáltott fel a fiú. Az öreg megvonta vállát. – Nézze meg még egyszer a feliratot. A mondat nincs befejezve, ennek ellenére a betűket nagyon aprólékosan vésték bele a robot oldalába. Nem felejtették el a legkisebb, egyébként felesleges részleteket sem. Ezek a lények nem tudták, hogy egyszerűsíteni lehet a betűket. Pontosan lemásolták a robot írógép-berendezéséről. – De a robot hangrögzítő rendszerrel is rendelkezik – mondta a fiatalember. – Akkor hát miért… Aha, értem! Ezek szerint hallani fogjuk a hangjukat? – Nem – mosolyodott el az öreg. – A robot hangját fogjuk hallani. A hangrögzítő rendszer nem a külső hangokra van beállítva. Csupán azt tükrözi vissza, amit már összegezett az elektromos agy. Ezért a hang a roboté lesz, ám a szavakat… ők mondták neki… – Valamilyen rejtélyről beszélt. – Igen. Ők okosabbak nálunk. Régebbi a kultúrájuk. Lehetséges, hogy több ezer vagy millió évvel járnak előttünk. De hát miért mi repültünk hozzájuk, és nem ők mihozzánk? Ez itt a rejtély. Az öreg a sarokban gubbasztott. Az ifjú türelmetlenül toporgott. Minél előbb fel akarta nyitni a robotot, de az öregember gondolataiba merülve hallgatott, és a fiú nem merte megzavarni. Nem értette az öreget. Miért kell töprengeni, amikor egyszerűen fel lehet nyitni a robotot, és mindent meg lehet tudni? Az öreg helyében ő ezt tette volna. „Miért habozik? – gondolta a fiú. – Ha kitalálja, már nem lesz jelentősége, mert a robot úgyis megmondja. Ha pedig téved… szégyellni fogja. Nem, én nem töprengenék!” Az öreg pedig gondolkodott. Meg akart oldani egy feladatot, több lépésre előre, mint egy sakkmester. Minden következtetésének újabb és újabb következménye volt, a logikus elméletek kacskaringósakká, bonyolultabbakká váltak. Aztán hirtelen minden nagyon egyszerű lett. Meglátott egy helyes utat, és a gondolatok előreiramodtak. – Ide repülnek hozzánk! – kiáltott fel az öregember, felpattant, és félrelökte a fotelt. – Bizonyára már úton is vannak! Az ifjú zavartan nézte az öreget. Tudta, hogy egy töredezett csontleletből a paleontológusok rekonstruálni tudják egy rég kihalt állat külsejét, de azt nem hitte volna, hogy egy adatból ilyen biztosan lehet levonni ennyire távoli és váratlan következtetéseket.

– Nagyítót! – parancsolta az öreg, s a robothoz lépett. A fiú téblábolt, az öreg elégedetlenül ismételte: – Azt mondtam, nagyítót! Na gyorsan ! A nagyítóüveget megtalálták a falba beépített egyik szekrény fiókjában. Az öregember figyelmesen átvizsgálta a robot polírozott felületét. – Remek munka – suttogta elismerően. – A fém épp hogy csak meglágyult egy kicsit. A karosszékbe dobta a nagyítóüveget, és sietve átsétált az egyik sarokból a másikba. A fiút meglepte az öreg könnyű, ruganyos, fiatalos járása. – Nyissa fel a robotot! – rendelkezett az öreg, s visszaült a fotelba. Ott ült, játszadozott a nagyítóüveggel, és mosolygott. A fiú sokáig vesződött a robot fedelével. Végül a tető kattanva felemelkedett. – Nézze meg, helyükön vannak-e a belső ólomzárak! – mondta halkan az öreg. – Nincsenek itt! – Aha – bólintott elégedetten az öreg –, ezek szerint teljesen szétszedték a robotot. – Megmozgatta az ajkát. – És tűznek nincs semmi nyoma? – Tűznek? – csodálkozott a fiú. – Nincs, persze hogy nincs. De miért?… – Azért – mondta tagoltan az öreg –, mert ez a robot az antianyagok világában volt. Igen, igen, ne vágjon közbe! A Van-Maanen csillag, az egyetlen bolygója, a bolygón lakó lények mind-mind antianyagból vannak. Ugyanazok az atomok, ugyanazok a molekulák, csak az elektronok helyett pozitronok, a protonok, neutronok, mezonok helyett anti protonok, antineutronok, antimezonok vannak. – A robot felrobbant volna, ha találkozott volna az antianyaggal – hozta fel ellenvetését a fiú. – Az anyag és az antianyag megsemmisül, s átalakul energiává. Az öregember elmosolyodott. – Egész jól tudja a fizika alapjait – mondta epésen. – Ám megfeledkezett a filozófia axiómáiról. A fejlődés sohasem szűnik meg. A lények, akik azon a bolygón laknak, nagyobb utat tettek meg, mint mi. Bár nem olyan régen, de rájöttek, hogyan lehet megelőzni a robbanásokat, amikkel az anyagból és az antianyagból álló testek érintkezése jár. – Nem régen? – kérdezte a fiú. – Igen, nem régen – ismételte határozottan az öreg. – Éppen ezért nem tudtak előbb jönni a Földre. A fiú remegett az idegességtől. Borzongva nézte az öreget, akit látnoknak képzelt. – Kapcsolja be a hangrögzítő berendezést – mondta az öreg. A fiú lenyomta a gombot. Azon nyomban halk recsegés hallatszott. Egy szabatos, de teljesen kifejezéstelen hang ezt mondta: „A műszereket bekapcsoltam. A segédrakéta levált az ionrakétáról, és a bolygó atmoszférája felé tart. Kívülről növekvő pozitronkoncentráció észlelhető…” A hang elhalt. Alig hallhatóan zizegett a magnetofonszalag. Aztán ugyanez a kifejezéstelen hang folytatta: „A magasság a bolygó felületétől számítva hatezer kilométer. A pozitronok sűrűsége növekedik. A robot váza forrósodni kezd… A magasság négyezer kilométer, A bolygó atmoszférája antianyagból áll. A visszatérés lehetetlen, a kormány felmondta a szolgálatot… Háromezer kilométer. A robot kidomborodó részein már olvad a fém. A berendezés kifogástalanul működik. Harminc másodperc múlva bekövetkezik a robbanás…” Az öregember a karosszék karfájába kapaszkodva előrehajolt. Az ifjú mozdulatlanul állt a robot mellett. A kibernetikus berendezés szenvtelen hangja, amely beszámolt a robot elkerülhetetlen haláláról, hátborzongató hatást keltett. „Kétezerhétszáz kilométer – szólalt meg újra a robot. – A rakétát sűrű mágneses köd vette körül. A hőmérséklet-emelkedés abbamaradt. A leszállás folytatódik… Egyezerötszáz kilométer. A mágneses köd feszültsége fokozódik. A hőmérséklet normálisra csökkent… A berendezések kifogástalanul működnek. A filmfelvétel és a fényképezés nem lehetséges, a mágneses térben a tárgylencsék zárjai munkaképtelenné váltak. Ötszáz

kilométer. Az erők… ismeretlen erők a sark felé terelik a rakétát. Hosszas hallgatás állt be. A fiú a robot fölé hajolt. Lassan tekeredett a keskeny magnetofonszalag. Hirtelen magas, vontatott, gongszerű hangot hallottak. Elhalt, és újra a robot hangja jelentkezett. Ugyanaz a gépi hang volt, amely pedáns tagoltsággal ejtett ki minden hangot. Ám a szünetek a szavak és a mondatok között egyre nőttek. És maguk a mondatok is valahogy másképpen voltak felépítve, feszülten és nem mindig szabályosan. Valami felfoghatatlanul idegen, emberfeletti volt bennük. „A Föld nevű bolygón élő emberek – szólt tagoltan a fémes csengésű hang. – Fiatalok és merészek vagytok. Elküldtétek automatátokat abból a feltételezésből kiindulva, hogy a bolygó, ahol majd le fog szállni, nagy vonalakban hasonlít a ti bolygótokra. Primitív fegyverekkel szereltétek fel az automatát, haszontalan rádióirányító rendszerrel láttátok el. Egy ilyen automata csak abban a valószínűtlen esetben lehet hasznos, ha a vizsgálatnak alávetett bolygót olyan lények lakják, akiknek a fejlettségi szintje azonos a tiétekkel. Ellenben a valószínűség elvei szerint, amelyekről van némi kezdetleges fogalmatok, a lakott bolygóknak körülbelül a fele meg kell hogy előzzön benneteket a fejlődésben. Ilyen esetekben az automata már kevésbé alkalmas. Pontosan ez történt. Ám egy másik körülményt sem vettetek figyelembe. A ti világotok a miénkhez képest antianyagból áll. Az automatának meg kellett volna semmisülnie. Ám az utóbbi időben kikísérleteztük, hogyan lehet megőrizni az antianyagot. Erről a következő felvilágosítást adjuk: Tudományunk megállapította, hogy a közelünkben levő csillagok és bolygórendszerek, többek között a ti bolygórendszeretek is, hozzánk viszonyítva antianyagokból vannak. Űrhajóink már a régmúltban vándoroltak a világmindenségben, de egyik bolygóra sem tudtak leszállni. Azok a bolygórendszerek pedig, amelyek hozzánk viszonyítva nem antianyagból állnak, még nem hozzáférhetőek rakétáink számára. Bolygónk gyakran ki volt téve az antianyagokból álló meteoritok pusztító hatásának. . Rájöttünk, hogy mágneses térrel el lehet különíteni és le lehet hozni ezeket a meteorköveket. így hoztuk le a ti automatátokat is, amelyet először meteornak néztünk. Magas fokú tudásunk lehetővé tette, hogy szétszedjük az automatát, és megértsük a szerkezetét. Nehéz feladat volt, mert ismereteink időszakok, azaz évek ezreivel járnak előbbre. Automatátok túl egyszerűnek bizonyult ahhoz, hogysem könnyen megérthessük. Olyan szituáció alakult ki, aminek kifejezésére nem találtunk megfelelő szót az automata szótárában.” – Ez a szó a „humor” – nevetett az öreg. – A robot nem ismeri. „Nehéz és bonyolult volt – folytatta a szenvtelen fémhang – szétszerelni az antianyagból készült automatát, és megérteni berendezését annyira, hogy ezt közölhessük veletek. Kevés idő áll már rendelkezésünkre. Itt meg kell említeni, hogy ésszerűtlennek tartjuk időszámítási rendszereteket. Tudjuk, hogy egy év a Föld bolygó keringési ideje a Nap csillag körül. De miért kell ezt az időtartamot huszonnégy részre osztani és mindegyik részt hatvan szakaszra? Ez ésszerűtlen, mivel minden más esetben a tízes számrendszert alkalmazzátok. Ám megértettük, hogy az automatának ötven időegység, vagyis óra múlva kell visszatérnie az őt ideszállító rakétához. Ez az idő elegendő volt számunkra, hogy képet alkossunk a Föld nevű bolygó életfejlődésének színvonaláról. Széles körű tájékoztatást kaptunk ismereteitekről. Meggyőződtünk arról, hogy fejlődésetek színvonala megfelelő ahhoz, hogy aggodalom nélkül küldhessünk űrhajókat a bolygótokra. Ezt meg is tesszük a közeljövőben. Mágneses védőburokkal ellátott rakétáink veszélytelenül tartózkodhatnak az antivilágban. Ezenkívül…” A hang elhalt. Később megint megszólalt. A szünetek a szavak között rövidebbek lettek. „Földi emberek, néhány hatvanad óra múlva az automatának el kell indulnia visszafelé. Megtettük a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket, hogy az automata sértetlenül kerüljön vissza a rakétára. Mi…” A magnetofon sisteregve tekerte a szalagot. A hang megszakadt.

– Vége – mondta halkan az öreg, hátradőlve a fotelben. – Kikapcsolhatja. Csend lett. Az öregember becsukta a szemét, és gondolkodott. Ajkát harapdálva, az ifjú türelmetlenül járkált fel-alá a teremben. Rendkívül izgatott volt. Még soha életében nem volt alkalma rá, hogy elsőként ismerjen meg egy ilyen fontos tudományos eseményt. És bár a rakétát más emberek lőtték fel, s bár más lények szólaltatták meg a robot hangját, úgy izgult, mintha ő egyedül tette volna meg az összes felfedezést. Fejében száguldoztak a gondolatok: hova kéne jelenteni az esetet, és hogyan?… De az öreg hallgatott, és a fiatalember kénytelen volt csendben maradni, amíg az öreg beszélni nem kezd. Valami megmagyarázhatatlan félelmet érzett az öreggel szemben. És ha most az öreg hirtelen beszélni kezdett volna annak a távoli bolygónak a nyelvén, a fiú akkor sem lepődött volna meg. Az öregember kinyitotta a szemét. Felkelt. – Reggel küldje le az összes műszert – mondta. Hangja tisztán csengett. – A robot és a rakéta műszereit. Az előzetes tájékoztatást ma fogom megadni. – Rádión? – kérdezte gyorsan az ifjú. Az öregember ránézett, és megrázta a fejét. – Nem. Most fogok kirepülni a verőszárnyas repülőgépemen. – Éjnek idején? – A fiú meg volt döbbenve. – Ezeken a hegyeken keresztül és ilyen időben? Iderendelek egy rakétarepülőt, elviszi magát… – Nem kell – mosolygott az öreg. – Ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Ez az ember olyan erővel bírt, hogy a fiatalember egy pillanat alatt megnyugodott. Most már tudta, biztosan tudta: valóban nem történik baj. Nem kételkedhetett az öreg szavaiban. A keskeny, ingadozó hajólépcsőn lementek a lumineszkáló lámpákkal megvilágított útra. Az öregember felhajtotta kabátgallérját, körülnézett, mélyen magába szívta a fagyos levegőt. – Maga csak menjen nyugodtan – mondta, s kezet nyújtott a fiúnak. – Menjen. Az ifjú legszívesebben elkísérte volna az öreget, de nem mert ellenkezni. Általában bőbeszédű volt, de ezen az estén akaratlanul átvette az öreg beszédstílusát. Ritkán szólt, de mindig pontosan, megfontoltan. – Igen – felelte röviden a fiú. Az öregember az alacsony bokrokkal szegélyezett sétányon ment. Előrenézett, és szórakozottan mosolygott emlékein. Lelki szemei előtt megjelentek azoknak az arca, akik negyven évvel ezelőtt vele együtt indították útnak a rakétát. Ezeknek az embereknek a nevében fogadta ma a visszatérő űrhajót. Most már megmondhatná nekik: „Barátaim, nem dolgoztunk hiába…” A tónál az öreg megállt. A szél fekete hullámokat kergetett a vízen, ringatta a hatalmas bálnához hasonló ionrakétát. Az öregember bólintott a rakétának, mint egy közeli és élő barátnak. „Te nevetséges szerkezet – gondolta gyöngéden. – Milyen nehéz volt neked ott, az űrben!” Felemelte a kezét, elbúcsúzott a rakétától. Hirtelen megfordult, és ahhoz a helyhez ment, ahol valamikor a pad állt. „Igen, itt történt – gondolta. – Most már biztosan emlékszem. A szavak pedig… Hát persze… A lány egyszerűen nem válaszolt. Egy szót sem mondott, különben emlékeznék. Mellemre tette a kezét, és nem mondott semmit. Biztos megzavarta a zene. Megzavarta?…” Elmosolyodott. „Meg fogom változtatni az expedíció útvonalát – gondolta az öreg. – Már nem érdemes a Van-Maanen csillagra repülni. Rövid útra megyek, hogy visszatérhessek a Földre. Találkoznom kell velük… Igen, ők okosak, okosak… Visszajövök a Földre. Még visszatérek ide is…” Térdre ereszkedett, elővette a zsebkendőjét, és gondosan beletett néhány, rögöcskévé ragadt földdarabkát, egy aszfalttöredéket, egy csomó sárga, száraz fűszálat. Azután felállt, és gyorsan, hátra sem fordulva, a térre indult, ahol már várta a

verőszárnyas repülőgép. A fiú mindent látott a központi rakéta-repülőtér épületének ablakából. A széles ablaknál állt a sötét szobában, és lefelé nézett. Hirtelen gombócot érzett a torkában. Az öregember eltűnt a kanyarban, az ifjú pedig homlokát az üveghez nyomva, a tavat nézte. Innen a magasból az ionűrhajó egészen kicsinek látszott. „Olyan, mint egy régi páncél – gondolta a fiú. – Régen elkopott, behorpadt, megrozsdásodott, de… de férfiak viselték!” Ez a szó Borogyin szimfóniáját juttatta eszébe. Fel sem gyújtva a villanyt, gyorsan bekapcsolta a magnetofont, és visszament az ablakhoz. A rakéta-repülőtér felett, túlharsogva a szél szomorú süvítését, felcsendültek az erőteljes akkordok. A fényszórók sugaraiban megcsillantak az öregember repülőjének keskeny szárnyai, s úgy tűnt, mintha a zenére emelkedtek volna a magasba. A fiú az eget nézte. PAVLOVA ANNA FORDÍTÁSA

VIKTOR SZAPARIN Ítélet a tantalusz felett 1 Vargas a Csendes-óceán fölött repült, amikor gépe váratlanul jelentést tett: „Kényszerleszállást hajtok végre.” Mivel működésbe lépett a tűzoltó szerkezet is, Vargas rájött, hogy valami ég. Az ablakból látta, amint a fedélzeti tűzoltó berendezés erős sugarat eresztett a gép orrára, ahonnan dőlt a füst, majd egy lángnyelv is megjelent. A tűzoltó berendezés eloltotta a lángokat, és ismét gomolyogva dőlni kezdett a füst. Eltelt egy-két perc, és újra keskeny tűzsugár húzódott végig a gép oldalán. Bármerre nézett is Vargas, nem látott mást körben, mint az óceán síkját. Ám úgy látszott, hogy a gép talált a térképen valamilyen szárazföldfoszlányt, és utolsó erejéből arra húzott. Végül Vargas is megtalálta azt, amit a gép keresett: egy kis vulkanikus szigetet, mely fentről rendkívül hasonlított azokra a foltocskákra, melyek elborították a tantalusztól megfertőzött nádas leveleit. Közelről a sziget az óceán közepébe hanyagul odahajított sziklahalmaznak látszott. A füst annyira ellepte a gépet, hogy Vargas jóformán már semmit sem látott. Csupán arra jött rá, hogy a gép legalább kétszer átrepült a kis sziget felett. Ám ezeken a tüske formájú, kiálló sziklákon még a mentő sem tudott volna landolni. Amikor a gép elkezdte a harmadik rárepülést, Vargas egyszerre csak azt érezte, hogy leszakad alatta a padlózat, és ő az üléssel együtt zuhan lefelé. Az ejtőernyő kupolája alatt lógva látta, amint gépe füstös nyomot hagyva maga után, egyre lejjebb és lejjebb zuhan, és az óceán felületéhez közeledik. A sziklák hirtelen félelmetesen magasak lettek, és úgy érezte, egyenesen feléje tátják hatalmas, nagy fogú szájukat. Fájdalmasan beütötte térdét egy hegyes, kiálló sziklába, és majdnem ugyanebben a pillanatban mellkasával egy függőleges falhoz vágódott. A tartóöv kikapcsolódott, és Vargas – szerencsére nem nagy magasságból – kizuhant az ülésből. A szíjakon függő fotel továbbrepült, és eltűnt az élelem- és gyógyszertartalékkal együtt, amely az ülés alatti hermetikus zsebekben volt elhelyezve. Eltelt néhány perc. Vargas első, szinte gépies mozdulata azt volt, hogy felső zsebéből elővette az univerzálblokkot. A rugalmas műanyag tok ép maradt, de a műszer megrongálódott. Hiába nyomkodta Vargas a gombokat, a jelzőlámpa nem akart kigyulladni. Elvesztette a legfontosabbat, a kapcsolatot a külvilággal. Összeszorította a fogát, és sérült lábát vonszolva felmászott egy sziklás hegygerincre, hogy körülnézzen. Körülötte a kék, feneketlennek tűnő óceán terült el. Közömbös hullámok siettek előre a látóhatár mögül, hozzáverődtek a sziklákhoz, melyekből a sziget állt, s mintha azon csodálkoztak volna, miért van itt ez az ember. Ennek az ismeretlen kis szigetnek, ennek a szeplőcskének az óceánon, valószínűleg még neve sem volt. Vargas a hátára fordult. Amint feküdt a köveken, és nézte az égfoszlányt, melynek széleit mintha lerágták volna a sziklák sziluettjei, megpróbálta felidézni emlékezetében a nemrég lezajlott eseményeket. Lelki szemei előtt először Svensson jelent meg.

2 …A börtön éppen úgy nézett ki, ahogy Vargas elképzelte a fényképek után: közel

négy tucat épület, egy egész tudományos város, melynek műanyag úttestén egyetlen bokrocska vagy fűszál sem nőtt, és mindez befedve egy hatalmas átlátszó kupolával. – Innen nem lehet megszökni – mondta meggyőződéssel Svensson. Kissé beesett szeme, meg a durva redők a szája körül látnoki külsőt kölcsönöztek neki. – Ide csak bejárat van. Akár Dante poklába. Vissza? Ugyan! Ebben a falban még egy forrasztást sem talál. – És a repedések? Svensson öklével az átlátszó falra csapott. Ökle úgy pattant vissza, mint a feszes gumiról. – Több rétegű. Minden réteg képes összehúzódni és kitágulni. A massza hajlékony, elrepeszthetetlen. Még a golyó sem árt neki! – De hiszen van egy bejárat! – erősködött Vargas. – Azt akarja mondani: ezek szerint kijárat is? Igen, az ember kijöhet. De a mikroba nem. – Egy mégis kijutott! – Nincs a rabjaink között az, akit maga keres. – Szívesen elhiszem. De hát a Marsról mégsem pottyanhatott le! – Igen. Ez is tökéletesen kizárható. A rakétákat teljes garanciával sterilizálják. Erre a Biztonsági Ellenőrzés ügyel. – De hiszen vannak olyan baktériumok, melyeket szándékosan szállítanak ide más bolygókról. Ezek is idekerülnek? – Speciális edényekben és egyenesen a különleges épülettömbbe kerülnek. Oda, látja, abba a távoliba, amely mintha ködfátyolban volna. Még két kupola fedi. Tehát különleges biztonsággal őrizzük őket. – És nem gondolja, hogy a Holdon még nem pusztították ki az összes mikrobát? – kérdezte Vargas. – Hiszen a Holdról jövő rakétákat nem sterilizálják. – Sajnos, ez lehetetlen – mondta komoran Svensson. – Maga is nagyon jól tudja, hogy a Holdon csak anaerolbaktériumok voltak. Ekkora ostobaságot – kiáltott fel –, kipusztítani az összes mikroorganizmust egy égitesten! Tragikus hiba volt. Szinte hihetetlen, hogy ugyanilyen sors fenyegette a Földet is! Emlékszik arra, hogyan kezdték elpusztítani az influenza összes vírusát, a dizentéria, a kolera kórokozóit? Egyeseket szinte teljesen kiirtottak. Most a Marson keresik őket. Menjünk – mondta aztán más hangon. – Hová? Hiszen itt nincs bejárat. – Előttünk van. Csak amikor jobban megnézte, látta meg Vargas az előtte kitáruló falfelületen a hajszálvékony illesztést és a szinte átlátszó sarokvasakat. – Ez az egyetlen hely a Földön – magyarázta Svensson –, ahol még léteznek őrök. Természetesen senkinek sem jut eszébe ide engedély nélkül belépni. De a Biztonsági Ellenőrzés ragaszkodik… Nyissák ki! – mondta hangosan. A fal egy része elhúzódott. Kinyílt egy átjáró, mely olyan szűk volt, hogy egymás mö gött kellett menniük. Karját oldalra nyújtva, Vargas érezte, hogy valami keménybe ütközik. Nem a kupola alá kerültek, mint gondolta, hanem egy folyosóra. – A feldolgozás máris megkezdődött – mondta Svensson, s a padlóra mutatott, mely telis-tele volt pörsenésekkel, közepükön apró lyukakkal. – A lábunkon hozzuk be a baktériumok legnagyobb részét. – És a kijárat el van zárva előttük? – Természetesen. Már úgy értem, az illegális. És a maga tantalusza nem juthatott be hozzánk, még ha akart volna sem. Most már érti, miért állítom annyira határozottan, hogy nincs nálunk? – De nem azért hívott ide, hogy erről meggyőződjek? Svensson hallgatott. A folyosó a nagy épülettömb hátsó falába ütközött. Egy perc várakozás, és a pörsenéses padló lassan ereszkedni kezdett. Amikor megállt, a felső

nyílást áthatolhatatlan redőny zárta el. Érdekes kirándulás várt rájuk. Svensson és Vargas levetkőzött, ruháikat egy hermetikus ládába rakták. Aztán a dupla ajtós előterén keresztül átmentek az egyik helyiségből a másikba. Különböző tartalmú és hőmérsékletű oldatok sugaraival lefröcskölték és lefújták, lemosták és lesikálták őket. Vargas összehúzott szemmel ment Svensson nyomában. A lemosások után a sugárfertőtlenítés következett: hol narancssárga, hol világoskék, hol zöld fényben mentek, melyet a világító falak sugároztak, hol pedig teljes volt a sötétség. Végül megkapták az engedélyt, hogy felvehetik a vadonatúj overallokat. A könnyű öltözékek hermetikus szekrényben lógtak, melyek ajtaján ott voltak a méret és magasság számai. Az overallok teljesen zártak voltak, pneumatikus kapcsokkal, s így csak az arc és a kéz marad szabadon. Még egy ellenőrző pillantás, s kitárult előttük a börtön udvara. Svensson a hosszú épülettömbre mutatott. – Itt az influenzavírusok vannak. Mind, ahány csak létezik. Több mint száz. Az pedig a pestistömb. Amint látja, ez sem kicsi. Tiszta anakronizmus – jegyezte meg, látván, hogy Vargas megborzadt a pestis szó hallatára. – Az orvostudomány egyik paradoxona az, hogy a bebörtönzött pestist itt annyira kiismerték, és olyan erős és gyors hatású szereket találtak ki ellene, hogy ha most kiszabadulna, csak némi felesleges bajlódást okozna, semmi egyebet. Ha az emberiség előbb rendelkezett volna ezekkel a szerekkel, a pestis ártalmatlan betegség lett volna, sokkal ártalmatlanabb, mint a krónikus nátha. Persze, a közönséges pestisre gondolok. – Miért, vannak különös fajtái is? – Ó, az utóbbi időben rengeteg eddig ismeretlen fajtát fedeztek fel! Azért nem külön böztették meg ezeket, mert csak mint a közönséges bubópestis jelentéktelen velejárói fordultak elő. Nemrég felfedeztek egy bacilust – Svensson hangjában felcsendült egy árnyalatnyi büszkeség –, ehhez képest minden, amit az emberiség tud, semmi! A szérumok nem hatnak rá. – Úgy látom, el van ragadtatva tőle. Ezek szerint végül a tantaluszt is tárt karokkal fogja várni? – Miért is ne? – válaszolt Svensson haladéktalanul. – Emlékezzen csak a tífusz előidézőjének történetére – mondta, miközben megállt. – Az orvosok egyhangúlag kiirtásra ítélték. És ki is irtották. És mi történt ezután? Tíz évre rá, hogy elpusztították az utolsó példányt is, egy mikrobiológus, aki ezt a kórokozót már csak a könyvekből tanulmányozhatta, megállapította, hogy ez az életképes organizmus rendkívül hasznos lehetett volna. Bekerülve az emberi vérbe, spirochaetái nagyon értékes baktériumpusztító anyagok képzését idézik elő. Megszelídített formájában még most is fel lehetne használni ezeket a spirochaetákat, mint nagyon hatásos orvosi készítményeket. Most pedig már nagyítóval sem talál egyetlenegy tífuszkórokozót az egész világegyetemben. Svensson olyan erővel szorította meg Vargas kezét, amilyet aligha lehetett kinézni egy ilyen cingár emberből. Vargas beszélő partnerére nézett. Figyelmeztették korábban a híres börtönőr vesszőparipáira. – Nem létezik kizárólag ártalmas mikroba – jelentette ki Svensson ünnepélyesen, mintha egy katedráról beszélne –, úgyszintén csak hasznos sincs. A vélemények a mikrobákról változnak, és változni fognak, ám a mikrobák, az összes, ami csak létezik a Földön és más bolygón, ott kell hogy legyenek a kutató keze ügyében. Hát ezért tartom zseniális ötletnek a mikrobák börtönét vagy szanatóriumát, nevezze, ahogy tetszik. El kell ismerni szerzőjének, Korobovnak az érdemeit. Vargas érdeklődve hallgatta végig ezt a tirádát, bár kétszer is eszébe jutott a „megszállott” szó. – Nincs sok idegen látogatónk – szólt Svensson már egészen más hangnemben. – Ezért mindenkiből, aki bejut e fal mögé, mintha turista válna. Ha akarja… – Hogyne – élénkült fel Vargas. – Konkrétan? – A pestistömböt – mondta Vargas keményen.

A pestistömbbe különösebb ceremóniák nélkül engedték be őket. Bizonyára úgy gondolták, hogy a kupola alatt már semmilyen mikroba nincs. A széles folyosó az épület belsejébe vezetett. Mindkét oldalán keskeny ajtók látszottak; sárga alapon fekete betűkkel a pestis különböző fajtáinak elnevezései voltak felírva. Svensson megállt az egyik ajtó előtt. – Itt van – mondta – az a bizonyos. Vargas roppant kíváncsisággal lépte át a küszöböt. Meglepetésére elég sokáig várakoztatták őket a középső kamrában, míg végül kigyulladt a mennyezeten egy zöld lámpa. – Mitől tartanak? – csodálkozott. – Hogy a folyosóról baktériumok kerülnek be? De hát mi veszélyeset lehet még ide behozni? – Nem akarjuk, hogy a baktériumok összekeveredjenek – ellenkezett Svensson. – Ez eltorzítaná az összképet. Hiszen hősünket is tulajdonképpen ezért nem tudták hosszú ideig felfedezni. A laboratóriumnak a leghétköznapibb külseje volt: egyszerű asztal, tele lombikokkal és kémcsövekkel. A fal mellett termosztátok sorakoztak. Itt van — gondolta Vargas, odasandítva az akkurátus kis szekrényre. Két ember – ugyanolyan overallban, mint Vargasé és Svenssoné volt, csak még arcukat elfedő fehér álarcot és ugyancsak fehér kesztyűt is viseltek – egy hosszú asztalnál dolgozott. Vargas hirtelen azt szerette volna, hogy az ő kezére is kesztyű kerüljön, az arcát pedig álarc takarja el. Kérdőn Svenssonra nézett. De a mikrobiológia rajongója, úgy látszik, nem sokat törődött az elővigyázatossági rendszabályokkal. – Meg akarja nézni? Svensson az asztalon álló mikroszkóphoz vezette. Vargas a lencsékhez közelítette szemét, és megremegett: a világossárga, húslevesszerű folyadékban egy hatalmas kígyó vonaglott – igaz ugyan, hogy fej és elvékonyodó farok nélkül. Sötét teste görcsösen rángatódzott. Svensson megérintette a manipulátor karját, és Vargas azt látta, hogy egy igen vékony kés éle közeledik a kinyújtott testhez. A kígyó megrándult és felugrott, de a kés már kivágott belőle egy darabot. Aztán gyors, szinte észrevehetetlen mozdulattal hosszában hasította ketté a kígyót. A sebész automata folytatta a bacilus boncolását. Vargas valami hányingerfélét érzett. Volt már dolga szabad szemmel nem látható szörnyetegekkel, és már sokszor megfigyelhette rettenetes pusztító tevékenységük eredményét, tehát nem volt gyáva. De ez a felnagyított bacilus, szinte készen arra, hogy elkapja az utána vadászó kést, hátborzongató érzést keltett. A hallgatag, álarcos emberek eközben nyugodtan adogatták át egymásnak a kémcsöveket, melyekben a Földön valaha is létező halál legborzasztóbbika volt. Svensson hirtelen észbe kapott. – Menjünk – mondta gyorsan. – A kezünkön és arcunkon levő ideiglenes álarcok hamarosan kimerülnek. Ezek szerint tehát, amíg a körben lévő cellákban álltak, testük nyitott részei is valamilyen védő folyamatnak voltak alávetve. Vargas kissé megkönnyebbült. Nos, vége – gondolta megkönnyebbülve, amikor kigyulladt a kijárati kamera zöld lámpájának fénye. Ám öröme korai volt. A kijárati ajtó csukva maradt. Eltelt egy perc, és a cella padlózata lassan ereszkedni kezdett. Aztán majdnem ugyanaz ismétlődött meg, ami a börtön bejáratánál: lemosás, sugárkezelés és végül az ellenőrző műszerek jelezték, hogy kimehetnek. – Na és ha mégis? – kérdezte Vargas. – Vesztegzár – vonta meg Svensson a vállát. – Oltások! És a többi. – És ha a szérum nem használ? Svensson nem válaszolt.

– A vírusosztályra? – javasolta. A vírusosztályon Svensson sokáig hordozta Vargast az összes laboratóriumban. Vargas már nem is remélte, hogy megtalálja itt a tantaluszt vagy valamilyen távoli rokonát. A bebörtönzött vírusok ennek ellenére megragadták a figyelmét. Abból, ami itt folyt, sok mindent nem lehetett megfigyelni közönséges laboratóriumokban, ahol csak ártalmatlan lényekkel foglalkoznak. Az egyik helyen sokáig nézte, hogyan osztódnak és szaporodnak a rugócskákhoz hasonlítható apró lények. A rugócskák formája vég nélkül változott. Valami csúcspontja volt ez a formakialakulásnak. Ahogy a laboratórium munkatársai magyarázták, a folyamatot mesterségesen idézték elő. – Már körülbelül hatszáz új formát sikerült létrehoznunk – mondták. Vargas elővette az univerzálblokkot, és feljegyezte a rugócskákat és a munkatársak beszámolóját. – Köszönöm, hogy meglátogathattam a börtönt – mondta Vargas Svenssonnak búcsúzóul. – Azt hiszem, nemhiába töltöttem itt az időmet. – Erre számítottam is – válaszolta vendéglátója titokzatosan. S most, az elhagyott vulkanikus szigeten sínylődő Vargasnak az az érzése támadt, hogy Svenssonnak volt valami rejtett gondolata, amit végül is nem mondott ki. Miért beszélte rá, hogy nézze meg a börtönt? Minek vitte be az összes víruslaboratóriumba? Vargas újra áttanulmányozta a körülötte tornyosuló sziklákat. Sérült lába nem hagyta nyugodni. Térde megdagadt és megkékült, a legkisebb mozdulatnál éles fájdalom járta át testét. Letépte ingének ujját, és átkötötte a térdét. Ha lenne ennivalója, és tüzet tudna rakni! Akkor minden másképp festene. Vajon keresik-e? Hát persze! Csak próbálj megtalálni a Csendes-óceán területén egy embert, aki nem tud jelt adni magáról! Jobban kell elhelyezkednie. Szinte képtelenség feküdni ezeken a köveken. Bármilyen nehéz volt is maga után húznia a lábát, Vargas elhatározta, hogy átvergődik egy kényelmesebb helyre, egy kis mélyedésbe, melyet valami mohaféle borított. Ez a hely puhább volt. S egyszerre csak vizet látott. A kőben egy tenyérnyi kis üreg volt, s ebben csurgott egy átlátszó, keskeny erecske. Víz! Nyelvét a szikla érdes felületéhez tapasztotta, és percekig ivott egyfolytában. A lenyugvó nap a látóhatárra hanyatlott. Az égitest olyan gyorsan süllyedt, mintha valami szögről pottyant volna le. Lágy szellő fújdogált. Vargas megpróbált elaludni, de gondolatai nem hagyták nyugodni. Tudatában a közeli múlt újabb és újabb képei bukkantak fel.

3 …Cukornádmezőt látott. Az éles levelű, általában zöld növényeket mintha a nap égette volna ki, foltokkal voltak tarkítva, és itt-ott láthatatlan férgek rágták össze őket. Vargas éppen most ért vissza a berepülésből. Egész Jamaicán alig akadt három cukornádültetvény, amelyet nem támadott meg a tantalusz. Vargasra, a tapasztalt nyomozóra, a Biológiai Védelem veteránjára nehéz feladatot bíztak: ki kellett derítenie a tantalusz keletkezésének titkát. Ám eddig még nem jutott eredményre. Közel félszáz, hatalmas esernyőhöz hasonlító légi permetezőgép citromsárga ködfátylat vonva maga után, alacsonyan, sakktáblaalakzatban szállt a mezők felett. A Központi Laboratórium kémikusai és biológusai egymást váltva éjt nappallá téve igyekeztek hatásos szert találni a veszedelmes kártevő ellen. Már olyan hírek is jártak, hogy Jamaicát vesztegzár alá fogják venni. A permetezők, melyek fantasztikus napraforgókként billegtek a látóhatáron, kezdtek eltűnni, egyik a másik után; leszálláshoz készültek. Vargas még mindig a mezőket nézte, amikor univerzálblokkja jelt adott: keresik. Épp hogy lenyomta a vételgombot, a képernyőn Carrynek, a Biológiai Védelem pa-

rancsnokának arca jelent meg. – Ide hallgasson, Vargas – mondta Carry. – Még mindig a tantaluszával vacakol? Terelje el egy kicsit a figyelmét. Felejtse el. Na, legalább két vagy három napra. Hallgasson meg engem. Közép-Afrikában valami betegség tört ki az elefántok között. Ez valami új dolog, teljesen ismeretlen. Becsületszavamra! Gyorsan és határozottan kell cselekedni, amíg el nem terjed! Javaslom, hogy induljon oda. Aztán pedig visszatér a tantaluszához, és biztos vagyok benne, akkor könnyebben megtalálja a megoldást. Én is mindig így teszek, ha nem megy valami. Benne van? – Igen, Carry – mondta Vargas –, ezer örömmel. – Zdenek és Charlie már kirepültek – közölte Carry. – Maga lesz a harmadik. Tartsa velem a kapcsolatot. Megnevezte a koordinátákat, és eltűnt a képernyőről. Vargas öt perc múlva már a levegőben volt. Gépe sivítva szelte a levegőt, száguldott a pont felé, amerre Vargas irányította. Eltelt két óra, és egy tó jelent meg előtte, melynek partjait sűrű nádas nőtte be, lent pedig felbukkant egy házikó és egy nagy tisztás. Ez egy elefántrezervátum volt, ahol Nharroba, az Afrikai Tudományos Akadémia alelnöke kísérletezett; igaz, ő most éppen a Vénuszon tartózkodott. Vargas benyomta a leszállásgombot. A gép helyet keresett a landoláshoz. Kétszer átrepült a tisztás felett, s egyre lejjebb ereszkedve, óriási sebességgel a föld felé száguldott, ahol már ott állt a Mentőszolgálat repülőgépe. Vargas gépe mellé gurult. Vargas épp köszönt Charlie-nak, amikor a levegőben Zdenek gépe jelent meg. Nem vesztegetve az időt, mindhárman a tóhoz indultak. Az elefántokat ott találták a homokos parton, melyet hatalmas lábaikkal ledöngöltek. Az aránytalanul nagy fejű állatok, melyek kevésbé szépek, mint indiai testvéreik, álltak vagy feküdtek, a szokásos élénkség legkisebb jelét sem mutatták. Hatalmas fülük úgy lógott le, mint valami rongy, hervadozó, erőtlen ormányaik pedig a földet érték, vagy mint vastag kötéldarabokon, hevertek rajtuk. Nharroba segédje, Bandy úgy járkált az elefántok között, mintha nem élőlények volnának, hanem állatalakot öltött szürke sziklák. És az elefántok sem méltatták őt nagyobb figyelemre, mint a homokban ugrándozó madarakat. – Borzasztó! – mondta a látványt figyelő Zdenek. Az izgalomtól és a fáradtságtól Bandy fekete arca szürkének tetszett. – Tegnap kezdődött – mondta. – És most, látják… – Mit ettek? – érdeklődött Charlie. – Ugyanazt, amit máskor – vonta meg vállát Bandy. – Ezt – a nádas felé intett –, ez a kedvenc csemegéjük. Alkalmat adva Charlie-nak és Zdeneknek, hogy Bandyval együtt a beteg elefántokkal foglalkozzanak, Vargas a nádas felé indult. Levágott néhány növényt, és figyelmesen megvizsgálta. Semmi gyanús. Ezek után ment még vagy két kilométert a parton; a nádas mindenhol egyforma volt. Különböző helyekről vett mintákat a vizsgálathoz, és a Mentőszolgálat gépeinek állomásához indult. Zdenek és Charlie már ott voltak. – Vérszegénységnek látszik – közölte Zdenek. – Bár valami ismeretlen formájában. De lehet, hogy még valami más is. – Vettem vért – tette hozzá Charlie. Gépe belsejében lámpák világítottak, halkan bugyogott valami, színes folyadékok csurdogáltak egyik csőből a másikba; az analizáló automata végezte dolgát. Vargas felment a gépre. A magával hozott nádat darabokra vágta, és szétosztotta a laboráns automaták között, maga pedig, hogy ne vesztegesse az időt, a mikroszkóphoz ült. A tárgyasztalon levő metszeten először semmi különöset nem vett észre, de hirtelen… A zsengén zöld alapon apró, alig kivehető pettyek tarkállottak.

Vargas kimetszett egy picurka darabkát, melyen volt egy pötty, és fokozatosan megvilágította. A pötty most úgy nézett ki, mint egy kis vulkán, kráterrel a közepén. Két laboráns automata dudaszóval jelezte, hogy befejezték a munkát. Vargas helyéről fel sem állva kinyújtotta karját, és elvette a világoskék űrlapokat. Az első a hamuelemzést tartalmazta, minden rendben, kivéve a ki tudja, honnan odakerült mangánt. A másik blanketta a plazma összetételét mutatta – itt már voltak eltérések, ezeket még meg kellett fejteni. Vargas szíve megremegett, amikor kezébe vette azt az űrlapot, amelyet a harmadik laboráns készített. Ezek a nádban felfedezett mikrobák kinagyított fényképei voltak, s köztük – Vargas nem akart hinni a szemének – a számára oly ismerős tantalusz körvonalai. Ez már határozottan olyan volt, mint egy rémlátomás. Vargas lassan, a lehető legnyugodtabban nézegette a felvételeket. Igen, ez a paragrafus jelére emlékeztető figura semmilyen kétséget nem hagyott. Tantalusz, igazi tantalusz! Zúgott a negyedik, az ötödik, a hatodik laboráns, jelentve, hogy elvégezték a rájuk bízott munkát; Vargas félrerakta az űrlapokat, s rájuk sem nézve, a „Klárát” hívta. Amikor az végre válaszolt, Vargas asztalát szinte teljesen ellepték a jelentések. Mialatt átválogatta és futólag átnézte őket, kérdést kérdés után intézett „Klárához”, amely mindent kiadott, amit csak elektromos memóriájában őrzött. A pöttyökkel kapcsolatos kérdésre „Klára” meglepő választ adott: egy vírust nevezett meg, amelyet közel félszáz éve fedeztek fel az Amazonas medencéjében. Az amazóniai vírus – közölte „Klára” – ártalmatlan lény volt, minden jellegzetesség nélkül, s annyira jelentéktelen, hogy a róla szóló ismeretek alig foglaltak el öt sort a Mikrobák Nagy Lexikonában. Látszólag semmilyen hatást sem gyakorolt a növény életére, melyen élt. Véletlen folytán fedezték fel, s egészen a mai napig, amikor felkeltette Vargas érdeklődését, ismeretlenségben húzódott meg. Vargas Carryt hívta. Jamaica azonnal válaszolt. – Próbáljanak meg adni az elefántoknak abból a nádból, amelyet megfertőzött a tantalusz. Lehetőleg az afrikaiaknak. – Jó. De hát mi történt? Vargas elmesélte. Carry széles arca még kerekebb lett. – Ez aztán a fordulat! Ragyogott. Nem véletlenül mondogatták, hogy ha valaha a Biológiai Védelemnek nem lesz többé semmi dolga, Carry el fog hervadni bánatában, és meghal valamilyen, az emberiség számára ismeretlen betegségben. A Biológiai Védelem főnöke megkérte Vargast, hogy adja át az összes anyagot, amelyet a laboránsoktól kapott. Vargas megnyomta az információátadás gombját, és kiszállt a gépből. Zdenek és Charlie szintén az első adatokat továbbították a központba. – Étkezéssel összefüggő megbetegedés – mondta Zdenek. – Magas a vér mangántartalma – konstatálta Charly. – Magánál mi újság? – Hasonlít a tantaluszra – vonta meg vállát Vargas. – S ugyanakkor más is. A nádban is sok mangán van. – Valószínűleg a talajból jön. – Ellenőrizni kell még az inszektáriumot – mondta Zdenek. – Ez is egyik visszássága a kornak! Érintetlenül hagyva a természet védett zugait, az ember így maga őrzi meg a fertőzés fészkeit. A kérdés: mi jobb, megőrizni vagy elpusztítani? Más szóval: mitől veszít vagy nyer többet az emberiség? Lehetséges, hogy a fertőzés valóban onnan jön? …A trópusi erdő fölé vetett zöld háló, vékony és ritka, mint egy fátyolszövet, még közelről is észrevehetetlen volt. Bandy megkereste a bejáratot, és kikapcsolva a szelepet, előreengedte a többieket. Keresztülmentek három hálósoron, Bandy pedig visszakapcsolgatta maga mögött a súlytalan ajtókat. Megkövetelte, hogy mindenki vegye föl a védőhálóját.

Az inszektárium területére léptek. Az itteni világ ősi vadságának állapotát őrizte. A szárnyas csúszómászók, melyeknek egyetlen csípése elég volt ahhoz, hogy az ember súlyosan és gyógyíthatatlanul megbetegedjen, korlátlanul tenyésztek és szaporodtak ebben a párás, nehéz levegőben. Olyan erdőben jártak, amely a rég múlt időkben még a legbátrabb utazók haját is égnek meresztette volna. Vargas a Biológiai Védelem katonája volt. És mint egy igazi katona, magabiztosan lépkedett, betartva az elővigyázatosság szabályait. A szárnyas „golyók” elsüvítettek a füle mellett, nekicsapódtak a hálónak, keringtek a feje felett. Éppen ezekért a kaleidoszkópszerű helyzetváltozásokért, a veszélyekért, amelyekkel a változás járt, szerette a Mentőszolgálatnál a munkát, s azért is, mert az időt figyelmen kívül hagyva lehetett dolgozni. Vargas azon kapta magát, hogy arca, pontosan úgy, mint Carryé, széles mosolyra húzódott az élvezettől. Nem, nem tudná egy zárt, átlátszó fal mögött leélni egész életét, mint ez a Svensson. Bár, az igazat megvallva, a munka a mikrobák börtönének laboratóriumaiban nem kevésbé veszélyes és magával ragadó, mint Vargas munkája. Csak éppen hiányoztak belőle az előre nem látott események, mindaz, amit kalandnak neveznek. Bandy lehajolt, és nagy horpadásokat mutatott a föld felszínén. – Elefántok jártak erre. Zdenek egy percig figyelmesen tanulmányozta a nyomokat. – Az állatok egészségesek – döntötte el. – Nem vehetnénk vért tőlük? – érdeklődött Charlie. Bandy a fejét rázta. – Egészséges elefántokkal ezt lehetetlen megcsinálni. – És nem is szükséges – zárta le a vitát Zdenek. – Az egészséges elefántok nem megfelelő objektumok a számunkra. A mi problémánk a beteg állat. – Nézzük csak, mit mutat a nádas! Miután levágtak elegendő növényszárat, és a zsákmányt hermetikus zsákokba rakták, a kutatók ugyanazzal az elővigyázatossággal indultak visszafelé. Bandy kivezette őket a tripla hálóból, s ezután még sokáig kattogtatta a bokrokban elrejtett kapcsolókat. – Áram van a hálókban – magyarázta. – Nehogy elszakítsák a nagyobb állatok. …A laboráns automaták újabb adag munkát kaptak. – Nos? – dugta be fejét Vargas laboratóriumának ajtaján Zdenek. – Nincsenek foltok. – A vizsgálatok? Éppen ekkor jelzett az első automata. – Mangán? – kérdezte az ideérkező Charlie. – Mangán sincs – válaszolta Vargas, átnézve a blankettát. – Hm. – Charlie arca gondterhelt lett. – Lehet, hogy a titok nyitja a mangán? Vargas újra hívta Carryt, aki értesítette, hogy a két afrikai elefántra, amelyeket megetettek a jamaicai náddal, a tantalusz nem volt semmilyen hatással. – Elő kell keríteni még egypár elefántot – javasolta Charly –, és megpróbálni megetetni őket ugyanazzal a náddal, csak előzőleg átitatni mangánnal. – Rendben – morogta Carry. – Maguknak nem elég a világ összes elefántja sem. Ha megkapjuk a szérumot, elküldjük. Legalább azokat mentsék meg, amelyek ott vannak. – Át kell telepíteni az elefántokat – mondta Zdenek a beszélgetés után. – Egy egész séges területre. – Bizonyára bármely olyan megfelel, ahol nincs a talajban mangán – feltételezte Charlie. Vargas gépre szállt, és elindult kiválasztani a helyet. A többiek az elefántokkal foglalkoztak. Az állatok annyira legyöngültek, hogy sokukat nem sikerült lábra állítani. Bandy hívatta a teherszállító helikoptereket. Egy óra is beletelt, amíg a hatalmas vagonok egymás után leereszkedtek a tisztásra. A remegő elefán -

tokat daruval rakták be a vagonokba, majd rájuk húzták a tetőt. Némelyiket a teljesen elerőtlenedettek közül alig tudták felállítani annyira, hogy átkössék rajtuk a pántokat. – Ezek éppen azok, amelyekkel Nharroba kísérletezett – mondta Bandy. – Nagyon bosszantó lenne, ha elpusztulnának. Charlie, Zdenek és Bandy átdolgozták az egész éjszakát, míg végül sikerült átszállítani az elefántokat az új helyre. Már pirkadt, amikor Bandy elküldte a helikoptereket. – No, megvan – mondta Zdenek, és végigpillantott a fűben erőtlenül heverő állatokon. – Azt hiszem, megengedhetjük magunknak a pihenést. Egyikünk alszik, kettő dolgozik, rendben? Vargas volt az első az alvásban. Becsukta a kabin ajtaját, a műszerek mutatóit a számára megszokott hőmérsékletre és páratartalomra állította. A falból kinyomult az Álomintézetben konstruált matrac, amely szinte a levegőben tartja az embert, nehogy elzsibbadjon álmában a karja vagy a lába. Természetes ébredésre állítva az elektroálmot, Vargas levetkőzött. Mégiscsak mekkora élvezet alvás közben légfürdőt venni! Hány évezreden át burkolózott az emberiség állatbőrökbe és takarókba, míg végül sikerült megválnia ezektől az ősi módszerektől! Vargast még meg akarta környékezni valami gondolat, ám akkor már letette fejét a párnára.

4 Vargas most úgy gondol az állatbőrre, mint az élvezet csúcsára, amiről csak álmodni lehet. Karja, oldala és válla elzsibbadt s majdnem megfagyott az éjszaka folyamán. A nap megint izzásig hevíti a levegőt. Körben ugyanaz a kietlen óceán, melyre ráborult az élettelen mennybolt. Térde még jobban megdagadt, és lábát nem tudta elmozdítani a helyéről. A forróságtól és a kimerültségtől Vargas gondolatai kavarognak. Tulajdonképpen mi is történt? Három és fél órát aludt, egy félórával többet a szokásosnál. Rögtön ébredés után Carryt hívta. – Ide hallgasson – mondta a főnök. – Zdenek és Charlie foglalkozzanak csak az ele fántokkal. Magát pedig megkérem, hanyagoljon el mindent, és repüljön a Tuamotu szigetekre. Egy vírust fedeztek fel ott, amely rohamosan fokozza a bambusz növekedését. Határozottan állítom, hogy történt valami a bolygónkkal. Netán valami élő por vetődött ide az űr mélységeiből? Ez az utolsó feladat, aztán visszatér a tantaluszhoz! …Mi történt később? Vargasra a kaland leselkedett, amelyre oly nagyon áhított romantikus lelke. És most már második napja van itt, ezen az ismeretlen kis szigeten. Újra felidézi magában az események egész láncolatát, alaposan átgondol minden egyes mozzanatot. Annyi ideje van a gondolkodásra, amennyit csak akar. Idő, ami annyira hiányzott a korábbi rohanó napokban. És Vargas hirtelen megrándul, mint akit megcsíptek. Még azt is megkísérli, hogy felálljon, de az éles fájdalom a lábában újra a sziklára parancsolja. Mintha csak valami égi üzenetet kapott volna, Vargas hirtelen tökéletesen tisztán és világosan látja, honnan került a tantalusz a bolygónkra. Hogy a csudába nem értette ezt meg előbb? Hiszen Svensson egészen közel vitte az ötlethez, épp hogy csak rá nem bökött. Pontosan azért mutatta meg a mikrobák börtönét, ezért tartotta olyan sokáig a vírusok osztályán! Hát persze, a tantalusz a Földön egy rég létező vírus formájának gyors és sokszoros változása következtében keletkezett. Vargasnak most úgy tűnik, hogy homályos alakjában a gondolat még akkor ötlött föl benne, amikor a „rugócskák” számtalan variációját nézegette. Visszaemlékezett, milyen fürkészően figyelte őt Svensson egész idő alatt, amíg a laboratóriumban tartózkodott.

Valamilyen oknál fogva Svensson nem akarta elmondani Vargasnak, amit gyanított. Miért? Lehetséges, hogy próbára akarta tenni? Vagy félt attól, hogy megzavarja Vargas más, esetleg helyesebb hipotézisét, ha ráerőszakolja a véleményét? Mint tudós, Svensson nagyon óvatos következtetéseiben. Egy dolog világos most Vargas számára: az összes új vírus, amely ekkora pánikot keltett, egy bizonyos fajta átalakult formája. Az egész pedig természetesen attól a csendes és szerény vírustól indult el, mely lehetséges, hogy évezredeken keresztül ismeretlenül élt Dél-Amerika őserdőiben. Éppen ez az ősszülője a tantalusznak és annak a vírusnak, amely megtámadta a nádat Afrikában. Emiatt mehetett végbe a változás a nádban, amelytől ehetetlen lett az elefántok számára. És minden bizonnyal ez annak a vírusnak az őse is, amely fokozza a bambusz növekedését. És így a mangánnak nem a tantaluszra kellett volna hatni, hanem ugyancsak arra a „szülővírusra”, amit fél évszázaddal ezelőtt fedeztek fel az Amazonas medencéjében. Akkor biztos megkapták volna annak a vírusnak a fajtáját, amely megtámadta az afrikai nádast, és ezzel előidézte az elefántok megbetegedését! Milyen kár, hogy nem előbb jöttek ezek a gondolatok. Átkozott univerzálblokk! Milyen jól jönne most… S ekkor Vargas nem hitt a fülének. Tisztán szóló hangon jelzett a blokk: „Sürgős közlemény!” Vargas megragadja a blokkot, és lázas sietséggel tekeri a behangolás fogantyúját. De sajnos, a lámpa csak akkor gyullad ki, ha a mutató a sürgős jelentések hullámára van állítva. Hát persze, hiszen a blokkban egy külön szerkezet van e hullám fogására. Valószínű, hogy éppen ez maradt épségben. Míg mindez eszébe jut a megzavarodott Vargasnak, a bemondó közli: „A Vénusz-8 a Föld felé közeledik.” Az első pillanatban Vargas nem képes arra, hogy tökéletesen értékelje a közlés értelmét.„Jó, hogy Korobov nemsokára a Földön lesz! – villan át az agyán. – Majd segít zöld ágra vergődni ezzel a tantalusz esettel.” Ám azon nyomban mintha elektromos villám csapott volna Vargas egész lényébe. Mi történt a Vénusz-8-assal? Hiszen a tartózkodási ideje a Vénuszon csak két hónap múlva telik le! A bemondó csak egy dolgot közöl: az űrhajó a Föld felé repül. Ezt megfigyelésekkel állapították meg. De még nincs kapcsolat a rakétával. Nem is lesz, amíg az űrhajó nem jön közelebb a Földhöz – jut eszébe Vargasnak. Ez a Nap hatásától van. Úgy támasztotta neki az univerzálblokkot a sziklának, hogy ne kelljen elfordítania a fejét, ha látni akarja a képernyőt, a gombot pedig vétel helyzetbe állította. Az éjszaka nyugodtan telt. Reggel meghallotta, hogy a bemondó kissé felindultan azt mondja: ,,A nyolcas értelmes lények létezésének nyomait fedezte fel a Vénuszon.” Vargas szinte felugrott meglepetésében. Hát ezért térnek vissza! És éppen most kellett neki idekerülnie! Aztán jött a többi jelentés is. De Vargas csak félig volt öntudatánál. Mennyi idő telhetett el? Bizonyára nem kevés. Később Zdenek hangját hallotta tisztán: – Halló, Vargas! Hol van? Mi történt magával? A képernyőn Zdenek sápadt arca jelent meg, homlokára rácsüngött egy fekete haj tincs. Feszülten fürkészte Vargas arcát, mintha látni akarta volna. – Miért hallgat? Zdenek eltűnt, Vargas pedig tompán és ködösen arra gondolt: vajon képzelte-e mindezt, vagy valóban látta Zdeneket? Egy éles hang hozta vissza a valóságba. A képernyőn egy homályos foltot látott, amely átlósan haladt, akár egy pinceászka. A kozmikus világítótornyok övezetébe betérő űrhajó volt, ennek a körvonalait sugározta a televízió. Vargas újra behunyta szemét… Valahonnan egészen közelről jövő zajra tért magához. Kinyitotta szemét. Embertömeget látott az univerzálblokk képernyőjén, amely elárasztott egy óriási stadiont. Vargas felismerte a nyolcemeletes, félmillió férőhelyes melbourne-i

stadiont. Nyitott viharrepülő jelent meg a képernyőn. A korlátba kapaszkodva Korobov állt. Ismerős, energikus arc, kék szemében állandóan rejtett mosoly. Mellette a termetes Nharroba, ragyogó arccal, hadonászva. Itt van a hidegvérű, nyugodt Szun-lin és a kis növésű, kecses Hargie, akit Vargas csak fényképről ismert. Az expedíció négy résztvevője komótosan leereszkedett a lépcsőn. Aztán Korobov tartott beszédet, az automata televíziós kamerák pedig az expedíció résztvevőit és a Vénuszon felvett filmkockákat mutatták. A képernyőn még egyszer megjelent Zdenek. Arca zavartnak látszott. – Hová az ördögbe tűnt, Vargas?! – kérdezte, szemét körülhordozva a környéken. – Legalább a koordinátákat közölje! Fel nem tudjuk fogni, hol lehet! Zdenek újból eltűnt. Vargas nagy erőfeszítéssel elűzte az összes felesleges gondolatát, és megpróbálta elengedni magát. Ki kell tartani, ameddig csak lehet, hiszen már keresik. …Ködösen látta Zdeneket, aki olyan figyelmesen szemlélte, mintha most már látná is. Aztán Zdenek egy lépést tett előre, és Vargas rájött, hogy ez az élő Zdenek, és nem a mása a képernyőn. – Végre-valahára! – mondta Zdenek. – Mi van a lábával? Válaszképpen Vargas csak az ajkát mozgatta. – Átkutattam az egész Csendes-óceánt – folytatta Zdenek. – Leginkább attól féltünk, hogy elsodródott a kis sziget mellett. A gép nem erősítette meg a leszállást. Csak azt jelezte rádión, hogy ledobta magát ejtőernyővel, de rossz koordinátákat adott meg. Már égett a levegőben… Vargas megvárta, míg kivilágosodik Zdenek homályos képe, hangja pedig tisztábban csendül. – A tantalusz – kiabálta megfeszítve minden erejét – és az afrikai vírus egyes ugyanaz! És az is, az Amazonasról…

5 A hagyományok megkövetelték, hogy a per résztvevői személyesen jelenjenek meg a teremben. Ugyancsak az íratlan törvények szerint a védőknek és a vádlóknak feketébe kellett öltözniük. A történészek azt állítják, hogy ez a szokás még azokból a régi időkből származik, amikor embereket ítéltek el, és a bírák sajátos fekete köpönyegeket öltöttek. És eljött az ítélethozatal napja. A szokásos ismertetés elmaradt. A jelenlevőket csupán röviden emlékeztették a dolog lényegére. Kialudt a kerek terem világító kupolája, a falak eltűntek, és az összegyűltek mintha egy Amazonas-parti őserdőbe kerültek volna. Körülöttük fák nőttek, ágaik helyenként összefonódtak, s zöld boltozatot alkottak. Szinte az elcsitult hallgatóság feje mellett madarak röpködtek ágról ágra, éles hangjuktól visszhangzott a levegő. A terem, pontosabban a padlózata, most a zöld óceán közepébe ejtett kis szigetre emlékeztetett. A sziget megindult, széleit fák vették körül, melyekből hátul áthatolhatatlan szövevény képződött. Elöl derengeni kezdett, felvillant egy vízsáv, és eltűnt, eltakarva a bambuszoktól. A sziget megállt. Szerteszét, egymást érintve zizegett a bambusz, szárai bólogattak a feltámadt szellőben. Recsegés, majd valami csattanás hangjai hallatszottak, egy helyen szétnyíltak a bokrok, és a szárak összefonódása mögül egy emberi alak tűnt fel. A magas, napbarnított férfi levágott néhány zöld szárat egy közönséges machetével, és benyújtotta a szárakat a terembe. A levegőben egy hatalmas kéz jelent meg, és elvette a növényszárakat. Az erdő nyomban eltűnt, és az összegyűltek egy laboratóriumba kerültek, amely tele volt automata laboránsokkal. Ha jobban megnézte az ember, észrevette, hogy ez nem egy, hanem a teremmel határos hat, teljesen egyforma laboratórium.

A nézők kényelme kedvéért a képet egyidejűleg vetítették a terem különböző részeiben. Magasan a fejek fölött kigyulladt hat hatalmas kör, és bennük megjelentek a tantalusz-1 – így hívták most minden tantaluszok ősszülőjét – felnagyított körvonalai. Mind a hat tantalusz-1 rángatózott, egyformán és ütemesen mozgott, mintha tornagyakorlatokat végezne egy fantasztikus sportfelvonuláson. Furcsa egy felvonulás volt ez. Egyik tantalusz váltotta a másikat, egészen az utolsóig, a tizedikig, amelyet nemrég fedeztek fel a Salamon-szigeteken. Ezután bemutatták a vádlott bűncselekményeit. A nézők lankadt növényeket láttak Jamaica cukornád-ültetvényein, afrikai elefántokat, amelyek tehetetlenül terültek el a földön. – Nemcsak az elefántokról van szó – mondta a bemondó –, hanem Nharroba kísérleteiről is. Vargas persze tudott ezekről a nagy port felvert kísérletekről. Nharroba egy mammuttetemet talált Szibériában, az örök fagy talajrétegében, és sikerült életre keltenie néhány sejtjét, többek között szaporodni képeseket is. Beoltotta velük az Afrikai Vadaskert húsz nőstény elefántját. Nharroba arra számított, hogy ha a kísérlet sikerül, egy elefántmammut keveréket kap. Később ugyanezen a mesterséges úton, felhasználva a felolvasztott, életre keltett mammut-sejtek újabb adagját, a második generációban olyan állatokat lehet majd kitenyészteni, amelyek háromnegyed részükben már mammutok. Ha sikerülne végigvinnie a kísérleteket, a negyedik generáció ivadékai már „fajtiszta” mammutok lennének, egy jelentéktelen, tizenhatod résznyi idegen beütéssel, amit figyelmen kívül lehet hagyni. A mammutokkal Nharroba az Antarktiszt szándékozta betelepíteni, a világ egyetlen részét, ahol még most is szegényes az állatvilág. És a tantalusz meghiúsította már a legelső kísérletet. Ha újrakezdik is, egy mammutgenerációval akkor is kevesebb lesz. – Már csak ezért is – mondta Vargas szomszédja –, a tantalusz szigorú megrovást érdemel. Ám nemcsak ez volt a tantalusz számláján. A Tervhivatal kiszámította: a sokarcú vírus garázdálkodása sokba került az emberiségnek. – De kiderült az is, hogy a tantalusz nem csupán ártani tud – mondta a bemondó. – Van egy enyhítő körülmény. Egyidejűleg megállapították, hogy a tantalusz elősegíti a növények növekedését. Még a cukornád is gyors növekedésnek indult a betegség első szakaszában, de aztán a fejlődés megállt, és a növény elpusztult. A bambusz növekedésére pedig a négyes szám alatt ismert tantalusz tesz csodálatos hatást. Mint ismeretes, a bambusz amúgy is gyorsan nő, de ilyenkor szinte szemünk láttára nyúlik meg. Ezenkívül a szövetek struktúrája is megjavul, a bambusz erősebbé és hajlékonyabbá válik. A művészi megmunkálás céljaira az úgynevezett „tantaluszi bambusz” a legalkalmasabb. Vargas türelmetlenül várta, hogy a bemondó áttérjen arra a kérdésre, aminek megoldására ő annyi erőt fordított. És végre a bemondó azt mondta: – A tantalusz-1 csendben és békességben élt az Amazonas felső folyásánál, amíg az ember, akinek tevékenysége kiterjedt az egész bolygóra, el nem érte ezt a félreeső helyet is. Az irtássávok beengedték az erdőbe a napsugarakat. Gátak, városok, gyárak építése mozdította elő a kémiai hatóanyagok bejutását a növényi sűrűségbe. Ezekkel a szerekkel a tantalusz-1 ezelőtt még nem találkozott, és túlérzékenynek bizonyult néhányra, nemcsak a mangánra, mely létrehozta a tantalusz-3-at, hanem a közönséges mész- és betonpor is hatott rá. Heves formaépítés kezdődött, amit minőségbeli változás kísért. És most dönteni kell, mit tegyenek a tantalusszal. – Börtönbe kell zárni – mondta Vargas szomszédja, aki elsőnek kért szót. – Még hozzá haladéktalanul. El kell különíteni, akár egy őrültet. Hiszen egy őrültnél sosem lehet tudni,

mit fog tenni a következő pillanatban. A tantalusszal is ez a helyzet. – Bebörtönözni egy vírust, amelynek ennyi hasznos tulajdonsága van? – csodálkozott Svensson. – Ilyesmi még nem fordult elő a mikrobák börtönének fennállása alatt. – Mondjunk le talán a növények gyorsabb növekedésének lehetőségéről? A szuperszilárd bambuszról? – védte Svensson álláspontját valaki. – És a cukornád pusztulásáról és az elefántok betegségéről – tette hozzá egy ironikus hang a terem másik végéből. – A tantalusz-2 és a tantalusz-3 ellen már találtak hatásos szereket! – De ki tudja, mit rejteget még magában a tantalusz-10? Mint lenni szokott, a teremben ülők közül mindenki igyekezett kifejteni saját álláspontját. Leginkább Svensson heveskedett. – Ha megszakítjuk a természet spontán kísérletét – mondta –, sok olyan dolog, amire laboratóriumunkban lehet, hogy csak tíz vagy húsz év múlva jövünk rá, most ismeretlen marad előttünk. – Mi fontosabb: az ember vagy a mikroba? – ellenkezett a Tervhivatal képviselője. – És mekkora itt a természet szerepe? Végre is a tantalusz aktivitását nem a természet idézte elő, melyben évezredekig élt, hanem-az ember. A tantalusz egész tevékenysége az utóbbi időben nem más, mint lázadás az ember ellen, cselekedetei ellen… – Megfeledkezett a bambuszról! – kiáltotta izgatottan valaki. – Tudja mit, ilyen áron túl drága az a bambusz! Egyszerre több ember nyomta meg a gombot, lehetőséget követelve, hogy közbeszólhassanak. A bemondó diszpécser alig győzte, hogy szót adjon. A szenvedélyek tetőpontján, amikor a diszpécserpulton már jó tucat lámpa égett, közbeszólt Korobov hangja: – Javaslatot terjesztek elő! A terem elcsitult. Ismerték a mikrobabörtön alapítóját, és adtak a véleményére. – A javaslat a következő – mondta Korobov. – Kivonni a természetből és bebörtönözni a tantaluszokat, mindet, kivétel nélkül. A börtönön kívül maradtakat teljesen kiirtani. A börtönben külön részleget létesíteni a tantaluszok számára: külön laboratórium mindegyik változatnak és tartalékban harminc azoknak, amelyek még felbukkanhatnak. A természet spontán kísérletét tervszerűvel fogjuk helyettesíteni. Felhasználunk minden mikroorganizmusra ható szert, amit csak ismerünk. És amint megkaptuk a hasznos tulajdonságokkal bíró állandó fajtákat, szabadon engedjük őket. A javaslatot szavazásra bocsátották. A mennyezeten felvillanó tablón számok ugrándoztak. Aszerint változtak, ahogy a teremben összegyűltek nyomogatták a gombokat. – Ötszáz a javaslat mellett, nulla ellene. A bemondó az egész világgal közölte a döntést. A tantalusz védői és ellenségei, akik az előbb még ádázul vitatkoztak, a kijárat felé indultak. Korobov Nharrobával társalgott. Mindketten figyelmesen nézték a közelgő Vargast. – Tudja mit? – mondta Korobov. – Az az érzésem, hogy magának nincs több dolga a Földön. Az, aminek ma tanúi voltunk, valószínűleg a természet utolsó lázadása a Földön az ember ellen. A Vénuszon más a helyzet. Azt lehet mondani, hogy az a bolygó nem egyéb, mint a természet vadaskertje. És minden lépésnél veszélyek leselkednek az emberre. Most keressük az első stábot a vénuszi állandó tudományos állomásra. Gondolkodjon rajta, rendben? PAVLOVA ANNA FORDÍTÁSA

MIHAIL GRESNOV MASA – Borisz! Ébredj már, hallod? A hálózsák mocorogni kezdett a lehullott tűleveleken, megrándult, mint egy óriás selyemgubó. – Eltűntek a kutyák – rázta Vaszilij a barátját. – Egytől egyig… A selyemgubó újra megmozdult, és megjelent Borisz feje, résnyire nyitott szeme. – Éppen a tengerről álmodtam. Olyan kék volt… – mondta. – Egytől egyig eltűntek – nyugtalankodott Vaszilij. – Mintha a föld nyelte volna el őket. – Hol lehetnek? – kérdezte Borisz. – Ha tudnám, nem kérdezném. Borisz felült, előszedte a sapkáját, és a fejébe húzta, elvégre mínusz 20 fokot mutat a hőmérő. – Meglógtak? – kérdezte közömbösen ásítozva. – Hű, milyen kék volt a tenger! – Akkorát nyújtózott, hogy beleroppantak az ízületei. Vaszilij szitkozódott dühében: – Magadhoz térsz végre, vagy sem? Hajnali pír lángolt fel a ködben. Rózsás fény borult a folyó hólepte tükrére, megérintette a távoli dombok csúcsait, majd tovatűnt a horizont felett az eltávozó éjszaka mély sötétjében. A folyó észak felé fordult, kanyarulata kikerekedett, utat nyitott a tajgában. Minden tiszta és fehér, csak a két szán és a tűz hamvai feketéllenek. Körös-körül teljes némaság. Mindez serkentőbben hatott Boriszra, mint Vaszilij nógatása. Talpra ugrott és felkiáltott: – Rusztán! Rusztán! Szálka! A kiáltás elszállt a folyó felett, gyengén visszhangzott a folyó meredélyéről. – Hová tűnhettek? – nézett körül Borisz. A kutyák lábnyomai a tűztől a part felé vezettek. Borisz és Vaszilij utánuk eredt. Nem volt ez rossz bemelegítésnek, amolyan reggeli tornának sem. A fagy megfelelően siettette őket. De a legfontosabb az volt; hová tűntek a kutyák és miért? A két férfi lihegve megkerülte a földnyelvet, mely meredeken a tengerbe nyúlt, és megállt. Megtalálták a falkát. Előző este Borisz és Vaszilij felrobbantotta a lejtős parton a lecsuszamló földet. Itt akartak maradni éjszakára; hogy reggel hozzáfogjanak talajmintát venni, de egy földdarab a robbantás után olyan fenyegetően meredt föléjük, hogy a barátok jónak látták eltávozni onnan, és megfelelőbb helyet keresni éjszakai szállásnak. Helyesen döntöttek: a tömb levált, és 4-5 méter magasságban láthatóvá vált egy keskeny hasadék. A kutyák bebújtak a résen, és zsákmánnyal tértek vissza. Itt, a kövek közt húsdarabokat faltak. Amikor észrevették Boriszt és Vaszilijt, hízelkedve csóválni kezdték a farkukat, mintha azt mondták volna: „Sehová se szöktünk, mind itt vagyunk, és jól bereggeliztünk.” – Rusztán! Szálka! Hozzám! – hívta őket Borisz. A vezérkutyák kiváltak, elindultak, a többiek mögöttük nyújtózkodtak, véres szájukat nyalogatva. – Mit találtatok? Micsoda förtelmes dolgot? – kérdezte undorral Borisz. A jóllakott állatok felüvöltöttek, érezték, hogy az emberek hangjában nincs fenyegetés; megkísérelték odadörgölni pofájukat Borisz és Vaszilij szőrcsizmájához. Azok hátráltak: a kutyák pofája ragadt a vértől, és tele volt barna szőrcsomókkal, körös-körül bőrcafatok, összekuszált sárga és fekete sörénygomolyagok hevertek. Vaszilij legyőzte undorát, és a megrágott hús fölé hajolt. – Borisz! – kiáltott fel.

Az a bőrcafatokat nézegette, és mikor felnézett, szemében csodálkozás és kérdés ült. – Nem értem. – Megfoghatatlan, Borisz. Ez mammut! Mindketten, mintegy vezényszóra, a tátongó hasadék felé néztek. Az éles hallású eszkimó kutya alattomban arrafelé sompolygott. – Rusztán! Feküdj! – ordított Borisz. A kutya elfordult, a többiek visszahőköltek. Amíg Borisz az állatokat kergette, Vaszilij felmászott a köveken a nyíláshoz. Társa épp a résnél érte utol, és az, ami a szemük elé tárult, mélységesen megrázta őket. A sötét ürességben egy hatalmas állat oldala látszott. A barna szőr csomókban lógott rajta, mint egy megdermedt cédrus levelei. A bőr és a hús egy része le volt tépve, kilát szottak a meztelen bordák… A mélyben egy még hatalmasabb állat körvonalai bonta koztak ki. De az emberek figyelmét a seb kötötte le: borsó nagyságú cseppekben hullott belőle a sűrű vér! – Azonnal indulnunk kell. Haladéktalanul – mondta Borisz, leverve magáról a havat. Még mindig nem tudtak magukhoz térni azóta, hogy kijöttek a barlangból. Szemük előtt sötétlett a félhomály, benne, mint egy hegy, a hatalmas állat, oldalával a sziklához dőlve, leeresztett ormánnyal, csukott szemmel, mintha nekitámaszkodott volna a sziklának. Csak állt, négy lábára nehezedve, melyek olyan vastagok voltak, mint egy húsz éves fenyőfa törzse, ormánya előrenyújtva, szeme csukva, mintha csak szenderegne. Lehet, hogy hirtelen megfordul, és kinyújtja az ormányát. Teste érintetlen. Az elsőnek nem volt szerencséje, a kutyák reggelije lett, lenyúzták a bőrét és a húsát a bal oldalán. A másik ép, akár egy élő. Félelmetes érzés odamenni hozzá. Halott? Megfagyott… Ujjaikkal érezték bőre durvaságát s egyszersmind rugalmasságát; hideg, mint a jég, de nem fagyott. Úgy érezték, a hideg futkos a hátukon, de nem a hőmérséklet miatt, hiszen a barlangban sokkal melegebb volt, mint kinn, a nyílásokon át behatoló levegő apró, áttetsző hópehelyként telepedett meg a földön. A legelső feladat: be kell tömni a rést. Az állat éppen az állandó hőmérséklet hatására maradt épségben. Befedték a rést vitorlavászonnal, eltorlaszolták hóval. – Fantasztikus! – Vaszilij egyetértett Borisszal. – Azonnal indulni kell! – Szrednyekolimszk ötnapi járóföldre van. – Vidd magaddal a két fogatot, és indulj! Mozgósíts mindenkit! Szó nélkül reggeliztek, mindegyikük a saját gondolataiba mélyedt. Ugyanilyen szótlanul fogtak be, egyik a másik után. Vaszilij csak egy szánt visz, megrakja élelemmel a kutyáknak és saját magának, csak a legszükségesebbet. Egy perc múlva már csak fekete pont látszik az örvénylő hófelhőben. Borisz leül a tűzhöz. Valóban különös lelet. Találtak már csontokat, agyarakat, bőr- és szőrmaradványokat, de ilyen szerencsére nem is gondoltak. Ha a kutyák nem rágják meg, lenne két egész, mondhatni élő mammut a birtokukban. Ez a furcsa érzés, hogy élők, fogta el Boriszt azóta, hogy látta a fekete vércseppeket: alvó állat anabiózisban! Az emlékezet készségesen feleleveníti azt, amit Borisz az anabiózisról olvasott: a biológiai folyamatok lelassulnak, hiányoznak az élet külső jelei, s mindez megfigyelhető a kisebb szervezetek jéggé dermedésekor: az ázalékállatkáknál és a rovaroknál. P. I. Bahmetyev feltárta az anabiózis törvényszerűségeit, amikor a szervezet nincs teljesen megfagyva, a sejtnedvek túlhűtött állapotba kerülnek, de folyékonyak maradnak. „Ugyanaz az eset!” Borisz a mammutokra gondol, és érzi, hogy az izgalomtól elszorul a torka. „Ugyanaz az eset!” – ismétli, aztán kineveti saját magát. Ott az ázalékállatkák – itt pedig egy hegy nagyságú mammut. Hová nem ragadja el az embert a fantázia! De ez mégsem fantázia ! A saját szemével látta, érezte, hogy élnek. Az érzelmi vihar ugyanolyan gyorsan elcsitult lelkében, mint ahogy keletkezett: mennyi ideig is tudnak megmaradni jeges állapotban, laboratóriumi körülmények között azok a szerencsétlen ázalékállatkák? Egy hetet vagy egy hónapot? Itt meg 50 000 évről van szó! Össze lehet-e őket hasonlítani?

Lehet vagy sem, szeme előtt a mammut leeresztett ormánya, becsukott szeme – alszik! Borisz olyan ember volt, akiben egyesült az álmodozás és a gyakorlati érzék, a fantázia és a tett. Gyermekkorától az Északi-sarkra kívánkozott, vonzották a sarki fény és a hőstettek. Amikor a geológiai fakultást befejezte, társaival együtt az Omolonhoz, a Kolima mellékfolyójához utazott. Igaz, nem volt minden hőstett, amit itt csináltak, sok volt az egyszerű, piszkos munka, de ez a havas térség tele volt romantikával. De a legnagyobb élménye – az ember volt. Hős lelkű, nagyszerű emberek. Összetalálkozott Vaszilijjal. Rögtön egymásra találtak. Vaszilij is romantikus, de másféleképpen, mint Borisz, józan és előrelátó; csodálatosan harmonizált a kitörő fantáziájú Borisszái, még idejében vissza tudta tartani barátját, és új, lebilincselő munkát kitűzni számára. Vaszilij ötlete volt az is, hogy nekivágtak ennek a téli útnak. A nyár rövid a Kolimán. Csoportjukkal sok helyet bejártak, de mindketten többre vágytak, ezért határozták el, hogy teletűzdelve a térképet tarka jelekkel, melyek az ezernyi váratlan lehetőséget takarták, télen is visszatérnek ide. A lantanidák felbukkanása a Kolimán, ősszel, közvetlenül a hóesések előtt, a ritka fémek olyan gazdagságával kecsegtette őket, amire nem is gondoltak, és épp azokkal, amelyeket egész nyáron kerestek a tundrán és a tajgán. És pont amikor beköszönt a tél. Nagy nehezen sikerült kiverekedni az expedíció engedélyezését a geológiai kutatások vezetőitől – ez Vaszilij érdeme volt. Borisz választotta ki a felszerelést. Rekedtre vitatkozta magát Garanyinnal, a bázis helyettes vezetőjével. „A legjobb felszerelés kell, Pavel Andrejics, a cézium és a rubidium kifolyik az ember ujjai közül, mint a homok, ha nincs megfelelő műszer!…” Garanyin kicsit fösvény, de hozzáértő ember lévén, adott műszereket. „Írjál elismervényt” – követelte a különösen értékes, platinából és irídiumból készült alkatrészekkel felszerelt berendezéseknél. Borisz írt, és biztosította, hogy semmit nem fog elrontani. „Rádióállomást tíz nap múlva adok – ígérte Garanyin –, az akkumulátorokat most töltik.” De ki egyezik bele a várakozásba, amikor a főnökség bármikor meggondolhatja magát, és lefújhatja az egész expedíciót? Egyeztették az útirányt, és megfogadták, hogy egy lépésnyire sem térnek le róla. „Hol keressük magukat, ha valami történik?” – kérdezték tőlük. Borisz és Vaszilij ezzel kiszakadt a főnökség gyámkodása alól. Nagyon jó kis kirándulás volt: tábortüzek, vadászat, útinapló. Reményeik valóra váltak, találtak tóriumot. Az sem volt kevés, és tessék, most meg itt van egy egész megdermedt mammut! Csak fel kell éleszteni. Borisz egy pillanatra megállt, mintha megbotlott volna a nyelve a szóban. „Feléleszteni? Azt mondta volna, hogy feléleszteni?” Van valami ebben a szóban, ami még túlmegy az értelem határain, de Boriszt mintha villámcsapás érte volna. – Feléleszteni!… A halakon, denevéreken való kísérletezések bebizonyították a felélesztés lehetőségét. Még felszíni fagyasztás esetében is. Borisznak eszébe jut a mammut rugalmas bőre, amely hideg, mint a jég, de mégsem az. Szeretné még egyszer megérinteni. – De hogyan lehetne feléleszteni? – Borisz öklével a tenyerébe csap. Akár most is felélesztené, csak tudná a módját. Az éjszaka ráérősen közeledik. Feljön a hatalmas, ónszínű hold. A fagy könyörtelenül hasogat. Borisz gallyakat dob a tűzre, a lángok magasba csapnak, táncolnak. Ez segít gondolkodni, hogyan éleszthetné fel a mammutot. A csendben határozott lépések zaja hallatszik, Borisz felemeli a fejé. Ki lehet az? Így gyalogosan? Lehet, hogy csak képzelődik? A tüzet az éj sötétje öleli körül. A hold, mint gomb, fityeg az égbolton. A lépések egyre kivehetőbbek. Olyan nagy a csend, hogy lehetetlen megállapítani, közel vannak-e, vagy egy kilométernyire. Ki lehet az? Nem lakik erre egy teremtett lélek sem. A lépések közelednek. – Ki az? – kérdezi Borisz. Egy ember fáradt lélegzése hallatszik. Borisz felugrik, és majdnem összeütközik

Vaszilijjal. – Borisz… – mondja az, és nehézkesen leereszkedik a tűz mellé. Kesztyű nélkül, jéggel borítva olyan Vaszilij, akár egy kísértet. – Lék van ott… Teljes erőből száguldottunk, egyenesen a jég alá: a kutyák, a fogat, én is. Ha nem lett volna ott egy kiálló gyökér… Vaszilij kétségbeesetten néz Boriszra. – Kétszáz kilométer út, fegyverek és gyufa nélkül – mondja. – Na, jól van! – Borisz felsegíti barátját, előszedi a hálózsákot és a száraz fehérneműt. – Túléljük… Segít Vaszilijnak levetkőzni, megtörli elkékült lábát. A részletekről nem kérdezősködik – felesleges. Aztán ott ülnek a tűznél, és Vaszilij teát iszik. Borisz szívesen megosztaná vele a gondolatait arról, hogy a mammutok élnek, de Vaszilijnak most nyugalom kell. Szó nélkül lefekszenek. Vaszilij azonnal elalszik, Borisz arra gondol, milyen bonyolult, nehéz lesz a holnapi nap. „Felélesztem a mammutot…” És a veszedelmes kérdés: „Hogyan?…” Borisz sokáig küszködik, nem tud elaludni. Szeme előtt a barlang, a kutyák és a kék tenger. Miért éppen a tenger – csodálkozik Borisz –, amikor itt vannak a mammutok, a mammutok… Számolni kezdi őket, amíg az álom le nem győzi. A beszélgetés másnap, a reggeli utánra marad. – Gyalog az áprilisi hóban tíz-tizenkét nap – mondja Borisz. – Ha beköszönt a tavasz, a mammutnak vége. – Bizony, vége – bólogat Vaszilij. – Nincs jogunk kockáztatni – néz rá jelentőségteljesen Borisz –, a mammutot fel kell éleszteni. Vaszilij keze megáll a levegőben. Mi van Borisszái? Elment az esze? Feléleszteni a mammutot?… De Borisz tekintete szilárd, szava megfontolt. Az első szó, amely elröppen Vaszilij ajkáról, a kérdés: – Hogyan?… Borisz szenvedélyesen kifejti az anabiózis elméletét. Az állat kétségkívül anabiózisban van, ki kell szakítani onnan, vissza az életbe! Vaszilij már nyitja a száját, hogy megkérdezze, hogyan csinálják, de Borisz megállítja. – A test, minden egyes sejt lassú felmelegítésével… – Felmelegítéssel? – kérdezi Vaszilij. Érti Borisz gondolatát. De hiszen ez abszurdum! Tulajdonképpen nem is abszurdum. Egy ideig küzd magával. Természetesen abszurdum. Borisz néz rá, várja a választ. „Lehet, hogy nem is abszurdum” – gondolja Vaszilij. Magával ragadta Borisz lelkesedése. De hogyan lehet ezt véghezvinni? Átkozott kérdés, itt van a bűvös kör, amelyből nem lehet kitörni. Magától értetődik, hogy felmelegítéssel. Vaszilij azt érzi, amit tegnap este Borisz. Létezik egy szó, de tartalma még meghaladja az értelem határait. Mégis… Vaszilij igyekszik uralkodni magán, az első, ami eszébe jut, az ellenkezés. – Azt a szakadékot nem tudjuk felmelegíteni – mondja. – Nincs elég nap a Kolimán. A nagyfrekvenciájú áramhoz nagyüzemi feltételek kellenek… Borisz ugyanúgy néz rá, mint az előbb. Vaszilij abbahagyja az ellenkezést, bár még ezer kifogása lenne. Látja maga előtt az állat nyugodt testtartását, békésen leeresztett ormányát. – Mi mindenünk van? – kérdezi. Borisz megkönnyebbülten felsóhajt. Vaszilij elfogadta az ötletet. A szó végre testet ölt, már nem csupán egy hangsor követeli, hogy megtalálják a megoldást, és Vaszilij hozzá is lát. Csaknem semmijük sincs, hogy megvalósítsák tervüket. – Mi mindenünk van? – ismétli Vaszilij. – Hó, víz, kő, szél… De mégis – éles mozdulatot tesz. – Van jég! Víz és jég! Még ott él benne a tegnapi fürdés borzalma, hogyan kapaszkodott megdermedt

kezével a jég szélébe, de fejében már más gondolatok cikáznak. – Lesz elektromos áram! – mondja. – A napokban, utazás előtt olvastam egy brazil tudós, Ribeiro vagy Riveiro kísérleteiről. A jég és a víz tud, képes helyettesíteni hőelemet. – Vaszilij! – Igen, a hőelemet – erősíti meg Vaszilij. – Az áram megszilárduláskor vagy szétolvadáskor keletkezik, teljesen mindegy, csak az anyag egyik halmazállapota legyen szilárd. Olyan elektródákat kell találni, amelyek az állandó fagyás állapotában vannak. Azonnal hozzáláttak a kísérlethez. Amíg Vaszilij tönkretette az egyik műszert, kiszedve belőle a platina lemezeket, Borisz léket vágott, és igyekezett nem gondolni az elismervényekre, amelyeket Garanyinnak adtak a bázison. „Egy szó, mint száz – gondolta, miközben a feszítővassal mesterkedett –, a mammut többet ér, mint a műszerek…” A lékben a vizet vékony jégréteg vonta be. Éppen erre volt szükség. Az egyik lemezt leengedték a vízbe, a másikat a jégre helyezték, bekötötték a feszültség mérőt. A nyíl kilengett jobbra: 53 volt. – Vaszka! – Borisz olyan hevesen ölelte át barátját, hogy az alig tudott megállni a lábán. A terv egyszerű volt. Nem azért, mert alkotóik különösebben zseniálisak voltak, hanem mert csak egyszerű eszközök álltak rendelkezésükre: két elektród és egy köteg kábel, szerencsére olyan, amelyet a legjobb hőszigetelés mellett volframizáltak. Szétszedni a kábelt és befűzni a szálakat a spirálba, tisztán technikai feladat volt, Borisz foglalkozott vele. Vaszilij a több rétegű védőpajzsot készítette, melynek minden rétege összegyűjti és a hevítőspirálba juttatja az áramot. – Termodielektromos effektus, megvesz az isten hidege, míg kimondod – dörmögte. – Ebben rejlik a dolog lényege. A víz fagyásakor a szilárd és folyékony halmazállapot határán potenciálkülönbség jön létre. Ezt jól kifundálta ez a Ribeiro. És az elnevezést is: termodielektromos. Nem volt könnyű tetőtől talpig körülfonni a spirállal a hatalmas állatot, de két nap alatt megbirkóztak ezzel is. A mammut púpos hegyként meredezett, tompa fémes fénnyel csillogott: a legcsodálatosabb építmény, amit csak ember láthatott: maga a megelevenedett fantázia. Borisz elégedetten járkált. Kedvére való volt az ötlet. – Kezdjük? – fordult Vaszilijhez. – Gyűszűvel a tengert? – Vaszilij nem tudott visszafojtani egy mosolyt. – Ne légy szkeptikus. A mi századunkban különbet is csinálnak. – Borisz leengedte a lemezt a vízbe. Az áram megindult. – Most várni kell – mondta elégedetten Borisz. – És nem hagyni, hogy a lék befagyjon. Háromórás őrséget vezettek be. Éjjel-nappal a lék szélén ült egyikük, és kotorászott a vízben saját készítésű botjával. Amikor a bot végén jégcsomó képződött, a tűznél felolvasztották. A rendszer kifogástalanul működött, de nem történt semmi. A dróttal körültekert óriás mozdulatlanul állt, és minden arra mutatott, hogy nem is fog megmozdulni. A vezetékben képződött a meleg, de eredmény semmi. – Semmi – idegesítette magát és Vaszilijt Borisz. – Hegyet nem melegítesz fel egy óra alatt. A negyedik napon az állat oldala verejtékezni kezdett. Ezt jó jelnek tartották. Most már azt fontolgatták, hogyan jön ki majd a barlangból. A levegő langyosabb lett, a Kolimán beköszöntött a tavasz. A lyukacsos mészkő könnyen engedelmeskedett, az ebből készített tömböket használták falnak. Elkerítették a megsérült mammutot, hogy megmentsék a kutatók számára. A munka eredményesen folyt, és amikor a fal kész lett, kiraktak kövekből a szakadéktól a partig egy enyhe lejtőt.

Ekkorra az állat testhőmérséklete tapintással is érzékelhetően magasabb lett. Vártak: valaminek történnie kell. A hetedik nap reggelén észrevették, hogy az állat ormánya megrándult, mintha erőlködne. A barátok le nem vették róla a szemüket. Egy órával később, mikor a felkelő nap fénye bevilágított a barlangba, az állatnak megrándult a szemhéja. Déltájban felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Borisz megragadta Vaszilijt a karjánál fogva. Vaszilij lélegzetét visszafojtva állt. „Ha most nem omlik be a szakadék, nem rendül meg a föld – gondolta Borisz –, akkor egy garast sem érnek Seherezádé meséi és a világ összes többi csodája. A mamut feléledt! Vajon Vaszka nem látja?” De Vaszilij ott állt mellette, szinte lélegzetet sem vett a nagy izgalomtól. Az örömkiáltás, amely már majdnem elröppent Borisz ajkáról, elhalt, még mielőtt elhangzott volna. „Gebedj meg! – mondta magának. – Maradj nyugton, és várj!” Az állat nem mozdult a helyéről, csak néha zajosan szivattyúzta a levegőt, mint mikor valaki felfújja, majd kiereszti a fújtatót. Kritikus pillanat volt. Telt az idő, lélegzete egyenletesebbé vált. Az áramot nem kapcsolták ki. Délután az állat megmozdította ormányát, lassan kinyújtotta, kiegyenesítette. Hirtelen Vaszilij és Borisz felé fordította fejét. Úgy álltak ott, mint akiket hipnotizáltak, nem tudták a szemüket levenni róla, képtelenek voltak elfordítani fejüket a szörnyű tekintet elől. A nap lenyugodott, a barlangban sűrűsödött a homály; ettől még nyugtalanítóbb, még borzalmasabb volt az egész. Az állat csak nézte őket; úgy érezték, ez a tekintet végtelen, és ők úgy maradnak, földbe gyökerezett lábbal. De az állat elfordult, és olyan lett, akár a kő. Borisz és Vaszilij kiment a barlangból. Magukon kívül voltak. Korábban úgy gondolták, mekkora öröm lesz, ha feléled, de most egy szavuk sem volt. Borisz leengedte a láncot. Abban a percben csörömpölést hallottak. A vezetékek elszakadtak, a mammut meg indult. A kövek nyögtek a nagy teher súlya alatt, az óriás a kijárat felé tartott. Módszeresen emelgetve lábait, végigment a lejtőn, odaért a lékhez, és ormányát a vízbe dugta. – Hát most mit csinálunk? – kérdezte suttogva Vaszilij. – Én honnan tudjam? – mondta ugyancsak suttogva Borisz. – Ez a hegy szétlapít minket. Az állat csillapította szomjúságát, fütyülve felszívta a vizet ormányával, és a sugarat a szájába eresztette. Percek teltek el, majd félóra. A fütyülő hangok továbbra is hallatszottak, mintha egy szivattyú dolgozna a léknél. – Túl sokat iszik – nyugtalankodott Borisz –, el kéne ijeszteni a léktől. – Próbáld meg, majd elijed – ellenkezett Vaszilij. Az állat nagyon szomjas volt, nem bírt elszakadni a víztől. – Hé! -tört ki Boriszból. Az állat elfordította a fejét a léktől, hátrált, majd oldalára rogyott, rá a gallyakra, melyeket a tűzrakáshoz készítettek. Ijedtükben odarohantak, azt hitték, mindennek vége. De az állat oldala egyenletesen emelkedett, ormányából szuszogás hallatszott. Elaludt. Borisz és Vaszilij leterítették egy ponyvával: az éjszaka mégiscsak hideg. Reggel felé, jóval virradat előtt Borisz fogta a fejszét, és kiment a tajgába, rügyező nyírfavesszőket vágott; úgy gondolta, megfelelő táplálék lesz a mammutnak. Megfordult. Megkerülte a földnyelvet, és meghallotta, hogy Vaszilij valakivel beszélget, egy szót ismételve. Borisz csodálkozva kitekintett a szikla mögül. A hatalmas állat a lábain állt, és ormányát mozgatta, Vaszilij öt lépésre tőle valamit nyújtogatott neki, és azt gügyögte: – Mása, Mása, Masenyka! A mammut megmozdította ormányát, és odaröfögött Vaszilij irányába úgy, hogy az leült a meglepetéstől vagy a borzalomtól. Borisz nem tudta eldönteni. Valami kiesett a

kezéből, és szétszóródott a havon. Egy doboz kétszersült – mosolygott Borisz, és vállára vette a gallyakat. Az erősítés idejében érkezett. Fizikailag is, lelkileg is. Vaszilij nem várt ilyen hangot a mammuttól, az pedig a legnagyobb nyugalommal rágcsálta a kétszersültet, és nézett rá, mintha még kérne. Borisz gallyakat dobott neki, a mammut óvatosan, két-három ágacskát kiválasztva kezdte bedobálni a szájába. Ekkor tért Vaszilij teljesen magához, és mesélni kezdte, mi történt. A reggelit készítette, amikor szuszogást hallott a háta mögött. Megfordult, és majd elájult. A hegy közeledett felé. „Agyontapos. Palacsintává lapít”-gondolta Vaszilij. Hogy feltartóztassa az állatot, odahajította az első keze ügyébe eső tárgyat, egy alumínium tányérkát. A tányér aljával fölfelé pottyant a földre. A mammut megállt, megfordította, vizsgálni kezdte, mi az. Ez időt adott Vaszilijnak, hogy összeszedje magát. Megragadta a kétszersültet, és beszélgetni próbált az állattal, amely otthagyta a tányért, és szemmel láthatóan közelebbről akart megismerkedni vele. Hogy ebből mi lett, azt már Borisz is látta és hallotta. – Vagyis Mása?… – kérdezte nevetve. – Az ördög tudja, hogy hívjuk! – Legyen hát Mása – egyezett bele Borisz. Az állatot elfoglalta az evés, nem figyelt rájuk. – Ez nem lesz elég – mondta Borisz –, menjünk, hozzunk még. Kétszer fordultak, egy halom ágat hoztak. Mása előkelően evett, csak két-három ágat vett egyszerre a szájába. Néhány nap múlva az őslény és az emberek összeszoktak. Mása kellemes teremtésnek bizonyult: nem volt agyara, és ez jóindulatú kifejezést, szinte szelídséget kölcsönzött arcának. Apró szemével vidáman nézett a világba, kicsit ravaszul. Bár szeretett kétszersültet és lepényt kunyerálni, méltóságán alulinak tartotta bosszantani az embereket. Az ezeréves álom furcsa módon hatott rá, mintha elfelejtette volna a múltat, és újra felfedezné a jelent. Csak fő életfunkciói maradtak meg: az evés, az alvás és a nyájösztön. Vonzódott minden élőhöz, ezért nem távolodott el Borisztól és Vaszilijtól, a tábortól sem, ahol érezte, hogy gondoskodnak róla. Természetesen idővel felébred majd benne a múlt, de most a legderekabb állat a világon. Közel menni hozzá ugyan kissé ijesztő érzés: négy méter magas, kétméteres ormánnyal. Az emberek nem háborgatták. Így aztán kölcsönös megértés alakult ki köztük. Amikor élelemért mentek az erdőbe. Mása a nyomukba szegődött, tördelte az ágakat, táplálkozott, aztán amikor hazafelé indultak, követte őket, mint az árnyék. Közben letelt a kiküldetés, gondolniuk kellett a visszatérésre. – Mi lesz, ha egyszer csak nem jön velünk? – kérdezte Vaszilij Mására mutatva. – Velünk jön – biztosította Borisz. És Mása ment. Lassan haladtak. Reggel, délben és este gallyakat vágtak, táplálták az állatot. Mása hozzászokott az etetéshez, nem akart rászokni, hogy maga szaladgáljon az élelem után. Az ágakon levelek zöldelltek. Mása élvezettel csámcsogott, torkoskodott a sarjerdőben. Elvárta, hogy tiszteljék őt és feneketlen étvágyát, egy tapodtat sem mehettek arrébb, míg jól nem lakott. Ha megpróbáltak elindulni, megállt egy bizonyos testtartásban, és olyan állhatatosan kezdett trombitálni, hogy a közeli fák lombja beleremegett. S minthogy Mása ugyanúgy evett, mint azelőtt, érzéssel, kiválasztva egyik ágat a másik után, az étkezés eltartott egy fél napig is. Ekkor elhatározták, hogy túljárnak az eszén. Napközben nem álltak meg ebédelni, és Mása, aki megszokta, hogy pihenéskor esznek, türelmesen lépkedett utánuk, letördelve az ágakat a fákról. Borisz és Vaszilij tréfálkozott: – Alkalmazkodj! Aki nem dolgozik, ne is egyék! A Szrednyekolimszktől 9 kilométerre levő bázisra május végén érkeztek, ahol az otta-

niak már majd kinézték a szemüket a nagy várakozásban. Elhatározták, hogy nem mennek rögtön a telepre. Megálltak tanácskozni, és úgy döntöttek, hogy Vaszilij előremegy, és előkészíti őket a csodára. De alig távolodott el, Mása trombitálni kezdett. Megszokta, hogy kettesben lássa őket, és nem akarta, hogy egyikük otthagyja őt. Lehet, hogy királynőnek képzelte magát, őket pedig hű szolgáknak, és nem akarta, hogy megfosszák valamelyiküktől. Fondorlathoz kellett folyamodniuk. Kivágtak egy nagy halom ágat, és amíg Mása evett, Vaszilij beszaladt a telepre, hogy figyelmeztesse az embereket, ne ijedjenek meg, egy mammut közeledik. Vaszilijt visszakísérte Garanyin is. Mása megdermedt a csodálkozástól, amikor meglátta, aztán úgy döntött, hogy szolgáinak száma eggyel megnőtt, ebből semmi rossz nem származik, és hármuk után ballagott a telepre. Garanyin érezte a háta mögött a nehéz szuszogást, percenként körülnézett és előreszaladt. A falu határában ugató kutyákkal találkoztak, amelyek nem mertek túl közel jönni. Mása leeresztette az ormányát, és olyan rémítő trombitálásba kezdett, hogy a kutyák szétrebbentek, mint a verebek, és ezentúl békén hagyták Mását. Kell-e szólni arról a csodálkozásról, amely megrázta a tudós és laikus világot egyaránt, amikor elterjedt, hogy a kolimai geológiai bázison megjelent egy eleven mammut? A külföldi sajtó szárnyra kapta a hírt. „Nem lehet” -jelentette ki a párizsi Figaro, miután sikerült valahogy elfogniuk egy jakutszki rádiójelentést. „Még egy (tengeri) szörny” – gúnyolódott a londoni Times, amely már gyakorlatot szerzett a meg nem történt csodák leleplezésében a század folyamán. „És ha mégis?” – kérdezték a temperamentumos római újságok. Aztán megjelent a kíváncsiskodók első csoportja, turisták, paleontológusok, újságírók, fotósok, művészek, kirándulók. Megnézték az állatot, csodálkoztak. A telepet elöntötte a nép, a téren, a kertekben sátrak jelentek meg. Tarka inges, svájcisapkás emberek – ilyeneket azelőtt soha nem láttak a Kolimán – lökdösődtek az utcán, ostromolták az élelmiszerüzletet, benéztek a hivatalba, mindenbe beleütötték az orrukat, akár kellett, akár nem. – Csak ne zavarják a munkát – rimánkodtak a geológusok. – Mammut – mondták feleletül vontatottan, orrhangon, mindenféle akcentussal, ami csak elképzelhető a földön. – Elvtársak, uraim – védekezett a Tudományos Akadémia szibériai részlegének tudósokból álló bizottsága. – Mammut – bizonygatták egyszerre az urak és az elvtársak. A telep közepén, a téren hamarosan kerítést ácsoltak, ide állították fel az ünnepeltet. A tömeg a karám előtt zajongott. Az állathoz csak a bizottság tagjait, a fotósokat, Boriszt és Vaszilijt engedték oda. Mása nyugodtan viselkedett, amikor Borisz és Vaszilij ott volt mellette, de nyugtalankodni kezdett, ha nem látta őket, hívó hangot hallatott; ekkor odamentek hozzá, és a nyugalom helyreállt. A kíváncsiskodók áradata azonban nem akart szűnni. Mása és a fiúk kezdték megunni a kockás ingeket és a svájcisapkákat. – Ez nem tarthat így soká – mondta Vaszilij. – Valamit ki kell találni. – Aggódom Másáért – erősítette meg Borisz. – Kevesebbet eszik, többet nyugtalankodik. Követelték, hogy korlátozzák a látogatók számát. A bizottság már torkig volt a bámészkodókkal, szívesen beleegyezett a kérésbe. A turistatábort kitelepítették egy tisztásra a tajgába, másfél kilométerre a bázistól. Két napot jelöltek ki a látogatásra: a szerdát és a vasárnapot. Borisz és Vaszilij mindent megtettek kedvencükért, etették-itatták, meleg napokon vízzel locsolták. Elvitték a tajgába. Félő volt, hogy Mása elmegy, felébrednek benne az ösztönök, a múlt. De hát nem lehetett mindig kerítés mögött tartani.

Mások is gyöngédek voltak hozzá, kényeztették, de senki nem értette úgy a „lelkét”, mint Borisz és Vaszilij. Mása ragaszkodott hozzájuk, ők viszont megértették kívánságait, nyugtalanságát, minden hangulatváltozását. Együtt örültek és idegeskedtek vele. Bánkódni is együtt kezdtek. Ha leszámítjuk a felhajtást és kíváncsiságot, amellyel mindenki nézte, észrevehető volt, mennyire magányos az állat, akár egy elhagyott sír a pusztaságban, süt felette a nap, fúj a szél, de nincs mellette senki sem. Bánatos lett, felébredt benne a magány borzalma. Borisz és Vaszilij érezte a változást, de nem tudták, hogy mi az, csak nyugtalanította őket. A település mellett műút vezetett. Az autók lekötötték Mása figyelmét, szerette őket, főleg a teherautókat, ártalmatlan állatoknak tartotta őket. De egyszer jött a telepre egy nagy teherbírású MAZ, két köteg kábellel, szívet tépő süvöltése – az út rossz volt, és az autó pótkocsival jött – valamiért nyugtalanította az állatot. Felemelte az ormányát. Tarkóján égnek meredt a szőre. Ekkor a sofőr megállította az autót a vezetőség épületének tornáca mellett, nem kapcsolta ki a motort, és a MAZ füstöt köpködve morgott, mintha haragudna, és nem akarna megnyugodni. A sövény, amely mögött Mása állt, ott volt közvetlenül az épület mellett, a füstöt a szél az állat irányába fújta. Lehet, hogy ez volt az oka, csodálkozni sem értek rá, Mása odarohant az autóhoz – a kerítés lécei törtek, mint a gyufaszálak –, s egy másodperc múlva az autó fölfordított kerekekkel az árokban feküdt. A motor lefulladt, csak az állat nehéz lélegzése hallatszott. – Mása, Mása! – hívta Borisz és Vaszilij. Az állat megfordult, bukdácsolva odament hozzájuk, vércseppeket hullatva a füvön, oldalán egy horzsolással. Ez volt Mása első balesete; nagyon nyugtalanította Boriszt és Vaszilijt. Érezték, hogy már nem tudják visszatartani az állatot. Valóban, Mása újra felfedezte a világot. Furcsa és szokatlan világ volt ez, új szagokkal és hangokkal, állatokkal, akiknek éjjel fényes pontként világított a szemük. Ilyen szemek világítottak a szögletes dombokon, amelyek felett reggel füst gomolygott, amelytől olyan érzése támadt, mintha kigyulladt volna körös-körül az erdő. Ez egy más ország volt, ahol a két lábon járó lények élnek, akik mind egyformák, mint a fák az erdőben. Minden egyforma ebben az országban, az állatoknak világít a szemük, mindig egy ösvényen járnak, a kétlábúak hangja és lépéseiknek kopogása olyan, mint az állandó eső zaja. Álmában el-eltűnt ez az ország. A tajga volt körülötte, csodálatosan közeli és érthető, átlátszó folyók folydogáltak, a síkságokat megvilágította a nap, és mellette egymás hegyén-hátán ismerős óriások legeltek. Mása látta országukat, érezte az ismerős szagot… Miért csak álmában jönnek elő, nappal hova tűnnek? Lehet, hogy őt keresik? Felébredve fülelt és nézegetett mindenfelé. Hiszen éppen az imént voltak itt. Álmai egyre nyugtalanabbak lettek. Fut a tajgában, nincs mellette senki, a nyáj elfordult tőle, elment. Nincs szaga, nincs nyoma… Átússza a folyót. Ott vannak valahol a domb mögött. De a domb helyett a deszkapalánkba ütközik. Azóta, hogy felborította a vasszörnyeteget, cölöpöket vertek köré. Mása fél tőlük. Ha fák volnának, összedobálná őket, tövestül kitépné. Futkos a palánk mentén, majd visszatér ugyanarra a helyre. A nyáj valószínűleg ott van a domb mögött. Csak ő van egyedül. Egyedül az egész világon… Az állat természete elromlott. Már nem tűrte a tömeget, a fotósok ugrándozását maga körül. Nyugtalanul szagolgatta a fűszeres júliusi levegőt, éjjelenként trombitált, remegett, a tajgába vágyott. Senki nem értette, mi van vele. Pedig a dolog egyszerű volt: barátokat keresett. Harminctonnás dömperek jöttek az építkezésre, hatalmas állatokra hasonlítottak. Valami történt a dudákkal: megnedvesedtek a szibériai éghajlattól, vagy már így kerültek ki a gyárból, de mindegyiknek saját, külön hangja volt. Volt közöttük basszus hangú, rekedt, csengő és sivító. Ez nyugtalanította Mását, és Vaszilij elérte, hogy átvigyék egy

távolabbi telepre, Szrednyekolimszktól 30 kilométerre. Egy esős reggel hagyták el a telepet. Az erdőben süket csend volt, a fák aránytalanul nagynak látszottak a ködben, nagy csöppekben hullt az eső. Az állat gyapja elnehezedett, csomókban lógott, szánalmas volt ez az óriás; egy idegen világban ébredt fel, idegen volt mindenkinek. Hallgatagon mentek, fájdalmas érzés kerítette hatalmába őket. A folyónál megálltak. A komp nem működött. A folyó felső szakaszán orkánszerű záporeső söpört végig, fákat döntött ki, egyesével és többedmagukkal úsztak a vízen, kavarogtak az örvényben, összeütköztek, ágaik letöredeztek. Mind a hárman ott álltak a komp előtt; a két ember és az állat. Nem tudták, mit csináljanak. A vizet nézték, hallgatták, hogy potyognak a csöppek a fákról. A komp árván a parthoz simult, csak a végsőkig megfeszített kötél rengett, mint egy húr. Hirtelen a folyó fölött távoli, rekedt dudálás hallatszott. Valamelyik ütődött, valószínűleg fiatal sofőr hívta a kompot, nem értette meg, hogy ilyen időben nem jut át. Mása felfigyelt. A bőgés megismétlődött, hátborzongatóan visszhangzott a ködben, mintha egy ismeretlen országból érkezett volna. Mása hosszú, elnyújtott hangon felelt, megremegett, szeme felragyogott. Újra hallatszott a bőgés, alacsony, vibráló hangon, a szél eloszlatta a ködöt, a tülkölés erősödött. Mása égnek meresztette szőrét, szívet tépő, fantasztikus ordítással felelt. A sofőr láthatóan szórakozott, és nem hagyta abban a tülkölést; a bánatos üvöltés a folyó felett szállt, megtöltötte az erdőt, a levegőt. Szívbe markoló volt. Mása eliramodott a parton, hol az egyik, hol a másik irányba, aztán hirtelen nekifutással a kanyargó örvényekkel teli folyóba vetette magát. Az ösztönök szava megszólalt, hívta az állatot. A duda szünet nélkül bőgött. A sofőr semmit sem vett észre a parton lejátszódott tragédiából. A vízből kiemelkedett az állat barna háta, ormánya, a nőstény követte a hívást, nem tudta, hogy csak egy autó üzent. Még egyszer felbukkant, aztán végleg eltűnt a ködben. – Mása, Mása! – Vaszilij és Borisz kétségbeesetten szaladgált ide-oda a parton. A folyó az összeütköző fák robajával felelt. KUCSERA JUDIT FORDÍTÁSA

GEORGIJ LAVROV Az új nemzedék A folyosón becsapódott az ajtó. – Töröld meg a lábad – mondta a tűzhelynél álló asszony. Szándékosan hangos fújtatás és csoszogás hallatszott. Az asszony füle egyből észrevett ezekben a hangokban valami hamisat. – Ne tettesd magad – mondta. – Vagy töröld meg, vagy vedd le egészen. A fia cipő nélkül beszaladt a szobába, a sarokba dobta az iskolatáskáját, és bemászott az asztal alá. – Hová tűntél? – A papucs – mondta az asztal alól, a kényelmetlen testtartás miatt fojtott hangon. Végre előhalászta a papucsot, és felvette. – Na, mi volt az iskolában? – kérdezte az anyja. – Nem hoztál ketteseket haza? – Á, nem, semmit nem hoztam… – Menj, mosd meg a kezed, örökké emlékeztetni kell rá. A fiú kiment a konyhába, és a csap alá dugta a kezét. Mint mindig, túl erős sugarat engedett. Az anya csúnyán nézett a fröcskölő vízcseppekre, de hallgatott. – Ma történelemóránk volt. Érdekes! – Mit vettetek? – A leningrádi blokádot. Filmet is mutattak. A leningrádi háborús emlékművekről. – Filmet? Nono… Töröld meg a kezed, és ülj le enni. – Valamit hoztam haza – mondta a fiú teli szájjal. – Egy klassz dolgot! – Bizonyára megint a szeméttelepről. De minek? Jobb lenne, ha az üzletben szereznéd be az ilyesmit. Inkább pénzt adtam volna, mint hogy különböző vackokat hordjál haza! – De anyu, ez nem vacak. A boltban ilyet nem lehet kapni. Tudod, én időgépet építek… – Igen, igen – sóhajtott az asszony. – Csak ne piszkáld máskor a konnektort! Megint kiégetted a biztosítékokat. – Jól van, majd megcsinálom valahogy elemekkel… Ma dolgozatot írtunk számtanból – jutott hirtelen eszébe. – Két feladatot megoldottam, de a törtes példába belezavarod tam. Az anya elkedvetlenedve összeráncolta a homlokát. – Azért, mert hülyeségekkel foglalkozol, a leckédet pedig nem csinálod meg rendesen. Tehát megint kettes? – Anyu, kijavítom… – Kijavítom! Inkább ne kapjál! És különben is, hogy gondolod? Már a harmadik negyedév van. Te pedig a szeméttelepen kutatsz, meg áramot fogyasztasz. Ha ezt az elektromosságot, amit te itt szórakozásból elpazaroltál, Leningrádban lehetett volna… amikor az emberek mécsesvilágnál ültek… – Nem szórakozásból csinálom – mondta csendesen a fiú. – Ugyan! – legyintett ingerülten az édesanya. – Nem szégyelled a ketteseket? Van mit enned, van ruhád, filmeket mutatnak be az iskolában. Nekünk meg tankönyvünk is alig volt, de tanultunk. És igyekeztünk. – És igaz, hogy az éhségtől meghaltak Leningrádban? – kérdezte a fiú. – Igen – mondta keményen az anya. – Meghaltak. – Egyáltalán nem volt mit enni? – A fiú óvatosan felemelte a fejét. Az anya egy kanállal kevergetett a lábosban, és az arca olyan volt, mint akinek fáj valami. – Forralt vizet ittunk. És jó, ha volt kenyér. Nem ilyen, blokádkenyér. A szádba nem

vennéd. A fiú lehajtotta a fejét, s gépiesen vezette a villáját a tányér kék szegélyén. – Ne csikorogj! – kiáltott rá az anya. – És azonnal edd meg. Nézze meg az ember, a fasírttól fintorog… A fiú sóhajtott. – Ne sóhajtozz, mitől sóhajtozol? A te korodban én a romeltakarításban segítettem, órákig álltam sorba. Éjjel a barátnőmmel vízért jártunk. Méghozzá lyukas vödörrel. – Még víz sem volt? – Semmi sem volt. Csak éhség, hideg és belövések. – Hogy lehetett ezt túlélni? – Túléltük. És még dolgoztunk is. És tanultunk is, nem úgy, mint te. És harcoltunk. És… ne zaklass. Neked ez csak egy egyszerű dolog, de nekem fájdalmas visszaemlékeznem rá. Elhallgattak. – Tudod, készen van a gépem. – Nono – mondta az anya, anélkül hogy elfordult volna a tűzhelytől. – Úgy szeretnék eljutni a jövőbe – suttogta egy idő múlva a fiú. Az anya elmosolyodott. – Először javítsd meg a világítást a folyosón. Hogy legyen valami hasznom belőled. A fiú örömmel ugrott fel. – Csak a lámpa égett ki – közölte egy perc múlva. – Mindjárt becsavarok egy újat. – És a gyerekeknek egyáltalán nem voltak játékaik? – kérdezte, miután visszatért a konyhába. – Milyen gyerekeknek? – A blokád idején. Az anya elfordult a tűzhelytől, és ránézett a fiára. – Inkább sétáljál, jó? – mondta fáradtan. – Igen… Odament a szekrénykéjéhez. Egy nagy bádogdoboz feküdt ott. A dobozon egy pénzbedobó nyílás volt. Ezt a pénzt egy nagy akkumulátorra gyűjtötte. Az akkumulátorral az időgép sok ugrást tehetett volna. Elemmel viszont… A fiú kezébe vette a dobozt, és egy ideig tartotta. A fém hideg volt és nehéz. Fogott egy csavarhúzót, az élét bedugta a fedél alá, és teljes erejéből rávágott a nyelére. A doboz felborult, a fedél leröpült, és a pénz kiszóródott a padlóra. A pénzdarabok köríveket írtak le, és csengve a lapjukra estek a padlón. – Mit fickándozol? – kérdezte az anya. – Nehogy eltörj nekem valamit! – Leejtettem a perselyt – felelte a fia. Térdre állt, elkezdte összeszedni a pénzt, és a zsebébe tette. A nehéz aprópénztől megereszkedett a nadrágja. – Elmegyek – mondta az anya, miközben benézett a szobába. – Hétre megjövök. Ne szaladj el az udvarból. Ne nyúlj a konnektorhoz. A leckédet korábban kezdd el csinálni. Az ajtó becsapódott. A fiú üldögélt még egy darabig a padlón, majd odament a gépéhez. Nem kételkedett abban, hogy oda szállítja őt, ahová csak akarja. De hogyan tér vissza?… És ha kifogy az elem?… Vagy más valami történik?… Tudta, hogy mit kockáztat. A boltok közel voltak, a Nyevszkijen. A fiú előszedte a nagy, csíkos bevásárlószatyrot, amely a konyhában lógott, és felvette a kabátját. Már az előszobából tért vissza, és a csillogó szemű öreg sárga mackóját betette a szatyor aljára… …A behavazott parton ösvény vezetett. Világosan látszottak a szántalpak nyomai. Az egész ösvény jeges volt a kifröcskölt víztől. Az emberek reggel a bal oldalon mentek szánokkal vagy egyszerűen vödrökkel a Névára, és a jobbon tértek vissza teli vödrökkel, amelyekben fölül jégdarabok úszkáltak. De néha éjszaka is kijöttek a Névára, és

ugyanígy a sötétben tértek vissza. Éjjel biztonságosabb volt. Igaz, óvatosnak kellett lenni. Az ösvény gödrök között kanyargott, amelyeket lövegek és bombák okoztak. És mindennap egy kicsit új vonalon vezetett; kikerülte a friss tölcséreket. Azon az éjjelen két kislány bandukolt az úton. Egy szánkót vonszoltak egy vödör vízzel. A vödör lyukas volt, és a kislányok felváltva fogták be a lyukat, s ettől a kesztyűjükön jégréteg képződött. Megállni veszélyes volt, a szántalpak odafagytak a jéghez. De ők azért megálltak. Az úton egy szokatlan dolog hevert: egy nagy, csíkos szatyor. A szatyor az út közepén feküdt, ezért az egyik kislány félre akarta hajítani. De amint lehajolt, hirtelen valószínűtlen illatot érzett… Belenyúlt a szatyorba, és kihúzott… egy rúd kolbászt. A kislányok végtelen elképedésükben először a kolbászra tekintettek, majd egymásra, körülnéztek, de csak egy fiút láttak meg nem messze, aki egy fémhalom fölött álldogált. A fiún könnyű kabát volt, kezét bedugta a kabátujjba, és topogott a lábával. A horizont mögött sivító hang hallatszott. A lányok tudták, mit jelent. Felkapták a szánkót, megfogták a szatyrot, és oda szaladtak, ahová a furnérnyíl mutatott. Vagy kétszer visszanéztek, de csak az óvóhelyen értették meg, hogy a fiú nem szaladt utánuk, nem mozdult a helyéről, hanem egyszerűen állt, és valahogy furcsán nézett a nyomukba. De rögtön elfeledkeztek erről, mivel mindennél fontosabb volt a nehéz, kincset érő szatyor… Valahol mögöttük, éppen ott, ahonnan beszaladtak, tompán robbantak a bombák. A következő napon az ösvény új kanyart írt le… – Végül is hová tűnhetett? – kérdezte az apa. – Mindjárt tizenegy óra. Az anya járkált a szobában, és mindent szemügyre vett. – Az iskolatáskája ott fekszik, ahová lehajította. Tehát a leckéjét el sem kezdte írni. A perselyt az utolsó fillérig kirámolta… A híres-nevezetes gépét, hál' isten, elvitte valahová. Viszont a falról leverte a vakolatot, ott hever a padlón. És eszébe sem jutott össze söpörni. Milyenek ezek a mai fiatalok, istenem! – Te kényeztetted el – morogta az apa. – És a szatyrot is elvitte – hallatszott az anya hangja a konyhából. – Most vagy elszakítja, vagy összepiszkítja. Teljesen új szatyor volt, nem nyűttem el nagyon. Azért vettem, mert a gyermekkoromra emlékeztetett. – Igen, tudom… – válaszolt az apa. – Úgy látszik, ideje elfenekelni ezt a kölyköt. – És ha valami történt vele? – mondta lassan az anya, egy kis szünet után. – Ugyan már, mi történhetett volna? Ma már nem olyan időket élünk! BARTA GÁBOR FORDÍTÁSA

MARIJA BUBNOVA - VLAGYIMIR KELASZJEV BION Nyikolaj Nyikolajevics esti laboratóriumi körsétáján Bion dolgozószobájába tért be utoljára. A megszólalásig emberre hasonlító robot a kapcsolótábla előtt ült, és az ernyőt figyelte. Bion nem nézett rá, elfordította a kapcsolót, és parancsára a távoli viváriumban az automaták azonnal adagolni kezdték a szükséges anyagokat és oldatokat, hogy kialakítsák a megfelelő atmoszférát. Most az általuk kidolgozott felélesztési kód működött, és Nyikolaj Nyikolajevics szeme előtt a változékony és bonyolult formákban csakhamar kirajzolódtak egy hosszú farokban végződő törzs végtagjainak és a hatalmas állkapcsú fejnek a körvonalai. Egy régen elpusztult, távoli bolygóról való élőlény csontvázának épségben megmaradt darabja hatalmas hústömeggé változott. Leginkább a Földön kihalt karnoszauruszra emlékeztetett. Hátsó végtagjaira állt, gigászi farkát maga után vonszolva tett néhány lépést, és megfordult. Szemében nyugtalanság tükröződött; nem találta a számára megszokott világot, sem a tápláló víztárolót, sem a párát lehelő földet, és még isten tudja, mit nem abból, ami az elveszített bolygón körülvette. Az állat le-fel rohangált a hatalmas teremben. – Semmi különös – nézett Bion Nyikolaj Nyikolajevicsre. – Az értelem itt még csak csírájában létezik. – Elégedett vagyok a munkájával – mondta Nyikolaj Nyikolajevics, hogy elkerülje a vitát. – A többi munkatárs még messze van a felélesztés kódjának kidolgozásától. – Gondolom, majd ők is találnak valami hasonlót. – Bion kikapcsolta a képernyőt. – A kozmoszban nincs semmi olyan, ami megközelítené az embert a maga bonyolultságában. Embereket kellene életre kelteni, nem ezeket a teremtményeket. – Most csak a legegyszerűbben feléleszthető szervezeteket állítjuk elő – jegyezte meg Nyikolaj Nyikolajevics. – Igen. De sokkal többet tehetnénk. – Bion nagy zöld szemével várakozóan nézett Nyikolaj Nyikolajevicsre. – Ugyanilyen elv alapján. Minden élő sejt képes reprodukálni azt a szervezetet, amelynek része volt. Emlékszik az egészre, ezer apró és bonyolult részletre. A probléma csak az, hogy tökéletesíteni kell a sejt emlékezőképessége felélesztésének technikáját. Ajánlom, hogy alakítsunk önálló kutatócsoportot, amely nem foglalkozik a jelenlegi feladatokkal, csak kidolgozza a szerves rendszerek felélesztésének általános elméletét, és majd életre kelti őket. – És magát is tegyük ebbe a kutatócsoportba – mosolyodott el Nyikolaj Nyikolajevics. – Ilyen csoport létrehozását még nem kezdhetjük el. A laboratórium túl van terhelve: expedíciók százai érkeznek vissza a többi bolygóról a Földre. Az ott lévő formák számtalan maradványát hozzák magukkal. Alig tudunk megbirkózni ezeknek a felélesztésével is. Olyan csoportról, amely csak emberek életre keltésével vagy puszta elmélettel foglalkozna, szó sem lehet egyelőre. Ezt kell mondanom, és én is sajnálom. – És mégis megtiltja még azt is, hogy gondoljak az életre keltésre? – Eszem ágában sincs – mondta kimérten Nyikolaj Nyikolajevics, hogy a veszekedést kerülje. – Nem akarok visszaélni a jogaimmal. De ez nem zavarhatja mindennapi kötelességeimet. Elbúcsúztak. Bion bement a laboratórium épületében lévő szobájába, Nyikolaj Nyikolajevics néhány percig a folyosón állt, majd elindult a másik irányba. Eltelt néhány nap. Bion minden alkalmas esetben szóba hozta Nyikolaj Nyikolajevicsnek a felélesztést. Az fáradtan a mindennapi gondoktól, elhatározta, hogy nyíltan beszél vele. Megvárta a nap végét, és látva, hogy Bion kijön dolgozószobájából,

és a szobája felé indul, Nyikolaj Nyikolajevics a nyomába eredt. Bekopogott. Azonnal megjelent Bion arca üvegen keresztül. Ijedtség tükröződött rajta, szemmel láthatóan nem várta, hogy a laboratórium vezetője ebben az időben megjelenik nála. Szája suttogott valamit, de eltelt néhány perc, míg kinyitotta az ajtót. A szobában az álcázott rendetlenség jelei uralkodtak: az ablakhoz tolva pár új biológiai analizátor, a szekrényből vezetékek nyúltak ki, az asztalon összevissza dobálva logikai vázlatok, rejtjelező berendezés és még egy csomó, Nyikolaj Nyikolajevics számára jól ismert, az életre keltéssel kapcsolatos műszer. – Minden különösebb ok nélkül jöttem – kezdte Nyikolaj Nyikolajevics, érezve, hogy tapintatlan volt. – Jöjjön be – hívta be Bion a szobájába, és felajánlotta, hogy üljön le a díványra, amely láthatóan egyben ágyul is szolgált, mert a szobában egy fotelon kívül semmi sem volt. – Tudtam, hogy el fog jönni. – Igazán? – Nyikolaj Nyikolajevicsnek magasba szaladt a szemöldöke. – Magát a felélesztőgép nyugtalanítja; aggódik, hogy nem alkottam-e egy ilyet, és nem tettem-e vele valami olyasmit, amiért magát mint a laboratórium vezetőjét felelősségre vonhatnák. – A vesékbe lát – felelte Nyikolaj Nyikolajevics, érezve, hogy a beszélgetés nem fog sikerülni. – Éppen ezért vagyok itt. Magát nagy önállósággal ruházták fel. És saját céljait a szeme előtt tartva, ilyen gépet akar szerkeszteni. Természetes, hogy ez engem érdekel és nyugtalanít. – Inkább nyugtalanítja – jegyezte meg Bion. – Így van – felelte szárazon a főnöke. – De próbálja meg mindezt az én szemszögemből nézni. Ha tisztán tudományos célokat követne, nem tenné ilyen állhatatossággal. Már teljesen kihozott a sodromból, hogy állandóan az életre keltő szerkezeten folytatott munka szükségességéről beszél. Hogy várnia kell, meg kell hallgatnia az érveimet, hiszen magától értetődőek. Most egyszerűen el vagyok keseredve, hiszen amit itt látok, lehet, hogy az életre keltő gép felélesztő kész részei, s bár szét vannak szedve, funkciójuk a napnál világosabb. Nem is feltételeztem, hogy ennyire messzire ment. Miért tartja ezt titokban előttem? – Higgye el, soha nem léptem át a megengedett határokat. De konkrétan még nem tudok a céljaimról beszélni. – A megengedetten belül is sok különös van – jegyezte meg Nyikolaj Nyikolajevics. – De örülök, hogy legalább egy részét elmondta az igazságnak. Ez után a beszélgetés után látszólag minden normálisan folyt: Nyikolaj Nyikolajevics köszöntötte Biont, ha találkoztak, és sokáig beszélgettek mindennapi dolgokról. De egyszer, amikor Bion gyorsabban elkészült feladatával, mint máskor, odament Nyikolaj Nyikolajevicshez, és megkérte, hogy bemehessen a szobájába. A munkától túlterhelt főnök önkéntelenül bólintott, de alighogy a robot eltávolodott, valami homályos nyugtalanság áradt szét benne. Félretette a munkáját, és követte Biont. Ajtaja a szeme előtt csukódott be. A váratlan érzésnek engedve, Nyikolaj Nyikolajevics percekig mozdulatlanul állt, aztán tett néhány lépést a hatalmas folyosón, megállt, és lassan visszaindult. Hangot hallott, és gyorsan megfordult. Bion szobájából egy ember lépett ki. Nyikolaj Nyikolajevics habozás nélkül felé indult. A férfi nagyon gyorsan ment, mereven maga elé nézett. Arca sápadt volt, erős összpontosítás látszott rajta. „Mennyi csudabogár jár a robothoz” – gondolta Nyikolaj Nyikolajevics, de amikor közelebb ért, megérezte, hogy ez az ember erősen különbözik a többitől. Hogy miben, azt nem tudta. Meg akarta állítani, hogy kérdezzen tőle valamit, de a férfi láthatóan kerülte a találkozást. Gyorsan a laboratórium kijáratához vezető lépcsőhöz ment és eltűnt. Néhány nap telt el. A férfi különös ábrázata nem ment ki Nyikolaj Nyikolajevics fejéből.

Félretette többi dolgát, és kitartóan figyelte Biont. Sem az első, sem a második hét nem hozott eredményt; érezte, hogy kezd eltűnni a neki magának is furcsa nyugtalansága. De egyszer, amikor a folyosó végén állt, megint látta, amint Bion szobájából kijön egy ember. Ugyanolyan töprengő arca volt, ugyanúgy sietett elhagyni a laboratóriumot. Nem ment be a robot szobájába – Nyikolaj Nyikolajevics biztos volt benne –, de kijött onnan. Furcsa, mintha egy másik világból került volna ide. Majdnem felkiáltott a váratlan, megrázó sejtelemtől. Néhány perc múlva már a laboratórium pszichoanalitikusánál volt. Az végighallgatta zavaros szóáradatát, majd szárazon megjegyezte: – Előbb kellett volna feltárnia előttem a gyanúját. Néhány perc múlva már Bion szobájában voltak. A pszichoanalitikus bekopogott, de nem kapott választ. Nyikolaj Nyikolajevics is kopogott az ajtón, de erre sem felelt senki. – Nyissa ki! – kiáltott fel Nyikolaj Nyikolajevics. – Ehhez nincs joga! – Túl sokat enged meg magának – kezdte a pszichoanalitikus –, hiszen maga nem is ember. De csak a sietős lépteket hallották a fal mögött és a működő készülék ütemes zúgását. – Nyissa ki! – kiáltott újra Nyikolaj Nyikolajevics, és bedörömbölt az ajtón. – Most már minden világos! A készülék elhallgatott, újra hallatszottak a lépések és a fém alkatrészek szétszerelésének zaja. A pszichoanalitikus és Nyikolaj Nyikolajevics körülnézett, majd hozzáláttak, hogy feltörjék az ajtót. Amikor az már recsegett-ropogott és csaknem megadta magát, Bion így szólt: – Kinyitom én magam. Sápadtan, de mosolyogva állt a küszöbön, és nem sietett beengedni őket. Ellökték, és berohantak a szobába. A gép még a földön volt. Bionnak a nagy sietségben nem sikerült szétszednie első pillanatra ártalmatlannak látszó részekre. A hatalmas, ellipszisre emlékeztető test lüktetett a biológiai tömeg nyomása alatt. Szerteszét rengeteg számlálószerkezet, a biológiai kódok szabályozó műszerei; Nyikolaj Nyikolajevics és a pszichoanalitikus önkéntelenül megállt a gép előtt. – Maga embereket kelt életre – suttogta Nyikolaj Nyikolajevics. – Közben pedig nekem csak beszél mindennek a fontosságáról és szükségességéről. Bion semmit sem válaszolt, láthatóan megértette, hogy értelmetlen tagadni ebben a helyzetben. – Hány éve foglalkozik ezzel, hány éve játszik velünk? – Játszom? – nézett Bion Nyikolaj Nyikolajevicsre. – Igen. Mert ebből a gépből nem emberek jöttek ki. Ember külsejűek, de nem azok. A bonyolult emberi szervezet felélesztésének törvényei még nem érthetőek számunkra. Még sok idő kell, hogy felderíthessük őket. – Én már felderítettem – szakította félbe Bion. – Addig, amíg az olyanok, mint maga, a bonyolultságról elmélkedtek. – Mit használt a felélesztésre? – kérdezte Nyikolaj Nyikolajevics. – A koponya egy darabját. Számításom szerint ez a legalkalmasabb a rekonstruálásra. – Miért kerültek engem az életre keltettek? – Azért, mert ezt sugalltam nekik. Minden embert kerülnek, nemcsak magát. Először hozzájuk kell szokniuk. – Kidolgozta az életre keltettek élethez való alkalmazkodásának programját is? – kérdezte a pszichoanalitikus. – Igen – válaszolta Bion. – Kénytelen voltam. Cselekedeteik még ösztönösek, nincs még személyiségük. Magatartásukat egyszerűen az általam kidolgozott program

betáplálása szabályozza, ennyi az egész. Ez az előkészítő szakasz, átmenet az új életbe. Hamarosan már úgy fognak emlékezni, hogy volt gyermekkoruk, múltjuk, hogy hétköznapi emberek. Legalább annyit dolgoztam ezen, mint a felélesztésen, és higgye el, egyet és mást megtanultam. – Gépkalandor – szűrte a fogán át Nyikolaj Nyikolajevics. – Még nem ismerjük az indítékait. De ha ezzel most nem is foglalkozunk, mi a garancia arra, hogy ezek az emberek bele tudnak illeszkedni az életünkbe, nem lesznek elnyomottak, megnyomorítottak az azóta bekövetkezett változások miatt? Miből gondolja, hogy csak a maga joga dönteni ezeknek az embereknek a sorsáról? Milyen jogon adott nekik második életet? A mi világunk erre nincs felkészülve! Érti-e, hány problémát oldott meg az ember helyett? Önállóan, teljesen jogtalanul? – Igyekszem mindent megmagyarázni – mondta Bion. – Ezt majd később – szakította félbe Nyikolaj Nyikolajevics. – Most azt mondja meg; kik ezek az emberek? – Nem tehetem. – Bion szánalmas állapotban volt. – Nem tehetem, értse meg. Ezt most nem lehet megcsinálni. – Ezt nem maga dönti el-mondta a pszichoanalitikus –, kötelessége engedelmeskedni! – Igen, de csak akkor, ha van értelme. – Kezünkbe vesszük ezeknek az embereknek a sorsát – mondta Nyikolaj Nyikolajevics. – Ezért tudnunk kell, hogyan kerültek az életünkbe, és kik lehettek. Milyen a biológiai struktúrájuk, miben különbözik pszichikumuk a normálistól; nem tudom azt hinni, hogy biológiailag és pszichikailag is egészségesek. – Most semmit sem követelhetnek tőlem! – kiáltott Bion. – Csak mindent elpusztítanak! – Engedelmeskednie kell! – mondta a pszichoanalitikus, hidegen és parancsolóan nézve Bionra. Az néhány percig küzdött a pszichoanalitikus tekintetével, aztán azt mondta: – Túl sokat nem ért meg az itt kialakult szituációból; maguk tehetetlenek voltak annak idején a felélesztés technikai problémáival szemben, most pedig a pszichikai és morális téren létrejött akadályokat tartják legyőzhetetlennek. Kérem, ne zavarjanak! – Egyszerűen kicsúszott az ellenőrzés alól – mondta Nyikolaj Nyikolajevics. – Az ember laboratóriumi szolgálata az élő formák felélesztésében magánál a feltámasztó szerepévé vált. Már meg van fertőzve. A maga számára az élet egyenlő azzal, hogy embereket támaszt fel. Addig fog ezzel foglalkozni, ameddig csak létezik. Erőszakosan belöki az embert a második életébe, és azt mondja neki: élj! És nem tudja, jó-e ez az emberiségnek, vagy rossz. A maga találmánya idő előtti. És lehet, hogy felesleges is. Az embert csak egy életre tervezték, és nincs joga eldönteni helyette, hány életet akar. Senki sem tűzött ki magának ilyen célt. A létezése már egyszerűen értelmetlen. – Meg akarnak fosztani ettől a jogomtól? – kérdezte csendesen Bion. – Igen – felelte szilárdan Nyikolaj Nyikolajevics. – Az adott helyzetben el sem tudok képzelni más kiutat. Az erre az esetre adott utasítás elég egyértelmű. Érti, mit akarok magától? – Nyikolaj Nyikolajevics a pszichoanalitikusra nézett. Mi volt számukra Bion? Meg kell fizetnie azért, mert nem úgy értelmezte a jót, mint ők. Holnap felváltja egy másik robot, aki sohasem tűz ki majd maga elé célokat. Egyszerűen elromlott, „megfertőződött”, mit sem lehet kezdeni az álmaival. Elvesztette funkcionális értelmét. A pszichoanalitikus néhány percig habozott, aztán mégis engedelmeskedett a laboratórium vezetője akaratának. Bion idegrendszerét egy nyaláb megsemmisítő impulzus érte. Hogy ne okozzanak a robotnak fájdalmat, Nyikolaj Nyikolajevics odament hozzá, és kikapcsolta a tudatát. A többi csak idő kérdése volt. Mindent gyorsan csináltak, beidegződött mozdulatokkal, darabokra szedték a számtalan csatlakozást, megsemmisítették a vázlatokat. Bion helyett egyszerű elektromos blokkok hevertek előttük. A pszichoanalitikus és a laboratórium vezetője néhány percig nézett maga elé; lehet, hogy egy villanásra

tekintetükben megcsillant a részvét. De a következő percben már csak a keresésre gondoltak, a Bion által feltámasztott emberek névsorát akarták. Itt kell lennie a szobában, Bion nem láthatta előre, mi fog történni, és nem gondolhatott arra, hogy emberek kezébe kerül. – Még soha nem kellett eddig egy gép kalandorságát jóvátenni – jegyezte meg Nyikolaj Nyikolajevics. – Most vesződhetünk ezekkel az emberekkel haláluk napjáig. Meg kell őket találni, aztán megtanítani az életre, átalakítani a pszichikumukat és a fizikumukat; nem is látom a feladat végét. Mondott még valamit, de a pszichoanalitikus hallgatott. Feltúrták Bion szobáját, és nem találtak semmit, amíg végül egy füzet került Nyikolaj Nyikolajevics kezébe. Kinyitotta, és az első oldalon meglátta Bion egyenletes írását. A következő pillanatban kis pontnak érezte magát, elveszettnek a végtelen térben. A lapon az ő neve és munkahelye állt: az első felélesztett ember Ő MAGA volt. – De hogyan? – suttogta, s érezte, hogy számára egy pillanat múlva minden megáll: a szíve és a távoli csillagok meg a szánalmas mosoly a pszichoanalitikus arcán, aki kiragadta kezéből a füzetet. – Hogy lehet mindezt megmagyarázni? És visszaforgatni. Kiderült, hogy védett engem az igazságtól, félt, hogy traumás hatás ér. Segített, hogy én mindennap, minden órában figyelhessem az élő szervezetek felélesztését, és ezzel készített fel az elkövetkezőkre. Semmit sem sejtve éltem az általa ajándékozott életet, és elvettem tőle az egyetlent. Nyikolaj Nyikolajevics a fémhalomhoz hajolt, felkapott néhány darabot, és lázasan igyekezett összeilleszteni. Tudta, hogy ez lehetetlen, hogy semmilyen erő nem élesztheti már fel Biont, de mániákus kitartással folytatta; úgy érezte, hogy erőfeszítéseivel az élet szikráit csiholja. KUCSERA JUDIT FORDÍTÁSA

ALEKSZANDR SAGINJAN MI IS TÖRTÉNT VALÓJÁBAN? Azután minden másképpen alakult, mint ahogy Sandr, a pilóta remélte. A vonzás erősebb volt, és a csillagközi felderítő hajó ahelyett, hogy kutató körpályára állt volna, negyedéig belefúródott a bolygó homokos talajába. Sandr elkáromkodta magát, aztán rögtön ránézett a számlálóra. A műszeren új szám jelent meg: 789 catal. „Szóval – gondolta Sandr bosszúsan – még nyolc, és egyhavi fizetést megevett a fene… Micsoda ördög találta ki a Csillagköziben ezt a… – Sandr óvatosan rápislantott a számlálóra – hm, dolgot. Hogy pilótákat, sőt felderítő pilótákat megbírságoljanak, ha káromkodnak. Sandr a fogát csikorgatta, de fékezte magát. Kioldotta a szíjakat, és bekapcsolta az ellenőrző képernyőt. – Megnézted, alaposan megnézted – mormolta Sandr, szokás szerint beszélgetve magával, és figyelmesen szemügyre vette a hajó környékét. Egy nyugodt tenger partján áll. Pontosabban egy öböl partján, hiszen bal felé, körülbelül három fényszórónyira a fedélzettől tengerbe ereszkedő, keskeny, homokos földnyelv látszott, rajta mindenféle érthetetlen építmények. – Kezd érdekes lenni – mondta Sandr, és felnagyította a képet. Az építmények fantáziátlanok voltak, és valahogy egymásból nőttek ki. Közöttük helyenként magas tornyok meredeztek. Az utcákon értelmes lények járkáltak. Sandr a kerek megfigyelőablakban tulajdonképpen semmi különlegeset nem fedezett fel. A Csillagközi Tanácsban régen tudták, hogy a bolygón létezik valamilyen, meglehetősen alacsony színvonalú élet. Más volt a baj – a Tanács Szabályzatának második paragrafusa tiltott mindenféle kapcsolatfelvételt azokkal a civilizációkkal, amelyek a Harmadik Övezet fejlettségi szintje alatt álltak. Sandr elővette a vaskos útmutatót, fellapozta, megtalálta az idevonatkozó részt, elolvasta: „Szigorúan TILOS Harmadik Övezet típusú bolygókon leszállni. Ok: ez a bolygólakók számára súlyos pszichikai megrázkódtatást okozhat. A Harmadik Övezet meghatározását lásd 9. kötet 1857. o. Az a pilóta, aki megszegi ezt a sza bályt, hét hónapos fizetésmegvonásig terjedhető BÜNTETÉSben részesül.” – Hát hogyne, persze, büntetésben, a francosok!… A háta mögött halkan kattant a számláló. – Teur! – kiáltotta a pilóta. A szomszéd rekesz ajtaja kinyílt, és megjelent egy aprócska robot. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, odament Sandrhoz, és megállt. – Hogy vagy? – kérdezte Sandr. – Az érintkezések rendben, a blokkrendszer is – felelte mély basszus hangon Teur. Teur robotújdonság volt – a Teljesen Univerzális Robot –, ezért Sandr nem is igen bízott benne. Állandóan idegesítette, hogy Teur szükség szerint bármilyen formájúvá és méretűvé át tudott változni. Sandr a pilóták idősebb nemzedékéhez tartozott, akik még a Kasidis–7-en kezdték a repülést, és megszokták, hogy csak a saját három kezükre, két fejükre, no meg persze a navigációs berendezésekre számíthatnak. Ezért nem is szerette ezt a túlságosan is tökéletes robotot. – Elszámoltam magam, és leszálltam egy harmadik övezetbeli bolygóra… – kezdte Sandr. – Tilos, büntetés – mondta Teur. – Hallgass, te bölcs! – jött dühbe Sandr. – Nélküled is tudom, te vasnyavalya… A számlálón új szám jelent meg. – Nyomás kifelé! – üvöltötte dühében a pilóta. – Illogikusan viselkedik – jegyezte meg a robot. – Először meg kell magyarázni a feladatot. – Hallod, Sandr, ez az ócskavas a szemedre veti, hogy nem vagy elég logikus…

– Méltatlan viselkedését jelenteni fogom a Tanácsnak – mondta megbántódva Teur. – Szóval még besúgó is vagy? – Ok nélkül sérteget – jelentette ki méltóságteljesen Teur. – Ezt rögzítem memóriámban. – No, jól van – mondta, magát fegyelmezve Sandr. – Menj ki, és szabadítsd ki a hajót, aztán várj a következő utasításomra. – A feladatot értettem. Teur villogó szemlencséjével végignézett Sandron, és kiment a pilótafülkéből. „Nyugodt lehetsz, Sandr, fecsegésed héthavi fizetésedbe fog kerülni… Ez az ócskavas biztosan besúgja a Tanácsnak a felderítés eredményeit – gondolta mérgesen a pilóta, és figyelte a képernyőn, ahogy Teur kiér a hajóból, és transzformálódni – széltében és hosz-szában nőni – kezd, azaz épp azt csinálja, ami legkevésbé tetszett Sandrnak. – És az még semmi, hogy megbüntetnek. De ezek az okosok a Tanácsban a repüléstől is eltilthatnak. Belekötnek valamibe, ehhez nagyon értenek… Na jó. – Sandr köpött egyet. – A fő most az, hogy el tudjak indulni. De mit kezdesz a robottal? Nyilván le van zárva a memóriája, meg aztán úgysem engedi meg, hogy nyúlkálj benne. Fujj, micsoda masina!” A robot tovább nyújtotta izzó testét. Ebben rejlett Teur konstrukciójának eredetisége. A tudósok olyan dümanólium öntvényt találtak, amely meghatározott hőmérsékleten gyakorlatilag százszorosára tágult, majd bekapcsolódott a hűtőrendszer, és a dümanólium olyan keményre dermedt, mint a gyémánt. A robot méreteinek csökkentése fordított sorrendben történik. Ez a valóban eredeti találmány tette lehetővé, hogy egy ilyen hatalmas gépezet méreteit gyerekjátéknyira csökkentsék. Teurt még egy kis rakéta is magával vihette. Éppen ezért az abszolút ésszerűségéért nem szerette a robotot Sandr. Általában semmi olyat nem szeretett, ami, ahogy mondani szokták, sterilen tökéletes. Néha elfogta a vágy, hogy ezt a sok automatát, félautomatát mind a fenébe küldje, ott maradjon valami rokonszenves bolygón, és a három kezével szerezze meg és készítse el magának az élelmet. Csak az tartotta vissza, hogy családja volt. Teur párába burkolózott, ahogy hűlt dümanólium teste, aztán gigantikus ollójával megfogta a hajót, és könnyedén kirántotta a földből. – Finomabban! – Sandr csak ennyit tudott kiáltani. Miután szilárdan a kemény kőzetre állította a hajót, a robot lehajolt, és benézett a pilótafülkébe. – A feladatot végrehajtottam – zúgta. „Hogy szabadulhatnék meg tőled? – gondolta gyötrődve Sandr, ahogy belenézett az egész képernyőt betöltő arcba. – Ki kell találnod valamit, Sandr, különben elbúcsúzhatsz a repüléstől. Beárul, ez a konzervdoboz biztosan beárul…” – A feladatot végrehajtottam – ismételte meg Teur. – Örvendek – vicsorogta Sandr. Most úgy gyűlölte a robotot, ahogy csak egy magunkhoz hasonlót gyűlölhetünk. – Nem haladta meg a képességeimet – mondta mogorván Teur, láthatóan azon igyekezve, hogy kivételes voltára terelje a szót. – Gratulálok – mondta Sandr, hogy ezt megússza. Teur erről vég nélkül tudott beszélni. „Végül is, Sandr, ez a Teur csak egy beprogramozott vasláda, öntudata meg csak alkotóinak büszkesége. Megtanították Teurt logikusan gondolkozni, de sohasem lesz képes úgy megérteni valamit, mint egy élő, mint egy tapasztalt pilóta, hogy…” – Hogy felfújtad magad – nevetett Sandr. – Nem értem – mondta Teur. „Mindjárt megérted – gondolta magában a pilóta –, ócskavas vagy, az is maradsz. Mert a fortélyhoz nem értesz, te Univerzális, te Tökéletes, pedig a fortély az igazi, a felsőbbrendű logika.” – Több utasítás nincs?

– Nagyon türelmetlen vagy. – Fogy az energia. – Hogyhogy, Teur? – adta a meglepődöttet Sandr, miközben igyekezett időt nyerni, míg valami megfelelő ötlete nem támad. – Én azt hittem, hogy gyakorlatilag örök életű vagy. – Így is van. Csak illogikus feleslegesen pazarolni az energiát. – Nos, Teur, egyre inkább meggyőződöm róla, valóban Univerzális vagy. – Az „uni verzális” szót Sandr olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy a robotnak felragyogott a szeme a gyönyörűségtől. – Ön kissé eltúlozza a képességeimet. De ha objektívak vagyunk, és ragaszkodunk a logikához (Sandr majdnem feljajdult erre a szóra), akkor elmondhatjuk, hogy valóban sokat tudok. Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával említettem, és most szeretném megismételni, hogy emlékezetemben majd mindaz a tudás megtalálható, amit Rendszerünk másfél millió civilizációjától a Csillagközi Tanács megszerzett. Meg tudom hatványozni Arvonatir képletét… – Igen, igen – vágott közbe sietve Sandr. – Már egyszer meghatványoztad nekem… – Nem. Cien tökéletes képletéről beszéltem, amely… – Minden szavad igaz. Te tévedhetetlen vagy. – Így van. – Mégis úgy érzem, Teur – kezdte behízelgő hangon Sandr –, hogy minden tökéletességeddel együtt sem tudnál kapcsolatba lépni ennek a bolygónak a lakóival. – Tilos. A szabályzat különleges paragrafusa tiltja. A paragrafus száma… – Tudom, tudom. De mégis. – Miből vonta le ezt a következtetést? – kérdezte Teur. – Abból – mondta Sandr –, hogy minden beléd helyezett információ ellenére sem vagy képes megérteni egy élő, értelmes lényt, nem tudod megérteni lélektani folyamatait, nem tudsz közvetlen kapcsolatba lépni vele. – A lehetséges pszichológiai állapotok teljes felsorolása megtalálható memóriámban. Nincs igaza, Sandr. – Neked nincs igazad, Teur. Még nem gondolkoztál el azon, miért nem csak robotokat küldenek az űrhajókon? Még az életveszélyes bolygókra sem? Azért, mert az életben néha olyan helyzetek adódnak, amelyeket még egy ilyen univerzális gép sem láthat előre, mint te. – Én robot vagyok, nem gép. – Elnézést, nem akartalak megsérteni. Látod, Teur, az értelmes lényekkel folytatott kommunikáció során gyakran fontosabb a hanglejtés, az arcjáték, a mozgás annál, amit mondasz; fontosabbak ezek a közvetett közlési tényezők. Érted? – Hová akar kilyukadni? – kérdezte gyanakodva Teur. – A bal oldali fejemnek eszébe jutott valami… Ha már így alakult, hogy leszálltunk ezen a bolygón, akkor miért ne végezzünk egy kísérletet: te, Rendszerünk legjobb koponyáinak szüleménye elsőként lépsz kapcsolatba ennek a bolygónak az értelmes lényeivel, annál is inkább, hiszen minden adat megvan hozzá a memóriádban. Ezzel pedig magad bizonyíthatod be, hogy szériád legjobb robotjai képesek értelmes lényekkel való kapcsolatfelvételre. – Ezt a második paragrafus harmadik pontja tiltja – mondta kissé habozva Teur. – Látod, ez a különbség egy gép és egy gondolkodó lény között – mondta megvetően Sandr. – Ha én vagy egy másik élőlény lenne a helyedben, gondolkodás nélkül bele egyezne. Ilyen lehetőség, hogy valaki belekerüljön a történelembe, csak nagyon ritkán adódik. A robot szenvedett. Olyan erősen villogott a szeme, hogy Sandr szinte sajnálta. De még jobban sajnálta önmagát. – De… – szólalt meg végül akadozó hangon Teur – ha beleegyezésem adnám, rögtön

kiégnének a biztosítékaim, és automatikusan kikapcsolódna az energiaforrásom. Meghalnék. – Ez igaz… – nyújtotta a szót Sandr, miközben belül örvendezett. – Erre nem gondoltam. Rendben – mondta hosszú szünet után, és úgy tett, mintha most határozta volna el magát –, vállalom a teljes felelősséget. Megmutatod, hogy kell kikapcsolni a biztonsági szelepeket, és én, ördög vigye, kikapcsolom őket. – Ismét vét a szabályzat ellen – mondta gépiesen Teur. – Egyébként én is döntöttem; minden kísérlet áldozatokkal jár. – Minden szavad egyre nagyobb tiszteletre késztet. Valóban tökéletes robot vagy. Tehát hogy kell kikapcsolni a biztosítékokat? – Igen, döntöttem – ismételte lelkesülten Teur. – Adja ki az utasítást! – Ennyi az egész? – csodálkozott Sandr. – Nem kell kikapcsolni semmit? – Nem. Miután úgy döntöttem, hogy egy ilyen utasítás logikus. Utasítson! – Én, a Salmon felderítő űrhajó parancsnoka utasítom Teur robotot, maradjon az X— II. bolygón abból a célból, hogy az értelmes lényekkel közvetlen kapcsolatba lépjen. – Kapcsolatba lépjen, a lehetőség szerint óvatosan, arra törekedve, hogy ne okozzon pszichikai megrázkódtatást nekik – tette hozzá a robot. – Arra törekedve, hogy ne okozzon pszichikai megrázkódtatást nekik – ismételte meg engedelmesen Sandr. – Ez minden? – Igen. Mikor jön vissza értem? – Három sku elég neked? – Elég. – És hogyan akarsz kapcsolatba lépni velük? – kérdezte kíváncsian Sandr. – Még gondolkodom rajta – felelte méltóságteljesen a robot, és csökkenteni kezdte méreteit. – Viszontlátásra. – Sok sikert! – kiáltott bele Sandr kárörvendően a párafelhőbe, amelyben a robot eltűnt. – Add át üdvözletem az értelmes lényeknek! – nevetett. – Univerzális ördög! Nem, kis ócskavasam, se tizenhárom, se száz sku múlva nem jövök vissza. És senki sem jön érted, mert a Tanács megkapja majd Sandr pilóta jelentését, hogy a Teur nevű robot kitört uralma alól, és kizuhant az űrbe. És légy nyugodt, Sandr mindent a legtökéletesebben ad majd elő, teljes részletességgel. Lehet, hogy ezer sku múlva végül megérted, mi a különbség a te univerzalitásod és Sandr pilóta között, és hogy értelmes lényekkel való találkozásra miért nem robotokat küldenek, legyenek azok akármilyenek, hanem élőket és értelmeseket… – Közölje döntésemet a Tanáccsal – mondta Teur váratlanul megjelenve a képernyőn. – Feltétlenül. Szervusz, Teur! – Sandr mindkét arcával grimaszt csinált a számláló felé, beugrott a pilótaülésbe, és ünnepélyesen felkiáltott: – Ördög és pokol minden mennyiségben és még háromszor! A számlálón gyors egymásutánban jelentek meg az új bírságösszegek. De Sandr most már köpött az egészre. Elindult az ég mélykékje felé, a tréfa pedig, amelyet az univerzális robottal csinált, megért néhány ráadás catalt… …Hasszán tompa, hasogató fájdalmat érzett a fejében. A fájdalom időnként leszállt kiszáradt gyomrába, és erős gyomorégéssé vált. Ilyenkor Hasszán panaszosan feljajdult, grimaszolva ivott egy kortyot a forró serbetes edényből. – Jahaj… – Egy vastag csomó megint fölemelkedett a torkába. Hasszán fájdalmas képet vágott. Bizony, túlságosan teleette magát. Hasszánnak eszébe jutott az esti tivornya a papucsos Alinál, annál, aki a Városkapu gyalogos bejáratánál lakik. Savanyú ízt érzett a szájában. Az utolsó korsó már nyilván sok volt a gyomrának. Hagyni kellett volna reggelre is… Krákogva felállt, és mezítlábasan végigcsoszogott az agyagpadlón, kiment az agyagfalakkal kerített kis udvarba. Grimaszolva felnézett a napra, az már magasan járt. Sóhaj-

tott, még egyszer vágyódva gondolt a korsó borra, amelyet este olyan szerencsésen sikerült vennie egy fél tangáért, majd lassan elkezdte összeszedni a hálót. Égetett a nap. Hasszán a homokon csoszogva, lassan elindult lefelé a görbe utcácskán. Most már csak arról a fél korsó borról álmodozott, amely felpezsdíti a vért, megnyugtatja a zúgó fejet, áldott nedvességgel tölti el a torkot, és vidám csillogásra készteti a beragadt szemet. De hol szerezhetne, mikor az erszényében még egy féltangás sincs?… Hasszán először Görbe Abdullahhoz ment, az ő boltja a közelben, a kénes fürdők mellett volt. A pénzváltó Abdullah boltja ajtajában ült, és könyökét hasára támasztva dinnyét evett. – Béke házadnak. Hogy vagy, hogy megy az üzlet? – kezdte messziről Hasszán, és leguggolt mellé. – Allahnak hála – felelte lustán Abdullah, és levágott egy szeletet a dinnyéből. – Az jó, ha jó – jegyezte meg mély értelműen Hasszán. – Rosszabb, amikor rossz. Görbe Abdullah szó nélkül tovább ette a dinnyét. – És végképp rossz, ha otthon egy sovány és zsémbes feleség vár. Nem is asszony, hanem egy keserű sátánfajzat. – Fogj egy botot, és verd meg – tanácsolta közömbös hangon Abdullah. – Nem bírom, fáj a fejem – panaszkodott Hasszán. – Nincs is feleséged! – Abdullah hangosan böffentett. – A lelkem Allahhal társalkodik – közölte határozott hangon a meglepetéstől összerezzent Hasszánnal. – Jó viszonyban vagy Allahhal! Abdullah abbahagyta a dinnyeevést, kerek képét, hályogos fél szemét Hasszán felé fordította. – Ide hallgass, Hasszán, ha azért jöttél, hogy pénzt kérj tőlem, ne fáraszd magad. – Két tanga kellene. Csak két tanga. Este hozok neked egy kosár halat. – Majd ha meghoztad, megkapod – mondta Görbe Abdullah, és ismét nekilátott a dinnyének. – Egy tangát, Abdullah! – Hasszán fejében izzó golyók görögtek. – Mi van, összebeszéltetek a papucsos Alival? Az reggel jött pénzt kunyerálni, most meg te. Pénzcsináló vagyok én? Takarodj! – Megbüntet Allah, Görbe Abdullah – mondta Hasszán, és felállt. – Rövidesen szétpukkadsz a zsírtól, mint a szamaram marján az érett furunkulus… – Tűnj el, tűnj el, te csavargó! Mert mindjárt embereket hívok! Hasszán benézett még néhány szomszédjához, de ma mindenütt balsiker érte – egyeseknek egy tangájuk se volt, mások fukarkodtak, megint mások meg szó nélkül becsapták előtte az ajtót. A nap még mindig kegyetlenül égetett. A város kihalt, mindenki ebédutáni álmát aludta. A végsőkig összetört Hasszán végül úgy határozott, hogy elmegy halászni. Amikor a Városkapuhoz ért, benézett a papucsos Alihoz. Ali a földön hortyogott, két lépésre háza küszöbétől. Mellette egy üres korsó. Hasszán köpött egyet, megigazította vállán a hálót, tisztelettel odabólintott a kockázó őröknek, és kiment a városból. Ma a Kő-fok mögött akart halászni, ott kellemes árnyék volt, és a sziklahasadékból forrás csörgedezett. Mikor odaért, ivott egy nagyot, a hálót a tengerbe dobta, és leheveredett a sűrű, hűvös árnyékba pihenni. Mikor felébredt, a nap már bíborszínű volt, és félig lebukott a tengerbe. Hasszán felállt, megcsapkodta arcát forrásvízzel, eloldotta a karóról a kötelet, és meghúzta a hálót. Az nem engedett. „Sátán! Micsoda szerencsétlen nap!” Hasszán begázolt a vízbe. Kitapogatta a követ, és igyekezett kiszabadítani a hálót, de csak még jobban összekuszálta. Még egyszer a sátánt emlegetve nekigyürkőzött, és a hálóval együtt a követ is kirántotta a partra. Miután leszedte a hínárt, csodálkozva állapította meg, hogy hálójában nem kő, hanem valami korsóra emlékeztető tárgy van. „Régi borosedény” -jutott rögtön eszébe. Találtak néha ilyeneket a halászok. Fogott egy követ, és óvatosan megkopogtatta az ismeretlen tárgy felső részét.

– Ne féljen tőlem – szólalt meg hirtelen mély basszus hangon a korsóra emlékeztető tárgy. Hasszán fejéről leesett a turbán, és megizzadt a hónalja. Nyelt egyet, aztán óvatosan körülnézett. – Ó, Allah! Esküszöm, eztán csak holdtöltekor iszom – kezdte remegő hangon, majd elhallgatott, és a szemét meregette. A korsóra emlékeztető tárgy párafelhőbe burkolózott, és nőni kezdett. – Nocsak – mondta Hasszán, és rövidre vágott haja az égnek meredt. A párafelhő tovább sűrűsödött, aztán sípolás hallatszott, szél kerekedett, és a megmerevedett Hasszán előtt egy hatalmas dzsinn állt, homlokán egyetlen nagy, vörös szemmel. Hasszán halkan feljajdult, és a homokra zuhant, fejét eltakarta a kezével. – Ismétlem, értelmes lény, ne féljen tőlem – zúgott valahol a magasban a dzsinn hangja. Hasszán még jobban belelapult a homokba. – Megértem, hogy az ön számára, hogy is fejezzem ki magam… kissé furcsa a külsőm, és fél tőlem. De próbálja meg logikusan végiggondolni: ha ártani akartam volna önnek, már rég megtehettem volna – magyarázta mennydörgő hangját visszafogva a dzsinn. – Régóta figyelem önöket. Ön értelmes lény, szabadgondolkodó, aki szemben áll a társadalomban általánosan elfogadott erkölcsi normákkal, ezért is esett a választásom önre, mert reméltem, hogy kapcsolatunk nem okoz önnek különösen erős pszichikai megrázkódtatást… Keljen fel, hiszen ön értelmes lény. Az értelmes lény fekve maradt, szíve a torkában dobogott. – Hogy megbizonyosodjék baráti érzelmeimről, szívesen teljesítem valamely kívánságát – mondta kérlelő hangon a dzsinn. Hasszán megmozdult. – Bármilyet? – kérdezte anélkül, hogy felemelte volna a fejét. – Majdnem – örvendezett a dzsinn. – Tűnj el. A mindenható Allah nevére, tűnj el! A dzsinn elszomorodott. – A barátja vagyok. – A barátom? Ha a barátom vagy, szerezz egy korsó vörös bort. – Az utasítást értettem – mondta a dzsinn. – Ennek a folyadéknak ismerem a kémiai összetételét. Kész van – mondta egy perc múlva. Hasszán felült, összeszedte magát, és ránézett a dzsinnre. Tulajdonképpen nem is volt olyan nagyon szörnyűséges. Csak a nagy, vörösen izzó szeme volt borzasztó. Hasszánnal azonban már előfordult, hogy a hetedik korsó után rettenetesebb dzsinneket látott… – Nos, értelmes lény, látja, semmi szokatlan nem történt azonkívül, hogy verejtékmirigyei most fokozott mértékben működnek. Higgye el, ez is hamar megszűnik. Teljesítettem az utasítását. – A dzsinn lehajolt, és odanyújtotta Hasszánnak az edényt. Hasszán kiitta a bort, és bátrabbnak érezte magát. – Dzsinn – mondta –, túl nagy vagy nekem, menj egy kicsit távolabb. – Jól van – mondta szófogadóan a dzsinn, és néhány lépéssel arrébb ment. – Te jó vagy, dzsinn – dicsérte Hasszán. – Igen – helyeselt a dzsinn. – Sok ismerettel rendelkezem, amelyeket megoszthatok önnel és a többi értelmes lénnyel. Hasznukra lesz, jobban fognak élni. Megtanítok mindenkit, hogyan kell gépekkel megművelni a földet… – Igen, te jó vagy – ismételte meggyőződéssel Hasszán. A bor áldásos patakként csörgedezett a vérében. – Nem tudnál még egy korsó bort teremteni? Allah megjutalmaz érte: segítettél nehéz órájában egy szegény halásznak – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy kérése nem tetszik a dzsinnek. Miután megitta a második korsó bort is, Hasszán gyorsan lerészegedett. – Most elmegyünk a városba, megismertetlek egy jó emberrel. –

Hasszán odatántorgott a dzsinnhez, és megfogta annak hatalmas markolókezét. – Ő jó… – Biztosan tudod? – kérdezte húzódozva a dzsinn. – Nagyon jó… Csak elfelejti, hogy van egy szomszédja, aki reggel szintén szeret bort inni. De én nem… – A szomszédja megért engem, nem fog megijedni? – Ki? A papucsos Ali? A papucsos Ali senkitől se fél, még a volt feleségemtől se… A Görbe Abdullahot pedig még ma megölöm. Allah a tudója, rég megérett bennem ez az elhatározás… – Az erőszakos cselekmény nem illik egy értelmes lényhez – mondta szemrehányóan a dzsinn. – A városba pedig még korai lenne bemennem. Jobb lesz, ha ön idehozza Alit. Megvárom. – Akkor is megölöm – makacskodott Hasszán. – De te, a próféta fejére esküszöm, nagyon okos vagy, akár a nagyvezír. De kell még egy korsó bor, különben Ali nem jön el ide. – Ez elkerülhetetlen feltétel? – kérdezte kétkedve a dzsinn. – Allah a tanúm. Különben Ali nem hiszi el, hogy létezel – mondta meggyőzően Hasszán. – Logikus – egyezett bele rövid gondolkodás után a dzsinn. És megteremtette a bort. Hasszán már nem félt a dzsinntől, szembe mert nézni vele, remélte, meg tudja jegyezni a varázslatot, de csak nem értett semmit az egészből. – A nap még le sem száll a tengerbe, és mi Alival itt leszünk – ígérte, felkapta a boroskorsót, és gyorsan elindult a város felé, hol jobbra, hol balra dülöngélve. …Hasszán csak a harmadik napon tért magához. Mellette békésen aludt a papucsos Ali, egy kicsit odább pedig Görbe Abdullah imádkozott. Véres köpeny volt rajta. Mikor meglátta, hogy Hasszán felébredt, istenes arckifejezése megváltozott, és sebes hadarással kezdte átkozni Hasszánt, annak szüleit, nagyszüleit. Amikor már a nagyapja nagyapjánál tartott, Hasszán végre felfogta, hogy valami okból abban a mély, ráccsal fedett veremben fekszik, amelybe a különösen veszélyes bűnözőket szokták bedobni. Végignyalta kiszáradt szája szélét, és megpróbált felállni. A teste úgy fájt, mintha a város legmagasabb minaretéből dobták volna le. Feljajdult, és újra lefeküdt a nedves földre. – Ó, Allah! – kiabálta, kezét feje fölé nyújtva Görbe Abdullah. – Te bölcs, miért hoztad utamba ezt az ember formájú ganét?! – Mondd, mi történt, Abdullah? – kérdezte Hasszán, és igyekezett visszaemlékezni, miért kerülhetett a város legszörnyűbb börtönébe. – Mi történt? – vonyította Görbe Abdullah. – Még te kérdezed, mi történt, te életem ellensége?! Holnap a hóhér kiszúrja a szemünk, kitépi a nyelvünk, aztán levágja a fejünk, ez történt!… – Hallod? – ébresztette fel papucsos Alit Hasszán. – Holnap kivégeznek minket. – Allah kezében vagyunk – mondta Ali, és a másik oldalára fordult. – Meséld már el, Abdullah – kérte Hasszán. – És hagyd békében a rokonaimat. Holnap találkozol velük Allah kertjében, és mindent személyesen elmondhatsz nekik. Elbeszélését jajveszékelésekkel és átkozódásokkal meg-megszakítva, Abdullah elmondta Hasszánnak, mi történt három nappal azelőtt: a városba érve Hasszán felébresztette a még mindig ugyanabban a pózban alvó papucsos Alit, és először is megitták a korsó bort. Miután Hasszán elmesélte találkozását a dzsinnel, azt javasolta Alinak, hogy menjenek ki a tengerpartra. Ali beleegyezett, de javasolta, hogy nézzenek be előbb Abdullahhoz, és igyanak még egy korsócskával; erre azért van szükség, mondta, mert fel kell készülnie a dzsinnel való találkozásra. Görbe Abdullah először szóba se akart állni velük, de végül a két barát rávette, hogy vegyen elő egy korsó bort, miután elmesélték neki, hogy nemsokára találkoznak a dzsinnel. Abdullah nemigen hitte Hasszán történetét, de az edény, amelyet az tárgyi bizonyítékként bemutatott, megingatta bizalmatlanságát, és úgy döntött, ő is elmegy a találkozásra.

– Ó, én szamár, ó, én eszeveszett! – kezdett jajveszékelni Abdullah, és ököllel verte a saját fejét. – Folytasd – mondta Hasszán, akinek szintén kezdett rémleni egy és más. De csak homályosan. Mire kiértek a tengerpartra, már kezdett sötétedni. Amikor Ali és Görbe Abdullah meglátta a szikla mögött a dzsinnt, ijedtükben a homokra zuhantak, de gyorsan felbátorodtak, mikor látták, hogy milyen magabiztosan viselkedik Hasszán. Aztán elbeszélgettek a dzsinnel. Görbe Abdullah kért magának egy zsák aranyat, Hasszán és Ali még egy-egy korsó bort. Mielőtt eljöttek, megegyeztek a dzsinnel, hogy másnap ugyanazon a helyen találkoznak. Mikor visszaértek a városba, Abdullah hazament, hogy eldugja a zsák aranyat, a két barát meg bement valahová vendégségbe, ahol egy korsó bor után eldicsekedtek a dzsinnel. Másnapra a hír nemcsak a kádiig, de a kalifa palotájába is bejutott. A kalifa megparancsolta, hogy fogják el a rendbontókat, és vallassák ki őket. Főleg Görbe Abdullahot kínozták – Hasszán és Ali olyan részeg volt, hogy még az orrszarvú bőréből készült korbács ütéseire se tértek magukhoz. Egy félórán belül Abdullah nemcsak a dzsinnel való találkozásukat mesélte el, meg a zsák aranyat, hanem a görbe platánfa alá rejtett titkos perselyét is kivallotta. A kalifát nagyon érdekelte a dzsinn, és parancsot adott a katonáinak, hogy fogják el, de kétszáz legjobb harcosa még a helyéről se tudta elmozdítani a dzsinnt. A kalifa rájött, milyen hatalmas fegyvert szerezhetne magának, ha a csodalény hallgatna rá. Összehívta a nagytanácsot, a csillagjósokat, és megparancsolta, hogy reggelre találjanak megoldást, különben… Másnap reggel az egyik csavaros eszű öreg csillagjós azt mondta: – Úgy teszünk, ahogy tudunk, ha nem tehetünk úgy, ahogy akarunk. – És a következőt javasolta: – Ha a dzsinn nem ölte meg a halász Hasszánt, és nem bántotta a katonákat, akik rátámadtak, akkor nyilvánvaló, hogy ez egy jó dzsinn. Ha így van, azt mondjuk neki: vagy hallgatsz, dzsinn, a kalifára – örökké éljen! –, vagy megöljük a halász Hasszánt, aztán levágjuk a papucsos Ali fejét, aztán kiszúrjuk a pénzváltó Abdullah másik fél szemét… – De nekem nem jó dzsinnre van szükségem – szakította félbe türelmetlenül az öreget a kalifa –, nekem rossz dzsinn, nekem egy harcos dzsinn kell! Az öreg beleköhintett ráncos tenyerébe. – Miután megszelídítettük, fokozatosan rosszá tesszük. Az könnyebben megy. – Ha úgy lesz minden, ahogy mondod, csillagjós, nagyvezír lesz belőled – jelentette ki a kalifa. A nagyvezír elsápadt, a csavaros eszű öreg pedig a kalifa elé vetette magát, hogy megcsókolja a nagyúr aranypapucsát. És bár az öregből nem lett nagyvezír – egy hét múlva méregtől elkékülve leltek rá holtan otthonában –, minden úgy történt, ahogy feltételezte. Amikor a dzsinn szeme láttára a hóhér Hasszán nyakához illesztette az éles tőrt, a dzsinn megszólalt: – A Szabályzat első paragrafusa kimondja: „Olyan helyzetben, amikor értelmes lény kerül életveszélybe, a robot köteles minden lehetőt elkövetni, hogy a veszélyhelyzetet megszüntesse, egészen önmaga feláldozásáig.” Várom az utasításait, kalifa. …A párába burkolózó, mennydörgő hangon átkozódó dzsinn látványától az ellenséges katonák rémülten dobálták el fegyvereiket, és szétfutottak. Így a kalifa sok fényes győzelmet aratott, melyeket később a költők is megénekeltek. A kalifa halála után a dzsinn kézről kézre járt. Még egy barbár fejedelem szolgája is volt, aki imperátorrá vált segítségével, de soha senki nem kérte a dzsinnt, hogy tanítsa meg mindarra a tudásra, amellyel rendelkezett. Igaz, volt egy különc, aki meg akarta tudni, mi az, hogy világ mindenség, de ezt máglyán elégették. Általában pedig vagy aranyat, vagy dicsőséget kértek tőle. A Csillagközi Tanács Szabályzatának második paragrafusa, amely tiltotta a kapcsolatfelvételt a Harmadik Övezet szintjénél alacsonyabban álló civilizációkkal, helyesnek

bizonyult… Pontosan három sku elteltével a robot másodpercnyi pontossággal ugyanazon a helyen volt, ahol Sandr pilóta hagyta. Az űrhajó nem volt sehol. És a robot várakozni kezdett. Sokáig állt a parton, míg rá nem találtak a városi gyerekek. Hogy ne keltsen feltűnést, korsó méretűre zsugorodott, és lemerült a víz alá. Azóta ott ül, és türelmesen várja az űrhajó megérkezését. Minden száz évben irányított impulzusokkal gondosan ellenőrzi a blokkrendszert, és megolajozza ízületeinek fogaskerékáttételeit. Azóta azok a hőstettek, amelyeket egy hatalmas, vörös, egyszemű dzsinn vitt véghez, tovább növekedtek, mesékké, legendákká váltak, addig-addig, míg a dzsinn létezése teljesen az Ezeregyéjszaka meséinek körébe került… Szegény, szegény Teur robot. Sohasem jön el érted az űrhajó! Becsaptak téged. BÁRDOS JÓZSEF FORDÍTÁSA

VLAGYIMIR SZAVCSENKO LÁZADÁS AZ ŰRHAJÓN 1 A Legközelebbi borzas, izzó korongját szaporán nyelte el a sárgásvörös, cikcakkos látóhatár. Vele együtt sietve tűntek el a sziklák mögött a környező csillagok. A naplementének ez az egész vakító tűzijátéka nem tartott tovább egy percnél. A felderítő rakéta megdőlve állt a sziklás térségen. Fülkéjében csend és sötétség, utasai hallgattak. Odafent most kigyulladt az ovális képernyő, s megjelent rajta Patrick Low-nak, az űrhajón ügyeletet tartó távmérőnek a hosszúkás arca. – Kapitány, ezek megint sugároztak rólunk valamit! Sikerült képmagnóra vennem. Nézzék meg a lassított felvételt. A képernyő villant egyet. Szétfolyó fényvonalak tűntek fel, majd gyorsan és élénken, mint a lobbanások, villogni kezdtek a képek. Íme, a felderítő rakétájuk, amint lassan siklik a Furcsa Bolygó felszíne fölötti mágneses mezőben. Különböző színű sziklás, köves, absztrakt táj. Ezek itt ők: Anton Novak és Sandro Reed, amint esetlenül ugranak ki a rakéta ajtaján a térségre. Áttetsző sisakos fejüket lehajtva vánszorognak. Lehajolnak, felemelnek valamit… Aztán hozzátapadnak a sziklához, és furcsa, erőltetett pózba merevednek. – Mindez meg is történt meg nem is – jegyezte meg Sandro. Ez az. Kiszálltak, járkáltak, le-lehajoltak, hozzátapadtak a sziklákhoz. Mindez megtörtént. De a képernyőn most megjelenő képek nem voltak sem természet után készült fényképek, sem filmriportjelenetek: sokkal kifejezőbb, érzékelhetőbb volt minden. És volt még bennük valami, olyasmi, ami arra készteti az embert, hogy hosszasan elnézegesse egy tehetséges művész leghétköznapibb tartalmakat ábrázoló képét; az életben elmenne az eredetije, a modellje mellett, észre sem venné, ez előtt pedig megáll, nézegeti, tanulmányozza. Ez a valami: egzakt, összegező gondolat, amelyet a művész azért ábrázol színekkel és vonalakkal, mert képtelen kifejezni szavakkal… És a képernyőn megjelenő képekben is volt valamilyen gondolat. De vajon milyen? – Anton, legutóbb, az első expedíció idején is volt ilyen? – Nem volt. Novak összerezzent: a képernyőről feléje közeledett a saját leegyszerűsített, de néhány vonással pontosan megörökített arca. Zseniális élő rajz volt, és Anton, amikor alaposan szemügyre vette, egészen elszörnyedt. „Ó, természet, de gonosz a tekintetem, milyen ellentmondást nem tűrő, parancsoló vonás húzódik a szám körül! Egy zsarnok ez, nem űrhajóskapitány.” Arcát hirtelen förtelmes grimasz torzította el, aztán paralitikusan összerándult, összezsugorodott, mint egy labda, amelyre rátapostak. Eltűnt. Sandro felvihogott. – Ez tegnap történt, amikor a „kisrakétájuk” zuhanórepülésben támadt rám – dörmögte Novak. – Ahá, ez meg te vagy! Sandro Reed a képernyőn olyan némajátékot produkált, amilyenre az életben nem volt képes. A karikírozott vonásokkal kifejezett száj-, szem- és állmozgása, fejmozdulatai mindent elárultak róla: azt is, hogy még fiatal, ártatlan és rajongó, hogy hajbókol a kapi tány előtt, és kissé tart tőle, és azt is, hogy nagyon hiányzik neki a Föld, az otthona, és hogy betegesen hiú és bizalmatlan. „Szépen kifiguráztak! De hogy merészelték…” – morogta Reed komoran. Most egész csoport jelent meg a képernyőn: Maxim Licho, Patrick Low és Julio Torrena. Mindenféle leegyszerűsített tarka ábrák villantak fel. Aztán berepült az ovális képernyőre egy „kisrakéta”: jól látszott orrán a négy hegyes kiszögellés, a sűrű, bordázott csíkok a törzsén, amelynek végén egy nagyméretű bomba egyensúlyozó farokré-

szére emlékeztető három lapos, háromszögletű kinövés csillogott. – Én csak egyet nem értek: miért viselnek a „kisrakéták” farokkormányműt? – mondta Sandro. – Hiszen a bolygónak nincs légköre. – Hm… az összes többit pedig érted? – Oda nézz! A „kisrakéta” eltűnt. A képernyőn megjelent Lo Vej feszülten figyelő arca: sisakot nem viselt, háta mögött a csillagok látszottak. A képernyő elsötétült. – De hiszen Lo Vej nem is szállt le a bolygóra! Akkor hogyan?… – Ezek szerint a Fotont is figyelik. Lo Vej néhányszor előbújt az űrhajó belsejéből, hogy ellenőrizze a fényszórókat. – Figye-lik… – húzta a szót Sandro. – De ők maguk vajon miért rejtőzködnek? Talán félnek tőlünk? Hol lehetnek? És milyenek? A televíziós adás és Reed szavai újból felkorbácsolták Novak lelkében a legellenségesebb érzéseket a Furcsa Bolygó iránt. Most már világosan látta, hogy ez a második expedíció is, akárcsak az első, eredménytelen lesz. Legfeljebb egy rakás apró megfigyelést végeznek el, amelyeknek a gravitológusok, magnetológusok és kozmológusok örülnek majd, de a fő célt, amiért idejöttek – a kapcsolatfelvételt egy másik civilizációval –, nem érik el. „Mit tehetünk, ha egyszer nem óhajtanak érintkezésbe lépni velünk? A Földön pedig várnak minket… Micsoda szégyen lesz üres kézzel hazatérni!” – Mondd csak, Anton, az első expedíció idején is megvoltak már ezek a „kisrakéták”? – Nem. Akkor „kisrepülők” voltak, szárnyakkal. Felhasználták a légkört, úgy repültek. Elég sűrű, mozdulatlan gázokból állt ez a légkör. A Legközelebbi a legszebb, sokszínű napnyugtái és napkeltéi hol vöröses-zöldesek, hol szivárványszínűek voltak… Amikor másodszor jöttünk ide, azt hittem, eltévesztettük a bolygót. De más bolygót nem találsz itt sehol a környéken. – Valóban… húsz év alatt eltűnt a légkör. De hiszen a mozdulatlan, tehetetlen gázok nem egyesülhettek a talajjal, mert talaj, mint olyan, itt nincs… Mondd csak, abban az időben ti nem próbáltátok elkapni vagy földre kényszeríteni azokat a „kisrepülőket”? Novak rövid hallgatás után, tompa hangon így válaszolt: – Megpróbáltuk. A miatt a vállalkozás miatt halt meg Pjotr Szlavszkij és Anna. Helikopteren szálltak fel, hogy kifüggesszék a fémhálót. A „kisrepülők” összetörték a helikopter légcsavarját. – Mondd csak, Anton… nagyon szeretted Annát? Novak megmoccant a sötétben, de nem válaszolt. Sandro zavarban volt. – Bocsáss meg, Anton, hülyeséget kérdeztem… Hiszen én még senkit sem szerettem. Ebben a pillanatban véget ért a másfél órás éjszaka. A Legközelebbi fürgén felröppent a látóhatár mögül. Fényszóró erejű fénycsóva hasított be a hátsó ablakon, és éles kontúrokkal faragta ki a sötétségből a fotelokban ülő két alakot. Az egyik: zömök, izmos figura, amelynek széles vállán szilárdan ült a fej, rövidre nyírt ősz haján márványszerűen csillogtak a fürtök, és mélyen ülő szemére fekete árnyékot vetettek a szemöldök dudorai. A másik: fiatalosan karcsú alak, hátradőlve ült a fotelban; a fény pontosan kirajzolta profilját: meredek homlok, vékony, enyhén hajlott orr, szája és álla körül lágy vonások. A sugarak kiragadták a sötétségből a műszeres vezérlőfal egy részét, az állványt a félig áttetsző szkafanderekkel, amelyek olyan esetlenek, mint a próbababák, valamint a bőrrel bevont négyszögletes falrészt. Odakint a sziklák lángra gyúltak, éleik csillogtak. Novak felállt. – Gyerünk, Kölyök – mosolyodott el –, induljunk felkutatni az anyagi kultúra nyomait. Mert, a fene vigye el, ha kultúra van, akkor valamiféle nyomának is kell lennie! – Aztán lehajolt, és beletúrt Reed fekete fürtjeibe. – Ej, ej! Hát lehet szeretni „nem nagyon”? A bolygó oly gyorsan forgott, hogy az egyenlítőnél a centrifugális erő majdnem kiegyenlítette a nehézkedést. A pólus és az egyenlítő között félúton, ahol a felderítő

rakéta földet ért, a Furcsa Bolygó gyors forgása sajátságos gravitációs hatást váltott ki: a felszínen csak úgy lehetett állni, ha az ember ötvenfokos szögben megdőlt a sark irányában. Novak és Reed felfelé kaptatott a látóhatárig hegyként magasodó sziklás síkságon, közben távcsővel vizsgálták a vidéket. Kövek görögtek a lábuk alatt és a bemélyedésekben. Ez a kutatómunka is eredménytelen volt, akárcsak a korábbiak. Ugyanúgy, mint a bolygó ötvennél több átvizsgált vidékén, itt sem találták semmilyen nyomát a „kultúrréteg-nek”: szemetet, hulladékot, törmelékkupacokat, amelyek feltétlenül maradnak olyan helyen, ahol – ha csak rövid időre is – értelmes lények telepedtek le. Novak sisakján felvillant az űrhajó piros hívójele. – Kapitány! – hangzott fel Lo Vej dallamos hangja. – Volna egy ötletünk… Hallasz engem? – Hallak. Mi volna az? – Azokon a frekvenciákon, amelyeken ezek a lények sugároznak, ne a kapcsolatfelvételt szervező bizottság tesztjeit sugározzuk, hanem egyszerűen adjunk le egy rólunk szóló részletes információt. Hogy úgy mondjam: engedjék meg, hogy bemutatkozzunk… – Kitűnő! – szólt közbe Sandro. – Valóban, ezeknek nem mondanak semmit az egyiptomi háromszögek és a Mengyelejev-táblázat elemei! – És mit sugároznánk? – kérdezte Novak. – Beszámolnánk a Naprendszerről, helyéről a Galaktikában, a Földről, városainkról és létesítményeikről… Torrena azt javasolja, hogy a művészetünkről is. Persze, az egé szet gyorsított ütemben kellene leadnunk, különben nem fogják fel. – Értem… – Novak elgondolkodva megállt, és megkapaszkodott a sziklaperemben. – A Naprendszerről és a koordinátáiról szóló információt nem kell közölni velük. A többit megpróbálhatjátok. – Miért, Anton? – kérdezte megint Sandro. – Elvégre tudniuk kell, honnan csöppentünk ide. – Nem, egyelőre nem kell! – vágott közbe Novak. – A bizalom legyen mindig kétoldalú… Lo, a művészetről sem érdemes, nem értik meg. – Világos, kapitány. Én végeztem. Összeállítom a filmhíradót. Lo Vej kilépett a vonalból. Novak és Reed egy ideig hallgatagon folytatta útját a meredek sziklasivatagban. Csillagok ragyogtak fölöttük és a lábuk alatt: feneketlen csillagszakadék, amelynek egyenetlen falán kapaszkodtak felfelé. A csillagképek oly észrevehető gyorsasággal változtatták a helyüket, hogy Novakék szinte már szédültek. A Foton– 2 hosszúkás, csillogó törzse, amely mozdulatlanul lebegett a magasban, az egyetlen biztos pontnak látszott a térben. Novak Sandróra pillantott, és észrevette az izzadságcseppeket az arcán. – Pihenő, Kölyök! – Hű, a mindenit… valóban: furcsa ez a bolygó. Az ember már ki sem ismeri magát abban, hol van fent, és hol van lent! – Sandro letelepedett a kapitány mellé, s kezdett volna kényelmesebben elhelyezkedni, de hirtelen megdermedt. – Anton, „kisrakéták”! Északnyugaton. A kapitány felkapta a fejét. – Látom. Közel az északi látóhatárhoz, a csillagok között apró, ezüstösen csillogó cseppek tűntek föl. Mozgásuk hatalmas, könnyed ugrásokra hasonlított: hol lefelé zuhantak a bolygó felszíne felé, hol ismét felcsaptak a magasba, és száguldottak előre. A „kisrakéták” szabályos kört írtak le a síkság fölött. – Akkor sincsenek bennük élőlények – szólalt meg Sandro, mintha csak egy korábbi vitát folytatott volna. – Ezeket a felgyorsulásokat egyetlen élőlény sem bírja elviselni. Nézd csak, mit csinál! Az egyik „kisrakéta” kivált a tovarepülő rajból, és ezüstös árnyként, nesztelenül suhant feléjük. Egyszer csak, mintha láthatatlan akadályba ütközött volna, megtorpant, és a

térben lebegett; aztán egyre nagyobb sebességgel zuhanni kezdett a hegyes fogú sziklákra… Ekkor valami olyasmi történt, ami a hangtalan lövésre hasonlított: a „kisrakéta” felcsapott a magasba, leírt egy hurkot, és újra zuhanni kezdett. – Ez csak minket kereshet. – Igen… – Novak sanda szemmel figyelte a „kisrakétát”, és közben így morfondírozott: „Megpróbáljam? Különben üres kézzel repülünk haza…” És lenyomta az űrhajó hívógombját. – Foton–2! Foton–2! – Minek?! – aggályoskodott Sandro. – Bemérhet bennünket! – Nem számít. Fogócskát játszunk vele… Foton–2! – Hallom, kapitány! – Patrick? Kapcsold be a rádiózavaró rendszert, és irányítsd ránk. Amint megadom a jelt, bocsásd ránk a sugarat. – Rendben van. ..A „kisrakéta” zuhanórepülésben közeledett feléjük, hangtalanul és vakítóan, mint a lecsapó villám. Sandro szíve összeszorult ijedtében, és legszívesebben behunyt szemmel elsüllyedt vagy világgá szaladt volna; alig tudta visszatartani magát. Az ezüstösen csillogó csepp oly gyorsan növekedett, hogy a szem képtelen volt érzékelni a részleteket. Ám az utolsó pillanatban, mielőtt belefúródott volna a sziklába, a „kisrakéta” lefékezett, és függve maradt az űrben. A mágneses mező erős ütésétől meggörbült a látóhatár, a közeli szirtek körvonalai fehér izzásig hevültek, majd azonnal megsötétedtek, kihűltek rajtuk valamiféle fémpermetek. A „kisrakéta” egy újabb bukfenc után nyomban a magasba csapott… Novak és Reed szinte egyszerre eresztette ki a levegőt a tüdejéből. – Micsoda lokátorai vannak ennek a szerkentyűnek! – kiáltott fel Sandro elragadtatva. – Jobbak, mint a mieink! – Patrick! – szólt bele Novak ismét a mikrofonba. – Kapcsold át a zavarórendszer vezérlését az én bioáramaimra. És állítsd maximumra a sugárenergiát. – Megvan! – jelentették máris az űrhajóról. …Vihar tombolt a síkság felett. A ferde, sötétszürke esőfalat keresztül-kasul hasogatták a fehér, cikcakkos villámok. Egy ötévesforma kisfiú futott mezítláb a síkos füvön, a híg sárban, a pocsolyákban, és kiáltozott, de hangját elnyelte a vihar dübörgése. Az eső tömör sugarakkal verte arcát és vállát. Ám egyszer csak a közvetlen közelében egy vakító kékesfehér pont ütötte át az esőfüggönyt: a villám egyenesen felé vágott! A kisfiú halálos rémületében belevetette magát a sárba, és behunyta a szemét… Ez a távoli gyermekkori emlék villant fel Novak agyában, amikor a „kisrakéta” másodszor csapott rájuk zuhanórepülésben. Megfeszítette minden akaratát, és egyetlen pontra összpontosította figyelmét. „Csak el ne szalasszam a kellő pillanatot… de el se siessem.” A „kisrakéta” már csak pár méternyire volt a szikláktól. „Rögtön fékezni kezd. – Anton tudata egyetlen, ki nem mondott parancsban sűrűsödött össze: – A sugarat!” A zavarórendszer nyomban válaszolt. A rádióhullámok hatalmas káosza csapott le a „kisrakétára”: a felderítők recsegést és bömbölést hallottak a fülhallgatójukban. A „kisrakéta” egy pillanatra elvesztette önmaga fölötti uralmát, és belefúródott a sziklákba. Hangtalanul megremegett a talaj. A lenyugvó Legközelebbi merőleges sugaraitól megmegcsillantak a „kisrakéta” szerteszét szóródó szilánkjai, aztán összevegyültek a kőlavinával, és „lefelé” süvítettek az egyenlítő felé. Novak felugrott, de kis híján elvesztette az egyensúlyát. – Gyorsan! – vetette oda Sandrónak. – Legalább néhány darabkáját meg kell talál nunk még a sötétedés beállta előtt! Ezt a gyorsan múló éjszakát a rakéta expresszlaboratóriumában töltötték. Novak mikroszkópon vizsgálta a ,,kisrakéta” maradványainak felületét, aztán végigszaladt rajtuk a villamos tapintók élével, és az oszcillográfok állását figyelte. Sandro eleinte segített neki: elvégezte a „kisrakéta” anyagának színképelemzését. Az eredmény: a Mengyelejevtáblázat csaknem valamennyi elemének kombinációja előfordult benne. Sandro végül a

fáradtságtól elcsigázva, elszunnyadt a puha fotelban. …Barna színű, hatlapú sejtek, fehér és vörös fémerek, sárga, áttetsző kristályzárványok, holmi szürke ásvány erezetei: mindezek egy bonyolult, de kétségtelenül kötött szerkezetet képeztek. Novak újra meg újra megvizsgálta a mikroszkóp alatt, és egyre erősödött benne a gyanú, amely hol reménységgel töltötte el, hogy megrémisztette. „Értem már! Nézzük csak… Ez is átélte az utolsó millimásodpercekben a halálfélelmet, a kétségbeesést, a fájdalmat. Az élni vágyás, a halálfélelem – az egyetlen dolog, ami rokonságba hoz velük. Rokonságba hoz, és elválaszt minket egymástól.” A fehéres-rózsaszínű Legközelebbi ismét felröppent a fekete égboltra. Novak a megerőltetéstől kivörösödött szemét az alvó Sandróra szegezte. Aztán megérintette a vállát. – Menj át a fülkébe, és szíjazd le magad. Elmegyünk. – Máris? Még hat órát dolgozhatunk. – Igen, máris. Megöltünk egy élőlényt. Valószínűleg sokkal magasabban fejlett szervezetet, mint mi vagyunk. – Hogyan?! – Sandro kerekre tágult szemmel bámult rá. – Csak nem a „kisrakétában”? – Nem, nem a „kisrakétában” – vágott a szavába Novak. – Nem a „kisrakétában”, hanem, hm… rájöhettünk volna már előbb is! – maguk a „kisrakéták” az élőlények. Más élőlény nincs is ezen a bolygón… Odakint az ablakon túl gyorsan suhantak tova a csillagok, akár a szentjánosbogarak. A sziklák csillogtak, és a pólus közelében hegyfalba tömörültek. Nem messze, a látóhatár mögül felröppent egy „kisrakéta”, és több kilométeres meredek ugrásokkal „lefelé” száguldott. – Miért mondod azt, hogy megöltünk? – morogta Sandro, és másfelé nézett. – Hiszen én nem tudtam, hogy mit csinálsz… Novak csodálkozó pillantást vetett rá, de hallgatott.

2 Lo Vej és Patrick az elkészült filmösszeállítást nézték. …A Föld olyan volt a képernyőn, mint amilyennek az Őrjárattal hazatérő asztronauták látják: világoskék légkörfátyolba burkolt nagy gömb; a levegőrétegen homályosan áttűnnek a kontinensek és szigetek tarka foltjai az óceán kék-szürke környezetében; a pólusokon fehér jégdudorok, amelyeknek szinte a folytatásai az apró fehér felhő- és jéghegyfoltok. Aztán kitágultak a szárazföldek körvonalai, megteltek részletekkel: barnás színű ágas-bogas hegygerincekkel, kékeszöld erdőtömegekkel, tavak és folyók kék foltjaival és vonalaival. A látóhatár homályos, ködös szélű volt. Odalent gyorsan suhannak tova az autópályák vékony szürke vonalai, az apró játékházaknak látszó épületek csoportjai, a sárga búzatáblák, aztán a meredek sziklapart és a tenger, a napfényben kékeszöld színben játszó temérdek víz, amelynek se vége, se hossza. A tévékamera most végigsuhan Asztrográd utcáin: látják a Rádiónavigációs Állomás kupoláit és százméteres tornyait, a tarka színű, műanyag borítású lakóházakat, az óriási hangárokat, amelyekben az új rakétákat szerelik össze. Mindenütt emberek. A hangárokban dolgoznak, az utcákon járkálnak, vitatkoznak, labdáznak a parkban a pályákon, fürödnek a nyitott medencékben. Magas termetűek, jó alakúak, egyszerűen öltözködnek, arcuk vidám vagy feszülten figyelő; szép emberek. Ez a szépség nem az egyesekhez bőkezű, másokhoz meg könyörtelen természet véletlen ajándéka, hanem sok-sok nemzedék tiszta, jómódú, lelkes alkotó munkával telített életének eredménye. Összekarolt lányok haladnak az utca szélén. Egy sötét lombú tölgy alatt gyerekek játszanak a homokban. A város véget ért. Lo és Patrick már a sziklák és épületek között kígyózó országúton száguldanak a kozmodromhoz, a világűrre irányuló ötszáz kilométeres elektromágneses

ágyú torkához. Aztán újból a levegőbe emelkednek, és megpillantják az Asztrográd és a Himalája legmagasabb csúcsa, a Csomolungma között kifeszített, csillogó fémhúrt. Az ágyú torkából most alumínium nyílként röppen a ritka, sötétkék űrbe az összekapcsolt teherrakéták szerelvénye… A képernyő elsötétedett, a filmhíradónak vége. Lo Vej és Patrick némán ült az űrhajó elsötétített rádiós fülkéjében. Féltek megszólalni, nehogy megtörjön a Föld közelségének varázsa. A megfeszített munkában, az új benyomások végtelen áradatában az asztronautáknak nem volt idejük a Földre gondolni. Tudatosan szoktatták le magukat arról, hogy rágondoljanak. Ám ezúttal a Föld higgadtan, de parancsolóan invitálta őket, és most honvágyat éreztek… Mert semmiféle kondicionált levegő nem pótolhatja a gyantás, tűlevelű fák és a nap melengette fű fanyar illatát, a fénysebességet megközelítő gyorsasággal megtett sok milliárd űrkilométer sem helyettesíthette az utcákat, amelyeken csak úgy zsebre dugott kézzel sétálhatunk, és nézegethetjük a járókelőket; a műszerek és gépek vonzó külseje sohasem szoríthatja ki az ember szívéből a földi természet pazar, buja, finom, élénk és árnyalt, csendes és félelmetes szépségét. – Hej, de szívesen állnék most az eső alá! – sóhajtotta Patrick. – És futkároznék me zítláb a tócsákban, mint gyermekkoromban. – A tócsákon meg buborékokat képeznek az esőcseppek – folytatta Lo a gondolatot. – Aztán a vidám kis buborékok szétpukkadnak… – Na jó, ebből elég – mondta Patrick, aki mérges volt mind a kettejükre. – A tévémonitor készen áll. Furcsa, hogy a kapitány nem engedte bemutatni nekik az egész égboltunkat. Óvatos duhaj… A rádiós fülke padlója hirtelen enyhén megremegett, és mintha ki akart volna csúszni a lábuk alól: a Foton elektromágneses katapultja befogadta a felderítő rakétát, amelyben Novak és Reed tartózkodott. – Mi történt, hogy ilyen korán visszatértek? – csodálkozott Patrick, és elindult eléjük. Lo Vej ráhangolta a monitor adóját a „kisrakéták” frekvenciájára, és bekapcsolta. A híradó, amelynek megtekintése az előbb egy félóráig tartott, a gyorsított adásban alig egy perc alatt pergett le. A Foton dipolantennái a bolygó minden zugába eljuttatták az elektromágneses sugarakat. Lo Vej számtalan megfigyelése alapján tudta, hogy a Furcsa Bolygó lényeinek sokkal gyorsabb az időszámítása és az érzékelőképessége. Ahhoz, hogy elcsípjék videoinformációjukat, utóvilágítású képernyőket kellett alkalmazniuk, a képek felvillanásait pedig a másodpercek töredék részeire kellett elnyújtaniuk. Lo Vej többször megismételte a filmhíradót, aztán átállt vételre: hátha sikerül fognia valamit. A rádiós fülkében félhomály és csend uralkodott. A nyolc tévéképernyő halványan villogott. A falon két óra számlapja világított: egy földi óráé, amely a relativitási korrekciók figyelembevételével a földi időt mutatta, és az űrhajó órájáé. Tíz perc múlva a bal oldali képernyőn zavaros kép villant fel, aztán eltűnt. Lo Vej figyelni kezdett, s bekapcsolta a képmagnót. A kép újra felvillant, ezúttal már kivehetőbben: két alak szkafanderben a sötétvörös szikla mellett, egy zuhanórepülésben rájuk támadó „kisrakéta”, aztán holmi absztrakt villódzások. A képernyő elsötétedett. Lo kis idő múlva kikapcsolta a képmagnót. Minden, ami ezután következett, a másodpercnek pontosan annyi törtrésze alatt zajlott le, amennyi Lo Vej ujjainak ahhoz kellett, hogy kétszer átállítsa a képmagnó gombját: először a „kikapcs.”, majd nyomban újra a „bekapcs.” feliratra. Természetesen a mágnesszalag semmit sem rögzített, és Lo Vej csak a látottak alapján szerzett szubjektív benyomásaira hagyatkozhatott a rövidesen bekövetkezett események közötti eligazodásában. Egyszerre gyulladt ki a két középső képernyő. A képek egymást váltogatták: mintha ketten beszélgettek volna egymással. A bal oldali képernyőn felvillant az űrhajó leegyszerűsített, részletek nélküli, szinte szimbolikus sziluettje. A jobb oldalin válaszképpen a nemrég sugárzott filmhíradó összefüggéstelen képei villantak fel: a tenger megdermedt hullámai, Asztrográd utcája, arcok, hegyek, az elektromágneses ágyú torkából kiröppenő

rakéták. A képernyő utóvilágítása miatt a képek egymásra rakódtak, hóbortosan összekuszálódtak. Lo Vej csak azért ismerte ki magát köztük, mert tudta, hogy mi micsoda… A másik képernyő néhány érthetetlen jelképpel válaszolt. Az első most az űrhajót mutatta (ezúttal részletesen): farkfúvókáiból lángcsóvák csaptak ki. A másikon megjelent Asztrográd és a Rádiónavigációs Állomás jól kivehető képe; felvillant, aztán hirtelen megpörgött, mintha egy furcsa forgószél kapta volna fel. Egyszer csak összepréselődött és eltűnt a kék ég, aztán széthullottak az állomás tornyai és kupolái, a házak, a fák, és egy halom formátlan vonalat alkottak. De még mielőtt teljesen eltűntek volna a földi körvonalak, a „kisrakéták” egy raja suhant keresztül a képernyőn. Mind a két képernyő elsötétedett: még mielőtt Lo bekapcsolhatta volna a képmagnót, a két lény „párbeszéde” már véget is ért. Lo Vej zavartan állt, és az utolsó képvillanásokon töprengett. „Mi volt ez? Átfedés? Hát azok a tört vonalak? Olyanok voltak, mint a házfalak repedései… És a „kisrakéták” is mintha a Föld fölött suhantak volna el. Képzelődtem volna? Vagy… mi lehetett a szándékuk ezzel?” Lo Vej még néhány órát ott strázsált a képernyők mellett, és egész idő alatt bosszan kodott saját baklövésén. De semmi többet nem látott.

3 Bármennyire sietett is Novak, csak meg kellett magyaráznia a legénységnek az idő előtti indulás okát. Mindnyájan a közös teremben gyülekeztek. Anton megmutatta a „kisrakéta” maradványait, beszámolt a megfigyeléseiről. – …Belebotlottunk egy kristályéletbe, értitek? Igenis belebotlottunk, mert nem voltunk felkészülve erre a találkozásra. Túlságosan hosszú ideig tartotta magát a Földön az az elbizakodott meggyőződés, hogy csakis a mi szerves életünk lehetséges, amelynek mi, emberek vagyunk a legmagasabb rendű megnyilvánulásai; hogy ha más világok értelmes lényeivel találkozunk, azok csak apró részletekben különböznek majd tőlünk: más a fülük formája, vagy más a koponyájuk mérete… A legradikálisabb tudósok fel tételezték, hogy másfajta vegyi elemek is képezhetik a magasan fejlett élet alapját: szén helyett germánium vagy szilícium, oxigén helyett pedig fluor vagy klór. Az összes eddigi expedíció nem tudta sem alátámasztani, sem megcáfolni ezt a véleményt, mivel nem sikerült felfedezni összetett életstruktúrákat sem a Naprendszer bolygóin, sem más csillagokon. És amikor mi másodszor elindultunk ide, a Furcsára, hogy felvegyük a kapcsolatót bizonyos ismeretlen, de kétségtelenül értelmes lényekkel, hozzánk hasonlóaknák képzeltük el őket! Ha nincs ez az eset, valószínűleg rá sem jövünk arra, ami nyilvánvaló: hogy ezek a „röpködő szerkentyűk”, ezek a „kisrakéták” – élőlények. Furcsa bolygó – furcsa élet… Minden bizonnyal nem velünk rokon, hanem inkább azzal, amit az ember keze és esze hozott létre: a villanymotorokkal, fűtőelemekkel, rakétákkal, a kristályokkal működő elektronikus gépekkel… Novak elhallgatott. Aztán rövid töprengés után így folytatta: – A köztünk levő különbséget én a következőképpen leegyszerűsítve magyarázom: mi oldatok vagyunk, ők meg kristályok. Bennünket a természet sejtekből állított össze, amelyek nem mások, mint összetett anyagok összetett vízoldatai. A mi életünk alapja a víz, szöveteink kétharmad része víz. A „kisrakéták” összetett és egyszerű fém-, félvezetős, dielektromos kristályokból állnak. – Egyszóval, akárcsak a robotok – szólt közbe Torrena. – Egyáltalán nem mint a robotok, Julio! Éppen arról van szó, hogy a mi elektronikuscsuklós robotjainkat az emberi ész és fantázia szülte a saját céljainkra, hozzáidomítva a mozdulatainkhoz, mindennapi életünkhöz… A „kisrakéták” pedig a kristályélet természetes fejlődésének termékei… – Csakugyan?! – kiáltott fel félig gúnyosan, félig hitetlenkedve Maxim Licho, ez a már nem fiatal, rőt hajú, okos, kék szemű égimeszelő, aki az első expedíció tagjaként Novak

útitársa volt. – Ez így van, és más magyarázat nincs rá – fordult feléje Anton. – Vizsgáljuk meg közelebbről a dolgot: az önmagától keletkezett élet atommolekuláris szinten kezdődik. Vagyis a mi esetünkben azzal, hogy a fehérjemolekulák sejtekben egyesülnek, náluk pedig a kristálysejtekkel. A fehérjeszövetben a fő energiahordozó az ion. A kristályokban pedig az elektron. E két – szerves és kristály – életstruktúra közti elképesztő különbséget egyszerű fizikai tény határozza meg: egyforma villamos töltés esetében az ionok ezerszer, tíz- és százezerszer nagyobb tömeggel rendelkeznek, mint az elektronok. Bennünk az összes életfolyamat – ideg- és izomtevékenység – az ion és a semleges molekula energiaáthelyeződése és megváltozása, az anyagcsere következtében megy végbe. A kristálylényekben pedig nincs és nem is lehet anyagcsere, csak elektronikus energiacsere. Nekünk ahhoz, hogy az energia kifejlesztéséhez szükséges hitvány kilowattórát nyerjünk, nagy mennyiségű táplálékot kell szereznünk, megennünk, megemésztenünk, felbomlasztanunk és kiválasztanunk. A „kisrakéták” pedig közvetlenül fénnyel, hővel, a mágneses mező rezgésével „táplálkozhatnak”, mint a kristályos hő- és fotoelemek. A kristályszerűeknél ez már a fejlődés kezdetén kizárta annak szükségességét, hogy szerveik – akár izmok, kallantyúk vagy csuklók segítségével – apró mechanikai mozgásokat végezzenek… – Szóval azt akarod ezzel mondani – támaszkodott hátra a fotelban Maxim –, hogy a természetben okkal nem volt kerék. A keréknek önmagáért nem érdemes keréknek lenni… – Úgy van: a kerékre az embernek volt szüksége… A „kisrakéták” minden további nélkül óriási mennyiségű töltést, hatalmas energiát összpontosíthatnak magukban, és valóban kozmikus mozgássebességet fejleszthetnek ki. De a legfontosabb különbség nem a mozgássebességben, hanem a belső folyamatok sebességében van. Testünkben bármely elemi folyamatot az ionok vándorlási sebessége korlátoz, ezért szervezetünkben a folyamatok sebessége nem lehet nagyobb, mint amilyen a hang terjedési sebessége a vízben. A „kisrakétákban” az elektronikus folyamatok sebességét csak a fénysebesség korlátozza. Náluk az időszámítás is más, és a világról is más az elképzelésük. Mindaz, amit az ember sok ezer éves munkájával és keresésével elért, bekerült a „kisrakéták” szervezetébe: az elektromágneses mozgás, a televízió, a radar, a kozmikus sebességek… – A fenébe! – csapott a saját térdére Patrick. – Csakugyan! Most már értem, hogy a gyors mozgású „kisrakéták” miért nem ugyanazon a frekvencián sugározzák a képeket, mint a kis sebességűek. Emlékeztek, mennyit törtük ezen a fejünket? Mert számolnak a relativitás elméletének korrekcióival! – És felugrott a helyéről. – Nagyon egyszerű: másodpercenként húsz kilométeres sebességgel haladnak, az időszámlálásuk is sok százezerszer pontosabb, mint az embereké… Hát ez van. De tudjátok, mit jelent ez?! – Low úgy nézett rájuk, mint egy megszállott. – A „kisrakéták” mindennapi életükben érzékelik és fel is használják azt, amit mi elképzelni is alig tudunk: az időritmus változásait, a terjedelmek csökkenését, a tömegek növekedését, a tér görbületeit. Valószínűleg ugyanígy érzékelik a mikrovilág részecskéinek hullámosságát is. Julio Torrena előredőlt a fotelban, és tenyerével hátrasimította fekete haját. – Mondd csak, Anton, miféle élet az olyan, amelynek nincs anyagcseréje? Egyáltalán életnek nevezhető? – Valóban – állt melléje Maxim –, sem enni, sem inni nem lehet! Mindnyájan nevettek. Mindenki ismerte Torrena gyengéjét: nemhiába vállalta mindenkinél szívesebben a konyhai ügyeletet. – Hagyd abba, kérlek! – kiáltott rá zavartan Julio. – Én komolyan beszélek. – Miért ne volna élet? – vonogatta a vállát Novak. – Mozognak, információt cserélnek, fejlődnek. – Csakugyan fejlődnek? – Méghozzá igen gyorsan, Julio. Az első expedíció idején nem „kisrakétákat” láttunk,

hanem „kisrepülőket”. Ennyit változtak húsz év alatt. Ez bizony legalább akkora út, mint amekkora a majomembertől a mai emberig vezet. – Várj csak, Anton, várj! – Torrena a vita hevében felállt. – Az értelmes élet mindig teremtő. Hol van az, amit ezek alkottak? Hiszen a bolygó kietlen! – Ezen én is gondolkodtam – bólintott a kapitány. – Egyszerű a magyarázata: ezek nek a kristálylényeknek nincs szükségük ilyesmire. Nincs szükségük épületekre és utakra, gépekre és műszerekre, mert ők maguk erősebbek és univerzálisabbak mindenfajta gépnél, tökéletesebbek és érzékenyebbek a legpontosabb műszereknél. Nem mentek és nem is mennek keresztül a gépi civilizáció stádiumán. Ahelyett hogy gépeket és műszereket gyártanának és tökéletesítenének, ők maguk tökéletesednek… – De amíg nyoma sincs kollektív tevékenységüknek, állíthatjuk-e róluk bizton, hogy értelmes lények? – replikázott Julio. – Lehet, hogy még mindig csak „kristályállatok”? – Van! – szólt közbe Maxim Licho. – Van nyoma, jóllehet aligha nevezhető alkotásnak. A Furcsa Bolygó légkörének eltűnése. Valószínűleg akadályozta a repülésüket, a sebesség növelését. A „kisrakéták” tehát megsemmisítették. Ennyi az egész… – Ide figyeljetek! – kiáltott fel Sandro, és végighordozta rajtuk a tekintetét. Szeme és arca csupa tűz volt. – Hiszen ezek a kristályszerű lények gyakorlatilag halhatatlanok! Legalábbis a saját időszámításuk szerint. Nézzétek, először is jelenleg a létfeltételek számukra ideálisak: vákuum, nincs atmoszféra, nincs nedvesség, sem korrózió. Elenyészően kicsi a valószínűsége valamelyik alkatrészük meghibásodásának, a mi időszámításunk szerint évente egyszer. De a mi esztendőnk számukra a teljes értékű élet több évezredével ér fel! Képzeljük csak el: ők egy perc alatt többet képesek kieszelni, megismerni és megérteni, mint én egy hónap alatt! A gondolatok valóságos Niagarája, méghozzá milyen gondolatoké… Legalább pár óráig szeretnék „kisrakéta” lenni. Anton kissé csodálkozva figyelte társait: nagyon akadémikus módon ítélik meg a „kisrakéták” problémáját. Hát nem akarják megérteni, hogy mivé fajulhat ez a probléma az expedíció szempontjából? Különben a „veszély” fogalma, de még inkább az „értelmes lények részéről fenyegető veszélyé” már rég elvont fogalommá vált a földiek szemében. Torrena csak nem nyughatott. – De ha értelmes lények, miért nem érintkeznek velünk? Miért nem válaszolnak a jelzéseinkre, a tesztjeinkre és végül a filmhíradónkra?! – Attól tartok, Julio, hogy nekik sokkal nehezebb bennünket megérteni, mint nekünk őket – felelte Novak. – A „kisrakéták” mozgásának és gondolkodásának gyorsasága oly óriási, hogy nekik nehezebb megfigyelni bennünket, mint nekünk meglátni a fa növését. Emlékezzetek csak vissza: ahhoz, hogy alaposan szemügyre vehessenek minket, a „kisrakéták” zuhanórepülésben támadtak ránk… Ki tudja, lehet, hogy az űrhajót és a felderítő rakétát tartják „élőlénynek”, nem pedig bennünket. Maxim Licho a padló áttetsző részén nézte a Furcsa Bolygót, és már másképpen látta: lám, ilyen is lehet az értelmes lények világa! A bolygónak azt a részét, amely fölött az űrhajó lebegett, kezdte ellepni az éjszaka. A fény és árnyék cikcakkos, a domborzattól elhomályosuló határa egyre nagyobb felületet foglalt el a bolygó felszínéből; a fekete árnyék jókora darabokat harapott ki a bolygóból, akár egy karéj kenyérből. Már csak az utolsó szikrák – a legmagasabb sziklacsúcsok visszaverődései – pislákoltak még kis ideig a sötétségben. Az élénk szivárványszínekben tündöklő nappali rész egyre mélyebbre húzódott vissza. Maxim felkapta a fejét. – Most aztán minden a helyére került. Itt az ideje, hogy hozzáfogjunk a vizsgálatokhoz! – Nem – mondta Novak –, legfőbb ideje, hogy elhordjuk az irhánkat. Szavai felkorbácsolták a kedélyeket. – Nyugalom – emelte fel a kezét Anton. – Megmagyarázom, hogy miért. Először is a legfőbb és legfontosabb dolgot megtudtuk: ez itt értelmes kristályélet. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ez hallatlanul értékes információ, amely talán a szerves élet

titkán kívül semmivel sem hasonlítható össze. Szerencsésen le kell juttatnunk a Földre. Az, amit még fel tudnánk kutatni és meg tudnánk érteni, már csak részletekkel egészítené ki ezt az információt. Kockáztatnunk emiatt nem érdemes. Márpedig a kockázat nagy, éppen ama szomorú körülmény miatt, hogy mi… – Észrevette Sandro ösztönös tiltakozó mozdulatát. – Rendben van… hogy én megöltem egy „kisrakétát”. Sandrónak igaza van: ezek a lények halhatatlanok a maguk módján. Következésképpen itt minden egyes életnek óriási az értéke… no meg nincs is más értékük. – Hát akkor miért ölted meg?! – kiáltott fel dühösen Maxim. – Megölni egy gondolkodó lényt, amely talán több értelemmel rendelkezik, mint mi… Nem lett volna szabad! Mit gondolnak majd rólunk, földi emberekről? – Ne felejtsd el, hogy erre csak később jöttünk rá mindnyájan – felelte Novak. – Mindnyájan, köztük én is… Bárhogy történt is, ebből a körülményből kiindulva kell cselekednünk. – De nincs kizárva, hogy annyival okosabbak és fejlettebbek nálunk, hogy megértést tanúsítanak, és elnézik nekünk… ezt a kutatói baklövést – mondta Maxim elmerengve. Novaknak nem volt ínyére, hogy tettét így fogják fel, de most nem volt idő arra, hogy ilyen apróságokon megsértődjön. – Lehet, Max – felelte tartózkodóan. – De a kockázat fennáll. Én pedig bizonyos idő óta nem szívesen kockáztatok. Te tudod, hogy pontosan mióta… – De azért mégiscsak meg kellene velünk tanácskoznod a dolgot – jegyezte meg komoran Patrick –, mielőtt megvalósítod saját elképzelésedet. A többiek hallgattak. – Vannak esetek, Patrick, amikor nincs idő a gyűlésezésre. Mint most is… – Novak az órájára pillantott. Hangja megkeményedett. – Elrendelem a start előtti félórás készültsé get. Mindenki foglalja el az előírás szerinti helyét!

4 … Sandro vette észre először a „kisrakéták” raját. A Foton–2, egyre növelve sebességét, immár tizedik napja suhan a Legközelebbit nagy ívben megkerülő útvonalon, és most tér rá a kiszámított tehetetlenségi pályára. A túlterheléstől az ülésekhez szegezett legénység már unta a kényszerű tétlenséget és mozdulatlanságot. Sandro jó helyet választott magának: a farrészben levő obszervatóriumot, ahonnan a csillagokat és a ködöket figyelte. Ő is vette észre azt a félig áttetsző foltot, amely eltakarta a Legközelebbi egyre kisebbedő korongjának egy részét. Az űrhajó már másodpercenként több mint negyvenezer kilométeres sebességgel száguldott, de a folt csak nem maradt le, sőt ellenkezőleg, egyre jobban közeledett. A fúvókákban elégő antihélium vakító lángcsóvái zavarták Sandrót abban, hogy jobban szemügyre vehesse a folt alakját. Reed a vezérlőfülkét hívta: – Anton! Le kell állítani a hajtóműveket! A képernyőn látszott, hogy Novak meglepetésében fel akar kelni a fotelből. – Miről van szó?! – Egy test repül mögöttünk. Amint kikapcsolták a hajtóműveket, önműködően működésbe lépett a két centrifugális lendkerék az űrhajó orrán és farán. Ezek percenkénti tízfordulatos sebességgel ellenforgásba hozták a Foton hatalmas testét: ez elegendő volt ahhoz, hogy rendes centripetális nehézkedés jöjjön létre az űrhajó lakó- és gépterében. A hajófar mögött az ég most olyannak látszott, mintha gyorsan szaporodó csillagokkal teletűzdelt, halványan csillogó körökből álló, egyre távolodó kúp lenne. A Legközelebbi korongja pedig olyan volt, mint egy ragyogó, forgó tűzkerék. Ebben a szédületesen forgó világegyetemben nehezen lehetett bármit is kivenni. Novaknak át kellett kapcsolnia a lendkerekeket ellenkező irányú forgásra, hogy megállítsa az űrhajó forgását. Félóra

múlva az ég ismét felvette megszokott alakját. Azt a valamit bizony aligha lehetett testnek nevezni: több tízezer „kisrakétából” álló tömör raj száguldott az űrben! A raj belsejében ide-oda cikáztak a „kisrakéták”, maga a raj pedig hol gömb alakot vett fel, hol meg ellipszoiddá laposodott. A raj közepéből élénk, váltakozó foszforeszkálás áradt. A foszforeszkáló lüktetések, a raj alakjának változásai és a haladása között ritmikus kapcsolat volt. Úgy látszott, mintha ezek a lobbanásokimpulzusok löknék előre a rajt, nyújtanák ellipszoid alakúvá. Aztán a „kisrakéták” ismét átcsoportosultak gömbbé. Az asztronauták a farrész obszervatóriumában gyűltek össze, és némán figyelték a közeledő rajt. Minden impulzus után nagyobbodott a mérete. – Vajon hogyan mozognak? – töprengett Maxim. – Kapitány, mindjárt utolérnek minket! – kiáltott fel ijedten a mindig hallgatag és tartózkodó Lo Vej. – Már csak tíz-tizenkétezer kilométer választ el bennünket tőlük. Nem kellene megint bekapcsolni a hajtóműveket? – Várunk még egy keveset. – Novak belenézett a teleszkópba. …Amikor már csak alig ezer kilométer volt a távolság a Foton és a raj között, a raj közepében megszűnt a foszforeszkálás. Láthatatlanná vált az űrben. Sandro bekapcsolta a rádióteleszkópot: képernyőjén megjelent a „kisrakétáknak” az űrben mozdulatlanul lebegő gömbje. – Úgy látszik, nem szándékoznak megtámadni minket! – sóhajtott fel megkönnyebbül ten Lo Vej. – Magától értetődik! Könnyűszerrel megtehették volna a Furcsán. A „kisrakéták” szándéka: követni bennünket a Naprendszerbe. Erről van szó! – Novak körbehordozta szigorú tekintetét a legénység tagjain. – Mi erről a véleményetek? – Hát ez remek! – ujjongott fel Sandro. – Micsoda kimerítő információhoz jutunk a kristályéletről! Íme, a kozmoszbeli szomszédaink, kedves földlakók. Vendégségbe érkeztek, kérjük, fogadjátok szeretettel őket. – Értem… Hát neked, Patrick, mi a véleményed? – Szerintem hadd jöjjenek csak. Megtámadni nem szándékoznak bennünket, ez a legfontosabb. A repülés még hosszú ideig eltart, és lehet, hogy útközben létrejön a kölcsönös megértés… – A Naprendszerben is akad számukra hely – tette hozzá Maxim. – A Merkúron. Az ottani viszonyok hasonlítanak a Furcsáéra. Amúgy se vesszük semmi hasznát a bolygónak… Én tudom mi nyugtalanít, Anton. – A kapitányra pillantott. – Nincs okod a nyugtalanságra. Az emberiség elég erős ahhoz, hogy ha valami történik, elbánjon velük. Én azonban nem hiszem, hogy konfliktussá fajul a helyzet. A gondolkodó lények mindig megtalálják az egymás megértésének módját. Novak összeszorította száját, de nem válaszolt semmit, hanem Lo Vejhez fordult. – És a te véleményed, Lo? Lo Vej nem válaszolt rögtön. – Nem akartak érintkezni velünk, meg sem kísérelték, hogy tudomásunkra hozzák: a nyomunkba erednek… Engem ez nyugtalanít… Nem hiszem, hogy ne tudtak volna informálni bennünket. – Te, Julio? – Hát… legalább azt kellene kideríteni, hogyan repülnek. Elvégre itt már nincsenek mágneses mezők. Nincs zárt konstrukció, hajtómű, a raj mégis elérte már a másodpercenkénti negyvenezer kilométeres sebességet. Lehet, hogy közvetlenül a vákuumból nyerik a mozgató energiát? Kíváncsi vagyok, vajon képesek-e elérni a fény körüli sebességet?! – És mi van akkor, ha képesek?… – Akkor? Hát… nem tudom. De te mit gondolsz, kapitány? – Az én véleményem… – Novak elhallgatott, majd minden szót külön hangsúlyozva, így folytatta: – Bármilyen módon el kell szakadnunk tőlük.

5. …Novak és Lo Vej kimerülten vonszolta a folyosón a sűrített antihéliumot tartalmazó konténert az elektromágneses katapult bejárati kamrája felé. A kis méretű neutriumhenger óriási tömege minden lökésnél ki akart ugrani a kezükből, minden bizonytalan lépésnél oldalra húzta őket, már-már hozzápréselve a törékeny emberi testeket a falhoz. A Foton–2 a fénysebesség közelében repült, és jelentkezni kezdett a tömegnagyobbodás hatása. Az elviselhetetlen feszültségtől veszettül kalapált a szív, remegett a kéz. A közös teremből a folyosóra nyíló, légmentesen lezárt ajtó felől dörömbölés és dühös kiabálás hallatszott: Sandro, Maxim, Torrena és Low tartózkodott odabent. Már a bejárati kamra közelében jártak, amikor Anton leengedte a konténert a padlóra, mert úgy érezte, hogy az ujjai nyomban maguktól lehullanak róla. Kiegyenesedett, és mély lélegzetet vett. Ebben a pillanatban a közös terembeliek hirtelen elhallgattak. – Bizonyára törik valamin a fejüket – mondta Lo Vej, aki kis ideig hallgatózott. – Ta nácskoznak… Novak lehajolt, és megragadta a hideg henger szélét. – Gyerünk! És jobbra-balra imbolyogva cipelték tovább a hengert. …Anton szavai heves tiltakozást váltottak ki. Csak Lo Vej állt mellé. – Az én véleményem is az, hogy ismeretlen veszélyt zúdítunk a Földre! – És megpróbálta szavakba önteni mindazt, amit a képernyőkön látott. Ámde (valószínűleg maga Lo is bizonytalan volt a benyomásait illetően) az elbeszélése zavaros volt, és senkit sem győzött meg. Az idő viszont sürgetett, s ezért úgy dön töttek, hogy repülés közben tovább folytatják a vitát. Mindnyájan szétszéledtek a kabinjaikba. Novak pedig visszatért a vezérlőfülkébe, és bekapcsolta a hajtóműveket. Akkor még abban reménykedett, hogy a „kisrakéták” raja nem fogja bírni a gyorsasági versenyt. Jóllehet túl voltak már a felgyorsulás negyvenedik napján, a Foton sebessége pedig a fénysebesség feléhez közeledett, de a raj csak nem szakadt le róluk. Óriási villogó ugrá sokkal hozta be a lemaradását, amikor az űrhajó több ezer kilométerre eltávolodott tőle. Csak a villanások színe változott meg: fehéressárgáról a fehéres-világoskékre. Julio Torrena és Sandro elmélyülten vizsgálták a színképeket, de csak egyet tudtak mondani: ez nem megsemmisülés. A „kisrakéták” ismertek egy másfajta, nem kevésbé hatásos repülési elvet. A vita – hogy mi legyen az „üldözőkkel” – nem csendesedett, hanem ellenkezőleg, egyre hevesebbé vált. Az asztronauták a kabinjukból televizofonon beszélgettek egymással. Amikor pedig a kapitány néhány órára leállíttatta a hajtóműveket, hogy az emberek kipihenhessék a tehetetlenség nyomasztó súlyát, mindnyájan a közös terembe siettek, és a vita lankadatlan hevességgel tovább folytatódott. – Az emberiséget tesszük ki veszélynek már azzal is, hogy magunkkal hozzuk őket, hát még ha meg is mutatjuk nekik a Naprendszerbe vezető utat – bizonygatta Novak. – Nevetséges abban reménykedni, hogy majd azt csinálják, amit mi mondunk nekik! – Ezek szerint te hódítóknak tartod őket, Anton! – kiáltott fel Sandro. – Bennünket, embereket is talán az a törekvés hajt másik világokba, hogy leigázzunk valakit? Őket is a tudásszomj sarkallja, amikor a nyomunkba erednek. – Én nem tartom őket hódítóknak. Kölyök – védekezett Novak. – Ennél sokkal egyszerűbb minden: nem tudjuk, mit akarnak, nem ismerjük szándékukat, tervüket. Szerintem ez már elegendő… – Elnézést, kapitány, de szerinted minden, ami érthetetlen, az már veszélyes – ment

át támadásba Patrick Low. – Nagyon primitív gondolkodás! Miért kell azzal gyanúsítani a „kisrakétákat”, hogy meg akarják semmisíteni az embereket? – Hát legfeljebb azért, mert megtehetik ezt. Megvan erre a lehetőségük. – Aztán mi szükségük volna erre? – Egyszerűen az, hogy mi, emberek ne lábatlankodjunk nekik! – kapcsolódott be a vitába Lo Vej. – Nekünk nincs és nem is lehet semmi közünk e kristályszerű teremtményekhez. Egy meghibásodott elektronikus gép zagyva karattyolása sokkal inkább hasonlít a mi gondolatainkra, mert mégiscsak mi programozzuk be a gépeket. De ezek… ezek nem ismerik az érzéseinket, felfogásunkat, és nem értik meg a gondolatainkat. Elvi különbség van köztünk. Nekünk szükségünk van levegőre, amely a „kisrakétákat” akadályozza a repülésben. Nekünk szükségünk van vízre, amely számukra ártalmasabb, mint a salétromsav. Nekünk szükségünk van szerves táplálékra, ők sugárenergiát fogyasztanak. – De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy két különböző értelmes élet közötti első kapcsolatfelvételről van szó! – heveskedett Torrena. – A jövőben minden attól függ majd, hogy milyennek bizonyul ez a kapcsolat. Mi így is elég rosszul kezdtük… – Figyelembe kell vennünk, Julio, hogy az emberiség sorsa foroghat kockán! – Nem kell túlzásba vinni az óvatosságot, Anton – hangzott fel Maxim magabiztos basszus hangja. – A gondolkodó lények között nem tátonghat szakadék. Ők meg fognak érteni bennünket. – Ettől még nem lesz könnyebb a helyzetünk! – Lo Vej vékony hangja Maxim basszusa után már önmagában véve sem hangzott meggyőzően. – Rájönnek, hogy csak egy marék kocsonyás anyag vagyunk, elenyészően csekély a belső energiakészletünk, a gondolkodásunk és a mozgásunk pedig csigalassúságú. Rájönnek, hogy mi, emberek a természet tökéletlen, csapnivalóan elfuserált teremtményei vagyunk, és nem éreznek majd irántunk sem tiszteletet, sem rokonszenvet, sem szánalmat… Amikor a vita után szétszéledtek a kabinjaikba. Novak kétségbeesetten gondolt arra, hogy úgy látszik, még nem sikerül közös nevezőre jutniuk. …Aztán egy pillanat alatt eldőlt minden. Éppen ez jutott eszébe Novaknak, amikor az elektromágneses katapult üres torkában lebegett, hogy ráerősítse a konténert a felderítő rakéta orrára. A felgyorsulás hatvannyolcadik napján a Fotonnak el kellett végeznie az utolsó kiszámított manővert, hogy aztán rátérjen a négy fényévnyi hosszúságú tehetetlenségi egyenesre, amely a Naprendszerben ér véget… Novak dermedten ült a fülkében a műszerek előtt: most benne dúlt, jobb kezének egyetlen könnyed mozdulatában összpontosult az az egész harc, amely az űrhajón lángolt fel. Csak egy kissé el kell fordítania – nagy-, mutató- és középső ujjának csekélyke erőfeszítésével – az irányszabályozó fogantyúját, és az eddigieknél kissé több nukleáris üzemanyag kezd áramlani a Foton–2 jobb oldali farfúvőkáiba. Pontosan annyival több, amennyi ahhoz kell, hogy az űrhajó a legénységre veszélytelen harántgyorsulással nagy ívet írhasson le az űrben, és száguldjon tovább a Nap felé. A fogantyú elfordítása… Megmutatja a „kisrakétáknak” a szükséges irányt. Ezek után már valószínűleg nem követik a Fotont, hanem utol akarják majd érni és megelőzni. „Még csak időnk sem lesz figyelmeztetni a Földet. Ha pedig ezek feltűnnek a Naprendszerben, az események igen gyors fordulatot vehetnek. Az az idő, mely alatt az emberek éppen hogy csak észreveszik őket, a »kisrakétáknak« elegendő lesz ahhoz, hogy tájékozódjanak, döntsenek, és akcióba lépjenek. »Napjaik« másodpercekbe sűrűsödnek… Vajon mi lesz a döntésük? Milyen akciók követik majd? Mit akarnak tőlünk, emberektől? … – Anton kezébe temette arcát, aztán megtörölte homlokát. – Nem tudom. És félek… Lehet, hogy félelmem ostobaság? Atavisztikus félelem az idegenektől…” …Régen, évszázadokkal ezelőtt, hajók kötöttek ki idegen földek partjainál. Emberek szálltak partra, és irtották, elégették, fosztogatták és elűzték az ottani embereket: azért, mert más a bőrük színe, mások – furcsák! – a szokásaik, mert más istenben hisznek,

mert gyöngébbek, és félnek a hajón érkezettektől… Kollektív gonoszság volt ez. Sok ilyen gaztettet követtek el emberek emberek ellen, akár a vitorlás hajók korában, akár a gőzgépek korában, akár a napalm, az atombomba és az elektronika korában. Ezek emléke nyomasztóan nehezedett most Novakra. Ember volt, utóda azoknak is, akik gyilkoltak, és azoknak is, akiket gyilkoltak… …A csillagtérkép mozgó szalagján, amelyre az öníró az űrhajó útirányát rajzolta, a piros vonal kezdett észrevehetően eltérni a kiszámított kék vonaltól. Novak megbabonázva nézte az öníró tollát: csigalassúsággal haladt a mértékhálózat kockáin, a kilométerek millióit számlálva… „Nos, Anton Novak, vajon igazad van-e vagy nincs? Vállalod-e ezt az óriási felelősséget, vagy szabad folyást engedsz az eseményeknek?” És Novak újból mérlegre tette Maxim, Sandro, Patrick Low és Torrena érveit és ellenérveit. Eszébe jutott, hogyan halt meg az első expedíció során Pjotr Szlavszkij és Anna. „Nem! Emberek vagyunk – mindazzal együtt, ami volt és ami van. Ezzel mindent megmondtam…” A szabályozó fogantyúja a korábbi helyzetben maradt. Az űrhajó másodpercenként több százezer kilométerrel tért el a kiszámított görbétől. Anton nyugodt és szenvtelen volt: az a probléma, hogy mi legyen a kristálylények rajának sorsa, szigorú matematikai feladattá vált számára. Minél előbb meg kell oldani. „Adva van tehát a következő: két test, amelyet ezer kilométernyi távolság választ el egymástól, csaknem fénysebességgel száguld az űrben. Az élen repülő testről leválik egy tárgy, felgyorsul, és szembesuhan a másik testtel. Ebből a tárgyból a kellő pillanatban gázfelhő lövell ki, és teljesen beburkolja a testet… Melyik pillanatban? És mennyi antihélium szükséges hozzá? És milyen sebesség szükséges, hogy biztosan sikerüljön?…” Novak kétkedő pillantást vetett a közelében álló stabil, kocka formájú navigációs robotszámológépre, és a fejét csóválta: ezt a feladatot nem állították be a robot típusprogramjába. Új programot tápláljon be?… Egyszerűbb, ha ő saját maga oldja meg a feladatot. Fáradtan maga elé húzott egy papírlapot, és belemélyedt a számolásba. Néhány óra múlva már tudta: ez a feladat csak akkor oldható meg biztosan, ha a sebességet már csak 0,9 egység választja el a fénysebességtől. A belső időszámítás szerint még mintegy négy napig kell dolgozniuk a hajtőműveknek…. Megint csak Sandro volt az, aki először vette észre, hogy eltértek az útiránytól. Ideges hangját a farrész obszervatóriumából a hírközlési vezetékek továbbították a parancsnoki fülkébe: – Mi történt, Anton? Eltévedtünk?! Novak a relativitási sebességmutatóra pillantott: a sebességet 0,87 egység választotta el a fénysebességtől. „Túl korán észrevette – bosszankodott magában. – Még vagy harmincórai felgyorsulásra van szükség. – Mellkasában hideget érzett. – Tehát kezdődik…” – Mindjárt megmagyarázom, Sandro. – A kapitány bekapcsolta a kabinhangszórókat. – Figyelem! Figyeljen ide mindenki! Az űrhajó negyvenkét fokos szögben eltért a kiszámított útiránytól, és most a Nagy Göncöl Bétája felé halad. A csillagokhoz viszonyí tott sebesség másodpercenként kétszázhatvanezer kilométer. Szubjektív sebesség másodpercenként ötszáznyolcvanötezer kilométer… – Ez… ez orvtámadás! – kiáltott fel dühösen Patrick Low. – Azt akarod, hogy ne térjünk vissza a Földre?! – …Nem sikerült megszöknünk a „kisrakéták” raja elől. Harminc óra múlva megkíséreljük megsemmisíteni a rajt. – Ezt nem teszed meg! – dörgött a hangszóróban Maxim hangja. – Elment az eszed! – Az ellenőrző képernyőn látszott, hogy Maxim nehézkesen felkel a helyéről, és az ajtó felé vánszorog. Novak megmoccantotta egy picit az üzemanyag-adagoló szabályozóját, és a felgyorsulás 4,5 g-re növekedett. A túlterhelés megtörte Maxim lendületét, és Licho visszahanyatlott a fotelba. „Tehát ketten vannak… Amíg a hajtóművek dolgoznak, egyikük sem tehet semmit.”

– Gyalázat! Hitvány árulás! „Három… Torrena is velük tart. Kár, mert nagyon jó lenne, ha figyelné a »kisrakéták« rajon belüli mozgását.” – Ez bosszú! – csengett izgatottan Sandro hangja. – Én tudom, hogy a kapitány most bosszút áll a „kisrakétákon”, mert az első expedíció során meghalt a Furcsa Bolygón Anna Novak. „Négy… Kölyök is velük van. Ez nem jó… – Novakot egy pillanatra elfogta a félelem. – A végén még egyedül maradok? Akkor semmit nem tudok majd tenni. Csak egyet: az űrhajót nem térítem le erről az útvonalról. És mi nem térünk vissza a Földre…” Tovább folytatta: – A szubjektív időszámítás szerint mintegy ötven óra áll a rendelkezésünkre. Ha ezalatt megsemmisítjük a rajt, antihélium-készletünk elegendő lesz ahhoz, hogy visszatérjünk a tehetetlenségi útvonalra. Ellenkező esetben a Foton nem jut be a Naprendszer körzetébe. – Ez nem igaz, Novak! – kiáltotta Torrena. – Sokkal több az antihélium-készletünk. Egyhónapos eltérésre is elegendő. – Figyelembe kell vennünk – folytatta a kapitány nagyon rideg hangon –, hogy az antihélium egy részét a „kisrakéták” megsemmisítésére kell fordítanunk. – Elhallgatott. – Megismétlem még egyszer: ebben a helyzetben, amelybe jutottunk, döntőnek számít, hogy a „kisrakéták” részéről az agresszió veszélye fenyegeti a Földet. Még akkor is, ha ennek a valószínűsége csak egy ezrelék… Ezért azt javasolom az expedíció tagjainak, hogy szüntessék be ezt a haszontalan vitát. A hajtóművek leállása után mindenki gyülekezzen a közös teremben, hogy kidolgozzuk az akciótervet. – Én melletted vagyok, Anton! Hallod? – mondta Lo Vej. Vékony hangja igen határozottan csengett. – Igazad van, és én melletted állok. Nyomban ezután Maxim Licho hangja kezdett dörögni a másik hangszóróban: – Ti ketten vagytok, mi négyen. Meg tudjuk akadályozni, hogy bűntényt kövessetek el! Halljátok: meg tudjuk akadályozni, és meg is tesszük. Nem szüntették be a „vitát”. Rég elmúltak már azok az idők, amikor lázadás szítása miatt a tengerjáró hajókon mindenkit felkoncoltak. No meg a probléma is – ezt mindenki tudta – komolyabb volt, mint bármelyikük élete és boldogsága. Az űrhajón a helyzet óráról órára izzóbbá vált, annál is inkább, mert a túlterhelés mindenkit a helyéhez szögezett, és képtelenek voltak bármit is cselekedni. …Természetesen semmi értelme nem volt a közös terembe menni. És Novak ekkor egy újabb vétekkel tetézte bűnét, amely megfontoltan aljas volt, és míg él, el nem felejti. Kikapcsolta a közös mikrofont, és a vezetékes telefonon figyelmeztette Lo Vejt, hogy késse le a közös terembeli gyűlést. Az ajtó előtt találkoztak. Lo sápadt volt, de elszánt. – Mit akarsz tenni? – Mindenekelőtt bezárom őket ide. – Anton fejével a közös terem felé intett. – Külön ben megakadályozzák… – Ugyan, Novak – komorodott el Lo Vej arca, és lehajtotta a fejét –, hiszen ez… – csak nehezen találta meg a szinte már teljesen elfelejtett szót – becsapás. Még három évig kell együtt repülnünk. Hogyan tudunk majd a szemükbe nézni? – Másképp nem megy! Különben nem marad más hátra nekem, mint visszatérni a fülkébe, és összetörni a navigációs műszerfalat, nem érted?! Ha akadályoznak bennün ket, semmit nem tudunk tenni… Lehet, hogy később majd megértik, hogy mi az emberiség érdekében cselekedtünk így. Hát akkor munkára! Fent a falban volt egy süllyesztett, hermetikus biztonsági ajtó, amelyet még egyetlenegyszer sem használtak: az űrhajó minden szakaszában rendszeresítettek egy ilyet arra az esetre, ha egy meteorit átüti az űrhajó köpenyét, és a folyosóról a levegő áradni kezd az űrbe. Novak betörte az ajtót működésbe hozó automata üvegét, megcsavarta a megfelelő emeltyűket, és a tömör, csillogó páncéltömeg simán legördült a terelők között a padlóra. Lo Vej erősen rácsavarta a két – fenti és lenti – reteszt.

Mindezt olyan gyorsan végezték el, hogy a teremben nem vettek észre semmit. De amikor Novak levette kezét az automatáról, úgy érezte, élete legnagyobb gazemberségét követte el. Ezt az érzést soha életében nem ismerte. Az ajtó mögött ott voltak a társai, akikkel együtt élt, dolgozott, akikkel megosztotta gondolatait, a veszélyeket és a sikereket. Igaz, most szemben állnak egymással; de más dolog vitatkozni, és megint más dolog ilyesmit elkövetni ellenük… Anton Lo Vejre pillantott, és annak szemében ugyanazt látta: önmagával szembeni undort, utálatot. A reakció olyannyira erős volt, hogy kis híján visszafordultak, hogy lecsavarják a reteszeket. Aztán erőt vettek magukon.

6 – Anton, miért gyorsítottad fel ilyen sebességre az űrhajót? Nehéz lesz visszatérnünk a kiszámított útvonalra. – Hogy biztosan megsemmisítsük a rajt. Ezt hozták ki a számítások. – A kapitány akadozva beszélt. Csak az imént helyezte el a konténert a rakéta orrán, és most fáradtan a kabin falához dőlve bontotta szét magán a szkafandert. – Tudod, a felderítő rakéta nem képes a másodpercenkénti egy kilométernél nagyobb felgyorsulásra. Ha a Foton és a raj kis sebességgel halad, a rakéta negyvenöt-ötven másodperc alatt teszi meg a köztük levő távolságot. Ez komoly idő a „kisrakéták” érzékelése szempontjából: maradna annyi idejük, hogy észrevegyék a veszélyt, és szétugorjanak. Óriási adag antihéliumot kellene kibocsátani, csaknem a készlet felét. Ez pedig veszélyes volna az űrhajóra… – Értem: fel akarod használni a relativitási hatásokat? Lo Vej bólintott, de nem vette le tekintetét a rakéta vezérlőfaláról: éppen automatikus repülésre állította be a rakétát. – Úgy van. Ilyen sebesség mellett hatszor annyi időt nyerünk. Most ha a „kisrakéták” észre is veszik a velük szemberepülő testet, akkor sem lesz idejük kitérni előle… Minden rendben? – Rendben. Az összekötő kamrán keresztül hagyták el a felderítő rakétát, és léptek az űrhajó folyosójára. Novak kikapcsolta az elektromágneses fogókat: a rakéta most a katapult torkában lebegett, és csak csekély nehézkedési erő kötötte össze a Foton–2-vel. Anton és Lo elindult a katapult vezérlőkamrájába. A folyosó kongó csendjében visszhangzottak gyors lépteik. Lo Vej megállt a közös terem ajtaja előtt. – Ide nézz! A páncélpajzson ovális lyuk tátongott, szélei egyenetlenül megolvadtak. Lo bedugta a fejét, és körülnézett a teremben: üres volt. Novak végighúzta ujjait a lyuk szélén. – Villannyal vágták ki. Most minket keresnek. Menjünk gyorsan! …A Legközelebbinek már nyoma veszett a forgó űrben. Azon a helyen, ahová – mint egy alagútba – a csillagkörök futottak össze, a raj lebegett a sötétségben. Lo Vej rá állította a rádióteleszkóp parabolikus antennáit. A képernyőn megjelent a számtalan zöld pontocskából álló csomó. Látni lehetett a rajon belül lassan cikázó „kisrakétákat”. Lo hozzáfogott, hogy lemérje az űrhajó és a raj közötti pontos távolságot, hogy közölhesse az utolsó korrekciókat a felderítő rakéta automatáival. – Nos? – kérdezte Novak. Alig telt el három belső óra a hajtóművek leállítása óta, de Antont már teljesen kimerítette a nagy feszültség. „Gyorsabban! Minél előbb végezni ezzel!” – Mindjárt… – Lo Vej elfordított néhány fogantyút a pulton, aztán felkapta a fejét, mert eszébe jutott valami. – Anton, erős lökés következik. Figyelmeztetni kellene őket. – Helyes, mert még nyomorékokká válnak. – A kapitány bekapcsolta a közös hírközlési mikrofont. – Figyelem! Maxim, Sandro, Patrick, Julio, figyeljetek ide! Öt másod-

perc múlva az űrhajót három-négy „gé” erejű lökés éri. Bárhol tartózkodjatok is, szíjazzátok le magatokat a fotelokban, vagy kapaszkodjatok meg a korlátokban. Megkezdem a visszaszámlálást: öt… négy… három… Ebben a pillanatban döngetni kezdték a kamra ajtaját. Novak ijedt pillantást vetett Lo Vejre. – Nem hallották. A folyosónak ebben a részében nincsenek hangszórók… Mit tegyünk? – Aztán egy másodpercnyi tétovázás után odament az ajtóhoz, feltépte, és még mielőtt bárki is felocsúdhatott volna, rájuk ordított: – Félre az ajtótól! Kapaszkodjatok meg a korlátokban! Erős lökés következik!!! Itt voltak mind a négyen: Maxim, Patrick, Sandro és Torrena. Nehezen lélegeztek, arcuk dühös volt. Egy pillanatra meghökkentek, de aztán egyszerre mindnyájan berontottak a kamrába. Novakot az mentette meg, hogy egymást akadályozták. – Lo, kapcsold már be! – kiáltotta Anton, utolsó erőfeszítésével tartva fel a ránehezedő nyomást. Mindnyájan megdermedtek. Ám a visszalökés helyett, amely hírül adta volna, hogy az antihéliummal töltött rakétát kilőtte a katapult az űrbe, felhangzott Lo Vej meglepett kiáltása: – Nézzétek! Nézzétek, mi történik! Most már nemcsak a teleszkóp képernyőjén lehetett látni, hanem az ablakokon is: a „kisrakéták” raja megélénkült és világított! Lassan nyílt ki: központjából szerteszét repültek a „kisrakéták”. A raj most olyan volt, mint egy csillogó ünnepi díszt öltött virág, amely hamarosan nagy gyűrűvé változott. „Megorrontották a veszélyt – villant át Novak agyán. – Készülődnek! No tessék…” Ám a „kisrakéták” újból tömör gömbbé alakultak. Belsejében lobbanások villództak. Az asztronauták az első pillanatban nem értették, hogy miért halványabb minden következő lobbanás az előzőnél. – Távolodnak! – sóhajtott nagyot Maxim. – Visszarepülnek a Legközelebbihez… – Hazafelé indulnak… Rövidesen már alig lehetett megkülönböztetni az ütemesen villogó pontot a csillagoktól. A képernyőn is egyre jobban homályosult a raj, majd végleg eltűnt. Az asztro nauták némán egymásra néztek. – Talán megijedtek? – vont vállat Patrick. – Nem. Csak rájöttek… – szólalt meg elmélázva Maxim. – Még hogy megijedtek! A raj néhány „kisrakétája” játszva szétrombolhatta volna az űrhajót. Arról van szó, hogy megértettek bennünket. Sőt ez a „megértettek” nem is megfelelő szó. A „kisrakéták” valószínűleg már rég rájöttek, hogy kik vagyunk, talán már a Furcsa Bolygón. Ha azt vesszük, hogy ezer kilométeres távolságból tisztában voltak azzal, hogy mi történik az űrhajóban, akkor számukra ez nem probléma… De most először értettek meg bennünket valójában. (Ám ezúttal első ízben vettek bennünket komolyan!) Igen, igen! – A fejét csóválta. – Rájöttek, hogy mi nemcsak valamik vagyunk, vagyis egy gyengécske, épp hogy élő fehérjeanyag, hanem valakik is. Igazad volt, Anton: a „kisrakéták” számára ez sokkal, de sokkal nehezebb feladat volt, mint a mi számunkra… de mégis felfogták! Rádöbbentek, hogy egy másfajta magasan fejlett élettel találkoztak, amely a maga törvényei szerint fejlődik, törekszik céljai elérésére. És hogy nem szabad sem lenézni ezt az életet, sem kíméletlenül beleavatkozni. Nehéz megmondani, mi váltotta ki a tiszteletüket: a rajra irányított antihéliumos konténer vagy a mi összecsapásaink… – …vagy esetleg a filmhíradónk jutott el a tudatukig? – szólt közbe Patrick. – Mindenesetre az egyetlen dolog, amiben igazad volt, Anton: nem szabad őket a mi mércénkkel mérni és a mi elképzeléseink alapján megítélni – fejezte be Maxim. – Hát… – sütötte le szemét fáradtan Novak – ha az a véleményetek, hogy az összes többiben nem volt igazam, akkor… én nem lehetek többé a kapitányotok. Válasszatok másvalakit.

– Ejnye, miért beszélsz így? – szólt békítően Torrena. – Tulajdonképpen még senkinek sincs igaza. Most sem tudjuk, hogy mit akartak… – Nem érdemes a szavakon lovagolni, vitatkozni a viselkedésen, Anton! – mondta Maxim hűvös mosollyal az arcán. – Majd csak elvergődünk valahogy haza… Én csak azt szeretném tudni: mi lesz tíz év múlva a Furcsa Bolygón? Novak pedig arra gondolt, hogy a legénység körében nem egyhamar áll majd helyre az egyetértés. SÁRKÖZY GYULA FORDÍTÁSA

ARKAGYIJ SZTRUGACKIJ – BORISZ SZTRUGACKIJ FIÚ A POKOLBÓL I. fejezet Még egy ilyen falut! Életemben nem láttam ehhez hasonlót, nem is tudtam elképzelni, de hát úgy látszik, van ilyen is. A kerek, szürkésbarna, ablaktalan házak cölöpökön meredeznek, mint megannyi őrtorony, és hogy mi minden van odaszórva alájuk: furcsa, nagy köcsögök, vályúk, rozsdás kondérok, fából készült gereblyék és lapátok. A házak között az agyagos földet szinte már fényesre égette a nap és taposták a lakók. Ameddig a szem ellát, mindenütt hálók. Szárazon. Hogy ezekkel a hálókkal mit foghatnak itt, el sem tudom képzelni: jobbra mocsár, balra mocsár, az egész bűzlik, akár egy szemétgödör… Baljóslatú hely. Itt rohadnak az emberek már ezer éve, és ha nincs a herceg, még ezret itt rohadtak volna. Észak. Valahol az isten háta mögött. A lakókat persze egyikünk se látta – vagy elmenekültek, vagy elkergették őket, vagy elbújtak… A kereskedelmi telep melletti téren, a kocsiktól távolabb, tábortűz füstölgött. Tagba szakadt sündisznó – az egész egy nagydarab sonka –, szürke egyenruhája fölé kötött piszkos fehér kötényben, egy hosszú nyelű merőkanalat forgatott a bográcsban. Sze rintem ettől a bográcstól bűzlött az egész falu. Odamentünk, Gepárd megállt és megkérdezte, hol a parancsnok. Ez a marha meg se fordult – beledörmögött valamit a lötytyébe, és a fakanállal az utca felé bökött. Csizmám orrával fenéken billentettem, gyorsan megpördült, meglátta az egyenruhánkat, és megmerevedett. A pofája sem volt másmilyen, mint a sonkája, a héten még nem is borotválkozhatott, valódi sündisznó. – Tehát hol a parancsnok? – kérdezte újra Gepárd, és lovaglópálcájával a dupla toka alatti hájas nyakba bökött. A sündisznó kimeresztette a szemét, és remegő ajakkal könyörgött: – Elnézést, főfelügyelő úr… A törzsőrnagy úr az állásban van… Menjenek végig ezen az utcán. Bocsásson meg, főfelügyelő úr… alamit rekedten böfögött még, de a telep sarka mögül újabb két sündisznó vánszorgott elő – ennél még szörnyűbb állapotban, két fegyvertelen, sapkátlan madárijesztő –, s ahogy megláttak minket, vigyázzba merevedtek. Gepárd odapillantott, sóhajtott egyet, és lovaglópálcájával a csizmaszárát csapdosva továbbment. Igen, épp ideje, hogy ideértünk. Ezek a sündisznópofájúak már épp eleget zajongtak itt nekünk! Bár idáig csak hármat láttam belőlük, de már ettől is hányingerem van; milyen – elnézést a kifejezésért – katonai egység ez, sebtében valahogy összeállították a hátországi patkányokból, csupa tábori pekari, brigádsuszter, írnok, intendáns, szamár, sérves, temetőalakulatból jött keselyű – az egész egy járkáló trágyadomb vagy fegyverkenőcs. A császári páncélosok közöttük haladtak át, és észre se vették, hogy itt van valaki. Sétafikálók. Valaki odakiáltott nekünk. Balra, két ház közt, egy álcázóponyva volt kifeszítve, és egy rúdon egy fehér-zöld rongy lógott. Segélyhely. Két sündisznó turkált kényelmesen az orvosságos zsákokban, mellettük a földre terített gyékényeken sebesültek feküdtek. Három sebesült volt ott csupán, és az egyik, bepólyázott fejét a könyökére támasztva, minket figyelt. Ahogy odafordultunk, újra megszólított minket: – Felügyelő úr! Egy pillanatra legyen szíves!… Odamentünk. Gepárd leguggolt, én állva maradtam a háta mögött. A sebesült rangjelzés nélküli terepszínű kezeslábasban volt, amely szétnyílt a szőrös mellén, de az arca, megperzselt szemöldökű lázas szeme rögtön elárulta, hogy ő nem sündisznó, fiúk, nem, ő az igaziak közül való. Úgy is volt. – Tregg báró, brigádvadász – mutatkozott be –, a tizennyolcadik erdei vadászalakulat

parancsnoka vagyok. – Digga főfelügyelő – mondta Gepárd. – Hallgatlak, bajtárs. – Cigarettát… – csuklott el hirtelen a báró hangja. Amíg Gepárd átadta a cigarettatárcát, ő türelmetlenül folytatta: – Lángszóró elé kerültem, úgy megpörzsölt, akár egy malacot… Hál' istennek, ott volt mellettem a mocsár, belemerültem a fejem búbjáig. De a cigaretta… a latyakban… Köszönöm. Szívott egy nagy slukkot, szeme kitágult, hirtelen kínzó köhögés fogta el, a kötés alól vér csordult a nyakára, és ott megalvadt. Akár a szurok. Gepárd meg se fordult, csak hátranyúlt a válla fölött, és pattintott az ujjával. Előhúztam az övemből a kulacsot, és odaadtam. A báró ivott pár kortyot, és úgy tűnt, jobban van. A másik két sebesült moz dulatlanul feküdt – vagy aludtak, vagy már jobban érezték magukat. A szanitécek óvato san néztek minket. Már nem is néztek, egyenesen szemmel tartottak. – Remek volt – mondta Tregg báró, és visszaadta a kulacsot. – Hány embered van? – Négy szakasz – felelt Gepárd. – Tartsd meg a kulacsot… Tartsd csak meg. – Negyven… Negyven Harci Macska. – Kandúrka – mondta Gepárd. – Sajnálom… De amit megtehetünk, azt megtesszük. A báró rám nézett a lepörzsölt szemöldöke alól. A szemében kín tükröződött. – Figyelj rám, bajtárs – mondta. – Egy emberem se maradt. Három napja vonulok vissza, egészen a gázlótól. Szakadatlanul harcolva. A patkányevők a páncélosaikba húzódnak. Vagy húszat gyújtottam föl. Az utolsó kettőt itt a sövény mellett… tegnap… látod. Ez a törzsőrnagy… hülye és gyáva… vén totyakos… Le akartam lőni, de hát nem maradt egy töltényem se. Képzeld csak el! Egyetlen töltény se! Behúzódott a sündisznóval a faluba, és onnan nézte, hogyan füstölnek ki minket, egyikünket a másik után. Lelőni ezt? Igen! Hol a Gagrid-brigád? A rádióadó darabokban… Utoljára: „Tartsatok ki, a Gagrid-brigád úton van!” Figyelj, cigarettát… És közöld a törzzsel, hogy a tizennyolcadik különítmény megszűnt létezni. Már félrebeszélt. Lázas szeme elhomályosult, a nyelve akadozott. A hátára fordult, beszélt, beszélt, dünnyögött, hörgött, görbe ujjai izgatottan tapogattak körös-körül; hol a gyékény szélét, hol a kezeslábast tépdesték. Majd egy szó közepén hirtelen elcsöndesült, és Gepárd fölemelkedett. Lassan kihúzott egy cigarettát, és anélkül hogy a bebugyolált arcról levette volna a szemét, fölpattintotta az öngyújtót, azután lehajolt, és az öngyújtót a cigarettatárcával együtt a fekete ujjak mellé tette, az ujjak mohón kulcsolódtak a tárcára, összeszorították, de Gepárd némán megfordult, és mi mentünk tovább. Gondolkoztam, minek ez a jótékonykodás, épp akkor, amikor a brigádvadász elvesztette az eszméletét. Még azt sem sikerült neki megtudnia, hogy a Gagrid-brigád sincs meg már. A frontvonat szőnyegbombázást kapott az éjjel – két óra hosszat tisztítottuk az útról a gépek roncsait, a kihűlt tetemeket, és űztük az őrülteket, akik az autók alá másztak, hogy lőjenek ránk. Gagridból csupán egy tábornoki sapka maradt, amire rászáradt a vér… Ahányszor csak eszembe jutott, kirázott a hideg, ösztönösen fölnéztem az égre, és örültem, hogy milyen alacsony, szürke és sötét. Amikor a falu határában kiszálltunk, először egy császári páncélost pillantottunk meg, lecsúszott az útról, és az orrát egy falusi kútba fúrta. Már kihűlt, körülötte zsíros korom borította a füvet, a nyitott fedélzeti nyílásból egy döglött patkányevő lógott ki pofával lefelé – minden leégett róla, csak a háromszorosan talpalt vöröses cipője maradt meg. Jó cipőjük van ezeknek a patkányevőknek! Jó a cipőjük, még inkább a páncélosuk, a bombázójukról ne is beszéljünk. De azt mindenki tudja, hogy katonának egyáltalán nem valók. Sakálok. – Ez az állás hogy tetszik. Réce? – kérdezte Gepárd. Összeszedtem magam. Még hogy állás! Egyszerűen nem hittem a szememnek. A sündisznók az út két oldalán beásták magukat, a falu határa és az őserdő közti mező kellős közepén. A dzsungel fala ha tizenöt lépésre állt az ároktól, többre semmiképp. Fölhalmozhatsz ott egy egész ezredet, egy brigádot vagy amennyit akarsz – az árokból

nem veszik észre, és amikor észreveszik, már késő. A bal oldali árok mögött a mocsár húzódott. A jobb oldali mögött a valaha bevetett, de réges-rég fölégetett sík mező. Igeeeen… – Nekem nem tetszik ez az állás – mondtam. – Nekem se – szólt Gepárd. Meghiszem azt! És nemcsak az állás volt itt. Itt voltak a sündisznók is a tetejébe. Voltak vagy százan, kevesebben semmiképp, és úgy sétafikáltak az állásokban, mintha vásárban lennének. Egyesek összegyűltek, tüzet raktak. Mások karba tett kézzel szanaszét ácsorogtak. Volt, amelyik csavargott. Az árok szélén puskák, gépfegyverek hevertek, a lövegek csöve gondtalanul meredt az alacsony ég felé. Az út közepén kerékagyig a sárba süppedve egy rakétavető állt, és se tüled, se hozzád. A talapzatán egy éltesebb sündisznó ült – talán őr volt, talán csak a bolyongásban fáradt el, és odatelepedett pihenni. Szerencsére kárt nem csinált, egyedül ücsörgött, és egy forgáccsal a fülét piszkálta. Nagyon föl voltam háborodva. Ha azt tehettem volna, amit akarok, egy gépfegyversorozatot engedtem volna ebbe a zsibvásárba. Reménykedve pislogtam Gepárdra, de Gepárd hallgatott, és csak a görbe orra szimatolt szerte. Mögülünk veszekedés hallatszott, és odanéztem. A szélső ház lépcsője alatt két sündisznó marakodott. Egy fateknőn osztoztak. Mind a kettő maga felé húzta, szitkozódtak, átkozódtak; különös örömömre szolgált volna, ha végigverhetek rajtuk. Gepárd odaszólt nekem: – Hozd ide! Egy pillanat alatt odaléptem a két balfácánhoz, a géppisztoly csövével rávágtam a mancsukra, és amikor a teknőjüket leejtve rám bámultak, fejemmel Gepárd felé mutattam. Meg se mertek nyikkanni. Úgy kiverte őket az izzadtság, akár a gőzfürdőben. Asszony módra futottak Gepárd felé, menet közben a ruhájuk ujjával törölgetve magukat, és amikor odaértek kétlépésnyire tőle, két átizzadt, piszkos kupacként megmerevedtek. Gepárd lassan fölemelte a lovaglópálcáját, végignézett rajta, mintha biliárdozna, és döfött – egyenest a pofájukba, egyszer az egyiknek, egyszer a másiknak, utána végignézett a két marhán, és csak annyit mondott: – A parancsnokot hozzám! Gyorsan! Nem, fiúk. Gepárd nem számított arra, hogy ennyire rossz lesz itt a helyzet! Jót persze nem lehetett várni. Ha már a Harci Macskákat vetik be, hogy betömjék az áttörést, akkor mindenki tudja, hogy a dolgok cefetül állnak. No de ennyire!… Gepárdnak az orra hegye is belesápadt. Végül a parancsnokuk is előkeveredett. Kikecmergett a házak közül, a zubbonyát menet közben gombolgatta; szürke pofaszakállas, hosszú, álmos pózna. Ötvenéves lehet, ha nem több. Az orra eresen vörös, rajta összetapogatott cvikker, amilyent a törzstisztek hordanak a háborúban, hosszú állán nedves bagótörmelék. Törzsőrnagyként jelent meg előttünk, és megpróbálta Gepárdot letegezni. No hiszen! Gepárd olyan fagyosan támadt rá, hogy az még termetre is összement: kezdetben fél fejjel magasabb volt, és a következő pillanatban – a kutyafáját! – egy őszes, középtermetű vénember pillog föl alulról Gepárdra. Lassan mindenre fény derült. Ha az ellenség és a létszáma nem ismert, akkor a törzsőrnagy legfőbb feladata, hogy addig tartsa a falut, amíg az erősítés megérkezik; a harci ereje pedig száztizenhat katona, nyolc géppuska és két rakétavető; a katonák jó része megfelelően kiképezve, de a tegnapi menetből való támadás után huszonheten feküdtek a házakban; ki feltört lábbal, ki sérvvel, ki valami egyéb miatt. – Ide hallgasson – vágott közbe Gepárd. – Mi folyik itt? A törzsőrnagy félbeszakította a megkezdett mondatot, és megnézte, hová mutat a polírozott lovaglópálca. No, a mi Gepárdunk is meglát mindent! Most vettem csak észre: az egyik tűz mellett, ahol a legnagyobb a kör, a mi sündisznóink rövid zekéi közt a császári páncélosok ocsmány csíkos kezeslábasa tarkállik. A kutyafáját! Egy, kettő, három… Négy patkányevő a tüzünk mellett, és ezek a disznók épp hogy össze nem csókolóznak

velük. Dohányoznak. Nevetgélnek valamin. – Ez? – nyögte ki a törzsőrnagy, és nyúlszemével Gepárdra nézett. – A foglyokra gondol, főfelügyelő úr? Gepárd nem válaszolt. A törzssündisznó újra föltette a cvikkerét, és folytatta a magyarázkodást. „Ezek, kérem szépen, foglyok, de kérem szépen, semmi közünk hozzájuk. Tegnap este kapták el a vadászok őket. Szállítóeszközünk nincs, sőt a személyi létszámunk is elégtelen ahhoz, hogy őrizzük őket…” – Réce – szólalt meg Gepárd. – Vidd el és add át Kullancsnak őket. Csak először hallgassa ki a társaságot… A závárral játszogatva közeledtem a tűzhöz. A marhák pöfékelgettek, és egy kancsóból lefetyeltek valamit. Pofájuk ragyog az elégedettségtől. Kellett nekik ilyen ocsmányság… Az a hirtelenszőke is az egyik sündisznó vállát veregeti, a sündisznó pedig, az az esztelen tökfilkó, az a barom, nagy boldogan röhög, és a fejét csóválja. Berúgtak ezek, vagy mi van velük? Egészen melléjük léptem. A sündisznók észrevettek engem, egy pillanat alatt elhallgattak, és igyekeztek csöndben szétmászni, ki merre látott. De néhánynak még a lába is megbénult a félelemtől, csak ültek és ültek tovább, kimeresztve a szemüket; csak el kellett volna hajtani őket. A csíkosok ugyanúgy viselkedtek, mint a szürkék; a patkányevők hallomásból ismerik az emblémánkat. Rájuk parancsoltam, hogy álljanak föl. Föltápászkodtak. Elég kelletlenül. Sorakozót vezényeltem. Sorakoztak – nem is tehettek mást. A hirtelenszőke a mi nyelvünkön akart locsogni valamit – a fegyvercsövet a bordái közé nyomtam, és rögtön elhallgatott. Libasorban, lehorgasztott fejjel, hátratett kézzel baktattak mellettem. Patkányok. Valóban, áradt belőlük a patkányszag… Kettő közülük erős, vállas paraszt, a másik kettő – alkalmasint az utolsó sorozásból – két szipogó, taknyos kölyök, nem sokkal lehet idősebb nálam. Utálom a foglyokat. Ki érti, hogy lehet ez: háborúba megy, és rögtön fogságba esik? Jó, tudom, mit lehet tőlük várni, a patkányevőktől, de akárhogy is, undorító az egész… Na tessék: az egyik taknyos kétrét görnyed, és hányni kezd. Gyerünk, gyerünk, a kutyafáját! Rákezd a másik is. Pfü! És ahogy ezek a patkányok a közeli halált érzik; olyanok, akár a valódiak. Képesek ezek most mindenre – megadásra, árulásra, munkára. – Futás, in-dulj! – ordítottam rájuk a nyelvükön. Futottak. Lassan és rosszul. A hirtelenszőke sántít. Komolyabban megsebesülhetett, vagy megrándíthatta a mocsárban a lábát… Nem érdekes, odáig elbiceg. A falu túlsó végéig futottunk, ott álltak a gépkocsijaink, a fiúk már messziről megláttak, kiabálni, fütyülni kezdtek. Kiválasztottam egy nagyobb pocsolyát, a foglyokat arccal a sárba fektettem, és elmentem az első kocsin lévő Kullancsért. Kullancs már jött is szembe velem, pofája vidáman ragyogott, a bajsza kócosan meredezett az orra alatt, és a régebbi évfolyamok divatja szerint csontszipka meredezett a fogai közt. – No, mi van, bajtárs? – szólt hozzám. Jelentem, hogy ilyen meg ilyen a helyzet, és a foglyokat először föltétlen ki kell hallgatni. Aztán – már magamtól – hozzáteszem: – Rólam se feledkezz meg, Kullancs – kérleltem. – Mégiscsak én hoztam ide őket. – A nyakravalóra gondolsz? – kérdezte szórakozottan, és körülnézett. – Na persze. Mégiscsak én hoztam ide őket. – Mégis, hova? Az erdőig mégsem vihetjük őket… – Hát a cölöpökre?… – Tőlem akár a cölöpökre is… – Tehát megengeded? – kérdeztem. Rám nézett, és én egyből elcsüggedtem. – Kandúrka… – mondta. – Te itt szórakoznál, amíg Gepárd ott egyedül van? No, végy csak magad mellé három párost, és irány Gepárd! Gyorsan! Nem volt mit tenni. A sorsomat nem kerülhettem el. Utoljára még ránéztem a csíkosaimra, a géppisztolyt hátralöktem a vállamon, és elüvöltöttem magam:

– Első, második, harmadik páros, hozzám! Mint a bolhák, pattogtak le a Macskák a teherautóról. Nyúl meg a Kakas, Nagyorrú meg a Krokodil, Lövésznek meg… na, hogy is… már nem is emlékszem, hogy hívták a párját, nemrég vezényelték a piggani iskolából hozzánk. Valakit megölt ott, és ezért vezényelték át. Én már régóta észrevettem, de még nem mondtam senkinek; kerüljön csak egy Macska egy állami egyén keze ügyébe, rögtön jön a parancs, ahogy illik: ezt és ezt, ilyen fedőnév alatt, a bűntett elkövetéséért agyonlövetni. És akkor kivezetik a gyakorlótérre, odaállítják a felsorakoztatott barátai elé, sortűz, a tetemet földobják egy teherautóra, hogy becstelenül elkaparják, aztán hallod: a fiúk valamelyik hadművelet során vagy egyéb alkalomból találkoztak vele. Szerintem ez így is helyes. Futást vezényeltem, és Gepárdhoz ügettünk. Gepárd se vesztegette az idejét. Látom ám, üget velünk szembe az a langaléta törzsőrnagy, veri a port, mögötte ötven, lapá tokkal és csákányokkal fölszerelt, csizmában dübörgő, izzadó sündisznó, csak úgy dőlt belőlük a pára. A jelek szerint Gepárd elzavarta őket, hogy új, nekünk való állást építsenek. A velünk szemben álló ház alatt már villogtak a lapátok, már állt a rakétavető, a faluban akkora volt a forgalom, mint a főutcán a kormányzó nevenapján – itt is, ott is föltűntek a sündisznók, a többség ládákat és géppuskaállványt vonszolt magával. Gepárd meglátott minket, és elégedetten bólintott. A Nyúl és a Lövész párost azonnal a dzsungelbe küldte, előretolt járőrként. Nagyorrút és Krokodilt futárként maga mellett tartotta, nekem meg azt mondta: – Réce, te vagy az osztagban a legjobb rakétavetős, én bízom benned. Látod azokat a csótányokat? Vedd magad mellé őket. Ott, ahol most a teherautók állnak, állítsd föl valahol a rakétavetőt, és foglalj állást. Jól álcázd, és amikor fölgyújtom a falut, nyiss tüzet. Hajtsd végre. Macska! Miután végighallgattam, nem siettem, hanem röpültem a csótányaimhoz. Ezek a csótányok a rakétavetővel együtt az út közepén a sáros kátyúban elakadtak, és szemmel láthatólag arra készültek, hogy most már ott töltsék el az egész háborút. Alig vánszorogtak ezek a sérvesek. No, én az egyiket fültövön csaptam, a másikba belerúgtam, a harmadikat puskatussal a lapátok közé löktem, ordítottam, hogy a saját fülem is belecsendült – úgy dolgoztak a csótányaim, mintha emberek lennének. Kézben vitték ki a rakétavetőt a kátyúból – in-dulj –, gurították végig az úton, nyikorgott a kerék, csomókban röpült a sár – a következő kátyúig. Itt már ment minden, kézben tartottam őket. Nem, fiúk, a sündisznókkal is lehet dolgozni, csak tudni kell, hogy hogyan. Alakult a helyzetem. Az állást már kijelöltem – emlékeztem, hogy a teherautóktól nem messze sűrű, vöröses bozót húzódik, mögötte lapos mélyedések vannak, ahol könnyen beáshatjuk magunkat, és a dzsungel felől az ördög sem vesz észre minket. Én ellenben mindent látok innen: az utat is, egészen a dzsungelig, az egész falut, ha azon törnének át, balról a mocsarat, ha a császári páncélosok onnan bukkannának elő… Bár gondoltam, hogy Kullancstól kellene néhány párost kérni, hogy arról is fedezzenek. A tárban még húsz rakétámnak kellett lenni, hacsak ezek a tintanyalók az idevezető úton nem hajigálták szét, hogy könnyítsenek a terhükön… ami biztos, az biztos, mindjárt utána is nézek, csak ássuk be magunkat, és elküldöm a csótányokat tartalékért. Rémesen utálom, ha takarékoskodni kell a harc közben. Akkor az már nem is harc, csak azt nem tudom, hogy micsoda… Alkonyatig van idő, és amikor a szürkületben előrajzanak, és ez a vad falu lángot fog, akárha a tenyeremben lennének – válogathatok belőlük. Nem bánod meg, Gepárd, hogy bíztál bennem!… Az utolsó gondolat már csak gépiesen futott át az agyamon, a hátamon feküdtem, és a szürke égen a fejem fölött furcsa, égő csomók szálltak, mint megannyi különleges madár. Nem hallottam se lövést, se robbanást, sőt egyáltalán nem hallottam semmit… Megsüketültem. Nem tudom, mennyi ideig ülhettem így. A dzsungelből négyes sorokban áradnak a páncélosok, ontják a tüzet, a harc heve a tetőfokra hág, és mögöttük árad a következő hullám. A falu ég. Elöl a lövészárkok fölött füst gomolyog, egy lelket se lehet látni. A telep mellett a felfordult gulyáságyú, a benne

lévő étel szürkésbarna, gőzölgő masszaként folyt szét. A rakétavetőm is fölborult, a csótányaim egymás hegyén-hátán feküdtek az árokban. Egyszóval kitűnő állást foglaltam el, a kutyafáját! Már a második sor is fölfejlődött. Legurultam az árokba, bukfenceztem egyet, szemem-szám tele lett sáros földdel. Amikor fölállok, már kint a harmadik sor is. A rakétavetőt valahogy fölállítottuk, az árok széléhez gurítottuk, egy páncélost sikerült fölgyújtanom. Csak két csótány maradt mellettem; a harmadik hová lett, nem tudom. Hirtelen, minden átmenet nélkül az úton találtam magam. Előttem, egészen közel, szinte már mellettem egy csomó csíkos. A náluk levő pengéken véresen tükröződött vissza a tűz. Egy géppuska ugatott süketítően a fejem fölött, a kezemben kés volt, a lábamnál rángatózott valaki, és a lábam szárát rugdosta. Aztán gondosan, akár a lőtéren, megcéloztam a rakétavetőmmel az acélpajzsot, amelyik a füstből nyomult felém. Szinte hallottam az instruktor utasítását: „Páncéllövegre… páncéltörővel…” De az elsütőbillentyűt sehogy se tudtam lenyomni, mert a kezemben újra csak a kést szorongattam. Majd hirtelen szünet támadt. Már alkonyodott. Mintha a rakétavető lenne a célom, de ugyanakkor magam is célpont vagyok; egy halom sündisznó fogott körül, vagy tíz ember. Mind dohányzott, és az egyik egy kulacsot nyomott a markomba. Kicsoda? Nyúl? Nem tudom… Emlékszem, az egyik ház sziluettje előtt vagy harminclépésnyire egy fura figura feketéllett – mindenki ült vagy feküdt, csak ő állt, és mintha fekete és meztelen lett volna… Nem volt rajta se ruha, se sapka, se zubbony. Vagy mégse meztelen? „Te Nyúl, ki meredezik ott?” „Nem tudom, nem Nyúl vagyok.” „És Nyúl hol van?” „Nem tudom. Igyál, igyál…” Később ástunk teljes erőnkből. De ez már egy másik hely volt. A falu már nem mellettünk volt, hanem előttünk. Ez egy másik falu volt, nem is volt falu, csupán egy halom üszök, az úton páncélosok égtek. Sok. Néhány. Lábam alatt a mocsár leve szörcsögött… „Fogadd köszönetemet. Macska…” „Bocsáss meg. Gepárd, valamit rosszul értek. Hol vannak a mieink? Miért csak sündisznók vannak itt?” „Minden rendben. Réce, dolgozz, dolgozz, bajtárs, minden rendben, mindenki elégedett veled…” „…Aha! Odaragadt! Egyenest a tompa pofájába. Hátrál, a farára ül, a fekete égre köpködi a szikrát. Futnak, futnak…..Macska, jobbra! Jobbra! Hopp!…” Jobbról nem látok semmit, igaz, nem is nézek arra, a csövet fordítom oda, és hirtelen a fekete-vörös iszapból folyékony tűz záporozik az arcomba. Egyszerre minden lángba borul: a hullák, a föld, a rakétavető. Meg az a csalit. Én is. Fáj. Pokoli kín volt. Akárcsak Tregg báró. Tócsát nekem, tócsát! Hisz itt volt egy tócsa. Azok fekszenek benne! Én tettem oda őket, a kutyafáját, pedig a tűzbe kellett volna tennem őket, a tűzbe! Nincs pocsolya… A föld ég, a föld füstölög, és hirtelen emberfölötti erővel kirántja valaki a lábam alól…

II. fejezet Réce függőágya mellett ketten ültek. Az egyik szikár, széles, csontos vállú ember volt nagy, csontos kezekkel. Keresztbe vetett lábakkal ült, ujjaival átfogta a térdét. Nyitott gallérú szürke szvettert, érthetetlen szabású, szabálytalan keskeny kék nadrágot és pirosszürke csíkos szandált viselt. Értelmes, napbarnított arca gyöngédségről és határozottságról tanúskodott, szürke szeme hunyorgott, ősz haja rendetlen volt, akár egy akkurátus szénaboglya. Nagy, keskeny szájában az egyik szöglettől a másikig sétált egy szalmaszál. A másik fehér köpenyt viselt. Fiatal, sima arca pirospozsgás. Különös arc volt ez. Nem is maga az arc, hanem a kifejezés, amely rajta ült – akár a régi ikonok szentjeié. Egy világos tincs alól nézett Récére, és úgy mosolygott, mint aki a nevenapját ünnepli. Valami miatt nagyon elégedettnek látszott. Először ő szólalt meg. – Hogy vagyunk? – kérdezősködött. Réce rátenyerelt az ágyra, fölhúzta a térdét, és könnyedén a párnájára ült. – Jól – csodálkozott.

Nem volt semmi rajta, még egy lepedő se. Ránézett a lábára, az ismerős sebhelyre a térde fölött, megérintette a mellét, és az ujjával hirtelen kitapintott valamit, ami korábban nem volt ott; két sebhelyet közvetlen a mellbimbója fölött. – Ohó – mondta, elvesztve önuralmát. – Az oldalán is van még egy – jegyezte meg a köpenyes. – Följebb, még följebb… Réce kitapogatta a jobb oldalán lévő sebhelyet. Azután gyorsan a csupasz kezére pillantott. – Várjanak csak… – mormogta. – Hiszen én égtem… – De még mennyire! – kiáltott a pirospozsgás, és a kezével mutatta, hogy mennyire. Kiderült, hogy Réce úgy égett, akár egy benzineshordó. A szvetteres szikár hallgatott. Récét figyelte, és a tekintetében volt valami, ami arra késztette Récét, hogy fölemelkedjen és megszólaljon: – Köszönöm önnek, doktor úr. Sokáig voltam eszméletlen? A pirospozsgás abbahagyta a mosolygást. – Mi az, amire utoljára emlékszik? – kérdezte behízelgő hangon. Réce a homlokát ráncolta. – Lőttem… Nem! Égtem. Bizonyára lángszóró. Elrohantam vizet keresni… – Elhallgatott, és újra megtapogatta a mellén a sebhelyet. – Valószínűleg abban a pillanatban lőhettek meg… – Azután… – Ismét elhallgatott, és a szikárra nézett. – Föltartottuk őket? Igen?… Hol vagyok? Melyik kórházban? A szikár nem felelt, a másik szólalt meg újra: – Hogy is magyarázzuk meg neked?… – Mintha valamiért zavarban lenne, a térdét kezdte masszírozni. – Te hogy gondolod? – Elnézést… – mondta Réce, és a függőágyról lelógatta a lábát. – Mennyi idő telt el? Fél év? Vagy egy?… Mondják meg nyíltan! – követelte. – Még hogy annyi idő – mondta a pirospozsgás. – Összesen öt nap. – Mennyi? – Öt nap – folytatta a pirospozsgás. – Igaz? – kérdezte a társához fordulva. Az némán bólintott. Réce elnézően mosolygott. – No jó – mondta. – Helyes. Látom, önök orvosok. Végül is ilyen különbség… Én csak arra lennék kíváncsi, uraim… – Készakarva szünetet tartott, és a szikárra nézett, de az nem reagált rá. – Én csak a front helyzetére lennék kíváncsi, és hogy mikor térhetek vissza az egységemhez. A szikár hallgatagon lökdöste a szalmaszálat szája egyik sarkából a másikba. – Bízhatok-e abban, hogy újra visszatérhetek a csoportomba… a fővárosi iskolába… – Aligha – felelt a pirospozsgás. Réce épp hogy rápillantott, és újra a szikárt figyelte. – De hisz én Harci Macska vagyok! – jelentette ki. – Harmadik évfolyam… Hálás vagyok… Személyesen hálás vagyok nagyságotoknak… A pirospozsgás megrázta a fejét. – Ez nem lényeges – mondta. – Nem ez a kérdés. – Hogyhogy nem ez a kérdés? – kérdezte Réce. – Harci Macska vagyok! Nem tudják? Nahát! – Fölemelte a jobb kezét, és megmutatta, újfent csak a szikárnak, a hóna alatti tetoválást. – Szorítsa meg személyesen a karom, nagyságos úr. Tiszteljen meg vele, nagyságos úr… – Nem kell, elhisszük neked, tudjuk! – legyintett erre a pirospozsgás, de Réce közbe vágott: – Doktor úr, én nem önhöz szóltam! Én a tiszt úrhoz fordulok! A pirospozsgás valamiért hirtelen fújt egyet, arcát a tenyere mögé rejtette, és vékony, ellenszenves hangon hahotázni kezdett. Réce elhűlve nézett rá, utána újra a szikárra vetette tekintetét. Az végre megszólalt: – Ne törődj vele. Réce! – A hangja mély és zengő volt, illett az arcához. – Nem vagy képes magad elé képzelni a helyzeted. Mi nem tudunk téged most visszaszállítani a fő-

városi iskolába. Meglehet, hogy a Harci Macskák iskolájába már sohasem fogsz visszatérni. Réce kinyitotta, majd újra becsukta a száját. A pirospozsgás is abbahagyta a vihogást. – De én nem érzem magam… – suttogta Réce. – Én tökéletesen egészséges vagyok. Vagy nyomorék lennék? Azonnal mondja meg, doktor úr, nyomorék vagyok? – Nem, nem – mondta gyorsan a pirospozsgás. – Kezed-lábad teljesen rendben, ami pedig a pszichikumodat illeti… Emlékszel-e arra, hogy Gang Gnuk ki volt? – Igenis… Tudós volt. A lakható világok sokaságát tanította… A császári fanatikusok a lábánál fogva fölakasztották, és számszeríjjal lőttek rá… – Réce megzavarodott. – Elnézést, a pontos évszámra már nem emlékszem. De ez még az első alaji felkelés előtt volt… – Nagyon jó! – dicsérte meg a pirospozsgás. – És a mai tudomány mit tart Gang taní tásairól? Réce újra megzavarodott. – Pontosan nem tudnám megmondani… Nincs okom, hogy letagadjam. Az iskolában a gyakorlati asztronómia foglalkozásokon nekünk nem beszéltek erről. Arról volt csupán szó, hogy Ajgon, Pirra… meg a többi… például Kagg… Ugyanolyan bolygók, akár a mienk. Ja igen. Az Ajgonon légkör is van, ezt Grild, az alaji tudomány megalapítója állapította meg, tehát ott élet is lehetséges…Elakadt a lélegzete, és riadtan a szikárra nézett. – Nagyon jó – dicsérte meg a pirospozsgás újra –, és mi van a többi csillagon? – Elnézést kérek, hogyhogy a többi csillagon? – Más csillagok közelében lehet-e élet? Récét kiverte az izzadtság. – N-nem… – nyögte ki. – Nem, amennyiben az levegő nélküli világ. Lehetetlen. – És ha valamelyik csillag körül bolygók vannak? – folytatta kérlelhetetlenül az orvos. – Aha! Akkor persze lehet. Ha a csillag körül légkörrel rendelkező bolygó van, azon bizonyára lehetséges az élet… A pirospozsgás megelégedetten hátradőlt a karosszékben, és a szikárra nézett. Akkor a szikár kivette a szájából a szalmaszálat, és tekintete szinte Réce szívéig hatolt. – Szóval te Harci Macska vagy, Réce? – szólalt meg. – Igenis! – húzta ki magát Réce. – A Harci Macska pedig önmagában is harci egység… – a szikár hangja repedt fémhez hasonlított – amely boldogulni képes bármely lehető-lehetetlen váratlan helyzetben, így van? – És úrrá lenni azon – egészítette ki Réce –, a herceg őfensége és a dinasztia becsületéért és dicsőségéért! A szikár biccentett. – A Bogár csillagképet ismered? – Igenis! Tizenkét fényes csillagból álló, nyáron látható egyenlítői csillagkép. A Bogár első csillaga található… – Stop. A Bogár hetedik csillagát ismered? – Igenis. Narancsszínű csillag… – Amelyik körül – vágott közbe a szikár, fölemelve csontos ujját – bolygórendszer van, de az alaji csillagászok még nem tudnak erről. Az egyik bolygónak légköre van. Itt sok milliárd évvel ezelőtt létrejött az élet. Sőt mi több, értelmes lények civilizációját hordozza, amely jelentősen túlszárnyalja Giganda civilizációját. Ezen a bolygón vagy. Réce. Csend ülte meg a termet. Réce egészen kimerült, és várta a folytatást. A szikár meg az orvos feszülten figyelte. Sokáig hallgattak. Végül Réce nem bírta tovább. – Értettem, tiszt úr – jelentette ki. – Kérem, folytassa. Az orvos megköszörülte a torkát, a szikár szaporán pislogott. – Aha – mondta nyugodtan. – Azt hiszi, hogy pszichológiai kísérletet folytatunk, és ez a bevezető – fordult az orvoshoz. – Ez nem bevezető. Réce. Ez a valóság. A ti

bolygótokon dolgoztam, a Gigandán, a hercegség északi dzsungeljében. A harc idején véletlenül melléd kerültem. Ott feküdtél a földön, lángoltál, halálos sebet kaptál. Elvittelek a csillaghajóra… ez egy speciális jármű a csillagközi utakhoz és idehoztalak. Itt meggyógyítottunk. Ez nem bevezető, Réce. Nem vagyok se tiszt, se alaji. Földi lény vagyok. Réce elgondolkodva simította hátra a haját. – Feltehetőleg én tudom az önök nyelvét, tiszt úr, és ismerem az életfeltételeket az önök bolygóján. Vagy nem? Újra hallgattak egy sort. Utána a szikár elmosolyodott. – Te persze most egy diverzáns-felderítő kiképzésen érzed magad… Réce is megengedett magának egy mosolyt. – Nem egészen, tiszt úr. – Hát akkor? – Úgy vélem… remélem, hogy a parancsnokság méltónak talált arra, hogy végigmenjek egy speciális ellenőrzésen, hogy utána képes legyek ellátni egy új, fölöttébb fontos feladatot. Én büszke vagyok erre, tiszt úr. Mindent megteszek, hogy méltó legyek… – Ide figyelj – fordult hirtelen a pirospozsgás orvos a szikárhoz, – Nem kéne abba hagynunk? Nem érdemes kísérletezni. Hisz te magad mondtad, hogy három-négy hónapba is beletelik! A szikár megrázta a fejét, és a pirospozsgásnak érthetetlen nyelven mondott valamit. Réce szórakozott arcot vágott és körülnézett. Szokatlan helyen volt. Téglalap alakú szoba, sima, krémszínű falak, kockás mennyezet, és minden kocka belülről pirosan, narancssárgán, kéken, zölden csillogott. Ablak nem volt. Ajtót se látott. Az ágy melletti falon valamilyen gombok voltak, és a gombok fölött hosszú, áttetsző ablaksor húzódott, és egyenletes, nagyon tiszta zöld fény csillant benne. A padló vörös, tompa fényű volt… és a két karosszék, amelyben azok ültek, mintha a padlóból nőtt volna ki, de lehet, hogy egybeépítették vele. Réce észrevétlenül tapogatta meztelen lábával a padlót. Kellemes volt hozzáérni, akárcsak valami puha, meleg állathoz. – Jól van – szólt végül a szikár. – Öltözz föl, Réce. Valamit mutatok neked… Hol a ruhája? A pirospozsgás még habozott egy pillanatig, valahova oldalt hajolt, és mintha a falból húzta volna elő azt az áttetsző, lapos csomagot. Leengedett kezében tartva az egészet, újra szólt valamit a szikárnak, elég sokáig beszélt, de a szikár mind energikusabban rázta a fejét, végül kitépte a pirospozsgás kezéből a csomagot, és Réce térdére dobta. – Öltözz! – parancsolt rá újra. Réce óvatosan, minden oldalról megvizsgálta a csomagot. Áttetsző, bársonyos tapintású anyagból volt, a belsejében nagyon tiszta, puha kék-fehér valami. A csomag hirtelen magától fölbomlott, a levegőben elhamvadó szikrák szóródtak szét, és szétbomolva egy kék rövidnadrág, egy fehér-kék kabátka és még valami hullott az ágyra. Réce megkövült arccal látott az öltözködésnek. A pirospozsgás hirtelen hangosan megszólalt: – Ne menjek el mégis veletek? – Nem kell – mondta a szikár. A pirospozsgás összecsapta a puha, fehér kezét. – Már megint a stílusod! Ezek az intuíciós rohamok! Tudtommal elrendeztünk és meg beszéltünk mindent… – Nem mindent, láthatod. Réce fölhúzta a könnyű szandálokat, amelyek meglepően jól illettek a lábára. Fölállt, összecsapta a sarkát, és megbiccentette a fejét. – Kész vagyok, tiszt úr. A szikár végignézett rajta. – Hogy érzed magad benne? – kérdezte. Réce megvonta a vállát.

– Hát, egyenruhában jobban érzem magam. – Elleszel te egyenruha nélkül is – dünnyögte a szikár, és fölállt. – Értettem – mondta Réce. – Köszönd meg az orvosnak – figyelmeztette a szikár. Réce ünnepélyesen a pirospozsgás felé fordult, fennkölt arcot vágott, újra összecsapta a bokáját, és újra megbiccentette a fejét. – Engedje meg, doktor úr, hogy köszönetem nyilvánítsam – mondta. Az bágyadtan legyintett. – Eredj már… Te macska… A szikár közben elindult, egyenest a falnak. – Viszontlátásra, doktor úr – mondta vidáman Réce. – Remélem, itt nem látjuk többé egymást, de rólam csak jót fog hallani. – Ah, remélem… – felelt a pirospozsgás, de szemmel láthatóan kételkedett benne. Réce azonban már nem folytatta a társalgást. A szikár után eredt, szinte abban a pillanatban, amikor a falon nem kinyílt, hanem egyszerűen föltűnt egy derékszögű nyílás, és kiléptek egy szintén krémszínű, szintén üres, szintén ablaktalan-ajtótlan és szintén érthetetlenül világos folyosóra. – Mit gondolsz, mit fogsz most látni? – kérdezte a szikár. Nagyokat lépett, hosszú lába kaszált, de a lépéseiben annyi könnyedség volt, hogy Récét erősen emlékeztette Gepárd járására. – Nem tudhatom, tiszt úr – felelt Réce. – Hívjál Kornyejnak – mondta a szikár. – Értettem, Kornyej úr. – Egyszerűen csak Kornyej. – Igenis, Kornyej. A folyosó észrevétlenül lépcsőbe ment át, és sima spirálban vezetett lefelé. – Tehát nincs ellenedre, hogy egy idegen bolygón találd magad? – Igyekezni fogok, hogy minden rendben legyen, Kornyej. Szinte futottak lefelé a lépcsőn. – Egy kórházban vagyunk most – mondta Kornyej. – A falak mögött sok váratlan, sőt ijesztő dolgot fogsz látni. De akárhogy is, itt teljes biztonságban vagy. Bármily szörnyű dolgot látsz is, azok nem fenyegethetnek téged, és nem árthatnak neked. Értesz? – Igen, Kornyej – szólt Réce, és újra elmosolyodott. – Igyekezz magadtól rájönni, mi mire szolgál – folytatta Kornyej. – Ha valamit nem értesz, akkor feltétlenül kérdezd meg. A feleletet pedig hidd el. Itt nem hazudik senki. – Értettem – felelt Réce a lehető legkomolyabb ábrázattal. A végtelen lépcső véget ért, és egy tágas terembe jutottak, az első falak áttetszőek voltak, mögöttük zöld növényzetet látott, homokút sárgállott, a napfényben érthetetlen fémszerkezetek csillogtak. Szanaszét a teremben élénk színű ruhás, hanyag öltözetű emberek beszélgettek. A hangjuk összhangban volt az öltözékükkel, fesztelen volt és illetlenül hangos. De hirtelen elhallgattak, mintha kikapcsolták volna őket. Réce rájött, hogy ezek mind őt nézik… Nem, nem is őt, Kornyejt. A mosoly lehervadt az arcokról, az arcok megmerevedtek, a tekintetek közönyössé váltak, és már senki se nézett Kornyejra, egyáltalán nem is néztek feléjük, de Kornyej a teljes csöndben gondolataiba merülve haladt el közöttük, tán észre se vett semmit. Megállt az áttetsző fal előtt, és kezével átölelte Réce vállát. – Hogy tetszik? – kérdezte. Hatalmas, soköles, rücskös fatörzsek, vakító, átható zöld gomolyagok, felhők, egész fellegek fölöttük, sima, sárga ösvények, mellettük sötétzöld, áthatolhatatlanul sűrű csalit, amelyet valószínűtlenül lila virágok tarkítottak, és a napfényes, árnyékfoltos, homokos terecskére hirtelen kilépett egy lehetetlen, furcsa állat, mintha csak nyaka és lába lenne, megállt, megfordította apró fejét, nagy, selymes szemeivel Réce felé nézett. – Kolosszális… – suttogta Réce. Hangja megcsuklott. – Csodálatos konstrukció. – Zebrozsiráf – mondta érthetetlenül és ugyanakkor érthetően Kornyej.

– Veszélyes az emberre? – érdeklődött ügybuzgón Réce. – Mondtam, hogy itt semmi se fenyeget, és semmi se veszélyes… – Értem, hogy itt nem, de ott? Kornyej az ajkát harapdálta. – Itt, az azt jelenti, hogy ott – mondta. Ezt Réce már nem is hallotta. Döbbenten nézte, hogy a homokos úton, a zebrozsiráf mellett egy ember halad el. Látta, hogy a zebrozsiráf lehajtja a végtelen nyakát, akárha valami tarka sorompó ereszkedne lefelé, de az ember még csak meg sem áll, megveregeti az állatot a sörénye mentén, és továbbhalad a szikrázó fénnyel körülvett épület és a levegőbe emelkedő szivárványszínű madarak mellett. Följött néhány lapos lépcsőn, és az áttetsző falon keresztül belépett a terembe. – Többek közt ez is idegen bolygóról való – mondta félhangon Kornyej. – Meggyógyítottuk, és hamarost visszatér a bolygójára. Réce szárazon nyelt egyet, és szemével a lábadozó idegen bolygóbélit követte. Annak furcsa fülei voltak. Pontosabban szólva, nem is volt füle, és csupasz koponyáját visszataszító dudorok, csomók, tarajos kinövések serege lepte el. Réce újra nyelt egyet, és a zebrozsiráfra nézett. – Vajon… – kezdte, de elhallgatott. – Tessék? – Elnézést, Kornyej… Azt gondoltam… Azt gondoltam… ez mind… Szóval ez mind, a fal mögött… – Nem, ez nem mozi – mondta Kornyej kis türelmetlenséggel a hangjában. – És nem is állatkert. Ez mind valóság, és itt mindenütt ilyen. Meg akarod nézni? – kérdezte hirtelen. Réce megmerevedett. – Parancsára – szólt rekedt hangon. – Ha nem akarod, nem kell. Csak meg kell értened… Kornyej hirtelen elhallgatott. Réce ránézett. Kornyej átnézett a feje fölött a terem mélye felé, amelyet már újra betöltöttek a hangok és a nevetés, de Kornyej arca váratlanul és furcsán megváltozott, egy új kifejezés tűnt föl rajta – a bánat, a fájdalom és a várakozás keveréke. Valahol már látott Réce ilyen arcot, de nem emlékezett, hogy hol és mikor. Megfordult. A terem túlsó oldalán, egészen a fal mellett egy asszony állt. Réce még meg sem tudta komolyabban nézni, egy pillanat múlva el is tűnt. Piros ruhában volt, haja mint a szén, fehér arcán szinte világoskék szem. Mozdulatlan lángnyelv a világoskék fal előtt. És hirtelen – sehol. Kornyej nyugodt hangon megszólalt: – No, menjünk… Az arca, mintha semmi sem történt volna, ugyanolyan volt, mint azelőtt. Átléptek az áttetsző falon, és Kornyej megszólalt: – Hamarosan egy másik helyre kerülünk. Kerülünk, érted? Nem átrepülünk, nem átutazunk egy másik helyre, egyszerűen ott leszünk, érted… Hangos kacagás hallatszott mögöttük. Réce arra tekintett. Nem, nem rajtuk nevettek. Senkit sem látott. – Gyerünk – szólt Kornyej. Egy kerek fülke állt a telefon mellett, de a falai nem áttetszőek, hanem tompa fényűek voltak. A fülkébe egy ajtó vezetett, és erős rózsaillat áradt belőle. Réce bátortalanul belépett, Kornyej utánanyomakodott, és az ajtónyílás eltűnt. – Később majd elmagyarázom, hogyan is működik – mondta Kornyej. Lenyomta a falba épített kis pult billentyűit. Ilyen pultot Réce a könyvelőiskola számítógépein látott. – Most betáplálom a kódot – folytatta Kornyej. – Betápláltam… Látod a zöld lángot? Azt mutatja, hogy a kódnak van értelme, és a végcél szabad. Most elindulunk… Itt ez a piros gomb. Kornyej a piros gombra bökött. Hogy ne essen el. Réce társa szvetterébe

kapaszkodott. Mintha egy pillanatra minden eltűnt volna, azután újra előbukkant, és a matt falak hirtelen kifényesedtek. – Kész – szólt Kornyej. – Gyere ki. A terem nem volt sehol. Széles, megvilágított folyosón voltak. Egy éltes asszony higanyként csillogó pelerinben utat engedett nekik, szigorúan végigmérte Récét, ránézett Kornyejra, az arca hirtelen megmerevedett, sietve a fülkébe ugrott, és az ajtó becsukódott mögötte. – Egyenesen – mondta Kornyej. Réce elindult egyenesen. Néhány lépés után halkan sóhajtott. – Egy pillanat alatt húsz kilométert tettünk meg – szólalt meg a háta mögött Kornyej. – Megrendítő… – fűzte hozzá Réce. – Nem is tudtam, hogy ilyen holmink is van… – Hát igen, nektek nincs is – vetette ellen Kornyej. – Ide jobbra. – Nem, én arra gondoltam… elvben… Értem, titkos minden, csak a hadsereg rendelkezik vele… – Indulj, indulj már! – taszította hátba lágyan Kornyej a társát. – A hadsereg számára egy ilyen dolog nélkülözhetetlen… A hadsereg és a felderítés számára… – Úgy – jegyezte meg Kornyej. – Most egy szállodában vagyunk. Ez itt a szobám. Itt laktam, amíg gyógyítottak téged. Réce körülnézett. A szoba tágas volt és teljesen üres. Bútornak semmi nyoma. Az elülső fal helyén az ég kéklett, a többi fal színes volt, a padló fehér, a mennyezet, akár a kórházban, tarka kockás. – Beszélgessünk – szólt Kornyej, és leült. Sovány fenekének a földre kellett volna huppannia. De a padló fölemelkedett, szemben a leereszkedő testtel, szinte körülfolyta őt, és átalakult karosszékké. Ez a karosszék mintha nem is lett volna. Egyszerűen ebben a pillanatban nőtt ki. Egyenest a földből. Egyenest a szeme előtt. Kornyej keresztbe vetette a lábát, és csontos ujjaival szokása szerint átfogta a térdét. – Sokat vitatkoztunk. Réce – szólalt meg –, mi legyen veled. Mennyit közöljünk veled, mit titkoljunk el. Mit tegyünk, hogy te, isten ments, meg ne hibbanj… Réce megnyalta kiszáradt száját. – Én. – Az is fölmerült, példának okáért, hogy három-négy hónapig tartsunk eszméletlen állapotban; ajánlották, hogy hipnotizáljunk téged. Rengeteg ostobaságot javasoltak. De én elleneztem. Hogy miért? Először is hiszek benned. Erős, edzett fiatalember vagy, láttalak harc közben, tudom, hogy sok mindent kibírsz. Másodszor, mindenkinek jobb lesz, ha megismered a mi világunkat… még ha csak egy kis szögletét is. Harmadszor pedig, becsületemre mondom, szükségem van rád. Réce hallgatott. Lába elzsibbadt, hátul összekulcsolt kezét teljes erejéből, egész a fájdalomig összeszorította. Kornyej hirtelen előrehajolt, és azt mondta, szinte szuggerálva: – Semmi jóvátehetetlen nem történt veled. Semmi nem is fog történni. Teljes biztonságban vagy. Te egyszerűen utazol. Vendég vagy, érted? – Nem – felelt rekedten Réce. Megfordult, és egyenest a kék ég elé lépett. Megállt. Kinézett. Összeszorított ökle kifehéredett. Egy lépést tett hátra, egy másikat, majd egy harmadikat, és addig hátrált, amíg meg nem támaszthatta a lapockáját. – Tehát… én már ott vagyok? – szólt rekedten. – Tehát te már itt vagy – mondta Kornyej. – És mi a feladatom? – kérdezte Réce.

III. fejezet Egyszóval, fiúk, valami olyan dologba keveredtem, amilyenbe idáig egyetlen Harci

Macska sem. Egy pompás tisztáson fekszem, nyakamat puha pázsit simogatja. Körülöttem a teljes boldogság – akár a Zagguta-tó melletti üdülő, csak hát épp a tó nincs sehol. Ilyen fákat életemben nem láttam: a leveleik zöldebbek a zöldnél, lágyak, susogóak, az ágakon megtermett gyümölcsök lógnak – itt körtének hívják –, ehetőek, és annyit eszel belőle, amennyi jólesik. Balra tőlem bozót, előttem a házunk. Kornyej azt mondta, hogy a saját kezével építette ezt a házat. Meglehet, nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor őfelsége vadászházához vezényeltek őrségbe, hát ott is egy ház volt – pompás ház, a sok nagyfejű építette –, de hol van az ettől! A ház mellett medence, tiszta vízzel, ha meglátod – innál is belőle, még inkább megfürödnél benne. Körös-körül sztyepp. Ott még nem is jártam. Kedvem se volt hozzá idáig. Kíváncsi is vagyok én most a sztyeppre! Arra szeretnék már rájönni, hogy milyen nyelven gondolkodom, a kutyafáját! Hisz az anyanyelvemen, az alajin kívül nem is tudok mást. A katonai társalgási könyv nem jöhet számításba: abban csak annyi van, hogy: „Kezeket föl!” „Feküdj!” „Ki a parancsnok?” és így tovább. De most sehogy sem tudom megérteni, melyik is az anyanyelvem, ez az ő oroszuk vagy az alaji. Kornyej azt mondja, hogy az oroszt – huszonötezer szó meg a nyelvjárások – egy éjszaka alatt táplálták belém, amíg az operáció után aludtam. Nem tudom. Nyelvjárás… Hogy mondhatják ezt alajiul? Nem tudom. Hát ez nem az, amit eleinte gondoltam. Úgy véltem, hogy egy speciális laboratórium. Amilyen nálunk is van. Kornyej meg a felderítőszolgálat tisztje. Valami különlegesen fontos feladatra készítenek föl engem. Lehet, hogy őfensége más szárazföldek után is érdeklődik. Vagy az ördögbe is, más bolygók iránt. Miért ne? Mit tudok én? És én bolond, eleinte azt hittem, hogy körös-körül minden csak díszlet. Az a hatalmas kék tárgy, ami időnként föltűnik a horizonton, díszlet talán? Vagy az ennivaló? Mutassátok meg a fiúknak ezt az ennivalót, el se hiszik, hogy létezik ilyen. Fogsz egy fogkrémes tubust, kinyomod egy tányérra, és amikor rajta van, a kinyomott anyag fölfújja magát és sistereg, akkor fogsz egy másik tubust, kinyomod, és fölkiáltani sincs időd, a tányéron, az orrod előtt egy tisztességes sült hús, ropogósra sütve, és az illata… Nem, fiúk, ez nem díszlet! Ez hús. Vagy itt az éjszakai ég: minden csillagkép megvan. És a Hold. Az is díszlet? Becsületszavamra, ha ez díszlet, akkor túlságosan tökéletes. Különösen amikor magasan van. És amikor fölkel, hát az nem mindennapi látvány. Hatalmas, duzzadt, vörös, és ott lebeg a fák mögött… Már ötödik napja látom, de még mindig elfog a remegés. Hát kiderült, hogy cefetül áll a dolog. Ezek itt, a fene vigye el, mindenhatók, szemmel láthatóan mindenhatók. És itt állok egyedül szembe velük, szembe minden hatalmukkal. Nálunk senki semmit se tud róluk, és ez már igazán különös. Úgy járnak a Gigandánkra, mintha hazamennének, ők mindent tudnak rólunk, és mi róluk semmit. Mivel jönnek hozzánk, mi kell nekik tőlünk? Különös… Nincs, aki maga elé tudná képzelni a rejtélyes dolgaikat – pillanatok alatt száz és száz kilométereket tesznek meg repülőgép, vasút, gépek nélkül… a felhőknél magasabb lehetetlen és hihetetlen épületeik, a terülj-terülj szobáik, a levegőből készült ételeik, a csodadoktoraik… És ma reggel – álmot láttam, vagy mi a szösz? – Kornyej a medencéből egy szál fürdőnadrágban, minden egyéb nélkül madárként fölszállt az égbe, egy kört írt le a kert fölött, és a fák mögött leereszkedett… Ez, ahogy visszaemlékszem, teljesen megdöbbentett. Fölugrottam, futottam egyet a tisztáson, szakítottam egy körtét, hogy megnyugodjak. De hát csak öt napja vagyok itt! Mit láthattam én öt nap alatt? Itt ez a tisztás is. Az ablakom egyenesen ránéz. Az éjjel valami rettenetes nyávogásra ébredtem. Macskák verekszenek, vagy mi a szösz? De rögtön tudtam, ezek nem macskák. Odalopakodtam az ablakhoz. Ott áll. Egyenest a tisztás közepén. Hogy micsoda – azt nem tudom fölfogni. Valami háromszögletű, hatalmas, fehér. Amíg dörzsölgetem a szemem, látom ám, hogy eloszlik a levegőben. Becsületemre, akár egy kísértet. Ők „Lidércnek” hívják. Reggel megkérdeztem Kornyejt, hogy mi volt ez, és azt mondta, hogy Lidérc típusú középtávú repülésekre – húsz

fényévnél kisebbre – rendszeresített űrhajók. El lehet ezt képzelni? Húsz fényév, az ezeknek középtáv! A Giganda, többek közt, tizennyolc fényévre van ide… Ne-em, ők csak egyet hozhatnak tőlünk: rabszolgákat. Valakinek csak kell náluk dolgozni, valakinek csak kell a jólétüket biztosítani… Lám, maga Kornyej is megerősítette: „Tanulj, nézelődj, olvass, három-négy hónap múlva hazatérhetsz, nekiállsz új életet építeni; úgy néz ki, a háborúnak három-négy hónap múlva vége lesz, mi foglalkozunk ezzel a háborúval, és hamarost véget vetünk neki.” Itt már megértettem őt. Kérdem: ki győz ebben a háborúban? Azt feleli, hogy nem győz senki. Béke lesz, és kész. Így… Értem az egészet. Tehát mi nem hiába pazaroltuk a nyersanyagot. Hogy csend és béke lesz, minden otthoni felkelés, lázadás és vérontás nélkül. A pásztorok se hagyják verekedni és megnyomorodni a bikákat. Aki veszélyes számukra, azt megölik; aki kell, azt megveszik, és eljönnek, hogy a Lidérceik raktárait feltöltsék alajiakkal és patkányevőkkel vegyesen…És ez a Kornyej… Nem tehetek róla: tetszik nekem. Eszemmel fölfogom, hogy csak ilyen embert, és nem másmilyent, állíthattak mellém. Eszemmel fölfogom, és mégse tudom gyűlölni. Ez valami érzéki csalódás. Hiszek neki, mint egy bolond. Hallgatom, és még a fülem is kettéáll. De hisz magam is tudom, hogy ő azt sugalmazza és bizonygatja nekem, hogy az ő világuk gyönyörű, a miénk pedig rossz, és a mi világunkat az övék mintájára kell átalakítani, és nekem, mint okos, határozott és erős legénynek, aki erre az életre tökéletesen alkalmas, ebben a munkában kell segédkeznem. Igen, apránként már hozzá is látott. Minden nagy embert, akit mi tisztelünk, ő már lepocskondiázott. Bragg tábornagyot is. Félszemű Rókát, a felderítők parancsnokát is, őfenségére is célozgatott, de természetesen itt azonnal félbeszakítottam… Mindenki megkapta tőle a magáét. Még a császáriakról is szót ejtett, hadd lássam, hogy ő milyen elfogulatlan. Csak egyvalakiről mond jót. Gepárdról. Úgy látszik, ismerhette. És becsülte. Azt mondta, hogy ebben az emberben egy nagy pedagógus halt meg. Azt mondja, hogy nagyra értékeli… Helyes. Bár nem akartam, Gepárd járt az eszemben. Ej, Gepárd… Jó, hát a fiúk elestek. Nyúl is. Nagyorrú is… Kullancs rakétával a hóna alatt került a páncélos alá… kész. Ezért vagyunk a világon. De Gepárd. Apámra alig emlékszem, anyám – egyáltalán mi az, hogy anya? De őt sohasem fogom elfeledni. Nagyon leromolva kerültem az iskolába – éheztünk, macskahúst majszoltunk, majdhogy saját magunk meg nem zabáltuk. Apám kéz és láb nélkül tért haza a frontról, semmi hasznunk nem volt belőle, elkótyavetyélt mindent pálinkára… És a laktanya? Az sem volt egy leányálom, a fejadagról mindenki tudja, hogy milyen. És ki adta oda nekem a saját konzervjeit? Ott állsz őrségen az éjszakában, éhes vagy, korog a gyomrod, aztán hirtelen, szinte a föld alól előbukkan, meghallgatja a jelentést, mormog valamit, markodba nyom egy darab kenyeret meg lóhúst – a saját kenyerét és lóhúsát, a hátországi fejadagból –, és eltűnik… És az erőltetett menetben, amikor a gyöngeségtől összeestem, húsz kilométeren át vonszolt a saját nyakában. A fiúknak kellett volna vonszolni engem, meg is tették volna, de maguk is tízlépésenként estek orra. És hogy szól az instrukció? Ha nem bírod a menetet, nem bírod a szolgálatot. Eredj haza, és a bűzös lépcsők alatt hajkurászd a macskákat… Ezt nem felejtem el neked. Úgy haltál meg te magad is, ahogy minket tanítottál meghalni. De ha már életben maradtam, akkor most élnem kell, és nem hozhatok szégyent az emlékezetedre. De hát hogyan éljek? Jól belekeveredtem ebbe, Gepárd. Nagyon belekeveredtem! Hol lehetsz most? Biztass, sugallj… Ezek itt meg akarnak venni. Először is megmentették az életemet. Meggyógyítottak, szinte újjáalakítottak, nem maradt egyetlen lyukas fogam se; új nőtt, vagy mi a szösz? Hizlalnak, tudják ezek a csavargók, hogy nálunk szűkében van a falnivaló. Gyengéd szavakat mondanak, kellemes embereket állítanak mellém. Épp most hív, hogy ideje ebédelni. Az ebédlőben leültünk az asztalhoz, fogtuk a tubusokat, és nekiláttunk az evésnek. Kornyej valami szörnyűséget eszelt ki: egy áttetsző, sárgás szálakból álló gomolyagot – olyan volt, mint egy döglött mocsári sün –, valami barna szósszal leöntötte az egészet,

kisebb-nagyobb hús- és haldarabokat rakott rá, és most illatozik… hogy mitől, azt nem tudom, de erősen illatozik. Valamiért pálcikával ette. A két pálcikát összeszorította az ujja között, a tányért az álla alá emelte, és az egészet elkezdte behajigálni a szájába. Hajigálja, és közben rám kacsint. Úgy látszik, jó a hangulata. De nekem, a gondolataim miatt vagy a körte miatt, de nem sok étvágyam volt. Húst csináltam magamnak. Főtt húst. Pároltat akartam, főttre sikerült. Jól van, ezt is meg lehet enni, és köszönöm. – Ma kidolgoztam magam – szólt Kornyej, miközben a sündisznót lapátolta. – És te mit csináltál? – Hát, semmi különöset. Fürödtem. Hevertem a fűben. – A sztyeppén jártál? – Nem. – Butaság. Már mondtam neked: ott sok érdekes akad a számodra. – Kimegyek. Majd. Kornyej megette a sündisznót, és újra a tubus után nyúlt. – Eldöntötted már, hogy mit szeretnél látni? – Nem. Azaz igen. – No?… Mi a fenének kell lódítanom? Most nem akarok elmenni sehova. Itt akarok maradni, és ki akarom ismerni ezt a házat, így aztán kiböktem: – A Holdra… Kíváncsian nézett rám. – És mi az akadálya? Ott a null-kabin az udvaron, a kódjegyzéket meg már odaadtam… Nyomd le a gombot, és eredj. Kellett nekem ez a Hold?… – El is indulok – mondtam. – Csak fölhúzom a kalucsnit. Magam se tudtam, honnan szedtem ezt a szólást. Biztos valamilyen nyelvjárásból. Megült az agyamban, és most időről időre kiszökken belőlem. – Hogyhogy? – kérdezte Kornyej, és fölhúzta a szemöldökét. Elhallgattam. Most mehetek a Holdba. Egyszer kimondtam, tehát kell… Mit fogok ott látni? Persze, azért nem árt, ha megnézem… Végiggondoltam, mi mindent kellene itt megnéznem, és elsötétült előttem a világ. Hisz ha csak meg kellene néznem. De emlékeznem is kellene, fel kéne jegyeznem a koponyámba, de úgy összekeveredett itt a fejemben minden, mintha száz éve itt bolyonganék, és ezt a száz évet éjjel-nappal egyfolytában vetítenék nekem egy őrült moziban, kezdet és vég nélkül. De hiszen ők nem titkolnak el semmit előlem. Null-átvitel? Kérem. Elmagyarázza a null-átvitelt. Nemcsak elmagyarázza, hanem modellen be is mutatja. A modellt értem, de a null-kabin működését nem, bár Kornyej nagyon csökönyös. Térhajlítás, érted? Vagy ez a tubusétel. Három óra hosszat magyarázta, és mi maradt a fejemben? Szubmolekuláris összepréselés. Meg tágulás. Szubmolekuláris összepréselés – ez idáig rendben van. Kémia. De honnan veszi azt a darab sült húst? – Mit búsulsz? – kérdezte Kornyej, és megtörölte szalvétával a száját. – Nehéz? – Fáj a fejem – mondtam mérgesen. Hümmögött és nekiállt, hogy letakarítsa az asztalt. Persze ugrottam, hogy segítsek neki, ahogy illik, de itt náluk még egy embernek se marad sok munka ilyenkor. Annyi az egész lepakolás, hogy az asztal közepén ki kell nyitni egy lyukacskát, és mindent be lehet szórni, becsukni már nem kell, becsukódik az magától is. – Gyerünk moziba – mondta. – Az egyik ismerősöm csinált egy jó filmet. Régi stílusban, egy dimenzióban, fekete-fehérben. Neked tetszeni fog. – Miről? – kérdeztem bágyadtan. Nem akartam én semmiféle mozit. Nem volt szükségem mozira. Folyamatos mozi van körülöttem. Delíriumos stílusban. Színes és térhatású. – Van háborús is – mondta. – Igaz, a középkorban játszódik. Röviden: le kellett ülnöm, és végignéznem ezt a mozit. Valami limonádé. A

szerelemről. Két arisztokrata egymásba szeret, de a szüleik ellenzik. Természetesen van benne néhány hely, ahol verekszenek, de csupán karddal. A felvételek persze jók voltak, nem is lehet másmilyen náluk. Az egyik átszúrta karddal a másikat, nem volt benne semmi csalás: vagy háromujjnyira jött ki a penge az illető hátán, még gőzölgött is… Hát erre is csak rabok kellenek. Úgy fölkavart a gondolat, hogy alig bírtam kivárni a végét. A tetejébe már nagyon rá akartam gyújtani. Kornyej, akárcsak Gepárd, nem szívelte, ha rágyújtok. Ki kellene gyógyulnom ebből a szenvedélyből, de ebbe már nem mentem bele, régi énemből csupán ez maradt meg, és ha lehet, meg is marad. Nincs más megoldás, fölmegyek a szobámba. Azt mondom, hogy töprengeni. A Holdról. Elhitte. Elengedett. Úgy mentem a szobámba, mintha hazamennék. Még az érkezésem után átrendeztem a saját ízlésem szerint. Persze, nem volt könnyű hozzászokni az újdonságokhoz, bár Kornyej elmagyarázta az egészet. Állok a szoba közepén és mint egy bolond, üvöltök: „Széket! Széket akarok!” Csak kissé később értettem meg a mikéntjét. Üvöltözni nem kell, de azt a széket magadban teljes részletességgel el kell képzelni. El is képzeltem. Még az akkurátusan összestoppolt kopott bőrhuzatot is a karosszékben. Emlékszem, egyszer, egy menetgyakorlat után Nyúl leült, és amikor fölállt, a mászóvas kampója beleakadt a huzatba. No, én mindent úgy építettem föl, ahogy Gepárd szobájában volt, zöld gyapjúpokróccal leterített vaságy, éjjeliszekrény, vasláda a fegyverek részére, kisasztal lámpával, két szék meg a ruhásszekrény. Ajtót csináltam, mint az embereknél szokás, a fal kétszínű – narancssárga és fehér, az őfensége színei. Az áttetsző falak helyébe ablakot csináltam. A mennyezet alá fémernyős lámpát akasztottam… Természetesen ez mind csupán díszlet. Nincs itt fém, nincs vas, nincs fa, ezekből nincs itt semmi, és fegyverem sincs abban a vasládában, csupán egyetlen géppisztolytöltény van benne, amelyik a zubbonyom zsebében hányódott. És az éjjeliszekrényen sincs semmi. Gepárdnál egy asszony és egy gyerek fényképe volt az éjjeliszekrényen, azt mondták, hogy a felesége meg a lánya, de ő soha nem beszélt róla. Én is ki akartam egy fényképet tenni. Gepárdét. Ahogyan utoljára láttam őt. De nem sikerült jól elképzelnem. Igaza lehet Kornyej-nak, aki azt magyarázta, hogy ehhez festőnek vagy szobrásznak kellene lennem. Végső soron tetszett a kuckóm. Itt szabadon lélegeztem, míg a többi szobában mintha egy tűz alá vett mezőn lennék. Igaz, csak nekem tetszik itt. Kornyej megnézte, nem szólt egy szót se, de láttam a szemén, hogy nincs megelégedve. De ez nem olyan nagy baj. Akár hiszitek, akár sem, ez a szoba nekem se tetszik. Vagy inkább ez az egész ház. Vagy, a kutyafáját, az a láthatatlan erő, amely itt mindent irányít. Félrenézel, és az asztal már nincs sehol. Vagy a lámpa a mennyezeten. Vagy a vasdoboz átalakul egy olyasféle ládává, mint amilyenekben ők a mikrokönyveiket tartják… Na itt van, most is. Odanézek, nincs meg az éjjeliszekrény. Ami az éjjeliszekrény helyén van, az nem az én éjjeliszekrényem, nem is Gepárdé, sőt nem is éjjeliszekrény. Az ördög tudja, mi az; valami félig áttetsző berendezés. Még szerencse, hogy a cigaretta ott maradt. Szeretett, magam sodorta csikkjeim… Leültem a kedvenc székembe, rágyújtottam, és eltüntettem ezt az egész berendezést. Becsületemre, örömmel tettem. De az éjjeliszekrény visszatért a helyére. Még a számára is emlékeztem: 0064. Hogy mit jelent ez a szám, azt nem tudom. Szóval ülök, cigarettázom, bámulom a saját éjjeliszekrényemet. Visszanyertem a lelki nyugalmamat, a szobában barátságos félhomály, keskeny ablak; alkalomadtán egész jól lehetne innen viszonozni a tüzet. Ha lenne mivel. Törtem a fejem, mit tegyek az éjjeliszekrényemre. Addig töprengtem, amíg csak kitaláltam. Leakasztottam a medált a nyakamból, fölnyitottam, és kivettem belőle a fenséges asszony arcképét. Ahogy tudtam, berámáztam, elhelyeztem, új cigarettára gyújtottam, ültem, és néztem az Ezer Szív Szüzének gyönyörű arcát. Mi, Harci Macskák mindnyájan a lovagjai és védelmezői vagyunk mindhalálig. Minden javunk az ő tulajdona. Gyengédségünk, jóságunk, vágyakozásunk mind tőle van, érte van, a nevében van.

Ültem, ültem, és hirtelen rádöbbentem, hogyan is nézek ki őelőtte… Pfű! Majd leestem a székről, úgy pattantam föl, kinyitottam a szekrényt, letéptem magamról ezt a fehér-kék bohóckabátot és bohócnadrágot. Le a szandált, és meztelen lábamra fölrántottam a nehéz, rövid szárú vörös csizmát. Fölcsatoltam a szíjamat, majd elszorult a lélegzetem is. A barettom sajnos nincs meg, úgy látszik, teljesen elégett, és a porból nem tudták tökéletesen helyreállítani. De lehet, hogy még én vesztettem el a nagy zűrzavarban… Belenéztem a tükörbe. Mindjárt más lett a fizimiskám: nem egy taknyos kölyök, hanem egy Harci Macska; izzanak a gombjai. Az emblémán fogait vicsorgatja az örökké tomboló Fekete Szörny, az öv csatja pont a köldökömön, mintha odanőtt volna. Hogy miért nincs meg az a barett… Hirtelen azon kaptam magam, hogy teli torokból üvöltöm a Harci Macskák indulóját, egész a rekedtségig, és a szemem könnyben ázik. Végigénekeltem, megtöröltem a szemem, és újra elkezdtem az elejétől, most már csak félhangon, egyszerűen a magam örömére, a legelső sortól, amelytől minden szív összeszorul: „Bíbor fények áradnak az égen…” Egész a hetyke utolsóig: „Harci Macska nem pusztul el soha!” Mi ugyan odahaza még egy versszakot írtunk hozzá, de azt józan állapotban – és főleg a Szűz arcképe előtt – mégsem lehetett előadni. Emlékszem, Gepárd egyszer alaposan fültövön vágta Krokodilt emiatt… A kutyafáját! Újra! Újra ez a lámpa, amivé az ostoba gyertya visszaváltozott. Hát mit csináljak veled!… Megpróbáltam a lámpát újfent gyertyává változtatni, de végül köptem rá, és eltüntettem az egészet. Elfogott a kétségbeesés. Hogy győzzem le Őket, amikor a saját szobám se tudom legyőzni! Ezt az átkozott házat… Fölemeltem a széket, és újra leültem. Ház. Hát, fiúk, ezzel a házzal valami nincs rendben. Látszólag egyszerű kétszintes ház a bozót mellett, körös-körül huszonöt kilométeres körzetben a puszta sztyepp, lapos, akár a deszka, és a házban csak ketten vagyunk. Kornyej meg én. Kész. De hát, fiúk, ezzel még nem mondtam el mindent. Először is a hangok. Valaki beszél, nem is egyedül, és rádió sehol. A hangok betöltik az egész házat. És nem éjszaka, de fényes nappal. Ki beszél, kivel beszél, miről beszél – nem értem. Ugyanakkor Kornyej nincs idehaza. Persze az is kérdés, hová mászkál… Bár erre a kérdésre mintha megleltem volna a választ. A helyzet a következő: tegnapelőtt ott ülök az ablak mellett, és a null-kabint figyelem. Ott van rézsútosan nekem, a homokút végén, tán ötvenlépésnyire. Egyszer csak hallom, a házban valahol mintha egy ajtó nyikordulna, majd hirtelen csönd, és én érzem, hogy egyedül maradok. Gondoltam, hogy most nem a null-kabin segítségével távozik. De hirtelen mintha fejszével vertek volna fejbe! Ajtó! Hol van ebben a házban az enyémen kívül még egy ajtó, amelyik nyikorog? Kiugrottam a szobámból, és lerohantam a földszintre. Jobbra-balra tekingetek, és meglátok egy világos folyosót, a falán ablakok… Hát ez egészen olyan, mint nálunk. Hirtelen lépéseket hallok. Nem tudom, mi tarthatott vissza. Félreálltam, és visszatartottam a lélegzetem. A folyosó üres, legvégén közönséges, festett ajtó… Hogy nem vettem észre eddig, nem értem. Meg a folyosót is… Ezt sem értem. No jól van. Most a lépések a fontosak. Néhány ember lehet. Közeledtek, közeledtek – a szívem is összeszorult –, és a fal mögül a folyosó közepére hárman vonultak ki, egymás háta mögött. A kutyafáját! Császári ejtőernyősök, teljes menetfelszerelésben, terepszínű kezeslábasban, hónuk alatt géppisztoly, övükben fejsze. Egyedül vagyok, üres a kezem, semmi sincs nálam. Ha hátranéznek, elvesztem. Nem néztek hátra. Végigvonultak a folyosón, egész az ajtóig, és ott eltűntek. Az ajtó nyikorgott egy kicsit, szinte a huzattól – és vége. No, fiúk… Igyekeztem ám a szobámba vissza és csak ott tértem magamhoz. Még most sem értem, mit jelenthet ez. Az világos volt, hogyan tűnik el Kornyej a házból. Ezen az ajtón keresztül. De honnan kerültek ide ezek a patkányevők teljes felszerelésben?… És mi lehet az ajtó mögött? A csikket ledobtam a padlóra, és végignéztem, hogyan szívja magába és emelkedik vissza a padló. Rettenetes, de valahogy neki kellene látni. És ha nekilátok, akkor csak ennél az ajtónál. Persze kényelmesebb a kertben körtét majszolni… vagy rekedtségig indulókat harsogni a szobában. Kidugtam a fejem az ajtón, és füleltem. Csönd. Kornyej

itthon lehet. Talán jobb is. Ha történik valami, elüvöltöm magam, és a segítségemre jön. Behatoltam a folyosóra, lábujjhegyen, kezem széttárva. Egy örökkévalóságba telt, míg az ajtóig elértem. Teszek vagy tíz lépést, megállok, fülelek; gyerünk tovább. Odaértem. Egy közönséges ajtó. Nikkelkilincs. Odaszorítom a fülem, de nem hallok semmit. Vállammal meglököm. Nem nyílik. Lenyomom a kilincset. Megint nem nyílik. Érdekes. A homlokomon gyöngyözik az izzadtság, körülnézek. Senki. Újra megfogom a kilincset, újra lenyomom, és az ajtó kinyílt. Az ijedtségtől vagy a váratlanságtól becsaptam az átkozottat. A fejem üres, és csak egy gondolat forog benne, akár az üres benzintartályban a borsószem: ne mássz bele, te hülye, téged nem bántanak, te se bánts senkit… De ezt az utolsó, hitvány gondolatot hamar kipenderítettem. Látom ám, az ajtó melletti falon apró, akkurátus betűkkel alaji nyelven oda van írva: „annyi mint”. Sok minden oda volt írva, összesen hat sor, de a többi az matematika volt, méghozzá olyan matematika, hogy én csak a plusz- és mínuszjelet értettem meg belőle. Az egész úgy nézett ki, hogy négy sor matematika, azután ez az „annyi mint”, két vonallal aláhúzva, és utána még két sor képlet, az egészet egy kövér keret fogta körbe, de a palavessző elmorzsolódhatott annál, aki írta. Hát így állunk… Szegény üres benzintank-fejemben olyan nyüzsgés támadt, hogy az ajtóról meg is feledkeztem. Kiderül, hogy nem is én vagyok itt az egyetlen alaji vendég? Ki a másik? Hol van? Idáig miért nem láttam? Miért írták ezt ide? Jelt adni? Kinek? Nekem? De hát én nem értek a matematikához… Vagy csak azért írták ezt a matematikát ide, hogy eltereljék a figyelmemet? De nem voltam képes az egészet végiggondolni, mivel meghallottam, hogy Kornyej hív. Félkábán futottam el onnan, és lábujjhegyen a szobámba surrantam. Leroskadtam egy székre, rágyújtottam, és fölkaptam egy könyvet. Kornyej odalent még kiáltott egypárat, azután meghallottam, hogy kopog az ajtón. Többek közt az is szokása volt, hogy bár ez a saját háza, mégse jött be soha kopogtatás nélkül. Ez jólesett nekem. Gepárddal mi is mindig kopogtattunk. De idáig ez nem jutott az eszembe. „Jöjjön be” – mondtam, és olyan közönyös, elmélázó arcot vágtam, mintha semmit se láttam, semmit se hallottam volna. Bejött, megállt a küszöbön, nekidőlt az ajtófélfának, és nézett. Az arcáról semmit se lehetett leolvasni. Olyan arcot vágott, hogy rögtön észbe kaptam, és elnyomtam a csikket. – No, hogy tetszett a Hold? – kérdezte. Hallgatok. Mit mondjak? Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy mindjárt máglyára vet, de idáig ez még nem történt meg. Hacsak most nem fog. – Gyerünk – mondja. – Mutatok valamit. Utána talán még elugrunk a Holdra is. Már megint ez a Hold. Lassan megfekszi a gyomromat. – Igenis – mondom, de mindenesetre megkérdezem: – Óhajtja, hogy átöltözzek? – Nincs meleged ebben? – kérdezett vissza. Nem állhattam meg, hogy el ne nevessem magam. Micsoda kérdés! – Elnézést – mondta, mintha a gondolataimban olvasna. – Menjünk. Még sohasem vezetett errefelé. Ne-em, fiúk, ebben a házban én sohasem fogom kiismerni magamat. Nem is sejtettem, hogy ebben a házban ilyen is van. A társalgóban, a könyves fülke mellett megkocogtatta a falat, kinyílt egy ajtó, és az ajtó mögött egy lépcső vezetett a föld alá. Még egy teljes, föld alatti szint is van ebben a házban, olyan pompás és ragyogó, mintha napfény érné, de ez már nem lakás. Itt valami házi múzeum van. Egy hatalmas terem, és hogy mi minden van benne! – Tudod, Réce – mondta valami különös, szomorkás hanglejtéssel –, korábban kozmo-biológusként dolgoztam, más bolygók élőlényeit vizsgáltam. – Milyen csodálatos idők voltak! Hány világot láttam, és minden új világnak külön, saját élete van; az egész emberi történelem nem elég ahhoz, hogy titkait teljesen kifürkéssze… Nézd csak! – Megragadta a karomat, és a sarokba vonszolt, ahol egy fekete lakkdobogón egy kutya nagyságú csontváz volt fölállítva. – Nézd, két gerince van. Egy vadállat a Nistagmáról. Amikor az első példányt elhoztuk, azt hittük, hogy torzszülött. Aztán jött a második, a

harmadik… Kiderült, hogy a Nistagmán az élőlényeknek egy egész új formájára bukkantunk, a kétgerincűekre. Másutt sehol… és a Nistagmán is csak egy faj létezik. Honnan? Minek? Ötven év telt el azóta, de ezt a titkot még nem fejtette meg senki… Vagy nézd ezt… És ment és ment. Csontváztól csontvázig vonszolt, hadonászott, fölemelte a hangját; ilyennek még sohasem láttam. Persze nagyszerű, hogy ennyire szereti a kozmobiológiát. Vagy valami különös emlékeket ébresztett föl benne. Nem tudom. Keveset értettem meg abból, amit mondott, még kevesebbre emlékszem, különösebben nem is érdekelt az egész. Minek ez nekem? Szórakoztatóbb volt őt nézni, mint az állatait! Volt ott belőlük vagy száz darab. Vagy csontvázként, vagy hatalmas áttetsző tömbökbe erősítve (ha jól értettem, az a különleges védelmüket szolgálta), vagy egyszerűen kitömve, ahogy őfensége vadászházában is, de az csupán egy fej vagy bőr. Ahogy a második terembe léptünk, visszahőköltem, az egész falat egyetlen bőr borította be. A kutyafáját! Húsz méter hosszú, három méter széles, ha nem négy, még a mennyezetből is eltakart egy kis dara bot. Az egész bőrt nem is pikkelyek, hanem lemezek borították, egy-egy lemez akkora, mint egy tál, és mindegyik tiszta, izzó tüzű smaragdként ragyog, s ettől a bőrtől az egész terem zöldes színben játszott. Megzavarodtam, nem tudtam betelni a látvánnyal. Hát ilyen is létezik valahol! A feje kicsi, akkora, mint az öklöm, nem látni a szemét, és a szájába nem fér bele az ujjam; nem értem, hogyan táplálkozhat ez a hústorony… Utána a terem végében egy ajtót pillantok meg. Valami sötét szobába vezet. Közelebb lépek, hát, fiúk, ez nem ajtó. Ez egy hatalmas nyitott száj. Istenem, akár egy ajtó! Csak nem szobába vezet, hanem garázsba, esetleg hangárba. Ezt a vadat tahorgnak hívják, és a Pandorán zsákmányolták. De Kornyej olyan szórakozottan ment el mellette, mintha valami vacak teknősbéka lenne. Kétvagonnyi a fej, és a pofájába beleférne az egész iskolánk. Milyen test tartozhat egy ekkora fejhez? És mivel lehetett elejteni? Talán rakétavetővel… No, mi van még itt? Különféle madarak, hatalmas rovarok… Egy lábra is emlékszem. Az a láb a terem közepén állt. Szintén azzal az áttetsző anyaggal öntötték le. Furcsa egy láb volt, az biztos. Nálam magasabb, bütykös, akár egy öreg fatörzs, rajta nyolc karom – a Gugu sárkánynak rajzolnak ilyent –, mindegyik akár egy szablya… Figyelemreméltó valami. Aztán kiderült, hogy ezen az egy lábon kívül még egy farok sincs egyetlen múzeumban sem. A Jajla bolygón él, sok évig vadásztak utána, de teljes példányt azóta sem tudtak szerezni. Golyó nem fogja, gáz nem fogja, csapdába nem lép, döglötten sohasem látták, legföljebb így, darabokban. A megsérült részei egyszerűen letörnek, kis ideig még élnek – remegnek és mozognak –, végül elcsöndesednek… Igen, ez láb. Ott álltam előtte, és akkorára tátottam a szám, akár a tahorg. Kész óriás. Teremtőm… Megyünk csak, megyünk. Kornyej mesél, dicsekszik, de lassan unalmassá válik, és újra a saját dolgaimról kezdek töprengeni. Először arról a feliratról, amellyel szembe találtam magam, és hogy milyen következtetéseket kellene levonnom belőle, azután valahogy újra Kornyejra gondoltam. Miért él egyedül? Hiszen gazdag, független ember. Hol a felesége, hol vannak a gyerekei? Milyen lehet a felesége egyáltalán? Először a kórházban láttam, amikor a termen áthaladt. Azután ide is eljött hozzá. Illetve amikor jött, nem láttam, de azt már a saját szememmel figyelhettem meg, ahogy a férfi a null-kabinig elkísérte. De valahogy nincs evvel a nővel szerencséje. Azt mondja neki: „Várlak téged mindennap, minden órán, mindig.” És a nő felel: „Gyűlöllek mindennap, minden órában…” vagy valami hasonlót. Láttam. Fölmerül a kérdés, hogy akkor minek jött el ez a nő. Hogy végsőkig fölzaklassa ezt a férfit. Belépett a kabinba, és – fr-r-r! – már itt se volt, de a férfi ott állt szegény, az arcára újra kiült az a bánatos, fájdalmas tekintet, amit a kórházban láttam, és most rájöttem, honnan ismerem ezt az arckifejezést: a halálos sebesültek arcán láttam, miközben elvéreztek. Nem, a magánéletben nincs szerencséje, ezt mint kívülálló tisztán látom. Lehet, azért dolgozik éjjel-nappal, hogy lekösse magát. Talán innen ered az állatok iránti vonzalma is… De kienged végre innen a föld alól, vagy egész életünket itt fogjuk eltölteni? Nem, nem enged. Valamit újra magyaráz. Talán ha a

felét megnéztük? Valószínűleg megnéztük. l-igen, ezek az állatok mind éltek, ezer fényévnyire innen. Nem ismerem a bánatukat, de bizonyára mindegyiknek megvolt a maga gondja-baja. Aztán ezek odamentek, zsákba dugták őket, és gyerünk ide a múzeumba! Tudományos célokra. És mi is élünk, küszködünk, történelmet csinálunk, gyűlöljük az ellenséget, nem szánjuk magunkat, de ezek figyelnek minket, és készítik már a zsákot. Tudományos célokra. Vagy másra. Végül is mi a különbség köztünk? Talán majd mi is ilyen talapzatokon állunk, és ők majd gesztikulálnak, vitatkoznak körülöttünk: miért vagyunk ilyenek, honnan kerültünk elő, és miért. És ekkor hirtelen testvéreimnek éreztem ezeket az állatokat… No, nem valódi testvéreimnek, csak átvitt értelemben… Azt mondják, hogy árvíz, tűzvész idején a dzsungel állatai, ragadozók és növényevők vállvetve menekülnek, barátokká válnak, segítik egymást, így hallottam. Hát valami ilyen érzés fogott el most engem is. És akár a bűnjelet, pont ebben a pillanatban egy csontvázat pillantottam meg. Ott állt szerényen a sarokban, minden talapzat nélkül; alacsony növésű, még nálam is alacsonyabb. Ember. Koponya, kéz, láb. Hogy én nem emberi csontvázat láttam? Meglehet; a mellkasa szélesebb, a kezei egész aprók, az ujjacskái között mintha hártya feszülne, és a lábacskái görbék. Mindegy – ember. Az arcomon valószínűleg megváltozhatott valami, mivel Kornyej hirtelen megállt, figyelmesen rám nézett, azután a csontvázra, majd megint énrám. – Mi van veled? Mit nem értesz? – kérdezi. Hallgatok, a csontvázat bámulom, de Kornyejt kerüli a tekintetem. Hisz valami ilyen vár rám is. De Kornyej nyugodtan beszélt: – Igen, ez a híres pseudohomo, a természet egyik nevezetes titka. Tán olvastál róla valahol? – Nem – mondtam, és magamban arra gondoltam, hogy ő most mindent megmagya ráz. Mindig olyan szépen elmagyarázott mindent. De hát hihetek-e neki? – Ez egy csodálatos történet – mondja Kornyej –, és valamilyen formában tragikus is. Úgy véled, ennek a lénynek értelmesnek kell lennie. Legalábbis az általunk ismert összes törvény szerint. – Széttárta a karját. – De ez nem bizonyult annak. A csontváz semmi, majd mutatok róla fényképet. Egy tudományos kutatócsoport a múlt században fedezte föl a pseudohomót a Tagorén. Sokáig igyekeztek velük kapcsolatot teremteni, figyelték őket természetes viszonyaik közt, tanulmányozták őket. Végül oda lyukadtak ki, hogy ezek állatok. Paradoxonnak hangzik, de ami tény, az tény, állatok. Úgy is bántunk velük mint állatokkal. Állatkertekben tartottuk, elláttuk minden szükségessel őket, anatómiáját vizsgáltuk, preparáltuk, csontvázakat és koponyákat szereztünk a gyűjtemények számára. Akárhogy is, ez a szituáció a tudományos gondolkodásban egyedülálló. Ennek az élőlénynek embernek kellene lennie, de mégsem az. És alig telik el néhány év, a Tagorén fölfedeznek egy hatalmas, az emberétől és tőletek teljesen különböző civilizációt, amely sosem látott fantasztikus kidolgozású, és kétségkívül létezik… Elképzelheted, milyen szörnyű volt. A felfedezők közül az egyik megőrült, a másik főbe lőtte magát… És még csak húsz év telt el. Kiderült, hogy a bolygón van értelem. De az embertől teljesen idegen. Nem is hasonlít sem a miénkre, sem a tietekére, de mondjuk, még a leonidasiakéra sem, a tudomány el se tudta képzelni, hogy ilyen is létezik… Igen… Ez volt az igazi tragédia. – Hirtelen, mintha már unná az egészet, elindult kifelé a teremből, szinte meg is feledkezett róla, de a küszöbön megállt, ránézett a sarokban álló csontvázra, és azt mondta: – Most az a feltevésünk, hogy ez itt valamiféle mesterséges lény. Érted, a tagoreiek csinálták maguknak, valami modellféle lehet… De mihez? A tagoreiekkel eddig nem találtunk közös nyelvet… – Itt rám nézett, rácsapott a vállamra, és azt mondta: – Így állunk, bajtárs… És te azt mondod: kozmozoológia. Nem tudom, hogy igazat mondott-e, vagy csak kitalálta az egészet, hogy a fejemet teljesen megzavarja, de ezután, úgy látszik, elment a kedve attól, hogy fel s alá szalad gálva tartson előadást a természet titkairól. Kimentünk a múzeumból. Ő is hallgatott, én

is; bennem óriási volt a zűrzavar, és így mentünk a dolgozószobájáig. Leült a karosszékébe a képernyő elé, a levegőből leemelt egy talpas poharat, telve kedvenc italával, elkezdte szalmaszálon át szívogatni, és mintha átnézett volna rajtam. A dolgozószobájában a képernyőn és hihetetlen mennyiségű könyvön kívül semmi sem volt. Még egy asztal se, és idáig még nem jöttem rá, mit csinál akkor, ha egy papírt alá akar írni. Nemvolt a szobában se térkép, se fénykép, se dísztárgy. Pedig gazdag ember, megengedhetné magának! Az ő helyében, ha nem lenne elég pénzem, eladnám azt a smaragdos bőrt, szolgát fogadnék, szobrot állítanék mindenfelé, szőnyegeket akasztanék föl, ahogy nálunk. Igaz, én nőtlen lennék. Az is lehet, hogy tiltva van neki a fényűzés. Mit tudok én az ő feladatairól? Semmit. A múzeumát is a pincében tartja… – Figyelj, Réce – szólalt meg hirtelen –, te itt rettenetesen unod magad, igaz? Váratlan volt a kérdés. Ki ismeri őt, mit kellene ilyenkor felelni? Végső soron azt se tudom, hogy unatkozom-e itt egyáltalán. Hogy nem érzem jól magam, az igaz. Hogy kényelmetlen itt nekem, az is igaz. Hogy nem lelem a helyem, az is igaz. De hogy unatkoznék?… Unalmas-e az embernek pergőtűzben rohamozni? Ő bezzeg sohasem unatkozik. De idáig én sem unatkoztam itt. – Nem – mondtam. – A saját helyzetemen töprengek. – No, és mire jutottál? – Teljes egészében az ön kezében vagyok. Nevetett. – A kezemben… Jól van, erről ne többet. Látod, én nem tudom az egész időm neked szentelni. Bár úgy látom, ettől te nem szenvedsz különösebben. Igyekszel tőlem távol tartani magad… – Egyáltalán nem – tiltakoztam udvariasan. – Soha nem felejtem el, hogy ön mentett meg engem. – Megmentettelek? Hm… Az még messze van. De nem akarsz megismerkedni egy érdekes egyéniséggel? Megdobbant a szívem. – Ahogy parancsolja – mondtam. Elgondolkodott. – Tényleg parancsolom – mondta, miközben fölemelkedett –, ez valóban hasznos lesz. Ezekkel a számomra érthetetlen szavakkal odament a túlsó falhoz, valamit matatott ott, és a fal szétnyílt. Odanéztem, és hátrálni kezdtem. Hogy itt nálunk a falak pillanatonként szétnyílnak és bezárulnak, azt már az unalomig megszoktam. De hát mire számítottam? Arra, hogy be akar annak a matematikusnak mutatni, de fiúk, a kutyafáját, ott egy két és fél méter magas gólem állt. Tenyeres-talpas figura, nyaka nincs, a pofája mintha sűrű, rácsos rostély mögé lenne zárva, a feje két oldalán meredezett valami, talán fényszóró, talán fül. Komolyan mondom, ha nem lett volna egyenruha rajtam, ész nélkül elinaltam volna. Becsületemre. Még egyenruhában is elinaltam volna, de földbe gyökerezett a lábam. És ez a gólem a tetejébe még tompa basszus hangon meg is szólalt: – Üdvözlet, Kornyej! – Üdvözlet, Dramba – mondta neki Kornyej. – Gyere be. Bejött. Azt vártam, hogy a lépéseitől szétesik az egész ház. Egy ekkora csodalényszobor! De bejött; szinte úszott a levegőben. Se hang, se nesz, az előbb még a fülkében állt, most pedig már itt a szoba közepén, és hangszóró-füleit felém fordítja. A hátam mögött már érzem a falat, nincs hova hátrálni. Ez a gazember Kornyej meg csak nevet, és azt mondja: – Na ne félj, ne félj, Harci Macska! Ez robot! Gép! Köszönöm, gondolom. Mennyivel jobb nekem az, hogy ez gép, vagy mi a szösz! – Ilyeneket már nem is gyártunk – mondta Kornyej, megsimogatva a gólem könyökét. – De az apám ilyenekkel volt a Jajlán is, a Pandorán is. Emlékszel a Pandorára,

Dramba? – Mindenre emlékszem, Kornyej – dörmögte a gólem. – No, ismerkedjetek meg – mondta Kornyej. – Ez Réce, a fiú a pokolból. A Földön újonc, nem tud semmit. Engedelmeskedj neki. – Várom a parancsait, Réce – dörmögte a gólem, és üdvözlésképp hatalmas tenyerét a mennyezetig emelte. Mindent összevetve, jól végződött az egész. De késő este, amikor az egész ház aludt, lelopóztam arra a folyosóra, és a matematikai képlet alá odaírtam: „Ki vagy, barátom?”

IV. fejezet Amikor elérték az elhagyott utat, a nap már magasan járt a sztyepp fölött. Rózsák illatoztak, zizegett a rövid, durva fű, és meg-meg roppant a lábuk alatt. Körös-körül milliárd szöcske zengett és ciripelt, a felhevült föld átható, kesernyés illatot árasztott. Furcsa egy út volt, teljesen egyenes, a ködbe vesző kék horizont alól indult, felébe vágta a földet, és újra eltűnt a horizont mögött, arrafelé, ahol huszonnégy órán át, éjjel és nappal egy távoli valami érthetetlenül föllángolt, ragyogott, mozgott, fölpuffadt és visszazuhant. Az út széles volt, homályosan ragyogott a napon, és a szalagja lágy anyagból készült, néhány centi vastag, lekerekített csíkként húzódott a kemény sztyeppén. Réce rálépett, csodálta a váratlan ruganyosságot, és párszor könnyedén fölugrott. Ez nem beton volt, se naptól áttüzesedett aszfalt. Leginkább valami feszes gumira emlékeztetett. És ebből a gumiból hűvösség áradt az izzó burkolat fullasztó lehelete helyett. Nem volt rajta nyom, még por se. Réce lehajolt, megtapogatta a sima, szinte síkos felszínt. A tenyere tiszta maradt. – Az utóbbi nyolcvan évben igencsak kiszáradt – tutulta Dramba. – Amikor utoljára láttam, húsz méternél is szélesebb volt. És mozgott. Réce leugrott a földre. – Mozgott? Hogyhogy mozgott? – Ez önmozgó út volt. Akkoriban sok volt belőlük. Az egész földgolyót behálózták, és szinte folytak, a szélén lassabban, a közepén gyorsabban. – Nektek nem voltak autóitok? – kérdezte Réce. – Voltak. Nem tudom megmondani önnek, miért lelkesedtek az emberek az ilyen utak építéséért. Valami kapcsolatban volt a környezetvédelemmel. Én csak közvetett információkkal rendelkezem. Az önmozgó út tisztított is. Kivont minden ártalmas és felesleges anyagot a levegőből, a vízből és a földből. – És most miért nem mozog? – kérdezte Réce. – Nem tudod bekapcsolni? – Nem. Az utakat speciális központokból irányították. A legközelebbi is túl messze van ide. De lehet, hogy ezek a központok már nincsenek is meg. Szükségtelenné váltak. Ahogy látom, nagyon megváltozott minden. Korábban rengeteg ember járt ezen az úton. Most senki. Ezen az égen azelőtt a légi járművek több szinten mentek, mentek, mentek. Most üres az ég is. Régebben az út két oldalán olyan magasra nőtt a gabona, mint én. Most csak sztyepp. Réce tátott szájjal hallgatta. – Azelőtt a receptoraimon keresztül – folytatta monoton hangon Dramba – másodpercenként különböző hangnemű rádióimpulzusok százai érkeztek. Most az atmoszféra zavarain kívül nem hallok semmit. Eleinte azt hittem, bennem van a baj. De már rájöttem, olyan vagyok, mint voltam. A világ változott meg. – Talán elsatnyult a világ? – élénkült meg Réce. – Nem értem – mondta Dramba. Réce megfordult, arrafelé nézett, ahol fellángolt és mozgott a horizont. Hogyisne, gondolta komoran. Még hogy elsatnyult. – És az ott mi? – kérdezte.

– Antonov van arra – felelt Dramba. – Egy város. Nyolcvan évvel ezelőtt innen még nem lehetett látni. Mezőgazdasági város volt. – És most? – Nem tudom. Egész idő alatt az informátoraimat hívom, de senki se felel. A kapcsolat eszközei is megváltoztak. Réce. Minden megváltozott. Réce a titokzatos villódzásra figyelt, és a láthatár alól hirtelen egy hatalmas háromszögletű vitorlához hasonló, elképzelhetetlen méretű szürkéskék valami bukkant föl, alig sötétebb, mint az ég; lassú és méltóságteljes íveket írt le, akár egy óramutató a számlapon, majd újra eltűnt, föloldódott a ködös párában. Réce a lélegzetét is visszafojtotta. – Láttad? – suttogta. – Láttam – mondta Dramba leverten. – Nem tudom, mi az. Ilyen azelőtt nem volt. Réce fázósan összehúzta a vállát. – Fázom itt melletted… – morogta. – Menjünk haza. – Még a rakétaállomást is meg akartuk látogatni – emlékeztette Dramba. – Uram! – szólt rá nyersen Réce. – Nem értem… – Amikor hozzám fordulsz, hozzá kell tenned, hogy „uram”! – Értettem, uram! – No, mesélj nekem magadról még! – parancsolta Réce. Dramba elmesélte, hogy ő egy robot-android, az expedíciós robotok ilyen és ilyen számú kísérleti szériájából, ekkor és ekkor – jó száz éve – konstruálták (elég öregecske már), ekkor és ekkor készült. Valamilyen expedícióban vett részt, a Jajlán komolyan megsérült, darabokra esett szét, rekonstruálták és korszerűsítették ekkor és ekkor, de többet nem vett rész expedícióban. – Utoljára azt is mondtad, hogy öt évig múzeumban voltál – szakította félbe Réce. – Hat évig, uram. A lübecki Történelmi Múzeumban. – Helyes – szólalt meg Réce. – És utána nyolcvan évig ácsorogtál Kornyejnél abban a fülkében. – Hetvenkilenc évig, uram. – Jól van, jól, nem szükséges helyesbíteni engem! – Réce elhallgatott. – Biztosan unalmas volt ott álldogálni. – Nem tudom, mi az, hogy unalmas, uram. – No, és mit csináltál ott? – Álltam, és parancsra vártam, uram. – Parancsra… És most örülsz, hogy kihoztalak? – Nem értem a kérdést, uram. – Micsoda bunkó! Egyébként nem érdekes. Inkább azt mondd meg: miben különbözöl az emberektől? – Én mindenben különbözöm az emberektől, uram. Összetételemben, az irányítási rendszeremben és a kontroll elveit, a rendeltetésemet illetően is. – És mi a te rendeltetésed, te bunkó? – Megérteni az utasításokat, amelyek teljesítésére képes vagyok. – Tehát te készen állsz arra, hogy minden utasításomat teljesítsd? – kérdezte Réce. – Igen, uram, ha erőm engedi. – Jól van… De ha én parancsot adok neked, és… hm… valaki más ezzel ellentéteset? Akkor mi van? – Nem értem, ki adja a második utasítást. – No, hogy is mondjam… Mindegy, hogy ki. – Nem mindegy, uram. – Hát például Kornyej… – Kornyej parancsát teljesítem, uram… Réce hallgatott egy ideig. No, te ökör – gondolta. – Ezt az aljasságot!

– És miért? – kérdezte végül. – Kornyej öregebb, uram. A társadalmi jelentőségének jóval nagyobb az indexe. – Mi ez az index? – Nagyobb felelősséget visel a társadalom előtt. – És azt te honnan tudod? – Az informáltsági szintje jóval magasabb. – No és? – Minél nagyobb az informáltsági szint, annál nagyobb a felelősség. Ügyes – gondolta Réce. – Ebbe nem lehet belekötni. Teljesen hihető. Én itt olyan vagyok, akár egy kisgyerek. No, majd meglátjuk… – Igen, Kornyej nagy ember – mondta. – Én tényleg messze vagyok tőle. Ő mindent lát, mindent tud. Itt ballagunk veled, fecsegünk, és ő minden szavunkat hallja. Valami nem tetszik neki, és kapunk a fejünkre… Dramba hallgatott. Az ördög tudja, mi zajlik abban a füles koponyában. Pofája nincs, szeme nincs, nem ért semmit. És a hangja állandóan egyforma. – Jól mondom? – Nem, uram. – Hogyhogy nem? Szerinted van, amit Kornyej nem tud? – Igen, uram. Ő is kérdez. – Most is? – Nem, uram. Most nincs vele kapcsolatom. – Tehát szerinted ő most nem hallja, amit mondasz? Vagy amit én mondok neked? Hiszen ha akarja, még a gondolatainkat is hallja, nemhogy azt, amit beszélünk… – Értem, uram. Réce gyűlölettel nézett Drambára. – Mit értesz, te lyukasfejű? – Megértettem, hogy Kornyej beépített egy gondolatregisztráló készüléket. – Ki mondta neked? – Ön, uram! Réce megállt, és gondolatban köpött egyet. Dramba is megállt. Ennek csak az hiányzik, hogy jó erősen fültövön csapjam. Ez kéne ennek a bunkónak! Vagy csak tetteti magát? Nyugalom, Macska, nyugalom. Hidegvér és kitartás. – És amíg nem mondtam, nem tudtad? – Nem, uram. Én egyáltalán nem tudok ilyen készülékek létéről. – Tehát azt akarod mondani, te sündisznó, hogy olyan nagy ember, mint Kornyej, nem lát és nem hall minket? – Kérem pontosítani: a gondolatregisztráló gép létezik? – Honnan tudjam! Ugyan, nem is kell ilyen gépezet! Hisz a képet és hangot te is át tudod adni… – Igen, uram. – És átadod? – Nem, uram. – Miért? – Nincs rá utasításom, uram. – He… Nincs rá utasítás – mormogta Réce. – Miért állsz itt? Indulj! Kis ideig némán haladtak. Azután Réce megszólalt: – Hallod-e? Ki ez a Kornyej? – Nem értem a kérdést, uram. – No, mi az ő feladata? Mivel foglalkozik? – Nem tudom, uram. Réce újra megállt. – Hogyhogy nem tudod? – Nincs róla információm.

– Ő a gazdád! Nem tudod, ki a gazdád? – De tudom. – Ki? – Kornyej. Réce a fogát csikorgatta. – Nehéz dűlőre jutni veled, Dramba barátocskám – mondta. – Kornyej nyolcvan éve a gazdád, és te nem tudsz semmit róla? – Nem úgy van, uram. Az első gazdám Jan volt, Kornyej apja. Ő adott Kornyejnak. Ez harminc éve volt, amikor Jan elment, de Kornyej fölépítette ezt a házat Jan tábora mellett. Azóta Kornyej a gazdám, de vele soha nem dolgoztam, így azt se tudom, mivel foglalkozik. – Aha… – jegyezte meg Réce, és továbbment. – Tehát egyáltalán semmit nem tudsz róla? – Ez nem igaz. Én nagyon sokat tudok róla. – Mesélj. – Kornyej Janovics. Közvetett adatok alapján magassága százkilencvenkét centiméter, kilencven kilogramm körüli, közvetett adatok alapján hatvanéves, közvetett adatok alapján társadalmi jelentőségének indexe nulla egész kilenc körül… – Várj – hökkent meg Réce. – Fogd be a szád egy percre. A lényegről beszélj, mit sóderolsz itt nekem?! – Nem értem a parancsot, uram – vágott közbe azonnal Dramba. – Na-a… Például hogy nős-e, van-e valamilyen végzettsége… gyereke… érted? – Kornyej feleségéről nem rendelkezem adatokkal. A képzettségéről sem. – A robot szünetet tartott. – A fiáról van információm: Andrej, mintegy huszonöt éves. – A feleségéről nem tudsz semmit, a fiáról meg igen? – Igen, uram. Tizenegy évvel ezelőtt utasítottak, hogy engedelmeskedjek egy kamasznak, aki a közvetett adatok szerint tizennégy éves volt, és akit Kornyej „fiamnak” és „Andrejnak” szólított. Négy óra hosszat engedelmeskedtem neki. – És utána? – Nem értem a kérdést, uram. – Utána láttad valamikor? – Nem, uram. – Értem – gondolkozott el Réce. – És mivel foglalkoztatok az alatt a négy óra alatt? – Beszélgettünk. Andrej Kornyejról kérdezősködött. Réce meghökkent. – Mit mondtál neki? – Mindent, amit tudtam: magassága, súlya. Akkor félbeszakított. Azt kívánta, hogy a Jajlán és más bolygókon folyó munkákról beszéljek neki. Ige-en. Tehát így állnak a dolgok… No, ez nem érdekel minket. Még egy ilyen bunkót. A házról sem kérdezhetem; nyilvánvaló, hogy semmiről se tud. Ez a gazember minden tervem tönkretette… Mégis, miért rendelte Kornyej alám? Vagy én hibáztam? Az ördögbe is, miért hittem neki? Nem tehetek egy lépést sem, mielőtt meg nem vizsgálnám. – Úgy emlékszem – bökte ki Dramba –, hogy ön haza kívánt térni. – És ha kívántam! Mi van abban? – Mindjobban eltérünk az optimális iránytól, uram. – Nem kérdeztelek – mondta Réce. – Meg akarom nézni, mi az a valami ott a dombon. – Egy obeliszk, uram. Egy emlékmű a tömegsír fölött. – Kinek az emlékére? – élénkült meg Réce. – Az utolsó háború hőseinek. Száz éve tárták föl a régészek ezt a tömegsírt. Nézzük meg, gondolta Réce, és megszaporázta a lépteit. Merész és különös gondolat ötlött a fejébe. Kockázatos, gondolta. Eh, kitekerik a nyakadat. De miért? Honnan tudjam, mire való ez? Én itt új ember vagyok, nem emlékszem semmire, és nem tudok sem-

mit… Tehát velem nem történhet semmi. És ha történik… Ha történik, majd hazudok. Jól van, lássunk neki. A domb alacsony volt, húsz-huszonöt méter, fölötte magasodott a gránittömb; egyik oldala simára volt csiszolva, a többit durvára hagyták. A fényezett felületen volt valami írás is; furcsa, Réce számára ismeretlen betűk. Réce körbejárta az obeliszket, és visszatért az árnyékba. Leült. – Dramba közlegény! – mondta halkan. A robot nagy fülű feje feléje fordult. – Amikor azt mondom, hogy „Dramba közlegény” – folytatta az előbbi halk hangon Réce –, azt kell felelned: „Parancsára, káplár úr!” – Értettem, uram. – Nem uram, hanem káplár úr! – ordított Réce, és talpra ugrott. – Káplár úr, érted? Falusi bunkó! – Értettem, káplár úr! – Nem értettem, hanem igenis! – Igenis, káplár úr! Réce odalépett hozzá egészen közel, csípőre tette a kezét, és alulról fölfelé ránézett a homályos, tompa fényű rácsra. – Katonát faragok belőled, barátocskám – jelentette ki lágy, gonoszkodó hangon. – Hogy állsz, te csavargó? Vi-gyázz! – Nem értem, káplár úr – tutult Dramba monoton hangon. – A „vigyázz” vezényszóra össze kell csapnod a bokádat, széttartani a lábfejeket, előredülleszteni a melled, ahogyan csak bírod, a tenyered a combodhoz szorítani, és szétterpeszteni a könyöködet… Így. Nem is rossz… Dramba közlegény, pihenj! „Pihenj” vezényszóra kiteszed az egyik lábad, és a kezed hátul összekulcsolod… Így. A füleid nem tetszenek. Le tudod ereszteni a füleidet? – Igenis, káplár úr. Le tudom. De akkor rosszabbul látok. – Semmi baj, kibírod… Na gyerünk, tegyünk egy próbát… Dramba közlegény, vigyázz! Pihenj! Vigyázz! Pihenj!… Réce visszatért az obeliszk árnyékába, és leült. Ha legalább egy szakasz ilyen katonája lenne! Rögtön tisztább lenne minden. Maga elé képzelt egy szakasznyi drambát, ott, abban az állásban, a falu előtt. Megnyalta kiszáradt száját. Hát ezeket az ördögöket valószínűleg rakétával sem lehetne szétverni. Csak egyvalamit nem értett még. Gondolkodik ez a gólem, vagy sem? – Dramba közlegény! – kurjantott. – Igenis, káplár úr. – Mire gondol, Dramba közlegény? – A parancsait várom, káplár úr. – Jól van! Pihenj! Réce letörölte a felső ajkára hullt verítékcsöppet az ujjával, és azt mondta: – Mától fogva őfenségének, Alaj hercegének a katonája vagy. Én vagyok a parancsnokod. A parancsom számodra törvény. Semmi vitatkozás, semmi kérdés, semmi fecsegés! Köteles vagy boldog várakozással gondolni arra a felemelő pillanatra, amikor őfensége dicsőségére föláldozhatod az életed… A fajankó, valószínűleg nem érti a felét se, de mindegy. Fontos, hogy a szabályzatot bele tudjam verni a fejébe. A rögeszméket pedig ki kell verni belőle. Érti vagy nem érti – tizedrangú kérdés. – Mindent, amit eddig tanultál, felejtsd el. Én vagyok a tanítód! Én vagyok az apád és anyád! Csak az én parancsaimat kell teljesítened, csak az én szavam lehet parancs a számodra. Bármiről beszélek veled, bármit parancsolok, az katonai titok. Mi az a titok, tudod? – Nem, káplár úr! – Hm… A titok az, amit csak te és én tudhatunk. Meg őfensége természetesen.

Hát ezt hamar elkaptam. Idejekorán. Persze, falusi. No jó, majd meglátjuk. Meg kéne egy kicsit zavarni. Hadd szakadjon az izzadtság a csavargóról. – Vi-gyázz! – vezényelt. – Dramba közlegény, harminc kört a domb körül, futás! És Dramba közlegény futni kezdett. Könnyedén futott, de furcsán és szabálytalanul és egyáltalán nem ember módra; nem is futott, hanem hatalmas szökkenésekkel repült, sokat volt a levegőben, kezét pedig, akárcsak korábban, a combjához szorította. Réce tátott szájjal bámult utána. Még ilyet! Olyan volt, akár az álom. Félig futott, félig röpült, teljesen zajtalanul, minden dobogás, lihegés nélkül, egyszer sem botlott meg, pedig volt ott bucka, kő, lyuk elég… és bár volt benne egy kis vízszállító üst, nem löttyent ki egy csöpp se. Micsoda katona! No, fiúk, hát milyen katona? – Gyorsabban! – kiabált Réce. – Mozogj, te tetű! Dramba gyorsította a tempót. Réce csak hunyorgott. Drambának eltűntek a lábai. A teljesen függőleges test alatt, a lábak helyén csak ködös villódzás látszott, mint egy nagy fordulatszámú propeller. A föld nem bírta tovább, röpült a gigász mögött, frissen ásott barázda sötétlett, éles hang hallatszott, a széthasított levegő sivítása és a széthányt föld finom zaja. Réce alig tudta forgatni a fejét. Hirtelen vége szakadt az egésznek. Dramba újra mozdulatlan vigyázzban állt előtte, és hűvösség áradt belőle. Mintha nem is futott volna. I-igen, gondolta Réce. Az izzadtságot eltüntették róla… De rejtettek-e bele valami értelmet vagy sem? Jól van, kockáztassuk meg. Ránézett az obeliszkre. Olyan csúnya. Hiszen katonák fekszenek alatta… Hősök… Miért verekedtek, mivel verekedtek – ezt nem értem, de hogy verekedtek, azt látom. Adja isten mindannyiunknak, hogy az utolsó óránkon így verekedjünk. Nemhiába mutatta azokat a filmeket Kornyej. Ó, nemhiába… Réce lelkében babonás rémület éledt. Vajon az alattomos Kornyej már akkor előre látta ezt a pillanatot? No, azt azért már nem, előre ő sem láthat semmit, ő sem atyaúristen… Egyszerűen arra célzott halványan, hogy kiknek a leszármazottjaival van dolgom. Hát azok fekszenek itt. Hány század óta fekszenek itt anélkül, hogy valaki háborgatta volna őket? Ha élnének, biztosan nem tűrnék el, és elűznének innen… Jó, jó, és ha patkányevők voltak? Akárhogy is, az egész utálatos… Különben ostobaság, a patkányevők büdös, gyáva fickók. Ezek pedig katonák voltak, láttam a saját szememmel! Úgy émelygek, a legjobb lenne eltűnni. És ha itt állna Gepárd mellettem? Elmondanám-e neki az ötletem, és ő mit szólna hozzá? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy őt is fölkavarná. Ez fölkavarna mindenkit, aki ember, és nem trágyalé. Az ő katonái közül hányat kavarna föl? Akkor is föl lettek kavarva, amikor a beleket tisztították el az útról… Nem, Macska, a bél az más dolog volt. Ez itt most szimbólum! Becsület. Ránézett Drambára. Dramba feszes vigyázzban állt, és közönyösen forgatta szemeitfüleit. De mi maradt nekem? A leghitványabb gondolatok. Nem is vitatom, utálatosak. Kétes dolog. Máskor és másnak ilyen gondolatokért a képébe másznék. De nincs hová süllyednem. Ilyen eset még egyszer nem adódik. Gyorsan ellenőrzők mindent. Még ezt a hülyét is ellenőrzöm a megfigyeléssel kapcsolatban… Épp erről van szó, bármily aljasul is. Ezt nem tűrné senki, és hirtelen lefogná a kezem, ha tudná. Jól van, elég a nyavalygásból, nem a saját örömömre találtam ki. Nem vagyok parazita. Katona vagyok, és a harci feladatot úgy teljesítem, ahogyan tudom. Bocsássatok meg, ha tudtok, harcostársak. – Dramba közlegény! – szólalt meg remegő hangon. – Parancsára, káplár úr! – A parancs: félrebillenteni ezt a követ! Teljesítsd! Félreugrott, nem érezte a lábát maga alatt. Ha egy lövészárok lett volna a közelben, biztos belevágódott volna, – Élénken! – üvöltötte, de a hangja elcsuklott. Amikor kissé összeszedte magát, Dramba már lehajolt az obeliszk előtt. Hatalmas lapátmarka lesiklott a grániton, és belemart a földbe. Gigászi válla megmozdult. Tán egy percig tartott. A robot megakadt, és Réce ijedten látta, hogy a hatalmas lábak

szétolvadnak, megrövidülnek a szeme előtt, megkurtulnak, megdagadnak, és az egész alacsonyabbá omlik, mint az éjjeliszekrény. De azután a domb megremegett. Átható csikorgás hallatszott, és az obeliszk alig észrevehetően megmozdult. Akkor Réce nem bírta tovább. – Állj – üvöltötte. – Hagyd abba! Még kiabált valamit, de már ő maga se hallotta, oroszul és alajiul káromkodott… Erre az üvöltözésre nem volt semmi szükség, már rájött ő maga is, de mégis kiabált, Dramba pedig vigyázzban állt előtte, és monoton hangon ismételgette: „Igenis, káplár úr, igenis, káplár úr…” Réce lassan magához tért. Égett a torka, az egész feje hasogatott. Botladozott, körüljárta az obeliszket, remegő ujjai végigsimították a gránitot. Minden olyan volt, mint azelőtt, csak az alap mellett, az érthetetlen felirat alatt látszott két mély lyuk, és ő gör csösen igyekezett a sarkával földet taposni beléjük.

V. fejezet Egész éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam, pörögtem, cigarettáztam, kihajoltam hűsölni a kertbe. Az idegeim ezek után lassan megnyugodtak. Dramba ott meredezett és fénylett a sötét sarokban. Végül lehordtam és kizavartam, csak hogy a haragomat levezessem. Mindenféle ostobaság, ide nem tartozó jelenetfoszlányok ötlöttek az eszembe. Itt ez a hitvány ágy is; hiába alakítottam át, állandóan vissza akart változni olyan lágy fekhellyé, amilyenben ezek alusznak valószínűleg; a gazfickó talán még ringatott volna is, akár valamit csecsemőt. Végső soron nem is az zavart, hogy nem tudtam aludni, hiszen három napig is virraszthatok anélkül, hogy valami bajom lenne. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam emberi módon gondolkodni. Nem értettem semmit. Elértem-e tegnap, amit akartam, vagy sem? Megbízhatok-e Drambában, vagy sem? Nem tudom. Figyel-e engem Kornyej, vagy sem? Nem tudom. Tegnap, vacsora után benéztem hozzá. Ott ült a képernyői előtt – mindegyik képernyőn egy pofa, némelyiken kettő is, és ő ezekkel a pofákkal beszélgetett. Mintha kést szúrtak volna belém. Magam elé képzeltem, ahogy dühöngtem a dombon, hisztérikusan ordítoztam, ő pedig itt a hűvösben végignézte képernyőn az egészet, és hahotázott. Lehet, hogy Drambának még üzen is a rádióján: döntsd ki, megengedem… Nem, magamról tudom, hogy erre nem lennék képes. Hogy a szemem előtt a népem szentjeit megcsúfolják, és én röhögjek rajta, és képernyőn figyeljem; nem, ez nem sikerülne nekem. Nem vagyok patkányevő. De hát Kornyej olyan, mint egy patkányevő? Láttam én már patkányevőket, mieinket is, császáriakat is, de ilyet még nem láttam. Másfelől mit tudok én róla? Szelíden megterít, lágyan megetet… semmi több. És ha az a feladata, azt parancsolták neki, hogy mindent értékeljen… Nem tudom, nem tudom. Az imént tértem vissza, úgy fogadott, mint mindig, azután szemügyre vett, faggatott: hogy és mint? Ő az apám, és kész. Újra hazudtam, hogy fáj a fejem. A sztyepp illatától. Biztos nem hitt nekem. Egész este a sar kában voltam; kikérdezi vajon Drambát, vagy sem… Nem, nem kérdezte ki. Még csak rá se nézett… Ó, fiúk, szegény fejem! Hanyatt fekszem, azután jöjjön, aminek jönnie kell. Egész hajnalig gyötrődtem. Feküdtem, hánykolódtam, keringtem a szobában, újra lefeküdtem, kihajoltam az ablakon, kilógattam a fejem a kertbe, végül csak lemerültem, és fejem az ablakpárkányra hajtva elaludtam. Átizzadva ébredtem, és hirtelen meghallottam azt a rekedt nyávogást: mrrrnyau-mrrrnyau-mrrrnyau – mintha az ördögöt épp most fojtogatnák az ég angyalai, az udvarból forrón perzselő szél csapott az arcomba. A szemem nem veszem le, de már a földön ülök, kezem a géppisztoly után kutat, átlesek az ablakpárkány mellvédje fölött. És most végignézhettem elejétől végéig, ami itt történik. A medencétől jobbra, a tisztáson egy kis izzó pont törte meg a szürkületet, lefelé és

oldalra áradt belőle a lila, szinte folyékony fény, még áttetsző, még lehet látni a bokrokat rajta keresztül, de a fény csak árad, árad, és egy hatalmas, vegyszeres tartályhoz hasonlító kúp kerekedik belőle, van vagy négy méter magas, megtelt, keményedni kezdett, lehűlt, elhalványodott, és már ott is állt a tisztáson a Lidérc típusú űrhajójuk, amilyet már láttam egyszer. Csönd. Akár a harc előtt. Már a madarak is elhallgattak. A tisztás fölött szürkéskék a hajnali ég, a tisztás körül bokrok és fák sötétlenek, a tisztás közepén ott áll ez az ezüstös csoda, és én nem tudok rájönni, hogy élőlény-e ez vagy valami tárgy. Aztán halkan reccsent valami, egy fekete torok tárult ki rajta, csörömpölt és sziszegett, és végül egy ember kecmergett ki belőle. Illetve csak eleinte gondoltam azt, hogy ember: volt keze, lába, feje. De olyan fekete volt az egész, mintha bekormozták vagy megégett volna… és tele volt aggatva fegyverekkel. Hát, fiúk, én az életemben ilyen fegyvereket nem láttam, de rögtön nyilvánvaló volt, hogy csak fegyverekről lehet szó. A két válláról és az övéről lógtak, csörömpöltek és zörögtek minden lépésénél. Oldalra nem is tekintett, úgy jött egyenest a tornác felé, mintha otthon lenne, furcsán szedte a lábait, de arra föl se figyeltem eleinte, mert a szemem nem tudtam levenni az arcáról. Az is fekete volt, égett színű, fénylett és ragyogott, majd hirtelen fölemelte a két kezét, és egy maszkot kezdett leszedni; igen, egy maszk volt az, két perc alatt meg is birkózott vele, és egy lendülettel a földhöz vágta. Most másodszor is kivert a víz, hisz a fekete, égett, lakkozott álarc alatt egy újabb bukkant föl, de ez se volt emberi – olyan fehér volt, mint a kő, se orra, se szája, a szeme akkora, akár egy csészealj, és csillogott. Akárhogy néztem is ezt az arcot, sehogyan sem értettem meg. A lábát figyelem, az még furcsább. Hogy lehet ilyen rettenetes a járása? Úgy ment a rövid füvön, a kemény földön, mint mi a futóhomokon vagy az iszapban – minden lépésnél bokáig vagy még mélyebbre süppedt. Nem tartotta meg, engedett alatta a föld… A tornácon megállt egy pillanatra, és az egész fölszerelést egy mozdulattal lerázta magáról. Csörömpölt, dübörgött az egész, de ő belépett az ajtón, és elcsöndesedett minden. Megüresedett. Akár a lidércnyomás. Eltűnt a csillaghajó is, mintha sohasem lett volna ott. Nem maradt más, csak a tisztástól a tornácig vezető fekete lyukak meg a sosem látott fegyverek halmaza a tornácon. Kész. Mindenáron magamhoz akartam térni, bele akartam csípni a combomba, és így tovább, de nem tettem meg. Hiszen én egy Harci Macska vagyok. Ez a lidércnyomás elfeledtette velem. Nem először. A legfontosabbak ott maradtak: a fegyverek. Először látok itt fegyvereket. Föl sem öltöztem, egy szál gatyában, ahogy voltam, kiugrottam az első emeleti ablakból Kiadós harmat volt, a lábam térden fölül vizes lett, és megborzongtam, vagy a nyirkosságtól, vagy az idegességtől. A tornácon leguggoltam és hallgatóztam. Csend, a megszokott reggeli csend. A madarak mozgolódni kezdtek, a tücskök ciripelésbe fogtak. Engem ez nem érdekelt, azt vártam, hallok-e valamilyen hangot. Nem, nem hallatszott semmi. No igen, ebben a házban ez már így szokott lenni: ha egy pisszenés is csoda lenne, persze hogy zajonganak, dörmögnek, szitkozódnak, csak épp azt nem tudom, ki, hisz Kornyej nincs itthon, tekereg valahol, a fene tudja, mi után mászkál. Aztán akkor, mint éppen most is, ha noha tudom, hogy emberek vannak itt, vagy legalábbis emberhez hasonlóak, akiknek üdvözölniük kellene egymást, hátba csapni a másikat örömükben, kiabálni, akkor, persze csend van. Akár a sírban. No jó, ez van. Guggolok, és nézem az előttem heverő tárgyakat, szemmel láthatóan súlyosak, simák, olajosak, megbízhatóak. Ilyeneket soha nem láttam, se képen, se moziban. Nagy erejűek, halálosak lehetnek, csak azt tudnám, melyik oldalukat kell megfogni, hogyan kell tartani, hol kell megnyomni. Valahogy féltem hozzányúlni: ránézek, és elsül – a csontjaimat se szedik össze! Zavarban voltam, és ez igazán rosszul jött, hisz csak föl kellene kapni az egyiket, és eltűnni. No, Réce, gyerünk! Gyerünk gyorsan! Ezt az aprót, van csöve, igaz, a torkolat helyén valami üvegdarab, mintha markolata is lenne, a törzse oldalához két keskeny

tárat erősítettek. Ennyi! Sok időm nincs. Később majd szétszedem. Kinyújtottam a kezem, és óvatosan megragadtam a markolatát. De ekkor valami különös történt. Tehát megfogtam a markolatát. Rovátkolt volt és meleg. Rákulcsoltam az ujjaimat. Húztam magam felé. Óvatosan, nehogy zörögjön. Még a súlyát is megéreztem. A markomban meg nincs semmi. Úgy ülök itt, mint aki berúgott, a tenyerem üres, a szerkentyű ott fekszik a lépcsőn, ahol idáig. Első mérgemben elkapom a közepén, újra érzem a kemény, súlyos fémet. Magamhoz rántom, újra semmi. Szerettem volna teli torokból üvölteni. De összeszedtem magam. A tenyerembe néztem – olajos. Beletöröltem a fűbe, és fölálltam. Kiábrándító és különös. Ezek a bitangok kiszámítanak, számításba vesznek és előre látnak mindent. Átléptem ezt a számomra értéktelen fémkupacot, és bementem a házba. Látom, a hall sarkában ott ácsorog Dramba. Nagy fülei mozognak, rossz ránézni. Már épp elindultam fölfelé, amikor hirtelen eszembe jutott: mi van, ha… Végül is nem mindegy, hogy az én kezemben van ez a szerkezet, vagy a góleméban. – Dramba közlegény – mondtam halkan. – Parancs, káplár úr – felelt, ahogyan szokott. – Gyere csak ide. Kimentünk a tornácra. A fegyver ott feküdt, nem történt semmi. – Add ide azt, onnan a széléről – mondtam. – Csak óvatosan. – Nem értem, káplár úr – tutult ez a bunkó. – Mit nem értesz? – Nem értem, hogy mit adjak oda. Hogy süllyednél el, gondoltam, hát honnan tudjam a nevét? – Hogy hívják azt a tárgyat? – kérdeztem. – Fű, káplár úr. Lépcső… – És a lépcsőn? – kérdeztem, és éreztem, hogy futkos a hideg a hátamon. – A lépcsőn por van, káplár úr. – Hát még? Dramba eleinte tétovázott a válasszal. Jóidéig hallgatott. Úgy látszik, végre megindultak az ő fogaskerekei is, akárcsak az enyémek. – A lépcsőn még található; a káplár úr, Dramba közlegény, négy hangya… – Újra elhallgatott. – Különféle mikroorganizmusok. Nem látta! Értitek? Nem látta! A mikroorganizmusokat látja, de ezeket a méteres vasakat képtelen meglátni. Nem volt képes látni azt, amit én megfogtam. Ezek mindent, mindent előre látnak! A bosszúságtól elvesztve az eszem, belerúgtam a legnagyobb vasdarabba mezítláb, hogy leguruljon a tornácról. Felüvöltöttem, a lábujjam majdnem eltört, a körmöm lejött. A vasdarab meg úgy fekszik ott, ahogy eddig is feküdt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Fölsántikáltam, összeszorítottam a fogam, kis híján elsírtam magam, összepréseltem az öklöm. Ahogy fölértem, belezuhantam a függőágyba, és elfogott a kétségbeesés, amelyet azóta sem éreztem, amióta egyszer látogatóba hazatértem, és láttam, hogy nemcsak a házunk, hanem az egész negyed elpusztult, a megmaradtak a forró téglákat hordták össze, és terjengett az égésszag. Ebben a percben úgy éreztem, hogy semmire sem vagyok jó, hogy tehetetlen vagyok, ebben az alattomos és jóllakott világban, ahol számon tartják és száz évre előre tudják minden lépésemet. Meglehet,hogy minden cselekedetemet, amit csak eltervezek, ők már előre tudják, és a saját hasznukra fordítják. Hogy elűzzem ezt a homályt, az életem legszebb és legszerencsésebb pillanatát idéztem föl, azt a hideg napot, a zöld ég felé emelkedő füstoszlopokat, a lángok ropogását, míg falták a romokat, a koromtól szürke havat, a téren megmerevedett holttesteket, a hatalmas tölcsérekben eltorzultan heverő rakétavetőket… A herceg végigjött a sorainkon, mi még le se hűltünk, a homlokunkról csorgott az izzadság, a géppisztoly csöve még égette az ujjainkat, de ő jött, az admirális karjára támaszkodott, könnyű, piros csizmái alatt megcsikordult a hó, mindegyikünknek figyelmesen a szemébe nézett, és halk köszönőszavakat mondott. Azután megállt. Előttem. És Gepárd, akit nem is láttam – a

hercegen kívül én nem láttam senkit –, megmondta a nevem, a herceg a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, az arca sárga volt a fáradtságtól, arcán mély ráncok húzódtak, nem úgy, mint az arcképeken, a szeme vörös és gyulladt volt, kimérten mozgott az erős, rosszul borotvált állkapocs. A kezét még mindig a vállamon tartotta, fölemelte a bal kezét is, pattintott az ujjával, a mellette álló adjutáns gyorsan egy fekete kockát helyezett az ujjai közé, és én még mindig nem fogtam föl a szerencsémet, nem tudtam elhinni, de a herceg vékony, rekedt hangon megszólalt: „Nyisd ki a szád, Kandúrka…” És én becsuktam a szemem, és kinyitottam a szám, a nyelvemen egy érdes és száraz tárgyat éreztem, és elkezdtem rágni. A hajam a sisak alatt az égnek meredt, a szemem elfutotta a könny. Ez az őfensége saját használatú, mésszel és szárított mustárral kevert bagója volt, a herceg pedig megveregette a vállam, és meghatott hangon mondta: „Ó, ezek a tejfeles-szájúak! Hűséges, legyőzhetetlen taknyosaim!” Hirtelen azon kaptam magam, hogy tele szájjal vigyorgok. Nem, uraim, még nincs vége mindennek. Egy hűséges és legyőzhetetlen tejfölösszájút ti nem fogtok zavarba hozni. Nem hozták zavarba ott, és nem hoztok zavarba itt sem. Oldalamra fordultam és elaludtam, ezzel a kalandom véget is ért. Az egyik befejeződött, a másik meg elkezdődött, mert csendes házunk hirtelen zajos lett. Azelőtt hogy is volt? Kornyejjal megreggeliztünk, húsz percet beszélgettünk errőlarról, és kész, ebédig egyedül voltam. Ha akartam, aludtam, ha akartam, könyveket olvastam, ha akartam, a hangokra füleltem. De most valaki vagy valami megpiszkálhatta ezt a viperafészket, mert befejeződött a nyugalmunk, és igencsak szűkösen vagyunk a házban. Az egész akkor kezdődött, amikor visszamentem a folyosóra megnézni, mi is van a felirattal. Becsületemre, nem kívántam semmi újat látni, de látom ám, hogy felelt a mate matikusom. A kérdőjel alá közvetlenül szép, gondos betűkkel odaírta: „A pokolban vannak a te barátaid.” No tessék! Mi ki nem derül? „Ki vagy, barátom?” „A pokolban vannak a te barátaid.” Tehát többen is vannak… Miért nem írták ide, hogy kicsodák? Félnek? Normális embernek persze nem kellemes itt lenni – de a pokolban? Nézem a festett ajtót. Lehet, hogy egy börtön van mögötte? Vagy annál is rosszabb? Hát, fiúk, nem vagytok képesek értelmesen ideírni? Ne-em, ezt a folyosót megfigyelés alatt kell tartanom… De most mit írjak ide? Hogy egy csapásra mindent megtudjanak rólam… Az ördögbe is, ehhez a matematikához nem értek. Lehet, belekódoltak mindent ezekbe a képletekbe. Ideírom nekik, ki vagyok, hadd tudják, hogy kivel van dolguk, és én mire vagyok képes. Ideírom nekik… Előhúztam egy félretett ceruzacsonkot, és nyomtatott betűkkel odakörmöltem: „A Harci Macska nem pusztul el soha!” Nekem nagyon tetszett, hogy ezt találtam ki. Mindenkinek világos lesz, hogy én Macska vagyok, friss és cselekvésre kész. Azokat az ejtőernyősöket a sírban láttam, itt ők nem tehetnek semmit ellenem. Ha pedig csak egy csapda ez, és a felirat Kornyej agyában született meg – hát kérem, én semmi ilyesmit nem írtam. Jól van. A folyosót majd szemmel tartjuk. És most itt az ideje, hogy megnézzük, mit tartanak ezek az ajtó mögött. Nem sokat töprengtem, a kilincs után nyúltam, és magam felé húztam. Kinyílt. Arra gondoltam, hogy egy szobát vagy folyosót vagy lépcsőt fogok ott találni… mi más lehetne az embereknél egy ajtó mögött? Hát egyik se volt. Egy kamra volt ott. Lehetett vagy háromszor hármas. Matt, fekete falak. A szemben lévő falon egy piros gomb. Kész. A kamrában más nem volt. Ahogy ezt a kamrát megláttam, elment a kedvem attól, hogy belépjek. Az ördögbe velük, ebben a kriptában nem látok semmit? Illetve látok egy piros gombot. Ahogy ott határozatlanul álltam, hirtelen hangokat hallok a hátam mögül. Egészen közel. Szinte már mellettem. No, gondoltam, most benne vagyok a pácban. Az ajtót becsaptam, fogam összeszorítottam és megfordultam. Az első torkának nekiugrok, gondoltam, aztán uzsgyi a kertbe, ott pedig bottal üthetik a nyomomat. De nem az ejtőernyősök voltak. Az egyik sarok mögül egy ember fordult ki a folyosóra,

mögötte egy kis kocsi, egy kerekekkel ellátott deszkalap. Zsebre vágtam a kezem, és lassan feléje indultam. Elég széles a folyosó, kényelmesen elférünk. Már egész közel ért a kocsijával. Ránézek – a kutyafáját, fekete! Először úgy tűnt, hogy nincs is feje, de ahogy jobban megnéztem, kiderült, hogy mégis van. Csak fekete. Koromfekete. Nemcsak a haja, a nyaka, füle, homloka is, a szája azonban piros és vastag, szeme fehérje és foga villogó… Ezt melyik bolygóról hozhatták ide? Teljesen a falhoz simultam, hogy utat adjak neki – gondoltam, eredj, csak meg ne állj, és ne bánts… Én itt se vagyok. De csak megállt a kocsijával mellettem, szeme és foga rám villant, és mély, rekedt hangon azt mondta: – Úgy nézem, ez egy tipikus alaji… Nyeltem egyet, és rábólintottam. – Igenis – mondtam. – Alaji vagyok. Alajiul szól hozzám, de most már nem azon a rekedt basszuson, hanem kellemes, normális hangon, baritonnak tűnt, vagy inkább tenornak. – Te biztos Réce vagy – mondja –, a Harci Macska. – Igenis – felelem. – A Központból jössz? – érdeklődik tovább. – N-nem, dehogy – mondom. – Csak úgy magam… Most már ránéztem, és láttam, valódi ember ez. Fekete… És akkor mi van? Nálunk a szigeteken kékek élnek, és nem törődik velük senki. A ruhája olyan, mint itt mindenkié: kihajtós ing, sort. Csakhogy ő fekete. Ennyi az egész. – Biztos Kornyejt keresed? – kérdezte. A hangja együttérző volt. Akárcsak Kornyejé. – Csapzott vagy – tette hozzá. – Ugyan, dehogy – bosszankodtam. – Csak izzadok. Meleg van itt önöknél. – Aha… Hát csak vesd le az egyenruhád, hisz csak megfősz benne. Jobb, ha most nem keresed Kornyejt, nagyon el van foglalva… Tisztán és hibátlanul beszélt alajiul, hehezetes kiejtéssel, akár a fővárosiak. Szabatosan beszélt. Valamit magyaráz Kornyejról, hogy hol van és mit csinál, de én a kordéjára pillantottam, és azontúl semmit sem hallottam abból, amit mondott. Ez már sok. A kocsi egy közönséges kordé volt, nem is arról van szó. A kocsin azonban egy hatalmas bőrzsákszerű valami feküdt. Bőr volt, és kívülről olyan olajos, olyan barna, akár a páncélosok zekéje. Felül tökéletesen sima, alul összegyűrt, csupa ránc és redő. És a barázdák és redők között valami mozgást vettem észre. Először azt hittem, hogy rémeket látok. Később… Egy szem volt ott. Tépjék ki kezem-lábam, akkor is egy szem! A ránc csendben szétnyílt, és egy nagy kerek, sötét szem bámult rám. Szomorúan és kifejezően. Nem, fiúk, ezen a folyosón semmi keresnivalóm. Tudom, a Harci Macska önálló harci egység, és így tovább, de ilyen találkozásokról a szabályzat nem ír semmit… Állok, belekapaszkodom a falba, és csak magammal törődve hajtogatom: „Igenis… Igenis…” De magamban csak azt gondolom: „Vidd már el ezt előlem, és egyáltalán miért álltál itt meg?” Rájött a feketém, rájött, hogy most már szeretném kifújni magam. Rekedt basszus hangon mondta: – Szokj hozzá, alaji, szokj hozzá… Gyerünk, Jonathan! – Majd alajiul, normális hangon hozzátette: – Ég áldjon, bajtárs… Jól berezeltél. Ne légy gyáva, Harci Macska, ne légy gyáva! Ez itt nem őserdő… Szeme fehérjét és fogait búcsúzóul még rám villantotta, és a kordéval továbbment a folyosón. Még utánanéztem – a kutyafáját! A kocsi magától gurult, ő csak lépkedett mellette, tőle teljesen függetlenül, és már újra felhangzottak a hangok: egy rekedt basszus, a másik pedig normális, de mind a kettő valami ismeretlen nyelven beszélt. A fekete lapockáján félkör alakú felirat: GIGANDA. Kiváló találkozás, mi? Még egy ilyen találkozás, és én a csizmámba rejtőzöm. „Szokj hozzá, alaji, szokj hozzá…” Nem tudom, hogy hozzá lehet-e ehhez szokni valaha is, de az elkövetkező fél évszázadban mézeskaláccsal se csaltok erre a folyosóra… Végignéztem, ahogy eltűntek abban a kriptában, az ajtó becsapódott mögöttük, és én a falhoz lapulva elhagytam ezt a rettenetes helyet. Ettől a naptól kezdve a házunk egyre szűkebbé vált. Áradtak ide. Kettesével-hármasá-

val érkeztek a null-kabinban. Éjjelente és különösen hajnal felé a kertben szakadatlanul nyávogtak a Lidércek. Volt, aki egyenest a derült égből potyogott le – az egyik épp a medencébe esett, miközben reggel fürödtem, mondhatom, nem volt kellemes érzés! És mind Kornyejhoz jött, mind más nyelven gagyogott, és mindegyiknek igen sürgős dolga volt. Bemegyek a hallba – ott is fecsegnek. Bemegyek az ebédlőbe, hogy egyek valamit – ott ülnek ketten-hárman, zabálnak, és megint fecsegnek. Mire végeztek az evéssel, már mások jöttek, már látni se bírom őket, egész fölélik a házigazda készleteit, még ha hoztak volna magukkal valamit!… Egyiknek se jut eszébe, hogy ezt nem lehet győzni? Én mondom, az embereknek nincs lelkiismeretük. Bár azt meg kell hagyni, a szemes zsákokat nem láttam többé köztük. Volt itt anélkül is néhány elrettentő példány, de szemes zsákot nem láttam többet. Ezt azért köszönöm! Egy napot még elviseltem, elviseltem kettőt is, de azután, fiúk, egyszerűen megfutottam az inváziójuk elől. Reggel fogtam Drambát, azután irány a tó, amely tizenöt kilométernyire lehetett ettől a vendégfogadótól. Szép tavak voltak arra, pompás helyek, nádas, hűvösség, fölbukkanó és eltűnő kacsák… Lehet, hogy helytelenül cselekedtem, kishitűsködtem, alkalmasint ott kellett volna maradni, ott téblábolni köztük, hallgatózni, mindent megnézni magamnak. Én megpróbáltam. Leültem egy sarokban, a számat tátottam, fülemet hegyeztem, de nem értettem egy mukkot se. Érthetetlen nyelven fecsegnek, valami görbéket rajzolnak, egymás orra előtt jelekkel ellátott kék papírtekercseket forgatnak; egyszer még a császárság térképét is kitűzték, egy álló óra hosszat bökdösték az ujjaikkal… azt hinné az ember, nincs ennél hétköznapibb dolog, térkép, és kész. Szóval nem jöttem rá, mit akarnak egymástól, min osztoznak. Végül azért annyit megértettem, hogy valami vagy történik nálunk, vagy történni fog. Ezért jött mozgásba ez az egész viperafészek. A kezdeményezést ráhagytam az ellenségre. A helyzetet megérteni nem tudom, megzavarni nem tudom, és csak azt fontolgathatom: ha már itt tartanak engem, akkor bizonyára kellek nekik valamire, ha pedig kellek valamire, akkor majd csak szólnak. Majd akkor meglátjuk, mit tehetünk. Addig pedig irány a tavak, abriktolom Drambát, és várok – majd adódik valami. Hát adódott is. Egyszer épp reggeliztem. Látom, Kornyej ott ül az asztal mögött. Egyedül. Az utóbbi napokban Kornyejt ritkán láttam, akkor is nagy tömeg fogta körül. De most egyedül ül itt, a kutyafáját! Üdvözöltem, és leültem vele szembe. Olyan furcsa volt, vágyódom utána, vagy mi a szösz? Persze, minden az arcára van írva. De nekem mégis tetszik az arca. Van benne valami férfias és ugyanakkor gyerekes. Olyan, mint egy minden hátsó gondolat nélküli ember arca. Akkor is hiszel az ilyennek, ha nem akarsz. Beszélgetünk, és én egész idő alatt arra gondolok, hogy óvatosan. Macska, ő semmiképp sem a barátod, közülük nem barátod senki, ha pedig nem barátod, akkor ellenséged. – Miért nem kérdezel soha semmit, Réce? Nesze neked – hogy nem kérdezek tőle! Hát hogyan kérdezzem, mikor napokig nem is látom? A szám megkeseredett, és a nyelvemen volt, hogy kimondjam: „Hogy kevesebb hazugságot halljak, álnok barátom.” De nem mondtam. Csupán annyit morogtam: – Miért nem kérdezek? Kérdezek… – Tudod – mondta szinte mentegetőzve –, én most nem adhatok hosszú órákat neked. Először is látod, hogy nincs rá időm. Szeretnék több időt eltölteni veled, de nem megy. Azután meg az órák szerintem unalmasak. Mert mennyire érdekes azokra a kérdésekre felelni, amelyeket föl se teszel? Vagy más a véleményed? Megzavarodtam, magam számára is érthetetlen módon elbőgtem magam, de ketten beállítottak az ebédlőbe, és a nyomukban másik három. Az a három úgy ragyogott, mint a kisuvickolt rézkrajcár. Mintha hárman hozták volna azt a kerek tokot, amivel egyenest Kornyej felé tartottak. – Ő? – kérdezte Kornyej, és feléjük indult. – Ő! – felelték kórusban, és elhallgattak.

Azt már észrevettem, hogy Kornyej jelenlétében nem fecsegnek. Kornyej jelenlétében másképp viselkednek. Úgy látszik, Kornyej nem szeret tréfálkozni. Ez van. Valami pörköltlöttyel nyakon öntött halat eszem, Kornyej pedig a két ujja közt tartja a tokot, kinyitja, és kiemel belőle egy vékony, piros szalagot. A másik három még a lélegzetét is visszafojtja. Az ebédlőben csönd van, és csak a szalonbéli fecsegést hallani. Kornyej a fény felé tartva figyelmesen megnézte a szalagot, azután halkan megjegyezte: – Derék fiúk vagytok. Sokszorosítsátok le és osszátok szét. Kifelé indult az ebédlőből. Csak az ajtónál kapott észbe, felém fordult és megszólalt: – Ne haragudj, Réce. Semmit se tehetek. Rántottam egyet a vállamon – kérem, nekem mindegy. A három férfi közül kettő Kornyej után eredt, a harmadik ott maradt, szép akkurátusan visszarakta azt a szalagot a dobozba. Dühösen ültem – nem szeretek idegenek társaságában enni. De ez nem is tö rődött velem. Keresztülment az ebédlőn, egyenest a sarokba, ahol Kornyejnak egy kis szekrénykéje áll, tán inkább láda vagy doboz, rendszerint talpára állítva. Ezt a dobozt már százszor is láttam, de eddig nem figyeltem föl rá. Most odament a dobozhoz, a tetején elmozdította a reteszt, és a doboz oldalára egy világos nyílás rajzolódott ki. Ebbe a nyílásba bedobta a dobozt, és a reteszt leeresztette. Rövid dudálás hallatszott, és a dobozon kigyúlt egy sárga szem. A fickó újra fölemelte a reteszt, én meg abbahagytam az evést. A nyílásban már két tok volt. A fickó újra lecsukja a reteszt, újabb dudálás, a sárga fény újra kigyúl, a retesz föl – négy tok. És csak jött, és csak jött… Ülök, dörzsölöm a szememet – retesz föl, retesz le, duda, sárga fény, retesz föl, retesz le… A nyílás egy pillanat alatt tele lett ezekkel a dobozokkal. Kiürítette, a dobozokat a zsebébe gyömöszölte, rám kacsintott és kiment. Megint nem értettem semmit. De hát ezt normális ember nem is értheti meg. Azt azonban megértettem, hogy nekem egy ilyen gépre lenne szükségem! Fölálltam, gyerünk a dobozhoz! Minden oldalról szemügyre vettem, megpróbáltam mögé nézni, de a fejem nem fért oda, csak a fülem gyűrtem össze. Jól van. Fölemeltem a reteszt, a fényes nyílás a szemembe világított. A kutyafáját! Körülnéztem, és az asztalról fölkaptam egy összegyűrt papírszalvétát… A tenyeremben gömböt formáltam belőle, és beledobtam a nyí lásba – igaz, hogy messziről, de most nem ez a fontos. Minden rendben. Ott fekszik magában a papírgalacsin, és nem történik semmi. Akkor óvatosan megfogtam n reteszt, és lehajtottam. Az könnyen mozgott, szinte magától esett le. Kattanás! És ahogy illik, dudált egyet, és kigyulladt a sárga lámpa. No, Macska! Fölnyitottam a reteszt. Megvan: két papírgolyó. Óvatosan kiveszem őket, nézem, egyformák. Teljesen egyformák. Nem lehet őket megkülönböztetni… Néztem őket jobbról, néztem őket balról, a fény felé tartottam, én hülye, még meg is szagoltam… Egyformák. Mi ez? Ha aranyam lenne, milliomos lehetnék. Ott álltam, és kotorásztam a zsebemben. Arany az nem lesz, gondoltam, de tán egy fémgaras… Nem garas. Ott a zsebemben az az egy szem töltény. Nyolc egész egy tizedes kaliberű szabványtöltény. Arra nem is gondoltam, hogy itt mire lenne jó. Egyszerűen csak az járt a fejemben, ha nincs pénzem, patronokat állítok elő, az is pénzbe kerül. És csak akkor döbbentem meg, amikor a nyílásban tizenhat töltény csillogott előttem, csak akkor döbbentem rá – tizenhat töltény, az épp egy tölténytár. Fiúk, egy egész tár! Állok a doboz előtt, a töltényeimet bámulom, és egy érdekes gondolat nyilallt belém, de gyorsan észbe kaptam és körülnéztem, nem lát-e, nem hall-e senki. Jó kis gépet találtak ki ezek itt maguknak, nem szólhatok egy szót se! Hasznos gép. Sok mindent láttam én már náluk, de ilyen hasznos gépet csak másodszor. (Természetesen Dramba az első.) Hát köszönöm szépen. Összeszedtem a patronjaimat, beletömtem a zekém zsebébe – jól lehúzták a zsebem, és én úgy éreztem, mintha a messzeségben végre derengeni kezdene valami. A gépecskét később még sokszor használtam. A tölténykészletemet lassan feltöltöttem, leszakadt egy gombom, mindenesetre mindjárt két sorozatot csináltam meg még

néhány apróságot. Kezdetben óvatoskodtam, de később egész elszemtelenedtem: azok ott zabálnak az asztalnál, én meg állok a doboz mellett, és a reteszt csettegtetem. Hogy egy is odafigyelne rám? Hanyag egy népség, nem értem, hogy akarják majd a mi bolygónkat ilyen hanyagul kormányozni. Zsebkéssel megölik őket minálunk. Az egész titkos dokumentációjukat lemásolhatnám, itt az orruk előtt. Ha lenne dokumentáció… Nem sokat törődnek velem… Hallgatózni akarsz – hallgatózz. Nézelődni akarsz – nézelődj… Akármire veted szórakozottan a tekinteted, rád mosolyognak, és fecsegnek tovább. Mármár sért az egész, a kutyafáját! Mégiscsak őfensége Harci Macskája vagyok, nem valami hitvány gazfickó, az olyan gazfickók kitértek otthon a járdán az utamból, és lekapták a sapkájukat… Igaz, hogy nem mindennap, csak a kormányzó úr nevenapján, de ez már mindegy. Igencsak szerettem volna megállni az ajtóban, és rájuk rikkantani úgy, ahogy Gepárd szokott: „Vigyázz! Idenézel, zajongást abbahagyod!” Loholnának ezek! De azután megtiltottam magamnak, hogy ilyesmiről ábrándozzak. Nem akarom a saját méltóságom lealacsonyítani. Különösen gondolatban. Jöjjön, aminek jönni kell. Ha én vigyázzt parancsolnék, egyikük sem hallgatna el. Nem is ez az én feladatom… Kornyej ezekben a napokban teljesen fölszívódott. Még ahhoz is kevés ideje volt, hogy ezt a zűrzavart rendben tartsa, és még személyes kellemetlenségei is adódtak. Persze, én minderről nem tudtam, de amikor egy este a tavaktól hazatértem, fáradtan, izzadtan, elzsibbadt lábakkal, a fürdés után elheveredtem a bokrok alatt, ahol engem nem látott senki, de én mindent láttam. Most épp nem láttam senkit; akik itt voltak, most mind Kornyej szobájában ültek a szokásos tanácskozáson, és így a kert üres volt. Hirtelen kinyílt a null-kabin ajtaja, és egy férfi lépett ki belőle, akit idáig nem is láttam. Már a ruhája is más volt. A mieink leginkább kezeslábast viseltek, vagy azt a tarka zubbonyt, felirattal a hátán. Ez nem, és hogy is mondjam, volt benne valami szigorú és impozáns. A ruha anyaga szürke volt és előkelő, mindjárt látszott, hogy akárki nem tudja megvenni. Ez egy arisztokrata. Az arca is. Ezt végképp nem tudom elmagyarázni. A haja fekete, a szeme kék. Nem is ez az érdekes benne. Arra a pirospozsgás doktorra emlékeztet, aki megvizsgált engem, de ez az arc nem pirospozsgás, és egyáltalán nem jóságos. Egyedülálló arckifejezés, no… Nálunk ilyen arckifejezést még nem láttam, a mieink vagy vidámak, vagy aggódnak, de ez… nem, nem tudom, hogyan magyarázzam meg. Ahogy kilépett a kabinból, határozott léptekkel vonult el mellettem, egyenesen a ház felé. Hallom, hogy a szobában elcsitul a fecsegés. Ki tisztelhetett meg minket? A felsőbb hatóság? Civilben? Nagyon gyötört a kíváncsiság. Ha egy ilyent elfoghatnék. Túszként. Nagy dolog lenne egy ilyennel hazatérni… Részletesen magam elé képzeltem, hogyan lehetne végrehajtani ezt a dolgot, a fantáziám alaposan meglódult. Azután észbe kaptam. A szobában újra felhangzott a fecsegés, és a tornácra ketten léptek ki: Kornyej meg ez az arisztokrata. Lejöttek a lépcsőn, lassan haladtak a null-kabin felé vezető úton. Hallgattak. Az arisztokrata arca zárkózott, száját összeszorítja, fejét magasra szegi. Tábornok ez, akármilyen fiatal. Kornyej lógatja a fejét, a lába elé néz, és a száját harapdálja. Csak azt gondolhattam, hogy Kornyejt a hivatal ráncba szedte, amikor nem messze tőlem megálltak, és Kornyej megszólalt: – Hát így van… Köszönöm, hogy eljöttél. Az arisztokrata hallgatott. A vállát könnyedén megrándította, de ő maga másfelé nézett. – Tudod, mindig örülök neked – mondta Kornyej. – Még ha így, futtában is. Tudom, te is elfoglalt vagy… – Ne – mondta az arisztokrata. – Ne. Ideje búcsúznunk. – Ideje. Olyan engedelmesen mondta, hogy engem is megrázott. – Így állunk – mondta az arisztokrata. Kegyetlen volt és barátságtalan. – Most sokáig nem jövök. Anya egyedül marad. Követelem: ne gyötörd tovább. Idáig nem beszéltem erről, mert idáig mellette voltam… Egyszóval azt csinálsz, amit akarsz, de őt ne gyötörd

tovább. Kornyej mondott valamit, de olyan halkan suttogta, hogy szavai nem értek el hozzám. – Lehet! – mondta az arisztokrata energikusan. – Elutazhatsz, akár el is tűnhetsz. Ez mind… mind a te dolgod… Bár nem tudom, miért fontosabbak, mint az ő boldogsága. – Ezek különböző dolgok – mondta Kornyej valami csendes kétségbeeséssel. – Te ezt egyszerűen nem érted, Andrej… Majdnem fölugrottam a bokorban. Minden világos, nem főnök ez, nem is tábornok. Ez a fia, még hasonlít is rá. – Nem utazhatok el – folytatta Kornyej. – El sem tűnhetek. És ez nem változtat meg semmit. Te úgy gondolod, hogy el a szemem elől és ki a szívemből. Nem így van. Próbáld megérteni: nem tehetek mást. Ez a sors. Érted? A sors. De Andrej megrázta a fejét, gőgösen ránézett az apjára, mintha le akarta volna köpni, de az arisztokrata arc hirtelen fájdalmasan megvonaglott – mindjárt elsírja magát –, majd sután széttárta a kezét, és egy szót se szólva belépett a null-kabinba. – Vigyázz magadra! – kiáltotta Kornyej, de az már nem volt sehol. Kornyej megfordult, és bement a házba. Egy pillanatra megállt a tornácon, megállt, hogy összeszedje az erejét és a gondolatait, és csak utána lépte át a küszöböt. Szóval így állunk! Szépen rátelepedtek erre a szegényre! Jó firmák, a felesége meg a fia is. Mi a fenét akarhatnak Kornyejtól? Mire van még szükségük? Igaz, ez nem tartozik rám. De azért fölképeltem volna ezt a fiúcskát, hogy tudja, hol a helye, és ne ugráljon, de ez nem szokása Kornyejnak. Ő nem az az ember, aki lekever valakinek… pedig tudna, ha kedve tartaná, úgy, ahogy kell, nagy erő és ügyesség szorult belé, magam láttam, amikor egyszer a medence mellett virgonckodott. Kornyej egyedül volt, és három tisztféle ment ellene… Hogy hajigálta őket! Öröm volt nézni is. De a dolog úgy áll, hogy ő csak végszükség esetén fog megütni valakit… nemcsak hogy nem üt, de még egy rossz szót se hallasz tőle. Persze azért volt egy eset… Már nem tudom, miért mentem be hozzá a dolgozószobájába, egy könyvet akarhattam, vagy egy szalagot a projektográfba. Szóval rossz volt az idő. Beléptem, és hirtelen teljes sötétség fogott körül. Még kételkedtem is. Ebben a házban még nem volt olyan, hogy fényes nappal éjjeli sötétség vegyen körül. Lehet, hogy valami kamrába tévedtem? De a sötétből hirtelen Kornyej hangja hallatszott: – Kérem még egyszer az elejétől. Akkor előreléptem. Az ajtó becsukódott mögöttem, és olyan sötét lett, akár egy pincében éjszaka. A kezem magam elé tartottam, nehogy nekimenjek valaminek, nem tettem két lépést, és az ujjam nekiütközött valaminek. A meglepetéstől megrezzentem. Ez meg mi? Honnan került ide a szobába? Ez nem volt itt azelőtt. Hirtelen egy hangot hallottam, és ahogy az a hang megütötte a fülemet, megfeledkeztem erről a valamiről, és visszafojtva a lélegzetem, megálltam. Hirtelen rádöbbentem, hogy a császáriak nyelvén beszélnek. A nyiszi-nyüszijüket, sipákoló cincogásukat bárhol a világon megismerném. Ketten beszéltek, egy közönséges patkányevő, hogy lőnék agyon, a másik pedig, fiúk, nem fogjátok elhinni, én sem hittem, a másik Kornyej volt. Ez az ő hangja. Csakhogy a császáriak nyelvén beszélt, és olyan mély basszus hangon, amilyent én nemhogy Kornyejtól, de ezen a bolygón senkitől sem hallottam. Ez, fiúk, akárhogy is, valóságos vallatás volt. Ismerem én ezeket a kihallgatásokat, tudom, hogyan beszélnek ott. Nincs itt hiba. Kornyej dühösen rátámad: grrrum-drrrum-brrrum! A hitvány csirkefogó meg csak nyafogja a választ: nyiszi-nyüszi, nyiszi-nyuszi… Becsületemre, öröm töltötte el a szívemet… Sajnos, csak minden ötödik-tizedik szót értettem meg, és amit értettem, az sem állt össze bennem. Ez a patkányevő nem egy egyszerű katona vagy civil lehetett, hanem valami nagykutya. Vagy marsall, vagy miniszter. És egész idő alatt a hadtestekről, a hadseregről, a fővárosban uralkodó helyzetről beszéltek. Ezt onnan tudtam, hogy a „hadosztály”, „hadsereg”, „főváros” szavakat én is ismerem, és ők állandóan ezt ismételgették. Arra is rájöttem, hogy Kornyej egész idő alatt faggatózott, a patkányevő pedig, bár hízelgett, de igyekezett elhallgatni a dolgokat, állandóan kiutat keresett az az

utálatos pincebogár. Kornyej mind dühödtebben dörgött, a patkányevő nyafogott, egyre kétségbeesettebben, de teljesen világos volt előttem, hogy épp most kellene fölpofozni, ahogyan az illik; már egész előrenyomultam, az orrom a kihallgató-helyiséget elválasztó szövetet súrolta, hogy ne szalasszak el semmit, amikor ez a semmirekellő sírva fakad, és kipakolja, amit várnak tőle. De a patkányevő hirtelen elnémult – elájult, vagy mi történt vele? –, és Kornyej a megszokott hangján, oroszul folytatta: – Nagyon jó, Voldemár, elmehet. Most próbáljuk összegezni az egészet. Először… De azt már nem tudtam meg, mi van először. Olyan erővel vágtak homlokon, hogy a csillagokat láttam a sötétben, és fiúk, a társalgóban tértem csak magamhoz. A földön ültem, pislogtam, és Voldemár – egy jól megtermett szolga – hajolt fölém, és a vállamat dörzsölte; arca meggyötört volt és rosszkedvű, rám nézett a mennyezet alól, és félig szemrehányóan, félig bűntudatosan mondta: – Mi van, galambocskám? Miért álltál ott a sötétben? Honnan tudtam volna? Bocsáss meg, kérlek… Nem ütötted meg magad? Megtapogattam az orrnyergemet – megvan-e még egyáltalán, vagy sem – föltápászkodtam és kijelentettem: – Nem ütöttem meg magam. Az úgy történt, hogy megütöttek.

VI. fejezet Amikor Dramba befejezte a megfigyelőpontig vezető összekötő járatot, Réce megállította, leugrott a lövészárokba, és végigment az álláson. Ez az ásás dicsőségére vált. A teljes lövészárokszelvény alig lejtett, falai ideálisan simák, feneke alaposan ledöngölt, nincs egy porhanyós rög vagy egyéb szemét, az előírás szerint tüzelésre kész – a két méter átmérőjű veremből hátrafelé gerendával fedett fedezékek nyíltak, ahol a legénységet és a lőszert lehetett elhelyezni. Réce megnézte az óráját. Az állás két óra és tíz perc alatt készült el. És milyen állás! Ezzel még az őfensége Mérnökkari Akadémiája is eldicsekedhetne. Réce visszanézett Drambára. Dramba közlegény fölé és a lövészárok fölé tornyosult. Hatalmas tenyerét a combjához szorította, könyöke elállt, fülét leeresztette, mellét kidomborította, és a frissen föltúrt föld szagával kevert hűvösséget árasztott. – Derék gyerek vagy – mondta halkan Réce. – Őfenségét szolgálom, káplár úr! – ordította a robot. – Mire lenne még szükségünk? – Egy üveg frissítőre és sós halra, káplár úr! Réce fölényesen elmosolyodott. – Igen – mondta –, pacal voltál, de én katonát faragtam belőled. Kimászott a lövészárokból, egy mozdulattal elvágta magát a fűben, utána fölemelkedett, letisztította a térdét, még egyszer végignézett az álláson, most már fölülről. Igen, ez az állás a dicsőségére válik. A nap már magasan járt, a harmatnak nyoma se volt, a hold mint egy sápadt, ártalmatlan, szétfolyó cukordarab függött a nyugati égen, a csodaváros ködös körvonala fölött. Körös-körül szöcskék milliárdjai ciripeltek a vöröses-zöld, sima sztyeppén, az egész egyforma és üres volt, akár az óceán. Egyhangúságát csak az a felhőcske zavarta meg a zöldes távolban, amelyben Kornyej házának cserépteteje piroslott. A cirpelő, fűszeres illatoktól részeg sztyepp, körös-körül, a szürkéskék ég a feje fölött és a központban ő – Réce. És ő jól érzi magát. Jól, mert messze van minden. Messze van a kiismerhetetlen, végtelenül jó, végtelenül türelmes, elnéző, figyelmes, megingathatatlan, milliméterről milliméterre az ember szívébe magát belopó, ugyanakkor végtelenül óvatos Kornyej, aki olyan, mint egy hatalmas erejű, fenyegető bomba, amely a legváratlanabb pillanatban fölrobbanhat, és darabokra szaggathatja Récét. Messze van innen az az alattomos, sohasem látott, lehetetlen szerkezetekkel teli ház, ahol Kornyej mellett ott vannak azok a különös emberek, a zajosan fortyogó, megfoghatatlan és érthetetlen mozgás, amely mégis

rettenetes veszélyt rejt Réce világára. Messze az az alattomos és csalárd világ, ahol az embereknek mindenük megvan, amit csak megkívánnak, de kívánságaik perverzek, a céljaik túlvilágiak, és az eszközeik sem emlékeztetnek az emberiekre. Még jó, hogy itt el tud feledkezni arról a gyötrő, erejét meghaladó felelősségről, minden rejtélyről, amely feltüzelt lelkébe fekélyként beette magát, a halaszthatatlan, szükséges és megoldhatatlan feladatokról. De itt – itt minden olyan könnyű és egyszerű. – Hohó – hallatszott Kornyej hangja –, hát itt vagy?! Réce fölpattant és megfordult. Kornyej a lövészárok túloldalán állt, és vidám ámulattal szemlélte az állást. – Kész erődépítő vagy – mondta –, mi ez itt? Réce hallgatott, de nem volt hová tűnni. – Állás – dünnyögte kelletlenül –, nehéztarack számára. Kornyej meghökkent. – Minek, minek? – Nehéztaracknak. – Hm… És honnan veszel nehéztarackot? Réce hallgatott, bizalmatlanul nézett rá. – Nekem mindegy, ez végső soron a te dolgod – mondta Kornyej, várva egy kicsit. – Elnézést, ha megzavartalak… Hírt kaptam, és siettem, hogy közöljem veled. Az a helyzet, hogy a háborútoknak vége. – Milyen háborúnak? – kérdezte tompán Réce. – A tieteknek. Az Alaji hercegség háborúja a császárral. – Már? – kérdezte csendesen Réce. – Hisz ön mondta, hogy még négy hónap. Kornyej széttárta a kezét. – Elnézést – mondta. – Tévedtem. Mindnyájan tévedtünk. De ez végső soron kellemes tévedés. Maradjunk abban, hogy jó irányban tévedtünk… Végeztünk egy hónap alatt. Réce megnyalta a száját, fölvetette a fejét, majd újra lehorgasztotta. – Ki… – Elhallgatott. Kornyej várt, nyugodtan figyelte. Réce újra fölvetette a fejét, és egyenest a szemébe nézve megszólalt: – Azt akarom tudni, ki győzött. Kornyej nagyon sokáig hallgatott, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Réce leült, a lábai fölmondták a szolgálatot. A lövészárokban, közvetlen mellette Dramba feje meredezett. Réce üres tekintettel nézett rá. – Egyszer már megmagyaráztam neked – mondta végül Kornyej. – Senki se győzött. Jobban mondva, mindenki győzött. Réce a fogai közt morogta: – Magyarázta… Talán keveset magyarázta! Nem értem. Kié maradt a Tara torkolata? Lehet, hogy önnek mindegy, kié maradt, de nekem nem. Kornyej lassan megrázta a fejét. – Nem fontos neked se. Hadsereg már nincs, csak polgári lakosság… – Aha – szólt Réce –, tehát kiverték onnan a patkányevőket. – Távolról sem… – Kornyej kínjában a homlokát ráncolta. – Egyáltalán nincs hadsereg, érted? Senki sem vert ki senkit a Tara torkolatából. Az alajiak és a császáriak egyszerűen elhajigálták a fegyvereiket, és elszéledtek haza. – Ez lehetetlen – mondta Réce nyugodtan. – Nem értem, miért traktál ilyen mesékkel, Kornyej. Nem hiszek önnek. És nem értem, mit akar tőlem. Miért tart itt engem? Ha nincs rám szüksége, engedjen el. Ha szüksége van rám, mondja meg egyenesen… Kornyej felnyögött, és a combjára csapott. – Így állunk hát – mondta. – Erről semmi újat nem tudok mondani neked. Látom, hogy nem tetszik itt. Tudom, hazavágyódsz. De még várnod kell. Most nagyon nehéz lenne neked odahaza. Összeomlás van. Éhínség. Járvány. És politikai zűrzavar… A herceg, ahogy ezt várni lehetett, fütyült az egészre, és elfutott, akár a legutolsó gyáva kukac. És nemcsak az országát hagyta a sorsára…

– A hercegről ne mondjon rosszat! – kiáltotta rekedten Réce. – Nincs többé herceg – szólt hidegen Kornyej. – Alaj hercegét detronizálták. De azért örülhetsz, a császár se úszta meg. A saját palotájában lőtték agyon. Réce gúnyosan elhúzta a száját, és az arca újra megmerevedett. – Küldjön haza – mondta. – Nincs joga itt tartani engem. Nem vagyok se hadifogoly, se rabszolga. – Na, figyelj ide – mondta Kornyej. – Nem fogunk vitatkozni. Rosszul képzeled el azt, ami nálatok történik. Az olyanok, mint te, most bandákat szerveznek, talpra akarják állítani a holttestet, de rajtuk kívül ezt senki se akarja. Vadásznak utánuk, akár a veszett kutyák után, és elítélik őket. Ha most hazaküldünk, te is egy ilyen bandához csapódsz, és akkor véged van. Ez az érem egyik oldala, a másik meg azok az emberek, akiket te még megkínozhatsz és megölhetsz. Te is veszélyes vagy… Most megmondtam mindent. Kiderült, hogy Kornyej ilyen is tud lenni. Réce előtt egy harcos állt, és ennek a harcosnak vasmarka volt, és nem tétovázott, ha ütni kellett. Hát jó, köszönöm a nyílt beszédet. Te is megmondtad a magadét, de én sem maradok adósod. Kellett magamból rövidnadrágos fiúcskát csinálni. Már unom. – Tehát attól fél, hogy én ott veszélyes leszek – mondta Réce. Már nem tudta és nem is akarta türtőztetni magát. – Legyen, ahogy akarja. Csak vigyázzon, nehogy itt legyek veszélyes! A lövészárok két oldalán álltak, farkasszemet néztek, és eleinte Réce örült, hogy a nagy ravasz utálatig jóságos szemében sikerült kiváltani azt a hideg villódzást, de azután hirtelen csodálkozva és felháborodva vette észre, hogy eloszlik ez a villódzás, és újra az az ördögi mosoly, a szemében újra az az atyai hunyorgás, a kutyafáját! Kornyej hirtelen fújt egyet, elnevette magát, félrenyelt, köhécselt, újra nevetett, és széttárta a kezét, kiabált: – Macska! Macskák macskája! Vadóc… Gondolkozz! – mondta Récének, és megkopogtatta a saját homlokát. – Gondolkozz! Erőltesd meg az agyadat! Hát hiába vagy itt ötödik hete? Akkor Réce hevesen megpördült, és elfutott a sztyeppre. – Gondolkozz! – hallotta utoljára. Ment, nem nézett a lába alá, belepottyant a mormotalyukakba, botladozott, bokáját tüske karcolta. Nem látott, nem hallott, szeme előtt a barázdákkal szabdalt, mérhetetlenül fáradt, földszínű arc lebegett, és a fülében hallotta a rekedt hangot: „Tejfölösszájúak! Hűséges, legyőzhetetlen taknyosaim!” És ez az ember, ez a számára utolsó kedves ember most menekül valahol, bujkál és kínlódik, veszett farkasként vadásznak rá a hűtlen, megvetett, rettegéstől fölbőszült sündisznók bűzös hordái. Csőcselék, söpredék, hulladék, becsület és dicsőség nélkül… Hazugság, hazugság, ez nem lehet! Az erdei vadászok, a gárda, a rohamosztagok, a Kék Sárkányok… azok is megadták magukat? Azok is elhagyták? Hisz azoknak senkijük sincs Rajta kívül! Csak érte éltek! Meghaltak Érte! Nem, nem, hazugság, hülyeség… Acélgyűrűt fontak köré, fölszegezték a szuronyaikat, fegyvercsöveiket és lángszóróikat… ezek a világ legjobb harcosai, ők szétkergetik és eltiporják a lázadó katonákat… Ó, hogy fogják űzni, égetni, sárba taposni őket!… És én, én itt ülök. Egy Macska. Mocskos öleb, de nem Macska. Szegénykét elrabolták, a mancsát meggyógyították, masnit kötöttek a nyakába, és ő csóválhatja a farkát, ihatja a meleg tejecskét, és mindenre azt mondja: „Igenis! Értettem!” Megbotlott, és egész testével végignyúlt a szúrós, száraz füvön. Ottmaradt, a tűrhetetlen szégyentől a fűbe rejtette az arcát. De hisz egyedül van. Egyedül ezzel az egész szörnyűséggel szemben! „És a fiúk, a hazug pokolban levő barátaim nem válaszolnak, hallgatnak – sem egy sor, sem egy betű, lehet, hogy már nem is élnek… lehet, hogy meghátráltak? Vajon én nem tehetek semmit?” Hideg rázta a tűző napon, a harc, a győzelem, a szabadulás teljesen lehetetlen, értelmetlen módjai születtek, keringtek, kavarogtak a fejében. A legszörnyűbb az, hogy Kornyej valószínűleg igazat mondott. Nemhiába dolgoztak a gépek, nemhiába utaztak, sereglettek, repültek ide ezek

a csodalények az ismeretlen tájakról – elvégezték a dolgukat, elpusztították az országot, tönkretettek minden jót, ami benne volt, lefegyverezték, lefejezték… Nem hallotta, hogy Dramba közelgett, de az áthevült ing alatt átizzadt háta megborzongott, amikor ráesett a robot árnyéka, és megkönnyebbült. Mégse volt egészen egyedül. Még sokáig hasalt, de a nap haladt tovább, és Dramba zajtalanul mozgott mellette, hogy védje a hőségtől. Azután fölült. Csupasz lábát fölhasogatták a tüskék. A térdére egy szöcske ugrott, és ostobán bámult apró szemeivel. Réce utálkozva hessentette el, és megdermedt, miután a kezére nézett. Ujjait lenyúzta valami. – Ez mikor történt? – szólalt meg hangosan. – Nem tudhatom, káplár úr – reagált azonnal Dramba. Réce megnézte a másik kezét is. Az is véres. Úgy látszik, a földanyácskát szabdalhatta. Ezeknek az anyját… az ügyesekéét. Jól van, Macska! Csak semmi hiszti. A ház felé nézett. A zöld felhőcske alig látszott a horizonton. – Sokat fecsegtem ma feleslegesen – mondta lassan. – Sündisznó vagyok, nem Macska. Kihoztak a sodromból. Fecsegni szottyant kedved, te tejfölösszájú!… Kornyejt elfogta tőle a röhögés… A robotra nézett. – Dramba közlegény, mit csinált Kornyej, amikor eljöttem? – Megparancsolta, hogy kövessem önt, káplár úr. Réce keserűen kuncogott. – Te pedig engedelmeskedtél… – Fölállt, és odalépett a robothoz. – Hányszor tanítot talak, te bunkó! – sziszegte dühösen. – Kinek kell engedelmeskedned? Ki a közvetlen parancsnokod? – Réce káplár, őfensége Harci Macskája – felelt Dramba. – Hátakkor hogyan engedelmeskedhetsz másnak, te esztelen sündisznó?! Dramba töprengett, majd azt mondta: – Elnézést, káplár úr. – E-eh! – szólt Réce reménytelenül. – Jól van. Végy a válladra. Haza! A ház szokatlanul csendesen fogadta. Egész üres volt. A dögkeselyűk elszálltak. A dögre. Réce mindenekelőtt megfürdött a medencében, lemosta a vért és a port, gondosan megfésülködött, és határozottan az ebédlő felé tartott. Az ebédről elkésett, Kornyej már a szörpöt is megitta. Tettetett közönnyel nézett Récére, és újra az előtte fekvő dossziéba dugta az orrát. Réce egyenest az asztalhoz ment, köhintett, és fojtott hangon megszólalt: – Helytelenül viselkedtem, Kornyej. – Kornyej biccentett, de nem emelte föl a tekintetét. – Elnézését kérem. Alig bírta kimondani, a nyelve nem akart forogni. Egy pillanatra meg kellett állnia, és összeszorítania a száját, hogy összeszedje magát. – Természetesen mindent úgy fogok tenni, ahogy ön parancsolja. Nem volt igazam. Kornyej sóhajtva tolta el maga elől a dossziét. – Megbocsátok… – dobolt ujjaival az asztalon. – Igen. Megbocsátok. Sajnos, még nálad is bűnösebb vagyok. Ülj le és egyél… Réce leült, de gyanakvó pillantását nem vette le a másikról. – Látod, te még fiatal vagy, még sokszor megbocsáthatsz. De én! – Kornyej az égre emelte szétterpesztett ujjú kezét. – Vén hülye. Az én koromban, az én tapasztalatommal tudhatnám, hogy az emberek változnak. Hol igazat mondanak, hol mesét. Bocsáss meg. Réce. Felejtsd el, ami történt – és újra maga elé húzta a papírjait. Réce egy húsos-tojásos kotyvalékot evett, de nem érezte az ízét, akárha szénát zabált volna. A füle lángolt. Megint valami ostobaság történt! Legszívesebben az asztalt csapkodva ordított volna. „Elegem van abból, hogy kölyöknek nézzenek! Elég! A sorscsapásokkal nem tudnak megtörni, érthető? Nem rozsdás vasból vagyok!… Úgy kell itt forognom, mint egy sült bolondnak…” Réce töltött a fonott, kókusztejes palackból. „Bár végső soron teljesen bolond vagyok… Ő úgy beszél velem, mint férfi a férfival, én meg mint egy vénasszony. Az is vagyok – meg bolond kölyök. Nem akarok rágondolni. Nem

kell az igazságod se, a meséd se. Az igaz szót persze köszönöm – most már értem, hogy nincs mire várnom, cselekednem kell.” Kornyej fölállt, a dossziét a hóna alá csapta és kiment. Az arca levert volt. Réce majszolva és iszogatva a kertet szemlélte. A sűrű fű közül egy macska sompolygott ki a homokos útra, a szájában egy tollcsomó vergődött. A macska vad szemével jobbra-balra sandított óvatosan, és uzsgyi a házba, alkalmasint a tornác alá. „Dolgozz, bajtárs, dolgozz csak! – gondolta Réce. – Nekem is csak estig kell várnom, azután dologhoz látok.” Fölugrott, az edényt beleszórta a lyukba, és lábujjhegyen végiglopakodott a házon, míg arra a folyosóra nem ért. Új felirat nem volt. A pokolbéli barátok hallgatnak. Jól van. Akkor egyedül kell nekilátni. Dramba… Nem. Dramba közlegényben nem lehet megbízni. Kár. Bár felülmúlhatatlan katona, de sajnos, nem igazán megbízható. Nélküle jobb lenne. Csak tegye meg, amit kell, azután el lehet vezényelni. Visszatért a szobájába, a függőágyra feküdt, kezét a feje alá tette. – Dramba közlegény – szólt ki. Dramba megjött, és megállt a küszöbön. – Mondd tovább! – parancsolta Réce. Dramba szokás szerint a mondat közepén kezdte a tutulást: – …nincs más kiút. De az orvos ellenezte. A tiltakozását avval támasztotta alá, hogy lényegében nem lehet humanida sapiensek harcába beleavatkozni, és a kapcsolat tárgya nem lehet meg közvetítő nélkül… – Tovább! – mondta álmosan Réce. – Igenis, káplár úr – visszhangozta Dramba, elhallgatott, és újra nekilátott, most a mondat elején: – A kapcsolatfölvételre kiment: Evarist Kozák, az űrhajó parancsnoka, Faina Kaminska, a xenológuscsoport vezetője meg néhány xenológus… – Tovább! – mondta ingerülten Réce. Drambában csattogott valami, és mesélni kezdte, hogy a kontaktus zónájában váratla nul tűz ütött ki, a kapcsolatot megszakítva a tűzfalból lövöldözés hallatszott, a félhumanoid Kvarr, a csoport navigátora elesett, a testét sem találták meg, Evarist Kozák űrhajó parancsnok súlyos, mély hassebet kapott, amelyhez hashártyaszakadás és nagymérvű hasnyálmirigy-zúzódás járult… Réce közben elaludt. Úgy ébredt föl, mintha vizes törülközőt csaptak volna az arcába. Vert a szíve, zúgott a feje. De ez nem volt se álom, se látomás. – …Fölhívom a figyelmét, hogy legfőbb munkáját Gignában írta – mondta egy ismeretlen, akadozó hang. – Ez talán segíthet önnek? – Gigna… – szakította félbe Kornyej hangja. – Elnézést, az merre van? – Egy kis üdülőhely. A Zagguta nyugati partján. Tudja, az egy tó… – Tudom. Gondolod… – Úgy látszik, gyakran járt oda dolgozni. Biztosan egy gazdag mecénásnál kapott szobát… Réce nesztelenül fölkelt a függőágyból, és az ablakhoz lopakodott. A tornácon Kornyej egy tizenhat év körüli, sovány, hirtelenszőke, fakó babaszemű, szemlátomást dél-alaji legénnyel beszélgetett. Réce ujjai az ablakpárkányra fonódtak. – Érdekes – mondta töprengve Kornyej. Megveregette a legényke vállát. – Ez jó ötlet! Derék gyerek vagy, Dang. A mi mamlaszaink elszalasztották… – Feltétlenül meg kell őt találni, Kornyej! – A legényke keskeny melléhez szorította az öklét. – Maga mondta, hogy az itteni tudósok is érdeklődnek, és most már azt is értem, miért… Ő eléri az önök szintjét! Egy s másban meg is haladja… Egyszerűen kötelességük, hogy megtalálják! Kornyej nagyot sóhajtott. – Megteszünk mindent, amit csak tudunk… de ha tudnád, milyen nehéz az. Fogalmad sincs arról, mi folyik most nálatok… – De van – mondta a legény. Hallgattak.

– Jobb lett volna ott hagyni engem, és őt előkeríteni – mondta halkan a legény és félrenézett. – A szerencsénk úgy hozta, hogy téged megtaláltunk, de őt nem – felelte ugyanolyan halkan Kornyej. Újra átölelte a legényke vállát. – Mi megteszünk mindent, amire ar rönk ből futja. A legény rábólintott. – Jó. Kornyej újra fölsóhajtott. – Rendben… Tehát te most egyenest Obnyinszkba mész? – Igen. – Tetszeni fog neked ott. Lesz majd kvalifikált beszélgető társad is. Nem olyan sötét pragmatikus, mint én. A legényke elmosolyodott, megszorították egymás kezét – keresztbe, alaji módra. – No – mondta Kornyej –, a null-kabint már tudod kezelni. Hirtelen elnevették magukat, úgy látszik, valami történhetett a null-kabinnal. – Igen – szólt a legény. – Már megtanultam… Tudom… De tudja, Kornyej, úgy gondoltuk, hogy gyalog megyünk Antonovig. A fiúk azt ígérték, hogy mutatnak valamit a sztyeppén… – Hol vannak? – nézett körül Kornyej. – Most jönnek valószínűleg. Úgy beszéltük meg, hogy én előrejövök, ők meg utánam… Menjen csak, Kornyej, nem tartom föl tovább. Mindent nagyon köszönök… Hirtelen összeölelkeztek – Réce összerezzent a váratlan mozdulattól –, de Kornyej utána könnyedén eltolta a legényt magától, és gyorsan visszatért a házba. A legény kilépett a tornác alól, végigment a homokos úton, és Réce észrevette, hogy sántít, erősen húzza a jobb lábát. Ez a lába szemmel láthatóan vékonyabb és rövidebb volt, mint a bal. Réce néhány pillanatig követte a tekintetével, utána átlendült az ablakpárkányon, négykézlábra esett, és rögtön eltűnt a bokrok között. Nesztelenül követte ezt a Dangot, bár újra elfogta az az ösztönös ellenérzés és utálat, amelyet a nyomorék, fogyatékos és általában a hasznavehetetlen emberek iránt érzett. De ez a Dang alaji volt, sőt nevéből és kiejtéséből ítélve dél-alaji, tehát első osztályú alaji, és ha már itt van, mindenképpen beszélnie kell vele. Ez is egy lehetőség volt. Réce a sztyeppén érte utol, és kivárta a pillanatot, amikor már a ház teteje is eltűnt a fák mögött. – Hé, barátom! – szólította meg halkan alajiul. Dang azonnal megfordult. Meg is ingott a hibás lábán. Babaszeme még jobban kitágult, hátrálni kezdett. – Te ki vagy? – dünnyögte. – Te… ez… Harci Macska? – Igen – mondta Réce. – Harci Macska vagyok. Récének hívnak. Kit tisztelhetek benned? – Dang – felelte az, és hallgatott egy sort. – Ne haragudj, sietek… Megfordult, és még erősebben sántítva, mint az előbb, folytatta az útját. Réce utolérte, és a könyöke fölött elkapta a karját. – Várj… Nem akarsz beszélgetni? – kérdezte csodálkozva. – Miért? – Sietek. – Ne siess! Micsoda dolog ez! Két alaji találkozik ebben a pokolban, hát miért ne beszélgetnének? Mi van veled? Megbolondultál? Dang megpróbálta kitépni a kezét, de ez csak ábránd volt. Satnya volt ez a déli, satnya. – Hallgass rám, barátom… – szólt Réce a lehető leggyöngédebben. – A pokolban vannak a te barátaid! – morogta Dang, és szeméből gyűlölet sugárzott. Réce hökkenten engedte el a másik kezét. Abban a pillanatban megnémult. A pokolban vannak a te barátaid… A te barátaid a pokolban vannak… A barátaid a pokolban! Fuldoklott a dühtől és a megaláztatástól.

– Te!… – mondta. – Te piszkos áruló! Megfojtani, szétszaggatni kellene a gazembert. – Te magad vagy áruló, te átokfajzat! – sziszegte a foga közt Dang. – Kegyetlen hóhér, gyilkos… Réce még lendületet se vett, úgy vágta gyomorszájon, és amikor a vézna alak a földre görnyedt. Réce nem vesztegetve a drága időt, teljes erejéből hirtelen a szőke tarkóra csapott, és térdével állon rúgta. Ott állt fölötte, leeresztette a kezét, nézte, ahogy a másik véresen vonaglik a fűben, és közben töprengett: nesze neked szövetséges, nesze neked barát a pokolban!… Szája keserű volt, Dang fejét fölemelte, és maga felé fordította a véres arcot. – Te szemét… – hörgött és csuklott Dang. – Hóhér… Még ide… – Mi történik itt? – szólalt meg egy komor hang. Réce fölemelte a fejét. Ketten álltak fölöttük – két helybéli, egész fiatal idegen. Réce óvatosan letette az ifjonc fejét a fűre, és fölállt. – Hogy mi?… – morogta. – Honnan tudjam, hogy mi? Megfordult és elindult hazafelé. A bokrokat tördelve, a virágágyásokat taposva tartott egyenest a ház felé, fölment a szobájába, hasmánt a függőágyra vágta magát, és úgy feküdt ott estig. Kornyej nem hívta vacsorázni, ő meg nem ment. A házban hangok dör mögtek, zene hallatszott, azután csönd lett. A repkény közé éjszakára betelepedett verebek szidták egymást, a kabócák végtelen éneke zengett. Réce fölkelt, odahívta Drambát és lesurrant a kertbe. Elment a kert legtávolabbi zugába, a sűrű orgonabokrok közé, egyenest a fűbe ült, és halkan megszólalt: – Dramba közlegény. Nagyon figyelj arra, amit kérdezek. Először is: tudsz fémet esztergálni?

VII. fejezet A reggelinél Kornyej egy szót se szólt hozzám, sőt rám se nézett, mintha nem is ülnék az asztalnál. Én meg összehúzom magam, várok, és belül nagyon rondán érzem magam. Egész idő alatt hol mentegetőzni, hol megdögleni támadt kedvem. Ettem valamit, a szobámba mentem, egyenruhába bújtam, de nem segített semmi. Még rosszabb lett. Fogtam a fenséges asszony portréját, de amikor kicsúszott a kezemből, és leesett az ágy alá, nem álltam föl, hogy megkeressem. Ültem az ablak előtt, az ablakpárkányra könyököltem, néztem a kertet, de nem láttam semmit. Haza akarok menni. Egyszerűen haza, ahol minden olyan más, mint itt. Milyen kutya élet ez. Hiszen az életből még semmit sem láttam. Illetve sokat is láttam, más nem lát ennyit, amennyit én, csak a boldogságot nem. Visszaemlékeztem, hogyan adta nekem őfensége a dohányt, de elhessentettem a képet, nem segített. Az arca helyett folyton az a vékony, vérbe fagyott, nyápic figura tűnt föl. A hangja helyett egy egész más hang azt ismételgette folyton: „Mi történt itt? Mi történt itt?” Honnan tudjam, hogy mi? Hirtelen kinyílt az ajtó, és Kornyej lépett be, akár egy viharfelleg, a szeme villámokat szórt; egy szót se szólt hozzám, csak egy csomó papírt hajított az arcomba. (Ez Kornyej! Hajított!) Egy szót se szólva megfordult és kiment. Az ajtót is becsapta. Én nyugtalanságomban megfeledkeztem magamról, belerúgtam a papírokba, és azok szerteszálltak a szobában. Újra a kertet próbáltam nézni, de a szemem előtt vörös karikák táncoltak, nem ment. Fölvettem a legközelebbi lapokat, és olvasni kezdtem. Aztán a másodikat, harmadikat. Végül összeszedtem, rendbe raktam őket, és olvasni kezdtem elölről, Itt volt a válasz. Kornyej hozzánk küldött, nálunk élő emberei házmesterként, fodrász ként, generálisként dolgoztak nálunk. És amit láttak, jelentették Kornyejnak. Meg kell hagyni, tiszta munka. Profi. Erről a legénykéről, Dangról is írtak. A fővárosban élt, akárcsak én, nem is messze tőlünk, szemben az állatkerttel. Apját még az első tarai incidens idején ölték meg. Tudós

volt. Valami tudományos halra vadászott a Tara torkolatánál, és véletlenül őt is eltaposták. A fiú egyedül maradt az anyjával. Akárcsak én. De az ő anyja intelligens asszony volt, és elment zenét tanítani. A fiú jófejű gyerek volt. Az iskolában minden kitüntetést megszerzett, különösen matematikából jeleskedett. Jó képességekkel rendelkezett, akárcsak én a technikához, sőt még jobbakkal. Amikor elkezdődött a háború, alighanem az első bombázáskor megsebesült, bordája eltört, jobb lába egy életre megnyomorodott. Abban az időben, amikor mi bevonultunk Arihadába, elfojtottuk a zendülést, és partra szálltunk a Tara torkolatánál, ő egész nap otthon feküdt. Nem teszek neki szemrehányást, tán még többet kínlódott, mint én; két bomba is esett a házukra, tönkrement a szeme, a házuk később összeomlott, ők ott maradtak anyjával a romok között; már nem tudom, miért, de az anyja nem akart elutazni. Naponta elment a munkába, már rég nem a zeneiskolában dolgozott, hanem a lőszergyárban. Hol egy napra ment el, hol kettőre, A fiúnak ott hagyott valamit enni, a levest becsomagolta vatta közé, hogy a fiú elérhesse – a gyerek a székből szinte föl se tudott állni –, és elment. Egy nap elment, és többet nem tért vissza. Nem tudni, mi történt vele. Dang már félholt volt, amikor Kornyej egyik felderítője véletlenül rábukkant. Persze, nyomasztó ez a történet. A főváros kellős közepén az éhségtől és hidegtől haldoklik egy legény, egy nagy, sőt hatalmas matematikai tehetség, és nem törődik vele senki. Úgy pusztult volna el, akár egy kutya a kerítés tövében, ha nincs az a fickó. Az meglátogatta egyszer, meglátogatta kétszer, vitt neki enni. Végül a fiú választás elé állította. Az csak táthatta a száját. Dang ultimátumszerűén közölte vele, hogy vagy elviszi őt magával a saját világába, vagy fölakasztja magát. Lám, mondta, ott lóg a hurok. Kornyej persze intézkedett… Ennyi a történet. Volt ott még sok minden. Főképp persze a hatalom birtokosairól. Írtak a hercegről, a Félszemű Rókáról és Bragg tábornok úrról is; mindegyikről. Hogyan politizálnak, hogyan töltik szabadidejüket… Én állandóan abbahagytam az olvasást, rágtam a körmöm, hogy megnyugodjak. A fenséges asszonyról is írtak. Úgy látszik, az udvari marsall is Kornyej embere lehet, álmomban sem gondoltam volna. Ezt az anyagot már nem nekem szánták. Kornyej biztos az iratai közül rántotta ki, egy egész köteget kitépett belőle. Jól van! Szépen összeraktam a lapokat, elegyengettem, kézbe vettem, és újra szétszórtam a szobámban. Becsületemre, számomra csak egy út maradt: egy golyó a fejembe. Egy világ omlott össze bennem. Elérték, hogy a feje tetejére álljon minden bennem. Hogyan éljek – nem tudom. Miért élek – nem tudom. Hogy nézzek most Kornyej szemébe – azt végképp nem tudom. Eh, gondolom, a szobában nekifutok, kezem a varrásra – és fejjel ki az ablakon. Vége, még ha egy emelet is az egész. De épp most nyomakodott be Dramba, és kérte a következő tervrajzot. Megzavart engem. És amikor elment, már nyugodtabban tudtam ítélni. Ültem egy órát, rágtam a körmöm, azután elmentem és megfü rödtem. Hirtelen különös megkönnyebbülés fogott el. Mintha a lelkemben idáig duzzadó fájdalmas hólyag most hirtelen kifakadt volna. Mintha megfizettem volna valamilyen adósságomat. Mintha ezzel a kétségbeeséssel valamilyen bűnt valaki előtt levezekeltem volna. Nem tudom, ki előtt. És nem tudom, milyent. A fejemben csak annyi volt: haza, fiúk! Hazafelé! Minden kötelességem, ami még visszavan, otthon vár rám, otthon. Ebédnél Kornyej azt mondta, rám se nézve, szigorúan, barátságtalanul: – Elolvastad? – Igen. – Megértetted? – Igen. Ezzel a beszélgetés be is fejeződött. Ebéd után benéztem Drambához. A közlegényem teljes erejéből dolgozott, csak úgy szállt a forgács. Áttüzesedett, forró olajban tocsogott, csak úgy járt a keze. Öröm volt nézni. Gyorsan haladt a munkájával, egyszerűen csodálatos volt. Most már csak egy dolgom van: várni.

Nem is kellett sokáig várnom, csak két napig. Amikor a szerkentyűm készen lett, beleraktam egy zsákba, kivittem a tóhoz, és kipróbáltam. Egész jól működik, semmi baj. Szór persze, de mégis jobb, mint odahaza a felkelőké, ahol a taknyosok főleg a talált vízvezetékcsövekből készítették. Hazatértem, és a zsákkal együtt beraktam a vasládába. Ezzel is megvagyok. Még azon az estén, már épp lefekvéshez készülődtem, amikor kinyílt az ajtó, és az az asszony lépett be. Hál’isten, még nem vetkőztem le, egyenruhában ültem a függőágyon, és épp a csizmám húztam lefelé. A jobb már lent volt, a balra került a sor, fölnézek – ott áll egy nő. Nem jutott semmi az eszembe, csak bámultam, és úgy, ahogy voltam, egy fél pár csizmában, odavágódtam elé, és kihúztam magam. Szép nő volt, fiúk, különleges, ilyent sohasem láttam nálunk, és persze nem is fogok soha. – Elnézést – mosolygott. – Nem tudtam, hogy itt van. Kornyejt keresem. De én csak hallgatok, akár a sült hal, szemem a falon, és szinte semmit sem látok. Egész elsápadtam. Ő körülnézett a szobában, aztán újra rám nézett – mereven és figyelmesen, most már mosoly nélkül –, látható, hogy hallott már felőlem, biccentett és tá vozott, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Hiszitek-e, fiúk, de a szoba sötétebbnek tűnt! Sokáig álltam ott, fél pár csizmában. A gondolataim összezavarodtak, nem értettem az égvilágon semmit. Már nem tudom, mitől, a világítás volt olyan furcsa abban a pillanatban, vagy maga a perc volt olyan különös a számomra, de utána fél éjszaka forgolódtam és nem tudtam napirendre térni fölötte. Visszaemlékeztem, ahogy ott állt, ahogy nézett, ahogy beszélt. Természetesen tudtam, hogy nem mondott igazat, hogy végső soron nem Kornyejt kereste (jobb helyen nem is kereshette volna!), és csak azért jött be, hogy megnézzen. Hát jól van. A másik gondolatom halálos szomorúságba kergetett: rájöttem, hogy most ezeknek az embereknek valódi, hatalmas világának egy apró részletét láthattam meg ebben a pillanatban. Kornyej nem engedett ebbe a világba, és jól tette. Ebben a világban öngyilkos lettem volna, hisz lehetetlenség, hogy minden pillanatban őket lássam, és tudjam, hogy soha nem leszek olyan, mint ők, nekem soha nem lesz olyan, mint nekik, és köztük, ahogy a Szent Könyv mondja, „undorító, kegyetlen és rothadt” vagy és leszel életed végéig… Fiúk, nagyon rosszul aludtam ezen az éjszakán. Még alig virradt, amikor kivergődtem az udvarra, és lefeküdtem a bokrok közt kialakított megfigyelőpontomon. Látni akartam még egyszer, eligazodni rajta, és megérteni, mivel fogott meg annyira. Hisz azelőtt is láttam őt ebből a bokorból, éppen innen láttam… Egymás mellett jöttek a null-kabin felé vezető úton, anélkül hogy egymáshoz értek volna, néztem az asszonyt, és majd elsírtam magam. Megint nem láttam semmit rajta Mintha magába fojtotta volna. A szemében űr volt, szája mellett mély ránc húzódott. Némán haladtak el mellettem, csak a kabin mellett állt meg a nő, és megszólalt. – Tudod, olyan gyilkos szeme van… – Ő maga is gyilkos – felelte csöndben Kornyej. – Professzionista. – Szegénykém! – mondta, és tenyerével megsimogatta a férfi tarkóját. – Ha itt tudnék maradni veled… de igazán nem tudok. Émelygek itt… Többre nem voltam kíváncsi. Visszalopóztam a szobámba, belenéztem a tükörbe Egész rendes szemem van. Nem tudom, mi kellene nekik. De Kornyej igazat mondott: professzionista vagyok. Mit röstelljek ezen? Ahhoz értek, amire tanítottak. Az egész jelenetet elhessentettem magamtól. Nekik is megvan a gondjuk, nekem is. Az én dolgom most, hogy várjak és várjak. Hogyan múlt el a következő három nap, nem tudom. Ettem, aludtam, fürödtem. Újra ettem. Kornyejjal szinte nem is beszéltünk. És nem mintha nem bocsátott volna meg azért a dologért vagy valami másért – nem. Egyszerűen nyakig volt a munkában. Elért a végső határig. Egészen lesoványodott. Újra sokan jöttek hozzá. Hihetetlen, de egy léghajó is repült ide, egész nap a kert fölött függött, és estére potyogni kezdtek belőle, potyogni…

De ami csodálatos, az egész idő alatt sehol egy Lidérc. Azt már rég észrevettem, hogy a Lidércek csak késő este vagy kora reggel bukkantak föl, de nem tudom, hogy miért. Így nappal mintha ködben botorkáltam volna, nem fordítottam figyelmet semmire, de ahogy a nap lebukott, és föltűntek a csillagok, én az ablakhoz ültem a szerkentyűmmel a térdemen. De Lidérc nincs, ha megfeszülsz, akkor se. Becsületemre, már idegeskedni kezdtem. Különös, mi történt? Százévenként lehet csak számítani rá? Egész idő alatt csak egy érdekes dolog történt, az utolsó napon. Az éjszakai őrségem előtt még aludtam egyet, és Kornyej hirtelen fölriasztott. – Mi van, te fényes nappal heversz? – kérdezte elégedetlenül, de láttam, hogy csak tetteti az elégedetlenséget. – Meleg van – mondtam. – Elbágyasztott. Persze hogy elbágyasztott. Egész nap szemerkélt az eső. – Egész elkényeztettelek – mondta. – Egész elkényeztettelek. A kezem le kellett vennem rólad, te pedig kihasználod… Gyere. Szükségem van rád. No, itt az én időm, gondoltam. Szükség van rám. Fölugrottam, rendbe tettem az ágyam, a szandál után nyúltam, de ő leintett: – Nem. Hagyd ezt. Az egyenruhádat vedd föl. És hozd rendbe magad, ahogyan illik… fésülködj meg, Réce. Rendetlenek rendetlenje, rossz rád nézni! Hát, fiúk, arra gondoltam, hogy kigyulladt a tenger, folyik az erdő, kőbe fulladt az egér. Egyenruha kell neki. De nem kérdezősködtem, nem volt hozzá erőm. Felöltözök, meghúzom a szíjakat, meghajlok. Összecsapom a sarkam. Excellenciád szolgalatjára! Tetőtől talpig végigmért, elmosolyodott, és átvezetett a házon egész a szobájáig. Ő lépett be elsőnek, oldalra lépett, és szabatosan, alajiul jelentett: – Engedje meg, főlövegmester úr, hogy megjelenjen ön előtt Réce, őfensége Harci Macskája, a fővárosi Különleges Iskola harmadik évfolyamának a hallgatója. Nézem, a szemem előtt elsötétül minden, a lábam remegni kezd. Egyenest előttem, mint egy látomás, a karosszékben egy páncélos tiszt terpeszkedik, egy Kék Sárkány, egy „Kerekeken járó tűz” természetes nagyságban, menetöltözetben, kitüntetésekkel. Ül, lábát keresztbe veti; ragyog a cipője, a cipővasai megvillantak, a barna rövid kabátján égésnyomok, a válláról kék zsinór lóg – tehát egy farkas – a pofáján, akár egy valódi farkasnak, égett, átültetett bőr fénylett, kopaszra borotvált fején barna égésnyomok, szeme, akár egy megfigyelőrés, szempillák nélkül… A tenyerem magától a combomhoz simult, és a sarkam úgy összevágtam, ahogyan itt még sohasem. – Pihenj, növendék – szólalt meg rekedt hangon, megszívta a hamutartóból kivett cigarettát, és nem vette le rólam a szemét. Leengedtem a kezem. – Néhány kérdésem lenne, növendék – mondta, és a cigarettát visszatette a hamutartóra. – Hallgatom önt, főlövegmester úr! Ezt nem is én mondtam, a szám magától hadarta el. De közben egész idő alatt azon töprengtem: hogy van ez? Mit keres ez itt? Semmit sem értek. Alig lehet érteni, mit beszél, elharapja a szavak végét, de én ismerem ezt a stílust. – Hallottam, hogy őfensége kitüntetett téged… hm… bagóval a saját kezéből. – Igenis, főlövegmester úr! – És ezt… hm… milyen hőstettért? – Kitüntettek, mint az évfolyam képviselőjét, miután bevettük Arihadát, főlövegmester úr! Arca egykedvű, halott. Mit neki Arihada? Újra fogta a cigarettát, megnézte a parázsló végét, és visszatette a hamutartóba. – Tehát kitüntettek… Ha így áll, akkor… hm… később őrszolgálatot is teljesítettél őfensége főhadiszállásán? – Egy hetet töltöttem ott, főlövegmester úr – mondta a szám, de a fejem egyre csak azon töprengett; hova akar kilyukadni? Mi kell neki tőlem?

Hirtelen előrehajolt. – Pagin-Gig marsallt láttad a főhadiszálláson? – Igenis, főlövegmester úr! A kutyafáját! Micsoda megpörkölt nagyságos úr került elém. Magával Fragg generálissal is beszéltem, nem olyanokkal, mint te, és a második válaszom után megengedte és megparancsolta, hogy a megszólítást hagyjam el. De ez mintha mennyei zenét hallgatna: „Főlövegmester úr!” Most nevezték ki, vagy mi a szösz? Alacsony származású lenne, és most előléptették… Sehogyan sem értem. – Megismernéd a marsallt, ha most találkoznál vele? Jó kérdései vannak! A marsall alacsony és testes ember volt, és folyton könnyezett. De ez a náthától volt. Még ha a szeme vagy a füle hiányzott volna… de így; marsall, mint a többi. Semmi különös. A főhadiszálláson sokan nyüzsögtek, Fragg még a jobbak közül való volt. – Nem tudom – mondtam. Újra hátradőlt a karosszékben, és újra a cigaretta után nyúlt. Nem ízlett neki ez a cigaretta. Többet tartotta a kezében, mint szívta. Mi lenne, ha nem dohányozna… ez a nagydarab férfi is kibírná, ha én is csak mohát szívok. Hosszú lábait maga alá húzta, fölemelkedett, és az ablakhoz lépett, megállt ott a cigarettájával, háttal nekem – csak a kék füst gomolygott a válla mögül. Gondolkodik. Az elmélkedő! – Akkor jól van – mondja alig érthetően, én mindössze egy „akvant” hallottam. – Te növendék… hm… nincs neked egy bátyád nálunk, a Kék páncélosoknál? Még a pofáját se fordítja ide. Illetve a fülét kissé felém fordítja. Volt nekem három bátyám… de mintha még csecsemőkorukban meghaltak volna. A harag hirtelen elfogott, minden összejött. – A kutyafáját, milyen bátyám van nekem? – mondom. – Honnan lenne egy bátyám önöknél? Én maradtam élve egyedül. Egy pillanat alatt felém fordult, mintha tűvel szúrták volna meg. Bámult. Tisztára páncélos! Én meg mintha egy lövészgödörben kuporognék. A hajdani emlékek hatására rángani kezdett a bőr a hátamon, de azután azt gondoltam, gyere csak, te szúrós szemű, te rongyos gárda főlövegmestere… Bizonyára mindent elhajítva megpucolt, amíg idekerült, talán a saját katonái elől menekült… Pimaszul előretoltam a jobb lábam, a kezem előhúztam a hátam mögül, és egyenesen a szemébe néztem. Egy fél percig hallgatott, azután halkan sipítani kezdett: – Hogy állsz, növendék?! Le akartam köpni, de türtőztettem magam. – Miért? Úgy állok, ahogy állok, nem estem le a lábamról. Akkor elindult szembe velem, átszelte a szobát. Lassan, furcsán. Nem tudom, hogyan végződött volna mindez, de Kornyej megszólalt a sarokból, ahol idáig a papírjaival ült. – Lövegmester barátom, lassabban… ne mássz a képébe… Ez minden. A megperzselt pofán mintha görcs futott volna át, és a főlövegmester úr, anélkül hogy hozzám lépett volna, a karosszék felé fordult. Vége. A Kék Sárkány megsavanyodott. Hja, ez nem a parancsnokság! Fölényesen mosolyogtam, amennyire csak tudtam a megfásult arcommal. Magamban csak arra gondolok: mi történt volna, ha Kornyej nincs itt? Ha Kornyej egy pillanatra is kiment volna? Ő megütött volna, én pedig megölöm őt. Igen, megölöm. Puszta kezemmel. A karosszékben heverészett, végre elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és odaszólt Kornyejnak: – Meleg van itt önöknél, Kornyej úr… Én nem utasítanék vissza valami hm… hűsítőt. – Gyümölcslevet? – ajánlotta Kornyej. – Gyümölcslevet? Hm… nem… Valami erősebbet, ha lehet. – Bort? – Igen, kérnék.

Már nem is nézett rám. Mellőzött. Elvette Kornyejtól a kupát, és összeégett orrát beledugta. Szopogatta. Hát ez meg mi? No persze, minden lehetséges… annál is inkább… pusztulás… felbomlás… Ugyan! Ez nem Kék Sárkány! Nem valódi! És hirtelen mintha egy lepel hullt volna le a szememről. A zsinór… Bor… A kutyafáját, ez az egész arc! Kornyej megszólalt: – Te nem iszol. Réce? – Nem – mondom. – Nem iszom. És nemcsak én nem iszom, de nem tanácsolom a főlövegmester úrnak sem. Olyan vidám gonoszkodás fogott el, hogy majdnem elröhögtem magam. Mind a ketten rám meredtek. Odamentem ehhez a megperzselt nagyúrhoz, elvettem tőle a kupát, és gyöngéden, szinte atyailag megmagyaráztam: – A Kék Sárkányok – mondtam – nem isznak bort. Egyáltalán nem isznak szeszt. Ez egy fogadalom náluk, főlövegmester úr: egy csöpp szeszt sem, amíg egyetlen csíkos patkány rontja a Föld levegőjét. Ez az első… A második a zsinór! – Megfogtam a harci dicsőség jelét, lekapcsoltam a zubbonya gombjáról, és szabályszerűen leeresztettem a zekéje ujján. – A vitézségi zsinórt a szabályzat szerint a harmadik gomb fölé kell föltűznie. Egy valódi sárkány így nem tűzi ki. Inkább ül a fogdában, de így nem tűzi ki. Ennyit másodszor… Ah, milyen élvezetet szerzett! Minden könnyűvé és gyönyörűvé vált! Még egyszer végignéztem rajtuk, tátott szájjal hallgattak, mintha én lennék az isteni igazságot gödör ből kinyilatkoztató Gagura próféta, és elindultam a kijárat felé. A küszöbön megálltam, és még hozzátettem: – És ha alacsonyabb rangúakkal beszél, ne kívánja, hogy állandóan végigmondják a titulusát. Ez persze nem nagy hiba, csak tisztelni nem fogja senki. Ez nem frontharcos, mondják majd, csak hátországi patkány, frontharcos-egyenruhában. És az égett arc nem segít önnek. Sok helyütt megéghet az ember!… Távoztam. Egy ablakhoz ültem, és ölembe ejtettem a kezemet – jó volt így nyugodtan ülni, nagyképű arcot vágni. Ülök, és a fejemben végiggondolom, hogy is volt az egész. Ahogy Kornyej értetlenül pislogott, de azután mindent elrendezett, fölfogta az értelmük, de ennél az állövegmesternél még a gyapjúkesztyű is kinyílt a figyelemtől… De nem élveztem sokáig a helyzetet, mert hamar az eszembe jutott, hogy végső soron hülyeséget csináltam, ők kémet küldtek hozzánk, és én segítettem nekik. Tehát kollaboráns vagyok. Egy utolsó szemét. Örültél, bolond! Leleplezted! Ott elfogták, és falhoz állították volna, és vége lenne az egésznek… Minek? Itt minden még csak most kezdődik. Kornyej is hány évig lehetett nálunk. És megmaradt. Pedig rajta is veszthetett volna. Nem lenne kér érte. Mármint Kornyejért. Arról nem is beszélve, hogy akkor most a csontjaim valahol a dzsungelban rothadnának… Ne-em, ez nem is olyan egyszerű. Miért dühödtem így fel? Ez a Sárkány ingerelt. Hányingerem volt, ha ránéztem. Azelőtt bizonyára nem lett volna hányingerem, azelőtt térdre estem volna előtte, a harcostárs előtt, büszkén kitisztítottam volna a csizmáját, és utána dicsekedtem volna vele… Tudod, kinek a csizmáját pucoltam? Főlövegmesternek! Zsinórosnak! Ne-em, ezt valahogy meg kell értenem, meg kell értenem… Egész alkonyatig ott ültem, végiggondoltam mindent, azután jött Kornyej, és kezét a vállamra tette, akárcsak… Dangnak… – Jól van – mondta –, köszönöm neked, barátocskám. Gondoltam, hogy észreveszel valamit. Nagyon sietve készítettük fel… Egy embert kell megmenteni. A legnagyobb tudósotokat. Gyanítjuk, hogy a Zagguta-tó nyugati partján rejtőzik, de ott most páncélos alakulatok ásták be magukat, és senki sem mehet oda. Csak a sajátjaikat fogadják. Vedd úgy, hogy két ember életét mentetted meg. Két jó emberét. Az egyik a tiétek, a másik a miénk. Jó, jó Még sok mindent mesélt. Mintha hájjal kenegettek volna. Azt se tudtam, hová nézzek, mert akkor egyáltalán nem gondoltam arra, hogy konzultálnak velem, és eszem ágában se volt, hogy segítsek valakinek. Elfogott a káröröm, és ez lett belőle. – Mikor utazik? – kérdeztem. Csak azért kérdeztem meg Kornyejt, hogy megállítsam a

szóáradatot. – Reggel – felelte. – Reggel ötkor. No, eljött az én időm is. Ehe, gondolom. Csak kivártam. – Innen? – kérdeztem. És nemcsak hogy kérdezzem. – Igen – felelte. – Erről a tisztásról. Hát így állunk. – Ühüm, – mondtam. – Azért el kéne kísérnem, végignéznem utoljára. Még észrevehetek valamit… Kornyej elmosolyodott, és újra megveregette a vállam. – Ahogy akarod! – mondta. – De jobb lenne, ha aludnál egyet. Az utóbbi időben valahogy rendszertelen lettél. Menjünk vacsorázni, és feküdj le aludni. Elmentünk és megvacsoráztunk. Vacsora alatt Kornyej vidám volt, rég láttam már ilyennek. Vidám történeteket mesélt abból az időből, amikor nálunk dolgozott, az egyik banknál volt küldönc a fővárosban; elmondta, hogyan környékezték meg a gengszterek, és mi jött ki ebből. Megkérdezte, hol van Dramba, mert már régen látta, és én becsületesen megmondtam, hogy Dramba egy erődítményrendszert épít nekem a tó körül – Erődítményrendszer, nem rossz – mondta komolyan. – Végső esetben lesz hol átvészelnünk. Várj csak, ha túl leszünk mindenen, csinálunk mi még valódi harci játékot hiszen a fiúkat trenírozni kell… Megbeszéltük a gyakorlatokat, a módszert, láttam, milyen gyengéd és szívélyes, arra gondoltam; most kérjem-e meg vagy máskor? Te, nem engednél haza, hé?! Nem, nem engedne. Addig nem enged el, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy veszélytelen vagyok. De hogy győzzem meg arról, hogy veszélytelen vagyok, amikor magam sem tudom? Én sem tudom, amíg nem bizonyosodom meg róla… Elváltunk. Jó éjszakát kívánt, és én fölmentem a szobámba. Persze nem aludtam. Félig szunyókálva heverésztem egy kicsit. Háromkor már fölkeltem, és készülődni kezdtem. Úgy készülődtem, ahogy még földerítésre sem. Az életem dől el ezen a reggelen. Négykor már a kertben kuksoltam a leshelyemen. Az idő, mint mindig ilyenkor, épp hogy vánszorgott. De én tökéletesen nyugodt voltam. Csak semmi őrültség. Tudtam, hogy végig kell ezt a játékot játszanom, és nem tehetek mást. Az idő… lassan vagy gyorsan, de mindennek eljön az ideje. Pont ötkor, alig hullt le még a harmat, az ismert rekedt nyávogás megütötte a fülemet, a bokrokat forró szél borzolta, a tisztás fölött föllobbant az első lángnyelv, és már ott is állt. Mellettem. Ilyen közelről sohasem láttam. Hatalmas, meleg és valóságos, az oldalát mintha gyapjú borítaná, észrevehetően mozgott, lüktetett, lélegzett… Az ördög tudja, milyen gép ez! Ilyen gép nem is létezik. Helyet változtattam, hogy közelebb legyek az úthoz. Látom, hogy jönnek. Elöl a Kék Sárkány, szabályosan leng rajta a zsinór, ő maga lovaglópálcát tart a kezében. De jő, hogy rájöttek: ha a zsinórt megszolgálta, feltétlen kell lovaglópálca is neki, erről meg is feledkeztem. Rendben van, Sárkányom. Mögötte Kornyej lépked, hallgatnak mind a ketten; már mindent megbeszélhettek, csak a kézfogás van hátra, meg hogy jó utat kívánjanak az itteni szokás szerint. Megvártam, amíg a Lidérchez értek, a bejárati nyílás egészen közel kattant, és amikor kinyílt, előléptem a bokor mögül, és rájuk szegeztem a szerkentyűmet. – Állj, ne mozdulj! Rögtön megfordultak és megdermedtek. Én fél térdre ereszkedtem, egy géppisztoly csövét markoltam – ha valamelyik hirtelen rám akarná vetni magát, átrepülve a mintegy tízméteres távot, a levegőben lövöm le. – Haza akarok menni, Kornyej – mondtam. – Ön most elvisz oda. – Minden tárgyalás és haladék nélkül… A hajnali szürkületben az arcuk nyugodtnak tetszett, nem látszott rajta más, csak figyelem és várakozás, hogy mit mondok még. És valahol tudat alatt észrevettem, hogy Kornyej azért Kornyej maradt, és a Kék Sárkány Kék Sárkány maradt, és mind a ketten

veszélyesek voltak. De még milyen veszélyesek voltak! – Vagy együtt megyünk oda – mondtam –, vagy senki se megy oda. Végzek mindkettőjükkel, azután magammal is. Elmondtam és elhallgattam. Nincs több mondanivalóm. Ők is hallgattak. Azután a Kék Sárkány óvatosan Kornyej felé fordítja a fejét, és azt mondja: – Ezt a legényt… hm… egész elfeledtem. Magammal vihetem? Szükségem lenne egy… hm… tisztiszolgára. – Ő nem alkalmas tisztiszolgának – mondta Kornyej, és az arcán újra megjelent az a halál előtti bánat, amelyet először a kórházban láttam. Én is megszeppentem. – Haza akarok menni! – mondtam, szinte bocsánatot kérve. Kornyej már a korábbi volt. – Macska – mondta. – Eh, kandúrka… Egerek réme.

VIII. fejezet Réce keresztültört az utolsó csaliton, és kiment az útra. Körülnézett. A kusza, korhadt gallyak közt már semmi se látszott. Zuhogott az eső. Az árok bűzlött, és a mélyén a sáros latyak fenyegető fekete kacatokat görgetett. Az út túloldalán, mintegy húszméternyire tőle, egy oldalára dőlt, lápba süllyedt harckocsi meredezett, lángszórójának rézcsöve vakon célozta az alacsony eget. Réce átugrotta az árkot, és az útpadkán haladt tovább. De mintha nem is lett volna út. Agyagfolyó hömpölygött, és ebben a latyakban, szembe vele, hatalmas fakerekű szekerek elé fogott erőtlen ökrök bukdácsoltak, bebugyolált arcú asszonyok sírva és gorombán káromkodva az ökrök göcsörtös oldalát csapkodták, a fedett szekereken nedves batyuk, fölfelé meredező szék- és asztallábak közt görvélykóros gyerekek szorultak egymáshoz, akár a majmok az esőben; sokan voltak, tucatjával egy-egy kocsin, és az egész síró kocsisorban nem lehetett látni egyetlen férfit se… A csizmájára kilós sárkölöncök tapadtak, az eső átitatta a zekéjét, befolyt a gallérja mögé, és végigcsorgott az arcán. Réce ment és ment, vele szemben áradtak a menekülők, meggörnyedve a vizes bálák és szakadt bőröndök alatt, tolták a szánalmas terhükkel megrakott szekereket – hallgatva, erejük végére járva vagy minden remény nélkül monoton hangon ismételgetve: „Vigyen magával, az isten szerelmére, vigyen magával…” A kidőlt távírópóznán egy elfeketedett arcú, hátán összekötött kezű ember lóg… Réce otthon volt. Elhaladt a sárral telefröcskölt katonai furgon mellett. A vezető sáros katonaköpenyben és zsíros tányérsapkában kissé kinyitotta az ajtót, kiáltott valamit, amit nem lehetett érteni a motor hangjától, hátul pedig az egy helyben forgó kerék által okozott iszap esőben érthetetlenül és tehetetlenül kapkodott egy pofaszakállas, vékony katonaorvos és egy fiatal egyenruhás nő, alkalmasint ápolónő. Amikor elhaladt mellettük, Réce futólag arra gondolt, hogy lám, ez az egy autó halad szembe az áradattal a város felé, és ez is elakadt. – Fiatalember! – ütötte meg a fülét. – Álljon meg! Parancsolom! Megállt, és visszafordította a fejét. A katonaorvos kiáltott, és ostobán integetett a kezével. Odafutott hozzá, és a nyomában vadkanként csörtetett a vezető, egy teljesen állatias, pirosaslila, zömök ember, hatalmas öklét a csípőjére téve. – Gyorsan, legyen szíves, segítsen nekünk! – kiáltotta magas fejhangon az odafutó orvos. A barna sár egész belepte, és érthetetlen volt, hogyan látott valamit a bepiszkolt szemüvegen keresztül. – Gyorsan! Megtiltom, hogy ellenkezzék! Réce némán nézett rá.

– Értse meg, pestis pusztít! – kiabált az orvos, sáros mancsával a város felé böködve. – Szérumot viszek! Miért nem akar segíteni? Mitől volt olyan erős? Öregecske, sáros, tehetetlen… Réce előtt hirtelen felderengtek a napfénnyel elárasztott szobák, a kezeslábasba, tarka ingbe öltözött szép, tiszta emberek, a Lidérc tüze a kerek tisztás fölött. Az egész mintha káprázat lett volna. – Nem beszélgetni kell ezzel a gazemberrel! – rikácsolta a vezető, és félretolta az orvost, mordult egyet, elkapta a géppisztoly csövét, kirántotta Réce hóna alól, és dühödten behajította az erdőbe… – Hogy fölszerelte magát az aljas, a kutyafáját! Lendületből egy pofont adott Récének, de az orvos rögtön fölkiáltott: – Hagyja abba! Azonnal hagyja abba! Réce megingott, de nem esett el. Már nem is nézett a vezetőre. Csak az orvost figyelte, és lassan megtörölte az arcát. De az orvos már a kabátujját rángatta. – Kérem önt, kérem – motyogta. – Húszezer ampulla van nálam. Kérem, értse meg… Húszezer. Már ma is késő. Igen, ez egy alaji volt. Tipikus dél-alaji… Káprázat! Odamentek a kocsihoz. A vezető morogva és háborogva mászott föl a kabinba, onnan mordult ki: „Gyerünk!” – és fölüvöltött a motor, és Réce az orvos és a lány közt állva, nekivetette a vállát a nedvességtől bűzlő vasnak. A motor üvöltött, a sár szökőkútként szállt szerte, és ő nyomta, tolta, taszigálta az egészet, és azt ismételgette magában: „Itthon vagyok, itthon…” MIGRAY EMŐD FORDÍTÁSA

TARTALOM Kuczka Péter: Előhang Alekszandr Beljajev: Wagner professzor legújabb kísérlete Pavlova Anna fordítása

Alekszandr Kazancev: A robbanás Sárközy Gyula fordítása

Alekszandr Kazancev: Képtelen történetek Kucsera Judit fordítása

Borisz Lapin: Az első csillagexpedíció Fater Tibor fordítása

Szergej Drugal: A tigris a garázsig kísér Apostol András fordítása

Jevgenyij Vojszkunszkij - lszaj Lukodjanov: Búcsú a tengerparton Pavlova Anna fordítása

Roberto Bonadimani: Alkony Karsai Lucia fordítása

Jurij Nyikityin: A vikingek utóda Fater Tibor fordítása

Jurij Nyikityin: Staféta Fater Tibor fordítása

Jurij Nyikityin: A jövőlátó Fater Tibor fordítása

Mihail Mihejev: Az üres szoba Árkos Antal fordítása

Mihail Mihejev: Emberi alkotás Árkos Antal fordítása

Jurij Tupicin: I. Fantómia Sass Attila fordítása

Jurij Tupicin: II. A vörös világ Sass Attila fordítása

Jurij Fomin: Az Evelyn-kastély titka Kucsera Judit fordítása

Viktor Gyomin: A tizenharmadik kísérlet Barta Gábor fordítása

Dávid Konsztantyinovszkij: A szerző tévedése Földeák Iván fordítása

Szentmihályi Szabó Péter: A Ráma rejtélye képregény

Genrih Altov: Hősi szimfónia Pavlova Anna fordítása

Viktor Szaparin: Ítélet a tantalusz felett Pavlova Anna fordítása

Mihail Gresnov: Mása Kucsera Judit fordítása

Georgij Lavrov: Az új nemzedék Barta Gábor fordítása

Marija Bubnova - Vlagyimir Kelaszjev: Bion Kucsera Judit fordítása

Alekszandr Saginjan: Mi is történt valójában? Bárdos József fordítása

Vlagyimir Szavcsenko: Lázadás az űrhajón Sárközy Gyula fordítása

Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Fiú a pokolból Migray Emőd fordítása

Kozmosz Könyvek, Budapest Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató Zrínyi Nyomda (80.1307/1), Budapest, 1981 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Bánlaki Viktor A szöveget gondozta: Makai Judit Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Kőfaragó Margit 60 000 példány Terjedelem; 36,4 (A/5) ív. IF 4100