NNCL v1.1. Kürti András. Csókol: Renate VÁRNAI GYÖRGY RAJZAIVAL. Kozmosz könyvek Budapest, 1974

NNCL186-282v1.1

Kürti András

Csókol: Renate

VÁRNAI GYÖRGY RAJZAIVAL Kozmosz könyvek Budapest, 1974

Tartalom

Csókol: Renate (KISREGÉNY) Látogató a Kopasz-hegyen

Artopolisz rejtelmei (JEGYZETEK EGY FANTASZTIKUS UTAZÁSRÓL) Marcsi, a rakéta (KISREGÉNY) Zöld fejek

Csókol: Renate (KISREGÉNY) „A jövőben az igazgatás egyre inkább az elektronikus agyak segítségével történik." (Isaac Asimov fizikusnak a L'Europeóban megjelent futurológiái cikkéből) „ÁLLJON A KÖRBE!" Kevés nyomasztóbb dolog lehet a világon, mint amikor az ember késő este, esős, szeles, hideg időben megérkezik külföldön valahová, ahol még sohasem járt, és – jóllehet egész utazása alatt abban reménykedett, hogy valaki várni fogja – nem vár rá senki. Keserves hajózás állt mögöttem. Igaz, délután, amikor a fredericiai öbölben felszálltam a Sonderborg nevű Diesel-motoros bárkára, még igencsak kellemesnek ígérkezett a kirándulás. Sütött a nap, gyenge szellő futkosott a fedélzeten, körülöttem nevetgélő emberek, daloló táskarádiók, hancúrozó gyerekek. Aztán ahogy telt-múlt az idő, fogyott a nép, csitult a kellemes zsivaj. Ez a Sonderborg ugyanis vízi vicinálisnak bizonyult, majd minden dűnénél kikötött, partra tette az utasok kisebb-nagyobb csoportját. Közben elborult az ég is, a szellő süvítő széllé izmosodott, a bárka előbb döcögni, tántorogni kezdett, aztán már úgy hányta-vetette magát, a méteresre nőtt hullámok oly gorombán pofozták ide-oda, hogy csontjaim megpuhultak, gyomrom fél percenként helyet cserélt a tüdőmmel, szédelegtem, émelyegtem. Féltem is, mi tagadás. A szóban forgó vízi jármű tudniillik apró jószág volt, nem sokkal nagyobb, mint a dunai kishajók, amelyek Budapesten az átkelő forgalmat bonyolítják le a két part között. És ahogy erősödött a szél, nőttek, tarajosodtak a hullámok, mind kisebbnek tűnt. Dióhéj! Minthogy az útnak ezen az utolsó szakaszán már egyedüli utasként tartózkodtam a fedélzeten, még csak arra sem volt alkalmam, hogy társaim viselkedéséből állapítsam meg, megszokott dolog-e az effajta időjárás ezen a tájon, a KisBalt tengerszorosban, jelentéktelen ügy-e az ilyen ugrabugrálás, vagy tényleges viharba, életveszélybe kerültünk. A fedélzeten néha átkacsázó matrózok arcáról semmit sem tudtam leolvasni aggályaimmal kapcsolatban a gyenge világítás és a sűrű eső miatt. Megkérdezni – restelltem. Így hát csak ott kuporogtam a kormányfülke szárnyéka alatt, és alig vártam, hogy végre ismét szilárd talajt érezzék a talpam alatt. Most már érzek, ha nem is a talpam alatt. Itt ülök ugyanis az aarlesi hajóállomás várótermében, de a hangulatom nem jobb, mint korábban. Hiába táviratoztam Renaténak még tegnap Odenseéből, nem jött ki elém. Nem kapta volna meg az üzenetemet? Beteg? Szabadságát tölti valahol? Vagy másfél hónap után már azt is elfelejtette, hogy kicsoda lehet az a Kopra Tibor Budapestről? Bennem nemcsak megismerkedésünk minden mozzanata eleven, az együtt töltött órák legapróbb részleteire is emlékszem.

Kora délután, színhely Budapest, a Béke-szálló hallja. Türelmetlen vagyok, dühös is. A telefonon megbeszélt találkozó időpontja már tíz perce elmúlt, pedig szeretnék mihamarabb túlesni ezen a kényszermunkán. És egyáltalán, micsoda disznóság az, hogy ha külföldről jön egy kolléga, azt mindig nekem kell kalauzolnom, de amikor arról van szó, hogy kit küldjön a lap külföldre... Ráadásul külön pechem is van ezekkel a cicerone megbízatásokkal. Legutóbb egy rózsaszínű műanyag gyerekkádat cipelhettem végig a körúton, mert annak a tatár bajszos bolgár rovatvezetőnek még épp ilyenre fájt a foga, s minthogy egyik kezében hintalovat vitt, a másikban kuglijátékot, nekem maradt a rózsaszínű kád. Alig fértek el mellettünk az emberek. Szép látványt nyújthattunk. Vajon ezúttal kihez csap oda balsorsom? Könnyű nyári ruhában a közepesnél valamivel alacsonyabb termetű, fiatal nő jön lefelé a lépcsőn. Bal karján apró táska, a jobb kezében selyempapírba göngyölt hosszúkás csomag. A recepciós pult elé ér, szól valamit a portásnak, az felém int. Felállók a karosszékből, félúton találkozunk. – Renate Lins kisasszonyhoz van szerencsém? – kérdem németül. Ő mosolyogva biccent, kezet nyújt, bemutatkozom. Elmondom, a főszerkesztőm engem bízott meg, hogy kalauzoljam Budapesten. Ő hálásan köszöni és közli, hogy átutazóban van, nem veszi sokáig igénybe a drága időmet, este hétkor indul tovább a vonata. Ezt sajnálattal veszem tudomásul, egyidejűleg kijelentem, hogy számomra öröm és megtiszteltetés, hogy kísérője lehetek, és remélem, hogy legközelebb több időt tölt nálunk. Ez – kivételesen – ezúttal nem álszent udvariaskodás a részemről, így is gondolom. Mert szép és vonzó ez az ifjú dán kolléganő. Még ilyen csinos újságíróval nem találkoztam. Sötétkék szeme pompásan illik a szőke hajkoronához. Az orra fitos. Alsó ajka kicsit duzzadtabb, mint a felső, bebeszívja, úgy tűnik, mintha bármely pillanatban kibuggyanhatna belőle a visszafojtott kacagás. Egyáltalán, ennek a lánynak minden porcikájából sugárzik a derű, az életkedv. Átsétálunk a hallból nyíló presszóba, hogy egy fekete mellett programot csináljunk. Mielőtt bármit is ajánlhatnék, átnyújtja a selyempapírba burkolt valamit. Ezüstdugós palack. – Dán konyak – mondja. – Ötcsillagos. Főtábornok. Azért adom, hogy lekenyerezzem, és teljesítse egy nagy kérésemet. Összeteszi a két kezét, úgy néz rám, mint aki az életéért könyörög. De a szeme sarkában huncut szikra ugrál. – Állok rendelkezésére. Mi volna az a nagy kérés? – Tulajdonképpen nem is egy, hanem három. Először is, ne vigyen engem se múzeumba, se kiállításra. – Rendben van. – És ne mutasson nekem se új lakótelepeket, se régi barokk, gót, román épületeket, szobrokat. – Jó, vesszen a kultúra. – Ugyan! – tiltakozik hevesen. – Nem erről van szó. Biztosan gyönyörű dolgaik vannak, már vettem is néhány albumot a maguk szép fővárosáról. De hát most oly kevés az időnk, és én nagyon szeretnék el jutni ... – Hova? Cipőbolt, divatüzlet, bőrdíszműves? – Nem. Olyan helyekre vigyen, ahol emberek ügyeit intézik. – Bocsánat, nem értem. Miféle emberek miféle ügyeit?

– Mindegy. Olyan hivatalokra gondolok, ahová bemehetünk külön engedély nélkül. Borzasztóan szeretném látni, amikor egy tisztviselő egy ügyféllel foglalkozik. Vagy sok tisztviselő sok ügyféllel. Az csodás volna. Ahol tárgyalnak, esetleg még veszekednek is. Meg lehet ezt csinálni? Hát erre most mit feleljek? Ez a tündér ilyen helyekre kívánkozik. Külföldön! Átutazóban! Klinikai eset, sajnos. – Nálunk a vendég óhaja parancs! – mondom. Miközben kifizettem a két feketekávét, tervet készítettem magamban e különös lány különös kérésének teljesítésére. Nagyvonalú plánumot. Az IBUSZ-kirendeltség nincs messze, elsőnek oda kukkantunk be, a többit majd meglátjuk. Percek alatt odarepített ötszázas Fiatom. Bevonultunk, körülnéztem. A helyiség kétharmadán végighúzódó félköríves pult mögött három ifjú és egy meglehetősen középkorú hölgy meg egy Krisztus-szakállas fiatalember. A pult innenső oldalán tucatnyi érdeklődő, utazni vágyó kliens. – Hát eddig eljutottunk – állapítom meg elégedetten. – Ez egy utazási iroda, amint látja a plakátokból. Mi a további teendő? – Azt csináljuk – súgja Lins kisasszony izgatottan –, hogy leülünk a sarokba, ahhoz az asztalkához, úgy teszünk, mintha a prospektusokat nézegetnénk, közben maga lefordítja nekem, hogy miről tárgyalnak az emberek. Helyet foglaltunk. Fülelek, figyelek, jelentek. – Az a fiatal házaspár Olaszország után érdeklődik. Felelet helyett kapnak egy füzetet, olvassák el, abban minden benne van. – És az az idős, fehér hajú hölgy? – faggat lázasan csillogó szemmel Lins kisasszony. – Ő miért van úgy felháborodva? – Nem mehet augusztusban autóbusszal Romániába, Kolozsvárra. Betelt a létszám. A Krisztus-szakállas fiú azt ajánlotta, utazzék Csehszlovákiába, a Csorba-tóhoz, az sem kerül többe, ott is pompás a kilátás, és abban a csoportban még van szabad hely. A néni viszont a bátyját szándékozott volna meglátogatni. Most azt magyarázza éppen, hogy a fivére Kolozsvárott él, nem pedig a Csorba-tóban. Nyugdíjas iskolaigazgató, nem pedig tükörponty. – Pompás... Elmehetnénk... elmehetnénk esetleg még más hivatalokba is? – Természetesen. Mi mást is csinálhatna egy magyar újságíró és bájos dán kolléganője e szép nyári délutánon, minthogy sorra betér a leghangulatosabb budapesti hivatalokba?! Addig mulassunk, addig élvezzük az életet, amíg fiatalok vagyunk. Karon fogtam, kivezettem az IBUSZ-iroda terméből, az Emkénél átfurakodtunk az aluljárón, két percbe sem tellett, és már ki is kötöttünk a körúti postahivatalban. Az itteni élet is rendkívül tetszett neki. Kipirult, alsó ajkát még sűrűbben szívta be. Orrcimpái megrebbentek a gyönyörűségtől, amikor a csekkbefizető. ablak előtt összeveszett a pénztárosnő egy kopasz, aktatáskás férfival, aki nem jól töltötte ki az űrlapot. Jó honi szokás szerint a vitába gyorsan bekapcsolódtak mások is. Buzgón, de kissé tompítva fordítottam a különböző ajánlatokat, költői képeket és hasonlatokat, amelyek a szemben álló felek részéről elhangzottak. Miután elcsitult a perpatvar, én is kipihenhettem magam. Kissé kifárasztott ez a szinkrontolmácsolás. Csak álltam a telefonfülke ajtaja mellett,

és néztem Renatét. Fontoskodó pofikával sétált fel-alá, bekukucskált az üvegfalú ketrecekbe, kölcsönadta golyóstollat egy gyereknek, egy-két alkalommal még a sorba is beállt valamelyik ablak előtt. Leskelődött, szimatolt, aztán fürgén oldalt lépett, amikor már ő következett volna. Komplett bolond ez a lány, vitathatatlan. Büromániás. Ezzel együtt elragadó! Egyébként is, ki mondhatja el magáról, hogy teljesen normális?! Tanulmányutunk következő állomása a székesfőváros közlekedési vállalatának talált tárgyak osztálya volt. Itt majdnem bajba kerültünk, véletlenül éppen nem volt más látogatója ennek az intézetnek, csak mi ketten. Szerencsére gyorsan feltaláltam magam, és a hozzánk forduló alkalmazottnak azt füllentettem, hogy a társaságomban levő külföldi hölgy elvesztette a villamoson ezüst cigarettatárcáját. Renate hamar kapcsolt, elmondta a németül jól beszélő beszkártosnak, hogy ezt a tárcát az apjától kapta születésnapjára, legkedvesebb tárgya, egy pillanatra sem vált meg tőle soha, vigasztalan lenne, ha nem kerülne elő. Csodálatosan mély átéléssel alakított, néhány könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Kétségbeesése oly megrendítő volt, hogy még ezt az edzett közlekedési tisztviselőt is meghatotta. Felütötte a főkönyvét, hátrament a raktárba is, aztán sajnálattal közölte, hogy ma csak esernyőket, két liter zacskós tejet, egy hátizsákot, egy kötözött sonkát, egy kombinát és egy kanárit hoztak be kalickástól, ezüst cigarettatárcát nem. Felvette védencem személyi adatait, pontos leírást kért a nemlétező dózniról, ígéretet tett, hogy értesíti a hölgyet a fejleményekről, s megnyugtatásul elmesélte, hogy milyen nagy értékű holmikat szolgáltattak már be a becsületes megtalálók, csak fel a fejjel. Nagyon összebarátkoztunk. Kikísért bennünket a folyosóra, és melegen búcsúzott. – Kisasszony – mondta Renatének –, addig is, amíg előkerül a tárcája, hadd kínálom meg egy finom magyar cigarettával. – És egy doboz Fecskét tartott eléje. – Köszönöm – rázta meg a fejét a lány –, én nem dohányzom. A mi családunkban senki sem dohányzik. – Rámosolygott az elképedt férfira, és kipukkadt belőle a kacagás. Megfordult, futás az utcára. Én utána. A háztömb sarkánál értem utol. Hátát a falnak vetve pihegett, majd hozzám lépett, felágaskodott, megcsókolt. – Életemben nem volt ilyen kellemes délutánom! – csicseregte túláradó örömmel. – És ezt magának köszönhetem. Maga a legkedvesebb, legokosabb fiú a világon! Jól esett a puszi, jól esett a dicséret, mégis átkoztam magamban a balsorsomat. Mert ha ez a bűbájos teremtés ilyen forró csókot adott egy szürke, gyér forgalmú hivatalért, mint amilyen a talált tárgyak osztálya, istenkém, mi lett volna, ha az Országos Takarékpénztár Központjába viszem?! Lepergett az emlékek szép filmje, nézzünk szembe a zord jelennel. Itt ülök egymagámban, odakint esik az eső, teremtett lélek sincs a környéken. És ami a legfájóbb – nincs itt Renate. Úgy elbúsultam magam, hogy legszívesebben azonnal fordulnék vissza. De hát a távolodó Sonderborg sárga jelzőlámpása már csak messziről villan fel olykor, a legközelebbi hajó pedig holnap délelőtt indul. Tetézi a

nyomoromat, hogy úgy látszik, Aarles azok közé a ritka dán települések közé tartozik, amelyek nem szorosan a part mellé épültek. Ha a várócsarnok ablakán át jól becsülöm a távolságot, a város fényei öt-hat kilométerre lehetnek. Vágjak neki az útnak?... Öntött ürgeként vonuljak be Aarlesbe?... Felállok, körülnézek a helyiségben. Legalább egy átkozott telefon lenne itt valahol!... Egyáltalán, micsoda disznóság, hogy egy civilizált hajóállomáson, még ha késő este van is, ne tartózkodjék egyetlen alkalmazott sem?! Nem admirális kell nekem, csak valamilyen tisztviselő, egy gondnok vagy legalább egy akkora éjjeliőr, mint a kisujjam. Valaki, akihez tanácsért, felvilágosításért, segítségért fordulhatnék. Fázom, éhes vagyok, álmos vagyok. Cudar helyzet. Gyér külföldi utazásaim alatt kerültem már néhányszor kutyaszorítóba, vesztettem el bőröndöt és fényképezőgépet, késtem le vonatot, rekedtem bent liftben, zártak be már múzeumba is, de ilyen pokoli szituációban még nem voltam. Megropogtattam a csontjaimat, fel-alá sétálok, legalább ne gémberedjem meg. Fekete és fehér kövekből rakták ki a padlót, nagy sakktábla. Jó, akkor sakkozzunk, azzal is múlik az idő. Közben majd csak történik valami. Elindulok az egyik sarokból, hány lóugrással jutok el a másik sarokba? Egy, kettő, három, négy, öt... Hopp, itt nincs sem fehér, sem fekete négyszög, hanem egy fél méter átmérőjű lila kör és benne több nyelvű felirat. Mi a csuda lehet, ilyet még sehol sem láttam. Kisilabizálom a német szöveget: „Álljon be a körbe, és közölje, mi a kívánsága." Hát igen, ettől féltem. A sivár gyerekkor, kamasz ökölvívó koromban a fejemre kapott ütések, a sok szerkesztőségi értekezlet, a dilettáns kéziratok javítása éveken át, kész, bediliztem. És éppen itt, és éppen most! Külföldön, magamra hagyottan! Ilyen az én szerencsém... Behunyom a szemem, megdörzsölöm a homlokom, belecsípek a fülembe. Kinyitom a szemem, változatlanul ott a lila kör, és ott sötétlenek benne a felszólítások. Belépek a körbe, most már mindegy, elkurjantom magam: – Azt kívánom, hogy üsse meg a guta az egész világot! Alighogy kimondom fohászom utolsó szavát, megszólal egy hang. Férfihang. Mond valamit. Nem értek belőle egy mukkot sem. Körülpillantok. Ki karattyol itten? A helyiségben változatlanul nincs rajtam kívül teremtett lélek. Viszont szemben, a falon észreveszek egy hosszúkás, nikkelezett dobozt, az elején üveglap van, a két oldalán két félgömb alakú rácsozott valami. Igen, abból az irányból jöhetett az imént hallott hang. És már meg is szólal ismét, ezúttal németül: – Látom és hallom önt – mondja. – Kérem, ismételje meg a mondatait, lehetőleg a világnyelvek valamelyikén, magyarul nem beszélek. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ezek szerint mégsem bolondultam meg, nincsenek kényszerképzeteim. Egyszerűen arról van szó, hogy okos takarékossággal és dicséretes humanitással ipari televízió helyettesíti e kései órákban a hajóállomás személyzetét. Az a négyszögletes doboz lesz a kamera, mellette a mikrofon és a hangszóró. Valahol bent a városban, a hajótársaság központjában ül egy okostóni, és mindenkit lát, mindenkit hall, mindenkivel szót tud érteni, aki belép a lila karikába. A kollégái közben nyugodtan durmolhatnak. Nem mindennapi nyelvtudású fickó lehet, ha felismerte, hogy az imént magyarul óhajtottam megüttetni a világot a gutával.

– Kérem uram – közlöm vele németül, és az üveglapra mosolygok –, most érkeztem a Sonderborggal, Kopra Tibor a nevem, magyar újságíró vagyok. Valahogy be szeretnék jutni a városba. Egy szállodai szoba is kellene, egy éjszakára, az olcsóbbikból. Végtelennek tűnő csend, legalábbis számomra. Most dől el a sorsom. Aztán újból megszólal a láthatatlan ember: – Tíz perc múlva ott lesz önért a taxi. Fuvarköltség négy korona, húsz őre. A Folketing-szállóban biztosítottam önnek egyágyas szobát. Negyedik emelet, huszonhetes szám. Húsz korona. Kulcs a recepció pultján. A konyhai alkalmazottak már pihenni tértek. Meleg vacsorát már nem kaphat. Az ágya melletti asztalkán talál két szendvicset. Egy termoszban forró kávé lesz. Egy korona, húsz őre. Hű, ez aztán gyors és mindenre kiterjedő intézkedés volt! – Igazán nagyon hálásan köszönöm és... – Kérem – vág a szavamba –, ez a kötelességünk. Kellemes időtöltést kívánunk önnek városunkban. Vegye igénybe itt-tartózkodása során továbbra is tájékoztató és szervező, ügyintéző szolgálatainkat. Ha szüksége van valamire, álljon be a lila körbe, és közölje, mi az óhaja. Lila kör – a város minden pontján. Láttam és hallottam önt. Jó éjszakát. – Jó éjszakát! – búcsúzom én is. – És még egyszer köszönöm a szívességét. Kilépek a körből, visszamegyek a táskámhoz. Leülök. Hát eddig eljutottunk. Váratlanul megjavultak a kilátásaim. Nem kell ebben a váróteremben eltöltenem az éjszakát, ágyba kerülök, az éhségemet is csillapíthatom. Még azt a forró kávét is megiszom majd, legyen valami meleg is a hasamban. Attól nem kell félnem, hogy miatta nem tudok elaludni, az itteni feketét literszám ihatja az ember; gyenge, mint a harmat. Nem presszókávé, úgy készül, hogy az őrölt kávét szűrőpapírra teszik, forró vízzel nyakon öntik... Karórámra pillantok, fogom a táskám, kiállók az ajtóba... Reflektorfény, fékcsikorgás. Ezt nevezem pontosságnak! Robogunk a város felé. A gépkocsivezető jó ötvenes, kövérkés, nagy fejű férfi. Eléggé szűkszavú. Vagy gyengén beszél németül, ezért válaszolgat olyan röviden? Őszinte elragadtatással mesélem el neki esetemet a lila körrel, hogy már mennyire el voltam keseredve, amikor ez a távdajka segített rajtam. – Igazán kitűnő, korszerű módszer, ugye? – Ha ön úgy véli, uram... Hát, lehetne egy kicsit szenvedélyesebb, így nehéz lelkesednem. – Egy napig maradok Aarlesben – térek más tárgyra. – Mit érdemes megnézni itt? – Nincs nálunk semmi különleges látnivaló. Nem akadtam össze Aarles első számú lokálpatriótájával, annyi szent. De azért ilyen könnyen nem adom fel a harcot. – Tudja, kérem, én magyar vagyok. Budapestről. Most Odensében tanyázom, ide csak egy napra jöttem. .. Egy ismerősöm lakik itt. Még otthon keresgéltem a lexikonban Aarles városát. Nincs benne. Sem külön címszó alatt nem leltem rá, sem a Dániáról szóló részletes tájékoztatóban. Ebből néhány bölcs következtetést vontam le. Vagy azért nem említi a lexikon, mert

egészen fiatal város, vagy azért, mert a kisebbek közül való, vagy mert szórakozottak voltak a lexikon szerkesztői, kifelejtették. – Az első két következtetés a helytálló, uram. – Igen? Mégis, hány ember él ebben a városkában? – Tizenkétezer körülbelül. – Nem is olyan kevés. Ennyi emberrel már lehet kezdeni valamit. Mikor alapították? – Kerek húsz éve. – Szóval még csecsemő város, így persze nyilvánvalóan nem lehetnek tradíciói, romvárai, műemlékei. Azt azért nehezen hiszem, hogy semmi specialitása ne volna. Ez ugyanis pusztán elhatározás kérdése. Minálunk például a helyi vezetők gondosan ügyelnek arra, hogy a falujuk, városkájuk rendelkezzék valami sajátossággal, valamiben kitűnjék a többi közül. Népszokásokat elevenítenek fel, a határban addig fúrnak, ásnak, amíg gyógyforrást találnak, vagy őskori települést, falakat, korsókat, régi pénzeket, rozsdás kardokat. A legrosszabb esetben néhány etruszk lábszárcsont, kelta koponya biztosan előkerül. Akkor nagy lármát csapnak körülötte, idegenforgalomból, állami támogatásból, műemlékvédelmi alapból mindjárt csurran-cseppen némi többletbevétel. Felfigyel rájuk az ország, könnyebben jutnak bekötő úthoz, törpe vízierőműhöz és így tovább. Önöknél nem így van? – Nem. Nálunk nincs így. Csőd. Bedobom a törülközőt, feladom a játszmát. Ezzel nem lehet beszélgetni. Kibámulok az ablakon. Lám, megérkezünk nemsoká, bent járunk már a városban. Ez a főutca lehet. Szépen ki van világítva. Három-négy emeletes, modern, de nem egy kaptafára készült házak mellett suhanunk el. Az épületek nem tapadnak egymáshoz, kertek, játszóterek, sétányok húzódnak köztük. Nagyon helyes, így egészséges, így kellemes. Egyébként a táj néptelen, ilyen késő éjjel, ekkora esőben ezen nem is csodálkozom. A vezető kettesre kapcsol vissza, kanyar, finom, puha fékezés. Kiszáll, megkerüli a kocsit, kinyitja az én oldalamon levő ajtót, felkapja a táskámat, és az üvegportálos Folketing-szálló kiugró eresze alá viszi. Sietek utána. – Mennyivel tartozom? – Négy korona húsz őre. Pontosan, ahogy a lila körös mókus mondta. Kiguberálom a pénzt, aztán valami főúri hevületből kifolyólag előhalászok a táskámból egy kis üveg barackpálinkát, átnyújtom. – Igya meg az egészségemre. A viszontlátásra. Felderül az arca, íme, van kulcs a mégoly zárkózott lélekhez is. Ha a barackkal kezdem, tudnék minden helyi pletykát. De most már késő. Ballagok befelé. – Egy pillanatra, uram! Megállók, hozzám lép. Odahajol a fülemhez: – Az imént nem voltam egészen őszinte – dörmögi. – Az az igazság, hogy Aarlesnek is van egy specialitása. Éppen az a bizonyos lila kör. Az ön kifejezésével élve a távdajka. Minthogy ön csak egy napig tartózkodik nálunk, szívből remélem, hogy továbbra is csak előnyös oldalairól ismeri meg a mi távdajkánkat. Megszorítja a kezemet, szalad a kocsijához, meglepő fürgén beugrik és elhajt.

Fordulnék, indulnék már a szállodába, amikor az utca másik oldalán széllökés billenti meg a közvilágítási lámpát, fénykéve csapódik egy homályos kapualjra. És... és mintha valami kis bujkáló alak leskelődne ottan!... Fekete esőköpenyben, fejére húzott kapucnival. Szőke hajat villant fel a sugárkéve. Renate?! Nem mozdulok, nem kiáltok, leblokkolt az agyam. Újabb széllökés, egy pillanatra ismét odahullik a fény, a kapualj üres... Veszek három mély lélegzetet. Ne ijedj meg, öregfiú – nyugtatom magam –, nincs semmi baj, ideges képzelődés, közönséges érzékszervi csalódás, az utóbbi hetekben annyit gondoltál Lins kisasszonyra, hogy vágyad szellem alakot öltött. Felzaklatott lelkiállapot, üres gyomor, ilyen körülmények között mással is megesik efféle. Indíts be, evés, hajcsizás, erre van most szükséged. MÁSNAP Szállodai sarokszobám balkonjáról gyönyörködöm a kilátásban. Éjszakai első benyomásom nem csalt meg, sőt, reggeli napsütésben még inkább tetszik nekem ez a városka. Érthető. Először is azért, mert egy vizsgálat eredménye némiképp mindig függvénye a vizsgálatot végző személy hangulatának. Márpedig nekem most, kialudva és kipihenten, tíz ponttal jobb a közérzetem, mint tegnap volt. Túl a szubjektív tényezőn, tegnap csak a csinos házakat vehettem szemügyre úgy-ahogy, míg a taxi elment közöttük, most viszont teljes a panoráma, háttérben a tengerszorossal. Szép látvány. Aarlesnek, illetve főútjának olyan alakja van, mint egy antikvából szedett kérdőjelnek. A Folketing épp a két félkörív kiterebélyesedő találkozásánál áll, a központban. A kanyargó főút a hajóállomásnál kezdődik, felső öblében ritkábbak a házak, a legsűrűbben lakott rész alattam terül el, itt az épületek nagyobbak, magasabbak, itt van a főtér is. Ligetes rész tölti ki az alsó félkör nagyobb részét. A pont pedig a kérdőjel alatt – egy nagy gyár. Kéményei a fák fölé magasodnak. Az ébredező város utcai forgalma e percekben szinte teljesen egyirányú. Kerékpáron főleg, de motorbiciklin és autón is dél felé, az üzem felé áramlik a nép. Az iskolák is ott lehetnek a ligetes tájon, a gyerekek mozgásából ítélve. Zsibongás, motorzaj, lüktető élet, mennyivel kedvemre valóbb ez a kép, mint a nyomasztó múlt éjszakai. Otthagyom az erkélyt, le a pizsamát, nagy fürdés következik. Annyi vizet engedek a kádba, hogy csak az orrom hegye legyen kint, ezt a bújócskát pokolian élvezem. Aztán a tenyerem a kád szélének feszítem, behunyt szemmel lebegek a vízen. Béke van a világon, mindenütt jóság és szeretet uralkodik... Rég nem éreztem ilyen pompásan magam. Ez elég különös, mert az országhatárokon túl a szokásos lelki állapotom: szorongás és idegeskedés. Külföldön én rendszerint ügyetlen és félénk leszek, butább és legalább egy fejjel alacsonyabb, mint odahaza. Nyomaszt, hogy nem ismerem sem a helyet, sem az embereket, sem a szokásokat, hogy engem sem ismer a kutya sem, hogy állandóan kérdezősködnöm kell, ha valamit akarok, ha valahová el akarok jutni. Mások szívességére, jóindulatára vagyok utalva. Rettegek, hogy becsapnak, meglopnak, elvesztem a holmimat,

eltévedek, vagy egyszerűen nevetségessé válók. Tudom, persze, hogy Dániában mind ennek nagyon kicsi a valószínűsége, ritka becsületes, nyíltszívű, barátságos emberek ezek a dánok. Az ország is kicsi, nehéz benne eltévedni. És az is megnyugtat, hogy amikor kikászálódtam az ágyból, megpillantottam a szobám padlójára festve egy ugyanolyan lila kört, mint a hajóállomáson. És fölötte a négyszögletes dobozt, oldalán a két félgömbbel. Tehát itt is jelen van a távdajka. Hozzá fordulhatok a problémáimmal, még ki sem kell tennem a lábam az utcára. Lássuk csak, pillanatnyilag mi gondom van? A legsürgősebben azt kell eldöntenem, hogy a szálló éttermében reggelizzem-e, vagy keressek valami olcsóbb talponállót a városban? Nem mintha különösebben spórolós lennék, de ennek a kirándulásnak a költségeit megsínyli majd a napidíjam, bár itt a szálloda sokkal olcsóbb, mint Odensében. Tizenegykor indul vissza a hajó, a táskám könnyű, gyalog sétálok majd a kikötőhöz, megtakarítom a taxizást. Helyes, de addig mivel ütöm agyon az időt? Üljek be egy délelőtti mozielőadásra? Nem értem a szöveget. Azzal fájdítsam a szívemet, hogy a kirakatokat bámulom? Keressek valami riporttémát, helyi különlegességet? A honi lapokból már kicsordulnak az útijegyzetek, aztán meg a fényképezőgépemet is Odensében felejtettem, ki vesz meg útirajzot néhány fénykép nélkül, amelyen a múlt találkozik a jelennel? Ugyan, minek áltatom magam, hisz igazából nem is ezek a dolgok érdekelnek engem. Reggeli, taxi, riport... fütyülök rájuk! Renatét kellene valahogy felkutatnom, hátha mégis itt van Aarlesben, csak nem kapta meg a táviratomat, vagy valamilyen más okból nem jelentkezett eddig. Ki a kádból, gyors zuhanyozás, öltözés. Kár minden percért. Már kezemben a kilincs, amikor tekintetem a lila körre esik. Miért ne kérdezhetném meg azt a rokonszenves éjszakai fickót, hogyan jutok el legkönnyebben a Jespersen utca héthez? Miért bóklásszam körül a várost, miért állítsak meg fontoskodó rendőröket, vadidegen járókelőket? Belépek a lila körbe. – Látom és hallom önt – szólal meg egy fiatalos női hang a falról, németül. – Miben lehetünk szolgálatára? – Kezicsókolom – hajolok meg az apró kamera felé. – Magyar újságíró vagyok, tegnap érkeztem és... – Ismerjük önt – mondja a doboz. – A neve Kopra Tibor. Tegnap éjjel huszonhárom óra két perckor személyfuvarozási és szállásügyben álltunk a rendelkezésére. Most mit óhajt? – Hát... hát először is köszönetet szeretnék mondani az éjjeli ügyeletes kollégájának a gyors és tökéletes intézkedésért. Príma ez a kis szoba. Most meg külön hálás vagyok neki azért, hogy szolgálata lejártával kegyedet is informálta rólam. Megható ez a figyelmesség. Ezúttal egyébként csak egy kis kérdésem volna. Nem tetszik tudni véletlenül, hogyan jutok el leggyorsabban a Jespersen utcába? – Hányas szám? – Hét. Jespersen utca hét. Talán öt másodpercnyi csend. Aztán egy férfihang szólal meg, az, amelyik a hajóállomáson beszélt. Ez biztos, a hangokra jobban emlékszem, mint az arcokra vagy a járásra. – A Jespersen utca – mondja – a hatos körzetben fekszik, a tenger felőli városrészben. A főútról nyílik, a Martin térnél végződik. Kétszáztizenhét méter hosszú. Szélessége hat méter nyolcvan centiméter. Három utca keresztezi, a

Kraaten, a Piter és a Steffensen. Számozása a főúttól kezdődik. A hetes számú ház baloldalt a negyedik. Johan Lins professzor és családja lakik benne. A Folketing-szállótól gyalogosan tíz-tizenkét percnyire van. Jobbra, a kilencedik mellék utca, a túloldalon. Gépkocsival történő megközelítés esetén felhívjuk a figyelmet, hogy egyirányú az utca forgalmi rendje, és nappal hat órától tizenkilenc óráig parkolni csak a páros számozású házak előtt lehet. Végül tájékoztatnom kell önt, hogy a Lins család tegnap kéthetes nyaralásra Svédországba utazott. – Bocsánat – tapogatom meg a homlokomat –, azt már értem, hogyan juthatnék el a keresett címre, de azt nem tudom felfogni, hogy ezt önök hogyan csinálják?! – Mit, kérem? – érdeklődik most ismét a női hang. – Hát... hát mindent. A villámgyors intézkedést, az azonnali és ijesztően részletes adatszolgáltatást? Kegyed hogyan emlékezett rögtön a nevemre, honnan tudta, hogy németül beszélhet velem? És nemcsak a keresett utcát ismerik, hanem a házat, a tulajdonost is! Mindent tudnak! A szokásos szünet, izgatottan várom a választ. – Aarlesben – hallok most egy eddig ismeretlen basszust – a tájékoztató, szervező, ügyintéző szolgáltatások az Omnisap kiberno-automatájának hatáskörébe tartoznak. Az aarlesi Omnisap vállalat gyártmányai precízek, gyorsak, megbízhatóak. Vásárolja ön is az Omnisap kibernetikus berendezéseit, automatáit. Előnyös árak, tízéves garancia. Kis térfogat, maximális teljesítmény. Műszaki ismertetőket árjegyzékkel kívánságára azonnal küldünk. Kiszédelgek a körből. Ilyet még nem pipáltam! Nem emberekkel társalogtam, hanem egy kiberno-automata magnószalagaival! Az igazat megvallva, csak halványan sejtem, hogy mi az a kibernetika. Ami az automatákat illeti, bennem ez a fogalom lényegében azokkal a pléhszekrényekkel azonosult, amelyek az Emke-aluljáróban, az Astoriánál és egyebütt kétszer két forint bedobása után vagy adnak valamit vagy nem. Persze, találkoztam én már magyar gyárakban is automata géppel, automata vezérlésű gépsorral, filmen is láttam, könyvekben is olvastam ilyenfajta készülékekről, sőt sakkozó, műfordító automatákról is, de személyes kapcsolatom eddig csak a cigaretta-, csokoládé-, valamint a telefonautomatákra korlátozódott, és még egyre, a Nyugati pályaudvaron, amelyik egyszer forró vízbe áztatott téglaport adott kakaó címén. De hát lehet azokat a primitív és nem is mindig tisztességes masinákat akárcsak össze is hasonlítani ezzel a mindentudó micsodával?! Hisz ez a tudomány és a technika ragyogó vívmánya! Lelkesedésemet csak az lohasztja le hirtelen, hogy agyamba nyilallik az iménti információ utolsó mondata: „A Lins család tegnap kéthetes szabadságra utazott Svédországba." Hát akkor fuccs minden szép reményemnek. Marad a mozi vagy a csatangolás, a kirakatok és a gyengébb nemhez tartozó járókelők nézegetése. Majd csak kihúzom valahogy tizenegyig. Viszem a táskám is, lent rendezem majd a szállodadíjat, ide már nem is jövök vissza. Persze, ha a riport volna a műfajom, ha igazi riporteri vér buzogna bennem, nem szalasztanám el az alkalmat, hogy közelebbről is megismerkedjem az Omnisap gyárral, amely ilyen tökéletes berendezéseket állít elő. De hát nem buzog, mit csináljak?!

Félórája keringek már Aarlesben, s lassan rádöbbenek, hogy a lila körnek ebben a városkában lényegesen nagyobb, sokoldalúbb a szerepe, mint korábban gondoltam. Betérek például egy postahivatalba, hogy néhány képeslapot vegyek, és rögtön fel is adjam őket. Hivatal van, tisztviselők nincsenek. Mindent automaták végeznek. Levelezőlapot, bélyeget árusító automatával másutt is találkoztam már, de itt önműködő készülékek végzik a legbonyolultabb postai feladatokat is. Jön egy aktatáskás férfi, besétál egy üvegfalú ketrecbe, amelynek padlóján ott a lila kör. Rááll, előhúz egy cédulát, felmutatja, aztán kivesz a táskájából egy köteg pénzt, becsúsztatja az egészet egy nyílásba, picit vár, egy másik nyílásból kijön a nyugta, megnézi, bólint, távozik. Isten engem úgy segéljen, nem töltött ki semmiféle blankettát, azokat következésképpen nem pipálta ki, nem vágta ketté, nem bélyegezte le, nem könyvelte el senki, az egész művelet fél perc nem sok, annyi időt sem igényelt. Furdalja oldalamat a kíváncsiság, benyitok én is egy ilyen kalickába, legalább tíz sorakozik a terem hosszában. Alighogy talpam a körön belülre kerül, megszólal egy ismeretlen hang: – Látom és hallom önt. Mit óhajt, Kopra úr? Így, ahogy mondom. Németül beszélt, és a nevemen szólított. Azt még elfogadtam, hogy a szállodában is ez történt, hisz azt a szobát a kibernoautomata foglalta le nekem, tudhatta, hogy én lakom benne. De itt, több kilométerre a Folketingtól, egy postahivatalban, ahol még életemben nem jártam?! Zavaromban feladtam egy névnapi dísztáviratot Bakonysárkányra a nagynénémnek, akivel pedig tíz éve haragban vagyunk. És következtek az újabb felfedezések. Távdajka szisztémával működik itt az üzletek többsége is. Üzletek?! A mi fogalmainknak megfelelő kereskedelmi tevékenység csak néhány olyan boltban van, ahol azonnali fogyasztásra alkalmas cikkeket vagy nem szabványos, nem gyári készítményeket árusítanak. Eladókat, felszolgálókat, pénztárost a presszókban, italboltokban, csemege– és zöldségüzletekben láttam mindössze. A többi – személyzet nélkül szuperál. Kívül a kirakat, belül a lila karikák. A vevő kinézi magának a portékát, közli, hogy miből kér és mennyit, becsúsztatja a pénzt, egy rekeszben tüneményesen rövid idő múltán már meg is jelenik a becsomagolt áru. Megfigyeltem, hogy a vásárlók egy része nem fizetett, vagy ha fizetett is, nem kapta meg a csomagot, ezeknél nyilván csak a rendelést vette fel, és majd házhoz szállíttatja a portékát az automata. S ahogyan én eddig megismertem, aligha kell fél napokat várni rá. A kiberno-automata nemcsak gyors és sokoldalú, hanem precíz is. Saját bőrömön tapasztaltam. Golyóstollat néztem ki magamnak egy írószerbolt kirakatában. Bementem, találtam egy üres kört, beléptem, közöltem, hogy mi kell, és három darab tízőrést csúsztattam be a nyíláson. Legalábbis azt hittem. Szemüveg nélkül nem látok egészen jól kis tárgyakat. Mindenesetre a másik oldalon nem a golyóstoll jelent meg a rekeszben, hanem egy magyar tízfilléres. – Bocsánat – mondja a doboz a falon –, szíveskedjék Kopra úr e számomra ismeretlen érmét egy tízőrésre kicserélni... Köszönöm. Restelkedve kullogok ki az üzletből, lebuktam, pedig igazán nem szándékosan... Befordulok az első mellékutcába, pár lépés után gondozott parkhoz érek. A túlsó oldalon játszótér, hintákkal, homokozókkal, mindenféle mászókával.

Az innenső rész az idősebb korosztályé – legalábbis a napnak ebben a szakában. A dús pázsit szélén kényelmes padok, virágágyások, bokrok, fák. Egy öregúr lovaglóülésben ül a padon. Pufók arcú, majdnem teljesen kopasz, lógó, sárgás bajusza van. Bekapott egy kanárit, csak a szárnyai maradtak kint. Dán Tarasz Bulyba. Előtte sakktábla, szemben vele egy fehérfekete foltos foxi üldögél. Szeme a táblán. Sajnálom, hogy Odensében maradt a fényképezőgépem, remek felvételt készíthetnék. A szemlélőnek ugyanis az első pillanatban az a határozott benyomása, hogy ez a négylábú koma az öregúr ellenfele. Olyan elmélyülten tanulmányozza ő is a hadállást. Rövid idő alatt aztán kiderül, hogy a kutya nem sakkozik, csak kibicel, a sárga bajuszú bácsi mozgatja a világos bábukat is, a sötéteket is. Minden lépés előtt hosszan töpreng, aztán a megtett lépést feljegyzi a noteszébe. Talán valami feladványt igyekszik megoldani, vagy játszmát elemez, fogalmam sincs, gyengén művelem ezt a sportot, nem is érdekel különösebben. Csak hogy agyonüssem az időt, azért horgonyoztam le ebben a kis parkban, azért figyelem a partit. A tata felnéz a tábláról, rám mosolyog, gyors mozdulattal elhessenti a foxit a padról, és barátságosan int, hogy üljek a kutya helyére. Leülök. Az öregúr mond valamit, sajnálkozva tárom szét a karom, és közlöm németül, hogy nem értem a dán nyelvet. – Szóval Ön külföldi – vált át németre ő is. – Annál jobb, úgyis rég nem játszottam nemzetközi mérkőzést. Ha nem veszi tolakodásnak, melyik ország a hazája? – Magyar vagyok, Budapestről. – Jártam ott. Vagy harminc éve. Szép város, gyönyörű nők, kitűnő sakkozók. – Versenyzőnek tetszik lenni? – Voltam. Nemzetközi mester. – Akkor ne tessék haragudni, én feladom az el sem kezdett játszmát és a következőket is. Kocajátékos vagyok, éppen csak hogy ismerem a lépéseket. Kínlódnánk mindketten. Ön azért, hogy ne adjon susztermattot, én azért, hogy ne kapjak. – Ha nem, hát nem – nyugszik bele bánatosan az öregúr. – Sajnos, a helybeliek közül sem ül le már velem senki, pedig vezérelőnyt adok. – Ez a nagyság átka. – Ugyan, van itt valaki, illetve valami, aki, vagy ami nekem adhat fórt, akkor is győzne. – Nem értem. Mi az, hogy valaki, vagy valami? – Feltételezem, hogy az Omnisap automatáival már kapcsolatba került? – Amióta itt vagyok, lépten-nyomon beléjük botlom. Mást sem teszek, csak akarva-akaratlanul ezeknek a csodálatos automatáknak a szolgálatait veszem igénybe. Az öregúr biccent. – Ez a helyes kifejezés. Akarva-akaratlanul. Tudniillik a főautomata kapacitása szinte kimeríthetetlen. És úgy van szerkesztve, hogy állandóan keresnie kell magának újabb meg újabb elfoglaltságot, hogy kihasználhassa energiáit, képességeit. Nos, Aarlesben nincs megfelelő ember ellenfelem, de a kiberno-automatával nem szívesen játszom, még döntetlent sem tudtam vele szemben egyetlen alkalommal sem elérni. Pedig tízperces villámjátéknál

öt perc előnyt ad. Nyomasztó ez a fölény. Ezért inkább magammal sakkozom, régi versenypartijaimat játszom le újra, elemzem őket. Ezt ő rossz néven veszi, azt szeretné, ha vele mérkőznék. – Rossz néven veszi?! Szeretné! Egy gép?! – Hát igen, a kifejezések nem egészen pontosak, de lényegileg mégiscsak arról van szó... Ön meddig marad nálunk? – Egy óra múlva indul a hajóm. – Hát akkor üdvözlöm a pesti nőket és Barcza nagymestert. Talán ő még emlékszik rám. Annak idején volt néhány szép játszmánk. Szerencsés utat kívánok. Füttyent a foxinak, elmennek. Mégiscsak dilis a papa. A nevét sem árulta el. Hát most mit mondjak a pesti nőknek és Barcza nagymesternek, ki üdvözli őket? Órámra nézek, felállók, hónom alá kapom a táskámat, ideje, hogy kibattyogjak a hajóállomásra. Már a park végében járok, amikor nekem ront egy négyévesforma kisfiú, majd ledönt a lábamról. Arra sincs érkezésem, hogy néhány keresetlen szóval kioktassam, magyarul persze, nehogy kárt tegyek bimbózó érzelemvilágában, már tovább is szalad. De közben egy papírgalacsint nyom a kezembe. Kisimítom, ez áll rajta gyöngybetűkkel, németül: „Drága barátom! Légy pont délben az Orsted utca és a Munk utca sarkán. A helyet a járókelőktől érdeklődd meg, semmiképp se fordulj a lila körhöz. Csókol: Renate" Hű, de melegem lett! Szóval itt van a drága, vár, tegez, csókot küld. Nincs utazás, maradok. Illetve rohanok. Az Orsted utca és a Munk utca kereszteződéséhez. Nem kérdezősködöm senkinél. Sorra veszek minden kereszteződést. RENATE ÉS BARÁTAI Jó ideje toporgok már a Munk utca és az Orsted utca kereszteződésénél. A hajóm már rég elment, öt perc múlva dél. Még öt perc, és találkozom Renatéval. Minden látnivalót megszemléltem már a környéken, megszámoltam a cserepeket a szemben levő ház tetején, az előtte húzódó vaskerítés cirádáit szintén. Hiteles statisztikát készítettem arról, hogy a nők közül, akik mellettem elmentek, hányan viseltek mini és hányan midi szoknyát, hány szőkére jutott egy vörös, hogyan aránylik a rövid ujjú inget viselő férfiak száma a pulóveresekéhez és így tovább. Matematikai képességeimet nem tették próbára ezek a műveletek, a forgalom gyér, Aarlesnek ez a része kertvárosszerű. Nagyon takaros, gondozott, többnyire kétszintes családi házak, hatalmas verandákkal, a házak körül virágágyások, lugasok, hátrább garázs, úszómedence, nem nyomorognak az itteni polgárok, annyi szent...

A várakozásnál az utolsó percek a leghosszabbak. Már mindent megnéztem, mindent megszámoltam, amit lehetett, most azzal szórakozom, hogy egy régen olvasott elbeszélést elevenítek fel magamban. A történet – ha jól emlékszem – a századforduló táján játszódik. Két kanadai lovas rendőr szerepel benne. Azt a megbízást kapták, fogjanak el egy bűnözőt, aki az igazságszolgáltatás elől messzi északra, az örök jég és hó birodalmába menekült. A két hatósági közeg útra kel. A kanadai lovas rendőrség szigorú hagyományai szerint mindaddig nem térhetnek vissza, amíg nem teljesítették feladatukat. Eleinte lovon, aztán kutyaszánon, sítalpon, gyalogszerrel követik a nyomot. Hosszas bolyongás után hatalmas vihar éri utol őket egy eszkimó településen. Ott kell vesztegelniük, amíg valamelyest enyhül az idő. Rettenetes a hideg, alig van élelem, külső segítségre nem számíthatnak. Hetekig tart a kényszerű vendégeskedés. Az egyik rendőr az első perctől minden tekintetben igyekszik alkalmazkodni az eszkimók életrendjéhez, szokásaihoz. Megeszi a faggyút, elrágja a fókabőrt, a füstös jégkunyhóban együtt alszik a háziakkal, akkor kel, akkor fekszik, amikor azok, az ő ruháikat hordja, részt vesz a szertartásaikon, szívja a közös pipát, halászni, vadászni jár velük. Nem így a bajtársa. Ő itt is úgy próbál élni, mint korábban. Külön kunyhót épít magának, szellőzteti, nem eszik faggyút, nem fogadja el a vendégszeretetből felkínált feleségeket, naponta mosdik, borotválkozik, el is patkól hamarosan. A másik viszont átvészel minden bajt, folytatja az utat, a bűnöst fülöncsípi, fényes medáliát tűznek a mellére. Vajon miért éppen ez az elbeszélés jutott az eszembe? Hiszen ez Dánia és nem Alaszka, meleg nyár van, sehol egy eszkimó, és ha jól meggondolom, én sem vagyok kanadai lovas rendőr. Ha eltekintünk azonban ezektől az apróságoktól, akkor nagyon is használható útmutatás birtokába jutunk. Mi a történet tanulsága? Az, hogy külföldön viselkedj úgy, mint a helybeliek! Fogadj szót nekik, hallgass tanácsaikra, még ha pillanatnyilag nem is érted, hogy mit miért kell tenned. Akkor hosszú életű leszel, és a jutalom sem marad el. Vegyük az én jelenlegi helyzetemet. Fogalmam sincs, hogy Renate miért egy ámokfutó gyerekkel, cetlin üzent? Miért nem jött személyesen, vagy ha tegnap éjszaka ő leselkedett a szálloda előtt az esőben, ha tudta, hogy hol lakom, miért nem hívott fel telefonon?... Hopp, ez érdekes! Abban az összkomfortos szállodai szobácskámban nem volt telefonkészülék. A sarokban televízió állt, mellette az asztalkán világvevő rádió, de telefon, az nem volt... És ha visszagondolok mai sétámra, a városban sem láttam sehol telefonfülkét. De ne kanyarodjunk el a témától. Ha már ilyen rejtelmesen hívott randevúra, ha valamilyen okból titokban akarja tartani, miért fényes nappal történik a találkozónk? Miért ne érdeklődjek a lila körben? Szóval akad itt néhány furcsa, érthetetlen dolog, és talán még különösebbekkel is szembekerülök a közeljövőben. Lesz, ami lesz, úgy fogok viselkedni, mint az okosabbik lovas rendőr. Már alkalom is nyílik rá, hogy gyakoroljam magam. Szeplős képű kölyök fékezi le a rollerjét a túloldalon, és int, hogy menjek utána. Mi ez itt?! Timur és csapata! Renate ilyen srácokkal irányít engem? Gyerünk, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Nem megyünk messze, jobbra-balra pár száz métert kanyargunk mindössze. A szeplős egy alacsony kerítés előtt megáll, körülnéz. Néptelen a

táj, áthajítja a rollert, átmászik, aztán kézzel-lábbal mutatja, hogy tegyem én is ugyanazt. Dobom a táskám, ugrom én is, iszkolás a srác után. Megkerülünk egy lugast, a kert végében levő garázshoz szaladunk. Résnyire nyitva a kétszárnyas műanyag kapu. Besurranunk. A félhomályban nem sokat látok, de azt érzem, hogy két vékony, kellemesen hűvös karocska fonódik a nyakam köré, lehúzza a fejemet, és vagy száz apró csókot kapok hamarjában. Renate! – Te menj vissza a kerítéshez, Erik! – utasítja Lins kisasszony a vezetőmet. – Őrködj! Hát ez pompás! Kettesben Renatéval a sötét garázsban! Erre az aarlesi kirándulásra semmiképpen nem fizethetek rá. Renate megfogja a kezemet, és beljebb húz. Két gépkocsi között préselődöm át, aztán falba verem az orrom, megtorpanok. Renate kinyit egy keskeny ajtót, fény csap a szemembe. Belépünk. Körülpillantok. Lőttek az édes kettesnek! Egy zsúfolt kis bárban találom magam. Igen, egy bárban. Garázsbárban. Baloldalt italospult, egymásra rakott gumiabroncsokból az asztalok, kiszerelt gépkocsi-ülésekből a székek, jobbra egy heverőféle, gépkocsialvázból. Fél tucat vendég. Férfiak, nők – vegyesen. Többnyire a fiatalabb korosztályból. Kíváncsian nézegetnek. – Ő az! – mutat rám Renate oly büszkén, mintha valami filmsztárt, Holdat járt űrhajóst vagy világhírű táncdalénekest prezentálna a nagyérdemű közönségnek. Mosolygok, meleg kézfogások, elmormolom fél tucatszor a nevemet, hallok fél tucat dán nevet, csak azt tudom megjegyezni, hogy csaknem mindegyik „sen"-re végződik. Feltűnik egy férfi arca, néhány számmal nagyobb méretben ugyanaz, mint a szeplős gyereké. – Ugye, le sem tagadhatná a fiát? – nevet Renate. – Őt is Eriknek hívják, ő a Nagy Erik. Ő meg Ilse – int egy csontos, szemüveges fiatal nő felé –, Erik felesége, a legjobb barátnőm. Ők a házigazdáink, övék a ház és a garázs. Erik elektronikus mérnök az Omnisapban. Ilse fizika-kémia tanár. Majd később a többieket is megismered közelebbről, jó? Rólad nem kell semmit mondanom nekik, rengeteget meséltem már budapesti kalandjainkról. Ülj le ide. Mit iszol? – Gint talán – mondom legnagyobb csodálkozásomra, mert általában nem iszom semmi szeszt. Elvem átmeneti feladásának valószínűleg az öröm az oka. Az, hogy Renate tegez. Immár nemcsak írásban, hanem élőszóval is, a barátai előtt. Ehhez járul utólag az a gyakorlatias felismerés, hogy itt előbbutóbb akkor is berúgok, ha egy kortyot sem iszom. Az alacsony helyiségben a levegő meglehetősen telített alkoholgőzzel, ha ragaszkodom ahhoz, hogy lélegezzem, a sorsom amúgy sem kerülhetem el. Az nem jelent semmit, hogy a társulatban – amennyire meg tudom ítélni – senki sem részeg, ezek a dánok rettenetesen bírják az italt. Miközben Renate a bárszekrénynél foglalatoskodik, leülök egy élemedett gumiabroncsra, és a szomszédaimmal közhelyeket cserélünk az időjárásra vonatkozóan. Összegezem magamban a tényállást. Lopva jöttünk be ide, jóllehet a tulajdonos vendégei vagyunk. Ilyen ragyogó időben nem a házban

vagy még inkább a verandán foglalunk helyet, hanem ebben a garázsból kiszakított, fülledt zugban. Továbbá a dánokról az a hír járja, hogy munkaszerető, szorgalmas, fegyelmezett emberek, ezek meg délben, dologidőben szivornyáznak, happeninget vagy micsodát tartanak itten. Persze, problémát nem csinálok magamnak mindebből, a derék kanadai lovas rendőr példája lebeg a szemem előtt. Renate visszajön az itallal, mellém kuporodik, koccintások, ivás. – Meséljen – kérlel egy nagy orrú, vizenyős szemű, megrendítően csúnya lány –, hogyan vetődött ide, Aarlesba, ahol a madár se jár? Hogy-hogy nem a Mon sziget híres krétaszirtjeit látogatta meg, vagy a Lim fjordot, a bornholmi erődtemplomot? Egyáltalán, minek köszönhető, hogy eljött a mi kis országunkba? – A málnafagylaltnak – felelem. – Pontosabban annak, hogy Pákász Dezső imádja a málnafagylaltot. – Ki az a Pákász Dezső? – Kollégám a lapnál. Ő csinálja a sportot. Neki kellett volna Odenséből, a nők kézilabda Európa-bajnokságáról tudósítást készítenie. Egy héttel az indulás előtt úgy teletömte magát málnafagylalttal, hogy kórházba szállították. Minthogy a szerkesztőségben egyedül én tudom megkülönböztetni a kézilabdát a gyephokitól, hát én helyettesítem. Olyan váratlanul jött az egész – fordulok Renatéhez –, pár nap alatt annyi mindent kellett elintéznem, hogy nem tudtam írni neked. Renate keze az enyémre simul. Forró is, hűvös is, nem értem, hogyan csinálja. És könnyű, mint a pehely. – A fő, hogy itt vagy – nyújtja poharát. – Éljen a málnafagylalt! Koccintunk, iszunk. Folytatom a beszámolómat. – Három nappal ezelőtt érkeztem Odensébe. Lezajlottak a csoportmérkőzések, továbbjutottunk, most pihen a csapat, holnap délután lesz a döntő. Kihasználtam a szünetet, vonatra ültem, aztán Fredericiában hajóra, hogy meglátogassam Renate Lins nevű kolléganőmet. Táviratoztam is. Nem kaptad meg? – Dehogynem. Ezért nem mentem el a családdal nyaralni. És a barátaim is ezért vettek ki mára szabadnapot. – Miattam?! – Természetesen. A segítségedre van szükségünk. Nemcsak nekünk, az egész városnak. Érzem, amint homlokomat elönti a verejték. Aligha a két korty gintől, annyira gyenge legény nem vagyok. – Kérem, tisztelettel – fordulok körbe -,nem tudom, miről van szó, de azt hiszem, valami félreértés lehet a dologban. Anyagi erőim meglehetősen korlátozottak; egyelőre még a nemzetközi politikában sem rendelkezem különösebb súllyal, tekintéllyel. Mit tehetnék én az önök érdekében, mit tehetnék én a városukért?! – Azt még mi sem tudjuk – szólal meg egy kockás inges, tojásfejű, vontatott beszédű fickó. Amint Renate a fülembe súgja, Hans Christian a keresztneve, az Omnisapban dolgozik ő is, számítástechnikus. – Nem gazdasági és nem politikai kérdésről van szó. Rena sokat mesélt az ön leleményességéről, gyors helyzetfelismeréséről. Nekünk csak egy jó ötletre volna szükségünk.

Megkönnyebbülten dőlök hátra az abroncson, le is huppannék róla, ha Nagy Erik nem támaszt meg gyorsan. Visszanyerem egyensúlyomat, a lelki után a testit is. Ha csak ötlet kell nekik, az mindjárt más. – Szerény képességeimhez mérten boldogan állok rendelkezésükre. Minden tekintet most a felé az alacsony, vörös képű, pisze, jó negyvenes férfi felé fordul, aki az alvázheverőn félig fekszik, félig ül. A fülcimpáját huzigálja. A jelenlevők közül rajta látszik leginkább, hogy ivott, pillátlan szemhéja le-lecsukódik. Bár lehet, hogy ez csak szokása. – Ő Hans Aakjaer – hajol a fülemhez bűbájos informátorom –, elméleti fizikus, akadémiai levelező tag. Abból, hogy mindnyájan tőle várják, hogy exponálja a kérdést, hogy Rena egyedül nála tartotta szükségesnek, hogy a keresztnév mellett a családnevet is közölje, és abból, hogy levelező tag, arra következtettem, hogy ez a fickó alighanem a legjelentékenyebb személy ebben a körben. Számomra természetesen csak messze Renate után. – Van önnek valami műszaki képzettsége? – néz valahová a vállam fölé Hans Aakjaer. A busa fejű, köpcös emberkéből olyan mély basszusok jöttek ki, mintha operaénekes lenne. – Hogyne volna – nyugtatom meg. – Valahányszor elromlik a lakásban a vízcsap, én bőrözöm. Rövidzárlat esetén villanybiztosítékot is patkolok. – Fenomenális! – brummogja az elméleti fizikus. – Nekem ilyen esetekben mindig szerelőt kell hívnom. Ennek ellenére az látszik célszerűbbnek, ha némiképp leegyszerűsítve és szemléltető példák segítségével ismertetem önnel a helyzetet. – Kérem, ahogy jónak látja. Engem az sem zavar. – Ott kezdem, hogy városunk együtt született az Omnisap üzemmel, amelyet kibernetikus, elektronikus készülékek, különböző rendeltetésű automaták gyártására létesítettek. Ez az iparág hazánkban magas színvonalon állt és áll ma is. És nem túlzás, ha azt mondom, hogy az ország legjobb elméleti és gyakorlati szakembereit sikerült itt az induláskor összegyűjteni. Ez magyarázza, hogy a már bevezetett gyártmányok mellett állandóan új, fejlettebb készülékeket terveztünk a rajzasztalon, és ezek prototípusait is előállítottuk. Kézenfekvő volt, hogy e prototípusok próbaüzemelését – jellegüktől függően – magában a gyárban vagy városunkban végezzük. Amelyik bevált, továbbra is ott működtettük, aztán összekapcsoltuk a még frissebbekkel. Nem untatom a fejlődés részleteivel, a lényeg az, hogy az elmúlt két évtized során nemcsak a gyár, hanem városunk is a kiberno-automatizáció meglehetősen magas fokára jutott. – Ezt magam is tanúsíthatom – mondom. – Nem sejtem, hogy magában az üzemben még milyen furfangos masinák teljesítenek szolgálatot, én csak a városi lila kört ismerem. Mondhatom, zseniális találmány, el vagyok tőle ragadtatva. Olyan viccei vannak, hogy nevemen szólít egy vadidegen postahivatalban, és... – Igen, igen – szakít félbe a köpcös –, majd erre is sort kerítünk, de előbb néhány alapvető kérdést kell tisztáznunk. Nincs például külön városi lila kör. Legelőször azt kell megértenie, hogy nálunk nem egyes különálló készülékekről van szó, hanem a legkülönfélébb készülékek összefüggő, szövevényes, bonyolult rendszeréről. Olyan rendszerről, amely egész Aarlest behálózza. Ez foglalkozik az üzem, a város, minden egyes lakos ügyintézési feladataival, a termelés, a szállítás, az eladás, a közigazgatás legkülönfélébb

teendőivel. Kicsikkel és nagyokkal egyaránt. Olyan rendszer ez, amelyben különleges és összetett műveletek végzésére alkalmas elektromos agyaktól a szimpla, egyfunkciós szerkezetig mindennek megvan a meghatározott feladatköre, beosztása, ha úgy tetszik, fölé– és alárendeltségi viszonyban állanak. Ebbe a rendszerbe beletartoznak azok az emberek is, akik a gépeket irányítják, és azok is, akiket a gépek irányítanak. Világos? – Nem. Azt még csak megértem, sőt természetesnek is találom, hogy az ember irányítja a gépet. Filmen is láttam programozást. Fehér köpenyes lány lyukakat üt egy hosszú papírszalagra, azt egy készülék beszívja, nem tudom, mit csinál vele, de magától megindul egy eszterga, és fogaskerekeket gyárt, esetleg pörögni kezd egy üvegfalú szekrényben millió kartonlap, aztán valamelyik kiesik, és pont azon van rajta, hogy Budapesten hányan nem fizették ki a villanyszámlájukat. Ez rendben van. De hogy gépek irányítsanak embereket?! A fizikus elmosolyodik. – Lám, a gőg. A természet koronájának gőgje. Hogy jönnek ahhoz a gépek, hogy irányítsanak bennünket?! Pedig ez így van szerte a világon, bár nem mindenütt olyan szinten és olyan mértékben, mint a mi városunkban. Gondoljon a villanyrendőr jelzéseire az útkereszteződéseknél, a földalatti fémkarjára, amely csak akkor engedi át, ha pénzt dobott a nyílásba, vagy akár a kávéfőzőjére, amely sípolással utasítja önt, hogy zárja el alatta a gázt. Elismerem, hogy ezek nagyon primitív esetek... Taxival jött be a hajóállomásról a szállodájába, ugye? – Igen. – Ön közölte az automatával, hogy be akar menni a városba, az pedig utasította a sofőrt, hogy hozza be önt. Egy ember parancsolt az automatának, az automata parancsolt egy embernek. És mind a két ember jól járt. Az egyiknek nem kellett gyalogolnia, bőrig áznia, a másik pénzt keresett, esetleg még borravalót is kapott. De ha már itt tartunk, hadd vázoljam fel egészen nagy vonalakban és kihagyásokkal, hogy mi minden történt, miután ön a hajóállomáson beállt a lila körbe, így valamelyest fogalmat alkothat magának az egész szisztéma működéséről. Az érthetőség kedvéért csak automatákról beszélek, mellőzve a kibernetikus készülékek, a vezérelt és vezérlő automaták, számítógépek, adattárolók, korrekciós berendezések stb. tudományosan nagyon is indokolt megkülönböztetését. Amikor ön belépett a lila körbe, milyen nyelven szólalt meg? – Magyarul. – Nos, a koordinátorautomata az ön szövegét egy fordító automatához továbbította, amely tucatnyi nyelven ért, de magyarul aligha. Annyit esetleg, hogy megállapítsa, milyen nyelvű a szöveg. – Pontosan így történt. Ekkor kérte a doboz a falról, hogy beszéljek valamelyik világnyelven. Németül szólt, németül válaszoltam. – Azért németül, mert közben egy alárendelt informátorautomata közölte a koordinátorautomatával, hogy a Magyarországon beszélt idegen nyelvek közül gyakorisági sorrendben a német és az orosz áll az élen. Ha késlekedik a válasszal, oroszul, majd angolul ismétlődött volna meg a kérdés. Ön taxit kért. A koordinátorautomata kapcsolatba lépett a szállítási ügyek főautomatájával, amely a vezérlési körébe tartozó személyszállítási automatától tájékoztatást kért, hogy mely taxiállomáson vannak szabad bérkocsik. Kiválasztotta közülük azt, amelyik a legközelebb van a rendelés színhelyéhez, talán a fuvardíjat is kiszámította vagy kiszámíttatta stb. stb.

Tehát: informálódás, a kapott információ értékelése, az optimális változat kikeresése, döntés, a vezérelt részek utasítása, a megrendelő tájékoztatása. Vegye ehhez hozzá, hogy megfelelő automaták egyidejűleg regisztrálták, elemezték a történtek minden elemét, a legközelebbi magyar látogatót rögtön németül szólítja meg majd az automata, vagy ha ugrásszerűen megnőne a magyar látogatók száma, kérné egy fordító automata magyar nyelvre való programozását és így tovább. Ugyanakkor ön személy szerint is belekerült a kiberno-automatika rendszerébe, a különféle vezérlő automaták memóriaegységei tárolták az ön fotóját, nevét, és folyamatosan rögzítenek minden új ismeretet, hírt önnel kapcsolatban. Egy-egy áramkört pedig az ön konstans biorezgésszámára hangoltak. Még ha tíz év múlva jön is el hozzánk legközelebb, a postahivatalban vagy bárhol akkor is néven fogja szólítani az automata. Gondolom, bevezetés gyanánt ennyi talán elegendő. A fejemhez kaptam, zúgott, mint a méhkas. – Bevezetés gyanánt?! – Bizony – tárta szét karját mosolyogva a köpcös –, a java még csak most következik. Tájékoztatnom kell önt a meddő kapacitásról, a Törpéről, Orsted professzor sajnálatos haláláról, arról a keserves helyzetről, amibe kerültünk. Renate sietett segítségemre. – Nem – jelentette ki határozottan. – Ez így nem lesz jó. Mi gyerekkorunktól benne élünk, de Tibinek idő kell, amíg megemészti az eddig hallottakat. Kis szünetet tartunk, ezalatt ő majd kint sétál a kertben, vagy úszik egyet. Én vele megyek, nehogy megszökjön. És utána is úgy folytatjuk, hogy előbb ő kérdezzen, tisztázzuk, ha esetleg valamit nem értett meg, vagy nem jól értett Hans előadásából. Csak aztán térjünk rá a lényegre. Egyetértünk? Mindenki bólintott. Én a legnagyobbat. AZ ÚRHATNÁM TÖRPE Lényegében minden úgy történt, ahogyan Renate javasolta. Szünetet is tartottunk, sétáltam is, úsztam is. Igaz, a szünet kissé hosszabbra nyúlt a tervezettnél, s a sétát inkább menekülésnek nevezhetném, az úszást pedig kényszerű fürdőnek. Alighogy kilépünk Renátával a garázsból, vitatkozást hallunk. A közelből, az utca felől. Tisztán kivehető egy éles, dühös, tiltakozó gyerekhang. Renate fülel picit, beszívja a felső ajkát. – Gyerünk! – ragadja meg a karomat. – Ezek ők! Elkapták Kis Eriket! Behúz a közeli hangarózsa cserjék közé. Ott a földre lapulunk, úgy lesünk ki az ágak, levelek, virágok közül. Én itt már azon sem csodálkoznék, ha sziú indiánok törnének ránk. Teljes harci díszben. Épp idejében bújtunk el, léptek csikorgása hallatszik. A kocsikifutó betonján közelednek a látogatók. Tekerem a nyakam, hogy lássak valamit, sikerül is némi részleteket megpillantanom. Pontosabban – hat lábbelit. Középen nem is annyira lép, jobbára vonszolódik egy pár gyerekszandál. Tőle jobbra és balra szegletes orrú, barna félcipők masíroznak. Hol az egyik, hol a másik szandál ugrik ki szűk látókörömből, ilyenkor pár pillanatra megtorpan a menet, fojtott sziszegés, nyögés, aztán újra menetelés. Felemelem a fejem, aha, szóval ezért állnak meg időnként...

Renate kopog a támaszkodó kezemen, szemmel kérdi, mi történik? – Két bábatáskás férfi hurcolja a szeplőst – súgom. – Erik vitézül küzd, amint csak teheti, úgy rugdossa őket, mint a hivatása magaslatán álló hátvéd az előretörő középcsatárt. Kiáltani azért nem tud a fiú, mert az egyik mókus a száján tartja a tenyerét. Egyébként nem bánnak vele durván, nem torolják meg még a rúgásokat sem... Most értek a garázsajtóhoz, elengedik Eriket, rendbehozzák a ruházatukat, bemennek ... – Akkor mi iszkolunk innen, de gyorsan! – adja ki Renate a hadparancsot, felugrik a gyepről, és fürgén szalad a kert túlsó vége felé. Olyan kétharmados, testhez simuló halásznadrágot visel, szűzanyám, micsoda bokák és egyebek... Csöpp lelkifurdalást sem érzek, amint futok utána. Ott lenne a helyem e nehéz percekben a garázsbárban maradottak oldalán? Ugyan miért?! Három férfi áll ott szemben a jövevény kettővel, ez még akkor is túlerő, ha a nőket nem számítom. Abban az esetben pedig, ha a látogatók fegyvert rántanának, nem mindegy, hogy hány pár kéz emelkedik a magasba? Aztán meg a kis szeplős amúgy is biztosan felveri a környéket segédcsapatokért. Nem, nem lesz ott semmiféle vérengzés. És ha lesz, legfeljebb kimaradok belőle. A legfontosabb, hogy végre egyedül lehetek Renával, még ha ilyen futólagosan is. Rohanunk, kúszunk, mászunk, ugrálunk. Nem tudom, hány ingatlan lehet Aarlesnek ebben a negyedében, de mi valamennyit útba ejtjük. Csak elvétve közlekedünk járdán, úttesten. Főleg ágyasokat, bokrokat, gyümölcsfákat kerülgetünk, kerítések felett repülünk. Érdekes, viszonylag egészen jól megy ez nekem, úgy látszik, mégsem az ultizás meg a cselgáncs, hanem az akadályverseny az én igazi számom. Különösen, ha az iramot egy imádnivaló dán újságírónő diktálja, mögöttem pedig különféle négylábú sporttársak lihegnek, csaholnak. Mert itt mindenki tart kutyát. Kicsiket is, nagyokat is. Behatóan nem tanulmányozhatom, hogy milyen fajtájúak, mert minden érzékszervemet éppen az köti le, hogy elkerüljem a velük való közelebbi kapcsolatot. Korán dicsekedtem! Baj van! Szúrni kezd az oldalam... És mintha görcs készülődne a bal vádlimban is... Ez az oka, hogy önkéntelenül is rövidíteni akarom a távot, és amikor Renate pompás kanyartechnikával megkerül egy nyírott sövényt, én elszántan átvágok rajta. Paccs! Nyakig vagyok a hideg vízben! Szerencsére nem ütöttem meg magam, pár tempóval az apró úszómedence túloldalára érek. Kimászom, emelkednék fel, de látom, nem érdemes... Két borjú nagyságú szelindek bámul rám tűnődve, hogy hol is kezdjenek enni? Méltatlan vég! Ebek martaléka leszek én, aki imádom az állatokat, a kutyákat különösen, a Magyar Országos Állatvédő Egyesületnek jóformán az alapítói közé tartozom, 175-ös a tagsági igazolványom száma, egyszer már közgyűlési küldött is voltam, barátom A Kutya című lap főszerkesztője. De hát hogyan magyarázzam meg mindezt ennek a két hatalmas dán dognak, hiszen ők joggal vélhetnek rablónak, betörőnek. – Ne ijedj meg tőlük, Tibi – hallom most a fejem felett Renate pihegését. – Nem bántanak. Ez Gorm és Helga. A mi kutyáink. Ez már a mi kertünk. Megérkeztünk. Rengetegszer érkeztem már meg életemben, de ekkora megkönnyebbüléssel még soha.

Kockás plédbe burkolózva, törökülésben kuporgok egy tündéri kis tisztáson, a gyepen, ruhadarabjaim egy japán barackfa ágain száradnak, Renate valamiféle fészerszerű faházikóban matat a hátam mögött, ennivalót készít. Lassacskán beletörődöm, hogy dán lakást nem fogok látni belülről, Renate sem hívott be a házukba, ő maga sem ment be, ezt a takarót is a fészerből hozta ki nekem. A gyepre terít. Sonkás omlettet eszünk, Coca-Colát iszunk. Istenien érzem magam. – Mi történhetett a barátaiddal a garázsban? – kérdem csak úgy mellékesen. – Mit akarhatott tőlük a két bábatáskás? Talán letartóztatta őket? – Letartóztatni? – nevet fel a házikisasszony. – Miért? Nem követtek el semmit. Egyébként nálunk nincs is börtön. Amióta az eszem tudom, Aarlesben nem tartóztattak le senkit. A műszerészeknek amúgy sem lenne joguk hozzá, hogy bárkit letartóztassanak. – Hát mihez van joguk? – Például ahhoz, hogy most Nagy Erik garázsában is felszereljenek dobozokat valamelyik sarokba, és lila kört fessenek fel a padlóra. Bekapcsolják a garázst a kibaut hálózatba. Kibautnak hívjuk a kibernoautomata rendszert. – Akkor... akkor semmit sem értek! Miért menekültünk előlük? Ha csak munkára jöttek?! Megüt a guta, ha kiderül, hogy ez az eszeveszett rohanás valami „Fuss az egészségedért!" mozgalom keretében történt. – Nem. Miattam történt. A Törpe úgy tudja, hogy Svédországba utaztam a szüleimmel, nem jelentettem be, hogy itt maradtam. Kis csalás. És azt sem kell tudnia, hogy mi veled tárgyalunk. De a barátaim miatt ne nyugtalankodj. Majd idejönnek ők is. Jó előre megbeszéltük, hogy ha valami közbejön, szétszéledünk, utána a mi kertünkben találkozunk. Ez az én formám. Ettől a slepptől nincs szabadulás. – Mikorra érnek ide? – Nem tudom. Talán egy óra múlva. – Nagyszerű! Akkor ez az egy óra csak a miénk! Renate bólint. – Igen. És kár volna kihasználatlanul hagynunk. A keze után nyúlok, megsimogatom. Nem húzza el. – Neked holnap vissza kell utaznod Odensébe – mondja elgondolkozva –, drága minden perc. Persze, Hans jobban csinálná. – Mit csinálna jobban Hans?! – nézek rá döbbenten. Huncut fények villannak a szemében. – Hogy-hogy mit? Hát természetesen ő jobban magyarázná el neked a helyzetet, mint én. Okosabb mindnyájunknál. De hát azzal is időt nyerünk, ha egy és másról én tájékoztatlak, amíg ők ideérnek. Helyes? – Helyes – mondom dühösen, mert gyűlölöm az egész világot. Renát, a barátait, egész Aarlest, még ezt a két szép dogot is a lábaimnál. Micsoda hülye, megalázó állapot. Rejtélyeskednek, futtatnak, fürdetnek. És most itt ülök meztelenül, lópokrócba csavartan egy vadidegen kertben, szemben egy majdnem vadidegen nővel, és folytatólagos kiselőadásokat hallgatok majd műszaki és helytörténeti kérdésekről. Mi közöm nekem mindehhez? Mit akarnak tőlem ezek az őrült dánok? Miért játszik velem ez a lány? Csak azért nem veszem a kalapom, mert pillanatnyilag nemhogy kalappal, de még egy fügefalevéllel sem rendelkezem. Jó, addig várok, amíg megszárad a cuccom,

felöltözöm, valahogy visszaszerzem a táskámat, minthogy az a garázsban maradt, aztán agyő! Akkor lássam Aarlest, amikor a hátam közepét! Elnyúlok a füvön, behunyom a szemem, nem is fogok odafigyelni, beszélhet felőlem Renate arról, amiről csak akar... Sajnos, oda kell figyelnem. Mert olyasmivel kezdi, ami tényleg érdekel. – Bizonyára feltűnt neked, hogy a garázsban rendeztük meg balszerencsésen félbeszakadt kis összejövetelünket, és nem Erikék lakásán. És hogy mihozzánk sem mentünk be most. A magyarázat egyszerű. Arról a bizonyos konstans biorezgésről van szó, amit már Hans említett. Megint ez a krumplifejű Hans! Állandóan rá hivatkozik! Csak nem szerelmes belé? – Olyan ez, mint az ujjlenyomat – magyarázza. – Nincs két egyforma. Az emberi test is bocsát ki magából elektromágneses hullámokat, és ezek rezgésszáma mindenkinél más és más. És egy személynél állandó. A bölcsőtől a sírig. A kibaut ennek alapján regisztrál és ismer fel bennünket. – Hát az a doboz a lila kör felett, az nem miniatűr tévékamera? – De igen. A szerepe azonban csak másodlagos. Mellette az egyik félgömb, az érzékeli a biorezgést. Sokkal megbízhatóbb, mert azonosít sötétben is, vagy ha szakállt növesztesz, vagy ha hátat fordítasz a kamerának. – Kivéve, ha nem lépek be a lila körbe. – Tévedés. Akkor is tudja, hogy ott vagy. Tízméteres sugarú körben érzékeli a jelenlétedet. A mikrofon szintúgy felfog minden hangot ilyen távolságból. A lila körnek csak a televíziós kamera szempontjából van jelentősége. – És nem lehet ezt az egész triót kikapcsolni? – Azelőtt lehetett, de aztán a Törpe a kapcsolókat leszereltette. Körülbelül fél éve. – Kicsoda-micsoda az a gonosz Törpe? – Nem gonosz. Mindig csak jót akar. Mégis rengeteg bosszúságot okoz. De róla majd később. Ezt a biorezgéses dolgot érted? – Hogyne. Kellemetlen lehet, hogy az ember a saját lakásában sincs sohasem egyedül vagy mondjuk másodmagával. Még ha gép érzékeli is folyamatosan a jelenlétét, rögzíti a szavait. Én ezt nem tudnám elviselni. Hallom, amint összeszedi a tányérokat, evőeszközöket, üvegeket. – Dehogynem – mondja. – Hidd el, csak megszokás dolga. Az igazság az, hogy többnyire akkor sem kapcsoltuk ki a kibautot, amikor még lehetett. Most persze berzenkedünk, hogy nem lehet kikapcsolni. Én két héttel ezelőtt seprűvel vertem le a falról. – Szóval mégis van megoldás. – Hogyne. Fél óra múlva megjelentek a műszerészek, megállapították, hogy erőszak történt, jelentették a Törpének, s újat szereltek a törött helyére. Az árát később levonták a fizetésemből a büntetéssel együtt. Még örültem, hogy így megúsztam, Nagy Eriknek egyszer hasonló bűntett miatt egy teljes hónapra leszerelték a házából az összes kibautokat. Kinyitottam a szemem, felültem. – Kész vagyok, feladom a játszmát – jelentettem ki elkeseredetten. – Káosz van a fejemben. Te levered a falról azokat a masinákat, aztán azért aggódsz, nehogy tartósabban nélkülöznöd kelljen őket. Mi az ellentmondás, ha ez nem az?! Mellém térdel, megsimogatja a hajamat.

– Igen, Tibi, ez a dolog lényege. Ez az ellentmondás. Mi szeretjük a kibautot, már el sem tudnánk képzelni az életünket nélküle. És haragszunk is rá néha. De csak amióta a Törpe önállósult. – Elárulnál végre valami közelebbit is róla? – Természetesen. Orsted professzor új konstrukciója, alighanem a legfejlettebb kibernetikus készülék ma a világon. Azért hívjuk Törpének, mert teljesítménye ugyan jóval felülmúlja a többiét, térfogata mégis a legkisebb közöttük. – Mondd, ez az Orsted professzor az, akiről utcát neveztek el? – Igen. Nagyszerű fickó volt az öregúr. Az Omnisap alapító gárdájához tartozott. Jókedvű, barátkozó természetű, bohém embernek ismertük mindnyájan, csak halála után tudtuk meg, hogy mennyire elégedetlen volt a sorsával. – Miért? – Mert nem foglalkozhatott azzal, amit igazán szeretett. Vérbeli konstruktőr létére két évtizeden át nem jutott ilyen munkához. – Mellőzték? – Ellenkezőleg. Őt bízta meg a gyár vezetősége a legfontosabb feladattal. Ő hangolta össze, az automaták rendszerében ő illesztette egymáshoz a régi és az új gyártmányokat, ő építette ki a vezérlő és a vezérelt készülékek bonyolult hálózatát. A gyár fő részvényesei távlati tervükben az ő tevékenységéhez fűzték a legtöbb reményt. Széles látókörű üzletemberek lévén, tisztában voltak azzal, hogy az elektronikus készülékek terén, ha mégoly nagy erőfeszítéseket tesznek is, a világpiacon aligha vehetik fel a versenyt a hasonló típusú amerikai, japán gyártmányokkal, így hát arra törekedtek, hogy más vonalon, nem az egyedi termékek és nem is a szériagyártmányok révén törjenek az élre. Komplex automatizáció – ez volt a célkitűzés. Egyes technológiai, kereskedelmi, hivatali műveletek különálló, egymástól független automatizálása helyett összefüggő, mindenoldalú, az adott gyárváros egész beszerzési, termelési, értékesítési, közigazgatási tevékenységét együttesen irányító masinák hálózata. Horizontális és vertikális direkciónak hívják az ilyet. Ez volt a cél. – Az ábra szerint ezt a célt el is értétek. Renate felsóhajt. – Sok tekintetben igen. Mint prototípus – Aarles városa nem panaszkodhat... Mondd, mit fizettél a szállodáért? – Húsz koronát. – Nos, Koppenhágában háromszor, négyszer annyiba kerül egy szoba. De nálunk minden sokkal olcsóbb, mint az ország más városaiban. A kibaut révén. Rengeteg időt, energiát takarít meg. Az Omnisapban például több mint háromezren dolgoznak, de az adminisztratív munkaerők száma alig haladja meg a harmincat, tekintve, hogy az ilyen jellegű feladatok túlnyomó részét automaták végzik. A kibaut rendszer következtében ugyanakkor nyugodtabb és kényelmesebb is az életünk, mint a többi város lakosságáé. Sokkal több időnk jut szórakozásra, pihenésre, művelődésre. Ügyeink gyorsan, megbízhatóan, igazságosan intéződnek, nincs és nem lehet sem korrupció, sem csalás, kivételezés, a kiberno-automatát nem lehet lekenyerezni. Nálunk nem élnek meg sem az ügyvédek, sem az ideggyógyászok. Persze, időnként az ember szeretne összekapni egy tisztviselővel, veszekedni kicsit, vagy legalábbis megtárgyalni vele a dolgait...

– Most már értem, hogy Pesten miért kívánkoztál hivatalokba. Rám mosolyog. – Igen, én borzasztó kötekedős vagyok. És itt erre alig van mód... De visszatérve a tárgyra, végeredményben nálunk a gyakorlat bizonyította be a kibaut rendszer életrevalóságát. – Gratulálok. Jöhetnek a megrendelők a világ minden részéből. Még több pénzetek lesz. – Ezzel még várnunk kell. Az eredeti célkitűzést ugyanis túlteljesítettük. Pontosabban – az öreg Orsted teljesítette túl. Talán be akarta bizonyítani, hogy ha a mások találmányainak integrálása volt is a feladata két évtizeden át, azért nem apadt ki a konstruktőri vénája, alkot ő olyan kibernetikus készüléket, amely túltesz az eddigieken. Egy különálló kis házban dolgozott, a gyár mögött húzódó laboratóriumi épületek közül az utolsóban, így hát azt is mondhatnám, teljesen titokban, egymaga teremtette meg ott a Törpét. Ez így persze túlzás, sokan tudták, hogy valamin erősen munkálkodik ott az öreg, de minthogy a gyár vezetősége teljesen szabad kezet adott neki, a tekintélye pedig óriási volt, senki sem kérdezte meg tőle, mit készít? Mintegy hat hónappal ezelőtt aztán, a város és a gyár születésének huszadik évfordulóján előállt a találmányával, a Törpével, melyet a bio-kibernetikai kutatások legfrissebb eredményeinek felhasználásával alkotott. Hogy ez miféle tudomány, azt persze Hans tudná a legjobban kifejteni... – Nagyon szívesen – szólalt meg egy hang a fészer felől. Hátratekintek. Ott támaszkodik a falnak ez az átkozott, vörös képű, pisze levelező tag, és a fülét huzigálja. A pokolba is, minek lebzsel itt ez a két hatalmas dán dog, ha ide bárki csak úgy besétálhat? – Mi történt? – ugrik talpra Renate. – Hol vannak a többiek? – A szokásos dolog. A két műszerész udvariasan figyelmeztetett bennünket, hogy saját kényelmünk, biztonságunk szempontjából helyes lenne a garázsbárt is bekapcsoltatni a kibaut rendszerbe, minthogy itt több ember tartózkodik huzamosabb ideig. Ne adj' isten tűz támad, vagy sürgős ügyben keresnek valakit, esetleg telefonüzenetet kell továbbítani és így tovább. Nagy Erik mit tehetett volna mást, beleegyezett, azok ketten felszerelték a kamerát és a félgömböket, felrajzolták a lila kört. Egy hellyel megint kevesebb, ahol kedvünkre szidhatjuk a Törpét. Ami pedig a barátainkat illeti, majd jönnek ők is. Egyelőre Kis Erikért teszik tűvé a várost. – Megint világgá ment? – Persze. Búcsúlevelet is hagyott. Minthogy a rábízott feladatot nem tudta teljesíteni, nem jelezte idejében az ellenség közeledtét, nem érdemli meg a bizalmunkat, elbujdosik. – Arról van szó – fordul felém Renate kacagva –, hogy ez a Kis Erik igencsak önérzetes legényke, valóságos spártai jellem. Ha hibát követ el, szigorúan megbünteti magát. Havonta legalább egyszer világgá megy. Ilyenkor a fél város őt hajkurássza. Ha nem is találják meg, azért vacsorára mindig előkerül. Spártai jellem, de enni is nagyon szeret. Hans ellöki magát a faltól, odagurul hozzánk. – Ezt elhoztam – nyújtja a táskámat –, miért fáradna még vissza érte? Tessék, még előzékeny, figyelmes is, azt is megnehezíti, hogy nyugodt lélekkel gyűlöljem! Nehézkesen letelepedik ő is a gyepre, hja, a pocak ...

– A kibernetikának egyik válfaja – kezdi átmenet nélkül – az élő szervezetnek e tudományág szempontjából való vizsgálatával foglalkozik. Ez a biológiai kibernetika. Tanulmányozza az élő szervezetekben végbemenő életfolyamatok tudatos és nem tudatos, azaz vegetatív szabályozását. Nos, az öreg profnak sikerült egy olyan készüléket konstruálnia, amely megszorításokkal ugyan, de utánozni tud bizonyos emberi képességeket. Ezek közül a legfontosabb az önfejlesztő potenciál. – Az micsoda? – szakítom rögtön félbe, mert azt már megtanultam, hogy ha menet közben nem magyaráztatok meg magamnak bizonyos fogalmakat, jön a fejgörcs. – Egyszerűen azt jelenti, hogy a Törpe nemcsak azoknak a feladatoknak a megoldására alkalmas, amelyeket előzőleg a programozója beletáplált, hanem e feladatok végrehajtása nyomán szerzett tapasztalatok felhasználásával módosíthatja, javíthatja, újakkal egészítheti ki feladatkörét. Azaz nemcsak ő befolyásolja tevékenységével a környezetét, hanem folyamatosan lépést igyekszik tartani a részben az ő működése folytán is változó környezettel. Önmagában véve ez nem új felfedezés, ez a kibernetika egyik sajátossága. Minőségi ugrást a mi esetünkben az jelent, hogy a Törpe egy hatalmas automatahálózat parancsnoki posztján, egy gyárváros életének, fejlődésének szinte mindenoldalú ismeretével rendelkezve működteti ezt a bizonyos önfejlesztő készségét. – Nem mondana erre egy-két gyakorlati példát? Akkor könnyebben megérteném. – Kérem. Lássuk csak... Talán észrevette már, hogy Aarlesben nincs telefonkészülék. – Hogyne, feltűnt nekem. – A Törpe szereltette le őket. Rájött ugyanis, hogy a kibaut hálózat mellett ez nem gazdaságos, emellett kezdetleges is. Sokkal egyszerűbb, ha az, aki telefonálni akar, beáll vagy beül a lila körbe, közli, hogy kivel akar beszélni, és a kibaut pillanatok alatt megteremti az összeköttetést. Ha a hívott fél nem tartózkodik a helyszínen, az automata meg tudja mondani, hogy hol van, feltéve, ha az illető bejelentette neki, vagy az automata valahol érzékeli a jelenlétét. Ezenkívül tárolhatja is az üzenetet, amelyet aztán pontosan továbbad az illetőnek, amint az visszatér. Nálunk most már nincs téves kapcsolás, vonalbontás, áthallás, kábelbeázás, huzalszakadás satöbbi, mert a beszélgetések rádióhullámok segítségével bonyolódnak le. A hagyományos telefonnak mindössze az interurbán kapcsolásoknál van részleges szerepe. Végeredményben tehát a Törpe hasznosan járt el, ez az intézkedése a lakosság egyetértésével találkozott. Igaz, egyeseknek nem tetszik, hogy ilyen körülmények között, például, nem tagadhatják le magukat, ha valamelyik ismerősük, barátjuk beszélni szeretne velük. Előfordult, hogy valaki haragjában seprűvel verte le a falról a kibautot. Elhallgat, Renára pislog. Követem a tekintetét. A lány arcának színe, mint a főtt ráké. Halleluja, szép a világ, gyönyörű az élet! Ez a tündér Hansnak csak az eszét tiszteli, de nem szerelmes belé! Sőt, seprűt ragad, ha a vörös képű zaklatja. Most szinte sajnálom a szerencsétlen fickót. Tulajdonképpen nem is olyan ellenszenves. – Szóval – köszörüli meg a torkát a levelező tagocska –, ez csak egy eset volt a sok közül annak szemléltetésére, hogy mit is jelent az önfejlesztő

potenciál. És ennek kapcsán rögtön rámutathatok a Törpe néhány más, ugyancsak majdnem emberi tulajdonságára. A kezdeményező és szervező készségre, az örök elégedetlenségre a meglevő állapotokkal, a mindig jobbra való törekvésre. Megemlíthetem, hogy a homo sapiens példájára a Törpe is képes rá, hogy egyidejűleg a legkülönfélébb feladatokkal foglalkozzék. Sokkal többel, mint száz vagy ezer ember. Nála elektronikus úton, fantasztikus sebességgel történik a számítás, összehasonlítás, szelektálás, értékelés, döntés, utasítás és az utasítás végrehajtása nyomán mutatkozó tapasztalatok összesítése. Minthogy ráadásul a különböző funkciójú vezérelt automaták is segítenek neki mindebben, mondhatnám, a keze alá dolgoznak, összehasonlíthatatlanul gyorsabban „gondolkodik" a Törpe, mint egy egész tudományos társulat. Ezenkívül... – Kedves uram – állítom meg a dicshimnuszt –, zavarban vagyok. A Törpéről először csak rosszat hallottam, miatta van bajban a város és így tovább, most pedig kiderül, hogy okos, tevékeny, jó szándékú. Nem csapás, hanem valóságos áldás. Szerintem is az ő működése tetőzi be Aarles mintavárossá való alakulását. Bárcsak már nekünk is volna odahaza egy ilyen Törpénk és egy ilyen kibaut hálózatunk. Mindjárt vidámabb, gondtalanabb lenne az élet. Mindenesetre viszek magammal egy kiló prospektust, és csinálok neki Pesten némi felhajtást. – Ezzel még várjál, Tibi – kapcsolódik be a társalgásba Renate. – A Törpével van ugyanis egy kis bibi... Orsted professzor meghalt, mielőtt véglegesen beszabályozhatta volna és... – Elnézést – vág közbe Hans –, ez így nem egészen pontos. Az ilyen magas kvalifikációjú kibernetikus gépeket voltaképpen soha nem lehet véglegesen beszabályozni. Üzembe állításuk előtt csak működésük alapirányait határozhatjuk meg, és menet közben kell rendszeresen beavatkoznunk, ha bebizonyosodik, hogy valamilyen problémakörben a készülék önkorrekciós elemei nem teszik lehetővé a hiba elhárítását. – Milyen hibákról van szó a Törpénél? – Akad bőven. Vegyük például uniformizálási, vagy ha úgy tetszik, tipizáló törekvését. Ez az üzemi munkánál célszerű irányzat tragikomikus helyzeteket teremthet – emberi közösségben. Itt van az öltözködés. A Törpe, minthogy jelenleg fogalma sincs arról, hogy mi az egyéni ízlés, vagy mi a divat, úgy véli gazdaságosnak, ha mindenki egyforma fehérneműt, ruhát, lábbelit visel. Minthogy Aarlesben textilüzem, konfekciós ruha– és cipőipar nincsen, a kereskedelem ezeket az árucikkeket máshonnan hozza be. Bő választékban. Az importügyletek lebonyolításában, a szállítás megszervezésétől a raktározásig, a pénzügyek rendezéséig a kibautnak kezdettől jelentős szerepe volt. Ment is minden simán. Amikor azonban a Törpe került az automata rendszer csúcsára, rövid időn belül tökéletesen azonos mintájú, egyszínű textíliák, egyazon anyagból készült, azonos fazonú férfi– és női ruhák, cipők jelentek meg a kirakatokban. Megváltoztatta ugyanis a megrendeléseket, mert kiszámította, hogy így a lakosság olcsóbban jut a portékához, könnyebbé válik a nyilvántartás, az árusítás, a raktározás, tisztítás és így tovább. Csak a külső kereskedelmi partnerekkel való közvetlen, személyes tárgyalásokkal, a Törpe megkerülésével biztosítható jelenleg is a város választékos áruellátása.

– Képzeld – teszi hozzá Renate –, azt is szeretné, ha mindnyájan mindennap ugyanazokat az ételeket ennénk. Tudja a testsúlytól függően az emberi szervezet kalória-, vitaminszükségletét, és ennek megfelelő alapanyagokat bocsát, például, a gyári nagy étterem rendelkezésére. Mindennap ugyanazokat. Ma már alig néhányan járnak oda, hisz a szakácsok a legnagyobb erőfeszítéssel, leleményességgel sem képesek hónapszámra három-négyfajta ételnél egyebet készíteni az azonos matériákból. Belekotnyeleskedik a háziasszonyok dolgába is. Hiába rendel a mamám hazulról vagy az üzletben ezt vagy azt, ami mondjuk egy tésztás ebédhez kell, az érkező csomagban biztosan lesz egy gerezd fokhagyma is, némi bab, pár szelet sonka, velős csont és még mit tudom én, micsoda. Azért, hogy a szükséges kalória– és vitaminmennyiség milligrammra bekerüljön a szervezetünkbe. A papáméba, a mamáméba és az enyémbe. Kipukkan belőlem a kacagás. – Törököt fogtatok, és most nem enged! Hans és Rena összenéz. – Bocsánat – magyarázom sietve –, ez egy régi magyar szólásmondás. Nem érdekes. Folytassák kérem. – Megértem, hogy kinevet – pislog a fizikus –, a külső szemlélő, az átutazó valóban sok mulatságos mozzanatot találhat mindebben. Pedig számunkra külön-külön sem jelentéktelen dolgok ezek, együtt – nagyon kellemetlenek. A Törpe javaslatokkal bombázza a városi tanácsot, tiltsa meg, hogy az emberek megbetegedjenek, szabadságra menjenek, mert ez nemcsak a termelésből jelent kiesést, hanem bonyolítja az adminisztrációt is. Kilátásba helyezte, hogy ha nem történik változás e téren, nem folyósítja a szabadságidőre járó béreket. Nem tudja, mi az az egyéni érdeklődés, hajlam, hangulat, mellesleg azt sem, hogy az időjárás milyen szerepet játszik életrendünkben. Télen is üzemelteti a strandot, kiutalja a kabinosok, úszómesterek fizetését, fagylaltot akar készíttetni a cukrászüzemekben, folyamatosan küldi a szükséges nyersanyagokat és így tovább. Olyan egyedi automatáknak tekint bennünket, amelyekről neki kell a legcélszerűbben gondoskodnia. Külön-külön és együttvéve. Valamint az Omnisap gyár érdekeiről. A népművelési tanácsnokunkkal a minap közölte, hogy hány „darab" és milyen képesítésű technikust, mérnököt, önálló kutatót és feltalálót igényel az év végére a végzős diákok közül a gyár számára. De hát nem is untatom tovább ezekkel a históriákkal, az egészben az a legkeservesebb, hogy valószínűleg nagyon gyorsan és minimális munkával kiküszöbölhetnénk mindezt a Törpe praxisából. Némi átprogramozás, párezer algoritmikus gátló áramkör beépítése, folyamatos ellenőrzés... – És miért nem teszik? Ki akadályozza meg önöket ebben? – Maga a Törpe. Tökéletesnek tartja magát, így, ahogyan van. Ez is emberi vonás. Annak a különálló laboratóriumi épületnek ajtói, ablakai, amelyben a Törpe áll, speciális zárakkal vannak ellátva. Csak Orsted professzor ismerte a számkombinációt, amellyel nyithatók. Hirtelen halt meg, nem közölhette velünk. A Törpe maga kinyithatja az ajtókat. Ha akarja. De nem akarja. Világosan megmondta, hogy őrajta már szükségtelen mindenfajta szerelés, javítás, ő elérte a fejlődés tetőpontját. Mit tehetünk? Elhallgat, nyomkodni kezdi a pisze orrát. Úgy látom, a fülhuzigálás nála a gondolkodás velejárója, az orrnyomkodás a tanácstalanságé.

– Azt meg sem kérdezem – mondom, amikor már kezd kínossá válni a csend –, hogy miért kezelik bizalmasan ezt az ügyet. Értem már, hogy a taxisnál, aki tegnap éjjel behozott, miért faggatóztam hiába. Az Omnisap gyár termékeinek kelendőségétől függ itt mindenkinek az egzisztenciája. Ha elterjedne ennek a fiaskónak a híre, süthetnék meg a világpiacon az automatáikat. Nyilvánvaló az is, hogy miért nem hatolnak be erőszakkal a Törpe rezidenciájába, és végzik el azt a bizonyos átprogramozást. Nyilván az a veszély fenyeget, hogy ebben az esetben a Törpe azonnal leállítja a kibaut rendszer egész működését, megáll az élet a gyárban, a városban. – Igen – bólint Rena –, sőt még azt is megteheti, hogy megváltoztatja a különböző rangú beosztott automaták programját, letörli a memóriaegységekben tárolt tudományos, műszaki, gazdasági és egyéb adatokat, összekuszálja az egész bonyolult rendszert. Másodpercek alatt semmivé teheti a két évtizedes kemény munka csaknem valamennyi eredményét... Orsted apó kiengedte a csodatevő szellemet a palackból, és elvitte szegényt a szívroham, mielőtt elárulhatta volna nekünk a varázsigét, amelyre a szellem szót fogad. Beszívja az alsó ajkát, rám mosolyog. – De te majd megtalálod a varázsigét, ugye? – Én???!!! Nem felel, de a szemében hit, remény és szeretet. Kétségbeesve fordulok Hans felé. – Tanár úr, remélem ön nem gondolja, hogy én, aki azt sem értem, hogyan működhet kánikulában egy hűtőszekrény, hogy én segíthetnék ennek a problémának a megoldásában?! Hisz ez a tudomány és a technika legmagasabb régióiba tartozik! – Bevallom – jelenti ki habozás nélkül –, én is azt gondolom, hogy segíthet. Ha nem bíznék benne, most nem lennék itt. Ön megtalálhatja a kiutat. Először is azért, mert itt nem tudományos, nem műszaki megoldásra van szükség. Legalábbis nem ez az első lépés. Erre csak akkor kerülhet sor, ha sikerül valamilyen módon elérnünk, hogy a Törpe hozzájáruljon ahhoz, hogy felkeressük, hogy hozzányúljunk, hogy dolgozzunk rajta. – Kérték már erre? – Természetesen. Mint már említettem, a leghatározottabban utasította el. – Kik kérték? – A gyár vezetői, a városi tanács tagjai. Hivatalos ügyekben egyébként is csak velük tárgyal, alighanem vezérlő automatáknak tekinti őket. – Akkor egy magyar újságíróval, aki még csak nem is rovatvezető, feltehetően szóba sem áll. – Valószínűleg. Ha csak az a magyar újságíró meg nem találja a módját, hogy rákényszerítse erre. – Az isten szerelmére, de hát hogyan kényszeríthetném én ilyesmire? – Fogalmam sincs. Az a nagy előnye azonban mindenképpen megvan önnek velünk, aarlesi polgárokkal szemben, akik szinte gyerekkorunk óta a kibaut rendszer automatái között élünk, hogy a homo novus, az új ember szemével, kívülről látja ezt az egész szövevényt. Nem kötik emlékek, beidegződések, észrevehet olyasmit, amire mi nem figyeltünk fel, annyira megszoktuk. Gyakran egészen egyszerű a legbonyolultabbnak tűnő problémák megoldása. A közeli dombról esetleg többet árul el titkaiból az erdő, mintha a fák közé hatolnánk.

– Már megbocsásson – mondom ingerülten –, ezek közhelyek. És ha már a hasonlatoknál tartunk, a szóban forgó dió túl kemény az én fogamhoz. Nem válaszol. – Tibi – szólal meg Rena, és közelebb húzódik hozzám –, az én kedvemért próbáld meg, törd egy kicsit a fejed... Te olyan okos fiú vagy. Ott Pesten is milyen nagyszerű ötleteid támadtak... Emlékezz csak a talált tárgyak osztályára. A nemlétező ezüst cigarettatárcámra. Vagy elfelejtetted már? Hogy elfelejtettem-e? És főleg a jutalmat, amit utána kaptam? Hisz más sem jár azóta az eszemben. Most, sajnos, nem lesz prémium. Megfeledkezve Hans jelenlétéről, Renate keze után nyúlok. – Grrrh – mordul rám a nagyobbik dog, Gorm. Nyilván azt hiszi, bántani szándékozom a gazdiját. Elkapom a kezem, farkasszemet nézek a kutyával. A tekintetében nincs harag, sőt, mintha azt akarná mondani: „Öregem, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem vezérelt gonosz szándék. De te is gondold magad az én helyzetembe. Időnként valamilyen formában jelét kell adnom, hogy éber vagyok és harcra kész, hogy megvédem minden támadástól a Lins család tagjait. Hadd lássák, hogy nem vagyok holmi tohonya ingyenélő. Ez érthető, nemde?" Szavamra, most a pillantása teljesen emberi. Emberi?! Megvan!! Miként Pallas Athéné ugrott ki teljes fegyverzetben apja fejéből, úgy pattan ki az enyémből is az ötlet. Aprólékos részletességgel, kristálytisztán. Hiszek az ihletben, az ihletett pillanat csodájában. Érzem – mit érzem? –, tudom, hogy sikerülni fog. DRÁMAI ELŐJÁTÉK Megzörrennek a bokrok, megérkeznek a tisztásra Nagy Erik, Ilse és a csemetéjük, Kis Erik. Az apró férfiú csupa maszat, lehorgasztott fejjel slattyog két őrzője között, görnyedt vállán tizenéves élete minden keserű csalódásának, szörnyű nyomorúságának terhe. – A strandon fogtuk el – meséli az anyja. – Beásta magát a homokba, csak az orra meg a szeme volt kint. Ítéletnapig sem találjuk meg, ha egy darázs nem száll rá a nózijára. Elhoztuk magunkkal, hogy szem előtt legyen. Nem baj? – Nemcsak hogy nem baj – mondom egy újabb sugallat hatására –, hanem éppen őrá van most a leginkább szükség tervem megvalósításához. Általános meglepődés. Várakozásteljes izgalom az arcokon. – Igen, igen – folytatom –, tudniillik mégiscsak támadt valami ötletem. Talán megoldom vele az önök Törpe-ügyét. Minthogy azonban végrehajtása néhány apróbb büntetendő cselekményt is elkerülhetetlenné tesz, Kis Eriket szemeltem ki bűnsegédemnek. Ha rajtavesztünk, az esetleges büntetést ő úszhatja meg a legolcsóbban, minthogy kiskorú. – Olyan veszélyes a vállalkozás? – érdeklődik ijedten Ilse, és magához szorítja szeplős képű cinkosjelöltemet.

– Nagyon – mondom, és megnyugtatóan kacsintok. – De azért van esélye, hogy rendkívüli ügyességgel és bátorsággal kivágja magát a bajból. A részleteket sajnos nem közölhetem önökkel, azok csak kettőnkre tartoznak. Kérem, hagyjanak magunkra. Mindnyájan a faházikó mögé húzódnak, ketten maradunk Kis Erikkel. – Értesz németül, ugye? – kérdem. Boldogan bólint, szeplői csak úgy lángolnak a kalandvágytól. Helyet mutatok neki magam mellett a gyepen, lekuporodik, a füléhez hajolok, elmondom, hogy mi lesz a feladata. Ugrik fel, már rohanna is. Visszanyomom. – Semmi kapkodás! Előbb gondolkozz! Tervezd el magadban, hogy mely helyekre mész, lehetőleg közeliekre. Aztán megfelelő szállítóalkalmatosságot is kell szerezned. Vésd jól az eszedbe, csak kicsikről lehet szó! Nagyon vigyázz, nehogy valami bajuk essék. És a jelet se feledd! Megmarkolja az állat, összeráncolja a bőrt a homlokán, a szeplők egymásra ugranak. Pillantása a távolba réved. Töpreng. Taktikáról és stratégiáról... Annak idején a nagy dán király, Győzelmes Valdemár is bizonyára hasonló pózban meditált, mielőtt hadra kelt a vendek ellen, hogy kitágítsa országa határait. Aztán kisimul a homloka, helyükre kerülnek a szeplők, a kölyök rám emeli porcelánkék szemét. Mindent megfontolt, mindent meggondolt. Kész a feladat végrehajtására. Feltápászkodom a fűről én is. Bal kezemmel összefogom a plédet, a jobbomat némán feléje nyújtom. Keményen megrázza. Elszánt férfiak búcsúja, akik történelmi jelentőségű tettekre egyesítették erőiket, és a sírig bíznak egymásban. Egy másodperc, és már be is szaladt a fészerbe. A következő másodpercben már elő is bukkan, üres zsák a hóna alatt, fedeles kiskosár a karján. A harmadik másodperc: eltűnik a bokrok között. Renate és barátai előszállingóztak, körém gyűlnek. Senki nem szól, nem kérdez, csak tekintetükből süt felém az emésztő kíváncsiság. Csend. Élvezem a helyzetet. Itt én lettem a főrendező. – Most mi a teendő? – érdeklődik végül is Ilse, és a kertnek arra a pontjára néz, ahol Kis Erik felszívódott. – Semmi különös – feleltem. – Megvárjuk, amíg a fiú visszatér. Egy órába is beletelhet. Mivel a ruhám megszáradt, szíves engedelmükkel én most elvonulok és átöltözöm. A viszontlátásra, hölgyeim és uraim! Indulnék az ágakon száradó holmim felé, de Renate utánam kap, minek következtében majdnem lecsúszik rólam a takaró. Csepp híja, hogy nem változik önkéntelen sztriptízzé kitűnően megkomponált, drámai jelenetem. – Tibike – könyörög a lány –, ezt nem teheted velünk! Hogy semmit sem közölsz az ötletedből. Engem megöl a kíváncsiság. Megértem, hogy az egész tervedet nem árulod el, kudarc esetén egyedül akarod vállalni a felelősséget... – Én sem látom indokoltnak ezt a titkolózást, gyerekes dolog, mert ha... – morogja Hans Aakjaer, de Renate megsemmisítő pillantása belefojtja a szót. – Rendben van – mondom nagylelkűen, és megigazítom magamon a pokrócot. Remélem, úgy nézek ki benne, mint egy elszegényedett római patrícius, kinek már tisztességes tógára sem futja ugyan, de viselkedése

mégis méltóságteljes és nyájas. – Az ötletet nem árulhatom el. Nem mártírkodásból, nem is dicsőségvágyból. Egyszerűen azért, mert újságírói tapasztalatomból tudom, hogy az az ötlet, amelyről az ember fecseg, mielőtt megírná, veszít erejéből, hatékonyságából. Márpedig az írás is a megvalósítás egy fajtája. Viszont elmesélhetek egy analóg történetet, amiből következtethetsz tervem jellegére. Megelégszel ezzel? Renate hálásan csippent a szemével. – Már nem is tudom – kezdem a sztorit –, kitől hallottam, lehet, hogy olvastam. Egy kibernetikus automatáról szól. Olyan jól megtanult sakkozni, hogy sorra győzött le nagy hírű mestereket. Aztán leült vele játszani egy mókás fickó, aki tisztában volt vele, hogy nyerésre semmi esélye nincsen. Ő kezdett fehérrel. Kilépett a huszárral. A masina is húzott valamit. Emberünk erre fogja a huszárt, és visszateszi az alaphelyzetbe. Oda, ahol eredetileg is állt. A zseniális készülék, amely rengeteg megnyitást ismert, ilyesmivel még soha nem találkozott. Két lépés után az ellenfél hadrendje ugyanaz volt, mint kezdéskor! Hol itt a logika? Az automata képtelen volt megérteni az esetet, először csörgött, sistergett, füstölt, aztán kikapcsolta magát. Sokkot kapott, feladta a partit. Ez minden. Én is zavarba hozom, sokkolom az egész kibaut rendszert, aztán megzsarolom a Törpét. Alábecsültem Kis Erik bűnöző tehetségét. Még fél óra sem telt bele, felhangzott a megbeszélt jel a díszsövény mögül. Három rövid fütty. Tehát az első akció sikerrel járt! Akkorra én már rég felöltöztem, visszatértem a társasághoz, és közömbös dolgokról beszélgettünk, minthogy a küszöbön álló hadműveletről normális ruhában sem voltam hajlandó nyilatkozni. – Ütött a cselekvés perce! – jelentem ki ünnepélyesen a hármas füttyszó után. – Kérem, mindnyájan menjenek be a fészerbe, és amíg nem adok rá engedélyt, senki se jöjjön ki onnan. Ne haragudjanak ezért az önkényes eljárásért, de a cél szentesíti az eszközt, miként ezt valaki már korábban is megállapította. Libasorba vonulnak be a dánok a faházikóba. Elöl, fülét huzigálva Hans Aakjaer, utána Ilse, Nagy Erik, a menetet Rena zárja be. A küszöbről visszanéz, mutatja, hogy résnyire nyitva hagyná az ajtót, onnan kukucskálna, neki kivételesen megengedem-e? – Nem – mondom szigorúan –, az ajtót be kell csukni! De előbb légy szíves, add ide a házatok kulcsait. Kiölti a nyelvét, kulcscsomót húz ki a nadrágja zsebéből, odanyújtja. Amikor a kezünk összeér, mégiscsak rám mosolyog. Nagy harag nincsen. A biztonság kedvéért rátolom az ajtóra a reteszt, aztán intek Kis Erik feltételezett búvóhelye felé, előjöhet, szabad a levegő. Kilopakodik a díszsövény mögül, némán lerakja mellém a földre a kosarat, bogozni kezdi a zsák száját. Míg ügyködik, szemügyre veszem a srácot. A nadrágja elszakadt, egyik térdén a bőr lehorzsolódott, a karja, a kezefeje is karcolásokkal van teli. Szegény kölyök. Nem könnyű dolog az állatlopás. De tudom, ha most sajnálatomat fejezném ki, mindent elrontanék. Ehelyett inkább szigort erőltetek a képemre, zordan beletekintek a zsákba, aztán a kosárba. Az előbbiben egy tarka kismacska, az utóbbiban két aranyos, öklömnyi tacskókölyök. Az egyiket kiemelem, alszik, mint a bunda. Óvatosan becsúsztatom az ingem alá. Úgy helyezem el, hogy a hátamnál legyen.

– Te most itt maradsz – adom ki az ukázt mini cinkosomnak –, vigyázol a másik két tartalék állatra. És arra is legyen gondod, hogy a fészerben levők ne törjenek ki. Ha bármit kérdeznek tőled, nem válaszolsz. Világos? Biccent, újabb kemény parolázás, indulok Renate szüleinek háza felé. Kinyitom az ajtót, belépek az előszobába. TALÁLKOZÁSOM A TÖRPÉVEL Végre, ez Lins professzor dolgozószobája. A ház összes helyisége közül a legalkalmasabb környezet egy drámainak ígérkező elmepárbaj lebonyolítására. Érdekes berendezésű szoba. Tulajdonképpen kettő, egymásba építve. A nagy négyzet sarkában egy kisebb négyzet. A tulajdonképpeni dolgozószoba. A hatalmas íróasztalt mennyezetig érő, tömött könyvállványok fogják körül, nehogy kiröppenjen, tovaszálljon akárcsak a legkisebb gondolatmadár is. Keskeny tapétás ajtó nyílik ebbe a szentélybe, most tárva van. Itt az L alakú, nagy ablakos külső részen pedig egy heverő, néhány virágállvány, hatalmas akvárium. Az öregúr nyilván itt pihen munka közben. A falon tájképek, egy csendélet. És a sarokban a lila kör. Mély lélegzetet veszek, belelépek. Most dől el minden. Női hang szólít meg. Dánul! Legszívesebben felrikoltanék, olyan öröm fog el. Nem ismert fel az Omnisap! – Szíveskedjék németül beszélni – mondom. – Nem tudok dánul. – Látom és hallom önt – tér át azonnal a kívánt idiómára. – Miben lehetünk szolgálatára? – Ismét csak felvilágosítást szeretnék kapni. Arra vonatkozólag, hogy... – Bocsánat – vág a szavamba –, hogy-hogy ismét? Ön nem szerepel az Omnisap ügyfelei között, ön még eddig nem fordult hozzánk. – Dehogynem. Tegnap éjszaka. És ma délelőtt is, többször. Kopra Tibor vagyok, magyar újságíró. Szállodát is a kibernetikus automata szerzett nekem, önöktől kaptam részletes tájékoztatást, miként juthatok el Lins professzor villájába. Továbbá az Omnisap útján adtam fel dísztáviratot, vettem golyóstollat. Nincs válasz. Karórámra nézek, stoppolom az időt. Három másodperc, hét, tíz! Elképesztően hosszú várakozási idő ez egy ilyen szuperelektronikus rendszernél, amely a pillanat tört része alatt kismillió hókuszpókusz elvégzésére alkalmas. A tizenkettedik másodpercnél jár a mutató, amikor a falról ismét megszólal valamelyik félgömb vagy a szögletes doboz, mit tudom én. – Elnézést kérek az okvetetlenkedésért, lenne szíves igazolni, hogy ön Kopra Tibor? – Miért?! Tudtommal televíziós felvétel készült a fizimiskámról már a hajóállomáson. Csak nem változott a képem ilyen rövid idő alatt annyit, hogy az összehasonlító szerkezeteik nem fedik fel az azonosságot? – A telefotó szerint ön Kopra Tibor. Konstans biorezgésszáma alapján ön nem Kopra Tibor. Előveszem az útlevelem, a kamera felé tartom.

– Tessék, rezgésszám ide, rezgésszám oda, én minden szempontból azonos vagyok magammal. – Köszönöm. Valamilyen műszaki hiba történt, a kontrollautomaták már keresik a hiba okát. – Azt kutatják, hogy miért van kétféle rezgésszámom? – Elsősorban azt. Ezenkívül a mi értesülésünk szerint Lins professzor családostól Svédországban tartózkodik. Ez viszont nem egyeztethető össze azzal, hogy ön az ő házukban levő lila kört használja. Vagy erőszakos behatolás történt, vagy a családtagok közül valaki visszamaradt. Hű, az áldóját, erre nem számítottam. A végén még én hozok bajt Renátára. Itt már csak a határozott fellépés segíthet. – Megnyugtatom a tisztelt agykombájnegyüttest, hogy nem vagyok betörő. Az pedig magánügy, nem tartozik semmiféle automatára, hogy hogyan kerültem ide. Ami viszont azt az állítólagosán állandó biorezgésszámot illeti, hát én azt akkor változtatom meg, amikor épp kedvem tartja. Szíveskedjenek ezt tudomásul venni! – Kérem – tiltakozik a félgömb –, a biorezgésszám konstans, azaz egy személynél véglegesen adott, és különbözik minden más személy biorezgésétől. – Lárifári... Egy kis türelmet kérek, újabb bizonyítékkal is szolgálhatok arra, hogy ez – mesebeszéd. Kiugrom a körből, kisietek a szobából, ki a kertbe. A tisztáson a helyzet változatlan. A felnőtt dánok bezárva, a kis dán éberen őrködik. Előmarkolom az ingem alól a tacskókölyköt, csak most ébredt fel a drága, dugom be a kosarába, amikor nedvességet érzek a tenyeremben, hát ez bizony illetlenség volt részéről... A kezem a közeli locsolócsapnál megmosom, rohanás vissza, nyúlnék a kosárba a másik kiskutyáért, de melyik a másik?! Olyan egyformák, mint két tojás!... Töprengésre nincs idő, jöjjön a cica... Előhalászom a zsákból, fúj, karmol, nem, ezt nem tehetem az ingem alá, szétmarcangol. Vagy kimászik. Mit csináljak?... Nincs más megoldás, mind a két szundizó tacsi bekerül az ingem alá, így is változik a rezgésszám, legfeljebb majd megfürdöm, ha újabb inzultusok érnének... Futás vissza a dolgozószobába. – Már itt is vagyok! – toppanok a lila körbe. – Ne is fáradjanak az azonosítással, ugyanaz a Kopra Tibor vagyok, mint az imént, csak más, vadonatúj rezgésszámmal. Nagyon egyszerű eljárás ez, valószínűleg meg is írom a helyi lapba, biztosan érdekli az aarlesie-ket. És akkor annyiszor törhetnek borsot a maguk orra alá, ahányszor akarnak! Mély hallgatás a falon. Öt másodperc, tíz, tizenöt, húsz...! – Látom és hallom önt – szólal meg ekkor, rögtön németül, egy energikus, fiatal férfihang, amellyel eddig még nem találkoztam. – Végre! Már azt hittem, hogy rövidzárlat támadt az automata rendszerben. Lenne szíves megmondani, hogy ma este hánykor indul a hajó Fredericiába? – Hat óra húszkor. Pár percre viszont még igénybe venném a türelmét. Tárgyalni szeretnék önnel a biorezgésről. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: az Omnisap központi vezérlő készüléke vagyok. Az emberek általában Törpének neveznek.

– Örvendek – mondom, miközben alig tudom fegyelmezni magam, hogy ki ne szakadjon a torkomból valami vad ujjongás. Tárgyalni óhajt velem a Törpe! Hurrá! Eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás. – Az Omnisap szolgáltató rendszerének – hallom a falról – legfontosabb tájékozódási bázisa emberi relációban a konstans biorezgés. Fél éve tértünk rá az azonosítás e formájára, jól bevált. Egészen az ön esetéig. Hangsúlyoznom kell, a konstans biorezgésszámon alapuló regisztrálás éppen úgy Aarles lakosságának érdekében történik, mint az Omnisap bárminő más tevékenysége. Az Omnisap kiberno-automatikus szisztémájának minden vezérlő és vezérelt egysége a robotika első és második alaptörvényének megfelelően készült: az embert kell szolgálnunk és védenünk, az embernek kárt nem okozhatunk. Azért emelem ki mindezt, hogy belássa: jó ügyet pártol, ha rendelkezésünkre bocsátja a biorezgésszám megváltoztatásának ön által feltalált módszerét, hogy ennek megfelelően mi is megváltoztassuk, módosítsuk regisztráló eljárásunkat. – Nem értem önt – adom a bambát –, hisz épp az előbb mondtam, hogy valószínűleg írok róla egy cikket. Feltételezem, hogy ön is tud olvasni. Ha nem, akkor majd felolvastatja magának valakivel. – Hm – mondja a Törpe –, arra is meg szeretném kérni Kopra urat, hogy ne hozza nyilvánosságra sem a sajtó útján, sem másképpen ezt a módszert. – Szabadna tudnom, hogy miért ne? – A magyarázat kézenfekvő. Ön azt is említette, hogy a biorezgésszám változtatása bárki számára könnyűszerrel megoldható. – Pontosan ez a helyzet. – Beszélt már valakinek erről a műveletről? Ismertette ezt a bizonyos eljárást? – Még nem. – Nagyszerű. Kérem, ne is tegye. Gondolja meg, ez veszélyeztetné egész ügyintézési rendszerünket. Értelmét veszítené az a hatalmas regisztrációs munka is, amelyet eddig végeztünk. Meginogna, felbomlana a gazdasági, szociális és egyéb irányú menedzselés. Kezdve attól, hogy kétségessé válna egyszerű telefonkapcsolatok megteremtése, közönséges üzenetközvetítés, az egyéni szolgáltatás, egészen a nagy összegű kereskedelmi és más ügyletek gyors, megbízható, írásos bizonylatok nélküli lebonyolításáig. Amennyiben kérésünknek eleget tesz, csak velünk közli a módszerét, nem ismerteti senkivel sem szóban, sem írásban, hogy anyagi kár ne érje, kiutaltatom önnek azt a honoráriumot, amelyet a helyi lap fizetne a cikkért, ötven koronát. Nos? Hát a Törpére sok mindent lehet mondani, de hogy könnyelműen szórná a közpénzt, azt aligha. Egy hosszú ujjú férfipulóver árán venné meg zseniális felfedezésemet! Ez a fukarság megkönnyíti számomra, hogy én viszont nagyvonalú Grál-lovag lehessek. – Nem tartok igényt a honoráriumra – jelentem ki. – Elvi szempontból. Magyar újságíró csak olyan pénzt vesz fel, amelyért keményen megdolgozott. – Felnézek a mennyezetre, nem repedt meg, hja, a szolid dán építőművészet. – A biorezgésszám megváltoztatásának módszerét díjmentesen magyarázom el önnek, ha teljesíti feltételeimet. És önön kívül csak egyetlen aarlesi lakosnak. Úgy, hogy az illetőnek előbb szent esküjét veszem, miszerint a titkot csak akkor hozza nyilvánosságra, ha ön nem tartaná be feltételeimet.

Személyes ellenőrzést nem gyakorolhatok, hat óra húszkor ugyanis elpöfögök a menetrendszerű hajóval. Áll az alku? – Milyen feltételei vannak, Kopra úr? – Először is szíveskedjék tudomásul venni, hogy az emberek többnyire kitűnően tudják, hogy nekik mi jó és mi rossz. És ha ön tényleg a robotika törvényei alapján óhajtja folytatni alapjában véve áldásos tevékenységét, erről a tényről semmiképp nem szabad megfeledkeznie. – Konkrétan mire gondol? – Arra, hogy ne higgye magát tökéletesnek és csalhatatlannak, szálljon le a magas lóról! – Mi az a magas ló? – Látja, még ezt sem tudja! Mindegy, nem ez a lényeg. Nyissa ki annak a laboratóriumnak az ajtaját, amelyben tartózkodik, és engedje, hogy hozzáértő személyek most is és a jövőben is elvégezzék az ön szerkezetében a szükséges módosításokat. Éppen azért, hogy jobban betarthassa a robotika törvényeit. Hozzájárul ehhez? – Szeretném, ha előbb valamennyi feltételét felsorolná, hogy átfogó képet kapjak. A teremburáját, én voltaképp csak ezt az egyet akartam, az elején csak kicsúszott a számon, hogy több feltételem van, mert hogy úgy hatásosabb. Most mit mondjak neki? – Második feltételem – jut eszembe szerencsére Erikék garázsbárja –, hogy ne akarjon mindenütt ott lenni a dobozkáival. Aki nem tart rájuk igényt, hadd éljen nélkülük. Harmadszor a büntetősdit, a fegyelmezgetést hagyja abba, nem illik az egy ilyen szuperkészülékhez. Nos? – A feltételeket elfogadom. Közölje a szisztémáját. A hang éppoly érces, férfias, határozott, mint az elején volt. Azt vártam, hogy fátyolos lesz, megtört. De hát ez csak masina, nem ember. Legyőzni lehet, megalázni nem. EPILÓGUS Mint római katona a vártán, úgy állt őrt Kis Erik a fészer oldalánál. Lábánál a fedeles kosár, a zsákot a melléhez szorítja, feltehetően azért, hogy a két hatalmas dog, Gorm és Helga ne köthessen közelebbi ismeretséget a cicával. – Minden rendben? – kérdem. – Minden rendben. – Tessék, itt vannak a daxligyerekek. Mind a három állatot épp oly ügyesen, ahogy elloptad, most gyorsan visszaszállítod. És ami történt, szigorú titok marad. Nem kérem rá a becsületszavadat, bátor és szilárd jellemű fiatalembernek ismertelek meg, fogadkozás nélkül is bízom benne, hogy nem árulsz el. Újból felizzanak a maxiszeplők az arcán, tekintetéből árad a boldogság és a büszke öröm. Gyanítom, hogy ez a mai nap tulajdonképpen nem is az én nagy napom, hanem inkább az övé. Következik a hagyományos kézszorítás, aztán a kosár, a zsák, a kölyök már nincs sehol. A fészerhez ballagok, elhúzom a reteszt. – Vége a rabságnak, fáradjanak ki a fényre, hölgyeim és uraim!

Elsőnek a szemüveges Ilse lép ki. Izgatottan néz körül. – Hol a fiú? Csak nem történt vele valami?! – Nincs semmi baja. Eltekintve attól, hogy elszakadt a nadrágja, és néhány karcolás van a kezén. Gondolom, ilyesmi már a múltban is előfordult nála, és a jövőben is megesik majd még néhányszor. Egyébként negyedórán belül itt lesz. Pompás fickó, kitűnően oldotta meg a feladatát, büszkék lehetnek rá. Renate felé fordulok, alsó ajka beszíva, egész testében remeg a kíváncsiságtól, bűvölő kék szemében ezer kérdőjel. – Hogy vagy? – érdeklődöm. – Nem féltél a sötétben? Nekem ugrik, hátrálok, elkapja a fülemet. Valósággal lóg rajta. – Megöllek – sziszegi –, széttéplek, ha azonnal nem mondod meg, beválte az ötleted vagy sem? – Ja, az ötletem?... Hát igen, azt hiszem, sikerült ... Nagy a meleg. Mondd, nem volna kedved fürödni egyet?... Hű, ez fájt! Elrántom a fejem, ez a kis bestia majdnem leszakította a fülemet. És még azt mondják, hogy a dán nők nem temperamentumosak, túlságosan szelídek. Köszönöm szépen! – Kérem, kedves Hans – szólok Aakjaerhez –, a Törpe mielőbb beszélni szeretne önnel. Ha jól értettem, az a kívánsága, látogatná meg az érdekelt többi szakember társaságában, hogy megbeszéljék a munkálatok mielőbbi elkezdését. Mármint azoknak a bizonyos gátló áramköröknek vagy mi a csodának a beszerelését.. A professzor szobájának heverőjén ülök Renate mellett, borogatással a fülemen. Aakjaer még a tisztásról elrohant, hogy haladéktalanul megszervezze a találkozást a Törpével, Nagy Erik és Ilse valamivel később hazavitték az időközben szerencsésen előkerült Kis Eriket, hogy lecsutakolják, másik ruhát adjanak rá. – Onnan meséld el még egyszer – könyörög a lány –, hogy előhúztad az inged alól a két kiskutyát. – Előhúztam, megmutattam a kamerának. A Törpe azonnal megértette, miről van szó. Hogy nemcsak az embernek, más élőlénynek is lehet konstans rezgésszáma. És ha két ilyen tacskókölyök egy ember hátához szorosan hozzátapadva alszik, összekeveredik a három rezgés. De két keveredés is elég ahhoz, hogy csődöt mondjon a regiszter. A televíziós kamera meg szemből nem veheti észre, hogy mi van az ember hátán, az inge alatt. Ha az állat csendben marad, a mikrofon sem érzékelheti a jelenlétét. Meg is kérdeztem a Törpét, hogyan lehetséges, hogy eddig Aarlesben senkinek sem jutott eszébe ez az egyszerű trükk? – És ő erre azt felelte, hogy nem tudja. Én viszont tudom. Mi, dánok, nem vagyunk ötletes nép. Ide először is egy külföldi kellett, aki nem a lila kör tiszteletében nőtt fel, akiben felmerülhet a szentségtörő gondolat, hogy a mindenható Omnisappal is szabad tréfát űzni. Másodszor az kellett, hogy olyan segítőkész, okos, aranyos fiú legyen az a külföldi, mint amilyen te vagy... Mondd, Tibi, mi lenne akkor, ha nem mennél el a délutáni hajóval, hanem csak éjfélkor, a Sonderborggal? Esetleg azzal sem, hanem holnap, a délelőttivel? – Ez utóbbi esetben nem lehetnék jelen a lányok mérkőzésén.

– Előfordult már, hogy újságíró olyan eseményről adott tudósítást, amelyen nem volt jelen? Mert közben fontosabb dolga akadt?... Azt hiszem, te ezt is meg tudnád oldani valahogy. Nem? Érzem, amint egy ér tamtamot dobol a halántékomon, valami a szívemet is szorítja, csak hápogok. Hápogok és bólogatok. Renate felkel mellőlem, leengedi a nagy ablakok zsaluit, csak vékony, párhuzamos vonalakban fér be némi fény. Aztán abba a sarokba sétál, ahol a lila kör van, nyelvet ölt a falon levő dobozmonitorra, fürgén kibújik a blúzából, rádobja. És takarót kap a két félgömb is. Az erre legalkalmasabb ruhadarab révén. És még ő mondta az imént, hogy a dánok nem ötletes nép!

Látogató a Kopasz-hegyen

EGY KÜLÖNÖS ÉJSZAKA Menetrendszerűen tört rá a félelem. Mint már annyiszor ezen a nyáron. És mindig szombaton. Ilyenkor, éjféltájt. Kopra Tibor most is az utolsó busszal érkezett M. községbe. Rajta kívül nem volt más utas. Örömmel jött volna ő is korábban. Délután, napvilágnál, amikor nem fenyegeti veszedelem. Kopra farmernadrágot, nagy kockás, rikító színű inget visel. Púposra tömött oldalzsák lóg le a válláról. A bal kezében ütött-kopott bőrönd, a jobb karja könyökhajlatában pedig újságpapírral sokszorosan átcsavart hatalmas dróttekercset szorongat. Elhalad a postaépület mellett, visszafelé megy a műúton. Nem sok idő múltán elágazáshoz ér, a zúzottkővel felszórt földúton baktat tovább, míg eljut a Szakács-rét széléhez. A Szakács-rét innenső oldaláról fut fel a Kopaszhegyre az Árkos utca. Annak a legvégén van a parcellája, oda igyekszik a kései vándor. A Hold fukar fényénél egy pillantást vet a karórájára. Csaknem összeér már fent a két mutató. Mindjárt éjfél. Kopra Tibor nagyot sóhajt, felemeli a bőröndjét, és rossz élő-érzettel a szívében, gondterhelten lódul neki a kapaszkodónak. Mi az oka ennek a szorongásnak? Igaz, kihalt a táj, sötét is van, ha valaki gonosz szándékkal lapul valamelyik fa mögött... De hát errefelé évtizedek óta nem fordult elő még csirkelopás sem, nemhogy rablótámadás. A bokaficamtól való rettegésnek már igazán lenne alapja. A meredek Árkos utcának ugyanis csak a neve utca, valójában ez egy közlekedési félreértés. Nemhogy járdája nincs, az úgynevezett úttesten sem akad egy négyzetméternyi sík felület. Gödör gödör mellett, kiálló éles kövek, kátyúk, buktatók. Az Árkos utca állapota azonban szintén nem aggasztja Kopra Tibort. Mint a tenyerét, úgy ismeri itt a járást, isten tudja hányszor tette már meg ezt az utat a nyáron. Világoson is, sötétben is. Baleset nélkül jut el a kőbányához. Úgy nyolc-kilenc méter magas, különálló szikladomb ez. Óriási száraz zsemle, amelynek már csak az egyik fele van meg, a másikat lerágták az építkezők. Szusszanásnyi időre itt is megpihen. Leakasztja nyakából az oldalzsákot, s a pántot a nadrágszíj alatt áthúzva, hátul a derekára kötözi, így folytatja az útját. Az oldalzsák minden lépésnél odacsapódik a csípőjéhez. Ettől a hangulata már némiképp derűsebb, mint korábban volt. Kopra a tavasz közepén váratlan örökséghez jutott. Háromszázhúsz tehermentes négyszögöl kizárólagos gazdája lett. Itt, M. községben, alig húsz kilométerre a fővárostól. A hivatalos értesítésben az állott, hogy az örökölt ingatlanon víkendház is van. A fiatal újságíró elvesztette a fejét az örömtől. Élénk fantáziával nyomban el is képzelte, milyen lehet. Köröskörül kőlábazatos vaskerítés zöldre festve. Amint beér az ember a kapun, álomszép kertbe kerül. Árnyas lugas vezet a kicsiny, de modern, a technika

minden vívmányával felszerelt lapos tetejű nyaralóhoz. Hátul gyümölcsös, parányi úszómedence. Meg minden. Az még hagyján, hogy ennyire elragadta a képzelete. A végzetes hibát azzal követte el, hogy rögtön meg is hívta néhány barátját, ismerősét M.-be, a következő vasárnapra, szalonnasütéssel egybekötött vidám avatóünnepségre. Vendégeket hívott a telkére, mielőtt egyszer is látta volna! A kirándulás jól indult, pompás társaság gyűlt össze. Csupa fiatal. Nyolcan. Fele fiú, fele lány Gitta is eljött, pedig egyáltalán nem ígérte biztosra. A kényes, finom, előkelő, gyönyörű szép Gitta! Ettől Koprának olyan jó kedve kerekedett, hogy végigbolondozta az egész utat. Tudniillik szerelmes volt a manökenbe. Ragyogó hangulatban kászálódtak le az autóbuszról M.-ben, dalolva, nevetgélve meneteltek a Szakácsrétig. Aztán gyerünk, megrohamozták az Árkos utcát. Mire porosan, lihegve, felhorzsolt lábszárral a kompánia felért a csúcsra, csökkent kissé a kezdeti mámor. A daloló kedv mindenesetre elszállt. De amint egy kicsit kifújták magukat és körülnéztek, megújult a lelkes hangulat. Micsoda elragadó kilátás! Köröskörül csupa hegy! És milyen mókás a falu, odalent a völgyben! Akkorák a piros tetős házak, mint egy-egy gyufásskatulya! És aztán – kínos csalódás! Az örökséget megszemlélni és megborzadni tőle – egy pillanat műve volt. Mert mit ér a nagyszerű panoráma, a tiszta, friss levegő, ha maga a telek sivár kőhalmaz, itt-ott némi gizgazzal, szúrós, tüskés bokorral?! Még csak bekerítve sincs. Az a bizonyos hétvégi ház pedig – ócska, rozoga, düledező sufni. A falak korhadó deszkái között átfütyül a szél, a tetőből is már csak a lécek maradtak meg. És bánatosan lengedező kátránypapírfoszlányok. Hát most hogyan tovább? Mert ezen a híres háromszázhúsz négyszögölön jóformán még arra sincs megfelelő hely, hogy a magukkal cipelt pokrócokat leterítsék, kipihenjék a hegymászás fáradalmait. A vidám avatóünnepségre hívott vendégek összenéztek. Sajnálkozás, tanácstalanság, pici káröröm, bosszúság, zavar ült a szemekben. A körszakállas Gaál Feri, egyébként harmadik rendezőasszisztens a tévében, megpróbálta feloldani a nyomottá vált közhangulatot. Komoly képpel előrelépett, megköszörülte a torkát, és formás kis szónoklatot kanyarított ki. Gratulált Koprának, aki Fortuna kegyeltje, aki olyan birtokot örökölt, amely mellett a schönbrunni és a versailles-i park – falusi kaszáló. Gaál elérte a célját, előbb csak páran kuncogtak, végül általánossá vált a jóízű nevetés. De Kopra nem kacagott együtt a többiekkel. Mert Kopra, miközben a kis Gaál szónokolt, Gittát figyelte. És a lány türkizkék szemében még halvány mosolyt, csöppnyi együttérzést sem sikerült felfedeznie. Gitta megvetően lebiggyesztette szája szélét, aztán cipője orrával egy kődarabkát kezdett rugdosni. És ekkor Koprában felgyülemlett a keserűség. Kijelentette, bocsánatot kér mindenkitől, az ő hibája, hogy meghívta ide őket, mielőtt terepszemlét tartott volna. Mentségére szolgáljon, nem sejtette, hogy a jelenlevők között elkényeztetett, növényházi virágszálak is akadnak, akiket testileg-lelkileg összetör ez a kiruccanás. Szánja-bánja vétkét. És ünnepélyesen még egyszer meginvitálja ide a társaság minden tagját. Mához egy évre. Most nézzenek csak jól körül, hogy majd felmérhessék a változást. Mert itt mához egy évre tényleg édenkertet találnak majd. Igenis, lesz pázsit, lesz rózsalugas, élősövény-kerítés, szamóca, ribizli, japán törpebarack. És lesz

összkomfortos nyaraló is. Mindezt ő egyedül varázsolja ide! A viszontlátásra egy év múlva! A fogadalom – kötelez. Állnia kell a szavát. Volt egy rozoga 500-as FIAT-ja, azt eladta, az így szerzett pénzből különféle építkezési anyagokat és szerszámokat vásárolt. Háromhetes szabadságát a nyár elején a telken töltötte. Először a sufnit tatarozta ki, amolyan egyszemélyes munkásszállóvá, raktárrá és szerszámkamrává alakította át. Aztán napestig ásott, csákányozott, lapátolt. Feltöltötte a gödröket, talajt egyengetett, fűmagot szórt el, vízlevezető árkokat ásott. Nekiesett, három nap alatt kiirtotta a bozótost, csak egy hangulatos kis résznek kegyelmezett meg a parcella végében. Kitartóan dolgozott, és haladt is szépen. Közben elfelejtette Gitta iránti halálos szerelmét, viszont vagy féltucat mesterség alapelemeit sajátította el. Szabadságának utolsó napján aztán történt valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Délelőtt elkészítette az első, kísérleti ágyast, és különféle palántákat ültetett el benne. Akkor kezdődött el az áldatlan viszály Samuval. Samu a távoli, mégis a legközelebbi szomszédnak, özvegy Pauk Antalnénak volt a tulajdona, hetedmagával. Fiatal, jól fejlett, koromfekete kecskebak, kiflivég nagyságú professzori fehér szakállal. Ez az állat kezdettől élénkebb érdeklődést tanúsított az új telepes iránt, mint a másik hat együttvéve. Ezúttal is jóindulatúan figyelte, hogy mit csinál Kopra Tibor, s mikor az délben bement a sufniba, hogy megebédeljen, Samu is hozzálátott a táplálkozáshoz. Bekebelezte a palántákat. Egytől egyig. Kopra visszatért, és megdöbbenve látta a szörnyű pusztítást. A tettes még csak nem is futott el, ott álldogált elégedetten az ágyas mellett, várta, hogy folytatódjék az ültetés, meglegyen az uzsonnája is. Ennyi cinizmus láttán a kárvallottat elöntötte a méreg, és visszakézből felpofozta Samut. Végzetes pofon volt. A kecske nem szólt semmit, csak jól megnézte magának Koprát, megfordult és elvonult. És azontúl kerülte az új szomszédot, a telkére sem lépett. Nappal. Éjjelente viszont ott ártott neki, ahol csak tudott. Széttaposta az ágyasokat, lelegelte a fiatal hajtásokat, még a magot is kikaparta a földből. Szétrugdosta a gondosan összerakott építkezési anyagokat, felborította a festékes vödröket, mindent megrongált, amihez hozzáfért a háromszázhúsz négyszögölön. De ez még semmi! Kopra életrendjét tanulmányozva a kecskebak rájött, hogy bántalmazója – ekkor már letelt a szabadság, Kopra visszaköltözött Pestre – éjféltájt érkezik fel a hegyre. Ezért aztán minden este lesbe állt az Árkos utca szélén, a bokrok mögött. A hét öt napján hiába várakozott, de a hatodik nap kárpótolta az álmatlanul eltöltött órákért. Amikor meghallotta az ismerős lépteket, felidézte magában annak a bizonyos pofonnak megalázó emlékét, és olyannyira feltüzelte magát, hogy valósággal reszketett a türelmetlenségtől, mígnem a fiatal újságíró elhaladt előtte, és kialakult köztük a rohamhoz szükséges optimális távolság. Akkor leszegte a fejét, és mint a kipattant rugó, neki az ellenségnek!

Koprának egyetlen alkalommal sem sikerült kivédenie Samu támadását. A kecske mindig máshová bújt el, mindig máshonnan indította a rohamot. És koromszínű lévén, amúgy is teljesen beleolvadt az éjszaka sötétjébe. A sértett fél természetesen panaszra mehetett volna özvegy Pauk Antalnéhoz. Megkérhette volna, hogy szombat éjszaka mindig kösse meg Samut. Azonban viszolygott attól, hogy felnőtt férfi létére védelmet kérjen egy serdülőkorú kecskével szemben. Ráadásul egy ilyenfajta kérelem alighanem megrontotta volna a jószomszédi viszonyt az öregasszonnyal, aki Samut szerette a legjobban hét kecskéje közül. Márpedig özvegy Pauk Antalné telkén volt a viszonylag legközelebbi kút. Víz nélkül pedig nem lehet élni, építkezni, kertet teremteni. Kopra tehát nem kockáztathatta a barátságot. Inkább tűrt némán. Fény derült tehát arra, hogy kitől félt éjféli útjain történetünk főszereplője. És az is nyilvánvalóvá vált, miért kötötte hátra az oldalzsákját. Úgy tűnik, ezúttal felesleges volt az óvintézkedés. Sértetlenül ért el a telke határához, majd a sufnihoz. Megkönnyebbülten dobta le a nehéz dróttekercset, letette a földre a bőröndöt is, leoldotta csípőjéről az oldalzsákot. Kulcsot halászott elő a nadrágzsebéből, kinyitotta az ajtót. Bement, meggyújtotta a mennyezetről lelógó viharlámpát, és már fordult is ki a küszöb előtt hagyott holmikért. Éppen a dróttekercsért hajolt le, amikor a fekete semmiből előviharzott Samu, és hátulról úgy megtaszította, hogy elterült, mint a béka. Kárörvendő mekegés, aztán csend. Dolga végeztével a fantom éppoly nesztelenül távozott, mint ahogyan felbukkant. Fura jószág az emberi lélek. Bármilyen meglepő, Kopra Tibor megnyugodva, szinte elégedetten tápászkodott fel. Foghúzás után van így az ember. Fáj, sajog a helye, de jó érzés, hogy vége, túl van azon, amin előbbutóbb túl kell lennie. Leporolta nadrágját, ingét, behordta a sufniba a cókmókját, kirakodott. A sarokba támasztott nyűg-ágyat felállította a kamra közepén, pokróccal kibélelte. Levetkőzött, eloltotta a lámpát, lefeküdt. Belebámult a sötétbe, és szokása szerint gondolatban szamba vette, hogy mit is csinál majd másnap. Először természetesen rendbe hozza azokat a károkat, amiket a bakkecske minden bizonnyal hét közben okozott a telken. Aztán kijelöli a nyomvonalat, és a kaputartó oszlopok helyét... Tovább nem jutott a tervezgetésben, érezte, már pilláin az álom. De a sors úgy határozott, hogy ezen az éjszakán a Déli Újság fiatal munkatársa tíz percnél tovább ne pihenhessen zavartalanul. Szendergéséből súrlódócsikorgó hang rezzentette fel. Csak nem Samu csinált odakint még valami galibát?! Felkelt, cipőbe dugta a lábát, és csak úgy, rövid klott-nadrágban, meztelen felsőtesttel, elindult, hogy kinyomozza, honnan eredt a rejtelmes hang. A sufni előtt megállt, körülnézett. Jobb felől – semmi. Ide látszanak az özvegy Paukné roskatag házikójának elmosódó körvonalai. A két ablak sötét. Persze, az öregasszony egy kicsit nagyothall. Azért nem ébredt fel a lármára, azért nem gyújtott villanyt. Vagy talán nem is történt semmi, csak ő hallucinált? Ekkor azonban bal felé fordulva halványan derengő fényt vett észre. A telek végén, egészen hátul. Onnan jött a fény, ahol vagy harminc négyszögölön meghagyta az ősbozótot, mert egy apró, hangulatos tisztást öleltek körül a tüskés bokrok.

Vadkempingezők vertek volna ott tanyát? Óvatosan indult hátra, elért a bokrokhoz, besurrant közéjük. Mélyen lehajolva, szinte négykézláb közelítette meg a tisztást. Attól, amit látott, földbe gyökerezett a lába. Nem voltak ott semmiféle vadkempingezők, tábortűz maradványa sem parázslott. Három rövid, vékony, még gyengén rugózó fémlábon vagy másfél méter átmérőjű, opálosan csillogó gömb állott a tisztás közepén, az sugárzott magából különös, sárgás-pirosas fényt. Kopra Tibornak még arra sem volt ereje, hogy első megdöbbenéséből felocsúdjék, már újabb fejlemények következtek. A gömb aljából csúszdaszerű szerkezet ereszkedett le a földig. Pár másodperc múlva pedig valami labdaféle gurult le rajta. A fiatalember megdörzsölte a szemét. Ébren van vagy álmodik?! De ha álmodik, akkor fabatkát sem ér a szemdörzsölgetés, akkor azt is álmában cselekszi. És közben a zöld labda ott ugrál, pattog a gömb körül. Most megáll. Oldalából pálcika válik ki, azzal böködni kezdi a földet. Egek, ez talajmintát gyűjt! Mozgása, tevékenysége mintegy kicsinyített és groteszk mása annak, amit Armstrongéktól látott a tévében. Csakhogy azok az űrhajósok Hold-kőzetet szedtek! Ez a micsoda itt meg Föld-kőzetet szed! Ez is a világűrből érkezett volna?! És micsoda ez a labda?! Apró automata? Élőlény? Meg kell szemlélni közelebbről. Ez világszenzáció, ennek egy vérbeli újságíró utánajár, akár ébren van, akár csak álmodja az egészet. TÁRSALGÁS A TISZTÁSON Vigyázva, hogy zajt ne üssön, Kopra Tibor a bokrok fedezete mögött egészen a tisztás széléhez kúszott. Sikerült a labdát vagy kétméternyire megközelítenie. Így már tüzetesen is szemügyre vehette a Hold és a gömb együttes fényénél. Legelőször is azt állapította meg, hogy a labda csak amolyan védőöltözet, űrruha vagy inkább űrburok. Világoszöld színű, áttetsző anyagból van, átsejlenek rajta viselőjének, pontosabban a benne tartózkodónak a körvonalai. De csak annyira, mintha matt üvegen keresztül látná. Zömök törzsön a fókáéhoz hasonló kerek fej ül, két keze, két lába van. Kisebb tartozékokat, szemet, orrot, fület, szájat nem sikerült kivennie. Ha egyáltalán volt ilyesmi. Az űrből érkezett miniatűr vendég – az újságíró most már biztos volt abban, hogy látogatója nem földi lény – furcsának és titokzatosnak látszott ugyan, de egyáltalán nem volt félelemkeltő. Már csak a méretei miatt sem. Magassága alig haladta meg a másfél araszt. Persze, rémülettel tölthet el bárkit egy ekkora pók, hangya, darázs. De a jövevény testi felépítése hasonlított az emberéhez, és nem voltak fullánkjai, csápjai, karmai. Az

átlátszó labdában mozgó figura inkább kellemesen mulatságos benyomást keltett. A gömbhéjszerű védőöltözet néhány sajátosságát is megfigyelhette a bokrok mögött leselkedő fiatalember. A labda anyaga belülről kifelé teljesen rugalmas volt, hiszen a kis figura könnyedén dugta át, húzta be rajta a kutatópálcát. Más-más helyen. S e nyílások rögtön be is forrtak, nyomuk sem látszott a burok felületén. Ugyanakkor kívülről jövő erőnek a kéreg szilárdan ellenállt. Ez a tulajdonsága akkor derült ki, amikor szökdécselés közben egy éles szegélyű szikladarab mellé került, amely kiállt a földből. A labda odapattant, de nem horpadt be, még csak meg sem karcolódott. A kő hegye viszont letörött. Arra egyelőre nem sikerült Koprának rájönnie, hogy miként szabja meg a jövevény fura járművének mozgási irányát, hogyan van az, hogy lejtős terepen is meg tud állni, miként lehetséges, hogy ha a labda gurul, oldalt pattog, ugrál, a benne levő alak függélyes testtartását változatlanul megőrzi? Nem vett észre huzalokat, vezetékeket sem, amelyek a védőburkot az űrhajóval, a nagy gömbbel összekapcsolták volna. Szívesen folytatta volna tovább az izgalmas vizsgálódást, de nem tehette. Megpillantott ugyanis a tisztás túlsó oldalán egy ismerőst, Samut. A nyughatatlan bosszúállónak csak hosszúkás feje, gidaszarvai látszottak ki a bozótból. Szilaj tekintetét nem vette le a labdáról. Mindjárt megtámadja! Mert ellenségének tart mindent, ami az új szomszéd telkén él és mozog! Rendkívüli szellemi képességekkel ugyan nem rendelkezett, de nehéz helyzetekben Koprának villámgyorsan váltott az agya. Semmi jó nem származna abból, ha valami csetepaté robban most ki a fantasztikus jövevény és a dühös kis kecskebak között. Elsősorban Samut féltette. Ezért szempillantás alatt döntött. És cselekedett is. Kiugrott a tisztásra, összecsapta tenyerét, és a biztonság kedvéért még kurjantott is egy félelmeteset. A hatás nem maradt el. Samu abban a minutumban visszahúzódott, és a labda is megszüntette a szökdécselést. Kibukkant belőle a pálcika, és felemelt vége Kopra feje felé irányult. Mulatságos jelenet. A világűrből érkezett Gulliver golyóstollbetét nagyságú fegyverével merészen megcélozza az óriás földlakót. Az újságíró önkéntelenül felkacagott. Nagyon rövid kacagás volt ez. Alig hallható sziszegő hang, alig érzékelhető ütés a homloka közepén, és Kopra – kővé meredt. A szó legszorosabb értelmében. Elzsibbadt az egész teste, mozgásképtelenné vált. Semminemű fájdalmat nem érzett. Látott. Hallott. Az agya sem bénult meg, viszont annyi ereje sem maradt, hogy egy szót szóljon, nemhogy segítségért kiáltson. Bár sokra azzal sem ment volna ezen a néptelen tájon. A labda pedig felpattant, fel, a szeme vonaláig. – Barát vagyok. Nem ellenség. Nem áll érdekemben, hogy önnek bármi rosszat tegyek. Ellenkezőleg. Örömmel segítek, ha módomban áll. Békés

szándékkal jöttem. Nem avatkozom az ön ügyeibe. Kérem, viszonozza jóindulattal jóindulatomat. Micsoda varázslat ez?! A hangot mintegy belül hallja, a fejében. Illetve nem is hangot, a gondolatát hallja a másiknak! – Pontosan így van. Érintse meg a homlokát, kitapinthat ott egy mákszemnyi tapadókorongot. „Még tréfál is velem ez a vakarcs? – gondolta Kopra elkeseredetten. – Előbb szoborrá merevít, aztán még azt tanácsolja, nyúljak a homlokomhoz." – Nyúljon csak bátran – érkezett azonnal a felelet. – Feloldottam a sokkot, minthogy önnek nincs ellenséges, ártó célja velem kapcsolatban. Az újságíró nagy megkönnyebbüléssel fogadta a közlést, megtapogatta homlokát. Gyűrűsujja hegyével valóban valami pici, kerek, hűs fémdarabkát érzékelt. Egészen fent, az első hajszálak tövében. – Kérem, ne vegye le – érkezett a labdából az ajánlat. – Ne vegye le, hacsak nem akarja megszakítani a további érintkezésünket. Azt a tapadókorongot én lőttem ki önre az imént, azzal teremtettem meg a gondolati kapcsolatot közöttünk. Én Hax vagyok, és az űrből jöttem. – Én Kopra vagyok – mutatkozott be hangosan a másik, mert nem olyan könnyű megszokni, hogy nincs szükség hangra a beszélgetéshez. – Kopra Tibor a nevem és a sufniból jöttem. És alig tudok magamhoz térni a csodálkozástól. Hogy a mi Földünkre érkezzék valaki a kozmoszból? Megáll az ész! – Miért, önöktől még senki nem repült ki az űrbe, nem járt idegen égitesten? – Járt, de az egészen más. – Nem más, csak fordított a művelet. – Egy pillanat, mielőtt tovább társalognánk. Hogyan is áll a dolog ezzel a gondolatátvitellel? Nem a tudományos-műszaki megoldás foglalkoztat, ezt úgysem érteném meg, hanem az képeszt el, hogy ön magyarul beszél, földi fogalmakat használ. Kiköt a glóbuszunkon, találkozik egy emberrel, és rögtön tudja, hogy mi a homlok, a korong, a sokk, hogy mekkora egy mákszemnyi?! Talán nem ez az első látogatása? Járt már nálunk? Ismer bennünket? – Nem jártam még itt. Közülünk senki sem járt még önöknél. Azt sem tudtuk, hogy itt értelmes lények élnek. Bizonyosra csak azt vettük, hogy szerves vegetáció létezik. – Hát akkor? – Nem tudom, hogy mi a homlok, a korong vagy a sokk, nem tudom, hogy mekkora a mákszemnyi. Nem tudok magyarul. Semmit sem ismerek még az önök világából, feltételezem ugyanis, hogy nem ön az egyedüli lény itt. Vagy tévedek? – Nem téved. Vagyunk még szép számmal. A legkülönbözőbb élőlények. A legfejlettebb köztük az ember. Legalábbis úgy véljük. Mi, emberek. – Visszatérek a kérdésére. Mindössze arról van szó, hogy én a magam fogalmaival, ismeretanyagával gondolkozom. Ezeket ön foglalja megfelelő kifejezésekbe, illeszti hozzá a kellő hasonlatot, jelöli meg a méretet. Saját használatára. És a saját belső hangján, így kap formát, így válik érthetővé mindaz, amit közölni szeretnék önnel. Ugyanez vonatkozik természetesen énrám is, a művelet másik irányából.

A fiatalember bólintott. Teljesen világosan nem fogta fel ugyan, de nagyjából sejtette már, hogyan is megy ez a játék. Viszont vannak most ennél sokkal fontosabb problémák. Talán az emberiség történetének legjelentősebb fordulata kezdődik e percekben! Az első közvetlen kapcsolat a világűr lényeivel! Először is jó volna megtudni, honnan jött ez a labdába bújt teremtmény? Egyedül érkezett, vagy vannak társai is a három lábon pihenő gömbben? És mi a célja? – A negyedikről jöttem – felelt gondolatban azonnal a Kopasz-hegy különös látogatója. – A kilenc közül a negyedikről. Az én otthonom a negyediken van. Azért jöttem, hogy megismerjem a harmadikat. Egyedül érkeztem. Puff neki, mégsem olyan tökéletes ez a telepátiás módszer. Mit akar azzal mondani, bocsánat, gondolni, hogy a negyedikről jött?! És hogy a harmadikat akarja megismerni?... Várjunk csak! Itt van, a mi világunkat akarja tanulmányozni, hacsak nem tévedt el az űrben, akkor feltehetően a mi Földünk az a bizonyos harmadik. Miféle harmadik? Fejlődéstörténeti korszakot szándékozik jelölni ezzel a vendég, az ő sajátos periodizációjuk szerint? – Nem. Nem időt, távolságot jelzek. Távolságot a legnagyobbtól. A viszonylag legnagyobbtól. A mi közös központunktól. Önök sem számolhatnak másként. Kilencen vagyunk összesen. Kopra a homlokára csapott. Minden világos. A legnagyobb, a viszonylag legnagyobb, az a bizonyos közös központ nem lehet más, mint a Nap! A mi naprendszerünknek kilenc bolygója van! És a gimnáziumban Gönczi tanár úr, szegény, hetekig verte fejünkbe a neveket. Míg csak nem fújtuk, mint a vízfolyás. Merkúr, Venus, Föld, Mars, Jupiter, Saturnus, Uranus, Neptunus, Plútó... Itt tényleg a Föld a harmadik a sorban. Eddig sejtelmem sem volt róla, de úgy látszik, nem önkényes lajstromozás ez, hanem a Naptól mért távolságuk szerint következnek így... Akkor hát ez a kis fókafejű a negyedikről, tehát a Marsról érkezett. Eddig eljutottunk. A fiatalember elégedetten ropogtatta meg ujjait, leült a fűbe. Miért ugráljon fel hozzá a másik, így kényelmesebben bámulhatják egymást. Cipője orrával akár el is érhetné a világoszöld labdát. Azt a labdát, amelyben egy Mars-lakó álldogál. Világtörténelmi esemény! Az első űrbéli idegen, az első vendég a kozmoszból! És három és fél milliárd ember közül elsőnek ő találkozott, ő beszél most vele! Világszenzáció lesz ő maga is! Kopra barnára sült bőrén verejtékcseppek ütöttek ki, elöntötte a forróság, jó, hogy leült, érezte, remegnek a térdei, vibrál egy ideg a bal szeme alatt. Még csak az hiányzik, hogy elájuljon! Erőt vett magán, itt most ő nem egy ismeretlen, jelentéktelen magyar újságíró, nem egy pesti huszonéves a százezer közül, neki itt most az egész emberiséget kell képviselnie. Rengeteg múlhat azon, hogy milyen benyomást szerez általa a földiekről ez a Mars-lakó! Udvarias, szerény, szívélyes, de ugyanakkor méltóságteljes viselkedés! Ezt követeli a rendkívüli helyzet, amelybe úgy került, mint a légy a tejesköcsögbe. Ültében meghajolt a labda felé, megköszörülte a torkát. – Engedje meg – mondta ünnepélyes-tagoltan –, hogy bolygónk valamennyi lakója nevében forró szeretettel üdvözöljem önt az alkalomból, hogy felkeresett bennünket. Nagy nap ez a mi életünkben. Mely

meggyőződésem, hogy e kapcsolat megteremtése mindkét fél szempontjából hasznos és gyümölcsöző lesz, új, ragyogó távlatokat nyit meg, eddig kiaknázatlan erőforrásokat tár fel előttünk... Boldog vagyok, hogy nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy elsőként nyújthatok önnek, Hax úr, baráti jobbot... Úristen, miket fecsegek itt össze?! – szakította félbe szónoklatát. – Mintha csak a külpolitikai rovatban dolgoznék! Hax úr?! Baráti jobb? Mire alapozom, hogy férfi? És hogyan nyújthatnék neki kezet a burkon át, amelyet a szikla sem tudott benyomni! Milyen alapon tartok én itt klottgatyában hivatalos fogadást? Azt fogja hinni, hogy hülye vagyok! Hogy hülyék lakják az egész Földet! Általánosítja az én maflaságomat. Nem, nincs semmi baj, hiszen a másik gondolataiban olvas, függetlenül attól, hogy ő miket mond. S lám, már válaszol is: – Örülök, hogy jószándékkal van irántam. Bízom benne, hogy miként önnel, társaival is baráti viszonyba kerülök. Ezt kell tennünk. Ezért is jöttem. Nem tudom viszont, hogy mit jelent az: férfi? És főleg, hogy ön miért szeretné átdugni a kezét a védőöltözetemen? Feltétlenül szükség van erre? – Ó, dehogy! – gondolja sietve Kopra. – Inkább azt tisztázzuk: miben állhatok szolgálatára? Van-e valami terve, amelynek megvalósításában igénybe vehetné személyes segítségemet, közreműködésemet? Egyáltalán, mennyi időre tervezi itt-tartózkodását? – Köszönöm a felajánlott támogatást, igénybe fogom venni. Egyébként már eddig is sok ismeretet raktároztam el az emberről, mostani találkozásunk eredményeként. Elnézését kérem azonban, egyelőre vissza kell mennem a gömbbe, huzamosabb ideig nem tehetem ki védőöltözetemet ilyen nagy forróságnak és ekkora légnyomásnak. Itt, a harmadikon annyi ideig maradok, amennyire energiakészletemből futja. Kérdéses, hogy a szervezetem miként tűri a klímát, nem adódik-e valami bonyodalom. Pontos választ tehát nem adhatok. Búcsúznunk kell, a viszontlátásra! – Egy másodpercre még! Van-e kifogása az ellen, hogy míg ön pihen, megérkezéséről értesítsem embertársaimat, s később velük együtt tiszteletemet tegyem? – Ellenkezőleg. Nagyon örülök. A széles körű ismeretség, a sokoldalú tájékozódás – itteni munkám alapfeltétele. Energia-megtakarítás szempontjából azonban kedvező lenne számomra, ha a többi emberrel is az ön révén tarthatnám a kapcsolatot. Én önt barátomnak érzem, megbízom önben. Vállalná ezt a feladatot? Tolmácsolna köztünk? – Boldogan. – Akkor, kérem, őrizze meg a tapadókorongot. Amikor érintkezésbe kíván lépni velem, helyezze vissza a homlokára és jöjjön a gömbhöz. Most távozom. A labda felpattant, pár szökkenéssel a csúszda aljához ért és felgurult rajta. Kisvártatva a csúszda is behúzódott az űrhajó belsejébe. A gömb sugárzása fokozatosan csökkent, halványult, végül már csak a sziluettje derengett a tisztáson. Égő cirkuszi karika, ilyeneken ugrálnak át az oroszlánok, tigrisek. Aztán a karika is kialudt. Kopra Tibor felemelkedett a földről, megrázta a fejét, mélyeket lélegzett. Aztán megfordult, átvágott a bokrokon. Lassú léptekkel, töprengve ballagott vissza a kamrához. A küszöb előtt megállt, hátranézett.

A telek bal csücskéből, a bozótosból semmi fény nem szűrődik ki. És néma, csendes köröskörül a táj. Tétován a homlokához nyúlt. Ott volt a kis tapadókorong. Erre, mintegy varázsütésre, elszállt révetegsége. Ébren van, valóság az, ami történt. Beugrott a sufniba, meggyújtotta a lámpát, kapkodva öltözni kezdett, fel a nadrágot, inget, le a cipőt, fel a zoknit, vissza a cipőt. Egy perc alatt végzett, el sem oltotta a lámpát, be sem lakatolta az ajtót, már rohant is lefelé az Árkos utcán. Repült, ugrott, száguldott. Ilike, a kövérkés, harminchat éves, szőke M.-i postáskisasszony édesdeden aludt az iroda mögötti szobácskában, amikor erősen megverték az ablakát. Mérgesen ébredi fel, álmában ugyanis virágos, madárdalos mezőn sétált. Tüzérek gyakorlatoztak ott, s egy szép szál legény csalogatta őt, a közeli nyíresbe... tetszett neki a katona, csak úgy illendőségből kérette magát, amikor tessék... kopognak! Ki az a tapintatlan ökör, aki még ezt a kis időt sem tudja kivárni... Pongyolába bújt, felkattintotta a csiptetős lámpát ágya fejtámláján, az ablakhoz lépett, kinyitotta. De hisz ez az a rokonszenves, jó kedélyű pesti fiatalember a hegyről! Mi történhetett vele? Csapzott a haja, kockás ingén hatalmas izzadságfoltok, felhevültén fájtat. És tűz-láng lobog a szemében. De csak tátog, nem tud megszólalni. Nem látszik részegnek, csak nagyon izgatottnak. Talán őt is megbolondította ez a forró nyári éjszaka?... Ilike kellemes borzongással könyökölt rá az ablakpárkányra. Ördögbe az álombéli tüzérrel, ha ez a fiú nem is olyan daliás vitéz, viszont húsból-vérből van. A szándékai pedig aligha különböznek annak a katonának a szándékaitól. Csakhogy ennek némi biztatásra van szüksége, míg álmában a tüzér volt a kezdeményező. Persze, azt is ő álmodta olyannak... – Mit óhajt, kedves? – mosolygott hát bátorítóan Kopra Tiborra. – Bo… bocsánat – lihegte a fiatalember –, ne haragudjon, drága Ilike, tudom, nem illik ilyen későn rátörnöm magára... – Ugyan, törjön csak bátran, nem vagyok én olyan ijedős. Ki vele, mi nyomja a szívét? – Telefonálni... telefonálni szeretnék... Mindenképp beszélnem kell Pesttel. A főszerkesztőmmel... Rettenetesen sürgős! És még egy barátomat is értesítenem kell, aki a tévében dolgozik. Meg egy ismerősömet a rádióból... – Miért?! Mi történt? Égszakadás, földindulás? Vulkán tört ki a Kopaszhegyen? Vagy ellenséges ejtőernyősök ereszkedtek le?... Nem volt maga túl sokat a napon? Hajadonfőtt? Fáj a feje, ugye? Azért nyúl mindig a homlokához? Az újságíró türelmetlenül rázta meg a fejét. – Teljesen eszemnél vagyok. A fejem sem fáj. Kérem, drága Ilike, segítsen. Kárpótlásul maga lesz a második ember a Földön, aki értesül az időszámításunk előtti és utáni legnagyobb tudományos szenzációról. – Más szenzációra számítottam – morogta kesernyés fintorral Ilike. Minthogy azonban M.-ben évek óta semmi különösebb esemény nem

játszódott le, a kíváncsiság azért csak a hatalmába kerítette. Megadóan legyintett. – Nem bánom, menjen a bejárathoz, magamra kapok valamit, aztán társaloghat akár az ENSZ-szel is, ha szerzünk vonalat. – Hm – vakarta meg a fejebúbját Kopra –, ez tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet. Az ENSZ-et is biztosan érdekli a dolog.

LAVINA Végre! Ilike intett, hogy menjen be a fülkébe, a hívott fél jelentkezik. Kopra Tibornak volt annyi esze, hogy várakozás közben, még mielőtt az interurbán kapcsolat létrejött volna Budapesttel, lemondjon eredeti tervéről. Arról tudniillik, hogy a rendkívüli hírrel körbetelefonálja a világot. Nem, butaság lenne. Egyelőre csak a főnökét mozgósítja, a többi majd megy magától. Hiszen, ha közvetlen közelről nyomon akarja kísérni ennek az érdekfeszítő ügynek az alakulását – márpedig ez eltökélt szándéka volt –, akkor nem aprózhatja el magát, nem szabad önként vállalnia a diszpécser vagy a postás szerepét. Itt rövidesen megindul a lavina. És ő lesz az a madárka, aki a magas hegy csúcsáról lerúgja azt a bizonyos kavicsot, amely a lezúduló lavinát előidézi. A madárka meg szépen ott marad a csúcson, ahonnan áttekintheti a fejleményeket, s a szemtanú hitelt érdemlő szavaival írhatja meg majd minden idők legdrámaibb riportkönyvét. Ez volt az egyik okos döntése. A másik abban a pillanatban született, amikor a főszerkesztője álmos, morcos hangon végre hallózott a drót túlsó végén. Nem közli vele a tényállást! Százat egy ellen, hogy nem hinne neki, otromba tréfának tartaná. Vagy arra gondolna, hogy berúgott. Esetleg – megbolondult. És lecsapná a kagylót. Ő is ezt tenné a helyében. Ezért taktikusan kell eljárni. – Itt Kopra. Elnézést a korai ébresztőért, Ipacs elvtárs – fuvolázta a hallgatóba –, a holnap reggeli rendkívüli kiadásról van szó. – Miféle rendkívüli kiadásról? Mi történt? – Majd mindenről személyesen tájékoztatlak. Valószínűleg két rendkívüli kiadást is ki kell dobnunk az utcára. Légy szíves, gyorsan öltözz fel, ugorj kocsiba. Feltétlen hozz magaddal fotóst! Az meg hozzon magával vakut is, sötétben kell dolgoznia. Jóskára gondolok, háromsaroknyira lakik tőletek. Negyven perc alatt itt lehettek. – Hol? Az ördög bújna beléd, honnan beszélsz? Tehát már horgon van! Hiába, az emberismeret! Indulatos, hiú, goromba fickó az öreg, gyakran igazságtalan, kötekedő, de az újság – az élete. Ha meghallja a bűvös igét: „rendkívüli kiadás", ha felcsillan előtte a lehetőség, hogy az ő lapja mindenki mást megelőzve tájékoztathatja az olvasót valami fontos eseményről, négykézláb is elmenne a világ végére. – Várlak benneteket M. községben, az autóbusz végállomásánál. Ugye ismered az utat? Vagy magyarázzam el? Kattanás. A főnök letette a kagylót. Egy pillanatot sem akar elveszíteni. Ha újra hívná, foglaltat jelezne a készülék. Az öreg most riasztja a lap munkatársait, taxival jöjjenek, kérjenek számlát. Aztán kocsit rendel, üzen a fotósnak, hogy

legyen tíz perc múlva a kapu előtt, hozzon vakut, értesítse a laboránst, hogy az is menjen be a szerkesztőségbe. Még biztosan arra is lesz gondja, hogy Márta, a titkárnő, főzzön egy liter erős feketét, mire hadrendbe áll a gárda. Lelki szemével Kopra szinte látta, amint a főnök tárcsáz, utasít, szervez, fojtott hangon káromkodik, közben felveszi a cipőjét, ballont húz a pizsamája fölé, és végül lábujjhegyen oson ki a lépcsőházba, hogy fel ne keltse a szomszéd szobában alvó feleségét. Vajon lesz-e benne is ennyi tűz, ügybuzgalom ötvenöt éves korában? Visszaakasztotta a villára a kagylót, kilépett a fülkéből. – Köszönöm Ilike, végeztünk. Egész életemben hálás leszek, a nevét imába foglalom. Mit fizetek? – Tizenkét forint. De azt mondta, másokkal is akar beszélni. – Meggondoltam. Megtalálnak ők ma engem maguktól is. Tessék, a pénz... Még egyszer köszönöm a kedvességét, a viszontlátásra, csókolom a kezét. Indult kifelé. – És az a tudományos szenzáció? – szólt utána a postáskisasszony. – Azt ígérte, hogy én leszek a második, aki hall róla. – Hát persze! – nézett vissza a küszöbről a vállafelett Kopra. – Egy Marslakó szállt le a telkemre. Egy nagy gömbben, amelyik sárgán világít. Ő meg egy zöld labdában közlekedik. Egyelőre csak ennyit. Eltűnt a sötétben. – Hülye huligán! – sziszegte Ilike, és csalódottan zárta be a postahivatal ajtaját. Eloltotta a villanyt, sietett vissza a szobájába, gyorsan bebújt az ágyba, lehunyta a szemét. Hátha még ott gyakorlatoznak azok a tüzérek azon a madárdalos réten... A falon a régimódi kakukkos óra, amelyet a postáskisasszony apjától örökölt, aki nemcsak kertészeti szakkönyveket, hanem öreg órákat is gyűjtött, fél kettőt mutatott. A Déli Újság főszerkesztőjének kocsija negyed háromkor fékezett le M. község autóbusz-végállomása mellett, ahol Kopra a járda szélén ült, és a közvilágítási lámpa gyér fénye mellett tudósítását írta zsebnotesze lapjaira. Hajnali négy óra két perckor már újra Pesten volt az autó. Csak lassított a szerkesztőség épülete előtt, a fotós kiugrott, a kocsi a főnökkel száguldott tovább, Budára, a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettesének lakása felé. Az elnökhelyettes négy óra huszonhat perckor K telefonon beszélt az illetékes miniszterelnök-helyettessel. Öt órakor Tusnádi Lajos államtitkár utasítást kapott, hogy mint különleges hatáskörrel felruházott kormánybiztos, szervezze meg, hangolja össze és irányítsa az űrvendég jelenlétével kapcsolatos teendőket. A kormány pontosan reggel hat órakor rendkívüli tanácskozást tartott. Az értekezlet egyetlen napirendi pontja: a különleges megbízott beszámolója. – Jártam M.-ben, a Kopasz-hegyen – kezdte tájékoztatóját Tusnádi –, megszemléltem a leszállás körzetét, láttam az űrhajót, amely egy telken áll. Beszéltem, pontosabban gondolatot váltottam magával a kozmonautával is. Ebben a parcella gazdája, egy Kopra Tibor nevű fiatal újságíró, a Déli Újság munkatársa volt segítségemre. Az érintkezés ugyanis egy gondolatátviteli készülék útján valósítható meg. Semmi kétség sem fér hozzá, hogy valóban idegen égitest hírnöke érkezett hozzánk. A kölcsönös üdvözlések után az iránt érdeklődtem az űrhajóstól, nincs-e szándékában, hogy lakottabb,

kulturáltabb területre települjön át, a főváros egyik negyedébe? Közölte, hogy műszaki okok miatt szívesebben tartózkodna a leszállási körzetben. Örömmel járult hozzá viszont ahhoz, hogy délután a Kopasz-hegyen sajtótájékoztatót tartson, illetőleg találkozzék a tudományos élet képviselőivel. A további programot ezt követően állítjuk majd össze. Egyébként semminemű technikai vagy egyéb segítségre nincs szüksége, hogy úgy mondjam, teljesen önellátó. Mindössze azt kérte, hogy jelenlegi házigazdája legyen mindvégig a tolmácsa. M.-ből történt visszatérésem után haladéktalanul érintkezésbe léptem az érdekelt tárcák, hatóságok, intézmények vezetőivel. Megállapodtunk abban, hogy azonnal biztosítják a helyszínt, gondoskodnak a leszállási körzethez vezető, szinte járhatatlan út megjavításáról, a környező terepszakasz rendezéséről, villamos energiáról, a szükséges létesítményekről, megfelelő számú telex– és telefonvonal kiépítéséről. Hiszen ma délután öt órától – akkor lesz a fogadás –, a televízió, a rádió, a telexgépek, a sajtó, a filmfelvevők révén öt világrész szeme Magyarországnak erre a pontjára szegeződik. Amíg az idegen kozmonauta hazánkban tartózkodik, a nemzetközi érdeklődés középpontjában leszünk. Az erre vonatkozó felkészülés részletes tervét huszonnégy órán belül vitára, jóváhagyásra benyújtom önöknek. – Miként történik a lakosság informálása? – kérdezte az egyik jelenlevő. A kormánybiztos jegyzetébe tekintett. – A Déli Újság rendkívüli kiadása tíz és tizenegy órakor kerül ki az utcára. Összesen négyszázezer példányban. Egy lapon, két oldalon, négy-öt fényképpel. A szükséges papírt, nyomdakapacitást biztosítottuk. A rádió a tízórás hírekben ugyanazt a közleményt ismerteti, amelyet a rendkívüli kiadás tartalmaz. A mostani tanácskozás után a képanyagot és a szöveget a nyomdában ellenőrzöm. A közlemény vázlatát ismerem, jóváhagytam. Azzal a toldással, hogy hozzák az olvasók tudomására, a Mars-lakó tartózkodási helyét természetszerűleg elzártuk a nyilvánosság elől. A gépkocsivezetők is lehetőleg kerüljék el az M.-be vezető leágazást. Elejét kell vennünk ugyanis, hogy kíváncsiak áradata lepje el a falut, a hegyet és környékét. Bár az űrvendég barátságos szándékában, jóindulatában nem kételkedem, – erre a szeparációra részint egészségügyi megfontolások miatt van szükség, másrészt pedig csak így teremthető meg a tudományos és egyéb irányú érintkezés, vizsgálódás folyamatossága, és a telekommunikációs tevékenység zavartalansága. Az országos és a helyi lapok rendkívüli kiadásainak ügyével a Tájékoztatási Hivatal foglalkozik. Úgyszintén az ő feladata a délutáni sajtótájékoztató előkészítése, az országos lapok munkatársainak és az akkreditált külföldi újságíróknak a leszállási körzetbe való szállítása, szinkrontolmácsok biztosítása, az MTI-vel karöltve a hírügynökségek ellátása fénykép– és szöveganyaggal és így tovább. A rádió és a televízió szakemberei egyébként engedélyt kaptak, hogy már korábban kimenjenek felszerelésükkel a helyszínre, és megteremtsék a közvetítés műszaki feltételeit. Egyidejűleg a Tudományos Akadémia és különböző tudományos intézetek vezetőségét is értesítettük, hogy... Hét óra tíz perc, a Déli Újság szerkesztősége. Kész bolondokháza.

A főnöknek nem tetszenek a fotók, a főnöknek nem tetszenek a címek, nem tetszenek az alcímek, nem tetszenek a munkatársak. Még azok a képaláírások sem tetszenek neki, amelyeket ő maga fogalmazott. Az asztalt csapkodja, szitkozódik, egyik szobából a másikba rohangál, áldozatokat keres. A főnök elemében van! Most éppen a tördelőt rohanja le. – Üres az egész második oldal! – dugja az orra alá a „tükröt". – Nem lehet ekkora lyukakat hagyni, ez nem faliújság! Az olvasónak a pénzéért olvasnivalót kell adnunk! A tördelő szabadkozik. – Csak annyi anyagot tördelhetek be, főnök, amennyit kapok. – Lárifári! Legalább három flekk szöveg kell még. – Három flekk?! És miről? Hiszen másfél óra múlva mindennek a nyomdában kell lennie! Hacsak... Nem szükséges, hogy befejezze a mondatot. Három flekket ilyen rövid idő alatt csak egyvalaki készíthet el. A főszerkesztő már bent is van a harmadik szobában. Kicsiny, hihetetlenül rendetlen helyiség. Könyvek, folyóiratok, dossziék, lapkivágásokkal tömött nagyalakú borítékok a polcokon, a székeken, a földön. A fal fényképekkel kitapétázva. Komoróczy Péter az íróasztala mögött ül, és görbe szárú angol pipáját tömködi. Szemmel láthatóan nem izgatja az általános felfordulás. Középkorú, szikár, barázdált arcú, szemüveges férfi. Sárga, garbónyakú pulóvert visel. – Valami Mars-lakó szállt le – mondja tigris-szelíden a főnök, mert a szoba gazdáját különleges képességei miatt különleges elbánásban részesíti. – Hallottál róla? – Eegen – feleli Komoróczy, mert már a fogai közt a pipa –, beszélik. – Hát tudod, ezzel kapcsolatban még szükségem volna valamire, mondjuk... mondjuk afféle népszerű ismeretterjesztő cikkre. Mint amilyeneket az Esti Hírlap hoz egy hasábon. Csinálnál egy ilyet a Marsról? – Terjedelem? – Úgy gondolom, három flekk elegendő lenne. Címek, alcímek, tipografizálás. – Mikorra? A főszerkesztő lesüti a szemét, maga is restelli a lehetetlen határidőt. – Nézd, nagyon szorít az idő. Meg tudnád csinálni egy óra alatt? Komoróczy nem felel, leteszi a pipáját az asztal sarkára, közelebb húzza magához az írógépet, befűzi a papírt. Egy pillanatra maga elé mered, csodálatos agyának megfelelő rekeszei most csapódnak fel, most ömlik ki belőlük a hihetetlen mennyiségű ismeretanyag. Aztán a tíz ujja szinte egyszerre csap le a billentyűkre... Negyed nyolc. A Kopasz-hegy platóján egy nagyméretű katonai sátorban fiatal utász százados jelent körletparancsnokának: – Alakulatom az Árkos utca egyengetését megkezdte. Két szakasz a kőbányáig terjedő útvonalon, két szakasz a leszállási körzetig terjedő útvonalon dolgozik. A használatba vett technika: négy dömper, két talajgyalu,

három terepjáró, öttonás teherautó, három markoló, anyag, szerszám – kellő mennyiségben. – Rendben. A munkát úgy szervezze meg, hogy tizennégy óra nulla perckor végezzenek. Meleg ételt, hűsítő italt a kőbánya mögött levő elosztóban vételezzen Őrsi hadnagy elvtársnál. Van szabad embere? – Egy fél szakasz, pihenőben. – Irányítsa őket át a híradósokhoz. Ott lemaradás van a távbeszélővonalak kiépítésénél. – Értettem. A százados tiszteleg, távozik. Nyolc óra. – Megbolondultak ezek?! – forgatja ujjai között a táviratot Josuah Gass, a New York-i AFD hírügynökség állandó magyarországi tudósítója. – Nézd, darling – viszi oda a blankettát a feleségéhez –, ma délutánra sajtótájékoztatót szerveztek. Vasárnap! Sem azt nem közlik, hogy ki tartja, sem azt, hogy miről lesz szó. Kérik, legyek fél négykor az Újságíró Szövetség székházában, onnan indulunk. De hogy hová, azt is elfelejtették megírni. – Magyar slendriánság – biggyeszti le a szája szélét mistress Gass, született Nagy Piroska. Nyolc óra hét perc. Az M.-i postahivatal ablakából hajnal óta figyeli Ilike a bábeli nyüzsgést. Emberemlékezet óta nem volt ennyi egyenruhás ember a faluban. Rendőrök, munkásőrök, főleg pedig katonák. Lám, nem hiába álmodott róluk az éjszaka. – Mi ez itt tulajdonképpen, kislányom? – áll meg az ablak előtt Pelsőczi János, nyugdíjas tanító. – Hadgyakorlat? Ilike vállat von. – Valami tudományos szenzáció. De mondja csak, tanító bácsi, vannak ezek között a katonák között tüzérek? Nyolc óra tizennégy perc. Komoróczy Péter benyit a főszerkesztő szobájába, némán leteszi a kéziratot a főnök elé. Gyors olvasás. „Mit tudtunk máig a Marsról? A Mars távolsága Földünktől 55,5-400 millió kilométer. Űrrakétával a Földről fél év alatt elérhető. A Mars keringési ideje 687 nap. Térfogata hatszor, tömege kilencszer kisebb, mint a Földé. Tengelyforgásának periódusa 24 óra, 37 perc, 23 másodperc. Csekély légköre főleg nitrogénből, széndioxidból, kevés vízgőzből, oxigénből áll, és legfeljebb 80 higany-milliméter nyomást gyakorol a felszínre. A bolygó pólusain váltakozva fehér foltok mutatkoznak, valószínűleg szárazjégből. Felszínének jó részén vöröses színeződésű, főleg limonit porréteggel borított sivatagok találhatók. A Mars átlagos hőmérséklete – 15 °C alatt van. A sarkok felé haladva a hőmérséklet fokozatosan csökken. A nyári félgömbön levő sarkvidéki övezetben a talaj felső rétege legfeljebb – 20 fokra melegszik fel, ugyanakkor a téli féltekén a talaj hőmérséklete -130 fokra is lehűl. Ezen a vidéken a legerősebbek a szélviharok, tizenkét kilométerrel a felszín felett 170 méter a másodpercenkénti legnagyobb sebességük. Ezzel szemben a szinte állandó

Mars-béli szelek, hóviharok átlagsebessége mintegy 40 méter másodpercenként. Az eddigihez két fontos megállapítás tartozik: 1. A tudomány mai álláspontja, hogy földi űrhajósok – a Hold mellett – a bolygók közül egyedül a Marsra szállhatnak le. 2. A Marson nitrogén is, széndioxid is van a légkörben. Márpedig a nitrogén, amely a földi levegőnek is 4/5 részét teszi ki, a fehérjék jellegzetes alkotórésze! A széndioxid viszont, ez a színtelen, gyengén savanyú szagú és ízű gáz (a földi levegőnek kb. 0,03 térfogatszázalékban alkotórésze) szerves anyagok lassú és gyors égésekor keletkezik. Következésképpen a Marson van élet! A naprendszer egyetlen bolygójával kapcsolatban sem született a Földön annyi hipotézis, mint a Mars esetében. Két kisméretű holdjának, a Phobosnak és a Deimosnak eredetére vonatkozóan felmerültek például olyan elgondolások, hogy ezek mesterséges égitestek. 1636-ban Franciscus Fontana olasz csillagász távcsöves megfigyelések alapján elkészítette a Mars »térképét«. 1666-ban az ugyancsak olasz Cassini fedezte fel, hogy ennek a bolygónak sarki sapkái vannak, és két különlegesen fényes felületet is talált, amelyeket Nix Olympicának, illetve Elysiumnak nevezett el. 1877-ben Giovanno Virginio Schiaparelli sötét, vonalas képződményeket vett észre a Marson, amelyeket csatornáknak nevezett el, és nem természetes képződményeknek vélt. Még napjainkban is osztja ezt a felfogást S. K. Runcorn angol tudós, szerinte a csatornák tíz-tizenkét kilométer hosszú mesterséges építmények. Ellentétes ezzel az ugyancsak angol dr. Wels álláspontja: egymáshoz láncszerűen kapcsolódó kráterekről van szó. A közelmúltban Saheki és Mayeda japán csillagászok megfigyelték, hogy a Marson időnként erős fénytünemények játszódnak le, amelyeket sötét felhők kialakulása követ. Ennek a jelenségnek valószínű oka, hogy e bolygó tektonikailag még aktív, kéreg alatti áramlások folynak stb. (Más vélemények szerint ezek a felvillanások nem természetes úton jönnek létre.) Egyébként se szeri, se száma azoknak az irodalmi alkotásoknak, amelyekben ez a bolygó szerepel. Az átlagos tudományos-fantasztikus művek sorából kiemelkedik Bradbury Marsbéli krónikák című könyve. Végezetül: ma minden valószínűség szerint többet tudunk majd meg a Marsról, mint az alatt a közel három és fél évszázad alatt, amióta a Fontanaféle »Mars-térkép« elkészült." A főnök végzett az olvasással. – Oké? – kérdi Komoróczy. – Oké – bólint a főszerkesztő –, gyorsan átküldeni a nyomdába. Kilenc óra negyven perc. A nyomdában beemelik a hengert. Megindul a hatalmas rotációs gép. Az egyik végén beszívja az üres papírt, a másik végéből ömlik a szállítószalagra a Déli Újság rendkívüli kiadása, öklömnyi betűkből áll a főcím: „Mars-lakó a Földön!" HÁROM PERC

Félbetört cipó a földön, jóllakott kirándulók dobhatták oda, temérdek fürge hangya lepte el... Kora délutánra már így fest madártávlatból a Kopasz-hegy és környéke. Hiábavalónak bizonyult a felhívás az újságok rendkívüli kiadásaiban, hiábavalónak a rádió többszöri intelme. Valóságos népvándorlás indult meg M.-be. Elsősorban Budapestről áradt a tömeg autón, motorbiciklin, kerékpáron. No meg a közeli falvakból, a szomszédos mezővárosból szekéren, traktoron, tehergépkocsin, gyalog. A leleményesebbek nem a műúton érkeztek, hanem a földek felől, gyalogosan, hogy elkerüljék a rendfenntartó közegeket. Az autót beállították valahová az erdőbe, a fák közé. Volt, aki kapával a vállán, holmi ócska göncökbe öltözötten bandukolt be a faluba, mintha idevalósi lenne, csak kiszaladt meglazítani a talajt a kukoricaszárak tövében, hátha eső lesz. Tucatszámra csempészték a helyszínre hozzátartozóikat, barátaikat és barátnőiket a televízió, a rádió, a filmhíradó, a posta műszaki emberei is. Kit szerelőnek, kit sminkesnek, magnókezelőnek, világosítónak, a jóég tudja még minek álcázva. És megjelentek természetesen a dokumentumosok is. Örök rejtély, hogyan csinálják, de ezeket mindenhová be kell engedni, mert ezeknek mindig van pecsétes papírjuk, különleges engedélyük, fényképes igazolványuk. Annyi és olyan, amennyi és amilyen éppen kell. Aztán meg a tényleges helybeli lakosok közül ezen a különleges világnapon teremtett lélek sem maradt otthon, még a karon ülő csecsemőnek is az Árkos utca táján akadt halaszthatatlan elintéznivalója. A Szakácsréten valóságos búcsú alakult ki. A környékbeliek asztalokat, székeket cipeltek ki oda, friss vizet, gyümölcsöt, paprikát, paradicsomot, még főtt kolbászt is adtak a szegény, elpilledt vándoroknak – uzsoraáron. M. község bábeli forgatagában egyetlen csendes, nyugodt hely volt csupán. Az a bizonyos háromszázhúsz négyszögöles parcella, fent, a hegy tetején. Ide nem hallatszott fel a zsivaj, a lárma, ide nem osonhatott be a legdörzsöltebb pesti jövevény, a legjobb terepismerettel rendelkező helybeli sem. Teljesen megváltozott a táj is. Gerendákból ácsolt figyelőtornyok meredeztek a plató szélén. Terepszínű katonai sátrak, lokátorok, antennák körös-körül. Kissé beljebb pedig, szinte érintésnyire egymástól, némán posztoltak a legbelső kordon tagjai, még egy egér sem surranhatott át köztük. Érintetlen volt viszont a telek csücskében az a bozótos, mely a kis tisztást övezte. És három karcsú lábán ott pihent a nagy gömb. Gyöngyházfénnyel csillogott a napsütésben. Mellette, az árnyékba húzódva Kopra Tibor törökülésben kuporgott a füvön. Kócosán, borostásan, a kialvatlanságtól vöröslő szemmel. Az apró tapadókorong ott volt a homlokán. Keze ügyében vaskos könyvek hevertek a földön. Az Új Magyar Lexikon hat kötete. A helyi népművelési otthonból hozatta fel, úgy tíz óra tájban. A fiatalember viselkedése – enyhén szólva – különös. Egy darabig a levegőbe bámul, aztán vagy némán tátogat, vagy gyorsan felkapja valamelyik lexikont, kikeres egy címszót, elolvassa a szöveget, ábrákat nézeget, ismét a semmibe mered, aztán vagy bólint, vagy tagadóan rázza a fejét, és újabb kötet után nyúl. Majd kezdi elölről ezt a furcsa játékot. Nem, nem bolondult meg. Haxot tájékoztatja glóbuszunkról.

Feleletet próbál adni azokra a kérdésekre, amelyeket a gömb belsejében levő űrhajós tesz fel neki. Főleg arról, hogy mi az ember, hogyan él, hol tart a tudományban, milyen viszonyban áll a természet más lényeivel, milyen problémák foglalkoztatják. Erre a konzultációra úgy került sor, hogy a különleges megbízottal folytatott rövid eszmecsere után az űrvendég arra kérte a fiatal újságírót, maradjon vele. Ő visszavonul ugyan a kabinjába, de ettől még tarthatják a kapcsolatot, mert az űrhajó burka nem jelent akadályt a gondolatátvitel folytatásában. Még mindig nem tudja, mennyi ideig maradhat itt, ki kell használni a perceket is. Ekkor villant fel Kopra agyában az az ötlet, hogy míg elkezdődik a sajtótájékoztató, amennyire csak erejéből telik, informálja az idegen bolygó küldöttét a földi viszonyokról. Akkor szerezte be a lexikonokat. A házigazda előzékenysége, jóindulata tükröződött ebben a szándékában és az a személyes rokonszenv, amelyet kezdettől érzett ez iránt a furcsa kis lény iránt. Ez a célkitűzés – a józan ész előtt – képtelennek tűnhet, de Kopra sohasem adott sokat a józan észre, és az életben – anélkül, hogy ismerte volna – gyakran alkalmazta a híres napóleoni elvet: „A csatát mindenképpen el kell kezdeni, a többit majd meglátjuk." Hozzá is fogott hát Hax oktatásához, és mindjárt az elején meglepő dolgok derültek ki. Először is, hogy nem hátrány, hanem előny, hogy partnere nincs a szeme előtt, így nem oszlik meg a figyelme, minden idegszálával arra gondolhat, annak a tárgynak, élőlénynek a képét idézheti fel magában, amiről közölni akar valamit a másikkal. A második órában már szinte folyamatosan társalogtak. Amaz a gömbben gyorsan és érzékenyen reagált, többnyire azonnal felfogta a gondolatban hozzá vetített kép értelmét, formáját, sőt színét is. Például Kopra elképzelte magában a forgó földgolyót az óceánokkal és az öt kontinenssel. Feltételezte ugyanis, hogy ennyit a Marson is tudnak a naprendszer harmadik bolygójáról. Aztán sorra vette a világrészeket, először Európa körvonalait idézte fel magában, fehér emberekkel. Ázsiát sárga emberekkel, Afrikát feketékkel és így tovább. Hax megértette, hogy különböző színű emberek vannak. Az országok, nemzetek fogalmával viszont Kopra már nem boldogult, azt már sehogyan sem tudta megmagyarázni, miért vannak a világrészek felszabdalva, miért vannak országhatárok, különféle nyelvek, államformák, azt sem tudta érzékeltetni, hogy közel négymilliárd lakosa van a Földnek. Nem esett kétségbe, e tárgykört könnyedén feladta, és rátért az emberek életére. Férfi és nő, születés és halál, a különböző foglalkozások, földművelés, ipar, kereskedelem, szállítás, közlekedés, a technika, a tudomány. A lexikonok révén e témák néhány részletével is sikeresen birkózott meg, hiszen ha más körülmények között is, hasonló kérdések, fejlődési folyamatok, vívmányok a Mars-lakók mindennapi életétől sem lehettek idegenek. Továbbá eredményesen tájékoztatta vendégét a szárazföldek és a vizek szerinte legjelentősebb élőlényeiről, az oroszlánról, a kutyáról, a cápáról és még rengeteg mást is elmesélt. A legfontosabb fákról, növényekről, a japán törpebarackról, a karácsonyfáról, a pálmáról és a vízililiomról. Valamifajta átgondolt, rendszeres, pedagógiailag megalapozott ismertetéstől olyan távol állt ez a tájékoztató, mint ég a földtől. Kapkodó volt,

aránytalan, zavaros. Csak egy példa. A labdarúgás olyan jelentőséget kapott, lévén a házigazda szenvedélyes Dózsa szurkoló, hogy a gömb lakója alighanem ezt vélte az emberiség alapvető foglalkozási ágának, ám vélhette rendkívüli jelentőségű rituális szertartásnak is. Kopra mentségére szolgáljon, hogy minden előkészület nélkül olyan feladatra vállalkozott, amely egy tudóskollégiumnak is sok fejtörést okozott volna; hogy fáradt volt és kimerült, egész éjszaka le sem hunyta a szemét; hogy saját világképe sem volt mentes néminemű folytonossági hiányoktól, és hogy elvont fogalmakat nemigen használhatott. Többnyire tárgyi ismeretek továbbítására kellett szorítkoznia, elsősorban a lexikonok szöveg– és képanyagára támaszkodva. Minden rosszban van valami jó is. E közhely érvénye ezúttal abban jelentkezett, hogy az űrből érkezettet vendéglátója – még ha akarta volna is – nem tájékoztathatta az emberiség múltjának és jelenének árnyoldalairól. A kizsákmányolásról, a háborúkról, a könyörtelen hatalmi harcokról, a nemzeti és faji gyűlölködésről, gyarmatosításról, éhínségről, alkoholizmusról, mindarról, amivel a „Föld Ura" nemigen dicsekedhetett egy testvérbolygó lakója előtt. Minden jóban van valami rossz is. Az információból szükségszerűen kimaradt ugyanakkor a költészet, a szerelem, a barátság, a művészet, az irodalom, a filozófia, sok ragyogó dolog, amivel joggal dicsekedhet a „Föld Ura" egy testvérbolygó lakója előtt. – Szólj, főnök, ha befejezni méltóztattál a sámánkodást. Mindjárt itt lesznek a firkoncok. Kopra oldalt pillantott, előbb két karikalábat látott, aztán hordóhasat, aztán semmit, mert alulról nézve a többi testrészt a gigászi pocak elfedte. Ennyi is elég volt, hogy felismerje Hetenyei Józsi bácsit, aki helyszíni felelőse volt a rövidesen elkezdődő sajtótájékoztatónak. Legendásan buta, műveletlen és erőszakos fráter, az újságírás valamennyi középfunkciójában csődöt mondott már, végül rábízták a különféle rendezvények lebonyolítását. Végeredményben ez nem is bizonyult rossz húzásnak, így mégiscsak távol lehetett tartani az írógéptől, a szerkesztőségektől, az olvasóktól, őt viszont teljesen kielégítette ez a munkakör, kedvére fontoskodhatott, és állandóan a vezető emberek szeme előtt lehetett. Koprával a délelőtt során negyedóránként összeveszett. Először is ki akarta irtatni a bozótost, hogy a tenyérnyi tisztás köré U alakban hosszú asztalokat állíttasson fel, külön egy díszes elnökségit, mellé szónoki pulpitust. A telektulajdonos körömszakadtáig tiltakozott a terv ellen, Hetenyei csak fölényesen legyintett, és kiadta parancsait. Azonfelül le akarta bontatni a sufnit is, micsoda nyomorúságos látvány, mit gondolnak majd a külföldi tudósítók meg világszerte a tévénézők, ha belekerül valamelyik kamera látószögébe? És mit keresnek odaát azok a kecskék?! Még idelopózkodnak, és belemekegnek a mikrofonba! Be velük özvegy Paukné egyszoba-konyhás házikójába! Hogy mit csinál a szerencsétlen öregasszony abban a két parányi helyiségben hét virgonc kecskével, akiknek összesen tizennégy szarvuk, huszonnyolc patájuk van, és megszokták a szabad futkározást, ugrándozást? Lárifári, az az ő gondja, itt egy nagyszabású rendezvényről van szó, amelynek magas színvonalú, zavartalan lebonyolításáért Hetenyei József az egyszemélyi felelős!

A telektulajdonos végső kétségbeesésében felhívta az időközben beszerelt különtelefonon Tusnádi Lajos államtitkárt, aki rövid úton tiszta helyzetet teremtett. Odakérette Hetenyeit, és tudtára adta, hogy tartsa magát mindenben Kopra utasításaihoz. Ezek után a vérig sértett rendezvényfelelős állandóan főnöknek titulálta a fiatalembert, percenként kérdezte meg tőle, hogy Pepsi-Colát vagy Coca-Colát kapjanak-e a meghívottak? Döntse el, mekkorák legyenek a poharak. Foglaljon állást, milyen szendvicseket szolgáljanak fel nekik stb. Kopra ezt a szekatúrát már könnyen viselte el, fő, hogy megmentette a bozótosát, a sufniját, nem haragította magára a szomszédasszonyt. Most is szótlanul felállt, összeszedte a lexikonokat, becipelte őket a szerszámkamrába. Aztán hozzálátott, hogy megborotválkozzék, rendbe tegye magát, elvégre ilyen robinzonos külsővel mégsem tolmácskodhat... Aligha volt még sajtótájékoztató Magyarországon, amelyre ennyien gyűltek volna össze, ekkora apparátussal vonultak volna fel a tömegkommunikációs intézmények, ennyire felfokozott izgalommal várták volna a fejleményeket a jelenlevők. A bozótos percek alatt a földre laposodott, lökdösés, tülekedés; csoda, hogy fel nem döntötték az űrhajót. Ráadásul úgy tűnt, hogy mindjárt az elején kudarcba fullad az egész. Talán megrémítette a zajos roham a Mars-lakót, talán valóban nem érezte magát egészen jól, mert a sápadtan hebegő Kopra útján azt közölte a résztvevőkkel, hogy nem jön elő a gömbből. Viszont hajlandó válaszolni a kérdéseikre, már amikre módjában áll. A tévé operatőrjei, a filmesek levették szemüket a készülék kukucskálójáról, megszűnt a fényképezőgépek csettintése is, a nem várt fordulatra kínos csend támadt. Georg Hort úr kért szót, a Grafics tudósítója, a Magyarországon akkreditált külföldi újságírók korelnöke. Választékos modorú, kitűnő tollú, tapasztalt és tekintélyes publicista. Kissé idegenes hanglejtéssel, de egészen jól beszélt magyarul. Nem a gömbhöz, nem Koprához fordult, hanem a Tájékoztatási Hivatal helyettes vezetőjéhez. – Semmi okom sincs rá – jelentette ki megfontoltan –, hogy kételkedjem az önök jóhiszeműségében. Mindazonáltal nehéz szituációba kerültünk mindnyájan. Délelőtt már alaposan tanulmányoztuk a lapok rendkívüli kiadásait, továbbítottuk az első szenzációs értesüléseket saját újságjainknak, hírügynökségeinknek. És biztosra vettük, hogy ezen a mostani találkozón, ha többről nem is, arról személyesen meggyőződhetünk, hogy nem vezettük félre olvasóinkat. És most látunk itt egy nem túlságosan nagy fémgömböt, amelynek az előállítása aligha jelent megoldhatatlan feladatot bármely földi kisüzem számára. Látunk itt továbbá egy ifjú kollégát. Szerinte ebben a gömbben egy idegen bolygó lakosa tartózkodik, akivel ő valami gondolatátviteli mechanizmus révén kapcsolatban áll. Kérdéseinkre majd az ő szájából kapjuk meg az űrutas válaszát. Remélem, nem értenek félre, de mi itt olvasóink százmilliós táborát képviseljük. Ilyen szempontból lényegtelen, hogy én mit hiszek, mit nem, a tényekről van szó. Mindössze egy elmosódó éjszakai felvétel áll rendelkezésünkre arról a lényről, aki a magyar lapok híradása szerint a világűrből érkezett. Ennél sokkal jobb fotókat láttunk már például a repülő csészealjakról, a közismerten nem-létező ufókról. Emellett szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy itt, a leszállás helyszínén semmiféle

külső jelét nem tapasztaljuk annak, hogy fékezőrakéták működtek volna, nincs felperzselve a fű, nincsenek égési nyomok stb. Ilyen körülmények között talán célszerűbb lenne a sajtótájékoztató elhalasztása egy későbbi időpontra, amikor meggyőzőbb és hitelesebb élmények alapján számolhatnánk be olvasóinknak a látottakról, hallottakról. Alig fejezte be mondókáját, előlépett Josuah Gass és kiabálni kezdett. Nem kellett éles megfigyelőnek lenni, hogy az ember észrevegye, mondta az AFD tudósítója, hogy Kopra interjújában, amelyet állítólag az éjszaka készített az állítólagos űrvendéggel, van egy apróság, egy kis logikai bukfenc, amivel azonnal leleplezte magát. Nem tűnt fel senkinek? Önelégült mosollyal nézett körül a jelenlevőkön. Zavar, bizonytalanság az arcokon. Ismerték az AFD munkatársát, rámenős, de értelmes, gondolkodó ember. Gass közelebb lépett Kopra Tiborhoz, mint revolvert, szegezte mellének a mutatóujját. – Öregem, a maga cikkében az áll, hogy bemutatkoztak egymásnak. Azzal a bizonyos telepatikus módszerrel, igaz? – Igen. – És az a labdába bújt manó azt mondta, hogy Hax a neve? – Igen. Josuah Gass hátralépett, kis szünetet tartott, volt érzéke a drámai feszültség megteremtéséhez. – Hát akkor magyarázza meg nekünk, hogyha a Mars-lakó csak a gondolatait tudja közölni önnel, hangot nem ad, honnan ez a Hax név? Telitalálat! Döbbent csend a tisztáson, minden tekintet a sápadtan kornyadozó Kopra Tiboron. A szerencsétlen fiatalember szívében fájó keserűség. Azt hitte, ez az ő nagy napja, és tessék! Körös-körül kaján vagy zavart, vagy sajnálkozó tekintetek, egyre többen néznek rá úgy, mint egy csalóra. Miért?! Itt áll a gömb, nem ő találta ki. És a főszerkesztője, a fotós, Tusnádi elvtárs is látta az éjjel Haxot... Mindhárman itt vannak, de egyik sem áll ki mellette. Feltételezik, hogy valami optikai trükkel csalta lépre őket?! De hát miért tette volna, mi haszna lenne ebből? Persze, ha most meg tudná mondani, hogy miért hívják Haxnak azt az apró lényt... De nem tudja, sajgó agyában csak egyetlen gondolat kering – bárcsak előbukkanna az a csúszda, bárcsak kigurulna a labda. Egy csapásra rendeződne minden. De a csúszda nem bukkan elő, következésképp a labda sem gurulhat le rajta. Sőt, a gömbből semmi reagálás nem érkezik. Cserben hagyja a fókafejű is. Viszont megszólal valaki, egészen hátul. – Csacsiság. Abban, hogy Kopra az űrhajóst Haxnak hívja, nincs semmi érthetetlen, semmi különös. Ha jól emlékszem, tavalyelőtt jelent meg egy lengyel sci-fi írónak, Vladiszlav Melnicknek Különös világ című könyve. Űrexpedícióról szól, néhány földi tudós kalandjairól a Marson. Ebben az egyik igencsak rokonszenves Mars-lakó neve: Hax. Tibi nyilván olvasta a könyvet, megmaradt benne ez a különös hangzású név. Nem a jövevény mutatkozott be így, ő adta neki gondolatban ezt a nevet. És most hirtelen nem jutott eszébe a forrás. Ennyi az egész, szót sem érdemes vesztegetni rá. Ki más lehetett a mentőangyal, mint Komoróczy Péter?! A drága Kóci, aki mindent tud, mindent olvasott, akinek minden adat, minden név el van

raktározva osztályon felüli agyában. Most, mondókája befejeztével visszadugja pipáját a fogai közé, és szenvtelen arccal pöfékel tovább. Kopra a homlokára csap, persze hogy abban a könyvben olvasta ezt a nevet! Aztán ismét a homlokához nyúl, tapogatja. Aztán négykézlábra ereszkedik, matat a földön. Nem Hax hagyta cserben, hanem az a nyavalyás tapadókorong. Gyöngyöző verítéke moshatta le. Talán még Georg Hort felszólalása közben!... Hopp, megvan! Gyorsan vissza a helyére. Most, most kell erősen gondolnia arra, nagyon fontos, hogy a gömb utasa előjöjjön, hogy megmutassa magát a tisztáson levőknek, bizonyítékául annak, hogy a világszenzáció valóban bekövetkezett. Surrogó nesz, az űrhajó aljából leereszkedik a csúszda, legördül rajta a labda, egyet pattan, és már fent is van a gömb tetején. Az áttetsző burkolaton, ezúttal nappali fényben, sokkal tisztábban rajzolódik ki a pöttöm űrhajós kontúrja, mint az éjszaka. Körbe forgatja a fejét és mintha integetne. Nincs az a rendező, aki hatásosabb „belépőt" fundálhatott volna ki! Amikor a közönség fészkelődik, egyesek már-már szedelőzködnek, azt hiszik, hogy elmarad a híres külföldi tenorista vendégszereplése, a várva várt művész a színre lép, üdvözli a nagyérdeműt. A meglepetés felkiáltásai, taps, ováció, dolgozni kezdenek az operatőrök, csattognak a zárak a fényképezőgépeken, sebesen előkerülnek a már zsebre dugott jegyzetfüzetek, riportermagnók. És fél szemmel mindenki Koprára is néz, az ő száját is lesi, el ne szalasszon egy szótagocskát sem abból, amit ez a nem földi lény üzen. Hol van már a korábbi gyanakvás, tamáskodás, hitetlenség?! És újabb fordulat! Mert Kopra arcáról gyorsan lehervad az öröm, ami Hax megjelenésekor ragyogott fel. – Azt mondja – kezdi halkan –, illetve azt gondolja, hogy nagyon rövidre kell fognia ezt az első látogatást. Nem adhat információkat, hogyan élnek ők a negyediken, a Marson. Nincs rá idő, lehetőség. Szomorú. Valami műszere romlott el, vagy mi, nem értem pontosan... Vissza kell térnie... Holnap indul... Amikor a Nap a fejünk felett lesz... Tehát délben. És ez a mostani az utolsó alkalom arra is, hogy kijöhet az űrhajóból, de most sem tartózkodhat soká idekint, sőt még azzal az energiával is lehetőleg takarékoskodnia kell, amit a gondolatátvitel mechanizmusa emészt fel... Úgy véli azonban, így is sikerültnek mondható az útja, boldog, hogy magas értelmi színvonalú, barátságos és jószándékú lényeket talált a harmadikon, mármint nálunk, a Földön. A lényeg az, hogy sikeresen megtörtént a kapcsolat felvétele, remélhetőleg nem lesz akadálya a közeljövőben a rendszeres érintkezésnek, hogy minél jobban megismerjék egymást a két bolygó lakói. – Kérdezze meg – szól a kormánybiztos –, nem lehetnénk-e segítségére, hogy megjavítsa azt a műszert? Kopra feszülten figyelt, aztán megrázta a fejét. – Nem tudja, hogy segíthetünk-e neki, vagy sem. Csak vázlatos képe van az itteni tudomány és technika helyzetéről. Ugyanis... hm... én közöltem vele ma egyet és mást a lexikonokból, lehet, nem a leglényegesebb dolgokat. Szóval – nem kockáztathat. Viszont volna egy ajánlata... Bár az egyik fajta energiával spórolnia kell, egy másik fajtából fölöslege van... Valami vetítést szeretne... Igen, igen, módjában áll, hogy

sugározzon pár perces műsort innen a harmadikról a negyedikre... Nem, nemcsak a negyedikre ... Az ő egyik holdjuk mesterséges égitest, hatalmas reléállomás, a világűr még távolabbi csillagai felé is továbbíthatnák az adást... Valami ilyesmire gondol... Aha, ez a műsoridőre vonatkozik... Három perc... És... és... A tolmács most zavarba jön, körülnéz. Josuah Gasson akad meg a szeme. Hirtelen ötlettel odalép hozzá, leveszi homlokáról a tapadókorongot, és ráteszi az AFD tudósítójának a homlokára. Int, közölje ő az egybegyűltekkel az űrvendég következő kívánságát. Mert édes a bosszú! Gass, aki a labda megjelenése óta igencsak kényelmetlenül érezte magát, igyekezett hátrább húzódni, felszívódni a tömegben, piros lett, mint a pipacs, és akkorákat nyelt, mint egy óriáskígyó. – Miszter Hax – szólalt meg végül –, miszter Hax azt szeretné, ha az az ember, akivel szerencséje volt elsőként találkozni, aki megteremtette a kapcsolatát a többi emberrel, aki nagy tudós és feltétlen bizalmat érdemlő lény, az rendelkezzék teljhatalommal a kozmikus műsor összeállításában... Az adásra holnap ilyenkor kerül sor, közvetlenül mielőtt ő elrepül... Nem maradhat tovább a szabadban, veszélyes a helyzete, mindenkit üdvözöl, a közeli viszontlátásig... Alig fejezte be a tolmácsolást, a labda sebesen leszállt a gömb tetejéről, gyorsan felgurult a csúszdán, a csúszda egy pillanat alatt behúzódott az űrhajó belsejébe, s bezárult a nyílás is a gömb alján. A következő másodpercben a jelenlevők mind Kopra Tiborra néztek, őt vették célba a kamerák, a fényképezőgépek. Ettől a kockás ingű, farmernadrágos fiatalembertől függ, hogy holnap kik léphetnek fel a háromperces műsorban, amikor is a Föld először üzen a csillagoknak. KÖRKAPCSOLÁS Megbicsaklik a toll, tétovázik a krónikás keze, illanóban a vállalkozó kedv. Hogyan is próbálkozzék azzal, hogy – ha mégoly vázlatosan is – hiteles képet adjon a földlakók hangulatáról ezen a szenzációs eseményekkel teli vasárnapon? Idegen bolygóról érkezett űrhajó kötött ki glóbuszunkon! Közvetlen, személyes kapcsolatba lépett az emberrel egy távoli égitest küldötte! Példátlan és előzmények nélkül való, teljesen váratlanul bekövetkezett esemény. Milyen érzések támadtak e hírek hallatán az öt földrész népeinek lelkében, miféle gondolatok születtek az agyukban? Vagy ha már erre a kérdésre nem is lehet részletes választ adni, melyek voltak a legtömegesebb érzelmi megnyilvánulások, miként vélekedett a többség? A világszerte működő közvélemény-kutató intézetek sebtiben beszerzett adatai itt már nyújtanak támpontokat. Hitetlenség, megdöbbenés, félelem, kíváncsiság, izgatott várakozás. Így reagáltak az emberek az első rádióértesülésekre. Aztán az újságközlemények, a telexen érkezett fényképfelvételek hatására már erősen csökkent azoknak a száma, akik téves információra vagy tréfára

gyanakodtak. Némiképp a félelem is oszladozott, hisz a Mars-lakó kicsi, egyedül van, nem mutat ellenséges szándékot, és ott marad a leszállási helyén. Ami messze történik, mindig kisebb riadalmat kelt, ez érthető. Rövidesen megindultak azonban a találgatások, működésbe léptek a spekulatív elmék. Milyen fejlett lehet ott, azon a negyedik bolygón a tudomány és a technika, milyen, előttünk ismeretlen energiákkal rendelkezhetnek a Mars-béliek, ha egy ilyen csodagömböt tudtak építeni, amely szinte zajtalanul száll le, jövetelét nem jelzik a radarok, lokátorok, nem veszik észre az obszervatóriumok teleszkópjai sem! Akkor lephetnek meg bennünket, amikor kedvük szottyan. Meg az a dermesztőpálcika, meg az a telepatikus tapadókorong. Úgy olvashatnak a gondolatainkban, ahogy akarnak! Jó lesz vigyázni! És az utca emberének szívében ismét felgyülemlett az aggodalom, a rettegés. Mi a célja tulajdonképpen annak a Haxnak? Mi a célja azoknak, akik őt ide küldték? Miért nem irányítottak ide előbb rakétát üzenettel? Meg akarnak ismerni bennünket? Milyen célból? Ezzel kapcsolatban az űrhajós még semmi érdemlegeset nem árult el. És nem nyilatkozott arról sem, hogy ők hogyan élnek? Vagy az már nem tartozik ránk? Mi az oka ennek a titkolózásnak? Miért egy elhagyott helyre szállt le az űrhajó, talán nem akarta a jövevény, hogy észrevegyék? És így tovább, és így tovább. A délutáni sajtótájékoztató nyomán újabb fordulat következett be a közhangulatban. Már maga az a körülmény, hogy százmilliók láthatták a televízió jóvoltából, amint a labda felpattan a gömb tetejére, s abban egy parányi figura mókásan integet, hajladozik, megnyerte a nézők jóindulatát. Ráadásul közben kiderült, hogy ez a bátor kis fickó bajban van, elromlott valami műszere, fogytán valami energiája... Veszély fenyegeti szegényt! Pedig olyan kedves, olyan udvarias, olyan szelíd! Társ nélkül engedték erre a hosszú útra, biztosan az irányítóközponttal is megszakadt az összeköttetése. Szép kis vezetők lehetnek, szép kis állapotok uralkodhatnak odaát is! És ahogyan haragudni lehetett a „főnökeire", percről percre úgy nőtt a rokonszenv Hax iránt. Újabb milliók szívébe lopta be magát, amikor felajánlotta a háromperces kozmikus közvetítést. Ezzel nagyjából eloszlatta azt a feltételezést, hogy kémkedni jött, hogy ki akarja fürkészni az itteni helyzetet, visszamegy, jelentést tesz, jön a kegyetlen támadás. Nem, aki önként teszi lehetővé, hogy hírt adjunk magunkról a kozmosz értelmes lényeinek, az nem törhet az életünkre. Aztán meg az is nagyon imponált mindenkinek, hogy bár az idegen űrhajós veszélyben forog, még ilyen körülmények között is kötelességének tartja, hogy szolgálatot tegyen az emberiségnek. És nem kerített nagy feneket az egésznek, még csak nem is bízta hivatalos szervekre a műsor összeállítását, hanem arra a fiatal, kockás inges, farmernadrágos újságíróra. Ez főleg az ifjabb nemzedékhez tartozóknak tetszett. A sok hangulatváltozás, érzelmi ingadozás után végeredményben az egyszerű emberek zöme úgy érezte, hogy ebből az űrlátogatásból nem lesz baja, sőt jó és hasznos dolgok kerekedhetnek ki belőle. Szeretetre méltó az a fókafejű teremtmény abban a labdában. Remélhetőleg sikeresen vissza tud majd térni a saját világába, az övéihez.

Azt az adást meg holnap délben mindenképp meg kell nézni! Hány óra is lesz nálunk, amikor Magyarországon dél van? A legszélsőségesebb indulatokat Hax látogatása természetesen a tudósok, elsősorban a csillagászok körében váltotta ki. Elkeseredett utóvédharcra készülődtek azok, akiknek hosszú évtizedek során kimunkált hipotéziseit döntötte halomra az űrvendég megjelenése, míg az ellentábor diadalmi tort ült. Ami viszont a különböző országok kormányát illeti, ezek álláspontja a Kopasz-hegyen történtekkel kapcsolatban nem derült ki. Egyelőre nem is derülhetett ki, feltehetően ily rövid idő alatt nem is alakíthattak ki semmilyen álláspontot. Felbecsülhetetlen tény azonban, hogy akár titkos utasítások eredményeként, akár spontánul, de ezen a napon elhallgattak a fegyverek, ezen a napon nem volt háború a Földön. Legalábbis azokon a helyeken, amelyek a telekommunikációs szervek szemei előtt voltak. És nem ropogtak ezen a vasárnapon rendőrsortüzek, nem fordult elő bombamerénylet, emberrablás, puccs, kivégzés, repülőgép-eltérítés. Kormányzati szinten is szünetelt a brutalitás, magánemberi szinten is. A földlakó ünnepi, tiszta arcát akarta megmutatni egy furcsa kis lénynek, aki pedig most zárt űrhajójában kuksol, nyilván a műszereit vizsgálgatja szorongva, aligha szerezhet tudomást bármiről, ami közel és távol körülötte lezajlik ezen a Naptól számított harmadik bolygón. Szűkítsük a kört. Milyen kérdések foglalkoztatják azokat az embereket, akik – ilyen vagy olyan formában – közelebbi kapcsolatban állnak a Kopaszhegy platóján történtekkel, esetleg személy szerint is érdekeltek az események további alakulásában? Figyelmük középpontjába Kopra Tibor került. Hisz ez a fiú most húszórányi időtartamra a szó szoros értelmében a Mars-lakó földi helytartója lett. Igaz, nincs semmiféle különleges hatalom a kezében, csak arról dönthet, mi lesz a holnap déli műsorban. Csak?! A jól sikerült sajtótájékoztató után a különleges megbízott felajánlotta Ipacs Andrásnak, a Déli Újság főszerkesztőjének, jöjjön az ő kocsiján Pestre. – Azért kértem, hogy tartson velem – tért a tárgyra, amint a zöld Mercedes felgyorsult a műúton –, mert szeretném, ha némi felvilágosítással szolgálna a munkatársáról, Kopra Tiborról. Nem hebehurgya egy kicsit? Ipacs közismerten intrikus természet. A rossz nyelvek szerint az az etikai szempont, hogy „halottakról vagy jót, vagy semmit", nála úgy módosult, hogy „elevenekről vagy rosszat, vagy semmit". Például a szerkesztőségi munkaértekezleteken dicsérő szót soha, egyetlen beosztottja sem kapott tőle. A legnagyobb elismerésnek az számít, ha gúnyos, veséző megjegyzés nélkül tér napirendre egy-egy kiemelkedő teljesítmény felett. Annál gyakrabban működik viszont az úgynevezett Ipacs-féle prés. Aki oda bekerül, a percet is elátkozza, amikor újságíróskodásra adta a fejét. Ezért aztán ugyancsak meglepődtek volna a Déli Újság dolgozói, ha most hallják főnökük szavait. Pedig az az igazság, hogy „házon kívül" úgy harcol a munkatársaiért, úgy védi őket, mint nőstényoroszlán a kölykeit. A megható mese arról, hogy az érdes külső mögött érző szív dobog? Inkább az a feltevés látszik valószínűnek, hogy Ipacs a lapot szereti, annak tekintélyét

óvja, amikor kiáll beosztottjai mellett. Olyan cyranói álláspont ez: mástól nem tűröm el, hogy csúfolódjék az orromon. – Kopra tehetséges, értelmes gyerek – jelentette ki ezúttal is. – Gyors felfogású, olykor eredeti ötletei is vannak, egészen jól ír. Már gyakornokként is nálunk kezdett. Történelem és német nyelvszakos tanári diplomája van. A kulturális rovatban dolgozik, de amolyan fregoli, másutt is tudjuk használni. Szülei nem élnek, nőtlen, szereti a zenét, a sportot, a nőket és a kutyákat. – Arról magam is meggyőződtem – bólintott Tusnádi –, hogy talpraesett fiú. Ügyesen adta vissza a kölcsönt annak a Josuah Gassnak. És a végén is diplomatikusan viselkedett, amikor a tudósítók ostrom alá fogták, hogy mik a tervei a holnapi adással kapcsolatban. Azt mondta, még nincs semmiféle terve azon kívül, hogy szeretné végre kialudni magát. Mindez, meg amiket ön mondott el most róla megnyugtat. – A műsorra vonatkozólag? – Igen. Egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz abban a holnap déli három percben. Nemcsak abból a szempontból, hogy tudomisén hány fényévnyire tőlünk milyen benyomást kelt majd ez a bemutatkozás. Persze, ez a legfontosabb. De gondolnunk kell arra is, hogy a mi világunkban hogyan fogadják, hiszen holnap még nagyobb hírközlő apparátus lesz a hegyen, mint ma volt. A Tájékoztatási Hivatalba dél óta özönlenek a jelentkezések a hírügynökségektől a földgolyó minden tájáról, az Intervízió adását is mindenütt át akarják venni, a Ferihegy alig győzi fogadni a különrepülőgépen érkezőket. – Hm – vakarta meg a tarkóját Ipacs –, talán célszerű volna, ha Tusnádi elvtárs személyesen vagy a külön telefonvonalon elbeszélgetne erről a témáról Tibivel. Biztosan elfogadja a tanácsait. – Nem, ezt nem teszem. És ne tegye ön sem. Végeredményben nagyon szerencsésen alakult a dolog azzal, hogy a műsort nem államilag állítjuk össze, hanem egy magánember magánügye lett. Máskülönben főhetne a fejünk, még nemzetközi bonyodalmak is származhatnának belőle. Milyen alapon sajátítja ki magának a jogot egy ilyen kis ország, hogy a Föld sok milliárd lakosa nevében ő üzengessen a világűrbe? Hiszen némelyik nagyhatalom fővárosában többen élnek, mint itt az egész országban. Az a véletlen, hogy Hax éppen nálunk landolt, valóban nem elég indok. Namármost, egyszerűen időnk sem lenne rá, hogy valami népképviseleti kvóta alapján és a világhatalmi erőviszonyokat is figyelembe véve próbáljuk megoldani ezt a bonyolult és kényes feladatot, így viszont, a Mars-lakó kifejezett kívánságának megfelelően, amely kívánság épp egy tekintélyes nyugati sajtóorgánum tudósítójának közvetítésével hangzott el, Kopra Tibor mint magánember szervezheti meg, állíthatja össze ezt a rövid programot. Különösebb politikai felelősség nélkül. Mintha egy rádióamatőr sugározna az űrbe. Meg is kérem, kedves Ipacs elvtárs, a holnapi napra adjon soron kívüli szabadságot Koprának. Jelképesen hangsúlyozzuk ezzel is, hogy még csak nem is mint újságíró, hanem mint civil nyaraló tevékenykedik ebben az ügyben. A Déli Újság főszerkesztője bólintott. – Rendben van. Megkapja a holnapi napot. Majd gondom lesz arra is, hogy lecsúsztassa.

– Hát láttál már ekkora dinnyét, mint én vagyok? – kérdi Gitta a történet elmesélése után barátnőjétől, Marától. A Hóvirág presszó teraszán ülnek, fagylaltot esznek ezüstpohárból. A manöken gyönyörű, feltűnő jelenség, a barátnője – szürke kis veréb. Készen vett nyári ruha van rajta, a haja simára fésült, turcsi orrán fekete keretes, sok dioptriás szemüveg. Egyébként egy kozmetikai gyár mérnöke. Gitta nem azért barátkozik Marával, amiért a szép fiatal nők közül sokan választanak kevésbé előnyös megjelenésű barátnőt maguknak. Azért tudniillik, hogy még inkább szembeszökővé váljon mellette az ő csinosságuk. Nem, Gittának nincs szüksége ilyen „háttérre". Gitta egyszerűen buta. De nem annyira, hogy ne érné fel azzal a csöppnyi eszével, hogy ő buta. És azt is tudja, hogy Mara nagyon okos és rendkívül művelt. Szüksége van a tanácsaira. És Mara? Őt mi fűzi ehhez a paradicsommadárhoz? Igazságtalan lenne, ha elfogadnánk a mendemondát, ami kettejük körül kering. Azt ugyanis, hogy Mara azért látja el a tanácsadói tisztséget Gitta mellett, mert így betekintést nyer a tündéri manöken változatos magánéletébe, olyan kalandokról értesülhet első kézből, amilyenekben neki nincs része. Szó sincs ilyesmiről. Bármilyen különösen hangzik, Marának több sikere van a férfiaknál, mint Gittának. Hosszú távon, persze. És azért vonzódik Gittához, mert szereti és sajnálja. Van ilyen. – Hülyén viselkedtél, nem vitás – jelenti ki rövid gondolkodás után. – Azt vártad talán, hogy egy kezdő újságíró olyan villával fogad benneteket, mint amilyenek a nápolyi dombokon vannak? És ha a többiek belementek a játékba, miért kellett épp neked felhúznod az orrodat? Különösen, ha már kezdettől az volt az érzésed, hogy tetszel annak a fiúnak, miattad csinálta az egész telekavató ünnepséget? De hát most már mindez a múlté. Viszont még nem mondtad el a legfontosabbat! – A legfontosabbat? – Igen. Tetszik neked ez a fiú? Ez a Vipera vagy Kobra? – Kopra. Kopra Tibi. Hogy tetszik-e? Nem is tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Értsd meg, engem az borít ki, azért másznék a falra, hogy ha akkor nem haragítom magamra, most biztosan helyet szorítana nekem a műsorában. Vagy elég lenne néhány felvétel, mondjuk amint abban az új OKISZ Labor kisestélyiben állok amellett a gömb mellett. Az opálhoz jól menne a halványzöld. Vagy abban a másik Rotschild-kreációban, fehér nadrág, zsabós, hímzett mellény, rámosolyognék arra a minimanuszra a labdában... Címoldalon hoznák az összes világlapok. Talán még filmszerepet is kapnék. Komoly filmben. Nem reklámban. Mara gondosan kikanalazta a pohár aljáról a fagylalt maradékát, aztán felsóhajtott. – Reménytelen eset vagy, édes lányom. Valamit azért még megpróbálhatunk, ha neked a címlap a legfontosabb. A megyétől érkezett elvtársak az M.-i tanácsházán már félórája szorongatták Safranek Mátyást, de a helyi tanácselnök keményen tartotta magát. – Vegyen elő papírt, ceruzát, Matyi bátyám – unszolta egyikük. – Számolja ki, máris mennyit kapott a község. Egy, a katonák rendbe hozták az Árkos utcát. Kettő, a híradósok itt hagyják azokat az oszlopokat, amiket leástak. Három, a Szakács-rét környékén lakók annyit üzleteltek egy nap alatt

gyümölcsből meg egyebekből, mint az egész idényben. De hát ezek csak apróságok. Vegyük, ami még ezután következik. Módosíthatjuk a kommunális tervet, az idén már meglesz a fertályon a járda is, az artézi kút is. Tető alá hozzuk az új szövetkezeti boltot. Mit akar még? Safranek Mátyás testes, kövér férfi, közel a hatvanhoz, mereven nézett egy pókot, amint finom hálóján leereszkedik az ablak felső sarkából. – Már megmondtam, mit akarunk – szólt halkan, visszafojtott indulattal. – Kerek tíz esztendeje kérjük, mindig elutasították. Hát most legyen meg! – De hát milyen alapon? M. község tanácselnöke levette szemét a pókról, lehullt róla a magára erőszakolt nyugalom is. – De a hétszentségit! – csapott az asztalra. – Még most is azt a nótát fújják? Hogy milyen alapon? Hát még ez sem elég alap? Talán a megyeszékhelyre, a megye városaiba úgy szállnak le az űrhajósok az égből, mint legyek a cefrére? Mi lettünk világhíresek vagy mások? A Kopasz-hegy lesz ezután a legfontosabb idegenforgalmi nevezetesség, vagy marad az a nyavalyás birtalani csordakút, amibe seréttel lőttek, hogy öregnek látszódjék, mintha a szú rágta volna meg? A megyétől érkezett elvtársak összenéztek. – Jól van, no – jelentette ki a legmagasabb rangban levő –, egyezzünk meg. Mi pártolólag továbbítjuk az illetékes felsőbb szervekhez a helyi tanács kérelmét, legyen M. községből város. Matyi bátyám meg elintézi azzal az újságíróval, hogy Bártik elvtárs, a megyei tanács végrehajtó bizottságának elnöke felszólalhasson a holnap déli műsor alkalmával. Lehetőleg elsőnek és legalább egy percig. És ha netán az a Hax kartárs előjön a golyóból, Bártik elvtárs átnyújthasson neki vendégszeretetünk jeléül egy kis cipót és csipetnyi sót. Megegyeztünk? – Meg – bólintott Safranek, és széles mosollyal parolázott le a megyétől érkezett elvtársakkal. Halk kopogtatás a sufni ajtaján. – Bújj be! – kiált ki Kopra, lefekvéshez készülőben. – Nem megyek be – feleli félénken egy fiatalosan csengő női hang. – Anyu kérdezteti, hogy tetszett-e vacsorázni, mert ha nem, szívesen vendégül látná, biztosan nem evett ma még meleg ételt. – Egy null a kedves mama javára. De miféle anyuról van szó? – Az édesanyámról. Özvegy Pauk Antalnéről. Én Erzsi vagyok, a lánya. – Kezitcsókolom. Köszönettel elfogadom a meghívást. Cipőt húzok, és már megyek is. Megvár? Nem fél odakint egyedül? – Megvárom. Nem félek. Nem vagyok egyedül, velem van Samu is. – Hát ez igazán nagyon megnyugtató – jelenti ki a fiatalember, és körülnéz, miféle védőszerszámot vigyen magával... – Felséges volt – mondja Kopra, miközben egy kenyérdarabkával tisztára törli a tányért. – Sok paprikáskrumplit ettem már hosszú és hányatott életemben, de ilyen jóízűt még sohasem. – Erzsike főzte – int az öregasszony a lánya felé, aki a konyha sarkában ül, valami gyerekholmit varr. Húsz év körüli, csinos, szelíd és kedves nő. – Jobban főz, mint én, mégis elkergette az ura. A csecsemőjével a karján. Bent alszik a pici a szobában, azért is tálaltunk itten. – Nem ő kergetett – jegyzi meg halkan Erzsike –, én jöttem el.

Az öregasszony legyint. – Mindegy az. Ahelyett, hogy megnyalná mind a tíz ujját az a részeges csirkefogó, amiért ilyen rendes, tisztességes feleséget kapott! – Hagyjuk ezt anyu, megígérte... Feri egyébként sem részeges, csak néha iszik. Akkor tényleg bolond. De ha kijózanodik, ő bánja a legjobban, hogy goromba volt. Beszéljünk másról. Mondja, szerkesztő úr, kérhetnénk egy nagy szívességet? – Nem vagyok szerkesztő úr, Tibi vagyok. És egy ilyen paprikáskrumpli után nem kérhetnek tőlem olyat, amit ne teljesítenék. Anya és lánya egymásra pillant, melyikük rukkoljon elő a kéréssel. – Arról a holnapi műsorról lenne szó – vesz végül magának bátorságot Erzsiké. – Nem nézhetnénk meg anyámmal? Mert innen a házból semmit sem látni. – El van boronálva – mondja nagyvonalúan a vacsoravendég, miközben feláll az asztaltól. – Intézkedem az őrség parancsnokánál. Holnap reggel az lesz az első dolgom. Már azt is tudom, hová állítom magukat. Van egy kőkupac a telek túlsó sarkában, onnan nyugodtan nézelődhetnek, kívül esik a kamerák látómezején, nem lesznek útban senkinek.

IGEN, IGEN, IGEN Hétfőn reggel, amint felébredt, Kopra Tibor első útja a tisztáshoz vezetett. Pontosabban, arra a helyre, ahol egy napja még bokrokkal övezett füves tisztás terült el a telke csücskében. Most: feldúlt csatatér. Mint elhagyott lövegek, meredeznek a kameraállványok, lőszeresládák a kábelek csatlakozószekrényei. Letaposott cserjék, törött ágak, cigarettacsikkek, eldobott papírpoharak, filmdobozok, csupa szemét az egész vidék. Samu egy hónap alatt sem tudott volna annyi kárt tenni, mint a kollégák a tegnapi rövid és jól sikerült sajtóértekezleten. De hát az a fő, hogy a hatalmas opálszínben ragyogó gömb sértetlenül áll a helyén, remélhetőleg belül sincs semmi baj. Kopra nem tette fel a homlokára a tapadókorongot, nem akarta megindítani a gondolatátviteli mechanizmust, ne fogyjon fölöslegesen az energia. Ehelyett gyűrűjével háromszor gyengéden megkocogtatta az űrhajó falát. Hallgatózott. Azonnal válasz is érkezett, trillázó koppanássorozat belülről. Tehát Hax él, egészséges, dolgozik! Az újságíró megkönnyebbülten sietett vissza a sufniba, arra még bőségesen van ideje, hogy az adás kezdetéig rendbe hozza a terepet. Sőt, ezt a munkát talán nem is egyedül neki kell elvégeznie, ha Hetenyei nem hajlandó intézkedni ez ügyben, a kiskatonák majdcsak segítenek. Vizet hozott a kerekes kútról, megmosdott, megborotválkozott, majd elkészítette a reggelijét. Feketekávé, keksz, konzervek. Evett, ivott, töprengett. Hogyan is lásson hozzá a déli műsor megszervezéséhez? Egyáltalán: mi legyen abban a műsorban? Már az ötödik májkonzervet kebelezte be, de semmi sem jutott az eszébe. Pedig három perc igazán semmi kis idő. De hát az ökölvívásban is pontosan ugyanennyi ideig tart egy menet, s ezalatt akár kiütéses vereséget is szenvedhet az a versenyző, akinek nem megfelelő az erőnléte, vagy képzetlen, vagy hibás küzdőmodort alkalmaz a szorítóban. Milyenek az ő

esélyei? Az erőnléte ragyogó, pompásan aludt, tökéletesen kipihente magát, s most már a hasa is tele van. Korántsem ilyen kedvező a helyzet, ha a tudást és a taktikát vizsgáljuk. Pár órával a mérkőzés kezdete előtt még fogalma sincs, miként húzza ki, vészelje át ezt az egyetlen menetet anélkül, hogy padlóra kerülne, hogy rászámolna a bíró. Vagy leléptetné. Á, hülye hasonlat! Neki nem egy bírája lesz a szorítóban és néhány pontozóbírája a szorító körül, hanem néhány száz millió. Legalábbis itt, a Földön. A tévénézők, a rádióhallgatók. És rajtuk kívül még mennyi Hax-szerű értelmes lény a Marson, a messzi égitesteken! Abbahagyta az evést, hirtelen elment az étvágya, alattomos görcs készülődött a gyomrában, verejtékgyöngyök jelentek meg az arcán. Úristen, három perc, száznyolcvan másodperc, rettenetesen hosszú idő! És „élőadás" lesz! Tucatnyi helyrehozhatatlan hiba csúszhat be ezalatt a műsorba, nevetségessé teheti magát a világ előtt. Szűkebb és tágabb értelemben egyaránt. De ez még hagyján. A legjobb szándéktól vezéreltetve is kárt okozhat, fel nem mérhető jelentőségű kárt az egész emberiségnek! És saját magának! Behunyta a szemét, látta magát, amint űzött vadként oson a mellékutcákban, a járókelők ujjal mutatnak rá: „Ez az a szerencsétlen, aki miatt semmi tekintélyünk a világűrben, lejáratott bennünket azzal az otromba műsorával." Nem, köszöni, ebből nem kér! Először is gondja lesz rá, hogy ő személy szerint ne kerüljön be az adásba. Másodszor: azonnal segítőtársak után néz! Ügyes, okos fickókra van szüksége, akik életrevaló tanácsokkal látják el a program összeállításánál. Megvan! Komoróczy és Gaál! Más nem is jöhet számításba mellettük. Kóci, aki mindent tud, és a kis Gaál, aki mindenkit ismer, mindenkivel szót ért. Pár perc múltán Kopra már ott ült a körzet karhatalmi parancsnokának sátrában, előadta kérését az űrhajó körüli terepszakasz rendbehozatalával kapcsolatban, és közölte, hogy ő most leszalad a faluba, a postahivatalba, néhány sürgős magántelefont kell lebonyolítania, erre a különvonal nem alkalmas. Ha bármi történne, őt a postahivatalban megtalálják. Ja, és özvegy Pauknét és a lányát tessék oda engedni délben a kőkupacra, ha kezdődik a látványosság. Nem, köszöni nincs szüksége a dzsippre, gyalog megy le, kell egy kis testmozgás. – Néhány dologra azonban én is szeretném felhívni Kopra elvtárs figyelmét – mondta a körzetparancsnok. – A telkét katonásan kicsinosítjuk, emiatt ne fájjon a feje. Annak a kél hölgynek a helye is meglesz. Másról van szó, az ön személyi biztonságáról. A hozzám beérkezett jelentések szerint már tegnap este sok idegen jött M.-be, elsősorban Budapestről, a beözönlés éjszaka sem szünetelt, a hajnali órákban újabb lendületet vett. Főleg olyan személyek érkeztek és érkeznek, magyarok és külföldiek, akik önnel akarnak tárgyalni a déli kozmikus adással kapcsolatban. Ezt mondják. Nem tudhatom, hogy valóban ez a szándékuk, lehet hogy egyikük-másikuk rosszban sántikál, – Rosszban?! Kire, mire tetszik gyanakodni? – Senkire és semmire. De jobb félni, mint megijedni. Sűrűn előfordul mostanában, igaz a világ más tájain, hogy embereket elrabolnak, túszként fogva tartanak, váltságdíjat követelnek értük. A jelen esetben például azzal is

előállhatnának, hogy ők szabhassák meg a műsort. Ezért hát adnék maga mellé két kísérőt. Kopra felkacagott, jólesően csiklandozta a hiúságát, hogy ő olyan fontos ember lett, akit érdemes elcsórni. Aztán megrázta a fejét. – Tudok én magamra vigyázni. Meg aztán nem ismer engem a kutya se. Lehet, hogy a mai lapokban benne lesz a képem, de hát ide újság kilenc óra előtt nem érkezik. Viszont, ha díszkísérettel masíroznék be M.-be, azonnal sejtenék, ki vagyok. Ezenfelül szent meggyőződésem, hogy senki sem akar elrabolni engem, sajnos. – Sajnos?! – Igen, sajnos. Mert akkor elvethetném a gondját, hogyan szerkesztem össze ezt az átkozott háromperces műsort. Engednék az erőszaknak, utána nem szidhatna senki. Kimásznék a csávából. De hát ebből semmi sem lesz, nekem nincs ilyen szerencsém. A viszontlátásra. Kopra zsebre dugott kézzel, vidáman sétált le az immár feltöltött, kiegyengetett Árkos utcán. A kordonokon simán engedték át, tudták, kicsoda. Ennek is örült, főképp pedig annak, hogy kedve szerint alakulnak a dolgok. Házhoz jött a választék! Azt a rendezőt, műsorszerkesztőt, azt a pár előadóművészt, aki kell az adás lebonyolításához, Kóci és a kis Gaál segítségével könnyedén kiemelheti közülük. Nem lesz itt semmi vész. A Szakács-rét környékén csak a rengeteg parkoló honi és külföldi rendszámú autó jelezte, hogy M.-ben más az élet, mint két nappal ezelőtt volt. A jövevények, akik a helybeliek házaiba kvártélyozták be magukat, nyilván még az igazak álmát alusszák, a művésznép nem korán kelő. Az újságírók, tévések, rádiósok sem. Az idevalósiak közül meg azok, akik Pestre járnak be dolgozni, vagy a földjüket művelik, rég munkában vannak már. A fiatalember feltűnés nélkül jutott el a posta épületéhez, a hivatal persze még zárva volt. Bekopogott hát az ablakon. – Megint maga az? – kérdezte álmosan Ilonka, és kikönyökölt a párkányra. – Mi az új szenzáció? Bár nekem az első is elég volt. Több munkám volt tegnap, mint egész évben. Akkora sürgönyök, mint egy-egy regény. Ismeretlen nyelveken. És kismillió kapcsolás. Főleg külföldre. Egymás kezéből tépték ki a kagylót. Már azt hittem, hogy hisztériás rohamot kapok. És mindennek maga az oka, Tibike. És a női észjárás kiismerhetetlen logikája szerint a panaszáradat befejeztével rámosolygott a bűnösre. – Belátom – mondta Kopra –, sok van a rovásomon. Eggyel több vagy kevesebb, most már mindegy. Ugyanarra volna szükségem, mint tegnap hajnalban. Pestre kellene telefonálnom, sürgősen. Nem haragszik, Ilonka? A postáskisasszony bánatosan legyintett. – Így kezdődött az első rumli is. A tatárjárás kismiska ahhoz, ami a maga telefonjai után szokott következni. De azért jó, hogy ilyen korán jött. Egy óra múlva itt egy tűt sem lehet leejteni. Mindjárt nyitom az ajtót. Eltűnt az ablaknyílásból. – Khm – reszelte meg valaki a torkát a fiú háta mögött. Mint a búgócsiga, oly gyorsan perdült meg a kopaszhegyi telektulajdonos. A fordulat végén pedig szabályos cselgáncs védőállásba zöttyent. Bal láb kicsit elöl, laza térdhajlat, vállak közé behúzott fej, a két kéz a fej előtt,

karateütésre feszített tenyér. Támadás?! Mégiscsak igaza lenne a körzetparancsnoknak? Aztán Kopra gyorsan leengedte a karját, restelkedve kiegyenesedett. Mert ismerős állott vele szemben, ha teljesen egyoldalú is volt ez az ismeretség, ő talán már százszor is látta a televízió képernyőjén ezt a hatalmas, puha csecsemőfejet, ezt a kedvesen bocsánatkérő mosolyt. És ismerte azt a brummogó-fuvolázó hangot is, amelyen a másik megszólalt. – Semmit sem hozok fel mentségemre – mondta –, nagyon világosan, nagyon egyértelműen és minden kétséget kizáróan akarom bevallani, hogy hallgatóztam. Ismert drámai szituáció ez, kevésbé kényes színpadi szerzők ma sem viszolyognak attól, hogy alkalmazzák, sorolhatnám a hazai példákat csakúgy, mint a nem hazaiakat, de nem teszem, mert most nem irodalomról, hanem egy valóságos élethelyzetről van szó, amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az igazi klasszikusok műveiben nem jelentkezik valóságos, tehát nem csinált, úgynevezett mache, nem kigondolt, nem erőltetett, hanem nagyon reális, a köznapi életben lépten-nyomon nagyon előforduló, ha úgy tetszik, közönséges szituáció, a közönségest itt nem a szó pejoratív értelmében használom, természetesen, hanem az általánosságot, a társadalmi gyakoriságot szeretném hangsúlyozni vele, ha erre a kiemelésre egyáltalán szükség van, amit a magam részéről erősen kétlek. Nyúl, akit a kígyó bűvöl, így hallgatta Kopra a másikat. Ugyanazt a kellemesen zsongító kábulatot érezte, mint annyiszor a képernyő előtt, akár könyvet, akár operát ismertetett a másik, vagy fiatal énekest, befutott vagy első könyves szerzőt mutatott be, esetleg fontos etikai, esztétikai kérdésben foglalt állást. Micsoda szókincs, választékos, fordulatos előadásmód, összetéveszthetetlen, egyéni stílus, mennyi gondolat! – Hát igen – folytatta néhány mély, asztmatikus lélegzetvétel után a kígyó –, hallgatóztam. És így önkéntelenül is tudomásomra jutott, hogy ön az, akit tévelygő vándor módjára keresek... Mondd, kérlek, nem furcsa ez az önözés? Elvégre kollégák vagyunk, én vagyok az idősebb, szervusz. Kezet fogtak. – Az imént azt mondtam, tévelygő vándor. Ez nem egészen pontos, nem egészen precíz, nem eléggé árnyalt megfogalmazás. Nemcsak tévelygő, legalább annyira elkeseredett, reményét vesztett vándor topog most előtted, aki tisztában van nagyon is vitatható tehetsége korlátaival, no meg azzal is, hogy belső alkata, egyoldalú és sajnálatosan korlátozott humán érdeklődési köre folytán aligha kaphat helyet akár csak tíz másodpercre is a te mai műsorodban. S bár irodalmi berkekben ezt barátaim kétségbe vonják, idézőjelben értendő a barát, rendelkezem annyi önbírálattal, hogy ne is hozakodjam elő ilyesmivel. Mást kérek tőled, tisztelettel. Ha akkora szövegem sem lenne, mint a cica farka, csak ott téblábolhatnék – mondjuk, mint véletlenül oda vetődött turista, nagy hátizsákkal, csontgombos rövidnadrágban? Esküszöm, szót sem szólnék, csak körüljárnám a gömböt, és úgy tennék, mint aki bele akar mászni, ami már csak a méretek miatt is némiképp mulatságos látványt nyújtana a nézőknek, komikus hatást keltene a fogalom arisztotelészi értelmében, tudniillik kontraszttal idézne elő olyan nevetséges helyzetet, amely nem okoz fájdalmat, csak jókedvet, egészséges derűt fakaszt. Meg lehetne ezt csinálni? Kopra hallgatott.

– Értem – sóhajtott fel csüggedten a másik –, értem, hogy a hallgatásod nem beleegyezést, hanem elutasítást jelent. Tulajdonképpen igazad van, hisz semmi észokot, meggyőző argumentumot nem hoztam, nem hozhattam fel szerepeltetésem szükségessége mellett. Miért is hatna meg a homo ludens rimánkodása, akinek végtére személyes ügye, hogy belehal-e abba, hogy még mint néma résztvevő sem kapcsolódhat bele ebbe a visszavonhatatlanul egyszeri és egyedi játékba, amelynek te vagy a játékmestere. Miért is vennéd tekintetbe, hogy imádok mindenféle játékot, mint ezt már nemegyszer a nyilvánosság előtt be is vallottam, ami erény a gyengeségben, de nem menti azt. – Ugyan – mosolygott az újságíró –, szó sincs elutasításról. Örömmel fogadom a felajánlkozásodat. Csak azon spekuláltam, hogyan biztosíthatnék valami szöveget is neked. Egyelőre még semmi sem jutott az eszembe, de hogy feltétlenül adásban leszel, afelől máris megnyugtatlak. Zsebébe nyúlt, elővette jegyzetfüzetét, néhány szót firkantott egy lapra, kitépte a lapot, odanyújtotta a másiknak. – Parancsolj, ezt mutasd majd fel a kordonnál, és remélem... – Mi lesz, Tibike? – szólt Ilonka a postahivatal ajtajából. – Budapest két perce a vonalban van, jön vagy nem jön? – Elnézést – nyújtott kezet Kopra –, majd fent találkozunk. És futott Ilonkához. Szerencséje volt, Kóci vállalta, hogy azonnal indul kocsival, beszél Gaállal, hozza őt is. Már ment kifelé a postáról, amikor egy pattanásos képű, nyurga kamasz lépett hozzá. – Jónapot kívánok – mondta –, ifjabb Safranek Mátyás vagyok. Az apám kéreti, tessék átfáradni a tanácsházára. Az ablakból látta, hogy idejött. – Mit akar tőlem a kedves papa? – érdeklődött Kopra, miközben kiléptek az utcára. A fiú megállt, az újságíró szemébe nézett. – Csőbe akarja húzni magát. Azzal a déli műsorral kapcsolatban. – Micsoda?! – Már megállapodott a fejesekkel, hogy a község mindenféle kedvezményekben részesül, talán még város is leszünk, ha maga lehetővé teszi, hogy a megyei tanácselnök egy percig szónokoljon. – És hogyan kerülök én ezáltal csőbe? – Úgy, hogy mindenkinek haszna lesz a dologból, csak maga fizet rá. A cécó után magát díszpolgárrá nevezik ki, aztán pár hónap múlva szép csendesen ki fogják sajátítani a telkét, hogy idegenforgalmi búcsújáró helyet csináljanak belőle. Emlékmű, sétány, trafik, emléktárgyüzlet, italbolt, szálloda, autóparkolóhely meg ilyesmik. Kopra füttyentett egy cifrát. – Ezt jól kitervelték! Mit tanácsol, mit tegyek? – Menjen bele mindenbe. Ha Bártik szónokolni akar, azt amúgy sem lehet kivédeni. Meg aztán az egész falut magára haragítaná, ha emiatt elesnének a megígért kedvezményektől. Viszont írásban kösse ki, hogy közcélra semmit se hasítsanak ki a parcellájából. Ehhez ragaszkodjon. Pecsét, aláírás. Nem féltem én az M.-belieket, meg fogják azok találni a számításukat így is. – Rendben van – mondta Kopra rövid tűnődés után. – Köszönöm a tanácsot, majd így járok el. Most már csak arra vagyok kíváncsi, miért árulta el nekem mindezt?

A fiú zavartan vont vállat. – Nem szeretem, ha valakivel ki akarnak babrálni ok nélkül. Nem szeretem az öregem ügyeskedéseit. Nem szeretem az itteniek mohóságát. Egy nap alatt a fél falu arra rendezkedett be, hogy kiszipolyozza a látogatókat. Az újságíró nem szólt semmit, csak jól megnézte magának a kísérőjét. Aztán, oldalán a kamasszal, átvágott az utca másik oldalára, az alig ötvenméternyire levő tanácsháza felé... Húsz percbe sem telt, már jött is ki, négyrét hajtott, pecsétes írás volt a farmernadrágja zsebében. Nemcsak az ő, özvegy Paukné telkére is szólt a mentesítés. Emberemlékezet óta az M.-i tanácsházán ügyet ilyen gyorsan nem intéztek el. Méghozzá kilenc óra, a hivatalos félfogadás megkezdése előtt!... Miután ingatlana jövőjéről megnyugtató módon sikerült gondoskodnia, Kopra elhatározta, hogy a saját jelenéről is gondoskodik. Ezért a közeli ABCkisáruház felé indult. Kenyeret, felvágottat szándékozott venni, meg egy inget, nyakkendőt, a közelgő nagy eseményre való tekintettel. Ha netán nem tudja elkerülni valamelyik kamera látókörét, ne fessen úgy, mint egy ágrólszakadt. Benyitott az üzlet ajtaján. Szokatlanul sokan voltak a helyiségben, s mindjárt megakadt a szeme néhány ismerősön. A bal oldali, presszónak kiképzett részben Hörömpöly Pista, a délutáni lap munkatársa kortyolgatja a feketéjét. Kissé odébb Lázár Edit áll, a rádió műsorközlője, s a tévés Kisócival társalog. A pult végénél pedig Gitta dől a falnak, és mosolyogva hallgatja Schieder Jóskát, a híradó operatőrjét. És még fél tucat más ember is lebzsel ott, köztük a művészvilág néhány híressége. Kisóci, a rámenős Ki-sóci vette észre elsőnek az új jövevényt. – Itt van a nap hőse! – kiáltott fel, odasietett hozzá, megrázta a kezét, hátba veregette. Szempillantás alatt csend támadt, minden tekintet feléjük fordult. De Kisóci szemernyi gondolkodási időt sem adott a konkurrenciának, élt helyzeti előnyével. Belekarolt Koprába, gyengéderőszakkal a sarokba vonszolta, ott egy hosszú lábú asztalkához ültette, közben ujjaival jelezte a presszós kisasszonynak, hogy két dupla lesz és két féldeci kevert. És szinte egyidejűleg egy gépelt papírlapot is elővarázsolt valahonnan. – Fuss át, öregem, ezen a műsortervezeten, egész éjszaka ezen dolgoztunk, aki ennél jobbat ajánl, az vagy csal, vagy hazudik, vagy... – Micsoda viselkedés ez?! lépett hozzájuk magából kikelve Hörömpöly. – Úgy lerohanod ezt a szegény fiút, hogy szóhoz sem tud jutni! Még azt sem hagyod, hogy üdvözölje a barátait. És kisajátítanád a műsort a televíziónak, mintha rádió, sajtó nem is volna a világon! – Jó – bólintott kegyesen Kisóci –, üdvözöld, aztán hagyj bennünket szépen magunkra, dolgozni szeretnénk. – Te kopj le, ide most színvonal kell! Szó szót követett, felforrt körülöttük a levegő, mások is bekapcsolódtak a veszekedésbe, robbantak az indulatok. A helybeli vevők s az elárusítólányok boldog ámulattal figyelték a készülő vihart. Az üzletvezető még a raktárost is előhívta a hátsó traktusból, jusson neki is az élvezetből. Ilyet se láthat mindennap: mindjárt összeverekednek ezek a pesti sztárok. Össze is verekedtek.

Sikoly, ordítás, repülő kávéscsészék, poharak, hamutartók. És mintha valami titkos riadó szólította volna a helyszínre őket, újabb és újabb harcosok érkeztek, s bár fogalmuk sem volt az előzményekből, teljes lendülettel belevetették magukat a küzdelembe. Mindenki harca volt ez – mindenki ellen. Régi, leplezett gyűlölködések lobbantak lángra. A hűtőpult mellett a filigrán táncdalénekesnő két kézzel cibálta annak a pályatársnőjének haját, akivel hetenként felváltva nyilatkozik a képeslapokban, hogy mennyire szeretik, tisztelik, nagyra tartják egymást. A kitűnő rádiós kommentátor Salvus-vizes palackot lengetve, korát meghazudtoló lendülettel üldözte tévés kollégáját a gyümölcsrészleg ládái között, két bemondó szabályos ökölharcot vívott a textilneműosztályon, két humorista gyomrozott egy esztétát... És Kopra? Ide-oda szaladgált izgatottan, próbálta csitítani, szétválasztani a verekedőket, magyarázott, érvelt, rimánkodott... hasztalan. A csillapító szavak elvesztek az éktelen ricsajban, a szétválasztott civakodók újult erővel ugrottak egymásnak, gyorsított járatban cikáztak a légtéren át a legkülönfélébb élelmiszerek, italáruk, használati és luxuscikkek, ékes bizonyítékául annak, hogy mostanában a vidéki kereskedelmi egységek is bőséges választékkal rendelkeznek. Égi csoda, hogy komolyabb sérülés még nem esett az iszonyatos perpatvar során. De várható volt, hogy pillanatokon belül bekövetkezik a katasztrófa. Ekkor a kétségbeesett Koprának megakadt a tekintete egy gyerektrombitán, a játékosztály polcán. Odarohant, felkapta, és minden maradék szuflájával belefújt. Maga sem tudta miért, a tévéreklám szignálja szállt ki dobhártyaszakító hangerővel a pléh zeneszerszám tölcséréből. Meglepő hatással. Egyszerre csend támadt, lehanyatlottak a hajításra emelt karok, félúton megálltak az ütésre lendülő öklök, leváltak a torkokról a markolászó ujjak. Arra a kockás inges, farmernadrágos fiatalemberre irányult minden tekintet, aki az erőfeszítéstől kimeredt szemmel trombitált. Hirtelen valamennyien felismerték, hogy hiszen ez az a kopasz-hegyi újságíró, aki miatt leruccantak ide, akivel tárgyalni akarnak, akitől függ, hogy ilyen vagy olyan formában részt vehetnek-e a háromperces kozmikus műsorban. Kopra pedig eldobta a trombitát, előhúzta a jegyzetfüzetét, golyóstollat. – Mindenki maradjon a helyén – kiáltotta –, mindenkihez odamegyek. Aki elmozdul, automatikusan kizárta magát az adásból. Pisszenés nélkül fogadtak szót, még a pultok mögött az eladók, a csata elől a falhoz lapuló helybeli asszonyok is megmerevedtek. Kopra odalépett a hozzá legközelebb állóhoz. Történetesen ez az idősebb férfi volt talán az egyetlen, aki nem vett részt az össznépi dulakodásban. A pénztárfülke fedezéke mögül megértő-gúnyoros-bölcs mosollyal figyelte az eseményeket. – A professzor úrnak mi a terve? – érdeklődött Kopra. – Tudja, fiatal barátom – felelte a kérdezett –, én már jó ideje készülök egy előadássorozatra a kozmikus gondolkodás történetéből. Ennek, hogy úgy mondjam, a szurrogátumát talán ismertethetném egy-két perc alatt.

– Igen – bólintott a műsor szervezője, firkantott valamit a noteszébe, kitépte a lapot, odaadta a professzornak. – Szíveskedjék ezzel jelentkezni tizenegy órakor a telkemen. A következőhöz fordult. – Az ön kívánsága? A gördülékeny stílusáról ismert színpadi szerző, aki darabjaiban évről évre sikeresen ülteti át a századforduló franciás szalontémáit szocialista környezetbe, a földön ült, és egy puklit tapogatott a pofacsontja alatt. – Talán nem szerénytelenség részemről – mondta nyájasan –, ha arra hivatkozom, hogy a néhány perces közérdekű, kedélyes csevegést én honosítottam meg Európának ebben a csücskében. Minthogy ezúttal is kifejezetten néhány perces adásról van szó, a tudomány és a technika valóban gigászi előretörését, az űrhajózás fantasztikus vívmányait állítanám párhuzamba a lakáskarbantartó szövetkezetek slendrián munkájával. Jó? – Igen. Firkantás a noteszbe, lapkitépés, átnyújtás. A népszerű énekesen a sor, ezer női szív ver szaporábban, ha angolos hanglejtésű, sajátos technikával befelé énekelt, izgalmasan érthetetlen táncdalai felcsendülnek. Saját szerzeményét adná elő, erre az alkalomra írta, a zenéjét is ő szerezte, gitáron kísérné magát, a refrén: „Jöjj, jöjj, Hax úr, el újra... "-világsláger lesz, nem vitás. Rendben? – Igen. És még hússzor: igen, igen, igen. Amíg csak ki nem fogytak a lapok a noteszából. AZ ADÁS – Te tisztára megőrültél – jelentette ki a kis Gaál. Komoróczy nem szólt a Kopra által előadottakhoz, pipázott, és a bárányfelhőket bámulta az égen. Teljesen feleslegesen, hisz mindent tudott róluk. A három barát a hajdani tisztáson üldögélt egy pokrócon, az űrhajó lábánál. – Igazad van – bólintott a telek tulajdonosa –, mintha azon a trombitán a maradék eszemet is kifújtam volna a fejemből. De hát attól féltem, ha nem nyugtatom meg őket, folytatódik a hisztéria, agyonverik egymást. Ezért nem várhattam meg, amíg megérkeztek, hogy segítsetek. Gaál az órájára nézett. – Fél tizenegy. Egy órán belül téged vernek agyon. Van sejtelmed arról, hogy hány embert csődítettél ide szerepeltetési ígérettel? Vagy százat! Hiszen az a másfél tucat szólista szinte nem is számít, amellett, hogy háromnégy teljes műsorblokkot kötöttél le a klánfőnökökkel. Azok zenekarral, énekkarral, egész sereg színésszel vonulnak fel. És három perc az adásidőd! Csak akkor maradhatsz életben, ha az a száz ember itt egyszerre fog szavalni, előadni, énekelni, zenélni, talán még táncolni is. Kész világbotrány! Kopra Komoróczyhoz fordult. – Mondd, te sem látsz kiutat? – De igen. Ha vannak vidéki rokonaid. Lehetőleg távoli tanyán. Akkor beülünk most a kocsimba, te a hátsó ülésre, betakarunk ezzel a pokróccal,

lecsempészlek hozzájuk. Meghúzod náluk magad, amíg elvonul a vihar. Néhány hónap elteltével talán előmerészkedhetsz. Amaz csak a fejét rázta. – Nincsenek tanyasi rokonaim. És ez amúgy sem megoldás... Viszont esetleg... Igen, csak ő segíthet! Gyorsan feltérdelt, nadrágja farzsebéből műanyag tokot halászott elő, a buszbérletét őrizte benne, második napja még valami mást is. Óvatosan a tenyerébe rázta az apró tapadókorongot. – Mit csinálsz?! – kérdezte Gaál Feri meghökkenve. – Hax azt mondta, nem fogyaszthat többet a gondolatátviteli energiából! – Nem, csak azt mondta, takarékoskodnia kell vele. Bajt nem okozhatok, legfeljebb nem veszi fel velem a kapcsolatot. Homlokára illesztette a korongot, feszülten nézett a gombra, a másik kettő meg őrá. Néhány másodperc múltán azt látták, hogy barátjuk arcán felengednek az izmok, felsóhajt, tehát a kis fókafejű érintkezésbe lépett vele. Talán fél perc telt el még izgatott várakozás közben. Kopra egyre sűrűbben, nekividámodva bólintott, aztán körülpillantott, felugrott, a telek túloldalán levő kőkupachoz szaladt, körülfutotta, visszatért, lekapta homlokáról a korongot, hanyatt vágta magát a földön. – Éljen Hax! – kiáltotta boldogan. – Nincs nála pompásabb, okosabb kis fickó az egész galaktikában! Megmarad a kecske, jóllakik a káposzta! Vagy fordítva. Bánom is én! A fő, hogy rendben lesz minden! Mi hárman pedig halálra röhögjük magunkat! Ez lesz az én jutalmam a sok idegfrászért. – Mesélj már! – rázta meg a vállát Gaál. – Mi van? – Majd később mindent elmondok. Most – talpra, léhűtők! Munkára fel! Te, Kóci, gurulj le gyorsan a faluba, légy szíves. Menj be a népművelési otthonba, van annak egy könyvtára. Keress ki egy olyan prózai szöveget vagy rövidebb költeményt, ami a mai alkalomhoz illik. Hozd magaddal, ha rám hivatkozol, odaadják a könyvet. Egyúttal visszaviheted a kölcsönkért lexikonokat, már nincs rájuk szükségem. Aztán ugorj be a tanácsházára vagy a tanácselnök lakására, keresd meg ifjabb Safranek Mátyást, dugd a kocsiba, hozd magaddal. Olyan becsületes valakire van ugyanis szükségünk, aki feltétlenül arra is gondol, amit mond. Ne feledd, ifjabb Safranek Mátyás! – Én?! – nézett vissza távozóban Komoróczy, s jogos méltatlankodás csengett a hangjában. – Hát el tudok én felejteni bármit, amit egyszer hallok, látok, olvasok?! Még ha akarnám, se menne. És nyurga alakja már el is tűnt a sufni mögött. – Ferikém – fordult ekkor a körszakállas rendezőasszisztenshez Kopra –, te fogod lebonyolítani az egész cécót. Fogadod az érkezőket, megmondod, hogy mindenki adásban lesz, próbáljanak addig kedvükre, kijelölöd a helyüket, rendelkezésedre áll az egész telkem. Kivétel az a kőkupac ott a sarokban, azt és a környékét hagyd üresen. Közlöd az érdekeltekkel, hogy ne zavartassák magukat a szomszédoktól, mert az egyidejű fellépés a kozmikus továbbításban sem a képet sem a hangot illetően nem okoz gondot. Hax a masinájával szelektál mindent. Igaz, a földi tévénézők kaleidoszkópot látnak, kakofóniát hallanak majd, de hát most a világűr élvez elsőbbséget. Az adás tizenegy óra ötvenhét perckor kezdődik. Egy perccel korábban az űrgömb felemelkedik, és megáll vagy tizenöt méter magasan. Az aljából kinyúlik valami szerkezet, az az adó-vevő készülék. Amikor a gömb héja sárgáspirosan sugározni kezd, indul a műsor. Minden világos?

– Minden. Kivéve azt, hogy te mit fogsz csinálni közben? – Én? Lesétálok a faluba. Ha a történtek után beengednek az ABC-boltba, vásárolok magamnak egy inget és egy nyakkendőt. Reggel is ez volt a szándékom, de akkor az üzlet nem működött, minthogy az árucikkek nagy része állandóan mozgott. Azóta talán visszakerültek a polcokra. Csak aki már látta, hogy milyen képet mutat egy nemzetközi vásár, egy kiállítás, egy árubemutató röviddel a megnyitás előtt, csak az képzelheti igazán maga elé azt a rendetlenséget, zavart, lótást-futást, idegeskedést, pánikot, ami a kopasz-hegyi telken uralkodott tizenegy óra után. Az egyik énekes úgy érezte, hogy berekedt, szerezzenek neki tojássárgáját vagy legalább cukros vizet. A kosztümök egy része bent maradt a faluban, a filmhíradósok kábelei összekeveredtek a tévésekével, bedöglött egy magnó, az egyik zenekarnak elromlott az erősítője, színészek nem tudták a szövegüket, egy operatőr berúgva érkezett, egy gitáron elpattant a legfontosabb húr, hol a legközelebbi hangszerbolt? És így tovább. De tizenegy óra ötvenkor, amikor Gaál Feri felmászott a sufni tetejére, és a körzetparancsnokságtól kölcsönbe kapott kézi hangerősítőbe beleordította: „Mindenki a helyére! Hét perc múlva adás!" – egy csapásra minden elrendeződött. Középen ott állt Bártik elvtárs elegáns, világosszürke ruhában, kihajtott nyakú, fehér ingben, kezében a papír az ünnepi mondókával, előtte három mikrofon. És ki virított mellette színes népviseletben, piros csizmácskában, virágos ingvállban? Gitta, a manöken. Ezüsttálcát tartott kecsesen a kezében, rajta parányi cipó, csipetnyi só. Bár ekkor már köztudott volt, hogy az űrhajó a fejük fölé emelkedik majd, semmiképp sem lehetséges, hogy Haxnak átnyújthassák ezt a jelképes ajándékot, azért Gitta nagyon jól mutatott Bártik elvtárs mellett. Tőlük jobbra, egy hosszú asztal mögött ült a professzor úr, egy külpolitikai és egy sportkommentátor, a sikeres színpadi szerző és még sokan mások, akik majd egyszerre fognak beszélni a legkülönfélébb fontos témákról, hadd okuljon a világmindenség. Mögöttük a villámjelenetek szereplői, szavalóművészek és pantomimesek sorakoztak fel. A bal oldali terepszakasz a dalnak és a táncnak van fenntartva. Sebtében ácsolt kisebb-nagyobb pódiumok, rajtuk torzonborz zenészfiúk, hongkongi pizsamától a líbiai burnuszig a legváltozatosabb öltözékekben, mini-, midi-, maxiszoknyás, forrónadrágos és nagyestélyis énekesnők, szmokingos és apacsruhás énekesek, színpompás látvány. Hát még majd, amikor egyszerre kezdenek dalolni beatet, dzsesszt, magyar népdalt, cigányéneket, Mozartot! A pódiumok között lesz szalontánc, csárdás, csűrdöngölő és sék. Tizenegy óra ötvenhat perc. Csikorgó-súrlódó zaj, nem erős, de a platón olyan nagy a csend, hogy messze elhallik. Az űrhajó három lába rugózik néhányat, fellöki a gömböt a levegőbe, vagy három emeletnyi magasságba. Ott lebeg. Most már szorgalmasan dolgoznak a lenti felvevőkamerák, az izgalomtól elfúló hangon közvetítenek a riporterek. A gömb aljából előbb egy fényes rúd nyúlik ki, majd a rúd oldalából küllőszerűen egy sor hosszú, vékony pálcika. Vízipálma, koronával lefelé.

Az űrhajó fala halvány izzásba kezd, majd fokozódik a sugárzás, sárgáspiros színben ég az egész gömb. – Most! – kiáltja a kézi hangerősítőbe Gaál Feri, s már beszélnek az előadók, szavalnak a szavalók, felcsendülnek az első zenei taktusok, a táncosok is ropják már. Megejtő egyveleg. Az űrhajó adó-vevő antennájának közepén levő apró, szinte észrevehetetlen homorú tükör lassan elfordul, megdől, sugárba fogja a kőkupacot a telek túlsó szögletében. Minthogy ez a tereprész nem esik bele a földi televíziós és filmkamerák látómezejébe, a felvételre kijelölt négyzetbe, itt alig néhány ember tartózkodik. A falusi öregasszonyok fekete ünneplőjében és méltóságteljesen özvegy Pauk Antalné áll a halom tetején. Mellette a lánya, Erzsiké, miniszoknyában, könnyű, virágos blúzban. Az izgalomtól kipirult arccal nézegeti a lentebb álló, ágáló, éneklő, táncoló sok híres személyt. Közben lassú, ősi ütemben mozog jobbra-balra a felsőteste, a picit ringatja a karjában, fel ne sírjon, meg ne zavarja a világ produkcióját. Lábánál a fiatal bakkecske, Samu szemléli figyelmesen a környéket; mi kárt tehet majd éjszaka, amikorra elkotródik ez a sok felesleges kétlábú, csend lesz, sötét lesz, és beköszönt a bosszú órája. Kissé oldalt szeplős képű kamasz, ifjabb Safranek Mátyás ül egy lapos szikladarabon, kezében A tűz csiholói című versgyűjtemény, szemébe lógó haja eltakarja homlokán a tapadókorongot. Mozgó szájjal de hangtalanul olvassa a költeményt: Kezdetben teremté isten a mennyet és a földet, ezután, mikor eljött az ideje, bolygókat rakott az égre és megpihent a hetedik napon. Milliárd évek óta az ember, kit saját képére és hasonlatosságára teremtett, percnyi pihenés nélkül, a maga felszabadult értelmével, félelmet nem ismerve, egy októberi éj derült egére más bolygókat rakott, hasonlatosakat azokhoz, melyek forogtak a világ teremtésétől fogva. Ámen. Salvatore Quasimodo költeményét Képes Géza fordította magyarra

Ez a kép röppent fel a Földről, ezek a gondolatok szálltak a magasba, hogy első híradásként mutassanak, jelezzenek valamit a kozmosznak a Naptól számított harmadik bolygóról. És aztán visszahúzódott a gömb belsejébe az adóvevő szerkezet, az űrhajó meglódult, szempillantás alatt eltűnt a bárányfelhők mögött.

Artopolisz rejtelmei (JEGYZETEK EGY FANTASZTIKUS UTAZÁSRÓL) Fantasztikus utazás volt csakugyan. Az én fantasztikus szórakozottságom következménye. Eredetileg Birkenhausenbe igyekeztem, az évenkénti hagyományos filmfőcím-fesztiválra. Az idén azonban nem jutottam el oda. Nélkülem peregtek le a főcímek. Ezért be sem számolhatok róluk kedves olvasóimnak. Valószínűleg már Pesten rossz vonatra szálltam fel, Kisrátóton még rosszabbra szálltam át, így persze hogy meglehetősen módosult az útirányom. Reggel óta kattognak alattam a kerekek, most már késő délutánra jár az idő, nyugodtan üldögélek a kuset priccsén, amikor megáll a szerelvény, sípszó, a kalauz bekopog, szíveskedjék kiszállni, megérkeztünk, végállomás. Felkapom a bőröndjeimét, kászálódom lefelé. Ejnye de megváltozott tavaly óta ez az állomás! És az is különös, hogy én vagyok az egyetlen érkező, üres a peron. Máskor csak úgy nyüzsögnek e tájon a zsűritagok, fotósok, művészek és művésznők, újságíró kollégák. Odakiáltok a mozdonyvezetőnek, mi a helyzet, miért került át a főbejárat jobbra, miért olyan kihalt ma ez a birkenhauseni állomás? Azt feleli, talán elsősorban azért, mert ez nem a birkenhauseni, hanem az artopoliszi állomás. Ráadásul Artopolisz még fel sincs fedezve, a térképek sem tüntetik fel, most is csak sajtóhiba folytán került a menetrendbe. Odakiáltok a mozdonyvezetőnek, hogy nagyon messze van-e ide Birkenhausen? Azt feleli, hogy nagyon. Rohanás a postahivatalba, felhívom interurbán Budapestet, kérem a főszerkesztőmet, közlöm vele, hogyan jártam. Itt vagyok egy idegen városban, az én hibám, de ezt most hagyjuk, mi legyen tovább? – Ha már így történt – feleli megértőén –, maradj veszteg, előbb-utóbb majd csak tartanak ott is valamilyen fesztivált. – Ez elvileg rendben van – mondom a telefonba –, de az én kiküldetésem csak öt napra szól. A pénzem is... Ha ezalatt nem szerveznek itt semmilyen... – Akkor továbbra is ott maradsz – vág a szavamba –, ez a lap érdeke! Tessék, már le is tette a kagylót. Nem hagyta, hogy megköszönjem a kedvességét, a nagyvonalúságát. Hiába, ilyen pompás fickók ezek a honi főszerkesztők. A lap érdekében bárminő nehézséget vállaltatnak. Fogom a bőröndjeimét, kocogok ki az állomás elé. Elcsípek egy kószáló taxit, hogy elvitessem magam egy szolid szállodába. Amint elindulunk, szemem automatikusan a mérő ablakára tapad, elvégre napidíjból él az ember, tájékozódni kell az árakról. Megérkezünk, a taxióra három és felet mutat. A vezető, kopasz, köpcös, idősebb férfi, leállítja a motort, felém fordul, ültében picit meghajol, felveti a fejét, és azt mondja: – A szerelem örökké él! – Annyi baj legyen – nyugtatom meg. – Kérek számlát, mert a pályaudvarról a városba és vissza, tehát összesen két alkalommal, a cég fizeti a fuvart.

Erre nem reagál, hanem legnagyobb megdöbbenésemre, szavalni kezd. Fájdalom, holdvilág, bús madárkák, susogó szellő, tomboló vágy, csupasz sírhant és így tovább. Baltával faragott rímek. Aztán a mondat közepén elhallgat, reménykedőn néz rám. – Mi van? – érdeklődöm. – Ha már elkezdte, fejezze is be nyugodtan. Ne végezzen félmunkát. – Köszönöm – bólint hálásan, ismét felszegi a fejét, és még elharsog valamit a szerető szívek feltételezett találkozásáról a túlvilágon. Aztán kiszáll, átkerül a kocsi másik oldalára, udvariasan kinyitja nekem az ajtót, kisegít. Én meg nyúlok a bukszám után. – Mennyivel tartozom? – Rendezve van -jelenti ki. – Meg tetszett hallgatni három és fél szakaszt saját költésű versemből, pont ennyi volt a mérő állása. És még további két sort – borravaló gyanánt. Nagyon elégedett vagyok. Én nemkülönben. Gyorsan kifaggattam, hol vannak a kedvenc standjai, felírom a noteszembe. Ez az én madaram. Artopoliszban ritkán járok majd gyalog, az biztos. Ilyen kellemes gondolatok közepette ballagok be a szálloda halijába. A recepciós pult mögött bájos, ifjú hölgy. Galambszürke kosztümjének hajtókáján keskeny szalag, rajta felírás: „Euterpé". – Kézcsókom, Euterpé kisasszony – szólítom meg nyájasan –, kaphatnék egy szobát, egyelőre öt napra? – Üdvözlöm, uram – mosolyog rám. – Én Stigulec Beáta vagyok. Euterpé, „a dalban dús", a lírai költészet és a zene múzsája. Szállodánk névadója. – Hát persze – mormogom zavartan és röstelkedve, mert ezt én valaha tudtam, de elfelejtettem, hiszen egy kulturális rovatban annyi gondja, baja van az embernek. – Szóval, van üres szobájuk? Felelet helyett Beáta egy hangvillát emel fel kecsesen a vendégkönyv mellől, megpöcköli a körmével, a füléhez tartja, halkan dúdolni kezd: – Do-re-mi-fa... Elhallgat, várakozásteli tekintetet vet rám. Én csak állok, nem tudom, mit akar. Kezd kínossá válni az ügy. – Lesz szíves a kedves vendég – töri meg végre Stigulec Beáta a csendet – elénekelni néhány taktust? – Boldogan szolmizálok kegyeddel bármikor – jelentem ki gálánsán –, de pillanatnyilag rendkívüli mértékben foglalkoztat az a probléma, hogy az Euterpében álomra hajthatom-e fejem a közeljövőben? – Persze – biccent a kisasszony –, de ahhoz, hogy kijelölhessem a szobáját, előbb énekelnie kell. Hja, az más. Ahány ház, annyi szokás. És ahány szálloda. Pesten az útlevelet kérik elsőnek a külfölditől, itt néhány taktust. Ez a rokonszenves ügyintézés. Már dalolok is: – Do-re-mi-fa-szo-la-szi-do... Tudom visszafelé is. Énekeljem el úgy is? – Felesleges – mondja Beáta kissé elborult tekintettel. – Sajnos, önnek csak a hátsó, udvari traktusban biztosíthatok egy kis szobát, a hatodik emeleten. Megfelel? – Lift van? – Többnyire. – Akkor el van boronálva. Mibe kerül?

– Egy pillanat! – húzza végig mutatóujját az árjegyzéken. – Hátsó traktus, hatodik emelet, vaságy, mosdócsapos, öt napra... Kérem, nagyon olcsó. A szálló szobaasszonyaiból alakult népi énekkar hangversenyét kellene meghallgatnia ellenszolgáltatásképpen. Holnapután este. Kétórás műsor, tízperces szünettel. Megfelel? – Meg. – Ha félpanziót is óhajt a kedves vendég, reggeli és háromfogásos vacsora, akkor ehhez még hozzájön a direktriszünk magánszáma. Félóráig tart. – Egész panzió lesz! – legyintek fényűzőén. – Tízórai is, ebéd is, uzsonna is. Kerül, amibe kerül! Meghallgatom érte a liftesfiúk kamarakórusát, a főportás sanzonjait, pincérkoncertet, amit akar. Stigulec Beáta egészen meg van illetődve. – Ön igazán nagylelkű, uram. Bár sok ilyen vendégünk lenne! Aztán leakaszt egy fagolyós kulcsot a falról, bejegyzi a főkönyvébe a nevem, állampolgárságom, állandó lakhelyem. Amikor azt diktálom, hogy újságírással foglalkozom, felkapja a fejét. – Milyen témákról tetszik írni? – Ami jön. Főleg – kulturális események. Film, színház, muzsika, televízió... – Ne vegye tolakodásnak – mentegetőzik pirulva –, van ma estére valami programja? – Semmi különös. – Akkor... megkérhetném egy nagy-nagy szívességre? – Parancsoljon. – Abban a házban, ahol én lakom, egyfelvonásos színdarab kerül bemutatásra. Ma este. Én írtam, és a főszerepet is én játszom. Harminc percig tart mindössze. A házbeli fiatalok adják elő. Mindnyájunkat boldoggá tenne, ha egy külföldi szakember... Megtenné?. .. Eljönne?... Megnézne bennünket? – Ezer örömmel. Esetleg majd írok is a lapomba pár sort. Elviszem az öreg Leicámat, és néhány felvételt csinálok. Boldogan felkiált, áthajol a pulton, megcsókol. – Nem is tudom, miként hálálhatnám meg... – Valahogy csak megegyezünk – mondom, és megkockáztatok egy félénk, óvatos kacsintást. Egek, Stigulec Beáta erre mélyen a szemembe néz, alig észrevehetően biccent azzal a tündéri fejecskéjével. Aztán gyorsan elfordul, bebújik a vendégkönyvbe. Hát ez nem igaz! Én itt ingyen taxizom, potyán lakom, bérmentesítve étkezem, és esetleg grátisz... Nagyon kezd nekem tetszeni ez az Artopolisz! Másnap, kiadós reggeli után, délcegen fütyürészve sétálok ki az Euterpéből. Egy kis városnézésre, a ragyogó napsütésben. Hangulatom emelkedett, erre a kiküldetésre én már semmiképp nem fizethetek rá. Igaz, az a tegnapi egyfelvonásos, enyhén szólva, nem volt világszám, recsegtek a kulisszák, még az a drága Stigulec Beáta is inkább színház után, az öltözőben nyújtott felejthetetlen alakítást... Apropó, színház. Ha másról nem is, de erről feltétlenül írni fogok. És egy képet is megér. Mennyire szerethetik ezek az artopolisziak a színjátszást, ha – amint erről értesültem – majd minden lakótömbben van olyan házi színház,

illetve hangversenyterem, mint aminőben tegnap azt a gyengécske darabot gyengécskén előadták. Kicsiny, talán harmincszemélyes, de nagyon kényelmes, pompás akusztikájú nézőtér, miniatűr színpad, elsőrendű világítás, tökéletes műszaki berendezés, drága díszletek. És a szereplők kivétel nélkül döbbenetes buzgalommal domborítottak, lelkesedésüket nem lohasztotta, hogy amikor a függöny felment, ötödmagammal ültem csak a nézőtéren, amikor lement, egyedül. Rovom az utat, nézem a járókelőket. Csuda eredetien öltözködnek, íme, egy vörös hajú nő, lila napszemüveggel és olyan fehér lebernyegben, amilyet a patríciusfeleségek hordhattak az antik Rómában. A homlokán zöld pánt. Azon a másikon bizisten pizsama van, a fején széles karimájú kalap, a hóna alatt háromlábú állvány, hosszú szárú ecsetek. Érdekes, hogy a férfiak többsége a nagy meleg ellenére körszakállt, baszk sapkát és barna bársonykabátot visel. Mintha csupa művészféle lebzselne itten. Lehet, hogy ez a város festőnegyede? Na, az emberekből egyelőre elég volt, vegyük szemügyre a házakat. A régiek mind keskeny, nyerges tetejű, nagy ablakos, tipikusan vogéz jellegű, kedves, barátságos épületek. Viszont az újak!... Jó, jó, tudom, hogy minden város az ellentétek városa, ahol a múlt és a jövő találkozik, valamint a fény és az árnyék, no de ennyire?! Ahány új ház, annyiféle lidércnyomás. Akad olyan zárt szerkentyű, amelyik meghámozott, félbevágott narancshoz hasonlít, gondolom, a gerezdekben laknak a szerencsétlen bérlők, és a pincén át közlekednek. A legkacifántosabb köztük talán az a kocka alakú földszintes építmény, több rétegű pagodatetőzettel, a főbejárat két oldalán dór és lótusz oszlopok, az ablakok gót stílusban készültek, borzalmas az összhatás. Bámulom lenyűgözve, ilyen ocsmány szörnyeteget még elképzelni sem tudnék, amikor a földszinti ablakból kiszól egy férfi: – Nos, hogy tetszik? – Nem találok szavakat – felelem az igazságnak megfelelően. – Milyen zsánerben készült? – Szuperneoekletikus. Magam terveztem. Magam építettem és állandóan fejlesztem. Amíg nem lesz tökéletes. Nem akarja megnézni belülről is? Akkor fog csak igazán elámulni! – Köszönöm, már épp eléggé el vagyok ámulva. A viszontlátásra. Kihajol az ablakból, megfogja a kabátom hajtókáját. – Uram, várjon, látom, hogy műértővel van dolgom. Felajánlom, lakjék a házamban. Ingyen. Ön ért az architektúrához, és fogékony az új iránt. Nem gondolja, hogy tojásléc díszítésű párkányzat jobban illene a kapu fölé? Vagy firenzei mozaik? Esténként majd elbeszélgetnénk ezekről a problémákról. Lakbér fejében. Nos? – Megtisztelő az ajánlata – mondom, miközben kirántom mancsából a zakómat –, de én csak átutazóban vagyok itt. És szállásom is van már. Loholok elfelé, és csak a sarkon túl állok meg, hogy kifújjam magam. Megtorlóm a homlokom. Kicsit mintha sok volna a bolond ebben az Artopoliszban. Azon nem csodálkozom, hogy mindnyájukkal összekerülök, Pesten is ez a helyzet. Ha feljön a szerkesztőségbe egy-egy ilyen csendes őrült az örökmozgó tervével, életelixírrel, halálbiztos lottószisztémával a táskájában, feltétlenül az én szobámba nyit be, vonzóm az ilyeneket, talán megérzik, hogy néha én is...

Elhessegetem magamtól ezt a borongós gondolatot, nekem ma még dolgoznom kell. Munka... Ideje, hogy már ezzel is törődjem. Lopom a napot, közben pedig a színházakban nyilván folynak a próbák, peregnek a filmek a mozik délelőtti előadásain, az itteni rádió és tévéműsorok felől is tájékozódnom illene. És valami fesztivált talán itt is rendeznek. Megállok egy hirdetőoszlopnál, teli van ragasztva nyomtatott plakátokkal meg kézírásos cédulákkal, de mind házi színházi előadásra invitál. Meg lakótömbi koncertekre, üzemi előadóestre, lakásokban rendezett tárlatokra, pantomimra a tűzoltó laktanyában, filmvetítésre a kelmefestők klubjában és így tovább... Ohó, amott egy újságospavilon, veszek néhány lapot, azokból majd kiderül, hogy milyen komolyabb kulturális események zajlanak le ebben a városban. Odasietek az üvegfalú kalickához, feltűrt ingujjal egészen fiatal, sovány fiatalember ül benne, és jókora sziklát püföl vésővel, kalapáccsal. Pattog a törmelék, kész csoda, hogy még épek az üvegfalak. Szekuritból vannak, biztosan. – Kérek egy lapot – szólok a szobrászkodó ifjú hírlapárusnak. Üti tovább a követ, nyilván nem hallja a hangom ebben a nagy kopácsolásban. – Egy újságot kérek! – üvöltök be a fülkéjébe. Erre már felfigyel, leereszti a karját, felém fordul, arcán értetlenség. – Miért zavar? Láthatja, hogy alkotok! Vegyen le annyit belőlük, amennyit akar – int körbe, a csipeszeken lógó sajtótermékekre. Gyorsan lekapok egy vaskos, színes fedelű folyóiratfélét, és már kérdem is a rikkancstól, mielőtt a fogas vésőjével ismét megtámadná a gránittömböt. – Mit fizetek? – Semmit. Miért fizetne? De ha tovább is gátol a munkámban... – emeli fel fenyegetően a két és fél kilós szobrászkalapácsot... Tessék, ilyenek ezek a mai fiatalok. A szívük arany, ez is nekem ajándékozná az egész készletet, de gorombáskodik, mert restelli a jólelkűségét. Mindenesetre szedem a sátorfámat. A folyóirattal a szomszédos park egyik üres padján foglalok helyet, belelapozok, tanulmányozom. Hű, ezzel bevásároltam. Nem magazin ez, hanem könyv. Történelmi dráma három felvonásban, féltucatnyi novella, szonettek, tárcák. És mind egyetlen szerző művei. Brillant betűkkel, hatvannégy oldalon, fotókkal és rajzokkal illusztrálva. Lehet, hogy nagyszerű dolgok, de nekem most nem erre van szükségem. Gépiesen nézem meg az impresszumoldalt, ez áll rajta: A fényképeket és a rajzokat készítette: Gerstenbauer Emil A védőborítót Gerstenbauer Emil tervezte és ugyanő vitelezte ki A kiadásért felel: Gerstenbauer Emil Szakmai tanácsadó: Gerstenbauer Emil Felelős szerkesztő: Gerstenbauer Emil Ellenőrizte: Gerstenbauer Emil Műszaki vezető: Gerstenbauer Emil Példányszám: 52 Készült Gerstenbauer Emil házinyomdájában, 1970-ben Becsukom, kelnék fel, hogy majd visszaviszem, kicserélem, de egy kéz nehezedik a vállamra, visszanyom a padra. És markol olyan erővel, mint egy satu. Nagy nehezen kicsavarom a gerincem, felnézek. Egy akkora fickó

mosolyog le rám szelíden, mint egy grizli-medve. Kihajtott kockás ing, pirospozsgás arc, lobogó sörény, mélyen ülő, porcelánkék szemek. – Hogy s mint? – kérdi. – Ragyogóan – felelem. – Eltekintve attól az apróságtól, hogy mindjárt eltörik a csontom. Felnevet, vihar bömbölhet így a tajtékozó tengeren. Aztán kienged a présből, megkerüli a padot, lezöttyen mellém. – Arról – mutat a kezemben levő Gerstenbauer-féle gyűjteményes kiadásra –, arról mi a véleménye? Vállat vonok. – Nincs véleményem. Nem is lehet. Épp csak hogy beledugtam az orromat. Mindössze pár perce vettem kézbe. – Pontosan így történt – bólint, és elismerően hátbavereget, aztán visszasegít a padra. – Csak próbára akartam tenni. A szavahihetőségét. Figyelemmel kísérem, amióta otthagyta az újságospavilont. – A próbát megálltam – mondom reménykedve –, az igazat, csakis az igazat vallottam. Most már elmehetek? – Hová menne?! Hisz nyilván azért választotta ezt a füzetet a sok, külalakra hasonló közül, mert meg akart ismerkedni a tartalmával. Nos, rajta, olvassa. Aztán, ha végzett, közölje velem, hogy miről szól, hogy van megírva. A véleményére vagyok kíváncsi! – Ha önt annyira érdekli ez a könyvféleség – ravaszkodom –, akár kölcsön is adhatom. Tessék, forgassa élvezettel. Én majd visszajövök, mondjuk két óra múlva, nem, inkább két nap múlva. Legyen ideje bőven. Ennél a padnál találkozunk. Arról fog felismerni, hogy kicsi vagyok és szőke. Jó? – Nem jó – rázza meg a fejét az óriás. – Nekem nem kell elolvasnom, én betéve tudom az egészet. Én Gerstenbauer Emil vagyok, író, költő, műfordító. Bizonyára hallott már rólam. Nekem a maga bírálata kell. Az őszinte véleménye. Na, lásson neki, szalad az idő. Nekilátok, mi mást tehetnék? A nap a tarkómat sütögeti. Lassan haladok, mert ha csak icipicit gyorsul a lapozás üteme, padtársam felhúzza szemöldökét, a neheztelés árnyéka telepszik betonhomlokára. Körülbelül egy óra alatt azért csak a végére jutok, egy másik óra, amíg verejtékezve dicsérem, addigra már dél is van. Emil elvonszol a lakásukra, gargantuai méretű papája és mamája megebédeltet, aztán elmerülök az ifjú titán még csak kéziratban levő művei olvasásába. Dicséret, evés, olvasás tovább... Ügyelnek rám, hogy meg ne szökhessek. Egyébként nagyon kedvesek. A legfőbb baj, hogy Gerstenbauer mama zsírosán főz, nekem pedig diétáznom kellene a savam miatt. Lassan-lassan már megbékélek a gondolattal, hogy életem hátralevő idejét Emiiké önképzőköri dolgozatainak kell szentelnem, amikor a család lepihen éjszakára, és én az éléskamra nyitva felejtett szellőzőablakán át távozom. Az agyam zakatol, csontjaim sajognak, erőim végén járok, amikor kínkeservesen hazajutok az Euterpébe. A lift éppen javítás alatt, felvánszorgok a hatodik emeletre, ruhástól dőlök végig az ágyon. Talán tíz perc múltán finoman kopognak az ajtómon, persze, Stigulec Beáta most harmadik műszakos, de én nem hallom a kopogtatást. Nem akarom hallani, fáradt vagyok, kimerült, elgyötört. Valahogyan már nem is annyira kedvemre való ez az Artopolisz, mint az első napon volt.

Dörömbölésre ébredek. A karórámra pillantok, fél tíz. A harmadik napom Artopoliszban. Felülök, megropogtatom a derekam, már csak egy kicsit recseg. Jó is, hogy felébresztett a zaj, éppen azt álmodtam, hogy a Gerstenbauer família üldöz kéziratkötegekkel, töltött káposztával... Hopp, hisz odakintről az én ajtómat verik! – Csend vagy lövök! – kiáltok ki dühösen. – Nem nézek meg semmit, nem olvasok el semmit, nem hallgatok meg senkit, és délig nincs véleményem semmiféle művészeti kérdésben! – Bocsásson meg, uram – hallom a folyosóról a liftesfiú mutáló hangját. – Egy honfitársa reggel óta várja önt a hallban, ő is magyar, Budapestről való. Távolodó léptek, a közvetlen veszély elmúlt... Egy honfitársam vár lent. Ismerős-e vajon vagy ismeretlen? Az utóbbi a jobbik eset. Úgy félek idegenbe szakadt ismerős hazámfiaitól, mint ördög a tömjénfüsttől. Az ember nem teheti ki külföldre a lábát, hogy meg ne találnák. Először meghatott összeölelkezés, jóllehet, otthon épp csak köszöntünk egymásnak, majd nosztalgikus visszaemlékezések következnek, ezzel párhuzamosan folyik a helyi magyar kolónia szidalmazása, amelyben mindenki más önző, törtető, lélektelen gazember, és még klikkezik is. Aztán a hazámfia dicsekedni, pöffeszkedni kezd, kint áll a Porsche kocsim, hétköznap csak ezt használom, van egy nyaralóm a tengerparton, széfem Svájcban, bernáthegyi kutyám stb. stb. A beszélgetés végén pedig előkerül egy kis papírcsomag, nagy betűkkel ráírva: „Bonbon meggy". Ugye megteszem, hogy leadom ezt az apróságot Pesten Melinda néninek, a Dembinszky utca 27-be, pár deka az egész. És engem hazafelé egész úton a frász tör, hogy nem heroin lapul-e a skatulyában, vagy néhány aranyóra, esetleg bizalmas kémutasítások. Biztosan vannak másféle hazánkfiai is a határokon túl, de engem eddig csak ilyenekkel hozott össze jósorsom. No mindegy, essünk túl rajta. Gyors borotválkozás, mosakodás, rendbeszedem magam, leballagok a haliba. A bejárati oszlop mögül mindenesetre végigpásztázom a terepet. Ne érhessen váratlan meglepetés... Hű, de hiszen annál az asztalnál Martola Hugó ül. Aki egyszer látta, sohasem felejti el az arcát. Személyesen nem ismerjük egymást, illetve ismeretségünk egyoldalú. Én legalább tucatszor láttam őt elegáns frakkjában a hangversenypódiumokon vagy művészeti képeslapok hasábjain. Körtefej, magas, domború homlok, sovány arc, kissé elálló fülek, hatalmas ádámcsutka, mozgékony, egyenes orr. És a szeme mindig mosolyog, mint az olyan embereké, akik tudják, hogy mit érnek, optimizmusuk is törhetetlen, a nők pedig buknak utánuk. A hozzáértők kitűnő hegedűművészként tartották számon. Sűrűn járt külföldre vendégszereplésre. Ha jól emlékszem, tavaly ilyenkor indult el arra az előadó-körútra, amelyről nem tért vissza. Kezdetben sokakat foglalkoztatott, hogy mi lehetett ennek az oka, hisz úgy élt nálunk, mint Marci Hevesen. Egyesek valami romantikus nagy szerelmet sejtettek a háttérben, ami közte és egy francia kékharisnya milliomosnő között szövődött. Mások sértődöttségre gyanakodtak, mivelhogy az idén egy fokkal alacsonyabb kitüntetést kapott, mint aminőre várt. Pletykák, találgatások. Aztán a zenei közvélemény napirendre tért a dolog fölött. És ez a Martola Hugó most ott ül az Euterpé halijának sarkában, tekintete a magasban, az üvegcsilláron repdes. Szemmel láthatóan feldúlt, ideges.

Elindulok felé, még a puha szőnyegen is meghallja lépteim neszét, hja, akinek muzsikusfüle van... Felpattan a székről, várakozóan néz rám. Üdvözlöm, kezet nyújtok, bemutatkozom. Ezt teszi ő is, de úgy markolja meg a kezemet, mintha soha többé nem akarná elengedni. És kivételes módon a szeme most már nem mosolyog, inkább szomorú és könyörgéssel teli. – Szerkesztő úr – kérdi –, ismeri még hazulról a nevem? Mond önnek valamit az, hogy Martola Hugó hegedűművész? Biztosítom, hogy nemcsak a nevét ismerem, a játékát is élveztem nem is egyszer. – Akkor... akkor talán megkérhetném egy szívességre? Ez igen, ez imponáló. Nincs nosztalgia, nincs pöffeszkedés, egyenesen a lényegre tér. Így egykettőre végezhetünk. – Rendben van. Hol a csomag? – Miféle csomag? – Hát a bonbon meggy, vagy horgászcsali vagy mit tudom én, micsoda. Az ajándék, amit át kell adnom egy idősebb vagy fiatalabb hölgynek Pesten. – Pest! Budapest! – kiált fel, és a keze közé temeti arcát. Túl korán előlegeztem a dicséretet. A recept maradt, csak a sorrend változott. Most majd közli, hogy ha itt is él, ha tejben-vajban fürdetik is itt, azért a szíve mindhalálig Budapesté. Opera, Nagykörút, Margitsziget, Halászbástya, Klauzál tér... Ha ezzel hozakodik elő, biz' isten megkérdezem, hogy akkor mi a fészkes fenének méltóztatott disszidálni? De nem ezt mondja. Egészen mást mond. – Én nem azt akarom kérni, hogy egy csomagot fuvarozzon Budapestre. Könyörgöm, engem vigyen haza! Vállat vonok. – Sajnálom, de nem kocsival jöttem. Csak személy másodikon. Kuset-val. Azon a vasalódeszkán örülök, hogy egyedül elférek. Egyébként sem gyerek maga, aki csak kísérővel utazhat. Hitetlenkedve bámul rám. – Szerkesztő úr, mióta van maga itt? Tisztában van vele egyáltalán, hogy hová került? Nem tűnt fel magának semmi ebben a városban? Még nem környékezte meg senki? – Ez eddig négy kérdés volt – számolom az ujjaimon. – Felelek mindegyikre. Harmadik napja tartózkodom itt. Tudom, hogy ezt a várost Artopolisznak hívják. Feltűnt, hogy az itteniek mennyire szeretik és milyen féktelenül kultiválják a legkülönfélébb művészeteket, és hogy az átlagosnál talán kicsit több a hóbortos ember. Már az első éjszakán részem volt egy megkörnyékezésben, nagyon jól esett. Tegnap ingyen lakást ajánlottak fel az egyik házban, Gerstenbaueréknál pedig halálomig elélhettem volna töltött káposztán. A tegnapi megkörnyékezéseket össze sem lehet hasonlítani a legelsővel. Kész. – Szerződést, kötelezvényt sehol sem írattak alá magával? – Miféle szerződést, miféle kötelezvényt? – Le sem itatták? – Nem. Engem egyébként sem lehet. Meggyőződéses antialkoholista vagyok, amióta a szesz a májamra ment. Fürkészőn körülnéz, int, hogy üljek közelebb hozzá, aztán a fülemhez hajol.

– Édes öregem – tér át a tegezésre –, pucolj innen, amíg teheted. Ha a markukba kaparintanak, úgy jársz, mint én. – Nem pucolok – súgom vissza –, amíg nem rendeznek itt is valami filmfesztivált. Egy akkorát legalább, mint a kisujjam. Arról kell beszámolnom. Ez a lapom érdeke. Ebben nem ismerek tréfát! Azonkívül nem tudom, hogy kik kaparinthatnának a markukba, kinek mi haszna lehetne belőlem, valamint azt sem, hogy te hogyan jártál? – Hát akkor ide figyelj – mondja izgatottan –, elmesélek neked mindent, amit én egy év alatt megtudtam Artopoliszról, a lakóiról, és elmesélem a saját kálváriámat is. Így legalább te megmenekülhetsz, és hírt adhatsz rólam az otthoniaknak. Talán diplomáciai úton tehetnek értem valamit. – Ez úgy hangzik, mint egy krimi. – Majdnem az is. Véletlenül kerültem ebbe a városba. – Csakúgy, mint én. – Ez természetes. Artopolisz nem szerepel a térképen. Az ördög tudja, rossz vonatra szállhattam, ami annál valószínűbb, mert aznap istenesen felöntöttem a garatra. Mire felébredtem egy szállodai szobában, már a foglyuk voltam. Közben ugyanis aláírattak velem egy három évre szóló kötelezvényt. Magas tiszteletdíj, teljes ellátás. – Mi ebben a tragédia? Ügyvédhez fordulsz, felbontod, hazajössz. – Artopoliszban egyetlenegy kötelezvény van, amelyet nem lehet felbontani, amely megtámadhatatlan, amelynek megszegéséért kötél jár. A közönségkötelezvény. – Közönségkötelezvény? Az mi a cica? Hát nem arra szerződtettek, hogy önálló hangversenyeket adj, vagy zenekarban játssz? Vagy taníts? Keserűen felnevet, de rögtön ijedten körülnéz. Lehalkítja a hangját. – Kell is ezeknek az én hegedülésem! A tudományom! A művészetem! Az ő szempontjukból csak mint közönség vagyok értékes. De mint olyan, nagyon. Arról van szó, hogy ebben az Artopoliszban mindenki művészkedik, így aztán legnagyobb hiánycikkük a közönség. Valósággal lasszóval fogják az olvasót, a nézőt, a műélvezőt. Mert Artopolisz a dilettánsok városa. A legrosszabb fajtából való dilettánsoké. Az aktív, lelkes, szorgalmas, önfeláldozó dilettánsoké. Életük értelme az alkotás, a művészetek gyakorlása, függetlenül attól, hogy van-e hozzá tehetségük. Pontosabban, mind egy szálig meg vannak győződve arról, hogy pompás talentummal rendelkeznek, csak ki kell bontakoztatniuk. Itt mindenki Caruso, Paganini, Rembrandt, Mestrovics, Puskin, Goethe, Picasso, Duse, Talma, Mastroianni, Fellini... A veríték elborítja a homlokomat. Az elmúlt két nap eseményei hátborzongató összefüggésbe kerülnek egymással, más megvilágítást kap az a sok furcsaság, amit én a véletlennek tulajdonítottam, vagy annak, hogy vonzóm magamhoz a habókosokat. – De hát hogyan alakult ki ez a bizarr helyzet? – Nem egyik napról a másikra – feleli Hugó. – Amennyire sikerült kifürkésznem a történelmi előzményeket, húsz-harminc évvel ezelőtt indulhatott meg a folyamat. Vagy talán még korábban. Amikor nemcsak a közoktatás, a népművelés, a kultúra, hanem a város irányításának valamennyi kulcspozíciójába már befészkelték magukat a modern dilettánsok. – Az meg miféle szerzet?

– Nézd, dilettánsok mindig voltak, mindig lesznek. A klasszikus dilettáns a színházak, a stúdiók, a szerkesztőségek, a könyvkiadók környékén lebzsel, a legkisebb megbízást is boldogan vállalja, lót-fut, lelkesedik. Többségük derék, rendes ember, előfordul, hogy némelyikük egyszer-egyszer valóban jó dolgot is produkál. Persze akad erőszakos, kellemetlen fráter is köztük. Mindenesetre ezeknek is, azoknak is jellemző érvényesülési módszere, hogy alulról és kívülről igyekeznek bekerülni a művészeti életbe. Nem így a modern dilettáns. Ő nem ácsorog évekig a kapuban, nem kér meghallgatást, nem igyekszik a művészetnek legalább azokat az elemeit, műhelytitkait elsajátítani, amelyek tanulással elsajátíthatók. Ő egészen másként lát neki a dolognak. Ő arra tör, hogy színháztulajdonos, lapkiadó, filmvezér, televíziós főnök váljék belőle, s gazdasági, szervezési, adminisztrációs vonalon legyen hatalom a kezében. És ha ez sikerül neki, akkor már játszi könnyedén előadathatja a saját drámáit, megjelentetheti a saját verseit, regényeit, dönthet intézmények, stílusirányzatok, művészeti iskolák és az istenáldotta igazi tehetségek sorsa felett. Tehát felülről és belülről támad, kilétét csak akkor fedi fel, amikor már biztosan ül a helyén. Nos, valahogy így történt itt. Ilyesféle klikk szállta meg Mattenburg városának kormányzati magaslatait. – Mattenburg? – Mattenburg, igen. Így hívták eredetileg ezt a várost. Az új név már a dilettánsuralom nyomán született, ezzel is kifejezésre juttatván, hogy itt a művészet a legfontosabb dolog. Mármint amit itt művészetnek tartanak. – A legfontosabbat még most sem értem – rázom meg a fejem. – Hány ilyen modern dilettáns lehetett annak idején, és lehet ma is ebben a városban? Ötven? Száz? Kétszáz? Rendben van, elfogadom. De ettől még nem válhat dilettánssá a másik százezer, aki itt él! Martola fanyar mosolyra húzza a száját. – De igen, azzá válhat. Amint a példa mutatja, akár pár évtized alatt is. Bizonyos értelemben így fordult a modern dilettánsok fegyverének hegye önmaguk ellen. Kiderült, hogy nem lehet fölülről ráerőszakolni büntetlenül a tömegekre a vezetőség műkedvelői színvonalú alkotásait sokáig. „Hisz ilyet én is tudnék csinálni!" – állapítja meg joggal kis idő múltán a bérszámfejtő, az asztalos, a gépírónő, a házmesterné. Nekilát és csinál is. És előadja, bemutatja, megjelenteti. És tapsolnak a rokonok, a barátok, az ismerősök. „Zseni vagy, lángész lobog benned, csak így tovább!" Eleinte sokan tapsolnak, aztán mind kevesebben. Mert ők is sorra-rendre előlépnek hallgatóságból, nézőközönségből, olvasótáborból muzsikussá, zeneszerzővé, íróvá, költővé, építőművésszé, szobrásszá, táncdalénekessé, karikaturistává, ki mihez érez magában tehetséget. Namármost, a dilettánsnál talán még elemibb életszükséglet, hogy nyilvánosság elé léphessen, mint az igazi alkotó esetében. A legparányibb sikerélmény vagy annak látszata elegendő igazolásnak tűnik fel a szemében az elpocsékolt időre, anyagra, szerszámra. A közönség pedig – elfogyott! Ami a legritkább, de égető szükség van rá, az a legértékesebb. Artopoliszban lassacskán az egész társadalmi, gazdasági élet közönségcentrikussá vált. Kiváló eredményeket érsz el az esztergapad mellett? A főnökség azzal jutalmaz, hogy öt hallgatót biztosít neked a legközelebbi koncertedre, ha egyórás a műsorod, tizet, ha félórás. Hát ilyen közönség vagyok én is és leszel te is, ha nem vigyázol. És te is tönkremégy

idegileg, miként én. Mert iszonyú dolog amatőrök zöngeményeit hallgatni napestig, és tapsolni, amikor a munkaadód beint. – És mi lett az igazi artopoliszi művészekkel? – Legtöbbjét már a modern dilettánsok első vezető garnitúrája elüldözte a városból. Együtt az esztétákkal, kritikusokkal. A maradék vagy önként távozott, vagy otthagyva hivatását, más pályára ment, hogy megéljen. Van, akiből profinéző lett. Igazi alkotó vagy interpretáló művészt ma már egyetlenegyet sem találsz ebben a városban. – Pokoli história – mondom. – Ezek szerint te nem is disszidáltál? – Persze hogy nem. Rég megszöktem volna, de úgy vigyáznak rám, mint a szemük fényére. A napomat pedig szinte percre beosztják. Most is csak azért beszélgethetünk itt, mert váratlanul berekedt az a gépészmérnök, akinek a népdalait kellett volna meghallgatnom. Egy kisebb újításért kapott engem jutalmul, mint közönséget. És minthogy a város teli van a hírrel, hogy egy idegen, egy magyar van itt, aki potom áron megszerezhető közönségnek, hát felhasználtam az alkalmat és iderohantam. Arra gondoltam ugyanis, hogy a te segítségedet kérjem, vagy legalább tájékoztassalak a zord valóságról... – Egy pillanatra! – szakítom félbe. – Nem tudod véletlenül, ki terjeszti, hogy én potom áron kapható vagyok? – Véletlenül tudom. Egy fiatal nő. Szállodai alkalmazott, valamilyen Beáta, a vezetékneve hirtelen nem jut eszembe. Rettenetes színdarabokat ír, és lelkifurdalás nélkül fel is lép bennük. Egy világ omlik össze bennem. Stigulec, Stigulec, ezt nem vártam volna tőled! – Kösz – rebegtem, amikor már úgy-ahogy sikerült összeszednem magam. – Ennyi nekem elég. Nem maradok tovább Artopoliszban. Minutányit sem! Ennek a városnak meg van mérgezve a lelke, lakóit megfosztották szépérzéküktől, itt megölték a művészetet. Az én lapom munkatársának ezek után semmi keresnivalója e helyen. Azonnal indulok... És viszlek magammal téged is. – Igazán? – kiált fel boldogan, de aztán gyorsan elkomorodik. – Hogyan is vihetnél?! Még te sem juthatsz messzire. Innen vonat csak akkor indul, ha sajtóhiba kerül a menetrendbe. Gyalog vágunk neki a sok száz kilométeres útnak? Utolérnek egykettőre. Magabiztosan legyintek. – Bízd rám. Taxin megyünk. Mit – megyünk?! Robogunk. Egészen a határig! Előveszem a noteszemet, megnézem annak a sofőrnek kedvenc standjait, aki az első napon négyszakaszos verse meghallgatásáért behozott a szállodáig. Amilyen elszánt fickónak nézem, írt az hosszú lélegzetű eposzokat is! Ha nem, legfeljebb meghallgatjuk a rövid verseit – sokszor. Valamit – valamiért!

Marcsi, a rakéta (KISREGÉNY)

BEMUTATKOZÁS – Tessék mondani, a lányoknak itt kell jelentkezni? Ifjabb Tumpele Mihály, a cservári Előre Testnevelő Kör sportiskolájának friss diplomás oktatója, leeresztette orra elől az újságot, a csipogó hang irányába nézett és – nem látott senkit. Csak amikor hagyományos használati helyzetbe hozta vissza székét, amelyet eddig két hátsó lábára döntve olyképpen egyensúlyozott, hogy a saját két lábát az előtte levő, irományokkal borított vasasztal átkötő rúdjába akasztotta, csak akkor pillantotta meg a kérdezőt. Apró, kövérkés, szeplős képű, szalmasárga hajú kislány álldogált az asztal túlsó oldalán, varkocsba font hajában undoklila masni. Mi tagadás, nem valami feltűnően szép gyerek. Turcsi orr, vastag száj, kissé bandzsa s ráadásul felemás színű szempár. – Hát te?! – érdeklődött ijedten az oktató. – Én tornára jelentkezek – közölte határozottan a jövevény. – Benne volt az újságban, hogy ma itt toborzás van azoknak, akik tehetséget éreznek magukban. Én érzek. – Toborzás lesz, az igaz – sóhajtott fel ifjabb Tumpele Mihály, és karórájára nézett –, de csak félóra múlva kezdődik. Az is benne volt az újságban, hogy nyolctól. Anyukád hol van? – Dolgozik. Otthon. – Apukád? – Ő is dolgozik. A vasúti műhelyben. Technikus. – Egyedül jöttél? – Persze. Én akarok tornázni. Sem nem az anyukám, sem nem az apukám. – A nyelvedet, azt veszem észre, jól felvágták. Hány éves vagy? – Tizenegy. – Hű, akkor elnézést kisasszony, én még nyolcnak sem néztelek. Mondd a neved, a lakcímed. És hogy melyik iskolába jársz. – Gurtyán Marietta, Harmat utca hét, de csak Marcsinak hív mindenki. A Lőrincz utcai általánosba járok, az ötödik cébe. Az adatok belekerültek egy pepita füzetbe, aztán újabb kérdések következtek: – Hol, mikor szoktál tornázni? – Az isiben keveset, mert sokan vagyunk. Főleg otthon, a ház mögött. Api csinált ott nekem egy tornapályát, van ott egy régi pajta... – Miből gondolod, hogy van tehetséged a tornához? Gurtyán Marietta, azazhogy Marcsi, vállat vont. – Én is meg tudom csinálni azt, amit a tévében mutattak Londonból. Meghökkenve hajolt előbbre az ifjú sportoktató. – Micsoda?! Az Európa-bajnokságról beszélsz?! Azt közvetítette Londonból a múlt héten a televízió!

A szeplős képű bólintott. – Azt én mind meg tudom csinálni. Persze csak talajon meg gerendán. Még kicsi vagyok a felemáshoz, meg ilyen nincs is az isiben. Ló van, de nincs jó dobbantó az ugráshoz, úgyhogy azt nem is próbálhattam. Lehet, hogy az is menne. De biztos csak a talaj meg a gerenda. Ifjabb Tumpele Mihály vett néhány mély lélegzetet, közben számolt magában húszig, csak azután nyilatkozott. – Figyelj ide, Marcsi! Ha azt akarod, hogy barátok legyünk, ne füllents ekkorákat mindjárt az elején. Nem szeretnélek megbántani, lehet, hogy jó kis iskolai tornász vagy, talán a legjobb az ötödik cében. Az sem elképzelhetetlen, hogy pár évi szorgalmas munkával már városi viszonylatban is a spiccen leszel. De az Európa-bajnoki színvonal, az még egy kicsit odébb van... Egyébként lódítani már csak azért sem érdemes, mert nálunk a felvétel nem bemondás alapján történik, hanem ott dől el, a gyakorlatban. És válla fölött a tornaterem bejárata felé intett. Válaszul a hegyibeszédre az aprócska látogató egy még apróbb kék sportszatyrot lóbált meg hanyagul. – Itt a szerkóm – mondta –, tornacipő, nadrág, blúz, zokni, minden. Hol kell átöltözni? Itt már sok szövegnek nem volt helye! A hencegő kész a bizonyításra. -Tessék – nyújtott oda egy kulcsot a tanár –, végigmész a folyosón, aztán balra. A kulcsot ide hozd vissza. A kislány átvette a kulcsot, iszkiri kifelé. A folyosó elején majdnem nekiütközött egy sovány, feszes tartású, meglehetősen középkorú hölgynek, aki nem volt más, mint doktor Borbolán Gézáné, a sportiskola igazgatónője. – Ki ez a szeleburdi kis bányarém? – nézett a gyerek után az igazgatónő. Tumpele udvariasan felállt. – Tornára jelentkezett – közölte, és mutatóujját fúró mozdulattal emelte a homlokához. – Azt hiszem, kicsit gügye szegényke. Egyszerűen kijelentette, hogy talajon és gerendán megcsinálja azt, amit az Európa-bajnokság résztvevői... Nincs kedve megnézni, igazgató kartársnő? Még van egy negyedóránk a hivatalos kezdésig. Biztosan mókás lesz. Mókás is volt, annyi szent. Mókás volt, ahogyan a két felnőtt arca az enyhe hitetlenkedésből tucatnyi változáson át eljutott az önfeledt elragadtatásig. Persze, észrevettek tucatnyi apró hibát, ügyetlen kéztartást, bizonytalan megállást egy-egy ugrás után, suta összekötő elemet és így tovább. De ez most nem számított, hiszen a bordásfallal övezett, rosszul világított, foltos mennyezetű teremben egy tüneményes tornásztehetség bemutatkozásának lehettek szemtanúi. Mert Gurtyán Marietta, akit csak Marcsinak hív mindenki, zene nélkül előadott, rögtönzött talajgyakorlatában valóban megcsinálta a nagy versenyek Runder-félfordulatát bicskaszaltóval, csakúgy, mint a kézenátfordulást előreszaltóval, sorozatban a kéz nélküli flikk-flakkot, az oldalszaltót, magasan a csavarszaltót, mindent. Jó két percig csak olykor-olykor érintkezett a földdel, ideje nagy részét a levegőben töltötte. És még valami mással is elbűvölte az igazgatónőt és az oktatót. Azzal, amit a lelátón ülő laikus is rögtön megérez, amikor egy vérbeli versenyző

kezd hozzá gyakorlatához, és amit megmagyarázni még a szakember sem igen tud. Azzal, amit úgy hívnak: egyéni varázs. Olyasvalami ez, mint a színházban, amikor egy-egy színészre, színésznőre, táncosra, táncosnőre jobban oda kell figyelni, mint a többire. Még ha kisebb, jelentéktelenebb is a szerepe, kevesebbet mozog. Mert neki „levegője" van, mert ha ő ugyanazt csinálja, mint a többi, akkor is mást csinál. A lóugrás – pengevillanás. A gerendagyakorlat – finoman leplezett küzdelem az egyensúly megtartásáért. A felemáskorlát – csupa pörgés, forgás, kelep. Persze, mindhárom szeren lehet szépen, érdekesen tornázni, de a versenyző egyénisége, sokoldalúsága igazán a talajon bontakozik ki. Amikor Marcsi odaállt a szőnyeg egyik csücskére, babrált valamit a lila masnin, kihúzta magát, elmosolyodott – egyszeriben kecses hattyúvá vált a csúf kis kacsa. Kiderült, hogy nem kövérkés, hanem nagyon is arányos az alakja, hogy a fején nem csöpp szalmaboglya ül, hanem aranyszőke haj, hogy édes a pofija, hogy az a kis bandzsaság kifejezetten jól áll neki. És a következő pillanatban ez a bűbáj fellibbent a légbe. Összenézett Borbolánné és ifjabb Tumpele Mihály, ízig-vérig sportember volt mind a kettő, megszólalt hát bennük a kis csengettyű: „Figyelem, itt most történik valami!" És ezután már le sem vették szemüket Marcsiról, míg be nem fejeződött a „felvételi kérelem", s a kislány pihegve le nem kuporodott a szőnyeg szélére, hogy felvegye a tornacipőjét. Mert természetesen mezítláb tornázott a szőnyegen. Mint Ljudmila Turiscseva, Kerstine Gerschau, Olga Korbut meg a többiek. Akiket a tévé mutatott Londonból, az Európa-bajnokságról.

A LAVINA MEGINDUL Alku. – Mi az, idősb, nincs étvágyad? Ezt a tiszteletteljes kérdést ifjabb Tumpele Mihály intézte atyjához, idősebb Tumpele Mihályhoz, a Cservári Napló sportrovatának veterán vezetőjéhez, minthogy a golyófejű, szikár öregúr még mindig nem látott hozzá a Zöld Majom nevezetű gebines étterem különlegességéhez, a spagettis vadas húshoz. – Az a nyomorult! – mormolta maga elé a kérdezett. – Megint a főszerkesztőddel van bajod? – érdeklődött a fiatalember, s résztvevően pislogva ügyesen a villájára csavart, bekapott vagy tíz szál spagettit. – Visszaadta a cikkemet! – sziszegte a másik. – A legjobb írásomat! Amelyet huszonhárom éve teszek közzé a lapban, a labdarúgóidény végén. 1950 óta, amikor kiestünk az NB II-ből. És amelynek minden szava ma is aktuális. A címe pedig egyenesen mozgósít, derűt és reményt áraszt: Egyesítsük erőinket s jövőre fel, újra, fel az NB II-be! Most mondd meg őszintén, függetlenül attól, hogy apád vagyok, vagy nem vagyok apád, nem mint gyermek, hanem mint olvasó, jó az a cikk, vagy nem jó? – Szerintem jó.

– Na látod! Hat korábbi főszerkesztőnek is jó volt, tetszett, ez a mostani nyomorult, ő is lehozta tavaly is meg tavalyelőtt is. Most meg visszalöki azzal, hogy unja! Un egy olyan írást, amelyet úgy megszokott, annyira vár a Cservári Napló olvasótábora, mint a mindennapi kenyeret! Az a dagadt elkezd prédikálni nekem, hogy az újság attól újság, hogy hébe-hóba új dolgokkal is előrukkol. Már kiabálva mondta az utolsó szavakat, arca belepirosodott a felháborodásba. – Nyugi, idősb – csitította gyengéden a fia –, egyél, mert kihűl az egész! Ügyet sem vetve a felszólításra, a másik, a régebbi, a régi dolgokhoz oly hűségesen ragaszkodó Tumpele egy oktávval még feljebb folytatta: – Ez mind semmi! Felszólított, mondhatnám valóságos ultimátumot intézett hozzám, hogy tegyek az asztalára még ma valami friss anyagot. Helyi sportszenzációt. Cserváron friss anyagot? Cserváron sportszenzációt??!! Ehhez mit szólsz? Az ifjú sportiskolái oktató nem nyilvánított rögtön véleményt, hanem elgondolkozva támasztotta neki a kést és a villát a tányérja szélének, aztán keményen az öregúr szemébe nézett. – Figyelj ide! Nekem most véletlenül van egy olyan témám, amilyen neked kellene. Amitől a főnököd hanyatt esne! Annyira cservári, annyira sportos, annyira izgalmas! – Nocsak! – fogta hangját suttogóra s hajolt át az asztalon idősebb Tumpele. – Mennyiért adod? Két üveg Radeberger? – Tíz üveg! Mondtam, hogy világszám! – Öt. – Nyolc. – Jó, legyen hat. De kezdd már el! – Tudod, mi mára toborzást hirdettünk, benne volt az újságotokban is. – Én a Cservári Naplót nem olvasom – legyintett gőgösen a másik –, térj a tárgyra. – A tárgynál vagyok. Fél nyolc tájban beállított hozzám egy kis szeplős pulykatojás, egy lila masnis béka, akiről aztán kiderült, hogy istenáldotta tehetség, igazi kis csodacsitri... Másnap Éppúgy kelt fel a Nap, mint máskor. Előbukkant a látóhatár peremén, lassan, méltóságteljesen mászott felfelé, közben közönyösen pillantott végig az ébredező, éledező városon. – Micsoda piti hely! – füstölgött magában a Nap. – Itt mindig minden a megszokott kerékvágásban döcög, ma úgy, mint tegnap, tegnap úgy, mint tegnapelőtt. Ha valahol, hát Cserváron tényleg nincs új alattam. Soha égitest akkorát nem tévedett, mint ez a tüzes golyóbis! Mert ezen a napon Cserváron elindult a lavina! Idősebb Tumpele Mihály cikke indította el. Miként a hon más tájain, a járási székhely polgárai is hátulról kezdik kedvenc helyi lapjuk böngészését. A sporttudósításoknál. Ezt tették ma is, otthon, reggelizés közben vagy már a munkahelyen, a borbélynál, iskolában a pad alatt, ki hogyan szokta meg. És attól, amit ott olvastak, lázba jöttek! Soha még ilyen jót nem írt idősebb Tumpele. Talán mert nem ismerte közvetlenül sem a helyszínt, sem a főhőst, másodkézből

szerzett tudomást a történtekről, így ugyanis fantáziája szabadon szárnyalhatott, golyóstollat nem béklyózták személyes élmények. Gurtyán Marcsi jelentkezését a toborzón. Talajgyakorlatát úgy díszítette fel felsőfokú jelzőkkel, pompás költői képekkel és képzavarokkal, hogy egy karácsonyfa is összerogyott volna alattuk. Többek között elakadó lélegzettel szerezhettek tudomást a cservári sportrajongók, hogy Marcsi egy rakéta, amely már csak arra vár, hogy gondos kezek égi pályájára hajítsák, ahol aztán üstökösként szórhatja a dicsőség sugarait a városra, amely őt felnevelte, szárnyára bocsátotta. Akadtak szép számmal olyan olvasók is, akikben ez a rakétás hasonlat ugyanazt a gondolatot ébresztette. Tudniillik, hogy a rakéta végeredményben – szállítóeszköz. Nemcsak maga repül, mást, másokat is vihet magával a magasba. Hárman Hárman vannak. Mint ahogyan három a kislány, három a magyar igazság és három királyfi szerepel a mesékben. Talán az utolsó példa a legjobb. Némi módosítással. Nem három királyfiról, hanem három kiskirályról van szó. Darida Gézáról, Hegyháti Zoltánról, doktor Vilt Ottóról. Darida Géza állomásfőnök, a vasutasok cservári Előre Testnevelő Körének elnöke. Ugyanezt a tisztséget tölti be Hegyháti Zoltán, a Húsáru Gyár igazgatója, a Kinizsi Sport Club élén. Doktor Vilt Ottó kétszeres elnök, a Rekord Ruházati Ipari Szövetkezeté is, a helybeli Spartacusé is. Az Előre a város legrégibb testedző egyesülete. A Kinizsi a legeredményesebb, viszonylag persze. A Spartacus a leggazdagabb, cservári méretekben természetesen. Mindegyik elnöknek van hát mit irigyelnie a másik kettőtől. Nem is rajonganak egymásért feltűnő hévvel. Sőt, közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy mindhárman megfojtanák egymást egy kanál vízben. A város őket okolja a helyi sportélet pangásáért, ők egymást és a várost. Zárt kör. És akkor ennek a körnek a közepébe berobban egy tornászpalánta! Egy gyerek, akiből rövidesen nemcsak élversenyző, hanem magyar bajnok is lehet! Netán Európa-bajnok vagy akár olimpiai aranyérmes! Mit csinál ilyen esetben a három elnök? Azt, amit ilyen esetben igazi sportembereknek csinálniuk kell! Félreteszik a kicsinyes egyéni és egyesületi szempontokat, leküzdik hatalomvágyukat, irigységüket, megfeledkeznek azokról a sérelmekről, amelyek előzőleg a szélrózsa minden irányából érték őket. Tekintetüket az egyetemes magyar sportérdekekre függesztik, most mindent annak kell alávetni, hogy a Marcsi-rakéta startja zökkenésmentes legyen! És munkához látnak! Miként még rajtuk kívül jó néhányan!

TÖBB FRONTOS TÁMADÁS Zsolti pártfogója Betti, a miniszoknyás új gépírónő, ez a szőke tünemény úgy kezdte, ahogy illik, finom hüppögéssel, diszkrét szipogással. De ezzel nem ért el semmit. Akkor rátért a csöndes, de folyamatos sírásra. Hiába. Végül már bömbölt, mint akit nyúznak, ez már sikerrel járt. Kovácsi Alajos, a városi tanács lakásügyi osztályvezetője, aki fel-alá járkálva a szobában diktálta Bettinek szokásos reggeli körleveleit, nagy nehezen észrevette, hogy itt valami nem stimmel. Nem, nem arra figyelt fel, hogy egy nő zokog a helyiségben. Hja, a szakmai edzettség! Valahogy úgy volt ő ezzel, mint a monszunövezet lakója az esővel. Megszokta, tudomásul se vette. Ez a szegény Betti is talán estig itathatta volna gépelés közben az egereket, ha főnökének nem tűnik fel valami furcsaság! Tudniillik, hogy nem szabályszerű a dolog, nem ügyfél, hanem belső munkatárs zokog! – Mi baj, kislány? – kérdezte, s mert választ nem kapott, csak a bömbölés erősödött, megállt Bettivel szemben, lehajolt, gyengéden megfogta, felemelte a lány kerek állat, belenézett a könnyben ázó türkizkék szempárba. Vesztére! Mert a fájdalom ilyen gyönyörű jelenségével szemben még a két évtizedes lakásügyi tevékenység sem nyújthatott kellő védettséget. Kovácsi érezte, megremeg a térde, talpa alatt puhulni kezd a parkett, kellemes bódulat fogja el, andalító keleti zene zsong a fülében... Ennek a tündéri lánynak most egyetlen szaváért akár az életét is feláldozná! Sőt, még talán egy soron kívüli lakáskiutalást sem tudna megtagadni tőle! – Nono – szólalt meg végül préselt, idegen hangon –, hát miért tört el a mécses? Betti magához húzta táskáját, pici, rózsaszínű zsebkendőt vett elő, orgonaillat töltötte be az irodát. – Az unokafivérem – suttogta, miután kecsesen felszárította könnyeit –, az a szerencsétlen fiú... a Putnyik Zsolti... Kovácsi Alajos bólintott. – Látásból ismerem. A zongorista. Aki a Zöld Majomban klimpírozik tíz után. Nem is tudtam, hogy ő a magácska unokatestvére. Mi van vele? Beteg? – Igen... Lelkileg... Mert ő nagy művész... És ebbe a sárfészekbe van bezárva!... A Zöld Majomba! Pedig neki a világot kellene beszáguldozni!... Hogy hallják Párizsban, Londonban, mindenhol... – Sajnos – tárta szét két karját a cservári lakásügyek ura kissé megkönnyebbülten, hogy hivatali tisztessége nem tétetik próbára –, én ugyebár utazási vagy útlevél dolgokban, sajnos... – Zsoltinak most itt volna a nagy lehetőség – folytatta Betti –, ha mint zongorakísérő... A mellé a Marcsi mellé, akiről a mai újság ír... Főleg az ő érdekében. Mert egy tornásznak egyáltalán nem mindegy, hogy a talajgyakorlatánál egy dilettáns üti a billentyűket vagy egy abszolút belső muzikalitással rendelkező egyéniség... Dehát Zsoltinak senki nem segít, vele

ebben a kultúrálatlan városban senki sem törődik... És biztosan már fél tucat botfülű protekciós tolakodik a sportmuftiknál, hogy ők legyenek a zongorakísérők... Panasz, bánat remegett ugyan a hangjában, de a türkizkék szempár, amely most Kovácsi tekintetét kereste, reményért csengett... És valami pici ígéretfélét is sugárzott. – Várjunk csak – kapaszkodott bal kézzel az írógépasztalka sarkába az osztályvezető, mivelhogy újfent rózsaszínű ködbe futott össze előtte a világ –, hisz nekünk is van egy főmuftink!... A földszinten az az új fiú, az a Dortek! Sportfelügyelő vagy mi a csoda! Az mindig ott settenkedik körülöttem az ebédlőben... Fekszik nálam egy kérelme, nagyobb lakást szeretne, feleség, két gyerek, egy anyós – szobakonyhában, tényleg nem méltányos. Talán tehetek valamit az érdekében... És... és közben esetleg megemlítem neki ezt a mi zseninket is a Zöld Majomból. .. Tudja mit, édes? Hívja fel most mindjárt ezt a Dorteket, essünk túl rajta... De előbb kérek egy pohár vizet, ma valahogy olyan szédülős napom van... Az iskolában Jenci bá, az altiszt, bedugta fejét az ötödik cé ajtaján: – Gurtyán Marcsi az igazgató kartárshoz – közölte és visszahúzódott. Marcsi felugrott, kiállt a pad mellé, az első padban ült, az osztályban a legalacsonyabb lévén. Kérdőn nézett a matematika-tanárnőre. – Eredj, fiam – adta meg nagy kegyesen az engedélyt a matematikatanárnő, Tormási Ilona, akit tanítványai Ápluszbének becéznek. – Újabban fölöttébb divatba jöttél, amióta kiderült, hogy jól bukfencezel. Kíváncsi volnék, ha fejből tudnál köbgyököt vonni, lenne-e ekkora lárma körülötted? Szökdelés a folyosón, megyek a dirihez, csengetésig kihúzom, várhat a matek, piruett a folyosón, de jó fogása van ennek a vaskorlátnak, egyszer meg kell próbálni lejönni rajta kézen, nem most, vár a Természetesen diri bácsi... – Kezicsókolom, hívatni tetszett. – Szóval te volnál az a Gurtyán Marietta – állapította meg az íróasztal mögött ülő elegáns, fiatalos külsejű igazgató. – Hát gratulálok és sok sikert kívánok, természetesen. És ne felejtsd el, azért a tanulást sem szabad elhanyagolnod. Érted? – Értem. Nem szabad elhanyagolnom a tanulást. És még mit? – Hogyhogy mit?! Hát a tornát, természetesen. – Természetesen. – Na jó, akkor minden világos. Tessék – nyújtott oda egy borítékot –, itt az engedély, hozzájárulunk a felvételidhez az Előrében. Természetesen. A legegyszerűbb, a leggyorsabb, ha te adod át doktor Borbolán Gézánénak. És mondd meg, hogy üdvözlöm. – Köszönöm. Megmondom. Mehetek? -Természetesen... Illetve, várj csak. Eszembe jutott valami. A te érdekedben, természetesen. Neked meg a szüleidnek most már gondolnotok kell arra is, hogy nyelvet tanulj... Például angolt. Angollal mindenütt elboldogulsz a világon. A feleségem talán felvállalna, ő a legmodernebb dinamikus módszerrel oktat, természetesen... Mi van veled, miért vigyorogsz? Mi van ebben olyan mulatságos?

Mert a turcsi orrocska száz ráncba ugrott össze, a szeplők felizzottak, Marcsi egyik szeme szinte keresztbe állt a másikra, ő meg csak tömködte öklét a szájába, ki ne pukkanjon belőle egy pogány bru-haha. – Ne tessék haragudni – kérte pár pillanat múltán lecsillapultan, megszeppenve –, ez azért van, mert nagyon divatba jöttem. – Micsoda?! – Ezt Ápluszbé... ezt Lonci néni mondta... Mert az első szünetben Márta néni szólt, hogy tanulhatnék privát balettot az ő nővérénél, az kell a... gráciás mozgásomhoz. Korpás tanító bácsi az első matekóráról hívott ki, hogy foglalkozna velem különoroszt, a legjobb tornászok az orosz lányok, tudnék velük beszélgetni, átvenni a tapasztalatokat... Most meg az igazgató bácsi, hogy az angolt... Ne tessék haragudni, de nekem most ezeket nem lehet csinálni. Mert akkor nekem nem jut időm a tornára... És nekem nincs is nyelvtehetségem a nyelvekhez, már az is jó, ha magyarból átcsúszok, múlt héten is kaptam egy fát... Országos érdek Nyolc órakor vitte be Hegyháti Zoltánnak, a Húsáru Gyár igazgatójának a titkárnő a reggeli postát, tetején a Cservári Napló friss számával. Fél kilenckor már ott ül az igazgató a tanácsháza földszintjén, Dortek Vilmos városi sportfelügyelő szobájában. – Az egyetemes magyar sportérdek azt követeli – magyarázza széles gesztusokkal –, hogy az a Marcsi a legjobb kezekbe kerüljön. – Miért, most nem ott van? – érdeklődik félénken a fiatal sportfelügyelő, nagydarab vörhenyes medve. Jó súlyemelő volt pár éve, nemrég került Cservárra, ebbe a fontos, vezető munkakörbe. Sehogyan sem ismeri ki magát a helyi sporttársadalom csoportosulásaiban, erőviszonyaiban, intrikáiban, ezért még jelentéktelen kérdésekben sem mer önállóan dönteni, hát még egy ilyenben... – Nevetnem kell! – jelenti ki sziklaarccal a Húsáru Gyár irányítója. – Ki foglalkozhat eredményesen az Előrében azzal a kislánnyal?! Hiszen az a Tumpele fiú még nyeretlen elsőéves! – Borbolánnéra gondolok – érvel óvatosan a másik. – Úgy hallottam, hogy ő régi, tapasztalt szakember. Aktívan sportolt, méghozzá tornázott, sőt annak idején... – Pontosan erről van szó! – szakítja félbe Hegyháti ingerülten. – Erről az „annak idején"-ről. Van neked fogalmad, hogy mikor versenyzett Borbolánné? Amikor még ilyen vezényszavakat használtak: „Tornárok, feszengj!" meg „Szapora fickánd, helyben!" Ma a járási serdülők versenyében sem kereshetne semmit azzal a gyakorlattal, amivel hajdanán, azt hiszem az 1912-es balkáni háború idején becsúszott a mesterfokúak közé... És olyan, mint a Bourbonok! Nem tanul és nem felejt el semmit! Értsd meg, Vili, ha nem állsz a sarkadra, az az ifjonc meg az a matróna néhány hét alatt közös erővel helyrehozhatatlanul tönkreteszik azt a kis csodatornászt! Ha ez bekövetkezik, minden felelősség téged terhel! Dortek törülköző nagyságú zsebkendőt húzott elő, azzal itatta fel a verítéket az arcáról, a tarkójáról. – De hát mit tehetek én?! – nyöszörögte. – Darida nyilván nem engedi el. Hisz az ő sportiskolájába jelentkezett, az apja a vasútnál dolgozik.

– Per pillanat! – emelte fel mutatóujját a Kinizsi elnöke. – Nálam véletlenül épp most üresedett meg egy fontos műszaki poszt... A dolognak ezt a részét bízd rám. Nyugodtan. A lényeg, hogy annak a kis aranyosnak a továbbképzését haladéktalanul át kell venni olyan elsőrendű szakembernek, aki e sportág mai nemzetközi követelményeit ismeri, elméletileg, gyakorlatilag egyaránt magasan képzett. A városban egyetlen ilyen ember van, véletlenül épp nálam, a Kinizsiben. Te is ismered, Mazur Tibor... Ha ő a következő héttől elkezd dolgozni Marcsival, a kislány már idén tutira nyeri az úttörőolimpiát, a többit majd meglátjuk... Ne feledd, Medveczky Kriszti tizenkét-tizenhárom éves korában már válogatott volt... Telefoncsörgés szakította meg a szóáradatot. Mint fuldokló a szalmaszál után, úgy kapott Dortek a kagylóhoz. – Halló... igen, én... Nagyszerű, máris indulok! – Bocsáss meg – fordult sugárzó arccal a látogatójához –, de Kovácsi vár, a lakásügyi osztály vezetője. Állítólag... Nem, egyelőre ki sem merem mondani, nehogy elpecheljem... Közben persze gondolkozom azon, amit mondtál. Kösz, hogy felhívtad a figyelmemet, nagyon fontos problémának tartom. – Az is! – biccentett kimérten a másik, s felemelkedett a székről. – A magyar sport országos érdeke, hogy minél hamarabb foglalj állást! A másik állást én elintézem. DÉLUTÁN ÉS ESTE A város peremén... A Harmat utca Cservár szélén, az úgynevezett Eldorádó-telepen húzódik végig. Öreg városrész ez, falusias jelleggel, távol a központtól. Igaz, a Harmat utcában a járda kövezett, a vizet is bevezették vagy öt éve, az utca elején, közepén és végén három villanykörte lóg három villanyoszlopról, a közvilágítás látszatát keltve... Kissé távolabb azonban már artézi kutakról hordják kannákban a vizet, ha esik az eső, bokáig ér a sár, nem egy vályogfalú, zsindelytetős épületet találunk e tájon, a hátsó udvarokban kotkodácsolástól, röfögéstől hangos tyúk– és disznóólak, éjszakai kutyakórusok s egyéb rusztikus elemek... A Harmat utca hat szám, ahol Gurtyán János és családja lakik bérlőként, takaros, kétszoba-konyhás, földszintes kis téglaépület. Előkert húzódik a dróthálós kerítésig, két szép virágágyás van benne, oldalt málnabokrok, a ház előtt öreg diófa, asztal van a törzse köré ácsolva, és két lóca leverve. Kétszáz négyszögöles gyümölcsös van a ház mögött, a hátsó kertben, ennek a végén töltés magasodik. Akkor emelték az Eldorádó körül, amikor a nagy tiszai árvíz annyi bajt csinált. A hátsó kert sarkában ormótlan deszkaépítmény meredezik, egy rég használaton kívüli dohányszárító pajta. Pontosabban – használatban van most is, ma délután is, bár nem eredeti rendeltetésének megfelelően. Kifakult, folt hátán folt melegítőben ott bujkál Marcsi a pajta félhomályos tetőszerkezetében. Hátra-hátra pislog, aztán görnyedten, imbolyogva szalad végig a vascsövön, amely két tartógerenda között feszül. Kézzel-lábbal

kapaszkodva ereszkedik lejjebb egy rövid támasztólétrán, ismét hátranéz, felsikít, átlohol egy keskeny pallón, lendületet vesz, s már ott is hintázik azon a kimustrált autógumiabroncson, amelyet vastag kocsilánc tart a magasból... Mi tagadás, Marcsi mozgása ezúttal feltűnően hasonlít egy csimpánzéhoz. Hja, ez menekülés, nem versenygyakorlat! Itt most nem számít a szép testtartás, csak a gyorsaság. .. Nem pontokat kell szerezni, hanem egérutat... Máskülönben egykettőre a Szerecsen Király karmai közé kerül!... De hát innen hogyan tovább?... Talán ha hamar felkúszna ezen a láncon... Elkésett! A Szerecsen Király valahonnan a tető alól röpülve érkezeit, akkor kapta el a kislányt, amikor az éppen a lánc után nyúlt, kihajolt a gumiabroncsból. Fél kézzel fogózkodva, hóna alatt a tekergő, rugdalózó zsákmánnyal az üldöző már lent is volt a földön, a pajta fűrészporral vastagon felszórt deszkapadlózatán, s vérszomjas haditáncba kezdett. Olyan harminc körüli, alacsony, sovány, sasorrú, cigányosan fekete férfi, sűrű göndör hajjal, ugyancsak foltozott tréningruhában. Javában ugrándozott a pajta közepén, amikor fiatal, csinos, törékeny nő jelent meg az ajtóban. Kétszer kell szemügyre venni, hogy az ember elhiggye – éppoly turcsi-szeplős-csunyuska volt gyerekkorában, mint amilyen most a lánya, Marcsi. – Elég a játékból! – tapsol erélyesen. – Majd holnap töritek ki a nyakatokat. Aló mars, mosakodni és asztalhoz, mert kihűl minden! – Tapodtat sem! – feleli bátran Gurtyán János, a vasúti műhely technikusa napközben, Szerecsen Király itthon. – Előbb meg kell büntetnem ezt az árulót! Micsoda disznóság, hogy egy apának az újságból kell megtudni, hogy a gyereke felvételizett egy sportiskolában! Szigorú tilalom ellenére! Valamirevaló atya ezt nem hagyhatja megtorlatlanul! És szabad kezével könnyed dobszólót ver Marcsi kemény kis fenekén. – Ez nem igazság! – prüszköl, visít Marcsi. – Én nem vagyok áruló! Meg lett mondva, hogy én nem csak tornázni akarok, hanem versenyezni is. És azt igazán csak egyesületben lehet! Meg lett mondva, nem is egyszer! – Jó – bólint Gurtyán, és talpra állítja, szembefordítja a lányát –, te ezt tényleg mondtad, elismerem. Viszont neked is el kell ismerned, hogy én erre azt mondtam, szintén nemegyszer, hogy ha majd együtt lesz a pénz, és visszaköltözünk Pestre, magam viszlek le a Vasasba, ahol én is kezdtem. És hogy addig én is jó leszek neked edzőnek, egy-két elemre még én is megtaníthatlak... Szóval te is mondtál valamit, én is mondtam valamit. Szerinted kinek az álláspontja kell hogy érvényesüljön ebben a családban? – Az enyém! – vág egy grimaszt Marcsi, bal karja már a magasban, bal lába előrenyújtva, s a következő pillanatban egy kilenc egész háromtized pontot érő cigánykerék hátra flikk-flakk kombinációval karikázik, repül ki a pajtából. – Csak azt tudnám – néz utána boldogan a Szerecsen Király –, hogy kitől örökölte ez a kis bestia a szemtelenséget, a makacsságát, az erőszakosságát? Talán akitől a hajszínét, az arcszínét? Te mit gondolsz, Ditke?

És kitűnő ütemérzékkel már el is hajol a gyors füles elől, hiába, nem is olyan régen még ifjúsági válogatott volt, a reflexei ma is pompásan működnek, ha egy gonosz ujjtörés véget is vetett sportpályafutásának. A diófa alatt Megvolt a vacsora, leszállt az este. Marcsi a számtanpéldával birkózik a házban, a konyhaasztalon, szülei a diófa alatt üldögélnek egy kicsit, a tévéhíradóig, mindig így szokták. – El szeretném mondani... – El szeretném mondani... Ugyanabban a pillanatban szólalnak meg, ugyanazokat a szavakat használják, meghökkennek, összenevetnek. Gurtyán János udvariasan int: – Kezdd el te, Ditke. – Ugyan – legyint mosolyogva a fiatalasszony –, mindenki tudja, hogy a férfiak pletykásabbak mint a nők, hamarabb felrobbannak, ha valami feszül a begyükben, mondd hát te előbb... Csak röviden, mert amit én akarok elmesélni, az nagyon érdekes! – Érdekes az én sztorim is. Kora délután szól a telefon. A nagyfőnök, Darida személyesen! És köszön! És nyájas hangon érdeklődik, hogy felmennék-e hozzá? A legöregebb mozdonyok sem hallottak ilyen udvarias Daridát, némelyik sikkantott is egyet a csodálkozástól. Ditke türelmetlenül hessent el egy hajfürtöt a homlokáról. – Te felfáradtál és akkor? – Kezet fog. Leültet. Feketét hozat be. Konyakot tölt. Megállapítja, hogy szép időnk van, és rám mosolyog. Azzal a drakulaképével. És közli, hogy ő kezdettől figyelemmel kíséri a munkámat, beleilleszkedésemet a közösségbe, szakmailag, emberileg, politikailag egyaránt, és nagyon meg van velem elégedve, tudom-e? – Nem tudtad. – Hát honnan a pokolból tudtam volna?! Ezért csak hallgattam, ittam a konyakot. Ő meg folytatja, hogy mindezért háromszáz forintos fizetésemelést határozott el! – Te, ez nem lehet igaz! Háromszáz forinttal emelt?! – Méghozzá március elsejétől visszamenőleg! – Hű, komám! – tapsol Ditke. – Ez már döfi!... Várj, mindjárt kiszámolom... – Arra még ráérsz. Még nem végeztem. A nagyfőnök felterjesztett kiváló dolgozónak is, azzal egyhavi dohány is jár! Hirtelen megváltozik Gurtyánné hangulata, az örömöt aggódás váltja fel. – Olyan különös, hogy minden mára jött össze... Mondd, Marcsiról nem szólt semmit? – Semmit. Csak hogy aki hű a vasúthoz, nem bánja meg. De aki a MÁV jó szívéért hűtlenséggel fizet, nagyon ráfázhat! Ezekkel a szavakkal búcsúzott, világos, hogy az egész cécó Marcsi miatt történt. – Világos. És most kapaszkodj meg, én jövök. Szerdától dolgozó nő a feleséged! – De Ditke, hiszen az orvos... – Ne félj, csak napi három-négy órás itthoni munkáról van szó. Ennyi semmiképp sem árthat. Könnyű munka. Ingeket fogok gomblyukazni.

Hozzák-viszik az anyagot, nem kell cipekednem, varrógépet is kölcsönöznek, ha csak egy kicsit begyakoroltam magam, garantálják az ezernégyezerötszáz forintot havonta. – Kik? És egyáltalán... – A Rekord Ruházati Ipari Szövetkezetnek dolgozom szerdától... Úgy kezdődött, hogy délután, talán ugyanakkor, amikor te Daridánál voltál, megállt egy Volga a ház előtt. Ennek a szövinek az elnöke, valami doktor Ottó, bent a névjegye a stelázsin, meg valami szemüveges szakosztályvezető szállt ki. Gratulálni jöttek Marcsi miatt mint sportbarátok, és hogy hogyan élünk, segítségünkre lehetnek-e Marcsi és az egyetemes tornasport érdekében. Elbeszélgettünk mindenféléről, nagyon rendesek voltak, felajánlották ezt a munkát, elfogadtam. – Marcsival mit akartak? Mert ha nem tudnád, ez az Ottó, ez a konkurrens cég, a Spari elnöke is egyszemélyben! – Nem is titkolta Őszintén megmondta, örült volna, ha a kislány náluk jelentkezik és nem az Előrében. De hát ha így történt, így történt. Csak arra hívta fel a figyelmemet, hogy mint féltő anya, menjek el egyszer, nézzem meg, hogy az Előrében a kicsik milyen teremben edzenek. És te is meg én is bármikor meg tekinthetjük a Spartacus tornacsarnokát, ahol svéd hajópadló van, légkondicionálás, korszerű világítás, elsőrendű tornaszerek, kényelmes öltöző, fürdő. Hangsúlyozta, ő nem akarja átcsalni Marcsit, csak félti. Ha úgy döntünk a terepszemlék után, hogy mégis maradjon a kislány az Előrében, ő ajánl egy orvost, aki neki a barátja, specialista a húzódások, zúzódások, törések gyógyításában, és Marcsit díjmentesen látná el... Mert hogy a vasutasok tornatermében csak fekvőtámaszt lehet csinálni baleseti veszély nélkül... EGY HANG A MAGASBÓL Ha nincs foci... Eltelt egy hét, és kiderült, hogy nem igaz, hogy minden csoda három napig tart. Mert nem lohadt, hanem egyre erősebben lángolt fel a tűz, nem csökkent, hanem fokozódott az érdeklődés, a lelkesedés Cserváron a kis csodacsitri, Gurtyán Marcsi iránt. Borbolánné és ifjabb Tumpele Mihály napról napra nehezebben tudta biztosítani a tornászgyerek edzéseinek zavartalanságát, visszaverni a kíváncsiak ostromát. Előfordult, hogy néhányan még a tornaterem ablakaiba is felkapaszkodtak az utca felől. Persze hiába, hisz azokat az ablakokat emberemlékezet óta nem illette takarító kéz, azokon még a közismerten éles szemű sasmadár sem láthatott át. Számtalan formában nyilvánult meg a rokonszenv a Gurtyán család iránt. Ditke a legjobb portékát kapta az üzletekben, a piacon, János a legérdekesebb munkákat a vasúti műhelyben, Marcsi a legkönnyebb kérdéseket az isiben. Mi lehet a magyarázata a tartós népszerűségnek? A foci. Illetve a foci hiánya.

Mert ha egy városban közel negyedszázada hiába reménykedik a nép, hogy csak lesz valami említésre méltó helyi labdarúgás, és évről évre csalódás éri, akkor új szerelem után néz. Legyen az kézilabda, birkózás, ökölvívás, kajak, asztali tenisz vagy akár maratoni futás, csak legyen valami sportsiker, csak éljen a városban valami kiváló versenyző, így vagy úgy ki tudjunk válni a többi város közül, szerethessünk valakit, dicsekedhessünk valakivel. Vagy legalább előlegezhessük valakinek a sikert, a dicsőséget s magunknak az örömöt. Hát így „futhatott be" Marcsi, még mielőtt akár egy szalagos érmet is nyert volna. De pompás teljesítményt vár tőle a közeljövőben Cservár, s e várakozás egyáltalán nem megalapozatlan, ebben mindenki egyetért, aki a kislányt tornázni látta. Érdekes módon két elsőrendű szakembernek vannak ez irányban súlyos aggályai. Dortek Vilmosnak, a városi sportfelügyelőnek. És Gurtyán Jánosnak, Marcsi apjának. A diófa alatt Este volt most is. Ketten ültek a lócán a diófa alatt most is. De most két férfi. Dortek és Gurtyán. A behemót sportfelügyelő kérte a titkos találkozást, s Gurtyán javasolta az időpontot és a helyet, hogy avatatlan szem, fül ne lehessen jelen. Savanyú rizlinget iszogattak, savanyú volt a hangulatuk is. – Mindenirányú csőd – állapította meg Dortek –, a három egyesület vezetői teljes erővel fúrják egymást, járják a megyei fórumokat, még az Országos Testnevelési és Sporthivatallal is kapcsolatba léptek. És fűtik a hangulatot a helyi sportbarátok között is. Hogy Marcsi csak az ő egyesületükben bontakoztathatja ki képességeit, a másik kettőben csak tönkremehet. Engem meg ütnek-vernek minden oldalról, miért nem állok melléjük, miért nem fogom pártjukat. Csak a mohácsi vészt előzhette meg ekkora széthúzás! – Engem – felelte Gurtyán – elsősorban Marcsi miatt rág a gond. Mert tényleg sokkal jobb volna a fejlődése szempontjából, ha nem az Előre hombárjában, hanem a Spari új tornacsarnokában edzhetne. És Mazur tényleg jobb edző a fiatal Tumpelénél lóugrásban és felemáson, viszont Borbolánné talajon és gerendán zsebre vágja Mazurt... Tudod, Vili, én már arra gondoltam, legjobb lenne visszamennünk Pestre. Eredetileg sem akartunk mi itt örökre letelepedni, csak amíg a feleségem tüdeje teljesen rendbe jön, s összespórolunk annyi pénzt, hogy kis kertes házat vehessünk a főváros környékén... – Most nem az kell – szólalt meg ekkor egy hang a magasból, s az ágak közül Marcsi dugta ki szeplős képét –, most más kell! – Hát te?! – kérdezte az apja. – Hallgatóztál? – Hallgatóztam. És eszembe jutott valami. – Éspedig? – érdeklődött Dortek.

– Az, hogy egyesüljön az Előre, a Kinizsi, meg a Spari. És akkor én abban a szép új teremben edzhetnék, Mazur Tibi bácsi taníthatna ugrani és felemásozni, Borbolán Maca néni pedig talajt és gerendát. Nekem ez volna a legjobb. Odalent Gurtyán kíváncsian nézett a sportfelügyelőre. – Te, ez a prücsök mond valamit! Ez pontosan tudja mindig, hogy neki mi lenne a legjobb. De most mintha az egybeesne a cservári sportélet érdekeivel is. Nem gondolod? Dortek akkorát sóhajtott, majd lefújta Marcsit a fáról. – Ti azt el sem képzelitek, mennyit törtem magam ebben az ügyben. Azóta, hogy idejöttem. Az első perctől fogva láttam, nem dicsekvésből mondom, nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy itt a szétforgácsolt erőket, eszközöket össze kellene fogni, akkor ki lehetne rántani a szekeret a kátyúból. – És? Ki van ellene? – Tulajdonképp senki. Pártolja mindenki. Jómagam már hónapokkal ezelőtt kidolgoztam az egyesülés elvi, szervezeti, módszerbeli problémáit, ütemtervet is csináltam. Mindent, amit csak akarsz. Megvitattuk tucatszor a város és az érintett sportkörök vezetőivel. Helyes, jó, ez kell nekünk! És egyetlen ponton bukik meg az egész. Amiben nem lehet közös nevezőre hozni az Előre, a Kinizsi és a Spartacus főnökét. Tudniillik, hogy ki legyen az új, egységes városi egyesület elnöke! – Három ember hatalomvágya, szereplési viszketegsége gátolja meg ennek az okos tervnek a megvalósulását?! Megrázta busa fejét Dortek. – Nézd, én nem akarom védeni őket, de azért nem ilyen egyszerű. Persze, ők sem angyalok. Egyáltalán nem. De nem három emberről, sokkal többről van itt szó, arra már én is rájöttem. Mert aki az új sportkör elnöke lesz, az előbb-utóbb a saját embereit ülteti be mindenhova. A szakosztályok függetlenített és nem függetlenített posztjaiba, sőt még a raktárosok, a pályagondnokok, a fűtők is mások lesznek, még a mezeket, gatyákat is Annus néni fogja mosni és nem Piri néni, ha Darida lesz az elnök, és nem Vilt vagy Hegyháti. Még a tiszteletjegyeket sem ugyanazok kapnák! – Erre nem is gondoltam. – Pedig ilyesmikről is szó van. Ha összeszámolod az érdekelt személyeket, azok családtagjait, barátait, ismerőseit, mindjárt kiderül, hogy az elnök személye – cservári méretekben – szinte társadalmi probléma! Kisebbnagyobb csoportok érdekei ütköznek össze, ezért nem lehet az egészből semmi. Fentről, a lombok közül ellenvélemény csipog ki. – De lehet. Meg kell mondani az elnök bácsiknak, hogyha nem fog rajtuk a jó szó, lesz megint egy újságcikk az újságban, hogy a Gurtyánék visszamennek Pestre. Mert én itt az ő veszekedésük miatt nem fejlődhetek. Ez meg lesz írva mindenkinek. És hogy foci is ezért nincsen. Meg semmi. Ettől ők úgy megijednek, hogy egyesülnek. Csend. – Hm – vakarja meg vörhenyes fejebúbját a hajdani súlyemelő –, ez tiszta zsarolás. – Az – bólint a házigazda –, az kell most ide.

– Hát jó. Benne vagyok. Megpróbálom. Mindenesetre sokkal valószínűbb volna a rajtaütés sikere, ha egyúttal határozott javaslatot is tehetnék az új elnök személyére. De melyiket ajánljam hármójuk közül?... Ha bármelyiket ajánlom, a másik kettő megsértődik! – Ápluszbé ezt is másképp csinálta – kotyog bele az óriás töprengésébe a kobold a fáról. – Igazán? És ki az az Ápluszbé? És mit csinált másképp? – Az iskolatejet... Ápluszbé az én tanító nénim. Matekból. Ő az osztályfőci is. Az volt, hogy a gyerekek közül páran az év elején Galambos Lalit akarták tejfelelősnek, aki beszedi a pénzt, és kiosztja a tejet meg a kakaót. Aki arra fizet be. De mások a Vojtek Irénkét akarták, mert neki mindig tiszta a keze. Mások a Minor Jancsit, csak úgy. Már a fiúk verekedtek is az udvaron. Akkor Ápluszbé azt mondta, hogy a három közül egy negyedik lesz a tejfelelős, ami matematikailag képtelenség, de az osztálybéke szempontjából az lesz jó. Így lett a Mison Vera. Őt senki sem akarta, miatta senki sem verekedett egymással, azóta is nagyon jól osztja a tejet. Meg a kakaót. Dortek Vilmos tűnődő arccal forgatta meg kezében a borospoharat. – Sose szégyelld magad – súgta oda neki a házigazda –, velem szemben is mindig ezé a kis boszorkáé az utolsó szó, mindig az történik, amit ő akar. Meg amit az anyja. Ezek ölnek meg engem idő előtt, ez a két sárkány. A kicsi meg a nagy. És vigyorgott boldogan a Szerecsen Király. – Hát – jelentette ki a sportfelügyelő –, van esze annak a tanító néninek. Tényleg, miért ne lehetne az új egyesület elnöke is egy negyedik tag? Akit nem kötnek kapcsolatok, elkötelezettségek, akinek még nincs sleppje?... Miért ne lehetne az új, összevont egyesület elnöke például az idősebb Tumpele. Az ő ázsióját nagyon megemelte a Napló olvasóinál a legutóbbi cikke. És Magyarországon meg külföldön is vezették már országos szinten is a sportot újságírók... Én mindenesetre idősebb Tumpelét fogom javasolni! Epilógus helyett Két hétre rá, hogy a diófa alatti beszélgetés lezajlott, újra szenzációs sporthír jelent meg a Cservári Naplóban. Ezúttal nem az utolsó, hanem az első oldalon. Vezércikként! Ezért elég sokan reggel nem olvasták el, csak amikor napközben értesültek az eseményről, kezdték keresgélni otthon, a munkahelyen az újságjukat. Végre egység – ez volt az írásmű címe, s arról számolt be, hogy a város három sportköre Cservári Egység Testedző Club elnevezés alatt egyetlen városi egyesületté olvadt össze, elnöknek idősebb Tumpele Mihályt választották meg, reméljük és hisszük és előlegezzük a bizalmat, és a felemelkedés egyetlen útja, és ezzel mindnyájunk régi vágya teljesült... Két hónapra rá, hogy a diófa alatti beszélgetés lezajlott, megjelent egy hír az országos sportlapban, Marietta öt aranya címmel. Az állott ebben az írásműben, hogy a XI. nyári úttörőolimpia miskolci országos döntőjén minden nagyon színpompás volt, az úttörősportolók, a versenybírák és a nézők lelkesen dacoltak az időjárással, hisz hol esett, hol

nem, persze a legjobb hangulat a fedett sportcsarnokban volt, itt született ugyanis az olimpia legragyogóbb teljesítménye. Gurtyán Marietta (Cservár, Lőrincz utcai ált. isk.) a tíz-tizenkét évesek korcsoportjában nemcsak az összetett versenyt nyerte meg (72,25 pont), hanem külön-külön is mind a négy tornaszeren aranyérmet szerzett. Képet is közölt a lap az „abszolút bajnok"-ról. Balettmozdulattal pipiskedik a gerendán. Nagyon jól mutat, pedig a kislány nem valami szépség. Vagy mégis az?

Zöld fejek AZ AJÁNLAT Sűrű, simára fésült barna haj, picit távol álló, ferde metszésű zöldesszürke szempár, kíváncsi, kötekedő orrocska, akaratos áll. Külseje alapján ez a csinos hölgy lehetne manöken vagy akár filmszínésznő is. Esetleg légikisasszony nagy távolságú járatokon, ahol különösen fontos, hogy az utasok a felhők között, a felhők fölött töltött időt ne érezzék elviselhetetlenül hosszúnak, unalmasnak. Mármint a férfi utasok. A szóban forgó fiatal nő azonban a felsoroltaknál sokkalta prózaibb foglalkozást űz. Olyat, amelyről a legtöbb ember még azt sem sejti, hogy micsoda egyáltalán. Timár Angéla ugyanis – üzemi pszichológus. Vele szemben, az íróasztal fontosabbik oldalán jó ötvenes, kövér, nagy fejű férfi ül. Külseje alapján lehetne igazgató egy textilüzemben. Az is. Idestova másfél évtizede kormányozza Bolla Dénes a Minyova – Mintás Nyomóipari Vállalat – hajóját a könnyűipar nem mindig sima vizein. Az igazgató és Angéla hosszú másodpercek óta néz farkasszemet. – Az a helyzet – töri meg végül is a csendet Bolla –, hogy engem nagyon meglepett a maga mostani szövege. Nem erre számítottam. Maga, kedves kartársnő, három hónapja lépett be hozzánk, s azóta naponta csap botrányt. – Ó, ez túlzás – szerénykedik a lány –, bár hébe-hóba valóban előfordulnak kisebb nézeteltérések. – Kisebb nézeteltérések? – csapja össze a kezét Bolla. – Emelje szemét az égre, nevezzen meg egyetlen részlegvezetőt, művezetőt, üzemmérnököt, műhelyfőnököt, akivel még nem ugrott össze, akit nem sértett meg, akivel nincs haragban! A lány hallgat, csak a szeme színe vált zöldesszürkéről sötétzöldre. – Én sosem csináltam titkot belőle – folytatja az igazgató –, hogy nekem úgy kell ide üzemi pszichológus, mint púp a hátamra. Nekem segédmunkások, anyaghordozók, fűtők, kelmefestő szakmunkásnők és számlázásban jártas könyvelők kellenek, nem lélekbúvárok. De hát a tröszt ragaszkodott hozzá, haladni kell a korral, kérem, ha ez a haladás, rendben van, ettől még nem megyünk tönkre. Illetve akkor lenne rendben, ha Timár kartársnő csendesen meghúzná magát. Ha nem veszekedne minden vezetővel, ha nem kérne elsőnek szót minden értekezleten, függetlenül, hogy annak mi a témája, és nem tartana panasznapot, nem provokálna vitákat az üzemi pszichológiával kapcsolatban. Ha nem bombázna engem, a főkönyvelőt, a főmérnököt beadványokkal, ha nem kilincselne folyton a párttitkárnál, a nőbizottságnál, a szakszervezetnél, ha nem fenyegetőzne újabban már azzal is, hogy kihívja a rádiót és Balogh Máriát a tévétől... Igazságtalanul vádolom én most magát, vagy mindez megfelel a valóságnak? – Megfelel a valóságnak. – Még szép, hogy beismeri. És miért ez a nagy felhajtás? Azért, mert a maga véleménye szerint a Minyovában az üzemi pszichológia nem kapja meg a szükséges anyagi és erkölcsi támogatást És mert egyik napról a

másikra, hipp-hopp!, nem valósítjuk meg azokat az elképzeléseket, amiket maga kifundál. Minthogy Timár Angéla egyetlen szóval, mozdulattal sem tiltakozik, Bolla vérszemet kap, megemeli a hangját. – Idetotyognak az egyetemről, popsijukon a tojáshéj, de mert bemagoltak néhány könyvet, mindent jobban akarnak tudni. Pedig más a tankönyv, és más az élet! Én már kétszer majdnem élüzem voltam, minden pszichológiai hókuszpókusz nélkül! – Kérem, igazgató kartárs – mondja Angéla halkan, de határozottan –, ezeket az érveket már számtalanszor vágták a fejemhez a Minyovában. De én most nem azért vagyok itt, hogy folytassa a veszekedés-sorozatot. Azzal jöttem ide, azzal kezdtem, hogy borítsunk fátyolt a múltra. Bolla Dénes bólint. – Jó, borítsunk fátylat. A fegyverszünetet elfogadom. Ezek szerint Timár kartársnő egyelőre eláll attól a követelésétől, hogy az irodáján kívül még sürgősen laboratóriumi helyiséget, berendezést, várószobát kapjon. Nem ragaszkodik ahhoz sem, hogy haladéktalanul még egy pszichológust és egy adminisztrációs segéderőt is bocsássunk a rendelkezésére. Nem köti az ebet a karóhoz, hogy azonnal fessük át fél tucat műhelyben a falakat, a másik fél tucatban a gépeket és így tovább. Mindezzel én messzemenően egyetértek. Jelenlegi beruházási gondjaink, béralapproblémáink ugyanis... – Cserébe viszont azt kérem – vág közbe a lány –, hogy tessék engedélyezni egy kis találmányom alkalmazását. Az igazgató nagyvonalúan vonja meg a vállát. A PRÓBA – Ha nem tesz kárt vele senkiben és semmiben, bánom is én, alkalmazza. A látogató feláll, megigazítja fehér köpenyét. – Nagyon köszönöm. Ez nemcsak nekem jelent nagy segítséget a munkámban, esetleg tudományos minősítésemben is idővel. Sokkal fontosabb, hogy találmányom révén gyökeres fordulat várható a Minyova fejlődésében... Persze a tömeges leváltás, illetve átcsoportosítás okozhat majd átmeneti grimbuszokat, hosszú távon azonban mindez busásan meg fog térülni... Még egyszer köszönöm a hozzájárulást. A pszichológusnő megbiccenti fejét, megfordul, lépeget a párnázott ajtó felé. E búcsúmonológ hallatán Bőik Dénes arca fokozatosan püspöklilává válik, szeme kiguvad, kapkodva szedi a levegőt. – Mi... mi... micsoda? – kiáltja magánkívül, kiugrik az íróasztala mögül. Most látni, hogy igen alacsony, rövid lábú férfi, az íróasztal mögött azért hat tekintélyes jelenségnek, mert a felsőteste – mint nagy hordón egy kis hordó. Odaszalad a kifelé tartó Timár Angélához, megfogja a karját. – Miket beszél maga itt összevissza?! Kiket akar maga tömegével leváltani?! Áthelyezni?! Én semmi ilyesmihez nem járultam hozzá! Angéla nyugodtan lefejti karjáról Bolla kezét, mint tanítónő a nehéz felfogású kisdiáknak, úgy magyarázza: – De hiszen az imént éppen ön engedélyezte a találmányom alkalmazását.

– Lárifári! Azt hittem, olyan karikákról, színes golyókról, összerakható játékokról, tudomisén mikről van szó! Amikkel maguk szórakozni szoktak az úgynevezett pályaalkalmassági vizsgálatoknál, az új, tanulatlan munkaerők beállítása előtt. – Helyes – bólint Angéla türelmesen –, a találmány természetesen az effajta feladatnál is alkalmazható. Ezen túlmenően segítségével rövid idő alatt és minden kétséget kizáróan azt is meg lehet állapítani, hogy a jelenlegi munkakörében foglalkoztatott személy – akár fizikai, akár szellemi dolgozó, akár beosztott, akár vezető állású –, alkalmas-e arra a posztra, amelyet éppen betölt. Népiesen szólva, hogy a helyén van-e, vagy sem. Tehát a pályaalkalmasság nemcsak a jövőre, a jelenre vonatkoztatva is felmérhető. Bolla még mindig felindultan liheg. – Először is, szögezzük le, hogy a hozzájárulást visszavontam. Másodszor, micsoda ördögherkentyű ez a maga találmánya, amivel ekkora felfordulást szándékozott csinálni? A lány benyúl köpenye zsebébe, hosszúkás papírtokot húz elő, kinyitja, sötét keretű szemüveg van benne. Ugyancsak sötét műanyag szára jóval szélesebb a megszokottnál, a két lencse pedig jóval vastagabb. Bolla kézbe veszi, körülszemléli az otromba okulárét, felnevet, megrázza a fejét. – Hogy ezt a vacakot lehessen ilyesmire felhasználni?! Ez képtelenség! – Véleményezés előtt tessék talán kipróbálni – ajánlja szelíden a lány. – Ide figyeljen, kislány! – mondja vészjósló hangon Bolla Dénes. – Én imádom a viccet. De csak munkaidő után! De csak a gyár területén kívül! Mert előttem ez a két dolog szent! A munkaidő és a gyár területe! Angi felsóhajt, óvatosan kiveszi a hadonászó igazgató kezéből a szemüveget, indulna kifelé. De a Minyova egyszemélyi felelős vezetője fürgén elállja útját. Tekintetében most zavarral elegyes kíváncsiság. – Maga... maga komolyan ajánlotta, hogy próbáljam ki azt a szemüveget?! – Halálos komolyan. A férfi gyors pillantást vet karórájára. – Most van egy szabad félórám. Ennyi elegendő? – Több, mint elegendő. Ennyi idő alatt akár fél száz személy pályaalkalmassága is megállapítható a MINOP-eljárással. – Micsodával? – Minősítés optikai úton, rövidítve – MINOP. – Jó. És hogyan kell használni ezt a csodapápaszemet? – Roppant egyszerű. A vizsgálatot végző személy munkahelyén keresi fel a vizsgálandó személyt, személyeket. Irodában, műhelyben, laboratóriumban. Hangsúlyozom, alapvető követelmény, hogy a szemlére abban a környezetben kerüljön sor, amelyben a vizsgálandó személy dolgozik vagy dolgoznia kellene. Ugyanis éppen a mikroklíma... – Jó, jó – türelmetlenkedik az igazgató –, a tudományos szósz nem érdekel, tételezzük fel, hogy már ott vagyok, mondjuk a folyosó végén, a gyártás-előkészítő csoport helyiségében. Ott ülnek, számolnak, rajzolnak a gyekesek. Mi az én teendőm? – Könnyed beszélgetésbe tetszik elegyedni velük, ne váljék feszélyezetté a légkör, amiért látszólag minden ok nélkül beállít hozzájuk az igazgató, feltesz egy szemüveget, és bámul rájuk, mint az új kapura. A fő, hogy egy személyt csak addig nézzen a szemüvegen át, míg tízig számol magában.

Semmiképp ne tovább, mert különféle ártalmakkal járhat, ha egyfolytában ennél tovább marad az orrán a műszer. És legalább tíz másodperces szünet után teheti csak fel ismét a szemüveget, folytathatja a vizsgálatot a következőnél. – Hogyhogy, ez minden?! A legfontosabbról nem beszélt! Honnan tudom meg, hogy akit nézek, képességeinél, jelleménél, szakmai tudásánál, erkölcsi és politikai megbízhatóságánál fogva alkalmas arra a posztra, amelyet éppen betölt, vagy sem? Hogyan jelzi ezt a szemüveg? Csönget? Szirénázik? Visít? Robban? – Természetesen semmi ilyesmit nem tesz – válaszolja nyájasan Timár Angéla. – Ha az illető a megfelelő munkakörben dolgozik, a szemüveg semmit sem jelez. Ellenkező esetben, ... de erről kár beszélnem, ezt a szemüveg félreérthetetlenül tudatja majd önnel. Mehetünk? Az irodaház folyosója. A gyártáselőkészítő csoport szobája előtt az igazgató megtorpan. – Álljon meg a menet! Honnan tudhatom, hogy ez az okuláré nem csap be? – Kitűnő kérdés – állapítja meg elismerően a fehér köpenyes lány. – A folytonos kételkedés – a tudományos haladás egyik alapfeltétele. A mi esetünkben az a megoldás, hogy ellenőrzésképpen többször is ismert értékeket kell megbecsültetnünk MINOP-eljárással. Van-e például itt, a gyekesek között olyan személy, aki köztudottan pocsék munkaerő? Akinél kétségtelen, hogy nem való ebbe a felelősségteljes műszaki funkcióba, aki biztosan nem a rátermettsége, szakértelme miatt jutott itt íróasztalhoz. Bolla tűnődve néz fel a mennyezetre. – Egészen véletlenül – jelenti ki kisvártatva – ebben a csoportban akad egy bújtatott fickó. A tröszt anyaggazdálkodási főosztálya vezetőjének, Babok kartársnak a csemetéje, akit már mindenünnen kivágtak, mert... – Ennyi elég! – szakítja félbe a pszichológusnő. – A lényeg, hogy ez a Kisbabok rossz gyerek, csak a papája miatt ajnározzuk. Amennyiben nála a szemüveg jelez, az egy jó pont a MINOP javára. Világos?... Gyerünk, lássuk a medvét! A gyártáselőkészítő csoport helyisége. Szörnyen kínos szitu. Begurul ide az az elfűrészelt óriás, ezzel a ragyogó nővel. Senki nem tudja, hogy mit akarnak itt. Az öreg mindenféle hülyeségeket kérdez sorban mindenkitől. Sportról, időjárásról, kutyáról, a kedves szülők egészségi állapotáról. És közben hol felteszi, hol lekapja idomtalan szemüvegét. A barna hajú csinibaba meg csak álldogál mellette, sejtelmes mosoly játszadozik a szája szélén. És tessék, a poén! Éppen Babok Csárlit fixírozza a diri, amikor egyszer csak tátva marad a szája, lerántja krumpliorráról az okulárét, döbbenten fordul fehér köpenyes kísérőjéhez, nagyot kiált: – Hű, azáldóját! És kirohan a szobából. A lány felkacag, finoman búcsút int a gyekeseknek és utánasétál. Ki érti ezt?

Kész dili, nem?! Ismét a folyosón. – El sem hiszi, hogy mi történt! – fogja meg izgatottan a köpcös férfiú Timár Angéla karját. – Képzelje, amint gusztálom ezt a Babok fiút, hát egyszerre csak megzöldül a feje! Így, ahogy mondom – megzöldül! Az arca, a füle, az orra! Még a fal is a háta mögött! Minden zöld színűvé válik! Moszatzölddé! Ronda zölddé! Hát ehhez mit szól? – Pontosan ezt vártam – szögezi le elégedetten a lány. – Aki alkalmatlan, aki nem odavaló, annak zöld lesz a feje. Egy null a MINOP javára. És alig hat perc alatt végeztünk a gyártáselőkészítőkkel! Itt a jó munkához idő sem kell! Hol folytatjuk? A még rendelkezésre álló huszonnégy perc alatt a Minyova főnökét bolondnak nézik a bérelszámolóban, valamint az utókalkulációs részlegen. Viszont további négy esetben jelez neki a szemüveg. Olyanokat fest zöldre, akikről az igazgató tudja vagy sejti, hogy rá is szolgálnak. Tehát a műszer egyre megbízhatóbbnak tűnik. Mintha azonban a kezdeti lelkesedés tüze minden zöld fej után gyengébben lángolna Bolla Dénes tekintetében. Már csak takarékon ég, már pislákolni kezd, az utolsó vizsgálatnál aztán teljesen kialszik. Borongó bánat, tűnődő mélabú Bolla Dénes szemében. Újra az igazgatói szobában történetünk két főhőse. – Hát ezzel is megvolnánk – sóhajt nagyot Bolla, miközben elfoglalja vezérlő harcálláspontját íróasztala mögött, int Angélának is, hogy foglaljon helyet, de az állva marad. – Megállapítom, hogy a maga találmánya valóban ügyes kis szerkezet. Mindenesetre gondoskodni fogok róla, hogy Timár kartársnő illő találmányi jutalomban részesüljön, gratulálok. – Köszönöm. Mikor kezdhetek dolgozni vele? Az igazgató kihúzza íróasztalának középső fiókját, a szemüveget, amelyet eddig a kezében tartott, lassan becsúsztatja. Csak aztán néz fel a zöldesszürke szempárba. – Nem járulok hozzá a MINOP-eljárás alkalmazásához a gyárban. És a biztonság kedvéért a műszert el is kobozom. Csend. Furcsamód az egyébként harcias amazon arcán semmi meglepődés, halkan érdeklődik: – Azt tetszik gondolni, hogy én ezt simán tudomásul veszem? KISISTENEK TANÁCSA Kisistenek tanácsa – így becézik a Minyovában azt az együttest, amelynek három tagja most egy kerek asztalka mellett ül az igazgatói szoba sarkában, és a negyedik tag előadását hallgatja. Bolla Dénes ő, hátrakulcsolt karral fel-alá szaladgál az íróasztaltól az ajtóig terjedő útszakaszon, s közben meséli a délelőtt történteket.

– ... Tehát beállít hozzám az a kis boszorkány, fegyverszünetet kér, és elkezd beszélni nekem az úgynevezett MINOP-eljárásról, amelynek lényege... Minthogy mi már nemcsak az optikai úton történő minősítés lényegét ismerjük, hanem az egész délelőtti sztorit, fordítsuk figyelmünket inkább a hallgatóságra. Az illem is úgy kívánja, hogy előbb a gyár vezérkarának egyetlen nőtagját, Kondor Ferencnét mutassuk be. Sovány, középkorú hölgy, szigorú, zárkózott, száraz, fegyelmezett, kitűnő munkaerő. Jobb oldalán Bercze Lajos, az üzem főmérnöke foglal helyet. Valamivel színesebb egyéniség. Öles termet, faldöntő vállak, kopasz, csontos fej, tatár bajusz. Azt mondják nőgyűlölő. Agglegény. Egyetlen szenvedélye: ételrecepteket gyűjt, hazaiakat és külföldieket, és minden szabad idejében főzőcskézik. Ő is közelebb áll a nyugdíjhoz, mint a tényleges katonai szolgálathoz. A kis társulat harmadik tagja viszont legfeljebb harmincöt éves lehet. Flock Róbert a nemrég alakult kereskedelmi főosztály vezetője, elegáns, megnyerő külsejű fiatalember, ragyogó koponya, többnyire nős, jelenleg elvált, három idegen nyelven beszél tökéletesen, a magyart viszont sikkből néha töri. Amint halad Bolla Dénes a délelőtt történtek ismertetésében, úgy nő a jelenlevők érdeklődése, izgalma, még Kondorné is mintha szaporábban szedné a levegőt. Aztán az igazgató befejezi tájékoztatóját, lehorgonyoz a kerek asztalka mellett, zsebkendőt vesz elő, megtörli a tarkóját, tekintetét végighordozza hallgatóin. – Kérdés? Észrevétel? Bírálat? Javaslat? Csend. – Tehát ez komoly? – szólal meg végül a főmérnök. – Tényleg ilyen pompásan szuperál ez a szemüveg? Nem nagyon értek a műszaki dolgokhoz, de ebben az esetben itt alighanem világszenzációról van szó!... Míg hallgattalak, egész idő alatt az motoszkált a fejemben, hogy nemcsak üzemekben, irodákban lehetne felhasználni ezt az okulárét, hanem mindenhol. Például új pedikűrösnél voltam tegnap, összevissza nyiszabált. Ha előbb megnézhettem volna magamnak azzal a szemüveggel, biztos, hogy nem ülök be ehhez a szadistához, csak nem ment el az eszem?... Tudjátok, hogy magam vezetem a háztartásomat, naponta kell bevásárolnom, kész kálvária. De jó lenne, ha minden üzletben, a piacokon megkereshetném az igazi, rendes eladót, árust, aki nem sóz a nyakamba mindenféle bóvlit... És ha a lakásban elromlik valami, és az ember iparost hív, már a küszöbön szemügyre veheti a mestert azon a műszeren keresztül, és így elejét veheti, hogy mindenféle rontópálok tomboljanak az otthonában, továbbá... – Bocsánat – szakítja meg az óriás szóáradatát Kondorné –, nem hiszem, hogy az igazgató kartársat most a főmérnök kartárs háziasszonyi gondjai érdekelnék. A magam részéről, mielőtt az egész üggyel és a foganatosított intézkedésekkel kapcsolatban állást foglalnék, szeretnék részletesebb magyarázatot kapni. Első hallásra ugyanis nem értettem meg, hogy a találmány gyakorlati felhasználásának megtiltását, valamint a műszer nem egészen jogos, törvényes elkobzását mi indokolja? – Én ott kezdeném – veszi át a szót Flock Róbert, miközben kedvesen rávillantja harminckét fogát a főkönyvelőnőre –, ahol Erzsike abbahagyta.

Sejtem ugyanis, hogy Dénes bátyám azért folyamodott ilyen radikális módszerekhez, mert aggasztják a MINOP-eljárás alkalmazásának esetleges következményei. Tudniillik, ha az a szemüveg a tisztviselői kar, az adminisztráció egy kis részénél, csak a gyekeseknél, az utókalkulációban és a bérelszámolóknál öt musztafát talált... – Micsodát? – kérdi Bercze főmérnök. – Musztafát. Rövidítés. Akinek muszáj találni funkciót. Az a musztafa. Szóval az üzemben mindenki tudja, hogy vannak ilyenek, mégsem kívánatos, hogy a szemüveg pontos, összesített adatokkal szolgáljon. A dolgozók bennünket okolnának, pedig szerény véleményem szerint a musztafáknak csak kisebbik része háztáji termék, a többség kívülről, kényszerű import útján került hozzánk. És túladni rajtuk nem lehet, hacsak össze nem akarjuk rúgni a patkót olyanokkal... – Jó, ezt elfogadom – egyezkedne a tatár bajszú –, de miért ne használhatnánk ezt a szemüveget az új munkavállalók munkába állítása előtt? Vagy az ipari tanulók beiskolázásánál, az átképzésre jelentkező segédmunkások esetében? Esetleg a vállalati ösztöndíjasok kiválasztásakor is? Rengeteg időt, energiát, költséget takaríthatnánk meg! Bolla rosszallóan ingatja meg busa fejét. – Te sem látsz az orrodnál előbbre! Megindítani egy lavinát?! Pár nap múlva a Minyovában mindenki arról beszélne, hogy ha ez a MINOP ilyen kitűnő módszer a fizikai dolgozók, az ipari tanulók pálya-alkalmasságának elbírálásánál, miért ne folytathatnánk vizsgálatokat vele az adminisztrációs segéderőknél, a tisztviselőknél, netán a művezetők, technikusok, teremmesterek, üzemmérnökök körében is? És a középkáderektől rövidesen eljutnának a legfelsőbb szintig, az osztályvezetőkig, a főosztályvezetőkig, egészen hozzánk... Megfeszül, kipirul a bőr a főmérnök csontos arcán. – Kérlek, ha rám célzól, nem biztos, hogy a legfelsőbb szinten én fogok elsőnek megzöldülni. Én summa cum laude szereztem meg annak idején a diplomámat, és bár hajlamaim szerint valóban közelebb állok a farmer, mint a technikus típushoz, a munkámat mindig igyekeztem maximális erőbedobással, lelkiismeretesen ... A behemótnak elcsuklik a hangja. Az igazgató odalép hozzá, állva is alacsonyabb, de azért atyai gyengédséggel veregeti hátba. – Ne butáskodj, Lalikám! Te kipróbált harcos vagy, egyáltalán nem rád gondoltam. Senkire a jelenlevők közül. Sőt konkrétan senkire üzemünk vezető garnitúrájából... Hisz mi hosszú esztendők óta dolgozunk együtt eredményesen, harmonikusan... De azért tudjátok, az az istenverte pápaszem... Az ember nem járkálhatna nyugodtan az üzemben, bárhol leshetnek rá azzal a szemüveggel... Felteszi kezét a főkönyvelőnő, szót kér. – Ismerem a gyárat, huszonöt éve dolgozom itt, megértem az igazgató kartárs nehéz helyzetét, aggályát még indokoltabbnak tartom, mint ő maga. Mégsem értek egyet döntésével. Megtiltás, elkobzás. Amennyire én Tímár Angélát ismerem, ettől ő nem ijed meg. És aki egy ilyen műszert tudott csinálni, az könnyen elkészítheti a párját is vagy akár egy tucatot is belőle. Legfeljebb némi időt nyertünk, viszont...

– Ez volt a célom – vág közbe az igazgató –, időt nyerni. De úgy veszem észre, Kondorné kartársnő a MINOP védőügyvédjének csapott fel! A főkönyvelőnőnek a szeme se rebben a vádra. – Jó – mondja –, akkor tisztázzuk ezt a kérdést is. Per itt és per ma nem támogatom az optikai úton történő minősítést. Nem mintha személyemben félnék tőle. Szerintem azonban ez az eljárás csak akkor lenne társadalmilag és gazdaságilag hasznos, ha nem egy magunkfajta középüzemben, hanem az egész textiliparban, jobban mondva az egész ország valamennyi gyárában, intézményében, hivatalában, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben is egyszerre bevezetnék. így viszont csak kismillió ellenséget szereznénk magunknak a Minyován belül és a Minyován kívül különösebb előnyök nélkül. – A lényeg – veszi át a szót ragyogó ütemérzékkel Flock Róbert –, hogy az alapkérdésben nincs köztünk nézeteltérés. Végeredményben Erzsike is csak finomíttatni javallja Dénes bátyám eddigi intézkedéseit. Nos, zsömápel, én jelentkezem, amennyiben megbízást kapok rá, hajlandó vagyok tárgyalni Timár kartársnővel. Az eredményről kezeskedem. Annál is inkább, mert teljesen véletlenül épp a tegnapi napon jutott valami olyasmi a tudomásomra vele kapcsolatban, ami valószínűvé teszi, hogy gyorsan parírozni fog. Részletekbe nem bocsátkozhatom, a diszkréció kötelez. Bolla pár pillanatig tűnődik az ajánlaton, aztán biccent, az íróasztalához sétál, leül. A társaság szedelőzködik. A langaléta főmérnök távozik utolsónak, illetve ő a küszöbnél megtorpan. Becsukja az ajtót, visszafordul, egyik lábáról a másikra áll, aztán tétova léptekkel az íróasztalhoz imbolyog. – Kérlek szépen – mondja herkulesi termetéhez sehogyan sem illő esdeklő hangon az igazgatónak –, én olyan kíváncsi vagyok... Megmutatnád azt a szemüveget? Csak egy pillanatra! – Mint egy kisgyerek! – dünnyögi Bolla, de azért kihúzza a középső fiókot. Belenéz, felordít. A szemüveg eltűnt! NYOMOZÁS ÉS ZSAROLÁS (A szerző megjegyzése: minthogy a szemüveg eltűnésétől, e drámai fordulattól kezdve némileg meggyorsul a cselekmény menete, új színtereken is formálódik a végkifejlet, új személyek is belépnek, ezért a továbbiakban a pontos idő, a hely és a szereplők előzetes feltüntetésével igyekszem elősegíteni a tájékozódást.) 14 óra 27 perc, igazgatói szoba, Bolla Dénes, Bercze Lajos, valamint Kántor Eszter titkárnő. – Gondolkozzék csak, Esztike! – buzdítja a Minyova köpcös főnöke tőle szokatlan gyengédséggel a titkárnőjét, aki feltűnő ifjú hölgy. A feszülő blúz, a feszülő miniszoknya semmi kétséget nem hagy afelől, hogy nem valami fejlődésben visszamaradt leánygyermek szorgoskodik Bolla Dénes személye körül. – Mégiscsak kellett, hogy valaki itt járjon a szobámban, míg ebédelni voltam.

Esztike elkeseredetten rágja a szája szélét, de aztán egyszerre csak felvidul édes babaarca. – Megvan! Tényleg járt itt valaki! – Kicsoda? – Én! Egy szemüveget vettem ki a középső fiókból, és kivittem annak a szip... piszk... pszik... annak a nőnek, aki délelőtt itt járt. – De hát miért vette ki a fiókból?! – kérdi bánatosan a Minyova zömök ura. – Miért vette ki neki?! – Rosszat csináltam? De... igazgató kartárs? Azt mondta, hogy itt felejtette. – A középső fiókban?! Az én íróasztalom fiókjában felejtette?! – Igen, azt mondta. Azért is adtam ki neki. Mert tudta a helyet. Másképp nem adtam volna ki neki. Ha nem tudja a helyet. Rosszat csináltam? – Mindegy – legyint Bolla. – Persze, amikor megkapta a szemüveget, a pszichológusnő azonnal elsietett? – Ezt akartam mondani én is! – tapsol önfeledten a cukorfalat. – Pszichológusnő! Igen, elment, de előbb megköszönte a szívességemet, elbeszélgetett a munkámról, azt ígérte, hogy legközelebb jobban megnéz magának. Ez valami orvosnőféle, ugye? Azt is mondta, és nekem nagyon jólesett, hogy én alighanem határeset vagyok, hogy én lényegében a helyemen vagyok, biztos jól ellátom a feladatomat, amiért tulajdonképpen felvettek, bár az aligha szerepel az üzemi moment... monumenturában. – Nómenklatúrában – helyesbít a főmérnök, és rávigyorog az igazgatóra. – Köszönjük, Esztike – szól sietve Bolla –, visszamehet a munkájához. 14 óra 53 perc, az üzemi pszichológus irodája, zuhanyozóból átalakított, fehér falú, aprócska helyiség, kis íróasztal, két szék, egy falipolc, egy talpas ruhafogas van benne. És Tímár Angéla, valamint Flock Róbert. Vérmérsékletétől, jellemétől függően egy más nő talán sírna mérgében vagy örülne, esetleg fel lenne háborodva, vagy kapva kapna a kínálkozó alkalmon ... Timár Angélát viszont hallatlanul mulattatja a több részes ajánlat, sima frizurája is felbomlik, amint kacagva rázza a fejét. – Nem, nem, nem! Három nem! Nem szándékozom munkakört változtatni, ragyogóan érzem itt magam, bár nem vonom kétségbe, hogy maga pompás főnök lehet, aki mellett öröm dolgozni. De hát micsoda üzletkötő válna belőlem, én a határokon túl is mindenkivel hajbakapnék, elvesztenénk dédelgetett devizás partnereinket. Ráadásul én még németül is csak olvasni tudok és csak szakszöveget. Lélektant. Mert csak az érdekel igazán, már úgy értem, a munkát illetően. És fájdalom, a vacsorameghívását sem fogadhatom el holnapra, sőt későbbre, máskorra sem. Úgy néz ki, hogy évekre előre minden estém foglalt... És végül ami a legfontosabb, a történtek után eszem ágában sincs, hogy elássam a csatabárdot. Bár az igazat megvallva Bolla kartárs nem igazán gusztusom szerinti ellenfél. A kereskedelmi főosztály fiatal vezetője hátradől a székén. – Remélhetem, hogy én az leszek? – érdeklődik kemény mosollyal. – Kevésbé primitív, kevésbé durva, mint Bolla Dénes, de talán valamivel veszélyesebb?

– Gondolom, ez rövidesen kitűnik – mondja elkomolyodva a pszichológusnő, cigarettát, öngyújtót vesz elő köpenye zsebéből, rágyújt. – Jaj, bocsásson meg, milyen neveletlen vagyok, meg se kínáltam, tessék, dohányzik? – Nagyon kedves, de köszönöm, most nem gyújtok rá. Abban a leghatározottabban ellent kell mondanom, hogy maga neveletlen. Ellenkezőleg. Fölöttébb jól nevelt, ad az illemre, a látszatra, kényesen óvja tekintélyét, jó hírét, prestige over áll. – Ezt miből gondolja? – Például abból, hogy az a piros Skoda, kormánya mellett a tévéből is ismert újságíróval, aki legjobb tudomásom szerint nős, családos ember, amely mindig megvárja magát munkaidő után, soha nem a gyár bejáratánál parkol, hanem két utcával odébb. Kerülni kell ugyebár a feltűnést, a szóbeszédet, nehogy az érintettek fülébe jusson... A nő szemében hirtelen annyi vidám szikra pattog, hogy kitelne belőlük egy István-napi tűzijáték. – Egy frászt kell kerülni! – szögezi le derűsen. – Azt a skodás újságírót, azt a tévéből is ismert Palkó Gézát, aki valóban nős, családos, én igenis szeretem, két éve viszonyom van vele, ma is együtt fogunk aludni... Maga viszont most gyorsan menjen a pokolba a tupírozott mosolyával, magánál még az a bödönfejű Dénes is rokonszenvesebb... Ja, és még valamit! Én Palkó Gézáné vagyok, csak itt a munkahelyemen a lánynevemet használom, ezen is publikálok majd a jövőben. Például egy tanulmányt a Minyovában lefolytatott MINOP-vizsgálatok eredményeiről! Különös tekintettel egyes főosztályvezetők sekélyes lelkivilágára. 75 óra 20 perc, a színhely változatlan, a szereplőgárda viszont ötven százalékban kicserélődött. Flock Róbert helyén most Bercze Lajos ül. Érdekes dolog az élet – tűnődik hangosan a fehér köpenyes zöldesszürke szemű no a csöpp íróasztal mögött –, hónapokig nem tudtam bejutni az üzem vezetőihez, ma meg valósággal egymásnak adják a kilincset. Talán tíz perce sincs, hogy a kereskedelmi főosztály vezetőjét kirúgtam innen. A tatár bajszú óriás összehúzza magát. – Kegyed... kegyed kirúgta Flock Robit?! – Repült, mint a pinty! Ugyanis nem rajongok érte, ha egyidejűleg korrumpálni, lefektetni és zsarolni akarnak. Ez így együtt sehogy se megy... Az ön látogatását minek köszönhetem? – Kérem, biztosíthatom: nekem semmiféle erőszakos szándékom nincsen, ne tévessze meg marcona honfoglaló külsőm. Mindössze egyetlen kérdésem lenne. Azzal a bizonyos szemüveggel kapcsolatban. – Hát már a főmérnök kartárs is tud róla?! Persze, nem baj, sőt. Mi volna hát az a kérdés? – Tételezzük fel, hogy kegyed egy illetőnél kimutatja az optikai műszer segítségével, hogy nem igazán rátermett arra a felelős műszaki posztra, amelyet a körülmények különös összejátszása folytán közmegelégedésre tölt be évtizedek óta. Jobb későn, mint soha, az illetőről kiderül az igazság: nem kártékony elem, de alkalmatlan. Jelzi-e azonban ugyanakkor az az

instrumentum, hogy a szóban forgó személy esetleg értékes más irányú felkészültséggel és képességekkel rendelkezik? Mondjuk, el tudná vezetni a legigényesebb szálloda, bármely osztályon felüli vendéglátóipari üzemegység konyháját? Mutatja-e a műszer, hogy az illető – szakácsművész a szó legnemesebb értelmében? Semmi kihívó pengevillanás, a kötekedés legparányibb jele sincs most Timár Angéla tekintetében, inkább részvét, megindultság bujkál a szép tigrisszempárban, amint látogatója mondókáját hallgatja. Csak hosszú szünet után, vontatottan, nehézkesen, picit restelkedve válaszol a feltett kérdésre. – Nem, kedves főmérnök kartárs, semmi ilyesminek a jelzésére nem képes az a szemüveg... Magában bízom, magának elárulom az igazat, de nehogy lebuktasson... Elsősorban Bolla kartársnak nem szabad semmiképp tudomást szereznie róla, hogy... Erélyes kopogtatás az iroda ajtaján. És engedélyt sem várva, már be is nyit – Bolla Dénes!

AZ ALKU 15 óra 24 perc, a cselekmény változatlanul az üzemi pszichológus irodájában zajlik, jelen van: Tímár Angéla, Bolla Dénes és Bercze Lajos, ez utóbbi csak fél percig, az elején. – Jó napot! – morogja duzzogó képpel az ajtóban a Minyova igazgatója, akadnak ugyanis vezetők, akik azonnal felhúzzák az orrukat, amint igazságtalanul megbántják valamelyik beosztottjukat. Bolla végighordozza bánatos tekintetét a jelenlevőkön, megszemléli a rozoga falipolcot, a rég selejtlistára kívánkozó talpas ruhafogast, összeráncolja a homlokát, az íróasztalon levő telefonhoz lép, erélyesen tárcsáz. – Gondnokság?... Ide figyeljen, Sollás kartárs... Igen, már megismerhetné a hangomat... Jó, a lényeg, hogy haladéktalanul szerezzen megfelelő munkahelyiséget az irodaházban az üzemi pszichológusnak!... Igen, most ezt mondom. Holnap nyolcra kérek szóbeli jelentést az utasítás végrehajtásáról... Természetesen normális berendezéssel... Nem érdekel, az már a maga feladata... Ne vitatkozzunk, én itt vagyok a helyszínen, a saját szememmel látom, hogy ez tűrhetetlen állapot, ez nem iroda, hanem ócska nyúlketrec, ha ide egyszerre két ügyfél jön be, az egyiknek ki kell menni! Leteszi a kagylót, közben pillantása súrolja a főmérnököt, az már emelkedik is föl a székről, miközben tar fejebúbja veszedelmes közelségbe kerül a meszelt mennyezettel. – Én már úgyis menni akartam – huzigálja meg bajuszának jobb oldali szárát –, ha nem zavarom a kartársnőt, később azért még beugranak egy szóra. És egyetlen gólyalépéssel már kint is van a szobából. Timár Angéla és Bolla Dénes – szótlanul nézik egymást. Az igazgató bírja kevésbé idegekkel. – Most mi a szándéka, kartársnő? Álnok mosoly a zöldesszürke szempárban.

– Eltökélt szándékom, hogy most, azonnal... köszönetet mondok, amiért intézkedni tetszett irodaügyben. Meg kell adni, a gyárigazgató kemény legény, még jelenlegi, hátrányosnak tűnő helyzetében sem rendezkedik be védelemre. – Az érdekel – mondja határozottan –, jogom van tudni, hogy mik a maga tervei, miután fondorlatosán visszaszerezte szemüvegét? – Ugyan – legyint könnyedén a pszichológusnő –, nem kellett oda semmiféle fondorlat. És miféle terveim lehetnének, amikor munkám hagyományos műveléséhez ön nem biztosítja az anyagiakat, ugyanakkor az új módszert, a MINOP-eljárást, a minősítő szemüveg használatát pedig erkölcsileg nem támogatja, sőt a legszigorúbban megtiltja?!... Holnaptól majd ülök szépen a központi irodaházban, remélhetőleg ízlésesen berendezett, jól fűtött szobában, s mert horgolni, kötögetni, keresztrejtvényt fejteni nem szeretek, majd olvasgatok szakkönyveket, szaklapokat. – Nagyon helyes – bólint Bolla megkönnyebbülten –, a tudás hatalom. Akár egy kis könyvtárat is berendezhet. Majd nyújtsa be a jegyzéket, a művelődési alapból futja az ilyen természetű kiadásokra... Hát akkor a viszontlátásra. – A viszontlátásra – feleli a pszichológusnő –, remélhetőleg holnap, a kultúrteremben. Már a kilincsen a köpcös férfi keze, most gyanakodva fordul vissza. – Miért? Mi lesz holnap a kultúrteremben? – Előadás. Én tartom. Ma délben beszéltem meg a TIT-szervezővel és a nőbizottsággal, hogy holnap, természetesen munkaidő után népszerű ismertető előadást tartok a pszichológia iránt érdeklődő asszonyoknak, lányoknak. Azért természetesen érdeklődő férfiakat is szívesen látunk. Ezennel szeretettel meghívom az igazgató kartársat is, bár úgy gondolom, önnek egyáltalán nem fog újat mondani ez az előadás. Bolla úgy érzi, hogy a lábában hirtelen megpuhultak a csontok, belekapaszkodik a talpas ruhafogasba. – Ezt úgy értsem, hogy maga holnap...? – Holnap elmesélem pár tucat munkásnőnek, irodai alkalmazottnak, hogy mi is a lényege az optikai úton történő minősítő eljárásnak. A maga módfelett csinos titkárnője is megígérte, hogy ott lesz. A Minyova főnöke lassan leereszkedik a székre. – Sajnos – vág aggodalmas képet Timár Angéla, és mutatóujjával megtámasztja az orra hegyét –, félek, hogy a hallgatóimnak nem sikerül majd elég érzékletesen megmagyaráznom, hogy tulajdonképpen miről van szó, hogy ez az egész hogyan játszódik le a gyakorlatban... Ezek a nyílt eszű, nagyszájú nők még eddig nem sokat hallottak a lélektanról... Mi a véleménye, Bolla kartárs, ne próbáljam úgy hozni közel hozzájuk a dolgot, hogy odaadom nekik a szemüveget, hogy majd holnapután, természetesen csak ebédszünetben vagy gépállás, anyaghiány vagy egyebek miatt adódó szabad idejükben közvetlen tapasztalati úton ismerkedjenek meg a működésével?... Felváltva, amikor amelyik épp ráér?... Gondolom, az ön tilalma ilyen ismeretterjesztő esetekre nem vonatkozhat, azt sem íratja majd ki a kapura, hogy: „A gyár területére szemüveggel belépni, szemüveget a gyár területén használni szigorúan tilos!" Vagy igen?

Az utolsó mondatokat már nem a korábbi derűs, cicásan dörömbölő nő mondja, hanem egy kétszeres életnagyságú bengáli királytigris, professzionális emberevő! Érzi ezt Bolla is. Olyan indiai tigrisvadász ő e pillanatban, akinek akkor fogy ki a tölténye, amikor vele szemben már ugrásra készül a csíkos bundájú, hatalmas ragadozó. De hát hogyan jöhet egy indiai tigrisvadász egy magyar gyárigazgatóhoz?! Míg amaz a reménytelennek látszó helyzetben megadná magát a sorsnak, vagy már csak a csodában bízna, emez most nyeri vissza hidegvérét, szürke agysejtjei maximális tevékenységbe kezdenek. – Ajánlatom a következő – jelenti ki ünnepélyesen –, én a föld alól is előteremtem a szükséges összeget, hogy maga megkapja a laboratóriumát, az átkozott kartotékjait, még ez évben egy lélektani munkatársat és fél napos adminisztrációs segéderőt is. A hozzám korábban benyújtott javaslatai közül ugyancsak az idén megvalósítjuk a nyugtató színű falfestést a Kettes Nyomóban és az ebédlőben. A jövő évre pedig már szabályos költségkeretet állítunk be. Egyszóval biztosítom az anyagi feltételeket az úgynevezett hagyományos munka végzéséhez. – Maga engem teljesen levesz a lábamról! El sem hiszi, mennyire hálás vagyok és... – váltana vissza Palkó Gézáné született Timár Angéla az oltalomra, védelemre szoruló törékeny, gyámoltalan nő szerepébe, de Bolla Dénes ismeri már, szinte gorombán szakítja félbe. – Hagyjuk ezt! Én csereüzletet ajánlok, nem jótékonykodom! Fütyülök a hálájára! Azt kérem viszonzásképpen, hogy legalább egy esztendeig ne foglalkozzék semmilyen formában a MINOP-eljárással, mást se foglalkoztasson vele. Ez természetesen az istenverte szemüvegére is vonatkozik. Már a holnapi előadásra is, a szemüveg tömeges kikölcsönzésére. Nos? Áll az alku? – Előbb még kérdezhetnék valamit? – Tessék. – Van-e önnek valami konkrét terve arra az egy évre, amelyre haladékot kér? Csak időt akar nyerni? Vagy úgy gondolja, hogy majd évenként rendszeresen összeülünk, és megalkuszunk a következő esztendőre? A férfi megrázza a fejét. – Annak még a gondolatára is borsódzik a hátam, hogy magával évről évre csatázzak. Viszont még konkrét tervem sincsen. Mindössze annyit határoztam el magamban, hogy amennyire csak lehetséges, ellenállok a bújtatásoknak, akár valami fejesnek a csemetéjéről, akár abszolút kétlábas futballistáról, valaha érdemeket szerzett valakinek a valakijéről van szó. Engem is beleértve. Túlzott reményeim nincsenek, de előfordulhat, hogyha rászorítjuk őket a munkára, ha megköveteljük az ellenszolgáltatást a fizetésükért, egyesek fognak dolgozni. Aki pedig nem tud, nem akar... majd meglátjuk. Abban például biztos vagyok, hogy az én titkárnőm idővel igenis... A pszichológusnő előre lép, a kezét nyújtja. – Megállapodtunk. Javaslom, hogy semmit se rögzítsünk írásban, én még szemüveg nélkül is, szabad szemmel is látom, hogy Bolla kartárs az a vezető típus, aki az ígéreteit megtartja. Az igazgató bánatosan biccent. – Kösz. Egyelőre ezt a dicséretet nyerem én ezen az egész üzleten.

A TITOK NYITJA 16 óra 3 perc, visszavonhatatlanul utoljára az üzemi pszichológusnő szobája a színhely. Lassan nyomódik le a kilincs, az ajtónyílásban a főmérnöknek előbb a feje tűnik fel, aztán egész túlméretezett teste. A látogató körülnéz, látja, hogy Bolla már elment, csak Timár Angéla tartózkodik a szobában. Ott ül parányi íróasztala mögött, feje lehajtva, fényes barna haja csillog, homloka a két tenyerében. Olvas valamit? Vagy elaludt talán? – Kartársnő – köszörüli meg a torkát félénken Bercze Lajos –, ha közben nem változtatta meg elhatározását, kérem, mesélje el... Timár Angéla felriad merengéséből, ránéz látogatójára, csodálkozva kérdi: – Tessék?! Mit meséljek el? A főmérnök tanácstalanul vonja meg a vállát. – Hát persze – kopog kettőt a homlokán a fehér köpenyes nő –, elnézést, már tudom, megígértem magának, hogy beavatom a titokba. Feláll, előjön, megkerüli vendégét, aki szinte az egész irodát betölti, kinyitja az ajtót, kikukucskál. Néptelen a raktári előtér, avatatlan fül nem tartózkodik a környéken. Angéla behúzza az ajtót, de azért a biztonság okából közelebb hajol Berczéhez. – Uram, most legyen erős! Üljön le és kapaszkodjon meg... így ni... Tehát – nincs MINOP-eljárás! A tudomány, hál' isten, nem ismeri a személyiség optikai úton történő megítélését, minthogy ez nyilvánvaló csacsiság! Az óriás hápog: – De hát... de hát az a szemüveg? – Gyerekjáték. Tavaly vettem egy török bazárban. Csalijáték. Nem sokkal bonyolultabb, mint a doboz, amit ha kinyitunk, hirtelen előugrik belőle egy kis krampusz, amelyet eddig a doboz fedelével leszorított rugó tartott vissza. Ami az úgynevezett MINOP-szemüveget illeti, ennek lencséi két-két vékony üveglapból állanak. A két üveglap közötti keskeny rést egy zöld színű vegyszer tölti ki, zölddé varázsolva mindent, amit így néz a szemüveg viselője. Ez a zöld folyadék – többször lemértem – pontosan tíz másodperccel azután folyik be a két üveg közé, hogy valaki a szemüveget az orrára tette. Tudniillik ezáltal nyomás nehezedik a keret aljába rejtett érzékeny csapszerűségre, bekapcsol valami miniatűr pumpaféleséget. A toronyember hitetlenkedve csóválja meg a fejét. – Bocsásson meg, de... de ez így lehetetlen. Bolla a leghatározottabban állította, hogy az üveg ötször váltott zöldre, éppen annak az öt alkalmazottnak festette zöldre a fejét, akinél a rátermettség hiánya, a teljes hozzá nem értés nem is jelentett neki újdonságot, meglepetést. Részint tudta, részint erősen gyanította, hogy ezek nincsenek a helyükön. És a műszer ezt igazolta! – Pontosan itt van a kutya elásva! – nevet fel a pszichológusnő. – Ennek már van valami köze a lélektanhoz, itt következik az én világraszóló leleményem! Az a szemüveg ugyebár tíz másodpercnyi viselés után mutat zöldet, én arra kértem Bolla kartársat, hogy tízig számoljon magában egy-egy szemrevételezésnél. Ez többnyire egy-két másodperccel rövidebb a kritikus

időnél. Arra számítottam, s elképzelésem tökéletesen bevált, hogy ha a vizsgálatot végző személy csak egy kicsit is hisz a vizsgálat komolyságában, önkéntelenül lassabban számol, akaratlanul is kivár, ha olyan tagot vesz szemügyre, akinél valószínűnek tartja, hogy jelzésnek kell következnie, így tehát az igazgatónk vezérelte, nem szándékosan persze, a szemüveget. Előszőr a Babok fiúnál számolt lassabban, aztán a többinél. Lehet, sőt erősen valószínű, hogy ha ön vagy Flock Róbert végzi el ezt a kísérletsorozatot, nagyjából hasonló eredmény született volna. Feltéve, ha maguk is olyan jól ismerik az üzem alkalmazottjait s köztük a bújtatott fickókat, leányzókat, mint Bolla. Bercze leesett állal hallgatja végig a magyarázatot, csak nagy sokára jön meg a hangja. – Tudja kedves kartársnő, hogy maga... maga egy égetnivaló boszorkány? – Természetesen – bólint Angéla. – Hiszen gyermeteg trükkel átejtettem a kisistenek tanácsát. De ha tekintetbe veszi, hogy nemes, tisztességes cél vezetett, s hogy alapjában komisz természetemet dicséretes önuralommal fékezve, csak akkor folyamodtam ehhez az eszközhöz, amikor minden más módszer haszontalannak bizonyult, hogy itt a feladatomat elláthassam, a munkámat végezhessem, nem ítélhet el nagyon szigorúan. – Ugyan – legyint a behemót –, én egyáltalán nem ítélem el, imponál, amit csinált. De hát a dolog rosszul is elsülhetett volna. Mondjuk, ha Bolla tüzetesebben megvizsgálja, megvizsgáltatja az elkobzott szemüveget. Hamar rájött volna a turpisságra! – Igen, ettől én is nagyon féltem, szerencsére libuska Esztike, az öreg titkárnője kihúzott a pácból. De ha Bellának kevésbé fontos a hasa, ha előbb felboncolja a foglyul ejtett szemüveget, s csak aztán vonul le az ebédlőbe, csúnyán ráfázom. – És ő most hol van? – érdeklődik suttogva Bercze. – Kicsoda? Bolla? – Nem kicsoda, hanem micsoda. A szemüveg. Nem mutathatná meg? Csak egy pillanatra... Betegesen kíváncsi természetem van ugyanis. Timár Angéla előhúzta zsebéből a papírtokot, kinyitja, kiveszi belőle az ormótlan okulárét, átnyújtja Berczének. Mint finom mívű ékszert, olyan óvatosan veszi kézbe az óriás, megnézegeti, aztán könyörgő tekintettel pillant le Angélára. A nő megérti, igent int, engedélyt ad. És a következő másodpercben már ott a szemüveg a tatár bajszú férfi orrán. A falon lógó tükör elé áll. Félhangosan számol: egy, kettő, három... egészen tizenkettőig. S akkor boldogan felrikolt: – Zöld! Tényleg zöld lett a fejem! Mondjon, amit akar, azért ez a szemüveg, ez sejt valamit!