Max Brooks WORLD WAR Z

Max Brooks WORLD WAR Z Zombiháború Írta: Max Brooks A mű eredeti címe: World War Z Fordította: Pásztor Zoltán ISBN 978 963 245 275 3

Henry Michaels Brooksnak, aki miatt megváltoztatnám a világot

ELŐSZÓ Sok névvel illetik: „válság”, „sötét korszak”, „vándorhalál”, de újabb, divatosabb elnevezések is felbukkannak, például „Z-háború” vagy akár „első zombiháború”. Ez utóbbi nekem különösen ellenszenves, mert burkoltan feltételezi a második zombiháború eljövetelét. Én egyszerűen csak zombiháborúnak nevezem, és bár sokak szerint a „zombi” elnevezés tudományos szemszögből pontatlannak minősül, nemigen találunk olyan általánosan elfogadott szót, amellyel egyszerűbben megnevezhetnénk a lényeket, akik kis híján kiirtottak bennünket. A „zombi” iszonyúan erős szó marad; hihetetlenül sok emléket és érzést hoz felszínre – és éppen ezekről szól a könyv. Az emberiség történetének legnagyobb konfliktusáról szóló beszámolóm egy jóval kisebb, személyes konfliktusnak köszönheti születését: nem voltunk egy véleményen az ENSZ Háborús Vizsgálóbizottságának elnökével. Igazi szenvedéllyel végeztem ezt a munkát. Rengeteget utaztam, különféle komoly belépési engedélyeket kaptam, emberi és gépi fordítókkal dolgoztam, és mindig velem volt kisméretű, de szinte felbecsülhetetlen értékű, hangvezérelt elektroírnokom is (a legnagyobb ajándék a világ legrosszabb gépírója számára), tehát joggal feltételeztem, hogy fontos és értékes feladatot végzek. Éppen ezért döbbentett meg, hogy a munkámnak csaknem a felét törölték a jelentés végleges változatából. „Túlságosan közvetlen hangvételű volt” – mondta az elnök sokadik távértekezletünkön. „Túl sok benne a személyes vélemény meg az érzelem. A jelentésnek nem erről kell szólnia. Nekünk világos tények és számok kellenek, az emberi tényező csak megzavar.” Tulajdonképpen következetes volt. A hivatalos jelentés szögletes adathalmaz lett, amolyan tárgyilagos utójelentés, amelyből a következő nemzedékek tanulmányozhatták ennek az apokaliptikus évtizednek az eseményeit, méghozzá az emberi tényező befolyása nélkül. De nem pont az emberi tényező köt össze bennünket a múlttal? A jövő nemzedékeit sem az időrendben felsorolt események és a halálozási statisztikák fogják izgatni, inkább a hozzájuk hasonló emberek személyes beszámolóira lesznek kíváncsiak. Ha kizárjuk az emberi tényezőt, fennáll a veszélye, hogy az olvasó nem lesz képes átélni a történelmet, amely ezáltal könnyebben megismétli önmagát. Végül is nem az emberi tényező különböztet meg bennünket az ellenségünktől, akiket utólag „élőhalottnak” nevezünk? E kételyeimet – talán kissé kötetlen hangnemben – a főnökömmel is megosztottam, és a végén kifakadtam: „Nem hagyhatjuk, hogy ezek a sztorik csak úgy eltűnjenek a semmibe!” „Akkor ne hagyjuk – felelte. – Írd meg mindet egy könyvben. Megvan még az összes jegyzeted, jogodban is áll felhasználni őket. Amit leírtál, annak a felét kidobták, de ki tiltja meg, hogy a sztorik a saját könyvedben tovább éljenek?” Egyes kritikusok biztosan felróják majd nekem, hogy személyes hangvételű történelemkönyvet írtam, ráadásul ilyen kevéssel a globális borzalmak befejeződése után, hiszen még csak tizenkét éve, hogy az Egyesült Államokban kihirdették a Győzelem Napját, amit Kína, az utolsó világhatalom is alig tíz éve ünnepelhetett. A többség a GYNK-t („Győzelem Napja Kínában”) tartja a háború hivatalos végének, ezért még nem sok rálátásunk lehet az eseményekre. Egy ENSZ-es kollégám így fogalmazott: „Azóta nagyjából annyit éltünk békében, mint előtte háborúban.” Egyetértek az állításával, de hadd tegyem rögtön hozzá: ez a generáció tengernyi szenvedés és iszonyú harcok árán küzdötte ki mindannyiunknak ezt a békés évtizedet, és számunkra az idő egyszerre barát és ellenség. Tény, hogy az elkövetkező években átértékeljük az emlékeinket, és egyre világosabban látjuk majd, mit hogyan kellett volna tennünk, de ezek az

emlékek rohamosan fogynak, mert olyan sérült vagy gyenge testbe szorultak, amely küzdött ugyan a győzelemért, ám annak édes ízét már aligha élvezheti. Köztudott, hogy a várható élettartam világátlaga még csak meg sem közelíti a háború előttit. Az emberek alultápláltak és szenvednek a rengeteg szennyező anyagtól, miközben rég kihalt betegségek is felbukkantak. Nem jobb a helyzet az Egyesült Államokban sem, noha lassan újjáéled a gazdasága, az egészségügyi ellátás pedig tűrhetőnek mondható, de egyszerűen sehol nincs elegendő forrás a testileg és lelkileg sérült áldozatok érdemi kezelésére. Az idő tehát az ellenségünk, így lemondtam az utólagos előrelátás hívságáról és közzétettem a túlélők beszámolóit. Sok év múlva talán megint jön valaki, és feljegyzi a még idősebb, még bölcsebb túlélők emlékeit – ki tudja, hátha én leszek az egyik. Ez a kötet tehát elsősorban afféle emlékkönyv, de számos olyan műszaki, társadalmi, gazdasági és egyéb adat is felbukkan benne, amely az eredeti vizsgálóbizottsági jelentésben is szerepelt, és köze van a bemutatott alakok történetéhez. Ez az ő könyvük, nem pedig az enyém, ezért lehetőség szerint igyekeztem észrevétlen maradni. Kérdéseimet tulajdonképpen az olvasó nevében tettem fel. Véleményemet, bírálatomat próbáltam kiszorítani a beszélgetésekből, de ha mégis oda nem illő emberi tényezőt találnának a szövegben, az bizonyára az enyém.

KEZDŐDIK

KÍNAI ÁLLAMSZÖVETSÉG, CSUNGKING TARTOMÁNY

[A háború előtt ebben a régióban harmincötmillióan éltek. Mára alig ötvenezren maradtak. Az újjáépítési segélyek lassan érkeznek meg erre a vidékre, mert a kormány először a sűrűbben lakott part menti területeket akarja rendbe tenni. Nincs központi áramellátás, sem vezetékes víz; a lakosságnak be kell érnie a Jangce vizével. Az utcákról szerencsére már eltakarították a romokat, a helyi „biztonsági tanács” pedig megakadályozta a háború utáni zavargásokat. A tanács elnökével, Kuang Csingsu körzeti orvossal beszélgettem, aki hajlott kora és háborús sérülései ellenére még most is házhoz megy, ha hívják.] A járvány első áldozataival egy eldugott faluban találkoztam, amelynek még csak hivatalos neve sem volt. Lakói Új-Tacsangnak nevezték, de leginkább csak nosztalgiából. Régi otthonuk, ÓTacsang már a Három Királyság idejében is létezett, több száz éves tanyákkal, házakkal, ősrégi fákkal volt tele. Amikor elkészült a Három Szurdok duzzasztógát, és mögötte emelkedni kezdett a vízszint, Tacsangot téglánként szétszedték, aztán egy magasabban fekvő területen újra felépítették. Ez az Új-Tacsang azonban már nem volt igazi település – tájmúzeumot csináltak belőle. A nyomorult parasztok már csak turistaként láthatták, hogy a házaik végül is megmenekültek. Néhányan talán ezért döntöttek úgy, hogy saját, új falujukat is Új-Tacsangnak nevezik el, így legalább névben megmarad a kapocs régi otthonukkal. Jómagam nem is tudtam, hogy létezik ez a másik Új-Tacsang is, szóval gondolhatja, mennyire meg voltam kavarodva, amikor szóltak, hogy menjek ki oda. A kórházban aznap este nyugodt éjszakánk volt, bár egyre szaporodtak az ittas vezetés miatti balesetek. A motorok is egyre népszerűbbek lettek. Akkoriban azt mondogattuk, hogy a maguk Harley-Davidsonjai több ifjú kínait öltek meg, mint a katonáik a koreai háborúban. Ezért is örültem egy kis üresjáratnak. Fáradt voltam, hasogatott a hátam, fájt a lábfejem. Éppen kifelé ballagtam, hogy elszívjak egy cigarettát a pirkadati fényben, amikor meghallottam, hogy a nevemet mondják. Új volt az ügyeletesünk, nem is nagyon értette a telefonáló dialektusát. Annyit kihámozott belőle, hogy balesethez vagy beteghez kell menni, mert vészhelyzet van, tehát azonnal induljak. Mit mondhattam volna? A fiatalabb orvosok csak pénzéhes tacskók, azt hiszik, hogy ez a szakma a bankszámla hizlalására való, tehát biztos voltam benne, hogy csak úgy nem mennének ki egy senkiházi nungminhez1. Azt hiszem, a szívem mélyén örökre megmaradok forradalmárnak. „Kötelességünk, hogy felelőseknek tartsuk magunkat a népért.”2 Ezek a szavak 1

Földműves, paraszt (a ford.). Részlet az „Idézetek Mao Ce-tung elnöktől" című, „Vörös Könyvecske" néven is ismert kiadványból. A fenti mondat „A japán agresszió elleni háború győzelme után kialakult helyzet és politikánk" című beszédben hangzott el 1945. augusztus 13-án. 2

nekem még jelentenek valamit… Ilyen gondolatok keringtek a fejemben, miközben Deer3 terepjárómmal zötykölődtem a földúton, amelynek aszfaltozását a kormány már régen megígérte, de a kivitelezésig soha nem jutott el. Borzasztóan nehéz volt megtalálni a falut. Hivatalosan nem is létezett, ezért a térképeken sem szerepelt. Többször is eltévedtem, és az utamba kerülő helyiektől kérdezgettem, merre tovább, de mind azt hitték, hogy a múzeumfalut keresem. Meglehetősen ingerült voltam, mire eljutottam a hegytetőn álló maroknyi házikóhoz. Nagyon ajánlom, hogy ne vaklárma legyen, gondoltam. De amint megláttam a betegeket, megbántam, hogy ilyesmit kívántam. Heten voltak, félig öntudatlanul hevertek a sebtében összeszedett gyerekágyakon. A falusiak az új faluházba vitték őket. A vakolatlan betonfalak között hideg és nyirkos volt a levegő, gondoltam is, hogy ilyen környezetben nem is fognak meggyógyulni. Kérdeztem a falusiaktól, hogy ki ápolja a betegeket, mire azt mondták, senki, mert az veszélyes lenne. A házat kívülről be is zárták. Ezek az emberek tényleg halálra voltak rémülve. Egyesek hajlongtak és sugdolóztak, mások félrevonulva imádkoztak. Dühített a viselkedésük, bár nem rájuk, nem az egyes emberekre haragudtam, hanem erre a tipikus kínai magatartásra. Több évszázadnyi idegen elnyomás, kizsákmányolás és megaláztatás után országunk végre elfoglalta az őt megillető helyet, Kína lett az emberiség Középső Királysága, a leggazdagabb, leggyorsabban fejlődő szuperhatalom, mindenek legfőbb irányítója. A világ még vonakodott elismerni, de ez volt „Kína évszázadának” hajnala, bár népünkben ekkor is éltek ilyen tudatlan parasztok, akik úgy kapaszkodtak a babonáikba, mint az oktalan kőkorszaki földtúrók. Miközben tovább szidtam magamban a saját népem kultúráját, letérdeltem az első beteg mellé. A lánynak negyvenfokos láza volt, egész testében reszketett. Halkan nyöszörgött, amikor megpróbáltam megmozdítani a végtagjait. Jobb alkarján sebet, harapásnyomot láttam. Közelebbről is szemügyre vettem: a fogak lenyomata nem állatra utalt. Egyértelműen látszott, hogy a lányt egy kistermetű felnőtt vagy éppenséggel gyerek harapta meg. Feltételeztem, hogy a harapás okozta a fertőzést, de maga a seb meglepően tisztának tűnt. Ismét megkérdeztem hát a falusiaktól, hogy ki ápolja a betegeket, mire megint azt felelték, hogy senki. Biztos voltam benne, hogy hazudnak, hiszen az embernek több bacilus van a szájában, mint az utolsó kóbor kutyának. Ha ennek a lánynak senki nem tisztította ki a sebét, hogyhogy nem fertőződött el? Megvizsgáltam a másik hat beteget is. Ugyanolyan tüneteik voltak, rajtuk is hasonló harapásnyomokat találtam. Megkérdeztem a legértelmesebbnek tűnő falusit, hogy vajon honnan származnak a sebek. Azt mondta, a betegek akkor szerezték őket, amikor megpróbálták lefogni „azt a kölköt”. Visszakérdeztem, hogy kiről beszél. A nulladik beteget bezárták egy üres házba a falu másik végén. Tizenkét éves fiú volt. Kezétlábát műanyag zsineggel összekötözték. A gyerek biztosan próbált kiszabadulni, mert ahogy feszegette a zsineget, a csuklóját meg a lábát is szétvágta vele, mégsem vérzett. A többi sebénél sem láttam vérnyomot, még a hiányzó jobb nagylábujja helyén sem. Vergődött, mint egy vadállat, morgását pedig félig elnyelte a szájába tömött textil. A falusiak először megpróbáltak visszatartani. Figyelmeztettek, hogy ne érjek a fiúhoz, mert meg van átkozva. Erre csak vállat vontam, és előszedtem egy gumikesztyűt meg egy maszkot. A fiú bőre szürke és hideg volt, akár a beton, amin feküdt. Sem a szívverését, sem a pulzusát nem találtam. Tágra nyílt szemei mélyen a szemgödrébe csúsztak, és rám szegezte a tekintetét, akár egy vadállat. Az egész vizsgálat alatt érthetetlenül ellenségesen viselkedett, összekötözött kezével felém kapkodott, betömött szájjal is meg akart harapni. 3

Az összkerékhajtású Deer kisteherautót a Great Wall Motors gyártotta még a háború előtt.

Döbbenetes erővel vergődött, ezért meg kellett kérnem a két legmarkosabb férfit, hogy segítsenek lefogni. Először meg se moccantak, csak reszkettek az ajtóban, mint a kisnyulak. Elmagyaráztam nekik, hogy ha felveszik a maszkot meg a kesztyűt, akkor biztosan nem fognak megfertőződni. Erre is csak ingatták a fejüket, ezért szigorúan rájuk kellett parancsolnom, hogy segítsenek, bár nem is volt hozzá jogom. Ez már hatott. A két melák letérdelt mellém, az egyik a fiú lábát fogta, a másik meg a kezét. Megpróbáltam vért venni tőle, de vér helyett csak sikamlós, barna folyadékot találtam. Miközben kihúztam a tűt, a fiú megint vad rángatózásba kezdett. Az a segítőm, aki a gyerek kezét fogta le, egy idő után elfáradt és úgy gondolta, inkább biztosra megy – rátérdelt a fiú kezére, az meg újra vergődni kezdett, mire a bal karja hangos reccsenéssel eltört. A sing- és orsócsontja is átszakította szürke húsát. A fiú nem kiáltott fel, mintha észre se vette volna, mi történt, de a két falusinak ez is elég volt: felpattantak, és szélsebesen elkotródtak a szobából. Jómagam is ösztönösen hátrahőköltem. Röstellem a dolgot, mert jóformán egész életemben gyógyítottam – a Népi Felszabadító Hadseregben kaptam orvosi képzést, sőt, szinte ott nőttem fel. Volt elég dolgom harci sérülésekkel, sokszor kis híján én is otthagytam a fogam, de most féltem, rettegtem ettől a gyenge gyerektől. Amennyire bírt, megindult felém a padlón, és közben teljesen széthullott a bal karja. A hús meg az izom elvált a csonttól. A fiú kiszabadult jobb karjával hajtotta magát előre, azzal nem is törődött, hogy a bal még most is hozzá van kötözve. Kirohantam a házból, és bezártam az ajtót. Próbáltam összeszedni magam, mert egyszerre fojtogatott a félelem és a szégyen. Még remegett a hangom, amikor megkérdeztem a falusiaktól, hogyan betegedett meg a gyerek. Senki sem felelt. A fiú halkan dörömbölni kezdett a vékony ajtón. Ijedtemben majdnem felugrottam, és azért fohászkodtam, nehogy észrevegyék, mennyire elsápadtam. A félelem és a kudarc miatt már ordítva követeltem, hogy mondják meg, mi történt a gyerekkel. Fiatal nő lépett előre, talán a fiú anyja lehetett. Látszott rajta, hogy napok óta sír. Bevallotta, hogy a fiú „holdat halászni” ment az apjával – így mondták a helyiek, ha búvárkodni mentek a Három Szurdok gát mögött elárasztott települések romjai közé. Összesen ezeregyszáz falu és városka került víz alá, de nagyobb városok is voltak köztük, tehát joggal remélhették, hogy sikerül valami értékeset a felszínre hozniuk. Akkoriban sokan próbálkoztak, bár a törvény is szigorúan tiltotta. Az asszony elmondta, hogy nem fosztogatni mentek, csak a saját falujukban, Ó-Tacsangban merültek alá, hátha sikerül visszaszerezniük egy-két régi holmijukat az otthagyott házak környékéről. Többször is hangsúlyozta, hogy ez tényleg nem bűn, ezért megígértem neki, hogy semmiképpen nem szólok a rendőröknek. Ezután végre kibökte, hogy a fia sírva jött ki a vízből, mert valami megharapta a lábát. Ennél többet nem tudott, mert a víz sötét volt és zavaros. Az apja nem is került elő. Előkaptam a mobilomat és gyorsan felhívtam régi elvtársamat, dr. Ku-Ven Kuejt, akivel a seregben szolgáltunk. Ku a csungkingi orvosi egyetem klinikáján dolgozott, és a fertőző betegségek is a szakterületéhez tartoztak. Udvariasan köszöntöttük egymást, váltottunk pár szót az egészségünkről meg az unokáinkról, elvégre így illik. Ezután beszámoltam neki a járványról, ő meg élcelődött egy sort a buta parasztok tisztálkodási szokásain. Próbáltam vele mulatni, de rögtön megjegyeztem, hogy valószínűleg komoly esetről van szó. Kissé vonakodva kérdezte, hogy milyen tünetekkel jár a betegség, én meg mindent elmondtam neki: az áldozatokat megharapták, magas lázuk van, a fiúnak meg leszakadt a karja… A telefon kijelzőjén láttam, hogy Ku arcáról lehervadt a mosoly.

Kérte, hogy mutassam meg a betegeket. Visszamentem a faluházba, és közelről végigpásztáztam őket a mobillal. Mondta, hogy még közelebbről mutassam meg a sebeiket. Miután ezt is megtettem, ismét a képernyőre néztem, de Ku addigra kikapcsolta a kameráját. „Egyelőre maradj ott – folytatta, de mintha már csak messzebbről hallottam volna a hangját. – Írj össze mindenkit, aki érintkezhetett a fertőzöttekkel. Aki már beteg, azt kötözzétek le. Ha valamelyik kómába esik, azonnal hagyjátok el a szobát és zárjátok le minden kijáratát.” Ku gépiesen hadart, mintha előre betanult szöveget mondott volna, vagy papírról olvasná. „Van fegyvered?” – kérdezte utána. „Már hogy lenne?” – kérdeztem vissza. Aztán azt mondta, hogy hamarosan jelentkezik, csak elintéz egy-két telefont, és néhány órán belül a segítség is megérkezik a faluba. Tulajdonképpen egy órán belül ott voltak. Ötvenen jöttek nagy, Z-8A típusú katonai helikopterekkel, egytől egyig vegyvédelmi ruhában. Azt mondták, az egészségügyi minisztériumtól jöttek. Nem tudom, kit akartak átverni ezzel a szöveggel. Agresszív, pökhendi, lekezelő stílusukról még ezek a mélyvidéki bumburnyákok is felismerték a Kuoanpu4 embereit. Első útjuk a faluházba vezetett. A betegeknek kezét-lábát összekötözték, szájukat betömték, aztán hordágyon vitték ki őket az épületből. Elmentek a fiúért is, őt hullazsákban hozták ki. Az anyja hangosan jajveszékelt, miközben a teljes lakosságot összeterelték „egészségügyi vizsgálatra”. Felírták a nevüket és vért vettek tőlük, mindenkit egyenként levetkőztettek és lefotóztak. Egy hajlott hátú, vézna öregasszony maradt a végére. Arcán ezernyi ránc, lábfeje apró, gyerekkorában biztosan elkötötték. „Ez a ti büntetésetek!” – rázta csontos öklét az „orvosok” felé. „Fengtuért kaptátok!” A Szellemvárosról beszélt, amelynek templomai és szentélyei a túlvilági létre készítették fel a halandókat. Emberek lakta részének jelentős hányada Ó-Tacsang sorsára jutott, mert akadályozta a legújabb Nagy Ugrást. Kiürítették, lerombolták, aztán elárasztották. Sosem voltam babonás, nem is engedhettem meg magamnak, hogy a tömegek ópiuma hatalmába kerítsen. Orvos vagyok, tudósember. Csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok. Számomra Fengtu mindig is csak olcsó, giccses turistalátványosság volt. A vénasszony szavai persze nem hatottak rám, de a hanghordozása, a haragja annál inkább… elég felfordulást látott már életében: szenvedett a hadurak és a japánok uralma alatt, végignézhette a kulturális forradalom nevezetű rémálmot… és tudta, hogy újabb nagy vihar van készülőben, bár nem értette, csak érezte. Kuej doktor viszont nagyon is jól is értette, mi folyik itt. A saját bőrét is kockáztatta, amikor figyelmeztetett, hogy legyen időm felkészülni és talán másoknak is szólni, mielőtt megérkeznek az „egészségügyi minisztérium” emberei. És mondott valamit, amit még nagyon régen, az egyik „jelentéktelen” szovjet határincidens idején hallottam tőle utoljára. Mindez 1969-ben történt. Egy földalatti bunkerben lapultunk a Vuszuli folyó kínai oldalán, alig egy kilométerre a Csenpaoszigettől,5 amit az oroszok vissza akartak foglalni tőlünk. Folyamatosan lőtték állásainkat. Egy nálunk alig fiatalabb katona hasából próbáltunk kiszedni egy gránátrepeszt. A fiú vastagbele szétszakadt, egész köpenyünk csupa ürülék és vér volt. Hét másodpercenként újabb lövedék csapódott be a közelünkben, ezért a kiskatona fölé hajoltunk, nehogy föld kerüljön a sebbe, és ilyenkor hallottuk, ahogy halkan az anyjáért sírdogál. Más hangokat is hallottunk a bunker bejáratán túli koromsötétből, bár e kétségbeesett, dühös hangok gazdáinak semmi keresnivalójuk nem volt a folyónak ezen az oldalán. Két katonánk őrizte a bejáratot, aztán az

4

Kuoanpu: a Kuocsia Ancsüan Pu, vagyis a kínai államvédelmi minisztérium (tulajdonképpen a titkosrendőrség) rövidített neve (a ford.). 5 A sziget orosz neve Damanszkij, a folyóé pedig Usszuri (a ford.).

egyik hirtelen felüvöltött, hogy „itt a Szpecnaz!”6, és lőni kezdte a vaksötét éjszakát. Újabb lövéseket hallottunk, de hogy melyik kitől származott, azt már nem tudtuk megmondani. A következő rakétánál megint a haldokló fiú fölé hajoltunk. Ku arca pár centire volt az enyémtől. Halántéka verítékben úszott. A petróleumlámpa halovány fényénél is jól láttam, hogy teljesen sápadt és egész testében remeg. A betegre nézett, aztán a bejáratra, aztán meg rám, és hirtelen így szólt: „Ne félj, nem lesz semmi baj.” És tőle aztán soha egy optimista kijelentést se hallottam. Ku betegesen borúlátó ember volt. Ha fájt a feje, az csak agydaganat lehetett, ha meg éppen lógott az eső lába, neki máris odalett az idei termés. Ő mindig így kezelte a helyzetet, és ez a taktika általában nyerőnek bizonyult. De most, hogy a rút valóság még az ő pesszimista képzelgéseit is felülmúlta, úgy döntött, hogy az ellenkező oldalról támadja meg a helyzetet. „Ne félj, nem lesz semmi baj.” És most először minden úgy lett, ahogy megjósolta – az oroszok nem keltek át a folyón, és még a kiskatonát is sikerült megmentenünk. Ezután évekig azzal ugrattam, hogy jókora pácba kellett keverednünk, hogy egyetlen bizakodó kijelentés elhagyja a száját, mire mindig azt felelte, legközelebb sokkal rosszabbra kell fordulnia a helyzetnek, hogy megismételje, amit a bunkerben mondott. Időközben megöregedtünk, és küszöbön állt az a rosszabb helyzet. Megkérdezte tehát, hogy van-e nálam fegyver. „Nincs. Már hogy lenne?” – feleltem. Elhallgatott; biztosan mások is figyelték a beszélgetést. „Ne félj – mondta –, nem lesz semmi baj.” Így adta tudtomra, hogy nem egyedi esetről van szó. Szó nélkül letettem a telefont, aztán gyorsan felhívtam a lányomat Kuangcsouban. A férje a China Telecomnál dolgozott, és havonta legalább egy hetet külföldön töltött. Mondtam a lányomnak, hogy jó volna, ha legközelebb elkísérné a férjét, persze vigyék az unokámat is, és maradjanak is kint, amíg csak lehet. Elmagyarázni már nem tudtam, mert romlani kezdett a térerő, amint megjelent az első helikopter. Még annyit mondhattam, hogy „ne félj, nem lesz semmi baj”. [Kuang Csingsut a Kuoanpu letartóztatta és hivatalos vádemelés nélkül bebörtönözte. Mire kiszabadult, a járvány már átlépte Kína határait.]

TIBETI NÉPKÖZTÁRSASÁG, LHÁSZA

[A világ legnépesebb városa még most sem tért magához a múlt heti választások után. A szociáldemokraták elsöprő győzelmet arattak a lámisták felett, az utcák most is hangosak az ünneplő tömegektől. Egy belvárosi kávézó kinti asztalánál beszélgettem Nuri Televaldival. Túl kellett kiabálnunk a mulatozókat.] A járvány előtt a szárazföldi csempészet sosem volt népszerű. Rengeteg pénzbe került beszerezni a hamis útleveleket meg a turistabuszt, és persze a határ túloldalán is kellettek bizonyos kapcsolatok, kellett a védelem. Akkoriban csak két jól fizető útvonal létezett, Thaiföld és Mianmar. Én Kasgarban laktam, onnan meg csak a FÁK-tagállamokba lehetett menni, persze oda 6

Szpecnaz (Vojszka Szpecialnovo Naznacsenyija): orosz különleges katonai alakulat (a ford.).

senki nem vágyott, tulajdonképpen ezért is nem voltam sötou7. Importtal foglalkoztam: nyers ópiumot, csiszolatlan drágaköveket és fiúkat, lányokat hoztam be ezekből a primitív államcsökevényekből, meg mindent, amiért hajlandóak voltak fizetni. A járvány persze mindent megváltoztatott. Hirtelen megrohamoztak bennünket mindenféle ajánlattal, és nyilván nem csak a liutung zsenkou8 rétegeiből jöttek, hanem magasabb körökből is – megkerestek nagy szaktudású városiak, magángazdálkodók, sőt, alacsonyabb beosztású kormányhivatalnokok is. Nekik tényleg volt vesztenivalójuk. Amúgy nem érdekelte őket, hová kerülnek, csak az országot akarták elhagyni. Tudtad, hogy mi elől menekülnek? Hallottunk ezt-azt. Kasgarban ki is tört a járvány, de a kormány persze hamar eltussolta az ügyet. Szóval sejtettük, hogy valami nincs rendben. És a kormány nem próbált lekapcsolni benneteket? De, hivatalosan igen. Szigorították a csempészetért kiszabható büntetést, és megerősítették a határátkelőket is. Egy-két sötout nyilvánosan ki is végeztek, így akartak példát statuálni. Aki nem tudja, hogy is történt valójában, mert mondjuk, nem tőlem hallja, az könnyen elhiheti, hogy sikeres volt az akciójuk. Szóval szerinted nem volt az. Annyi biztos, hogy jó néhány embert gazdaggá tettem – határőröket, hivatalnokokat, rendőröket, de még a polgármestert is. Kínában még ekkor is jó idők jártak, és az emberek igyekeztek minél több százjüanoson viszontlátni Mao elvtárs arcképét, elvégre így a legkellemesebb megemlékezni róla. Tehát neked is jól ment a sorod. Kasgarban felpezsdült az élet. Úgy tippelem, hogy a nyugat felé tartó szárazföldi emberszállítmányok legalább kilencven százaléka a városon ment át, de olyan is volt, aki repülővel utazott tovább. Repülővel? De nem sokan. Hébe-hóba besegítettem, ha néhány zsensö repülni akart – elintéztem, hogy feljussanak valamelyik teherszállítóra, ami leteszi őket Kazahsztánban vagy a ruszkiknál. Mifelénk ritka volt az ilyesmi, de keleten, mondjuk Kuangtungban vagy Csiangszuban hetente több ezren szálltak így repülőre. Ezt kifejtenéd bővebben? 7 8

„Kígyófej", vagyis csempész, aki a zsensö névvel illetett „emberi kígyókkal" foglalkozik. Kína „lebegő lakosai", az elmaradott vidékekről származó fiatal vendégmunkások.

A légi embercsempészet főleg a keleti tartományokban lett nagy biznisz. Az a vidék tele volt pénzes ügyfelekkel, akik röhögve kicsengették a teljes útiköltséget meg a vízumot. Leballagtak a gépről Londonban, Rómában vagy akár San Franciscóban, becsekkoltak a hotelban, elindultak várost nézni, aztán eltűntek, mint a kámfor. Az ilyen akciókban volt a nagy lóvé. Mindig is szerettem volna betörni erre a piacra. És a fertőzés? Azzal nem is lehetett lebukni? Csak az 575-ös járat után keményítettek be. A repülőkön kezdetben nem nagyon lehetett fertőzöttel találkozni, vagy ha mégis, akkor az illető még csak a legelső stádiumban járhatott. A légi szállítással foglalkozó sötouk iszonyú óvatosak voltak. Ha a delikvensnél észrevették az előrehaladott betegség legapróbb tünetét, már szóba se álltak vele, messziről elkerülték. Nyilván védték a saját üzletüket. Aki a sötout nem tudja átverni, az a kinti bevándorlási hivatalnál se lesz nyerő – ez volt az aranyszabály. Aki pedig makkegészségesnek nézett ki, és úgy is viselkedett, az meg az idővel futott versenyt. Még az 575-ös járat előtt hallottam egy házaspárról. A fickó baromi pénzes üzletember volt, de sajnos megharapták. A seb közelében nem volt nagyobb ér, tehát, ugye, lassabban terjedt szét benne a kórság. Az asszonnyal biztos azt gondolták, hogy Nyugaton már van rá gyógymód, de sokan mások is ezt hitték. Szóval eljutottak Párizsba, de amint beléptek a hotelszobába, a fickó már kezdte is elhagyni magát. Az asszony rögtön orvost akart hívni, de a férje megtiltotta neki, mert félt, hogy azonnal kitoloncolnák őket. Inkább megparancsolta a nőnek, hogy hagyja ott és lépjen le, aztán kómába esett, a nő meg elhagyta a hotelt. A személyzet egy ideig tűrte a bentről hallatszó morgást meg a többi zajt, de két nap után a „NE ZAVARJON” tábla ellenére is benyitottak a szobába. Nem tudom, így kezdődött-e a párizsi járvány – ha igen, akkor nem lennék meglepve. Azt mondod, nem hívtak orvost, mert féltek a kitoloncolástól, pedig pont azért mentek Nyugatra, mert azt hitték, hogy ott már megvan a gyógymód. Te érted ezt? A menekültek lelkébe nem igazán látunk bele. Nem tudták, mitévők legyenek. Két tűz közé kerültek: egyik oldalon ott volt a betegség, a másikon meg a saját kormányuk, aki begyűjtötte és ugye elég sajátos módon kezelte a fertőzötteket. Akinek az ismerőse, családtagja vagy akár a gyereke megfertőződik, nyilván eget-földet megmozgat, hogy eljuttassa külföldre, ha azt hiszi, hogy ott talán van remény a gyógyulásra – és mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Azt mondtad, hogy annak a férfinak a felesége a többi zsensövel együtt eltűnt, mint a kámfor. Ez már a járvány előtt is így működött. Van, aki a rokonaihoz megy, mások a barátaiknál kötnek ki. A szegényebbek közül jó néhánynak le is kellett törlesztenie a paóját9 a helyi kínai maffia felé. A többségük persze inkább elrejtőzött a fogadó ország aljnövényzetében. Mármint a szegénylakta vidékeken?

9

A menekült által a célországban felhalmozott adósság.

Így is nevezhetjük őket. Mert ugye abban a társadalmi rétegben érdemes elrejtőzni, amit nem is nagyon akarnak észrevenni. Nem véletlen, hogy Nyugaton legtöbbször a gettókból indult a járvány. Egyesek szerint sok sötou is híresztelte, hogy más országokban már megvan a csodaszer. Igen, voltak néhányan. Te is mondtál ilyet?

[Hallgat] Nem. [Megint hallgat.]

Az 575-ös járat mennyiben változtatta meg a légi embercsempészetet? Szigorítottak a szabályokon, de nem minden országban. A sötouk óvatos fajták voltak, de megtalálták a kiskapukat. Ahogy ők mondták: „minden gazdag háznak van hátsó bejárata”. Ez pontosan mit jelentett? Nyugat-Európa fokozta biztonsági intézkedéseit, úgyhogy Kelet-Európából közelítettünk. Az USA is bekeményített, de Mexikó felől lehetett próbálkozni. A gazdag fehér országok ettől nyilván nagyobb biztonságban érezték magukat, bár a fertőzés már a saját határaikon belül is felütötte a fejét. Persze én ehhez a témához nem értek annyira, mert főleg szárazföldi ügyekkel, azon belül is közép-ázsiai célországokkal foglalkoztam. Azokba az államokba egyszerűbben lehetett bejutni? Konkrétan könyörögtek, hogy üzleteljünk velük. Anyagilag teljesen le voltak pusztulva, tohonya, korrupt hivatalnokaik meg tulajdonképpen százalékért segítettek nekünk a papírmunkában. Volt olyan sötou is – vagy nem is tudom, az ottani barbár nyelven hogy hívták –, aki direkt a régi szovjet államokon keresztül csempészte a zsensöket Indiába, Oroszországba, sőt, Iránba is, bár én igazából sose kérdeztem, nem is akartam tudni, mi a végső úti céljuk. Az én feladatom a határnál véget ért. Lepecsételtettem a papírjaikat, megkapták a kocsijukra a megfelelő matricát, aztán kifizettem a határőröket, és zsebre tettem a részemet. Sok fertőzöttet láttál?

Az elején még nem. A kór túl gyorsan pusztított. Nálunk nem úgy működött a dolog, mint a repülőutaknál. Kasgarba hetekig tartott az út, viszont a legenyhébb harapás is napokon belül végzett a beteggel. A kómába esett fertőzöttek többnyire a várostól messze, valahol az út mentén támadtak fel, a helyi hatóságok így hamar megtalálták és begyűjtötték őket. Ahogy terjedt a járvány, egy idő után már nem bírtak a fertőzöttekkel, ezért én is egyre többet láttam belőlük. Veszélyesek voltak? Többnyire nem, mert a családjuk megkötözte őket, meg a szájukat is betömték. Csak annyit lehetett látni, hogy a kocsi hátuljában, vastag takarók vagy ruhák alatt mozgolódik valami. Néha szaggatott dörömbölés hallatszott a csomagtartóból, később aztán egyszerre többet is vittek, de akkor már furgonnal jártak, mindegyik fertőzöttet külön ládába rakták, még apró szellőzőlyukakat is vágtak nekik. Érted, szellőzőlyukat… ezek marhára nem tudták, mi történik a szeretteikkel. És te tudtad? Akkor már igen, de azt is tudtam, hogy hiába magyaráznám nekik, csak falra hányt borsó lenne. Úgyhogy elvettem tőlük a pénzt, aztán mehettek, amerre láttak. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sosem kellett hajós embercsempészettel vergődnöm. Az keményebb műfaj volt? És veszélyesebb is. A part menti tartományokban ténykedő kollégáknak baromira kellett vigyázniuk, nehogy valamelyik beteg kiszabaduljon és végigfertőzze az egész hajót. Olyankor mit csináltak? Több „megoldásról” is hallottam. Volt olyan, hogy a hajó kikötött egy lakatlan partszakaszon – akár a célországban, akár máshol –, és ott „kirakodták” a fertőzött zsensöket. Egyik-másik kapitány inkább a nyílt tengeren szabadult meg a gúzsban fetrengő bagázstól. Ez megmagyarázná, hogy a kezdeti időszakban fürdőzők meg búvárok miért tűntek el nyom nélkül, és az is világos, hogy a szemtanúk miért láttak világszerte fertőzötteket kisétálni a vízből. Hát, nekem ilyesmivel legalább nem kellett foglalkoznom. Volt azért egy hasonló esetem, amikor rájöttem, hogy nem ártana lassan kiszállni. Jött egy ütött-kopott teherautó. A zárt raktérből nyöszörgést hallottam, rengeteg ököl püfölte az alumíniumfalat, a tragacs ide-oda hintázott. A sofőr mellett egy dúsgazdag hsziani befektetési bankár ült, aki amerikai hitelkártya-adósságok felvásárlásával szerezte a vagyonát. Volt rá pénze, hogy az egész rokonságát kimenekítse. Armani öltönye gyűrött és szakadt volt, az arcán karmolásnyomok húzódtak, a szemében meg ott lobogott az őrület tüze, amit egyre gyakrabban láthattam. A sofőr tekintete leginkább az enyémre hasonlított – azt olvastam ki belőle, hogy nemsokára talán a hajunkra kenhetjük a pénzt. A szokásos összegen felül adtam neki még egy ötvenest, és sok szerencsét kívántam. Mást úgysem tehettem. Merre tartott a kocsi?

Kirgizisztán felé.

GÖRÖGORSZÁG, METEORÁK

[A kolostorok megközelíthetetlen, meredek sziklatornyokra épültek, némelyik szinte függőleges oszlopon áll. Eredetileg a törökök támadásai ellen nyújtottak védelmet, de az élőhalottakkal szemben is hatásosnak bizonyultak. A háború után felhúzható fémés falétrákkal tették kényelmesebbé a zarándokok és turisták közlekedését, ugyanis a Meteorák népszerűsége az utóbbi években folyamatosan nő. A látogatók egy része bölcsességre és megvilágosodásra vágyik, mások csak a békét keresik. Stanley MacDonald is ez utóbbiak közé tartozik. A kanadai veterán részt vett a hazája területén zajlott hadműveletek többségében, de az élőhalottakkal először egy másik háborúban találkozott, amikor a kanadai Patricia Hercegnő Könnyűgyalogság Harmadik Zászlóalja kábítószerellenes akciókat hajtott végre Kirgizisztánban.] Kérem, ne keverjenek össze bennünket az amerikai Alfa-egységekkel. Ez még jóval azelőtt történt, hogy őket hadrendbe állították, még nem tört ki a pánik, és még Izrael sem rendelte el az önkarantént… sőt, ekkor még előtte voltunk az első fokvárosi járványnak is. Épphogy terjedni kezdett a kór, ezért nem is sejtettük, mi vár ránk. Küldetésünk a szokásos módon csak az ópiumra meg a hasisra fókuszált, a terroristák ezeket exportálták a legnagyobb mennyiségben, és előtte abban a sziklás pusztaságban mással nem is találkoztunk. Csak kereskedőkre, orgyilkosokra és helyi erőkre számítottunk, ezekre voltunk felkészülve. A barlang bejáratát könnyen megtaláltuk. Vérnyomok vezettek oda a karavántól. Rögtön tudtuk, hogy valami nincs rendben. Először is nem voltak hullák. A törzsi összecsapásoknál a halottakat mindig megcsonkították és otthagyták, hadd lássa mindenki. Vérből egyébként rengeteget láttunk, és rohadó, barnás húscafatokat is találtunk, de holttest nem volt, csak a teherhordó öszvéreké. Látszott, hogy nem fegyver végzett velük, inkább egy falka vadállat. A gyomrukat kitépték, testük jókora harapásnyomokkal volt tele. Gondoltuk, biztosan vadkutyák jártak itt – falkában portyáztak a rohadt dögök. Akkorák voltak, mint a sarki farkasok. Leginkább azon csodálkoztunk, hogy minden értékük a nyeregtáskákban maradt vagy a tetemek körül hevert szétszórva. Na most mindegy, hogy területi vitáról van szó vagy vallási, esetleg törzsi indíttatású az öldöklés, egy biztos: senki nem fog ottfelejteni fél mázsa első osztályú ópiumot, egy rakás lőfegyvert vagy éppen kisebb trófeákat, például karórát, cd-lejátszót, GPS-t. A vádiban10 történt mészárlástól vérnyomok vezettek a hegyi ösvényre. Iszonyú sok vér volt. Akiből ennyi kifolyik, az többet nem kel fel. Valahogy mégis sikerülhetett neki, pedig nem látták el a sebeit, ugyanis más nyomokat nem találtunk. Annyi látszott, hogy a fickó vérezve rohant, aztán arcra esett, a homokban még ott volt a képének véres lenyomata. Mégse fulladt meg, nem dobta fel a talpát, csak feküdt egy darabig, aztán feltápászkodott és ment tovább. A lábnyomok innentől egészen megváltoztak. A fickó lassabban haladt, kisebbeket is lépett. Húzta a jobb lábát, 10

Sivatagi vízmosás, kiszáradt folyómeder (arab) (a ford.).

nyilván ezért hagyta el kitaposott, magas szárú Nike-ját. A nyomokba belefolyt valami massza is. Nem vér volt, nem is embertől származott, de ennél többet nem tudtunk megállapítani a keményre száradt, feketés nyálkáról. Tehát ezeket a nyomokat követve jutottunk el a barlang bejáratához. Nem lőttek ránk, nem kaptunk semmilyen fogadtatást. A barlang szája őrizetlenül, tárvanyitva állt előttünk. Aztán megláttuk a hullákat – ezeket az embereket a saját robbanócsapdáik ölték meg. Mintha megpróbáltak volna… elfutni… kimenekülni onnan. Beljebb, az első teremben egyoldalú tűzharc nyomait találtuk. Egyoldalú volt, mert csak az egyik sziklafalon találtunk kisebb lőfegyverből származó golyónyomokat. A lövöldözők a másik oldalon voltak. Széttépték őket. A végtagjaik, a csontjaik szétmarcangolva, összezúzva hevertek, egyik-másik letépett kar még szorongatta a régi Makarovot. Az egyik kézről hiányzott egy ujj, amire a terem túlsó végében bukkantam rá, méghozzá egy fegyvertelen férfi hullájánál. A fickó legalább száz lövést kapott, a golyózápor a fél fejét is leszakította – az ujjat a fogai között találtam meg. A többi teremben is hasonló borzalmak fogadtak. Lerombolt barikádokat, eldobált fegyvereket láttunk. Újabb hullák, leszakadt testrészek. Csak az ép holttesteken találtunk egyszerű fejlövést. Mindenhol pépesre marcangolt nyakú, széttépett hasú hullák hevertek. A szétfröccsent vérből, a lábnyomokból, a töltényhüvelyekből és a golyónyomokból világosan látszott, hogy az egész csata a betegszobában kezdődött. Az összes ágy csupa vér volt. A szoba túlsó végében találtunk egy fej nélküli… orvost, azt hiszem; a földön hevert az egyik fekhely mellett, azon meg a mocskos lepedők és ruhák társaságában megtaláltuk a kitaposott, magas szárú Nike párját is. Volt még egy járat, ahová benéztünk, de az már beomlott a robbanócsapdáktól. Egy kéz lógott ki a mészkőtörmelékből. Még mozgott. Ösztönösen odahajoltam, megragadtam a kezet, és az is az enyémet. Acélos erővel kapcsolódott a markomba, kis híján szétmorzsolta az ujjaimat. Próbáltam szabadulni a szorításból, menekülni akartam, de csak nem engedett. Nekiveselkedtem, mindkét lábammal kitámasztottam magam. Először a kar bukkant elő, aztán a fej, a szétzúzott arc, a tágra nyílt szemek, a szürke száj, aztán megjelent a másik kéz, az is belém csimpaszkodott, és megláttam a vállait is. Egyszer csak hanyatt estem, és jött velem az alak felső része is. Deréktól lefelé a sziklák alatt maradt, csak a belei kötötték össze a két felét. A torzó még ekkor is mozgott, kapaszkodott belém, próbálta a szájához húzni a karomat. Elővettem a pisztolyomat. A fegyver csövét felfelé irányítottam, egyébként a füle mögé céloztam. Az agyveleje beterítette a fölöttünk húzódó sziklákat. Egyedül voltam az alagútban. Csak én láttam… [Elhallgat] „Ismeretlen vegyi anyag hatásának volt kitéve” – ezt mondták az edmontoni bázison, de hozzátették, hogy talán csak a megelőző kezelésekre reagált rosszul a szervezetem. A rend kedvéért persze bedobták a poszttraumás stresszt is. Pihenjek sokat, és adjam ki magamból, dolgozzam fel a történteket – ennyit mondtak. Adjam ki magamból… így mondjuk a saját katonáinknak. Ha az ellenségnek tanácsoljuk ugyanezt, az már vallatás. Megtanítják nekünk, hogyan álljunk nekik ellen, hogyan védjük meg az elménket, a lelkünket. Azt viszont nem tanítják, hogyan védekezzünk a saját embereinkkel szemben – azokkal szemben, akik meg vannak róla győződve, hogy ők csak segítenek „tisztán látni”. Mégsem tudtak megtörni. Én törtem meg magamat. Hinni akartam nekik, szükségem volt a segítségükre. Jól képzett, tapasztalt katona voltam; tudtam, mit tehetek az embertársaimmal, és

ők mit tehetnek velem. Azt hittem, mindenre fel vagyok készülve. [Üres tekintettel a völgybe bámul.] De melyik épeszű ember lett volna felkészülve erre az egészre?

BRAZÍLIA, VALAHOL AZ AMAZÓNIAI ESŐERDŐ MÉLYÉN

[Bekötött szemmel érkezem, nehogy felfedhessem „vendéglátóim” tartózkodási helyét. A janomami indiánokat egyesek „vadak népének” is nevezik, bár nem tudni, hogy harcias természetüknek vagy a legmagasabb fákra költöztetett falvaiknak köszönhetően sikerült a modern világot is megszégyenítő módon átvészelniük a válságot. Azt sem tudhatjuk, hogy Fernando Oliveira, „a világ pereméről érkezett” csontsovány, kábítószerfüggő fehér ember a vendégük, a kabalájuk vagy éppen a foglyuk-e.] Azzal nyugtatgattam magam, hogy én akkor is orvos vagyok. Persze, volt pénzem, egyre több, de én legalább életfontosságú műtéti beavatkozásokkal kerestem meg, nem tizenéves csitrik orrát farigcsáltam és nem is varrtam ilyen-olyan hímtagot kétes nemű popdívákra.11 Orvos voltam, tényleg segítettem az embereken, és hiába mondja az öntelt, álszent Nyugat, hogy vétettem az orvosi etika ellen, mégis tőlük jött a legtöbb betegem. A csomag egy órával a beteg előtt érkezett a reptérről a szokásos módon, jéggel teli hűtőtáskában. A szív mindig is borzasztóan ritka kincsnek számított. Májat és kötőszövetet bárhonnan lehetett szerezni, és miután életbe lépett a szervekre vonatkozó „feltételezett beleegyezés” törvénye, veséhez is szinte bármelyik kórházban vagy hullaházban hozzá lehetett jutni. A szívet megvizsgálták? Mit vizsgáltunk volna rajta? Először is tudni kell, mit keresünk, de akkor még nem hallottunk a vándorhalálról. A szokásos betegségekkel foglalkoztunk, például a hepatitisszel, a HIV-vel meg az AIDS-szel, de még ezeket se volt időnk ellenőrizni. De miért? Mert nagyon hosszú volt a repülőút. Az eltávolított szerveket nem lehet az örökkévalóságig jegelni. Így is borotvaélen táncoltunk. Honnan származott a szív?

11

Rebesgették, hogy a háború előtt Szudánban a házasságtörésért elítélt férfiak hímtagját levágták, és világszerte a feketepiacon értékesítették.

Szinte biztos, hogy Kínából. A közvetítőm Makaóban dolgozott. Megbíztunk benne, jó híre volt. Ha ő azt mondta, hogy a küldemény „tiszta”, hittem neki, persze mást nem is tehettem volna. Tisztában volt a kockázattal, ahogy én is meg a beteg is. A szokásos szívbetegségek mellett Herr Müllert egy ritka genetikai rendellenességgel is megverte a sors: dextrocardiás situs inversusa volt, vagyis a belső szervei az ellenkező oldalon helyezkedtek el – a mája a bal oldalon volt, a szíve jobb oldalon és így tovább. Tehát korántsem szokványos esettel álltunk szemben. Normális, bal oldalon lévő szívet nem lehet megfordítva beültetni, mert nem így működik a dolog. Olyan „donor” szívére volt szükségünk, aki ugyanilyen rendellenességgel jött világra. Hol lett volna ekkora szerencsénk, ha nem Kínában? Szerencse volt? [Elmosolyodik.] A „politikai célszerűség” is közrejátszott. Elmondtam a közvetítőnek, hogy pontosan mire van szükségem, és három hét múlva már jött is az e-mail, aminek a tárgyában ez állt: „Találtunk egyet.” Maga pedig elvégezte az operációt. Én csak asszisztáltam, magát az átültetést dr. Silva hajtotta végre. Neves szívsebész volt, rá bízták a legnehezebb eseteket a Sao Paulo-i Albert Einstein Izraelita Kórházban. Arrogáns tapló volt, még a kardiológusok nagy átlagához képest is. Iszonyúan bántotta az önérzetemet, hogy ezzel… vagyis ennek a… faszkalapnak asszisztálok, aki úgy kezel, mintha elsőéves rezidens lennék. De mit tehettem volna… Herr Müllernek új szív kellett, nekem meg egy új gyógynövényes jacuzzi a tengerparti házamba. Herr Müller már nem hagyta el az anesztéziát. Még az ébredőben feküdt, és néhány perccel az összezárás után már jelentkeztek is nála az első tünetek. A testhőmérséklete, a pulzusa, a szaturációja… eléggé aggódtam, és „tapasztaltabb” kollégámat is zavarta a dolog, de csak annyit mondott, hogy ez vagy az immungyengítő szerek hatása, vagy bekövetkeztek a várt komplikációk, hiszen a modern orvostudomány egyik legdrasztikusabb beavatkozását egy hatvanhét éves, beteg és túlsúlyos öregemberen hajtottuk végre. Még jó, hogy a fejemet nem simogatta meg az a balfasz. Mondta, hogy menjek haza, tusoljak le, aludjak, rendeljek egy-két nőt, lazítsak, ő meg ott marad és figyel a betegre, aztán úgyis felhív, ha van valami. [Oliveirán látszik, hogy dühítik az emlékek; a jobb kezénél felhalmozott titokzatos levelekből újabb csomót vesz a szájába.] Nem is tudtam, mit gondoljak. Lehet, hogy tényleg az OKT3 volt a ludas, vagy csak én aggódtam túlságosan. Ez volt az első szívátültetésem. Mit tudhattam én… Mégis annyira felzaklatott a dolog, hogy alvásra gondolni se bírtam. Úgyhogy azt tettem, amit minden orvosnak ajánlok, ha szenved a betege: beszabadultam a városba. Táncoltam, ittam, és azt se tudom, kit kértem meg rá, de pikánsán illetlen dolgokat művelt velem. Először nem is tudtam eldönteni, hogy a mobilom rezeg vagy valami más… Legalább egy órája hívogattak, mire észbe kaptam. A recepciósunk, Graziela teljesen ki volt borulva. Elmondta, hogy Herr Müller egy órája kómába esett. A mondat végénél már a volán mögött ültem. Fél órára volt a klinika, és odafelé folyamatosan szidtam Silvát meg magamat is. Tehát mégsem alaptalanul aggódtam, mégis

igazam volt! Jót tett az önérzetemnek, hogy igazam lett, bár ennek rám nézve is súlyos következményei voltak, de mégis örültem, hogy a tévedhetetlen Silva hírneve végre bemocskolódott, és én asszisztálhattam hozzá. Amikor odaértem, az egyik nővérnek, Rosinak már hisztériás rohama volt, Graziela nyugtatgatta, de szegény lánnyal nem tudott mit kezdeni. Én rögtön adtam neki egy csattanós pofont, attól lenyugodott, aztán megkérdeztem, mi folyik itt. Miért vérfoltos a ruhája? Hol van Silva doktor? Miért mászkálnak betegek a folyosón, és mi ez a csapkodás? Rosi előadta, hogy Herr Müller hirtelen, minden előjel nélkül exitált. Próbálták újraéleszteni, aztán kinyitotta a szemét és megharapta Silva kezét. Egy darabig dulakodtak; Rosi is segíteni akart, de Herr Müller kis híján őt is megharapta, úgyhogy inkább otthagyta Silvát, kirohant a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Majdnem felröhögtem. Annyira nevetségesen hangzott. Előfordulhat, hogy a csodadoktorunk megcsúszott, téves diagnózist állított fel, ha ez egyáltalán lehetséges. A beteg éppen felült volna, és kábulatában dr. Silvába kapaszkodott, hogy megtartsa magát. Gondoltam, kell lennie valami logikus magyarázatnak… Rosi ruhája mégis csupa vér volt, Herr Müller szobájából pedig tompa zajok hallatszottak. Kimentem a kocsihoz a pisztolyomért, bár ezt leginkább Graziela és Rosi megnyugtatására tettem. Volt pisztolya? Rióban éltem. Gondolhatja, hogy nemcsak a kétlövetűvel jártam. Visszamentem Herr Müller szobájához, és többször is kopogtam. Szólongattam az öreget meg Silvát is, de nem jött válasz. Aztán észrevettem, hogy az ajtó alatt szivárog a vér. Amikor beléptem a szobába, az egész padló vérben úszott. Silva a túlsó sarokban hevert, Müller pedig ott görnyedt fölötte, láttam a kövér, szőrös hátát. Már nem tudom, hogy mivel vontam magamra a figyelmét, talán a nevén szólítottam, káromkodtam vagy az is lehet, hogy csináltam valamit, de Müller egyszer csak felém fordult, és láttam, hogy véres húscafatok potyognak a tátott szájából. Az acél sebkapcsok közül néhány már elengedett, és zselészerű fekete váladék szivárgott a réseken. Remegve feltápászkodott, és lassan, dülöngélve megindult felém. Ráemeltem a pisztolyt, az új szívére céloztam. A fegyver Desert Eagle volt, izraeli gyártmány, jókora, flancos példány, de pont ezért választottam. Hála istennek sosem lőttem vele. Mert így nem készültem fel rá, hogy visszarúg. A golyó nem a szívébe talált, hanem gyakorlatilag levitte a fejét. Óriási szerencsém volt, és csak álltam a füstölgő csövű pisztollyal, mint egy hülye, miközben halkan bevizeltem. Most nekem kellett néhány pofon Grazielától, mire magamhoz tértem, és kihívtam a rendőröket. Letartóztatták? Maga észnél van? Ők is benne voltak a buliban, különben el se jutottak volna hozzám a megrendelt szervek. Azt a felfordulást se tudtam volna egyedül elrendezni, de ebben is segítettek. Elmondták a többi betegemnek, hogy egy dühöngő őrült beszabadult a klinikára, aztán megölte Herr Müllert és dr. Silvát. Még a személyzettel is beszéltek, nehogy valaki olyat szóljon, ami ellentmond a történetnek. És a hullákkal mi lett?

Lejelentették, hogy Silva valószínűleg autórablás áldozata lett. Nem tudom, hová vitték a holttestét; talán Isten Városának valamelyik sötét mellékutcájába, ahol könnyen csúnya véget érhet a drogvásárlás, így tehát hihetőbb a sztori. Csak azt remélem, hogy elégették, vagy legalább eltemették… jó mélyre. Gondolja, hogy esetleg… Fogalmam sincs. Az agya még ép volt, amikor meghalt. Ha nem rakták hullazsákba… vagy ha nem volt elég szilárd a talaj… Akkor pillanatok alatt kiáshatta magát. [Újabb levelet rágcsál, engem is megkínál. Köszönettel elhárítom.]

És Müller úrral mi lett? Nem kellett megmagyaráznunk sem az özvegyének, sem az osztrák követségnek. Csak egy újabb turista volt, aki óvatlanul rossz környékre tévedt egy veszélyes városban. Nem tudom, hogy Frau Müller elhitte-e ezt a történetet vagy megpróbált-e tovább nyomozni. Szerintem soha nem is tudatosult benne, mekkora szerencséje volt. Ezt hogy érti? Maga viccel? Mi van, ha a beteg nem az én klinikámon támad fel? Mi van, ha még éppen sikerül hazaérnie? Tényleg volt rá esély? Hogyne lett volna! Gondoljon csak bele. A fertőzés az új szívből indult, ezért a vírus közvetlenül a vérkeringésbe került, tehát pár pillanattal a beültetés után már el is érte az agyat. Ha mondjuk májat, vesét vagy éppen egy kevés bőrt ültetünk át, sokkal tovább tart a folyamat, főleg ha a vírus még csak kisebb nyomokban van jelen. De már a donornál is kiderül, hogy… A donor sincs okvetlenül átalakulva. Lehet, hogy csak nemrég fertőződött meg, ezért a vírus a belső szerveiben sem terjedt szét, így talán csak alapos vizsgálattal lehetne rábukkanni. Ha egy ilyen szerv másik testbe kerül, a vírus csak napok vagy hetek múlva kerül a vérkeringésbe, a beteg közben meggyógyul, sőt, talán már el is hagyja a kórházat. De aki eltávolítja a szervet… …az sem feltétlenül tudja, mivel van dolga. Én se tudtam. Ekkor még nagyon az elején jártunk, senki nem tudott semmiről. De ha tudták is, ahogy néhányan a kínai hadseregben… szóval ha az etikáról beszélünk… Ők már jóval a járvány előtt is milliókat kerestek a kivégzett politikai

foglyok szerveivel. Gondolja, hogy egy nyamvadt kis vírus miatt levágták volna az aranytojást tojó tyúkot? De mégis hogyan… A halál beállta után kivették az áldozat szívét… sőt, ezt talán meg sem várták… tudja, ezek sokszor az élő testből szedték ki a szerveket, hogy még frissebb legyen az áru… aztán lejegelték és felrakták a riói járatra… Kína volt a szervkereskedelem legnagyobb exportőre. Ki tudja, hány fertőzött szaruhártyát és agyalapi mirigyet küldtek szét… Úristen, még csak belegondolni se merek, hány fertőzött vesével árasztották el a világpiacot. És ezek csak a szervek – a politikai foglyok „felajánlott” hímivarsejtjeiről és véréről még nem is beszéltünk. Téved, aki azt képzeli, hogy csak a bevándorlók terjesztették el a vírust. És az első betegek se voltak mind kínaiak. Mi mással magyarázhatnánk, hogy annyian meghaltak, aztán feltámadtak, pedig nem is harapták meg őket? Miért pont kórházakban volt annyi járványkitörés? A kínai illegális bevándorlók nem is jártak kórházba. Tudja maga, hogy a pánik előtt hány ezer emberen hajtottak végre illegális szervátültetést? Ha csak tíz százalékuk fertőződött meg, sőt, ha akár csak egy százalék… Tudja valamivel bizonyítani ezt az elméletet? Nem… de attól még megtörténhetett! Ha belegondolok, hány szervátültetést hajtottam végre – jöttek a betegek Európából, az arab országokból, még az álszent Egyesült Államokból is. Maguk, jenkik nem nagyon kérdezgették, honnan jött az új vese vagy a hasnyálmirigy, tehát mindegy volt, hogy Isten Városának egyik utcagyerekétől vagy éppen a kínai politikai foglyok börtönében kivégzett balsorsú diákoktól származott. Nem tudták, nem is érdekelte magukat, csak kitöltötték a csekket, kés alá feküdtek, aztán hazarepültek Miamiba vagy New Yorkba vagy akárhova. Próbálta lenyomozni ezeket a betegeket, figyelmeztette őket? Nem. Inkább a botrányt próbáltam elkerülni a saját házam táján, és igyekeztem újjáépíteni a renomémat, az ügyfélkörömet meg a bankszámlámat. Felejteni akartam, nem tovább nyomozgatni. De mire felismertem a veszélyt, addigra már az ajtómon dörömbölt.

KARIBI ÁLLAMSZÖVETSÉG, BARBADOS, BRIDGETOWN VÁROS KIKÖTŐJE

[Azt mondták, magas árbocú hajót keressek, bár az Imfingo karcsú, háromtörzsű testén vitorla helyett négy szélturbina áll. A tengervízből áramot előállító protoncseremembrános üzemanyagcellákkal párosítva az ilyen hajók gyakorlatilag végtelen üzemmódban működnek, sosem kell tankolni őket. Nem vitás, hogy ez a technológia határozza meg a tengeri szállítás jövőjét, de az önellátó vízijárművek döntő többsége még állami kézben van. Az Imfingo a ritka kivételek egyike. Jacob Nyathi kapitánnyal beszélgettem.]

Nagyjából egyidős vagyok az új, apartheid utáni Dél-Afrikával. Azokban az önfeledt időkben az új kormány az általános választójog mellett munkát és élhető lakhelyet ígért az egész országnak. Apám azt képzelte, hogy mindent azonnal megkapunk. Nem értette meg, hogy ezek hosszú távú célok, sok év vagy akár több nemzedék kemény munkája kell a megvalósításhoz. Azt hitte, ha elhagyjuk törzsünk szülőföldjét és a városba költözünk, ott vár majd bennünket a vadonatúj ház és a jól fizető állás. Apám persze egyszerű ember volt, segédmunkásként dolgozott. Nem az ő hibája, hogy alig járt iskolába, mégis jobb életet akart biztosítani a családjának. Elköltöztünk tehát Khayelitshába, Fokváros egyik külső kerületébe. Kilátástalan, megalázó nyomorban éltünk. Így telt el a gyerekkorom. Azon a bizonyos hajnalon hazafelé sétáltam a buszmegállóból. Öt óra lehetett, előtte egész éjszaka a T. G. I. Friday’s-ben pincérkedtem a Victoria rakparton. Jó este volt, szépen jattoltak a vendégek, és a Tri Nations rögbitorna eseményei is biztatóan alakultak, minden dél-afrikai melle dagadt a büszkeségtől. A Springboks megint elverte Új-Zélandot! [Az emlékek mosolyt csalnak az arcára.] Ilyen gondolatok keringtek a fejemben, persze az is lehet, hogy csak nagyon fáradt voltam, mindenesetre a testem reagált először, mert csak utána fogtam fel, hogy lövéseket hallottam. A lövöldözés akkoriban nem volt éppen szokatlan jelenség, főleg azon a környéken. „Aki itt jár, fegyverrel jár” – ez volt a mottóm, amíg Khayelitshában éltem. Arrafelé az emberekben ösztönösen kifejlődtek a túlélési technikák, akárcsak a veterán katonákban. Engem se kellett félteni. Gyorsan összekuporodtam, próbáltam behatárolni, honnan jött a fegyverzaj, és közben kerestem a legszilárdabb tereptárgyat, hogy elbújhassak mögötte. Az ottani lakók fából meg bádogból összetákolt kunyhókban éltek, de olyan is akadt, aki csak valami rozoga állványszerűséget bugyolált körbe fóliadarabokkal, aztán abban lakott. Ezeket a vackokat évente legalább egyszer elvitte a tűzvész, és persze a golyó is úgy ment át rajtuk, mintha ott se lettek volna. A borbélyüzlet mögé rohantam, ott találtam fedezéket. Egy autóméretű teherkonténerből volt kialakítva. Nem nevezném tökéletes búvóhelynek, de arra pont megfelelt, hogy mögé kuporodva kivárjam, amíg vége lesz a lövöldözésnek. Csakhogy nem lett vége. Hallottam pisztolyt és puskát is, meg azt a jellegzetes, kelepelő hangot, amiből rögtön tudja az ember, hogy előkerült a Kalasnyikov. Túl sokáig tartott a tűzharc, a bandák leszámolásai jóval hamarabb véget értek. Most már kiáltozást is hallottam. Megéreztem a füstszagot. Egész tömegnyi ember zajongott. Kidugtam a fejem a konténer mögül. Több tucatnyian közeledtek, még hálóingben voltak. „Fussatok! Meneküljetek! Jönnek!” – üvöltözték. A közeli kunyhókban lámpát gyújtottak, fejek bukkantak elő. „Mi van már, mi történik?” – kérdezték. „Kik jönnek?” A fiatalabbak kíváncsiskodtak, az idősebbek viszont azonnal futásnak eredtek. Bennük más túlélési ösztön dolgozott, ők még voltak rabszolgák a saját hazájukban. Akkor még mindenki tudta, kiről van szó, ha valaki elkiáltotta magát, hogy „jönnek”, és amikor „jöttek”, mindenki futott az életéért. Maga is futott? Én nem futhattam. Az egész családom, vagyis anyám és a két kishúgom néhány „házra” lakott a Zibolene állomástól, márpedig a tömeg éppen abból az irányból menekült. Nem gondolkodtam. Hülye voltam. Jobb lett volna, ha elkerülöm a tömeget, és egy kisebb sikátoron keresztül indulok értük.

Megpróbáltam átnyomakodni a tömegen, de árral szemben haladtam. Azt hittem, sikerül a kunyhók tövében eloldalaznom, de nekilöktek az egyiknek. A fóliafal körém csavarodott, aztán az egész tákolmány összeomlott. Csapdába estem, lélegezni se bírtam. Valaki rám lépett, a fejemet is bevertem. Aztán sikerült kiszabadulnom, nagy nehezen kigurultam az utcára. Még hason feküdtem, amikor megpillantottam őket: tíz-tizenöt árny közeledett az égő kunyhók fényében. Nem láttam az arcukat, de hallottam, ahogy morognak és nyögdécselnek. Felemelt karral, rendíthetetlenül billegtek felém. Gyorsan feltápászkodtam, de még kába voltam és az egész testem sajgott. Ösztönösen visszavonulót fújtam, és behúzódtam a legközelebbi kunyhó „ajtajába”. Ekkor valami megragadott hátulról, rángatta a galléromat, és el is szakította az anyagot. Jól megtermett fickó volt, rögtön láttam, hogy kisebb vagyok nála. Fekete váladék csorgott végig a fehér ingén. A mellkasába kést döftek, de csak a markolata látszott. Ahogy leejtette az állát, kiesett belőle a gallérom letépett darabja. Felhördült és támadt. Próbáltam kicselezni, de elkapta a csuklómat. Éreztem, ahogy megroppan, aztán szétáradt bennem a fájdalom. Térdre rogytam, és a földön gurulva próbáltam fellökni. Egy nehéz serpenyő akadt a kezembe. Tiszta erőből fejbe vágtam vele, aztán még egyszer és még egyszer, amíg szét nem repedt a koponyája. A lábamra fröccsent az agyveleje. Előregörnyedt. Éppen sikerült kiszabadulnom, amikor egy másik alak jelent meg az ajtóban, de a tákolmány gyengesége most hasznomra vált: belerúgtam az egyik falba, aztán kiszaladtam, és már össze is roskadt az egész. Rohantam, de azt se tudtam, merre megyek. Lángoló kunyhók és felém nyúlkáló kezek között szaladtam, kész rémálom volt. Átrohantam egy kunyhón is, ahol egy nő kucorgott a sarokban, úgy ölelte két síró gyermekét. „Gyertek! – mondtam nekik. – Könyörgöm, gyertek, itt nem maradhattok!” Kinyújtottam a kezem, és valamivel közelebb mentem a nőhöz, aki erre csak még jobban magához szorította a gyerekeit, és előkapott egy kihegyezett csavarhúzót. Félelemtől tágra nyílt szemmel nézett rám. Hallottam, ahogy közelednek, sorra gázoltak át az útjukba eső kunyhókon. Xhoszáról angolra váltottam. És dekeltem nekik, hogy „kérlek, meneküljetek innen!”. Ismét megpróbáltam a nő felé nyúlni, de megszúrta a kezemet. Otthagytam őket, nem tehettem mást. Álmomban még most is gyakran feltűnik előttem, de sokszor annyi is elég, ha lehunyom a szememet. Néha anyám képében jelenik meg, és a síró gyerekek a húgaim. Aztán nagy fényességet láttam a kunyhók között. Minden erőmmel a fény felé iramodtam, próbáltam odakiáltani, de teljesen kifulladtam. Még átszakítottam egy kunyhó oldalát, aztán hirtelen valamiféle nyílt téren találtam magam. Vakítottak a fényszórók. Egyszer csak valami a vállamnak csapódott. Még azelőtt elájultam, hogy a földre zuhantam. A Groote Schuur kórházban tértem magamhoz. Sosem láttam még kórtermet belülről. Annyira tiszta volt, annyira fehér… Azt hittem, meghaltam. Ehhez persze a gyógyszerek is hozzájárultak, mert sosem próbáltam semmilyen drogot, még az alkoholt is messze elkerültem. Nem akartam úgy járni, mint a legtöbb szomszédom vagy például az apám. Egész életemben küzdöttem a kísértés ellen, tiszta akartam maradni, és most tessék… Nem tudom, mit fecskendeztek belém, talán morfium lehetett, de nagyon tetszett. Nem érdekelt semmi. Mondták, hogy a rendőrök lőttek meg, de azzal se törődtem. Amikor a szomszédos ágyon fekvő fickónak leállt a légzése, rohamtempóban tolták ki a kórteremből. Az se érdekelt, amikor meghallottam, hogy valamilyen „veszettségjárványról” beszélnek. Ki beszélt róla?

Nem tudom. Ahogy már mondtam, én a csillagok közt repkedtem. Annyit hallottam, hogy a folyosón hangosan vitatkoznak. „Ez nem veszettség! – kiabálta az egyik. – Az nem okoz ilyen tüneteket!” Aztán… nem is tudom, mit mondtak… aztán azt hallottam, hogy: „akkor szerinted mi a jó francot csináljunk, lenn van még tizenöt, odakinn meg ki tudja, mennyi!” Amikor végigpörgetem a fejemben azt a párbeszédet, mindig azon agyalok, hogy mit kellett volna gondolnom, éreznem vagy tennem. Jó időbe telt, mire magamhoz tértem, és a kórházat elhagyva rádöbbentem, miféle borzalommal állunk szemben.

IZRAEL, TEL-AVIV

[Jürgen Warmbrunn imádja az etióp konyhát, ezért is találkozunk egy falasa étteremben. Világos bőre, borzas szemöldöke és ősz Einstein-frizurája láttán őrült tudósnak vagy legalábbis egyetemi tanárnak gondolhatnánk – tévesen. Bár nem hajlandó megmondani, hogy melyik izraeli titkosszolgálat alkalmazásában áll vagy állt, annyit azért elárul, hogy egy időben tulajdonképpen kémként dolgozott.] Sokan csak akkor hiszik el, hogy valami megtörténhet, ha tényleg megtörténik. Ez nem ostobaság vagy gyengeség, egyszerűen csak ilyen az emberi természet. Nem hibáztatom azokat, akik nem hisznek, nem vagyok náluk se okosabb, se jobb. Úgy sejtem, már a születéskor eldől a dolog. Én olyan népcsoportba születtem, amely folyamatosan retteg a kipusztulástól, és ez nemzeti öntudatunk szerves részét képezi. Borzalmas leckék árán megtanultuk, hogy mindig éberen kell őrködnünk. Először tajvani barátaink és üzletfeleink figyelmeztettek a járványra. Panaszkodtak az új kódfejtő programunkra, mert nem sikerült dekódolniuk vele néhány kínai forrásból származó levelet, pontosabban az volt a gondjuk, hogy a kapott szöveg értelmezhetetlen volt. Gondoltam, hogy nem a szoftverben van a hiba, inkább a dekódolt üzenet lesz a hunyó. Ezek a vörösök… na jó, akkor már talán nem voltak igazán vörösök… de mit vár egy öregembertől? Szóval a vörösöknek megvolt az a rossz szokásuk, hogy rengeteg fajta számítógépet használtak, mindenféle, innen-onnan összeszedett régi romhalmazt is. Mielőtt közöltem volna Tajpejjel a véleményemet, gondoltam, talán én is belenézek ezekbe a zavaros üzenetekbe. Meglepődve láttam, hogy a szöveg karaktereinek dekódolása egyébként tökéletesen sikerült. De maga a szöveg… egy új járványról írtak benne, ami először megöli az áldozatot, aztán életre kelti a holttestét, és a halott valamiféle agyatlan gyilkológéppé válik. Persze nem hittem, hogy ez igaz lehet, főleg mert néhány héttel később kirobbant a fegyveres válság a Tajvani-szorosban, és az őrjöngő hullákról szóló üzenetek hirtelen abbamaradtak. Arra gondoltam, talán kettős kódolásról lehet szó, ami persze nem számított újdonságnak, tulajdonképpen egyidős az emberi kommunikációval, tehát valójában a vörösök sem halottakra gondolnak, hanem biztos valami új fegyverről vagy szupertitkos haditervről leveleznek. Ezután nem is foglalkoztam az üggyel, próbáltam elfelejteni az egészet. De ahogy a maguk egyik nemzeti mesehőse mondja, „jelzett a pókösztönöm”. Nem sokkal ezután, a lányom lakodalma előtti állófogadáson beszédbe elegyedtem a vejem egyik oktatójával, aki a Héber Egyetemen tanított. Nagydumás figura volt, és talán a kelleténél

többet is ivott. Előadta, hogy az unokabátyja Dél-Afrikában dolgozik valami fontos projekten, és mesélt neki ezt-azt a gólemekről is. Gondolom, maga is ismeri a Gólem történetét, amiben a csodarabbi életet lehelt egy szoborba. Mary Shelley innen lopta a Frankenstein alapötletét. Szóval először nem válaszoltam semmit, csak hallgattam a pasast. Mondta, hogy ezek a gólemek nem agyagból vannak, egyáltalán nem tanulékonyak, és a legkevésbé sem engedelmesek. Amikor megemlítette a feltámadó halottakat, elkértem tőle az unokabátyja számát. Mint kiderült, a fickó Fokvárosban részt vett egy amolyan adrenalintúrán, talán cápaetetés volt, azt hiszem. [Zavartan forgatja a szemét.] A cápa egyébként engedelmes példány volt, mert evett is belőle, pontosabban a hátsójából harapott ki egy kisebb falatot, úgyhogy a merész búvár bekerült a Groote Schuurba, ahová az első khayelitshai áldozatokat is vitték. Saját szemével nem látta azokat a betegeket, de az ápolók annyit meséltek neki, hogy be is telt vele a régi diktafonom. Ezután a felvett anyagot a dekódolt kínai e-mailekkel együtt megmutattam a feletteseimnek. És innentől közvetlenül is hasznát láttam a népünket fenyegető örökös veszély miatti készültségnek. 1973 októberében az arabok orvtámadása kis híján a tengerbe szorított bennünket, pedig már akkor is volt hírszerzésünk, észrevettük az intő jeleket, de mégsem cselekedtünk. Sosem számoltunk vele, hogy több ország egyesíti erőit, és összehangolt támadást hajt végre ellenünk, ráadásul pont a legszentebb ünnepünkön. Elpuhultunk, ledermedtünk, volt benne egy jó adag csordaszellem is. Képzelje csak el, hogy ott áll egy rakás nagyokos a teleírt tábla előtt, és gratulálnak egymásnak, amiért sikerült elolvasniuk a szöveget. És a hátuk mögött ott a tükör, amiben megláthatnák a szöveg valódi üzenetét, csakhogy senki nem néz oda, mert eszükbe sem jut, hogy az a megfejtés. Miután tehát az araboknak félig-meddig hagytuk, hogy befejezzék Hitler munkáját, rá kellett jönnünk, hogy nem elég néha-néha odapillantani arra a tükörképre, hanem folyamatosan nézni kell, és most már örökre ez lesz a nemzeti stratégiánk. A jom kippúri háború után ez úgy zajlott, hogy ha kilenc hírszerzési szakértő egyetértett, a tízedik köteles volt vitába szállni velük. Nem számít, hogy az adott dolognak csekély a valószínűsége vagy, hogy egyenesen erőltetett, mert mindig mindent ki kell nyomozni. Ha a szomszéd állam atomerőművében hadászati célokra felhasználható plutóniumot is elő lehet állítani, akkor nyomozni kell; ha egy diktátorról azt híresztelik, hogy hatalmas ágyút épít, amiből egész országokra lövöldözheti a lépfenét, akkor is nyomozni kell, és ha van bármennyi esélye, hogy a holtak feltámadva őrjöngő gyilkológéppé válnak, akkor is nyomozni kell mindaddig, amíg ki nem derítjük az igazságot. Tehát én is nyomoztam. Kezdetben nem volt egyszerű dolgom. Kínai forrásokra már nem számíthattam, a tajvani válság miatt arrafelé gyakorlatilag leállt a hírszerzés… nagyon kevés adat állt rendelkezésemre, és annak a nagy része is csak humbug volt, főleg a netes találatoknál: zombik jöttek az űrből meg az 51-es körzetből… Maguk egyébként miért rajonganak annyira az 51-es körzetért?12 Na mindegy, valamivel később használható információkat is találtam a fokvárosihoz hasonló, „veszettséggyanús” esetekről… A kórt csak később nevezték el afrikai veszettségnek. Aztán rábukkantam a Kirgizisztánból hazatért kanadai kommandósok beszámolóira, pontosabban a katonai pszichológus feljegyzéseire, és egy blogon olvastam egy brazil nővérről, aki részletesen előadta egy szívsebész halálának körülményeit. Legfőbb hírforrásom az Egészségügyi Világszervezet volt. Az ENSZ amolyan hivatali kincsesbánya, csak hát az embernek soha el nem olvasott jelentések tömkelegébe kell beleásnia 12

Titkos amerikai katonai bázis Nevadában (a ford.).

magát, hogy megtalálja az értékes információmorzsákat. Világszerte találtam hasonló eseteket, de mindet elintézték valamilyen elfogadható magyarázattal. Végül sikerült összerakosgatnom az új veszély mozaikdarabkáit. A szóban forgó személyek tényleg halottak voltak, ellenségesen viselkedtek, és az sem volt kérdés, hogy egyre több van belőlük. És aztán felfedeztem, hogyan lehet megölni őket. Az agyukat kell elpusztítani.

[Kuncog.] Ma úgy beszélünk erről a felismerésről, mintha nagy ész kellett volna hozzá, mintha valamiféle varázslat lenne, mint mondjuk a szenteltvíz vagy az ezüstgolyó, pedig teljesen logikus, hogy ezeknek a lényeknek is az agyát kell elpusztítani, elvégre nálunk is ez a legbiztosabb módszer. Mármint az embereknél? [Bólint.] Hiszen ennyi az ember, nem igaz? Csak egy agy, amit a testnek nevezett komplex és igen sebezhető gépezet tart életben. Ha a gépezetnek akár csak egyetlen fogaskereke is megsérül vagy leáll, például megszűnik az oxigénellátás vagy a táplálékbevitel, akkor az agy sem éli túl. Ez az egyetlen kimutatható különbség köztünk és az élőhalottak között. Az ő agyuknak nincs szüksége semmiféle segédrendszerre, ezért magát a szervet kell támadni, [jobb kezével pisztolyt formáz és a halántékához emeli.] A megoldás tehát egyszerű volt, csak előbb fel kellett ismerni a problémát! És mivel a járvány elképesztő ütemben terjedt, arra gondoltam, hogy az lesz a legokosabb, ha más hírszerzői köröktől is megerősítést kérek. Paul Knight régi barátom volt, még az Entebbe-hadművelet alatt ismerkedtünk össze. Ő találta ki, hogy ugyanolyan fekete Mercedesszel menjünk oda, mint amilyen Amin elnöknek van. Paul már kilépett a saját hírszerzőitől, mielőtt a kormányuk „megreformálta” az ügynökséget, és éppen a marylandi Bethesdában dolgozott egy magánkézben lévő biztonsági cégnél. Amikor felkerestem az otthonában, nagy megdöbbenésemre közölte, hogy ő is ugyanazon a projekten dolgozik, persze csak szabadidejében, mégis majdnem annyi anyagot gyűjtött össze, mint én. Egész éjszaka egymás kutatásait tanulmányoztuk. Még csak nem is beszélgettünk, jóformán tudomást se vettünk egymásról meg a világról, csak az elénk került aktákat faltuk csillapíthatatlan étvággyal. Nagyjából egyszerre végeztünk, de már hajnalodott. Paul az anyagom utolsó oldalára lapozott, és tárgyilagosan ennyit szólt: „Elég csúnya a helyzet, nem igaz?” Bólintottam, aztán ő is, és így folytatta: „És mit fogunk tenni ellene?” Tehát így született meg a Warmbrunn-Knight-jelentés. Jó volna, ha a közvélemény nem így emlegetné. Dolgozott rajta még tizenöt ember: virológusok, hírszerzési vezetők, katonai elemzők, újságírók, sőt, még egy ENSZ-megfigyelő is, aki Jakartában ellenőrizte az indonéz választások tisztaságát, mikor az országban kitört a járvány. Mindenki tapasztalt volt a maga szakterületén, és mindenki hasonló végkövetkeztetésre jutott már azelőtt is, hogy megkerestük volna. A mi jelentésünk alig száz oldal lett. Tömör és teljesen érthető anyagot hoztunk össze, benne volt minden, amivel szerintünk meg lehetett akadályozni a

világméretű járványt. Tudom, sokan méltatják a dél-afrikai háborús tervet is, ami nyilván jogos, de ha többen olvasták volna a jelentésünket, és megpróbálták volna végrehajtani az ott leírt javaslatokat, akkor annak a tervnek soha nem is kellett volna megszületnie. Néhányan azért elolvasták és követték a jelentésben foglaltakat. A maga kormánya például… Ők is csak nagyon felületesen. Meg is fizettek érte.

PALESZTINA, BETLEHEM

[Megnyerő külsejével és elragadó modorával Szaladin Kader akár filmsztár is lehetne. Barátságos, de nem alázatos, és magabiztos, mégsem nagyképű. Várostervezést tanít a Halíl Dzsibrán Egyetemen, és élvezi nőnemű hallgatói rajongását. Az egyetem névadójának szobra alatt ücsörgünk; a polírozott bronzon csodásan ragyognak a napsugarak, de a Közel-Kelet egyik leggazdagabb városában ez korántsem ritka látvány.] Kuvaitvárosban születtem, ott is nőttem fel. A családom azon „szerencsések” közé tartozott, akiket nem száműztek azután, hogy Arafat és Szaddám 1991-ben összefogott a világ ellen. Nem voltunk gazdagok, de nem is nélkülöztünk. Megvolt a biztonságérzetem, tető is volt a fejem felett, és ez persze a tetteimen is megmutatkozott. A pult mögül néztem az al-Dzsazírát a Starbucksban, iskola után ott dolgoztam mindennap. Tartott a délutáni csúcs, tele volt a hely. Ha hallotta volna azt a lármát… gúnyosan kiabáltak, szitkozódtak… Szerintem volt akkora hangzavar, mint az ENSZ-közgyűlésen. Persze rögtön azt gondoltuk, hogy cionista koholmány az egész. Amikor az izraeli nagykövet a világ nemzetei előtt bejelentette, hogy az országa „önkéntes karantént” állít fel, mégis mi mást hihettem volna? Azt várták, hogy szó nélkül elhiggyem azt az eszement kitalációt az afrikai veszettségről, a vérszomjas kannibállá változó halottakról? Ilyen őrültséget normális ember nem hihet el, főleg ha a leggyűlöltebb ellensége szájából hallja! Már nem is figyeltem oda, amikor a dagadt patkány arról beszélt, hogy alanyi jogon, állampolgárságra való tekintet nélkül menedékjogot ajánlanak minden külföldön született zsidónak, az izraeli születésűek gyermekeinek, az egykor megszállt területeken élő palesztinoknak, és közülük azoknak is, akiknek a családja valaha Izrael területén élt. Ez utóbbi vonatkozott az én családomra is, ugyanis mi az 1967-es cionista agresszió13 idején menekültek lettünk. A PFSZ14 vezetőségének tanácsára elhagytuk a falunkat, hogy biztos távolból nézhessük, ahogy egyiptomi és szír testvéreink a tengerbe szorítják a zsidókat. Én magam azelőtt sosem jártam Izraelben, vagyis ezen a területen, ami végül beleolvadt az új Egyesült Palesztinába. 13

Az 1967 júniusában lezajlott hatnapos háborúban Izrael megvédte magát a támadó négy arab ország csapataival szemben (a ford.). 14 Palesztin Felszabadítási Szervezet (a ford.).

És milyen trükköt sejtett az izraeliek bejelentése mögött? Arra gondoltam, hogy most űzték ki őket a megszállt vidékekről, mert bár azt mondták, hogy önként vonultak ki Libanonból is, aztán legutóbb Gázából, de jól tudtuk, hogy mi űztük ki őket. Úgy okoskodtam, tisztában vannak vele, hogy a következő, végső csapás el fogja pusztítani azt az égbekiáltó arcátlanságot, amit ők országnak neveznek, ezért megpróbálnak külföldi zsidókat besorozni ágyútölteléknek, és – erre az eszmefuttatásra különösen büszke voltam – igyekeznek minél több palesztint túszul ejteni, hogy emberi pajzsként használhassák őket! Minden kérdésre tudtam a választ, de a tizenhét évesek már csak ilyenek. Apám nem igazán volt meggyőződve zseniális geopolitikai éleslátásomról. Gondnokként dolgozott az Amiri Kórházban, és éppen bent volt az első komolyabb járványkitörés éjszakáján is. Ő maga ugyan nem látta, ahogy a halottak feltámadtak és lemészárolták a rémült betegeket meg a biztonságiakat, de az utánuk maradt csatatér látványa is meggyőzte róla, hogy Kuvaitban maradni egyenlő az öngyilkossággal. Izrael bejelentette ajánlatát, ő pedig már aznap eldöntötte, hogy mennünk kell. Gondolom, nehezen fogadták a döntését. Felért egy kiadós istenkáromlással! Próbáltam érvelni neki a kamaszlogikámmal, és mutogattam neki az al-Dzsazíra felvételeit, a Ciszjordániában ünneplő tömeget. Akinek volt szeme, láthatta, hogy közel a teljes felszabadulás. Az izraeliek kivonultak a megszállt területekről és készültek alKudsz, vagy ahogy ők hívják, Jeruzsálem kiürítésére is! Tudtam, hogy most befejeződhet az egymással is harcoló ellenállási szervezeteink küzdelme, ha a zsidókra mért utolsó csapásnál egyesítjük erőinket. Nem értettem, hogy apám ezt miért nem képes belátni. Hiába magyaráztam neki, hogy néhány éven belül, sőt, akár hónapokon belül vissza fogunk térni a hazánkba, méghozzá nem menekültek, hanem felszabadítók leszünk. És hogyan oldódott meg a nézeteltérésük? „Megoldódott” – hát, ha finoman akarunk fogalmazni, így is mondhatjuk. A „megoldás” azután jött, hogy al-Dzsahrában is kitört a járvány, és az elsőnél is nagyobb pusztítást végzett. Apám otthagyta az állását és kisöpörte a bankszámlánkat… már össze is csomagoltunk… a neten foglalt repjegyeinket is visszaigazolták. A tévében éppen azt mutatták, ahogy a kommandósok behatolnak egy házba, de nem lehetett látni, hogy kire lőnek odabent. A bemondó nyugatbarát szélsőségeseket emlegetett. Apámmal persze most is vitatkoztunk. Próbálta elmagyarázni, mit látott a kórházban, és azt hajtogatta, hogy mire a vezetőink is rájönnek, milyen veszéllyel állunk szemben, addigra már mindannyiunknak túl késő lesz. Persze kigúnyoltam, mert ilyen együgyű volt, és mert fel akarta adni a dzsihádot. De mi mást várhattam volna tőle? Egész életében vécét pucolt egy olyan országban, ahol a népünket szinte ugyanúgy kezelték, mint a filippínó vendégmunkásokat. Apám már nem gondolkodott távlatokban, és az önbecsülését is elvesztette. A cionisták felvillantották a jobb élet üres ígéretét, ő meg úgy rámozdult, mint éhenkórász kutya a maradékra. A tőle telhető legnagyobb türelemmel igyekezett meggyőzni róla, hogy nagyjából annyira szereti Izraelt, mint az al-Aksza mártírjai, de az a helyzet, hogy egyedül ez az ország tesz érdemi intézkedéseket a közelgő vész ellen, és nem is lesz más olyan hely, ahol így befogadják és megvédik a családunkat.

A képébe nevettem. Nem akartam tovább titkolózni, ezért elmondtam neki, hogy egy weboldalon keresztül sikerült kapcsolatba lépnem a Jaszin Gyermekeivel15, és már várom a választ a toborzótól, aki valószínűleg éppen Kuvaitvárosban működik. Mondtam apámnak, hogy felőlem odaszaladhat nyalni a bibsik valagát, de legközelebb akkor találkozunk, amikor kiszabadítom őt a gyűjtőtáborból. Nagyon büszke voltam magamra, mert azt gondoltam, most igazán hősieset mondtam. Mélyen a szemébe néztem, felálltam az asztaltól és kimondtam a végszót: „Íme! A leggyarlóbb lények Allahnál azok, kik tagadnak, s nem hisznek!”16 Az asztalnál hirtelen síri csend lett. Anyám a padlót bámulta, a húgaim meg egymást nézték zavartan. A tévéből a helyszíni tudósító kétségbeesett hangon kérte a nézőket, hogy őrizzék meg a nyugalmukat. Apám nem volt nagydarab ember, akkor már szerintem én is nagyobb voltam nála. Indulatosnak se lehetett nevezni, szinte sose emelte fel a hangját. Láttam valamit a szemében, de nem tudtam, mi az, és egyszer csak nekem ugrott, forgószélként a falhoz csapott, és olyan pofont kaptam, hogy belecsengett a bal fülem. „Márpedig jössz! – üvöltötte, és a vállamnál fogva többször is nekivágott az olcsó gipszkartonfalnak. – Az apád vagyok! Igenis engedelmeskedni fogsz nekem! – A következő pofonnál már csillagokat láttam. – Vagy ezzel a családdal jössz, vagy nem hagyod el élve ezt a szobát, megértetted?!” Tovább ráncigált és lökdösött, folytatta az üvöltözést, és a pofonok is egyre záporoztak. Fel sem bírtam fogni, honnan bújt elő ez az ember, ez az oroszlán, aki most átvette jámbor és gyengekezű apám helyét. Oroszlán volt, aki a kölykeit védte. Tudta, hogy egyedül a félelemből értek, csak ezzel tudja megmenteni az életemet, de ha a járványtól nem félek, akkor tőle majd fogok! Működött a dolog? [Nevet.] Akkora mártír voltam, hogy Kairóig végigbőgtem az utat. Kairóba mentek? Kuvaitból nem volt közvetlen járat Izraelbe, de még Egyiptomból sem, miután az Arab Liga utazási korlátozást vezetett be. Tehát Kuvaitból átrepültünk Kairóba, onnan meg busszal mentünk a Sínai-sivatagon át Tabába, a határátkelőhöz. Ahogy közeledtünk a határhoz, életemben először pillantottam meg a falat. Még nem volt készen, csupasz betonvasak meredeztek az alapból. Persze tudtam a hírhedt „biztonsági kerítésről”, ahogy az arab világban mindenki, de én valamiért azt hittem, hogy csak Ciszjordánia és Gáza körül van ilyen fal. Amikor megláttam a puszta sivatag közepén, már biztos voltam benne, hogy Izrael a teljes határvonalán számít a támadásra. Gondoltam is, hogy jól van, ezek szerint az egyiptomiak most már megint elég tökösek, a zsidók is félnek tőlük. Tabában leszállítottak a buszról, aztán libasorban kellett elhaladnunk néhány hatalmas, vad külsejű őrkutya előtt, akik ketrecből figyeltek bennünket. Egyesével mentünk át előttük. A vézna afrikai határőr – akkor még nem tudtam, hogy vannak fekete zsidók17 is – feltartotta a kezét. „Ott vársz!” – vakkantotta arabul, de ezt is alig értettük meg. Aztán: „te jössz, gyere!” Egy öregember állt előttem a sorban. Hosszú, fehér szakálla volt, bottal sántikált előre. Amikor elhaladt a kutyák előtt, azok hirtelen megvadultak és acsarogva, ugatva támadtak neki a ketrecüknek. Gyorsan ott 15

Az egyik Hamász-alapító, Ahmed Jaszin sejk (1937-2004) után elnevezett terrorszervezet, amely szigorú szabályzata szerint fiatal, legfeljebb 18 éves mártírjelöltek toborzásával foglalkozik. 16 Korán, a 8. szúra (A hadizsákmány) 55. sora 17 Izrael ekkorra már végrehajtotta a II. Mózes-akciót, így befejeződött az etiópiai falasák hazatérése.

termett két nagydarab, civilruhás fickó, közrefogták az öreget, az egyik súgott is valamit a fülébe, aztán elvezették. Láttam, hogy az öreg megsérült, fehér disdasája deréktájban szakadt volt, a vér is ráalvadt. Az a két fickó biztos nem orvos volt, és a jelöletlen fekete furgon se hasonlított mentőautóra. Rohadt szemetek, gondoltam, miközben a családtagjai sírva kiáltoztak az öreg után. Tessék, kiszedik az öregeket meg a betegeket, mert semmit nem tudnak kezdeni velük, dühöngtem magamban. Aztán a mi családunknak is át kellett vonulnia a kutyák előtt. Közülünk senkit nem ugattak meg. Az egyik jószág talán még a farkát is csóválta, amikor a kisebbik húgom a kezét nyújtotta felé. Aki viszont utánunk következett… újra felhangzott az éktelen ugatás, jöttek a civil ruhások. Odafordultam, hogy megnézzem magamnak, és ekkor láttam, hogy egy fehér embert szúrtak ki a kutyák. Amerikai volt vagy talán kanadai… nem, mégis inkább amerikai, mert túl harsányan beszélt. „Hagyjatok már, jól vagyok! – kiabálta, miközben a két civillel viaskodott. – Ne már, haver, mi a faszt műveltek?!” Jól öltözött pofa volt, öltönyt és nyakkendőt viselt, még a bőröndje is passzolt a ruhájához, bár azt félrelökte, mikor az izraeliekkel küzdött. „Hagyjatok már, bazeg, ne fogdossatok! Én is közületek való vagyok, hé! Ne csináljátok már!” Az inge szétnyílt a dulakodásban, és láthatóvá vált a hasára szorított véres kötés. Még akkor is üvöltve rúgkapált, amikor betuszkolták a furgonba. Nem értettem, mi történik. Miért pont őket szedték ki? Nem számított, hogy arabok vagyunk-e, de nem is a sérülés alapján szelektáltak, mert több olyan súlyos sérültet is láttam, akit az őrök minden további nélkül átengedtek. Őket valódi mentőbe rakták, nem fekete furgonba. Tudtam, hogy a dolognak a kutyákhoz van köze. Talán a veszettséget szagoltatták ki velük? Ennek lett volna a legtöbb értelme, úgyhogy a Jerohám melletti gyűjtőtáborban is csak erre tudtam gondolni. Mármint az áttelepítőtáborban? Áttelepítő- és karanténtábor volt. Akkor még csak egyszerű börtönnek hittem. Minden úgy történt, ahogy elképzeltem: sátrakba zsúfolva éltünk, katonák őriztek bennünket a szögesdrót mögött, és el kellett viselnünk a Negev-sivatag perzselő napsugarait is. Fogolynak éreztük magunkat, mert azok is voltunk, és bár sosem lett volna merszem apám képébe vágni, hogy „én megmondtam”, tudta ő azt anélkül is, elég volt rám néznie. Az orvosi vizsgálatokra viszont nem számítottam; mindennap egészségügyi osztagok rohantak meg bennünket. Vér, haj, szövet, nyál, vizelet, széklet…18 Kimerítő volt ez a sok mintavétel, igazi sanyargatásnak éreztük. Csak azért volt elviselhető a napi tortúra, és egyes muszlim körletekben csak azért nem tört ki lázadás, mert a vizsgálatot végző orvosok és nővérek többsége is palesztin volt. Anyámat és a húgaimat egy amerikai doktornő vizsgálta, aki egy Jersey City nevű helyről érkezett. Az az orvos, aki apámmal meg velem foglalkozott, a gázai Dzsabalijából jött, de egy-két hónapja még ő is táborlakó volt. „Higgyék el, jól döntöttek, hogy idejöttek. Majd meglátják. Tudom, hogy most nem könnyű, de majd belátják, hogy ezt csak így lehetett” – mondogatta nekünk, és hozzátette, hogy amit az izraeliek állítanak, az sajnos mind igaz. Ekkor még nem tudtam hinni neki, bár egyre inkább hajlottam rá. Három hetet töltöttünk Jerohámban, amíg átnézték az iratainkat, és elvégeztek minden egészségügyi vizsgálatot. Az volt az érdekes, hogy az útlevelünket jóformán ki se nyitották. Apámnak rengeteg utánajárással sikerült elintéznie, hogy minden okmányunk rendben legyen, de szerintem ezekkel a táborban nem is törődtek. Akit a hadsereg vagy a rendőrség nem keresett

18

Ekkor még nem tudták, hogy a vírus képes-e életben maradni az emberi szervezeten kívül, pl. a salakanyagokban.

valami korábbi, „nem kóser” tevékenység miatt, annál csak a makulátlan egészségügyi bizonyítvány számított, semmi más. A Szociális és Munkaügyi Minisztériumtól lakhatási utalványt és ingyenes oktatásra jogosító iratokat kaptunk, apámnak pedig megmondták, hogy olyan állása lesz, amiből az egész családot el tudja tartani. Amikor felszálltunk a Tel-Avivba tartó buszra, én csak azon morfondíroztam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, és a pöröly hamarosan lesújt. Le is sújtott, amint megérkeztünk Bersebába. Éppen aludtam, ezért nem hallottam a lövéseket, pedig a szélvédő is összetört. Arra ébredtem, hogy a busz elszabadult. Belerohantunk egy épület oldalába. Az utasok jajveszékeltek, mindent vér és üvegszilánk borított. Közel ültünk a vészkijárathoz, ezért apám gyorsan kirúgta az ajtót, és kituszkolt minket a buszból. A környező házak minden ablakából és ajtajából folyamatosan lőttek. Láttam, hogy katonák harcolnak civilek ellen, akik puskákkal és házi készítésű bombákkal támadnak. „Ez az, végre!”, gondoltam, és a szívem majd kiugrott a helyéről. „Elkezdődött a felszabadítás!” Csatlakozni akartam harcostársaimhoz, de mielőtt megmozdulhattam volna, valaki megragadta a galléromat és beráncigált egy Starbucksba. Ledobtak a padlóra, a családom mellé. Anyám a két síró húgomat védelmezte a testével, apám meg a vállába kapott golyóval volt elfoglalva. Egy izraeli katona lenyomott a földre, nehogy kintről meglássanak az ablakban. Majd szétvetett a düh; már azt nézegettem, melyik üvegszilánkkal vághatnám át a bibsi torkát. A Starbucks egyik hátsó ajtaja hirtelen kivágódott, mire a katona odafordult és lőtt. Véres hulla zuhant mellénk, rángatózó kezéből pedig kigurult egy gránát. A katona gyorsan felkapta és kidobta az utcára, de a levegőben felrobbant. Az izraeli teste megvédett minket a robbanás erejétől. Legyilkolt arab testvéremre rogyott, aki nem is arab volt. Amikor letöröltem a könnyeimet, akkor láttam, hogy pajesza van, a fején kipa, szétszakadt nadrágja zsebéből pedig véres cicisz lóg ki. A halott tehát zsidó volt, és zsidók voltak a fegyveres lázadók is! A felkelést tehát nem palesztinok robbantották ki – az izraeli polgárháború kezdetének voltunk részesei. Maga szerint miért robbant ki ez a háború? Szerintem több oka is lehetett. A palesztinok visszatelepítése nem volt túl népszerű lépés, ahogy a ciszjordániai kivonulás sem. A Stratégiai Falumentő Program is biztosan sokakat feltüzelt. Rengeteg izraeli nézte végig, hogy ledózerolják a házát, mert kellett a hely a megerősített, önellátó lakónegyedeknek. És azt hiszem, al-Kudsz volt az utolsó csepp a pohárban. A koalíciós kormány úgy ítélte meg, hogy ez a város a védelem leggyengébb pontja, mert egyrészt túl nagy, másrészt pedig itt van Izrael szíve. Nemcsak a várost ürítették ki, hanem a Nablusztól Hebronig húzódó folyosót is. Úgy gondolták, hogy a legnagyobb biztonság érdekében az 1967-es demarkációs vonal mentén húznak fel egy rövidebb védőfalat, és nem törődnek népük vallási fanatikusaival, akik nyilván tiltakozni fognak. Ezt csak később tudtam meg, ahogy azt is, hogy az izraeli hadseregnek csak azért sikerült legyőznie őket, mert a lázadók többsége ultraortodox volt, tehát sosem szolgált a seregben. Maga tudta ezt? Én nem. És rájöttem, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok erről a népről, pedig gyűlöltem őket, mióta az eszemet tudtam. Amit addig igaznak hittem róluk, aznap szertefoszlott, és valódi ellenségünk lépett a helyükre. A családommal egy izraeli tank hátulja19 felé szaladtunk, amikor feltűnt a sarkon egy olyan fekete furgon. Rakétavetővel rögtön telibe találták az elejét. A furgon a levegőbe repült, aztán 19

Tankoknál ritkaságszámba megy a hátsó ajtó, az izraeli Merkava tanknak ráadásul kétszárnyú ajtaja van, amely megkönnyíti a harctérre szállított katonák ki- és beszállását.

fejjel lefelé ért földet és vakító, narancssárga lángok csaptak fel belőle. Néhány lépésre voltam a tank ajtajától, ezért még azt is láttam, ami utána történt. Emberforma alakok másztak elő az égő roncsból; lassan cammogtak, egész testükön lángolt a gázolaj. A körülöttünk álló katonák tüzet nyitottak rájuk. Láttam, hogy a golyók a mellkasukba csapódnak, de mintha észre se vették volna. „B’rosh! Joreh b’rosh!” – üvöltötte mellettem a parancsnok, mire a katonák kissé feljebb emelték a fegyverüket. Az alakok feje… hát, szétrobbant. Még lángolt a testük, mikor a földre zuhantak ezek a fejetlen, szétégett hullák. Hirtelen megértettem, miről beszélt nekem az apám, és miről beszélt Izrael a világnak! Csak azt nem tudtam felfogni, hogy miért nem hallgatott rájuk senki.

FELELŐSSÉG VIRGINIA ÁLLAM, LANGLEY

[Berendezése alapján a CIA igazgatójának irodája akár egyszerű cégvezetőé, orvosé vagy kisvárosi iskolaigazgatóé is lehetne. A polcon szakkönyvek sorakoznak, a falakat diplomák és fotók borítják, az íróasztalon pedig egy baseball-labda pihen, amit a Cincinnati Reds fogójátékosa, Johnny Bench dedikált Vendéglátóm, Bob Archer látja rajtam, hogy egészen másra számítottam – talán ezért is kérte, hogy itt találkozzunk.] Amikor az átlagember meghallja a CIA nevét, általában két népszerű legenda jut eszébe. Az első, hogy a legfőbb feladatunk világszerte nyomozni az országot fenyegető bármilyen veszély után, a második pedig az, hogy hatalmunkban áll végrehajtani az elsőt. Szervezetünk természeténél fogva titokban ténykedik, ezért az ilyen legendák vagy tévhitek mondhatni szükségszerűek. A titok légüres terét pedig a paranoiás képzelgések töltik be a legotthonosabban. „Figyelj, hallottad, hogy ezt meg ezt kinyírták? Úgy hallottam, az egész a CIA műve volt. Hé, egy isten háta mögötti banánköztársaságban puccsot hajtottak végre, szerintem a CIA keze van a dologban. Vigyázz, ne nagyon nézegesd azt a weboldalt, mert a CIA a legutolsó netezőről is tudja, mikor hova kattintott!” A háború előtt így éltünk az emberek képzeletében, és nem is nagyon akartuk megcáfolni őket. Elvégre nem árt, ha a rosszfiúk számolnak velünk, tartanak tőlünk, és talán kétszer is meggondolják, hogy vegzálják-e a polgárainkat. Tehát némi előnnyel is járt, hogy amolyan mindenható polipnak hittek bennünket. Az viszont már hátránynak számított, hogy a saját népünk is ugyanezt képzelte, úgyhogy ha bárhol bármi váratlan történt, máris ránk mutogattak: „Te figyelj, ez az idióta ország hogy szerzett atomfegyvert? Hol volt a CIA? Hogy lehet, hogy az a fanatikus ennyi embert megölt? Hol volt a CIA? És hogy lehet az, hogy amikor a halottak feltámadtak, mi nem is tudtunk róla, csak amikor bezúzták a nappalink ablakát? Akkor hol a bús francban volt az a tetves CIA?!” Az az igazság, hogy sem a CIA, sem más hivatalos vagy nem hivatalos amerikai hírszerző szervezet nem volt soha mindentudó és mindent látó, Dan Brown-féle illuminátus. Először is, sosem volt meg hozzá az anyagi hátterünk. De még a hidegháború kitöltetlen csekkes korszakában is képtelenség lett volna figyeltetni és lehallgatni minden hátsó szobát, barlangot, sikátort, kuplerájt, bunkert, irodát, lakást, autót és rizsföldet. Ne értsen félre, nem azt mondom, hogy tehetetlenek voltunk – rajongóink és bírálóink sokszor nem éppen alaptalanul gyanítottak bennünket ilyen-olyan események mögött. De ha egymás mellé rakjuk azt a sok rögeszmés összeesküvés-elméletet Pearl Harbortól20 a pánik kezdetéig, akkor egy olyan szervezet képe rajzolódik ki előttünk, amely nemcsak az Egyesült Államoknál, de a teljes emberiségnél is nagyobb hatalommal bír. Tehát nem vagyunk roppant erejű árnyékhatalom, nincsenek ősi titkaink, nem ismerjük a földönkívüliek technológiáját sem. Vannak viszont abszolúte valós korlátaink és iszonyúan véges forrásaink, ezeket pedig nem pazarolhatjuk mindenféle matematikailag lehetséges veszély 20

A CIA elődje, az OSS 1942 júniusában, fél évvel Pearl Harbor bombázása után kezdte meg működését.

felderítésére. Hát ennyit a hírszerzőkkel kapcsolatos második legendáról. Nem szóródhatunk szét mindenfelé azt remélve, hogy talán véletlenül rábukkanunk valami új veszélyre. Nekünk mindig is a világosan érzékelhető, aktuális problémákat kellett meghatároznunk. Ha a szomszédban lakó szovjetek fel akarják gyújtani a házunkat, nem nagyon foglalkozunk a sarkon játszadozó arabokkal, ha meg ők surrannak be a kertünkbe, nincs időnk a Kínai Népköztársaságot figyelni, ha viszont a sárga komcsik egyszer csak becsöngetnek hozzánk a kilakoltatási végzéssel meg egy Molotov-koktéllal, akkor meg nem az a legfőbb dolgunk, hogy a hátuk mögé kukucskálva élőhalottakat keresgéljünk. De a járvány nem Kínából indult? De igen, ahogy a kémkedés modern kori történetének egyik legnagyobb megtévesztő húzása is. Ezt hogy érti? Csőbe húztak, átvertek. Kína jól tudta, hogy már egy ideje ők az első számú megfigyelési célpontunk. Azt is tudták, hogy nem titkolhatják el az egész országra kiterjedő „egészségügyi” tisztogató akciót. Rájöttek, hogy az a legjobb, ha a szemünk elé rejtik a dolgot. Nem hazudtak az akcióról, csak arról, hogy miért tisztogatnak. Mert azt mondták, hogy a disszidenseket akarják megleckéztetni? Inkább a Tajvani-szorosban történtekre gondolok: nyert a Tajvani Nemzeti Függetlenség Pártja, megölték a kínai honvédelmi minisztert, elindult a szervezkedés, háborúval fenyegetőztek, tüntetéseket szítottak majd vertek le, és mindezt az államvédelmi minisztériumuk intézte csak azért, hogy eltereljék a világ figyelmét az országban fokozódó valódi veszélyről. És bejött! Minden emberünket ráállítottuk Kínára, és megállapítottuk, hogy a hirtelen eltűnések, a tömeges kivégzések, a kijárási tilalom és a tartalékosok behívása… minden úgy zajlott, ahogy a sárga komcsiknál szokás. Egyenesen meg voltunk győződve róla, hogy a Tajvani-szorosban hamarosan kitör a harmadik világháború, ezért sok munkatársunkat olyan országokból is kivontuk, ahol éppen kezdett kibontakozni a járvány. Szóval a kínaiak ennyire ügyesek voltak. Mi meg ennyire ostobák. Nem sorolnám az ügynökség dicső pillanatai közé. Még ekkor sem hevertük ki a cégen belüli tisztogatásokat… Mármint a reformokat? Ne nevezzük így, mert tisztogatás volt az a javából. Amikor Joe Sztálin lelövette vagy börtönbe küldte a legjobb katonai vezetőit, szerintem feleannyit se ártott az országa biztonságának, mint amennyit az a kormány ártott nekünk a „reformjaival”. Az utolsó alacsony intenzitású háború teljes bukás volt, és persze mi tartottuk érte a hátunkat. Azt a parancsot kaptuk, hogy bizonyítsuk be egy politikai program jogosságát, és amikor a programból politikai felelősség lett, a parancs kiadói behátráltak a tömegbe, és onnan mutogattak ránk. „Először is, ki találta ki, hogy indítsunk

háborút? Ki kevert bele minket ebbe a mocsokba? Csak a CIA lehetett!” Ha megvédtük volna magunkat, veszélybe sodorjuk vele az országot. Úgyhogy csak ültünk tétlenül és tűrtük, amit kaptunk. És mi lett az eredménye? Rengetegen kiléptek. Elvégre semmi értelme nincs maradni és áldozatul esni a politikai boszorkányüldözésnek, amikor a magáncégek is tárt karokkal várnak: magasabb fizetés, kevesebb munkaidő, és talán, de tényleg csak talán még valami minimális tiszteletre meg elismerésre is számíthat az ember. Nagyon sok kiváló munkatársunk távozott, és velük rengeteg tapasztalatot, szakértelmet és felbecsülhetetlen értékű elemzőkészséget vesztettünk el. Csak a legalja maradt nekünk, a rövidlátó, seggnyaló töketlenek hada. De biztos nem mindenki volt ilyen. Nyilván nem. Mi, vagyis a régiek közül néhányan azért maradtunk a cégnél, mert tényleg hittünk a munkánkban. Nem a pénzért meg a csodás munkakörülményekért csináltuk, nem is azért az egy-két vállveregetésért. Mi a hazánkat akartuk szolgálni. Honfitársaink biztonságáért dolgoztunk. De még az ilyen eszményeknél is eljön egy pont, amikor rá kell döbbennünk, hogy a vérrel-verítékkel végzett munkánk értéke egyenlő a nullával. Maga tudta, hogy mi történik Kínában. Tudni nem tudhattam. Nem volt rá elég bizonyíték… De azért sejtette. Úgy fogalmaznám, hogy erősen gyanakodtam. Kifejtené bővebben? Sajnálom, de nem tehetem. Annyit viszont elmondhatok, hogy a munkatársaimnak többször is felvetettem a témát. Hogyan fogadták? Mindig ugyanazt felelték: „Magad alatt vágod a fát.” És igazuk lett? [Bólint.] Beszéltem egy… komolyabb döntéshozóval… csak öt perc volt az egész, mindössze néhány aggodalmamnak adtam hangot. Megköszönte, hogy benéztem hozzá, és azt mondta, azonnal utánajár az ügynek. Másnap azonnali hatállyal áthelyeztek Buenos Airesbe. Hallott a Warmbrunn-Knight-jelentésről? Azóta igen, de akkor… volt egy példány, amit maga Paul Knight kézbesített nekünk, még azt is ráírta, hogy csak az igazgató nézheti meg… aztán az anyag San Antonióban került elő, ott lapult

a helyi FBI-iroda egyik fiókjának a mélyén, de ez már három évvel a pánik után történt. A jelentés egyébként kellően tudományos volt, mert miután engem áthelyeztek, Izrael nyilvánosan is kihirdette az önkarantént. A figyelmeztetések ideje ezzel lejárt. A tények mindenki számára elérhetővé váltak, csak az volt a kérdés, hogy ki hiszi el őket.

FINNORSZÁG, VAALAJARVI

[Tavasz van, megkezdődött a „vadászidény”. Ahogy melegszik az idő, a télen megfagyott zombik lassan kiolvadnak, tehát újra feltámadnak, ezért az ENSZ most érkező N-For (Northern Force) csapatai hamarosan megkezdik a szokásos „Tavaszi Nagytakarítás” nevű akciójukat. Az élőhalottak száma évről évre csökken, és ha sikerül tartani ezt az ütemet, a régió tíz éven belül teljesen biztonságosnak nyilvánítható. Travis D’Ambrosia, a szövetségi erők európai főparancsnoka személyesen irányítja a hadmozdulatokat. Szelíd szomorúság van a hangjában. Az interjú alatt igyekszik végig a szemembe nézni.] Nem tagadom, hogy történtek hibák. Azt sem tagadom, hogy jobban is felkészülhettünk volna. Én mondom ki először, hogy cserbenhagytuk az amerikai népet, de szeretném, ha tudnák, hogy mindez miért alakult így. „Mi van, ha Izraelnek igaza van? – Ez volt a vezérkari főnök első mondata Izrael ENSZ-béli bejelentésének másnapján. – Nem mondom, hogy biztosan igazuk van, de tegyük fel, hogy mégis.” Őszinte és friss véleményeket várt, nem előre gyártott szavakat. Végig feltételes módban beszélt, hogy csak amolyan agytornaként gondoljunk a feladatra. Mert ha a világ sem hiszi el ezt a megdöbbentő hírt, a jelenlévőknek sem kötelező. Jó ideig ment a kitalálósdi, mosolyogva társalogtunk, néha még egy-egy viccet is megeresztettünk… aztán egyszer csak átfordult a dolog. Olyan észrevétlenül történt… a szoba tele volt tapasztalt katonákkal, akik több évtizedet töltöttek háborús övezetekben, és legalább olyan képzést kaptak, mint egy átlagos agysebész… szóval őszinte, nyílt eszmecsere lett belőle, így vitattuk meg az élőhalottak ügyét. Mintha átszakadt volna egy gát… a téma már nem volt tabu, és lassan kiszivárgott az igazság. Felszabadító érzés volt. Ezek szerint előtte maga is gyanakodott. Már hónapokkal az izraeliek bejelentése előtt. A vezérkari főnök szintúgy, sőt, akik ott voltak, mind hallottak valamit, de legalábbis gyanakodtak. Eljutott magukhoz a Warmbrunn-Knight-jelentés? Nem, egyikünk sem olvasta. Én csak hallottam róla, de nem tudtam, mi állhat benne. Talán két évvel a pánik után került a kezembe egy példány. A javasolt katonai lépések szinte szóról szóra megegyeztek a mieinkkel.

Ezt hogy érti? Mi is benyújtottunk egy javaslatcsomagot a Fehér Háznak. Átfogó programot készítettünk, amelyben leírtuk, hogyan iktatnánk ki a veszélyt az Egyesült Államokban, azután pedig az egész világon. És mi történt? A Fehér Ház imádta az Első Fázist. Olcsó volt és gyors, ráadásul megfelelően végrehajtva tökéletesen titokban maradhatott. Ebben a fázisban juttattunk különleges egységeket a fertőzött vidékekre. Az ő dolguk volt a felderítés, az izolálás és a megsemmisítés is. Megsemmisítés? Méghozzá kötelező jelleggel. Ezek tehát az Alfa-egységek voltak. Így van, és roppant eredményesen működtek. A pontos számadatokat 140 évre titkosították, de annyit elmondhatok, hogy elit alakulataink történetének ez volt az egyik legdiadalmasabb korszaka. Akkor hol siklott ki a dolog? Az Első Fázisban sehol, de az Alfa-egységeket tulajdonképpen csak hézagpótlónak szántuk. Nem az ő feladatuk volt elhárítani a veszélyt; őket azért vetettük be, hogy időt nyerjünk a Második Fázishoz. De a Második Fázist soha nem hajtották végre. El sem kezdtük, és éppen ezzel magyarázható, hogy az amerikai haderőt ilyen szégyenletesen felkészületlenül érték az események. A Második Fázisban hatalmas nemzeti összefogásra lett volna szükség, amihez hasonlóra a második világháború legsötétebb napjai óta nem volt példa. Ez az erőfeszítés csak irgalmatlan anyagi ráfordítással és teljes, országos támogatottsággal jöhetett volna létre, de ekkor már egyiknek sem volt realitása. Amerika éppen akkor zárt le egy igen hosszú és véres háborút. Elfáradt az ország, elege volt a népnek. Hasonló helyzet állt elő, mint a ’70-es években, amikor harciasból hirtelen sértődötté váltunk, és durcásan befordultunk. A diktatórikus rendszerekben – a kommunistáknál, fasisztáknál, vallási fundamentalistáknál – a nép támogatása tulajdonképpen adott. Indíthatunk háborút, igény szerint el is nyújthatjuk, és bárkire uniformist adhatunk mindenféle időkorlát nélkül, ráadásul politikai következményektől sem kell tartanunk. Demokráciában ennek pont az ellenkezője igaz. A nép támogatása igen véges nemzeti forrás, ezért takarékosan kell bánnunk vele. Ha elég ügyesek vagyunk, talán megtérül a befektetés, de jelentős osztalékot kell fizetnünk. Amerika sajnos allergiás a háborús kimerültségre, ezért ha a nép úgy érzékeli, hogy vesztettünk, az hatalmasat tud ütni. Azért

mondom, hogy „ha úgy érzékelik”, mert a társadalom a mindent vagy semmit világára van berendezkedve. Az óriási győzelmet szeretjük, a látványos „touchdownt”, a kiütést az első menetben. Szeretjük tudni, sőt, fennhangon hirdetni, hogy a diadalunk nemhogy kétségtelen, de egyenesen elsöprő volt. Ha viszont nem így történik… hát… gondoljon csak bele, hogy álltunk a pánik előtt. Azt az utolsó, csendes háborút messze nem vesztettük el. Valójában végrehajtottunk egy borzalmasan nehéz feladatot, pedig csak igen véges források álltak rendelkezésünkre, és a körülmények sem voltak éppen ideálisak. Győztünk, de a nép mégsem így fogta fel, mert nem volt benne az az igazi villámháborús, győztes csapás, amit a nemzeti szellem megkívánt. Túl sok ideig tartott, túl sokba került, és túl sokan vesztek oda vagy nyomorodtak meg testileg és lelkileg. Elfecséreltük a nép támogatását, pedig amúgy is hatalmas deficitben voltunk. Gondoljon csak bele, mennyibe került volna a Második Fázis. Tudja, milyen csinos árcédula fityeg az egyenruhába bújtatott amerikai polgáron? És nemcsak az aktív szolgálati idejére gondolok: ott a kiképzés, a felszerelés, koszt, kvártély, az utaztatás meg az orvosi ellátás. Tehát az amerikai adófizetőnek jó ideig mélyen a zsebébe kell nyúlnia, hogy fedezze a katona életének hátralévő részét. Ez iszonyatos anyagi terhet jelent, akkoriban viszont még a meglévő állományunkra is alig jutott pénz. És ha a kasszában éppen maradt is volna valami, vagy ha lett volna rá pénzünk, hogy előállítsuk a Második Fázishoz szükséges számú egyenruhát, mit gondol, kit dumálhattunk volna rá, hogy fel is vegye? És megint az ország háborús kimerültségéhez lyukadunk ki. Elég volt nekünk a többi „szokásos” borzalom is – a halottak meg a testi-lelki sérültek –, csakhogy innentől számolnunk kellett az „elárult emberek” problémájával is. Önkéntes volt a katonai szolgálat, de meg lehet nézni, mi történt ezekkel az önkéntesekkel. Hány olyan katonáról tud, aki kérelmezte a szolgálati idejének meghosszabbítását? Vagy hány olyan régi tartalékosról hallott, aki tíz évnyi civil élet után úgy döntött, hogy újra aktív szolgálatba lép? Hány hétvégi harcos vesztette el az állását vagy az otthonát? Hányan tértek vissza megnyomorodva, hányan maradtak ott örökre? Az amerikai nép becsületes, és ennek megfelelően tisztességes üzletet akarunk. Tudom, hogy ezt más kormányok akkoriban naivnak vagy akár gyerekesnek gondolták, de nekünk ez az egyik legszentebb vezérelvünk. És ha Állam bácsi megmásítja a szavát, beleavatkozik az emberek magánéletébe… főleg, ha megvonja a szabadságukat, hát… Vietnam után, amikor szakaszvezetőként szolgáltam Nyugat-Németországban, gyakorlatilag komplett ösztönzőprogramot kellett bevezetnünk, hogy a katonáink ne hagyják ott a sereget. A pánik előtti háború után már semmiféle ösztönzéssel nem lehetett feltölteni a megcsappant állományt; a több juttatás és a rövidebb szolgálati idő sem volt elég vonzó, és persze az egyszerű számítógépes játéknak álcázott netes toborzóeszközök21 is csődöt mondtak. Ennek a nemzedéknek elege lett, ezért amikor az élőhalottak rátámadtak az országunkra, nem sok erőnk volt megállítani őket. Nem hibáztatom a civil vezetést, és azon a véleményen vagyok, hogy csakis hálával tartozunk nekik. Ilyen a mi rendszerünk, nincs nála jobb a világon, de óvni, védelmezni kell, és soha többé nem szabad ennyire megrongálni.

21

A háború előtt a kormány lehetővé tette, hogy bárki ingyen használja az America's Army nevű online játékot, feltételezések szerint azért, hogy a hadseregbe csábítsa a fiatalokat.

DÉLI-SARK, VOSZTOK KUTATÓÁLLOMÁS

[A háború előtt a Vosztok állomás a Föld legelszigeteltebb pontjának számított. Itt, a Déli-sark közelében, a Vosztok-tavat fedő négy kilométer vastag jégen mérték bolygónk abszolút hidegrekordját, -89 °C-ot; errefelé -22 °C felett már kimondottan enyhe időt emlegetnek. Irgalmatlan hideg van, és a szárazföldi út a kutatóállomásig legalább egy hónapig tart, de Breckinridge Scott – becenevén Breck – éppen ezért jött a Vosztokra. A Kupolának nevezett masszív geodéziai üvegházat a kutatóállomás geotermikus erőműve látja el energiával. Mr. Scott ilyen és ehhez hasonló újításokat vezetett be, miután bérbe vette az állomást az orosz kormánytól. A pánik óta nem is mozdult ki innen.] Értesz a közgazdaságtanhoz? Úgy értem, a régi, háború előtti globális kapitalizmushoz. Vágod, hogy működött? Én nem, és aki az ellenkezőjét állítja, az pofátlanul hazudik. Nincsenek szabályok, se abszolút igazságok. Nyersz vagy vesztesz, egy hülyeség. Egyetlen értelmes szabályt hallottam, azt se közgázos, hanem egy történelemprof mondta a Whartonon. „A félelem a létező legértékesebb árucikk. – Ezen lehidaltam. – Kapcsolják be a tévét, mit látnak? Megpróbálnak nekünk mindenféle terméket eladni, ugye? Hát tévednek. A félelmünket adják el – mert félünk, hogy az adott termék nélkül kell élnünk.” Kurvára igaza volt, jár neki a csillagos ötös. Félünk az öregedéstől, a magánytól, a szegénységtől, a tévedésektől. A félelem a legalapvetőbb emberi érzés. Születésünktől fogva bennünk van. És jól eladható. Ez lett a jelmondatom, ezt mantráztam folyton: a félelem eladható. Amikor először hallottam a járványról, még afrikai veszettségnek nevezték. Rögtön tudtam, hogy ilyen lehetőség csak egyszer van az életben. Soha nem fogom elfelejteni a fokvárosi járványról szóló tízperces tudósítást és az utána következő egyórás vitaműsort, amiben azt boncolgatták, mi lesz, ha a vírus Amerikába is eljut. Azóta is áldom a híradót. Amint vége lett, rámozdultam a telefonra. Összefutottam néhány közeli barátommal. Persze ők is nézték a tévét. Én dobtam be az első életképes ötletet: kéne egy jó kis vakcina veszettség ellen. Hál’ istennek a veszettségre nincs gyógyszer. Azt csak akkor vennék az emberek, ha tudnák, hogy megfertőződtek. De a védőoltás a megelőzéshez kell! A jónép addig veszi, amíg fél a betegségtől. Rengeteg ismerősünk volt a gyógyszeriparban, és még több az egyetemi laborok környékén. Egy hónapon belül megvolt a működő próbaoltásunk, és pár nap alatt összedobtunk hozzá egy oltási tervezetet. A vége felé már csak a gratulációkat kellett fogadnunk. És mit szólt hozzá az FDA? Most viccelsz? Az FDA22 volt az alulfinanszírozott, gyengén irányított szervezetek mintapéldája. Szerintem még akkoriban is azt ünnepelték, hogy ’76-ban betiltották a piros M&M's festékanyagát.23 És az amerikai történelemben egyik kormány se volt ennyire üzletbarát. Ettől az 22

Food and Drug Administration: az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (a ford). Legenda. 1976 és 1985 között ugyan valóban nem voltak piros színű M&M’s cukorkák, a cég azonban sosem használt amarántot (E 123).

23

elnöktől J. P. Morgan és John D. Rockefeller is begerjedt a sírjában. A tanácsadói még a költségbecslésünket se olvasták el. Gondolom, egy ideje már ők is keresgélték a varázsszert, úgyhogy a miénket két hónap alatt átnyomták az FDA-n. Az elnök kijelentette a Kongresszus előtt, hogy Európában már régóta tesztelik a szert, és csak a mi „túlfejlett bürokráciánk” állja útját a bevezetésnek, emlékszel? Meg azt is mondta, hogy: „a népnek nem nagy kormányra, hanem nagy védelemre van szüksége, méghozzá azonnal!” Jézus úristen, szerintem ettől a fél ország a gatyájába élvezett. Hova ugrott aznap este a népszerűségi indexe? Hatvan százalékra, hetvenre? Annyi biztos, hogy a részvényeink már a nyilvános forgalomba hozatal első napján 390 százalékot drágultak. Ezt még a baidu.com se csinálta utánunk! És azt nem is tudtátok, hogy működik-e az oltás? Azt tudtuk, hogy veszettség ellen jó, és ugye azt mondták, hogy ez veszettség, csak valami furcsa, trópusi változata. Ki mondta ezt? Hát, csak úgy mondták, például az ENSZ vagy a… szóval mondták. A végén már ugye mindenki „afrikai veszettségnek” hívta. És teszteltétek igazi betegeken? Már miért teszteltük volna? Az emberek influenza ellen is mindig beoltatták magukat, pedig nem is tudták, melyik törzs ellen véd, amit kapnak. Itt se volt más a helyzet, nem? De az okozott kár… Mégis ki gondolta, hogy idáig jutunk? Te is tudod, hányszor kongatták a vészharangot. Az általános hírek alapján simán azt lehetett hinni, hogy pár havonta minimum pestisjárvány söpör végig a bolygón… volt itt ebola, SARS, madárinfluenza s a többi. És azt is tudod, hányan szedték meg magukat, amikor híre ment a betegségnek? Vazeg, én az első milliómat bóvli sugárvédő tablettákból szereztem még a piszkos bombák idején. De ha valaki rájön… Aztán mire? Soha nem hazudtunk, nem érted? Azt mondták, veszettség, úgyhogy legyártottunk egy veszettség elleni vakcinát. Elmondtuk, hogy Európában már tesztelték, mert a hatóanyagát tényleg tesztelték ott. A szó szoros értelmében tehát sose hazudtunk, és végig helyesen jártunk el. De ha akkor valaki rájön, hogy mégsem veszettségről van szó… És mégis ki jelentkezett volna? Talán az orvosok? Úgy intéztük, hogy csak receptre lehessen kapni, tehát nekik is ugyanannyi vesztenivalójuk volt, mint nekünk. Akkor meg ki marad? Az FDA, aki engedélyezte? Vagy a kongresszusi képviselők, akik megszavazták? Vagy a tiszti főorvos? És etleg a Fehér Ház? Itt mindenki csak nyert! Mindenki hős lett, mindenki szépen

keresett is vele. Fél évvel azután, hogy a Phalanx megjelent a piacon, felbukkantak mindenféle olcsóbb koppintások is, meg persze az ilyen-olyan kiegészítő cuccok, például a háztartási légtisztítók. Mindegyiket vitték, mint a cukrot. Miközben a vírus nem is cseppfertőzéssel terjedt. Az nem számított! Ugyanaz volt a márkanév! Rá volt írva, hogy „a … gyártójának terméke”, meg hogy „segíthet megelőzni bizonyos vírusos fertőzéseket”, és ennyi! Most már értem, régen miért nem volt szabad tüzet kiáltani a színházakban. Mert az emberek ilyenkor nem azt mondják, hogy „hmm, ez érdekes, én nem érzek füstszagot, talán nincs is tűz”, hanem elbődülnek, hogy „bassza meg, tűz van, takarodjunk!”. [Nevet.] Szóval én elég sokat kerestem a beltéri meg az autós légtisztítókkal. A legtöbbet az a kis bigyó hozta, amit a repülőn nyakba akasztva kellett hordani. Lehet, hogy a parlagfüvet se szűrte ki, mégis vették ész nélkül. Annyira jól ment a szekér, hogy csináltam pár fiktív társaságot, és elhíreszteltem, hogy újabb gyáregységeket építek országszerte. Ezeknek a részvényeit is majdnem ugyanúgy elkapkodták, mint az igaziakat. A történet már nem a biztonság képzetéről szólt, hanem a biztonság képzetének a képzetéről! Aztán mikor itt is megjelent a betegség, volt egy floridai csávó, aki azt mondta, hogy megharapták, de túlélte, mert Phalanxot szedett, emlékszel? Ahh! [Feláll, és erőteljes csípőmozgással párzó mozdulatokat végez.] Azt se tudom, hogy hívták, de a Jóisten áldja meg sokszor azt a marhát. Ő nem a Phalanx miatt maradt életben. A te gyógyszered semmiféle védelmet nem nyújtott. De igen. Megvédte az embereket a saját félelmüktől. Én csak ennyit árultam. Figyelj, a Phalanx beindította a gyógyszeripart, az megbikázta a részvénypiacot, és tessék, máris úgy tűnt, mintha magához térne a gazdaság, ezzel fokozódott a vásárlók bizalma, és beindult a valódi erősödés! A Phalanx lazán véget vetett a recessziónak! Sőt… én vetettem véget neki! És aztán mi történt? Amikor komolyabbra fordult a járvány, és a sajtó végül leközölte, hogy nincsen csodaszer, akkor mi lett? Hát ez az, bazmeg! Azt a legelső hülye picsát, hogy is hívják, azt kéne agyonlőni, aki előállt ezzel a történettel! És nézd meg, mit csinált! Bazmeg, kihúzta a talajt az egész ország lába alól! Ő okozta a zuhanórepülést, meg az egész pánikot! Szóval, te nem vállalsz felelősséget a történtekért? Miért vállalnék? Bazeg, csak kerestem egy kis pénzt… na jó, nem is kicsit [nevet]. Egyszerűen csak azt tettem, amit mindenkinek tenni kell. Kergettem az álmaimat, és elvettem, ami nekem jár. Ha felelőst akarsz, keresd meg azt, aki veszettségről beszélt, vagy azt, aki tudta, hogy nem veszettség, mégis zöld utat adott nekünk. Vagy keresd azt a sok birkát, aki semminek nem nézett utána, csak szórta a pénzét, mint bolond pék a lisztet. Én sose kényszerítettem rá őket. Önállóan, egyedül döntöttek. Ők a hibásak, nem én. Közvetlenül nem ártottam senkinek, aki meg magától esett pofára, az így járt, bassza meg. De persze…

Szóval ha van pokol… [kuncog], akkor jobb nem belegondolni, hány ilyen idióta vár rám. Csak azt remélem, hogy nem kérik vissza a pénzüket.

TEXAS ÁLLAM, AMARILLO

[Grover Carlson fűtőanyag-betakarítóként dolgozik a városka kísérleti bioerőművénél. A fűtőanyag egyébként tehéntrágya. Követem a Fehér Ház egykori kabinetfőnökét, aki tehénlepények között navigálja a talicskáját.] Természetesen kaptunk a Warmbrunn-Knight-jelentésből. Miért, mit gondolt, olyanok vagyunk, mint a CIA? Már három hónappal azelőtt elolvastuk, hogy az izraeliek előálltak a farbával. Mielőtt a Pentagon nyüzsögni kezdett, személyesen tájékoztattam az elnököt az ügyről, úgyhogy össze is hívott egy értekezletet, hogy megtárgyaljuk a hír üzenetét. És mi volt ez az üzenet? Hagyjunk félbe minden mást, és csak erre koncentráljunk, szóval a szokásos riadósdi. Hetente több tucat ilyen jelentést kaptunk, ahogy minden kormány, és persze mindegyikben leírták, hogy a náluk felbukkant mumus „példátlan veszélyt jelent az emberiségre”. De el tudja maga képzelni, milyen lett volna Amerika, ha a szövetségi kormány beletapos a fékbe, valahányszor egy paranoiás idióta farkast, globális felmelegedést vagy élőhalottakat kiált? Hogyne. Ugyanazt tettük, amit Washington óta minden elnök, azaz átgondoltan és megfelelően reagáltunk, figyelembe véve a jelentésben foglaltak valós veszélyét. Elindították az Alfa-egységeket. Igen, például. És ahhoz képest, hogy a nemzetbiztonsági szakértőnk mennyire lenézte a kérdést, szerintem elég sokáig volt nálunk napirenden. Még oktatófilmet is készítettünk az állami és megyei rendfenntartó szerveknek, hogy tudják, mit kell tenni, ha kitör a járvány. Az Egészségügyi Minisztérium honlapján is fent volt egy tájékoztató a fertőzött családtagok kezeléséről. És ahhoz mit szól, hogy seperc alatt átnyomtuk a Phalanxot az FDA-n? De a Phalanx nem is hatott. Ez így van, de tudja maga, meddig tartott volna feltalálni egy olyan oltást, ami ér is valamit? Gondoljon csak bele, hogy az AIDS- meg a rákkutatás mennyi időt és pénzt emésztett fel. És kinek van kedve bejelenteni a nép színe előtt, hogy átcsoportosítjuk a forrásokat, úgyhogy ezekre a betegségekre most nem lesz pénz, mert egy olyan új bajra kell, amiről még nem is hallottak? Nézze meg, mennyit áldoztunk kutatásra a háború alatt meg később is, de még most sincs se gyógyszerünk, se védőoltásunk. Tudtuk, hogy a Phalanx csak placebo, de így is örültünk neki. Megnyugtatta az embereket, mi meg végezhettük a munkánkat.

Miért, maga inkább megmondta volna nekik az igazat? Hogy nem is új veszettség közeleg, hanem egy titokzatos szuperjárvány, ami feltámasztja a holtakat? El tudja képzelni, mekkora káosz lett volna? Tüntetések, zavargások, magántulajdonban esett több milliárdos károk, hadd ne soroljam tovább. A beszari szenátorok rögtön leállították volna a kormány munkáját, hogy keresztülverjenek a Kongresszuson egy-két fennhangon hirdetett és abszolúte értelmetlen „zombiellenes törvényt”. Fel tudja fogni, mennyire lenullázódott volna az akkori kormány politikai tőkéje? És ugye választási év volt, iszonyú kemény hegymenetben küzdöttük magunkat felfelé. Mi voltunk a „takarítóbrigád”, mi voltunk azok a szerencsétlen barmok, akiknek le kellett sikálniuk az előző kormány összes szarát, és az ő nyolc évük alatt bizony szépen meghízott az a trágyadomb! Csak azért sikerült nagy nehezen hatalomra jutnunk, mert a dróton rángatott új elnökjelöltünk folyton azt szajkózta, hogy „visszatér a béke és a gazdasági fellendülés”. Az amerikai nép nem is érte volna be kevesebbel. Úgy gondolták, túl vannak egy kemény időszakon, szóval öngólt rúgtunk volna, ha megmondjuk, hogy még csak most jön a java. Tehát valójában nem is próbálták megoldani ezt a problémát. Jaj, hagyjon már… A szegénységet „meg lehet oldani”? A bűnözést „meg lehet oldani”? És a betegségeket, a munkanélküliséget, a háborút meg a többi társadalmi nyavalyát? Egy frászt. Mindig csak annyiban reménykedhetünk, hogy sikerül elviselhető szintre szorítanunk őket, hogy az emberek normálisan élhessék az életüket. És ez nem cinizmus, csak érett gondolkodás. Az esőt se lehet elállítani. Építünk egy tetőt, aztán bízunk benne, hogy nem ázik be, vagy legalább nem a szavazóinkra folyik a víz. Ezt hogy érti? Ne csinálja már… Komolyan kérdezem. Hogy érti? Na jó, szóval azt szoktuk mondani, hogy valójában Átlag Johnny megy a szájbakúrt Washingtonba, vagyis nem árt odafigyelni a szavazóbázisunk igényeire. Ha elégedettek, újra megszavazzák a kormányt. Ezért történt, hogy egyes járványkitörésekre nem figyeltek oda? Jó ég, maga ezt úgy mondja, mintha egyszerűen megfeledkeztünk volna róluk… A helyi rendfenntartó szervek kértek plusz segítséget a szövetségi kormánytól? Mikor volt olyan, hogy a zsaruk éppen nem kértek létszámbővítést, jobb felszerelést, több gyakorlatozási lehetőséget vagy civilbarát programokat? Azok a nyámnyila hülyék majdnem olyan rosszak, mint a katonák, folyton sírnak, hogy soha nem kapják meg, amit kérnek, de ugyebár nem az ő állásuk forog kockán, ha adót kell emelni. Nem ők magyarázzák el Kertvárosi Jack-nek, hogy Gettólakó Joe helyett is őket fogjuk agyonterhelni.

Nem tartottak tőle, hogy nyilvánosságra kerül az ügy? Mármint ki által? A sajtó és a teljes média által. Média? Én úgy tudom, vannak bizonyos hálózatok, méghozzá a legnagyobb világcégek birtokában, és a részvényeik zuhanórepülésbe kezdtek volna, ha újabb pánik robban ki a tőzsdén! Erről a médiáról beszél? Tehát maguk sosem bujtogatták őket, hogy elfedjék azt? Nem is kellett, maguktól csinálták. Ugyanannyi vesztenivalójuk volt, mint nekünk, talán még több is. Egyébként ők már megkapták a sztorijukat, amikor előző évben feltűntek az első amerikai betegek. Aztán jött a tél, a Phalanx is megérkezett a boltokba, úgyhogy dobták az ügyet. Talán „lebeszéltek” egy-két ifjabb riportert, aki keresztes lovagnak képzelte magát, de az a helyzet, hogy pár hónap után lejárt lemez volt a téma. Mondhatni kezelhetővé vált. Az emberek hozzászoktak, és már valami újra éheztek. A nagy hír nagy üzlet, szóval aki állandó sikerre vágyik, legyen mindig naprakész. Azért létezett alternatív média is. Persze, de azokat ki nézi, ki hallgatja? És azokra az elpuhult, húszdiplomás okostojásokra ki figyel oda? Senki! Kit érdekel a civil, nonprofit média mikrokisebbsége, akinek semmi kapcsolata nincs a mainstreammel? Minél több elitista károgja, hogy „feltámadnak a holtak”, annál jobban fütyül rájuk a nép. Akkor lássuk csak, jól értem-e a maga álláspontját. A kormány álláspontját. Tehát a kormány álláspontját, amely szerint kellő figyelmet szenteltek ennek a problémának. Úgy van. Holott a kormánynak mindig rengeteg a feladata, és akkoriban még több volt, hiszen az amerikai népnek a legkevésbé sem hiányzott egy újabb rémhír. Eegen. És úgy gondolták, hogy a probléma „kezeléséhez” külföldön elég bevetni az Alfaegységeket, itthon meg elég kiegészíteni őket a rendőrség felkészítésével.

Jól mondja. Pedig több figyelmeztetést is kaptak, és mind arról szólt, hogy ez az ügy nem fog csak úgy belesimulni a hétköznapokba, és globális katasztrófa készül.

[Mr. Carlson hallgat, aztán dühös pillantást vet rám, majd újabb adag „fűtőanyagot” lapátol a talicskájába.] Nőjön már fel…

MONTANA ÁLLAM, TROY

[A brosúra szerint itt található az „Új Amerika” „Új Közössége”. A komplexum az izraeli Maszada-házakhoz hasonlít, és már első ránézésre lehet tudni, hogy mi a fő rendeltetése. Ezek a házak cölöpökön állnak, így tökéletes kilátni belőlük a hat méter magas, masszív betonfalon túlra is. Mindegyik épülethez felhúzható lépcső vezet, a szomszédos házakat pedig könnyű gyaloghíd köti össze, természetesen ezek is visszahúzhatóak. A napkollektorok, a páncélozott kutak, a gondozott kertek, az őrtornyok és az acéllal megerősített tolókapu nyújtotta biztonság komolyan hozzájárult Troy népszerűségéhez; az építési vállalkozó, Mary Jo Miller már hét újabb megrendelést kapott az Államok területén. Ő a komplexum főépítésze és a közösség első polgármestere is.] Hát igen, elég zűrös időszak volt, rengeteget aggódtam az autóm részletei miatt, és Timnek is volt vállalkozói hitele. A medencében a repedés napról napra nőtt, az új klórmentes szűrő miatt meg vékony algaréteg úszott a víz tetején. Aggasztott a befektetési csomagunk is, bár az e-brókerem megmondta, hogy először mindenki fél, de a csomag garantáltan magasabb profitot hoz, mint a hagyományos nyugdíjalapok. Aidennek különmatek-tanár kellett, Jenna meg kinézett magának egy Jamie Lynn Spears-féle stoplis cipőt, hogy ő abban fog játszani a focitáborban. Tim szülei éppen azt fontolgatták, hogy nálunk töltik a karácsonyt. Az öcsém visszakerült az elvonóra. Finley kutyánk férges volt, az egyik halunknak meg valami gomba nőtt ki a bal szeméből. És ez nyilván nem minden. Szóval bőven volt mivel elfoglalnom magam. Nézte a híradót? Igen, úgy naponta öt percet: helyi hírek, sport, bulvártémák… Mit mondjak, nem akartam tévézéssel elrontani a kedvemet. Ahhoz elég volt reggel ráállnom a mérlegre. És a többi hírforráshoz hogyan viszonyult?

Reggel, vezetés közben szinte csak meditáltam. Kiraktam a kicsiket a sulinál, aztán hallgattam [a műsorvezető nevét nem közölhetjük] műsorát. Az ürge poénjai valahogy átsegítettek a napon. És az internet? Mi van vele? Leginkább vásárolgattam rajta, Jenna a házi feladatához szedegetett róla dolgokat,Tim pedig… égre-földre esküdözött, hogy többé nem nyit meg semmi olyat… Híreket csak akkor láttam, amikor nyitólapként bejött az aol.com. De a munkahelyén biztosan beszéltek róla… Először még igen. Elég fura és ijesztő volt ilyeneket hallani, hogy „azt mondják, ez nem is veszettség” s a többi. De nyilván maga is emlékszik, hogy azon az első télen elcsendesedtek a dolgok, meg egyébként is jobb szórakozás volt eljátszani az előző esti celebfogyasztós bohócműsort vagy durván kibeszélni azt a kollégát, aki éppen nem volt velünk szüneten. Márciusban vagy áprilisban történt, hogy egyik reggel beértem a munkahelyemre, és azt láttam, hogy Mrs. Ruiz kipakol az íróasztalából. Azt hittem, leépítették vagy áthelyezték szegényt, mert ettől én is nagyon féltem. Azt mondta, „azok” miatt megy el, mindig így emlegette a problémát, és hozzátette: „meg minden miatt, ami történik”. A családi házat már eladták, egy kunyhót akartak venni Alaszkában, Fort Yukon közelében. Gondoltam is, hogy ilyen marhaságot én még nem hallottam, főleg nem egy olyan okos nőtől, mint Inez. Ő nem iskolázatlan, buta mexikói volt, hanem „tiszta” fajta. Elnézést, hogy így mondom, de akkoriban így gondoltam, nem tagadom. A maga férje nem aggódott? Nem, a gyerekek viszont igen, bár részükről sem volt tudatos, nem is mondták nekem. Jenna egyre gyakrabban kapott össze az osztálytársaival, Aiden meg csak égve hagyott villanynál volt hajlandó elaludni. Ilyen apróságok tehát voltak. Nem hinném, hogy több információhoz jutottak, mint Tim meg én, viszont ők nem tudták csak úgy felnőttesen elhessegetni a gondolatát. És mihez kezdtek a gyerekekkel? Aiden Zoloftot és Ritalin SR-t kapott, Jenna meg Adderall XR-t. Egy darabig működött a dolog. Csak az bosszantott, hogy a biztosításunk nem fedezte a gyógyszereket, mert a gyerekek már szedték a Phalanxot. És meddig szedték? Amint lehetett kapni, rögtön el is kezdtük mindannyian. „Phalanx – a nyugodt életért.” Hát mi így készültünk fel… Tim pedig vett egy pisztolyt. Folyton ígérgette, hogy elvisz a lőtérre gyakorolni. „Vasárnap megyünk, most vasárnap” – mindig ezt mondta. Tudtam, hogy a háta közepére se kívánja az egészet, mert a vasárnap a hatméteres, ikermotoros ribanc napja volt, abba ölte minden szerelmét. De nem is érdekelt. Szedtük a bogyókat, és úgy voltam vele, hogy elég, ha ő tud bánni a Glockkal. Az a fegyver ugyanúgy az életünk része volt, mint a tűzjelző meg a

légzsák. Néhanapján eszébe jut az embernek, hogy ilyenje is van, aztán mindig arra jut, hogy csak kell az… „a biztonság kedvéért”. Egyébként is volt elég bajunk, szinte havonta jött valami új probléma. Elég csak számon tartani őket, és akkor még azt se tudjuk, melyik miatt kell igazán aggódni. És hogyan jöttek rá? Már besötétedett. Ment a meccs, Tim a kedvenc tévénéző foteljében gubbasztott egy Coronitával. Aiden a játékfiguráival játszott a szőnyegen, Jenna meg a szobájában tanult. Én a mosógépből szedtem ki a ruhákat, ezért nem hallottam Finley ugatását. Persze az is lehet, hogy hallottam, csak nem foglalkoztam vele. A legszélső utcában volt a házunk, mögöttünk már kezdődtek a hegyek. San Diego közelében, North megyében laktunk egy csendes, új építésű környéken. Gyakran átfutott a kerten egy-egy nyúl vagy néha egy szarvas, és Finley olyankor teljesen megőrült. Rá is néztem a post-itre, hogy majd fel kell írnom a listára egy jó kis ugatásgátló nyakörvet. Nem tudom, a többi kutya mikor zendített rá, arra se emlékszem, mikor szólalt meg az autóriasztó az utcán. Azt tudom, hogy akkor mentem be a dolgozószobába, amikor puskalövésszerű hangot hallottam. Tim persze semmit nem hallott, mert üvöltött a tévé. Mindig mondtam neki, hogy nézéssé meg a fülét, mert ha az ember egy speed metál bandában tölti a húszas éveit, akkor garantáltan… na mindegy. Aiden is hallott valamit. Tőlem kérdezte, mi volt az. Éppen mondtam volna neki, hogy nem tudom, amikor láttam, hogy elkerekedik a szeme. Nem engem nézett, hanem a tolóajtót, ami a hátsó kertre nyílt. Odafordultam, mire az ajtó üvege millió darabra tört. Az alak százhetvenöt magas lehetett, csapott válla és löttyedt hasa volt. Felül tök csupasz volt, láttuk a foltos, tépett, himlőhelyes szürke húsát. Olyan szaga volt, mint a tengerpartnak – rohadó hínár és tengervíz. Aiden rögtön felpattant és mögém szaladt. Tim is talpra szökkent, beállt a lény elé. Azonnal tudtuk, hogy mégsem hazudtak. Tim kétségbeesetten kutatott valami fegyver után, de a lény megragadta az ingét. A szőnyegen dulakodtak tovább. Azt kiabálta, hogy menjünk a hálóba, én meg hozzam a pisztolyt. Már a közlekedőn voltunk, amikor Jenna felsikított. A szobájához szaladtam, és berontottam az ajtón. Egy másik, nagyobb darab lénnyel találtam szemben magamat. Ez olyan száznyolcvanöt magas lehetett; hatalmas vállai és izmos karjai voltak. Betörte az ablakot, úgy mászott be a szobába, és a hajánál fogva húzta maga felé Jennát, aki meg sikított, hogy „Anyúúúúanyúúú!”. És maga mit tett? Nem is tudom. Próbálok visszaemlékezni, de minden olyan gyorsan történt. Megragadtam a nagy melák nyakát. Rendületlenül húzta a szája felé szegény Jennát. Szóval erősen megfogtam a nyakát és rángattam, húztam… A gyerekek azt mondják, letéptem a fejét, de úgy mindenestül… jöttek az inak meg a mindenféle húscafatok. .. De nem hinném, hogy tényleg így volt. Mondjuk, ha az embert hajtja az adrenalin… Szerintem csak a gyerekek csináltak belőle legendát így több év távlatából – előadják, hogy női Hulk voltam vagy ilyesmi. Azt tudom, hogy Jennát tényleg kiszabadítottam. Aztán arra is emlékszem, hogy a következő pillanatban Tim bejött a szobába, és az egész inge össze volt kenve azzal a fekete szmötyivel. Egyik kezében a pisztolyt fogta, a másikban meg Finley pórázát. Odadobta nekem a kocsikulcsot, és mondta, hogy rakjam be a kölköket a SUV-ba. Kiszaladt a kertbe, mi meg mentünk a garázs felé. Hallottam, hogy elsütötte a pisztolyt, amikor beindítottam a kocsit.

A NAGY PÁNIK

TENNESSEE ÁLLAM, MEMPHIS, PARNELL KATONAI LÉGIBÁZIS

[Gavin Blaire egy D-17-es hadiléghajó pilótája. Ezek a repülő alkalmatosságok az amerikai Polgári Légi Járőrszolgálat legfontosabb tagjai. Mr. Blaire számára igen testhezálló a feladat, ugyanis korábban egy Fujifilm-léghajót24 kormányozott.] A sor vége eltűnt a horizonton: személyautók, teherautók, buszok, lakóautók, szóval volt ott minden, amivel közlekedni lehet. Láttam traktorokat, még betonkeverőt is. Emlékszem egy nagy reklámautóra is, tudja, amelyiken hátul óriásplakát van, hát az éppen valami sztriptízbárt hirdetett, és még annak a plakátnak a tetején is ültek. A járműveken mindenhol emberek utaztak. Sokan a tetőcsomagtartóba kapaszkodtak. Egy indiai vonatról készült régi fotó jutott róluk eszembe. Mindenféle szirszarok hevertek az út mentén. Bőröndök, dobozok, még drága bútorok is. Láttam egy zongorát, amit biztosan a platóról dobtak le. Gazdátlan autó is akadt bőven; némelyiket csak félretolták, de olyan is volt, amit kibeleztek vagy felgyújtottak. A gyalogszerrel közlekedőkből sem volt hiány; egyesek átvágtak a mezőkön, mások meg az út szélén baktattak. Ezek közül páran bekopogtak az autókba, ilyen-olyan vackokat ajánlgattak. Voltak nők, akik kihívóan mutogatták magukat. Biztos üzletelni akartak, valószínűleg benzin kellett nekik. Gyorsabban haladtak a kocsisornál, szóval nem fuvarra vágytak. Persze ilyen helyzetben kinek van kedve…? Úgy ötven kilométerrel lejjebb kicsit jobban lehetett haladni. Ebből már rögtön azt gondolhatnánk, hogy arrafelé a hangulat is nyugodtabb volt, de nem. Az autósok villogtak, egymásba koccantak, kiszálltak, balhéztak. Néhányan az út mellett feküdtek, már nemigen mozogtak. A többiek ügyet se vetettek rájuk, csak szaladtak a csomagokkal meg a gyerekekkel felmálházva, de olyan is volt, aki üres kézzel rohant a forgalom irányában. Néhány kilométerrel arrébb már láttam, mi elől menekülnek. A rémek ellepték a kocsisorokat. A külső sávokban haladók megpróbáltak letérni az útról, de beleragadtak a sárba, így a belső sávok is csapdába estek. Az autók annyira közel álltak egymáshoz, hogy az emberek kiszállni sem tudtak. Sokan rekedtek a kocsijukban. A csukott ajtókat szerintem be is zárták, az ablakokat meg felhúzták, elvégre a biztonsági üveg is véd. A holtak tehát nem tudtak bejutni, az élők meg nem tudtak kijutni. Néhányan bepánikoltak, megpróbáltak átlőni a szélvédőjükön, ezzel tönkre is tették az egyetlen védelmüket. Idióták. Pedig ha kibírták volna még pár óráig, talán meg is menekülhettek volna. De az is lehet, hogy

24

A háború előtt egyébként többször előfordult, hogy a Fujifilm a hatóságok rendelkezésére bocsátotta léghajóit; a rendőrség és a terrorelhárítás munkatársai nagyobb tömegrendezvényeken a helyszín fölé repülve, a magasból vigyázták a rendet (a ford.).

számukra az egyetlen kiút a gyors halál volt. Láttam egy lószállító utánfutót is a középső sávban egy kisteherautó mögé kötve. Az utánfutó őrülten mozgott, még benne voltak a lovak. A horda gyakorlatilag átrágta magát a megrekedt kocsisorokon. Szerencsétlen nyomorultaknak nem sikerült meglépniük. És az egészben az a legborzalmasabb, hogy sehová nem jutottak volna. Ez az I-80-as úton történt, Lincoln és North Platte között. Mindkét városban dúlt a járvány, de a köztük lévő kisebb helyeken is. Tudták ezek az emberek, hogy mit csinálnak? Ki volt ennek a kivonulásnak az értelmi szerzője? Egyáltalán volt ilyen? Vagy csak meglátták az emberek a kocsisort és szó nélkül beálltak a többiek mögé? Próbálom elképzelni, milyen lehetett ott ülni a tömött kocsisorban a síró gyerekekkel meg az ugató kutyával… a többség talán tudta, mi történik pár kilométerrel hátrébb… biztos remélték, sőt, imádkoztak érte, hogy elöl legalább egyvalaki tudja, hová megy. Hallott a kísérletről, amit egy amerikai újságíró hajtott végre Moszkvában, még a ’70-es években? Találomra kiválasztott egy épületet és odaállt az egyik ajtajához. Rögtön be is állt mögé valaki, aztán jöttek még páran, és szinte egyik pillanatról a másikra az utcasarokig nőtt a sor. Senki nem kérdezte, hogy tulajdonképpen mire is várnak. Úgy voltak vele, biztos megéri ott szobrozni. Persze nem tudom, hogy tényleg megtörtént-e. Talán csak kitaláció, hidegháborús mese.

INDIA, ALANG

[Ajay Shah mellett állok a tengerparton, nézzük az egykor büszke hajók rozsdás maradványait. A kormánynak nincs pénze az elszállításukra, az idő vasfoga pedig teljesen szétrágta a bennük lévő acélt, így a roncsok itt maradtak, némán őrizve a parton lezajlott mészárlás emlékét.] Azt mondják, ami itt történt, egyáltalán nem mondható szokatlannak, mert világszerte minden tengerparton volt ilyen. Az emberek, a túlélés reményében, kétségbeesetten próbáltak feljutni mindenre, ami úszott a vízen. Nem igazán tudtam, mi folyik Alangban, pedig a szomszédos Bhavnagarban éltem. Irodai kisfőnök voltam, rögtön az egyetem után kerültem ebbe a munkakörbe. A két kezemmel csak akkor dolgoztam, amikor gépelnem kellett, de a hangfelismerő szoftverek bevezetése után már erre sem volt szükség. Annyit tudtam, hogy Alangban hajógyár működik, elsősorban ezért indultam el ide. Gondoltam, hogy a gyár egymás után bocsátja vízre az új hajókat, tehát lesz hová felszállnunk, aztán irány a biztonságot jelentő tenger. Nem is sejtettem, hogy itt pont az ellenkezője történik. Alangban nem építették, hanem pusztították a hajókat. A háború előtt ez volt a világ legnagyobb hajóbontója. A fémhulladékkal foglalkozó indiai cégek minden országtól vettek bontásra ítélt példányokat, aztán itt húzták partra őket. A szétszerelés meg a darabolás már az itteni munkások feladata volt. Több tucat hajót láttam, de egyetlen használható sem akadt köztük. Azok a lecsupaszított hajótestek már csak a halált várták. Itt nem voltak szárazdokkok, még hajócsúszdák sem. Alang nem is volt igazi hajóüzem, csak egy hosszú, homokos partszakasz. A hajókat kihúzták a tengerből, aztán úgy hevertek ott, mint a partra vetett bálnák. Minden reménységemet a fél tucat frissen érkezett hajó jelentette, mert ezek

még a vízen horgonyoztak, minimális létszámú legénységgel és talán egy kevés üzemanyaggal. Az egyik ilyen hajó, a Veronique Delmas éppen egy partra húzott roncs visszavontatásán ügyködött. Az APL Tulip nevű szingapúri kontérnerszállítót már félig kibelezték, de most vaktában a farára kötöttek néhány láncot és kötelet. Amikor odaértem, a Delmas teljes gőzre kapcsolt. Tajtékot vetett a víz, ahogy nekifeszült a köteleknek; a gyengébbek persze hamar el is pattantak, puskalövésszerű hangjuk volt. A masszívabb láncok viszont… tovább bírták, mint maga a hajótest. A Tulip gerince súlyosan megsérülhetett, amikor partra húzták, mert ahogy a Delmas nekiveselkedett, a fém hátborzongatóan felnyögött, és a Tulip gyakorlatilag kettészakadt – az orra a parton maradt, a fara pedig bevágtatott a tengerbe. Nem volt mit tenni. A Delmas már teljes gőzzel haladt és húzta maga után a Tulip farát a mély vízbe. Ott a roncsdarab szinte azonnal felfordult, és pillanatokon belül elsüllyedt. Legalább ezren lehettek rajta, megtöltöttek minden kabint és folyosót, még a fedélzet is tele volt velük. A roncsot elnyelő habokban alig hallatszott a halálsikolyuk. A menekültek egyszerűen várhattak volna a parton fekvő hajókon is. Ha beszedik a létrákat, a hajó máris megközelíthetetlen, nem igaz? Utólag okos az ember. De maga nem volt itt aznap éjjel. A hajóbontó partszakaszán tömegek tolongtak, űzött vadként menekültek a saját szülőföldjükről. Több százan próbáltak kiúszni a hajókhoz. Akiknek nem sikerült, azokat vízihullaként láttuk viszont; rengeteg volt belőlük a parton, úgy kellett kerülgetni őket. Több tucat kisebb hajó és csónak ingázott a part és a nagy hajók között, folyamatosan szállították az embereket. „Adjátok ide a pénzeteket – mondta egyik-másik kapitány –, adjátok ide mindeneteket, akkor felszállhattok.” A pénznek még volt értéke? Kértek ezek pénzt, élelmet, szóval bármit, amit értékesnek gondoltak. Az egyik hajó legénysége csak nőket, fiatal nőket vett fel, egy másikra meg csak világos bőrűek szállhattak. A rohadt mocskok zseblámpával belevilágítottak az emberek arcába, hogy kiszűrjék a magamfajta sötéteket. Láttam egy kapitányt, aki pisztollyal a kezében üvöltözte, hogy: „Dalitokat és ádivászikat nem veszünk fel! Érinthetetlenek, takarodjatok!” Érinthetetleneket meg kasztokat emleget? Alig hittem a fülemnek. Manapság ki gondolkodik még így? És az a szörnyű, hogy ennek hallatára néhány idősebb ember tényleg kiállt a sorból! El tudja ezt hinni? Persze most kiemeltem a legrosszabb példákat. Egyébként minden ilyen nyerészkedőre meg undorító pszichopatára jutott tíz rendes ember, akinek nem esett folt a karmáján. Azok a halászok és hajótulajdonosok egyszerűen elhúzhattak volna a családjukkal, de ők életük kockáztatásával újra meg újra visszatértek a partra. Ha belegondolok, tényleg életveszélyben voltak: megölhették volna őket a hajójukért, vagy csak kilökik őket a parton, esetleg a tengerben hemzsegő vízirémek bánnak el velük… Volt belőlük jó néhány. Amelyik fertőzöttnek nem sikerült elúsznia a nagy hajókig, az megfulladt, aztán rögtön feltámadt. Apály volt, és akkora vízben pont meg lehetett fulladni, de a tengerfenéken cammogó rémek még könnyen elérték az úszókat. Sok embert láttam hirtelen elmerülni, a felborult csónakok utasai is hamar eltűntek a víz alatt. A jólelkű hajósok mégis lankadatlanul hordták a népet, és még a vízbe is beugrottak, hogy kimentsék a bajbajutottakat.

Én is így menekültem meg, ugyanis úszva próbáltam elmenekülni, de a hajók jóval messzebb voltak, mint gondoltam. Jó úszónak számítottam, csak hát aznap már elgyalogoltam ide Bhavnagarból, jóformán minden percben küzdöttem az életemért, úgyhogy ahhoz is alig volt erőm, hogy fenn maradjak a vízen. Mire nagy nehezen odaevickéltem a kiszemelt üdvösségemhez, már kiabálni se tudtam. Kikötőhíd sehol, csak a hajó oldala tornyosult felettem. Döngettem az acélfalat, és a maradék erőmet összeszedve a fedélzet felé óbégattam. Amint alámerültem, erős kar fonódott a mellkasomra. Gondoltam, hogy akkor ennyi volt, a vízirém mindjárt belém mélyeszti a fogait. A kar viszont nem lefelé húzott, hanem fel, a víz tetejére. A kanadai partiőrség egyik leselejtezett hajóján, a Sir Wilfred Grenfellen kötöttem ki. Nehezen ment a beszéd, de azért sűrű bocsánatkérések közepette elnyöszörögtem, hogy nincs pénzem, viszont bármilyen munkát elvégzek, amit kell. A matróz csak mosolygott. „Tarts ki, mindjárt indulunk” – mondta, aztán megremegett alattunk a fedélzet, és a nyílt víz felé vettük az irányt. Borzalmas volt nézni a többi hajót, ahogy elhaladtunk mellettük. Láttam, hogy a frissen megfertőzöttek közül néhányan már feltámadtak. Egyes hajók úszó mészárszékké változtak, de olyan is volt, amit még lehorgonyozva gyújtottak fel. Az emberek a tengerbe ugráltak, sokan nem is bukkantak fel többé.

KANSAS ÁLLAM, TOPEKA

[Sharon bármilyen szépségideál alapján gyönyörűnek mondható – hosszú, vörös haja és zöld szeme van, a teste karcsú, akár egy táncosé vagy háború előtti topmodellé. A csodás külsőhöz sajnos egy négyéves gyerek gondolkodása társul. Interjúnk helyszíne a Rothman Rehabilitációs Intézet az Elvadult Gyermekekért. Sharon kezelőorvosa, dr. Roberta Kelner „szerencsésnek” nevezi a lány állapotát. „A beszédkészsége legalább megvan, az pedig összetett gondolkodási folyamatot kíván – magyarázza. – Elég kezdetlegesen fogalmaz, de tökéletesen meg tudja értetni magát.” Kelner doktornő örül a beszélgetésnek, azonban a Rothman Intézet programigazgatója, dr. Sommers nem lelkesedik érte. A program finanszírozása mindig is akadozott, a mostani kormány pedig azzal fenyegetőzik, hogy végleg leállítja. Sharon kezdetben elég félénk. Hiába próbálkozom, nem fog velem kezet, és a szemkontaktust is kerüli. A lányt Wichita romjai között találták meg, de nem lehet tudni, hogy a története tulajdonképpen hol játszódott.] Anyuval templomban voltunk. Apu mondta, hogy majd utánunk jön. Valami dolga volt. Ott kellett megvárnunk a templomban. Mindenki ott volt. Hoztak mindenféle dolgokat. Müzlit, vizet, gyümölcslevet, meg hálózsákokat és zseblámpákat és… [két karjával puskát formáz]. Mrs. Randolph is hozott egyet. Nem lett volna szabad neki, mert veszélyes dolog, ő is mondta. Ő volt Ashley anyukája. Ashley-vel jóban voltunk. Kérdeztem is tőle, hol van Ashley, erre sírni kezdett. Anyu rám szólt,

hogy ne kérdezzek Ashley-ről, és bocsánatot kért Mrs. Randolph-tól. Mrs. Randolph elég piszkos volt, piros meg barna koszt láttam a ruháján. Kövér volt, és olyan nagy, puha karjai voltak. És voltak más gyerekek is, például Jill és Abbie meg mások is. Mrs. McGraw vigyázott rájuk. Volt zsírkrétájuk, azzal rajzoltak a falra. Anyu mondta, hogy menjek oda és játsszak velük. Mondta, hogy nyugodtan játszhatok, mert Dan lelkészbácsi is megengedte. Dan lelkészbácsi is ott volt, és próbált beszélni az emberekhez. „Kérem, mindenki… [mély hangot utánoz] mindenki nyugodjon meg, a hatási erők már jönnek, csak nyugodjunk meg és várjuk meg a hatási erőket.” De senki nem hallgatott rá. Mindenki beszélgetett, senki nem ült a helyén. Az emberek próbáltak beszélni az izéjükön [képzelt mobiltelefont emel a füléhez], aztán mérgesek lettek rájuk, dobálták az izéket, és csúnyán beszéltek. Sajnáltam Dan lelkészbácsit. [Szirénahangot utánoz.] Ezt hallottuk kintről. [Újra szirénázik, de most halkan kezdi és fokozatosan hangosodik, majd elhalkul – ezt többször is megismétli.] Anyu Mrs. Cormode-dal és a többi nénivel beszélgetett. Veszekedtek. Anyu már elég mérges volt. Mrs. Cormode meg csak mondogatta [indulatos, de vontatott hangnemre vált], hogy: „És mi van, ha mégis? Akkor mit csinálsz?” Anyu rázta a fejét. Mrs. Cormode a kezével mutogatott neki, miközben beszélt. Nem szerettem Mrs. Cormode-ot. Ő volt Dan lelkészbácsi felesége. Olyan erőszakos, durva néni volt. Aztán valaki felkiáltott: „Itt jönnek!” Anyu odaszaladt hozzám és felkapott. Elvitték a padunkat, odatették az ajtóhoz. Az összes padot odatették az ajtóhoz. „Gyorsan!”„Ezt is tegyétek az ajtó elé!” [Több hangot is utánoz.] „Valaki adjon egy kalapácsot!”„Adjatok szöget!” „Már a parkolóban vannak!” „Erre jönnek!” [Dr. Kelnerhez fordul.] Doktor néni, ugye szabad? [Dr. Sommers kissé bizonytalan, dr. Kelner azonban elmosolyodik és bólint. Később megtudtam, hogy a szoba éppen ezért kapott hangszigetelést.] [Sharon zombihörgést utánoz. Bátran kijelenthetem, hogy ilyen élethű hörgést még nem hallottam. Sommers és Kelner ábrázatából úgy sejtem, ők is osztják a véleményemet.] Jöttek. Egyre többen lettek. [Megint hörög, aztán jobb öklével többször is az asztalra sújt.] Be akartak jönni. [Ütései erősek, gépiesek.] Az emberek kiabáltak. Anyu szorosan átölelt. „Nincs semmi baj. [Lágy hangon folytatja, és simogatni kezdi a haját.] Nem hagyom, hogy bántsanak. Csssss….” [Most már mindkét öklével veri az asztalt, az ütések ritmusa egyre szabálytalanabb, ez bizonyára több lényre utal.] „Tartsátok az ajtót!” „Nyomjátok, nyomjátok!” [Üvegcsörömpölést utánoz.] Betörtek az ablakok ott elöl, az ajtó mellett. Aztán elment a fény. A felnőttek nagyon féltek. Sikoltoztak, kiabáltak. [Anyja lágy hangján folytatja.] „Cssss… kicsikém… nem engedem, hogy bántsanak.” [Közben már az arcát és a homlokát simogatja. Kérdően néz Kelnerre, aki újabb bólintással jelzi, hogy folytassa. Sharon most a torka legmélyéről előcsalt hurutos hörgéssel valamilyen nagyobb tárgy széttörésének hangját utánozza.] „Bejönnek! Lőjetek, lőjetek!” [Most előadja a puskalövéseket.] „Nem engedem, hogy bántsanak, nem engedem, hogy bántsanak!” [Hirtelen a semmibe réved, átnéz a vállam felett, odaképzeli, amit akkor látott.] „A gyerekek! Ne hagyjátok, hogy odamenjenek a gyerekekhez!” Ezt Mrs. Cormode mondta. „A gyerekeket mentsétek! A gyerekeket!” [Újabb puskalövéseket hallunk. Két kezét összekulcsolja, úgy csap le a láthatatlan ellenségre.] A gyerekek sírni kezdtek. [Képzeletbeli

tárgyakat vesz a kezébe, úgy hadakozik.] Abbie nagyon sírt. Mrs. Cormode felvette Abbie-t. [Eljátssza, hogy felemel valamit vagy valakit, aztán odavágja a falhoz.] És akkor Abbie már nem sírt. [Megint az arcát simogatja, és ismét anyját idézi, ezúttal zordabb hangon.] „Csss… nincs semmi baj, kicsim, nincs semmi baj…” [Kezei lejjebb csúsznak, már a torkát szorítják.] „Nem hagyom, hogy bántsanak! NEM HAGYOM, HOGY BÁNTSANAK!” [Sharon a saját keze szorításában levegő után kapkod.] [Dr. Sommers már mozdulna, hogy leállítsa a lányt, de dr. Kelner int neki, hogy hagyja. Sharon puskalövést utánozva szétdobja a karjait.] A számban valami sós meleget éreztem, a szememet is csípte. Valaki felkapott és elindult velem. [Feláll az asztaltól és mutatja, hogy az illető a hóna alatt vitte őt.] Kivitt a parkolóba. „Fussál, Sharon, fussál, meg ne állj!” [Ez most nem az anyja hangja volt.] „Fussál, csak fussál!” Aztán elrángatták tőlem. Elengedett. Nagy, puha karjai voltak.

OROSZ ORTODOX BIRODALOM, OLHON SZIGETE A BAJKÁL-TAVON, HUZSIR

[A szobában csak egy asztal van két székkel, a falon pedig egy nagy tükör lóg – szinte biztosra veszem, hogy detektívtükör. Szemben ülök beszélgetőpartneremmel és egy jegyzettömbbe írogatok, mert az elektroírnokomat „biztonsági okokból” nem használhatom. Marja Zsuganova arca megviselt, haja őszül, és bár telt alakja próbára teszi a kopott egyenruha varrásait, ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy ezt viselje az interjún. Elméletileg csak ketten vagyunk, de határozottan érzem, hogy figyelnek a tükör túloldaláról.] Mi nem tudtunk róla, hogy kitört a Nagy Pánik. Teljesen el voltunk szigetelve a külvilágtól. Egy hónappal azelőtt, hogy elkezdődött ez az egész, tehát nagyjából akkor, amikor az az amerikai tévés nő bejelentette a hírt, a táborunkat határozatlan időre kommunikációs blokád alá vonták. A körletekből kivittek minden tévét, elkobozták a zsebrádiókat és a mobiltelefonokat is. Nekem egy olcsó kis eldobható mobilom volt, öt percet lehetett beszélni rajta. A szüleimnek csak ennyire futotta. Azért kaptam, hogy a születésnapomon felhívhassam őket, mert ez lett volna az első szülinapom, amit nem velük ünnepelek. Az egyik elvadult déli köztársaságunkban, Észak-Oszétiában állomásoztunk. Hivatalosan „békefenntartási” feladatokat láttunk el – nekünk kellett meggátolnunk az oszétek és az ingusok összecsapásait. A szolgálati időnk éppen lejárt, amikor elvágtak bennünket a külvilágtól – azt mondták, bizonyos „nemzetvédelmi okokból”. Kik mondták?

Mindenki: a tisztek, a katonai rendészek, de még az a civil ruhás fickó is, aki egyik nap csak úgy előbukkant a semmiből. Rohadt kis szemétláda volt beesett, patkányszerű arccal. El is neveztük Patkányképűnek. Próbálták kideríteni, hogy ki lehet az illető? Én biztosan nem, de más sem, soha. Persze csendben zúgolódtunk, a katonák már csak ilyenek. De komolyabb panaszkodásra nem is volt idő. Miután a blokád életbe lépett, teljes harckészültséget rendeltek el. Előtte viszonylag jó sorunk volt, egyhangú lustaságban teltek a napjaink, csak ritkán vonultunk ki a hegyekbe. Most viszont napokat töltöttünk a hegyekben teljes menetfelszerelésben, fegyverrel, lőszerrel. Bementünk minden faluba, minden házba. Kikérdeztünk minden parasztot, utazót és… mit mondjak… szinte még az utunkba tévedő kecskéket is. Kikérdezték őket? Miért? Akkor még én sem tudtam. „Mindenki megvan a családjukból?” „Nem tűnt el valaki?” „Nem harapta meg magukat veszett állat vagy ember?” Ezt aztán végképp nem értettem. Veszett? Az még rendben, hogy az állatra rákérdezünk, de hogy emberre is… És mindenkit tetőtől talpig átvizsgáltunk. Anyaszült meztelenre vetkőztettük őket, az eü.-alakulat pedig kínos alapossággal keresett rajtuk valamit… nekünk nem is mondták meg, hogy mit. És sehogy nem akart összeállni a kép. Egyszer találtunk egy egész raktárnyi fegyvert, 74eseket meg egy-két régi 47-est is, és rengeteg lőszert – gondolom, lefizettek valakit a zászlóaljunkból és attól szerezték. Nem tudtuk, kié az a sok fegyver; lehetett kábszereseké, helyi bűnözőké, de még az sem kizárt, hogy azoknak a megtorlóegységeknek a raktárát találtuk meg, akik miatt odavezényeltek bennünket. Erre mit csináltunk? Otthagytuk az egészet. A kis civil Patkányképű találkozott a falu véneivel. Nem tudom, miről tárgyaltak, de az biztos, hogy halálra rémültek: sűrűn vetették a keresztet, és imádkoztak. Nem értettük. Össze voltunk zavarodva, dühösek voltunk. Nem értettük, mi a bánatot keresünk ott. A szakaszunkban volt egy öreg veterán, Baburinnak hívták. Megjárta Afganisztánt, Csecsenföldön kétszer is harcolt. Azt híresztelték, hogy az ő BMP-je25 lőtt először a Dumára, amikor Jelcin leverte a ’91-es kormánypuccsot. Szerettük hallgatni a történeteit. Mindig jókedvű volt, és mindig részeg… mármint, amikor azt gondolta, hogy senki se veszi észre. A fegyverraktáras ügy után viszont eléggé megváltozott. Eltűnt a mosolya, a mesélést is abbahagyta. Szerintem onnantól az italnak még csak a közelébe se ment, és ha nagy ritkán meg is szólalt, csak ennyit mondott: „Valami nincs rendjén. Itt valami történni fog.” De amikor megkérdeztem, mire céloz, egyszerűen vállat vont és odébbállt. Onnantól az általános fegyelem is meglazult. A katonák idegesek voltak, gyanakodtak. Patkányképű mindig ott sertepertélt, az árnyékból fülelt, figyelt, és persze folyton suttogott a tisztjeink fülébe. Aznap is velünk volt, amikor átfésültünk egy isten háta mögötti, nevesincs porfészket. Szokás szerint mindent átkutattunk, mindenkit kikérdeztünk. Szinte már távozóban voltunk, amikor egy gyerek, pontosabban egy kislány lélekszakadva berohant a faluba. Könnyen észrevettük, mert csak egyetlen úton jöhetett, több nem is volt. Kétségbeesetten sírt, látszott rajta, hogy halálra van rémülve. Odaszaladt a szüleihez, és elhadart nekik valamit… bárcsak lett volna időm megtanulni 25

Bojevaja masina pehoti: „gyalogsági harcjármű”. Első szériáját 1966-ban rendszeresítették a Szovjet Hadseregben.

a nyelvüket… és a mezőre mutogatott. Egy apró alak, egy másik kislány billegett felénk a sártengeren át. Tyihonov hadnagy belenézett a távcsövébe és azonnal elsápadt. Patkányképű odalépett mellé, saját távcsövével ő is szemügyre vette a kislányt, aztán súgott valamit a hadnagy fülébe. A szakasz mesterlövésze, Petrenko azt a parancsot kapta, hogy vegye célba a gyereket. Így is tett. „Célba vette?” „Jelentem, igen.”, Akkor lőjön!” Gondolom, nagyjából ennyit beszéltek. Aztán emlékszem, volt némi közjáték. Petrenko az irányzék mögül a hadnagyra nézett és kérte, hogy ismételje meg a parancsot. „Hallotta, mit mondtam!” – csattant fel Tyihonov. Messzebb voltam tőle, mint Petrenko, de még én is hallottam. „Ismétlem: semmisítse meg a célpontot, most azonnal!” Láttam, hogy remeg az a puskacső. Petrenko mély növésű, sovány fickó volt, enyhén szólva nem tartozott a legerősebb és legbátrabb katonák közé, de hirtelen leengedte a fegyverét és csak úgy közölte, hogy nem fogja megtenni. „Hadnagy úr, én nem lövök.” Mintha a nap is megállt volna az égen. Senki nem tudta, mitévő legyen, Tyihonov hadnagy is csak állt, mint akit megkértek. Mindenki a másikra nézett, aztán azt figyeltük, mi történik a mezőn. Patkányképű, jóformán a szokott tempójában, megindult a kislány felé, aki szintén közeledett, láttuk az arcát. Tágra nyílt szemmel bámult Patkányképűre. Két karjával felé kalimpált, és hallottam azt a kislányos hörgést. Félúton találkoztak. Mire feleszméltünk, már vége is volt az egésznek. Patkányképű lazán előrántott egy pisztolyt a kabátja alól, a kislány szeme közé célzott, lőtt, aztán visszabattyogott hozzánk. Egy nő hangosan felzokogott, biztos ő volt a gyerek anyja. Térdre esett, úgy köpködött felénk, közben mindenféle átkokat szórt ránk. Patkányképűt nem hatotta meg a jelenet, talán észre se vette, csak odasúgott valamit Tyihonov hadnagynak, aztán visszaszállt a BMP-be, de olyan hanyag természetességgel, ahogy Moszkvában taxiba száll az ember. Aznap éjjel… nem bírtam elaludni, csak feküdtem az emeletes ágy tetején, és megpróbáltam nem gondolni a történtekre meg arra, hogy a rendészek elvitték Petrenkót, a fegyvereinket pedig elzárták a raktárba. Tudtam, hogy sajnálnom kellene azt a gyereket, és tudtam, hogy bosszúvágyat kellene éreznem Patkányképű kegyetlensége miatt, és talán egy kevés bűntudatom is lehetne, mert a kisujjamat se mozdítottam, hogy közbelépjek. Tudtam, mit kellene éreznem, de akkor már csak félelem volt bennem. Eszembe jutott, mit mondott Baburin: „itt valami történni fog”. Haza akartam menni a szüleimhez. Mi van, ha közben terroristák támadtak az országra? Mi van, ha kitört a háború? A családom Bikinben élt, elég közel a kínai határhoz. Beszélnem kellett velük, tudnom kellett, jól vannak-e. Annyira ideges voltam, hogy hányni kezdtem, át is küldtek a gyengélkedőre, és még másnap is ott voltam, amikor a többiek megjöttek az őrjáratból. Az ágyban fekve olvasgattam a Szemnadcaty26 egyik régi számát. Kintről zajokat hallottam, teherautók érkeztek, emberek zúgolódtak. Egész tömeg verődött össze a gyakorlótéren. Átnyomakodtam rajtuk, és a csődület közepén megláttam Arkagyijt. Ez a tagbaszakadt fickó volt a szakaszunk nehézgéppuskása. Jóban voltunk, mert távol tartotta tőlem a többi férfit, ha érti, mire gondolok. Azt mondta, a húgára emlékeztetem. [Szomorúan elmosolyodik.] Szóval nagyon jóban voltunk. Valaki mászkált a lábánál. Öregasszonynak néztem, de vászonzsák volt a fejére húzva, a nyaka meg át volt tekerve lánccal, Arkagyij annak a végét fogta, mint valami pórázt. A ruhája szakadt volt, a lábáról meg teljesen lejött a bőr. Nem vérzett, csak az a fekete genny jött belőle. Arkagyij indulatos szónoklatot tartott. „Elég a hazudozásból! Nem fogunk több civilt lelőni! Ezért is hallgattattam el azt a kis seggnyalót…” 26

A Szemnadcaty, azaz „Tizenhét”, orosz ifjúsági magazin volt, amely jogtalanul „átvette” az amerikai 17 című magazin nevét.

Néztem, merre lehet Tyihonov hadnagy, de sehol nem láttam. Görcsbe rándult a gyomrom. „Ezt nektek is látnotok kell!” – kiabálta Arkagyij. Felrántotta a pórázt és vele az öregasszonyt is, aztán lekapta a fejéről a zsákot. A vénasszony arca és az egész teste is hamuszürke volt, tágra nyílt szemmel pásztázta a tömeget, és farkas módjára acsargott hozzá, próbálta elkapni Arkagyijt is, aki erre megragadta a nyakát és kinyújtott karral maga elé emelte a nyomorultat. „Mindjárt meglátjátok, miért vagyunk itt!” Övéből előkapta a kését, aztán tövig vágta az öregasszony szívébe. A lélegzetünk is elállt. A késből csak a markolat látszott, de a néni ugyanúgy rángatta a láncát, még a hörgést se hagyta abba. „Látjátok?! – kiáltotta Arkagyij, miközben újra meg újra megmártotta benne a kést. – Tessék! Hát ezt titkolják előttünk! Az ilyenek után kutatunk árkon-bokron túl!” Egyre többen bólogattak vagy benyögték, hogy „úgy van!”. Arkagyij folytatta: „És mi van, ha ezek már mindenhol ott vannak? Mi van, ha odahaza is ott vannak, és éppen rátörnek a családunkra?” Megpróbált minél több katonával szemkontaktust teremteni. Csak közben nem figyelt rendesen az öregasszonyra. Amikor egy kicsit gyengébben fogta a láncát, a néni hátrafordult, és megharapta Arkagyij kezét, az meg felüvöltött, és kiütötte a nénit, aki négykézlábra esett, aztán a földön vonaglott, és szivárgott belőle az a fekete ragacs. Arkagyij a bakancsával fejezte be, amit elkezdett: összeroppantotta a néni koponyáját… borzalmas hangja volt, mind hallottuk. Arkagyij összeszorított ökléből csöpögött a vér. Rázta az ég felé, és közben üvöltött, a nyakán már dagadtak az erek. „Haza akarunk menni! – ordította. – Meg akarjuk védeni a családunkat!” Mások is csatlakoztak hozzá. „Úgy van! Védjük meg a családunkat! Szabad országban élünk! Demokrácia van! Nem lehet minket bezárni!” Én is kiabáltam, skandáltam a többiekkel. Ott volt ez az öreg néni, ez a lény, aki nem halt meg a szívébe szúrt késtől… tényleg csak arra bírtam gondolni, hogy mi van, ha ezek már otthon is megjelentek, és terrorizálják a szeretteinket, a szüleinket… Minden félelmünk, kétségünk, az összes negatív érzésünk iszonyú indulatban összpontosult. „Menjünk haza! Menjünk haza!” Ilyeneket skandáltunk, aztán… golyó húzott el a fülem mellett, és a következő pillanatban Arkagyij bal szeme szétrobbant. Nem emlékszem rá, hogy futottam volna, és arra sem, hogy belélegeztem a könnygázt, és azt sem láttam, mikor jött meg a Szpecnaz, mert csak arra eszméltem, hogy körülvettek bennünket, mindenkit levertek és megkötöztek, az egyik kommandós meg olyan erővel taposott a mellkasomra, hogy azt hittem, ott helyben végem lesz. Ez volt az a bizonyos „tizedelés”? Nem, ez még csak a kezdete volt. És nem is a mi egységünk lázadt fel először. Nagyjából akkor kezdődött a dolog, amikor a rendészek lezárták a laktanyát. A kis zendülésünk idején a kormány már tudta, hogyan fogja helyreállítani a rendet. [Megigazítja az egyenruháját és összeszedi magát, aztán folytatja.] Szóval a „tizedelés”… Tizedelni a betegségek szokták a népet, vagyis ha szó szerint vesszük, a tizede nem éli túl, én legalábbis így értelmeztem. Sajnos ezek se gondolták másképp. Összetereltek minket a gyakorlótéren. Egyenruhában voltunk, nem ám csak úgy. Az új parancsnokunk beszédet tartott a kötelességtudatról meg a felelősségről. Közölte, hogy felesküdtünk a haza védelmére, de ezt az esküt most önző, áruló módon, merő gyávaságból megszegtük. Előtte ilyen szavakat jóformán nem is hallottam. Kötelesség? Felelősség? Oroszország, mármint az én Oroszországom, pártállástól független káosz volt. Egy korrupt

szemétdombon éltünk, méghozzá egyik napról a másikra. És a hadsereg se számított a hazafiasság bástyájának; az ember kitanult egy szakmát, kapott ételt meg fedelet a feje fölé, és talán maradt egy kis pénze, amit hazaküldhetett, amikor a kormánynak éppen úgy tartotta kedve, hogy fizet valamit a katonáinak. Hogy felesküdtünk a haza védelmére? Az én korosztályomtól távol állt az ilyesmi. Ezt a nagy honvédő háború veteránjai hangoztatták, azok a megtört, szenilis vénemberek, akik időnként belebújtak a kitüntetésekkel telebiggyesztett, kifakult, molyrágta egyenruhájukba, és kopott szovjet zászlókkal megszállták a Vörös teret. A hazának tett eskü egy nagy röhej volt. Mégsem nevettem. Tudtam, hogy most jönnek a kivégzések. Felfegyverzett kommandósok álltak körülöttünk, ott voltak minden őrtoronyban is, tehát felkészültem, testem minden izma feszülten várta a sortüzet. Aztán ezt hallottam: „Elkényeztetett kölykök vagytok! Azt képzelitek, hogy a demokrácia istenadta jog! Elvárjátok, sőt, követelitek! Hát tessék, itt az alkalom, élhettek a jogotokkal!” Ezek a szavak örökre az agyamba vésődtek. Ezt hogy értette a parancsnok? Úgy, hogy nekünk kellett eldöntenünk, kit fogunk megbüntetni. Tízes csapatokra osztottak minket, és mindenhol meg kellett szavazni, ki lesz az, akit kivégeznek. És aztán nekünk, csapattagoknak kellett saját kezűleg meggyilkolnunk a bajtársunkat. Odahúzták nekünk ezeket a kis kocsikat. Még most is hallom a kerekek nyikorgását. Tele voltak öklömnyi méretű, nehéz, hegyes kövekkel. Páran zokogva rimánkodtak, mint a gyerekek. De nem mindegyikük. Baburin például csak szótlanul térdelt előttünk és a szemembe nézett, amikor a kővel lesújtottam az arcára. [Felsóhajt, aztán hátrapillant a detektívtükör felé.] Zseniálisan csinálták. Zseniálisan, a rohadt kurva életbe. Az egyszerű kivégzések talán helyreállították volna a fegyelmet, még a tisztek között is rendet vágtak volna, de így cinkosok lettünk, és innentől nemcsak a félelem, hanem a bűntudat is összekovácsolt minket. Megtagadhattuk volna a parancsot, és akkor minket is lelőttek volna, de engedelmeskedtünk. Tudatos döntést hoztunk, de iszonyú következménye lett, ezért inkább örökre lemondtunk a további döntésekről. Aznap feladtuk a szabadságunkat, és hihetetlenül örültünk neki. Onnantól igazi szabadságban éltünk, mert másra mutogatva kimondhattuk: „Ők akarták, hogy megtegyem! Ők a bűnösök, nem én! Csak parancsot teljesítettem.”

KARIBI ÁLLAMSZÖVETSÉG, BARBADOS, BRIDGETOWN

[Trevor Bárja a karibi életérzést képviseli, pontosabban a minden szigeten megtalálható Különleges Gazdasági Körzetek hangulatát. A többségnek a háború utáni karibi rendről és nyugalomról biztosan nem az ilyen helyek jutnak eszébe, ami persze nem véletlen. A szigetek elkerített Különleges Gazdasági Körzetei az öncélú erőszak és a dőzsölés kultúrájának kiszolgálói, és legfőbb feladatuk, hogy az

idegeneket megszabadítsák a pénzüktől. T. Sean Collins szemmel láthatóan élvezi, hogy kissé kényelmetlenül érzem magam. A nagydarab texasi odacsúsztat nekem egy pohár jamaicai rumot, aztán csizmás lábát feldobja az asztalra.] Nem igazán létezik szó arra, amivel foglalkoztam, legalábbis igazán jót még nem találtak rá. Ha azt mondom, hogy egyéni vállalkozó, rögtön mindenki a burkolóra meg az ácsra gondol, ha meg azt mondom, hogy biztonsági őr, akkor meg a bolti díszpinty jut eszükbe. Talán a „zsoldos” jár a legközelebb a megoldáshoz, de még az is bőven messze van tőlem. A zsoldosról a kiégett, megkattant vietnami veterán jut eszünkbe, aki tele van tetkóval, a bajsza meg akkora, mint a biciklikormány, és valami harmadik világbeli pöcegödörben evickél, mert nem bír visszatalálni a való világba. Hát én nem ilyen voltam. Persze, én is veterán voltam, és pénzre váltottam a tudásomat… érdekes módon a seregben mindig elmondják, hogy piacképes tudást adnak a kezünkbe, csak azt nem teszik hozzá, hogy tulajdonképpen ennél eladhatóbb tudás nem is létezik: tudjuk, hogyan kell embert ölni és azt is, hogyan kell megakadályozni, hogy mások idő előtt kipurcanjanak. Talán mégiscsak zsoldos voltam, de ezt ránézésre nem lehetett rólam megmondani. Rendes fickó voltam – jó kocsi, nagy ház, még bejárónőm is volt. Rengeteg barát vett körül, ajánlkozó nőből is akadt elég, golftudásban meg alig maradtam le a profiktól. És a háború előtt egy teljesen átlagos cégnél dolgoztam. Semmi ármánykodás, se titkos csapóajtó vagy éjféli párbaj. Volt szabadságom, mehettem táppénzre, teljes körű orvosi ellátást kaptam. Adót is fizettem bőven, ment a pénz a nyugdíjalapba is. Dolgozhattam volna külföldön is, mert nagyon keresték az ilyen tagokat, de láttam, hogy a haverjaim min mentek keresztül az utolsó háborúban, én meg úgy voltam vele, hogy inkább hagyom a francba ezt a vonalat, és őrzöm a hájas igazgatókat meg az idióta sztárokat. Ebben a munkakörben mozogtam, amikor beütött a pánik. Ugye nem bánja, ha nem mondok neveket? Lehet, hogy még életben vannak vagy az örököseik figyelnek… szóval könnyen beperelhetnek, ha elszólom magam. Persze hol van már a tavalyi hó? Na jó, neveket és helyszínt nem mondhatok, de képzeljen el egy szigetet… egy olyan hosszú fajtát… ott Manhattan közelében… koktélt neveztek el róla… na, ezért már csak nem perelhetnek be… Nem is tudom, hogy a megbízóm mivel foglalkozott. Vagy a szórakoztatóiparban mozgott, vagy valami pénzügyi fejes volt. Passz. Még az is lehet, hogy ő volt a cégünk egyik főrészvényese. Mindegy, pénze volt rogyásig, és a parton lakott egy csinos kis birtokon. Szeretett olyan emberekkel ismerkedni, akiket mindenki ismert. Kitalálta, hogy menedéket nyújt azoknak, akik javítani tudják az imidzsét a háború alatt meg utána is, szóval ő lesz a beszart celebek Mózese. Azok meg nyilván lecsaptak rá, mint tyúk a takonyra. Jöttek a színészek, énekesek, rapperek, sportolók, vagyis az a „válogatott” bagázs, akiket rendszeresen látni mindenféle műsorban meg valóságshowban… ott volt az az elkapatott, nyúzott képű gazdag picsa is, aki csak ezért lett híres, vagyis mert elkapatott, nyúzott képű gazdag picsa volt. Emlékszem a lemezkiadós nagykutyára is. Jókora gyémánt fülbevalót villantott. Volt egy megvariált, gránátvetős Kalasnyikovja. Folyton arról pofázott, hogy A sebhelyes arcú végén is pont ilyennel lövöldöznek, az ő fegyvere annak a pontos másolata. Nem volt szívem megmondani neki, hogy Montana pajtásunk egy M16A1-es gépkarabéllyal hadonászott. Aztán odajött az az ürge is, aki politikai humorban utazik, saját műsora is van. Miközben kokaint szippantott a negyvenkilós thai táncoscsaj ütközőiről, összevissza hadovált, hogy ez itt most nem annyi, hogy élők a halottak ellen, mert a társadalom egészét megingatja, tehát lesznek társadalmi, gazdasági, politikai és még környezettani hatásai is, és már a nagy tagadás idején is

mindenki tudta legbelül, hogy mi az igazság, ezért borultak ki olyan látványosan, amikor végre napvilágra került a sztori. Tulajdonképpen nem beszélt hülyeségeket, amíg rá nem tért a magas fruktóztartalmú kukoricaszirupra meg Amerika elnőiesedésére. Talán hajmeresztően hangzik, de az ilyen emberekre számítani lehetett, én legalábbis így voltam velük. Az ő „embereikre” viszont nem készültem. Mert ugye kivétel nélkül mindegyik kötelező jelleggel hozta magával a stylistok, tudósítók és asszisztensek hadát. Egyik-másik ilyen arccal elég jól ki lehetett jönni. Róluk tudtam, hogy csak a pénzért csinálják vagy rájöttek, hogy addig is biztonságban vannak. Fiatalon mindenki próbál feljebb kapaszkodni, ez már csak természetes. De voltak köztük olyanok is… amolyan igazi elszállt faszkalapok. Tapló köcsög módjára parancsolgattak jobbra-balra. Az egyik ürgét nagyon megjegyeztem, mert a baseballsapkájára azt volt ráírva, hogy „Nem pofázol!”. Azt hiszem, ő pátyolgatta első helyen azt a zsíros főfaszt, aki megnyerte azt a tehetségkutatót. Annak az idiótának volt vagy tizennégy embere. Én meg először azt hittem, hogy ekkora létszámot nem tudunk ellátni, de amikor bejártam a helyszínt, láthattam, hogy a főnökünk mindenre gondolt. Úgy alakította át a házat meg az egész birtokot, hogy a túlélőmániások a gatyájukba élveztek. Abból a szárított kajából egy hadsereg is évekig elfalatozott volna, a vizet meg közvetlenül az óceánból nyertük, volt saját sótalanítónk is. És szélkerekek, napkollektorok meg áramfejlesztők, és hozzájuk hatalmas üzemanyagtartályok a föld alatt. Azzal a biztonsági rendszerrel ítéletnapig távol lehetett volna tartani az élőhalottakat – a birtok magas fallal volt körülvéve, mindenhová mozgásérzékelőt raktak, és hát fegyver dolgában is elég jól álltunk, de még milyen jól… A főnökünk tényleg elvégezte a házi feladatát, mégis arra volt a legbüszkébb, hogy minden szobába kamerát rakott, így a neten éjjel-nappal lehetett nézni, mi történik odabent. Igazából ezért hívta meg a „legközelebbi” és „legjobb” barátait. Luxusban akarta átvészelni a vihart, de úgy, hogy közben a világ is tudjon róla. Ezért vette magát körül celebekkel, tehát volt egy ilyen szempont is, hiszen az imidzsét nem fényezhette akárki. Szóval minden szobában volt webkamera, de ott tolongott a sajtó is, pont úgy, mint az Oscargálán. Komolyan mondom, fogalmam se volt róla, hogy mekkora iparág a bulvársajtó. Több tucatnyian jöttek mindenféle magazintól és tévétől. „És hogy érzed magad?” – folyton ezt hallottam. „Hogy bírod?” „Szerinted most mi fog történni?” És esküdni mernék, hogy valakitől azt is megkérdezték, éppen milyen ruhában van. Az egyik legelképesztőbb pillanat az volt, amikor a személyzettel meg néhány másik testőrrel a konyhában állva néztük a hírösszefoglalót, és láss csodát, mi voltunk benne! Gyakorlatilag a szomszéd szobából ment a közvetítés; a kamera éppen egy-két „sztárt” mutatott, akik egy másik híradót néztek, ahol élőben közvetítettek Manhattan legpuccosabb részéből; a halottak jöttek a Harmadik sugárúton, a helyiek meg vascsövekkel és kalapácsokkal irtották őket. Az egyik sportbolt főnöke baseballütőket osztogatott, miközben azt kiabálta, hogy „csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!”. Aztán volt egy görkoris ürge is, az meg egy jókora húsbárdot erősített a hokiütőjére. Mehetett vagy negyvennel, szóval hullottak a fejek rendesen. A tévé adta az egészet. Csak hát ahogy száguldozott, az egyik csatornabeömlőből kinyúlt elé egy rohadó kar, mire a csávó iszonyatosat taknyolt, pont pofára esett, aztán a kar a copfjánál fogva berángatta a csatornába, volt is nagy sírás-rívás. És ebben a pillanatban váltott a kép, megint a celebeket mutatták, hogy mit reagálnak. Többen is sápítoztak – volt, aki őszintén, mások kevésbé. Azt hiszem, valahogy kevésbé méltattam azokat, akik krokodilkönnyeket hullattak, mint például az elkapatott gazdag picsát, aki egyszerűen lehülyézte a görkoris fickót. Ő legalább őszinte volt. Emlékszem, egy Szergej nevű hegyomlás mellett álldogáltam. Amolyan búsképű, szánalmas balfácán volt. Oroszországban nőtt fel, és néha mesélt ezt-azt a gyerekkoráról, szóval azóta tudom, hogy harmadik világbeli pöcegödröt a trópusokon kívül is találhatunk. Amikor a

manhattani képsorok után a kamera ráközelített azokra a gyönyörű emberekre a kanapén, ő dörmögött valamit oroszul, de csak annyit értettem belőle, hogy a Romanovokat emlegette. Éppen megkérdeztem volna tőle, hogy mit mondott, de pont ekkor indult be a riasztó. Valami bekapcsolta a védőfal köré telepített lépésérzékelőket. Egyetlen zombit is jeleztek volna, de most folyamatosan riasztottak. Az adóvevőn is beszóltak: „brékó, brékó, itt a délnyugati őrtorony… aztakurva, ezek százával jönnek!” Rohadt nagy volt a ház, úgyhogy beletelt egy kis időbe, míg eljutottam a lőállásomhoz. Nem is értettem, mi ez a nagy balhé, mert ugye hiába vannak több százan, a falon akkor se jutnak át. Aztán megint megszólalt az adó-vevő: „ezek futnak, kurva gyorsan futnak!” A futkosó zombik gondolatára már bennem volt a gyomorideg. Ha futnak, mászni is tudnak, és ha másznak, valószínűleg gondolkodnak is, ha pedig gondolkodnak… már tényleg be voltam szarva. Emlékszem, a főnök kis barátai kifosztották a fegyverraktárát, és mire felértem a harmadik emeleti vendégszoba ablakához, ezek úgy rohangáltak fel-alá, mint a statiszták valami ócska, ’80-as évekbeli akciófilmben. Kibiztosítottam a puskámat és felpattintottam a távcső gumisapkáját. A legmodernebb éjjel látós cucc volt, valahogy belekombinálták a fényerősítést meg a hőkamerás megoldást is. Az utóbbira persze nem volt szükségem, mert a rémeknek nem volt testhőjük. Úgyhogy amikor megláttam, hogy az a több száz futó alak neonzölden virít, köpni-nyelni nem tudtam. Nem élőhalottak voltak. „Itt van, ez az! – kiabálták. – Ezt láttuk a tévében!” Létrákkal, fegyverekkel és gyerekekkel felpakolva érkeztek. Némelyiknek hatalmas zsák volt a hátára kötözve. Be is tették a csomagokat a nagy bejárati ajtó elé, ami masszív acélból készült, ezer rémnek is ellenállt volna. A robbanás leszakította az ajtó szárnyait; úgy repültek befelé a házba, mint valami rohadt nagy dobócsillagok. A főnök folyamatosan üvöltött a rádióba: „Tűűűz! Szedjétek le őket! Öljétek meg mindet! Tűűűz!” A támadók – jobbat nem tudok, nevezzük őket így – eszeveszetten rohantak a ház felé. Az udvaron sorakoztak a jobbnál jobb járgányok, mindenféle sportautók, Hummerek, még egy ilyen hatalmas kerekű terepjáró is volt, valamelyik rögbis fószeré lehetett. Hát az összes verda lángolt, egyik-másik fel is robbant, a többi meg csendben kiégett, de a gumik füstje rohadt sűrű meg büdös volt, ott fulladoztunk rakásra, ráadásul nem is láttunk semmit, csak a puskaropogás hallatszott – ők is lőttek, a mieink is lőttek, és részünkről nem is csak a biztonságiak. Amelyik nagymenő nem szarta össze magát, az garantáltan a fejébe vette, hogy ő itt most hős lesz, legalábbis megvédi a hírnevét a nézők előtt. Többen is követelték, hogy a sleppjük védje meg őket. És akkor, ugye, jöttek ezek a huszonéves asszisztensek, akik még életükben nem sütöttek el fegyvert. Hamar el is hullottak. A ranglétra legalján állók közül páran átálltak a támadók oldalára, például az egyik langyos fodrász levélbontót döfött egy színésznőcske arcába, és volt szerencsém látni, ahogy „Nem pofázol!” uraság megpróbált elszedni egy gránátot a tehetségkutatós ürgétől, de a cucc felrobbant a kezükben. Szóval tiszta őrültekháza volt, a világvégét is nagyjából így tudnám elképzelni. A ház fele lángokban állt, mindent vér borított, a drága berendezést hullák és leszakadt testrészek tarkították. A hátsó kijárat felé találkoztam a gazdag picsa patkányszerű kutyájával. Egymásra néztünk. A beszélgetésünk valahogy így hangzott volna: „És a gazdád?”„Hát a tiéd?”„Le vannak szarva.” És a fizetett fegyverforgatók többsége is hasonlóan gondolta. Ezért nem lőttem egyet se. Nekünk a zombiktól kellett megvédenünk a gazdagokat, nem a kevésbé gazdagoktól, akik csak biztos búvóhelyre vágytak. Amikor beözönlöttek a házba, nem azt üvöltözték, hogy „szedjük össze a piát” vagy „teperjük le a kurvákat”, hanem azt, hogy „oltsuk el a tüzet” és „vigyétek fel a nőket meg a gyerekeket”.

A partra menet majdnem átestem a politikai humor nagyágyúján. Ott kefélt a füvön egy szottyadt vén szőkével. Addig azt hittem, hogy a fickó a politikai csesztetése miatt nagyon a bögyében van – hát most tulajdonképpen igazam lett. Úgy dugtak, mintha nem lenne holnap, de persze az is lehet, hogy ők már tényleg nem húzták sokáig. Kijutottam a partra, találtam egy szörfdeszkát, ami biztos többe került, mint a ház, ahol felnőttem, de a lényeg, hogy evezni kezdtem a horizont fényei felé. Aznap este rengeteg hajó volt a vízen, menekültek a szárazföldről. Reméltem, valamelyik csak elvisz a New York-i kikötőbe, ha mondjuk megvillantok egy gyémánt fülbevalót. [Kiissza a poharát, és int a pincérnek, hogy kér még egyet.] Néha elgondolkodom rajta, hogy miért nem kussolt az a sok idióta. Nemcsak a főnökre gondolok, hanem arra az összes elkényeztetett élősködőre. Volt rá módjuk, hogy elkerüljék a balhét; mehettek volna a Déli-sarkra vagy Grönlandra vagy bárhova, ahol észrevétlenül meghúzhatják magukat. Csak hát lehet, hogy egyszerűen képtelenek voltak így lépni – olyan ez, mint a kapcsoló, amit nem lehet lekapcsolni. Talán ezért lettek azok, akik lettek. De honnan is tudnám én ezt? [A pincér megérkezik az újabb pohár rummal, mire T. Sean lazán feldob neki egy ezüst dél-afrikai egyrandost.] Ha van pénzed, ne sajnáld!

GRÖNLAND, JÉGVÁROS

[Csak a tölcsérek látszanak ki a földből. Ezek a gondosan megtervezett, masszív szélfogók látják el hideg, de friss levegővel a föld alatt megbúvó, háromszáz kilométer hosszú labirintust Az emberi erővel kialakított mérnöki csodában valaha negyedmillióan éltek, mára azonban csak kevesen maradtak – ők a csekély, ám növekvő turizmust próbálják fellendíteni. Mások afféle gondnokként dolgoznak, munkabérüket az UNESCO újraindított Világörökségi Programja fedezi, megint mások pedig azért maradnak, mert nincs hová menniük – Ahmed Farahnakian, az Iráni Forradalmi Gárda légierejének egykori őrnagya is közéjük tartozik.] India és Pakisztán… úgy álltak egymással szemben, mint Észak- és Dél-Korea, vagy mint a NATO és a Varsói Szerződés országai. Ha bárhol felvetődött, hogy két állam atomháborúba keveredik, mindenki rögtön Indiára és Pakisztánra gondolt. Mindenki tudta, számított is rá, és éppen ezért nem történt meg. Annyira nyilvánvaló volt a veszély, hogy az évek során minden lehetséges óvintézkedést megtettek. A két főváros között forródrót működött, a nagykövetek szinte baráti viszonyban voltak, és a tábornokok, politikusok, meg a gépezet egyéb alkatrészei is

gondoskodtak róla, hogy sose jöjjön el a nap, amitől annyira féltek. Senki nem képzelte volna – én biztosan nem –, hogy az események úgy alakulnak, ahogy. A fertőzés nem érintett bennünket olyan drasztikusan, mint más országokat. Nálunk rengeteg volt a hegyvidék, közlekedni se lehetett túl könnyen. A népsűrűség viszonylag alacsony volt, és azon a nagy területen a városaink többségét könnyen lezárhatta az aránylag komoly létszámú hadsereg, a kormány tehát nem alaptalanul bizakodott. A gond csak az volt, hogy kelet felől özönlöttek az országba a menekültek, de milliószámra! Folyamatosan jöttek Beludzsisztán27 felől, így a terveink szertefoszlottak. A fertőzés már több vidéken felütötte a fejét, hatalmas tömegek vándoroltak a városaink felé. A határőrök nem is bírtak velük, a rémek hullámai egyes átkelőket teljesen maguk alá temettek. A határt tehát nem tudtuk lezárni, pedig csak így lett volna esélyünk a járvány hazai megfékezésére. Követeltük, hogy Pakisztán legyen úrrá a menekültáradaton. Ők persze kijelentették, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek az ügy érdekében, mi meg tudtuk, hogy hazudnak. A menekültek többsége Indiából érkezett. Pakisztánon csak átutaztak, kerestek valami biztonságos vidéket. Az iszlámábádi kormány nem állt az útjukba. Gondolták, könnyebb más országra tolni a problémát, nem bajlódnak a megoldással. Talán ha egyesítettük volna erőinket, egy közös hadművelettel, jól védhető területen sikert arathattunk volna. Tudom, hogy voltak ilyen tervek. Pakisztán déli hegyvidékén, a Pab-, a Kirthar- és a Közép-Brahui-hegység környékén bármennyi menekültet vagy akár élőhalottat megállíthattunk volna. De a tervet elutasították. A követségükön valami paranoiás katonai attasé a szemünkbe mondta, hogy amennyiben idegen haderő lép az országuk területére, azt nyílt hadüzenetnek fogják fel. Nem is tudom, hogy az elnökük egyáltalán látta-e a javaslatunkat, mert a mi vezetőink nem voltak vele közvetlen kapcsolatban. Most már értheti, miért emlegettem Indiát – mi nem tudtunk olyan gördülékenyen kommunikálni Pakisztánnal. Hiányzott hozzá a diplomáciai gépezet. Még az is lehet, hogy az a pofátlanul öntelt ezredes azt mondta a kormányának, hogy be akarjuk kebelezni a nyugati tartományaikat! De mit tehettünk volna? Mindennap százezrek keltek át a határainkon, köztük több tízezer fertőzöttel! Döntő lépésre szántuk el magunkat. Meg kellett védenünk az országot! Irán és Pakisztán határvonalán van egy út. A maguk mércéjével kicsinek mondható, nagy része nincs is leaszfaltozva, de ez volt Beludzsisztán déli ütőere. Úgy gondoltuk, hogy elég lesz a Kecs folyón átvezető hídnál kettévágni, mert így a teljes menekültáradat hatvan százaléka megállítható. Én vezettem az akciót. Éjjel repültünk, erőteljes kísérettel. Különösebb optikára nem is volt szükségünk, mert az úton araszoló autók fényszóróit már kilométerekről látni lehetett. A kisebb lőfegyverek torkolattüzét is észrevettük – a környék már erősen fertőzött volt. Megcéloztam a híd középső pillérét, azt a legnehezebb helyrehozni. A bombák kioldása simán ment. Nagy erejű, de átlagos lövegek voltak, éppen megfeleltek a feladatra. Az amerikai gépet a magukkal kötött érdekszövetség idején kaptuk, és most lebombáztuk vele az amerikai segítséggel épült hidat. A vezérkarnak volt humora. Személy szerint engem kicsit megérintett a dolog, de amint éreztem, hogy az F-4-es Phantom megszabadult a terhétől, bekapcsoltam az utánégetős gázturbinákat, aztán vártam a megfigyelők jelentését, és közben imádkoztam, ahogy tőlem tellett, nehogy a pakisztániak megtorolják az incidenst. Imáim nem hallgattattak meg. Három óra múlva a Kila Szafed-i helyőrségük szétlőtte a határállomásunkat. Ma már tudom, hogy elnökünk és az ajatollah is hajlandó lett volna itt kiszállni a játszmából. Megtettük, amit akartunk, a pakisztániak meg bosszút álltak érte. Szemet szemért, fogat fogért, az ügy lerendezve, lépjünk tovább. Csak az volt a kérdés, hogy ki mondja 27

Pakisztán nyugati tartománya, amely délen Iránnal határos (a ford.).

meg nekik. A teheráni követségükön minden kommunikációs berendezést összetörtek. Az a tetű ezredes is inkább főbe lőtte magát, mert nem volt hajlandó „államtitkokat” közölni. Nem volt köztünk forródrót, sem más diplomáciai csatorna. Nem tudtuk, hogyan lépjünk kapcsolatba a pakisztáni kormánnyal. Azt se tudtuk, van-e még kormányuk egyáltalán. Borzasztó zűrzavar volt, ami haraggá fajult, és szomszédunk ellen fordult. A káosz óráról órára fokozódott. Határ menti összecsapások, légitámadások… Minden olyan gyorsan történt; három napig háborúztunk értelmetlenül – világos célja egyik oldalnak sem volt, csak a pánikhangulat szította a harc tüzét. [Vállat von.] Elszabadítottunk egy nukleáris szörnyet, de megszelídíteni már egyikünk se bírta… Teherán, Iszlámábád, Kom, Lahore, Bandar-Abbász, Ormara, Imam Homejni, Fajszálábád… Nem tudjuk, hányan haltak meg közvetlenül a robbanásokban és utána, amikor a radioaktív felhő más országok felett is szétterjedt… eljutott Indiába, Délkelet-Ázsiába, a csendes-óceáni térségbe, Amerikába is. Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyesmi megtörténhet, legalábbis Pakisztánnal biztosan nem. Hiszen ők segítettek nekünk az atomprogramunkban! Már a legelejétől ott voltak; ők adták az anyagokat, a technikát, sőt, az ő közvetítésükkel tárgyaltunk Észak-Koreával és az orosz renegátokkal is… muszlim testvéreink segítsége nélkül nem lehettünk volna atomhatalom. Senki nem számított ilyen fordulatra, de kérdem én, a holtak feltámadására talán számítottunk? Mindezt csak egyvalaki láthatta előre, de benne már nem hiszek.

COLORADO ÁLLAM, DENVER

[Késik a vonatom, mert a nyugati felvonóhíd jelenleg próbaüzemben működik. Úgy veszem észre, Todd Wainio nem bánja, hogy várnia kell, türelmesen álldogál a peronon. Kezet rázunk az állomáson elhelyezett Győzelem című falfestmény alatt, amely az amerikai zombiháború egyik legismertebb pillanatát örökíti meg. A kép egy fotó alapján készült; katonák állnak a Hudson folyó New Jersey-i oldalán, háttal a fotósnak, és nézik a Manhattan felett pirkadó eget. Vendéglátóm aprónak és törékenynek tűnik e kétdimenziós óriások mellett. Az ő nemzedékében a férfiak többsége a koránál jóval idősebbnek néz ki. Toddnak jókora pocakja van, őszülő haja egyértelműen ritkul, arca jobb felén pedig három párhuzamos csíkból álló karmolásnyom éktelenkedik – nem is gondolnánk, hogy ez a leszerelt gyalogos katona – a kora alapján legalábbis – csak most kezdi az életet.] Aznap is vörös volt az égbolt a füsttől meg attól a sok szartól, ami egész nyáron a levegőben terjengett. Mindent borostyánvörösre színezett – mintha a pokol szemüvegén keresztül néztük volna a világot. Így láttam meg először Yonkerst, azt a nyomasztó és koszos kis külvárost New York felett. Szerintem addig senki nem hallott róla, én biztos nem, most meg egy lapon emlegetik Pearl Harborral… vagy nem is azzal… mert ott megleptek minket. Inkább olyan volt, mint Little Bighorn, ahol ugye… szóval legalább a vezetők tudták, hogy mi van, vagy legalábbis tudniuk

kellett volna. Annyi a lényeg, hogy itt nyilván nem volt meglepetés, mármint a háború… vagy az egész vészhelyzet vagy minek nevezzük… szóval az már tartott egy ideje. Ha utánaszámolok… akkor már három hónapja vastagon ment a pánik. Emlékszel, milyen volt, az emberek egyszerűen megőrültek… bedeszkáztak ajtót-ablakot, aztán kaját meg fegyvert loptak, és mindenre lőttek, ami mozog. Ezek a rambók… és az a rengeteg tűzvész meg közlekedési baleset… szóval az egész faszságáradat, amit ma már „Nagy Pánik”-ként emlegetünk… szerintem első körben több emberrel végzett, mint Zack. Azt hiszem, értem, hogy az akkori kormány miért gondolta jó ötletnek, hogy rendezzünk egy színpadias, nagy csatát. Meg akarták mutatni a népnek, hogy urai a helyzetnek, vagyis le akarták nyugtatni őket, hogy a valódi problémával törődhessenek. Értem én a dolgot, és mivel propaganda jellegű rajtaütésre volt szükség, Yonkersben kötöttem ki. Tulajdonképpen nem is volt rossz a helyválasztás. A város egyik fele egy kis völgyben volt, nyugati dombjai mögött meg ott folyt a Hudson. A Saw Mill River sétány keresztezte a fő védvonalunkat, és a többség éppen ezen az úton menekült a környékről, a holtak meg persze jöttek utánuk, tehát itt a környék adottságai miatt összeszűkült az útvonal. Jó ötlet volt odarakni minket… csak hát aznap ez volt az utolsó jó ötlet. [Todd elővesz egy szál „Q” márkájú, itthon gyártott cigarettát, amely negyedelt28 dohánytartalmáról kapta a nevét.] Csak azt nem értem, miért nem a tetőre raktak minket. Volt ott egy csomó üzlet, parkolóház, lapos tetejű magas épület. A szupermarket tetejére jó néhány embert felpakolhattak volna, onnan belátni az egész völgyet, és ott megtámadni se bírták volna a csapatot. Vagy ott volt az a kábé húszemeletes lakóház, aminek minden szintjéről pazarul rá lehetett látni az útra. Akár minden ablakába tehettek volna egy mesterlövészt. És ugye hova tettek minket? Hát persze, hogy a földre, homokzsákok mögé meg a lövészárokba. Egy csomó időt elcsesztünk ezeknek a pompás lőállásoknak a kialakításával. Azt mondták, kell a fedezék. De minek? A fedezék ugye a kisebb lőfegyverek, a tüzérségi fegyverek és a légitámadás ellen véd. Csakhogy az ellenségünk rohadtul nem élt ilyen eszközökkel! Valaki azt képzelte, hogy Zack majd jól lebombáz minket, netán puskával fog lődözni ránk? És ha az a célunk, hogy Zack megtaláljon, megint csak nem kell a fedezék, mert elbújni se akarunk! Baromság volt az egész, de egy az egyben! Biztosra veszem, hogy ezt csak valamelyik Fuldai Faszfej találhatta ki. Tudja, az egyik olyan tábornok, akit annak idején arra képeztek ki, hogy megvédje Nyugat-Németországot Ivántól. Vaskalapos, beszari alakok… frusztrálta őket az az évekig tartó, csendes bohóckodás. Biztos, hogy FF volt a rohadék, mert bármit csináltunk, sütött róla a hidegháborús védelmi taktika. Tudtad, hogy még a tankoknak is gödröt csináltunk? Az utászok a szupermarket parkolójában robbantottak krátereket. Voltak tankok is? Volt ott minden, apám. Tankok, harckocsik, Humveek felszerelve ötvenkaliberes nehézgéppuskákkal meg új Vasilek aknavetőkkel. Ezeknek legalább valami hasznát is vehettük. Volt Avengerünk, ami Stinger föld-levegő rakétákat lőtt ki. Hoztuk a csodás hídvető harckocsikat 28

Quarter: negyed (a ford.).

is – nagyon kellett ahhoz az öt centi mély csermelyhez, ami az út mentén csordogált. Jöttek az XM5-ös rádiókocsik, telepakolva radarral meg mindenféle zavarókkal… ja, és persze kaptunk egy komplett latrinát is oda, mindennek a közepébe. Máig nem értem, hogy miért. A környéken volt rendes víznyomás, minden házban le lehetett húzni a vécét. Odahordtunk egy rakás felesleges cuccot, ami csak dísznek volt jó, meg arra, hogy elállja az utat. Szinte biztos, hogy minden csak dísznek kellett. Mert ott volt a média. De még mennyire! Szerintem két-három egyenruhásra jutott egy tudósító.29 Ki gyalog, ki közvetítőkocsival, a tévés helikoptereket meg se tudtam számolni… annyi volt belőlük, hogy párat simán elküldtem volna, mentsék inkább a népet Manhattanből… szóval, szerintem a médiának ment az egész felhajtás, hogy megmutassuk a nagy zöld gyilkológépeinket… na jó, nem volt mindegyik tökéletesen zöld… néhány járgányt előtte hoztak vissza a sivatagból, csak hát nem ártott volna újrafesteni őket. Minden a műsorról szólt – a járművek is meg mi is. Képzeld el, beöltöztettek minket MOPP-4-be30 – gázálarc plusz tetőtől talpig sugár- és vegyvédelmi ruha. Lehetséges, hogy a feletteseitek azt hitték, hogy a vírus levegőben is terjed? Ha igen, akkor miért nem terelték el onnan a tudósítókat? És ezek a „felettesek” miért nem bújtak MOPP-4-be? És akik közvetlenül a védvonal mögött voltak? Ők nem izzadtak a sima gyakorlóban, mi viszont majd megdöglöttünk a gumi- és aktívszén-réteg alatt, hogy a vastag, nehéz testpáncélt már ne is említsem. Egyáltalán melyik zseninek jutott eszébe testpáncélt adni ránk? Csak nem azért kellett, mert a sajtó szóvá tette, hogy az előző háborúban nem jutott mindenkinek? Mi a bánatnak kell sisak, amikor az élőhalottakkal viaskodunk? Nekik kell, nem nekünk! Aztán ott volt a netes marháskodás, a Land Warrior integrált rendszere. Egy rakás kütyüvel kapcsolatba léphettünk egymással és a parancsnokokkal. A sisakba épített számítógépre letölthettünk térképeket, GPS-adatokat és valós idejű műholdképet is, ami aztán a sisakképernyőn jelent meg. Így meg tudtuk határozni, éppen hol vagyunk a csatatéren, és merre bóklásznak a bajtársak vagy akár az ellenség… a gépkarabélyunkon volt egy kis kamera, és akár egymás fegyverének az adásába is belenézhettünk, hogy tudjuk, mi van a sarkon vagy mondjuk a sövényen túl. A Land Warriorral minden katona osztozott az irányítók információin, és ezeket a katonákat egy egységként lehetett vezényelni. „Netközpontú” – a képernyő előtt üldögélő tisztek folyton ezt a szót hajtogatták. „Netközpontú” és „hiperháború”. Mindkettő szépen hangzik, de szart se ér, amikor MOPP-4-ben, testpáncélban, teljes felszereléssel, a fejeden a Land Warriorral lövészárkot ásol a modernkori történelem egyik legmelegebb nyarának legmelegebb napján. Szinte hihetetlen, hogy nem estem össze, mielőtt Zack végre felbukkant. Először csak szállingóztak, egy-kettőt láttunk dülöngélni az úton hagyott kocsik között. Legalább az utasokat sikerült kimenekítenünk. Na jó, ez a másik, amit jól megszerveztek. Kijelöltek egy hasonló csomópontot, és összeszedték a civileket, hurrá. De ezenkívül… Zack belépett az első zónába, ami a rakéta-sorozatvetőknek volt kitalálva. A védőruha eléggé megfogta a zajt, úgyhogy nem hallottam a kilövéseket, viszont jól láttam a célpont felé süvítő 29

Ez természetesen túlzás, azonban a háború előtti adatok alapján kijelenthető, hogy a média Yonkersben sosem látott arányban képviseltette magát. 30 MOPP: Mission Oriented Protective Posture, azaz a katona öltözékére vonatkozó „feladatorientált védelmi fokozat"; az angol rövidítés használatos a katonai szaknyelvben. A MOPP-skála 0-tól 4-ig terjed.

rakétákat. Lefelé íveltek, aztán elhagyták a hüvelyüket; ekkor már látni lehetett a műanyag farkú kis bombákat. Nagyjából akkorák, mint a kézigránát, főleg gyalogos katonák ellen vetik be őket, de a gyengébb páncélzatú járműveket is megrongálják. Szóval odahullottak a rémek közé és fel is robbantak, amint földet értek vagy eltaláltak egy autót. A benzintartályok minivulkánként robbantak, a repeszekhez tehát törmelékes lángoszlopok is társultak. Őszintén szólva már ettől megőrültünk, a többiekkel együtt én is boldogan kurjongattam a mikrofonba, amikor láttam, hogy a rémek megborulnak. Azon a hét-nyolcszáz méteres útszakaszon harminc, negyven, talán ötven zombit láttunk; a repeszbombákkal ezeknek nagyjából a háromnegyedét sikerült leterítenünk. Szóval csak a háromnegyedét.

[Todd láthatóan ideges; egy slukkra végigszívja, ami a cigarettájából maradt, aztán már nyúl is a következőért.] Igen, és jó lett volna ezen rögtön elgondolkodnunk. A repeszek kivétel nélkül mindegyiket eltalálták, széttépték a belső szerveiket, úgyhogy mindenfelé belek meg húscafatok hevertek, némelyik séta közben hagyta el az alkatrészeit… de a fejlövés… mert ugye az agyat kell elpusztítani, nem a testet, úgyhogy amíg van mivel gondolkodniuk és marad egy-két végtagjuk… Szóval többen is tovább ballagtak felénk, akik meg nem bírtak állni, azok csúsztak-másztak. Hogyne, már ekkor aggódnunk kellett volna, csak hát nem értünk rá ilyesmire. Ezután egyre többen jöttek, tucatszámra bukkantak fel az égő autóroncsok között. Vicces, hogy Zackről mindig azt gondoltuk, hogy majd a legjobb ünneplő gúnyájában mutatkozik előttünk. A média így ábrázolta őket, főleg az elején… öltönyös és kiskosztümös rémek… mint valami keresztmetszet az amerikai társadalomról, csak ugye hullákkal. De egyáltalán nem így néztek ki. A többség az első hullámban fertőződött meg, szóval őket kórházi kezelés alatt vagy az otthonukban érte a halál, vagyis kórházi köntösben, pizsamában meg hálóingben bóklásztak. Melegítős és alsógatyás zombit is láttunk, de meztelenek is voltak bőven. Láttuk a sebeiket, a beszáradt harapásnyomokat, és rögtön a hideg futkosott a hátunkon még abban a dögmeleg hacukában is. A második rakétatámadásnak fele olyan hatása se volt, mint az elsőnek. A benzintankok már mind felrobbantak, meg aztán a sűrűbb tömegben érkező rémek teste felfogta a repeszeket a többiek elől, úgyhogy a fejüket is megvédték. Ekkor még nem voltam beszarva. Persze már nem is voltam annyira magabiztos, de tudtam, hogy amint Zack lőtávolba kerül, simán végzünk vele. Az önjáró tarackok lövéseiről megint lemaradtam, mert nagyon felmásztak a dombra, de a lövedékek becsapódását már láttam is, hallottam is. A HE-155-ösök hüvelye ugyanúgy levált, de belül nem repeszgránát, hanem erős robbanótöltet volt. Csakhogy ezek még annyit se ártottak nekik, mint a repeszek! De miért? Például azért, mert nincs léggömb effektus. Amikor az ember közelében felrobban egy bomba, a nyomástól a testében lévő folyadék is szétdurran, mint egy léggömb. Zacknél nem történik ilyen, mert eleve kevesebb folyadék van benne, és az is sűrű, zselészerű. Nem tudom, az a lényeg, hogy nem működött, ahogy a HIS-effektus sem.

Mi az a HIS? Hirtelen idegsokk, azt hiszem, így hívják. Ez a közelben robbanó töltet másik hatása, ami néha olyan erős, hogy a belső szervek, az agy, sőt akár az egész berendezés leállhat, mintha Isten lekattintaná a főkapcsolót. Talán elektromos impulzus éri a testet vagy mi. Faszom se tudja, nem vagyok én orvos. Tehát ez a hatás is elmaradt. Abszolúte. Szóval… ne érts félre… nem azt mondom, hogy Zack egy karcolás nélkül megúszta az egész tűzijátékot. Láttunk levegőbe repülő, szétszakadó, szarrá robbanó testeket, még fejeket is – mozgott a szemük meg az állkapcsuk, pedig úgy szálltak a magasba, mint a pezsgősdugó… hát ezeket is leszedtük, csak éppen nem annyit és nem olyan gyorsan, ahogy kellett volna! A zombiáradat most már inkább valami hömpölygő folyóra hasonlított. Megcsonkított, hörgő hullák kúsztak-másztak át a széttrancsírozott társaikon – olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel, de egyértelműen felénk nyomultak. A következő zónában már a tankok 120-as nehézgéppuskái meg a Bradley-k golyószórói és tankelhárító rakétái támadták őket. A Humveek aknavetővel és Mark-19-es fegyverrel szálltak be, ami olyan, mint a géppisztoly, csak éppen gránátokat lő. A Comanche helik szerintem centikkel húztak el a fejünk felett, aztán golyószóróval, Hellfire páncéltörővel és lézervezérlésű Hydra rakétákkal aprították a népet. Húsdaráló volt az egész, vágóhíd, szecskázógép… a horda fölött úgy röpködtek a testrészek, mint a forgács. Azt gondoltam, hogy ezt egyszerűen nem lehet túlélni, és egy ideig úgy is tűnt, hogy igazam van… aztán elhalt az össztűz. Hogyhogy elhalt? Kifulladt, alábbhagyott… [Elhallgat, a tekintete is elkalandozik, aztán indulatosan folytatja.] Merthogy erre senki se gondolt, senki az égadta világon! Ne is gyere nekem a költségvetési megszorításokkal meg az akadozó utánpótlással! Egy dolog hiányzott, bazmeg: a józan ész! A West Pointon diplomázott, csillagokkal teletűzdelt, plecsniktől roskadozó vén szarzsákok közül egyik se mondta, hogy „hé, van egy csomó csilivili fegyverünk, de vajon van hozzájuk elég skuló is?”. Senkinek eszébe nem jutott utánaszámolni, hogy a tüzérségnek mennyi lőszerre van szüksége a hadművelethez, hány rakéta kell a sorozatvetőkbe, hány srapnellövedék a tankokba… alapvetően olyan a cucc, mint egy óriási sörétes puska. Van benne vagy ezer wolframgolyó… persze nem érdemes minden rémre száz golyót elszórni, de akkor is ér valamit! És mindegyik Abramsben volt három ilyen lövedék! Három, érted? A negyvenes tárban! A többi meg páncéltörő rakéta, HEAT és SABOT. Ez az uránmagvas „ezüstgolyó” átüti a tankpáncélt, de tudod, mire jó az élőhalottak ellen? Nagy büdös semmire! És tudod, milyen érzés látni, mikor a hatvantonnás tank belelő a tömegbe, de nulla az eredménye? Három srapnel, úristen! És mi van az acélnyilas golyókkal? Manapság sokat hallani róluk. Bármilyen puskából sörétest csinálnak,

de nagyon durván. Azt gondolhatnánk, hogy új találmány, pedig már Koreában is használtuk. A Hydrák és a Mark-19-esek ilyenekkel voltak megtöltve. Most képzeld el, hogy a 19-es percenként háromszázötvenet lő, és mindegyik golyóban van mondjuk száz ilyen nyíl! Persze nem fordította volna meg az állást, de az istenit, legalább lett volna belőle elég! Szóval a tűz alábbhagyott, de Zack csak jött… és féltünk, mindannyian féltünk, a rajparancsnokok is félve kommandíroztak, a bajtársak félve mozogtak… a belső hang folyamatosan sivította, hogy „úristen, úristen!”. Mi voltunk az utolsó védelmi vonal, elhanyagolható tűzerővel. Nekünk kellett volna lepuffantanunk azt az egy-két szerencsés rémet, akinek valamilyen csoda folytán sikerült túlélnie a nagyobb pofonokat. Szerintem úgy számoltak, hogy hármunk közül talán egynek kell lőnie, és az is elég, ha tíz lövésből egy talál. De ezek ezrével jöttek, átvergődtek a szalagkorláton, elözönlötték a mellékutcákat meg a házakat… annyian voltak, hogy a hörgésüktől még a védőruhában is majd' megsüketültünk. Kibiztosítottuk a fegyverünket, bemértük a célpontot, aztán jött a tűzparancs… nekem csak könnyűgéppuskám volt, azzal meg rövid, célzott sorozatokat adunk le – egy ilyen nagyjából addig tart, amíg kimondom, hogy „kurvaanyáddögöljmeg”. Az első sorozat aláment, az egyik rémnek a mellkasát találtam el. Hátrazuhant, rá az aszfaltra, aztán felkelt, mintha mi sem történt volna. És ezt látni… [A cigaretta beégett az ujjai közé, de észre sem veszi, csak ledobja és eltapossa a csikket.] Igyekeztem minél pontosabban lőni, de közben a záróizmaimra is figyeltem. „Csak a fejét”, mondogattam magamban. „Ne essél szét, csak a fejét lőjed.” A puskám közben megállás nélkül ugatta, hogy „kurvaanyáddögöljmeg”. Megállíthattuk volna őket, ez volt a feladat, ott a puska a kézben, más nem is kell, igaz? Hivatásos katonák és képzett mesterlövészek között vajon hogyan jutottak át a rémek? A bírálóink és a hobbitábornokok még most is ezt kérdezgetik, pedig ott se voltak. Csak nem kéne azt hinni, hogy az olyan egyszerű. Te például azt hiszed, hogy miután egész katonai pályád alatt arra tanítottak, hogy a test közepére célozz, egy csettintéssel a fejlövés bajnokává válhatsz? Vagy azt gondolod, hogy abban a kényszerzubbonyban meg a gázmaszkban olyan egyszerű tárat cserélni vagy kitisztítani a beragadt fegyvert? Azt hiszed, hogy miután a modern hadviselés minden csodája a szemed láttára mond csődöt, és miután három hónapja élsz a Nagy Pánikban, és közben mindazt, amit valódinak hittél, elevenen felfalja egy ellenség, aminek a létezése szinte nonszensz, szóval azt hiszed, hogy akkor tud az ember józan fejjel gondolkodni, és közben nem remeg az ujja a ravaszon, bazeg? [És megbök a jobb mutatóujjával.] Hát jól hiszed! Mert mi akkor is elvégeztük a feladatunkat, úgyhogy Zack nagy árat fizetett minden szaros centiért! Talán ha több emberünk és több muníciónk lett volna, talán ha rendesen odafigyelhettünk volna a dolgunkra… [Az ujját már elvette, most ökölbe szorítja a kezét.]

A Land Warrior, az a nagyon drága, nagyon modern, nagyon szétmagasztalt, nagyon netközpontú Land Warrior ott rohadjon meg, ahol van. Bőven elég volt, amit a saját szemünkkel láttunk, de a sisakképernyőn a horda teljes méretét is megcsodálhattuk. Előttünk ezrek tolongtak, de mögöttük milliók jöttek! Mert ne feledjük, hogy a New York-i járvány áldozataival kellett leszámolnunk! Amit magunktól is láthattunk, az csak az élőhalott kígyó feje volt, de a farka a Times Square-en tekergőzött, bassza meg! Ezt kár is volt látnunk, én biztos nem akartam tudni, hogy így állunk. Az a kis belső hang meg egyre erősödött: „úristen, úristen!” Aztán már nem is fejemben szólt, hanem a rádió üvöltötte. Valahányszor egy beszari faszkalap elnyávogta magát, a Land Warrior mindenfelé szétkürtölte. „Túl sokan vannak!” „Húzzunk innen a picsába!” Egy másik szakaszból valaki benyögte, hogy: „Fejbe lőttem, de nem halt meg! Ezek a fejlövéstől se halnak meg!” Nyilván nem találta el az agyát, mert ez is előfordul, amikor a golyó belülről végigszántja a koponyát… ha a marhája esetleg lenyugodott volna és használja a saját agyát, akkor talán rájön, hogy ő hibázott. A pánik jobban fertőz, mint a zombijárvány, és a csodás Land Warriornak köszönhetően ez a vírus akadály nélkül terjedt a levegőben. „Mi van?” „Tényleg nem halnak meg?” „Ki mondta?” „Tényleg fejbe lőtted?” „Aztakurva! Halhatatlanok!” Úgyhogy mindannyian hallottuk, ahogy az információs szupersztrádán többen is lefossák a bokájukat. „Mindenkinek kuss van!” – kiáltotta valaki. „Védvonalat tartani! Netről leszakadni!” – szólt egy idősebb hang, de aztán elnyomta az üvöltés, miközben a sisakképernyőnkön kitört fogú, erősen vérző száj jelent meg. A kép az egyik bajtársunktól érkezett, aki a védvonal mögött egy ház udvarára tévedt. A lakók biztosan bezártak néhány feltámadt családtagot, akik most kiszabadultak. Lehet, hogy a robbanások megrongálták az ajtót, mert a rémek hirtelen kirontottak a házból, egyenesen rá a nyomorultra. A puskáján lévő kamera mutatta az egészet, pont úgy esett a földre. Öten voltak: egy férfi, egy nő meg három gyerek. A földhöz szegezték; a fickó a mellkasára ugrott, a kölykök a karját fogták, próbálták átharapni a védőruhát. A nő letépte róla a gázmaszkot, és ekkor láttuk a rémülettől eltorzult képét. Soha nem felejtem el, hogy üvöltött, amikor a nő leharapta az állát meg az alsó ajkát. „Mögöttünk vannak!” – kiabálta valaki. „Jönnek kifelé a házakból! Felbomlik a védvonal! Mindenhol ott vannak!” Aztán elsötétült a képernyő, mert központilag lekapcsolták, és megint megszólalt az az idősebb hang: „netről leszakadni!” Hallottuk rajta, hogy ő is nehezen uralkodik magán, és aztán le is halt a rendszer. Biztosan eltelt egy kis idő, miután kifújt a kommunikáció, én mégis úgy éreztem, hogy az F35-ösök is pont akkor jelentek meg az égen. Nem láttam, hogy kioldották a bombákat, mert éppen a lövészárok mélyén lapulva átkoztam az egész hadsereget, a Jóistent és a két saját kezemet, amiért nem ástam mélyebbre. Megremegett a föld, elsötétült az ég. Törmelék hullott mindenfelé, föld, hamu és égő vackok garmadája röpködött a levegőben. Aztán egy nagy súly vágódott a lapockáim közé. Nehéz volt és puha. Hátrafordultam, és ekkor láttam, hogy egy szétégett, füstölgő, végtag nélküli test az, de még így is meg akart harapni! Elrúgtam magamtól és kimásztam az árokból, miután az utolsó siklóbomba is becsapódott. A horda előbbi helyén fekete füstfelhő terjengett, éjféli sötétségbe burkolta az autóutat, a házakat, mindent. Halványan emlékszem, hogy a többiek is előmerészkedtek a lövészárkokból, kinyílt a tankok és Bradley-k ajtaja, és csak néztünk bele a nagy feketeségbe. Volt ebben valami csend és nyugalom – úgy éreztem, órákig tart. És aztán kiléptek a füstfelhőből, mint valami kisgyerek rémálmában! Némelyik csak füstölgött, de olyat is láttam, aki még égett… volt, amelyik két lábon, mások a zsigereiken csúszva… húszból egy ha bírt mozogni… de akkor is maradtak… atyaisten… talán néhány ezren… És mögöttük ott nyomultak a megmaradt milliók, akiket teljesen elkerült a légicsapás! Ekkor bomlott fel a védelmi vonal. Nem tudom egyben felidézni, hogy is történt. Emlékképek villannak be: emberek szaladnak, hörgés, morgás, tudósítók. Egy nagy bajszú riporter előkapta a

mellényéből a Berettáját, de három lángoló rém azonnal leteperte. Egy másik ürge feltépte valami közvetítőkocsi ajtaját, beszállt, kihajított egy csinos szőke riporternőt, aztán megpróbált elhajtani, de egy tank mindkettejüket szétlapította. Két tévés helikopter összeütközött, úgyhogy mi is kaptunk a repeszekből. Az egyik Comanche-pilóta… mit mondjak, kurva bátor volt… úgy megdöntötte a gépét, hogy a rotorral le tudja kaszálni a támadó rémeket. A forgószárnyak szépen aprították is a tömeget, amíg bele nem ütköztek egy autóba, és a heli azzal a lendülettel bevágódott a szomszédos szupermarketbe. Lövöldöztek… de mint az őrültek… Kaptam egy golyót a szegycsontomba, vagyis a páncélom középső lemezébe. Mintha falnak mentem volna, pedig egy helyben álltam. Rögtön seggre is ültem, alig kaptam levegőt, és közben valamelyik barom odaívelt nekem egy fénygránátot. Fehérben úszott a világ, csengett a fülem. Nem bírtam mozdulni… több kéz is megragadott, fogdosták a karomat. Ütöttem- rúgtam mindenfelé, és közben csendben bepisáltam. Üvöltöttem, mégse hallottam a saját hangomat. Szabadulni próbáltam, rúgkapáltam, káromkodtam, jajveszékeltem… aztán kaptam egyet a pofámba. Nem ütöttek ki, de rögtön megnyugodtam. A társaim vittek. Zack nem pofozkodik. Bevonszoltak az egyik Bradley-be. Éppen azelőtt tért vissza a látásom, hogy becsapták a hátsó ajtót. [Újabb Q után nyúl, de hirtelen meggondolja magát.] Tudom, hogy a „hivatásos” történészeknek Yonkers „a modern hadieszközök katasztrofális kudarca”, és csak a régi mondást bizonyítja, miszerint a hadseregek az előző háború taktikáit a következőben tökéletesítik. De szerintem ez hülyeség. Tény, hogy nem voltunk rendesen felkészülve, és itt gondolok az eszközökre, a kiképzésre meg mindenre, amiről beszéltem, szóval az egész egy rakás szar volt, de az a fegyver, ami a leginkább cserbenhagyott minket, az nem a gyártósorról gördült le. Mert az olyan régi… mint mondjuk maga a háború. A félelemről beszélek, és nem kell Szun-cének születni hozzá, hogy tudjuk, miről szól az igazi harc – nem az ellenfél legyilkolása vagy megsebzése a cél, hanem a megfélemlítés. Ha ez megvan, tulajdonképpen győztünk. Minden sikeres hadsereg legfőbb feladata letörni az ellenség harci kedvét; ezért kellett a törzsi arcfestés, aztán a németek villámháborús terve, sőt, az iraki háború első menetét is valahogy így neveztük: „gyors megfélemlítés”. Jó név, de mi van, ha az ellenséget nem tudjuk megfélemlíteni? Ha nemcsak hogy nem vagyunk rá képesek, hanem egyenesen lehetetlen? Hát mi így jártunk aznap New York határában, és ezért vesztettük el majdnem az egész rohadt háborút. Nem tudtuk megfélemlíteni Zacket, és ez bitang módon visszaütött, de annyira, hogy végül Zack félemlített meg minket! Mert ők nem félnek! Tehetünk bármit, megölhetünk akárhányat, ők soha nem fognak félni! Yonkersben kellett volna visszaadnunk az amerikai nép önbizalmát, ehelyett viszont gyakorlatilag a képükbe mondtuk, hogy viszlát, ennyi volt, vége a dalnak. Ha nem lett volna a dél-afrikai háborús terv, én lefogadom, hogy most mindannyian hörögve sasszéznánk. Még arra emlékszem, hogy egy robbanás úgy lökte félre a Bradley-t, mint hülyegyerek a plüssmackót. Nem tudom, hol csapódott be a lövedék, de biztos nem túl messze. Ha kint maradtam volna, ma nem lennék itt. Láttad már, milyen pusztítást végeznek az aeroszolfegyverek? Kérdezted akár egy katonától is, hogy működik? A fejemet rá, hogy sose fognak teljesen beavatni. Mesélnek majd a hőről, a nyomásról, a szétszóródó anyagról meg a növekvő tűzgolyóról, ami felrobban és gyakorlatilag mindent lerombol és szétéget, ami az útjába kerül. Szépen hangzik, ugye? Arról viszont mélyen hallgatnak, hogy a robbanás után vákuum keletkezik, amikor a tűzgolyó hirtelen összehúzódik.

Aki ilyenkor még életben van, annak ez a vákuum vagy kiszívja a levegőt a tüdejéből, vagy rosszabb esetben a szájon át ki is szakítja a tüdőt a helyéről, csak hát az utóbbi eshetőséget soha senkinek nem fogják bevallani. Akivel ez megtörténik, az már nem mesélheti el, hogy járt; szerintem a Pentagon is ezért tudja olyan ügyesen titkolni a dolgot. De ha fényképen vagy netán személyesen találkozol olyan rémmel, akinek lóg a szájából a tüdeje meg a légcsöve, add meg neki a számomat. Mindig szívesen találkozom a yonkersi veteránokkal.

AZ ELSŐ FORDULAT

DÉL-AFRIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK, FOKVÁROS TARTOMÁNY, ROBBENSZIGET

[Xolelwa Azania az íróasztalánál köszönt engem, majd rögtön meg is kér, hogy cseréljünk helyet, így élvezhetem az ablakon beáramló óceáni szellőt. Elnézést kér a „felfordulásért”, és mielőtt folytatnánk, gyorsan eltakarítja az asztalról a jegyzeteit. Mr. Azania a Szivárványököl – Dél-Afrika háborúja című sorozatának harmadik részén dolgozik, nagyjából a felénél járhat. Ez a kötet éppen arról szól, amiről most beszélgetni fogok vele, vagyis az élőhalottak elleni harc fordulópontjáról, amely visszarántotta az országot a szakadék széléről.] Szenvtelen – ezzel az e világi szóval tudnám leginkább jellemezni a történelem egyik legellentmondásosabb alakját. Vannak, akik megmentőként tisztelik, mások pedig szörnyetegnek tartják, de aki egyszer is találkozott Paul Redekerrel, és beszélgetett vele a világot és a komolyabb problémákat érintő nézeteiről, vagy még inkább a világot megfertőző problémák megoldásáról, annak csak egy szó jut eszébe erről az emberről: az, hogy szenvtelen. Paul mindig is úgy hitte – na jó, talán nem mindig, de felnőttként már biztosan –, hogy az emberiség egyik alapvető hibája az érzelem. Gyakran emlegette, hogy a szívnek egy dolga van: vért pumpálni az agyba, a többi csak idő- és energiapazarlás. Először a történelmi és társadalmi dilemmák alternatív „megoldásáról” szóló egyetemi dolgozataival hívta fel magára az apartheidkormány figyelmét. A lélekbúvár beállítottságú életrajzírók megpróbálták rasszistának bélyegezni, pedig ő maga mondta, hogy „a rasszizmus az irracionális érzelmek sajnálatos mellékterméke”. Mások azzal érveltek, hogy amennyiben a rasszista gyűlöl egy csoportot, szükségszerűen szeretnie kell egy másikat. Redeker úgy gondolta, hogy a szeretet és a gyűlölet puszta akadály; egyszerűen az emberi lét kerékkötőinek tartotta őket, és hogy megint őt idézzem: „képzeljük csak el, mi mindenre lenne képes az emberiség, ha eldobná emberségét”. Ördögi gondolat? Sokan annak nevezték, de mások, és legfőképpen a Pretoria hatalmi központjában üldögélő szűk társaság tagjai úgy vélték, hogy ezek a „felszabadított elme felbecsülhetetlen értékű gondolatai”. A ’80-as évek elején jártunk. Kritikus időszak volt ez az apartheid-kormány életében. Az ország szögeságyon feküdt. Feltűnt az ANC és az Inkatha Szabadság Párt, az afrikáner lakosság pedig kitermelt egy szélsőséges, jobboldali réteget, amely mindennél jobban örült volna a nyílt lázadásnak, hogy kezdetét vehesse a faji leszámolás. Dél-Afrika határain csakis ellenséges szomszédok sorakoztak, Angolában pedig kubai vezetésű polgárháború zajlott a szovjetek pénzéből. Ha mindehhez hozzáadjuk a nyugati demokráciáktól való fokozatos elzárkózást (és a fegyverembargót), akkor világossá válik, hogy Pretoria lelkiekben már régóta felkészült az élethalálharcra.

Tehát ezért hívták segítségül Mr. Redekert, hogy dolgozza át a kormány szupertitkos „Orániatervét”. Az Oránia már az apartheid-kormány 1948-as hatalomra jutása óta létezett; ez volt a fehér kisebbség számára kidolgozott világvége-akcióterv, amely leírta, mi a teendő, ha a bennszülött afrikai lakosság egységesen fellázad ellenük. Az évek során persze többször is frissítették a régió stratégiai változásai szerint. A helyzet évtizedről évtizedre aggasztóbbá vált. A szomszédos államok sorra elnyerték függetlenségüket, és Dél-Afrika határain belül is egyre többen követeltek szabadságot, így a pretoriai kis csapat belátta, hogy egy országos szintű konfliktus nemcsak az afrikáner kormány végét jelentené, hanem az afrikánerek végét is. És itt jött be a képbe Redeker. Az Oránia-terv átdolgozott változatával 1984-ben készült el, és ez lett az afrikánerek túlélési kézikönyve. Redeker minden tényezővel számolt – a népességi adatokkal, a terepviszonyokkal, a rendelkezésre álló forrásokkal és a logisztikával is. A tervben foglalkozott a kubai vegyi fegyverek veszélyével, és felvetette, hogy mi is építhetünk atomfegyvert, de az „Oránia-84” leginkább annak köszönheti történelmi jelentőségét, hogy pontosan meghatározta, mely afrikánereket kell megmenteni, illetve veszni hagyni. Veszni hagyni? Úgy gondolta, hogy a kormány forrásait teljesen felemésztené, ha megpróbálnának mindenkit megmenteni, ez pedig a teljes lakosság pusztulásához vezetne. Azt mondta, olyan a helyzet, mint amikor az utasok a süllyedő hajóról a mentőcsónakba másznak, de ha túl sokan vannak, a csónak is elsüllyed. Redeker tehát odáig merészkedett, hogy kiszámította, kit kellene felvenni ebbe a csónakba. Figyelembe vette a lakosok jövedelmét, intelligenciáját, nemzőképességét, vagyis készített egy listát a „kívánatos tulajdonságokról”, és persze azzal is számolt, hogy a polgárok milyen közel laknak a lehetséges válságövezetekhez. Tervének utolsó mondata így hangzott: „A konfliktus első áldozata saját szentimentalizmusunk kell hogy legyen, mert ha ez túléli, mi elpusztulunk.” Az Oránia–84 zseniális terv volt – logikus, követhető, hatékony, és Paul Redekert közutálat tárgyává tette. Első ellenségei a radikális és fundamentalista afrikánerek, vagyis a rasszista ideológiát követők és a mélyen vallásosak közül kerültek ki. Később, az apartheid bukása után hamar előkerült a neve. Természetesen őt is meghívták az „Igazság és Megbékélés” nevű bizottság meghallgatására, de ő persze nem élt a lehetőséggel. Nyíltan kijelentette: „Nem vagyok hajlandó megjátszani, hogy van szívem csak azért, hogy a bőrömet mentsem. Nem számít, mit teszek, mert tudom, hogy úgyis eljönnek értem.” És így is történt, bár valószínűleg másképpen, mint ahogy Redeker elképzelte. Nálunk a Nagy Pánik hetekkel korábban kezdődött, mint maguknál. Redeker begubózott drakensbergi vityillójába, amit pénzügyi tanácsadói jövedelméből vett magának. Tudja, szívesen foglalkozott ilyesmivel. „Lelkem nincs, csak feladatom” – mondogatta. Nem is volt különösebben meglepve, mikor a Nemzeti Hírszerző Ügynökség emberei berúgták az ajtaját. Megkérdezték a nevét, faggatták a személyazonosságáról és a régi tetteiről. Egyenesen rákérdeztek, hogy ő írta-e az Oránia-84-et. Redeker nyugodt hangnemben válaszolt nekik. Úgy sejtette, hogy a támadók gyilkos bosszúja megkésve bár, de őt is elérte, és ebbe bele is nyugodott; a világ úgyis pokolra jut, szóval az már nem is számít, ha egy-két apartheid-ördögöt előreengednek. De sosem gondolta volna, hogy az ügynökök hirtelen leengedik a fegyverüket, és leveszik a gázmaszkjukat; volt köztük mindenféle bőrszínű ember: fekete, ázsiai, indiai és még fehér is, egy magas afrikáner személyében, aki előrelépett, és bemutatkozás helyett rögtön így szólt: „Magának erre is van terve, ugye?”

Redeker valóban dolgozott az élőhalottjárvány megoldásán. Mi mást is tehetett volna csendes magányában? Kellemes agytornának fogta fel a dolgot, mert azt gondolta, úgysem marad senki, aki elolvasná. Még nevet sem adott neki; ahogy később mondta: „a név csak azért van, hogy az egyik dolgot megkülönböztessük a másiktól”, addig viszont hasonló terv nem is létezett. Redeker most is mindent számításba vett – nemcsak az ország stratégiai helyzetét, hanem az élőhalottak fiziológiáját, magatartását és „harcmodorát” is. A terv pontos leírásának nyilván bármelyik közkönyvtárban utánanézhet, de azért kiemelném a legfontosabbakat. Először is kimondta, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. A járvány már túlságosan elharapózott. A fegyveres erők nagyon meggyengültek, nem képesek hatékonyan izolálni a veszélyt, ha viszont szétszóródnának az egész országban, bizonyosan tovább gyengülnének. A hadsereget tehát meg kell szilárdítani, erőit „biztonságos övezetbe” kell visszavonni, az övezetet pedig lehetőleg jelentősebb természeti akadályok között kell kijelölni, például hegyvidéken, folyó közelében vagy szigeten. A fegyveres erők ezután felszámolják az övezetben a fertőzést, majd a rendelkezésre álló források segítségével megakadályozzák az élőhalottak további támadásait. Ez volt tehát a terv első része, ami tulajdonképpen megfelel a hagyományos visszavonulásnak. A terv második része a civilek evakuálását taglalta, és ezt csakis Redeker találhatta ki így. Belátta, hogy a civil lakosságnak csak töredékét lehet a biztonságos övezetekbe evakuálni. Ezek a megmentett polgárok biztosítják a munkaerőt a háború alatti gazdasági stabilitás megteremtéséhez, valamint legitimálják és megszilárdítják a kormány hatalmát, és ezzel bizonyítják az övezetben tartózkodóknak, hogy a vezetőik „gondoskodnak róluk”. A részleges evakuálásnak más oka is volt, méghozzá különösen logikus, alattomos és sötét oka, amivel Redeker sokak szerint mindörökre elnyerte a legelőkelőbb helyet a sátánfajzatok emlékcsarnokában. Úgy képzelte ugyanis, hogy a kint maradt embereket elkerített övezetekben kell elhelyezni, ahol élő csaliként elterelik az élőhalottak figyelmét, vagyis megakadályozzák, hogy a horda kövesse a hadsereget a saját biztonsági zónájába. Redeker hangsúlyozta, hogy ezeket a menekülteket életben kell tartani, meg kell védeni és lehetőség szerint gondoskodni kell az utánpótlásukról, hogy a hordák ne mozduljanak el a környékről. Érti ezt a beteg zsenialitást? Fogolyként akarta tartani az embereket, de így érvelt: „ahány zombi támad ezekre a túlélőkre, annyival kevesebben indulnak a védelem felé”. Amikor Redeker felolvasta az ügynököknek ezt a részt, az afrikáner ránézett, keresztet vetett és azt mondta: „Az Úr legyen irgalmas hozzád.” „És mindnyájunkhoz” – tette hozzá egy másik; ő volt az a fekete, aki az akciót vezette. „Na de most már vigyük innen.” Néhány perc múlva már Kimberley felé tartottak a helikopterrel. Ott volt az a szupertitkos föld alatti bázis, ahol Redeker az Oránia-84-et is megírta. Bevezették az elnök válságtanácsának ülésére, aztán felolvasták a jelentését, ami persze hatalmas tiltakozást eredményezett, és a védelmi miniszter tiltakozott a leghangosabban. Zulu volt, a törzséhez méltó vadember, aki nem akart egy bunkerban kushadni, inkább kivonult volna az utcára harcolni. Az alelnököt a közvélemény aggasztotta. Bele sem mert gondolni, mit kaphat érte, ha a tervnek híre megy a lakosság körében. Az elnök szinte személyes sértésnek vette Redeker jelenlétét. A nemzetbiztonsági minisztert a zakójánál fogva rángatta, és üvöltve követelte tőle, hogy magyarázza meg, mit keres itt ez a tébolyult apartheidista háborús bűnös. A miniszter erre azt hebegte, hogy nem érti, miért olyan dühös az elnök, amikor éppen ő adta ki a parancsot Redeker begyűjtésére. Az elnök értetlenül nézett, és azt kiabálta, hogy ő ilyen parancsot nem adott, amikor a terem végéből megszólalt valaki: „Én voltam.”

A hang tulajdonosa eddig leghátul üldögélt, de most már állt; hajlott háttal, két botra támaszkodva, mégis tele életerővel. Az öreg államférfi új demokráciánk atyja volt, aki születésekor a Rolihlahla nevet kapta – egyesek ezt egyszerűen bajkeverőnek fordították. Ő tehát állt, a többiek viszont ültek, Paul Redekert kivéve. Az öregember őt nézte résnyire nyitott szemével, majd világhíres mosolyával így üdvözölte: „Molo, mhlobo wam.” „Köszöntelek, te vidékemről való.” Lassan odabotorkált hozzá, Dél-Afrika vezetői felé fordult, aztán kivette a tervet az afrikáner kezéből, és a magasba emelte, majd erőteljes hangon így szólt: „Ez a terv fogja megmenteni a népünket.” Aztán Paulra mutatott: „Tehát ez az ember fogja megmenteni a népünket!” És ekkor jött az a pillanat, amit a történészek vitatni fognak, amíg el nem felejti a világ. Rolihlahla megölelte a fehér afrikánert. Bárki más úgy fogta volna fel, hogy ez csak az öreg védjeggyé vált ölelése, de Paul Redeker számára… tudom, hogy az életrajzírók többsége ma is szívtelen embernek ábrázolja őt, ez az általánosan elfogadott álláspont. Paul Redekernek nincsenek érzései, nincs szíve, a könyörületet hírből sem ismeri. De van egy nagy tiszteletnek örvendő írónk, aki Steve Biko közeli barátja volt, és megírta az életrajzát is… ő tehát váltig állítja, hogy Redeker tulajdonképpen roppant érzékeny ember volt – annyira, hogy nem is bírta elviselni az apartheid-rendszert. Azt mondja, Redeker azért küzdött egész életében az érzelmek ellen, hogy ne őrüljön meg attól a rengeteg gyűlölettől és erőszaktól, amivel nap mint nap szembesülnie kellett. A gyerekkoráról nem sokat tudunk; az sem világos, hogy voltak-e szülei vagy állami gondozottként nőtt fel, illetve voltak-e barátai, egyáltalán szerették-e őt valaha. Akik munkakapcsolatban álltak vele, nemigen tudnak felidézni tőle semmilyen társasági megnyilvánulást vagy kedves fizikai gesztust. De nemzetünk atyjának ölelése, ez az őszinte érzelemnyilvánítás áthatolt a vastag páncélon… [Azania félénken elmosolyodik.] Persze lehet, hogy túlságosan szentimentális vagyok. Talán tényleg szívtelen szörnyeteg volt, és nem is hatott rá az öregember ölelése. Azt viszont tudom, hogy Paul Redekert azóta senki sem látta. Nem lehet tudni, mi történt vele. Én azokban a zavaros hetekben kerültem oda, amikor országszerte beindították a Redeker-tervet. Mit mondjak, sok munkámba került, de végül sikerült meggyőznöm őket arról, hogy évekig dolgoztam Paul Redekerrel, és ami még ennél is fontosabb, hogy a dél-afrikai túlélők közül én ismerem legjobban a gondolkodását. Erre aztán nem tudtak nemet mondani. Dolgoztam a visszavonulási terven, aztán a stabilizáló intézkedések idején, egészen a háború végéig. Legalább elismerték a szolgálataimat – különben miért kaptam volna ilyen fényűző szállást? [Mosolyog.] Paul Redeker angyal és ördög egy személyben. Vannak, akik gyűlölik, mások meg istenítik. Én csak szánalmat érzek iránta. Ha még él valahol, őszintén remélem, hogy megtalálta a lelki békéjét. [Vendéglátóm búcsúzóul megölel, aztán visszafuvaroznak a komphoz. Leadom a belépőkártyámat, de a szigorú ellenőrzés itt is folytatódik. A magas afrikáner biztonsági őr újra lefényképez. „Sajnos nem lehetünk elég óvatosak – mondja, és átadja a tollat. – Rengetegen akarják őt a pokolra juttatni.” Aláírom a nevem mellett; a Robben-szigeti Pszichiátriai Intézet fejléces nyomtatványán ez áll: A LÁTOGATOTT BETEG NEVE: PAUL REDEKER.]

ÍRORSZÁG, ARMAGH

[Philip Adler nem katolikus, mégis úgy döntött, hogy megnézi a pápa háborús menedékét, amely népszerű turistalátványosság lett. „A feleségem bajor – magyarázza a hotel bárjában. – El kellett zarándokolnia a Szent Patrik-székesegyházhoz, én meg elkísértem.” A háború vége óta most hagyta el először Németországot. Véletlenül elegyedtünk beszélgetésbe, és nem bánta, hogy bekapcsolom a diktafonomat.] Hamburgban nagyon súlyos volt a helyzet. A fertőzöttek elárasztották az utcákat, az épületeket, és folyamatosan özönlöttek az Új Elba-alagútból. Próbáltuk eltorlaszolni civil járművekkel, de ezek a vérmocskos, kövér férgek minden résen átpasszírozták magukat. Persze a menekültek is megállás nélkül jöttek. Egyesek képesek voltak Szászországból is elvergődni oda, mert azt remélték, hogy kijuthatnak a tengerre. A hajók már régen eltűntek, a kikötőben teljes volt a káosz. Nagyjából ezren ragadtak a Reynolds Alumíniumgyárban, és legalább háromszor ennyien voltak az Eurokai konténerterminálban. Élelem és ivóvíz nélkül várták a felmentősereget, míg odakint hemzsegtek a holtak, és ki tudja, hogy a bentiek között hány fertőzött volt. A kikötő vizében egymást érték a hullák, de még mozogtak. Tömegoszlató vízágyúval löktük őket a tengerbe, így lőszert spóroltunk és valamennyire még az utcákat is kitakarítottuk. Jó ötlet volt, csak aztán megszűnt a nyomás az utcai tűzcsapokban. A parancsnokunkat két nappal előtte vesztettük el… őrült baleset volt. Az egyik emberünk lelőtt egy zombit, aki majdnem ledöntötte a lábáról. A golyó átment a rém fején, magával vitt néhány agyvelődarabkát és végül az ezredes vállában kötött ki. Jó, mi? És mielőtt meghalt, átruházta rám a parancsnoki tisztséget. Első hivatalos parancsom az volt, hogy végezzek vele. A Hotel Reneszánszban rendeztem be a hadiszállásunkat. Tetszett az épület, ráadásul kiváló tűzállásokat tudtunk kialakítani benne, és a saját egységünk mellett még több száz menekültnek is maradt hely. Azok az embereim, akik nem a barikádokat védték, más épületeket is megpróbáltak így célszerűsíteni. A közúti és vasúti forgalom leállt, ezért úgy gondoltam, hogy minél több civilt kell elkerítenünk, mert a segítség úton van, csak az a kérdés, mikor ér ide. Éppen eligazítást akartam tartani, mert fogytán volt a lőszerünk, és szükségünk lett volna néhány átalakított hidegfegyverre, amikor parancsot kaptunk a visszavonulásra. Nem voltunk meglepve, hiszen az egységünk mást se csinált a pánik első napja óta, mindig csak visszavonultunk. A kijelölt találkozási ponton már annál jobban megdöbbentünk. Az egységünk a bajok kezdete óta egyszerű térképkoordinátákat használt, a központból is így jöttek a parancsok, ráadásul polgári sávon, hogy a menekültek is tudják, hol kell gyülekezniük. Most viszont kódoltan kaptuk egy olyan térkép koordinátáit, amit utoljára a hidegháború idején használtunk. Háromszor is ellenőriznem kellett az adatokat. Felküldtek minket Schafstedtbe, a Kieli-csatorna fölé! Bassza meg, ennyi erővel már Dániába is vezényelhettek volna! Azt is szigorúan parancsba adták, hogy a civilek maradjanak a helyükön. És nem is szólhattunk nekik, hogy mi odébbállunk. Nem értettünk semmit. Vonuljunk vissza SchleswigHolsteinbe és hagyjuk magukra a menekülteket? Oldjunk kereket csak úgy? Gondoltam, ez csak valami tévedés lehet. Megerősítést kértem. Megkaptam. Kértem újra. Ki tudja, talán rosszul nézték a térképet vagy megváltoztatták a kódokat, csak nem szóltak nekünk. Nem ez lett volna az első tévedésük.

Egyszer csak Lang tábornok, az Északi Front parancsnoka szólt hozzám. Remegett a hangja, ezt még a fegyverzaj sem tudta elnyomni. Közölte velem, hogy a parancs nem tévedés, tehát azonnal hagyjuk el a hamburgi helyőrséget és induljunk észak felé. Sehogy sem értettem. Ami ugye vicces, mert minden mást el bírtam fogadni, például azt is, hogy hullák támadtak a világra, na de ezt… ha teljesítem a parancsot, közvetett tömeggyilkosságot követek el. Jó katona vagyok, de közben nyugatnémet is. Nem tudom, érti-e, mire akarok kilyukadni. A keletieknek megmondták, hogy ők nem felelősek a második világháború borzalmaiért, és jó kommunistaként ők is ugyanúgy Hitler áldozatai, mint bárki más. Ezért volt keleten annyi skinhead meg fasiszta. Ők nem érezték, hogy felelősek a múltért, de mi, nyugaton nagyon is éreztük. Gyerekkorunktól fogva azt sulykolták belénk, hogy nagyapáink szégyene a mi vállunkat nyomja. Megtanultuk, hogy egyenruhában is az a legfőbb kötelességünk, hogy a lelkiismeretünket szolgáljuk, bármi áron. Engem így neveltek, ezért így is reagáltam. Megmondtam Langnak, hogy a lelkiismeretem nem engedi, hogy ilyen parancsot teljesítsek, mert azokat a védtelen civileket nem hagyhatom magukra. Erre leordította a fejem. Közölte, hogy igenis teljesíteni fogom a parancsot, mert ha nem, akkor – az embereimmel együtt! – hazaárulást követek el, mindannyian hadbíróság elé kerülünk, ahol „oroszos hatékonysággal” folytatják le az eljárást. Hát ide jutottunk, gondoltam. Hallottuk, mi folyik az oroszoknál… fellázadnak, leverik őket, aztán jön a tizedelés. Végignéztem ezeken a legényeken; tizennyolc-tizenkilenc éves gyerekek voltak. Kimerülten, rettegve küzdöttek az életükért. Nem tehettem ki őket ilyesminek. Parancsot adtam a kivonulásra. És hogy fogadták? Egyik sem ellenkezett, nekem legalábbis nem. Egymás között vitatkoztak egy darabig, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Tették a dolgukat. És mi történt a civilekkel? [Elhallgat.] Azt kaptuk tőlük, amit megérdemeltünk. „Hová mentek?”- kiáltották a házak ablakából. „Gyertek vissza, gyáva férgek!” Megpróbáltam válaszolni nekik. „Visszajövünk értetek! – mondtam. – Holnap még több katonával térünk vissza! Maradjatok csak itt, holnap úgyis jövünk!” Persze nem hittek nekem. „Hazudsz, te szemét! – üvöltötte egy nő. – Elhúztok és hagyjátok megdögleni a gyerekemet!” A többség nem próbált meg követni bennünket, mert féltek az utcán mászkáló zombiktól. Néhány bátor lélek felkapaszkodott a páncélozott csapatszállítókra. Megpróbáltak befurakodni, de lelöktük őket. Muszáj volt minden nyílást bezárnunk, mert a házakban ragadt emberek mindenféle holmit hajigáltak ránk… állólámpát, bútorokat, ilyesmit. Az egyik társunkat eltalálta egy vödör emberi ürülék, az én Marderem tetejéről meg lepattant egy golyó. A városból kifelé menet elhagytuk az újonnan verbuvált Gyorsreagálású Védelmi Egység utolsó állomáshelyét is. A hét elején csúnyán megtámadták őket. Akkor még nem tudtam, de az ő egységeik „bővíthető” besorolást kaptak. Parancsba adták nekik, hogy fedezzék a visszavonulásunkat, vagyis gondoskodjanak róla, hogy ne jöjjön utánunk túl sok zombi vagy menekült. A végsőkig ki kellett tartaniuk. A parancsnokuk egy Leopard lövegtornyában állva üdvözölt bennünket. Ismertem a fickót, NATO-katonaként együtt szolgáltunk Boszniában. Nem akarok itt drámázni, de megmentette az életemet. Egy szerb golyó elé vetette magát, és tudom, hogy azt nekem szánták. Előtte egy

szarajevói kórházban találkoztunk utoljára, és azon viccelődtünk, hogy el kéne húzni ebből az országnak csúfolt bolondokházából. És most itt voltunk a saját hazánkban; én a lepusztított autópálya felé tartottam, neki meg maradnia kellett. Egymás szemébe néztünk és tisztelegtünk. Aztán vissza is bújtam a harckocsiba, és úgy tettem, mintha a térképet bogarásznám, nehogy a vezető meglássa, hogy könnyes a szemem. „Ha visszaérünk, megölöm azt a szarházit” – gondoltam. Mármint Lang tábornokot. Mindent szépen kiterveltem. Tudtam, hogy nem mutatkozhatok indulatosnak, egyáltalán semmi gyanúsat nem tehetek. Átadom a jelentésemet, és elnézést kérek a korábbi viselkedésemért. Lehet, hogy erre valami propagandabeszéddel reagál, esetleg megpróbálja elmagyarázni, miért kellett visszavonulnunk. Gondoltam is, milyen jó lesz – türelmesen végighallgatom, hadd nyugodjon meg. Aztán amikor feláll és kezet nyújt, én előkapom a pisztolyomat, és kiloccsantom a rohadt keleti agyvelejét, egyenesen néhai hazánk térképére. Lehet, hogy ott lesz az egész bandája, az összes nímand, akik csak „parancsot teljesítettek”. De őket is leszedem, mielőtt megmoccannának! Tökéletes lesz. Nem menetelek díszlépésben a pokolba, mint a Hitlerjugend. Majd én megmutatom nekik, milyen egy echter deutscher Soldat! Mégsem így történt. Sajnos nem. De eljutottam Lang tábornok irodájába. A mi egységünk kelt át utoljára a csatornán. Ő csak erre várt. Amint megkapta a jelentést, leült az asztalához, aláírt még néhány parancsot, megcímezte és borítékba tette a családjának írt búcsúlevelet, aztán főbe lőtte magát. A szemét disznó. Most még jobban gyűlölöm, mint mikor elhagytuk Hamburgot. Miért? Mert most már tudom, hogy miért tettük, amit tettünk. Ez is része volt a Prochnow-tervnek.31 És a maga számára ez a felismerés nem enyhített a tábornok megítélésén? Maga viccel? Pont ezért gyűlölöm a mai napig! Tudta, hogy ez még csak a hosszú háború első lépése, és ha győzni akarunk, szükségünk lesz a hozzá hasonló emberekre. Gyáva szarcsimbók volt. Emlékszik, mit mondtam a lelkiismeretről? Nem hibáztathatunk senki mást; sem a terv készítőjét, sem a parancsnokunkat, csakis saját magunkat. Mindenkinek önállóan kell döntenie, és élete végéig viselnie kell a döntése következményeit. Ezt ő is tudta. Ezért hagyott magunkra minket úgy, ahogy mi azokat a civileket. Látta, hogy meredek és csalóka hegyi útra léptünk, amelyen együtt kell végigmennünk, magunk mögött vonszolva tetteink súlyát. Ő erre nem volt képes. Nem tudott megbirkózni ezzel a teherrel.

31

A Redeker-terv német változata

UKRAJNA, ODESSZA, JEVCSENKO VETERÁNKÓRHÁZ

[Az ablaktalan kórteremben sápadt neoncsövek világítják meg a betonfalakat és a koszos összecsukható ágyakat. A betegek többsége légzőszervi panasszal került ide, és mivel használható gyógyszer nincs, sokak állapota tovább romlott. Itt orvosok sincsenek, a túlterhelt nővérek és ápolók pedig aligha enyhíthetik a betegek szenvedését. De a terem legalább száraz, és kellemes meleg van, ami errefelé a tél derekán elképesztő luxusnak számít. Bohdan Tarasz Kondratyuk ágyában ülve fogad a kórterem végében. Háborús hősként jár neki az ágya mellé egy fellógatott lepedő, ennyi a magánszférája. Zsebkendőjébe köhög, mielőtt megszólal.] Teljes káosz volt. Nem tudok rá jobb szót. Megszűnt mindenféle szervezettség és rend. Négy brutális ütközetünk volt Luck, Rovno, Novograd-Volinszkij és Zsitomir városában. A rohadt Zsitomirban. Az embereim teljesen ki voltak merülve. Tudja, sok mindent végignéztek és végigcsináltak, miközben folyamatosan visszavonultunk, utóvédharcot folytattunk és tulajdonképpen szaladtunk. Mindennap újabb város esett el, újabb utakat zártak le, újabb csapatok semmisültek meg. Kijevet biztonságosnak hittük, mert a védvonal mögött helyezkedett el. Úgy volt, hogy ott lesz az új biztonsági övezetünk központja, ahol van rendes helyőrség, feltölthetjük a készleteinket, és pihenhetünk is egy keveset. És mi történik, mikor odaérünk? Kiadhatom a parancsot az eltávozásra? Netán megjavíttathatom a járműveinket, kiegészíthetem a létszámot, leadhatom a sebesülteket? Ugyan már, dehogy. Miért is lenne bármi úgy, ahogy lennie kellene? Hiszen ez előtte se ment soha. A biztonsági zónát megint áthelyezték, de most már a Krímre. A kormány is átköltözött… átmenekült… Szevasztopolba. A polgári fegyelem összeomlott, Kijev teljes lakosságát evakuálni kellett, és ezt a feladatot a hadsereg kapta meg, pontosabban ami maradt belőle. Nekünk kellett felügyelnünk a Paton-hídon átvezető menekülőutat. Ez volt a világon az első híd, amely teljes egészében elektromos hegesztéssel készült, ezért a külföldiek egy része akkora szakmai bravúrnak tekintette, mint az Eiffel-tornyot. A város átfogó felújítást tervezett, hogy a híd ismét régi pompájában ragyogjon, de ahogy ez a mi országunkban lenni szokott, ebből se lett semmi. A Patonon már a járvány előtt is borzalmas dugók voltak, most meg a kitelepítettek tolongtak rajta. Úgy volt, hogy lezárják a forgalom elől, de az ígért úttorlaszokat sehol nem láttuk. A híd tele volt autókkal, főleg régi Zsigulikkal, de akadt egy-két Merci is, a közepén meg egy jókora Kraz feküdt az oldalára borulva. Próbáltuk megmozdítani, láncot kötöttünk a tengelyére, hogy kihúzzuk egy tankkal, de nem boldogultunk vele. Mi páncélos szakasz voltunk. Érti, tankokat hoztunk, nem katonai rendészeket. Közülük egyet se láttunk. A parancsnokunk biztosított róla, hogy ott lesznek, de még csak nem is hallottunk felőlük, ahogy a többi hídhoz vezényelt egység sem. Akiket egységnek nevezni gyenge vicc. Ezek csak uniformisban mászkáló bandák voltak, aktakukacok és krumplipucolók összeterelve. És aki a hadsereghez tartozott, most hirtelen forgalomirányító lett. Ilyenre egyikünket se készítették fel, nem voltunk rá kiképezve, felszerelésünk se volt hozzá… rohamrendőrségi eszközöket ígértek nekünk – pajzsokat, védőfelszerelést, vízágyút –, csak hát ezekből semmit

nem kaptunk. A parancs meg úgy szólt, hogy „fel kell dolgoznunk” az evakuáltakat. Feldolgozni, vagyis ellenőrizni, van-e köztük beteg. De ugye, hol voltak hozzá azok a rohadt kutyák? Nélkülük hogy ellenőrizzük, ki a fertőzött? Mit csináljunk, szemrevételezéssel szűrjük ki őket? Hát persze! Azt mondták, ez a feladat, más megoldás nincs, [ingatja a fejét.] Komolyan gondolták, hogy ezek a kétségbeesett, halálra rémült szerencsétlenek, akiknek a nyakába liheg a halál, és méterekre vannak a biztonságos vagy biztonságosnak hitt övezettől, ezek majd libasorba állnak, és önként, dalolva levetkőznek, hogy a testük minden négyzetcentiméterét átvizsgálhassuk? Azt hitték, hogy a férfiak majd szó nélkül végignézik, ahogy bámuljuk a feleségüket, az anyjukat, a kislányukat? Maga el tudja képzelni ezt? Mert mi nekiláttunk a dolognak. Mi mást tehettünk volna? Életben akartunk maradni, úgyhogy muszáj volt elkülönítenünk őket. Semmi értelme nem lett volna az evakuálási kísérletnek, ha hagyjuk, hogy az emberek magukkal hozzák a fertőzést. [Keserűen felnevet, és megint a fejét ingatja.] Katasztrófa volt az egész! Néhányan egyszerűen csak elutasították a vizsgálatot, mások megpróbáltak elfutni vagy beugrottak a folyóba. Verekedés tört ki. Több emberemet is csúnyán helybenhagyták, hármat megkéseltek, egyet pedig meglőtt egy rémült nagypapa valami régi, rozsdás Tokarevvel. Szerintem még azelőtt meghalt, hogy a vízbe esett. Én egyébként nem voltam ott, mert rádión próbáltam erősítést kérni. Úton a segítség, mondogatták, tartsatok ki, ne féljetek, jön a segítség. A Dnyeper túlpartján Kijev már lángokban állt. A belvárosból fekete füstoszlopok törtek az ég felé. Felénk fújt a szél, hozta azt a borzalmas szagot, az égő fa, gumi és hús orrfacsaró bűzét. Nem tudtuk, milyen messzire lehetnek – talán egy kilométerre, talán még közelebb. A dombtetőn álló kolostort is ellepték a lángok. Hatalmas tragédia volt, mert magas falak vették körül, ráadásul stratégiai helyre épült, ott könnyen álltuk volna a sarat. Egy elsőéves kadét is bevehetetlen erőddé tudta volna alakítani – ellátmányt, lőszert a pincébe, kaput lezárni, mesterlövészeket minden toronyba. Onnan aztán ítéletnapig biztosíthatták volna a hidat! Aztán meghallottam valamit a túlpartról… tudja, azt a hangot, amikor összegyűlnek és közelednek és… az üvöltözés, káromkodás, dudálás és a távoli puskalövések zaján túl is hallottam azt a hangot. [Megpróbálja utánozni a hörgésüket, de a kísérlet köhögésbe fullad. Szájához tartja a zsebkendőjét. Amikor elveszi, látom, hogy véres.] Erre a hangra jöttem el a rádiótól. Végignéztem a városon, és a házak fölött hirtelen megláttam valamit; gyorsan közeledett. A vadászgép szinte súrolta a körülöttünk álló fák tetejét. Nem is egy volt – négy Szuhoj-25-ös „Varjú” érkezett. Nagyon alacsonyan repültek, könnyen felismertem őket. Gondoltam is, hogy most mi lesz? Lezárják a hídhoz vezető utakat és hátrébb mindent lebombáznak? Rovnóban működött a dolog, pár percig legalábbis. A Varjak köröztek, mintha bemérnék a célpontot, aztán lejjebb ereszkedtek, és megindultak felénk! Mondom, a rohadt anyjukat, ezek lebombázzák a hidat! Feladták az evakuálást, és most mindenkit megölnek! „Le a hídról! – kiabáltam. – Mindenki hagyja el a hidat!” Láttam, ahogy a tömegen végighullámzik a pánik. Az emberek üvöltöztek, próbáltak előrenyomakodni, letaposták egymást. Több tucatnyian ruhástul, cipőben ugrottak a folyóba, csak hát így nemigen bírtak úszni. Én is igyekeztem hajtani a menekülőket, mondtam nekik, hogy fussanak, ahogy bírnak. A gépek kioldották a bombákat, én meg azt gondoltam, talán ha az utolsó pillanatban még sikerül a

vízbe ugranom, úgy túlélhetem a robbanást. Aztán kinyílt a bombák ejtőernyője, és azonnal tudtam, mi lesz itt. Felpattantam és futásnak eredtem, mint a megriasztott nyúl. „Tetőt lezárni! – üvöltöttem. – Tetőt lezárni!” Beugrottam a legközelebbi tankba, gyorsan lecsuktam a tetejét, aztán megparancsoltam a legénységnek, hogy ellenőrizzék a hermetikus zárást. Egy elavult T-72esben ültünk, és mivel a túlnyomásos légszűrőrendszert évek óta nem próbáltuk ki, azt sem tudhattuk, működik-e még. Csak reménykedtünk és fohászkodtunk az acélkoporsóban kuporogva. A tüzér sírdogált, a vezető le volt bénulva. A parancsnok, egy húszéves őrmester magzati pózban feküdt a padlón, és szorította a nyakában lógó kis feszületet. A fejére tettem a kezemet, és mondtam neki, hogy nem lesz semmi bajunk, közben meg a periszkópon figyeltem, mi történik odakint. Az orosz VX először nem gáz halmazállapotú. Apró, olajos cseppekben hullik alá, és mindenen megtapad. Behatol a bőr pórusaiba, belemegy az áldozat szemébe, tüdejébe. Dózistól függően akár azonnal hat. Az evakuáltak remegni kezdtek, aztán a karjuk már csak bénán lógott, ahogy a hatóanyag bejutott a központi idegrendszerükbe. Dörzsölték a szemüket, próbáltak beszélni, mozogni, lélegezni. Örültem, hogy nem éreztem az alsóneműjükből feltörő bűzt – a halál beálltával elengednek a záróizmok. Nem értettem, miért csinálták. A hadvezetés talán nem tudja, hogy a vegyi fegyverek nem hatnak az élőhalottakra? Zsitomirból nem tanultak semmit? Elsőként egy nő mozdult meg. Görcsösen remegő kézzel tapogatta egy férfi hátát. A fickó mintha próbálta volna megvédeni őt a robbanástól. A nő kimászott alóla, és bizonytalanul feltérdelt. Elszíneződött arcát sötét erek hálózták be. Aztán vagy engem vett észre, vagy a tankot. Leejtette az állát, a karja meg felemelkedett. Néhány másodperc múlva a többiek is életre keltek – a halottak közül minden negyvenedik vagy ötvenedik –, ők próbálták eltitkolni, hogy megharapták őket. És akkor rájöttem. Ezek igenis tanultak a zsitomiri esetből, és jobb módszert találtak a hidegháborús készletek felhasználására. Mert hogy lehet a fertőzötteket a leghatékonyabban kiszűrni a tömegből? Hogyan tudjuk meggátolni, hogy az evakuáltak a védvonal mögött is elterjesszék a járványt? Hát, például így. A fertőzöttek lassan mind feltámadtak, és csoszogva megindultak felénk a hídon át. Odaszóltam a tüzérnek, aki alig bírt kinyögni valamit. Hátbarúgtam és rárivalltam, hogy vegye célba őket. Kellett neki egy-két másodperc, hogy magához térjen, de aztán csak rátalált a célkereszttel az első nőre, és meghúzta a ravaszt. Befogtam a fülem, ahogy felröffent a koaxiális géppuska. A többi tank is követte a példánkat. Húsz perc alatt vége lett. Tudom, hogy meg kellett volna várnom a további parancsot, vagy legalább jelenthettem volna a helyzetünket és a gáztámadás eredményét. Még hatszor láttam a Varjakat elhúzni a város felett; öt raj a többi híd felé repült, az utolsó meg a belvárosba. Elrendeltem a visszavonulást: irány délnyugat, és menjünk, amíg bírunk. Rengeteg hulla hevert körülöttünk – ők még éppen átjutottak a hídon. Szétdurrantak, ahogy áthajtottunk rajtuk. Maga járt a Nagy Honvédő Háború Múzeumában? Kijev egyik legpompásabb épülete volt. Az udvarán ágyúk és tankok álltak mindenféle méretben; a legrégebbiek a forradalom idejéből származtak, de voltak modern példányok is. A bejáratnál két tank állt egymással szemben. Amikor mi ott jártunk, tele voltak rajzolva színes krétával, és a gyerekek fel is mászhattak rájuk. Állt ott egy vaskereszt is, ami nagyjából egy méter magas lehetett – a halott nácik összegyűjtött vaskeresztjeiből öntötték. És emlékszem arra a hatalmas falfestményre is a csatajelenettel. A mi katonáinkat szorosan egymás mellett ábrázolták; belőlük állt össze az erő és bátorság tajtékzó hulláma, amely rázúdult a németekre, és kisodorta őket a hazánkból. Nemzetünk haderejének jelképei közül a Rogyina Maty, a Haza-anyácska szobra volt a leglátványosabb. Ő volt a város

legmagasabb építménye, a színtiszta acélból öntött, hatvan méter magas remekmű. És egész Kijevből őt láttam utoljára, amint pajzsát és kardját örök diadallal a magasba emelve hideg, kék szemével nézi, ahogy menekülünk.

KANADA, MANITOBA, SAND LAKES TARTOMÁNYI PARK

[Jesika Hendricks végigmutat az előttünk elterülő tajgai pusztaságon. Az egykori természeti szépségek helyén ma roncsok éktelenkednek: a magukra hagyott autók, hulladékhegyek és holttestek félig a szürke hóba és jégbe fagyva hevernek. Jesika eredetileg a wisconsini Waukeshából származik, de ma már kanadai állampolgárként segíti a régió tájrehabilitációs programját. A háború hivatalos vége óta több száz önkéntessel együtt ő is minden nyáron eljön erre a vidékre. A program állítólag remekül halad, de senki nem tudja, mikor fejeződhet be.] Nem hibáztatom őket, mármint a kormányt meg azokat, akiknek meg kellett volna védenie bennünket. Ha úgy nézem, talán meg is tudom érteni a dolgot. Nem mondhatták, hogy mindenki kövesse a hadsereget nyugatra, a Sziklás-hegység mögé. Nem tudtak volna mindannyiunkat etetni, se átvizsgálni, és hogyan állították volna meg az utánunk csoszogó élőhalottak seregét? Mert azok is biztos jöttek volna. Szóval meg tudom érteni, miért akartak minél több menekülőt északra küldeni. Mégis mit tehettek volna? A katonák megállítanak a hegyeknél, aztán jön a gáztámadás, mint Ukrajnában? Északon legalább volt valamennyi esélyünk. Gondolták, ha lehűl az idő, az élőhalottak megfagynak, mi meg néhányan túlélhetjük. Ez ment mindenfelé a világban; az emberek északra menekültek, mert azt remélték, hogy ott életben maradhatnak a tél beálltáig. Nem hibáztatom a kormányt, amiért fel akartak terelni ide, azt meg tudom bocsátani. De azt, hogy ilyen felelőtlen módon csinálták, és nem közöltek a lakossággal egy csomó fontos tudnivalót, ami az életben maradáshoz kellett volna… azt soha nem fogom megbocsátani. Augusztus volt. A yonkersi csata már két hete lezajlott, a kormány három napja megkezdte a nyugatra vonulást. A mi környékünkön nem volt igazi járvány. Egyszer láttam, hogy egy hatfős társaság egy hajléktalanból falatozott, egyébként semmi. A zsaruk őket is hamar lerendezték. Tőlünk három sarokra történt az eset. Apám ekkor határozta el, hogy lelépünk. A nappaliban voltunk; apám az új puskáját tanulmányozta, anyám meg lassan végzett az ablakok beszögelésével. Minden adón csak zombihírek mentek élő tudósításban, yonkersi bejátszásokkal. Ha belegondolok, a média iszonyúan amatőr módon viselkedett. Csak a nagy felhajtás, tények meg sehol. Egy sereg „szakértővel” készítettek könnyen emészthető villáminterjúkat, és persze mindegyik mást mondott, mindegyik rá akart tenni egy lapáttal a másik nyilatkozatára. Teljesen összezavarták a tévénézőket, mert igazából egyik se tudta, mit kellene tenni. Nagyjából annyiban tudtak megegyezni, hogy a lakosság menjen északra. Az élőhalottak a hidegben megfagynak, ezért mi is csak a hidegben élhetjük túl a járványt. Ennyit mondtak. Arról senki nem beszélt, hogy tulajdonképpen merre induljunk északnak, mit vigyünk magunkkal, hogyan maradjunk életben – mindegyik zseni csak azt szajkózta ész nélkül, hogy menjünk északra. Amikor meg nem őket mutatták, kiírták ugyanezt a képernyő aljára. „Menjenek északra. Menjenek északra.”

„Na, ebből elég – mondta apám. – Még ma éjjel elindulunk északra.” Próbált határozottnak tűnni, még a puskáját is markolászta. Azelőtt soha nem volt fegyver a kezében. Amolyan igazi úriember volt – alacsony, kopasz, a pufók képe meg kivörösödött, amikor nevetett. Ő volt a rossz viccek, vacak poénok királya, de mindig tartogatott nekem valami kedvességet, mondjuk egy bókot vagy mosolyt, néha meg kicsit kipótolta a zsebpénzemet, amiről Anyu persze nem tudhatott. Apa volt a „jó zsaru” a családban, a fontosabb döntéseket meg Anyára hagyta. És Anya vitatkozott is vele, megpróbálta jobb belátásra téríteni. Mondta neki, hogy eléggé északon lakunk, mindennel fel vagyunk szerelve, szóval felesleges nekivágni az ismeretlennek, mert az is bőven elég, ha feltöltjük a készleteinket, folytatjuk a ház megerősítését, és kivárjuk az első őszi fagyot. Apa hallani sem akart róla. „Az őszt meg se érjük! Lehet, hogy már jövő héten elpusztulunk!” Nagyon magával sodorta a Nagy Pánik. Azt mondta, olyan lesz az egész, mint egy hosszúra nyúlt kempingezés. Szarvasburgert eszünk, desszertnek meg erdei bogyós finomságokat készítünk. Megígérte, hogy megtanít horgászni, és szólt, hogy időben találjam ki, milyen nevet adok a kisnyúlnak, amit majd befogok házikedvencnek. Egyébként az egész életét Waukeshában töltötte, és soha nem volt kempingezni. [Ahogy sétálunk, Jesika egy jégbe fagyott DVD-gyűjteményre mutat] Hát ilyeneket hoztak magukkal az emberek: hajszárítót, videójátékot, laptopot. Ezeket a vackokat szerintem nem azért hozták el, mert azt hitték, hogy itt majd használni is tudják őket. Jó, egy-két hülye biztosan ezt képzelte, de úgy sejtem, a többség egyszerűen csak attól félt, hogy mire hat hónap után hazatér, kifosztják a lakását. Mi viszonylag értelmesen csomagoltunk. Meleg ruha, konyhai eszközök, gyógyszer, kötszer, és persze konzervek rogyásig. Gondoltuk, ennyi kajával elleszünk pár évig, de már odafelé elfogyott a fele. Engem mondjuk nem zavart. Kalandnak fogtam fel az utazást. Mondják, hogy bedugultak az utak, és dúlt az erőszak, de mi ilyesmivel nem találkoztunk. A legelső hullámban indultunk északnak, úgyhogy előttünk csak a kanadaiak voltak arrafelé, de ők se maradtak túl sokan. Az utakon persze óriási volt a forgalom, ennyi autót életemben nem láttam, mégis gyorsan haladtunk, csak az út menti városok és parkok környékén lassult le a menet. Parkok környékén? Igen, meg a kijelölt táborhelyeknél, meg ahol éppen kitalálták, hogy most már elég messze vannak. Apa lenézte őket, azt mondta, ezek az ostobák nem látnak tovább az orruk hegyénél, mert még most is túl közel vagyunk a sűrűn lakott területekhez, és csak az éli túl, aki tovább megy észak felé, amíg csak lehet. Anya erre mindig azt felelte, hogy nem tehetnek róla, biztos kifogyott a benzinjük. „És arról ki tehet?” – kérdezett vissza Apa. A furgonunk teteje tele volt benzineskannákkal. Apa már a Pánik első napjától gyűjtögette a benzint. Minden kútnál hatalmas torlódást láttunk, pedig a legtöbbnél ki volt írva, hogy NINCS BENZIN. Apa elég gyorsan elhajtott mellettük, de a bikázásra váró autók és a stopposok mellett is, akik az út szélén poroszkáltak. Látszott rajtuk, hogy ők se jókedvükben bóklásznak errefelé. Néha megállt egy autó, hogy felvegyen egy-két embert, de olyankor hirtelen minden gyalogosnak kedve szottyant beszállni melléjük. „Látod, hogy jártak?” – kérdezte az én bölcs apám. Később mégis felvettünk egy nőt, aki egyedül baktatott, és húzta maga után a gurulós bőröndjét. Olyan ártalmatlannak tűnt, ahogy ott mendegélt az esőben. Anya talán ezért szólt

Apának, hogy vegyük fel. Pattynek hívták, Winnipegben élt. Nem mondta el nekünk, hogy jutott el ide, mi meg nem kérdeztük. Nagyon hálás volt, minden pénzét oda akarta adni a szüleimnek. Anya ezt nem hagyta, de megígérte neki, hogy végig elvisszük magunkkal, erre elsírta magát, és megint hálálkodott. Büszke voltam Apáékra, mert jót cselekedtek, de aztán Patty tüsszentett és elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje az orrát. A bal keze addig a zsebében volt. Most láttuk, hogy be van tekerve egy rongyba; valami folt sötétlett rajta – azt gondoltuk, vér lehet. Észrevette, hogy megláttuk a kezét, és hirtelen ideges lett. Mondta, hogy ne aggódjunk, csak véletlenül megvágta magát. Apa ránézett Anyára, aztán mindketten nagyon elcsendesedtek. Nem néztek rám, nem is szóltak semmit. Éjszaka arra ébredtem, hogy becsapódott az anyósülés ajtaja. Nem gondoltam semmi rendkívülire, gyakran megálltunk folyóügyet intézni. Ilyenkor engem is mindig felébresztettek, hátha én is ki akarok menni, de most csak arra eszméltem, hogy megint elindultunk. Néztem, hol van Patty, de már nem volt sehol. Kérdeztem a szüleimet, hogy mi történt, mire azt felelték, hogy Patty ki akart szállni. Hátranéztem, és mintha őt láttam volna, csak elég gyorsan távolodtunk tőle. Azt hiszem, szaladt utánunk, de elég kába voltam, szóval lehet, hogy rosszul emlékszem. Talán nem is akartam tudni. Odafelé sok mindenről inkább nem is vettem tudomást. Például miről? Például azokról a „stopposokról”, akik egyáltalán nem igyekeztek. Persze nem voltak túl sokan, hiszen mi az első hullámmal érkeztünk. Legfeljebb hatot vagy hetet láttunk belőlük; az út közepén ballagtak, és amikor közelebb értünk hozzájuk, felemelték a karjukat. Apa kikerülte őket, Anya meg mindig szólt, hogy húzzam le a fejem, úgyhogy túl közelről egyszer se láttam őket. Az első ülésnek döntöttem a fejem, és becsuktam a szemem. Nem is akartam látni őket. Csak a szarvasburgerre meg az erdei bogyókra gondoltam. Úgy éreztem, az ígéret földjére megyünk, és ha sikerül elég messzire jutnunk, minden rendben lesz. Egy darabig így is volt. Remek táborhelyet találtunk egy tó partján, és nem is voltak körülöttünk túl sokan, csak annyian, hogy biztonságban érezzük magunkat, ha netán felbukkannak a halottak. Mindenki nagyon barátságosan viselkedett, az egész társaság megkönnyebbült a hosszú út után. Először olyan volt az egész, mint egy nagy buli. Minden este együtt főztünk; mindenki berakta a közösbe, amit aznap lőtt vagy horgászott. Többnyire halat ettünk. Egy-két fickó dinamitot dobált a tóba, és a nagy robbanás után csak összeszedték a döglött halakat a víz színéről. Soha nem felejtem azokat a zajokat – robbantottak, láncfűrésszel fát vágtak, bekapcsolták az autórádiót, és mindenféle hangszereken játszottak. Esténként körbeültük a hatalmas tábortüzet, és mindannyian énekeltünk. Akkoriban még voltak fák. Aztán megérkezett a második és a harmadik hullám, és az emberek már a faleveleket meg a földben maradt csonkokat is elégették, meg mindent, amit találtak. A műanyag és a gumi szaga elég rossz volt, belement a hajunkba, még a szánkban is éreztük a füst borzalmas ízét. Addigra már elfogyott a hal, a vadak is eltűntek. De ez látszólag senkit sem aggasztott. Mindenki azt várta, hogy a nagy zimankóban megfagyjanak a holtak. Tehát várták, hogy megfagyjanak a holtak. De hogyan akarták túlélni a telet? Jó kérdés. Szerintem a többség nem tervezett ennyire előre. Biztos gondolták, hogy a „hatóságok” majd megmentenek minket, vagy egyszer csak összepakolhatnak és elindulhatnak hazafelé. Az emberek nagy része egyik napról a másikra élt – hálát adtak az égnek, hogy végre

biztonságban vannak, és bíztak benne, hogy jóra fordul a sorsuk. „Egy nap majd hirtelen arra eszmélünk, hogy otthon vagyunk – mondogatták. – Karácsonyra vége lesz az egésznek.” [Mutat még egy jégbe fagyott holmit, egy Spongya Bob hálózsákot. Gyerekméret, barna folt van rajta.] Maga szerint mire volt ez kitalálva? Szerintem arra, hogy a gyerek ebben aludjon a haverjánál a pizsamaparti után. Jó, lehet, hogy nem kaptak rendes hálózsákot, mert ugye először mindenhol a túraboltokat fosztották ki – pénzzel vagy anélkül –, de elképesztő, hogy egyesek mennyire tudatlanok voltak. Sokan jöttek a napfényes déli államokból, még Mexikó déli végéből is. Láttuk, hogy bakancsban bújnak be a hálózsákba, mert nem tudják, hogy elszorítja a vért a lábukban. Ittak, hogy felmelegedjenek, pedig úgy több hőt adnak le, hamarabb hűlnek ki. A nagy télikabát alá csak egy pólót vettek. Ha mozogtak egy kicsit, rögtön kimelegedtek, levették a kabátot. Úsztak az izzadságban, a pamut is jól megszívta magát, aztán jött egy kis szellő… már szeptemberben is sokan lebetegedtek. És persze a többiekre is átragasztották a náthát meg az influenzát. Az elején még mindenki barátságos volt. Segítettünk egymásnak. Ha szükségünk volt valamire, a többi családdal csereberéltünk, adtunk-vettünk mindenfélét. Még a pénznek is volt értéke. Mindenki azt hitte, hogy a bankok nemsokára úgyis kinyitnak. Amikor Anyáék elmentek kajáért, engem mindig rábíztak valamelyik szomszédra. Volt egy kis kempingrádióm, amit kurblizással lehetett feltölteni, úgyhogy minden este meghallgattuk a híreket. Szinte csak a visszavonulásokról beszéltek; a katonai egységek mindenfelé magukra hagyták a lakosságot. A híradóhoz mindig elővettük az Államok autóstérképét és megkerestük rajta azt a várost vagy vidéket, amelyről éppen szó volt. Ilyenkor Apa ölében ültem. „Látod, ők nem jutottak ki idejében, nem voltak olyan ügyesek, mint mi” – mondogatta, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Egy ideig el is hittem, hogy igaza van, és tényleg jól jártunk. De az első hónap után, amikor már fogytán volt az élelmünk, egyre rövidültek a nappalok, és a hőmérséklet is kezdett csökkenni, az emberek is egyre bunkóbbak lettek. Megszűnt a tábortűz, nem volt több közös főzés, se éneklés. A tábor úgy nézett ki, mint a disznóól. Már senki nem szedte fel maga után a szemetet. Többször is sikerült emberszarba lépnem. Még arra se vették a fáradságot, hogy egy lapát földet dobjanak rá. A szüleim már nem mertek a szomszédokra bízni, nem bíztak senkiben. Elszabadultak az indulatok, egyre több verekedést láttunk. Egyszer két nő veszekedett egy bundán, aztán sikerült is szétszakítaniuk. Egy fickó tetten ért egy másikat, aki a kocsijából akart kilopni valamit, és betörte a fejét egy kerékkulccsal. A dulakodás meg az üvöltözés többnyire az éjjeli programot tarkította. A puskalövést rendszerint jajveszékelés követte. Egyszer meg mozgást hallottunk a furgonunk előtti hevenyészett sátor mögül. Anya mondta, hogy húzzam le a fejem, és fogjam be a fülem. Apa kiment. Még befogott füllel is hallottam az ordibálást. Aztán eldördült a puskája. Valaki felüvöltött. Apa holtsápadt arccal jött vissza. Soha nem kérdeztem meg tőle, mi történt. Már csak akkor fogtunk össze, ha megjelentek a holtak. A harmadik hullámot követték, többnyire egyedül vagy kisebb falkákban érkeztek. Két-három naponta találkoztunk velük. Ilyenkor valaki benyomta a riasztóját, mire mindenki előmászott, és közösen végeztünk a betolakodókkal. Aztán amint letudtuk a dolgot, megint egymásnak estünk. Amikor már a tó is befagyott, és a holtak is elmaradoztak, sokan úgy gondolták, most már biztonságban hazasétálhatnak.

Hogyhogy nem kocsival akartak menni? Elfogyott a benzin. Azzal főztek, és néha bekapcsolták a fűtést is a kocsiban. Mindennap felkerekedett egy-két rongyos, éhenkórász banda, és persze vitték magukkal azt a sok haszontalan vackot, amit már elhozni is hülyeség volt. A szemükben láttam, hogy már csak a remény élteti őket. „Mégis hova mennek? – kérdezte ilyenkor Apa. – Hát nem tudják, hogy délebbre még nincs elég hideg? Nem tudják, hogy odahaza ugyanaz várja őket?” Meg volt győződve róla, hogy ha elég sokáig kitartunk, előbb-utóbb csak jóra fordulnak a dolgok. Október környékén mondogatott ilyeneket. Akkor még emberi formám volt. [Csontokat találunk egy gödörben, félig a jégbe temetve. Rengeteg van belőlük, megszámolni sem lehet.] Nem voltam pehelysúlyú gyerek. Soha nem sportoltam, de tömtem magamba a gyorskaját meg az édességet. Mire augusztusban megérkeztünk, alig fogytam valamit. Novemberre viszont már zörögtek a csontjaim. Anyáék se voltak sokkal jobb bőrben. Apának eltűnt a hasa, Anyának megnyúlt az arca. Egyre többet veszekedtek, szinte mindenért belekötöttek egymásba. Nekem ez volt a legijesztőbb. Otthon soha nem emelték fel a hangjukat. Tanárok voltak, „haladó szellemű” pedagógusok. Korábban előfordult, hogy vacsoránál kicsit fagyosabb volt a hangulat, de ilyenre nem volt példa. Tényleg mindenért nekimentek egymásnak. Aztán hálaadás környékén annyira lebetegedtem, hogy jóformán a hálózsákból se bírtam kimászni. Felpuffadt a hasam, bedagadt a szám és az orrom. A szomszédék lakóautójából étel illatát éreztük. Talán húst főztek, mindenesetre nagyon jó illata volt. Apáék megint veszekedtek a kocsi mögött. Anya azt mondta, hogy „nincs más megoldás”. Nem tudtam, mire gondol. Meg azt is mondta, hogy tulajdonképpen örülhetünk, mert a szomszédok csinálták, nem mi. Apa erre azt felelte, hogy mi nem fogunk lealacsonyodni a szintjükre, Anya meg szégyellje magát, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jut. Anya azzal vágott vissza Apának, hogy eleve miatta vagyunk itt, ő tehet róla, hogy a halálomon vagyok, és egy igazi férfi tudná, hogy ilyenkor mi a dolga. Nyámnyilának nevezte Apát, és azt vágta a fejéhez, hogy biztos azt akarja, hogy mi ketten itt pusztuljunk, ő meg elhúzhasson a francba, hogy úgy éljen, mint egy kis görény, mert mindig is az volt. Apa erre visszaszólt Anyának, hogy fogja be a pofáját. Pedig ő sosem beszélt így. Aztán mintha csattanást hallottam volna. Anya bejött, egy marék havat szorított a jobb szemére. Apa is bejött utána. Nem szólt semmit, de olyan képet vágott, mint még soha. Mintha nem is ő lett volna. Megfogta a tekerős rádiómat, amit egy jó darabig mindenki meg akart venni… vagy ellopni… aztán kiment, elindult a szomszédék felé. Tíz perc múlva jött vissza. A rádió már nem volt nála, de hozott egy nagy vödör gőzölgő ragut. Annyira jó volt! Anya rám szólt, hogy ne habzsoljak. Kanállal etetett. Úgy láttam, nagyon megkönnyebbült, még sírdogált is egy kicsit. Apa még ekkor is nagyon fel volt dúlva. Aztán néhány hónap múlva én is, amikor mindketten ágynak estek, és nekem kellett etetnem őket. [Leguggolok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a csontokat. Mindegyik törött, nincs bennük velő.]

Az igazi, kemény tél december elején csapott le ránk. Gyakorlatilag betemetett minket a hó, ami a légszennyezéstől teljesen elszürkült. A táborban csend lett. Véget ért a verekedés, nem volt több lövöldözés. A karácsonyt már rengeteg étellel ünnepeltük. [Kihúz a halomból egy apró combcsontot. Látszik, hogy késsel pucolták le róla a húst.] Azt mondják, azon a télen tizenegymillióan haltak meg, és ez még csak Észak-Amerika. Grönland, Izland és Skandinávia nincs is beleszámolva. Bele se merek gondolni, hogy Szibériában hányan pusztultak el. Oda menekültek Kína déli részéről… és Japánból is, pedig azok szinte ki se tették a lábukat a városból… és szerencsétlen indiaiak is ott kötöttek ki. Ez volt az első szürke tél, amikor a levegőben keringő mocsok már az időjárást is megváltoztatta. Azt mondják, egy része – kit tudja, mennyi – emberi maradványok hamuja volt. [Jelzőkarót döf a jégbe a gödör mellé.] Borzasztó sokáig vártunk, de a nap végül csak előbújt, melegedni kezdett az idő, és lassan olvadásnak indult a hó. Július közepére megérkezett a tavasz – és vele együtt az élőhalottak is. [A csapat egyik tagja integet nekünk, hogy menjünk oda hozzá. Egy zombit talált. Deréktól lefelé jégbe van fagyva, de a feje, a két karja meg az egész felsőteste nagyon is él, ide-oda csapkod, hörög és egyre csak felénk nyújtózkodik.] Csak azt tudnám, miért támadnak fel, miután megfagytak? Minden emberi sejtben van víz, vagy nem? És ha ez a víz megfagy, akkor kitágul és szétszakítja a sejtfalat. Ezért nem lehet hibernálni az embert. De akkor az élőhalottak hogy csinálják? [A zombi minden erejével felénk veti magát; derékban kezd szétszakadni, ezért Jesika meglendíti a kezében lévő hosszú feszítővasat és rutinosan beszakítja a rém koponyáját.]

INDIA, RADZSASZTÁN, AZ UDAJPURI TÓ-PALOTA A PICSOLA-TAVON

[A romantikus, szinte meseszerű épület valójában a Dzsagnivász-sziget víz alatti sziklanyúlványain nyugszik, de ránézésre olyan, mintha a tavon lebegne. Egykor a maharadzsa lakhelye volt, később luxusszálló lett belőle, aztán több száz menekült húzta meg magát itt, ám egy kolerajárvány mindannyiukkal végzett. Szárdár Khan projektmenedzser irányítása alatt a szálló és a tóparti város végre éledezni kezd. Mr. Khan nem a harcedzett és magasan képzett civil mérnök hangján mesél a

történtekről, inkább régi önmagát felelevenítve a megszeppent ifjú őrvezetőt szólaltatja meg, aki irgalmatlan káoszba került egy hegyi úton.] Emlékszem, a majmok százával vergődtek át az araszoló járműveken, még az emberek fején is átmásztak. Már Csandigárban is figyeltem őket, ott a tetőkről és erkélyekről ugráltak le, amikor az élőhalottak elözönlötték az utcákat. Hangosan méltatlankodva szétszéledtek, és felmásztak a telefonpóznákra, nehogy a zombik elérjék őket. Volt, amelyik nem is várta meg a támadást, mert anélkül is tudta, mi készül. Aztán együtt botladoztunk azon a szűk és kanyargós kecskeösvényen a Himalájában. Útnak nevezték ugyan, de még békeidőben is halálos csapda hírében állt. Menekültek ezrei nyomakodtak az úton, és most ők is átmásztak az egy helyben veszteglő és magukra hagyott járműveken. Még küzdöttek a bőröndökkel és mindenféle csomagokkal; láttam egy fickót, aki egy régi monitort hurcolt magával. Egy majom a fejére ugrott, onnan próbált elrugaszkodni, de a fickó túl közel volt az út pereméhez: mindketten lebukfenceztek a hegyoldalba. A nyüzsgő tömeg szinte minden pillanatban lelökött valakit a mélybe. Egyszerűen nem fértek el az úton, aminek még korlátja sem volt. Láttam egy buszt is lezuhanni, pedig csak egy helyben állt, szóval rejtély, hogy történhetett. Az utasok az ablakon másztak ki, mert az ajtókat teljesen elzárta a hömpölygő emberáradat. Egy nő már félig kiszabadította magát, amikor a busz megbillent. A nőnek volt valami a karjában, szorosan magához ölelte. Folyton arról győzködöm magam, hogy az a valami nem mozgott, nem is sírt, biztos csak egy csomag ruha lehetett. És a közelben állók meg sem próbáltak segíteni rajta, oda se néztek, csak nyomultak tovább. Amikor álmomban előjön ez a jelenet, az emberek és a majmok tömege egybemosódik, nem tudom megkülönböztetni őket. Nekem elvileg nem is kellett volna ott lennem. Nem hadimérnök voltam. A Határmenti Utak Főmérnökségénél dolgoztam, és beosztásom szerint nekem építenem kellett az utat, nem pedig lerombolnom. A simlai tábor gyülekezőhelyénél kódorogtam, kerestem az egységem életben maradt tagjait, amikor az a mérnök, Mukherdzsi őrmester megragadta a karomat és így szólt: „Hé, katona, tud vezetni?” Makogtam valamit erre a kérdésnek álcázott kijelentésre, de már be is tuszkolt a dzsip volánja mögé, aztán ő is behuppant mellém valami rádiószerű eszközzel. „Vissza a hágóra! Gyerünk, gyerünk!” Csikorgó gumival kanyarodtunk ki a táborból, és miközben zötykölődtünk, kétségbeesetten próbáltam megértetni vele, hogy én úthengeres vagyok, de még azt is tanulnom kell. Mukherdzsi meg se hallotta. Az ölében lévő szerkezettel volt elfoglalva. – A töltetek már a helyükön vannak! – kezdte. – Már csak a parancsot kell megvárnunk! – Milyen töltetek? – kérdeztem. – És miféle parancsról beszél? – Felrobbantjuk a hágót, maga idióta! – kiabálta, és a szerkezetre mutatott. Csak ekkor láttam meg, hogy nem rádió, hanem detonátor van az ölében. – Mégis mit gondolt, hogy fogjuk megállítani őket? Nagyjából tudtam, hogy azért vonultunk vissza a Himalájába, mert ez valami nagyobb tervnek a része, és le kell zárnunk minden hágót az élőhalottak előtt. Azt viszont álmomban se hittem volna, hogy ennyire fontos szerepem lesz ebben az egészben. Mivel mi most kulturáltan beszélgetünk, nem idézném, milyen közönségesen feleltem Mukherdzsi őrmesternek, és inkább azt sem árulom el, ő mit szólt, amikor megérkeztünk a hágóhoz, ahol csak úgy hemzsegtek a menekültek. – Ennek itt üresnek kéne lenni! – ordította. – Elég a menekültekből! Megláttunk egy katonát a Rastrijai Lövészdandárból. Az ő egységüknek kellett volna biztosítania a hágóhoz vezető útszakaszt. A katona elszaladt volna a dzsip mellett, de Mukherdzsi

kiugrott, és megragadta a fickót. „Ez meg mi a halál?” – üvöltötte. Tagbaszakadt, keménykötésű, indulatos ember volt. „A ti dolgotok, hogy tiszta legyen az út!” A katonát is ugyanolyan indulat és félelem hajtotta. „Ha le akarod lőni nagyanyádat, csak tessék!” – azzal félrelökte az őrmestert és elcsörtetett. Mukherdzsi rádión jelentette, hogy az út még most is aktív. Egy fiatalabb tiszt fejhangon visította neki vissza, hogy a parancs az parancs, a hágót fel kell robbantani, bármennyien is vannak rajta. Mukherdzsi erre dühösen azt válaszolta, hogy meg kell várni, amíg kiürül az útszakasz, mert ha most felrobbantjuk, azzal rögtön több száz embert küldünk a halálba, ráadásul ezrek rekednek majd a túloldalon. A fejhang erre közölte, hogy az út sohasem fog kiürülni, és a tömeg sarkában már ott nyomul a sok millió zombi. Mukherdzsi erre azt felelte, hogy majd akkor fog robbantani, ha ideérnek a zombik, egy perccel se előbb, és nem fog gyilkolni csak azért, mert egy porbafingó hadnagy… De Mukherdzsi hirtelen félbehagyta a mondatot és a fejem fölé bámult. Hátrafordultam, és megpillantottam őt, Rádzs-Szing tábornokot személyesen! Fogalmam sincs, honnan bukkant fel, és miért volt ott… és a mai napig senki nem hisz nekem. Nem azt mondják, hogy ő nem volt ott, hanem hogy én nem voltam ott! Pedig centikre voltam tőle, a Delhi Tigristől! Úgy hallottam, a valós termeténél nagyobbnak látjuk azt, akit tisztelünk. Hát én a lelki szemeimmel óriásnak látom őt. Pedig szakadt volt az egyenruhája, véres a turbánja, és kötés volt a szemén meg az orrán, mert az egyik embere bemosott neki egy jókorát, hogy felrakhassa a Gandhi Parkból induló utolsó helikopterre. Rádzs-Szing tábornok… [Khan nagyot sóhajt, szemlátomást dagad a keble a büszkeségtől.] „Uraim” – így kezdte… ilyen udvarias volt velünk… szóval részletesen elmagyarázta, miért kell most azonnal felrobbantani az utat. Elmondta, hogy a légierő megmaradt egységei külön parancsot kaptak a hágók lezárására. Egy Shamsher vadászbombázó már pozícionálta magát fölöttünk. Ha nem vagyunk képesek végrehajtani a parancsot – vagy egyenesen megtagadjuk –, a pilóta elszabadítja „Siva haragját”. „Tudják, mit jelent ez?” – kérdezte Rádzs-Szing. Talán azt gondolta, hogy még túl fiatal vagyok, ezért nem érthetem, vagy valahogy rájött, hogy muszlim vagyok, de még ha nem is tudtam volna semmit a pusztítás hindu istenéről, a termonukleáris fegyverek „titkos” fedőnevét minden egyenruhás ismerte. És ez a bomba elpusztította volna a hágót? Hogyne, meg a fél hegyet is! Így a meredek sziklafalak közti kis szűkületből lett volna egy jó széles, lankás rámpa. Az utak felrobbantásának az volt az egyetlen értelme, hogy olyan akadályokat alakítsunk ki, ahol az élőhalottak nem tudnak átjutni, erre a légierőnél valamelyik nagyokos Atomanti kitalálta, hogy betessékeli őket a biztonsági zóna szélesre tárt kapuján! Mukherdzsi csak feszengett kínjában, nem tudta, mit csináljon, de a Tigris már nyúlt a detonátorért. Akármekkora hős volt, ezzel bizony magára vette a tömeggyilkos szerepét. Az őrmester könnybe lábadt szemmel adta át a detonátort. Rádzs-Szing megköszönte neki, aztán mindkettőnknek, majd elmormolt egy imát, és megnyomta az indítógombot. Semmi sem történt, ezért újra próbálta, de hiába. Megnézte az elemeket, ellenőrizte a csatlakozókat, és megint nekifutott. Semmi. Nem a detonátorral volt a gond. A töltetekkel történt valami, de azok fél kilométerrel lejjebb, a menekültáradat közvetlen közelében voltak beásva.

Gondoltam, itt a vég, mind meghalunk. Csak azon járt az agyam, hogyan juthatnék ki innen, hogy elkerüljem az atomcsapást. Még most is szégyellem, hogy ezen törtem a fejem, és csak magammal törődtem ebben a szorult helyzetben. De Rádzs-Szing tábornokot az ég küldte. Azt tette… amit elvárnánk egy élő legendától. Parancsba adta, hogy meneküljünk innen, mentsük az irhánkat, és jussunk vissza Simlába, aztán sarkon fordult és eltűnt a tömegben. Az őrmesterrel egymásra néztünk, és büszkén mondhatom, hogy szinte azonnal a Tigris után eredtünk. Most már mi is hősök akartunk lenni, meg akartuk védeni a tábornokunkat a kegyetlenül sodró tömegtől. Jó vicc. Hiszen esélyünk se volt megtalálni, mert azonnal elnyelt minket az emberáradat. Minden irányból lökdöstek, taszigáltak. Nem tudom, mikor, de valaki be is mosott nekem. Kiabáltam, hogy át kell jutnom, fontos hadi ügyben járok el. Meg se hallották. Többször a levegőbe lőttem. Észre se vették. Már azt is fontolgattam, hogy egyenesen belelövök a tömegbe. Ugyanúgy kétségbe voltam esve, mint ők. A szemem sarkából láttam, hogy Mukherdzsi lezuhant az útról, és magával rántott egy férfit, aki el akarta venni tőle a puskáját. Továbbindultam, hogy jelentsem az esetet Rádzs-Szing tábornoknak, de nem találtam meg a tömegben. Kiabáltam a nevét, és erősen figyeltem, hátha meglátom őt, hiszen a tömeg fölé magasodik. Felmásztam egy mikrobusz tetejére, onnan próbáltam tájékozódni. Aztán feltámadt a szél; bűzt hozott a völgyből, meg a jól ismert hörgés zaját. Fél kilométerre tőlem futásnak eredt a tömeg. Erőltettem a szememet, hunyorogtam, hogy lássak valamit. Jöttek a holtak. Lassan, megfontoltan, de ugyanolyan tömött sorokban vonultak, mint leendő áldozataik. A mikrobusz rázkódni kezdett, le is estem róla. Először lebegtem a tömeg felett, aztán egyik pillanatról a másikra a földre kerültem. Cipők és csupasz lábak tapostak rajtam. Egymás után törtek a bordáim, a számban éreztem a felköhögött vér sós ízét. Behúzódtam a mikrobusz alá. Borzalmasan fájt mindenem, beszélni se tudtam, alig láttam valamit. A közeledő zombik hangját viszont hallottam. Úgy gondoltam, legfeljebb kétszáz méterre lehetnek. Esküdöztem, hogy én aztán nem fogok úgy meghalni, mint akiket ízekre szedtek, vagy mint az a nyomorult tehén, akit Rupnagarban, a Szatledzs partján láttam a saját vérében kiszenvedni. Megpróbáltam elővenni a késemet, de nem mozgott a kezem. Szitkozódtam, sírtam. Az is megfordult a fejemben, hogy mostantól vallásos leszek, de félelmemben és főleg dühömben inkább a busz aljába vertem a fejemet. Gondoltam, ha elég ügyes vagyok, talán sikerül bezúznom a saját koponyámat. Aztán hirtelen fülsiketítő dübörgés hallatszott, megemelkedett alattam a föld. Üvöltések és hörgések zaja keveredett az elsöprő portömegbe. Az arcom a kocsi alvázának csapódott, elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, először valamilyen gyenge zajt hallottam. Azt hittem, víz folyik a közelemben, mert leginkább gyors csepegésre hasonlított… A csepegés hangja lassan kitisztult, és egyszer csak két másik zaj is beúszott a fülembe… a rádióm recsegett… máig nem értem, hogy maradt egyben… és hallottam az élőhalottak állandó hörgését. Kikászálódtam a mikrobusz alól. A lábam nem sérült meg nagyon, állni legalábbis tudtam. És akkor láttam, hogy teljesen egyedül vagyok – eltűntek a menekültek, eltűnt Rádzs-Szing tábornok is. Csak a rengeteg eldobált holmi volt körülöttem az üres hegyi út közepén. Megpörkölt szakadék tátongott előttem, a túloldalán meg a felrobbantott út végét láttam. Onnan jött a hörgés. Az élőhalottak most is jöttek felém. Előreszegezett tekintettel, felemelt karral, egymás után zuhantak le az út helyén nyílt völgybe. Ez volt az a furcsán csepegő hang; a testük csattant a lenti sziklákon. A Tigris bizonyára saját kezűleg robbantotta fel a tölteteket. Azt hiszem, az élőhalottakkal egyszerre ért oda. Remélem, nem mélyesztették belé a fogukat. És remélem, elégedett a szobrával, ami most a korszerű, négysávos hegyi autópálya felett magasodik. Akkor eszembe sem

jutott, hogy tulajdonképpen az életét áldozta az ügyért. Még abban sem voltam biztos, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Csak néztem szótlanul a holtak zuhatagát, és hallgattam, ahogy a többi egység egymás után jelent: – Vikasznagar: lezárva. – Bilaszpur: lezárva. – Dzsavala Mukhi: lezárva. – Jelentem, minden hágó lezárva! Vége! Azt hittem, álmodom vagy talán megőrültem. A majom se vitt közelebb a válaszhoz. A mikrobusz tetején ülve nézegette a sziklaperemről potyogó holtakat. Nyugodt és okos ábrázattal figyelt, mintha komolyan értené a helyzetet. Gondoltam is, mindjárt felém fordul, és így szól: „A háború fordulóponthoz érkezett! Végre megállítottuk őket! Biztonságban vagyunk, barátom!” Ehelyett felcsapódott a fütyköse, és az arcomba vizelt.

AZ AMERIKAI FRONTON

ÚJ-MEXIKÓ ÁLLAM, TAOS

[Arthur Sinclair Jr. a régi világ előkelő rétegének mintapéldánya: magas, szikár ember, rövidre nyírt, ősz hajjal és bizonyos értelmiségi beszédstílussal. Maga elé néz, hanyagolja a szemkontaktust, és még a kérdéseket sem várja meg. A háború alatt Mr. Sinclair vezette az amerikai kormány újonnan alakított szervezetét, a StraFót, vagyis a Stratégiai Források Hivatalát.] Nem tudom, ki találta ki a „StraFo” rövidítést, és hogy mennyire volt tudatos, hogy rímeljen a trafóra, de annyit mondhatok, az átalakítás tényleg rázós feladat. A Sziklás-hegységnél felállított védelmi vonallal elméletileg létre lehetett volna hozni egy „biztonsági zónát”, csakhogy ez a zóna valójában romokkal és menekültekkel volt tele. Az emberek éheztek, különféle betegségek terjedtek köztük, több millióan voltak fedél nélkül. Az ipar is romokban hevert, az áru- és személyszállítás meg a kereskedelem gyakorlatilag megszűnt, miközben az élőhalottak folyamatosan ostromolták a védvonalat, és persze a biztonsági zónán belül is gyakran felbukkantak. Újra talpra kellett állítanunk a népünket; ruhát, ételt, hajlékot és munkát kellett adnunk nekik, hogy ez a biztonságosnak vélt zóna ne csak az elkerülhetetlen vég elodázására legyen jó. Ezért jött létre a StraFo. Gondolhatja, hogy a dolgok többségére menet közben kellett rájönnöm. Az első néhány hónapban elmondhatatlanul sok információt kellett beleerőltetnem ezekbe az öreg agytekervényekbe; egymást érték az eligazítások és a helyszíni szemlék… minden este más könyvvel bújtam ágyba – Henry J. Kaiser és Vo Nguyen Giap gondolatai egyformán érdekeltek, mert minden okos szóra és tudásmorzsára szükségem volt, hogy az iparilag széttagolt területből megszervezhessem a korszerű amerikai hadigépezetet. Ha apám még élt volna, biztos jól szórakozik a kínlódásomon. Rendíthetetlenül hitt a New Dealben, annak idején New York állam számvevőjeként Roosevelt keze alá dolgozott. A módszerei már-már marxizmusba hajlottak; attól a kollektivizálástól Ayn Rand nemhogy forgott volna a sírjában, de rögtön csatlakozott is volna az élőhalottak seregéhez. Sosem fogadtam el apám tanításait, pedig próbálkozott az öreg, de egészen a Wall Streetig szaladtam előlük, most viszont nagyon erőltetnem kellett az agyamat, hogy valahogy mégis felidézzem őket. A New Deal végrehajtói ugyanis az amerikai történelemben példátlan sikerrel kutatták fel és alkalmazták a megfelelő eszközöket és a szükséges szaktudást. Tehát ez volt a legfontosabb feladat. Enélkül elképzelhetetlen lett volna az újjáépítés. Fel kellett mérnünk, hogy milyen mennyiségben áll rendelkezésre a szakképzett munkaerő, amit a lehető leghatékonyabban kellett felhasználnunk.

Őszintén szólva ez a réteg hihetetlenül kicsi volt. A nehézipar korszaka már véget ért, a gazdaságunk leginkább a szolgáltatásokra épült, és minden dolgozónak megvolt a maga szűkre szabott feladatköre – mindenki csakis ezen belül tevékenykedett. Ha látta volna, hogy az első nyilvántartásba vételnél miféle posztokat találtunk… Mindenki „igazgató” meg „menedzser” volt, vagy „elemző”, „tanácsadó” vagy ilyen-olyan „szakértő”. Értelemszerűen a háború előtti viszonyokra voltak felkészítve, csakhogy ebben a helyzetben semmi hasznukat nem vettük. Ácsokra, kőművesekre, gépkezelőkre, puskaművesekre volt szükségünk. Félreértés ne essék, volt nálunk mindegyikből, csak közel sem annyi, amennyi kellett volna. Az első felmérésünk világosan kimutatta, hogy a civil dolgozók 65 százaléka nem rendelkezik semmilyen értékelhető szaktudással. Hatalmas átképzési programot kellett elindítanunk. Úgy is mondhatnám, hogy gyorsan be kellett koszolnunk a szellemi dolgozók két kis kezét. Nem volt könnyű feladat. Légi közlekedés nem létezett, a közutakon és a vasútnál borzalmas állapotok uralkodtak, az üzemanyag meg… atyaisten, az egész nyugati parton egy tank benzint se lehetett összeszedni. Ráadásul a háború előtt mindenki ingázott, ehhez igazodott az infrastruktúra is, tehát a különböző rétegek komolyan szegregálódtak. Rengeteg olyan külvárosi kerület jött létre, ahol csak felső középosztálybeliek éltek, akik még egy eldugult lefolyóval se nagyon tudtak mit kezdeni. Akik viszont igen, azok munkáskerületekben laktak, ahonnan a háború előtt kocsival is legalább egy óra volt bejutni a városba, az meg gyalog minimum egy nap. Mert kezdetben az emberek többsége bizony gyalogolni kényszerült. A probléma megoldásához – vagy mit is beszélek, problémák nincsenek, legfeljebb feladatok –, szóval, elővettük a menekülttáborokat. Több száz volt belőlük; némelyik csak akkora volt, mint egy kisebb parkoló, de akadtak több kilométer hosszúak is elszórva a hegyek között meg a tengerparton, és persze mind állami segítségre várt, mindegyik apasztotta egyre fogyatkozó forrásainkat. Legelső feladatként tehát e táborok kiürítését jelöltem meg. A szakképzetlen, de munkaképes táborlakókból segédmunkások lettek: segítettek a romok eltakarításában, az aratásban, a szüretelésben és a sírásásban. Rengeteg sírgödröt kellett ásni. A használható szaktudással rendelkezők nagy szerepet kaptak a Közösségi Önellátó Programban. Közülük kerültek ki az oktatók, akik megtanították a monitorhoz tapadt, diplomás aktakukacoknak, hogyan boldoguljanak önállóan. Az akció azonnal sikert hozott. Három hónap múlva már jóval kevesebben álltak sorba állami segélyért. És ez elengedhetetlen volt a végső győzelemhez. Nullszaldóra és túlélésre játszó gazdaságból átálltunk a teljes gőzzel zakatoló haditermelésre. Az Önellátó Programból természetszerűleg következett a nemzeti átképzési törvény életbeléptetése, amely országunk történetének legnagyobb átképzési programja volt a második világháború óta, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy az akkorinál jóval radikálisabb rendelkezéseket tartalmazott. Korábban utalt rá, hogy a törvény bevezetése nem volt éppen zökkenőmentes… Nos igen, éppen most akartam rátérni. Az elnök által rám ruházott hatalom birtokában bármilyen fizikai vagy logisztikai akadállyal meg tudtam birkózni. De sajnos sem ő, sem más nem adhatott nekem olyan hatalmat, amivel az emberek gondolkodását is megváltoztathattam volna. Mint említettem, Amerikában szegregálódtak a dolgozók, és ennek származási, illetve kulturális okai is voltak. Az átképzési oktatók jelentős része első generációs bevándorló volt. Ők a hétköznapi életben egészen jól elboldogultak segítség nélkül, kevéssel is beérték, és abból dolgoztak, amit éppen be tudtak szerezni. Ők voltak azok, akik előtte is zöldséget ültettek a hátsó kertbe, maguk végezték a kisebb karbantartási munkákat, és a háztartási gépeiket is maguk javítgatták, hogy a

masinák minél tovább bírják. Nekik kellett megtanítaniuk bennünket arra, hogyan szakadjunk el a kényelmes, eldobhatós fogyasztói életszemlélettől, bár elsősorban az ő tudásuk miatt élhettünk addig úgy, ahogy éltünk. Természetesen megjelent a rasszizmus, és a felsőbb osztályok is lenézték a szegényebbeket. Ha ugye az ember például vállalati ügyvéd, egész életében szerződésekkel foglalkozik, és folyton telefonál. Ebben profi, ebből van a pénze, amiből kifizetheti a vízvezeték-szerelőt, ha eldugul az a bizonyos lefolyó, így nyugodtan telefonálhat tovább. És minél többet dolgozik, annál többet keres, vagyis annál több szakmunkást fizet meg, hogy a saját feladatára koncentrálhasson. Mert így működik a világ. Aztán hirtelen minden megváltozik. Senkit nem érdekelnek a szerződések meg az üzletkötések. De az eldugult lefolyót akkor is ki kell pucolni. És egyszer csak a munkás tanítja az ügyvédet, vagy éppen a főnöke lesz. Ez sokak számára ijesztőbb volt, mint maguk az élőhalottak. Egyszer Los Angelesben jártam ellenőrző körúton, és beültem egy átképzős előadásra. A hallgatók egytől egyig nagy emberek voltak a szórakoztatóiparban, tehát mindenféle menedzserek, ügynökök, kreatív igazgatók és így tovább. Meg tudom érteni a részükről tanúsított ellenállást és arroganciát. A háború előtt a szórakoztatóipar volt az Államok legértékesebb exportcikke. Ehhez képest most egy bakersfieldi lőszergyár gondnoki és takarítási feladataira képezték ki őket. Az egyik nő, aki egyébként szereposztó rendező volt, teljesen kiborult. Hogy őt mennyire megalázzák! És neki színházelméleti diplomája van, és ő válogatta az elmúlt öt évad három legsikeresebb tévésorozatának a szereplőit, és egy hét alatt annyit keresett, amennyit ez az oktató kétszáz év alatt se fog! A keresztnevén szólította az előadót. „Magda – hajtogatta –, Magda, elég ebből, fejezd már be!” Először azt hittem, hogy a nő egyszerűen csak otromba, azért engedi meg magának ezt a stílust. Később megtudtam, hogy azelőtt Magda Antonova asszony ennél a nőnél takarított. Sokaknak tehát nehéz volt elfogadniuk a helyzetet, de aztán ők is bevallották, hogy az új munkájuk érzelmileg többet adott nekik, mint amivel előtte foglalkoztak. Amikor Portlandből Seattle-be hajóztam, találkoztam egy úrral, aki korábban egy reklámügynökségnél dolgozott. Ő szerezte meg a reklámokhoz a klasszikus rockslágerek jogait. Kéményseprő lett belőle. És mivel Seattle-ben szinte teljesen megszűnt a központi fűtés, a telek pedig a járvány óta hosszabbak és hidegebbek voltak, ő sem unatkozott. „Azért dolgozom, hogy a szomszédaim ne fázzanak” – mondta büszkén. Tudom, hogy mindez kissé naivan vagy gyermetegen hangzik, de én folyton ilyeneket hallok. „Nézze csak ezt a cipőt! Én csináltam.” „Az a pulóver bizony az én birkám gyapjából készült!” „Ízlik a kukorica? Nálam termett a kertben.” Ezt eredményezte a lokalizált termelési rendszer. Az emberek láthatták a munkájuk gyümölcsét, és egyéni büszkeséggel töltötte el őket, hogy hozzájárultak a győzelemhez, én pedig annak örültem, hogy mindezt többek között én tettem lehetővé számukra. Nagyon kellett ez az érzés. Ha ez nem lett volna, talán a többi feladatomba is beleőrülök. Nos, ennyit a szaktudásról. Eszközök alatt pedig a hadieszközöket értettem, azok ipari és logisztikai vonatkozásaival együtt. [Megpördül a székében, és egy falon lógó képre mutat Közelebb hajolok, ekkor látom, hogy nem is kép, csak egy bekeretezett címke.] Összetevők: cukornádszirup (USA) ánizs (Spanyolország) édesgyökér (Franciaország)

bourbon vanília (Madagaszkár) szegfűszeg (Sri Lanka) fajd bogyó (Kína) szegfűborsolaj (jamaika) balzsamolaj (Peru) És mindez egyetlen üveg békebeli gyökérsörben32 egyesült. Messze nem számítógépről vagy atommeghajtású repülőgépanyahajóról beszélünk. Kérdezze meg bárkitől, hogy a szövetséges hatalmak hogyan nyerték meg a második világháborút. Akinek halványan dereng valami, talán azt feleli, hogy létszámfölényben voltunk, vagy éppen ügyesebb volt a hadvezetésünk. Aki semmit nem tud az egészről, az a technikai vívmányokat emlegeti, főleg a radart meg az atombombát. [Összevonja a szemöldökét.] Aki pedig egy kicsit is tisztában van az eseményekkel, az három valós okot mond: először is mindenből többet tudtunk gyártani: lőszerből is, kötszerből is. Másodszor: megvoltak a gyártáshoz szükséges nyersanyagforrásaink, és harmadszor: képesek voltunk a nyersanyagokat eljuttatni a gyárba, majd a készterméket a frontvonalra. A szövetségesek uralták az egész föld készleteit, és bárhová tudtak szállítani. A tengelyhatalmaknak viszont be kellett érniük azzal a kevéssel, amit a határaikon belül össze tudtak kaparni. Csakhogy most mi kaptuk a tengelyhatalmak szerepét. Az élőhalottak elfoglalták a szárazföldek legnagyobb részét, az amerikai haditermelés pedig a nyugati parti államokban fellelhető forrásoktól függött. Mert a tengerentúli biztonságos zónákat elfelejthettük; a kereskedelmi flottánk hajóin hemzsegtek a menekültek, de az üzemanyaghiány miatt a hadihajóink többsége is tétlenségre volt kárhoztatva. Azért nem voltunk teljesen esélytelenek. Kalifornia agrárbázisa képes volt felszámolni az éhezést, csak előbb át kellett strukturálni. A citrustermesztők nem adták meg magukat egykönnyen, de a nagybirtokosok sem. A marhatenyésztők voltak a legrosszabbak, pedig rengeteg használható termőterület volt a kezükben. Hallott már Don Hillről? Roy Elliot filmet is készített róla, látta esetleg? Amikor a járvány elérte a San Joaquin-völgyet, az élőhalottak százával özönlöttek a birtokára, és lerohanták a marháit. Úgy széttépték őket, mint az afrikai kóborhangyák. Ő meg csak állt a káosz közepén és folyamatosan lőtt meg üvöltözött, mint Gregory Peck a Párbaj a napon végén. Nyíltan és őszintén tárgyaltam vele. Neki is elmondtam, hogy választhat. Felhívtam rá a figyelmét, hogy hamarosan beköszönt a tél, és már most nagyon sok az éhes ember, ha pedig felbukkannak a kiéhezett menekültek hordái, már nem lesz ott az állam, hogy megvédje. Hill makacs és vakmerő ember volt, de nem ejtették a fejére. Azzal a feltétellel engedte át a birtokát és az állatait, hogy garantáljuk az összes gazda tenyészállományának biztonságát. Erre kezet ráztunk. A finom, szaftos bélszín – mi más jelképezhetné jobban a háború előtti mesterséges életszínvonalunkat? Végül mégis ez a színvonal lett a másik nagy előnyünk. A nyersanyagbázisunkat csakis újrahasznosítással tudtuk kiegészíteni. Ezzel persze nem találtuk fel a spanyolviaszt. Az izraeliek kezdték a sort, miután hermetikusan lezárták a határaikat, és többékevésbé minden ország átállt az ilyen irányú termelésre. Csakhogy az ő készleteik meg sem közelítették a miénket. Gondoljon csak bele, hogy a háború előtt hogy éltünk itt, Amerikában. Még a középosztálynak nevezett réteg is alapvetőnek tekintette azt a komfortot, amire más országokban soha nem volt példa. Ruhák, konyhagépek, műszaki cikkek… Los Angelesben és környékén a háború előtti lakosság minden tagjára három autó jutott. Milliószámra özönlöttek a gépjárművek minden háztartásba, minden kerületbe. Komplett iparágat építettünk fel; százezernél 32

A gyökérsör (root beer) népszerű alkoholmentes üdítő (a ford.).

is többen dolgoztak az üzemekben, ahol három műszakban, hétvégén is folyamatosan ment a munka; az alkatrészeket és egyéb nyersanyagokat be kellett gyűjteni, aztán jött a szétszerelés, osztályozás, raktározás, végül a szállítás a partvidéki gyárakba. Néha előfordultak kisebb akadályok, akárcsak a marhatenyésztőknél – az emberek nem szívesen adták át a Hummerjüket vagy a kapuzárási pánik közepette vásárolt olasz csodajárgányukat. Megtankolni persze egyiket sem tudták, de azért foggal-körömmel ragaszkodtak hozzájuk. Különösebben nem hoztak ki a sodromból. Velük szinte öröm volt tárgyalni – főleg a hadsereghez képest. Ellenlábasaim közül talán az egyenruhások voltak a legszívósabbak. Közvetlen ráhatásom soha nem volt a kutatás-fejlesztési projektjeikre, tehát ha akartak valamit, meg is kapták. Mivel azonban minden megrendelésüket civil vállalkozók teljesítették, akik már a StraFón keresztül jutottak nyersanyaghoz, tulajdonképpen mégis volt hatalmam felettük. Toporzékoltak, hogy: „Nem küldheted csak úgy nyugállományba a lopakodóinkat!” „Hát ki a fütty vagy te, hogy keresztbe teszel a tankgyártásnak?!” Először próbáltam észérvekkel meggyőzni őket: „Az M-1 Abramset gázturbina hajtja. Most honnan szedtek hozzá kerozint? És mi szükségetek van lopakodókra, mikor az ellenségnek nincs is radarja?” Igyekeztem ráébreszteni őket, hogy a készleteink szűkösek, viszont van egy konkrét feladatunk, tehát mindig a lehető leghatékonyabb és egyben legolcsóbb megoldást kell választanunk, vagy ahogy ők mondják, azt, ami „a hülyének is megéri”. Egyszerűen kibírhatatlanok voltak. A leghajmeresztőbb időpontokban telefonáltak, sőt, gyakran bejelentés nélkül toppantak be az irodámba. Persze nem igazán hibáztathatom őket, mert az előző csendes háború után sem bántunk velük túl elegánsan, Yonkersnél pedig jóformán aláírtuk a halálos ítéletüket. A teljes összeomlás szélén álltak, így érthető, hogy megpróbálták valahol levezetni a feszültséget. [Magabiztosan elvigyorodik.] Én a New York-i tőzsdén kezdtem a pályafutásomat, szóval legalább olyan jól bírom hanggal, mint a tapasztalt kiképzőtisztek. És minden „megbeszélés” után félig rettegve, félig reménykedve vártam a telefonhívást: „Mr. Sinclair, itt az elnök beszél. Szeretném megköszönni a szolgálatait, de a továbbiakban…” [Kuncog.] Persze sosem hívtak fel. Úgy sejtem, senki nem vágyott a munkámra. [Elhalványul a mosolya.] Természetesen én is hibáztam. Túlságosan földhözragadtan viszonyultam a léghajókhoz. Nem értettem a biztonsági protokolljukat, és azt sem, hogyan tudnának eredményesen részt venni az élőhalottak elleni harcban. Csak azt tudtam, hogy héliumunk gyakorlatilag nincsen, tehát az egyetlen költséghatékony emelőgáz a hidrogén, márpedig nem voltam hajlandó annyi nyersanyagot és emberéletet áldozni egy rakás modern Hindenburgra. Arról meg magának az elnöknek kellett meggyőznie, hogy folytassuk a hidegfuziós kísérleti projektet a livermore-i kutatóintézetben. Azt mondta, az áttörés legjobb esetben is csak évtizedek múlva következik be, „ha viszont gondolunk a jövőre, a nép is tudni fogja, hogy az a jövő tényleg eljön”. Egyes programokat tehát túl konzervatívan ítéltem meg, másokat viszont túl liberálisan kezeltem. Ha például eszembe jut a Darázs-terv, nehezen tudok uralkodni magamon. Ezek az okostojás programozók, akik egyébként zseninek számítanak a szakterületükön, valahogy meggyőztek róla, hogy van egy „csodafegyverük”, amivel a bevetéstől számítva elméletileg negyvennyolc órán

belül meg lehet nyerni a háborút. Elmondták, hogy legyártanának több millió mikrorakétát nagyjából a 22-es kaliberű peremes tölténnyel megegyező méretben, aztán ezek a szállítórepülőkről leszórva, műholdas navigációval szétloccsantják minden zombi agyát ÉszakAmerikában. Csodásan hangzik, ugye? Én is így voltam vele. [Félhangosan morgolódik.] Ha belegondolok, mennyit áldoztunk a semmire, és mi mindent gyárthattunk volna helyette… ehh… de most már mindegy, kár is rágódni rajta. A hadsereggel vérre menő vitákat folytathattam volna a háború hosszáról, de roppant hálás vagyok, amiért erre végül nem került sor. Amikor Travis D Ambrosia lett a vezérkari főnök, bevezette az AHÁ-t, vagyis az anyagigény és hatékonyság arányának fogalmát, illetve komplett stratégiát dolgozott ki az alkalmazására. Mindig hallgattam rá, ha azt mondta, hogy ez vagy az a fegyverrendszer létfontosságú. Az ő véleményére hagyatkoztam az új gyakorlóruha és a gyalogsági lőfegyver kérdésében is. Örömmel nyugtáztam, hogy az AHA egész mozgalmat indított el a hadsereg soraiban. Az utcán, a vonaton, de még a kocsmában is ilyeneket lehetett hallani: „Figyelj, az nem elég jó, mert annak az árából kijön tíz a másikból, amivel viszont százszor annyi zét tudsz kinyírni.” A katonák saját ötletekkel álltak elő, és rengeteg olyan költséghatékony eszközt találtak ki, amilyet mi sosem tudtunk volna. Szerintem élvezték is ezt a rögtönzős agymunkát, és persze azt is, hogy ezen a téren sikeresebbek voltak nálunk, aktakukacoknál. Számomra a tengerészgyalogosok okozták a legnagyobb meglepetést. Előtte én is azt hittem, hogy gondolkodásra képtelen, szájzáras izompacsirták. Megtudtam, hogy a beszerzéseiket a haditengerészeten keresztül bonyolítják, az admirálisok viszont nem rajonganak a szárazföldi harcokért, vagyis ezek a katonák nincsenek túl jól ellátva, a rögtönzési képesség náluk tehát létfontosságú. [Sinclair a fejem fölé mutat. Mögöttem a falon súlyos fémszerszám lóg, amely a lapát és a kétélű csatabárd keresztezéséből születhetett. A hadsereg gyalogsági ásója alapján készült, de a köznyelv a katonai szlengből ismert „gyalásó” becenevet tovább gondolva az „agyalásó” és az „agyaló” nevet adta a céleszköznek.] Ezt például a bőrnyakúak találták ki, és csak a beolvasztott autókból nyert acél kellett hozzá. A háború alatt huszonhárommilliót gyártottunk belőle. [Büszkén elmosolyodik.] És a mai napig gyártják.

VERMONT ÁLLAM, BURLINGTON

[Idén később érkezett a tél, bár ezt a háború vége óta megszokhattuk. Hó lepi a házat, a körülötte fekvő birtokot és a folyóparti földút mentén sorakozó fákat is. Békés a táj, nem így a mellettem sétáló öregember. Ragaszkodik hozzá, hogy én is Flúgosnak szólítsam, mert „mindenki így nevez, hát miért pont maga lenne kivétel?”. Céltudatosan és szaporán lépdel, az orvosától (és feleségétől) kapott bottal nem is érinti a földet, csak hadonászik vele.] Őszintén szólva nem lepődtem meg, mikor alelnöknek jelöltek. Mindenki tudta, hogy a koalíció elkerülhetetlen. Amolyan feltörekvő csillag voltam, csak aztán „összeroskadtam”. Legalábbis, ugye, ezt mondták rólam a gyávák meg az álszentek – ezek inkább megdöglenek, csak nehogy végig kelljen nézniük, ahogy egy igazi férfi kimutatja az érzéseit. És ha nem én voltam a világ legjobb politikusa, akkor mi van? Úgy voltam vele, hogy ami a szívemen, az a számon, de ahogy kifér, hadd hallja mindenki. Ezért is választottak engem a másodpilóta szerepére. Jó párost alkottunk – ő volt a fény, én meg a hő. Más pártot képviseltünk, a személyiségünk is eléggé különbözött… hogy a bőrszínt már ne is említsem. Tudtam, hogy nem én voltam az első számú jelölt, és azt is tudom, ki volt a pártom titkos favoritja. Ma már ostobának, sőt, dühítően kőkorszakinak hat ez a kijelentés, de Amerika akkor még nem állt készen erre a lépésre. Szívesebben láttak egy megveszekedett radikálist az alelnöki poszton, mint még egyet „azok” közül. A jelölésen tehát nem lepődtem meg. Minden máson igen. A választásokra céloz? Választásokra?! Honolulu kész őrültekháza volt; katonák, képviselők és menekültek szaladgáltak összevissza, mert nem tudták, mit egyenek, hol aludjanak, és hogy egyáltalán mi történik. A kontinenshez képest így is maga volt a mennyország. A Sziklás-hegységben még csak ekkor alakították ki a védvonalat, onnan nyugatra meg dúlt a háború. Minek választásokkal bajlódni, amikor a kongresszus is megszavazhatja a további óvintézkedéseket? A legfőbb ügyész is próbálta megúszni a dolgot, amikor még New York polgármestere volt, és majdnem sikerült is neki. Előadtam az elnöknek, hogy most az életünkért kell küzdenünk, másra nincs se energiánk, se forrásunk. És mit válaszolt? Fogalmazzunk úgy, hogy meggyőzött a saját igazáról. Kifejtené bővebben? Kifejteném én, de nem akarom félreidézni, amit mondott. Ezek az öreg idegsejtek már nem olyan fürgék, mint régen.

Kérem, azért próbálja meg! Utánanéz az elnök memoárjaiban? Úgy lesz, ígérem. Hát… az ideiglenes irodájában voltunk, amit egy szálló elnöki lakosztályában rendeztek be. Előtte eskették fel a 2-es számú elnöki gépen. A régi főnök a szomszéd szobában kornyadozott. Az ablakból láttuk az utcai káoszt, a kikötésre váró hajókat a nyílt vízen és a félpercenként landoló repülőket – amint földet értek, a reptéri személyzet le is húzta őket a kifutópályáról, hogy a következő gépnek is legyen hova megérkeznie. Mutogattam is őket az elnöknek a tőlem megszokott hevülettel. Hajtogattam, hogy: „Stabil kormányra van szükségünk, méghozzá nagyon gyorsan! A választás csodás gondolat, de az ilyen eszményeknek most nincs itt az ideje!” Az elnök nyugodt volt, nálam sokkal nyugodtabb. Talán a kiképzés miatt… szóval azt mondta: „Igazán csak most van itt az ideje az eszményeknek, mert más nem maradt. Nem csak a fizikai túlélésért küzdünk, hanem a civilizációnk túléléséért is. Mi nem támaszkodhatunk ókori oszlopokra, nincs nagy közös nemzeti örökségünk, nincs évezredes történelmünk. Az álmok és a szebb jövő ígérete – ennyi köt össze bennünket. Csak az maradt… [próbálja felidézni] csak az maradt nekünk, amivé válni szeretnénk.” Gondolom, érti, mit akart ezzel mondani. Az országunk csak azért létezik, mert a népe hisz benne, ha viszont nem bírja megvédeni őket a válságtól, akkor mégis milyen jövőt remélhet? Ő is tudta, hogy Amerikának most teljhatalmú császárra volna szüksége, csakhogy Amerika lényegét tette volna tönkre, ha úgy is viselkedik. Azt mondják, a nagy idők nagy embereket szülnek. Én ebben nem hiszek. Rengeteg emberi gyengeséget és még több mocskot láttam. Volt, akinek fel kellett volna nőnie a feladathoz, de nem volt rá képes vagy hiányzott belőle az elszántság. Láttam kapzsiságot, félelmet, ostobaságot, gyűlölködést… már a háború előtt is, azóta meg pláne. A főnököm kiváló ember volt. Hatalmas szerencsénk, hogy ő fogta a gyeplőt. A választások ügye az egész kormányzásának megadta az alaphangját. Javaslatainak nagy része elsőre hajmeresztőnek tűnt, de kicsit mélyebbre ásva rájöttünk, hogy kikezdhetetlen logika szülte őket. Az új büntetőtörvények például eléggé kiverték nálam a biztosítékot. Kalodába zárni a bűnöst? Nyilvánosan megkorbácsolni? Hát mi ez? Visszatérnek a salemi boszorkányperek, netán bevezetjük a tálib jogrendszert? Az ilyen büntetéseket barbárnak és Amerikához méltatlannak ítéltem, aztán átgondoltam a többi lehetőséget is. Mihez kezdjünk a tolvajokkal és a fosztogatókkal? Zárjuk őket börtönbe? Mire mennénk vele? Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, hogy munkaképes polgárokat más munkaképes polgárok etessenek, ruházzanak, őrizzenek? És legfőképpen miért tüntessük el a bűnhődőket a társadalom szeme elől, amikor példát is statuálhatunk velük? Tény, hogy féltek a korbácstól és a botozástól, de a legnagyobb visszatartó ereje a nyilvános megszégyenítésnek volt. Mindenki rettegett, hogy kitudódik, mit csinált. Az emberek összetartottak, segítették, védték egymást, ezért az volt a legnagyobb büntetés, ha a vétkest kivonszolták a közeli térre, és egy jókora táblát raktak a nyakába, amin például az állt, hogy „ELLOPTAM A SZOMSZÉDOM TŰZIFÁJÁT”. A szégyen hatalmas fegyver, ha egyébként mindenki más betartja a törvényt. Senki nem helyezheti magát a törvény fölé, és amikor egy szenátor kapott tizenöt korbácsütést háborús nyerészkedésért, az jobban visszavetette a bűnözést, mint ha rendőrt állítottunk volna minden sarokra. Tény, hogy voltak közmunkabrigádok is, de őket a visszaesőkből verbuváltuk, akik nem éltek a sokadik eséllyel sem. Emlékszem, a legfőbb ügyész azt javasolta, hogy szállítsuk őket a fertőzött zónákba, így

megszabadulunk a jelenlétükkel járó kockázattól és a többletköltségektől. Az elnökkel mindketten elleneztük a felvetést – én erkölcsi, ő gyakorlati okokból. Ugyebár amerikai földről beszélünk, ami fertőzött volt, de bíztunk benne, hogy egy nap felszabadítjuk. Ő azt mondta: „Nem hiányzik nekünk, hogy bármelyikből is nagy hatalmú hadúr váljon, mert akkor meggyűlik vele a bajunk.” Azt hittem, viccel, de sok országban később pontosan ez történt: a száműzött bűnözők komoly hűbérbirtokokat hoztak létre, és ekkor jöttem rá, hogy mi ebbe a csúnya pofonba annyira nem szaladtunk bele. A munkabrigádok ügye persze állandó téma volt – politikai, társadalmi, sőt, gazdasági szempontból is, de akik nem voltak hajlandóak tisztességesen részt venni ebben a közös játékban, azokkal mi mást tehettünk volna? Ezért alkalmazták a halálbüntetést is. Csak a legsúlyosabb vétségek esetében: zendülésnél, szabotázsnál, puccskísérletnél. Nem a zombik voltak az egyedüli ellenségeink, legalábbis kezdetben nem. A vallási fanatikusokra gondol? Azok minden országban voltak, miért pont nálunk ne lettek volna? Sokan azt képzelték, hogy mi valahogy útjába állunk Isten akaratának. [Kuncog.] Bocsánat, talán tapintatosabban kellene fogalmaznom, de komolyra fordítva a szót: ki hiszi el, hogy a világmindenség mindenható alkotójának keresztbe tehet a Nemzeti Gárda néhány embere mondjuk egy arizonai porfészekben? [Legyint.] A kelleténél jóval többet foglalkozott velük a sajtó, miután az a jómadár megpróbálta kinyírni az elnököt. Tulajdonképpen saját magukra voltak a legveszélyesebbek a tömeges öngyilkosságokkal és a medfordi „kegyes” gyerekmészárlásokkal… szörnyű volt, de fanatizmus dolgában a sötétzöldeket se kellett félteni. Kitalálták, hogy mivel az élőhalottak csak állatokat fogyasztanak, bizonyára a Föld istenanyjának akarata érvényesül – így üzeni meg, hogy az állatvilág helyett a növényeket választja. Szóval velük is volt gond, amikor például gyomirtót szórtak valamelyik kisváros vízkészletébe, vagy mikor körbeaknázták a fákat, hogy a favágók ne tudjanak a közelükbe menni. Az ilyen jellegű partizánakciók rögtön címlapra kerültek, de nemzetbiztonságilag nem sok vizet zavartak. Ott voltak viszont a lázadók, a felfegyverzett szakadárok. Talán ők jelentették ránk a legnagyobb veszélyt. Az elnök is csak miattuk aggódott igazán. Persze nem vallotta be, végig méltóságteljes és fenemód diplomatikus maradt. A közvélemény előtt ugyanúgy kezelte az ügyet, mint az ésszerű élelmiszer-felhasználás kérdését vagy éppen az útfelújítást. Négyszemközt azt mondta nekem: „Gyorsan és végérvényesen fel kell számolnunk őket – bármilyen eszközzel.” Nyilván csak a nyugati biztonsági zónán belüliekre gondolt. Ezek a keménykötésű renegátok vagy nem értettek egyet a kormány háborús politikájával, vagy már régóta készültek az elszakadásra, a válság meg csak ürügy volt nekik. Ők képviselték „hazánk ellenségeit”, akiket az ország védelmére tett esküben is emlegetünk. Nem is

sokat teketóriáztunk a megoldással. A Sziklás-hegységtől keletre ténykedő szakadárokkal viszont más volt a helyzet, ők ostrom alatt álló, elszigetelt zónákban éltek… az már keményebb dió volt. Miért? Mert ahogy ők mondták: „Nem mi hagytuk el Amerikát. Amerika hagyott el minket.” És ebben nagy igazság van. Tényleg magukra hagytuk azokat az embereket. Jó, ott maradt néhány önkéntes a különleges egységekből, mi is megpróbáltuk légi és vízi úton ellátni őket, de morális szempontból az ottaniak tökéletesen magukra maradtak. Sem én, sem más nem hibáztathatta őket, amiért ezek után nem kértek belőlünk, és a saját útjukat akarták járni. És amikor megkezdtük a keleti országrész visszafoglalását, minden szakadár területnek megadtuk a lehetőséget a békés integrációra. Mégis történtek véres incidensek. Néha még most is rémálmok gyötörnek Bolivár, a Black Hills meg a többi miatt. Nem az ottani képek ugranak be, nem is a visszhangjuk. Mindig csak a főnököt látom, a szálfatermetű, életerős embert, akit egyre jobban megviseltek az ilyen akciók. Annyi mindent átvészelt, hihetetlen terhet cipelt a vállán. Maga tudta, hogy sosem érdeklődött a jamaikai rokonai után? Egy szóval sem. Rögeszmésen figyelte nemzetünk sorsát, és a végsőkig őrizte az álmot, amely létrehozta. Nem tudom, tényleg a nagy idők szülik-e a nagy embereket, de hogy könnyen végezhetnek velük, abban egészen biztos vagyok.

WASHINGTON ÁLLAM, WENATCHEE

[Joe Muhammad mosolya majdnem olyan széles, mint a válla. Napközben saját kerékpárjavító műhelyét igazgatja, szabadidejében pedig kitűnő műalkotásokat készít olvadt fémből. Leghíresebb műve a szövetségi főváros sétálóutcáján látható bronz szoborcsoport, amelynek két álló és egy tolószékes alakja a Szomszédok Biztonsági Szolgálatának állít emléket.] A toborzóirodában elég idegesen fogadtak. A nő megpróbált lebeszélni a dologról. Beszéltem a nemzeti átképzési törvény képviselőivel? Tudok a többi munkalehetőségről? Ezt a kérdést nem is értettem; már volt állásom a feldolgozóüzemben. A Szomszédok Biztonsági Szolgálatának pont az volt a lényege, hogy önkéntes alapon szerveződött, és mindenki a munka utáni szabadidejét áldozta rá. Próbáltam elmagyarázni neki. Erre azt mondja, talán nem értettem meg mindent, és akkor előállt ilyen-olyan mondvacsinált kifogásokkal, miközben a székemet nézegette. [Joe mozgássérült.]

El lehet ezt hinni? A tömeges kihalás szélén állunk, ő meg nem akar megbántani. Röhögnöm kellett. Bele a képébe. Mégis mit képzelt? Odamegyek anélkül, hogy tudnám, mit vállalok? A hülye kurvája nem olvasta el a saját biztonsági oktatófüzetüket? Mert én elolvastam. És ugye a Szolgálatnak az volt a lényege, hogy a lakhelyünk környékén járőröztünk, vagyis én inkább gurultam, és mindenhová benéztünk. Az volt a szabály, hogy ha valamiért be kell menni a házba, legalább ketten kint maradnak. [Magára mutat.] Hahó, én erre pont jó vagyok! Amúgy se értem, mi a frásztól féltett. Nem kellett őket árkon-bokron át hajkurásznunk, jöttek ezek maguktól. Azt mondja, tegyük fel, mi van, ha többen jönnek, mint amennyivel elbírunk. Hát a rohadt életbe, ha nem tudok gyorsabban haladni a zombinál, akkor hogyhogy még élek? Érthetően, higgadtan előadtam az álláspontomat, és kértem is, hogy mondjon olyan helyzetet, amikor akadályt jelenthet, hogy így mozgok. Persze nem tudott ilyet. Aztán motyogott valamit, hogy egyeztetnie kell a főnökével, de jöjjek vissza holnap. Én meg mondtam neki, hogy szó se lehet róla, felőlem hívhatja a főnökét meg annak a főnökét, elmehetnek egészen a Medvéig33 is, de én addig innen nem mozdulok, amíg meg nem kapom a narancssárga mellényemet. Harsogtam rendesen, hadd hallja mindenki. És minden tekintet rám szegeződött, aztán meg őrá. Ez hatott. Megkaptam a mellényemet – aznap szerintem én végeztem a leghamarabb. Azt már mondtam, hogy tulajdonképpen a lakhelyünk környékén járőröztünk. Félkatonai szervezetté fejlődtünk; előadásokra és tréningekre jártunk. Voltak kinevezett felettesek és rögzített szabályok, de sose kellett tisztelegni, hadnagyurazni meg ilyen szarságokkal bohóckodni. A fegyverzetünk is elég rendhagyó volt. Többnyire hidegfegyverekkel jártunk, vagyis csatabárddal, doronggal, de akadt pár nyílpuska és bozótvágó is – agyalónk még nem volt. Minden csapatban kellett lennie legalább három lőfegyvernek. Én egy 22-es félautomata AMT Lightning karabélyt használtam, ami nem rúgott vissza, így bátran lőhettem vele, nem kellett rögzítenem a székemet se. Jó kis csúzli volt. Főleg miután a tölténye is szabvány lett, és még lehetett kapni. A csapatok összeállítása persze a tagok időbeosztásával együtt változott. Az elején elég nagy volt a káosz, amíg a StraFo végzett az átszervezésekkel. Az éjszakai műszak meg mindig kemény volt. Az ember már el is felejti, milyen sötét is az éjszaka közvilágítás nélkül. De a házakból se szűrődött ki szinte semmi fény. A lakók már egész korán, sötétedés környékén lefeküdtek aludni, a maradék meg gyertyát gyújtott. Az használt villanyt, akinek volt engedélye generátort tartani, mert mondjuk bedolgozott a hadiiparnak. Egyébként tényleg töksötét volt mindenhol. Még a holdat meg a csillagokat se láttuk, annyi szar került a légkörbe. Elemlámpával járőröztünk, ilyen mezítlábas bolti vackokkal. Akkor még elem is létezett. A lámpa fejét piros celofánba csomagoltuk, hogy továbbra is jól lássunk a sötétben. Minden háznál megálltunk, bekopogtunk, megkérdeztük az éppen őrködő lakótól, hogy nincs-e valami gáz. A letelepítési program miatt az első pár hónap elég zűrösen telt. Annyi ember özönlött ki a táborokból, hogy szinte naponta jött tíz új szomszéd, aztán némelyikből lakótárs lett. A háború előtt sosem gondoltam bele, mennyire jó dolgunk van, én legalábbis prímán megvoltam ott Stepfordban, a kis kertvárosi idillemben. De tényleg kellett nekem az a kétszáznyolcvan négyzetméteres ház? Három háló, két fürdő, konyha, nappali, dolgozószoba… Évekig egyedül éltem, aztán hirtelen lett egy családom Alabamából. Egyik nap beállított hozzám a hatfős família, és szerényen átadták a lakásügyi hivatal levelét. Eleinte ideges voltam, de hamar hozzászoktam az új helyzethez. Tulajdonképpen nem is bántam, hogy Shannonék beköltöztek, elég jól megvoltunk egymással, én még jobban is aludtam így, hogy valaki mindig őrködött. Mert ugye ez is elő volt írva. Minden lakásba kellett egy éjjeliőr. Összeírtuk a lakók nevét egy listára, 33

A Szomszédok Biztonsági Szolgálata főparancsnokának az 1991-es öbölháborúban Medve volt a beceneve.

azon ellenőriztük, hogy nem lakásfoglalók vagy fosztogatók-e. Megnéztük a személyi igazolványukat és az arcukat, megkérdeztük, minden rendben van-e. Legtöbbször azt mondták, hogy igen, néha meg azt, hogy hallottak valami zajt, nézzünk utána. A második évben már megállt a menekültáradat, mindenki ismert mindenkit, úgyhogy onnantól már nem vacakoltunk listákkal meg igazolványokkal. Az már egy nyugisabb időszak volt. Az első évben a zsaruk még az újjászerveződéssel bajlódtak, a biztonsági zónákból pedig hiányzott a biztonság. .. [Megborzong a drámai hatás kedvéért.] Még rengeteg üres ház volt. Szétlőtték vagy kifosztották őket, sokat meg csak otthagytak tárvanyitva. Az ilyen házak ajtóira, ablakaira rendőrségi szalagot raktunk. Ha láttuk, hogy elszakadt, jó eséllyel zombi is volt a házban. Én ilyenkor az ajtó előtt vártam csőre töltött fegyverrel, aztán bentről vagy kiabálást, vagy lövöldözést hallottam. És olyan is volt, hogy csak egy mordulás hallatszott, aztán egy kis dulakodás, a végén meg előbukkant az egyik társam véres fejjel és ugyancsak véres fegyverrel. Néhányat én magam lőttem le. És persze az is előfordult, hogy amíg a többiek bent voltak, én az utcát figyeltem, és mondjuk meghallottam, hogy valami mászik a susnyásban. Odavilágítottam, bekurjantottam a többieknek, aztán leszedtem a rohadékot. Csak egy nagyon rázós helyzetem volt. Egy kétszintes házat fésültünk át: négy háló, négy fürdő. Kicsit meg volt roggyanva, valaki benézett a nappaliba egy Jeep Libertyvel. A társam szólt, hogy bepúderezné az orrát. Mondtam neki, menj csak, angyalom, erre eltűnt a bokrok mögött. Én hibáztam. Túlságosan elbambultam, csak arra figyeltem, hogy odabent mi történik. Aztán valami hátulról megrántotta a székemet. Próbáltam megfordulni, de a jobb kerék nem mozdult. Odahajoltam, rávilágítottam. Egy „féreg” volt, az a fajta, amelyiknek már nincs lába. Lentről vicsorgott rám, megpróbált feljebb kapaszkodni a keréken. A szék mentette meg az életemet, mert ott volt akadálynak arra a másfél másodpercre, amíg megfogtam a karabélyt. Ha csak úgy simán állok, mint az egészséges ember, akkor biztos elkapja a bokámat, talán még bele is harap. Azután ilyen nem is fordult elő, mindig résen voltam. De nem a zombik jelentették az egyetlen problémát. Jöttek a fosztogatók is. Igazi bűnözőkkel ritkán találkoztunk, egyszerű nélkülözőkkel annál inkább. És ugyanez volt a helyzet a lakásfoglalókkal is. Általában mindkét eset jól végződött. Áthívtuk őket magunkhoz, odaadtuk, ami kellett nekik, és gondjukat viseltük, amíg a lakásügyesek elhelyezték őket valahol. Az igazi fosztogatókkal, a hivatásos rosszfiúkkal viszont tényleg meggyűlt a bajunk. Egyszer sebesültem meg, akkor is miattuk. [Félrehúzza a gallérját. Kör alakú heget látok – akkora, mint egy háború előtti tízcentes.] Kilencmillis volt, szépen átment a vállamon. A többiek kizavarták az ürgét a házból, én meg rászóltam, hogy álljon meg. Hála istennek csak ekkor kellett embert ölnöm. Aztán amikor bejöttek az új törvények, a klasszikus értelemben vett bűnözés egy csapásra megszűnt. És ott voltak az elvadult gyerekek is, akik elvesztették a szüleiket. Pincékben, szekrényekben, ágyak alatt kuporogva találtunk rájuk. Sokan keletről gyalogoltak idáig. Elég rossz bőrben voltak, csontsoványra fogyva, betegen bujkáltak. Volt, amelyik el is szaladt előlünk. Csak ilyenkor sajnáltam, hogy nem tudok utánuk eredni. Mindig más próbálta utolérni őket, ami hol sikerült, hol nem.

De a legtöbb gondunk a kvizlingekkel volt. Kvizlingekkel? Tudod, azokkal a figurákkal, akik bekattantak és játszották a zombit. Mesélnél róluk bővebben? Hát, nem vagyok pszichiáter, szóval nem annyira tudom a szakszavakat… Semmi gond, túléljük. Szóval, ugye van az a fajta személyiség, aki képtelen konfrontálódni. Mindig magához vonzza az, amitől fél. Nem harcol ellene, inkább átáll az oldalára, igyekszik megfelelni neki, hasonulni hozzá. Azt hiszem, ilyesmi előfordul az emberrablók áldozatainál is, tehát amolyan Stockholmszindróma alakul ki, de olyat is hallottam, hogy háborúban a megszállt területek lakói jelentkeztek az ellenséges hadseregbe. És ezek a kollaboránsok néha keményebbek, mint azok, akiket utánoznak, például ugye a francia fasiszták is tovább harcoltak, mint a németek. Talán ezért is hívjuk ezeket a nyomorultakat kvizlingnek, talán maga a szó is francia lehet.34 Ebben a háborúban ilyen persze nem volt. A zéknek senki nem adta meg magát, hogy „hahó, ne bántsatok, veletek vagyok”. Ebben a harcban nem volt köztes helyzet, nem volt harmadik lehetőség. Sokan szerintem ezt nem bírták feldolgozni. Kikészültek tőle. És egyszer csak úgy mozogtak, mint a zombik, még olyan hangot is adtak, sőt, rátámadtak a többi emberre, megharapták, még meg is ették őket. Hát így találtunk rá az elsőre. Felnőtt, harmincas férfi volt. Koszosan szédelgett a járdán. Azt hittük, csak a szokásos zombisokk van rajta, de hirtelen beleharapott az egyik srác karjába. Borzalmas pillanatok voltak. Eldobtam a Q-t, szétlőttem a csávó fejét, aztán megnéztem, mi történt a kollégával. Összegörnyedve ült a járdaszegélyen, sírt, káromkodott, és csak nézte a harapást az alkarján. Tudta, hogy ütött az utolsó órája. Már készült végezni magával, amikor megláttuk, hogy a lelőtt csávónak piros vér szivárog a fejéből. Aztán megtapogattuk: meleg volt a teste. Ha láttad volna azt a megkönnyebbülést… Nem gyakran kapunk még egy esélyt a nagyfőnöktől. Az a vicces, hogy a haver így is majdnem belepusztult a sztafilokokkusz-fertőzésbe, mert a rohadéknak durván tele volt a szája bacilussal. Azt hittük, valami újat fedeztünk fel, de hamar kiderült, hogy egy ideje már az orvosok is tudnak a dologról. Éppen be is akarták jelenteni. Még egy szakértőt is küldtek Oaklandből, hogy elmondja, mit tegyünk, ha ilyenekkel találkozunk. Csak pislogtunk, mint hal a szatyorban. Te tudtad, hogy volt, aki a kvizlingek miatt hitte magáról, hogy immúnis a harapásra? Azok a gagyi csodagyógyszerek is ezért fogytak olyan jól. Mert ugye szeded a Phalanxot, aztán megharapnak, de túléled. Mire következtetsz, ha sose hallottál a kvizlingekről? Hiszen azok is ugyanolyan veszélyesek, mint az igazi zombik, néha még rajtuk is túltesznek. Hogyhogy?

34

Vidkun Quisling norvég náci politikus megkérte Hitlert, hogy szállja meg Norvégiát. Neve a mai napig a hazaáruló szinonimája.

Ők ugye nem fagytak meg. Jó; nagy hidegben nyilván ők is, de amelyik meleg ruhát viselt, amikor átfordult, az egész jól elvolt. És az emberhústól meg is erősödtek, nem úgy, mint a rendes zombik. Szóval ezek ki tudtak tartani. Viszont megölni is könnyebb volt őket. Igen is meg nem is. Nem kellett okvetlenül a fejükre céloznunk, lőhettük a tüdőt vagy a szívet vagy bármit, végül úgyis elvéreztek. De ha egy lövés nem volt nekik elég, tovább támadtak. Nem éreztek fájdalmat? De nem ám. Az agyuk teljesen leblokkolta az érzékelést. Van ilyen. Amúgy szerintem jobban jársz, ha megkérdezel egy szakembert. Azért folytasd csak. Szóval ezért sem tudtuk lebeszélni őket. Már fel se fogták, amit mondtunk nekik. Ezek az emberek zombik voltak – testileg talán nem, de szellemileg ugyanúgy viselkedtek. Testileg alig tudtuk megkülönböztetni őket, ha elég mocskosak és véresek voltak, meg ugye le is gyengültek a mindenféle nyavalyáktól. A zombik nem annyira büdösek; ha szólóban jöttek, kicsivel az átalakulás után, akkor nem nagyon tudtuk eldönteni, hogy a delikvens igazi-e vagy csak utánzó. A hadseregtől persze nem kaptunk kutyákat, azok rögtön kiszagolták volna, mi az ábra. Így hát maradt a szempróba. A rémek valamiért nem pislognak. Talán mert egyformán használják minden érzéküket, és az agyuk nem annyira igényli a látást. Vagy mert nincs annyi testnedvük, hogy a szemgolyóhoz is jusson. Na mindegy, az a lényeg, hogy nem pislognak, a kvizlingek viszont igen. Így ismertük fel őket – hátráltunk pár lépést és vártunk egy kicsit. Sötétben jobban működött a dolog. Belevilágítottunk a képükbe, aztán amelyik nem pislogott, azt lelőttük. És amelyik pislogott? Azt a parancsot kaptuk, hogy fogjuk el őket, ölni csak önvédelemből volt szabad. Elég nagy ökörségnek gondoltuk a feladatot, és ezzel ma is így vagyok, de azért begyűjtöttünk néhányat, összekötöztük kezüket-lábukat, aztán átadtuk őket a rendőröknek vagy a Nemzeti Gárdának. És ma se tudom, mi lett velük. Hallottam, hogy Walla Wallában, az ottani börtönben gondozták őket. [Kétkedve néz.] Szóval nem tetszik a dolog. Figyelj, nem engem vittek oda. De ha bele akarod ásni magad a témába, inkább nézz utána, mit írtak róla a lapok. Nem volt még olyan év, hogy valamelyik jogász, pap vagy politikus ne hozta volna fel a kérdést, persze szigorúan önérdekből. Engem személy szerint nem érdekel. Semmit nem érzek a bentlakók iránt. Szerintem az a legszomorúbb, hogy mindent feladtak, mégse nyertek semmit, sőt.

De miért? Mert mi nem ismertük fel őket, az igazi zombik viszont igen. Emlékszel, hogy a háború elején mindenki azon ügyködött, hogy lehet egymás ellen fordítani őket? „Komoly bizonyíték” is volt rá – szemtanúk látták, sőt, le is filmezték, ahogy az egyik zombi megtámadott egy másikat. Mekkora baromság volt. Zombi támadt kvizlingre, csakhogy ezt ránézésre nem lehetett megállapítani. A kvizling nem ordít, nem üvölt. Nem is védekezik, csak elfekszik, és lassan, gépiesen vonaglik, amíg elevenen felfalja a lény, akire hasonlítani akar.

KALIFORNIA ÁLLAM, MALIBU

[Roy Elliot ábrázatát fotó nélkül is felismerem. Az újjáépített malibui stégerődnél találkozunk egy kávéra. A körülöttünk ülők is rögtön felismerik, de nem rohanják le, mint a háború előtt, inkább tiszteletteljes távolságot tartanak.] A THSZ volt az én méltó ellenségem. A tünetmentes halál szindróma, bár egyesek „tünetmentes” helyett „tökéletesnek” mondták. De nem is a név a lényeg, hanem hogy a helyben járással töltött hónapokban ugyanannyi áldozatot szedett, mint az éhezés, a járványok, az emberi erőszak vagy éppen az élőholtak. Először senki nem értette. A Sziklás-hegységben már stabil volt a helyzet, a biztonsági zónákat is rendesen kitakarítottuk, mégis nagyjából száz embert vesztettünk mindennap. Nem öngyilkosok lettek, bár azokból is akadt bőven. Itt másról volt szó. Sok áldozatnak csak minimális sérülése volt vagy valami könnyen gyógyítható betegségben szenvedett, sőt, némelyik még abban sem, mert makkegészséges volt. Szóval, este lefeküdtek aludni, és reggel már nem keltek fel. Pszichés problémájuk volt; tulajdonképpen feladták a harcot, nem akartak másnap újabb szenvedésre ébredni. Az ember elveszti a hitét, odalesz a küzdeni akarás – ez minden háborúban megtörténik. Még békeidőben is, csak nem ilyen mértékben. A tehetetlenség okozta, vagy legalábbis a tehetetlenség érzése. És én pontosan tudtam, milyen ez az érzés. Világéletemben filmeztem. Gyerekkoromban ifjú zseninek, őstehetségnek neveztek, azt mondogatták rólam, hogy nem is tudok tévedni, pedig sokszor sikerült. Aztán hirtelen senki lettem. A világ száguldott a pokol felé, én meg a hajamra kenhettem a nagy tehetségemet. Amikor először hallottam a THSZ-ről, a kormány éppen megpróbálta eltussolni a létezését. A Cedars-Sinai kórházban dolgozó ismerősöm mesélt róla. És akkor belém hasított. Mint amikor Super 8-assal leforgattam az első filmemet, aztán bemutattam a szüleimnek. Rájöttem, hogy mégsem vagyok tehetetlen. Ezzel az ellenséggel felvehetem a harcot! És a többi már történelem. [Nevet.] Hát, remélem. Rögtön meg is kerestem az illetékeseket, de elhajtottak. Komolyan? Azt gondoltam, a maga szakmai hírneve biztosan…

Szakmai hírnév? Ugyan már… Ezek katonákat és földműveseket kerestek, ugye emlékszik? Azt mondták: „Helló, bocs, nem jött össze, de azért adsz egy autogramot?” Én viszont nem szoktam egykönnyen feladni. Ha tudom, hogy képes vagyok valamire, akkor nincs olyan, hogy nem. Meg is nyugtattam a StraFós kollégát, hogy állam bácsinak semmibe nem kerülne. Vinném a saját cuccomat meg a régi stábot, csak hadd jussak el a hadsereghez. „Megmutatnám a népnek, hogyan dolgoztok a helyzet megoldásán – mondtam neki. – Hadd adjak nekik valamit, amiben hihetnek.” Erre megint elhajtottak. Mert a hadseregnek ugye jobb dolga is van, mint „a kamerának pózolni”. És megkereste az illető felettesét? Milyen felettesét? Hawaiira egy hajó se indult, Sinclair meg fel-le cikázott a nyugati parton. Aki segíthetett volna, az vagy fizikailag elérhetetlen volt, vagy leterhelték a „fontosabb” ügyek. Ha szabadúszó sajtóigazolványt.

újságíróként

jelentkezik,

a

kormánytól

biztosan

kapott

volna

Persze, csak ilyesmire nem volt időm. A tömegmédiumok többsége romokban hevert vagy államosították. Amelyik fennmaradt, annak folyamatosan közérdekű biztonsági információkat kellett sugároznia, hogy aki odakapcsol, rögtön megtudja, mit kell tennie. Teljes volt a felfordulás. A járható közutakat is nagyítóval kellett keresni – ilyen körülmények között azt is hónapokig várhattam volna, hogy a hivatali gépezet újságírói státuszba vesz, miközben naponta százan halnak meg. Nem várhattam, rögtön cselekednem kellett. Fogtam egy DV-kamerát, bepakoltam a tartalék akksikat meg egy napelemes töltőt. A legnagyobb fiam kísért el, ő volt egy személyben a hangtechnikusom és a rendezőasszisztensem. Egy hétig bringáztunk így ketten, történetekre vadászva. Nem is kellett messzire mennünk. Los Angelestől keletre, Claremontban öt főiskolai kar működik – a Pomona, a Pitzer, a Scripps, a Harvey Mudd és a Claremont McKenna. A Pánik kezdetén gyakorlatilag mindenki a hegyekbe menekült, de háromszáz diák úgy döntött, hogy marad. A Scripps Női Főiskolai Kart tulajdonképpen középkori várossá építették át. A többi kampuszból szedték össze a szükséges holmikat; a fegyverzetük kerti szerszámokból és a helyi tartalékostiszt-képzőből szerzett gyakorlópuskákból állt. Kertet építettek, kutakat ástak, megerősítették a már meglévő falakat. Mögöttük lángoltak a hegyek, a környező külvárosi kerületekben elszabadult az erőszak, de ez a háromszáz gyerek feltartóztatott tízezer zombit! Tízezret a négy hónap alatt, mert eddig tartott, mire felszabadították a Belső Birodalmat.35 Mi szerencsére pont a végén értünk oda, tehát láthattuk, ahogy elpusztulnak az utolsó élőhalottak, aztán a diákok a katonákkal együtt ünnepelnek a Pomona harangtornyán lengő hatalmas, kézzel varrott nemzeti zászló alatt. Óriási sztori volt! Kilencvenhat órányi nyersanyagot vettünk fel. Jó lett volna még forgatni, de nagyon szorított az idő. Naponta száz embert vesztettünk. Minél előbb be akartuk mutatni az anyagot. Hazamentünk, otthon gyorsan összevágtuk, a feleségem rámondta a narrációt, csináltunk tizennégy kópiát különféle formátumokban, aztán szombat este levetítettük egy csomó Los Angeles-i táborban és óvóhelyen. Avaloni győzelem – Főiskolák csatája – ezt a címet adtam neki. Az Avalon úgy jött a képbe, hogy az egyik diák ezt a nevet adta a saját konzervanyagának, amit az ostrom alatt forgatott az utolsó előtti éjszakán, a legborzalmasabb támadás idején, amikor 35

A kaliforniai „Belső Birodalom” területe az utolsók között szabadult fel.

egy keletről érkező új horda betöltötte a láthatárt. A gyerekek keményen dolgoztak – fegyvert élesítettek, megerősítették a védelmet, őrködtek a falakon és a tornyokban. A hangosbemondóból az egész kampuszon állandóan szólt a zene, hogy ne lankadjon a harci kedv. A Scripps egyik angyali hangú diákja az Angel Eyest énekelte a Roxy Musictól. Csodás feldolgozás volt, és hátborzongató kontrasztban állt a közelgő küzdelemmel. Be is raktam a harci készülődést bemutató montázs alá. Még most is elszorul a torkom, ha meghallom. És a közönség hogy fogadta? Bombasiker volt! Nem csak ez a jelenet, hanem az egész film – legalábbis ezt gondoltam. Valahogy közvetlenebb reakciót vártam a közönségtől. Üdvrivalgást, tapsot. Még magamnak is szégyellem bevallani, de volt egy ilyen egoista vágyálmom, hogy a vetítés után a nézők majd könnyes szemmel szorongatják a kezemet, és hálálkodnak, hogy megmutattam nekik a fényt az alagút végén. De rám se néztek. Ott álltam a kijáratnál, mint a dicső hódító, ezek meg leszegett fejjel somfordáltak kifelé. Hazafelé arra gondoltam, hogy „hát, ötletnek nem volt rossz, de holnap inkább elnézek a MacArthur Parkba, ott a krumpliföldön több hasznomat veszik”. És mi történt? Eltelt két hét. Szereztem rendes munkát. A Topanga-kanyonhoz vezető úton dolgoztam, hogy újra megindulhasson rajta a forgalom. Aztán egyik nap fellovagolt egy fickó a házunkhoz, mint valami ősrégi westernben. Pszichiáter volt Santa Barbarában, a megyei kórházban. Hallottak a filmem sikeréről, és kérdezte, van-e még egy-két kópiám. Sikert mondott? Én is rögtön ezt kérdeztem. Mint kiderült, az Avalon „premiere” utáni éjszakán a városban öt teljes százalékkal csökkent a THSZ-es halálesetek száma. Először azt hitték, statisztikai hiba lehet, aztán egy másik tanulmány kimutatta, hogy a csökkenés tulajdonképpen drámai mértékű volt, de csak azokban a közösségekben, ahol levetítettük a filmet! És erről senki nem szólt magának? Nem, senki. [Nevet.] Se a hadsereg, se az önkormányzatok, se azok, akik azt a néhány óvóhelyet üzemeltették, ahol a tudtom nélkül tovább játszották a filmet. De ez nem is érdekel. A lényeg, hogy működött, eredményt hozott, nekem meg munkát adott a háború végéig. Sikerült összeszednem néhány önkéntest, meg a régi stábból is hívtam, akit tudtam. Az a gyerek lett az operatőröm, aki Claremontban is forgatott – Malcolm van Ryzin36 –, bizony, ő volt az. West Hollywoodban elfoglaltunk egy üres szinkronstúdiót, és százával gyártottuk a kópiákat. Felraktuk őket minden vonatra, lakóautóra és kompra, ami észak felé indult. Beletelt egy kis időbe, míg visszajelzést kaptunk, de aztán kaptunk bőven… [Mosolyogva, két kezét felemelve hálát ad az égnek.] 36

Hollywood egyik legsikeresebb operatőre.

A THSZ tíz százalékot esett a teljes nyugati zónában. Én ekkor már állandóan úton voltam, újabb sztorikat filmeztem. Az Anacapa készen volt, a Mission District37 is félig. Mire bemutattuk a Dos Palmost, a THSZ már huszonhárom százalékot csökkent… és végre a kormány is érdeklődni kezdett. Kapott tőlük forráskiegészítést? [Nevet.] Nem. Soha nem is kértem, de nem is kaptam volna. Viszont végre bejutottam a hadsereghez, amivel egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Az Istenek tüze is ekkor készült? [Bólint.] A hadseregnek két működő lézerfegyver-programja volt, a Zeusz és az MTHEL. A Zeuszt eredetileg robbanóanyagok semlegesítésére találták ki, aknákat és fel nem robbant bombákat pusztítottak vele. Kicsi és viszonylag könnyű volt, egy átalakított Humveen éppen elfért. A lövész a lőtoronyban elhelyezett kamera képét figyelte. Becélozta a kívánt objektumot, aztán megnyomott egy gombot, mire az eszköz kilőtte a lézersugarat a kamerával megosztott optikai nyíláson. Ez nagyjából követhető? Egyáltalán nem követhető. Elnézést, csak én nagyon belemerültem a projektbe. A sugár tulajdonképpen a szilárd ipari lézerek harci változata, az eredetivel acélt vágnak a fémgyárban. Ez a lézer átégette a bomba külső borítását vagy annyira felhevítette, hogy a töltet végül felrobbant. A zombiknál is ugyanez az elv érvényesült. Erősebb fokozatra állítva simán átlyukasztotta a fejüket, alacsonyabb fokozaton meg olyan hőt gerjesztett, hogy az agyuk a fülükön meg az orrukon jött ki. Filmen egész jól mutatott, pedig a Zeusz az MTHEL-hez képest csak dugóspuska volt. Az MTHEL nagy energiájú, hordozható taktikai lézert az USA és Izrael közösen fejlesztette ki a kisebb lövegek semlegesítésére. Amikor Izrael bejelentette az önkarantént, rengeteg terroristacsoport lövöldözött át a falon mindenféle aknákat meg rakétákat, és az MTHEL iktatta ki őket. Külsőre és méretre is olyan volt, mint a második világháborús keresőlámpák, csak hát ebben deutérium-fluoridos gázlézer működött, ami simán lepipálta a Zeusz szilárdlézerét. Gyakorlatilag lerobbantotta a húst a csontról, ami fehéren izzott, mielőtt a porba hullt. Normál sebességgel lejátszva is elég látványos volt, de lassítva… ez volt az istenek tüze. Igaz, hogy egy hónappal a film bemutatása után már a felére csökkent a THSZ-es halálozások száma? Az talán túlzás, de az emberek sorban álltak, hogy láthassák. Volt, aki minden este megnézte. A film plakátján egy atomjaira hulló zombi szerepelt. Közeli kép volt, az egyik klasszikussá vált jelenetből szedtük; a reggeli ködben még lehetett látni a lézersugarat. „Jöhet a következő” – ez állt a kép alatt. Ez a film egymagában megmentette a programot.

37

San Francisco egyik kerülete (a ford.).

A maga programját? Nem, a Zeuszt és az MTHEL-t. Veszélyben voltak? Az MTHEL-t egy hónappal a forgatás után be akarták szüntetni. A Zeuszt már előtte leállították. Könyörögtünk, loptunk, csaltunk, hazudtunk, hogy a film kedvéért újra beindítsák. A StraFo mindkettőt óriási pazarlásnak gondolta. És igazuk volt? Igen, kétségkívül. Az MTHEL ugyan hordozható rendszernek nevezte magát, de valójában különleges járművekből álló konvoj volt, ráadásul ezekkel a gépekkel terepre sem igazán mehettek, és persze egyik sem hiányozhatott a sorból. Irgalmatlanul sok energiát fogyasztott, magát a lézert pedig elképesztő mennyiségű, súlyosan mérgező instabil vegyi anyagból állította elő. A Zeusz valamivel takarékosabb volt. Könnyebben tudták hűteni, egyszerűbb volt a karbantartása, és mivel Humveere szerelték, bárhová eljutott, ahol szükség volt rá. Csak hát nemigen volt rá szükség. Mert a tüzérnek még a legnagyobb fokozatra állítva is több másodpercig rajta kell tartania a sugarat a célponton. Egy jobb lövész feleennyi idő alatt kettővel is végez. A Zeusznál tehát nem létezett gyorstüzelési mód, pedig a tömeges rohamoknál pont erre lett volna szükség. Egyébként mindkét rendszert külön fegyveres osztag kísérte, szóval emberek védték a gépet, ami az emberek védelmére lett kitalálva. Ennyire gyengén működtek? Amire eredetileg szánták őket, arra jók voltak. Az MTHEL megóvta Izraelt a terroristák rakétáitól, a Zeuszt pedig fel nem robbant bombák felderítésére használták a hadsereg vonulási útvonalán, de ezt a rendszert már nyugdíjazták, csak a mi kedvünkért szedték elő. A saját funkciójukat tehát remekül betöltötték, de a zombik ellen egyszerűen használhatatlanok voltak. Akkor miért filmezte le őket? Mert Amerika odavan a technikáért. Ez valami régi nemzeti sajátosságunk. Még a legharcosabb ludditáink se tagadhatják, hogy ez az ország a technika megszállottja. Széthasítottuk az atommagot, Holdra szálltunk, és teleraktunk minden háztartást meg irodát egy csomó olyan kütyüvel, amiről a korai sci-fi írók álmodni se mertek. Hogy ez most jó-e nekünk, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy a faodúban remegő egykori ateistákhoz hasonlóan az amerikaiak többsége is leginkább a tudomány istenéhez fohászkodott. De ez az isten nem segített rajtuk.

Az nem is számított. A film akkora siker lett, hogy felkértek egy komplett sorozatra. A Csodafegyverek hét epizódban mutatta be hadseregünk legmodernebb vívmányait. Egyik sem hozott gyakorlati áttörést a hadviselésben, de lélektanilag megnyertük velük a háborút. Akkor ez tulajdonképpen… Hazugság volt? Semmi gond, mondja csak ki nyugodtan. Igen, hazudtunk, de néha ennek is van értelme. Hazudni önmagában se nem jó, se nem rossz. Olyan, mint a tűz: melegen tart vagy megéget – attól függ, hogyan használjuk. A kormány hazudott nekünk a háború előtt, hogy boldog tudatlanságban élhessünk, és ez a hazugság megégetett, mert így nem tettük meg, amit még megtehettünk volna. Viszont mire elkészült az Avalon, már mindenki teljes erőbedobással küzdött a túlélésért. A múlt hazugságai rég eltűntek, az igazság meg ott dülöngélt az utcán, döngette az ajtókat és az emberek torkának esett. Az volt az igazság, hogy akármit teszünk, a többségünk valószínűleg nem éri meg a jövőt, és az emberi fajnak talán bealkonyult, és ez a tudat minden éjszaka a halálba taszított úgy száz embert. A tüzes hasonlatnál maradva annyi volt a lényeg, hogy melegen kellett tartanunk őket, úgyhogy hazudtam, és hazudott az elnök, hazudtak az orvosok, a papok, a szakaszvezetők és a szülők is. „Nem lesz semmi baj” – ezt üzentük mindenkinek. A háború alatt a többi filmes is ezt sulykolta a nézőkbe. A Hősök városa mond magának valamit? Hogyne. Ugye milyen jó film? Marty a nagy ostrom alatt forgatta, ráadásul egyedül, olyan anyagra, amit éppen talált. Igazi mestermű – van benne bátorság, elszántság, erő, méltóság, kedvesség, becsület. Aki megnézi, rögtön hinni kezd az emberi fajban. Jobb, mint bármelyik saját filmem. Magának is ajánlom. Én már láttam. Melyik változatot? Mármint? Melyik változatot látta? Nem is tudtam, hogy… Hogy kettő van? Fiatalember, akkor maga nem készült fel rendesen. A Hősök városának háborús és háború utáni változata is van. Maga melyiket látta, a kilencvenperceset? Azt hiszem. És ez a film bemutatta a filmbeli hősök sötét oldalát? Bemutatta az erőszakot, az árulást, a kegyetlenkedést, a romlottságot, a „hősök” szívében lakó gonoszt? Hát persze hogy nem. De miért is mutatta volna? Hiszen a valóságban mindez úgyis jelen volt, az emberek éppen ettől

gömbölyödtek magzati pózba lefekvéskor, aztán elfújták a gyertyát és többé nem ébredtek fel. Marty jobbnak látta a másik oldalt bemutatni, ami után a nézők másnap igenis felkelnek az ágyból, aztán tiszta erőből küzdenek az életükért, mert valaki azt hajtogatja nekik, hogy nem lesz semmi baj. És ennek a hazugságnak van egy másik neve is: remény.

TENNESSEE ÁLLAM, PARNELL KATONAI LÉGIBÁZIS

[Gavin Blaire átkísér a századparancsnoka irodájába. Christina Eliopolis ezredesnek vérmérsékletéről és háborús sikereiről is legendák keringenek, mégis nehéz elhinni, hogy ilyen erős személyiség lakozik ebben az apró, szinte gyerekszerű testben. Hosszú, fekete fürtjei és finom arcvonásai is örök fiatalságot sugallnak. Aztán leveszi a napszemüvegét, és megpillantom a szemében lobogó tüzet.] Raptor-pilóta voltam, F-22-est vezettem. Ez a gép volt a vadászrepülők netovábbja. Simán állva hagyta és rommá verte Istent meg az összes angyalát. Amerika technikai fölényének szobra volt… de ebben a háborúban ez a fölény szart se ért. Elég kiábrándító lehetett. Kiábrándító? Tudja, milyen az, mikor az ember egyetlen célért küzd egész életében, feláldoz mindent, kínlódik, sorra ledönti saját korlátait, és aztán hirtelen azt mondják neki, hogy ez a cél „stratégiai szempontból mellőzendő”? Sokan jártak így? Annyit mondok, hogy nem az oroszoké volt az egyetlen hadsereg, amit a saját kormánya tizedelt meg. A fegyveres erők átszervezési rendelete gyakorlatilag kiherélte a légierőt. A StraFónál rájöttek a „szakértők”, hogy az anyagigény és hatékonyság aránya messze nálunk a legalacsonyabb. Tudna rá példát mondani? Ott volt például a kazettás siklóbomba, ami GPS-szel tájékozódott, és akár hatvan kilométerről is ledobhattuk. Az alapverzióba száznegyven BLU-97B-s bombát pakoltak, és mindegyikben volt egy töltet a páncélozott célpontok ellen, egy meg a gyalogos katonák ellen, ráadásul egy cirkóniumos gyújtószerkezet lángba is borította a bombák hatósugarát. Az egekbe magasztalták, aztán jött Yonkers, és azt mondták nekünk, hogy már egyetlen siklóbomba is akkora ráfordítást igényel – ugye idő, energia, munkaerő, üzemanyag, a repülőgép földi személyzete s a többi –, szóval, ennek a töredékéből is bőven futja egy nyomorult gyalogos szakaszra, azok meg ezerszer annyi rémet kicsinálnak. A bomba nem volt elég költséghatékony, és az egykori büszkeségeink nagyjára is ugyanezt mondták. Úgy letaroltak minket, mint az ipari lézer. Eltűntek a B-2-esek, a

B-l-esek, de még a B-52-esek is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Eagle, a Falcon, a Tomcat, a Hornet, az F-35-ös és az F-22-es gépek is felszívódtak, akkor kis túlzással azt mondhatjuk, hogy egyetlen tollvonással több gépet vesztettünk, mint amennyit a föld-levegő rakéták, a légvédelmi ágyúk és az ellenséges vadászgépek valaha lelőttek. Hála istennek nem zúzták be őket, csak letárolták az arizonai géptemetőben. „Hosszú távú befektetés” – így hívták az akciót. Erre mindig lehet számítani: amikor éppen háborúzunk, már a következőre készülünk. A szállítókapacitásunkhoz viszont nem nagyon nyúltak, pontosabban a szervezetet nem oszlatták fel. Hogy érti azt, hogy nem nagyon nyúltak hozzá? A C-17-eseket nyugdíjazták, meg mindent, aminek „féktelen étvágyú” sugárhajtóműve volt. Maradtak tehát a légcsavaros modellek. Az én gépem állt a legközelebb a mesebeli X-Winghez, mire átültem egy olyanba, aminél már csak egy mezei utánfutó lett volna rosszabb. A szállítás lett a légierő legfőbb feladata? Igen, szinte csak az ellátmányok célba juttatásával foglalkoztunk, a többi nem is nagyon számított. [A falon lógó megsárgult térképre mutat.] A bázisparancsnok hagyta, hogy megtartsam azok után, ami történt velem. [A térkép az Egyesült Államok háborús övezeteit jelöli. A Szikláshegységtől nyugatra fekvő terület világosszürke, de vannak benne színes körök is.] Ezek kis szigetek a zé-tengerben. A zöldek aktív katonai kiszolgálóegységet jelölnek. Volt, amelyikből menekülttábort csináltak, meg olyan is, amelyik tényleg segítette a harcoló erőket. Egyik-másik komoly védelmet kapott, de stratégiai jelentősége mégsem volt. A vörös zónák a „hasznos és visszafoglalandó” címkét kapták – ezek a gyárak, a bányák és erőművek voltak. A nagy visszavonuláskor a hadsereg karbantartó csapatokat hagyott hátra, akik egyben őrizték is az objektumokat, amíg nem tudtuk bekapcsolni őket a háborús termelésbe. A kék zónákban civilek éltek, akiknek valahogy sikerült életben maradniuk, aztán lekerítettek egy darabka földet, és próbálták megvédeni. És ezeknek a zónáknak különféle ellátmányokra volt szükségük, tulajdonképpen erről szólt a Légifolyosó-hadművelet. Átfogó feladat volt, a rengeteg repülő és a nem kevés üzemanyag mellett komoly szervezést is igényelt. Ezekkel a kis szigetekkel folyamatosan tartani kellett a kapcsolatot, feldolgozni a kéréseiket, és egyeztetni a StraFóval, utána meg beszerezni és rangsorolni az anyagokat minden fuvarhoz… számok dolgában a légierők történetének legnagyobb vállalkozását hajtottuk végre. Az élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat igyekeztünk visszaszorítani, mert ezeket rendszeresen kellett biztosítanunk. Az ilyen „függőségi csomagokhoz” képest az „önfenntartási csomagok” abszolút előnyt élveztek; ezekben szerszámokat, alkatrészeket és alkatrészek gyártásához való szerszámokat küldtünk. „Nem hal kell nekik, hanem horgászbot” – mondogatta Sinclair. Ősszel azért így is rengeteg halat, gabonát, sót, szárított zöldséget és bébiételt dobtunk le

nekik… mert a tél mindig kemény volt. Emlékszik, milyen hosszúak voltak azok a telek? Elviekben szép, hogy segítünk rajtuk, hogy segíthessenek magukon, de valahogy akkor is életben kell tartani őket. Volt, amikor szakembereket dobtunk le, például orvosokat és mérnököket, szóval akiknek a tudását nem lehet valami mezei kézikönyvből elsajátítani. A kék zónákba leginkább a különleges alakulatok oktatóit küldtük, hogy megtanítsák a helyieknek, hogyan védjék meg magukat, és szükség esetén végre tudjanak hajtani egy kitörést is. Ezeket az ürgéket baromira becsültem. A többség tudta, hogy végig maradniuk kell; nem sok kék zónának volt leszállópályája, úgyhogy ejtőernyővel érkeztek, a visszatérés meg vagy sikerült, vagy nem. És nem is minden kék zóna maradt biztonságos. Több is elesett. És akiket ledobtunk, jól tudták, mit vállalnak. Elképesztően bátrak voltak mind. Ahogy a pilóták is. Nem is arról van szó, hogy mi nem voltunk veszélyben. Minden nap több száz vagy több ezer kilométer mélyen repültünk be a fertőzött területek fölé. Ezért voltak a lila zónák. [A térképen látható utolsó színre mutat. A lila körökből elég kevés van, jókora távolságra helyezkednek el egymástól.] Itt tankoltuk, szereltük a gépeket. A legtöbb el se ért volna a keleti parti célzónákba, ha útközben nem tud megtankolni. Így jóval kevesebb veszett oda. A légiflottánk 92 százaléka biztonságban visszatért. Én sajnos a maradék nyolcba kerültem. Soha nem fogom megtudni, mi okozta a bajt – talán mechanikai hiba, talán anyagfáradás, amihez nyilván az ítéletidő is hozzátette a magáét. Még az is lehet, hogy a szállítmányt rosszul címkézték fel vagy nem kezelték megfelelően. Ilyesmi jóval gyakrabban történt, mint gondolná. Ha a veszélyes anyagokat rosszul csomagolták, vagy ne adj’isten valami csökött agyú, idióta ellenőr szó nélkül hagyta, hogy az emberei még a ládába pakolás előtt összeszereljék a robbanószerkezeteket… egy haverommal megtörtént, ráadásul csak Palmdale-ből Vandenbergbe repült, szóval fertőzött vidéket nem is érintett. Ott volt a raktérben kétszáz darab 38-as detonátor teljesen összeszerelve, véletlenül be is volt kapcsolva az akksijuk, és ugyanarra a frekvenciára hangolták őket, mint a gép rádióját. [Csettint.] Paff, ennyi. Akár velünk is megtörténhetett volna. Phoenixből Tallahassee-be mentünk, az ottani kék zónába. Október vége volt, vagyis már majdnem beállt a téli hideg. Honolulu még megpróbált kisajtolni belőlünk egy-két fuvart, mert aztán legközelebb csak márciusban szállhattunk fel, addig öngyilkosság lett volna abban a borzalmas időben. Azon a héten ez volt a kilencedik fuvarunk. Mindannyian agyserkentő bogyókon éltünk, hogy a reflexeink és az ítélőképességünk azzal a kevés alvással is működjön valahogy. Szerintem elég jól bevált az anyag, de én… mint a törpevízmű… húsz percenként szaladgáltam vécére. A legénységem folyton ezzel ugratott, hogy a lányok állandóan kijárkálnak. Tudom én, hogy nem gonoszságból mondták, mégis megpróbáltam minél tovább visszatartani. Úgy két órája zötykölődtünk valami brutális légörvényben, amikor elegem lett, és átadtam a botkormányt a másodpilótának. Éppen felhúztam a cipzáramat, amikor hatalmas ütést kaptunk, mintha maga az Isten rúgta volna le a gép farát… és hirtelen zuhanni kezdtünk. A mi C-130asunk orrában nem volt rendes vécéfülke, csak egy ilyen hordozható tartály, körülötte vastag zuhanyfüggönnyel. És valószínűleg ezért maradtam életben. Ha bent ragadok egy rendes fülkében, talán nekivágódom az oldalának, nem térek magamhoz vagy egyszerűen csak nem tudom kinyitni az ajtón a reteszt… Aztán fémcsikorgást hallottam, bezúdult a magas nyomású levegő, és azonnal kiszippantott a gép hátulján, ahol a farnak kellett volna lennie.

Tehetetlenül zuhantam lefelé. Megláttam a gépemet is. A nagy szürke test füstölögve távolodott. Kiegyenesedtem és meghúztam az ernyőm kioldózsinórját. Még kába voltam, elmosódott a világ, levegőért kapkodtam. Előszedtem a rádiómat, és beleüvöltöttem a legénységnek, hogy ők is ugorjanak. Nem jött válasz. Aztán láttam még egy ejtőernyőt, de többet nem. Az volt a legrosszabb, amikor csak lógtam a levegőben. A másik ernyő felettem volt, irányban tőlem északra. Kerestem a többieket. Újra megpróbálkoztam a rádióval, de nem volt vétel. Arra gondoltam, megsérülhetett a cucc, amikor „kiszálltam” a gépből. Próbáltam tájékozódni; annyit tudtam, hogy Louisiana déli része fölött vagyok, alattam végtelen mocsár. Mondjuk még ebben se voltam biztos, az agyam néha kihagyott. De arra legalább volt eszem, hogy saját magamat ellenőrizzem. Mozgott kezem-lábam, különösebben nem fájt semmim, vérnyomot se láttam. Megnéztem, rendben van-e a túlélőcsomagom, ami a combomra volt szíjazva, és szerencsére a pisztolyomat is a helyén találtam, nyomta az oldalamat. A kiképzésen felkészítették az ilyen helyzetekre? Mindannyian végigcsináltuk a Willow Creek-i túlélőtúrát a kaliforniai Klamath-hegységben. Még néhány igazi rémet is odaraktak nekünk, nyomkövető volt rajtuk, és a kijelölt helyeken eleresztették őket, hogy valódi legyen az élmény. Amit ott tanultunk, az a civilek kézikönyvében is benne van: hogyan mozogjunk észrevétlenül, hogyan iktassuk ki a zét, mielőtt észrevenne. Mind átmentünk a próbatételen, vagyis életben maradtunk, bár egy-két pilóta lemorzsolódott, ők fejben összeomlottak. Szerintem nem bírtak mit kezdeni az éles helyzettel. Én viszont egyedül is jól elvoltam ellenséges környezetben, mert azt szoktam meg. Megszokta? Elég időm volt rá a Colorado Springsben töltött négy év alatt. De ott más nők is voltak… Hogyne, más kadétok, más vetélytársak, akiknek véletlenül ugyanolyan nemi szervük volt, mint nekem. Higgye el, stressz alatt megszűnik a női összetartás. Úgyhogy csak én léteztem ott, egyedül én – tartózkodva mindenkitől, önállóan és abszolúte magabiztosan. Csak így bírtam átvészelni azt a pokoli négy évet az akadémián, és megint csak így maradhattam életben, miután belecsobbantam a mocsárba a zombik földjén. Rögtön leoldottam az ernyőmet – azt tanítják, ne húzzuk az időt az eltüntetésével –, és megindultam a másik ernyő irányába. Több óráig gázoltam a jéghideg takonyban, térd alatt már nem is éreztem a lábamat. Nem tudtam tisztán gondolkodni, még zavaros volt a fejem. Ez persze nem kifogás, de ezért nem vettem észre, hogy madarak húztak el a fejem fölött az ellenkező irányba. Elhaló üvöltést hallottam messziről. Aztán megláttam az ágak közé gabalyodott ernyőt. Futni kezdtem, ami persze megint csak tilos, és meg se álltam, hogy kifüleljem, van-e zé a környéken. Nem láttam, nem hallottam, csak rohantam a kopasz faágak felé. Ha nincs Rollins, a másodpilótám, szerintem ottmaradok. Holtan találtam rá, a zsinórokon lógva. Még rángatózott. Az overallja széthasadt, a zsigerei függönyként borultak az alatta álló öt rémre. Vörös volt körülöttük a mocsár vize, úgy lakmároztak belőle. Az egyiknek a nyaka köré tekeredett Rollins vékonybele, úgyhogy amikor

megmozdult, Rollinst is megrántotta… szerencsétlen úgy himbálózott, mint a harang. Engem észre se vettek. Karnyújtásnyira voltak tőlem, de felém se néztek. Legalább volt annyi eszem, hogy felrakjam a hangtompítót. Nem akartam egy egész tárat ellőni, mert ha öten rám támadnak, nyilván többször lövök. Aztán annyira dühös voltam, hogy majdnem megrugdostam a hullájukat. Szégyelltem magam, elvakított az önutálat… Miért? Mert elcsesztem! Odaveszett a gépem és a legénységem… De baleset volt. Nem a maga hibája… Honnan tudja? Maga nem volt ott. Én se voltam ott, bassza meg! Azt sem tudom, mi történt. Nem végeztem a munkámat. Guggoltam egy vödör felett, mint valami óvodás! Fejben kezdtem elfogyni. Rohadt gyenge vagy, bazmeg, vesztes vagy, mondogattam magamban. Egyre jobban belehajszoltam magam az öngyűlöletbe, és már ezért is gyűlöltem magamat. Van értelme annak, amit mondok? Szerintem az is megtörténhetett volna, hogy ott maradok magatehetetlenül remegve, és megvárom Zacket. De aztán megszólalt a rádióm. „Halló, halló! Hall engem valaki? Sikerült kiugrania a gépből?” Női hang volt, szóhasználata és hanghordozása alapján egyértelműen civilnek gondoltam. Rögtön válaszoltam is, azonosítottam magam, és ugyanezt kértem tőle is. Azt felelte, hogy légtérfigyelő, a rádiós neve „Mets-rajongó” vagy röviden csak „Mets”. A Skywatch rendszer ilyen ad hoc jelleggel összekapcsolt rádióamatőrök hálózata volt. Ők jelentették, ha zuhanó gépet láttak, és mindent megtettek a legénység megmentéséért. A rendszer nem volt túl hatékony, főleg mivel kevés rádiós vett részt benne, de aznap rám mosolygott a szerencse. Mets elmondta, hogy látta a zuhanó roncsot, és a helyzetem alapján alig egy nap járóföldre vagyok az ő kunyhójától, de oda ne menjek, mert csúnyán körülvették. Mielőtt válaszolhattam volna, rögtön hozzátette, hogy ne aggódjak, már jelentette a pozíciómat a mentőcsapatnak, úgyhogy legjobb lesz, ha nyílt terepre jutok, ahol felszedhetnek. A navimért nyúltam, de ekkor vettem észre, hogy leszakadt az overallomról, amikor kirepültem a gépből. Volt nálam egy tartalék túlélőtérkép, de az meg hatalmas volt; ekkora távokra az Államok teljes térképét megkaptam… és még most is tele voltam indulattal és kétséggel. Mondtam neki, hogy nem tudom a pozíciómat, se azt, hogy hova menjek, merre induljak… Erre kiröhögött. „Szóval még nem csináltál ilyen túrát? Nem vésődött az agyadba az út minden métere? Nem figyelted, mi van alattad, amikor jöttél lefelé?” Annyira bízott bennem, hogy nem mondta meg a választ, inkább próbált rávenni, hogy használjam az agyamat. Be is ugrott, hogy jól ismerem a vidéket, és az elmúlt három hónapban legalább hússzor átrepültem fölötte, szóval az Atchalafaya-medencében lehetek. Erre folytatta: „Gondolkozz, mit láttál fentről? Láttál folyót vagy utat?” Először a fák jutottak eszembe meg a végtelen és jellegtelen szürke táj, aztán ahogy fokozatosan tisztult az agyam, már derengett, hogy folyókat és utat is láttam. A térképen láttam, hogy az I-10-es autópálya tőlem közvetlenül északra húzódik. Mets azt mondta, leginkább ott tudnának felszedni, és ha megszaporázom, egy-két nap alatt simán odaérek.

Már indulni akartam, amikor megkérdezte, nem felejtettem-e el valamit. Tisztán emlékszem erre a pillanatra. Odanéztem Rollinsra. Megint kinyitotta a szemét. Arra gondoltam, talán mondanom kellene valamit vagy bocsánatot kérhetnék, aztán inkább szó nélkül szétlőttem a fejét. Mets azzal nyugtatott, hogy ne hibáztassam magam, és semmiképp ne hagyjam, hogy ez elterelje a figyelmemet a feladatról. Azt mondta: „Maradj életben, és tedd a dolgod.” Aztán hozzátette: „És ne pocsékold el az utolsó perceket.” A rádió akksijára gondolt; semmi nem kerülte el a figyelmét. Ki is jelentkeztem, és elindultam észak felé a mocsáron át. Az agyam most már teljes gőzzel dolgozott, lassan visszatértek a kiképzés emlékei. Mentem, megálltam, füleltem. Igyekeztem száraz talajon haladni, figyeltem a helyes tempóra is. Néhányszor úsztam is, ami nem volt éppen idegnyugtató program. Megesküdnék rá, hogy a víz alatt kétszer is hozzáértek a lábamhoz. Aztán találtam egy kisebb, kétsávos utat, ami borzalmas állapotban volt. Persze ez is jobb volt, mint a dagonya. Szóltam Metsnek, hogy itt ez az út, eljutok-e rajta az autópályára. Azt mondta, ne menjek rá, és a környéket átszelő többi utat is kerüljem el. „Az úton autó van, az autóban meg rémek.” Azokra a sofőrökre gondolt, akik a volán mögött haltak bele a korábbi harapásba. A rémnek már nincs hozzá agya, hogy kikapcsolja a biztonsági övet vagy kinyissa az ajtót, így aztán örökre a kocsiban marad. Kérdeztem, hogy akkor miért veszélyesek. Ha nem tudnak kiszállni, én meg nem hagyom, hogy elkapjanak a lehúzott ablakon át, akkor mit számít, hány ilyen autó mellett megyek el? Mets erre azt mondta, hogy hörögni így is tudnak, azzal meg odavonzzák a többit. Teljesen összezavarodtam. Ha ezekre a kisebb utakra nem mehetek rá, mert van rajtuk egy-két zombis autó, miért menjek a sztrádára, ahol garantáltan sok lesz belőlük? Erre azt felelte, hogy bőven a mocsár fölött leszek, oda nem érnek el a zombik – az I-10-esnek ez a szakasza a legbiztonságosabb hely az egész medencében, mert több emelettel a mocsár fölé épült. Mondtam neki, hogy erre nem is gondoltam, mire felnevetett és így szólt: „Ne félj, kicsi csillag, én gondoltam rá. Ha szót fogadsz, hazajutsz.” Úgyhogy szót fogadtam. Ami útra hasonlított, azt messzire elkerültem, inkább mentem a legdurvább dagonyában, de ott is folyton emberi jelenlét maradványaira bukkantam. Cipők, ruhák, kisebb-nagyobb szeméthalmok, viharvert bőröndök, túracuccok… A vízből kiemelkedő sárhalmokon rengeteg csontot láttam, de nem tudtam megmondani, hogy emberi vagy állati csontok lehettek-e. Egyszer találtam egy egész mellkast is, szerintem egy jókora aligátoré lehetett. Bele se akarok gondolni, hány rém gyűrte le a szerencsétlent. Az első rém, akit láttam, valószínűleg még gyerek volt. Az arcát már lemarcangolták; a bőre, az orra, szeme, szája, de még a haja meg a füle is… jó, nem hiányzott teljesen, de ahol megvolt, ott is cafatokban lógott a csupasz koponyán. Talán máshol is megtépték, nem tudom. Begyömöszölték egy nagy túrazsákba, aminek az összehúzója pont a gyerek nyakánál volt megkötve. A vállpántok beleakadtak egy fa gyökereibe, a gyerek meg félig elmerülve mocorgott. Az agya még ép lehetett, sőt, az állkapcsát mozgató izmok is, mert ahogy közeledtem, ütemesen nyitotta-csukta a száját. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy ott vagyok, talán az orrürege vagy a hallójárata is megvolt még. Hörögni nem tudott, mert a torka már teljesen széthullott, de a vizes csapkodást bármelyik társa meghallhatta volna, úgyhogy jobbnak láttam megszabadítani a szenvedéstől, ha az még szenvedés volt egyáltalán – ezen akkor nem akartam gondolkodni. Willow Creekben ezt is megtanultuk: ne írjunk nekrológot, ne képzeljük el, ki lehetett az illető, hogy került oda, mi történt vele. Persze, ezt tanítják, de kinek nem kezd járni az agya, mikor meglát egy ilyet? Mint amikor a könyvnek csak az utolsó oldalát olvassuk el… meglódul a képzelet. Csak hát ilyenkor

elbambul az ember, nem figyel annyira, aztán a végén őt is ugyanígy nézegeti majd valaki. Próbáltam is minél előbb elfelejteni. Aztán azon gondolkodtam, miért csak egyet láttam eddig. A túlélés szempontjából ez igenis fontos kérdés volt, meg is kérdeztem Metstől, hogy van-e valami, amit tudnom kellene, mert akkor esetleg módosítok az útvonalon. Annyit mondott, hogy ez a vidék szinte teljesen üres, mert két kék zóna, Baton Rouge és Lafayette között terül el, tehát a rémek is elbóklásztak valamelyik felé. Sovány vigasz volt, hogy két nagy bázis között vagyok, a semmi közepén. Erre csak nevetett: „Ne félj, hajad szála se görbül.” Aztán megláttam valamit a távolban. Először valami sárhalomnak vagy bozótnak néztem, de túl szögletes volt, és egy kicsit csillogott is. Elmondtam Metsnek, mit találtam. Azt mondta, ne menjek a közelébe, inkább haladjak tovább, csak a cél lebegjen a szemem előtt. Ekkor már egész jól voltam, kezdtem magamra találni. Ahogy közelebb mentem, már láttam, hogy egy autó az, egy hibrid Lexus. Sár és moha borította, majdnem az ajtajáig ért a víz. A csomagtartót a plafonig rakták mindenféle túlélőfelszereléssel – sátor, hálózsák, edények, vadászpuska, rengeteg töltény, és szinte minden új volt, a csomagolásból se vették ki. Átmentem a vezető oldalára és akkor vettem észre a fémesen csillogó Magnumot a sofőr barnára aszalódott kezében. Egyenesen ült, előrenézett. Fény tört át a koponyája oldalán. A fickó már csúnyán szétoszlott, legalább egy éve ott lehetett. Terepszínű cuccban volt, az újgazdagok rendelnek ilyet a puccos vadászkatalógusokból. A ruha tiszta volt, látszott rajta, hogy előtte nem hordták, csak a fejsebből kiömlött vér koszolta össze. Más sebet vagy harapást nem láttam. És így sokkal jobban mellbevágott, mint a hiányzó arcú gyerek. Ennek az ürgének mindene megvolt a túléléshez, csak az akaratereje hiányzott hozzá. Persze ez csak feltevés. Lehet, hogy volt olyan sebe, amit eltakart a ruha vagy a bomlás miatt nem látszott. De ahogy befelé néztem a kocsiba, valahogy mégis tudtam, hogy a fickó feladta, mert az a legkönnyebb. Álltam egy darabig, Mets meg is kérdezte, mi történik körülöttem. Mondtam neki, mit láttam, mire rögtön azt felelte, hogy induljak tovább. Nem értettem egyet. Arra gondoltam, legalább átnézhetném a kocsit, hátha találok benne valamit, amire szükségem lehet. Erre szigorúan megkérdezte, hogy van-e olyan holmi, amire tényleg szükségem van, nem pedig csak úgy vágyok rá. Átgondoltam, és beismertem neki, hogy nincs ilyen. A kocsiban rengeteg cucc colt, de csak civil kivitelben, szóval mindegyik rengeteg helyet foglalt, az ételt főzni kellett volna, a fegyvereken meg nem volt hangtompító. A túlélőcsomagom elég sokrétű volt, ezért arra jutottam, hogy ha netán mégse vár rám a helikopter az I-10-esnél, ide még mindig visszajöhetek, vésztartaléknak jó lesz. Az is felmerült bennem, hogy akár a kocsival is kezdhetnék valamit. Mets erre megkérdezte, van-e nálam autómentő vagy legalább egy pár bikázókábel. Gyerekes csalódottsággal feleltem, hogy egyik sincs, mire ő: „Hát akkor miért vagy még ott?” Hajtott, hogy haladjak. Mondtam neki, hogy várjon egy kicsit, aztán a sofőr ablakának támasztottam a fejem. Sóhajtottam egy nagyot; ezt a kört elvesztettem, fáradt is voltam. Mets nem hagyott békén, szóltam is neki, hogy most már kussoljon, kell egy perc, hogy… nem is tudom… Kicsit túl sokáig nyomhattam a gombot a rádión, mert Mets hirtelen azt kérdezte: „Mi volt az?” Én meg visszakérdeztem, hogy miről beszél. Hallott valamit az én adásomban. Előbb hallotta, mint maga? Lehet, de a következő pillanatban, miután kitisztult a fejem és jobban füleltem, akkor már én is hallottam. Hangos hörgés volt, közelről érkezett, aztán lábak gázoltak a mocsárban.

Felkaptam a fejem, átnéztem a kocsiablakon meg a hulla lyukas koponyáján, és megláttam az elsőt. Hátrafordultam, és megláttam még ötöt, mind más irányból jött felém. Mögöttük még tízen, sőt, tizenöten. Rálőttem az elsőre, de nem találtam el. Mets visítva követelte, hogy jelentsem, mi történik. Megszámoltam, hányan vannak, mire azt mondta, nyugodjak meg, ne fussak el, csak tegyem azt, amit Willow Creekben tanultam. Kérdeztem, honnan tud Willow Creekről, de erre csak annyit szólt, hogy pofa be és küzdj. Felmásztam a kocsi tetejére – ilyenkor a legközelebbi fedezéket kell választani –, és felmértem a lőtávolságot. Megcéloztam az első delikvenst, nagy levegőt vettem és lelőttem. A jó harcos olyan gyorsan dönt, amilyen gyorsan az idegpályái engedik. Mikor leértem a mocsárba, elvesztettem ezt a reakciókészséget, de most visszanyertem. Higgadt voltam, tudtam koncentrálni, eltűnt belőlem minden kétség, minden gyengeség. Az egész akció vagy tíz órának tűnt, pedig inkább tíz perc lehetett. Összesen hatvanegyet lőttem le, szép vastag sávban úszkáltak körülöttem. Nem siettem, megnéztem, mennyi lőszerem maradt, és vártam a következő hullámot. De nem jött. Mets csak olyan húsz perc múlva kérdezte, mi a helyzet. Mondtam neki, mennyi lett a vége, mire megkért, hogy többet ne hagyjam, hogy felidegesítsen. Nevettem – először azóta, hogy leértem a mocsárba. Megint jól éreztem magam, erős voltam és magabiztos. Mets megjegyezte, hogy ezekkel a kis különprogramokkal jól elment az idő, tehát sötétedés előtt biztos nem érem el a pályát, úgyhogy minél előbb találjam ki, hol húzom meg magam éjszakára. Még szürkület előtt jó messzire mentem a kocsitól, és találtam is egy jó kis hálóhelyet az egyik nagyobb fa ágai között. A csomagomban volt egy mikroszálas függőágy is, ami remek találmány, mert könnyű, erős, és még rögzítőpántok is vannak rajta, szóval nem lehet kiesni belőle. Ez a funkció is a minél gyorsabb ellazulást szolgálta, meg az elalvást… komoly, nem viccelek! Már majdnem negyvennyolc órája fent voltam, végigpróbáltam az összes tanult légzési technikát és benyomtam két altatót is, de semmi. Eleve csak egyet szabad bevenni, de gondoltam, az csak a pehelysúlyú nyomoroncoknak elég. Ebből a hozzáállásból is látszik, hogy megint magamra találtam – hohó, jó lesz az, muszáj aludnom. Nem volt más dolgom meg agyalnivalóm se, úgyhogy megkérdeztem Metset, beszélgethetünk-e róla. Kicsoda ő valójában? Hogy került abba a kunyhóba ezen a vidéken? Nem volt helyi tájszólása, sőt, déli tájszólása sem. És honnan tud annyit a pilótaképzésről? Talán ő maga is végigcsinálta? Lassan kezdett körvonalazódni bennem a története. Mets azt mondta, hogy a mélyinterjúra még rengeteg időnk lesz, most viszont aludjak, aztán hajnalban jelentkezzek. Miután kimondta, hogy „mélyinterjú”, beütött a dupla altató – a mondat második felét már nem is hallottam. Mélyen aludtam. Már világos volt, amikor kinyitottam a szemem. Álmodtam is, nyilván a zombikról, mi másról… A hörgésük még ébredés után is ott visszhangzott a fejemben. Aztán lenéztem: nem álom volt. Legalább százan álltak a fa körül. Izgatottan nyúlkáltak felfelé, egymás hegyén-hátán átmászva próbáltak elérni. Szerencsére a talaj elég süppedős volt, nem bírtak rendesen megállni rajta. Nem volt elég lőszerem, hogy mindet lelőjem, és addig is csak még többen jöttek volna, úgyhogy arra gondoltam, összepakolok és végrehajtom a szökési tervet. Előre kitervelte, hogy fog megszökni? Nem igazán, de ilyen helyzetekre is kiképeztek minket. Kicsit olyan, mint amikor repülőről ugrik az ember: megnézi, nagyjából hol fog földet érni, kiugrik, ügyesen landol, aztán minél előbb elhúz a helyszínről. A lényeg az, hogy minél messzebb kerüljünk az ellenségtől. Lehet futni,

kocogni vagy amolyan távgyaloglósan közlekedni – azt tanítják, hogy a sima vánszorgásnál bármi jobb, mert ha gyorsabban lelépünk, több időnk marad kiagyalni a következő lépést. A térképen úgy láttam, hogy az autópálya elég közel van már, hogy végig bírjam futva, aztán jön a mentőhelikopter, és elhúzok innen, mielőtt ezek a gennyládák utolérnek. Benyomtam a rádiót, jelentettem Metsnek, hogy mi van velem, és mondtam neki, hogy indítsák a helikoptert, addigra odaérek. Erre annyit mondott, hogy vigyázzak magamra. Guggoló helyzetből ugrottam le. Egy víz alatti kőre érkeztem, elrepedt a bal bokám. Először elmerültem a derékig érő jéghideg vízben, de így legalább magamhoz tértem, és nem ájultam el a fájdalomtól. Köpködve, fulladozva tápászkodtam fel, és máris megindult felém az egész horda. Mets biztos tudta, hogy valami nem oké, mert nem szóltam, hogy rendben leértem. Talán megkérdezte, hogy mi történt, de csak arra emlékszem, hogy azt üvölti, takarodjak onnan. Próbáltam ráterhelni a bokámra, de a fájdalom villámcsapásként hasított a lábamba és a gerincembe. A súlyomat éppenséggel elbírta, de… úgy üvöltöttem, hogy szerintem Mets is simán meghallotta a kunyhójában. „Húzzál onnan, gyerünk!” – kiabálta. Sántikálva gázoltam a vízben, a nyakamban meg ott lihegett legalább száz rém. Biztos vicces volt látni, ahogy egyik nyomorék menekül a többi elől. Mets tovább üvöltözött: „Ha rá tudsz állni, futhatsz is vele! Nem teherhordó csont! Meg tudod csinálni!” „De hát fáj!” – nyöszörögtem, közben patakokban folytak a könnyeim, a zombik meg éhesen hörögtek mögöttem. Elértem az autópályához, ami úgy ívelt a mocsár felett, mint a római vízvezeték-maradványok. Mets jól mondta, hogy viszonylag biztonságos, csak hát egyikünk se számolt vele, hogy lesérülök, és egy egész falka zombi liheg a nyakamban. Létra vagy lépcső persze nem vitt a pályára, úgyhogy az egyik kisebb út felé vettem az irányt, pedig Mets éppen azt mondta, hogy ezeket kerüljem el. Ahogy közeledtem, meg is értettem, miért mondta. Az úton százával álltak a rozsdás autóroncsok, és nagyjából minden tízedikben volt legalább egy rém. Amint megláttak, azonnal hörögni kezdtek, kilométerekre elhallatszott. Mets megint beleszólt: „Most ezzel ne foglalkozz! Irány a felhajtó, és vigyázz a tapizókra, bazmeg!” Tapizókra? Akik kinyúlnak a törött kocsiablakon. A lenti úton még úgy-ahogy ki tudtam kerülni őket, de a felhajtón már baromi sűrűn álltak az autók. Az a pár perc volt messze a legrosszabb, amíg felvergődtem a pályára. A kocsik között kellett haladnom, a bokám miatt nem mászhattam fel rájuk. És a rothadó karok egymás után nyúlkáltak felém, rángatták az overallomat meg a csuklómat. Minden fejlövés értékes másodpercekbe került, pedig a meredek felhajtón eleve lassabban ment az előrejutás. Lüktetett a bokám, ziháltam, és a horda is egyre közeledett. Ha Mets nem lett volna… Folyamatosan üvöltött. „Szedd a lábad, te szemét kurva! – Akkorra már eléggé bedurvult. – Eszedbe ne jusson feladni… nehogy szarban hagyjál, hallod?!” És nem állt le, csak hajtott és hajtott. „Mi vagy te, beszari áldozat vagy?!” És akkor pont azt gondoltam, hogy igen, az vagyok. Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Kimerültem, kínzott a fájdalom és főleg az, hogy így elbasztam mindent. Még az is megfordult a fejemben, hogy magam ellen fordítom a fegyveremet, és megbüntetem magam, mert… érti, ugye? És akkor Mets bevitt egy mélyütést. Azt üvöltötte, hogy: „Mi vagy te?! A rohadt anyád vagy, bazmeg?!” Ez hatott. Úgy húztam felfelé a pályára, mint a parancsolat.

Szóltam Metsnek, hogy sikerült, fent vagyok, aztán azt kérdeztem: „Most mi a faszt csináljak?” A hangja hirtelen ellágyult. Azt mondta, nézzek fel. Fekete pont közeledett felém a reggeli napfényben. Követte a pálya vonalát, és hamarosan felismertem az UH-60-as helikopter formáját. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és előszedtem a jelzőfáklyát. Miután felhúztak, rögtön láttam, hogy civil a gép, nem hivatalos mentőhelikopter. A főnököt helyinek néztem; sűrű kecskeszakálla volt, és áramvonalas napszemüveget viselt. Azt kérdezte: „Hát te meg honnan pottyantál ide, angyalom?” Majdnem elsírtam magam, aztán csak beleöklöztem a combvastagságú bicepszébe. Nevetve mondtam neki, hogy egész gyorsan befutottak. Erre úgy nézett rám, mintha félrebeszélnék. Később kiderült, hogy ez nem is mentőcsapat volt, csak a szokásos légi járat Baton Rouge és Lafayette között. Ezt persze akkor nem tudtam, de nem is érdekelt. Szóltam Metsnek, hogy felvettek, most már biztonságban vagyok. Megköszöntem neki, amit értem tett, és… hogy ne bőgjem el magam, megpróbáltam viccelődni, és megkérdeztem, mikor kerítünk sort arra a mélyinterjúra. De erre a kérdésre már soha nem kaptam választ. Az elmondottak alapján kiválóan végezte a munkáját. Inkább azt mondanám, kiváló ember volt. Említette, hogy egy idő után „kezdett körvonalazódni” magában a története. A pilótaképzést ennyire részletesen nem ismerhetik a civilek, de még a tapasztalt légtérfigyelők sem. Mets tájékozottsága alapján arra lehet gondolni, hogy ő is végigcsinálta az egészet. Szóval ő is pilóta volt. Biztos, csak nem a légierőnél, mert akkor ismertem volna. Talán a haditengerészetnél vagy éppen a tengerészgyalogságnál. Ezek is nagyjából annyi pilótát vesztettek, mint mi az ilyen fuvarokkal, és nyolcvan százalékuk nyom nélkül eltűnt. Lefogadom, hogy ő is volt ilyen helyzetben, kiugrott a gépből, odaveszett a legénysége, és talán ő is magát okolta érte. Aztán valahogy eljutott a kunyhóba, és onnantól ilyen szuper légtérfigyelőként dolgozott a háború végéig. Logikusan hangzik. Ugye? [Kínos csend. Az arcát fürkészem és várom, hogy folytassa.] Mit néz? De sosem találták meg. Ez igaz.

És a kunyhót sem. Ez is igaz. És Honoluluban sem tudtak ilyen nevű légtérfigyelőről. Maga aztán alaposan felkészült. És… Tehát olvasta a jelentésemet is, ugye? Olvastam. És a pszichológiai értékelésemet is, amit a beszélgetés után írtak. Hát… Hát az egy nagy baromság! Mert mi van, ha Mets csupa olyat mondott, amit már korábbról tudtam, és mi van, ha a pszichósok váltig állítják, hogy a rádióm már a levegőben tönkrement? És ki a faszt érdekel, hogy Mets az majdnem Métisz, aki a viharszürke tekintetű Athéné anyja volt. Na igen, az agyturkászok ezen remekül szórakoztak, főleg miután kiderítették, hogy az anyám Bronxban nőtt fel. Ha már itt tartunk… Mets tett egy megjegyzést a maga édesanyjáról… Ugyan kinek nincs valami baja az anyjával? Ha Mets pilóta volt, nyilván kockáztatni is tudott. És tudta, hogy „Anyu” említése jó eséllyel célba talál. Kicsit lutri, de úgy volt vele, hátha bejön. Egyébként meg, ha tényleg arra jutottak volna, hogy becsavarodtam, maga szerint miért nem szereltek le? Miért maradhattam a helyemen? Lehet, hogy Mets nem volt pilóta, talán csak a férje volt az, vagy lehet, hogy ő maga készült a pályára, de félúton lemorzsolódott. Vagy az is lehet, hogy csak egy rémült, magányos hang volt, aki mindent megtett, hogy a másik rémült és magányos hang ne járjon úgy, mint ő. Kit érdekel, hogy kicsoda ő vagy ki volt? Én egyet tudok: ott volt, amikor szükségem volt rá, és most már életem végéig velem is marad.

SZERTE A NAGYVILÁGBAN

EURÓPAI UNIÓ, BOHÉMIA TARTOMÁNY

[Kost vára talán nem a legpompásabbak közül való, de kétségkívül igen masszív erődítmény. A sziklára épült XIV. századi vár méltóságteljesen tornyosul a Plakánekvölgy fölé, és David Allen Forbes éppen ezt a látványt igyekszik megörökíteni a készülő ceruzarajzon. Jelenleg második könyvén dolgozik, amelynek címe: Európai várak a zombiháború idején. Az angol író egy fa tövében üldögél; tarkabarka ruházata és hosszú skót kardja is csak fokozza a vidék Artúr-korabeli hangulatát. Ahogy megérkezem, rögtön üzemmódot vált; a békés művész feltüzelt históriásként mesél nekem.] Amikor azt mondom, hogy az Újvilágban nem létezik az ittenihez hasonló erődítményrendszer, igazából csak Észak-Amerikára gondolok. Mert a Karibi-térségben a spanyolok építettek part menti erődöket, a Kis-Antillákon meg a franciák és persze mi is. Aztán ott vannak az Andokban az inka városok romjai, bár azokat soha nem támadták közvetlenül.38 És ilyen szempontból megint csak nem sorolhatóak Észak-Amerikához a mexikói maja és azték építmények – ott zajlott Kukulkán csatája is, mondjuk azok inkább a toltékok lehettek, ők tartóztatták fel azt a rengeteg zét a véráztatta piramis lépcsőin. Szóval, az Újvilág nekem csak az Államokat és Kanadát jelenti. Nem sértésből mondom, ne értse félre. Két fiatal országról beszélünk, ahol egyszerűen nem volt olyan alkotmányos anarchia, mint itt Európában Róma bukása után. Maguknál mindig olyan kormányok regnáltak, amelyek mögött ott álltak a hatalomgyakorláshoz és rendfenntartáshoz szükséges erők. Tudom én, hogy a nyugati terjeszkedés meg a polgárháború idején nem pont így festett a helyzet, és nem becsülöm le a polgárháború előtti erődöket, ahogy a védőik haditudományát sem. Egyszer szívesen megnézném például a Fort Jeffersont. Úgy tudom, az ottani túlélők sem maradtak ki a jóból. Csak hangsúlyozni szeretném, hogy Európában majdnem ezer évig uralkodott a káosz, és akkoriban az egyszerű ember testi épségét a földesúr várának ormain túl már semmi sem garantálta. Ez így követhető? Azt hiszem, nem… Kezdhetnénk elölről? Nem kell, ez eddig teljesen rendben van. Kérem, folytassa! Szóval majd kiszedi belőle a zavaros részeket… Ahogy mondja.

38

Machu Picchu békében átvészelte a háborút, de Vilcabambában volt egy kisebb zendülés a túlélők között.

Akkor jó. Tehát a váraknál tartottunk… A világért sem szeretném túlbecsülni a jelentőségüket, hiszen a hasonló célra átalakított modern épületekhez képest arányaiban jóval kevésbé járultak hozzá az eredményes harchoz, csakhogy én pont ennek a csekély hozzájárulásnak köszönhetem az életemet. De a nagy és erős vár nem feltétlenül jelentett megváltást. Mert ugye voltak olyan várak is, amelyek védelmi szempontból inkább egyszerű kastélynak vagy palotának minősültek – az ilyen épület csak fényűző rezidencia volt, semmi több – némelyik eleve így készült, míg másoknak később bontották le a védelmét, mert például teljesen elavult. Az egykor bevehetetlen bástyák földszinti részére annyi ablakot vágtak, hogy egy örökkévalóság lett volna újra befalazni őket. Egy modern tömbházzal jobban jár az ember, mert ott csak a lépcsőt kell megszüntetni. És ne feledkezzünk meg a státusszimbólumnak szánt palotákról sem – ilyen volt többek közt a prágai Hradzsin vagy a Chateau d’Ussé a Loire völgyében – ezek halálos csapdák voltak. Vagy éppen Versailles. Ott aztán rendesen elbaltázták a dolgokat. Nem véletlen, hogy a francia kormány a kastély romjai között építette fel a nemzeti emlékhelyet. Olvasta azt a Renardverset az emlékkert vadrózsáiról meg az átkozottak vérétől vöröslő rózsaszirmokról? De nyilván nemcsak magas fal kellett a hosszú távú túléléshez. A statikus védelem belső és külső veszélyeket is rejt, ami a várakra is ugyanúgy érvényes. Muiderslotban is elég volt egyetlen tüdőgyulladásos nyomorult, és mind egy szálig elhullottak szegény hollandok. Jött az esős, hideg ősz, élelem alig volt, rendes gyógyszer még kevésbé… borzalmas belegondolni, milyen lehetett a magas kőfalak mögé zárva átélni… sorra ágynak esik körülöttünk mindenki, tehát hamarosan eljön az utolsó óránk, és az egyetlen halvány reményt a szökés jelenti. Egy-két haldokló naplót írt, onnan tudjuk, hogy néhányan elvesztették a fejüket ebben a kilátástalan helyzetben, és a zombiktól hemzsegő várárokba vetették magukat. Braubach és Pierrefonds a tűz martaléka lett; több százan estek csapdába, és tudták, hogy vagy halálra égnek, vagy megfulladnak a füstben. Sok véletlen robbanás is történt, amikor a civil várvédők bombát találtak, de fogalmuk se volt róla, hogyan használják vagy egyáltalán hogyan tárolják. Magyarországon, a diósgyőri várban valaki talált néhány láda nátriumos robbanószert. Ne kérdezze, hogy pontosan mi volt az vagy hogy került oda, de valamiféle hadianyag volt, csakhogy senki nem tudta, hogy a nátriumnak nem a tűz, hanem a víz a katalizátora. Azt mondják, valaki dohányzott a fegyverraktárban, és véletlenül meggyújtott valamit. Szegény hülyék, gondolták, hogy jól lelocsolják a ládákat, akkor biztos nem robbannak fel. A detonáció óriási lyukat ütött a falon, és a holtak pillanatokon belül elárasztották a várat. De ott legalább csak tudatlanok voltak. Ami viszont a Chateau de Fougeres-ben történt, az egyszerűen megbocsáthatatlan. Apadtak a készleteik, ezért kitalálták, hogy alagutat ásnak az élőhalottak alatt. Nem is értem, mit képzeltek, eljátsszák A nagy szökést?. Volt köztük hivatásos földmérő? Egyáltalán tisztában voltak a trigonometria vonatkozó alapelveivel? Az alagút jó fél kilométerrel rövidebb lett, úgyhogy a szerencsétlen marhák pont a rémek közt másztak ki a föld alól. És még annyi eszük se volt, hogy robbanótöltetet rakjanak az alagútba. Szóval, ilyen ballépések akadtak bőven, de volt néhány említésre méltó győzelem is. Sok helyen csak rövid ideig tartott az ostrom. Spanyolországban, a bajoroknál és Skóciában az Antonius-fal 39felett néhol csak egy-két hétig vagy pár napig kellett kitartaniuk. Kisimul40 védőinek például csak egy kemény éjszakájuk volt. És persze ismerjük a komolyabb sikertörténeteket is, például a francia Chenonceau-ét. Az a fura kis Disney-palota a Cher folyóra

39 40

A britek fő védelmi vonala a római kori Antonius-fal mentén húzódott. A skóciai Külső-Hebridákon található várat minden oldalról tenger veszi körül (a ford.).

épült. A partra vezető részei mindkét oldalon elpusztultak, a védők viszont okos taktikával évekig eléldegéltek a várban. Több évre elegendő készleteik voltak? Nem, dehogy. Csak megvárták, míg leesett az első hó, aztán portyára indultak a környéken. Úgy tudom, ez bevett szokás volt az ostrom alatt álló területeken, nemcsak a várak és kastélyok védői tettek így. Szerintem a maguk „kék zónáiban” is ezt csinálták – a hóhatár felettiekben legalábbis. Ebből a szempontból hatalmas szerencse volt, hogy télen Európa nagy részén beáll a fagy. Sok védővel beszéltem, és szinte mind azt mondta, hogy a hosszú, kemény tél tulajdonképpen életet mentett. Aki nem fagyott halálra, az kihasználta, hogy a zombik viszont megfagytak; ilyenkor lehetett „beszerezni” a környékről mindazt, amire a melegebb hónapokban szükség volt. Nem meglepő, hogy egyes védők a várban maradtak, pedig ki is törhettek volna, például a belgiumi Bouillonból, a szlovákiai Szepes várából vagy ott nálunk a walesi Beaumarisből. Az a vár a háború előtt amolyan szabadtéri múzeumként működött, mert az egészből csak a falak és a bástyák maradtak meg, tető sehol. A helyi önkormányzat kitüntetést érdemelne, amiért összehangolta a forrásokat és az embereket, így sikerült visszaállítanunk az épület régi pompáját. Alig néhány hónapjuk volt a munkára, mert a járvány aztán ott is lecsapott. Conwy várának pedig azért különleges a története, mert a falai egy egész városkát védtek. A lakók a válság évei alatt is viszonylagos kényelemben éltek, és a tenger közelsége miatt csapataink is innen indultak országunk visszahódítására. Olvasta Az én Camelotom című regényt? [Rázom a fejem.] Mindenképpen ajánlom. Borzasztóan jó könyv, a szerző saját élményein alapszik. A fickó Caerphilly várát védte. A járvány elején a walesi Ludlow-ban élt, a lakása emeletén húzta meg magát. Ahogy kifogytak a készletei és leesett az első hó, az ürge útnak indult, hogy biztosabb hajlékot keressen. Talált is egy elhagyatott romot, amit az előző lakók úgy-ahogy próbáltak megvédeni – sikertelenül. Eltemette a hullákat, szétverte a fagyott zombik fejét, és nekiállt egymaga rendbe hozni a várat. Fáradhatatlanul dolgozott, pedig emberemlékezet óta nem volt olyan hideg tél. Májusban Caerphilly már készen állt a nyári ostromra, a következő télen pedig több százan találtak benne biztos menedéket. [Megmutatja a várról készített vázlatait.] Igazi mestermű, a második legnagyobb a Brit-szigeteken. És melyik az első? [Elgondolkodik.] Windsor. Windsor volt a maga kastélya. Hát, mondjuk úgy, hogy én is ott voltam.

Igen, így értettem.

[Megint elhallgat, aztán folytatja.] Védelmi szempontból csaknem tökéletesre sikerült. A háború előtt a maga majd 53 000 négyzetméterével Európa legnagyobb lakott kastélya volt. Rendelkezett saját kúttal, és tíz évre elegendő élelmet is el lehetett raktározni benne. Az 1992-es tűzvész után korszerű tűzvédelmi rendszert kapott, a terrorveszély miatt pedig nem kevés biztonsági eszközzel szerelték fel, így az egyik legkomolyabban védett brit objektum lett. A nagyközönség nem is tudta, hogy az ő adójukból fizették a golyóálló üveget, a megerősített falakat, a rejtett védőkerítéseket és az ablakpárkányba meg az ajtókeretbe épített acélredőnyöket. Windsor legnagyobb vívmánya mégis a saját földgáz- és olajkút volt. A ’90-es években ugyanis jelentékenyebb készleteket találtak a kastély alatt, több kilométeres mélységben, de politikai és környezetvédelmi okokból persze nem nyúltak hozzá. Mi bezzeg hozzányúltunk. A királyi mérnökök átcsörlőztek egy magas állványzatot a kastély falai felett, és odakint tovább építették egészen a kinyerőhelyig, tehát a rémek nem férhettek hozzá a magasban dolgozókhoz. Tulajdonképpen ez a szerkezet volt az őrzött autópályáink előfutára. Ami engem illet, én csak örültem a fűtött szobáknak, a meleg ételnek, és persze a Molotov-koktélnak meg a tüzes ároknak. Nyilván hatékonyabban is meg lehet állítani a zombikat, de ha beszorulnak valahová, és ott alájuk tudunk gyújtani… egyébként meg el is fogyott a lőszerünk, csak egy rakás középkori kézifegyverrel parádézhattunk. A múzeumokban és a magángyűjtőknél volt belőlük elég… és egyik se dísz volt; csak igazi, masszív, kipróbált fegyvereket találtunk. Újra a brit hétköznapok részévé váltak, tehát az egyszerű civilek is buzogánnyal, alabárddal vagy éppen kétélű csatabárddal bóklásztak az utcán. Én ezzel a kétkezes skót karddal kerültem közeli barátságba; viszonylag jól forgatom, még ha ránézésre nem is hinné. [Kissé szégyenlősen a hatalmas kardra mutat, ami nagyjából a nyakáig érne, ha melléállna.] Nem mondom, hogy pont az én méretem, sokat kellett gyakorolnom vele, de az ember szorult helyzetben kénytelen megismerni a saját korlátait, aztán ledönti őket, ahogy a többiek is. [David folytatná, de látom rajta, hogy zavarban van. Búcsúzásképpen kezet nyújtok neki.]

Nagyon köszönöm, hogy időt szánt rám… Volna még… valami. Ha nem szívesen osztja meg velem, akkor igazán…

Dehogynem, sőt… [Felsóhajt.] A királynő… nem volt hajlandó távozni. A parlament tiltakozása ellenére is úgy döntött, hogy Windsorban marad – ahogy ő mondta –, „amíg fennáll ez az állapot”. Azt gondoltam, talán rosszul felfogott nemesi öntudatból teszi, vagy csak megbénította a félelem. Próbáltam észérvekkel hatni rá, szinte térden állva könyörögtem neki. A balmorali dekrétummal már így is eleget tett az országért: minden ingatlanát védett zónává nyilvánította, aki tehát eljutott valamelyikbe és megvédte, az nem követett el birtokháborítást. És követhette volna a családját is Írországba vagy a Man-szigetre, de ha okvetlenül ragaszkodik hozzá, hogy a Brit-szigeten marad, akkor is elvonulhatott volna az Antonius-fal fölé, a vezérkar főhadiszállására. De hiába érveltem, ő hajthatatlan volt. Pontosan mit mondott? „A legmagasabb kitüntetés mások szolgálata.” [Megköszörüli a torkát, az ajka is megremeg.] Ezt az édesapja mondta, aki a második világháborúban ezért nem volt hajlandó Kanadába menekülni. Az édesanyja is ezért látogatta azokat a honfitársait, akik a londoni metróállomásokon összezsúfolódva igyekeztek átvészelni a német bombázást, és megint csak ezért maradtunk a mai napig Egyesült Királyság. Az ő feladatuk, az ő vállalt kötelességük megszemélyesíteni mindazt, ami nemzetünket a nagyok közé emelte. Mindig jó példával kell előttünk járniuk, mert ők a legerősebbek, a legbátrabbak, a legjobbak közöttünk. Bizonyos értelemben mi uralkodunk felettük, nem pedig fordítva, ezért mindent, de az égvilágon mindent fel kell áldozniuk, hogy elviseljék ezt az isteni terhet. Különben mi értelme az egésznek? Akkor számoljuk fel a hagyományt, poroljuk le a guillotine-t, és végezzünk velük egyszer s mindenkorra. Szerintem rájuk is csak úgy tekintettek, mint a régi várakra és kastélyokra; azt gondolták, ők is csak egy letűnt kor omladozó maradványai, manapság semmi feladatuk, egyedül turistacsalogatónak jók. De amikor elsötétült az égbolt, és a nemzet segítségért kiáltott, mindkét csapat létezése új értelmet nyert. Az egyik a testünket, a másik a lelkünket védelmezte.

MIKRONÉZIAI SZÖVETSÉGI ÁLLAMOK, ULITHI-ATOLL

[A második világháború alatt ez a hatalmas korallgyűrű volt az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának előretolt állása. A zombiháború idején már nemcsak amerikai hadihajók horgonyoztak itt; az Ulithi-atoll civil hajók százainak is menedéket nyújtott. Köztük volt az UNS Ural is, ahonnan a Szabad Föld Rádió először sugározta adását. A hajón azóta múzeumot rendeztek be az eredményesen működő állomás emlékére. Az Uralt megörökítette A szó mint fegyver című brit dokumentumfilm is, amelynek egyik interjúalanyával, Barati Palsigarral beszélgettem.] Legnagyobb ellenségünk a tudatlanság volt. A rengeteg hazugság, babona, álhír, félretájékoztatás – és persze az információ teljes hiánya. A tudatlanság több milliárd emberrel végzett, ez okozta a zombiháborút is. Ha már az elején tudtuk volna, amit ma tudunk… Ha az élőholt ragályt ugyanúgy megértettük volna, mint mondjuk a tüdőbajt… Ha a világ népei vagy legalább a

védelmezőik pontosan tudták volna, mivel állnak szemben… A tudatlanság volt az igazi ellenségünk, de a rideg és megingathatatlan tények fegyvert adtak a kezünkbe. Amikor a Szabad Föld Rádióhoz kerültem, még Egészségügyi és Biztonsági Információk Nemzetközi Rádióműsorának hívták. A „Szabad Föld Rádió” elnevezést a hallgatóktól kaptuk, akik figyelemmel kísérték a működésünket. Mi voltunk az első komoly nemzetközi vállalkozás; néhány hónappal a dél-afrikai terv megszületése után alakultunk, és persze évekkel a honolului konferencia előtt. A világ Redekerre alapozta a túlélési stratégiáját, mi pedig az Ubunye41 Rádió mintájára jöttünk létre. Mi volt ez az Ubunye Rádió? Dél-Afrika rádióadója volt, amely az ország elszigetelt polgáraihoz szólt. Források híján a kormány tárgyi segítséget nem tudott nyújtani, de információt igen. Tudomásom szerint ők sugározták az első ilyen adásokat, méghozzá több nyelven. A túlélési praktikák mellett nagy gondot fordítottak a frissen felröppent és futótűzként terjedő rémhírek eloszlatására is. Mi tehát átvettük az Ubunye Rádió műsorszerkezetét, és a globális igényekhez igazítottuk. A legelején kerültem a fedélzetre, akkor kapcsolták vissza a reaktorokat. Az Ural először a szovjet, aztán az orosz hadsereg kötelékében szolgált. Az idők folyamán több funkciót is ellátott: ide került az irányítás és ellenőrzés, illetve felszerelték rakétafigyelő rendszerrel és egyéb megfigyelőeszközökkel is. Sajnos a maga nemében túl bonyolultnak számított; azt mondják, a kezelőszerveit még a saját legénysége sem ismerte igazán. Pályafutása nagy részét a vlagyivosztoki hadikikötőben töltötte, ahol elsősorban áramot fejlesztett a kikötői épületek számára. Nem vagyok mérnök, úgyhogy nem tudom, hogyan sikerült kicserélniük az elhasznált nukleáris fűtőelemeket, és hogy alakították át azokat a kommunikációs berendezéseket úgy, hogy kapcsolódni tudjanak a műholdrendszerre. Én nyelvekkel foglalkozom, főleg az indiai szubkontinens nyelveivel. Mr. Vermával ketten egymilliárd emberhez szóltunk… legalábbis akkor még ennyien voltunk. Mr. Verma egy Sri Lanka-i menekülttáborban talált meg. Ő fordító volt, én meg tolmács. Évekkel korábban együtt dolgoztunk hazánk londoni nagykövetségén. Akkor azt képzeltük, keményen dolgozunk, de nyilván nem tudtuk, mi vár még ránk. Őrületes hajsza volt, napi tizennyolc órát gályáztunk, néha húszat is. Nem is tudom, mikor aludtunk. Megállás nélkül ömlöttek a nyers adatok, a jelentések. Az információk többsége a túlélésről szólt: hogyan tisztítsuk meg a vizet, hogyan építsünk üvegházat a lakásban, hogyan termesszünk penészspórát, hogyan készítsünk belőle penicillint. Ebbe a zsibbasztó adásba gyakran olyan hírek és fogalmak is bekerültek, amelyekről soha nem is hallottam. Nem tudtam, mi a „kvizling” és az „agyalásó”, de a hamis csodaszerről, a Phalanxról se jutott el hozzánk semmi. Én már csak arra eszméltem, hogy valami egyenruhás fickó odadob elém egy szöveget és azt mondja: „Ezt kell lefordítani marátira, negyedóra múlva felvesszük.” És milyen jellegű tévinformációk ellen harcoltak? Melyikkel kezdjem? Volt egészségügyi, tudományos, katonai, spirituális, pszichológiai téma is… Ez utóbbi volt a legőrjítőbb. Mindenki emberi jellemzőkkel akarta felruházni a járványt. Háborúban, mármint rendes háborúban éppen hogy megfosztjuk az ellenséget emberi 41

A zulu eredetű szó jelentése „egység".

tulajdonságaitól, így próbálunk érzelmi távolságot teremteni. Kitalálunk mindenféle rémtörténetet, hogy lejárassuk őket… ha eszembe jut, apám mit mesélt a muszlimokról… de ebben a háborúban éppen hogy kerestük a kapcsolódási pontot az ellenséggel, emberi arcot adtunk volna nekik, pedig már nem volt bennük semmi emberi. Tudna rá példát mondani? Számtalan tévhitről tudtunk: a zombik értelmesek, képesek érezni és alkalmazkodni, eszközöket használnak, köztük emberi fegyvereket is, aztán emlékeznek a régi életükre, és persze idomíthatóak, akár a házikedvencek. A szívem megszakadt, amikor ezeket sorra meg kellett cáfolnom. A túlélési kézikönyv valamennyit segített, de annak is megvoltak a maga korlátai. Valóban? Hát persze. Egyértelműen látszott, hogy amerikai írta, hiszen terepjárókat és saját tulajdonú lőfegyvereket emleget. A kulturális különbségekre egyáltalán nem figyelt… és arról sem írt, hogy szerte a világban hányféle módon védekeznek az élőhalottak ellen. Például? Inkább nem bocsátkoznék részletekbe, mert azzal végső soron egészében elítélném a „megoldást” kiötlő népcsoportot. Indiaiként sokszor szembesültem olyan szokásainkkal, amelyek önpusztító folyamatokat gerjesztettek. Ott volt például Varanaszi, a világ egyik legősibb városa. A hindu zarándokok oda mentek meghalni, és Buddha is állítólag ott a közelben prédikált először. Normális körülmények között az út mentén hullák hevertek, de ezek most feltámadtak. Varanaszi lett az egyik legbrutálisabb fehér zóna; az élőhalottak itt csatárláncba álltak. Ez a lánc csaknem a Gangesz teljes hosszán végighúzódott. A folyó gyógyító erejét még évtizedekkel a háború előtt megvizsgálták, és arra jutottak, hogy a víznek különösen magas az oxigéntartalma.42 Tragédia, ami ott történt. Milliók özönlöttek a partjára, ami persze csak olaj volt a tűzre. A kormány visszavonult a Himalájába, az ország kilencven százalékát fertőzöttnek nyilvánították, de a zarándokok rá se hederítettek. És minden országnak volt hasonló története. Nemzetközi csapatunk minden tagjának meg kellett küzdenie az önpusztító tudatlansággal. Egy amerikai beszámolt nekünk az „Isten Bárányai” nevű vallási szektáról, amely fennhangon hirdette, hogy eljött az ítélet napja, és aki előbb fertőződik meg, előbb jut a mennybe is. Egy másik nő – nem mondom meg, melyik országból – azért küzdött, hogy eloszlassa azt a tévhitet, amely szerint szűz lánnyal kell közösülni, mert az „kiűzi az átkot”. Megtippelni se tudom, hány nőt és hány kislányt erőszakoltak meg a „kiűzés” ürügyén. És persze mindegyikünk borzasztóan dühös volt a saját népére. Helyettük is szégyelltük magunkat. Egy belga kollégánk azt mondta, az emberek agya elsötétül, mint az égbolt, és felszínre tör kollektív tudatalattink gonoszabbik fele. Én egyébként nem panaszkodhatok. Sosem voltam életveszélyben, és mindig volt mit ennem. Lehet, hogy nem aludtam túl sokat, de legalább rettegés nélkül alhattam. És ami a lényeg: sosem kellett az Ural IF-részlegében dolgoznom.

42

Bár e kérdésben megoszlik a tudósok véleménye, a háború előtti vizsgálatok kimutatták, hogy a Gangeszban az átlagnál magasabb az oldott oxigén mennyisége – csodatévő híre is ennek köszönhető.

Mi volt ez a részleg? Információfogadás volt a feladata. Az általunk közvetített adatok nem a hajóról származtak, hanem szerte a világból, a biztonsági zónákban ténykedő szakértőktől és agytrösztöktől, akik közölték az eredményeiket az IF-operátorokkal, azok meg továbbították nekünk. Ezek az adatok többnyire szokványos, nyílt civil sávokon jutottak el hozzánk, és az adásba ilyenkor segélykiáltások is keveredtek. Több millió csapdába esett lélek próbált a rádióján keresztül segítséget kérni, mert éheztek a gyerekeik, lángra kapott az erődítményük vagy éppen lerohanták őket az élőhalottak. Az operátorok persze nem érthettek minden üzenetet, de nyelvismeret nélkül is világos volt, hogy kétségbeesett, szenvedő emberek szólnak hozzájuk. Nem is válaszolhattak nekik, nem volt idő ilyesmire. Csak a hivatalos forrásokkal kommunikálhattak. Bele se merek gondolni, hogy bírták szerencsétlenek ezt a munkát. Amikor Buenos Aires utoljára jelentkezett, és az a híres latin-amerikai énekes előadta azt a spanyol altatódalt, az egyik operátorunk besokallt. Nem volt odavalósi, még csak dél-amerikai sem. Ez a tizennyolc éves orosz matrózgyerek ott, a műszerek előtt loccsantotta ki az agyvelejét. Ő volt az első, de a háború végéig a többi IF-es is követte őt. Egy se maradt életben. A belga barátom volt az utolsó. Egyik reggel azt mondta nekem: „Azok a hangok most is itt vannak velem.” Kint álltunk a fedélzeten, bámultuk a mocsárszínű ködöt, és vártuk a napfelkeltét, de tudtuk, hogy sosem láthatjuk meg. Aztán így folytatta: „Azok a segélykiáltások most már örökre velem maradnak, nem csitulnak, szüntelenül csak hívnak, hogy én is menjek közéjük.”

DÉL-KOREA, DEMILITARIZÁLT ÖVEZET

[Hjungcsol Csoj, a Koreai Központi Hírszerző Ügynökség igazgatóhelyettese a tőlünk északra elterülő dimbes-dombos, kopár és jellegtelen vidékre mutat. Sokban hasonlít a dél-kaliforniai sivatagra, itt azonban elhagyott bunkerek és kopott zászlók tarkítják a tájat. Rozsdás szögesdrót feszül előttünk mindkét irányban, ameddig a szem ellát.] Hogy mi történt? Senki sem tudja. Az összes ország közül Észak-Korea volt legjobban felkészítve a járványra. Északon folyók, keleten és nyugaton tenger, délen meg [ismét a demilitarizált övezetre mutat] a világ legbrutálisabban megerősített határa. Láthatja, hogy a terepviszonyok miatt könnyen védhető a terület, azt viszont nem látni, hogy ezek a dombok irgalmatlan hadiipari infrastruktúrát rejtenek. Az észak-koreai kormány az ’50-es években alaposan megtanulta a leckét, amikor maguk rendszeresen bombázták őket. Azóta megállás nélkül azon fáradoztak, hogy létrehozzanak egy föld alatti rendszert, amiben a népük biztonságban átvészelheti a következő háborút. Az ottani lakosság komoly katonai kiképzésben részesült, és olyan készültségben élt, hogy Izrael ahhoz képest egy Izland. Az aktív haderő létszáma meghaladta az egymillió főt, a tartalékosok ötmillióan voltak – ez a teljes lakosságnak több mint a negyede, és ne feledjük, hogy élete során szinte mindenki részesült valamilyen katonai alapkiképzésben. Még ennél is fontosabb, hogy az ilyenfajta hadviseléshez csaknem emberfeletti fegyelemre volt szükség, méghozzá országos szinten. Az észak-koreaiakba születésüktől fogva azt sulykolták, hogy

semmit nem ér az életük, és kizárólag azért léteznek, hogy az Államot, a Forradalmat és a Nagy Vezért43 szolgálják. Mindez szöges ellentétben állt a déli életszemlélettel. Mi nyitott társadalom voltunk, annak kellett lennünk, hiszen a nemzetközi kereskedelem számunkra nélkülözhetetlen volt. A mi individualizmusunk talán nem volt olyan erős, mint a maguké, de nekünk is bőven kijutott a tüntetésekből és zavargásokból. Annyira szabad és fragmentált társadalom volt a miénk, hogy jóformán alig tudtuk végrehajtani a Csang-doktrínát44 a Pánik idején. Ilyen belső válság Északon elképzelhetetlen lett volna. Amikor a kormányuk tömeggyilkosságba hajló éhínséget okozott, ők inkább gyereket ettek,45 de eszükbe nem jutott volna panaszra nyitni a szájukat. Ilyen szolgai alázatról Hitler csak álmodozhatott. Ha fegyvert vagy akár sima követ adunk a kezükbe – vagy még azt se –, és ráuszítjuk őket a közeledő zombikra azzal, hogy „harcoljatok!”, a csecsemőtől az aggastyánig mindenki szó nélkül engedelmeskedik. Ezt az országot 1953. július 27. óta háborúra nevelték, tervezték, hangolták. Ha létezett olyan állam, amelyről tudtuk, hogy nem csupán túléli, hanem fényes győzelemmel zárja az apokalipszist, hát az a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság lett volna. És hogy végül mi történt? Úgy egy hónappal a bajok kezdete előtt, az első, puszani járvány előtt az északiak hirtelen és megmagyarázhatatlan módon minden diplomáciai kapcsolatot megszakítottak velünk. Nem mondták meg, miért zárták le a vasútvonalat, amely az egyetlen szárazföldi kapocs volt a két ország között, és azt sem részletezték, miért tagadták meg a belépést azon állampolgárainktól, akik évtizedek óta várták, hogy végre találkozhassanak északi rokonaikkal. Semmiféle magyarázatot nem adtak, csak a szokásos maszlagot: a dolog „nemzetbiztonsági ügy”. Másokkal ellentétben én nem voltam róla meggyőződve, hogy mindez a háború előjátéka. Amikor Észak agresszióval fenyegetett, mindig ugyanazt a vészharangot kongatta. Most viszont sem az amerikai műholdak, sem a sajátjaink nem mutattak ellenséges szándékot. Nem vezényelték át a katonákat, nem tankoltak repülőket, nem küldtek ki hadihajókat és tengeralattjárókat sem. A demilitarizált övezet mentén állomásozó erőink csak azt látták, hogy a túloldalról eltünedezik a megszokott állomány. Mert jól ismertük a határőreiket, és az évek során mindet lefényképeztük, még gúnynevet is adtunk nekik, például Kígyószemű vagy Bulldog, sőt, dossziét is összeállítottunk róluk, amibe beleírtuk a feltételezett életkorukat, vélhető családi hátterüket, magánéletüket. És egyszer csak mind eltűntek a védett lövészárkokban és a föld alatti járatokban. A szeizmográfjaink is elhallgattak. Ha az északiak alagutat fúrtak volna vagy járműveket halmoznak fel az övezet túloldalán, azt ugyanúgy hallottuk volna, mint a szöuli operaelőadást a legjobb páholyból. A demilitarizált övezetben Panmindzson az egyetlen körzet, ahol a szemben álló felek találkozhatnak. Közösen felügyeljük a tárgyalótermeket, és katonáink alig néhány méterre őrködnek egymástól. Az őröket egyébként meghatározott sorrendben váltottuk. Aztán egyik este az északi csapat bemasírozott a laktanyába, és nem jött helyette másik. Becsukták az ajtót, lekapcsolták a lámpát, és többé nem is láttuk őket. A hírszerzőik is nyom nélkül felszívódtak. Az északi kémekre rendszeresen számíthattunk, akár az évszakok változására. Általában könnyen felismertük őket, mert divatjamúlt ruhákban 43

Kim Ir Szen (1912-1994) a KNDK örökös elnöke (a ford.). A Redeker-terv dél-koreai változata. 45 Az 1992-es éhínség idején állítólag a kannibalizmus is felütötte a fejét az országban, és az áldozatok között sok volt a gyerek. 44

jártak vagy olyan termékek árát kérdezgették, amit minden normális ember tudott. Ilyenkor szépen begyűjtöttük őket, de a járvány kezdetével gyakorlatilag teljesen eltűntek. És mi történt az Északon dolgozó saját ügynökeikkel? Ők körülbelül akkor tűntek el, amikor a megfigyelőeszközeink is elhallgattak. És ezt nem úgy értem, hogy megszűntek a rádiózavaró jelek – egyáltalán semmilyen jelet nem fogtunk. A civil és a katonai adók is szépen lassan elpárologtak az éterből. A műholdképeken kevesebb parasztot láttunk a földeken, az utcák gyalogosforgalma is csökkent, még az „önkéntes” közmunkásokból is kevesebbet láttunk, ami egészen példátlan volt. Mire föleszméltünk, már egy teremtett lelket sem találtunk a kínai határ és a demilitarizált övezet között. Az egyszerű hírszerző erre azt mondta volna, hogy szőrén-szálán eltűnt Észak-Korea teljes lakossága. Ez a rejtélyes fordulat csak még jobban fokozta a közhangulatot, mert nyilván itthon is megvolt a magunk baja. Szöulban, Pohangban és Tedzsonban kitört a járvány. Mokpót kiürítettük, Kangnungot lezártuk, Incsonnál nekünk is megvolt a saját yonkersi csatánk, csak közben az aktív haderőnek legalább a felét az északi határnál kellett tartanunk. A hadügyminisztériumban túl sokan hajtogatták, hogy Phenjan háborút akar, de csendben kivárja a legsötétebb óránkat, aztán átgázol a 38. szélességi fokon. Mi, hírszerzők pont az ellenkezőjét harsogtuk: ha tényleg a legsötétebb óránkat várják, nagy késésben lehetnek, mert az az óra már régen eljött. Dél-Korea a nemzeti összeomlás szélén állt. Titkos tervek készültek egy japán stílusú áttelepítéshez. Felderítőink Kamcsatkán kerestek megfelelő területet a lakosságnak. És ha a Csang-doktrína csődöt mondott volna… ha még néhány egységünk elesik, ha még egy-két biztonsági zóna odavész… A túlélést talán éppen Északnak köszönhetjük, vagy legalábbis annak, hogy féltünk tőlük. Az én korosztályom egyébként sosem tartotta őket igazán veszélyesnek. Most nyilván a civilekre gondolok, akik csak az elmaradott, éhező, bukott népet látták bennük. Az én generációm békében és jólétben nőtt fel. Mi leginkább a németes újraegyesítéstől féltünk, mert akkor elárasztottak volna minket a nincstelen exkommunisták milliói. Az idősebbek persze egészen másként gondolkodtak… a szüleink és a nagyszüleink korosztálya… az invázió réme őket még nagyon is fenyegette. Ők abban a tudatban nevelkedtek, hogy bármikor megszólalhat a sziréna, elhalványulnak a fények, és az irodai dolgozókat, a tanárokat meg a taxisofőröket is fegyverbe hívják, hogy megvédjék a hazát. Az ő szívük és eszük mindig éberen őrködött, és a végén sem mi tüzeltük fel a nemzeti érzelmeket, hanem ők. Még most is győzködöm a főnökeimet, hogy indítsunk felfedezőutat Északra, de mindig falakba ütközöm. Azt mondják, itt is rengeteg a munka, az ország még most is romokban hever. És vannak még nemzetközi kötelességeink is, köztük is a legfontosabb a menekültek visszatelepítése Kjúsúra. A japánok nem kevéssel tartoznak nekünk. Amúgy meg nem kérek én profi felderítőosztagot. Adjanak egy helikoptert vagy egy halászbárkát… csak nyissák ki nekem a panmindzsoni kaput, hadd menjek át gyalog. Erre mindig visszakérdeznek: mi van, ha aknára lépsz? Mi van, ha atomtöltet van benne? Mi van, ha kinyitod valami föld alatti város kapuját, és kiözönlik huszonhárommillió zombi? És ezek az érvek nem alaptalanok. Tudjuk, hogy a demilitarizált övezet erősen el van aknásítva. Múlt hónapban földlevegő rakétával lőttek egy teherszállító gépre, pedig éppen csak megközelítette a légterüket. A rakétakilövő automata modell volt, amit tulajdonképpen bosszúállásra telepítettek oda arra az esetre, ha a lakosság elpusztulna.

Az általános vélekedés szerint biztos, hogy elrejtőztek föld alatti létesítményeikbe. Ha tényleg így van, akkor ezek számát és méretét durván alábecsültük. Talán a teljes lakosság a föld alatt él, és véget nem érő háborús projekteken munkálkodik, míg a „Kedves Vezető”46 tovább kábítja magát nyugati italokkal és amerikai pornóval. Egyáltalán tudják-e, hogy vége a háborúnak? Lehet, hogy a vezetőik megint hazudtak nekik, és most abban a tudatban élnek, hogy az addig ismert világ már nem létezik. Talán az élőhalottak inváziója még használt is a vezetőségnek, hiszen így még rövidebbre foghatták a pórázt a vak engedelmességre épített társadalom nyakán. A Kedves Vezető maga az élő Isten akart lenni – tőle függött, hogy a nép mit eszik, és milyen levegőt szív, de most ő a mesterséges nap fénye is, így tehát ez a perverz álma is valóra válhatott. Persze az is lehet, hogy a terv katasztrófába fulladt. Ha belegondolunk, mi történt a Párizs alatti „vakondvárossal”… Nem kizárt, hogy Északon ugyanígy jártak, de nemcsak egy város, hanem az egész ország. Lehet, hogy azokban a barlangokban huszonhárommillió zombi feszeng – csontsoványan üvöltenek a sötétben, és várják a szabadulást.

JAPÁN, KIOTÓ

[Kondo Tacumi régi fotóján pattanásos, beesett arcú kamaszt látok; véreres szemmel bámul rám, borzas haját szőke melírcsíkok díszítik. Beszélgetőtársamnak mára nem maradt haja. A frissen borotvált, napbarnította, sportos testalkatú férfi szúrós tekintete egy pillanatra sem kalandozik el, folyamatosan a szemembe néz. Szívélyesen, jó hangulatban fogad, de a harcos szerzetes most is a pihenő vadállat higgadtságát sugározza.] „Otaku” voltam. Tudom, hogy ez ma már mindenkinek mást jelent, de nekem akkor egyszerűen annyit jelentett: kívülálló. És tudom, hogy az amerikaiak, főleg a fiatalabbak társadalmi nyomástól szenvednek. Ahogy minden ember. Ha viszont jól értelmezem a kultúrájukat, maguknál bátorítják az önkifejezés minden formáját. Tisztelik a „lázadót” és a „csavargót”, aki büszkén kiválik a tömegből, és a maga útját járja. Maguknál egyéniségnek lenni igazi érdem, nálunk viszont szégyen. Mi a külső benyomások összetett és látszólag végtelen útvesztőjében éltünk, főleg a háború előtt. Nálunk a megjelenés, a beszédstílus, a karrier, de még a tüsszentés menete is előre megtervezett módon követte a szigorú konfuciuszi elveket. Ezek elfogadásához erő kell, vagy éppen erőtlenség. Én viszont másokkal együtt úgy döntöttem, száműzöm magamat egy jobb világba. Ez volt a virtuális tér, amit éppen a japán otakuknak találtak ki. Nem sokat tudok a maguk oktatási rendszeréről, de tulajdonképpen a többi országéról sem, a miénkről viszont kijelenthetem, hogy csaknem teljes egészében a tananyag bemagolásáról szólt. A háború előtt a japán gyerek belépett az iskola kapuján, és az első naptól fogva adatokkal bombázták, pedig semmi hasznát nem vette. Az adatokban nem volt erkölcs, hiányoztak belőlük a társadalmi összefüggések és a külvilággal összekötő kapcsolódási pontok. Létjogosultságuk annyiban merült ki, hogy az előrejutáshoz mindenáron meg kellett tanulni őket. A háború előtti gyerekeket nem tanították meg gondolkodni, csak biflázni. 46

Kim Dzsongil – Kim Ir Szen fia, aki 1993-ban vette át apja helyét.

Ez a fajta oktatás persze jól jött azoknak, akik a virtuális térben éltek. Az összefüggések nélküli adatok világában az számított, ki szerzi meg és birtokolja a legfrissebb információkat, az én korosztályom tehát isteni hatalommal bírt. Mester voltam, uralmam alá hajtottam az információt – ha kellett, kinyomoztam a miniszterek vércsoportját, Macumoto és Hamada47 adóbevallását, de olyan is előfordult, hogy a hadseregünk második világháborúból fennmaradt sin-gunto kardjainak hollétét és állapotát kutattam. Nem törődtem a külsőmmel, az illemszabályokkal, a jegyeimmel, a jövőbeli kilátásaimmal. Senki nem ítélhetett el, senki nem bánthatott. Ebben a világban erős voltam, és ami a legfontosabb: biztonságban voltam! Amikor a válság elérte Japánt, a magamfajtákkal félretettük a korábbi rögeszméinket, és minden erőnkkel az élőhalottakra koncentráltunk. Tanulmányoztuk a fiziológiájukat, a viselkedésüket, a gyenge pontjaikat és a világszerte tapasztalt reakciókat. Ez utóbbi volt az én csapatom szakterülete – azt vizsgáltuk, hogyan tudnánk a Japán-szigeteken megfékezni a járványt. Népsűrűségi adatokat, közlekedési hálózatokat, rendőrségi irányelveket gyűjtöttem. Mindent megtanultam onnantól kezdve, hogy hány hajóból áll a japán kereskedelmi flotta, egészen odáig, hogy hány golyó fér a hadseregnél használt 89-es géppuskába. Számunkra nem létezett jelentéktelen adat. Küldetést hajtottunk végre, aludni szinte nem is volt időnk. Amikor végül felfüggesztették a tanítást, majdnem állandóan online voltunk. Én hekkeltem meg először dr. Komacu vincseszterét, én szereztem meg róla a nyers adatokat, amelyekről csak egy héttel később beszélt az országgyűlésben. Tulajdonképpen puccsot hajtottam végre, ami után addigi tisztelőim még jobban felnéztek rám. Először dr. Komacu javasolta az evakuálást? Igen. Ő is ugyanazokból az adatokból dolgozott. Mi megtanultuk őket, ő viszont az értelmezésükkel foglalkozott. Japán túlnépesedett ország volt: százhuszonnyolcmillióan nyüzsögtünk háromszázhetvenezer négyzetkilométernyi területen, aminek egy része hegyvidék volt, a többi meg túlzsúfolt, sokszorosan beépített városokból állt. Az alacsony bűnözési mutatók miatt Japán rendelkezett a fejlett világ egyik legkisebb létszámú és leggyengébben felfegyverzett rendőrségével. Hadseregünk szinte nem is volt. Az amerikaiak „védelmét” élveztük, ezért a saját katonáink 1945 óta nem is vettek részt fegyveres konfliktusban. Az a jelképes csapat, amelyet az öbölháborúba küldtünk, komoly akciót nem is látott – szolgálati idejük túlnyomó részét a tábor biztonságos falai között töltötték. Hozzáfértünk tehát ezekhez az infómorzsákhoz, csak azt nem tudtuk, mi lesz belőlük. Meg is lepődtünk, amikor dr. Komacu nyilvánosan bejelentette, hogy a helyzet reménytelen, ezért Japánt azonnal ki kell üríteni. Rémisztő lehetett ilyet hallani. Dehogy! Mindenki rögtön munkához látott, és igazi verseny indult, hogy megfelelő helyszínt találjunk a lakosság áttelepítéséhez. Az volt a legfontosabb kérdés, hová menjünk: délre, a Csendes-óceán középső és déli részén fekvő atollokra, vagy északon a Kuril-szigetekre, Szahalinra, esetleg Szibériába. Tudtuk, hogy aki erre választ talál, az lesz a cybertörténelem legnagyobb otakuja. És nem aggódott a saját testi épsége miatt? 47

Népszerű tévés komikusok voltak a háború előtt.

Egyáltalán nem. Japánra pusztulás várt, de én nem Japánban éltem, hanem a szabadon áramló információk világában. A fertőzötteket sziafuknak48 neveztük. Világosan láttuk, hogy nem félnünk kell tőlük, hanem tanulmányoznunk kell őket. Maga el sem tudja képzelni, mennyire elszakadtam a külvilágtól. A kultúránk, a neveltetésem és az otaku életvitelem együttes erővel taszított a teljes elszigeteltség felé. Tudtam, hogy Japánt kiürítik, aztán lehet, hogy el is pusztul, én meg a kis virtuális elefántcsonttornyomból fogom végignézni az egészet. A szüleire nem gondolt? Hogy gondoltam-e? Egy lakásban éltünk, de igazából sosem beszélgettünk komolyabban. Biztos azt hitték, tanulok. Amikor beszüntették a tanítást, akkor is azt mondtam nekik, hogy a vizsgákra készülök. Ilyenkor nem is érdeklődtek tovább. Apámmal alig beszéltem. Anyám reggelente tálcán odatette az ajtóm elé a reggelit, este meg a vacsorát. Egyik reggel aztán nem találtam ott a tálcát, de különösebben nem izgatott a dolog. Aznap is ugyanúgy felkeltem, elvégeztem a szokásos önkielégítést, aztán benyomtam a gépet és bejelentkeztem. Csak dél felé éreztem, hogy éhes vagyok. Utáltam ezeket az érzéseket – az éhséget, a fáradtságot, de leginkább a nemi vágyat. Csak elterelték a figyelmemet, zavartak. Szóval kelletlenül felálltam a géptől, és kinyitottam a szobaajtót. Étel sehol. Anyámat szólítottam. Semmi válasz. Aztán kiballagtam a főzősarokhoz, előszedtem egy marék rámentésztát, és már mentem is vissza a géphez. Aznap este és másnap reggel ugyanígy. Nem is gondolkodott rajta, hová tűntek? Annyiban érintett a dolog, hogy értékes perceket kellett élelemszerzésre pazarolnom. Az én világomban túl sok izgalmas esemény történt, nem volt időm ilyesmire. A többi otakuval megosztották a félelmeiket? Információkat, és nem érzéseket osztottunk meg egymással – még akkor is, amikor kezdtek eltűnni. Rögtön észrevettem, ha valaki már nem válaszolt a leveleimre vagy leállt a fórumozással. Azt is láttam, ha egy napja nem jelentkeztek be vagy nem működött a szerverük. És ettől sem ijedt meg? Inkább csak bosszankodtam. Sorra kidőltek a hírforrásaim, akik egyben a tisztelőim is voltak. Idegesített, hogy amikor például új adatokat küldtem a japán evakuálási pontokról, hatvan helyett csak ötven választ kaptam, aztán ötven helyett csak negyvenötöt, aztán harmincat… Meddig tartott ez a csökkenés?

48

A sziafu az afrikai kóborhangya japán neve, amelyet először dr. Komacu Jukio használt a fertőzöttekre egyik országgyűlési felszólalásában.

Nagyjából három napig. Az utolsó posztot Szendajból küldte egy otaku; abban az állt, hogy a holtak folyamatosan özönlenek a Tohoku Egyetemi Klinikáról, ami egy kerületben van az ő lakásával. És ez sem aggasztotta? Már miért aggasztott volna? Ahhoz én túlságosan elfoglalt voltam, próbáltam minél többet megtudni az evakuálási folyamatról. Hogyan hajtják végre, milyen kormányszervek vesznek részt benne? Kamcsatkán vagy Szahalinon lesznek a táborok, esetleg mindkettőn? És persze érdekelt az országon végigsöprő öngyilkossági hullám49 is. Rengeteg kérdés merült fel, és még több adatot kellett felkutatni. Aznap este csak nehezen bírtam rávenni magam a lefekvésre. Amikor felébredtem, üres volt a képernyő. Próbáltam bejelentkezni. Semmi. Újraindítottam. Semmi. Aztán észrevettem, hogy a szünetmentes tápról megy a gép. Mondom, nincs áram, de nem baj, a táp teljes gőzzel is kibír tíz órát. És akkor láttam, hogy nulla a jelerősség. Alig hittem a szememnek. Kokurában, és persze egész Japánban ultramodern WLAN-hálózat működött, ami elvileg nem bírt elromlani. Az még rendben, hogy egy szerver leáll, esetleg több is, de hogy teljesen meghaljon a net… Gondoltam, biztos a gépemmel van valami. Csak az lehet. Előszedtem a laptopomat és megpróbáltam bejelentkezni. Semmi. Káromkodtam egyet, aztán szólni akartam a szüleimnek, hogy odaülnék a gépükhöz. De még mindig nem értek haza. Kínomban már anyám mobilját is hívtam volna, de az otthoni telefonunk vezeték nélküli készülék volt és akkorra már lemerült. Próbáltam mobilról is hívni, de azon se volt térerő. Tudja, mi történt velük? Máig nem tudom, fogalmam sincs. Abban biztos vagyok, hogy nem szándékosan hagytak magamra. Apám a munkahelyén akadhatott el, anyám talán bevásárlás közben. Az is lehet, hogy együtt tűntek el, mondjuk úton az áttelepítési hivatalba, vagy már onnan hazafelé. Bármi megtörténhetett. Egy cetlit se hagytak maguk után. Azóta is próbálom kideríteni, mi lett velük. Be is mentem a szobájukba, hátha ott vannak. Megint megpróbáltam hívni őket. Ekkor még nem volt olyan rossz a helyzet, tudtam uralkodni magamon. Próbáltam felmenni a netre. Utólag vicces, hogy mennyire menekülni akartam, vissza a saját világomba, ahol biztonságban lehetek. De semmi. „Na most, gyerünk – hajtogattam a gépnek, mintha hallgatna rá. – Most, most, gyerünk! Gyerünk! GYERÜNK MÁR!” Ököllel belevágtam a monitorba. A bütykeimen felszakadt a bőr, megijedtem a saját vérem látványától. Gyerekkoromban semmit nem sportoltam, és soha nem is sérültem meg, úgyhogy ez most túl sok volt nekem. Felkaptam a monitort, és a falhoz vágtam. Bőgtem, mint egy gyerek, zihálva üvöltöttem, aztán okádtam, mint egy utolsó szerencsétlen. Feltápászkodtam, és odabotorkáltam a bejárati ajtóhoz. Nem tudtam, mit keresnék odakint, csak azt, hogy ki kell jutnom. Kinyitottam az ajtót. Sötét volt a folyosón. Próbált bekopogni a szomszédba? Talán furcsa, de nem. Teljesen összezuhantam, de a társas érintkezés most is tabu volt számomra. Tettem egy-két lépést odakint, de megcsúsztam és beleültem valami lágy masszába. Hideg és csúszós volt, összekente a kezemet meg a ruhámat. Iszonyú büdös volt, de az egész folyosón. 49

A háború alatt Japánban volt a legmagasabb az öngyilkossági arány.

Hirtelen mély és ütemesen csikorgó hangot hallottam, mintha valami a folyosó kövén vonszolná magát felém. Odaszóltam, hogy „hahó!”. Gurgulázó hörgést hallottam. A szemem már kezdett hozzászokni a sötéthez, így nagy nehezen megláttam egy nagyobb, emberforma alakot, aki a hasán csúszottmászott előre. Teljesen lebénultam, pedig el akartam futni, közben meg azért… látni is akartam. Az ajtónyíláson jutott egy kis fény a folyosóra, és ahogy az izé közelebb ért, megláttam az arcát, ami sértetlen emberi arc volt, csak a jobb szeme ugrott ki a helyéről, úgy lógott az idegrostokon. A bal szem viszont rám szegeződött, a gurgulázó hörgés pedig harákolásra váltott. Felpattantam, és egyetlen szökkenéssel visszaugrottam a lakásba, aztán becsaptam magam mögött az ajtót. Az agyam végre kitisztult, talán évek óta először. Ekkor éreztem meg a füstszagot, és távoli kiabálást hallottam. Odamentem az ablakhoz, és elhúztam a függönyt. Kokurában elszabadult a pokol. Mindenfelé tüzek égtek, romokat és pusztulást láttam… a sziafuk elárasztották a várost. Sorra betörték a lakások ajtaját, és rátámadtak a sarokban meg az erkélyen reszkető emberekre. Volt, aki inkább leugrott, a többségük meg is halt, néhányan megúszták lábtöréssel vagy gerinctöréssel, de a járdáról már nem tudtak felkelni, és fájdalmasan üvöltöttek, miközben körbezárták őket a holtak. A szemközti házban egy fickó golfütővel próbálta szétverni őket. Az ütő simán elhajlott az egyik zombi fején, de volt még másik öt, aki rávetette magát a nyomorultra. Aztán hallottam, hogy verik az ajtót. A mi ajtónkat. Ilyen hangja volt, hogy [közben rázza az öklét] bamm-babamm-bamm… de egészen lentről jött, majdnem a küszöbről. Az az izé meg csak hörgött odakint. A többi lakásból más hangokat is hallottam. A szomszédaim voltak, akiket mindig próbáltam elkerülni, így az arcukra és a nevükre se igazán emlékeztem. Kiabáltak, esdekeltek, küzdöttek, jajveszékeltek. A fenti lakásból fiatal nő vagy gyerek hangját hallottam. A nevén szólított valakiket, könyörgött nekik, hogy ne bántsák. Aztán ezt a hangot hörgések nyelték el. Az én ajtómat is egyre durvábban verték. Újabb sziafuk érkeztek. Próbáltam az ajtó elé halmozni a nappali bútorait, de nem sokra mentem vele. A maguk lakásaihoz képest a miénk szinte üres volt. Az ajtó kezdte megadni magát, a zsanérok is egyre nehezebben bírták. Beláttam, hogy menekülni kell, méghozzá perceken belül. Menekülni? De az ajtót már eltorlaszolta… Gondoltam, a mi erkélyünkről leereszkedem az alattunk lévőre. Lepedőkből akartam kötelet fonni… [zavartan mosolyog], A módszert egy otakutól hallottam, aki az amerikai börtönöket és az ottani szökéseket tanulmányozta. Ez volt az első alkalom, hogy gyakorlati hasznát vettem az elraktározott tudásomnak. Szerencsére megtartott az anyag. Kimásztam a korlátra, és elkezdtem ereszkedni az alsó erkélyre. Rögtön begörcsöltek az izmaim. Soha nem foglalkoztam velük, ami most meg is bosszulta magát. Próbáltam úrrá lenni a mozdulataimon, és igyekeztem elfelejteni, hogy tizenkilenc emelet magasan vagyok. Borzalmasan fújt a forró szél, amit a városszerte tomboló tüzek hevítettek. Egy nagyobb széllökés belém kapott, és nekivágott a falnak. Lepattantam a függőleges betonról, kis híján a lepedőt is elengedtem. Lábbal már elértem az alsó erkély korlátját, de minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy kicsit megnyugodjak, és tovább másszak lefelé. Seggre érkeztem, és a fullasztó füstben már alig kaptam levegőt. Hangokat hallottam a lakásunkból – a holtak betörték az ajtót. Felnéztem az erkélyünkre, és egy fejet láttam: a félszemű sziafu próbálta átpréselni magát a korlát alatt. Félig sikerült is neki, aztán még moccant egyet felém és lezuhant. Soha nem fogom elfelejteni, hogy még estében is felém

kalimpált; ezt a képet tűélesen látom magam előtt – csapkodó karral zuhant lefelé, a kiugrott szeme pedig a homlokát verdeste. A többi sziafu is a fenti erkélyen hörgött, úgyhogy gyorsan be is néztem a lakásba, van-e belőlük ott is, de láttam, hogy az ajtót szerencsére ugyanúgy eltorlaszolták, mint én a miénket, csak itt nem dörömbölt senki. A szőnyegen lévő hamuréteg is megnyugtatott. Vastag volt és érintetlen, amiből arra következtettem, hogy napok óta senki és semmi nem járt a lakásban. Egy ideig azt hittem, egyedül vagyok, de aztán megéreztem a szagot. Benyitottam a fürdőszobába, és rögtön hátrahőköltem a borzalmas bűztől. Egy nő hevert a kádban. Mindkét karján hosszában felvágta az ütőereit, nem végzett félmunkát. Reikónak hívták. Ő volt az egyetlen szomszédom, akivel azért szerettem volna megismerkedni egy kicsit. Egy klubban dolgozott, ahová külföldi üzletemberek jártak. Sokszor elképzeltem, milyen lehet meztelenül. Hát, most megtudtam. Érdekes módon leginkább az idegesített, hogy nem tudtam egy halotti imát se. Kiskoromban a nagyszüleim sok mindent tanítottak nekem, de már semmire nem emlékeztem belőle, mert haszontalan információnak gondoltam. Szégyen, mennyire nem volt közöm a népem kultúrájához. Csak álltam ott, mint a hülye, és annyit sikerült kinyögnöm, hogy „elnézést, elviszek pár lepedőt”. Lepedőt? Kellett a kötélhágcsóhoz. Tudtam, hogy nem maradhatok túl sokáig. Holttest mellett amúgy sem egészséges tartózkodni, és a sziafuk ezen az emeleten is ugyanúgy kiszagolhattak, akkor pedig az itteni barikád se ér sokat. Ki kellett jutnom az épületből, az egész városból és aztán valahogy Japánból is. Persze nem volt előre megírt tervem, csak azt tudtam, hogy tovább kell ereszkednem, míg le nem érek az utcára. Gondoltam, benézek még egy-két lakásba, és összeszedem, amire szükségem van. A lepedős módszer nem volt éppen egy életbiztosítás, de még mindig jobban jártam, mint ha a folyosón meg a lépcsőházban mászkáló sziafuk elől kellett volna menekülnöm. És az utcán nem volt még veszélyesebb a helyzet? Nem, sőt. [Látja, hogy meglepődöm.] Komolyan mondom. Ezt is a neten olvastam. Az élőhalottak lassúak, könnyű lehagyni őket, sokszor még futni sem kell hozzá. Zárt térben könnyen sarokba szoríthattak, de nyílt terepen számtalan lehetőségem volt a menekülésre. Sőt, a netes beszámolókból tudtam, hogy a járvány okozta fejetlenség a hasznomra is válhat. Ha a rémülten rohangáló emberek elterelik a sziafuk figyelmét, engem talán meg se látnak, csak észnél kell lennem, és nem árt tempósan haladnom. És ha mindezek mellett elkerülnek a menekülő motorosok és az eltévedt golyók is, jó eséllyel sikerül átvergődnöm az utcai káoszon. Csak az volt a kérdés, lejutok-e oda. Három napba telt, mire leereszkedtem a földszintre. Ez részben gyalázatos erőnlétemnek köszönhető. Azt a lepedős akadálypályát egy edzett sportoló is megemlegette volna, hát még én. Ha belegondolok, kisebb csoda, hogy nem zuhantam le, és a sok karcolás, horzsolás nem fertőződött el annyira, hogy ledöntsön a lábamról. Az adrenalin meg a rengeteg fájdalomcsillapító tartott egyben. Kimerültem, szétvetett az ideg, aludni se bírtam. Szokványos értelemben nem tudtam pihenni. Mikor besötétedett, mindent odahordtam az ajtó elé, aztán behúzódtam a sarokba, sírdogáltam, a sebeimet pátyolgattam és hajnalig szidtam magamat, amiért ilyen nyamvadt vagyok. Egyik éjjel

azért sikerült pár percre lehunynom a szemem, még el is aludtam, de aztán egy sziafu verni kezdte az ajtót, mire én egy szempillantás alatt kimenekültem az erkélyre, onnan meg átmásztam a szomszédéra, és ott kuporogtam reggelig, mert a tolóajtó zárva volt, és túl gyenge voltam hozzá, hogy lábbal belökjem. Testi hitványságom mellett a gondolkodásom is visszatartott, ugyanis otaku-aggyal elhatároztam, hogy összeszedem a tökéletes túlélőfelszerelést, ha addig élek is. A netes anyagokból tudtam, milyen fegyver, ruházat, élelem és gyógyszer szükséges a sikeres akcióhoz, csakhogy az épületben szinte kizárólag irodai dolgozók éltek. [Nevet.] Vicces látványt nyújthattam a lepedőből font kötélen himbálózva az öltönyhöz való esőkabátban, Reiko régi, pink színű Hello Kitty-s iskolatáskájával a hátamon. Sokáig tartott, mire mindent megtaláltam, de a harmadik napon már csak egy megbízható fegyverre volt szükségem. Nem talált semmit? [Elmosolyodik.] Nem Amerika volt ez, ahol a lőfegyverek száma meghaladta a lakosság létszámát. Maguknál tényleg így volt – egy kobei otaku egyenesen az NRA50 adatállományából bányászta ezt az információt. Egyszerű szerszámra gondoltam, mondjuk kalapácsra vagy feszítővasra… De melyik aktakukac szokott odahaza barkácsolni? Először arra gondoltam, szerzek egy golfütőt, és volt is belőle jó néhány, de eszembe jutott a fickó a szemközti házból. Találtam egy alumínium baseballütőt is, csak már teljesen szét volt verve, semmire nem mentem volna vele. Elhiheti, mindenhol kerestem, de önvédelemre alkalmas, kellően masszív vagy éles tárgyat sehol nem találtam. Aztán azzal nyugtattam magamat, hogy majd leérek az utcára, és ott biztos nagyobb szerencsém lesz – egy halott rendőrtől elszedhetem a gumibotját vagy egy katonától a puskáját. És ebbe a tervbe majdnem bele is haltam. Négy emeletre voltam az utcától. Állóképességem és kötélhágcsóm végéhez értem. Egyszerre mindig több emeletet másztam lefelé, aztán újabb adag lepedőt kellett keresnem. Tudtam, hogy most jön az utolsó szakasz. Fejben már összeraktam az egészet: leérek a negyedik emeleti erkélyre, újabb lepedőket szerzek a kötélhez (fegyvert akkor már nem kerestem), aztán lemászom a járdára, felpattanok a leghasznavehetőbb motorra (bár sose motoroztam), és elhúzom a csíkot, mint valami ’80-as évekbeli boszozoku,51 közben talán egy-két csajt is felpakolok magam mögé. [Nevet.] Az agyam ekkor már alig működött. Ha a tervnek csak az első felét sikerül végrehajtanom, és abban az állapotban leérek az utcára… hát, nem is tudom. A lényeg, hogy ez se jött össze. Lemásztam a negyedik emeleti erkélyre és már nyitottam volna az ajtót, de odabentről egy sziafu bámult rám. Huszonöt körüli srác volt, szakadt öltönyben. Az orrát már leharapták, úgy nyomta a véres fejét az üveghez. Hátrahőköltem, belekapaszkodtam a kötélbe, és megpróbáltam 50

NRA: National Rifle Association (Nemzeti Lőfegyver Szövetség) – az amerikai fegyverviselők jogait képviselő híres-hírhedt szervezet (a ford.). 51 Fiatalokból álló motoros banda. Ez a szó jelöli a bandatagot is. Az ilyen társaságok a ’80-as években és a ’90-es évek elején voltak a legnépszerűbbek. Gyakran jártak egyedi, extravagáns módon átalakított járművekkel.

visszamászni egy emeletet. Csakhogy a két karom nem reagált. Egyik se fájt, nem is görcsölt – egyszerűen csak nem bírták tovább. A sziafu közben üvöltve verte az ajtót. Kétségbeesetten próbáltam oldalra lendíteni magamat, hátha sikerül elkapnom valami kiszögellést, ahonnan átmászhatok a szomszéd erkélyre. Az ajtóüveg megadta magát, és a sziafu rögtön célba vette a lábamat. A kötélen lógva elrugaszkodtam az erkélytől, aztán mikor lendületben voltam, elengedtem a kötelet… de nem sikerült. Csak azért beszélgethetünk most, mert valahogy egy emelettel lejjebb landoltam, beestem a kiszemelt erkély alá. Szerencsére talpra érkeztem, de azzal a lendülettel majdnem ki is zuhantam a korláton. Berontottam a lakásba, és rögtön a sziafukat kerestem. A nappali üres volt, az egyetlen bútordarabot, a kézzel faragott asztalkát az ajtónak támasztották. Gondoltam, ez a lakó is öngyilkos lett. Biztos kiugrott az ablakon, mert hullaszagot nem éreztem. Arra jutottam, hogy egyedül vagyok, és már ettől a kis megkönnyebbüléstől is megadta magát a lábam. A nappali falának dőltem, már szinte hallucináltam a fáradtságtól. A szemközti falon lévő fotókat nézegettem. A lakásban egy idős férfi élt, a fotók pedig nagyon tartalmas életről tanúskodtak. Népes családja és sok barátja volt; a képek alapján beutazta az egész világot, rengeteg izgalmas és egzotikus helyen járt. Én jóformán ki se mentem a szobámból, az ilyen élet meg pláne távol állt tőlem. Meg is fogadtam, hogy ha kijutok ebből a borzalomból, nemcsak túlélni, hanem élni fogok! Aztán megpillantottam a másik berendezési tárgyat, a kamidanát, vagyis a sintoista házioltárt. Egy cetli hevert előtte a padlón, talán búcsúlevél volt. Levihette a huzat, amikor kinyitottam az erkélyajtót. Gondoltam, ne maradjon a földön; odabicegtem, lehajoltam érte. Sok kamidanának kis tükör is van a közepén – hát én hirtelen azt láttam benne, hogy valami cammog kifelé a hálóból. Ahogy hátrafordultam, elöntött az adrenalin. Az öreg nem hagyta el a lakást, és a fején lévő kötésből arra következtettem, hogy csak nemrég támadhatott fel. Nekem rontott, de elhajoltam. A lábam még gyenge volt, nem bírtam elég gyorsan elugrani, így belemarkolt a hajamba. Próbáltam szabadulni, összevissza vergődtem. A szája felé húzta a fejemet. A korához képest meglepően jó kondícióban volt, legalább olyan erős lehetett, mint én, sőt. A csontjai viszont gyengének bizonyultak – recsegtek-ropogtak, amikor megfogtam a karját, amivel a hajamat markolta. Mellbe rúgtam, mire hátraesett, de a kezében így is ottmaradt egy hajcsomóm. Nekivágódott a falnak, csak úgy záporozott rá a fényképkeretekből a sok üvegszilánk. Felmordult, és újra támadásba lendült. Most már keményen tartottam magam, és elkaptam az épen maradt karját, aztán hátracsavartam, a másik kezemmel megragadtam a nyakát, és nagy lendülettel kitoltam őt az erkélyre, aztán átlöktem a korláton, és közben olyan hangon üvöltöttem, hogy én is megdöbbentem rajta. Az öreg a hátára zuhant, így tovább sziszegett nekem a harmadikra, pedig a teste teljesen összezúzódott. Hirtelen dörömbölést hallottam a bejárati ajtón. A többi sziafu is meghallotta a dulakodást. Most már csak zsigerből cselekedtem. Beszaladtam az öreg hálószobájába, és szabályosan letéptem a lepedőt az ágyáról. Gondoltam, már nem is kell sok, csak három emeletre vagyok… aztán megálltam – megdermedtem, mint egy pillanatkép. Igazság szerint pont egy fotóra figyeltem fel, ami egymagában lógott a háló falán. Régi, szemcsés fekete-fehér kép volt, rajta egy család népviseletben: a két szülő, egy kisfiú, és talán az öregember kamaszként, egyenruhában. És ami a kezében volt, attól majdnem megállt a szívem. Meghajoltam az öreg képmása előtt, és szinte könnyes szemmel mondtam neki köszönetet. Mi volt a kezében?

Ott a szobában találtam meg egy fiókos szekrény aljában, néhány papírköteg alatt, a képen látható egyenruha maradványainak társaságában. A hüvelye zöld színű volt, ütött-kopott kincstári darab, a markolatán pedig rögtönzött bőrszalag pótolta az eredeti cápabőrt, de az acél… ragyogott, mint az ezüst – ezt a pengét még hajtogatták, nem géppel préselték… Csodás tori katana volt, a pengéje szinte egyenes, a vége hegyes… a markolatvédőjén a császári krizantém, az edzésvonala igazi, nem savval maratott… Kiváló mestermunka, egyértelműen harcra szánták. [Az oldalán lógó kardra mutatok. Tacumi elmosolyodik.]

JAPÁN, KIOTÓ

[Még be sem lépek a szobába, de Szenszei Tomonaga Idzsiro máris pontosan tudja, kivel van dolga. Ezek szerint a járásom és a szagom is tipikusan amerikai, sőt az is, ahogy levegőt veszek. A japán Tatenokai, vagyis a „Pajzs Társasága” alapítója meghajlással és kézfogással is üdvözöl, majd megkér, hogy üljek le elé, mintha csak a tanítványa lennék. Tomonaga jobbkeze, Kondo Tacumi teát hoz nekünk, aztán helyet foglal öreg mestere mellett. Tomonaga rögtön bocsánatkéréssel kezdi az interjút; azt mondja, egyesek nyomasztónak találják a külsejét. A szenszei kamaszkorában vesztette el a szeme világát.] „Hibakusa” vagyok. A maguk naptára szerint 1945. augusztus 9-én, 11 óra 2 perckor vakultam meg. A Kompira-hegyen álló légiriadó-állomást felügyeltem néhány osztálytársammal. Aznap felhős idő volt, ezért a fejünk felett elhúzó B-29-est nem láttam, inkább csak hallottam. Egyedül érkezett, így azt gondoltam, biztos felderítőgép, talán jelenteni se érdemes. Majdnem kinevettem a fiúkat, amikor bevetették magukat a védőárokba. Tovább figyeltem az Urakami-völgyet, hátha felbukkan az amerikai bombázó. De csak a villanást láttam, aztán soha többé semmit. Japánban a hibakusák, vagyis mi, „a bomba túlélői” külön helyet foglaltunk el a társadalmi ranglétrán. Együttérzéssel bántak velünk; hősök és áldozatok voltunk, minden politikai erő velünk példálózott, minket emlegetett. Emberként viszont jóformán a társadalom számkivetettjei közé tartoztunk. Egyetlen család sem engedte, hogy a gyereke egy hibakusával kösse össze az életét. A hibakusák tisztátalanok voltak, beszennyezték a japán nép vérvonalát. Saját magamat is mélységesen szégyelltem miatta. Hibakusa voltam, ráadásul vak, ezért még nagyobb kolonc voltam a körülöttem élők nyakán. Nemzetünk kínkeservesen igyekezett újjáépíteni magát. A szanatórium ablakából én is hallottam a munkazajt, de az égvilágon semmivel nem tudtam hozzájárulni hazám erőfeszítéseihez. Annyiszor próbáltam én is valami munkaszerű időtöltés után érdeklődni – elvállaltam volna bármit, akár a legkisebb vagy legalantasabb munkát is. De sehová nem kellettem. Hibakusa voltam, és életem során számtalan udvarias módon utasítottak el. Az öcsém könyörögve kért, hogy lakjak nála. Azt mondta, a feleségével majd vigyáznak rám, a ház körül is biztos találok magamnak valami „hasznos” elfoglaltságot. Nekem ez rosszabb lett volna, mint a szanatórium.

Pont akkor szerelt le, készültek a második gyerekre. El nem bírtam képzelni, hogy én ilyenkor a terhükre legyek. Persze az öngyilkosságot is fontolgattam. Többször meg is próbáltam volna, de valamilyen titokzatos erő visszatartott, és félrevitte a kezem, amikor gyógyszerek és törött üvegcserepek után tapogatóztam. Arra jutottam, hogy egyszerűen gyenge vagyok hozzá, mással nem magyarázhattam. Hibakusa lettem, aztán élősködő, most meg becstelen, gyáva féreg. Akkoriban állandóan kínzott a szégyenérzet. Ahogy a császár is mondta, mikor bejelentette a fegyverletételt, én tényleg „elviseltem az elviselhetetlent”. A szanatóriumból úgy jöttem el, hogy nem is szóltam az öcsémnek. Nem tudtam, hová menjek, csak azt, hogy minél jobban el kell távolodnom az élettől, az emlékeimtől, saját magamtól. Koldusként vándoroltam faluról falura… nem volt már becsületem, hát vesztenivalóm se… így jutottam el Szapporo városába, Hokkaido szigetére. Ez a hideg, északi vadon mindig is gyéren lakott prefektúra volt, és miután elvesztettük Szahalint meg a Kuril-szigeteket, ez lett a „felső végállomás”. Szapporóban találkoztam egy ainu kertésszel, Ota Hidekivel. Az ainuk japán őslakosai, és még a koreaiaknál is alacsonyabb a státuszuk. Talán ezért is sajnált meg, hiszen a Jamato törzs52 engem is kivetett magából. Vagy azért, mert senkinek nem tudta volna átadni a tudását. A fia sosem tért haza Mandzsúriából. Ota-szan az Akakazéban dolgozott, ami régen luxusszálló volt, de aztán a Kínából hazamenekült japán telepeseket helyezték el ott. A vezetőség először kijelentette, hogy nincs keretük még egy kertészre. Ota-szan erre saját zsebből fizette a munkámat. Ő volt a tanítóm és az egyetlen barátom, és amikor meghalt, arra gondoltam, talán követhetném. Persze gyáva voltam, nem bírtam megtenni, így aztán folytattam e földi létet, és csendben dolgozgattam a kertben, miközben az Akakaze ismét luxusszálló lett, Japán pedig leigázott romhalmazból gazdasági világhatalommá izmosodott. Még akkor is az Akakazéban dolgoztam, amikor megtudtam, hogy a járvány Japánban is felütötte a fejét. Éppen a nyugati stílusú sövényt csinosítgattam az étterem előtt, és hallottam, hogy több asztalnál is a nagumói gyilkosságról beszélnek. Azt mondták, egy férfi megölte a feleségét, aztán rávetette magát, mint valami hiéna. Ekkor hallottam először az „afrikai veszettség” elnevezést. Próbáltam tudomást sem venni róla, és folytattam a munkát, de másnap még többen suttogtak a kerthelyiségben és a medence partján. Nagumo már senkit nem érdekelt, ugyanis az oszakai Szumimoto Kórházban sokkal brutálisabb volt a járvány. Aztán jött Nagoja, Szendai, Kiotó. Igyekeztem kirekeszteni a fejemből azokat a párbeszédeket. Azért jöttem Hokkaidóra, hogy elbújjak a világ elől, és itt tengessem gyalázatos életem hátralévő napjait. A veszély komolyságáról végül a szállodaigazgató győzött meg, aki merev, tárgyilagos ember volt, és mindig a lehető leghivatalosabban fogalmazott. A hiroszaki járvány után gyűlést hívott össze, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a feltámadó holtakról szóló pletykáknak. Én csak a hangját hallottam, de a beszélőről ez is mindent elmond. Szugavara úr most kínosan ügyelt a kiejtésére, főleg a mássalhangzókat ropogtatta. Egy régi beszédhibáját próbálta leplezni, ami már csak akkor jött elő, ha nagyon ideges volt. Ezt a túlzottan precíz kiejtést először a ’95-ös földrengés idején hallottam a rendíthetetlennek hitt Szugavara-szantól, aztán ’98-ban, amikor Észak-Korea nagy hatótávolságú, atomtöltettel is felszerelhető kísérleti rakétája elhúzott az ország felett. Szugavara-szan beszédhibáját akkor alig lehetett észrevenni, most viszont iszonyatosan hallatszott – ez a hiba az én fülemnek hangosabb volt, mint a légiriadó szirénája gyerekkoromban.

52

A japán nép

Így hát menekülőre fogtam a dolgot, immár másodjára. Eszembe jutott, hogy figyelmeztethetném az öcsémet, de azóta annyi idő telt el, hogy azt se tudtam, hogyan érhetném el, sőt, azt sem, hogy életben van-e még egyáltalán. Ez volt az utolsó, és talán legnagyobb becstelenség, amit elkövettem, ennek a terhével szállok a sírba. Miért menekült? Féltette az életét? Dehogyis! Éppen hogy örültem! Alig bírtam elhinni, hogy végre meghalhatok, hogy véget ér az örökös szenvedésem. Csak megint attól féltem, hogy terhére leszek a környezetemnek. Nem akartam senkit lekötni, foglalni az értékes helyet, és főleg nem akartam, hogy mások veszélybe sodorják magukat egy vak öregember miatt, akit nem is érdemes megmenteni… és persze arra is gondoltam, hogy mi van, ha tényleg igaz, amit a feltámadó holtakról hallani… Mi lesz, ha én is megfertőződöm? Nyilván feltámadok, aztán rárontok a honfitársaimra. Nem, ilyen sorsra még egy ilyen gyalázatos életű hibakusa sem kárhoztatja magát. Tudtam, hogy ugyanúgy kell szembenéznem a halállal, ahogy az életemet éltem: elfeledve, mindentől és mindenkitől távol, magányosan. Éjjel indultam útnak. Kiballagtam a Hokkaido-autópályára, és stoppolni kezdtem. Csak egy üveg víz, egy váltás ruha meg az ikupaszujom53 volt nálam, ami egy lapos, hosszú lapát – sok évig az volt a botom is. Egyébként hasonlított a saolin ásóra. Még ekkor is jelentős forgalom volt az utakon, mert még kaptuk az olajat Indonéziából és az araboktól. Sok kedves kamionos és autós megállt, hogy elvigyen egy darabon. Persze mindenkivel rögtön a járványról beszéltünk. „Hallotta, hogy mozgósították az Önvédelmi Erőket?” „A kormány szükségállapotot fog elrendelni.” „Hallotta, hogy tegnap éjszaka itt, Szapporóban is kitört a járvány?” Senki nem tudta, mit hoz a másnap, meddig terjed a fejetlenség, és ki lesz a következő áldozat, de akárkivel beszéltem, a legrémültebbek is mind azzal fejezték be, hogy „de a kormány majd biztos megmondja, mit csináljunk”. Az egyik kamionos azt mondta: „Most már bármelyik nap szólhatnak, majd meglátja, csak türelmesnek kell lenni, nem hőbörögni összevissza.” Ezt az emberi hangot hallottam utoljára, mielőtt elhagytam a civilizációt, és bevettem magam a Hidakahegységbe. Jól ismertem ezt a nemzeti parkot. Ota-szan minden évben elvitt oda vadon termő zöldségeket gyűjteni. Botanikusok, egyszerű túrázók és a legkiválóbb mesterszakácsok is felkeresték a vidéket. Aki éjjel gyakran felébred, a sötét szobában is tudja, mit hol talál – hát én is ismertem minden patakot és sziklát, minden fát és fűcsomót. Még az onszenek helyét is tudtam, ezért bármikor megfürödhettem a meleg forrásvízben. Mindennap mondogattam magamban, hogy „csodás hely ez a halálra, és hamarosan úgyis baleset ér, megbotlok vagy elesek, netán megbetegszem, összeszedek valami nyavalyát vagy véletlenül mérgezett gyökeret eszem, sőt, talán végleg felhagyok az evéssel, ahogy a becsület diktálná”. Mégis mindennap rendesen táplálkoztam és tisztálkodtam, melegen öltöztem és óvatosan jártam-keltem. Vágytam a halálra, mégis mindent megtettem, hogy elkerüljem.

53

Az ainuk kisméretű imabotja. Amikor később rákérdeztem erre az ellentmondásra, Tomonaga úr azt felelte, hogy az elnevezést mesterétől, Ota úrtól hallotta. Előfordulhat, hogy Ota úr egyáltalán nem volt vele tisztában, hogy amit kerti szerszámnak használ, az tulajdonképpen vallási kegytárgy. Az ainuk ezen korosztálya meglehetősen keveset tudott a saját kultúrájáról. (A fordító megjegyzése: Az viszont tény, hogy az említett saolin félholdas ásót a szerzetesek nemcsak önvédelemre használták – az útjukba kerülő holttesteket is ezzel temették el, buddhista szertartás szerint.)

Nem tudhattam, hogy közben mi történik az országban. Néha persze hallottam távoli zajokat, például helikoptereket, vadászrepülőket, az utasszállító gépek monoton sivítását. Azt gondoltam, talán tévedtem, talán már vége a járványnak. Lehet, hogy a hatóságok győzelmet arattak, és az emberek lassan már el is felejtik, miféle veszély leselkedett rájuk. Fejvesztett menekülésemnek talán csak egy eredménye volt: az Akakazéban új kertészt kellett felvenniük. Már azon morfondíroztam, hogy egyik reggel majd üvöltöző parkőrök ébresztenek, vagy kiránduló iskolások találnak rám, és sugdolózva nevetgélnek rajtam. Aztán egyik reggel tényleg felébresztett valami, de nem kuncogó diákok voltak… és nem is azok a szerzetek. Hanem bizony egy medve volt, egy olyan megtermett, barna higuma, amiből bőven akadt a hokkaidói erdőségekben. A higumák eredetileg a Kamcsatka-félszigetről vándoroltak át hozzánk, így megvolt bennük szibériai rokonaik hírhedt vadsága és nyers ereje. Ez a példány még a fajtájához képest is nagynak számított – abból gondoltam, ahogy a levegőt vette. Úgy sejtettem, négy-öt méterre lehet tőlem. Óvatosan felkeltem, de nem féltem. Mellettem volt az ikupaszujom. Az hasonlított leginkább fegyverre, de ha azzal akartam volna megvédeni magamat, alighanem csúnyán alulmaradok. Tehát nem használta. Meg se fordult a fejemben. Ez az éhes vadállat nem egyszerűen csak odatévedt. Szilárdan hittem, hogy a sors vezérelte oda. Ez a találkozás a kamik akarata volt. Kik azok a kamik? A kérdés inkább úgy szólhatna, hogy mik azok. Olyan szellemek, amelyek létünk minden elemében jelen vannak. Fohászkodunk hozzájuk, dicsőítjük őket, igyekszünk a kedvükre tenni. Miattuk áldatják meg a japán nagyvállalatok az építendő gyár területét, és az én nemzedékem is miattuk tiszteli istenként a császárt. A kamik képezik a sintoizmus alapját. A kami annyit tesz: az istenek útja. És a sintoizmus egyik legősibb, legszentebb alapelve a természet imádata. Ezért is hittem, hogy aznap az ő akaratuk érvényesült. Száműzetésbe vonultam a vadonba, amivel beszennyeztem a természet tisztaságát. Meggyaláztam önmagamat, a családomat és a hazámat, most pedig utolsó lépésként az isteneket is, akik orgyilkost küldtek rám, hogy megtegye azt, amire én sosem voltam képes, és végre eltörli mocskos porhüvelyemet a föld színéről. Hatalmas kegy volt ez, hálát is mondtam érte az isteneknek. Sírva készültem a halálos csapásra. De hiába. A medve már nem zihált, csak nyüszített, mint egy gyerek. „Mi bajod?! – kérdeztem a hárommázsás fenevadtól. – Gyerünk, végezz velem!” A medve úgy szűkölt, mint egy rémült kutya, aztán űzött vadként iszkolt el a közelemből. Utána hallottam meg a hörgést. Hátrafordultam, próbáltam betájolni a hang forrását. Hallottam, hogy feljebb van a szája, tehát magasabb nálam. Azt is hallottam, hogy az egyik lábát húzza a nedves talajon, és levegő sípol a lyukas mellkasán. Hallottam, hogy felém nyúl, hörögve kapkod a semmibe. Sikerült hárítanom az ügyetlen próbálkozást, és felkaptam az ikupaszujt. Pontosan a hörgés irányába céloztam. Gyorsan ütöttem, a reccsenést még a karomban is éreztem. A lény hátraesett, mire én diadalmasan felüvöltöttem: banzai! Nem könnyű felidéznem az akkori érzéseimet. Harag gyűlt a szívemben, erő és bátorság költözött belém, ami elűzte a szégyenemet, akár a felkelő nap az éjszakát. Rögtön tudtam, hogy szeretnek az istenek. A medvét nem azért küldték, hogy megöljön, hanem hogy figyelmeztessen.

Akkor persze nem értettem az okát, de tudtam, hogy életben kell maradnom, mert végül meg fogom érteni. És a következő néhány hónapban így is tettem: túléltem. Magamban több száz kisebb körzet láncolatára bontottam a Hidaka-hegységet. Mindegyikben volt valamilyen biztonságos rejtekhely, mondjuk egy fa vagy egy nagyobb, lapos tetejű szikla, ahol nyugodtan alhattam, mert ők nem értek fel oda. Mindig nappal aludtam, és szigorúan csak éjjel mozogtam, ettem, vadásztam. Nem tudtam, hogy ezek a vadak ugyanúgy használják-e a szemüket,54 mint a normális emberek, de a legcsekélyebb előnyhöz sem juttathattam őket. A vakság már önmagában is örök óvatosságra nevelt. Aki lát, az a legnagyobb természetességgel sétálgat, különben sosem bukna orra az akadályban, amit egyébként kiválóan látott. Mert nem a szeme, hanem a feje téved – a látóidegek elkényeztetik az agyat, ellustul tőle a gondolkodás. A magamfajtáknál ilyen nem történhet. Gyerekkorom óta éberen figyelnem kellett minden veszélyre – úgymond megnéztem, hova lépek. Hát most újabb veszéllyel bővült a listám, de egy ide vagy oda nem sokat számít. Egyszerre csak néhány száz lépést mentem, aztán megálltam, hallgatóztam és beleszagoltam a szélbe, néha még a fülemet is a földhöz szorítottam, így sosem tévedtem, nem érhetett meglepetés. A messzebb, mondjuk több kilométerre lévő támadókat hogyan sikerült felismernie? Mivel éjszaka mozogtam, jó látással se lehetett engem észrevenni, amelyik vadember meg kilométerekre volt tőlem, az nem árthatott nekem, ahogy én se neki. Igazából csak akkor kellett riadót fújnom, ha az érzékelési távomon belülre tévedtek, vagyis amilyen messziről már meghallottam, kiszagoltam vagy érinthettem őket. A legjobb napokon, amikor ideálisak voltak a körülmények, és Hajadzsi55 is a kegyelmébe fogadott, ez a táv akár ötszáz méterre is megnőtt, de a legrosszabb napokon se nagyon csökkent harminc lépés alá, tizenöt alá meg soha. És ezek az incidensek egyébként is ritkák voltak; főleg akkor fordultak elő, ha valamivel komolyan feldühítettem a kamikat, bár a mai napig nem tudom, mi nem tetszett nekik. Az erdő állatai is sokat segítettek, mindig előzékenyen figyelmeztettek a közelgő veszélyre. A támadó lények felüvöltöttek, ha prédát láttak, így rögtön tudtam, hogy honnan, milyen irányból várjam őket. Az üvöltés meg a hörgés hangját vitték a hegyek és a mezők, ilyenkor tehát biztosra vehettem, hogy nagyjából félóra múlva tiszteletét teszi nálam egykét élőhalott. Volt időm módszeresen felkészülni az ütközetre. Letettem a zsákomat, nyújtógyakorlatokat végeztem, néha meg csak leültem meditálni. Mindig tudtam, elég közel vannak-e már. És mindig meghajoltam nekik, és meg is köszöntem, hogy udvariasan figyelmeztettek. Szinte sajnáltam a szerencsétlen, nyomorult söpredéket, amiért szépen elmenetel idáig, én meg beszakítom vagy levágom a fejét. Mindig egy csapással végzett az ellenféllel? Mindig. [Megmutatja, milyen mozdulatokkal forgatta az ikupaszujt.]

54 55

A mai napig nem tisztázott, hogy a fertőzöttek mennyire használják a látásukat. A szél istene

Előrefelé szúrunk, sosem oldalról lendítünk. Először a nyak alsó részére céloztam, aztán ahogy idővel fejlődtem, átálltam egy másik pontra, erre itt… [Tenyere élét az orrnyerge tetejére, két szeme közé lendíti.] Kicsit nehezebb volt, mint a sima lefejezés, mert át kellett ütni a kemény csontot, de így legalább elpusztult az agy. Lefejezés után még élt a fej, vagyis újabb csapásra volt szükség. És amikor többen támadtak magára? Nehezen bírt el velük? Kezdetben igen. Ahogy nőtt a számuk, egyre gyakrabban körülvettek. Azok az első csaták… nem voltak éppen patyolattiszták. Őszintén szólva akkor még hagytam, hogy az érzelmek vezessék a kezemet. Tájfun voltam, nem villámcsapás. A Tokacsidake-hegynél történt csetepatéban negyveneggyel bántam el ugyanennyi perc alatt. Utána két hétig mostam a ruhámból, ami ráfröccsent. Aztán amikor már ügyesebben taktikáztam, segítségül hívtam az isteneket is. A vadak csapatait egy magas szikla tövébe csaltam, és fentről vertem be a fejüket. Néha olyan szirtet is találtam, ahová utánam mászhattak, persze nem mind egyszerre, csak egyesével, én meg lelöktem őket a szakadékba. Nem mulasztottam el hálát adni az egyes sziklák, szirtek és vízesések szellemeinek, amiért a lakhelyük gyilkos mélységbe sodorta ellenségeimet. Ez a harcmodor egyébként nem vált szokásommá. Nehéz volt lemásznom a meredélyen a holttestekért. Lemászott értük? Hogy eltemethessem őket. Ha ott maradnak, megszentségtelenítik a patakot vagy a szomszédos köveket. Nem lett volna helyes csak úgy otthagynom őket. Minden holttestet összeszedett? Mind egy szálig. Tokacsidake után például három napig ástam. A fejet mindig elválasztottam a testtől; általában elégettem őket, de az után a mészárlás után inkább bedobtam a fejeket a vulkán kráterébe, hogy Ojamacumi56 haragja tisztítsa meg őket a bűzös szennytől. Magam sem értettem egészen, hogy miért teszem mindezt, de így tűnt helyesnek – elválasztottam a testtől a gonoszság forrását. Önkéntes száműzetésem második telén aztán választ kaptam a miértre. Utoljára éjszakáztam egy magas fa lombjai között, mert tudtam, hogy hamarosan leesik a hó, tehát vissza kell térnem a barlangba, ahol előző évben is kiteleltem. Már kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam, hogy a pirkadat viszonylagos melege álomba ringasson, de hirtelen lépések zaját hallottam. Gyors, erőteljes léptek voltak, a vadak nem így közlekedtek. Hajadzsi azon az éjszakán ismét kegyes volt hozzám. Szagot sodort felém – ember szagát. Idővel rájöttem, hogy az élőhalottaknak meglepő módon nincs szaguk. Jó, valamennyire érezni a bomlást, és ha a test már régebben támadt fel, akkor ez a szag is erősebb, vagy ha a lenyelt hús átjut a beleken, aztán az alsóneműbe távozik és ott rohad tovább… De ezt leszámítva csak amolyan szagtalan bűzük van. Nem 56

A hegyek és vulkánok istene.

izzadnak, nincs vizeletük, se rendes székletük. A gyomrukban és a szájukban sem élnek normális baktériumok, pedig ezektől lehetne mondjuk szájszaguk. A szaporán felém közelítő kétlábú állat viszont nem volt híján a szagoknak. A lehelete, a teste és a ruhája is egyértelműen mosdatlanságról árulkodott. Még sötét volt, ezért nem láthatott. Tudtam, hogy pont az én fám lombjai alá visz az útja. Hangtalanul helyezkedtem, készültem a támadásra, mert azt nyilván nem tudhattam, hogy ellenséges szándékkal jön-e, netán megbomlott az elméje vagy nemrég harapták meg. Nem kockáztathattam. [Kondo ekkor közbeszól.] KONDO: Észbe se kaptam, máris a nyakamban volt. A kardomat elejtettem, a talaj meg kiszaladt a lábam alól. TOMONAGA: A lapockái között landoltam, ahhoz nem elég keményen, hogy tartós sérülést okozzak, de azért kipréseltem belőle minden levegőt. KONDO: Hason feküdtem, arcom a sárban, a lapátszerűség élét a nyakamhoz szorította. TOMONAGA: Ráparancsoltam, hogy maradjon veszteg, mert ha moccanni mer, rögtön megölöm. KONDO: Köhögve kapkodtam levegő után, és közben próbáltam kinyögni, hogy jó szándékkal jöttem, és nem tudtam, hogy itt van, csak erre vitt az utam, mennék is tovább. TOMONAGA: Erre megkérdeztem, hová megy. KONDO: Mondtam, hogy a nemurói kikötőbe, ahonnan a hokkaidói kitelepítettek nagy része elhagyja a szigetet, és talán még sikerül elcsípnem egy utolsó hajót… halászbárkát, csónakot vagy bármit, amivel eljutok Kamcsatkára. TOMONAGA: Nem értettem, mit beszél. Ráparancsoltam, hogy magyarázza el. KONDO: Elmondtam mindent a járványról meg az evakuálásról. Sírva mondtam neki, hogy Japánt mindenki elhagyta, az ország elveszett. TOMONAGA: És ekkor rájöttem… az istenek azért vették el a látásomat, és azért küldtek Hokkaidóra, hogy megtanuljak vigyázni a földre, és annak is oka volt, hogy a medvével figyelmeztettek. KONDO: Aztán nevetve felsegített. A ruhámat is ketten poroltuk le. TOMONAGA: Megmondtam neki, hogy Japánt nem hagyta el mindenki – azok semmiképpen, akiket az istenek kiválasztottak, hogy kertészként óvják e földet. KONDO: Először nem értettem… TOMONAGA: Mire elmagyaráztam neki, hogy minden kertet, így Japánt is ápolni kell – nem szabad hagyni, hogy elpusztuljon. Mi majd vigyázunk rá, gondozzuk, és kiirtjuk belőle a sorvasztó betegséget, visszaadjuk régi szépségét és tisztaságát, hogy azon a majdani dicsőséges napon teljes pompában fogadhassa hazatérő gyermekeit. KONDO: Én meg azt gondoltam, ez az ember nem normális, de ezt ott helyben meg is mondtam neki. Hogy mi ketten több millió sziafu ellen? TOMONAGA: Visszaadtam neki a kardját; a súlya és a fogása is nagyon ismerős volt. Azt feleltem neki, hogy mi talán ötvenmillió szörnyeteggel vesszük fel a harcot, de ők az istenekkel fognak összecsapni.

KUBA, CIENFUEGOS

[Seryosha García Alvarez az irodájába invitál. „Csodálatos a panoráma – mondja a telefonban. – ígérem, nem fog csalódni.” A Malpica Pénzügyi Részvénytársaság székházában járok, ez Kuba legmagasabb épülete a havannai José Marti Torony után. Alvarez úr 69. emeleti sarokszobájából egyszerre láthatom a csillogó metropoliszt és a nyüzsgő kikötőt. A zöld energiával működő épületekben, így a Malpicában is javában tart a „bűvös óra”, vagyis az a napszak, amikor a fényelektromos panelként is működő ablakok szinte észrevétlen magenta árnyalatukkal befogadják a lenyugvó nap sugarait. Alvarez úrnak igaza lett – nem csalódtam.] Kuba a zombiháború nyertese. Sok szerénység nincs ebben az állításban, főleg ha a többi ország sorsát is figyelembe vesszük, de gondoljon csak bele, hol tartottunk húsz éve, és hol tartunk most. A háború előtt gyakorlatilag elszigetelt országban éltünk. A hidegháború legkeményebb évei alatt se voltunk ennyire elzárva a világtól. Apám fiatal korában legalább számíthattunk a Szovjetunióból és a többi KGST-országból érkező holmikra, akkor még viszonylagos jólétben éltünk. A szocialista blokk szétesése után viszont az életünk csak az állandó lemondásról szólt. Jegyre kaptuk az ételt meg az üzemanyagot… leginkább olyanok voltunk, mint Anglia a német bombázás idején – a mi megtámadott szigetünk életét is beárnyékolta a fenyegető ellenség réme. Az amerikai blokád nem volt annyira szigorú, mint a hidegháború alatt, de így is el akarta szorítani gazdaságunk vérkeringését, hiszen megbüntetett minden országot, amelyik szabad, nyílt kereskedelmet folytatott volna velünk. A stratégia sikeresnek bizonyult, viszont a legnagyobb diadala mégis az volt, hogy az északi elnyomókra hivatkozva Fidel is hatalmon maradhatott. „Bizony, nehéz az életetek – mondogatta. – A blokád tette ezt veletek, a jenkik tették ezt veletek, és ha én nem lennék, a csapataik már elözönlötték volna országunk partjait!” Zseniálisan csinálta, Machiavelli is büszke lenne rá. Tudta, hogy úgysem váltjuk le, amíg az ellenség ott áll a kapuban. Így aztán tűrtük a sok nélkülözést, az elnyomást, a kígyózó sorokat, az állandó sugdolózást. Ebben a Kubában nőttem fel, másnak nem is tudtam elképzelni. Legalábbis amíg fel nem támadtak a holtak. Csak néhány helyen fordult elő, de ott is azonnal megfékezték a járvány terjedését. Többnyire kínai menekültek és európai üzletemberek fertőződtek meg. Az Egyesült Államokból beutazni még ekkor is tilos volt, így megkíméltük magunkat a tömeges elvándorlás első hullámától. Társadalmunk elnyomó jellege miatt a kormány gond nélkül megtehetett bármit, hogy ne terjedhessen tovább a kór. A belföldi utazást betiltották, az állami haderőt és a kisebb, helyi milíciákat is mozgósították. Kubában elég magas volt az orvosok aránya, ezért a vezetőnk néhány héttel az első járvány után már mindent tudott a fertőzésről. Mire kitört a Nagy Pánik, és a világ országai arra eszméltek, hogy ez a borzadály rájuk töri az ajtót, Kuba már fel is készült a háborúra. Földrajzi elhelyezkedésünk megakadályozta, hogy a menekültek tömegesen árasszanak el minket, ahogy ez annyi kontinensen megtörtént. A mi megszállóink a tengerről érkeztek, főleg a nagy hajótulajdonos nép tagjai közül. Hozták magukkal a ragályt, amire persze máshol is bőven volt példa, és olyanok is akadtak köztük, akik szilárdan hitték, hogy új hazájukat afféle modern konkvisztádorként meg is kell hódítaniuk.

Nézze csak meg, mi történt Izlanddal, ami a háború előtt valóságos paradicsom volt. Olyan fokú biztonságnak örvendhettek, hogy még hadseregre se volt szükségük. De mi lett velük, mikor visszavonult az amerikai haderő? Hogyan is állíthatták volna meg az Európából és Oroszország nyugati feléből hozzájuk özönlő tömegeket? Nem csoda, hogy az egykor idilli menedékből borzalmas vérfürdő lett, és a mai napig a föld legfertőzöttebb fehér zónája. És mi is könnyen járhattunk volna ugyanígy, ha a Kis-Antillákon élő testvéreink nem mutatnak példát. Azok az emberek Anguillától egészen Trinidadig jogosan sorolhatók a háború legnagyobb hősei közé. Először is megbirkóztak a szigetvilágban terjedő járvánnyal, aztán, szinte lélegzetnyi szünetet sem tartva máris visszaverték a tengeri zombik támadását és a végtelen menekültáradatot is. A vérüket ontották, hogy nekünk már ne kelljen. Leendő hódítóink ezek után átgondolták a tervüket, hiszen láthatták, mire képes a bozótvágóval és kisebb lőfegyverekkel felszerelt civilek maroknyi csapata – ha ők ilyen szívósan kitartottak, és meg is védték a hazájukat, vajon mi várhat a hívatlan vendégre, mikor megközelíti a tankokkal és hajóromboló rakétákkal felfegyverzett ország partjait? A Kis-Antillákon persze nem a kubai nép megmaradásáért harcoltak, de az ő áldozatuk után megengedhettük magunknak, hogy mi diktáljunk. Aki nálunk keresett menedéket, azt a norteamericano szülők szavajárásával fogadtuk: „Amíg az én házamban laksz, azt csinálod, amit én mondok.” Egyébként nemcsak jenkik jöttek; Latin-Amerikából, Afrikából és Nyugat-Európából is fogadtunk menekülteket, főleg Spanyolországból – előtte rengeteg spanyol és kanadai jött hozzánk nyaralni, de üzleti ügyben is sokan megfordultak. Néhánnyal még a háború előtt találkoztam – kedves, udvarias emberek, nem úgy, mint gyerekkoromban a keletnémetek, akik marékszám dobálták a levegőbe a cukorkát, és azon röhögtek, hogy mi meg rávetettük magunkat, mint az éhes patkányok. A hajósok többsége tehát mégis az Egyesült Államokból érkezett. Napról napra többen jöttek, ki óceánjáróval, ki luxusjachttal, de még saját kezűleg barkácsolt tutajt is láttunk, amin persze erősen vigyorogtunk. Rengetegen érkeztek, a végére ötmillió jenkit számoltunk össze, miközben a saját lakosságunk alig haladta meg a tizenegymilliót. A más országokból jött menekültekkel együtt a jenkik is az állami Áttelepítési Karanténprogram hatálya alá estek. Az áttelepítési központokat egyébként erős túlzás volna börtönnek vagy fegyenctelepnek nevezni. Az ottani életet össze sem lehet hasonlítani azzal, ahogy nálunk az ellenzékiekkel bántak, pedig írók, tanárok és más értelmiségiek is voltak köztük… Egyik ismerősömet homoszexualitás vádjával ítélték el. Amit ő a börtönről mesélt, annak a legkeményebb áttelepítési központ se érhetett a nyomába. Persze nem volt könnyű az élet. A kezdeti időkben ezek az emberek korábbi foglalkozásuktól vagy társadalmi helyzetüktől függetlenül mind a földeken dolgoztak napi 12-14 órát. Zöldséget termesztettek a régi állami cukornádültetvényeken. De legalább az időjárás az ő oldalukra állt. Ahogy fokozatosan szürkült az ég, úgy csökkent a meleg is. Természet anyánk kíméletesen bánt velük. Az őrök már kevésbé. „Örülj, hogy élsz!”, ordították minden ütés után. „Ha tovább reklamálsz, bedobunk a zombik közé!” Minden táborban terjengtek rémhírek a rettegett „zombi-gödrökről”, ahová bedobják a „bajkeverőket”. A kubai titkosszolgálat direkt ki is küldött néhány foglyot, hogy a lakosság körében elmondják, hogy az őrök a rendetlenkedőket fejjel lefelé eresztik le a vérszomjas rémek közé, és mindezt a saját szemükkel látták. Ezzel nyilván csak a fegyelmet akarták fenntartani, az egészből egy szó sem volt igaz… bár… hallottunk ezt-azt a „miami fehérekről”. Az amerikai cubanókat tárt karokkal fogadtuk. Nekem is több rokonom élt Daytonában – ők valamikor az életük kockáztatásával hagyták el az országot. A menekültáradat elején, azokban a zűrös időkben

az egykor szétszakadt családok örömkönnyeivel meg lehetett volna tölteni a Karib-tengert is. A forradalom után emigrált kubaiak első hulláma már egészen más tészta volt. Ez a jómódú, elit réteg a forradalom előtt nagy gazdagságban élt, aztán áttelepült Amerikába, és onnan igyekezett tönkretenni mindazt, amit mi keserves munkával felépítettünk – szóval, ha ezekről az aristókról kérdez… na nem mintha lenne rá bizonyíték, hogy a reakciós, Bacardin hizlalt kövér seggük a rémek között landolt… Ha viszont így történt, nyalják csak tovább Battista seggét a pokol tüzén. [Elégedett félmosoly villan át az ábrázatán.] Persze a maguk népével szemben ilyen büntetés eszünkbe sem juthatott. A rémhír meg a fenyegetés egy dolog, de a tényleges végrehajtás… Egy nép sem tűri, ha túl sokat sanyargatják – előbb-utóbb fellázad. És hogy ötmillió jenki forradalmat robbantson ki… Elképzelhetetlen volt, nem hagyhattuk. Így is túl sok katonát kötött le a táborok őrzése – és ennek köszönhető a jenki invázió sikere. Nem volt tehát elég emberünk ötmillió őrizetes és közel négyezer kilométernyi partszakasz felügyeletére. Nem tudtunk két fronton harcolni, ezért a kormány úgy döntött, hogy kicsit megnyitja a táborokat, és a jenkik tíz százalékának munkát ad a szögesdróton túl egy feltételes szabadlábra helyezési programmal. Ezek a személyek olyan munkát végeztek, ami a kubaiaknak már nem kellett: napszámosok, mosogatók, utcaseprők lettek, és ugyan alig kerestek valamit, de a ledolgozott óráik bekerültek egy pontrendszerbe, így a saját pontjaikkal megválthatták más őrizetesek szabadságát. Zseniális ötlet volt, valamelyik floridai cubano fejéből pattant ki. A táborok fél év alatt kiürültek. A kormány először megpróbált mindenkit figyeltetni, de ez elég hamar kudarcba fulladt. A „nortecubanók” egy éven belül szinte maradéktalanul integrálódtak a társadalomba, beférkőztek minden rétegébe. A táborokat a hivatalos álláspont szerint a „fertőzés” megfékezésére hozták létre, de ezt a fertőzést nem a holtak terjesztették. Ez a fertőzés láthatatlan maradt, legalábbis amíg ostrom alatt voltunk. Csak a zárt ajtók mögötti suttogásban volt jelen. A következő években aztán kibontakozott; nem forradalom volt, inkább fokozatos fejlődés – egy gazdasági reform itt, egy magánkézben lévő újság ott. Az emberek egyre bátrabban gondolkodtak és beszéltek. Szép lassan gyökeret eresztettek a csírák. Fidel biztosan vasököllel sújtott volna le újdonsült jogainkra. Megtette volna, ha a világ történései nem hajtják a malmunkra a vizet. A kormányok ugyanis ekkor döntöttek a támadásról, ami mindent örökre megváltoztatott. Hirtelen mi lettünk „a győzelem arzenálja”. Mi lettünk az éléstár, a gyárközpont, a kiképzőbázis, az ugródeszka. Mi lettünk Észak- és Dél-Amerika legfőbb légikikötője, nálunk horgonyzott több tízezer hajó.57 Lett pénzünk, méghozzá rengeteg, amiből egyik napról a másikra megszületett egy komplett középosztály, és gőzerővel beindult a kapitalista gazdaság, amihez a nortecubanók tudására és szakmai tapasztalatára is szükségünk volt. Olyan kapocs jött létre, ami soha többé nem bontható meg. Mi segítettünk nekik visszaszerezni az országukat, ők segítettek visszaszerezni a miénket. Megmutatták, miről szól a demokrácia és mi a szabadság, de nemcsak üres szavakkal dobálóztak, hanem nagyon is valóságos módon, az egyén szintjén mutatták meg. A szabadságot nem önmagáért szeretjük; előbb ki kell tűzni egy másik célt, aminek az eléréséhez viszont már nagyon kell a szabadság. Ezt 57

Máig nem tudjuk, hogy a háború alatt pontosan hány vízi jármű kötött ki Kubában.

tanultuk a nortecubanóktól. Nagyra törő álmaik voltak, és rááldozták az életüket, hogy legyen szabadságuk, amivel valóra válthatják ezeket az álmokat. Mi másért félt volna tőlük annyira a Főnök? Nem meglepő, hogy Fidel tudta, hogy a szabadság hullámai el fogják söpörni, az viszont igen, hogy milyen jól lovagolt e hullámokon. [Nevetve mutatja a falon lógó fényképet, amelyen az agg Castro szónokol a Parque Centralban.] Hihetetlen, hogy a rohadt szarházi nemcsak hogy tárt karokkal fogadta az új kubai demokráciát, de még saját sikereként is hirdette! Egyszerűen zseniális. Ő volt az első szabad választások bizottsági elnöke, és utolsó hivatalos lépésként kiszavazta magát a hatalomból. Ezért állítottak neki szobrot, nem pedig őt a falhoz. Az új latin-amerikai szuperhatalom persze messze nem tökéletes. Több száz politikai pártunk van, és több érdekvédelmi csoportunk, mint ahány homokszem a partjainkon. Szinte mindennaposak a sztrájkok, a zavargások, a tüntetések. Che is ezért húzott el a forradalom után. Sokkal könnyebb a vonatot felrobbantani, mint megszervezni, hogy pontosan járjon. Mit is mondott Churchill? „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit.” [Nevet.]

KÍNA, PEKING, TILTOTT VÁROS, A HAZAFI EMLÉKMŰVE

[Azt hiszem, Hszü Csecsaj admirális azért választotta ezt a helyszínt, mert arra számított, hogy esetleg fotóst is hozok magammal. Saját és legénysége hazafiasságát a háború óta még csak halványan sem kérdőjelezte meg senki, ő azonban „a külföldi olvasók” előtt sem kockáztat. Kezdetben visszakozik, aztán beleegyezik az interjúba, de kiköti, hogy tárgyilagosan kezeljem a saját szemszögéből előadott történetet. E követelését akkor is fenntartja, mikor megnyugtatásképpen közlöm vele, hogy amit elmond, azt mástól úgysem fogom hallani.] [Megjegyzés: A követhetőség kedvéért a kínai földrajzi elnevezéseket nyugati megfelelőjükkel helyettesítettem.] Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy nem voltunk árulók. Szerettük a hazánkat, szerettük a népünket, és ha netalán nem is szerettük azokat, akik uralkodtak felettük, hozzájuk is rendületlenül hűségesek voltunk. Ha a helyzet nem lett volna annyira kilátástalan, eszünkbe sem jutott volna megtenni, amit végül megtettünk. Amikor Csen kapitány először elénk tárta a javaslatát, már a szakadék szélén álltunk. Ott voltak minden városban, minden faluban. Országunk kilenc és fél millió négyzetkilométerén egy talpalatnyi föld sem volt, ahol nyugalmat lehetett volna találni. A hadsereg, az arrogáns idióták díszes társasága megállás nélkül azt szajkózta, hogy ura a helyzetnek, hogy éppen ma van a háború fordulópontja, és mire lehullik a hó, békét teremtenek az egész országban. Annyira jellemző a hadseregre ez az elbizakodottság meg a túlzott

agresszió… Vegyünk egy rakás embert, bújtassuk őket ugyanolyan ruhába, tartsunk nekik pár órás kiképzést, nyomjunk a kezükbe valami fegyverszerűséget, és már kész is a hadsereg – ha nem is a legkiválóbb, de akkor is hadsereg. A haditengerészetnél ilyen nem történhet. Se nálunk, se máshol. Még a legprimitívebb hajót is csak jelentős ráfordítással lehet létrehozni. A szárazföldön egy-két óra alatt megérkezik a muníció – nekünk meg néha éveket kell várnunk rá. Ezért gyakorlatiasabbak vagyunk, mint zöld egyenruhás bajtársaink. Egy kicsit körültekintőbben… vagy hogy is mondjam… taktikailag megfontoltabban kezeljük a helyzeteket. Visszavonulunk, összeszedjük magunkat, takarékoskodunk az erőnkkel. A Redeker-terv is ugyanerre a logikára épült, de a hadsereg persze hallani se akart róla. Elutasították a tervet? Méghozzá rögtön, egy percig nem gondolkodtak volna rajta. Mert hogyan is szenvedhetne vereséget a hadsereg, a mi hadseregünk? Hegyekben álltak náluk a hagyományos fegyverek, létszámban meg akár a feneketlen kút… Feneketlen, az. És megbocsáthatatlan. Tudja, hogy az ’50-es években miért nőtt nálunk robbanásszerűen a népesség? Mert Mao úgy gondolta, hogy csak így nyerhetünk, ha kitör az atomháború. Ez az igazság, nem holmi propagandaszöveget húztam elő. Köztudott volt, hogy amikor majd végre leülepszik a nukleáris por, a néhány ezer amerikai vagy szovjet túlélőt kínaiak tízmilliói fogják lerohanni. A nagyszüleim nemzedéke a számokban hitt, és a hadsereg is gyorsan magáévá tette ezt a nézetet, főleg miután tapasztalt hivatásos katonáink már a járvány kezdetén odavesztek. A tábornokok meg, azok a rács mögé való perverz vénemberek teljes nyugalomban üldögéltek a bunkerban, és egymás után küldték csatába a besorozott kamaszok ezreit. Abba nyilván bele se gondoltak, hogy minden megölt katona zombiként kel életre. És az se nagyon jutott el az agyukig, hogy nem tudjuk őket belefojtani abba a feneketlen kútba, mi magunk viszont fuldoklunk. A föld legnépesebb országaként a történelem során először kellett szembenéznünk a végzetes elnéptelenedés rémével. Csen kapitány ennek a gondolatát nem bírta elviselni. Tudta, mi lesz, ha a háború ugyanúgy folytatódik, és tisztában volt a túlélési esélyeinkkel is. Ha hitte volna, hogy van még remény, biztosan fegyvert ragad, és nekiront az élőhalottak seregének, de meg volt róla győződve, hogy a kínaiak hamarosan kipusztulnak, és talán az egész emberi faj erre a sorsra jut. Ezért is tudatta a szándékát a feletteseivel. Közölte velük, hogy mi még talán meg tudunk őrizni valamit ebből a civilizációból. Maga egyetértett a javaslatával? Én először el se hittem. Hogy elmeneküljünk az atomtengeralattjárónkkal? Hiszen az nem is egyszerű dezertálás, nem annyi az egész, hogy a háború közepén felszívódunk, és mentjük a nyamvadt bőrünket. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy ellopjuk hazánk egyik legértékesebb tulajdonát. A Cseng Ho Admirális ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjáró volt, a Nyugaton 94esként ismert típus legújabb változata, amelyből összesen három szolgált a kínai haditengerészetnél. Négy szülő hozta össze: orosz segítséggel, feketepiaci technikából és az amerikai kémek ellen használt eszközökből jött létre, méghozzá Kína majd ötezer éves történelmének csúcspontján. Népünk soha nem épített ilyen drága, korszerű és hatalmas gépet. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszerűen elkössük, mint egy mentőcsónakot Kína süllyedő

hajójáról. Csen kapitány erőteljes személyisége és még erősebb hazaszeretete kellett hozzá, hogy elhiggyem, nincs más választásunk. Meddig tartott a felkészülés? Három hónapig. Maga volt a pokol. Csingtao volt az anyakikötőnk, de a város állandó ostrom alatt állt. Egyre több katonai egységet vezényeltek oda, hogy fenntartsák a rendet, és minden újabb csapat egy kicsivel kevesebb kiképzést kapott, egy kicsit rosszabbul volt felszerelve és egy kicsit fiatalabb vagy éppen idősebb volt, mint az előző. A hajók kapitányai közül többen is rákényszerültek, hogy „feláldozható” embereket küldjenek a kikötő védelmére. A partszakaszon szinte mindennaposak voltak a támadások. Ilyen körülmények között kellett felkészítenünk a hajót az útra. Remélem, nem zavarja, ha tengeralattjáró helyett hajót mondok, mi már csak így nevezzük. És közben persze úgy kellett tennünk, mintha a központilag előírt, szokásos járőrözésre mennénk, ezért a tartalék ellátmányt és a családtagjainkat is csak titokban juttathattuk a fedélzetre. A családtagokat is? Hogyne, ez volt az egész terv kulcsa. Csen kapitány tudta, hogy a legénység csak úgy hajlandó kihajózni, ha a családjuk is velük jöhet. És mindezt hogy sikerült kivitelezni? Mármint hogy megtaláljuk őket, vagy hogy felcsempésszük a hajóra? Mindkettő érdekelne. Megtalálni őket elég nehéz volt. A legénységünk családtagjai szétszórva éltek az országban. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy kapcsolatba lépjünk velük; próbáltuk megjavíttatni a leszakadt telefonkábeleket, de ha nem sikerült, üzenetet küldtünk nekik az arra járó egységekkel. Mindig ugyanaz volt a szöveg: hamarosan ismét járőrözni indulunk, ezért a búcsúünnepségen feltétlenül számítunk a jelenlétükre. Néha próbáltuk sürgetni a rokonokat, például megüzentük, hogy a hozzátartozójuk haldoklik, és mindenképpen látni szeretné őket. Ennél többet nem tehettünk. A kapitány is megtiltotta, hogy odamenjünk, és személyesen közöljük, mire készülünk. Túl kockázatos lett volna. Nálunk nem volt váltott legénység, mint maguknál. Minden matrózra szükségünk volt. Sajnáltam is a társaimat, nekik iszonyú szenvedéssel telt a várakozás. Szerencsére az én családom, mármint a feleségem és a két gyerek. .. Kettő? Azt hittem, hogy Kínában… Hogy csak egy gyerek engedélyezett? Azt a törvényt még évekkel a háború előtt megváltoztatták, hogy helyrebillenjen a nemi egyensúly, mert egyetlen gyereknek mindenki fiút akart. Nekem ikerlányaim voltak. És óriási szerencse, hogy a feleségemmel együtt a városban voltak, amikor kezdődtek a gondok.

A kapitánynak is volt családja? A felesége még a ’80-as évek elején elhagyta, ami hatalmas botránynak számított, főleg akkoriban. Még most sem értem, hogy sikerült megmentenie a karrierét és rendesen felnevelni a fiát. Volt egy fia? És ő is felkerült a hajóra?

[Hszü nem válaszol.] A többségnek a várakozásban az volt a legrosszabb, hogy tudták: a hozzátartozóik talán hiába jutnak el Csingtaóba, mert lehet, hogy addigra már elhagyjuk a kikötőt. És ez komoly belső vívódást okozott. Hiszen az ember szól a családjának, mire ők odajönnek, pedig előtte talán valami jó búvóhelyen lapultak, aztán ott állnak a parton, a hajó meg sehol. Sokan eljöttek? Többen, mint amennyire számítottunk. Éjszaka csempésztük őket a hajóra. A felnőttekre egyenruhát adtunk, a gyerekeket meg az öregeket pedig ládában vittük fel. A rokonaik tudták, mi történik? Tudták, mire készülnek? Nem hinném. A kapitány a legénység minden tagjának szigorúan parancsba adta, hogy nem beszélhetnek. Ha az államvédelem csak megsejti, mire készülünk, a járvány lett volna a legkisebb gondunk. A titoktartás miatt persze kihajóznunk is az őrjárat szokásos időpontjában kellett. Csen kapitány legszívesebben bevárta volna a lassabban érkező rokonokat, akik talán néhány napon belül vagy egy-két óra múlva megérkeztek volna, de tudta, hogy ezzel mindent kockára tenne, így vonakodva bár, de kiadta a parancsot az indulásra. Próbálta elrejteni az érzéseit, és azt hiszem, a többség előtt sikerült is neki, de a szemében tükröződtek a távolodó Csingtaót pusztító lángok. Hová indultak? Először a kijelölt őrjárati területre, nehogy már az elején gyanúsak legyünk. Hogy aztán merre tovább, azt senki nem tudta. Új hazát még nem kereshettünk, akkor még nem. A járvány addigra a bolygó legtávolabbi sarkába is eljutott. Nem létezett olyan semleges ország, amelyik garantálta volna a biztonságunkat. Gondolkodtak rajta, hogy átjönnek a mi térfelünkre, mondjuk Amerikába vagy más nyugati országba?

[Szúrósan néz rám; talán megsértettem.]

Maga megtette volna? A Cseng összesen tizenhat JL-2-es ballisztikus rakétával rendelkezett, és egy kivételével mindegyikben négy, önállóan irányítható robbanófej volt, egyenként 90 kilótonna robbanóerővel. A hajónk fegyverzete a legerősebb országok tűzerejével vetekedett; ha egyet fordítunk az indítókulcson, egész városok pusztulnak el. Mondja, maga odaadta volna ezt az iszonyú hatalmat egy másik országnak, ráadásul annak az egynek, aki addig csak felindulásból használt atomfegyvert? Még egyszer és utoljára mondom: nem voltunk hazaárulók. Lehet, hogy az ország vezetőinek a zárt osztályon lett volna a helyük, de mi akkor is kínai tengerészek voltunk. Vagyis egyedül maradtak. Teljesen. Nem volt hazánk, se barátaink. Biztonságos kikötő híján a legborzalmasabb viharban is a nyílt tengeren hánykolódtunk. A Cseng Ho Admirális volt nekünk az egész világmindenség: a menny, a föld, a nap, a hold, a csillagok. Nem lehetett könnyű. Az első néhány hónap úgy telt, mint a szokásos őrjárat. A rakétahordozó tengeralattjárót lopakodásra találták ki, és mi se használtuk másra. Csendben haladtunk a tenger mélyén. Nem tudhattuk, hogy a saját tengeralattjáróink nem indultak-e a keresésünkre. A kormánynak nyilván fontosabb dolga is akadt. A rendszeres hadgyakorlatokat persze nem hagytuk el, és a civileknek is megtanítottuk a zajtilalom szabályait. A fedélzetmester még külön hangszigeteléssel is ellátta az étkezőt, hogy a gyerekek ott tanulhassanak, és akár játszhassanak is. Ők amúgy nem is sejtették, mi történik velük, bár lehet, hogy az idősebbek valamicskét felfogtak belőle. Sokan fertőzött vidékeken át jutottak el a kikötőbe; olyan család is volt, amelyiknek hajszálon múlt az élete. De ezek a nagyobb gyerekek is csak annyit tudtak, hogy végre eltűntek a szörnyek, és legfeljebb csak álmukban jönnek elő. Biztonságban voltak, ez számított nekik. És azt hiszem, az első pár hónapban mi is ugyanígy éreztünk. Örültünk, hogy élünk, hogy együtt vagyunk, hogy biztonságban vagyunk. Ha azt nézzük, hogy közben mi történt az egész földön, ennél többre nem is vágyhattunk. Tudták valahogy követni a járvány alakulását? Az elején még nem. Legfőbb célunk a lopakodás volt, igyekeztünk elkerülni a kereskedelmi hajózási útvonalakat és a tengeralattjárókkal figyelt területeket… a sajátjainkat és a magukéit is. Közben persze folyton spekuláltunk… Milyen gyorsan terjed a járvány? Hol a legrosszabb a helyzet? Bevetette-e már valaki az atomfegyverét? Mert ha igen, akkor vége mindennek. A sugárfertőzött bolygón csak az élőhalottak maradnak „életben”. Nem tudtuk, hogyan hat a zombik agyára a magas sugárdózis. A rákos daganat előbb-utóbb elpusztítja a szürkeállományukat? A normális emberi aggyal ez történne, de ha az élőhalottak szembemennek a természet törvényeivel, miért pont ebbe halnának bele? Amikor nem voltunk szolgálatban, és éjszaka a tiszti szobában fojtott hangon beszélgettünk tea mellett, sokszor elképzeltük a mutáns zombikat, akik gyorsak, mint a gepárd, ügyesek, mint a majmok, és az agyuk egyre csak növekszik, aztán lüktetve kitör a koponya börtönéből. Szung őrnagy, a reaktortisztünk magával hozta az akvarellfestékeit, és festett egy romokban heverő várost. Mondogatta ugyan, hogy nem egy konkrét várost ábrázol, de mind felismertük Putung maradványait. Szung Sanghajban nőtt

fel. A lepusztult horizont fakólila derengése állt szemben a nukleáris tél koromfekete egével. Tavakba folyt össze az olvadt üveg, rajta szigeteket formáztak a törmelékhegyek, és mindenre hullott a hamueső. Az apokaliptikus elemek között folyó kanyargott, illetve egy zöldesbarna kígyó; felemelte a fejét, ami több ezer testből állt össze: az alakok bőre fel volt hasadva, kilátszott az agyvelejük, a karjukról cafatokban lógott a hús, a szájuk nagyra tátva, a szemük meg vörösen izzott. Nem tudom, hogy Szung őrnagy mikor kezdte el a képet, de már három hónapja voltunk a tengeren, amikor néhányunknak titokban megmutatta. Csen kapitánynak persze nem akart eldicsekedni vele, okosabb volt ő annál. De valaki biztos kifecsegte a dolgot, mert az öreg hamarosan közbelépett. Parancsba adta Szungnak, hogy tüntesse el a művét, és fessen rá valami szívderítőt – egy nyári naplementét a Tien-tónál. Szung ezután újabb és újabb „lelkesítő” képekkel díszítette az üres válaszfalakat. Csen kapitány a szolgálaton kívüli, hobbijellegű spekulálást is betiltotta. „Rombolja a legénység fegyelmét.” Azt hiszem, azért őt is hajtotta a vágy, hogy valamilyen módon újra felvegyük a kapcsolatot a külvilággal. Kommunikációval vagy inkább csak megfigyeléssel? Az utóbbival. A kapitány tudta, hogy Szung festménye és a mi világvége-hangulatú pusmogásunk is a hosszan tartó elszigeteltség eredménye. A „gyúlékony gondolatok” elfojtásához a puszta elmélkedés helyett szilárd tényekre volt szükségünk. Közel száz napja semmit nem tudtunk a világról, de egyszerűen tudnunk kellett, mi történik – még akkor is, ha a helyzet ugyanolyan reménytelen és komor, mint Szung első műve. Addig csak a szonártisztünk és csapata kaphatott némi képet a hajótesten kívüli eseményekről. Ők a tengert hallgatták: az áramlatokat, az élővilágot és a közeli hajócsavarok zaját. Már említettem, hogy utunk során az óceánok legtávolabbi zugaiba is eljutottunk. Szándékosan olyan vidékeket választottunk, ahol általában nem tartózkodnak hajók. De Liu és társai az eltelt hónapok során egyre több vízi járművet fedeztek fel. Több ezer hajó vesztegelt a nyílt vízen, sokat nem is találtunk meg az adatbázisunkban. A kapitány periszkópmélységbe küldte a hajónkat. Ahogy az ESM-árboc58 kiemelkedett a vízből, azonnal több száz radarjelet kapott. A rádióárbocon is rengeteg adást fogtunk. Végül a kereső- és a támadóperiszkóp is felbukkant. Egyébként nem olyan, mint a filmekben, amikor a parancsnok kihajtja a két markolatot, és belenéz a teleszkópszerű szerkezetbe. Ezek a periszkópok már nem hatolnak be a hajótest belsejébe. Kamera van mindegyikben, annak a képét látjuk a monitorokon. És nem hittünk a szemünknek. Mintha az emberiség mindenestől a tengerre költözött volna. Láttunk tankereket, teherhajókat, óceánjárókat is. Láttunk uszályokat, szárnyashajókat, szemétszállítókat, medertisztítókat, és mindezt egy órán belül. A következő néhány hét alatt több tucatnyi hadihajót is felfedeztünk, és bizonyára ők is bennünket, de egyik se foglalkozott velünk. Tudja, melyik a USS Saratoga? Azt is láttuk az Atlanti-óceán déli vidékén, éppen vontatták. A leszállópályáját hatalmas sátorváros foglalta el. Találkoztunk egy másik hadihajóval is – szinte biztosan az HMS Victory59 volt; rögtönzött vitorlákkal szelte a hullámokat. Láttuk az Aurorát is, azt a páncélos cirkálót, ami már az első világháborúban is szolgált, és a legénység lázadásával kezdődött a bolsevik forradalom. Nem

58

ESM (Electronic Support Measures): elektronikai támogató rendszer; érzékeli az ellenséges járművek célzóberendezései által kibocsátott jeleket, így azt is, ha az adott járművet egy másik célba vette (a ford.). 59 Az angol királyi haditengerészet sorhajóját 1765-ben bocsátották vízre (a ford.).

tudom, hogy ráncigálták ki a szentpétervári kikötőből, de azt se, honnan volt annyi szenük, hogy több ezer kilométert megtegyenek vele. Rengeteg ütött-kopott hajóval találkoztunk, már rég a bontóban lett volna a helyük: ezek a könnyű csónakok, kompok és kisebb bárkák nyugodt vizű tavakon és folyókon szolgáltak, esetleg valamelyik tengeri kikötő közelében, de egyiket sem arra találták ki, hogy nagyon eltávolodjon a parttól. Egy úszó szárazdokkot is láttunk; akkora volt, mint egy felborult felhőkarcoló. Belül teljesen felállványozták, ideiglenes kis lakóhelyiségek voltak benne. Céltalanul sodródott, nem kapcsolódott hozzá vontatóhajó sem. Nem tudom, hogy maradtak életben, akik ott voltak – vagy hogy egyáltalán életben maradtak-e. Persze sok hajó járt így: elfogyott az üzemanyaga, aztán sehogy nem tudott haladni. Sok helyen láttuk, hogy a jachtok és a kisebb-nagyobb motorcsónakok egymáshoz kötötték magukat, és hatalmas tutajként úsztak. Valódi tutajokat is láttunk, azokat fából vagy autógumikból tákolták össze. Egy tengeri nyomortanyát is találtunk, amit meg polisztirolgolyókkal töltött szemeteszsákok tartottak a vízen. Mindenkinek rögtön a „pingpong-matrózok” jutottak eszébe; ők voltak azok a menekültek, akik a kulturális forradalom idején pingponglabdákkal megrakott zsákokba kapaszkodva próbáltak átúszni Hong Kongba. Nagyon sajnáltuk ezeket az embereket, a biztos halál várt rájuk. Az óceán közepén sodródtak élelem és víz nélkül, a tűző napon, a háborgó hullámok tetején… Szung őrnagy azt mondta: „Az emberiség hátraarcot csinál. A tengerből jöttünk, most meg visszatértünk.” De sajnos tervek nélkül. Ezek ott nyilván egy percig se gondolkodtak rajta, mihez kezdenek, ha végre eljutnak a biztonságot jelentő tengerre. Csak azt tudták, hogy ez még mindig jobb, mint ha a szárazföldön széttépik őket. A fejvesztett kapkodásban valószínűleg eszükbe se jutott, hogy így csak késleltetik az elkerülhetetlent. Próbáltak segíteni rajtuk? Adtak nekik ételt vagy vizet, esetleg vontatták őket? Aztán hová? Még ha tudtuk is volna, merre lehetnek a biztonságos kikötők, a kapitány úgysem vállalta volna a kockázatot. Nem fedezhettek fel bennünket. Nem tudtuk, kinek van rádiója, ki fogja az adásunkat. És továbbra sem tudtuk, hogy vadásznak-e ránk. Illetve volt még egy komoly veszély: az élőhalottak. Rengeteg fertőzött hajót láttunk; volt, ahol a legénység még küzdött az életéért, máshol már csak a holtak lézengtek. Szenegál partjainál, Dakar közelében találtunk egy 45 000 tonnás óceánjáró luxushajót. Ha jól emlékszem, Empress of the Seas volt a neve. A periszkópunk optikája elég erős volt, így láttuk a bálterem ablakain a véres kéznyomokat meg a húscafatok felett röpködő legyeket a fedélzeten. A zombik szinte percenként hullottak róla a tengerbe. Megláttak valamit, mondjuk egy alacsonyan szálló repülőt vagy éppen a mi periszkópunkat, és rögtön megindultak felé. Erre kitaláltam, hogy ha néhány száz méterre megközelítjük őket, felmegyünk a felszínre, és mindent megteszünk, hogy átbillenjenek a korláton, akkor egyetlen lövés nélkül kiüríthetjük a hajót. Ki tudja, mi mindent hoztak magukkal a menekültek? Lehet, hogy a hajó kész élelmiszerraktár, és még pótalkatrészeket is találunk rajta. Először a csendőrtisztnek adtam elő az ötletemet, aztán a kapitányhoz már együtt mentünk. És mit mondott?

„Szó sem lehet róla.” Azt mondta, nem tudjuk felmérni, hány zombi lehet a fedélzeten. Aztán a vízbe zuhanó zombikra mutatott a monitoron. „Nézzék csak… nem süllyed el mindegyik.” Igaza volt. Volt, amelyik mentőmellényben támadt fel, némelyiket meg a gyomrában és tüdejében képződött gázok tartották a felszínen. Ekkor láttam először vízen lebegő rémeket. Tudhattam volna, hogy hamarosan mindennapos lesz a látványuk. Ha csak a hajók tizede fertőzött, az akkor is több százezer hajó tizede. A zombik milliószámra hullottak a tengerbe – egyszerre akár több százan is, ha a viharban felborult egy öreg lélekvesztő. Utána ellepték a vizet – mást se láttunk a horizonton, csak nyeklő-nyakló fejeket és kalimpáló végtagokat. Egyszer fel is engedtük a keresőperiszkópot, de a monitor csak elmosódott zöldesszürke homályt mutatott. Először azt hittük, műszaki hiba lehet, talán nekiment a kamerának valami lebegő hulladék, de a támadóperiszkóp képén már láttuk, hogy a keresővel átdöftünk egy zombit nagyjából a gyomorszája környékén. Még akkor is küzdött, sőt, szerintem még azután is, hogy visszahúztuk az árbocot. Addig ilyen közel még nem voltunk a fertőzéshez… De hogyan tudtak a víz alatt… Amikor felmentünk a felszínre, belekapaszkodtak a hajótestbe vagy a hídba. Emlékszem, egyszer felnyitottam a fedélzeti nyílást, aztán a semmiből előtűnt egy vizenyős, rohadófélben lévő kar és megragadta a galléromat. Elvesztettem az egyensúlyomat, és leestem a létra aljára, de a leszakadt kar még ekkor is szorította az egyenruhámat. Felnéztem, és a nyíláson betörő fényben láttam a kar gazdájának körvonalait. Elővettem a pisztolyomat, és gondolkodás nélkül lőttem. Csontszilánkok és agyvelődarabkák záporoztak ránk. Szerencsénk volt… ha ott bárkinek nyílt sebe van… Megérdemeltem a megrovást, de ha szigorúbb büntetést kapok, azért se reklamáltam volna. Onnantól mindig alaposan körbenéztünk a periszkóppal, ha felmentünk. Azt mondanám, az esetek harmadában biztosan találtunk néhányat a hajótestre tapadva. Ekkor még csak megfigyeléssel teltek a napok, néztük és hallgattuk a környező világot. A periszkópokat is használtuk, de közben fogtuk a CB-adásokat és néhány műholdas tévéadót is. Nem tetszett, amit láttunk. Városok, sőt, egész országok haldokoltak. Hallottuk az utolsó helyszíni tudósítást Buenos Airesből, és eljutott hozzánk a japán szigetek evakuálásának híre is. Az orosz hadseregben kitört lázadásokról csak nagy vonalakban hallottunk. Az Irán és Pakisztán között kirobbant „kisebb atomkonfliktus” viszont eléggé meglepett minket, mert előtte biztosra vettük, hogy vagy maguk, vagy az oroszok fogják megnyomni a gombot. Kínáról nem jött semmi hír – se hivatalos, se illegális csatornákon. A haditengerészet kommunikációját érzékeltük ugyan, de mióta elindultunk, változott a kódolás. Tulajdonképpen személyes fenyegetésnek is vehettük a dolgot, hiszen nem tudtuk, vadászik-e ránk a flottánk, de legalább kiderült, hogy a népünk még nem tűnt el teljesen az élőholtak gyomrában. Szóval ekkor már minden hírnek örültünk. Lassan az élelem is fogyni kezdett. Volt még időnk, de azért számba kellett vennünk a lehetőségeket. A gyógyszerek is fogytak; a nyugati és a hagyományos, népi orvosságaink sem tartottak ki túl sokáig, főleg a civilek miatt. Sokan igényeltek különleges kezelést. Pej néni, az egyik torpedósunk édesanyja krónikus hörgőpanaszokkal küszködött, mert allergiás volt valamilyen anyagra a hajón, talán a festékre vagy a gépolajra, de ezeket nyilván nem lehet eltávolítani. A néni megdöbbentő iramban pusztította az antihisztamin-készletünket. Csin hadnagy, a tüzértiszt gyakorlatias javaslatot tett: az öregasszonyt ítéljük eutanáziára. A kapitány válaszképpen egy hét szobafogságra ítélte, a fejadagját levette a felére, a hajóorvosnak pedig meghagyta, hogy csak akkor adjon neki gyógyszert, ha életveszélyben van. Csin egy

szívtelen rohadék volt, de a javaslata rávilágított, hogy nincs sok lehetőségünk: jobban be kell osztanunk a készleteinket, sőt, legjobb volna újrahasznosítani, amit csak lehet. Az üres hajók fosztogatása továbbra is szigorúan tilos volt. Ha látszólag senki nem tartózkodott már a hajón, az alsó fedélzeteken akkor is ott zajongott egy-két zombi, de kifüleltük őket. Halat ugyan foghattunk volna, de nem tudtunk miből hálót készíteni, és arra se voltunk hajlandóak, hogy órákig bohóckodjunk a felszínen valami szánalmas damillal meg horoggal. A megoldás végül nem a legénységtől, hanem a civilektől érkezett. A járvány előtt többen is gazdálkodtak, értettek a gyógynövényekhez, és néhányan pár zacskó vetőmagot is hoztak magukkal. Azt mondták, ha ellátjuk őket a megfelelő eszközökkel, akkor annyi élelmet termelnek, amiből a meglévő készleteinket kiegészítve évekig elélhetünk. Merész terv volt, de nem lehetetlen. A rakétateremben volt is elég hely a veteményesnek. Ládákat és edényeket a meglévő anyagokból is összetákolhattunk, mesterséges napfénynek pedig megtették a D-vitaminkúrára használt UV-lámpák is. Csakhogy nem volt földünk. A hidroponikát, az aeroponikát meg a többi alternatív növénytermesztési módot senki nem ismerte. Termőtalajra volt szükségünk, tehát csak egyetlen megoldás maradt, amit viszont a kapitánynak alaposan át kellett gondolnia. Csapatot küldeni a szárazföldre legalább olyan veszélyes, mint körülnézni egy fertőzött hajón. A háború előtt az emberiségnek több mint a fele a tenger közelében élt, és mivel a menekültek nagy része is a víz felé indult, a partvidékeken tovább nőtt a tumultus. Először az Atlanti-óceán középső részén, pontosabban a dél-amerikai partokon keresgéltünk; a guyanai Georgetowntól lecsorogtunk Suriname-ig, aztán Francia Guyana következett. Több partszakaszon is találtunk lakatlan dzsungelt, és a periszkópos pásztázás alapján tisztának tűnt a terület. Aztán feljöttünk a felszínre, és a hajóhídról is körülnéztünk, de sehol senki. Ezután engedélyt kértem a felderítőosztag partraszállásához. A kapitány viszont még nem volt teljesen nyugodt. Megfújatta a ködkürtöt… jó hosszan, jó hangosan… és már jöttek is. Először csak néhányat láttunk. Szakadtan, mocskosan, tágra nyílt szemmel támolyogtak ki a dzsungelből. A tengerrel nem is foglalkoztak, a hullámok persze fellökték őket, így vagy visszasodródtak a partra, vagy ki a nyílt vízre. Az egyik nekicsapódott egy sziklának, szét is zúzódott a mellkasa, a törött bordák átszúrták a húsát. Feketén habzott a szája, úgy üvöltött felénk, és még próbált volna menni, kalimpált a hajó felé. Aztán még többen jöttek, egyszerre egy tucat, és perceken belül legalább százan vergődtek a vízben. És ahol így körülnéztünk, mindig ez történt. Akiknek nem sikerült kijutniuk a nyílt tengerre, azok most zombiként őrizték az összes partot, ahol csak megfordultunk. Végül sikerült valahol csapatot küldeniük a szárazföldre? [ingatja a fejét.] Túl veszélyes volt. Akkor már tényleg jobban jártunk volna a fertőzött hajókkal. Így arra jutottunk, hogy a szárazföldtől messzebb, valamiféle szigeten kell próbálkoznunk. De biztosan hallották, hogy mi történt ezeken a kis szigeteken. Hogyne. Miután elhagytuk a csendes-óceáni járőrzónánkat, már csak az Atlanti- és az Indiaióceánon mozogtunk. Sok szigetnek fogtuk a rádióforgalmát, de sokat meg is néztünk messziről. Hallottunk a tömegnyomorról, a vérengzésekről… A Kis-Antillákon történt incidenst a saját szemünkkel láttuk. Aznap este a felszínen voltunk, és a keleti szél felénk sodorta a füstöt. Persze olyan szigetekről is hallottunk, ahol nem voltak ilyen szerencsések. Amikor Szenegál partjaitól

néhány száz kilométerre, a Zöld-foki Köztársaság közelében jártunk, még nem is láttuk őket, de a jajveszékelést annál inkább hallottuk. Túl sokan voltak a menekültek, túl laza volt a fegyelem – elég, ha csak egyetlen fertőzött kerül közéjük. Ki tudja, hány sziget maradt karantén alatt a háború után? Északon a mai napig rengeteg fagyos szikla van a fehér zónában. Azt is erősen fontolgattuk, hogy visszatérünk a Csendes-óceánra, de akkor az országunk kapujában találtuk volna magunkat, csakhogy továbbra sem tudtuk, hogy a kínai haditengerészet hajtóvadászatot indított-e utánunk, vagy hogy egyáltalán létezik-e még ilyen szervezet. Csak azt tudtuk, hogy apadnak a készleteink, és persze nagyon vágytunk rá, hogy végre közvetlen kapcsolatba kerüljünk más emberekkel. Beletelt egy kis időbe, míg meggyőztük a kapitányt. A saját hadihajóinkkal semmiképpen nem akart összetűzést. Még ekkor is hű volt a kormányhoz? Igen. És hát… személyesen is érintve volt… Személyesen? Ki által?

[Hárítja a kérdést.] Járt már Manihin? A háború előtt így kellett elképzelni a tökéletes trópusi paradicsomot. Lapos, pálmafás kis szigetek veszik körbe a kristálytiszta vizű, sekély lagúnát. Azon kevés helyek közé tartozott, ahol igazi fekete gyöngyöt termeltek. A feleségemnek vettem is egy pár fülbevalót, amikor Tuamotuson töltöttük a nászutunkat. Én tehát már jártam ott, ezért arrafelé vettük az irányt. Manihi alaposan megváltozott, mióta ifjú házas hadnagyként először megpillantottam. Gyöngyök sehol, a kagylókat rég megették, a lagúna pedig tele volt kisebb jachtokkal és motorcsónakokkal. A szigeteken egymást érték a sátrak és a szedett-vedett kunyhók. Rögtönzött kenuk tucatjai ingáztak a külső korallzátony és a mélyebb vízben horgonyzó nagyobb hajók között. A mai történészek azt mondanák rá, hogy rendelkezett a „Csendes-Oceáni Kontinens” tipikus jegyeivel, vagyis olyan volt, mint a Palautól Francia Polinéziáig terjedő menekült szigetek bármelyike. Új társadalom, új nemzet jött létre – a világ minden tájáról érkező menekültek a túlélés zászlaja alatt egyesültek. Hogyan sikerült beilleszkedniük ebbe a társadalomba? Kereskedelemmel. Az volt a Csendes-Oceáni Kontinens fő tartóoszlopa. Akinek a hajóján nagyobb vízlepárló volt, az édesvizet árult. Aki műszaki cikkekkel volt megpakolva, az már javítással is foglalkozott. A Madrid Spirit például folyékony földgázt szállított, azt árulta, így tudott főzni a lakosság. Szung őrnagy édesapja, aki árutőzsdei spekuláns volt Sencsenben, nekünk is talált egy „piaci rést”. Azt javasolta, építsünk villanyvezetéket a lagúnába, és kereskedjünk a reaktorunk termelte árammal. [Elmosolyodik.]

Milliomosok lettünk… legalábbis a cserekereskedelemben: kaptunk élelmiszert, gyógyszert, mindenféle alkatrészt vagy nyersanyagot a legyártáshoz. Megépítettük a saját kertészetünket, és létrehoztunk egy miniatűr hulladék feldolgozót is, amivel az ürülékből értékes trágyát csináltunk. Az üzleteléssel be tudtunk rendezni egy edzőtermet, szereztünk egy mosogatós bárpultot, házimozi került a tiszti és a legénységi körletbe is. A gyerekeket elárasztotta a sok játék meg az édesség, már amennyi maradt ilyesmiből, de a legfontosabb, hogy folyamatosan tanulhattak, mivel a tanárok néhány nagyobb hajón nemzetközi iskolát alakítottak ki. Mindenhol szívesen láttak minket. Legénységünk tagjai és még a tisztek közül is néhányan ingyen szórakozhattak a lagúnában álló öt „mulatóhajó” bármelyikén, ami nem is csoda, hiszen a szó szoros értelmében fényt vittünk az éjszakába, a gépeik a mi áramunkkal mentek. Visszahoztuk a klímaberendezések és a hűtőszekrények rég elfeledett luxusát. Az emberek újra netezhettek, és a többség azt is nekünk köszönheti, hogy hónapok után először meleg vízzel zuhanyozhatott. Annyira népszerűek voltunk, hogy a szigeti tanács még a védelmi feladatok alól is felmentett bennünket, bár ezt a kiváltságot udvariasan visszautasítottuk. A tengeri zombik ellen védekeztek? Egy perc nyugtunk se volt tőlük. Éjszaka kimásztak a partra, felkapaszkodtak az alacsonyabb hajók horgonyláncán. Aki Manihin élt, annak tulajdonképpen „állampolgári” kötelessége volt, hogy részt vegyen a vízi és szárazföldi járőrözésben. A horgonyláncot említette. A zombik elég rosszul másznak, vagy nem jól tudom? Ha vízben másznak, nyilván jobban boldogulnak. Többnyire a horgonyláncot követve jutottak a felszínre, és ha a lánc végén lévő hajó fedélzete csak pár centivel van a víz felett… ezért történt ugyanannyi támadás a lagúnában, mint a parton. És az éjszaka volt a legrosszabb. Ezért is örültek nekünk annyira. A víz alatt és a víz felett is visszaszorítottuk a sötétséget. Mert elég dermesztő mulatság zseblámpával figyelni a vizet, aztán meglátni a horgonyláncon kúszó zombi zöldeskék körvonalait. A több fény nem vonzotta őket még jobban? De, határozottan. Az éjszakai támadások száma csaknem megduplázódott, miután a hajósok égve hagyták a villanyt. A civilek viszont sosem panaszkodtak miatta, és a tanács sem. Szerintem a többség örült, hogy fényben látja a valódi ellenséget, nem pedig a sötétben retteg a képzelt zombiktól. Meddig maradtak Manihin? Hónapokig. Nem tudom, nevezhetem-e azt az időszakot életünk legszebb hónapjainak, de akkor egyértelműen így éreztük. Kezdtünk feloldódni, lassan már nem is menekültként gondoltunk magunkra. Kínai családok is voltak a szigeten – nem holmi kínai negyedből valók vagy tajvaniak, hanem igazi kínaiak, a Népköztársaság állampolgárai. Mondták nekünk, hogy odahaza már annyira rossz a helyzet, hogy a kormány jóformán képtelen egyben tartani az országot. Nem is értették, hogy lenne bárkinek ideje és energiája egy eltűnt tengeralattjárót keresgélni, miközben a

lakosság fele megfertőződött, és a hadsereg tartalékai is egyre fogynak. Egy kis ideig úgy tűnt, otthonra találtunk a szigeten élők között, és a járvány végéig vagy akár életünk végéig is ott maradhatunk. [A fölénk tornyosuló emlékműre néz. Pekingben állítólag itt ölték meg az utolsó zombit.] Aznap éjjel Szunggal járőröztünk a parton. Egy tábortűznél megálltunk, hogy hallgassuk a szigetlakók rádióját. A műsorban éppen egy titokzatos természeti katasztrófáról beszéltek, ami Kínában történt. Még senki nem tudta, miről van szó, a világ is csak találgatott, mi sem tehettünk mást. A rádióra bámultam, háttal a lagúnának, amikor a sziget túlsó partján hirtelen kivilágosodott a tenger. Ahogy hátrafordultam, a Madrid Spirit felrobbant. Nem tudom, mennyi földgáz lehetett még benne, de a robbanás toronymagasra hatolt az éjszakában, és pillanatok alatt minden életet felperzselt a mellette álló két kis szigeten. Rögtön arra gondoltam, hogy baleset történhetett, talán megadta magát egy rozsdás szelep, vagy az egyik munkás figyelmetlen volt. Szung őrnagy viszont velem szemben állt, így pontosan látta, hogy torpedó csapódott a hajóba. A következő pillanatban megszólalt a Cseng Admirális ködkürtje. Rohantunk vissza a hajóhoz, és közben úgy elszállt a nyugalmam meg a biztonságérzetem, mintha sosem lett volna. Tudtam, hogy a torpedót valamelyik tengeralattjárónk lőtte ki. Csak azért a Madridot találta el, mert nagyobb volt a merülése, így a radaron is nagyobbnak tűnt. Hányan lehettek azon a tankeren? És a két szigeten? Hamar rádöbbentem, hogy amíg mi itt vagyunk, minden másodperccel nő az újabb támadás kockázata, ezzel pedig veszélybe sodorjuk a civileket is. Csen kapitánynak ugyanez járhatott a fejében. Ahogy a fedélzetre értünk, a hajóhídról máris hallottuk a parancsot: horgonyt fel, indulás! A villanyvezetékeket elvágták, jött a névsorolvasás, lecsapódtak a fedélzeti nyílások. A nyílt víz felé vettük az irányt, és harckészültségben megkezdtük a merülést. Kilencven méternél kiengedtük a vontatott szonárt, és rögtön hallottuk egy másik tengeralattjáró testének a pattogó hangját, amit akkor lehet hallani, ha mélységet változtat. Nem elnyújtott, szaggatott pattogás volt, mint az acéltestű hajóké, hanem gyorsan kalapált, mint a finom titánötvözet. A világon csak két ország használt titániumot a támadó tengeralattjáróihoz: az oroszok és mi. A hajócsavarlapátok száma alapján már biztosan tudtuk, hogy egy új, 95-ös vadász-tengeralattjáróval van dolgunk, amiből kettő volt szolgálatban, mikor útnak indultunk. Nem tudtuk, melyik lehet. Ez miért volt fontos?

[Most sem válaszol.] A kapitány először kerülte a harcot. Lemerültünk a tengerfenékre, egészen a homokba, a hajó végzetes mélységének közelébe. A 95-ös aktív szonárja küldte ránk a jeleket. Az impulzusok visszhangoztak körülöttünk, de nem találtak minket, mert teljesen lent voltunk a fenéken. A 95-ös ezután passzív keresésre váltott, és erős hidrofonjaival az általunk keltett zajokat fülelte. A reaktort a legalacsonyabb fokozatra állítottuk, a felesleges gépeket lekapcsoltuk, és beszüntettünk minden mozgást a fedélzeten. A passzív szonár nem küld jeleket, így nem tudhattuk, hol van a

95-ös, sőt, azt sem, hogy egyáltalán a közelben van-e még. Próbáltuk kifülelni a hajócsavarját, de ugyanolyan néma volt, mint mi. Nem moccantunk, levegőt is alig vettünk, így telt el egy félóra. A szonárpultnál álltam, és figyeltem a képernyőt, amikor Liu százados megkocogtatta a vállamat. A vontatott szonáron befogott valamit, de nem a másik hajót. Ez a zajforrás közelebb volt, és teljesen körülvett bennünket. Felraktam egy fejhallgatót. Kaparászó hangot hallottam, mintha patkányok neszeztek volna. Némán mutattam a kapitánynak, hogy ő is hallgasson bele. Nem tudtuk, mi lehet. Nem fenékáramlat volt, az nem lehet ilyen erős. Ha meg valami tengeri élőlény, mondjuk rák vagy más hasonló, akkor több ezer van a hajó körül. Nekem nagyon gyanús volt a dolog… Periszkópos pásztázást kértem, bár tudtam, hogy a kiemelkedő árboc rövid zaját a ránk vadászó hajó is meghallhatja. A kapitány engedélyt adott, mi meg összeszorított foggal hallgattuk, hogy megy fel az árboc. És aztán megláttuk. A zombik százával nyüzsögtek a hajótest körül. Egyre többen lettek, dülöngélve jöttek felénk a homokos tengerfenéken, és egymáson átmászva kapaszkodtak a hajóba, aztán foggal-körömmel nekiestek a Cseng burkolatának. Be tudtak volna jutni? Kinyithatták volna valamelyik fedélzeti bejáratot? Nem, ezek belülről hermetikusan le vannak zárva, a torpedócsöveket is védőlemezek takarják az orrban. Inkább a reaktor aggasztott bennünket, mert azt keringetett tengervíz hűtötte. A bemeneti nyílásokon ember nem fér be, de így is meg tudja akadályozni a víz áramlását. A 4-es nyíláshoz tartozó led némán villogva jelezte, hogy elzáródott a bemenet. Az egyik zombi leszedte a védőrácsot, és jól beleszorult a csőbe. A reaktormag hőmérséklete emelkedni kezdett. Ha lekapcsoljuk, nem lesz áramunk, nem tudunk továbbmenni. Csen kapitány úgy döntött, mozdulnunk kell. Nagyon lassan és a lehető leghalkabban emelkedtünk fel a tengerfenékről. De hiába, már hallottuk is a 95-ös hajócsavarját. Felfedezett minket, és támadásra készült. Hallottuk, ahogy a torpedócsöveit elárasztja a víz, és kinyílnak a védőlemezek. Csen kapitány aktív szonározást rendelt el. Így elárultuk a pontos helyzetünket, de tökéletesen célba vehettük a 95-öst. Egyszerre lőttünk. A két torpedó elhúzott egymás mellett, és persze mindkét hajó menekülni próbált. A 95-ös valamivel gyorsabb volt, és kicsit jobban kormányozható, csakhogy ott nem a mi kapitányunk vezényelt. Ő pontosan tudta, hogyan kell kikerülni a közeledő „halat”, ami sikerült is: a torpedó felettünk húzott el, a miénk meg pont akkor talált célba. A 95-ös teste hangosan felsikoltott, mint a haldokló bálna. A válaszfalak megadták magukat, ahogy a rekeszek egymás után összeroppantak. Azt mondják, olyan gyorsan történik, hogy a legénység fel se fogja; vagy azonnal elvesztik az eszméletüket a hirtelen nyomásváltozástól, vagy a robbanás gyújtja meg a hajó levegőjét. Mindenképpen gyors és fájdalommentes halált halnak – legalábbis ezt reméltük. Nekem viszont nagyon fájt, amikor láttam Csen kapitány szemében kihunyni azt a régi fényt, miközben a pusztuló tengeralattjáró jajszavát hallgattuk. [Két kezét ökölbe szorítja, aztán az orrán hangosan kifújja a levegőt, így várja a következő kérdést.] Csen kapitány egyedül nevelte fel a fiát. Jó tengerésznek nevelte, hogy szeresse és szolgálja a hazát, zokszó nélkül teljesítsen minden parancsot, és ő legyen a kínai haditengerészet legkiválóbb tisztje. A kapitány életének legboldogabb napja volt, amikor Csen Cse Hsziao alezredes

megkapta első komoly megbízását: ő lett az egyik vadonatúj 95-ös vadász-tengeralattjáró parancsnoka. És egy ilyen támadta meg magukat is, ugye? [Bólint.] Csen kapitány ezért akarta mindenáron elkerülni a flottánk járműveit. Ezért volt olyan fontos, hogy melyik tengeralattjáró támadott meg bennünket. Jobb a bizonyosság, még ha lesújtó is. Már megszegte az esküjét, elárulta a hazáját, most pedig azzal kellett szembesülnie, hogy az árulása oda vezetett, hogy talán megölte a saját fiát… Másnap nem jelent meg a reggeli szemlén, ezért a kabinjához mentem, hogy megnézzem, mi van vele. Odabent pislákolt valami fény. Megszólítottam a csukott ajtón át. Szerencsére válaszolt is, de mikor beléptem és megláttam, teljesen elképedtem. A haja megőszült – olyan fehér lett, mint a háború előtti hó. A bőre sárgásfakó volt, az arca beesett. Egy megtört, sorvadt öregembert láttam magam előtt. A holtukból feltámadó szörnyeknél sokkal borzalmasabbak, akik a szívünkben laknak. Attól a naptól fogva minden kapcsolatot megszüntettünk a külvilággal. Elindultunk a sarki jégtakaró felé, a legtávolabbi, legsötétebb, legelhagyatottabb vidékre. Próbáltuk élni a mindennapjainkat; elvégeztük a szükséges karbantartási munkákat, gondoztuk a veteményest, és legjobb tudásunk szerint neveltük, oktattuk és főleg nyugtattuk a gyerekeinket. A kapitány jókedvével a Cseng Ho Admirális legénységének jókedve is odalett. Már csak én találkoztam a kapitánnyal; én vittem neki ételt, én hoztam el a szennyesét, és én tájékoztattam mindennap a hajó állapotáról, illetve én továbbítottam a parancsait is a legénységnek. Így teltek-múltak a napok. Az egyhangúságnak akkor lett vége, amikor a szonárunk egy közeledő 95-ös tengeralattjáró jeleit észlelte. Csen kapitány harckészültséget rendelt el, és végre kijött a kabinjából. Elfoglalta a helyét a tüzérségi pultnál. „Tüzelési pozíciót felvenni, egyes, kettes csövet tölteni!” A szonártiszt jelezte, hogy az ellenséges jármű nem követi a példánkat. Csen kapitány örült ennek az előnynek. A tétovázás legkisebb jelét sem mutatta. Az ellenség elpusztul, mielőtt feleszmélne. A kapitány már majdnem kiadta a tűzparancsot, amikor hívást észleltünk a vízitelefonon. A vonal túlsó végén a fia, Csen alezredes jelentkezett, és rögtön közölte, hogy békés szándékkal jöttek, ezért kéri, fújjuk le a harckészültséget. Elmesélte, mi történt a Három Szurdok duzzasztógátnál. Ott volt az a természeti katasztrófa, amiről Manihin is hallottunk mindenfélét. Azt is megtudtuk, hogy a gát pusztulása után polgárháború robbant ki az országban, ezért támadt ránk a másik 95ös. Az a hajó a kormányhű erőkhöz tartozott, Csen alezredes viszont a lázadók oldalára állt. Az volt a feladata, hogy megtaláljon és hazakísérjen bennünket. Azt hittem, az emelkedett hangulat a hajót is kirepíti a vízből, de így is lett. Áttörtük a jégtakarót, és a két legénység boldogan rohant egymás felé a sarkköri alkonyatban. Akkor azt gondoltam, végre hazamehetünk, visszavehetjük az országunkat, kiűzhetjük az élőholtakat. De még nem volt vége. Volt még egy kötelességünk. A politbüró, a gyűlölt vénemberek gyülekezete már így is éppen eleget sanyargatta a népet, de még most is ott gubbasztottak a hszilinhoti kormánybunkerben, és továbbra is ők irányították fogyatkozó szárazföldi csapatainknak legalább a felét. Mindenki tudta, hogy soha nem fogják megadni magukat; őrült módjára ragaszkodnak a hatalomhoz, és

meggondolatlanul elpazarolják a megmaradt katonákat is. Ha folytatódik a polgárháború, Kínában csak élőholtak maradnak. Maguk pedig véget akartak vetni a harcnak. Mert csak mi tehettük meg. A szárazföldi rakétasilókat már lerohanták a zombik, a légierő gépei nem tudtak felszállni, a másik két rakétahordozó hajónk pedig a mólónál várta a parancsot, mint a jó matróz, csakhogy a holtak mindkettőre felmásztak a horgonykötélen. Csen alezredes közölte, hogy a lázadók arzenáljában már csak nálunk van atomfegyver. Minden másodpercben vagy százan vesznek oda, tehát nem késlekedhetünk, mert a holtak ugyanennyi puskagolyóval kevesebbet kapnak. Tehát rakétát lőttek a hazájukra, hogy megmentsék. Ránk hárult a súlyos feladat. A kilövés előtt a kapitány észrevehette, hogy remegek, ezért azt mondta: „Az én parancsom, az én felelősségem.” Ez a rakéta egyetlen robbanófejet vitt, de az egy hatalmas erejű, sok megatonnás prototípus volt, amit arra terveztek, hogy elpusztítsa a maguk NORAD-ját.60 A sors fintora, hogy a politbüró bunkerét szinte egy az egyben a NORAD-ról másolták. Már készültünk felhúzni a horgonyt, amikor Csen alezredes közölte, hogy a rakéta pontosan Hszilinhotba csapódott. Miközben pedig lemerültünk, már jött is a hír, hogy a kormányerők megadták magukat, és egyesültek a lázadókkal, hogy közösen küzdjenek meg az igazi ellenséggel. Tudta, hogy ezután nekiláttak a dél-afrikai terv saját változatának? Akkor hallottuk, amikor feljöttünk a jég alól. Aznap reggel körbejártam a hajót, és Csen kapitány már a tüzérpultnál ült a parancsnoki székben, a kezénél egy csésze teával. Kimerültnek tűnt, szótlanul nézte a körülötte serénykedő legénységet, és csak mosolygott, ahogy az édesapa mosolyog gyerekei boldogsága láttán. Észrevettem, hogy a teája már kihűlt, és megkérdeztem, hozzak-e helyette másikat. Felnézett rám, és rendületlenül mosolyogva, lassan ingatta a fejét. „Értettem, kapitány úr”, mondtam neki és visszaindultam a helyemre. De ő utánam nyúlt, és elkapta a kezemet, aztán megint rám nézett, de nem ismert meg. Szólt is hozzám, de olyan halkan, hogy alig hallottam. Mit mondott? „Rendes gyerek vagy, Cse Hsziao, jó fiú vagy.” Még fogta a kezemet, mikor örökre lehunyta a szemét.

60

NORAD (North American Aerospace Defense Command): az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság szupertitkos és atombiztos erődje a Colorado állambeli Cheyenne-hegy gyomrában található (a ford.).

AUSZTRÁLIA, SYDNEY

[A Clearwater Klinika Ausztrália legújabb kórháza, és a háború után épültek között egyben a legnagyobb is. Terry Knox a tizenhetedik emeleten, az „elnöki lakosztályban” fekszik. Luxuskörülmények között él, és drága, szinte beszerezhetetlen gyógyszereket kap, de ez a minimum, amit a hazája megtehet a Nemzetközi Űrállomás első és máig egyetlen ausztrál parancsnokáért. Ahogy ő mondja: „Nem rossz teljesítmény egy andamookai opálbányász fiától.” Elgyötört teste a beszélgetésünk alatt szemmel láthatóan megélénkül, még az arca is egészségesebb színt vesz fel.] Bár igaz lenne valami abból a sok sztoriból, amit rólunk mesélnek. Akkor még nagyobb hősnek képzelnének. [Mosolyog.] Az igazság viszont az, hogy mi nem ragadtunk odafent, legalábbis nem arról van szó, hogy hirtelen és váratlanul csapdába estünk. Mi láttuk a legpontosabban, mi történik a bolygón. Egyikünk se lepődött meg, amikor Bajkonurból mégsem indult el a váltószemélyzet, vagy mikor Houstonból szóltak, hogy préselődjünk be az X-38-asba.61 Bárcsak elmondhatnám, hogy senki nem akart beszállni, és a parancsot megszegve azon dulakodtunk, ki maradhat a hajón. Hogy úgy mondjam, a dolog jóval földhözragadtabb módon, észérvek alapján dőlt el. A tudósoknak és a személyzet nélkülözhető tagjainak parancsba adtam a távozást, a többiek pedig eldönthették, maradnak-e. Tudtuk, hogy az X-38-as „mentőcsónak” távozásával gyakorlatilag itt ragadunk, de ha épeszű ember belegondol, hogy mi forog kockán, akkor szerintem kizárt, hogy le akarjon lépni. A Nemzetközi Űrállomás a mérnöki tudomány egyik legnagyobb csodája. Hatalmas objektum – annyira nagy, hogy a Földről még szabad szemmel is látható. Tizenhat ország jó tíz évig építette több száz űrsétával. A szó szoros értelmében csillagászati összegbe került – csak az merné bevallani, hogy mennyi volt, akinek betonbiztos az állása. Kíváncsi volnék, meddig tartana, mennyibe kerülne a mai körülmények között megépíteni egy újat. Egyáltalán sikerülne-e? De az állomásnál is fontosabb volt az a felbecsülhetetlen és pótolhatatlan érték, amit a bolygónk műholdhálózata jelentett. Akkoriban több, mint háromezer műhold keringett odafent, hiszen az emberiség az élet szinte minden területén használta őket… távközlés, navigáció, felderítés… de mondhatnám akár az időjárás-előrejelzést is. Ez a hálózat legalább olyan létfontosságú volt a modern világban, mint az ókorban az utak vagy az ipari forradalom idején a vasút. Mi lett volna az emberiséggel, ha ezek az összekötő kapcsok egymás után lepotyognak az égről? Persze sosem törekedtünk rá, hogy mindet megmentsük. Lehetetlen lett volna, és tegyük hozzá, felesleges is. A háborús erőfeszítések szempontjából legfontosabb rendszerekre koncentráltunk, tehát mindössze néhány tucat madarat kellett a levegőben tartanunk. És már önmagában ezért is megérte maradni. Ígértek maguknak bármiféle mentőakciót? 61

Az űrállomás mentőűrhajója.

Nem, de nem is vártuk el. Egyébként nem az volt a kérdés, hogyan jutunk vissza a Földre, hanem az, hogy hogyan maradhatunk életben odafent. Kiszámoltuk, hogy a tartályokban lévő oxigénnel, a vészhelyzetben használható lítium-perklorát gyertyákkal62 és csúcsra járatott víz-újrahasznosító rendszerrel63 meg az élelmiszerkészleteinkkel nagyjából huszonhét hónapig húzhatjuk, de az élelembe már belekalkuláltuk a laborban élő kísérleti állatokat is. Oltóanyagot még egyik sem kapott, ezért ehető volt a húsuk. Még most is hallom, ahogy visítanak a kis nyomorultak, és jól emlékszem a mikrogravitációban lebegő vérfoltokra is. A vért odafent sem lehetett megúszni. Próbáltam tudományos-racionális szemmel nézni a dolgot, számolgattam a levegőből beszippantott vércseppek tápértékét, és mantráztam magamban, hogy ezt a küldetés sikeréért teszem, nem a kínzó étvágyam csillapítására. Ha az űrállomáson ragadtak, hogyan tudták pályán tartani a műholdakat? A Jules Verne-3 ATV-t64 használtuk erre a feladatra. Ez volt az utolsó teherűrhajó, amit fellőttek hozzánk, mielőtt Francia Guyana is elesett. Eredetileg úgy tervezték, hogy miután csatlakozik az állomáshoz, és kipakoltunk belőle, feltöltjük hulladékkal, aztán visszaküldjük a Földre, ahol a légtérbe érve elég.65 Mi viszont átalakítottuk, kézivezérlést és pilótafülkét szereltünk bele. Jó lett volna, ha rendes ablakot is tudunk tenni rá, mert így monitorról kellett nézni, hogy merre megyünk, ami nem volt éppen leányálom, de az sem, hogy az űrsétáimat a felszálláshoz és leszálláshoz használt biztonsági űrruhában kellett megtennem, mert az űrsétához való szkafander nem fért be a pilótafülkébe. Legtöbbször az ASTRO66 volt az úti célom, ami tulajdonképpen egy űrbéli benzinkút volt. A műholdak, pontosabban a felderítésre használt katonai típusok időnként keringési pályát változtatnak, hogy új célpontokat fedezhessenek fel. Ilyenkor begyújtják a hajtóművüket és felhasználják a magukkal vitt kevéske hidrazint. A háború előtt az amerikai hadsereg rájött, hogy jóval költséghatékonyabb Föld körüli pályán keringő töltőállomást üzemeltetni, mint újra meg újra lentről fellőni a hidrazint, méghozzá űrhajósokkal együtt. Így született meg az ASTRO, amit szintén átalakítottunk, hogy nem katonai célú műholdakat is tölteni tudjon, mert azok úgyis ritkábban manővereznek – csak akkor, ha netán letévednek a pályájukról. Az ASTRO csodás szerkezet volt, rengeteg időt spórolt meg nekünk. És tele voltunk ilyen eszközökkel. A tizenöt méteres, Canadarm nevű robotkart például az állomás külső borításának karbantartására használtuk. A virtuálisan irányított robotunk, Boba sugárhajtóművet kapott, hogy az állomás körül és távolabb, a műholdakon is dolgozhasson. Volt egy kisebb regimentnyi PSA-nk67 is. Ezek gömb alakú, lebegő robotok voltak, nagyjából akkorák, mint egy grépfrút. Ezek a műszaki vívmányok egytől egyig a mi munkánkat könnyítették meg. Bárcsak ne működtek volna olyan prímán. Naponta egy, legfeljebb két óránk volt, amikor nem kellett semmit csinálnunk. Alhattunk, edzhettünk, újra elolvashattuk ugyanazokat a könyveket, és persze hallgathattuk a Szabad Föld 62

Takarékoskodtak a vízzel, ezért nem elektrolízissel (tehát nem vízből) állították elő az oxigént. Az űrállomás háború előtti műszaki leírásából tudjuk, hogy az állomás a víz 95 százalékát képes volt újrahasznosítani. 64 ATV (Automated Transfer Vehicle): automata, személyzet nélküli teherűrhajó. 65 Az ATV másik feladata az volt, hogy rakétahajtóművével segítsen pályán tartani az űrállomást. 66 ASTRO (Autonomous Space Transport Robotic Operations): „autonóm űrszállítási robotműveletek". 67 PSA (Personal Satellite Assistant): „személyi műholdasszisztens". Ezek a robotok leginkább a kéziszámítógép (PDA) funkcióját töltötték be; segítségükkel az űrhajósok adatbázisokban böngészhettek vagy videóbeszélgetést folytathattak egymással. 63

Rádiót vagy az unalomig ismert zenéinket. Nem tudom, hányszor hallgattam meg a Redgumtól, hogy „Istenem, csak tizenkilenc voltam”. Apám kedvenc dala volt, a vietnami időkre emlékeztette. Imádkoztam, hogy ismét hasznát vegye a hadijártasságának, és anyámmal együtt átvészeljék az egészet. Nem hallottam róla, de más honfitársamról sem, miután a kormányunk átköltözött Tasmániára. Hinni akartam, hogy jól vannak, de mivel üres óráimban a többiekkel együtt én is azt figyeltem, mi történik a Földön, szinte semmiben nem reménykedtem. Azt mondják, a hidegháború idején az amerikai kémműholdak látták, mit ír a Pravda, amit a gyanútlan szovjet elvtárs olvasgat az utcán. Nem tudom, mi igaz belőle, nem ismerem az akkori eszközök műszaki tulajdonságait. De annyit mondhatok, hogy azok a modern példányok, amelyeknek leloptuk a jelét az adattovábbító műholdjaikról, azok pontosan mutatták a szakadó izmokat és a roppanó csontokat. Az áldozatok szájáról le tudtuk olvasni, hogyan könyörögnek kegyelemért, és láttuk, hogy néznek a világra, mielőtt kilehelik a lelküket. Azt is láttuk, mikor alvad meg a kiömlött vér, és hogy a szürke londoni betonon másképp mutat, mint Cape Cod fehér homokján. A kiválasztott kémmadarakat nem mi irányítottuk. A célpontjaikat az amerikai hadsereg határozta meg. Így sok csatát láttunk, például a yonkersit is, és végignéztük, ahogy az indiai katonák egyik csapata próbálta kimenteni a delhi Ambedkar Stadionban rekedt civileket, de aztán maguk is kutyaszorítóba kerültek, és végül visszavonultak a Gandhi Parkba. Olyan négyszögbe rendeződtek, mint az angol katonák a gyarmati időkben. Az alakzat működött is, de csak egy darabig. A műholdas megfigyelésben az volt a legnyugtalanítóbb, hogy a képhez nem társult hang. Nem tudhattuk, hogy az indiaiaknak fogytán a lőszerük, csak azt láttuk, hogy a zék beszorítják őket. Helikopter repült föléjük, a parancsnok meg a katonáival vitatkozott. Nem tudtuk, hogy Rádzs-Szing tábornok az, akkor még nem is hallottunk róla. Ne higgye el, amit a bírálói mondanak róla, mert nem igaz, hogy elinalt, amikor túl forró lett a helyzet. Mi mindent láttunk. Ő igenis kitartott volna a végsőkig, de az egyik embere képen törölte puskatussal. Eszméletlen volt, amikor felrakták arra a várakozó helikopterre. Borzalmas volt úgy végignézni, hogy közben semmit nem tehettünk. Egyébként volt saját megfigyelőrendszerünk is; néztük a civil kutatóműholdak képét, és persze magán az állomáson is voltak eszközeink. Ezek feleannyit se láttak, mint a katonai műholdak, de még így is dermesztően pontos képet adtak. Végignéztük, ahogy a zombik iszonyatos méretű hordái elözönlötték Közép-Ázsiát és az amerikai prérit. Több kilométeres sávokban vonultak, mint egykor a bölénycsordák. Figyelemmel kísértük Japán evakuálását is. Döbbenetes méretű megmozdulás volt. Több száz hajó, több ezer csónak… Egy idő után már nem is számoltuk, hány helikopter ingázott a háztetőktől a hajóhadig, de az északra, Kamcsatka felé húzó utasszállító repülőkből is rengeteget láttunk. Elsőként mi fedeztük fel a zombilyukakat is. Az élőhalottak egész gödröket ástak, mikor kotoréklakó állatokat üldöztek. Először azt hittük, elszigetelt jelenségekről van szó, de aztán az egész világon elterjedtek, néha többet is láttunk szinte egymás közvetlen közelében. Volt egy mező Dél-Angliában, ahol valószínűleg sok nyúl élhetett, mert tele volt különböző méretű és mélységű gödrökkel. Sok körül nagy, sötét foltokat is láttunk. Nem tudtunk rendesen ráközelíteni, de biztos, hogy vér volt. Ekkor értettem meg, hogy az ellenségünket milyen késztetés hajtja, és számomra ez volt a legborzalmasabb példa. Nem tudatosan cselekedtek, csak a biológiai ösztön vezérelte őket. Egyszer láttam, hogy egy zé megpróbált elkapni valamilyen kisebb állatot a Namíb-sivatagban – talán aranyvakond lehetett, mindenesetre jól beásta magát egy homokdűne alá. A zé próbált utánaásni, de fentről mindig odaömlött a homok. A nyomorult nem adta fel, észre se vette, csak ásott tovább. Öt napig figyeltem az elmosódott alakját.

Folyamatosan, ész nélkül ásott, aztán egyik reggel egyszer csak abbahagyta, feltápászkodott és elbotorkált, mintha mi sem történt volna. Biztos elvesztette a szagot. A vakond örülhetett. A korszerű optikával felszerelt eszközpark ellenére a szabad szemmel látható jelenségek voltak ránk a legnagyobb hatással. Mikor a kis kémlelőablakon lenéztünk sérülékeny kis bioszféránkra. Az elképesztő környezeti károkat látva megértettük, hogy az újkori környezetvédő mozgalmak miért az amerikai űrprogram kezdetén indultak. Hihetetlen sok tüzet láttunk, és nemcsak az égő épületekre gondolok, meg az erdőtüzekre vagy éppen az elolthatatlanul lángoló olajkutakra – a hülye szaúdiak gyújtották fel őket68 –, de ott volt az az istentelen mennyiségű tábortűz, vagy egymilliárd… és a kis narancsszínű pöttyök beborították a bolygót, mint előtte a lámpafény. Fentről nézve az egész Föld éjjel-nappal lángolt. A hamu és a többi szennyezőanyag koncentrációját nem is mértük meg, de úgy számolgattuk, hogy ez a mennyiség került volna a levegőbe, ha annak idején az USA és a Szovjetunió között kisebb atomháború tör ki, és ebbe nem is számítottuk bele Irán és Pakisztán csetepatéját, pedig az tényleg megtörtént. Azt a konfliktust is követtük, és rögzítettük a villanásokat meg a tüzeket, bár napokig foltokat láttam tőlük. Lassan beköszöntött a nukleáris ősz, napról napra vastagodott a szürkésbarna fátyol. Mintha idegen bolygót láttunk volna, vagy éppen a Földet, de abból az időből, amikor utoljára kihalt rajta az élet, legalábbis a nagy része. A hagyományos optika végül csődöt mondott, mert nem tudott áthatolni az egybefüggő koszfelhőn, így csak a hőszenzorokra és a radarokra hagyatkozhattunk. A Föld természetes arca eltűnt a három alapszínből álló karikatúra mögött. Ilyen rendszeren, pontosabban a Terra műhold Aster szenzorán néztük végig a Három Szurdok duzzasztógát pusztulását is. Kb. negyvenmilliárd köbméter víz sodorta a hordalékot, az iszapot, a sziklákat, fákat, autókat, házakat és a gátból is házméretű darabokat! A tajtékzó barna sárkány életre kelt, és megiramodott a kelet-kínai-tenger felé. Ha belegondolok, mi történt azzal, aki az útjába került… az emberek elbarikádozták magukat a házakban, és nem tudtak elmenekülni az ár elől, mert a zombik ott nyüzsögtek az ajtónál. Senki nem tudja, hányan haltak meg aznap éjjel. Még manapság is találnak holttesteket. [Egyik csontsovány keze ökölbe szorul, a másik pedig megnyomja a gyógyszeradagoló gombot.] És ha eszembe jut, hogy a kínai kormány hogyan próbálta kimagyarázni a dolgot… Olvasta az elnök beszédét? Mi az ő műholdjukról, a Sinosat II-ről kalózkodtuk le a közvetítést, még felirat is volt alatta. Azt mondta, „váratlan tragédia” történt. Váratlan? Tényleg? Váratlanul érte őket, hogy a gátat egy aktív törésvonalra építették? Váratlan volt, hogy egy víztározó növekvő tömege földrengéseket okozhat,69 és azt sem tudták vajon, hogy az ő gátjuk alapjai már hónapokkal a befejezés előtt megrepedtek? A rohadt szemétnek volt pofája azt állítani, hogy „elkerülhetetlen baleset” volt. Szinte minden nagyobb városba egész hadsereget vezényeltek, és közben nem bírtak odaküldeni egy-két közlekedési rendőrt a készülő katasztrófa közelébe? Nekem senki ne mondja, hogy nem tudták elképzelni, mi lesz, ha elhagyják a szeizmológiai megfigyelőállomásokat és a túlfolyók vezérlőtermét. És akkor utólag megpróbálják bemesélni, hogy mindent megtettek a gát védelméért, sőt, a katasztrófa idején a néphadsereg derék katonái az életüket áldozták az ügyért. 68 69

Máig nem tisztázott, hogy a szaúdi királyi család miért rendelte el az ország olajkútjainak felgyújtását. Bizonyított tény, hogy Afrikában a lesothói Katse-gát számos földmozgást okozott 1996-os befejezése óta.

Na most én a baleset előtt egy jó évig figyeltem a Három Szurdokot, de azok a katonák, akiket én láttam, már jóval régebben feláldozták az életüket valahol máshol. A kormány tényleg azt képzelte, hogy a nép beveszi ezt az égbekiáltó hazugságot? Komolyan azt hitték, hogy kevesebbel is megússzák, és nem lesz országos felkelés? Két héttel a forradalom kirobbanása után megkaptuk az első és egyetlen üzenetünket a kínai űrállomásról, a Jang Liveiről. Ez volt odafent a másik létesítmény, amiben személyzet is dolgozott, bár a mi egyedülálló remekművünkkel nem lehet egy lapon említeni. Elég összecsapott munka volt; Sencsou-modulokat és Hosszú Menetelés rakétákat toldozták-foldozták össze, és leginkább úgy nézett ki, mint az amerikai Skylab, amit még ’73-ban lőttek fel, és ’79-ig szolgált. Hónapokon át próbáltunk kapcsolatba lépni velük. Még abban se voltunk biztosak, hogy egyáltalán van-e fönt legénység. Mindig ugyanazt a hongkongi angol dialektusban felmondott szöveget kaptuk: tartsunk tisztes távolságot, különben „végzetes ellentámadásra” számíthatunk. Őrült nagy kár! Hiszen együttműködhettünk volna, csereberélhettünk volna az ellátmánnyal és az alkatrészekkel, megoszthattuk volna egymással a szaktudásunkat. Ki tudja, mi minden sikerülhetett volna még, ha félretesszük a rohadt politikát, és barátként viszonyulunk egymáshoz, mint a normális emberek. Aztán meggyőztük magunkat, hogy azon az állomáson soha nem volt senki, és a fenyegető üzenet is csak átverés. Annál jobban megdöbbentünk, mikor adást fogtunk az amatőr rádiónkon.70 Élő emberi hang volt, kimerült és rémült hang, de pár másodperc után vége is szakadt az adásnak. Több se kellett, már ültem is Vernébe, és megindultam a Jang felé. Ahogy feltűnt a horizonton, rögtön láttam rajta, hogy radikálisan megváltozott a pályája. Mikor közelebb értem, már azt is tudtam, miért. A mentőhajójuknak leszakadt a fedélzeti nyílása, és mivel a hajó még az állomás légzsilipén dokkolt, mindenhol pillanatok alatt elment a nyomás. Óvatosságból dokkolási engedélyt kértem. Semmi válasz. Miután a fedélzetre léptem, azonnal körülnéztem, és azt láttam, hogy az állomás akár hét-nyolc fős legénységnek is elég, viszont csak két személynek van hálóhelye és holmija. A Jangnak öt évre elegendő készlete volt élelemből, vízből és oxigéngyertyákból is. Először nem értettem, hogy miért. A fedélzeten nem találtam tudományos berendezéseket, de felderítőeszközöket sem. Mintha a kínai kormány csak azért küldte volna fel azt a két embert, hogy ott éljenek. Negyedóra nézelődés után megtaláltam az első robbanótölteteket. Ez az űrállomás tulajdonképpen csak egy föld körüli büntetőjármű volt. Ha a töltetek felrobbannak, a négyszáz tonnás monstrum szétszóródó darabjai tönkreteszik a már fent keringő objektumokat, ráadásul évekig nem lehet űrrakétát fellőni. A „felperzselt űr” taktikáját választották – ha nem lehet a miénk, másé se legyen, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Az állomás berendezései normálisan működtek. Nem volt tűz, nem láttam szerkezeti kárt, sem egyéb eseményt, ami előidézhette volna a balesetet a mentőhajó nyílásánál. Egyetlen tajkonautát találtam. Már nem élt, de még kapaszkodott a nyílás kioldókarjába. Nyomástartó űrruhában volt, csakhogy a sisakját átlőtte egy golyó. Gondolom, aki elsütötte a fegyvert, azt a vákuum kiszippantotta az űrbe. Szeretném azt hinni, hogy a kínai forradalom nem korlátozódott a Földre, és hogy az próbált jelezni nekünk, aki leoldotta a nyílást. A társa biztos védte a régi rendszert. Lehet, hogy a kormányhű fazonnak szóltak, hogy élesítse a robbanótölteteket. A másik, akit Csainak hívtak – ezt a nevet láttuk a személyes holmijain –, szóval Csai megpróbálta kiröptetni őt az űrbe, csak közben golyót kapott szegény. Szerintem egészen hihető mese. Én már csak így fogok emlékezni rá. A Jangon talált készletekkel sikerült meghosszabbítaniuk a küldetést? 70

Az űrállomásra eredetileg azért került amatőr rádió, hogy az űrhajósok beszélgethessenek az iskolásokkal.

[Feltartott hüvelykujjal helyesel.] Szétcincáltuk, kiszedtünk belőle minden használható alkatrészt. Szerettük volna összekapcsolni a két állomást, de nem voltak hozzá megfelelő szerszámaink, egyszerűen túl nagy falat lett volna. A mentőhajójukkal is visszatérhettünk volna a Földre. Volt rajta hőpajzs, hárman el is fértünk volna benne. Nagy volt a kísértés, de az állomás kezdett letérni a pályájáról, ezért azonnal döntenünk kellett: vagy lelépünk, vagy helyrepofozzuk és feltöltjük. Azt már tudja, hogyan döntöttünk. Mielőtt végleg sorsára hagytuk a Jangot, végső nyugalomra helyeztük Csai barátunkat. Beszíjaztuk a hálóhelyére, a holmiját meg áthoztuk magunkhoz, aztán néhány szóban méltattuk a hőstettét, miközben a Jang elégett a Föld légkörében. Persze az is lehet, hogy ő volt a kormányhű, nem pedig a lázadó, de így is, úgy is neki köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Három évvel tovább keringhettünk odafent; ez a kínai űrállomás nélkül nem sikerült volna. Azt hiszem, a háború egyik legnagyobb poénja, hogy a váltószemélyzetünk végül magánűrhajóval érkezett. A Space-3-ast eredetileg űrturisták föld körüli útjaira építették. A pilóta cowboykalapban, magabiztos jenki vigyorral üdvözölt bennünket: „Helló, ki rendelt kaját?” [Nevet, de rögtön felszisszen, és újra megnyomja a gyógyszeradagoló gombot.] Néha kérdezik tőlem, megbántuk-e, hogy maradtunk. A társaim nevében nem beszélhetek. A halálos ágyukon mindketten azt mondták, hogy újra végigcsinálnák. Én se mondhatok mást. Nem bánom, hogy aztán kínkeserves volt a fizikoterápia, hogy újra megismerkedtem a csontjaimmal, és eszembe jutott, miért is adott nekünk a Jóisten lábat. Nem bánom, hogy annyi kozmikus sugárzás ért a védtelenül megtett űrséták alatt meg úgy általában az űrállomás elégtelen sugárvédelme miatt. Nem bánok semmit. [Végigmutat a kórtermen és a testére kapcsolt gépeken.] Eldöntöttük, melyik utat választjuk, és szeretném azt hinni, hogy ezzel mi is megtettük a magunkét. Nem rossz teljesítmény egy andamookai opálbányász fiától. [Terry Knox három nappal az interjú után elhunyt.]

CHILE, CHILOÉ-SZIGET, ANCUD

[A főváros hivatalosan újra Santiago, mégis ez az egykori menekültbázis maradt az ország kulturális és gazdasági központja. Ernesto Olguin otthonának nevezi a Lacuyföldnyelven álló házikóját, pedig az év nagy részét egy teherhajó kapitányaként a tengeren tölti.] A történelemkönyvek „honolului kongresszus” néven említik, bár igazából Saratogakongresszusnak kellett volna nevezni, mert azt legalább láttuk, Honolulut meg nem. Két hetet töltöttünk az agyonzsúfolt hálófülkékben és az áporodott levegőjű folyosókon. A USS Saratoga repülőgép-anyahajóként kezdte, aztán lefokozott óriásként folytatta, először menekülthajó lett belőle, utána meg úszó ENSZ-központ. És nekem a „kongresszus” megnevezéssel is bajom van. Inkább csak odamenekültünk. Elvileg az új haditaktikákat és technikai megoldásokat kellett volna bemutatnunk egymásnak. Mindenki izgatottan hallgatta a britek védett autóútjairól szóló beszámolót, de a zombik ellen kifejlesztett

küzdősport, a mkunga lalem71 harci bemutatója még nagyobb sikert aratott. Célunk volt megkísérelni a nemzetközi kereskedelem bizonyos fokú újraindítását is. Ez tulajdonképpen az én feladatom volt – a hadiflottánk megmaradt hajóit integrálnom kellett az új nemzetközi állományba. Nem igazán tudtam, mit várjak a Saratogán töltött napoktól, és azt hiszem, senki nem számított a történtekre. A kongresszus első napján összegyűltünk a nyitóbeszédekre. Iszonyú melegem volt, fáradt is voltam, és csak arra vágytam, hogy ne kelljen végighallgatnom a sok bágyasztó szöveget, inkább lépjünk tovább. Aztán szólásra emelkedett az amerikai követ, és az egész teremben megállt a levegő. Azt mondta, ideje támadásba lendülni, el kell hagynunk védállásainkat, és vissza kell foglalnunk a fertőzött területeket. Először azt hittem, bizonyos jól körülhatárolható műveletekre gondol, például a lakható szigetek megtisztítására vagy a Szuezi- és a Panama-csatorna megnyitására. De nem sokáig hagyott ebben a hitben. Világosan kijelentette, hogy itt most nem kisebb taktikai rajtaütésekről van szó. Az Egyesült Államok hosszabb offenzívára készül, és mindennap előrébb nyomul, és – ahogy ő fogalmazott – „a legutolsó nyomukat is eltöröljük, lepucoljuk, sőt, ha a szükség úgy diktálja, akár leperzseljük a föld színéről”. Talán azt gondolta, hogy ha Churchillt idézi, hatásosabb lesz a mondandója. De nem lett. A teremben viszont parázs viták lobbantak fel. Egyesek azt firtatták, miért kellene még több emberéletet kockára tennünk, akár egyetlen életet feláldoznunk, ha nincs más dolgunk, csak biztos helyre húzódva csendben ki kell várnunk, amíg az ellenség egyszerűen elrohad. Hiszen a folyamat már elkezdődött, az első fertőzötteken már az erőteljes bomlás jelei mutatkoznak! Az idő nekünk dolgozik, akkor mért nem bízzuk a természetre? Mások erre azzal vágtak vissza, hogy nem minden élőhalott rohad. A későbbi fertőzöttek még fittek, erősek! Egy is elég hozzá, hogy újra beindítsa a járványt! És mi van azokkal, akik a hóhatár feletti vidékeken portyáznak? Ők mikor fognak elrohadni? Meddig várjunk? Tíz évig? Netán százig? És akik onnan menekültek el, mikor térhetnek haza? Innentől aztán elszabadultak az indulatok. A hűvösebb éghajlatú országok között persze az egykor fejlettnek nevezett államok is képviseltették magukat. A háború előtti fejlődő országok egyik küldöttje igen merészen azt vágta a fejükhöz, hogy így bűnhődnek a „déli országok népeinek” megbecstelenítéséért, kizsákmányolásáért. Hozzátette, hogy „a monopolhelyzetben lévő fehérek” most a saját problémáikkal vannak elfoglalva, ezért az élőhalottak inváziója következtében talán a világ más országai is „imperialista beavatkozás nélkül”, békében fejlődhetnek. Tehát az élőhalottak nemcsak pusztulást hoztak a világra, hanem talán igazságot is tesznek a jövőre nézve. Őszintén szólva az én népem nemigen kedveli az északi gringókat, és a családom is eleget szenvedett Pinochet alatt, úgyhogy ez az ellenszenv egyáltalán nem áll messze tőlem, de egy bizonyos ponton túl a személyes érzelmeket alá kell rendelnünk a rideg tényeknek. És hogy beszélhetünk monopolhelyzetben lévő fehérekről, mikor a háború előtt a legdinamikusabban fejlődő gazdaság Kína és India volt? Az sem kérdés, hogy a háború alatt meg Kuba gazdasága lett a legnagyobb. És hogy nevezhetjük északi ügynek a hideg országok problémáját, mikor a Himalájában vagy itt, a chilei Andokban is milliók küzdöttek az életben maradásért? Ez a felszólaló – a támogatóival együtt – nem a jövő igazságtételéről beszélt, hanem a múltért akart bosszút állni.

71

Jelentése: „az angolna és a kard", a világ elsőszámú zombiellenes harcművészeti ága.

[Felsóhajt.] Annyi mindenen átmentünk már, de még most is a homokba dugtuk a fejünket, és közben egymás torkát szorongattuk. Éppen az orosz küldött nő mellett álltam, és igyekeztem megakadályozni, hogy átmásszon a székén, mikor megszólalt egy másik amerikai. Ez már az elnök volt. A fickó nem üvöltözött, nem is próbálta helyreállítani a rendet. Csak mondta a magáét abban a nyugodt és határozott hangnemben, amit azóta szerintem egy komolyabb politikusnak se sikerült utánoznia. Megköszönte a „kollégák értékes hozzászólásait”, és bevallotta, hogy tisztán katonai szempontból valóban nem kellene túlfeszítenünk a húrt. Az élőhalottakkal folytatott küzdelemben patthelyzet alakult ki, de a jövő nemzedékei talán már úgy élhetnek a bolygón, hogy a ma még fennálló veszély nem, vagy csak alig fenyegeti majd őket. Védelmi stratégiánk tehát megmentette az emberi fajt, de mi lesz az emberi lélekkel? Az élőhalottak nemcsak az élőhelyünket és a szeretteinket vették el tőlünk, hanem sokkal többet. Mi voltunk a földön az uralkodó életforma, de megfosztottak az önbizalmunktól. Megtört, elgyötört faj lettünk, a kihalás szélére kerültünk, és már annak is örülni fogunk, ha a holnap valamivel kevesebb szenvedést tartogat a mánál. Ezt hagyjuk örökül a gyermekeinknek, ezt a feszült bizonytalanságot, amit utoljára a falombok közt bujkáló majomőseink éreztek? Milyen világot fognak így újjáépíteni? Egyáltalán sikerül-e újjáépíteniük? Folytatják-e az egykor megkezdett utat, ha tudják, hogy nem bírták visszaszerezni a jövőjüket? És mi lesz, ha abban a kényszerű jövőben újabb támadásba lendülnek az élőhalottak? Az utódaink lesznek-e olyan bátrak, hogy összecsapjanak velük? Vagy egyből feladják, és a földre vetik magukat, mert azt képzelik, hogy elkerülhetetlen a pusztulásuk? Már csak ezért is vissza kell szereznünk a bolygónkat. Be kell bizonyítanunk magunknak, hogy meg tudjuk csinálni, és ha sikerül, az lesz a háború leghatalmasabb emlékműve. Két út áll előttünk: az emberi élethez vezető hosszú, rögös út, és a másik, ami a lemondás és a közöny mocsarába húzza a föld egykor büszke főemlősét. Döntenünk kell, méghozzá azonnal. Annyira jellemző a norteamericanókra, hogy már akkor a csillagok felé kapkodnak, amikor még nyakig ülnek a trágyában. Ha ez az egész egy gringó filmben történt volna, valamelyik idióta biztos felpattan és tapsolni kezd, aztán a többiek is követik, egy arcon könnycsepp gördül, vagy valami hasonló érzelmes marhaság történik. De itt mindenki hallgatott, csak álltunk némán. Az elnök aztán bejelentette, hogy délutánra visszavonulunk átgondolni a javaslatát, alkonyatkor pedig szavazni fogunk. Mivel én tengerészeti attasé voltam, a szavazáson nem vehettem részt. A nagykövetünk szeretett Chilénk sorsáról döntött, én meg dologtalanul élvezhettem a naplementét. Ültem a kifutópályán a szélkerekek és napkollektorok között a francia meg a dél-afrikai kollégával. Próbáltuk elütni az időt, de nem akartunk a munkáról beszélni, ezért olyan közös témát kerestünk, aminek a lehető legkevesebb köze van a háborúhoz. Azt hittük, a borral nem lövünk bakot. Úgy hozta a sors, hogy mindhárman kapcsolatba kerültünk a szőlővel; egyikünk borvidéken élt, a másik valaha szőlővel dolgozott, a harmadiknak meg a családja borászkodott. Aconcagua, Stellenboch és Bordeaux kötött össze bennünket, de sajnos innen is a háborúhoz lyukadtunk ki. Aconcagua elpusztult, országunk katasztrofális napalmkísérletei során porig égett. Stellenbochban gabonát és más létfontosságú élelmiszernövényeket termeltek. Ha a lakosságot az éhhalál fenyegeti, a szőlő felesleges luxus. Bordeaux vidékét megszállták a holtak, ahogy letarolták egész Franciaországot is. Emile Renard alezredes optimizmusát kicsit morbidnak találtam. Felvetette, hogy a hullákból származó tápanyag akár jót is tehet a talajnak. Talán még a bor íze is jobb lesz, ha végre visszaszerezzük Bordeaux-t, mármint ha egyáltalán sikerül. A nap már a tengerbe lógott, mikor Renard elővett a málhazsákjából egy üveg 1964-es Chateau Latourt. Nem hittünk a szemünknek. A ’64-es elképesztően ritka és értékes évjárat volt. Abban a

borászatban akkor szokatlanul bő volt a termés, ezért úgy döntöttek, nem várnak szeptemberig, már augusztus végén megkezdik a szüretet. Szeptember elején aztán pusztító eső zúdult a vidékre, és tönkretette a termést a többi szőlőbirtokon, így a Chateau Latourt csaknem a Szent Grál magasságába emelte. Az a palack talán a fajtája utolsó képviselője volt, így tökéletesen megtestesítette a világot, amit talán soha többé nem látunk. Renard más személyes holmit nem is hozhatott magával, mikor kitelepítették. Vitte magával mindenhová, tartogatta volna… ki tudja, talán élete végéig, mert úgy festett a helyzet, hogy ilyen évjárat soha többé nem készül. De miután hallotta a jenki elnököt… [Önkéntelenül megnyalja a szája szélét, ízlelgeti az emléket.] A palack éppenséggel nem utazott királyi körülmények között, és a műanyag bögre sem igazán segített a dolgon. De nem törődtünk ilyesmivel. Minden cseppjét élveztük. Ennyire biztosak voltak a szavazás végeredményében? Abban nem, hogy egyhangúan megszavazzák, de igazam is lett. Tizenheten szavaztak nemmel, harmincegyen tartózkodtak. A nemmel szavazók legalább hajlandóak voltak vállalni a döntésük hosszú távú következményeit… márpedig következmények voltak, nem is akármilyenek. Ha azt vesszük, hogy az új ENSZ-küldöttség mindössze hetvenkét tagból állt, akkor igen csekély arányúnak nevezhetjük a támogatottságot. Nekem és két amatőr sommelier barátomnak mindez persze nem számított. Számunkra, a hazánk számára és gyermekeink számára eldőlt a kérdés: támadunk.

TOTÁLIS HÁBORÚ

A MAURO ALTIERI FEDÉLZETÉN, 1000 MÉTERES MAGASSÁGBAN A FINNORSZÁGI VAALAJARVI FELETT

[Travis D'Ambrosia tábornok mellett állok a HIK, azaz a Harci Információs Központ fedélzetén, amely a roppant méretű amerikai D-29-es főparancsnoki léghajó európai változata. A legénység csendben dolgozik a monitorok előtt. Egyik-másik időnként halkan beleszól a headsetbe – franciául, németül, spanyolul vagy olaszul nyugtázzák a léghajóra érkező jelentéseket. A tábornok egy virtuális terepasztal fölé hajolva figyeli a hadműveletet, így gyakorlatilag mindent lát.] „Támadunk.” Mikor először meghallottam ezt a szót, zsigerből rávágtam, hogy „jaj, bazzeg”. Meglepődött? [Mielőtt válaszolhatnék, már folytatja is.] Rögtön gondoltam. Biztos maga is arra számít a sokcsillagosoktól, hogy ujjongva fogadják a hírt: „hurrá, ömlik majd a vér, lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere, ti lefogjátok, mi meg jól tökön rúgjuk”, és hasonló baromságok. [Rosszallóan csóválja a fejét.] Mert a tábornokok mindig egészpályás letámadásban gondolkodnak, mint a szűkagyú iskolai futballedzők. Nem tudom, kinek köszönhetjük ezt a sztereotípiát. Talán Hollywoodnak, talán a civil sajtónak, de még az is lehet, hogy saját magunknak, mert hagytuk, hogy MacArthur, Halsey, Curtis E. Lemay meg a többi unalmas, öntelt bohóc határozza meg a rólunk alkotott képet. Onnantól az emberek azt képzelték, hogy ilyenek az egyenruhások, pedig nagyobbat nem is tévedhetnének. Halálra rémültem, mikor csatába kellett vezényelnem a fegyveres erőinket, ráadásul nem a saját bőrömet vittem vásárra, csak másokét. Elmondom, milyen ellenséggel kellett megküzdeniük. [A szemközti falon lévő képernyő felé fordul, és biccent az egyik operátornak, mire feltűnik a kontinentális Egyesült Államok háborús térképe.] Kétszázmillió zombi.72 Ekkora sereget még elképzelni is nehéz, nemhogy harcolni ellene! Ekkor már legalább tudtuk, mivel állunk szemben; volt elég tapasztalatunk, rengeteg adatot összegyűjtöttünk róluk, ismertük a testi adottságaikat, tudtuk, mi az erősségük és mi a gyengéjük, mi hajtja őket, hogy viselkednek, de még így is csak nagyon halvány esélyt láttunk a győzelemre. Mióta az egyik majom felpofozta a másikat, folyamatosan írjuk a háború kézikönyvét, de ezzel a tudománnyal most semmire nem mentünk. Új könyvre volt szükség. 72

E létszámból legalább 25 millióan latin-amerikai menekültek voltak, akik Kanadába menet vesztették életüket.

A járművekkel rendelkező egységektől a hegyi gerillákig minden hadseregnek három alapvető követelménye van. Kell hozzá sok egészséges ember, különben nincs hadsereg. Ha ez a sereg megvan, gondoskodni kell az ellátásáról, és persze vezetőt is kell adni nekik, mert akármilyen decentralizált a haderő, a katonáknak akkor is kell valaki, aki azt mondhatja, hogy „mindenki utánam”. És az élőhalottaknál ebből a három követelményből egyre se volt szükség. Olvasta a Nyugaton a helyzet változatlant? Remarque részletes képet fest a „kiürülő” Németországról; a háború vége felé egyszerűen elfogyott a katonájuk. Persze lehet számmisztikázni, hadba küldeni az öregeket meg a gyerekeket, de előbb-utóbb ők is elhullanak, és akkor tényleg nem marad senki… hacsak a megölt ellenség nem támad fel és nem áll át a mi oldalunkra. Zack viszont pontosan így működött! Akiket közülünk elpusztított, azok már ellenünk harcoltak! Csak egyféle folyamat létezett: akit megfertőznek, zombi lesz, aztán megöljük a zombit, de csak hulla lesz belőle. Mi csak gyengülhettünk, ők viszont erősödhettek is. Minden emberi hadseregnek ellátmányt kell biztosítani, de az övéknek nem kellett. Se ételt, se lőszert, se üzemanyagot. Sőt, ivóvíz és levegő nélkül is elvoltak! Tehát nem támadhattuk meg a szállítókonvojaikat, nem bombázhattuk le a raktáraikat, mert ilyenek nem is léteztek. Nem lehetett simán körbevenni és kiéheztetni őket. Ha százat bezárunk egy szobába, három év múlva ugyanúgy jönnek ki, és persze ugyanolyan veszélyesek is. Furcsa, hogy a zombi csak akkor hal meg, ha elpusztítjuk az agyát, mert csapatként sem tudnak együttműködni. Nem volt vezérkaruk, sehonnan nem kaptak parancsot, egyáltalán sehogy nem kommunikáltak egymással. Elnökük se volt, akit megölhettünk volna, és a katonai főhadiszállásukra se mérhettünk érzékeny csapást. Minden egyes zombi különálló, önműködő egység, és igazán ebben rejlett az egész harc nehézsége. Biztos hallotta már azt a kifejezést, hogy „totális háború”, mert az emberi történelem során gyakran előfordult. Nagyjából mindegyik generációban akad egy-két hólyag, aki előadja, hogy a népe „totális háborút” hirdetett ilyen-olyan erők ellen, vagyis az országban minden férfi, nő és gyerek megállás nélkül küzdött a győzelemért. Ez két alapvető okból is baromság. Először is tudjuk, hogy nincs olyan ország vagy csoport, amely képes lenne minden erejét száz százalékosan a háborúra összpontosítani, hiszen ez fizikai képtelenség. Lehet magas az a bizonyos százalék, sokan sokáig ténykedhetnek az ügyért, de hogy mindenki? Állandóan, megállás nélkül? Mi van a lógósokkal és a tudatos szabotőrökkel? Mi van a betegekkel, a sérültekkel, a nagyon kicsikkel és a nagyon öregekkel? És persze aludni, enni, fürödni és üríteni is kell. Vagy magától értetődik, hogy akkor a győzelemért szarunk? Szóval, az ember egyfelől ezért nem képes a totális háborúra. Másfelől meg azért, mert minden országnak megvannak a korlátai. A lakosságon belül találhatunk olyan csoportot, amely hajlandó feláldozni az életét, és ők az összlétszámhoz mérten akár sokan is lehetnek, de a lakosság egészének is van egy behatárolt érzelmi-pszichikai tűrőképessége. A japánoké akkor ért véget, amikor kaptak két atombombát. A vietnamiak is megtörtek volna, ha nekik is ledobunk kettőt,73 de a magasságos úristennek hála, mi hamarabb feladtuk. Ilyen az emberi háborúskodás természete – az ellenfelek igyekszenek meghaladni egymás tűréshatárát. Ezért aztán hiába emlegetjük annyiszor a totális háborút, ez a határ mindig jelen van… kivéve az élőhalottaknál. A történelemben először olyan ellenséggel álltunk szemben, aki tényleg megvalósította a totális háborút. Számukra nem létezett tűréshatár. Nem tárgyaltak, és soha nem adták meg magukat. A végsőkig harcoltak, mert velünk ellentétben ők mindannyian, a nap minden percében 73

Az amerikai hadsereg főtisztjei közül állítólag többen is nyíltan szorgalmazták az atomfegyver bevetését a Viet Kong ellen.

arra törekedtek, hogy minden élőlényt elpusztítsanak a földön. Hát ilyen ellenség várt minket a Szikláshegység túloldalán. Ilyen harcot kellett megvívnunk.

COLORADO ÁLLAM, DENVER

[Éppen befejeztük a vacsorát a Wainio családdal. Todd felesége, Allison az emeleten van, leckét ír a fiukkal, Addisonnal, mi meg Toddal a konyhában mosogatunk.] Ezzel az új hadsereggel mintha visszamentünk volna az időben. Abszolúte más volt, mint az a sereg, amiben Yonkersnél harcoltam, és ugye majdnem ott is maradtam. Itt már nem voltak tankok, nem volt tüzérség, még vontatható ágyúk sem, sőt, a könnyebb harckocsik is eltűntek, pontosabban átalakítás alatt voltak, hogy jobban használhassuk őket, ha majd visszafoglaljuk a városokat. Csak a Humveek maradtak és néhány M1117-es,74 de ezek is lőszert meg ilyesmiket hurcolásztak. Szóval gyalogoltunk, mint az állatok – olyan menetoszlopban, mint a polgárháborús festményeken. Sokan emlegették, hogy itt most kék-szürke harc lesz, főleg Zack bőrszíne és a mi új gyakorlóruhánk miatt. A terepszínű mintával már rég nem törődtek, úgyse lett volna semmi értelme. És szerintem a matrózkék volt a legolcsóbb ruhafesték, amihez akkoriban hozzájuthattak. A gyakorló leginkább a kommandósok kezeslábasára hasonlított. Könnyű és kényelmes volt. Azt hiszem, kevlárral szőtték át,75 legalábbis valamilyen harapásálló szövet volt. Tartozott hozzá kesztyű és egész arcot eltakaró maszkféleség is, ami később, a városi közelharcnál életeket mentett, nem is egyszer. Minden cuccunk kicsit retrós volt. Az agyaló úgy nézett ki, hogy azt A gyűrűk ura szereplői is megirigyelték volna. Parancsba kaptuk, hogy csak szükség esetén használjuk, de én mondom neked, gondunk volt rá, hogy minél többször hozza úgy a szükség. Érted, egyszerűen jólesett forgatni azt az acélrudat. Valahogy sokkal személyesebb lett tőle a gyilkolás, és ez felturbózta az embert. Éreztük, ahogy széthasad a koponyájuk, ami adott egy plusz löketet, mintha frankón visszaszereznénk az életünket, érted. Persze, ha a ravaszt kellett meghúzni, azt se bántam. Legfontosabb fegyverünk a rendszeresített gyalogsági gépkarabély, becenevén Kara volt. A fatusája miatt második világháborús fegyverre hasonlított; szerintem a kompozitanyagokat túl nehéz lett volna nagy tömegben előállítani. Nem tudom pontosan, hogy a Kara milyen tervezésű volt. Úgy hallottam, a Kalasnyikovról koppintották. Olyat is mondtak, hogy valójában az XM-8as támadófegyver lebutított verziója, aminek az eredeti változatát a hadsereg már bevezette volna, ha nem jön a háború. És azt is hallottam, hogy Hero City ostroma idején találták ki, ott helyben ki is próbálták, aztán legyártották az első néhány darabot, és a tervek végül átkerültek Honolulura is. Nem tudom, ezekből mi igaz, de őszintén szólva nem is érdekel. Nagyot rúgott, és csak félautomata tűzmódban működött, de a lényeg, hogy iszonyat pontos volt és soha, de soha nem ragadt be! Ha sárban dagonyáztunk vele vagy leesett a homokba, vagy napokig ázott a tengervízben, mindegy volt neki, sose hagyott cserben. Sok sallangot nem kaptunk mellé, csak egy-két pótalkatrészt, tusát meg különböző hosszúságú puskacsöveket, szóval akár messzire is 74

M1117: a Cadillac Gauge hadiipari cég négykerekű, páncélozott, gránátvetővel és könnyűgépfegyverrel felszerelt járműve. 75 A gyakorlóruha vegyi összetételét nem ismerjük, mert titkosították.

pontosan lőhettünk vele, de középtávra és közelharcra is volt csövünk, méghozzá rögtön, csak elő kellett halászni a hátiból. Aztán volt benne egy ilyen rugósbicska-szerű tüske is, nagyjából húszcentis, úgyhogy azt is használhattuk, ha az agyaló épp nem volt kéznél. Mindig azzal hülyültünk, hogy „vigyázz, a végén még kiszúrod a szemét valakinek”, mert ugye pont ez volt a feladat. Amúgy a Kara még a tüske nélkül is elég szépen teljesített közelharcban, ha meg hozzávesszük a többi extrát, akkor nem is lehet kérdés, miért becsültük meg annyira. Legfontosabb lőszerünk az 5,56-os NATO-lövedék robbanó változata volt. Nagyon kitalálták. Mikor becsapódott Zack koponyájába, felrobbant, és a szétrepülő fémdarabkák elfüstölték az agyát. Nem kellett félnünk, hogy ránk fröccsen a fertőzött szürkeállomány, és nem is kellett helyben elégetnünk a hullákat. Mikor takarítóbrigádosok voltunk, a fejüket se vágtuk le az elföldelés előtt, csak megástuk a gödröt, aztán csak úgy beleszórtuk őket. Szóval új hadsereg volt, ez a katonákra és minden másra is igaz. Változott a sorozás menete, és bokorugrónak lenni is egész mást jelentett. A régi követelmények persze megmaradtak, kellett a fizikai erőnlét meg a stabil személyiség, és továbbra is szükség volt a motivációra meg a fegyelemre még a legdurvább helyzetben is, extrém körülmények között. Csakhogy mindez molyfing, ha az ember nem tudja hosszú távon kezelni a zombisokkot. Rengeteg jó barátom a szemem láttára roppant össze a stressztől. Volt, aki simán eldőlt, mint a rohadt nád, de olyan is volt, aki saját maga vagy éppen a társa ellen fordította a fegyverét. És ez nem bátorság vagy ilyesmi kérdése. Egyszer olvastam abban a brit deszantos túlélési kézikönyvben, hogy milyen a „harcos személyiség”; családi háttere érzelmileg és anyagilag stabil, kamaszkorában még nem vonzzák a nők. Hát szóval… ezek a túlélési ökörségek… [Kezével maszturbáló mozdulatot végez.] Faszverés az egész, na. Ezek az új arcok meg jöttek mindenfelől: jött a szomszéd, a nagynéni, a nyomi helyettesítő tanár meg a hájas álomszuszék a gépjárműhivatalból. Jöttek a biztosítós patkányok és egy fickó, aki szerintem ezer százalék, hogy Michael Stipe volt az REM-ből, de nekem nem volt hajlandó bevallani. Egyébként nem is volt ez így hülyeség, hiszen aki nem felelt volna meg, az eleve a sorozásig se jut el. Mert bizonyos értelemben végül is mindenki veterán volt. Az én harcostársam, Montoya nővér, egy ötvenkét éves apáca volt. Szerintem nem is hagyta ott a rendet. Egyhatvan magas volt, és vékony, mint a piszkafa, de kilenc napig védte a vasárnapi iskolásokat egy egynyolcvanas fém gyertyatartóval. Nem tudom, egyáltalán hogy bírta megemelni azt a hátizsákot, de zokszó nélkül cipelte a needles-i gyülekezőhelytől az új-mexikói Hope határáig. Bizony, nem vicc, Hope76 volt a kisváros neve. Azt mondják, a fejesek a jó terepviszonyok miatt választották ezt a helyszínt. Sík, jól belátható vidék, egyik oldalon a sivatag, a másikon a hegyek. Szóval, azt mondták, hogy nyílt ütközetre ez a tökéletes, a település nevének semmi köze a dologhoz. Hát jól van. A hadművelet kísérleti jellegű volt, ezért nem akartak semmiféle gubancot. Yonkers óta ez volt az első nagy szárazföldi csatánk. Vagyis most rengeteg mindennek klappolnia kellett. Tehát kérdés volt, hogy a sok újdonság összeért-e. Így is mondhatjuk. Az új emberek, az új cuccok, a kiképzés, az új haditerv – ez az első nagy nekirugaszkodás volt mindennek a főpróbája.

76

„remény”

Útközben is találkoztunk néhány tucat zével. A kutyás alakulatok kiszagolták őket, aztán hangtompítós fegyverrel végeztek velük. Nem akartunk túl sokat odacsalogatni, míg el nem értük a célhelyszínt. A saját szabályaink szerint akartunk játszani. Először elrendeztük a kiskertünket: tíz méterenként sátorvasakat szúrtunk a földbe, ezek rögzítették a narancssárga fényvisszaverő szalagot. A jelölés mutatta, milyen távolságra állítsuk be az irányzékot. Néhányan kiszedték a zavaró növényeket vagy pakolászták a lőszeresládákat, de más dolgunk nemigen volt. Szóval csak vártunk, eszegettünk, feltöltöttük a hátra vehető víztartályunkat, és megpróbáltunk aludni is valamennyit, bár ez nem ment olyan könnyen. Yonkers óta rengeteget tanultunk. A fejesek azt akarták, hogy kipihenten harcoljunk. Csakhogy így túl sok időnk volt agyalni. Láttad azt a filmet, amit Elliot csinált rólunk? Van az a jelenet a tábortűzzel, mikor a gyalogok mindenféle elmés dolgot összehordanak, egymás után mesélik a sztorikat meg a jövőbeli álmaikat, és feltűnik egy szájharmonikás pofa is. Hát, nagyon nem ilyen volt. Először is fényes nappal volt, tábortűz nyilván sehol, és mindenki kussolt. Persze tudtuk, hogy a többiek is azon morfondíroznak, hogy mi a frászt csinálunk mi itt. Bejöttünk Zack házába, de felőlünk aztán meg is tarthatja… Nem is tudom, hány buzdító beszédet hallottunk „az emberi szellem jövőjéről”. Az elnök beszédét is kismilliószor megnéztük, de az elnök ugye nem jött velünk Zack portájára. A Sziklás túloldalán egész jól alakultak a dolgok, szóval miért kellett nekünk idejönnünk? Délután egy körül a kutyások rádión szóltak, hogy a dögök szagot fogtak. Megtöltöttük a fegyvereket, és elhelyezkedtünk a tűzvonalon. Az új harcmodorunk lényege a felállásban rejlett, bár erősen múltidéző volt, ahogy minden más is. Egyenes vonalban álltunk, összesen két sorban: az első volt az aktív, a hátsó a tartalék. Mikor az elöl állónak újra kellett töltenie, a tartalékos segített neki, hogy mielőbb folytathassa a gyilkolást. Azt mondták nekünk, hogy mivel mindenki vagy lő, vagy újratölt, elméletileg fel tudjuk tartóztatni Zacket, amíg van muníciónk. Már hallottuk az ugatást, a kutyák felénk csalogatták őket. A zék százával tűntek fel a horizonton. Remegni kezdtem, pedig Yonkers óta nem először volt dolgom zombikkal. LA-ben részt vettem az eltakarító hadműveletben, aztán a Sziklásban is lehúztam egy kis időt, pont mikor a nyári melegben olvadt a hó a hágókon. Mindig rám jött a remegés. A kutyákat visszaparancsolták a vonalaink mögé. Átváltottunk figyelemfelkeltő harcmodorra. Minden hadseregnek megvolt a sajátja. A britek skótdudával nyomták, a kínaiak kürtöt fújtak, a dél-afrikaiak meg zörgették a puskájukat, a lándzsájukat és az övüket, miközben zulu harci dalokat kántáltak. Nálunk az Iron Maiden jött divatba. Sose voltam valami nagy metálrajongó. Inkább a klasszikus rockot szeretem, Hendrixtől a Driving South nekem már kellően durva. De beismerem, hogy amikor ott álltunk a sivatagi szélben, és dübörgött a Trooper, nagyon bejött a cucc. A figyelemkeltés persze nem is Zacknek szólt, hanem minket kellett felspannolnia, hogy tökösebbnek érezzük magunkat. Mikor Dickinson azt rikoltozta, hogy „a biztos halálba rohansz”, én már töltött fegyverrel, adrenalintól fűtve figyeltem a közeledő hordát, és már csak azt hajtogattam magamban, hogy „gyere Zack, játsszuk le, bazmeg!” Mielőtt elérték a jelzősávot, a zene elhalkult. A szakaszvezetők elüvöltötték magukat: „Első sor, lőállásba!” Erre az egész sor letérdelt. „Célra tarts!” Visszafojtott lélegzettel vártunk, aztán leállt a zene. „TŰZ!” Az első sor hullámzott a fegyver rúgásától. A puskaropogás az automatára állított gépkarabély hangját idézte. Az első jelölősávon átlépett zék elfeküdtek. Szigorúan parancsba adták nekünk, hogy csak azokat lőhetjük le, akik átjöttek a vonalon, a többit be kell várni. Hónapokig ezt gyakoroltuk, most már a kisujjunkban volt. Montoya nővér a feje fölé emelte a fegyverét, így kellett jelezni, ha kiürült a tár. Helyet cseréltünk, kibiztosítottam a puskámat és célba vettem az

első delikvenst. Friss hús volt, maximum egy éve lehetett halott. Szőke haja koszos csomókban állt, a bőre még nem lógott a húsán, viszont felpuffadt hasán csak úgy feszült az a kifakult póló, ami régen fekete volt, de még így is el lehetett olvasni rajta, hogy „Z, MINT ZŰRÖS CSAJ”. A két szeme közé céloztam. Kék szeme volt, beesett, tejszerű… Amúgy biztos tudod, hogy a szemük nem homályosodik el, csak szétkarcolja a por, mert Zack ugyebár nem könnyezik. Ez a szétsúrolt babakék szempár nézett rám, mikor meghúztam a ravaszt. A golyótól hátraesett, a homlokán ütött lyukból meg szivárgott a füst. Fellélegeztem, megcéloztam a következő áldozatot, és ez így ment tovább. A szabályzat előírta, hogy pontosan egy másodpercenként lőjünk. Lassan, gépiesen, de stabilan. [Csettintve mutatja az ütemet.] Előtte metronómmal gyakoroltunk, a kiképzők meg folyton azt hajtogatták, hogy „ők nem sietnek, mi se rohanjunk”. Így nyugodtabbak maradtunk, és kialakult bennünk egyfajta ritmus – tempóban és gépiességben is őket kellett utánoznunk. „Csak ahogy a zombik”, mondogatták a kiképzők. [Teljesen szabályos ritmusban csettintget.] Lőttünk, váltottuk egymást, újratöltöttünk, ittunk egy-két kortyot a hátizsákba vezető csutorából, és a sandlerektől átvettük az újabb adag lőszert. Kik voltak a sandlerek? Tulajdonképpen az újratöltő csapatok tagjait neveztük így. Tartalékosok voltak, ők gondoskodtak róla, hogy sose fogyjunk ki semmiből. Mindenki adott mennyiségű töltényhevedert kapott, amit külön-külön baromi sokáig tartott volna újratölteni. A sandlerek fel-alá rohangáltak mögöttünk, és összeszedték az üres hevedereket, újratöltötték a lőszeresládából, aztán odavitték annak, aki éppen jelentkezett érte. A névnek amúgy az a története, hogy amikor a sereg elkezdte kiképezni ezeket a töltőket, az egyik nekiállt Adam Sandlert utánozni, érted, Vizesnyolcas helyett Tüzesnyolcas. A tisztek annyira nem kultiválták az elnevezést, de a töltőknek marhára tetszett. De ne gondold, hogy komolytalanok voltak. Úgy betanították őket, hogy a balettiskolában se különben. Szerintem az egész lövöldözés alatt senki nem maradt lőszer nélkül – se nappal, se éjjel. Hogyhogy éjjel? Jöttek megállás nélkül, durván beindult a láncreakció. Mert ha egy zé meglát, jön utánad, és hörög jobbra-balra. Onnan egy köpésre meghallja egy másik, az is beindul, az is hörög, meghallja egy harmadik és így tovább. Figyelj, ha elég sűrűn bóklásznak a területen, és nem szakad meg a lánc, akkor iszonyatos távolságokból is odavonzzuk őket. És ugye most azt mondtam, hogy a hörgést csak egy másik hallja meg, de még érdekesebb a játék, ha tíz, száz vagy ezer másik hallja. A hullák szépen halmozódtak, valóságos sáncot alakítottunk ki belőlük a jelzősáv mentén, és a rakás persze folyamatosan nőtt. Tulajdonképpen erődítmény jött létre körülöttünk az élőhalottak

tetemeiből, így már csak a halom tetején felbukkanó fejeket kellett szétlőnünk. Ezt is odafent találták ki. Volt egy periszkópszerű izéjük, amivel a halom túloldalára is átláttak. Műholdakról és távirányítású kémrepülőkről is figyelték a környéket, de mi ott a pusztában nem tudhattuk, mit látnak. A Land Warriort már nem használtuk, úgyhogy csak arra koncentráltunk, ami a szemünk elé került. Aztán már minden irányból támadtak, megkerülték a falat vagy eleve oldalról jöttek, de mögöttünk is egyre többen tűntek fel. A fejesek persze erre is készültek, úgyhogy VN-be rendeztek minket. Vagyis védőnégyszögbe. Egy Rádzs-Szing nevű indiai fazon fedezte fel újra. Négyzet alakba rendeződtünk, de tartottuk a kétsoros felállást, és persze közrefogtuk a járgányokat meg a többi cuccot. Erősen lutri volt, hogy így elvágtak minket mindentől. Az mondjuk világos, hogy ott Indiában csak azért nem jött össze a dolog, mert elfogyott a lőszerük, de semmilyen garancia nem volt rá, hogy ez velünk nem történhet meg. Ha odafent elcseszik a számolgatást és nem küldenek elég lőszert, vagy rosszul becsülik meg, mire számíthatunk Zacktől… Szóval Yonkers simán megismétlődhetett volna, csakhogy most senki nem élte volna túl. De volt elég lőszeretek. Az enyhe kifejezés. A teherautókat rogyásig pakolták. Volt vizünk, volt váltásunk. Aki pihenni akart öt percet, annak elég volt felemelni a puskáját; egy sandler máris ott termett, és beállt a helyére lőni. Ilyenkor az ember betolt egy Porció szeletet,77 megmosta a képét, nyújtózott egyet, dobott egy sárgát, nagyjából ennyi. Egyébként az öt percet soha senki nem kérte, de a K.O. egységek, vagyis a katonapszichológusok szigorúan figyelték a teljesítményünket. Már a gyakorlatokon is végig ott voltak, mindenkinek tudták a nevét, és azt is látták, mikor kezd megmutatkozni a harctéri stressz a teljesítményünkön, de hogy pontosan mit figyeltek, arról lövésem sincs, pedig ugye volt elég. Szóval, nem tudtuk, hogy csinálják. Ha néha előfordult, hogy mellélőttem vagy egy másodperc alatt kétszer húztam meg a ravaszt, már meg is kocogtatták a vállamat, és rögtön tudtam, hogy öt perc pihi következik. De működött a dolog. Szinte észre se vettem, és máris visszaálltam a helyemre – üres hólyaggal, elégedett gyomorral és kevesebb izomgörccsel. Rengeteget számított, és aki azt hiszi, kibírtuk volna nélküle, az próbáljon meg a mozgó lőlap közepébe találni minden másodpercben, tizenöt órán keresztül. Milyen volt az éjszaka? A járműveken lévő vörös keresőfénnyel pásztáztuk a vidéket, hogy ne zavarja a látásunkat. Az éjszakai harcban a vörös fényen kívül csak az volt a para, mikor a lövedék célba talált, mert annak is volt egy kis fényhatása, és ha a robbanószer összetétele túl erősre sikerült a gyárban, ez a fényhatás is fokozódott, de annyira, hogy a szemük is felizzott – mi ezt hívtuk viccesen vörösszem-hatásnak.

77

Energiaszelet volt, amelyet a gyors és hatékony táplálékbevitelre fejlesztettek ki.

Kiválóan gyógyította a székrekedést, főleg később, mikor éjjeli őrségben megtámadtak minket, és a fejlövés után vörösen izzott a szemük, még azután is, hogy már összeestek. [Megborzong.] Honnan tudták, hogy vége a csatának? Hogy mikor hagytuk abba a lövöldözést? [Nevet.] Végül is jó kérdés. Nem is tudom, talán hajnali négy felé már kezdtek fogyatkozni. Ritkábban tűntek fel a fejek, a hörgés is elhalkult. A tisztek ugyan nem szóltak nekünk, hogy mindjárt vége a rohamnak, de észrevettük rajtuk, ahogy a periszkópot nézegették, és ahogy beleszóltak a rádióba. Láttuk a megkönnyebbülést a képükön. Ha jól emlékszem, még éppen sötét volt, amikor eldördült az utolsó lövés. Utána már csak a pirkadatot vártuk. Azért elég sajátos volt, ahogy a nap felbukkant a hatalmas hullakráter fölött, ami teljesen körbevett minket; a gyűrű a legalacsonyabb pontján is legalább hatméteres volt és minimum harminc méter vastag. Nem tudom, hányat öltünk meg aznap, mert akárkitől kérdezed, mindenki mást mond. A tolólapos Humveek szabadítottak ki minket a hullagyűrűből. Egy-két zé még életben maradt a lassabbak közül, akik későn érkeztek a buliba vagy éppenséggel megpróbáltak felkapaszkodni a halott haverjaikon, csak mindig visszacsúsztak a halom tövébe. Mikor nekiálltunk elkaparni a hullákat, ezekkel is találkoztunk. Agyaló bácsi ebben a csatában csak ekkor mutatta meg magát. A komolyabb takarításban legalább nem kellett részt vennünk, az egy másik csapat dolga volt. Szerintem a fejesek is rájöttek, hogy nekünk egy napra ennyi is bőven elég. Még ballagtunk olyan tizenöt kilométert keletre, aztán bivakoltunk egyet az őrtornyok meg a mobilfalak78 védelmében. Kész voltam, mint a házi feladat. Nem emlékszem a vegyszeres zuhanyra, se arra, hogy beadtam a cuccomat fertőtlenítésre, a puskámat meg átnézésre: egyszer se ragadt be, de a szakaszban másé se. És az is kiesett, hogy bebújtam a hálózsákba. Másnap nyugodtan alhattunk, nem zargattak minket, azt eléggé élveztem. Aztán felébredtem a nagy dumálásra; mindenki pofázott, röhögött, ment a sztorizás ezerrel. A hangulat totál az ellenkezője volt a két nappal azelőttinek. Nem is nagyon tudom leírni, hogy éreztem magam. Talán ekkor jöttem rá, hogy részese vagyok „a jövő visszaszerzésének”. Azt viszont tudom, hogy rég nem voltam olyan jól, a háború kezdete óta biztosan nem. Tudtam, hogy kőkemény küzdelem vár ránk, és azt is tudtam, hogy ez a hadjárat csak a kezdet, de aznap este az elnök is megmondta, hogy ez már legalább a vég kezdete.

NEBRASKA ÁLLAM, AINSWORTH

[Darnell Hackworth szerény, halk szavú ember. Feleségével veteránotthont üzemeltet a hadseregben szolgált kutyák számára. Tíz éve még majdnem minden államban működtek ilyen otthonok, ma már csak ez az egy létezik.] 78

Hatalmas, összecsukható tárolóládák láncolata, amelyeket földdel vagy más törmelékkel töltenek meg.

Azt hiszem, sosem fogják őket igazán megbecsülni. Van az a kis mesekönyv, az Okos kutyák, de az elég egyszerű, és tulajdonképpen csak egy szem dalmatáról szól, aki segít egy árva gyereknek biztonságos helyre jutni. A könyv semmilyen formában nem szól a hadseregről, pedig az elveszett gyerekek felkutatása igazán eltörpül a kutyák többi erőfeszítése mellett. Először csak szűrésre használták a kutyákat, ők szagolták ki a fertőzötteket. A legtöbb országban egyszerűen átvették az izraeli módszert, vagyis átküldték a népet a ketrecbe zárt kutyák előtt. Muszáj volt ketrecbe rakni őket, különben megtámadták volna a vizsgált személyt vagy egymást, sőt a vezetőjüket is. A háború elején rengetegszer történt ilyesmi – a kutyák egyszerűen bepörögtek. Nem számított, hogy rendőrkutyák vagy katonakutyák voltak, mert az önkéntelen, ösztönös félelem hajtotta őket. Megszöksz vagy megszoksz – csakhogy ezeket a jószágokat úgy nevelték, hogy megszokás helyett is támadjanak. Sok vezető így vesztette el a kezét vagy a karját, de olyan is volt, akinek elharapták a torkát. A kutyákat ezért nem lehet hibáztatni. Végső soron az izraeliek is pont erre az ösztönre alapoztak, és meg is mentettek vele több millió életet. Szóval remek program volt, de mondom, a kutyák ennél sokkal többre voltak képesek. Az izraeliek után sok más országban is kizárólag passzívan használták a félelemösztönüket, mi viszont arra gondoltunk, hogy ez az ösztön akár a kiképzésben is szerepet kaphatna, elvégre mi, emberek is megtanultunk bánni vele, és annyival azért nem vagyunk okosabbak a kutyánál. Minden a kiképzésen múlt, amit viszont korán el kellett kezdeni; a háború előtti munkakutyák közül még a legfegyelmezettebbek is meg tudtak őrülni. A járvány után született kölykök viszont gyakorlatilag úgy jöttek világra, hogy már az orrukban volt a holtak szaga, mert ott volt a levegőben, még ha mi nem is éreztük, de pár molekula is elég volt hozzá, hogy tudat alatt rögzüljön. Ettől persze még nem lett belőlük tökéletes katona. A beavatás volt az első és legfontosabb mozzanat. Fogtunk egy rakás kölyköt – véletlenszerűen összeválogatva vagy akár egy alomból – és beraktuk őket egy dróthálóval kettéválasztott szobába. Ők kerültek az egyik felébe, Zack a másikba. Nem kellett sokáig várnunk a reakciót. Az egyik csapatot B-nek neveztük, ők sírtak, nyüszítettek, szóval vesztettek. Az A-sok egész máshogy reagáltak. Azok a kölykök farkasszemet néztek Zackkel, és ez volt a lényeg. Nem hátráltak meg, csak vicsorogtak és azt morogták: „takarodj innen a picsába!” Volt önuralmuk, és ez a programban is kulcsfontosságú volt. Szóval, ők tudtak uralkodni magukon, de ez nyilván nem jelentette azt, hogy mi is uralkodhatunk rajtuk. Az alapképzés igazából a szokványos, háború előtti módon zajlott. Ki kellett derítenünk, bírják-e a fizikai erőpróbákat, tudnak-e parancsot teljesíteni, megvan-e bennük a kellő intelligencia és fegyelem, hogy katonák lehessenek. Kemény menet volt, a jelöltek hatvan százaléka lemorzsolódott. Sok újonc csúnyán megsebesült, egy részük bele is halt. Manapság embertelennek nevezik, ami a kutyákkal történt, de a vezetőikkel már nem ilyen együtt érzőek. Pedig nekünk is mindent végig kellett csinálnunk, ott voltunk mellettük a legelső naptól kezdve a tízhetes egyéni kiképzés végéig. Komoly munka volt, főleg amikor valódi ellenséggel gyakoroltunk. Tudtad, hogy mi használtunk először zombikat a kiképzésen? Megelőztük a gyalogságot, a deszantosokat, de még a Willow Creek-i pilótaképzőt is. Mert csak így lehetett kideríteni, hogy élesben menni fog-e a feladat – akár egyedül, akár csapatban. És máshogy nem tudtuk volna őket annyiféle küldetésre indítani. A csalikutyákat Hope után ismerte meg a világ. Egyszerű volt a feladatuk; megkeresték Zacket, aztán odacsalták a tűzvonalba. Az első időszakban ezek a kutyák még elég gyorsra vették a figurát – ugattak, szaladgáltak, aztán iszkiri a tűzvonal felé. Később már nem siettek annyira. Megtanítottuk nekik, hogy elég, ha csak pár méter távolságot tartanak és lassan, óvatosan hátrálnak, mert így több célpontot tudnak összeterelni.

Egyébként volt olyan csapatunk is, amit kimondottan terelésre tanítottunk be. Mikor például még nem álltak fel a lövészek, Zacket se akartuk túl hamar odacsalni. A társunk ilyenkor megkerülte a fertőzött körzetet, és a katonáktól távolabbi oldalon kezdett ugatni. Sok bevetésnél használtuk ezt a módszert, és ez vezetett a lemming-taktikához is. A denveri előrenyomuláskor találtunk egy magasabb épületet, ahova véletlenül bezártak néhány száz menekültet, de sajnos egykét zével együtt. Mire odaértünk, mindenki átfordult. A mieink már berontottak volna az épületbe, de az egyik terelőkutya egyszer csak fogta magát, felszaladt a szemközti ház tetejére, és torkaszakadtából ugatott, hogy Zacket a felsőbb emeletekre csalja. Az egész úgy ment, mint az álom. A zék kimásztak a tetőre, meglátták a prédát, elindultak felé, aztán szépen lezuhantak. A lemming-taktika rögtön be is került a nagykönyvbe. És a gyalogosok is használták, ha éppen nem volt kutyájuk. Kimásztak a háztetőre, és onnan szólongatták a közeli épületekben kóválygó zéket. A kutyás csapatok legfontosabb és leggyakoribb feladata kétségkívül az önálló és a kísérő felderítés volt. Utóbbinál egy szokványos egységhez kapcsolták őket, mint a rendes háborúban. És itt térült meg a kiképzésbe fektetett energia. Kilométerekről kiszagolták Zacket, ráadásul mindig úgy jeleztek, hogy tudtuk, mire számítsunk. A vakkantások számából és hangmagasságából mindent megtudhattunk. Amikor pedig teljes csendre volt szükség, a testbeszéddel is hibátlanul kifejezték magukat. Úgy görbítették a hátukat, hogy abból megállapíthattuk, mennyire hajtja őket az indulat. A jó vezető már néhány bevetés után tökéletesen értette a társa minden rezdülését, márpedig nálunk csak jó vezetők voltak. Ezek a cserkészkutyák találták meg a félig elmerült rémeket a sárban és a lábatlan példányokat a magas fűben, ezzel pedig rengeteg életet mentettek meg. Nem is tudom, hányszor hálálkodtak nekünk a gyalogok, amikor rejtőzködő zét találtunk, ami mondjuk lábon harapta volna őket, ha mi nem szólunk. Az önálló felderítésen a társunk egyedül merészkedett az ellenséges vonalak mögé. A bátor jószágok sokszor napokig kutyagoltak, hogy teljesen felderítsék az adott területet. Különleges hámot viseltek, amin volt videokamera és műholdas nyomkövető, így valós időben láttuk a célpontok számát és elhelyezkedését, amit felvittünk az előre betöltött térképre. Azt hiszem, műszakilag komoly bravúrnak számított, mert utoljára a háború előtt tudtuk így figyelni a terepet. A fejesek imádták a módszert, én viszont túlságosan aggódtam a társamért. Nem is tudom elmondani, mennyire nyomasztó volt a tudat, hogy én egy számítógépekkel telezsúfolt, klimatizált teremben vagyok, engem nem érhet baj, de a társamon nem tudok segíteni. Később a hámokra adó-vevőt is raktak, hogy egy kis hangszórón keresztül irányíthassuk a kutyát, vagy legalább visszahívhassuk a bázisra. De én ezt sosem használtam. A kutyákat már kezdettől fogva úgy kellett nevelni, hogy engedelmeskedjenek a hangszóróból jövő parancsnak is, de akit egyszer már betanítottunk, azt nem lehetett átképezni; hiába szólt neki rádión a gazdája, kutyába se vette. Na jó, ez gyenge volt. Sok ilyen ócska poént hallottam az idióta hírszerzőktől, mikor a rohadt monitort bámulták, én meg ott álltam mögöttük. Kis híján magukhoz nyúltak, annyira el voltak szállva a kis játékszerüktől. [Csóválja a fejét.] Szóval csak álltam ott, feszengtem, mint akinek tüske van a seggében, és egyenes adásban néztem, ahogy a társam átvergődik valami erdőn, mocsáron vagy településen. A lakott terület volt a legkeményebb dió, de az én egységem éppen erre szakosodott. Hallottál már Houndvárosról?

Ha nem tévedek, a Katonai Kutyakiképző Városi Harc Központjára gondolsz. Igen, de az egy egész város volt, az oregoni Mitchell városa. Lezárt területen állt, a lakosság már rég elhagyta, de életerős zék még bőven bóklásztak benne. Hát ez volt Houndváros, de inkább Terriertanyának kellett volna hívni, mert Mitchellben főleg kis testű terrierek éltek. Skót terrierek, Norwichek, Jack Russellek, akik ügyesen lavíroznak a törmelékhalmok között, és kis termetüknek köszönhetően akkor is könnyen megléphetnek, ha sarokba szorítják őket. Én egy tacsival dolgoztam. A tacskók a városi harc igazi fenegyerekei voltak – szívósak, okosak, és szűk helyeken is teljesen otthonosan mozogtak, főleg a kisebb fajták, például a törpetacskók. Tulajdonképpen erre is tenyésztették ki őket; a német nevük, a „Dachshund” szó szerint borzebet jelent. Azért volt olyan virsliformájuk, hogy beférjenek a szűk borzkotorékba is, szóval fajtájuknál fogva remekül elboldogultak a városi hadszíntér járataival és szűk tereivel. Simán átmentek a csatornacsövön, a szellőzőjáraton meg a gipszkarton falak két táblája között, de közben megőrizték a hidegvérüket is, amire nagy szükség volt a túléléshez. [A beszélgetés félbeszakad, mikor egy kutya – szinte végszóra – odasántikál Darnellhez. Idős állat, a pofája egészen ősz, a fülén és a farkán is elég ritkás a szőr.] [A kutyához szól:] Szia kislány… [Darnell gyengéden felemeli és az ölébe fekteti. Egész kicsi kutya, talán három-négy kiló lehet. Valamelyest hasonlít a rövidszőrű törpetacskóra, de annál kevésbé hosszúkás a teste.] [A kutyához:] Hogy vagy, Mázli? Jól, ugye? [Megint hozzám szól.] Az igazi neve Maisey, de mi sose hívtuk így. Szerintem a Mázli jobban illik rá. [Egyik kezével a kutya hátsó lábait masszírozza, a másikkal meg a nyakát Az öreg jószág hálásan pislog a gazdájára, és megnyalja a kezét] A fajtiszták mind kihullottak. Túl idegesek, túl sok testi bajuk van, de nem is meglepő, hiszen ezeket az állatokat a külsejük miatt tenyésztik. Az új generáció [az ölében heverő korcsra mutat] csakis keverékekből állt, mert mi arra törekedtünk, hogy az állatoknak minél jobb legyen a fizikai és szellemi állóképességük. [Mázli közben elszundított, ezért Darnell halkabban folytatja.] Szívósak voltak, és rengeteget taníthattunk nekik; az önálló felderítést például nemcsak egyedül, hanem csapatban is megtanulták. Amikor ugyanis messzebbre kellett eljutniuk, az mindig veszélyes volt, főleg terepen. Zack mellett az elvadult kutyák is fenyegették őket. Emlékszel, milyen borzalmasak voltak? A házikedvencek meg a kóbor állatok gyilkos falkákba tömörültek… Állandó gondot jelentettek, főleg amikor a mieink áthaladtak valami kevésbé fertőzött vidéken, mert ezek leginkább ott portyáztak. Sok önálló felderítésnek lett így csúnya vége, de aztán jöttek a kísérőkutyák.

Mázlinak is volt kettő. Az egyiket Pongónak hívták, pitbull-rottweiler keverék volt, a másiknak meg Csini volt a neve, de a fajtáját nem tudom… félig juhászkutya, félig sztegoszaurusz. Mázlit a közelükbe nem engedtem volna, de még az alapképzésről ismertem a vezetőiket. Ezek a kutyák elsőrangú kísérők voltak. Tizennégyszer futamították meg a falkákat, és kétszer keveredtek komoly verekedésbe. Csini üldözőbe vett egy százkilós masztiffot és szabályosan összeroppantotta a fejét. A hámon mikrofon is volt, úgyhogy hallottuk a reccsenést. Én meg azzal küzdöttem a legtöbbet, hogy Mázli ne bővítse ki önkényesen a feladatkörét, és csak a saját dolgára figyeljen. Mert ő is mindig verekedni akart. [Mosolyogva néz az alvó kutyára.] De a másik kettő tényleg jó kísérő volt, Mázli velük mindig rendben végrehajtotta a feladatát, meg is várták, és aztán együtt jöttek haza, sőt, útközben még egy-két zét is leterítettek. De a zombik húsa mérgező, nem? De… ja értem, mire gondolsz, de ők sose haraptak, abba bele is pusztultak volna. A háború kezdetén sok elhullott kutyát láttunk mindenfelé. Csak hevertek élettelenül, sérülés nem volt rajtuk, ebből tudtuk, hogy fertőzött húsába haraptak. Ezért is volt létfontosságú a kiképzés. Megtanulták a helyes önvédelmet. Van, amiben Zack felülmúlja az embert, de az egyensúly nem az erőssége. A nagyobb kutyák simán hátba lökték őket, szépen arcra is estek. A kisebbek a gáncsolásban jeleskedtek, de a térdhajlatnak is szívesen nekiszaladtak. Mázlinak ez volt a kedvenc fogása, hanyatt is estek tőle a holtak! [A kutya fészkelődik.] [Mázlinak:] Jaj, bocs, kislány… [ismét megvakargatja a tarkóját.] Szóval, míg Zack feltápászkodott, nyertünk legalább öt másodpercet, néha tízet, tizenötöt is. Balesetek persze ilyenkor is előfordultak. A zé ráesett a kutyára, eltörte valamelyik csontját… És nyilván nemcsak a fellökésnél történhetett baj; egyik-másik kutya munka közben csúszott árokba vagy szakadékba… Ha közel volt az egységük, a vezetőjük gyorsan felkapta, és biztos helyre vitte őket, a többségük gyógyulás után vissza is tért az aktív állományba. És amikor mégsem így történt? Ha túl messze volt a segítség, mondjuk csalizás vagy önálló felderítés közben érte őket baleset… olyankor nem mehettünk értük, Zack viszont könnyen elérhette őket… éppen ezért kérvényt nyújtottunk be, hogy a hámra kis „kegyelembombát” is rögzítsenek, amit felrobbanthatunk, ha a helyzet végképp kilátástalan. Persze elutasították. „Ilyen célra nem pazarolhatunk értékes eszközöket.” Mekkora faszfejek voltak… A sebesült katona szenvedésének véget vetni pazarlás, de mikor valamelyik nagyon okos feldobta, hogy kamikazénak is használhatjuk őket, azon bezzeg elgondolkodtak! Pontosan miről szólt ez az elképzelés? Mindjárt elmondom. Engem leginkább az bosszant, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy rábólintsanak. Szóval, egy vezérkari ökör olvasta, hogy az oroszok „aknakutyákat” vetettek be a

második világháborúban; az volt a dolguk, hogy a rájuk szíjazott robbanószerkezettel beszaladjanak a náci tankok alá. Sztálinék utána egyébként megszüntették a programot, mert a helyzet már nem volt annyira kétségbeejtő – mi pont ezért nem is kezdtük el a sajátunkat.79 Szerintem kurvára kétségbe van esve, akinek ilyesmi az eszébe jut. Sosem fogják beismerni, de valószínű, hogy attól féltek, hogy megismétlődik az Eckhartincidens. Arra aztán felfigyeltek. Hallottál róla, ugye? Szegény Eckhart őrmester asszony, Isten nyugosztalja… Tapasztalt kutyavezető volt, az Északi Hadtestnél szolgált. Én sosem találkoztam vele. A társa szakadékba esett, és lábát törte, mikor csaliztak Little Rock közelében. A zombihorda pár méterre volt a kutyától, de Eckhart rögtön puskát ragadott, és le akart menni érte, csakhogy valami tiszt az arcába mászott, és nekiállt a szabályzatról meg más marhaságokról fröcsögni, mire a nő átküldött egy fél hevedernyi lőszert a fickó száján. A rendészek persze rögtön legyűrték, és a földre szorítva kellett végighallgatnia, ahogy a holtak végeznek a társával. És vele mi történt? Felakasztották, nyilvános kivégzés volt nagy csinnadrattával. Egyébként meg tudom érteni, de tényleg. A fegyelem meg a szabályzat volt az első, az volt a mindenünk. De kurvára komolyan mondom neked, hogy utána igenis változott a helyzet. A vezetőknek megengedték, hogy a társuk után menjenek, még ha ezzel magukat is veszélybe sodorták. Már nem is tartottak minket teljes értékű katonának, csak félnek számítottunk, mert a hadsereg végre hajlandó volt összetartozó csapatként tekinteni ránk, és nagy nehezen felismerte, hogy a kutya nem alkatrész, amit egyszerűen kicserélhetünk, ha tönkremegy. Végre utánanéztek a statisztikában, hány vezető nyírta ki magát, miután elvesztette a társát. Mert a seregben messze nálunk volt a legmagasabb az öngyilkossági arány. Magasabb, mint az elit kommandónál vagy a sírfeltáróknál, de még a China Lake-i80 beteg gennyládákon is túltettünk. Houndvárosban tizenhárom különböző ország kutyavezetőivel találkoztam, és mind egy véleményen voltunk. Földrésztől, családi meg kulturális háttértől függetlenül mind ugyanúgy éreztünk. Ki képes feldolgozni ekkora veszteséget? Akinek sikerül, abból eleve nem is lehet kutyavezető. Mi is külön fajta voltunk, hiszen erős kötődést alakítottunk ki egy olyan élőlénnyel, aki nem is a fajtársunk. Sok barátomat pontosan ugyanaz hajszolta öngyilkosságba, amitől mi lettünk az egyik legsikeresebb alakulat az egész kurva hadseregben. És rajtam is ezt látták a katonák, amikor összeakadtam velük egy elhagyatott úton, valahol a coloradói Sziklásban. Elmenekültem az atlantai lakásomból, és már három hónapja úton voltam, azóta felváltva szaladtam és bújtam, közben meg guberáltam. Angolkóros lettem, gyötört a láz, csontsoványra fogytam, vasággyal együtt ötven kiló voltam. Két ürge tüzet rakott egy fa tövében, mellettük hevert ez a kis korcs. A lábait meg a pofáját cipőfűzővel összekötözték, a fején alvadt vért láttam. Csak feküdt ott üveges szemmel, és halkan sírdogált. Aztán mi történt? Igazából nem is emlékszem. Az biztos, hogy az egyiket baseballütővel lecsaptam, mert mikor a földre zuhant, a törött ütő ott maradt a vállára hajolva, és ezt később én is láttam. A gárdisták 79

Mr. Hackworth bizonyára nem tudott róla, hogy 1943-ban az amerikai hadsereg is kiképezte a saját tankelhárító kutyáit, bár végül nem vetette be őket (a ford.). 80 China Lake a kaliforniai Mojave-sivatagban található, itt működik a haditengerészet fegyverkísérleti telepe.

akkor értek oda, mikor már a másik fickó arcát gyepáltam. Alig ötvenkilósan, félholtan majdnem halálra vertem az ürgét, úgy szedtek le róla, aztán odabilincseltek egy autóroncshoz, és lekevertek pár egyformát, hogy észhez térjek. Erre már emlékszem. Az ürge, akit elsőnek támadtam meg, közben feltápászkodott, a karját fogdosta, a haverja meg csak hevert mozdulatlanul, vérző fejjel. A hadnagy rám üvöltött, hogy „nyugodj már le, bazmeg!” Aztán azt mondja: „Mi bajod van? Mit művelsz a haverjaiddal, te szerencsétlen?” Erre megszólal a törött karú: „Egy faszt a haverunk, most látom először! Ez egy dühöngő őrült, a kurva anyját!” Én meg csak azt hajtogattam, hogy: „Ne bántsátok a kutyát, ne bántsátok…” A gárdisták csak röhögtek. Az egyik ott úristenezett, mikor meglátta a két marhát. A hadnagy bólintott, aztán rám nézett. „Na komám, volna neked egy állásajánlatunk.” Hát így kerültem a seregbe. Ha ugye Mohamed nem megy a hegyhez… [Darnell megsimogatja Mázlit, mire az fél szemmel felsandít, és megcsóválja kopasz farkát.]

Mi lett a kutyával? Bár előadhatnék valami Disney-féle hepiendet, mondjuk hogy ő lett a társam vagy egy egész gyerekotthont mentett ki a tűzből. Mielőtt megkötözték, egy kővel is fejbe verték, amitől beszakadt a dobhártyája, így az egyik fülére teljesen megsüketült, a másikra is félig. A szaglása viszont megmaradt, és kiváló patkányfogó lett belőle annál a családnál, amelyik befogadta. Annyi rágcsálót vadászott össze, hogy egész télen nem volt gondjuk az élelemre. Szóval, ez végül is hepiend, csak mikiegérpörkölttel. [Kuncog.] És mondjak valami észvesztőt? Én előtte utáltam a kutyákat. Tényleg? Gyűlöltem és megvetettem őket; úgy voltam velük, hogy koszos, büdös, nyáladzó bolhazsákok, megdugják a lábad, ha meg ráfekszenek a szőnyegre, olyan szaga lesz, mintha ráhugyoztak volna. Hú, de utáltam őket. Az a fajta voltam, aki elmegy hozzád vendégségbe, de a világért se simogatja meg a kutyádat. A melóhelyen is mindig körberöhögtem azt, aki kutyás képet rakott az asztalára. Ismered azt a típust, aki rögtön a sintérrel fenyegetőzik, ha a szomszéd kutyája kettőt vakkant éjszaka. [Magára mutat.] Na, ez voltam én. Egy sarokra laktam egy kisállat-kereskedéstől. Munkába menet mindennap elhajtottam előtte, de sosem értettem, hogy képesek ezek az érzelgős, szociálisan fejletlen lúzerek annyi pénzt kicsengetni egy nagyra nőtt, ugató hörcsögért. Miután kitört a járvány, a holtak odagyűltek az üzlet elé. Nem tudom, hová tűnt a tulaj; csak lehúzta a rácsot, az állatokat meg bent hagyta. A szobám ablakából hallottam őket. Éjjel-nappal, megállás nélkül vonyítottak. Kiskutyák voltak bent, pár hetesek, érted. Rémült gyerekek, akik egyre csak sírtak, hogy jöjjön már az anyu, vagy bárki, csak segítsen rajtuk. És azt is hallottam, ahogy egymás után elpusztultak. Elfogyott a vizük, elfogytak a segélykérő hangok. De a holtak nem jutottak be. Még akkor is ott tömörültek, amikor elmenekültem a lakásból. Úgy rohantam el a bolt mellett, hogy oda se néztem. De mit tehettem volna? Nem volt fegyverem, oktatáson se voltam. Nem tudtam volna gondjukat viselni. Azt se tudtam, velem mi lesz, el tudom-e látni magam. Mit tehettem volna…? Valamit, bármit.

[Mázli álmában felsóhajt. Darnell gyengéden megsimítja.] Valamit csak tehettem volna.

OROSZ ORTODOX BIRODALOM, SZIBÉRIA

[E nyomortanya lakói a legprimitívebb körülmények között tengődnek. Nincs áram, nincs folyó víz. A környező erdő fáiból összetákolt védőfal mögött hevenyészett viskók támasztják egymást – a legkisebb Szergej Rizskov atyáé. Valóságos csoda, hogy az öreg pap még most is viszonylag jól tartja magát. A járásából látom, hogy a háború alatt és azóta is többször megsebesült, a kézfogásán pedig érzem, hogy minden ujját eltörték. A mosolyra tett halovány kísérlete elárulja, hogy amelyik foga nem rohadt feketére, azt már régen kiverték.] Elmondom magának, hogyan lettünk „vallásos állam”, és hogyan indíthatta el a folyamatot egy magamfajta senki, de előbb tudnia kell, miféle háborút vívtunk mi az élőholtakkal. Ha ezt megérti, a többi is menni fog. Jól ismert, régi szövetségesünk Tél tábornok volt. A csontig hatoló hideget elnyújtotta és még tovább fokozta a szürke égbolt, így volt időnk felkészülni hazánk felszabadítására. Mi két fronton harcoltunk, nem úgy, mint maguk az Államokban. Nekünk nyugaton természeti akadálynak ott volt az Urál, délkelet felől meg özönlöttek hozzánk az ázsiaiak. Szibériában végül sikerült stabilizálnunk a helyzetet, de teljes biztonságot nem tudtunk teremteni. Indiából és Kínából embertelen menekültáradat érkezett, velük pedig sok fertőzött, akik tavasszal felengedtek, és ez azóta is minden évben megismétlődik. E téli hónapok alatt tehát átszerveztük a haderőt, rendbe szedtük a lakosságot, és leltárba vettük, majd elosztottuk a katonaság hatalmas hadikészleteit. A többi országgal ellentétben nálunk a háború alatt nem létezett komoly ipar. Oroszországban nem volt Stratégiai Források Hivatala sem, hiszen az ipar nálunk annyiban merült ki, hogy megpróbáltunk mindenhonnan élelmet szerezni, nehogy éhen haljon a lakosság. Ugyanakkor az is igaz, hogy előtte a hadiiparra voltunk berendezkedve. Tudom, hogy maguk ott, Nyugaton mindig élcelődtek ezen a balgaságunkon. „Na, a paranoiás Iván csak tankot meg puskát gyárt, pedig a népe inkább autót és vajat szeretne.” Tény, hogy a Szovjetunió elmaradott volt, és egyáltalán nem működött hatékonyan. Az is tény, hogy a rendszer csődbe vitte az országot, mert minden pénzét az irgalmatlan mennyiségű hadieszközre fordította, de mikor a hazának szüksége volt rá, ez a roppant készlet mentette meg a gyermekeit. [A háta mögé mutat. Foszladozó, kifakult poszter lóg a falon: egy öreg szovjet katona kísértetszerű alakja otromba géppisztolyt nyújt le a mennyországból egy hálás orosz fiatalember kezébe. Alatta a felirat: „Szpasziba, gyeduska!” (Köszönöm, nagypapa!)] Káplán voltam a 32. Gépesített Lövészhadosztálynál. D-kategóriás egység voltunk, tehát negyedosztályú felszerelést kaptunk, ezek voltak a fegyverarzenál legöregebb darabjai. Azokkal

az ütött-kopott PPSH géppisztolyokkal meg a forgó-toló záras Moszin-karabélyokkal úgy néztünk ki, mint egy második világháborús film statisztái. Nekünk nem volt olyan modern gyakorlónk, mint maguknak. Mi a nagyapáink zubbonyában jártunk; a penészes, molyrágta, durva gyapjúruha még a hideg ellen se védett, a harapás ellen meg aztán végképp semmit. A halálozási arányunk iszonyúan magas volt. A többség a városi harcokban veszett oda, főleg a rossz lőszer miatt. Azok a töltények még nálunk is öregebbek voltak; egy részük már akkor a szabad ég alatt rozsdásodott, amikor Sztálin még ki se lehelte a lelkét. Sosem lehetett tudni, mikor jön a „katt”, mikor makacsolja meg magát a fegyver a támadó rémek közvetlen közelében. A 32. Gépesített Lövészhadosztálynál ez rengetegszer előfordult. Nem voltunk annyira pedánsan szervezettek, mint a maguk hadserege. Nem használtuk a Rádzs-Szing-féle védőnégyszöget, sem a takarékos „egy célpont, egy lövés” módszert. A mi csatáink a hányaveti brutalitás jegyében zajlottak. DSK nehézgéppuskákkal megsoroztuk őket, aztán jött a lángszóró meg a Katyusa-tűz, végül áthajtottunk rajtuk a T-34-es őskövületekkel. Színtiszta pazarlás volt, ráadásul túl sok emberéletbe került. Hadjáratunk első nagy csatájára Baskírföld székhelyén, Ufában került sor. Onnantól fogva nem mentünk többet a városokba, és télen körül is falaztuk őket. Ezekben az első hónapokban sokszorosan megfizettük a tanulópénzt. A kíméletlen ágyúzások után ész nélkül rohantunk a romok közé; vakmerően nyomultunk sarokról sarokra, házról házra, szobáról szobára, de mindig túlerővel találkoztunk. Túl gyakran fordult elő, hogy a fiúk véletlenül egymást lőtték meg, és a zombik is túl sokat megharaptak közülük. Nálunk nem volt H-kapszula81, mint maguknál. Ha valaki megfertőződött, a golyó volt rá az egyetlen megoldás. De ki húzza meg a ravaszt? A többi katona biztosan nem. Még ha fertőzött is a leendő áldozat, ez a kegyes halál akkor is a tizedelésre emlékeztetett. És pont ez volt a bökkenő. A tizedelésekkel olyan elszántság és fegyelem lett úrrá a katonákon, hogy parancsra bármit megtettek, csak éppen ezt nem. Ha a tisztek parancs vagy akár kérés formájában felszólítják őket, hogy öljék meg a másikat, azzal átlépik azt a bizonyos határt, így akár újabb zendülés is lehetett volna a dologból. A feladat egy ideig tehát a felettesekre, vagyis a tisztekre és a törzsőrmesterekre hárult. Ennél kártékonyabb döntést nem is hozhattunk volna. A kivégző belenézett ezeknek az embereknek, ezeknek a fiúknak a szemébe, akikért felelős volt, akikkel vállvetve harcolt, akikkel megosztozott koszton és kvártélyon, akiknek megmentette az életét, vagy éppen ők mentették meg az övét… Ugyan ki képes a hadvezetés nyomasztó gondjaira figyelni, ha előtte ilyen borzalmas kötelességet kell teljesítenie? A parancsnokaink kezdtek látványosan leépülni. Szolgálatszegés, állandó italozás, öngyilkosság – ez utóbbi szinte ragályként terjedt a tisztek között. A hadosztályunk négy tapasztalt vezetőt vesztett – három alhadnagyot és egy őrnagyot –, és ez az első hadjáratunkon, az első héten történt. Két alhadnagy főbe lőtte magát; az egyik rögtön azután, hogy végrehajtotta a kivégzést, a másik meg még aznap éjjel. A harmadik szakasztisztünk passzívabb megoldást választott – az ő módszerét egy idő után egyszerűen öngyilkos küldetésnek neveztük. Egyre veszélyesebb bevetésekre jelentkezett; a viselkedése már nem felelős tisztre, inkább vakmerő közlegényre vallott. Egymagában, egy nyomorult szuronnyal rontott neki egy tucat rémnek, így halt meg. Kolpak őrnagy pedig szőrén-szálán eltűnt. Hogy mikor, azt senki nem tudja. Annyi biztos, hogy nem támadhatták meg. A területet alaposan átfésültük, onnan meg kíséret nélkül emberfia ki 81

H mint halál; a méregkapszula általánosan elterjedt neve. Az amerikai haderő megfertőződött katonái ezzel a módszerrel is végezhettek magukkal.

nem mehetett. De mindannyian sejtettük, mi történt. Szavicsev ezredes hivatalos közleményt adott ki, amely szerint az őrnagy hosszabb felderítésre indult, de már nem tért vissza. Az ezredes odáig merészkedett, hogy felterjesztette Kolpakot a Haza Szolgálatáért Érdemrend arany fokozatára. A szóbeszédnek persze nem lehet véget vetni, és az egység morálját az rombolja legjobban, ha kiderül, hogy az egyik tisztjük dezertált. De nem hibáztathattam a döntéséért, és ezt ma is így gondolom. Kolpak jó ember és erőskezű vezető volt. A válság előtt háromszor járt Csecsenföldön, egyszer meg Dagesztánban. Mikor a holtak feltámadtak, nemcsak megakadályozta, hogy a katonái fellázadjanak, de gyalog elvezette őket a Szalib-hegységből, Kurta városából egészen Manaszkentig, a Kaszpi-tenger partjáig – mindezt úgy, hogy a csapat még sebesülteket és felszerelést is cipelt magával. A hatvanöt nap alatt harminchétszer ütköztek komoly ellenállásba. Harminchétszer! Akár a katonai akadémián is taníthatott volna – enyhén szólva kiérdemelte –, és a vezérkartól felkérést is kapott rá a nagyfokú hadijártassága miatt. De nem vállalta, inkább rögtön jelentkezett a következő bevetésre. Aztán dezertált. Ez volt az úgynevezett „második tizedelés”; akkoriban a tisztek közel tíz százaléka végzett magával, így háborús erőfeszítéseink csaknem megrekedtek. Más logikus megoldás tehát nem volt, a szerencsétlenül járt fiúkra kellett bíznunk a feladatot. Még most is emlékszem koszos, pattanásos arcukra… és ahogy a szájukba vették a puskacsövet, kisírt szemük elkerekedett… De mi mást tehettünk volna? Aztán hamar rájöttek, hogy talán egy hajszállal könnyebb, ha csoportosan végeznek magukkal. Akiket egyazon csatában haraptak meg, azok összegyűltek a tábori kórháznál, hogy mind egyszerre húzhassák meg a ravaszt. Szóval azt hiszem, némi vigaszt nyújtott nekik a tudat, hogy nem egyedül halnak meg. Más vigaszra nemigen számíthattak – hozzám biztosan nem fordultak érte. Vallásos ember voltam egy régóta hitehagyott országban. A kommunizmus évtizedeit materialista demokrácia váltotta, így ez a nemzedék szinte semmit nem tudott „a tömegek ópiumáról”, tehát nem is kért belőle. Káplánként az volt a legfőbb feladatom, hogy a halni készülő fiúktól begyűjtsem a családjuknak írt búcsúleveleket, és szétosszam köztük azt a kevés vodkát, amit éppen össze tudtam szedni. Tudtam én, hogy jóformán semmi hasznomat nem veszik, és amilyen irányba tartott az országunk, nem is nagyon reménykedtem benne, hogy ez a helyzet valaha is megváltozik. Moszkva hivatalos ostroma előtt néhány héttel, a kosztromai csata után a tábori kórházhoz mentem, hogy feladjam az utolsó kenetet a fertőzötteknek. A halálra várókat elkülönítették. Némelyik fiú ránézésre még egészségesnek tűnt, mások csúnya sebeket szereztek. Az első fiú, akihez odaléptem, nem lehetett több tizenhétnél. Öt nem harapták meg, pedig úgy jobban járt volna. Egy olyan zombi támadta meg, akinek mindkét alkarját leszakította egy SZU-152-es rohamlöveg lánctalpa. A megmaradt felkarcsontok vége tűhegyes szálkákkal volt tele, körülötte húscafatok lógtak. Ezek a borzalmas csonkok döfték át a fiú zubbonyát, amit egy ép kezű zombi csak megfogni tudott volna, de így… A fiú egy tábori ágyon feküdt vérző hassal, hamuszürke arccal, reszkető kezében a puskával. Mellette öt másik fertőzött katona. Szokás szerint elmondtam nekik, hogy imádkozni fogok a lelki üdvösségükért, mire vállat vontak vagy tisztelettudóan bólintottak. Elvettem tőlük a búcsúleveleket, inni adtam nekik, és kiosztottam pár szál cigarettát, amit a felettesüktől kaptam. Sokadjára csináltam végig, de most mégis egészen másképpen éreztem magam. Valami kavargott bennem; feszítő, bizsergető érzés indult el a szívem tájékáról. Hamarosan az egész testem remegett. A katonák közben az álluk alá helyezték a fegyver csövét. „Akkor háromra – mondta a legidősebb. – Egy… kettő…” De nem jutottak tovább. A tizenhét éves gyerek hirtelen ágyastól felborult. A többiek döbbenten bámulták a homlokán tátongó lyukat meg a füstölgő pisztolyt a kezemben – Isten kezében.

Isten szólt hozzám, az ő szavai visszhangzottak a fejemben. „Elég a bűnből, több lélek ne jusson pokolra” – ezt mondta. Világos volt az üzenete. Amikor a tisztek gyilkolták a katonákat, túl sok jó tisztet vesztettünk, amikor pedig a katonák önkezükkel vetettek véget az életüknek, az Úr is túl sok jó lelket vesztett. Az öngyilkosság bűn, és csak mi, akik az ő pásztorai lettünk e földön, csak mi vehetjük vállunkra a fertőzött testbe szorult lélek megszabadításának keresztjét! Ezt mondtam a parancsnoknak is, miután megtudta, mit tettem, és ez az üzenet jutott el minden káplánhoz, később pedig minden paphoz az orosz anyaföldön. A „végső megtisztulás” néven ismert folyamat a vallásos buzgalomnak csupán az első lépése volt, utána felülmúlta az iráni iszlám forradalmat is. Isten látta, hogy a gyermekeitől sokáig megtagadták az Ő szeretetét. Iránymutatásra, bátorításra, reményre volt szükségük! Mondhatjuk, hogy ezért váltunk hívő nemzetté a háború alatt, és országunk újjáépítésében ezért támaszkodunk azóta is erre a hitre. Ezt az új életszemléletet állítólag politikai célokra is felhasználták. Van valóságalapja az ilyen híreszteléseknek? [Hallgat.] Nem értem a kérdést. Az elnök ugyebár egyházfőnek kiáltotta ki magát… Mi ebben a furcsa? Az ország vezetője nem érezheti az Úr szeretetét? És mit szól ahhoz, hogy a papokat amolyan halálosztagokká szervezték, amelyek a „fertőzött áldozatok megtisztítása” ürügyén ép, egészséges embereket is meggyilkoltak? [ismét hallgat.] Nem tudom, miről beszél. Maga végül nem ezért különbözött össze Moszkvával? Nem ezért került ide?

[Megint hosszú csend következik. Aztán közeledő léptek zaját halljuk. Kopogtatnak. Szergej atya ajtót nyit. Egy toprongyos kisfiú áll a küszöbön, sápadt arcán rémület és sár. Idegesen hadar a helyi dialektusban, közben az út felé mutogat Az öreg pap komoly bólintással nyugtázza a hallottakat, aztán vállon veregeti a fiút, majd felém fordul.] Köszönöm, hogy meglátogatott. Ha megbocsát, nekem most dolgom van. [Miközben összeszedem a holmimat, az ágya végében álló nagy faládából elővesz egy Bibliát és egy második világháborús pisztolyt.]

A USS HOLO KAI FEDÉLZETÉN, A HAWAII-SZIGETEK KÖZELÉBEN

[A Deep Glider 7 nem is apró tengeralattjáróra hasonlít, inkább egy kéttörzsű repülőre. A jobb oldali törzsben hasalok, és az átlátszó, masszív orrkúpon nézek kifelé. A jármű irányítója, Michael Choi főfedélzetmester a bal oldali törzsből integet nekem. Choi régi motoros a szakmában; valószínűleg ő a legtapasztaltabb búvár az Amerikai Haditengerészet Mélytengeri Alakulatánál. Őszülő halántéka és mély szarkalábai ellenére szinte kamaszos lelkesedéssel mesél. Miközben az anyahajó daruja lassan leereszt bennünket a fodrozódó Csendes-óceánba, derűsen állapítom meg, hogy Choi beszédstílusában egyre-másra visszaköszön az egykori „szörfös csávó” lazasága.] Az én háborúm még bőven nem ért véget. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a helyzet azóta is csak durvul. Hónapról hónapra bővítjük a műveleti területünket, és folyamatosan fejlesztjük az eszközparkunkat meg a kollégáinkat. Úgy saccolják, még olyan húsz-harmic millióan lehetnek odalent, szóval egy ideig még biztos felbukkannak a partokon meg a halászhálókban. Aki tengeri fúrótornyon dolgozik vagy a víz alatti távközlési kábeleket javítja, az nem úszhatja meg tömeges támadás nélkül. A mostani merülésünknek is pont az a célja, hogy megtaláljuk őket, és nyomkövetőt rakjunk rájuk, így könnyebben látjuk, merre mennek, tehát lehet, hogy valamennyire figyelmeztetni is tudjuk az adott területen tartózkodókat. [Fülsértő csattanással érkezünk a habokba. Choi elvigyorodik, ellenőrzi a műszereit, és átkapcsolja a rádióját az én sávomról a hajóéra. A víz egy pillanatig fehéren tajtékzik, aztán kellemes kékre vált, ahogy alámerülünk.] Figyelj, ugye nem az oxigénpalackról meg a titánium sodronyruháról fogsz kérdezgetni? Csak mert az ilyen szarságokhoz az én háborúmnak nem sok köze van. A szigonypuskáról meg a folyami zombifogó hálóról se nagyon faggass, lövésem sincs róluk. Ha a civil cuccokról akarsz tereferélni, kérdezd a civileket. Pedig a hadsereg is használta ezeket a módszereket. De csak a folyami bevetéseknél, és ilyenkor is szinte csak a szárazföldi patkányok. Én személy szerint sose hordtam láncruhát, se oxigénpalackot… harc közben legalábbis nem. Szigorúan csak ADS-ben82 nyomtam, vagyis atmoszférikus búvárruhában, ami nagyjából az űrruha meg a páncél szerelemgyereke. Az ötlet amúgy több száz éves; az ürge,83 aki kitalálta, először egy hordóval próbálkozott, volt rajta kisablak meg két lyuk a karoknak. Később jött a Tritonia meg a Neufeldt82

ADS (Atmospheric Diving Suit): légköri nyomású (atmoszférikus) búvárruha. A magyar szaknyelv is ezt a rövidítést használja (a ford.). 83 John Lethbridge angol gyapjúkereskedő, aki 1715-ben az elsüllyedt hajók rakományának megmentésére találta ki az eszközt (a ford.).

Kuhnke-féle ruha. Úgy néztek ki, mint az ’50-es évekbeli sci-fi hősök, Robot Robi és társai. Aztán ez a technika parkolópályára került, amikor… egyébként érdekel ez téged egyáltalán? Persze, hogyne… Szóval, jegelték a projektet, amikor feltalálták az oxigénpalackot. Az ADS-t csak akkor vették megint elő, amikor a búvároknak tényleg mélyre kellett merülniük, például amikor összerakták a fúrótornyokat. Mert ugye minél lejjebb mész, annál nagyobb a nyomás, tehát annál veszélyesebb a sűrített levegős meg a nitroxos cuccok használata. Aki mégis ilyenekkel nyomul, annak napokat, néha heteket kell dekompressziós kamrában töltenie, ha viszont valamiért gyorsan fel kell jutni a felszínre… akkor jön a keszonbetegség, a vérben gázbuborékok képződnek, feljutnak az agyba… de ha ez nem történik meg, akkor is számolni kell a tartós egészségkárosodással, például a csontelhalással, meg ugye egy csomó olyan szarság kerül a szervezetbe, aminek nagyon nem kéne ott lennie. [Elhallgat, amíg ellenőrzi a műszereket.] A búvárkodás úgy a legbiztonságosabb, ha az egész testünket felszíni nyomású buborékba helyezzük, főleg ha mélyebbre merülünk, és sokáig lent is maradunk. [A bennünket körülvevő szerkezetre mutat.] Most mi is így közlekedünk – nem eshet bajunk, biztonságban vagyunk, méghozzá a testünk szempontjából felszíni körülmények között. Erről szól az ADS is. A merülési mélységet és időt csak a ruha strapabírása és az életfunkciókat biztosító rendszer korlátozza. Vagyis tulajdonképpen egyszemélyes tengeralattjáró? Inkább csak búvárhajó, ha már hajóhoz hasonlítod. A mai értelemben vett tengeralattjáró évekig a víz alatt tud maradni, áramot és levegőt termel magának, a búvárhajó viszont csak rövidebb merülésre képes. Így működtek a második világháborús tengeralattjárók, és így működik ez a hajó is. [Ahogy merülünk, a víz lassan tintaszínűre sötétedik.] Az ADS tulajdonképpen páncélruha, ebből adódóan tökéletes a közepes és nagy mélységben folytatott harcra. Nem szólom le a lágy ruhákat, mert ezekben a cápaharapásra kitalált fémsodronyos cuccokban tízszer olyan gyorsan és ügyesen lehet mozogni, de leginkább sekély vízbe valók, ha pedig egy rohadék elkap… szóval láttam én a láncruhásoknál elég kéztörést meg bordatörést, három nyaktörést is. És a fulladás… ha az oxigéncső kilyukad, vagy a regulátort kitépik az ember szájából… Még sisakban és láncruhában is elég annyi, hogy lent tartanak, a végén úgyis elfogy a levegő. Rengeteg kolléga végezte így, akinek meg sikerült a felszínre úsznia, annál az embólia fejezte be, amit Zack elkezdett.

Sokszor jártak így a láncruhás búvárok? Előfordult, főleg az elején, de velünk soha nem történt ilyesmi. A mi testi épségünk nem volt veszélyben. Az egész test és az életfunkciókat biztosító rendszer is öntött alumínium vagy erős műanyag páncél mögött helyezkedik el. A mozgó részek acélból vagy titánból vannak, úgyhogy ha Zacknek valami csoda folytán sikerül is megragadnia a csúszós tapintású, gömbölyű páncélt, kárt tenni akkor se tud bennünk, leszakítani vagy eltörni egyik testrészünket se tudja. Ha meg valamiért fel kell mennünk, csak leoldjuk a ballasztot vagy a hátunkra szerelt hajtóművet, és már emelkedünk is, mert ezek a ruhák úsznak a víz tetején, mint a parafadugó. Csak akkor van gáz, ha Zack belénk kapaszkodik. Párszor láttam, hogy a haverok makacs potyautasokat vittek a felszínre. Éles helyzetben ilyesmi ritkán fordult elő. Az ADS modellek többségében negyvennyolc órányi tartaléklevegő van. Ha a zombik kicsi a rakást játszanak velünk vagy ránk omlik egy-két mázsa törmelék, netán egy víz alatti kábel tekeredik a lábunkra, akkor is békében és biztonságban várhatjuk a felmentő sereget. Persze senki nem indul egyedül búvárkodni, úgyhogy az ADS-es egységnél talán hat óra volt a leghosszabb kényszerpihenő. Számtalanszor előfordult, hogy valamelyikünk elakadt, és ilyenkor szóltunk is a többieknek, de rögtön hozzátettük, hogy nincs közvetlen veszély, szóval majd akkor jöjjenek, ha végeztek a saját dolgukkal. Tehát többféle ADS ruha is létezett? Volt néhány: civil, katonai, régi, új… na jó… relatíve új. A háború alatt nem tudtunk új modellt gyártani, ezért azzal kellett beérnünk, ami rendelkezésre állt. A régebbiek, a JIM és a SAM ruhák még a ’70-es években készültek, és baromira örülök, hogy egyikbe se kellett belebújnom. Az ízületi forgókat elég kezdetlegesen oldották meg, és a sisakon is csak egy kis körablak volt, alig lehetett kilátni belőle, legalábbis a korai JIM-ek így néztek ki. Ismertem egy fickót a brit különleges víziegységnél. Neki a JIM forgójától nagyon durván vérhólyagos lett az egész belső combja. Szó se róla, kurva jó búvárok vannak náluk, de nem cserélnék velük. Az amerikai haditengerészetnél három alapmodell létezett: a Hardsuit 1200-as, a 2000-es és a Mark-l-es exoruha. Én az exóval dolgoztam. Elég futurisztikus pofája volt, mintha óriási űrhangyák elleni harcra találták volna ki. Karcsúbb volt a másik kettőnél, és kis súlya miatt úszni is lehetett benne – ez volt a legnagyobb előnye a többi ADS-sel szemben. Mindenféle segédeszköz és hajtómű nélkül az ellenség fölé úszhattam, ami enyhén szólva kárpótolt, amiért nem tudtam megvakarni magamat, ha valahol viszketett. A vaskosabb modellek ugyanis úgy voltak kialakítva, hogy a karunkat behúzhattuk a testünkhöz, hogy kezelni tudjuk a kiegészítő berendezéseket. Milyen berendezéseitek voltak? Lámpák, kamerák, oldalpásztázó szonár. Mindkét Hardsuit full-extrás volt, az exó meg a fapados változat. Abban nem kellett túl sok kijelzővel meg kütyüvel bajlódni. Nem működött benne párhuzamos feladatvégzés, nem vonta el annyi minden a figyelmünket. Az exó karcsú volt és egyszerű, úgyhogy a fegyverre és a környezetünkre tudtunk koncentrálni. Milyen fegyvereket használtatok?

Az M-9-essel kezdtünk, ami végül is az orosz APSz-9 olcsó koppintása volt, csak változtattak rajta, mert az ADS-nek nem volt kidolgozott kesztyűrésze. Négyágú karommal vagy egyszerű ipari harapófogóval serénykedtünk, ez volt a két karunk végén. Mindkét eszköz jól bevált fegyverként – csak megfogtuk a zé fejét és összeroppantottuk –, de a ravaszt nyilván egyikkel se tudtuk volna meghúzni, ezért az M-9-es a ruha alkarjára került és gombnyomással lehetett elsütni. Lézerirányzék is tartozott hozzá, a hüvely nélküli lőszer pedig egy tízcentis acéltű volt. Csak az nem tetszett benne, hogy alapvetően sekély vízi használatra találták ki. Abban a mélységben, ahol mi dolgoztunk, úgy roppantak össze, mint a tojáshéj. Aztán egy évre rá kaptunk egy jóval hatékonyabb változatot, ez volt az M-11-es. Ugyanaz az elborult kanadai csóka tervezte, aki a Hardsuit modelleket meg az exót is. Remélem, alaposan teleaggatták kitüntetéssel, mert ha valaki, hát ő megszolgálta. Csak az volt a bökkenő, hogy a StraFo túl drágának találta a gyártást. Folyton azt szajkózták, hogy ott van nekünk a négyágú karom, a harapófogó meg a többi fúrófaragó szerszám, ezekkel is bőven meg tudjuk fékezni Zacket. És mikor gondolták meg magukat? Troll után. Az Északi-tengeren javítgattuk azt a drabális norvég gázfúró tornyot, és a zék hirtelen előtűntek a semmiből… Persze számítottunk valamiféle támadásra, mert a munkával járó zaj meg a fény mindig odavonzott néhányat. Csak azt nem tudtuk, hogy egy egész horda van a közelben. Mikor az egyik őrszem riadót fújt, megindultunk a jelzőfény felé, de rögtön megrohantak minket. És elég borzalmas a mélyben verekedni. Felkavarodik a tengerfenék, onnantól meg semmit nem látni, szóval olyan, mintha egy pohár tejben pofozkodnánk. Aztán a zombi is hiába döglik meg, mert közben darabokra hullik, úgyhogy az inak, a belső szervek meg az agycsimbókok ott úszkálnak körülöttünk a felkavart iszapban. A mai fiatalok… na, ez fasza, úgy beszélek, mint az öregem… De most komolyan, a mai fiatalok, az új ADS-búvárok már Mark-3-ban meg 4-ben vagánykodnak, és ezekben már van képalkotó szonár meg nulla fénynél is működő optika. A cucc a sisak plexijére vetíti a képet, mint a vadászpilótáknál. Ehhez jön még a sztereó hidrofon, amivel aztán teljes az érzékelési fölény. Amikor én először exóba bújtam, ilyenek még nem voltak. Nem láttunk, nem hallottunk, de még azt se éreztük, ha hátulról megfogott egy zé. Miért nem éreztétek? Az ADS alapvető hátránya, hogy semmilyen érintést nem érzékelünk. A ruha borítása kemény, ezért a külvilágból ilyen téren nem sokat észlelünk, még azt se, ha egy zé fogdos minket. Ha nem ráncigál és nem akar feldönteni, gyakran észre se vesszük, csak amikor bekukucskál a plexin. Aznap éjjel a Trollnál… a sisaklámpánk is csak rontott a helyzeten, mert becsillogott, úgyhogy a holtak pofáját meg a kalimpáló kezüket mindig az utolsó pillanatban vettük észre. Na, az elég para volt… nem ijesztő, mert nem ijedtem meg, érted, csak hát ott lebegtem a fehér lében, és időnként a plexinek vágódott egy rohadó arc… Az olajfúró tornyok civil dolgozói nem is akarták felvenni a munkát, pedig belengettek nekik mindenféle retorziót. Mondták, hogy szó se lehet róla, amíg mi nem kapunk jobb fegyvereket, mert már így is rengeteg kollégájukat megölték a sötétből támadó rémek. El se tudom képzelni, milyen durva lehetett egy ilyen találkozás. Érted, ott vagy a szárazruhában84, melózol a töksötét vízben, a szemedet égeti a hegesztőpisztoly fénye, közben félig le vagy bénulva a hidegtől vagy 84

Hőszigetelő réteggel ellátott, gumibevonatú búvárruha.

izzadsz a meleg víztől, amit a rendszer présel ki magából. És hirtelen azt érzed, hogy megfogtak vagy beléd haraptak. Vergődve szabadulni próbálsz, segítséget kérsz, küzdesz, ahogy bírsz, vagy úszol, miközben felhúznak. Néhány testrészed talán eléri a felszínt, de az is lehet, hogy a társaid csak az elszakadt köldökzsinórt húzzák fel. Hát ezért lett belőlünk hivatalos alakulat. Először a fúrótornyok búvárait kellett védenünk, hogy zavartalanul folyhasson az olajkitermelés. Aztán később parti hídfőállásokat és kikötőket is megtisztítottunk. A parti hídfőállást hogy kell elképzelni? Mivolt a dolgotok? Alapvetően a bőrnyakúak partraszállását készítettük elő. Amikor Bermudán végrehajtottuk az első kétéltű offenzívát, egy életre megtanultuk, hogy a parti hídfőállást folyamatosan támadják a vízből kisétáló rémek. Félkörívben hálót kellett húznunk a kiszemelt partszakasz elé, ahol optimális volt a vízmélység, tehát ki tudtak kötni a hajók, de mi is meg tudtuk védeni a hálóval. Szóval ez volt a mi feladatunk. Két héttel a partraszállás előtt lehorgonyzott egy hajó néhány kilométerre a partoktól, és az aktív szonárjára ráadta a kakaót, hogy odavonzza a part közelében úszkáló zéket. Gondolom, a szonár hangja a mélyebb vizekben lévő zombikat is odacsalogatta. Igen, de a fejesek azt mondták, ez a kockázat vállalható. Szerintem nem is volt jobb ötletük. Ezért küldtek be minket, mert a sima láncruhásoknak túl veszélyes lett volna. Tudtuk, hogy a zék szépen összegyűlnek a pittyegő hajó alatt, de ha elhallgat a szonár, mi leszünk a legközelebbi célpont. Egyébként soha ilyen könnyű dolgunk nem volt, mint akkor. Messze itt támadtak a legritkábban, és ha fel volt húzva a háló, gyakorlatilag mindegyik fennakadt rajta, mi meg védve voltunk mögötte. Csak egy-két állandó őrszem kellett, hogy lepuffantsa azt a néhány zét, aki át akart mászni a hálón. De igazság szerint ehhez a feladathoz nem is volt ránk szükség, úgyhogy három partraszállás után a láncruhások át is vették tőlünk a feladatot. És a kikötők megtisztítása hogy nézett ki? Az minden volt, csak könnyű nem. A háború vége felé jöttek az ilyen melók, amikor már nemcsak kis partszakaszokat kellett megnyitnunk, hanem az igazi kikötőket is, hogy az óceánjárók is beindulhassanak. Az összevont hadműveletek netovábbja volt: láncruhások, ADSesek és mezei önkéntesek is részt vettek benne, pedig nekik csak egy darab oxigénpalackjuk meg egy szál szigonypuskájuk volt. Charleston, Norfolk és Boston után, a rohadt tetves Boston után ott voltam a víz alatti rémálmok istenanyjában, Hero Cityben is. A gyalogok sokszor emlegetik, hogy mekkora szívás a városi harc, de képzeld el kábé ugyanezt a várost a víz alatt, ahol elsüllyedt hajók, autók, repülőroncsok meg mindenféle hulladékok között kell úszkálni. Az evakuálás idején egy csomó teherhajón kiürítették a konténereket, hogy legyen hely az embereknek, tehát a vízbe szórták az árut. Kanapék, melegszendvics-sütők és rengeteg ruha… A plazmatévé recsegett, ha ráléptünk. Én mindig azt hittem, hogy csont. És Zacket láttam minden mosógép és hűtő mögött, minden összetört légkondi-halom tetején. Néha csak odaképzeltem, de legtöbbször… A legrosszabb az volt, mikor elsüllyedt hajókat kellett kipucolnunk. Mindenhol találtunk egy-két olyat, amelyik a kikötő közelében süllyedt el, és akadályozta a hajóforgalmat. A Frank Cable, ami eredetileg tengeralattjáró-anyahajó volt, a menekültek tömkelegével megpakolva csak a kikötő bejáratáig jutott. A kiemelés előtt minden kabinját át kellett fésülnünk.

Csak ott éreztem ormótlannak az exót. Nem mondom, hogy minden ajtónál bevertem a sisakom, de hogy úgy éreztem, az biztos. Az átjárók nagy részét teljesen elzárta a törmelék, ilyenkor lyukat kellett vágnunk a fedélzet padlóján vagy a válaszfalon. A fedélzet sokszor nem is volt stabil, meggyengült a sérüléstől, és a rozsda is megtette a magáét. Mikor egy válaszfalat nyüstöltem a Frank motorháza fölött, a fedélzet egyszer csak beszakadt alattam. Egy szemvillanás volt az egész, köpni-nyelni nem tudtam, elúszni még annyira se, máris több százan voltak körülöttem. Teljesen elnyelt a testek és a kalimpáló végtagok masszája. Ha lenne visszatérő rémálmom, bár amúgy nincs, de ha lenne, hát biztos erről szólna, csak éppen tök meztelen vagyok… vagyis volnék. [Meglepően hamar leérünk a tengerfenékre. Olyan, mint a sivatagi pusztaság – a homok fehéren világít a koromsötét víz alján. Törött koralltöveket látok; az élőholtak tarolták le őket.] Itt vannak. [Nagyjából hatvanfős horda bukkan elő a sivatagi éjszakából.] Hát akkor hajrá. [Choi föléjük kormányozza a hajót. Tágra nyílt szemmel bámulnak a reflektorokra, mindegyik a fény felé nyújtózkodik. A lézerirányzék halványvörös sugara megállapodik az első célponton, és a következő pillanatban apró nyíl fúródik a mellkasába.] Egy… [Megcéloz egy újabb áldozatot.] És kettő… [A horda több tagját is mellkason lövi.] Őrület, hogy nem nyírhatom ki őket. Persze, tudom én, hogy a mozgásukat tanulmányozzuk, ez kell az előrejelző rendszerhez. Azt is tudom, hogy egy szálig lezúznánk őket, ha meglenne hozzá mindenünk. De akkor is… [Meglő egy hatodikat is, de nyilván ezt is hidegen hagyja a szegycsontján ütött lyuk.] Nem értem, hogy csinálják. Hogy lehet az, hogy még egyben vannak? A tengervíz aztán tényleg mindent elintéz. Ezeknek itt sokkal hamarabb szét kellett volna esniük, mint a szárazföldieknek. Mondjuk a ruhájuknak tényleg annyi, a szerves anyagok nem sokáig bírták, szóval a pamut- meg bőrcuccok már eltűntek.

[Az alattunk álló alakok gyakorlatilag meztelenek.] De akkor ők, hogy bírják? A hideg víz az oka? Vagy a hatalmas nyomás? Azt is, hogy képesek elviselni? Ilyen mélységben az emberi agy egyszerűen fossá megy. Mi itt a lábunkon se tudnánk megállni, nemhogy ide-oda grasszáljunk meg gondolkodjunk, bár fingom nincs, ezek hogy gondolkodnak. Szóval nem értem. Odafent biztos tudják a választ minden kérdésemre, csak hát nem mondják meg, mert biztos… [Villódzó jelzést lát a műszerfal miniatűr képernyőjén.] Na, nézd már… Ezt figyeld. [A saját képernyőmre nézek, ahol mindenféle értékek láthatók, csak nem tudom, mit jelentenek.] Erős, egészséges atomsugárzást észleltünk. Biztos az Indiai-óceánból sodródott idáig, úgyhogy vagy az irániak, vagy a pakik ajándéka, de még az is lehet, hogy a testvéri Kína tengeralattjárójából kapjuk a jófélét, mert az meg Manihi partjainál veszett oda. Na, mit szólsz? [Újabb nyilacska talál célba.] Nagy mázlista vagy. Már nem sokszor merülünk le ilyen felderítésre. Jövő hónaptól ezt a melót már csak távirányítású hajókkal végezzük. A távirányítású egységek harci bevetése elég nagy vitát kavart. Arra soha nem is fogjuk használni őket. Az Öreg Rája85 szava sokat nyom a latba, nem is engedné, hogy a kongresszus gépekre cseréljen minket. Egyébként ésszerű volna ez a váltás? Azt kérdezed, hogy a robotok jobb harcosok-e, mint az ADS-búvárok? Hát rohadtul nem. Amit meg a „halálesetek számának csökkentéséről” mondanak, az nettó baromság. Harcban soha egy embert se vesztettünk, egyet se! Folyton azt a Chernov nevű fószert emlegetik, de ő a háború után halt meg, ráadásul kint a szárazon. Rendesen bekarmolt, aztán lepihent egy villamossínre. Akkora tetűládák ezek a politikusok… Lehet, hogy a robothajókat olcsóbb fenntartani, de hogy nem jobbak nálunk, az biztos. És most nemcsak a mesterséges intelligenciára gondolok, hanem a szívre, az ösztönre, az önállóságra meg mindenre, amitől azok vagyunk, akik. És ezért vagyok még mindig itt, ezért van itt az Öreg Rája is meg az összes veterán, aki beugrott a vízbe, amikor kitört a háború. A legtöbben azért vagyunk itt, mert még nem találták ki azt a bitekkel telenyomott fémhalmazt, ami

85

A Mélytengeri Alakulat jelenlegi parancsnokának régi beceneve.

helyettesíthetne minket. De hidd el, amint meglesz az a masina, én nemhogy nem megyek többet exó közelébe, de még a tengerészettől is kilépek, és vakon követem az óceán hőseit. Ezt hogy érted? Az Ütközet az Észak-Atlanti-óceánon egy fekete-fehér háborús film. Van benne egy ürge… emlékszel a Gilligan szigetéből a Kapitányra? Na, az ő apja 86 játssza. Szóval azt mondja a végén, hogy: „Evezőt vetek a vállamra, aztán fütyörészve elindulok a hegyek és puszták felé. Ahol először megkérdezik, hogy mi ez a fadarab, ott fogok letelepedni, és onnan én már nem is megyek többet sehova.”

KANADA, QUEBEC

[A kis tanyasi házikónak nincs kerítése, hiányzik a rács az ablakáról, és az ajtaja sem zárható. Mikor megemlítem a házigazdának, hogy így eléggé védtelen, csak kuncog, és tovább falatozik. André Renard a legendás háborús hős, Émile Renard bátyja. Megkért, hogy tartsam titokban a pontos tartózkodási helyét. „Hogy a holtak megtalálnak-e, az nekem édesmindegy. De az élők sem érdekelnek különösebben.” Az eredetileg francia állampolgárságú Renard itt telepedett le, miután NyugatEurópában hivatalosan is véget értek az összecsapások. A francia kormány azóta többször is hívta, hogy térjen haza, de Renard hajthatatlan.] Mindenki hazudik, aki azt mondja, hogy az ő hadjáratuk volt a legkeményebb az egész háborúban. Az ostoba paprikajancsik verik a mellüket, hogy így hegyi akció meg úgy dzsungelharc, és ugye a városi hadszíntér. A városokkal nagyon odáig vannak, mert „városban harcolni a legborzalmasabb!”. Ja, hogyne. Talán próbálják meg alatta. Tudja, hogy Párizs látképét miért nem csúfították el mindenféle felhőkarcolók? Úgy értem, a háború előtti Párizsét. Tudja, miért rakták azokat az otromba üveghasábokat a La Défense-ba, olyan messzire a központtól? Nyilván esztétikai megfontolásból, és volt benne némi hagyománytisztelet meg egy adag büszkeség is… nem úgy, mint Londonban, ahol csak ugatják a várostervezést. De az igazság az, hogy Párizsban leginkább gyakorlati okból nem épülhettek ilyen amerikai jellegű monstrumok, ugyanis a város tele van föld alatti alagutakkal és ilyen-olyan járatokkal, tehát a talaj el sem bírna ekkora épületeket. Vannak római kori sírkamrák, vannak kőfejtők, ahonnan mészkövet termeltek ki a város épületeihez, van jó néhány második világháborús bunker, amit az ellenállás épített, mert ellenállás igenis létezett! És persze ott vannak a metróalagutak, közüzemi hálózatok, telefon, víz, gáz… és a katakombák. Nagyjából hatmillió ember földi maradványait helyezték át ide a forradalom előtti temetőkből, ahol a holttesteket addig tömegsírokba hajigálták. Az elhagyott kőbányák alagútjaiban komplett falakat emeltek a koponyákból és a csontokból. Hátborzongató mintákba rendezték őket, aminek gyakorlati szerepe is volt, mert sok helyen az egymásba 86

id. Alan Hale

kapaszkodó csontok tartották a mögéjük halmozott maradványokat. Mindig úgy éreztem, hogy a koponyák röhögnek rajtam. Azt hiszem, nem hibáztathatom a civileket, akik ebbe a föld alatti világba menekültek. Akkor még nem létezett a túlélési kézikönyv, sem Szabad Föld Rádió. A Nagy Pánik elején jártunk. Valószínű, hogy volt pár ember, aki hellyel-közzel ismerte ezeket a járatokat, és úgy gondolták, próba szerencse, aztán követte őket néhány újabb ember, aztán megint néhány és így tovább. Elterjedt, hogy „a föld alatt biztonságban leszünk”. Összesen negyedmillióan lehettek, később legalábbis ennyi ember földi maradványait találták meg, és tegyük hozzá, hogy nem sokan maradtak életben odalent. Talán ha szervezettebb formában érkeznek… ha hoznak magukkal élelmet és hasznos holmikat, ha eszükbe jut lezárni a bejáratot, ha ellenőrzik, van-e köztük fertőzött… Hogy állíthatja bárki, hogy olyan kemény helyzeteket élt át, mint mi? A sötét meg az orrfacsaró bűz… éjjellátónk szinte nem is volt, csak szakaszonként egy, de az se mindig. A zseblámpákba alig volt elemünk, sokszor abból is csak egy jutott egy szakaszra; az fogta, aki elöl ment, ő pásztázta a vaksötétet a piros celofánba tekert lámpával. A levegőben szennyvíz, mérgező vegyszerek és rothadó hús bűze kavargott… a gázálarcunk viccnek is rossz volt, a szűrő már rég lejárt mindegyikben. Bármit magunkra húztunk, amit csak találtunk: régi katonai maszkokat meg ósdi tűzoltósisakokat is; ezekben az volt a csodálatos, hogy teljesen betakarták a delikvens fejét, aki izzadt is benne, mint a disznó, ráadásul nem is látott meg nem is hallott semmit. Akinek ilyen fejfedő jutott, azt se tudta, hol van, csak bámult kifelé a bepárásodott kémlelőüvegen, tompán hallotta a társai hangját meg a rádió recsegését. Vezetékes rádiót használtunk, mert az antennás megoldás teljesen megbízhatatlanul működött. Rézből készült, régi telefonkábelen kommunikáltunk, nem holmi száloptikán. Egyszerűen kiszakítottuk a helyéről, és feltekertük, aztán nagy kötegben vittük magunkkal, hogy minél messzebbre hatolhassunk az alagútrendszerben. Csak így tudtunk kapcsolatban maradni a felszínnel, és sokszor a kábel volt az egyetlen tájékozódási eszközünk is. Mert igen könnyű volt eltévedni. A térképeink még a háború előtt készültek, és nyilván nem szerepelt rajtuk az a sok változtatás, amit a túlélők hajtottak végre: összekötő alagutakat és bemélyedéseket ástak, meg kismillió lyukat, amibe simán belesétálhattunk. Naponta legalább egyszer eltévedtünk, és ilyenkor a telefonkábel segítségével kellett visszatalálnunk, de közben a térképet is bogarásztuk és próbáltuk megfejteni, hol rontottuk el. Volt, hogy ez néhány perc alatt sikerült, de néha több óráig vagy akár napokig bolyongtunk. Mikor megtámadtak egy másik egységet, az üvöltésük mindenképpen eljutott hozzánk – vagy a rádión, vagy a járatok visszhangjával. Az akusztika ördögien megtévesztő volt. Az ordításokat, a hörgéseket mindenfelől hallottuk, de sosem tudtuk, valójában milyen irányból jönnek. Azért a rádióval volt némi esélyünk bemérni a többiek helyzetét, ha éppen nem voltak halálra rémülve, és tudták, hol vannak, és mi is tudtuk, hol vagyunk… És a versenyfutás: az ember átrohan a járatokon, közben ötször beveri a fejét, négykézláb mászik tovább, és minden erejével fohászkodik a Szűzanyához, hogy a bajbajutottak bírják ki még egy kicsit. Odaér, rájön, hogy abban az üregben nincs senki, tehát rossz volt az irány, és a segélykiáltások máshonnan és jóval messzebbről jönnek. Aztán mikor végre odatalál, a szétspriccelt vér meg a szanaszét heverő húscafatok látványa fogadja. Ha szerencséje van, a zombik még ott vannak, bosszút lehet állni rajtuk, de ha csak később sikerül odaérni, a frissen feltámadt bajtársakkal vagy civilekkel is végezni kell. És ugye közelharc. Ennyire közeli…

[Áthajol az asztalon és egészen az arcomba tolakszik; centikre vagyunk egymástól.] Kincstári felszerelés nem volt, mindenki azt húzott magára, amit éppen gondolt. És még lőfegyverünk sem volt, hiszen a levegő a gázok miatt nagyon gyúlékony volt. Ha ott elsül a legkisebb pisztoly… [Robbanás hangját utánozza.] Egy CO-s Beretta légpuskát használtunk, mármint a katonai változatát, mert eredetileg nem volt túl komoly fegyver. Ötöt vagy hatot lőhettünk vele, esetleg hetet, ha közvetlenül a fejükhöz tartottuk a puskacsövet. Jó fegyver volt, csak ebből se kaptunk soha eleget. De ezzel is vigyázni kellett! Ha a lövedék célt tévesztett és a falba csapódott, a fal meg éppen száraz volt, akkor jött a szikra… komplett alagutak borultak lángba… a robbanástól leszakadt a mennyezet, és élve maga alá temette az embereket, de ha nem, akkor meg a belobbant gázok közt a fejükre olvadt a gázálarc. Szóval jobb volt puszta kézzel intézkedni. Ezzel itt… [Feláll az asztaltól, és a kandallópárkányról levesz egy kerek fémtárgyat, amely valójában fegyver; a gömbszerű burkolat rejti a markolatot, és két húszcentis acéltüske áll ki belőle, egymáshoz képest derékszögben.] Gondolom, világos, ugye? Nem volt helyünk holmi kardokat lengetni. Egy döfés elölről a szemüregbe vagy fentről a koponyába, és kész. [Bemutat egy gyors ütő-szúró kombinációt.] Én találtam ki. A dédapám ilyesmivel harcolt Verdunnél, hát én is megcsináltam a sajátomat. Tudja, az ottani harcok jelmondata volt az „on ne passé pas”, vagyis „nem fognak átjutni!”. [Folytatja a falatozást.] Abban a nulla mozgástérben hirtelen ránk rontottak, hol közvetlen közelről, hol meg ismeretlen oldalfolyosókról. Mindenkin volt valamiféle páncélzat… sodronying vagy vastag bőrruha… de ezek borzasztó nehezek és fullasztóak voltak. Vizes bőrkabátban, bőrnadrágban meg sodronyingben mászkálni… Az emberek nem csak a zombikkal, de ezekkel a ruhákkal is küzdöttek, ki is merültek rendesen. Ha meg végképp nem bírták, letépték magukról a gázmaszkot és levegő után kapkodva belélegezték a mérges bűzt. Sokan végezték így – hiába siettünk velük a felszínre, még a föld alatt meghaltak. Nekem volt alkarvédőm és saját tervezésű, sodronyos bőrkesztyűm, amit könnyen le tudtam venni, ha éppen nem harcoltunk. Nem volt amerikai gyakorlóruhánk, de kaptunk maguktól magas szárú mocsárjáró gumicsizmát, aminek harapásálló szövet volt a bélésébe varrva. Jó szolgálatot tett az a csizma. Azon a nyáron elég magas volt a vízállás, mert rengeteget esett. A Szajna tomboló áradattá változott. Mindig mindenünk nyirkos volt. Gombásodott a kezünk, a lábunk, az ágyékunk. Többnyire bokáig jártunk a vízben, de sokszor térdig vagy derékig ért. Ha nem tudtunk

felegyenesedni a járatban, hétrét görnyedve közlekedtünk, néha meg négykézláb másztunk, olyankor könyékig ért a szennylé. És gyakran előfordult, hogy hirtelen megnyílt alattunk a föld, és fejjel előre bezuhantunk egy ismeretlen lyukba, ami persze megint tele volt vízzel. Egy-két másodpercünk volt feltápászkodni, mielőtt elázott a gázmaszk. Ösztönösen rúgkapáltunk a víz alatt, de a társaink így is hamar felhúztak. És nem a fulladástól féltünk igazán. Ha valaki vízbe esett, nyilván minden erejével megpróbált a felszínen maradni, hiszen lehúzta a nehéz ruha, de mikor kigúvadt a szeme és felnyüszített a gázálarc alatt, akkor már nem sokat tehettünk érte. Szinte éreztük a támadás pillanatát: hallottuk, ahogy roppan a csont, és a nyomorult társunk máris elmerült vagy erőtlenül mellénk sodródott. Ha nem volt rajta védőcsizma, leszakították a lábfejét vagy akár az egész lábát, de ha négykézláb haladt, az arcát tépték le. Ilyenkor teljes visszavonulót fújtunk, és védőállásba helyezkedtünk, míg megérkeztek a cousteau-k, az elárasztott alagutakra kiképzett különleges búvárok. Egy erősebb lámpa, jó esetben sodronyos, cápaharapás elleni védőruha és legfeljebb kétórányi levegő – ennyi volt a felszerelésük. Köldökzsinórt is kellett volna viselniük, de a többség inkább lemondott róla, mert könnyen összegabalyodott, és csak akadályozta őket. Ezeknek a búvároknak öt százalék esélyük volt a túlélésre – ez a szám semmilyen más hadsereg semmiféle alegységénél nem volt ilyen alacsony, és nem érdekel, ki mit mond.87 Talán nem véletlen, hogy belépéskor azonnal megkapták a Becsületrendet. De mire volt jó ez az egész? Tizenötezren meghaltak vagy eltűntek. Nem csak a cousteau-k közül, hanem összesen, a teljes föld alatti állományból. Tizenötezren – három hónap alatt. Tizenötezren, méghozzá akkor, amikor már az egész világon alábbhagyott a háború. „Gyerünk, harcoljatok!” Pedig nem kellett volna megtörténnie. Mert az angoloknak is meddig tartott kipucolni Londont? Mikor is fejezték be? A háború hivatalos vége után öt évvel? Vagy hárommal? Ott nem volt ilyen fejvesztett rohanás, inkább lassan, de biztosan haladtak, egyszerre csak egy szakaszon, nyugodtan, megfontoltan, jóformán halálos áldozatok nélkül. Lassan, de biztosan, mint a legtöbb nagyvárosban. Akkor nekünk miért kellett így? Az az angol tábornok mit is mondott? „Ennyi hősi halott az idők végezetéig elég…” Mert „hősök” lettünk; a vezetőink hősöket akartak, a népünk is hősökre vágyott. Pedig tanulhattak volna a sok régi háborúból… Algéria, Indokína és a nácik után… érti, mit mondok, ugye? Megértettük, mit mondott az amerikai elnök az önbizalmunk visszaszerzéséről – talán jobban át is éreztük, mint a többi ország. Hősökre volt szükségünk, új nagy nevekre, dicsőséges, új csataterekre, hogy kiköszörüljük a becsületünkön esett csorbát. A katakombákon belül a csontház, a mahóni erőd makettje és a kórház vált emlékezetes helyszínné… igen, a kórház… Azt mondják, a nácik építették az elmebetegeknek. Bezárták őket a betonfalak mögé, ahol a szerencsétlenek éhen haltak. A mi háborúnk alatt gyengélkedő lett belőle, itt helyeztük el a frissen megharapott embereket. Aztán egyre többen támadtak fel a falak között, és a kinti túlélőkből is lassan kiveszett az emberség, ezért ebbe az élőhalottaktól hemzsegő pokolba toloncolták a fertőzötteket és még ki tudja, ki mást. A felderítőcsapat úgy tört be oda, hogy azt sem tudták, mi vár rájuk. Visszavonulhattak volna… ha felrobbantják az alagutat, újra elzárják a bentieket a külvilágtól… Egyetlen szakasz háromszáz zombi ellen… és azt a szakaszt az én kisöcsém vezette. Az ő hangját hallottuk utoljára, mielőtt elnémult a rádiójuk. „Nem fognak átjutni!” – ezek voltak az utolsó szavai.

87

Még ma is vita tárgya, hogy a világ hadseregeiben melyik egységnél volt a legmagasabb a halálozási arány.

COLORADO ÁLLAM, DENVER

[A Győzelem Parkja kiváló hely a piknikezésre. Idén tavasszal egy zombit sem észleltek a környéken, így tényleg van ok az ünneplésre. Todd Wainio a baseballpálya outfieldjén álldogál, és várja a magasra ütött labdát, bár azt mondja, „sose repül ide”. Igaza lehet, mert senkit nem zavar, hogy ott állok mellette és beszélgetünk.] A „menetelés New Yorkba” igen hosszúra sikeredett, nem félnapos program volt. A seregünk három hadtestre oszlott: északira, középsőre és délire. Az volt a nagy terv, hogy együtt nyomulunk át a Prérin és a Közép-Nyugaton, aztán az Appalache-nél szétválunk; a két szélső csapat megindul Maine és Florida felé, aztán végigmegyünk a parton, és csatlakozunk a Középső Hadtesthez, miután átjutottak a hegyeken. Három évig tartott a mutatvány. De miért? Figyelj, annak kismillió oka volt: gyalog mentünk, durva terepen, brutális időben, néhanapján találkoztunk ellenséggel is, és persze a sajátos haditaktikánk is elég időigényes volt. Kettes csatárláncban haladtunk, ami a kanadai határnál kezdődött és Aztlánnál végződött… vagyis akkor még Mexikónak hívták. Tudod, a lezuhant repülőt is csatárláncban közelítik meg a tűzoltók meg a nemtudomkik, amikor roncsdarabokat keresgélnek. Lassan haladnak, de alaposan átfésülik a területet. Mi is ezt csináltuk. A Sziklás meg az óceán között benéztünk minden kavics alá. Ha megláttuk Zacket akár egymagában vagy csapatban, a szükséges Far-egység megállt, és… Far-egység? Feladatarányos. Mert a teljes hadtestet nyilván nem lehetett megállítani egy-két zombiért, akik közül a régi motorosok már elég lepattant állapotban voltak, a fejükről már félig lerohadt a hús, látszottak a csontjaik, satöbbi. Volt, amelyik már menni se bírt, de ezekkel kellett a legjobban vigyázni. Hason kúsztak felénk, vagy simán csak vergődtek a dagonyában. A létszámuktól függően megállt egy raj, szakasz vagy század, de mindig csak annyi ember, amennyi az adott konfliktushoz és a maradványok eltakarításához szükséges volt. A megbomlott csatasort a hátul haladók pótolták – utolsó pár előre fuss. Tehát az arcvonal sosem volt foghíjas. Így sasszéztunk végig az egész országon. Nem mondom, működött a dolog, de baromira időigényes volt. És éjszakára is behúztuk a kéziféket. Akármilyen magabiztosan nyomultunk akár a legnyugisabb vidéken… ha egyszer lement a nap, onnantól hajnalig senki semerre. És a köd… nem tudtam, hogy a szárazföld belsejében is ilyen iszonyú sűrű lehet. Szívesen megkérdeznék a dologról mondjuk egy meteorológust. Ha leszállt a köd, sokszor napokig csak egy helyben szobroztunk a nulla látótávolságban. Aztán időnként felugatott egy kutya vagy elordította magát valaki, hogy: „célpont!” Hallottuk a hörgést, és hamarosan feltűntek az alakok is. Elég durva volt így várni őket. Egyszer láttam egy BBC-dokumentumfilmet,88 ami arról szólt, 88

A címe Lion’s Roar, azaz „oroszlánüvöltés".

hogy a Brit-szigeteken mindig elég nagy a köd, ezért az ottani hadseregek nem is törődtek vele. Az egyik jelenetben, ahol eredeti felvételt mutattak, csak a puskák torkolattüze látszott, meg a földre zuhanó alakok homályos körvonala. Az a nyomasztó háttérzene89 már nem is kellett volna, mert a látvány önmagában is elég para volt. És persze az is lassította a folyamatot, hogy be kellett várnunk a mexikóiakat meg a kanadaiakat. Egyiknek se volt akkora hadserege, hogy felszabadítsa az egész országot. Megtárgyaltuk velük, hogy védik a közös határainkat, amíg mi rendet rakunk házon belül, és amint nálunk tiszta a levegő, minden támogatást megadunk nekik. Így indult az ENSZ nemzetközi hadereje, bár én jóval előbb leszereltem. Az én időmben még a fejvesztett rohanás meg a várakozás váltogatta egymást, ahogy végigvergődtünk a nehéz terepen meg a lakott területeken. És a nagy rohanásban a városi harc volt a fekvőrendőr. Az állandó taktikánk szerint körbe kellett vennünk a célterületet. Félideiglenes védállásokat alakítottunk ki, műholdakkal és kutyákkal felderítettük az elkerített részt, és mindent megtettünk, hogy kicsalogassuk Zacket. Csak akkor mentünk be, amikor már ezer százalék volt, hogy nem jönnek többen. Ésszerű, biztonságos és viszonylag könnyű megoldás. Csakhogy. Ki mondja meg, hol kezdődik az a bizonyos célterület? Mert a városok se voltak már normális városok, mióta szétfolytak, és lett hatszáz külvárosuk. Az egyik szanitéc, Mrs. Ruiz mindig az „agglomerációt” emlegette. A háború előtt ingatlanban utazott, és előadta, hogy a legkapósabb ingatlanok mindig a város körüli területen vannak. Szóval ezt a szakszót előbb-utóbb mind megutáltuk. A „vonzáskörzetet” nemkülönben. Mert ilyenkor házról házra járva kellett kipucolnunk a végtelen külvárost, mielőtt körbevehettük a város belső kerületeit. Szóval először a gyorskajáldákra, az üzletsorokra meg a négyzetrácsos utcahálózatban álló olcsó tucatházakra kerítettünk sort. Egyébként télen se volt túl barátságos a helyzet. Mivel az Északi Hadtesthez kerültem, kezdetben azt képzeltem, hogy aranyéletünk lesz. Egy évből hat hónapig nem találkozom élő zével, sőt, inkább nyolc hónapig, amilyen telek akkor voltak. Gondoltam, de jó – beáll a fagy, onnantól már csak amolyan takarítóbrigád leszünk: megtaláljuk őket, kapnak egyet az agyalóval, megjelöljük őket, hogy temethetőek, amint felenged a talaj, és ennyi. De engem is megkínálhatnának az agyalóval, amiért azt hittem, hogy csak Zackkel fog meggyűlni a bajunk. Voltak ugye a kvizlingek, akik nem sokban különböztek a zéktől, csak felvettek egy télikabátot. Az Embergyűjtő Szolgálat gyakorlatilag a sintér feladatkörét töltötte be nálunk. Az utunkba kerülő kvizlingeket a nyugtatólövedék után megkötözték, és elszállították a rehabilitációs központokba. Akkor még azt hittük, hogy van esélyük a gyógyulásra. Az elvadult gyerekek jóval veszélyesebbek voltak. Illetve már nem is beszélhetünk gyerekekről, hiszen a kisebbek időközben kamaszok lettek, a kamaszok meg felnőttek. Gyorsak és okosak voltak; ha úgy tartotta kedvük, nagyon el tudták cseszni a napunkat. A gyűjtők őket is megpróbálták jobb belátásra bírni egy nyugtatóval, de nyilván nem mindig sikerült nekik. Mikor a százkilós benga állat rohan feléd, mint a veszett barom, néhány milli nyugtató nem fogja leverni a lábáról, mielőtt rád veti magát. Sok gyűjtőt csúnyán elintéztek – olyan is volt, aki zsákban ment haza. A fejesek egy idő után ki is rendeltek melléjük egy-két bokorugrót. Ha a nyugtató nem állította meg az elvadult fiatalt, akkor mi vettük kezelésbe. Így tudtuk meg, hogy az 5,56-os robbanóval hasba lőtt ifjak milyen dobhártyaszaggatóan sikítanak. A gyűjtős csókáknak ez nyilván nem tetszett. Egytől egyig önkéntesek voltak, és tűzön-vízen át ragaszkodtak a szabályzathoz, ami kimondta, hogy minden emberéletet érdemes megmenteni. Azt hiszem, a történelem végül is őket igazolta, mert ugye többé-kevésbé sikerült rehabilitálniuk ezeket a 89

A The Smiths How Soon Is Now? című dalának instrumentális változata.

szerencsétleneket, pedig mi helyben lelőttük volna őket. Ha lett volna rá keret, talán az állatokkal is kezdhettek volna valamit. Én tulajdonképpen az elvadult falkáktól féltem a legjobban. És nemcsak a kutyákra gondolok, mert azokkal kvázi tudtunk bánni. A kutyák jó előre, messziről megüzenték, mire készülnek. Engem a mircik, a mirelitcicák készítettek ki: félig pumára hajaztak, félig meg jégkorszaki kardfogú anyámkínjára. Lehet, hogy volt köztük igazi puma is, mert egyik-másik nagyon úgy nézett ki, de inkább arra gyanakszom, hogy ezek a legbrutálisabb házimacskák kölykei lehettek, különben nem is maradtak volna életben. Úgy hallottam, északon nagyobbra nőnek az állatok, van valami ilyen szabályszerűség,90 bár nem igazán értek a biológiához, csak még régen láttam egy-két természetfilmet. Ez a méretnövekedés mintha onnan indult volna, hogy a patkányok okosan megléptek Zack elől, eszegették a hullákat, és közben milliószámra szaporodtak a természetben meg a romok között. Ők is eléggé megizmosodtak, úgyhogy amelyik állat el akarta kapni őket, annak is rá kellett gyúrnia a témára. Talán így született meg a mirci, ami kábé kétszer akkora volt, mint a békebeli macska, és foggal-körömmel követelte a friss, meleg vért. Akkor a felderítőkutyák is veszélyben voltak. Viccelsz? A kutyák egyenesen imádták őket, még a kis tacskóforma korcsok is, mert újra kutyának érezhették magukat. Csak mi voltunk beszarva, amikor ezek a dögök ránk ugrottak a fáról vagy a tetőről. Szóval, mondom, nem úgy támadtak, mint a vadkutyák, hanem lesben állva kivárták, hogy olyan közel érjünk, ahol már a fegyvert se tudjuk rájuk fogni. Minneapolis külvárosában a rajommal egy nagyobb üzletsort fésültünk át. Beléptem a Starbucks kirakatán, mire hirtelen hárman vetették rám magukat a pult mögül. Fellöktek, harapták, karmolták a kezemet meg a képemet. Ezt is ott szereztem. [Az arcán lévő sebhelyre mutat.] Annak a támadásnak leginkább csak az alsógatyám esett áldozatul. Szerencsére megvédett a harapásálló gyakorló és a testpáncél, a mellény meg a sisak, amit nem sokkal előtte kezdtünk megint hordani. Nagyon elszoktam tőle, mert sokáig nem volt rajtam, de aztán jó szolgálatot tett. Az elvadult emberek tudtak bánni a lőfegyverekkel? Ők már semmiféle emberi cselekvésre nem voltak képesek, ezért voltak elvadultak. A testpáncélt az egészséges emberek miatt kellett visszavennünk. És most nem a szervezett lázadókról beszélek, hanem az utolsó mohikánokról. Minden városkában volt egy-két alak, akinek valahogy sikerült életben maradnia. Azt olvastam, hogy ilyenekből az Államokban volt a legtöbb, ami az egyénközpontú szemléletünkkel van összefüggésben, vagy valami ilyesmi. Ezek baromi régen nem láttak igazi embert, úgyhogy sokszor csak véletlenül, reflexből lőttek ránk. De általában értettek a szóból, és nem lövöldöztek. Az ilyen, normálisabb arcokat robinsonnak neveztük. Akit viszont mohikánnak hívtunk, azzal már kicsit elszaladt a ló. Az ilyenek kiskirálynak képzelték magukat, pedig abban a királyságban rajtuk kívül csak zék, kvizlingek meg elvadult 90

A Bergmann-szabály szerint az ugyanazon rokonsági körbe tartozó állatok testmérete az egyenlítőtől a sarkkör felé haladva nő, de egyelőre nincs rá tudományos bizonyíték, hogy ez a háború alatt is így történt volna.

alakok éltek. Valahogy mégis bemesélték maguknak, hogy ők tulajdonképpen jól elvannak, mi meg tönkretesszük a birodalmukat. Engem meg is lőttek. Chicagóban, a Sears Tower közelében jártunk. Az a város akkora rémálom volt… rendes embernek három életre elég. Tél derekán olyan irgalmatlan szél fújt a tó felől, hogy majdnem felborított. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy az istenek kalapácsa lesújt a fejemre. Egy erősebb vadászpuskával durrantottak rám. Onnantól nem nyávogtam többet, hogy így kényelmetlen a testpáncél meg úgy nem kell a sisak. A toronyba bevette magát egy banda, és kialakította a saját kis birodalmát, csakhogy azt senki kedvéért nem is volt hajlandó feladni. Nem sokszor kellett teljes arzenállal odatennünk magunkat, de ezek megkapták: gránátokkal és csőre töltött gépfegyverekkel néztünk be hozzájuk. Akkoriban már a Bradley-k is újra szolgálatba álltak. Chicago után a fejesek rájöttek, hogy ennek a fele se tréfa, mert több veszély leselkedik ránk, mint gondolták, úgyhogy attól fogva kötelező lett a páncél állandó viselete, még nyáron is. Szóval, köszi, Szeles Város. Minden egység kapott szórólapokat a „veszélypiramisról”. A tényezőket előfordulási valószínűségük, nem pedig veszélyességük alapján rangsorolták. Zack volt a piramis alján, aztán jöttek az elvadult emberek, az állatok, a kvizlingek és végül a mohikánok. A Déli Hadtest volt katonáitól gyakran hallom, hogy nekik mennyivel nehezebb dolguk volt, mert nálunk ugye a tél rendesen kihúzta Zack méregfogát. Ez így is van, csak közben ő maga mart belénk. Mit is mondanak a szakértők, hány fokkal csökkent az átlaghőmérséklet? Öttel? Volt, ahol meg nyolccal?91 Szóval hogyne, kurva könnyű életünk volt, mikor tökig érő szürke hóban nyomultunk előre, és annak is baromira örültünk, hogy hiába ölünk meg öt zét, mert az első olvadáskor ugyanennyi jön a helyükre, és kezdhetünk mindent elölről. A déliek legalább tudták, hogy ha ők kipucolnak egy területet, akkor az onnantól ki van pucolva. Nem kellett attól fosniuk, hogy később hátba támadják őket. Mi mindenhol legalább háromszor végigmentünk. A havat puskavesszővel szurkáltuk, kutyákkal szagoltattuk, modern radarokkal nézegettük újra meg újra, de a legnagyobb télben. A legtöbb társunk a fagyási sérülésekbe halt bele. Aztán jött a tavasz, és tudtuk, hogy már megint ugyanott fogunk bóklászni… És hiába fésülik át azóta is azt a vidéket, meg hiába segítenek az önkéntesek, mert a tavaszi nagytakarítás is kemény meló, mióta a tavasz leginkább a régi télre hasonlít – a természet finoman közli, hogy egy időre vége a jó világnak. Elmondod, milyen volt felszabadítani az elszigetelt zónákat? Egyik se volt egy leányálom. És ne feledjük, hogy ezek a zónák még bőven ostrom alatt voltak, legalábbis a nagy többségük. Detroitban, a Comerica Park és a Ford Field92 közötti területen, a „várárokban” legalább egymillió zé zsúfolódott össze. A stadionokba menekült jóemberekre fájt a foguk. Ott aztán három napig ment a legdurvább hentelés – ahhoz képest Hope minimális csetepaténak tűnt. Egész életemben ez volt az egyetlen alkalom, amikor biztosra vettem, hogy lenyomnak minket. Aztán akkora hegyekben álltak a hullák, hogy attól féltünk, megindul az egyik halom, és maga alá temeti az egész bagázst. Az ilyen csaták után iszonyatosan le voltunk pusztulva agyilag is, testileg is. Csak aludni akartunk, semmi mást, nem kellett kaja, se zuhany. Még dugni se volt kedvünk. Csak arra vágytunk, hogy valami száraz és meleg helyen lehunyhassuk a szemünket, és elfelejtsünk mindent. 91

A háború okozta éghajlatváltozás pontos adatai még hiányoznak. A két stadion egymás mellett található; a Comerica Parkban baseballmeccseket, a Ford Fieldben (amerikai) futballt játszanak (a ford.).

92

A felszabadított zónákban hogyan fogadtak benneteket? Elég vegyesen. A katonai övezetekben például visszafogottan. Volt hivatalos csinnadratta, zászlólevonás, zászlófelvonás, „a szolgálatot átadom”, „a szolgálatot átveszem”, meg ilyen szarságok. Aztán ment az arcoskodás, hogy „minket nem is kellett megmenteni” és a többi, érted. Mondjuk, én tényleg értem – mindenki a felmentő seregben akar lenni, nem a szerencsétlen várvédők között. Hát persze, haver, igazad van, nem voltatok rászorulva. Egyébként néha tényleg nem. Az omahai légibázist például nem nagyon kellett tutujgatni. Stratégiai jelentőségű reptér volt, majdnem óránként indultak járatok, onnan vitték a segélycsomagokat meg amit kellett. Az ottaniak bőven jobban éltek nálunk – friss kaja, meleg víz, pihe-puha ágy… Frankón úgy éreztük, hogy most mi vagyunk megmentve. Másfelől viszont ott voltak a Rock Island-i bőrnyakúak, akik meg inkább nem is reklámozták, min mentek keresztül, és ez tetszett nekünk. Pedig amit ők átéltek… azzal minimum tartoztunk volna nekik, hogy meghallgassuk, mi volt, hogy volt, de nem éltek a lehetőséggel. Én személyesen egyikkel se találkoztam, de hallottam egy-két meredek sztorit. És a civil zónákban hogy ment a dolog? Az teljesen más lapra tartozik. Ott mi voltunk a legnagyobb királyok! A népek üdvrivalgással fogadtak, de úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, meg ahogy annó a katonáink bevonultak Párizsba. Rocksztárok voltunk, félistenek. Én többször is… szóval… nem kizárt, hogy Denver és Hero City között született pár kisklambó, aki hasonlít rám… [Nevet.] De voltak kivételek is, ha jól tudom. Voltak hát. Talán nem mindig, de többnyire akadt a tömegben egy feldühödött arc, aki aztán mindennek elmondott minket. „Basszátok meg, mi tartott idáig?!” „A férjem két hete halt meg!” „Anyám belehalt a várakozásba!” „A városunk fele odaveszett a múlt nyáron!” „Hol a francban voltatok, mikor szükségünk lett volna rátok?” Sokan az elhunyt rokonaik képét mutogatták. Mikor bevonultunk a wisconsini Janesville-be, valaki egy táblával fogadott, amin egy mosolygó kislány képe fölött az állt, hogy: „Tényleg jobb későn, mint soha?” A szomszédai agyba-főbe verték miatta, ami szerintem azért túlzás volt. Szóval, ilyen szarságokat gyakran láttunk, és sokszor annyira befészkelték magukat a fejünkbe, hogy még akkor se bírtunk tőlük aludni, amikor a korábbi szarságok miatt már öt napja ébren voltunk. Aztán nagy ritkán, de tényleg baromi ritkán, belefutottunk olyan zónába is, ahol rohadtul nem örültek nekünk. Észak-Dakotában, Valley Cityben konkrétan elküldtek minket a kurva anyánkba, hogy ha eddig kábé le se szartuk őket, most már ne parádézzunk nekik. Az is szakadár zóna volt? Nem, ezek az emberek simán beengedtek minket, csak nem örültek nekünk. A lázadók viszont puskalövésekkel fogadtak. A fejesek külön egységeket hoztak létre a lázadók kezelésére. Egyszer láttam őket, mikor a Black Hills felé vonultak. Akkor láttam először tankokat, mióta átkeltünk a Szikláson. Nyomasztó érzés volt, mert tudtam, hogy annak a mókának mi lesz a vége.

Sokat hallani az elszigeteltebb zónákban alkalmazott „meredek” túlélési módszerekről. Aha… erről azt kérdezd, aki ott élt. Te láttál ilyesmit? Nem, de nem is akartam. Akiket felszabadítottunk, próbáltak róla mesélni. Belül teljesen össze voltak törve. Hatalmas terhet cipeltek, és végre le akarták tenni – kvázi meg akarták gyónni nekünk, amit elkövettek. Én mondtam mindegyiknek, hogy „tartsd magadban, komám, a te háborúdnak most már vége van”. Semmi szükségem nem volt rá, hogy annak a tehernek akár egy morzsáját én cipeljem tovább. És mi történt utána? Később beszéltél velük? Igen, a perekről is sokat olvastam. És mi a véleményed? Hát bazeg, nem is tudom. Ki vagyok én, hogy ítélkezzek fölöttük? Nem én voltam ott, nem nekem kellett megtennem, amit tettek. Akkoriban nem is volt időm azon morfondírozni, hogy mi lett volna, ha. Bőven volt még dolgom, nem foglalkoztam ilyesmivel. Amúgy a történészek gyakran emlegetik, hogy az előrenyomulás alatt elég kevesen haltak meg az amerikai seregben. Ez akkor igaz, ha a kínaiak vagy a ruszkik áldozatait nézzük. És akkor, ha csak a Zackhez köthető haláleseteket vesszük bele. Mert ezer más módon is fel lehetett fordulni, és ezeknek a kétharmada nem is került rá arra a piramisra. Voltak például mindenféle betegségek, de olyanok is, amikről azt hittük, hogy már a sötét középkorban kihaltak. Beszedtük mi a bogyókat, és kaptuk az oltásokat, a kajára se volt gondunk, és rendszeresen kivizsgáltak minket, de annyi szar volt mindenhol, a talajban, a vízben, az esőben meg főleg a levegőben, hogy akárhányszor bementünk egy városba vagy felszabadítottunk egy zónát, legalább egy társunk mindig odaveszett… ha nem halt meg, akkor minimum karanténba került. Detroitban egy egész szakaszt vitt el a spanyolnátha. Rendesen be is szartak tőle a fejesek, úgyhogy az egész zászlóalj két hétig karanténban hereverészett. Aztán voltak mindenféle aknák meg robbanócsapdák – néhányat a civilek helyeztek el, a többségét meg mi magunk, amikor még nyugatra menekültünk. Akkor még azt hittük, van értelme. Folyamatosan szórtuk magunk mögé a taposóaknákat, hogy Zack majd jól rálépjen. Csak az a baj, hogy az akna nem így működik. Nem roncsolja szét az egész testet, inkább csak a lábfejet vagy a lábszárat szakítja le, esetleg ugye a legdrágább kincset. Nem is arra van kitalálva, hogy végezzen az áldozattal, hanem arra, hogy komoly sérülést okozzon, ami lefoglalja a hadsereg bizonyos kapacitását, mert munkaerőben és pénzben is jelentős ráfordítást igényel. A delikvens utána hazakerül egy csinos tolószékben, így Apu és Anyu akárhányszor ránéz a fiacskájára, mindig eszébe jut, hogy talán mégse olyan jó ötlet támogatni ezt a háborút. Csakhogy Zacknek nincs hova hazamennie, nincs apja meg anyja se. Szóval a régi fajta aknák csak megcsonkítják a zéket, amivel kizárólag magunkat szívatjuk, hiszen az a jó, ha tudnak állni, mert úgy könnyebben észrevesszük őket, ha viszont a gazban fetrengenek, mert nem bírnak menni, akkor ugyanúgy rájuk léphetünk, mint az aknákra. Egyébként a legtöbb aknáról nem is tudtuk, hol van, mert akik lerakták őket, vagy nem jelölték meg a helyüket, vagy már elhagyták az

adatokat, vagy egyszerűen csak nem voltak már életben, hogy elmondhassák. És közben a mohikánok hülye csapdáira, a karókkal kivert gödrökre meg a botlódrótos-vadászpuskás szarságokra is figyelni kellett. Egy haveromat is így vesztettem el, mikor Rochesterben bementünk egy Wal-Martba. A srác Salvadorban született, de Kaliforniában nőtt fel. Hallottál a Boyle Heights-i Arcokról?93 Durva figurák voltak LA-ben, vissza is toloncolták őket Salvadorba, mert gyakorlatilag illegális bevándorlók voltak. A haverom se úszta meg, pont a háború előtt röptették haza. Átvergődött egész Mexikón, méghozzá a Pánik legkeményebb napjaiban, gyalog, egy szál bozótvágóval. Meghalt az egész családja, nem maradt egy barátja se, csak a választott hazája maradt neki. Annyira szerette ezt az országot. Mindig nagyapám jutott róla eszembe, aki szintén bevándorlóként érkezett ide. Szóval a srác egy 12-es töltényt kapott az arcába. A hülye mohikán, aki felállította a csapdát, szerintem már akkor is több éve halott volt. Úgyhogy ennyit a kurva aknákról meg a többiről. Voltak persze más balesetek is. Sok épület megsérült, meggyengült a harcokban. Ha egy házhoz évekig nem is nyúlnak hozzá, és közben ráhullik egy méter hó… Komplett tetők, egész házak roskadtak össze minden előjel nélkül. Volt, akit meg így vesztettem el. Egy elhagyatott autószerelő-műhelyben megtámadták, vagyis egy elvadult fazon rohant felé, ő meg rálőtt, és annyi volt. Nem tudom, mennyi hó meg jég volt a tetőn, de az egész leszakadt mindenestül. És hát ezzel a lánnyal… szóval, közel álltunk egymáshoz. Igazából soha nem léptünk a tettek mezejére – talán mert azt gondoltuk, hogy onnantól „hivatalos” a dolog, és azt hittük, hogy testi akció nélkül majd könnyebben elviseljük, ha a másikkal történik valami. [A lelátó felé fordul, és a feleségére mosolyog.] Hát, rosszul hittük. [Elhallgat, aztán nagyot sóhajt.] És az agyilag lerobbant áldozatokról még nem is beszéltünk, pedig legalább annyian voltak, mint az összes többi együttvéve. Sok olyan elbarikádozott zónát láttunk, ahol csak patkányrágta csontvázakat találtunk. A zék tehát nem jutottak be, viszont a bentiek éhen haltak vagy elvitte őket valami nyavalya – még az is lehet, hogy a reménytelenségbe pusztultak bele. Kansasben feltörtük egy templom ajtaját, és egyértelműen láttuk, hogy a felnőttek először a gyerekeket ölték meg, aztán magukkal is végeztek. A szakaszunkban volt egy amish pofa, aki mindegyiknek végigolvasta a búcsúlevelét, aztán mindegyik levél után vágott magán egy nagyjából másfél centis sebet, hogy soha ne felejtse el, mi történt. Az idióta barom a nyakától a lábujja hegyéig összevagdosta magát. Mikor a hadnagyunk megtudta, szellemi alkalmatlanságra hivatkozva elzavarta a seregből. A többségnek amúgy a háború vége felé dobta le az agya az ékszíjat, és nem is a stressztől, hanem a hiányától. Tudtuk, hogy hamarosan vége, és akik egészen addig kitartottak, azok közül szerintem soknál megszólalt a belső hang, hogy „jól van, öreg, most már nyugi van, lazíthatsz”. Ismertem egy formát, aki valami elképesztően drabális állat volt, a háború előtt pankrátorként nyomta. Az Ontario-tó partján, Pulaski közelében baktattunk az autópálya felé, amikor a szél odasodorta egy felborult kamion illatát. Tele volt pakolva parfümmel – szerintem nem volt 93

Boyle Heights Los Angeles egyik kerülete, ahol jellemzően latin-amerikaiak élnek (a ford.).

különösebben márkás a rakomány, inkább olcsóbb fajta lehetett. Szóval a pacák ledermedt, és nekiállt bömbölni, mint egy ötéves. Nem is bírta abbahagyni. De érted, egy hústorony volt az ürge. Egyszer úgy tartotta kedve, és felkapott egy zét, aztán azzal ütötte a többit. Négyen fogtuk le, úgy raktuk hordágyra. Arra gondoltunk, biztos a parfümről jutott eszébe valaki, de hogy kicsoda, azt soha nem tudtuk meg. Aztán volt egy másik, egy tök átlagos fazon – ötvenhez közeli, kopaszodó, kicsit húsos, bár akkoriban ez volt a maximum. Olyan képe volt, mint régen a gyomorégéses reklámarcoknak. Az indianai Hammondban jártunk, felderítettük a terepet Chicago ostroma előtt. Szóval, az egyik kihalt utca végén meglátott egy házat, ami teljesen ép volt, csak az ablakai voltak bedeszkázva, a bejárati ajtaját meg beszakították. Furán nézett és vigyorgott. Már akkor tudhattuk volna, mi az ábra, mielőtt kilépett az alakzatból, de nem kapcsoltunk időben, aztán csak a lövést hallottuk. A nappaliban találtuk meg a csókát egy ilyen régi, kopott karosszékben, a puskájával a lába között, és még akkor is vigyorgott. Megnéztem a fotókat a kandallópárkányon. A nyomorult abban a házban lakott. Ezek mondjuk szélsőséges példák voltak, ezeket én is kisakkoztam. De legtöbbször fingunk se volt róla, hogy a társaink mit miért csinálnak. Én már nem is azt néztem, hogy ki csavarodik be, hanem azt, hogy ki nem. Egyik éjjel csontokat őriztünk Maine-ben, a portlandi Deering Oaks Parkban. Ezek a csonthalmok a járvány kezdete óta ott voltak. Egyszer csak azt látom, hogy két kolléga felkap egy-egy koponyát és nekiállnak előadni a Szabadon élünk, te meg énből az újszülöttes jelenetet. Csak azért ismertem, mert a bátyámnak megvolt a lemez. Én még meg sem születtem, amikor kiadták.94 Az idősebb katonák egyszerűen imádták. Kisebb tömeg verődött össze, mindenki röhögve-kurjongatva nézte a két koponyát. „Szia! – Szia! – Baba vagyok! – Miért, szerinted én mi vagyok, egy csomag zsemlemorzsa?” És amikor befejezték, mindenki rákezdett arra a kis dalocskára, hogy „Van egy orszááág nem is olyan távol…”, aztán a combcsontokon léggitároztak, pontosabban bendzsóztak. Láttam a tömegben az egyik pszichomókusunkat is, akinek sose bírtam megjegyezni a nevét, dr. Chandra-mittudomén…95 Szóval felvettem vele a szemkontaktust, és kérdően néztem rá, hogy: „Hahó, doki, ugye ezek itt egytől egyig meg vannak zakkanva?” Nyilván értette is, mit akarok, mert csak visszamosolygott és rázta a fejét. Ettől azért megállt bennem az ütő, mert ha az se hülye, aki úgy csinál, akkor honnan tudjuk, hogy ki az, aki tényleg elborult? Volt egy rajparancsnokunk, szerintem meg is ismernéd. Szerepelt a Főiskolák csatájában is. Emlékszel arra a magas, amazonszerű csajra, amelyik kaszával írtja a népet, aztán azt a dalt énekli? Hát ő volt az, csak már nem úgy nézett ki, mint a forgatáskor. Eltűntek a szép kerek vonalai, és a hosszú, csillogóan dús fekete haját is kefére vágta. Jó rajparancsnok volt ez az „Avalon őrmester”. Egyik nap teknősre bukkantunk a mezőn. A teknős akkoriban ritka volt, mint a fehér holló, alig találkoztunk vele. Avalon meg egyszer csak olyan képet vágott, mint valami kisgyerek. Előtte sosem láttam mosolyogni. Valamit odasúgott a teknősnek, de azt hittem, csak halandzsa. Azt mondta neki, hogy „mitakuje ojaszin”. Később megtudtam, hogy ez lakota nyelven azt jelenti: „egyetlen testvérem”. Nem is tudtam, hogy félig sziú volt. Sose beszélt róla, bár egyebet se nagyon mondott magáról. Aztán hirtelen, akár egy kísértet, megjelent Chandra 94

A Free to Be... You and Me című zenés gyereklemez 1972-ben készült. Nevelő célzatú és haladó szellemű anyag volt, amely a gyerekek számára is fontos témákkal foglalkozott, például a nemi szerepekkel, a helyes viselkedéssel és a toleranciával – mindezt dalok és humoros jelenetek formájában. A lemez igazi klasszikus lett a ’70-es évek kisgyermekes családjainak körében (a ford.). 95 Ted Chandrasekhar őrnagy.

doki. A maga jól bevált módszerével átkarolta Avalon vállát, és nyugtatóan bársonyos hangon így szólt: „Jöjjön, őrmester, dobjunk be egy kávét.” Ezen a napon halt meg az elnök is. Nála is biztos megszólalt a belső hang: „jól van, öreg, most már nyugi van, lazíthatsz”. Tudom, hogy nem sokan rajongtak az alelnökért, hiszen a nagyfőnököt egyszerűen nem lehetett pótolni. Együtt éreztem az ipsével, mert én is ugyanebbe a helyzetbe kerültem. Avalon kiesett, úgyhogy én lettem a rajparancsnok. Már majdnem vége volt a háborúnak, de ez nem igazán számított. Rengeteg harc várt még ránk, és rengeteg jó embertől kellett végleg elbúcsúznunk. Mire elértünk Yonkersbe, már csak én maradtam meg a hope-i társaságból. Nem is nagyon tudom megfogalmazni, milyen volt látni a pusztuló roncsokat… az üresen korhadó tankokat, az összetört közvetítőkocsikat, az emberi maradványokat. Azt hiszem, jóformán nem is éreztem semmit. Aki rajparancsnok, az nem ábrándozhat, mert vigyáznia kell a rábízott új arcokra – amíg élnek. Sokszor éreztem, hogy Chandra doki szinte belém fúr a tekintetével. De hozzám sose jött oda úgy, sose jelezte, hogy bármi bajom lenne. És amikor a Hudson partján felszálltunk a csapatszállító dereglyére, megint összenéztünk. Most is csak mosolygott és rázta a fejét. Sikerült, megcsináltam.

BÚCSÚZÁS

VERMONT ÁLLAM, BURLINGTON

[Havazni kezdett. A Flúgos kelletlenül fordul vissza a ház felé.] Hallott maga Clement Attlee-ről? Eh, badarságot kérdezek, miért is hallott volna. Egy igazi balfék volt, egy huszadrangú, középszerű senki. Csak azért került a történelemkönyvek lapjaira, mert ő váltotta Churchillt a második világháború vége előtt. Európában már véget értek a harcok, tehát a britek joggal érezték, hogy már eleget szenvedtek, de az öreg Winston még segíteni akart Amerikának legyőzni Japánt. Azt mondta, a harcnak csak akkor van vége, ha mindenhol vége van. Meg lehet nézni, mi történt a vén oroszlánnal. Mi nem akartuk, hogy a kormányunk ilyen sorsra jusson, ezért amint rendeződött a helyzet a szárazföldi határainkon belül, kihirdettük a győzelmet. Persze mindenki tudta, hogy a háború valójában még nem ért véget. Segítenünk kellett a szövetségeseinknek kipucolni azokat a hatalmas területeket, ahol a holtak teljesen átvették az uralmat. Rengeteg munka várt még ránk, de mivel a saját házunk táját rendbe raktuk, fel kellett ajánlanunk a katonáinknak a leszerelést. Ekkor alakult újjá az ENSZ nemzetközi hadereje, és kellemes meglepetés volt, hogy már az első héten is özönlöttek hozzánk az önkéntesek. Sokat nem is tudtunk fogadni, beraktuk őket tartalékosnak vagy oktatónak, hogy homályosítsák fel az ifjú titánokat, akik kimaradtak a nagy hadjáratból. Engem pedig támadtak ugyan minden oldalról, amiért rábólintottam az ENSZ-haderőre és nem tisztán amerikai keresztes hadjáratot szerveztem, de hogy őszinte legyek, magasról tettem rájuk. Amerika tisztességes ország, a népe is tisztességes alkut érdemel, és ha egyszer úgy egyeztünk meg, hogy a keleti partig tart a játék, akkor ott bizony hálásan kezet rázunk velük, kifizetjük őket, és mindenki mehet, amerre lát. Lehet, hogy így valamelyest lelassultak a tengerentúli hadjárataink. Most már a szövetségeseink is talpra álltak, de még van néhány fehér zóna… a hegyekben, az óceánok fenekén, a sarkkörök közelében fekvő szigeteken, például Izlandon… hát igen, Izland kemény dió lesz. Jó volna, ha Iván hagyná, hogy Szibériában is segítsünk, de ő már csak olyan, amilyen. És azért még itthon is előfordulnak támadások, főleg tavasszal, a vízpartok közelében. Hála istennek egyre ritkábban hallani ilyesmiről, de ettől még nagyon is résen kell lenni. Még tart a háború – a legutolsó nyomukat is eltöröljük, lepucoljuk, sőt, ha a szükség úgy diktálja, akár leperzseljük a föld színéről, márpedig ehhez mindenkinek rá kell kapcsolnia, mindenkinek tenni kell a dolgát. Normálisan kell viselkedni – ebből a sok borzalomból ennyit biztos megtanultak az emberek. Csak közös erővel juthatunk előre, úgyhogy mindenki tegye a dolgát. [Megállunk egy öreg tölgyfánál. Beszélgetőtársam alaposan végigméri, majd kedvesen megveregeti a botjával, és így szól hozzá:] Te is szépen teszed a dolgod…

OROSZ ORTODOX BIRODALOM, OLHON SZIGETE A BAJKÁL-TAVON, HUZSIR

[Az interjút egy nővér zavarja meg. Azért jött, mert Marja Zsuganovának a szeme láttára kell bevennie a kismamáknak előírt vitaminadagot. Marja négy hónapos terhes, ez lesz a nyolcadik gyermeke.] Csak azt bánom, hogy a régi tagállamaink „felszabadításában” már nem vehettem részt. Miután megtisztítottuk a hazánkat az élőhalottak mocskától, a határainkon túli területekre koncentráltunk. Bárcsak ott lehettem volna, amikor hivatalosan is visszacsatoltuk Fehéroroszországot… Azt mondják, hamarosan Ukrajna következik, aztán ki tudja. Szívesen részt vettem volna ezekben a műveletekben is, de hogy úgy mondjam, más feladatot kaptam… [Finoman megpaskolja a hasát.] Nem tudom, hány ilyen klinika működik az országban, de az biztos, hogy nem elég. Nagyon kevés az egészséges és termékeny fiatal nő, akit nem pusztított el a drog, az AIDS vagy az élőhalottak serege. A vezetőnk azt mondja, a mai orosz nő legnagyobb fegyvere a méhe. És ha ez azzal jár, hogy nem ismerem a gyerekeim apját… [Egy pillanatig nem néz rám, a padlót bámulja.] …és a gyerekeimet sem, hát nem bánom. Minden erőmmel a hazát szolgálom. [Látja rajtam, hogy furcsállom a dolgot.] Nyilván azon gondolkodik, hogyan egyeztethető össze ez az „életforma” fundamentalista államunk elveivel. Ne is törje a fejét, mert sehogy. A vallási dogmákkal csak a tömegeket szédítik. Ha a nép megkapja az ópiumot, békésen elvan. És szerintem se az elnökség, se az egyház nem hisz abban, amit prédikál. Talán csak egy kivétel volt, az öreg Rizskov atya, de őt meg száműzték az isten háta mögé. Ő már nem volt hasznos a rendszernek – nem úgy, mint én. Néhány gyereket még biztosan adhatok a hazámnak. Ezért is bánnak velem ilyen jól, ezért mondhatok, amit akarok. [A mögöttem lévő detektívüvegre pillant.] De aztán mit csinálnak velem? Mire a méhem végleg kimerül, meg fogom haladni a mai nők várható élettartamát. [Durván beint az üvegnek.]

Egyébként meg direkt azt akarják, hogy maga is hallja, amit elmondok. Ezért engedték be az országba, hogy hallja a történeteinket, és feltegye a kérdéseit. Maga is csak eszköz. Az a dolga, hogy elmondja az otthoniaknak, milyen világ van minálunk, hogy mindenki lássa, mire vagyunk képesek, ha valaki baszakodni mer velünk. A háborúval visszatértünk a gyökereinkhez, és megint tudatosult bennünk, mit jelent orosznak lenni. Megint erősek vagyunk, megint félnek tőlünk, és az oroszoknak ez azt jelenti, hogy megint biztonságban vagyunk! Közel száz év után újra megvédelmez minket a cár atyuska keze – belül meleg tenyér, kívül kemény ököl…

KARIBI ÁLLAMSZÖVETSÉG, BARBADOS, BRIDGETOWN

[A bár csaknem teljesen kiürült. A nagyvonalú vendégek vagy a saját lábukon távoztak, vagy a rendőrök dobták ki őket. Az éjszakai személyzet eltakarítja az összetört székeket, az üvegszilánkokat és a vértócsákat. A sarokban még üldögél egy dél-afrikai, és részegen kornyikálja Johnny Cleggtől az Asimbonanga96 háborús változatát. T. Sean Collins is maga elé dünnyög belőle pár hangot, aztán lehúzza a rumot, és rögtön kér még egyet.] Gyilkolásfüggő vagyok, szebben nem tudom mondani. Persze rávághatja, hogy tulajdonképpen nem is gyilkolok, mert már úgyis halottak. De ez baromság. Akkor is gyilkolok, ráadásul úgy bepörgök tőle, mint semmi mástól. Nyilván izomból köpködhetnék a háború előtti zsoldosokra, a vietnami meg a második világháborús veteránokra, de ebből a szempontból semmivel se vagyok különb náluk. Ugyanabban a cipőben járok, mint a dzsungelharcosok, akik sosem tértek haza, de ha mégis, akkor se igazán. Vagy a világháborús pilóták, akik eladták a Mustangjukat és disznókat vettek belőle. Az ember sokáig olyan felfokozott tudatállapotban él, hogy utána bármit csinál, úgy érzi, hogy szinte meghalt. Próbáltam én beilleszkedni, megállapodni, barátokat szerezni, dolgozni, kivenni a részemet Amerika újjáépítéséből. De egyszerűen halottnak éreztem magam, ráadásul nem is tudtam másra gondolni, csak az ölésre. Nézegettem az emberek nyakát és fejét, közben meg ilyeneket gondoltam, hogy „hmm, ennek az ürgének vastag lehet a homlokcsontja, muszáj lesz a szemgödröt támadnom”, vagy „ez a csaj biztos megfeküdne, ha ráhúznék a nyakszirtjére”. Amikor az új elnök, a „Flúgos” – úristen, hogy merészelek én bárkit is így nevezni? –, szóval, amikor hallgattam az egyik beszédét, legalább ötvenféle módszer eszembe jutott, amivel le lehetne teríteni. És ekkor mondtam, hogy elég volt, ezt nem csinálom tovább – saját magam és mások érdekében. Tudtam, hogy egyszer úgyis besokallnék, részegen belekavarodnék valami kocsmai verekedésbe, elveszteném a fejem, és ha egyszer megtörténik, onnantól nincs megállás, úgyhogy elköszöntem mindenkitől, aztán csatlakoztam az Impiszihez. Így hívják a dél-afrikaiak különleges egységét. Zulu nyelven annyit tesz: a holtakat eltakarító hiéna. Privát alakulat vagyunk. Nincs szabályzat, nincs papírmunka, ezért is választottam őket az ENSZ-es móka helyett. Mi osztjuk be az időnket, mi választunk fegyvert is.

96

„Nem láttuk őt” (zulu). Clegg eredetileg Nelson Mandelának írta a dalt (a ford.).

[A székéhez támasztott evezőszerű, hegyes acélfegyverre mutat.] Ez a pouwenua. Egy maori testvéremtől kaptam, aki a háború előtt az új-zélandi válogatottban rögbizett. Ezek a maorik kurva kemények. A One Tree Hill-i csatában ötszázan szálltak szembe Auckland feltámadt lakosságának a felével. A pouwenua egyébként nem egy életbiztosítás, pedig ez itt acélból van, nem is fából. De a magamfajta szerencsevadászok már csak az ilyeneket szeretik. Manapság ki ájul el, ha csak egy nyomorult ravaszt kell meghúznia? Nekünk nehezebb, veszélyesebb feladat kell. Minél több zé veti ránk magát, annál jobb. Persze előbb-utóbb elfogynak, és akkor… [Megszólal az Imfingo hajókolompja; hamarosan indulnak.] Na, ezen rajta leszek. [T. Sean int a pincérnek, aztán néhány ezüstrandot hajít az asztalra.] Azért még van remény. Őrülten hangzik, de sose lehet tudni. Ezért is teszem el a zsoldom nagy részét, szóval nem tapsolom el ott helyben minden baromságra. Mert lehet, hogy egyszer véget ér ez a függőség. Egy MacDonald nevű kanadai komám a Baffin-sziget kipucolása után rájött, hogy elege van. Úgy hallottam, most valahol Görögországban, valami kolostorban él a jó öreg Mackee. Ilyen is van. Szóval, simán lehet, hogy ezután is van számomra élet. Ha viszont nem jön be a mutatvány, és megmarad a függőség, miközben Zack eltűnik… [Feláll az asztaltól, és vállára veti a fegyverét.] Akkor szerintem a saját fejemet zúzom szét.

KANADA, MANITOBA, SAND LAKES TARTOMÁNYI PARK

[Jesika Hendricks felpakolja a szánra az aznapi „fogást”: tizenöt holttestet és egy rakás leszakadt testrészt.] Próbálom visszafojtani az indulatomat, a keserűségemet. Mert az egész annyira igazságtalan volt. Ha legalább lett volna bármi értelme… Egyszer találkoztam egy volt iráni pilótával, aki Kanadában utazgatott, mert itt akart letelepedni. Azt mondta, beszélgetett mindenféle nemzetiségű emberrel, de csak az amerikaiak képtelenek elfogadni, hogy jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok. Talán igaza volt. Múlt héten hallgattam a rádiót, és éppen [a név közlése személyiségi jogokat sértene] műsora ment – a szokásos színvonalon. Fingós-böfögős poénok, gyerekes beszólások, szexuális utalások, ilyesmi. És arra gondoltam, hogy ez a féreg túlélte, a szüleim meg nem. De tényleg, próbálom legyűrni a keserűséget.

MONTANA ÁLLAM, TROY

[Mrs. Millerrel a komplexum hátsó közlekedőhídján állunk, az udvaron játszó gyerekek fölött.] Okolhatják a politikusokat, a pénzembereket, a tábornokokat, az egész államgépezetet, de ha igazi felelőst keresnek, akkor okoljanak engem. Én vagyok az amerikai rendszer, én vagyok a gépezet. Ez az ára a demokráciának – mindenki tartja érte a hátát. És most már értem, Kínában miért vonakodtak tőle olyan sokáig, és hogy az oroszok miért intettek be az egésznek, miért tértek vissza abba a rendszerbe, amit persze már nem úgy hívnak, de ez lényegtelen. Jó annak, aki azt tudja mondani, hogy „engem aztán ne vegyetek elő, mert nem az én hibám”. Én ilyet nem mondok, mert igenis az én hibám, meg az egész nemzedékemé. [A gyerekeket nézi.] Kíváncsi leszek, mit mondanak rólunk a következő generációk. A nagyszüleim átvészelték a nagy gazdasági világválságot meg a második világháborút, aztán hazajöttek, és létrehozták a történelem legnagyszerűbb középosztályát. Nem voltak tökéletesek, de ők kerültek legközelebb az amerikai álomhoz. Aztán jött a szüleim nemzedéke, és mindent szétcseszett – ők voltak a háború után születettek, akik minden addigi nemzedéknél különbnek képzelték magukat. És aztán jöttünk mi, akik megállítottuk a zombik pusztítását, csakhogy azt is mi hagytuk, hogy eddig fajuljon a dolog. Legalább feltakarítjuk a saját mocskunkat. Ennél jobb sírfelirat nem is kell. „Itt nyugszik a Z-generáció, aki feltakarította a saját mocskát.”

KINAI ÁLLAMSZÖVETSÉG, CSUNGKING TARTOMÁNY

[Kuang Csingsu aznapi utolsó betegét látogatjuk meg. A kisfiú valamilyen légúti betegségben szenved. Édesanyja attól fél, hogy gyermeke is elkapta a tüdőbajt, ugyanis járvány van. Mikor a doktor biztosítja róla, hogy csak hörghurut, máris visszatér az arcszíne. Könnyek között hálálkodik, és ez az emlékkép elkísér bennünket a sáros utcán is.] Vigasztaló érzés újra gyerekeket látni, mármint olyanokat, akik a háború után születtek. Az ő világukban már kezdettől fogva jelen vannak az élőhalottak, nekik ez természetes. Tudják, hogy nem szabad a víz közelében játszani, és tavasszal meg nyáron sötétedés után egyedül mászkálni. Tudják, mit nem szabad, de nem ismerik azt a félelmet, és ez a legnagyobb ajándék, sőt, az egyetlen ajándék, amit adhatunk nekik.

Néha eszembe jut az öregasszony, akit Új-Tacsangban láttam, és belegondolok, mennyi mindenen ment keresztül, hiszen az ő nemzedékének szinte egy perc nyugta sem volt, egymást érték a forradalmak, a háborúk. Most már én is majdnem olyan vén vagyok, én is többször láttam, ahogy ízekre szedik a hazámat. Mégis mindig össze tudtuk szedni magunkat, újjáépítettük, megújítottuk az országunkat. És újra megtesszük – újjáépítjük Kínát és az egész világot. Nem igazán hiszem, hogy van élet a halál után – én már csak forradalmár maradok –, de ha mégis van, akkor az én régi harcostársam, a jó öreg Ku most biztos kacagva néz odafentről, mikor a legnagyobb őszinteséggel azt mondom, hogy minden rendbe jön, nem lesz semmi baj.

WASHINGTON ÁLLAM, WENATCHEE

[Joe Muhammad most fejezte be legújabb művét. A harminccentis szobor egy vánszorgó férfit ábrázol, aki szakadt babahordozót visel, és üres tekintettel bámul maga elé.] Nem mondom, hogy a háború jó dolog volt, mert annyira beteg állat nem vagyok, de tény, hogy összehozta az embereket. Annak idején a szüleim folyton panaszkodtak, hogy mennyire hiányzik nekik az a közösségi érzés, amit még Pakisztánban úgy megszoktak. Az amerikai szomszédainkkal sose beszélgettek, egyszer se hívták át őket, szinte a nevüket se tudták, csak amikor reklamáltak a túl hangos zene vagy az ugató kutya miatt. Akárhogy is nézem, most már nem ilyen világban élünk. És ez nemcsak a szomszédok szintjén vagy országos szinten igaz. Bárhová mész, bárkivel beszélsz, mindenkivel van egy baromi erős közös élményed. Két éve elmentem egy csendes-óceáni hajóútra. Mindenféle népek voltak ott, de egytől egyig ugyanazt élték át, még ha a részletek különböztek is. Tudom, talán túl optimista vagyok – lehet, hogy amint a dolgok visszatérnek a „régi” kerékvágásba, és amint a gyerekeink meg az ő gyerekeik már nem érzékelik a veszélyt, mert békés, biztonságos, kényelmes világban nőnek fel, akkor ők is ugyanolyan önzők és beszűkültek lesznek, amilyenek mi voltunk, és ugyanolyan szemét módon viselkednek majd egymással. De kérdem én: el tudjuk valaha is felejteni, ami megtörtént? Egyszer hallottam egy idevágó afrikai mondást: „Aki átúszik a folyón, mindenképpen vizes lesz.” Szeretném hinni, hogy így van. De ne érts félre, nekem is hiányzik pár dolog a régi világból, de ezek leginkább csak ilyenolyan cuccok, amik voltak nekem vagy vágytam rájuk. Múlt héten legénybúcsút tartottunk az egyik szomszéd srácnak. Elkértük a környék egyetlen működő DVD-lejátszóját meg egy-két békebeli pornót. Az egyik jelenetben Lusty Canyont három ürge sorozta egy ilyen gyöngyházmetál BMW Z4 kabrió motorháztetőjén, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy ma már biztos nem gyártanak ilyen fasza verdákat.

ÚJ-MEXIKÓ ÁLLAM, TAOS

[A steak már majdnem megsült. Arthur Sinclair megfordítja a sistergő hússzeleteket, és láthatóan élvezi a felszálló füstöt.] Sokféle munkát végeztem, de leginkább mindig is finánc szerettem lenni. Mikor az új elnöknő felkért, hogy legyek megint az Értékpapír- és Tőzsdei Felügyelet elnöke, ott helyben megcsókoltam a drágát. Persze tudom, hogy ugyanaz a helyzet, mint a StraFónál volt: senki más nem akarta elvállalni. Rengeteg feladat vár még ránk, hiszen a népesség nagy része még most is cserekereskedelmet folytat, mert a használható árunak van a legnagyobb értéke. Nem lesz könnyű elérnünk, hogy felhagyjanak ezzel a módszerrel, és újra bízzanak a dollárban. Még most is a kubai peso a király, így a tehetősebb polgáraink közül sokan ma is csak a havannai bankszámlájukra támaszkodnak. A túl sok bankjegy problémája már önmagában lekötné bármelyik kormány kapacitását. Az emberek elképesztő mennyiségű készpénzt szedtek össze a háború után – mindenféle gazdátlan trezorokból, üres házakból, hullák zsebéből. De hogy lehet megkülönböztetni a fosztogatókat azoktól a becsületes emberektől, akik a kemény munkával megkeresett saját pénzüket szedték elő? A tulajdonos kilétét bizonyító irat manapság ritkább, mint a kőolaj. Ezért is állítom, hogy ez az eddigi legfontosabb munkám. El kell fognunk azokat a szemétládákat, akik miatt nem tud visszatérni az amerikai gazdaság önbizalma, és most nem csak a pitiáner aprópénzvadászokra gondolok, hanem az igazi nagyhalakra is, azokra a tetvekre, akik megpróbálják felvásárolni a házakat, mielőtt a jogos tulajdonosuk visszavehetné, meg azokra is, akik azért lobbiznak, hogy az élelmiszerek és más kulcsfontosságú fogyasztási cikkek kikerüljenek a mostani szabályozás alól… és ne feledkezzünk el arról a rohadék Breckinridge Scottról se… igen, a Phalanx-királyról beszélek, aki a szaros déli-sarki odújában bujkál, mint egy utolsó patkány. Még nem tudja, de már tárgyalunk az oroszokkal, mert el akarjuk érni, hogy ne hosszabbítsák meg a bérleti szerződését, hiszen sokan várják idehaza, főleg az adóügyes kollégák. [Vigyorogva dörzsöli a tenyerét.] Önbizalom – ez a kapitalizmus gépezetének egyik legfontosabb hajtóanyaga. A gazdaságunk csak akkor működhet, ha az emberek hisznek benne. Ahogy Roosevelt mondta: „Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem.” Ezt apám írta neki. Legalábbis váltig állította, hogy ő volt. A folyamat már elkezdődött, és lassan, de biztosan halad. Napról napra több számlát nyitnak az amerikai bankokban, szépen, egymás után indulnak a magánvállalkozások, a Dow Jones is csendesen kúszik felfelé. Kicsit olyan ez, mint az időjárásunk. A nyár évről évre hosszabb, az ég is egyre kékebb. Javul a helyzet, csak kell egy kis türelem. [Benyúl a jéggel teli vödörbe, és kivesz két barna üveget.]

Elfogad egy gyökérsört?

JAPÁN, KIOTÓ

[Régóta várt, dicső nap ez a Pajzs Társasága életében. A Japán Önvédelmi Erők független tagszervezetének nyilvánították őket. Ők fogják megtanítani a japán civileknek, hogyan védjék meg magukat az élőhalottakkal szemben. Később fegyveres és pusztakezes önvédelmi technikákat is átvesznek különféle Japánon kívüli szervezetektől, majd a legsikeresebb módszereket velük együtt igyekeznek elterjeszteni az egész világon. A társaság lőfegyverellenes, nemzetközi összefogásra buzdító üzenete eddig osztatlan sikert aratott, így az eseményre csaknem mindegyik ENSZ-tagországból érkeztek közjogi méltóságok és persze újságírók is. Tomonaga Idzsiro a fogadóbizottság elején áll, és mosolyogva, meghajlással köszönti a vendégsereget. Kondo Tacumi is mosolyog, de ő mellettem állva, a terem túloldaláról nézi mesterét.] Tudja, én nem igazán hiszek ezekben a spirituális marhaságokban. Nekem az a véleményem, hogy Tomonaga csak egy vén bolond hibakusa, aki viszont útnak indított egy csodálatos kezdeményezést, ami nagyban meghatározza Japán jövőjét. Az ő nemzedéke uralni akarta a világot, az enyém meg boldogan hagyta, hogy a világ, pontosabban Amerika uraljon minket. Mindkét út a pusztulás szélére sodorta a hazánkat. Jobb megoldás kell, egy arany középút, ahol mi felelünk a saját védelmünkért, de úgy, hogy közben nem haragítjuk magunkra a többi országot. Nem tudom, hogy ez-e a helyes út, hiszen a távoli jövő mindig ködbe burkolózik, de én követem Tomonaga szenszeit ezen az úton a hozzánk csatlakozó tömegekkel együtt. Ha vallásos lennék, mondhatnám, hogy csak az istenek tudják, mi vár ránk az út végén.

ÍRORSZÁG, ARMAGH

[Philip Adler leteszi maga elé az üres poharat, aztán feláll az asztaltól.] Nem csak embereket vesztettünk, amikor otthagytuk őket a holtaknak. Hanem sokkal többet. Más mondanivalóm nincs.

IZRAEL, TEL-AVIV

[Ebédünk végeztével Jürgen egy szempillantás alatt kikapja a kezemből a számlát.] Kérem, ha már én választottam éttermet, én állom a cechet. Régen utáltam ezt a kosztot. Ránéztem, és leginkább a hányásra emlékeztetett. Aztán egyik délután elrángattak ide a kollégáim, azok az egzotikus ízlésű, ifjú szabrák.97 „Csak egyszer kóstold meg, vén jekke!”, hajtogatták. Mindig jekkéztek, ami korlátolt, prűd fazont jelent, bár hivatalosan a német zsidók elnevezése. Tulajdonképpen mindkét értelemben igazuk volt. A Kindertransporttal jutottam ki Németországból, ahogy rajtam kívül még vagy tízezer zsidó gyerek. Ez volt az utolsó esélyünk, hogy még a háború kitörése előtt elmeneküljünk onnan. És ekkor láttam utoljára a családomat. Az egyik lengyel kisváros mellett van egy tavacska, ahová a hamvakat borították. Még ma is szürke a vize. Azt mondják, a holokausztnak nem volt túlélője, mert akik életben maradtak, azok is olyan helyrehozhatatlan lelki sérülést szenvedtek, ami elpusztította bennük azt az embert, akivé válhattak volna. Szeretném azt hinni, hogy ez nem igaz. Ha viszont igaz, akkor ezt a háborút egyetlen ember sem élte túl.

A USS TRACY BOWDEN FEDÉLZETÉN

[A tatnál állunk. Michael Choi a hajókorlátra támaszkodva nézi a látóhatárt.] Tudod, kik a zombiháború igazi vesztesei? A bálnák. Mondjuk, eleve nem volt sok esélyük, mikor több millió éhes ember ringatózott a nyílt vizeken, és a hadiflották felét halászhajóvá alakították. Nem is kell hozzá sok; helikopterről ledobnak egy torpedót és kész. És nem is kell közvetlen sérülést okoznia, mert az is elég, ha az állat megsüketül és elkábul, így észre se veszi, ha melléúszik a feldolgozóhajó. A robbanás kilométerekre elhallatszott, ahogy az állatok üvöltése is. A víz aztán rendesen viszi a hangot. Óriási veszteség ért minket, és ezt a legegyszerűbb ember is felfoghatja. Apám a tengerbiológiai intézetben melózott San Diego mellett. Leginkább ezért jöttem a haditengerészethez, és tulajdonképpen ezért szerettem meg az óceánt is. Mindenhol szürkebálnákat lehetett látni. Ezek a fejedelmi állatok akkoriban kezdtek újra elszaporodni, miután a halászat majdnem kipusztította őket. Egy idő után már nem is féltek tőlünk, úgyhogy egész közel evezhettünk hozzájuk, végül is testközelben voltunk. Egy laza mozdulattal megölhettek volna minket, ha mondjuk odacsapnak a négyméteres farkuszonyukkal vagy egy kicsit meglendül a harmincvalahány tonnás testük. A régi bálnavadászok is tudták, hogy ez a jószág nem adja magát egykönnyen. Ezek a bálnák viszont érezték, hogy nem akarjuk bántani 97

Izraelben született zsidók (a ford.).

őket, szóval több állat is hagyta, hogy megsimogassuk, és ha netalán valamelyik a borját védte, az is csak szelíden odébb terelt minket. Hatalmas erejükkel tényleg könnyedén elpusztíthattak volna. De ma már egyet se látni, mind eltűntek, ahogy a kékbálnák, a barázdások, a hosszúszárnyúak meg a simabálnák is. Hallottam, hogy itt-ott láttak belugákat meg narválokat. Ezek biztos átvészelték valahogy a sarki jég alatt, de a génállomány fennmaradásához valószínűleg kevesen vannak. Úgy tudom, a kardszárnyú delfinekből is van még egy-két épen maradt család, de ilyen szennyezett vízben, ilyen szánalmasan kevés zsákmányállattal nem jósolok nekik nagy jövőt. Ha természet anyánk valamiféle módon kárpótolja is őket, ahogy mondjuk annak idején bizonyos dinoszauruszfajokat, tehát ha meg tudják szokni a környezetet… De a szelíd óriások akkor se térnek vissza többé. Volt az a film, a Te jóisten!, amiben a Mindenható noszogatja a főhőst, hogy csináljon makrélát a semmiből, aztán mondja neki, hogy „nem tudsz, mert a semmiből nem lehet”. Szóval szürkebálnát se lehet a semmiből csinálni, hacsak valami szemfüles genetikus nem archiválta őket még a torpedók bevetése előtt. [A nap eltűnik a horizonton. Michael nagyot sóhajt.] Úgyhogy, ha legközelebb azzal a dumával jön neked valaki, hogy a háború valódi áldozata „az ártatlanságunk”, vagy hogy „kis híján odaveszett az emberségünk”… [Beleköp a vízbe.] Na mindegy is, komám. Meséld a halaknak.

COLORADO ÁLLAM, DENVER

[Todd Wainio kikísér a vonathoz, és közben élvezettel pöfékeli a príma kubai cigarettát, amit búcsúajándékként kapott tőlem.] Hát igen, néha kitör belőlem. Van, hogy csak pár percig tart, de legfeljebb egy óráig. Chandra doki azt mondta, hogy ez még teljesen rendben van. Itt, az emlékmű közelében van a rendelője. Szóval, azt mondta, így egészséges a dolog, mert a törésvonalak mentén is előfordulnak kisebb földmozgások, ezzel is csökken a nyomás, oldódik a feszültség. Azt mondja, azzal kell igazán vigyázni, akinél nincsenek ilyenek. Nem kell sok, hogy rám jöjjön az ötperc. Megérzek egy illatot vagy meghallok egy ismerősnek tűnő hangot, ennyi. Úgy egy hónapja történt, hogy vacsoráztunk, és a rádióban megszólalt egy dal, ami szerintem nem az én háborúmról szólt, talán nem is amerikai háborúról. A kifejezések egy része idegennek tűnt, nem ismertem őket, és mintha ausztrál fickó énekelt volna, de a refrén… „Istenem, csak tizenkilenc voltam.” [A szignál jelzi, hogy hamarosan indul a vonatom. A peronon várakozó utasok egymás után szállnak fel.]

Azért vicces, hogy a legélesebb emlékem lett a győzelem nemzeti jelképe. [A mögöttünk húzódó hatalmas falfestményre mutat.] Mi álltunk ott a Hudson jersey-i oldalán, mi néztük, ahogy hajnalodik New York felett. Ekkor tudtuk meg, hogy kihirdették a Győzelem Napját. Nem volt éljenzés, nem volt semmiféle ünneplés. Egyszerűen nem hittük el. Béke? Az meg micsoda? Olyan sokáig éltem rettegésben, annyit harcoltam, annyit öltem, olyan régóta vártam a halált… már bele is törődtem, hogy így fogom leélni a hátralévő életemet. És akkor azt hittem, álmodom, de néha még most is csak álomnak tűnik, ha eszembe jut az a napfelkelte Hero City fölött.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Feleségemnek, Michelle-nek nagyon köszönöm, hogy szeret és mindenben támogat. Ed Victornak, hogy segített belevágnom a munkába. Köszönöm Steve Rossnak, Luke Dempsey-nek és a Crown Publishers teljes csapatának. T. M.-nek, aki mindig figyelt rám, akármerre kalandoztam. Köszönöm Brad Grahamnek a Washington Postnál, köszönöm Cohen, Whiteman és Hayward doktornak, Greenberger és Tungun professzornak, Andy rabbinak, Fraser atyának, Bordeaux nyugalmazott tengeralattjárós szonárkezelőnek, B-nek és E-nek. Jim, Jon, Julie, Jessie, Gregg, Honupo, köszönöm nektek is. Apa, neked azt a bizonyos emberi tényezőt köszönöm. És végül köszönetet mondok annak a három embernek, akik e könyv megírására ihlettek: Studs Terkelnek, a néhai Sir John Hackett tábornoknak és persze a rettegés zseniális mesterének, George A. Romerónak is.