A holland látóhatár
Válogatott írások
A sorozat kötetei: Csányi Vilmos: Van ott valaki? Ébli Gábor: Az antropologizált múzeum Érdi Péter: Teremtett valóság Hraskó Péter: A könyvtár foglya Schiller Róbert: Egy kultúra között Z. Karvalics László: Információ, társadalom, történelem
MAARTEN DOORMAN
A holland A romantikus rend látóhatár
Balogh Tamás
Budapest, 2006 2009 Budapest,
© Balogh Tamás, Typotex, 2009
ISBN 978 963 279 051 0 ISSN 1787-1298 Témakör: irodalomtörténet
Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a TypoKlubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megismerkedhet kínálatunkkal is, egyes könyveinknél pedig új fejezeteket, bibliográfiát, hivatkozásokat találhat, illetve az esetlegesen előforduló hibák jegyzékét is letöltheti. Kiadványaink egy része e-könyvként (is) kapható: www.interkonyv.hu Észrevételeiket a
[email protected] e-mail címen várjuk.
Kiadja a Typotex kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa A kötetet gondozta: Horváth Balázs A borítót a Mesdag-körkép felhasználásával Tóth Norbert tervezte. Terjedelem: 9,5 (A/5) ív Nyomás: Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia
Tartalom
Bevezetés
7
HUIZINGA
11
1. Hollandia kultúrája a tizenhetedik században 2. Nem kell az albatroszt a falra festeni? 3. Mélyenszántó Gondolat és Hűséges Megemlékezés
13 31 43
THIENEMANN
67
4. Szobor Erasmusnak 5. Th. Mann Amszterdamban I. Thienemann Tivadar Thomas Mann Amszterdamban című írása elé II. „Író nem emigrálhat soha!”
69 99 105
ELSSCHOT
125
6. Rászedés – A láb 7. A látható sötétség
127 133
Jegyzetek
149
Bevezetés
Kötetem címét Thienemann Tivadartól kölcsönöztem; 1947-ben ezzel a címmel jelentette meg egyik cikkét az akkor Hollandiában élő germanista professzor.1 Ebben elmeséli: a háború alatt javasolta a kultusztárcának, hogy a feleslegessé vált iskolai földgömböket osszák szét a lakosság körében – éjjeli lámpának. Nehéz eldönteni, szellemes és praktikus ötletében mennyi volt a (szándékos) gúny. Megírása pillanatában mindenesetre már más célt szolgált a történet. Thienemann a háború után hivatalosan vagy félhivatalosan magyar intézetek és lektorátusok szervezésének ügyében ment Belgiumba és Hollandiába, azonban amikor ezt a cikkét írta, már nem gondolhatott a hazatérésre. Így lesz különös jelentősége, hogy írásában mégis hosszan értekezik a tizenhetedik századi peregrinusokról, akik tanulni, de világot látni is Hollandiába mentek, majd kiszélesedett látóhatárral visszatértek, hogy hazájuk javára kamatoztassák az ott tanultakat, és más szemléletet honosítsanak meg szűkebb pátriájukban. Bár saját élményei éppenséggel nem mindenben igazolták ezt a reménykeltő Hollandia-képet,2 Thienemann mégis igyekezett úgy beállítani a dolgot, A holland látóhatár. Magyar Nemzet, 1947. augusztus 31. Fennmaradt feleségének egyik Amszterdamból Zolnai Bélához írott keserű levele (Akadémiai Könyvtár, Kézirattár, Ms 7128/276). Hozzá kell tenni, hogy ezek Hollandiának sem voltak a legjobb évei. 1 2
8 | Bevezetés hogy – némi képzavarral élve – Hollandia lehet a lámpás egy óriás földgömb közepében. A kötetbe felvett írások egy része kifejezetten ennek az időszaknak a magát mintaországként, kultúrák találkozási pontjaként, befogadó kultúraként pozícionálni próbáló Hollandiájával foglalkozik – én magam mégsem így értem „a holland látóhatárt”. Valami mindig visszatartott attól, hogy nyilvánosan mással foglalkozzam, mint holland, vagy eminensen a holland kultúrához kötődő témákkal. Bezárkóztam ebbe a nyelvbe és hagyományba – pedig a néderlandista szerepből amúgy sem lett volna könnyű kitörni Magyarországon. Az úgynevezett „kis irodalmakkal” foglalkozó kutatók, fordítók körében gyakran hangoztatott nézet, hogy a hagyomány, az eredeti összefüggés, az egész „hatalmas, szerves egységet képező kontinuum” ismeretének hiányában a magyarul szórványosan és esetlegesen megjelenő, szinte a semmiből felbukkanó művek biztos feledésre vannak ítélve, közvetítőik pedig csak ritkán szólalhatnak meg.3 Ennél is aggasztóbbnak látom az ebből a helyzetből tévesen levont tanulság átültetését a gyakorlatba: az irodalomtörténet illusztrációjául szolgáló fordításokat, a rosszul értelmezett hűség szellemében gyakorlatilag prózába átültetett verseket… Hollandiában gyakran emlegetett bibliai kifejezéssel, így lesz „halál a fazékban”. A tárgyalt témák térbeli-időbeli behatároltságán kívül két másik sajátosság is összeköti a kötetbe felvett írásokat. Egyrészt valamiként kivétel nélkül kapcsolódnak fordítói vagy kontrollszerkesztői munkámhoz. Fordítás közben mást tudtam meg a könyvekről, mintha „egyszerű olvasójuk” lettem volna. Nem az úgynevezett fordítási problémákra gondolok, a művek olyan vonatkozásaira, melyek csak fordítás közben jelentkeznek problémaként (már csak azért sem, mert ezeket a fordító jó esetben el is tünteti szem elől, minthogy az eredetiben sem tolakodnak a felszínre), hanem – Albert Sándor kifejezésével – Ld. pl. Gera Judit: A hétköznapi világ bűvölete. Tanulmányok a holland festészet és irodalom kapcsolatáról a századfordulón és a harmincas években. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2000. 10.
3
|
Bevezetés 9
„fordítási kérdésekre”.4 Arra, hogy a fordító előtt munkája során feltárul a mű eredeti nyelven való megjelenésének minden esetlegessége, vagy – pozitívabban fogalmazva – láthatóvá lesz az a mód, ahogyan világgá formálódik szavak egymásutánja. Néhány írás születésének prózaibb oka volt: úgy éreztem, hogy az adott könyvnek nem lett kellő visszhangja Magyarországon. A másik összekötő sajátosság az újra- vagy felülírás, a folytatás vagy továbbgondolás kérdése. Több olyan esettanulmányt is írtam, mely több szöveg, illetve szövegváltozat összeolvasásán vagy összevetésén alapul. Az általam vizsgált esetek némelyikében kifejezetten kényszerű vagy kényszeres átírásról van szó (ironikus, hogy ezeket a tanulmányaimat én is átírtam, néha többször is). Nagyon érdekelt, hogy formai vagy formális kötöttségek (ilyen például a rövidebb vagy hosszabb terjedelem, egy előző változat puszta léte) hogyan indukálhatnak „tartalmi” változásokat, akár a szerző tudta nélkül vagy éppen szándéka ellenére – vagy hogyan bújhat el e sugallt vagy kínálkozó magyarázat mögé a szerző. Kötetemben így meglehetősen különböző típusú szövegek kerültek egymás mellé, van köztük előadásszöveg, lektori jelentés, hosszabb recenzió, kritika és tanulmány is. Budapest, 2009. április
Albert Sándor: Lehet-e objektív kritériumokat adni egy fordítás értékeléséhez? Átváltozások, 1994/2. 81–88. 4
huizinga
1
ollandia kultúrája H a tizenhetedik században
A XVII. századi Köztársaságról írott könyvében Huizinga óvja holland olvasóit, nehogy a tanultsággal azonosítsák a műveltséget. Fontos e különbségtétel azért is, mert ezt mintha soha nem értették volna meg igazán Magyarországon, annak ellenére, hogy a harmincas években, az európai kultúra megmaradásáért aggódva egészen különböző ízlésű és vérmérsékletű írók, gondolkodók is a holland tudós személyébe vetették reményüket. Babits Mihály egy különös cikkében az 1936-os népszövetségi kongresszus két prominens vendégét, Huizingát és Thomas Mannt a Könyvet rejtegető szerzetes, a barbárság rohamaiban kitartó „egyszerű humanista” alakjába stilizálta.1 Az egyszerű szerzetes nem tudja pontosan, mit őriz, mit menekít át – Babits cikkének vissza-visszatérő eleme, hogy sem Mann, sem Huizinga nem tud görögül, és igazán latinul sem. (Ez a felfogás jelenik meg Szerb Antalnál is, kicsit engedékenyebb hangszerelésben. Szerb egy – sohasem létezett, gyanúsan reá emlékeztető – németalföldi kora humanista példájára hivatkozott, aki, amikor az ostromlott városban találat érte otthonát, még beszaladt az égő épü Babits Mihály: A humanizmus és korunk. In uő.: Esszék, tanulmányok 2. Szépirodalmi, Budapest, 1978. 534–540.
1
14 | HUIZINGA letbe, és egy könyvvel tért vissza. Amikor megkérdezték tőle, miért ezt mentette ki, így válaszolt: „Nem tudom, de szép… és könyv.”2) Az „egyszerű humanizmus” képviselője fanatikusan csupán védi a kultúrát: de a Kultúrát védi fanatikusan. Az ilyen embernek a fanatizmusa a humanizmusa, ahogy Babits írta: „A legveszélyeztetettebb pontot őrzi ő, s kulturális embersége mindinkább azonosul a morális emberséggel.” Babits ebben a cikkében olyasmit tulajdonított Huizingának és Mann-nak, ami inkább saját gondolkodását fenyegette. Ezt mutatja, mennyire mást értett „egyszerűség”-en, mint a holland történész. Bármennyire igyekezett is kisebbíteni a tanultság jelentőségét, az egyszerűséget mégis csak fogyatékosságként, a műveltség hiányaként tudta értelmezni, míg Huizinga számára az „egyszerűség” fogalmához a hitbéli gazdagság, az alapvető értékek magától értetődő képviselete társult (a gonosz külvilágtól elvonuló, keresztény erényeket gyakorló, saját körben szorgoskodó csoportok huizingai elképzelését minden bizonnyal a mennonita közösségek ihlették). Ez az „egyszerűség” a végső egyszerűséget is magában foglalta, a minden egy elképzelését, szinte a középkori realizmus szellemében: ha minden dolgot Istenben látunk, akkor a köznapi valóság is más arcát mutatja nekünk. Babits mintha azt mondaná, hogy a műveltség folytonosságának megszakadásával az élet értelme vész el, Huizinga szerint – kicsit sarkítva – az élet folytonosságának megszakadásával a kultúra vesztené értelmét, ő inkább az irgalommal, a világ szépségének átélésével, az emberiességgel kapcsolta össze a magas kultúrákat. Az említett írással gyakorlatilag egy időben fogant, fájdalmas öngúnnyal áthatott Jónás könyvében a próféta szembesül az isteni őrzés irgalmasságának szabadságával. A holnap árnyéka című bestsellerében – amely Magyarországon éppen 1936-ban lett hatalmas siker – Huizinga „a mereveket mosolyogva meggyúró isten”-t emlegeti. Mindez nem jelenti azt, hogy a holland tudós néha Babits gondolataival Szerb Antal: A szép könyvről. In uő.: A varázsló eltöri pálcáját. Magvető, Budapest, 1978. 488. 2
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 15
párhuzamosan futó elképzelései ne lettek volna legalább ennyire problematikusak – nemcsak mai szemmel nézve azok, hanem azért is, mert nem mindenben voltak képesek beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. A harmincas években Huizinga számos, Hollandia múltjával és a sajátos holland fejlődéssel, illetve kora válságával foglalkozó előadást tartott a világ legkülönbözőbb pontjain – a két témakört nemritkán össze is kapcsolva. A legismertebb talán az a Kölnben elhangzott előadás-sorozat, amely Holländische Kultur des siebzehnten Jahrhunderts (1932) címmel jelent meg – ennek holland változata a most magyarul olvasható Hollandia kultúrája a tizenhetedik században3 –, de legalább ekkora jelentősége volt annak az előadásának, amelyet Hitler hatalomátvétele előtt három nappal Berlinben tartott (Die Mittlerstellung der Niederlande zwischen West- und Mitteleuropa), vagy brüsszeli előadásának, melyet aztán Nederland’s geestesmerk (1935) címmel adott ki.4 Ezekben az előadásszövegekben Huizinga nem csupán sajátos nemzetkarakterológiai elképzeléseit fogalmazta újra a külföld számára, hanem tükröt tartott a holland nacionalizmus elé is. Gyakorlatilag minden előadását ugyanazokból az elemekből építette fel, néha párhuzamosan is írta őket, mint az 1931-es párizsi előadását és a már említett kölni előadás-sorozatot, csak a hallgatóság nemzetiségére, illetve összetételére volt tekintettel. Huizinga ábrázolásában a XVII. századi Köztársaság mind politikai berendezkedését (a tartományok önállóságára épülő köztársaság versus abszolutizmus), mind művészetét („realista”, polgári művészet versus udvari barokk) tekintve úgy vált ki a szomszédos országok sorából, ahogy a bibliai édenkert különült el a kerítésen kívül eső vadontól (a tudós még tovább ment: szerinte a Köztársaság még Genovától, Velencétől és Svájctól is különbözött). Létrejöttét, majd fennmaradását a Köztársaság véletlen J. Huizinga: Hollandia kultúrája a tizenhetedik században (Ford. Gera Judit). Osiris, Budapest, 2001. 4 Magyarul: Hollandia szellemi ismérve (Ford. Balogh Tamás). In: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi, Budapest, 1999. 3
16 | HUIZINGA események összjátékának köszönhette: sőt valóságos isteni csodának. Huizinga vitába szállt azzal az elképzeléssel, hogy az északi tartományok önállósodását a történelmi fejlődés iránya vagy etnikai sajátosságok determinálták volna: csupán geopolitikai adottságokról, feltételekről beszélhetünk, melyek a fejlődés egy fokán előre nem látható módon meghatározóvá emelkedtek. Hollandia létét soha nem garantálta semmi, létjogosultságát nem igazolta más, mint hogy ez az államalakulat teljesen idegen környezetben is életképesnek bizonyult. Noha Huizinga szerint az elégedetlenkedő tartományok egy adott történelmi pillanatban egészen váratlanul „dermedtek” köztársasággá, és a holland állam gyakorlatilag kudarcok sorozatának köszönheti létrejöttét. A történész azt is hangsúlyozta, hogy a nemzeti összetartozás érzése már a burgundi időszaktól kezdve dokumentálható, és ez a „nagy-németalföldi” érzés éltette a „holland” embereket azután is, hogy az északi tartományok kényszerűen különváltak a délnémetalföldi területektől. A nemzeti sajátosságok semmit sem változtak az évszázadok során, a németalföldiek ma is olyanok, amilyennek például Tacitus leírta őket, és a vegyes értékű tulajdonságok, mint a nehézkesség, a szárnyaló fantázia hiánya, a józanság, a megfontoltság vagy a számítás inkább a javára váltak ennek a népnek: ezért tudja értékelni a többi nemzet eredményeit, ezért képes becsülni a másik ember meggyőződését, és ez magyarázza azt is, miért nem vált könnyelművé, és nem bizonyult soha fogékonynak a fanatizmusra. A kálvinista ideológia mindig is idegen maradt a hollandok valódi természetétől, szerepe csak válságos pillanatokban erősödött fel, vagy csak politikai céllal élesztgették, az egységes vallásban „a nemzet kovászát” látva, mint az a két, fejedelmi álmokat kergető helytartó, akiket Huizinga keményen meg is ró ezért. Hollandiáról szólva Huizinga minden előadásában, írásában a becsületes, megbízható nemzet eszményét rajzolja fel, egy olyan országét, amely semlegességi politikájával példát adhatna Európának. Előadásaiban ugyanakkor
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 17
folyamatos hangsúlyeltolódás érzékelhető.5 Kezdetben, a XIX. századi holland liberalizmus szellemében Huizinga még azt hangoztatta, hogy Európa biztonságának záloga a kis nemzetek léte, és a jog országaként jellemezte hazáját. A későbbi szövegekben hazájából a kultúrák találkozási pontja lesz; geopolitikai helyzete arra predesztinálta Hollandiát, hogy közvetítő szerepet lásson el, hiszen a nagyhatalmak nem kerülhetik meg az egymással való érintkezés során. 1932-től viszont írásaiban a szellem hazája, letéteményese, sőt menedékhelye lesz Hollandia – ez a gondolat, alighanem német közvetítéssel, a korabeli Magyarországra is eljut, megtalálható például Gogolák Lajos recenzióiban.6 A különös, egyedülálló jelleget ekkor még nyitottságként aposztrofálja Huizinga, nagy várakozással tekint hazájára, bár írásaiban felrémlik egy sajátos arculatát elveszítő, a népek tengerében feloldódó vagy keleti szomszédjába betagolódó Hollandia képe (lásd a könyv német változatának utolsó bekezdését, ami egyébként alig különbözik a holland változatétól). A harmincas évek második felétől viszont a nyitott, közvetítő szerepre hivatott nemzet elképzelése szinte észrevétlenül adja át a helyét az elszigetelt, magának való ország és kultúra képének. Ez a Hollandia nemcsak hogy nem képes hathatós közvetítő szerepet betölteni Európában, vagy legalább példát adni a többi országnak, de maga is fenyegetett, hiszen félő, hogy – amint az a XVIII. század első éveiben már megtörtént – belesodródik a hatalmi konfliktusokba, melyeknek óvatos kerülése (és a kívülmaradás nyújtotta lehetőségek kihasználása) mindig is jellemezte és éltette. Huizinga vázlatnak nevezte művét; talán azért választotta ezt a formát, mert így megengedhette magának, hogy néhány bekezdésnek, fejezetnek, de magának a könyvnek az elején is némileg mást mondhasson, mint a Ld. Wessel Krul: Nederland’s beschaving. In uő.: Historicus tegen de tijd. Opstellen over leven & werk van J. Huizinga. Historische Uitgeverij, Groningen, 1990. 6 Erről ld. Balogh Tamás: Huizinga magyar barátai. In: Balogh Tamás – Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. ELTE Eötvös kiadó, Budapest, 2002. 68–69. 5
18 | HUIZINGA végén (nehéz eldönteni, művében mennyi a tudatosság).7 Szép példája ennek a latolgató, egyszersmind a spontaneitás látszatát keltő írásmódnak – melyet Huizinga korábbi magyar fordítói csak ritkán ismertek fel vagy mertek visszaadni – a következő részlet: „A barokknak ebbe a talán mégoly tökéletlen sémájába is viszonylag jól beleillenek a pápai és velencei Itáliáról, William Laud és a Gavallérok Angliájáról, vagy a maga »grand siècle«-jének kezdetén álló Franciaországról alkotott elképzeléseink. Beleillik-e azonban mindebbe a tizenhetedik századi Hollandia kultúrájáról alkotott képünk is? Csak nagyon töredékesen. – Persze, igen, van egyetlen figura, aki szinte teljes egészében beleillik, ez pedig Vondel. Mégis, szinte az összes többi kifejezésmód és figura alapján a korabeli tulajdon kultúránkról alkotott képünk meglepően nagy mértékben tér el a barokknak ettől a sémájától. Ruisdael vagy Van Goyen egy-egy tájképe, Jan Steen zsánerképei, Frans Hals vagy Van der Helst lövészegyleti csoportképei, sőt mindaz, ami Rembrandt legigazibb lényegét jelenti, egészen más szellemet sugároz, egészen más hangon szól. Hollandia leginkább szembetűnő jellegzetességei ezekben az időkben csak korlátozott hasonlóságot mutatnak a korabeli Franciaországgal, Itáliával vagy Németországgal. Sem a szigorú stílus, sem a széles gesztus, sem pedig a fenséges méltóságteljesség nem jellemző erre az országra.” Huizingát az érdekelte, mivel magyarázható, hogy a holland állam és nép véletlenszerű létrejöttét azonnal igen magas színvonalú és kiegyensúlyozott művészi termés követte. Ha jól értem, a tudós gondolatmenete körben forog: azzal és amellett érvel, hogy a XVII. századi hollandok művészete a maga minden ideológiától mentes ábrázolásmódjával azokat a tulajdonságokat – a másik tiszteletét, a béke szeretetét, a vallási türelmet – fejezte ki, amelyeket tipikusan hollandnak tarthatunk. Könyve zárófejezetében 7 Ez a fajta eldöntetlenség más munkáira is jellemző. Az Erasmusban (1924) például Erasmus életének utolsó tíz évéről aránytalanul keveset ír Huizinga (az olvasónak már csak ettől is az a képzete támad, hogy ekkor már lefelé visz a humanista útja), de az előszóban utal rá, hogy Erasmus levelezésének Allen-féle kiadását használta fő forrásként, annak pedig ekkor még nem készült el az utolsó két kötete…
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 19
viszont felveti, hogy ezek a tulajdonságok mégis inkább a XVIII. században jutottak érvényre, amikor az északi tartományoknak már nem kellett a dogmatizmus és fanatizmus ellen harcolniuk: ekkor azonban vége szakadt a folyamatos művészi termelésnek, és az ország szellemi tespedtségbe süppedt. Végül azonban elhessegeti magától azt a gondolatot, hogy a csodált holland művészet kifejezte szellemiség és a mögötte meghúzódó ideológia, mentalitás ne állt volna összhangban: hiszen ez a következtetés az egész könyv gondolati alapját megkérdőjelezné (mindazonáltal érvelése, hogy a XVIII. századi hanyatlás nem egyformán terjedt ki az élet minden területére, nem túl meggyőző). Ahogy az ellen is tiltakozik minden porcikája, hogy a pozitív nemzeti tulajdonságok éppen akkor jutottak volna érvényre, amikor a hollandoknak harcolniuk kellett a fanatizmus ellen.8 Pedig ha elfogadta volna ezt a következtetést, akkor – amint arra Wessel Krul rámutatott – a XVII. századi holland kultúra rajza egyértelmű üzenet lehetett volna megszállás alatt élő honfitársaihoz. Huizinga munkáit éppen az teszi különössé, hogy a Hollandia XVIII. századi „elszenderülés”-éről írott rész ugyan a könyv végén szerepel, de ez az elképzelés természetesen nem a könyv írása közben Egy, a könyvhöz készült korai, kiadatlan jegyzetében (1906–9) Huizinga így vallott Constantijn Huygens kapcsán: „Annak hangulata, aki harcolt, s most pihenni akar. A patrícius, aki udvarházat építtet magának. Ebben a boldog meghátrálásban a világ elől valami még megmaradt abból, ami Kempis Tamást is áthatotta. Misztikus, szemlélődő szellem: már nem aszketikus, de még érez valamit a világ hívságából, melytől többé már nem menekül. Huygens Hofwijcke. Szemlélődő szellem, akinek nincs túl sok mondanivalója a világ számára. Mi hollandok mindig jobban hallgattunk, mint beszéltünk”. Huizinga-archief, nr. 122. Idézi: Anton van der Lem: Het Eeuwige verbeeld in een afgehaald bed. Wereldbibliotheek, Amsterdam, 1997. 114. Ezen a jegyzeten még érezhető a buddhizmus hatása: Kempis Imitatio Christijét még a Herfsttij 1. kiadásában (1919) is a kereszténység legbuddhistább könyvének nevezte Huizinga. Hofwijcket 1642-ben avatták fel, a róla szóló költeményt tíz évvel később írta Huygens – a békebeli holland XVII. század, az aranykor e szerint alig húsz évet fogott volna át, de legfeljebb hatvanat, hiszen 1672-ben, a Katasztrófaévvel elkezdődött a hanyatlás, melynek jelképes megnyilvánulása volt aztán az 1712-es államcsőd. 8
20 | HUIZINGA kristályosodott ki a történészben – hiszen gondolatmenetéből éppen nem ez következett volna, és már a német változatnak is pontosan ugyanaz volt az íve, mint a hollandnak. A tényeket tisztelő történész néha szembekerül a múltban támpontot, de legalábbis vigaszt kereső, a honfitársait az értékek világában eligazítani igyekvő humanistával – de a mű szerkezete elbírja ezt. Az 1941-es holland változat – amely felépítését, megközelítésmódját és információtartalmát tekintve alig tér el az 1932-es némettől –, azoknak a műveknek a sorát gazdagította, amelyek a nemzeti múlthoz való kötődés megerősítésének szándékával a német megszállás első éveiben születtek vagy jelentek meg újra.9 Huizinga előre látta, hogy nemsokára elveszik tőle a hollandiai publikálás lehetőségét is – alighanem ez játszotta a legfontosabb szerepet abban, hogy újra elővette régi, kedves munkáját. A holland változat tele van olyan félig kimondott utalásokkal, melyeket 1941-ben minden olvasó értett. Huizinga rögtön az előszóban a „különleges körülményekre” hivatkozik, amelyek rábírták munkája újbóli kiadására; amikor arról ír, hogy az Orániai fejedelem „a nép szeretetében és szívében olyan láthatatlan hatalommal rendelkezett, mely a Haza Atyjának kijáró hálán alapult, és amely, ha arra került a sor, mindig sokkal erősebbnek bizonyult, mint az uralkodó arisztokrácia akarata”, mindenki azonnal a londoni száműzetésbe kényszerült királynőre gondolt. Nagyrészt ez a láthatatlan szellemi közösségre hivatkozó, az összetartozás érzését erősítő írásmód adja a szöveg nemes pátoszát. A zsidósággal szemben tanúsított viszonylagos toleranciára emlékeztető bekezdés a német eredetiben még nem szerepelt. De idetartozik Huizingának az a megjegyzése is, hogy a szerencsés viszonyok közé született hollandok sosem kényszerültek rá, hogy katonának álljanak, főleg nem idegen seregbe: hiszen a megszálló német csapatok holland önkénteseket toboroztak a keleti frontra. Ezzel azonban már az 1941-es változat neuralgikus pontját érintjük. Huizinga szükségét érezte, hogy megmagyarázza, a svájciak miért álltak zsoldosnak; Anton van der Lem: i.m.
9
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 21
örül, hogy az általános jólétnek, a tengertől elnyert területeknek stb. köszönhetően a hollandokat meg sem kísértette ez a lehetőség, de észre sem veszi, milyen egyszerűen napirendre tér a fölött, hogy történelme során Hollandiának viszont nemegyszer szüksége volt zsoldosokra… Mintha a történész mindenáron fenn akarta volna tartani a béke- és igazságszerető holland nép képzetét.10 Azonban más dolog idegen hatalom szolgálatába (nem) állni, és más védekezni a megszállók ellen – és nincs sok értelme szerencsés körülményekre hivatkozni akkor, amikor katasztrófa fenyeget. Ugyanezek a kételyek merülnek fel a militarizmusról szóló rész hangsúlyos elemével, a tenger kitüntetett szerepével kapcsolatban. Huizinga szerint Hollandia súlypontja a tengeren volt, a „holland nép” itt kovácsolódott nemzetté, mégpedig nem is annyira a harcban, mint inkább az elemekkel folytatott örökös küzdelemben, illetve a hadiállapot jelentette nélkülözésben, önként engedelmeskedve a parancsszónak, egyszóval: a tűrésben; és a tengeren valósult meg az is, amit ma szociális mobilitásnak neveznénk (Hollandiában ennek példája a magát kötélverőinasból admirálissá felküzdő De Ruyter, vagy a pontosságé: mesélik, hogy egyszer kitért egy ütközet elől, csak mert az egyik árboc rosszul állt…). 10 Egy apró megjegyzés: az 1936-os rotterdami Erasmus-konferencián, amelyen maga is felszólalt, Huizinga bizonyára hallotta egyik kollegájának előadását, aki a maga problematikusságában mutatta be Erasmus pacifizmusát: Erasmus azért ágált nyilvánosan a török elleni hadjárat ellen, mert tudta, legfeljebb annyit érhet majd el, hogy nem lesz annyira kegyetlen a törökellenes fellépés – vagyis nem az igazi meggyőződését hangsúlyozta, így viszont nem egy követője, feltétlen híve félreértette. R. Regout S.J.: Erasmus en de theorie van den rechtvaardigen oorlog. In: Voordrachten gehouden ter herdenking van den sterfdag van Erasmus, op 10 en 11 juli 1936 te Rotterdam. Martinus Nijhoff, ’s – Gravenhage, 1936. 155–172. Méltatlanul elfeledett, nagyon szép írásában Regout egyébként arra is utalt, hogy Erasmus felfogása a gyakorlatban abszurditásokhoz vezetett; egyik imájában például azért könyörgött a humanista, hogy Isten az utolsó pillanatban lágyítsa meg a szembenálló felek szívét; ám ha ez mégse következnék be, akkor az lenne a legjobb, ha a legkevesebb véráldozattal az győzne, akinek ügye kedvesebb Istennek (!); és az a háború befejezése után kegyesen rögtön állítsa helyre a békét.
22 | HUIZINGA Ha viszont ezt a részt a jelennek szóló üzenetként próbáljuk értelmezni, aligha olvashatunk ki belőle többet, mint hogy Hollandia mindig is az atlanti oldalhoz tartozott. Igaz ugyan, hogy a nyitófejezetben Huizinga azt írta a XVII. századi hollandokról: „Ez az elvi békepolitika azonban – tudjuk jól – nem a mai értelemben vett pacifizmus volt. Amikor nem teremthette meg a békét vagy nem tudta elérni békítő céljait, a Köztársaság sohasem habozott újra fegyverhez nyúlni” – mivel azonban a militarizmusról szóló részből ez nem következik, sőt nem ez következik, ez a mondat a levegőben lóg, szibillai szózat benyomását kelti. Hollandia szerepét Huizinga a béke, a párbeszéd megőrzésében, vagyis a konfliktusok megelőzésében látta. A válság megoldásához az országnak már nincsenek meg az eszközei, és ha belesodródik a konfliktusba, azzal saját szerepe, létjogosultsága kérdőjeleződik meg. Az 1941-es holland változat problematikus voltát mi sem jelzi jobban, mint az, hogy lényegében alig tér el az 1932-es német szövegtől. Huizinga ugyanazzal az üzenettel fordul a megszállás alatt élő holland polgárhoz, mint tíz (sőt húsz, harminc) évvel azelőtt.11 A szépség iránti érzék eltompulása, az értékek nem kellő megbecsülése, a gazdaság öncélú fejlődése oda vezet, hogy az emberek már nem vívják meg a harcukat önmagukkal, nem lesznek úrrá saját kényszereiken és lehetőségeiken – ami mindig külső harc kirobbanásával fenyeget. A holland változatban Huizinga gyakorlatilag ugyanarra szólítja fel, próbálja ráébreszteni honfitársait, mint amiről már tíz éve is beszélt, annak ellenére, hogy részben ennek az eszménynek, hívó szónak az elégtelenségét is bizonyította, hogy a világ a vesztébe rohant… Talán ennek is tulajdonítható, hogy könyve gyakorlatilag nem talált visszhangra kortársai körében, kevés recenzensének egyike például egy lap történeti rovatában – mint aki már nem először hallotta ezeket a gondolato11 Tudni kell, hogy Huizinga számára tíz év nem számított akkora időnek. Krul hoz egy szép példát: egyik cikkében a történész úgy utal vissza egy csaknem tíz évvel korábbi recenziójára, mintha természetesnek venné, hogy az még mindig ott lebeg olvasói szeme előtt. Alighanem csak fordítva volt igaz: Huizinga állandó dialógusban állt önmagával. Ld. Krul: i.m.
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 23
kat – „nemes egyszerűséggel” visszautalt az 1932-es német változatról írott recenziójára. A XVII. századi kultúráról írott könyv szemléleti alapja, látásmódja megegyezik A középkor alkonyáéval. Huizinga pontosan ugyanúgy kötődik a XVII. századhoz, amilyennek a XVII. századi holland emberek viszonyát ábrázolta saját világukhoz. Amint arra Frank Ankersmit A középkor alkonya kapcsán már utalt, Huizinga arra törekedett, hogy ábrázolásában eltűnjön a különbség régmúlt és ma között, és a szöveg a maga közvetlenségében mutassa fel a történeti tapasztalatot.12 A két nagy kultúrtörténeti munka mégis sokban különbözik egymástól. Míg a középkori ember világa és világlátása alapjában tért el a mai emberétől, addig a XX. század elején a XVII. századi kultúra többé-kevésbé magától értetődő része volt a hollandok műveltségének, olyannyira, hogy ez a viszony nélkülözött minden reflexiót; Huizinga szerint ugyanis kortársai csak felületesen ismerték ezt a hagyományt, és nem tudták, milyen kincset őriznek valójában. Ennek tünete, hogy a kultúra képivé válásával párhuzamosan egyre kevesebb irodalmat olvasnak, és a régi szövegek olvasása már nem szerez önfeledt örömöt, és az is, hogy elhalványult a történelmi „tények”, a história anyaga iránti érdeklődés. Amikor a XVII. századi holland kultúráról ír, Huizinga arra kívánja ráébreszteni olvasóit, hogy amit még mindig élvezni tudnak, amit még mindig viszonylag könnyen be tudnak fogadni a XVII. századi festészet és irodalom alkotásaiból (például Hooft verseit), az nem igazán vagy csak töredékesen fejezi ki a XVII. század valóságát és világlátását: azt, „ahogy a dolgok voltak”. A költészet és az irodalom szállította ismeretanyag azonban másodlagos: Huizinga nem győzi hangsúlyozni, hogy kora holland embere gyakorlatilag még mindig ugyanabban a világban él, pontosabban élhetne, ahol XVII. századi honfitársainak mindennapjai teltek. Attól tart azonban, hogy ez a folytonosság megszűnőben van: fiatal korában még ugyanazokon a grachtokon járt, mint Frank Ankersmit: Nyelv és történeti tapasztalat. In: Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat kiadó, Budapest, 2000. 12
24 | HUIZINGA a XVII. századi amszterdami vagy haarlemi polgár – ami egyébként erős túlzás –, a sík vidékről még nem elővárosokon keresztül érkezett a városba, a csend még ugyanaz a csend volt, amely a XVII. századi embert vette körül, a leszálló nap fénye még ugyanúgy esett be a szobák ablakán, mint 1650-ben. Azóta viszont pusztulásnak indult minden, mert nem figyeltek oda a tájra, a városképre, a múltból áthagyományozódott kincsekre – és mivel ezek a könyv megírásának idején már nem vagy csak nagyon töredékesen léteznek, többé már nem is adhatnak nemes formát az életnek, vagyis ezt a logikát követve, a pusztulás, úgy tűnik, feltartóztathatatlan. 1943-ban papírra vetett önéletrajzi vázlatában Huizinga fontosnak tartotta megemlíteni, hogy egyik kedves meséje Andersen A régi háza volt, melynek színtere ugyancsak egy, a gyermekkorban még létező, de már akkor letűnőben lévő világ, ahonnan még lehetséges volt az átjárás régebbi korokhoz.13 Huizinga nem véletlenül tulajdonít olyan nagy jelentőséget az építészet emlékeinek, nem is igazán az egyes épületeknek, mint inkább együttesüknek, amely azáltal, hogy a magánterek nem váltak el élesen a közterektől, kifejezte és ki is jelölte, meg is határozta az emberek egymással való viszonyát, világlátását: „A gyorsaság ellenére, amellyel a város és falu régi arculata manapság eltűnik, hogy helyet adjon az új építkezéseknek és a beépített terület terjeszkedésének, valamint a kíméletlen közlekedés követelményeinek, tizenhetedik századunk képét a legkönnyebben és legélénkebben még mindig abban lehet fellelni, ami építészetéből megőrződött. Csakhogy miközben egy fél évszázaddal korábban a grachtoknak, házaknak és utcáknak ez a régi jellege szinte még mindenütt szembetűnő volt – amikor a régi Amszterdam minden szegletében még ugyanolyan szép volt, mint Middelburg, és végtelenül méltóságteljesebb –, manapság egyre figyelmesebben kell kutatnunk, hogy a későbbi elhanyagolás okozta banalitás és a még később bekövetkezett kontárkodás közepette felleljük azt. Környezetét a korabeli ember is az építészet szépségében értette meg legjobban. Nem a modern J. Huizinga: Utam a históriához (Ford. Balogh Tamás). In: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi, Budapest, 1999.
13
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 25
művészettörténeti vagy műkedvelői érzékenység értelmében; ez igen új keletű jelenség; még Potgieternél és kortársainál is alig fejlődött ki. Maga a tizenhetedik század tökéletesen jól látta ezt a szépséget, anélkül, hogy szavakat keresett volna a megfogalmazására. Különben hogyan ábrázolhatta volna az a sok festő- és rajzművész olyan szeretettel, a tárgy iránti olyan megható odaadással a városok és falvak látképeit, melyekben oly meghitten párosul egy Van der Heyden, egy Berckheyde, egy Beerstraten őszinte pontossága és Vermeer Delft látképe című képén a való világ tökéletes átpoétizálása? E korban talán sehol másutt nem süt számunkra az áldott nap oly fényesen, mint éppen a városi látképeken, melyek olykor honvággyal tölthetik el szívünket az egyszerű gondolatrendszerre és szilárd hitre épülő, egészségestermészetes élettel teli múlt után.” Ez az élmény Huizinga szerint nem akart „szavakká dermedni” a XVII. században, és a tudós arra törekszik, hogy azt – ha a valóságban már nem tapasztalható is közvetlenül – legalább mint nyelv előtti, elemi tapasztalatot idézhesse fel olvasóiban. Az építészet emlékeiről talán még elmondhatjuk, hogy közöttük élve lehetséges olyasfajta átjárás a múltba, az a fajta egybeolvadás a mindenséggel, amelyről Huizinga beszél. De Huizinga ezt kereste, kérte számon olyan műalkotásokon, dokumentumokon is, amelyeknek valóságba ágyazottsága, az életben betöltött szerepe eleve, már megszületésükkor is sokkal problematikusabb volt. A Rijks Historisch Museum körül a tízes évek végén kibontakozó vita kapcsán (mikor a készülő történeti kiállítástól gyakorlatilag az összes szép műalkotást megtagadta volna a Rijksmuseum) Huizinga megvallotta, hogy sok mű nem a szépségével szólítja meg, hanem történeti dokumentumként szerez számára az esztétikaihoz nagyon hasonló élvezetet. Az olyan műalkotások elemzéséből, melyeken a festő, de még inkább a rajzoló, a rézmetsző „nem fantáziált”, hanem azt adta, amit látott, Huizinga magába a múltbéli valóságba vélt átlépni. Ilyen alkotásnak tartotta az Arnolfini házaspárt is. Jan van Eyck a valóságot és csak a valóságot adta vissza ezen a képen – „úgy festett, ahogy tudott”, idézi és értelmezi nagyon is középkorias megnyilatkozásként jelmondatát a történész még a Hollandia kultúrája a tizen-
26 | HUIZINGA hetedik században szövegében is –, és éppen ezért képes felkelteni a múlttal való közvetlen kapcsolat érzését; a látványon keresztül maradandóságában, sub specie aeternitatis tárul fel az adott kor tartalma. Ez adja meg a történésznek az „így és csak így lehetett” érzését a XVII. századi képek szemlélésekor is, hiszen készítőik véleménye szerint nemcsak hogy azt ábrázolták, amit láttak, de úgy is ábrázolták, ahogy látták. Huizingánál a „realizmus” szó egyszerre szerepel szó szerinti és a középkorban használatos filozófiai értelmében (ami azt is jelenti, hogy -izmusként viszont a realizmusnak semmi köze a XVII. századi holland festészethez): hiszen amikor a festők a maguk körül látott valóságot adták vissza keresetlenül, akkor az élet misztériumát, a dolgok lényegét juttatták kifejezésre. Huizinga azonban hozzáteszi: anélkül, hogy tudták volna. Mintha a tudós is tisztában lett volna elképzelése buktatóival: nehéz ugyanis elképzelni, hogy a korabeli festők ilyen végleteket egyesítettek volna magukban. Az ilyen „dokumentumok” valószínűleg azáltal váltak „időtlenné”, hogy időben távolabb kerültek eredeti kontextusuktól, vagyis Huizinga azt a hamvasságot tulajdonítja nekik eredendően, amely éppen az idő múlásával rakódott rájuk. Ha viszont az ilyen művekre dokumentumként tekint a történész (a végletekig érvényesítve saját szempontját), olyan pozíciót vesz fel, amely egész biztosan nem lehetett a kortársaké. Huizinga egyszerre várta a képektől, hogy a valóság másai legyenek és hogy kifejezzék annak lényegét (ahogy ő nevezte, „a köznapiság misztériumá”-t). A valóság mechanikus lemásolása azonban csak „bebalzsamozhatja” az időt (André Bazin), az ilyen képeken – a fotókon – csak időben kimerevített dolgokat látunk. Huizinga ennél többre vágyott: a nem mechanikus leképezés viszont nem kötelez az ábrázolt valamikori létezésének elfogadására. Bár Huizinga összekapcsolja a hű ábrázolás és a lényeg kifejezésének szempontját, érthető okokból nemigen bolygatja, hogyan is kapcsolódna egymáshoz a kettő. Megfogalmazásából az következne, hogy az ábrázolás köznapiságával vagy pontosságával arányosan nő annak valószínűsége, hogy az élet misztériumával érintkezhetünk általa, még-
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 27
sem ezt látjuk; sőt, annak, amit Huizinga „köznapinak” nevezett, már eleve emelkedettnek kellett lennie ahhoz, hogy az ábrázolás által megszentelődhessen (lásd szeretett festményeinek tematikáját). Másrészt épp a mechanikus leképezést „helyettesítő”, illetve kizáró művésznek szentel különös figyelmet a történész: azért fantáziál az ábrázolás létrehozójáról, mert így próbál közelebb jutni annak megfejtéséhez, mi kölcsönzi a festményeknek azt a dimenziót, amely a mechanikus megörökítéssel létrejött ábrázolásból hiányzik. Szeretné, ha a művel szemben tanúsított alázat, egyfajta tiszta, anonim létezés vállalása nyomán születhetne igazi művészet, amilyen a XVII. századi hollandoké is volt, de láthatólag nehezére esik, hogy a képek mögé, amelyek olyan erővel mutatnak meg valamit a valóságból, hogy azt aztán már csak egy Van Eyck vagy egy Emanuel de Witte szemével tudjuk látni,14 egymást a feladat kézművesrészében felülmúló, keresetlenül egyszerű embereket képzeljen. Ez az eljárás és a mögötte meghúzódó dilemma persze egyáltalán nem új keletű; gondoljunk csak arra, hogy A középkor alkonya előtanulmányaiban és magában a magnum opusban Huizinga mennyit foglalkozott Van Eyck személyiségével. Egy kiadatlan jegyzetében Huizinga még polgári miliőként mutatta be Arnolfiniék szobáját, A középkor alkonyában pedig tagadni igyekezett, hogy Arnolfini arcvonásai itáliai származásra vallanának. Szívesen látta volna tiszta szívű álmodozónak, az északi reneszánsz képviselőjének Van Eycket, de elismerte, semmi sem utal rá, hogy az udvaronc ne érezte volna otthon magát a burgundi udvar pazar és hiú világában. Huizinga műelemzései ugyan esztétikai ihletésűek, de a tétjük nem esztétikai: és ezzel vissza is érkeztünk a Hollandia kultúrája a tizenhetedik században alapvető problémájához. Ha a holland népet és kultúrát nem a szükségszerűség hívta életre, ahogy Huizinga mindig is vallotta, nincs értelme olyan sajátosabb, ősibb Ezek a művek így nemcsak megmutatni látszanak, de ugyanakkor el is fednek, sőt, el is vesznek valamit a dolgok fenomenalitásából, ill. a világból magából.
14
28 | HUIZINGA jegyeket keresni, mint kortársai közül sokan tették – a nacionalizmustól azonban a nagy történésznek sem mindig sikerül függetlenítenie magát. Lényegében mégis azt vallotta, hogy a hollandokat éppen az különböztette és különbözeti meg markánsan a többi nemzettől, hogy képesek áthasonítani, „sajátos holland hangnembe transzponálni” más népek kultúráját. Korai munkáiban Huizinga minden általa csodált alkotáson az északi elemet kereste, és ha az alkotó nem Észak-Németalföldön fejtette ki tevékenységét, akkor származása vagy a stílusjegyek alapján – még ha az az északi „stílusnélküliség” volt is – követelte őt saját szűkebb hazájának. Később már magának az északon szárba szökkent kultúrának a sajátosságait kellett meghatároznia. Ez a szándék fűtötte az Erasmus írásakor, és akkor is, amikor XVII. századi festőkről, költőkről szólt, például Constantijn Huygensről: ebből a kifinomult, bizarr, tudóstudálékos verseket szerző, pragmatikus udvari emberből is tisztaszívű álmodozót, feddhetetlen jellemet, északi embert faragott. (Ezzel nem állt egyedül: a Huygens mint „népe fia” közhelynek számított a korabeli holland irodalomtörténetben.) Az ízig-vérig hollandnak ábrázolt Huygenst Huizinga azzal jellemzi, hogy minden tudományban és művészeti ágban jártas volt, igen magas szinten képviselte korát, de „nem viselte homlokán a zsenialitás bélyegét”. A hollandok minden más népnél internacionalizáltabbak, azt a gondolatot, hogy van bennük valami egyéni, csak azáltal tudják megőrizni, ha ragaszkodnak tizenhetedik századukhoz: de mintha csak tükörbe néznének… Ez a moralizáló, beleérző, kifinomult, iskolázott látáson alapuló megközelítésmód – akármilyen avíttnak tűnik is néha – csalhatatlannak bizonyult. Hitelére jellemző, hogy a történész gyanúsnak találta azt a harmincas évek végén körülrajongott, Vermeernek tulajdonított képet, az Emmausi tanítványokat, amelyről később bebizonyították, hogy hamisítvány. Huizinga a stílusérzékére hagyatkozott, abból az általános képből indult ki, amelyet a meglévő korpusz alapján Vermeerről alkotott, és értékelése ezúttal sem nélkülözte a moralizáló elemet. Érzése szerint ezzel a festménnyel Vermeer olyasmire vállalkozott, ami nem
|
hollandia kultúrája a Tizenhetedik században 29
egyezett tehetsége természetével – mivel nagyon is konkrét, jól behatárolható bibliai eseményt próbált ábrázolni –, vagyis az önismeret hiányát vagy a hübriszt vetette a festő szemére (ennek az elemzésnek a pendant-ja a Rembrandt keleties képeivel foglalkozó rész, aki viszont éppen a vágyott fantáziavilágban mozgott darabosan). Huizinga viszolygott a hamisságtól. Más kérdés, hogy Van Meegerent olyan módszerrel is hamisításon lehetett kapni, amely racionálisabbnak tűnik, s talán legtöbbünkhöz közelebb áll. Carel Willink, a híres hiperrealista festő előtt, aki sokáig tanulmányozta az Aranykor festőinek munkamódszerét, a munkafázisok összekeverése, a mesterségbeli fogások hiányos ismerete leplezte le az ál-Vermeert.15 Nem tudom megállni, hogy szóvá ne tegyem: talán érdemes lett volna megfontolni, mennyit segíthetett volna a ma már kissé avíttnak tűnő megközelítésmód valódi értékeinek a ráismerés erejével való elfogadtatásában, ha az Osiris Kiadó átvette volna a Hollandia kultúrája a tizenhetedik században legújabb holland kiadásában található reprodukciókat – ezeket mindig ahhoz a szövegrészhez tördelték be, ahol Huizinga képekre, személyekre, tárgyakra hivatkozott.16 Hasznos lett volna ez még akkor is, ha tudni véljük, hogy Huizinga minden bizonnyal tiltakozna az eljárás ellen, és többe került volna a könyv megjelentetése. Így rögtön olvasási javaslattal állt volna elő a kiadó; talán kön�nyebben megértette volna olvasóival, miért érdemes ma, hatvan (vagy hetven) év után magyarul kiadni a holland nemzeti kultúra klasszikusnak számító darabját, amely – mint láttuk – egyszerre nagyon is korhoz kötött, régimódi és furcsán időn túli.
Willink igazsága (Ford. Balogh Tamás). Balkon, 1996. július–augusztus. Anton van der Lem (szerk.): J. Huizinga: Nederland’s beschaving in de zeventiende eeuw. Contact, Amsterdam, 1998.
15 16
2
em kell az albatroszt N a falra festeni? Még egyszer Willem Otterspeer Huizinga-monográfiájáról
Rudy Kousbroeknak van egy rövid írása, Az albatrosz a Ferdinand Bolstraatban.1 H., R. és S. éjnek idején, enyhén illuminált állapotban beállítanak közös barátjukhoz. Mielőtt az szólni tudna, birtokba veszik a nappalit, és tovább folytatják a játékot, amelyet az este találtak ki. Azzal versenyeznek, ki tud különösebb állatneveket rejtő helységneveket. Például Hilversumben ott van majdnem egy egész denevér (vleermuis), de a Paradicsomban (paradijs) sosem volt kígyó (slang), van viszont benne borz (das) és ló (paard). Amikor a házigazda hajnaltájt kikíséri barátait a kocsijukhoz, maga is belemelegedve 1 Rudy Kousbroek: De albatros in de Ferdinand Bolstraat. In uő.: De logologische ruimte. Opstellen over taal. Meulenhoff, Amsterdam, 1984. 13–16. Kousbroeknak tudomásom szerint mindössze egy írása olvasható magyarul, Bérczes Tibor fordításában: Rudy Kousbroek: A lakott függöny. Nagyvilág (Világirodalmi folyóirat), 2002/9–10., 981–1012. Szilasi László elragadtatottan írt róla, ld. http://www.litera.hu/object.d3a0cad3–ca0f– 49d0–bcd0–07dddada8fe4.ivy, ill. http://www.litera.hu/object.f171ba7e– 7496–4298–b5bd–4fde53bb2ca3.ivy.
32 | HUIZINGA a játékba, még figyelmezteti őket: „Vigyázat, a Ferdinand Bolstraatban van egy albatrosz!” Ahhoz, hogy ezt komolyan vegyük, kicsit sem kell kapatosnak lennünk: ezután mindenkinek, aki a Ferdinand Bolstraaton jár, és persze olvasta Kousbroekot, benne lesz az albatrosz. Kousbroek arról ír, hogyan avatkozik bele az életbe a költészet, hogyan sajátítja ki azt; és persze így a visszájáról is hírt ad, a dolgokról, puszta meglétükben (amit egyébként szintén csak elképzelni tudunk): mi maradna abból, amit közmegegyezésszerűen valóságnak nevezünk, ha nem lenne költészet? De hogy jön ez ide? Mi köze ennek egy Huizinga-monográfiához? Nem olyan rég a Helikon lapjain tudósíthattam arról, hogy Willem Otterspeer leideni egyetemtörténész Rend és hűség címmel megírta az első teljes Huizingamonográfiát.2 Azóta a Gondolat Kiadó felkérésére lefordítottam a könyvet, amely 2007 őszén végül is nem nyerte el a történeti munkának odaítélhető legrangosabb holland díjat, a Historisch Nieuwsblad / Volkskrant Prijst, amelyre négy másik könyv társaságában jelölték. A zsűri döntéséből ugyanazt az idegenkedő-megengedő tiszteletadást érzem ki, amely életében és halála után saját hazájában Huizingának jutott osztályrészül – és nem lehetetlen, hogy Otterspeer számára ez a létező legnagyobb elismerés. (Egy korábbi könyvében Otterspeer maga mesélt el egy szimbolikus történetet arról, hogy Hollandiában milyen kép él Huizingáról. Egyik évben St. Themersont kérték fel a leideni Huizinga-lezing előadójának. Amikor Themerson beszéde elején leszögezte, nem érvelni és bizonyítani fog, hanem személyes tapasztalatait osztja meg a hallgatósággal, a kivételesen rossz akusztikájú templomban egyszerre megvalósult tartalom és forma egysége: Themerson gondolatai csapongtak, hangja össze-vissza verődött az ódon falakról, és az élményt – Huizinga szelleméhez illően – leginkább még muzikálisnak lehetett nevezni.)3 Helikon, 2006/4. Willem Otterspeer: Utopieën van een onvermoeibaar mens. Bert Bakker, Amsterdam, 1996. 13–14. 2 3
|
nem kell az albatroszt a falra festeni? 33
Huizingáról gondolkodva Otterspeer egy, lényegét tekintve tizenkilencedik századi problémával találta szembe magát: hogyan hidalható át vagy haladható meg a könyvtárszobában művelt pedáns tudomány, illetve az irodalmi kritika és a művészet dichotómiája? 4 A szaktudós legtöbbször úgy próbálja kompenzálni a távolságot, amely tárgyától elválasztja, hogy felcicomázza munkáit, és a „szubjektív rezdületű” kritikus is hasonló cipőben jár: rejtegetni kényszerül tudományos apparátusát, de a nyugtalanító távolságot így sem számolhatja fel. Otterspeer azt állítja, hogy Huizinga „gondolatai legmélyéig költő” volt; hogy Huizinga attitűdjéből hiányzott minden pozícionáltság; hogy a történész úgy élvezte a történelmet, mint egy gyermek a mesét. Huizinga szempontjából, Huizinga gyakorlatában Otterspeer megoldottnak vélheti az alapvető dichotómiát, de a maga számára – hiszen nem költő, csak az irodalomtól lángra gyúlt történész – éppen ezzel adja fel a leckét. Az a paradox helyzet áll elő, hogy minél inkább költő Huizinga Otterspeer szemében, annál inkább rá marad az a feladat, amit hősének, Huizingának így megspórolt. Ezzel magyarázható, hogy nem szaktudósként vagy kritikusként, de nem is költőként közelít Huizingához, hanem valami más, nehezen meghatározható attitűddel. Korábban többen is nekifutottak a feladatnak, hogy megírják „a” Huizinga-monográfiát, de sem Anton van der Lem gondosan adatolt, mintaszerű Huizinga-életrajza (Johan Huizinga in beelden en documenten, Amsterdam, 1993), sem Wessel Krul kiváló tanulmánygyűjteménye (Historicus Ezt máig érvényesen bemutatta az itt idézett Thienemann Tivadar. Ld. Thienemann Tivadar: Irodalomtörténet. In: Hóman Bálint (szerk.): A magyar történetírás új útjai. Magyar Szemle Társaság, 1931. Egy távoli példa: Szentkuthy Miklós válasza Szerb Antal és Devecseri Gábor írásaira, akik vele szemben védelmükbe vették Kerényi Károlyt. „Elvégre nem játszhatják örökké ezt a kényelmes bujócskát: ha az irodalmi élvezhetetlenségüket bírálják, akkor egyszerre csak a »tudós szakember« álarcát öltik magukra – ha viszont tudományos alapelveiket feszegetjük, akkor meg hirtelen a »lelkesítő irodalom« alibije mögé menekülnek. Megjegyezhetjük tehát (Goethe után szabadon): »man kann nicht ungestraft unter zwei Palmen wandeln«.” A „mítosz mítosza”. In: Szerb Antal: A trubadúr szerelme. Gyűjtötte, jegyzetekkel ellátta Wágner Tibor. Holnap Kiadó, Budapest, 1997. 308.
4
34 | HUIZINGA tegen de tijd, Groningen, 1990),5 sem Léon Hanssen érdekes, esszéisztikus könyve (Huizinga en de troost van de geschiedenis, Balans, Amsterdam, 1996)6 nem tekinthető teljesnek. Igaz ugyan, hogy mindhárman végigkövették az egész életpályát, és igyekeztek minden oldaláról bemutatni Huizingát, de hogy mi köti össze a nyelvészt az indológussal, a várostörténészt a történelmi tablók és portrék mesterével, a történészt a kultúrkritikussal, munkájuk után is homályban maradt. (Nem hagyhatjuk persze figyelmen kívül Huizingának a „kettős út” sémáját követő, kései önéletrajzi vázlatát sem, melyben maga a történész kifejezetten szkeptikus választ látszik adni erre a kérdésre. A vázlat szerint Huizinga hosszú bolyongás, a nyelvészet és az indológia világában eltöltött vándorévek után előbb ráébred rendeltetésére, aztán újabb próbatételek során el kellene fogadtatnia magát azzal a közösséggel, „a történészek szigorúan zárt céhével”, ahová első útja végén megtért: véletlenszerűen lett belőle történész, és sohasem vált belőle vérbeli történész. Sokirányú tehetsége vezette, de „lénye magjához” – hogy Otterspeer egyik kedves metaforáját idézzük – egyik tehetségének, így a történetinek sem volt több köze a másiknál.)7 Otterspeernek sikerült az, amit elődjei nem tudtak – igaz, talán nem is akartak vagy próbáltak – megoldani. Bebábozódások és újjászületések soraként, folytonos megújulásként írja le Huizinga pályáját és művészetét; szerves, öntudatlan növekedést lát Huizinga életében és művében; Magyarul: Egy korszerűtlen történész. J. Huizinga élete és műve (Ford. Balogh Tamás). Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 6 Recenzeálva: Helikon, 1998/4. 7 J. Huizinga: Utam a históriához (Ford. Balogh Tamás). In: Huizinga, a rejtőzködő. Balassi, Budapest, 1999. Otterspeer mindössze két-három mondatot idéz Huizinga önéletírásából az egész könyvben – de a szöveget mint megszerkesztett, célzatos egészt nem elemzi. Persze lehet azt mondani, hogy az önéletírás is csak Huizinga életének és művének egyik lehetséges megközelítése, még ha úgy is alakult, hogy élete legvégén vetette papírra a történész. Kétségkívül megtévesztő az is, hogy önéletrajzi vázlata írásakor Huizinga próbálta fenntartani az érdek nélküli, sőt naiv szerző látszatát. Erről ld. Balogh Tamás: Huizinga’s Doppelweg. Over het narratieve patroon van „Mijn weg tot de historie”. Theoretische geschiedenis, 1999/3. 431–444. 5
|
nem kell az albatroszt a falra festeni? 35
amikor Huizingáról ír, valamiféle autopoiézisről mesél. Sok írót ismerünk, aki egész életében ugyanazt a könyvet írta, de kevés történészt, aki egész életében egy költeményt ismételt, csiszolt volna: és Otterspeer szerint Huizinga talán ilyen. Otterspeer könyvének hőse az író (és az olvasó) Huizinga: történészről lévén szó, ez már önmagában is meglepő, és még a szépre stilizált Huizinga-szövegekkel elkényeztetett magyar olvasókat is meghökkentheti.8 Az a sok stilisztikai példa, amit Otterspeer hoz, nem igazán győz meg arról, hogy az írások szemléleti-stilisztikai egysége a szerző személyének kivételes azonosságára utalna: ezekkel a megoldásokkal kapcsolatban talán szerencsésebb lett volna öröklött minták és – mai szóval – „interperszonális mozzanatok” spontán reakcióiról beszélni. De a Rend és hűség csak a felszínen foglalkozik Huizingával, a (nem mindig tökéletes) stilisztával, valójában Huizingát, a (makulátlan) költőt mutatja be. Otterspeer szerint Huizingát Huizinga olvasásának öröméért érdemes olvasni. Ezt akár úgy is lehetne érteni, hogy Huizinga írásai, Roubaud szavaival, „azt mondják, amit azt mondva mondanak”; hogy nem lehet más szavakkal elmondani vagy néhány kilúgozott tételben összefoglalni történeti, illetve történelemelméleti munkáit. Ilyen messzire azért Otterspeer sem merészkedik, csak annyit sugall: a „történész” nem született volna meg az „író” nélkül, a történeti művek nem (vagy nem ilyenek) lennének, ha Huizinga nem lett volna „gondolatai legmélyéig költő”. Otterspeer szerint Huizinga nem apró mozzanatokból, mindig az adott tárgy megkívánta módszereket, eszközöket kombinálva építette fel munkáit – hanem azok úgyszólván kipattantak a fejéből. Az ellentétezés, a kettős és hármas bővítmények halmozása, az aforisztikusság stb. Otterspeer szerint nem egyszerű stíluseszköz: a törté Egy apró megjegyzés: a könyv tele van rövidebb-hosszabb idézetekkel. Huizinga legtöbb művét a korabeli német, illetve német és angol fordításokból ültették át magyarra. Miközben a magyar fordításokban a megfelelő szövegrészeket keresgéltem, megint feltűnt, mennyire jók Radnóti Miklós németből készült fordításai. 8
36 | HUIZINGA nész fejében eleve így jelent meg az, amiről gondolkodott. Huizinga költő volt, mielőtt tudta volna… Ez a furcsa könyv, a Rend és hűség leginkább még a mostanság népszerű írószótárak közé sorolható, annyiban legalábbis biztosan, hogy Otterspeer néhány kulcsszó (reneszánsz, harmónia, szinesztézia stb.) köré rendezi benne Huizinga életét és művét. Ez a forma elvileg inkább a vizsgált életmű „szétírására”, a szövegek új és új variációkba rendezésére volna alkalmas. Otterspeer könyvében viszont mintha ennek az ellenkezőjéről – valamiféle „csíra” vagy „mag” visszatalálásáról – lenne szó. Huizinga elég változatos jellegű és témájú könyveket és tanulmányokat írt (nem szólva egyetemi előadásainak igencsak szerteágazó témáiról9). Ezeket talán „vissza” lehet vezetni valamilyen közös alapra (Otterspeer próbálkozása elég meggyőző), csak nem biztos, hogy ez a fellelt közös alap valóban az eredete lett volna a műveknek – mint azt Otterspeer sugallja már a könyvében többször felbukkanó szellemi DNS-metaforával is –, s nem csupán a kivonata, vagy pozitívabban fogalmazva, a foglalata azoknak. Hogyan is jár el Otterspeer? Az Extrapoláció fejezetben idézi Huizinga egyik kedves meséjét, Andersentől A vízcsöppet, melyben egy varázsló, Hemzsegi-Nyüzsögi egy pocsolyából merített vízcsöppet nézeget a nagyító üvege alatt: Sok ezer állatkát látott, amely mind ugrált, és ficánkolt, és marcangolta és falta egymást. „Ez már mégiscsak utálatos dolog! – kiáltott fel az öreg Hemzsegi-Nyüzsögi. Hát nem lehet ránevelni őket, hogy nyugalomban s békességben éljenek és mindegyik csak magamagával törődjék?” Törte a fejét, de semmire se ment, így hát boszorkánysághoz kellett folyamodnia. „Valami kis színt kell adnom nekik – gondolta –, hogy jobban lássák egymást!” És belecsöppentett a vízbe valamit, ami vörösbornak látszott, csakhogy Ezeket Anton van der Lem gyűjtötte össze: Inventaris van het archief van Johan Huizinga; Bibliografie 1897–1997 (Codices manuscripti, 29.) Leiden University Press, 1998. 9
|
nem kell az albatroszt a falra festeni? 37
boszorkányvér volt, egy fülcimpából, a létező legfinomabb fajtából, két vízcsöppnyi. Azok a kis állatkák pedig egyszerre egész testükben rózsaszínűek lettek, és az egész olyan volt, mint egy város, tele csupasz, lázongó emberrel. „Hát ez miféle csoda?” – kérdezte egy másik boszorkánymester. „Hát ha kitalálod, hogy micsoda – mondta HemzsegiNyüzsögi – akkor neked ajándékozom.” És a másik boszorkánymester keresztülnézett a nagyítóüvegen, s igazán, mintha csak egy egész várost látott volna, ahol az emberek keresztül-kasul futkostak szanaszéjjel, és irtózatos volt látni, hogy lökdösi-üti egyik a másikát, hogy vagdosták és csipdesték, harapdálták és marcangolták egymást. Aki alul volt, az mind legfölül akart lenni, aki fölül volt, az mind tolongott-nyomakodott, legalul akart lenni. Csak egyvalaki volt, aki nyugodtan ült, egy kislány, csak nyugalmat és békességet kívánt. De őt is előráncigálták, tépték-szaggatták, és végül elnyelték. „Ez roppant mulatságos!” – mondta a boszorkánymester. „Jó, jó, de hát mit gondolsz, micsoda?” – kérdezte HemzsegiNyüzsögi. „Hiszen azt mindjárt látja az ember! – mondta a másik. – Ez Koppenhága, vagy valamely más nagyváros, mert hiszen azok mind egyformák. Egy nagyváros.” „Pocsolyavíz” – mondta Hemzsegi-Nyüzsögi. Maga Huizinga annak kapcsán emlegette ezt a történetet egyik levelében, hogy „a másik varázslónak” nincs neve a történetben: „és ez a legjobb rajta”. Ez a szófordulat Huizinga több munkájában is visszatért. Több adat nem áll rendelkezésünkre arról, hogyan olvasta ezt a történetet, csak arról, hogy olvasta. Ez utóbbiról egyébként Otterspeer rögtön meggyőz egyik kapcsolódó Huizingaidézetével: „Legyen bár ennek a mesének az üzenete mégoly zavaros és sötét, mint a boszorkányvér – írja Otterspeer –, annak, aki Huizinga szemével olvassa, tiszta mint a víz: egy csepp víz, amelyben egy világ tükröződik. 1939-ben, Száz év előtti hangulatok és képzetek címmel tartott genti előadásában azt mondta: »Még ez a kerek egy évszázadnyi rövidke időszak is hemzseg a mindennemű élettől és küzdelemtől, mint egy vízcsepp belseje a mikroszkóp alatt.«” Huizingában akár
38 | HUIZINGA ez a mese is elültethette azt a gondolatot, hogy éppen az apró dolgokban lehet meglátni a nagyot – amit Otterspeer (szerintem joggal) kapcsolatba hoz az „öntudatlan tanúbizonyságok” Huizingára oly jellemző tiszteletével és a „történelmi nagyság” huizingai kritikájával éppúgy, mint például a németalföldi kismesterek „keresetlen” művészetének titkával.10 Eddig nincs is semmi gond. Otterspeer azonban az Extrapoláció fejezet valamennyi alfejezetében A vízcsöppre hivatkozik, például: – „Egy csöppnyi mese is elegendő volt, hogy megfesse a történelem tengerét. Amikor egy helyzetet szeretett volna felvázolni, vagy jellemezni kívánt egy korszakot, felvillantani a kor képét, Huizinga rendre az anekdota műfaját hívta segítségül.” (169. o.)11 – „Első Amerika-könyvének lapjain a típusok szinte egymás sarkára hágnak a nagy tülekedésben.” (172. o.) – „Ugyanaz a boszorkányos képesség működött, amikor a peremjelenség került a középpontba.” (176. o.) Ebből a néhány példából is látható, hogy Otterspeer a Huizingának tulajdonított történetírói-múltfeltáró módszert Huizinga műveire alkalmazza: a mese segítségével teszi érzékletessé, hogy Huizinga hogyan alkotott. A dolog attól válik problematikussá (és érdekessé!), hogy Otterspeer maga is csatlakozik a mesebeli varázslókhoz. A vízcsöpp meséjét adagolja hozzá Huizinga írásaihoz boszorkányvér gyanánt, hogy láthatóvá váljon Huizinga módszere. Csakhogy ez a „vércsöpp” nem egyszerűen feloldódik a vízben, nem csak megfesti azt, nem ártalmatlan szer. Attól lesz eleven és kerek az egész, hogy Otterspeer a megjelenítés olyan formáihoz hasonítja a leírtakat, melyeket leginkább a mesékből ismerünk. Ezeket a „mesés” elemeket nem kiolvassa a művekből, de nem is beléjük olvassa, hanem ráolvassa Huizinga írásaira. Például 15. o., 196. o., 161. o. Egyébként a mese Otterspeer által idézett holland fordításában a varázsló azért festi meg a vízcseppet, hogy jobban látszódjanak a benne nyüzsgő lények, a magyarban pedig, hogy jobban láthassák egymást. 10 11
|
nem kell az albatroszt a falra festeni? 39
Azt mondhatnánk, hogy Huizinga-írásai a vércsepptől látszanak vízcseppeknek, mármint „kis világnak”, parvus mundusnak – Otterspeer talán túlságosan is tartott attól, hogy az olvasók máskülönben „pocsolyavíznek” látnák őket… Itt érzésem szerint visszaüt a választott módszer, az, hogy Otterspeer mindenáron szépnek akarja láttatni Huizinga írásait. De más kétségeket is ébreszthet az olvasóban módszere: a történet attól lesz kerek, hogy a szerző Huizingára hivatkozva tud valami fontosat megmutatni Huizingából. Ugyanakkor van benne valami abszurd, hogy Otterspeer olyasmit adagolva mutatja meg azt, amit Huizinga sem tudott, nem is tudhatott – hogy milyen kérdésre válasz sok írása együtt –, amit Huizinga mintegy „mellékelt” volna azzal, hogy írásainak több helyén is utalt erre az Andersen-mesére… Most tehát körülbelül tudjuk, hogyan olvasta Otterspeer Huizingát. De könyvéből sokat megtudhatunk arról is, hogy szerinte mit és hogyan olvasott Huizinga. Ha valaki, akkor a holland történész tisztában volt a múlt megismerhetőségének buktatóival. (Otterspeer is letudja a kötelező köröket: Krult követve bemutatja Huizinga történelemelméleti elképzeléseinek változásait, a történész viaskodását a historizmussal, a pozitivizmussal és később a dogmatikussá merevedő antipozitivizmussal, nem feledkezve meg úttörő formatanáról és napjainkban újra felkapott elképzeléséről, a „történelmi megérzékülés”-ről sem.) Mégis, egy olyan modern elképzelés árnyékában, mint Hans Kellner „megcsavart olvasása”, Huizinga stratégiáját – és sajnos Otterspeerét is – nyugodtan nevezhetjük „direkt olvasásnak”. Otterspeer idéz A középkor alkonyából egy történetet, amelyről minőségérzéke azt mondatta Huizingával, hogy valóban igaz, értsd: úgy igaz, ahogy írva vagyon. Az idős költő, Mauchaut Igaz története – szerelmének históriája az őt az ujja köré csavaró fiatal Péronelle iránt – annyira szuggesztív, hogy (Otterspeer szerint: Huizinga szerint) nem tudunk máshogy nézni a valóság benne foglalt szeletére, mint az elbeszélő-főhős szemé-
40 | HUIZINGA vel – nincs hová mögé nézni, nincs minek mögé menni.12 Otterspeer igazolni is igyekszik Huizinga látásmódját, mégpedig azzal, hogy szembeállítja az ellentétével: könnyen lehet, hogy amit Huizinga művel, Ortega kifejezésével élve, csak a képzelt dolgok „egyenes látása”, aki így néz a dolgokra, nem látja, nem is láthatja, minek következményeként keletkezik a látszat valósága – aki viszont „ferdén” néz rájuk, az csak néma és merev „valóságot” lát.13 Hogy ebben igaza van-e, másodlagos ahhoz képest, hogy ez a Huizingának tulajdonított, áldásosnak képzelt félvakság, könyvét elnézve, örökletes. Otterspeer elképzelése szerint Huizinga élete és műve egyetlen nagy szimbolikus épületté épült. Kétségtelen, hogy Huizinga művészetet teremtett – vagy legalábbis olyan tudományt, amely szerkezetének szépségével vagy újszerűsége révén az esztétikaihoz nagyon hasonló gyönyörűséget szerezhet az olvasóknak –, és az is biztos, hogy a saját életét is artisztikusan kívánta felépíteni, ha talán nem is mindig egyforma tudatossággal.14 De nem lehet, hogy itt is felcserélődik ok és okozat, előzmény és eredmény, és Otterspeer könyvében az élet kezdi utánozni a művészetet? Hogy Otterspeer a mű hatására vesz észre vagy vél felfedezni olyasmit hőse életében, ami különben talán rejtve maradna előttünk – és aztán már tényként állítja az élet és a mű szerves egységét? (Ezután nem az a kérdés, hogy nem csak belelátjuk-e, sokkal inkább az, elég erős-e ahhoz, hogy attól fogva már mindig ott legyen.) Pedig Otterspeer éppenséggel ezt a következtetést is levonhatná, ha a Ferdinand Bolstraat albatrosza ott lebegne a szeme előtt. Ebből a szempontból is nagyon tanulságos, Pedig toposzra is gondolhatnánk; például az Aucassin és Nicolette-ben Nicolette meggyógyít egy öreg zarándokot: megengedi neki, hogy megpillantsa a lábszárát. Dutournet (ed.): Aucassin et Nicolette. Paris, 1973. 74–76. XI. 16–28. 13 Erről pl. José Ortega y Gasset: Don Quijote nyomában (Ford. Antal Gábor). In uő.: Don Quijote nyomában – Atlantisz. (Emberhalász könyvek.) Új Mandátum Könyvkiadó, h.n., é.n. 14 Azt mondhatnánk, a saját maga teremtette és a külső valóság sokszor egybemosódik nem csak hősei, például Erasmus, de a saját életében is. 12
|
nem kell az albatroszt a falra festeni? 41
hogy mi módon teremt kapcsolatot Machaut története és Huizinga második házassága, az idős gavallér udvarlása között: „A középkor alkonyában olvasható szerelmi történetek talán legszebbike Guillaume de Machaut históriája. Ahogy Picasso mondása szerint, ha nem a portré hasonlít Gertrude Steinre, akkor Gertrude Stein fog hasonlítani a portréra, úgy ismételte meg Guillaume de Machaut történetét a másodszor is megnősülő Huizinga. Na jó, Huizinga nem volt ágrólszakadt költő, és különösebben beteges sem, nem volt vak egyik szemére, és a köszvény is csak később kezdte kínozni. Azonban a hatvanöt éves történész és a huszonnyolc esztendős Auguste Schölvinck közti korkülönbség – 1937-ben házasodtak össze – elég tetemes ahhoz, hogy eszünkbe jutott róla – s neki ugyan miért ne jutott volna? – a hatvanéves Guillaume és az ő tizennyolc éves Péronelle-ének a története.” (118. o.) Erre a részre is áll, amit korábban Otterspeer „ráolvasó” módszeréről írtam. Az életrajzíró azzal teremti meg a kapcsolat lehetőségét mű és élet között, hogy eleve portréhoz hasonlítja Huizinga életének ezt a mozzanatát (még ha nem is realisztikus igényű portréhoz). Tudatos vagy öntudatlan ismétlésnek próbálja beállítani Huizinga udvarlását, pedig az eset megmaradhatna egyszerű párhuzamnak is, aminek értékelését rá lehetne bízni az olvasókra. A gond az, hogy saját „ráolvasó” módszerére egy szóval sem reflektál Otterspeer, sőt, némileg megtévesztő módon – „Na jó (…)” – fenntartja az árnyaltság látszatát. Kínálkozik a párhuzam a holland irodalom egyik szimptomatikus „nagy történetével”. A hatvanas években Karel Heeromát, a kitűnő nyelvészt (s nem mellesleg költőt) egyik barátja, amikor egyszer nála járt, megajándékozta egy könyvvel, egy középkori versgyűjtemény kritikai kiadásának fölös példányával. Heeroma hazafelé lapozgatni kezdte, és mire leszállt a vonatról (pedig Hollandiában nincsenek távolságok), fejében kész volt a történet: a versek voltaképpen egy zseniális költő hányatott életének dokumentumai, a versfüzér egy reménytelen szerelem lenyomata, amelyet fiatalon elhunyt barátja
42 | HUIZINGA kedvese iránt érzett.15 Ennek a felismerésnek a fényében egészen új színben tűnt fel a középkori gyűjteményes kézirat keletkezéstörténete, és egész sor már megoldottnak hitt kodikológiai és irodalomtörténeti részkérdés – ami Heeromát vajmi kevéssé érdekelte. Pár hónap alatt elkészítette a saját kiadását, aztán élete további részében hadakozhatott a tudományos közvéleménnyel, amely egy szavát se hitte. Csak amikor – jóval halála után – végleg elült a csatazaj, kezdték egy új, (még) prózaibb kornak megfelelő apparátussal, például rímszerkezet-statisztikákat készítve vizsgálat alá venni a gyűjteményes kéziratot. Kiderült, hogy Heeromának valószínűleg minden olyan fontos kodikológiai-irodalomtörténeti kérdésben igaza volt, amelyet mintegy mellesleg megválaszolt az elméletével, de a „szerelmi háromszög”, amelybe beleszeretett, amely mint egy mágnes a vasreszeléket, mindent szép koncentrikus alakzatokba rendezett maga körül, a költői élet víziója, nem egyéb romantikus kitalációnál. Ez a veszély Otterspeer szép könyvét is fenyegeti, amely egyetlen, szerintem erősen vitatható tételen alapul: Huizinga költő volt. Azt hiszem, ha ez a felismerés nem vert volna gyökeret Otterspeerben, nem tudta volna megírni a Rend és hűséget, amely egységben láttat mindent; a könyv nemcsak a szépségét, de a létét is a szerző vakfoltjainak köszönheti. Mindazonáltal a költészet ferde látásának nem csak a költészet egyenes látása lehetne az alternatívája, szemben a holland szerző által sugalltakkal, hanem például a valóság tudatosan ferde látása is (annak tudása, hogy egész életünkben „prózában beszélünk”). Még ha ebből a belátásból nem is nagyon születhet szép kerek egész.
Az esetről ld. F. P. van Oostrom: Heeroma, „Gruuthuse” en de grenzen van het vak. http://www.dbnl.org/tekst/oost033heer01_01/
15
3
élyenszántó gondolat M és hűséges megemlékezés Johan Huizinga és Szerb Antal Huizinga-monográfiájáról
Nemrég jelent meg Szerb Antal Casanova-fordítása, Kovács Ilona átigazításában és utószavával. Az utószó alcímei – Az irodalmár szélhámos, A szélhámoskodó irodalmár – azt sejtetik, fordító és választottja rokon alkatok voltak: „az egyik hivatásszerűen szélhámoskodott, és titokban űzte a filológiát, a másik viszont kiváló tudós volt, de fordítóként nem riadt vissza apróbb szélhámosságoktól. Szerb Antal ugyanis, idegen szövegek magyarra ültetésekor nem tartozott a nagy filológiai műgonddal dolgozó, aggályos fordítók közé, szívesen hagyatkozott könnyed magyar stílusára, amint az eléggé közismert. (…) mindkettőjüknek hatalmas a tudása, sok nyelvet és kultúrát ölel fel, viszont idegen tőlük minden aprólékos pepecselő hajlam, pedáns filoszkodás.”1 Az idézet végére az alcímekben körvonalazott hasonlóságból mindössze annyi maradt, hogy Szerb filológusként nem riadt vissza olyan megoldásoktól, melyeket Casanova önéletrajzíróként megengedett magá Kovács Ilona: Casanova és Szerb Antal. In: Casanova emlékiratai Szerb Antal fordításában. Atlantisz, Budapest, 1998. 324.
1
44 | HUIZINGA nak. Az alcímekben tetten érhető túlzást csak az magyarázhatja, hogy a magyar irodalomban kevés olyan író akad, aki munkáival azt hirdette volna magáról, hogy örömét leli az írásban, s talán Szerb Antal lehetne a kivétel. Egy másik tanulmányában Kovács éppen ebből a szempontból vetette össze Casanova és a kalandorral egy században élt II. Rákóczi Ferenc Emlékiratait. Míg Casanova minden lehetséges módon hangsúlyozta léhaságát, és az utókor szemében az életöröm megtestesítőjévé vált, addig Rákóczi – bár művének egy-két részlete arról tanúskodik, hogy tudott volna élvezetesen is írni –, magára erőlteti az egyhangú stílust: olvasóit éppen azáltal készteti önvizsgálatra, hogy érződik, az írással is vezekel.2 Azt a „szellemképet”, amelyet a szerzőhöz kapcsol, kénytelen a szövegek alapján kialakítani az olvasó, de úgy is lehet egy író munkáit olvasni, hogy olyan legyen ez a szellemkép, amilyennek a szerzőt szeretnénk látni. Kovács is szívesen hinné, hogy ha valaki úgy tud vagy mer írni, mint Casanova, akkor talán élhetett is olyan szabadon, mint a kalandor (szerintem legfeljebb annyi igaz, hogy Szerb néha úgy fordított, ahogy Casanova írt – és talán élt). Kovács érvelésében szerepel is a Szerb Antallal kapcsolatos írások gyakori eleme, a „mint az eléggé közismert”. Ezért hozhatja fel példaként Szerb Huizinga-fordítását: „egyéb fordításaiból és kortársai feljegyzéseiből kiderül, hogy soha nem volt híve az alapos, lelkiismeretes, filológiailag megbízható szövegfordításnak.”3 Érdekes, hogy a kortársak megnyilatkozásai közül csak Illyés Gyula egy kései naplójegyzetét idézi (1977. január 15.): „Este: Dávid Gábor lefordította Huizinga híres könyvét, de a címlapon csak: Szerb Antal szövegét az eredetivel összevetette. Miért ez az álkegyelet? Szerb négerek munkáját használta föl, részben a megrövidített német fordítása nyomán.”4 Illyés elmeséli, hogy Kovács Ilona: Csipkés térdnadrág és díszmagyar. Lettre internationale, 1996/nyár. 43–46. 3 Kovács Ilona: Casanova és Szerb Antal. 328. 4 Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1977–78. Szépirodalmi, Budapest, 1992, 12. A negyvenes években Szerb valóban csak a nevét adta egy fordításhoz, ez Van Loon könyve, A hajózás története volt. Ez azonban inkább Szerb nagyságát bizonyítja. Ld. Palotai Erzsébet: Szőnyeg és kenyér. 2
|
Mélyenszántó gondolat… 45
vendégül látta Dávid Gábort, az 1976-os A középkor alkonyakiadás szövegének gondozóját; olyan rokonszenvvel mutatja be a „lelkiismeretes” átdolgozót, hogy már ezzel is jelzi, mit gondol Szerb Antalról. Nem egyértelmű, vajon Illyés a Szerb szövegét az angol s talán a német „eredetivel” összehasonlító Dávid Gábortól hallhatott-e a fordításról, vagy már tudott, pontosabban tudni vélt valamit.5 A „részben a megrövidített német fordítása nyomán” félmondat ugyanis nehezen értelmezhető, vagy a megfogalmazás pongyola. A középkor alkonya-fordítás az előzéklap szerint „az 1937-es londoni kiadás alapján készült”.6 A német kiadások mindegyike hűen követte a holland szöveg mindig újabb változatait, az angol változat viszont afféle kakukktojásnak számított a fordítások-változatok sorában: a második holland kiadás erősen meghúzott, nyelvileg konformizált szövegén alapult (de már tartalmazott olyan elemeket, amelyek szerepelnek majd a harmadik holland kiadásban). Mielőtt azonban rátérnék a Huizinga-fordítás ismertetésére, szeretnék még egy olyan kérdést bevonni a vizsgálat körébe, amelyik szintén a „mint az közismert” kategóriájába tartozik. A szakirodalomban ugyanis máig tartja magát az az elképzelés, hogy Huizinga mély hatást gyakorolt Szerb Antalra, és ennek legfőbb bizonyítékát mindenki A világirodalom történetében látja. Már önmagában is elgondolkodtató, hogy a két, egymást kizárni látszó mítosz párhuzamosan élt a köztudatban. In: Akitől ellopták az időt. Szerb Antal emlékezete. Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1996, 313. Kovács egyébként rosszul idézi Illyést, mikor azt írja: „részben a megrövidített német fordítás nyomán” (kiem. tőlem, B. T.). Ez is jelzi, nem gyanakodik Illyésre, vagy nem érdekli különösebben, igazat mond-e Illyés. Azt már csak csendben jegyzem meg, milyen sokatmondó a „megrövidített” szó használata. 5 Nagyon érdekes egyébként, hogy 1976-ra mennyire elhalványult a Huizingával kapcsolatos tudás. Pl. az 1976-os kiadás címlapján névként Johan Huizinga szerepel, noha Huizinga ragaszkodott a „J. Huizinga” írásmódhoz, mint ez az összes, még életében megjelent könyv borítójáról leolvasható (a névmágiához ld. Willem Otterspeer könyvét: Rend és hűség. Johan Huizinga szellemi DNS-e. Gondolat, Budapest, 2008.). 6 J. Huizinga: A középkor alkonya (Ford. Szerb Antal). Athenaeum, é.n. (A műről megjelent recenziók alapján: 1938.)
46 | HUIZINGA Szerb-monográfiájában Poszler György hangsúlyozta, hogy az 1935-től 1941-ig tartó időszak Szerb pályáján „gyakorlatilag nem hoz jelentős változást”. Igaz, „ezekben az években bontakozik ki a többnyire igényes és sokrétű, néha azonban csupán a kiadói megrendeléstől és az anyagi gondoktól függő műfordítói tevékenysége (…) Későbbi fejlődése, főképpen világirodalomtörténete szempontjából a leglényegesebb, hogy ekkor fordítja le a nagy holland humanista tudós, Jan Huizinga pompás kultúrhistóriai monográfiáját, A középkor alkonyát.”7 Huizinga (és Spengler) hatása nyilvánvalóan megmutatkozik abban, hogy a reneszánsz háttérbe szorult A világirodalom történetében.8 Poszler szerint Huizingaélményéből Szerb bátorságot meríthetett a „művészi eszközökkel folytatott tudomány” műveléséhez is.9 Végső soron azonban Poszler olyasvalamiben látja Huizinga hatását a világirodalom történetének írójára, amit Szerb nemigen meríthetett A középkor alkonyából (bár már Huizingának ez a műve is részben kultúrkritikai ihletésű10): „Azon túl, hogy az életnek veszedelmes uralma a szellem felett – kifejezetten a vitalizmus irracionalista mitológiájának értelmében – Szerb szintézisében is visszatérő gondolat, az ekkoriban sokat forgatott és magyarra részben általa fordított Huizinga tanítása a magyar esszéista eszméiben mint erkölcsi magatartás konkretizálódik. Hiszen a spenglerizmus perspektíváit racionalistahumanista bázisról visszautasító, de másfajta megoldást nem találó Szerb számára is éppen a »magán csillagok« keresése, az egyéni morális és szellemi katarzis útja látszik egyesegyedül járhatónak. Világirodalomtörténete nem utolsó sorban ehhez
Poszler György: Szerb Antal. Akadémiai, Budapest, 1973. 337. Uo. 376–77. 9 Uo. 368. 10 Ez talán nem olyan köztudott; két példa a mű első fejezetéből: A középkorban „a város nem úgy terpeszkedett, mint a mi legtöbb mai városunk; sívár gyárépületek és egyhangú házacskák zavaros tömegéből alakult külvárosok nem szegélyezték –”; ill. „Kétségtelen, hogy ezek a leírások igen gyakran túloznak s talán leginkább a modern ujságírók »egy szem sem maradt szárazon« állandóan visszatérő kifejezésével vethetnők egybe.” In: i.m. 1938. 2., ill. 9. (Meghagytam a korabeli helyesírás következetlenségeit. B. T.) 7 8
|
Mélyenszántó gondolat… 47
keres támpontot és érvanyagot.”11 Ezt a gondolatát azonban Poszler György nem igyekszik filológiailag is alátámasztani. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy Szerb – szemben Huizinga más műveivel, A középkor alkonyával, az Erasmusszal és a Homo ludensszel12 – csak egyetlen egyszer hivatkozik A holnap árnyékában című könyvre, A világirodalom története kis irodalmakat tárgyaló záró részében (Hollandi irodalom).13 Két újonnan megjelent – Szerb kevésbé ismert írásait és visszaemlékezők vallomásait – tartalmazó kötet kapcsán Havasréti József vetette fel a Szerb Antalról alkotott kép átértékelésének szükségességét.14 Bár Havasréti sokat módosít elődje, Poszler György elképzelésén, a szakirodalomból még őrá hivatkozik a legtöbbször.15 Talán az is Poszler hatása, hogy Havasréti olyan nagy teret szentel Huizinga és Szerb kapcsolatának. A cikk fontos gondolata, hogy a Szerbbel kapcsolatos értékelésekben a humanista fogalma sajátos nyelvi híd szerepét töltötte be. Ez a fogalom nemcsak a harmincas években, de a szocialista ideológia beszédmódjában is használatos volt. Ezáltal „elhomályosultak a szó eredeti, eszmetörténeti jelentésdimenziói, amelyek korábban részben a görög–római antikvitás továbbélését kutató szaktudományos tevékenységgel, részben a neohumanizmussal mint ideológiai Poszler. 396. Erről ismertetést is írt: Homo ludens. Magyar Nemzet, 1939. nov. 26. Újraközli Wágner Tibor: Szerb Antal: Homo ludens. In uő.: A trubadúr szerelme. Gyűjtötte, jegyzetekkel ellátta Wágner Tibor. Holnap Kiadó, Budapest, 1997. 261–263. 13 Szerb Antal: A világirodalom története III. Révai, 1941. 412.: „Magyarul is megjelentek a jelenkor szellemi életével foglalkozó tanulmányai (sic), A holnap árnyékában címmel.” A tévedés magyarázata talán Cs. Szabó László válaszában keresendő, amit a Prágai Magyar Hírlap körkérdésére adott, 1936 karácsonyán. Ld. Balogh Tamás: Huizinga magyar barátai. In: Balogh Tamás – Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. 54. 14. j. 14 Akitől ellopták az időt. Kráter Műhely Egyesület, 1996; Szerb Antal: A trubadúr szerelme. Holnap Kiadó, Budapest, 1997; Tört pálcák. Kritikák Szerb Antalról. I: 1926–1948. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 15 Havasréti József: A Szerb Antal-életmű utóéletéhez. Jelenkor, 1998. április. 448–457. 11
12
48 | HUIZINGA képződménnyel voltak kapcsolatban”16, sőt, a szó által ténylegesen propagált tartalmakban rejlő valódi érték is kétes színben tűnt fel. Havasréti szerint Szerb szellemi magatartása mégis leírható volna a humanizmus fogalmi körében. Szerb kapcsolatban állt a humanista gondolat olyan neves képviselőivel, mint Babits Mihály vagy Kerényi Károly, az irányzat legfőbb magyarországi fórumával, a Gál István nevével fémjelzett Apollóval, és „gondolkodására mély hatást gyakoroltak az európai humanizmuseszme olyan képviselői, mint Johan Huizinga és Thomas Mann”.17 A humanista fogalom buktatóit, belső ellentmondásait Havasréti szerint legjobban azon a portrén keresztül pillanthatja meg az utókor, amelyet Szerb Erasmusról rajzolt világirodalom-történetében. Rónay György szerint Szerb Antal élete utolsó éveiben egyre jobban vonzódott Erasmushoz.18 Havasréti felfogásában – Huizingához hasonlóan – Szerb is szellemi magatartásának egyik mintáját látta Erasmusban. „Erasmus műveiben egyesült az írott szó hatalmába vetett hit, illetve az e hatalommal szembeni kételkedés, és nagy szerepet játszott a remény, hogy az ember menedéket találhat a szellem, a műveltség, a kultúra formái között egy veszélyeztetett történelmi korszak apokaliptikus eseményei közepette. Mindamellett Erasmus alakja paradigmatikus volt számukra a humanista magatartás ambivalens mozzanatait illetően is: a személyes alkat ellentmondásai az általa képviselt eszmeiség nyugtalanító aspektusaira is ráirányították a figyelmet: »Magatartása gyávaság volt és bátorság is. Erasmus félt az élettől, a felelősségtől, a komoly harctól, nem volt férfias jellem és nem szeretett semmit, ami nem szolgálta a Bonae Litterae, az újjászületett irodalom ügyét. De vajon van-e nagyobb bátorság a gyávaságnál: nem foglalni állást egy olyan korban, amikor még a kövek is állást foglalnak, békét hirdetni és békésnek maradni akkor, amikor még a csecsemők is kardot ragadnak?« – írta Szerb Antal.”19 Bár a saját életét Erasmus életével összemosó Huizinga másra helyezi a hangsúlyt – az ő könyvében az apához és a szülőföldhöz való ambivalens viszony Uo. 456. Uo. 455. 18 Ld. uo. 456. 19 Uo. 456. 16
17
|
Mélyenszántó gondolat… 49
az uralkodó –, Szerb és Huizinga Erasmus-portréjában nagyon sok a közös pont. Például Erasmus szinte már beteges tisztaságmániájának Szerb is mély jelentőséget tulajdonít, ami nem is csoda, hisz legfőbb – tán egyetlen – szekundér forrása Huizinga könyve volt. Szerb Erasmus-portréjának van egy olyan eleme is, melyet Havasréti nem említ, pedig ebben még inkább tetten érhető a személyes érintettség és Huizinga könyvének ismerete20: „Életének legszebb hónapjait a nyomdában tölti, műveinek kiadásával foglalkozva, Velencében, a híres Aldus Manitiusnál, aki maga is végignézi a korrektúraíveket, hogy »könyvnyomtatás közben tanuljon is«, és Baselben Frobennél. A nyomdában, a megfeszített félig-szellemi, féligtechnikai munkában talált magára ez a nagy polgár, a nyomtatott könyv első fejedelme.”21 Milyen messze van ez a betegségtől gyötört, igahúzó állatként eltökélten dolgozó Erasmus Huizinga rajzolta képétől! Szerb Erasmus-portréja egészében sem vetekszik Huizingáéval, aki Erasmus-könyvében is saját szellemi életrajzát írta megszállottan. Az önnön életrajzának bizonyos elemeit megszépítő és takargató Erasmusról rajzolt portréban Huizingát is hőséhez hasonló szándék vezérelte (azzal, hogy mindig tagadta ezt, csak saját Erasmusát imitálta). A világirodalom történetében szereplő Erasmus-fejezet inkább azért árulkodhat szerzője szellemi habitusáról, mert Szerb tollán megszelídült – talán el is laposodott – mintájának számos eleme. Szerb életművében semmi sem utal az Erasmus-hatás kitüntetett jelentőségére. Ennél is problematikusabb Szerb viszonya a humanista eszme képviselőihez. Szerb nem vett részt abban a vitában, amely Magyarországon a Népszövetség Szellemi Együttműködés Bizottságának (CICI) 1936 júniusában Budapesten rendezett kongresszusa körül és kapcsán lángolt fel újra. Ezen a kongresszuson meghívott vendégként Huizinga is részt vett. A kongresszus szervezésében is nagy részt vállaló Balogh József szerkesztette Nouvelle Revue de Hongrie különszámmal emlékezett meg 20 Vö. Huizinga: Erasmus. Übersetzt von W. Kaegi. Benno Schwabe, Basel, 1928. 78., ill. 162–163. 21 Szerb Antal: A világirodalom története I. Révai, 1941. 305.
50 | HUIZINGA az eseményről, és az Apollo is közölt tanulmányokat a konferencia témáiról és a megbeszélés apropójául szolgáló évfordulókról – a humanizmus fogalmáról, a kisebbségi jogok és az éledő nacionalizmus problémájáról, illetve (a „Magyarország a Nyugat védőbástyája” gondolat jegyében) Buda visszafoglalásáról és Erasmusról. Az Apollo hasábjain olyan személyiségek is kifejtették véleményüket, akiket nem hívtak meg a kongresszusra, például Babits Mihály, aki többek közt – bár nem mentesen némi fensőbbségérzettől – Huizinga hozzászólását is idézte.22 Semmi jele, hogy Szerb jelen lett volna a kongresszus rendezvényeinek bármelyikén, vagy bárkivel is kapcsolatba került volna a külföldi vendégek közül; egyetemen dolgozó barátai, Zolnai Béla és Kerényi Károly viszont ott voltak a résztvevők, illetve a hozzászólók közt.23 A kongresszus külföldi résztvevőit a magyar arisztokrácia és a politikai elit képviselői szó szerint kézről kézre adogatták.24 Egy évvel a kongresszus előtt született Szerb egyetlen olyan műve, amely kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz. A mai ember és a kultúra című írása az Est Hármaskönyvében jelent meg, amelynek témája a ’36-os évre „A világ, amelyben élünk” volt. Szerb úgy kezdi írását, mintha A holnap árnyékában című bestsellerrel a párnája alatt aludt volna (hiszen Huizinga is bőven merített a korban közkincsnek számító kultúrkritikai elképzelésekből). Szerb név szerint Ortegát és Haideggert (sic!) említi: a cikk gerincét azonban Powys The Meaning of Culture-jének ismertetése alkotja (noha a gondolatmenet a történeti értés és a teremtő akarat elerőtlenedésének kapcsolatáról nyilvánvalóan Nietzsche Második korszerűtlen elmélkedésén alapult, ha ennek talán nem is volt tudatában Szerb). Szerbre jellemző módon a tömegember és a kultúra Babits Mihály: A humanizmus és korunk. Apollo, 1937, 1–5. Huizinga hivatkozott hozzászólása megtalálható: in Boendal et alii: Vers un nouvel humanisme. Paris, 1937. 27–28. 23 Kerényi egy autóban utazott Huizingával Aquincumba, illetve Esztergomba. Erről Passuth László számol be: Gyilokjáró. Szépirodalmi, Budapest, 1973. 279–282. 24 Erről tanúskodik az Entretien anyaga, Balogh József hagyatékában. OSZK, Kézirattár, Fond 1/9078–tól. 22