Lesépítések Magyarországon, Costa Ricában és Brazíliában Zöldsapkás briliánskolibri támadja a fák ágain tekergőző sárgasávos lándzsakígyót, mely a madár védtelen utódai számára komoly veszélyt jelenthet.
124
125
Ragadozót sejtve a sávosfarkú aztékkolibri rendületlenül támadja a szürke denevérlepke szárnyának szemformáját.
A koromfekete hollókeselyűvel szemben a színpompás királykondor méltán viseli az uralkodóknak járó, megtisztelő nevet.
126
127
A vörösfülű papagájok a ragadozók megtévesztésére csapatban mozognak, ám valójában ki nem állhatják egymást, állandóan veszekszenek.
Az általában gyümölcsökkel és bogyókkal táplálkozó tukán nem veti meg a madárhúst sem.
A tukánok színes csőre a párválasztásban játszik szerepet, hatalmas mérete pedig az erdei gyümölcsök felnyitását segíti, ám gazdája nagyobb erő kifejtésére nem képes vele. Leseink elé naponta 15-20 madárfaj jár táplálkozni. A képen veszekedő Montezuma-zacskómadár és az élescsőrű tukán gyakori vendégnek számít.
128
129
Levélvágó hangyák szorgoskodnak Costa Rica északi esőerdőiben. A vékony lábak árnyékának megjelenítéséhez a vakut négyméteres távolságba helyeztem, és szigetelőszalaggal letakartam villanócsövének nagy részét, hogy a fényforrásom a lehető legkisebb legyen.
Az éjszaka sötétjében négy vaku fényének segítségével világítottam ki az esti műszak dolgozóit. A következő oldalon: Hogy a hangyák azonos mélységélességi síkba kerüljenek, apró trükköt alkalmaztam. Mikor a keresőbe megfelelő színű szirmokat szállító egyedek érkeztek, bekapcsoltam – egy előzetesen az ág alá pozicionált – ventilátort, amitől minden dolgozó a legkisebb légellenállású helyre vándorolt.
130
131
Ez a fiatal rétisas 3 órán keresztül figyelte a területet, míg meggyőződött annak biztonságosságáról, és odasétált a les ablakától három méterre elhelyezett csalétekhez.
Az egy méter hosszú, ujjnyi vékonyságú papagájkígyó lassan végére ér a fejénél háromszor nagyobb béka elfogyasztásának.
Costa Rica jelképe, a pirosszemű levelibéka gyakori jelenség az ottani esőerdőkben, de éjszakai életmódja miatt nehéz összefutni vele.
134
Costa Ricában hét hónap alatt 16 különböző kígyófajjal találkoztam, melyek közül ez az egy centinél is kisebb átmérőjű papagájkígyó bizonyult az egyik legfotogénebbnek.
135
A jézusgyík elképesztő gyorsaságának köszönheti, hogy képes szaladni a víz felszínén. Olyannyira, hogy lába még az 1/1600 másodperc alatt készült felvételen is bemozdul.
Rövid idő alatt a lehető legjobban meg kellett ismernünk az állatvilágot, mely küldetésben a szakirodaA száraz évszak idején táplálékszűkével küzdő kajmánok a szárazföldre is kimerészkednek élelemért. Ez a jacaré kajmán egy fiatal kilencöves tatut ejtett zsákmányul.
136
lomban fellelhető csekély ismeretanyag sajnos nem nyújtott túl sok segítséget.
137
Mikor a méret a lényeg. Ha a hatalmas csőrű örvös arasszári feltűnik a színen, nincs maradása még a nála kétszer nagyobb Montezuma-zacskómadárnak sem.
Bár a kolibrik mozgása a madárvilágban a leggyorsabb, pillanatokig egy helyben tartó „szitálásuk” mégis tökéletesen alkalmassá teszi őket arra, hogy természetes fények mellett, fotókon is bemutathassuk szárnyuk mozgását anélkül, hogy közben a fejük elmozdulna.
A lepke szárnyain kirajzolódó szemforma a ragadozók megtévesztésére szolgál.
A levélvágó hangyák csapatai naponta sok ezer levágott növényi részt szállítanak hatalmas föld alatti várukba, ahol aztán táplálékul szolgáló gombákat termesztenek rajtuk. Zöldszárnyú arák köröznek Brazíliában a Buraco das Araras hatalmas szakadéka felett. Itt évente több tucat pár költi ki fiókáit a ragadozóktól védett, függőleges sziklafalak üregeiben.
A Costa Rica-i levélvágó hangyák igazi fotóscsemegének számítanak. Fotózásuk során célom az volt, hogy a lodge kertjéből zsákmányolt, minél több színű virágszirmot cipelő hangyát örökítsek meg egy képen. Azt csak több nap elteltével vettem észre, hogy az egyik képen nem pusztán öt különféle szín szerepel, de azok a látható színtartomány sorrendje szerint követik egymást.
A pirosszemű levelibéka csak napnyugta után válik aktívvá. A nappalt becsukott szemmel, a levelek fonákján, fejjel lefelé tölti, de átlátszó szemhéján keresztül azért ilyenkor is figyel.
A piroslábú cukormadár kisebb, mint egy veréb, rikító színei viszont azonnal magára vonzzák az ember tekintetét. Szürkeszemű levelibéka
A baziliszkuszok épp olyan jól másznak fára és úsznak a víz alatt, mint ahogy a vízfelszínen szaladnak. Ez a jelenség a Costa Rica-i erdei lagúnák egyik legérdekesebb látványossága.
138
139
Brazíliai üregibagoly-fióka érdeklődve csavargatja fejét az objektívem mozgatása láttán. A napközben a homokos talajba kapart járatokban várakozó fiókák a ragadozók távol tartása érdekében kígyóhangot hallatnak a lyuk mélyéről.
A terület madársűrűségét elnézve nem volt kérdés, hogy alkalmas-e a fotózásra.
Otthonuk elhagyására készülő üregibagoly-fiókák a világ legnagyobb vizes élőhelyeként számon tartott Pantanalban.
140
141
Brazília pantanali régiójában gyakoriak a bozóttüzek, melyek egy része természetes, egy részét pedig a farmerek okozzák, hogy a tűz után tiszta, friss fű nőjön a teheneknek. Húsz másodperces expozíciós időt alkalmaztam, miközben a kezemmel kitakartam a tüzet, és csak a csillagokat, valamint a háttérben villámló felhőket hagytam exponálódni, majd az utolsó 1-2 másodpercben levettem a takarást, hogy a tűz is beexponálódhasson.
142
ikor tizenegy évvel ezelőtt fotózni kezdtem, a természetfotós közéletre nagy titkolózás volt jellemző. A fotósok mélyen elhallgatták egymás elől képeik készítésének fortélyait, és ha valakitől megkérdezték, hol készítette azokat, legtöbbsz ör arra a diplomatikus válaszra számíthatott, hogy „Belső-Somogyban”. Mivel én is ebben a szemléletben nevelkedtem, először kitérő válaszokat adtam a leseim használatával kapcsolatos kérdésekre. Később mégis elgondolkodtam: mi lenne, ha titkolózás helyett inkább bérbe adnám azokat? Abból a keresetből talán fedezni tudnám az újabb építkezéseket, és ilyenformán akár profitálhatnék is a fotózásból. Elképzelésemet csak alátámasztotta azoknak a fotós magániskoláknak a megkeresése, melyek arra kértek, tartsak a leseimben bemutatót gyakorlati madárfotózásról. A tanítványok közül néhányan említették is, hogy szívesen visszajönnének később, és használnák a helyszíneimet. Ahogy a pályám kezdett felfelé ívelni, Az Év Természetfotósa Világpályázaton több egymást követő évben is kaptam valamilyen elismerést, így évente Londonba utazhattam, ahol a szakma legnagyobbjaival találkoztam, és olyan emberekkel barátkozhattam össze, akikre azelőtt félistenként néztem fel, míg a legrangosabb nemzetközi magazinokban megjelent képeiket látva csak ámultam. Ezzel egy időben munkáimat olyan kiadványokban kezdték publikálni, melyeket korábban még csak meg sem tudtam vásárolni. Díjaimon keresztül rengetegen megismerték a fotóimat, és egyre gyakrabban hívtak előadást tartani külföldi természetfotós szemináriumokra. Észre sem vettem, hogy akaratomon kívül gyakorlatilag egy állandó reklámkampány vette kezdetét körülöttem. Tizennyolc évesen aztán céget alapítottam, és ezzel elkezdhettem felépíteni életem első, komoly vállalkozását. Akkor még nem gondoltam, mekkora fába vágom a fejszémet. Kezdetben egy kedves barátommal képzeltük el, hogy majd turizmussal foglalkozunk. Az üzleti érdekké formálódott barátság azonban tönkretette kapcsolatunkat. Úgy éreztem, együttműködésünkben túlságosan eltolódtak a befektetett energiák, ezért kezdeményezésemre szétváltunk.
Az első szezon nagy izgalommal kezdődött. Tudtam, hogy hiába minden terepismeretem, az időjárás kiszámíthatatlansága miatt előfordulnak majd napok, amikor érdemesebb lesz a házban pókerezni, mintsem a lesben vesztegetni az időt. Nagy felelősség nyomta emiatt a vállamat… Hatalmas szerencse, hogy a technikai fejlődés pont erre az időszakra időzítette a digitális fotózás elterjedését, melynek köszönhetően robbanásszerűen megnőtt a professzionális felszerelést birtokló, de kevés szabadidővel és rutinnal rendelkező, lelkes hobbifotósok száma. A fotózások úgy néztek ki, hogy én felkutattam a témákat, megismertem az állatok viselkedését, megteremtettem fotózásuk körülményeit, majd a munka utolsó fázisában elkísért még két-három ember, akik sokkal inkább tűntek társaknak, mint turistáknak. Éreztem, hogy a világ legjobb állását választottam. Az emberek a szabadságukat jöttek eltölteni hozzám, és legtöbbjükkel együtt ünnepeltük, ha valamelyikünk készített egy jó képet. Sikerült elérnem, hogy a hobbim a munkámmá váljon, amire nemhogy ráuntam volna, csak még fanatikusabb lettem. A fotózásokat ugyanakkor élvezetesebbé tette, hogy a mellettem ülő emberek hétről hétre olyan extázisba estek a lesekben, mint én tettem azt valamennyi projektem elején. A második fotósszezon végén Hivekovics Ákos, világkörüli túraszervező azzal az ötlettel keresett meg, hogy fogjunk össze, és építsünk fotósközpontokat világszerte. Nem ujjongtam az ötlettől, hiszen frissek voltak az emlékeim azzal kapcsolatban, milyen az, ha két barát üzlettárssá válik. Ákos jelzésképpen azért lefoglaltatta a www.hidephotography.com webcímet, és kéthavonta e-mailekkel bombázott különféle lehetőségekről, hogy a világ mely tájára mehetnénk leseket építeni, ahol „tárt karokkal várnak”. Őt legalább annyira érdekelte az utazás, mint engem a fotózás. Mindig úton volt (és egész biztosan van is). Az egyik héten az Antarktiszról Tűzföldre érve, a másikon meg már Afrikából küldött levelet. Harmincegy éves korára, saját erejéből százhét országba jutott el. Rajta keresztül ismerkedtem meg Gődény Csabával is, ismertebb nevén Pelikánnal, akinek szintén az utazás és a fotózás töltötte ki élete azon részét, melyben épp nem a számítógép előtt ülve ügyködött egy „NASAprogram feltörésén”.
A HOBBIBÓL MUNKA LESZ
COSTA RICA-I TEREPSZEMLE
Hosszú előkészületi munkára volt szükség, mire fotósokat láthattam vendégül. A Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben felújítottam egy tanyát, melynek lakhatóvá tétele egy egész évre kivont a forgalomból. Ebben az évben építettem a legtöbb lesemet is, közülük párat még most is használok.
A következő madárfotós szezon szintén nagyon kellemesen telt. Ismét rengeteg kiváló fénykép és elégedetten hazatérő fotós jellemezte. Az egyik ilyen jól sikerült alkalmon ismerkedtem meg Ágival, akivel aztán éveken át egy irányba vitt az utunk. Engedve barátaim kitartó ostromának lassan kezdtem fantáziát látni egy világméretű 143
hálózat felépítésében. Így 2008 áprilisától mindegyikünk úgy kezdte alakítani az életét, hogy a lehető leghamarabb felépíthessünk egy közös, külföldi fotósközpontot. A helyszínt sokáig kerestük. Először egy európai bázis felépítésén gondolkodtunk az ismert klientúra és a közelség miatt, majd mégis Costa Ricára esett a választás. Ákos hat évvel azelőtt egy évig volt menedzser a Laguna del Lagarto lodge-ban, s a jó kapcsolatra való tekintettel úgy gondolta, ez a hely minden szempontból kielégíti az igényeinket. Costa Rica esetében, annak páratlan esőerdei élővilágán túl, a turizmus miatt fontosnak tartom megemlíteni, hogy ez az egyetlen ország Közép-Amerikában, ahol 1948 óta nem létezik katonaság, ennek köszönhetően fejlettsége és közbiztonsága messze megelőzi a többi latin-amerikai országét. A katonaság felszámolása óta polgárháborúktól mentes övezetet így méltán hívják Közép-Amerika Svájcának. Szeptemberre elkészítettük a hidephotography.com honlapot, melyen minden magyarországi lesről részletes leírást adunk. Októberben közös céget alapítottunk, megvettük a november 8-ára szóló Costa Rica-i jegyünket, és innentől már nem volt visszaút. Ági, Csaba és én Magyarországról indultunk, Ákos (aki végül csak egy hónapot maradt velünk) szokás szerint valahonnan a föld másik pontjáról keveredett elő. Costa Ricában viszont már mindenki együtt volt, ami azelőtt talán kétszer fordult elő. A Laguna del Lagarto lodge ötszáz hektáros, Costa Rica északi részén fekvő területét egy hét tereptapasztalat után alkalmasnak találtuk, így az utolsó elem is a helyére került, és megköthettük a szerződést a tulajdonossal. Első körben csak ízlelgettük a területet, ismerkedtünk a helyi emberekkel, szokásaikkal, és kerestük a leseink esetleges helyét. A lodge udvarában felállított madáretetőt figyelve biztosra vettük, hogy tizenöt-húsz madárfajt (mely magában foglalja a legszínesebb csőrű madarakat, a tukánokat és az arasszárikat) banánnal bárhová oda lehet csalni. Hatalmas feladat előtt álltunk. Rövid idő alatt a lehető legjobban meg kellett ismernünk az állatvilágot, mely küldetésben a szakirodalomban fellelhető csekély ismeretanyag sajnos nem nyújtott túl sok segítséget. Mivel azonban egy-egy jól sikerült les mérete, alakja, megközelíthetősége, tájolása és pontos helye sokrétű ismeretet igényel, minél több információra volt szükségünk. Zömmel csak saját tapasztalatainkra alapozhattunk. Az igazi az lett volna, ha egy egész évet eltölthetünk a területen, mielőtt nekikezdünk az építkezésnek. Hiszen otthon évekig madarásztam, mire egyáltalán lesépítésre adtam a fejem. Ennyi időt persze nem szántunk a dologra. Két hét alatt két lest terveztem, miután kinéztem a pontos helyszínt. Az egyiket kőből, föld alá, a királykondor fotózására szántam, a másikat pedig fából, hétméteres magasságba, az esőerdő szélére, banánevő madarakra. Az idő leginkább azért sürgetett, mert az összes építőanyagot a lodge-ban akartuk tudni, mielőtt Ákos elutazik. Hiába beszéltünk mindannyian angolul, annak kint nem sok hasznát vettük, így tudtuk, hogy társunk spanyoltudása nélkül jelentősen csökkennek majd a lehetőségeink. Hamar meg kellett tanulnunk együtt élni azzal is, hogy ez az ország a 144
„Pura Vida” kifejezésre épül, amely a „minden rendben”, „happy az élet”, „Ne aggódj!”, „Tégy a gondokra!”, „Ej, ráérünk arra még!” életszemléleteket tömöríti két szóba. Ha egy kicsi is jutna az első négy jelentéséből a mi kultúránkba, rájönnénk: a boldogságnak a pénztelenség nem szab gátat. Az ötödik pont azonban megkeserítette ottani tartózkodásunkat. Repülőjegyünk hazafelé március 16-ára szólt. Eddig az időpontig négy-öt les felépítését terveztük, s azokból olyan fotók készítését, melyek láttán kedvet kaphatnak a fotósok, hogy nálunk töltsenek pár napot.
ÉPÜL A KESELYŰSLES A szükséges alapanyagok néhány nap késéssel ugyan, de megérkeztek. Két hatalmas kamion küzdötte végig magát a legközelebbi várostól, Pitaltól a hozzánk vezető negyvenöt kilométeres, sáros földúton. Megérkezésüket a „Pura Vida” megoldás követte: a huszonnégy tonnányi téglát, sódert, cementet és számos egyéb építőelemet traktoros és kézi erővel szállítottuk át végleges felhasználási helyükre. A környéken fellelhető egyetlen traktortulajdonossal, Leoncióval megállapodtunk, hogy segít nekünk a szállításban. Munkagépe valamikor a hatvanas évek végén élhette fénykorát, ennek megfelelően nem sok felület maradt rajta, amin ne látszódott volna valamilyen „sufnituning” nyoma. Négy napon keresztül csak lapátoltunk és pakolásztunk a kis traktor utánfutójára. Minden egyes fuvar újabb kihívást jelentett, mivel minden út alkalmával más romlott el a járgányon. Az utolsó napon például kidurrant a bal első kerék, de Leonciót ez sem tántorította el. Deszkával kiékelte a felfüggesztést, mire az tíz centivel magasabbra emelkedett a másiknál, így az utolsó öt fordulót már ezzel a háromkerekűvé változott paraszthummerral gyűrtük le. Első lesünket tehát még az első hónapban elkezdhettük gőzerővel építeni. Úgy gondoltuk, a betonozással azért várunk, amíg az eső elmúlik, elvégre mégsem ideális szakadó esőben keverni. Arra azonban sajnos senki sem figyelmeztetett minket, hogy a határátlépéskor nemcsak mi érkeztünk meg Costa Ricába, de az esős évszak is, melynek jelentését ezen a vidéken szó szerint kell venni: olyan évszak, amikor esik az eső. Így nem maradt más választásunk, mint együtt élni az égi áldással. Már egy hete megállás nélkül szakadt, és a legkisebb jele sem mutatkozott annak, hogy a nap átröntgenezné a vastag felhőréteget, mire válaszul – Mekk Elekhez hasonlóan – úgy döntöttünk, mi is a tető összeácsolásával látunk neki az építkezésnek. Azzal a különbséggel, hogy először nem a lesünk tetejének álltunk neki, hanem egy lemeztetőt építettünk, ami alatt tovább folyhattak a munkálatok. Vesztünkre hagytam magam lebeszélni a betonkeverő vásárlásáról, hiszen mindenki győzködött, hogy itt senki sem használ ilyet, minden betont kézzel kevernek. Hát, ha mindent azzal kevernek, akkor egy lessel sem lehet probléma – gondoltam (halkan jegyzem meg, már ekkor gyanúsnak kellett volna lennie, hogy az egész faluban nem volt annyi beton, amennyi a keselyűsleshez kellett, errefelé ugyanis fából építkeznek). Betonlest sem építettem még azelőtt soha, így ehhez is úgy
Daruskocsi hiányában kézzel ástuk ki az oszlopoknak szánt, két méter mély gödröket, és a háromszáz kilós lábakat drótkötelekkel biztosítva, traktorral állítottuk a helyükre. Ezen az emlékezetes, forró napon határoztuk el, hogy átállunk éjszakai üzemmódra, amikor a hőmérséklet végre harminc fok alá zuhan. Lámpákkal kivilágítottuk a munkaterületet, ami egész jó ötletnek tűnt. Legalábbis egy darabig…
álltam hozzá, mint korábban az összes többihez: ha az egyenes egyenes, a függőleges függőleges, a derékszög pedig derékszög, és a cementtel, betonvassal nem spórolunk, a többit valahogy csak kitalálom. Közben a magasles alapanyagának elkészítésére leszerződtünk egy fűrészüzem nagyon szimpatikusnak tűnő tulajdonosával. Azt ígérték, hogy tizenöt napon belül kiszállítják nekünk az első torony nyersanyagát, amely még a „Pura Vida” állandóval felszorozva is jól hangzott. Ákos közben továbbállt, ezért a mesteri fokra fejlesztett kézjeleinket és meglehetősen szűkös szókincsünket használva érvényesültünk tovább. Nem is volt olyan bonyolult. Nyelvtudás híján minden angol szót spanyolosan ejtettem, a végére odabiggyesztettem egy „o” hangot, így a szavak egytizedét – erős testi rásegítéssel – megértették a helyiek. Már majdnem befejeztük a keselyűsles födémbetonozását is, mikor számtalan könyörgés és telefonálgatás után, egy hónapos késéssel, végre megérkezett a faanyag. Még el sem kezdtük a lepakolást a kamionról, amikor feltűnt, hogy a számtalan gerenda között szabad szemmel nézve sem találni két egyforma méretűt, s azok jó része egyébként is sokkal puhább fából lett kifűrészelve, mint amit kiválasztottunk. Az is hamar kiderült, hogy az anyagokat nem gyalulták le, ráadásul mindenből kevesebbet hoztak. Vigasztalásul közölték, hogy a számla végösszege viszont több lett, mint amiben megállapodtunk. Isten hozott „Pura Vida” országban! Hosszas vitatkozás után sem volt más választásunk, mint lepakolni a rakományt, és kézigyaluval, illetve kézifűrésszel nekiállni a további feldolgozásnak. Ha visszaküldtük volna az egészet fizetés nélkül, ki tudja, mikorra szerzünk újakat, és semmi garanciát nem láttunk arra, hogy a hüvelyknyi (2,54 cm) pontosságnál bárhol is többre képesek. Errefelé nagyjából úgy állnak az emberek az építkezéshez, mint én az angoltanuláshoz. Épp csak addig a pontig készítenek, szerelnek és javítanak mindent, ameddig az működni kezd. Ha gurul a kocsi, akkor az „normal”-nak nyilvánítható. El kellett hát fogadnunk, hogy itt is kénytelenek vagyunk köbgyököt vonni abból, amit ígértek, hogy megkaphassuk, amire talán képesek. Ez volt a Costa Rica-i építkezés mélypontja: a második les félkész építőelemeit nagyjából akkor hozták, amikor már állnia kellett volna a belőlük készülő toronynak. Ekkorra mindössze két hónapunk maradt a hazaútig, és már egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy addig végzünk is. Két segédmunkással minden nap reggeltől estig építkeztünk, a dolgok mégis csigalassúsággal haladtak. Harminc fok, szakadó eső, kezdetleges szerszámok, kézi szállítás… Ilyen körülmények között igazi kihívás volt magaslest építeni, ami azelőtt itthon – Grósz Sanyi asztalos barátom csapatának köszönhetően – gördülékenyen ment. A legnagyobb fejtörést a vázszerkezet összeácsolása okozta. Csillagászati összegért néhány órára béreltünk egy villanyoszlop-állító daruskocsit, melynek segítségével szakadó esőben lefúrtuk a les lábait a lejtős és sáros talajba, majd azonos szintre vágtuk a tetejüket, és ráemeltük az előre elkészített kabin hatszáz kilós vázát. Ez volt a legizgalmasabb munkanap. Nyolc ember munkáját kellett összehangolni, és számtalanszor előre végiggondolni a munkafolyamatok stratégiáját, megtervezni a B, C, D és E verziókat is arra az esetre,
ha hiba csúszna a rendszerbe. Megnyugtató volt, amikor végre az utolsó biztosítószeg is a helyére került, és a les – mindennemű balesettől mentesen – megállt a saját lábán. A Costa Rica-iak örömükben a magasba emelt kabin gerendáin táncoltak.
A JÉZUSGYÍK ÉS A LEVÉLVÁGÓ HANGYÁK Az első sikerélményt követően feszített tempóban haladtunk tovább, így nagyon kevés időt tudtunk újabb fotótémák keresésére fordítani. A fúrógép csak akkor esett ki a kezünkből, ha valaki rábukkant egy érdekes kígyóra, amit azonnal meg kellett örökíteni. Costa Ricában él a világon a legtöbb különböző kígyófaj egy adott területen, melyek jó része veszélyes az emberre. Az építkezések alatt tizenhat különböző fajjal találkoztunk, ezért a divatot – praktikus okokból – végig a hosszú szárú gumicsizma jelentette. A rögtönzött fotózásokat leszámítva talán kéthetente vettünk objektívet a kezünkbe, és elsősorban a környék hihetetlenül változatos makrovilágát fotóztuk. Két komoly témára azonban muszáj volt több időt szánnom. Az egyik a jézusgyík, az ottani lagúnák egyik leglátványosabb jelensége. Könnyen megfigyelhető állat, amely elképesztő sebességének köszönhetően képes szaladni a víz felszínén, próbára téve ezzel a fotósok reflexeit. A másik a levélvágó hangya, mely az itteni esőerdők legkitartóbb dolgozója. Fotózásukat sajnos addig halogattam, hogy bár hazautazásom előtt nem sokkal készítettem róluk pár kockát, de igazából csak akkor tudtam fényképezni őket, amikor egy évvel később visszatértem Costa Ricába. Az általában faleveleket szállító hangyák alkalmanként meglátogatták a lodge virágoskertjét, s a rágóikkal könnyen kivágható színpompás „zsákmányt” a kétszáz méterre lévő, föld alatti várukba szállították, melynek mélyén táplálékul szolgáló gombákat termesztenek rajtuk. Kihagyhatatlan témának tűnt, így kerestem egy fotózásra alkalmas helyet, ahol a dolgozók útja egy faágon vezetett keresztül, s azt terveztem, hogy minél több – színes növényi részt fuvarozó – egyedet örökítek majd meg egy képen. Mikor Adolfo barátom, a lodge menedzsere meghallotta, mire készülök, elpanaszolta, hogy nem örül a hívatlan vendégeknek, mert időről időre az ő kertjét is megszállják, és lecsupaszítják a növényeit. Mivel a hangyák kizárólag éjszaka mutatkoztak, négy vaku fényének segítségével világítottam ki a képeket. Az első fotós napon kétezer kockát készítettem, melyek közül akadt ugyan pár használható, ám a hangyák csupán néhányszor estek ugyanabba a mélységélességi síkba. Reménytelennek tűnt, hogy egyszerre háromnál többet élesen tudjak lefotózni, kellett hát valami fortély, amivel rávehettem őket, hogy libasorban fuvarozzanak. Először eléjük tettem egy vékony, két centi átmérőjű ágat. Ezen masírozva nagy eséllyel kerülhettek volna a fényképezőgéptől egyforma távolságba, ám eszük ágában sem volt felmászni a gallyra. Jobban bíztak az előttük haladó munkatársuk által hagyott szagnyomban, mintsem az általam biztosított, rövidebb, de ismeretlen útban. Ezért betettem az ágat pár órára
Éreztem, hogy a világ legjobb állását választottam. Az emberek a szabadságukat jöttek eltölteni hozzám, és legtöbbjükkel együtt ünnepeltük, ha valamelyikünk készített egy jó képet.
145
a járatukba, hogy ellássák szaganyaggal, s onnan kivéve azonnal el is fogadták autópályául a kis fadarabot. A három–négy milliméteres mélységélesség miatt azonban így sem lettem sokkal hatékonyabb. Gyors, egyszerű, a helyszínen kivitelezhető megoldást kellett találnom. Kiszereltem a lodge számítógépének 12 V-os hűtőventilátorát (amit éjszaka lévén éppen nem használtak), megtápláltam a lodge kocsijának akkumulátorával, majd a szerkezetet betettem az ágacska alá. Amikor a keresőbe megfelelő színű hangyák érkeztek, bekapcsoltam a ventilátort, amitől minden levelet szállító dolgozó a legkisebb légellenállású helyre vándorolt, vagyis pontosan az ágam tetejére. Ezzel az ötlettel megtízszereztem a fotózás eredményességét, és már az első napon jobb képeket csináltam, mint azelőtt bármikor. A párás klímának köszönhetően két hónap alatt a makroobjektívem belső lencsetagjain összefüggő gombafonalak növekedtek, aminek hála minimum 8-as blendével kellett fotóznom, hogy valamelyest kontrasztosodjon az általuk okozott fátyolosság. Megfordult a fejemben az objektív szétszerelésének lehetősége is, de a harmadik két milliméteres csavarnál – melyet egy kihegyezett hegesztőpálcával csavartam ki – a beletörődés útját választottam. Mindeközben megéltünk egy 5,7-es erősségű földrengést is, ami sikerrel levizsgáztatta félkész betonlesünk stabilitását. Tőlünk száz kilométerre viszont tizenöt kilométer hosszan lebontott egy hegyoldalt, ami elvágta a legrövidebb utat a főváros felé, tovább nehezítve ezzel az építőanyagok beszerzését.
NEGYEDIK HÓNAPJA ÁZUNK Szokásunkhoz híven a január elsejét lesben töltöttük. A félig kész, cementszagú építményből ekkor fotóztunk életünkben először királykondort. Ezek után kétség sem merült fel bennünk a les sikerességét illetően. A szerencsésen induló januárban ráadásul fantasztikus területet is találtunk az őserdőben, amelyre a második magasles helyének keresése közben akadtunk rá. Mivel az erdő mélyén, a zárt lombkorona alatt a talajszintre már alig jut fény, itt kifejezetten sokat számított, ha pár méterrel magasabbra tudtunk emelkedni. A kiszemelt erdőrészlet, amely rendkívül ideálisnak tűnt a fotózáshoz – azon túl, hogy érintetlen esőerdő vette körül – egy húsz éve kidőlt, huszonöt méteres fatörzsön végigsétálva lehetett elérni. Az építéshez szükséges faanyag a korábbiakhoz hasonló kondíciókkal érkezett. Közben mindenki nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjünk, ez Latin-Amerikában így természetes. De végre több helyszínen is építkezhettünk egyszerre! Sűrű, elsődleges esőerdő lévén nem használhattunk daruskocsit, a gödröket így kézzel ástuk, majd – szintén kézi erővel – minden oszlopot a helyére állítottunk, miközben kötelekkel a környező fákhoz kötözve biztosítottuk azokat. A második magasleshez kivezettük a lodge-ból a hálózati áramot, a többi helyszínen pedig aggregátorról üzemeltettük a gépeket. Azt szerettük volna, ha leseink nemcsak kiváló fotók elkészítésére adnak lehetőséget, de a természetbe illők, időtállók, valamint olyan exkluzívak és kényelmesek is, mint sehol máshol a világon. 146
Lassan kezd kibontakozni a királykeselyűk fotózására épülő föld alatti les formája.
Minden nap reggeltől estig építkeztünk, a dolgok mégis csigalassúsággal
Costa Ricában az állandó dagonya miatt több időt töltöttünk az elakadásokból való kikászálódással, mint magával az építőelemek helyszínre szállításával.
haladtak. Harminc fok,
Féléves trópusi építkezés után, elérkezve az esős évszak végéhez, először dőlhettünk hátra kényelmesen ebben az igazi luxuslesben.
szakadó eső, kezdet leges szerszámok, kézi szállítás…
A gyeptéglákkal borított les nemcsak jól álcázott, de belső klímája is kiválónak bizonyult. Míg kívül gyakran 35 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála, odabent mindig 25 fok alatt maradt a hőmérséklet, hála a talaj kellemes hűtő hatásának.
A vízen szaladó jézusgyík fotózása közben a legideálisabb perspektíva eléréséhez a vízbe merültem.
Csók az utolsó téglára. Valószínűleg ez volt életem első és utolsó saját kezűleg épített betonlese, melyen összesen másfél hónapot dolgoztunk.
147
Pura Vida! A fotózáshoz tervezett magaslesek háromszögekből készített vázszerkezete adja a nélkülözhetetlen stabilitást, melyre nemcsak a fotózás miatt van szükség: a 2010 nyarán érkező hurrikán a les körüli fákat mind kidöntötte, de a torony talpon maradt.
A toronyépítő brigád büszkén pihen meg egy emberpróbáló nap után.
Ekkor még a daru kezelője sem volt biztos abban, hogy nap végére elkészül az első egzotikus helyen épülő magaslesünk váza. A helyiek készséges segítségének köszönhetően végül biztonságosan helyére került a 8,5 méteres magasságig emelt hatalmas kabin váza.
A fotózáshoz vezető út egyik legizgalmasabb pillanata, mikor a kézzel rajzolt tervekből végre megvalósulnak a lesek tartóelemei.
Nagy fejezetet zártunk le, mikor befejeztük az esőerdei magaslest. A létrák azt a célt szolgálják, hogy könnyen a magasba tudjuk vinni a madaraknak szánt élelmet.
A folyamatos esőzések miatt Costa Ricában mindig ideiglenes esővédőt kellett kifeszítenünk, mielőtt nekiálltunk az építkezésnek. Négy hónap alatt 4000 milliméter csapadék hullott…
148
Vendégeink „csőre töltve” várják, hogy a lombkoronaszinten eléjük szálljon egy tukán.
Távol a civilizációtól a legtöbb munkát kézzel, kezdetleges szerszámokkal végeztük, aminek köszönhetően egy-egy feladat akár tízszer annyi ideig is eltartott, mint itthon.
(A tartósságra eddig nem lehet panasz, hiszen a földrengés óta sértetlenül megéltek már egy hurrikánt is, melyben az erdő fái jórészt kidőltek.) A keselyűslessel annyi munkánk akadt, mint egy kisebb házzal, ami soha nem akar teljesen elkészülni. Belülről az aljzattól a men�nyezetig kicsempéztük, kívül pedig vastagon beborítottuk agyaggal és gyeptéglákkal, hogy illeszkedjen a tájba, és kellemes legyen a belső klímája is. Ablakaira otthonról hozott Stopsol Classic Clear üvegek kerültek, minthogy – bejárva San Jose összes üvegkereskedését – egyetlen olyan típusú üveget sem találtunk, ami felválthatta volna az otthon már bizonyított márkát. Ez azzal az egyetlen „aprócska” kompromisszummal járt, hogy a repülőn való szállíthatóság érdekében minden les ablakát maximum 100x50 centisre tervezhettem, és mindvégig úgy kellett bánni velük, mint a hímes tojásokkal. Az üvegek beragasztásával egy időben leszerveztük, hogy háromhetente hozzanak nekünk egy mélyhűtőnyi marhafejet, amivel naponta etettük a keselyűket. Közben megkezdtük a banánnal való szoktatást is, hogy már az építkezés során megfigyelhessük, milyen madarak érdeklődnek iránta. Az eső ekkor már gyakorlatilag negyedik hónapja ömlött a nyakunkba, így teljesen megszoktuk, hogy rendszeresen gatyáig ázunk. Mindös�sze négy olyan napra tudok visszaemlékezni, amelyen egy csepp csapadékkal sem találkoztunk. A folyamatos esőzés okozta megpróbáltatásokat a száraz évszak kezdetekor a természet tovább fokozta. Innentől a nap egyik felében perzselő napsütésben, a másikban szakadó esőben folyt a munka, ennek köszönhetően a hatalmas páratartalom óriási dagonyával párosult. Kizárólag csizmában volt érdemes bárhová is elindulni, öt hónap alatt így négy gumicsizmát tettem tönkre. Lassan körvonalazódott, hogy első nekifutásra három lesnél biztosan nem építünk többet. Azok befejezése is komoly áldozatokkal járt, s miként minden pénzünknek, úgy az építkezésre szánt időnek is a végére értünk. Részben emiatt is módosítanunk kellett a repülőjegyeinket. Áginak többek közt azért, mert felvették a főiskolára, és az oktatás február végén kezdődött, a miénket pedig azért, hogy befejezhessük a munkát. A magyarországi szezon április végén indult, ezért április 24-ére írattuk át a hazautat. Ahogy egyre lendületesebben haladt előre az építkezés, úgy jöttek elő az újabb nehézségek is. A keselyűetetőre a madarakkal együtt a kóbor kutyák is rászoktak, ezért az egész területet körbe kellett kerítenünk. Következő programpontként márciusban megérkezett a folyamatos, eső nélküli hőség, mely sajnos hasonló hatással volt az állatok aktivitására, mint az otthoni kánikula, így biztosra vehettük, hogy a fotószezon február végével lezárul. Ellenben az építkezés nagyon jól haladt, a munkálatok egyszerre két-három helyszínen folytak. Reálisnak tűnt, hogy április végére készen legyünk, ám még nagyon messze álltunk attól, hogy a magyarországi központhoz hasonlóan, bizalommal tudjuk ajánlani a leseket fotósoknak. Úgy döntöttünk hát, Pelikán mindannyiunknál tovább marad, és bejáratja a helyet. Közben Ákos Brazíliában leszerződött a következő építkezés helyszínéül szolgáló Xaraes Lodge tulajdonosával. Először június végére terveztük az ottani
központ felépítésének kezdetét, de hamar beláttuk, jobb, ha lassabb és biztosabb léptekkel haladunk. Pelikán ezalatt (egészen szeptemberig) Costa Ricában maradt tesztelni a leseket.
A KÖVETKEZŐ ÁLLOMÁS: BRAZÍLIA Időközben Ákos, egyéb elfoglaltságai miatt, sajnos kilépett a cégből. Szeptember elején így Ágival ketten utaztunk Brazíliába, hogy feltérképezzük a területet, és újabb leseket tervezzünk. Ez a vidék jobban feküdt nekünk, mint az esőerdő. Pantanal a világ legnagyobb kiterjedésű vizes élőhelye, már ami az esős évszakot jellemzi – a száraz időszakban a bugacihoz hasonló sárga homokkal borított, füves, erdőfoltos terület, mely tájkép olyasféle hangulatot áraszt, mint amilyen a Kiskunság lehetett a folyószabályozások előtt. Az első hetekben csak ismerkedtünk a terület sajátosságaival, ízlelgettük, tanulgattuk az állatok viselkedését. Ismeretlen vadonba érkeztünk, az első lépéseket még a lodge udvarában is óvatosan tettük meg. A terület madársűrűségét elnézve viszont nem volt kérdés, hogy alkalmas-e a fotózásra. A szárnyasok mellett a vidék egyéb állatfajtákban is szép számmal bővelkedett: jaguár, puma, óriás és törpehangyász, kapibara, ocelot, kajmánok, kígyók, számos különleges emlős, hüllő és kétéltű. Ami ezek közül számunkra elsőre izgalmasnak tűnt, az a jaguár jelenléte volt. A pantanali szavannák királya képes leteríteni egy kifejlett marhát is, így joggal merült fel a kérdés: mennyire kell tartanunk tőle, mikor a terepen kószálunk? Az első helyi, akit megkérdeztünk, csak nevetett. Azt mondta, jó, ha ezt komolyan vesszük, mert az ő bátyját egyszer már megtámadta egy, és épphogy életben hagyta. – Mi volt pontosan a szituáció? – kérdeztem. – Hát az, hogy kirándultak a Pantanalban, és találtak egy jaguárkölyköt, amit bevittek éjszaka a sátrukba. Mondtam Áginak, hogy ezt azért ne számoljuk, mint esetet… Komolyra fordítva a szót: nem messze a mi lodge-unktól, két évvel korábban egy jaguár megevett egy helybélit, de nem verték nagydobra. A baleset képeit látván pár napig még a házból is alig mertünk kilépni. A lodge a Pantanal közepén, százharminc kilométerre a legközelebbi településtől, négyezer hektáros magánterületen fekszik, mely a tehenek kerítésétől eltekintve emberi beavatkozástól látszólag mentes. A szálló légkondicionált, tágas, színvonalas szobákkal, műholdas internettel, medencével, teniszpályával felszerelt, s igazán ideális lehetőségeket biztosít a kikapcsolódni vágyó utazó számára. Tulajdonosa egy Portugáliából származó farmer, akivel hasonló hullámhosszon mozogtunk, jól megértettük egymást, s nagyon szimpatikusnak találtuk az együttműködésre. A többiekkel egyébként az volt a megállapodásunk, hogy a korábbiaknál olcsóbb leseket építünk, kevesebbet kockáztatva ez által. Tervezéskor a fentieket figyelembe is vettem, de a végén valahogy mégsem olcsóságuk lett az építmények legnagyobb erénye. 149
A számunkra legérdekesebb madarat, a világ legnagyobb arafaját, a ritka kék arát már az első hónapban sikerült beetetnünk a területen természetesen termő pálmamaggal. Egy ilyen tekintélynek pedig mégsem tervezhettem valami aprócska kalyibát.
PANTANALI MAGASLES: A KIHÍVÁSOK CSÚCSA A Costa Rica-i tapasztalatokat igyekeztünk előrelátóan hasznosítani, hogy fotózásra több idő maradhasson, és ne pusztán az építkezés tegyen ki fél évet. Valószínűsítettük, hogy jó alkalmazottat nehezen fogunk találni, ezért hozott munkaerővel dolgoztunk. Fodor András és párja, Szűcs Csilla önkéntesekként jöttek segíteni nekünk, három hónapra. Összesen tizenegy les építését terveztük négy különböző témára: egy magaslest az aráknak, két madáritatót, öt különálló kis lest keselyűknek és három vízpartit. A vízileseknek csak a lábait készítettük el, befejezésükkel vártunk, amíg több tapasztalatot nem szereztünk a vízszint változásáról. Szerencsénkre kivételesen aszályos évben érkeztünk, így olyan helyeken is szárazon tudtunk építkezni, ahonnan csak tizenévente tűnik el a víz. A tájat szemlélve nehéz volt elképzelni, milyen lehet, amikor tengerré változik. A helybéliek jóslatainak bizonyítékaként azonban minden fa törzsén megfigyelhettük azt a halvány csíkot, melyet a 2002-es rekord vízszint festett a kérgekre. A lesek helyének kiválasztásakor ezeket mindig szem előtt kellett tartanom, nem akartam úgy járni, mint a szegedi ártérre épült Kiskőrössy halászcsárda, melynek a bejáratánál minden árvíz után húzhatnak egy újabb csíkot a legutóbbi vízállás emlékéül. Mázliként könyveltük el, hogy a területen lévő összes erdőfolt dombra nőtt, ahová a víz soha nem ér fel. Talán nem véletlenül… Vajon azért vannak ott az erdők, mert eredetileg dombok voltak, és a víz miatt csak oda tudtak nőni, vagy azért vannak ott a dombok, mert az erdők nem engedik kimosni a talajt? Ezen a kérdésen addig méláztunk, míg az itatók földbe ásott leseinek gödre el nem érte az ötvencentis mélységet. Eddig a pontig csak barna erdőtalajon és gyökereken kellett átküzdeni az ásókat, alatta azonban mészkő keménységű talajréteg várt, melyről a csákányok is visszapattantak. A terület feltérképezésekor öt különböző, apró tesztitatót ástunk, végül aztán a legjobban működők helyére tettük a valódiakat. Az építkezések alatt a „Pura Vida” érzésnek itt is minden formája erősen megmutatkozott, csak errefelé épp „tranquilónak” hívják azt az életformát, amit a portugál telepesek és indiánok leszármazottai magukénak vallanak. Első két helyi alkalmazottunk a második napon, munkakezdés előtt, köszönés nélkül szívódott fel. Fogalmunk sem volt, gyalog hová tűnhettek. A lodge tulajdonosa, Joao Ramos azonban csak mosolygott ezen. Mint kiderült, nála nyolc év alatt hatszáz ember fordult meg… A kézi betonkeveréssel itt is próbáltak minket rémisztgetni, de nem engedtem, hisz ekkor még tisztán éltek bennem a recski munkatábor hangulatát idéző trópusi betonkeverések emlékei. A fé150
A legközelebbi lángnyelvek tőlem mindössze húsz méterre nyaldosták az eget, és ráadásul pont felém fújta őket a szél. Óhatatlanul is bevillant a kép, amin a bent ragadt kocsi a szemem láttára ég felniig, ezért – jobb híján – egy darab kötéllel kezdtem oltani a tüzet.
ligáteresztő üvegeknek kényszerhelyzetben pedig ugyanaz lett a sorsuk, mint Costa Ricában. Vagyis az importálás. Öten összesen húsz táblát tudtunk elhozni csomagként, s ez egy híján elég is lett minden lesre. Az arás rejtek tervezésekor hosszú volt a vonalzóm, oda ötméteres panoráma kilátást rajzoltam, melyből lett nyugati és keleti irány is, következésképp ehhez az egy leshez az üvegek felét felhasználtuk. Ilyen terveket emberpróbáló feladat volt megvalósítani a semmi közepén. Itt, Brazíliában nem az eső, hanem a kibírhatatlan hőség és a civilizációtól való távolság nehezítette a munkát. Minden vásárlás előtt nagyon át kellett gondolni, mire lehet majd szükségünk, hiszen nem volt lehetőségünk elszaladni a sarki boltba egy kiló szögért. A magasles lábainak hatalmas oszlopait nyolcszáz kilométerről, egy eukaliptuszültetvényről hoztuk, minthogy a Pantanalban nem engednek fát kivágni. Daruskocsi hiányában pedig kézzel ástuk ki az oszlopoknak szánt, két méter mély gödröket, és a háromszáz kilós lábakat drótkötelekkel biztosítva, traktorral állítottuk a helyükre. Ezen az emlékezetes, forró napon határoztuk el, hogy átállunk éjszakai üzemmódra, amikor a hőmérséklet végre harminc fok alá zuhan. Lámpákkal kivilágítottuk a munkaterületet, ami egész jó ötletnek tűnt. Legalábbis egy darabig… Míg meg nem tapasztaltuk, hogy naplemente után milliónyi rovar lepi el a holdnak hitt izzókat, támadásaik alól minket sem kímélve. Az izzadt testünkre tapadt több száz ízeltlábú okozta kellemetlen érzés miatt négy éjszakai műszak után mégis inkább a hőséget választottuk. Mindent összevetve, a magasles építése ebben az országban is a kihívások csúcsát jelentette. Ezek után a keselyűk és karakarák fotózására épített egyszemélyes lesek és az itthonihoz hasonló két itató rutinfeladatnak számított. Feltéve, hogy nem vesszük azt a szúnyogmennyiséget, amely az itatók erdejében várta, hogy tengerentúli vendégekből csapolhasson. A kis vérszívók felhőben támadtak bennünket, ami ellen a munkaterület körül tíz különböző helyen gyújtott tűzzel, vastag ruházattal és vakolókanállal magunkra kent szúnyogriasztóval vettük fel a harcot. Akadtak is szerencsésebb napok, amikor ily módon sikerült kétszáz alá szorítanunk a fejenkénti csípések számát. Szakadó esőben és perzselő napon együtt sem volt olyan nehéz építkezni, mint a szúnyogok erdejében.
VEZETÉSI GYAKORLAT FÉK ÉS KUPLUNG NÉLKÜL A lesek közti távolságok miatt nem maradt más választásunk, mint kocsit vásárolni. Pénztárcánkból egy harminckét éves Toyota Bandeirante terepjáró és teherszállító öszvérre futotta. Ennek a kocsinak a legnagyobb előnye, hogy – rajtunk kívül – mindenki értett a szereléséhez, s alig tettünk pár kilométert a járgányba, máris kiderült, miért. Ebben a kocsiban az tűnt garantáltnak, hogy mindennap elromlik valami, a különlegességet pedig az jelentette, hogy mindig más. Kilométer-számlálója alapból nem működött, üzemanyagjelzője pedig már az első napon kiakadt, ezért végig érzésre tankoltunk a lodge két köbméteres gázolajtartályából. A kuplung például már az autó megvételekor sem oldott rendesen, mely probléma odáig
Hatalmas pálmamagfürtöt cipelek a torony elé, mellyel a világ legnagyobb arafaja, a jácintkék ara táplálkozik.
Az első ásónyi föld a legnagyobb magaslesünk lábainak készített lyukból. Később összesen 1674 munkaórával készült el az öt ember számára is kényelmes, 11,5 m2 belterületű torony.
A toronyállítás során az egyik legnehezebb feladatot ennek a 170 kg-os gerendának a magasba juttatása jelentette.
Pantanali építkezésünk egyik legforróbb napján állítottuk helyükre a 800 kilométerről hozatott, egyenként 300 kg-os eukaliptuszgerendákat.
A folyószabályozásoktól mentes Pantanal nagy részén az árvíz természetes jelenség. Áradáskor oda, ahová a száraz évszak idején poros út vezet, csak kenuval tudtunk eljutni.
A nappali forróság miatt született éjszakai építkezés ötlete mindaddig jó elgondolásnak tűnt, míg a gyakorlatban ki nem derült: a lámpák bogarak ezreit vonzzák, ellehetetlenítve ezzel a munkát.
Egy les magasra építésére elsősorban azért van szükség, hogy zöld színű háttérrel fotózhassuk az elénk szálló madarakat. A szembe sütő nap okozta optikai problémákat a tetőről csüngő, hatalmas, mozgatható napellenzőkkel oldottuk meg.
151
Leseink nemcsak kiváló fotók elkészítésére adnak lehetőséget, de a természetbe illők, időtállók, valamint olyan exkluzívak és kényelmesek is, mint sehol máshol a világon.
fajult, hogy lassan teljesen meg is szűnt annak funkciója, mialatt szépen megtanított bennünket kuplung nélkül sebességet váltani. Felfelé ez ment is könnyedén, de visszaváltani kuplung nélkül sajnos nem lehetett, ezért lassítás után meg kellett állni és elölről kezdeni az egész műveletet. A kuplung nyugdíjba menetelét követte a csökkenő fékhatás, majd a fék nélküli közlekedés. Végül is, jobban belegondolva, ha az autó nem vesz részt a forgalomban, nincs is szükség fékre, ami egyébként is csak üzemanyag-pazarlás. Egy alkalommal épp a kuplung és fék nélküli vezetést gyakoroltam a hazafelé vezető úton, mikor éreztem, nagyobb a sebességünk, mint hogy a lodge kapuja előtt meg bírnánk állni. Leállítottam a jármű motorját, hirtelen bevágtam a sebességet egyesbe (bízva a motorfékben), melynek hatására a kocsi újraindult, és teljes sebességgel áttörte a kaput, a platón kapaszkodó barátaimmal együtt. A vezetési ismeretek középhaladó szintjét mégis akkor értük el, mikor megszűnt a gáz is, és egy intenzívebbre beállított alapjárattal közlekedtünk tovább, immár mindhárom pedál használata nélkül. Ezt a folyamatot mindig színesítette valamelyik kerék kitörése vagy az indítómotor elromlása, melynek következtében csak lejtőn lefelé volt szabad megállni. Ám a dolog látszólagos súlya ellenére is ritkán akadt akkora probléma, amit valaki egy darab dróttal ne tudott volna orvosolni.
EGY LÁNGOLÓ ÉJSZAKA TÖRTÉNETE Egyik nap, mikor épp az autó valamennyi guruláshoz feltétlenül szükséges alkatrésze működött, munkából hazafelé hatalmas bozóttüzet pillantottunk meg a szürkületben. Visszamentünk szállásunkra a felszerelésekért, és a lángok felé vettük az irányt. A sötét éjszakában világító, ötszáz méter hosszan elterülő „szörnyeteget” könnyű volt megtalálni. Mikor odaértünk, földöntúli élményben volt részünk: a fények játéka, a szagok és a bennünket teljesen körülölelő tűz látványa a legnagyobb pantanali fotós élményemként égett az emlékezetembe. Gyorsan ki kellett találnom, miként tudom egy képre csalogatni a gyönyörű csillagos eget és a hatalmas lángnyelveket, minthogy a kettő fényereje között több százszoros eltérés van. Húsz–harminc másodperces expozíciós időt alkalmaztam, amely nyitott blendén és magas érzékenységen elegendő a csillagok kiexponálásához. Eközben a gyorsan terjedő, fényes tüzet különböző formákban kitakartam a kezemmel, és az expozíciónak csak az utolsó egy-két másodpercében vettem el a kezemet a lángok elől, hogy azok is beexponálódhassanak. Ezzel a megoldással elkísérletezgettem pár órát, mígnem Andrásék már kérlelhetetlenül vágytak vissza a szúnyogmentes hálószobába. Gondoltam, hazaviszem őket, aztán visszajövök, és folytatom egyedül. A hazaút azonban reménytelen, irányvesztett bolyongásba torkollott. Úttalan utakon kóvályogtunk az ismeretlen éjszakában, míg végül egy földútra nem keveredtünk. Két óra elteltével aztán a lodge-ot is megtaláltuk. Közben – mondanom sem kell – vihar kerekedett, ezért még nagyobb motivációt éreztem, hogy visszamenjek, és a tüzet villámokkal együtt fotózzam.
152
Már majdnem a helyszínre értem, mikor egy mocsaras részen elakadtam a kocsival. A legközelebbi lángnyelvek tőlem mindös�sze húsz méterre nyaldosták az eget, és ráadásul pont felém fújta őket a szél. Óhatatlanul is bevillant a kép, amint a bent ragadt kocsi a szemem láttára ég felniig, ezért – jobb híján – egy darab kötéllel kezdtem oltani a tüzet. Tizenöt perc alatt elcsapkodtam a veszélyt jelentő lángokat, ám ekkor annyira sötét lett, hogy a kinyújtott karom végén még a kézfejemet sem láttam. A kocsit is csak véletlenül találtam meg, és mivel úgy néztem ki, mint egy hajléktalan kéményseprő, elszántságomtól fosztottan a fotózás helyett az alvást választottam. Illetve csak választottam volna, ha hálótársként nem osztanak mellém vagy ötszáz szúnyogot, melyek családostul tódultak be a hiányosan összerakott autó résein. Lassan múló, kínkeserves éjszakának néztem elébe, de – mivel öt kilométerre voltam a lodge-tól, és még fel tudtam idézni a jaguárbaleset képeit – inkább megvártam, míg kivilágosodik. Másnap itatóbetonozással lazítottunk, melyet csak azért valósíthattunk meg, mert a sódert és a cementet még időben a helyszínre szállíttattuk. A lodge-hoz vezető egyetlen úton épült fahíd tizenöt tonna teherbírásra figyelmeztető tábláját ugyanis félreértelmezte az a derék állampolgár, aki húsztonnás trélerén még egy 15 tonnás markolót is szeretett volna átfuvarozni. A túlterhelés pedig még a „tranquilón” is túlcsordult: a fahíd a Tiszánál kétszer nagyobb folyó közepén beszakadt, mindössze egy héttel azután, hogy minden építőelemet a lodge-ba vitettünk. Barátaink segítségének köszönhetően négy hónap alatt végül minden lessel szerkezetkész állapotig jutottunk. S míg én januárban Costa Ricába utaztam fotósokat vezetni, addig a többiek folytatták az építkezést. Az árvíz szintén ekkorra időzítette támadását, tovább nehezítve ezzel a csapat munkáját. A száraz, poros vidék két hét alatt tengerré változott. Mire február elején visszaértem a Pantanalba, a magaslesünkhöz már csak lóháton vagy háromórás kenuzással lehetett kijutni. Az út így olyan hosszú lett, hogy sötétedéskor jobbnak láttam felerősíteni egy függőágyat a magasles mennyezetére, és abban tölteni az éjszakát, mintsem hazaevezni. Újabb fejleményként fogadott, hogy az arák etetését is abba kellett hagyni, mert amikor nem dolgoztunk, teljesen birtokba vették a lest, és hatalmas csőreikkel hevesen dolgoztak a félig kész torony aljzatának szétforgácsolásán. Costa Rica után tehát hiába készültünk fel jobban, a helyi nehézségek miatt a munkálatokat itt sem tudtuk teljesen befejezni, és ami a legfontosabb: hiányzott a használatban szerzett tapasztalat. Pelikán megint ráhúzott pár hónapot, hogy az utolsó simításokat egyedül végezze el, és tesztelhesse az építményeket. A lesek állapota mindenesetre örömmel, fotós tevékenységem ezzel szemben szomorúsággal töltött el. Megint fél év egy egzotikus helyen úgy, hogy összesen huszonöt órát fotóztam. Sebaj! A lesek már három kontinensen kész vannak, jól működnek, és hamarosan több kocka készül majd belőlük, mint amennyi szúnyogcsípéssel fizettünk értük. Addig is, várjuk az elszánt fotósok érdeklődését…
A közlekedési táblákat néha érdemes komolyan venni: a 15 tonnára hitelesített híd nem bírta el a 35 tonna összsúlyú teherszállítót, így a Tiszánál kétszer szélesebb folyó közepén beszakadt a faépítmény, elvágva ezzel minden szárazföldi utat, ami összekötött minket a külvilággal.
Toyota Bandeirante, a „pantanali Hummer”. Az autó, mely gáz és kuplung nélkül is közlekedett, fék nélkül is megállt, és segítségünkre volt öt keselyűles, két itató és egy magasles felépítése során.
A torony alapzatának megépítése mindig a legveszélyesebb művelet. Ekkor még stabil felület és kapaszkodók nélkül, a levegőben folyik a munka.
Levéve a gépet az állványról alacsonyabb perspektívába ereszkedtem, mire egy kajmán kisétált a vízből, és mit sem törődve jelenlétemmel, betelepedett a lábak alá.
tranquilo Brazíliában az egyik leggyötrelmesebb feladatot az erdei itatók betonozása jelentette, köszönhetően a felhőben támadó szúnyogoknak és a pokoli hőségnek.
Az építkezés helyszínéül szolgáló terület tulajdonosával, Joaó-nal, párjával, Oliviával, Andrással és Csillával teszteljük a les aljzatának teherbírását.
Boldogan mutatom az objektívem napellenzőjére pottyant madárürüléket, melyet a kezemben tartott toll gazdája hagyott hátra a legelső napon, amikor sikerült arákat fényképeznem.
153
