Legyetek éberek! (1) Jelképvilág húsvét vigiliáján Oláh Melinda
Amikor a szimbólum (szünbolon) még kézbe vehető tárgy volt – pontosabban egyazon tárgy két, egymáshoz illő töredéke –, akkoriban jószerével csak az igazolás, az összetartozás legitimálásának eszközeként működött, illetőleg a követ, a titkos hírvivő hitelesítésére szolgált.1 Innen ered elnevezése is. A klasszikus hellén világban az üzletfelek vagy a konspirálók kettétörtek egy cseréptáblát (gyűrűt, pálcát vagy pénzdarabot), s a két törésfelület pontos illeszkedése mutatta meg az egyet-értést, a konszenzust, a két félből álló egész volt összetartozásuk jel-képe.2 Később sokféle jelentést kapott a szimbólum szó. Már nem kizárólag jel volt az értelme, hanem bonyolultabb jelentéshordozóvá is vált, másfajta tudattartalommal telítődött, magasabbrendű valóságot is kifejezhetett. Szimbólumnak nevezték a titkos társaságok jelvényeit, jelszavait is, későbbb pedig a sztoikusok, majd a modern logikai szemantika szakkifejezésévé vált.3 A keresztény szimbólumrendszer végső, vallástanilag és vallásfilozófiailag egyaránt megközelíthető alapja Jézus Krisztus megtestesülése, amely által az érzéki világ analógiába állítható a szellemi világgal. A tudományos megismerés fejlődésével és kivált a globalizáció kortárs tendenciájával világunk bizonyos értelemben egyre “embertelenebbé” válik. Az ember idegennek, magányosnak érzi magát az ellenséges világban, mivel úgy érzi, már kívül reked a természeten, és elveszíti a természet jelenségeivel való érzelmi „tudattalan azonosságát”. A természeti jelenségek lassan elveszítetik szimbolikus jelentőségüket. A mennydörgés többé már nem egyik vagy másik haragvó isten hangja, a villámlás sem bosszúálló nyíl. A folyóban már nem lakoznak szellemek, a fa nem az ember életforrása, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyi barlangban már nem honolank hatalmas démonok. Nem szólnak az emberhez a kövek, növények és állatok, és az ember sem szól hozzájuk abban a hitben, hogy azok majd megértik őt. Az ember a természettel való dialogikus kapcsolatát hovatovább elveszítette, és ezzel együtt odalettek a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energiái is.4 Az a lépés, amely az egyszerű jelhasználattól a szimbólum (jelkép) használatához vezetett, tulajdonképpen az embert határolta el az állattól, és nagy mértékben elősegítette a nyelv fejlődését is. A fizikai formákban “megfogalmazott” életadó elv hozta létre a bálványokat, a talizmánokat, a totemeket. Az emberi fejlődés évmilliós vándorútján meghatározó jelentőségű a természeti szimbólumok megteremtése és felismerése. A hominizálódó, majd humanizálódó élőlény a természeti jelenségekben az élet ősmintáit vette észre, s ez megteremtette az első egyetemes, mindent átfogó világképeket. Minden újonnan elért magasságból új látvány, új megértés, új élmények, új értékek tárulnak az ember elé anélkül, hogy az újabb a régieket megsemmisítené. Az új kifejezését nem a jel teszi lehetővé – amely nagyjából mindig ugyanarra mutat –, hanem a szimbólum, amelynek értelme és kifejező ereje egyre inkább elmélyül, egyre jobban megtöltődik azzal, amit ki akar fejezni, egyre jobban bevonható a személy dinamizmusába. A szimbólum mindig az egész embert, a testi-lelki-szellemi embert tükrözi, és mindig azért és úgy, hogy kapcsolatot teremtsen a másikkal.5 Az emberi személy
életében talán a mosoly az első szimbolikus cselekmény, mert nemcsak megelégedését fejezi ki – hogy ugyanis jóllakott és kellemes melegen érzi magát –, hanem kapcsolatot is teremt a másikkal. Az ember szimbólum-képzése arra alapul, hogy személyében nincs végérvényesen meghatározva és behatárolva, hanem nyitott és fejlődőképes, s ezt a fejlődését lehetővé teszi szimbólumformáló képessége, illetőleg a dolgok, személyek és események többrétű volta.6 Áloméletünk az a közeg, amelyből eredetileg a legtöbb szimbólum származik, mert az álmokban nem kitaláljuk őket, hanem spontán módon tolulnak fel. A szimbólum mindig többet képvisel, mint nyilvánvaló és közvetlen jelentése. A szimbólumok természetes és spontán produktumok.7 Sok olyan szimbólum van, amelyek természetükben és eredetükben nem egyénre szabottak, hanem kollektívek. Ezek főleg vallásos jelentéshordozó képek, olyan kollektív képmások, amelyek ősrégi álmokból és alkotó fantáziából származnak. Mint ilyenek önkéntelen, spontán megnyilvánulások és semmiképpen nem szándékos invenciók.8 A vallástörténet kutatói szerint két kérdésre keresnek választ a vallásos szimbólumok: egyfelől az élet egységének, másfelől egész-ségének problémájára.9 Ezek pedig az üdvösség történetében kapták meg legkonzisztensebb jelentésüket. A kereszt például önmagában a kivégzés eszköze volt, Krisztus halála óta azonban a bűntől való szabadulásnak, az üdvösségnek a jelképe.10 A szimbólum szerepe a liturgiában A keresztény istentisztelet szimbólumai a belső, kegyelmi, isteni élet világának kifejezői és megismertetői. Nem járulékos vagy díszítő elemei a liturgiának, hanem jelentős alkotó tényezői is, mivel az isteni és emberi szférába egyaránt beletartoznak és használatukkal nonverbális síkon ismerhetjük fel a szakrális jelenlétet, illetve bontakoztathatjuk ki hitvalló magatartásunkat. Jelentésük a teremtés művében és az emberi kultúrában egyaránt benne gyökerezik, egyértelműbbé válik az Ószövetség eseményeiben és teljesen feltárul az újszövetségi Krisztus személyében és művében.11 A liturgiában tulajdonképpen a végső és legmélyebb szimbólum maga Jézus Krisztus, akiben Isten és az ember sajátos találkozása érzékelhető, látható és hallható; ő ugyanakkor mégis több, mint amit mi érzékelünk. Úgy él, mint bármely ember, mégis valaki másra utal, aki benne megnyilvánul: az a Szentlélekkel teljes egységben levő Atyaistenre. A szimbólumok felhasználása a liturgiában nélkülözhetetlen. Ott szinte minden személy és tárgy, gesztus transzparenssé válik: mélyebb valóságot rejt és fed fel egyszerre: az oltár Krisztust, a tömjén az Isten felé szálló imát, a szenteltvíz a keresztségre való emlékezést stb. A béke és szeretet kifejezésének szimbóluma a kézfogás: a Jézusban felénk nyújtott, Isten részéről felajánlott kiengesztelődés hordozója.12 E szimbólumok feladata – ősegyházi felfogást tükrözően – elzárni az “avatatlanok” elől a misztériumokat, másfelől azonban oktatni is a felfoghatatlan megközelítésére. Az egyház ezért istentiszteleti szertartásaiban felhasznált fényt és árnyékot, taglejtést és dallamot, színt és formát, hogy a természetfölötti tartalmakat a misztérium – önmagát kinyilatkoztató, de szakrális rejtelmekbe öltözköző – természete szerint közölhesse.13 A liturgia a természetből vett jeleken, jelképes cselekedeteken, szavakon keresztül nyilatkoztatja ki a szentet, teszi lehetővé a találkozást vele, anyagi jelek és gesztusok révén úgy érinti az ember legbensőbb énjét, hogy válaszul a személyiség szabad és teljes feleletét, a hála és szeretet érzését, a teljes odaadás készségét, a Krisztus áldozati halálában való részesedés óhaját feltételezi. A húsvéti vigília és szimbólumai
A vigília szó a latin vigilare igéből származik, és a római hadsereg nyelvéből került át az őskeresztények szókincsébe a Krisztus utáni első században. A katonáknál az éjszakai őrállást jelentette, a keresztényeknél virrasztást és éberséget. A zsidóság a niszán hónap 14-én tartott esti pászka-lakomával bizonyítható ösztönzést adott a keresztény vigília kialakulására. Az őskeresztények minden ünnepük előtt tartottak vigíliát, de valamennyi között az első a húsvéti virrasztás. Ezért Ágoston az összes vigíliák szülőanyjának (mater omnium vigiliarum) nevezte.14 “Az Úrért átvirasztott éjszaka” (Kiv 12,42) a húsvéti szent háromnap (triduum paschale) csúcspontja. Megemlékezik arról a szent éjről, amelyen az Úr föltámadt, és megünnepli azt a keresztség, a bérmálás és az eukarisztia szentségeiben, miközben a kezükben égő gyertyát tartó keresztények vágyaik szerint hasonlókká lesznek azokhoz, akik Urunk érkezésére várnak, hogy amikor megjön, ébren virrasztva találja és terített asztalához ültesse őket (Lk 12,35).15 A húsvéti vigília kialakulásának rövid története Ez az éjszakai szertartás valószínűleg a Jeruzsálem pusztulását (Kr.u. 70) követő évtizedekben keletkezett, de a nikaiai egyetemes zsinatig (325) nem mondható egységesnek, lévén hogy a keleti illetve nyugati országokban a húsvét “témája” és időpontja sem volt mindenütt ugyanaz. Már a negyedik században szerepelt a szertartás négy részének lényege: a fényünnepség, az olvasmányok, a keresztelés és a hálaadó eukarisztikus lakoma. Ez az egész éjszakát kitöltötte16 úgyannyira, hogy húsvét napján kezdetben nem is volt külön istentisztelet. Aztán fokozatosan szombat estére, délutánra, majd pedig délelőttre tevődött át. A tridenti zsinat után, V. Piusz latin nyelvű misekönyve alapján a húsvéti vigília szertartását – a feltámadási misével együtt – nagyszombaton délelőtt kellett végezni. Ezt a visszásságot XII. Piusz pápa reformja szüntette meg 1955-ben a nagyhét liturgikus megújítását elrendelő Maxima Redemptionis nostrae mysteria kezdetű dekrétummal.17 A II. vatikáni zsinat pedig elrendelte, hogy a szertartást nagyszombaton estefelé kezdjék, illetve lehetőség szerint a húsvét vasárnapra virradó éjszaka végezzék úgy, hogy az ünneplés ne kezdődjék el az éj beállta előtt, másrészt viszont fejeződjék be húsvét vasárnap hajnala előtt. A húsvéti vigília jelenlegi szertartása az 1955. évi reform módosított formája, és 1970-ben lépett érvénybe az új misekönyv kibocsátásával.18 A húsvéti vigília szertartása A vigília szertartása négy részből áll: az első a fényünnepség vagy lucernárium, a második az igeliturgia, a harmadik a keresztségi liturgia, a negyedik pedig az eukarisztia liturgiája. Fényünnepség A vigília tűzszenteléssel, illetve a húsvéti gyertya előkészítésével kezdődik. A templomban minden fényforrást eloltanak, a templomon kívül, alkalmas helyen tüzet raknak, ott végzik a szertartást. Miután a pap megáldotta a most fellobbant, “isteni fényességű” tüzét, meggyújtja róla a húsvéti gyertyát, íróvesszővel keresztet vés bele, a kereszt fölé az alfa, alája pedig az ómega betűt, a kereszt négy szára közé a folyó év négy számjegyét vési. Ezt a következő szöveg kíséri: Jézus Krisztus tegnap és ma (a kereszt függőleges vonalát vési), a kezdet és a vég (a kereszt vízszintes vonalát vési), ő az alfa (az alfát) és az ómega (az ómegát), övé az idő
(a folyó év első számjegyét a kereszt bal felső szögletébe), övé az örökkévalóság (a második számjegyet a jobb felső szögletbe), övé a dicsőség és a hatalom (a harmadik számjegyet a bal alsó szögletbe) mindörökkön örökké. Ámen (a negyedik számjegyet vési a jobb alsó szögletbe). Ezután öt tömjénszemet rakhat a gyertyába az alábbi szöveg kíséretében: 1
1. Szent és dicsőség 2. Sebhelyei által 2 3 4 3. őrizzen meg minket 4. És védjen meg minket 5 5. Az Úr Krisztus. Ámen
A húsvéti gyertyával a templomba történő bevonulás során háromszor hangzik fel a “Krisztus világossága!” (Lumen Christi!) felkiáltás, és fokozatosan minden fényforrás kigyullad. Az oltárhoz érve az előkészített gyertyatartóba helyezik a húsvéti gyertyát, majd tömjénfüsttel való hódolat (incenzálás) után a pap vagy a diakónus elénekli az Exultetet, a húsvéti öröméneket. Igeliturgia A húsvéti vigília olvasmányai kilenc szentírási szakaszt foglalnak magukba, amelyek közül hét ószövetségi és kettő újszövetségi. Ezek számát háromra lehet csökkenteni, de a Kiv 14 nem maradhat el. Az első ószövetségi olvasmány a Ter 1,1-2,2. Alapgondolata: Isten látta, hogy jó mindaz, amit alkotott.19 A második szintén a Teremtés könyvéből, a 22,1-18, amely leírja ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát. Ezt követi a Kiv 14,15-15,1, amely Izrael fiainak a vörös-tengeri átvonulását idézi fel. A negyedik olvasmányban Izajás szól hozzánk (54,5-14), üzenete: “örökre szóló irgalommal megkönyörült rajtad az Úr, a te Megváltód.” Az ötödik, szintén izajási rész (55,1-11) üzenete: „Gyertek hozzám és élni fog lelketek, örök szövetséget kötök veletek.” A hatodik olvasmány a Bar 3,9-15.31-4,4; mondanivalója: “Járj az Úr fényének világosságában”. A hetedik ószövetségi olvasmány az Ez 36,16-28: “akkor majd tiszta vizet hintek rátok és új szívet adok nektek.” A hetedik olvasmány után a templomban meggyújtják az oltárgyertyákat, felcsendül a Dicsőség, megszólalnak a harangok, az oltárcsengő, esetleg ünnepélyes regisztrálással az orgona. Ezután a Római levélből felolvasott szentlecke (6,3-11) hirdeti, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg. Az evangéliumi szakasz (Mk,16,1-7) is arról tudósít, hogy a názáreti Jézus, akit keresztre feszítettek, feltámadt. Az evangéliumi olvasmányrész után igemagyarázat következhet, de az ünnepnapokon szokásos hitvallás elmarad, mert ezt pótolja a keresztségi fogadalom megújítása. A keresztségi liturgia A homília után a pap a keresztelőmedencéhez megy, vagy a vízzel telt edényt a presbitériumban helyezi el. Miután elimádkozzák a Mindenszentek litániát, a víz megáldása következik, majd a keresztség szentségének kiszolgáltatása. A keresztségi ígéret megújítása után történik a szenteltvízzel való meghintés. A szertartásnak ez a harmadik része a hívek könyörgésével fejeződik be. Az Eukarisztia liturgiája
Az áldozati adományok előkészítésével a szokott módon folytatódik a szentmise. A felajánló könyörgés és az I. húsvéti prefáció után az I. eucharisztikus ima, a római misekánon következik, az ünnepre vonatkozó saját részekkel: a Szentháromság magasztalásától a záró doxológiáig. Az áldozás rítusa, valamint a posztkommúnió-könyörgés után a vigília-mise befejezéseként alkalmas megtartani a feltámadási körmenetet, majd a templomba visszatérve szentségi áldással és elbocsátással ér véget a feltámadási szertartás. A körmenet „Menjünk tehát hozzá a táboron kivülre (...), hiszen nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük.” (Zsid 13,14) A körmenet (processzió) mint a testbeszéd-világ része általános ősi szokás, és más kultúrákban is ismeretes. Általános értelemben ide tartozik minden vallásos felvonulás – mint például a kereszttel, evangéliumos könyvvel történő vonulás, a felajánlási adományok előkészítése, a püspök vagy a pap bevonulása a templomba. A római liturgiában a lektor körmenetileg ment az ambóhoz, tömjénfüstben, gyertyák kíséretében. Ugyanazzal a tisztelettel illette az evangéliumos könyvet, amelyet a régi udvari ceremónia a nyilvánosan megjelenő államfőnek tartott fenn. A 6. században a gall misében is feltűnik az evangéliumos könyvvel végzett körmenet, a diadalmas Krisztust jelképezi, aki trónjára száll fel, hogy kihirdesse “az élet adományait.”20 A felajánlási adományok előkészítése – a nép részvételének hangsúlyozására – a negyedeik századtól illeszkedett be a liturgia menetébe. Keleten ünnepélyes alkalmakkor maga a császár hozta az áldozati adományokat az oltárhoz. Rómában a pápa (7. század), oldalán a fődiakónussal és segédeivel lejött a nép elé és személyesen vette át a nemesek kenyéradományait. Gall-frank területen ez valóságos körmenetté alakult, hasonlóvá vált ahhoz a körmenethez, amellyel a nép hódolt virágvasárnap az Úrnak. A nép adományul kenyeret és bort hozott – ezt váltja fel a 11. században a pénzadomány. A felajánlási körmenet századokon át a vasárnapi mise szerves része volt, a tridenti zsinat után azonban nem tűnik fel többet az egyházi szabályok között.21 Körmenetről voltaképpen akkor beszélhetünk, ha ugyanoda ér vissza a menet, ahonnan kiindult. Ilyenek az egyházi év folyamán az eukarisztikus (teoforikus) körmenetek, amikor az Oltáriszentséget viszik ünnepélyesen a menetben – mint feltámadáskor és úrnapján –, vagy nem-eukarisztikus körmenetek – mint a gyertyaszentelői vagy a virágvasárnapi. Tágabb értelemben körmenet jellegűek a zarándoklatok vagy búcsújárások bizonyos kegyhelyekre22, ahonnan a zarándok ismét visszatér otthonába. Az ilyen jellegű, vallási indíttatású utazások – amelyeknek célja Isten keresése és találkozás vele kultikus keretben – azon a meggyőződésen alapultak, amely szerint az istenség bizonyos helyeken különleges kegyelmet ad.23 Az ószövetségi nép történetében a jeruzsálemi templom volt az a hely, ahová Izrael egész népe az egyes életek folyamán legalább egy alkalommal elzarándokolt (1Kir 8). A törvény három nagy ünnepre írta elő a központi szentélybe való zarándoklást (húsvét, pünkösd, sátoros ünnep).24 Az újszövetségben ez a gondolat új értelemmel telítődik: már nem a jeruzsálemi templomhoz, hanem az ősatyák népének az Ígéret földje felé vándorlásával van összefüggésben.25 Az őskeresztények számára ez esetben is a polgári élet adta a példát a vonulásra. Még az üldözések idején is felvonulással kísérték temetőbe a hallottaikat, majd Nagy Konstantin idejében kaptak jogot arra, hogy ünnepi menetben vonuljanak a templomba.
A körmenetek fejlődésére nagy hatással volt a vértanúk ereklyéinek tisztelete, a stációs templomba történő körmenetek, de a szentmise alatti vonulások is.26 Az úrnapi körmenet (első említése 1242-1249) a szentségi Jézus diadalútját jelzi. A körmenet útján baldachin alatt viszik a monstranciát, és a négy égtáj felé állított oltároknál evangéliumi szakaszt olvasnak könyörgéssel és áldással.27 A virágvasárnap sajátos szertartása Jeruzsálemben alakult ki (400 körül): az Olajfák hegyén tartott istentisztelet után a nép pálmaágakkal vonult a városba. E szokást vette át Gallia lakossága a 8. században, így honosodott meg Nyugaton, fokozatosan kialakult az ágak szentelése és a körmenet.28 Gyertyaszentelő napján (Urunk Bemutatásának ünnepén) Jeruzsálemben már az 5. században gyertyás körmenetet tartottak.29 A gyertyák fénye – Simeon szavaira utalva – világosság a pogányok megvilágítására, valószínűleg az amburbalét30 akarta kiszorítani. A feltámadási körmenet is paraliturgikus szokás.31 Ennek ellenére kapcsolatban van az evangélisták – kivált Márk (15,42-47) és Lukács (24,1-10) – elbeszélése alapján keletkezett, két nagyheti szertartással: Jézus temetésével és feltámadásával.32 A húsvéti vigília körmenete a keresztelési liturgiához kapcsolódott, és eredetileg a keresztelendők baptisztériumhoz vagy keresztkúthoz való vonulását jelentette. A menet élén vitték a húsvéti gyertyát, amely a pusztában vándorló, zsidó népet vezető füstfelhőre, illetve tűzoszlopra emlékeztetett. Így vonult valamikor a hívő sereg a bazilikából a baptisztériumba, miközben a 41. zsoltárt énekelte: “Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram.” A mi feltámadási körmenetünk eredete Pázmány Péter koráig nyúlik vissza, és csak kiegészítő része a feltámadási szertartásnak.33 A nép a húsvéti ének hitvalló hangjai mellett (“Feltámadt Krisztus e napon...”), harangzúgás közepette az utcára vonul, ahonnan a diadalmenetét tartó Üdvözítő – kenyér színében – a népek sorfala között haladva tér vissza Atyja házába, az ünnepélyesen kivilágított templomba velünk maradjon a világ végezetéig. A körmenetek kifejezik az emberi élet zarándok voltát, illetve az ünneplés közösségi jellegét, továbbá azt az igényt is, hogy amit bensőnkben vallunk, arról külső és belső magatartásunkban is tanúságot kívánunk tenni. Így minden körmenet nyilvános tanúságtétel, őszinte hitvallás kell hogy legyen, annak a szimbólumává kell hogy váljék, hogy Isten Krisztuson, a Szentlelken és az egyházon keresztül kiárasztott kegyelme az egész teremtett világot megszenteli.34 Jegyzetek 1
Tarnay Brúnó, Homo symbolisans. In: Korzenszky Richárd (szerk.), Küldetésben, Teológia 1987. 175.
2
Verbányi-Arató (szerk.), Liturgikus lexikon. Budapest 1989. 238. V.ö. még Várnagy Antal, Liturgika. Abaliget 1999. 56.; Gibson, Clare, Jelek & jelképek. Nagyvárad 1998. 7. 3
Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadám (szerk.), Jelképtár. Gyula 1996. 7.
4
Jung, Carl Gustav, Az ember és szimbólumai. Győr 1993. 95.
5
Babos István, Az ember és a szimbólumok. In: Szolgálat, 1983/58. 29.
6
Uo. 29.
7
Jung, i.m. 51.
8
Uo. 52.
9
Babos, i.m. 30.
10
Várnagy, i.m. 56.
11
A katolikus egyház katekizmusa. Budapest 1994. 1145. Cikkely.
12
Sólymos Szilveszter, A liturgia: Istentisztelet-vagy Isten- és emberszolgálat? In: Szolgálat 1980/46. 12.
13
Gyulafehérvári Érseki Levéltár 1971/750/23, II/3.
14
Vas József, A húsvéti vigília. In: Vigilia, 1983/4, 247. V.ö. még Verbényi-Arató, i.m. 266., illetve Várnagy, i.m. 406.
15
Gyulafehérvári Érseki Levéltár 1972/569, 23.
16
Vas, i.m. 247.
17
Vas József, A megújított Nagyhét. In: Vigilia, 1958/3, 135.
18
Várnagy, i.m. 407.
19
Római Misekönyv. Budapest 1991. 120-122. Az igeliturgia és az eukarisztia liturgiájának pár soros magyarázatait ugyancsak a Misekönyvből merítettük. 20
Jungmann, J. A., A szentmise. Eisenstadt 1977. 175.
21
Jungmann, i.m.184-186.
22
Várnagy, i.m. 182.
23
León-Dufour, 1451-1452.
24
V.ö. Kiv 13,17; MTörv 16.
25
Haag, i.m. 1951.
26
Várnagy, i.m. 182.
27
Uo. 440.
28
Uo. 423.
29
Uo. 447.
30
Az akkoriban öt évenként, február elején a csapások elhárítására tartott körmenet a városon kívül. V.ö. Várnagy, i.m. 433.
31
Népi áhítatgyakorlat, nem tartozik a hivatalos liturgiához, de az Egyház velük megbecsüli a részegyházak vallási gyakorlatait. Ezeknek összhangban kell lenniük az egyházi törvényekkel és előírásokal, és alkalmazkodjanak a liturgikus időhöz. V.ö.Verbény-Arató, i.m. 207.
32
Vas 1989, 257.
33
Vas 1989, 260.
34
Várnagy, i.m. 182.
Keresztény Szó, 13. (2002) 2. sz. http://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=104591
