A románok útja Gyulafehérvárhoz Kronológia, 1914–1919 1914. augusztus 3. A sinaiai koronatanács szerint a hármas szövetség titkos szerzõdése nem kötelezi Romániát, mivel a Monarchia megkérdezésük nélkül indított háborút Szerbia ellen. Románia semleges marad. 1914. augusztus Az erdélyi Román Nemzeti Pártból O. Goga és V. Lucaciu kiválnak, és Bukarestbe emigrálnak. A párt felfüggeszti mûködését. 1914. szeptember 3. Bukarestben olasz–román titkos megállapodást kötnek a semlegességbõl való kilépés módjáról. 1914. szeptember 13. I. Maniu, T. Mihali, A. VaidaOctavian Goga Voevod a Román Nemzeti Párt nevében tárgyal Tiszával a nemzetiségi jogok kiterjesztésérõl. A megbeszélések megszakadnak. Felmerül olyan román–német terv is, hogy Románia csapatai vonuljanak Erdélybe, annak oroszokkal szembeni biztosítására. 1914. október 1. Szazanov orosz külügyminiszter és Diamandy pétervári román követ jegyzékváltása: Románia „jóindulatú semlegességéért” megkaphatja Erdélyt és Dél-Bukovinát, ehhez Anglia és Franciaország is hozzájárulna. 1914. november 8. A sajtó nyilvánosságra hozza Tisza engedményeit a románoknak. 1915. május–június Titkos tárgyalások Bécsben és Berlinben a hazai román nemzeti mozgalom képviselõi, német és osztrák politikusok között egy horvát típusú autonómia létrehozásáért. Tisza folytatás az 50. oldalon é
Magyar szemmel Erdély elszakadásáról Erdély és a román önrendelkezés özel egy évszázad távolából nehéz felvázolni a világháborús összeomlás végnapjainak magyar nemzeti tudatállapotát, annál is inkább, mivel az akkori aktív nemzedék 1918 tavaszától két rövid esztendõ alatt háromszor fordult szembe önmagával. Az újabb és újabb történések sodrában háromszor rendezte át a világhoz való viszonyát s vele történeti emlékezetét. 1918 októberében megtagadta a fél évszázados dualista Monarchiát, 1919 tavaszán az öt hónapos kísérleti demokrácia helyén elfogadta a proletárdiktatúrás kísérletet, hogy újabb pár hónap múlva, 1919 nyarán azzal is szembefordulva elviselje a román megszállást, elfogadja a Horthy-féle újabb rendteremtést s a végzetes békeszerzõdést. Túlságosan nagy volt Erdély elvesztésének nemzeti traumája, túl sok jajszó kísérte ahhoz, semhogy tárgyszerû emlékezés, megértõ értékelés alakulhatott volna ki az épp megszületõ önálló magyar állam román kisebbségének 1918 végi elszakadásáról.
K
Aradi román pásztor, 1890-es évek
Beszéd és hallgatás
OSZK
A fiatal Mikó Imre, amikor összeállította az „erdélyi kérdés” 1920-ig terjedõ bibliográfiáját, 1555 tételt számolt össze. S az áradat csak ezután hömpölygött igazán. Mégis a probléma súlyához képest a magyar történetírás szinte hallgatott, eltekintett az 1918. évi impériumváltás eseménytörténetének dokumentálásától, módszeres elemzésétõl. Elsõsorban persze azért, mert az uralkodó közfelfogás rövid, múló megrázkódtatásnak akarta látni a Szent István-i állam szétverését. Bár a terjedelmesebb publicisztikai ihletésû írások mellett jelentek
48
meg alapos esszék, szakmunkák is Jancsó Benedektõl Szász Zsomborig, ezek azonban hangsúlyozottan a leglényegesebbnek tartott nemzetközi, nagyhatalmi (és katonapolitikai) aspektusok bemutatását tekintették feladatuknak. Beleilleszkedett ez abba a magyar kordivatba, mely kerülni akarta a régi állam nem magyar népei kiválási törekvéseinek hangsúlyozását. A Nagy-Magyarország akkor mihamarabbra remélt feltámadásához leginkább az a kép illett, hogy a nemzetiségek nem akartak elszakadni, jól érezték magukat a régi országban – ha voltak is közöttük lelketlen izgatók, valójában õket is erõszakkal kitépték igazi hazájukból… 1920 után azonban már jeles történészek igyekeztek feltárni mind a szlovák, mind a délszláv hazai nemzeti mozgalmak korai fázisait. Ennek szakKörösfõi magyar lányok, 1908 körül
„I. Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselõi 1918. november 18-án [december 1-jén] nemzetgyûlésbe gyûlve Gyulafehérvárt, kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyûlés külön is kijelenti a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna között elterülõ egész Bánságra. II. A nemzetgyûlés az általános választói jog alapján választandó alkotmányozó gyûlés összeüléséig ideiglenes autonómiát tart fenn e területek lakosai számára. III. Ezzel kapcsolatosan az új román állam szervezésére a nemzetgyûlés a következõ alapelveket fekteti le: 1. Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébõl választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot. 2. Egyenlõ jog és teljes autonóm felekezeti szabadság az állam összes felekezetei számára. 3. Tiszta demokratikus uralom föltétlen megvalósítása a közélet minden terén. Általános, közvetlen, egyenlõ, titkos, községenkinti, aránylagos választói jog mindkét nemû huszonegy évet betöltött személy számára a községi, megyei és törvényhozási képviselet választásánál. 4. Korlátlan sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadság; minden emberi gondolat szabad terjesztése. 5. Radikális földbirtokreform. Az összes birtokokat és különösen a nagybirtokokat össze kell írni. Ezen összeírás alapján, eltörölve a hitbizományokat és a szükség mértékében csökkentve a latifundiumokat, lehetõvé teendõ a földmívelõknek, hogy maguknak legalább is olyan nagyságú birtokot (szántót, legelõt, erdõt) szerezhessenek, amelyet családtagjaikkal együtt megmívelhetnek. Ennek az agrárpolitikának a vezérfonala egyfelõl a szociális kiegyenlítés elõmozdítása, másfelõl a termelés fokozása kell hogy legyen. 6. Az ipari munkásságnak biztosítandók azok a jogok, amelyek a legelõrehaladottabb nyugati ipari államokban törvénybe vannak iktatva. IV. A nemzetgyûlés kifejezi azt az óhaját, hogy a békekongresszus valósítsa meg a népek közösségét olyformán, hogy igazság és szabadság legyen biztosítva a nagy és kis nemzetek számára egyaránt s jövõre ki legyen zárva a háború, mint a nemzetközi viszonyok rendezését szolgáló eszköz. V. E gyûlésen összesereglett románok üdvözletüket küldik bukovinai testvéreiknek, akik felszabadultak az osztrák–magyar monarchia járma alól s egyesültek a román anyaországgal. VI. A nemzetgyûlés szeretettel és lelkesedéssel üdvözli az eddig az osztrák–magyar monarchia jármában élt nemzetek felszabadulását éspedig: a cseh–szlovák, osztrák–német, jugoszláv, lengyel és rutén nemzetét és elhatározza, hogy ez az üdvözlet adassék az illetõ nemzetek tudtára. VII. A nemzetgyûlés alázattal hajlik meg azoknak a hõs románoknak az emléke elõtt, akik a háborúban vérüket ontották eszményünk megvalósításáért, halált halván a nemzet szabadságáért és egységéért. VIII. A nemzetgyûlés hálájának és csodálatának ad kifejezést a szövetséges hatalmakkal szemben, amelyek egy évtize-
dek óta háborúra készülõ ellenség ellen folytatott nagyszerû és makacs küzdelmek árán, megmentették a civilizációt a barbarizmus körmei közül. IX. A nemzetgyûlés elhatározza, hogy az erdélyi, bánsági és magyarországi románok ügyeinek további vezetésére egy nagy nemzeti tanácsot szervez, amely teljes jogosultsággal bírand, hogy a román nemzetet képviselje a világ összes népei elõtt, bárhol és bármikor és hogy megtegye azokat az intézkedéseket, amelyeket a nemzet érdekében szükségesnek lát.” Forrás: Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában. Kolozsvár, 1944. 209–211.
Ioan Lupas professzor értékelésébõl, 1937 Bukovina feltétel nélküli egyesülési határozatával egy gyémántot hozott Stefan cel Mare vajda címerébõl Románia acélkoronájára. „Erdély pedig… jött hogy megkoronázza Gyulafehérvár lelkes határozatával, örök igazságot szolgáltatni egy mártirizált nemzet százados harcaiért és szenvedéséért, mely képes volt ezer éven át ezer veszedelemmel dacolni anélkül, hogy elveszítse reményét a megváltásban, amelyet onnan várt, ahonnan meg is érkezett: a Kárpátokon túli testvérektõl. A szabad Románia régóta megszokta az erdélyieket és bánságiakat lelkük mélyén tisztelni és szeretni, mint az ígéret földjét, mely felé minden szabadság- és haladásreményük irányult.” Forrás: Ioan Lupañ: Istoria unirii românilor. Bucureñti, 1937. 367–368.
Gyulafehérvár román tankönyvben, 1952 „A román burzsoázia képviselõibõl egy direktórium alakult, amely a nemzeti gárdákra támaszkodott és demagóg nacionalista agitációt fejtett ki azzal a céllal, hogy megakadályozza a magyar forradalom kibontakozását. A direktórium 1918. december 1-jére gyûlést hívott össze Gyulafehérvárra. Egy elõkészítõ értekezleten a Iuliu Maniu elnöksége alatt álló Román Nemzeti Párt vezetõi elhatározták, hogy Erdélyt saját hûbérbirtokukká alakítják. Ebben az értelemben Erdély igazgatására, Nagyszeben székhellyel igazgatótanácsot (consiliul dirigent) alakítottak. A gyulafehérvári gyûlésen a tömegek és az Erdélyre kiterjedõ forradalmi megmozdulások nyomása alatt az igazgatótanács kénytelen volt számos demokratikus elvet kinyilvánítani.” Forrás: A Román Népköztársaság története. Tankönyv a középiskolák számára M. Roller akadémikus szerkesztésében. Bukarest, 1952., 1956. 601–602.
Az osztályharcosság Gyulafehérvár tükre, 1960 „Az [erdélyi] román burzsoáziának, amely hosszú idõn át támogatta a Habsburgokat … sikerült döntõ befolyást szereznie a nemzeti egyesülés kiteljesítéséért küzdõ mozgalomban. A román burzsoázia és földbirtokosság egy reakciós tõkés-földesúri rezsim keretében történõ egyesülésért harcolt. Azonban a forradalom nyomása alatt a nacionalista burzsoák és a reformisták kénytelenek voltak a gyulafehérvári nyilatkozatban megígérni Erdély Romániával való egyesítését egy demokratikus állam keretében… A kizsákmányoló osztályok megakadályozták a Gyulafehérvári Nyilatkozat megvalósítását, elárulták azt.” Forrás: Liveanu V.: 1918. Din istoria Iuptelor revoluòionare din România. Bucureñti, 1960. 650–651.
49
június 17-én leállíttatja a magyar kormány háta mögött folyó egyezkedéseket. 1916. augusztus 17. Bukarestben titkos szerzõdést ír alá I. C. Br|tianu miniszterelnök az angol, francia, orosz, olasz megbízottakkal: a hadba lépõ Románia megkapja Erdélyt, a Bánságot – többnyire a Tisza vonaláig – és Dél-Bukovinát; az antant I. I. C. Br|tianu nagy hadianyag-szállításokkal és tehermentesítõ hadmûveletekkel fogja támogatni. 1916. augusztus 27. A bécsi román követ átadja országa hadüzenetét a Monarchiának. A központi hatalmak részérõl példátlan árulásnak tekintett lépést azzal magyarázzák, hogy a hármas szövetséget – melyhez Románia is tartozott – Itália hadba lépése amúgy is megszüntette; az erdélyi testvéreik helyzete romlott, így nemzeti érdek azon hatalmak sorába lépni, melyek nemzeti egységének megvalósítását biztosíthatják. 1916. szeptember 5. Ô. C. Pop nemzeti párti képviselõ a románok nevében hûségnyilatkozatot tesz a magyar parlamentben. 1916. október 3. Az Erdélybe nyomuló román hadsereget a német–osztrák–magyar haderõ több ütközetben kiszorítja az országból. 1916. december 6. A központi hatalmak elfoglalják Bukarestet. A román államiság Moldvába szorul, a kormány 2 éven át IaÕi-ban mûködik. 1917. január 20. Megalakul IaÕi-ban az emigráns románok nemzeti bizottsága V. Lucaciu és O. Goga vezetésével. 1917. december 9. Az orosz kommunista forradalom után Románia FocÕaniban fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal. 1918. április 8–10. A „Monarchia elnyomott nemzetei” nevében tartott római kongresszuson minden nemzet számára az önálló államhoz való jogot követelõ határozatot fogadnak el. 1918. április 30. Párizsban bejegyzik az „Erdélyi és bukovinai románok nemzeti bizottságát”. 1918. május 7. A bukaresti különbékében Románia elfogadja a központi hatalmak békefeltételeit: át kell engedni Dobrudzsát, stratégiai kiigazítást a kárpáti határon, gazdaságát alá kell rendelni a gyõztesek érdekeinek. A központi hatalmak jóváhagyják az Oroszországtól elszakadó román többségû Besszarábia és Románia egyesülését. 1918. július 5. Youngstonban megalakul a kivándorlókat szervezõ „Román Liga”, mely V. Stoica irányításával Washingtont látja el propagandaanyagokkal. 1918. szeptember 6. Párizsban megalakul a Román Nemzeti Egység Tanácsa T. Ionescu regáti politikus elnökletével;
50
tudományos és eszmei-politikai hátterét negyedszázaddal ezelõtt mintaszerûen feltérképezte Glatz Ferenc Történetíró és politika címû munkájában. Már akkor jelezte, hogy ebbõl az új kutatási hullámból éppen a románkérdés marad ki. Amire az egyik magyarázat az, hogy az erdélyi román problematika, talán mert a legsúlyosabb volt, már jóval Klebelsbergék elõtt, még a századfordulón megtalálta a maga alapos, legismertebb kutatóját Jancsó Benedek tanár személyében. A másik ok: az erdélyi kérdés régóta a legsajátságosabb volt, amelynek megoldására, ha csendben is, de 1848 óta ismétlõdõen volt útkeresés. Ki tudta azt, hogy Wesselényi 1848 kritikus hónapjaiban fölvetette a kormánynak, hogy Erdély magyarsága esetleg települjön ki a szûkebb Magyarországra – s talán vele jönnek a szászok is. Ki tudta, hogy Deák Ferenc 1865-ben el akarta ismerni a románokat negyedik erdélyi nemzetnek – cikkét magyarok nem engedték megjelentetni; hogy Teleki Domokos gróf ugyanakkor távlatilag a románt számította Erdély fõ hivatalos nyelvének; ki tudta még, hogy erdélyi arisztokraták közt voltak, akik 1866-ban magyar–román perszonáluniót tervezgettek a friss bukaresti uralkodó, Hohenzollern Károly jogara alatt… Rég elfelejtõdött, hogy 1863–1865ben – igaz, a bécsi udvar kegyelmébõl – volt már egy olyan országgyûlés Nagyszebenben, amely a románokat gyakorlatilag egyenjogúsította a napi politikában, s csak rövid idõ kérdésének látszott akkor, hogy népi többségük miatt is hamarosan ölükbe hullik az erdélyi helyi igazgatás. Épp ezt akadályozta meg az 1867. évi kiegyezés. Hogy Erdélynek történeti okokból és nemzeti összetételébõl következõen mindenképpen biztosítani kellett volna valamilyen Horvátországra emlékeztetõ autonómiát, az kevesek elõtt volt kétséges, de évtizedeken át szinte egyetlen magyar számára sem volt lehetséges. Az államegység modern európai dogmája mellett az 1848. évi horvát és erdélyi „hátbatámadás” megismételhetõségének rémképe ezt épp-
Erdélyi román parasztcsalád, 1908 körül
úgy nem engedte, mint az erdélyi magyarság nemzeti jövõje biztosításának természetes kötelezettsége s a történeti magyar hegemónia fenntartásának politikai igénye. A régi Erdélyben a három etnikai nemzet között volt valaminõ sajátos egyensúly: a számban igen szerény szászság vagyonosságával, szorgalmával és kiemelkedõ kulturáltságával sokkal nagyobb súlyt jelentett, mintsem bõ 200 ezres lélekszámából adódott volna. A magyarság ottani részét (közel egymillió lelket) az öröklött vagyoni pozíció, adminisztrációs monopólium – s a Pest központú hagyományos háttér stabilizálta. Hogy a nagy többséget alkotó (a régi Erdélyben 1,5 millió, az egész országban 2,9 milliós) románság strukturális elmaradottsága nem marad fenn örökké, az nem volt kétséges 1848 óta, de az sem, hogy a fejlõdõ román tömegek, leszámítva egy kis résznyi városlakót, nem fognak a magyarsághoz asszimilálódni. Nyelvileg biztosan nem, a magyar politikai nemzetbe pedig – legalábbis a Királyhágón túliak – szinte garantálhatóan nem. Hogy mit hoz a jövõ Erdélynek, az ábrándokról nem szólva, azt nem lehetett tudni. A románok sorsa, jövõje lett a régió kulcskérdése. 1867 után hallgatással valamelyest el lehetett takarni a problémát, de Er-
Erdélyi szász család, 1908 körül
dély féltése a fejekben, a diplomáciában, a sajtóban is fel-felbukkant. A magyar reményt, hogy kenyértörésre nem kerül sor, a hosszú évtizedek igazolni látszottak. Egészen 1916-ig.
A kisnépi nemzettudat felé A magyar nemzeti tudat a 19. században „nagynépi” eszmeként rögzült, miközben világos volt, hogy lélekszámban kicsi a nemzet. A Habsburg Birodalomba való dualista betagolódás ezt az ellentmondást feloldotta: az összbirodalom védhatalom volt, stabil védelmet nyújtott, s ezzel biztosította a nemzetiségek fölötti politikai-hatalmi hegemóniát. Megkímélte a magyarságot a nemzetiségekkel való újabb ütközéstõl, de a közvetlen alkudozástól, osztozkodástól, a kompromisszumkötéstõl is. Soknemzetiségû országban hozzá lehetett kezdeni a magyar nemzetállam kiépítéséhez – miközben az állam népének fele nem magyar volt. A románokat is ki lehetett szorítani a privát szférába, egyházaik intézményhálózatába – abban nagy szabadságot élveztek –, amúgy is kisszámú értelmiségüknek negyede ha kapott állást az igazgatás területén. A magyar hegemónia felfogásával szemben az egyenrangúak kisnépi nemzettudatát kínálta a kossuthi–klapkai
Duna-konföderáció. Ezt a kisnépi nacionalizmust azonban már 1862-ben elutasították, azért is, mert számolt Erdély esetleges különállásával is. 1914-re csak romlott a politikai elit realitásérzéke: Tisza István gróf értékes, de szerény engedményeit, amelyeket az erdélyi románok „megbékítése” elsõ lépésének szánt, a parlamenti hangadók zöme elutasította. A háború csapásai, köztük az erdélyi román támadás, de mindenekelõtt a nagy összeomlás és az októberi forradalom hozták meg a politikai közgondolkodás fordulatát. Károlyiéknak jutott a történelmi feladat, a lehetõség: átvezetni a magyarságot a nagynépi tudatból a kisnemzetibe. A kényszerhelyzet ezt meg is követelte. Nemcsak Jászi Oszkár, hanem a sajtó, és amennyire tudni, a közvélemény jelentõs része is elfogadta a nemzetek önrendelkezésének 1918ban népszerûsített elvét. A forradalom napjaiban Károlyi üdvözölte és csatlakozásra szólította fel a nemzetiségeket – tudjuk, fõleg a románokra gondolt. Tetszetõsnek tûnt az ország belsõ federalizálását ígérõ eszme; azt ígérte, hogy a nemzetek céljai összeegyeztethetõk. A helyzet mindaddig biztató volt, ameddig nem kellett konfrontálódni a legújabb, legsúlyosabb realitásokkal. Amikor az aradi Román Nemzeti Tanács november 9-én 23 + 3 fél vármegye átadását igényelte, még élt a remény – wilsoniánus illúzió alapján –, hogy a román önrendelkezés Erdélyben úgy is megvalósítható, hogy a magyarság egyenrangúsága és önkormányzata mindenütt biztosítva legyen. Valójában magyar–román kondomíniumot ajánlott. Az integritás ügyében, a határkérdésben Jásziék nem voltak ugyan túl merevek, de azt távolabbi, békekonferencia-kérdésnek tartották; elõre, önként kormány sosem mondhat le az ország területeirõl. Jászi Erdélybõl keleti Svájcot szervezett volna, kantonokkal, szigetekkel, enklávékkal. Ezt kínálta román tárgyalópartnereinek Aradon november 13-án. A magyar sajtónak azt sugalmazták, hogy „ezzel elejét vehetjük Erdély Romániához csatolásának… meg-
a négy alelnökbõl kettõ (Goga és Lucaciu) erdélyi. Októberben a francia kormány, novemberben az angol, amerikai és olasz kormány is elismeri a románokat képviselõ politikai tényezõnek. 1918. október 12. A Román Nemzeti Párt nagyváradi értekezletén elhatározza, hogy az erdélyi románok önrendelkezési igényének a parlamentben is hangot ad. 1918. október 18. A. Vaida-Voevod képviselõ a parlamentben bejelenti: csak a saját népük gyûlése által felhatalmazottak jogosultak a románok sorsáról dönteni. 1918. október 31. Budapesten szociáldemokratákból és nemzetiekbõl megalakul a Román Nemzeti Tanács (RNT), A. Vaida-Voevod mely november 3-án Aradra költözik. 1918. november 5. Ismertté válik Lansing amerikai külügyminiszter üzenete: Wilson elnök támogatja a román egységtörekvéseket. 1918. november 6. Az RNT kiáltványa az önrendelkezésrõl, nemzeti gárdák szervezésérõl. A gárdákat a magyar kormány elismeri és részben finanszírozza mint rendfenntartó erõket. 1918. november 9. A német kormány támogatja Románia erdélyi törekvéseit, cserébe a havasalföldi Mackensen-hadtest hazavonulásának biztosítását kéri. – Az aradi Központi Román Nemzeti Tanács ultimátumban követeli „a Magyar Nemzeti Tanács kormányától” az ország 26 keleti vármegyéjében a „teljes kormányzati hatalom átadását”. 1918. november 10. Románia mozgósít. Ettõl kezdve kisebb alakulatok többször megjelennek Magyarország határszéli területein. – Kibõvített kormányülés Budapesten: az autonómia alapján kell tárgyalni a Központi Román Nemzeti Tanáccsal. 1918. november 13. A belgrádi fegyverszüneti szerzõdés a Maros vonaláig engedi bevonulni a román haderõt. 1918. november 13–14. Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere Aradon
Új Nagyvárad, 1918. november 5.
51
tárgyal az erdélyi román vezetõkkel. A román többségû területeken kantonális rendszer alapján átadná a kormányhatalmat, 11 további sziget (enklávé) szolgálná a helyi kisebbség önigazgatási érdekeit. Ezt és Jászi második javaslatát egy közös kormányzásra elutasítják, mivel „a magyar kormány nem ismeri el a teljes román fennhatóságot”. 1918. november 15. Az RNT nemzeti gyûlést hív össze Gyulafehérvárott a román unió proklamálására. Kiáltványban ítélik el a magyar államot s tesznek hitet a románok állami-nemzeti szabadsága mellett. 1918. november 24. A Román Nemzeti Párt komitéja bizalmas körlevélben hívja fel a román községeket, mintát is megküldve, hogy írásban is deklarálják csatlakozásukat Romániához, ezen az úton „remélhetõen elkerülhetõ lesz egy népszavazás”. 1918. december 1. A gyulafehérvári kaszinó épületében összegyûlt román képviselõk kimondják a szélesebb Erdély és a Bánság egyesülését Romániá-
Az erdélyi román delegáció Bukarestben az egyesülési törvény elfogadásakor
val. Alapelvei: demokratikus állami berendezkedés, társadalmi reformok, teljes körû szabadságjogok „az együtt élõ nemzetiségeknek”. A gyûlés megválasztja a Nagy Nemzeti Tanácsot, mely egy 15 fõs kormányt alakít Nagyszebenben Erdély számára I. Maniu elnöklete alatt. A hagyomány szerint 100 ezer fõ lelkes ünnepléssel fogadta a határozat kihirdetését. 1918. december 8. A magyar kormány nem ismeri el a gyulafehérvári román határozat érvényességét, és Kelet-Magyarország kormánybiztosává kinevezi Apáthy Istvánt. 1918. december 22. Kolozsvárott 40 ezren népgyûlésen tüntetnek Erdély Magyarország kezében való maradásáért. 1918. december 24. A román csapatok bevonulnak Kolozsvárra. – Budapesten királyi dekrétum szentesíti Erdély és Románia egyesülését. 1919. február 25. A román állam hadereje engedélyt kap a Szatmár–Nagyvárad–Arad vonal – nagyjából a késõbbi államhatár – elérésére.
SZ. Z.
52
alkothatjuk egy föderatív állam kialakulásának alapját”. Jászi tervét a Horthy kori irodalom, ha egyáltalán említette, leszólta, aradi útját hibáztatta. Annyiban joggal, hogy a román fél – Maniuék – elutasították, az európai rendezés más úton ment. Bonyolult szigetrendszere, közösügyi intézményei ma már komikusan hatnak, hiszen azóta sem szokás komolyan venni a lokális, kisebb közösségek napi érdekeit, és ma is kevesen hisznek abban, hogy nem csak központosító kormányzás lehetséges. Jászi második, egyszerûsített ajánlatának elutasítása nyomán letagadhatatlan lett, hogy nincs mód a megegyezésre, mert a Román Nemzeti Tanács már el akar szakadni – azaz nem csak egyes külhatalmak ilyen szándékáról van szó. A belsõ megegyezés lehetõsége elmúlt, az autonómia, mint a románkérdés megoldása, tovaszállt. Maradt volna a polgárháborús alternatíva. A kormány nem ezt választotta. Együttmûködés Erdélyben még volt ezután is. Elvégre Aradon kértek a románok 10 millió koronát és fegyvereket. A pénzt ki is utalta a kormány. Amikor viszont egy november 20-i aradi román manifesztum – „A világ népeihez” cím alatt – brutális elnyomónak minõsítette a magyar kormányt, majd egy újabb kiáltvány nem-
zeti gyûlést hirdetett, ugyanazon az oldalon közzétéve Románia vezérkari fõnökének bevonulási proklamációját, fordulat állt be a magyar kormányzati politikában.
Az erdélyi magyar önrendelkezés felé Innen kezdve már a keleti országrész magyarságának erõsítése lett a hangsúlyosabb, nem szólva arról a közigényrõl, hogy jöjjenek antant-, azaz francia alakulatok az erdélyi városokba. Még egyszer megpróbált Budapest a román néphez fordulni „A köztársaság minden nem magyarul beszélõ népéhez” címû, eléggé gyászosra sikerült, a határozottságot nélkülözõ kiáltvánnyal. Ebben minden jót ígérve, könyörögtek a régi országban maradásukért. S naivan megkérték a román nemzeti tanácsokat is, hogy ezt õk is terjesszék. Támogatta a kormány az olyan magyar nagygyûléseket, mint a marosvásárhelyi november 28-án, amely síkraszállt a szövetségi állam létesítése mellett, de ellenezte például a Székely Köztársaság létesítésére irányuló tervezgetéseket. Úgy vélte, ez csak fokozza a nehézségeket a béketárgyalásokon. A december 1-jei gyulafehérvári román nemzeti gyûlés lefolyása eléggé ismert. Egyesülési határozata ellen Budapest tiltakozott. Az egyezkedés lehetõsége ezzel végképp elmúlt. Ezután
Vitéz Mihály szobra Gyulafehérváron, Románia megalakulásának jubileumán, 2008-ban
megpróbált a budapesti kormány felállítani egy kelet-magyarországi kormányt Apáthy István professzor kormánybiztossága alatt. S Kolozsvárt december 22-én nagy magyar népgyûlést tartottak, hitet téve az önrendelkezés és a köztársasági államforma mellett. Végül minden a béketárgyalásokra maradt. Egyelõre azonban a katonákon volt a sor, pontosabban az antant különféle politizáló katonatisztjein. Fõként a románokon.
Történeti tudatunkban alapigazságnak számít, hogy a kormányzat puskalövés nélkül adta fel az ország jelentõs területeit. Általánosan elfogadott magyar álláspont volt, hogy a belgrádi fegyverszüneti egyezmény (konvenció) – a Maros demarkációs vonalával – tûrhetõ keret az állam számára a béketárgyalásokig. Végül is mindenütt meghagyta a magyar közigazgatást. S ez táplálta az illúziót, hogy valamilyen formában az integritás fenntartható. Károlyi és Jászi is azt állították, fõleg utólag, hogy nem voltak illúzióik. Lehet, hogy csupán taktikából választották azt a megoldást, hogy a Román Királyság csapatait igyekeztek hivatalosan nem románnak tekinteni, hanem valamilyen semleges békefenntartónak, rendõri erõnek. Romániát magát pedig
MNM Történeti Fényképtár
A katonai védekezés kérdése
Károlyi Mihály és Böhm Vilmos szemléje a Székely Hadosztály elõtt, 1919. február 2.
a bukaresti különbékével az antantból kihullott magányosnak. Több mint egy hónappal azután, hogy még Wilson is elismerte a iaÕi-i kormányt hadviselõ félnek, Budapest megkérdezte Vix ezredest: „az Antant szövetségesének tekinti-e Romániát, hadserege ugyanolyan jogon vesz részt a fegyverszünetben meghatározott területek megszállásában, mint az Antant többi nemzete?” A válasz igenlõ volt. Tény, hogy a belgrádi egyezmény román megsértését Párizsnak mindig szó-
Az „Egyesülés Terme” a gyulafehérvári Egyesülés Múzeumában
vá tették – de az is, hogy megtiltották a védekezést, amikor átlépték a demarkációs vonalat. Bizonytalanság uralkodott. A miniszterelnökségen „erdélyi küldöttségek a fegyveres ellenállást kérték a románokkal szemben, s átadták a kilincset a másik erdélyi küldöttségnek, amely a kormányra hárítja az esetleges vérontásért a felelõsséget”. Kolozsvár karácsonyi román elfoglalása volt az az idõpont, amikor a magyar elit, különösen az erdélyi elfordult Károlyitól. Igaz, ekkor már a kormányban lévõ károlyisták is a fegyveres védekezést szorgalmazták – szemben Jászival és a szocialistákkal. A kormány már hivatalosan is tudta, hogy a román csapatok a Szatmár–Arad vonalig akarnak elõnyomulni. Azt pedig, hogy Károlyi Mihály valóságosan is támogatta a kiépülõ önálló, ezért sokaknak ellenforradalom-gyanús Székely Hadosztályt, még az októbristákkal szemben ellenséges székely: Jancsó Benedek is elismerte. A történeti Erdély teljes elvesztése után került sor Károlyi 1919. március 2-i szatmári beszédére, amelyben kimondta: ha az antant maga feldarabolja Magyarországot, „végveszély esetén fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot”. Erre írja a történeti irodalom, hogy „fordulat jele”, áttérés a fegyveres védekezésre. De csak a gondolatára. A már az Alföldet is daraboló hírhedt Vix-jegyzék átvételénél Károlyi
53
keserû dühében azt vágta oda az egyik szövetséges tisztnek: „szállják meg egész Magyarországot, csináljanak belõle francia gyarmatot!” A tehetetlenség jeleként mindegyre felmerült, hogy „kormányozzon az antant!”.
Az atrocitások kérdése Levéltári anyagokban, visszaemlékezésekben visszatérõen szerepelnek utalások fõleg a románok részérõl elkövetett atrocitásokról. (Odaát Romániában a magyar atrocitásokat szedték csokorba.) A valamikor túl osztályharcosnak látott lázongások, gyakran fosztogatások – inkább faluhelyen – együtt jártak a megtorlásokkal, mind magyar, mind román vidéken. Ott, ahol ezek nemzeti színezetet kaptak, mint a bihari Jósikafalván, az Urmánczy-birtokon, de Arad vidékén is, a politikai érdeklõdés középpontjába kerültek. Mindkét oldal gyûjtötte az adatokat, egymás szemére vetették, de fõleg az antant képviselõit presszionálták vele, s a béketárgyalásokon akarták felhasználni. Tudunk esetekrõl, amikor a hatás kedvéért igencsak felnagyították a tragédiákat. A vádaskodási versenyben a budapesti kormány volt hátrányban. Egyrészt nem lévén valóságos hadereje, ellenõrizhetetlen, kardcsörtetõ szabadcsapatok is felléptek, amelyek jobbára
maguk sem tudták, hogy mit is csináljanak, felelõtlenkedtek. A tél folyamán a páncélvonatok – a románoknak, a bejövõ hadseregnek sem voltak páncélvonatai – helyenként igen látványosan ijesztgették a román települések lakosságát. Mindezekkel jól lehetett érvelni az antanttisztek elõtt. A felfordulások, az úgynevezett bolsevizmus felemlegetésével éppúgy, mint a megtorlások érveivel, sikerült a demarkációs vonalat nyugatabbra kitolni, miközben Budapest ragaszkodott ahhoz, hogy az igazán érvényes demarkációs határ csakis a belgrádi fegyverszüneti egyezmény vonala: a Maros folyása. Csakhogy a rendfenntartásban érvényesült egy magyar–román együttmûködés is, már november 2-tól. Az
OSZK
A 15. román gyalogezred katonái Rákospalotán, 1919
1848–1849. évi polgárháború távoli, de elborzasztó emléke éppúgy hatott, mint az antant elõtti bizonyítási kényszer: a bolsevizmus (aminek propagálásával Jásziékat vádolták) kerülése, a nyugalom biztosítása. Gyakran mûködtek együtt a nemzeti tanácsok, sõt a nemzeti gárdák is. Károlyiék anyagiakkal támogatták a román szervek egy részét. Kifelé meg úgy érveltek, hogy ezeket „az állam autonóm szervének” tekintik, amit igazol, hogy erre kormányzati pénzeket fordítanak. November végétõl megváltozott a kölcsönös vádaskodás aránytalansága. A román hadsereg elérte a Maros vonalát, ettõl kezdve volt bõvebben felhasználható magyar sérelem. Így az is, hogy míg korábban a Román Nemzeti Tanács tiltakozott a románoknak a magyar haderõbe toborzása ellen (akárcsak 1848ban), most Károlyiék tiltakoztak a román hadsereg erdélyi toborzásai ellen. Vagy a magyar közigazgatás félreállítása ellen. * Minden propagandaháborús és diplomáciai célú hasznosíthatóság, néha tudatos generálásból adódó ütközés ellenére, az impériumváltás nagy történelmi horderejéhez képest szinte nyugodt körülmények között ment végbe. Nem tört ki polgárháború, mint 1848 õszén. Területileg is fokozatosan, mélységében is lépcsõzetesen ment végbe a fõhatalom cseréje. Erdély elvesztése – a román önrendelkezés akkori diadala – a magyarság számára megoldást nem hozhatott. Túlságosan egyoldalú, kirekesztõ volt a döntés, igazságtalan, büntetés jellegû. A belenyugvás lehetõségét pedig nagymértékben csökkentette, hogy a terület jövõjét eldöntõk: sem Párizs, sem Bukarest, de még az erdélyi Román Nemzeti Párt sem járult hozzá egy népszavazás megtartásához. Utólag is azt mondhatjuk: kár! SZÁSZ ZOLTÁN
54
