Kötetlen. Ötéves az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium

Kötetlen Ötéves az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium

Ötéves az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium

Budapest, 2008

Szerkesztette: Gerő Márton, Hajdu Gábor, Meixner Boglárka, Nagy Júlia Petronella, Szabó Fanni A szövegeket válogatta: Demeter Endre, Gerő Márton, Hajdu Gábor, Hordósy Rita, Susánszky Pál Olvasószerkesztő: Hajdú Zita, Révész Anna Borító: Balla Csönge Tördelő: Hajdú Zita

ISBN 978-963-463-990-9 Készült a Robinco Kft. nyomdájában. Kiadja az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium 1117 Budapest, Nándorfejérvári út 13. http://tarstudkoli.tatk.elte.hu

TARTALOM: Előszó A Társtudkoli öt éve

7

Gerő Márton A Társadalomtudományi Szakkollégium megalakulása

11

Győri Lóránt Elitista emberbarátok?!? Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium első 3 éve

23

Hordósy Rita Népi Kollégiumok Országos Szövetsége Pataki Ferenc A Nékosz-legenda című könyve alapján

29

Szőcs Máté Hangyák vagy emberek? A hinek társadalma és tudása Szathmári Sándor: Kazohinia című beszámolója alapján

45

Szabó Fanni J. D. Salinger Ilyenkor harap a banánhal c. novellájának elemzése Mérei Ferenc művészetpszichológiája alapján

55

Ember Kata – Tóth Krisztina A tükör tükre Bergman-filmek Mérei Ferenc művészetlélektani elemzése alapján

67

Lőrincz Dalma Tudat és félelem Az ezredforduló jellegzetes amerikai filmjei

79

Hajdu Gábor A modern trójai faló A „fejlődés” mint a neokolonializmus eszköze

89

Hordósy Rita – Meixner Boglárka Télapó itt van… Ismeretelméleti fejtegetések a Mikulás jelenségéről

99

6

Fehér Borbála A normál tudományos kutatás és a rejtvényfejtés közötti hasonlóság elmélete

109

Mikolai Júlia Kettős teher A női szerep kettőssége: az anyaszerep és a munkaerő-piaci helytállás

115

Nagy Júlia Petronella Halál félúton – vitaelemzés Friderikusz Sándor és Lázár János szócsatája

121

Fehér Borbála – Joó Dániel – Balla Péter A káoszelmélet társadalomtudományi alkalmazhatóságának problémái Tévedések és pontatlanságok Michael Shermer A történelem káosza című művében

133

Antók Péter – Bak Anita – Győri Lóránt – Hajdu Gábor – Hordósy Rita – Mikolai Júlia Közönség és kultúrafogyasztás a Művészetek Völgyében

145

Lakatos Zsombor – Petényi Mirkó: „Nekünk szóló vallás” A bakonybéli bencés monostor és a falu kapcsolata

165

Előszó

A Társtudkoli öt éve

2003. májusban – doktoranduszként – hívtam fel Gerő Marcit, hogy nincs-e kedve egy szakkollégium szervezésébe beszállni. Ő a Szabó Ervin Könyvtár közepén állva rávágta, hogy rendben, így fogant meg az immár ötéves ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium. Az igényt és megteremtés lehetőségét négy tényező befolyásolta: Az ELTE-nek három szakkollégiuma működött, akkor már évtizedes múltra visszatekintve, de hiányzott a társadalomtudományi terület lefedése. (A pszichológia-pedagógia is hiányterület volt, de három évvel utánunk az ötödik szakkollégium megszületésével teljessé vált az ELTE szakkollégiumi kínálata.) Az egyre nagyobb létszámú évfolyamok miatt egyre több hallgatóban fogalmazódott meg az igény a graduális képzésen túl, a mellett elérhető személyesebb, intenzívebb és gyakorlatiasabb képzési formák iránt, és a Szakkollégium megalapítása egy válasz a sok közül a „tömegképzés” néven emlegetett jelenség kezelésére. A Hallgatói Önkormányzat mellett egyre inkább szükség lett egyéb közösségszervező fórumokra, és az akkori HÖK ezt felismerve, teljes erővel támogatta az új hallgatói kezdeményezést. Végül az új szakkollégium alapítása illeszkedett az Egyetem szerkezeti átalakulásának folyamatába. Május-júniusban a Kocka nevű műintézményben folytatott délutáni sörözések adták az alkalmat a szervezésre. A kezdeti beszélgetésekben rögtön világossá vált, hogy az érdeklődők – a későbbi alapítók – egyetértenek abban, hogy az új szakkollégium kutatóintézmény legyen. Olyan társadalomtudományi szakkollégium képe fogalmazódott meg, amelynek tagsága folyamatosan kutatásokban vesz részt. Egyrészt azért, hogy a kutatás folyamatát megismerjék a tagok: tanuljanak a szükségszerűen elkövethető hibákból, próbálják ki kreativitásukat s a graduális képzésben megtanultakat. Másrészt azért, hogy a kutatásokból forrást teremtsünk a Szakkolinak, mivel a hazai szakkollégiumok alulfinanszírozottak, így folyamatosan saját bevételre van szükségük. A budapesti társadalomtudományi szakkollégiumok között az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégiumának máig az a specialitása, hogy a tagság folyamatosan dolgozik társadalomtudományi kutatásokban. 7

A sok vitával lezajlott első nyári tábor után 2003. szeptember 1-jén öt alapítóval hallgatói csoportként hivatalosan megalakult a Szakkollégium. Lakatos László és Léderer Pál részvételével elindultak az étkezési kultúrát fejleszteni hivatott „gasztronómia szemináriumok” és elkezdődött a Csütörtök Esték filmklub. Fehér Márta és Csákó Mihály az alapító hallgatók által – Gerő Marci vizslájának folyamatos kekszkunyerálásával fűszerezve két nyári éjszakán – kidolgozott szakmai koncepciót segítették a gyakorlatba átültetni. Még meg sem alakult a csoport, amikor meghívtak minket, hogy vegyünk részt a London Metropolitan University, a Társadalomelméleti Kollégium és a Bercsényi Építész Kollégium közös projektjében, melynek keretében Nógrád megyében a vasúthoz kapcsolódó közösségi tereket vizsgálták a résztvevők – ki-ki a saját szakmai szemüvegén keresztül. 2004 tavaszán már a jogvédő és környezetvédő civil szervezetek kommunikációját vizsgáltuk az informatikai tárca megbízásából. A civil társadalommal kapcsolatos kutatások azóta is a Szakkoli egyik profilját jelentik. A zárótanulmány megírása közepén, júniusban az ELTE SZMSZ módosításával a Szakkollégium az Egyetem szervezeti egységévé vált, s a Nándorfehérvári úti kollégiumban megkaptuk első kilenc férőhelyünket. A hőskor igazgatóját, Fokasz Nikoszt ekkor Örkény Antal váltotta, akit három év után Bíró Judit követett a tagok választása alapján. Közben alakultak a hagyományok. Az első két évben farsangot szerveztünk, úgy tűnt, ez lesz az egyik rendezvényünk, de ennek helyét végül a már három alkalommal megrendezett őszi Szakkollégiumok Éjszakája (SZÉ) vette át: „szakmaibb”, „szakkolisabb”. A kezdetben tervezett nagy éves konferenciák helyett egy kisebb, de érdekes és családias tavaszi egydélutánost szervezünk. Folyamatos a Csütörtök Esték megrendezése, egyik héten filmklub, másik héten a meghívott vendégekkel zajló beszélgetések formájában. Hagyomány a téli tábor megrendezése, a háromlépcsős felvételi és annak didergős felvételi tábora, s a nyári közös túrák is minden évben ismétlődnek. Visszatérő rítus is, hogy a Szakkollégium ügyeiben döntő, a teljes tagságot magába foglaló Kerekasztal ülései mindig legalább kétszer annyi ideig tartanak, mint amennyit előre tervezünk. Az is tradíció már-már, hogy évente néhány tag kezdeményezésére újra és újra előkerül a „névvita”, azaz az arról szóló hosszas diskurzus, hogy mi legyen az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium neve, kiről legyen vagy ne legyen elnevezve az intézmény. A legfontosabb hagyomány azonban továbbra is az, hogy folyamatosan kutat a tagság: a Szakkollégium műhelykurzusai keretében vagy a tanárainak és seniorjainak kutatásaiban. Többek között vizsgáltuk a csepeli pedagógusok gyermekszegénységről kialakított képét, a Tilos Rádió humánerőforrását, a nemzetközi Workcare kutatásban a munkaerőpiac változásainak háztartásokra gyakorolt hatását, a Művészetek Völgye közönségének kultúrafogyasztási szokásait, a bakonybéli bencés közösség és a falu kapcsolatát, részt vettünk a genetikailag módosított szervezetek (GMO-k) szabályozásával kapcsolatos diskurzusok és a jogvédő civil szervezetek kapcsolathálóinak kutatásában. 8

Az elmúlt öt év munkája szinte észrevétlenül, de együtt járt a generációváltással. A Szakkollégium túl van az ötödik felvételi eljáráson, az alapítók és az első, második körben felvettek többsége már végzett. Az idő múlását jelzi, hogy a tisztségviselőknek már sokadik generációját választja meg a tagság. A seniorok, volt alapítók még tartanak órákat és segítik a szervezet működését, de a Szakkoli működtetése már az újak, a tavaly és idén felvettek feladata. Azoké, akik középiskolai tanulmányaikat akkor kezdték, amikor a Szakkollégiumot megalapítottuk. Nemcsak a generációváltás jelent kihívást a Szakkollégium életében: a bachelor-master képzési szerkezethez még nem sikerült alkalmazkodnia a Társtudkoli képzései struktúrájának. Fontos lépés az intézményesülés, mivel a hőskorszak tíz-húsz hallgatója helyet a Szakkollégium ma már ötvenfős intézmény, amely szervezettebb működést igényel, s az sem tagadható el, hogy a Szakkoli működtetése, a szervezési feladatok sokszor a szakmai munka rovására láthatók el. S nem lehet elhallgatni azt sem, hogy javítani kell az outputok előállításának hatékonyságán is, hisz a jelen kötetben megtalálható írások mellett még ugyanennyi maradt kéziratban. Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium – minden nehézség ellenére – létezik, fél évtizede folyamatosan működik, példa lehet más hasonló kezdeményezések számára. Az egyéni részvételre, a demokrácia, a nyilvánosság és a felelősség elveire épülve kialakítható egy olyan intézmény, amely közösségileg és szakmailag is fontos szerepet játszik tagjai életében, amely nem az egyéni karrier-modellek útját járja, hanem inspiratív tudományos párbeszédre és eszmecserére alkalmas állandó fórumot teremt. Öt éve alapítottuk, és azóta fenntartjuk: a nulláról felépítve, döntően saját forrásból – kutatásokból, pályázatokból –, valamint a tagok, a tanárok, a Társadalomtudományi Kar munkatársai és más segítők önkéntes munkájára és folyamatos áldozathozatalára alapozva, akik olyan sokan voltak és vannak, hogy lehetetlen lenne felsorolni, ki mindenkinek tartozunk hálával azért, hogy a szakkollégiumunk létrejöhetett és fennmaradhatott. „Jó mulattság, férfi és női munka volt”. Fonyó Attila

9

SZAKKOLLÉGIUMI TARTOTTAK:

A SZAKKOLLÉGIUM TAGJAI:

Ágoston Andrea Antal Tibor Bak Anita Balla Csönge Belényi Dániel Békási Balázs Béni Rita Birtha Magdolna Bíró Ibolya Andrea Czegő Tünde Dajka Máté Demeter Endre Donáth Anna Dulics Éva Ember Kata Fehér Borbála Fejős Anna Fonyó Attila Gerő Márton Girasek Edmond Győri Lóránt Gyulai Zsófia Hajdu Gábor Hausladen Dániel Heiter György Hordósy Rita Ignácz Zsófia Jancsics Dávid Katona Emese Kengyel Judit Gabriella Király Emma Kiss Kelemen Kiss Mónika Komáromy Gergely Kovács Adrienn

10

Körmendi Zsófia Lakatos Zsombor Lippényi Zoltán Lorántfy Andrea Lőrincz Dalma Marton Anikó Meixner Boglárka Mészáros Gábor Micsinai István Mikolai Júlia Misetics Bálint Mittich Boglárka Nagy Júlia Petronella Nagy Klaudia Nagy Petra Nyári Dorina Petényi Mirkó Polyák Emese Siró Viktória Somi Gábor Susánszky Pál Szabadkai Bálint Szabó Fanni Szekeres Judit Szente Thomas Szőcs Máté Tóth Dávid Tóth Krisztina Tóth Sándor Tucker Dávid Varga Éva Flóra Vasas Anna Luca Vida Blanka Zeöld Zsombor

KURZUST

Bajnai László Barna Ildikó Békés Vera Bíró Judit Csákó Mihály Faragó Klára Fehér Márta Fleck Gábor Fokasz Nikosz Hargitai Dávid Horváth László Kovács Éva Kutrovácz Gábor Léderer Pál Örkény Antal Rácz András Sik Endre Szekeres Szidónia Váradi László Zemplén Gábor

Gerő Márton A Társadalomtudományi Szakkollégium megalakulása1

2003 májusában az ELTE Társadalomtudományi Karán szakkollégium szervezésébe kezdtünk. Sok „vád” ért bennünket, hogy baráti társaságként, „kívülállókat” kirekesztve hoztuk létre azt a hallgatói kört, amely a Szakkollégium induló tagságát adta. Bár makacsul tagadtuk – és hittük –, hogy erről szó sincs, tény, hogy a kezdeti évfolyam szinte kizárólag szociológushallgatókból állt.2 Ez kétségkívül azt a látszatot kelthette, hogy itt tudatosan egy szociológusoknak szóló vagy egy baráti társaságból kialakuló szakkollégiumról van szó. Az alakulás után két évvel úgy gondoltam, érdemes lenne társadalomtudományi eszközökkel utánajárni annak, mi okozhatta a szociológushallgatók túlsúlyát, hogyan folyt le az alakulás és rekrutáció folyamata. Mindezt elsősorban azon keresztül tudtam megvizsgálni, hogy milyen forrásokból értesültek a hallgatók a kezdeményezésről, valamint milyen volt az érdeklődők és az alapítói körbe bekerülők szak és évfolyam szerinti összetétele. A következő elemzés tehát kifejezetten az alakulás 161 napos időszakáról szól, melynek kezdőpontja az alapítás ötletének megfogalmazása – amennyire ez pontosan meghatározható –, végpontja pedig az „első évfolyam” létrejötte: az alapításban részt vevő hallgatók kiválasztásának lezárása. Az elemzés alapját az alakulásról fennmaradt dokumentumok képezik, legfőképpen a küldött és beérkezett e-mailek, továbbá a tagokkal folytatott beszélgetések, valamint saját emlékeim. A legnagyobb szerepet a leginkább objektív tényezőnek számító dokumentumok és e-mailek elemzése kapja. Ez alapján tudom a történések pontos napját, a személyesen megszólított hallgatókat, az információ áramlásának útját azonosítani és a létszámot megállapítani. Az elemzés végén összegzem azt a néhány jellegzetességet, melyek akár tanulságként is szolgálhatnak más önszerveződő kezdeményezések számára. A dolgozat első verziója a 2004-2005-ös tanévben egy szakkollégiumi kurzus produktumaként készült el, melyet e kiadvány kedvéért dolgoztam át. 2 Az alapításban részt vett néhány szociálpolitikus-hallgató, azonban az első év folyamán ők is kiváltak. 1

11

Az alakulás rövid története Az alakulás 161 napját három nagyobb szakaszra lehet bontani. 1. Az ötlet megfogalmazódásának és érlelődésének szakasza A szakasz kezdetéül 2003. április 17-ét jelöltem meg. A Magyar Narancs e napi számában megjelent egy cikk a szakkollégiumokról, melyben említés történt a szerveződő Jászi Oszkár Társadalomtudományi Szakkollégiumról3. A végpont május vége (25-e körül; 40. nap): egy beszélgetés, amely egy PhD-hallgató – Fonyó Attila, aki az említett cikk szerzője is egyben – és két másodéves szociológushallgató4 között zajlott le. A tényleges szervezés e május végi beszélgetés nyomán indult el, az egyik másodéves hallgató által. E szakasz végére tehát három főre emelkedett a kezdeményezés iránt érdeklődők száma; őket a továbbiakban szervezőknek fogom nevezni. 2. A beindulás és növekedés szakasza Az első szakaszt lezáró beszélgetés után indult a toborzás időszaka, melynek végpontja július 14-e, a 89. nap volt. Ez a szakasz az ötlet elterjedésének (terjesztésének) időszaka volt, amely az első évfolyam verbuválására szolgált. A rekrutációs bázis elsősorban a frissen alakult Társadalomtudományi Kar hallgatósága lett volna: a volt Szociológiai Intézet és a korábban a Bölcsészettudományi Karhoz tartozó politikaelmélet, valamint a kulturális antropológia szakok hallgatói. E majd’ két hónap során értesítettük az általunk elérhető hallgatók körét az alapítás ötletéről. A terv az volt, hogy körülbelül húsz hallgatóval indítjuk el a szakkollégium első évfolyamát, azonban a toborzás „túl jól sikerült”; ennél jóval többen érdeklődtek a kezdeményezés iránt. Mivel a húszfős határt mindenki – a később csatlakozók is – elfogadta, ezért egyre dominánsabb lett a kiválasztás mechanizmusának kérdése. A kiválasztási mechanizmus kialakítása során a legnagyobb nehézségek abból adódtak, hogy még nem emelkedtek ki olyan tekintélyszemélyek, és nem alakultak ki olyan mechanizmusok sem, amelyek legitimálni tudták volna a folyamatot. Ezért úgy döntöttünk, immár közösen, hogy a jelentkezésnek szabunk egy határidőt, majd különböző típusú teljesítéshez kötjük a folyamatban való további részvételt. Így a jelentkezést a 89. napon zártuk le azzal, hogy minden érdeklődő döntse el, valóban részt akar-e venni, és ezt nyilvánítsa ki egy bemutatkozó e-mail elküldésével a közös levelezőlistára. 3. A lemorzsolódás szakasza Ebben a szakaszban „válogatódott ki” az a tizenhét hallgató, akikkel végül 3 A későbbiekben említek egy hasonló (Jászi Oszkár neve alatt futó) kezdeményezést az Állam és Jogtudományi Karon. Ez a cikk, illetve említés azonban a mi – később ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium néven megalakult – szakkollégiumunkra vonatkozott. 4 Mittich Boglárka és Gerő Márton

12

elindult az első tanév. Ebben az időszakban már nem adtuk meg a csatlakozás lehetőségét új embereknek. A kiválasztás a szakasz közepén, augusztusban egy nyári táborban történt, melyen részt kellett venni, és bizonyos feladatok előzetes felkészülést igényeltek. Aki nem tudott eljönni, annak írásban kellett leadnia ugyanazt a feladatot, amit a többiek szóban a helyszínen teljesítettek. A koncepcióban szerepelt, hogy amennyiben a tábor végén is húsz főnél többen maradunk, megválasztunk egy döntőbizottságot, amely kiválasztja az alapítókat, de erre már nem került sor: tizenhét érdeklődő maradt. A szakasz végének 2003. szeptember 24-ét tekintem: ekkor közölte egy külföldről hazatérő hallgató, hogy nem vesz részt a munkában. A szakkollégium iránt érdeklődők számának alakulása Az 1. ábra a teljes 161 nap alakulását mutatja be. A három szakasz – érlelődésnövekedés-lemorzsolódás – jól elkülönül. Az érlelődés és a növekedés szakaszaiban az érdeklődők száma logisztikus görbét ír le, ám a növekedési szakasz végén látható erős törés már a jelentkezések lezárásának köszönhető. A fő kérdés az, hogy az alapítók körének szak szerinti homogenitását előidéző szelekció mely szakaszban állt elő. Az első szakaszban az elindulás feltételeit és körülményeit ismertetem, a második szakasz kapcsán pedig a növekedés, terjedés folyamatát. Mivel a harmadik szakaszban már nem volt lehetséges a csatlakozás, sőt a szelekciós törekvés dominált, így e fejezetben az utolsó szakasszal nem foglalkozom. Az utolsó szakaszban történt lemorzsolódást a tanulmány utolsó fejezete mutatja be. 1. ÁBRA A SZAKKOLLÉGIUM IRÁNT ÉRDEKLŐDŐK SZÁMÁNAK ALAKULÁSA

1. Az ötlet érlelődése Az első szakaszban a kezdeményezés még csak gondolat formájában létezett. Ahhoz, hogy az elképzelés megvalósítható legyen, a következő feltételeknek kellett teljesülniük: 13

a)

b)

c) d)

Az ötletgazdának el kellett mondania az ötletét néhány, szerinte érdeklődő embernek. Körülbelül öt-hat hallgató tudott az elképzelésről. Fontos volt a személyes megkeresés, ők első kézből, közvetlenül az ötletgazdától értesültek a szakkollégium alapításának tervéről. Az ötletgazda személyének hitelesnek, az ötletnek megvalósíthatónak kellett tűnnie. Ezt a tekintélyt valószínűleg három tényező biztosította: az illető PhD-hallgató volt, elsőéveseket tanított, valamint a közösségi életben is jelentős szerepet vállalt. A konkrét szervezőmunka és toborzás elindításában az is segített, hogy a szakasz végét jelentő beszélgetésen konkrét feladatok hangzottak el. Kellett legalább egy a hallgatók közül, aki szervezővé válik: elvállalja a szerepet, valóban képes időt és energiát szánni a munkára. Szükségesek voltak a megvalósíthatóság érzetét erősítő külső feltételek: a kedvező vagy annak tűnő környezet. 1) Ebben az időszakban alakult meg az ELTE Társadalomtudományi Kara. A szervezők azt gondolták, az átalakulások szelében szakkollégiumot is könnyebb alakítani. A „Miért pont most?” kérdésre legalábbis ez a válasz érkezett leggyakrabban. 2) A szervezők úgy tudták, hogy már évekkel ezelőtt az Egyetemi Tanács megalapított egy Jászi Oszkár nevét viselő társadalomtudományi szakkollégiumot, tehát a jogi forma létezik, mindössze fel kell tölteni tartalommal. Ez jelentős adminisztratív könnyebbséget ígért. Bár később az első feltételezés nem bizonyult igazolhatónak5, és a Jászi Oszkár Szakkollégiumot – bár létezett az Ajtósi Dürer sori Kollégiumban – az Egyetemi Tanács nem alapította meg, e „tévhitek” mégis jelentősen hozzájárultak a megvalósítás elindulásához.

2. A beindulás és növekedés A második szakaszt két részre oszthatjuk. Az első, június 9-ig (54. nap) tartó időszakban a szervezők által személyesen „meghívott”, tájékoztatott hallgatók értesültek az elképzelésről. Június 2-án (47. nap) csatlakozott tíz, az Állam- és Jogtudományi Karon tanuló politológushallgató, akik saját Karukon már próbálkoztak szakkollégium alapítással – szintén Jászi Oszkár névvel –, és az áprilisi cikk nyomán jelentkeztek az ötletgazdánál. Nem mellékes, hogy: • a cikk írója egyiküket már korábban is ismerte, • ekkor még úgy terveztük, Jászi Oszkár nevét vesszük fel. Ez az elképzelés még azután is tartotta magát egy darabig, miután kiderült, hogy hivatalosan nem létezett ilyen nevű szakkollégium az ELTE-n. Június 9-én a szociológus és szociális szakos hallgatók különböző levelezőlistáin A Szakkollégium informálisan működött egy teljes tanéven keresztül. Az Egyetemi Tanács végül 2004. június 28-án alapította meg. A Nándorfejérvári úti Kollégiumban 2004. szeptemberétől kaptunk kollégiumi helyeket. Igaz, nem tudhatjuk, hogy meddig tartott volna a folyamat, ha nem alakul meg a Kar. 5

14

tettük közzé a kezdeményezést, és az erre reagáló hallgatók kerültek be a későbbi információs körbe, kerültek fel a másnap létrehozott levelezőlistára. Ebben a szakaszban fellelhető volt egy „belső” és egy „külső” kör. A levelezőlistákra felkerülő anyagok, információk egy részét a belső kör előbb látta, véleményeket fűzhetett hozzá, megvitathatta, mielőtt azok a listára felkerültek. A belső kör a kezdetben személyesen megkeresett hallgatókból állt. 2. ÁBRA A SZAKKOLLÉGIUM IRÁNT ÉRDEKLŐDŐK SZÁMÁNAK ALAKULÁSA JÚLIUS 14-IG

A növekedéssel kapcsolatban az adatok vizsgálata előtt azt feltételeztem, hogy a listákon való közzététel jelentős változást idézett elő a növekedés ütemében, így a görbe meredekebbé vált. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a politológushallgatók 47. napi együttes csatlakozása által okozott megugrás után is visszatért egy szabályos logisztikus görbéhez, tehát az érdeklődők számának gyarapodási üteme nem változott meg a nyitás által. 3. ÁBRA A SZAKKOLLÉGIUM IRÁNT ÉRDEKLŐDŐK SZÁMÁNAK ALAKULÁSA JÚNIUS 26-IG

15

Az egyetlen „zavart” a 68. nap eseményei okozták a növekedés ütemében. Ekkor az ÁJK-s politológushallgatók egy kivételével kollektíven kivonultak a kezdeményezésből. A 3. ábrán látszik, hogy addig a növekedés valóban töretlen volt, logisztikus pályát követett. A 2. ábrát szemügyre véve a 92. nappal bezárólag6 egy lecsengő logisztikus tendenciát találunk, ami valamilyen hálózati folyamatokat sejtet. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a politológushallgatók kiesése után a növekedés újra beindult, azonban ennek a jelentkezések mesterséges lezárása véget vetett. A logisztikus trend csupán arra enged következtetni, hogy egy adott kezdeményezéshez való csatlakozásban valószínűleg szerepet játszottak a rendelkezésre álló információs hálózatok. A görbe ellaposodása alapján úgy tűnik, mintha az érdeklődők száma elérte volna lehetséges plafonját. Ahhoz azonban, hogy a terjedés valós mértékéről kaphassunk információt, az annak elvileg kereteket adó „teret” is fel kell térképeznünk, azaz meg kell határoznunk a populációt, melyben ez a terjedés végbement. Azért is fontos ez, mert a szervezőknek – ahogy korábban említettem – meghatározott célcsoportjuk volt. A populációt legtágabb értelemben az ELTE Társadalomtudományi Kar nappali tagozatos hallgatói körében határozhatjuk meg. Azonban azt láttuk, hogy az érdeklődők létszáma maximálisan 43 fő volt az adott időszakban, azaz olyan kevés, hogy nem érdemes egy körülbelül 2000 fős sokaságban vizsgálni a terjedés mutatóit. A ténylegesen elérhető kör valószínűleg ennél jóval szűkebb lehetett. A Társadalomtudományi Kar hallgatói bázisát ismerve a populációt szakok és szakokon belüli évfolyamok szerint érdemes bontani. Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy mivel új karról volt szó, melynek szakjai addig a Bölcsészettudományi Kar és a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar részei voltak, területben pedig viszonylag nagy távolságra helyezkedtek el egymástól, eleve érdemes négy csoportot képezni szakok és szakcsoportok szerint. Az egyetlen szakcsoport a korábbi Szociológiai Intézet három szakja: a szociológia, szociálpolitika és egyetemi szociális munka volt. Ezek az ELTE lágymányosi épületében kaptak helyet. E szakcsoport azért tekinthető egy csoportnak a négy közül, mert a hallgatók között az első évfolyam mindhárom, illetve az 1-3. évfolyamos szociálpolitika és szociális munka szakos hallgatóinak közös órái és a Hallgatói Önkormányzat (akkor még Hallgatói Tanács), illetve a köré szerveződő hallgatók is átjárást biztosítottak. Önálló csoportot képzett a politológia szak, melynek székhelye ekkor még a Múzeum körúton, a harmadik csoportot képező kulturális antropológia szakkal együtt volt. A negyedik csoport a főiskolai szociális munkás szak, az Ecseri útnál lévő épületben. A négy csoport között némi átjárást az újonnan megalakuló ELTE TárEzen a napon vettük le a listáról azokat, akik nem küldtek bemutatkozót, vagy úgy nyilatkoztak, hogy nem kívánnak részt venni a munkában. A határidő a 89. nap volt.

6

16

sadalomtudományi Kari Hallgatói Önkormányzat biztosított, melybe mind a négy csoport delegált képviselőket. Időszakunkban azonban ezek a kapcsolatok még igen gyengék voltak, mivel a Kar szeptember elsejével alakult, így a Hallgatói Önkormányzat is szerveződött még. Amint később látni fogjuk, valamilyen módon e szakok mindegyikéről megkerestünk hallgatókat, de a megkeresettek megoszlása szakonként igen eltérő volt. 1. TÁBLÁZAT A SZEMÉLYESEN MEGKERESETTEK SZÁMA SZAKOK SZERINT

Szak

Létszám

Szociológia*

21

Szociálpolitika

5

Egyetemi szociális munka

1

Főiskolai szociális munka

1

Politikaelmélet

3

Kulturális Antropológia

11

ÁJK Politológia

11

* AZ ÖTLETGAZDÁVAL EGYÜTT

Bár az elsődleges célcsoportot a Társadalomtudományi Kar hallgatói képezték, de egy darabig szintén figyelemmel kísérték a kezdeményezést a már korábban említett, az ÁJK-n tanuló politológushallgatók is. Ők egymást hozták – és később többnyire egymást is vitték el. Összesen tizenegyen voltak, amikor megkerestük őket, de csak tízen vettek részt a folyamatban. A Társadalomtudományi Karról megkeresettek fele volt szociológushallgató, 69 százaléka pedig a korábbi Szociológiai Intézet hallgatója. Ezután a levelezőlistákon történő terjesztés már csak szociológusokat, illetve kisebb számban szociálpolitikus- és egyetemi szociálismunkás-hallgatókat érintett. A három levelezőlista az elsőévesek listája (melyre mindhárom szak gólyái feliratkoztak), a másodéves szociológushallgatóké és egy közös lista volt. Az elsőn körülbelül 140, a másodikon 69, a harmadikon 46 új diák kaphatott hírt a kezdeményezésről. A három szak ilyen mértékű megszólítottságának oka az lehetett, hogy mi, a szervezők mindhárman szociológushallgatók voltunk. Karon belüli kapcsolataink ezen a területen voltak a legerősebbek és legszámosabbak. A személyesen megkeresett szociológushallgatók között a másodévesek aránya 71 százalékot tett ki. Ez az összes kari megkeresettnek több mint 35 százaléka. De tovább vizsgálhatjuk a kérdést: nézzük meg, hány visszajelzés érkezett a különböző szakokról. 17

2. TÁBLÁZAT A VISSZAJELZŐK SZÁMA SZAKOK SZERINT

Szak

Létszám

Szociológia*

30

Szociálpolitika

4

Egyetemi szociális munka

1

Főiskolai szociális munka

1

Politikaelmélet

1

Kulturális Antropológia

3

ÁJK politológia

10

* AZ ÖTLETGAZDÁVAL EGYÜTT

A harminc szociológushallgatóból nyolc elsőéves, tizenhat másodéves, egy harmadéves, három negyedéves, egy ötödéves és két PhD-hallgató volt. Tehát az első- és másodéves hallgatók jeleztek vissza leginkább, ami két okkal magyarázható. Egyrészt őket sikerült nagyobb tömegben elérni a listákon keresztül; másrészt a másodévesek a személyesen megkeresettek között is nagyobb számban voltak. Harmadrészt egy induló szakkollégium az ő számukra adhatott a leginkább perspektívát. Figyelemreméltó, hogy kétszer annyi másodéves jelzett vissza, mint elsőéves, holott az elsőévesek körülbelül 35 százalékkal többen voltak abban az évben. Később a szociológus, szociálpolitikus és egyetemi szociális munkás szakosok kivételével mindenki kilépett a kezdeményezésből, így úgy látszik, a terjedés csak ezeken a szakokon folytatódott. Ez egyben azt is jelentheti, hogy fogékony populációként ezeket a szakokat érdemes számításba vennünk. Ezek összlétszáma számításaim szerint hétszáz fő körüli volt a 2002/2003-as tanévben. 4. ÁBRA AZ ÉRTESÍTETTEK ÉS AZ ÉRDEKLŐDŐK SZÁMÁNAK ALAKULÁSA JÚNIUS 26-IG

MEGJEGYZÉS: SIMA KÖR: ÉRDEKLŐDŐK SZÁMA; KERESZTTEL ÁTHÚZOTT KÖR: ÉRTESÍTETTEK SZÁMA 18

A 4. ábrán az érdeklődők és az értesítettek számának alakulását láthatjuk. Ez még mindig nem a teljes populáció, hanem csak azok, akiket személyesen vagy a listákon keresztül megkerestünk, ami összesen háromszázhúsz főt jelent. Látható, hogy a két folyamat az 54. napig együtt haladt, amikor is a levelezőlistákon való közzététellel hirtelen megugrott a megkeresettek száma. Az ábráról leolvasható, hogy az értesítettek számának megugrását alig-alig követte az érdeklődők jelentkezései számának növekedése, ami jelzi a személyes és személytelen megkeresés hatékonysága közötti különbséget. Míg a megszólítottak száma több mint tizennégyszeresére, addig a jelentkezőké csupán mintegy kétszeresére emelkedett. Úgy tűnik, hogy csupán azokkal a tendenciákkal megközelítve a kezdeményezés alakulását, hogy hány embert hogyan kerestünk meg, önmagában nem találunk magyarázatot arra, miért alakult ki az alapító évfolyam homogén összetétele, hiszen az érdeklődők számának, valamint szak és évfolyam szerinti megoszlásának az értesítettek számához hasonlóan kellett volna alakulnia. Az eddigiekből az is kitűnik, hogy a személyes megkeresés kulcsfontosságú lehet ebben a folyamatban. Személyes közlés vagy kapcsolat Elsőként a kezdeményezés hírének terjedési irányait próbálom meg ábrázolni a különböző szakos hallgatók között aszerint, hogy melyik szervező kinek szólt (akár neki címzett e-mailben, akár telefonon, akár személyesen). Az ábrán csak azokat tüntetem fel, akik pozitívan reagáltak a megkeresésre. A hálózati terjedés modellezésének egyszerűsítéséhez a csatlakozókat szakok szerint jelölöm. Az azonos szakról és évfolyamról származókat egymás mellett, csoportosan ábrázolom. Három középpontot láthatunk (telített kör), a három szervezőt. Egyik Fonyó Attila, a kezdeményezés tulajdonképpeni elindítója, aki szociális-, szociológus-, politológus- és antropológushallgatóknak egyaránt szólt a kezdeményezésről. 5.ÁBRA A SZEMÉLYES MEGKERESÉSRE VISSZAJELZŐK

19

A másik két központ mi, a két másodéves szervező vagyunk. Ahogy látszik az általunk személyesen megszólítottak körében a szociológushallgatók vannak többségben. A jogi kar politológushallgatói elsőként az ötletgazdát keresték meg, de a részletekről az egyik másodéves szervező (e sorok írója) tájékoztatta őket. Az ötletgazda ez esetben is a közvetítő szerepét játszotta, ahogy a közösen megkeresett kulturálisantropológus-hallgató esetében is. Az ábrán kilencfős csoportban ábrázolt szociológushallgatók mindannyian másodévesek, közöttük két közösen megkeresett hallgató volt. A másik másodéves hallgató egy elsőéves és két felsőéves szociológus-, illetve egy főiskolai szociálismunkáshallgatót keresett meg. Az ábrán jól látszik, hogy a kezdeményezés híre a három középpont által elsőként megkeresettek között talált pozitív visszajelzésre, ennél tovább akkor még nem jutott. Az ábrán negyven érdeklődő szerepel, tehát a levelezőlistákról alig-alig érkeztek új szereplők. Csak az ÁJK politológushallgatók csoportja és a szociális szakos hallgatók esetében történt meg, hogy olyanok csatlakoztak be, akik nem közvetlenül a szervezőktől értesültek a kezdeményezésről.7 6. ÁBRA A BENTMARADÓK

Ahogy a 6. ábrán is látszik, a szociológus- és szociális szakos hallgatók kivételével minden más szak képviselői „kiszálltak” a kezdeményezésből. A listára bejelentkezők közül két harmadéves és két másodéves szociológushallgató maradt meg. A négy, listáról érkező hallgató esetében sincs arról szó, hogy csak úgy az utcáról estek volna be, mindannyian ismerték a levelet küldő hallgatót. Természetesen mi, akkori másodévesek, már ismertük a többi csatlakozó másodéves hallgatót is, ugyanígy a két elsőéves is többeket ismert már. A két szociálpolitika szakos hallgató, akik itt már egy másik szociálpolitikuson keresztül értesültek, szintén ismertek másokat is. 7

20

Az ábra nem jelzi az időbeliséget, azaz azt, hogy ki mennyi idő elteltével jelzett vissza.

3. TÁBLÁZAT AZ ALAPÍTÓK SZÁMA SZAK ÉS ÉVFOLYAM SZERINT8

Szak és évfolyam

Létszám

Szociológia 1. év

3

Szociológia 2. év

6

Szociológia 3. év

1

Szociológia 4. év

1

Szociológia 5. év

1

Szociológia PhD

1

Szociálpolitika 2. év

3

Egyetemi szociális munka 2. év

1

Tehát arra a megállapításra juthatunk, hogy nincs olyan a belépők között, aki ne ismerte volna a három központi személy legalább valamelyikét (az általános az volt, hogy többet is) és a belépők közül legalább még egy embert. (Általában a résztvevők többségét mindenki ismerte valahonnét.) Azonban ez korántsem jelenti azt, hogy már kezdetben mindenki mindenkit ismert, illetve hogy az alapítók már korábban baráti társaságként működtek volna. Következő lépésben a már említett, kezdetben is meglévő kapcsolatok erősségét érdemes megvizsgálni. Azt mondhatjuk, hogy a három központi személy mindegyike egy erősebb kötésű, barátinak nevezhető kapcsolatát tudta a szakkollégiumba behozni, míg a többiekkel való kapcsolatuk leginkább az egyetemi és az ahhoz kapcsolódó tevékenységekre vagy azok egy részére korlátozódott.9 A bennmaradók egyöntetű vélekedése is az volt – legalábbis a beszélgetéseinkből ez derült ki –, hogy ez nem egy baráti társaság volt. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy az alakuló szakkollégium már kezdetben baráti társaság, létező csoport lett volna. Mindezek után úgy tűnik, nem a személyes megkeresés, hanem a mögötte már létező kapcsolat volt kulcsfontosságú a kezdeményezés terjedésében, hiszen csak azok tudtak tartósan bennmaradni, akikkel már korábban is fennállt valamilyen kapcsolata a három központi személynek. Úgy tűnik, a már kezdetben létező személyes kapcsolat szükséges, de nem elégséges feltétel volt ahhoz, hogy valaki végül kitartson a szakkollégium-alapítás mellett; ennél többre volt szükség. Ez a többlet valószínűleg a tudományos érdeklődés, az egyetemi tanulmányokkal való elégedetlenség, a közösség hiánya, illetve az iránta való vágyakozás, vagy Minden esetben a folyamat kezdetekor fennálló évfolyam szerint. A kiválogatódás végén már eggyel magasabb évfolyamba jártak mindannyian. 9 Nekem például egyetlen olyan évfolyamtársamat sikerült bevonnom, akivel az évfolyamtársinál már korábban is erősebb kapcsolatom volt. A többiek évfolyamtársak vagy például a gólyatábori csoportom tagjai voltak, akikkel az egyetemen kívül szinte soha nem találkoztam. 8

21

ezek valamilyen elegye lehetett. A személyes kapcsolat feltehetően a hitelesség és megvalósíthatóság szempontjából bizonyult fontosnak. Az érdeklődők részben azért figyeltek fel a kezdeményezésre, mert ismerték valamely szervezőt, és hitelesnek, megvalósíthatónak tűnt az alapítási törekvés, zömében azonban baráti kapcsolatoknál jóval gyengébb ismeretségek voltak ezek. Jellegzetességek Összefoglalásul a folyamat néhány olyan jellegzetességét szeretném kiemelni, amelyek más önszerveződő kezdeményezéseknél is fontos szerepet játszhatnak. 1. Nem eszméről, hírről, hanem egy konkrét megvalósítandó, hosszú távú tervről volt szó. Ez azt jelenti: a sikert nem az elterjedés, hanem a folyamatos működés jelentette. Az alapítás időszakában erre még csupán reményünk volt, bizonyosak nem lehettünk benne. 2. A kezdeményezéshez való toborzás elsősorban személyes kapcsolatokon keresztül történt. A nem személyes toborzás alacsony hatásfokúnak bizonyult. 3. Csak olyanok maradtak a kezdeményezés tagjai, akiknek már a kezdetnél személyes kapcsolatuk volt több szereplővel. 4. A szereplők, résztvevők megtartásában fontos szerepet játszott az eleve létező kapcsolati háló. Magyarán a csoportba való bekerülést és integrációt is részben ez a kapcsolati háló biztosította. 5. A kezdeményezésben való bennmaradáshoz nem volt elég a személyes kapcsolat, plusz motiváció is szükséges volt hozzá. A felsorolt öt jellegzetesség egyik, a bevezetőben említett „elméletet” sem támasztja alá. Bár a kapcsolatok igen fontosnak számítottak az alakulásban és toborzásban, önmagában a barátság nem bizonyult elegendőnek egy szervezet létrehozása érdekében kifejtett munka megalapozásához. A részvételről szóló döntés fontos eleme lehetett a többi személy hitelességének megítélése, de a szerveződés céljai iránti elkötelezettség ebben az esetben nem volt helyettesíthető pusztán kapcsolatokkal.

22

Győri Lóránt Elitista emberbarátok?!?

Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium első 3 éve

Már sok írás megjelent a szakkollégiumok funkciójáról, céljairól és történetükről. Ez a kutatás a tagok szemszögéből közelíti meg a problémát. Vajon az ő életükben milyen szerepet tölthet be egy ilyen szerveződés, milyen motivációkkal és igényekkel vállalnak egy ilyen – valljuk be, a mai egyetemista élettől markánsan különböző – (kis)közösségi működést? Elméleti fogódzók A szociológiai szakirodalom megállapítása szerint a magyarországi ifjú korosztálynak a társadalmi struktúrában és kultúrában elfoglalt helye és szerepe alapvető változásokon ment keresztül – követve a nyugati társadalmi folyamatokat – a társadalmi reprodukció gyökeres átalakulásának köszönhetően. Létrejött a korábban nem létezett társadalmi, gazdasági és kulturális „professzionális ifjúsági státusz”, amelynek felső határa már a 40-es korosztály felé kezdett tolódni (posztadoleszcencia). Az ifjúsági (korábban szub-) kultúra mára a kulturális fősodorba került, a fogyasztói társadalom és a szórakoztatóipar működése intézményesített módon szolgálja ki az ifjúsági kultúrát, s évezredes hagyományokat áttörve mintaadói helyzetbe emelte azt (Gábor, 2000). A mai fiatalok státusza – mintaadó jellege ellenére – számos tekintetben feszültséggel terhelt. Egyrészről a meghosszabbodott ifjúsági életszakasz elvesztette korábbi egyirányúságát; az ifjúság számos egyenrangú szerep és legitim élethelyzet közül választhat, sőt ezeket a döntéseket egyre korábban kell meghoznia. A kulturális tőke strukturális és munkaszervezeti jelentőségének emelkedése az életszínvonal növekedésével (mely lehetővé tette, hogy tömegessé váljon a tanulás) és az egyének közötti szinte mindenütt megfigyelhető verseny eredményeképp egyetlen társadalmi csoport sem lehet biztos a tudásmonopólium kizárólagos birtoklásában (Bourdieu, 2002). A tudás megszerzéséért folytatott verseny tehát egyre fiatalabb életkorban kezdődik el, miközben a tudás maga egyre kevésbé garantálja a munkarendben elfoglalt helyet és jövedelmet (Kohli, 1985). 23

A fogyasztói társadalom és a munka világa ugyanakkor antagonisztikus ellentétben áll egymással a fiatal korosztályt tekintve: egyfajta fogyasztói „nagykorúság” és foglalkoztatottsági „kiskorúság” áll egymással szemben. A modern társadalom kínálta és követelte individualizmus immár közvetlen szocializációs programja az ifjúságnak, s olyan mintákat, gondolkodásmódot és életvezetést (belső teljesítményigény, hosszú távú tervezés, verseny) állít a középpontba, melynek alapját a megváltozott társadalmi és egyéni időkezelés képezi (Kohli, 1985). A munka világának hármas időbeli felosztása (fiatalkor, aktív kor, nyugalmi kor) köré szerveződő „standard életút” modell az egyéni élet fiatalkori biografizálódásának igényét jelenti, ugyanakkor ez teremt lehetőséget egy ellentétes folyamat kibontakozására. A fenti követelményeknek való megfelelés személyes választások sorozatát hívja elő, ezáltal az életutak differenciálódásának is a kiindulópontja a mai fiatalság számára. Kérdés és hipotézis Az általam 2005-ben készített vizsgálat1 során arra a kérdésre kerestem a választ, hogy mit nyújt ma egy felsőoktatási intézményesített kortárscsoport, a Társadalomtudományi Szakkollégium a tagjainak, különös tekintettel a szakkollégium sajátos helyzetére. A szakkollégium ugyanis átmenetet látszik képezni a primer és szekunder csoportok között, amennyiben létszámánál fogva (a kutatás időpontjában 28 fő) lehetővé teszi a «face-to-face», intimebb kapcsolatokat, azonban olyan intézményesített szervezete és működésmódja, külső célja van, amely differenciáltság inkább a szekunder csoporthoz közelíti. Lehetséges azonban, hogy valójában a Vitányi Iván (1995) által leírt tercier, harmadfokú közösségről van szó, „amelyben az autonóm egyének tudatosan szerveződnek magasabb típusú közösséggé, a közösen vállalt értékek alapján”. Előzetes hipotézisem az volt, hogy a tagok életpálya-elképzelése és közösségi szerepvállalásuk között meghatározott összefüggés van. Valószínűsítettem, hogy azok számára fontosabb a szakkollégium nyújtotta intézményes keret és egy kisközösség szorosabb kontrollja, akik ifjúsági léthelyzetüket bizonytalannak, életpályájukat kevésbé koherensnek érzékelik; úgy véltem, hogy náluk a kollégium közösségi funkciója hangsúlyosabb. A másik habitustípusba tartozókról azt gondoltam, hogy eléggé tisztán látják élet- és szakmai pályájukat, világosan megfogalmazott céljaik vannak, melyekhez a szakkollégium inkább mint szakmai fejlődési lehetőség illeszkedik. Az is kérdés volt számomra, hogy a szakkollégium mennyire képes egy önálló ifjúsági kultúra megteremtésére, vagyis mennyire konform a „felnőttek világával”. E kérdésben kiindulási alapként Gábor Kálmán Az ifjúsági kultúra és a fiatalok társadalmi orientációs mintái című tanulmányát használtam, amely a német és a magyar ifjúsági kultúrát hasonlította össze a nyolcvanas évek 1

24

A vizsgálatot Somlai Péter tanár úr „Fiatal nemzedék” kutatószemináriumának apropóján készítettem.

közepén. Fő megállapítása az volt, hogy a német fiataloknál két ellentétes orientációs minta különült el. Egyrészről az individualisztikus, felnőtt értékvilágot elutasító és kritizáló, a hasonló korúak csoportjaihoz inkább kötődő, „humán” iskolai kultúrából származó minta. Másrészről a természettudományos iskolával társítható, tradicionális életcélokat, a felnőtt világhoz hasonló csoportstílusokat preferáló gondolkodásmód. Ezzel szemben az akkori magyar fiataloknál a konformizmus és alkalmazkodás, illetve az elidegenedés és individualizmus kettőssége gyengébben jelent meg. Ez alól kivételt csak az egyetemista fiatalok képeztek, akik a „felvilágosult redisztribútori” avagy az azt „kritizáló művészi, tudósi” szerepek között választhattak. Az évtized végére a dilemma utóbbi választásával megszűnt: felvirágzott az underground zene, irodalom és politika. „5 éves terv” A Kohli által leírt modern időkezelés követelménye, azaz a hosszú távú tervezés, az egyéni élet biografizálódásának követelménye igazolódni látszik az interjúalanyok életpálya-projekcióinak elemzése során. A válaszadók ugyanis a felsőoktatásba belépve általánosan rendelkeznek egy minimális „5 éves tervvel”, ami a diploma megszerzéséig tart, sőt többüknél további tanulmányi célok is megfogalmazódnak. Az absztrakt hármas időfelosztás első és második szakasza közötti kapcsolat jól látható az egyéni életpályák szemügyre vétele során: mind az egyetemi oktatás/élet, mind a szakkollégiumi tagság/oktatás/élet egyértelműen a munka világához való viszonyrendszerben fogalmazódik meg. A kapcsolat jellege azonban már felborítja a szakaszok linearitását! A próbainterjúk során levont következtetés, mely szerint a jövő „virtuális horizontja” mintha a diplománál, esetleg a PhD-nél, azaz az egyetemi képzés végénél helyezkedne el, megerősítést látszik nyerni. Az első munka időbeli pozicionálását általános bizonytalanság övezi, miközben a pályakezdő munkanélküliséget, esetleges pályaváltást jó páran reális lehetőségnek tartják. A képet kiegészíti a – „szerinted ma mik a fiatal korosztály legfontosabb problémái” kérdésre adott válaszokból kirajzolódó – felsőoktatási ifjúsági élethelyzet érzékelése, amelynek a főbb közös elemei: céltalanság, elhelyezkedési, túlképzettségi nehézségek, felnőtt/gyerek identitászavar. Ennek a látásmódnak a hátterében egy közös egyetemi alapélményt találhatunk. A kérdezettek szerint ugyanis az egyetem mint intézmény nem biztosítja a közösségi élet megfelelő kereteit. Hiányoznak a közösségek és a közösségi terek, az évfolyamok nagy létszámúak, s ezért csak kisebb baráti társaságok alakulnak ki, amiket a későbbi szakosodás is negatívan érint. A tényleges közösségi életnek csak pár önszerveződő formája van, köztük a HÖK és szakkollégium, ezeket is tudatosan kell keresni. A tanár-diák viszony további oktatási problémákat hívott elő: rossz oktató/hallgató arány; túl elméleti, néhol elavult képzés; 1-2 terület mélyebb ismerete hiányzik (pl. közgazdaságtan, jog); az oktatás elhanyagolja a készségfejlesztést. 25

Az ifjúsági élethelyzet tehát az interjúalanyok szerint sokfajta bizonytalansággal terhelt, amely életszakasz ugyan még illeszkedik a „standard-életút” hármas felosztásához, amely illeszkedésnek azonban alaptulajdonsága a „bizonytalanság”, annak minden következményével. Ennek az élethelyzetnek a kompenzálása érhető tetten, ha az egyéni célokat és a hozzájuk rendelhető eszközöket vizsgáljuk. Válaszút Az interjúalanyok által leírt célok jelentős része nagyon is konkrét tanulmányi és/vagy gazdasági, egzisztenciális tartalmat kapott, a leggyakoribbakból szemezgetve: PhD, külföldi ösztöndíj, munkahely, kutatói állás, lakás. Az egyetemi és szakkollégiumi oktatás jellege, továbbá az egyetemi és munkaerő-piaci érvényesülési módok jelölik ki az egyének által meghatározott célokhoz rendelhető eszközöket. Az eszközöket két fő csoportra bonthatjuk: -1- az egyénfüggőkre, ide tartozik pl. a tudás, motiváltság, egyéni munka, tulajdonságok, ún. skillek, önmenedzsment. -2- az egyéntől inkább független státuszjellemzőkre, pl. kapcsolatok, családi háttér, az egyes diplomák munkaerő-piaci értéke, szerencse. Egyénfüggő, hogy ki milyen típusú eszközöket helyez előtérbe. Általánosságban a vizsgált szakkollégistákról elmondható, hogy inkább az egyénfüggő eszközökre támaszkodnak céljaik megvalósítása során, ebből a szempontból érdekes a szakkollégiumi tagsághoz fűzött előnyök, belépési motivációk sora. Másképpen: karrierlehetőségről vagy a közösséghez tartozás igényéről van szó? Szak/kollégium A szakkollégiumi tagság motivációi közül az első helyen a közösségi életre való igény jelenik meg mint olyan aktív igény, amelyért a tagok tudnak és akarnak is tenni, sőt a cselekvés elkerülhetetlen. A szakkollégium tehát egyfajta egyetemi közösségi hiánypótló funkciót is betölt az életükben, ahol meg lehet tanulni egy demokratikus közösségben való működést, a spontán „mozgalmárságot”. A közösségi élet karrier jellege azáltal jelenik meg, hogy a tagok a közösség személyes baráti viszonyai mellett a tagság előnyei között a tanárokkal való szorosabb kapcsolattartást, a jövendőbeli munkáltatókkal való megismerkedést, azaz a kapcsolati tőkét is felsorolták. Emellett a kollégiumi órák kiscsoportos, gyakorlati jellegüknél fogva kiegészítik, sőt néhol pótolják az egyetemi oktatást. A második helyen felsorolt szakmai, kapcsolati előnyök ennek a speciális közösségi formációnak valójában „rendszerszerű” tényezői, a tagok aktuális egyéni aktivitásától függetlenül is létező jellemzők. Meglátásom szerint a szakkollégiumi közösség eszközjellege kétféle módon nyilvánul meg. Egyrészt a közösségi cselekvés önmagának eszköze, s célját (a közösségi létet) beteljesítve, weberi értelemben „érték”-ként jelenik meg. Másrészt a szakkollégiumi szer26

vezet és közösség egyéni és/vagy státuszeszközként integrálódik a tagok életpályájába, minden tagnak a sajátos céljait követve. Ily módon a kollégiummal járó karrierelőnyök és a közösségi működés közötti kölcsönös viszonyra derül fény: a közösségi beállítottság nem áll ellentétben a karrierista törekvésekkel, azaz a tagokra egyszerre mindkét habitustípus jellemző. A tagok magas szociabilitására épül rá az egyénileg eltérő mértékű, de mindenkinél jelen lévő karriermotivációk rendszere. Ugyanakkor mindenki igényli kisebb-nagyobb mértékben a közösség nyújtotta biztonságot, s az egyéni életpálya homályos volta inkább az érvényesülés strukturális tényezőit helyezi előtérbe, mintsem a közösségi igény egyoldalú túlhangsúlyozását. Az előzetesen felállított munkahipotézist tehát el kell vetni. Ifjúsági kultúra Mindezeket figyelembe véve a szakkollégium ifjúsági-kulturális szerepköre kettős jelleget mutat. Egyrészt az egyetemi oktatással és közösségi működéssel szemben a tagok erős kritikát fogalmaznak meg, miközben a szakmai és közösségi működés alternatíváit próbálják kialakítani. A működésmód fontos eleme a közösségi autonómia, demokratikus önkormányzatiság. Másrészt a tagok egyéni életpályáinak részét képező életcélok jelentős része nagyon is konkrét, egzisztenciális, a „felnőtt világnak” megfelelő. A szakkollégium közösségi működésének egyik lehetséges olvasata, hogy a kollégium – jelenlegi formájában – egy ifjúságcentrikus, saját jogú közösségi, ifjúsági létforma. Az ifjúság „nyugatnémet orientációjú” individualisztikus mintája a közösség egészében és a tagok egymáshoz való viszonyában valósul meg. Azonban az érvényesülés tekintetében a szakkollégiumnak a tagok életpályájában játszott szerepében dominál a „felnőtt” célokkal konform karrierfelfogás. Utóbbi jelleg visszatérést jelez a ’80-as évek általános ifjúsági magatartásához (és ennyiben eltér az akkori egyetemi ifjúság mintájától), amely valószínűleg többek között az értelmiségnek a rendszerváltozás okozta tömeges, egzisztenciális megrendülésére és a mostanra beérő túlképzésére vezethető vissza. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Magyarországon a nyugati folyamatokat minimum 10 éves késéssel kezdtük el követni. Az utolérést leginkább a kései elszakadás lehetősége gátolja, ti. gazdaságilag még nem megengedhető, hogy érettségi után külön költözzön a gyerek. Reméljük, a kollégiumok öntudatlanul is katalizátorai a felzárkózásnak. IRODALOM Gábor Kálmán (szerk.) (2004): Ifjúsági korszakváltás: ifjúság az új évezredben. Belvedere Meridionale. Somlai Péter (szerk) (2002): Olvasókönyv a szociológia történetéhez. Budapest: Új Mandátum. Vitányi Iván (1995): A társadalom logikája. Budapest: Pesti Szalon.

27

28

Hordósy Rita Népi Kollégiumok Országos Szövetsége Pataki Ferenc A Nékosz-legenda című könyve alapján „…rezonanciát kelt…” Az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium 2003-ban jött létre, néhány szociológushallgató kezdeményezésére. Az alapítók nem adtak a Kollégiumnak „rendes” nevet, nem akarták maguk eldönteni, hogy a Kollégium milyen szellemiséget válasszon – az újabb generációk pedig szüntelenül keresték a megfelelő elnevezést szervezetünk számára. Szóba került több neves szakember, akik valami módon kapcsolódtak az általunk tanulmányozott tudományterületekhez, illetve akik megfelelő mintául is szolgálhattak számunkra. Azonban egy kivételével – eddig – minden nevet elvetettünk. Az egyetlen, „aki rezonanciát kelt”-ett: Mérei Ferenc. „Hozta valaki a nevet, hozta az előadót, vita volt róla. Jöttek érvek. Mérei[nél] sokak szemében csillogás, aha-élmény keletkezett.”1 2006 őszén végre megszületett a döntés: a szakkollégium felveszi Mérei Ferenc nevét. Megkerestük a családot is, beleegyezésüket adták. Azonban tudomásunkra jutott, hogy az ELTE egy másik zugában egy másik szakkollégiumot alapító csoport is készül felvenni ugyanezt a nevet. Először dühösek voltunk, a szokásos ellenségképeket konstruáltuk, majd tárgyalóasztalhoz ültünk. Róluk akkor annyit tudtunk meg, hogy három egyetemi karról szeretnének hallgatókat toborozni, a Pedagógiai és Pszichológiai Karról, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karról és a Tanító- és Óvóképző Főiskolai Karról, illetve hogy a szakkollégium létrehozása a PPK Hallgatói Önkormányzatának néhány tisztségviselőjéhez kötődik. E szakkollégium megalakulása ekkor még csak az alapszabály és a képzési rendszer kialakításánál tartott, a tagságot a kollégium a következő félévben vette fel. Mivel a velük való tárgyalások során kiderült, sem ők, sem mi nem vagyunk hajlandóak önként lemondani a Mérei névről, megoldást kellett találnunk. Nyilvános vitát hirdettünk, ahol mindkét szakkollégium (egy már létező és 1

Idézetek a Mérei Ferenc névvita jegyzőkönyvéből – Szőcs Máté és Gerő Márton hozzászólásai

29

egy éppen születőben lévő) érvelt amellett, miért illeti meg őt jobban Mérei Ferenc neve. A vita elején mindkét társaság előadásban mutatta be, miképp jutott el a név felvételének gondolatáig, milyen érvei vannak saját igaza mellett. A későbbi Illyés Sándor Szakkollégium alapítói arra hivatkoztak, hogy Mérei pszichológusnak vallotta magát, valamint nem nagyon akad a magyar pszichológia, pedagógia, egészségnevelés tudományterületein még egy tudós, aki mindben nagyot alkotott. Bemutatták Mérei életét és azt, hogy munkássága mennyire illene hozzájuk, és mennyire mintaadó lehetne leendő szakkollégiumuk számára. A mi érvrendszerünk arra épült, hogy megmutassuk: egy már létező csoport talált rá Mérei Ferenc életművére, amivel szinte kivétel nélkül azonosulni tudott. Bemutattuk a szakkollégium alapításának folyamatát, a névválasztási viták metódusait, s érzékeltettük, mekkora törés volna a kollégium életében, ha fel kéne adnunk Mérei nevét. (Jól jellemzi az akkori hangulatot, hogy az egyik kollégiumi szoba ajtajára a lányok kiírták: Mérei, I’m lovin’ it!2) A vita nagy közönség előtt zajlott, a meghívottak legnagyobb megelégedésével zárult az este. Nekünk azonban döntenünk kellett. Arra jutottunk, hogy egyik kollégium se vegye fel a nevet, ellenben törekedjünk egy Mérei Ferenc nevével fémjelzett kutatóhálózat létrehozására. Ennek keretei még kitöltetlenek, de idővel minden bizonnyal megindulhat a szervezkedés. Az első lépés ez irányban, hogy Mérei Ferenc munkásságáról kurzust indítottunk. Faragó Klára tartotta a szemináriumot, segítségével Mérei nagyon sok művével megismerkedtünk. A kurzust záró dolgozat témájának a Népi Kollégiumok bemutatását választottam, Pataki Ferenc A Nékosz-legenda című könyve alapján. Dolgozatomban szeretném a kötet alapján bemutatni a Népi Kollégiumok történetét és a hozzá kapcsolódó pedagógiai alapvetéseket. Foglalkozom azzal is, hogy a szakkollégiumi mozgalom hogyan és mennyiben kapcsolható a Nékoszhoz. A munkás- és parasztfiatalok részére kollégiumi ellátást nyújtó intézményként 1939-1949 között működött a népi kollégiumi mozgalom. Pataki Ferenc a Nékosz mozgalmában mint a Győrffy Kollégium tagja, majd a Petőfi Kollégium igazgatója, később a Nékosz főiskolai nevelési felelőse, végül mint a mozgalom főtitkára vett részt. A kötet bevallottan elfogultságtól, érzelmektől terhelt mű, írója a bevezetőben meg is vallja ennek okát: nem tudja érzelmeit, akkori és későbbi véleményét félretéve nézni ezt a kort, amely ugyan csak néhány évet jelentett az életéből, mégis oly hosszú időnek tűnt számára. A párt és a kommunista ideológia megkérdőjelezhetetlen és stabil volta, a világjobbító (vagy épp világmegváltó) szándékok, a naiv és neofita hitek vezették – elmondása szerint 2

30

A szlogen eredetileg a McDonald’s reklámszövege volt.

– a mozgalom alapítóit, résztvevőit és őt is abba a helyzetbe, hogy 1949-ben felszámolják a saját maguk által teremtett világot. Így ír életének későbbi szakaszairól, magatartásának miértjéről: „…ráeszmélvén a múltra, s benne önmagunkra – sokunkban (…) heves a jóvátételi düh, a mozgalom rehabilitálásának szándéka.” (Pataki, 2005: 271) „Semmiből egy új, más világot teremtettem”3 A Nékoszról tárgyalva fontos megemlíteni, mi is volt az eredeti népi kollégiumalapítás fő mozgatóereje és oka. A két háború közti magyar valósághoz hozzátartoztak az égbekiáltó egyenlőtlenségek, a hárommillió koldus országának viszonyai. A paraszti, illetve a munkássors – „hála” az iskolarendszer zsákutcás és eleve szelektív megoldásainak, a kevés ösztöndíjnak és a szinte megoldhatatlan anyagi nehézségeknek – alig volt meghaladható a fiatal paraszt- és munkásgyerekek számára. Igen esetlegesen és gyakorlatilag a vakszerencsének köszönhetően került egy-egy paraszti származású gyerek felsőbb iskolába, egyetemre, illetve főiskolára. Ekkor is néhány évvel később kezdték meg tanulmányaikat; egytől-egyig dolgozni kényszerültek iskolai éveik alatt – a megélhetésük nehéz volt. A népi kollégiumok ezt voltak hivatottak ellensúlyozni: szállást nyújtottak a felsőbb iskolába járó népi származású, nehéz sorsú diákoknak. Győrffy István, a bölcsészkar néprajz szakos tanára az 1930-as években jó néhány paraszti származású fiatalt maga köré gyűjtött, akiket segített, ahogy tudott. Együtt jártak falukutatásokra, szociográfiákat írtak – ami illett a kor népi íróinak és kutatóinak érdeklődési körébe is. Az 1939-es falukutató tábor alkalmával született meg a népi kollégium ötlete. A Királyi Pál utcában szereztek egy épületet, a neve Bolyai Kollégium lett. Ekkor a kollégium célja alapvetően szociális volt, még nem jelentek meg a később oly jellemző nevelési elvek. Szuverén, önállóan gondolkodó, cselekvő személyeket akartak nevelni, nem volt öncél a közösség, nem a közösségi szerep számított, hanem a néphűség. Pataki több helyen említi és több oldalról járja körbe az első generációs értelmiségi, a kistelepülésről az egyetemre kerülő fiatal identitásproblémáit – amelyek akár ma is érvényesnek tekinthetők. Említi az elszakadás nehézségeit, az útra bocsátó családi és rokoni közeg reménységeit és intelmeit: „Aztán el ne feledd, honnan indultál!”. A nagy remények, a nagy erőfeszítések komoly terhet raknak a fiatalok vállára, hiszen a feltörekvő parasztcsalád többnyire csak egy gyereket tud taníttatni, s tőle várja a felemelkedést. A diák ugyanakkor nemcsak saját családjának kell, hogy megfeleljen, vállát a parasztság szolgálatának terhe is nyomja. Emellett az urbánus világba meglehetősen nehéz beilleszkedni: más a műveltség alapja, más a kommunikáció módja, mások a szokások. A másság 3

Pataki (2005): 119

31

tudata sokféle kompenzációs mechanizmust építhet ki: azonosulás, görcsös magába fordulás, túlzott magamutogatás, a paraszti származás túlhangsúlyozása és túlértékelése… Pataki szerint a népi kollégiumok sikerének egyik alapja, hogy tagjai a parasztdiáksors jellemzőit egymásban felismerhették, ez a sajátos élménymintázat mindegyikük életének része volt, s a mozgalomban meg is oszthatták ezt egymással. Pataki szerint ez az élménymintázat és az ebből táplálkozó szociális indulat volt az, ami a mozgalmat táplálta. A Bolyai Kollégiumban fontosak voltak a szombati előadások, amelyeken a kollégium tagjai a parasztság helyzetével ismerkedtek különböző meghívott előadók által. Kiemelt célja volt a kollégiumnak, hogy a nép szolgálatára, a parasztság helyzetének javítására készítse fel ezt az új generációt. A vitaesteken a parasztok között létesíthető demokratikus szerveződésekről, a népi-nemzeti eszmerendszerekről került szó. Vasárnaponként közösen kirándultak, és sok közös falukutatáson vettek részt. A Bolyai Kollégium eredetileg a Turul Szövetség részeként jött létre, saját autonómiával. 1941-42 körül a Turul Szövetség új vezetősége szélsőségesen jobboldali lett, szerette volna a teljes kollégiumi autonómiát megszüntetni, ami végül a Kollégium más néven történő újjászervezéséhez vezetett. Ekkor vette fel a Győrffy István nevet. A névadó, aki a kollégistákat egykoron sokban segítette, a Bolyai alakulását 1939-ben már nem élhette meg. A Győrffy István Kollégium elsősorban diákjóléti intézményként jött létre, amelyben keresztény-nemzeti szellemű nevelés zajlott. Nem támogatták egyik politikai oldalt sem, politikai agitációnak helye nem lehetett. Megjegyzendő, hogy a kollégiumban egyre erősödtek az illegális kommunista párttal való kapcsolatok. Ezek komoly ellentéteket is szültek: a kollégiumban állandóak lettek az antipolitika és a hiperpolitika hívei közti viták. A kollégium autonóm, önkormányzó módon működött, legfőbb döntéshozó szerve a kollégiumi gyűlés volt. A közös szobában együtt élők alkották a szövetkezetet, ami a társas beilleszkedési folyamatoknak volt a színtere. A kollégium maga választott tagjai közül igazgatót és vezetőséget. A szenioroknak a mozgalom későbbi szakaszaiban nagy szerep jutott. A kollégiumba való bekerülés metódusa a felvételi eljárás volt. Ennek során egy írásos pályázatot kellett beadni, ezután hosszabb táborba vitték a jelölteket, ahol sokféle feladat, vita, kötött és kötetlen „személyiségletapogatási” tevékenység után döntöttek a jövendő tagságról. Két évre tervezett tematikus stúdiumokat írtak elő a tagoknak, amelyek többek között társadalomtörténetből, művészettörténetből, gazdálkodástörténetből álltak. Félévente vizsgát kellett tenni, ami nem a megszerzett tudásról, hanem a félévi fejlődésről kellett, hogy szóljon: kritika és önkritika által nevelődött a tagság. 1943-44 körül alakult Debrecenben egy fiókkollégium, ekkor vetődött fel ismét egy – a Bolyai alapításakor is előkerült – mozgalom létrehozásának az ötlete. 32

„Holnapra megforgatjuk az egész világot!”4 A második világháború a Győrffy Kollégiumot is szétzilálta, tagjai szétszéledtek, bujkáltak. Ugyanakkor virtuálisan létezett a közösség, tájékoztatták egymást levelekben, időről-időre találkoztak is. Fegyvert is fogtak, sajtótermékek előállításával és osztogatásával vettek részt a németekkel szembeni ellenállásban. A szovjet csapatok bevonulása után a Győrffysek országszerte segítették az elinduló földosztást, illetve részt vettek szövetkezetek szervezésében is. 1945-ben a Győrffy Kollégium konferenciát tartott. Ennek egyik központi kérdése volt, hogy a Győrffy merre induljon tovább. Alakuljon pártakadémiává? Sokszorozza meg magát? Mik a távlatos céljai? Ekkor a politikai spektrum összes fontos tényezője támogatta a népi kollégiumot; a népi demokrácia felé törekvés, az autonómia és az önszerveződés dicséretes és büszkeségre okot adó tulajdonságok voltak ebben az időben. A konferencián először került elő a kollégiumi nevelés pedagógiai programja, amely leszögezte, hogy nagyobb hangsúlyt kívánnak fektetni a kollégiumi nevelés folyamatára, szakszerűségére, a belső stúdiumokra és az együttélés formáira. Az alapszabályban kinyilvánították, hogy szándékukban áll mozgalmat indítani, fiókkollégiumokat létrehozni. 1945 után lányokat is vettek fel a kollégiumba. A nemek egyenjogúságát hirdették, de a vezetők között sosem volt nő, illetve a mozgalom későbbi időszakaiban is csak egyötödöt ért el az arányuk. A főiskolás, egyetemi kollégiumok koedukáltak voltak, a középiskolás kollégiumok nem. 1945-46, a háború utáni újjáépítés időszaka a kollégiumot sem kímélte. Ugyan új épülethez jutottak, de a mindennapi megélhetés így is nehézkes volt. Pataki itt megjegyzi, hogy könnyebb volt ezt az időszakot átvészelni azzal az aszketikus puritanizmussal és igénytelenséggel, ami a kollégistákat jellemezte. Kolozsváron alakult egy népi kollégium, kifejezetten a Győrffy mintájára, és ugyan erről kevesebb információ ismert, de Erdélyben igazi mozgalom jött létre, további hét kollégium alakult meg. A trianoni Magyarországon a második népi kollégiumot egy volt Győrffys diák hozta létre, s a Petőfi Sándor nevet vették fel. A Győrffy a Petőfi autonómiájába igencsak beavatkozott azzal, hogy támogatott egy kisebbséget, mely igazgatóváltást kényszerített ki, miközben saját függetlenségét minden erejével védelmezte, akár támogatók, akár ellenségek környékezték a kollégiumot. 1946 nyarán újabb négy népi kollégium jött létre. A Nékosz „születésnapjaként” 1946. július 10-ét jelölhetjük meg, a Győrffy Kollégium évzáróján ekkor jelentették be, hogy országos méretűvé tágítják az első parasztkollégiumot, elindítják a kollégiumépítés mozgalmát. A Nékosz alapítására közgyűlést hívtak össze a Győrffy és a Petőfi tagságából, elfogadtak egy alapszabályt. Ebben a kollégiumi mozgalomban előzményeként négy szerveződést jelöltek meg: az ősi magyar protestáns kollégiumi hagyo4

Pataki (2005): 10

33

mányt, a nyugat-európai értelmiségnevelő kollégiumokat, az Eötvös Collegiumot és a Győrffy István Kollégiumot.5 Az országszerte megindult kollégiumalapítás többféle mintázatot követett: volt, ahol a „fentről” jött ember („kiképzett”, öregebb kollégista) kereste a megfelelő diákcsoportot, pedagógust, helyszínt (elhagyott épületet), és volt, ahol valamely helyi szervezet, csoport kereste a mozgalmat, hogy csatlakozna önálló kollégiummal. Az új kollégiumok maguk körül is létrehozhattak újakat. A Szociáldemokrata Párt és egyébként a közvélemény egy része is azzal vádolta a Nékoszt, hogy pártfunkcionáriusokat képeznek, ezért benyújtotta az igényét egy önálló mozgalomra, ez lett a DOKOSZ (Dolgozók Kollégiumainak Országos Szövetsége). A kisgazdák MAKE (Magyar Kollégiumi Egyesület) nevű mozgalma 1946 szeptemberében indult útnak, mondván, hogy keresték a Nékosszal a kapcsolatot, de ők visszautasítóak voltak. A Nékosz ezzel vetélytársakat kapott, monopolhelyzete megszűnni látszott. A mozgalom vezetői ugyanakkor törekedtek arra, hogy az „egyeduralmat” visszaállítsák: létrehozták az „egységes” kollégiumi mozgalmat. Nem tudhatták, hogy a következő lépésben ez az egységes mozgalom úgy fog beépülni a politikai struktúrába, hogy közben feloldódik benne. A mozgalom országossá szélesedését eleinte a helyi autonómiák széleskörűen jellemezték, egy idő után azonban felülkerekedett a centralizációs logika, s azt, amit a Győrffysek saját kollégiumukkal kapcsolatban annyira óvtak, más kollégiumtól megtagadtak: az önállóságot. Sok kis Győrffy Kollégiumot szándékoztak létrehozni, szerették volna a mozgalom jellegét ők meghatározni, a népi kollégista mintáját megadni és örök érvényűnek felmutatni. A mozgalomban Pataki szerint szükség lett volna közös nevelési alapelvekre, pedagógiai szakszerűségre, de a megvalósítás a bürokratikus rendezéssel és parancsokkal épp nem a megfelelő hatást váltotta ki. A mozgalomba Kardos László, a Győrffy igazgatója hívására bekapcsolódott Mérei Ferenc is, a Nékosz első nevelési konferenciáján elő is adott. Innentől kezdték a kollégiumi nevelést szisztematikusan tanulmányozni és tudatos pedagógiai reflexiók tárgyává tenni. Mérei az első konferencián a kollégiumi lét lélektani tényezőiről tartott előadást, Kardos pedig a közösségi nevelésről, oktatásról. Pataki hosszan ír arról, hogy kik és mennyien vettek részt a különböző időszakokban a mozgalomban. Az adatok megbízhatóságát olykor ő maga is kétségbe vonja, ám a legtöbb becslés 8000 kollégistát valószínűsít az évek alatt. Érdekes kérdés, hogyan alakult az Eötvös és a Győrffy viszonya egymás mellett létezésük időszakában. Az Eötvösről köztudott volt, hogy inkább a „filosz” jellegű tudományok diáksága és a magasabb társadalmi csoportokból érkezők kaptak benne helyet. Az Eötvöst és a Győrffyt Révai József kezdte el egymás ellen uszítani egy cikkében, s egy Lakatos Imre által írt cikkben még inkább kiéleződött a kérdés: tudós vagy politikus? Ugyanakkor a két kollégium közös lapot működtetett, voltak közös viták, beszélgetések, közösen indították el az Apáczaiban az oktatást. És a két kollégiumra ugyanaz a sors várt…

5

34

A kollégiumok jellege sosem volt teljesen paraszt-munkás, jobban követte a társadalmi tagozódást, mint ahogy a propaganda hirdette róla. A kollégiumok átlagos nagysága 40-50 fő körül mozgott, amit Pataki a hagyományos nagycsalád méretéhez hasonlít. 1948 a centenáriumi tervezéssel telt a kollégiumokban, grandiózus programokkal készültek, és távlatnyitogató programalkotásra szánták el magukat. Azonban a vezetőség szintjén komoly problémák merültek fel. A régi kollégisták létrehozták a VKT-t (Végzett Kollégisták Testülete), amely tulajdonképpen egy értelmiségi kommunaként indult. A Nékosz és a Győrffy vezetése nem vált el szervesen egymástól, így kiéleződhetett Kardos László és Gyenes Antal érdekellentéte6. Ekkorra már komolyan folyt a „leszalámizás” taktikája, a kommunista párt a teljes hatalom megszerzésére tört. Ebbe a hatalmi elképzelésbe nem férhetett bele a Nékosz szellemisége autonóm és önszerveződő ifjúsági mozgalomként. A mozgalom vezetői egyetértettek a hatalom koncentrációjával és a pártosítással, csak a korábbi támogatásban és saját fontosságukban bízva azt hitték, ez majd rájuk nem terjed ki. Felmerült egy politikai akadémia létrehozása a Győrffysek körében, azonban ez végül nem valósulhatott meg, ami csak erősítette az ellenük felhozott legkomolyabb vádat: maguknak vindikálták az élcsapat szerepét, és semmibe vették a pártot. 1948-ban tartották a Nékosz második nevelési konferenciáját, amelyen már csak közoktatás politikai témák kerültek elő. Ezen Mérei Ferenc mint a Nékosz hivatalos pedagógiai és pszichológiai teoretikusa és szakértője jelent meg. A három politikai irányzat három kollégiumi hálózatának egyesítése ekkor történt meg, elindult a szakosítási hullám: amelyik kollégium nem tartozott valamely egyetemi vagy főiskolai szakhoz, azt mesterségesen csatolták, ekkor lett például a Petőfiből történész kollégium. A Győrffy feloszlatta önmagát 1948 márciusában, reménykedve abban, hogy hamarosan megnyit a politikai akadémia, amit Vasvári Pálról szándékoztak elnevezni – és amely sosem jött létre. „…nagy baj lesz, ha újra befagy az ábrándok tengere.”7 A Nékoszra mint ifjúsági szerveződésre több helyen sem néztek jó szemmel. A legfelsőbb politikai körökben ekkor már megszületett a mozgalom felszámolásának terve, illetve például az Ifjúsági Bizottság folyamatosan próbálta rossz fényben feltüntetni a szerveződést. 1948 elején kirobbant a Nékosz-ügy, amelynek egyrészt oka a népi kollégiumok körüli szerveződések nem kellőképpen tisztázott viszonya (öreg kollégisták és Kardos, a Győrffy és a mozgalom), másrészt oka az a döntés, hogy a Nékoszt pártosítani kell. 6 7

Kardos igazgató volt a kollégiumban, Gyenes a Nékosz-mozgalom főtitkára. Pataki (2005): 8

35

Ebben az évben a nacionalizmus, a külön utak, a saját népi demokráciák megvalósításának vádja volt a leginkább elkerülendő a szovjet „baráti” blokkon belül. Elindult a bolsevik forgatókönyv sztálini változata: az ellenséget ki kell iktatni. A Nékosztól a magyar politikai vezetésnek szabadulnia kellett, hiszen tipikusan „saját út”-ként fogalmazódott meg, benne foglaltatott a nemzeti gondolat és autonómiát követelt. Ami korábban a „saját népi káderek kitermelésének” színtere volt, most kiátkozottá és elfogadhatatlanná lett. Pataki ezen a ponton vall saját szerepéről a mozgalom szétverésében. Ők – akkor – hittek abban, hogy az önkéntes bűnbánat, az önkritika és egy új út, egy új program felmutatása alapot adhat arra, hogy folytassák, amit addig véghezvittek. A Nékosz kapott még egy önálló évet arra, hogy erős alapját hozza létre az állami kollégiumi mozgalomnak. Pataki szerint folyamatos önáltatással ők is elhitték, hogy a mozgalom fennmarad, nem látták át igazán, hogy a politikai rendszerbe, az állami struktúrákba való beillesztés egyenlő a mozgalom megszűnésével. Az egyes kollégiumok szintjére ugyanakkor a Nékosz vezetésében felmerült problémákról, illetve a mozgalom körül zajló eseményekről kevés jutott el, ezért is lehetett annyira megrázó a szeptemberi, Nékoszt elmarasztaló párthatározat. A fordulat éve azonban egyre erősödő dogmatikus elvárásokat, a szabadság egyre kisebb köreit hozta. A mozgalmon belül is jellemző az elszürkülés, az „új közbeszéd”, a politikai szakzsargon használata. A formális elemek előtérbe kerülésével a közösségi együttlét fárasztó és értelmetlen lett; a különböző versenyek, az állandó éberség, az ellenségkeresés szétzilálta a legerősebb csoportokat is, ráadásul a Nékosz kollégiumai alig három évig működhettek. A Nékosz vezetésének utolsó éve azzal telt, hogy rátaláljanak arra a módra, melynek segítségével a mozgalmat úgy számolják fel, hogy aztán újjáéledhessen mint a szocialista állam kollégiumi rendszere. A mozgalom vezetői szerint fontos lett volna a pedagógiai önreflexiót erősíteni, ezért folyóiratot szerkesztettek – Pataki szerint a megszűnés közeledte erősítette a mozgalom egységes pedagógiai képét, szándékait. A kollégisták részt vettek az 1949-es választások során a „politikai felvilágosító kampányokban”; Pataki szerint ez volt az utolsó önálló társadalmi tette a mozgalomnak – hozzájárulva a parlamentáris demokrácia teljes felszámolásához. A Nékosz megalakulásának harmadik évfordulóján mondta ki a közgyűlés az önfeloszlatást. A Nékosz vezetősége akkor már egészen más utakra készült, ideig-óráig áltatva magát a mozgalom állami berkeken belüli továbbélésével és nagyobb volumenű megvalósításával, olykor már csak rezignáltan végezték a felszámolási munkálatokat. Aggódtak saját jövőjük miatt is. A következő tanév a teljes megtagadás, a Nékosz maradványainak felszámolása jegyében zajlott. A „nékoszista” jelző a trockistával egyenértékű volt, mindenhonnan elűzendő elem lett a korábbi népi kollégista. Pataki szerint ez a 36

jelző évtizedekig része volt a koncepciós perek, a jelentések, az ellenséges erők megbélyegzéséhez használt „szinonimaszótárnak”. A Nékosz utóéletét Pataki vázlatosan tárgyalja, elmondása szerint a mozgalom egy „virtuális közösség” maradt, amely a szervezet szétverése után „megkísérelte, hogy értelmet adjon közös múltjának: amint módja volt rá, összegyülekezett, felújította tradícióit, egybehordta múltjának dokumentumait, egyesületet alapított” (Pataki, 2005: 454). A Nékosz utáni négy évtized a mozgalom rehabilitálásának szándékával telt a korábbi résztvevők, tagok számára. Az első komolyabb lehetőség erre Nagy Imre kormányának megalakulása idején volt: Nagy Imre maga hívta meg Kardost az ifjúsági mozgalmak megújításának tervezéséhez. Kardos László és Márkus István memoranduma a létező kommunista diákszervezeten, a DISZ-en belül kívánta megújítani az ifjúsági szerveződéseket, a népi kollégiumok pedagógiai tapasztalatainak felhasználásával. Rákosi lemondatásával a Petőfi Körrel és a Kardossal szembeni ellentámadások elmaradtak, a Nékosz mint a kommunista ifjúsági mozgalom szerves része jelent meg 1956 kora őszén. Lehetségesnek tűnt ekkor a mozgalom újraindítása is. Rajk Lászlót korábban a mozgalom gyakorlati, szervezeti támogatójaként tartották számon – temetésén a Győrffysták saját múltjukat is gyászolták. A forradalomban sok népi kollégista vett részt a tüntetéseken, a szervezkedésekben, felhívások írásában. Ennek megfelelően a későbbi megtorlások idején a Nékosz ismét teljesen kriminalizálódott mint az ellenforradalom előkészítésének egyik terepe. Sok tagja ült a vádlottak padján, a „Kardos László és társai” pert Nékosz-pernek nevezi Pataki, illetve Nagy Imre perében is felmerült a népi kollégiumokhoz kapcsolódó bűnös szál. A Kádár-korszak konszolidációja során a mozgalom tagjai újra felvették egymással a kapcsolatot, találkozók szerveződtek; Pataki szerint a „Nékosztematika” lassan beépült a nyilvánosság diskurzusaiba. Jancsó Miklós Fényes szelek című filmje nagy vitákat kavart, újra közbeszéd tárgya lett a Nékosz. Kardos kierőszakolta, hogy megjelenhessen egy kötet a Nékoszról. A hatvanas évek végén-hetvenes évek elején elkészült „belső használatra” egy kétkötetes mű, illetve egy „kiskötet” a nagyobb közönség számára, valamint egy kötet a népi kollégiumokkal kapcsolatos pedagógiai kérdésekről. 1976-ban, a 30 éves jubileum alkalmából rendezett nagyszabású ünnepségek keretében hivatalosan rehabilitálták a mozgalmat, és a Kádár-rendszer saját táborába sorolta tagjait. „A kollégiumban eltöltött rövidebb-hosszabb életszakasz jó emlékének és becsületének helyreállítása és a népi kollégiumi mozgalom történetének méltányos, valósághűbb megítélése erkölcsi elégtételül szolgált az egykor megbélyegzett sereg még életben lévő tagjai számára.” (Pataki, 2005: 494). A rendszerváltással új helyzet állt elő. Pataki Ferenc szerint a Nékosz múltja beleveszett az előző rendszer megítélésének sémáiba: „A Nékosz-ügy fokozatosan elvesztette aktualitását, a rendszerváltás után a mozgalomnak már nincs köztörténete.” (Pataki, 2005: 496). A rendszerváltás után történtek kísérletek, 37

folytak tanácskozások a népi kollégiumok újjászervezésére, ám végül egyik sem valósult meg. Pataki Ferenc könyvének része a bűnbánat, a kollégiumi létben átélt és az utána következő időszakok pszichológiai magyarázata, a történelemírás, a kollégiumnak való méltó – nem heroizált, nem túldicsért – emlékállítás. „Egyszóval ez egy avantgard volt, egy igazi plebejus avantgard, és egy avantgard az nem folytat, az kezd.”8 Mérei Ferencet Kardos László invitálta a Győrffybe, és – mint említettem – Mérei nevéhez köthető, hogy a népi kollégiumokban folyó pedagógiai munka tudatos reflexió tárgyává lett; ő kezdte kidolgozni a kollégiumi nevelés tudományos alapjait. A Mérei 80. születésnapján kiadott emlékkönyv alapján „MF tanár úr” a népi kollégiumok nevelési elveiben vélte felfedezni a pedagógia új útjait. Mérei hetente tartott a Győrffyben szemináriumokat a magyar pedagógia aktuális kérdéseiről és problémáiról. Elítélte azt a mentalitást, amely a nevelést a fegyelmezéssel tette egyenértékűvé, és a gyerek „rossz ösztöneinek” megtörésére szorítkozott. Az Utópia és valóság a magyar nevelésben című rövid írásában fejti ki, hogy a gyermeket és a fiatalt a megfelelő és stabil keretek közötti közösségi alkalmazkodással, értelmes és jól kialakult szabályrendszerrel lehet az önfegyelemre bírni, hogy aztán bizonyos célokat megvalósítson. Az önkormányzatiságnak akkor van értelme, ha tényleg komoly, a közösséget érintő kérdésekről dönthet, nem szabad csak értelmetlen játékká silányulnia – ahogy a népi kollégiumokban is történt az utolsó évben. Mérei szerint a népi kollégiumok ideális terepei voltak a pedagógiai realizmusnak, hiszen lehetségessé vált a társadalmi alkalmazkodás, a globalitás, a ténykiindulású gondolkodás és az együttes beilleszkedés. Kifejezetten élvezte a felvételi, illetve a félévi vizsgákat. A Nagy László Népi Kollégiumban pedagógushallgatók laktak együtt; a Fényes szelek című kötet közöl Méreivel egy interjút az itteni felvételivel kapcsolatban. Mérei szerint a pedagógusok képzésében sokkal fontosabb maga a társas penetrancia, mint az, hogy pontosan mit tud a szaktárgyakból. Éppen ezért tartja nagyon jónak azt a felvételi módot, hogy a felvételi kezdetétől fogva a jelentkezőknek közösségként kell működniük, így kell megoldani a 4-6 napos felvételi tábor feladatait. Mérei azzal indokolta ezt a fajta hangsúlyeltolást, hogy a népi kollégiumok számára „rendkívül lényeges volt, hogy közösségi embereket neveljenek, hiszen a cél az volt, hogy a népi demokráciának egy új értelmiséget, közösségi értelmiséget, közéleti értelmiséget neveljenek. […] Nem arról volt szó, hogy kiválasszuk azokat, akik a legtöbbet tudnak. Hanem kiválasszuk azokat, akiket mi meg tudunk majd tanítani.” (Kardos, 1980: 947-948). Mérei az Együttes élményt 1947-ben írta meg – feltehetően nagy hatással volt 8

38

Borgos, Erős, Litván (2006): 285

rá a népi kollégiumokban tapasztalt szellemiség. Ebben a könyvben ír a csoportok formálódásáról, a közösség erejéről azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudja a közösség az egyénre kényszeríteni a már kialakult hagyományokat. Legfontosabb üzenete írásának: „A csoport kohéziója révén, növeli az egyén hatékonyságát: a közösség egyre erősebbé teszi a közösség tagjait. Az együttes élmény nemcsak fokozott öröm, hanem fokozott hatóerő is.” (Mérei, 1947: 62). A Társ és csoport című kötetben a csoport célját a következőképpen határozza meg: a csoportba verődők közös szükséglete és a szükséglet együttes megvalósíthatósága adja. A közös érdek Mérei fogalmai szerint az együttesen megvalósítható közös szükségleten alapul, utóbbi pedig homogenitásra törekszik. Az érdeknivellálás fontos csoportképző tényező, hiszen a csoportfolyamatoknak természetes része, hogy a csoportérdektől távoli egyéni érdeket kiiktatja. Mérei szerint a csoportalakítás egyik első mozzanata, hogy kereteit meghatározza: kifelé ellenségeket kell keresni. Az ünnepélyesség mint csoporterősítő tényező a Nékosz mozgalmában is fontos szerepet játszott; Pataki Ferenc hosszan taglalja a hagyományképzés és -továbbadás motívumait, amelyek a Győrffy-legendáriumot a közös múlt részévé tették. Mérei Ferenc így vall a népi kollégiumokról: „A NÉKOSZ-szal való kapcsolatom felmérhetetlen jelentőségű volt az életemben. Meghatározta gondolataimat, és éppen úgy formálta személyiségemet, mint azokét, akiket mint tanárnak, nekem kellett tanítanom.” (Köte, 1989: 81). „Neveletlenek nevelnek neveletleneket”9 A Nékoszt alapító kollégistáknak nem volt különösebb pedagógiai érdeklődésük, azonban fontosnak tartották a következő eszközöket a népi kollégiumok számára: önkormányzás és autonómia, közösségteremtő munka; azaz az együtt vállalkozás élménye, személyes, illetve közösségi távlatok harmonizálása, a népi kollégista eszmény és identitás felmutatása, forradalmi aktivizmus, maximalista teljesítményelv, erkölcsformálás, társadalmi nyitottság, sajátos testületi szubkultúra és közösségi stílus. Pataki Ferenc Nékosz-könyve több helyen is foglalkozik azokkal a sorsélményekkel, amelyek a népi kollégistákat jellemezték. Korábban is írtam arról, hogy a parasztsorból egyetemre, főiskolára kerülő fiatalok kiemelkedése leginkább a szerencsén múlott: a helyi tanító felfigyelt-e rá, bekerült-e a gimnáziumba, volt-e anyagi fedezet a kieső munkabér pótlására, felvették-e a felsőbb iskolába, ott helyt tudott-e állni, jutott-e megfelelő keresethez, ösztöndíjhoz… Ez a küzdelmes, nehéz helyzet volt az, amit a fényes szelek nemzedéke együtt próbált meghaladni a népi kollégiumok közösségeiben. Az első generációs 9

Borgos – Erős – Litván (2006): 285

39

értelmiségi problémáiról szintén írtam korábban, de itt fontos még megjegyezni, hogy a Nékoszba való bekerülés olykor együtt járt a kiválasztottság tudatával és fennen hangoztatásával. Pataki is több helyen ír arról, hogy a Nékosz-öntudat, Nékosz-gőg jelensége nem nélkülözte teljesen a reális alapokat. A Győrffy Kollégium alapítóként bőven adott a Nékosz mozgalma számára közös, dicső múltat, hagyományt, szokást. A csoportképzés egyik legfontosabb tényezője a közös szokásrend kialakítása, a rítusok, ünnepek szabályossága. Szükség van közös szimbólumrendszerre, amit az egész közösség minden tagja örököl és a magáénak vall; Pataki szerint a mozgalom önálló arcát is ez körvonalazta. Mérei Lélektani naplójában olvashatunk az utalás lélektanáról. Az utalás univerzuma tartja életben az anekdotákat, a közös legendárium narratívumait. Mérei szerint az utalások rendszere, nyelvezete a közösség anyanyelvének egy sajátos dialektusa. Szerinte akkor vagyunk egy közösség tagjai, ha értjük utalásának nyelvét. A népi kollégiumokban folyó pedagógiai munka az adott történelmi-társadalmi valóság szükségleteire adott válaszként jött létre, ezért ez a módszer adott időhöz és helyhez kötött. Megalkotta a saját tartalmi és formai rendszerét, módszerét, valamint tananyagát. Az egyenlő esély megteremtése volt a cél, a demokratikus köznevelés megteremtésének követelésével. A munkás-paraszti származású ifjúságnak szerette volna az oktatási idő alatt a lakhatás feltételeit is biztosítani. A népi-nemzeti hagyományok tisztelete és ápolása, a forradalmiság és az erős szociális késztetés Pataki szerint fontos jellemzői voltak a mozgalomnak. Egy idő után viszont hiperpolitizált erőtér alakult ki, ami a mozgalom vesztét is okozta. Az a fajta baloldaliság, ami a mozgalmat életre hívta, hitte, hogy meg tudja változatni a világot: radikálisan, egy csapásra, már holnapra. A mozgalom az együtt nevelődés, a közösségi együttesség teljesítményfokozó elvére is komolyan épített, ami párosult az önnevelés, önművelés gyakorlatával. Abban különbözött a korabeli általános pedagógiai felfogástól, hogy a gyermeket, fiatalt partnernek tekintette, felelősséget ruházott rá, ezáltal bízott abban, hogy a nevelés sikeres lesz. A „neveletlenek nevelnek neveletleneket” játékos szófordulat Kardos László találmánya volt. A népi kollégiumok szellemiségének ez volt az egyik alapja: nem elvont és földtől elrugaszkodott nevelési célok alapján működtetni a kollégiumokat, hanem közös, együttes nevelődés által. Pataki szerint ez a fajta megközelítés közel áll a 20. századi reformpedagógiai mozgalmakhoz, amelyekben a közösségi nevelésen, az aktivitás elvén és az önálló tevékenységen van a hangsúly. Mérei Ferenc az együtt cselekvés, együttes élmény, együttes beilleszkedés folyamatait nevezte meg a pedagógiai realizmus alapjának; nem egyénenként, hanem csoportos alakzatban jutnak el a tagok a felnőtt létbe. Ez az alapja annak az élménysűrűségnek, ami a Nékosz vonzereje. Erős érzelmi és hangulati élmények is tapadnak hozzá, ebből következik a meghatározó érzelmi tónus és a vibráló derű. 40

Pataki ír arról is, hogy az erős csoportidentitás fenyegetett egy túlzott azonosulási veszéllyel is, mikor már a népi kollégistaság az egyén teljes idejét kitölti és a szakmaiság már kevéssé fontos tényezőként jelenik meg. Ugyanakkor a kollégiumban igen magas követelmények érvényesültek, a kollégistáknak többet és jobban kellett tanulniuk, mint nem Nékoszos társaiknak. A felvételi folyamatáról, jellegéről Mérei gondolatai kapcsán már írtam, ugyanakkor fontos itt is megjegyezni, hogy a közös múlttal való ismerkedés már a felvételinél elkezdődött, már ekkor beavatták a leendő tagokat a közös szokásokba, a szimbolikát is elkezdték megtanulni. A félévi vizsgák szintén jelentős eseményei voltak a kollégiumok életének. Nem a megszerzett tudásról kellett pontról-pontra számot adni, hanem a közösségi működésről kellett önvizsgálatot tartani. Számba kellett venni a félév eseményeit, azt, hogy az illető miben fejlődött, miben vannak még elmaradásai, milyen tervekkel vág neki a következő félévnek. Elmondhatták észrevételeiket egymásról, jó tanácsokkal, támogató megjegyzésekkel segíthették egymást. Ez persze rengeteg nehézséget vet fel, komoly pedagógiai felkészültséget igényel a vezető részéről, hiszen a kritika csak addig hasznos, amíg nem bántó és sértő. A megvalósuló szocializmus épp azt a részét számolta fel a mozgalomnak, ami az egyik alappillére volt: az önkormányzatiságot, a valódi döntés jogát, az autonóm önigazgatást. A közösségi döntéseknek addig van értelmük, amíg valóban hasznosak és hatásuk lényeges a közösség életére nézve. Ez a logika, ez a pedagógiai elv azonban nem fért bele a szocialista hatalmi gépezetbe. A mozgalom eredeti célkitűzése, hogy paraszti származású értelmiségieket neveljen, Pataki összegzése szerint többnyire megvalósult, a korábbi népi kollégisták igen nagy hányada dolgozott magasabb szaktudást igénylő szellemi dolgozóként. „…megérdemel egy halk és méltó rekviemet”10 A mozgalom utóéletével kapcsolatban Pataki az 1970-ben alakult Rajk László Szakkollégiumról ír, amely deklaráltan követni kívánja a népi kollégiumok hagyományait. A nyolcvanas években újjáéledő szakkollégiumi mozgalomról és annak utóbbi fejleményeiről azonban az a véleménye, hogy ezek már csak kevéssé tekinthetők a Nékosz folyományainak. Vitatkoznék ezzel a megállapítással. Ugyanis a felsőoktatási expanzió miatt jelenleg kevéssé van igény a Győrffy eredeti célját megvalósító kollégiumokra, nevezetesen, hogy lakhatást biztosítson paraszti-munkás sorból feltörekvő fiatalok számára. A kollégiumi együttélés inkább a Méreinél felmerülő együttnevelődés funkcióját kapja jelenleg, bár tény, hogy sokszor az albérletnél sokkal kifizetődőbb a kollégiumban élni. A szakkollégiumi mozgalom véleményem szerint nemcsak halkan mond rekviemet a Nékoszért: nagyon sok gondolatot átvesz, megvalósít belőle. A szak10

Pataki (2005): 508

41

kollégiumi mozgalom célja az egyetemi tanulmányoknál több, illetve valami más bemutatása a kollégistáknak – a szakmai munka a tagság által tervezett és szervezett kurzusokból alakul ki. A szakkollégiumok túlnyomó többsége önigazgató, demokratikus és autonóm intézmény, ahol az együttnevelődés komoly hangsúlyt kap. Az egyéni felelősség nemcsak a szakmai munka teljesítésére, hanem a közösség életében való részvételre, illetve a vállalt tisztségekkel járó feladatok elvégzésére is vonatkozik. A bázisdemokrácia nem pusztán azért hasznos, mert a közös ügyekre közös döntési mechanizmus során találunk választ, hanem mert ezen folyamatok során vitázni, érvelni, egymást meghallgatni és konszenzusra jutni is megtanulunk. A szakkollégiumok felvételi rendszerei többnyire a népi kollégiumokban használatos „személyiségletapogatás” módszerével élnek, ahol nem feltétlenül az számít, hogy kinek milyen a tárgyi tudása. A felvételi kérdéssorok inkább általános készségeket és szemléletet „mérnek”, a felvételi táborok feladatai pedig éppen a társas penetranciát, illetve az együttműködésre való képességet. A szakkollégiumokban is létezik a félévi beszámolók rendszere, ahogy a Nékoszban is. Ennek során nemcsak a tanulmányokban való haladást, hanem a közösségben való részvételt is értékelni kell a tagságnak. Az önkritika, önnevelés, egymás eredményeinek értékelése az előrehaladás fontos segítőeszközei. A szakkollégiumokra ugyan kevéssé jellemző a politikai aktivizmus11, de saját környezetükben programszervező, a szakkollégiumi szakmai munkát bemutató, a civil szerveződésekben aktívan részt vállaló közösségekként működnek. A szakkollégiumok közötti kapcsolatok kisebb-nagyobb intenzitásúak: közös sportkupák, konferenciák, nyári táborok, összejövetelek, viták, beszélgetések jelzik ezt. A csoportképződés legtöbb már említett jellemzője megtalálható a szakkollégiumok életében. A közös hagyományok és a közös múlt, a közös nyelv megteremtésére való törekvés, az utalások sajátos mintázata, a legendák, a szakkollégium saját szimbolikája – mind egy-egy saját kis univerzum: néhány fiatal együttes élménye. FORRÁS: Pataki Ferenc (2005): A Nékosz-legenda. Budapest: Osiris Könyvtár FELHASZNÁLT IRODALOM: Kardos László (1980): Fényes szelek nemzedéke Népi Kollégiumok 1939-1949 I-II. Budapest: Akadémiai Kiadó Köte Sándor (1989): Mérei Ferenc és a népi kollégiumok. In: Bagdy Emőke – Forgács Péter – Pál Mária (szerk): Mérei Ferenc emlékkönyv – születésének 80. évfordulója alkalmából. Budapest: Magyar Pszichológiai Társaság – Animula 11

42

Megjegyzendő, hogy a rendszerváltó pártok közül a Fidesz nagyrészt Bibós szakkollégistákból alakult.

Egyesület. Mérei Ferenc (1947): Együttes élmény. Budapest: Officina Nyomda- és Kiadóvállalat. Mérei Ferenc (1949): Utópia és valóság a magyar nevelésben. Budapest: Szikra Kiadás. Mérei Ferenc (1989): Társ és csoport. Budapest: Akadémiai Kiadó. Mérei Ferenc (1998): Lélektani napló. Budapest: Osiris. Szilágyi János interjúja Mérei Ferenccel (2006). In: Borgos Anna – Erős Ferenc – Litván György (szerk.) Mérei élet-mű, Budapest: Új Mandátum.

43

44

Szőcs Máté Hangyák vagy emberek?

A hinek társadalma és tudása Szathmári Sándor: Kazohinia című beszámolója alapján

Tanulmányom tárgya az összefüggés a hin társadalom tudása és társadalmi berendezkedésük között. A hinek társadalmának egyetlen forrása maradt fenn, Szathmári Sándor forrásközlése, amely egy angol orvos beszámolóját tartalmazza. Tudásnak tekintem a vélekedéseket, amelyeket a hinek tudásnak tekintenek, amelyek szerint élnek, illetve kollektíve jóváhagynak.1 A hin tudás alapja a kazo2, amely a hinek számára kritikailag hozzáférhetetlen, megkérdőjelezését pedig szankcionálják3. A kazo egy a hinek számára univerzális magatartásszabályozó elv. A gyakorlatban úgy működik, hogy minden cselekedetről eldönthető, hogy kazo vagy nem, és csak a kazo cselekedetek elfogadhatóak. Pontosítva, egy hin alapvető ismertetőjegye, hogy csak és kizárólag kazo dolgokat cselekszik. A kazo egy önmagát magyarázó fogalom. A kazo az, ami valóságos, tehát a természettel harmonikus, és onnan ismerhető fel, hogy egy cselekedet a természettel harmonikus, hogy kazo.4 Hogy mi harmonikus a természettel, és mi nem: ezt szabályozza a kazo a gyakorlatban. Ez a szabályozás társadalmi termék, azaz a hinek magyarázatával ellentétben nem lelhető fel semmilyen külső szempont, amiből nézve tisztán megkülönböztethetőek lennének a kazo és nem kazo cselekedetek. A kazo és nem kazo dichotómiájára lehet felépíteni a világot. Először felsorolom a hin társadalom jellemzőit, majd ezeket igyekszem úgy elrendezni, hogy világosak legyenek a tudás és a társadalomszerkezet összefüggéDavid Bloor: A tudásszociológia erős programja, 428-429. o. A kazo fogalmának részletes ismertetésétől itt eltekintek. 3 A kazo megkérdőjelezésének szankciója a hin társadalomból való kizárás vagy akár fizikai megsemmisítés. 4 A természettel harmonikus kifejezés nehezen megközelíthető. Például a természettel harmonikus az állatok viselkedése, annyiban, hogy egyensúlyban élnek a környezetükkel. De nem a természettel harmonikus az állati viselkedés egésze, mert az életösztönt nem tekintik a természettel harmonikusnak, holott minden állat sajátja. Azt, hogy valami harmonikus vagy nem a természettel, a hin társadalom dönti el, társadalmi szerkezetének megfelelően, de erre még visszatérek. 1 2

45

sei.5 Eljárásom során először kiemelem a hin társadalom azon alapvető elemét, melyet a leginkább megmagyarázandónak gondolok, és ehhez a jellemzőhöz képest fogom bemutatni a többi tényezőt. Végül ezt próbálom összekapcsolni a hin tudással aszerint, hogy az mennyiben szolgálja a társadalom fenntartását, mennyiben lehetetlen más, számunkra egyértelmű jelenségek létezése, és igyekszem bemutatni, hogy miképpen tudják a hinek biztosítani, hogy a számukra érvényes tudás mindig érvényesüljön. Vizsgálatom alapvetően ahistorikus, mivel nem tudom vizsgálni, hogy miért és hogyan alakult ilyenné a hinek társadalma6. A hin társadalom ismertetőjegyei: - A hinek társadalmának minden tagja egyenlő. Aki nem egyenlő, az nem hin (belohin vagy behin). Ez az egyenlőség a hin létezés minden részére igaz. - A hin társdalom egyénei, csak biológiailag (nemi, fizikális) és a végzett munka szerint különböznek. Azaz vannak orvosok, takarítók stb., de bárki végezhet bármilyen munkát, tehát a foglalkozásbeli különbségekből nem következik semmilyen más (lényegesnek tekinthető) különbség vagy egyenlőtlenség. - A hinek magatartásában nincsenek egyéni eltérések. Ehhez szükségszerűen tartozik, hogy gondolkodásukban sincsenek egyéni eltérések – így nincsenek viták vagy nézeteltérések sem. - Nincs magántulajdon. - A hineknek nincsenek érzelmeik.7 - Nincsen család, házasság vagy bármilyen együttélési forma8. - A hin társadalomban csak kollektív tudat9 létezik.10 - A hinek időszemlélete körkörös. Számukra az élet egy körforgás: az egyén halála után anyagi valójában a körforgás része lesz, ahogy az elhullott állat teteme is hozzájárul az élet fenntartásához. - Nincsen semmilyen hatalmat gyakorló vagy az emberek életét irányító intézmény. Egyetlen tagjuk vagy csoportjuk sincs felruházva a közhatalommal. Itt kell jeleznem, hogy természetesen a hin társadalom azon jellemzőit emelem ki, amelyek saját kultúrám szempontjából tűnnek fontosnak, illetve különlegesnek. Amikor a hinek tudásának és társadalomszerkezetének összefüggéseit vizsgálom, szintén nem szabadulhatok saját közegem szempontjaimat meghatározóan kényszerítő jellegétől. 6 Erre egyetlen egy hin közlése áll rendelkezésre, amely azt állítja, hogy a hinek társadalma egyfajta evolúció során vált ilyenné. Lásd: Kazohinia, 361-363.o. Az itt található elképzelés viszont semmilyen bizonyító erővel nem bír, és források híján ellenőrizhetetlen. 7 Ebből következően az érzelem szót nem is értenék. 8 Az egész hin társadalom tekinthető egyetlen háztartásnak vagy ellenkezőleg: minden egyes hin egy külön háztartást alkot. 9 A kollektív tudat fogalmát itt durkheimi értelmeben használom. Lásd Emile Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról, 94.o. 10 Amennyiben az egyéni tudat eltér a kollektív tudattól, úgy az illető egyént szankcióval sújtják. 5

46

- Nincs pénz. - A világot csak anyagi értelmében fogják fel. Pontosabban számukra csak az anyagi világ létezik. - Nincsenek elkülönített napok, nincsenek ünnepnapok vagy ünnepek. Nincsenek a társadalmi tudat megerősítésére szolgáló szimbolikus aktusok. - Időbeosztásuk, nyelvük és számrendszerük tudományosan tervezett.11 - Az egyének nevük szerint sincsenek megkülönböztetve, az születési idejükből és lakóhelyük címéből áll – ez utóbbi minden költözéskor megváltozik. Tudás és társadalomszerkezet: A fenti hin társadalomra jellemző jellegzetességek közül az egyenlőségből indulok ki. Az egyenlőség a hin társadalom azon állapota, amely szerintem leginkább magyarázatra szorul. Minden általunk ismert társadalomban vagy emberi közösségben (múltbeliben és jelenbeliben egyaránt) megtalálható az egyenlőtlenség valamely formája (formái). A hin társadalom ismerete előtt éppen ezért úgy tűnt, hogy az egyenlőtlenség az emberi együttélés elkerülhetetlen velejárója.12 A kérdés innentől tehát az, hogy miként biztosítja a hin társadalom tagjainak egyenlőségét, és hogyan járul ehhez hozzá a hinek tudása. Ahhoz, hogy a hinek teljesen egyenlőkként élhessenek együtt, a legfontosabb feltétel, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, és ugyanolyan legyen a magatartásuk életük lényeges vonatkozásaiban. Ezt határozza meg a kazo. A kazo pontosan az a magatartásszabályozó elv, amely minden egyes esetre előírja a hinek számára megfelelő gondolkodást és viselkedést. Éppen ezért kell, hogy a kazo tartalma kétségbevonhatatlan legyen, és éppen ezért szükséges, hogy ennek a szabálynak a megsértőjét a lehető legsúlyosabban szankcionálják, méghozzá úgy, hogy megakadályozzák eltérő nézetei terjesztését. Könnyen belátható, hogy amennyiben egy hin elkezdené önállóan (azaz a bevettől eltérően) értelmezni a kazót, úgy az viták és konfliktusok sorozatához vezetne. Miután a kazo egyik leglényegesebb eleme az, hogy minden esetben csak egyetlen cselekvés vagy elgondolás helyes, így a kazóról kialakuló vita ezt alapjaiban semmisítené meg. Mivel pedig az egyenlőség arra épül, hogy mindenki kazo módon cselekszik13, így ha nem is biztosan szűnne meg az egyenlőség, de legalábbis kétséges lenne fennmaradása. Ezek ismertetésétől eltekintek; mindegyikből a praktikus értelemben vett legegyszerűbbet használják. Ezekről lásd: Kazohinia, 52-54.o. 12 Azok az elképzelések, amelyek megszüntethetőnek és megszüntetendőnek gondolták az egyenlőtlenségeket, eddig nem jártak sikerrel. 13 A kazo érvényesüléséhez alapvető feltétel, hogy minden szereplő tudja, hogy ő kazo módra cselekszik és mindenki más is, de legalábbis biztos lehet abban, hogy aki nem így cselekszik, azt eltávolítják, és hogy a nem kazo cselekvések száma nem halad meg egy kritikus pontot. Ha ebben nem lenne minden egyes szereplő bizonyos, úgy szertefoszlana a kazo cselekvések alapja. 11

47

Ahhoz azonban, hogy bizonyosak lehessenek abban, hogy mindenki kazo módra cselekszik, szükséges feltétel annak a biztosítása, hogy minden egyén megfelelően interiorizálja a kazo szabályát14. Ahhoz, hogy minden egyén elsajátítsa a kazo élet szabályát, biztosítani kell a nevelés egységességét. A közösségnek szükséges teljes kontroll alatt tartani a hin gyermekek szocializációját. Innen érthető meg, hogy miért nem létezik a család intézménye a hinek társadalmában. A mi társadalmainkban a család egyik fő funkciója a gyermekek szocializálása a társadalomba. Ezzel azonban szükségszerűen együtt jár, hogy a gyermekek eltérő minták és szabályok között nőnek fel, még akkor is, ha ezek az eltérések a létező legkisebbek is. A családdal az is együtt jár, hogy a gyerekeknek a családtagjaihoz eltérő kötődéseik lesznek, mint a társadalom más tagjaihoz, tehát szigorúan véve már beépül valamilyen egyenlőtlenség a társadalomba.15 De legalábbis annyi kijelenthető, hogy csak akkor lehet teljesen bizonyos egy közösség abban, hogy a gyerekek a számára megfelelő tudást sajátítják el, ha mint közösség monopolizálja a gyerekek szocializációját. Miután a család intézménye nem létezik, a gyerekeket születésüktől fogva a közösség neveli. Minden gyerek ugyanazt a nevelést kapja, melynek során elsajátítja a kazo viselkedés szabályait. A hin iskolák praktikus nevelést alkalmaznak, azaz a gyerekek nem tanulnak direkt szabályokat, hanem tanulmányaik gyakorlatokból állnak, melynek során minden külön előírt szabályrendszer nélkül tanulják megkülönböztetni a helyest a helytelentől. Példa erre a tanulási módra, amikor 7-8 éves gyerekek holttesteket boncolnak. Ezzel nemcsak azt tanulják meg, hogy miként működik az emberi szervezet, hanem azt is, hogy a test csak egy tárgy, ahhoz nem kötődnek semmilyen tabuk, illetve ugyanígy azt is, hogy a holttest a körforgás része, tehát minden része hasznosításra kerül, így az élet fenntartását szolgálja. Ebből következik, hogy később mind a maguk, mind mások testét tárgyként kezelik, amely legfeljebb funkció és adottság.16 Nevelési módszerük tehát nem előíró, nem szabályokat taníttatnak velük, mint a mi társadalmunkban, hanem a gyakorlat során, mintegy induktív módon készségként sajátítják el a megfelelő magatartás szabályait.17 Az egyenlőség és a kazo szempontjából azonban itt nem a nevelés módja a Itt meg kell jegyezni, hogy a hinek szerint minden épelméjű egyén, aki a megfelelő technikai ismeretek birtokában van, kazo módon fog cselekedni mindenféle nevelés nélkül. Lásd: Kazohinia, 58.o. Természetesen – mint azt látni fogjuk – a hinek nem maguktól cselekszenek kazo módon, hanem a közösség vési beléjük a megfelelő szabályokat. 15 A hinek erre hivatkoznak is, amikor megjegyzik, hogy a saját gyerek szeretete csak az összes nem saját gyerekkel szemben értelmezhető. Lásd: Kazohinia, 92-93.o. 16 Kazohinia, 125-126.o. 17 Olyasmi ez, mint a mi társadalmunkban a rejtett tanterv. Az iskolában ugyanis a gyerek nemcsak tantárgyakat tanul, hanem azt is, hogy fegyelmezetten üljön negyvenöt percig, hogy tekintélytisztelő legyen, hogy tiszteletben tartsa a társait, hogy megtanulja, mit illik és mit nem stb. 14

48

legfontosabb, hanem a nevelés közösségi monopóliuma.18 Csak ezen keresztül lehet ellenőrzötten biztosítani, hogy a kazóhoz szükséges feltételek minden egyes gyerek sajátjai legyenek. Így érhetik el azt, ami az egyik legfontosabb feltétel és számunkra a legfurcsább, hogy a hineknek nincsenek érzelmeik. Az, hogy ne legyenek érzelmek, fontos előfeltétele a kazónak. Fontos, mivel az érzelmek világa az, ahol nincsen egyetlen helyes megoldás. Elképzelhető, hogy két gyökeresen eltérő cselekvést egyszerre el kell fogadnunk, mint helyes cselekedetet. Az érzelmekkel együtt tárgyalandók az egyéni vágyak is. Amennyiben elfogadnák és eltűrnék az érzelmeket, úgy nem lehetne egy sor cselekedetet helytelennek minősíteni, amelyek akár a közösségre károsnak bizonyulhatnak. Az érzelmeknek és vágyaknak szükségszerű tulajdonsága, hogy egyénileg eltérőek lehetnek. Az egyenlőség gyakorlata is sérülhetne, hiszen az érzelmek és vágyak nem összemérhetőek vagy rangsorolhatóak. A hin gondolkodást felbomlasztaná, ha mérlegelniük kellene, hogy az egyik hin dühe nagyobb vagy jogosabb-e, mint egy másiké. Az egyetlen érzelem, amit ismernek, az ún. kollektív érzelem19, azt is csak annyiban, amennyiben a kollektív tudat esetében elítélően megnyilvánul. Feltételezhetően az érzelmek és vágyak az emberi lényekkel járnak, hiszen az egyetlen érzelmek nélküli embertípus a hin. Ez viszont – hacsak nem fogadjuk el, hogy a hinek egy sajátos evolúció révén egy másfajta embertípust képviselnek – csakis társadalmi hatásnak tulajdonítható. Feltehetően ezt pedig csak módszeres, csecsemőkortól való neveléssel lehet kiiktatni.20 Így visszautalhatunk arra, hogy mennyire fontos a szocializáció közösségi monopóliuma. A fentiekhez mind szükséges egy olyan erős kollektív tudat létezése, amely végeredményben felszámolja az egyéni viselkedés alternatíváit. Mindezen – az emberi természettel számunkra ennyire ellentétes – dolgok létezésének alapvető feltétele, hogy az egyén gyakorlatilag teljesen feloldódjon a kollektív tudatban; annyira, hogy egyéni létezését ne különíthesse el a kollektív létezéstől. A hin csak társadalmi emberből áll. Csupán fizikai létezése egyéni. Ahhoz viszont, hogy a hin egyed ezt elfogadja, az szükséges, hogy céljai ne lépjenek túl azon a körön, amely célok mindannyiuk számára ugyanannyira elérhetőek21. A fentiekből következik tehát, hogy a hinek társadalma és a hin egyének számára létező világ csak materiális lehet. A kazo mögött ugyanis az a feltételezés Elképzelhető ugyan, hogy a családok vagy az egyének külön-külön is így nevelnék gyermekeiket, azonban nem biztos. 19 durkheimi értelemben 20 Mint látható, ez még a hineknek sem sikerül minden esetben, hiszen a behinek egyik fő jellemzője, hogy érzelmeik vannak. A hinek természetesen ezt is az evolúcióval magyarázzák. Lásd: Kazohinia, 360-363.o. 21 Egy hinnek nem lehet például célja a leggazdagabbnak vagy a legszebben beszélőnek lenni, mert ez önmagában azt jelentené, hogy a többi hinhez képest több valamiben, ami viszont nem összeegyeztethető az egyenlőséggel. 18

49

húzódik, hogy miden egyén akkor jár a legjobban, ha a közösség minden más tagja is vele ugyanakkora arányban részesedik a javakból.22 Az egyes hin számára kimondatlanul az rejlik ebben az érvelésben, hogyha lennének egyenlőtlenségek, lehet, hogy pont ő lenne rosszabb helyzetben, így elemi érdeke az egyenlőség fenntartása. A mi kultúránkban nagyon sok értékelt tényező épül arra, hogy másokhoz képest milyen a helyzetünk. Már az iskolától arra szocializálódunk, hogy eredményünk csak a többiekéhez viszonyítva értelmezhető és ér valamit.23 Vágykielégítésünknek sok esetben feltétele a többiek kielégítetlensége.24 Ezért hatékony a hinek érvelése, és ezért győzheti meg a hin társadalom a tagjait arról, hogy érdemes ezeket a számunkra óriásinak tűnő veszteségeket elszenvedniük.25 Az egyenlőségnek és a kazónak természetesen alapvető fenntartója a szankció. A hin társadalomban kétféle szankció létezik: az elkülönítés (behinek közé zárás, így a hin társadalomból való kitagadás) vagy szükség esetén a megsemmisítés.26 Az is belátható, hogy a kazo érvényesüléséhez szükségesek a nem kazo cselekedetek. Ezek ugyanis időről időre jelzik a kazo létezését és érvényesülését, továbbá kifejezik a kazo és nem kazo közötti határokat. Így a nem kazo cselekedetek a kollektív tudat szankcionáló megnyilvánulásain keresztül járulnak hozzá a közösség identitásának fenntartásához és megerősítéséhez, melynek a kazo az alapja. Ahhoz, hogy mindez működhessen, szükséges a már menet közben bemutatott tudás. Az egyén ilyen mértékű felszámolása nem is képzelhető el máshogy, mint egy olyan, mindenki által elfogadott tudás révén, amely egészének lényegi eleme, hogy az egyén csak a kozmosz egy darabja. Csak az önmagát mindig az egész jelentéktelen részeként értelmező egyén lehet képes ennek a társadalmi rendnek a betartására. Az is belátható, hogy ehhez a legalkalmasabb időfelfogás: a körkörös. A körkörös időfelfogás mindig magában Ez a gondolat a mi társadalmainkban is felmerült. Sokan indokolják azzal az egyenlőtlenségek megszüntetésének vagy mérséklésének fontosságát, hogy a tartós egyenlőtlenség állapota konfliktusokhoz vezet, így nem szolgálja a közösség érdekét. 23 Ha mindenki ötöst kap, akkor az számunkra azt sugallja, hogy a munkánk nem ért semmit, hacsak nem győződünk meg róla, hogy mindenki más is pont annyi munkát fektetett be, mint mi. 24 Például a lottóban vagy a totóban akkor jár valaki a legjobban, ha ő nyer egyedül. Ennélfogva úgy is felfogható, hogy az ő nyereményének szükségszerű feltétele mások vesztesége. 25 Természetesen miután a nevelés megfelelően ellenőrzött a hinek többségében, fel sem merülhet, hogy veszteséget szenved. 26 Ide kell vennünk a hinek prevenciós módszereit, azaz hogy már születés előtt szabályozzák, hogy csak a számukra megfelelő egyedek jöhessenek a világra, ezzel biztosítják például, hogy ne legyenek látványos testi eltérések (egyenlőtlenségek). 22

50

rejti az élet teljességét; a lineáris időfelfogás pedig egyfajta türelmetlenséget, várakozást. Nem lehet tudni, mit hoz a jövő, az ember nem halhat meg élete teljességének tudatában, legfeljebb megunhatja azt. A körkörös időfelfogás azt sugallja, hogy az élet egy folyton ismétlődő rendben zajlik: mindig lehet tudni, hogy mi történik.27 A körkörös időfelfogás magában rejti az élet értelmének egyfajta magyarázatát, hiszen a világ folytonos újjászületése maga az élet értelme, amelyből még halálával is kiveszi részét az ember. A hineknél tapasztalt társadalmi rendhez szükséges feltétel az is, hogy a kollektív tudat magától érvényesüljön, mivel értelemszerűen, ha a kollektív tudat egy speciális intézményen keresztül nyilvánul meg, az egyenlőtlenségekhez vezet. Ezen intézményben részt vevőknek, még ha a hozzáférés esélye mindenki számára egyenlő is, túlhatalmuk, döntési monopóliumuk lenne a többi hinhez képest. Ez pedig magától vezethetne vagy a kasztosodáshoz, azaz hogy ezen emberek csoportja elzárkózna a többiektől, és saját maga szabályozná a bejutás lehetőségeit, és így akár a kazo megítélését is megváltoztathatná; vagy ahhoz, hogy időről időre óhatatlanul fellépnének olyan csoportok, melyek kétségbe vonnák ítéleteik helyességét. A kollektív tudat ítélete egy ilyen társadalomban csak akkor fogadható el, ha azt valamilyen emberfelettihez kötik28, és az magától történik. A kollektív tudatnak olyan erősnek kell lennie, hogy minden hinből minden esetben ugyanazt a reakciót váltsa ki, máskülönben nem tartható fenn ez a szélsőséges egyenlőség és az egyéni létezés ilyen mértékű feladása. Csak egy ilyen, minden esetben biztosan a kollektívumból származó ítélet fogadható el fenntartás nélkül, mivel a szankciók – mint láttuk – minden átmenetiséget nélkülöznek, és nagyon súlyosak. Feltehetően bármilyen kijelölt emberekből álló intézmény előbb-utóbb felvetné: elképzelhető, hogy nem helyesen értelmezik a kijelölt személyek a kazót. Ez pedig oda vezethetne, hogy a kazóról több versengő felfogás jönne létre, ami pedig feltehetően konfliktusokba torkollana, amely konfliktusoknak valamely értelmezés győzelme vetne véget. Ez a győzelem azonban olyan aktushoz kötődne, amely viszont nem a kollektívum egészéből, hanem annak csak egy részéből nyerné legitimitását, így újra és újra megkérdőjelezhetővé válna. Fontos feltétel továbbá, hogy a társadalom atomizált egyénekből álljon, mely úgy jöhet létre, hogy a mi értelmezésünkben vett társas kapcsolatok nem léteznek. Az egyéneknek nincs kapcsolatuk egymással, csak az egésszel.29 Ez biztosítja azt, hogy ne lehessen felvetni a kazo alternatív értelmezését. A társadalmi rend bármilyen mértékű megváltoztatásához ugyanis szükséges lenne, hogy emberek csoportba szerveződve, valamilyen kollektív érdeket helyezhessenek szembe a 27

Az arany után az ezüst kor stb., míg újra nem jön az arany, vagy a hineknél éppen: az élet mindig újjászületik.

Ebben még semmi speciális nincsen, hiszen minden emberi társadalom valamilyen emberek feletti törvényhez, hatalomhoz köti saját szabályait. 29 Egymással csak napi praktikus szinten érintkeznek. 28

51

fennálló renddel, de mivel az egyének csak egyenként az egésszel állhatnak kapcsolatban, ezért már önmagában bármilyen csoport létrejötte lehetetlen. Ebből következik az is, hogy bármelyik egyén kockázat nélkül szankcionálható, hiszen csak olyan konfliktus képzelhető el, ahol az egyén áll szemben az egésszel. Ehhez tartozik továbbá az is, hogy mivel az egyének bármilyen napi praktikus érintkezésén kívüli érintkezése nem kazónak minősül, így azt a közösség szankcionálja. Pontosabban a hinek az ilyenfajta érintkezéstől teljes mértékben elzárkóznak.30 Ahhoz persze, hogy az egyének mint az egész egy darabjára tekintsenek magukra, és a többiektől izoláltan létezzenek, szükséges az is, hogy egyik egyén se legyen kevésbé pótolható a másiknál. Megengedhetetlen, hogy bármilyen szükséges tudás vagy képesség egyetlen egyén birtokában legyen. Minden egyénnek mindig lecserélhetőnek kell lennie. Ebből következik az is, hogy a hineknél nincsen semmilyen elméleti tudomány. Az, amit mi tudománynak tekintünk, minden esetben egyrészt tudóscsoportok együttműködésén és folyamatos interakcióin alapul, másrészt hosszú képzést és specializációt feltételez, illetve speciális készségeket és képességeket. De ami a legfontosabb, egy elméleti tudomány nemhogy felesleges lenne a hineknek, de kifejezetten káros is. A tudomány fő funkciója a mi társadalmainkban (értsd a nyugati társadalmakban) az, hogy meghatározza az igaznak tartható ismeretek határait és kritériumait. A tudomány célja – ahogy az egyházé is – magyarázatokat nyújtani a világra, segíteni az egyének eligazodását.31 A hineknél viszont a kazo maga a világmagyarázat, és ennek a kazónak egyik sajátossága, hogy megítélését csak az egész kezébe lehet letenni. Ezért nincsen szükségük sem elméleti tudományokra, sem egyházra. Ezek károsak is lennének a fennálló társadalmuk szempontjából, mivel feltehetően megbontanák az egyensúlyt. Az elméleti tudományokkal együtt jönne a megítélhetőség, a vita lehetősége, máskülönben megmerevednének, és nem fejlődnének. A mi társadalmunkban, ha egy tudományban elfogynak a megoldandó kérdések, az átalakul szakmává, azaz gyakorlati alkalmazássá. A hineknek pedig éppen csak ilyen gyakorlati tudományaik vannak, így értelmezve nem is tudományaik, csak szakmáik. A másik ok, hogy miután az egyenlőség csak akkor tartható fenn, ha az egyéni igényeket és ezzel együtt a társadalmi célokat is materiális szintre redukálják, szintén elképzelhetetlen bármi olyan létezése, amely ezen túlmutató célokat tűz ki maga elé (pl. a világ megértése vagy a Teremtő szándékának kifürkészése). A hin társadalom szerkezete, melynek alapvonása a teljes egyenlőség, melynek alapja az egyéniség teljes hiánya, így áll kölcsönhatásban a hinek tudásával 30 31

52

Például lásd: Kazohinia, 97.o. Nemcsak ez a két intézmény biztosítja ezt a funkciót, de ezeknek ez egyik fő funkciójuk.

és világképével. A hin világkép szükségszerűen következik társadalmuk állapotából, ahogy a hinek társadalmi állapota szükségszerűen következménye világnézetüknek. A hin társadalom alapvetően az egyensúly fenntartására rendezkedett be. Világnézetük, mivel csak arra vonatkozik, hogy miként éljenek úgy, hogy jelenlegi állapotukat fenntartsák, nem tartalmaz dinamikus elemeket. Nem céljuk a fejlődés vagy a hatalom, éppen ezért nem is érintkeznek a külvilággal. Önmagukban zárt rendszert alkotnak, ahol a rendszer legfőbb célja magának a rendszernek a fenntartása. Ebben a rendszerben a fenti feltételekkel a kazóra alapozott tudás működik, segítségével tartja fenn a rendszer önmagát. Ami viszont kritikus lehet, hogy mivel a kazo megvédése érdekében körülbástyázták a tudásukat bármilyen változtatás ellen, ezért nem látszik, hogy melyik lehet az az elem, amelynek segítségével egy esetleges válságot sikeresen kezelhetnének. Annak a feltétele pedig, hogy az egyének ne kezdjenek egyénekként viselkedni, az, hogy a társadalom kielégítse céljaikat (anyagi jólét). A közös tudás, illetve a bizalmi háló feltehetőleg csak addig maradhat fenn, amíg ezt a társadalom biztosítani tudja, és a megfelelő javak mindenkinek bőségesen a rendelkezésére állnak. Mivel viszont a hin társadalomban nincsenek társadalmi csoportok, az emberek pedig csak mint feladatok érintkeznek egymással, erősen kérdéses, hogy mi történik, ha valamilyen okból kifolyólag a javak bősége megcsappan. Feltehetően ebben az esetben a kazóba vetett hit megrendül, és a hin élet jelen keretei között fenntarthatatlanná válik. Mivel pedig a társas kapcsolatoknak semmilyen kultúrája nincs, fennáll a veszélye a tökéletes káosznak. Az a kérdés pedig, hogy ki határozza meg a kazo tartalmát, számomra megválaszolhatatlan. Úgy látszik, hogy a kazo egy valamikor korábban kialakult gyakorlat. Azonban az, hogy hogyan alakult ki vagy mikor, források híján nem tudható.32 Miután pedig az ismertetett okoknál fogva nincsen semmilyen csoport vagy intézmény felhatalmazva a kazo értelmezésének33 és változtatásának jogával, ezért feltehetően válság esetén nem lenne senki, aki a kazót a megváltozott körülményekhez igazítaná. Mivelhogy semmilyen társas kapcsolat nem létezik (a napi praktikus érintkezésen túl), a hin egyének magukra maradnának a kazo értelmezésével, végső soron: megszűnne maga a társadalom.34 Az persze felvethető, hogy egy ilyen mértékben szélsőségesen egyenlő, az Mivel a hineknek semmilyen elméleti tudományuk nincsen, így természetesen történelemtudományuk sincs. Lásd: Kazohinia, 79.o. A történetírás, az irodalom stb. hiánya ugyanazokkal az okokkal magyarázható, mint az elméleti tudományoké. 33 Ez nem jelent mást, mint annak az értelmezését, hogy mi harmonikus a természettel és mi nem. 34 Persze elképzelhető, hogy a hin társadalom megoldaná a válságot, vagy kialakítaná a kazo átértelmezésének lehetőségeit, de ennek a jelenlegi hin társadalomban nem látszanak a lehetőségei. 32

53

egyéniséget és a társas kapcsolatokat nélkülöző társadalom egyáltalán emberi társadalomnak tekinthető-e. Pontosabban mivel a hinek mint egyének nem rendelkeznek érzelmekkel és gyakorlatilag egyéni tudattal sem, nehezen megmondható, hogy mi különbözteti meg őket az általuk mintának tekintett hangyáktól. FELHASZNÁLT IRODALOM Barnes, Barry – Bloor, David (1998): Relativizmus, racionalizmus és tudásszociológia. In. Laki János (szerk): Tudományfilozófia. Budapest: Osiris. 189-207. Bloor, David (1999): A tudásszociológia erős programja. In: Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk): Tudományfilozófia szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó. 427445. Durkheim, Émile (2001): A társadalmi munkamegosztásról. Budapest. Osiris. Durkehim, Émile – Maus, Marcel (1978): Az osztályozás néhány elemi formája. In: Émile Durkheim: A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 253-334. Fehér Márta (2005): A Sötétség délben és a jogi-logikai inverzió problémája. Polanyiana, 2005/1-2. Koselleck, Reinhart (1997): Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó. Nietzche, Friedrich (1996): Adalék a morál genealógiájához. Budapest: Holnap Kiadó. FORRÁS Szathmári Sándor (1972): Kazohinia. Budapest: Magvető Zsebkönyvtár.

54

Szabó Fanni J. D. Salinger Ilyenkor harap a banánhal c. novellájának elemzése Mérei Ferenc művészetpszichológiája alapján A következőkben Mérei Ferenc irodalompszichológiáját szeretném bemutatni, majd az általa alkalmazott módszer felhasználásával J. D. Salinger Ilyenkor harap a banánhal című novelláját értelmezem. I.

Elméleti áttekintés

Mérei Ferenc életpályája és a művészetlélektan Mérei Ferencről kortársai úgy nyilatkoznak, mint hatalmas tudású, művelt értelmiségiről.1 Szerteágazó életművében az irodalom és a film kitüntetett szerepet játszik. Saját bevallása szerint a művészetek már egészen fiatalon erősen foglalkoztatták, kezdetben az iskolai szigor elől menekült a könyvekhez, később a modern irodalom lázadó atmoszférája vonzotta, majd a létező szocializmusból való kiábrándulása után is az irodalomhoz fordult. Munkásságának kezdetén a művészeti alkotások nem képezték kutatásainak tárgyát, ám Lélektani naplójában korábbi olvasmányélményeire támaszkodva dolgozta ki az utalás lélektanának elméletét. Annak ellenére, hogy Mérei a börtönben2 csak korlátozottan juthatott hozzá könyvekhez, a Lélektani napló gazdag idézetekben, irodalmi utalásokban. Ebben ékes bizonyítékát láthatjuk hatalmas műveltségének. A hatvanas évek elejétől kezdve próbálkozások indultak a magyar irodalomtudomány megújítására. Mérei rendszeresen megjelent a tanácskozásokon, melyeken Babits Mihály- és Kassák Lajos-verseket, majd novellákat elemeztek, arra törekedve, hogy létrehozzanak egy új műelemzési módszertant. 1970-től művészpszichológiai írásokat is publikált, többek között Mészöly Miklós Saulus regényéről, Krúdy Gyula Utolsó szivar az Arabs Szürkében című novellájáról és Ingmar Bergman A rítus című filmjéről. Lásd: Veres András tanulmánya és Szabolcsi Miklós előszava a „…vett füvektől édes illatot” Művészetpszichológia c. kötethez. 2 1958-ban politikai okokból, államellenes szervezkedésért tíz évre elítélték, és csak 1963-ban kapott amnesztiát. 1

55

Az Irodalomtudományi Intézetben Kenyeres Zoltán vezetésével 1974-ben megalakult egy értékorientációs novellaelemző csoport, melynek munkájába az első pillanattól kezdve bekapcsolódott, és kidolgozta a módszer alapfogalmait. 1978-ban megszervezte az MTA Irodalompszichológiai Munkabizottságát, ahol Serge Moscovici francia szociálpszichológussal együttműködve francia–magyar szimpóziumokat tartottak. Amikor újra3 előadhatott az ELTE Bölcsészkarán, Karinthy Frigyesről és József Attiláról tartott előadásokat. Sajnos ekkor már beteg volt, ezek az előadások nem sokáig folytak. Azt, hogy mennyire fontosnak tartotta művészetlélektani munkásságát, az mutatja, hogy elkezdte kötetbe rendezni ilyen tárgyú írásait, melyek végül csak halála után jelentek meg „…vett füvektől édes illatot” címmel. Mérei irodalompszichológiája A Lélektani naplóban az irodalom nem mint tárgy, hanem mint eszköz, illusztráció jelenik meg, a gyermekpszichológiában alkalmazott „utalás” fogalom hat változata közül az irodalmi utalásról szóló részben. Veres András megállapítása szerint Mérei és nemzedéke a művészetet és az irodalmat ugyanazon világ részének tekintették, a kettő között szoros kapcsolatot feltételeztek. Mérei az irodalomban, legfőképp a modernista szövegekben felfedezte az együttes élményre való utalás jelentőségét. Az utalás lélektana nem más, mint az együttes élmény jelrendszere. Külön foglalkozott a szimbolista és a modernista irodalom közti különbségekkel. Előbbire értelemszerűen a szimbólumok használata jellemző, míg a modernizmusban megjelenik az utalás mint eszköz. A két fogalmat a következőképpen különbözteti meg: szimbólum esetében a jel és a jelzett között nincs közvetlen kapcsolat, míg az utalás konkrét élményt jelez és helyettesít. Az utalás a modern művészetben válik általános módszerré egyfajta lázadás, harc eszközeként, melynek célja a törvények és normák alól való felszabadulás: a spontaneitás. Az utalás lehet közvetlen, például egy-egy kiscsoport, társaság közös élményére hivatkozó vagy egy nagycsoport közös történelmi tapasztalatára utaló; de lehet közvetett is: közös műveltséganyagon nyugvó vagy ízlésközösségen alapuló. Mérei az irodalomban három olyan ábrázolási módszert különít el, melyekben az utalás a legfőbb eszköz a hatás elérésének érdekében: 1.) Rejtett közlés – kifejezetten a beszélő és a befogadó kapcsolatára vonatkozik, kiutalás: amikor a közös élmény felidézése tiltott, a közlő valamely látszólag semlegesnek tűnő részlet segítségével idézi fel az együtt megélt eseményt. 3 Méreit a börtönből való kiszabadulása után továbbra is politikai okokból próbálták háttérbe szorítani. 1976-ban nyugdíjazták, nem engedték, hogy folytassa kutatásait és hogy tanítson. Csak a ’80-as években térhetett vissza a közéletbe.

56

2.) Motívum-játék – az utalás a mű belső világára vonatkozik: bizonyos tartalmi elemek változatlan vagy változó formában visszatérnek. Az elem első megjelenése maga az élmény, a további előfordulásai már erre utalnak vissza, rendszeres megjelenésük pedig az eredeti eseményt jelképpé emeli. Az „ismerősség” közösséget teremt a regény hősei és az olvasó között. A változó formában történő visszatérés a katarzis előkészítése: érzelmi felkészítés a bekövetkező történésekre, azonosulás a szereplővel. Ha a műben többféle motívum is vissza-visszatér, motívumrendszerről beszélhetünk, amely az irodalmi művet hasonlatossá teszi a zenéhez. 3.) Réteges szerkezet – a mű több síkban is értelmezhető, a felszín alatt lappang egy vagy több alternatív értelmezési lehetőség. A látens mondanivalónak önálló, teljes értékű kontextusa van a könnyebben hozzáférhető elsődleges értelmezés mögött. A következő irodalmi alakzatok foglalják magukban az utalást: Korrespondencia – egybevágáson, hasonlóságon, élményközösségen alapuló helyettesítések. A jelölő és a jelzett között valóságos kapcsolat van; Áttétel – mesterséges, de nem általánosan elfogadott kapcsolat jelölt és jelzett között, rejtett utalás; Sűrítés – a valóság több szintjének egybeolvasztása; Látomás – szemléletesség, érzékszervekre egyidejűleg gyakorolt hatás; Szócsipke – szóhangulatokkal való játék. Tekintve, hogy az irodalom a Lélektani naplóban pusztán illusztráció, nem tekinthetjük azt művészetpszichológiai írásnak, ám Mérei irodalompszichológiájának alapjául szolgált. Az „utalás” fogalmát Mérei eredetileg a gyermekpszichológiájához konstruálta. Ennek a fogalomnak az alkalmazása kiterjeszthető irodalmi művek – és meglátásom szerint – diskurzusok analizálására is. A kiutalás, illetve a visszautalás akár nyelvileg, akár a cselekmény szempontjából erősíti a szövegkohéziót és a befogadó kapcsolatát a szöveggel, illetve a közlővel. Mérei Bevezetés az irodalompszichológiába című előadásában a következőképpen vall az irodalomhoz fűződő viszonyáról: „Az irodalmi mű a pszichológusnak érzékeny megfigyeléseiből szőtt dokumentum. Értékét a kibányászható emberi dolgok alkotják. Az olvasó számára viszont azonosítás és katarzis forrása, érzelmek és indulatok megindulása, vágyak elvezetése a fantáziában, s mindenekelőtt örömszerzés. 57

A pszichológusnak mint olvasónak ugyanezek az érzései: kalandozás a világban, a fantázia és a fikció jó érzése. Csakhogy a pszichológus számára az irodalmi mű dokumentum jellege gyakran éppen olyan fontos, mint a kaland és a fantázia öröme.” (Mérei, 1986: 53) Az irodalom itt már nem eszköz, hanem maga a tárgy. A vizsgálat középpontjában az író, az irodalmi mű vagy maga az irodalom áll. Mérei itt hangsúlyozza: az irodalompszichológia területén végzett kutatás során tartózkodni kell attól, hogy az irodalmat példatárként kezeljük (ez kifejezetten az irodalompszichológiára vonatkozik, tehát más területeken megengedhetőnek tartja). A pszichológia mint fogalomrendszer és mint módszer alkalmazandó az irodalompszichológiai vizsgálatok során, hiszen az írók képesek arra, hogy finom megfigyeléseik segítségével ne csupán a megtörténtet rögzítsék, hanem a szereplők belső történéseit, vágyait és érzelmeit is. A mű anyag, amelyből lélektani szabályszerűségek és összefüggések bonthatók ki. A benne foglaltak egyszeriek és megismételhetetlenek, ennyiben az irodalom ellentétben áll a tudomány univerzalista törekvéseivel. A művekből azonban kibonthatók viselkedési stratégiák, kollektív minták, képzetcsoportok, értékdimenziók. Fontos, hogy az alkotások többféleképpen értelmezhetőek, különböző dimenziók jelennek meg bennük a lélektani mellett: például társadalmi, történelmi síkok is. Nem minden alkotás alkalmas pszichológiai elemzésre, vannak olyanok, amelyekben a lélektani történéseknél sokkal fontosabb például a történelmi események elmondása, ebből következően a szereplők lelki történései kidolgozatlanabbak. Mérei hangsúlyozza, hogy az irodalom valóságszintje más, mint a hétköznapi életé: a benne leírtak lehetnek szimbolikus jelentőségűek, melyeket másképpen kell értelmezni, mintha azok a hétköznapokban történnének. Az Irodalompszichológiai novellaelemzés című 1979-es tanulmányában négy lehetséges irodalompszichológiai elemzési módszert különít el: 1.) Mélylélektani elemzés – a szerző ösztönös indítékainak feltárása, a leírtak szimbolikus magyarázata az író adott életszakaszának rekonstrukciójával (Freud). 2.) Tranzakcionális elemzés – szintén az író személyéből indul ki, annak életpályáját, viselkedését vizsgálja különböző élethelyzetekben.4 3.) Pszichológiai szövegelemzés – ez a legnyitottabb elemzési forma. Az elemző magával a szöveggel foglalkozik, azt próbálja értelmezni. Az író emberismeretére alapoz. Mérei ezzel a módszerrel elemezte Krúdy Az utolsó szivar az Arabs Szürkében című novelláját. 4.) Értékorientációs novellaelemzés – nemcsak a műről, hanem annak társadalmi környezetéről árulkodik: abban milyen értékdimenziók 4

58

A Mérei-féle tranzakcionális elemzést ne keverjük össze Eric Berne tranzakcióanalízisével!

találhatóak, azok hogyan szerveződnek. Ez inkább szociálpszichológiai elemzés. Mérei leginkább a pszichológiai szövegelemzést és az értékorientációs novellaelemzést preferálta. A pszichológiai szövegelemzésről Mérei az Azonosítás és szerepcsere az Arabs Szürkében (Implikált pszichológiai mechanizmusok az irodalmi műben) című tanulmányában ír. Eszerint minden művészeti alkotásban vannak lappangó rétegek, a műben értékrendszerek tárhatók fel. Ezen implikált mechanizmusok elemzésekor azt vizsgálja, hogy a szereplők motivációi, viselkedésük milyen fogalomrendszerben értelmezhető. A pszichológiai modell akkor alkalmazható jól, ha zárt helyzeti és cselekvési szituációban történik a cselekmény. A kutató az utalásokból von le következtetéseket. A pszichológiai értelmezés történeti rekonstrukció is: csak az író életének és az adott kornak az ismeretével együtt működik. A pszichológiai elemzés menete tehát a következő: 1.) történet elmondása; 2.) háttérinformációk ismertetése; 3.) értelmezés. Az értékorientációs novellaelemzést 1974-től kezdve dolgozták ki a Kenyeres Zoltán által vezetett kutatócsoportban. Céljuk a magyar próza szemléletváltásainak felkutatása volt a második világháború vége után. A novellák kiválasztásánál az esztétikai értéknek nem volt szerepe, kritériumként azt állapították meg, hogy a novella a szerzője saját jelenéről szóljon, a helyszín pedig Magyarország legyen. Mérei a „… vett füvektől édes illatot” kötetben foglalja össze az értékorientációs műelemzés módszertanát. Eszerint az értékorientációs elemzés során a kutatócsoport célja az volt, hogy a puszta narratív mondanivalóhoz képest kibontsák azokat az elemeket, melyek értéknek tekinthető többletet hordoznak. Értéknek nevezhető az a tartalom, mely a társadalom pozitív megítélése alá esik. Nem érdemes szociálpszichológiai vizsgálatot végezni ott, ahol a mondanivaló explicit formában, például tanulságként meg van fogalmazva, sem ott, ahol szimbolikusan van jelen. A leghatékonyabb elemzés azokra az esetekre korlátozódik, ahol az emocionális többlet epizódfüzérekben ragadható meg, és a mondanivalót több szereplő is hordozza. Előfeltevésük, hogy az irodalmi alkotások szereplőinek viselkedése szerepszerűen leírható, és a szerepek értékdimenziók mentén helyezkednek el. A vizsgálat alapfogalmai tehát a következők: szerep; felszólító jelleg (a külső körülményekhez a szereplő hogyan viszonyul); attitűd. A vizsgálat menete a következő: 1.) A valóságszint feltárása: lehet realista, szatirikus, nonszensz; 2.) Szegmentálás: a történet epizódokra bontása; 3.) Értékek elhatárolása; 4.) Értékdimenziók létrehozása, értékalakzatok feltárása. 59

Mérei irodalompszichológiájának rövid áttekintése után nézzük meg, hogy módszerei hogyan alkalmazhatók a gyakorlatban! II. A módszer alkalmazása J. D. Salinger Ilyenkor harap a banánhal című novellájának elemzése során nem különítem el élesen az értékorientációs novellaelemzést és a pszichológiai elemzést, úgy érzem, a novella alkalmas arra, hogy a kettőt együttesen használjam. Az elemzés menete a következő: I. A történet ismertetése II. A szükséges kiegészítések ismertetése III. Elemzés 1) A valóságszint meghatározása 2) Epizódokra bontás 3) Értékek elhatárolása 4) Értékdimenziók feltárása IV. Értelmezés Az értékorientációs novellaelemzésből átvett elemeket a III. pontban, tehát az „Elemzés” címszó alatt fogom alkalmazni. Az értelmezés többi részében a pszichológiai elemzés menetére fogok támaszkodni. I.

A történet ismertetése A második világháború után közvetlenül Floridában nyaral egy házaspár. A novella elején a nő, Muriel egyedül lakkozza a körmét, és cigarettázik a szállodai szobában, majd telefonbeszélgetésbe kezd az anyjával. Az anya aggodalmaskodását a lány unottan, majd ingerülten veszi tudomásul. A beszélgetés során fokozatosan világosodik meg előttünk, hogy a lány a férjével jött el nyaralni, akinek lelki és viselkedésbeli problémái vannak. Muriel és az anyja furcsának titulálják a férfi viselkedését. Mint a beszélgetésből kiderül, a házaspár nemrégen autóbalesetet szenvedett. A lány kezdetben úgy tesz, mintha az anyja aggodalmaskodásában a férje állapotával kapcsolatban nem venne részt, viccesnek és nem veszélyesnek állítja be állapotát. A beszélgetésbe időről időre belefűznek pletykákat, divattal kapcsolatos megállapításokat, mely megjegyzésekből kiderül, hogy a jómódú középosztály tagjai lehetnek. Az anya pszichológust keres a vejének, és a lány is érdeklődött már egy másik lélekgyógyásznál a férje ügyében. Valójában nem beszélnek arról, hogy a férfinak milyen problémája van. Az anya a lányáért aggódik, a lány pedig nem gondolja, hogy a probléma komoly. A beszélgetésből kiderül, hogy a férfi részt vett a második világháborúban. Miközben a telefonbeszélgetés zajlik, lent a parton a férfi egy kislánnyal játszik, akinek elmesél egy történetet a banánhalról, aki bent ragadt egy barlangban és meghalt, mert odabent túl sok banánt evett, és emiatt nem fért ki a lyukon. Úgy 60

tűnik, jól érzik magukat, nevetgélnek, feleselnek egymással. A férfi a szobájába menet indokolatlanul beleköt egy nőbe, aki a lábát nézi. A szobába felérve befekszik a szundikáló felesége mellé az ágyba, és agyonlövi magát. II. Szükséges kiegészítések ismertetése A szöveg 1948-ban keletkezett, és 1953-ban a Kilenc történet című novelláskötetben jelent meg. Salinger legtöbb műve a Glass család tagjairól szól. Az 1955-ben született Magasabbra a tetőt, ácsok cselekménye Seymour elmaradt esküvője köré épül, majd 1959-ben jelent meg a Seymour: Bemutatás című elbeszélés – mint azt a cím is sugallja, Seymourról. A mostani értelmezésemben a később megjelent műveket nem veszem figyelembe, és csak a sorozat első darabjára fókuszálok. Salinger amerikai regényíró és elbeszélő. 1919. január 1-jén született New Yorkban. Apja jómódú kereskedő volt, a család Manhattan egyik elegáns negyedében élt. Salinger első írása 1940-ben az amerikai Story Magazinban jelent meg, és ezután folyamatosan írt novellákat különböző lapokba. Harcolt a második világháborúban, a most elemzett írása közvetlenül hazatérése után született. III. Elemzés 1.) A valóságszint meghatározása Reális történés. Tudjuk, hogy mikor játszódik a történet (a második világháború utáni években); tudjuk, hogy kik a szereplői. Seymour Glass utolsó napjáról szól a történet. A konfliktus, amely elvezet az öngyilkossághoz, implicit. Utalásokból rekonstruálhatunk néhány eseményt, de ezek nem adnak egyértelmű magyarázatot az öngyilkosságra. A szereplők viszonyulása a megjelenő értékekhez konstans, ám ugyanaz az érték megjelenik pozitív és negatív formában is. 2.) I. II. III.

Epizódok Muriel várja, hogy felszabaduljon a telefonvonal Muriel és az anyja telefonbeszélgetése – Az értékrendjüket vázlatosan megismerjük. Sybil és édesanyja beszélgetése – Jelen társadalmi környezetre való utalás Seymour és a kislány játéka – Seymour értékrendjének megismerése Seymour visszaútja a szobába Seymour öngyilkossága – Robbanás

3.) Értékek elhatárolása Muriel Magabiztos fiatal nőnek tűnik. A telefonbeszélgetés során az anyja még gyerekként kezeli, érződik, hogy Muriel lázad a rákényszerített kislányszerep ellen. „Női hang hallatszott. - Muriel? Te vagy? A lány egy picit elfordította fülétől a kagylót. - Igen, anya. Hogy vagy? - Halálra izgultam magam miattad. Miért nem telefonáltál? Csak nincs valami bajod? 61

- Próbáltalak hívni az este és tegnapelőtt este is. De itt a telefon örökké… - Nincs semmi bajod, Muriel? A lány növelte a szöget a kagyló és a füle között. - Semmi bajom. Melegem van. Ez a legmelegebb nap Floridában, legalább… - Miért nem hívtál? Halálosan izgultam… - Anya, drága, nem kell ordítani. Istenien hallok - mondta a lány.” (Salinger, 2004: 8) Ingadozik, hogy egyetértsen-e anyja aggodalmaival, amelyek a férje viselkedésére vonatkoznak: hol cinkosként megerősíti az anyját abban, hogy Seymour furcsa; van, hogy csak vállat ránt. A fiatal lánynak az ingerültség és cinkosság közötti váltásai az anyjával folyó harcnak a látható jelei, amelynek tétje a saját autonómiájának elfogadtatása. A harc eszköze a házasság is, mely tehát menekülés a szülők elől, maga a szabadság Muriel számára. A beszélgetés során sűrűn esik szó külsőségekről, materiális javakról, amelyből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek a lány számára fontosak. Lenézi azokat, akik nem a neki tetsző ízléssel öltözködnek, és nem úgy viselkednek, mint ő. „A felesége rémes. Emlékszel arra a borzalmas estélyi ruhára a Bonwit kirakatában? Amelyikre azt mondtad, hogy ahhoz neked le kellene… - Az a zöld? - Az volt rajta. Képzeld. Közben csupa fenék az egész nő.” (Salinger, 2004: 11) „- A szobátok milyen? - Nem rossz. Illetve nem olyan rossz. Nem tudtuk megkapni a háború előtti szobánkat. A társaság rémes idén. Csak látnád, mik ülnek mellettünk az étteremben, a szomszéd asztalnál. Mintha teherautón jöttek volna.” (Salinger, 2004: 12) A nyaralás, a kocsi, a fiatalon megkötött házasság és a ruhákról való csacsogás mind a konform életmód kellékei. A lány lázad a szülei ellen azzal, hogy egy furcsa emberhez ment férjhez, valójában azonban mégis az ő útjukat követné. Fontos a biztonság, az életöröm, a jólét, a materiális javak. Muriel anyja A beszélgetés során felváltva játssza az aggodalmaskodó anya és a középosztálybeli nő szerepét. Mint kiderül, fontos számára a család, a jólét, a harmónia, a konformitás. Nem tudja, és nem is akarja elfogadni lánya férjének az értékeit, aki számára megközelíthetetlen, viselkedése pedig elítélendő. A problémákat nem meri nevükön nevezni, talán fél kimondani azokat. „- Nem csinálta azokat a gyanús ügyeket a fákkal?” (Salinger, 2004: 8) „- Mindent elmondott neki. Legalábbis azt mondta… de hiszen ismered apádat. A fákat. Az egész ügyet az ablakkal. Az egész szörnyűséget, amit Nagyikának mondott az elmúlási terveiről. És hogy mit csinált azokkal a cuki bermudai képekkel, mindent.” (Salinger, 2004: 10) 62

Mrs. Carpenter Ő jelképezi a floridai üdülőben strandoló nőket, azt, hogy milyenné fog válni valószínűleg Muriel. Két martini közt bekeni a lánya, Sybil hátát napolajjal, majd visszatér a bárba, miközben a barátnőjével pletykál. Felszínes, felületes embert fest le Salinger a személyében, aki a jelenének él. Sybil A kislány testesíti meg Muriellel és a felnőttekkel szemben a másik értékdimenziót. Jókedvű, őszinte, értelmes, és nem játszik szerepeket. Őszintén tud lelkesedni, és hajlandó gondolkozni. Seymour Glass Ő a novella főhőse. Ütközik benne a Muriel által megtestesített világ: a konformitás, a felszínesség, a hétköznapiság és a Sybil által képviselt felszabadultság, őszinteség, egyszerűség. Az, hogy megházasodott, és egy olyan nőt vett el, mint Muriel, mutatja, hogy próbál betagozódni a társadalomba, és átlagos, konform életformát igyekszik magára erőltetni. Neki a házasság – Muriellel ellentétben – a szabadságának és önállóságának feladása. A telefonbeszélgetésben elhangzott történések és az öngyilkosság azonban azt mutatják, hogy a társadalomba való teljes beilleszkedés és a konformitás elfogadása nem sikerült neki. A deviancia és az ebből eredő magányosság úgy tűnik, számára nem járható út, mindezekhez túl érzékeny, labilis. Muriel és az anyja azon nevetgél, hogy Seymour azt akarja, Muriel németül olvasson verseket. Seymour számára fontos a műveltség, Muriel számára viszont nem. 4.)

Értékdimenziók Középosztálybeli értékek, konformitás

Nonkonform viselkedés

Konvenciók tisztelete

Egyediség

Magabiztosság

Őszinteség

Presztízs

Szabadság

Kényelem

Egyszerűség

Szépség

Szellemi teljesítmény, műveltség

Materiális javak Életöröm IV. Értelmezés Mérei írt egy tanulmányt Deviancia és Reménység címmel, ami megtalálható a 63

„…vett füvektől édes illatot” című kötetben (Mérei, 1986: 71-81). Azt elemzi, hogy mi a deviancia, és ez hogyan jelenik meg az irodalomban. A devianciát úgy definiálja, mint letérést a járt útról; a deviáns társadalomban elfoglalt pozíciója marginális. Két fő típusa van: a kényszerített és az önként vállalt. Kényszerített lehet a stigmatizálás (pl.: zsidók); valamilyen különleges tulajdonság miatti kiközösítés (pl.: testi fogyatékosok kilökése a társadalomból); szociogén deviancia (a társadalmi helyzet miatti kilökés – pl.: kulákok). A deviancia lehet önként vállalt is: a különutas kilép a társadalomból, szembefordul azzal, elveti a konformitást. Az Azonosítás és szerepcsere az Arabs Szürkében című tanulmányban Mérei a szerepből fakadó feszültségeket a következőképpen csoportosította: frusztráció; ambivalencia; pótcselekvés; telítődés. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy Seymour Glass egy deviáns viselkedésű ember. A saját magára kényszerített szerep, a konform, középosztálybeli férjé és az elfojtott nonkonform késztetései a mű végére egy komplex indulati kirobbanásban csúcsosodnak. Saját vágyai ambivalensek: nem tud dönteni konformizmus és nonkonformizmus között, vagy ha döntött is, nem tud ezzel a döntéssel együtt élni. Feszültségét van, hogy mások ellen fordítja (kiabálás a liftben az idegen nővel), és van, hogy saját maga ellen (autóbaleset, mely valószínűleg szándékos volt, majd az öngyilkosság). Az elemzésben nem szabad megfeledkeznünk a kontextusról sem; ahhoz, hogy a cselekményt értelmezni tudjuk, egy újabb dimenziót is be kell vonnunk a vizsgálatba. Az öngyilkosság az általam eddig leírtak alapján túlságosan erős reakciónak tűnik. A novellában többször is feltűnik a háborúra való utalás. A cselekmény közvetlenül a második világháború után játszódik, Salinger akkor írta, amikor a harcok után hazatért. Muriel telefonbeszélgetéséből kiderül, hogy Seymour részt vett a háborúban, hogy nem hajlandó levenni a köntösét, mert tetoválása van (amit valószínűleg a katonáskodás alatt szerzett), és hogy katonai kórházban is volt. A nő, akivel a liftben utazott, cinkkenőcsöt kent az orrára, amit a háborúban sebgyógyításra használtak. Seymour kitörése így érthetőbb: a napozás alatt leégett nő ugyanazzal a kenőccsel kenegeti a sebét, mint amilyennel a katonákat a harcok során kezelték. Az üdülőparadicsom nyugalma, jóléte, az ott lévők gondtalansága, életöröme, csacsogása és a háborúban tapasztaltak hatalmas kontrasztot alkotnak. Seymour magányát ebben a világban Sybil oldja egy kissé. A kislány, aki még túl kicsi ahhoz, hogy megértse, mi az a háború, ő a többiekkel ellentétben nem feledkezhetett meg arról, amiről valószínűleg semmit nem is tud. Salinger mintha Seymour tettén keresztül akarná megmutatni a háborúból hazatértek gyötrődéseit, azt, ahogyan az átélt borzalmak után megpróbálnak visszasimulni a könnyen felejtő, vagy egyszerűen csak semmit nem tudó társadalomba. Seymour Murielben sem találhat társat a háború feldolgozásában, a nő számára a háború 64

nem jelentett többet az arra való várakozásnál, hogy vége legyen, és minden térjen vissza a megszokott kerékvágásba. „- Most értem ide, anya. Ez az első nyaralásom évek óta, és nem fogok most bepakolni és hazamenni.” (Salinger, 2004: 11) „- Ha eszembe jut, hogy vártál erre a fiúra az egész háború alatt, úgy értem, hogy ha az ember azokra a kis vígözvegyekre gondol, akik…” (Ezt az anyja mondja Murielnek.) (Salinger, 2004: 13) Muriel és az amerikai társadalom nagyobb része számára a háború nem élményszerű tapasztalat, annak borzalmait csak közvetve követhették. Éppen ezért a hazatértek egy számukra már idegen világba csöppentek vissza, valahová, ami nem változott velük együtt. Az őket ért traumát a családjukkal nem tudták megosztani, és így feldolgozni sem. Seymour egyedül képtelen feldolgozni a körülötte lévő világot, ezenkívül annak működésével sem ért egyet. Ennek a jelképe a banánhalas példázat: „- Miss Carpenter. Kérem. Tudom én a dolgomat - mondta a fiatalember. - Tessék csak jól kinyitni a szemét, nem lát-e banánhalat. Ilyenkor harap igazán a banánhal. - Egyet se látok - mondta Sybil. - Teljesen érthető. Nagyon különleges szokásaik vannak. - Tolta a gumipárnát. A víz még nem ért a melléig. - Igen tragikus az életük - mondta. - Tudod, mit csinálnak, Sybil? Sybil a fejét rázta. - Hát az van, hogy beúsznak egy lyukba, ahol egy csomó banán van. Amikor beúsznak, mintha közönséges halak volnának. De amint benn vannak a lyukban, akár a disznók. Ismertem például olyan banánhalakat, akik beúsztak egy banánlyukba, és legalább hetvennyolc banánt befaltak. - A párnát és utasát egy lábnyival közelebb tolta a látóhatárhoz. - Ezután természetesen annyira meghíznak, hogy nem tudnak kijönni a lyukból. Nem férnek ki az ajtón. - Ne annyira be - mondta Sybil. - Mi történik velük? - Mi történik? Kikkel? - A banánhalakkal. - Ó, azokra gondolsz, akik annyi banánt faltak fel, hogy ki se férnek a banánlyukon? - Igen - mondta Sybil. - Tudod, Sybil, rühellek erről beszélni. Meghalnak. - Miért? - kérdezte Sybil. - Merthogy megkapják a banánvészt. Rettentő betegség.” (Salinger, 2004: 20-21) A mohó banánhalak azoknak az embereknek a jelképei, akik belefulladnak abba a jóléti társadalomba, ahol a fogyasztás az egyetlen és legfőbb érték. Seymour pedig ezt nem látja jobbnak a halálnál. 65

III. Összegzés Nagyon izgalmasnak találom Mérei irodalomlélektanát. Az általa alkalmazott módszerek segítségével nemcsak pszichológiai következtetésekre juthatunk, de egyrészt jobban megismerhetjük az adott korszakot, annak értékrendszerét és hangulatát, emellett a műalkotások megértését is elősegítik. A dolgozat célja ezek alátámasztása volt, remélem a fenti elemzéssel sikerült ezt véghezvinnem. FELHASZNÁLT IRODALOM: Mérei Ferenc (1971): Azonosítás és szerepcsere az Arabs Szürkében (Implikált pszichológiai mechanizmusok az irodalmi műben). In: Hankiss Elemér (szerk.): A novellaelemzés új módszerei. Budapest: Akadémia Kiadó. 11-19. Mérei Ferenc (1986): „…vett füvektől édes illatot” – Művészetpszichológia. Budapest: Múzsák Közművelődési Kiadó Mérei Ferenc (1998): Lélektani Napló I. Budapest: Osiris Kiadó Veres András (2006): Mérei Ferenc művészetlélektani munkássága. In: Borgos Anna – Erős Ferenc – Litván György (szerk.): Mérei élet-mű. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. 211-241. FORRÁS: Salinger, J. D. (2004): Ilyenkor harap a banánhal. In: J. D. Salinger: Kilenc történet, Budapest: Európa Könyvkiadó

66

Ember Kata – Tóth Krisztina A tükör tükre

Bergman-filmek Mérei Ferenc művészetlélektani elemzése alapján

A Szakkollégium alapítása óta egyik fő célunk, hogy olyan személyről nevezzük el Kollégiumunkat, akinek életműve híven tükrözi eszmeiségünket és működésünket. Az évek során felmerült Mérei Ferenc neve is, akinek munkásságát kurzus formájában ismertük meg közelebbről. Bepillantottunk a gyermeklélektanba, a kollégiumi mozgalmakba és a művészetpszichológiába is. Ezt követően döntöttünk úgy, hogy módszereit alkalmazva, írásait alapul véve teszünk kísérletet Ingmar Bergman műveinek elemzésére. A csoporttal közösen megnézett Rítus c. film után számtalanszor idéztünk fel jeleneteket és dialógusokat, majd egyre több részletet értelmeztünk. Már nemcsak az órán, de ebéd közben vagy az egyetemen is felkiáltottunk, ha újabb szimbólum jelentésére jöttünk rá, vagy mikor egy új mozzanat beemelése mindent megváltoztatott. Ekkor határoztuk el, hogy dolgozatunk tárgya két film, a Suttogások és sikolyok, valamint a Rítus című filmek lesznek. Bergman kedvelt témaválasztása a lélektani konfliktusok részletes ábrázolása. Filmjeinek problematikája, morális-tépelődő attitűdje teszi művészetét egyedülállóan jelentőssé. A terek leszűkülnek, a szereplők száma lehatárolt, így nem tereli el figyelmünket semmi a felvázolt kapcsolatok gyötrő voltáról. Mind Mérei tanulmányaiban, mind Bergman filmjeiben központi szerepet kap a lélek, s ez szolgáltathatta a megfelelő alapot Méreinek a filmek művészetlélektani elemzéséhez. Bergman a párdinamikai kapcsolatokat, a szenvedést, a kínlódást rendkívül jól megfogja filmjeiben, ami elképesztő hatással van a nézőre. Mivel nem az adott kort, a hátteret, a helyszíneket hangsúlyozza, ezért minden kor embere számára megrázóak és érdekfeszítőek ezek az alkotások. Olyan végső kérdéseket boncolgat műveiben, mint a halál vagy a hit; nagyító alá helyezi az emberi kapcsolatokat, amiket megfoszt álságos voltuktól. Filmjei nézése közben folyamatosan reménykedünk abban, hogy az emberi viszonyokat nem jellemzi ez a fajta kegyetlenség, efelől mégsem bizonyosodhatunk meg; tudjuk, hogy az emberi természetben ez is benne foglaltatik. 67

Mérei és a művészetpszichológia1 Mérei Ferenc igazi irodalmár volt, mindig figyelemmel kísérte saját korának alkotóit, művészeit. Kortársaihoz hasonlóan József Attila és Kassák Lajos volt rá a legnagyobb hatással, de a legújabb kísérleteket, legfrissebb áramlatokat is kíváncsian figyelte, értelmezte, elemezte. Az általa olvasott számos művet mélyen átélte, és mindig tudott róluk valami eredetit, újat mondani. Képes volt önállóan, új látásmódot és szemléletet bevonva magyarázni, értelmezni az alkotásokat. Mérei a „baloldali entellektüel” egyik megtestesítője. Hitt a racionalitásban, az emberi természet és a táradalom alakíthatóságában. Egyszerre volt lázadó és alkotó, teremtő ember; az avantgarde minden kísérlete vonzotta, lázadásához ebben talált formát. A racionalista hagyomány és az avantgarde játékossága mellett foglalkozott a jelképekkel; a hatvanas évek újszimbolizmusával elemezte a filmeket, irodalmi műveket. Gondolkodására, világlátására nagy hatással volt Marx és Freud is. Az a „baloldali entellektüel” csoport, melyhez Mérei is tartozott egyszerre foglalkozott irodalommal, tudománnyal és politikával. Azt, hogy éppen melyik terület került előtérbe, a körülmények, az aktuális politikai helyzet határozta meg. Köznevelési vezetőként és pszichológusként dolgozott, de ugyanúgy lehetett volna irodalomkritikus, irodalmár, de akár még alkotó művész is. Mérei viszonylag későn, a hetvenes években jelentette meg művészet-lélektani tanulmányait, melyekben egyaránt elemzett filmeket és irodalmi műveket. Több megrendelést kapott az Irodalomtudományi és a Filmtudományi Intézettől, emellett rendszeresen tanulmányozta és publikálta kedvenceit is. Így kapott helyet az első elemzések között Mészöly Miklós Saulus című regénye, Krúdy Gyula Utolsó szivar az arabs szürkénél novellája és Ingmar Bergman Rítus című filmje is. Az Irodalomtudományi Intézet 1974-ben Kenyeres Zoltán vezetésével értékorientációs novellaelemző csoportot hozott létre. A módszer alapfogalmait Mérei dolgozta ki. Irodalom-lélektani munkássága jelentős; nem foglalkozott mélyebben sem az alkotás-, sem a befogadás-lélektannal, mivel leginkább a művekbe kódolt lélektani szerkezet, pszichológiai tartalom izgatta. Nem a pszichoanalízis módszereit követte, nem a rejtett motívumokat kereste. A mű felszínén megelevenített lélektani helyzetek és viszonyok megjelenítését tekintette fő céljának. Azonban nem állt meg a puszta leírásnál: elemezte, értékelte, rendszerbe foglalta a jelenségeket. Szociálpszichológiai ismeretei segítették abban, hogy ezekben a művekben újat fedezzen fel. Az alkotások pszichológiai tartalmából az egyén és a társadalom mélyebb problémáira következtetett. Az egyén maga, valamint az emberi magatartásformák és értékek érdekelték. A szociálpszichológiai irodalomvizsgálat módszereinek alapjait ő teremtette meg. 1

68

Mérei Ferenc: „…vett a füvektől édes illatot”, Szabolcsi Miklós előszava nyomán

Mérei életművében fontos szerepet kapott tehát művészet-lélektani munkássága. Két jelentősebb tanulmánykötetében foglalkozott a témával: a Művészetpszichológia, illetve a posztumusz megjelent „… vett a füvektől édes illatot” című kötetekben. Filmek művészet-lélektani elemzése A jel és a jelzett összefüggéséről a pszichológusnak más mondanivalója van, mint a filmesztétának, a nyelvésznek vagy a szociológusnak. „A pszichológus a jelentés érzelmi-hangulati színezetét kutatja, az élménymaradványoknak, a társításoknak, hasonlóságoknak, ellentéteknek a jelentőhöz tapadó rétegét, az érzelmi, hangulati viszonyulást, amelyet a jelentő hordoz.” (Mérei, 1975, 163) A jelentésadás folyamatában két, egymásnak ellentmondó tendencia figyelhető meg. „A művészi jelentésadásnak sajátossága, hogy a két tendenciát egyensúlyban tartja: ökonomikus és egyszerű jelentőhöz képes hozzárendelni a szerteágazó, benyomásokban gazdag jelentést. Ezt a jelentésnek és másodjelentésnek pszichológiailag arányos viszonyával éri el.”(Mérei, 1975, 164) A jelképzés egyszerűsítés; a helyzetet képzettel, a képzetet szóval, a szót pedig jellel helyettesíti. Mindeközben megmaradnak a jelentés egyéni, szubjektív összetevői. A jelalkotás egyértelművé teszi a jelentést, egyszerűsíti a potenciális jelentett körét. A jelentő és a jelentett között sűrű az asszociatív anyag: felejtések, elszólások iktatódhatnak be, amelyek teljesen áthangolhatják a jelentést, eltávolíthatják egymástól a jelentőt és jelentettet, a legkülönbözőbb torzításokat hozhatják létre, egy másodjelentés (konnotátum) léphet a jelentés (denotátum) helyébe. „A jelentő és a jelentett között a lelki élet teljes dinamikája húzódik: az elfojtott feszültsége, áttétele, a közvetlen vissza-visszajárása a tudatba.” (Mérei, 1975: 164) Az élményegységek laza, nyitott rendszerét feszültségek tartják össze, de a nyelv egységei teszik kifejezhetővé. A tudattalan feszültségrendszerei annyiban strukturálódnak a nyelv szerint, amennyiben a kifejezéshez közelednek. Ebbe a rendszerbe nemcsak a beszédnyelv tartozik bele, hanem a metakommunikáció különböző formái is, a gesztusok és a mimika. A jelentő és jelentett viszonyát az jellemzi, hogy az előbbi sohasem fedheti teljesen a jelentett élményegységét, és mégis egyedül ez teszi lehetővé elhatárolódását a benyomások áradatában. E kétféle realitás kapcsolódásai, a jelentő és az elsüllyedt élményháttér tartománya bonyolult hálózatként szövődik egybe. Mindez olyan fokú sűrítést kíván, amelyre elsődlegesen a képi nyelv alkalmas. Érthető, hogy azt a nyelvet, amelyet a mélylélektan kutat, legjobban a film beszéli, leginkább a filmen követhetjük nyomon. 69

A jelentő és a jelentett kapcsolata tehát a tudatoshoz és a tudatalattihoz hasonlítható. A két szféra között az áttételek teremtik meg a kapcsolatot. Leginkább a művészi ábrázolás használja fel ezeket tudatosan. Minden művészi ábrázolásban megtalálhatjuk az áttételeket, amelyek jelentő és jelentett összefüggését jellemzik, dinamikáját biztosítják. A filmnek ezek között is kitüntetett szerepe van, hiszen az ilyenfajta belső történés döntően képi formában jeleníthető meg. Éppen ezért a filmábrázolásnak van a legtöbb esélye, hogy a belső folyamatokat hitelesen adja vissza, a képi megfogalmazással érjen el érzelmi hatást. A nézőben a film rímel arra, amit belső látomásként élt meg. A film folytatása az emberi fantáziának és fordítva: képzeletünkben folytatjuk a film történetét. A jelentő és jelentett viszonya azért elemezhető különösképpen a filmben, mert annak képi jelentésrendszere felel meg leginkább a jelentési összefüggés dinamikájának. Példák az áttételek retorikájának formáira: 1) Sűrítés Két vagy több képzet olvad egybe, időben és jellegben távoli emlékrétegeket foghat össze. Sűrített asszociatív láncok jelenhetnek meg egyetlen jelenetben. A különféle asszociációkat kísérő feszültségek egyesülnek. A sűrítés nemcsak képeknek, hanem indulatoknak az egybefolyása is, és így fokozott érzelmi feszültséghez vezet. 2) Elliptikus kiemelés A belső képalkotás majdnem mindig kihagyással dolgozik. A fölösleges elemek kihagyásával fokozzuk az indulati feszültséget. Azonban itt nemcsak arról van szó, hogy a képben a lényeges elem marad meg, hanem az elliptikus kiemelés a nemlétet is érzékelteti. Az üres utcák, a terek gyakran utalnak arra is, ami nincs jelen. A Bergman-filmekben az üres utca a halálfélelemnek felel meg. Az elliptikus kiemelés szubjektív tartalmakat fokoz tovább, s mint jelentő tartalmazza időn és téren kívüli irrealitásukat. 3) Dúsítás A dúsítás során idegen elemet vonunk be az asszociációs sorba, melynek lehet egyszerű kontrasztfunkciója (az ellentét még jobban kiemeli a mondanivalót), esetleg megjelenhet díszítő anyagként. Nem változtatja meg az érzelmi kapcsolatokat, csak enyhíti vagy kiélezi az indulatot. Mérei Ferenc imént vázolt elemzései alapján, azok továbbgondolásával fogtunk bele a Rítus és a Suttogások és Sikolyok című Bergman filmek részletesebb tanulmányozásába. Fontos szempontnak tartottuk a lélektani folyamatok, a jelölő és jelölt közti kapcsolatok, illetve a szimbólumok értelmezését, hiszen ezek a svéd zseni filmjeinek is mozgatórugói. A képi ábrázolás jelentőségét az egyes jelenetek és nézőpontok vizsgálata során érthetjük igazán meg, melyet a továbbiakban részletesen is szemléltetünk. 70

RÍTUS Szerkezet A film egy bírói vizsgálat rövid történetét mutatja be. Három művészt ítélnek el egyik előadásuk miatt. Hans, Sebastian és Thea a vizsgálóbíró, Dr. Abrahamson ítéletére vár. A törvény képviselője minden adatot összegyűjt, hogy dönteni tudjon, végül a mű bemutatását kéri. A produkció során szívrohamot kap és meghal. A film kilenc jelenetből áll. Szerkezete letisztult, a jelenetek egyértelműen elkülönülnek egymástól. Az első és az utolsó fejezetet leszámítva a szereplők páronként találkoznak, így figyelhetjük meg a kapcsolatok dinamikáját. Minden lehetséges kombinációt nyomon követhetünk. A páronként való megjelenítés segíti a mű, a kapcsolatok értelmezését. A kezdő és záró jelenetek keretes szerkezetbe foglalják a filmet, a kapcsolatokat itt ismerhetjük meg teljes komplexitásukban, ekkor láthatjuk a legvilágosabban, hogy a művészek egységet képeznek a bíróval szemben, illetve a végső jelenetben vele együtt, hiszen halála egyfajta azonosulást fejez ki az artistákkal, magával művészettel. Helyszínek – szereplők A film egy kihallgatószobában indul, és ott is végződik. Ez a bíró vizsgálódásának helyszíne, ahol a varieté csoportról és a bíró kapcsolatáról, jellemükről tudhatunk meg többet. Bár ebben a leszűkült térben játszódik a jelenetek legnagyobb része, mégis a tér jelenetről jelenetre átrendeződik, újabb és újabb nézőpontokból figyelhetjük meg a szereplőket. Bergman szereplőinek bemutatását azok testhelyzetével és a hozzájuk kapcsolt tárgyak segítségével teszi érzékletesebbé. Sebastian, aki a legindulatosabb, nem bír ösztöneivel. Ő a művész a társaságban, anyja cirkuszi artista, apja cirkuszi zenész. Agresszív, alkoholizál. A vallatás legnagyobb részében álló helyzetben van, ezzel fizikailag a bíró fölé emelkedik. Hans az artista csoport legtudatosabb tagja, ő áll a legközelebb a „való világhoz” és egyben talán legtávolabb a művészettől. A csapat főnöke, az élet ismerője, gazdasági, üzleti ügyeik intézője, Thea orgazmusának tudója. Az ő kihallgatásánál a szoba berendezési tárgyai közül az asztalnak van kitüntetett szerepe, ami a bürokratikus racionalitást szimbolizálja. Thea tölti be az összes férfi számára a nő szerepét, ezzel a nőiesség, az erotika szimbólumává válik, az ő esetében az ágy a hangsúlyos motívum. A védekezés módjában is megfigyelhetjük a tárgyak és tettek jelképfunkcióját, hiszen a személyiségüknek leginkább megfelelő eszközöket használják. Hans a csekkfüzetét szedi elő, vesztegetni akar; Sebastian sérteget és pofoz; Thea letépi magáról a fehérneműt, s lemeztelenített ágyékát kínálja fel. A társas mező lehatárolt. A négy szereplő szinte teljesen el van szigetelve, egyiknek sincsen barátja, nincsenek kapcsolataik a világban. Egyetlen külső személyről tudunk, Hans és Thea gyermekéről, aki messze él egy nevelőinté71

zetben, mivel szellemi fogyatékos. Azonban megjelenik egy pap is, aki néma marad, és a gyóntatófülkén keresztül csak a körvonalait láthatjuk, mikor a bíró bűnbocsánatot kér. Néhány apró jelből (például egy kocsmai jelenetben megjelenik egy pincér keze) tudhatjuk, hogy mégiscsak társas interakciók veszik őket körül, de ezek csupán implicite jelennek meg, a mű szempontjából nincs jelentőségük. Ezek felbukkanása éppen csak hiányukat hivatott még jobban hangsúlyozni. Hihetetlen ambivalencia jellemzi a szereplők közötti kapcsolatokat. A bírót megvetik, ugyanakkor félnek is tőle, miközben az eljárásnak mindössze annyi a kockázata, hogy esetleg pénzbírságot hajtanak be rajtuk, ami az ő éves jövedelmük mellett elhanyagolható. Ennek ellenére mindent bevetnek, csakhogy elkerüljék a büntetést. Miért? Görcsösen félnek mindattól, amit nem ismernek, tehát a nem művészvilágtól. Saját zárt világukban élnek, és irtóznak mindentől, ami számukra idegen. A bíró is fél az ismeretlentől, félelmét csak kíváncsisága múlja fölül. A kölcsönös szorongás, félelem teszi a bírót és az artistákat bizonyos értelemben egyenrangúvá. A varieté csoportdinamikáját leginkább az ambivalencia fogalmával jellemezhetjük. Sebastian és Hans is kifelé kívánkozik kapcsolataik hálójából, mégis összetapadnak. Borzalmasan erős feszültséget élnek át, a külső nyomást, amit a bíró gyakorol rájuk, csekély jelentősége ellenére sem bírják elviselni: pánikkal reagálnak, felnagyítják a veszélyt, rettegnek. Minden megnyilvánulásuk ezt a felfokozott idegállapotot jelzi, ezt példázza Thea megjegyzése is Sebastiannak: „Egyetlen árnyék elegendő ahhoz, hogy azonnal szakítani akarjanak, de egy puha gesztus elegendő ahhoz, hogy ez a szándék egy perc múlva végzetes szerelemmé forduljon át.” (Mérei, 1975: 193) A kapcsolatoknak ezt a szélsőséges voltát jellemzi Hans monológja is: „Elegem van belőletek. Végtelenül unlak! Lusta vagy, figyelmetlen, nem jársz próbákra! Már nem is sajnállak.” Majd rövid szünet után ennek ellenkezőjével folytatja: „Mégis szeretlek. Mindig szeretlek és sajnállak. Mindig körülötted keringenek a gondolataim. Látom, ahogy tépitek egymást. Szörnyetegek vagytok.” Művészet – megismerés A film egy nagyító képével kezdődik, ami előre jelzi a megismerés szándékát, ennek folyamatát követhetjük nyomon, az egész mű e köré épül. Mérei a megismerésnek ezt a metódusát Bergman egy másik filmjéhez, a Personához hasonlítja. Ahogy a Personában egy felnagyított arc letapogatása, itt a fényképek nagyító alatti vizsgálata jelzi, hogy a másik megértése kerül a középpontba. Dr. Abrahamson, a vizsgálóbíró nem megérteni akarja az artistákat, nem átélni a művet, hanem kinyomozni az igazságot, és eszerint ítélni. Nagyítója az objektív megismerés szándékának szimbóluma, pedig egy műalkotás nem tárható fel ilyen módon. A vizsgálóbíró álláspontja paradigma a művészethez való viszonyról, a műalkotás megértéséről. Naivsága nem a gyermeké, hanem a tudat72

lan felnőtté. „Talán nem is kíváncsiságból akartam látni a játékot, talán részt akartam venni benne.” „Az esztétikai elemzés kétféle módjára utal a film: a filológiai-történeti módszerre, amely rekonstruálni igyekszik nagyítóval és nyomozati adatokkal a mű mögött rejlő indítékokat, és a strukturalista módszerre, amely közvetlenül a művet próbálja megközelíteni, annak nagyítón nem látható, dossziéba nem foglalható vizsgálatát igyekszik föleleveníteni. A tudós bontogatásnak és a feltétel nélküli azonosulásnak a két útja ez.” (Mérei, 1975) Mérei azt sugallja, hogy a művészet megértése magasabb rendű, mint a hétköznapi világ dolgaiban való eligazodás. Ezt mutatja, hogy sokkal többet foglalkozik azzal, hogy a bíró számára milyen elérhetetlen az artisták világa, azonban ez a hierarchikus viszony mégsem ennyire magától értetődő. Az értetlenség kölcsönös. A bíró ugyan nem képes felfogni az artisták világát, de a művészek sincsenek tisztában a bíró rendezőelveivel, értékeivel, távol állnak a racionalitástól, a racionális megismeréstől. Maga a szorongás és félelem is mindkét fél részéről megnyilvánul, hiszen mindannyian félnek az ismeretlen világtól. A különbség köztük csak annyi, hogy a bíró igyekszik, számára ez több mint munka; éppen ő teszi hozzáállásával a művészetet magasabb rendűvé. A megismerés sikertelenségét az utolsó jelenetben el is ismeri: „Nem értem magukat, az indítékaikat, nem értem a kapcsolatokat, nem értem a saját kapcsolatomat sem magukkal.” Ez az értetlenség halálának pillanatában oldódhat csak fel. Halál a művészet oltárán – katarzis és azonosulás Már az első jelenetben megjelenik a halál motívuma, hogy aztán az egész filmet végigkísérje. Elrejtve a monológok és a dialógusok között, elő-előbukkan a halál. A bíró nevében is megjelenik, hiszen Abrahamsonnak (Ábrahám fiának) hívják, akit a művészet oltárán áldoznak fel. Először az idősebb Dr. Abrahamsont említik, akinek a halála Sebastian szerint „irigylésre méltó” volt. Az apa és fiú kapcsolatát, haláluk módját fontos megemlítenünk. Sorsuk közös, mondhatni azonos: életük és haláluk is egy, mindkettőjükkel szívinfarktus végez. Amikor a bíró elhagyja a szobát, felmerül a kérdés: „Mi lenne, ha megölnénk?” A film tehát még szinte el sem kezdőik, amikor már utalást tesz a végkifejletre. Thea álma a fiatal, de hasznavehetetlen és a vén lóról egyértelműen Sebastiannal és Hansszal való kapcsolatát szimbolizálja. A „vágóhídra vele” felkiáltás egyfajta halálösztönt jelenít meg Sebastian részéről. Theának egy pszichiáter egyszer a következőket mondta: „Te nem vagy szilárd anyag, te csak mozgás vagy, átfolysz másokon, mások meg rajtad. Semmi sem állandó, ezt tanuld meg, ha meg akarsz gyógyulni. A sziget a folyóban a közelgő halál jele. Egyre több sziget lesz. Kiemelkednek az áramló sötétből. Egy nap megfojtják a folyót a szigetek.” 73

A változás, szabadság és az állandóság kettősségében az utóbbi a halált jelenti Thea számára. A bíró előre érzi saját halálát, a gyóntatószékben a következőket mondja: „Úgy érzem, meghalok, minden este félek. Olyan volt, mintha már halott lennék. Olyan bűzt éreztem a testemből, amit korábban még soha nem vettem észre.” Később a kihallgatás során Sebastian is erre a bűzre utal, ez jól láthatóvá válik, ha a jeleneteket nem elkülönítve, hanem az egymással való kapcsolataikban értelmezzük. A halál az utalásokon túl a végső jelenetben explicite is megjelenik. Maga a rítus Már a címből is egyértelmű, hogy a rítus központi szerepet fog betölteni a filmben. A nyomozás, a kihallgatások sorozata is erre irányul, az utolsó jelenetben a vizsgálóbíró is megtekintheti a betiltott előadást. Minden a végső jelenet felé mutat, így a vers is, ami Sebastian és Thea közös jelenetében hangzik el: „Félig madár, félig ember, Madár szív, ember tüdő, Madár fej, ember szemek, Szétfeszíti bőrét a végtelen vágy, Az égbe néz, de a test nehéz. Földhöz tapad.” Ebben a versben megfogalmazódik a rítus mondanivalója, magát a rítust szimbolizálja. Az előadás során az artista csoport tagjai madarat ábrázoló maszkot viselnek, ami a szabadság szimbóluma. Ugyanakkor a vers azt is érezteti, hogy nem lehetünk teljesen szabadok. A madárfej ellenére a test nehéz, hiába vágyunk a végtelenbe, ez a súly mégis a földhöz húz. A félig madár, félig emberi lény csak részben lehet a maga ura, közben a földi világhoz is kötődik, nem szabadulhat. A művészek igazi egysége jelenik meg a rítusban. Ahogy azt Hans a kihallgatások során megjegyzi: „Nehéz lenne megmondani, úgy összenőttünk, ugyanazt gondoljuk, akarjuk, érezzük, ami nem is olyan különös. Egységesen munkálkodó testté váltunk.” Az egységben mégis elkülöníthetőek a szerepek: Hans a gondolat, Sebastian az akarat, Thea pedig az érzelem. Maga a rítus egy jungi archetípusként értelmezhető, mely a nap látszólagos félkörívű mozgását, pályáját szimbolizálja. A nappálya archetípusa a művészet analógiája is. A borban tükröződő képet meg lehet inni, így a művészetet is be lehet fogadni. A művészet folyton újratermelődhet, mint ahogyan a nap mozgása is folyamatos, mindig újrakezdődik. Az archetípus épp ezt sugallja: a művészet nemcsak illúzió, hanem természeti jelenség is. „A művészi alkotás a természet ritmusának, a folyton újnak, folyton réginek, a keletkezőnek és a szétfoszlónak az archetípusos egysége.”

74

SUTTOGÁSOK

ÉS

SIKOLYOK

Az 1900-as évek elején járunk egy nagy házban. A hajnali kert és a ködös erdő a tudatalattiba vezet minket. A ház lakói még alszanak, minden mozdulatlan, csak az órák ketyegése jelzi az idő múlását, és figyelmeztet a lét determináltságára, a halandóságra. Az első ébredőnek fájdalmas az ébrenlét, az élet. Agnest húgai, Maria és Karin és a szolgálónő, Anna ápolja, ők virrasztanak mellette. A későbbiekben a négy nő mellett három férfi jelenik meg: Karin és Maria férjei, valamint az orvos, David. A parkból a szalonba lép be a néző. Minden csupa fehér és vörös: a bútorok, a függöny, a ruhák. Mintha a tudatalattiba vagy az álomba merülnénk. De mit is jelent a vörös szín? Mérei elemzése szerint itt a belső világot, a vért szimbolizálja, jelezve, hogy egy belső megismerés helyszínén járunk. Emellett a vágy színe is, mely mindhárom nővérnél megjelenik. Agnesnél a testvéri szeretet és a törődés elnyerésének a vágya, óhaj egy idillikus család iránt. Maria és Karin szeretet, gyengédség és szerelem után epekedik. A másik fontos jelentése a színnek a szenvedély, ami Maria személyében mutatkozik meg leginkább. Ő a szenvedélyes nő, akinek szeretője az orvos, David. Minden lehetőséget kihasznál, hogy elcsábítsa, hiszen erőtlen férje mellett nem találja meg a boldogságot. A férje még ahhoz is gyenge vagy inkább gyáva, hogy öngyilkosságot kövessen el, hiszen mikor a felesége megtalálja dolgozószobájában késsel a testében, a férfi neje segítségét kéri, de nem tudjuk pontosan mihez: vajon a halálhoz vagy az élethez? Karin a vért képviseli a szó kézzelfogható értelmében: megsebzi magát, hogy ne kelljen eleget tennie „házastársi kötelességeinek”. A film középpontjában a három nő testi és lelki szenvedései állnak. Mindegyikőjük szenved valamitől, legyen az a betegség, szerelmi bánat vagy a boldogtalan házasság. Ego – id – superego A három nővér megfeleltethető a freudi hármasnak. Az én Agnes, aki a modern megváltozott és kiüresedett világban nem lehet sem boldog, sem egészséges. Az id-et Maria képviseli, akit ösztönei hajtanak: szenvedélyes, de régi szeretője szerint mára önzővé, közönyössé, unottá és türelmetlenné vált. Önző, hiszen csak saját érzelmeit veszi figyelembe, saját boldogságán kívül más nem érdekli. Közönyössége az egyik utolsó jelenetben nyilvánul meg, mikor Annának pénzt ad búcsúként. Itt mutatkozik meg az is leginkább, mennyire nem érti és nem érzékeli, mi történik körülötte. Közönyös hitvese iránt, már rég megunta őt, és szeretője mellett keresi a kalandot. Nem segít férjének, kimegy a szobából, amikor az öngyilkosságot kísérel meg, és a halálos ágyhoz sem mer odamenni, kimenekül a szobából, ha nővére hívja. Tudatosan kerüli a számára kényelmetlen helyzeteket, a negatívtól védi magát, csak a pozitívat képes befogadni. A superego Karin, aki realista, ügyeket intéz, gondoskodik mindenről, hűvös, és érzelmeit 75

próbálja leplezni: még az érintéstől is viszolyog. „Úgyis minden lélegzetvételünk hazugság.” – hangoztatja többször is. Férjével és testvéreivel is megromlott a kapcsolata. A világában jelenlévő emberek nem őszinték, s ez szavaikban, tetteikben egyaránt megnyilvánul. A hármashoz egy negyedik nő, Anna csatlakozik, aki teljesen kívülálló személy. Ő a szolgáló, nem köti rokoni kapcsolat a három másik nőhöz. Vallásos; annak ellenére, hogy elvesztette egyetlen gyermekét, hálával fordul Isten felé. Talán ő az egyetlen, aki őszinte. Gondoskodással és szeretettel fordul Agneshez, egyedül ő az, aki jó hozzá és megnyugtatja. A szereplők között nincsenek egyértelmű kapcsolatok, a szokásos viszonyok felborulnak. Férj és feleség nem szereti és nem érti egymást. A testvérek elidegenülnek egymástól, mégis egyfajta, szinte szerelmesek közötti érzelmek feszülnek közöttük. Anna és Agnes között az alá- és fölérendeltségi viszony egyaránt megjelenik. A cseléd szolgálja gazdáját, s a nővér kiszolgáltatott betegsége miatt. Kapcsolatukat az intimitás és az anyai szeretet jellemzi, mely erotikával és szexualitással párosul. Anna szerepe egyfajta Szűz Máriai analógiaként is felfogható, hiszen egy anya, aki elveszítette gyermekét, mégis hálás az Úrnak. Agnest életében és „feltámadása” után is ő nyugtathatja csak meg. Agnes halálának és „feltámadásának” képi megjelenítése számos utalást és hasonlóságot hordoz Jézus halálával. Arra emlékeztet a kamerabeállítás vagy a fehér lepel, a feltámadás vagy a különböző pózok (mint például amikor Anna csupasz keblére emeli a szenvedőt, ezzel anya-gyermek kapcsolatot alakít ki). Emellett ők ketten azok, akik a pap mellett a vallást képviselik a filmben. Anna minden reggel imádkozik halott gyermekéért. Agnesről a temetésén mondott papi beszédben derül ki, hogy mennyire erősen hitt. Az utolsó jelenetben a kereszt megjelenik a nyakában. Fontos megemlíteni a két férfi, az orvos és a férj szerepét is, akiket összeköt a közös asszony: az egyik gyenge, hiszen az sem egyértelmű, hogy öngyilkosságánál mihez kér segítséget, a halálhoz vagy az élethez; a másik érzelemmentes, kegyetlen. Az orvos titokzatos, a múltban történt vele valami, de senki nem beszél róla. Egy megváltozott jelennel találkozunk, nem ismerjük sem az előzményeket, sem a következményeket. Rövid, tényszerű információkat kapunk csupán. Álom és valóság / illúzió és valóság A különböző jelenetek álom és valóság, illúzió és valóság között mozognak, valamint az emlékek, visszaemlékezések is szerepet kapnak. A történet egy időtlen jelenből és a négy nő visszaemlékezéses hallucinációiból áll össze. Nincsenek előzmények, csak az emlékezésen keresztül ismerhetjük meg a múltbéli eseményeket, azonban azok is már következményeket mutatnak be. A jelen van csak, sem múlt, sem jövő nem létezik, hiszen nem igazán tudjuk az előzményeket, 76

csak következtetni tudunk azokra, és a jövőre mutató utalások sincsenek, csupán a búcsúzó nővér szavai: „találkozunk Vízkeresztkor, ahogy szoktunk”. Sem térben, sem időben nem behatárolt a film, ami jellemző bergmani vonás. Suttogások és sikolyok törnek elő a belső hangok felfokozódásaként, értelmet csak az Agnes halálát követő napon nyernek egy közös vízió (vagy csak Anna víziója) által. A halott feltámad, és szeretetük bizonyítását kéri: ölelést, csókot. Karint hűvössége és érzelemmentessége nem engedi közel húgához, végül bevallja, nem szerette soha, csak egy koloncot jelent neki. Maria túl gyenge, bár a szándék megjelenik nála, közelít a halott ágyához, már majdnem megölelné, mikor a félelem kerekedik felül, sikítva rohan ki a szobából. Egyedül Anna az, aki megadja a halottnak is azt a szeretetet, amit az élőnek. Át tudja lépni a határt és megmutatni az igazi szeretetet. A záró kép egy emlékkép, melyet Agnes naplójában jegyzett le. Ebből kiderül, volt egy boldog pillanata, ekkor érezte a szeretetet. Záró gondolatok Egy film értelmezésében egyre mélyebb rétegekbe juthatunk, nemcsak a mű jelentéstartalmaiban, de saját lelkünkben is. A megismerési és elemzési folyamat a film és értelmező együttműködése által válik teljessé. Jelentésekkel, a saját jelentéstartalmainkkal töltjük fel a film szimbólumait, ezáltal a film is ad nekünk. Bergman filmjei esetében ez az adomány az emberi kapcsolatok és lélektani folyamatok megértése. Mindennapi életünk és kapcsolataink a képernyőn jelennek meg, melyeket újból és újból az alá a bizonyos nagyító alá vethetünk. Mi ezt a nagyítót vettük elő, hogy elinduljunk egy úton, amely a megismerés felé vezet… FELHASZNÁLT MŰVEK: Bergman, Ingmar: Mérei Ferenc (1975):

Rítus, 1968 Suttogások és Sikolyok, 1972 …vett a füvektől édes illatot. Budapest: Múzsák Közművelődési Kiadó.

77

78

Lőrincz Dalma Tudat és félelem1

Az ezredforduló jellegzetes amerikai filmjei

A gótikus templomok legfőbb jellemzői a csúcsos boltívek, a magasba törő pillérek, a bolthajtásos mennyezetek és a színes üvegből készült ablakok; a művészettörténészek és a történészek pedig azt is meg tudják magyarázni, miért következik a korszak társadalmi jellegzetességeiből ez a fajta építészeti stílus. Nincs ilyen könnyű dolgunk azonban, ha a közelmúltban született művészeti alkotásokat szeretnénk hasonló nézőpontból elemezni, hiszen egyrészt nehezen látjuk át saját korunk és gondolkodásmódunk „legfontosabb” jellemzőit, másrészt pedig csak önkényesen tudunk kiemelni olyan tulajdonságokat, melyek alapján bizonyos műalkotásokat – szintén önkényesen – tipikusnak tekintünk a korra nézve. Dióhéjban mégis erre fogunk kísérletet tenni, amikor néhány, az ezredforduló környékén készült amerikai film témaválasztását próbáljuk meg a nyugati társadalmakban élők feltételezett gondolkodásmódja, átalakulóban lévő értékrendje alapján magyarázni. Egyik kiinduló feltételezésünk az, hogy az elemzett játékfilmek készítőinek és a filmek potenciális közönségének gondolkodásmódja és értékrendje hasonló, hiszen ellenkező esetben ezek az alkotások nem készülhettek volna el, népszerűvé pedig egyáltalán nem válhattak volna. Ezen kívül meg kell említenünk, hogy feltételezésünk szerint mind a filmkészítők, mind a nézők azonosulnak a történetek pozitív hőseivel. „Kapcsold be az övet Dorothy, mert Kansas búcsút int.” /Mátrix (1999) – Neo a piros kapszulát választja, mert az igazságra vágyik./ A film feladata leegyszerűsítve az, hogy a közönséget szórakoztatva gonA tanulmány eredeti változata az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium egyik kurzusára készült. Rövidített változata megjelent 2006 januárjában a KisTáska című társadalomtudományi lap XXVIII-XXIX. számában. Jelen változat egyikkel sem egyezik meg. 1

79

dolkodtassa el a világ dolgairól. A film készítői ezért nem a valóságot, hanem művészi kifejezésmódjuk segítségével annak egy torzított képét mutatják be. A nézőket először érzelmileg igyekeznek bevonni a történetbe, hogy ezáltal az intellektuális mondanivaló könnyebben érthetővé váljon. Érdemes ezért a filmek témaválasztásához is emocionálisan közelítenünk. Ahelyett tehát, hogy azt kérdeznénk, melyek lehetnek a filmek által képviselt legfontosabb értékek, inkább azt kérdezzük, mitől félnek a szereplők, illetve mitől félnek a nézők, miközben a filmeket nézik. Azok a dolgok ugyanis, melyek elvesztésétől legjobban fél az ember, feltehetően egyben azok is, melyek a legértékesebbek számára. Vannak dolgok, melyeket az emberek – a film történetéhez viszonyítva – már régen kiemelkedő értéknek tartanak, ezért folyamatosan félnek az elvesztésüktől. Jó példa lehet erre a béke vagy éppen a szabadság, melyek elvesztésétől egy tucat háborús film megtekintése közben félhetünk, de a bűnözőkről és gonosztevőkről készült filmek is azért izgatnak minket, mert féltjük mindazt, amitől megfoszthatnak minket: a tulajdonunkat, a testi épségünket és esetleg az emberek jóságába, a társadalom működésébe vagy éppen Istenbe vetett hitünket. Mi azonban most a relatíve „új” típusú félelmeket fogjuk szemügyre venni, vagyis azokat, amelyek hangsúlyossá válása a széles közönséghez szóló filmekben újszerűnek tekinthető. Feltételezésünk szerint ezek azért jelennek meg ilyen nagy számban az ezredforduló környékén készült filmekben, mert a hozzájuk tartozó értékek szerepe az utóbbi időben jelentősen megemelkedett. Négy kategóriába soroljuk azokat a filmeket, amelyek megítélésünk szerint kifejezetten „az ezredforduló emberének” félelmeit jelenítik meg. Ezek a félelmek elsősorban a környezet észleléséhez, a saját tudáshoz (emlékezet, tapasztalat, gondolkodás) és az észlelt valóság helyes értelmezéséhez kapcsolhatóak; feltételezésünk szerint azért, mert amennyiben hiba csúszik abba a folyamatba, mely biztosítja, hogy az ember eligazodjon a világban, amelyben él, akkor elveszti a kontrollt élete irányítása felett. Arról van tehát szó, hogy az eligazodási folyamatba csúszó hibáktól való félelem nem csupán arra utal, hogy értékesnek tartjuk az észlelést, a tudást és a dolgok megfelelő értelmezését, hanem egyben azt is jelenti, hogy mindez azért vált annyira fontossá, mert az értékhierarchia csúcsára a saját életünk feletti kontroll került. Ha nem értjük, mi történik velünk és körülöttünk, akkor nem vagyunk képesek irányító pozícióba kerülni és céljainkat megvalósítani, és ez az a szituáció, amit a huszonegyedik század küszöbén a nyugati ember egy pillanatra sem engedhet meg magának. Éppen ezért lehet szórakoztató filmek témája az, hogy mégis megtörténhet. Az elemzendő filmekben a főhősök, illetve a nézők a történet egy pontján azzal szembesülnek, hogy a korábban biztosnak hitt alapok bizonytalanná válnak, és a minimális kontroll érzése is (tudom, hogy ki vagyok, hol vagyok, kikkel vagyok, mit látok, mit érzek, mit csinálok) hirtelen eltűnik. A filmek főhősei, valamint a nézők, akik a filmet nézik, olyan kérdésekkel találják szembe magukat, melyeket korábban csak filozófusok és pszichiátriai kezelésen tartózkodók 80

tettek fel maguknak: Vajon valóságos egyáltalán a környezet, amelyben élek? Hitelesek az emberek, akik körülvesznek? Hihetek a saját érzékeimnek? A „bűnös” biztosan körülöttem van? Amit teszek, az csak rajtam múlik? Ezek a kérdések nem csupán egyetlen forgatókönyvíró furcsa agyszüleményei, hanem világszerte hatalmas népszerűségre szert tevő filmek tucatjainak témái. Nem véletlenül. Félelem attól, hogy ez nem a valóság2 Az első számú félelem az általunk a korra nézve tipikusnak vélt filmekben az, hogy a főhős úgy gondolja, hogy valami nem stimmel a világgal. Ez a félelem ugyan így elég megfoghatatlan, de már távol áll attól, amelyet a korábbi filmekben láttunk. A főhős ezekben a helyzetekben nem arra gondol, hogy nagyon boldogtalan, mert nem az igazi az élete, vagy valaki, akiben eddig bízott, feltehetően hazudik neki, hanem arra, hogy amit érzékel, az – szó szerint – nem igazi, hanem egy díszletszerű, megrendezett valóság, és a benne élő emberek tudatosan vagy tudattalanul szintén részei ennek a díszletnek. „-Semmi sem igazi? -Te az vagy! Ezért volt jó nézni téged.” /Truman Show (1998) – Truman rájön, hogy egy valóságshow főszereplője./ A sziget című megaprodukció főhőse, Lincoln Six Echo a történet elején szentül hiszi, hogy ő és társai egy szennyezés miatt élnek egy épületbe zárva, és hogy akit kisorsolnak, azt a „Sziget” várja; a hely, ahol még nem mérgezett a levegő. Amikor megtudja, hogy a kiválasztottakra utazás helyett a halál vár, és hogy csak szervei fontosságának köszönheti létét, megdöbbenése körülbelül akkora, mint Truman Burbanké (Truman Show), amikor vitorlás hajójával a fehér falnak ütközve rájön, hogy egy tévéstúdióban él, körülötte mindenki statiszta, ő maga pedig egy sorozat sztárja. Itt kell megemlítenünk még a Falu című filmet is, mert a csavaros fordulat itt is a „színjátékvilág a valódi világban” sémára épül, ám nagy különbség, hogy a főhősnő erre vélhetően soha nem fog rájönni, többek között azért sem, mert vak. A néző számára azonban óriási csavar, mivel a film egész jelentéstartalmát megváltoztatja. A díszletszerűséget természetesen nem muszáj a szó szerinti értelmezéssel lezárni. Ha a világ valóságos is, lehetséges, hogy bizonyos eseményeket csak „megjátszanak”, valójában azonban nem vagy egészen máshogy történnek meg, mint azt a főhős hiszi. A Tágra zárt szemek főszereplője nem tudja eldönteni, hogy tényleg megöltek-e miatta egy lányt, vagy egy színjátékkal akarják titoktartásra bírni, a Men In Black-ben pedig James Edwards nyomozó perspektívája szélesedik ki, amikor megtudja, hogy a Föld az űrdiplomácia sikerességétől függően bármeA szövegben a példaként vizsgált filmek fordulatai is szerepelnek, ezért nem ajánlott azoknak, akik az említett alkotásokat még nem tekintették meg, de ez szándékukban áll.

2

81

lyik nap elpusztulhat, és csak a bulvárlapok írnak igazat. Ezek a történetek mind arra utalnak, hogy az emberek félnek attól, hogy nem látják át saját világukat. Az említett példákban azért történik mindez, mert a valóságot valaki eltakarja a főhős elől. Más csavarra épülnek, de az előző filmekhez hasonló mondanivalóval bírnak a Jákob lajtorjája, a Hatodik érzék vagy éppen a Másvilág című filmek.3 A csattanó minden esetben ugyanaz: a világ, amelyben a főszereplők élnek, nem egészen olyan, mint amit életük során megszoktak. Az igazságot itt a főszereplők a film végéig nem ismerik fel, és a nézők elől is rejtve van a „helyes” perspektíva. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt egy egész perspektíváról van szó, nem pedig arról, mint egy klasszikus krimi esetében. Sokkal többről szól a megoldás annál, mint hogy ki a gyilkos, ki hazudott és miből lehetett volna rájönni az igazságra. Arra derül fény, hogy a főhős – és a néző – egyetlen gondolata sem állt szilárd alapokon a film alatt. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a filmek is, ahol a szereplők „hamis” valósága lényegében a saját agyukban van. Az EXistenZ című filmben sosem egyértelmű, hogy a szereplők a virtuális térben játszanak, vagy a valóságban teszik, amit tesznek, ez pedig azért problematikus, mert főhőseink néha embereket is ölnek. A Nyisd ki a szemed! című spanyol film és amerikai remake-je, a Vanília égbolt főhőse a film felétől kezdve hibernált állapotban, emlékképei segítségével él egy maga irányította valóságban, habár ennek természetesen sokáig nincs tudatában. A már idézett Mátrixban pedig Neo tudatát szabadítják fel a gépek által generált álvalóságból. Lényegesen mást állítanak a középpontba, de ugyanerre a félelemre épülnek azok a filmek, melyekben a főhősnek nem arra kell rádöbbennie, hogy nem valóságos, amit annak vél, hanem éppen ellenkezőleg: bármit is mondanak a körülötte lévők, az általa valóságosnak tartott események, emlékek igaziak. A Felejtésben és a Légcsavarban a női főszereplőknek azt kellene bebizonyítaniuk, hogy gyermekük élt/él, a Neve: Senki című sorozatban és A hálózat csapdájában pedig már a karakterek személyazonosságának bizonyítása a tét. Mindegyik főhős zavart és bizonytalan, amíg nem tudja, hogy mi az oka annak, ami vele történik. Amikor aztán rájönnek szenvedéseik okára, felveszik a harcot ellenségeikkel, és – a nézők számára megnyugtató módon – újra kezükbe vehetik az irányítást. Az említett filmekben tehát hirtelen értékké válik minden, amelynek az elvesztésétől korábban nem kellett félni: a valósság, a természetes (nem álcázott) környezet és a hiteles emberek, akiknek észlelésében és értelmezésében bízni lehet. És mindenekelőtt az, hogy képesek vagyunk arra, hogy felismerjük az ”igazit”, ezáltal pedig sikerül megfelelően viselkedni és cselekedni. Félelem attól, hogy a tudatunkhoz férnek Ebben a kategóriában nagyobb hangsúlyt kap a félelem attól, hogy hozzáférnek a tudatunkhoz, mint a valóság problémája. A Vanília égbolt és a Mátrix esetében 3

82

Ide tartozik még az európai alkotások közül az olasz nyelvű Puszta formalitás is.

is beszélhetünk a tudat manipulálásáról, de fontos különbség, hogy ott csak a „valóság kereteit” kapják meg a főszereplők. A most következő filmekben viszont leginkább attól félünk, hogy valakik egyszerűen beférkőzhetnek az agyunkba, és megváltoztathatják a tudatunkat. Meglehetősen ijesztő arra gondolni, hogy esetleg ilyen módon is hozzánk tudnak férni, hiszen mindaz, ami az agyunkban van, egyre felbecsülhetetlenebb érték (gondoljunk a tudás és az információ megnövekedett jelentőségére a boldogulásban), és még ennél is nagyobb érték maga a tény, hogy csak mi tudunk arról, pontosan mi van odabent (a privát szféra manapság egyre inkább ide korlátozódik). „-Mi vagyunk a Boxletter család? Válaszoljon! Mi vagyunk?!” /Metamorfózis (1992) – A főhősök rádöbbennek, hogy eredeti memóriájukat halott emberek emlékképeivel cserélték ki./ A mandzsúriai jelölt című film pár évvel ezelőtti remake-je is világosan mutatja a tendenciát, hogy az agymosás még egyáltalán nem unalmas téma a nézőknek, sőt. Ennél is izgalmasabb, ha a film a történet egy részében valakinek az agyában játszódik, hiszen így egyben a „valóság problémája” is megjelenik. Erre remek példák A sejt és az igen ötletes A John Malkovich menet című filmek. Ez utóbbiban létezik egy ajtó, amelyen ha valaki átbújik, 15 percre a híres színész agyába kerülhet, aztán pedig egy autópálya mellé zuhan ki belőle. Az emlékezethez való hozzáférés és az emlékezet manipulálásának kérdésébe mélyül bele a Vágott verzió, a forgatókönyvéért Oscar-díjat kapott Egy makulátlan elme örök ragyogása és a Metamorfózis című filmek. Ezek nem csupán arról szólnak, hogy az eligazodás és a kontroll hogyan válik lehetetlenné az agy manipulálása miatt, hanem emellett olyan hipotetikus problémákat is felvetnek, mint például: Ha az emlékezet nyilvános, ez mennyiben változtatja meg az emberek tetteit (Vágott verzió)? Szabad-e emlékeket visszafordíthatatlanul törölni, hogy jobban érezzük ettől magunkat (Egy makulátlan elme örök ragyogása)? Ha mások emlékképeit táplálják a testünkbe, akkor valójában kik leszünk (Metamorfózis)? A Gömb című filmben a szereplők fóbiáit, egyéni félelmeit tudja meg az intelligens „Gömb”, aki innentől kezdve ezzel rémisztgeti őket. A Különvélemény „prekog” nevű lényei pedig rögtön az emberek jövőbeli gondolatait és cselekvéseit látják meg: jövendőbeli gyilkosságokat jósolnak, melyek alapján olyanokat tartóztatnak le, és zárnak börtönbe, akik tulajdonképpen még nem követtek el semmit. Ezzel egy olyan félelmetes világ tárul elénk, amelyben már nem hisznek a szabad akaratban. Megjelenik tehát a filmekben egyfajta „brain privacy” iránti igény. Félelemmel tölti el az embereket az a lehetőség, hogy a saját emlékek, fóbiák, titkok, érzelmek és tudás hozzáférhetővé és felhasználhatóvá válik. A tudat feletti kontroll elvesztése ugyanis egyenlő a teljes kiszolgáltatottsággal.

83

Félelem attól, hogy mi magunk vagyunk azok, akiktől félünk Az előbb említett Különvélemény átvezet minket a következő típusú félelemhez, melynek lényege az, hogy bármilyen racionálisan gondolkodó lények is vagyunk, az ösztöneinket nem tudjuk mindig kordában tartani. Előfordulhat, hogy gonoszság (vagy betegség) is lakik bennünk, és a legrosszabb esetben erről még csak sejtésünk sincs, mert egyszerűen nem akarunk tudomást venni erről. Talán az első ilyen jellegű, széles körben is népszerűvé vált film az Angyalszív volt. Ebben Harry Angel nyomozó egyszerre nyomoz egy brutális gyilkos és egy Johnny Favourite nevű fickó után, és a történet végén sokkolja a felfedezés, hogy valójában mind a kettő – tehát a negatív karakter is – ő maga. Hasonló típusú csattanóval ér véget az Óvakodj az idegentől!, A gépész, az Azonosság, az Egy csodálatos elme, a Mementó és a zseniális Harcosok klubja is. „Ne dumálj, te nem is létezel!” /Harcosok klubja (1999) – A főhős rájön, hogy a robbantásra készülő Tyler Durden valójában ő maga./ A már említett Másvilágot is lehet ilyen módon értelmezni. Ezekben a filmekben a szereplők rájönnek, hogy éppenséggel nem a világgal van baj, nem mások fenyegetik őket, hanem ők maguk nem egészségesek. Az ilyen alkotásoknál kevésbé érdekesek azok, melyek egy ma már közhelyes amnéziát építenek a történetbe, és a szereplők kénytelenek rájönni, hogy múltjuk nem tiszta (Utánunk a tűzözön, A Bourne-rejtély). A lényeg azonban az, hogy a bűnös már nem a környezet része, nem olyan egyszerű rátalálni, majd eltávolítani. A baj megoldását az embernek a saját fejében kell kezdenie. Meglehetősen félelmetes ugyanis arra gondolni, hogy olyasvalaki veszi át az irányítást az életünk felett, aki nem egy külső személy, jelenléte mégis lehetetlenné teszi a „jó” célok kitűzését és elérését. Félelem attól, hogy amit teszünk, az már korábban el volt tervezve valaki által Előfordulhat, hogy a valóság a valóság, és a főhős agyát sem manipulálják, de amit tesz, arról csak korlátozottan dönt ő maga, mivel lépései előre kiszámíthatóak, és így valójában mások gyakorolnak kontrollt tettei felett. Nézzünk erre egy szép példát. A Vad vágyak az utóbbi idők legfordulatosabb krimije. Hogy valójában melyik szereplő tudja úgy manipulálni az eseményeket, hogy a végkifejlet (egyedül) neki kedvezzen, az viszont csak a legutolsó pillanatban válik egyértelművé. Az, amit három karakter is a saját tervének hisz, valójában csak a legélesebb eszű szereplő egy sokkal kidolgozottabb tervének a része. A film végén az egyik életben maradt mellékszereplő segítségével a nézőnek ismét perspektívát kell váltania. A Hetedik csattanója is hasonló: a sorozatgyilkos föladja magát a hatodik gyilkosság után, de a hetedik mégis a legjobban eltervezett és a legkegyetlenebb lesz. Egy élet és egy karrier dől romba, mert az ügyben nyo84

mozó rendőr az eltervezettnek megfelelően reagál a bűnöző provokációjára. Ugyanígy Kevin Lomax (Az ördög ügyvédje) is azért veszít el mindent, mert gyengeségei miatt kiszámíthatóvá válik. Az „Ördögnek” könnyű elérni, hogy Kevin hiúsága működésbe lépjen, és olyan döntéseket hozzon, melyeknek beláthatatlan következményei vannak. „Hála Istennek, leugrott! Különben le kellett volna lökni…” /Játsz/ma (1997) – Nicholas Van Orton rájön, hogy spontán öngyilkosságát mások tervezték el./ Az eltervezettség csúcsjelenete talán mégis a Játsz/ma című filmből való. A film végén Nicholas Van Orton azt gondolja, hogy mindent elvesztett, ezért öngyilkosságot követ el, de meglepetésére mégsem hal meg. A tetőről – egy üvegtetőn át – egyenesen egy étteremben elhelyezett hatalmas matracra zuhan, ahol már pezsgővel várják. A kifejezetten számára tervezett – egész filmen át tartó – játéknak ugyanis ez mind a része volt, öngyilkossági kísérletére mindenki számított. Nicholas a születésnapjára kapta ezt az élményt az öccsétől, hogy „ne legyen olyan nagy seggfej”. De a példatár kiapadhatatlan. A David Gale élete című filmben az újságírónő kiborul, amikor nem sikerül megakadályoznia az ártatlan David Gale kivégzését, pedig a férfi pontosan így tervezett mindent. Az említett újságírónőhöz hasonlóan több filmjében felhasználják Richard Gere-t is, akinek a kilencvenes években nagyon jól állt a jó szándékú ügyvéd szerepe. A Dermesztő szenvedélyekben két szőke nő, a Legbenső félelemben pedig egy magát skizofrénnek mutató fiú rángatja dróton, bár az előbbi filmben erre még idejében rájön. A Bűvölet című, remekül megírt krimiben a naiv Andy döbben rá, hogy felesége egyáltalán nem az, akinek gondolja, és már a házasságuk is egy ördögi terv része volt. Itt térnénk ki ismételten arra, hogy ezekben a filmekben jóval többről van szó, mint egyszerű hazugságokról. Főhősünknek ugyanis arra kell rájönnie, hogy valaki a környezetében évekig épített egy hamis személyiséget és egy hamis kapcsolatokkal teli életet – íme megint a „színjáték elem” –, és hosszú időn át figyelte meg őt, míg annyira kiismerte reakcióit, hogy aztán minden úgy alakuljon, ahogyan azt jó előre eltervezte. Nem akarjuk azonban azt állítani, hogy a hollywoodi felállás mindig ez. Természetesen lehet pozitív hős az is, aki megtéveszt valakit, nemcsak az, akit megtévesztenek. Így például David Gale is szimpatikus karakterré válik a nevét címként viselő film vége felé, mint ahogy drukkolunk például a nem létező sztárt előállító rendezőnek a S1m0ne, és a háborút megjátszó producernek és az elnöki tanácsadónak is az Amikor a farok csóválja című film nézése közben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem motoszkál ott a nézők fejében végig a gondolat, hogy sajnálatos módon az ember könnyen átverhető. A manipulációtól való félelem nem e kategória sajátossága, ám itt kerül a hangsúly arra, hogy ilyesmire gyakran nagyon nehezen derülhet fény. Lehetséges, hogy 85

azt gondoljuk, döntéseinket a pillanat határozza meg. Szeretnénk azt hinni, hogy spontánok és kiszámíthatatlanok is tudunk lenni, és hogy amit teszünk, az a szabad akarat diadala. Ám a kontroll a cselekedeteink és a jövőnk felett elveszni látszik, amikor a filmek szembesítenek azzal, hogy elég csak egy kicsit is tanulmányozni valakit, máris játékszerekké válhat mások kezében. Összegzés Összességében megállapíthatjuk, hogy lehetséges rendszerbe foglalni és magyarázni az ezredforduló amerikai filmjeinek jellegzetességeit, ám ez a rendszer semmiképpen sem tekinthető objektívnek, mivel a kortárs filmeknek csak töredékét tudjuk beleilleszteni. Mindazonáltal reméljük, hogy sikerült kézzelfoghatóvá tenni több olyan témát is, melyek hangsúlyossá válása újszerű a széles közönségnek szóló, populáris filmekben. Megpróbáltuk ezt a jelenséget a huszonegyedik század küszöbén álló nyugati ember eligazodási vágyából és kontrolligényéből levezetni. A félelmek és az értékek összekapcsolásával pedig egy sok lehetőséget magában hordozó, továbbfejleszthető módszert kívántunk vázolni. Lehet, hogy az utókor nem az általunk kiválasztott filmeket fogja fontos művészettörténeti alkotásnak, esetleg tudásszociológiai kincsnek tartani, ez azonban nem kell, hogy azt jelentse, hogy meg sem próbálkozunk saját korunk értelmezésével a kultúra termékei által. Ha az utókor nem is profitál e kategóriákból, számunkra mindenképpen egy lépés mai világunk megértése felé.

86

A TANULMÁNYBAN SZEREPLŐ FILMEK LISTÁJA: A Bourne-rejtély (The Bourne Identity, 2002) A falu (The Village, 2004) A gépész (El maquinista, 2004) A hálózat csapdájában (The Net, 1995) A John Malkovich menet (Being John Malkovich, 1999) A kölyök (The Kid, 2000) A mandzsúriai jelölt (The Manchurian Candidate, 2004) Amikor a farok csóválja (Wag the Dog, 1997) Az ördög ügyvédje (The Devil’s Advocate, 1997) A sejt (The cell, 2000) A sziget (The Island, 2005) Angyalszív (Angel Heart, 1987) Azonosság (Identity, 2003) Bűvölet (Malice, 1993) David Gale élete (The Life of David Gale, 2003) Dermesztő szenvedélyek (Final Analysis, 1992) Egy csodálatos elme (A Beautiful Mind, 2001) Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind, 2004) EXistenZ – Az életjáték (ExistenZ, 1999) Felejtés (The Forgotten, 2004) Gömb (Sphere, 1998) Harcosok klubja (Fight Club, 1999) Hatodik érzék (The Sixth Sense, 1999) Hetedik (Se7en, 1995) Jákob lajtorjája (Jacob’s Ladder, 1990) Játsz/ma (The Game, 1997) Különvélemény (Minority Report, 2002) Legbenső félelem (Primal Fear, 1996) Légcsavar (Flightplan, 2005) Másvilág (The Others, 2001) Mátrix (The Matrix, 1999) Mementó (Memento, 2000) Men in black – Sötét zsaruk (Men In Black, 1997) Metamorfózis (Duplicates, 1992) Neve: Senki (Nowhere man, 1995-96) Óvakodj az idegentől! (Never Talk to Strangers, 1995) Puszta formalitás (Una pura formalitá, 1994) S1m0ne (S1m0ne, 2002) Tágra zárt szemek (Eyes Wide Shut, 1999) Truman Show (The Truman Show, 1998) Utánunk a tűzözön (The Long Kiss goodnight, 1996) Vad vágyak (Wild Things, 1998) Vanília égbolt (Vanilla Sky, 2001) Vágott verzió (The Final Cut, 2004)

87

88

Hajdu Gábor A modern trójai faló

A „fejlődés” mint a neokolonializmus eszköze

„Felháborító, mondta, hogy egy gyerek miatt, csak azért mert szarik, meg hugyozik, hány fát kell kivágni a dél-amerikai esőerdőkben. Ez ellen szíve szerint inkább küzdene, mintsem elősegítse a fogyást, hogy ő is a pénzével részese legyen ennek a földellenes akciónak. Vissza kéne hozni a rongypelenkákat, mondta végül, a lány meg, hogy leszarom a környezetvédelmet, érted, a zöldpártokat és a biozöldséget, a szélenergiát, az ózonlyukat, a szelektív szemétgyűjtést, leszarom az egészet, és te is leszarnád, ha lenne elég pénzed papírpelenkára. Nyugaton erről máshogy gondolkodnak az emberek, mondta a gyerek, azok már tudják, hogy mire kell figyelni, hogy ne fossa össze magát a föld, mert arra aztán nincs pelenka. Tetszett neki, hogy így fogalmazta meg. Hagyjál már ezzel, hagyjál! – kiabált át asszony. – Nehogymár azok mondják meg nekem, hogy mit csináljak, akiknek még a fogkeféjük is árammal megy, meg szarás után is zuhanyoznak.” /Háy János: A gyerek/ Nem kell fejlődni! A kijelentés hasonlónak tűnik ahhoz, mintha azt mondtam volna, hogy időnként verébbé változom, és vidáman repkedek Budapest felett. Azonban mielőtt még a telefon után nyúlna, és a 104-et tárcsázná az olvasó, néhány bekezdést kérek, hogy kiderüljön, mit is jelent valójában a fejlődés. A hatvanas-hetvenes évek óta nyilvánvaló, hogy a Föld egy véges rendszert alkot. Szinte közhelyszámba megy az ehhez vezető lépések felidézése: a Néma tavasz Rachel Carsontól, az első űrfotó a Földről, a Római Klub jelentése (A növekedés határai). Gyakorlatilag mindenki elismerte, hogy nem létezhet korlátlan növekedés – legalábbis a bioszféra és az emberiség tűrőképessége semmiképpen nem bírná el. A gazdasági szemlélet kizárólagossága azonban nem tűnt el. Bár minden jól nevelt politikus, közgazdász fejlődésről, sőt fenntartható fejlődésről beszél – ami eredetileg arra utalt, hogy a fejlődésnek a növekedéssel szemben kvalitatív és nem kvantitatív célokat kell szolgálnia –, a fejlődés kifejezéssel nem lépnek túl a növekedés paradigmáján. 89

A szókapcsolat önmagáért beszél: a Fejlődést akarjuk fenntartani. Kizárólag ennek érdekében vesszük figyelembe az ökológiai szempontokat; csak akkor és olyan mértékben viselkedünk Homo Sapiensként, amikor és amennyiben a természet javairól, szolgáltatásairól bebizonyosodni látjuk, hogy szükségünk van rájuk, nélkülözhetetlenek számunkra gazdasági értelemben, s megőrzésük nem jár túl nagy költséggel, lemondással (azaz „megéri”) – írja Pataki György (Pataki, 2004: 5).

A fejlődés gyökerei Fritjof Capra a kultúránk alapjául szolgáló világnézet kialakulásának kezdetét a 16-17. századra teszi. Ebben az időben váltotta fel a középkori organikus világszemléletet a világ-gépezet fogalma. Ez a szemléletmód Galilein, Baconon, Descartes-on keresztül a newtoni mechanika törvényeivel ért el a csúcsra, amellyel leírhatónak vélték a világot. A 19. században egy sor jelenséget fedeztek fel, amelyeket nem tudtak leírni a mechanika törvényeivel. Az elektromágnesességgel jelent meg egy új gondolkodásmód, amely már az evolúció, a növekedés és a fejlődés gondolataira épült. Az evolúció fogalma a Föld jelenlegi állapotát egy hosszú fejlődés eredményének tartva a geológiából indult hódító útjára, fontos szerepet játszott a Kant és Laplace által felvetett Naprendszer-elméletben, Hegel és Engels politikai filozófiájában, de a legnagyobb hatású evolúciós elmélet Darwin nevéhez fűződik. Ez megerősítette a világ-gépezet trónfosztását, és a világot egy fejlődésben levő, az egyszerűbbtől a bonyolultabb struktúrák felé haladó rendszerként fogta fel (Capra, 1994). A társadalomtudományokban a felvilágosodás hatására alakult ki a haladás eszméje, amely a 19. század közepén a darwini evolúcióelmélettel természettudományos támogatást kapott. A történeti haladás hívei egyetértettek abban, hogy az emberiség történelme egyetemes, visszafordíthatatlan, iránya és szabályszerűségei megismerhetőek (Sárkány – Somlai, 2004). Ezzel szemben Lynn White Jr. (2005) híres cikkében sokkal korábbra teszi a fejlődésbe vetett hit alapjainak kialakulását. A globális ökológiai válságot vizsgálva, a zsidó-keresztény hagyományban találja meg annak gyökerét. Ennek a hagyománynak a része a folytonos haladásba vetett hit, ami az idő cirkuláris elképzelését felváltó lineáris fogalmán alapul: a teremtett világnak van egy kezdő és egy végpontja, a teremtés és az utolsó ítélet. A világ szekularizálódásával ez a linearitás a történelem progresszivitását kezdte jelenteni (Kovács, 2000: 43-44). A maximális hatékonyság elve szintén kiemelkedő fontosságú a nyugati kultúrában, ezt azonban egy másik elv támasztja alá: az idő pénz. A pénz mellett a gépek megjelenése jelenti a másik fontos magyarázatot a hatékonyságelv kitüntetett helyzetére. A gépekkel az emberi tevékenység hatékonyabbá tehető, az ember hatékony módon helyettesíthető. A gazdaság által bekebelezett társadalomban így kap értelmet a korábbi kultúrákban alig előkerülő hatékonyság parancsa (Kovács, 2000: 36-38). A modernitás individuális szabadságfogalmának és előítélet-mentességének következtében Lányi András szerint „az egymást kölcsönösen relativizáló igazságfelfogások vitájában az egyedüli döntőbíró a teljesítményelv maradt” (Lányi, 1999: 15). 90

A világnézeti viták eldöntésében az játszik szerepet, hogy ki tudja jobban befolyásolni mások viselkedését. Az egyre jobb, „fejlettebb” technológiák a győzelem kulcsai. Korunkban a fejlődés növekedésként és haladásként értelmeződik. Utóbbi konstruktivista fogalom; a cél a lehető legjobb elvek megtalálása, a lehető legjobb termelési módok kidolgozása stb. Ha pedig ismerjük a lehető legjobb elveket, termelési módokat stb., akkor azokat el is kell terjeszteni, hiszen azok a lehető legjobbak. A fejlett államok „kialakulása” Ivan Illich a „fejlődéshez” vezető úton hat állomást azonosít, amelyek során az idegeneket, a kívülállókat erkölcsi teherként, segítségre szoruló lényként fogták fel, így legitimálva az adott korban „szükséges” cselekvéseket. Az ókori barbárok átváltoztak pogánnyá, így „az egyházon belül levők kötelessége volt, hogy a keresztség által bevonják a pogányokat a kereszténység közösségébe”. A monoteista mohamedánok megjelenésével a pogányok hitetlenné alakultak át, ezzel lehetővé vált a keresztes hadjáratok megindítása, majd a nagy felfedezések után szükségletek nélküli vademberekké változtak, akik a civilizációs tevékenységet veszélyeztetik, és így legitimálják a humanista nevelést. A szükségletek hiánya azonban „egyben a kudarc fenyegetését is jelentette a kolonialista és merkantilista politika számára”, ezért a vadember bennszülötté lett, aki bár már emberi lénynek számított, eltérő szükségletekkel bírt a civilizált emberhez képest, így a fehér ember gyarmati uralma, a gyarmatok kormányzása igazolásra talált. A bennszülöttek eltérő szükségletei a második világháború után már a növekedés és a haladás, a multinacionális vállalatok terjeszkedésének gátjává váltak, ezért egy újabb átalakulással gyengén fejlett vagy fejlődő népekké lettek (Illich, 1984: 106-107). A „fejlődés” a 20. század közepe óta kiváló eszköz a neokolonializmus kezében. Többen Truman amerikai elnök 1949-es beszédéhez kötik a világ „fejlett” és „alulfejlett” térségekre osztását. Truman ezzel kinyilvánította, hogy egyféle fejlődési út létezik: az, amit Észak1 követ (Sachs, 2004: 510-511; Illich, 1984: 103). Ez a „fejlődési” út pedig kizárólag gazdasági szempontból értékeli a világot, a GDP növelését mindenek felett álló célnak tekinti. Holott már Polányi Károly rámutatott arra, hogy a piacgazdaság, a piac logikájának kizárólagos gazdaságszervező elvvé válása szükségképpen maga után vonja a piaci társadalom létrejöttét, ami súlyos társadalmi és természeti következményekkel jár (Polányi, 2004). A „fejlődés” szempontjából a természet és a társadalom a gazdaságnak van alárendelve, nem többek puszta tőkénél; nem természet és ember, hanem természeti erőforrás és humánerőforrás. Csak azt tekintjük hasznos gazdasági tevékenységnek, ami megÉszak és Dél, „fejlett” és „fejlődő”, Nyugat és a harmadik világ: a kifejezések ugyanazokra az országokra utalnak. Persze kicsit felemás módon, hiszen a valódi törésvonalak nem az egyes országok között, hanem az országokon belül húzódnak a globális fogyasztói osztály és az elit, valamint a leszakadó, szegény rétegek között. A déli országokban mindenesetre az utóbbiak vannak nagyobb arányban. (Ha bárkiben kétség támadna: Magyarország az országok előbbi csoportjához tartozik.) 1

91

jelenik a GDP-ben, tőkét, erőforrásokat mozgat meg; a fejlődés pusztán mennyiségi növekedést jelent. Feltételezzük, hogy a „termelés” csakis technológiák felhasználásával, árucikkek előállítása révén valósulhat meg, még akkor is, ha ezek a technológiák elpusztítják az életet. E nézet szerint egy állandó és tiszta vízfolyás nem produktív erőforrás: előbb gátat kell „fejleszteni”, hogy azzá váljon – fogalmazza meg Vandana Shiva (Shiva, 2005: 300).

A világ „fejlett” és „fejletlen” országokra osztása mellett Shiva az emberek szegénynek titulálását emeli ki, mint ami „jogalapot” biztosít a „fejlődés” számára. Az anyagi értelemben vett szegénység mellett, az önellátást kulturális értelemben felfogott szegénységként kategorizálják. Holott az utóbbi még nem jelent nyomort, „a fejlődés ideológiája mégis annak nyilvánítja őket, mivel nemigen vesznek részt a piacgazdaságban, és nem fogyasztanak a piac számára előállított és ott forgalmazott árukat, hiába képesek kielégíteni ugyanezeket a szükségleteket az önellátás mechanizmusain keresztül” (Shiva, 2005: 305). Ez az életmód nem rosszabb életminőséget, sőt éppenséggel egészségesebb ételeket, jobb társadalmi kapcsolatokat és közösségi életet, értelmes munkát, fenntarthatóbb életmódot jelent. Szegénységként való értelmezése azonban igazolja a „szegénység” megszüntetésére irányuló „fejlődés” eszközeit és céljait. A győztes mindent visz – a képzelet lehetőségét is A déli országok bevonása a gazdasági versenybe azt jelentette és jelenti, hogy a hagyományos (értsd: nem kizárólag a gazdaság növekedésére koncentráló) életmódok a „fejlődés” akadályozóivá váltak. A „fejlett” országok megmutatják a „fejlődőknek” a felemelkedés útját. A felemelkedés útját abból a helyzetből, amelybe ők maguk taszították őket: a gyarmatosítás során kifosztott országok biztosították Észak gazdasági növekedését, a mi jólétünk többmilliárd ember nyomorának köszönhető. A hagyományos gyarmatosítás során elvették a helyi közösségek földjeit, elérték, hogy erőforrásaikkal, munkaerejükkel a gyarmatosítók gazdasági érdekeit szolgálják. Sok helyen csak pénzben fizethető adók bevezetésével tudták megvalósítani az emberek pénzgazdaságba történő belekényszerítését. Az adókat alapvető élelmiszerekre és a megélhetés egyéb eszközeire vetették ki (só, gabona, alkohol, ópium, ház), a fizetéssel való elmaradást vagy az adócsalást kegyetlenül megtorolták (Korten, 1996: 308-309). A fejlődés posztkoloniális programja kevésbé kíméletlen eszközökkel, de sokkal drasztikusabb átalakítással nagyobb függést létrehozva valósítja meg a haladás északi modelljét. Korszerűvé válni azt jelenti, hogy az embereket a földjeik elhagyására kell ösztönözni, hogy a városi munkaerőt gyarapítsák, olyan nagyüzemekben dolgozzanak, amit külföldi kölcsönökből hoznak létre, ezáltal a földjeiken ültetvények hozhatók létre, amelyek kiszolgálják a külföldi piacok szükségleteit. Mezőgazdaságukat a gigantikus méretű vállalatok által termelt és értékesített vetőmagvak, műtrágyák és növényvédő szerek felhasználóivá kell tenni. Külföldi tanácsadókat kell alkalmazniuk különlegesen magas fizetésekkel és a kulcspozíciókat betöltők luxus jövedelmeivel, és külföldi technológiákat és termékeket kell importálniuk (Korten, 1996: 309).

92

Az eladósodott déli államokat a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a gazdaság szerkezeti átalakítására kényszeríti – természetesen nem erőszakkal, hanem tárgyalások során, amelyeken persze az alkupozíciók meglehetősen egyenlőtlenek. A szerkezeti átalakítás pedig valutaleértékelést, privatizációt, piacnyitást jelent, azaz a „fejlett” országok gazdasági mintáinak átvételéről van szó. „A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap […] elsődlegesen azt tartja feladatának, hogy az eladósodott országokban olyan gazdaságirányítás jöjjön létre, ami lehetővé teszi az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését.” (George, 1994: 79) Másfelől maguk a déli államok is a fejlődéshez való jogról beszélnek, elhiszik, hogy az északi modell megoldást jelent a problémáikra. Valójában Délen a „fejődés” haszonélvezője egy szűk elit, a folyamat az északi országok és nagyvállalatok gazdasági érdekeit szolgálja. A „fejlődő” országok a GDP növelésének igézetében munkaügyi és környezetvédelmi normáik alacsonyan tartásával próbálják magukhoz csábítani a „fejlett” országokból kitelepülő – sokszor környezetszennyező – iparágakat és vállalatokat. A megnyitott piacokra a déli nyersanyagból előállított drágább (nagyobb hozzáadott értékű) termékeket az északi transznacionális vállalatok gyártják, miközben a „fejlett” országok továbbra is fenntartják kereskedelmi korlátaikat. Mindennek a következménye a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, a természet fokozódó mértékű pusztítása. Az esőerdők kiirtását vagy a „fejlettek” transznacionális vállalatai végzik, vagy az északi országok szükségleteit elégítik ki a kivágott fákkal. Az erdők helyén létesült legelőkön a mi hamburgerjeinkbe tenyésztik a szarvasmarhát. Eközben a helyi emberek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Az etiópiai éhezés például annak köszönhető, hogy az exportot szolgáló mezőgazdasági termelés a magasabban fekvő, gyenge minőségű területekre szorította a nomád pásztorokat (Shiva, 2005: 306). A szomszédainál nagyobb egyenlőségre törekvő, kisbirtokos gazdálkodásra épülő Costa-Ricára pedig a Világbank és az IMF olyan gazdaságpolitikát kényszerített, amely exportra termelő nagyüzemek létrehozását támogatta. A már élelmiszerbehozatalra kényszerülő országban a jövedelmi szerkezet a többi latin-amerikai országéhoz vált hasonlóvá, ráadásul a külföldi adósságai még növekedtek is (Korten, 1996: 55). A gazdasági szükségszerűség álcájába öltöztetett gyarmatosító szellem és kérlelhetetlen gyakorlata működésbe lép: felosztja a korábban közös(ségi), osztatlan tudást; magántulajdont és piacot teremt; erőforrásokat fedez föl, s aknáz ki; terjeszti a „több – jobb” és a „nagyobb – szebb” hitét és ideálját (Pataki, 2004: 6).

A „fejlődés” unilineáris modellje kiszakítja az embereket a hagyományos értékrendjükből, a családi és közösségi kötelékeikből, kiirtja a helyi életmódokat, kultúrákat és tudásokat. Holott ezek gyakran olyan ismereteket nyújtanak, amelyek hosszú évek során kialakulva segítenek a helyi sajátosságok figyelembevételében és a helyi körülményekhez, a tájhoz való alkalmazkodásban, eközben a közvetlen tapasztalatok és visszacsatolások miatt nagyobb eséllyel eredményeznek fenntartható életmódot. A helyi közösségek tudásai és az arra épülő tevékenységek több szempontból előnyösek egy fenntartható társadalom eléréséhez, amennyiben elfogadjuk 93

Donella és Dennis Meadows definícióját a fenntarthatóságról: „fenntarthatónak azt a társadalmat nevezzük, amely képes nemzedékeken át fennmaradni, amely elég előrelátó, elég rugalmas és elég bölcs ahhoz, hogy ne ássa alá saját fizikai vagy társadalmi eltartórendszerét” (Meadows – Meadows, 2000: 271). A helyi tudások és életmódok közösségen alapulnak, megjelenítik a biológiai és kulturális sokféleséget, helyi piacra termelnek, rugalmasabbak, jobban tükröződik bennük a nők tudása, gyakorlati ismereteket jelenítenek meg, amelyeket szóban adnak át, integrálják a különböző ismereteket, anyag- és energiatakarékosak (Sachs, 2002: 46). Eközben egyre több jel mutat arra, hogy az ember természetátalakító tevékenysége olyan mértékű, hogy ha a világon mindenhol az iparosítás klasszikus modelljét követnék, több Földre lenne szükség. A Föld növekvő népessége egyszerűen nem érheti el a nyugati életszínvonalat, és nem követheti a „fejlődés” nyugati útját. Tehát az ökológiai válság, milliárdok éhezése, a gazdasági egyenlőtlenségek oka maga a „fejlődés”, pontosabban a mögötte álló, a gazdasági növekedés szolgálatába állított társadalom képe. Kik akarnak „fejlődni”? Ha a fentiek alapján ennyire nyilvánvalóak a „fejlődés” problémái, akkor mégis miért van az, hogy sokan még mindig ebben a paradigmában gondolkodnak? Miközben mindenki elfogadja az ökológiai válság tényét, úgy tűnik, a szemléletmód semmit sem változik, a fenntarthatóság csak egy divatos szlogenként van jelen. Wolfgang Sachs (1997) a fenntartható fejlődés három nézőpontját különbözteti meg. A versenyszemlélet a környezeti problémák okozóját a Dél országaiban látja, hiszen ott vágják ki az esőerdőket, oda települnek a szennyező iparágak. A gazdasági növekedés a környezetvédelmet serkentő tényező, mivel a változó fogyasztói igények az erőforrások hatékonyabb felhasználására ösztönöznek. Ez a felfogás nem kérdőjelezi meg a növekedést, a szabadkereskedelmet, a problémák megoldásának az északi technológiák és szakértelem déli átvételét tekinti. Az űrhajós szemlélet a problémákat egy globális menedzsmentszemlélettel, az egész Földre kiterjedő környezeti szabályozással véli megoldhatónak. A felelős Észak és Dél együttesen. Egy „globális Marshall-terv” szükséges, ami szinten tartja a bolygó népességét, szelíd technológiákat fejleszt ki, szemléletformálást végez, így a környezetvédelem „gondoskodna a világ dolgainak ésszerű megszervezéséről” (Sachs, 1997: 87). Az otthon-szemlélet figyelmét a fejlődés szerkezete köti le. A fenntartható fejlődés nem a gazdasági növekedést vagy a bioszféra stabilitását jelenti. A problémákért elsősorban Észak országai a felelősek, így előtérbe kerül az igazságosság kérdése, hiszen jelenleg az erőforrások 80 százalékát a világ népességének 20 százaléka használja fel. A fenntarthatóság ezért a „fejlődéssel” való szakítással azonos: a fogyasztás visszafogásával, a természetátalakítás mértékének csökkentésével, a társadalmigazdasági rendszer alapértékeinek megkérdőjelezésével és újragondolásával. A technikai racionalitás társadalmáról a következőket írja Herbert Marcuse Az egydimenziós ember című könyvében: 94

Legfőbb ígérete az egyre kényelmesebb élet egyre több ember számára, akik a szó szoros értelmében el sem tudnak képzelni egy minőségileg más cselekvés- és beszéd-univerzumot; hiszen az adott társadalomnak szerves része az a képesség, hogy a felforgató képzeteket és törekvéseket féken tartsa és manipulálja (Marcuse, 1990: 46).

Sokan el sem tudnak képzelni másféle rendszert, hiszen egy olyanban nőnek fel, ami kifejezetten erre szocializál. A rendszer logikájával való szembeszállás irracionálisnak tűnik, mivel az az Ész megtestesüléseként van jelen. Korlátozni a gazdasági érdekérvényesítést, a profitmaximalizálás kizárólagosságát? De hát ez ellentétes az ember természetével! „A nagy nemzetközi részvénytársaságok nem tagjai az üdvhadseregnek” – írja kioktatóan a szabadkereskedelem védelmezője (Muraközy, 2005: 105). Ez a csoport leginkább a versenyszemlélethez áll közel. Ugyanide tartoznak, akik pusztán gazdasági érdekből lelkes támogatói és haszonélvezői a „fejlesztéseknek”. Persze olyanok is vannak, akik valóban hisznek abban, hogy a „fejlődés” lehetőséget teremt egy jobb életre. Ők leginkább az űrhajós szemléletet követik. Eszerint a gazdasági növekedés jótékony hatása hosszú távon lecsorog az alacsonyabb rétegek felé, a gazdagabb társadalmak megengedhetik maguknak a környezetvédelmet, és egyébként is, a természet titkainak megismerésével egyre inkább kontrollálni lehet a folyamatokat: képesek vagyunk szabályozni az éghajlatváltozást, meg tudjuk mondani, hány faj kihalását viseljük még el, a helyi kultúrák eltűnése pedig csak egy sokkal jobb élet felé vezető út kisebb áldozatát jelenti. Náluk nem a növekedés, hanem az önhittség határaira kell felhívni a figyelmet. Ez a csoport egyfelől a globális nézőpont következtében elhanyagolja a helyi különbségeket, másfelől olyan feltételezésekkel él, amelyek csak részben állják meg a helyüket. Sok jel mutat arra, hogy a gazdasági növekedés nem csorog le sehova, és a gazdagabb társadalmak csak bizonyos típusú környezetkárosítás tekintetében kaphatnak jobb bizonyítványt a szegényebbeknél – gondoljunk például az autóhasználatra, ami sokkal inkább a „fejlett” országokban elterjedt. Előfordul, hogy jó szándékú törekvések is káros következményekkel járnak. Az alternatív vállalkozók két ismert képviselője a Body Shop és a Ben & Jerry’s egy brazil esőerdőben élő indián törzs kultúráját megmenteni akaró szervezettel közösen arra az ötletre jutott, hogy a két cég megveszi az esőerdőben termő, az indiánok által hagyományos módszerekkel leszedett diót, így szemléltetve, hogy a helyi kultúrák megőrzése mellett is lehetséges üzleti tevékenység. A termékek – főként a Ben & Jerry’s jégkréme – iránt azonban akkora volt a kereslet, hogy más beszállítókra is szükség volt, ezek pedig már az esőerdők kiirtásával és rabszolgamunkával állították elő a szükséges diómennyiséget (Pataki – Radácsi, 2000: 42-43). Az eset – miközben bizonyos mértékű elmozdulást jelent az otthon-szemlélet felé – arra mutat rá, hogy a rendszer keretein belül feltehetően igen nehéz – ha egyáltalán lehetséges – a helyi kultúrák megőrzése és a természetpusztítás elkerülése. Ezt erősíti meg Zágoni Miklós is, aki azt állítja, hogy az ember egy cselekvés során egyszerűen nem is képes a mellékkövetkezményekre odafigyelni, kizárólag a cél ér95

dekli (Zágoni, 2002: 24-27). Ha ezzel a kijelentéssel lehet is vitatkozni, annyi mindenesetre biztos, hogy a cselekedeteink összes következményét nem mérhetjük fel, így azok nagyon sokszor eltérőek lehetnek az eredeti szándékoktól. Ezt az aspektust pedig egyre fontosabbá teszi a technológiai fejlődés, hiszen az alkalmazott technológiák hatóköre mind térben, mind időben olyan szélessé vált, hogy azt már nemcsak egyénileg, de társadalmi szinten sem vagyunk képesek átlátni. Ezért válik különösen fontossá az elővigyázatosság elve, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy mindaddig, amíg nem bizonyosodik be, hogy valamilyen technológia, cselekvés veszélytelen, óvatosnak kell lenni, és ártatlansága helyett a bűnösségét kell feltételezni. Egy fenntarthatóbb társadalom felé Messze vagyunk még az otthon-szemlélet elterjedésétől. Lányi András szerint a fenntartható fejlődés kifejezés eleve tautologikus, mivel ami nem fenntartható, az nem lehet fejlődés (Lányi, 2005b), a fejlődést tehát „nem fenntartani, hanem újrakezdeni kellene” (Lányi, 2005a: 227). Egy valódi fejlődés, a kizárólag gazdasági szempontból értelmezett jólét (welfare) helyett a társas kapcsolatokon, értelmes munkán, a természettel való harmónián, a kulturális javakhoz való hozzáférésen keresztül elérhető jól-lét (well-being) növekedése nem képzelhető el – az elit és a globális középosztály fogyasztásának visszafogása mellett – a saját kulturális mintáink elterjesztése helyett a helyi életmódok és tudások bevonása nélkül. Persze ez sem vezet feltétlenül egy fenntarthatóbb és igazságosabb társadalomhoz. A tájban élő közösségek emberléptékű mérete, közvetlen tapasztalata, a természethez alkalmazkodó, abba beleágyazódó kultúrája azonban nagyobb esélyt biztosít tudásunk korlátainak és az utánunk jövő nemzedékek iránt viselt felelősségünk felismeréséhez. Visszavonom tehát a kezdeti kijelentésemet. Fejlődjünk! IRODALOM Capra, Fritjof (1994): A newtoni világ-gépezet. In: Tillman J. A. (szerk.): A későújkor józansága I. Budapest: Göncöl Kiadó. 116-140. George, Susan (1994): Az adósságkezelés mint harcmodor. Liget, 1994/2. 77-86. Illich, Ivan (1984): Laikusok forradalma. In: Endreffy Zoltán – Kodolányi Gyula (szerk.): Ökológiai kapcsolatok. Budapest: Népművelési Intézet. 98-112. Korten, David C. (1996): Tőkés társaságok világuralma. Budapest, Kapu. Kovács Gábor (2000): Hatékonyság, gépesítés, egyén és civilizáció. Liget, 2000/10. 36-53. Lányi András (1999): A természet feletti uralom mítosza. In: Lányi András: Együttéléstan. Budapest: Liget. 15-25. Lányi András (2005a): Mi az ökológiai politika? In: Vay Márton (szerk.): Zengő. Ökológia, politika és társadalmi mozgalmak a Zengő-konfliktusban. Budapest: Védegylet. 226-227. Lányi András (2005b): Az oikosz és a polisz. Hogyan lett az ökológiai politika? Népszabadság, 2005. szeptember 30.

96

Marcuse, Herbert (1990): Az egydimenziós ember. Budapest: Kossuth. Meadows, Donella – Meadows, Dennis (2000): A fenntartható társadalom. in: Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Budapest, Osiris: 271-277. Muraközy Balázs (2005): A szabadkereskedelem és a szabad asszociációk. A globalizáció ellenzőinek néhány érvéről. Magyar Narancs, 2005. december 15. 104-105. Pataki György (2004): Az ökológia politizálása – a környezet- és természetvédelem politikai ökológiája. Depreceni Disputa, 2004/6. 4-7. Pataki György – Radácsi László (2000): Alternatív üzleti vállalkozások. In: Pataki György – Radácsi László (szerk.): Alternatív kapitalisták. Gazdálkodás az érintettek jóllétéért. Szentendre: Új Paradigma. 9-44. Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest: Napvilág Kiadó. Sachs, Wolfgang (1997): Miféle fenntarthatóság? Liget, 1997/6. 85-89. Sachs, Wolfgang (szerk.) (2002): Jo’burg Memo. Memorandum a johannesburgi világtalálkozó számára. Budapest: Energia Klub. Sachs, Wolfgang (2004): A globális ökológia és a „fejlődés” árnyéka. in: Pataki György – Takács-Sánta András (szerk.): Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény. Budapest: Typotex. 509-530. Sárkány Mihály – Somlai Péter (2004): A haladástól a kontingenciáig. Vázlat a szociokulturális evolúció változó elméleteiről. In: Somlai Péter (szerk.): Az evolúció elméletei és metaforái a társadalomtudományokban. Budapest: Napvilág Kiadó. 7-52. Shiva, Vandana (2005): Életben maradni: nők, ökológia és fejlődés. In: Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Budapest: L’Harmattan. 297-308. White Jr., Lynn (2005): Ökológiai válságunk történeti gyökerei. In: Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Budapest: L’Harmattan. 167-177. Zágoni Miklós (2002): A technokultúrától az etikáig: a technológiai neutralizmus kritikája. In: Jávor Benedek (szerk.): A jövő nemzedékek jogai. Budapest: Védegylet. 23-46.

97

98

Hordósy Rita – Meixner Boglárka Télapó itt van…1

Ismeretelméleti fejtegetések a Mikulás jelenségéről

„Az igazi csokinyuszi nem tudja mi a tél, az igazi csokimiki nem tudja mi a tavasz” /Kistehén Tánczenekar: Az igazi/ A Mikulásról írni nem könnyű. Utoljára akkor fogalmaztunk vele kapcsolatban bármit is, mikor kisgyerekként hozzá írtunk levelet, és kértük a szebbnél-szebb ajándékokat, illetve bizonygattuk, hogy mi jók voltunk az idén is… Ma már nem hiszünk a Mikulásban. Vajon miért múlik el ez a hit? A korral jár? Ahogy része kell legyen a gyermeki képzeletrendszernek a Télapó, úgy az is elvárás, hogy onnan idővel eltűnjön, és racionalizálódjon a képe? Már nem tudunk őszintén hinni abban, ami kisgyerekként még elképzelhető volt: a Mikulás úgy rakott a csizmánkba ajándékot, hogy nem is láttuk őt az ablakban, pedig egész este leselkedtünk. Már nem tudjuk elképzelni, hogy körbejárja a világot a szánján, hiszen az lehetetlen olyan rövid idő alatt. Ráadásul se a repülő szánt, se a repülő rénszarvasokat nem tartjuk lehetségesnek, főleg nem, hogy a kémény kitáguljon Mikulásnyi méretűre, ahogy a tévéfilmek mutatják. A Télapó-kép kialakulása és változásai A Télapó-kép kialakulásának eredendően vallási gyökerei vannak. A keresztény vallás szentjeinek világából emelték ki Szent Miklós életének egy mozzanatát, melyhez további elemek kapcsolódtak, és így kialakult a mai Mikulás-alak. Bár a vallásban, főleg a szentek életéhez kapcsolódva sok csoda ismert, Szent Miklós életéből mégis egy hétköznapi ember számára is természetes jelenetet ragadtak ki, s a csodás elemek (mint például a repülés) a valláson kívülről kerültek be. A monda szerint Szent Miklós myrai püspök tudomást szerzett arról, hogy a város egyik lakója szegénysége miatt a lányait nem tudja férjhez adni, Köszönjük Békés Verának, az Ismeretelmélet kurzus vezetőjének, illetve Szabó Fanninak és Hajdu Gábornak a hasznos megjegyzéseket és az ötleteket. 1

99

és kénytelen őket nyilvánosházba küldeni. Miklós, hogy megmentse a lányok becsületét, három egymást követő éjjel (más változatok szerint három egymást követő évben) egy-egy zacskó aranyat tett a család ablakába, a lányoknak így már elég volt a hozományuk, tisztességesen férjhez mehettek. A harmadik alkalommal az apa megleste a püspököt, majd elterjesztette, hogy ki volt a jótevőjük (Schütz, 1995, 821-822). Szent Miklós életéhez azonban további jeles események és csodák is tartoztak, de ezek Miklóshoz mint a keleti egyház szentjéhez kapcsolódtak, a Télapó-képben irrelevánsak maradtak. Az egyetlen további elem, mely közös a vallási és a köznépi képben, hogy Szent Miklósról és a Mikulásról is december 6-án2 emlékeznek meg az adott előírások szerint. A Mikulás-képet komplexebbé teszi, hogy Miklós-napon a parasztság körében az ajándékozó Mikulás szokása előtt is különböző népszokások éltek; a legjellemzőbbek a Miklós-napi alakoskodások különböző formái. Az egyik változatban a legények bekormozott arccal és kifordított bundában ijesztgették a kisgyerekeket. Ezt a funkciót vette át finomítva a krampusz figurája. Míg a másik a középkori diákhagyományokból ered: egy püspököt jelképező ember kíséretével betért a gyermekes házakba, ahol vizsgáztatta a gyerekeket, majd azok tudásuk szerint jutalmat vagy büntetést kaptak. Az ajándékozás ma ismert formája az 1920-as és 1940-es évek között terjedt csak el, amiben nagy szerepet játszottak az óvodák, iskolák (Dömötör, 1990, 219-221). A Mikulással kapcsolatos ismeretek tovább változtak a szocializmusban, a korszak elején, amikor igyekeztek az ünnepeket elválasztani a vallástól. Így váltotta fel a Szent Miklósra utaló Mikulás nevet (ami a Miklós szlovák, illetve cseh megfelelője) a Télapó. Ez a szó a 20. század első felében keletkezett, a köznyelv mégis a szocializmushoz köti az eredetét. (Teszik ezt annak ellenére, hogy a tél ajándékozó alakja más kultúrákban is feltűnik, például a franciáknál Père Noël, a németeknél Holle anyó, illetve az oroszoknál Fagyapó vagy más fordításokban Jégapó – ezek a figurák és a hozzájuk kapcsolódó szokások egyes elemei szintén beépülhettek a Mikulás-képbe.) A szocializmusban a szekularizációs politika részeként próbálták meg a karácsony vallási tartalmát is elvenni, és fenyőünneppé alakítani. Azonban amíg a Télapó és a Mikulás elnevezéseket ma is szinonimaként használjuk, addig a fenyőünnep nem épült be a magyar kulturális szokások közé. A névváltáson túl a vallási tartalomtól úgy tudtak megszabadulni, hogy a nem vallási elemeket tették hangsúlyosabbá. Ez látható az ábrázolásban is, melynél a süveges pásztorbotos képet felváltotta egy piros ruhás, bojtos sapkás, őszszakállú öregúr. A következő nagy változást a Mikulás fogyasztással való összekapcsolódása Ez Szent Miklós halálának az évfordulója – a keresztény körökben gyakori, hogy a szentekről születésük, haláluk vagy egy csodatételük kapcsán emlékeznek meg.

2

100

hozta meg. Ez nyugaton előbb, a szocialista országokban csak a rendszerváltás után ment végbe. Ennek hatására az ajándékozó mozzanat került előtérbe, a büntetés-jutalmazás elemből az utóbbi vált hangsúlyosabbá. További következmény, hogy az árukhoz a Mikulást mint pótlólagos értéket is hozzáragasztották: jelentése, hogy vásárolni kell, ezzel nyerhető meg a gyerekek szeretete. A különböző cégek, hogy fenntartsák a megkülönböztető jegyeiket, a Télapót is saját képükre formálták, alakították (erre jó példa a Milka lila vagy az After Eight zöld Mikulása). Ez az erőszakos változtatás annyira látványos volt, hogy a mechanizmus elkezdett visszafelé is működni, és azt is a fogyasztói társadalom hatásának gondolták, ami nem volt az (sokáig élt, sőt még ma is találkozhatunk azzal a városi legendával, miszerint a Mikulás azért visel piros kabátot, mert az a Coca Cola színe3; valójában a mikulás ruházata a püspöki palástból alakult ki). A nyugati kultúrában honos egyéb kiegészítők elérték Magyarországot is. Így a Télapóval összekapcsolódnak a rénszarvasok és az Északi-sark is (ezek egyébként képeslapokból, versikékből származnak; jól látható itt, hogy a képet a tömegkultúra is befolyásolta). A média erős hatása miatt egyre erőteljesebb az angolszász kulturális elemek beépülése a Mikulással kapcsolatos tudáshalmazba: a Télapó a kéményen mászik le, rénszarvasok húzzák a szánját. A gyerekekben zavart okozhat, hogy ott a Mikulás vagy inkább Santa Claus karácsonykor érkezik. A nálunk sugárzott téli családi mozikban, melyek főleg amerikai filmek, az ottani szokások szerinti Mikulást láthatják a gyerekek, és ezt kell az itthoni Télapó-képpel összehangolniuk. A további Télapókép-változások az életkorral és az ismeretek szintjével is összefüggnek. Azok a bennfentesek, akik már átélték, hogy az igaz ismeret birtokában vannak, és tudják, hogy a Mikulás csak kitaláció, nem létezik, olyan kontextusba helyezhetik őt, mely elszakad a csodálattól. Az egyik ismert példa, mikor a Mikulás legendáját és a fizikai törvényeket eresztik egymásnak: egy főleg viccoldalakon feltűnő cikk a Télapó létezését a jelenleg elfogadott fizikai szabályok segítségével próbálja cáfolni, rámutatva arra, lehetetlen, hogy a Mikulás egy éjszaka alatt minden gyereknek ajándékot vigyen: „Ha ez a 353 430 tonna súlyú szán 1000 km/s-os sebességgel közeledik, akkor nagy légellenállásba ütközik. A légellenállás felhevíti a rénszarvasokat. A két vezér rénszarvas másodpercenként 143 000 000 000 000 (143 trillió) Joule energiát nyel el. Elhanyagolható idő alatt égnek el, (eközben 234 000 000 000 decibel erejű robbanás hallatszik) kigyújtva maguk mögött a többi rénszarvast. Az egész szán (a rénszarvasokkal együtt) 4,26 ezredmásodperc alatt ég el. A Télapót, akire eközben 297 500 N centrifugális erő hat, 120 kg-os Télapó esetén (ami nagyon kevés) 8 207 123 kg-os erő préseli a szán háttámlájához...”4. 3

http://www.urbanlegends.hu/2005/10/01/coca-cola-mikulas/

4

http://www.sulinet.hu/fizika/humor/telapo/telapom.htm

101

Ez teljes mértékben értelmetlen, hiszen a hit és a mesevilág nem fizikai szabályok szerint működik. Jelen esetben két hitrendszer találkozásának lehetünk tanúi, melyek világképe, szabályai eltérőek, saját logikájuk szerint működnek, így az összevetésükkel nem jutunk el a valósághoz, mivel a valóság attól függ, melyik rendszert fogadjuk el. Itt mégis a beavatottak, felnőttek világképének szabályai szerint mutatják be a Télapó legendáját, és ez a feszültség lesz a humor forrása, mely tovább erősíti az érvényes tudás birtokosaiban a „helyes” hitbe vetett bizalmat. A másik ilyen eset a Télapó olyan ábrázolása, ahol az emberi gyengeségek jelennek meg (ital, nők), ami azt erősíti, hogy ő nem a csodavilág egyik feddhetetlen figurája, hanem ugyanolyan esendő, mint az emberek, tehát nem is létezik, hisz nem más, mint egy szerencsétlen, öreg férfi. A Télapó képe mindenkinek egyéni, mindenki a maga képére formálja. Van azonban néhány olyan tényező, mely valószínűsíti, hogy ez a kép milyen irányba mozdul: ilyen az életkor, a történelmi kor, a társadalmi helyzet és a kulturális adottságok. A Télapóról kialakított hit és annak változásai Hogyan is alakul a képzetünk a Mikulásról? Egészen kicsi gyermekként valószínűleg csak annyit tudunk róla, hogy ajándékot hoz, amennyiben jól viselkedünk. A Mikulás-mesekör egyik fontos funkciója a nevelési szándék, ez a jutalmazás-büntetés egyik elvont módja. A felnőtt világban az élet elemi része a folyamatos teljesítményértékelés: megjelenik a munkában formalizált és kevésbé formalizált módokon, a családi, baráti és egyéb kapcsolatokban, a társadalmi élet minden szintjén. A kisgyerekeknél ez egészen addig hiányos, amíg nem kerülnek be az iskolába, ahol az érdemjegyek segítségével ők is folyamatos értékelést kapnak. Előtte nincs olyan hivatalos mód, melynek során a kisgyerek hosszabb távú teljesítményéről tudomást szerezhetne, a rövid távú értékelések (pl.: Állj a sarokba, kisfiam!) pedig kevésbé maradandóak. Ezt az űrt pótolja a Mikulás-ünnep mint intézmény. A kisgyermek hosszasan várja a Télapót és egyben az ítéletet is: jó volt az évben vagy rossz. Ez pedig az ajándék, illetve virgács segítségével, továbbá a szülők magyarázatával kiegészülve a kisgyerek számára is érthető. Sőt egy generációval ezelőtt nem csupán ez a kettősség, hanem egy egész skála segített az értékelésben, így a rosszaság fokozatai a hagyma, krumpli, szén és virgács voltak, míg a jóságét a mogyoró, aranydió, csokoládé és a játék jelentették. Ugyanakkor látható az is, hogy itt a dicséret vagy szidás időben elválik a bírált tettől, így csak egy összbenyomás megítélésére alkalmas. A jutalmazás-büntetés mechanizmusa a Télapó esetében tehát nem egy-egy egyszeri eseményhez kapcsolódik, hanem évente fixen eljövő alkalom, így nagyobb motiválóerővel bírhat, mint a spontán szülői ítéletek, melyeket nem előz meg várakozás. Ez a többi ünnep esetében nincs így, hiszen azoknál a gyerekek mindig kapnak ajándékot, és olyan tárgy 102

sincs, amely a virgácshoz hasonlóan a rosszaságot jelenítené meg, így ezek az ünnepek nem szolgálnak információval a teljesítményükről, azaz arról, hogy jók voltak-e vagy rosszak. A szabálytudat kialakulásáról Mérei Ferenc a Gyermeklélektan című könyvében így ír: „A viselkedést szabályozó előírásoknak, parancsoknak és tilalmaknak a rendszerét a gyerek […] a felnőttel való azonosításban sajátítja el. Átvételük utánzással, játékos gyakorlással, együttes élményháttér kialakításával, s így a személyiséghez való hasonítással ment végbe. A külső eredetű szabály belsővé vált.” (Mérei – V. Binét, 1972: 208, kiemelés az eredetiben) Az együttes élményháttér adja azt a keretet, amiben a Mikulás-várás zajlik. A Mikulás valahol a valóságos világ és a képzeletbeli világ mezsgyéjén lakozik. A mesevilág a gyermek számára részben készen kapott, részben megkonstruált, saját világkép, amelybe könnyen belehelyezkedik ugyan, de tudja, hogy az „nem játszódhat a megszokott környezetben”, ebbe bele kell merülni adott alkalommal (Mérei, 1972: 237). A mesevilágot a gyerekek alakíthatják, a gonoszokat kitalálhatják maguk, és megkonstruálhatják az őket legyőző hősöket is. A Mikulás képe viszont más: évente csak egyszer jön el távoli, mesebeli valójából a gyerek ablakáig, hogy puttonyából meglepetésként ajándékot vagy virgácsot hagyjon a csizmában. A Mikulás belép a valóságba, és erről a tényről maguk a szülők tudósítanak, akiknek a tudása és a véleménye megkérdőjelezhetetlen a gyerek számára. A Mikulás képe a gyermek által kis részben alakítható, készen kapott, csak kevéssé lehet kiegészíteni. A Mikulás ruházata, „kiegészítői”, segítőinek képe, szánja, mind-mind adott, a szülők által definiált. A Mikulást jellemző tevékenységek készen kapott rendszerként jelennek meg, a szülő újra és újra megerősíti, kiegészíti a képet. A mesevilágot a gyermek saját képére formálhatja, abban a lények úgy cselekednek, ahogy a gyerek elképzeli. A szülő itt részese a játéknak, részt vesz benne, de nem ő az alakítója. Azonban a Mikulással kapcsolatos nevelési funkcióval rendelkező hiedelemrendszert a gyermek nem alakíthatja, nem formálhatja a saját képére. Itt a szülő a titkok tudója, és nem is engedi át a rendszer feletti ellenőrzést. A gyerek ebben a korban még nem kérdőjelezi meg a szülei által alakított rendszereket, a készen kapott valóság öröknek és megbízhatónak tűnik. A Mikulás tényleg jóságos, de szigorúan figyeli a rosszalkodókat, és ha kell, meg is bünteti őket. A Mikulás-história kezdetben leginkább a készen kapott hithez hasonlítható. Olyan hithez, amelynek elemeit nem kérdőjelezzük meg, amelyben az, ami kívülről érthetetlen és irreális, a hit képzetein belül értelmes és logikus. A gyerekeket a szülők az általuk érvényesnek tartott tudás elfogadására szocializálják, a későbbiekben az iskolában pedig megtanulhatják azt is, hogy korábban milyen igaznak hitt tudások léteztek (pl. lapos a Föld), ezáltal érezhetik, hogy tudásuk a korábbi tudások felett áll, igazabb annál, hiszen az érvényes tudás alátámasztható, míg a hamis megcáfolható (pl. képek a gömbölyű Földről). 103

A Télapóról való tudás azért különleges, mert a megtanított érvényes tudásban idegen elemként lebeg. Kicsi korban elvárt, hogy a gyerekek ezt a tudást magukénak érezzék, ahogy az is, hogy amikor idősebbek lesznek, és egyre többet tudnak a felnőttek érvényes tudásából, a kétféle tudás összeegyeztethetetlensége miatt kételkedni kezdjenek a beékelt irracionális tudás érvényességében, és eljussanak a hamis elemek megcáfolásához. Ez a hit szükségessé teszi a rituálékat, ilyen a csizma megtisztítása, a várakozás, az ajándékbontás. A rítus része az ítélet, amit a Mikulás az ajándékok, illetve virgácsok arányával kimond a gyerekre. Az ítéletet a szülők mint beavatottak, a hit értői segítenek értelmezni. Különösen érdekes jelenete ennek, ha a Mikulás levelet ír a gyereknek. Ez egyrészt bizonyság arra, hogy a Mikulás odafigyel a gyerekre, neki címez levelet, ami egy személyes viszonyrendszert feltételez, illetve azt is bizonyítja a számára, hogy a Mikulás is a felnőtt világ elemeit alkalmazza. Ugyanis csak a szülő közvetítésével lehet a gyereké a levélben megírt üzenet. Az észlelés egyik fő funkciója a felismerés, ami tárgyakra és egyénekre egyaránt vonatkozik (a képhez egy-egy embert rendelünk hozzá). A megismerésben a legfontosabb szerepet az alak játssza, ezt követi a méret, a szín, illetve egyéb relevánsnak vélt tulajdonságok. Marr a felismerésnek korai és kései szakaszát különbözteti meg: előbbiben a tárgy primitív alkotórészeinek a leírásán van a hangsúly, majd a későbbi szakaszokban az agy ezt összehasonlítja a vizuális emlékezetben lévő alakkal, és a legjobban hasonlítót kiválasztja (Atkinson et al., 1999: 144). Érdekes, hogy a gyerekek legtöbbször nem is gyanakodnak, akkor sem, ha teljesen egyértelmű, hogy a nagypapa vagy az anyuka öltözött be Mikulásnak – áhítattal figyelik, mi az ítélet és mi az ennek megfelelő jutalom vagy büntetés. A szülők által táplált hit annyira erős, hogy a legtöbb jel, ami árulkodó lenne egy kívülálló „hitetlen” számára, a gyermeknek fel sem tűnik. A hitet elfogadva a rendszerbe nem illő jelek egyszerűen nem léteznek a gyerek számára, csak a megerősítő, hitet tápláló elemekre figyel fel. Arra szocializálnak a szülők, hogy csak a piros kabát, a szakáll, a puttony, a bíráló vagy dicsérő szavak tűnjenek fel, apa cipője, a szomszéd bácsi hanghordozása, anya fürdőköpenye pedig ne. A kisgyerekeknél a Télapó emlékképe még nem elég finom, de ahogy egyre idősebb lesz, egyre több részletet raktároz el, így egyre inkább képes az apró különbségek felismerésére. Az „elvakult” hit után következik a kétely időszaka, amelyben a gyerek először még a hitet próbálja bizonyítani a maga számára, majd a hit elvetésén és a Mikulásról való valamifajta tudás megszerzésén fáradozik. A két irány persze nem válik el élesen egymástól. Sőt, olykor a halványuló hit egy csoda folytán ismét megerősítést nyer, például ha kiderül, hogy a Mikulás felmászott az erkélyre, hiszen még a lábnyoma is ott volt, és ő rakta az ablakba a rosszalkodásokról szóló levelet és az ajándékot is. 104

A kétkedés átmeneti szakaszában minél több bizonyítékot próbál szerezni a gyerek, akár a Mikulás léte mellett, akár ellene. Megkérdezi a szülőket, nagyszülőket, testvéreket újra és újra, a kortárscsoportban is fontos beszédtéma lesz az ajándékosztó lények létezésének kérdése. Itt hitek csapnak össze, hiszen aki már sejti, hogy nem létezik a Mikulás, az is csak a még hívők érvrendszerét használhatja, ha szeretné, hogy meglátásait elfogadják. Felnőttként elkülönül az érvényes és biztosnak gondolt tudás, illetve az egykor érvényesnek hitt, ma már az irracionális tárgykörébe sorolt ismeret. Kisgyermekkorban csak egyfajta racionalitás létezik (ilyenkor az ember még nem tapasztalja meg, hogy nem minden tudás érvényes, s lehetséges egy új világkép vagy logikai rendszer kialakítása), így náluk nem él a felnőttek dichotómiája, miszerint a világban léteznek racionális és irracionális elemek. A testvérek közötti tudáskülönbség eltér a kortárscsoportétól. Az idősebb, aki már „beavatott”, már „tudja”, hogy nem létezik a Mikulás, a kisebb még hisz benne, azaz itt már nem egyenlő hitek csapnak össze, hanem a felnőttek elfogadott tudása és a gyermeki hitvilág. A testvérek eltérő ismeretei a „hitetleneknek” a beavatottság tudatát adják, főleg ha ők is a szülőkkel, más felnőttekkel együtt játsszák el a rítust a „hívők” számára, illetve ha a titok megtartására felkérik őket. A bizonyítási procedúra végén a gyermek eljut oda, hogy kimondja: nincs is Mikulás. Egyszerre csak elegendő tudása van, elegendő bizonyítékot gyűjtött ahhoz – a gyanús karórák, az ismerős szemüveg, a vattából készült bajusz –, hogy kimondja: nem hisz többé. Lehet az élmény megrázó vagy rezignáltan tudomásul vett tény is. Ezt a folyamat hasonlít a tudományos forradalmak során lezajló paradigmaváltásokhoz, ahogy arról Thomas S. Kuhn (1984) írt. A tudományos forradalmak is hasonlóan zajlanak: a tudós (jelen esetben a gyermek) beleszocializálódik egy tudományos környezetbe, annak szabályait elfogadja, magáévá teszi, az adott paradigmán belül képes csak gondolkodni. A paradigma megszabja a felhasznált módszereket, fogalmakat, a jelenségek körét, amit vizsgálni lehet. A tudományos paradigmaváltás úgy indul, ahogy a gyermek is elindul a kétely útján: valami oda nem illő kerül a képbe. Meg nem magyarázható jelenség, a paradigma szabályai szerint nem érvényes vagy nem lehetséges eredmény – a november végén véletlenül megtalált Télapó csokoládé, a felismert kabát, egy ismerős mosoly az álszakáll alatt. Miután elég kétely merül fel, a tudós elveti a régi paradigmát, új paradigmában kezd el gondolkodni és kutatni, ahogy a gyerekek is elvetik egy idő után a Mikulás létezésének lehetőségét. Ez a váltás nemcsak a Mikulás-mese végét jelenti, hanem egy egészen más világot. Olyan világot kapunk, ahol mindig mindenben kételkednünk kell, hiszen a bizonyosságról végül mindig kiderül, hogy megkérdőjelezhető, mindig létezni fog majd idegen elem, ami megmagyarázhatatlanul „lebeg” a biztosnak tűnő tudásban. 105

A gyerekekben és a tudósokban végbemenő folyamatok hasonlóságai azonban itt nem érnek véget. A felfedezés örömébe sokszor zavar vegyül, mivel a felfedezőnek szembesülnie kell korábbi vakságával, tudatlanságával, ami negatív érzéseket, főleg lelkiismeret-furdalást kelt benne. Azzal, hogy a korábbi létmód helyett egy újban kell már megállnia a helyét, magával hozza a számvetés igényét, melynek során az illető (legyen tudós vagy kisgyermek) nem érti, hogyan létezhetett a régi módon, hogyan hihetett egy hamis tudásban. Ez a jelenség hasonló érzéseket vált ki, mint egy szeretett személy elvesztése. A pszichológia azt a jelenséget, melyben egy kitüntetett jelentőségű értéket veszítünk el, gyászfolyamatnak nevezi, és ez a fenti esetben teljes mértékben fennáll (Békés, 2002: 162-163). Sokat vitatott, de sokak által elfogadott nézet, miszerint az irracionálistól a racionális felé haladó gondolkodás – ahogy azt a gyerekeknél láthattuk – nem csak az egyénekben megy végbe, hanem történelemi folyamat is. Nem véletlen, hogy a szociológia történetében is vissza-visszatérő elem. Már Comte is az irracionális, vallási stádiumot tekintette a fejlődés első szakaszának, mely a pozitív, a racionális felé halad. Weber pedig egyenesen a világ „varázstalanításának” nevezi azt az időszakot, amikor az irracionális gondolkodást felváltja a racionális. Az emberi élet stádiumai Kierkegaard szerint a következők: esztétikai, etikai, vallási. A mi feltevésünkkel ellentétes, ahogy ő a létmódok egymásutánját feltételezi, hiszen nála a végső stádium a hit, míg a Mikulással kapcsolatban épp azt feltételeztük, hogy a hit elvesztése vezet át egy racionális felfogásmódba. A hasonlóság mégis az, hogy a létmódok közötti váltást Kierkegaard nem folyamatos, hanem szakadásos váltásnak nevezi. „A stádiumok között nincs átjárás, egyik sem vezethető le a másikból, és egyik sem érthető meg a másikból […]” (Boros, 2007: 919-926). A Mikulással kapcsolatos gondolkodás paradoxonként merülhet fel a józan ész számára, hiszen teljesen abszurd ezen a létmódon kívül hinni benne. Az ismeretelmélet kategóriáit felhasználva azt mondhatjuk, hogy a Mikulás lénye többnyire nem az ismertség általi tudásként, hanem leírás általi tudásként jelenik meg a gyerekek számára. Az ismertség révén a megismerés folyamata közvetlenül zajlana, nem más ismereteken keresztül, fogalmakat felhasználva. Ellenben a leírás általi tudás közvetett, leírásokon és fogalmak használatán keresztül zajlik. Az első alkalom, mikor a gyerek találkozik esetleg egy „igazi” Mikulással, az már a megismerés, a tudás létrejötte utáni (Boros, 2007: 1073-1074). Összegzés A fentiek alapján jól látható, hogy egy olyan, a felnőtt tudatunkban meglévő jelenség, mint a Télapó ünnepe, valójában mennyire összetett. A tanulmány során végignéztük, hogy honnan eredhetett a Mikulás legendája, milyen mozzanatok alakították a ma ismert képet, és megvizsgáltuk, hogy mindez hogyan épül be a kisgyermekek tudásába, majd ez a tudás hogyan alakul át. Azonban nem 106

tekinthetünk el attól, hogy mindezt mi magunk is végigéltük. Mára csak ködös emlékképeink maradtak, így elfogadtuk azt az érvényesnek számító tudást, melyet a szocializációnk során a környezetünk észrevétlenül belénk kényszerített. Elhittük, hogy a Föld kerek, hogy életünket fizikai törvények uralják, és azt is, hogy a Mikulás nem visz ajándékot a gyerekeknek, pedig ott dereng valami halványan arról, hogy egyszer igazán hittünk egy kedves ajándékosztó pomponsapkás öregúrban. De a vágy, hogy velünk legyen, nem tűnt el teljesen. Biztosan azért örültünk meg annyira nem is olyan rég a Kultiplexben feltűnő pocakos, őszszakállú bácsinak, aki akár az ajándékosztás után megérdemelt pihenését töltő, szabadidejében koncertekre járó Télapó is lehetett volna. Vagy ki tudja, talán az is volt… FELHASZNÁLT IRODALOM: Atkinson, Rita L. – Atkinson, Richard C. –Smith, Edward E. – Bem, Daryl J. – Nolen-Hoeksema, Susan (1999): Pszichológia. Budapest: Osiris Békés Vera (2001): Az újdonság jelei – A tudományos döntések természete. Polanyiana 2002/1-2. 143-166. Boros Gábor (szerk.) (2007): Filozófia. Budapest: Akadémiai Kiadó Dömötör Tekla (szerk.) (1990): Népszokás, néphit, népi vallásosság (Magyar néprajz nyolc kötetben, VII. kötet). Budapest: Akadémiai Kiadó Kuhn, Thomas S. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat Kiadó Mérei Ferenc – V.Binét Ágnes (1972): Gyermeklélektan. Budapest: Gondolat Schütz Antal (szerk.) (1995): Szentek élete. Budapest: Pantheon http://www.unnep.eu/nepi-unnepek/mikulas-vagy-telapo.html (Utolsó megtekintés: 2008. március 3.) http://www.urbanlegends.hu/2005/10/01/coca-cola-mikulas/ (Utolsó megtekintés: 2008. március 3.) http://www.sulinet.hu/fizika/humor/telapo/telapom.htm (Utolsó megtekintés: 2008. március 3.)

107

108

Fehér Borbála A normál tudományos kutatás és a rejtvényfejtés közötti hasonlóság elmélete

Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyve óriási vitákat váltott ki a tudományos életben. Elmélete szerint egy adott tudományág tankönyveiben leírt története nem a valóságot takarja, hanem a törzsi beavatási szertartás elemeit hordozó tudósképzés nagyon fontos és jól megtervezett része. A tudományágak tankönyvei és kézikönyvei azt a látszatot keltik, hogy a tudomány fejlődése egy kumulatív folyamat. Ezzel szemben Kuhn a tudomány történetét paradigmák kialakulásának, a paradigmára épülő normál tudományos munkának, anomáliák kialakulásának és a paradigma bukásának dinamikus folyamataként jeleníti meg. A normál tudományon olyan kutatást ért, „amely határozottan egy vagy több múltbéli tudományos eredményre épül, nevezetesen olyan eredményekre, amelyeket egy bizonyos tudományos közösség valameddig saját további tevékenysége alapjának tekint” (Kuhn, 1984: 29). A normál tudomány működésének megvilágításán keresztül a tudomány mechanizmusának a rejtvényfejtéshez való hasonlóságát mutatja be. Kuhn több párhuzamot is felfedezett a rejtvényfejtők és a rejtvényfejtés, valamint a normál tudományban tevékenykedő tudósok és a kutatási problémák megoldása között. A rejtvény mibenlétét elemezve a rejtvényfejtés jellegzetességeit és szabályait végignézve megmutatja, hogy ugyanezek a sajátosságok és szabályok lelhetőek fel a normál tudományos kutatási tradíción belül is. Bár az e szabályok iránti elkötelezettség képzi a normál tudomány és a rejtvényfejtés között vonható párhuzam alapját, mégsem szükségképpen csak ezek a szabályok határozzák meg a tudományos kutatást. A kutatási irányelvek a paradigmából származnak, de bizonyos esetekben a paradigma a még kialakulatlan szabályok nélkül is meghatározza a kutatás egyes aspektusait. Rejtvény alatt Kuhn olyan sajátos problémacsoportot ért, mely alkalmas az egyéni képességek, a találékonyság és a hozzáértés próbára tételére. A rejtvény megfejtését ösztönző tényező az odavezető út, nem pedig a tényleges megoldás érdekessége, jelentősége. A szónak az itt használt értelmében a rejtvény egyik legfőbb jellegzetessége, hogy megoldhatósága garantált. Ugyanez igaz a normál 109

tudományos kutatásban megjelenő kutatási problémákra is. A megoldás gyakran előre ismert tény, számadat, törvényszerűség. De ha nem egy ilyen konkrétumról van szó, akkor is adott a kimeneteleknek egy szűk köre, melyen belül az eredmény érvényes megoldásként fogadható el. Ez nagyban segíti a tudósokat a probléma megoldásában. E feltétel nélkül egy sokkal nehezebb feladatról beszélhetnénk, és nem lenne olyan határozott biztosíték a megoldhatóságra. Pedig a normál tudományos tradíción belül ez biztosítja a tudós számára, hogy esetleges kudarcok után is érdemes folytatnia a keresést, hisz a megoldás lehetősége adott. Gondoljunk csak egy kirakójátékra, melynek dobozán láthatjuk az összerakandó képet, és képzeljük el, mennyiben más és nehezebb lenne a feladat, ha nem tudnánk, milyen kép darabjai állnak előttünk. Abban sem lehetnénk ennyire biztosak, hogy a probléma megfelelő számú próbálkozás után megoldódik, hisz lehet, hogy nem is egy kép darabjait próbáljuk összeilleszteni. Ellenben ha valaki egy bontatlan, képpel ellátott dobozból veszi ki az összerakandó darabokat, tehát a megoldhatóság garantált, és mégsem sikerül összeillesztenie a képet, az a rejtvényfejtő ügyetlenségét igazolja. Így van ez egy normál tudományos probléma esetén is. Amennyiben egy feladvány nem a várt eredményre vezet, úgy az a tudós kudarcának tekintendő. Ez a magyarázat arra, hogy a semmi újítással nem kecsegtető kutatások miért váltanak ki mégis akkora lelkesedést a tudósokból. A vizsgálatok a paradigma alkalmazhatósági körét és pontosságát növelik, és kihívást jelentenek a tudós számára. Minél több problémára ad valaki társainál előbbi vagy jobb megoldást, annál nagyobb lesz a rutinja a rejtvényfejtésben. Az ilyen kutatások ─ mivel a paradigmára épülnek ─ rendszerint a várttól alig eltérő eredményre vezetnek; amennyiben mégsem, az nem kérdőjelezi meg sem a várt eredmény, sem a kutatási probléma érvényességét. Az adott paradigmában eredménynek nem számító kutatási adatok gyakran egy paradigmaváltás után nyernek csak értelmet, hisz létrejöttük oka is azzal magyarázható, hogy az új paradigma csírái már éltek a kutató elképzelései között mint a megismerést befolyásoló előzetes feltevések. Így még egy új paradigma kifejtésére irányuló kutatások sem vezetnek újdonságra. A paradigma elfogadása segít azon kutatási problémák kiválasztásában, melyek biztos eredményre vezetnek, feltéve, hogy a kutató továbbra is kitart a paradigma mellett. A nem ebbe a körbe tartozó kérdéseket a normál tudomány nem is ismeri el tudományos problémaként. Olyan kifogásokat emel ellenük, mint hogy más tudományterület alá tartozik vagy túl problematikus, vagy egyszerűen elszigeteli azokat a tudományos közösségtől, mivel nem fordíthatóak rejtvényformulára, nem fejezhetőek ki a paradigma nyelvén. Egy probléma rejtvénnyé nyilváníthatóságához azonban csupán szükséges, de nem elégséges feltétel a megoldhatóság. Szükség van még bizonyos szabályokra, amelyek megadják az elfogadható megoldás jellegét és az érvényes lépéseket. Például egy puzzle esetén tudjuk, hogy egy hézagmentes képet kell kapnunk, 110

melyhez minden darabot felhasználunk. A lépésekre vonatkozó utasítás pedig az, hogy erőltetés nélkül illesszük össze az egymáshoz passzoló darabokat. A normál tudomány működésében is gyakran szerepet játszanak hasonló szabályok. Mint az fentebb kiderült, egy bizonyos paradigmán belül elfogadott problémák köre is kötött, nemcsak megoldásaik adottak előre. A gyakorlati kérdések esetén például úgy kell megalkotni egy új készüléket, hogy az elmélethez igazítható legyen az eredmény. Elméleti problémákat pedig nem lehet új, a paradigmához nem tartozó összefüggésekkel magyarázni, hanem paradigmához tartozó, régi tételek használatával kell, hogy eredményre jussanak a tudósok. Számos más szabály is tájékoztat minket a tudósok által vállalt kötelezettségekről. Ezeket Kuhn négy kategóriába sorolja. Az első fajtába tartozó, legszigorúbban érvényesülő szabályok az általánosítások. Ezek alatt a tudományos törvények és elméletek explicit alakját, illetve az azokat meghatározó axiómákat értjük; ezek segítenek bennünket a rejtvények körülhatárolásában, valamint az érvényes megoldások körének megadásában. Ilyenek voltak a XVIII. századtól fogva Newton törvényei, a XIX. század óta pedig a Maxwell-egyenletek. A második kategóriába tartozó instrumentális szabályok konkrétabb szinten döntik el, hogy milyen új műszerfajták használata elfogadott, illetve hogy a régiek milyen felhasználási keretek közt adnak érvényes eredményt. A harmadik osztályba magasabb szintű elkötelezettségek tartoznak, melyek egyszerre jelentenek metafizikai és módszertani szabályokat. Descartes természettudományi írásai nyomán például a fizikusok egyetértettek abban, hogy a világ mikroszkopikus részecskékből áll, és a természeti jelenségek ezek viselkedésével, mozgásával, sebességével, kölcsönhatásával magyarázhatóak meg és írhatóak le. Metafizikai elkötelezettség, mivel meghatározta, mit tekinthetnek a tudósok az univerzum alapvető entitásainak, valamint módszertani, mivel megszabta, hogy a végső törvényeknek a részecskék mozgását kell leírniuk, az alapvető magyarázatoknak pedig mindent a részecskék e törvényeknek megfelelő mozgásaira kell visszavezetniük. A negyedik csoportba olyan elkötelezettségek tartoznak, melyek nélkülözhetetlenek a tudóssá váláshoz. A tudós célja a világ megértése kell legyen, illetve a jelenségek minél tágabb osztályát leíró szabályok megfogalmazása. Ehhez a természeti jelenségek empirikus vizsgálatára van szükség, mely során a kutató tökéletesítheti megfigyelési módszereit, valamint pontosíthatja elméleteit. Bár kétségtelen, hogy az esetek nagy részében ezek a szabályok határozzák meg a tudományos kutatás fent említett aspektusait, mégis, mivel a szabályok közvetett vagy közvetlen úton a paradigmából erednek, a tudományos kutatás jól működhet ezek hiányában is, hisz a paradigmák néha erősebben kötelezik a tudósokat, és teljesebb rendszert jelentenek. Kuhn négy érvet említ ennek alátámasztására. Elsőként felveti, hogy a normál tudomány kutatása esetén a paradigmák könnyen megtalálhatóak. Ezzel szemben, ha a történész a kutatást meghatározó 111

szabályok feltárására vállalkozik, nem járhat teljes sikerrel. A tudósközösség meggyőződéseinek összefoglalása során egyes általánosításait elfogadják majd, de másokat nem, és bárhogy is próbálja tapasztalatait összefoglalni, sehogy sem találhat olyan formát, amelyet az egész közösség helytállónak ismer el. Tehát habár a tudósok egyetértenek a paradigama felismerésében, de nincsenek egy véleményen, és nem is próbálnak megegyezni a paradigama értelmezését illetően, így nem is alakulhat ki a szabályoknak egy explicit halmaza. Hogy mégis mi köti a tudóst a kutatási hagyományhoz, arra Kuhn Ludwig Wittgenstein elméletében találta meg a választ. Wittgenstein rávilágított: annak meghatározásához, hogy például valami „szék”-e, nem kell előzetesen a székhez a tulajdonságok egy olyan együttesét rendelni, ami igaz minden székre és csak a székekre. A besoroláshoz a gyakorlatban elég a tulajdonságok egy részének alkalmazása. Nem is létezik olyan tulajdonságegyüttes, amely megfelel a fent leírtaknak. Ahhoz hogy egy új jelenséget széknek nyilvánítsunk, elég, ha az valamiféle „rokonság”-ban áll az általunk eddig megismert székekkel. Így az összes többi fogalom is „családokat” alkot, amelyeket „egymást részben átfedő és szabálytalanul kereszteződő hasonlóságok szövedéke” tart össze (Kuhn, 1984: 72). Ugyanez vonatkozik egy normál tudományos tradíción belül felmerülő különböző kutatási kérdésekre és módszerekre. Nem találunk olyan szabályokat, melyek egytől egyig mindre érvényesek, inkább modellezés révén hozhatóak összefüggésbe a közösen elismert paradigmához tartozó ismeretanyaggal. A második indokot Kuhn a tudományos képzés jellegében látja. A tudósjelöltek sosem önálló törvényeket, elméleteket és fogalmakat tanulnak meg, hanem egy előre megírt történeti és pedagógiai összefoglalással ismertetik meg őket, az alkalmazásokkal együtt. Így a fogalmak a tanuló évek alatt látott, illetve elvégzett feladatok és kísérletek során nyernek értelmet, nem a definíciójukból tudható meg jelentésük. Egy új elmélet is mindig természeti jelenségekhez kapcsolódik, és alkalmazásaival együtt jelenik meg. A tankönyvekben leírt kísérletek sem csupán az érdekesség kedvéért szerepelnek, és nem is az elmélet bizonyítékaiként, hanem az elmélet elsajátítását segítik. A tanulási folyamat tehát valójában nem a könyvek felett ülve, hanem a laboratóriumokban, a konkrét alkalmazások végrehajtása közben folyik. Ez magyarázza az első érvként leírt jelenséget, miszerint egy közösen elfogadott paradigama értelmezése is lehet más és más az alkalmazásoktól függően. Harmadik érvként Kuhn azt említi, hogy a szabályokra egészen addig nincs különösen szükség, amíg a paradigma általánosan elfogadott az adott közösségen belül. Amint támadások érik a paradigmát, előtérbe kerülnek az érvényes tudományos kutatás menetét meghatározó szabályok, és komoly viták kezdődnek róluk. Egy új paradigma megjelenése előtt mindig sokat vitatott kérdéssé válik a szabályos módszerek meghatározása, és a látszat ellenére valójában a paradigma megjelenésével sem szűnnek meg, újra feltűnnek, amikor először megkérdőjelezik a paradigmát, majd változás megy végbe. Amikor a tudósok tudományterületük 112

alapkérdéseit érzik megoldatlannak, a szabályok meghatározásának segítségével próbálnak megoldást találni. Amíg azonban a paradigmát a tudósközösség elfogadja, nincs szükség a szabályok racionalizálására. Kuhnnál a negyedik érvet amellett, hogy a paradigmák néha elsőbséget élveznek a közös szabályokkal szemben, a kis tudományos forradalmak szolgáltatják. Ez azt jelenti, hogy egy új jelenség felfedezése csak egy szaktudomány bizonyos ágában dolgozókat érinti, legfeljebb számukra jelent forradalmat. Ha explicit szabályok irányítanák a kutatást, amelyet sok tudósnak szükséges elfogadnia, elképzelhetetlen lenne, hogy egy komoly változás ne rázza meg az egész közösséget. Ha viszont a szabályozásért a paradigmákat tesszük felelőssé, máris érthetővé válik a jelenség. Más-más szakterületeken más-más alkalmazások segítségével sajátították el a paradigmát, így van, akit a gyakorlati változások nem érintenek. Egy elméletet sok tudományos közösség elfogad paradigmaként, de „nem ugyanazt a paradigmát” jelenti a különböző szakterületeken. Jó példa erre egy vegyész és egy fizikus vélekedése arról, vajon a héliumatom molekulae. Mindketten határozott választ adtak, de különbözőt. A vegyész szerint molekula, hisz a kinetikus gázelmélet alkalmazható rá, molekulaként viselkedik. A fizikus szerint nem molekula, hisz nem ad molekulaszínképet. A normál tudomány ilyen működése jól magyarázza, hogy miért működnek olyan „jól” a tudományok egy bizonyos paradigma fennállása alatt, hogy miért olyan kitartóak a tudósok kutatási problémáik mellett, illetve hogy miért van majdnem mindig megoldás. A paradigmaváltásokat pedig olyan kutatási eredmények segítik elő, amelyek nem illenek a régi paradigma keretei közé, de megszületésüket már az új paradigmában kifejtésre kerülő, előfeltevésként pedig itt is megjelenő elmélet váltja ki. A paradigmáknak ez az átalakulási folyamata teszi lehetővé, hogy a tudomány története a tankönyvekben esetenként sikersztorik sorozataként jelenhessen meg. FELHASZNÁLT IRODALOM: Kuhn, Thomas S. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat.

113

114

Mikolai Júlia Kettős teher

A női szerep kettőssége: az anyaszerep és a munkaerő-piaci helytállás

Napjainkban is aktuális téma a női egyenjogúság és a női szerepváltozás kérdése. Az 1950-es évektől napjainkig végbement legfőbb munkaerő-piaci változásokon keresztül mutatom be a hagyományos, patriarchális családmodell változását, s ezzel együtt a nők munkaerő-piaci szerepének átalakulását. Szeretnék rávilágítani arra, hogy a változások különböző korszakaiban mik jelentették a legnagyobb nehézséget a nők számára. Úgy gondolom, hogy napjainkban is igen nehéz helyzetben vannak a nők, mivel a szocializációjuk során beléjük nevelt „kötelességeik” és a velük szemben támasztott társadalmi elvárások nincsenek összhangban egymással. A magyar társadalom alapvetően konzervatív világnézete megmaradt, így a magyar emberek attitűdje nemigen tudott alkalmazkodni a társadalmi-gazdasági folyamatok által indukált változásokhoz. Ebben az attitűdmegmaradásban igen nagy szerepet tulajdonítok a szocializációnak, s a téma vizsgálatával elsősorban arra szeretnék rávilágítani, hogy a női szerepnek napjainkban tulajdonképpen két fő kritikus pillére a családban betöltendő anyaszerep és a munkaerő-piaci helytállás. A hagyományos szerepmodell szerint a férfi dolga a családfenntartás, a keresőtevékenység folytatása, míg a nő a családi fészek melegét hivatott fenntartani, feladata a ház körüli teendők ellátása, valamint a gyermeknevelés. A szülők és rokonok erre nevelik, erre szocializálják gyermekeiket a kezdetektől fogva. Ez a hagyományos családmodell volt a meghatározó Magyarországon, egészen az 1950-es évekig. Ekkor egy felülről jövő presszió eredményeként gazdasági kényszer és ideológiai nyomás hatására a nők tömegesen álltak munkába. Ebben az időszakban a „csak anya”, illetve a „csak feleség” státus ideológiailag leértékelődött, s egyedül a dolgozó nő számított a társadalom teljes értékű női tagjának. Úgy vélem, hogy az 1950-es évekig a nők felé támasztott társadalmi elvárások összhangban voltak a nők lehetőségeivel és a szocializációjuk során interiorizált igényeikkel. Az 1950-es években azonban a hagyományos családanyaszerep kényszerűen bővült ki: a nőknek munkába kellett állniuk, s a 115

munkavégzés mellett kellett ellátniuk otthoni teendőiket. Mivel ezeket a nőket elsősorban a feleség- és anyaszerepre szocializálták szüleik, igen nehéz lehetett az újonnan előállt helyzethez alkalmazkodni. Ezzel a nehézséggel megküzdve ez a generáció már arra nevelte gyermekeit, hogy felnőtt korukban a háztartási teendők ellátása mellett dolgozniuk is kell majd. Ez a generáció tehát a „dolgozó nő és jó feleség” szerepre szocializálódott. Magyarországon a rendszerváltás előtt a nők gazdasági aktivitása elérte a demográfiailag lehetséges maximumot, felülmúlta a fejlett piacgazdaságokét, és még a tradicionálisan élen járó skandináv országokénál is magasabb volt. Ez a magas szintű női munkavállalás azonban az 1990-es évekre múlttá vált: a foglalkoztatottak száma drasztikusan visszaesett, ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliség, valamint tömegessé vált a munkaerőpiac elhagyása (Nagy, 1997). A rendszerváltás hatására egyre nagyobb arányban szorultak ki a nők a munkaerőpiacról, rengetegen váltak munkanélkülivé, s lettek újra főfoglalkozású háziasszonyok. A „dolgozó nő és jó feleség” szerepre szocializálódott generációnak tehát meg kellett küzdenie az esetleges devalválódás érzésével, s az adott szereppel való azonosulás stratégiáját választották. Így egyfajta önigazolási folyamatként pozitív megítélésre tett szert az addig lenézett „csak háziasszony” szerep. A rendszerváltás utáni piacgazdaságba való átmenet időszakában a hagyományos családi munkamegosztást a kétkeresős családmodell váltotta fel, mely elsősorban anyagi kényszer hatására alakult ki, hiszen az anyagi szempontok súlya a rendszerváltozás óta tovább nőtt, s egyre fontosabbá vált, hogy a család anyagilag „két lábon” álljon. Pongrácz Tiborné 1998-ban végzett reprezentatív kérdőíves vizsgálata szerint – mely a gyermekvállalásban és nevelésben leginkább érintett 18-40 éves korosztályra terjedt ki – az adatfelvétel idején a megkérdezett anyák 49 százaléka érezte a korábbinál nehezebbnek a hivatás és a családi élet összeegyeztetését. 2000-ben végzett kutatása során a megkérdezettek között azoknak volt a legnagyobb az aránya, akik ha tehetnék, a hagyományos munkamegosztáson alapuló szerepmodellt választanák. A diplomával rendelkezők kevésbé konzervatív beállítottságúak, de korántsem nevezhetők munkaorientáltnak. Mit gondoltak maguk a nők a női munkavállalásról? Míg az első (1974-es) adatfelvételkor a megkérdezettek1 kétharmada gondolta úgy, hogy egy nő számára a gyereknevelés a legfontosabb feladat, és a férj dolga a család eltartása, addig az 1978-as lekérdezés során a megkérdezett2 anyáknak már csak 37 százaléka vetette el teljes mértékben a nők keresőtevékenységét, s 35 százalékuk a részmunkaidős állás vállalását tekintette a legideálisabb megoldásnak. 1

Az 1974-ben végzett kutatás elsősorban a 10 év alatti gyermeket nevelő anyák munkavállalásának elfogadottságával kapcsolatos vélemények feltárására irányult. 2 Az 1978-ban végzett kutatás alkalmával a témában leginkább érintett két- és háromgyermekes édesanyák véleményét kérdezték meg.

116

Jól látható tehát, hogy a családon belül a tradicionális munkamegosztási elvek érvényesültek, ám jelentős elmozdulás történt a nők keresőtevékenységének elfogadása felé. Az értelmiségi nők az átlagosnál jóval nagyobb arányban álltak ki a részmunkaidős foglalkoztatás mellett, mivel a munka és a családi élet összehangolása nyolc órás munkaidő mellett már ekkor is nehézségeket okozott számukra. A harmadik (1991) vizsgálati időpontban3 a megkérdezett anyák egyötöde tartotta a családot és a munkát egyaránt fontosnak, de senki nem vallotta elsődlegesen fontosnak hivatását. A magyar anyák elégedetten nyilatkoztak a két feladat összeegyeztetéséről, összesen 16 százalékuk számolt be a mindennapok során jelentkező problémákról. Az anyák többsége 1991-ben nem vágyott karrierre vagy munkahelyi előmenetelre, s ezt azzal indokolták, hogy az túl sok energiát igényelne a családi élet rovására. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy a megkérdezettek csak kényszerből dolgoznának, vagy hogy nem akarnának dolgozni, ugyanis anyagi kényszer hiányában körülbelül a megkérdezetteknek harmada maradna otthon, s többségük a részmunkaidős foglalkoztatást választaná (Pongrácz, 2001., valamint Pongrácz, 2005). Az ötvenes évek óta közel három évtized telt el, s úgy tűnik, ez az idő éppen elegendő volt ahhoz, hogy az ötvenes évek felnőttjei megszokjanak valami újat, az ő leánygyermekeik pedig már a „dolgozó nők világába” szocializálódtak bele. Úgy gondolom, ez a legfőbb oka annak, hogy még anyagi kényszer hiányában is a megkérdezettek kétharmada dolgozna szívesen részmunkaidőben. A részmunkaidős foglalkoztatásra való igény alátámasztja az eddig mondottakat, miszerint a magyar nők életük privát szféráját ítélik elsődlegesen fontosnak, s nem szeretnék, ha munkavégzésük a családi élet rovására történne. Az attitűdvizsgálatot 2000-ben megismételték4. Ekkor a megkérdezett anyák háromnegyede gondolta úgy, hogy fontos ugyan a munka, de a család fontosabb; 20 százalékuk mindkettőt ugyanolyan fontosnak tartotta, ugyanakkor 4-5 százalékuk a munkát helyezte a család elé. Összességében tehát megmaradt a családcentrikus beállítódás, habár a korábbi adatfelvételekhez képest változást mutat azok – igen csekély arányú – megjelenése, akik a hivatást a családi életnél fontosabbnak tartják. A nők munkaerő-piaci szerepvállalásának megítélésében tehát egyfajta elmozdulás történt a hetvenes évek eleje óta, a többség (mind a férfiak, mind pedig a nők) nem veti el a nők kereső tevékenységét, s annak legideálisabb formáját, a részmunkaidős foglalkoztatást választanák, amennyiben erre lehetőségük adódna. Így maradna elég idejük és energiájuk arra, hogy családjukkal úgy tud3

Az 1991-es kutatás részét képezte egy öt országra (Kelet- és Nyugat-Németország, Oroszország, Lengyelország, Magyarország) kiterjedő nemzetközi összehasonlító vizsgálatnak, mely a kisgyermeket nevelő családok, szülők helyzetét kívánta feltárni. 4 3000 fős országos reprezentatív mintán végezték a kutatást 2000-ben, mely részét képezte egy nemzetközi összehasonlító vizsgálatnak.

117

janak foglalkozni, ahogyan szeretnének, és ahogyan azt a társadalom is elvárja tőlük. Hiszen az eddigiekből jól látható, hogy egyre nagyobb nehézséget okoz a nők számára életük két legfontosabb, ám egymással valamiként mégis ellentétben álló területének harmonizálása. A magyar társadalom napjainkban is a tradicionális családmodellt preferálja, s még nemzetközi összehasonlításban is rendkívül családcentrikusnak mondható. Magyarország népessége – Európában elsőként – már az 1980-as évek elején intenzív fogyásnak indult, ennek hatására a magyar lakosság korstruktúrája folyamatosan öregszik. Egyre többen fogalmazzák meg aggályaikat a csökkenő termékenységgel kapcsolatban. Aggodalmukat arra alapozzák, hogy a nők nem a hagyományos szerepük betöltésére törekednek, előtérbe helyezik a karriert és a munka világában való érvényesülést a gyermekneveléssel és -vállalással szemben, s az eredetileg tipikusan férfiállásokba is benyomulnak. Ezzel az állásponttal nem értek egyet. A „kettős teher” tehát egyrészt a társadalmi elvárásokból, másrészt a magyar családok igen nehéz anyagi helyzetéből áll össze. Egyre nehezebbé válik ez a kettős teher a nők számára, s ezáltal válik egyre nehezebbé a nők élethelyzete: a társadalom elsődlegesen fontosnak tartja a reprodukciót, a termékenység fokozását, s ezzel együtt a népességfogyás lelassítását, a család számára viszont elengedhetetlen a nő kereső tevékenységéből származó bevétel. Úgy gondolom, hogy ez komoly konfliktusok forrása, hiszen napjainkban Magyarországon a női kereset is szükséges a család anyagi jólétének biztosításához, emiatt a nők többsége kénytelen dolgozni, akár gyermekeik harmadik életévének betöltése előtt is. A munkaerő-piaci aktivitást befolyásolja többek között az is, hogy a munkáltatók többsége aggályosnak tartja a gyermekvállalás miatt kieső – rövidebb vagy hosszabb – időszakot, így a legtöbb nő munkahelyének esetleges elvesztésétől is tart. Ezen tényezők hatásaként a fiatal nők nem vagy csak később vállalnak –egyre kevesebb – gyermeket, mivel egyre nagyobb nehézséget okoz számukra a munkaidő és a családi élet összeegyeztetése. Hangsúlyoznám, hogy ebben az esetben korántsem karrierépítésről van szó, hiszen láttuk, hogy a magyar nők alig 4-5 százaléka tartotta a családnál fontosabbnak a karriert. Amíg a nők egyre kevesebb gyermeket vállalnak, egyre égetőbb lesz a népességfogyás és az elöregedés kérdése, amely azonban minden valószínűség szerint önmagától megoldódni nem fog. S minél égetőbbé válik a társadalomnak ez a problémája, annál nagyobb hangsúly helyeződik a reprodukcióra, s annál inkább nő a gyengébbik nem terhe. Nem könnyíti meg a helyzetüket a válások számának növekedése sem, hiszen a legtöbb esetben a válás után a gyermekek az anyával maradnak5, s a gyermeküket egyedül 5

A DEMO-STAT kutatása alapján: Magyarországon évente mintegy 40 ezer házasságot kötnek, míg a válások száma az elmúlt években 25 ezer körül ingadozik. 60-62 százalék azon elvált házaspárok aránya, akiknek van közös gyermeke. Az eltartott gyermeket nevelő egyszülős családok 88%-ában az édesanya neveli a gyermeket.

118

nevelő édesanyák helyzete jóval nehezebb – sokszor kilátástalan –, mint férjjel rendelkező társaiké. A magyar társadalom mély konzervativizmusa mintegy társadalmi tényként hat a magyar nőkre, rájuk kényszeríti magát, és ez ellen egyelőre sokat tenni nem lehet. Pedig úgy gondolom, jogosan merülhet föl bennünk a kérdés, vajon miért elvárás az a mai magyar társadalomban, hogy a feleség jóval több társadalmi elvárásnak tegyen eleget, mint a vele szeretet- és vagyonközösségben élő – jogilag – teljesen egyenrangú párja. FELHASZNÁLT IRODALOM: Durkheim, Émile (1978): A szociológia módszertani szabályai. In: uő.: A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Nagy Beáta (1997): Karrier női módra. In: Lévai Katalin - Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők helyzetéről. Budapest: TÁRKI. Pongrácz Tiborné (2001): A család és a munka szerepe a nők életében. In: Nagy Ildikó - Pongrácz Tiborné - Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások 2001. Budapest: TÁRKI. Pongrácz Tiborné (2005): Nemi szerepek társadalmi megítélése – egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat tapasztalatai. In: Nagy Ildikó - Pongrácz Tiborné - Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Budapest: TÁRKI

119

120

Nagy Júlia Petronella Halál félúton – vitaelemzés

Friderikusz Sándor és Lázár János szócsatája

A diskurzusanalízis a kommunikációs modellből kiindulva többek között a résztvevők, kompetenciák, háttértudások, stratégiák, valamint a nyelvi elemek helyét és szerepét elemzi a diskurzív aktusokban. Olyan multidiszciplináris tudományág, melynek segítségével nemcsak a beszélt és írott szöveg, hanem a képi elemek vizsgálatát is elvégezhetjük. Az interakciók sokféle elemzési módszerét választhatjuk; és mivel az elemzők, azaz mi magunk sem kívülállóként analizálunk, sokszor tapasztalhatjuk, hogy a szövegekhez, konverzációkhoz tartozó jelentések nem függetlenek háttértudásunktól, attitűdjeinktől. A diskurzusanalízishez szervesen kapcsolható az argumentológia. Egymást kiegészítve alkalmazhatjuk a két tudomány módszerét a mind teljesebb kép kialakításához. Az érveléstan egyes elemeit magam is beépítem most következő elemzésembe. Egy, a televízióban elhangzott vitát és néhány kapcsolódó, a televízió honlapján a műsorhoz fűzött hallgatói hozzászólást (kommentet) választottam írásom témájául, mely sok tapasztalattal szolgálhat az üzenetátadás stratégiájának kidolgozásában, érvrendszerünk felállításában (arra nézve is, hogy milyen hibákat ne kövessünk el). A Friderikusz Most című, Magyar ATV-n futó műsor 2007. április 16-i adásának témájául egy 67 éves mindszenti férfi halála szolgáltatott alapot, aki Hódmezővásárhely és Szentes között egy mentőkocsiban vesztette életét. A műsorvezető Lázár Jánossal (Fidesz), Hódmezővásárhely polgármesterével beszélgetett, aki az egészségügyi reform első halálos áldozatát látta az idős ember személyében.1 Az általam tárgyalt és relevánsnak tartott dimenziók a következők lesznek az elemzés során: • Háttértudás – kompetenciaelmélet 1

A 2007. április 16-i adás letölthető a http://www.atv.hu/friderikusz/?q=node/866 oldalról. (Utolsó megtekintés: 2008. január 20.)

121

•

• •

• •

Fizikai környezet, kontextus – megkülönböztethetjük egymástól a tárgyi és a nyelvi kontextust. Az első az üzenet részét képezi, a második a beszédhez való illeszkedés tulajdonságát jelenti: a nyelvi kontextus elve szerint a szavaknak csak egy mondat összefüggésében van jelentésük. A kommunikációs modell: a címzett-vevő problémája – ez a szempont a diszkurzus struktúráját, a stratégiákat erősen befolyásolja. A diszkurzus struktúrája, az üzenet átadásának stratégiája, jelentéstulajdonítások – a stratégia, és ennek alapján a szereplők által aktívan alakított struktúra nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nézőközönség mit szűr le az üzenetből. Érvelési technikák, érvelési hibák – az utóbbiak azért nagyon fontosak, mert az argumentációkat erőteljesen gyengítik, és ezzel a szereplő hitelességét csökkentik. Szerepek, ethosz vagy pathosz megteremtése – az ethosz és a pathosz is a szerepkonstrukció egy-egy egysége, a vitákban is sokszor felfedezhetjük őket, a meggyőzésben fontos funkciót kapnak.

A beszélgetés háttere, a háttértudás megalapozása Mivel a beszélgetésben sokszor igen nehéz nyomon követni a beteg halálának körülményeit, és a műsor előtti bejátszásban sem mondják el egybefüggően a történet tényeit, ezért az események felelevenítése érdekében a kronológiai sorrendet megtartva kivonatolom a sajtó közleményeit:2 • •

•

•

2

122

2007. április 5-én a 67 éves mindszenti férfi rosszul lett, és bátyja beszállította a szentesi kórházba, ahonnan még aznap saját akaratából távozott. 2007. április 6-án a mentőszolgálat beszállította a férfit a hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórházba, majd ellátása és állapotának stabilizálása után a hatályos egészségügyi rendelet értelmében továbbirányították a 25 kilométerre fekvő szentesi kórházba, azonban a betegnek a mentőkocsiban megállt a szíve. A hódmezővásárhelyi kórház pár kilométerrel közelebb fekszik Mindszenthez, mint Szentes, ráadásul a Szentes felé vezető úton közlekedési baleset történt, így a mentőorvos nélküli mentőautó Hódmezővásárhelyre szállította a beteget. Hódmezővásárhelyen két mentőkocsi teljesített szolgálatot. Azt, amelyiken az orvos dolgozott, épp egy másik esethez riasztották. Ez az autó Szentes felé beérte a másik mentőt, és együtt próbálták megmenteni a férfi életét.

Forrás: http://nol.hu/cikk/442319/ http://index.hu/politika/belfold/hodmbet0407/ http://www.mno.hu/portal/405703?searchtext=hódmezővásárhely (Utolsó megtekintés: 2008. január 20.)

•

Lázár János, hódmezővásárhelyi polgármester (Fidesz) az ügyészséghez fordult az ügy kivizsgálásáért. A politikus április 6-án este úgy kommentálta a tragédiát, hogy 2007. április elsejéig a mindszenti betegeket a hódmezővásárhelyi kórháznak kellett ellátnia, és a férfi halála a kormány meggondolatlan kórházreformjának tudható be.

A háttértudást két részre oszthatjuk ebben az esetben. Egyfelől ide tartoznak a sajtóban elhangzott politikai viták, az egészségügyi átszervezésekről szóló hírek, Lázár János és Friderikusz Sándor személyéről, stílusáról, vélt vagy valós politikai beállítottságukról szóló ismereteink. A kategorizálást itt is megtesszük, amikor meglátjuk Lázár János neve mellett, hogy fideszes polgármester. Akaratlanul is értékeket társítunk hozzá: jót vagy rosszat, netán vegyesen mindkettőt. Már ez is megadja az alaphangulatot a beszélgetéshez, ami aztán befolyásolhatja a végső konzekvenciák levonását is. Az aktuálisan a műsortól kapott ismeret is háttértudásunk részét képezi: az adás elején bejátszott rövid spot kevésbé az információk részletezését, mint inkább a ráhangolást szolgálja. Ebben megjelenik Lázár János, Falus Ferenc (az országos tisztifőorvos), Kovácsy Zsombor (az Egészségbiztosítási Felügyelet elnöke), továbbá meghallgatjuk a beteget továbbküldő ügyeletes orvosnővel készült telefonos beszélgetés rövid részletét. Levonhatjuk a következtetést: a téma aktuális, nagy erőket mozgat meg, a műsorban számos oldal képviselője is meg fog nyilatkozni. A kompetenciaelmélet alapján fontos megjegyezni, hogy a más társadalmi-politikai csoportból származók más tudással rendelkeznek a témában, így az üzenetek befogadásakor is másképpen szűrnek: különböző asszociációik, érzelmeik, indulataik lesznek. Ez a már előbb említett kategorizáláshoz csatolható vissza. A dimenziók elválasztása nem könnyű: a beteg halála mennyire szól az egészségügyi költségek racionalizálásának és az átszervezéseknek a deficitéről, és mennyiben enged teret pusztán politikai (baloldalra irányuló) kritikáknak – vagy ez a kettő nem is differenciálható? (Lázár János ítélete: a halott a kormány áldozata.) A polgármester az esetet már a vizsgálatok lezárása előtt politikailag értelmezte – bár a későbbiekben látni fogjuk, végig tagadta, hogy politikai állításokat tett volna. Egy televízióban látott beszélgetést általában nem nézünk meg többször. Előfordulhat, hogy felületességünk miatt az érvek és ellenérvek egy része elsikkad, nem gondoljuk át a másik oldal álláspontját, így az üzenetek kiszűrésére végképp igaz lesz, hogy háttértudásunk és orientációnk alapján történik. Azok a hatásos érvek, amelyek a számunkra szimpatikus oldalról érkeznek, megerősítenek bennünket, az ellenkező oldal hasonlóan hatásos érveire pedig a demagóg címkét ragasztjuk. 123

A beszélgetés fizikai környezete és a kontextus Friderikusz Sándor rádiós és televíziós pályafutása során legtöbbször közéletipolitikai műsorokat készített (összesen huszonnyolcat). A Friderikusz Most hétköznaponként egy-egy órában jelentkezik, a műsor elődje a Magyar Televízión most is futó A szólás szabadsága volt. Akkor a díszlet a Larry King Live show analógiájára készült. A zakó nélküli „ing-nyakkendő” párosításból, a világ földrészeit ábrázoló háttérből és az asztalon álló (a sajtót szimbolizáló) mikrofonból mára (Friderikusz Most) már csak a mikrofon maradt meg. A szólás szabadsága immár más vezetésével megy az m1-en, Friderikusz hasonló műsora, a Friderikusz Most pedig az ATV-n indult el. A díszlet barátságos szobabelsőt imitál, középen viszont elhelyeztek több, a világ eseményeit bemutató televíziót. A vetített földgömb mellé városok sziluettje került. A tárgyi kontextus jelképezi, hogy a nemzetközi és a belföldi politikai, valamint közéleti események hiteles forrása a műsor. A felek egymással szemben, egy magasságban ülnek, ez egyenrangúságuk megjelenítésére szolgál. Esténként élő adás kerül a képernyőre, ezért a beszélgetés teljes hossza és tartalma is a nézők elé tárul, ami fontos a felépítés szempontjából: a kérdezettnek összesen húsz perce van arra, hogy az álláspontját kifejthesse, és maga mellé állítsa a nézőket. Friderikusz Sándor külön beszélget a meghívottakkal, nem vegyíti a különböző nézőpontokat és szakterületeket. A kameraállások legtöbbször egyenként mutatják a beszélgetőpartnereket (mivel közelről látszódik jól a mimika), néha pedig távolról készítenek egy-egy vágóképet. A nyelvi kontextusban nincsen semmi meglepő, a beszéletésben az egészségügyi és a jogi szektoriális nyelvből is kiemeltek fogalmakat. Ezek teljes mértékben illenek egy ilyen témához. A címzett és a vevő a kommunikációs modellben A nyilvános kommunikáció szociológiai modellje (Heller – Rényi, 1996) című tanulmány szerint egy téma nyilvánosnak tekinthető, ha valamilyen kollektív vonatkozása van. Esetünkben egy magánember halála vált nyilvánossá3 és egyben köztémává, mivel a közérdeket szolgáló egészségügy kormány által végrehajtott reformjának kritikája jelenik meg az eset kapcsán. A közügy politikai konstrukcióvá válik, melyből nyereség kovácsolható, egészen pontosan politikai tőke. A Roman Jakobson-féle kommunikációelméleti modell kiterjesztésében a következő szereplőket különböztethetjük meg egymástól: • a forrást (akitől az üzenet származik), • az adót (szóvivőt, az üzenet kibocsátóját), • a címzettet (a kommunikációs szándék valamilyen szélességű közönséget akar megszólítani), • a vevőt (a kommunikációs szituációban valóban elért közönséget) 3

124

Nyilvános az az esemény, amelyhez bárki hozzáférhet, bárki aktív vagy passzív szereplője lehet.

Mivel Lázár János nem befolyásolhatja a televízió elé ülők személyét, a címzettek ebben az esetben a műsorra kapcsoló televíziónézők, akik között egyaránt lehetnek az egyik vagy a másik oldal szimpatizánsai. A beszélő a vele szimpatizálókat szeretné megerősíteni, a bizonytalankodókat pedig meggyőzni, a saját oldalára állítani. A direkt értelemben vett vevő szerep Friderikusz Sándoré, a passzív vevők pedig a televízió nézői. Lázár János nem Friderikuszt akarja meggyőzni, ő a nézőkhöz beszél. A műsorvezető itt is, mint számos esetben csak gátat vagy éppen segítséget jelent a politikusnak, ő csak eszköz, nem pedig igazi beszélgetőpartner. A politikusok aszerint is tudatosan megválogathatják szereplésük eszközeit, érvrendszerüket, hogy milyen politikai szimpátiájú a műsorvezető vagy a nézők. Ez kijelöli azt az irányt, hogy mire helyezzék a hangsúlyt. Mivel tudja vajon meggyőzni a közönséget Lázár János? A Fideszre korábban is jellemző volt az offenzív politikai közszereplés. A dinamizmus sokszor segítségére lehet az embernek. A temperamentum azért nagyon fontos, mert Lázár ezzel igyekszik a saját fonala szerint haladni. (Lázár János logikája szerint: „Az egészségügyi rendszert szétzilálták, itt tények bizonyítják, hogy emberek fognak meghalni, illetve egy ember meghalt.”) Ezzel eltávolíthatja Friderikuszt a valódi diskurzustól, hiszen nem ő a címzett. Láttatni szeretné, hogy az igazság érdekében működik közre, közben szakértői színben feltűnve meg akarja győzni a kételkedőket is (ezt a következő fejezetben fogjuk majd látni). A diskurzus struktúrája, az üzenet átadása; Érvelési technikák, érvelési hibák; Jelentéstulajdonítások Ebben a fejezetben a diskurzus struktúrája mellett az érvelési hibák is terítékre kerülnek, mivel sokkal könnyebb a beszélgetés részein végighaladva hozzákapcsolni ahhoz az argumentációs hibákat. Igen távolról kezdi Friderikusz a beszélgetést, egy Egészségügyi Válságtanácsról kérdez; az ülésen született határozat alapján meg kell támadni az egészségügyi reformot. Szeretné megtudni, hogy ezen valóban részt vett-e Lázár. Az nem derül ki, kinek a szervezésében történt a tanácskozás, milyen politikai érdekcsoportok voltak jelen. Az első válaszban ekkor elkezdődik az átstrukturálás, amit ekkor még helyreigazításnak is érezhetünk. Lázár a bekonferálásra, amelyben az hangzik el, hogy a tragédia napján sajtótájékoztatót tartott, a következőt reagálja: „Ha megengedi, akkor azzal kezdeném, hogy nem tartottam sajtótájékoztatót…” Már itt, de a későbbiekben még inkább láthatóvá válik, hogy a cél a beszélgetés áttematizálása. (A Válságtanácsra később nem is térnek vissza). 125

Friderikusz azt kérdezi, hogy miért adott ki a tragédia napján közleményt a polgármester, amiben „olyan fajsúlyos dolgokat állít”. Lázár elmondja, hogy egy hírügynökség megkereste telefonon, ezután nyilvánított véleményt. Lázár: „A kórház menedzsmentjének megkérdezése után megfogalmaztam a véleményemet, amit a mai napig is fenntartok, és azt gondolom egyébként, hogy egy polgármester, egy ötvenezres közösség megbízottja nem mehet el szó nélkül egy ilyen esemény mellett. Az emberek azt várják el, főleg a mai, sajtó által irányított világban, hogy az ember reagáljon arra, ami történik, és ne csak reagáljon, hanem véleményt formáljon.” Friderikusz: „Egy polgármester prejudikálhat? Nem kellene megvárnia oly sok hatóság vizsgálatát, és aztán levonja azt a következtetést, amit egyébként jónak lát? Nem látja be, hogy a sorrend nem volt helyes?” Friderikusz végig azt sérelmezi a vitában, hogy a vizsgálat kezdete előtt mondott kvázi értékítéletet, pedig az érdekképviselet és a szakmai kérdések között éles határnak kell húzódnia. Ha Friderikusz már az elején a politikai ítéletet hangsúlyozná, akkor elfogultnak tűnhetne. Lázár: „Én a véleményemet fogalmaztam meg, és utána két dolgot mondtam….” Friderikusz: „De mi köze van egy polgármester véleményének egy történéssorhoz, egy orvosi esethez?” Mivel Lázár azt is hangsúlyozza, hogy ő az emberek képviselője, és azt is mondja, hogy a véleményét nyilvánította ki, ezért felmerül a kérdés, hogy a véleménye (eldönthetjük, hogy politikai vagy szakmai) megegyezik-e az általa képviselt ötvenezer ember véleményével. Azt gondolom, Friderikusz rosszul teszi fel a kérdést, hibát követ el! Folyamatosan az elhamarkodottságot szegezi Lázárnak, pedig erősebb érv lenne ellene, ha rámutatna arra, hogy a véleményével a települését kellene képviselnie. De nem kérdez rá, hogy az érdekképviselet miért egyenlő az ő (politikai/szakmai) véleményével. Talán nem akar politikai fejtegetésekbe keveredni? Csak a beszélgetés legvégén mondja majd ki, hogy politikai ítélet volt a polgármesteré, nem pedig egyszerű véleményformálás. Számomra bizonyos, hogy korábban is ezt gondolta, de nem akart ebbe belefolyni, mert az még ennél is több megoldatlan konfliktust és ezek által sikertelenebb interjút eredményezett volna. Lázár (válasz az előbb feltett kérdésre): „Hát, mert én vagyok az emberek képviselője. A kórház fenntartója az önkormányzat. Az emberek azért bíztak meg, hogy próbáljam képviselni az érdekeiket. Szerintem minden polgármesternek ez a dolga.” A reakció egyértelműen nem a kérdésre irányul, nem kapcsolódik ahhoz. Ezzel csak a saját szerepét és lépéseit igyekszik legitimálni. A válasz azt jelentené 126

ebben az olvasatban, hogy egy orvosi esetről való véleménye jelenti az emberek képviseletét. Friderikusz: „De az érdekképviselet meg a szakmai kérdések nem moshatók egybe…” Majd elismétli: meg kell várni a vizsgálat végét – folyamatosan ugyanott akarja megfogni, hogy mértékletességet várt volna tőle a nyilatkozatban. Lázár: „Ez volt az én meggyőződésem és a véleményem, és az emberek érdekében próbáltam szóvá tenni.” Friderikusz nem világít rá, hogy egy politikai ítélet nem egyenlő az emberek képviseletével, folyton csak azt teszi szóvá, hogy elhamarkodott volt az ítélet. Lázár a közleményében kérte, hogy legyen egy független vizsgálat, vagyis az ő célja tényleg az igazság kiderítése volt – sugallja. Párhuzamot von a Tanú című filmmel (az ítéletet vették elő a vádirat helyett): a sajtótájékoztatón a kórházat hibáztatta a Szakfelügyelőség, bár a kivizsgáló személyek csak ezután érkeztek meg – állítja Lázár. (Ezt később is tovább fűzik, de ismételten nem jutnak eredményre. Lázár álláspontja alapján szinte mindenki a vásárhelyi kórházat akarja koncepciós perben elítélni.) Lázár: „Részben elfogadom, amit Ön mond.” Friderikusz: „Akkor ma már jutunk valamire.” Lázár: „Valamire talán ma este jutni fogunk, ahogy láttam, elég nagy az előkészület, hogy Hódmezővásárhellyel kapcsolatban esetleg vélemények szülessenek.” Már Friderikusz sem hagyja magát; ő is provokál, de ezzel csak „kelti a hangulatot”. A megfelelő kérdés taktikáját kellett volna választani (az előző pontban tárgyaltak szerint). Lázár megint azt sugalmazza, hogy Hódmezővásárhely ellen összeesküdtek, ezt Friderikusz negligálja, nem szakítja félbe. Ezek után szakpolitizálásba kezd, aminek kiindulópontja, hogy bár Hódmezővásárhelyen megvan rá a megfelelő apparátus, nincs sürgősségi betegellátó osztály. Állapotának stabilizálása után át kell szállítani Szentesre a beszállított beteget. Friderikusz: „Miközben azt mondja, hogy a város polgárainak az érdekeit nézi, mégiscsak itt van az ítélet; meg van fogalmazva, hogy ki a felelős? Hogy túl hamar mondott ítéletet, így utólag nem látja be?” Lázár: „Nem hiszem, engem a tények arról győztek meg, hogy valóban a rendszer rossz, és változtatni kéne. (…)” Friderikusz mindenképpen ki akarja húzni Lázárból, hogy elhamarkodott volt. Egyszerűen nem jutnak tovább, úgy érezzük, hogy egy helyben toporognak. A 127

stúdióban ülők és a tévénézők hangulata is tovább fokozódik. A műsorvezető szerint nem ismerünk minden tényt, és ezért kellene sokkal óvatosabbnak lenni egy ilyen kényes esetben. Lázár: „Na látja, azért megdöbbentő az, hogy szerdán 14 órakor elítélik a vásárhelyi kórházat a vizsgálatok lefolytatása nélkül. A vásárhelyi kórház elítélésében tényleg volt politika…” Lázár válasza ismét nem kötődik Friderikusz kérdéséhez. Az egyetlen kapcsolódási pont az ítélet (tehát a műsorvezető a polgármester véleményéről kérdez még mindig – a tizedik perc derekán! –, ő „cserébe” a kórház pocskondiázását taglalja). Ezzel megint magához ragadja a kezdeményezést. Lázár: „Abban mégiscsak van valami politika, hogy a Mentőszolgálat azt mondja, hogy baleset miatt nem Szentesre vitték a beteget, miközben a baleset 15 perccel később következett be, mint hogy a beteg Hódmezővásárhelyre került.” Friderikusz: „Muszáj lenne, hogy rendet vágjunk, mert Ön olyan részletekkel jön elő, amit esetleg a nézőink ilyen részletekben nem ismernek...” Lázár: „Ez a polgármester dolga....” Ez a válasz a nézők olvasatában azt is jelentheti: a polgármester dolga, hogy többet tudjon és egyben az is, hogy ne értsék a nézők? A 12. perc elején Lázár rossz színben akarja feltüntetni Friderikuszt, aki viszont szerintem túlment a határon. (Megkérdezi Lázárt: nem lehet az a gyanúja, hogy az egészségügyi miniszter rendelte el a férfi Szentesre szállítását?) Lázár erősen (talán rosszindulatúan?) csúsztat: a műsorvezető egy ember halálából csinál tréfát. Friderikusz nem a halált neveti ki, hanem a saját viccén mosolyog, de túlzottan élcelődő volt a megjegyzése. Biztos, hogy ez volt a jó taktika? Vagy csak elvesztette az önuralmát? Ettől a ponttól az interjú legvégéig más-más tényeket állítanak: • a Szentesre vezető úton történt baleset idejéről • az orvosnő által elvégzett vagy el nem végzett vizsgálatokról (Friderikusz: a vásárhelyi kórházban nem végeztek vizsgálatokat, ezt a doktornő maga állítja). Egyáltalán nem teremtődik meg a közös bázis a kommunikációhoz, sokszor elbeszélnek egymás mellett. Itt meg is pecsételődik a vita sorsa: meddővé válik. Gyakran egymás szavába vágnak, Friderikusz erőteljes kritikával illeti alanyát, miszerint más műsorokban is „csak mondta a magáét”, máshol sem jutottak vele semmire. Semmiképpen sem indokolt a meghívott sértegetése, ez 128

nem megengedhető egy riporterszerepben. Ehelyett a kérdéseivel kéne sarokba szorítania. Egy újabb mélypont: Lázár: „Hallgassuk vissza (ti. a doktornővel készült hangfelvételt – NJP)…azzal nagy szívességet tenne a tisztánlátásnak Ön is.” A polgármester tudja, hogy a műsor szerkezete adott, de úgy állítja be a szituációt, hogy Friderikusz a média manipulációját segíti. Lázár: „Augusztus 20-án4 is így volt. Meghalt öt ember, tűzoltó, időjós, most meghal egy ember, és csak az orvos a felelős.” Kvázi a kormány miatt haltak meg a vihar áldozatai – legalábbis az elmondottak alapján így értelmezhetjük –, és ebben az újabb esetben ismételten nem hajlandók vállalni a hatalmon lévők a felelősséget. A beszélgetés legvégéig a hódmezővásárhelyi kórház és az orvosnő felelőssége körül keringenek. Lázár János is kitart nézete mellett, hogy nem politikai álláspontot fogalmazott meg polgármesterként, sőt egy polgármester véleményének nincs politikai aspektusa! Itt már végképp láthatóvá vált, hogy nem lesz több felívelő szakasza a beszélgetésnek, végképp kommunikációs mélypontra jutottak. Úgy gondolom, egyikük sem került nyerő pozícióba a beszélgetés során, mindketten vesztesként távoznak. Összességében a diskurzus struktúrája nem evolutívnak, hanem visszafejlődőnek tekinthető mindkét szereplő jóvoltából. Folyamatos kritikával éltek egymás személyét illetően, az események sorában sem tudtak egyezségre jutni, ezek is mind-mind hozzájárulnak a beszélgetés korlátozott sikeréhez. Az, hogy milyen jelentéseket szűrtek le a nézők, az ATV honlap fórumában található nézői reakciókból kiderül.5 „De ez a lázas, szemellenzős, minden valós tényt, eseményt, érvet és szempontot kirekesztő, csak »a cél szentesíti az eszközöket« elven alapuló egyoldalúan »célirányos« magatartás, az a magatartás, amely lehetőleg még kérdések feltevését sem teszi lehetővé, a hadaró, sodró, megállíthatatlan szóözön - az én számomra a civilizált, kultúrált emberi vitakultúrán, de még magatartáson is kívül esik.” „Őszinte nagyrabecsülésem az önuralmáért. A polgármesterrel való beszélgetésnél én 4

2006. augusztus 20-án a budapesti tűzijáték ideje alatt vihar csapott le az ünneplőkre. A Meteorológiai Szolgálat korábban jelezte a veszélyt, az ünnepséget mégsem fújták le. Forrás: http://index.hu/politika/bulvar/aug20a0821e/ 5

Forrás: http://www.atv.hu/friderikusz/?q=node/896 (Utolsó megtekintés: 2008. január 20.)

129

már elvesztettem volna a fejemet, pedig mint öregembernek nyugodtabbnak kellene lennem. Ön fiatalsága ellenére remekül tudta tartani magát. Nehéz dolga volt.” „Miért kell hallanunk 20 percen keresztül a hódmezővásárhelyi polgármester mantrázását? Mit tudunk meg ebből? Miért engedi ki a beszélgetés irányítását a kezéből? Miért nem a polgármester demagógiáját elemzi? Nem megint arról van szó, hogy a műsoridőt lehető legnagyobb mértékben saját magának sajátítsa ki? A műsornak ez a része súlyosan alátámasztja Tamás Gáspár Miklós tételét a jobboldal ideológiai uralomra töréséről a média minden eszközét kihasználva. Nem lett volna jobb, ha ön mellett egészségügyi vagy jogi vagy egyéb szakemberek is közvetlenül vitatkozhattak volna a polgármesterrel? Nem pedig a face to face interjú után, merthogy így nincs lehetőség a közbeszólásra, visszakérdezésre?” „Tegnapi interjúja Hódmezővásárhely polgármesterével kínosra sikeredett. Nekem, mint egyszerű nézőnek az volt a határozott benyomásom hogy Ön csak azzal törődött, hogy keresztkérdéseivel összezavarja Lázár urat, és vizsgálóbíróként igazolja, hogy a polgármester ebből a szomorú esetből pusztán politikai hasznot akar húzni. Teljesen kiesett riporteri szerepéből, Lázár úr válaszait szelektíven értelmezte, felesleges ismétlésekre kényszerítette, vádló megjegyzéseket tett a politikai érdekeltségre és a szerencsétlen ember halálának körülményeit boncolgató interjú közben oda nem illő és kegyeletsértő módon hangos és tartós kacajra fakadt, aminek oda nem illő voltára Lázár úr figyelmeztette. Megjegyzem az interjúalany válaszának ilyen otromba kinevetése még akkor is udvariatlanságnak számított volna, ha nem egy haláleset kapcsán folyik a beszélgetés.” „A tragikus esettel kapcsolatban hiányos felkészültsége ellenére, makacs ragaszkodása a saját vélt igazához annyira felháborított, hogy muszáj azonnal reagálnom a ma esti adásban elhangzottakra. Teszem ezt azért, mert ahogyan Ön ironikusan – gúnyosan mosolyogva – fogalmazott, a nézők az elhangzottakról majd kialakítják a véleményüket, hiszen mindkettőjüket – mármint Önt és riportalanyát - ismerik. Igen. Az Ön szerepléseit, műsorait nem kommentálom, azokból nem a hétköznapi emberekkel való együttérzés sugárzik. Azonban Lázár polgármester úr kiállása a pusztulásra ítélt kórházáért, ezáltal a pusztulásra ítélt potenciális betegekért maximális elismerést érdemel. Ezért csak becsülni lehet őt, és mindazokat, akik hasonló harcos hozzáállással védik a kiszolgáltatott emberek érdekeit…” Az ATV honlapján egyértelműen több a Friderikuszt támogató levél, mint az ellene megnyilvánuló emberek hozzászólásai.6 Sokan gratulálnak a műsorvezető profizmusához, de talán még annál is többen panaszt emelnek az egyik vagy a másik fél ellen, hogy elvitte a beszélgetést. Mindkettejüket megvádolják destruk6

130

Más fórumot dolgozatom elkészítéséhez nem vizsgáltam meg.

tivitással, Lázárt demagógiával. Meglepő, hogy a hozzászólások (összesen tizenöt érkezett7) főleg az attitűdjükkel kapcsolatosak; az esetről és analóg történetekről keveset írtak. Az asszociációk a hálapénzről, vizitdíjról szólnak. A szereplők mindennél érdekesebbek lennének? Vagy ha valakivel szimpatizálunk, akkor nem is illethetjük kritikával, feltétel nélkül elfogadjuk a véleményét, esetleg az ügy annyira átláthatatlan, hogy a szereplőket sokkal evidensebb szidni? Szerepek, ethosz megteremtése, lezárás A szerepekhez kapcsolható az ethosz, a pathosz és a logosz konstrukciója. Az ethosz szerepe, hogy a beszédből kiderüljön, a beszélő jó ember, akinek hinni lehet. A pathosz a hallgatóság érzelmeinek megindítása, melyek jelentősen befolyásolják a következtetéseiket, míg a logosz a beszéd értelmi meggyőzőerejét növeli. Ebben az esetben Lázár János részéről az ethosz megteremtésének kísérletét láthatjuk. Az ő szerepkörének alkotóelemei: a felkészültség demonstrálása, a hódmezővásárhelyi lakosok és a mindszenti férfi érdekeinek védelme, a kórház képviselete, a rágalmak megcáfolása. Az ethosz olvasatában ez azt jelenti, hogy ő minidig a közérdeket védte, aszerint cselekedett mindig is, ezért most is lehet neki hinni. Lázár: „Egyébként a mindszenti férfinek választott képviselője is voltam, és én azt gondolom, hogy ennek a jegyében próbáltam tevékenykedni, és próbálok ma is. Ezt csak azért mondom...” „A kórházért kell, hogy küzdjek. Lehet sározni idézőjelben a vásárhelyi kórházat….” Nem egyértelmű, hogy Lázár vagy Friderikusz van hatalmi helyzetben, egymást is folyamatosan félbeszakítják. Friderikusz is felveszi a kesztyűt, bár szerinte csak szemlélődik, és megpróbál tárgyilagos következtetésre jutni. Ennek ellenére folyamatosak az agresszív, élcelődő megnyilvánulások mindkét oldalról. Nehéz eldönteni, hogy bármelyik szereplő mennyire engedheti ezt meg magának, mennyire elfogadott ezt a „módszert” a véleményük kifejtése közben vagy a holtidő kitöltésére felhasználni. Friderikusz (főképp a nyilatkozatról szóló) visszakérdezéseivel demonstrálja: nem hátrál meg, egyenrangú partner, a független kérdező szerepét mutatja. Egy ellenkező értelmezés szerint csak azért csikarja ki újra és újra a válaszokat, hogy rosszindulatból azok ingatagságát bizonyítsa. (Mint említettem, a honlapon található hozzászólások nagyrészt a szereplők viselkedésével kapcsolatosak, mindkét véleménycsoportra találunk példákat.) A 14. percben Lázár kiesik a szakértőszerep által használatos regiszterből, és a „vágni fogják” szlenget használja a „tudni fogják” helyett. 7

(Utolsó megtekintés: 2008. január 20.)

131

Összefoglalás Véleményem szerint a beszélgetők nem voltak igazi partnerek, ez legfőképp egymás hibáztatásában nyilvánult meg. Ha a meghívott érvelési hibáit Friderikusz jobban kihasználja, a beszélgetésnek más kimenetele lehetett volna. Így azonban sokszor jutottak zsákutcába, és a nézők is nehezebben helyezkedhettek egyik vagy másik álláspontra. Mivel az egyik érintett oldal nyilvánosságot kapott, ezért az interjú egy célja megvalósult. Hogy milyen szinten segít hozzá az eset feltárásához a vita, arra a további nézőpontok bemutatása után8 könnyebben válaszolhatunk, ezzel összehasonlíthatóvá válik a beszélgetések szubjektív haszna a nézők számára. FELHASZNÁLT IRODALOM Heller Mária – Rényi Ágnes (1996): A nyilvános kommunikáció szociológiai modellje. Jelkép 1996/4. 3-19. FORRÁS Friderikusz Most – 2007. április 16-i adása: http://www.atv.hu/friderikusz/ ?q=node/866 Friderikusz Most – A 2007. április 16-i adás nézői reakciói: http://www.atv.hu/ friderikusz/?q=node/896

8

Az aznapi műsorban Ábrahám László ügyvéddel, ezután Nagy Marianna közigazgatási jogásszal, végül Egry Gábor politikatörténésszel beszélgetett a műsorvezető. Forrás: http://www.atv.hu/friderikusz/?q=node/866

132

Fehér Borbála – Joó Dániel – Balla Péter A káoszelmélet társadalomtudományi alkalmazhatóságának problémái

Tévedések és pontatlanságok Michael Shermer A történelem káosza című művében

A tanulmánykötet1, amelyben az írásunk tárgyát képző Michael Shermer mű (Shermer, 1997) is megjelent, a természettudományokban mintegy három évtizede felbukkanó káoszelmélet társadalomtudományi alkalmazásait mutatja be. Mind a természet-, mind a társadalomtudósok az őket körülvevő bonyolult világ rendkívül szerteágazó egyedi jelenségeinek megmagyarázására, törvénybe foglalására törekszenek. A fent említett új tudományág a természettudományokban – korábban bonyolultságuk miatt megmagyarázhatatlannak hitt – rendkívül összetett jelenségek kezelésére is alkalmasnak bizonyult. Ez az, amiért a társadalom- és történelemtudósok megoldásokat remélhetnek az új technikák alkalmazásától. Azonban mint minden olyan alkalommal, amikor az egyik tudományterület egy másik szakkifejezéseit, módszereit, szabályait akarja beépíteni saját fogalmi és eszköztárába, fennáll az a veszély, hogy azokat nem kellő precizitással használja. Természetes, hogy ez az átvétel szükségszerűen némi deformációval jár, ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy ennek következményeként a társadalomtudományban bevezetésre kerülő új fogalmakra nem feltétlenül érvényesek a matematikai konstrukció keretei között megfogalmazott tulajdonságok, megállapítások. Különös körültekintéssel kell eljárnia annak, aki a természettudományos megfontolásokat magyarázó elvként akarja segítségül hívni. Az alábbiakban megpróbálunk rámutatni arra, hogy Shermer cikke nélkülözte a kellő körültekintést, a segítségül hívott természettudományos fogalmakat helytelenül, irreleváns módon használta. Ezzel célunk nem csupán a fenti cikk kritizálása, hanem az is, hogy felhívjuk az olvasó figyelmét arra, hogy hasonló interdiszciplináris kísérletek során milyen problémákhoz, félreértésekhez vezethet a természettudományos fogalmak hanyag kezelése. Továbbá röviden kitérünk arra, hogy a káoszelmélet társadalomtudományos alkalmazásai során milyen nehézségekbe, korlátokba ütközhetünk. 1

Fokasz Nikosz (szerk.): Rend és Káosz – Fraktálok és káoszelmélet a társadalomkutatásokban, Replika Kör, Budapest, 1997.

133

Néhány szó a káoszelméletről Mind lehetőségeinket, mind kompetenciánkat meghaladná, hogy jelen írásban részletes bevezetést nyújtsunk a káoszelméletbe. Számos olyan ismeretterjesztő cikk létezik (Muraközy, 1997; Tél, 1998; Tél-Gruiz, 2002), amely közérthető bevezetőt nyújt az olvasó számára. A legalapvetőbb fogalmak és tulajdonságok ismerete azonban elengedhetetlen írásunk mondanivalójának megértéséhez, ezért ezeket röviden vázoljuk. A káoszelmélet speciális dinamikai rendszerek vizsgálatával foglalkozik. A dinamikai rendszerek elméletében egy rendszer pillanatnyi állapotát néhány változóval (számadattal) lehet jellemezni. A rendszer állapotának a változását (időfejlődését) néhány rögzített (időben nem változó) szabály határozza meg abban az értelemben, hogy minden pillanatban egyértelművé teszi azt az irányt, azt az egészen pontos tendenciát, amerre a rendszer a következő pillanatban el fog mozdulni. Így az is egyértelmű, hogy adott idő alatt a rendszer valamely állapotból melyik másik állapotba kerül át. Ezekben a szabályokban (egyenletekben) szerepelhetnek bizonyos paraméterek (mint például egy populáció létszámának változását leíró szabályokban a szaporodási ráta), és e paraméterek különböző értékei esetén az egyenletek különböző dinamikai rendszereket határoznak meg. A káoszelmélet tárgyát olyan viszonylag kisszámú (a szakirodalom egyes részei szerint legfeljebb tíz) változóval leírható és kevés paraméter által szabályozott dinamikai rendszerek alkotják, amelyek erősen érzékenyek a kezdeti feltételekre. Bár ezeknek a rendszereknek a működése determinisztikus, azaz adott kezdeti feltételek meghatároznak pontosan egy mozgást (ezért is hívják ezt más néven determinisztikus káosznak), a gyakorlatban egy kaotikus rendszeren méréseket végző megfigyelő számára úgy tűnhet, mintha véletlen viselkedést mutatnának. Ennek oka az, hogy a végzett mérések nem teljesen pontosak, és a vizsgált rendszerben a kis eltérések, hibák is igen gyorsan felnövekednek, így a mérési hiba az előrejelzést lehetetlenné teszi. Megjegyezzük, hogy a kezdeti feltételekre való érzékenység önmagában még nem jelenti azt, hogy egy rendszer kaotikus, más feltételeknek is eleget kell tennie. Például hogy „keverő” rendszer legyen, azaz a kezdeti feltételeknek még bizonyos piciny halmazaira is igaz legyen, hogy azok valamelyikéből indítva a rendszert, hosszú idő elteltével akármely lehetséges állapothoz közel tud kerülni. Rövid összefoglaló a cikkből A cikk teljes címe: A történelem káosza. Egy kaotikus modellről, amely a véletlen és a szükségszerű szerepét reprezentálja a történelmi folyamatban (Shermer, 1997). A szerző legfontosabb mondanivalója, hogy a káoszelmélet történettudományi alkalmazása új perspektívát nyit a történelem leírása és értelmezése előtt. Shermer a káoszelmélet mintájára megalkotja a „véletlen-szükségszerű modellt”, melynek lényege, hogy a mai történelemfelfogásokkal ellentétben – melyek túl 134

nagy súlyt fektetnek az események megmagyarázásában a szükségszerűségekre a véletlennel szemben – a véletlen-szükségszerű modell egyensúlyt teremt a két tényező között, így – Shermer szerint – ez a legalkalmasabb a történelem leírására. További fontos érdeme a modellnek, hogy „egy módosított »átfogó törvényt« képvisel” (Shermer, 1997: 137-138). A káoszelmélet történelemtudományi alkalmazásának helytálló volta mellett több érvet is felhoz a szerző. „A történelem tanulmányozása lényegében nem más, mint a változás tanulmányozása.” (Shermer, 1997: 138) Véleménye szerint ez a nézőpont feltételez némi hasonlóságot a történelem és a káoszelmélet között. Majd a történelmet leíró átfogó törvények nézőpontját hasonlítja a káoszelméleti nézőponthoz, miszerint mindkettővel „[…] az a probléma, hogy minél hosszabb a kezdeti feltételek és a szóban forgó esemény között eltelt idő, annál nehezebb átfogó törvényeket találni az összes előforduló változó magyarázataira.” (Shermer, 1997: 139) Shermer a cikk középpontjába állított „véletlen-szükségszerű”-t az alábbi módon definiálja: „[…] események összetalálkozása, amely meghatározó jellegű előfeltételek révén kikényszerít egy bizonyos eseménysort” (Shermer, 1997: 137). Szerinte egy Ian Stewarttól idézett, a Royal Society 1986-os londoni konferenciáján elhangzott káoszdefiníció látható módon hasonló az ő véletlen-szükségszerű definíciójához. „Látható, hogy a »determinisztikus rendszerben előforduló sztochasztikus viselkedés« hasonló leírás, mint az »események összetalálkozása, amelyet meghatározó jellegű előfeltételek, egy bizonyos cselekménysorra kényszerítenek«.” (Shermer, 1997: 145)2 A véletlenek és a szükségszerűségek bizonyos időszakokban erősödő, máskor gyengülő befolyása határozza meg a történelmet. Az, ahogyan annak a két elemnek a hangsúlyossága váltakozik a történelmi folyamatok során, szintén a káoszra emlékezteti Shermert. A két elmélet hasonlósága okán Shermer használni kezdi a bifurkációt és a pillangóhatást mint káoszelméleti kifejezéseket. A szerző a háborúk működésének leírásán mutatja meg, hogy véleménye szerint ezek a terminus technicusok jól leírják a történelmi eseményeket is. „Ha a fluktuáció elég erőssé válik ahhoz, hogy felborítsa a meglévő szervezetet és egyensúlyt, akkor nagyobb változás vagy forradalom mehet végbe, és ezen a ponton a rendszer kaotikussá válhat. A hirtelen változás e pontját bifurkációs pontnak nevezzük” (Shermer, 1997: 145). A pillangóhatást pedig „a történelmi folyamatban véletlenül kiváltott változás növekvő következményének” (Shermer, 1997: 148) nevezi. Bifurkációs pontok csak bizonyos feltételek mellett jöhetnek létre, „egy patkószög miatt csak akkor vész el az ország, ha a feltételek bizonytalan egyensúlyban vannak.” (Shermer, 1997: 148) 2

Itt az első félmondat a londoni konferenciáról idézett káoszdefiníció, a második félmondat pedig Shermer véletlenszükségszerű definíciója.

135

A mű végén a szerző a véletlen, a determinizmus és az emberi akarat összeférhetőségének kérdését vizsgálja. Az atomi ütközések és az emberi találkozások összehasonlításán keresztül arra próbál rámutatni, hogy az egyedi, véletlennek tűnő események mögött univerzális ok-okozati viszonyok állhatnak. „Az emberi szabadság tevékenység, mely figyelmen kívül hagyja az okokat az események egy olyan összetalálkozásában, amelyet meghatározó jellegű előfeltételek egy bizonyos cselekménysorra kényszerítenek, és amely maga is így tesz.” (Shermer, 1997: 158) A terminológiai káosz A szerző a véletlen-szükségszerű modell és a káoszelmélet hasonlóságán felbuzdulva, mint már írtuk, káoszelméletben alkalmazott szakkifejezéseket használ a történelmi jelenségek leírására. Ez azonban a kifejezések bevezetésének körültekintő megindoklása híján még azok hibás használatától eltekintve is bizonyos problémákat vet fel. Shermer azt írja, hogy „a történelmen belül jelen van a káosz egy eleme” (Shermer, 1997: 140). Ez a megfogalmazás előrevetíti a cikk későbbi részeivel kapcsolatban felmerülő aggályainkat. A kaotikus rendszerek elméletén belül értelmezett szakkifejezések nagy részének, akárcsak a legtöbb természettudományos terminusnak, nincs értelme a hétköznapi beszédben. Ilyenek például a bifurkációs pont, a „pillangóeffektus”, a fázisátmenet vagy a nemlinearitás. Vannak viszont olyan fogalmak, mint a káosz, részrendszer, diszkontinuitás, amelyeknek van hétköznapi jelentésük (még ha ritkán használatosak is), és az gyökeresen eltér a matematikai, illetve természettudományos tartalmuktól. Ám mindkét típusra igaz, hogy megfelelő tudományokban e terminusoknak rendkívül pontosan körülhatárolt jelentésük van, onnan kiemelve használatuk fogalmi zavarokhoz vezethet. A probléma elkerülésének egyik módja az lehet, ha egyszerűen csak a betűsort emeljük át, azaz tartalmának meghatározásában nem építünk a tudományos jelentésére, és ehhez aztán tartjuk is magunkat. Vagyis amit az új fogalommal kapcsolatban állítani akarunk, azt alátámasztjuk abban a tudományos kontextusban, ahol ezt az új kifejezést megalkottuk, még akkor is, ha inspirációul egy matematikai elmélet szolgált. Ha azonban mindenképpen szeretnénk az adott szaktudományon kívül használni az effajta kifejezéseket, akkor rendkívül fontos jelentésmezejük nagyon pontos behatárolása, valamint mind a hétköznapi, mind a tudományos jelentéssel való átfedések gondos tisztázása. Ráadásul a tudományos elméletek nem önálló életet élő fogalmakból és állításokból állnak. A matematikában a fogalmak között fennálló viszonyt kifejező állítások precíz, formális feltételek mellett születnek meg, melyek elhagyása esetén nem csupán az állítások igazságtartalma, de értelmes mivolta is kockán forog. Shermer nemigen törődik a fent említett feltételek vizsgálatával, csupán amellett érvel, hogy néhány a káoszelméletben használatos kifejezés meglehetősen laza értelemben használható a történelem egyes eseménysorozatainak leírása136

kor. Ez azonban lényegében nem több, mint játék a szavakkal. Puszta verbális analógiákból nem nyerünk értelmes állításokat: bár a szerelemben vannak háromszögek, ezekre egyáltalán nem érvényesek a geometria szabályai. Például a szerelmi kapcsolatok kontextusában nehezen volna indokolható egy olyan állítás, miszerint két oldal hosszainak összege mindig nagyobb, mint a harmadik oldal hossza. Pontosabban talán nemcsak indokolható, de még értelmezhető sem volna. Ha viszont az analógiát shermeri könnyedséggel a több résztvevős szerelmi konfliktusok egy modelljévé próbálnánk alakítani, olyan további meglepő állításokhoz jutnánk, minthogy egy szerelmi háromszögben a kapcsolatok egymással bezárt belső szögeinek összege mindig ugyanakkora. Még a terminus technicusok esetében leírtaknál is nagyobb körültekintést és alaposságot igényel egy természettudományos modell társadalomtudományi modellbe való beillesztése. Elkerülhetetlen, hogy a teória kijelölje a használni kívánt fogalmak megfelelőit. Ha a szerző a történelem bizonyos folyamatait egy kaotikus dinamikai rendszerrel akarja modellezni, akkor világossá kell tennie az olvasó számára, hogy ebben az esetben melyek a rendszer állapotát leíró változók, illetve mely dolgokat képzelhetünk el úgy, mint a működést befolyásoló paraméterek. Ezekkel együtt azt is ki kell jelölnie, hogy a történelemtudomány által leírt jelenségeknek mi az a rendszere vagy részrendszere, amelyre a modell egyáltalán alkalmazható. Amíg ezeket a kérdéseket nem tisztázza, nem képzelhető el, hogy a kaotikus dinamika elméletéből akár csak a legegyszerűbb állításokat is át tudja fogalmazni történelmi kontextusba. Problémák a cikkben Shermer teljesen összemos és ugyanúgy a „káosz” névvel illet legalább három különböző káoszfogalmat. A első a káoszelméletben szereplő determinisztikus káosz. A második a „köznapi értelemben vett” káosz, a rendetlenség, rendezetlenség. Erre utal a szerző következő mondata: „Ahogyan a sorozat fokozatosan kibontakozik, és az ösvények lassan kitaposottabbakká válnak, a káoszból rend lesz.” (Shermer, 1997: 143, kiemelés az eredetiben) A harmadik káoszfogalom a molekuláris káosz; ezt a kifejezést a nagy (~1024) részecskeszámú rendszerek viselkedésének jellemzésére használjuk, de ennek semmi köze a káoszelmélethez, ezekkel a statisztikus fizika foglalkozik. Ezeknek a rendszereknek a viselkedését azért lehetetlen egzakt módon leírni, mert a működésüket kezelhetetlenül nagyszámú egyenlet határozza meg. Shermer az emberi tevékenységet atomi ütközésekhez hasonlítja, valamivel korábban pedig entrópiáról és részecskék rendszerének a leírásáról beszél. „Segíthet rajtunk egy másik analógia a fizika és az emberi tevékenységgel foglalkozó tudományok között. Az atomok mozgásának a térben – csakúgy, mint az emberek mozgásának a környezetben – van oka, de (atomi) ütközéseik és (emberi) találkozásaik a véletlen-szükségszerű révén jönnek létre.” (Shermer, 1997: 137

157) Mindez arra enged következtetni, hogy a szerző összekeveri a molekuláris káoszt a kaotikus dinamikai rendszerekkel. Nem tűnik irreleváns felvetésnek, hogy valaki épp a „molekuláris káoszt” találja hasonlatosnak a történelmi folyamatokhoz, amiket legalábbis természetesebbnek tűnik sokváltozósnak, mint kevésváltozósnak elgondolni. A probléma sokkal inkább az, hogy Shermer még a szóhasználat szintjén sem különíti el ezt a három fogalmat egymástól. Shermer modellje egyik előnyeként említi meg, hogy az nagy szerepet tulajdonít a véletlennek. Azonban a cikk zavaros abban a tekintetben, hogy a szerző a véletlen szót mikor melyik értelemben használja. Az egységes szóhasználat következtében keveredik a cikkében két, a modellezés során élesen elkülönülő fogalom. Az egyik fogalom a „látszólagos véletlen”. Erről akkor beszélünk, amikor a modellünk olyan, hogy az általa leírt rendszer viselkedését tejesen egyértelművé teszi (azaz maga a modell nem tartalmaz véletlen elemeket), viszont megfigyeléseink során úgy tűnik, mintha a rendszer véletlen viselkedést produkálna. Ennek az oka azonban az, hogy a kezdeti feltételekre való érzékenység miatt méréseink pontatlansága lehetetlenné teszi a rendszer viselkedésének előrejelzését. Ez a helyzet a káoszelmélet esetében. Ettől élesen elkülönül az az eset, amikor a modellünkben valódi véletlen van. Ez olyan jelenségekre vonatkozik, amelyeket vagy valóban esetlegesnek gondolunk el, vagy amelyeknek okozói nem szerepelnek a modellünkben. Például, ha egy társasjátékhoz keresünk nyerési stratégiát, akkor azt, hogy a játékban használt dobókockával milyen számot fogunk dobni, modellünkön belül valódi véletlennek kell tekintenünk, annak ellenére, hogy az valójában, bár nagyon sok tényezőtől függ, egy tágabb modellben azért mégis meghatározható.3 Shermer mindig a káoszelméletre hivatkozik a „véletlennek” a modellben kapott nagy szerepével kapcsolatban; a káoszelmélet vonatkozásában azonban csak látszólagos véletlenről beszélhetünk. Azt, hogy a szerző véletlen alatt látszólagos véletlent ért, jól mutatja a következő, a véletlennek a cikkben érvényes definíciójának megalkotására alkalmazott mechanizmus. A szerző, miután megállapítja, hogy: „az Oxford English Dictionary a következő jelentést tulajdonítja a véletlennek: »események szándék nélküli összetalálkozása«” (Shermer 1997: 140), ezt írja: „ezekre a jelentésekre alapozva a véletlent események érzékelhető szándék nélküli összetalálkozásaként fogjuk tekinteni” (Shermer 1997: 140, kiemelés az eredetiben). Emellett az alábbi idézetben például a véletlen szó sokkal inkább érthető a valódi véletlenre vonatkozónak, mint látszólagosnak: „igaz, hogy a véletlen azért tetszik nekünk, mert figyelembe veszi a szabad3

A befolyásoló tényezők között gondolhatunk például a kocka anyagának különböző tulajdonságaira, a levegő mozgásának finom leírására és az elhajítás pontos irányára és erejére.

138

ságvágyat és az emberi cselekedetek – sajátjaink és másokéi – irányítását” (Shermer 1997: 156). A most következő idézet pedig pont azt a véletlent szemlélteti, ami a fenti példában a dobókockával való dobás eredményére vonatkozik, és aminek oka, hogy a modellben nem szereplő elemek hatásait valódi véletlennek kell tekintenünk. „Azok az okok (vagy okoknak az a halmaza), melyeket azért választottunk ki, hogy megvizsgáljuk szerepüket az emberi tevékenység meghatározásában, nem lehetnek teljesek, ezért nem tekinthetjük őket meghatározó okoknak csak befolyásolóknak. Mindig lesznek figyelmen kívül hagyott más okok. Az emberi szabadság az okoknak ebből a figyelmen kívül hagyásából keletkezik.” (Shermer 1997: 157) A bifurkáció, a bifurkációs pont a cikkben az egyik legsűrűbben használt fogalompár. Shermer mint káoszelméletből átvett fogalmakat vezeti be ezeket (Shermer 1997: 145). A bifurkáció fogalma a fizikában azt jelenti, hogy valamely, a rendszert leíró egyenletekben szereplő paraméter kicsiny változásának eredményeként a dinamikus rendszer működése kvalitatívan megváltozik. Shermer elénk tár olyan történelmi szituációkat, amik álláspontja szerint bifurkációs pontként jellemezhetőek. Példaként hozza fel Ferenc Ferdinánd meggyilkolását vagy azt a pillanatot, amikor két északi katona az antietami csata előtt a fűben heverészve rátalált Lee tábornok haditerveire. Shermer az általa bifurkációs pontnak nevezett fogalmat így jellemzi: „A szükségszerűség egy bizonyos fejlődési pályára tereli a rendszert, amíg az el nem ér egy bifurkációs pontot. Ekkor a véletlen játszik óriási szerepet azzal, hogy a rendszert egy új fejlődési pályára löki, mely idővel kifejleszti a saját erőteljes szükségszerűségét úgy, hogy a véletlen legyengül a következő bifurkációig.” (Shermer 1997: 145) Elképzelhető, hogy a történelem bizonyos pillanataiban kicsiny, akár egyetlen egyénen múló események nagy (ha úgy tetszik kvalitatív) változások okai lehetnek. A „bifurkációs pont” kifejezés a káoszelméletben azonban nem a rendszer fejlődésének egy adott időpontjára utal, hanem a rendszer működését leíró paraméter lehetséges értékei közül valamelyikre. Ennek fényében félreértésnek tűnhet arról beszélni, hogy egy adott rendszer időfejlődése során „elér” egy bifurkációs pontot. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy teljes képtelenség lenne a történelem kapcsán (matematikai értelemben vett) bifurkációs pontokról beszélni, de ahhoz, hogy ez értelmet nyerjen, tisztáznunk kellene, hogy egyáltalán miket is tekintünk paramétereknek. Shermer ezt meg sem kísérli. A cikk IX. fejezetében a szerző felhívja a figyelmet a történelemtudomány azon tulajdonságára, hogy az nem képes a folyamatok további fejlődéséről megbízható előrejelzést adni. Ha a szerző nem állítana többet, mint hogy ez közös vonás a történelemtudomány és a káoszelmélet között, igazat kellene adnunk neki. Azonban Shermer ennél jóval merészebb állítást tesz, mégpedig azt, hogy a történelemben jelen lévő káosz az oka annak, hogy képtelenek vagyunk efféle prognózisokra. Ezt a kijelentését viszont saját maga ássa alá, 139

amikor a folyamatok mögött álló „okok” nagy számával magyarázza azt, hogy a történelemtudományban az előrejelzés szinte lehetetlen feladat: „Az okok száma és kölcsönhatásaik bonyolultsága gyakorlatilag lehetetlenné teszi az emberi tevékenység előre történő meghatározását. Ez a kezdeti feltételekre való érzékenység következtében áll elő. Azok az okok (vagy okoknak az a halmaza), melyeket azért választottunk ki, hogy megvizsgáljuk szerepüket az emberi tevékenység meghatározásában, nem lehetnek teljesek, ezért nem tekinthetjük őket meghatározó okoknak csak befolyásolóknak. Mindig lesznek figyelmen kívül hagyott más okok” (Shermer 1997: 157). Jóllehet ebben a szerzőnek igaza van, de az általa leírtak egyáltalán nem a kaotikus rendszerekre jellemzőek. A fizikában előforduló kaotikus rendszereknél a működés okai általában jól ismertek, kisszámúak és sokszor egyszerűen leírhatóak. A történelem esetében Shermer szerint azonban arról van szó, hogy a rengeteg okként kezelhető „adat” és „szabályszerűség” halmazából nem lehetünk képesek kiválasztani azokat, amelyek meghatározzák a történelem további menetét. A káoszelméletben fellépő jósolhatatlanság oka az, hogy nem tudjuk kellően pontosan megmérni a rendszer állapotát leíró változóknak az értékét. Mint azt már említettük, a rendszer működését leíró szabályok pedig olyanok, hogy kis mérési hibák is óriási eltéréseket okoznak a hosszú távú előrejelzésekben. Azonban szó sincs arról, hogy az „okok”, azaz a fent említett szabályok ne lennének ismertek, illetve hogy sok lenne belőlük. A káoszelmélet alkalmazhatósága a történelemtudományban A cikk elején Shermer amellett érvel, hogy a történelemtudományban érdemes átfogó elvek keresésével foglalkozni, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy nem lehetséges a történelem eseményeiről teljes leírást adni. Ebben a vonatkozásban a káoszelmélet említése ötletes és releváns példa. Releváns, mert annak ellenére, hogy a kaotikus rendszereket világos és egzakt (és sok esetben meglehetősen egyszerű) szabályok irányítják, amennyiben kezdeti feltételeiket csak korlátozott pontossággal ismerjük (márpedig a gyakorlatban mindig ez a helyzet), akkor igen pontatlan állításokat tudunk csak mondani a rendszer hosszú távú időfejlődéséről. Shermer azonban messze túlmegy azon, hogy a káoszelméletet puszta motivációnak tekintse, mint ahogy ezt az itt idézett gondolatai is mutatják: „Annak az oka, hogy a történelemben mindeddig kudarcot vallott az egyetemes törvények kutatása, a káoszban keresendő. Ha azonban a történelmen belül jelen van a káosz egy eleme, akkor talán megalkotható egy olyan modell, amely belefoglalja a káosz elveit a történelmi jelenségek leírásába és reprezentálásába.” (Shermer 1997: 140) Ezzel összhangban a cikkben Shermer sűrűn hivatkozik a káoszelméletre, annak elemeit megkísérli beépíteni véletlen-szükségszerűnek nevezett modelljébe. Sőt a káoszelméletet az általa leírt jelenségek közvetlen magyarázatának nevezi. „A káoszelmélet és a véletlen-szükségszerű modell megmagyarázza, hogy […] miért nincsenek az 140

emberi tevékenységnek olyan törvényei, amelyek képesek a pontos jóslásra.” (Shermer 1997: 156, kiemelés a szerzőktől) Ritkán ugyan, de előfordul, hogy a matematika bizonyos csodálatosan hasznos szeletei olyan meglepő természetességgel illeszkednek bizonyos tapasztalatainkhoz, hogy alkalmazhatóságukat hajlandóak vagyunk részletes elvi indoklás nélkül is elfogadni. Ilyen például a valószínűségszámítás. Kevesen vonnák kétségbe azt, hogy a valószínűségszámítás helyes választ ad arra a kérdésre például, hogy „mekkora esélye van annak, hogy egy szabályos dobókockával háromszor egymás után hatost dobunk?”. Ráadásul a valószínűségszámítás (és a statisztika) számos eredményét jól érthető, ám precíz formában lehet tálalni anélkül, hogy a matematikában bevett absztrakt fogalmakat (mérték, szigma-algebra) használnánk. A káoszelmélettel azonban nem ez a helyzet. A valószínűségszámítás eredményei nem csupán az intuíciónkkal egyeznek meg, de tapasztalatok végeláthatatlan sora támasztja alá, hogy helyesen tükrözik a valóság egy darabját. A káoszelméletben használatos fogalmak és annak eredményei viszont egyáltalán nem intuitívak, nincs hétköznapi megfelelőjük, és nem is egyszerű megérteni őket matematikai előismeretek nélkül. Azt se mondhatnánk, hogy vannak arra vonatkozó tapasztalataink, hogy olyan, a társadalomtudományok által vizsgált vagy akár a hétköznapjainkban megfigyelt jelenségek, amelyek osztják a kaotikus rendszerek bizonyos tulajdonságait (például a kezdeti feltételekre való érzékenység) okvetlenül leírhatóak lennének a káoszelmélet keretein belül. Sőt, ami a társadalomtudományi alkalmazásokat illeti, két igen alapvető aggályra hívjuk fel az olvasó figyelmét, ami jól mutatja, hogy az efféle kísérletek milyen akadályokba ütközhetnek, és hogy a sikeres alkalmazásra csak igen speciális és indokolt esetekben van remény. A legkézenfekvőbb probléma az, hogy a káoszelmélet olyan rendszereket vizsgál, amelyek kisszámú változóval leírhatóak, a társadalmi jelenségek (vagy történelmi folyamatok) pedig tipikusan nem ilyenek. Bár megeshet, hogy egy társadalomtudomány valamely olyan speciális kérdést vizsgál, ami kellően mikroszkopikus és elszigetelt ahhoz, hogy megfeleljen ennek az elvárásnak, azonban nehéz józan ésszel elképzelni, hogy a társadalom egészét érintő jelenségek vagy nagyobb volumenű történelmi folyamatok (például egy háború) pillanatnyi állapota néhány változó segítségével jellemezhető volna. Ezt az aggályt veti fel többek között az alábbi, két fizikus cikkéből származó idézet is. „A társadalmi jelenségek definíciónk szerint nem kaotikusak. A társadalom biztosan nem egyszerű rendszer4, s időfejlődése ezért definíciónk értelmében nem is lehet kaotikus. Ez természetesen nincs ellentmondásban azzal, hogy a társadalmi jelenségek a tapasztalat szerint előrejelezhetetlenek, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egyelőre nem is ismeretesek azok a törvények és a 4

Az idézetben a szerzők egyszerű rendszer alatt kevésváltozós rendszert értenek.

141

törvényeket kifejező matematikai egyenletek, melyek segítségével az egész társadalom leírható lenne. Ezért véleményünk szerint mai tudásunk nem elegendő ahhoz, hogy a társadalom egészének kaotikusságát tudományos értelemben jól definiált kérdésnek tekinthessük.” (Tél-Gruiz 2002) A második aggályunk a káoszelmélet társadalomtudományi alkalmazásával kapcsolatban az, hogy míg a káoszelmélet egy determinisztikus modell, addig egy a társadalmi jelenség leírását aligha képzelhetjük el valódi véletlen elemek bevezetése nélkül. Ezek azon külső tényezők hatását reprezentálják, melyeket már nem tekintünk a modell részének. Lehetetlen volna ugyanis egyetlen átfogó modellel leírni az emberiség történelmét az australopithecustól a 2008-as amerikai választások eredményéig (és persze tovább), így mindig csak valamilyen részrendszert vizsgálunk, például egy népcsoport vándorlását. Ez rákényszerít minket arra, hogy meghatározzuk azon jelenségek körét, amelyeket szeretnénk, ha hatásaikkal együtt szerepelnének a modellünkben. Az említett példában ilyen lehet a vándorlás útjába eső népekkel vívott háború vagy a vándorlást akadályozó, illetve segítő földrajzi viszonyok. A másik halmazt azok a tényezők fogják alkotni, amelyeknek a hatása olyan jelentéktelen vagy esetleges, hogy azokat nem szeretnénk belevenni a modellbe, illetve azok, melyeknek kiváltó okait lehetetlen az adott modell (vagy akár tudomány) keretein belül tárgyalni: például földrengések, árvizek vagy egyéb természeti katasztrófák. Véleményünk szerint e külső effektusok egy részének kezelése egy történelmi modellben egy véletlentől függő változóként lehetséges. Azaz például egy népvándorlás vizsgálata során feltételezhetjük, hogy egy esetleges pusztító járvány jelentkezik valamekkora valószínűséggel valahol, ami egy bizonyos kockázatot jelent; akár a népcsoport pusztulásához is vezethet, vagy megakadályozhatja a további terjeszkedést, vándorlást. Ilyen hatások biztosan nem elhanyagolható mértékben jelentkeznek, ezért a történelemmodellekben szerepelnie kell a valódi véletlennek. Vagyis a történelem működésének leírásában biztosan csak olyan fizikai modell segíthet, amely tartalmaz valódi véletlent is, tehát nem determinisztikus. Ez a második dolog, ami megkérdőjelezi a káoszelmélet alkalmazhatóságát. Konklúzió Összességében a cikk egyetlenegy pillanatra sem győz meg minket arról, hogy a káoszelmélet alkalmas lenne történelmi folyamatok leírására, sőt helyenként igencsak bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban, hogy a szerző pontosan érti-e az általa használt matematikai fogalmakat. Fontos dolog, hogy egy tudományág tudósai ne utasítsák el egy másik tudományág módszereit, sőt legyen bátorságuk alkalmazni azokat saját témáikban. A káoszelmélet matematikai-fizikai elmélete nagyon komoly apparátusra 142

épül, azonban alapjait komolyabb matematikai képzettség nélkül is magáévá teheti az érdeklődő, akár a történettudós. Ezzel együtt nagyon kell vigyázni a megfelelő precízségre, ha át akarja ültetni a módszereket a saját, más fogalmakkal, konstrukciókkal dolgozó tudományába, mert a pontatlan használat nagy félreértéseket és hibás következtetéseket szülhet. Nem győzzük továbbá hangsúlyozni: ahhoz hogy a káoszelmélettel magyarázhassunk a történelemtudomány keretein belül, el kell oszlatnunk az alkalmazhatósággal kapcsolatos fent tárgyalt kételyeket, az átörökölt fogalmak új jelentésmezejét pedig precízen körül kell határolnunk. Természetesen nem zárjuk ki, hogy a történelem nagy mértékű formalizálását elkerülve ne nyújthatna segítséget a káoszelmélet, de ebben az esetben fontos kiemelni: a káoszelmélet szerepe csupán az inspiráció lehet, magyarázatként nem szolgálhat. FELHASZNÁLT IRODALOM: Muraközy Gyula (1997): A káosz elmélete és tanulságai. In: Fokasz Nikosz (szerk.): Rend és Káosz – Fraktálok és káoszelmélet a társadalomkutatásokban. Budapest: Replika Kör. 39-66. Shermer, Michael (1997): A történelem káosza. In: Fokasz Nikosz (szerk.): Rend és Káosz – Fraktálok és káoszelmélet a társadalomkutatásokban. Budapest: Replika Kör. 137-160. Szegedi Péter (1997): Determinizmus, indeterminizmus és káosz. A fizika hozzájárulása. In: Fokasz Nikosz (szerk.): Rend és Káosz – Fraktálok és káoszelmélet a társadalomkutatásokban. Budapest: Replika Kör. 69-84. Tél Tamás (1998): A káosz természetrajza. Természet Világa, 129. évfolyam, 9. szám. 386-388. Tél Tamás – Gruiz Márton (2002): Mi a káosz? Természet Világa, 133. évfolyam, 7. szám. 296-298.

143

144

Antók Péter – Bak Anita – Győri Lóránt – Hajdu Gábor – Hordósy Rita – Mikolai Júlia Közönség és kultúrafogyasztás a Művészetek Völgyében1 A Művészetek Völgye 2007-ben töltötte be 19. életévét. A tíznapos fesztivál minden évben hat falu közreműködésével valósul meg rendkívül változatos programot kínálva: a barlangtúrától a kiállításokon és táncházon át a „latin miséig”, a szabadtéri színházi előadásokig. A más fesztiválok fő programpontjait képező koncertek a Művészetek Völgyének időben és térben elhatárolható, kisebb, kevésbé hangsúlyos részét képezik. Fő értelmezési keretünk szerint a Művészetek Völgye Fesztivál az elmúlt években jelentős változáson ment át: kis, bensőséges, tradicionális és magas kulturális „rétegfesztiválból” egy populáris, tömegkulturális rendezvénnyé változott. Ez nem csupán mennyiségi, hanem tartalmi változást is jelent a kulturális kínálatban és fogyasztásban egyaránt. A Művészetek Völgye eredetileg budapesti értelmiségiek által létrehozott „hagyományőrző” és magas kultúrát képviselő fesztiválnak indult. Ez tükröződött egyrészt a helyi kultúra bemutatásában, másrészt a meghívott előadók, kiállítók összetételében is. A materiális fogyasztást ebben az időszakban alapvetően az 1

Hálásak vagyunk Bognár Virágnak, Éber Márk Áronnak, Gábor Kálmánnak, Székelyi Máriának és Wessely Annának, hogy észrevételeikkel, kritikáikkal, javaslataikkal segítették kutatásunkat. Köszönjük Nagy Csabának, a TMobile Hungary munkatársának és Rényi Ágnesnek a mintavételben nyújtott segítségüket. Köszönjük a fesztivál szervezőinek és Márta Istvánnak, hogy lehetővé tették a munkánkat. A kutatás nem készülhetett volna el az ELTE Társadalomtudományi Szakkollégium tagjainak részvétele nélkül, akik időt és energiát nem sajnálva részt vettek a kétéves munka valamely szakaszában. Köszönettel tartozunk ezért a segítségért Antal Tibornak, Balla Csöngének, Bíró Ibolya Andreának, Ember Katának, Fehér Borbálának, Fejős Annának, Girasek Edmondnak, Hausladen Dánielnek, Heiter Györgynek, Kengyel Judith Gabriellának, Kiss Kelemennek, Kovács Adriennek, Körmendi Zsófiának, Lakatos Zsombornak, Lórántffy Andreának, Lőrincz Dalmának, Meixner Boglárkának, Nagy Júlia Petronellának, Nyári Dorinának, Susánszky Pálnak, Szabadkai Bálintnak, Szabó Fanninak, Tóth Dávidnak, Tóth Krisztinának, Tóth Sándornak, Tucker Dávidnak és Varga Éva Flórának. Valamint Ágoston Viktornak, Barabás Juditnak, Kovách Eszternek, Lajtai Mátyásnak, Nagy Gergőnek, Sipos Zoltánnak, Szabados Beának, Tóth Enikőnek és Valecsik Zsófiának, akik ugyan nem a Szakkollégium tagjai, mégis segítségünkre voltak a kutatás során.

145

amatőr színvonalú és helyileg adott szolgáltatórendszer szolgálta ki. Az elmúlt közel húsz évben a Fesztivál programjainak, de főleg látogatóinak száma az eredeti többszörösére növekedett Ez szükségessé tette a tömegigények kielégítését lehetővé tevő – már csak kis részben helyi – szolgáltatásbővülést, másfelől a fogyasztás és az árszínvonal emelkedését eredményezte. A programok egy részének jellege is megváltozott, kevesebb a helyi, autentikus, „hagyományos” kultúra, és eredeti arányaihoz képest növekedett a populáris kultúra a Völgy kínálatában. Az előkutatás2 során több interjúalanyunk kiemelte az itt megjelenő rengeteg népművészeti ág jelenlétének fontosságát, de emellett hiányolták a helyi autentikus kultúrát. Ennek a változásnak a része egyfajta elidegenedés és individualizálódás, amely megnyilatkozik a korábbi nyitottabb érintkezési és kommunikációs stílus változásában, a helyiekkel való kapcsolattartás elüzletiesedésében, az interakciók számának csökkenésében. Az előkutatás tapasztalatai alapján s a vonatkozó szakirodalom ismeretében két főbb hipotézist fogalmaztunk meg: a) A szervezők szándékai szerint és az alapján, ahogyan a fesztiválok piacán a média pozícionálja: a Művészetek Völgye egy értelmiséginek kikiáltott rendezvény. Hipotézisünk szerint a Fesztivál értelmiségi volta ténylegesen megnyilvánul a közönség végzettség és foglalkozás szerinti összetételében is. b) Feltételezésünk szerint a Fesztiválra látogatók otthoni kulturális aktivitása az átlagosnál magasabb. A Fesztivál közönségének esetében a kulturális fogyasztás növekedése során előtérbe kerül a magaskultúra. Dimenziók A Völgy látogatói szerint az ország minden szegletéből a rendezvényre összesereglett emberek egy közös pontot találnak: mindenki „völgylakóvá” válik erre a tíz napra. Mosolygós, nyitott, közvetlen egyéniségek, akik végre levetkőzve a hétköznapok rutinját felhőtlenül kikapcsolódhatnak. Összehozza őket a közös érdeklődés a kultúra, a művészetek, a hagyományőrzés iránt. Ezt elősegíti az ideális környezet, a Káli-medence adottságai, a tiszta levegő, a természet közelsége, a kis falvak, a barátságos, felfedezésre váró zegzugok, a nagyvárosi léttől eltérő vidéki életforma, a helyi vendégszeretet. Itt az is megtalálja a számítását, aki egy kis elvonulásra, csendes beszélgetésre vágyik, és az is, aki kedvenc előadójának koncertjére vagy egy kiállításra kíváncsi, sőt jó eséllyel egy esti sörözésre is lehetőség nyílik az adott művésszel. Lazán, a szokásos kötöttségek 2

A 2006-os kvalitatív előkutatásban egyéni és csoportos strukturált interjúkat készítettünk a látogatók „völgylétének” feltérképezésére, úgy mint materiális fogyasztás, programválasztási szempontok és attitűdök, a Fesztiválnak tulajdonított és az önmaguk által vallott értékek. A kutatás célja a kérdőíves kutatás előkészítése, a Művészetek Völgyére jellemző kutatási szempontok, dimenziók kidolgozása volt. Az előkutatás során elsősorban Antalóczy Tímea és Füstös László (2002) fesztiválról szóló munkájára támaszkodtunk.

146

nélkül lehet így élvezni a programokat, egymás társaságát. A visszajáró baráti társaságok közül sokan itt ismerkedtek meg, s ezt a kapcsolatot ápolják évről évre a visszatérések ideje alatt. A nyitott, felszabadult hangulat nem csak a viselkedésen tükröződik, a rövidnadrág, póló, szalmakalap és hátizsák, tarisznya is kötelező kelléke a Völgybe járó embereknek. Ők tehát a „völgylakók”, s az előbbi kijelentések a Fesztiválról alkotott képzetviláguk magjának egy részét hivatottak reprezentálni. Az előkutatás interjúinak tartalomelemzése alapján megállapítottuk, hogy a Völgy közönségének egy részében kialakult egy narratíva, amely egy idealizált múltbeli kultúrafogyasztásról, közönségről és környezetről szól. A Völgy „idealizált képe” ugyanakkor nemcsak a múltba kivetítésként él a látogatókban, hanem fontos viszonyítási pontot – egyfajta ellenpontot – képvisel a Sziget Fesztivál is. Amikor tehát a Völggyel kapcsolatos narratívákról beszélünk, három dologra kell gondolnunk: 1. régi Völgy vs. jelenlegi Völgy 2. jelenlegi Völgy vs. Sziget 3. időtől és tértől független idilli kultúrafogyasztás (természet, kultúra és ember egysége). Az ideál és ellenpontjai közötti viszonyt egy pont körüli folyton táguló körök térbeli rendszereként is elképzelhetjük. Az ideáltípushoz a mai Völgyet – visszásságait, hiányosságait – legkönnyebb viszonyítani, ezután következne a vele egy szinten álló, ám már más kulturális jelenség: a Sziget Fesztivál. Egyes interjúkból kiderült, hogy a sor még folytatható: van, aki a Völgy értékét a társadalomtól való eltérésben látja, azaz a Völgy nem része a társadalomnak. Végpontként pedig a „világ” említhető, benne a Völggyel mint egy kis szigettel. Ezzel elérkeztünk a narratívák sztereotipikus, ám éppen emiatt legérdekfeszítőbb jellegéhez. Szinte az egész világtól elhatárolt, autentikus, ember, természet és kultúra harmóniáját megvalósító kulturális jelenség képzete nem lehet más, mint az a „paradicsomi” állapot, melyet minden eddigi történelmi mitológia tartalmaz. Ily módon a narratívák felfoghatóak hasonló módon leképeződő, sajátos „fesztiválmítoszoknak”. A továbbiakban ezért a „mítosz” kifejezéssel fogunk utalni ezekre a véleménycsoportokra. Kvantitatív kutatásunk kezdetén legfőbb kérdésünk az volt: mennyire elterjedtek ezek a vélemények a közönségben, és ezáltal mennyire általánosíthatók a kvalitatív interjúk tapasztalatai, továbbá hogy meghatározhatók-e specifikus csoportok, akik ezeket a nézeteket vallják. Adatok és módszerek A Művészetek Völgye hat településén3 kérdeztünk meg 641 főt véletlen 3

Kapolcs, Monostorapáti, Öcs, Pula, Taliándörögd és Vigántpetend. A 2007. évben kísérleti jelleggel csatlakozott a rendezvényhez Nagyvázsony is „Völgytornác” nevet viselve, ám mivel programjai nem szerepeltek a hivatalos műsorfüzetben, és kísérleti jellegű helyszínként tartották számon, a településen nem vettünk mintát a látogatókból.

147

sétával. Annak érdekében, hogy az egyes településekről nagyjából a résztvevők számával arányos nagyságú mintát vegyünk, a T-Mobile Hungary 2006. évi, a rendezvény ideje alatt mért forgalomadatait használtuk előzetes súlyozás céljából.4 Az egyes településeken lekérdezendő kérdőívek számát s a kérdezések időpontját a T-Mobile adatai alapján határoztuk meg. Azok a látogatók, akik a kutatás kilenc napján5 mindvégig jelen voltak a Fesztiválon kilencszer akkora valószínűséggel kerültek a mintába, mint azok a vendégek, akik csak egy napra látogattak el a rendezvényre. Az eltérő mintába kerülési esélyek korrigálása céljából adatainkat a mintába kerülés valószínűségének reciprokával súlyoztuk, úgy, hogy a teljes elemszám változatlan maradjon.6 A súlyozással a célunk az volt, hogy a populáció minden tagjának véleménye ugyanolyan mértékben számítson.7 Az adatelemzés során a leíró szintű elemzéseken túl többváltozós statisztikai módszereket használtunk. A többváltozós statisztikai eljárás a leíró szintű elemzéssel szemben kiküszöböli a változók közötti keresztkorrelációkat, így azoknak a tiszta hatását tárja fel. Az adatredukciós technikák közül a klaszter- és faktoranalízis s a főkomponens-elemzés módszerét, a többdimenziós magyarázó modellek közül a lineáris regresszióelemzést használtuk. Látogatók „Úgy éreztem már az első alkalommal is, amikor itt jártam, hogy kihelyezett ELTE bölcsészkar; én is ELTE bölcsészkaros voltam. Budapesti lejön, és egy picit költ itt is.” – mondta egy látogató 2006-ban. A szubjektív benyomásokat adataink csak árnyalták, meg nem változtatták. Ahogy a korábbi években, úgy 2007-ben is az országos átlaghoz képest a nők felülreprezentáltak voltak a Völgyben, valamint, ahogy a fesztiválközönségekkel kapcsolatban általánosan ismert, a kapolcsi fesztivált is többnyire a fiatalabb generáció tagjai látogatják. Az ország teljes népességéhez képest a 15 és 29 év közötti korosztályok több mint kétszeresen felülreprezentáltak. A középiskolás generáció teszi ki a látogatók egyhatod részét, az egyetemista-főiskolás, illetve pályakezdők korcsoportja (20-24 év közöttiek) a minta negyedét, míg a 24-30 év közöttiek az egyötödét adják. A közönség 45 százalékát a budapesti látogatók teszik ki, az imént idézett vélekedés tehát nem alaptalan. A látogatók iskolázottsága feltűnően magas. A Fesztivál közönségében negyedannyian vannak a legfeljebb 8 osztályt végzettek, mint az ország ugyanilyen korú népességében. Ezzel szemben a felsőfokú végzettségűek több mint négyszere4

A T- Mobile szakembere szerint az adatforgalom arányos a településre látogatók számával. A tíznapos fesztivál első napján nem kérdeztünk meg látogatót. 6 A súlyok 0,37 és 3,36 közé estek. 7 Minden bizonytalanság és nehézség ellenére a mintavétel megfelelő voltát erősíti, hogy a minta a főbb demográfiai változók szerint nem tér el jelentős mértékben a korábbi évek hasonló felméréseitől. 5

148

sen felülreprezentáltak. Eszerint egy diplomás nagyjából tizennyolcszor akkora valószínűséggel látogat el a Völgybe, mint egy azonos korú alapfokú végzettségű lakos. 1. ÁBRA ISKOLAI VÉGZETTSÉG ÉS TANULÓI STÁTUSZ A MŰVÉSZETEK VÖLGYE LÁTOGATÓI KÖZÖTT (SZÁZALÉK)

Mivel az egyetemista korosztály aránya igen magas, kérdéseink között szerepelt, hogy a kérdezés időpontjában tanult-e a megkérdezett. A későbbiek során ezt a kérdést az iskolai végzettségi mutató szofisztikálására használtuk fel, hiszen a fiatal korszerkezet miatt a legmagasabb befejezett iskolai végzettség nem ugyanazt méri, mint hagyományosan, hanem tulajdonképpen egyfajta tanulói státuszt jelöl. A legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezők döntő hányada még valamilyen középfokú intézményben tanul. Az érettségivel rendelkezők fele nem tanul jelenleg, így ez tekinthető az ő végső iskolai végzettségüknek. A látogatók között a bölcsészettudományokkal foglalkozók aránya igen magas (16 százalék), ez alátámasztani látszik a „tarisznyás-sálas bölcsészek” mint tipikus völgylakók képét. A bölcsészeket követik a műszaki végzettséggel rendelkezők (13 százalék), és a pedagógusok (10 százalék). Munkaerő-piaci helyzetük alapján a látogatók közel kétharmad része irodai dolgozó, értelmiségi, alsó vagy felsővezető, illetve tanulói státusszal bír. A látogatók végzettség szerinti összetétele mintha jelezne valamilyen kapcsolatot a kulturális kínálat milyensége és a kultúrafogyasztó közönség egy részének beállítódása között. 149

A humán értelmiségiek valószínűleg nem véletlenül felülreprezentáltak egy magát a „magaskulturális” piacon pozícionálni igyekvő fesztiválon. A kapolcsi közönség meghatározó jellemvonása, hogy többségük a tanulói státusztól kezdődő nagyon széles spektrumú „szellemi réteget” takar, a rutin szellemi foglalkozású alkalmazottaktól a magukat explicit értelmiségiként definiálókon át a felsővezető menedzserekig. A Művészetek Völgye Fesztivál igen nagy arányban vonzza vissza látogatóit. A válaszadók közel háromnegyede járt itt korábban; 6 százalékuk hat-tíz éve látogat a Völgybe nyaranta, míg 4 százalékuk ennél is régebb óta visszatérő vendég. A látogatók 30 százaléka egy éjszakát sem tölt a Völgyben, ugyanekkora arányuk egy-két éjszakát tölt a Fesztivál területén, 6-7 százalékuk pedig mind a tíz napon részt vesz. Az idősebbek rövidebb, a fiatalabbak hosszabb ideig tartózkodnak a hat település valamelyikén. A jegyvásárlás nem túl közkeletű magatartás a völgylakók között. A válaszadók 50 százaléka vallotta be, hogy semmilyen jegyet nem vásárol, 12 százalékuk kapott ingyenjegyet vagy tiszteletjegyet. A Fesztiválról való információszerzésben leginkább az ismerősök által történő tájékoztatás a jelentős (majdnem 60 százalék), illetve nagy arányban mondták azt is, hogy mivel már jártak korábban a Völgyben, nem kellett külön tájékozódniuk (közel 40 százalék). Ez arra utal, hogy a közönség több szempontból viszonylag homogén összetétele mögött társas folyamatokat és kevésbé a média hatását feltételezhetjük. Ezt persze csak egy speciális hálózatkutatás tudná ellenőrizni, de az ország minden szegletéből összesereglett közönség relatív egyneműségének az egyik tényezőjeként ez valószínűsíthető. Otthoni kultúrafogyasztás A Művészetek Völgyében a látogatókat arról is megkérdeztük, hogy különféle kulturális tevékenységeket milyen gyakran végeznek otthon. A következő részben az ezzel kapcsolatos válaszokat összevetjük az Ifjúság 2004 kutatás (Bauer – Szabó, 2005. A továbbiakban: Ifjúságkutatás) adataival. Az Ifjúságkutatás eredményei szerint a fiatalok 8-11 százaléka jár legalább havonta színházba, és 12-15 százalékuk múzeumba. A Fesztiválon viszont a megkérdezetteknek 19-36, illetve 30-33 százaléka állította magáról ugyanezt. Még feltűnőbb az eltérés az egyes tevékenységeket elutasítók arányában. Az Ifjúságkutatás adatai szerint a fiatalok több mint egyharmada soha nem jár színházba, és ugyanennyien soha nem járnak múzeumba. Ezzel szemben a Völgy látogatóinak több mint 95 százaléka – ha ritkán is, de – folytat ilyen tevékenységeket. Úgy tűnik tehát, hogy a Művészetek Völgyét olyan fiatalok látogatják, akik otthon is gyakrabban vesznek részt kulturális programokon. Azok pedig, akik egyáltalán nem járnak színházba vagy múzeumba, szinte kizárt, hogy a kapolcsi fesztiválra ellátogassanak. Kérdés, hogy vajon csak a külső helyszínen történő magaskultúrafogyasztásban emelkednek ki kortársaik közül a Völgy látogatói, vagy az imént megfigyelt különbség a kulturális élet más színterein is jelen van. 150

2. ÁBRA SZÍNHÁZLÁTOGATÁS KORCSOPORTOK SZERINT A MŰVÉSZETEK VÖLGYÉBEN (MV) VÉGZETT FELMÉRÉS ÉS AZ IFJÚSÁG 2004 (I’04) ALAPJÁN

3. ÁBRA MÚZEUMLÁTOGATÁS KORCSOPORTOK SZERINT A MŰVÉSZETEK VÖLGYÉBEN (MV) VÉGZETT FELMÉRÉS ÉS AZ IFJÚSÁG 2004 (I’04) ALAPJÁN

151

A Művészetek Völgye közönsége könyvtárba is gyakrabban jár, mint kortársaik. Itt nem két és fél-háromszoros, hanem „csak” másfél-két és félszeres a különbség. Ennek a tevékenységnek az esetében is szembetűnő, hogy a Művészetek Völgye látogatói között alig találkoztunk olyannal, aki egyáltalán nem látogat el könyvtárba. 4. ÁBRA KÖNYVTÁRBA JÁRÁS KORCSOPORTOK SZERINT A MŰVÉSZETEK VÖLGYÉBEN (MV) VÉGZETT FELMÉRÉS ÉS AZ IFJÚSÁG 2004 (I’04) ALAPJÁN

Érdemes egy pillantást vetnünk a kultúrafogyasztás más formáinak mintázatára, pusztán a Völgyben kitöltött kérdőívek alapján. A látogatóknak több mint 90 százaléka végzi otthon valamilyen rendszerességgel mind a könnyedebbnek, mind a komolyabbnak számító kulturális foglalatosságokat. Több mint háromnegyedük olvas szépirodalmat legalább havi rendszerességgel, és hasonló hányaduk sportol, illetve jár zenés szórakozóhelyre. A Művészetek Völgye fiatal látogatói – úgy tűnik – minden területen több kultúrát fogyasztanak, mint kortársaik általában. A négy külön elemzett tevékenység alapján elsősorban a magaskultúra iránti érdeklődés terén mutatkozik meg, de valószínűnek tűnik, hogy kisebb mértékben jelen van a populárisabb műfajok esetében is.8 8

Az Ifjúságkutatás adataival való összehasonlítást mindemellett óvatosan kell kezelni, ugyanis elképzelhető, hogy a két kérdőívben nem azonos módon szerepeltek a kérdések. Az is lehetséges, hogy egy kulturális fesztiválon a válaszadók kevésbé szívesen vállalják fel, ha ritkán járnak például színházba, és ezért felfelé torzak a válaszok. De az adatok közti eltérés olyan nagy, hogy véleményünk szerint nem tudható be pusztán ennek a két hibaforrásnak.

152

5. ÁBRA KULTÚRAFOGYASZTÁS A MŰVÉSZETEK VÖLGYE LÁTOGATÓI KÖZÖTT (15-29 ÉVESEK)

Az Ifjúság 2004 felméréssel való összehasonlítás tehát megerősíti a bevezetőben szereplő „kulturális aktivitás” hipotézis első felét, miszerint a kapolcsi közönség gyakrabban végez kulturális tevékenységet, mint az azonos korösszetételű országos populáció. A hipotézis második fele szerint azt vártuk, hogy a kiemelkedő kultúrafogyasztás elsősorban a magaskultúra területén jelentkezik. Eredményeink azonban mást mutatnak. Az otthoni tevékenységek nem különülnek el aszerint, hogy magasvagy populáris kultúráról van szó. A tevékenységek közötti korrelációkat vizsgálva azt találtuk, hogy éppen azok élnek leggyakrabban a tömegkultúra kínálta lehetőségekkel, akik egyúttal a magaskultúra számos területén is aktívak. A fogyasztás szerkezetét tekintve az országos adatokhoz hasonló módon a populáris kultúra fogyasztásának magas szintje jellemzi otthon a kapolcsi közönséget, ám ez nem a magaskultúra rovására történik.9 Kultúrafogyasztási csoportok Az elemzés során számos tevékenységfajtával – főként kulturális tevékenységfajtákkal – mértük a szabadidő otthoni eltöltésének módját. Ezeket a tevékenységeket felhasználva próbáltunk több lépcsőben klaszterstruktúrát kialakítani.10 9

Országos vizsgálatokban a populáris kultúra fogyasztásának növekedése csökkenő magaskulturális fogyasztással párosul. Elméleti szempontból gondot okozhatna az, hogy az adott tevékenységet mérő intervallumskálánk tartalmazta a „nem végzi” kategóriát is, ezáltal a skála egyik foka nem ugyanazt méri, mint a többi. Ennek érdekében külön klaszterelemzést futattunk a végzés alapján létrehozott kétértékű (végzi/nem végzi) tevékenységtípusokra, ám nem találtunk ilyen szempontból megragadható klasztereket.

10

153

Faktorelemzéssel kiválasztottuk a lényeges kultúrafogyasztási különbségeket megragadó tevékenységtípusokat11, majd a faktoranalízis tanulságait felhasználva négy főkomponenst konstruáltunk az egymással erősen korreláló és elméleti szempontból is összetartozó kulturális – kismértékben szabadidős – tevékenységekből. Az így létrejött főkomponensek a következők: (1) „buli” főkomponens (koncertek, zenés szórakozóhely, zenélés, barátokkal találkozás), (2) „intézményes” főkomponens (balett, komolyzenei előadás, tudományos előadás, kiállítás, múzeum), (3) „önművelő” főkomponens (könyvtár, szépirodalom olvasása, szakirodalom olvasása), (4) „színházőrültek” főkomponens (színház, színjátszás). A négy kulturális aktivitást mérő főkomponenst felhasználva klaszterelemzés segítéségével öt kulturális klasztert találtunk.12 1. TÁBLÁZAT KULTÚRAFOGYASZTÁSI KLASZTEREK KÖZÉPPONTJAI

Klaszterek

N

„Buli” PC

„Intézményes PC

„Önművelő” PC

„Színházőrültek” PC

Buli-kultúra

186

0,824

0,394

0,629

-0,137

Élménykereső

23

0,708

3,002

0,111

-0,140

Mindenevő

51

0,560

0,384

0,391

2,630

Otthonülő

161

-0,915

-0,147

0,514

-0,242

Passzív

202

-0,259

-0,680

-1,101

-0,350

A klasztereket az iskolai végzettséggel együtt elemezve azt találtuk, hogy a Fesztivál a felsőoktatási hallgatók „buli-kultúra” rétegét, a diplomás „élménykeresőket”, a „mindenevő” középiskolásokat, „otthonülő” diplomásokat és végül a „passzív” kultúrafogyasztó érettségivel rendelkezőket szólítja meg. Másfelől a településlejtőn lefelé haladva csökken az első három klaszter előfordulási gyakorisága és fordítva; arányaiban a legtöbb „passzív” és „otthonülő” a kisebb városokból vagy falvakból érkező vendég között található. A foglalkozási hierarchián felfelé haladva egyre inkább jellemzővé válik az aktívabb kulturális magatartás. A „passzív” kulturális magatartás legnagyobb mértékben a munkás- szakmunkás foglalkozási csoportra jellemző, őket követik az irodai alkalmazottak. Érdemes felfigyelni arra, hogy az országos felméréstől eltérően (Bukodi – Altorjai – Tallér, 2005) a munkások között is megjelenik egy szórakozásorientált, kulturális tőkével ellátott markáns csoport a „bulikultúra” szegmensben. Az „otthonülőket” legnagyobb mértékben a magukat 11 A tevékenységtípusok a következők voltak: színházba járás, balettelőadásra járás, komolyzenei koncertre járás, könnyűzenei koncertekre járás, zenés szórakozóhelyre járás, kiállítás vagy múzeum látogatása, szépirodalom olvasása, tudományos előadásra járás, zenélés, színjátszás, barátokkal találkozás, szakirodalom olvasása. 12 A klaszterstruktúra stabilitását változó, véletlen kezdőpontokból lefuttatott klaszterek kétmintás t-próbájával ellenőriztük, a klaszterek nem tértek el szignifikánsan.

154

értelmiségiként definiálók, illetve a vezetők körében találjuk. A kapolcsi közönség egyediségét jelzi, hogy az irodai alkalmazottól a vezetőkig terjedő foglalkozási szintekre, sőt az inaktívakra is ugyanaz a „háromosztatú” kultúrafogyasztási mintázat jellemző (kisebb eltérésekkel): a „passzív”, „otthonülő” és „buli-kultúra” markáns csoportjai ismétlődnek. A „mindenevők” kategória hasonlóan alacsony előfordulási arányára tekintettel a fenti három foglalkozási rétegben és az inaktívaknál a „buli-kultúrát” képviselők jelentik a kulturális aktivitás csúcsát. Ezzel a Völgy látogatóinak vonatkozásában – bár körvonalaiban valamennyire rekonstruálható – részben megdőlni látszik a munkaerő-piaci helyzet életmódot s ezen keresztül a szabadidő eltöltését egyféle módon befolyásoló mintázata. A foglalkoztatási hierarchián való emelkedés nem általában a kulturális „mindenevést” eredményezi, hanem annak szórakozásorientált válfaját. Az otthoni kultúrafogyasztás tekintetében inaktív emberekre nézve jogosan merül fel a kérdés, hogy mennyiben sajátos kulturális szükségleteket elégít ki a Művészetek Völgye kulturális kínálatával, és mennyiben a fesztiválkultúra része általában. Azaz az inaktívak kifejezetten a Művészetek Völgye miatt jönnek vagy általában is járnak fesztiválokra? A más fesztiválokon való részvétel elemzése alapján azt mondhatjuk, hogy az öt otthoni kultúrafogyasztási klaszter mindegyike rendelkezik egy olyan „kemény maggal”, akik rutinos fesztiválozóknak tekinthetőek. Ebben a tekintetben a „buli-kultúra” és a „mindenevők” az elvártnak megfelelően nagyobb aktív fesztiválozó réteggel rendelkeznek, mint az inkább inaktív klaszterek. Ugyanakkor általában megállapítható, hogy a Művészetek Völgye rendelkezik egy sajátos mozgósító erővel minden klaszter, de különösen az inaktívak vonatkozásában, amely a Völgy egyediségével magyarázható. Helyszíni kultúrafogyasztás A helyszíni kultúrafogyasztás mérését bizonyos programtípusok felsorolásával végeztük: megérdeklődtük a megkérdezettektől, hogy mennyire vonzzák őket az adott típusú programok. A válaszadóknak egy ötfokú Likert-skálán kellett elhelyezniük válaszaikat, ahol az egyes érték jelentette, hogy az illető az adott program iránt egyáltalán nem érdeklődik, míg a leglelkesebbek az ötös értéket jelölhették be.13 13

Továbbá azt is megkérdeztük a válaszadóktól, hogy a kérdezés évében részt vettek-e már hasonló jellegű programon a Művészetek Völgyében, illetve ha nem volt még rá alkalmuk, akkor tervezik-e. Elemzésünk során, amikor azt írjuk, hogy a látogató „részt vett” valamelyik programtípuson, minden esetben azokra a megkérdezettekre gondolunk, akik vagy részt vettek valamilyen programon vagy – amennyiben erre még nem volt lehetőségük, úgy – tervezik azt. Ezt az összevonást azért tartjuk indokoltnak, mert az adatfelvétel a tíznapos rendezvény második napjától zajlott, így azoknak, akiket az első napok valamelyikében értünk el, nyilvánvalóan kisebb esélyük volt arra, hogy sokféle programon vegyenek részt. Ez a megoldás nem tökéletes, ám úgy gondoljuk, jelen helyzetben mégis a legjobb módja az időtényező kiküszöbölésének.

155

6. ÁBRA AZ EGYES PROGRAMTÍPUSOK LÁTOGATOTTSÁGA (GYAKORISÁGOK)

A megkérdezettek 28 százaléka 0-5 féle programon vett részt, 19 százalékuk 6-8 féle programon, 31 százaléka 9-12 féle programon, míg 22 százalékuk 13-17 féle program iránt érdeklődött. Megvizsgáltuk a látogatott programtípusok számának alakulását a főbb demográfiai változók mentén. A 17 tevékenységből egy folytonos, kvázi intervallum mérési szintű változó jött létre, mely a látogatók helyszíni kulturális aktivitását méri. A nem, valamint az iskolai végzettség nem befolyásolja szignifikánsan a programtípusok iránti szélesebb érdeklődést. Az életkor kapcsolata szignifikáns a látogatott programtípusok számával, az összefüggés vizsgálata során összességében azt tapasztaltuk, hogy az idősebb korosztályba tartozók kevesebb programtípuson vesznek részt.14 A jelenség egy lehetséges magyarázatának tartottuk a Művészetek Völgyében eltöltött napok számát, ugyanis az imént említett korosztály 52,3 százaléka csupán egy napot töltött a rendezvényen. A regresszióelemzéssel a Völgyben töltött napok számát kontroll alatt tartva is igaz maradt az összefüggés, hogy a fiatalok több programtípuson vesznek részt. 14

A khí-négyzet próba megfigyelt szignifikanciája 0,002. A kapcsolat erőssége 0,119-es erősségű Cramer’s V-vel jellemezhető.

156

7. ÁBRA HÁNYFÉLE PROGRAMON VETTEK RÉSZT A MEGKÉRDEZETTEK

Vajon ugyanolyan kulturális programokat látogatnak-e, ugyanolyan kulturális tevékenységeket végeznek-e a látogatók a Völgyben, mint otthon a hétköznapokban? Amennyiben az otthoni kultúrafogyasztás mintázata a helyszíni kultúrafogyasztás szerkezetében is megmutatkozik, akkor beszélhetünk a kultúrafogyasztás mintázatának tágan értelmezett reprodukciójáról, a kultúrafogyasztási különbségek állandóságáról. A helyszíni kultúrafogyasztási különbségek minőségének mérésére az egyes kulturális tevékenységek közötti korrelációkat vizsgálva négy helyszíni kultúrafogyasztási típust mérő indexet hoztunk létre15: színház16, koncert17, kiállítás18, interaktív programok19; míg a mennyiséget a programokon való részvételt mérő négykategóriás változóval ragadtuk meg. 15

Azokat az itemeket tekintettük egy indexbe tartozónak, amelyek közötti korreláció erőssége meghaladta a 0,3-as erősséget. Ezekből z-score indexeket képeztünk. A módszer előnye, hogy azokat a látogatókat „jutalmazza”, akik olyan programokon vesznek részt, amelyen kevesek, így ritkának számít. Ezek a látogatók adott változó mentén nagyobb értéket kapnak az indexben. 16 Modern/kortárs színház, táncház; hagyományos színház; filmvetítések/mozik. 17 Komolyzenei koncert; világzenei koncert; népzenei koncert; könnyűzenei koncert; jazz koncert. 18 Képzőművészeti kiállítás; hagyománytörténeti/helytörténeti kiállítás; kézműves bemutatók; népművészeti vásár. 19 Vetélkedő; gyerekprogramok; kirándulás. Felmerülhet a gyanú, hogy ennél az indexnél elsősorban a családos megkérdezettek fognak nagy értéket kapni, hiszen a gyerekprogramok is szerepelnek a mutatóban. A feltételezés vizsgálódásaink során nem bizonyult helytállónak. A gyerekprogramok igen erősen korreláltak a vetélkedőkkel, valamint a kirándulással. Mind a nők, mind a férfiak esetében 28 százalék volt a gyerekprogramokon résztvevők aránya. Minden korcsoportban közel azonos a programtípust választók aránya. Továbbá nem szignifikáns a kapcsolat a gyerekprogramok látogatása és a Művészetek Völgyében családdal való tartózkodás között.

157

A helyszíni kultúrafogyasztást vizsgálva először a már korábban bemutatott, otthoni kultúrafogyasztási mintákat mutató klaszterek átlagait vizsgáltuk a négy index mentén. 8. ÁBRA A KULTÚRAFOGYASZTÁSI KLASZTEREK ÁTLAGAI A HELYSZÍNI KULTÚRAFOGYASZTÁSI INDEXEK MENTÉN

Színházba és koncertekre legszívesebben a „buli-kultúra” csoportba tartozók és a „mindenevők” mennek el, kiállításra főként az „otthonülők” csoportjába tartozók, az interaktív programokat pedig senki nem látogatja kiemelkedő mértékben; leginkább a „mindenevők” között népszerű ez a programtípus. Az otthoni és helyszíni kultúrafogyasztás összehasonlítására az eddigiekben használt indexek nem alkalmasak, hiszen az otthoni és a helyszíni kultúrafogyasztást mérő kérdések nem egyeztek meg egymással. Így azokat a kulturális tevékenységeket hasonlítottuk össze, amelyek mind az otthoni, mind a helyszíni kultúrafogyasztást mérő blokkokban szerepeltek.20 A színház, a komolyzenei koncert és a könnyűzenei koncert esetében azt tapasztaltuk, hogy minél gyakrabban végzi valaki ezeket a tevékenységeket otthon, annál valószínűbb, hogy a Fesztiválon is ellátogat egy ilyen programra. A kiállítások esetében a kapcsolat fennáll, de nem lineáris.21 A filmvetítéseken való részvétel szempontjából viszont alig tapasztalható 20

A változók kis elemszámú kategóriáit összevontuk, majd kereszttáblák segítségével megvizsgáltuk, hogy azok, akik otthon gyakrabban végeznek egy tevékenységet, vajon a Völgyben is nagyobb arányban mennek-e el (vagy nagyobb arányban terveznek-e elmenni) az adott típusú programokra. 21 Azok, akik otthon néhány havonta látogatnak el kiállításokra, lényegesen nagyobb arányban tekintenek meg kiállításokat a Völgyben is, mint akik otthon ritkábban vagy soha nem tesznek így. Viszont az előbbi csoport és a kiállításokra náluk otthon sűrűbben járók között nincs lényeges különbség, amikor a fesztivál kiállításainak látogatásáról van szó.

158

különbség azok között, akik otthon ritkábban, illetve gyakrabban járnak moziba. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Fesztiválon némileg módosul, de a legtöbb szempontból mégis reprodukálódik az otthoni kultúrafogyasztás mintázata. Az otthoni és a helyszíni kultúrafogyasztás volumenének összehasonlításához a felsorolt öt tevékenység z-score átlagaiból hoztunk létre két indexet. Az otthoni aktivitást22 más magyarázó változók mellett építettük be a helyszíni kultúrafogyasztás volumenét magyarázó regressziós modellbe.23 A magyarázó változók közül a helyszíni kultúrafogyasztást legerősebben a lent töltött napok száma befolyásolja: minél több időt tölt valaki a Völgyben, annál több programtípust látogat meg. Az otthoni kultúrafogyasztás indexe befolyásolja a második legerősebb mértékben a helyszíni kultúrafogyasztást: minél nagyobb aktivitást mutat a megkérdezett az otthoni kultúrafogyasztás mutatója alapján, annál aktívabb a Völgyben is. Alig marad el tőle a jegyvásárlás fontossága; a legtöbb esti programra csak érvényes jeggyel lehet bejutni, így ez esetleg korlátozhatja a fogyasztást. Az életkor növekedésével pedig csökken a látogatott programtípusok száma. (Lásd: Függelék 2. ábra) Összességében megállapíthatjuk, hogy az otthoni kultúrafogyasztás szintje befolyásolja a helyszíni aktivitást, sőt elemzésünk alapján úgy tűnik, hogy az otthoni kultúrafogyasztás különbségei a helyszíni kultúrafogyasztásban is nagyjából reprodukálódnak, így egy stabil mintázatra utalnak. A mítoszok Mint tanulmányunk elején említettük, az előkutatás interjúi alapján három mítoszt különítettünk el a Művészetek Völgyével kapcsolatban, melyek elfogadását a kérdőívben harminc állítással való egyetértéssel mértük. A Völgy mint idillikus hely Az első mítoszból kiemelt állítások többségével a megkérdezettek nagyobb része egyetértett.24 A látogatók csaknem egyöntetűen azt gondolják, hogy a természet közelsége, a hagyományőrzés és a kézműves vásár nagyon fontos a Művészetek Völgyében. Ugyanilyen egyhangúan egyetértettek azzal, hogy a Völgy sokak számára a nyári kikapcsolódást jelenti, illetve hogy könnyen kapcsolatot lehet teremteni a többi látogatóval.25 Valamivel kisebb, de még mindig jelentős mértékben 22 Az otthoni kultúrafogyasztás önmagában is szignifikánsan nagy részt magyaráz a helyi kultúrafogyasztás szóródásából. A modell magyarázóereje 0,030, az otthoni kultúrafogyasztáshoz tartozó béta értéke 0,178. 23 A regressziós modell magyarázó változói: otthoni kultúrafogyasztás indexe, hányadik alkalommal vesz részt a rendezvényen a megkérdezett, vásárolt-e jegyet, hány napot töltött a Völgyben, visszatérő vendég-e, a kultúra vonzotta-e a Völgybe, életkor, nem. Az elemzésben csak azokról a változókról szólunk részletesebben, amelyek stepwise módszerrel, 5 százalékos szignifikanciaszint mellett beléptek a modellbe. A modell magyarázóereje 0,148. 24 Az ide tartozó kérdésekre adott átlagos pontszám az 1-5 skálán 3,53, a medián pontszám 3,5. 25 4,0 fölötti átlagpontszámok

159

gondolták úgy, hogy a Völgybe az igényes szórakozás miatt járnak a látogatók, illetve hogy a Völgy egyik fontos vonzereje az egészséges környezet.26 Megoszlottak a vélemények a következő állításokkal kapcsolatban: a Völgybe jellemzően az értelmiségiek járnak szórakozni, közvetlen kapcsolatot lehet teremteni a fellépő művészekkel, túl nagy a tömeg, a hétköznapokkal szemben nagyobb nyugalom és béke van, közvetlen kapcsolatba lehet kerülni a falusias életformával.27 Tehát előzetes várakozásainkkal összhangban azt találtuk, hogy a résztvevők egyetértenek a Völgy előnyeit és jellegzetességeit megfogalmazó állítások többségével. A Völgy régen jobb volt A közönség felét azok tették ki, akik először vagy másodszor jártak a Völgyben, érthető tehát, hogy a Fesztivált a régi Völgyhöz hasonlító, második mítosszal kapcsolatos kérdéseknél 20-30 százalék volt a „nem tudom” válaszok aránya, de még azok is, akik most voltak ott először, 60-65 százalékban véleményt nyilvánítottak arról, hogy veszített-e a Völgy régi vonzerejéből. Ráadásul véleményük egyik kérdés esetében sem tért el szignifikánsan a rutinos völgylakókétól. Ugyanakkor a mítosszal, amely szerint a Völgy egyre inkább elveszti azokat a jellemzőit, amelyek a fő vonzerejét adják, a válaszadók kevéssé értettek egyet.28 Nem érezték úgy, hogy a romlana a közbiztonság, veszítene jelentőségéből a hagyományőrzés vagy az igényes kultúra; nem gondolták, hogy egyre több oda nem illő látogató járna a Völgybe.29 Megoszlottak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a Völgy egyre inkább elüzletiesedik-e, hogy a fogyasztás válik-e fontossá, illetve hogy nehezebb-e most megismerkedni a helyiekkel, mint régen.30 Abban az egyben viszont csaknem mindenki egyetértett, hogy a Völgy több látogatót vonz, mint korábban. Egyfelől tehát vannak, akik úgy vélik, hogy a Völgy eltömegesedett és elüzletiesedett, másfelől a résztvevők egyetértenek abban, hogy a Fesztivál megőrizte bizonyos jellemzőit, amilyen például a hagyományőrzés vagy az igényes kultúra jelenléte. A Völgy jobb, mint a Sziget A Kapolcsi résztvevők fele vett csak részt az utóbbi öt évben a Sziget Fesztiválon, ezért sokan a harmadik mítoszhoz tartozó állításokat sem értékelték. Akik mindkét fesztiválon jártak már, azoknak nagyjából 90, akik nem, azoknak mintegy 50 százaléka válaszolt ezekre a kérdésekre. A két csoport véleménye 26 27 28 29 30

160

3,5 és 4,0 közötti átlagpontszámok 2,9 és 3,5 közötti átlagpontszámok Az ide tartozó kérdésekre adott átlagos pontszám 2,7, a medián pontszám 2,6. 1,7 és 2,3 közti átlagpontszámok 3,0 és 3,2 közti átlagpontszámok

csak egyetlen kérdésben tért el egymástól szignifikánsan. Azok, akik már jártak a Szigeten, kevésbé tartják úgy, hogy a Völgyben sokszínűbb a programkínálat. A válaszadók egyébként leginkább ehhez a mítoszhoz tartozó kijelentésekkel értettek egyet.31 Egészen határozottan elutasították azokat az állításokat, amelyek szerint a Szigeten barátságosabbak az emberek, illetve alacsonyabbak az árak.32 Egyetértettek azzal, hogy a Völgyben sokszínűbb a programkínálat, nagyobb a biztonság, és a közönségnek fontosabbak a kulturális programok.33 Megoszlottak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy melyik fesztivál a zsúfoltabb, és melyiken érvényesülnek inkább az üzleti érdekek.34 A Völgy látogatói közül tehát azok, akik válaszoltak a két fesztivált összehasonlító kérdésekre, egyetértenek abban, hogy a Művészetek Völgye kellemesebb, színesebb hely, mint a Sziget Fesztivál. A mítoszok közti kapcsolat Az egyes mítoszokhoz tartozó kérdéseket indexekbe vontuk össze, és megvizsgáltuk az ezek közt tapasztalható korrelációt. A Völgyet önmagában, illetve a Szigethez képest kedvezően értékelő kérdések pozitívan korrelálnak egymással, a harmadik, múlttal kapcsolatos, nosztalgiát kifejező mítosszal viszont inkább azok értettek egyet, akik a másik két véleményt kevésbé osztották. Eredményeink arra utalnak, hogy ezeknek a markáns narratíváknak a tényleges funkcióját nehéz tisztázni. A korrelációk35 azt igazolják, hogy a narratívákat a látogatók identifikációs eszközként használják, hiszen a Völgyet idillikusan és a Szigettel szemben meghatározó vélekedések nem igazán férnek össze a Fesztivál múltba kivetített negatív kritikájával, ugyanis ezzel közvetetten ítéletet mondanának saját „fesztivál-létükről” és kulturális gyakorlatukról is. Egy másik lehetséges értelmezés szerint ezek meglehetősen kikristályosodott és stabil véleményáramlatok, melyek sztereotípiákként működnek, terjednek a kapolcsi közönség köreiben. Végül nem zárhatjuk ki az „igen-effektus” lehetőségét, amelyet különösen az identifikáció igénye éltethet. Összefoglalás Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a Fesztivál közönségének zöme budapesti tanuló vagy diplomás fiatal. Beigazolódni látszik a sztereotípiák egy része, miszerint a Völgy az „értelmiségiek” fesztiválja. Igaznak látszik ez a feltevés, amennyiben a foglalkozási szerkezetet vesszük szemügyre, ám a 31

Az ide tartozó kérdésekre adott átlagos pontszám 3,8, a medián pontszám 3,9. 2,0 alatti átlagpontszámok a fordított irányú kérdésekre 33 3,4 és 4,0 közötti átlagpontszámok 34 2,9 és 3,2 közötti átlagpontszámok 35 Regresszióelemzéssel is megvizsgáltuk, hogy milyen változók befolyásolhatják az indexeket, a magyarázóerő szignifikáns, ám a megmagyarázott hányad nagysága elhanyagolhatóan kicsi. 32

161

legfiatalabb generációk vonatkozásában ez még csak a „réteghez” tartozás lehetőségét jelenti. Kétségtelen, hogy a látogatók általában hétköznapi életükben is az aktív kultúrafogyasztók közé tartoznak. A magaskultúra és az értelmiség találkozásának hatását mindenképpen felerősítheti, hogy a látogatók többsége barátokkal, családdal érkezik, ezáltal a Fesztivál fontos kulturális szocializációs szerepet tölthet be az ifjúság számára, ugyanis a felnőtt látogatóknak többsége valamilyen szellemi foglalkozást végez. A résztvevő fiatalok a kulturális fogyasztás olyan mintáit láthatják és sajátíthatják el számukra érzékeny életszakaszban, amelyet a kortárscsoportok és egy értelmiségi „fesztiválmiliő” közösségi gyakorlatai strukturálnak. IRODALOM Antalóczy Tímea – Füstös László (2002): Völgybe zárt művészet. Budapest: Új Mandátum Kiadó. Bass László (2005): A minőség völgye – V. Budapest: ELTE Társadalomtudományi Kar. Bauer Béla – Szabó Andrea (szerk.) (2005): Ifjúság 2004. Gyorsjelentés. Budapest: Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda. Bukodi Erzsébet – Altorjai Szilvia – Tallér András (2005): A társadalmi rétegződés aspektusai. Budapest: KSH Népességtudományi Kutató Intézet. Gábor Kálmán (1992): Az ifjúsági kultúra korszakváltása. In: Gazsó, Ferenc; Stumpf, István (szerk.): Rendszerváltozás és ifjúság. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete. 67-97. Gábor Kálmán (1993): Ifjúsági értékorientációs folyamatok. Társadalmi orientációs minták és ifjúság. In: Boros László (szerk.). Érték-iskola-család. Budapest: Akadémiai Kiadó. 127-193. Gábor Kálmán (2004): Sziget kutatások 2000-2004. In: Erdélyi Társadalom, 2. szám.229-263. Hunyadi Zsuzsa (2004): A fesztiválok közönsége, helye, szerepe a kulturális fogyasztásban. Budapest: Magyar Művelődési Intézet, MTA Szociológiai Kutatóintézet. Vitányi Iván (2006): A magyar kultúra esélyei: kultúra, életmód, társadalom. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ.

162

FÜGGELÉK 1. TÁBLÁZAT A TELEPÜLÉSEK ARÁNYA A MINTÁBAN (SZÁZALÉK)

2006-os T-Mobile forgalmi adatok

A települések aránya a mintában

Kapolcs

29,7

31,3

Pula

4,9

6,2

Taliándörögd

28,6

27,0

Vigántpetend

12,4

12,0

Öcs

7,2

8,3

Monostorapáti

17,2

15,3

Összesen

100

100

2. TÁBLÁZAT A HELYSZÍNI KULTÚRAFOGYASZTÁS MEGHATÁROZÓ TÉNYEZŐK – A LINEÁRIS REGRESSZIÓS MODELL EREDMÉNYEI

Unstandardized Coefficients

Standardized Coefficients

t

Sig.

-1,858

0,064

B

Std. Error

Beta

Konstans

-0,163

0,088

Életkor

-0,005

0,002

-0,086

-2,170

0,030

Vásárolt-e jegyet

0,147

0,055

0,107

2,669

0,008

Otthoni kultúrafogyasztás

0,138

0,048

0,111

2,860

0,004

Hány napot tölt a Völgyben

0,073

0,011

0,279

6,851

0,000

163

164

Lakatos Zsombor – Petényi Mirkó „Nekünk szóló vallás”

A bakonybéli bencés monostor és a falu kapcsolata1

Tanulmányunkban egy 1998-ban alapított bencés közösség és egy falu közössége közti viszony alakulását vizsgáljuk, különösen a vallásossághoz, egyházhoz, valamint az egymáshoz fűződő kapcsolataikon keresztül. A kutatás ötlete a monostorban élő egyik szerzetestől, Anzelm testvértől származott, aki a szerzetesközösség és a falu viszonyát számos konfliktustól terheltnek látta. Továbbá úgy érzékelte, hogy a vallásgyakorlók száma a bencés közösség megtelepedése óta lecsökkent a faluban. Az ő kérdése alapjában véve az volt, hogy vajon a vallásgyakorlás csökkenése mennyiben köthető a szerzetesek jöveteléhez, vagy ez csupán egy általános folyamat része, amely Bakonybélre is kihat. Bakonybél egy Zirctől 15 kilométerre nyugatra fekvő 1400 fős település. Hivatalosan a település 90 százalékát katolikusként keresztelték meg. A maradék 10 százalék vagy nincs megkeresztelve, vagy egyéb, többnyire keresztény egyház tagja. Vallási intézményt csak a katolikus egyház működtet a faluban. A település majdnem ezer éves történelme szorosan együttjárt a bencés monostor történetével, folyamatosan kapcsolatban álltak egymással. A huszadik század folyamán több ízben jelentős változásokon ment keresztül a monostor. 1950-ben az itt élő szerzeteseket elküldték Pannonhalmára, és a monostor épületének igazgatását az állam vette át. Ekkor apácákat internáltak az épületbe, akik egészen 2001-ig éltek a faluban, a monostor falai között. A rendszerváltás után a Magyar Bencés Kongregáció visszakapta az épületegyüttest, ahol továbbra is üzemeltette az ekkor már szociális otthonként funkcionáló intézményt. 1

Köszönjük Bakonybél lakóinak nyitottságukat, segítőkészségüket és a kutatás során ránk szánt idejüket. Hálásak vagyunk Vásárhelyi Anzelmnek, hogy a kutatás elkészülhetett, és az egész bencés közösségnek, hogy vendégül láttak minket otthonukban. Köszönettel tartozunk Baky Annának, Heim Ferencnek és a Scheuer családnak a rengeteg segítségért, amelyet az interjúalanyok felkutatásában nyújtottak számunkra. Különleges hálával tartozunk a kutatásban részt vevő Hausladen Dánielnek, Szabadkai Bálintnak és Urbanovszky Zsuzsannának.

165

1998-ban három szerzetes engedélyt kapott a bakonybéli monostor újralapítására a pannonhalmi főapáttól. A mi kutatásunk főként az újraalapítás óta eltelt 9 évet vizsgálja. Az ezalatt bekövetkező személyi, liturgikus és szokásbeli változásokat követtük figyelemmel, majd megvizsgáltuk és próbáltuk megérteni a változások nyomán kialakuló reakciókat, az emberi kapcsolatokban megjelenő feszültségeket. Kutatásunk során, amelyben a vallás és vallásosság köré szerveződő társadalmi relációkat, kommunikációs megnyilvánulásokat és ezek alakulását vizsgáltuk, meg akartuk érteni azt a jelenséget, hogy a katolicizmusnak mint „egységes” vallásnak ez a speciális formája, amely a monasztikus életformát jelenti, mennyire és hogyan van hatással egy olyan faluközösségre, amelyben a vallási formák és a valláshoz kötődő társadalmi események egy jól megszokott, tradicionálisnak mondható rend szerint zajlottak. Különleges, ma már egyre ritkább jelenségként értékeltük egy falusi plébániai hitközség és egy szerzetesközösség ilyen aktív és közeli találkozását. Ritka, hogy egy szerzetesközösség egy kis falu közepén lakjon, és egy második, erős közösséget képezzen egy kis község társadalmi terében. Felvetődő problémák A kutatás kezdetén a következő problémák fogalmazódtak meg: • A bencés közösség oldaláról: az újraalapítás óta a kapcsolat megromlott a faluval, a falusiak egyre inkább eltávolodnak a monostortól, folyamatosan csökken a vallásgyakorlók száma. • A falu lakóinak oldaláról: nem érzik magukénak a plébániát, a változások eltávolítják őket a monostortól. Esetenként nem értik a változások okát, ha pedig értik, de nem fogadják el, akkor sincs beleszólásuk a plébánia ügyeibe. Ezek a belső és külső feszültségek, amelyek a falu és a monostor közötti elhidegült viszonyt okozzák, a következő jelenségekben mutatkoznak meg a legszembetűnőbben: • A plébániai anyakönyvekből kinyert elsőáldozási és bérmálkozási statisztikák szerint a közösséghez kötődő vallásgyakorlás – 2000 óta különösen szembeötlő módon – csökkent. • A falu középpontjában álló templom idegenforgalmi és spirituális szempontból is ismert búcsújáróhely, a közösségen belül mégsem tölt be központi funkciót. Még a társadalmi eseményeknek számító, ma már konvencionálisnak mondható vallási aktusok (keresztség, bérmálás, házasság) is csökkenő tendenciát mutatnak. • A szerzetesek célja idejövetelükkor az ősi bencés életformához való visszatérés volt, ami egy világtól való viszonylagos elvonultságot je166

lent, ezzel pedig nehezen összeegyeztethető a plébániai feladatok ellátása. Komoly feszültséget okoz az itt élő testvéreknek a falu életébe való bekapcsolódás, nyitás és az ősi életformához való visszatérés közötti középút megtalálása. Hipotézisek A fenti adatok és a kutatás elején folytatott beszélgetések alapján a következő hipotéziseket állítottuk fel: 1. Személycserék: A bencés szerzetesek megtelepedése után az addig a közösség lelki vezetését ellátó plébánost áthelyezték. Az 1950-ben ide internált apácarend elhagyta a falut. A már megszokott és a közösség által elfogadott egyházi személyek megváltozása negatív érzéseket szülhetett a falu lakóiban. 2. A vallási gyakorlatban történt változások: A szerzetesek megtelepedésük óta változtatásokat vezettek be a szentségekhez kötődő egyházi szolgáltatások gyakorlatában, a szertartásrendben és a templom belsejének díszítésében, berendezésében. Az intézkedések egyik célja a szokásokra korlátozódó vallásgyakorlás visszaszorítása lett volna, azonban a hívők ellenszenvét és a monostortól való távolmaradást vonta maga után. 3. Társadalmi távolság: Gátat jelenthetnek a szerzetesek és falu lakói közti közeli viszony kiépítésében és a napi kommunikáció terén a két csoport közt fennálló társadalmi és kulturális különbségek. 4. A párbeszéd hiánya: Bár léteznek bizonyos fórumok, melyek lehetőséget teremtenek kommunikációra, ezek azonban mégsem biztosítanak megfelelő teret kétoldalú párbeszédhez. 5. Van igény párbeszédre: Mint korábban már említettük, centrális elhelyezkedése, az itt ellátott plébániai feladatok és nem utolsósorban növekvő idegenforgalmi szerepe elkerülhetetlenné teszi, hogy a monostor fontos tényezőként legyen jelen a falu életében. Ebből adódóan a konfliktusok időről-időre más-más színtéren kerülnek elő. Ezek megoldásához, illetve a kommunikáció megindulásához azonban mindkét fél részéről párbeszédre való igényre és nyitottságra van szükség. A bencés rend oldaláról ez mutatkozott meg a kutatásra való felkérésben. A falu lakosságát illetően inkább csak feltételeztük, hogy létezik ilyen jellegű igény. A kutatás módszerei és menete Kutatásunkat résztvevő megfigyelésre, valamint a falu lakóinak körében strukturált, a szerzetesek körében pedig narratív interjúk felvételére alapoztuk. Tettük ezt azért, mivel úgy véltük, hogy a téma annyira személyes jellegű, hogy egy kérdőíves kutatás során nem tudnák megfelelően feltérképezni az emberek 167

személyes érzéseit, motivációit. Főként azokat az apró, azonban fontos mozzanatokat, érzéseket, amelyek alapján egy komplex emberi-közösségi kapcsolatot mélységében megérthetünk. Az interjúk felvétele 2007 júniusának első hetében történt. Húsz interjút készítettünk civilekkel és négyet a szerzetesekkel. A falu lakói közül csak olyanokkal készítettünk interjút, akiknek volt vagy van élő kapcsolata a szerzetesekkel. Az interjúalanyok kiválasztásánál próbáltuk megtalálni a helyes arányt a plébánia mellett állók és az erősen kritikusok között.2 A lekérdezések után további látogatást tettünk még a faluban, hogy megismerjük és megtapasztaljuk a közösségi ünnepek megülését. Ezen alkamakkor célunk volt a nem falusiak közül kikerülő baráti kör megismerése is. Definíciós problémák Vajon kiről szól a vallás?3 Nem egyértelmű, hogy a vallás középpontjában az Isten vagy az ember, esetleg a közösség áll-e. A vallásgyakorlásban a társas kapcsolatok ápolása, a közösség szokásainak megtartása legalább olyan hangsúlyos, mint a transzcendens élmények megélése, ugyanis nem veszíthetjük szem elől, hogy a valláshoz kapcsolódó szokások és rítusok folyamatosan egy társadalmi térben játszódnak: használják és alakítják azt. A vallásgyakorlás legalább annyira jelenti az egyház által meghatározott keretek között zajló társadalmi cselekvéseket, mint az egyén bensőjében megélt, transzcendentális tapasztalásokat. Emiatt a vallásgyakorlásnak két dimenzióját különítettük el: 1. Istennel való kapcsolat ápolása 2. Istent és istenit „képviselőkkel” való kapcsolat Mi ennek a második dimenziónak az alakulását vizsgáltuk. A konfliktusok gyökere A monostoralapítás célja A szerzetesek azzal a céllal érkeztek Bakonybélbe, hogy egy monasztikus közösséget hozzanak létre.4 Ez az életforma együtt jár egy sajátos szerepfelfogással, melyet a szerzetesek így jellemeztek: „Egy bencés monostornak olyan feladata is van, hogy élje a maga hivatását a monostoron belül, és nyitott legyen mindazokra az emberekre, akik a monostorba betérnek, tehát nem utcai misszióra van kondicionálva egy bencés monasztikus közösség, hanem 2

A falu lakosságán belül különböző társadalmi csoportokba tartozó embereket próbáltunk elérni az interjúk során: értelmiségit, fizikai munkást, kocsmárost, polgármestert, nyugdíjast, fiatalokat. A szerzetesek közül pedig 2007 nyarán a Bakonybéli monostorban élő minden rendtaggal készült interjú. 3 Az alábbiakban az egyes fogalmak használatánál a zsidó-keresztény kultúrkör vallásértelmezését vesszük alapul; vallás alatt a keresztény, szűkebben a katolikus vallást értjük. 4 Ez a közösségi forma meghatározó volt a szerzetesség korai időszakában, és még mindig alapvetően jellemző a keleti, ortodox szerzetességre. Magyarországon a történelmi változásokból kifolyólag mára erősen visszaszorult.

168

az evangélium keresésére a monostorban, a közösségben, az Isten szolgálatban, és a munkában, amit végez. Azt gondolom, hogy ennek a fajta életnek van jelszerepe.” „Hogyha vallásos nyelvezettel akarom ezt kifejezni, akkor az Isten országáról való tanúságtétel, az elsősorban az általunk felfogott szerzetesközösség elsődleges hivatása.” Erre a hivatásra, illetve küldetésre jellemző a perifériális helyzet kialakítása, a társadalomból való egyfajta kivonultság, illetve egy mikroközösség létrehozása a társadalmon belül, mely „az Isten országáról való tanúságtételként” szolgálhat a környező világ számára. A monasztikus közösségekben meghatározó szerepet játszik a munka tisztelete és nem utolsósorban a fizikai munkavégzés. A falu válasza Általánosságban elmondható, hogy a falu lakóinak vannak értesülései arról, hogy a szerzetesek egyik célja a korai szerzetesi élet hagyományaihoz való visszatérés. Azonban már ennek az információnak a megítélésében is eltérések mutatkoznak aszerint, hogy valaki az ősibb szokások felelevenítését letisztultabb forrásként vagy elavult, szokatlan, a mai kornak nem megfelelő rítusként értelmezi. Természetesen különbségek vannak abban is, hogy az emberek mennyit tudnak ennek szellemi hátteréről, illetve mennyit értenek meg belőle. Az interjúk alapján úgy tűnik, inkább érzelmi, mintsem értelmi folyamatok kérdése, hogy a falusiak elfogadják-e az újításokat. Előfordul, hogy valaki jól informált a változások okát tekintve, de ennek ellenére sem fogadja el őket, valamint az is, hogy valaki elfogadja a változást anélkül, hogy valójában értené, a szerzetesek mi célból hajtották végre. Ez azt mutatja, hogy a személyességnek és az információközvetítés különböző módozatainak nagy szerepe van az újfajta hitélet a faluközösség életébe való integrálásának sikerében. Az egyházközség és a monostor viszonyának alakulása Kezdetben a szerzetesektől való távolságtartás elsősorban azok körében volt jellemző, akik jobban ragaszkodtak a korábbi plébánoshoz. Ez először a plébános visszahelyezéséért induló aláírásgyűjtésben artikulálódott, amihez a falu lakosságának több mint harmada csatlakozott. Az esemény aktívan él mindkét fél emlékezetében, és nagy hatással lehetett a későbbi kommunikációra is. Az elzárkózás azonban nem volt általánosnak mondható az emberek körében. Sokak – főleg a fiatalok – eleinte nyitottabbak voltak; az akkori igen aktív szerzetesi szervezőmunka eredményeként azt érezték, hogy a szerzetesek felpezsdítik a falu életét. Ezek a közösségi programok sok esetben olyan embereket is megmozgattak, akiknek korábban nem volt szoros kapcsolatuk az egyházzal. A szakadék elmélyülése a falu és a monostor viszonyában fokozatosnak mondható. Hatással lehetett erre olyan személyek távozása a monostorból, akik addig jó kapcsolatokat ápoltak az ott élő emberekkel. A korábbi plébános mellett fontos megemlíteni a szeretetotthonban ápolt apácák, valamint Arnold testvér 169

– közösségen belüli ellentétek és engedetlenség miatti – távozását, akire attól függetlenül sokan emlékeznek, hogy csak egy évet töltött a faluban. A hívek monostortól való eltávolodásában meghatározó szerepe volt azoknak a gyors és radikális változásoknak, amelyek a miserendet, a szertartás menetét és a templombelső átalakítását érintették. Ennek révén olyan dolgok tűntek el a templomból, amelyekhez egyes emberek ragaszkodtak, jelentéssel bírtak a számukra, esetleg a saját kezük munkája volt. Ezzel párhuzamosan olyan szokások, szimbólumok kerültek bevezetésre, amelyek az itteni környezetben idegenek voltak. Ezt a távolodási folyamatot a változások autoriter jellege tovább erősíthette. A döntések okáról minimális, leginkább a mise kereteire korlátozódó tájékoztatás folyt; az emberek véleményét nem kérték ki. A szerzetesekre hatással lehetett, hogy saját szokásaik, életmódjuk és az általuk kialakított, helyesnek tartott hitélet elfogadtatásával kapcsolatban időrőlidőre elutasításban részesültek, ami érthető módon lendületvesztéshez és a faluközösségtől való elzárkózáshoz is vezethetett. Mindemellett olyan begyűrűző belső nehézségekkel, emberi és anyagi erőforráshiánnyal kellett szembenézniük, ami idejük és energiáik jelentős részét lekötötte. Több megkérdezett is azon a véleményen volt, hogy az utóbbi néhány évben a monostor legtöbb tagjára a teljes bezárkózás jellemző: ritkán látni őket az utcán, a közösségi eseményeken sem vesznek részt. A legtöbb esetben ez hiányként fogalmazódott meg, ami mutatja, hogy az embereknek lenne igényük ezekre a személyes kapcsolatokra. A folyamat fonákján – a falu lakóitól való távolodással párhuzamosan – megerősödtek és nagyobb súlyt kaptak a monostor faluközösségen kívülről származó kapcsolatai. Ezek főleg olyan barátok, ismerősök, akik valamilyen szempontból hasonló hátterűek, mint a monostor lakói, és azonosulni tudnak és akarnak is a monostor szellemiségével. Miből adódnak a különbségek? Falusi szokások és a monasztikus hagyomány Bakonybélben egy Magyarországon sehol máshol nem jellemző pasztorációs gyakorlat van jelen, amiről az egyik szerzetes így nyilatkozott: „Az, hogy egy úgynevezett monasztikus közösség a falu szolgálatának az ellátója, ez magával hoz olyan jellegzetességeket, amik gyakorlatilag máshol szinte sehol sem léteznek. A közösségnek a sajátos karizmája és sajátos hivatása magával hozza, hogy a lelkipásztorkodás sem szokványos módon történik.” Önmagában már az is új helyzetet teremt, hogy a hitközségnek nem csupán egy plébánosa van, hanem a plébániai feladatok több ember között oszlanak meg. Ráadásul a plébános nem egyszerűen a hitközség vezetője, hanem saját közösségének elöljárója is. A két szerep különböző feladatokat kíván a vezetőtől. 170

A hívek aktív, kezdeményező kapcsolatot várnak a plébánostól, aki részese a falu életének, ismeri az emberek közti viszonyokat, vagy – ahogy több interjúban elhangozott – „közülük való”. Ez a közülük valóság érzése azonban a jelenlegi helyzetben nem tud megvalósulni. Domonkos atya – a helyi monostor elöljárója, egyben a falu plébánosa – a szerzetesközösség életét nem kívánta alárendelni a plébániai szolgálatnak. Olyan egyensúlyt próbált megteremteni, ahol a szerzetesközösség lelkipásztori tevékenységének célja nem a kiszolgálás, hanem a helyi gyülekezet hitéletének összhangba hozása a szerzetesi közösség liturgikus gyakorlatával. Ez a bakonyi település és annak társdalma meglehetősen zárt társadalmat alkot: a tíz-húsz éve itt élők még bevándorlóknak számítanak. Emiatt a társadalmi kapcsolatok hálója merev, a státuszok viszonylag immobilak. Az ebbe a merev szerkezetbe érkezett szerzetesközösség tagjai sok falusi szemében „gyüttmenteknek” számítottak, és ebből a státuszból hajtottak végre radikálisnak tűnő átalakításokat. A bevezetett változások többségében azokhoz a bencés közösségekre jellemző vallásgyakorlási formákhoz köthetők, amelyeket a szerzetes közösség tagjai korábbi rendházukból hoztak magukkal.5 A templom és a liturgia arculatának megváltozása erős törést jelentett sok hívő számára. A saját, megszokott templomukat forgatták fel anélkül, hogy nekik különösebb befolyásuk lett volna rá, ami mély sebeket ejtett a hitközség kritikusabb tagjaiban. A szerzetesek számára teljesen természetes értékeket is meg kellett szoknia a falusiaknak. Ilyen érték a bencés regula szerinti életmód, a közösség prioritása az egyén fölött, melyek a szekularizált világban viszonylag ritkán képviselt életmódot, értékeket jelentenek. A sajátos életforma, az idegenség, a „jogtalan” változtatások összeadódtak és további feszültségekhez vezettek. A változások között az emberek nem leltek a vallásban sajátjukra, nem érezték, hogy a templomi szertartások nekik szólnának. Ez nem csupán a mondanivaló, hanem a formák és emberek meg nem értésében és elutasításában is megnyilvánult. Eltérő falusi és urbánus közeg A változások okait más dimenzióból szemlélve vizsgálhatjuk a falvakban és a városokban megszokott plébániai gyakorlatok eltérései mentén is. Ebben az esetben, bár a gyakorlatok különbözőségéből indulunk ki, mögöttük tágabb értelemben mentalitásbeli különbségek meglétét feltételezzük. A szerzetesekhez azért állhatnak közelebb a városi középosztály igényei, mert maguk is hasonló közegből származnak, tanulmányaikat városokban végezték, és többnyire a rendhez tartozó iskoláikban is ezt a felfogást közvetítik. 5

Ilyen például a napi ötszöri közös ima a templomban, amely ugyan nyilvános, mégis alig-alig látogatják helyiek. Szentmisét csak ünnepi alkalmakkor tartanak és vasárnap, ezzel kívánják megőrizni az eucharisztia ünnepi jellegét.

171

Szellemi háttér A szellemi háttér különbségeinek egy aspektusát mutatja a magas kultúrához való viszony. A sikertelen kezdeményezések közül jó példa erre a filmklub, amely iránt többek elmondása szerint azért lohadt le az érdeklődés, mert a közönség nem értette a vetítésre kerülő filmeket. Hasonlóan alakult a Borostyánkút című egyházközösségi lap sorsa is, mely kezdetben a helyi közösség orgánumának indult, mára azonban többségében teológiai, filozófiai, helytörténeti jellegű írások találhatóak benne, és a cikkek szerzői között elvétve akad helybéli. Természetesen ezek a változások a lap iránt érdeklődő közönség átalakulásával is jártak. A kulturális különbségek a prédikációk terén is megmutatkoznak. Mint ahogy az egyik interjú során elhangzott: „A klasszikus mise, amihez én szokva vagyok. És akkor prédikál a pap, és egy közérdekű témát fölvet, ami érdekli az embereket, és akkor nem a Bibliát magyarázza, vagy esetleg egy magas röptű valamit bedob itt, mert a gyülekezet fele nem is érti szerintem, mert mindenki ül és hallgat.” Többen panaszkodtak arra, hogy a számukra szokatlanul hosszú prédikációkat nem értik: a témák újszerűek, a prédikációk elvontak és összetettek. Egyesek – főleg az idősebb korosztályból – úgy fogalmaztak, hogy „nem nekünk szól”. Ez kulcsmondat lehet az egész kérdés tekintetében. A bencés szerzetesek tanultságukból, neveltetésükből, hivatásukból fakadóan a vallásos értelmiség elit rétegéhez tartoznak, ezt reprezentálják, és iskoláikban és szertartásaikon ennek megfelelő szemléletet is közvetítenek. A faluban bevett és bevált vallásgyakorláshoz képest azonban ez újszerű és idegen, sokak számára értelmezhetetlen, és sokan ebben az új környezetben nem találják meg azt a vallási élményt, amit a közösség hitélete korábban nyújtott számukra. A személyesség kérdése Mióta a szerzetesek látják el a plébániai teendőket, temetések csak hétköznap történnek, gyászmise nincs, kereszteléseket évente kétszer csoportosan tartanak. Ezekért a szolgálatokért cserébe ellenszolgáltatást nem kérnek, adományokat azonban elfogadnak. Ezekkel a változásokkal kapcsolatban átfogóan hivatkozhatunk a személyesség hiányára, avagy a személyre szabottság hiányára, amely kétoldalú probléma. Egyrészt az emberek a rituálékat nem érzik kellőképpen személyhez szólónak (nem kap akkora hangsúlyt az egyén a liturgián belül), másrészt egy-egy rituálé végrehajtása sem egy személyhez (a plébánoshoz), inkább a monostorhoz mint intézményhez kötődik. Érthető módon egy olyan faluközösségben, ahol 27 éven keresztül egyetlen pap látta el a plébánosi szolgálatot, az egyház sokkal inkább egy archoz, egy személyhez kötődik, mint ott, ahol a plébániai teendők megoszlanak a rendi közösség tagjai közt. Ez bizonyos mértékben fordítva is igaz, hiszen egy ekkora faluban 27 év alatt a plébánosnak közvetlenül vagy közvetve kapcsolatba kellett 172

kerülnie mindenkivel, aki a faluban él. Természetesen az idő fontos tényező, de nem kizárólagos. Szerepe lehet ebben a szerzetesközösség belső értékeinek, az individuumhoz való viszonyának is. A szerzetesrenden belül az egyén mindig a közösséghez mérten meghatározott, a közösség minden esetben elsőbbséget élvez az egyénnel szemben. A hitéletben való előrehaladás egyúttal az egyéniség bizonyos mértékű háttérbe szorítását is megkívánja. Ez lehet az egyik oka annak, amiért a személyesség a helyi szertartásokban is háttérbe szorul. Hivatali jelleg A változások egy másik formája a plébániai feladatok ellátásában érhető tetten. A korábbi plébános esetében a hivatással járt egy teljes embert kívánó szerep, ami megkövetelte, hogy az atya a civil életében is elsősorban plébános legyen. A helyi szerzetesközösség tagjai viszont elsősorban szerzetesek, a saját közösségük harmonikus működtetése mellett a plébániai teendők másodlagos feladatként kerülnek elő. S bár a különböző szertartások celebrálásáért pénzt nem kérnek, a plébániai teendők felosztása és szűkebb határok közé szorítása a monostor hivatali jellegét erősíti. A plébános, Domonkos atya többször is próbálkozott azzal, hogy a plébániai feladatok ellátásába bevonjon civileket. Erre volt példa az egymást követő két diakónus6 bevonása, akik részt vállaltak templomi szolgálatokban; illetve a civil hitoktatók alkalmazása is, de a személyi újításokat az emberek nehezen fogadták. Ennek okai részben személyes ellentétekben keresendők, de többen említették a tekintély hiányát is: civil személyekről lévén szó, nem tekintik őket kompetensnek az egyházi feladatok elvégzésében.7 Szintén a civil emberek bevonására irányuló kezdeményezés volt, hogy a liturgia során a Szentírásból esetenként a gyülekezet valamely tagja olvas fel egy számára fontos, a prédikációhoz kapcsolódó igehelyet. Az előzőekhez képest ez a gyakorlat talán azért lehet sikeresebb, mert ebben a kívülről jövők helyett helyiek kaphatnak szerepet. Az ilyen jellegű kezdeményezések előremutatóak lehetnek abban, hogy hogyan lehet a helyi emberek aktivitását növelni azáltal, hogy érdekeltté teszik őket a plébánia életével kapcsolatos ügyekben. Eltérő attitűdök, eltérő szerepfelfogás „Hogy a közösség meg tudjon maradni és ki tudjon tartani az eredeti szándékában, és 6

A diakónus áldozópappá még nem szentelt személy, akinek feladata: a keresztség, az Oltáriszentség kiszolgáltatása, közreműködés házasságkötésben, a temetés és a zsolozsma vezetése. A misén felolvassa az evangéliumot, prédikációt tarthat, a püspöknek, illetve papnak segédkezik. 7 A diakónusok esetében jellemző volt az idegenségük miatti távolságtartás és a személyük iránti elutasítás, míg az iskolai hitoktatással kapcsolatban az emberek inkább azt kifogásolják, hogy így a gyerekeknek nem alakul ki személyes kapcsolatuk az egyházi elöljárókkal.

173

valóban az a közösség legyen belőle, amiért elindult. Tehát hogy az alapítási szándékokat, indítékokat ne adja föl, ne kényszerüljön arra, hogy feladja, akár a lelkipásztori szolgálat, akár a gazdasági tevékenység meg a munka miatt.” Mint az elöljáró szavaiból és az eddig taglaltakból is kiderült, az önmeghatározásnak, az identitás kialakításának és megőrzésének kérdése mindkét fél számára alapvető jelentőséggel bír. A frissen alapított szerzetesközösség esetében a hazánkban szokatlan monasztikus életforma sikerre vitele és saját belső normáik elfogadtatása az alapítás értelmének, egyszersmind közösségük létének legitimálását jelenti. A falu lakói számára pedig az jelent kihívást, hogy az egyházról és a személyes vallásosságukról kialakított felfogásukkal hogyan társítsák a monostor életében bekövetkező változásokat. A már kialakult szokásaikból, hitéletükből mennyit szükséges megőrizniük ahhoz, hogy ne érezzék azt, hogy „egy másik vallásra térnek át”. A szerzetesek a plébániai teendők sikerességét nem abban látják elsősorban, ha nagy tömeget tudnak a templomba „csábítani”. Nem is gondolják úgy, hogy életformájuk ilyen fajta missziós tevékenységet lehetővé tenne. Inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy az arra nyitottaknak saját példájukon keresztül tudjanak segíteni az útkeresésben, egyfajta minőségi szemléletet közvetítve a mai világban legtöbb területen teret nyerő mennyiségi szemlélet helyett. Érdekes kérdés, hogy az imént leírt elvek gyakorlati megvalósulását hogyan látják a falu lakói, és ezek mennyiben találkoznak az általuk a monostor feladatairól, funkciójáról kialakított képpel. Általánosságban elmondható, hogy a monostor alapvető feladatának a plébániával kapcsolatos teendőket tekintik. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg az egyik interjúalany a következőt: „Ők nyugodtan csinálják a monostorban azt, amit akarnak, de nevezzenek ki egy falusi plébánost. Legyen az, hogy X atya csak a faluval foglalkozik, csak a bakonybéli emberekért van. És akkor én fordulhassak hozzá bármiért.” Bár tudatában vannak annak, hogy a szerzetesek között csak két felszentelt pap van, úgy gondolják, hogy a szerzeteseknek egyházi személyként, hivatásukból adódóan elsődleges feladatuk a faluközösség hitéletének ápolása. Továbbá az egyház – és egyházi intézményként a monostor – feladatai közt tartják számon a szociális segítségnyújtást, hitoktatást, tanítást. Főként ezeket méltányolják, és ezek alapján ítélnek. A monostorban folyó más jellegű – elsősorban fizikai – munkákról tudnak, de azoknak másodlagos szerepet tulajdonítanak. Kapcsolattartás, közös fórumok Előzetes feltételezésünk szerint a falu és a monostor viszonyának formálódását alapvetően meghatározza a felek közötti párbeszéd intenzitása, módja, esetleges hiánya. A felek közti kapcsolattartás intenzitásának az érzelmi kötelékek és bizalmi viszonyok kialakulására van hatása, mint ahogy ezt már a személyesség kérdésénél korábban taglaltuk. A kommunikáció módjának és jellemzőinek 174

szerepe abból a szempontból fontos, hogy az emberek mennyire érzik, hogy kíváncsiak rájuk, meghallgatják őket, fontosak az egyházközség működése szempontjából, illetve aktívan részt tudnak venni az egyházközség életében. Végezetül a párbeszéd hiányának hatásai nemcsak a falu közösségének irányában mutatkozhatnak meg azáltal, hogy az emberek azt érzik, hogy a döntések nélkülük zajlanak, és ki vannak rekesztve a plébánia ügyeiből, de abban is fontos lehet, hogy a szerzetesek milyen visszajelzéseket kapnak, mennyire érzik azt, hogy a falu lakói nyitottak rájuk, elfogadják őket, esetleg megértik a törekvéseiket. A párbeszéd alakulásának nehézségei, akadályai tapasztalataink alapján elsődlegesen a kommunikáció módjával magyarázhatók. A kérdés kétoldalú: sok múlik mindkét fél hozzáállásán, nyitottságán. A falu lakói részéről esetenként gátat jelent a szokatlan, az új dolgok iránti, az idegenekkel, a „jöttmentekkel” szembeni bizalmatlanság, zárkózottság, elutasítás, ami időnként akár heves, támadó jellegű – vagy annak érezhető – megnyilvánulásokban is megmutatkozik. A másik oldalról a szerzetesek – a közösség képviselőiként – egyes helyzetekben ezt az egyházi tekintély elleni támadásként fogják fel, ennek megfelelően tekintélyi pozícióból, egyfajta felsőbbséges magatartással, leereszkedő megértéssel konstatálják. A tekintély kérdésével szervesen összefügg az egyes változások bevezetésére jellemző autoriter jelleg és az ezekről folyó kommunikáció egyoldalúsága. A monostor életében bekövetkező változások elenyésző részében kérték ki a falulakók vagy – szűkebben véve – az egyházközség tagjainak véleményét. A döntések szinte kizárólag a szerzetesközösségen belül születtek, és az ezekről kifelé történő kommunikáció alapvetően tájékoztató jellegű volt. Ezt jól példázza az egyházközségi képviselőtestület szerepének formálissá válása. A szerzetesközösség tagjaira általában jellemző – ahogy az egyik interjúalany fogalmazott –, hogy mindenre „megtalálják a magyarázatot meg a filozófiát”. A diskurzusban kialakuló szerepek szempontjából fontos, hogy a szerzetesek általában a falu lakóinak többségénél gyakorlottabbak a vitakultúra terén, fejlettebb retorikai képességeik vannak, így ha vitára kerül sor, a szerzetesek előnyben vannak álláspontjuk védelmezésében. Ezenfelül esetenként nagy hangsúlyt kap az a szellemi-kulturális képzettség és különbözőség, amelyből eredően a szerzetesek olyan érvekre is hivatkozhatnak egy vita során, amit a másik fél meg sem ért. Valószínűleg ezek az egyenlőtlenségek is szerepet játszanak abban, hogy az emberek tehetetlennek, alárendelt szerepben lévőnek érzik magukat egy-egy kialakuló vitahelyzetben. Az esetek nagy részében azonban csak annyi történik, hogy más szempontból, illetve más síkon tárgyalnak bizonyos kérdéseket, s így nincs egy olyan alapja a beszélgetésnek, ahol a felek közös nevezőt találhatnának.8 8

Erre példa az, amikor esztétikai okokra hivatkozva távolítanak el tárgyakat a monostorból, amihez az emberek érzelmileg kötődnek.

175

A szerzetesrenden belül a missziós tevékenység megítélése nem egységes. A szerzetesek hivatásuknak tekintik, hogy tanúságot tegyenek, példaként szolgáljanak a világ számára, eltérnek viszont a vélemények abban, hogy ezt milyen módon kell és lehet közvetíteni a világ felé. Egyesek úgy tartják, hogy erre elegendő a monostor nyitottsága; ha a monostorba betérők bepillantást nyernek az ottani életbe, hírt visznek a külvilág számára. Ez nem kíván kifelé irányuló tevékenységet a szerzetesek részéről. E mellett szóló érv a monostoron belüli erőforráshiány is. A másik álláspont szerint szükség van arra, hogy a monostor nyitottsága a közéletben is megmutatkozzon, azaz az embereknek legyen lehetőségük a monostoron kívül is kapcsolatba kerülni a szerzetesekkel, hogy így hírt kapjanak, benyomásokat szerezzenek az életükről, munkájukról. Ily módon fontosabb szerepet kap a falu életében való részvétel, közösségi fórumok, közösségi események szervezése, ami a szerzetesek részéről a monostor belső életével kapcsolatos teendőkön felül további energia befektetését igényli. A kommunikáció létező csatornái A szerzetesek megtelepedése eltérő fogadtatásra talált a falu lakóinak különböző csoportjai, rétegei körében. Különböző társadalmi csoportok eltérő csatornákon kapcsolódnak a szerzetesekhez, és különböző elvárásaik vannak a monostorral szemben, ebből adódóan különbözőképpen látják a monostor működését, és eltérő problémákat fogalmaznak meg azzal kapcsolatban. Korosztályi különbségek9 Az időseket viselte meg legjobban a plébánia életében bekövetkező változás. Ők voltak azok, akik leginkább kötődtek az előző plébánoshoz és a nővérekhez; leginkább ragaszkodtak a hagyományokhoz, értve ez alatt a szertartás menetét csakúgy, mint a tárgyi környezetet. Bár általában jól informáltak a változásokkal kapcsolatban, nem fogadják el azok okait, és nem is akarnak azonosulni velük, mert azokat a vallásról kialakított képüktől idegennek érzik. Ők a legkevésbé mobilak, és mivel életük nagy részét a faluban töltötték, és kötődnek hozzá, nem is akarják elhagyni azt. Viszont az ő lelkiségük kívánja meg leginkább a rendszeres hitéletet. A monostorral szembeni ellenérzéseik miatt azonban ezt a fajta igényüket nem tudják kielégíteni, ami az egyházi keretekhez való ragaszkodásuk miatt gyakran belső konfliktushoz vezet. Körükben jelenik meg leginkább a két szélsőség: egyik oldalon a feltétlen elfogadás, másik oldalon az időnként tehetetlen dühvel párosuló teljes elutasítás és elzárkózás. A középkorúak főként azokat a dolgokat említették, amelyek a mindennapi életet közvetlenül érintik. Számukra a problémát inkább a monostornak mint in9

A három korcsoportot az alapján különítettük el, hogy hány generáció követi őket a családjukban. Ez részben azt is meghatározza, hogy milyen események révén kerülnek kapcsolatba a plébániával.

176

tézménynek a működését érintő változások jelentik. Ideértve egyrészt a szociális otthon bezárásával az állások megszűnését, másrészt a falu közösségi életében fontos szerepet játszó egyházi események, ünnepek menetében bekövetkezett változásokat, valamint a – családi életben is fontos határkövekként, rítusokként megjelenő – szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatos szertartások körét érintő átalakításokat.10 Érdemes megjegyezni, hogy sok esetben a közösséget összetartó jelleget hiányolják. Személyes vallásosságuk terén ők a monostortól függetlenebbek, nincs igényük annyira rendszeres közösségben megélt hitéletre, mint az idősebb generáció tagjainak. Ha egyesekben az ellenérzések olyan szintre jutnak, hogy inkább a monostortól való távolmaradást választják, akkor sokan a hitélettel kapcsolatos igényeik kielégítésére találnak más megoldást: más településre járnak el misére. Egy részük azonban a liturgikus gyakorlatban bekövetkezett változásokat jobban elfogadja, s bár szokatlannak tartja, nem fogja fel negatívan azokat. Természetesen a személyes kapcsolatok szerepéről itt sem érdemes megfeledkezni. Többen említették, hogy a szerzetesekkel való – sok esetben jól induló – kapcsolat a plébánia ügyeinek vitelét jellemző egyoldalúság és a párbeszéd hiánya miatt mostanra kiüresedett. Az idősebb generációval összevetve az itt elhangzott álláspontok kevésbé szélsőségesek. Többen arra is kitértek, hogy a monostor és a falu eltávolodását nem lehet egyoldalú folyamatként felfogni, valószínűleg része van benne a falu lakóinak is. A fiatalok ebbe a rendszerbe nőttek bele, kevés kapcsolatuk volt az előző plébánossal, éppen ezért számukra a hagyományok nem bírnak igazán nagy jelentősséggel. A szerzetesek idejövetelükkor aktív szervezőmunkába kezdtek körükben, sok kifejezetten nekik szóló programot szerveztek. Ezeket azonban abból a szempontból a szerzetesek nem tartották sikeresnek, hogy nem hozták közelebb a résztvevőket a monostorhoz. Legalábbis ezt a következtetést vonták le a bérmálkozási felkészítő sikertelenségéből. Itt ugyanis a fiatalok a felkészítő órákra eljártak ugyan, a vasárnapi liturgiákon – ami a felkészítés és egyszersmind a katolikus hitélet szerves része – azonban nem vettek részt. Emiatt nem bérmálták meg őket, amiért sokan teljesen hátat fordítottak a monostornak és az egyháznak is. Azóta a fiataloknak szóló programok a monostor emberi erőforrásának hiánya miatt megritkultak, alapvetően a nyári táborokra korlátozódtak. Így nincs olyan közösségi megtartó erő, ami a monostorhoz kötné őket. A társadalmi státuszból adódó különbségek A monostorral ápolt kapcsolatok szorossága a különböző társadalmi és műveltségi hátterű rétegek közt is eltérő képet mutat. Mint ahogy az egyik szerzetes megjegyezte: 10

Ez részben magyarázható azzal, hogy ezek az események az ő életükre voltak leginkább kihatással: munkahelyek elvesztése, a családi életben a vallással kapcsolatos közösségi események megszervezése.

177

„Nagyon sok egyszerű ember él a faluban, és mi nem ehhez a közeghez voltunk szokva a Pannonhalmi Bencés Monostorban. Ezt nem lekezelően jegyzem meg, hanem mint egy olyan körülményt, ami egészen másfajta kommunikációt igényel.” A szerzetesrend tagjaihoz hasonló kulturális háttérrel rendelkezők körében több közös kapcsolódási pont kialakítására adnak alapot a gondolkodásmód, beszédmód hasonlóságai, a közös értékek, témák, ízlés. Mindez segíthet a párbeszéd és ennek révén a szimpátia kialakításában; egymás kvalitásainak, munkájának jobb megismerésében, megbecsülésében. Ez kihatással van a szertartásrend terén bekövetkező változások elfogadására, mi több, az ízlés és a közös értékrendből kifolyólag még a tárgyi környezet változtatásinak megítélésére is. Igazán pozitív hangokat a liturgiához kapcsolódó változásokat illetően alapvetően az ebbe a közegbe tartozó emberekkel készült interjúkban hallottunk. A közös kulturális gyökerek, illetve kulturális háttér szerepénél kell kitérnünk a monostor „baráti körének” kérdésére. Ez a csoport olyan – főként az imént tárgyalt értelmiségi csoportokból kikerülő – emberekből, családokból áll, akik nem Bakonybélből származnak, hanem elsősorban a monostorhoz fűződő viszonyuk révén kötődnek oda. Az ő megjelenésük sok esetben ellenérzéseket szült a helyiekben, mely adódhatott egyrészt az „idegenekkel” szembeni zárkózottságból, másrészt abból a tényből, hogy ezeket az „idegeneket” éppen azok a liturgikus gyakorlatok vonzották ide, ami a helyiek számára szokatlan és nehezen beilleszthető volt az addigi saját, vallásról kialakított képükbe. Sok esetben ez úgy artikulálódik, hogy „az idegenek fontosabbak, mint mi vagyunk, és a liturgia nekik szól!” Párbeszéd a faluközösségen belül Általában elmondható, hogy az emberek tudják egymásról, hogy ki milyen álláspontot képvisel, illetve hogy ki jár templomba és ki nem, de ez jellemzően nem befolyásolja – a közösség méretéből adódóan – igen rétegzett és szerteágazó viszonyrendszerüket. Természetesen – mint minden közösségben – itt is vannak, akik határozottabban adnak hangot véleményüknek, de ők alapvetően megmaradnak a saját köreikben, így azonban az eltérő látásmódok nem találkoznak. Többek szerint mára nincs annyira napirenden a kérdés, mint korábban, az emberek belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Ezt a helyzetet azonban sem a szerzetesek, sem a falu lakói nem értékelik pozitívan. Konklúzió Mint az a kutatásunk során kiderült, valóban van igény a hitéletre a falu lakóinak körében, tehát az emberek eltávolodását a monostortól nem az érdektelenség okozza. Ebből következően relevánsnak érezzük azt a kérdést, hogy milyen folyamatok mutattak mégis abba az irányba, hogy a monostor megítélését általában véve rossznak tartják még azok is, akik jó kapcsolatot ápolnak a szerzetesközösséggel. Az eddig leírtak alapján ennek okát a következő, főbb tényezőkre vezettük vissza: 178

A szerepelvárások és szerepfelfogások különbözősége mutatkozik meg abban, hogy a bakonybéli szerzetesek nem egy plébániát akartak működtetni, amikor megtelepedtek, hanem a világ számára „jelként” akartak funkcionálni úgy, hogy közben befogadó, vendéglátó missziós munkát végeznek. A falu részéről ezzel szemben az előző plébános munkája lett volna a teljesítendő minimum. Az egyház mint társadalmi intézmény a falusi emberek szemében változatlanságot, viszonyítási pontot jelentett. Az elsőáldozás, a bérmálás, a templomi esküvő, a pap általi temetés nemcsak a vallásos élet átmeneti rítusai. Sok esetben ezek a vallásos értékektől lecsupaszítva, társadalmi jelentőségüknél fogva váltak fontossá a közösség számára. Azzal, hogy a szerzetesek a vallásos gyakorlatot akarták átalakítani, a helyi társadalomnak egyik sarokkövét mozgatták meg annak beleegyezése nélkül. Mindemellett hiányoznak azok a közös, templomon kívüli formális és informális fórumok, ahol a személyes találkozások révén új kapcsolatok alakulhatnának ki a szerzetesek és a falubeliek között, így az egymásról alkotott vélemények összetettebbé válhatnának, az előítéletek feloldódhatnának. A társadalmi távolság, a vezető által képviselt autoriter kommunikáció, a változtatások egyoldalúsága és a prédikációk bonyolultabbá válása együttesen okozták a falu híveinek többségében az idegenség érzetét. Az elhidegülő viszony mellett azonban folyamatosan jelen volt egy másik látható kapcsolat, a szerzetesek baráti köre és zarándokok, akik mind növekvő számban keresték fel a monostort. Így alakult ki a bakonybéli hívőkben az az érzet, hogy ez a vallásgyakorlat „nem nekünk szól”. Az adott helyzet megoldására válaszként az interjúk során többször is felvetődött a plébánia és a szerzetesrend ügyeink szétválasztása. Ez a lehetőség elsősorban a plébános személyére vonatkoztatva merült fel, de mint az egyik szerzetes rámutatott, az ellentmondások mélyebben, két közösség hitéletében gyökereznek. A vallási gyakorlat kettéválasztásával az a paradox helyzet állna elő, hogy egyazon katolikus vallás hívei élesen elhatárolódó keretek közt gyakorolnák hitüket, attól függően, hogy a vallásos elitbe vagy a laikusok közé tartoznak-e. Ahhoz, hogy ilyen fajta szakadék ne alakulhasson ki a két oldal között, párbeszédre, illetve kompromisszumokra van szükség mindkét fél részéről. Ami azt a további kérdést veti fel, hogy ki mennyit adhat fel a saját identitásából, illetve mennyit szükséges megőrizni ahhoz, hogy továbbra is azonosulni tudjon a közösség hitéletével. Utószó 2007. december elején főapáti határozat alapján Domonkos atyát, a helyi elöljárót elhelyezték a bakonybéli monostorból. Távozása óta az elöljáró szerepét egy másik Pannonhalmáról érkezett szerzetes – Ábel atya – tölti be, aki az elmúlt év során huzamosabb időt töltött már Bakonybélben. Rajta kívül a monostorban még ketten maradtak az addig ott élők közül: Anzelm testvér és Izsák testvér. 179

A személyi változásoknak szinte rögtön érezhető hatásai voltak a falu lakóinak oldaláról. Többen ismét közeledni kezdtek a monostorhoz, sokan azok közül, akik személyes okok miatt maradtak távol a szertartásoktól, most újra megjelentek a vasárnapi miséken. Ezzel szemben a szerzetesek tágabb – falun kívülről kikerülő – baráti köréből többen megszakították a kapcsolatukat a monostorral, és eltávolodtak az ott maradt szerzetesektől. Az új plébános a liturgikus szokások tekintetében sok esetben visszatért a szerzetesek megtelepedése előtti gyakorlathoz, és több kezdeményezést is beindítottak, amelyek a falusi emberek plébánia életébe való bevonását szolgálják. Ezek a változások a következő kérdéseket vetik fel: - Milyen tényezők voltak hatással a falusi emberek monostorhoz való közeledésére? - A helyi emberek oldaláról érezhető lelkesedés mennyire jelent mélyreható és hosszú távú változásokat a vallási élet fellendülése tekintetében? - A szerzetesek oldaláról most bevezetésre kerülő kezdeményezéseknek milyen visszhangja lesz a faluban, milyen kezdeményezések találkoznak a falusiak érdeklődésével, és mely kezdeményezések maradnak meg hosszú távon? Ezeknek az intézkedéseknek a hatásai azonban még feltárásra várnak… FELHASZNÁLT IRODALOM Földvári Mónika – Rosta Gergely (1998): A modern vallásosság megközelítési lehetőségei. Szociológiai Szemle 1998/1. 127-137. Hatos Pál (2006): Szekularizáció és a vallás globális valósága. Kommentár 2006/2. 27-34. Szántó János (1998): Vallásosság egy szekularizált társadalomban. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó. Szilágyi György – Flóra Gábor (2000): Változó vallásosság. Korunk 2003/7. 7078. Weber, Max (2005): Vallásszociológia. Budapest, Helikon Kiadó.

180