74∞&£∞§™
Asztalos János plébános (balra), a pócspetri-per vádlottja, 1948. június
74∞&£∞§™
Horváth Attila
Koncepciós perek a szovjet típusú diktatúrákban Koncepciós pernek nevezzük azokat a büntet büntetŒeljárásokat, Œeljárásokat, amelyekben a politi politijogsértŒ módon, megalapozatlanul, a vádlott b kai cél elérése érdekében jogsértŒ bınössége nélkül hoznak elmarasztaló ítéletet. A tényállás fiktív, konstruált, a bizo bizonyítás irányított, manipulált bizonyítékokkal. Anyagi jogi és eljárásjogi szabályok megsértésével vagy amorális jogszabályok segítségével bonyolítják le a pert. A végsŒ cél: a társadalom folyamatos fegyelmezése, megfélemlítése, a tömeghangulat elítéltek ellen fordítása. A koncepciós per tehát végsŒ soron nem igazi per, mert hiányzik a kontradiktórius jelleg, a terheltnek esélye sincs arra, hogy igazságosan járjanak el vele szemben. 26
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A
mióta a jogszolgáltatás szakszerűbbé tétele érdekében az ítélethozatal az erre szakosodott bíróságok hatáskörébe került, elmondhatjuk, hogy bár a bírósági tárgyalás professzionalizálódott, továbbra is előfordultak igazságtalan ítéletek. Régen sem volt szokatlan, hogy a bíróságok tudatosan ítéljenek el ártatlan embereket: Szókratész perétől Alfred Dreyfus ügyéig vagy Magyarországon Wesselényi Miklós perétől Kristály Gyula ózdi nyugdíjas ügyéig bezárólag sorolhatjuk a példákat. Mindezekre az ügyekre visszatekintve azonban megállapítható, hogy míg a korábbi évszázadokban tipikus koncepciós per ritkán fordult elő, addig a szovjet típusú diktatúrában az ilyen ügyek tipikussá váltak. Minden diktatúrának alapvető problémája a legitimáció hiánya, valamint az, hogy a lakosság nagyobb része előbb-utóbb konfliktusba kerülhet a hivatalos ideológiával, a párttal, az egyes állami szervekkel, a rendszert meghatározó intézményekkel (pl. kuláktalanítás, téeszesítés, propaganda stb.). Ezért Magyarországon is büntetőjogi eszközökkel számoltak le az állampárti vezetés vélt vagy valódi ellenfeleivel. A totális diktatúra elveinek megfelelően olyano-
kat is letartóztattak, akik nem politizáltak, nem fordultak szembe a hatalommal, sőt még leghűségesebb híveik közül is sokakat halálra ítéltek vagy bebörtönöztek (Rajk László, Kádár János, Aczél György stb.). Azt akarták elérni, hogy mindenkit félelemben tartsanak. Ezt az elvet Nyikolaj Krilenko, a Szovjet Igazságügyi Népbiztosság vezetője fogalmazta meg: „Nemcsak a bűnösöket kell kivégeznünk. Az ártatlanok kivégzése még nagyobb hatást fog gyakorolni a tömegekre.”
AZ „OBJEKTÍV ELLENSÉG” Egy Cseka-különítmény, amelyet N. A. Bulganyin, a Szovjetunió későbbi miniszterelnöke vezetett, az alábbi eligazítás alapján lövetett agyon 57 embert: „Mi nem egyes személyek ellen viselünk hadat. A burzsoáziát irtjuk ki mint osztályt. Ha nyomoznak, ne irományok és bizonyítékok után kutassanak, hogy mit tett vagy mondott a vádlott a szovjet hatóságok ellen. Először is azt kérdezzék tőle, hogy melyik társadalmi osztályhoz tartozik, milyen származású, milyen nevelésben, oktatásban részesült, mi a foglalkozása.” A pétervári szovjet elnöke, Grigoríj Jevszejevics Zinovjev ugyanezt az elvet konkrét számadatokban fejezte ki: „A százmilliós szovjet-orosz lakosságból 90 milliót magunk mögé kell állítani. Ami a maradékot illeti, nekik nincs mit mondanunk. Őket meg kell semmisíteni.” Magyarországon Rákosi Mátyás – a szovjet mintának megfelelően – az alábbi instrukciókat adta az állami és a pártvezetésnek: „Ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze […] és attól sem félünk, hogy mindenki gyanús lesz, aki él […], ami itt történni fog, hogy nagy lesz a gyanakvás, az nem baj […], inkább mélyebben kell vágni, de alaposan, hogy ne maradjon benn a gyökere. Ahol a fát vágják, ott a forgács is hullik.” A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1949. június 11-i ülésén – ahol éppen Rajk László és társai ügyéről volt szó – így folytatta: „ezt csinálták a Szovjetunióban is. Az emberek szörnyülködtek, de ez volt a helyes módszer […], kicsit mélyebben vágjuk ki az üszkös részt, inkább, mint hogy benne maradjon a méreganyag.” Az „objektív ellenség” megnevezése, az aktuális politikai céloknak megfelelő bővítése tömegindulatot válthatott ki és magyarázatot adhatott arra, hogy miért olyan rossz a lakosság életszínvonala. A folyamatos politikai, gazdasági és társadalmi válságot büntetőjogi szankciókkal akarták megoldani. Ezért a szigorú szankciók és a generális prevenció vált meghatározóvá. A büntetőjog ún. nevelő funkciója teljes mértékben háttérbe szorult. A „nép ellensége” nem számíthatott irgalomra. A sztálini elveknek megfelelően Magyarországon is egyre bővült a likvidálan-
dók listája: felkerültek rá a „reakciósok”, a volt uralkodó osztály tagjai, az úri-keresztény középosztály tagjai, a kulákok, a közép- és gazdagparasztok, a malomtulajdonosok, az „ingadozó” középparasztok, az „úri bitangok”, a gyárosok, a kispolgárok, a bürokraták, a gyanús értelmiségiek, a papok, szerzetesek, a klerikális reakció tagjai, a bürokraták, az imperialisták ügynökei, a munkát kerülő lumpenproletárok, a trockisták, a titóisták, a cionisták, a kozmopoliták, a nacionalisták, a Szovjetunió és a béketábor ellenségei, a munkásosztályt eláruló „álfasiszta” szociáldemokraták stb. A szovjet típusú diktatúrában a büntetőeljárás ennek megfelelően elsősorban nem az igazságszolgáltatás érdekében, hanem a politikai céloknak alárendelten működött. Ezért a büntetőeljárási jogot – a szovjet mintának megfelelően – végtelenül leegyszerűsítve, a különböző eljárásjogi garanciákat a lehető legalacsonyabb szintre redukálva inkvizitórius jellegűvé alakították át. A tömeges méretekben lebonyolított koncepciós perek nemcsak lejáratták a jog tekintélyét és társadalmi reguláló szerepét, de a köztörvényes bűnügyekben folytatott ítélkezést is eltorzították. Az emberiség történelme során jó néhány példát találhatunk ún. koncepciós vagy konstruált perekre, a lenini–sztálini politikai rendszer viszont hatalmi technikájának részévé tette az efféle eljárásokat. Lenin a „bürokratizmus” elleni harcról szólva egyéb intézkedések mellett azt is követelte, hogy „ezen az őszön és 1921– 1922 telén 4-6 olyan ügyet kell a moszkvai bíróságok elé vinni”. A Szovjetunióban mindennapos gyakorlattá vált, hogy a lakosság egy részét többé-kevésbé megformált bírói ítélettel, minden különösebb ok nélkül elítélték. A szovjet vezetés hasonló gyakorlatot vezetett be a II. világháború után a Vörös Hadsereg által megszállt országokban. Ott a szovjet tanácsadók segítségével koncepciós perek tömegével likvidálták politikai ellenfeleiket, hogy megszerzett hatalmukat stabilizálják. Az ilyesfajta törvénykezés az orosz hagyományokon alapult, illetve a lenini– sztálini elgondolások alakították ki.
A TERROR SZERVES RÉSZEI Magyarországon is hasonlóképpen történt. Amikor Rákosi Mátyást, a Magyar Kommunista Párt vezetőjét a Központi Vezetőség 1953. júniusi ülésén önkritikára kényszerítették, így nyilatkozott: „Én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatosan beavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el.” (Nem véletlen, hogy ezt a nyilatkozatot csak az 1980-as évek második felében hozták nyilvánosságra.)
A koncepciós perek tehát nem egyedi jogsértések voltak, hanem a terror szerves részei. A koncepciós pereket többnyire a következő forgatókönyv szerint folytatták le. Az utasítás leginkább a pártvezetéstől érkezett. Rákosi Mátyás még visszaemlékezéseiben is elismerte: „A kezdeményezés az én időmben a főtitkár funkciójának elengedhetetlen és szerves része volt.” Az illetékes szervek tudomására hozták, hogy milyen büntetőeljárásokra van szükség, azokat milyen számban és a társadalom mely része (vagy konkrét személyek) ellen kívánja lefolytatni, egyúttal azt tudatosítva, hogy milyen büntetést vár a bíróságtól. Jól illusztrálja ezt a gyakorlatot az Igazságügyi Minisztérium egyik leirata: „Vizsgálataim során megállapítottam, hogy a bíróságok távolról sem megfelelő eréllyel üldözik a spekulánsokat, a hozott határozatok nagy számban enyhék, és mutatják, hogy bíráink még mindig nem ismerték fel az ilyen cselekmények társadalomra veszélyességének fokát. […] A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége november 29-i ülésén Gerő Ernő elvtárs nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy kemény megtorló intézkedésekre van szükség.” Mindemellett a kor viszonyaira jellemző módon a hatóságok is igyekeztek elébe menni a hatalom elvárásainak, amit nagymértékben megkönnyítettek a pártfunkcionáriusoktól és a civil lakosság egyes tagjaitól tömegesen érkező feljelentések is. A pereket, különösen a kirakatpereket, mindig végigkísérte egy korábban ismeretlen intenzitású sajtókampány. A legkülönbözőbb formában: vezércikkek, tudósítások, „olvasói levelek”, regények, novellák, versek, alkalmi csasztuskák stb. útszéli hangnemben követelték a vádlottakkal szembeni minél kíméletlenebb eljárást és ítéletet. Leírták például a letartóztatott korábbi nevét, ezzel is az idegengyűlöletet, antiszemitizmust sugallták. Minden eszközzel igyekeztek lejáratni a vádlottakat. Például az Új Szó, a szovjet hadsereg magyarországi lapja így jellemezte a letartóztatott P. Kiss Szaléz kapucinus szerzetest: „jól ápolt, kövérkés, feminin, beteges hajlamú páter”. A Pócspetri-ügyben elítélt Asztalos János plébánosról a Szabad Nép tudósításából megtudhatjuk, hogy minden hónapban 1200-1400 forint volt az italszámlája, és 800-900 forintot költött édességre. Faludi György visszaemlékezésében leírta, hogy Déry Tiborral egymás mellett ültek a Pócspetri-per tárgyalásán: „A napnál világosabb volt, hogy a pap ártatlan, de amikor kijöttünk a teremből, Déry csak annyit mondott: »Írok egy cikket a bitang papról.«” Így született meg Déry Tibor A porban című műve. A Rajk-per idején az újságírók egymással versenyeztek, hogy ki tudja még alpáribb stílusban követelni a vádlottak likvidálását. Kónya Lajos még egy verset is „kiizzadt” a perről. A politikai rendőrség az elvárásoknak megfelelően elkészítette az ún. nyomozati RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
27
tervet, amely aztán egészen az ítélet kiszabásáig meghatározta az egész büntetőeljárást. A nyomozati terv alapján véglegesítették, hogy kik lesznek a vádlottak és kik a tanúk. A tanúk a legtöbb esetben megbízható káderek vagy megzsarolt, megfélemlített emberek voltak, akik egy másik perben szintén vádlottak lettek. Ezután kitaláltak egy olyan tényállást, amely alapján az ügyész vádat emelhetett, és a bíróság meghozhatta az ítéletét. Ilyenkor a konstruált ügyet a bünteAsztalos János tő törvénykönyv valamelyik a bíróság elôtt, szakaszához rendelték hozzá, 1948. április. 25. vagy amorális jogszabályok könnyítették meg feladatukat.
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
28
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A nem túlzottan művelt ávósoknak nagy erőfeszítéssel sikerült kitalálniuk különböző, állam elleni összeesküvéseket, kémkedéseket stb. Így lehetett például az amerikai titkosszolgálat tisztje Edgar Allan Poe, a franciáé Gay-Lussac. A gyanúsítottak abban reménykedve adták meg a fentebb felsorolt neveket, hogy ilyen képtelenségek egy nyilvános perben nevetségessé teszik a vádat. Ebben azonban csalatkozniuk kellett. Még a Rajk-per paksi csőszkunyhós története miatt sem mert szólni senki. Jellemző Péter Gábor cinizmusára, hogy ha valamilyen nagyon átlátszóan kitalált konstrukciót vittek elé, megkérdezte: „Ez már megint valami Paks?”
TÖRVÉNYTELEN ESZKÖZÖK A politikai rendőrség a letartóztatásoknál is általában törvénytelenül járt el. Nem volt törvényes jogköre ezekre az önkényes eljárásokra. Többnyire este vagy késő éjjel mentek ki a letartóztatandók lakására. Nagy apparátussal törtek rá a célszemélyekre, pedig olyanokkal szemben jártak el, akiknél sem a szökéstől, sem az ellenállástól nem kellett tartani. Ez is a pszichikai hadviselés része volt. Egyrészt nem csődülnek össze a környékről az emberek, akik esetleg kifejezhették volna szimpátiájukat, szolidaritásukat a letartóztatottakkal, másrészt már azzal is megalázták a célszemélyeket, hogy az ágyukból, hiányos öltözetben, a legváratlanabb pillanatban, esetleg mély álmukból ugrasztották ki őket és játszották el velük a letartóztatás és a házkutatás procedúráját. A házkutatások és a lefoglalások is törvénytelenül zajlottak le. A házkutatásokról készült jegyzőkönyveket a legtöbb esetben manipulálták, nem a törvényi előírásnak megfelelően készítették, a hatósági tanúk általában megbízható káderek voltak. A házkutatási jegyzőkönyvek szinte sohasem tartalmazták a lefoglalt tárgyi bizonyítékok azonosítására alkalmas adatokat (pl. a megtalált fegyver számát nem jegyezték fel, hiszen ugyanazt a fegyvert több alkalommal is eldugták és „megtalálták”). Az igazságügyi fegyver- vagy orvos szakértők szinte kivétel nélkül azt állapították meg, amit a hatóságok elvártak tőlük. A terheltet az eljárás során nem illette meg az ártatlanság vélelme, különösen az „osztályidegenek” esetében a bűnösségből indultak ki. A hatóságok csak a terhelő bizonyítékokat igyekeztek minden – sokszor törvénytelen – eszközzel összegyűjteni. A kihallgatásokon a nyomozók általában előre írásban megadott kérdéseket tettek fel. (Pl. a Péter Gábor és társai elleni ún. vizsgálati eljárás idejéből fennmaradtak azok a sajtcédulák, amelyekkel Rákosi megszabta, hogy a kihallgatásokon kitől mit kérdezzenek.) Ezeket a kérdéseket, illetve a nyomozás irányvonalát a kiemelt ügyek esetében Rákosi határozta meg. A nyomozóknak az elért eredményeikről mindennap referálniuk kellett, aminek alapján újabb instrukciókat kaptak. A kihallgatásokon elhangzottakat gyorsíró jegyezte, majd azt azonnal legépelték és másolatokat készítettek róla. Amikor a Legfőbb Ügyészség 1989-ben felülvizsgálta a Mindszenty-ügyet, az alábbiakat állapította meg: „A kihallgatások lényegében akként történtek, hogy a vizsgálatot végzők beszélgettek a gyanúsítottakkal, kérdéseket tettek fel, melyekre ők szóban válaszoltak, majd ezután a választ kézírással leíratták velük. A különböző té mákról kézírással írt anyagokat összegezték, azokból egyes kérdéseket kiemeltek, és egymás mellé rakva egy olyan vallomást állítottak össze, mely valójában soha
sem hangzott el ebben a formájában. Kétségtelen azonban, hogy ezek a jegyzőkönyvek a kihallgatott személyek vallomásaiból készültek.” A kihallgatási tervben nem szereplő kérdéseket feltenni vagy a gyanúsítottat hagyni, hogy más témáról – pl. mentő körülményekről – beszéljen, szigorúan tilos volt. Ezért is próbáltak a terheltek az ügyészi vagy a bírósági szakban kiegészítéseket tenni. Mivel az Államvédelmi Hatóság nyomozói ezeken a meghallgatásokon is jelen voltak, ilyen eset elég ritkán fordult elő. A gyanúsítottakkal az ilyen módon kompilált „vallomás” mindegyik oldalát aláíratták. A vallomások záradéka pedig így hangzott: „Mást előadni nem kívánok, vallomásomat minden kényszerítő eszköz alkalmazása nélkül, az igazságnak megfelelően tettem meg. A jegyzőkönyvet elolvasása után helybenhagyólag aláírom.” A koncepciós perek egyik teatralitása, hogy a vádlottak szinte abnormális módon, egymást túllicitálva tesznek beismerő vallomást. Erről Décsi Gyula, az Államvédelmi Hatóság alezredese így nyilatkozott: a beismerő vallomásokat szinte minden perben, különösen a kirakatperekben erőltették. Azért akkor is voltak „polgári emlőkön felnőtt jogászoknak nehezen megemészthető dolgok. Az ember nehezen értette meg például, hogy mi szükség van arra, hogy Mindszenty mindent beismerjen. Ez állandó vitatémám volt Péterrel, és a párt vezetőivel szembeni állásfoglalásom. Jogász szemében akkor van bűncselekmény, akkor van bizonyítva, ha bizonyítva van. A vádlottnak joga van tagadni vagy nem tagadnia, vallomást tenni, ez közömbös a bűncselekmény szempontjából, a bűncselekmény bizonyítása szempontjából. Ebbe belejön ez a középkori felfogás, mely szerint a bizonyítás királynője a beismerő vallomás. Ezt már a Mindszenty-per idején is elviselhetetlenül erőltették. […] A Mindszenty-perben néha káromkodtunk, hogy miért kell kínlódnunk, és miért kell Mindszentynek mindent bevallania, éjszakákat töltünk el vele, amíg nagy nehezen a vallomás megszületik.” Valójában mindenfajta törvénytelen eszközt bevetettek: ígérgetést, hozzátartozókkal való zsarolást – pl. megfenyegették őket hozzátartozóik letartóztatásával, megkínzásával –, hazugságokat, manipulációt, álnok félrevezetést, az akarat kifárasztással, gyógyszerekkel való megtörését és végül kínzást, tortúrát is. Nagyon gyakran tettek be a terhelt mellé úgynevezett fogdaügynököt, aki a szokásos besúgói tevékenységet is túlteljesítve kikutatta a terhelt gyengéit, és még tanácsokat is adott a nyomozóknak (pl. nem az alváselvonásra a legérzékenyebb, hanem a felesége sorsa aggasztja a legjobban). Emellett megpróbálta befolyásolni cellatársát. Látszólag csak „jó tanácsokkal” látta el, valójában pszichésen befolyásolta a külvilágtól elszigetelt, megkínzott, fizikai és lelkierejének már-már a végére érő terheltet.
TÁRSADALOMRA VESZÉLYES A társadalmi veszélyességet az 1970-es évekig a lehetŒ legtágabb értelemben használták a magyar bíróságok, és azon minden esetben a rendszerre való veszélyességet értették. Meghatározónak bizonyult a korabeli egyetemi tankönyv tétele, amely szerint a társadalomra veszélyesség a törvényi tényállás tárgyi oldalának jellemzŒ ismérve. Semmiféle korlátot nem szabtak és ezzel lehetŒvé tették a jogalkalmazó önkényes eljárását. Ennek megfelelŒen tudták felhasználni ezt az eszközt a napi politikai célok elérésére. A bírói gyakorlat számára a bınösség és a politikai megbízhatóság szinonim fogalmakká váltak. Arra a kérdésre azonban nem tudtak választ adni, hogy mi a szerepe a társadalomra veszélyességnek a jogellenességet kizáró okok fennállása esetén. A társadalomra veszélyesség kategóriájával való visszaélések egész sorozatát jól példázza a katonai bíróság egyik ítélete és annak indokolása. Szabó Istvánt elítélték, mert fogadott fia állítólag kémkedett. Az ítélet indokolásában a bíróság elismerte, hogy Szabó nem tudott fia kémkedésérŒl, mindazonáltal kifejtette, hogy a vádlott ennek ellenére „veszélyes a társadalomra, mivel egy közeli rokona az áruló titóista bandák szolgálatába állt, és ezzel [Szabót] magát is fel lehet használni a népi demokráciák elleni felforgató tevékenységre”. A legfŒbb ügyész 1958-ban megjelent utasítása a nyomozás feletti felügyeletre vonatkozóan többek között leszögezte: „A nyomozás során fel kell deríteni az elkövetŒ személyi és vagyoni körülményeit, osztályhelyzetét, állami és társadalmi rendünkkel szemben tanúsított magatartását és a fentiek alapján a társadalomra háruló veszély fokát.” Még az 1960-as évek elején is a terhelt osztályhelyzete, illetve politikai nézetei határozták meg veszélyességét a társadalomra: „Amit mi osztályhelyzet felderítés címén végzünk – engedve az élet követelményeinek –, az sokkal inkább a bıncselekményt elkövetŒ társadalomra veszélyességének megállapítása, mert ez szolgálja jobban a büntetŒpolitikát” – írta Csendes Károly, a legfŒbb ügyész helyettese a rendŒrség számára kiadott folyóiratban. A halálos ítéletek indokolásánál is találkozhatunk az alábbi fordulattal: „A vádlott által elkövetett cselekmények társadalomra
A BIZONYÍTÉKOK KIRÁLYNŐJE Az ilyesfajta eljáráshoz a Szovjetunió legfőbb ügyésze, A. J. Visinszkij megkérdőjelezhetetlen tanítása adta meg az ideológiai hátteret, amely szerint az igazság mindig a történelmi folyamattal változik,
veszélyessége oly rendkívül nagy, hogy velük szemben a maximális büntetés kiszabása a megfelelŒ.” A társadalomra veszélyesség fogalmának alkalmazása tehát áttörte a bınösségen alapuló felelŒsség elvét. Korábban csak a szándékosan elkövetett bıncselekményt lehetett büntetni, kivéve a gondatlanságnak a törvényben felsorolt néhány esetét. 1950 után relatívvá tették a szándékosság és a gondatlanság közötti határvonalat, hiszen a gondatlanul elkövetett bıncselekmény éppen úgy veszélyes lehet a társadalomra, mint a szándékos. Ugyanígy megszüntették a társadalomra veszélyesség fogalmának megfelelŒen a bıntett és a vétség közötti különbségtételt. A törvény miniszteri indoklása szerint kerülni kell a „jogi bonyodalmakat”, „a felesleges jogászi aprólékosságot”. Aligha szükséges bizonyítani, hogy a bıntett és a vétség megkülönböztetése nem teszi túl bonyolulttá a büntetŒ törvénykezést. Valójában itt az volt a cél, hogy az önkényes ítélkezésnek semmilyen törvényi szabályozás ne szabhasson gátat. A szocializmus utolsó éveiben a társadalomra veszélyességet érdemben mint kodifikált materiális jogellenességet fogták fel, és kétségtelen, hogy egyre inkább az elkövetŒ javára alkalmazták.Eszerint a bıncselekmény olyan cselekmény, amely tényállásszerı (diszpozíciószerı), jogellenes és bınös. Az analógia alkalmazásának elvét a szovjet példát követve a legtöbb szocialista ország büntetŒjogi szabályozása átvette. Magyarországon a BüntetŒ törvénykönyv általános részének tervezete is tartalmazta, de a végleges szövegbe már nem került be. Ennek ellenére, különösen az ötvenes években, elsŒsorban a gazdasági bıncselekmények körében alkalmazták. Más területen is elŒfordult ilyen jellegı gyakorlat: például Mindszenty József ítéletének indokolása az alábbiakat tartalmazta: „Téves a demokratikus szabadságjogokat: gondolat és a bírálat szabadságát úgy értelmezni, hogy az az állami rendszer aláaknázására, a társadalmi béke felborítására legyen alkalmas. Tırhetetlen volna, hogy a demokratikus haladást biztosító államrendet és államformát reakciós erŒk szervezkedése akár alakilag jogellenesnek nem minŒsíthetŒ eszközökkel is veszélyeztesse.”
bővül és módosul. Ezért egy büntetőperben sohasem érhető el a végleges igazság kiderítése. Éppen ezért bizonyos körülmények között a bűnügyekben nem is szükséges az igazság, hanem elegendő a valószínűség is az ítélet meghozatalához. Visinszkij kijelentette, hogy a beismerő RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
29
vallomás a „bizonyítékok királynője”. Ennek hatására a büntetőeljárásról szóló törvény (1951. évi III. tv.) kimondta: „A terhelt beismerése egymagában egyéb bizonyítási eszközök alkalmazását feleslegessé teszi.” (4. § 2) A beismerő vallomás kicsikarása érdekében ezért minden eszközt bevetettek. Szinte általánossá vált a kényszervallatás. Ez nem a nyomozók túlkapásai miatt volt így, hanem azért, mert parancsba adták nekik. Rákosi Mátyás 1962-ben a Kádár megbízásából őt kihallgató Aczél Györgynek és Nógrádi Sándornak elmondta: „A verő csoportokat az államvédelmi munka szerves tartozékának tartja, a kínzásokkal kivett vallomásokat elfogadhatónak.” Farkas Vladimir feljegyzéséből tudjuk, hogy azokat a kihallgató tiszteket, akik nem ezeket a módszereket alkalmazták, megbüntették. Berényi Istvánné államvédelmi őrnagy későbbi vallomásában elmondta: „Az ÁVH-n belül abban az időben az a szellem uralkodott, hogy a brutális kényszereszközök alkalmazása szükségszerű és ez megengedett dolog, anélkül nem lehet jó államvédelmi munkát kifejteni.” A gyanúsítottakat rendszeresen éjjel hallgatták ki, nappal pedig nem alhattak. A kihallgatáskor sokszor órákig mozAz FM-per tárgyalása, dulatlanul kellett állniuk. 1948. szeptember Az ilyen vallatásokban Péter Gábor sokszor személye-
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
30
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
sen is részt vett. Egy alkalommal harapófogóval letépte a terhelt kisujját a lábáról. Az Államvédelmi Hatóság vezetője ilyenkor azt mondta: „Ha mi azt akarjuk, azt is beismeri, hogy tegnap este Churchill-lel sétált a Margit-hídon.” Ha a vádlott emiatt a bíróság előtt tiltakozott vagy a vallomás kikényszerített voltára hivatkozott, a bíróság ezt a nyilatkozatot sohasem fogadta el. Olti Vilmos, az egyik legtöbb koncepciós pert tárgyaló bíró kijelentette: „A való tényállás megállapításánál a bíróságnak a szokottnál nagyobb mértékben kell támaszkodni az előkészítő eljárás során tett s a főtárgyaláson legtöbbször visszavont vagy módosított vallomásokra mint bizonyító eszközre.” Mindemellett a vádlottak többsége nem merte elmondani a bíróságnak, hogy mi történt vele a vallatások során. A koncepciós perek vádlottjai a legtöbb esetben még az ügyvédjük segítségét sem vehették igénybe. Mindenfajta diktatúra ügyvédellenes, hiszen bennük – Sztálin kifejezésével élve – csak egy fölösleges, „jogászi szőrszálhasogatással” foglalkozó társadalmi csoportot lát. A Szovjetunióban és a Magyar Tanácsköztársaság idején először teljes mértékben meg akarták szüntetni az ügyvédi hivatást, mondván, hogy ezek „fölösleges közvetítői mechanizmusok” és a szocialista rendszerben feleslegesek lesznek. Később ettől a tervüktől elálltak, de az ügyvédeket igyekeztek in-
tegrálni a szovjet típusú diktatúra szervezeti kereteibe, és folyamatosan fenyegették őket. Kádár János már 1945-ben az alábbi üzenetet küldte az ügyvédeknek: „Teljes könyörtelenséggel kell lesújtani azokra, akik pénzkereseti forrásnak tekintik a fasiszta bűnösök mentését.” Már 1945-től kezdve folyamatosan távolították el az ügyvédi karból azokat, akiket „reakciósnak” minősítettek, illetve akik lelkiismeretesen képviselték védenceiket. Jobb esetben csak B listázták, rosszabb esetben internálták őket. 1948 áprilisában felfüggesztették az ügyvédi kamara autonómiáját, s a rendszerhez hű ügyvédek vették át az irányítást. Még ugyanebben az évben elkezdték szervezni az ún. ügyvédi munkaközösségeket, miközben igyekeztek a magánügyvédek számát lecsökkenteni. Aki egyetlen ügyvédi munkaközösségnek sem lett tagja, azt előbb vagy utóbb eltávolították a pályáról. Az ügyvédek munkáját minden eszközzel korlátozták. A nyomozati szakban nem vehettek részt. Barna Péter, aki először az Államvédelmi Hatóságnál tevékenykedett, majd jogi oktató lett, az alábbiakat írta erről: „Nézetem szerint ahhoz, hogy a védőnek a nyomozásban való intézményes részvétele felvetődhessék, még sokat kell fejlődnie az állampolgárok öntudatának. A védői kar minden egyes tagjának meg kell értenie a védői hivatás valódi feladatait.”
A tárgyaláson is csak az iratok egy részét kaphatták meg. Az igazságügy-miniszter feljegyzése 1953. augusztus 28-án Gerő Ernő akkori belügyminiszternek címezve: „A védő nem tekinthet be az iratokba, hanem a tanács vezetője jelöli ki számára az iratoknak azt a részét, amely védencére vonatkozik, és ezeket a részleteket ismerheti meg." A politikai perekben egyébként is csak az Államvédelmi Hatóság által összeállított listán szereplő ügyvédek vehettek részt, akik nem sokat segítettek a vádlottaknak. Ilyenkor a védőbeszéd a legjobb esetben abból állt, hogy a vádlott valóban megsértette a magyar nép érdekeit. Mint az igazságszolgáltatás segítőtársai irgalmas ítéletet kértek. Esetleg még annyit hozzátettek: a bíróság vegye figyelembe, hogy a vádlott büntetlen előéletű. Kiczkó Kálmán Mindszenty József „védelme” ürügyén az alábbi témákról beszélt: dicsérte a védelem szabadságát, bírálta a külföldi sajtóorgánumok megnyilatkozásait, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy „Magyarországon a vallásszabadság megtámadva nincs”, beszélt a földreformról és az iskolakérdésről, mindkét téma vonatkozásában kritizálta az egyház és Mindszenty álláspontját, végül megköszönte, hogy a vádhatóság jól végezte a munkáját. A lelkiismeretes ügyvédet a periratok azon érdekes feljegyzéséből lehet felismerni, amely szerint rögtön a tárgyalás elején rövid konzultációs szünetet kér, hiszen ekkor találkozhatott először a vádlottal és
ismerhette meg a tényállást. Ha a védelem megkísérelt mentő tanúkat beidézni, a bíróság általában ezt nem tette lehetővé, a védelem bizonyítási indítványait elutasította. A bírósági szakasz a koncepciós per legkevésbé jelentős része volt. Sokszor futószalagon hozták az ítéleteket. A vádlottak védekezését meg sem hallgatták, az esetleges mentő tanúkat be sem idézték. Amikor mégis előfordult, hogy egy bátor ember tanúvallomásában elmondta: „Szemtanúja voltam annak, amikor Dancs György főhadnagy V. Z. lakásán elrejtette a szekrény mögé a házkutatásnál megtalált pisztolyt”, a rögtönítélő bíróság maga cáfolta meg a tanú állításait: „Fel sem tételezhető tehát, hogy Dancs György rendőrnyomozó főhadnagy helyezte el […] rendőrségünknek nincs szüksége arra, hogy bárki ellen is ilyen egészen együgyű és ponyvaregénybe illő módon koholjon és szerezzen bizonyítékot.” S gyorsan felolvasták a már előre elkészített ítéletet.
A KONCEPCIÓS PEREK TÍPUSAI 1. KONSTRUÁLT PEREK Ezeknél a pereknél a forgatókönyv elkészítésekor fordított sorrendet alkalmaztak. Először a politikai vezetés vagy a politikai rendőrség kitalálta a koncepciót: kit és milyen tényállás alapján kell elítélni.
74∞&£∞§™
Ezután indították meg a gyanúsított ellen az eljárást, gyűj- Vidovics Ferenc tötték össze a hamis bizonyí- kisgazda képviselô, tékokat, kényszerítették ki a FM-per, 1947 beismerő vallomást, készítették el a vádiratot és végül az ítéletet. Az ítéletek ilyenkor idegen hatalom részére történt kémkedésről, a fennálló rendszer elleni összeesküvésről, izgatásról, deviza-bűncselekményről szóltak, esetleg árufelhalmozással és spekulációval vagy kuláksággal vádolták őket. Az egyszerű állampolgárok ellen lefolytatott tömeges eljárásnál gyors és hatásos módszert alkalmaztak. Házkutatás esetén fegyvert vagy valutát „találtak náluk”, vagy ami még ennél is egyszerűbb megoldásnak bizonyult, elítélték őket „tiltott határátlépés kísérletéért”. Sokakat nem politikai, hanem valamilyen köztörvényes bűncselekménnyel vádoltak meg. Feladatukat megkönnyítette a Szovjetunió főügyészének, A. J. Visinszkijnek az a tanítása, amely szerint a bíróságoknak nem kell minden esetben tárgyi bizonyítékokat találniuk, az ítélet meghozatalához elégséges a tényállás valószínűsítése is. A korabeli ítéletek bírói indoklásai is elismerték, hogy légből kapott feltételezések alapján szabtak ki büntetéseket. Például Donáth György és társai perének bírói indokolásában az alábbiakat olvashatjuk az állítólagos, köztársaság elleni összeesküvésről: „nagykoncepciójú elképzelés és felépítés, melyik ha mozgásba jön, illetve jöhet, holt biztosan célba talál. […] A vád-
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
31
lottak osztályharc jellegű ellenforradalmi mozgalma egészen közel vitte a polgárháborúhoz a nemzetet, annyira, hogy annak feszültsége a levegőben volt.”
2. IGAZSÁGTALAN ÍTÉLETEK Ide tartoznak azok az ügyek, ahol a vádlott ténylegesen elkövette azt a cselekményt, amivel vádolták, ezzel azonban nem valósította meg egyetlen bűncselekmény tényállását sem. Ilyen esetek voltak, amikor a különböző politikai szervezetekben, szerveződésekben részt vevőket ítéltek el. A politizálást, néhány személy laza kapcsolatrendszerét államellenes összeesküvésnek minősítették. Ilyenformán ítélték el az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevőinek jelentős részét is. Az ilyen típusú ítéletek jogi minősítését támasztották alá a társadalmi veszélyesség fogalmának szovjet mintára történő megfogalmazásával. A korábbi materiális jogellenesség helyébe ugyanis a szovjet jogászok a társadalmi veszélyesség fogalmát tették. Szovjet-Oroszországban az 1917. évi bolsevik hatalomátvétel után minden korábbi cári törvényt hatályon kívül helyeztek, s eleinte a „forradalmi jogtudat” alapján ítélkeztek. A társadalmat két szemben álló csoportra osztották fel: ellenségekre (Lenin a „nép ellensége” kifejezést használta) és dolgozó munkásokra, parasztokra. Elképzelésük szerint az előbbiek minden eszközzel és sokszor öngyilkos módon mindenütt ártanak, ahol csak tudnak. A joggyakorlat bizonyos mértékű orientálására az 1919-ben kiadott Vezérelvekben tettek első alkalommal kísérletet. Az itt közzétett definíció szerint bűncselekmény az olyan magatartás, amely a „társadalmi viszonyok adott rendszerére veszélyes”. A Vezérelvek azonban csak általános rendelkezéseket tartalmazott, az egyes bűncselekmények tényállási elemeit továbbra is a bíróság határozhatta meg. Amikor az 1922. évi szovjet büntető törvénykönyv elkészült, Lenin utasítása alapján a bíróságok a büntető törvénykönyv két általános tétele alapján bármit bűncselekménynek nyilváníthattak: egyrészt amit társadalmilag veszélyesnek ítéltek, másrészt amit akár csak hasonlónak találtak a kérdéses büntetőtörvényben megfogalmazott bármely más bűncselekményi kategóriához. Lenin szerint „Ez a két paragrafus nekünk mindent megmond. A többit nem nekünk csinálták. Azok a világ számára valók, olyanoknak, akiknek nem a lényeg fontos, hanem a paragrafus.” Lenin útmutatása alapján a büntető jogszabályoknál „a lehető legtágabb megfogalmazásra kell törekedni, mert csak a forradalmi jogérzék és a forradalmi tudat szabhatja meg a gyakorlatban a terror szélesebb vagy kevésbé széles alkalmazásának feltételeit”.
32
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
D. I. Kurszkij a szovjet igazságügyi dolgozók III. összoroszországi kongresszusán a büntető törvénykönyv tervezetével kapcsolatos kérdésekről a következőket mondotta: „Mi itt a bűncselekmények pontos definícióját szándékozunk adni. Vannak bizonyos tapasztalataink, és azok azt mutatják, hogy jobb, ha alapvető definíciót nem használunk, hanem csak megnevezünk bizonyos cselekményeket és azoknak bizonyos tartalmat tulajdonítunk; eleve megmondhatjuk, hogy olyan definíció, mint a burzsoá törvénykönyvben van, nálunk nem lesz, de adni tudunk valami mást, és adhatunk néhány általános ismérvet, amelyek az eligazodásban segítenek.” A jogalkalmazó tehát büntetést szabhatott ki olyan cselekmény miatt is, amelyet a btk. nem sorolt fel a bűncselekmények között: „Ha valamely, társadalomra veszélyes cselekményre e törvénykönyv kifejezett rendelkezést nem tartalmaz, úgy e cselekményért való felelősség alapját és mértékét a törvénykönyv azon szakaszának megfelelő alkalmazásával kell megállapítani, amely az ehhez leginkább hasonló bűncselekményről rendelkezik.” (1926. évi szovjet büntető törvénykönyv, 16. §) Az 1922. évi kódex 6. §-a pedig nemcsak a szovjet jogrendet sértő (azaz tényállásszerű) cselekményeket nyilvánította bűncselekménynek, hanem büntetni rendelte a szovjet rendszerrel szembeni megnyilvánulásokat is. A szovjet jognak ezt a tételét mint „a szocialista büntetőjog egyik legnagyobb jelentőségű vívmányát” vette át Magyarországon az 1950. évi II. tv. 1. §-a: „A társadalomra veszélyes cselekmény minden olyan tevékenység vagy mulasztás, amely a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét vagy jogait sérti vagy veszélyezteti.” Ezt a definíciót fogalmazta meg az 1961. és 1978. évi Büntető törvénykönyv is. Természetesen a lenini elveknek megfelelően alkalmazták: „Hogy a társadalmi veszélyesség milyen foka valósít meg bűncselekményt, arra jogalkotók és a jogalkalmazók számára mindenkor pártunk irányvonala ad megfelelő iránymutatást.”
3. MÉLTÁNYTALANUL SÚLYOS ÍTÉLETEK
Ebben az esetben a vádlott valóban elkövetett valamilyen csekély súlyú bűncselekményt, amiért egy demokratikus berendezkedésű országban egészen enyhe büntetést szabnának ki, de a szocialista országokban politikai okokból a legsúlyosabb büntetéssel is sújthatták, akár halálra is ítélhették. Rendkívül kegyetlenül büntették meg például a párttitkárt sértegető vagy esetleg pofon vágó elkövetőket. A szocialista országokra jellemző, hogy nagyon sokféle bűncselekményért (pl. gazdasági bűncselekményért, a devizajogsza-
bályok megsértéséért is) szabhattak ki a bíróságok halálos ítéletet. Leszállították a korhatárt is: Magyarországon 16, a Szovjetunióban pedig 12 éves korra! A népbírósági jog révén Magyarországon 1945 után a halálbüntetés már nem kivételes büntetés, hanem az általános büntetési rendszer része lett. Ide sorolható Mansfeld Péter ügye. A halálos ítéletet kiszabó Vágó Tibor 1989ben így emlékezett vissza a perre: „Az ítélet törvényes volt, de a mai szemmel nagyon szigorú.” Igazságosnak tartja? „Azt mondtam, hogy túl szigorú, és ami túl szigorú, az nem jó ítélet.” A legkirívóbb az ún. gyújtogató kulákok statáriális kivégzése volt. Gondatlanság miatt tűz keletkezett, és ezért több, kuláknak minősített földművest halálra ítéltek és kivégeztek.
4. AMORÁLIS JOGSZABÁLYOK ALAPJÁN HOZOTT ÍTÉLETEK A szocialista országokban jó néhány olyan jogszabályt alkottak, amelyek a nemzetközileg elismert jogelvekkel és az alapvető erkölcsi normákkal is ellentétesek voltak. Ezek a jogszabályok olyasmiért büntették az elítélteket, ami egy demokratikus berendezkedésű országban nem számít bűncselekménynek. Így aztán e jogszabályok alapján akár valódi tényállás, „jogszerű eljárás és ítélet” alapján is megbüntethették az állampolgárokat. Ezen jogszabályok között a leghírhedtebb a szovjet büntető törvénykönyv 58. §-a szellemében megalkotott 1946. évi VII. tc. volt, amely elvileg az államrend védelméről szólt. A legszélsőségesebb bírói jogalkalmazást lehetővé tevő jogszabály szerint a bűncselekményt meg lehetett valósítani jogellenesség nélkül is, és nem volt szükség erőszakos cselekmény elkövetésére, sőt elegendő volt a békés átalakulásra irányuló szándék vagy az erre utaló beszélgetés stb. is. A bíróságok jogértelmezése szerint a szándék célzat nélkül is elegendő volt. A bűncselekményt az is elkövette, aki pusztán csak résztvevője volt valamilyen szervezetnek, de ezenkívül nem csinált semmit, esetleg a szervezet valódi céljával sem volt tisztában. Az ilyen esetekben hosszú tartamú szabadságvesztést vagy halálos ítéletet is kiszabhattak. Az 1989-ben kinevezett kormánybizottság jogász albizottsága szerint a legtöbb, koncepciós elemet tartalmazó eljárást az 1946. évi VII. tc. alapján folytatták le. Büntetni rendelték a fennálló államrend elleni izgatást is. Ezt a bírói gyakorlat szerint a legváltozatosabb módokon lehetett megvalósítani: például magánlevélben, baráti beszélgetés közben, külföldi sajtótermék továbbadásával, külföldi rádióadás hallgatásával vagy „tréfás színben feltűnő kijelentésekkel” (politikai viccek). Az izgatás bűncselekményének megvalósításakor elegendő pusztán a lehetőség a fennálló
A KONCEPCIÓS PEREK FORMÁI TITKOS PEREK A legtöbb per titokban zajlott le. Még a tárgyalás is a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Az ítéletrŒl nem tájékoztatták a hozzátartozókat sem. Az igazságügy-miniszter 1953. augusztus 28-án GerŒ ErnŒhöz intézett feljegyzésébŒl tudjuk: „Hozzátartozóknak semmiféle felvilágosítást nem adnak […] érkezett-e, indult-e eljárás, kitızteke tárgyalást, van-e ítélet benne, mit tartalmaz az ítélet rendelkezŒ része […] a kirendelt védŒ a hozzátartozókkal nem érintkezhet, nem közölhet velük az ügyre vonatkozóan semmit.” MegfelelŒ elŒkészítés esetén az ilyen perek rendkívül rövid ideig tartottak. Korlátozott nyilvánosságú perek Egyes esetekben engedélyezték, hogy kisebb létszámban hozzátartozók, illetve egyéb érdeklŒdŒk is jelen legyenek a bírósági tárgyaláson. Kirakatperek Néhány kiválasztott vádlott esetében, elsŒsorban lakosság megfélemlítése vagy a gyılöletkeltés érdekében, nagy nyilvánosság elŒtt – szovjet mintára – ún. kirakatpereket rendeztek. A nyilvános látványperek ötlete onnan eredt, hogy a Szovjetunióban a húszas évek elején a lenini–sztálini vezetés nagy erŒfeszítéseket tett, hogy egy földrésznyi kiterjedésı, ráadásul elmaradott infrastruktúrájú országban megszervezze a rendszert népszerısítŒ agitációt. A nagyfokú írástudatlanság miatt az újságokat, brosúrákat kevesen olvasták. Az ország legnagyobb részében nem volt áram, így propagandafilmeket sem tudtak vetíteni. Ezért találták fel az utcaszínházat, amelynek repertoárja sokakhoz eljutott. Az egyik legsikeresebb darabban egy bírósági tárgyalást mutattak be. Innen jött az ötlet: elŒ kéne adni ugyanezt valódi szereplŒkkel is. Visinszkij szerint: „A Szovjetunióban a nyilvános bírósági tárgyalások a szocializmus ellenségei elleni harc legélesebb és legfontosabb pillanataiban megmozgatják a társadalom és a nép figyelmét. A Szovjetunióban a nyilvános bírósági tárgyalások nevelik a tömegeket azáltal, hogy meg-
rend elleni gyűlölet keltésére. A kijelentésnek pedig nem kell kifejezetten a politikai rendszer, hanem elegendő annak megjelenítői, például a kormány, a párt, a pártvezetés vagy valamilyen intézkedés, program ellen irányulnia. Ennek megfelelően nem kritizálható a beszolgáltatás, a téeszesítés stb. Nem vonhatók kétségbe a korábban született bírósági ítéletekben leírtak sem. Az 1946. évi VII. sz. törvény révén 500 személyt ítéltek halálra és 38 ezer embert ítéltek el Magyarországon. Az 1950. évi 26. sz. tvr. annyira kirívóan igazságtalan szabályokat tartalmazott, hogy igyekeztek a világ közvéleménye előtt titokban tartani. Ez a titkos jogszabály a fegyveres testületek tagjainak külföldre szökése esetén büntetni rendelte a hozzátartozókat is. Amennyiben tudtak a szökésről, 10 évig terjedő, ha nem volt róla tudomásuk, 5 évig terjedő szabadságvesztéssel voltak büntethetők. Ügyészségi statisztikák szerint e jogszabály alapján közel 500 személyt ítéltek el. Egyébként is szokás volt (bár erre nem létezett írott jogszabály) a kollektív büntetés alkalmazása. Kollektíve bűnös volt minden földbirtokos, gyáros, bankár, kulák stb.
mutatják nekik az osztályellenség és ügynöksége gonoszságát, leleplezik elŒttük mindenféle mesterkedésüket, fokozzák a tömegek éberségét, és növelik odaadásukat a szocialista építés ügye iránt. A szovjet bíróság hatalmas társadalmi és politikai jelentŒsége ebben rejlik.” Ilyenkor minden eszköz megengedett volt. Az újságok, a tömegtájékoztatás már jó elŒre bınösnek kiáltotta ki a vádlottakat, emellett minden elképzelhetŒ módon negatív képet festett róluk. Ezek a perek úgy zajlottak le, mint egy hatalmas színielŒadás. A vádlottak, a tanúk, a bírák és az ügyészek úgy tanulták meg a szerepüket és mondták fel az elŒre megírt forgatókönyvet a tárgyaláson, mint a színészek. A tárgyalásokat nagy, de válogatott közönség elŒtt, megbízható újságírók (köztük jó néhány nyugat-európai) jelenlétében, manipulált rádióközvetítéssel rendezték meg. A perekrŒl végül nagy példányszámban propagandaanyagokat adtak ki. Ilyenek voltak a Szovjetunióban a híres moszkvai perek, Magyarországon a Magyar Közösség, a MAORT elleni, a Mindszenty-, a Rajk-, a GrŒsz- és a Friedrich-per, Bulgáriában a Kosztov-per stb. Csak kevesen tudták, hogy ezen perek tanúit a legtöbb esetben titkos, ún. mellékperekben ítélték el. A különbség csak annyi volt, hogy míg az elsŒrendı vádlottak közül pl. Donáth György és Mindszenty József nem volt hajlandó együttmıködni a Államvédelmi Osztállyal, addig Rajk László elvállalta a kirakatper fŒszerepét. Olti Vilmos 1952. szeptember 27-én a Pest Megyei Bíróságon tartott bírói értekezleten az alábbi instrukciókat adta azon tárgyalások lefolytatásához is, amelyek nem számítottak kiemelt, a sajtó által is folyamatosan ismertetett ügynek: „Arra kell törekednie a bíróságnak, hogy a tárgyalóteremben érezhetŒ legyen annak a drámai feszültségnek a légköre, amelyet az osztályharcnak a tárgyalóteremben lefolytatott szakasza a jelenlévŒknek érzés- és gondolatvilágában kifejt. […] A bíróságnak gondolni kell arra, hogy az emberek legnagyobb részben életükben csupán egy-két alkalommal jönnek el a bíróságra, és az itteni élmények számukra maradandóak lesznek. A bírói tárgyalás nevelŒ hatása a gyakorlatban észlelhetŒ, közvetlenül is.”
A büntetőjogi felelősségre vonás kihatott a politikai ügyekben elítéltek hozzátartozóira is. A koncepciós perek elítéltjeinek feleségeit (Pl. Révay Kálmánné, Sólyom Lászlóné, Beleznai Istvánné, Szalai Andrásné, Justus Pálné, Demény Vera stb.), gyermekeit, sőt sok esetben barátait, munkatársait is megbüntették. Rákosi Mátyás erre a gyakorlatra 1962-ben, Szovjetunióbeli száműzetése idején így emlékezett vissza: „Elfogadott dolog volt, hogy a feleségeket is elő kell venni.” A magukra hagyott gyermekeket gyermekotthonban helyezték el, amelyet a kor dicsőségére magáról Rákosi Mátyásról neveztek el. Így történt például a korábbi belügyminiszter, Rajk László esetében is. Miután letartóztatták (majd halálra ítélték és kivégezték), a feleségét is elhurcolták. Csecsemőjét elvették tőle, és más néven titokban állami gondozásba adták. Értéktárgyaikat lefoglalták, villájukba pedig egy másik kommunista vezető, Nógrádi Sándor költözött. Rajk László többi hozzátartozója is elvesztette állását. Miután Rajk Lászlóné kiszabadult a börtönből, hosszú kilincselés és különböző tiltakozó akciók után minden hivatalos
értesítés nélkül visszakapta évek óta nem látott gyermekét, aki természetesen semmit sem tudhatott meg addig a szüleiről. A vezetőket szolgáló emberekre úgy tekintettek, mint udvartartásukra, így sorsuk összefonódott főnökeikével. Kádár János letartóztatásakor őrizetbe vették sofőrjét, testőrét (jellemző módon fegyverrejtegetésért), gépírónőjét és vadászát. A politikai bűncselekmények elkövetőjének a felesége, gyermekei, egyéb hozzátartozói még a büntetés letöltése után sem dolgozhattak vezető állásban, nem tanulhattak tovább. Szintén igazságtalan jogszabálynak számított az 1950. évi 24. sz. tvr., amely az állami tulajdon rongálóit halálos ítélettel fenyegette, illetve az 1950. évi 4. sz. tvr., amely a munkahelyről való önkényes kilépést, mulasztást szabadságvesztéssel büntette. De elítélték azt is, aki hanyagul dolgozott, árut, akár csak néhány kilónyi élelmiszert rejtegetett, vagy engedély nélkül levágta saját sertését stb. Ide sorolható még az a megoldás is, hogy a politikai rendőrség tömegesen alkalmazta az internálást, vagyis bírói ítélet nélkül vittek táborokba embereket. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
33
