KOMMENTÁR TARTALOM

kommentar2011-2:kommentar2010-5-beliv.qxd 5/15/2011 5:34 AM Page 1

KÖZÖSSÉG

·

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2011|2

Techet Péter: A láncok védői – az emberi jogok kritikusai. Konzervativizmus és emberi jog SZEKFŰ FORRADALMAI Csunderlik Péter: A „kicsapó és megfeneklő hullám” – A száműzött Rákóczi poétikája Hatos Pál: Az öreg Szekfű Gyula (1945–1955) MAGYAR ALAKOK Filep Tamás Gusztáv: Koszorú, hiányzó emléktáblákra – Náciellenes magyar arisztokraták a II. világháború idején HONI FIGYELŐ Török Attila: Zöldség és államrezon

3

24 40

61

74

MŰHELY Baranyi Tamás Péter: Feltartóztatás és szétválasztás – George F. Kennan és John Lukacs a hidegháborúról 84 SZEMLE Petrik Béla: A Titokfejtő. „Ez így el fog tűnni” – In memoriam Modor Ádám Laczó Ferenc: Az erkölcsi zseni politikai hasznai (Balogh Iván Bibó-könyvéről) Vigh Péter: A közép-európai kultúra perújrafelvétele (Fried István könyvéről) Kovács Ábrahám: Hitvalló vezérfonál (Fekete Károly könyvéről) Fodor János: Illúziók ideje (Novák Csaba Zoltán könyvéről) Rajcsányi Gellért: A retró negatívja – Elmosódó közelmúlt: Kéri Gáspár képeiről

101 106 110 113 117 122


Kommentár • 2011|2 – Tartalom

VISSZHANG Orosz Ferenc: Kiegészítések Tallián Miklós írásához Tallián Miklós válasza

125 126

Számunk illusztrációit Kéri Gáspár operatőr-fotóművész Pajtás című fotóciklusából válogattuk. Segítségét ezúton is köszönjük.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs, Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Felelős szerkesztő: Ablonczy Bálint Főmunkatárs: Pesti Sándor, Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Egy szám ára: 600 Ft Éves előfizetési díj: 3300 Ft Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974


Kommentár • 2011|2

Techet Péter A LÁNCOK VÉDŐI – AZ EMBERI JOGOK KRITIKUSAI Konzervativizmus és emberi jog I. Az alanyi jog primátusa 1. „Az ember szabadon született és mégis mindenütt láncon van” – kezdi traktátusát a társadalmi szerződésről Jean-Jacques Rousseau.1 Az emberi jogok gondolata (azaz hogy minden ember egyenlő és eme egyenlőségében szabad, illetve eme szabadságában egyenlő) e mondat lényegében ott van – és ez még nem is lehet nagy meglepetés. Ám e rousseau-i felütésben szintúgy megtalálható az emberi jogok tanának két olyan értelme, melyek az emberi jogi gondolkodás konzervatív kritikusainak célkeresztjébe kerültek. Fokozzuk a hangulatot, s először inkább e rousseau-i mondatot vizsgáljuk meg. „Az ember szabadon született…”: tehát az ember születésétől fogva szabad, e szabadság adja a lényegét – ettől ember és ezért ember –, s minden más attribútuma (bőrszín, vallás stb.) vagy mellékes, vagy éppen – amint a mondat második fele utal rá – kifejezetten korlátozó. Mert „és mégis mindenütt láncon van”, tehát ugyan szabadnak születik és lényege, hogy szabad, ám e lényeg nem faktuális lényege az embernek, nem tényleges tulajdonsága, hanem normatív attribútuma, amellyel szemben ott a korlátozó valóság, a láncok valósága. „[…] és mégis mindenütt láncon van”: Rousseau nem a tényleges embert jellemzi tehát szabadként – hiszen az ember, amint a mondat második fele elárulja, most éppen „láncon van” –, hanem egy absztrakt emberről, az emberről an sich és az emberről mint gesollt tartalomról szól. Az ember szabadsága – és ebben megvalósuló egyenlősége – tehát korántsem tény. Mert a tény az, hogy az ember láncon van, mégpedig eltérő láncokon: ergo az ember mint tényleges lény sem nem szabad, sem nem egyenlő. Ahogy Norberto Bobbio írja: „Az emberek szabadsága és egyenlősége nem tény, hanem egy követendő cél, nem valami létező, hanem érték, kötelezettség.”2 Ám az utópista baloldali hagyomány éppen hogy nem a valóságból indul ki, hanem azzal szembeszegezi azt a metavalóságot, amely – ha a dolgok mintegy a rendjükön lennének – valóság lehetne. Tehát ugyan ma az ember különféle láncokon csüng, és ekként rab és egyenlőtlen, de nem azért, mert ez lenne a természetes, hanem azért, mert erősebb erők nem engedik érvényesülni azt, ami voltaképp a valóság. A baloldali utópizmus és forradalmi hevület mögött e gondolat húzódik meg: azaz hogy nem az a való, ami van, hanem aminek lennie kell, ami a dolgok lényege. Az utópia a valóság, és nem az, ami éppen itt és most van. Ami éppen itt és most van – a láncokon az emberek –, egy megrontott 1 2

Jean-Jacques ROUSSEAU: A társadalmi szerződés, Kriterion, Kolozsvár, 2001, 22. Norberto BOBBIO: Das Zeitalter der Menschenrechte. Ist Toleranz durchsetzbar?, Klaus Wagenbach, Berlin, 2007, 11.

3



valóság: a filozófia feladata, hogy a való valóságot feltárja és a politika feladata, hogy mindezt megvalósítsa. Alain Badiou francia kommunista filozófus mondása, hogy „mieux vaut un désastre qu’un désêtre” („jobb a bukás, mint a nem-lét”), azaz jobb elbukni az utópia követésében, mint nem cselekedni, mert a lét az utópia, s a nem-lét (desêtre) az utópia-nem-követése.3 A baloldal messianizmusa mögött voltaképpen e gondolat fedezhető fel. Az utópista ezért tartja magát realistának4 – mert számára az elképzelt Sollen a tényleges, megvalósítandó Sein.5 2. És e gondolat áll az emberi jogok mögött is: azaz, hogy ugyan az emberek jelenleg egyenlőtlenek és így-úgy szabadok (vagy nem szabadok) – ám ez nem a lényegük szerinti, hanem csak egy tökéletlen valóság képe. A tökéletes valóság az, hogy az emberek egyenlők és szabadok: eme egyenlőségükben szabadok, és eme szabadságukban egyenlők. És ha ami van, nem való, nem igaz, akkor fel kell ismerni és meg kell valósítani azt, ami való és ami igaz. Azaz szembe kell szállni a valóság láncaival, szét kell törni azokat, éppen azért, hogy az ember olyan lehessen, amilyennek valójában lennie kell:6 szabad és egyenlő. Azaz olyan, amilyennek az emberi jogok gondolata feltételezi. Az emberi jogok lényege, hogy egy absztrakt, csupasz, láncaitól (amit mondhatunk úgyis: természetes kötöttségeitől) megfosztott ember mindenütt és mindenkor – tehát az itt és most valóságával szembeállíthatóan – érvényes jogait deklarálja. Jogokat deklarál: tehát nem jogi módon gondolkodik. A jogokat ugyanis nem deklarálni, hanem alkotni szokták: a jogalkotás egy legitim szuverén entitás legitim akaratának legitim aktusa (a legitimitás oka, de legalábbis sikere sokféle lehet7). A szuverén tehát valami olyasmit mond ki, ami éppen e kimondás révén létezik. Egy törvény attól jog, hogy törvényként kihirdették – előtte mint jog nem létezik. Mint ötlet, mint politikai cél, mint tudományos javaslat létezhet, de nem mint jog. Mint jog akkortól létezik – azaz érvényesen egzisztál (hiszen a jog létmódja ez) –, mihelyst megfelelő eljárás keretében kihirdették. Onnantól kezdve pedig az a jog, ami a törvényben leírva van, élő jog gyanánt pedig az, amit bármilyen jogalanyok (kiknek jogalanyisága is e törvényre vezethető vissza), illetve bírák (kiknek bírhatása szintúgy e törvényre vezethető vissza) belőle és általa jogként kiértelmeznek. 3. A modern etatista (pozitivista) felfogás szerint – ami a mai jogkoncepciónkat mindenképpen meghatározza – a jog tehát a tárgyi jog. A tárgyi jog pedig azért jog, mert Idézi Slavoj ŽIž EK: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Szeptember 11. tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohózatáig, Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2009 [az Eszmélet 2009. téli melléklete], 61. 4 Vö. MOLNÁR Tamás: Utópia – örök eretnekség, Szent István Társulat, Budapest, é. n., 9. 5 Uo., 43. 6 A van és a kell összekötése fejezi ki a legpontosabban, hogy az utópisztikus ideológiák – értve ezek alatt nem csak a baloldaliakat – egy normatív természetfogalommal dolgoznak, éppen olyannal, amilyet a természetjogászoknak is felrónak a pozitivisták. 7 Vö. TECHET Péter: Érvényesség, érvényesülés és az akarat, Közjogi Szemle 2010/2., 51–56. 3

4


Techet

Péter:

A

láncok

védői

tárgyiasul: törvényben, szerződésben, ítéletben. Ami benne tárgyiasul, előtte nem, csak a tárgyiasulás révén (ekként a tárgyiasulás után) jog. Hans Kelsen a maga következetességével éppen ezért tagadja az alanyi jog létét: az alanyi jog nála nem más, mint a tárgyi jog személyi hatálya alá tartozó jogalanyokat a tárgyi jog alapján megillető jogosultságok összessége. „Az alanyi jog nem a tárgyi jogtól különböző jog, hanem maga a tárgyi jog, amennyiben a tárgyi jog által statuált jogkövetkezménnyel egy konkrét személy ellen irányul (kötelesség) vagy annak rendelkezésére áll (jogosultság).”8 Ellentétben a természetjoggal vagy akár Carl Schmitt korai idealista normativizmusával,9 az etatista pozitivizmus eme felfogásában nincs a tárgyi joggal szembeállítható – netán annak forrásául szolgálható – alanyi jog. Az alanyi jog mindig a tárgyi jog tartalma, egy-egy alanyi körre való vonatkoztatottsága. Az emberi jogokat azonban deklarálják. Rousseau nem azt mondja, hogy ugyan jelenleg láncokon élünk, de ezentúl ne így legyen (soll) – ergo a láncokat szüntessék meg holmi törvények –, hanem két valóságot állít egymással szembe: az ember szabad, de most láncokon van. Ha tetszik: alanyi jog, illetve tárgyi jog (azaz hogy éppen most mindenki láncra van kötve) áll egymással szemben. Az emberi jogok alanyi jogi dimenziójúak, azt állítanák mércéül a tárgyi jog helyességéhez. Az alanyi jog primátusát vallja tehát az emberi jogok tana: a tárgyi jog megfogalmazóinak éppen az lenne eszerint a feladatuk, hogy olyképpen objektiválják, tárgyiasítsák a jogot, hogy az tartalmában az eleve adott alanyi jogokat jelenítse meg. Míg Kelsennél az alanyi jog a tárgyi jog függvénye, itt, az emberi jogok tanánál a tárgyi jog – és minden jog – függ az alanyi jogtól. Csak az a jog, ami az emberi jogokat deklarálja. Minden más legföljebb despotizmus. E szigorúság köszön vissza az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (Déclaration des droits de l’Homme et du citoyen) 16. cikkében, amely pedig kimondja, hogy csak annak az államnak van alkotmánya – tehát csak az tekinthető alkotmánynak –, amely garantálja a hatalommegosztást és a polgári jogokat.10 Azaz az államot korlátozza a jog, és nem a jogot az állam. Ahogy a tárgyi jog válik az alanyi jog függvényévé, úgy válik az egész állam az alanyi jogként értelmezett jog függvényévé. Fontos tehát látni, hogy az emberi jogokat nem konstruálják – hanem deklarálják. A konstruálás lényege, hogy akaratunk révén egy olyan gondolati tartalmat teszünk valósággá, amely akaratunk révén nem létezhetne. A jogalkotás – a klasszikus pozitivista képben, amely, mint tudjuk, a normativizmus és a voluntarizmus keveréke11 – mindig konstruálás: a jogalkotás során a jogalkotó egy eszmei tartalmat (ötletet) jogi formába önt, Hans KELSEN: Tiszta jogtan, Rejtjel, Budapest, 2001, 27. Ennek kifejtése Carl SCHMITT: Der Wert des Staates und die Bedeutung des Einzelnen [1914], Duncker & Humblot, Berlin, 2004, 22–84. 10 „Article 16 – Toute société dans laquelle la garantie des droits n’est pas assurée ni la séparation des pouvoirs déterminée, n’a point de Constitution.” 11 Carl SCHMITT: Über die drei Arten des rechtswissenschaftlichen Denkens [1934], Duncker und Humblot, Berlin, 1993, 27 és több helyen. 8 9

5



és a jogalkalmazás végrehajtási kényszeraktusai révén valósággá is tehet. Bár a valóságnak is vannak blokkoló lehetőségei: bármi nem tehető joggá, mert a társadalmi interakciónak, értelmezésnek megvan a maga kontrollfunkciója. Ahogy Peschka Vilmos írja: „Az állami kényszerrel támogatott államakarati forma […] bármilyen társadalmi tartalmat általános érvényű jogként jelenthet ki […] De a társadalmi-gazdasági feltételeknek ellentmondó, azokat ignoráló tartalmú jog előbb-utóbb végül is mindig elveszti érvényességét.”12 Mindazonáltal a klasszikus jogelméleti kép a jogalkotást akarati aktusként írja le. S éppen ezért a terméke – a tárgyi jog – konstrukció, nem pedig deklaráció, az alanyi jog pedig úgyszintén a jogalkotó akaratának függvénye. Minden és mindenki annyi joggal bír, amennyi alanyi jogot megállapít számára a tételes, tárgyi jog. Ezzel szemben áll mindenféle normativista idealizmus, amely abból indul ki, hogy a Jog mint Eszme, mint Állandó Tartalom örökké létezik – azaz ontológiája örök –, mégha emberi gyengeségeink miatt csak fokozatosan vagyunk képesek felismerni. Jacques Maritain ennek kapcsán választja ketté a természetjog ontológiáját – mely örök – és episztemológiáját, mely változó és relatív.13 Nos, az emberi jogok mögött is e természetjogi koncepció húzódik meg: az emberi jogok eleve vannak – ergo a jogalanyokat eleve jogok illetik meg, és nem egy tárgyi jog révén válnak jogalannyá –, és éppen ezért a jogalkotó feladata nem a jogalkotás, hanem az eleve létező Jog felismerése s így deklarálása. A pozitív jog így nem más, mint az eleve létező Jog deklarálása és legitim erőszakkal való kikényszerítése; aminek nem ez a tartalma és célja, az nem érvényes jog, hanem legföljebb valamiféle erőszak. 4. Az emberi jogok tanának lényege, hogy egy absztrakt, a láncaitól megszabadított, de éppen ezért mindenféle kötöttségeitől is megfosztott, csupasz embert (AZ EMBER-t) ruház fel olyan jogokkal, amely jogok az államot korlátozzák, a csupasz egyént pedig védik. A gondolat tehát (1) antietatista, (2) individuális, (3) egalitariánus, (4) univerzalista, és mivel normatív tanait valóságosnak, megvalósítandó valóságnak gondolja, (5) messianisztikus, hódító is. Akik kritizálják az emberi jogokat – és mindezt több irányból is teszik sokan –, e tulajdonságait bírálják. (1) Az etatistáknak minden bizonnyal leginkább az állami szuverenitás csorbulása – ráadásul mivel a nemzetközi jog az államok jogából egyre inkább „emberiségjoggá” fejlődik,14 az állami szuverenitás egy, az emberi jogok érvényességén alapuló, szupranacionális nemzetközi közösségben eleve devalválódik15 –, illetve az állaPESCHKA Vilmos: A modern jogfilozófia alapproblémái, Gondolat, Budapest, 1972, 358–359. Vö. TURGONYI Zoltán: A természetjog mint mérce szükségessége, Századvég 2005/2., 176. 14 Részben kritikailag jegyzi meg Christian WALDHOFF: Grundrechte als Maßstab der Aussenpolitik? = Menschenrechte als Weltmission, szerk. Josef Isensee, Duncker und Humblot, Berlin, 2009, 63. 15 Más kérdés, hogy egy bármiként felfogott nemzetközi jog úgyszintén eleve relativizálja – kétségbe vonja – a szuverenitás hagyományos értelmezésének a lehetőségét, vö. Hans KELSEN: A szuverenitás fogalmának változása = Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből, szerk. Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 603–614. 12

13

6


Techet

Péter:

A

láncok

védői

mi jognak a klasszikus jogdogmatika szempontjából externus16 korlátozottsága fájhat. (2) A fasisztáknak17 az emberi faj egységének gondolata nem tetszhet: szerintük – akár hierarchikusan (fajelmélet), akár mellérendelten (etnopluralizmus) – az emberiség mindenképp tagolt fajilag, kulturálisan, és e koncepcióba nem illik bele egy univerzális ember univerzális jogairól szóló, az emberek egyenlőségét előfeltételező joggondolat. (3) A konzervatívok sajátos módon főleg a láncokat védenék. Azok a láncok ugyanis, amelyek híján megkapjuk az emberi jogok alanyát, az absztrakt embert. Voltaképp az ember mint kulturális és társadalmi lény kulturális és közösségi kötelezettségeit, kötöttségeit – összefoglalóan mondva: kontextusát – adják. Ekként éppen hogy nem elszakítani kell tőlük az embert. Annyiban közös a fasiszta kritikával a konzervatív, hogy az embert nem egyediségében, hanem valamilyen egész részeként láttatja. A konzervatív szerint a láncok kötik össze a részeket egésszé, amik nélkül nem szabad egyéneket, hanem jelentés nélküli individuumokat kapnánk. A közösség – azaz a lánc – adja meg az ember jelentését. Ebben válik teljessé: a családban, az oikoszban, a poliszban. A konzervatív kritika tehát összeér a fasisztával – mert az embert természetesen „leláncoltnak” véli –, illetve úgyszintén összeér az etatistával, mert az államban éppen ideális keretet lát a részekből felépülő Egész számára. (4) Megjegyzendő, hogy nem csak e három irányból bírálható az emberi jogok tana, hanem éppen onnan is, ahová a fentiekben a megfogalmazásának forrásvidékét helyeztük: azaz balról is. E baloldali (szélsőbaloldali) kritika18 azt bírálja az emberi jogokban – és itt összeér a fasiszta kritikával –, hogy nem is univerzális tartalmat fogalmaz meg, hanem egy kultúrkör, a nyugati világ egy adott időszakában megjelent politikai tartalmát próbálja pusztán – akár céljaiban is, de eredményeiben mindenképp imperialista gyarmatosítóként – más kultúrákra erőszakolni. (5) A fasiszta kritikák etnopluralista iránya – amely Alain de Benoist nyomán tagadja ugyan az emberiség egyenlőségét, de ezt nem egy hierarchikus fajelméletben, hanem egy kulturális relativizmusban teszi19 –, nos, eme etnopluralizmus szintén a más kultúrákat védené a külsőleg beavatkozó nyugati emberi jogok tanától. A baloldali kritikákhoz hasonlóan az emberi jogok mögött voltaképp a kapitalista, nyugati világ előfeltételeinek – a mindenféle kulturális kötöttségéből kiszakított, immár egyenlő és fogyasztásra kész sablonember – megteremtését látják. A különböző irányú kritikáknak van tehát elég érintkezhető és érintkező felületük. 5. A tanulmányunk ürügyéül szolgáló könyv20 elsősorban konzervatív irányból kritizál. A könyv szerkesztője a neves bonni katolikus közjogász, Josef Isensee, aki bevezető Elég az alapjogok jogrétegbeli problémáira utalnunk, melyet itthon Pokol Béla tematizált a jogi közgondolkodásban. 17 Tudatos leegyszerűsítéssel fasisztának nevezzük a kultúrdeterminista nézetrendszereket. 18 Itt most nem külön kezelve a baloldali szuverenizmust vagy a jakobinus nacionalizmust, mert ezen irányok etatisták. 19 Vö. TECHET Péter: Alain de Benoist portréja. Eszmetörténeti életrajz a francia filozófusról, Valóság 2010/2., 95–109. 20 Menschenrechte als Weltmission, szerk. Josef Isensee, Duncker und Humblot, Berlin, 2009. 16

7



soraiban nem hagy kétséget a könyvecske kritikai céljai felől.21 Szerzői pedig – így a müncheni Bardo Fassbender, a bonni Christian Waldhoff, s a mindközül legepésebb, kölni Otto Depenheuer szintúgy a német közélet, tudomány konzervatív, etatista miliőjéből (ami a német államtannál nem éppen ritka) jönnek.

II. Nemzetközi jog, külpolitika – és emberi jogok? 1. Bardo Fassbender és Christian Waldhoff cikkei kevésbé polemikus hangvételűek, inkább száraz jogi érveléssel közelítik meg a témáikat: (1) a nemzetközi jog átértékelődését, ekként az államiság jelentőségének a csökkenését, (2) az emberi jogok szerepét a külkapcsolatokban (az állam belső és külső cselekvéseinek megkülönböztetésével), illetve (3) az alapvető jogok és az emberi jogok – etatista alapú – elhatárolását. Mindketten megállapítják, hogy az emberi jogok jelensége újszerű az állami és a jogi gondolkodásban. Waldhoff idézi Jules Michelet 19. századi francia történészt, aki szerint az emberi jogokat megfogalmazó 1789-es Déclaration lett az „új kor hitvallása” (le credo du nouvel âge).22 Azonban a 19. században és a 20. század első felében e hitvallás inkább maradt még politikai, filozófiai tartalom, mint konkrét jogi kötelezettség. A jog világába az emberi jogok univerzalizmusa – tehát hogy az ember nem csak mint állampolgár, de mint ember már jogokkal bír, amely jogokat az államoknak belső és külső kapcsolataikban tiszteletben kell tartaniuk – csak 1945 után érkezett meg. Bardo Fassbender „nemzetközi Bill of Rights”-nak nevezi az 1948-as nyilatkozatot.23 Míg a Nemzetek Szövetsége csak a mandátumok esetén szólt univerzálisan érvényesítendő emberi jogokról, addig 1945 után minden állam legitimitása az emberi jogok érvényesülésétől kezd függni – mindez a nemzetközi jog átalakulását eredményezheti. Ugyanis már nem az államok közös joga, hanem az államokkal is szembeszegezhető, az egyént közvetlenül (az állami közvetítést kikerülve) védő „emberiségjoggá” válik az emberi jog. Ha vannak univerzális jogok, akkor e jogok immár nem az állami tételezettség függvényei, hanem éppen az állami lét függ e jogok elismerésétől. Természetesen a gyakorlatban ez ilyen szépen nem valósul meg, hiszen a nemzetközi erőtér alapvetően még ma is jogmentes övezet, a külpolitikai cselekvéseket így nem egy külső, hanem legföljebb belső (állami) korlát szabályozza.24 A paradigmaváltás azonban gondolati szinten megtörtént: az embereknek az államoktól függetlenül vannak jogaik, amelyeket minden államnak tiszteletben kell tarta„Minél magasabban helyeződnek el a nemzetközi szinten az emberi jogok, és minél inkább eltávolodik kötelező erővel bíró értelmezésük az állami intézmények befolyásától [itt az etatista aggódik Isenseeben – T. P.], annál »politikaibb«, normatíve ritkultabb, tartalmilag homályosabb, jogilag bizonytalanabb az alkalmazás.” Josef ISENSEE: Vorwort des Herausgebers = Menschenrechte als Weltmission, 6. 22 Jules MICHELET: Histoire de la révolution française, Lacroix, Paris, 1868, 246. 23 Bardo FASSBENDER: Idee und Anspruch universeller Menschenrechte = Menschenrechte als Weltmission, 18. 24 Erről szól Waldhoff cikkének első része is (lásd alább). 21

8


Techet

Péter:

A

láncok

védői

nia, ettől válhat a nemzetközi közösség tagjává – elvileg. Persze a nemzetközi közösségnek számos olyan régi tagja van, akinél a – nyugati értelemben vett – alkotmányosság, emberi jogok garantálása stb. pusztán névleges, s a nemzetközi közösség mégis kénytelen vele számolni. Éppen ezért merült fel még az előző USA-elnöki adminisztráció környékéről, főleg Robert Kagan neokonzervatív politikai filozófus egyik könyvében, a demokrácia ellenségeiről25 gondolkodva, hogy a demokratikus államoknak össze kell fogniuk nemzetközi szinten: mintegy ellenblokkot alkotva a nem-demokratikus államokkal szemben. (Hogy eme ellenblokkot mely hatalom vezetné és mely kultúrkör érdekei befolyásolnák, Kagan számára nem kérdéses.26) 2. Nos, bármennyire is más a külpolitikai realitás, az emberi jogokkal egy olyan gondolat fogalmazódott meg, amely minden kultúrán túlnyúló univerzális érvényességet igényel, s amely éppen az alanyi jog elsődlegessége (sőt természetessége) okán az állami tárgyi jogot is ennek rendelné alá. Mindez azzal a következménnyel jár(hat) a nemzetközi jogban – és részben már jár is –, hogy az egyén is a nemzetközi jog alanya lehet.27 Mindez pedig nem is abban az értelemben jelent(ene) paradigmaváltást a nemzetközi jogi gondolkodáson belül, hogy kibővülne a jogalanyok köre – mert ez önmagában még nem borítaná fel a jelenlegi nemzetközi jogi doktrínát, elvégre az államok a jogalanyiság kizárólagosságának téziséből már eleddig is tettek engedményeket, például a felszabadítási szervezetek irányába –, hanem abban jelentene teljes szemléletváltást, hogy a nemzetközi jog önálló jogi területté válna. Mindeddig – mint az államok joga – voltaképp nem volt több érvényességében, mint a szuverén államok akaratainak kumulációja, és érvényesülésében, mint az állami végrehajtás függvénye. Ha azonban az ember úgy lesz politikai alannyá, hogy ennek révén nem az állami hatalom növekszik a „teste” felett – amint Giorgio Agamben hangsúlyozza biopolitikai indíttatású emberi jogi koncepciójában28 –, hanem éppen e hatalommal kerül szembe a „test” (azaz a biológiaiból a politikaivá való transzformáció az államon kívül zajlik), akkor ezzel a nemzetközi jog lesz az a szuverén hatalom, amely e transzformációt lehetővé teszi. S amely ekként nem az államok joga, hanem egy államfeletti jog lesz. És eme új (immár univerzális) jogközösség tagjainak a jogai lesznek az emberi jogok – az új jogközösségből folyó tagságuk okán. Mert Agambennek abban nagyon is igaza van, hogy az emberi jogok nem csak úgy vannak, hanem egy jogi-politikai hatalom elismerései révén léteznek, korlátozva a politikai szabadság érdekében a természetes szabadságot. 25 Akiknek a hagyományos nemzetközi erőtérben szintén teret kell kapniuk, de nemcsak ott kapnak teret, hanem azon szervezeten belül is már-már többségbe kerülnek, amely szervezet elvileg éppen a demokrácia, az emberi jogok (stb.) terjesztését kellene vállalnia (azaz az ENSZ-ben). 26 Robert KAGAN: The Return of History and the End of Dreams, Alfred A. Knopf, New York, 2008. 27 BOBBIO: I. m., 9. 28 Giorgio AGAMBEN: Homo sacer. Die Souverenität der Macht und das nackte Leben, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2002, 127–144 és másutt.

9



Az egyén tehát jogalanyként megjelenik a nemzetközi jogi térben – „[az individuum] egyrészről egy állami hatalomnak van alávetve, másrészről e hatalommal mint a nemzetközi jog alanya azonos szemmagasságban találkozik”29 –, és a nemzetközi jogtól (azaz a pozitivált emberi jogoktól) önálló jogalanyiságot is nyer, amely szembehelyezhető az állam jogalanyiságával. Ennek révén „az állami hatalom gyakorlása a saját állampolgárok irányába sem belső ügy”.30 3. Viszont e gondolati váltással áll szemben a nemzetközi erőtér valósága. Az államok világa ma is még (amint Carl Schmitt arra egykoron utalt) a politikum szférájába tartozik – Schmittnél ugyebár éppen ez tartozik a politikumba –: azaz jog-nélküli (rechtsfrei) zóna. Az államok a külkapcsolataikon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Christian Waldhoff bonni alkotmányjogász ezért tanulmánya első részében éppen a külpolitikát vizsgálja: köti-e jog a külpolitikát, és kiváltképp alá van-e vetve a nemzetközi emberi jogi tanoknak? Belülről vagy kívülről korlátozott a külpolitikai mozgástér? És korlátozott-e egyáltalán? Az állam a külpolitika révén jelenik meg a nemzetközi színtéren. E színtér – a hagyományos felfogás szerint – érdek-, nem pedig jogterület. Barátok és ellenségek, s nem egyazon homogén jogközösség tagjai vannak jelen a nemzetközi életben. És ezért nincs is joga, hanem csak politikája. Azt, amit nemzetközi jognak neveznénk is, valójában politikának tarthatjuk: ilyen például a háború „joga”, de az ehhez kapcsolódó „békekötés művészete” is. A nemzetközi erőtér – éppen mert nem jog-, hanem erőtér – a politikum világának része. Az államok és polgárai csak egy kozmopolita utópiában lehetnek egymásnak barátai – ellenség híján –, ami voltaképp a világállamot jelentené. Amíg több állam van, s amíg a nemzetközi porondon e több állam van jelen, a nemzetközi élet nem jogi, hanem politikai kategória. E koncepció Schmittnél a legpregnánsabb, lényegét Tamás Gáspár Miklós így foglalná össze: „Carl Schmitt úgy véli[, hogy a]zok az emberek, akik az egyik állam fönnhatósága alá tartoznak, egymásnak barátai […], és ellenségei más államok polgárainak.”31 Miről is van szó? Schmitt ismert megfogalmazása szerint a politikum lényege a barát–ellenség megkülönböztetése. Ez egy olyan gondolati struktúra, amelynek spiráljába bármilyen tartalmú, egyébkénti megkülönböztetés bekerülhet, miközben a politikum világában már indifferens, hogy a megkülönböztetés végül is milyen egyébkénti indokra (esztétika, morál, ökonómia) vezethető vissza. Schmitt nem tartalmi szempontból definiál, ezért nem is a politika (Politik) lényegét keresi, hanem azt a jellemzőt, ami bármit politikaivá (politisch) tehet.32 Elmélete ennyiben – hiába szolgált jól Schmitt nemzetiszocialista apológiájához is – voltaképp bármiFASSBENDER: I. m., 27. Uo., 28. 31 TAMÁS Gáspár Miklós: Konzervativizmus, filozófia és Kelet-Európa = UŐ.: Törzsi fogalmak II., Atlantisz, Budapest, 1999, 323. 32 Vö. Bernd RÜTHERS: Entartetes Recht. Rechtslehren und Kronjuristen im Dritten Reich, C. H. Beck, München, 1988, 113–114. 29

30

10


Techet

Péter:

A

láncok

védői

lyen tartalmat politikaivá tehet. (Nem véletlenül vádolják sokan Schmittet – aki maga mindig is idegenkedett az értékítéletektől – nihilizmussal, karakternélküliséggel.) A politikai gondolkodás lényege a barát és az ellenség megkülönböztetése, de még inkább: az ellenség léte. Schmittnél azonban a politikum az elsődleges, s csak ennek egyik, történelmileg meghatározott korhoz köthető, így akár el is tűnhető kerete az államiság.33 (Éppen ezért nem tekinthető voltaképp Schmitt etatista szerzőnek.34) Az államiság lényege, hogy létrejön egy olyan homogén közeg, amely befelé védelmet nyújt és engedelmességet vár el, míg kifelé egységet teremt a többi hasonló egységgel – azaz a potenciális ellenségekkel – szemben. Az állam lényege, hogy politikai egységet teremt: ami voltaképp éppen a politikum lényegét adó megkülönböztetés – a barát–ellenség dichotómia – eltűnését, s így a belső pluralitás szükségszerű hiányát jelenti. (Schmitt szerint a demokrácia nem más, mint a vezetők és a vezetettek identitása, amely tézis 1933 után természetesen más hangsúlyt nyert.) Schmitt politikafelfogása csak egy többszereplős világban lehet realitás. „A politikai fogalmi ismérvéből az államok világának pluralizmusa következik. A politikai egység [ez lenne konkrétan az állam – T. P.] előfeltételezi az ellenség valóságos lehetőségét és ezzel egy másik, együtt létező politikai egységet.”35 Azaz ahhoz, hogy lehessenek barátok (az adott állam polgárai), szükség van ellenségre (másik állam és annak polgárai). Mindez azt is mutatja, hogy Schmittnél (1) a barátság csak viszonylagos, az ellenséggel szembeállított fogalom (voltaképp az ellenség teszi barátokká a barátokat), illetve ennek nyomán (2) az ellenség a központi fogalom az államelméletében (azaz annak mindenkori esélyét kívánja megőrizni). Mivel éppen ahhoz, hogy lehessenek barátok, szükség van ellenségekre. A világnak, legalábbis ha politikai akar maradni, mindenképp több államból (több politikai egységből) álló pluriverzumnak kell maradnia Schmitt szerint. Az emberiség univerzális fogalma nem politikai – „nem képes háborút folytatni, […] kizárja az ellenség fogalmát”36 –, így arra államiság vagy bármilyen más politikai egység (világállam stb.) nem építhető.37 Schmitt a nemzetközi színteret tehát nem autonóm politikai színtérnek kezeli. Hiszen az emberiség egésze, nem maradván ellensége (hacsak a politikum világát nem terjesztjük ki a világűr esetleg más lényekkel lakott tereire),38 nem tud (schmitti értelemben) önmaga barátja lenni, így a nemzetközi po33 Carl SCHMITT: Staat als ein konkreter, an eine geschichtliche Epoche gebundener Begriff = UŐ.: Verfassungsrechtliche Aufsätze aus den Jahren 1924–1954. Materialien zu einer Verfassungslehre [1958], Duncker und Humblot, Berlin, 2003, 383 és másutt. 34 Vö. Reinhard MEHRING: Carl Schmitt zur Einführung, Junius, Hamburg, 2001, 23; Christoph SCHÖNBERGER: „Staatlich und Politisch” (20–26). Der Begriff des Staates in Carl Schmitts Begriff des Politischen = Carl Schmitt Der Begriff des Politischen. Ein kooperativer Kommentar, szerk. Reinhard Mehring, Akademie Verlag, Berlin, 2003, 21–22 és másutt. 35 Carl SCHMITT: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok, Attraktor–Osiris–Pallas, Budapest, 2002, 36. 36 Uo., 37. 37 Uo., 39. 38 Werner MÄDER: Kritik der Verfassung Deutschlands. Hegels Vermächtnis 1801 und 2001, Duncker und Humblot, Berlin, 2002, 65.

11



rond szükségszerűen plurális. Ami praktikusan – de mint írtuk, nem szükségszerűen – az államköziséget jelenti.39 4. E pluralizmust támadná az emberi jog. Az emberi jog az embert egyazon jogközösség részévé tenné – egységes hatalom alá vetné –, és e hatalom a világ egészére terjedne ki, mindenféle ellenállás, alternatíva lehetőségét megszüntetve. A kozmopolita utópiában csak barátok lennének. Mivel azonban jogközösség nincs hatalom nélkül, eme egyetlen jogközösségnek is meglenne a maga egyetlen hatalma. Az unipoláris jogközösség, amelyben az egyének minden biológiai szabadságuktól megfosztva válnak e kizárólagos politikai közösség részévé (melynek jogi tartalmát adják az emberi jogok), kényszerbékét szül: a politikai viták, a kulturális sokszínűségek végét – azt, amit a szélsőbaloldali és a fasisztoid kritikák felrónak az emberi jogoknak. „A pluralista gondolkodásban szükségszerű, hogy az emberi jogok azon univerzális eszméjét, ahogy azt általában érteni szokták, megkérdőjelezzük.”40 A külpolitika szabadsága, azaz hogy nincs külső mércéje, éppen az államok közötti pluralizmust biztosítja. Ami – ha egyetlen hatalom sem nő túlságosan a másik fölé, és minden hatalom tiszteletben tartja az esetleges Grossraumokat,41 akkor – egy egészséges, konszenzusos, s nem egy absztrakt vagy kényszerített béke jellemezheti az államok közösségét. E koncepció persze hagyományosan etatista: az egyént az államon belül képzeli csak el jogalanyként. 5. Christian Waldhoff a külpolitika kötöttségét vizsgálja. „A külpolitika elsősorban nem egy jogi kategória, hanem a politika területe.”42 A jog feladata a szabályozás, a külpolitika feladata az állami érdekek képviselete, ami nem terelhető előre jogi formulák közé. Ha tetszik, a külpolitika „a permanens kivételes állapot”.43 A külpolitika (1) nincs alávetve külső normáknak, (2) nem feladata külső normák számon kérése más egyenrangú felektől, miközben (3) cselekvését szabályozhatja – akár az alapvető jogok betartásának előírásával – a belső jog (amely az állam egészére, így külsődlegességére is kiterjed). De e szabályozás nem a külpolitikát, hanem az állam külpolitikai szereplőit köti voltaképpen. Például Németország vonatkozásában megállapítható, hogy „a határokon átnyúló tényállásoknál is érvényesülnek az alapjogok, amennyiben a német államhatalom jár el”.44 Ez azonban nem az emberi jogok univerzalizmusából fakadó posztulátum. Az alapvető jogok filozófiai forrása lehet bármi – akár egy univerzális eszme is –, mint jog 39 Vö. Hasso HOFFMANN: „Die Welt ist keine politische Einheit, sondern ein politisches Pluriversum” (54-58). Menschenrecht im politischen Pluriversum? = Carl Schmitt Der Begriff des Politischen, 110–116. 40 Chantal MOUFFE: Über das Politische. Wider die kosmopolitische Illusion, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2007, 165. 41 Vö. Carl SCHMITT: Völkerrechtliche Grossraumordnung mit Interventionsverbot für raumfremde Mächte [1939], Duncker und Humblot, Berlin, 1991. 42 Christian WALDHOFF: Die innerstaatlichen Grundrechte als Maßstab der Außenpolitik? = Menschenrechte als Weltmission, 49. 43 Uo., 44. 44 Uo., 61.

12


Techet

Péter:

A

láncok

védői

mégsem e filozófiai megalapozottság, hanem a jogként való kihirdetés okán érvényesül. Eme emberi jogokat nevezzük alapvető jogoknak. Az alapvető jogok azonban nem univerzális emberi jogok, hanem az adott állam által mindenkinek (így akár a nem-állampolgároknak is) fenntartott jogosultságok. Mivel jogállamon belül nincs jogszabad terület – a modern, állami jog primátusigénye minden életteret a jog uralma alá vet, minden életviszonyt jogilag is megfogalmazhatóvá tesz –, az alapvető jogok az állam minden belső viszonyára (nem csak a közjogiakra, de a magánjogiakra is) kiterjednek (Drittwirkung). Az állam cselekvése azonban nem ér véget a határainál. Míg a polgárainak határon átnyúló ügyleteinél már nem érvényesül a Drittwirkung, addig az államnak kifelé is jogállamnak kell maradnia. Azaz kifelé is az alapvető jogoknak alávetve jár el. Mindez azonban továbbra sem azt jelenti – és éppen ezért tesz hangsúlyosan különbséget emberi jog és alapjog között Waldhoff –, hogy egy külső emberi jog korlátozná a nemzetközi színtéren az államot. Az államot – vallja jó etatistaként a német államjog zöme – kívülről nem korlátozza semmi, legföljebb saját akaratából kötözheti magát az árbochoz, hogy ne csábuljon el a szirének hangjára. Ám nem egy külső erő, hanem az állam parancsa köti az államot az árbochoz. E parancs forrása ugyan lehet azon emberi jogi gondolkodás, amely filozófiailag államfeletti univerzalizmust igényel, de mivel az állam nem filozófiai, hanem jogi-politikai kategória, így bárhonnan vett parancsa is (immár mint parancs) nem a parancs forrásvidékétől, hanem az államtól mint parancsolótól függ. A német Grundgesetz alapvető jogi kartája ekként lehet, hogy tartalmilag a filozófiai értelemben vett emberi jogokat fogalmazza újra. De mivel jogi formában – az állami jog formájában – teszi mindezt, így nem univerzális, csak az állam és az állampolgárok életviszonyaira vonatkoztatja őket. Az állam külsődleges életviszonyait is meghatározzák tehát az alapvető jogok, de nem külső, hanem belső korlátként. Amikor a német állam más államokkal lép nemzetközi kapcsolatba, a német államot magát kötik az alapvető jogok, de azok hatályát – éppen mert nem univerzális emberi jogokról van szó – nem terjeszti ki azon más államokra, amelyeknek a külsődleges kapcsolatait szintén csak saját belső jogviszonyaik, előírásaik szabályozhatják. Amikor a német alkotmánybíróság az EU jogforrásainak – de legalábbis szekunder jogforrásainak – németországi alkalmazhatóságát a német alkotmány szerinti alapvető jogokkal való megfelelésüktől tette függővé, mindezt nem univerzális igénnyel jelentette ki. Tehát nem az összes tagállam vonatkozásában mondta ki az adott tagállam vagy bármilyen más filozófiai-univerzális tan emberi jogainak az érvényesülését, hanem pusztán a németországi jogviszonyok és az EU (szekunder) jogforrásainak kapcsolatában. Mindezzel tehát nem vetette alá az EU jogforrásokat valamifajta univerzálisan náluk magasabb rendű jogoknak, hanem – éppen nem az emberi jogok, hanem a német szuverén államiság védelmében – a legfelsőbb németországi jogréteg, az alapvető jogok rétegének primátusát erősítette meg Németország külső kapcsolatainak, illetve bármilyen külső norma belső, németországi érvényesíthetőségének esetében.

13



6. Tehát „az emberi jogok nem alapjogok”.45 Ahhoz, hogy az univerzális emberi jogokat az alapjogok analógiájára kezeljük, szükség lenne egy világalkotmányra és ennek megfelelő intézményekre. Mivel azonban alkotmányaik jelenleg az államoknak vannak – és minden más nemzetközi szint nélkülözi az önálló államiságot –, így alapjogokról is csak egy konkrét állam konkrét alkotmánya alapján beszélhetünk. Nem feledve azt, hogy eme alapjogok is eleve az adott állam alkotmánytörténetében – nem másutt és nem univerzálisan – jegecesedtek ki. Azon értékek, amelyeket jogi formában jelenítenek meg az alapvető jogok, egy konkrét kontextusban bírnak csak jelentéssel. Ez a kontextus elsősorban az informális jogi kultúrát jelenti, de ennek széttöredezése, az általános értékkoncepciók hanyatlása után e kontextust a formális alkotmány adja.46 Ám mindenképp egy konkrét téridő-koordinátában, s nem egy univerzális eszmében mozgunk. Giorgio Agamben biopolitikai emberijog-kritikájának végső következtetése is az: az emberi jog nem más, mint a biológiai szabadság korlátozása a politikai szabadság javára, azaz az emberből az emberi jogok révén egyre inkább állampolgár lesz. Mert az emberi jog voltaképpen mindig egy konkrét jogközösségen belül – és nem eleve – határozza meg a tag pozícióját. Amíg csak államok léteznek ilyen jogközösségként, az emberi jog nem más, mint állam által biztosított jog. Agamben a biológiai lét politizálásaként értékeli az emberi jogokat. Miért? A közjog alanyává egyre inkább a test kezd válni – nem véletlen, hogy az állam szimbóluma is a sok testből felépülő nagy, össz-test. A test politizálódását fejezi ki az angol jogtörténet habeas corpus-elve, amely kifejezetten a testet – tehát az ember biológiai dimenzióját – védi jogilag. De mindezzel egyben ki is szakítja a biológiai szférából, és jogi, politikai tárggyá teszi a corpust.47 A továbbgondolt emberi jogok is az ember további biológiai dimenzióit vonják be, jogiasítják – az emberi jogok forrása a testi és nem a politikai lét. Agamben biopolitikai alapon értelmezi az emberi jogokat: a biopolitika nem más, mint hogy a természetes létet a hatalmi mechanizmusok részévé, elemévé teszik.48 Az emberi jogok szintén ilyen eredménnyel járnak. E folyamat lényege a totális államban fejeződik ki, ahol valóban minden biológiai lét politikaivá lesz – nincs nem-politikai dimenziója az emberi létnek. Éppen ezt mutatja a koncentrációs láger a legtisztábban. A lágerben eltűnik a biológiai és a politikai lét különbsége – a biológiai lét teljesen átpolitizálódik, miközben e politikai lét pusztán az ember biológiai esendőségét jelenti. Tehát semmiféle többletet nem ad hozzá a természetes egyenlőtlenséghez, épp hogy megszilárdítja, politikailag nyilvánossá, nyilvánvalóvá (öffentlich) teszi a biologikum privátumát. Tehát e jogok Agambennél nemhogy nem megvédik az embert a politika túlhatalmától, hanem az emberi élet egyre több szeletét, szféráját vonják be a politikai hatalom, Uo., 74. Vö. Uo., 77–79. 47 AGAMBEN: I. m., 131. 48 Uo., 127. 45

46

14


Techet

Péter:

A

láncok

védői

a jog látókörébe – mígnem teljességgel eltűnik a nem-politikai az emberi létből. Éppen mert az emberi jogok átpolitizálják a természetes létet, csak egy konkrét politikai (jogi) közösség keretei között tudnak megjelenni – ergo: nincsenek absztrakt, univerzális emberi jogok. Ez egy nagyon fontos eleme az agambeni kritikának, hiszen – ellentétben az emberi jogok tanának számos kritikusával – nem bírálja e jogok univerzalizmusát. Hanem éppen arra mutat rá, hogy e jogok – mivel jogok – eleve nem is lehetnek egyetemesek, csak mindig valamilyen politikai közösség elismerő-tételező aktusától (az állam jogalkotó tevékenységétől) függőek. Az emberi jogok lényege – azaz a biologikum bevonása a politikumba – ugyanis szükségszerűen igényli a politika meglétét. Tehát az emberi jogok – mint jogok, azaz politikai tartalmak – voltaképp mindig állampolgári jogokat jelentenek. Az állampolgár az az ember, akinek a biológiai szabadsága, léte egyre inkább, főleg a modern állam megjelenése óta átpolitizálódott. Az emberi jogok ugyebár nem tesznek mást, mint jogokként – azaz politikai tartalmakként – újrafogalmazzák az ember biológiai dimenziót: eme újrafogalmazásban szűkül a biológiai, s tágul a politikai dimenzió, azaz az emberi jogok révén az ember egyre kevésbé ember, s egyre inkább állampolgár lesz. Nem véletlen a terminológiai bizonytalanság is: már a Déclaration is az ember (de l’homme) és a polgár (du citoyen) jogait deklarálja. Azaz éppen a deklaráció révén teszi az „homme”-ot „citoyen”-né, megfosztva biológiai „szabadságától”. A konzervatív gondolkodás eleve nem is tagadta éppen ezért sohasem – és így őszintébb is, mint a liberális tan –, hogy az emberi jogok sohasem az ember mint olyan, hanem egy konkrét közösség tagjainak, a közösség által néki biztosított jogai. Edmund Burke is „rights of an Englishman”-ről szól.49

III. Csupasz terek – az emberi jogok kultúrrelativista kritikája 1. „Minden univerzalizmus hajlik arra, hogy a különbségeket ignorálja vagy elfedje. A maga kanonizált formájában az emberi jogok tana kevéssé alkalmas arra, hogy a kultúrák sokszínűségét elismerje, éspedig két okból: először is túl individualista, és azon alany, amelynek a jogait proklamálja, kifejezetten absztrakt. Másrészről történelmileg elsősorban a nyugati kultúrához kötődik, vagy legalábbis azon egyik tradíciójához, amelyen e kultúra alapszik.”50 Voltaképpen az emberi jogoknak a kulturális álcában jelentVö. Uo., 135. Alain de BENOIST: Kritik der Menschenrechte. Warum Universalismus und Globalisierung die Freiheit bedrohen, Junge Freiheit, Berlin, 2004, 72. A szerző egy másik, interneten elérhető cikkében mindehhez hozzáteszi, hogy az emberi jogok gondolatának univerzalizmusát nemcsak nyugati származása tagadja, de az a tény is, hogy e kultúrkörön belül is egy történelmileg meghatározható, késeibb időpontban jelent csak meg (lásd Alain de BENOIST: Universalité et non-universalité des droits de l’homme, www.alaindebenoist.com/pdf/universalite_ des_droits_de_l_homme.pdf). Persze épp ő bizonygatja más helyütt, hogy a „zsidó kereszténység” (judéochristianisme) kétezer éve behozta azt a gondolati struktúrát, amelynek – az individuális egyénkép okán – következménye a liberalizmus, – az Isten előtti egyenlőség okán – a szocializmus és – a monoteizmusa okán – a globalizmus. Nos, ha a pogány-fasisztoid szerzőnek igaza is lenne, mindez azt jelentené, hogy 49 50

15



kező konzervatív, fasisztoid vagy szélsőbalos kritikája foglalható össze az Alain de Benoist-nál olvasható mondatokban. A fasisztoid kritika főleg azt bírálja, hogy az emberi jogok gondolata elmossa az emberek közötti (szerinte természetes és lényegi) különbözőségeket. Valóban, az emberi lények között számos különbség van: koruk, tudásuk, vagyonuk, bőrszínük, származásuk, testük, szexualitásuk (stb.) eltérő. Ahogy Naphta mondja a Varázshegyben: „Isten és a természet egyaránt igazságtalan, mindegyiknek megvannak a maga kedvencei, kegyelemből válogat, az egyiket veszélyesen kitünteti, a másikat könnyű, mindennapi élettel áldja meg.”51 A természet tehát nem igazságos – már amennyiben valamiféle egyenlőségként definiálnánk az igazságosságot –, mert eltérő értékű tulajdonságokkal ruházza fel az embereket. Hiába tagadja mai korunk politikailag korrekt nyelvezete e különbségeket és e különbségek fontosságát, azok mégiscsak meghatározzák létünket, társadalmi helyzetünket, lehetőségeinket.52 Elég megvizsgálni a szépség kérdését, amely – hiába minden ellenkező állítás – nem jutott mindenkinek egyformán. Éppen a rendkívüliségében, egyediségében van ugyanis esztétikai ereje, és (hiába minden egyenlősítő, szembefogó törekvés) az életben továbbra is jelentőséggel bír. „A szépség tehát a világ legnagyobb igazságtalanságainak egyike. […] Az álhumanisták (Gutmenschentum) egyik legnaivabb illúziója, hogy a külső nem számít. […] Semmiféle politikai korrektség nem tud azon változtatni, hogy a fiatalokat találjuk szépnek és szexinek.”53 A természetes egyenlőtlenségek – szépség, okosság stb. – pedig a kultúrára is hatással vannak: a kultúra azáltal marad fenn, hogy a jobbat, a szebbet, az okosabbat választja ki, juttatja igazságtalan előnyökhöz. A nietzschei kritika szerint a zsidó-keresztény rabszolgamorál nivellálná csak e különbségeket, elmosva ezzel – holmi absztrakt elvek (azonos méltóság, Isten előtti egyenlőség stb.) alapján – az értékes és az értéktelen közötti határokat. Az egyenlőtlenség látszólag szükségszerű tényéből a fasisztoid kritikák arra következtetnek, hogy az ember minden téren egyenlőtlen. A fajelmélet rögtön hierarchizálná is az egyenlőtlen embereket, származásbeli hangsúlyt adva az egyenlőtlenség tézisének. Az etnopluralizmus (Nouvelle Droite) szerint viszont a kultúrák és az emberek közötti egyenlőtlenség még nem jelenti egyben az értéküket is, mert mindegyik egyaránt (igaz, nem egyenlően és azonos módon) értékes. Eme antiegalitariánus, antiuniverzalista kritikák a kultúrák védelmében fogalmazzák meg magukat. A kultúrák védelmének témája pedig találkozási pont az etnopluralizmus, a konzervatív kultúrrelativizmus és a baloldali tiersmondialisme számára.

a kárhoztatott emberi jogok tana gondolatiságában mégsem annyira fiatal, mint ahogy azt másutt ő maga állítja. 51 Thomas MANN: Varázshegy, Európa, Budapest, 1963, 444. 52 A természetes egyenlőtlenség apologetikus ábrázolásához lásd Norbert BOLZ: Diskurs über die Ungleichheit. Ein Anti-Rousseau, Wilhelm Fink, München, 2009, 36–46. 53 Uo., 42.

16


Techet

Péter:

A

láncok

védői

2. Az ember e koncepciókban nem egyedi, hanem egy kultúra részese. Helyzetét – így jogait és kötelességeit is – e kultúra részeseként nyeri el. A világ kulturális sokszínűségét veszélyeztetné az emberi jogok tana mögött meghúzódó egyenlőség és individualizmus. Az egyenlőség azért, mert elmossa a kultúrák közötti – és az emberek közötti – különbségeket (tehát uniformizál, végeredményben egy világkultúrát eredményezve54); az individualizmus pedig azért, mert kiszakítja az embert a kultúrából: lecsupaszítja. Ennek eredményeképpen az emberi jogok emberképe egy olyan egyedi és egyenlő egyén, akinél a kulturális és a természetes tényezők, tulajdonságok esetlegesek. Esetlegesek annyiban, hogy nem számítanak a jogalanyiságnál, illetve esetlegesek abban az értelemben is, hogy nem determinálnak, tehát szabad választások, döntések eredményei. (A „magyar az, aki annak vallja magát” gondolat55 szintén arra utal, hogy a kultúra egy választható attribútum, szabad döntés eredménye, s nem több.) Mindehhez járul az a föltételezés, hogy az emberi jog – megjelenési helye okán – maga is egy kulturális termék, ami más, nem nyugati kultúrák esetében az ott kialakult önszervezési formák lerombolásához vezet. Nos, Bardo Fassbender szerint azonban nemcsak az emberi jogok tana, de annak kultúrrelativista bírálata – tehát a más kultúrákért való politikai aggódás – is az európai kultúra terméke. „Eközben nemcsak az univerzális emberi jogok hívei és védői származnak elsősorban Európából és Észak-Amerikából, hanem azon kritikusai is, akik az Európán kívüli népek számára akarják megőrizni a szabad fejlődés terét.”56 És ez igen fontos gondolat. A harmadik világért, a kultúrákért való aggódás szintén az európai politika- és eszmetörténetben jelent meg. Az etnológia, a kulturális antropológia egyik legfontosabb művelőjének, Claude Lévi-Straussnak munkásságára és az ún. strukturalizmusra – amely bármilyen objektív struktúra létét tagadta – vezethető vissza. A struktúrák – ahogy a nyelv, úgy a kultúrák – nem szubsztanciálisan, önmagukban léteznek, hanem egy kontextusban nyernek értelmet. Az európai eszmék az európai eszmetörténetben okkal és céllal rendelkezhetnek, de egy másik kontextusban az ottani kialakult struktúrákat rombolnák le. Semmi sincs önmagában. Minden a kontextus függvénye, tehát emberi jogok sincsenek mindenütt, mert minden kultúrának megvannak a maga védelmi mechanizmusai, amelyeket nem felcserélni kell az európai kultúr- és eszmetörténet fogalmaival, hanem tiszteletben kell tartani őket. Ez persze oda vezetett – főleg a francia értelmiségen belül –, hogy mindent, ami európai, gyanakvással figyeltek, a harmadik világot meg feltétlen támogatással kísérték. Minden, ami 54 A globalizálódó világban nem is vagyunk ettől messze: elég, ha az életmódok, divatok, stílusok világszintű azonosságát, de legalábbis közeledését figyeljük meg. Egy pesti fiatal ugyanazon divatmárkák cuccaiban jár el szórakozni, mint egy tel-avivi, egy fokvárosi, egy limai vagy egy pekingi – az a sokszínűség, különbözőség, amelyet a kultúrrelativisták védenének, egyre inkább uniformizálódik; és mindennek a politikára is megvan a hatása (lásd az emberi jogok elfogadottságát más, nem európai fiatalok körében). 55 Például: „Magyar az, aki annak vallja magát az egyetlen, történelmileg és tudományosan adható válasz csak ez lehet. Az egyénnek legszentebb joga dönteni arról, hogy milyen közösséghez tartozónak vallja magát.” GLATZ Ferenc: Ki a magyar?, História 1993/1,. 5 (magyartalan fogalmazás az eredetiben – T. P.). Az SZDSZ 2009-es EP-választási kampánya egyébként erre a posztmodern gondolatra épült. 56 FASSBENDER: I. m., 34.

17



marginális volt – akár az európai kultúrkörön belül, akár azon kívül –, felmagasztaltatott.57 A baloldalon a tiersmondialisme máig megmaradt: az emberi jogokban ezen irányzat a nyugati kapitalista – sallangmentesebben: az angolszász – érdekek érvényesülésének eszközét látja csupán. Miközben a szélsőbaloldal ennek ürügyén voltaképpen az európai kultúrát ostorozhatja, az etnopluralizmus a más kultúrák védelme által egy biológiai rasszizmust fogalmazhat újra némileg szalonképesebb formában.58 E taktikák kifejezetten jól jönnek a harmadik világ diktátorai számára, akik – midőn a nemzetközi jogi normáktól eltérni kívánnak – könnyen hivatkozhatnak rendszereik védelmében az eltérő kultúrára, és az emberi jogok érvényesülésének számonkérését egyszerűen nyugati beavatkozásként utasíthatják el. „Minél autoriterebben jár el egy kormányzat a polgárainak szabadságával, annál szabadosabb a nemzetközi közösséggel való kapcsolataiban.”59 És mindez – a szélsőbal álcázott nyugatellenessége (antiimperializmusa) és a szélsőjobb „szalonképes” rasszizmusa (Nouvelle Droite) okán – még a nyugati térfélről is megerősítést nyer. 3. A recenzált könyvecskében Otto Depenheuer kritikája áll e radikális – konzervatív, etnopluralista, de akár balos – bírálatokhoz a legközelebb. Két szerzőtársától eltérően a kölni jogászprofesszor igen harcias hangvételben polemizál az univerzális emberi jogok koncepciójával. Depenheuer mindazonáltal leginkább a konzervatívok közé helyezhető el. Szerinte az ember egy kultúra részese, ez adja jelentését, jogait, kötelességeit, feladatait. Az egyén mindig egy közösségen belül képzelhető el: az ebből való kiszakítása azonban a nyugati eszmetörténet különböző etapjaiban indult meg. Az olasz reneszánsz vagy a német reformáció egyéniesítette az egyént, s minden szerves kapcsolatát – a hagyományt magát – racionalizálni próbálta.60 Nos, a racionális individualizmus csak két szintet ismer ontológiailag: az egyénit és az univerzálisat. Vannak a racionális, független egyének, és van a belőlük felépülő univerzum. Minden köztes szint (család, állam, nemzet stb.) esetleges, és az egyén döntéseinek függvénye. A racionális individualizmus tehát minden „empirikusan adottat” delegitimál.61 Ennek eredménye, hogy az ember kiszakad a természetes kötöttségeiből, a természetes intézményekből, s világát immár nem készen kapja a hagyománytól, az elődöktől, hanem teljességgel szabadon alakítja saját racionális döntései révén. Mindez a posztmodern anything goes leírása. Azzal azonban, hogy az egyént kiszakítjuk természetes közegeiből – tehát természetes jogai és kötelességei közül –, egyszerre tesszük mindenné és semmivé az embert. Ameddig megvannak „az 57 Minderről lásd például MARK Lilla: A zabolátlan értelem. Értelmiségiek a politikában, Európa, Budapest, 2005, 225–227. 58 Az etnopluralizmus voltaképp a világ sokszínűségét, a kultúrák sokaságát akarja megőrizni, s ezért óv bármiféle rasszofób elmélettől. 59 BOBBIO: I. m., 23. 60 Otto DEPENHEUER: Risiken und Nebenwirkungen menschenrechtlicher Universalität = Menschenrechte als Weltmission, 84. 61 Uo., 85.

18


Techet

Péter:

A

láncok

védői

empirikus adottságok”, addig az egyén helyzete ezeken belül egyértelmű: vannak jogai és kötelességei, amelyek ugyan nem mindennel szembehelyezhetők, de amelyek őt magát elhelyezik és védik a közösségen belül. Ha nincs közösség, nincsenek természetes jogok, nincs külső mérce, az egyén pedig kizárólagos. Mindaddig, amíg van ereje szabadon dönteni és e döntéseit érvényesíteni, mindez kedvező is lehet a számára, de a mérce hiánya védtelenné is teheti őt. A posztmodern világnak ezért előképe a láger: nem lévén már mérce, az ember politikumát biologikumáig csupaszították, s bármi megtehető volt vele. A posztmodern világ nomosza a láger állandó rendkívülisége. Buchenwaldban az a természetjogi ihletettségű felirat fogadta a foglyokat, hogy Jedem das Seine, azaz „mindenkinek a magáét”. A nemzetiszocializmus perverz logikája a suum cuique tribuere elvét fogalmazta újra cinikusan. Lecsupaszította az egyént – kiszakítva jogközösségeiből – a biologikumig, majd szabadon kitette a természet nyers törvényeinek. Az ember – amennyiben kiemeljük a környezetéből – biológiai tulajdonságainak gyengéibe, erősségeibe esik vissza, kilép a politikai világból, és bár senkinek a hatalma alá nem tartozik, éppen ezért válik kiszolgáltatottá mindazon biológiai, természeti tényezőknek, amelyeket a politikum a jogiasítás során – a biopolitikai kritika szerint – abszorbeál.62 Bernhard Schlink jogfilozófiai ihletettségű regényének, a Heimkehrnek egyik kulcsszereplője, a Paul de Manról is mintázhatott cinikus, a nácizmust és kommunizmust egyaránt megjárt dekonstrukcionista professzor gyűjti össze szemináriumának hallgatóit a félév végén egy kies vidéki házban, ahol mesterségesen állít elő olyan rendkívüli helyzetet, ahol az ember végül biológiai túléléséért küzdő lénnyé, a politikai világból kilépett biológiai emberré válik. Ahol mindenki azt kapja, ami néki – a természet nyers törvényei szerint – jár. „Mekkora fagynál, hidegnél, izgalomnál, félelemnél kopik le a civilizáció lakkja?”63 Bár éppen e lakk foszt meg minket természetes szabadságainktól – e folyamatot értelmezi Giorgio Agamben az emberi jogok kiterjesztésében is –, ám e jogok nélkül szabadságunk a hideg, az éhség, a félelem szabadságát nyújtja csak. A konzervatív ettől, a láger nomoszától, a teljes szabadságtól védené az egyént. A posztmodernben minden mérce eltűnik, semmi sem értékes vagy nem értékes, minden választható és eldobható: az életformák, a hovatartozások, minden. „Dekonstrukció és rekonstrukció: ezek a modern, emberi jogilag megalapozott világ élettörvényei.”64 Minden lebontható és újra, másképp felépíthető. Depenhauer kritikája egyrészt ismeretelméleti és ontológiai: a felvilágosodás optimizmusát, a világ „megcsinálhatóságának” gondolatát bírálja. Másrészről moralizál, és a szerves egészek eltűnését, a fragmentálódást, az emberi jogilag védett mindenféle életmódok megjelenhetését, egyenjogúsítását, a mérték s a mérce eltűnését panaszolja fel.65

TECHET Péter: Egy félbehagyott igazság, Hitel 2010/1., 89–90. Bernhard SCHLINK: Die Heimkehr, Diogenes, Zürich, 2006, 355. 64 DEPENHEUER: I. m., 87. 65 „[…] egyedül a szodómia tartogat még elérendő emancipációs lehetőségeket”, írja gunyorosan (Uo., 87). 62

63

19



4. A bírálat tárgyává tett emberi jogi doktrína nemcsak hogy univerzálisnak hirdeti magát, de az is akar lenni. Messianisztikus hittel indul neki a világnak. Elvégre „az ember szabad” – csak hát le kell még vetni a láncokat. Depenhauer e ponton olyan hasonlóságot vesz észre, ami ugyan igen termékeny lehet, de nem biztos, hogy a katolikus közjogászok körében feltétlenül üdvözlendő is. A feltámadt Jézus misszionáriusi felszólításával – „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19) – von párhuzamot.66 Az emberi jogok gondolat keresztényi gyökereinek hangsúlyozása nem idegen e tan – főleg szélsőjobboldali – kritikusaitól, de mégiscsak idegen lehet egy rajnai katolikus jogásztól. Nem véletlen, hogy e szál Isenseenél, Depenheuernél is elvarratlan marad. Alain de Benoist-nál, aki a krisztusi hitet – és önmagában az ún. „zsidó-kereszténységet” – éppen annak úgymond individualista, egalitariánus és univerzalista szemlélete miatt támadja,67 szükségszerűen vezetnek a keresztény vallás totális kritikájához az emberi jogok bírálatának szokásos érvei. A jézusi hitben ugyanis minden ember Isten képmására teremtetett – ekként egyenlő –, közvetlenül áll kapcsolatban Istennel – ekként individuális –, és ezen Isten nem egy kultúra istene, hanem az egész világé, tehát a kereszténység a kultúrákat nem tartja lényeginek az ember üdvözülésénél. E bírálatok szerint voltaképpen a modern világ – amely e köröknél persze szitokszónak számít – olyan koncepciókon nyugszik, amelyek a keresztény gondolatban már ott voltak, legfeljebb a modern világ megfosztotta őket transzcendenciájuktól. Miről van szó? Az individualizmus elvileg ott van az Isten–ember közvetítés nélküli kapcsolatban. Az egalitarizmus ott van az Isten előtt egyenlő egyének azonos értékűségének, azonos üdvözölési lehetőségének gondolatában. A progresszió gondolata ott van az üdvtörténetben, hogy a történelemnek célja, iránya, kezdete, vége, fejlődése van. És az univerzalizmust Benoist a kereszténység egyetemes igényében – abban, hogy minden ember számára szólni kíván – fedezi fel.68 Amikor a konzervatív kritikusok éppen a kizárólagosság-igényt róják fel a liberalizmusnak, az emberi jogok gondolatának, valójában elméletük tényleg továbbgondolható a keresztény univerzalizmus bírálatáig. Amely szintén az egyetlen igazság létének gondolatát hirdeti, így kritikusai szerint éppen úgy totalitárius, mint a hasonló gondolati struktúrájú kommunizmus, nemzetiszocializmus vagy liberalizmus.69 Az emberi jogok katolikus kritikusai nem merészkednek ilyen ingoványos talajra, holott az a túlzott kulturális determinizmus, relativizmus, amely elméletükben megjelenik, vagy az egyetemlegesség tagadása, az egyén alárendelése mindenféle résznek, óhaUo., 90. Benoist keresztényellenes averzióiról és ennek lehetséges eszmetörténeti okairól lásd Michael BÖHM: Alain de Benoist und die Nouvelle Droite. Ein Beitrag zur Ideengeschichte im 20. Jahrhundert, LIT, Münster, 2008, 223–247. 68 Minderről lásd Alain de BENOIST: Aufstand der Kulturen. Europäisches Manifest für das 21. Jahrhundert, Junge Freiheit, Berlin, 1999, 14 és másutt. 69 Vö. Alain de BENOIST – Thomas MOLNAR: L’Éclipse du sacré. Discours et réponses, Table ronde, Paris, 1986, 233 és másutt. 66 67

20


Techet

Péter:

A

láncok

védői

tatlanul gondolható tovább ilyen keresztényellenes irányokba. Nem véletlen, hogy – bár a francia 1789-es Déclarationt az akkori pápa, VI. Piusz igencsak elítélte, az egyházzal és a társadalommal ellentétesnek ítélve az abban megfogalmazottakat70 – a katolikus egyház mára, nagyon helyesen, nem elutasító az emberi jogokkal szemben: a katolikus perszonalizmussal meg is fogalmazódott a világi emberi jogok tanával sokban összefüggő katolikus pandant-tan.71 A mai katolicizmus felismerte, hogy helye nem feltétlenül a kultúrák eltérőségét hangsúlyozó konzervatívok oldalán van. Elvégre sok közös vonás van valóban a keresztény tanítás és az emberi jogok gondolata között. A kereszténység szerint van abszolút igazság, és ennek terjesztése az egész világon feladat.72 Mindeközben a kultúrákat tiszteletben kell (lehet) tartani. De az üdvtörténet szempontjából – amely globális – és önnön üdvösségünk szempontjából – amely pedig individuális – teljességgel indifferens, hogy a Második Eljövetelkor hány kultúra marad az Amazonas őserdeiben vagy másutt. A kereszténység nem azt hangsúlyozza, ami az embereket elválasztja – márpedig a kulturális különbözőségek ezt teszik –, hanem azt, ami az embereket – az egyetemes és mindenkire egyenlően kiterjedő felebaráti szeretetben – összeköti. 5. Depenheuer cikke vége felé – tán mert érzékelte a radikalizálódás lehetőségét – óvatosan visszakanyarodik az emberi jogokhoz. Ekként cikke végére az derül ki, hogy nem utasítja el annyira az emberi jogokat, pusztán – és ez már konzervatív szempontból felettébb védhető álláspont – az államok, a közösségek valóságát elismerve kell e jogoknak érvényesülniük. És ekkor olyat ír, ami igencsak félreérthető lehet: „Nem a konkrét államok, kultúrák ellen, hanem ezek felett válhat gyakorlativá az általános emberi jogok eszméje.”73 „Felett”, jól értjük? Tehát nem a kultúrákon, az államokon belül kell beszélnünk a konkrét jogokról, hanem van valami általános jog mindezek felett is? Mindezzel voltaképp azt igazolnánk, amit az előzőekben tagadni kényszerültünk: az emberi jogok univerzalizmusát. Voltaképpen a cikk vége felé kiderül, hogy pusztán az Idézi BENOIST: Kritik der Menschenrechte, 30. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk: a katolikus tant a világitól a jogok forrásának eltérő megítélése, és ennek megfelelően az ember fogalmának eltérősége választja el. A katolikus tan szerint az ember Isten teremtménye, része az üdvtörténetnek, feladata, hivatása van – amelyet ki kell teljesítenie, ez létének célja, s így jogai is éppen e célokat szolgálják –, míg a világi tanban az ember önmagában van, és így bír jogokkal. Főleg az ember fogalmának vége és kezdete okoz vitákat a két koncepció között – mert a kezdet és a vég közötti jogokat, ugyan más érveléssel, de a két tan hasonlóan tárgyalja –; olyan konkrét ügyekben nyilvánul meg ez az eltérés, mint például, hogy jog-e az abortusz, az öngyilkosság, az eutanázia vagy sem. 72 E kizárólagosság-igény miatt helyezi bírálatában – igaz, csak óvatosan – egymás mellé Depenhauer a vallási igazságokat, a kommunizmust és az emberi jogok tanát, miközben ugyanazon lap alján (DEPENHAUER: I. m., 87) már amiatt panaszkodik, hogy a keresztény Buttiglione nem lehetett 2004-ben az unió biztosa. Depenhauer minden bizonnyal azért állna ki a kereszténység univerzalizmusa mellett – megmaradva az emberi jogok univerzalizmusa ellen –, mert morális felfogásaival – amelyek persze szintén lehet hogy csak kontextusfüggő, s nem univerzális erkölcsi kijelentések – az egyezik inkább. Mindazonáltal igazán keresztény meggyőződésből nem lehet következetesen támadni az abszolút igazság vagy az egyetemlegesség gondolatát, hacsak nem helyezkedünk Alain de Benoist eleve keresztényellenes pozíciójába. 73 Uo., 98 (kiemelés tőlem). 70 71

21



emberi jogok érvényesítésének eszközét, s nem tartalmát kifogásolja a szerző. „Az univerzális emberi jogoknak igazuk van és helyesek, azonban semmilyen körülmény között sem adnak legitim címet az emberi jogilag még nem megváltott emberiség erőszakos boldogításához.”74 6. A konzervatív tan nem mer radikális lenni az emberi jogok tagadásában – mert ez számára szokatlan terepre vezetne –, miközben látja az emberi jogok posztmodernitásának eredményét: az erkölcsi relativizmust, a közösségek szétesését, a kultúrák felvizeződését, egy nagy mesztic-közösség létrejöttét. (Miközben hozzátesszük, hogy egyszerre vádolni erkölcsi relativizmussal és kizárólagosságra törekvéssel a liberalizmust, módszertanilag tán nem éppen szerencsés.) Nos, a konzervatív katolikusok önnön erkölcsi univerzalizmusukat (tehát az abban való hitüket, hogy vannak az egész világra érvényes morális tételek) egyeztetnék össze a kulturális sokszínűség védelmével, tehát az egyetemlegesség tagadásával. Szép, bár nehéz feladat. Mondhatni: megoldhatatlan. Dönteni kell: keresztények vagyunk-e – és ekként elfogadjuk az ember egyenlőségét –, vagy konzervatívok, és akkor a különbözőségeket és az ezeket megalapozó kötöttségeket védjük. Vagy-vagy.

74

Uo., 100.

22



Daru 1–2.

23


Kommentár • 2011|2 – Szekfű forradalmai

Csunderlik Péter A „KICSAPÓ ÉS MEGFENEKLŐ HULLÁM” A száműzött Rákóczi poétikája „Szekfû Gyula a Rákóczi-könyvvel tûnt fel. Aki Szekfût meg akarja ismerni, a legokosabb, ha ma is ezen kezdi. Késõbbi mûveiben egy kiforrottabb írót lát; indulatai szövetét, lelke vázát azonban itt mutatta meg legtisztábban” – írta a Szekfû-fób Németh László 1940-ben, expresszív Szekfû Gyula-bírálatában.1 Tanulmányomban A száműzött Rákóczit (1913), a magyar történetírás legnagyobb skandalumát kiváltó művét elemezem, mellyel a legnagyobb hatású magyar historikus, Szekfű Gyula berobbant a köztudatba, példátlan hírre téve szert mint „nemzetietlen zugtörténész” és „szennyeslelkű, obskúros kalózíró”, aki bécsi pénzen, megrendelésre gyalázza Rákóczit.2 Kvázi hadjárat indult ellene, meghurcolták, A száműzött Rákóczit nyilvános helyeken égették,3 már persze akik „kezükbe vették”.4 Munkámban azonban a legkevésbé sem a botrány eseménytörténetét adom, hanem annak okát tárom föl, hogy Szekfű könyve miért robbanhatott ekkorát, miért lehetett annyira provokatív a maga idejében és kontextusában: vagyis a mű hatásmechanizmusát vizsgálom. A szövegelemzés során a modern formalista és a kvázi posztmodern narratológiai fegyverzetet kombináltam a retorika klasszikus eszköztárával, hogy több irányból és több szinten szaggassam föl a textusokat. Különös figyelemmel kísértem Szekfű Gyula figurativitását és retorikáját, amellett persze, hogy szövege (például a szatmári béke megítélése) milyen ideológiát sugároz. NÉMETH László: Szekfű Gyula = UŐ.: Sorskérdések, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1989, 515. A Rákócziemigráció következőkben elemzendő szekfűi nevetségessé tétele, impotenciájának hangsúlyozása azért érinthette különösen érzékenyen Németh Lászlót, mert ő az egész magyar nép újkori történelmét emigráció-történetként olvasta (lásd NÉMETH László: Kisebbségben = UŐ.: Sorskérdések, 403–482). A kelet-európai kis népek sorsközösségében gondolkodó Németh László Szekfűt a „gyarmatosítók” történetírójának tartotta, aki a „germán-keresztény kultúrközösség” ideáján alapuló Habsburg-párti elbeszélésekkel legitimálja a magyarországi német penetrációt. Németh László Szekfű-olvasatáról lásd ROMSICS Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941, Új Mandátum, Budapest, 2010, 362–368. 2 Lásd Angyal Dávid sokat idézett anekdotáját 1943-ból: „Vagy 8 évvel ezelőtt egy magyar történetíró azzal a kéréssel fordult hozzám Bécsben, hogy kerestessem ki az ottani levéltárban azt az iratot, melyben a külügyi kormány tízezer koronát ígért Szekfűnek, ha Rákóczi ellen ír. Valaki látta ezt az iratot, csak ki kell kerestetni. Hivatalosan kellett értesítenem, hogy olyan irat nincs a levéltárban. Valószínű, hogy nem hitte el, amit írtam. A jól kigondolt rágalomnak igen hosszú az élete.” (ANGYAL Dávid: Emlékezések, Szepsi Csombor Kör, London, 1971, 129.) 3 Vö. MAJOR Ottó: Ki volt hát Szekfű Gyula? Beszélgetés Keresztury Dezsővel, Valóság 1984/11., 47. 4 A Szekfű-tanítvány Kosáry Domokos tanúsága szerint egyes helyeken és szociokulturális csoportokban A száműzött Rákóczit még a harmincas években is anatéma sújtotta: „ilyen könyvet nem vettek a kezükbe”. (KOSÁRY Domokos: A magyar történetírás a két világháború között = UŐ.: A történelem veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról, Magvető, Budapest, 1987, 325.) 1

24


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

De a „mit, hogyan?” kérdésen túl, ahogy már utaltam rá, historiográfusként leginkább a miért izgatott: miért azt beszéli el Szekfű Gyula, amit, és miért úgy, ahogy? Ezért recepcióesztétikai szempontból leginkább alkotócentrikusként leírható megközelítést alkalmaztam a műelemzés során. Collingwoodot megidézve: az akkurátus kontextualizálással és egyfajta pszichologizáló belehelyezkedéssel a történész „gondolatát” szerettem volna megragadni,5 hogy ezzel értelmezzem a művet, mert hiszen az interpretáció lényegében az alkotás folyamatának a megfordítása.6 Mindeközben nem feledkezve meg arról, hogy az alkotói tevékenység legalább annyira tudattalan, mint amennyire tudatos. Éppen emiatt munkámban konzekvensen érvényesítettem Umberto Eco empirikus szerző–mintaszerző megkülönböztetését.7 Ha egyetlen mondatra kéne redukálnom mostani útbaigazító bevezetőmet: azt szándékoltam, hogy A száműzött Rákóczi mintaolvasója legyek.8 És hogy így felfejtsem Szekfű Gyula „indulatai szövetét, lelki vázát”, és illusztráljam, mitől Hayden White-i értelemben vett klasszikus,9 „a történetírás legnagyobb lírikusa Magyarországon”.10

A számûzött Rákóczi genezise 1913 novemberében jelent meg A száműzött Rákóczi.11 A későbbi botrány ismeretében meglehetősen bizarr, hogy Szekfű Rákóczi-könyvének ötlete egy Thaly Kálmán emléke előtt tisztelgő okmánypublikáció, akadémiai forrásközlés során született.12 A török Robin G. COLLINGWOOD: A történelem eszméje, ford. Orthmayr Imre, Gondolat, Budapest, 1987, 49–62, 278–289, 312–346. 6 Vö. Edgar Allan POE: A műalkotás filozófiája, ford. Babits Mihály = UŐ. Válogatott művei, Európa, Budapest, 1981, 830–843. 7 Umberto ECO: A loiysi erdő, ford. Schéry András = UŐ.: Hat séta a fikció erdejében, Európa, Budapest, 1995, 41-69. 8 „Az empirikus olvasók csak akkor válnak minősített mintaolvasókká, ha felfedezték a mintaszerzőt és megértették (vagy legalább kezdik megérteni), mit akar tőlük.” Uo., 41–42. 9 „Az ő státuszuk, mint a történelmi reprezentáció és konceptualizáció lehetséges modelljeié, nem az általánosításaikat alátámasztó »adatok« vagy az azok magyarázata végett életre hívott elméletek természetétől függ, hanem a történeti mezőről alkotott látomásuk következetességétől, koherenciájától és kifejezőerejétől. Ezért nem lehet őket »meghaladni«.” (Hayden WHITE: Metatörténelem. A 19. századi Európa történelmi képzelőereje, ford. Szeberényi Gábor – Kisantal Tamás = Történetelmélet, II., szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Osiris, Budapest, 2006, 865.) Vö.: „Szekfű történetírói jelentőségét paradox módon, leginkább az bizonyítja, hogy a magyar történelem nagy kérdéseiben felállított hamis tételei és premisszái ellenére is nagy történetíró maradt, még tévedései is szuggesztívek.” (SZŰCS Jenő: A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához, Történelmi Szemle 1966, 254.) 10 Zolnai Bélát idézi MISKOLCZY Ambrus: A Kossuth-ábrázolás technikái. Szubjektív historiográfiai széljegyzetek A bűnbaktól a realista lényeglátóig című gyűjteményes munka kapcsán, Korall 21–22. (2005. november), 126. 11 SZEKFŰ Gyula: A száműzött Rákóczi, Budapest, 1913. A könyv decemberben került könyvárusi forgalomba. [Ha a könyvből a főszövegben idézek, az oldalszámot is ott hivatkozom a továbbiakban.] 12 Könyve keletkezésének történetét részben maga Szekfű meséli el: SZEKFŰ Gyula: Mit vétettem én? Ki gyalázta Rákóczit?, Dick Manó, Budapest, 1916, 34–40. Emellett elsősorban különösen az alábbi munkákra támaszkodom: R. VÁRKONYI Ágnes: Thaly Kálmán és történetírása, Akadémiai, Budapest, 1961, különösen 309– 327; DÉNES Iván Zoltán: A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója, Akadémiai, Budapest, 1976, 5

25



kultúrdiplomáciai ügyekért felelős, korábban a Rákóczi-hamvak hazaszállítását is intéző Thallóczy Lajos vezette kisebb kollektíva tagjaként13 1912 márciusától részben Szekfű készítette elő kiadásra a törökországi levéltárak Rákóczi-anyagát a fiatalon elhunyt turkológus, Karácsony Imre hagyatékával és a még korábban Thaly kérésére lemásoltatott, Rákóczit érintő egykori francia követjelentésekkel együtt. A „két francia gyűjtemény”14 azonban nem illeszkedett harmonikusan a tervezett kiadványba, mivel „még a függelékben is zavarnák a kegyeletes kötet egységét”,15 így az végül a francia anyag nélkül jelent meg, Szekfű bevezetőjével.16 A francia akták feldolgozásakor fogant meg a húszas évei legvégén járó, ifjú és ambiciózus Szekfûben, hogy az addig csak töredékében felhasznált, kiaknázatlan forrásanyag alapján megírja, vagy inkább újraírja a Rákóczi-emigráció történetét. Thallóczy Lajostól engedélyt kapott, és innentõl már saját belátása szerint dolgozott, amit Szekfû utóbb nem gyõzött hangsúlyozni, mikor azzal vádolták, hogy a „magyarellenes” botránykönyvet Ferenc József tanácsadója, Thallóczy rendelte volna meg. „Ennyi, és nem több, része van Thallóczy Lajosnak a munkában. Kéziratomat soha nem látta; tanácsot tőle, de mástól sem kértem sem munka közben, sem azelőtt, sem azután.”17 Igaz, itt Szekfű nem mond igazat, mivel valójában az írás során bizalmasaival rendre konzultált, és viszonylag sok javaslatot kapott, melyek egy részét meg is fogadta. Elég csak arra utalni, hogy az elkészült fejezeteket sorra megküldte egykori Eötvös Collegium-i barátjának, az irodalomtörténész Horváth Jánosnak, hogy stilisztikailag nézze át és korrigálja a szöveget. Ha Horváth nem is végzett akkora háttérmunkát, mint Arany János, amikor feljavította Madách Tragédiáját,18 de mindenképp figyelemreméltó a hozzájárulás. Például A száműzött Rákóczi sokszor emlegetett és címünkben is idézett szuggesztív záróképe a „kicsapó és megfeneklő hullám” Rákóczit jelölő metaforájával valójában egy az egyben Horváth János munkája, aki a korrektúrázás során cserélte le ezzel Szekfű korábbi vértelen befejezését. Tehát amikor Szekfű könyvének poétikai jegyeit vizsgáljuk, nem szabad elfeledkeznünk Horváth János szekundánsi tevékenységéről. különösen 49–138; GLATZ Ferenc: Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim és Miskolczy nemzetről és államról, Akadémiai, Budapest, 1980, 170–208. Dénes Iván Zoltánt követve a szekfűi realitás-értelmezést én is elemzésem kulcsfogalmává tettem, amellyel szemben az illúziót jelölő „álom” stratégiai metaforát tételeztem és detektáltam. 13 Szekfű 1907-ben került Bécsbe, a közösügyes magyar történészek-levéltárosok „bécsi körével” igen jó viszonyt ápoló Tagányi Károly ajánlására. Ott Szekfű előbb a közös Pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozó, Thallóczy Lajos igazgatta Hofkammerachivba került, majd 1910-ben továbblépett az udvari levéltárhoz, a Haus-, Hof- und Staatsarchivhoz, amelynek akkoriban Károlyi Árpád volt az igazgatója. 14 A D’Andrezel és Vigoroux-akták, melyek aztán Szekfű hosszasan idéz A száműzött Rákóczi végjegyzeteiben. 15 SZEKFŰ: Mit vétettem?, 36. 16 Török–magyar oklevéltár (1533–1789), gyűjt., ford. Karácsony Imre, szerk. Thallóczy Lajos – Krcsmárik János – Szekfű Gyula, Stephaneum, Budapest, 1914. 17 SZEKFŰ: Mit vétettem?, 37. 18 Vö. KERÉNYI Ferenc: Nem mind Arany, ami… = Száz rejtély a magyar irodalomból, főszerk. Halmos Ferenc, Gesta, Budapest, 1997, 106–107.

26


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

Magát az alkotói processzust elég jól dokumentálja Szekfû levelezése.19 A címváltozások és indoklások árulkodók. Szekfű először a Rákóczi Törökországban munkacímmel kezdett hozzá, de mikor 1913 elején szembesült, hogy a franciaországi időszakot nem lehet egy bevezető fejezetben lerendezni, mert „hatása sokkal mélyrejáróbb”, meg is írta a könyv akadémiai kiadását kisebb huzavona után intéző Riedl Frigyesnek: „A száműzött R[ákóczi]. nem olyan szép cím ugyan, mint a bujdosó, de tárgyi szempontból talán megfelelőbb. […] megkíséreltem a témát a Thaly-féle hagyományoktól mentesen dolgozni fel, s így ez a jogi fogalmat kifejező száműzött szó inkább fedi a munka tartalmát, mint a költői bujdosó.”20 Utóbbi szerzői kitétel, melyben Szekfű elhatárolódik a líraiságtól, valósággal felhívás keringőre, hogy tropológiai elemzéssel bizonyítsuk az ellenkezőjét. De elõbb a mû recepciójának megértéséhez ki kell térni az elõbbi Szekfû-sorokban említett két momentumra. Az egyik Thaly Kálmán történetírása és a dualizmuskori Rákóczi-kultusz ereje, a másik pedig az a pozíció, ahonnan Szekfû ennek frontálisan nekimegy. Mert Szekfû eufemizál, amikor azt írja, hogy „a Thaly-féle hagyományoktól mentesen”. Ha itt teljesen kibontjuk az igazság minden részletét, akkor az „ellenében” a megfelelõ: tudatosan kiélezve, feszültté téve a retorikai szituációt, az elõadó és a befogadó közötti viszonyt. Hiszen a döntõ többségében másképp szocializált akkori befogadók nem erre számítottak.

A függetlenségi Rákóczi-kultusz kialakulása – a „kurucos-romantikus” kánon A dualizmus kori magyarországi lelkivilágának máig egyik legtöbbször idézett eszmetörténeti értékelését Bibó István adta az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem elbeszélésében.21 Bibó a kiegyezés rendszerét, részben Szekfűvel vitázva, „hazug konstrukciónak” tartotta. Mivel nem feladatunk a falszifikáció, nem kell eldöntenünk, hogy téves-e az egyébként a népi-függetlenségi hagyományból kinövő Bibó normatív értékítélete, de mindenképpen tanulságos, ahogy jellemzi az akkori „skizofrén” állapotokat. Az 1867-es berendezkedést támadó „közjogi ellenzék”, amely idővel a Függetlenségi Pártba tömörült, alapvetően kossuthiánus volt és 1849-es ideológiai alapon állt, de ez utóbbit az adott viszonyok között az uralkodó előtt sosem hirdethette, a népi Kossuthkultuszt csak fenntartásokkal vállalhatta fel.22 Mivel a szimbolikus politizálás ezen iránya részben korlátozott volt, adta magát, hogy az ellenzéki teoretikusok az 1848/49-es szabadságharchoz „rendszertanilag” legközelebb álló magyar történelmi eseményhez, a Amiből Dénes Iván Zoltán idéz bőségesen: DÉNES: I. m., 49–59. Uo., 53. 21 BIBÓ István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem [1948] = UŐ.: Válogatott tanulmányok, II. 1945–1949, Magvető, Budapest, 1990, 569–619. 22 Ferenc József haláláig nem volt hajlandó kimondani Kossuth nevét. Egy kormánypozícióba vágyó pártnak ezzel számolnia kellett. „Ideológia, mítosz, kultusz” vonatkozásában pedig sokat merítettem Romsics Gergely egyik elméleti írásából: ROMSICS Gergely: Mítosz, kultusz, társadalom, Mozgó Világ 2004/7., 73–81. 19

20

27



Rákóczi-szabadságharchoz nyúljanak: a kuruc kort felidéző rítusokkal újra jelenvalóvá téve és idealizálva azt, így hozva újra és újra létre a Victor Turner-i értelemben vett communitasukat.23 A függetlenségi érzelmű történetíróknak a kuruc korral való foglalatosság identitáserősítő funkciója miatt lett elsődleges, stratégiai kérdés. Vagyis a közjogi vitáktól feszült dualista korszakban Magyarország múltjából a Rákóczi-kor lett az, amely Walter Benjamin fogalmazásával élve leginkább a „Most”-tal telítődött.24 A dualista berendezkedés ellenzéke kisajátította magának a Rákóczi-szabadságharc glorifikált emlékezetét, eszközzé téve korának politikai küzdelmeiben.25 A függetlenségiek Rákóczi-diskurzusa lett a domináns: megnyerték a „szellemi harcot” Rákóczi birtoklásáért. A Rákóczi-kultuszba olvasztották bele Kossuthnak akkor még sok szempontból gyakorolhatatlan kultuszát. Az így megalkotott, teljesen ahistorikus26 Rákóczifigurában pedig saját maguk kossuthiánus előképét látták és ünnepelték. Ezzel persze tisztában voltak ideológiai ellenfeleik is. Szekfű Gyula is eredetileg Kossuth-bírálatok, kiszólások egész sorát írta bele A száműzött Rákócziba, ezeket azonban a kéziratát olvasó Károlyi Árpád és Riedl Frigyes tanácsára törölte. A Rákóczi-kultuszt részben gyártó és mûködtetõ „szellemi vállalkozók” között Thaly Kálmán (1839–1909) volt az elsõ számú apostol, már elképesztõen fiatalon magas tudományos pozíciókba jutott, s így valósággal kisajátította a Rákóczi-kor kutatását, másokat nem nagyon tûrt meg ezen a területen. Magát „Rákóczi íródeákjaként” jellemezte, identitását erre építette. Ezért – miközben a Magyar Történelmi Társulat egyik alapítója, a Századok elsõ szerkesztõje, valamint az Akadémia Társadalmi, Bölcseleti és Történeti Osztályának elnöke volt27 – abban a korban, amikor elkezdődött a történész szakma hazai professzionalizálódási folyamata, tudatosan forrásokat hamisított. Például 23 Vö. Victor TURNER: A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúa. A Rochesteri Egyetemen 1966-ban tartott Lewis Henry Morgan előadások, Osiris, Budapest, 2002, 107–144. 24 Benjamin erre a következő példát hozza 1940-es írásában: „Robespierre számára az antik Róma Mosttal telített múlt volt, amelyet kiszakított a történelem kontinuumából. A francia forradalom a föltámadt Rómának gondolta magát. Úgy idézte a régi Rómát, mint ahogy a divat idéz valamilyen múltbeli viseletet.” (Walter BENJAMIN: A történelem fogalmáról = Történetelmélet, II., szerk. Gyurgyák János – Kisantal Tamás, Osiris, Budapest, 2006, 669.) 25 Az emlékezet-emlékezés ezen célracionális formája az, amit Paul Ricoeur az ún. „eszközszerű emlékezet” terminus technicusszal jelöl, lásd ROMSICS Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában, L’Harmattan, Budapest, 2004, 165; Paul Ricoeur: Emlékezet – felejtés – történelem = Történetelmélet, I., 108–122. 26 Tudniillik a kultuszképződés folyamatának végpontja „a múlt felszámolódása, amely paradox módon éppen a múlt kultuszában történik meg. A múltból ugyanis csak az marad meg a csoport tudatában, amelynek a releváns mitológiában helye van, és ezek a részek sem múltként őrződnek meg, hanem a jelenről és a jelennek szóló üzenetként.” (ROMSICS: Mítosz, kultusz, társadalom, 77.) Erre adekvát példa Szekfűnél a Három nemzedék első könyvében megrajzolt Széchenyi-kép. Ezt elemzi GERŐ András: A Három nemzedék Széchenyi-képe = UŐ.: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék, Új Mandátum, Budapest, 1996, 69–97. 27 Róla R. VÁRKONYI: Thaly Kálmán és történetírása, különösen a Politika és történelem (1878–1909) címet viselő fejezetfüzér: 191–305. Érdemes megemlíteni, hogy Thaly saját korát elmarasztalva, azt előszeretettel hívta „a szatmári béke utáni állapotoknak”. Lásd még SZIJÁRTÓ M. István: The Rákóczi Revolt as a Succesful Rebellion = Resistance, Rebellion and Revolution in Hungary and Central Europe: Commemorating 1956, szerk.: Péter László – Martin Rady, London, 2008, 67–76, különösen 69 skk.

28


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

azzal, hogy bár kiválóan tudott latinul, a szövegeket célirányosan fordította. De ennél jóval nagyobb port kavartak általa írt és szintén „forrásként” feltüntetett, misztifikált kuruc balladái.28 Mindez akkor érthető, ha tudjuk, hogy Thaly a Függetlenségi Párt másodelnöke volt. Forráshamisításai, átideologizált és -politizált történeti munkái, szenvedélyes „operett-történetírása” pártja politikáját szolgálták.29 De hiába tették mindezt, az ellenzék hiába volt jóval népszerűbb a magyar lakosság körében, mint a mindenkori kormánypárt,30 a függetlenségiek közel négy évtizeden át nem kerültek hatalomra: az 1905-ös választásokon története során először kapott többséget a közjogi ellenzék. Ám helyettük Ferenc József inkább az ún. darabontkormányt nevezte ki, amely mindaddig hatalmon maradt, amíg egy színfalak mögötti titkos paktumban az ellenzék vezetői a kormányra kerülés érdekében le nem mondtak a választási sikert hozó programjuk megvalósításáról, és el nem fogadták a föléjük rendelt Wekerle Sándort miniszterelnöknek.31 Az uralkodó által így kasztrált, 1906–1910 között koalícióban kormányzó „ex-függetlenségiek” aztán a szimbolikus politika, a Rákóczi-kultusz felpörgetésével próbálták leplezni a korábbi választási ígéreteik és a beállt helyzet közti diszkrepanciát. Ez volt az igazán tudathasadásos állapottal járó „hazug konstrukció”.32 Csak néhány emblematikus eseményt idézzünk föl. 1906-ban Rákóczi érdemeit törvénybe iktatták33 és országos ünnepségsorozat keretében a hamvait hazahozták, hogy Kassán méltó nyugalomba helyezzék. Ennek kapcsán a Kerepesi út egyik részét, ahol az ünnepi temetési menet vonult, Rákócziról, másik részét Thökölyről nevezték el, de száEzeket Thaly halála után Riedl Frigyes, A száműzött Rákóczi megjelenését idéző, már említett akadémikus leplezte le 1913 őszén. Az ezt követő botrányt jelöljük ún. „kuruc dalpör” címkével. Azzal, hogy az irodalomtörténész-filológus Riedl a legszebbnek tartott kuruc balladákról mutatta ki, hogy csak koholmányok (vagy az akkori polgári radikális publicisták jellemző hasonlatával: a „nemzeti kincsről” kiderült, hogy csak „bóvli”), Riedl az „identitás-rabló” hálátlan szerepébe került, és 1913 októberétől többfrontos hadjárat indult ellene, hogy a kuruc balladákat „visszaszerezzék.” Tán a „kuruc dalpör” volt a mai napig legnagyobb hazai misztifikációs botrány. Egyébiránt a dalszerző Thaly költészeti jelentőségére és újraértékelésére újabban Szegedy-Maszák Mihály hívta fel a figyelmet. 29 A „pártos történetíráshoz” kapcsolódva részben ezért is jelölte meg a Magyar Történelmi Társulat elnökévé választott Andics Erzsébet 1949-es programadó, székfoglaló előadásában Thaly Kálmán történetírását a pártos marxista történészek számára követendő irányként, lásd ANDICS Erzsébet: Elnöki székfoglaló a Magyar Történelmi Társulat 1949. március 27-i közgyűlésén, Századok 1948/1–4., 1–18. 30 A kiegyezés rendszerét fenntartó kormánypártok többségét mindig a nemzetiségi területek szavazói biztosították a választásokon. Lásd GERŐ András: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán, Gondolat, Budapest, 1988. 31 Magyarország története a 19. században. szerk. Gergely András, Osiris, Budapest, 2005, 506–507 és 517 skk. 32 Metodikailag hasonló lett évtizedek múltán, csak hatványozottabb, amikor a kora Rákosi-rendszer 1948ban az akkori Magyarország lehetőségeihez képest horribilis összegeket és erőfeszítéseket mozgósított az 1848-as szabadságharc centenáriumának megünneplésére. Ezen függetlenségi propaganda akkori legfőbb oka éppen a szoros függés a Szovjetuniótól és rendszerétől, a szatellit-állami lét, a Szekfű által 1947-ben „új hódoltsággal” jelölt állapot volt: ez tette szükségessé Rákosiéknak a független nemzeti forma hangsúlyozását a tényleges állapotok ellensúlyozására. Lásd Az államosított forradalom. 1848 centenáriuma, szerk. Gerő András, Új Mandátum, Budapest, 1998. 33 Az 1906/XX. tc. „II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak hazahozataláról”. Ez egyúttal eltörölte a csak „labanctörvénynek” csúfolt 1715/IL. tc. megfelelő rendelkezéseit, melyek Rákóczi száműzését rögzítették. 28

29



mos egyéb, kisebb utcaelnevezés34 is mutatja a galvanizált Rákóczi-kultuszt. A közterek korabeli kurucos el- és átnevezéseire azért kell különösen nagy figyelmet fordítani, mert az emlékezés térbeli helyei kötődnek a legerősebben a hatalmi viszonyokhoz. Hiszen a tér ilyen kisajátítására a mindenkori domináns rend és kultusz képviselőinek van lehetősége.35 Az egykori leírások megemlékeznek a hamvak hazaszállításakor sírva fakadó, beteg Thaly Kálmánról, aki nem sokkal későbbi végrendeletében jelentős összeget hagyományozott a Magyar Történelmi Társulatnak a magyar nemzeti függetlenségi törekvések és küzdelmek történetének összefoglaló megírására.36 Az első igazi Rákóczi-biográfia is akkor jelent meg: Márki Sándor munkája három kötetben, 1907 és 1910 között.37 Ezt tekinthetjük a Thaly-féle történetírás szintézisének. Márki Thaly Kálmánnak ajánlja művét, beállításában és alapkoncepciójában pedig a kurucos propaganda vonalán mozog.38 Ahogy Szekfű a Rákóczi-könyvében megfogalmazta a kritikát: Márki úgy látta Rákóczit, ahogy Rákóczi láttatta és „áltatta önmagát”.39

A képromboló Szekfû perspektívája A kanonizálódó kulturális emlékezetbe belegyalogoló Szekfű a könyv 1913-as írásakor (melyet rendkívül intenzív munkában, gyakorlatilag fél év alatt vetett papírra, éjszakákon át dolgozva, nemegyszer magát alkohollal doppingolva) már több mint fél évti34 Vö. Budapest teljes utcanévlexikona, szerk. Ráday Mihály, Sprinter, Budapest, [2004], több helyen. Ugyanakkor a korszakban Károlyi Sándorról nem neveztek el semmit. Ellenben korábban Pálffy János szobra egyike volt azon tíznek, amelyet Ferenc József 1897 szeptemberében „a magyar népnek ajándékozott”. Ez a tíz, Budapest frekventált helyein felállított és az uralkodói értékekkel kompatibilis reprezentatív szobor a következő: Anonymus, Bethlen Gábor, Bocskai István, Szent Gellért, Hunyadi János, Pálffy János, Pázmány Péter, Tinódi Lantos Sebestyén, Werbőczy István, Zrínyi Miklós. Lásd RAJNA György: Budapest köztéri szobrainak katalógusa, Városszépítő Egyesület, Budapest, 1989. 35 Lásd PÓTÓ János: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika, Osiris, Budapest, 2003, 17–29. 36 R. VÁRKONYI: Thaly Kálmán és történetírása, 304. 37 MÁRKI Sándor: II. Rákóczi Ferenc (1676–1735), I–III., Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1907–1910. 38 R. VÁRKONYI Ágnes: Befejezetlen történelem. Áttekintés a szabadságharc történetírásáról, 1707–2003 = A Rákóczi szabadságharc, szerk. R. Várkonyi Ágnes – Kis Domokos Dániel, Budapest, Osiris, 2004, 752–754. 39 „Hogy Márki nagy szorgalommal összegyűjtött adataiból nem mindig helyes következtetésre jut”, annak fő oka, „mely távlati csalódást okoz”, „az úgynevezett Rákóczi-cultus”. „Rákóczi mint emigrans, az emigransok lealázó sorsát szenvedte, Márki azonban iránta való tiszteletből, nem hajlandó felismerni a szégyenteljes helyzeteket, s hogy úgy mondjuk, ugyanazon szemüvegen át nézi a dolgokat, melylyel Rákóczi áltatta önmagát. Az a tisztelet, melylyel Márkinak óriási szorgalommal végzett munkája iránt viseltetünk, tartóztat e kérdés részleteibe való hatolástól. Egyedül arra legyen szabad a figyelmet felhívnunk, hogy Márki könyve egyik fejezetének, »A magyar-török-spanyol szövetség« czímet adja! Akkor, mikor 1. Magyarország törvényes királyával egyetértésben osztatlanul harczolt a török ellen, 2. mikor a török óvakodott – nem Magyarországgal, amelylyel harczban állt, hanem – Rákóczival is szerződést kötni és 3. mikor Spanyolországnak esze ágában sem volt Rákóczival […] szövetséget kötni, sőt még azt is tagadta, hogy valaha Rákóczival szóba is állott volna. Márki itt a Rákóczi-cultustól inspirált költői felfogással adja elő az eseményeket.” (SZEKFŰ: A száműzött Rákóczi, 350–351.) Csak ez a rövid Szekfű-jegyzet önálló retorikai vizsgálatot érdemelne. Azért nem emelem ki belőle a figyelemreméltó retorikai fogásokat, mert akkor szinte az egész idézett szöveget kurziválni kellene.

30


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

zede a közösügyes intézmények alkalmazásában álló magyar történészek, levéltárosok, tisztviselők ún. „bécsi köréhez”40 tartozott, annak centrumában élte mindennapjait. Ezek a megbecsült bécsi magyar történészek mint az adott erőviszonyok közt lehetséges legjobb magyar nemzeti megoldást igenelték a Monarchia dualista rendszerét, berendezkedését, amelyben a Szent István-i Magyarország fennmaradásának garanciáját látták. Állásukat is az 1867-es konstrukcióval kialakult közösügyes intézményeknek köszönhették, és ez alapjaiban határozta meg történészi működésüket, birodalmi szemléletüket. A bécsi perspektíva annyiban is különbözött a magyarországitól, hogy ők a német történészközélethez majdhogynem ugyanolyan közel álltak, mint a magyarhoz. Ez jóval szélesebb európai horizontot biztosított számukra. A magyarországi kurucos történészekkel szemben, akik a Rákóczi-szabadságharcot legtöbbször az európai viszonyokból kiszakítva, autonóm eseményként percipiálták – amiből egyenesen következett, hogy a bukást csak belső okokból, például árulásból vezethették le –, Szekfű a Habsburg-intézmények külügyi levéltári anyagát kezelve elsőrangú jártasságra tett szert a kora újkori és újkori diplomáciatörténetben, amit A száműzött Rákóczi is bizonyít. Éppen ezek miatt Magyarországon komoly fenntartásokkal viseltettek Szekfûék „labanc” körével szemben. Mi több, hazafiatlansággal, árulással vádolták õket. A magyar függetlenségiek elõszeretettel rágalmazták azzal a bécsi levéltárosokat, hogy õk rejtik el azokat az osztrák dokumentumokat, amelyek a magyar nemzeti mozgalmak vezetõi, Bocskai, Zrínyi, Széchenyi meggyilkolását bizonyítják. Ezek az állandó, ha nem is nevesített magyarországi támadások bizonyosan hozzájárultak ahhoz, hogy Szekfû kiélezte Rákóczi-könyve mondanivalóját, még inkább fölényeskedõ, ironizáló stílusban elbeszélve az amúgy is provokatív szüzsét. A képrombolási vágyat erősíthette a fiatal, „friss szellemű” tudós ambíciója. Szekfűnek teljesen igaza volt, hogy a Rákóczi-kultusz a minél jobb történelmi megismerést akadályozza, mert az efféle kultusz olyan, mint a múmia, amelyet a görnyedő, agyonnyomott egyiptomi cipel a hátán a Peer Gyntben, hogy Ibsent idézzem.41 Emellett, hogy Szekfű szándékait kutatva én is a diltheyi pszichologizálás eszközéhez folyamodjam, ahogy ő is teszi művében Rákóczi megértéséhez, felidézem a „híres, öregedő vadnyugati cowboy” toposzát, melyet most nem tudok szakszerűbben megfogalmazni, de mindenkinek ismerős lehet.42 Sokan 40 Lásd GLATZ Ferenc: Alkotmányos önállóság és történetírás (A „bécsi” magyar történetírók köre) = UŐ.: Nemzeti kultúra – kulturált nemzet 1867–1987, Kossuth, Budapest, 1988, 82–103. 41 Hiszen Ibsen is a múlt megbénító, a jelenbeli cselekvést akadályozó kultiválását jelölte „Ápisz király múmiájának” metaforájával. Gyakorlatilag erről írta Hayden White első nevezetes tanulmányát (1966), a sokszor idézett A történelem terhét (Hayden WHITE: A történelem terhe = Történetelmélet, II., 831–851). A 20. századi egzisztencialista gondolkodók mellett Hayden White-ot elsősorban Nietzsche inspirálta: Friedrich NIETZSCHE: A történelem hasznáról és káráról [Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben, 1874], Akadémiai, Budapest, 1995. 42 Ahogy az orosz formalisták és később a strukturalisták kutatták és rendszerezték a mesék és mítoszok (és még tegyük hozzá: történeti elbeszélések) visszatérő egységeit, magyarázó toposzait, közös narratív vázait, melyek szinte belénk vésődnek, és így azonnal felismerjük ezeket: Vlagyimir Jakovlevics PROPP: A mese morfológiája, Osiris, Budapest, 2005; Claude LÉVI-STRAUSS: Strukturális antropológia, I–II., Osiris, Budapest, 2001.

31



szeretnék ezt a cowboyt lelőve látni, mert azt gondolják, hogy akkor rájuk száll az ő dicsősége és minden nevezetes tette.43 Szekfű így akarhatta „leteríteni” Thaly Kálmán szellemét.44 Az ambiciózus fiatalnak bizsergető lehetett, hogy a legünnepeltebb magyar történetíró munkásságát érvényteleníti azzal, hogy felülírja a Rákóczi-képét. Tudta, hogy ezzel egy csapásra az érdeklődés homlokterébe kerülhet, és melyik feltörekvő történészt ne csábítaná ez?45 A figyelmet meg is kapta, de nem úgy, ahogy kívánhatta, hanem annak inverzét. Remélem, az eddigi kitérõkbõl, elõzményekbõl, „felsorolásból megértheti s talán megbocsátja a szíves olvasó, miért terjeszkedtem ki ily meglehetõsen távol esõ dolgok elbeszélésre”, hogy Szekfû magamentésével éljek (7).

A történelem poétikája – A száműzött Rákóczi elemzése Idézzük föl és elemezzük, hogy A száműzött Rákócziban Szekfű miképp beszéli el az általa rendi felkelésként46 leírt szabadságharc bukását és a szatmári békét. A közel négyszáz olHozzáteszem: a toposzban a pisztolypárbajra kihívó zöldfülűeket többnyire lelövik. A száműzött Rákóczi 113. jegyzete valóságos vádirat a „hyper-kurucz” Thaly Kálmán ellen, több mint hat oldalon át: „Kötelességemnek tartom e helyen kiemelni, hogy Thaly Kálmán adatait csak a legnagyobb óvatossággal szabad felhasználni. Állításom indokolására csak egyetlenegy, de symptomatikus példát hozok fel. […] A mennyire irodalmi munkáiból látható, fiatal kora óta nem tűrt korlátot szenvedélye útjában […] Politikai idealja Rákóczi Magyarországa volt, s azért küzdött, tekintet nélkül a megvalósulás lehetőségére. A költészeten át jutott a történetíráshoz, s politikai törekvéseivel kapcsolatban methodikai kételyektől mentesen – mert sohasem ment át módszeres iskolázáson – kereste a multban politikai és költői idealjainak visszavetített képét. [… ami] szinte erényszámba ment a közönség szemében, s Thaly büszkén hirdette magáról, hogy ő a vezérlőfejedelem udvari történetírója. […] Nyugati történeti képzettséggel és szélesebb irodalmi műveltséggel bíró historikus, kivált ha ízlés dolgában is kényesebb érzékenységű volt, nem vehette fel a versenyt Thaly vaskos polemikus modorával és inkább néma bosszankodással hallgatta Thalynak, mint Rákóczi történetírójának az avatatlanok ajkáról zengő dicséretét. […] Sikerült keresztülvinnie a Rákóczi-kor történetének monopolizálását, s jaj volt annak, ki az ő szélbal-kurucz felfogásától mentesen mert volna belefogni a múlt tanulmányozásába. S e dictatura alatt nemcsak a Rákóczi-kor feldolgozása, hanem az egész magyar historiographia kárt szenvedett. […] korlátlanul belevethette magát kurucz álmaiba, melyekből senki sem ébresztette fel […] soha észre nem vette, hogy a kezében hatalmasul fenyegető lándzsának hegye is, nyele is csak gyönge. […] A következőkben Thaly nézeteire való hivatkozásoktól lehetőleg tartózkodni fogunk.” (SZEKFŰ: A száműzött Rákóczi, 369–375.) Mint majd látjuk, a „álom” és az abból föl nem ébredés a vezérmotívuma Szekfű Rákóczi-képének is. 45 Az ehhez hasonló retorikai költői kérdések (interrogációk), vagyis a kérdés formájában kifejezett premisszák különösen jellemzők Szekfű szuggeráló előadásmódjára. Ugyanis „a szónoki kérdés tökéletesíti a befolyást”. Tundiillik „a retorikai kérdés választalansága olyan pragmatikai tulajdonsággal bír, olyan performatív jelleget nyer, ami a hallgató irányított válasz-realizációjában összpontosul” (kiemelés tőlem). A költői kérdés a befogadó manipulálásának leghatásosabb eszköze. (ADAMIK Tamás – A. JÁSZÓ Anna – ACZÉL Petra: Retorika, Osiris, Budapest, 2005, 358.) Hogy egy nem minden ironizáló felhangtól mentes, pszichologizáló költői kérdést vegyek elő A száműzött Rákócziból, a fejedelem időszakos remeteségbe vonulásáról: „Egy-egy kolostor békés mosolygását látván, kit nem lepett még meg, ha csak futólag is, a remeteség vágya?” (SZEKFŰ: A száműzött Rákóczi, 29.) Ezzel ezt a bizonyító erejű „vágyat” normálisnak állítva be Szekfű eléri, hogy szinte kényelmetlenül érezze magát az a megszólított olvasó, aki még nem érzett ilyet. 46 Rákóczi „felfogása a legtisztább rendiség álláspontját fejezi ki, azét a rendiségét, mely vérbe fojtja a parasztok lázadását, de maga az aranybullára támaszkodva jogosan kel fel a koronás király ellen is. Szerinte 43

44

32


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

dalas47 munka témaválasztásából, fókuszából adódik, hogy arányaiban csak keveset ír erről, elszórva a retrospektív részekben. De jelentőségüket növeli, hogy ezekben vonalazódik ki az a szekfűi mérce és értékskála, amelyen Rákóczi későbbi emigráns ténykedése annyira leértékelődik, hogy már-már vicc tárgya lesz az a fejedelem, akiben addigra „nem egy személy, hanem egész fajunknak eszményített fogalma testesült meg”.48 A francia külügy burkoltan „egy évtizeden át táplálta a magyar felkelõk reményét franczia segítségben” (7), de az európai erõviszonyok, a spanyol örökösödési háború ismert fejleményei miatt ez nem következett be. És azért sem, mert XIV. Lajos mindig idegenkedett „magával egyenrangú félként”, „szuverénként” elismerni egy olyan, törvényes királya ellen fellázadó rebellist, mint Rákóczi. Hiszen „tévedés volna azt hinnünk, hogy XIV. Lajos bárminemű rokonszenvvel viseltetett a magyar felkelők és Rákóczi ügye iránt. Egész politikai neveltetése és multja ellent mond ennek. […] A Rákóczival éveken át folytatott diplomatizáló játék sem bizonyít egyebet: minél inkább kihasználni a vérét hullató kuruczságot a császár ellen s minél kevésbé compromittálni Francziaországot. A Rákóczitól annyira sürgetett szövetséget sohasem kötötte meg XIV. Lajos és politikusi hidegséggel nézte, mint semmisíti meg Rákóczi minden reális menekvés lehetőségét a franczia szövetség álmáért. A franczia segítség őt koldusbotra juttatta, mint nagybátyját, Zrínyi Pétert a vérpadra” (9–10; kiemelések tőlem). Már csak az eddig idézett néhány sorban megfigyelhetjük A száműzött Rákóczi több karakteres stílusjegyét. A kategorikus, olvasót irányító és az értelmezői horizontot beszűkítő „tévedés volna azt hinnünk” jól reprezentálja Szekfű alternatívákat kizáró, abszolutisztikusnak nevezhető beszédmódját,49 melynek igazán hatalmaskodó, kifejlett formája majd a Három nemzedékben bontakozik ki. A „játék” metafora asszociációs hálója automatikusan magával hozza a Rákóczi tehetetlenségére-kiszolgáltatottságára utalást: a magyarországi alulnézetből „vezérlő és az akkori rendi alkotmány szerint, lázadásra nem is képes más, mint a jobbágyok, az urak alattvalói, kik mozgalmukkal csak zavart támasztanak az állam testében. Ha azonban a vármegyék nemessége nyúl fegyverhez, ez már a nemzeti hadjárat nevét érdemli meg, mert a közös szabadságnak törvényes védelmére történik. Ez jogos és szükséges, míg az előbbi, a parasztok mozgalma közönséges bűntett, lázadás és felségsértés bűne. […] Rákóczi nem is volt elragadtatva első híveitől. […] A parasztok vezére aristokrata volt, a ki alig várta, hogy a nemesek és urak, a politikai nemzet, az erő és hatalom birtokosai, jőjjenek támogatására. S mikor aztán a Tiszántúl és az északi megyék nemessége is hozzáállott, a fölkelés ezzel sem nyert demokratább színezetet” – írja ironikusan SZEKFŰ (A száműzött Rákóczi, 62–63), aki egyébként Bécsben előszeretettel olvasott centralista szerzőket (például Kemény Zsigmondot, Eötvös Józsefet), és a reformkor centralista–municipialista vitájában az előbbieknek adott igazat. Szekfűnek eme értékrendje csapódik le ezekben a „rendi felkelés szellemiségét” megidéző gúnyos soraiban. 47 Ebből bő hatvan oldalt tesznek ki a művégi jegyzetek. 48 Radnai Oszkár Rákóczi fejedelem című munkáját idézi GYURGYÁK János: Ezzé lett magyar hazátok, Osiris, Budapest, 2007, 291. 49 Vö. „Ha jelzőt keresnénk az ilyesfajta szövegre, az abszolutisztikus talán megfelelne: hisz olyan szövegről van szó, amely az értelmezés teljes területét ellentmondást nem tűrve hatalma alatt kívánja tartani és irányítani.” (BARÁTH Katalin: „Nemegyszer szuggesztív erejű”. Retorikai szempontok a Szekfű-szövegek újraolvasásához = Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban, szerk. Paksa Rudolf, Argumentum – Eötvös József Collegium, Budapest, 2007, 182. Baráth Katalin a Három nemzedék ötödik könyvét elemezte.) „Részben meggyőzőek Baráth fejtegetései Szekfű-szövegeinek többnyire parancsoló, kategorikusan állító, a Bibliára utaló, jeremiádszerű, klasszicizáló jellegéről.” (ERŐS Vilmos: Szekfű – Árnyak és viták, Kommentár 2008/2., 126.)

33



fejedelem” valójában csak egy gyalog (sőt a sakk-szinonimaszótárban: paraszt50) az európai nagyhatalmak sakktábláján.51 A „realitás” (valóság) és „álom” antagonisztikus ellentéte pedig Szekfű talán legjellegzetesebb szembeállítása, és egész életművét áthatja. Akik Szekfűnél az „álmokat” követik, előbb-utóbb nekiütköznek és összetörnek a „valóság” falain, ahogy végül a száműzött Rákóczi is csak álmainak törött tükre lesz. A francia támogatás tehát mindvégig csak jelképes volt: egy fantom.52 De olvassuk tovább a most egymás mellé tett, ide összeszerkesztett Szekfűt-sorokat: 1711-re pedig „a kiéhezett kurucokat már mind kisebb körbe szorította a császári sereg”. De Rákóczi meggyőződése az volt, hogy „állandóbb és csendesebb békességet reménylhetünk a muszka czár közbenjárása által, mintsem Pálffy csalogatásaival” (7). Ezért a kurucokat elhagyta: Lengyelországba ment, mert „ott reméli a czárt találni”. És akkor most ide csatolható a könyv egyik emblematikus mondata: „Mikor a felkelés ügye végét járta, szétszórt kuruczoknak nem volt hol fejüket lehajtaniok, a parasztságot kurucz és császári sereg egyaránt kiélte, Rákócziék és Bercsényiék víg szánkócsilingeléssel sikamlottak a lengyel határ haván, szép lengyel asszonyok társaságában” (25; kiemelések tőlem).53 Ez a kis mellbevágó epizód miniatűrben visszaadja, ami miatt Szekfű könyvét ikonoklaszta kísérletként54 azonosítjuk, hiszen Szekfű szántszándékkal provokál: mi mással magyarázhatnánk a szigorú értelemben vett történeti leírásban funkciótlan „víg szánkócsilingelést”, mint a „gondtalan örömöt” expresszíven kifejező szinesztéziát,55 amely a legélesebb kontrasztban áll az előtte lévő, hajléktalan, „szétszórt kurucok” képével. A száműzött Rákóczi tele van szórva hasonló feszült ellentétekkel, amelyek csak gerjesztik egymást: nem csoda, hogy kirobbant a botrány. A „szép lengyel asszonyokat” pedig azért emeltem ki, hogy ne feledkezzünk meg róluk, mert elemzésükre majd visszatérünk Szekfű Rákóczi-figurájának potenciája/impotenciája kapcsán. 50 Erre Szekfű utal, amikor visszatérően, látszólag irreleváns epizódokat idézve gúnyos megjegyzéseket tesz a francia királyi udvarban esetlenül mozgó magyar emigráció hiányos műveltségére. Leírásában Rákóczi egy provinciális figurának tűnik. Ez hatványozottan igaz Bercsényire, akit Thaly a „szabadságharc motorjának” tartott, de Szekfű megjegyzi, hogy „Bercsényi stylusának még gyors és váratlan támadásai is egy szénásszekér lassúságának a benyomását keltik Saint-Simon oldalvágásainak pillanatnyisága mellett” (SZEKFŰ: A száműzött Rákóczi, 37, kiemelés tőlem). 51 A magyar gyalog – európai sakktábla metafora szinte hozzánőtt a Rákóczi-szabadságharc „európai látószögű” leírásaihoz. 52 „[…] XIV. Lajos alakja volt a phantom, mely a reális viszonyok között folyton folyvást csalóka, veszélyes útakra hívogatta, de melynek hatalma alól a legborzasztóbb csalódások sem tudták feloldani. XIV. Lajos valóban korlátlan úr volt Rákóczi lelkén.” (Uo., 34.) Itt is láthatjuk a „reális viszonyok” – „csalóka, veszélyes utakra hívogató fantom” (ábránd, illúzió, álom) szekfűi ellentétét. 53 Vö. Rákóczi magánéletéről: „Nem minden alap nélkül kelt szájra az a vád, hogy nem egyszer fontos pillanatokban hagyta ott az országot, hogy életkedvét kielégíthesse Lengyelországban.” (Uo., 25.) 54 Mivel Rákóczit nem érthetjük meg, „ha annak a vér- és húsnélküli idealistának, egyedül hazaszeretetből táplálkozó földönfutó szabadsághősnek tartanók őt, a minőnek történetírással foglalkozó költőink oly harmonikus ecsetvonásokkal szokták lefesteni” (Uo., 50; kiemelés tőlem). 55 Szinesztézia = ’együttérzés, összeérzés’. Különböző érzékelési szférákhoz tartozó jelenségek hangulati egységén alapuló trópus. Például: „Sűrű csönd ropog a havas mezőkön” (József Attila: Holt vidék). Azért ezt a verssort idézem, mert az olvasó valami hasonlót várna a „hajléktalan, szétszórt kurucok” lehangoló képe után, nem a „víg szánkócsilingelést”.

34


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

A szánkócsilingelõs intermezzo után ez következik kronologikusan: „A czárnak azonban egyéb gondjai voltak, minthogy szegény Magyarországot a boldogulás útjára vezesse: akkor pántolta össze vérrel és vassal az orosz colossust s õ szerezte meg Rákóczinak a számûzetésben az elsõ nagy csalódást. A kuruczok meg elfogadták a magyar embertől, Pálffy generálistól nyujtott jobbot, megtértek a Habsburg-ház hűségére s hazaoszolva tűzhelyeikhez, verejtékük hullatásával kezdték meg újra a nehéz, honfenntartó munkát. A fejedelem pedig ment tovább muszkától lengyelhez, lengyeltől francziához” (8; kiemelések tőlem). A szatmári békét tehát megkötötték (hangsúlyozottan „magyar” kezek) – és míg a súlytalan Rákóczi sodródni kezd, addig Magyarországon hozzákezdenek a súlyos, nehéz, verejtékes honfenntartó munkához. A „honfenntartó” jelzőt pedig kiterjeszthetjük a szatmári békére, hiszen ez tette lehetővé az építő munkát: a szatmári béke a „szilárd alap”, hogy megelőlegezzem a következőket. Mert Szekfû több mint hetven oldallal késõbb így folytatja az értékelõ leírást: „Az ország félénkén állt a békének terített asztala mellett s annyi szenvedés után nem merte hinni, hogy le is ülhet melléje” (82; kiemelés tőlem). A Petőfi-reminiszcencia (vö. „bőség kosara”, „jognak asztala”56) miatt is kijelenthetjük, hogy Szekfűnél a szatmári béke a jogot és a bőséget hozta a magyar népnek, legalábbis a korábbi, háborús állapotokhoz képest mindenképpen. Hiszen „a kuruczság lehangoltsága lassankint – nem újraszülető harczivágynak, hanem a nyugalom bátor, öntudatos élvezetének adott helyet. Teljes kimerülés után kezdődő megnyugvás” (82). Ahol lehetett, „ott új, komoly munka kezdődött a mult évek mulasztásai pótlására”. Majd – írja Szekfű – a színlelt kételkedés bizalommegnyerésre szolgáló retorikai eszközét bevetve, mielőtt felmutatja a „tárgyi bizonyítékot”: „Különösen hangzik: a Szamos és Tisza mellett ekkor kezdték eltanulni a németektől a téglaverést, a sározást, a toronygömbölyítést. Az új épületeket már nem egy-két évre, hanem nemzedékek életére kezdték építeni. A béke biztonsága régóta nem élvezett szilárd alapot nyujtott munkás törekvéseknek” (82). De „a szatmári békét követõ év nyarán hirtelen elterjedt a híre, hogy Rákóczi sereggel jön vissza. A keleti vármegyék, Máramaros, Zemplén, Sáros, Ugocsa népe ijedten menekült a hadilármára a hegyek közé” (82). Majd az 1717-es török háborút felidézve: „Rákóczit, mint a királynak hódoló alattvalót, minden jó magyar szívesen látta és várta, attól a Rákóczitól azonban, a ki fegyverrel, sereggel jött hódítani, elfordult a nemzet, melynek felfogása a béke óta egészen új irányba terelõdött.” És jön a kulcskép: „Az emigransok és a nemzet között mély űr nyílt meg, mely napról napra szélesbedett és mélyült s a török háború és az országhatáron türelmetlenül várakozó 56 Persze a programadó A XIX. század költőiben a „túlfeszített lényeglátó” Petőfi éppen a „hamis realizmusnak” rontott neki. De úgy vélem, itt Szekfű „mintaszerzőként” a közönség olvasási tapasztalataira, ismereteire, reflexeire támaszkodik, mivel az általa előadott szöveg, A száműzött Rákóczi szatmári béke-képe igazságát erősíti. A „békének terített asztala” szekfűi képe a mintaolvasóban automatikusan behozza azt a közismert Petőfi-sorokat is, hogy „Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!”. A befogadói reflexekre építés retorikai alkalmazásáról lásd ADAMIK – A. JÁSZÓ – ACZÉL: I. m., 439. skk. – Az olvasó sémái (meglévő tudásrendszere) c. fejezet.

35



lecsapásra kész tatár segítség nem voltak alkalmas tényezők ez űr áthidalására”(83; kiemelés tőlem). Szekfûnél a szatmári béke a létezõ valóság: a „realitás”. Az emigrációból visszatérni akaró, délibábkergetõ, erõszakoskodó számûzött Rákóczi pedig már maga is csak egy „rémálom” (hírére a népek ijedten menekülnek a hegyek közé), de mint minden „rémálom”, csak borzolja a kedélyeket, igazából veszélytelen: „Az európai békesség létrejött, Rákóczi kimaradt belõle. Az új, tényleges viszonyokban a Magyarországtól elszakadt Rákóczi nem jelentett többé számbavehető mennyiséget” (8; kiemelés tőlem). Hiába akarja „Magyarországon a világ sorát ötven vagy száz évvel visszaigazítani” (48). Jan Vansina kifejezésével élve, aki a nemzedéki kommunikatív emlékezet és a kulturális emlékezet között mutatott ki egy mozgó „szakadékot” (mély ûrt),57 mondhatjuk, hogy Szekfűnél Rákóczi az „egészen elmúlt múlt” embere. Aki nemcsak a száműzés okozta térbeli, hanem egy időbeli szakadékon is túlra került. Ezt az idõbeli szakadékot, korszakhatárt pedig XIV. Lajos halálánál húzhatjuk meg. Ennek érzékeltetésére szolgál A száműzött Rákóczi hosszú expozíciója, amelyben XIV. Lajos halálát, és onnan kiindulva, kvázi Hyppolite Taine történeti képfestő művészetét idézve Szekfű expresszíven tárja elénk a kihunyt, kihűlő Napkirály udvarának nyomott miliőjét, amely ugyan a „régi világ” centruma volt, „de a régi idealok elvesztették hatalmukat, az emberek megúnták őket, mivel követésük Francziaországot a végveszély szélére sodorta. A nagy Richelieu-féle hagyományok, változott viszonyok között, a franczia külpolitika megszégyenítések sorozatát hozták” (2), és innentől Szekfű hosszasan részletezi az agonizálást, hogy majd hozzátegye: „A régi udvar legelőkelőbb nevei nem választhatók el Rákóczi nevétől”, és ezért, miután személyét összekötötte a „régi udvarral”, jön a propozíció: „Rákóczi helyzete is természetesen nagy változáson ment keresztül” (7). A fenti szekfűi szillogizmusból pedig az következik, hogy ha Rákóczi még ezekben a megváltozott, új viszonyokban, új világban is még ragaszkodik a „régi ideákhoz”, akkor sorsa „megszégyenülések sorozata” lesz, mint ahogy ez a szekfűi szatirikus cselekményesítésben be is következik. Az egész könyv tanulsága tehát össze van sűrítve az expozícióban. Az egyszer és mindenkorra elmúlt régi világ és az új világ közötti, a pusztán néhány évnyi különbség által indokoltnál jóval tágabbra nyíló időbeli szakadékot Szekfű Rákóczi száműzetésbeli szexuális kudarcainak részletezésével is bizonyítja. Korábban láthattuk a „víg szánkócsilingelős” epizódnál, hogy 1711-ben Rákóczi lengyel hölgyekkel mulató, gondtalan sármőrként jelenik meg. E provokatív ábrázolásnak persze jól meghatározott helye volt a szekfűi képromboló koncepcióban, hogy a kontraszt miatt még nyomorúságosabbnak tűnjön a végelgyengült kurucok állapota, és még szükségesebbnek a szatmári béke. De 1715-ben, mikor csak négy év telt el, és Rákóczi még mindig csak harminckilenc éves, vagyis mai biológiai fogalmaink szerint nem tekinthető öregnek, a „francia 57

Lásd ROMSICS: Mítosz és emlékezet, 17.

36


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

kegyelemkenyéren élő” (11) emigráns fejedelem már mondhatni vicc tárgya a francia hölgyek körében, hiszen a megváltozott körülmények között „a versaillesi udvarban már nem állott jól neki az amoroso szerepe, mégis megpróbálta, egyszerre két előkelő asszonynak is udvarolt gyengéd figyelmességgel” (27). Itt a gúnyos „amorózó” megjelölés szintén jól érzékelteti Szekfű ironikus stílusát, de ábrázolásában a vonzerejét rövid idő alatt teljesen elvesztő „szegény fejedelem” (27) defektes ítélőképességével nem ismerte, nem ismerhette fel, hogy már minden szexuális közeledése csak szánalmas. Például a fiatal Conti hercegkisasszony „ki nem állhatta az öregesedő fejedelem udvarlását, a ki egy gyönge pillanatában imádottjának mégis értésére adta érzelmeit. Az asszonytól a férj is megtudta, s valószínűleg jót mosolygott a dolgon” (27). Felteszem, Szekfû mintaszerzõként nem véletlenül hangsúlyozza Rákóczi szexuális kudarcait, vesztett vonzerejét, vagyis impotenciáját. Ez ugyanis az egyik legõsibb mitologémából eredeztethetõ, miszerint az uralkodó-vezetõ szexuális potenciája összefüggésben van országa és népe sorsával. „A gyenge (impotens) uralkodó (a Halászkirály, vagy a szerelmével gyötrõdõ Arthus) alatt az országot rablók pusztítják és aszály. Ennek az állapotnak csak az vethet véget, ha az uralkodó visszanyeri a férfierejét (tehát a mítosz nyelvére lefordítva: újra uralkodóként kezd viselkedni), biztosítva országának a gazdag termést és a békét.”58 Szekfű ezzel a szinte kollektív tudatalattinkba bevésődött archetipikus toposszal érzékletesen okadatolja Rákóczi gyengeségét, hiszen szerelmi kudarcai is megmutatják: a száműzött Rákóczin a nagyság helyett már csak a nagyság hiányát lehet demonstrálni. Vagyis a szatmári békének nem volt igazi alternatívája. Rákóczi „1715ben, amikortól kezdve útján elkísérjük, már öreg ember volt. Történetünk is egy öreg ember története” (27). Rákóczi tehát a „honfenntartó” szatmári béke utáni viszonyoktól szakadékkal elválasztott „egészen elmúlt múlt” impotens képviselõje, aki azonban a törökkel szövetkezve mégis „újra elindult a csalóka remény ködképei után” (49), „mikor otthon az élet már békés nyugalomban és kisszerû napi gondok között folydogált a nagy vihar után, mikor már mindenki belenyugodott a változhatatlanba [tudnillik a realitásba]” (50), és mikor korábbi hívei „végre a békés nyugalmat élvezve, ugyancsak nagy zavarban lettek volna, ha egykori fejedelmük visszatér és beváltja ígéretét” (59). De Szekfû olvasatában Rákóczi valójában nem a magyar népet akarta felszabadítani. Rákóczi megszállottságára hosszú diltheyi pszichologizálás után egy „kurucos-romantikus” szemmel nézve egészen blaszfémikus magyarázatot kínál, amelyet aztán tucatszor elismétel: Rákóczi az erdélyi fejedelmi címbe volt szerelmes.59 Erdély volt az ő „elérhetetlen Uo., 87. Arról, hogy a „mítoszban minden az egyetlen lehetséges módon történik” (vö. az uralkodó potenciája és birodalmának sorsa közötti szoros korrelációval), említem a mítoszkritikai iskola klasszikusát, Loszev 1930-as művét (magyarul: Alekszej LOSZEV: A mítosz dialektikája, Európa, Budapest, 2000). 59 „Ebben a kérdésben való magatartása mély bepillantást enged a lélek titkaiba, melyeket ott lenn, a legmélyebb mélységben, mindnyájan féltve takargatunk idegen szemek elől, holott magunk sem mindig tudjuk, mit rejtegetünk ott.” (SZEKFŰ: A száműzött Rákóczi, 53; kiemelés tőlem). Vö. Sigmund FREUD: Pszichoanalízis, Dick Manó, Budapest, 1915. Mivel Freud és Szekfű egyaránt Bécsben működtek, Szekfű bizonyára tisztában volt 58

37



országa”, „vágyainak kedves tárgya”, „Istenes élete küszöbén hálás volt az égi kegyelemnek, hogy annak idején egyhangúlag megválasztották erdélyi fejedelemmé” (53). Szekfű szerint a szokványos rendi felkelésnek induló Rákóczi-szabadságharc akkor kezdett félrecsúszni, amikor Rákóczit engedte, hogy erdélyi fejedelemnek válasszák, hogy „ősei trónjára” ültessék:60 „A komor jövőt mutató objektív vizsgálódást, mihamar korlátokat áttörő vágy váltja föl. A felkelés első éveivel szemben különös ellentét” (54). Vagyis lényegében a szekfűi retorika itt a „szerelem vakká tesz” gnómával érvel, és megidézi azon toposzt is, hogy a hősszerelmes még a hozzá legközelebb állókkal (például Bercsényi Miklós, Vetési János) is könnyen összekülönbözik, ha „vágya titokzatos tárgyáról” van szó. Rákóczi az erdélyi fejedelemséggel vesztette el a realitásérzékét. „Ez a vágy már annyira hatalmába kerítette lelkét” (55), hogy az újonnan trónra lépett I. Józseffel folytatott béketárgyalások „legszebb reménnyel kecsegtettek, míg Rákóczi tudtára nem ébredt, hogy a bécsi udvar az erdélyi kérdésben hajthatatlan”. Pedig az új császár a „békesség kedvéért minden kívánságát teljesítette volna – a fejedelemség kivételével. Rákóczi erre újra megkezdte a harczot, melytõl gyõzelmet már alig remélhetett” (52). A homéroszi eposzt megidézve, mitikus nyelvre kódolva tehát Rákóczi kis híján vesztébe sodorta61 az egész magyar népet egy nő miatt.62 És a mitikus szerepeknél maradva, a szekfűi Erdély-képet (a „Tündérkertet”) legtalálóbban a szirén-metaforával lehetne illusztrálni, hiszen a száműzött Rákóczinak „mennie kellett arrafelé, hol erdélyi fejedelemségének bármi kis reménye tünt fel a láthatáron, s ez most török háborún, tatár hordák pusztításon át, felégetett magyar falvak füstjéből látszott feléje tekinteni” (68). Ezt a realitástól elszakadt, álomkergetõ, de azt impotenciája miatt már soha el nem érõ, önsorsrontó Rákóczit és hiú politikáját nem lehet eléggé elítélni, ha összevetjük a szatmári béke által lehetõvé tett „honfenntartó munkával”. Ebben összegezhetjük A száműzött Rákóczi szekfűi értékítéletét. Ha Hayden White formalista rendszerébe63 szorítjuk, akkor Szekfű szatirikusan cselekményesítette művét, érvelése kontextualista. Ideológiai vonatkozása határozottan konzervatív: a szatmári béke értékelését is az határozza meg, amit a konzervatív politikai filozófia az ún. maximin-elvben fogalmaz meg: a pszichoanalízis mibenlétével, és akkoriban már Ferenczi Sándornak köszönhetően Magyarországon is kibontakozóban volt a Freud-recepció. Az idézett részlet A száműzött Rákócziból az egyik első magyar utalás lehet a pszichoanalízis komplementer eszközként lehetséges történetírói alkalmazására. 60 „Rákóczi a fejedelemkérő követség megérkezése előtt, tiszteletreméltó önbírálással érezte, hogy magyarországi lekötöttsége miatt sem maga nem fog Erdélynek használni, sem Erdély neki. A fejedelemszék azonban három Rákóczinak volt a trónja, melyet az ő atyja már nem vehetett birtokába. Most a remény első felcsillanása megbűvölte az unokát, aki többé nem is tud a varázskörből szabadulni.” (SZEKFŰ: A száműzött Rákóczi, 53–54.) 61 Szekfű idézi Vetési Jánost: „Most már nem Erdély souverenitása, hanem a mezitelen élet forog koczkán.” (Uo., 52.) 62 Jegyezzük meg, hogy A száműzött Rákóczi írása előtt a fin de si cle korszakban, és különösen Bécsben, ahol Otto Weininger híres-hírhedt műve íródott, elég erősen jelen volt az a diskurzus, amely a nőt romboló princípiumként mutatta be. (Lásd Otto WEININGER: Nem és jellem, Dick Manó, Budapest, 1913.) 63 Lásd WHITE: Metatörténelem.

38


Csunderlik

Péter:

A

száműzött

Rákóczi

poétikája

biztosra kell menni, a különösebb kockázat nélkül elérhető legnagyobb minimumot kell megcélozni. Végül, A száműzött Rákóczi jellemző trópusa az irónia, melyet, remélem, sikerült bizonyítani. Az irónia fõ forrása a magasztos helyett a parodizáló történetek bemutatása. Szekfû ezt tette, amikor mûvében destruálta a korabeli kulturális emlékezet Rákóczi-képét, és helyébe ezt a szinte Don Quijote-i Rákóczi-figurát állította, a Kossuth-emigráció történetére-tevékenységére vonatkozó egyértelmû konnotációval. Láthatjuk, hogy míg a dualizmus közjogi vitáiban a „kurucos-függetlenségi” történetírók számára a Rákócziszabadságharc a „Most”-tal telítõdött, addig Szekfû Rákóczit a szakadékon túlra, az „egészen elmúlt múltba” helyezte. Szekfû bécsi, aulikus, kiegyezés-párti, konzervatív alapállásából az emigráns Rákóczinak semmilyen releváns üzenete nem lehetett, hacsak nem mint elrettentõ, figyelmeztetõ példa: „Kora s végzete a történelmi eljelentéktelenedés, a történelmi szerepvesztés meddõ tragikumát szánta neki. A közéletbõl, melynek a felkelés idején alakítója volt, a magánélet súlytalanságába taszíttatott ki, s az energiát, mely történelmi feladatokhoz volt szabva, egy mindörökre elveszített szerep visszaszerzésére kellett czéltalan kísérletekkel elpazarolnia. Pályafutása a hullámé, mely kicsapván, tétlen tespedéssel feneklik meg a parton, míg társai elemi közönnyel sietnek tovább dolgukra a soha ki nem apadó, örök mederben.” (337)64

64 Az általam használt budapesti könyvtári példányban eme utolsó bekezdés alá egy olvasó odaírta nyomtatott nagybetűkkel, kék tintával a lesújtó véleményét, melyet most betűhíven közlök: „VÉGIG CSAK RÁKÓCZYT SZIDTA, A HABSBURGOKAT CSAK DICSÉRTE! NEM ÉRDEMLI MEG, HOGY a M. ÁLLAM ELTARTSA!!” Ezen túl még számtalan hasonló, különböző kezektől származó kölcsönzői bejegyzésbe ütköztem A száműzött Rákóczi olvasásakor. Ezek annotált közlésével egy újabb tanulmányt lehetne megtölteni.

39



Hatos Pál AZ ÖREG SZEKFŰ GYULA (1945–1955) „if often he was wrong and, at times, absurd, to us he is no more a person now but a whole climate of opinion under whom we conduct our different lives…” (W. H. Auden: In Memory of Sigmund Freud, 1939) „Rien n’est si beau ni si grand que la vie d’un homme; elle est belle jusque dans ses défaits.” (Francois Mauriac, 1940)1

I. Szekfű Gyula és a „méloszi szituáció” Thuküdidész A peloponnészoszi háború című munkájának egyik leghíresebb párbeszéde az a jelenet, amikor az athéni nagyhatalom követei a rivális spártaiak (lakedaimónok) szövetségi rendszeréhez tartozó Mélosz vezetőit győzködik arról, hogy nincs értelme a függetlenséghez, az egyenrangú tárgyalópartnerség eszméjéhez ragaszkodniuk. Méltányos elbánásról, igazságról szó sem lehet, a feltételek diktálása az erősebb joga, amely más szempontra, mint saját hatalmának érvényesítésére, nincs tekintettel. Érvelésük elsöprő brutalitása mégsem cinikus. A hatalom és politika megmásíthatatlan logikai törvényszerűségére hivatkoznak, amivel a mélosziak az ellenállás etikai imperatívuszát szegezik szembe és az igaz ügy győzelmébe vetett hit illúziójába menekülnek, nem értve meg, hogy puszta megmaradásuk a tét. 87–92. Athéniak: Ha ti azért jöttetek össze velünk, hogy a jövő lehetőségeit találgassátok, vagy más a célotok, nem pedig az, hogy jelenlegi helyzetetekben, amelyet ti magatok is láttok, városotok megmaradásáról tanácskozzatok, máris abbahagyhatjuk a tárgyalást. […] Mi egyáltalán nem szándékozunk előttetek szép szavakat hangoztatva […] hosszadalmas és alig elhihető szónoklatot tartani. […] Hiszen éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte. […] Azt szeretnénk kifejteni, hogy mi hatalmunk kiterjesztése végett 1 Francois Mauriac levele Jean Mauriachoz, 1940. január 14-én = Francois MAURIAC: Lettres d’une vie, Grasset, Paris, 1981.

40


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

érkeztünk ide, s városotok megmentése érdekében folytatjuk ezt a tárgyalást, hogy itt küzdelem nélkül vegyük át az uralmat úgy, hogy ti mindkettőnk javára sértetlenek maradjatok. […] 92. Mélosziak: S miképpen jelenthetne nekünk akkora előnyt szabadságunk elvesztése, mint nektek az elnyert uralom? […] 93. Athéniak: Úgy, hogy ti a legszörnyűbbet elkerülve alattvalóinkká váltok, mi pedig csak nyerünk vele, ha nem teszünk tönkre benneteket. […] 100. Mélosziak: Mi, akik még szabadok vagyunk, gazok és hitványak lennénk, ha nem kísérelnénk meg mindent, mielőtt szolgákká leszünk. […] 101–103. Athéniak: […] nem hősiességetek bizonyításáról van szó, s arról, hogy az egyenlő erők küzdelmében meg ne szégyenüljetek; itt megmaradásotokról kell döntenetek, s arról, hogy ne szálljatok szembe egy sokkal nagyobb hatalommal. […] A remény valóban a szorongatottak vigasza, s lehet, hogy azokat, akik nagy gazdagság birtokában bíznak benne, ha meg is károsítja, nem teszi tönkre. Aki azonban mindenét egyetlen kockára teszi fel, a remény igazi természetét (hiszen lényege a tékozlás) csak bukása után ismeri fel, miután annyit se hagyott meg neki, amennyivel ellene, lényét kiismerve, védekezhetne. Ti azonban, akik gyengék vagytok, és sorsotok egy hajszálon függ, ne hagyjátok, hogy ez történjék veletek, s ne tegyetek úgy, mint a nagy tömeg, amely mikor emberi eszközökkel még elérhetné megmenekülését, nehéz helyzetében a kézzelfogható reményektől megfoghatatlanhoz menekül, a jövendőmondásokhoz, jósigékhez, s mindahhoz, ami az általa keltett reményekkel tönkreteszi az embert. […] 104. Mélosziak: Azonban bízunk abban, hogy az isten kormányozta végzet nem engedi meg, hogy eltiporjanak, mert mi tiszta ügyet képviselve szállunk szembe a jogtalan támadással. […] 105–111. Athéniak: […] Istenről nagy valószínűséggel, az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha meg van rá a hatalmuk, uralkodni akarnak. Ezt a törvényt nem mi találtuk ki, s fennállása óta nem mi alkalmazzuk először, hanem már készen örököltük, s minden időkre érvényes örökségként fogjuk is hátrahagyni. […] Ti egyáltalán nem gondoltok arra, hogy az a hasznos, ami biztonságos, míg a tisztes és szép cselekedetek kockázattal járnak. […] Önbizalmatokat elsősorban a jövőtől függő reményekre alapozzátok, de meglevő eszközeitek nem elegendők arra, hogy a megjelent ellenféllel sikerrel szembeszálljatok. S talán csak nem fogtok az embereket a maguk választotta szégyenteljes veszélyek között mindannyiszor tönkretevő becsületre hivatkozni. Hány emberrel történt már meg, hogy bár előre látták, milyen veszélybe sodródnak, mégis egyetlen szó, a megszégyenülés ellenállhatatlan hatására, mint egyetlen kifejezés áldozatai, szántszándékkal rohantak a biztos és elkerülhetetlen romlásba, s balgaságuk még szégyenletesebb gyalázatba döntötte őket, mint balsorsuk. […] 112. Mélosziak: […] nem vagyunk hajlandók hétszáz év óta fennálló városunk függetlenségéről egy pillanat alatt lemondani, hanem bízva az istenek kegyéből minket

41



eddig még mindig megsegítő jósorsban s az emberek, elsősorban a lakedaimóniak támogatásában, megkíséreljük a megmenekülést. Fölhívunk benneteket, hogy legyünk barátok úgy, hogy mi ne legyünk egyik féllel sem ellenséges viszonyban, vonuljatok el földünkről, s kössünk mindkettőnket kielégítő szerződést.2

A mélosziak végül alulmaradtak, a győztes athéniak pedig a város elfoglalása után az összes férfit kivégezték, az asszonyokat és a gyermekeket pedig rabszolgának adták el. Ortutay Gyula írja le azt az esetet naplójában 1955 februárjából, amikor a már haldokló Szekfű Gyulának kezelőorvosa és barátja, a neves belgyógyász professzor, Haynal Imre szemére hányta, milyen súlya van annak: politikailag éppen ő támogatja annyira a Rákosi-rendszert, hogy még halálos betegen sem utasította vissza a képviselőséget és az Elnöki Tanács tagságát. Szekfű erre azt válaszolta, hogy „hogy az ő barátai az elmúlt időkben is mindig csak tíz év múlva értették meg cselekedeteit, s látták, be hogy neki volt igaza”. Sőt „az ő magatartása mentette meg nemzetét attól, hogy a szovjet nagyhatalom szibériai fogságba ne hurcolja az egész magyarságot, ahogy ez megtörtént a krími tatárokkal”.3 Szekfű érvelése hasonló a görög történetíró által sugalltakhoz. Nem véletlenül. A Thuküdidész által elmesélt párbeszéd hatástörténete azt mutatja, a mélosziak bukása az európai művelődés egyik fontos, klasszikus referenciájának bizonyult a jövő esélyeit a múlt példáin latolgató politikai elemzések számára. Ahogy Reinhart Koselleck megjegyezte, a méloszi dialógus olyan történeti tapasztalatstruktúrát fogalmaz meg, amely a modern hatalomgyakorlás és az új jogfelfogás teljesen megváltozott feltételei mellett is megőrződött, prognosztikus erő rejlik benne, s amely minden időben használható politikai értékelésre.4 Szekfű Gyula a történeti mű „igazi műformájának” a narratív előadást tartotta – „Minden theoria szürke vagy elszürkül, még a Max Weberéi is”, jegyezte meg Mályusz Elemért bírálva –, ezért ha a történettudományra gondolt, elsősorban „Thuküdidész, Caesar, Tacitus, Voltaire, Michelet, Ranke elbeszélő munkái” jutottak eszébe.5 Vagy Machiavellié. A fejedelem 18. fejezetét elemezve úgy vélte: […] az állam elszakadva keresztény gyökereitől és letaszíttatva a bestiárium köreibe, sokféle változáson ment keresztül azóta, de ezek a változások közelebbről megnézve inkább egyhelyben topogások voltak. A Róka és az Oroszlán államából a Leviathan lett, és Hobbes óta így tovább és nem másként.6

Ahogy maga nevezte, a „múlt frázistalan szemlélete” (vagy ahogy kritikusai jellemezték: „hamis realizmusa”) nélkülözi a modern szabadságeszmék felvilágosodás szőtte optimista antropológiáját: THUKÜDIDÉSZ: A peloponnészoszi háború, ford. Muraközy Gyula, Osiris, Budapest, 1999, 398 skk. ORTUTAY Gyula: Napló II., 1955–1966, Alexandra, Budapest, 2009, 27. 4 Reinhart KOSELLECK: Az ismeretlen jövő és a prognózis művészete, Helikon 2009/4., 529. 5 Mátyás-emlékkönyv tegnap és ma, Magyar Szemle 1940/38., 401–404. 6 Il principe, cap. XVIII., Jelenkor II/3. (1940. február 1.), 2. 2

3

42


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

Rabszolgatartó fáraók, népeket kiirtó asszír királyok zavartalan nyugalomban élvezik ravaszsággal vegyes kegyetlenségük gyümölcseit s békében halnak el, miután „államalkotó” gonosztetteiket pompázatos betűkkel kőbe és ércbe vésették, államuk csak jóval utánuk, századokkal később esik össze. […] Hogy egy gonosz úton összeszedett gazdagság, emberi könnyekből összehordott hatalom és nagy állam egyszer csak összeomlik, gyakran egész váratlanul, az ilyen tény magában véve még távolról sem bizonyítja az Igazság földi működését, inkább csak azt, hogy minden magán- és közhatalomnak előbb-utóbb elkövetkezik a vége e földi térségeken. Az egymásután még nem azonos az oksági viszonnyal, s a legtöbb esetben annál kevésbé vehetjük azonosnak, mert a váratlan, de annál biztosabb vég a nem bűnökkel alapított hatalmat is eléri, gyakran hamarább, mint a nótoriusan gonoszakat.7

A „hol az Igazság a történelemben?” problémáját illető politikai pesszimizmus a szekfűi oeuvre bármely darabjából könnyen kibomló strukturális előfeltevés, amelyet ő Benedetto Croce nyomán a történetírás „lelki motívumának”, „morális nyugtalanságnak” és „féltő gondnak” nevezett.8 Szekfű azonban – minden látszat ellenére – nem azonosult kora „eszkatologikus remegésével”, hanem az emberi történelem organikus felfogását a translatio studii középkori eredetű tanítása értelmében vallotta magáénak: Az emberi történetnek valóban vannak egymástól eltérő gondolkodási típusai, vannak törései és krízisei is, de a kultúra folytonossága nem szakad meg, egyik korszak vagy nép nem külön biológiai fajta, hanem előzőitől függ és végzett munkájának quintessentiáját utódainak, szomszédainak adja át. A történet nem áll diszparát, külön álló ciklópi sziklákból, hanem megszakítatlan gyepszőnyeg, melybe a határokat, a korok és periódusok vonalait utólag vágja a rendező kéz.9

Ezt a megkülönböztetést a politika művészetének realisztikus és a művelődés eszményi célkitűzései között egyetlen elemzés sem hagyhatja figyelmen kívül, ha Szekfű Gyula történetpolitikai céljait, s különösen utolsó, 1945-től haláláig terjedő pályaszakaszának rendkívül ellentmondásos jellegét meg akarja érteni.

II. Szekfű, az „áruló” – A Szekfű-értékelések antagonizmusa Szekfűt 1945. október 15-én nevezte ki az ideiglenes kormány moszkvai követnek, ő azonban betegsége miatt csak hónapokkal később tudta elfoglalni állomáshelyét. Követi megbízólevelét 1946. március 21-én adta át a Kremlben Molotov szovjet külügyminiszternek, Magyar katolikus történetfelfogás = Katolikus írók új magyar kalauza, Ardói, Budapest, [1941], 398. Forradalom után, Cserépfalvi, Budapest, 1947, 9. 9 A történet mechanizálása, Magyar Szemle 1931. december, 335. 7

8

43



épp aznap, amikor egykori barátja és szerzőtársa, Hóman Bálint ügyét tárgyalta Budapesten a Népbíróság, s ahová Szekfű maga helyett Hóman mellett tanúskodó levelet küldött.10 A két esemény helyszíne közötti több ezer kilométeres távolság, s még inkább a két életút végkifejlete közötti tragikusan látványos ellentét az, amely jól illusztrálja Szekfű 1945 utáni pályájának és az utókor ítéletének tétjeit.11 Míg Hómant háborús bűnösként életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítélték és életét elkínzott rabként a váci börtönben fejezte be, nyughelye ötven évig jeltelen sír volt, addig Szekfű és életműve negatív megítélésének egyik sarkalatos pontja éppen az „útitárs” szerepkörének 1945 utáni felvállalása lett, ami Szekfűt a moszkvai követségig, majd az Elnöki Tanács tagjai sorába emelte. A kánonalkotás s a biográfiai igyekezet szinte kikerülhetetlen sajátossága, hogy az utókor a kései művek fényében értelmezi és értelmezi át a korábbi műveket is.12 Szekfű későn és váratlanul, de annál látványosabban magasba emelkedő – igaz, teljesen névleges – közéleti karrierje a kiépülő önkényuralmi rendszerben a nevéhez és korábbi életművéhez társított konzervatív reformgondolatot sokak szemében morálisan hiteltelenné tette. Híres-hírhedt műve, a Forradalom után abszurditásig menő idealizált képet festett a Szovjetunióról, amelyhez való viszonyban csakis a feltétlen igazodást ajánlotta. A kortárs olvasó az 1947 karácsonyán megjelent mű nagy visszhangot kapott soraiban leginkább cinizmust vagy gyáva behódolást látott, diametrális elfordulást a korábbi eszményektől, vagy éppen egy opportunista pálya újabb fordulatát. Sokak véleményét fejezte ki Mindszenty József hercegprímás, aki a könyv elolvasásakor állítólag azt mondta, „Vagy most hazudik, vagy azelőtt hazudott”.13 Márai Sándor 1948-ban a következő keserű megjegyzéssel fejezte be a Forradalom után olvasását: „Ravasz, sunyi, pallérozott fő a szerző – s ahogyan a Három nemzedékben az ellenforradalom szájába adja az eszmei terminológiát, oly óvatos-alamuszian fogalmaz most új műszavakat a forradalom számára. […] Azt mondja: az oroszok a szovjet rendszert kitüntetésnek tartják, ezért nem kényszeríttették reá az összeomlás után a magyar társadalomra – azt elébb ki kell érdemelni –, beérték a parlamentáris demokráciával, nyugati mintára stb. […] Kétségtelen, hogy most vagyunk azon az úton, amikor társadalmi berendezkedésünk lassan eléggé »fejlett« lesz ahhoz, hogy »kiérdemelje« a szovjetrendszerbe való beilleszkedés kitüntetését… Szekfű ezt helyesli. Négyezer dollárt kap havonta, mint moszkvai követ, ezt se feledjük el; ha nem vállalja a szerepet, itthon ma koldus lenne vagy üldözött tudós, mint Moór Gyula, akit hasonlóan megkínáltak e tisztséggel, de nem fogadta el; s ma nyugdíjban tengődik, politikai számkivetettségben.”14 Még a tisztelő tanítvány, az 1948-ban LÁZÁR György: Szekfű Gyula követ és a moszkvai magyar követség jelentései (1946–1948), Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1998, 30–31. 11 Viszonyukhoz lásd UJVÁRY Gábor: A harmincharmadik nemzedék, Ráció, Budapest, 2010, 380–412. 12 Vö. SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Kései művek előképe (Kosztolányi: A cseh trombitás) = UŐ.: Irodalmi kánonok, Csokonai, Debrecen, 1998. 13 Mindszenty aulista papjának, Fábián Jánosnak visszaemlékezése, lásd SAÁD Béla: Tíz arckép, Ecclesia, Budapest, 1983, 98. 14 MÁRAI Sándor: A teljes Napló – 1948, Helikon, Budapest, 2008, 59–60. 10

44


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

emigrációba kényszerült szociográfus, Szabó Zoltán is „görög sorstragédiába való ellentmondás áldozataként” írta le az öreg Szekfű személyiségét nekrológjában, akinek már „az sem állt módjában, hogy életének morális alapjait követhesse és kifejezhesse mindhalálig”.15 Szabó Zoltán a száműzetés távolából és távlatából, a müncheni Látóhatárban értékelt. Az itthoni hivatalos búcsúztatók viszont a marxista metanoia narratíváját sugallták Szekfű 1955 nyarán bekövetkezett halálakor. Temetésén, a Farkasréti temetőben ott voltak a kommunista tudománypolitika történész kulcsszereplői: Andics Erzsébet, az MDP Központi Vezetősége tudományos és kulturális osztályának vezetője és Molnár Erik, utódja a moszkvai követi székben, ekkor éppen igazságügy-miniszter. Beszédeket prominens pártonkívüli „útitársak”, Mihályfi Ernő és Révész Imre mondtak.16 Mihályfi, 1956-tól az evangélikus egyház egyetemes főfelügyelője a Magyar Nemzetnél volt Szekfű munkatársa, Révész pedig, a jeles protestáns egyháztörténész, 1948-ig debreceni református püspök – ekkor már viszont marxista meggyőződésű akadémikus. Ahogy Révész fogalmazott, Szekfű felismerte, hogy „merre tart, változhatatlan törvényeknek engedelmeskedve, a világtörténet mozgása; hogy ez a mozgás feltartóztathatatlan és minden ellenálláson előbb-utóbb erőt vesz mindaddig, míg csak emberek ember általi kizsákmányolása mindenütt és minden időkre meg nem szűnik; és hogy a magyar nép megmaradása, boldog nemzeti jövendője egyedül azon fordul meg, bele tud-e teljes mértékben kapcsolódni ebbe a mozgásba, vagy pedig megpróbálja öngyilkos balgasággal olyanformán elgátolni, mint mikor a gyermek a parti fövényből rak gátat a lassan, de visszatarthatatlanul előrenyomuló tengerdagály elé, hogy aztán veszedelmes játékával együtt őt magát is tovasodorja az ár”.17 Egy másik híres „útitárs”, Ortutay Gyula szintén a megtérés motívumát használta nekrológjának zárómondataiban, de ő ellentétben a kálvinista Révész groteszkül dichotomikus képeivel, harmonisztikus feloldást választott, amikor azt írta: „a pálya végén […] az ellentmondások feloldódnak s Szekfű Gyula állásfoglalása véglegessé, egyértelművé válik. Hite megszilárdul a munkásosztály és a dolgozó parasztság államát építő népi demokráciában.”18 A Szekfűvel szoros és gyakori érintkezésben álló Ortutay Naplójából azonban kiderül, hogy nem a valóságot írta le: „Szekfűné rettenetesen haragszik Gyula bácsiról írott cikkem miatt […] Ha tudná, milyen nehéz volt megírnom. […]. Hogy a befejezés egyértelmű hazugság, ezt nem tagadhatom, ráadásul ez a befejezés az, amit látszatra a legkönnyebben tudnék igazolni. Ez is csak növeli Szekfű Gyula portréjának félelmes két-belső meghasonlottságát, tragikumát.”19

SZABÓ Zoltán: A historikus halálhírére [Látóhatár 1956/1.] = UŐ.: Ősök és társak, Bern, 1984, 125. Szekfű Gyula temetése, Szabad Nép 1955. július 4. 17 RÉVÉSZ Imre: Szekfű Gyula – nekrológ, Akadémiai Értesítő 1955. szeptember–október, 355–357. 18 ORTUTAY Gyula: Szekfű Gyula, Csillag 1955, 1692. 19 ORTUTAY: Napló II., 71–72. 15

16

45



III. „Az ősszel megszedett fa” – Szekfű Gyula öregsége Az öregség állapota és önreflexiója önmagában is tragikus hangvételű, a kifosztottság idejéé. Hatvanötéves volt, amikor élete második csalódása érte… Ez a második csalódás nem volt kisebb az elsőnél, bár nem oly hirtelenül és nem oly drámai körülmények között érkezett, mint az első […] Az emigrációs és forradalmi remények visszahozhatatlanul elmúltak, s Kossuth úgy állott egyedül, mint ősszel a megszedett fa, amelynek gyümölcsével együtt leveleit is szétzilálták, ágait letördelték, ott hagyva a közeledő télnek.20

1952-ben, utolsó nagyesszéjében, Az öreg Kossuthról írta ezeket a sorokat, de a benne foglalt mély szomorúságot és csalódottságot a kortársak és kései kritikusok a szerzőre, Szekfűre és életének utolsó időszakára is vonatkoztatták. A kevéssé elemzett nagy tanulmány egyik rétege kétségtelenül az öregség gondjainak rendkívül empatikus leírása: Öreg emberek érthető módon izgatottabban, félelmektől üldözötten nézik azt a kis jövőt, mely számukra még hátra van, mint a fiatalok, akik előtt még a végtelen jövő, de egyúttal végtelenek is a lehetőségek és kilátások. Kossuth is most öregkorában lesz a jövő félelmének áldozata, annak a kétségnek, hogy vajon meg tud élni hátralévő napjaiban, azaz meg tudja tartani függetlenségét bárkitől is.21

De még ez a beleérző – bizonyára saját életállapotáról is informáló – pszichológia is funkcionális, a kifinomult narratív technika arra szolgál, hogy az „öreg ember szomorúságait” összekösse az emigráns Kossuth forradalmi és függetlenségi illúzióinak ironikus jellemzésével: Ettől az állásponttól már nem messze van az öregkori álmodozás, melyet más ember többé nem zavar […] Öregkori ábrándja a forradalom, amelyet a nép élén vív meg, minden arisztokrata, az egész feudális világ ellenében, ő, a parvenü – megfeledkezve saját erős kötöttségeiről és az akkori világ minden tényleges viszonyáról. De álmodott – még ő is, a kemény öreg ember –, és szépet álmodott, újra harcot, igazi népi forradalmat és a nép győzelmét.22

Tanulmánya Rákosi Mátyásnak dedikált, vörös vászonba kötött példányára azt írta, hogy „Kossuth Lajos haláláig sem tántorodott el azon szabadsággondolattól, amelyért a mai maAz öreg Kossuth = Kossuth-emlékkönyv, II., szerk. I. Tóth Zoltán, Akadémiai, Budapest, 1952, 341. Uo., 402. 22 Uo., 407. 20 21

46


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

gyarság is tiszteli. Az én tanulmányom ezt megdönthetetlenül bizonyítja.”23 Ahogy azt is, hogy Szekfű sem tántorodott el azon meggyőződésétől, melyet először pályája elején, A száműzött Rákócziban fejtett ki, hogy a függetlenségi politika a magyar történelem valós szükségeit és lehetőségeit elfedő illúzió és retorika. Akkoriban, majd negyven évvel korábban az idősebb pályatárs, Angyal Dávid még azzal mentegette a fiatal historikust, hogy Szekfű „az öreg Rákócziban az utolsó csalódások nagy fájdalmát már fiatalsága miatt sem érezhette át elég mélyen”.24 Való igaz, hogy 1913-ban, a Rákóczi-könyv megírásakor alig 30 éves Szekfű hősét az öregkorhoz fűződő negatív toposzokon keresztül jellemezte, amikor az egyébként csak 39 éves fejedelemről így ír: „Utolsó lobbanások a kialvás előtt. […] 1715-ben, amikortól kezdve útjára elkísérjük, már öreg ember volt. Történetünk egy öreg ember története.”25 Rákóczi „öregségében” valójában a makacs, az idők járását, a haladás szükségességét és a korszerűség kényszerét fel nem ismerő antihős leírását kapjuk Szekfűtől: „A folyton megújuló, jövőt jelenné idéző és múlttá avíttó világban Rákóczi mereven állott, belső szükségletből megrögzített mozdulatlanságban. Egy darab megkövült múlt…”26 1945 után – tárgyalt korszakunkban – az Angyal Dávidtól feljegyzett „hiányosság”, az időskor gondjai iránt érzett érzéketlenség – mint láttuk – már bizonyosan nem állt fenn. Szekfű öreg volt és súlyos beteg (majd negyedszázaddal idősebb egykor „öregemberként” ábrázolt hősénél, Rákóczinál), és sokszorosan csalódott. Bizalmas tanítványa – és halála után éles kritikusa –, Mérei Gyula arról emlékezik meg, hogy „Szekfű Gyulát, aki a nácik és a nyilasok elől bujkálni kényszerült és egyik barátjától a másikhoz, egyik kolostorból a másikba menekült, a budai hegyvidék egyik kolostorában érte a felszabadulás teljesen lerongyolódva, súlyosan leromlott egészségi állapotban. Amikor a Lónyai utcában rokonai által rendelkezésre bocsájtott ideiglenes lakásban nélkülözések közepette ismét dolgozni kezdett, az önkínzásig menő lelkiismeret-furdalás töltötte el amiatt, hogy a nemzet útját vesztette, és hogy az antifasiszta, demokratikus gondolkodású értelmiségnek nem volt ereje arra, hogy idejében kijelölje a követendő utat.”27 Szabó Zoltán, akit nem kötött a marxista szóhasználat, lényegében ugyanígy látta: „A háború utolsó két esztendejében Szekfű Gyula olyan emberi jelenség volt, akit már Vörösmarty Nincsen remény versének hangulata határozott meg, s a »nincsen remény« hangsúlya nem az önsajnálaté volt, hanem az önvádé. Katolikus hitét leszámítva már felégette önmagában mindazt, amiben hitt azelőtt. Aki búvóhelyén, a zebegényi Dunakanyarban, meglátogatta, olyan férfiút talált, aki megtanult remény nélkül élni, s a múltra és a jelenre az értelem realista kritikáját és a lelkiismeret öntépő ösztöneit egyidejűleg alkalmazza.”28 Lásd MISKOLCZY Ambrus: Három magyar hungarológus, Hungarológia 2000/1–2., 91. Dr. Angyal Dávid ny. r. érdemleges jelentése, 1915. május 11., idézi DÉNES Iván Zoltán: Szekfű Gyula magántanári képesítésének ügye 1914–1916, ELTE, Budapest, 1976, 54–55. 25 A száműzött Rákóczi [1913], Holnap, Budapest, 1993, 32. 26 Uo., 291. 27 MÉREI Gyula: Szekfű Gyula, a nemzetben gondolkodó történész, Tiszatáj 1984/1., 68. 28 SZABÓ: I. m., 130. 23

24

47



Szabó jegyezte fel azt is, hogy Szekfű 1946 januárjában, amikor mint kijelölt moszkvai követ Leninről megemlékező beszédét megtartotta az Operaházban, a függöny mögött összeesett, és hónapokig feküdt nagybetegen, mielőtt állomáshelyét el tudta volna foglalni.29 Moszkvai diplomáciai szolgálata idején is gyakran volt beteg. A Forradalom után minden olvasója értesülhetett arról, hogy „amint betegségem idején papbarátaim és szerzetes tanítványaim sokszor megemlékeztek rólam szentmiséjükben, ugyanezt ajánlta fel és tette meg a moszkvai pátriárkának finom műveltségű, aszkéta főesperese a Gorkij-utca melletti görögkeleti templomban, amiért neki épp úgy le vagyok kötelezve, mint itthoni barátaimnak”.30 („Ez már tartuffe-i szemforgatás!”, jegyezte fel saját példányára lapszéli jegyzetként az egykori barát, az irodalomtörténész Zolnai Béla.31) Négy év múlva Szekfű egészen másvalakinek fejezte ki háláját elesett állapotában való segítségért. 1952 márciusában, Rákosi Mátyás 60. születésnapján a Magyar Nemzetben közzétett nyílt levélben köszönte meg a pártvezér diktátornak, hogy „az ostrom után nem pusztultunk el éhen betegen, hajléktalanul, hogy moszkvai kiküldetésemet előkészítette, […] hogy hazajövet, kérés nélkül, újabb megélhetést nyújtott olyanképpen, hogy jóformán munka nélkül, melyet egészségem már nem bír el, fenntarthatom magamat és gyógyíthatom magamat”.32 Élete végső szakaszában, a mindennapos halál lehetőségével szembenézve, akárcsak Babits, detektívregényeket olvasott és a nagy mesélő, Jókai prózája bűvölte el.33 Jellemző módon a legmagasabb tisztségeire való felkérést, a részvételt a Hazafias Népfront munkájában s az Elnöki Tanács tagságát betegágyánál vette kézhez. Romló látással, félvakon, mégis egészen az agónia beálltáig olvasott és dolgozott, pedig könyvtára nagy részét ekkor már eladta az államnak akkor hatalmas összegnek számító hatvanezer forintért. S gondolatait egyre rövidebb formában fejtette ki. Utolsó, beszédes című (Az értelmiség átállása a felszabadulás után), posztumusz megjelent írásában meg is jegyezte: „e rövid vázlat […] rövidségét elsősorban egészségi állapotom határozza meg”.34 Szellemi hanyatlásnak nem adta jelét, bár ápolónővérét a végső napokban arra kérte, hogy a rózsafüzér titkait mondja vele, mert „ő franciául szokta imádkozni és most elfelejtette, már nem jutnak eszébe”. Vörös Teréz visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy Szekfű Gyula sorsát türelemmel viselve és elfogadva távozott az életből: „mély hatással volt rám, ahogy a könyvek birodalmában megpillantottam magasra rakott párnákon, nyugodtan fekve ágyában. Uo., 132. Forradalom után, 153. 31 Lásd MISKOLCZY: I. m., 90. 32 Szekfű Gyula üdvözlő levele Rákosi Mátyáshoz, Magyar Nemzet 1952. március 11., 3. A levelet a következő kísérőszöveggel tették közzé: „A népünk szeretett vezetőjéhez érkezett sok tízezernyi személyes üdvözlő levélből választottuk ki nagy tudósunk, Szekfű Gyula akadémikus, első moszkvai követünk sorait.” 33 Lásd Keresztury Dezső visszaemlékezését a Szekfű Gyuláról szóló Bártfay Gábor, Hanák Gábor és Glatz Ferenc által 1983-ban készített portréfilmben, továbbá ORTUTAY Gyula: Napló I, 1938–1954, Alexandra, Budapest, 2009, 473–474. 34 Az értelmiség átállása a felszabadulás után, Csillag 1955, 1637. 29

30

48


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

Arcára a nagybetegek vonásai voltak írva mély megnyugvás kíséretében. […] Bölcs előrelátással tudta betegsége folyását és következményeit.”35

IV. „A középosztály elvesztette a csatát” – Szekfű Gyula közéleti karrierje 1945 után A próbára tévő betegségek, a hosszú agónia, a csalódott-keserű magatartás ellenére a száműzött Rákócziról feljegyzett „belső szükségletből megrögzött mozdulatlansággal” mégsem lehet az öreg Szekfűt megvádolni. Az 1945 utáni helyzethez – hasonlóan az 1920-as fordulathoz – ismét kortársait meglepve és provokatívan alkalmazkodott. Keresztury Dezső úgy emlékezett, hogy mire visszatért a rejtekéletből, Szekfű fordulata, s a számvetés igénye már megtörtént: „a háború után, amikor találkoztunk, […] amikor Budaörsről egy szál kölcsönnadrágban, a felesége egy szál kölcsönruhában bejöttek a városba, az első útjuk hozzánk vezetett […] régi lakásunkba, az Irinyi utcába. […] Soványak voltak, mint mindannyian, [Szekfű] szakállat növesztett […] Az akkori beszélgetés nyomán már világos volt előttem, hogy ha megírja azt a könyvét, amelyről úgy beszélt, hogy ezt meg kell írnia, az emberek nagy részének óriási meglepetést jelent majd. Bethlen udvari tanácsadója egyszerre csak megírja a Forradalom utánt. Amelyben ezzel az egész neobarokk korszakkal voltaképpen leszámol. Nem hideg kivülálló opportunitással, hanem magát is belevéve a felelősségre vonásba számol le.”36 Szekfű 1945 utáni karrierje hordoz némi szituatív jelleget is. Amikor az ostrom után előkerült, meghívták a Nemzeti Bizottság tagjának, megválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjának, a tudományegyetem prorektora lett.37 Első nyilatkozatában rögtön a múlttal való radikális szakításra hívott fel: „A Pázmány Péter Tudományegyetem új rektora helyesli a szakszervezeti gondolat jegyében társuló magyar nevelők munkáját és kijelentette, hogy a tanársegédi, gyakornoki kar egyedül a Pedagógusok Szakszervezetében találja meg érdekeinek védelmét. [...] Azon kívül megnyugtatott bennünket arról, hogy a bölcsészkaron a reakciós elemek kirostálása gyors és eredményes lesz. Elsősorban a világnézeti katedrák megfelelő betöltését tartja szükségesnek” – írta a Magyar Kommunista Párt napilapja, a Szabad Nép 1945. március 29-i tudósításában.38 Két héttel később, április 13-án Szekfű tartotta a nyitó előadást a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének Múzeum utcai székházában a középiskolai történelemtanárok átképzésére szervezett előadás-sorozaton. A zsúfolásig megtelt teremben, mintegy kétszázfőnyi hallgatóság előtt „három lejáratott fogalomról” beszélt: 35 Emlékeim Szekfű Gyuláról. Vörös Teréz ápolónővér sorai Csóka Lajos bencés tanárhoz 1959. április 25. A levél Pannonhalmi Bencés Főapátság Levéltárában található, Csóka Lajos hagyatékában. Itt fejezem ki szíves köszönetemet Molnár Antalnak, hogy a kézirat másolatát a rendelkezésemre bocsájtotta. 36 Ki volt hát Szekfű Gyula? Major Ottó interjúja Keresztury Dezsővel, Valóság 1984/11., 48. 37 STANDEISKY Éva: Csábtánc és kiszorítósdi. Az 1945-ös Új Szellemi Front, Múltunk 2005/4., 5. 38 „A magyar tudományos élet vezetői a szakszervezeti gondolat mellett”. Szekfű Gyula, Supka Géza, Deér József a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetéről, Szabad Nép 1945. március 29., 2.

49



nemzet, kereszténység, Szent István-i gondolat, s arról, hogy mindez a háború katasztrófájában mit eredményezett: „a középosztály elvesztette a csatát, s most szélesebb rétegek nyomulnak fel a helyére: az ipari munkásság és a parasztság”. De abban reménykedett, hogy ez utóbbiak majd átveszik és megőrzik a magyar műveltségi vagyont, s a szomszédokhoz, különösen a „felszabadítóink birodalmával” való viszony újragondolására szólított fel.39 Ugyanezekben a napokban Szekfű katolikus vonalon is aktivizálta magát. Április 10-én levelet intézett Grősz József kalocsai érsekhez, aki Serédi Jusztinián halála után a püspöki kar ideiglenes vezetője volt. Ebben személyi változtatásokat, elsősorban az Actio Catholica vezetőinek lecserélését kérte a püspöki kartól, másrészt egy demokratikus alapon szerveződő katolikus néppárt egyházi támogatását. Úgy vélte, hogy a magyar katolicizmus politikai potenciálja alatta marad annak, amit az „egyház […] világpolitikai fellendülése indokolna”, mivel „egyházunknak a világ felé való képviselete az utolsó években mintha a német lóra tett volna, és ma nincs meg az rugalmasság, amellyel ezen ma már nemcsak elavult, a német szövetségből származó pusztulása óta mindenki előtt gyűlöletes állapoton gyorsan változtatni tudnánk”. Szekfű intervenciója nem járt sikerrel. Az egész püspöki kar egységes volt felvetései elutasításában. Az 1945. május 24-i első püspökkari tanácskozáson Grősz azt mondta: „nem hajlandó a múltban érdemeket szerzett embereket kivégezni, csak azért, mert nem tetszenek azoknak, akikkel a múltban szemben álltunk, és tulajdonképpen ma is szemben állunk. […] Azt is tudja mindenki, hogy a Sztójay kormány zsidóellenes intézkedéseiben nem volt részük. Azt viszont, hogy a fajtájukat jobban szerették, mint a zsidókat, és ennek kifejezést is adtak, senki rossz néven nem veheti tőlük. Ha ez antiszemitizmus, akkor ő is antiszemita volt, az ma is, és az lesz a jövőben is, jobban, mint valaha. Mert zsidó honfitársaink a közelmúlt eseményeiből semmit sem tanultak.”40 Szekfű nem ezt a hangot és választ várta, amely szomorú abszurditásában sajátosan tükrözi a nyilatkozó és általában véve a püspöki kar történeti helyzetmegítélését. Szekfű a következő években végig szemben állt a Mindszenty hercegprímás által képviselt hivatalos állásponttal, bár lépéseinek elsődleges motivációja mindvégig katolicizmusa maradt.41 A Forradalom után kéziratát kizárólag legszorosabb katolikus elvbarátaival egyeztette, az irodalomtudós Eckhardt Sándorral, a jezsuita szerzetes P. Jánosi Józseffel és a Demokrata Néppárt vezetőjével, Barankovics Istvánnal.42 1948. december elején is habozva vállalta el (hangsúlyozva, „hogy ő katolikus, s egyházi elöljárósághoz csak udvariasan és kérve lehet fordulni”) azt, hogy nyílt levélben forduljon Mindszentyhez és a leve39 VARGA István: Egykorú hírlapi tudósítások Szekfű Gyula 1945. áprilisi előadásáról, Történelmi Szemle 1985/4., 621–627. 40 A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között, szerk. Beke Margit, Argumentum, Budapest–Köln, 1996, 37. 41 Lásd erről HATOS Pál: Szekfű katolicizmusa, Múltunk 2010/1. 42 „Egy levonatot kérnék ebből a IV. fejezetből újra elküldeni […] J[ánosi]. páternak… Az egész eddig kijavított munkát pedig a IV-ggyel együtt egy levonatban Barankovicsnak azzal, hogy egyedül Echardt Sándornak mutassa meg, s azután adja vissza […] Neked.” Szekfű Gyula levele Mérei Gyulának, Mátraháza, MÁVüdülő, [1947] október 28., MTAKK, Ms 5235/19.

50


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

let fogalmazó Cavallier Józseffel, valamint Kodály Zoltánnal együtt a hercegprímást felkeresse, és mintegy utoljára megpróbálja politikai irányvonala feladására rábeszélni.43 Szerencsésebben járt áprilisi szakszervezeti szereplésével. Az előadás hallgatóságában ott volt Révai József, aki az MKP Központi Vezetőségének üléséről érkezett. Révai néhány nappal később, a Szabad Népben – amelynek irányítását ekkor vette át – üdvözölte Szekfű Gyulát. „Szekfű Gyula, az ideológus és a történész, nem áll közel hozzánk. Még megtérésében sem vérbeli demokrata; mint konzervatív mondja ki a marasztaló ítéletet és ismeri fel a munkásság és a parasztság nemzetmentő hivatását, […] van bizonyos erkölcsi és tudományos bátorság, mely előtt meg kell hajolni.” De természetesen nemcsak erről volt szó; Révai gyakorlati szempontokat érvényesített, amikor az MKP támogatói bázisát akarta bővíteni: „Ha csak azokkal akarnánk együtt haladni, akik nem jobbról jöttek balra, hanem mindig a baloldalon álltak, maroknyi emberen kívül alig volna útitársunk.” Előadása végén azonban azt is felvetette, hogy a történész „vajon nemcsak azért fordult-e az országvesztők ellen, mert hűtlenül sáfárkodtak a 25 év előtti »eszmékkel« és vajon helyesli-e nemcsak a magyar demokrácia előre törését, hanem a magyar demokrácia eszményeit is?”44 Révai valószínűleg túlbecsülte Szekfű hatását, utóbbi mögött korántsem állt tábor. Ezt a népiek szóvá is tették, az Új Szellemi Frontként ismert vitában a népi kommunista Darvas József „seregnélküli vezérnek” jellemezte Szekfűt, akárcsak Erdei Ferenc. Bár utóbbi elismerte, hogy Szekfű neve és pályája szimbolizálja „az értelmiségi középosztálynak legműveltebb és legsúlyosabb részét”, mégis a Szabó Dezső ihlette értelmiségiekre támaszkodást javasolta, a Szekfű-féle konzervatívokkal szemben: „Az értelmiségi középosztálynak belülről fölfordult és a maga módján forradalmasult része ez, amely minden ellen tiltakozott, ami a konzervatív és konszolidált reakció vonalába esett. […] Ez volt a magyar értelmiség […] jobb naturájú ága […], amely távolabbra nézve fejlődőképesebb, s komoly előzményei vannak ahhoz, hogy a paraszt-munkás-értelmiség szövetség őszinte és megbízható tagja legyen.”45 Válaszában Szekfű Gyula úgy adott (látszólagosan) igazat a népi oldalról érkező kritikáknak, hogy saját álláspontját pozícionálta egyetemesebben magyarnak, s egyben olyannak, amelyikben – mivel eszményei és várakozásai művelődésiek és nem politikaiak – az új „népi” demokrácia is keresheti a maga múltját: Be kell vallanom, nekem soha nem volt csoportom és nem is hittem abban, hogy valaha is valamely csoportnak vezetője lehetek. […] A magam nevében beszélek, de azt hiszem, szavaimat aláírják a magyar műveltség olyan birtokosai és művelői, akiknek áttekintésük van a mi szellemi életünk sok évszázados termése felett, s akik érezSALACZ Gábor A Magyar Katolikus Egyház tizenhét esztendeje (1948–1964), Görres Gesellschaft, München, 1988, 22. RÉVAI József: Szekfű Gyula útja, Szabad Nép 1945. április 19. 45 DARVAS József: Új szellemi frontot! = Új szellemi front, Szikra, Budapest, 1945, 15–16., Lásd még ERDEI Ferenc: A magyar értelmiség útja = Új szellemi front, 33–38; STANDEISKY: I. m. 43

44

51



ni tudják a szépet és az igazat a magyar írásban, a magyar történet lendületeiben és visszaeséseiben […] különbséget nem téve aszerint, hogy […] aki kigondolta, megtette, vagy végrehajtotta, nemesember, paraszt, vagy főpap volt-e. […] Mindegyik társadalmi osztály rányomja a bélyegét a szellemi termelésre, Pázmány és Zrínyi mögött éppen úgy ott áll az ő társadalmi hátterük, mint Kölcsey és Babits mögött a birtokos nemesi és polgári életforma. A szellemi élet nem lesz oly egységes, mint a polgári korszakban volt, sokféle szín fog feltűnni. Ez a lényeges: a magyar írónak tudnia kell, hogy valamiképpen minden magyar elődjének leszármazója s éreznie kell gondolataiban és törekvéseiben egyszer Pázmány, máskor Magyary István, majd Kazinczy és Gyulay Pál, Csokonai és Kemény Zsigmond attitűdjeit. A magyar szellem emberei mindig egyek, múltban és jövőben, s kell, hogy a jelen új szellemi frontjában is ilyen egysége legyen mai alkotásnak és tegnapi hagyománynak […]46

1945 tavaszán és nyarán a jórészt Supka Géza-féle Világban közzétett cikkei logikusan illeszkednek ehhez az állásponthoz. Szekfű a modern politikai univerzumot meghatározó „két történeti erő”, a szabadság és az egyenlőség érvényesülésének küzdelmében úgy látta, hogy a szabadság hívei maradtak alul, s a polgári demokrácia megvalósításának kevés az esélye: A szabadság mai hívének tudnia kell, hogy a korábbi vezetőréteg, a középosztály, a rossz lóra tévén mindenét, sőt az ország vagyonát és létét is elvesztette hatalmát és nem vezethet többé. A vezetést ma már csak a parasztság és a munkásság nevében lehet gyakorolni és a szabadságelvi rendszer, a polgári demokrácia jelene és jövője sem a középosztálytól, hanem ettől a két uralkodó osztálytól függ. Ehhez képest a polgári demokrácia híveinek őszintén el kell fogadniok azon politikai tényeket és berendezkedéseket, amelyek az elmúlt félévben éppen a középosztály gyöngesége és korábbi bűnei folytán jöhettek létre, s amelyek a szabadság elvét súrolva az egyenlősítés felé mennek. El kell ismernie, hogy ezek vissza nem csinálhatóak ellenkezőleg, mai és holnapi fejlődésünknek a tényei.47

Manapság az 1945 utáni Szekfű kíméletlen nemzeti önvizsgálata és középosztály-kritikája egyre több pozitív visszhangot kap, mert ez az értékelés morálisan igazolja Szekfű magatartását.48 De a középosztályban való csalódás és kritika aligha volt drámaian új, véleményem szerint nem ebben rejlett Szekfű politikai metamorfózisának döntő eleme. Bár Szekfűt az ellenforradalmi rendszer ideológusának könyvelik el sokan, magát sohaÚj front- régi út = Új szellemi front, 39–43. A szabadság hívei, Világ 1945 augusztus 26., 3. 48 Lásd STANDEISKY Éva: Remény és szorongás; Demokráciaelképzelések és demokráciaértelmezések = A demokrácia reménye. Magyarország, 1945. szerk. Rainer M. János – Standeisky Éva, 1956-os Intézet, Budapest, 2005, 57–58, 78–87; UŐ.: Szekfű Gyula az 1944–45-ös sorsfordulóról, Élet és Irodalom 2008. május 9.; RAINER M. János: A volt „keresztény középosztály” és a demokrácia reménye = A demokrácia reménye, 100–119; MISKOLCZY Ambrus: Szellem és nemzet. Babits Mihály, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor és Zolnai Béla világáról, Napvilág, Budapest, 2001. 46 47

52


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

sem tartotta annak, és már a húszas évek elején szkepszissel tekintett az 1920-as berendezkedés jövőjére. 1923 áprilisában, Tormay Cécile folyóiratában, a Napkeletben közzétett, A magyar állam életrajzának második kiadásához fűzött mondatai az ellenforradalmi kurzus életképessége iránti igen korai szkepszist fejezik ki: […] a világháború óta lefolyt évek új korszakot hoztak létre Magyarország történetében. […] Hogy meddig fognak tartani – mert hisz semmi sem örök az emberek Földjén – és hogy elmúlásuk hirtelen katasztrófa vagy lassú halódás a vénségtől kiszáradt formák szétesése lesz-e, ki tudná ezt ma előre megmondani! A histórikus bizonyára nem; neki elég gond a múltnak szétfolyó képeit egybefoglalni és bennük a múlt és a jelen összefüggéseit megtalálni; számára a jövőbe nézés, a prófécia csak végzetes eltévelyedés, feladatának könnyelmű félreismerése, lelkiismeretlen nagyralátás volna.49

A harmincas évek fordulójára ez a szkepszis és a kritika radikalizálódott, amire elsősorban az késztette, hogy a polgáriasodás folyamatát érezte megakadtnak és elkésettnek: Magyar középosztály? Tartok tőle, hogy a Korunk Szava olyanról ankétozik, ami nincs és aminek megteremtésére szinte az utolsó pillanatot is elmulasztottuk. […] Hogy középosztályunk lehessen, ahhoz legelső, ki nem kerülhető lépés: az „úriember” fogalomnak a „polgárral” való helyettesítése. Az állami omnipotencia és a nagy szegénység útját vágja azon egyéni független gondolkozásnak, mely a polgári erények egyik alapját képezi. […] Nemesi előnevek divatja folyton növekszik […], s kiki megfigyelheti ismerősei körében egy komikusan fiktív nemesi hullám feldagadását. Mikor demokraták éppen ma, 1932-ben és 1933-ban fedezik fel előnevüket, mit remélhet akkor a polgári, középosztályi fejlődés? […] Az én polgári észjárásom a magyar fejlődés újabb megtörésétől tart, ha nép széles rétegét emelkedésében nem várja készen egy széles befogadóképességű középosztály.50

Szekfű a II. világháború katasztrófájában, a történeti magyar állam és társadalmi rend összeomlásában saját korábbi jóslatainak és keserű figyelmeztetéseinek beteljesülését ismerte fel. És erről már a bekövetkezett katasztrófa előtt múlt időben beszélt. Az 1943–1944-es cikksorozatának, az Adytól kölcsönzött mottóval írt Valahol utat vesztettünknek van egy utolsó része, amelyet néhány héttel a német megszállás előtt, 1944 februárjában írt, s amelyet a cikksorozat többi darabjával ellentétben nem közölt újra a Forradalom utánban: Érvek és ellenérvek közismertek és csak untathatnak immár, s a legcsekélyebb segítséget sem nyújtják többé a probléma megoldásához, mely nem a papiroson, vagy a szónoklatban, hanem az életben áll fenn és csak ott oldható meg. A „legjobbak” 49 50

Az utolsó fejezet, Napkelet 1923/4., 299. Magyar középosztály?, Korunk Szava 1933. február 1., 37.

53



nagyon sokáig törték a fejüket a legjobb megoldásokon és közben elrepült az idő felhasználatlanul. Ma már a tárgyi meggondolások is mellékesekké válnak és az amit világtörténelemnek nevezünk, nem kérdezi tőlünk, szeretjük-e és sajnáljuk-e a régi megyét, mely nem mindnyájunké volt, nem kíváncsi rá, jobb lesz-e vagy rosszabb közigazgatásunk, többet vagy kevesebbet fogunk-e termelni, hogy nem akadozik majd az önkormányzat olyan kezekben, melyek egyébhez szoktak egész életükben. Sőt még az sem fogja befolyásolni a fejlődést, hogy jobban, vagy rosszabbul fogunk-e élni. Mindezek lényeges szempontok addig, amíg reformról van szó, de ha a homokóra lefutóban van és azt újra fel kell tölteni, a változás pillanatában mindez lényegtelenné válik. A változásnak pedig egyik előjele, hogy nincsenek többé érvek és ellenérvek, melyeket nem ismernénk, és hogy szó, beszéd, írás végképp kimerül, üressé válik. Egyszer minden írás végére pont kerül.51

V. „Észak Gigásza” – Szekfű szovjetbarát fordulata Nemcsak a fenti idézetből kivehető „mindegy-mindegy” érzésből, hanem inkább azért tekintett el Szekfű e szövegének háború utáni újraközlésétől új programadó könyvében, a Forradalom utánban, mert nem ebben érezte a fordulatot – saját fordulatát legalábbis. Hanem abban, ami kortársait is leginkább megdöbbentette: a Szovjetunió iránti új viszonyulásban és az orosz megszállók iránti feltétel nélküli lojalitásban. Budapest ostroma végén már rájöttem arra, hogy – hacsak újabb világháború nem lesz – a mi sorsunkra a Szovjetunió lesz döntő hatással. […] Ez volt a második evidens lehetőség az életemben, hogy elveimet ne csak írásban terjesszem. […] Most erre az újabb lehetőségre megszólalt a lelkiismeretem, és hogy másodszor elutasítani a könyvek elhagyását gyávaság lenne. Azt hittem, hogy konzervatív-reformer és katolikus lévén, ha én megyek Moszkvába, ezzel dokumentálva lesz ezen köröknek a készsége a Szovjettel együttműködésre. […] Ma, végül is a jobboldaliak tiszta kommunistának és árulónak tartanak – egy öreg fasiszta szeretne már jelen lenni az akasztásomon, a baloldaliak persze konzervatívnak, úgyhogy megint meg vagyok győződve, hogy jó úton járok, mert minden oldal helytelenít.52

A Szekfű-apologéták a moszkvai nagykövetséget kényszerűségnek láttatják. Így Szabó Zoltán, s így a Parasztpárt jobbszárnyán álló Kovács Imre, aki szerint ő beszélte rá Szekfűt a követség vállalására. Mások, mint Márai Sándor fentebb idézett naplójegyzeValahol utat vesztettünk, VII., Magyar Nemzet 1944. február 27. Szekfű Gyula levele Kornfeld Mórichoz, 1946. szeptember 22 [Párizsból keltezve], lásd KORNFELD Móric: Trianontól Trianonig. Tanulmányok, dokumentumok, szerk., előszó Széchenyi Ágnes, Corvina, Budapest, 2006, 359. 51

52

54


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

tében, az egzisztenciális motívumot emelték ki – lehet ebben is valami. 1945 nyarán először utazott Szekfű a Szovjetunióba. Ahogy ez a korabeli sajtótudósításból kiderült, az őt útjára elkísérő felesége láthatóan nem maradt érzéketlen a Patyomkin-effektus iránt. A mosolygó Moszkva című interjú egyébként is illusztratív példája a Szovjetuniót kezdvező színben feltüntető, háború utáni propagandának: Szekfű Gyuláné, világhírű professzorunk felesége [a] napokban érkezett haza Moszkvából, ahová férjét kísérte el az Akadémia ünnepségeire. […] A Lónyai utcai apró lakás, ahol felkeressük, harmónikus, derűsen kiegyensúlyozott otthon; itt él most a magyar egyetem dékánja feleségével. A fasiszta uralom hosszú hónapjai alatt bujdosók voltak s közben kis budai villájukat teljesen lakhatatlanná tette a háború. Szekfűné mesél, készséggel, szívesen és színesen. – Nagy élmény volt sohasem fogom elfelejteni. […] Bensőséges, szeretetteljes légkörben éltünk és mindvégig otthonosan, jól éreztük magunkat. – Milyen a mindennapi élet Moszkvában? – Sokkal egyszerűbb, mint a miénk, mert egészen mások az igények. Nem törődnek annyit a külsőségekkel, nem járnak fodrászhoz, nem ismerik a szabónő problémákat. […] – Leningrád csakugyan olyan gyönyörű? – A legszebb város, amit valaha láttam. És – de ezt ne írja meg – ott ittam a legjobb feketét és ott ettem a legremekebb bonbont az életemben. Tudta azt, hogy egész Európában a legjobb bonbont Észtországban készítik? […] – Mi volt a másik dolog, ami annyira tetszett? – A tudósok és a művészek kiváltságos helyzete. Ők valósággal dédelgetett kedvencei az országnak. Óriási tekintélyük van s azonkívül mindenben igyekeznek megkönnyíteni az életüket. Minden lehetséges kedvezményt és előnyt megkapnak a megkülönböztető tiszteleten és megbecsülésen kívül. Külön beszerzési szövetkezeteik vannak és minden vásárlásuk összegének a kétharmadát az állam fizeti. A tudósok minden hónapban kapnak két kiló csokoládét – (nehéz sóhaj) – babkávét – (még nehezebb sóhaj) – kakaót, cukrot, sok egyebet (egészen nehéz sóhaj).53

Az anekdotikus részlet illusztratív erejét nem kell lebecsülni. Később, 1946 telén a fázó Szekfűné jegesmedvebundát is kapott a figyelmes Molotovtól.54 A kiváltságos bánásmód a háború utáni általánosan sújtó szegénységben bizonyára hatott az öreg, beteg, s a háború előtti nagy jómódot elvesztő házaspárra. A személyes motiváció, az anyagi szempontok azonban korántsem bírnak elegendő magyarázó erővel. Szekfű saját beszámolója tudatos döntésről, logikai belátásról és erős pedagógiai szándékról tanúskodik, s jól világítja meg a Primat der Aussenpolitik elvét követő Szekfű politikai választásainak elsődleges indítékait: 53 54

A mosolygó Moszkva. Beszélgetés a Moszkvából hazaérkezett Szekfű Gyulánéval, Új Magyarország 1945. július 10., 1–2. Lásd THIENEMANN Tivadar: Az utókor címére. Életrajzi feljegyzések, Pannónia, Pécs, 2010, 53.

55



Egy közmondásosan kis ország fiaiként léptünk be a földkerekség legnagyobb birodalmába. Abba a birodalomba, amelynek árnyékát 200 éven át ott érezték elődeink a Kárpátok tetőin, amelytől a múlt század legjobb magyarjai, élükön Kossuthtal és Wesselényi Miklóssal, az idősebb Andrássyval, mint „Észak kolosszusától” a nagy fantomtól tartottak és hazájukat féltették… Még a világháborút megelőző időben is különös, talán borzongató élmény lehetett ebbe a rejtélyes birodalomba belépni. Most azonban a mi utunk még sokkalta nehezebb viszonyok között valósult meg. Észak kolosszusa […] ebben az évben először nyúlt át a hegyláncon, amelyről minden értelmes ember tudhatta, hogy számára nem lehet akadály, először nyúlt be döntőleg viszonyainkba és szétzúzta azt, mi botorul szembeszállt vele, új és állandó helyzetet hozott létre a magyar medencében. […] Az óriási területen, melyet Moszkvától Leningrádig és onnan vissza Kijeven át a Kárpátokig megtekintettünk, mindennek, ami látható, a nagy jelzőt kell adnunk, s ez a nagy egészen más, a közép és nyugateurópai méreteket messze felülmúló nagyságot jelent. […] Talán Amerikát lehet elővenni összehasonlításul. Moszkva bizonyos pontjain a forgalom, a felhőkarcolók közé sorozható épületek merész égbeszökkenése, s nem utolsó sorban az orosz technika dicsőségeként a földalatti vasút, mindez amerikai méretű, helyesebben itt Európában szovjet méretű. E nagy dolgok labirintusában bolyongva, nekünk magyaroknak első gondolatunk, mely nem is hagyott el többé, nem lehetett egyéb, mint hogy ennek az országnak mostantól szomszédai vagyunk […] Mindnyájan értjük, mit jelenthet Észak-Amerika szomszédjává lenni: azt hogy a melléje került kis néptől függ, hogy ezeket saját hasznára és felemelkedésére, vagy pedig pusztulására tudja-e felhasználni. Harmadik út nem lehetséges: közömbösséget, semlegességet, langyosságot egy ilyen nagy nép közelségében nem tanúsíthat többé a szomszéddá vált kis nép. […] Talán nem árt, ha esetleg felesleges is kiemelni, hogy a mai Magyarország helyzete Nyugat-Európa és a Szovjet-Oroszország közt csak durva történeti és politikai tévedéssel hasonlítható össze a XVI. és XVII. század helyzetével az akkori német európai és a török birodalom között. Akkor két századon át csakugyan arról volt szó, melyik „esz meg” és melyik ne egyen meg – a magyar politikai művészet e kettő között az egyensúlyt volt kénytelen keresni, s ha ez nem ment, az egyiktől átállni a másikhoz és vissza. Ma azonban gyökeresen más a helyzet. Először is nincs nyugati ellensúly […] határainkon csak egyetlen Kolosszus van immár, a Szovjet országa. De határainkon túl Nyugat Európában, sőt azon túl Amerikában sincs olyan politikai erő, mely hajlamos volna vagy lehetne e második világháború után a Szovjet ellenpólusának szerepét eljátszani. […] Moszkvai élményeink mind azt bizonyítják, hogy ez a nagy szomszéd ma hatalmas államművészettel összefogott nemzet, készen és felhasználhatóan azon legnagyobb nemzeti célokra, amilyeneket csak egy kétszázmilliós nép maga elé tűzhet.55 55

A moszkvai út, Új Magyarország 1945. augusztus 7., 1–2.

56


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

Az írás, miként két évvel később a Forradalom után, a tények mindent legyűrő súlya alatt a racionális belátást követeli. A Szovjetunió hatalma olyan nagy, hogy nincs más választható politikai alternatíva vele szemben, nincsen játéktér. A középosztály döntő bűne Szekfű olvasatában nem a társadalmi átalakulás elmaradása volt, hanem a végzetes külpolitikai választás, a tudatosan művelt tájékozatlanság és felelőtlenség, a német szövetséggel való érzelmi azonosulás, amelynek katasztrofális következményeként KözépEurópa jobb sorsra érdemes tájai beláthatatlan időkre elzáródnak a Nyugattal való kapcsolattól. Ráadásul a készülődő tektonikus geopolitikai változásokat ő már sokkal korábban, évtizedekkel a szovjet megszállást megelőzően érzékelte. Az 1919 zűrzavarát követő időkben az ekkor már kommunista Gábor Andorhoz írt leveleiben írja: „De hát így akarja az orosz autokratizmus, melynek terjeszkednie kell, különben meghal. Nekem nincsenek illúzióim a kapitalista államok jelen ellenállási ereje iránt. Mi, kis államok semmik vagyunk az orosz hengerrel szemben, az emberi művelődés egyetlen reménye a német faj, amelyen még mindig ott táncolnak az őrültek. Ha Németországot sikerül tönkretenni, vége Európának és művelődésben, humanizmusban olyan szakadás jön létre, minő volt a IV. századtól a XI–XII-ig.”56 Ez a levél, valamint az 1924-ben kiadott Történetpolitikai tanulmányok központi írása is kulcsot ad arra, miért volt olyan hideglelősen egyértelmű Szekfű igazodása a Szovjetunióhoz: „Jelenünk tapasztalatai azt mutatják, hogy a legjobbak kiirtása, ha másutt nem, de Oroszországban megkezdődött és nagy előrehaladást tett. A szovjetek kipusztítván az orosz intelligenciát, melynek bátorsága és értelme is volt arra, hogy meg ne hódoljon a kommunista-lázálmoknak, országukat körülbelül arra a színvonalra süllyesztették vissza, mint mikor az oroszok felett néhány százezer tatár uralkodott a fegyver és a félemlítés eszközeivel.”57 A német katasztrófa Hitler hatalomra jutásával és a náci rezsim világégésbe fordult tébolyával bekövetkezett. Hitler hatalomra kerülése óta folyton a hamelni patkányfogó meséjére kellett gondolnom. Mint egy új patkányfogó, csodás hatalommal felruházva, állt itt KözépEurópának egykor oly művelt térségein, hatalmas folyók, nemes formájú hegységek, termékeny és egykor valóban mily termékeny síkságokon, fújva ugyanazt a nótát, amelyre nem a patkányok jöttek elő a csatornákból, és a föld mélyéből, hanem az emberi lelkekből tört fel mindaz a gonoszság, gyűlölség és aljas méltatlanság, ami csak ott rejtőzött az ösztönvilág feneketlen mélységeiben talán már évezredek óta. És ha nem jön ez új patkányfogó az ő propaganda-szájharmónikájával és ha nem engedtetik meg neki hatalom az emberek között, akkor milliók és milliók maradnak meg ártalmatlan embereknek, soha nem tudják meg, hogy lelkükben minő patkányok lakoznak, s ezeket sohasem engedik ki a napvilágra.58 56 Gábor Andornak, 1920. július 7., MTAKK Ms 4492/170. (Idézi MISKOLCZY Ambrus: Csoportkép történészekkel, Aetas 2004/3–4., 299.) 57 Történetpolitikai tanulmányok, Napkelet, Budapest, 1924, 20–21. 58 A patkányfogó sikere, Világ 1945. június 10., 3.

57



A Harmadik Birodalom bukását, a jaltai egyezmény jelentőségét mérlegelve Szekfű arra jutott, hogy az angolszászok és különösen az amerikaiak nem rendelkeznek megfelelő érdekeltséggel a térségben ahhoz, hogy a magyar helyzetet bármiféle módon formálják. Ezért írta azt, hogy Magyarország ma benn van a Finnországtól Bulgáriáig terjedő vonalban, amely magában foglal legyőzötteket és a béketárgyalás asztalánál a győzők sorában ülőket. Győzelem és vereség különbsége legelőször abban oldódik fel, hogy „mindnyájan szomszédai vagyunk a Szovjetuniónak és ennélfogva az ő politikai, gazdasági és társadalmi befolyása alá kerültünk. […] A valóságban csak a háború következtetéseinek a változhatatlan földrajzi helyzettel való kombinációjáról van szó.”59

VI. „Szkeptikus nagypolgárok” vagy „igazi keresztények”? – Az öreg Szekfű polgáreszménye Legutolsó írásának egy félmondatában arra is talált módot, hogy életét – mintegy testamentumszerűen – összefoglalja: „E sorok írója maga is jellegzetesen polgári életet élt és individualista volt”.60 E két fogalom, polgárság és individualizmus a modern európai eszmetörténetben hol egymás párjai, hol egymás antitézisei voltak, de legkevésbé illettek ahhoz a rendszerhez, amelynek magas tisztségeit a beteg és öreg Szekfű halála előtt elfogadta. Szekfű a polgárságot a fogalomhoz konvencionálisan kötődő politikai és gazdasági jelenségek, a parlamentarizmust és a kapitalizmus helyett egyfajta műveltségiszellemi életformaként látta. Utolsó évtizedében is többször érintette a témát. Valószínűleg ez volt az a terület, amit nem tudott és nem is akart feladni semmilyen politikai realizmus nevében: „Magyarországon rég közhelyé vált, hogy nincs polgári osztálya” – írta 1947-ben, a Forradalom utánban. S ez a meghatározás is arról árulkodik, hogy a polgárság számára elsősorban nem társadalmi státushelyzetet jelöl, hanem egyfajta alapvető, a történeti korszakok teljességét közös értékmérő alá helyező viszonyulást fejez ki. Az új magyar jog a honfoglalás után a „keresztény polgárosultságból” nőtt ki,61 s az 1945-ben elmerült világra visszatekintve a legnagyobb közös társadalmi nevezőnek a „polgári életforma szeretete” adódik, amely „az öltözködéstől, a könyvekig és a mérsékelt, többé-kevésbé humanizált kifejezésformákig terjedt”.62 Szekfű polgári eszménye – ahogy azt 1948-ban az Eötvös Collegium jubileumára készült, de végül kéziratban maradt írásában kifejtette – egykori, korán elhunyt kollégiumi mentorának, Mika Sándornak a családi élete volt, „vendégszeretetben és műveltségben, minden formájában az európai és magyar tiszta szintézise”. Az eszmény tágabb társadalomtörténeti kontextusa pedig a dualizmus utolsó évtizedeinek polgári jólétében konkretizálódott: „A századfordulón a középiskolai tanári kar magasabb rangsorolású Forradalom után, 120–121. Az értelmiség átállása a felszabadulás után, 1634 61 A magyar jellem történetünkben = Mi a magyar?, szerk. Szekfű Gyula, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1939, 500. 62 Forradalom után, 163. 59

60

58


Hatos

Pál:

Az

öreg

Szekfű

Gyula

(1945–1955)

tagjai magasabb kulturális lehetőségekkel bírtak, mint azóta egész a mai napig. Nagy lakásban, sok könyv között, a gyermekeknek iskolán kívül is művelt nevelést adva, magasabb polgári életmódot folytathattak, nyaranta külföldi, főképp franciaországi utazásokkal […].” A polgári jóléthez és kulturális gazdagsághoz Szekfű egy introvertált, a dzsentri életmód díszleteitől élesen megkülönböztetett világot kapcsolt: Nem is szólva a családi élet bensőségéről, csak a kulturált formáról és tartalomról, akkor már készen voltak kisebb, több családból álló tanári, orvosi, ügyvédi társaságok, melyek zárt cellaként élték az ő magasabb életüket, szemben és elválasztva az uralkodó hivatalnoki, közigazgatási, gentry és gentryt majmoló társaságtól. A hatalom ennek kezében volt, amazok a társadalomban kriptaéletet folytattak, senki sem törődött velük, viszont ők sem törődtek, legföljebb lenézték a közéletben szerepet játszókat, sorsuk igazi irányítóit.

Ennek a polgári világnak a kereszténysége is elkülönül közéleti katolicizmus harsány és triumfalista képétől. Egyúttal értelmet nyer az is, hogy képviselői – így Szekfű is – miért nem csatlakoztak a radikális polgári ellenzékhez, amely „zsivaj és frázisok dolgában nem maradt el az uralkodó osztály mögött”. Valamint azt is, miért maradtak közömbösek a munkásmozgalommal, „melynek útjai akkor még távol voltak ezektől a szétszórt művelt emberektől”: […] történetietlen személet vádolhatja őket, hogy a néptől és annak gondjaitól, nyomorától elválasztott, gyökértelen életet éltek, ahelyett, hogy beilleszkedve a közösségbe, levonva az uralkodó osztályoktól már végbement eltávolodásukat, élére álltak volna az elnyomás alóli felszabadulásnak. Ez a történetietlen szemlélet akár szkeptikus nagypolgároknak is bélyegezheti őket, de a valóságban olyanok voltak, mint a Maritain elképzelése szerint az igazi keresztények, akik a felszín alatti kis közösségekben élik az igazi hit életét, mialatt a tömegek csak névleges keresztények immár, de egyszer majd ezek a kis közösségek egyesülnek egymással, feltörnek és formálisan vallásos élet helyett megváltoztatják, egészségessé teszik a kereszténységnek mai sápadt arculatját.

Szekfű Gyula egész pályája, így utolsó évtizede is ellentmondások, csalódások között telt, politikai metamorfózisai, témái viszont azóta is termékenyen hatnak – miközben aligha tudja őt bármely szellemi-politikai mozgalom, törekvés kisajátítani. A személyiség esendősége, az öregkor drámája, a szekfűi narratívák archaizáló nyelvezete mögött a mindvégig megőrzött intellektuális készenlét az egyéniség letagadhatatlan bélyegét viseli. Valóban elmondhatjuk az öreg Szekfűről, amit ő az agg Kossuthról: „Az aggkorban, a hátralevő másfél évtized alatt bajai és bántódásai szaporodtak, de személyének történeti feladatáról soha kétsége nem támadt.”63 63

Az öreg Kossuth, 397.

59



Kastélykert 1–2.

60


Kommentár • 2011|2 – Magyar alakok

Filep Tamás Gusztáv KOSZORÚ, HIÁNYZÓ EMLÉKTÁBLÁKRA Náciellenes magyar arisztokraták a II. világháború idején I. Gyakran gyalog sétálok le a Széchényi Könyvtárból a Várhegy tövéig; két út közül szoktam választani: vagy az Uri utcán ballagok végig, hogy elmehessek gróf Sigray Antal palotája előtt, vagy a Táncsics Mihály – azaz az egykori Verbőczy – utcán, ahol Apponyi Albert és fia, György lakott. Amikor éppen itthon voltak, gondolom, naponta találkozhattak a szomszédban lakó Tóth Árpáddal, a poétával. Ma már mindkét házon emléktábla van. Az Uri utcai azt tudatja, hogy ebbõl az épületbõl hurcolták el a németek Sigrayt, a másikon többek között ott áll, hogy innen vitték el az ifjabb Apponyit. Ez az utóbbi bizonyosan pontosításra szorul. Apponyi Györgyért elegáns, udvarias német urak jöttek: fáradna velük át valahová egy kis idõre (elõször az Astoriába vitték, ott gyûjtötték a lefogottak egy részét az 1944. március 19-ét követő napokban). Ezt – közvetetten – Apponyi egyik rokonától tudom. Sigrayról pedig azt hallottam – itt bizonytalanabb a forrásom, s nem tudom, ellenőrizhető-e még –, hogy valójában otthon, Vas megyében tartóztatták le. Ugyanebből a kútfőből ered a szintén adatolatlan, de valószerűsége miatt hitelesnek tűnő ismeret, hogy a Sigraypalota volt a környék egyetlen magánkézben lévő épülete, ahol még az 1944–45-ös ostrom alatt is volt villanyvilágítás. Az ott lakók (nyilván a gazda nélkül maradt „személyzet”) a néhány lépésnyire lévő német követségtől lopták az áramot. Többször gondoltam már arra, hogy március 19-én meg kellene koszorúzni ezt a két emléktáblát – azok helyett is, amelyek hiányoznak. Illő volna legalább évente egyszer tisztelegni a két hazafi, s személyükben a nácik magyar politikai foglyainak emléke előtt. Egyedül persze nincs kedvem hozzá; már nekem is gyanúsak a túl látványos gesztusok. Igaz, lehetne egyesületet alapítani e célból. Vagy mégsem? Az új magyar demokrácia egyik sajátossága, hogy éppen azoktól a polgári kezdeményezésektől ment el a kedvünk, amelyek máshol magát a demokráciát éltetik. A szabadságban az elsõk között éppen az illúzióinkat veszítettük el. Húsz éve hihetõnek tartottuk, hogy a fegyverekkel fönntartott uralkodó világnézet bukása után a magyar társadalom megismeri majd azokat a faktumokat, amelyekbõl egy hitelesebb történelemkép (re)konstruálható. Ma pedig úgy látszik, hogy a múlt bizonyos vonatkozásairól kevesebbet tudunk, mint a diktatúra utolsó éveiben. Azok az ismeretek, amelyekrõl úgy tûnt föl, hogy közösségi szinten birtokoljuk õket, nem szerkesztõdtek egységgé – inkább szertekuszálódtak, másrészt elkallódtak. Új generáció nõtt föl, úgy61



mond elõítéletek nélkül; én azt hiszem, inkább csak érintetlenül mindezektõl az ismeretektõl. Áltathatjuk még magunkat, hogy az egyetemisták vagy az egyetemista korúak azért nem foglalkoznak a lezáratlanul maradt kérdésekkel, mert azok már érvényüket vesztették. Persze. Ám a régi világ számos dogmája itt van közöttünk változatlanul. Nemrégiben a két világháború közötti társadalomtörténet egyik, azt hiszem, önjelölt ifjú tudósa ismételte meg elõttem halálos komolysággal a régi mítoszt arról, hogy a fasizmussal és a nácizmussal rokon egykori magyarországi mozgalmak az arisztokrácia, az „uralkodó osztály” érdekeit szolgálták, s hogy ezeket a szervezõdéseket az úgynevezett keresztény középosztály mellett éppen a főurak hozták létre. E szerint a vélemény szerint azért, ami 1944 márciusa után történt, a hatalmi-gazdasági elit önzése és szűklátókörűsége okolható. Effélét komoly marxista történészek az 1980-as években sem mondtak már. Közülük sokan tudták, volt, aki le is írta, hogy a magyar arisztokraták fontos hányada szembeszegült a nácizmussal; legfeljebb azt a szimpla magyarázatot mellékelték hozzá, hogy a magyar urak merő gőgből lenézték azokat a „néposztályokat”, amelyek a szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali radikalizmusok káderutánpótlását adták. Évek óta itt van az íróasztalfiókomban Apponyi György több tucatnyi cikke és parlamenti beszéde – egyszer talán jut rá időm, hogy sajtó alá rendezhessem őket –: szinte mindegyikből kiderül, hogy ő például nem ragaszkodott az úgynevezett előjogaihoz. Legitimista volt, katolikus, s a magyar parlament liberális pártjának, a Polgári Szabadság Pártnak a képviselője; vezércikkeinek többségét a párt napilapjába, az Esti Kurírba írta. Amikor Imrédy Béla – még hivatalban lévő miniszterelnökként – megalakította a csodaszarvassal szimbolizált mozgalmát, nem a népnek, hanem éppen az „uralkodó osztálynak” üzent hadat. A mozgalom alakuló gyűlését, azt ott elhangzottakat Apponyi rádión hallgatta, majd részletesen kommentálta. Az előjogok problémáját például így: Na meg aztán, mint valóban szenzációs újdonság, annak a kijelentése, hogy legyen vége a kasztszellemnek, hogy ne lehessenek senkinek se elõjogai abból a ténybõl, hogy jól választotta meg az õseit. Mi eddig úgy tanultuk, hogy a születési elõjogoknak az 1848-as törvények vetettek véget, amikor is a kiváltságos osztályok a maguk jószántából, önként mondottak le kivételes jogaikról. De ha Imrédy Béla úgy látja, hogy ennél tovább kell menni, ha be tudja bizonyítani, hogy komoly problémáink megoldását csak egy lépéssel elõbbre viszi ezzel, a magam részérõl arra az áldozatra is hajlandó vagyok, hogy minden címemet és elõnevemet letegyem vele együtt a haza oltárára az „ómoraviczai” prédikátum [tudniillik az Imrédyé – F. T. G.] mellé. Bár eddig inkább azt tapasztaltam, éppen az Imrédyhez eszmeileg közelálló oldalról, hogy a „feudális származást” nagyon is hajlamosak bûnül betudni a magamfajta, származására joggal büszke, de abból soha politikai tõkét nem kovácsoló embernek. De ha már itt tartunk, akkor egyenlõ elbánást mindenki felé, miniszterelnök úr! Ha a jól megválasztott õs nem lehet elõjogok forrása, ne lehessen a rosszul megválasztott

62


Filep

Tamás

Gusztáv:

Koszorú,

hiányzó

emléktáblákra

õs hátrányosabb elbárásra [sic! nyilván elbánásra] se jogcím. Akkor a másik oldalon se a nagypapa- és nagymamakutatás tudománya alapján döntsük el, hogy ki a teljes jogú magyar és ki nem az!1

A passzus utolsó mondatai a gróf azon meggyõzõdésére utalnak, hogy a törvény elõtti egyenlõség sérthetetlen, hogy a nemzetbõl nem lehet kizárni senkit a fölmenõi származása miatt; itt a zsidótörvényekrõl van szó, amelyek ellen Apponyi a parlamentben is fölszólalt.

II. Apponyi György meggyõzõdéses híve volt az alkotmányosságnak és a demokráciának, kivételes szellem, ragyogó debatter, az egyik fontos ellenzéki párt legismertebb vezetõi közé tartozott; természetes, hogy a megszállók deportálták. Ez az írás azonban nem róla szól. Ahhoz a logikus feltételezésemhez csoportosít néhány ismert meg kevésbé ismert adatot, hogy az összes magyarországi osztályok, rétegek és csoportok közül az arisztokrácia volt az, amely a társadalmon belüli arányához képest – néhány száz családról van szó – a legnagyobb számban adta a nácikkal és az itthoni quisling-kormányokkal szemben álló személyiségeket. Köztük az ellenállás számos vezetõjét; közülük kerültek politikai okokból relatíve a legtöbben fogságba, esetleg a háború végéig tartó deportációba.2 A Gestapo, ez talán köztudott, kész listákkal érkezett Budapestre (ezek a dokumentumok sajnos nem maradtak fönn). Már a megszállás utáni napokban több ezer embert tartóztatott le (az egyik verzió szerint az elsõ hetekben, talán április közepéig-végéig ez a szám nagyjából tízezerre nõtt): politikusokat, közéleti szereplõket, ellenzéki vezetõket, a magyar gazdasági élet számos, kulcspozícióban lévõ tagját, újságírókat és így tovább. Már ekkor elvittek zsidókat is, de többségüket a politikai és a gazdasági életben betöltött szerepük miatt. A legfontosabbnak ítélt letartóztatottak egy részét – ez is sokak által ismert tény – utóbb a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Ezek között az úgynevezett „prominensek” között volt a legitimisták vezetõje, gróf Sigray Antal, a felsõház tagja, Apponyi György, továbbá gróf Szapáry Antal, akit a Vöröskereszt magyar megbízottjaként emleget a szakirodalom. Õt azért vitték el, mert lengyeleken és Szlovákiából Magyarországra szökött zsidókon segített. Szapáry utóbb nemzetközi nyomásra – õ maga a svéd királyt emlegette az interpellálók közül3 – kiszabadult. Apponyit (A. GY.) [Gróf Apponyi György]: A rádió mellől, Esti Kurír 1939. január 8., 3. Itt mondok köszönetet Simon István történész-genealógusnak a cikkemben szereplő bizonytalanabb nevek, címek ellenőrzéséért, s ha kellett, javításáért; s itt jegyzem meg azt is, hogy a jegyzetekben nem minden esetben sorolom föl az említett személyek utalt tevékenységére, magatartására, letartóztatására, elhurcolására utaló összes, általam ismert forrást; a hivatkozások támpontokként szolgálnak. 3 Vö. Gróf EDELSHEIM GYULAI Ilona: Becsület és kötelesség, I. 1918–1944, szerk. Ocsovai Gábor, Európa, Budapest 2003, 277. 1

2

63



pedig sógora, a Hitler környezetéhez tartozó Rohan herceg vitte el a lágerből, állítólag azzal a feltétellel, hogy saját birtokán fogja internálni.4 Végig Mauthausenben maradt – a láger belső kórházában volt elhelyezve5 – Csekonics Iván. A grófot nagy reverenciával ismerték föl a Délvidékről származó SS-ek mint „a volt negyvenezer holdas zsombolyai birtok tulajdonosát”. (Az idézet a magyar csoport egyik tagjának, Parragi Györgynek a szabadulásuk után megjelent Mauthausen című könyvecskéjéből származik – Csekonics tekintélyéről egyébként több sortársa megemlékezett.6) A legfontosabb keresztény politikusoktól és közíróktól elkülönített zsidó közéleti férfiak között volt báró Madarassy-Beck Marcell, a bankelnök, aki alultápláltság miatt a lágerben halt meg.7 Egy ideig Mauthausenben volt a Weiss–Chorin–Kornfeld–Mauthner–Heinrich rokonságba tartozó báró Kornfeld Móric, szintén felsőházi tag, akit utóbb, a Weiss Manfréd Művek és a III. Birodalom közötti tárgyalások lezárultával elengedtek a lágerből, sőt a rokonság nagy részével együtt a német érdekszférából is (Portugáliába).8 Valószínű, hogy báró Weiss György is az elsőként lefogottak között volt.9 A „prominenseket” – a kutatók véleménye nem egységes, van, aki szerint csak a keresztények tartoztak ide, én arra következtetek az emlékiratokból, hogy a zsidók is, bár ők a lágerben természetesen rosszabb helyzetben voltak amazoknál –, mielőtt Mauthausenbe vitték őket, egy ideig az oberlanzendorfi „munkahajlamosító” táborban őrizték. Itt találkoztak gróf Andrássy Mihálynéval – gróf Károlyi Gyula volt miniszterelnök lányával –; ők férjével (aki éppen szökésben volt) hadifogoly angol tiszteket bújtattak szigetvári kastélyukban.10 A március-áprilisban letartóztatottak többsége azonban nem 4 A lágerből való szabadulásának körülményeit megörökíti RÁTKAI Károly: A Két torony. Magyar politikusok Mauthausenben, Genius, [Budapest], 1945, 89–90. Ez a munka a legrészletesebb beszámoló a Mauthausenbe hurcolt magyar politikusok sorsáról. Azt, hogy Apponyit Rohan birtokán internálták, említi MILLOK Sándor: A kínok útja (Budapesttől – Mauthausenig). Élményregény, Müller Károly, Budapest, [1945], 80. 5 „Esténként meglátogatjuk Csekonics Ivánt a Revierben, ahová már első napon szerencsésen felvették, vesebajára való tekintettel. Nagy kegy, mert itt tűrhető ellátást kap.” RÁTKAI: I. m., 81. 6 Rassay Károly még Mauthausen előtti oberlanzendorfi fogságuk idejéről írja: „a kivételes elbánást főkeg Csekonich [!] Ivánnak köszönhettük. Az SS-ek között sok zsonbolyai [!] sváb volt, ezek előtt a Csekonich név a káprázatos gazdagság és a földöntúli hatalom fogalmát testesítette meg. Miniszterek, követek, a kegyelmes titulus semmit sem imponált nekik. De a Csekonich név előtt babonás tisztelettel vették le a sapkájukat. Fogolytársunk dicsőségéből ránk is esett egy halvány sugár.” RASSAY Károly: Rapszódia mauthauseni hónapjainkról = Emlékezések. A koncentrációs táborok felszabadulásának ötvenedik évfordulójára, szerk. Bakó Ágnes – Szabó Éva – Verő Gábor, Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest 1995, 56. 7 PARRAGI György: Mauthausen, Keresztes, Budapest 1945, 37. 8 Kornfeld emlékirata: Tíz hét története 1944-ben. Budapest–Oberlanzendorf–Mauthausen = KORNFELD Móric: Trianontól Trianonig. Tanulmányok, dokumentumok, kiad. Széchenyi Ágnes, Corvina, Budapest 2006, 148–181. Az említett családok sorsfordulatának rövid összefoglalása: SZITA Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. A terror és a rablás történetéből, Korona, Budapest 2002, 179–189. Innen (is) értesülünk arról, hogy a rokonságból átmenetileg még báró Weiss Jenő és fia is Gestapo-fogoly volt. Lásd még Chorin Ferenc feljegyzése a vele és családjával 1944. március 19. után történtekről – keltezetlen = STRASSERNÉ CHORIN Daisy – BÁN D. András: Az Andrássy úttól a Park Avenue-ig. Fejezetek Chorin Ferenc életéből (1879–1964), Osiris, Budapest, 1999, 143–169. 9 PETYKE Mihály: A Gestapo foglya voltam… Politikai riportregény, Gábor Áron, Budapest, 1945, 60. 10 PARRAGI: I. m., 29, 35. Kállay Miklós emlékirataiból arra lehet következtetni, hogy az angoloknak a szigetvári kastélyban való elszállásolására legalábbis a kormány tudtával került sor. Szerinte itt ötven foglyot tudtak „befogadni”. Utóbb gróf Károlyi Józsefné fehérvárcsurgói kastélyában is elhelyeztek angol

64


Filep

Tamás

Gusztáv:

Koszorú,

hiányzó

emléktáblákra

került német lágerekbe. Sokukról egyelőre azt sem lehet tudni, hogy egy idő után szabadon engedték-e, vagy pedig Magyarországon őrizték őket. Az ő névsoruk sem maradt az utókorra, s a szakirodalomban legtöbbször ugyanaz a néhány ismert név szerepel. Az önéletrajzokból, memoárokból (a szerzők közül senki sem törekedett arra, hogy listát készítsen mindazokról, akiket az Astoriában, a Gyorskocsi utcai – Fő utcai fogházban vagy egyebütt látott a megszállók foglyaiként), vagy a többnyire ugyanezekre a forrásokra támaszkodó monográfiákból, tanulmányokból azonban több tucatnyi nevet gyűjthetünk ki; köztük arisztokratákét is. Van arra vonatkozó utalás, hogy a németek már márciusban letartóztatták báró Bánffy Dániel földművelésügyi minisztert,11 aki az októberi nyilas hatalomátvétel után újra fogságban volt.12 A márciusban letartóztatott s csak hónapokkal később Mauthausenbe szállított Millok Sándor, a Népszava felelős szerkesztője fogsága tizenharmadik hetében találkozott a Gyorskocsi utcában gróf Tisza Györggyel.13 Ugyanő írja le azt a jelenetet, amikor az egyik német, letartóztatásuk napján, még az Astoria bárjában megszólít egy civilben lévő katonaembert: „– Ki vagy? – Lengyel, magyar generális. – Hát te is? Te, te ember! Vannak itt még excellenciás urak? – kérdezi körülnézve, mire Baranyai Lipót [a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke] csöndesen, de jól hallhatóan megjegyzi: – Itt csak excellenciás urak vannak!”14 Bizonytalanabb a hitelessége annak, amit Nagybaczoni Nagy Vilmos hallott: hogy a márciusi megszállás idején gróf Somssich Józsefet is letartóztatták.15 (Nemcsak azért, mert más nem erősíti meg; gyanítható, hogy Nagybaconi nem a világháború után New Yorkban élt gróf Somssich Józsefre gondolt itt, hanem – lapszus folytán – azonos nevű, de már 1941-ben meghalt nagybátyjára, a volt külügyminiszterre.) Berey Géza emlékezéseiben tűnik föl még egy Weiss báró alakja, a szerinte osztrák eredetű, merani születésű Weiss Jenőé (a szerző őt másik keresztnevén, Lászlóként említi), aki Pozsonyban, majd az első bécsi döntés után Érsekújváron élt. Feleségét, Berey szerint, zsidó lévén internálták, s Weiss – valószínűleg 1944 végén – önként ment be az egyik komáromi erődbe, az asszony mellé. Követte őt a deportációba is, végül az egyik bajorországi lágerben halt meg.16 Báró Weiss von Horstenstein Jenő valóban Meranban született, de régi felvidéki családból szártiszteket. KÁLLAY Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944. Egy nemzet küzdelme a második világháborúban, II., előszó C. A. Macartney, nem szerzői jegyz. Antal László – Borhi László, utószó Borhi László, Európa–História (Extra Hungariam), Budapest, 1991, 96. 11 SZITA: I. m., 88. 12 Későbbi fogva tartásáról: A halál közelében. Hlatky Endre naplója 1944. október 16-tól 1945. május 2-ig, h. n., é. n., 25, 44, 47, 52, 54–55, 64–65, 78, 86. 13 MILLOK: I. m., 39. 14 Uo., 18. 15 NAGYBACZONI NAGY Vilmos: Végzetes esztendők. 1938–1945, előszó Ránki György, Gondolat, Budapest, 19862, 237. 16 BEREY Géza: Hitler-Allee, Gondolat, [Budapest], 1979, 118–120, [157].

65



mazott, Bars vármegye alispánja volt, s a flossenbürgi lágerben halt meg 1944 karácsonyán. Az asszony, a szintén régi honos családból való báró Schey Éva17 egyébként férjétől különválasztva, egy másik koncentrációs táborban hunyt el.18 A megszállás utáni hetekben azonban sokan nem kerültek horogra, noha kutattak utánuk; mások ekkor még nem tûntek oly jelentékeny közszereplõnek, hogy az elsõ szûrõn fönnakadtak volna. Volt, aki csak késõbb csatlakozott a kibontakozó illegális mozgalomhoz. Közülük többen a kiugrási kísérlet, a nyilas hatalomátvétel idején buktak le. Az október 16-ig mûködõ illegális Magyar Front (részt vettek benne a szociáldemokraták, sõt a Békepárt is) intézõbizottságában a polgári szervezõdéseket arisztokraták képviselték. A legitimistákat, a Kettõskereszt Szövetséget õrgróf Pallavicini György.19 Tudniillik az ifjabb; apja, aki publikációiban és felsőházi beszédében nyíltan szembeszállt a német érdekekkel, súlyos betegsége miatt nyilván veszélytelennek bizonyult, ezért nem vitték el.20 A Katolikus Szociális Népmozgalmat – amelyből még október 15-e előtt megalakították a Kereszténydemokrata Néppártot – gróf Pálffy József képviselte,21 akinek bátyja, Géza is a Magyar Front résztvevője volt, a kisgazdákat pedig gróf Dessewffy Gyula.22 A potenciális ellenálló csoportok között Markos György a polgári radikálisokat is emlegeti Vándorló fegyház című emlékiratában, közülük szintén egy arisztokratát nevez meg: báró Wesselényi Miklóst, a neves publicistát.23 Egy jellegzetes idézet Markos könyvéből: „Nem irigylem a történészeket. Fõleg a párt és a munkásmozgalom történetíróit. A Parasztpárt nevében két értelmiségire: Erdei Ferencre és Kovács Imrére gondoltunk. A Kisgazdapártot kellett volna elsõsorban elérni, de Bajcsy-Zsilinszky Endre súlyos sebével kórházban feküdt, szoros õrizet alatt. Tildy Zoltán eltûnt a föld színérõl. Esetleg Varga Béla pátert vagy Dessewffy Gyula grófot, aki jelentõs pozíciót töltött be a párt vezetésében, a párt lapjának, a Kis Újságnak fõszerkesztõje és – azt hiszem – egyben kiadó tulajdonosa is, akit újságírói tevékenységem révén ismertem. (Végül kiderült, hogy tényleg õt kell elérnem.) A Polgári Radikális Párt hivatott képviselõjeként Wesselényi Miklós báró látszott megfelelõ embernek. A legitimista katolikus vonal esetleg elérhetõ reprezentánsa ifj. õrgróf Pallavicini György volt. Az ő nevét Berey nem említi, azonosításáért szintén Simon Istvánnak tartozom köszönettel. Simon István szóbeli közlése. 19 Pályafutását összefoglalja TYEKVICSKA Árpád: A bíboros és a katona. Mindszenty József és Pálinkás-Pallavicini Antal a forradalomban, Századvég – 1956-os Intézet, Budapest 1994, 14–20. 20 Új Magyar Életrajzi Lexikon, V., P–S, főszerk. Markó László, Magyar Könyvklub, Budapest, 2004, 64. 21 Lásd róla például BORBÁNDI Gyula: Magyar politikai pályaképek 1938–1948, Európa, Budapest, 1997, 342–344. 22 Az ellenállási mozgalommal kapcsolatos emlékeit lásd DESSEWFFY Gyula: Tanúvallomás, szerk. Boross Imre, AGROINFORM Kiadóház – Országos Eckhardt Tibor Alapítvány – Universe Publishing Company, New Jersey – Budapest, 1997, 74–97. 23 MARKOS György: Vándorló fegyház, Magvető, Budapest, 1977, 125. 17

18

66


Filep

Tamás

Gusztáv:

Koszorú,

hiányzó

emléktáblákra

Tehát egy báró, egy gróf és egy õrgróf. Ezután már csak a herceg hiányzott volna. De ez sem hiányzott. Sõt!”24 Az intézõbizottság és más titkos csoportok számára Markos szerint szintén arisztokraták, fõként nõk biztosították a találkozók helyszínét; illegalitásba vonult személyeket is bújtattak. Az általa említettek közül többen tevékenykedtek korábban (is) a lengyel menekültek ügyében. A lengyelmentõk legfontosabbjaiként gróf Széchenyi Károly és a már említett gróf Károlyi Józsefné (Wenckheim Margit grófnõ) mellett herceg Odescalchi Károlyné gróf Andrássy Klára, gróf Szapáry Erzsébet (Szapáry Antal testvére), gróf Andrássy Ilona, gróf Széchenyi Károlyné, gróf Dessewffy Emilné, Weiss Edit bárónõ, báró Zeyk Adél és az idõsebb Pallavicini György felesége, gróf Andrássy Borbála nevét emelik ki a feldolgozások.25 (A hivatkozott forrásban ott van még báró Sacelláry Ilona neve, neki viszont önkényesen adományozhatta valaki a bárói címet, a családnak ugyanis nem volt arisztokrata ága.26) Andrássy Klárának, akinek bizonyosan szerepe volt például lengyel katonáknak az országból való kiszöktetésében, közvetve tehát Nyugatra juttatásukban is,27 1941-ben menekülnie kellett Magyarországról (gyanítható, hogy a Jugoszlávia felé vonuló németek letartóztatták volna), de csak Dubrovnikig jutott, ahol a város bombázása idején és következtében halt meg.28 Markos írja, hogy egy időben Sztáray „Dida” grófnő – a Gudenus János és Szentirmay László Összetört címerek főcímű könyvében található pontosítás szerint: Magda29 – adott szállást neki, magyarán ő bújtatta.30 Visszatérve a Magyar Front intézőbizottságára: tagjai közül az ifjabb Pallavicini Dachauba került – ezt túlélte, végül egy szovjet lágerben halt meg. Pálffy Józsefről még a lexikonokban sem szerepel, de tény, hogy ő is volt Gestapo-fogoly a Fő utcában, a kiugrási kísérlet után (egyébként Rakovszky Ivánnal, a Lakatos-kormány kultuszminiszterével egy cellában). Egy nem sokkal a háború után megjelent emlékező cikk szerint első kihallgatásán ezt mondta bátyjáról, Pálffy Fidélről, a magyar nemzetiszocialista pártvezetőről, majd nyilas funkcionáriusról, Szálasi miniszteréről: „Ha Fidélnek esze volna, most itt ülne velem a fogházban és nem a bársonyszékben.”31 Ungváry Jenõ, a cikk írója házimunkásként viszonylag szabadon vagy legalábbis sokat mozoghatott a fogházban; az ifjabb Pallavicinirõl is megõrzött egy történetet. Az õrgróf saját morze segítségével tárgyalt a szomszéd zárka lakójával, dálnoki Miklós Lajos fõhadUo., 152. Menekült-rapszódia. Lengyelek Magyarországon, 1939–1945. Emlékiratok a bujdosás éveiből, lengyel szerk. Jan Stolarski, magyar szerk. Szenyán Erzsébet, bev. és kísérőtanulmány Grzegorz ubczyk, utószó dr. Kapronczay Károly, Széphalom Könyvműhely, Budapest 2000 , 88, 95. (Néhány keresztnév csak a névmutatóból derül ki, Andrássy Borbála csak mint Pallavicini őrgróf felesége szerepel.) 26 Simon István szóbeli közlése. 27 – R – A.: A 73.781-es mauthausemi [!] deportált, dr. Major Mihály hadbírószázados beszél arról az időről, amikor a toloncházba zárták a magyar érzésű tiszteket, Hétfő [!] Szabad Élet 1945/33., 2. 28 KALAPIS Zoltán: Életrajzi kalauz. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból, I., A–Gy, Forum, Újvidék, 2002, 40. 29 GUDENUS János József – SZENTIRMAY László: Összetört címerek. A magyar arisztokrácia sorsa és az 1945 utáni megpróbáltatások (bevezetés egy szociológiai vizsgálathoz), Mozaik, Budapest, 1989, 93. 30 MARKOS: I. m., 158. 31 UNGVÁRY Jenő: Arcok a rács mögött, Demokrácia 1945/13., 8. 24 25

67



naggyal (dálnoki Miklós Béla vezérezredes letartóztatott fiával), akinek egyik kezén lõtt seb volt, a másik „megbetegedett” a „kiadós beszélgetésben”: „Pallavicini, aki a legfantasztikusabb szökési terveket eszelte ki és kopogta át fogolytársának, egyik nap hiába kopog, válasz nem érkezik. Pallavicini mindig idegesebben kopog, veri, üti a zárka falát, dörömböl. Semmi válasz. Ellenben a kémlelõablakon Bischoff vérszomjas Gestapo altiszt lesi a jelenetet. Benyit és ordít: – Mi az? Megbolondult? Pallavicini eltorzult képpel vigyorogva közeledik és a Gestapo-bandita fülébe ordítja: – Igen! A véreb kirohant a cellából. De Pallavicinin ez sem segített. Az orvos nem mert az elmebaj mellett dönteni.”32 Dachaut különben a szomszéd cella lakója, Miklós Lajos is megjárta.33 A fiatal őrgróf öccse s az ellenállás szervezésében társa, Pallavicini Antal viszont később jobb híján átszökött a szovjetekhez. (Valószínűleg közismert, hogy 1956-ban aktív tisztként s már Pálinkás Antalként ő hozta fel Budapestre Mindszenty Józsefet, amiért aztán fölakasztották.34) Listáink kivétel nélkül töredékesek. A Névjegyzék a Gestapo Fogházviseltek Köre tagjairól főcímű, 1947-ben megjelent füzetben35 azt olvashatjuk, hogy ’44 márciusától „hozzávetőleges számítás szerint” 13 000 ember volt „hosszabb-rövidebb ideig” a Pestvidéki Törvényszék, a Gyorskocsi utca – Fő utca foglya (nem csak magyarok). S közülük alig valamivel több mint hatszázötven, úgy látszik, kevés kivétellel a megjelenés idején Magyarországon élő személy adatai szerepelnek a jegyzékben. A mi mostani szempontjaink szerint azért is hiányos a füzet, mert már nem tünteti föl a címeket, előneveket. Az azonban bizonyos, hogy a névsorban szereplő Khuen-Héderváry Sándorné és Zichy Hermann-né született Ujhelyi Klára az ugyanezen nevű arisztokrata családokat képviselték a Gestapónál, illetve házasság révén e családok tagjai lettek. S nem szerepel benne például báró Schell Péter, a Lakatos-kormány belügyminisztere, aki koncentrációs táborok sorát járta végig a III. Birodalom legfontosabb foglyaival, például Léon Blummal, Niemöllerrel, Schuschnigg kancellárral együtt.36 Ott van viszont a listán Prónay György (báró), akiről Pallavicini-Andrássy Borbála, aki együtt volt vele kitelepítve a kommunista korszakban, úgy tudta, hogy megjárta a birodalom valamelyik táborát,37 talán Mauthausent (a Névjegyzékben viszont nem szerepel adat arról, hogy deportálták volna). Kertész István emlékirataiban olvassuk, hogy a nyilas hatalomátvétel után Uo. SZITA: I. m., 279. (Szerinte Miklós Lajos hadnagy volt.) 34 Életének monografikus földolgozása TYEKVICSKA: I. m. 35 Névjegyzék a Gestapo Fogházviseltek Köre tagjairól, akiket a német Gestapo 1944. március 19. – december 31. között, a Pestvidéki Törvényszék (Budapest, II., Fő-utca 70–78.) fogházában tartott őrizetben, Gestapo Fogházviseltek Köre, Budapest, [1947]. 36 Részletesen ír róla a lágerkörutat vele együtt bejárt Hlatky Endre, idézett könyvében: A halál közelében. 37 Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplója, Gondolat, Budapest, 1990, 69. Azt, hogy báró Prónay György a Gyorskocsi utcában volt rab, megerősíti Hlatky: A halál közelében, 32–33. 32

33

68


Filep

Tamás

Gusztáv:

Koszorú,

hiányzó

emléktáblákra

külügyminisztériumi munkatársai közül báró Czikann-Zichy Móricot is letartóztatták.38 A Sopronkőhidát is megjárt Czikann-Zichy ellen Gudenusék szerint az volt a vád, hogy meg akarta akadályozni a budapesti hidak felrobbantását.39 1944 októberének második felétõl az arisztokrácia a nyilas forradalmárok számára még szabadabb vadászterületté vált. Miután a Magyar Front utódszervének, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezérkarát az Andrássy úton letartóztatták, fegyverrel a kezében halt meg gróf Széchenyi Pál tartalékos zászlós – a neves náciellenes (ekkor már nem élõ) politikus, Széchenyi György fia –, aki tiszttársával, Messik Jánossal ki akarta szabadítani Tartsayékat a csendõrök fogságából.40 Részt vett ugyanebben a mozgalomban rokona, Széchényi György, a Lakatos-kormány idején Fejér megye és Székesfehérvár főispánja, akit a németek a kiugrási kísérlet után letartóztattak, de sikerült megszöknie. Budapestre menekülve kapcsolatba lépett a tisztek szerveződésével; Kiss Jánosék lebukása után az egyik kisegítő karhatalmi alakulatot vezette, amely fegyveres akciókat is végrehajtott.41 A Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János vezette szerveződéshez kapcsolódó, a Hitelbabank munkatársaiból szerveződő csoportnak ifjabb báró Ullmann György is a tagja volt – maga a csoport az idősebb báró Ullmann Györgynek, a bank elnökének (máshol talált utalás szerint alelnök-vezérigazgatójának) „tudtával és beleegyezésével” működött.42 A fegyveres ellenállásban egy másik szálon vett részt herceg Odeschalchi Pál (Görgey Guidóval és Tassy Jenővel).43 Gudenus János és Szentirmay László említik könyvükben a fegyveres ellenállás szervezésében is szerepet vállaló, Szent-Györgyi Albert csoportjához tartozó vagy azzal kapcsolatban álló báró Kruchina Viktort, aki hivatásos tiszt volt, százados, de édesanyja „zsidó származása miatt 1942-ben ki kellett válnia a hadbiztosi karból”.44 Ugyanők említik gróf Apponyi Gyulát, aki ellenállóként, maquisardként esett el Franciaországban.45 Ugyaninnen tudjuk, hogy gróf Haller Alfrédot viszont a nyilasok ölték meg, Budapest ostromának heteiben.46 38 KERTÉSZ István: Magyar békeillúziók 1945–1947. Oroszország és a Nyugat között, ford. Gyarmati Angéla, jegyz., utószó, a levéltári dokumentumokat szerk. Gyarmati György, Európa–História (Extra Hungariam), Budapest, 1995, 41. 39 GUDENUS–SZENTIRMAY: I. m., 94. 40 Széchenyi és Messik halála a Bajcsy-Zsilinszky Endre – Kiss János-féle szervezkedéssel kapcsolatos források és feldolgozások talán mindegyikében szerepel, nevük ott van az emléktáblán, amely annak a háznak (Andrássy út 29.) a homlokzatán van elhelyezve, amelyben a tűzharc lezajlott. 41 Gróf SZÉCHÉNYI György: Harcom a szabadságért. Tizenkét év fogságban 1944–1956, ford. gróf Széchényi Antal, Timp, Budapest, 2006, 33–37; Új Magyar Életrajzi Lexikon, VI., Sz–Zs, Helikon, [Budapest], 2007, 209. Említi őt az ellenállás polgári résztvevői között KŐVÁGÓ József: Emlékezés a Náci-ellenes Magyar Katonai Ellenállásra [!], Püski, Budapest, 1994, 46. 42 KŐVÁGÓ: I. m., 45. (A báró Ullmann család 1919-ben katolizált – Simon István szóbeli közlése.) 43 GÖRGEY Guidó: Két Görgey, átdolg. és s. a. r. Mikó Krisztina, szerk., jegyz. Steinert Ágota, Helikon, [Budapest], 2004, 119–124, 128. 44 GUDENUS–SZENTIRMAY: I. m., 94. 45 Uo., [96]. 46 Uo. Szita Szabolcs egyik könyvében közli egy, a harcok után készült tanúvallomás-részlet fotokópiáját, eszerint Haller és a vele együtt kivégzett két személy holttestén kézzel írt táblát láttak; ennek szövege: „igy jár aki a hungarista parancsot nem teljesiti és nem harcol”. SZITA: I. m., [263].

69



Almásy Pál Sopronkőhidai napló főcímű könyvének függelékében van egy lista a fegyház kórházépületében őrzött politikai foglyokról; ezt a szerző az akkor ugyanott raboskodó Berki Feriz, a Magyar Ortodox Egyház későbbi esperes-adminisztrátora segítségével állította össze.47 Almásy korabeli naplója mellett emlékiratok is említenek Sopronkőhidán őrzött személyeket, ezek árnyalják, esetleg pontosítják a képet.48 Az említettek között volt a korábban a háborúból való kilépést szorgalmazó gróf Esterházy Móric exminiszterelnök mellett herceg Montenuovo Nándor (azelőtt a felsőház tagja, hat évvel később valószínűleg az ávón halt meg49), herceg Hohenlohe Lajos (ő a források szerint súlyos betegen került fogságba50) és felesége (máshonnan tudható lánykori neve: gróf Hadik Amália, őt januárban elengedték51). Továbbá gróf Kendeffy Ádám és felesége, gróf Edelsheim-Gyulai Éva (bűnük: a grófnő Horthy István kormányzóhelyettes özvegyének testvére volt), báró Inkey Pálné és báró Inkey István neve. Báró volt a névsorban címe nélkül szereplő Rohonczy Imre is, Horthy István parancsőrtisztjének édesapja, akit egy idő után szabadlábra helyeztek.52 Hardy Kálmán, a nyilasok által halálraítélt altábornagy emlékiratában báróként említi Jeszenszky Sándor vallás- és közoktatásügyi minisztériumi osztályfőnököt – ő valójában köznemesi családból származott –, sőt szerinte „egy Jeszenszky báróné” is volt Sopronkőhidán.53 Csak egy-két napig tartották Sopronkőhidán herceg Odeschalchi Miklós tartalékos repülő hadnagyot, akit a bécsi Gestapóról szállítottak át feleségével együtt. Az aszszonyt egy-két nap múlva hazaküldték, a herceget viszont a nyilaskeresztes forradalom dicsőségére január 21-én kivégezték. Reggel nyolc órakor hirdették ki és fél tízkor hajtották végre az ítéletet; a végrendeletét még lediktálhatta, de búcsúlevelet nem írhatott. Amikor kivezették az udvarra, odaszólt az irodaajtóban álló írnokoknak (Almásynak és Révay Kálmánnak): „Nem fogtok szégyent vallani velem!”54 (Azért végezték ki, mert Hajdúböszörményből Olaszországba akart repülni, a legismertebb verzió szerint előkészítendő a kormányzó és a szövetségesek kapcsolatfelvételét, de még a német vonalak mögött ért földet – valószínűleg kényszerleszállást kellett végrehajtania.) Szita Szabolcs A Gestapo Magyarországon főcímű könyvében találunk arra vonatkozó utalást, hogy a repülőtiszt ügyében letartóztatták még herceg Odescalchi Margitot, gróf 47 A sopronkőhidai fegyház kórházépületében fogva tartott „védőőrizetesek” névsora = ALMÁSY Pál: Sopronkőhidai napló 1944– 1945, s. a. r. Simonffy András, Magvető (Tények és Tanúk), Budapest, 1984, 291–294. 48 Például Vattay Antal naplója 1944–1945, s. a. r., bev., jegyz. Vigh Károly, Zrínyi (Sisak és cilinder), Budapest, 1990. 49 Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplója, 17. 50 Vattay ezt írja róla: „súlyos beteg, igen jó ember” (Vattay Antal naplója 1944–1945, 73). Hohenlohe Lajos 1945. május 26-án halt meg Sopronban – Simon István szóbeli közlése. Markos György szerint – aki egyébként nem szívlelhette a Sopronkőhidán őrzött arisztokratákat – két Hohenlohe herceg volt a foglyok között (MARKOS: I. m., 278). 51 ALMÁSY: I. m., 53. 52 Az utóbb említettekről lásd még például Vattay Antal naplója…, 99, 141. (Az utóbbin Vigh Károly jegyzetei.) 53 Az Adriától Amerikáig. Hardy Kálmán altábornagy emlékiratai, jegyz. Bonhardt Attila – Számvéber Norbert – Szabó Péter – Pollmann Ferenc, bev. Jeszenszky Géza, Kairosz – Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, [Budapest], 2008, 485. 54 ALMÁSY: I. m., 67.

70


Filep

Tamás

Gusztáv:

Koszorú,

hiányzó

emléktáblákra

Lónyay Gábort és gróf Alberti von Enno Erzsébetet. Utóbbit koncentrációs táborba küldték55 (neve, talán egy pontatlan német forrásból való átvétel folytán, esetleg nyomdahiba miatt hivatkozott forrásunkban tévesen, Denaoként szerepel). A Sopronkőhidán őrzötteket a front közeledtével két csoportban – Vattaynál az szerepel, hogy külön a vádlottakat, külön a védőőrizeteseket, de más emlékezések ezt nem látszanak igazolni – elindították Nyugat felé. (Az Esterházy és a Kendeffy házaspár bizonyosan ott volt köztük még ekkor is.). A nagyobbik csoport végül Bajorországig jutott gyalogmenetben. Szita, a megszállás utáni időszak talán legjelentősebb aktív kutatója adta közre a nyilasok által lefogott s a budai Várpalotában őrzött foglyok egy túlélő töredékének névsorát is. Ebben ott áll gróf Esterházy Tamás neve.56 (Ezeket a letartóztatottakat nyilván a főváros körül összezáródó ostromgyűrű miatt nem tudták Németországba szállítani, s legalább kétszázat meggyilkoltak közülük.) Szita közölte a komáromi Csillagerődben internált magyarok egyik csoportjáról fönnmaradt korabeli jegyzéket is. Ezen szerepel az ácsi illetőségű dr. gróf Zichy Ernő; hogy továbbküldték-e Dachauba, nem tudjuk. De azt igen, hogy a listán szereplők közül többen ott, a lágerben haltak meg.57 Nem hiányozhat innen Bethlen István, a volt miniszterelnök neve sem. Õt, mint köztudott, a március 19-én reggel Kállay miniszterelnök irodájában megjelenõ gestapósok a német követségre invitálták. A politikus azt válaszolta nekik, hogy inkább a követ úr fáradjon át, ha beszélni akar vele. Kállay ekkor még kirúghatta a németeket; amikor visszatértek, Bethlen már kijutott a Várból, s illegalitásba vonult.58 E felsorolásba illik Esterházy János gróf, a szlovákiai Magyar Párt vezetője is – őt a nyilasok Budapesten egy időre letartóztatták, majd figyelték. Szlovákiában pedig már korábban felfüggesztették képviselői mentelmi jogát, 1944 májusában aztán börtönbüntetésre ítélték. Az utolsó időszakban a Gestapo körözte, de végül a szovjetek vitték el.59 S hadd említsem az arisztokrata püspököt, báró Apor Vilmost, akit előbb a Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor fenyegetett meg letartóztatással, ha a zsidók érdekében még egyszer zaklatni meri. Lésőbb Szálasiék Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal együtt állítólag le is akarták fogni, de már nem maradt rá idejük.60 A püspököt – ez közismert – végül szovjet katonák gyilkolták meg. Öccse, báró Apor Gábor vatikáni követ megtagadta a Sztójay-kormánnyal való együttműködést és lemondott posztjáról. Ugyanúgy, mint báró Bakách Bessenyey György, a berni követ; mindkettőjüknek fontos SZITA: I. m., 139. Uo., 267. 57 SZITA Szabolcs: A komáromi deportálás 1944 őszén, Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány, Budapest, 2002, 85. 58 Lásd erről például SIMONFFY András: Kompország katonái. Történelmi kollázsregény, Magvető, Budapest 1981, 61–62. Bethlen személyiségéhez, világképéhez: Bethlen Iatván emlékirata 1944, s. a. r., jegyz. Romsics Ignác, bev. Bolza Ilona – Romsics Ignác. Zrínyi Katonai (Sisak és cilinder), Budapest, 1988. 59 Lásd róla MOLNÁR Imre több monográfiáját, például „Sem gyűlölettel, sem erőszakkal…” Esterházy János élete és mártírhalála, Kecskés László Társaság, Komárom, 2008. 60 Apor ekkori tevékenységéhez lásd például SZOLNOKY Erzsébet: Fellebbezés helyett. Apor Vilmos püspök élete és vértanúsága, Szent Gellért Egyházi, Szeged, [1990], 136–151. 55

56

71



szerepe volt korábban a Kállay-kormány és a nyugati szövetségesek közötti kapcsolatfelvételben. Nem sokkal később tagjai lettek annak a követi tanácsnak, amely a Nyugat előtt a klasszikus magyar szellemiséget képviselte.61 A Sztójay-kormánnyal való együttműködést megtagadók között volt még Bethlen Gábor gróf (madridi követségi titkár), gróf Semsey Andor ügyvivő, követségi tanácsos (Buenos Aires) és báró Zeyk Adele, a genfi sajtóügyi előadó (akinek a neve a lengyelmentők között is szóba került, csak ott hivatkozott forrásunkban Adélként volt feltüntetve). Almásy Kálmán gróf, londoni követségi titkár már 1941-ben kivált a szolgálatból.62 A névsor nem teljes; nem lesz az az alábbiakkal sem. Hadd utaljak azért a németekkel való szembefordulásra készülõ, 1943 elején megalakult Magyar Társaskör néhány tagjára. Azok közül, akikrõl föntebb volt szó, tizennyolcan szintén bizonyosan tagjai voltak ennek a csoportnak. Rajtuk kívül Bölöny József, a kör utolsó ügyvezetõ igazgatója Az 1944. év históriája című, 1984-ben megjelent História-évkönyvbe írt cikkében említi még báró Berg Miksa, (ifjabb) gróf Bethlen István, gróf Esterházy János (nem azonos a pozsonyi politikussal), gróf Hunyady Imre, báró Kaas Albert, báró Kemény Boldizsár, gróf Khuen-Héderváry Károly, gróf Pongrácz Jenő és a fia kapcsán már emlegetett báró Ullmann György nevét. Továbbá Fülöp Józsiás hercegét.63 (Gudenus Jánosék pontosítása szerint ő a Szász-Coburg-Gotha család tagja volt.) Gudenus és Szentirmay Összetört címerek főcímű könyve Náciellenesség, ellenállók című részében még további arisztokratákról is megemlékeznek. Így báró Rudnyánszky Marielláról és gróf Apponyi Virginiáról, akik zsidók mentésében vettek részt. Utóbbit egy német tiszt (egyébként távoli rokona) mentette meg a kivégzéstől – a nyilasok akarták fölakasztani. Szerepel még a könyvben továbbá báró Groedel Mária, aki szintén üldözötteken segített.64 (A Groedelek zsidó eredetűek voltak, feltételezem, hogy a család említett tagjára a törvények nem vonatkoztak.) Báró Radvánszky Antal azok egyike volt, akik Genfben tárgyaltak a szövetségesekkel.65 Forgách Antal grófot, a Magyar Függetlenségi Mozgalom tagját szintén a nyilas hatalomátvétel után tartóztatták le.66 A kiugrást pártoló arisztokraták között fölsorolják még Gudenusék az Erdélyi Párt vezetőjét, gróf Teleki Bélát, az író gróf Bánffy Miklóst, gróf Károlyi Gyulát, báró Perényi Zsigmond koronaőrt.67 A szovjetekkel való kapcsolatfelvétel és kapcsolatteremtés talán a legismertebb része a 61 A két „disszidens” követtől származó fontos táviratokat lásd ULLEIN-REVICZKY Antal: Német háború – orosz béke. Magyarország drámája, ford. Szabolcs Katalin, jegyz. Romsics Ignác, Európa–História (Extra Hungariam), Budapest, 1993, 288–291. 62 A Követi Bizottság tagjai, akik a szolgálatból önként visszavonultak, vagy nem ismerték el a Sztójay-kormányt = BARCZA György: Diplomataemlékeim 1911–1945. Magyarország volt vatikáni és londoni követének emlékirataiból, II., összeáll. Antal László, jegyz., utószó Bán D. András, bibliográfiai utószó John Lukacs, az angol nyelvű dokumentumokat ford. Földes Gábor, Európa–História (Extra Hungariam), Budapest, 1994, 364–365. 63 BÖLÖNY József: A Magyar Társaskör = Az 1944. év históriája. História évkönyv 1984, szerk. Glatz Ferenc, mtárs. Pók Attila – Pótó János – Sipos Péter, Lapkiadó Vállalat (História könyvek), Budapest, 1984, 12–13. 64 GUDENUS–SZENTIRMAY: I. m., 95. 65 Uo., 91. 66 Uo., 94. 67 Uo., 91–92.

72


Filep

Tamás

Gusztáv:

Koszorú,

hiányzó

emléktáblákra

történetnek. Logikus, hogy erre is kísérletet kellett tenni, hiszen a nyugati szövetségesek közölték a magyar tényezőkkel, hogy az ország ügyében Moszkva illetékes. Az ebben szereplők közül csak megemlítem gróf Zichy Ladomér, báró Atzél Ede és Teleki Pál fia, gróf Teleki Géza nevét.68 Atzél Ede rejtélyes alakjáról kevés bizonyosat tudunk; Zichy és Teleki bizonyosan a nagyobb tragédiát megelőzendő vállalkoztak szerepükre. A fönt szereplő neveket mind az utóbbi hatvanöt évben nyomtatásban megjelent dokumentumokból vettem. Egyéb kiadványokból, levéltári, kézirattári fondokból bizonyára számos adat előkerülhet még. A végső cél persze nem az ellenálló arisztokraták listájának összeállítása. Mindazokról tudnunk kellene, akik a függetlenség viszszaszerzése érdekében vagy polgártársaik védelmében vásárra vitték a bőrüket. S akiknek névsorát az elméletileg náciellenes kommunista korszak oly hiányosan örökítette ránk.

Brazília

68 Hármuk szerepéhez lásd például Vattay Antal naplója…, 139–140 (az utóbbiakon Vigh Károly jegyzetei). A moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokról, az említettek szerepének tárgyalásával VIGH Károly: Ugrás a sötétbe, Magvető (Nemzet és emlékezet), Budapest, 19842, 124–169.

73


Kommentár • 2011|2 – Honi Figyelő

Török Attila ZÖLDSÉG ÉS ÁLLAMREZON Előrekívánkozik: tisztában vagyunk vele, hogy esetleg bizarrnak, de legalábbis erőltetettnek tűnhet az alábbi írás gondolatmenete, amelynek lényege: egy nem is túl jelentős mezőgazdasági ágazat sanyarú helyzetéből következtetni a magyar társadalom illetve a „politikai osztály” általános mentális állapotára illetve torzulásaira, valamint a gazdaság működésének néhány fontos sajátosságára. Az Értől az Óceánig, a karalábétól a magyar társadalom sorskérdéseiig – ha úgy tetszik. Ez egyben kísérlet a rendszerváltozás kudarcát magyarázni próbáló diskurzus perspektívájának egy-két új szemponttal való tágítására is. E kudarc ma már jóhiszeműen nem tagadható. E kudarcnak köszönhető, hogy a mai magyar társadalmi-gazdasági valóság apokaliptikus értelmezési kísérletei eléggé termékeny talajra találnak. (Az „apokaliptikus” szót ezúttal nem az eredeti, ’leleplező’, hanem az ebből eredeztethető, másodlagos, a ’végítélet’-tel összefüggő jelentésében használjuk.1) E végítélet legerőteljesebb, de korántsem egyedüli magyarországi szószólója Bogár László. Munkásságára – a benne alkalmazott értelmezési keretek szokatlan tágassága és eredetisége ellenére – talán némi árnyékot vetnek stílusának obszesszív-kompulzív vonásai, illetve a statisztikai apparátus kezelésének esetenkénti önkénye. Nagyívű víziójában a magyar társadalom gonosz külső erőknek kiszolgáltatott, létérdekeit felismerni képtelen, a végső pusztulás lejtőjén tehetetlenül sodródó nemzeti közösség. És valóban: még a szovjet birodalom „legvidámabb barakkjaként” is törvényszerű volt a lecsúszás. Reménykedni legfeljebb abban lehetett, hogy a kollektivista és hazugságokra épült társadalmi modell okozta mentális torzulások nem lesznek maradandóak, gyorsan gyógyulnak. A „rendszerváltást” követően azonban új remények keletkeztek, s e remények a negyvenéves történelmi zsákutca okozta lemaradás gyors felszámolását ígérték. Közel egy emberöltővel a változást követően azonban ezek a remények is eloszlóban vannak. Az egykor még reménykedő ország fájdalmasan szembesül a ténnyel: a mentális torzulások tömege bizony nem múló rosszullét. A fontosabb gazdasági szereplők és az állampolgárok egy jó részének is döntően az állami újraelosztás kegyeit kereső, a valódi gazdasági értékteremtést kerülő stratégiái és a politikai osztálynak az ezt bátorító, paternalista társadalmi reflexekre építő ténykedése „a közlegelők tragédiájára”2 emlékeztető helyzethez vezetnek. Ezeknek a folyamatoknak a fonákja pedig az új évezred első tíz évének, különösen a második baloldali ciklus kormányainak fiskális politikája. Az adósságspirálban fuldokAz apokalüpszisz (¢pok£luyij) szó eredeti jelentése a ’reveláció’-val azonos, azaz a takarás megszűnésének, a felfedésnek az aktusára utal. 2 Ezt először Garret HARDIN írta le: The Tragedy of the Commons, Science 1968. december 13., 1243–1248. 1

74


Török

Attila:

Zöldség

és

államrezon

ló, a fenntarthatatlan adórendszer fenntartásának illúziójába kapaszkodó pénzügyi kormányzat harsány trombitaszóval küldte csatába adókommandóit a legfőbb gonosz, a szürkegazdaság ellen. „Csapataink harcban álltak”, olykor még győztek is, persze elég gyakran csak pirruszi győzelmeket aratva. Sohasem tudjuk meg ugyanis, hány önfoglalkoztató kisvállalkozó jutott éppen a kíméletlen szigorral lecsapó adókommandók miatt arra a végső és súlyos elhatározásra: itt bizony nem lehet. (Anekdotikus bizonyíték mindenesetre bőven akad erre.) Utóbbiak ma az inaktívak vagy a regisztrált gazdaságot messze elkerülők táborát erősítik. Nem mintha az adóelkerülés helyes cselekedet lenne, ám a kordé elé fogott, nem húzó sovány szamár agyonverése sem mindig megoldás. Esetleg könnyebb kordé, nem annyira húsba vágó istráng, jobb takarmány kellene. Ez nincsen, így az elmúlt évtized magyar valóságában az állam egyszerre tesz naggyá vállalkozókat: ők a viszonylag kevesen „jókor, jó helyen – értsd: közbeszerzések közelében – lévők”, és tesz tönkre vállalkozókat. Ők sokkal többen vannak, s az egyébként mitikus tulajdonságokkal felruházott, valójában sokszorosan megnyomorított magyarországi piacon próbálnak boldogulni. Nemcsak a fenntarthatatlan adórendszer, hanem a saját nélkülözhetetlenségét minden áron bizonyítani akaró bürokrácia is nyomorítja őket. (A bizonyítás érdekében semmilyen ár, így akár az egyébként általa szolgálandó gazdaság, ha úgy tetszik, a gazdaállat elpusztítása sem túl magas.) A különféle területi entitásoknak és ezek önkormányzatainak az apadó állami források mellett a külföldi működőtőke jelenti a túlélés reményét. Érdemes vidéki településeink fejlesztési stratégiáit átlapozni: szinte mindegyikben ott a csodavárás, a „külföldi befektető” alakjában bevonuló felmentő sereg által megmentendő, ostromlott erősség víziója. (Kisebb települések esetében esetleg a falusi turizmussal, olykor pedig a gyógyfürdő létesítésével kombinálva.) Úgyszólván „paradigmatikus” elvvé szilárdult, hogy egy-egy térség saját természetföldrajzi és humánerőforrás-adottságai, illetve gazdálkodási hagyományai a külső, lehetőleg külföldi, jelentős összegekkel megjelenő befektető hiányában semmilyen kitörésre nem adnak lehetőséget. E befektető hiányában – s e hiány inkább szabály, mint kivétel – törvényszerű a hanyatlás, lecsúszás, a tétlenség. A fentiek fényében tekintsük végig az elmúlt húsz év magyar gazdaságának talán leglidércesebb fejleményét. Azt, hogy egyszerre növekedtek drámaian a vidéki gazdasági inaktivitást jelző mutatók3 és szorultak vissza a munkaintenzív mezőgazdasági kultúrák (lásd az 1. és 2. táblázatokat). Ugyancsak drámaian. Elkerülhetetlen, hogy ezt olvasva többen kedvetlenül és enerváltan legyintsenek: nem tudják ezek, hogy miről beszélnek. Majd éppen pont Kert-Magyarország hiányzik nekünk. Ezért gyorsan szögezzünk le: igen, tudjuk. A teljes mezőgazdasági alapanyag-termelés csakugyan a bruttó hazai terméknek mindössze mintegy 4%-át, ezen belül a munkaintenzív kertészeti kultúrák 3 „[…] a rendszerváltás után Magyarországon […] rendkívüli mértékben megnőtt az inaktívak száma. A vidéki térségek jelentős részében az 50%-ot is meghaladja ez az arány.” CZAGÁNY László – FENYŐVÁRI Zsolt: Inaktivitás és mezőgazdasági munkavégzés a vidéki Magyarországon = Kérdőjelek a régiók gazdasági fejlődésében, szerk. Lengyel Imre – Lukovics Miklós, JATEPress, Szeged, 2008, 167–173.

75



kevesebb mint 1%-át adják. Azaz világos, hogy az egész kérdéskör makrogazdasági jelentősége statisztikai értelemben csekély. Az Audi Hungária csak hozzátold egy szárnyat győri üzeméhez, vagy beindul Kecskeméten a Mercedes, s már a teljes zöldség- és gyümölcstermelést jócskán meghaladva növekszik a GDP.4 Ám a statisztikai értelemben vett „makrogazdasági súlynál” a kérdés mégis sokkal több figyelmet érdemel. Százezres populáció (inkább ez, mint „tömeg”) társadalmon kívülre csúszása, anyagi-szellemi leépülése a tét. Amint azt a KISZ-es agit-prop brigád annak idején, a ’80-as évek végén oly találóan megfogalmazta: jövőnk a tét… Legalábbis néhány tájegység esetében. Amelyekre vonatkozóan az inaktivitást számszerűsítő statisztikai adatoknál többet árul el a kora délelőttönként, nyáridőben is a kocsmaasztalokat támasztó megannyi 30-40 éves férfi. Nem, nem csak Borsodban. A fejlemény lidérces, emellett ellentmondani látszik a józan észnek és a legtöbb gazdasági törvényszerűségnek. A termelékenyebb és jobban fizetett ipari és szolgáltatói tevékenységek valóban elszívhatják a munkaerőt a kevésbé jövedelmező mezőgazdaság elől. Így az egyik termelési tényező – a munkaerő – hiányában egy sor mezőgazdasági kultúra termelése visszaeshet vagy el is tűnhet.5 A felszabaduló munkaerő magasabb hozzáadott értéket eredményező ágazatokba vándorol, ám a globalizált agrárkereskedelem jóvoltából mindenki jól jár: a fogyasztó külföldről olcsóbban jut hozzá ezekhez a termékekhez. A messziről érkező zöldség vagy gyümölcs persze talán kevésbé friss, meg persze csak az egyelőre még most is viszonylag olcsó kőolaj teszi lehetővé, hogy egy szem krumplit vagy paradicsomot saját energiatartalmának több százszorosáért szállítsanak ide Európa másik feléből. (Elvégre Kína is ettől sikeres: a korábban a földeken dolgozó vidékiek a nagyvárosokba áramlanak, és termelékenyebb ipari munkát végeznek, méghozzá százmilliószámra.) Ám nálunk nem ez történik. A munkaerő ebből az ágazatból jellemzően nem magasabb termelékenységű ágazatokba, hanem tartós, gyakran visszafordíthatatlan inaktivitásba vonul. A zöldség- és gyümölcstermesztés csökken, ám nem a munkaerőnek a termelékenyebb ágazatokba vándorlása miatt. Más ok áll a jelenség hátterében: a csekély hatékonyságú, tehát drága és nem minőségi termelést kiszorítják a liberalizált európai uniós agrárkereskedelem előnyeit megragadni képes külföldi agrártermelők. (Nem csak európaiak, példa erre a magyar fokhagyma vesszőfutása, a kínai fokhagyma magas piaci részesedése.) Az, hogy ezeknek a minősége mindig rosszabb, mint a „bezzeg a magyar” terméké, természetesen önámítás. Egyes, az agroklimatikai feltételekre érzékeny, illetve a távolsági szállítást nehezebben tűrő termékek esetében azonban természetesen akár igaz is lehet. A német tulajdonban lévő győri üzem árbevétele 2008-ban mintegy 1400 milliárd Ft volt, ez a GDP-nek mintegy 5%-a. Az arány persze némileg félrevezető, hiszen ez csak árbevétel, nem pedig hozzáadott érték, mely utóbbira vonatkozóan legfeljebb becslések léteznek. A zöldség- és gyümölcstermesztés esetében a két szám aránya nyilván kedvezőbb, azaz az árbevételnek jóval nagyobb százaléka egyben hozzáadott érték is. 5 „[…] a mezőgazdasági tevékenységekre fordított (nem mezőgazdasági főfoglalkozásból származó) időráfordítás meghaladja a kétmilliárd órát, ami az összes termelő (kereső) munka időalapjának 20%-át teszi ki, ezzel szemben a mezőgazdaság hozzájárulása a GDP-hez 3-4 százalék.” CZAGÁNY–FENYŐVÁRI: I. m. 4

76


Tisztában vagyunk azzal is, hogy nem valamilyen agrárgazdasági folyóiratban jelenik meg ez az írás. Néhány statisztikai adat mindazonáltal idekívánkozik. A számok önmagukért beszélnek. Az elmúlt évtizedben mintegy feleannyi gyümölcs termett, mint a nyolcvanas években, a zöldségtermesztés is jelentősen, mintegy 20%-kal esett vissza. A gyümölcstermesztés jóval nagyobb 1. táblázat Zöldség- és gyümölcstermelés Magyarországon, hanyatlását egyetlen tényező, az almatermelés válsága magyarázza: az 1980-as évek rekordtermése 1000 tonna (1986) és 2000-es évtized negatív rekordja (2007) Gyümölcs Éves átlagok Zöldség között mintegy a hatszoros különbség. Közismert, 1409 1838 1970–1979 hogy az alma volt az a friss gyümölcs, amelynek fel1701 1951 1980–1989 vevőpiaca döntő részben a KGST, elsősorban a 822 1972 1990–1999 Szovjetunió volt. (Erre a piacra egyébként jellem884 1614 2000–2009 zően nem túl vonzó, szélsőséges esetben pedig még Forrás: Központi Statisztikai Hivatal Stadat 4.1. a kevéssé igényes szovjet vevőt is megbotránkoztató minőségű konzervipari termékeket szállított a magyar élelmiszergazdaság.) A többi friss termék nagyobb részben már akkor is Nyugat-Európában talált vevőre, ezek esetében a termelés hanyatlását nem a piac összeomlása, hanem a hazai versenyképességgel összefüggő tényezők magyarázták. Ismerve a magyar mezőgazdaság hanyatlására figyelmeztető számokat, a kép – első ránézésre – önmagában nem is annyira katasztrofális, mint gondolnánk. Második pillantásra azonban mégis az. Míg a magyar zöldség2. táblázat Zöldség- és gyümölcstermelés és külkereskedelem gyümölcstermesztés – jelentős szerkezeti átrendeződés mellett – legalábbis a kivitel értékét tekintve Magyarországon, 1000 tonna úgy-ahogyan meg tudta őrizni külpiaci pozíciót, 2007 1986-90* addig itthon mennyiségét tekintve hatalmas, az exTermelés 2204 3711 port csökkenéséhez mérhető piacvesztést volt Kivitel 801 1311 kénytelen elszenvedni. Részben a csökkenő foBehozatal 680 198 gyasztás, részben a behozatal előtt korábban maga* Éves átlag sodó korlátok lebomlása miatt. Forrás: FRUITVEB Magyar ZöldségÁltalában összeszűkült a termékpaletta, ám nem Gyümölcs Szakmaközi Szervezet csak vesztesek voltak. Az almaexport például úgyszólván megszűnt, helyébe néhány más termék, így elsősorban a csemegekukorica lépett. Új sikertermék a spárga, de vesztes az egres, szakszerűbb nevén köszméte, melynek szinte teljes világexportja Magyarországról származott a hetvenes–nyolcvanas években. Megmaradt a magyar meggy-nagyhatalom, odalett a málna. Nagyot zuhantak a fűszerpaprika exportpozíciói, jóllehet e termék igazi hungarikum, egyértelmű minőségi fölénnyel. Mindez azonban azokban az évtizedekben történt, amikor az élelmiszerkereskedelem is jelentős mértékben „globalizálódott”. Ez magyarázza, hogy gyakran növekvő mennyiségek mellett is jelentősen romlott a magyar szállítók világkereskedelmi pozíciója. (Például 1980-ban 14 ezer tonna zöldpaprika exportja még közel 5%-os 77

78

258800 12998 749 5633 1381 8229 719 4946 13199 13337 n. a. 13321 1300 1283 n. é. n. é. n. é. n. é. 335895

3 4 7 13 5 6 4 1 5 4 n. a. 4 8 1 n. é. n. é. n. é. n. é.

B

A= export, tonna B=helyezés az exportőr országok ranglistáján C=%-os részesedés a világexportból n.é.= nem értelmezhető n.a.= nincsen adat Forrás: FAOStat, Trade alapján saját számítások

Alma, étkezési Sárgabarack Cseresznye Körte Zöldborsó Szilva Málna Meggy Görögdinnye Fagyasztott zöldség Fűszerpaprika Zöldpaprika Dió, héjában Egres Csemegekukorica, fagy. Csemegekukorica, tart. Ribizli Spárga Összesen

A

1970

12,5 16,2 7,6 1 7,6 7,2 12,6 55,2 6,2 10,5 n. a. 9,9 2,5 100 n. é. n. é. n. é. n. é.

C 409500 6675 228 7084 539 11676 3053 2314 47122 29447 9717 14044 392 4527 n. é. n. é. n. é. n. é. 546318

A 2 5 12 17 6 5 1 2 3 10 4 8 11 1 n. é. n. é. n. é. n. é.

B

1980

13,2 9,05 2,6 1,1 2,6 7,2 26,5 36,8 10,7 5,5 10,9 4,7 0,5 100 n. é. n. é. n. é. n. é.

C 311900 12125 1700 n. é. 5200 2800 6060 11914 10942 52374 5744 12920 n. é. 7374 n. é. n. é. n. é. n. é. 441053

A 4 4 13 n. é. 6 13 1 1 17 11 7 8 n. é. 1 n. é. n. é. n. é. n. é.

B

1990

3. táblázat A magyar zöldség-gyümölcs export világpiaci jelenléte, 1970–2008

8,7 12,7 2 n. é. 7 1,2 28,9 86,5 1,6 4,4 3,5 2 n. é. 95 n. é. n. é. n. é. n. é.

C n. é. 2844 n. é. n. é. n. é. 17011 n. é. 24562 73113 48546 2676 22106 1051 n. é. 50892 136254 832 3145 383032

A n. é. 15 n. é. n. é. n. é. 10 n. é. 1 11 17 15 15 9 n. é. 2 2 5 10

B

2008

n. é. 1,3 n. é. n. é. n. é. 3,4 n. é. 44,7 3,2 1,3 0,5 1 0,8 n. é. 18 20,8 5,4 1,1

C




világkereskedelmi részesedést harcolt ki, 2008-ban 22 ezer tonnáé is csak 1%-ra volt elegendő.) Míg egy-két termék esetében – elsősorban a csakugyan szinte valamennyi európai üzlet polcaira eljutó csemegekukorica említhető – a globalizáció lendületével egy igazi kis sikerágazat teremtődött meg, ennél jóval több termék esetében külpiaci pozíciók leépülése és jelentős hazai piacvesztés volt megfigyelhető. (Igaz, a csemegekukorica feldolgozott termék, s a feldolgozást jellemzően tőkeerős, külföldi tulajdonban lévő vállalkozások végzik. A hazai vállalkozások csak alapanyag-termelők.) Ezekben az esetekben a globalizáció potenciális felhajtóereje ellenére egész termelési kultúrák sorvadtak el. Olyan kultúrák, amelyek számára a hazai agroklimatikus viszonyok kedvezőek, a piacrajutás alapvető földrajzi feltételei úgyszintén.6 A sorvadás oka nyilván a versenyképtelenség, annak oka pedig a korszerűtlen, drága, alacsony minőségű termelés, illetve a piacrajutás csatornáinak átjárhatatlansága. Érthetőbben: a fizikai (tárolók, hűtőházak, válogatók, osztályozók, csomagolók, minőségellenőrzési pontok és esetleg feldolgozók) és a kereskedelmi-pénzügyi infrastruktúra (felvásárlók, hitelezők) hiánya. Egy-egy ilyen sorvadási folyamat végeredménye pedig – s ezzel vissza is kanyarodtunk írásunk legelejére – némi pátosszal szólva egy-egy újabb szög a magyar vidék valamelyik, feldolgozó- vagy szolgáltatóipart vonzani képtelen tájegységének koporsójába. Az elmúlt húsz év sikerei mögött nagyobbrészt magánbefektetők, kudarcai mögött kormányzatok állnak. (Az ellenkezőre is van példa, csak kevés.) Márpedig a zöldség- és gyümölcstermesztés olyan gazdasági tevékenység, amely külföldi befektetőket nem vonz, kormányzati törődésre viszont annál nagyobb szüksége van. Az elmúlt húsz év kormányzatai pedig ezt a törődést nem adták meg. (Az „éhenhalni sok, megélni kevés” szólással leírható pénzügyi támogatás nem ilyen törődés.) Az ágazat és a kormányzat kapcsolatának legemlékezetesebb pillanatai bohózatba kívánkoztak: ki ne emlékezne például a világos színű öltönyeit feltűnő színű ingekkel kombináló, a világ legtávolabbi országait kertészeti (!) együttműködés kiépítése ürügyén végiglátogató operett-miniszter alakításaira. Húsz esztendő egyetlen „agrárkormányzata” sem értette meg (ha megértette, akkor pedig képtelen volt a cselekvésre), hogy a jellemzően szétaprózott földtulajdon miatt a termelés is szétaprózott. A piacrajutáshoz viszont elengedhetetlen, hogy a szétaprózott termelésnek legalább a feldolgozása – mégoly csekély hozzáadott értéket eredményező feldolgozása – koncentrált legyen. A rendszerváltás előtti nagy agrárvállalatok erre általában alkalmasak voltak, mára azonban hírmondó sem maradt belőlük. A kolhozosítás, majd a kolhoztalanítás traumáját el nem szenvedő országokban ezt a koncentrációt jellemzően kétféle piaci szereplő végzi. Az egyik a termelők valamilyen önkéntes társulása nyomán létrejövő szövetkezés, magyar (nem) megfelelője a TÉSZ (termelési és értékeA FRUITVEB 2009. májusában készült elemzése (A magyar zöldség-gyümölcs ágazat stratégiai megvalósíthatósági tanulmánya) szerint például Budapest 500 km-es körzetében 80, 1000 km-es körzetében pedig 300 millió fogyasztó él.

6

79



sítési – vigyázat! nem szövetkezet, csak – szervezet). A másik a helyi földtulajdonosok közül kiemelkedő magánvállalkozó, aki saját kockázatára befektet a feldolgozás tőkejavaiba, és kiépíti a megfelelő kereskedelmi szervezetet. A környékbeli termelőkkel ezt követően sajátos, valamelyest aszimmetrikus, de szimbiotikus, love and hate viszony jön létre. A termelők ugyan úgy érzik, hogy a „nagy hal” helyzetükkel visszaélve ha nem is felfalja, de kizsákmányolja őket. Ám feldolgozatlan termékeik előtt mégiscsak megnyílik a lehetőség, hogy eljussanak a legtávolabbi piacokra, azaz a világpiacra. Az előbbi inkább a fejlettebb országokra, például Hollandiára és Olaszországra, az utóbbi a kevésbé fejlettekre, így például Törökországra jellemző. (Ez utóbbi például egyetlen termékből a teljes magyar feldolgozatlan növényi termékexportot megközelítő, olykor meghaladó értékben exportál. E milliárd dolláros termékfolyam nem is túl nagyszámú, jellemzően a termőterülethez kötődő magánvállalkozó feldolgozóüzemein keresztül áramlik a világkereskedelembe.) Magyarországon talán az erőszakos kolhozosítás rossz emlékei, talán a szélsőséges individualizmus valamilyen turáni átka miatt az előbbi, a szövetkezésre épülő megoldások nem nagyon kapnak erőre. A magántőke pedig elsősorban a nagyon kevés élőmunkát igénylő szántóföldi növénytermesztést vette célba. (Egyedül a takarmánykukorica exportja közel egymilliárd dollárt hozott 2008-ban.) A sokkal, de sokkal több élőmunkát felszívni képes zöldség- és gyümölcstermesztésre kevéssé jellemző Magyarországon, hogy egy-egy tájegység kistermelőire építve magánbefektető feldolgozóüzemet indítson be. Egy esetleges téveszmét is el kell oszlatni. A friss zöldség vagy gyümölcs exportja nem „a szegény országok sportja”. Az agrártermékek világkereskedelmét ismertető statisztikákból egyértelmű: a mérsékelt égövi termékek vezető exportőrei rendszerint a Magyarországnál jóval fejlettebb európai országok, Olaszország, Spanyolország, Hollandia, Franciaország. Igaz, e statisztikák nem említik, vajon termelésükben milyen szerep jut az ottani bérszínvonal alatti jövedelem mellett foglalkoztatott állandó, illetve szezonális bevándorlóknak. Nálunk ilyen bevándorlók tömegesen nincsenek, ám a vidéki inaktivitás számait ismerve tíz- és százezrek vegetálnak jóléti transzferekből. Ők jelenlegi, nagyon alacsony jövedelemszintjüket meghaladó bevételre tennének szert,7 ha elkezdődne a magyar agrárium élőmunka-intenzív növénytermesztő ágazatainak újbóli felvirágzása. (Legalábbis mennyiségi értelemben már volt egy ilyen felvirágzás: a hetvenes években kezdődött.) Megkockáztatható, hogy ennek a – makrogazdasági értelemben csakugyan nem túl jelentős – ágazatnak a jelenében meglehetős élességgel tükröződik az elmúlt húsz év megannyi hibája, bűne, zsákutcás tévelygése. A „szocialista nagyiparra” általában igaz volt, hogy az akkori termékszerkezete és műszaki színvonala mellett vállalatai nem A spanyolországi fóliasátrakban dolgozó, jellemzően marokkói feketemunkások például napi 32-37 eurót keresnek (8600–10 000 Ft). Lásd Pierre DAUM: Paradicsom tél közepén, Le Monde Diplomatique (magyar kiadás) 2011. március 14.

7

80


maradhattak meg. A gyökeres változást pedig csakis külföldi befektetőktől lehetett remélni. (Gyakran ezektől is hiába, a korszak leghangosabb sikertörténetei a külföldi vállalatóriások zöldmezős beruházásai voltak.) A munkaintenzív mezőgazdasági kultúrák esetében is megfigyelhető volt az agrártechnológiai lemaradás, a nem megfelelő fajtaválaszték és (általában) minőség. A felzárkózáshoz szükséges szakmai ismeretek azonban sokkal inkább adottak voltak, leginkább az új birtokszerkezet és a tőkehiány akadályozta meg, hogy csakugyan érvényesüljenek. Ellentétben a feldolgozóiparral, az állami szerepvállalás a vidékfejlesztést is meghatározó agráriumban soha nem lett volna aggályos. Egyszerűen hiányzott hozzá a politikai elszántság és a kormányzati szellemi kapacitás. A rendszerváltozást követő évek délibábos légkörében eleve nem lehetett vonzó a sok fáradsággal és magas kockázat mellett is csak szolid eredményt hozó tevékenység. A korszak Magyarországán – méginkább az ezredfordulót követően – jellemzően visszaszorult az egykoron még sokakat lelkesítő „kisgazda”-mentalitás. Valamirevaló életpályát csakis egy multinacionális vállalat szervezeti hierarchiájának valamelyik felső- vagy középszintjén, az államigazgatásban, illetve a pártokráciában, a kivételezett szerencsések „bónuszaként” pedig Brüsszelben tud elképzelni az igyekvő pályakezdő. Ne vessük meg érte: a rendszerváltás demokratikus és piacgazdálkodó köztársaságának államrezonja8 a közjó eszméjét teljesen kifacsarta és kiüresítette, az Aquinói Szent Tamás által a közjóval kapcsolatban megfogalmazottakat9 pedig teljesen figyelmen kívül hagyta. Ennek eredményeképpen az állam működését irányító legfőbb elv a hatalmat demokratikus úton megszerző pártok, érdekcsoportok és azok klientúráinak jólétét szavatoló jövedelem-újraelosztási mechanizmusok zavartalan üzemeltetése lett. Nem egyszerűen a parttalan korrupcióról van szó. Sokkal inkább arról, hogy a megosztott és gyenge civiltársadalom hiányzó önvédelmi reflexeit kihasználva folyamatosan „termelődnek újra” a kiváltságok egymást erősítő hálózatai.10 (E jéghegy csúcsa a közbeszerzések ecsedi lápja, talapzata pedig a köztulajdonban lévő vállalatok mindennapi működése.) A vállalkozó és dolgozó, felelős kistulajdonos polgár jóléte ebben a felfogásba nemigen volt beleerőltethető. Az ennek megteremtését célzó próbálkozások a rendszerváltozás második évtizedében 8 Az államrezon fogalmat a Friedrich Mieneke által adott, „az állam cselekvési alapelve, az állam mozgástörvénye” definíció szerint értve; lásd Friedrich MIENEKE: The Doctrine of Raison D’Etre and its Place in Modern History, Praeger Publishers – Yale UP, New York – Washington – New Haven, 1957, 71. 9 Például: „Iniustae autem sunt leges dupliciter. Uno modo, per contrarietatem ad bonum humanum, e contrario praedictis, vel ex fine, sicut cum aliquis praesidens leges imponit onerosas subditis non pertinentes ad utilitatem communem, sed magis ad propriam cupiditatem vel gloriam”. Summa Theologica, I–II., q. 96, art 4. = Divi THOMAE AQUINATIS Opera Editio Altera Veneta complectens Summae Theologiae, XXII., kiad. Simoni Occhi, Venetia (Velence), 1755, 267. („Kétféleképpen lehet igazságtalan a törvény. Egyfelől, ha ellentétes az egyetemes emberi jóval. Másfelől, ha a hatalommal bíró olyan törvényeket hoz, melyek terhesek alattvalói számára, de nem a közjót szolgálják, inkább saját kapzsiságát és dicsőségét.” Saját fordítás. A Magyarországon széles körben elérhető egyetlen magyar nyelvű kiadás – Telosz, 1995 – csupán az I–XXIV. Kérdéseket tartalmazza.) 10 Ezeknek a kiváltságoknak volt szinte a jelképe a főleg a kilencvenes évek megannyi, állandóan siető minisztériumi főtisztviselőjének szolgálati autóján süvítő sziréna. A jelenség azóta néhány súlyos baleset miatt visszaszorult, emléke azonban „velünk él”.

81



nagyjából abba is maradtak. (Erre számos bizonyíték van. A lepusztuló főváros romjai alatt terjeszkedő Minótaurosz, a minden közpénzt felfaló négyesmetró-szörny. A tolnai lankák alpesi autópálya-alagútjai. A köztulajdonú vállalatok jótanács-éhsége. A tisztességes emberek értékalapú közössége. A leggazdagabb 10-100-1000 magyar élettörténete. Közülük vajon hányan kerültek e csoportba a nemzetközi versenypiacon helytálló árukkal és szolgáltatásokkal, és hányan a közjavak prédálásával? A kérdés költői, a választ mindenki sejti: az előbbiekkel csak eléggé kevesen.) A munkaintenzív növénytermesztés alapvető, már hivatkozott adottságaiból (piacok közelsége, kedvező agroklimatikus viszonyok, hatalmas, olcsó potenciális munkaerőkínálat, a legalábbis elméleti szakmai ismeretek megléte) adódó komparatív előnyök szinte kínálják magukat. Az ugyancsak unalomig ismételt agrár-szakmai feltételek (földtulajdon szerkezete, integrátor szervezetek, nemzetközi agrármarketing, tulajdonbiztonság) megteremtése azonban önmagában csak „szükséges, de nem elégséges” feltétele az áttörésnek. A vállalkozói és munkavállalói törekvéseket a versenypiac, különösen a nemzetközi versenypiac felé terelő, változó államrezon is szükséges ehhez. Az új államrezon Magyarországán „korunk hőse” nem a parlamenti költségtérítési háziverseny élmezőnyében végző képviselő lenne. Vagy az önkormányzati köztulajdonban veszteséget veszteségre halmozó vállalat „szervezeti hierarchiájának legfelsőbb szintjein derekasan helytálló topmenedzser”. Vagy a közbeszerzések ingoványos mocsárvilágában alvállalkozói és „vevői” között cirkuszi mutatványokkal egyensúlyozó, a saját vállalkozói vagyont és annak felelősségét messze elkerülő, lehetőleg építőipari vállalkozó. Balekja pedig – más, hasonló sorstársai mellett – nem lenne a néhányhektáros gyümölcsösében a rendszerint ellenséges időjárás mellett a maffiákba tömörülő felvásárlókkal, a pályázati támogatásokat osztó hatóságokkal és az idénymunkások státuszát buzgón vizslató adóhivatallal is viaskodó vidéki vállalkozó. Ha érvényesül az új államrezon, megszűnhet a jelenleg még „a közlegelők tragédiájára” emlékeztető csapdahelyzet. Ennél egy-egy nyájtulajdonos esetében ésszerű döntés egy újabb állat kicsapása a közlegelőre, hiszen míg a haszon egésze az övé, addig a veszteségen – a legelő eltartási képességének csökkenésén – minden, a legelőt használó tulajdonostársával együtt osztozik. Esetünkben egy-egy piaci szereplő számára még ésszerű lehet a versenyben, különösen a nemzetközi versenyben helytálló termékek előállítása helyett az elszivárgó közpénzek „felfogására” építő vállalkozói stratégia. Ugyanez áll a piaci szereplő státuszát valamilyen közhivatali vagy köztulajdonú vállalati státuszra arbitráló egyéni döntésre. Aki így dönt, a vállalkozási környezet nehézségei és bizonytalansága helyett kiszámíthatóságra és biztonságra találhat. Hasonlóságok fedezhetők föl a munkaerőpiacra történő belépés, illetve a távolmaradás közötti egyéni életvezetési döntés esetében is. Kellően nagyszámú ilyen, az egyénnek egyébként kedvező döntés eredményeképpen azonban már a legelő eltartóképessége – a közpénzek forrása, azaz a nemzetgazdaság adóztatható teljesítménye – látja e döntések kárát. Természetesen életidegen feltevés lenne azt állítani, hogy a közpénzek valamilyen „felfogására”, illetve a versenypiacokon 82


megnyíló lehetőségek kihasználására építő vállalkozói illetve életstratégiák között minden esetben lehetséges az átjárás. Makrogazdasági értelemben azonban bizonyára létezik ez az „átjárás”: egyébként nem lennének ilyen jelentős különbségek az amúgy hasonló helyzetű országok munkaerő-piaci aktivitási és közületi foglalkoztatási rátái között. Befejezésül – visszakanyarodva az új „államrezonról” mondottakra (vállalva az avíttas bigottság és a naivitás külön-külön sem csekély vádját) ismét Aquinói Szent Tamástól idézünk: „Aki a köz javára törekszik, következésképpen, két okból is, a saját javára is törekszik. Először, mert egyéni jó nem lehetséges a család, a város, az állam közjava nélkül. Ezért mondja Valerius Maximus a régi rómaiakról, hogy inkább akartak szegények lenni gazdag birodalomban, mint gazdagok szegény birodalomban. Másodszor, mert az ember az otthonának és az államnak is része, emiatt meg kell fontolnia, mi jó a maga számára abból, ami helyes a sokaság java szempontjából.”11 Csak egyetlen kérdés maradt. Az „államrezon” változásának feltétele-e vajon, hogy Tamás fenti és nem idézett, hasonló gondolatait a „politikai osztály” megismerje, megértse, és ha csak kevéssé is, de „internalizálja”? E változás nélkül ugyanis a legbriliánsabb, szigorúan technokrata fiskális, monetáris és általában gazdaságpolitika is biztos kudarcra van ítélve. Akkor is, ha nem riad vissza a legmagabiztosabb, Bokros Lajos-i elszántságú és társadalmi érzékenységű „reformoktól”. Bízzunk benne, hogy a „nem” válasz a helyes.

„Ad secundum dicendum quod ille qui quaerit bonum communie multitudinis ex consequenti etiam quaerit bonum suum, propter duo. Primo quidem, quia bonum proprium non potest esse sine bono communi vel familiae vel civitatis aut regni. Unde et Maximus Valerius dicit de antiqui Romani quod malebant esse pauperes in divite imperio quam divites in paupere imperio. Secundo quia, cum homo sit pars domus et civitatis, oportet quod homo consideret quid sit sibi bonum ex hoc quod est prudens circa bonum multitudinis.” Summa Theologica, II-II, q. 47, art. 10 = THOMAE AQUINATIS Opera Editio…, XI., 511. (Saját fordítás, vö. a 9. jegyzettel.) 11

83


Kommentár • 2011|2 – Műhely

Baranyi Tamás Péter FELTARTÓZTATÁS ÉS SZÉTVÁLASZTÁS George F. Kennan és John Lukacs a hidegháborúról „Burke is a wise man, but he is wise too soon.” Charles James Fox

Megfigyelői mindenhová követték. Mikor uszodába ment, a KGB ügynökei úsztak mellette. A Spaso House kertjének külső falai ki voltak világítva, mint egy börtönnek, és állandóan fegyveres őrök vigyázták. Mikor fiai orosz gyerekekkel akartak játszani a kerítésen keresztül, az őrök harsányan leteremtették őket, és mindenkit elzavartak. George F. Kennant Moszkva nem fogadta szívesen, pedig élete nagy részében erre a küldetésre készült. A fejébe vette, hogy ha ismeri az oroszokat, képes lesz kezelni őket, üzletet kötni, tárgyalni velük. Rábeszélte az amerikai sajtót, hogy fékezzék támadásaikat Sztálin ellen, és ott-tartózkodása idején arra összpontosított, hogy hasonló enyhülést érjen el Moszkvában is. Oroszország azonban teljesen elzárkózott Kennan elől. Nem tudott beszélni a hétköznapi emberekkel, mindenhol gyanakvással fogadták, a város tele volt plakátokkal, amelyeken pókszerű szörnyekként ábrázolt amerikai katonák lóbáltak biológiai fegyverrel megtöltött injekciós tűket. Ilyen körülmények között, a totális elszigeteltség nyomasztó légkörében indult el Kennan egy amerikai nagyköveteknek rendezett konferenciára Londonba. A berlini repülőtéren egy újságíró megkérdezte, hogy a moszkvai nagykövetség munkatársai mennyire tudnak érintkezni az oroszokkal. A kimerült Kennan a szovjetek vendégszeretetét csak a német fogolytáborban szerzett élményeihez tudta hasonlítani. Sztálin dühöngött, a nagykövetet pedig kiutasították a Szovjetunióból. Még azt is megtiltották, hogy visszamenjen a családjáért.1 Ezekben a sorsdöntő napokban George F. Kennan levelet kapott egy ismeretlen fiatalembertől, egy amerikai magyar bevándorlótól. John Lukacs, akit magával ragadott Kennan akadémikus intelligenciája és külpolitikai éleslátása, levélben fordult a nagykövethez, hogy a kérdéseire választ kapjon. Ez volt az első abból a több mint kétszáz levélből, amit Lukacs és Kennan 1952 és 2005 között váltott.2 A kezdetben a közös tudományos érdeklődésre épülő kapcsolat idővel átalakult mély tisztelettel párosult barátsággá. Kennant és Lukacsot először a diplomáciatörténetben vallott sajátos nézeteik hasonlósága döbbentette meg, majd kiderült, hogy szinte minden aktuálpolitikai 1 Walter ISAACSON – Evan THOMAS: The Wise Men. Six Friends and the World They Made, Simon & Schuster Inc., New York, 1986, 553–555. 2 A tanulmány alapjául a levelezésüket közreadó könyv szolgált: A történelem eleven valósága. George F. Kennan és John Lukacs levelezése, szerk. John Lukacs, Európa, Budapest, 2010. (A mű oldalszámait a főszövegben hivatkozom.)

84


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

kérdésben egyetértenek. Elsősorban a nyolcvanas években alakult ki közöttük olyan mély barátság, hogy azután leveleik átstrukturálódtak, még hosszabbakká váltak, s magánéleti, filozófiai, vallási is témákat érintettek. A nemrég magyarul is napvilágot látott levélgyűjtemény már műfajilag is ódivatúnak hat az információs forradalom korában. A belletrist hagyomány késői követői maguk is „klasszikus” emberek voltak, akik csak harminc év barátság után kezdtek tegeződni. A levelek fókuszpontja a hidegháború, a szovjet–amerikai kapcsolatok, ami sarokkövét képezte kettejük közös érdeklődésének. Kennan európai szemmel nézve is lenyűgözően alapos ismeretekkel rendelkezett az orosz kultúráról, melyeket egyrészt otthonról hozott, hiszen egy közeli rokona felfedező és a cári Oroszország szakértője volt, másrészről a berlini orientalisztikai intézetben töltött tanulóévei alatt szerzett. Emellett több nyelven, így németül, franciául, csehül, lengyelül, portugálul, norvégul is kiválóan beszélt. 1931–1933 között Rigában szolgált diplomataként, majd William C. Bullit nagykövetet kísérte el moszkvai kiküldetésére. Közelről nézte végig a harmincas évek tisztogatásait, amelyek természetesen az összes ott tartózkodó amerikai állampolgárt megdöbbentették, és kiábrándították a szovjet rendszerből. Nem így Kennant! Az ő reakciója más volt. Illúziók hiányában nem csalódott a kommunizmusban, inkább meglepte, hogy a rendszer mélyén milyen virulens módon bújik meg egy évszázados orosz, néhol bizánci hagyomány, a külvilágtól és az emberi különbözőségtől való félelem.3 Ez a megérzés vált később Kennan meggyőződésévé, s ez vált háború utáni elemzéseinek egyik alapkövévé is.

Feltartóztatás mint figyelmeztetés 1946 elején George F. Kennan James Forrestal tengerészeti miniszterrel állt levelezésben. Forrestal Kennan egyik fő támogatójának számított a kormányban, és sokat adott a diplomata szavára azzal kapcsolatban, amit Churchill annak idején az „orosz enigmának” nevezett. Az egyik ilyen Forrestal-levélre született válasz rövid időn belül világhírnévre tett szert. Ebben a „hosszú táviratban” fogalmazta meg Kennan a Szovjetunióról való elképzeléseit és a Moszkávával szembeni legjobbnak ítélt politikát, a feltartóztatás politikáját. Később – amikor Hamilton Fish Armstrong főszerkesztő felkérte – beleegyezett, hogy ezen gondolatait a Foreign Affairs számára leírja. Előtte azonban engedélyt kért feletteseitől a megjelentetésre, akik azt a névtelenség feltétele mellett meg is adták. Így született meg a híres X-cikk, A szovjet magatartás gyökerei címmel. A New York Times publicistája, Arthur Krock leplezte le rögtön a megjelenés után a cikk mögött álló, szerzőségét titkoló Kennant.4 Abban minden olvasó egyetértett, hogy Kennan az angol nyelv briliáns mestere, a cikkek tartalmát azonban sokan vitatták és különbözőképp magyarázták. A „hosszú táv3 4

John LUKACS: George F. Kennan. A Study of Character, Yale UP, New Haven – London, 2007, 35–36. Uo., 88.

85



irat” amellett érvelt, hogy a Szovjetunió valójában a régi cári expanzionizmus felelevenítője, ami az oroszok tradicionális külvilágtól való félelmén, gyanakvásán és a tényekhez való hitetlen hozzáállásán alapul. Kennan fő célja az volt, hogy két elterjedt nézetet cáfoljon meg. Az egyik szerint az USA legstabilabb szövetségese Sztálin, míg másik szerint a szovjetek megbízhatatlanok, veszélyesek, és a kapitalista világ aláaknázásán munkálkodnak. Kennan szerint a szovjet rendszer nem lehetett stabil szövetségese egy nyugati demokráciának, hiszen attól teljesen különbözően működött. Ahogy írta: „Moszkvában soha nem lesz olyan felfogás, ami a politikai célok egységét jelenthetné a Szovjetunió és a kapitalistának tartott országok között”.5 Másrészről azonban nem tekinthető valamiféle világforradalom métropole-központjának sem. Bármiféle „koraérett” vagy kalandor forradalmi kísérlet ellenérzést váltott volna ki a Kremlben. „A szocializmus ügye” nem volt más, mint a „szovjethatalom támogatása és terjesztése”, a szovjethatalomé – „ahogy azt Moszkvában épp meghatározzák”. A retorika ellenére sem akarták megbolygatni a világ rendjét, hiszen éppen ennek a rendszernek a keretein belül akarták biztonságukat a lehető legnagyobb mértékben megnövelni. Kennan szerint így az Egyesült Államoknak nem volt más lehetősége, mint feltartóztatni a szovjetek expanziós terveit. Ahogy ő látta: „a Szovjetunió vezetőivel fennálló konfliktusunk elsősorban területeket érint, illetve azok népeit – azt a problémát, hogy ki gyakorolja a rendőri hatalmat ki fölött, és hol” (18). Sokan kritizálták Kennant mint a hidegháborús blokk-gondolkodás „keresztapját”, bár ő maga ezt egész életében igyekezett elhárítani magáról. Mint később oly sokszor kifejtette, ő elsősorban politikai, és nem katonai feltartóztatást sürgetett. Mi sem bizonyítja jobban Kennan álláspontját, aki mindig megvetette „a hidegháború groteszk militarizmusát” (261), mint hogy a feszültségek kiéleződésével, már 1949-ben megromlott a viszonya a washingtoni establishmenttel. Hamarosan távoznia kellett a közszolgálatból, a következő évtizedben pedig rendszeres támadásokat élt meg mint „puha moralista”. Az 1960-as évektől jelentkező New Left különösen fontos szerepet játszott annak a nézetnek a terjesztésében, hogy a Kennan-cikk megszületésének évében az USA túl elhamarkodottan és túl agresszívan ellensúlyozta a szovjet lépéseket, s ez vezetett a hidegháborúhoz. Valójában azonban az amerikaiak túl későn szánták rá magukat a szovjetek feltartóztatására, túl későn ahhoz, hogy Kelet-Európán még segíteni lehessen (6). 1944 lehetett volna a megfelelő pillanat a szovjet terjeszkedés feltartóztatására, ám ez a kérdés akkor még nem kapott prioritást Washingtonban. Érdekes, hogy mikor 1944-ben brit csapatok szálltak partra Görögországban, hogy a kommunisták befolyását csökkentsék, az amerikaiak nyilvánosan helytelenítették a lépést – az oroszok viszont nem.6 Kennan tehát valójában az egyik első olyan amerikai volt, aki felismerte a szovjet politika veszélyeit, és megfelelő pozícióban is volt ahhoz, hogy nézeteivel hasson a döntéshozatalra. George F. KENNAN: The Sources of Soviet Conduct, Foreign Affairs 1947/4., 2. rész. John Lewis GADDIS: The Origins of Containment. A Critical Appraisal of Postwar American National Security Policy, Oxford UP, New York, 1982, 12–15. 5

6

86


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

Mások azt vetették Kennan szemére, hogy sem a táviratban, sem a cikkben nem fejtette ki gondolatait részletesen, és nem tért ki a feltartóztatás eszközeire. Ebben van némi igazság, ám Kennan cikkét akarattal kellett félreolvasni ahhoz, hogy a hidegháborús ipari-katonai komplexum felépítése következzen belőle. „Mr. X.” ugyanis úgy fogalmazott, hogy az USA szovjetekkel szembeni politikája nem lehet más, mint a „terjeszkedési szándékok türelmes, de határozott és éber feltartóztatása”.7 A „hosszú távirat” szerint a szovjet magatartás problémájának „megoldása a hatalmunkban áll – anélkül hogy katonai eszközökhöz kellene nyúlnunk”.8 Többen azzal vádolták, hogy valójában ő alapozta meg a káros hidegháborús militarizmust, később pedig ködösítéssel próbálta meg elmosni a felelősségét. Ha ez így is lenne, Kennan teljesítménye abban állna, hogy a hidegháborús gondolkodás fonákságát már dokumentáltan 1950 előtt felismerte. A későbbi feltartóztatási politika és Kennan eredeti álláspontja földrajzi vetületében is eltérő. Az X-cikk szerint a szovjet terjeszkedés „feltartóztatható az ellenerő ügyesen és éberen való alkalmazásával, egy sor folytonosan változó földrajzi és politikai ponton – melyek éppen megfelelnek a szovjetek politika manővereinek, és politikájuk folyamatos változásának”.9 A hosszú távirat még konkrét pontokat is megjelöl, ahol ilyen ellenpontozásra szükség lehet, akár mert földrajzi vagy inkább stratégiai kulcspontokon fekszenek (Törökország), akár mert alkalmasak arra, hogy éket verjenek a Nyugat országai közé (ENSZ, Közel-Kelet).10 A taktikai kérdésektől eltekintve bizonyos, hogy Kennan nem erősíteni, hanem enyhíteni kívánta a szembenállás feszültségét. Ahogy évtizedekkel később írta: „Figyelmeztetésnek szántam azok számára, akik úgy gondolták, hogy a sztálini rezsimmel vagy politikai engedékenység, vagy háború útján kell szembeszállni” (253). További kritika volt a feltartóztatás elméleti alapjaival szemben, hogy Kennan nem említette meg Kelet-Európát, a szovjet befolyás első számú területét. Ő úgy vélte, hogy ez akkor már nem is tartozott a nyitott kérdések közé. Ahogy Lukacsnak írta: „Olyan kérdésnek tartottam ezt, amely, egyelőre, az 1945-ös események során elrendeződött, éspedig a lehető legkatasztrofálisabb módon” (20). Kennan szerint ha hat hónappal korábban írta volna meg a „hosszú táviratot”, a külügyminisztériumban felhúzott szemöldökkel és kételkedve fogadták volna, míg ha hat hónappal később küldte volna el, akkor redundánsnak találták volna, afféle „megtérteknek szóló prédikációnak”.11 Kennan írásai segítségével elérte, hogy rövid időn keresztül beleszólhasson Amerika szovjet-politikájába. A Politikai Tervezőcsoport élén 1949-ig volt erre lehetősége, ám ekkor Dean Achesonnal való vitái miatt lemondott. Acheson utólag így értékelte Kennan hosszú táviratát: „Tanácsai, hogy legyünk jóhiszeműek, törődjünk társadalmunk és gazdaságunk egészségével, mutassuk a legjobb arcunKENNAN: The Sources of Soviet Conduct, 2. rész. George F. KENNAN: Long Telegram, Foreign Relations of the United States [FRUS] 1946/6., 707. 9 KENNAN: The Sources of Soviet Conduct, 3. rész. 10 KENNAN: Long Telegram, 703. 11 GADDIS: I. m., 25. 7

8

87



kat a világ felé, szóval az, amit a kormány éppen csinálni akart, haszontalanok voltak. Történelmi levezetése vélhetőleg megalapozott volt, de akár az is lehet, hogy nem. Előrejelzései és figyelmeztetései azonban nem is lehettek volna jobbak. Mi válaszoltunk rá lassan.”12 Dean Achesonnal a felmerülő viták ellenére is jó kapcsolatban maradt. Sőt Kennannek a koreai háború kitörése körüli feszült napokban tanúsított higgadtsága ismét lenyűgözte Achesont, aki – erős szenátusi támogatás mellett – kinevezte moszkvai nagykövetnek. Alig öt hónappal később a nevezetes berlini incidens következtében Kennant kiutasították a Szovjetunióból, és visszavonult a tudományos életbe. Ekkor már nem a Sztálinnal való megbékélés sürgetőit, hanem a minden sarkon kommunistákat kereső demagógokat tartotta az amerikai szovjet-politika eltérítőinek.

Szétválasztás Kelet-Európában A virulens antikommunizmus veszélyeire először az 1953. május 13-án, a Notre Dame Egyetemen tartott beszédében hívta fel a figyelmet. Levelezőtársa, John Lukacs szerint ez a beszéd az amerikai politikai próza legkiemelkedőbb alkotása volt a gettysburgi beszéd óta. Az egész Amerikán végigsöprő „vörös veszedelem” különösen kínos volt abból a szempontból, hogy prominens alakjai közül többen is a szovjetekkel való szövetség legharsányabb támogatói voltak a negyvenes években (203). Miután Kennan felszólalt az antikommunizmus veszélyes, már-már vallási színezetű kilengései ellen, egy sor őt támadó cikk és könyv jelent meg (16), az amerikai közvélemény nagy része pedig egyre inkább Machtpolitikerként (26) tekintett rá, aki „konzervatívból liberálissá […] kemény realistából puha moralistává vált” (150). Azonban, mint ahogy Lukacs többször is rámutatott, Kennan nem volt hatalomtechnikus. Ő az elvek embere volt, nem az eszméké. Nem állhatta a politikai moralizálást, az államérdeknek erkölcsi víziókkal való alátámasztását, ellenben az egyén életében és a politikai magatartásban elvszerűen járt el, és számon is kérte az elveket. Bár sokan megalkuvásnak látták, hogy kiegyezést sürgetett Moszkvával, valójában az elv – a feszültségek csökkentése, milliók sorsának jobbítása Európában – realista és morális volt. Lukacs ezzel kapcsolatban idézett fel egy beszélgetést Donoso Cortés és Metternich között. Az idős osztrák államférfi az eszméket rögzített csövű lövegekhez hasonlította, amelyek csak azokat veszélyeztetik, akik a röppályán mozognak. Ezzel szemben az elv olyan ágyú, amely körbeforog, s minden irányból tüzet nyithat a hazugságra (27). Éppen amikor a „vörös veszedelem” a csúcspontján járt Amerikában, a Szovjetunió új vezetése egy sor nagyon jelentős engedményt tett Európában. Megszüntették finnországi és ausztriai jelenlétüket, kiegyeztek Titóval, úgy ismerték el az NSZK kormányát, hogy közben nem követelték az NDK elismerését, sőt Adenauert még Moszkvában is 12

Dean ACHESON: Present at the Creation, W. W. Norton & Company, New York, 1969. 151.

88


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

fogadták. Az Eisenhower-kormány azonban nem értette meg mindezek jelentőségét. A magyar forradalmat és szabadságharcot a Szovjetunió vérbe fojtotta ugyan, de erre csak többnapos halogatás után szánta rá magát, és mindez olyan folyamatokat indított el, melyek a vég kezdetét jelentették a rendszer számára. 1957-ben a lengyel külügyminiszter, Adam Rapacki terve Közép-Európa atommentes övezetté nyilvánítását irányozta elő. Ez a tervezet valószínűleg nem a lengyel külügyminisztérium a világpolitika befolyásolására tett önálló kísérlete volt, hanem egy olyan politika artikulálása, melyet Moszkva nem követhetett presztízsveszteség nélkül.13 A kevés nyugati visszhang egyike Kennantől érkezett. A Rapacki-terv illett az elképzeléseibe, hiszen megfelelt az általa már egy ideje sürgetett „szétválasztás” elvének. „Már 1948-ban, amint a Marshall-terv első jótékony gyümölcsei megértek, olyan politikai vonalat sürgettem, mely a kontinensen állomásozó szovjet és amerikai erők fokozatos szétválasztását célozta volna” (20). 1957 folyamán Kennan erről a témáról előadássorozatot is tartott a BBC felkérésére. A hat előadást nagy érdeklődés övezte, főleg Európában. Amerikában a CIA és az Információs Hivatal nagyszabású konferenciákat szervezett e nézetek lejáratására (31). Az ún. Reith-előadásokban felvázolt ötlet szerint mindkét katonai tömb fokozatosan hátrébb húzta volna megszállási övezeteinek határait, úgy, ahogy az korábban Ausztriában történt. Mindkét Németország, Lengyelország és Csehország is mentesülhetett volna így a megszállástól. A Reith-előadások így váltak bizonyos értelemben az X-cikk másik oldalává: az előbbiben Kennan kifejtette, melyek a szovjet külpolitika működésének elvei a Nyugattal való kapcsolatokban, míg a Reith-előadásokban Moszkva keleteurópai politikáját vizsgálta. Természetesen Kennan is tudta, hogy a fokozatos szétválasztás nem feltétlenül a reális, inkább az ideális kimenetele lett volna az eseményeknek. Egy ilyen elképzelés nemcsak a nyugati hatalmakon, hanem akár a Szovjetunió ellenállásán is megbukhatott volna. A kritikus hangokra Kennan azt válaszolta, hogy Moszkva egész Kelet-Európát csak irányárként kezeli (276). Úgy vélte, hogy erkölcsi kötelesség megpróbálni elkezdeni az egyeztetéseket, még akkor is, ha a szovjetek nem bizonyulnak engedékeny partnernek, vagy akár vissza is utasítják a tárgyalást (261). Lukacs nagy jelentőséget tulajdonított az előadásoknak, melyek később a Russia, the Atom, and the West című könyvben is megjelentek. (Ez utóbbiért a szerző a Pulitzer-díjat is elnyerte.) Lukacsnak azonban volt néhány jogos ellenvetése Kennan elméletével kapcsolatban. Elsőként azt vetette fel, hogy „politikai, történelmi és földrajzi okokból” Magyarországot is a demilitarizált országok közé kellene sorolni (34). Később górcső alá vette a Reith-előadásokban kifejtett nézeteket Kelet-Európáról. Kennan szerint ugyanis „a nyugati közösség a közép- és kelet-európai szovjet érdekek feltétel nélküli kapitulációjának árbocára szögezte fel a zászlaját”. A nyugati blokk felépítése tehát nem egy olyan alkupozíció megszerzését célozta, ami kompromisszumra késztethette volna 13 Erről bővebben lásd MARUZSA Zoltán: Denuclearization in Central Europe? The Rapacki Plan during the Cold War, Öt Kontinens 2008 (Eötvös Loránd Tudományegyetem), 255–264.

89



Moszkvát, hanem egy olyan hatalmi tömb kiépítését, melynek láttán minden ellenállásnak el kellett volna olvadnia. Lukacs szerint azonban ez utóbbi nem volt igaz. Szerinte az amerikai politikának egyszerűen nem volt világos elképzelése Kelet-Európáról. Abban már egyetértettek, hogy végeredményben a NATO céljává egyedül a szovjetek Elba-menti katonai feltartóztatása vált.

A történetíró Kennan és Lukacs A közép-európai szétválasztás mellett Lukacs új könyve, a Történelmi tudat is a levelezés középpontjába került. Kennan történész is volt, és – mint kiderült – hasonlóképpen vélekedett a történetírás új útjairól. Mindketten bírálták a tudományoskodó, értéksemleges, erőltetetten objektív történetírást. Kennan szerint „természetesen nem létezhet nagyobb csalás a történetírásban, mint a teljes pártatlanság és objektivitás megjátszása. Éppúgy nincs egy nézete a múltnak minden oldalról, mint ahogy a holdnak, vagy egy almának sincs egy nézete minden oldalról” (51). Nem vetette azonban el a történettudományt mint szubjektívet vagy tudományosan tanulmányozhatatlant. Éppen ellenkezőleg, úgy vélte, hogy pontosan ez adja különleges értékét. Példaként Edward Gibbon híres művét, a Római birodalom hanyatlása és bukását hozta fel, ami többet árult el a 18. századi Angliáról, mint az ókori Rómáról. „No és? – kérdezte Kennan. – A XVIII. századi Anglia is megérdemli a tanúságtételeket és a nagy tanúkat” (51). A szubjektív időérzékelésben amúgy sem lehet megbízni. Ezzel kapcsolatban idézte fel Kennan egy élményét, amikor szülővárosán, Milwaukeen keresztülhajtva megállt, s a temetőben egyenesen szülei sírjához talált, bár azt még sohasem látta. S miközben a rég elhagyott városban nézte a régi házukat és a sírokat, „a közbeeső évek elvesztették realitásukat. […] A történelmi igazság más módon érinti meg elménket és érzékeinket, mint a tudományos igazság” (54). Ezen kívül Kennan mély meggyőződése volt az is, hogy „az igazságot csak homályosan és közvetett módon lehet hasznosan megközelíteni, és sohasem frontálisan”. Ezt John Donne III. szatírájával is aláfestette, amely az Igazságot egy meredek csúccsal azonosítja, amit toronyiránt nem lehet megközelíteni, csak körbe-körbe a lankás lejtőkön (196). A Kennan politikai filozófiáját összefoglaló Around the Cragged Hill című műve is ennek a gondolatnak a jegyében született. Lukacs ezzel is egyetértett, aki Owen Chadwicket idézve vallotta, hogy „minden történelmi esemény részben titokzatos marad” (324). A történetírás pozitivista, régimódi szemléletét mindkét szerző kritizálta. Már Kennan Visszaemlékezések című könyvét is úgy jellemezte Lukacs, hogy annak legjobb részeiben a szerző „hátrébb lép a »wie es gewesen«-féle mesteri leírásoktól” (66). Szigorúan a diplomáciatörténetet illetően, amiben Lukacs inkább a II. világháború első éveire, Kennan pedig a 19. század végének orosz–francia kapcsolataira koncentrált, szintén egy egészen újszerű meglátásban osztoztak. 90


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

Amikor Kennan elkezdte a 19. század végének orosz–francia kapcsolataival foglalkozó magnum opusának első kötetét, Lukacs valósággal ujjongott a saját diplomáciatörténeti koncepciójának megvalósulása láttán. Úgy vélte, hogy a könyv „túl fog menni a diplomáciatörténet megszokott keretein, valami olyasmi felé, amit én is nagyon fontosnak hiszek, s amit szeretek inter-nacionális történelemnek nevezni (fontos a kötőjel!), mely nemcsak külügyminisztériumok és államférfiak kapcsolatairól szól, hanem a legkülönfélébb politikai, társadalmi és szellemi elemeket tartalmazza, egyszóval teljes nemzetállamok kapcsolatait” (77–78). Más szóval: nem csak az számít a diplomáciatörténetben, hogy az évek során milyen külpolitikai természetű konfliktusok adódtak, hanem az is, hogy két nemzetállam népe miként gondolt a másikra. Az orosz–francia szövetségkötésben nagy szerepet játszott az orosz arisztokrácia franciabarátsága, de az angol–amerikai „speciális kapcsolat” alapja is végsősoron a kulturális rokonszenv volt. A Franciaországba emigrált tudós, Elie de Cyon ugyanolyan fontos szereplője lehetett az orosz–francia szövetségnek, mint a külügyminiszter Nikolaj Giersz. A brit–német kapcsolatok nem csak azért torkolltak háborúba, mert az elitek világpolitikai víziói különböztek. A katasztrófához részben a két nemzet régóta meglévő, mélyebb szintről feltörő ellenszenve vezetett. Jellemző, hogy Saki novellája, a When William Came (135), amely London fiktív német megszállásáról szólt, 1913-ban jelent meg! (135) Lukacs a Párviadalban feltárta az angolok kitartó békepártiságát, ami még Churchill kormányra kerülése után is átjárta a közéletet. Churchill hatalmas jelentősége tehát abban is állt, hogy átállította a brit közvéleményt az elkerülhetetlen háború pártjára (245). Lukacs mindezt tömören megfogalmazta: „Létezik olyan, hogy nemzettudat és nemzeti lelkület. És ez a lelkület elkerülhetetlenül befolyásolja a kormányának viselkedését, nem utolsósorban a más nemzetekkel folytatott kapcsolataiban is” (151). Újszerű meglátás volt ez egy olyan mechanizált korszakban, amikor az Egyesült Államok még a vietnámi háború megvívását is a rendszerelmélet elvont igazságai alapján képzelte el megvívni. Kennan Russia Leaves the War című művét is úgy fogadta Lukacs, mint amely „alkalmas arra, hogy annak példája legyen, hogyan kell diplomáciatörténetet írni a demokratikus diplomácia ezen új korában. […] Többé nem lehetséges a nemzetek kapcsolatainak rekonstruálása oly módon, hogy főként külügyminisztériumaik levéltáraira hagyatkozunk” (29). A történettudományból hiányzó képzelőerőt illetően egy interjúban elmesélte, hogy egy II. Richárdot tanulmányozó kollégájának azt tanácsolta, nézze meg, mit írt róla Churchill Az angolajkú népek történetében. A másik történész ezt visszautasította, hiszen Churchill nem volt történész. „Ez a professzionális mentalitásnak olyan extrém példája, amit nagyon sajnálok”, kommentálta.14 Kennan erről is hasonlóan gondolkodott. Szerinte „a legjobb, ha a történelmet dilettánsok írják – vagy legalábbis olyan emberek, akik, még ha tanítanak is mellette, dilettáns indítékokból írnak történelmet, 14 History in a Democratic Age. A Conversation with John Lukacs, National Endownment for the Humanities, www.neh.gov.

91



mint ahogy ön is, vagy ahogy Gibbon tette. Jó történetírás csak a téma iránti szeretetből fakadhat, és nagyon ritkán vagy talán soha a publikálj vagy pusztulj alapelvéből” (85). Ugyanakkor abban is egyetértettek, hogy a történetírás extrém eltávolodása a tárgytól nem célravezető. A francia Annales-iskola többek közt társadalomtörténelmi és gazdasági perspektívát hozott a történetírásba, Fernand Braudel pedig már nem kevesebbel, mint a „totális történelem” megírásával próbálkozott. Lukacs szerint azonban az Annales-iskola eredményei nem értek fel a célkitűzéseikhez (202). A demokratikus kor történelmét megírni sokkal nehezebb, mint a korábbi időkét. Ezt már Tocqueville is megmondta, de ez a tanulsága a lukacsi történetírásnak is. Ez nem másnak tulajdonítható, mint a döntésmechanizmus összetettségének és a különböző hatalmi központok bonyolult kölcsönhatásainak. Lukacs azt rótta fel a frissen nyilvánossá vált dokumentumok szerkesztőinek, történészeinek, hogy vissza-visszatérően használják a „Washington” szót mint metonímiát az Egyesült Államok döntéshozatali gépezetére. „Csakhogy Washington olyan különböző embereket jelentett, mint Eisenhower, Dulles, Allen Dulles, Radford admirális, Herbert Hoover Jr. […] – akiknek a szándékai, mi több, még a gondolkodásmódja is gyakran egészen különböző volt. Egy történész számára többé-kevésbé lehetséges megállapítani, hogy milyen döntések születtek, vagy hogy milyen fajta döntéseket nem hoztak meg. De a döntések mögött rejlő szándékokat (vagy akár az időzítésüket) nem könnyű azonosítani; mindez éppenséggel komplikáltabb és bizánciasabb, mint a Kremlben a néhány ember által hozott döntések háttere” (295–296). S maga az amerikai nemzeti karakter, ami Lukacs szerint a döntéshozatal alapja, soha nem változott még gyorsabban, mint éppen a hidegháború korszakában.

Az amerikai nemzeti karakter Bármit is mondjanak a felszínes bizonyítékok, a brit és az amerikai gondolkodás közötti fő különbség az, hogy az amerikaiak ideológusok, míg az angol elme inkább pragmatikus. Lukacs szerint az amerikai szemlélet a puritán, főképpen a New England-i hagyományból ered, „minden mögöttes pesszimizmusával és kétségbeesésével” (60). A New England-i hagyományok azonban a 20. századra már megkoptak, és helyükre valami más lépett. Kennan úgy írt egy 1985-ös, a Középnyugaton tett útjáról, hogy számára az USA már „nem kevésbé idegen ország”, mint az európai országok. Csodálkozott a fehér protestáns elit „teljes kudarcán […], hogy megőrizze azt a politikai és kulturális tekintélyét, melyet egykor élvezett, és a közönyén, mellyel saját normáinak megszűnését és önnön tehetetlenségét elfogadja. Gyanítom, hogy ez jórészt saját elkülönülésének és individualizmusának következménye, az attól való ódzkodásnak, hogy keveredjen olyanokkal, akik nem osztoznak a manière-jaiban, ahogy Tocqueville mondta volna” (141). 92


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

A New York-i intellektuális körök és a vidéki Amerika közötti nagy szakadék mintha tovább szélesedett volna. New Yorkba visszatérőben egy magyarországi látogatásáról Lukacsot elemi erővel lepte meg az, amit ő a városi Amerika bajának látott, és amit utánozhatatlan képszerűséggel írt le. Leszállva a repülőről, „a gonosz bűze nyomasztott. Ez nem fizikai bűz volt, hanem szellemi, de összetevői láthatók és hallhatók. […] Az Észak Calcuttája többé nem megfelelő elnevezés annak a millió fénynek a leírására, melyek hamisan leplezik a mindenütt jelenvaló bűnök városát, melyet olyan férfiak és nők (és, sajnos, gyermekek) népesítenek be, akiknek a jobbik énje már szinte már nem is létezik, szívüket és lelküket annyira hatalmukban tartják a barbár indulatok. Olyan újfajta barbárság ez, mely példanélküli” (236). A „másik Amerika” azonban még hordozta az ország régi erényeit. Egy alkalommal, a Délen és Chicagóban tett kirándulása folytán Kennant felvidította a „szellem frissessége, mely annyira elüt a New York-i régió reménytelenségétől. […] Talán az egész polgárháború tévedés volt. Az a Lincoln egy csodálatra méltó és megható alak, az világos; de mi volt a legfontosabb célja? Az Unió megőrzése. Valóban olyan jó ötlet volt ez? Abban nőttem fel, hogy igen. Most már nem vagyok annyira biztos benne” (86). Az amerikaiság egyik alapvető eszményét, az ország morális küldetését is kétségbe vonta. „Nehezen tudom elfogadni, hogy szerinted az Egyesült Államok nemzeti érdekeinek van valamiféle erkölcsi minősége”. Az amerikai függetlenségi háborúban nem látott „nagyon világos erkölcsi elemet”, és a polgárháború moralitását is megkérdőjelezte. Mint írta, nem volt biztos benne, hogy „a nemzet egységének megőrzése olyan morális jelentőséggel bírt, hogy érdemes volt miatta megvívni egy polgárháborút. […] Az ország létezik; és e puszta létezéséből fakad nemzeti érdeke. De ezt semmiképp sem volna szabad idealizálni. Még abban sem vagyok biztos, hogy összességében jótékony hatással volt a világra” (149). Kennan szerint így maga az ország létezése a raison d’état. Ez a tény pedig kizárja, hogy az államérdeket a morál alapján lehessen megalapozni. A Nyugat általános hanyatlásának Amerikában is nyilvánvaló jelei mutatkoztak, 1968 előszele pedig az ottani egyetemeket is megcsapta. Kennan már 1967-ben felszólalt a diáklázadások ellen a Swathmore College-ben tartott beszédében. 1968-ban már úgy gondolta, hogy csak Oxford és néhány katolikus egyetem volt az, ahol igazi oktatásban lehet részesülni. Lukacs szerint ebben tévedett, hiszen a katolikus egyetemek vezetése abban a viszketegségben szenvedett, hogy bebizonyítsák, „ők sem kevésbé progresszívek másoknál” (67–68). Lukacs ugyanakkor éles szemmel figyelt fel „a Nyugat hanyatlása” fogalom fonák voltára, a 4. századi Római Birodalom sántító párhuzamára. Feltette a kérdést: „hol vannak a friss, kemény, életerős barbár törzsek? […] Sem az oroszok, sem az úgynevezett harmadik világ nem mutatja annak a nyers – akár szellemi, akár fizikai – egészségnek a jeleit, aminek láttán azt mondhatnánk, hogy potenciálisan Európa és Amerika fölött állnak” (132–133). E Spengler óta fel-felmerülő képzet ma sem kevésbé aktuális, mint a hatvanas években. 93



Másokhoz hasonlóan Kennan is a demokrácia diszfunkcióihoz kötötte a hanyatlás gondolatát. A korábbi évszázad ipari és technológiai változásait, valamint a demokrácia kiszélesedését nem tartotta fenntartások nélkül üdvözlendőnek. Ha kellett is a változás, akkor is fokozatosan kellett volna megtörténnie, hiszen az emberek nem tudtak alkalmazkodni hozzá. Az sem biztos, hogy e változások, az urbanizáció, az iparosodás vagy az egalitarianizmus önmagukban kívánatosak voltak-e egyáltalán (108). Gibbont idézve úgy vélte, hogy ha a tömegek veszik kezükbe a hatalmat, először visszaélnek vele, majd utána odaadják azt az első diktátorjelöltnek (306). Bár Kennannél sokkal kevésbé volt kiábrándult, Lukacs is úgy érezte, hogy a politikai rendszer devalválódott. Mint írta, „a demokrácia túlbecsülte az emberek jellemét és intelligenciáját. […] Most, cinikus módon, az emberek jellemének és intelligenciájának lebecsüléséhez vezetett” (292). Kennan elismerte, hogy a demokrácia „hosszú távon valószínűleg nemcsak a legszilárdabb kormányzati forma, hanem egyben az, amelyik a legnagyobb lehetőségeket biztosítja a személyes fejlődésre” (213). Azonban azt is hozzátette, hogy ezek az eszmék és intézmények „lényegileg alkalmatlanok az új problémák megoldására” (212). A „nép hangja” legyen a legfontosabb hang, amelyre egy állam döntéshozatala figyel, de korántsem az egyetlen hang! Létre kell hozni egy olyan testületet, amelynek pozíciója nem függ választástól, és nincs kitéve közvetlenül a politikai csatározásnak. Egy ilyen „államtanácsnak” természetesen nem a napi ügyek megoldása, hanem a „legfőbb döntések meghozatala” (214) lenne a feladata. Kennan szerint ilyen volt az amerikai Szenátus (a 17. alkotmánykiegészítésig), az angol Lordok Háza vagy a japánoknál a „rangidős államférfiak” rendszere. Mindezeket a nézeteket Lukacs nem tartotta szerencsésnek. Valóban, nehéz elképzelni, hogyan felejthette el Kennan az amerikai politikai manières egyik alaptételét. Mivel az amerikaiak ideologikus szemléletűek, nem pedig pragmatikusak, bármilyen politikai változást csak az ortodoxia látszatának fenntartásával fogadnának el. Az alkotmány elveinek és a politikai gyakorlatnak ilyen innovatív figyelmen kívül hagyása nyilvánvalóan bukásra lett volna ítélve az Egyesült Államokban. Kennan szerint az is nagy kárt okozott Amerikának, hogy a hidegháború kezdete óta azonosították a hazaszeretetet az antikommunizmussal (186). Gyakran vádolták felületesen a hazafiság hiányával, amire úgy válaszolt, hogy a hazaszeretet, „akárcsak bármely intim kapcsolat, mindig bonyolult” (121). A diplomatát különösen zavarták az amerikaiak rossz értelemben vett nacionalizmusának megnyilvánulásai. A lökhárító-matricáktól, melyeken olyan feliratok virítottak, mint „Amerika – éld meg, vagy hagyd itt”, mindig kedve lett volna tényleg elhagyni az országot (122). Ahogy az Around the Cragged Hill című könyvében kifejtette, kétfajta nacionalizmus létezik, de nehéz őket néven nevezni. Kennan próbálkozott „normális nacionalizmust” és „romantikus nacionalizmust” meghatározni, Lukacs azonban rámutatott ennek az elnevezésnek a hátulütőire.15 A romantikusan túlfűtött nacionalizmus az alapja az általa elítélt jelenségnek, ám a roA témával teljességében foglalkozik a magyar származású tudós egy nemrég megjelent műve: John LUKACS: Populizmus és demokrácia. Félelem és gyűlölet, Európa, Budapest, 2008.

15

94


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

mantika individualista, míg a leírni kívánt jelenség nem az. Látszik, hogy ezeket az érzelmeket már akkor is nehéz volt meghatározni a szemantikai dzsungelben. Lukacs a „nacionalista” és a „patrióta” megkülönböztetést használta: itt a nacionalizmus negatív, kollektív eszme, amely nem a nemzetet vagy államot, hanem a népet tekinti kiindulópontnak, ami Kelet-Európára mindig is jellemző volt (251–252). A szovjetek birodalmának felbomlása után is ennek az érzésnek a fellángolásától félt – hiszen a birodalmak felbomlását mindig háborúságok kísérik. A kilencvenes évek elején, Lukacs meglátása szerint a nacionalizmus cementje volt az egyetlen, ami betöltötte a szovjetek által hagyott űrt (212). A hitleri változathoz való visszatérés azonban valószínűtlennek tűnt. Az ezzel szembeni garancia érdekes módon a „tömegek kicsinyes materializmusában rejlik, az óriási méretű középosztályok fokozatos kialakulásában (ez a szó is elavult: igazából az olyan társadalmakra gondolok, amelyekben nincs sem proletariátus, sem arisztokrácia)” (218). A nyolcvanas évektől kezdve a levelezés egyre gyakoribb témájává vált a filozófia és a vallás is. Kennan a modernizmus hullámaitól körülvett régi világot, a protestáns erkölcsök romlását nemcsak Amerikában, hanem Norvégiában is megfigyelte. Felesége norvég volt, ezért gyakran töltötték nyaraikat Kristiansandban. Jó véleménnyel volt róluk és a többi északi népről, átjárta egyfajta ódon nostalgie du Nord (100). 1976-ban viszont már az volt a benyomása, hogy a norvégok negyvenöt évvel korábban sokkal szerethetőbbek voltak: „az 1920-as évekig a norvégok, ahogy Nagy Frigyes mondta a katonáiról, grossgehungert-ek voltak; egy csodálatos nép: erősek, egyszerűek, komolyak és méltóságteljesek. Most meg elsöpörte őket az automobilizmus meg minden, ami azzal együtt jár – még rosszabbak, mint mi voltunk” (84). A legteljesebben megvalósult egalitarianizmus és szekularizáció „nem tesz jót” a norvégoknak (250). „Hány olyan ember és nép van, aki és amely jobban viseli a nehézségeket és a szegénységet, mint ők a jólétet!”, írta egyszer kiábrándulva (200). Lukacsnak sokkal jobb tapasztalatai voltak Svédországban, ahol 2001-ben járt. Ahogy írta, „fakó puritanizmusuk alatt (mert a szocialista demokráciájuk a maga módján puritán) a humanizmus vastag rétegét látom, mely nemcsak a viselkedésüket irányítja, hanem a gondolkodásukat is” (318). Kennan főleg a buzgó katolikus Lukacs hatására került igen közel a katolikus egyházhoz, de megmaradt amerikai presbiteriánusnak. Ahogy egy katolikus svéd történésznek írt levelében kifejtette, „jóllehet nem azonosulok a kálvinista teológia minden hagyományos tételével, életemre és jellememre rányomta bélyegét a presbiteriánus származás; és ha más nem, már csak az őseim iránti tisztelet is megnehezítené, hogy bármi más módon gondoljak magamra” (270). Kennan Szent Ágoston Vallomásait vagy Bernarnos könyvét Lukacs tanácsára, és nem kálvinista alapon, hanem a katolicizmushoz közel álló szellemiségben olvasta. A presbiteriánus hitet viszont kulturális közegként fogta fel, amiből nem lehetett kilépni. Az amerikaiság protestantizmussal való azonosítása még a sematikus gondolkodáson felülemelkedett Kennan számára is átléphetetlen határ volt. A protestáns erkölcs az ő számára is az amerikai identitás legmélyebb rétegét jelentette. 95



Magyarország külső és belső szemmel A magyar nemzeti identitás feltérképezése egyszerűbbnek tűnt az amerikainál, azonban szintén sokat változott a hidegháború korszakában. Kennant több szál is kötötte a magyarokhoz, például apját is a magyar államférfiről nevezték el Kossuth Kent Kennannek. Lukacs barátsága folytán természetes módon kezdte el érdekelni Európa és Oroszország története mellett Magyarország sorsa is. Az 1956-os forradalommal kapcsolatban úgy vélte, hogy a Szovjetuniónak azért kellett bevonulnia, mert egy a Varsói Szerződésből kilépő Magyarország bizonyosan belépett volna az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetébe. Lukacs emlékeztette kollégáját, hogy a forradalmi kormány többször is a leghatározottabban kijelentette, semleges országgá tennék Magyarországot. Az amerikai közönyt is kárhoztatta, amit a történelem ugyanúgy el fog ítélni, mint az orosz brutalitást. „Egészen tragikus paradoxon, hogy Sztálin halála majdnem egybeesett a jelenlegi amerikai elnök első beiktatásával, az 1956-os magyarországi válság pedig az újraválasztásával” (36–37). Később, mikor kérve-kéretlenül Lukacs birtokába jutott egy sor, a forradalommal foglalkozó orosz, amerikai és magyar forrás, újra felvetette a témát. Arra a következtetésre jutott, hogy az oroszok valóban tanácstalanok voltak a forradalom után, és őszinte volt az október 30-i kommünikéjük a kivonulásról és a Varsói Szerződés államaihoz való viszony átértékeléséről. Bár itt-ott felbukkant a „finnlandizáció” szó is, amerikai részről soha nem merült fel a közép-európai helyzetről való komoly tárgyalás lehetősége. Az Egyesült Államokban továbbra is felgöngyölítésről beszéltek, de világossá tették, hogy nem fognak beavatkozni. Lukacs szerint általános meglepetést okozott Washingtonban mind a forradalom mérete, mind az oroszok kivonulása, „de nem azért, mintha nem lettek volna információik vagy korábbi jelentéseik, épp ellenkezőleg, azért, mert képtelenek voltak megszabadítani gondolkodásukat az elfogadott vélemények kategóriáitól, amelyek közül sok mereven ideologikus volt” (296–297). 1986-ban George és Annelise Kennan Magyarországra látogattak, és a margitszigeti gyógykezeltetés mellett jutott idejük utazni is. Egerbe, Esztergomba, Szentendrére és Visegrádra látogattak, s megpróbáltak találkozni Szegedy-Maszák Mihállyal is, bár elkerülték egymást. Esténként a Margitszigeten hallgatták a robajlást, ahogy a Duna vizén szovjet utánpótlás-szállító hajók haladtak el a vasúti kirakodóhelyekről a nagy katonai bázisra tartva. Kennant nagyon megérintette a szovjet megszállás fizikai jelenvalósága. „Valahányszor kimegyek, és emberekkel találkozom, felteszik nekem azt a kérdést – de úgy, hogy megszakad a szívem –, melyre nem tudok válaszolni nekik”, idézte fel érzéseit (154). Kennant elborzasztották a „nagy és ismételt pusztítás” jelei, hogy szinte semmi sem állt már, ami a török kor előtt épült. Egerbe utazva azonban az lepte meg, hogy a földek milyen jó állapotban vannak, a „téeszesítés” ellenére is. Ez csak újfent megerősítette azt az elképzelését, hogy – Tocqueville-lal szólva – nem az intézmények számítanak a leginkább egy nemzet életében, hanem a les manières (157–158). Úgy látta, a magya96


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

rok „némiképp lehangoltak és sérültek” a sorscsapások miatt, melyeket országuk kicsinysége és rossz földrajzi helyzete miatt voltak kénytelenek elszenvedni. „Álmaik és reményeik rendszerint túlmennek a realitásokon – az étvágyuk a gyomruk méretén. […] A nagy parlamentjük az álmaik és a lehetőségeik közötti hatalmas szakadék szimbóluma” (153). Szerinte a magyaroknak a földrajzi szűkösség miatt tágabb térre volna szükségük a kibontakozáshoz, így örömmel nyugtázta, hogy a magyarok minél hamarabb Európa részévé kívántak válni a rendszerváltás után (241). A magyar frusztrációt Kennan akkor is érezte, mikor egy sor intelligens emberrel találkozott, akik különböző hivatalokból, így például a Külügyminisztériumból érkeztek. Nyomasztotta őket az „orosz fa árnyéka”, de sújtotta őket egy mélyebben gyökeredző boldogtalanság is „az újabban megtapasztalt viszonylagos jólétük miatt, amely közelebb vitte őket a Nyugathoz, csakhogy elkezdték megtapasztalni egy unalmas, materialista jóléti társadalom ürességét és elégedetlenségét is, és nem tudták, mit kezdjenek ezzel az érzéssel. Együttéreztem velük. Mi hozzájuk képest már hozzáedződtünk ehhez az ürességhez, valahogy megtanultunk élni benne. Számukra még új volt” (158). A rendszerváltoztatáskor, 1990-ben Lukacs Magyarországra érkezett (229–238), mert három barátja is az események fősodratába került: Varga Béla, Antall József és Jeszenszky Géza. Varga tisztelendőhöz kötötte a legtöbb szál: 1952 óta ismerte, még az emigráció előtt tagja volt pártjának, s neki ajánlotta a Budapest 1900-at is. Lukacs elkísérte Varga Bélát a Parlamentbe, és ő írta meg a beszédét, az új magyar országgyűlés első beszédét. Ennek a felejthetetlen élménynek a kapcsán azt is leírta, hogy hogyan látta a magyarokat 1990-ben. Olyan pozitívumok jellemezték a népet, mint a széleskörű tisztelet a hagyomány és a kultúra minden formája felé, az oroszok iránti gyűlölet általános hiánya, vagy az Európához tartozás vágya. Negatívumként a nacionalista és populista retorika újjáéledését hozta fel, a múltbéli rossz magyar szokások felszínre kerülését, így a rossz politikai és diplomáciai érzéket, a régi kormányzó erőkkel való kompromisszum hiányát. Az MDF-et és vezetőit is bírálta: szerinte nem volt elegendő műveltség és intelligencia az új kormányzópárt tagságában, kivéve Jeszenszkyt és Antallt. Velük sem értett teljesen egyet, hisz míg szerinte Antall „inkább politikus, mint államférfi”, addig Jeszenszkyből hiányzott „minden vezetői tehetség” (236–238).

A kommunizmus és a szovjet állam Magyarország azonban mindkét szerző számára csak kitérő volt, érdeklődésük középpontjában a Szovjetunió állt. A kommunizmus és a szovjet rendszer mibenlétéről és perspektívájáról a hidegháború utolsó szakaszában kezdtek levelezésbe. Kennan szerint a szovjet rendszer eredetétől fogva visszatérés volt valamiféle nemzeti politikához, és semmiképp nem folytattak komolyan világforradalmi politikát. A határok keletre húzá97



sa az I. világháború után valójában visszatérés volt az „orosz nemzeti-vallási ortodoxiához” a 200 évnyi „pétervári korszak” után. Ez lehetőséget adott a rendszer konszolidálásához, ami nyilván sokkal nehézkesebb lett volna, ha a balti államokat vagy Lengyelországot is pacifikálni kellett volna (162). Ami a szovjet külpolitika irányítását illeti, Kennan különösnek ítélte, hogy Csicserint és Litvinovot elfogadták a pártban, bár nem voltak Lenin belső körének tagjai. Szerinte ennek három oka volt: jól végezték a dolgukat, politikailag gyámoltalanok voltak, és tradíció volt az oroszoknál az is, hogy a külügyeket „külsős” vigye, gyakran egyenesen külföldi. „Inkább úgy választották ki őket, ahogy egy gazdag család választott volna ki egy jó ügyvédet, hogy képviselje őt a világi ügyekben […], de eszükbe sem jutna, hogy bevonják őt a családi körbe” (163). Sztálin, aki a pártnak nem az ideológus, hanem a „bűnöző-összeesküvő szárnyához” tartozott, irigyelte és gyűlölte a kozmopolita párttagokat. Ezért jöhetett létre a szovjet hivatali dualizmus is. Sztálin rájött, hogy ha a párt nagyobb lesz, már nem lesz egységes, és kevésbé lesz megfélemlíthető. Potenciális politikai riválisai mindig a pártba fognak igyekezni, és megpróbálnak majd önálló hatalmat kiépíteni. Épp ezért nem bízott soha a kommunista pártban. És ezért ügyelt az önálló államapparátus kiépítésére, ami ellensúlyozta a pártot, így a kettő kijátszhatóvá vált egymás ellen (166). Lukacs is megemlítette, hogy míg Lenin és Marx számára az állam gyűlöletes dolog volt (az előbbi „ostobaságában nem tudta megkülönböztetni a nemzettől”), addig 1939-re az állam, az államérdek „afféle szent és sérthetetlen szóvá vált” (105). Ugyanakkor a pártot is mindenképpen meg kellett hagyni, hiszen „elméletileg a párt a rendszer legitimitásának egyetlen forrása” (167). A Szovjetunió szigorúan állami, és nem ideológiai külpolitikát folytatott. Ezzel szemben a Harmadik Birodalom alárendelte a látszólag erős államot a Volk eszméjének (252). Kennan mindig államként tekintett a Szovjetunióra, nem pedig forradalmi központként. A diplomata egyébként is központi szerepet szánt gondolkodásában az államnak. Az állam szerinte az ember bukott állapotából fakadó szükségszerűség (181), az emberi civilizáció fennmaradásának feltétele (264). Egy interjúban Lukacs így tolmácsolta Kennan nézeteit a szovjet államiságról: „Államként látta a Szovjetuniót, különböző kormányzati formákkal évszázadokon át, melyek közül némelyik sajnálatosabb volt, mint mások, de a hidegháború lényege nem a kommunista ideológia volt, hanem az oroszok jelenléte Európa közepén és Kelet-Európában”.16 Lukacs is egyértelműen a cári Oroszország állami politikájának folytatójaként látta a Szovjetuniót. Sztálin, miután legyőzte Japánt, csak ugyanannyi területet követelt a japánoktól, amennyit elveszítettek az 1904–1905-ös háborúban. A kelet-európai terjeszkedés szintén azt a vonalat követte, amin már a cári idők tábornokai is járni szerettek volna (169). Bár az Egyesült Államok mindenhol szovjet katonai fenyegetést látott, MoszkGeorge Kennan, the Soviet Union, and the Cold War. Historical Retrospectives Symposiums, The Carnegie Council, 2009. május 13., www.carnegiecouncil.org.

16

98


Baranyi

Tamás

Péter:

Feltartóztatás

és

szétválasztás

va sehová nem küldött reguláris csapatokat a határain túlra, csak Afganisztánba és Kubába (171). Az amerikai közvélemény akkoriban gyakran átsiklott e fölött. Oliver North ezredes az Irán-kontra botránnyal kapcsolatos meghallgatásán például Nicaraguát érthetetlen módon „szovjet támaszpontnak” nevezte (185). Lukacs határozott véleménye is az volt, hogy Sztálin soha nem akarta a kommunizmust ezeken a megszilárdult vonalakon túl elterjeszteni (325). Soha nem a kommunizmus terjedése volt az igazi fenyegetés, hanem az oroszok tömeges európai jelenléte. Ahogy Lukacs egy, a Kommentárnak adott interjújában szellemesen megfogalmazta: „Ha Magyarországot a mongolok vagy a pápuák szállják meg, akkor is lett volna egy kisebbség, aki kiszolgálja őket”.17 A szovjetek nem indították volna el a Vörös Hadsereget az Elbán túlra. Lukacs szerint ez már egy 1944-es beszélgetésből is látszott, amit Sztálin Anthony Edennel folytatott. Mikor Sztálin megjegyezte, hogy az a baj Hitlerrel, hogy nem tudja, hol kell megállni, Eden megkérdezte, hogy tudja-e azt egyáltalán bárki is. Sztálin tömören felelt: „Én tudom” (260). Kennan szerint Sztálin azért sem akarhatta tovább terjeszteni a befolyását, bekebelezve például Németország egész területét, mert attól félt, hogy ez esetben a kommunizmus hatalmi centruma áttevődhet Moszkvából Berlinbe (260). Hasonló sejtései Kínával kapcsolatban is voltak, már 1950-ben.18 Sokáig elterjedt spekuláció volt Nyugaton, hogy ha a húszas évek hatalmi harcaiban nem Sztálin, hanem Trockij kerekedett volna felül, a Szovjetunió nem a terror államaként épült volna fel, és nem jelentett volna közvetlen fenyegetést a későbbiekben. Lukacs azonban úgy vélte, „Isten görbe betűkkel ír egyenesen”, hiszen ha Trockij lett volna a szovjetek vezetője a nagy honvédő háborúban, akkor bizonyosan elbuktak volna a hitleri birodalommal szemben. Az oroszokat nem vezethette volna sokáig egy ideológus zsidó pártvezető (290). Mi sem jellemzőbb Kennan mélyen megalapozott ismereteire az oroszokkal kapcsolatban, mint az, amit Gorbacsovról írt barátjának 1986-ban: „Ez az ember talán elkezdte a Szovjetunió lebontását” (139). Érdekes, hogy James Baker CIA-igazgató még 1988-ban sem hitte el, hogy a berlini fal leomolhat! Kennant és Lukacsot azonban nem kábították el az egypólusú világ kiépítésének szirénhangjai. Ők úgy vélték, hogy a Szovjetunió felbomlását nem szabad ész nélkül kihasználni, mert az ugyanúgy visszaüthet, mint amikor a veszteseken álltak bosszút Versailles-ban. Kennan szerint soha nem vezetett jóra, amikor megaláztak egy volt szuperhatalmat (228). Ezért nem nézték jó szemmel a sikertől megrészegült amerikai közírók cirádáit, amikor például Litvánia függetlenségét 1776-hoz hasonlították (243). A Szovjetunió, bár kivonult ezekről a területekről, potenciálisan még mindig nagyhatalom volt, és még mindig ugyanazok voltak az érdekei, amelyek korábban is. Ami az Egyesült Államokat és hirtelen megnövekedett befolyását illette, Kennan szerint „egy nemzet sem elég kiemelkedő ahhoz, „83 évesen már ritkán vagyok mérges”. John Lukaccsal Ablonczy Balázs és Horkay Hörcher Ferenc beszélget, Kommentár 2007/3., 83. 18 Lásd ACHESON: I. m., 445–446. 17

99



hogy a világ urává váljon”. Ez pedig ugyanúgy érvényes volt 1940 Berlinjére, mint 1990 Washingtonjára.19 Lukacs és Kennan különböző háttérrel, más-más indíttatásból jutott ugyanazokra a következtetésekre. Az esszenciális amerikai, a közép-nyugati presbiteriánus Kennan és a magyar bevándorló Lukacs ötven éven keresztül nyújtott alternatívát a hivatalos amerikai politika és történettudomány számára, afféle „kétszemélyes ellenzékként”. Levelezésük kiadásának legfőbb célja azonban az volt, hogy a Kennan nevéhez fűződő rossz képzettársításokat eloszlassa. Kennan realista volt és morális alapokon gondolkozott, de nem volt moralista. A szovjetekről alkotott ítélete nem változott az idők során, ám mindig rugalmasan állt hozzá a megváltozott körülményekhez, folyton a célt tartva szem előtt. Lukacs John Morleyt idézve Burke-höz hasonlította Kennant, aki „változtatta a frontot, de nem az alapállást”(280).

Neon

19

Lásd George Kennan, the Soviet Union, and the Cold War.

100


Kommentár • 2011|2 – Szemle

Petrik Béla A TITOKFEJTŐ „Ez így el fog tűnni” – In memoriam Modor Ádám „Mindig van alternatíva a diktatúrák elnyomó gépezetével szemben. Boldog az a nemzet, amelyik ilyen szilárd jellemű, keresztény felfogású spirituális vezetőt mondhat magáénak.” (Modor Ádám Márton Áronról)

Közel két éve halt meg Modor Ádám. Visszakerestem, az elmúlt időben hány emlékezés, értékelés és visszatekintés született a fájdalmasan fiatalon meghalt történészről. Sokat nem vártam, de annál is kevesebbet találtam. Sorban mennek el legjobbjaink, s ha már életükben nem, legalább haláluk után töltekeznünk kellene hagyatékukból. Úgy látszik, erre valamely oknál fogva még mindig képtelenek vagyunk; eleresztjük egymás kezét, ha egyáltalán fogtuk valaha. „Ez így el fog tűnni!” – írta Laczik Erika. Természetesen nem Modor Ádám az első, aki ilyen fiatalon, viharos sebességgel távozott. Elment egy ereje teljében lévő, aktív, még nagy remények és pálya előtt álló fiatalember. Önkéntelenül is Nagy Gáspár jutott eszembe, mert bármennyire is távol álltak egymástól (?) – egy költő és egy történész –, mégis milyen közeli volt a pályafutásuk. Hiszen mindketten ugyanarra tették fel életüket: a kimondhatatlan, a kimondatlan kimondására, a magyarság 20. századi történelmének, különösképpen 1956 forradalmának, az azt követő megtorlásnak és a diktatúra mindennapi működésének bemutatására, a hazugságok leleplezésére, egy demokratikus, szuverén nemzeti állam létrehozásának álmára. Mindketten a maguk módján ellenséges ellenzékiként, egyikük versekkel a nyilvánosság fórumain – amely orgánumok ezért aztán időről időre bezúzattak és szerkesztőségek bezárattak –, az Írószövetség és a Bethlen Gábor Alapítvány titkáraként; másikuk történészként, mások, az első nyilvánosságból kitiltott munkáinak nyilvánosságra hozásával, vállalva az illegalitásban való tevékenységet, szamizdat kiadóként, a Katalizátor Iroda egyik vezetőjeként a gondolatok bármi áron történő szabad közlésével. Modor Ádám a hazai szamizdatkiadás egyik meghatározó alakja volt, s így a rendszerváltás kísérletét megelőzően tevékenységével lelkes nyomdászaként, szervezőként is törvényszerűen kapcsolódott az úgynevezett demokratikus ellenzékhez. Nem volt, talán nem is lehetett az elit tagja. Így aztán a később kanonizált élcsapat részeseként a kilencvenes években sem futott be karriert, nem töltött be semmiféle posztot, nem élt kiváltságokkal. Talán nem is kívánta ezt, hiszen azt a titkot akarta feltárni, „hogyan kerülhetnek egymás mellé megfigyelők és megfigyeltek, besúgók és besúgottak, házkutatók és 101



kutatottak a formális hatalom csúcsain, s a hálózatok háttérvilágának titkos szobáiban, ahol döntések születnek” (Balog Zoltán). Ez a különállás, később szakítás már 1989 előtt bekövetkezett, mégha nem is látványosan, de érzelmileg bizonyosan. Más utakat járt, más megoldásokat képzelt el a szamizdatos ellenzék ezen része, mint a ma demokratikus ellenzéknek ismert mozgalom magja: hiányolták a kézfogást a koalíciós idők nagy öregjeivel és az 1956-os forradalom és szabadságharc munkás vezetőivel, s idegenkedve figyelték egy jól meghatározható csoport, egyes személyek többiek fölé rendelt viszonyát. Ők aztán – bár akkor természetes módon együtt mozogtak – kikoptak és eltűntek a hivatalos történelemkönyvekből: Pákh Tibor, Krassó György, Nagy Jenő, Balassa János, Laczik Erika, Nagy András, Orosz István, talán Solt Ottilia és nem utolsósorban Modor Ádám. Történetük feldolgozása – amelyet az ekkor már hatalomban lévő, volt demokratikus ellenzék tagjai igyekeztek perrel fenyegetve elhallgattatni, majd a sikertelenséget látva, a mellőzött kisemberek sértettségére hivatkozással negligálni és lejáratni –, a Katalizátor Iroda sorsának felfejtése közben fényt derítettek a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke és a hatalom számos kapcsolatára, eddig ismeretlen oldalára Például A magyar demokratikus ellenzék című Csizmadia Ervin-könyv prekoncepciójának spiritusz rektorára, arra, hogy kik és milyen módon kerültek be önmagukat középpontba állító mondandóval ebbe a kultuszkönyvbe s kik maradtak ki belőle. Kiket hallgatnak agyon maguk a megkérdezettek is, köztük Kis János, Demszky Gábor, Rajk László, Kőszeg Ferenc, Magyar Bálint. Hiszen ez a kötet legproblematikusabb pontja: a demokratikus ellenzék történetének bemutatása a közkatonák nélkül, kiszakítva az eseményeket a hatalom történései, a népi-nemzeti ellenzék és a pártközpont Aczél György által vezetett apparátusának harcai közül, elfeledve a demokratikus ellenzék és a hatalom együttjátszásának számtalan momentumát, kivételezett és kirakat-helyzetét. Talán a rendszerváltás kísérlete előtti időszak egyik nagy mulasztása, hogy ez a fiatal, agilis, szervezésben és „mozgalmi munkában” jártas, a saját egzisztenciáját is kockára tevő réteg és az úgynevezett népi-nemzeti ellenzék nem talált utat egymáshoz. Mindkét fél idegenkedése érthető, hiszen a napi személyes kötődések, a módszerbeli különbözőségek elfedték, hogy a demokratikus ellenzék e csoportja sokkal közelebb áll a népinemzeti ellenzék céljaihoz és eszméihez, mint a demokratikus ellenzéket irányító és meghatározó magjához. Ha ez a felismerés, amely a célok és az eszmék együttállásában – nevezetesen, hogy mindkét irányzat egy valódi rendszerváltásért és nem csupán a hatalomgyakorlók cseréjéért, egy szuverén nemzeti állam, egy parlamentáris berendezkedés megteremtéséért küzd – a nyolcvanas évek közepén megszülethetett volna, úgy a népi-nemzeti ellenzék számos új eszközzel bővíthette volna a hatalommal szembeni fellépésének fegyvertárát. Számos információval gazdagodhatott volna a demokratikus ellenzék valós természetéről és céljairól, ezáltal sokkal felkészültebben – talán kevesebb illúzióval – vághatott volna bele a rendszerváltás kísérletébe. A demokratikus ellenzékben felnövő és ott szocializálódó csoport pedig erős szellemi töltést és támogatást kaphatott volna valós céljai megfogalmazásához. Láthatta volna, hogy létezik a hatalommal 102


Petrik

Béla:

A

titokfejtő

–

Modor

Ádámról

és a rendszerrel szembeni fellépésnek más formája és tartalma az úgynevezett demokratikus ellenzék világán kívül is, létezik egy alapvetően másfajta világkép is, mint a demokratikus ellenzék marxizmusból sarjadt gondolatrendszere. Modor Ádám ahhoz a fiatal generációhoz tartozott, amelynek tagjai elutasították a kádári rendőrállamot, az orosz megszállást, a lengyelországi Szolidaritás volt a példaképük, hitük szerint dolgoztak egy demokratikus átalakulás reményében, szamizdat kiadót hoztak létre és működtettek.1 E kiadó legendás történetét mutatta be Gulyás János filmrendező dokumentumfilmje, amelyhez és aztán több másikhoz is Modor Ádám nyújtott szakmai támogatást – akár riporterként is. Több mint fél évtizedig dolgoztak a szamizdatos évek feldolgozásán és dokumentálásán. Annak érdekében, hogy a prekoncepciók alapján megírt hivatalos kánon mellett legalább ebben a formában elkészüljön a történések egy másik olvasata is, amely talán emléket állíthat az ellenzéki mozgalomban részt vevő névtelen közkatonáknak. E közös munka eredménye az Inconnu csoportról, a Pákh Tiborról, valamint a Demokrata alapítójáról, Nagy Jenőről készített portréfilm. S ennek a munkának az eredménye a Krassó Györgynek emléket állító kötet is, melynek méltó elismerése volt az elsőként átadott Krassó-emlékplakett. Modor Ádám kíméletlenül őszinte és következetes magatartással ment vélt és valós igazsága után, nem nagyon törődve azzal, hogy éppen kinek okoz ezzel fejtörést, kinek a légvárát tapossa össze, kinek az érdekeit sérti. A rendszerváltás és a titkosszolgálatok kapcsolatával foglalkozó írásai mutatták fel a demokratikus ellenzék névtelenjeinek erőfeszítéseit, mesélték el az ellenzék kanonizált történetéből kimaradt eseményeket. Ahol lehetőség volt rá, helyére igazította azt a mitológiát, amely a demokratikus ellenzék magja körül kialakult. Írásaiban azt szerette volna bemutatni, hogyan működött a rendszer hatalmi mechanizmusa, rejtett szerkezete: „Milyen megfigyelési és manipulációs gépezetet működtetett a hatalmon lévő MSZMP abból a célból, hogy ellenőrizze, és ha kell, rejtett eszközökkel befolyásolja a társadalom életét, tagjainak sorsát.” Elsők között ismerte fel, hogy a Kádár-rendszer belügyi iratainak feldolgozása, a meglévő és a hiányzó dokumentumok értékelése nélkül nem rajzolható meg a 20. század második felének hiteles történelme, s ezért szinte megszállottan kutatta a Történeti Hivatal régen porosodó aktáit: „Egykor titkos, elfekvő aktákról fújom le a port. A sárguló lapokról elénk tárulnak életek, sorsok, vágyak, tervek, szenvedések. Több itt olvasható irat szigorúan titkos, különösen fontos információ volt, egy diktatúra hatalmasainak szolgálatában. Ha nyilvánossá válik a titok, már lehet róla beszélni, vitatkozni. A múltról alkotott képünk részévé válik mindaz, ami 1956 és 1989 között kiváltságos kevesek számára hatalmuk egyik építőköve volt.” Az egész életmű mozgatórugóját tárta fel így egyik könyvének ajánló soraiban: nemcsak a rendszerváltás kísérletét követően, de a szamizdatos időkben is a nyilvánosság, a gondolat szabadságának minden körülmények között történő A Katalizátor Irodát 1982-ben alapította Gehér József, Kurdi Zoltán, Rózsa Gábor, Laczik Erika, akikhez 1986-ban csatlakozott Modor Ádám és Balassa János.

1

103



biztosítása hajtotta, hogy minden megbeszélhető és megbeszélendő legyen, ahol már nincs, nem lehet helye manipulációknak; ahol minden önmagáért beszél. A tiszta helyzet. Az olthatatlan – néhol naiv, szinte gyerekes – igazságvágy. Szívesen beszélt szüleiről, arról, hogyan fogadta szamizdatos tevékenységét a családja, a barátságról, a barátok megválasztásáról. Ma sem tudom, hogy miért avatott be bizalmas családi titkaiba, miközben vizsgáltuk és szagolgattuk az általa készített birsalmasajtokat. Ma is oda képzelhetjük a Centrál vagy az Alföldi étterem nagy ablaka mögé, sokszor Szilágyi Györggyel, akihez megfejthetetlen barátság fűzte, nagyon szorosan és láthatóan nagyon mélyen. Utoljára halála előtt, nyár végén találkoztunk a Centrálnál, ahová Szilágyi már nem jött el, mondván, ilyen, a Kecskeméti utca feltúrása miatti kuplerájban ő nem tud és nem is hajlandó közlekedni. Egy szatyorban vitte az ebédet öreg barátjának. Nem sokkal előtte, június 16-án tartotta utolsó előadását – talán szimbolikus is ez –, Utak a ravatalig címmel, Nagy Imréék újratemetésére emlékezve, napról napra idézve Kádár, a kommunista titkosszolgálat és az állampárt vezetésének képletes és valóságos végóráit. Aztán már csak a kórházból kaptam róla hírt, újabb súlyos műtétről. És el is ment, hirtelen. Ahogy a fiatalok szoktak: váratlanul és megmagyarázhatatlanul. S mi itt maradunk fel nem tett kérdéseinkkel, el nem mondott vallomásainkkal, rossz érzéseinkkel, hiábavaló bűntudatunkkal. Egyszer majd ezt is ki kell beszéljük. Nem sok időnk volt rá, nem sok idő adatott… Az utolsó könyv, az utolsó munkák, amelyeken dolgozott – a Fidesz-könyv második kötete, az Inconnu csoportról szóló írás –, befejezetlenek maradtak. De életművét korai halála ellenére sem érezhetjük torzónak. Szemléletében, főbb elveiben és irányában kiforrott, világos és példaértékű, kutatói magatartása tiszta és szilárd, történészi álláspontja tárgyilagos és következetes – s talán ezért néha kíméletlen – volt; emberi magatartását az önzetlenség és a szeretet irányította. Mindez itt maradt számunkra. Mindez tanulható és tanítható. „Kistestvéri szeretettel” gondolok ma is rá, hogy legalább azt mentsük, ami menthető.

104



Keleti pályaudvar 1–2.

105



Laczó Ferenc AZ ERKÖLCSI ZSENI POLITIKAI HASZNAI Balog Iván: Bibó István recepciója. Politikai átértelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 168 oldal, 2400 Ft (Eszmetörténeti Könyvtár, 12.)

A magyar politikai életben és kulturális elitünk által folytatott nyilvános beszédek együttes vizsgálata alighanem arra jutna, hogy az elmúlt évtizedek során kevesekre hivatkoztak oly gyakran, mint Bibó Istvánra. Míg az 1979-ben elhalálozott Bibó életének utolsó évtizedeit szilárd elvhűsége és morális következetessége épp annyira meghatározta, mint az ellene foganatosított politikai represszió hosszú árnyéka, meg nem szűnő közéleti marginalizációja, addig utóéletét mostanáig a széleskörű (újra)felfedezés, a gyakran önlegitimációs célzatú értelmezések és a róla folyó beszéd ünnepélyessé és ritualizálttá válása egyaránt jellemezte. Nem túlzás állítani, hogy Bibó neve jelképpé vált, politikai és történeti gondolkodói teljesítménye, erkölcsi integritása ugyanis sokak számára hívószóvá tették azt. Személye és munkássága széles körben (bár korántsem univerzálisan) elfogadott hivatkozási pont lett. Többek között ideológiai eklektikussága, világnézeti szinkretizmusa tehette őt oly sokak számára hivatkozási ponttá és legitimációs alappá: Bibónak mind bal-, mind jobboldalon voltak és vannak hívei – akárcsak a szándéketikát jellemzően elvető, gyakran a naivitás vádjával élő, a totális zsarnokság bevezetőivel szembeni jóhiszeműségét felrovó ellenzői. Élesen szemben álló oldalak közötti mediációra, alapvető kérdésekben nemzeti és nemzetközi megegyezésre törekvő megszólalásai Bibót már-már konszenzusosan elismert személlyé tették, azonban elképzeléseinek értelmezései igencsak sokszínűek és szerteágazóak. A Bibó István recepciója címmel megjelent karcsú könyv, Balog Iván új munkája éppen e sok és sokféle átértelmezés megléte, a Bibó örökségéért folyó kötélhúzás jelentősége, az utóélet kivételes dramatikussága miatt szolgál érdekfeszítő témával. E gondolatgazdag könyv problémacentrikus, tematikusan elrendezett politikai recepciótörténeti munka, mely arra keresi a választ, hogy „milyen tényezők befolyásolják Bibó recepcióját, milyen erővonalak mentén rajzolódnak ki a Bibó-interpretációk főbb típusai” (8). Balog Iván nem hatástörténetet kívánt tehát írni, sokkal inkább arra volt kíváncsi, hogy Bibó befogadásának melyek voltak a „legfontosabb irányzatai, trendjei, fordulópontjai”, és ezek mit árulnak el a recepció ágenseinek társadalmi hátteréről, pozíciójáról, szubkultúrájáról (14). Balog ezért a bibói szövegeket, a kulturális és históriai szövegkörnyezetet, aktuális válsághelyzeteket és a recepció hagyományának kölcsönhatását, a köztük lévő kommunikációt (illetve egyes esetekben a konfrontációt) vizsgálja. Recepcióesztétikai és emlékezetpolitikai megközelítésmódja a diszkurzív tár106


Laczó

Ferenc:

Az

erkölcsi

zseni

politikai

hasznai

sadalomtudomány elméleti alapjain áll. Könyvében elsősorban beszédaktusok értelmezésére vállalkozik. Kérdéseinek megválaszolásának érdekében Balog tematikus recepciótörténetet hozott létre, amely a zsákutca és a szabadság kis körei bibói toposzának utóéletét éppúgy taglalja, mint ahogy Bibó sajátos kiegyezés-értelmezésének és zsidókérdéssel kapcsolatos koncepciójának későbbi felhasználásait is megvizsgálja. A Bibó István recepciója azonban több mint recepciótörténet: Balog saját elmélyült Bibó-olvasatait kamatoztatva markáns Bibó-interpretációval is szolgál. Recepciótörténet esetén ez nem feltétlenül elvárható és – jegyezzük meg – nem is feltétlenül üdvös, mivel annak veszélyét hordozza, hogy a szerző saját olvasatait a többiek olvasatainak korrigálására használja fel, és magát ily módon a többi befogadó fölé helyezi. Balognak szerencsére műve nagy részében sikerült elkerülnie a recepciótörténetet művelő filológus e csapdáját. Ugyanakkor saját elmélyült Bibó-olvasata kétségkívül nyomot hagyott értékelésein és recepciótörténeti elbeszélését is nagyban strukturálja. Szerinte Bibó tranzitológusként és politikai krizeológusként olvasandó, a korlátozott pluralizmus teoretikusa, akinek munkássága az antikapitalista alapállású harmadikutasság és az önigazgatás (utópikus) eszméin nyugodott. Ez magyarázza, hogy eszméi a latens pluralizmus korában, azaz még a rendszerváltás előtt tettek szert különleges jelentőségre. „A közvetítő, a békecsináló: politikai traumatológus, akit csak vészkorszakokban vesznek igénybe”, jelenti ki könyve vége felé (149). Ez azt is jelenti, hogy Balog megítélése szerint Bibó politikai elképzelései jelenünkben, 1989 után csak igen korlátozott mértékben lennének alkalmazhatóak. Balog Bibó folytatólagos relevanciáját tehát egyértelműen megkérdőjelezi, de recepciótörténete eközben szerencsére nem abszolutizálja semelyik politikai-ideológiai hagyomány domináns Bibó-interpretációját sem. Bár Balog alapvetően liberális preferenciái helyenként (különösen 1989 értelmezése során) megmutatkoznak, e szolid módon kifejezésre juttatott preferencia kritikus távolságtartással párosul. Hogyan is néz ki Balog tematikus Bibó-recepciótörténetének fő íve? A Kádárrezsimmel meg nem alkudó, üldözött, hallgatásba kényszerített szerző recepciójáról a hetvenes évekig, a latens pluralizmus kialakulásáig szinte alig beszélhetünk. Bár emigráns körökben Bibót 1956 után sem feledték el (sőt renoméja sokkal inkább javult), és leginkább erkölcsi zsenialitásának elismerésén alapuló magas reputációja idehaza is megmaradt, Magyarországon ekkor még (ahogy Balog fogalmaz) a „cenzori kód” jelentősége egyértelműen felülmúlta a kritikusokéit (23). 1989 előtt elindult ugyan Bibó hivatalos recepciója is, de ez főként Erdei Ferenc és Szűcs Jenő munkásságán keresztül történt meg, és azt ily módon szelektivitás és torzítás jellemezte. A hivatalos befogadás ráadásul Bibó 1956-os szerepét, békeszerzői kísérletét is elhallgatta. Az 1986-os Huszár Tibor-féle legális Bibó-kiadásból e szövegek teljességgel hiányoztak. (Nem mellesleg Huszár a szamizdat Bibó-emlékkönyvvel kapcsolatos öt évvel korábbi pártjelentést előkészítő, igencsak problematikus tanulmány szerzője is volt.) 107



Legalább ennyire fontos tények, hogy eközben Bibó István (Balog szavaival élve) a félellenzéki, „fél-rendszerváltás” mellett érvelő, „pozsgaysta” beszédek számára éppúgy fontos hivatkozási ponttá vált, ahogyan az ő nézetei jelentették a közös nevezőt a (népiekre és urbánusokra osztható, de az 1980-as évek közepéig még együttműködésre hajló) magyar disszidensek számára. Az 1980-as évek demokratikus ellenzékének tagjai főként nem Bibó „demokratikus szocializmusát” próbálták bizonygatni (bár alkalmanként azt is), nézeteinek inkább a lengyel Szolidaritás eszméivel rokonítható vonásait kívánták megmutatni. Balog szerint eltúlzott autonómiakultuszuk, a civil társadalom ellenkulturális preferenciákkal vegyített eszméjének jegyében értelmezték át (és inflálták is egyúttal) a szabadság kis köreinek bibói formuláját. Balog kritikus értelmezése szerint Bibó a magyar demokratikus ellenzék körében megfigyelhető népszerűsége 1956-os szerepén túl származhatott az ellentétek felfedését és meghaladását célzó, a dialektikára ugyancsak emlékeztető módszerének ismerősségéből, akárcsak az uralomellenes beszédet alkalmazó, uralommentes kommunikáció létrehozására irányuló közös vágyakozásukból. Így Bibó az 1980-as évekre rendszerhűen, lavírozva, illetve kritikusan politizáló értelmiségiek számára egyaránt hivatkozási ponttá vált. Ezek után nem meglepő, hogy a Bibó-konjunktúra épp 1989-re ért a zenitjére. 1956 történetének nyílt megismerésének pillanatában, értékelésének átfordulásakor Bibó a Kádár-korszak mártírjaként vált hirtelen központi jelentőségű hivatkozási ponttá. Balog ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy rehabilitációja (Nagy Imréhez és társaiéhoz hasonlóan) az előző rendszer bukását pecsételte meg, de jóval kevésbé volt képes az új rendszer eredetmítoszaként funkcionálni. Korábban Rainer János utalt arra A rendszerváltás és ötvenhat című tanulmányában, hogy az 1956-os forradalom 1989-es felidézése nem megismétlését, pláne nem maximalista végrehajtását indukálta, hanem inkább a tragikus konfliktusok megismétlődése elkerülésének szándékát volt hivatott nyilvánvalóvá tenni. Ebbe a képletbe pedig kétségkívül remekül illett Bibó, a közvetítő, a békecsináló. Balog megállapítja, hogy e rendszerváltáskori konjunktúra leáldozása óta is dominánsak maradtak a Bibóra tett pozitív hivatkozások. Az elfelejtését és örökségének elárulását felhánytorgató, olykor kifejezetten vádaskodó beszédaktusok száma is megnövekedett ugyan, de ezekre nyugodtan tekinthetünk a Bibó-kultusz melléktermékeiként. Ugyanakkor hiába került Bibó ismét napirendre a rendszerváltás után, Balog megítélése szerint eredeti kontextusából kiszakítva már nem született, nem születhetett újfajta, koherens politikai értelmezése. Eközben a távolságtartóbb és szakszerűbb, nem kisajátításra törekvő Bibó-olvasatok is nagyobb teret nyertek – mígnem elérkezünk Balog recepciótörténeti, tehát egyfajta metadiskurzust folytató munkájához, teheti ehhez hozzá a recenzens. Balog ugyanis éles szemű és kiegyensúlyozott megfigyelő, aki egyrészt hangsúlyozza, hogy Bibó leleplezéseinek célja nem a vádaskodás és lejáratás volt, hanem a közösen elvégzendő közösségi terápiába való bevonás, de aki egyúttal azt is érzékeli, hogy a „szo108


Laczó

Ferenc:

Az

erkölcsi

zseni

politikai

hasznai

ciálpszichoterápia” vágya a paternalizmus egyik formája, melyben a „demokratikusan autoriter” pozíció köszön vissza. Ennyiben a Balog Iván által emlegetett „lármás felejtés”, az agyonidézéssel véghezvitt agyonhallgatás nem is tűnik már olyannyira elítélendőnek, főleg nem érthetetlennek, mivel Balognak sikerül az 1980-as évekbeli, 1989ben tetőződő Bibó-konjunktúrát megmagyaráznia – és ez alighanem könyvének legnagyobb érdeme.

Tájkép

109



Vigh Péter A KÖZÉP-EURÓPAI KULTÚRA PERÚJRAFELVÉTELE Fried István: Egy irodalmi régió ábrándja és kutatása (Kelet-közép-európai tévedések és tévelygések). Lucidus (Kisebbségkutatás Könyvek), Budapest, 2010, 222 oldal, 2400 Ft „Ilyen módon Közép-Európát immár nem megteremteni kell, hanem fölismerni, ott is, vagy talán ott a leginkább, ahol a centrifugális erők szétszórták az együvé tartozó, együvé kényszerített népeket, nemzeteket…”1

2010-ben jelent meg Fried István új tanulmánykötete, amely azonban tartalmilag mégsem kimondottan új; a bevezetőt és az utószót leszámítva mind a tizenkét tanulmány megjelent már periodikákban vagy más kötetekben. Két évtized terméséből – de többségében az ezredforduló utániakból – válogatott a szerző: a legkorábbi tanulmány 1991-es, a legfrissebb 2009-es. Itt rögtön jeleznénk egy hiányosságot: a tanulmányok végén nincs pontos adatolás, csak a folyóirat vagy a kötet címe, valamint az eredeti megjelenés éve van feltüntetve. Talán apró, de fontos és nem elhanyagolható gesztus lett volna az olvasó segítése, aki talán mégis kíváncsi azokra az „eredeti megjelenéshez képest jelentéktelen” módosításokra (az utószó szavai), amelyek megkülönböztetik a kötetben megjelent változatot az eredetitől. Arról nem is beszélve, hogy sajnos ez a kötet sem lett hibátlan, így például a biedermeier fogalmának újraértelmezéséről szóló tanulmány harmincadik lábjegyzete egyszerűen „eltűnt”, de számos más elgépelés maradt a szövegben. Ezek a hibák nem számottevőek, s nem is vonnak le túlzottan sokat az egész értékéből, de ismét rávilágítanak arra a szomorú tényre, hogy a kiadók lektori munkát megspóroló lépései tudományos irodalmunkban (hol kisebb, hol látványosabb mértékben) egyértelmű szövegromlást eredményeznek. Igazságtalanul járnánk azonban el, ha nem vennénk észre, hogy a sorozat (Kisebbségkutatás Könyvek) korábbi (mondjuk kétezres évek eleji) kiadványaihoz képest jóval letisztultabb, egyszerűbb és ezáltal inkább olvasóbarát a kötet. * Régóta tudvalevő, hogy a magyar irodalom története nem egyenlő a magyarországi irodalom történetével. Az összehasonlító irodalomtudomány segítségül hívása a 19. század előtt nélkülözhetetlen, de a 20. századi kisebbségi irodalmak vizsgálatánál is jó szolgá1 FRIED István: Kelet-közép-európai válaszútjaim, Európai Utas 2000/1. (hálózati változat: www.hhrf.org/ europaiutas/20001/8.htm).

110


Vigh

Péter:

A

közép-európai

kultúra

perújrafelvétele

latot tehet. Kitapintható egy olyan törekvés, ami a régió egészét, teljesítményével és konfliktusaival együtt szövegként és kommunikációs térként kezeli.2 Mielőtt ellenérzéseket váltana ki az előbbi mondat, fontos leszögezni, hogy az irányzat nem tekint magára királyi útként – ha mégis így tenne, akkor mi megtehetjük, hogy nem tekintjük annak. Sajnos a nemzeti kultúrák párbeszédében nincs mindenre érvényes recept, mert a múltból rárakódott események igen érzékennyé tették a témát (és a vele foglalkozókat). Azonban a komparasztika itt is segíthet, amennyiben rá tud mutatni – konfliktusok és a feltételezett antagonisztikus szembeállítások mellett/helyett – az összefonódásokra, az átjárókra. Arra, hogy példának okáért az egykori nemzeti mozgalmak elkötelezettjei határozott döntéseik és kiállásuk mellett többkultúrájú és többnyelvű emberek voltak. Fried István egyértelmű törekvése évtizedek óta, hogy elkerülve az elkendőzéseket, a „visszafele irányuló utópiák” andalgását, feltárja a „közép-európai szöveguniverzumot”. Ilyen előzetes megfontolások után olvashatunk a kötetben a szepesi szubrégió többnyelvűségéről és hungarus patriotizmusáról, a közép-európai nyelvújítások hagyományválasztásáról, a már említett biedermeier-fogalom körüljárásáról, 1848/49 eltérő megítéléséről, Széchenyi nemzetiségi kérdésről vallott felfogásáról, a 19. század első harmadának többkultúrájú pesti színházáról. Meg Heine és Petőfi pályájának párhuzamairól, Miroslav Krlež a műveltségéről és regényeiről, a Monarchia szláv irodalmairól, a horvát–magyar „kulturális szomszédságról” (illetve annak hiányáról), a közép-európai kultúra 20. századi átstrukturálódásáról, és végül de nem utolsósorban a régiók Európájának gondolatáról – uniós csatlakozásunk előtt. A témák változatossága impresszív, ugyanígy szerzőjük tág érdeklődési köre és hivatkozási tára (irodalom, zene, képzőművészet), ám ez a sokszínűség nem mindig könnyíti a befogadást. Aki olvasott már Fried Istvántól, az tudja, hogy nem ritkák nála a tíz sort is meghaladó mondatok, a fent említett széleskörű hivatkozási alappal. Nem az a gond, hogy írásai az olvasótól komoly összpontosítást igényelnek, hanem hogy szövegeit (és itt ismét az olvasó segítéséről lenne szó) nem igazán tagolta. Ezért azok csak áradnak és áradnak, így könnyű eltévedni bennük. A nagyobb hatás elérése érdekében egy kisebb szerkesztési beavatkozást elbírtak volna ezek a tanulmányok, anélkül, hogy lényegüket vesztették volna. A szándék tehát a régióspecifikum keresése. „Méghozzá nem azért, mert – ismétlem – a specifikum önmagában érték, hanem azért, hogy e specifikum feltárulása révén körvonalazódjék a régiónak tágabb közegben elfoglalandó, tudatosítandó, »megillető« helye.” (220) Az, hogy felismerjük a közép-európai „kulturális szomszédságot” (Kulturelle Nachbarschaft) és a kapcsolódási, összefonódási pontokat. Végezetül a címben is megjelenő két pontról: az ábrándról és a kutatásról. Az utóbbival kezdve el kell mondanunk, hogy a komparasztika kapcsán mindig felmerül: mennyire folytatható egy irányzat, egy módszer? Nem félő, hogy a Fried István által képviselt kutatás kizárólagosan hozzá kapcsolódik, azaz a saját módszertana (és tudása)? Annyiból megnyugodhatunk, 2 Például Moritz CSÁKY: A kommunikációs térként értett kultúra. Közép-Európa példája, Irodalomtörténet 2010/1., 3–27.

111



hogy a Szegedi Egyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén az egykori tanszékvezető szerző köré gyűlt kutatócsoport most már több mint egy évtizede tartja meg évente az Osztrák–Magyar Monarchia (komparasztikai értelemben vett) „szövegvilágával” foglalkozó konferenciáit, s ezeknek előadásai aztán kötetekben is napvilágot láttak. Nagyon helyesen és szerencsésen ezekben a munkákban nem magyar szerzők is rendszeresen részt vesznek. Még egy veszély, vagy pontosabban egy felhívás köthető a módszertanhoz. Ahogy írtuk, hogy nincs királyi út a kulturális összefonódások és elkülönböződések párbeszédében, úgy egy pillanatra sem szabad azt gondolni, hogy a főleg (olykor csak) narratív forrásokra támaszkodó összehasonlító irodalomtörténet a történettudomány mellett vagy helyett dolgozna. A kettő kiegészíti egymást, csupán más megközelítéssel és módszertannal, forrásanyaggal dolgoznak, de pont ezért szolgálhatnak fontos kiegészítésül egymás számára. Az ábrándról gondolkozva nyugodt szívvel kijelenthető, hogy az összehasonlító megközelítés a jövőben is a kevesek diskurzusa lesz. Már csak a nyelvi határok és a komoly értelmi-érzelmi, megértést és átérzést igénylő árnyalt nézőpontok miatt is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tehetne szert nagyobb jelentőségre, mint ma, és itt kapcsolódik össze ábránd és kutatás: a szintézisben. Mert bár az ábránd kell a munkához (ahogy a címben is előbb helyezkedik el), de valójában a kutatás és módszer lesz az, ami maradandóvá teheti azt. A szerző valahol joggal, leszűkítő és olykor erőszakos volta miatt is ódzkodik a „nagyelbeszéléstől”, legyen az nemzeti vagy marxista megközelítésű. Mégis, a kötet előszavának utolsó oldala csupa szabadkozás, hogy miért tanulmánykötetet és nem szintézist tart a kezében az érdeklődő. Fried István meglátása szerint legalább tíz nyelven kellene tudnunk szépirodalmi és történeti forrásokat olvasni, ki kellene lépnünk az elfogultságokból. Úgy, hogy nem veszítjük el nemzeti hovatartozásunkat, valamint arányérzékünket is meg kellene őriznünk. A feladat valóban roppant nagy, s pont a feladat nagysága és nagyszerűsége inti szerénységre Fried Istvánt is. A kötet nem pótolja a pótolhatatlant, de „leképezheti” (szavai szerint) a szintézist. Valóban: kontúrokkal, kutatási irányokkal, mélyből felhozott kincsekkel, értékes adalékokkal, nagy ívű skiccekkel és részletes, értő elemzéssel is találkozhat az olvasó. Amíg nincs szintézis, addig maradnak ezek a szilárd építőkockákhoz hasonlító tanulmánykötetek és életművek, amíg eljön a pillanat, hogy magasabb polcra kerüljön a kevesek értékes párbeszéde. Ehhez viszont – minden hibájuk és támadhatóságuk ellenére – egyszer szükség lesz az összefoglaló munkákra.

112



Kovács Ábrahám HITVALLÓ VEZÉRFONÁL Fekete Károly: A Barmeni Teológiai Nyilatkozat. Vezérfonal a dokumentum tanulmányozásához. Kálvin Kiadó, Budapest, 2009, 164 oldal

A 20. század a diktatúrák korszakaként vonult be az európai történelembe. A keresztyénség évszázadokon áthúzódó, egyedül uralkodó voltát két új modern világnézet helyettesítette: a nemzetiszocializmus és a kommunizmus. Nem kérdés, hogy az állammal való összefonódása révén Nagy Konstantin után a keresztyénség maga is az Evangéliummal ellentétes irányba fejlődött. Jézus számtalan formában buzdította az őt követőket, hogy életükben Isten országának megélésére és létrehozására törekedjenek. Azonban figyelmeztetett is, nehogy abba a tévhitbe essenek, mely szerint az Ő királysága itt e földön létrehozható, megvalósítható abban az értelemben, hogy a szeretet, a békesség és az öröm, a paradicsomi állapot teljes mértékben létrehozható lenne itt a földön minden egyes ember számára. A keresztyénség mint kultúrtörténeti jelenség sokszor elcsúszott e téren és komoly hibákat követett el, Jézus tanításait megannyiszor félreértve. És szomorúan be kell vallanunk, azokkal nem egyszer szemben is állt. Az egyháznak az evangéliumi útról való letérése váltotta ki részben a felvilágosodás kora óta jelentkező kritikákat, amelyek aztán számos formában jelentek meg. Ezek egyik „gyümölcse” a kommunizmus, amelynek ideológiai gyökere, a nyíltan ateista marxizmus határozottan elvetette a zsidó-keresztyén hagyományt, és önmaga vált valláspótlékká a 20. században. Egy századdal a marxizmus színrelépése után hasonlóan valláspótlékká vált a németországi nemzetiszocializmus is, amely az államot és az egyházat olyan mértékben összekeverte, hogy a kettő azonosítását mindenképp elfogadhatónak, sőt jónak tartotta. Sajnos, mint említettük, magának a keresztyénségnek a története is szolgáltatott erre rossz példát. A náci Németországban a protestáns egyházakban kibontakozódó Deutsche Christen mozgalom az egyház tanítását igyekezett összehangolni a kor hivatalos ideológiájával, különösen Hitler uralomra jutása után. Számos lelkész és teológus igyekezett a nemzetiszocializmus ideológiájához hozzáigazítani az Evangélium merőben eltérő üzenetét. A világmegváltó új ideológia, az apokaliptikus új messiási személy, a földi béke és jólét, azaz a Paradicsom teljes mértékű megvalósíthatóságának ígérete hatalmas tömegeket befolyásolt egy kirekesztő, faji alapra épülő egységben. A birodalom protestáns lelkészeinek nagy része nagyon hamar a nácivá váló Németország kiszolgálója lett. E folyamattal szemben emelték fel a hangjukat a Barmeni Hitvalló Nyilatkozatot megfogalmazó lelkészek, laikusok és teológiai tanárok 1934-ben. Fekete Károlynak e barme113



ni hitvallást bemutató és elemző írása ennek a szép, biblikus kiállásnak állított emléket megjelentetésének 75. évfordulóján. Az egyház létét a hitvallás szerint a Jézus Krisztusban az embereknek adott örömhír hirdetése határozza meg. Minden kompromisszum, amely kortárs világnézeteknek hódol, Istentől való eltávolodásunkat eredményezi. A könyvben Fekete Károly bemutatja, milyen kontextusban és hogyan jött létre a hitvalló nyilatkozat a hitleri Németországban. Rávilágít arra is, hogy a hitvallás szövegezői, Barth Károly, Martin Niemöller és a többiek már a nácik hatalomra jutásának kezdeti időszakában észrevették a kortárs ideológia hamis messianizmusát és üzenetét. Leszögezték: nem lehet más Krisztusnak szolgálni, csak az igazi messiásnak, Jézus Krisztusnak. A könyv először röviden bemutatja a hitvalló zsinat történeti háttérét. Ezt követi a hat pontból álló rövid hitvallás, amelyet a szerző Török István fordításában közöl. A könyv fő része az egyes tételek felépítésének és szövegének teológiai elemzése. A szerző a hitvallási irat mind a hat tételéhez egy-egy magyarázatos részt kapcsol. Imponáló a magyarázat felépítésének szerkezete: elsőként egy világos és a laikus számára is jól érthető igei alapvetéssel találkozik az olvasó, majd ezt követi a teológiai érvelés. A harmadik rész a bibliai ige alapján kifejtett teológiai állásfoglalásokat mint visszautasításokat mutatja be. Végül pedig a szerző levonja a hitvallási tételekből adódó következtetéseket. Ez a négyes egység megjelenik mind a hat részben, amelyek az egyes tételeket magyarázzák. Az első tétel Jézus Krisztusról mint Isten egyetlen Igéjéről beszél. Krisztus igazsága fölé „senki és semmi más esemény, hatalom, személy és igazság nem helyezhető” (50). Ez alapján kritizálja Barth a brunneri természeti teológia gondolatát, és egyúttal elutasítja a nemzetiszocialista ideológia azon törekvését, hogy magát „Krisztus királyi székébe” helyezze (54). Fekete Károly Török Istvánt idézi, aki szerint ha a teológia történetfilozófiába siklik át, könnyen politikai rajongásba torkollhat. Fekete rámutat, hogy a szekuláris ideológiákra az ember csak kategorikus nemet mondhat, míg szabadon és önkéntesen igenlő választ adhat Isten Igéjére, amely Jézus Krisztusban közöttünk megjelent (56). A második tétel éle a Krisztuson kívüli más hatáskörök elutasítása ellen irányult. A hitvallás szerzői és aláírói nyíltan szembefordultak a nemzetiszocialista állammal, amely az egész emberre és a társadalom teljes területére kizárólagos igényt tartott (60). Ezzel szemben áll a hitvallás második tételének üzenete, amely szerint „nem lehet Krisztus uralkodása alól kivonni bármit is” az életünkből (65). A harmadik tétel határozottan kimondja: „elvetjük azt a hamis tanítást, hogy az egyház üzenetének és rendjének alakját saját tetszésére, vagy a mindenkor uralkodó világnézeti és politikai meggyőződés változására bízhatná” (69). Fekete Károly szépen és világosan kifejti azt a barthi tételt, amely szerint az egyház nem kívánhat megfelelni semmilyen külső – az adott konkrét történelmi helyzetben nemzetiszocialista – elvárásnak. Ugyanakkor a belső kettős veszélyre, a szekularizációra és az öndicsőítés veszélyére is oda kell figyelnie (77–78). 114


Kovács

Ábrahám:

Hitvalló

vezérfonál

A következő tétel a keresztyén szolgálatról, a „másokért élésről” szól (81). A krisztusi egyházban nem lehet alá- és fölérendelés, csak az egymásért élő szolgálat. A hitvallás itt kifejezetten az ellen irányult, hogy a birodalmi püspökké kinevezett Ludwig Müller elkezdte a lutheránus, református és uniált egyházakat „egységes szellemiségű, a hitleri politikát támogató, birodalmi egyházzá szervezni” (86). Érdemes megszívlelni a szerző által idézett figyelmeztetést Wilhelm Nieseltől: „nemcsak római klerikalizmus van, hanem református is, nemcsak ott van pap uralom, hanem a mi táborunkban is” (87). Az ilyen mondatokban mutatkozik meg a hitvallási tételek örökérvényű igazsága, mely bár egy adott korszakban, adott történésekkel szemben nyilatkozik meg, de a belőle fakadó teológiai következtetések minden egyes kor jelenében hatnak. Az ötödik tétel az 1Pt 2,17-re alapul: „az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek”. Ez a bibliai alapvetés igehelye. A Barmenben tartózkodó hitvalló zsinati tagok elvetették a nemzetiszocializmus emberi életet totálisan befolyásolni kívánó törekvését. Tiltakoztak az állam és az egyház egybemosása és azonosítása ellen. A szerző ebben a fejezetben nagyon szépen kibontja, miként is kellene megvalósulnia ehelyett állam és egyház „munkamegosztásnak”. A hittétel elemzésének egyik legizgalmasabb mondanivalója az imádságról vallott gondolatmenet. A keresztyén embernek imádkoznia kell a feljebbvalókért, „mert ők aztán igazán imádságra szorulók!” Nem meghunyászkodás ez – érvel Fekete –, hanem annak a megvallása, „hogy a hatalmat gyakorlók sem mindenhatók, és fölöttük is létezik, él és uralkodik az »uraknak Ura és királyoknak Királya!«” (94) Végül a hatodik hittétel kibontása következik, ahol az Ige szabadságának gondolatát járja körül a szerző. Krisztus üzenetének hirdetése az igehirdetés és a sákramentumok által valósul meg. A Visszautasítás című rész kritikusan figyelmezteti a gyülekezetet, hogy az egyház nem használhatja önkényes célra az igehirdetést, ahogy az a hitleri német állam elvárta (118). Roppant találó a szerző azon megállapítása, hogy a Sola scriptura (egyedül a Szentírás) elvéhez ragaszkodás nem ad biztosítékot az Evangélium meghamisítása ellen (121). Való igaz, hogy minden egyes korban a teológusnak – de az egyetemes papság elve alapján elmondhatjuk: minden hívőnek – újra és újra meg kell fogalmaznia, mit jelent Isten Igéje. A kötetet két magyar vonatkozású írás zárja, melyek témájukat tekintve kapcsolódnak a Barmeni Hitvalló Nyilatkozathoz. Az első szöveg ifjabb Varga Zsigmond debreceni lelkészmártír élettörténetét mutatja be a guseni koncentrációs táborban bekövetkezett haláláig, aki az uralkodó politikai messianizmussal szemben állva egyedül Jézus Krisztusba mint igaz Messiásba vetette hitét. Az utána következő írás érdekessége, hogy a 20. század másik nagy romboló világnézetével, az embertelen kommunizmussal szembeforduló hitvalló nyilatkozatot mutatja be, amelyet magyar református lelkészek fogalmaztak meg 1955-ben. Ez valójában csak szövegközlés. Az olvasó örömmel vette volna a két kapcsolódó téma szorosabb összekötését a barmeni hitvallással, amely még teljesebb egésszé formálhatta volna ezt a felsőoktatásban is nagyon jól használható könyvet. Hiszen roppant értékes eleme a kötetnek, hogy egymás mellé állította a két szélsőséges 115



világnézetet, melyek Krisztus messiási uralma helyett politikai messianizmust, hamis világbékét ígértek. A barmeni hitvallás elemzése és a Fekete Károly által kifejtett következtetések megszívlelendők a mai hitvalló ember számára is, amikor az egyházzal rokonszenvező kormány van hatalmon, és fennáll annak a kísértése, hogy az állam és az egyház határait nem sikerül tisztán látnunk.

Korpusz

116



Fodor János ILLÚZIÓK IDEJE Novák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceaus¸escu rendszer magyarságpolitikája 1965–1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print, Csíkszereda, 2011, 574 oldal

Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe S¸incai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.1 A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Nat¸ionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Nat¸ional pentru Studierea Archivelor Securita˘t¸ii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár. A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.2 A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceaus¸escu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.3 Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommuA rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tisma˘neanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezident¸iala˘ pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucures¸ti, 2006. 2 A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009. 3 A Ceaus¸escut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena asszony és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása. 1

117



nizmus idején jobb volt az élet.4 Erre a hazai filmipar is rákapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.5 A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe (1. azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget, 2. azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve 3. azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét). Szerzőnk a Nicolae Ceaus¸escu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor. A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus. Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944–1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához). A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „különutas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceaus¸escu hatalmának konszolidációját hozták. A „deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103–111). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a bel4 Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706. 5 Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujica Auto˘ biografia lui Nicolae Ceaus¸escu című alkotásaira, amelyek kölönbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot.

118


Fodor

János:

illúziók

ideje

politika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve a honi történések hatása Románia nemzetközi kapcsolataira. A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceaus¸escu-i új vezetés a deji merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceaus¸escu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette. A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceaus¸escu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.6 Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben. A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceaus¸escu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulása után csupán az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceaus¸escu engedett a követelésnek, ismét türelmességet és odafigyelést tanúsítva.7 A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviseVö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceaus¸escu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111. 7 A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceaus¸escu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak. 6

119



lői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is. A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceaus¸escu nem értett egyet a dubceki lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait. Az 1970-es évek elejét Ceaus¸escu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte. A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.8 Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló káder, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, 8 Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorita˘¸ti comuniste, Anuarul Institutului de Cerceta˘ri Socio-Umane „Gheorghe S¸incai” (Târgu Mures¸), 2006, 372–382.

120


Fodor

János:

illúziók

ideje

hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kedvezően értékeli. A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.9 A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceaus¸escut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában. A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.10 A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A célközönség nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak a kötet mindenképpen hasznos és hiánypótló. Remélhetőleg lesz majd folytatás is. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angolra és románra.

Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak. 10 A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés. 9

121



Rajcsányi Gellért A RETRÓ NEGATÍVJA Elmosódó közelmúlt: Kéri Gáspár képeiről A 20. század a negatív utópiák és a náluk is keményebb valóság évszázada volt. A művészetben a mai napig erős áramlat a disztópiák világa, amely szembesít minket a különböző ideológiák csapdáival, a diktatúrák előérzetével vagy épp örökségével. A diktatórikus múlttal és az arról szőtt álomképekkel való szembenézés szándéka érhető tetten Kéri Gáspár fotóin is. Az 1974-ben született Kéri a filmezés és fotózás határterületein alkot. A képek szerelmeseként előbb a kisképzőt, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemet kijáró művész a tanulmányok után a Balázs Béla Filmstúdióban kezdett el dolgozni. Azóta operatőrként, illetve alkalmazott fotósként munkálkodik különböző projekteken, továbbá a békéscsabai evangélikus gimnázium művészeti szakközépiskolájában tanít. Az évek során csiszolta ki saját fotóművészi stílusát, amelyre a képzőművészet és a fotózás kapcsolatának vizsgálata jellemző. A régi, elavultnak számító technikák tudatos újraélesztése és használata, tematikailag a közelmúlt jelenségeinek vizsgálata tűnik fel képein. Kéri Gáspár rendre a múltba forduló, a múltat faggató képi világának pontos keresztmetszetét adta Pajtás című kiállítása, amely az év elején volt látható a budapesti Kolta Galériában, s amelynek képeiből a Kommentár aktuális számában láthatnak ízelítőt. Pajtás – szól a kiállítás címe. A réges-régi fényképezőgépről van szó, amelyet az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek közepéig gyártottak Magyarországon. Régivágású finommechanikai mérnökök tervezték, immár a szocialista tömeggyártás számára. Ezzel az egykor a tizenéveseknek és amatőr fotósoknak szánt, szinte primitívnek mondható fényképezőgéppel készítette Kéri Gáspár a képeket. A sorozat két, elsőre szembetűnő jellegzetessége a fekete-fehér esztétikája és az elmosódottság. A homályosság nem meglepő: a Pajtáson nincs élességállítás, így ha akarna, se tudna éles képeket készíteni a fotós. De ez nem is állt szándékában: az életlenség adja a felvételek igazán különleges auráját. A homályosság önmagában nem eredeti ötlet: az utóbbi néhány évben, talán a tűéles digitális fotók nyomasztó tömegének ellenkultúrájaként, divatba jöttek az elmosódott, eltorzult színvilágú fotók a művészek és az őket követő sznobok körében. Egyfajta nosztalgiáról van szó, amely a régóta tartó retródivathoz kapcsolódik? Ám annyi bizonyos, hogy Kéri nem kér ebből a kissé infantilis félmúlt-kultuszból. Talán negatív retrónak lehetne nevezni a Pajtással készített képsorozatát. Retró, amely leszámol a kommunista rendszer bájosnak tartott jelenségeivel, és amely nem kér a közelmúlt iránt érzett, hamis és giccses nosztalgiából. 122


Rajcsányi

Gellért:

A

retró

negatívja

Tájképek és szociofotók izgalmas elegyéről van szó: az emberi alakok jelzésszerűen, jellemzően arc nélkül bukkannak fel rajtuk, s inkább csak az emberi (erősebb szóval: lakossági) tevékenység nyomai, a roncspolgári lét kiegészítői a kép főszereplői. A keleteurópai társadalmak peremvidékéről készült szociofotók kliséit a szokásos témák szokatlan feldolgozásaival, meglepő kompozíciókkal sikerül elkerülnie. És ami a sorozat legnagyobb értéke: Kéri fotóin több idősík csúszik egybe. A képek az elmúlt harminc-negyven évben bármikor készülhettek volna, pedig valójában mindegyiküket 2010 utolsó hónapjaiban lőtte a fotós. A változatlanul maradt Magyarország, elsősorban Budapest elveszett kis sarkait láthatjuk viszont a szándékoltan régies minőségű fotókon. A fényképek újabb bizonyítékok arra, hogy mennyire nem jutottunk túl az előző rendszeren, hiába éltünk le azóta több mint húsz évet. Hangsúlyos helyszín a Keleti pályaudvar, amely több szempontból is az ország és a főváros kapuja. Ide érkeznek a vonattal közlekedő nyugati látogatók, ugyanakkor ez a hely a társadalom lecsúszott tagjait is vonzza. A milliók által évtizedekig koptatott pályaudvari lépcsőkön a felszín felé tartó emberek; a menetrendet böngésző, a cekkert húzó vagy a beszűrődő fényben magányosan álló alakok egyszerre idézik fel a változatlanságot és a kelet-közép-európai lét örök átmenetiségét. A lerobbant, összegraffitizett bérház előtt álló józsefvárosi pléhkrisztus az állandó értékek és folyamatos lepusztulás kettősségét közvetíti a nézők számára. Az útmenti feszület sajátosan közép-európai jelenség, csakúgy, mint a fotósorozatban megidézett lomizás. A tetőcsomagtartón megpakolt Ladák egyszerre emlékeztetnek a lomtalanítás évről évre visszatérő plebejus rítusára és a rendszerváltás Gorenje-turizmusára. A használaton kívüli, békéscsabai darut ábrázoló fotó átlós kompozíciójával a konstruktivizmus előtt tiszteleg; a házfalakra és tetőkre szerelt, elaggott, bornírt neonfeliratokról készült felvételek a hatvanas évekbeli kibontakozás (vagy inkább pórázlazítás) idejére emlékeztetnek; a belvízben visszatükröződő magányos fa pedig a vízben, sárban és moccanatlanságban ragadt magyar vidéket idézi fel. S végül ott vannak a kastélykerti fotók: élő lakók, létező arisztokrácia híján az üresen álló, tömeggyártott kerti székeket és a pázsit mellé ásott betonlefolyót örökítik meg a fényképek. A kastélykertek egykor a paradicsomi állapot idilljét igyekeztek visszaadni a szerencsés kiválasztottaknak. Most már a kiűzetés utáni időket éljük. Kéri Gáspár fotói hatásosan adják vissza az emlékeinkben kissé már elmosódó, de mégis velünk élő, makacsul belénk kapaszkodó közelmúltat.

123



Keleti pályaudvar 3–4.

124


Kommentár • 2011|2 – Visszhang

Orosz Ferenc KIEGÉSZÍTÉSEK TALLIÁN MIKLÓS ÍRÁSÁHOZ Érdeklődéssel olvastam Tallián Miklós írását a Kommentár 2010/5. számában az USA Európával szembeni innovációs előnyének értelmezéséről (A szilícium prófétái, avagy a világot nem a forradalmárok változtatták meg). A cikk elgondolkoztató, néha provokatív megállapításaival való vitát meghagyom a kérdés gazdasági/társadalmi vetülete alaposabb ismerőinek, azonban szeretnék néhány kiegészítést és megjegyzést fűzni hozzá. A választott témának aktualitást ad, hogy a tranzisztor egyik atyja, a cikkben is hivatkozott William Bradford Shockley éppen 100 éve született – valóban Angliában, de szülei olyan amerikaiak voltak, akik fiuk születése idején Londonban dolgoztak, és a gyermek hároméves korában visszaköltöztek hazájukba.1 Kétségtelen az is, hogy Robert Noyce is megérdemelte volna a Nobel-díjat az integrált áramkörért, annál is inkább, mert az ő – és nem a díjban részesült Jack S. Kilby – ötlete vált az ipari gyakorlat alapjává,2 ám nem élte meg az odaítélést. Ugyanis az elismerésre szokatlanul későn, mintegy négy évtized késéssel került sor, 2000-ben, amikor Noyce már tíz éve halott volt. (Shockley és társai 1948-ban szabadalmaztatták a tranzisztort, és 1956-ban már Nobel-díjat kaptak.) A fő ok, hogy tollat ragadtam, máshol keresendő. Amint a cikkben hivatkozás történik Shockley „brit” és Peter Thiel német származására, ugyanígy megtehette volna a gyökerekre való utalást a szerző Andy Grove esetében is, aki Gróf Andrásként Budapesten született. Itt kezdte egyetemi tanulmányait az ELTE vegyész szakán, és 1956-ban hagyta el Magyarországot. Ő is azok közé tartozott, akiket – a szerző szóhasználatával élve – „Európa elüldözött”; az USA-ban szakmai és üzleti karriert csinált, míg végül a Time magazin szerint az „Év embere” lett 1997-ben. Mivel teljesen közismert tényekről van szó,3 így akár egy odavetett félmondat („alias Gróf András”) is elegendő lett volna az olvasó hiányérzetének kielégítésére. Végül talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az Intel első alkalmazottja – a három alapító tag után – a szintén Budapesten született Vadász László (Leslie L. Vadász) volt, aki már a Fairchild Semiconductornál együtt dolgozott Grove-val, és az Intel vezérigazgató-helyetteseként vonult nyugalomba. Ő irányította azt a fejlesztőcsapatot is, amely 1971-ben elkészítette a világ első mikroproceszszorát, az Intel 4004-et.4 Lásd http://nobelprize.org/nobel_prizes/physics/laureates/1956/shockley.html. GYULAI József: Száz éve született William B. Shockley, a tranzisztor egyik atyja, Magyar Tudomány 2010/12., 1492–1501. 3 Lásd például http://hu.wikipedia.org/wiki/Andrew_Grove. (Itt olvasható magyarul hozzáférhető írásainak listája is.) 4 Vö. Visszavonul Leslie Vadász, az Intel úttörője, SG Computer and Science Magazine 2003. április 19., www.sg.hu/cikkek/27282/visszavonul_leslie_vadasz_az_intel_uttoroje. 1

2

125


Kommentár • 2011|2 – Visszhang

*** Köszönöm Orosz Ferenc kiegészítéseit. Ami Grove származását és élettörténetét illeti, tisztában vagyok vele, de azért nem említettem, mert ezzel gyakran visszaélnek: a magyar származást emlegetve megpróbálják azt a látszatot kelteni, hogy a Grove sikeres indulásához szükséges szakmai és kulturális hátteret megadó közeg még mindig létezik Magyarországon, holott ez nyomokban sem igaz. Tallián Miklós

Junoszty

126



Számunk munkatársai

BARANYI TAMÁS PÉTER (1984, Budapest) történész, az ELTE doktori hallgatója CSUNDERLIK PÉTER (1985, Esztergom) történész FILEP TAMÁS GUSZTÁV (1961, Budapest) művelődéstörténész, szerkesztő FODOR JÁNOS (1989, Marosvásárhely) a kolozsvári Babes¸-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának hallgatója HATOS PÁL (1971, Budapest) történész KOVÁCS ÁBRAHÁM (1971, Gyula) teológus, vallástörténész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem adjunktusa LACZÓ FERENC (1982, Budapest) történész, a Közép-Európai Egyetem doktorandusza PETRIK BÉLA (1965, Budapest) jogász, ügyvéd RAJCSÁNYI GELLÉRT (1981, Siófok) újságíró, a mandiner.hu főszerkesztő-helyettese TECHET PÉTER (1984, Budapest) jogász, újságíró TÖRÖK ATTILA (1956, Budapest) közgazdász VIGH PÉTER (1985, Budapest) egyetemi hallgató, PPKE Bölcsészettudományi Kar

127


KOMMENTÁR TARTALOM

Recommend Documents