KÖZÖSSÉG
·
HAGYOMÁNY
·
SZABADSÁG
KOMMENTÁR TARTALOM 2010|6 ALKOTMÁNY Lánczi András: Jog és politika határán Jakab András: Mire jó egy alkotmány? Avagy az újonnan elkészülő alkotmány legitimitásának kérdése Bartus Gábor: Alkotmányozás és a környezet védelme Balázs Zoltán: Az alkotmányozás mint a politikai szabadság próbája Szalai Ákos: Miért? Pócza Kálmán: Hogyan (ne) készítsünk alkotmányt? A konzervatív eljárások védelmében
3 10 24 34 47 58
NÉMET KONZERVATÍVOK Szalai Zoltán: „Egy tévedés csak akkor válik hibává,ha kitartunk mellette” – Ernst Jünger és a konzervatív forradalom 67 Techet Péter: Carl Schmitt válasza 81
ESSZÉ Kövendy Katalin: Lenullázott katonatisztek – alkalmi munkások Az 1945 utáni értelmiségről
89
MESSZELÁTÓ Salát Gergely: Kína puha ereje 100 Szabó Márk: Szakítópróba: Nicolas Sarkozy rendkívüli elnöksége 114
Kommentár • 2010|6 – Tartalom
SZEMLE Fényképész a városban (a Nemzeti Múzeum-beli Hemző Károly-kiállításról) 124 Vesztróczy Zsolt: A lengyel kapcsolat (A magyar kapcsolat című interjúkötetről) 126 Számunkat Hemző Károly fotóival illusztráltuk. Nagyon köszönjük Cs. Lengyel Beatrix és Kiscsatári Marianna (Magyar Nemzeti Múzeum) segítségét.
Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt., a Polgári Magyarországért Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail:
[email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben:
[email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Lánczi András JOG ÉS POLITIKA HATÁRÁN Először fordulhat elő Magyarországon, hogy az írott alkotmánya nem diktátum (1949. XX. törvény), nem is elitista jellegű megállapodás, valóságos politikai versenyhelyzetet nélkülöző körülmények (1989. I. törvény az alkotmánymódosításról) között születhet meg. Hogy egy alkotmány sikeres lesz-e, azt előre nem lehet megmondani, de két szempont eleve befolyásolja a sorsát. Először is, minden alkotmány keletkezését az adott kor politikai körülményei határozzák meg, semmilyen alkotmányos jogtechnikai csiszoltság ezen nem segít, vagyis a politikai feltételek döntően determinálják az alkotmány tartalmát és fogadtatását. Szemben az íratlan alkotmányokkal, az írott alkotmányok a modern demokratikus berendezkedések racionalitásának a kifejeződései, szimbólumai, s mint ilyenek, a demokratikus politikai hullámzásoknak eleve ki vannak téve, vagyis a gyakori módosítások valószínűek, az újabb alkotmányok írásának valószínűsége nagy. Az írott alkotmányok sokkal instabilabbak, mint az íratlanok, az írott alkotmányok romlandósága eleve bele van kódolva a politika és a jog eltérő logikája közti feszültségbe. A demokratikus államforma folyamatosan kénytelen korrigálni saját természetéből fakadó gyengeségeit (népakarat szemben az irányítás elitizmusával, szavazatmaximalizálás szemben a szakmai megfontolások eszélyességével). Ráadásul minden írott alkotmány nyíltan vagy burkoltan forradalmi, radikális jellegű, hiszen valamit le akar zárni s valami újat akar létrehozni. Emiatt, másodszor is, össze kell hangolni a politikai bölcsesség egyetemes intéseit, felismeréseit, érveit az adott közösség politikai, kulturális, társadalmi sajátosságaival. Ha ez nem sikerül, akkor vagy az egyetemesség szempontja vész el, vagyis a politikai bölcsesség mint az alkotmányok konzervatív eleme, vagy az adott és konkrét politikai közösség nem fogja magáénak tekinteni az alkotmányát, mivel nem ismer magára benne. Felfogásom szerint egy alkotmány a rendelkezésre álló politikai bölcsesség foglalata és egy politikai közösség identitásának politikai és kulturális (beleértve jogi kultúrát is) törekvéseinek a kifejeződése. Ebből az is következik, hogy a politikai szándékon túl, a politikai racionalitás és az alkotmányjogi racionalitás sajátos ötvözetére van szükség ahhoz, hogy egy alkotmány egyáltalán megszülethessen, sikerét azonban már sok egyéb tényező befolyásolja (például gazdasági sikeresség, belső és külső béke fenntartása, társadalomlélektani fejlemények stb.).
Politikai érzék vagy jogi racionalitás? Két állítást kívánok megfogalmazni. Az első állítás: minden alkotmánnyal kapcsolatos vagy alkotmányos jellegű kérdés felveti politikának és jognak a viszonyát, belső 3
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
konfliktusát. A politika logikája a hatalomépítés kényszere, a jogé pedig – a modern jogról beszélek – a koherens, következetes, minél teljesebb jogrendszer kialakítása. Az előbbi célja a vezetés vagy kormányzás legitimitási és hatékonysági feltételeinek a biztosítása, az utóbbié az élet különböző területein felmerült problémák megoldásának keretekbe szorítása, minél kiszámíthatóbbá tétele. Az írott alkotmányok megjelenésével az a látszat keletkezett, mintha a politika logikája alárendelődött volna a jog logikájának: ezt az igényt fejezi ki a modern jogállam fogalma, amely hallgatólagosan feltételezi, hogy az állam egy fenevad, amelyet a jognak kell ketrecbe zárnia. Eleve a modern szerződéselméletek azzal a céllal íródtak meg, hogy az államot új alapokon, a korlátozott hatalom alapjain hozzák létre. A szerződés jogi mintája adta a modern államelmélet kiindulópontját. Ha mi vagyunk azok, akik konstruáljuk az államot, szerződést kötünk, akkor innentől kezdve igazságos az, hogy megtartsuk a szerződés pontjait, illetve minden változtatásnak jogi garanciával kell bírnia. Ennek a felfogásnak az eluralkodásával a klasszikus modern liberalizmus despotizmus vagy abszolutista hatalom elleni küzdelme sikeressé vált, aminek egyetlen ára van, az állam megfékezésével egyetemben erőtlenné tette a kormányzási potenciált, a demokrácia irányában formálta át a köztársaság eszméjét, minek következtében a hatalom gyakorlásának idődimenzióját rövid szeletekre szabdalta (demokratikus választási ciklusok), ami bénítja a hatalomépítés hosszabbtávú akaratát, a hatalommegosztás elvével pedig a kormányzatot a többi szereplő egyikévé tette. A modern demokrácia megfékezte az államot és legyengítette a hatalomépítésen alapuló állami működés magját, a kormányzást. A jog győzedelmeskedett a politika felett – legalábbis látszólag. Nem csoda, hogy a modern állami vezetők nagy része jogi végzettségű (jelenlegi vezetők közül például Berlusconi, Sarkozy, Obama, Orbán, a 74 tágan értelmezett amerikai alapító atya közül 35 volt jogász végzettségű1). Ez persze nem jelenti azt, hogy a jogász végzettségű politikus jogászként és nem politikusi logikával gondolkozik. Mint ahogy a közgazdasági végzettség is gyakran út a politikai pályája felé, mégis hamar kiderül, hogy ha valaki a közgazdaság valamely tanát akarná rákényszeríteni a politika logikájára, pillanatok alatt megkérdőjeleződik magas politikai tisztség betöltésére való alkalmassága, illetve marginális csoportok szószólója lehet csak.2 Második állítás: írott alkotmány nélkül is lehet egy politikai közösség alkotmányos. Ezzel arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy a joguralom és a jogállam nem egy1 Külön érdekesség, hogy a szűkebb értelemben vett hét meghatározó alapító atya – Benjamin Franklin, George Washington, John Adams, Thomas Jefferson, John Jay, James Madison, Alexander Hamilton – a kornak megfelelően végzettségét tekintve főként a klasszikus liberal artsban szerezte, ha egyáltalán (Franklinnek és Washingtonnak például nem volt egyetemi végzettsége), de később igyekeztek jogi tanulmányokat is végezni, mint például Jefferson vagy Madison. 2 Legkézenfekvőbb példa Bokros Lajos politikai ambíciójának a kudarca. Nyilvánvaló, hogy sok egyéb ok is közrejátszik, ha valaki nem sikeres a politikában, de azt állítom, hogy tendenciájában nem azokból a szakemberekből lesz a sikeres politikus, akik valamely tudományos tan bajnokai. A kommunista doktrína hozta magával az értelmiség politikai hatalmának a kívánatosságát, rosszabb esetben determináltságát – hiszen aki érti a történelem törvényét, annak kell vezetnie a pártot, az országot. Ehhez képest Kádár János volt a legsikeresebb magyar kommunista politikus irodagép-műszerész végzettséggel.
4
Lánczi
András
más szinonimái, illetve hogy lehetséges alkotmányos egy állam a jogállam fogalmának használata nélkül is. Ha egy politikai közösség stabilitásra törekszik – s miért ne ez lenne mindegyik alapvető célja –, akkor a legfontosabb az, hogy a lassan, a kultúra és a civilizálódás révén kialakított második emberi természet – szokások, erkölcsi parancsok, hagyományok – a lehető legnagyobb védelemben részesüljön. Ezt kell szolgálnia a politikai kereteknek, az írott és íratlan törvényeknek, a kultúrának, a nevelésnek. Túl azon, hogy a végső törvény forrását máshonnan vezetik le,3 a joguralom koncepciója nem állítja végletesen szembe az államot és a jogot, szemben a jogállamiság doktrínájával, amely hallgatólagosan az államot az alkotmányos jog ellenségének tételezi. A modern jogállam eszméje végsősoron az erkölcstelen politikát megtestesítő machiavellizmussal szemben alakult ki: ez azért lehetséges, mert Machiavellinek igaza volt a politika természetét illetően. Leviatán nem egy bibliai tengeri szörny, hanem a mindennapokat megkeserítő hatalom, a demokráciában pedig politikai ellenfelem alig leplezett ordas törekvéseinek szimbolikus megjelenítője.4 A jognak a politikához fűződő eltérő viszonyát fejezi ki a joguralom és a jogállam közti különbség A. V. Dicey-féle klasszikus felfogása. Diceynak nemcsak intellektuálisan tulajdonítok jelentőséget, hanem azért is, mert az angol és a magyar állam- és törvényfelfogás nagyon sokáig párhuzamosságokat mutatott. A „magyar út” a 20. században végképp elkanyarodott minden tradíciókra épülő társadalomtól, pontosabban a társadalmi mentalitás még ma is őriz tradicionalista elemeket, de a politikai struktúrája, kezdve a Szálasi-féle kormányzással, folytatva a sztálinista, majd a kádári rendszerrel és az éppen kipróbálás alatt álló demokratikus konstrukcióval, nem a belsőleg kialakult kulturális és társadalmi fejleményeken alapszik. Dicey az angol politikai intézmények legfőbb vonásai között a következőket említi: 1. a központi állam (government) egész ország feletti, mindenre kiterjedő és kétségbevonhatatlan szupremáciája; 2. a törvény uralma és szupremáciája, ami az egyéni jogokban ölt testet.5 A sorrend is árulkodó: először a politikai egység, utána a jog uralma. Ezután tér rá Dicey a joguralom tartalmának és kritériumainak az elemzésére. Kiindulópontja nem jogi természetű, hanem – Tocqueville-t idézve – a svájci és az angol szokásokat, a modort, a viselkedési kultúrát, a nemzeti karaktert hasonlítja össze. Megállapítja, hogy Tocqueville talányosnak látta az angol önkormányzati hagyományt, a rend szeretetét, az igazságosság tiszteletét és a gondolkodásmód jogias jellegét. Jellemző Dicey Tocqueville-től vett idézetének egyik helye: „Az Egyesült Államokban és Angliában több szabadság jelenik meg a szokásokban (customs), mint a nép törvényeiben.”6 De minek köszönheti az angol szabadság a fölényét a többi, akár a svájci, akár az amerikai köztársasági szabadságjogok felett? A kontinentális fülnek talán még ma is furcsán hangzó különbséget éppen abban látja Dicey, hogy „az angol alkotmányból hiányoznak a jogoknak 3
Az ősi jog, az isteni törvény, a természettörvény és a pozitivista jogfelfogás különbségeire utalok. Érdekes szempont lehet, hogy például Leo Strauss miként viszonyult az Egyesült Államokhoz, befogadó hazájához: olyan államnak tekintette, amely az erkölcsös politikában fogant. 5 A[lbert]. V. DICEY: The Law of the Constitution [1885], Liberty Fund, Indianapolis 1982, 107. 6 Uo., 109. 7 Uo., 116. 4
5
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
azok a deklarációi és meghatározásai, amelyek oly kedvesek külföldi alkotmányozók számára”.7 Vagyis valaminek a hiánya a legfőbb erőssége egy dolognak. A jog uralma azonban egyáltalán nem ködös, mint Albion éghajlata. Dicey semmit nem tart félrevezetőbbnek, mint azt, hogy az angol alkotmányt nem emberi alkotásnak, hanem személytelen fejlődésnek tartsák. Mi több: abszurdnak nevezi, hogy valaki megfoghatatlan, mintegy természeti folyamatnak lássa az angol joguralom kialakulását. Az angol jog ugyanis a bírói döntések hosszú sorozatában alakult ki: „Az alkotmányunk, röviden, bírók által alkotott (judge-made) alkotmány, és arcán viseli mindazokat a jó és rossz vonásokat, amelyeket a bírók által alkotott jog vésett rá.”8 Már csak annyi maradt hátra, hogy ennek a tradicionális joguralomnak az elemeit felsoroljuk. Dicey szövege alapján Horváth Barna így foglalta össze ezeket a kritériumokat: „a három jogelv, hogy 1. senki sem szenvedhet jogos sérelmet vagy büntetést, hacsak a rendes bíróság megállapítása szerint meghatározott jogsértést [nem] követett el, 2. senki sincs a jog felett, tehát alá magánegyének jogeseteit eldöntő rendes bírói határozatok fejlesztették ki és konkretizálják”.9 Felfogásom szerint a jog eme szupremáciája, tehát a joguralom képes úgy biztosítani az egyének szabadságjogait és a jognak alárendelni még a közhivatalnokokat is, hogy az alkotmányt nem írják le. Minden írott alkotmány politikusok műve, amihez a jogot mint technikai eszközt veszik igénybe. Az már történelem iróniája, hogy éppen az angol szabadságjogok érvényesítése nevében kezdődött meg az amerikai függetlenségi háború, amely végül az első írott alkotmányban ért véget – talán nem véletlen, hogy amerikai alkotmány ennyire időtállóvá vált, hiszen zömében csak azokat a dolgokat rögzítették, amelyek eleve adottak voltak az angol íratlan alkotmányban. Ennél többet, illetve a felhalmozott politikai bölcsességnél többet nem akartak beleírni az alkotmányukba. Minden alkotmánynak, legyen írott vagy íratlan, két fő funkciója van: a lehetőségek határáig védje a polgárok jogait, valamint biztosítsa a békét. Ezt a két fő célt azonban csak a politikai logika s nem a jogászi buzgalom érheti el.
Modern technológia és az alkotmány A politikai tudás modern felfogása éppúgy technicizálódott, mint a modern élet egyéb aspektusai. Hogy miért vannak egyáltalán írott alkotmányok, azt csupán a modernség lényegének megértése révén érthetjük meg. Hogy az ember megkülönböztető vonása életének minél biztonságossá tétele, nem szorul bizonyításra. Az viszont talán igen, hogy a technika vagy technológia problémája nem a modernség kérdése, hanem kezdettől fogva ismert és tárgyalt kérdése volt az európai tudománynak. Platón az elsők között volt, aki tudatosította, hogy az ember minden előretett lépésének ára van. A nagy technikai újítások között az írás bevezetése az elsők között volt. Platón Phaidrosz című dialó7
Uo., 116. Uo. 9 HORVÁTH Barna: Angol jogelmélet, Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2001, 17. 8
6
Lánczi
András
gusában Szókratész szájába adva elmondja, hogy az egyiptomi istenek között volt Theuth, aki feltalálta „a számot, a számolást, a mértant és asztronómiát, továbbá az ostáblát és kockajátékot, végül az írást is” (274 d).10 Egyiptom akkori királya, Thamus végighallgatta a felsorolást, s amikor az íráshoz értek, Theuth így szólt: „Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabbá emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat, mert az emlékezet és a tudomány varázseszközét találtam itt fel.” (Uo.) A király azonban határozottan elutasította az írás bevezetését, „az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel.” (275 a) Az „emlékezés” és az „emlékeztetés” közti különbségben van összesűrítve a modern technológia, sőt az ember lényegének problémája. Minden helyzetben az ember igyekszik kipótolni hiányosságait: nem tud repülni, épít hát repülőt, lassú a gyaloglás és lovaglás, készít magának autót, éjszaka sötét van, föltalálja az elektromosságot. A természet legyőzésének az alapja, hogy a természetből fakadó egyenetlenségeket, hullámzásokat és véletlenek lehetőségét a minimálisra csökkenti az ember. A bizonyosságra és biztonságra törekvés arra hajtja az embert, hogy minden emberi erőt tárgyakba, intézményekbe és irányított folyamatokba helyezzen ki. Ugyanez vonatkozik az emberi természetre is. A természet és ezen belül az emberi természet legyőzése az a végső technikai feladat, amelyről főként Heidegger, Spengler és C. S. Lewis írtak. A technika azért van mélyen beleírva az emberi természetbe, mert a dolgok feletti uralomra törekvés az ember célja. A görög techné az igazság feltárásnak egyik lehetséges útja – a technológia „Ma a feltárás vagy ki-rejtés (Entbergung) egyik módozata”, egyben „korunk sorsa”.11 Vagyis elkerülhetetlen, mert az ember saját bensőjéből aligha akar bármit is megoldani, rábízza magát eszének instrumentumaira. C. S. Lewis szerint ez az ember végét fogja jelenteni: „A Természet meghódításának utolsó lépéséről bebizonyosodott tehát, hogy egyenlő az emberiség felszámolásával.”12 Lewis érvelése lényegét tekintve részben megegyezik Platónéval: „a Természet meghódítása nem jelent mást, mint hogy pár száz ember határozza meg többmilliárdnyi embertárs sorsát […] a megszerzett hatalom egyben a többi ember fölötti hatalmat is jelenti. Így minden előrelépés egyszerre teszi erősebbé és gyengébbé az emberiséget.”13 Minden technikai előrelépés egyben hatalmi monopóliumot tesz lehetővé, a modernség, mivel a technikai fejlődést a legfőbb eszközként használja a természet legyőzéséhez, a politika totálissá tételét valósította meg. A totális politika nem azonos a totalitarizmus modern államformájával. Csupán annyit tesz, hogy a politika koncentráltan fejezi ki azt, ami a technológia – tudomány, gazdaság, társadalom, kultúra – terén a modernségben végbemegy. Már Spengler is ennek adott hangot A nyugat alkonya melléktermékeként megírt Ember és a gép című kis könyvében, ahol kifejti, hogy a világ 10
Platónt Kövendi Dénes fordításában, az alábbi kiadásból idézem: PLATÓN Összes művei, II., Európa, Budapest, 1984, 711–808. 11 Mar tin HEIDEGGER : The Question Concerning Technology, www.wright.edu/cola/Dept/PHL/Class/ P.Internet/PITexts/QCT.html. 12 C. S. LEWIS: Az emberiség felszámolása, Harmat, Budapest, 2007, 65. 13 Uo., 60.
7
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
ura, azaz az ember a gép rabszolgájává válik, hiszen az állam nem egyéb, mint egy nép belső rendjének egy külső cél eléréséért tett erőfeszítései.14 Ez a cél pedig a technológiai fejlődés, a természet legyőzése. Az alkotmány ennek a technológiai központú modern fejlődésnek az egyik fejleménye. Az írott alkotmány ugyanazt a szerepet tölti be a politikában, mint a gép a gazdaságban vagy az ipari termelésben. Kiszámíthatóvá és biztonságossá kell tenni a természet (emberi természet) szeszélyességéből fakadó esetlegességeket. Mert végül is mi a technológia? „A technológia nem egyéb, mint az emberi eszközök és módszerek összessége, melyet emberi lények eszelnek ki, hogy saját hasznukra a környezetüket az ellenőrzésük alá vonják.”15 Az amerikai alkotmány feltehetően az egyetlen alkotmány, amely a technológiai fejlődést beleszövegezte az alapdokumentumba.16 A modern írott alkotmány a tudományos fejlődés egyik technikai vívmánya, azt várjuk tőle, hogy az emberi természet legkevésbé kontrollálható következményét, a hatalomvágyat keretek között tartsa. A modern jog így vált – mint a politika instrumentuma – a modern technológiai gondolkodás részévé. Közben azonban a viszony lassan kezdett megváltozni: az a látszat keletkezett, mintha a jog mint instrumentum és nem a politikai bölcsesség foglalata volna az írott alkotmány.
A politikai bölcsesség szupremáciája A világ legrégebbi és legrövidebb írott alkotmánya – legalábbis a legfontosabb alkotmányok közül – az Egyesült Államok alkotmánya. S bár az Egyesült Államokat a demokrácia mintaországának tekintik, az alkotmányukban a demokrácia szó egyetlenegyszer sem jelenik meg. Mégis a legstabilabb alkotmány, de nem azért, mert tökéletes, hanem azért, mert a politikai bölcselet tértől és időtől független felismeréseit tartalmazza (vegyes kormányzat, hatalom korlátozásának szükségessége, az egyéni szabadság értéke), úgy biztosítja a stabilitást, hogy a folytonos változások hatásait képes kezelni. Keretet adott, de nem akart többet, mint egy új állam létrehozásában érdekelt emberek akaratát kifejezni. Miközben a politika az akarat világa, a jog ezen akarat intellektuális egységének a kifejezése. A politika eszköze a kreativitás, hiszen tevékenysége a jövőre irányul, a jog a jelent szabályozza, eszköze az előírás és a szankció. A politikában a döntés számít, ez hordozza a hatalom elemét, a jogban a szabályozás, az értelmezés és az alkalmazás a meghatározó elem. Jog és politika – eltérő logikájuknál fogva – szövetséges lehet, de a politika szupremáciáját csak a liberális jogfelfogás tartja elképzelhetőnek. Ha az állam szerződés, akkor valójában bizonytalanná válik az állam indokoltsága. Ha elég in14
Oswald SPENGLER: Ember és gép, Danubia, Budapest, é. n., 60 skk. Loen R. KASS: The Problem of Technology = Technology int he Western Tradition, szerk. Arthur M. Melzer – Jerry Weinberger – M. Richard Zinman, Cornell UP, Ithaca–London, 1993, 2. 16 Vö. Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya I. 8.: „a tudomány és a hasznos művészetek haladásának támogatására azzal, hogy a szerzők és a feltalálók számára a vonatkozó írásművek és felfedezések jogát biztosítja meghatározott időre”. 15
8
Lánczi
András
doka van, hogy az emberek ne lépjenek szerződésre, akkor államra sincs szükség. Valójában az emberi természet nem teszi lehetővé az állam elvetését. Az viszont kétséges, hogy szüksége van-e írott alkotmányra. Nemcsak azért, mert vannak írott alkotmány nélküli országok (Nagy-Britannia, Izrael, Új-Zéland), hanem mert a politikai bölcsesség egyéb formában is érvényesülhetne. Ahogy az antikvitásban, a neveléssel, közös politikai célokkal és az állam néhány, csak a közösség által megoldható ügyekre korlátozva (igazságszolgáltatás, külső védelem, adószedés) is alkotmányos keretek között lehetne tartani a közösség életét, s biztosítani a belső békét. A modern állam túlterhelt, már olyasmit is végez, amihez nincs ereje, és forrása sincs elegendő. S ami az írott alkotmány legfőbb indoka, az egyéni szabadság védelme, valójában a bürokrácia útvesztőiben elvész, az állami védelemért cserébe minden pillanatunkat a politika fonja be a modern technológia ezer megjelenési alakjában. Ezért többszörösen is áll, hogy ne feledjük el – ez az indoka az íratlan alkotmánynak mai körülmények között is Platón figyelmeztetését figyelembe véve –, az alkotmányos berendezkedés akkor lesz élő, ha a polgárai és politikusai tudják: „A hatalom megront, az abszolút hatalom teljesen megront”, illetve „Minden törvény annyit ér, amennyit megtartanak belőle”. A politikai bölcselet irodalma ma már több mint kétezeréves. S túl a tömör felismeréseken, az arisztotelészi érvelés ma is áll: hogy egy államforma jó-e vagy sem, azt nem az dönti el, hogy hányan gyakorolják a hatalmat, hanem az, hogy milyen minőségű emberek irányítanak benne. Ezt pedig semmilyen alkotmány nem tudja garantálni, az írott talán még kevésbé, mint az íratlan – ahogy a szabadság sincs nagyobb biztonságban, ahogy ezt Dicey hangsúlyozta. Lehet, hogy Platónnak igaza van, ami az írás találmányát illeti?
A Gellért-szobor (1981)
9
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Jakab András MIRE JÓ EGY ALKOTMÁNY? Avagy az újonnan elkészülő alkotmány legitimitásának kérdése „Isteni Szírének hangjától int legelőször óvakodásra az istennő, s viruló mezejüktől. Én egyedül halljam csak a dalt, de kemény kötelékkel kössetek engem a bárkához, moccanni se tudjak; árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék. És ha könyörgök hozzátok, ha parancsot adok, hogy oldjatok el – csak kössetek akkor még szorosabbra.” (Homérosz: Odüsszeia, XII. 158–164, Devecseri Gábor fordítása)
A jelenlegi alkotmányozási folyamat egyik leggyakrabban előkerülő kérdése, hogy a jelenleg hatályos alkotmány (1949. évi XX. törvény) és a készülő új alkotmány vajon mennyiben (lesz) legitim. Ezen kérdések vizsgálatához azonban először általános jellegű elméleti megfontolásokba kell bocsátkoznunk az alkotmányok funkciójáról. A modern alkotmányoktól három dolgot szoktunk elvárni: 1) jelentsék a hatalom jogi önkorlátozását (ez az alapjogvédelemben és a hatalommegosztás eszméjében fejeződik ki), 2) az államszervezet legfontosabb alapintézményeit demokratikusan állítsák fel (konstituálják), és 3) legyenek közösség-összetartó szimbólumok. Az alábbiakban ezt a három követelményt mutatjuk be, és arra jutunk, hogy ha ezeknek eleget tesz egy alkotmány, akkor az legitimnek (követésre méltónak) tekinthető. A tanulmány záró részében ellenben azt fogjuk bemutatni, hogy az alkotmányozási eljárás a legitimitás szempontjából nem tekintendő lényegi kérdésnek. Ezek fényében állapítjuk meg az összegző részben, hogy milyen feltételek teljesülése esetén lesz a jelenlegi alkotmányozási folyamat eredménye egy legitim alkotmány.
1. Az alapgondolat: jogi önkorlátozás avagy tabulista A modern alkotmányosság eszméje az abszolutizmusra adott válaszként született meg.1 Legfontosabb eleme, hogy a kormányzati hatalomnak is vannak korlátai, vagyis a hatalomgyakorlás nem lehet önkényes. Tehát nem a hatalom alkotja a jogot, hanem pont 1 A tanulmány elkészítéséhez nyújtott tanácsaiért köszönettel tartozom Balázs Zoltánnak, Bitskey Botondnak, Csink Lórántnak, Győrfi Tamásnak, Horváth Attilának, Koltay Andrásnak, Körösényi Andrásnak, Lánczi Andrásnak, Patyi Andrásnak, Pócza Kálmánnak, Jana Osterkampnak, Sonnevend Pálnak és Szalai Ákosnak.
10
Jakab
András
fordítva: a hatalom alapja a jog (lex facit regem).2 Eszmetörténeti előzményként hatottak az elgondolásra a középkori és ókori természetjogi elképzelések is, amelyek szerint létezik egy „felsőbb (isteni, természetből származó) jog”,3 amely az uralkodó (és a rendek) hatalmának korlátját jelenti. De az alkotmányosság gondolata mégis inkább újkori találmánynak mondható: a szekularizáció (vagyis a társadalmi és politikai térben a vallás visszaszorulása) eredményeképp, valamint az abszolutizmusra adott válaszként született meg az ember alkotta alkotmány gondolata. Vagyis egy olyan ember alkotta jogi normáé, amely korlátozza a mindenkori hatalom gyakorlóit.4 Ezt a gondolatot fogalmazta meg a francia forradalom idején az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (1789) 16. cikke: „Az olyan társadalmak, amelyekben a jogok nincsenek biztosítva, és amelyekben a hatalmi ágak nincsenek elválasztva, nem rendelkeznek alkotmánnyal.” Aztán a forradalom véres eseményei bebizonyították, hogy önmagában a hatalom korlátainak egy ilyen széplelkű nyilatkozatban való rögzítése nem elegendő, azt bizony könnyedén meg lehet sérteni (népszuverenitásra, igazságosságra vagy más magasztos eszmékre hivatkozva). Sokkal ígéretesebb volt az USA-ban (nagyjából a francia eseményekkel egy időben) kitalált jogtechnikai megoldás. Ennek két eleme volt: 1) Egyrészről az alkotmány módosításaihoz nehezített eljárást írtak elő: nem csupán a szövetségi törvényhozás (kongresszus) két házának kell (ráadásul kétharmados többséggel) azokat elfogadnia, hanem ezen felül vagy speciális tagállami alkotmányozó gyűlések, vagy a tagállami törvényhozások együttesének is el kell fogadnia azokat.5 Így egy olyan jogszabály született, amelynek az egyszerű törvényeknél nagyobb jogereje van, hiszen nehezebb megváltoztatni.6 2) A másik lényeges jogtechnikai megoldás nem maguktól az amerikai alkotmány szerzőitől, hanem annak értelmezőitől származik. 1803-ban, minden idők talán egyik leghíresebb jogesetében az akkori főbíró, John Marshall kimondta, hogy az alkotmányellenes törvények nem alkalmazhatóak.7 Máskülönben az alkotmány puszta deklaráció lenne, jogi erő nélkül. Az amerikai modellben mind a mai napig a rendes bíróságok végzik az alkotmánybíráskodást, vagyis a törvények alkotmányossági szempontú felülbírálatát. A bírói alkalmazás nélküli alkotmányok ugyanis csupán politikai deklarációk:8 ahhoz hogy valóban jogi dokumentummá váljanak, bíróságokra van szükség, akik alkalmazzák azt. 2
Martin KRIELE: Einführung in die Staatslehre, Kohlhammer, Stuttgart, 20036, 81. Például Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és Hugo Grotius neve említhető. 4 Az alkotmány fogalmának elemzéséhez (formális kontra materiális) lásd részletesen és további utalásokkal SZENTE Zoltán – JAKAB András – PATYI András – SULYOK Gábor: 19. § [Az Országgyűlés alkotmányos funkciói és hatáskörei] = Az Alkotmány kommentárja, szerk. Jakab András, Századvég, Budapest, 20092, 556–559. 5 Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya (1787), 5. cikk. 6 A formális alkotmányról mint „fokozott formális jogerővel rendelkező törvény”-ről (erhöhte formelle Gesetzeskraft) lásd Georg JELLINEK: Az állam alkotmánya és a közjog garanciái = Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből, szerk. Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 27. 7 Marbury v. Madison, 5 U.S. (1 Cranch) 137 (1803). 8 Látszatalkotmányok, avagy Karl Löwenstein (Verfassungslehre, Mohr, Tübingen, 19692, 137) elnevezésével semantische Verfassungen. 3
11
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Az európai kontinentális jogi kultúrában azonban sokáig idegenkedtek az alkotmánybíráskodás gondolatának elfogadásától.9 A szabadságra leselkedő elsődleges veszélynek ugyanis rendszerint csak a végrehajtó hatalmat (az uralkodót és kormányát) tekintették; a szabadság védelmezője pedig a végrehajtás ellenében a törvényhozás volt. Az I. világháború utáni Európában létrejött ugyan Ausztriában (Georg Jellinek és Hans Kelsen gondolatai nyomán) és Csehszlovákiában (ugyancsak Georg Jellinek, valamint Jirˇ í Hoetzel gondolatai nyomán) egy-egy törvénymegsemmisítési joggal rendelkező alkotmánybíróság, de rövidesen ezek is megszűntek, és egy ideig más országra sem gyakoroltak hatást.10 A két háború közti idő és maga a háború is bebizonyította azonban, hogy bizony a törvényhozás felől is leselkedhet veszély a szabadságra. Vagy másként megfogalmazva: akár egy demokratikusan megválasztott törvényhozás is kiépíthet diktatúrát. A II. világháború után ezért az egykori nemzetiszocialista és fasiszta diktatúrákból létrejövő demokráciákban egytől-egyig alkotmánybíróságokat hoztak létre (közvetlenül a háború után Olaszországban és Németországban, később Spanyolországban és Portugáliában is). Mind közül a legnagyobb hatással a német Szövetségi Alkotmánybíróság bírt, a legtöbb volt szocialista országban (Magyarországon is) kifejezetten német mintára jött létre az új intézmény. Mára az eredetileg inkább a törvényhozás és a végrehajtás közti viták megoldására kitalált francia Alkotmánytanács is valódi alkotmánybírósággá alakult, amely utólag is megsemmisítheti az alkotmányos alapjogokat sértő törvényeket.11 Ahol pedig Európában nincs szervezetileg elkülönült alkotmánybíróság, ott vagy az amerikai decentralizált alkotmánybíráskodási modellt vették át (skandináv államok, Írország), vagy közvetlenül alkalmazható nemzetközi emberi jogi egyezmények töltik be a rendes bíróságok előtt ugyanezt a szerepet (Hollandia).12 Az alkotmánybíráskodás általános szabálya alól két említésre méltó részleges kivétel maradt csupán Európában: a) az Egyesült Királyság (kissé pontatlanul a magyar köznyelvben: Anglia), és b) Svájc. Ad a). Az Egyesült Királyságban nincs formális értelemben vett alkotmány, vagyis egy olyan jogi dokumentum (vagy jogi dokumentumok egy olyan sora), amelyet az egyszerű törvényeknél nehezebb eljárásban kellene elfogadni. A rendszer olyasmi, mint ami nálunk a II. világháború előtt „történeti alkotmány” néven volt ismert. Vagyis minden törvényt egyaránt egyszerű többséggel fogadnak el, de ezen törvények közül néhányat fontosnak („sarkalatosnak”) tekintünk, és az alkotmány részének mondjuk. 9 Bár a gondolat fel-felbukkant például a magyar gondolkodók körében is. Kossuth egy központi „alkotmányőrszék” felállítását javasolta, lásd SPIRA György: Kossuth és alkotmányterve, Csokonai, Debrecen, 1989, 56. EÖTVÖS József is az alkotmánybíráskodás bevezetésére tett javaslatot fő művében: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra [1854], II., Magyar Helikon, Budapest, 1981, 410–428. A II. világháborút közvetlenül követően ismét felmerült az elképzelés (Szabó József: Demokrácia és közjogi bíráskodás, Hernádi, Budapest, 1946), de az alkotmánybíráskodás összeegyeztethetetlen volt a marxizmus-leninizmus (konkrétabban: a demokratikus centralizmus) doktrínájával, ezért nem valósulhatott meg. 10 Lásd Jana OSTERKAMP: Verfassungsgerichtsbarkeit in der Tschechoslowakei (1920–1939), Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, 2009. 11 Lásd Federico FABBRINI: Kelsen in Paris: France’s Constitutional Reform and the Introduction of a posteriori Constitutional Review of Legislation, German Law Journal 2008, 1297–1312. 12 Lásd Bernd WIESER: Vergleichendes Verfassungsrecht, Springer, Wien, 2005, 121–123.
12
Jakab
András
A formális értelemben vett alkotmány hiánya lényegében egy jogtechnikai értelemben primitív állapotnak mondható.13 Ez ugyanis azt jelenti, hogy az adott politikai közösség nem tud jogilag fontos vagy alapvető dolgokat kiemelni, azaz (a törvényektől felfelé) nem tudja strukturálni a joganyagot, hanem a jogi rendelkezések egyenrangú masszát vagy szabálytömeget alkotnak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy jövőbeli kormány a korábbi kormány minden korábbi intézkedését eltörölheti. Így például vélhetően ez utóbbi megfontolás az, ami miatt (esetleges más okok mellett) a jelenlegi magyarországi kormányzati erők a történeti alkotmányra való áttérést semmiképp nem támogatnák. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy egy elvesztett választás után minden intézkedésük eltörölhető, minden általuk bebetonozott állami tisztviselő eltávolítható. A történeti alkotmányt a mai közéletben leginkább csak radikáljobbos (az országgyűlésben jobbikos) jogászok támogatják nosztalgiázó és retorikai okokból (jogtechnikailag a részleteket azonban ők sem gondolták át, vagy ha igen, akkor erről még sosem írtak), realitása ezért szerencsére nincs. Megjegyzendő, hogy mára már az Egyesült Királyság jogrendszere sem úgy működik, ahogy arra a kérdés kapcsán itthon gyakran hivatkoznak. 1998-ban ugyanis elfogadtak az emberi jogi törvényt (Human Rights Act 1998), amely szerint a legfőbb bírói fórum (2009 októberéig a Lordok Háza Fellebbezési Bizottsága, azóta a szervezetileg elkülönült Egyesült Királyság Legfelső Bírósága) megállapíthatja, hogy valamely törvény ellentmond az Európai Emberi Jogi Egyezmény által biztosított jogoknak (declaration of incompatibility). Ez persze nem azonos a megsemmisítéssel, de az elmozdulás iránya legalábbis egyértelmű. Két országot szoktak még megemlíteni, amelynek nincs formális alkotmánya: Izrael és Új-Zéland. Valójában azonban már Izrael esetében sem stimmel teljesen a megállapítás, mert 1992-ben a knesszet elfogadott két alapjogi „alaptörvényt”, és ennek nyomán az izraeli Legfelső Bíróság akkori elnöke, Aharon Barak „alkotmányos forradalmat” hirdetett. Az általa már korábban is hangoztatott elképzeléseket, miszerint a Legfelső Bíróságnak hatásköre van az alapjogsértő törvényeket megsemmisíteni (bár erre kifejezett törvényi felhatalmazása nincs), 1995-ös elnöki beiktatása után ilyen minőségében (bírói ítélet indokolásában) is megerősítette.14 Ilyen megsemmisítés még nem történt ugyan, de legalábbis jó esély van rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezzék. Ez azt jelenti, hogy az utolsó állam, ahol mind a mai napig tisztán és egyértelműen történeti alkotmány van, Új-Zéland. 13
Az angol szerzők ezt eufemisztikusan a rugalmasság megnyilvánulásának tartják, lásd például Hilaire BARNETT: Constitutional & Administrative Law, Cavendish, London, 20045, 8–10. Az alkotmányjogi szabályok hiányát és strukturálatlanságát nem-jogi „alkotmányos konvenciókkal” pótolják, amelyek leginkább a politikai moralitás vagy az alkotmányos udvariasság szabályaiként fordíthatóak magyar terminológiára. Ezen konvenciók azonban erősen kultúrakötöttek, ezért ilyenként való átültetésük egy kontinentális jogrendbe nem reális. Ennek megfelelően álságos az ottani alkotmányjogi garanciák hiányára hivatkozni példaként Magyarországon (vagyis az itthoni garanciák leépítését az angol példával igazolni), mert ott helyette olyan egyéb korlátok vannak, amik nálunk nem (vagy legalábbis belátható időn belül nem) felépíthetőek. 14 Yoseph M. EDREY: The Israeli constitutional revolution/evolution, American Journal of Comparative Law 2005, 77–123.
13
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Ad b). Svájcban a szövetségi törvényekkel szemben nincs alkotmányossági normakontroll. Ezt ugyanis a svájci rendszerben oly könnyen kérhető népszavazás helyettesíti. Vagyis ahol nincs alkotmánybíráskodás, ott legalább népszavazás van: a szövetségi törvényhozásnak ott ez a korlátja. Egy alkotmányos demokrácia logikája ugyanis az, hogy ha egy állami szervet az egyik lehetséges ellenőrző szerv nem ellenőrzi (esetünkben a svájci Bundesgericht), akkor legalább valami másmilyen ellenőrzés legyen felette (Svájcban ez a pótszer a népszavazás). A hatalommegosztásos modern demokráciák egyik kulcseleme ugyanis épp az, hogy sosem lehet jogi teljhatalmat elfogadni. A korlátlan hatalomnak nagy bizalomra kell alapulnia, és ez a nagy bizalom az eddigi történeti tapasztalatok szerint szinte mindig megcsalatott.15 A törvényhozásnak ezért akármilyen választói felhatalmazása van is, hatalma egy alkotmányos demokráciában nem lehet korlátlan.16 A hatalom megrészegítő hatásától óvnunk kell a politikusokat; a bölcsebbje ezt maga is belátja, és Odüsszeuszhoz hasonlóan az árbochoz kötöz(tet)i magát, mert tudja, hogy nem fog tudni ellenállni a sziréneknek.17 A kevésbé bölcset a hajó utasainak a maguk akaratából kell lekötözniük.
2. A hatalom demokratikus konstituálása Az alkotmányoknak önkorlátozó funkciójuk mellett a másik feladatuk, hogy a hatalmat megalkossák, vagyis konstituálják. Innen a kifejezés etimológiája is: konstitúció, Constitution, Verfassung, és ezek magyar tükörfordítása: „alkotmány”.18 A hatalom konstituálása azonban önmagában még nem jelent legitimációs faktort, hanem csak ha a hatalmat a konstituálással valahogy igazolják is, vagyis ha a hatalom forrását is megnyugtatóan tisztázzák. A hatalom forrásának a középkori Európában Istent tartották. A szakrális legitimációnak is különféle változatai voltak ismertek: 1) olyanok, amelyek korlátlan uralkodói abszolutizmust (a felvilágosodás keleti uralkodókra utaló szóhasználatával: despotizmust) tettek lehetővé (a magyar történelemben a Habsburg uralkodók igyekeztek ilyen 15 Thomas Jefferson klasszikus szavaival: „A szabad állam nem bizalomra, hanem gyanakvásra épül.” Idézi David B. JOHNSON: A közösségi döntések elmélete, Osiris Budapest, 1999, 245. A 18. század vége óta diktátorrá vált (de eredetileg szépreményű) forradalmárok sora erősíti a jeffersoni gyanakvás szomorú megalapozottságát. 16 Az angol megoldásban az ellensúlyokat a tripartit parlamenten belül helyezték el: az uralkodó, a felsőház és az alsóház egymást egyensúlyozták a 17. század végi állapot szerint. Az evvel kapcsolatos fogalmi trükkökhöz lásd részletesebben JAKAB András: A szuverenitás fogalmának megszelídítése = Európai jog és jogfilozófia, szerk. Paksy Máté, Szent István Társulat, Budapest, 2008, 245–266, kül. 246–248. Mára az uralkodó és a felsőház szerepe is eljelentéktelenedett, épp ezért indult el a rendszer a bírói felülvizsgálat irányába a már említett Human Rights Act 1998 kihirdetésével. 17 Vö. Jon ELSTER: Ulysses and the Syrens. Studies in Rationality and Irrationality, Cambridge UP (Cambridge–Melbourne) – Maison des Sciences de l’Homme (Paris), 1984, 36–37, 87–96. Hasonló szellemben műve címében is SAJÓ András: Az önkorlátozó hatalom, MTA ÁJI, Budapest, 1995. 18 A római jogi etimológiáról (rem publicam constituere) lásd JELLINEK: I. m., 4. A magyar „alkotmány” szó a latin constitutio mintájára képződött az „alkot” (constituere) igéből, első használata 1560-ra tehető, lásd Etimológiai szótár, főszerk. Zaicz Gábor, Tinta, Budapest, 2006, 19.
14
Jakab
András
jellegű természetjogi elméleteket terjeszteni), és 2) olyanok, amelyek szakrális fogalmi megoldásokkal az uralkodói abszolutizmust korlátozták (például a sajátos magyar közjogtörténeti érdekesség, a Szentkorona-tan).19 Ez utóbbi a középkori organikus államelméletek és korona-tanok keveréke volt. A rendek és a király eszerint a Korona tagjai voltak, a király pedig nem a maga személyében bírta a hatalmat, hanem csupán a Korona nevében, mandátum (megbízás) alapján. A Habsburg uralkodók nagy bánatára a mandátumos szerkezet ellenállási jogot is implikált: ha az uralkodó nem a Korona érdekében járt el, hanem hatalmával visszaélt és megsértette a rendek jogait, akkor fegyveres ellenállásra is joga volt a rendeknek. Az elméletben a Korona fogalma megkettőződött: egyrészt szó volt a fizikailag megfogható Koronáról (amely ma a Parlamentben van), másrészt a Korona jelentette az államot mint jogi személyt is. Az állam jogi személye (vagyis a Korona) egyúttal – a keresztény teológiában elfogadott tan mintájára, mely szerint az egyház Krisztus teste, amelynek a hívők a tagjai – egy organikus test, amelynek a király a feje, a rendek pedig a tagjai. A hatalom szakrális forrását fejezte ki az is, hogy Szent István koronájával kellett megkoronázni a királyt, egy egyházi szertartás keretében. A 18. század végétől azonban fokozatosan hódított egy másik (szekularizált) elmélet a hatalom forrására vonatkozóan, a népszuverenitás tana.20 A királyság államformájához részben monarchikus hagyománytiszteletből, részben revíziós okokból ragaszkodó, háború előtti időkben végül a magyar Szentkorona-tant is áthangszerelték (tulajdonképpen demokratizálták) ennek fényében: minden szavazópolgár a Szentkorona tagja lett.21 Manapság azonban már ilyesfajta barokkos fogalmi trükkökre, vagyis a két tan közt kompromisszumra nincs szükség, a népszuverenitás tanát ugyanis minden számottevő politikai erő elfogadja. Vagyis a népszuverenitás tana a politikai szereplők közti közös nevező: nincs olyan érdemi szereplő, aki csak a Szentkorona-tant fogadná el, de a népszuverenitást önmagában nem. Az államszervezet által gyakorolt hatalmat közvetve vagy közvetlenül mind visszavezetjük a népre, a választópolgárok összességére. A jelenleg hatályos Alkotmány 2. §-ának megfogalmazása szerint: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.” A törvényhozástól egyébként szervezetileg független bíróságok is a parlament által alkotott törvények szerint járnak el, abból eredeztetik hatalmukat. A választópolgárok által választott parlamenti képviselők módosíthatják magát az Alkotmányt, és ők választják az alkotmánybírákat is. Vagyis még a demokratikus hatalomgyakorlás korlátjainak is végsősoron demokratikus a forrása.
19 Bővebben erről lásd JAKAB András: Az alkotmányjog tudománya és oktatása Magyarországon (1990-ig), Jogtörténeti Szemle 2008/2., 60–67. 20 Részletesen lásd András JAKAB: Parliamentarisation of the EU without Changing the Treaties, MTA PTI Working Papers 2010/1. (www.mtapti.hu/pdf/wp_jakab_andras.pdf), 5–12. 21 A tan történetéről és átalakulásairól lásd ECKHARDT Ferenc: A Szentkorona-eszme története [1941], Attraktor, Máriabesnyő, 2003.
15
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
3. Közösség-összetartó szimbólum Az alkotmány nem csak egy jogi dokumentum, hanem szimbólum is, ami kifejezi a politikai közösség, az ország, a nemzet összetartozását. A preambulumról szóló viták is csak az utóbbi szempont fényében érthetők meg, és éppen ezért kell a preambulumot olyanná írni, ami a lehető legtöbb polgárnak segíti az érzelmi azonosulást. Részben maga a jogi tartalom is betölthet közösség-összetartó szerepet (például „mi nem sértjük meg az emberi jogokat, mi vagyunk a jó fiúk; a velünk szemben állók megsértik az emberi jogokat, ők a rossz fiúk”).22 De ahol ez a funkció leginkább szerepet kap, az mégiscsak a preambulum. A preambulumok jogi természete sajátos: jogi erejük csökkentett, önállóan kötelezettséget nem rónak senkire, de az adott dokumentum (esetünkben: alkotmány) értelmezéséhez használhatóak segédletként.23 Vagyis jogi-tartalmi jelentőségük igencsak limitált. Másrészről pedig kiemelt helyük (a dokumentum elején) politikai-szimbolikus jelentőségüket növeli. Ez a két tényező együtt oda vezet, hogy politikusok kedvenc hobbija a preambulumváltozatok megfogalmazása lesz, az alkotmányjogászok pedig ezt különösebb stressz nélkül le is nyelik (ellentétben az Alkotmány tartalmi átszabására vonatkozó egyéb politikusi ötletelésekkel, amelyek a szakmában sokaknak okoznak manapság álmatlan éjszakákat). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne megfogalmazni alkotmányjogi szempontból mégis valami elvárást általában a preambulumokkal és konkrétan a most készülő preambulummal szemben. Ha ugyanis a preambulumnak elsősorban szimbolikus közösségösszetartó szerepe van, akkor azt olyanra kell megfogalmazni, ami a lehető legtöbb polgár számára lehetővé teszi az érzelmi azonosulást. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor a tulajdonképpeni tartalomtól függetlenül az állampolgárok egy része oktrojált alkotmánynak fogja tekinteni a normát, és nem az azonosulás, hanem az elutasítás szimbólumát fogja látni benne. És ha ez az állampolgárok egy jelentősebb részére lesz igaz, akkor az magának az alkotmánynak a legitimitását fogja megkérdőjelezni. A magyar történelem talán legsikeresebb időszaka, az 1867-es kiegyezés alkotmányjogi konstrukcióra épült. Tartalma ma már persze sok ponton vitatható (és részben súlyos történelmi következményei voltak), de a szellemiség és a szimbolikus szerep, amely egy hosszú évtizedekre stabil alkotmányos berendezkedés alapját adta, jól kifejeződik a kiegyezés német fordításában: Kompromiss. Ha ilyesfajta kompromisszumra nem kész a jelenlegi kormányzó koalíció, akkor jó eséllyel nálunk a politikai küzdelem fő szervező ereje pont az Alkotmányhoz való viszony lesz, vagyis a normális demokratikus fejlődéshez szükséges közös alap (amelyben az egymást a hatalomban váltó kormánypártok és ellenzék bizonyos alapkérdésekben képes együttműködni) fog hiányozni. Kompromisszum hiányában az ellenzék fő (és akár sikeres) hívószava 22
A terrorizmus elleni küzdelemben a kínzás tilalmával kapcsolatos ezirányú dilemmákhoz lásd András JAKAB: The Rule of Law and the Terrorist Challenge. A Map of Possible Arguments in the Dilemma of Security vs. Liberty = Rule of Law, Freedom and Security in Europe, szerk. Julia ILIOPOULOS-STRANGAS, Sakkoulas, Athens, 2010, 17–45. 23 Bővebb elemzéshez lásd SULYOK Márton – TRÓCSÁNYI László: Preambulum = Az Alkotmány kommentárja, 90–91.
16
Jakab
András
pont az „oktrojált” alkotmány elleni küzdelem lesz majd. Még ha ez nem is vezet sikerre esetleg, az alkotmányos rendszer legitimitását sokáig mérgezné a kérdés. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne bizonyos értékeket hangsúlyosabban megjeleníteni; de azt igenis jelenti, hogy ezt olyan módon kell tenni, hogy azok inkább iránymutató, semmint kényszerítő jellegűek legyenek, vagyis lehetőleg senki ne érezhesse fenyegető kényszerítésnek ezeket.24 Ennek fényében, ha a most készülő alkotmány preambulumában például Istenre utalást helyezünk el, akkor egy olyan fordulatot is fel kell vennünk, amely a dokumentumot elfogadhatóvá teszi a nem hívőknek is. Nem lehet csak azt mondani, mint amit a német alkotmány preambuluma, hogy „Isten és az emberek előtti felelősségünk tudatában”, mert ez azt fejezi ki, hogy mi mindannyian hiszünk ebben. A lengyel példa ellenben, amit részben már nálunk is alkalmaztak („mi, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni…”), tartható megoldás. A Szentkorona-tan beemelése ellenben pontosan a szimbolikus összetartás okán lenne problematikus (konkrét jogkövetkezményt ugyanis a jelenlegi diskurzus szerint senki sem fűzne hozzá).25 Vélhetően több embert idegenítene el, mint ahánynak az azonosulást megkönnyíti. Az azonosulás megkönnyítésére elég a Szentkorona megemlítése (ez már most is szerepel az Alkotmány 76. §-ában, vagyis a címer leírásánál szövegszerűen is, egybeírva), ezt akár lehet ismét hangsúlyozni a preambulumban. Tekintve, hogy a Szentkorona már most is szerepel a szövegben, ezért további említése sem teheti negatív szimbólummá a szöveget.26 Hasonlóan aggályos lenne a legutóbbi Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának (a Nemzeti Együttműködésről szóló 1/2010. [VI. 16.] OGY politikai nyilatkozat) átemelése a preambulumba, amely dicsőséges mozzanatként megörökíti az ellenzéki szocialisták vereségét. Egy ilyen alkotmány-preambulum ugyanis eleve kizárja az MSZP minden szavazóját az érzelmi azonosulás lehetőségéből. Egy hosszú távra szánt alkotmány preambuluma nem arra való, hogy győzelmi tort üljünk az ellenzék felett, hanem hogy egy olyan értékvilágot tükrözzön, amely a győztesek felé lejt ugyan, de legalább nem irritálja szándékosan 24
Hasonló szellemben arról, hogy a pálya végül ki felé lejt, lásd SCHANDA Balázs: Alkotmány és értékek. Habilitációs összegző, PPKE JÁK, Budapest, 2010, 5. 25 Az MTA Jogtudományi Intézete az alkotmányozáshoz benyújtott szakvéleményében (a 12. oldalon) felveti, hogy a Szentkorona-tan része az egykori történelmi Magyarország területének védelme, vagyis revizionizmust implikálna. Ennek felvállalása szerintük nemzetközi konfliktusokat gerjeszthet. Az aggályt én is alaposnak tartom. 26 A 2000. évi I. törvény a Szent Koronáról preambulumából is (helyesen) kimaradt a Szentkorona-tanra való utalás. A szimbolikus funkcióhoz ugyanis nincs szükség a Szentkorona-tanra, az utóbbi sokkal többet jelentene, mint puszta szimbólumot. Az akkori parlamenti és közéleti vitákhoz részletesen lásd TÓTH Zoltán: Magyar közjogi hagyományok és nemzeti öntudat a 19. század végétől napjainkig, Szent István Társulat, Budapest, 2007, 238–292. Egyébként a Magyar Köztársaság alkotmányának szabályozási elveiről szóló 119/1996. (XII. 21.) OGY határozat Mellékletében foglalt „A Magyar Köztársaság új alkotmányának szabályozási elvei” is a preambulumban javasolta a Szentkorona (de nem a Szentkorona-tan) említését, noha akkor kétharmados balliberális többség volt az országgyűlésben. Itt tehát nem szükségszerűen kultúrharcos témáról van szó, ez elvileg vállalható közös alapként.
17
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
az ellenzéket. Azt természetesen nem gondolja senki, hogy az ország minden lakosa egyből érzelmileg azonnal azonosulni tud majd az új alkotmánnyal, de a normaszöveg szintjén legalább ennek elvi lehetőségét meg kell adni. Máskülönben a 20. századi csonkolások és öncsonkolások után a nemzetből egy újabb jelentős részt zárnánk ki.
4. A hatályos alkotmány legitimitása: tartalom és szimbólum Egy alkotmány legitimitása alatt azt szokták érteni, hogy méltó-e a követésre, vagyis hogy betölti-e az alkotmányokkal szemben az előbbiekben megfogalmazott követelményeket. Tehát 1) korlátozza-e jogilag a hatalmat, 2) demokratikus módon konstituálja-e a hatalmat, és 3) szimbólum-jellege révén összetartó erőt ad-e a közösségben. A jelenlegi alkotmány esetében csak a legutolsó kritériummal szemben lehet érdemi ellenérveket hozni.27 Vagyis tartalmilag (azaz az első két kritérium szempontjából) nincs probléma a hatályos Alkotmánnyal, bár egy-két csavart nyilván meg lehet húzni. Vannak például kijavítandó kodifikációs hibák. Ilyen, hogy a 32/A. § szerint az Alkotmánybíróság tagjai nem lehetnek „a párt” tagjai, amely az 1989-es szövegezés kortörténeti dokumentuma. Vagy például a 17. § teljesen felesleges, vagyis törölhető, mert a 70/E. § sokkal erősebb formában biztosítja ugyanazt a szociális biztonságot. Szerkezetileg nyilván az is elegánsabb, ha az alapjogok a dokumentum elején vannak, bár ennek semmiféle konkrét jogkövetkezménye nincs, tehát ez is inkább szimbolikus jelentőségű kérdés. Egyes részletszabályokat pedig érdemes lenne módosítani. Ilyen az alkotmánybírák újraválaszthatósága, ami nem szerencsés, mert veszélyezteti a függetlenségüket, ha az az országgyűlés értékeli a munkájukat, amelyet a munkájuk során ők értékelnek. Van néhány szocialista alkotmányjogi maradvány is, például hogy az országgyűlés a „legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerv” (19. §), demokratikus hatalommegosztásban „legfelsőbb” szerv ugyanis nincs. Az is benne van az Alkotmányban, hogy a parlament ötéves tervet alkothat. Ezeket nyilván meg kell változtatni, de ez egy viszonylag szűk körű lista, vagyis ügyes és óvatos kodifikációs munkával ki lehet gyomlálni a hibákat. A jobboldali közbeszédben gyakran megjelenik, hogy „azért kell új alkotmány, mert a jelenlegi rendszerben nem lehetett leváltani Gyurcsány Ferencet a 2006-os hazugságbeszéd és tüntetés-szétveretés után”. Vagyis sérült a demokrácia (tudniillik bevallottan hazugsággal választást nyerni) és a jogállamiság (gyülekezési alapjog gyakorlása) alapelve is. Ez az érv azonban nem meggyőző. Először is a miniszterelnök leváltása (vagy a parlament feloszlatása) csupán néhány alkotmánybeli szó átírásával teljesen átalakítható lenne, vagyis az érv eleve nem is szólhat az egész Alkotmány ellen. Az Alkotmánynak ez a kérdése az összes szabály szemszögéből nézve egy terjedelmileg igen-igen apró (bár politikailag természetesen jelentős) részletrendelkezés. Az érv avval sem vet számot, hogy a hatályos Alkotmánynak igenis van végső szankciós mechanizmusa az ilyen esetekre, mégpedig az országgyűlési választások 27 JAKAB
András: Szívműtét előtt. Milyen legyen az alkotmányozás?, Magyar Nemzet Magazin 2010. október 2., 25–26 (www.mno.hu/portal/739829).
18
Jakab
András
formájában. Ez a mechanizmus a 2010-es tavaszi választási eredményeket nézve bizony meglehetősen hatékonyan működött. Persze nem olyan gyorsan, mint ahogy sokan szerették volna, de a demokratikus jogállamokban az eljárások már csak ilyen macerásak: az utcán elkapott tolvajt sem lehet meglincselni, hanem pontos eljárási kötöttségek vannak a megbüntetésére. Ezt lehet kárhoztatni, de jobbat még nem találtak ki, mert amikor ennek alternatíváit eddig kipróbálták a történelemben, az mindig szörnyen végződött. Azok a jobboldali gondolkodók, akik a demokratikus és jogállami alkotmányos alapelvek 2006-os megsértésével szembeni (egyébként érthető) politikai dühükben az egész Alkotmányt kidobnák, valójában a fürdővízzel együtt a gyereket (vagyis a demokratikus jogállami alkotmányt) is kiöntenék. Jelenleg pont a demokratikus és jogállami alapelvek megerősítésére lenne szükség: akár olyan formában is, hogy új szimbolikus megerősítő aktusként alkotjuk meg a tartalmilag lényegében változatlan (következésképpen továbbra is demokratikus és jogállami) alkotmányt.28 Öngyilkos stratégia azonban a 2006-os eseményekre hivatkozva (akár valódi és őszinte dühből, akár pusztán politikai PR okokból újdonság felmutatására törekedve) a teljes alkotmányos rendszert felforgató ötletelésbe kezdeni. Megjegyzendő, hogy bármit el lehetne érni módosításokkal. 1989-ben egy szocialista diktatúra alaptörvényét alakították át jogállami alkotmánnyá – formailag módosítással. Néhány nap alatt a mostaniból egy módosító törvénnyel a magyar királyság alkotmányát is meg lehetne írni.29 Azt, hogy nem a módosítás technikáját, hanem az új jogszabály kiadásának technikáját választjuk, csak a szimbolikus politikai mezőben lehet értelmezni. Egy alkotmány ugyanis egyúttal mindig az adott rezsim szimbóluma is. Ha tehát a rezsim korrupt és gazdaságilag sikertelen, akkor ismét az alkotmány legitimitásának utolsó (szimbolikus) elemével lesz probléma. Az, hogy jelenleg az Alkotmányt néhányan nem tekintik legitimnek vagy tiszteletre méltónak, csakis ebben a szimbolikus mezőben értelmezhető, vagyis az elmúlt húsz év szimbólumát látják benne (a közbeszédben oly hangos kritikusok többsége az Alkotmány tartalmát látványosan nem is ismeri). Indián törzseknél a szárazságért a törzsfőnököt okolták, és dühükben rituálisan feláldozták, pedig szegény nyilván nem tehetett erről. Nálunk pedig az elmúlt húsz év erkölcsi és gazdasági kudarcáért az Alkotmányt okoljuk, és rituálisan feláldozzuk, pedig az sem te28
A jogállamiság megerősítésének aggasztóan ellentmondanak az AB hatáskörének szűkítésére irányuló elképzelések, lásd részletesebben a jogi problematikát: A Fideszen csattanhat az Alkotmánybíróság korlátozása. Miklósi Gábor interjúja Jakab Andrással, index.hu 2010. 10. 29. (http://index.hu/belfold/2010/10/ 29/az_alkotmanybirosag_a_fideszt_sem_fogja_tudni_megvedeni). Egyébként a közbeszédben elterjedt mítosszal ellentétben a magyar AB hatáskörei nem erősebbek, mint a nyugat-európai alkotmánybíróságok hatáskörei. Az AB valóban erősebb, mint nyugati társai, de nem a hatáskörei miatt, hanem azért, mert bárki érintettség bizonyítása nélkül kezdeményezheti az eljárást, vagyis eljárásjogilag sokkal könnyebben kerülnek az alkotmányjogi viták a bíróság elé. A teljes törvénymegsemmisítési hatáskör azonban az alkotmánybíráskodások fogalmi eleme, vagyis arra nem lehet azt mondani, hogy „túl erős”. 29 A hatályos preambulumban található ideiglenességi klauzula is könnyedén törölhető lenne egy módosító törvénnyel. A választások óta már úgyis nyolcszor módosítottuk az Alkotmányt – még egy módosítás ide vagy oda már nem zavarna senkit. Vagyis ha tényleg a preambulum ideiglenességi klauzulája lenne az indok (mint ahogy nem az), akkor egy rövidke preambulummódosító törvénnyel megspórolhatnánk az egész alkotmányozást.
19
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
hetett a problémáinkról (vagy legalábbis csak igen-igen áttételesen). Ezt a feláldozást most már megakadályozni nem lehet, de nem is érdemes: a szimbolikus összetartó funkció ugyanis valóban csak akkor működik, ha hiszünk ebben. Vagyis a legitimációban való kétely egy önbeteljesítő kétely, mára pedig annyian kételkednek az Alkotmány legitimitásában, hogy tényleg legitimitási problémákkal küzd. De ha valóban erről van szó, akkor az új alkotmány megalkotásakor a tulajdonképpeni tartalmat (vagyis a jogállami tabulistát és a demokratikus konstitúciót) nem kellene alapjaiban felforgatni.30 Vagyis politikai értelemben szimbolikus, jogilag ellenben konszolidációs alkotmányozásra van szükség.
5. Egy kevéssé lényeges momentum: az elfogadási eljárás A fentiekben három előfeltételét neveztem meg az alkotmány legitimitásának: jogállamiság (önkorlátozás), demokrácia és szimbolikus összetartó képesség. Felmerülhet azonban még egy tényező, nevezetesen az elfogadási eljárás. Ez, ha nem is teljesen lényegtelen, legalábbis másodlagos kérdés. Az, hogy egy alkotmány hogyan születik, nem teszi illegitimmé – illetve nem akadályozza azt, hogy legitimmé váljon. Ha a manapság legitimációs szempontból legjobban hangzó alkotmányok közül kettőt kiválasztunk (az USA alkotmányát és a német Grundgesetzet), jól illusztrálhatjuk ezt. Az USA 1787-es alkotmánya az akkori alkotmány, az ún. Konföderációs Cikkelyek által jogilag pontosan meghatározott demokratikus eljárásrendet látványosan és durván megsértve keletkezett: „Mi, az Egyesült Államok népe…” Nézzük, hogy miről is volt szó, midőn ezeket a nyitó szavakat leírták. Csupán hat évvel korábban történt, hogy mind a tizenhárom állam megegyezett a Konföderációs Cikkelyekben, amelyet ünnepélyesen egy „örök Unió” alapjának nyilvánítottak. Ezek után, egy rövid nyár alatt lezajlott titkos találkozók sora után, a Konvención harminckilenc „hazafi” nem csupán azt javasolja, hogy ezt a kezdeti, nehezen elért eredményt rombolják le. Valójában azt állították, hogy „a nép nevében” joguk van arra, hogy a Konföderációs Cikkelyek azon szabályait is figyelmen kívül hagyják, amelyek a dokumentum megváltoztatására vonatkoztak. A Cikkelyek ugyanis kifejezetten úgy rendelkeztek, hogy mind a tizenhárom államnak egyet kell értenie a szöveg módosításában; az Alapítók mégis azt állították, hogy az ő új Alkotmányuk „mi, a nép” akaratát fejezi ki akkor is, ha csupán kilenc állam ért egyet. A játék szabályainak forradalmi újradefiniálása ennél is tovább ment – kiterjedt arra is, hogy a kilenc állam miként jelezheti egyetértését. Mivel tartottak a 30
Teljesen értelmetlen azt követelni, hogy az AB eddigi határozatait töröljék el. Ha ugyanis ez megtörténne, akkor az alkotmánybírák továbbra is ugyanúgy használnák a régi határozatokat (otthon titokban megnéznék majd), csak formálisan nem hivatkoznának rájuk az indokolásokban. Vagyis a tiltás reménytelen, és egyetlen eredménye az lenne, hogy az ítélkezés intranszparensebb lenne (hiszen az indokokat kevésbé látnánk).
20
Jakab
András
ratifikációval kapcsolatos küzdelmektől, nem engedték, hogy a [tag]állami kormányzatok megakadályozzák, hogy a Konvenció a Nép nevében beszélhessen. Ezért kizárólag erre a célra összehívott tagállami „alkotmányozó konvenciók” dönthettek csak az Alkotmány sorsáról. Ugyan honnan vették a Föderalisták, hogy a jogi eljárások ezen új szabályai jobban igazolják az ő állításukat, hogy Nép nevében beszélnek, mint az akkor működő kormányzat ugyanezen állítását?31
A valószínűleg legbefolyásosabb (és legalábbis Európában) legtöbbet másolt európai alkotmány, az 1949-es német Grundgesetz eredete is hasonlóan dubiózus. Olyannyira, hogy itt még külföldi katonai nyomás (tudniillik a megszálló nyugati szövetségesek nyomása) is kimutatható.32 Mind az alkotmányozás alapvető keretfeltételeit a megszállók határozták meg (a tartalmi alapvetést is!), és a végén az elkészült szövegtervezetet nekik is jóvá kellett hagyniuk. A szövegtervezet véglegesítése után ellenkező tartományokat pedig az amerikai tábornokok „meggyőzték” róla, hogy igenis jó lesz elfogadni a Grundgesetzet. A német Grundgesetzet a kezdetekben nem becsülte sokra a (nyugat-)német polgár sem. A háború utáni fellendülésnek azonban szimbóluma lett, az új rezsim alapja, s a demokratikus és jogállami értékek mai németországi tisztelete már arra vezethető vissza, hogy a pozitív szimbólumként működő Grundgesetz ezekre épül. Vagyis a szimbolikus funkció kiteljesedése egyúttal a tartalmat is elfogadottabbá tette. Persze amellett is meggyőzően lehet érvelni, hogy a demokratikus és jogállami berendezkedés maga is hozzájárult a gazdasági fellendüléshez, de az irántuk való köznépi tisztelet mégis inkább csak a siker következménye, mintsem oka volt. Ha az elmúlt húsz év gazdaságilag és morálisan sikeres lett volna, akkor vélhetően Magyarországon sem nagyon feszegetné senki az alkotmányozást. Vagyis a formailag 1949-es, tartalmilag 1989-es eredet (valamint az, hogy sem az akkori országgyűlésnek, sem pedig az Ellenzéki Kerekasztalnak nem volt a mai fogalmaink szerint demokratikus felhatalmazása) nem zavarna senkit, hiszen a demokrácia és a jogállamiság kritériumainak megfelel a hatályos szöveg. Kissé erősen hangzik, de mégis ki lehet mondani: ha a most elfogadandó alkotmány szövege megfelel majd a jogállami, demokratikus és szimbolikus követelményeknek, akkor az évek múlásával már senkit nem fog érdekelni, hogy 31 Bruce ACKERMAN: We the People. 1: Foundations, Belknap Press of Harvard UP, Cambridge (Mass.), 1991, 167–168. Az alkotmány kidolgozására irányuló felhatalmazás hiányának problémájához lásd James MADISON, The Federalist Papers No. 40. 32 Carlo SCHMID: Erinnerungen, Scherz, Bern–München, 1979, 370. Az 1947-es japán alkotmányt nem egyszerűen befolyásolták a megszálló (amerikai) erők, hanem effektíve szinte teljesen amerikai jogászok írták és katonailag kényszerítették az országra (lásd Frederick SCHAUER: On the migration of constitutional ideas, Connecticut Law Review 2004–2005, 308 további utalásokkal), manapság már mégsem kételkedik senki a legitimációjában, hiszen megfelel a jogállami, demokratikus és szimbolikus-összetartó elvárásoknak. A szimbolikus elfogadhatóság azt jelentette, hogy igyekeztek a legyőzött ország hagyományait és nemzeti érzését nem sérteni (például a császárság intézménye továbbra is megmaradt). Vagyis az alkotmány nem vált a megalázottság alkotmányává, nem lehetett negatív szimbólumként használni, mert a megszálló amerikai hatalom totális győztesként is kompromisszumra törekedett. Az alkotmány legitimitásának megerősítéséhez jelentősen hozzájárult az is, hogy Japán ezen alkotmány alatt vált a világ egyik legsikeresebb gazdasági hatalmává.
21
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
milyen eljárásban (népszavazással vagy anélkül, ellenzéki pártokkal vagy anélkül) fogadták azt el.33 Ha az ország sikeres lesz (gazdaságilag, demográfiailag, közhangulatában), akkor az alkotmány egyúttal a siker szimbóluma is lesz, és tisztelete a lakosság körében fokozatosan egyre nagyobb lesz. Ezért az olyan érveknek, mint hogy a kormánypártok nem tették világossá a választások előtt, hogy új alkotmányt akarnak (sőt az, hogy pontosan milyet akarnak, még most sem világos), vagy hogy nemrég az ellenzéki pártok kivonultak az előkészítésből, hosszú távon nincs jelentőségük. Akik most 1989-et védik az új alkotmányozással szemben, azok ugyanúgy nem törődnek az akkori eljárási és felhatalmazási hiányosságokkal, noha (a jelenlegieket persze nem tagadva) azok kategóriákkal súlyosabbak voltak. A keletkezési eljárásnak (a szándékos és megalázóan provokatív eljárási hibákat leszámítva, amelyek kezdettől fogva negatív szimbólummá tennék a dokumentumot) egy alkotmány legitimitása szempontjából már eleve is csak korlátozott a jelentősége: az elfogadás után az idő múltával az esetleges eljárási kérdések egyszerűen ellényegtelenülnek.
* Ha az elkészülő alkotmány szövege olyan lesz, hogy az a jogállami, demokratikus és szimbolikus kritériumoknak megfelel, akkor az alkotmánynak meglesz a potenciális legitimitása. Eddig terjed a mostani kodifikáció felelőssége. Az azonban, hogy egy ilyen alkotmány végsősoron a gyakorlatban tényleg tud-e közösség-összetartó szimbólumként működni (és ezáltal tényleg legitimmé válik-e), elsősorban az alkotmány szövegével alig összefüggő tényezőktől függ majd. Ha ugyanis az új alkotmányra épülő rezsim végül gazdaságilag, demográfiailag, morálisan és közhangulatában sikeres lesz, akkor a siker majd kivetül az alkotmányra is, és az egyúttal a siker szimbóluma lesz. Ezt a sikert maga az alkotmány nem fogja tudni garantálni, csupán annak „szükséges, de nem elégséges” feltételeit adhatja meg. Ezek az alkotmányjogi feltételek egyébként a rendszerváltáskor is adottak voltak: vagyis akár a jelenleg hatályos Alkotmánnyal is sikeres lehetett volna az ország. Sajnos nem lett az, de ez nem az Alkotmányon múlott (hanem inkább politikusok ügyetlenségén és/vagy erkölcstelenségén, valamint a választói mentalitáson). Az új alkotmány is csak egy hasonló lehetőséget fog adni, amivel élhet az ország. Ha a lehetőséggel nem tudunk élni, akkor 15-20 év múlva majd jó eséllyel a politikusok és a publicisták eszébe fog jutni, hogy társadalmi problémáink oka valójában az akkor hatályos alkotmány. Ez esetben vélhetően 2030 körül ilyen-olyan vegyes színvonalú elemzéseket fogunk majd olvasni arról, hogy az akkori alkotmány szövege miért is olyan rossz, netán mit rontottak el a 2010/11-es keletkezési eljárás során. És akkor majd megint minden kezdődhet elölről. Mindannyian (a mostani alkotmányozási folyamat pártolóit és ellenzőit is egyaránt beleértve) csak azt remélhetjük, hogy ez nem így lesz. Az alkotmány iránti bizalom (és 33
Az elfogadási eljárásra egyébként nincs „európai minta”. Ahány ország, annyiféle eljárás volt (akár külön alkotmányozó nemzetgyűléssel, akár parlamenttel, akár végrehajtó hatalmi szövegezéssel, akár népszavazással, akár anélkül). A módszerek sokféleségéről áttekintően lásd az írás végén szereplő táblázatot.
22
Jakab
András
ezáltal az alkotmányos értékek tisztelete) ugyanis az ország sikerének lakmuszpapírja lesz. Nem alkotmányjogászi elfogultság ezért, ha az alkotmány iránti tiszteletnek nagy jelentőséget tulajdonítunk. Most is és a jövőben is. Alkotmányozási eljárások34 Speciális alkotmányozó gyűlés
Szokásos parlament
Legfelső végrehajtó szerv (kormányfő, elnök)
közvetlen közvetett demokratikus demokratikusan demokratikusan demokratikus legitimált nem legitimált legitimációval legitimációval (újonnan választott) (régi parlament) népszavazás nélkül Ausztria, Portugália, Norvégia, Bulgária
népszavazással további résztvevő szervek
Szlovénia, Hor Szerbia 1990; vátország, Mace- Magyarország dónia, Monte1989 negró, Ukrajna, Csehország, Szlovákia, Lettország [a 1922-es alkotmány felélesztése] Litvánia, Albánia 1998
Románia, Észtország
Franciaország 1958; Oroszország 1993
USA (külön alkotmányozó gyűlések az egyes tagállamokban); német Grundgesetz (Parlamenti Tanács szövegez, tagjait a tartományi törvényhozások delegálták + tartományi törvényhozások ratifikálják + megszálló hatalmak jóváhagyása)
34
A táblázat WIESER: I. m., 58–66 alapján készült. Az évszámokat csak akkor szerepeltettem, ha egyébként kétes lett volna, hogy melyik alkotmányozásról van szó.
23
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Bartus Gábor ALKOTMÁNYOZÁS ÉS A KÖRNYEZET VÉDELME* Az ma már világos, hogy a természeti környezet védelemre szorul. Ennek oka először is az a felismerés, hogy mind az emberi élet fenntartásához, mind az emberi tevékenységek (a gazdaság) működtetéséhez szükségünk van megfelelő minőségű környezeti elemekre (levegőre, vízre, talajra) s kellő mennyiségű és minőségű természeti erőforrásokra. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az élő és élettelen természeti környezet különböző, gazdasági szempontból is értékelhető ökológiai szolgáltatásokat nyújt az emberiség számára. Sőt számosan gondolják azt is – akár vallásos, akár ateista alapon –, hogy a tőlünk különböző létezőket a számunkra nyújtott hasznuktól függetlenül is tisztelnünk, védenünk kell. Másodszor pedig azt kell megállapítanunk, hogy az ökológiai szolgáltatások iránti igényeink növekedésével számos természeti erőforrás, ökoszisztéma kerül egyre kifosztottabb és degradáltabb állapotba.1 A kérdés az, hogy egy ésszerű, gazdasági értelemben hatékony és környezeti, ökológiai eredményeit tekintve hatásos gazdálkodás, társadalmi együttműködés és védelem a politikai közösség mely intézményeinek milyen típusú és mekkora mértékű beavatkozását igényli. Konkrétabban: milyen szerepe van a környezetvédelemben a jogi védelemnek, ezen belül pedig az alkotmányos védelemnek?
Néhány előzetes megjegyzés E tanulmány írója nem jogász és nem szakértője az alkotmányozásnak mint olyannak, hozzászólása környezetgazdaságtani** szakmai indíttatású. Mint ilyen értelemben laikus, tisztességesnek tartom összefoglalni, milyen alkotmányos, politikai filozófiai, a környezeti kérdések tárgyalásakor különösen releváns alapelvekre alapulnak az alábbi fejtegetések. Az ezeket az alapelveket elvetők számára a környezetvédelem alkotmánybeli szerepeltetésére vonatkozó javaslataim eleve tévesek lesznek (ami nem jelenti azt, hogy az alapelvekkel való egyetértés után még ne lennének vitatható tételek ebben a dolgozatban). Tehát: *
A dolgozat a „Minőségorientált, összehangolt oktatási és K+F+I stratégia, valamint működési modell kidolgozása a Műegyetemen” című projekt keretében készült, melynek megvalósítását az ÚMFT TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0002 programja támogatja. 1 A környezet állapotáról világméretekben átfogó képet ad: Millennium Ecosystem Assessment: Ecosystems and Human Well-being. Synthesis, Island Press, Washington D. C., 2005 (http://maweb.org/documents/ document.356.aspx.pdf). A magyar természeti környezet állapotáról az ezredfordulón pedig lásd A természet romlása, a romlás természete, szerk. Gadó György Pál, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2000 (www.fna.hu/node/62). ** A „környezetgazdaság-tan” honi képviselői többnyire kötőjel nélkül írják saját diszciplínájukat. A szerző kérésére ezt tiszteletben tartjuk, és e dolgozatban mellőzzük a „mozgószabály” alkalmazását. (A Szerk.)
24
Bartus
Gábor
(1) Az alkotmány nem vezethető le utópiá(k)ból, nem az a feladata, hogy a társadalom felvilágosult része (gyakran kisebbsége) ezen keresztül vezesse el a nála kevésbé tudatos többséget egyfajta ígéret földjére. Ebből az is következik, hogy egy alkotmánymódosítás során igen ökonomikusan kell bánni az újításokkal. „Az újítás mindig kétértelmű vállalkozás, melyben a nyereség és a veszteség olyan szorosan összefonódik, hogy a végső eredményt jószerével lehetetlen megjósolni” – intette a reformereket a filozófus.2 (2) A társadalom működését nem kizárólag az alkotmány vezérli, tehát nem kell minden, a társadalom számára fontos értéket beleszuszakolni, s nem jelenti egyes égető problémák fontosságának tagadását, ha azok – vagy az azokra adott válaszok – nem szerepelnek az alkotmányban. (3) Fentiekből az az igény is származik, hogy ahol lehet, érdemes a jelenlegi Alkotmány bevált részeit megtartani, s csak indokolt esetekben változtatni vagy új részekkel kiegészíteni. Ahogyan az alkotmányjogász mondja: „vélelem szóljon a jelenleg hatályos Alkotmány szövege mellett”.3 (4) Egy alkotmány igyekszik – bizonyos korlátok között – világnézetileg semleges, kiegyensúlyozott lenni, hogy a nemzet döntő többsége számára egyaránt elfogadható legyen. Az alkotmánynak nem a politikai vitákat kell előre eldöntenie, hanem a viták kereteit adó intézményeket, a döntési, hatalmi jogosultságok rendszerét, valamint a vitában és a hatalomgyakorlás által sérthetetlen alapjogokat kell rendeznie.
Mit védünk a környezetben? A környezet védelmére mint homogén tevékenységre szoktunk utalni, holott a természeti környezet több aspektusa is védelemre szorulhat. A környezetgazdaságtan ezzel kapcsolatban a természeti erőforrások (vagy természeti tőke) teljes gazdaságiérték-koncepciójáról beszél.4 A természeti környezetünket használjuk közvetlenül vagy közvetve, de az értékes lehet nem használati értékekkel összefüggésben is. A jó minőségű környezet először is lehetővé teszi a hosszú, betegségekben ritka életet, a szennyezés ezzel szemben egészségügyi problémákhoz vezethet és megrövidítheti az élettartamot. A környezetvédelem ebben az értelemben az ember szennyezésektől mentes környezetéhez való jogát jelentheti. A környezetet megóvhatjuk azért is, mert az esztétikai élvezetet, megszokott látványt, tájképet, életteret jelent. Megvédjük, mert ragaszkodunk az életünk nekünk kedves „díszleteihez”, az ismerőshöz, a beválthoz.5 Védhetjük a természetet azért, mert a gazdaság által előállított javak és szolgáltatások 2
Michael OAKESHOTT: Konzervatívnak lenni, ford. Bánki Dezső, Holmi 2000/4. Jakab András: Az alkotmányozás előkérdései. Az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő eseti bizottsága részére írt tanulmány, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2010 (www.parlament.hu/biz/aeb/info/ jakab_andras.pdf). 4 Egy kiváló magyar nyelvű összefoglaló erről MARJAINÉ SZERÉNYI Zsuzsa: A természeti erőforrások pénzbeli értékelése, Közgazdasági Szemle XLVIII. (2001. február), 114–129. 5 OAKESHOTT, I. m. 3
25
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
erőforrásait jelentik (mert például nem főzhető jó sör tiszta, ízletes víz, egészséges komló és árpa nélkül). S óvhatjuk azért is, mert tudatosult bennünk: más fajok is érdemesek a túlélésre – a keresztények ezt teremtésvédelemként gondolhatják el, a nem hívők pedig a biodiverzitás vagy más szekuláris érték alapján védhetik a természetet önmagában. Mindezek fontosak lehetnek nekünk maguknak, s feltételezhetjük, hogy utódainknak is azok lesznek. Egy adott alkotmányos megfogalmazás a fenti környezetvédelmi területek közül egyeseket előnyben részesíthet, másokat kihagyhat a védelemből. A védelem különféle megfogalmazásai továbbá más-más kérdéseket vetnek fel a tekintetben, hogy pontosan kit is illetnek majd az adott jogosultságok. A jelenlegi Alkotmány 70/D. §-a például a már az egészséget veszélyeztető szennyezésektől mentes környezet jogát írja körül, míg a 18. § általánosabban érthető, az „egészséges környezet” kifejezés jelentheti a sokféleségét, minőségét megőrizni képes ökoszisztémákat is.6 A természeti környezet ökológiai szolgáltatásainak sokfélesége és összetettsége miatt az alkotmányos védelem lehetősége tehát nem feltétlenül csak abban áll, hogy speciális, ökológiai szempontú alapjogokat vagy állami kötelezettségeket fogalmazunk meg, hanem abban is, ha elsősorban az élethez, az egészséghez, továbbá a kulturális vagy nemzeti örökséghez, sőt még a gazdasági verseny szabadságához (egyik szereplő szennyezése korlátozhatja egy másik szereplő lehetőségeit) kapcsolódó jogokon és kötelezettségeken keresztül is. Ha a környezetvédelemmel kapcsolatos alkotmányos előírásokat gyarapítjuk, azt elsősorban ott és abban az értelemben szükséges megtenni, ahol a már létező alkotmányos garanciák nem nyújthatnak védelmet.
Minek nevezzelek? A természeti erőforrásaink védelméről ma alapvetően három politikai koncepció mentén szokás beszélni. Így e tevékenységünk kaphatja a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés és a nemzedékek közötti igazságosság (vagy a jövő nemzedékek védelme) címkéjét is. E három fogalmat gyakran egymás szinonimáiként is emlegetik, holott ezek a fogalmak egymással nem felcserélhetők, egymással nem azonosak. E végzetes összekeveredést itthon például a területet felügyelő szakombudsman intézményének létrehozása sem segítette elkerülni, amikor a hatáskörében környezetvédelmi biztost a jogszabály a jövő nemzedékek szószólójának nevezte el. E három tevékenységi terület közül a legszűkebb fókuszú a környezet- és természetvédelem. Itt azokat a kölcsönhatásokat, kapcsolatokat vizsgáljuk, ahol az emberi tevékenységek fizikailag érintkeznek a természeti környezettel. Ide tartozik a természeti erőforrások elsajátítá6 A jelenleg hatályos Alkotmány környezetvédelmi rendelkezéseinek értelmezéséről lásd MAJTÉNYI Balázs: 18. § [Az egészséges környezethez való jog] = Az Alkotmány kommentárja, szerk. Jakab András, Századvég, Budapest, 2009, 512–537; UŐ.: A jövő nemzedékek és a természeti tárgyak köztársasága?, Fundamentum 2008/1., 17–28; FODOR László: Környezetvédelem az alkotmányban, Gondolat – DE ÁJK, Budapest–Debrecen, 2006.
26
Bartus
Gábor
sa, kitermelése a társadalom-környezet kapcsolat „input oldalán”, valamint a szennyezések, a zaj és a hulladékok kibocsátása a természetbe a kapcsolat „output oldalán”. A fenntartható fejlődés klasszikus definíciója kiterjeszti figyelmünket egyrészt a jövő felé, másrészt nem környezeti ágazatokra is. A fenntartható fejlődés koncepciójában a jelen szükségleteit úgy elégítjük ki, hogy nem fosztjuk meg az utánunk következő generációkat a saját, akkori szükségleteik kielégítésének forrásaitól. Ez pedig nemcsak a természeti erőforrások valamilyen mennyiségének továbbörökítési kötelezettségét vetíti elénk, hanem a társadalmi létezés más erőforrásairól való ugyanilyen gondoskodást. A múltba tekintve láthatunk olyan civilizációkat, amelyek természeti erőforrásaik végzetes kifosztása miatt hanyatlottak le, de láthattunk olyanokat is, amelyek például a nem kellően erős védelmi képességeik miatt, egy ellenséges haderő támadása nyomán tűntek el. A nemzedékek közötti igazságosság vagy a jövő nemzedékek védelmének elmélete abban megy tovább a fenntartható fejlődés konstrukciójánál, hogy az erőforrásoknak a jövőre való megőrzésében morális – a gyakorlatban legtöbbször egalitárius – feltételeket is szab, amelyek egyébként nem feltétlenül lennének szükségesek a fenntarthatóság biztosításához, hiszen a jövő generációk akkori szükségleteit biztosító erőforrásoknak nem kell feltétlenül egyenlőnek is lenniük a maiakkal. Brown Weiss szerint az intergenerációs igazságosság három elvet foglal magában: 1) az egyenlő választási lehetőségek megőrzésének elvét, 2) az egyenlő minőség fenntartásának elvét és 3) az egyenlő hozzáférés elvét.7 A nemzedékek közötti igazságosság elve ma bizonyos esetekben persze beépült a fenntartható fejlődés koncepciójába, mely folyamatot híven tükrözi a fenntartható fejlődés szócikk tartalmának időbeli változása, kibővülése a Környezet- és természetvédelmi lexikonban. Az 1993-as első kiadásban a fenntartható fejlődés fogalma még csak a természeti erőforrások következő generációk számára való megőrzésére fókuszál, míg a 2002-ben megjelent második kiadásban ugyanezen szócikkben a környezet ügye mellé gazdasági, társadalmi feltételek csatlakoznak: az erőforrásokhoz való hozzáférés globális méretekben igazságos elosztása, a szegénység enyhítése, az egyes társadalmi csoportok közötti „szociális szakadék áthidalása”.8 Az alkotmányozás kapcsán pedig egy lényeges alapkérdés, hogy e három fenti koncepció közül vajon melyiket vagy melyeket lehetséges és érdemes alkotmányos rendelkezéssé formálni. Hangsúlyozzuk, hogy a választásnak mélyreható politikai filozófiai következményei vannak, hiszen a három fent bemutatott koncepciónak mind tér- és időbeli kiterjedtségében, mind normatív tartalmában jelentős, el nem tüntethető különbségei vannak.
7 Edith BROWN WEISS: Intergenerational equity: a legal framework for global environmental change = Environmental change and international law. New challenges and dimensions, szerk. Edith Brown Weiss, United Nations UP, Tokyo, 1992. Lásd még „A nemzedékek közti igazságosság koncepciója mára elfogadottá vált”. Interjú Edith Brown Weiss-szel, Fundamentum 2008/1., 31–36. 8 Környezet- és természetvédelmi lexikon, I. (A–K), szerk. Láng István, Akadémiai, Budapest, 1993, 283; 20022, 344.
27
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Mi fenntartandó? Mi a fejlődés? Induljunk ki abból, hogy az alkotmányos védelem csak olyan fogalmon alapulhat, amelynek tartalma egyértelmű legalább például olyan mértékben, hogy egy, az Alkotmánybíróság elé kerülő ügyben az értelmezések ne túl tág tartományát tegye lehetővé. Ha egy alkotmány szövegében azt olvassuk, hogy senkit sem lehet kínzásnak alávetni, hogy senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani vagy hogy a szülőket megilleti gyermekük nevelése megválasztásának joga, akkor e jogok tartalmával – bizonyos határterületi problémákat leszámítva – tisztában vagyunk. De ilyen egyértelműek-e a környezet védelmével kapcsolatos fogalmaink is? A „környezetvédelem” kifejezésnek egy viszonylag jól körülhatárolható, egységesen használt tartalma alakult ki, de a „fenntartható fejlődés” koncepciója például az értelmező előzetes normatív elkötelezettségei, ízlése szerint egymástól igen eltérő narratívákat is alátámaszthat. Bár a heves viták leginkább a fogalom „fenntartható” részének elemzését igénylik, nem kevésbé vannak jelen eltérő nézetek a „fejlődés” mibenlétéről. Az alternatív közgazdaságtan művelői például a gazdasági növekedést nem tekintik fejlődésnek, mert a növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, míg a fejlődés azt, hogy jobbak. Ugyanakkor, ha egy termék vagy szolgáltatás jobbá válik, akkor sok esetben annak gazdasági értéke, így a nemzeti össztermék is nőhet, azaz a fejlődés ilyen értelmű megvalósítása vélhetően gazdasági növekedéshez vezetne, ami pedig az előzetes definíció szerint nem lehetne fejlődés. S mivel „fenntartható fejlődés” alatt sokan értik a jelenlegi, főként a gazdasági növekedésre mint prioritásra épülő gazdasági berendezkedést, az ökológiai értékek iránt elkötelezettek gyakran szívesebben beszélnek ezért például „fenntartható társadalomról”. Említhetjük még azt is, hogy míg a keleti vallások és filozófiák követői a dematerializációt, az anyagok fogságából való kiszabadulást tekintenék fejlődésnek, addig a nyugati kereszténység hívei ezt jóval árnyaltabban, kiegyensúlyozottabban ítélnék meg, a materialisták pedig egyértelműen elvetnék. De különbség van a fenntarthatóság megítélése kapcsán azok között is, akik a) úgy gondolják, hogy a piacgazdaság ellentétes a fenntartható társadalom megvalósulásával;9 b) azt tartják, hogy a fenntarthatóságot önmagában nem a gazdasági rendszer típusa (piacgazdaság vagy valami más), hanem az allokációs mechanizmust körülölelő intézmények minősége, az általuk érvényesített szabályok határozzák meg. A fejlődés gyakran kap értelmet egy utópiától. Ezekben a koncepciókban először felvázolnak egy minden tekintetben, de leginkább ökológiai működésében, a természettel való viszonyában ideális társadalmat, majd ezen ideális képből mint célállapotból vezetik le ennek elérésének útját, folyamatát. Fejlődés pedig az, ami a felvázolt vízióhoz közelebb visz bennünket. 9 Lásd erről a Magyar Természetvédők Szövetsége javaslatát az Alkotmány koncepciójához (www.parlament.hu/
biz/aeb/info/termeszetvedok.pdf), valamint: az MTVSZ véleményét az Alkotmány részkoncepciókról, és javaslataikat a fenntarthatósági értékek erősítésére (www.parlament.hu/biz/aeb/info/mtvsz.pdf).
28
Bartus
Gábor
Látható tehát, hogy a „fenntartható fejlődés” vagy a „fenntartható társadalom” fogalmainak nincs egy mindenki által ugyanolyan módon értelmezett és elfogadott jelentése.
Az intergenerációs igazságosság értelmezhetősége A fenntartható fejlődés eredeti, Brundtland-bizottság szerinti fogalma10 továbbá nem tartalmazza a nemzedékek közötti egyenlő erőforrás allokáció követelményét, míg a modern értelmezések egy része már igen. A jövő generációk szükségleteinek kielégíthetősége, az ehhez szükséges erőforrások és tőkék fenntarthatósága adott esetben egyenlőtlenül is megvalósulhat. Sőt a gyakorlatban valószínűleg ez is a mindenkori helyzet. A jelenben élők egyszerűen sosem lehetnek a jövőről olyan mértékben informáltak, minek következtében pont olyan mértékben korlátozzák a jelenbeli erőforrás-felhasználásukat, hogy néhány évtizeddel később ez éppen a kellő mennyiségű erőforrás-felhasználási lehetőséget jelentse utódaik számára. Ha pedig nem vagyunk tökéletesen informáltak, szinte bizonyosan valamilyen egyenlőtlenség keletkezik. Vagy a jelen generáció, vagy a jövő generációk lesznek kedvezményezettek. Azaz a nemzedékek közötti viszony óhatatlanul és kikerülhetetlenül aszimmetrikus. A természeti erőforrásokat általában valamilyen mértékben fogyasztjuk, míg a gazdasági és tudástőke általában nő. A nemzedékek közötti egyenlő választási lehetőség garantálása tehát jóval szigorúbb követelmény, mint hogy a jövő generációk számára is biztosítsuk a természeti erőforrások rendelkezésükre állását. A generációk közötti egyenlőség értékelésének vagy megtervezésének egy további jelentős, közgazdasági jellegű korlátja a jelenbeli és a távoli jövőbeli értékek összehasonlításának rendkívüli problematikussága. Elméletileg a megfelelő diszkontráta kiválasztásával a különböző időpontokban esedékes költségek és hasznok összemérhetőkké válnak. Csak hogy a megfelelő, azaz igazságos diszkontráta megválasztására jelenleg semmilyen konszenzusos elméletet vagy módszert nem ismer a közgazdaságtan. Márpedig ennek kritikus szerepe lenne a helyes egy fenntartható döntés meghozatalában. Tekintsük példának a klímaváltozás és az üvegházhatású gázok kibocsátásnak kérdéskörét. Tudjuk, hogy amennyiben a szén-dioxid és más gázok emisszióját korlátok nélkül folytatjuk a jelenben, valószínűleg jelentős, a klimatikus feltételek megváltozásából eredő természeti változásokat és az azokból fakadó károkat, többletkiadásokat okozunk a jövőben. A jövőbeli károk csökkenthetők, megelőzhetők jelenbeli intézkedésekkel, többek között a megújuló energiaforrásokra való nagyobb arányú támaszkodással, aminek viszont általában a fosszilis eredetű energiánál magasabb előállítási költségei vannak. A nemzedékek közötti igazságosság elve szerint a klímaváltozással kapcsolatos terheket egyenlően kellene megosztani a generációk között,11 de ha nincs biztos támpontunk a diszkont10
World Commission on Environment and Development: Our Common Future, UN General Assembly document A/42/427, 1987. 11 Tulajdonképpen már az is egy vitapont, hogy minden egyes tevékenységünk kapcsán külön-külön kell ennek az egyenlőségnek teljesülnie, vagy a cselekvéseink összességét tekintve. Azaz például lehetséges-e,
29
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
ráta megválasztására, az egyenlő tehermegosztás nem lesz lehetséges: túl alacsony diszkontrátával a jövő generációknak fogunk kedvezni, s túlzott (igazságtalan) terhet rakunk a jelenben élőkre (az eredmény az önsanyargatás lesz), túl magas diszkontrátával pedig saját feladatainkat hárítjuk az utánunk következőkre (gyakran inkább ez szokott megtörténni). Azt pedig, hogy mi számít túl alacsony vagy túl magas diszkontrátának, s mi lenne az optimális választás, nem tudjuk. Ebből származik, hogy a diszkontráta az addig használtnál alacsonyabb mértékben való megválasztásával a jelenben élőket sokkoló nagyságú jövőbeli károkat és a jelenben való, minden eddiginél nagyobb áldozatvállalásra felszólító elemzéseket lehet a közvélemény elé tárni, ahogy ez az elhíresült Sternjelentéssel is történt.12 A nemzedékek közötti igazságosság koncepciója bár elméletileg triviálisan vonzó, csak óriási nehézségek leküzdésével operacionalizálható. Az egyenlő választási lehetőség tehát a generációk között sosem – legfeljebb véletlenszerűen – állhat fenn, bizonyos típusú gazdasági tevékenységek ellehetetlenülnek, mások viszont a helyükbe lépnek. Ezek aztán teljesen más természeti erőforrásokat igényelnek. Hiába gondolták volna mondjuk 18. századi őseink a fenntarthatóság jegyében – ha ismerték volna a fogalmat –, hogy gondosan megőrzik a zabtermelő kapacitásokat a közlekedés hosszú távú biztosíthatósága jegyében, ha ma már viszonylag kevés zabot használunk erre a célra. Ma az energiatermelés fenntarthatósága kapcsán az az állam a nyerő, amely sok szénhidrogén-készlettel rendelkezik, ötven év múlva pedig vélhetően az, ahol sokat süt a nap és erős, állandó szelek fújnak. A nemzedékek közötti egyenlőség mint igazságosság elméletével mindezeken túl még az is gond, hogy axiómának tekinti az egyenlőtlenség elfogadhatatlan voltát, miközben mindez nem feltétlenül van így.13 Nem minden egyenlőtlenség igazságtalan. Ráadásul az igazságosság azon koncepciói, melyek jellemzően az egy generáció tagjai közötti vitákra kerültek kidolgozásra, a generációk közötti esetekben alkalmazhatatlanok.14 Az, hogy a generációk közötti igazságosság mennyire egyenlőség is egyben, megint csak alapvető viták tárgya, s ez jelentősen megosztja a fenntarthatóságról gondolkodókat, egyben egy bal–jobb törést is okozva a fogalmon. Ennek az a következménye, hogy amikor a fenntartható fejlődés vagy a jövő generációk védelmének fogalma túllép a természeti erőforrások, a biodiverzitás hosszútávú megőrzésének alapvető igényén, s vagy ennek a megőrzésnek mennyiségi, elosztási szemléletet is ad (az erőforrásokhoz való hozzáférés az időben hogy mondjuk a klímavédelemben a jövő generációk számára kedvezőtlenül döntünk, de ezt kompenzáljuk a vízgazdálkodásban, az egészséges ivóvízforrások terén elért jelenbeli eredményeinkkel, amiben a jövő generációknak kedvezünk? A környezetgazdaságtanban erre rímel a szigorú és enyhe fenntarthatósági kritérium koncepciója, ugyanakkor ezek szélsőséges helyzeteket írnak le, a való világban e két pólus határterületén döntünk. 12 A Stern-jelentés kritikájával és a diszkontráta-választás problémájával kapcsolatos érveket és az idevágó irodalmak egy részét egy korábbi cikkemben foglaltam össze, lásd BARTUS Gábor: A klímaváltozás mint apokalipszis, Kommentár 2009/5., 3–12 (különösen 8–10). 13 Vö. BALÁZS Zoltán: Valódi és hamis erkölcsi kérdések a globalizáció kapcsán, Kommentár 2007/1., 3–10. 14 Lásd HUORANSZKI Ferenc: A nemzedékek közti igazságosság, Századvég 1994/1., 57–65.
30
Bartus
Gábor
legyen egyenlő), vagy pedig a fenntarthatósághoz hozzákeveri a szociális egyenlőség eszméjét, menthetetlenül elveszíti politikai semlegességét, és világnézetileg elkötelezetté (ez esetben baloldalivá) válik. A generációk közötti igazságosság biztosításának vagy a jövő generációk védelme alkotmányos kötelezettségének megfogalmazása tehát szép deklaratív tett lenne, de az egyes, a környezethasználók és a környezetvédők közötti vitás esetekben annak megítélése, hogy vétett-e valaki ezen elvek ellen: lehetetlen vagy csak rendkívül nagy költségű eljárásokban lenne megítélhető. A környezeti szabályozással kapcsolatban a jelenleg érvényesnek tekintett tétel az, hogy amennyiben az esetek eldöntésével, a döntéshez szükséges adatok, tények megismerésével, összegyűjtésével és értékelésével kapcsolatos tranzakciós vagy információs költségek magasak, úgy az optimális környezethasználat jogosultságok védelmén keresztül, azaz bírói úton nem lehetséges.15 Borítékolható, hogy amennyiben a „fenntartható fejlődés” vagy „a jövő generációk védelme” alapjogként, államcélként vagy más érdemi módon az Alkotmányba kerül, az ezzel a rendelkezéssel érvelő beadványok elbírálhatósága érdekében az Alkotmánybíróság ismét kénytelen lesz a láthatatlan alkotmányt bővíteni, s sokak elgondolásával garantáltan nem egyező módon annak saját értelmezést adni.16 A magyar Alkotmány-kommentár a 18. §-hoz kapcsolódó elemzésében jogtudományi oldalról közelítve a kérdéshez azt találta, hogy a „jogilag nehezen körülírható fogalmak alkalmazásával nem biztosítható hatékony védelem”.17 Ehhez fenti érvelés mentén csak azt tudjuk hozzátenni, hogy e fogalmak környezetvédelmi, környezetgazdasági szempontból is rendkívül nehezen körülírhatóak.
A környezetpolitikai alapelvek érvényessége Ha a környezetvédelmet túl szűk alapnak tekintjük, de érezzük a fenntartható fejlődés és a jövő nemzedékek védelme fogalmainak problémáit, felmerülhet még a környezetvédelemmel kapcsolatos környezetpolitikai alapelvek alkotmányos szintre emelése is.18 Ezeket az alapelveket gyakran megtaláljuk az Európai Unió dokumentumaiban vagy tagállami szinten, a környezetvédelmi alaptörvényekben. Ide tartozik – a teljesség igénye nélkül – a megelőzés elve, a szennyező fizet elve vagy az elővigyázatosság elve.19 Ezen elvek deklaratív használata ma sokszor túlmegy azon az ésszerű határon, amit ezeknek az elveknek a tartalma és korlátai megengednének, amivel egy időben pedig 15
Michael I. KRAUSS: Property Rules vs. Liability Rules = Encyclopedia of Law and Economics, II. Civil Law and Economics, főszerk. Boudewijn Bouckaert – Gerrit De Geest, Elgar – University of Ghent, Cheltenham, 2000, 782–794 (http://encyclo.findlaw.com/3800book.pdf). 16 Azaz az alkotmány jóval kreatívabb és szabadabb értelmezésére lesz majd szükség, mint ahogy az a jelenlegi Alkotmány 18. §-ával kapcsolatban a 28/1994. (V.20.) AB-határozatban történt. 17 MAJTÉNYI: 18. §, 514. 18 Ezt javasolja többek között a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa is, lásd Fülöp Sándor: A jövő nemzedékek országgyűlési biztosának javaslatai az új alkotmány koncepciójának kidolgozásához, Budapest, 2010. szeptember 30. (www.parlament.hu/biz/aeb/info/jovo_memz_bizt.pdf). 19 A környezetpolitika (ökopolitika) alapelveinek részletesebb katalógusát adja BODA Zsolt: Globális ökopolitika, Helikon, [helymegjelölés nélkül], 2004, 131–138.
31
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
gyakorlati alkalmazásuk, megvalósításuk alatta marad az elvárható szintnek. E környezetpolitikai paradoxon oka, hogy a hazai környezeti szabályozást teleírtuk „jókívánságokkal”, míg az objektíven ellenőrizhető és kikényszeríthető kritériumokat nem megfelelő szinten hangoltuk be. A megelőzés gyakran hatékonyabb, mint a már létrejött szennyező anyagot kezelni, ártalmatlanítani, vagy a szennyezett környezeti elemet utólag megtisztítani, esetleg a károsultat meggyógyítani vagy részére kártérítést fizetni. Nyilván olcsóbb lett volna, ha az ajkai timföldgyár biztonságosabb technológiával kezeli és tárolja a vörösiszapot, mint most a vörösiszap-ömlés áldozatait kórházban kezelni, új lakóházakat építeni, a szennyezett talajt megtisztítani. De nem mindig a megelőzés az optimális választás. A települési hulladékok esetében például egyes hulladékot eredményező termékek fogyasztásáról való lemondás (az így elveszített jóléti haszon) súlyosabb teher lehet, mint az adott termékből keletkezett hulladékot lerakóban elhelyezni. A szennyező fizet elv a tevékenységekkel okozott külső gazdasági hatások (externáliák) értékének az okozó általi megfizettetését mondja ki. Például az autósok fizessenek a kipufogógázok által előidézett, emberi egészségben vagy a természetben létrejött károkért. Az elv érvényesítésének azonban jelentős korlátja, hogy a kormányzatok által preferált megfizettetési módszer (az úgynevezett pigou-i internalizáció) intézményesítése (a szennyezések és azok hatásainak szisztematikus felderítése, az okozott kár nagyságának megállapítása, a szabályozás optimális szintjének kiszámításához szükséges egyéb információk, adatok összegyűjtése, majd az optimális környezethasználat kalkulálása, azután az ezt kikényszerítő megfelelő szabályzóeszköz kiválasztása, mértékének megállapítása, bevezetése, ellenőrzése és a nem teljesítés szankcionálása) sokszor rendkívül költséges, így a szabályozás költségei meghaladhatják az egyébként szabályozás nélkül létrejövő externáliák nagyságát. Azaz tudomásul kell vennünk, hogy nem minden külső hatást érdemes szabályozni, az externáliák teljeskörűen nem szüntethetők meg. A gyakorlatban ezért a kritikus mértékű külső hatások (szennyezések) szabályozása lehet értelmes feladat. Az elővigyázatosság is sok esetben indokolt, de túlzott alkalmazása ahhoz vezethet, hogy semmilyen új terméket és technológiát nem merünk bevezetni, ugyanis egy cselekvés minden lehetséges mellékhatása és következménye nehezen térképezhető fel előre. Itt érdemes arra utalni, hogy a gyógyszerek bevezetésénél – ahol talán a legszigorúbban kell érvényre juttatni az elővigyázatosság elvét – irdatlan költségeket emészt fel a mellékhatások és kockázatok elemzése. Nyilván a környezethasználó technológiák esetében is a lehetséges kockázatok függvényében célszerű az elővigyázatosság mértékét beállítani, például a nukleáris energiatermelés vagy a génmódosított termények esetén szigorúbban érvényesíteni. A fenti példák azt sugallják, hogy a környezetpolitikai elvek alkotmányos normává emelése kockázatos, mert ezen elvek érvényesülését nemcsak más alkotmányos elvek vagy alapjogok érvényesülése korlátozhatja, hanem egyszerűen az ésszerűség, a célszerűségre és a költséghatékonyságra törekvés is. Fenti elvek szakirodalomban való megjelenésekor még tisztában voltunk érvényesíthetőségük természetes korlátaival és problémáival, 32
Bartus
Gábor
azonban környezetpolitikai népszerűsödésükkel és közhelyesedésükkel ezen elvek használata dogmatikussá, az érvényesíthetőségi korlátokról elfelejtkezővé vált.
Mi kerüljön az Alkotmányba? A fenntartható fejlődés és a nemzedékek közötti igazságosság fogalmai, bár a jelen igen súlyos mértékű környezetpusztításait látva érthető törekvéseket jelentenek, pontatlanságaik, homályosságuk miatt alkotmányos alapjogként vagy alapvető állami feladatként való megjelenítésre alkalmatlanok. A homályosság csökkentésével, a fogalmaik pontosításával pedig semlegességüket veszíthetik el, markáns ideológiai arcélt kaphatnak. Hangsúlyoznunk kell továbbá: az, hogy bizonyos fogalmak alkotmányos alapjogként való szerepeltetése nem lenne ésszerű, nem jelenti azt, hogy ne kellene az ezekkel a fogalmakkal körülírni próbált kérdésekkel, problémákkal és kihívásokkal intenzíven, a társadalom legkülönbözőbb intézményeiben foglalkozni, s megoldási alternatívákat felvázolni és megvizsgálni, majd persze hatásosan cselekedni is. Láttuk azt is, hogy az egyes környezetpolitikai elvek alkotmányba foglalása sem tűnik gyümölcsöző megoldásnak. Járható út lehetne talán a következő: 1) A pontosabban értelmezhető környezet- és természetierőforrás-védelmi rendelkezések megfogalmazhatók lennének a jelenlegi Alkotmány 18. §-ának módosításával, kibővítésével. Itt egyértelművé lehetne tenni, hogy az „egészséges környezet” fogalmába a biodiverzitás, az ökológiai sokszínűség védelme, a megújuló természeti erőforrások alkalmazásának a megújulás üteméhez igazodó használati kötelezettsége, a nem megújuló erőforrások mértékletes kitermelésének korlátja is beleértendő. A szerkesztés során érdemes lehet a környezethez való jogot az élethez való jog közelében elhelyezni, hogy utaljunk arra a kapcsolatra, ami az élet hosszútávú fennmaradása és a megfelelő minőségű természeti környezet (mint az emberi élet biológiai alapja) között fennáll. 2) A jövő generációkra való odafigyelés (amibe beleérthetnénk a fenntarthatóság problémájával való tisztában levést is) pedig megjelenhetne szimbolikusan az új alkotmány preambulumában. Jelen sorok írójának ízléséhez itt egy olyan megfogalmazás állna közel, amely az államot, miként a múltban élő elődeink, a jelen generációk és az utódaink közötti viszonyként, szerződésként írná le. (Ma sokkal többet beszélünk a mi generációnk és az utánunk jövők kapcsolatáról, mint a jelenben élők és elődeink viszonyáról.) Mert „egyike a legelső és legfőbb elveknek, amelyek alapján az állam és a törvények megszenteltetnek, hogy ideiglenes birtokosaik és haszonélvezőik ne tegyenek úgy, megfeledkezvén arról, hogy mit kaptak őseiktől és mivel tartoznak utódaiknak, mintha ők lennének a teljhatalmú urak; ne képzeljék, hogy joguk van hitbizományt kikanyarítani maguknak, vagy tékozolni az örökséget, kényük-kedvük szerint roncsolva társadalmunk eredeti szövetét; azt kockáztatván, hogy emberi lakóhely helyett pusztaságot hagynak az utánuk következőkre…”20 20 Edmund BURKE: Töprengések a francia forradalomról, ford. Kontler László, Atlantisz–Medvetánc, Budapest, 1990, 188.
33
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Balázs Zoltán AZ ALKOTMÁNYOZÁS MINT A POLITIKAI SZABADSÁG PRÓBÁJA
1. Alkotmányozási helyzet 2010 őszén Magyarországon alkotmányozási láz tört ki. Ennek több, egymással összefüggő oka van. Az egyik a kormányzó koalíció közvetlen és bevallott szándéka, amely 2011 tavaszára jelentős alkotmányreformot, vagy egyenesen „új” alkotmányt irányoz elő (hogy az „új” hogyan értendő, máris elvi kérdés). A másik a hatályos alkotmány többszöri megváltoztatása, amely az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozását tartalmazó alkotmánymódosításban kulminált. De legalább ilyen horderejűnek volt tekinthető az önkormányzati választások szabályainak megváltoztatása és a parlament létszámának a közel megfelezése. Az utóbbi azért, mert ezzel – nolens-volens – a jelenleg hatályos választási rendszer fölött is kimondatott a halálos ítélet, hiszen az érvényes szabályok egyszerűen nem alkalmazhatók kétszáz mandátumra.1 A harmadik ok az, hogy a rendszerváltás során alapjában átírt Alkotmány önmagát ideiglenesnek deklaráló jellege az elmúlt húsz évben kisebb-nagyobb mértékű, de állandó nyomást gyakorolt a széles értelemben vett politikai közvéleményre, azaz magából az Alkotmányból is következett egy alkotmányozási felszólítás. Végül tudomásul kell venni, hogy az elmúlt hat-hét évben bekövetkezett tektonikus politikai változásoknak a hatályos Alkotmányhoz való viszonyítása politikai értelemben valószínűleg elkerülhetetlen fejlemény volt. Két egyszerű kérdésben megfogalmazva: hogyan jutottunk idáig? S hogy idáig jutottunk (jelentsen ez bármit is), annak van-e, s ha igen, mi köze az alkotmányunkhoz? Ennek az elszámolási-elszámoltatási hangulatnak talán van egy mélyebb értelme is: egy-egy nemzedék olykor-olykor tarthat kollektív lelkiismeret-vizsgálatot, s két évtized eltelte éppen ezt a nemzedéki határt adja meg. Ha az önmagunkkal való politikai szembenézés legalkotmányosabb formáját keressük, akkor az minden bizonnyal éppen az Alkotmányra való reflexió lesz. Ebben az általános értelemben tehát érthető és méltányolható is, hogy az alkotmányozás ma Magyarország egyik fontos közügye lett. 1
Egyszerűen arról van szó, a megyékhez (területekhez) rendelt jellemzően 5-6 mandátum felét (kettőthármat) nyilvánvalóan nem lehet arányosan elosztani négy-hat párt között. Ezért ezek az országos listára kerülnek. Egyedül Budapesten maradhat elvileg elég mandátum az arányos elosztáshoz. Következésképpen lenne egy budapesti területi meg egy országos lista, többségében vidéki szavazatokkal és mandátumokkal (azaz kvázi-vidéki lista). Természetesen meg lehet szüntetni a területi képviseletet, s csak az országos listát megtartani, vagy az országosat megszüntetni és azokat a mandátumokat visszaadni a területiekhez (a kompenzáció lehetősége így persze elvész), vagy akár az egyéni ágat is föl lehet számolni; de bármelyik megoldást választja is a törvényhozás, az már nem kérdés, hogy döntési kényszerhelyzetbe hozta magát azzal, hogy radikálisan csökkentette a következő országgyűlés létszámát.
34
Balázs
Zoltán
Az alkotmányozási láz természetesen a társadalom jelentős részét éppúgy nem érinti, mint egykor a rendszerváltás. De az is világos, hogy az egykor zárt ajtók mögött megtárgyalt és a letűnt rendszer parlamentje által elfogadott alkotmányreformok egyik legfőbb problémája éppen a szabad politikai vita lehetőségének a hiánya, és ebből következően a szabad politikai cselekvés korlátozottságának a ténye volt. Ez az első pillanattól fogva legitimációs defektussal terhelte meg az átírt Alkotmányt. Ebben az értékelésben a liberális és a konzervatív oldalon lényegében egyetértés volt és talán van ma is, hiszen ez a két oldal egykor közös ellenzéki platformot alkotott, s közösen nézett szembe azzal a ténnyel, hogy a szabad vita kizárása nem szabad, hanem kényszerből hozott „döntés” volt. Az egykori MSZMP erőltette az alkotmányozást, amelynek ellenállni a csekély társadalmi erőt képviselő egykori ellenzék nem volt képes, így – jobb híján – megpróbálta jó irányba befolyásolni a folyamatot. Hozzátehetjük: sikerrel. A jelenlegi Alkotmány önmagát ideiglenessé minősítő deklarációja annak idején a szabadság vívmánya illetve további garanciája volt. Ezzel a szabadsággal most a húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest szabadabban, ráadásul a modern tömegkommunikációs eszközök révén hatékonyabban lehet élni.2 Mivel egy alkotmány létrehozása a legnagyobb jelentőségű politikai cselekvések közé tartozik, a cselekvést indukáló politikai akarat szabadsága abszolút kulcskérdés. A továbbiakban ezt a kérdést, tehát a politikai szabadság és az alkotmány(ozás) viszonyát kívánom részletesebben és általános érvénnyel megvizsgálni, de mindig a mai magyar helyzetet szem előtt tartva és rá nézve releváns következtetéseket levonva. Még egy bevezető gondolatsorom van. Az „alkotmányozási láz” kifejezés természetesen publicisztikai értékű, de azért van filozófiai magja is, nevezetesen az a megállapítás, hogy az alkotmányozással összefüggő viták, mivel ezek éppen egy politikai cselekvést készítenek elő, az Alkotmány megalkotását (jóváhagyását, reformját, átírását vagy akár szövegszerű értelemben változatlanul hagyását) megcélozva nem szakértők, hanem polgárok között folytatott eszmecserék. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy vannak olyan szereplői a vitának, akik ilyen vagy olyan kompetencia (jogi vagy másmilyen szaktudás, politikai vagy állampolgári tapasztalat) révén nagyobb tekintéllyel, a pulpitushoz tartozó kiváltságokkal, a nyilvános megszólaláshoz szükséges eszközökhöz való könnyebb hozzáféréssel rendelkeznek. Az ő szavuk is politikai szó. E sorok írásakor az alkotmányozási vitákban már bizonyos politikai pozíciók, kristályosodási pontok figyelhetők meg, sőt ilyenként jellemzik is őket („magalkotmány”, „szimbolikus hangsúlyok”, „koherenciareform”), ami alátámasztja, hogy a vita valóban nyitott és politikai természetű, s nem igazodik egyik „szakma” szabályaihoz sem. A politikai filozófus is ilyen minőségében, tehát homo politicusként vesz részt ebben a vitában. Ugyanakkor semmi aka2 Mindazonáltal a magyar alkotmányozás irodalmában rendszerint elsikkad, hogy az 1989 novemberi „négyigenes” népszavazás politikai értelemben alkotmány-konstituáló politikai aktus is volt, legalábbis ami az első, a parlamentáris/elnöki rendszer közötti választást implikáló kérdést illeti. Sommássága miatt nem igaz tehát az az állítás, hogy a jelenlegi Alkotmány meghatározta politikai rendszer teljes egészében nélkülözi a közvetlen népi legitimációt. Ehhez hozzá kell tennünk az unióhoz való csatlakozásról szóló népszavazást is, hiszen az messzemenően átértelmezte a Magyar Köztársaság szuverenitását, így politikai értelemben az is vitathatatlanul alkotmányalakító cselekvés volt.
35
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
dálya nincs annak, sőt implicit módon erre kap politikai felszólítást, hogy saját kompetenciájára is hivatkozzon. A fenti észrevételeket voltaképpen már ennek jegyében tettem. Nekem is vannak konkrét, bár nem teljesen kiérlelt preferenciáim arra nézve például, hogy egy- vagy kétkamarás legyen-e a törvényhozás, vagy hogy mi legyen a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével; de itt és most a politikai filozófia sajátos tárgykörén belül maradok. S ha valaki túlzottan elvont, életidegen, esetleg mondvacsinált ügynek találja a politikai szabadság és az alkotmány kapcsolatának problémáját, akkor annak azt javaslom, fontolja meg még egyszer a fentebb kifejtett észrevételt arról, hogy a jelenlegi alkotmány ideiglenessége, amely egyértelműen az egykori politikai szabadság hiányával függ össze, milyen erős hivatkozási alappá tudott válni a mostani alkotmányozás során. Annak, hogy most alkotmányozási láz van, az egyik legerősebb oka maga az alkotmány – akár így, akár úgy. A politikai filozófus annyit legalábbis biztosan tud, hogy bizonyos politikai döntések, cselekedetek akkor is évtizedekre előre eldöntik a politikai közösség sorsát, ha ezt maga a politikai közösség sem látja vagy hiszi. S talán ez a legfontosabb politikai mondanivalója.
2. A politikai szabadság feltételei Kiindulópontom tehát az a tétel, hogy az alkotmánnyal kapcsolatos döntések – elsősorban a teljes alkotmány revíziója, újjáalkotása, ami elvben persze a szöveg változatlanul hagyását is jelentheti, s amelyet ezért nevezzünk konstitutív döntésnek – a legjelentősebb politikai cselekvések közé tartoznak, amelyekkel kapcsolatban a szabadság megléte vagy hiánya kulcskérdés. Arról, hogy mit jelent szabadon cselekedni, természetesen bonyolult filozófiai vitákat lehet folytatni, de nem szükséges. Elég, ha körültekintően járunk el, és igyekszünk a közönséges emberi tapasztalatainkra építeni. Aligha vonható kétségbe, hogy a szabad cselekvésnek vannak objektíven vizsgálható feltételei. Ebben a részben három ilyen feltételt különböztetek meg, de előre is hangsúlyozom, hogy ezek analitikus megkülönböztetések, a valóságban ritkán válnak szét tisztán, sőt egymásra utalnak és egymást konstituálják. Az első feltétel az érdemi és valódi, tehát megvalósítható lehetőségek megléte; a második a kényszermentesség; a harmadik pedig a választásra való képesség, azaz a választás alanyának képesnek kell lennie arra, hogy válasszon. Menjünk sorban.
2.1. A választási lehetőségek Először is a „lehetőségeknek” érdemieknek és valódiaknak kell lenniük. Ha bármilyen oknál fogva az alkotmányozó csak abban dönthetne, hogy az alkotmány fejezeteit milyen sorrendbe rakja, akkor nem beszélhetnénk érdemi választási lehetőségekről. Ha csak kétféle alkotmány közül választhatna, amelyek közül az egyik megengedi, a másik megtiltja a rabszolgaságot, az adott politikai kontextusban az egyik lehetőség tökéletesen irreálisnak bizonyulhat. Ilyen szempontból nézve az a fölvetés, hogy a leendő magyar alkotmányban a népszuverenitás helyett a „Szentkorona” szuverenitása legyen megfogal36
Balázs
Zoltán
mazva, egyszerűen nem reális lehetőség. (Legjobb esetben is sallang maradna.) A magyar alkotmányozás mármost ebből a szempontból szabadnak nevezhető, hiszen vannak érdemi és reális választási lehetőségek. Érdekesebb kérdés, hogy 1989-ben az alkotmányos reformot törvénybe – alkotmányba – foglaló akkori parlament mennyire volt szabad ebből a szempontból. Erős megfontolások szólnak amellett, hogy nem volt az. Paradox módon részben azért, mert sem az akkori MSZMP, sem az Ellenzéki Kerekasztal nem adott számára más lehetőségeket (ez a kényszerítettséget, azaz a következő szempontot is elővételezi), részben azért, mert maga sem volt szabadon választott, így az alkotmányozás alanyaként (politikai cselekvőként) nem volt abban a helyzetben, hogy a lehetőségeket egyáltalán mérlegelhesse. Ez az észrevétel máris utal arra, hogy a fölvetett három szempont vagy mozzanat a valóságban szorosan összetartozik. Mindenesetre az említett erős érvekből erős kétely következik arra nézve, hogy a jelenlegi Alkotmány szabad politikai cselekvés eredménye volt, hiszen az első feltétel teljesültsége egyáltalán nem magától értetődő tény.
2.2. A kényszer kizárása A választás kényszerítettségét aligha kell részletesen értelmeznünk. Vannak olyan választások, amelyek érdemi és valódi lehetőségeket tartalmaznak, mégsem szabadok: tipikus példa a „pénzt vagy életet” közötti választás. Ugyanakkor a „kényszer” részben szubjektív elem. A jó és a rossz közötti választást ugyan (sokszor) kényszerként éljük meg, de ettől még nincs okunk magunkat kényszerítettnek tartani; éppen ellenkezőleg: a kényszer ilyen morális értelmezése (elnagyoltan fogalmazva) maga a morális szabadság. Az imént elmondottak értelmében az 1989-es Alkotmány szabad elfogadottságának tézise szintén kifogásolható. Különböző okokból, de mind az akkori parlament, mind a háromoldalú tárgyalások résztvevői részben kényszerből cselekedtek. Ismétlem: nem az alkotmányos reform egyes tartalmi elemeire gondolok elsősorban (bár részben arra is: az Alkotmánybíróság széles jogköre a már elért alkotmányos „eredmények” MSZMP-től való féltéséből ered, ami közel jár az objektív kényszer kategóriájához), hanem a konstitutív döntésre, azaz arra, hogy az ellenzék szemszögéből „muszáj” (vagy „kisebbik rossz”) volt belemenni egy jobb lelkiismerettel illegitimnek tartott folyamatba, mint abból kimaradni. A mai helyzet lényegesen más, illetve egyszerűen szabad. Nincs alkotmányozási kényszer. A bevezető bekezdésben említett okok természetesen nyugodtan tarthatók az „alkotmányozási láz”, az „alkotmányozási pillanat” kiváltóinak, de kényszerítő erejűnek nem.
2.3. A választásra való képesség – a megfelelő alany A választás lehetősége mint a szabad cselekvés lényegi ismérve föltételezi, hogy a választásnak megfelelő alanya legyen: olyan, aki képes a lehetőségek érdemi és reális voltának, valamint a kényszernek a fölismerésére és kezelésére. Ez az elem az individuumok világában is számtalan elvi és gyakorlati nehézség forrása, hiszen a beszámíthatóság, az értelmi, érzelmi, pszichés és morális érettség, az önismeret, a kellő tapasztalat mibenlétének és meglétének vagy hiányának kérdései még egyszerűbb cselekvések esetében is ne37
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
héznek számítanak. Kollektív alany esetén a nehézségek hatványozottan jelentkeznek, ám a velük való szembenézés nem takarítható meg. Mindenekelőtt: ki az alany? Ez a kérdés azért lehet „dupla vagy semmi” értékű, mert egy alkotmány adott esetben nem csupán egy meglévő politikai közösség alkotása, hanem az alkotás, az alkotmány konstituálása egyúttal a közösség megalakítása, létrehozása is. Ez volt a helyzet például az Egyesült Államok alkotmányával, minden írott alkotmány ősmintájával. A Függetlenségi Nyilatkozat pontosan ezt a kérdést nem tisztázta (hol az „Egyesült Államokról”, hol „ezekről a gyarmatokról”, hol „a gyarmatok népéről”, hol „szabad és független államokról” beszél), s közismert, hogy a függetlenségi háborút követően elfogadott Konföderációs Cikkelyek sem adtak világos választ erre a kérdésre; de még az 1860–1864 közötti polgárháború egyik alapkérdése is a „kik vagyunk mi?” kérdése volt. A dolog pozitív oldalát nézve azonban maga az alkotmány ad választ, éspedig tartós és megnyugtató választ az amerikai nemzetnek arra, hogy „kicsoda” is ő, javarészt megkímélve a történelmi, kulturális, faji, nemzeti, nyelvi esetlegességekről folytatott vég nélküli vitáktól. Hasonló példát Európában talán csak Svájcban találunk, amely szintén nem éppen sikertelen ország; Európa államainak többsége, ideértve a magyart is, azonban a „nagyon is jól tudjuk, kik vagyunk” csoportba tartozik, ami a mondottak értelmében egyszerre áldás és átok is. Áldás, mert az alkotmány konstitúciója során nem a politikai lét vagy nemlét a tét; s átok, mert a politikai identitás kérdését az alkotmány valószínűleg soha nem lesz képes eldönteni. Arra vagyunk tehát ítélve, hogy higgyünk abban, hogy már létezik egységes magyar nemzet, amely alkotmányformák és rendszerek túlélésére eleve be van rendezkedve, ennélfogva az alkotmány konstituálásának politikai cselekvése soha nem fogja nagyon érdekelni. Mármost azoktól, akik ezért helyette vélik magukat a nemzet igazi akarata letéteményeseinek, természetesen éppen azt várjuk és kapjuk is, hogy legszívesebben az egész magyar nemzet (azaz a határokon kívülre szorultak) számára is alkotmányoznának; számukra egy olyan alkotmány, amely erre nincs tekintettel, eleve illegitim és az is marad, mert helytelenül azonosította a politikai cselekvés alanyát. Viszont nekik is be kellene számolniuk arról, hogy hogyan képzelik el a történelmi nemzet kollektív és szabad cselekvését, hacsak nem tekintik magától értetődő igazságnak, hogy az ő felhatalmazásuk „a nemzet” részéről kétségbevonhatatlan. Ebből a szemszögből nézve könnyebb helyzetben vannak azok, akik a Magyar Köztársaság polgárait mint népet tekintik a kollektív cselekvés alanyának. A jelenlegi Alkotmány is így tesz. Helyzetük azért könnyebb, mert de facto létezik a nép által megválasztott törvényhozó és jelenleg alkotmányozó hatalom, így az alkotmány konstituálásának alanya, a politikai cselekvő egyértelműen azonosíthatónak látszik. A helyzet azonban mégsem ennyire egyszerű. Ha ugyanis az 1989-ben elfogadott alkotmányos reformokat nem a nép fölhatalmazásával fogadták el, mert ilyennel sem a háromoldalú tárgyalások résztvevői, sem az akkori parlament nem rendelkezett, akkor a jelenlegi Alkotmány politikai értéke igen csekély, hiszen egy politikai értelemben vett létezéssel jóformán nem rendelkező alany cselekvésének az eredménye. Voltaképpen nem is alkotmány. Ebből következően például az a szabály, amely a jelenlegi kétharmados többségre alkotmányozói 38
Balázs
Zoltán
jogokat ruház, eleve illegitim! Sőt az elmúlt húsz év összes választási aktusa és törvényalkotása alapjában véve nélkülözte a politikai fölhatalmazást, nem lévén végső fölhatalmazó. De hát ez abszurd, legföljebb akadémiai szobákba való szofisztika! – mérgelődhet az olvasó, hiszen egyrészt a gondolatmenet a semmibe torkoll, mivel egyszerre állítom, hogy alkotmányt csak „a nép” konstituálhat, és hogy annak meghatározása, ki a politikai cselekvő, demokratikus politikai hátteret föltételezve végsősoron az alkotmány dolga; másrészt az elmúlt húsz évben a nép éppen elégszer kinyilvánította egyértelmű akaratát, azaz politikai cselekvőként járt el. Márpedig a két állítás kizárja egymást. Nos, mindkét érv helytálló, sőt döntő jelentőségű, de éppen ennek a jelentőségnek a belátásához volt szükség a fenti abszurdnak ható gondolatmenet végigvitelére. Nézzük az első ellenvetést: ezek szerint még a többé-kevésbé „alkotmányfüggetlen” létezésmódra is képes politikai közösségek demokratikus kollektívumként, cselekvőként való föllépése is fölveti a föntebb kifejtett amerikai dilemmát: az alkotmány konstitúciója nem csupán egy meglévő alany cselekvése, hanem önteremtés, politikai cselekvőként való megszületés. Ellentétben tehát az egyének világában természetesnek tartott helyzettel, hogy tudniillik értelmes, felelősségteljes cselekvést csak akkor tulajdonítunk bárkinek, ha már föltételezzük, hogy az illető értelmes, felelősségteljes személy (s ennélfogva a szabad cselekvés képességével rendelkezik);3 a kollektív, politikai alany első felelős és szabad cselekedete éppen önmaga létrehozása lehet, noha ilyen esetben a „felelősség” és a „szabadság” valamilyen cselekvőnek való tulajdonítása önellentmondásnak tűnik. De ha nem is önellentmondás, azért kétségkívül paradoxon, amit megoldani elvben nem is lehet, „csak” a gyakorlatban kezelni. Mivel gyakorlati kezelésmódról van szó, a variációk számosak: alkotmányozó gyűlés megválasztása (paradoxon: milyen szabályok között?); népszavazás (itt is: milyen szabályok szerint?); extrém magas törvényhozási többség elvárása (kétharmad, de inkább négyötöd; két ház esetén együttes kétharmad stb.); esetleg ezek valamilyen kombinációja. Annyi bizonyos, hogy – leszámítva az 1989. novemberi népszavazást – az 1989-es alkotmányos döntések (egyet kivéve) semmilyen formában nem voltak visszavezethetők a demokratikus politika természetes alanyára, a szuverén népre. Csakis a politikusi bölcsesség és ítélőképesség döntheti el, hogy a jelenlegi törvényhozás milyen gyakorlati megoldást választ az alkotmány konstitúciójára; de az alábbi érvek következtetéseit is megelőlegezve az látszik jó döntésnek, ha valamilyen közvetlen részvételnek is teret enged a törvényhozás. Az a törvényhozás, amely az eddigi változtatásokat „csont nélkül” abszolválta a jelenlegi, kétes értékűnek tekintett Alkotmány szabályai szerint, ráadásul anélkül, hogy érdemi vitát és mérlegelést folytatott volna róluk, ami fölöttébb rossz érzést kelt azokban, akik a törvényhozó hatalomtól, ha egyszer alkotmányos döntéseket hoz, kivételes megfontoltságot, körültekintést, nyitottságot és nyilvánosságot várnak el. A másik ellenérv úgy szólt, hogy az elmúlt húsz évben a nép számtalan alkalommal hozott nagy horderejű politikai döntést (minden választás, érvényes és eredményes 3
A morálfilozófiai reflexió során persze gyorsan kiderül, hogy részben éppen nagy horderejű cselekedeteink révén leszünk valamilyen személyekké. A határok azonban elmosódottak.
39
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
népszavazás ilyen volt), így teljesen fölösleges azon töprengeni, hogy demokratikus értelemben létezik-e vagy sem. Evidens, hogy igen. Nos, bár ez az érv ebben a kérdésben elég nyomósnak is látszik, mégsem tökéletesen meggyőző. Legalábbis azokat nem látszik meggyőzni, akik szerint éppen azért kell alkotmányt konstituálni, mert az említett döntések katasztrofális következményekkel jártak, amelyeket a jelenlegi Alkotmány nem volt képes megelőzni. Ennek pedig végsősoron az az oka, hogy nem a nép konstituálta (sem közvetve, sem közvetlenül) saját Alkotmányát. Ez az okfejtés természetesen számos ponton támadható: sem az említett következmények „katasztrofális” volta nem magától értetődő; sem az, hogy az Alkotmánynak ezekhez érdemi köze volna; s nem triviális az sem, hogy a nép által konstituált alkotmány automatikusan megóv a „katasztrofális” következményektől. Legfőképpen pedig azon érdemes eltűnődni, hogy a korábbi nagy horderejű politikai cselekvések szabad voltát kétségbe vonhatjuk-e azzal, hogy „a nép” mindvégig a megtévesztettség állapotában volt szabadságát illetően azért, mert még nem volt „nép”. Megfordítva a logikát: ha az elmúlt húsz év jelentős politikai döntéseit (választások, népszavazások) úgy értelmezzük, hogy a demokratikus politikai közösség a döntések meghozatalával egyidejűleg, hallgatólagosan vagy bennfoglalólag az Alkotmányt is jóváhagyta, akkor ezzel az aktussal újra és újra önmagát mint politikai cselekvőt is létrehozta, megszülte. Ebből az is következik, hogy ha az 1989-es alkotmányos döntéseknek nem is volt demokratikus alanya, ez az alany a későbbiekben újra és újra megszületett, s vele együtt az Alkotmány is folyamatosan konstituálódott. Ha viszont ez így van, akkor súlyos érvet konstruáltunk amellett, hogy a jelenlegi Alkotmány már régen elveszítette ideiglenes jellegét, az „ideiglenes” jelző immár puszta szó, amelyet csak el kell törölni: ez voltaképpen a törvényhozásnak egyenesen kötelessége, s nem szabadon mérlegelhető választási lehetősége. A nép létezik, és már döntött. A jelenlegi Alkotmányon lehet ugyan változtatni, de ezt így is kell érteni: egy már meglévő dolgot lehet csupán megváltoztatni, őt magát lecserélni, hatályon kívül helyezni nem. A magyar alkotmányozó – tehát a demokratikus közösség – korábbi döntéseit ráadásul egy elég koherens logikában tudjuk szemlélni. A hatályos alkotmányos szöveg szerint „2. (2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja”. A „valamint” kötőszó sugallta konjunktivitással az Alkotmánybíróságnak tudvalevőleg meggyűlt a baja, hiszen a kötőszó mellérendelést, egyenrangúságot fejez ki, ezért egyedül ebből a rendelkezésből semmilyen formában nem vezethető le az, hogy a közvetett hatalomgyakorlás kivételes, sem az, hogy a közvetett úton nem írható fölül. Az elmúlt húsz éve választásai, valamint érvényes és eredményes népszavazásai együttvéve feltétlenül oda mutatnak, hogy a hatályos Alkotmány nemcsak előírja, hanem pontosan le is írja a valóságot. Ebből az látszik következni, hogy a magyar alkotmányozó közösség olyan politikai cselekvő, amely egyszerre és egyenrangúan két formában is meg kívánja magát jeleníteni. Amennyiben tehát a törvényhozás az alkotmány konstituálásának jelentős politikai cselekvését kizárólag önmagának tulajdonítja, szükségképpen töredékesebben értelmezi a népet mint politikai alanyt, mint azt az elmúlt húsz év együttes gyakorlata tette. Ezek szerint a hatályos Alkotmány szövegéből és az elmúlt húsz jelentős politikai cselekvéseinek szinoptikus szemlé40
Balázs
Zoltán
letéből levezethető újabb érvvel rendelkeznek mindazok, akik a népszavazást politikai értelemben nélkülözhetetlennek tartják egy konstitutív alkotmányos döntés érvényességéhez. (Ahogy jeleztem, számos országban ténylegesen is ez a helyzet: a népnek föltétlenül meg kell erősítenie az alkotmányváltoztatásokat.) Összefoglalva az eddigieket: a jelenlegi alkotmányozási helyzetet a politikai szabadság, szabad cselekvés szempontjából nézve sem a választási lehetőségek, sem a kényszer tekintetében nincsenek jelentős kételyek; ellenben a megfelelő alany kérdésében számos nehézségbe ütközünk; nem véletlenül ez a rész bizonyult a leghosszabbnak. Elvi-történelmi okokból nem oldható föl az a dilemma, hogy a „nemzet” vagy a „nép”-e az alkotmány-alkotó; mindenesetre demokratikus döntéshozatali környezetet föltételezve az utóbbi megkerülhetetlen hivatkozási alap marad. Ez azonban megnyitja azokat a kérdéseket, hogy mikortól nép a nép, és hogy a jelenlegi Alkotmány kinek az alkotása (ha „a” népé, akár így, akár úgy, akkor ez a tény releváns). Továbbá erős érvek látszanak amellett szólni, hogy az alkotmány konstituálásának legmegfelelőbb alanya történelmi és hatályos alkotmányossági okokból a közvetlen és a közvetett politikai cselekvéshez rendelt mindkét szereplő, tehát a törvényhozás és a nép együttesen.
3. A szabad cselekvés Eddig a szabad cselekvés feltételeit vizsgáltuk; következzék maga a cselekvés. Ez első látásra talán oktalannak hangzik, hiszen ha egyszer vannak értelmes választási lehetőségek, az alany képes választani és nincs kényszerítve, akkor mi lehet még egyáltalán kérdéses? A cselekvő választ, dönt, cselekszik; hogy mit, azt éppen azért, mert szabad, nem lehet előre megmondani, így róla sincs mit mondani. S ez így is van, minden olyan elmélet, amely a szabad cselekvést valami másból kívánja vagy reméli levezetni, mint a cselekvő akaratából, szükségképpen tévútra visz. De fontoljuk meg a következőt is. Tegyük föl, úgy döntök, hogy nyaralni megyek, s erre költöm a megtakarításom. Igaz, helyette vehetnék plazmatévét is, mert arra is vágyom. Ki tagadhatná, hogy szabadon döntöttem? Aztán lehet, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam, mégis inkább a tévé. S már betettem a lábam az üzletbe, kiválasztottam a tévét, s belém hasít: nem ez az igazi választás, nagyon meg fogom bánni, ha most mégsem a nyaralás mellett döntök! Aztán vagy az történik, hogy egyik opciót sem választom, marad a pénz a bankban; vagy az, hogy sikerül végrehajtani a cselekvést, de utána csak a bosszúság és az elmaradt másik lehetőség fölötti bánkódás és sajnálat marad. Talán mondani sem kell, hogy ez a fajta tétovázás, halogatás, vissza-visszariadás, állandó felülbírálás nem éppen a szabad döntés képét sugallja. Persze máris mondhatjuk, hogy az ilyen ember csak azt bizonyítja, hogy nem alkalmas alanya a szabadságnak, ilyen vagy olyan okból, de nem érett meg rá – gyerekként viselkedik. Ám ezzel azt is állítjuk, hogy a szabadságra való alkalmasság főpróbája maga a cselekvés. Továbbá azt is állítjuk, 41
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
hogy ha a szabadság érték, vagyis olyan valami, amiért más értékeket akár hajlandók vagyunk föl is áldozni, akkor az nem egyeztethető össze sem a folytonos frusztrációval, a nem választott lehetőségek miatti boszszankodással, vagy a választástól való rettegéssel, hiszen mindez jelentősen csökkenti a jó élet értékét. De nem egyeztethető össze a már meghozott döntések állandó megkérdőjelezésével és így jelentőségük leértékelésével sem, mert ezzel a fentebb végiggondolt kérdésben, hogy tudniillik melyek a releváns választási lehetőségek, egyre kevésbé fog tisztán látni. Durva példával élve: ha egy férfi havonta „cseréli” a barátnőjét azon az alapon, hogy az aktuális mégsem az igazi, előbbutóbb képtelenné válik megérteni, hogy egyáltalán mi a jó a tartós kapcsolatban, a hűségben; többé már nem a társat, hanem a választást keresi; s végül elveszíti az „igazi” illetve a „társ” fogalmát is. A szabad cselekvés tehát nem fejeződik be a választás meghozatalával, ezért használtam eddig is a cselekvés, nem pedig a döntés vagy választás fogalmát. A szabad cselekvésnek része a döntés melletti kitartás, s a szabadság értékét csak akkor érzékeljük és tapasztaljuk meg, ha a kitartáshoz, a ragaszkodáshoz, a tartóssághoz való kapcsolódását is értékelni tudjuk. S bár ez elég közönséges tapasztalat – az ide-oda kapkodó, mindenre csak pillanatnyi figyelmet fordítani képes kisgyerekről senkinek sem a korlátlan szabadság állapota jut eszébe –, mégis hajlamosak vagyunk elhanyagolni a felnőtt ember vagy közösség szabad cselekvésének értelmezésénél. Az alkotmány konstituálásának politikai cselekvésénél ennek a szempontnak fölmérhetetlen jelentősége van. Rousseau, akinél határozottabban kevesen érveltek a „főhatalom” – az általános akarat – abszolút korlátlansága mellett,4 maga is visszatáncol, s hosszasan taglalja a népek és nemzetek jellemének, történelmi tapasztalatainak jelentőségét az alkotmányozásban. Egy konkrét politikai közösség távolról sincs abban a helyzetben, hogy tökéletes szabadságban válasszon. Nem abból a triviális okból, hogy mindig, minden emberi választás valamilyen korlátok között történik, hanem abból az okból, hogy még egy ténylegesen szabadon és felelősen meghozott döntésről is kiderülhet, hogy végrehajthatatlan, mégpedig azért, mert akinek végre kéne hajtania, az erre nem hajlandó és/vagy (“belső” okokból) nem képes. 1791 és 1804 között Franciaországnak hat (a fenti feltételeknek többé-kevésbé megfelelően szabadon választott) alkotmánya volt, hat rendszerváltással; s megalapozottan kételkedhetünk abban, hogy ezek közül bármelyiket is a szabad cselekvés példájának tekinthetjük. Kételyünk alapja az, hogy ha egy alkotmány tartalmilag a későbbi politikai cselekvések egyfajta szabálykönyve, azaz szabadon választott korlátja, ámde mégsem képes ekként működni (hiszen állandóan lecserélik), akkor – ex post facto – arra kell következtetnünk, hogy az annak tekintett szöveg valójában soha nem is volt alkotmány. Az tehát, amit a politikai közösség alkotmányos cselekvésnek, az alkotmány konstituálásának tartott, valójában nem volt sem szabad, sem alkotmányozás. A politikaelmélet régen megfogalmazta már azt a paradoxont, hogy az alkotmány szabad megválasztása a későbbi szabadság korlátozását szolgálja, noha a „szabadság szabad korlátozása” contradictio in terminis. Amit szabadon választottam, azt definíció szerint 4
Nevezetes társa ebben a tekintetben Thomas Jefferson, aki komolyan eljátszott azzal a gondolattal, hogy minden nemzedéknek újra kéne alkotnia az alkotmányt.
42
Balázs
Zoltán
szabadon vissza is vonhatom; föltéve, hogy mások ebből nem nyertek jogot, például egy ígéret, szerződés keretében; de egy szabad politikai társulás alkotmánya a közösség önmagának tett ígérete, s mint ilyen, más természetű dolog, mint a másnak tett ígéret. A paradoxon úgy oldható föl, hogy belátjuk: a szabad cselekvés több, mint ígérettétel, azaz az ígéret aktusa, a korlátok fölállítása. A szabad cselekvésnek része az ígéret betartása és a fölállított korlátok közötti cselekvés is. Az alkotmány konstituálása mint szabad politikai cselekvés tehát nem csak az alkotmány elfogadása (a róla való szavazás), hanem minden későbbi alkotmányos döntés (törvények meghozatala, választások megtartása stb.). Ebből az okfejtésből azonban egy olyan rendkívül rigorózus gyakorlati követelmény látszik kibontakozni, amely éppen rigorozitása miatt értelmetlennek tűnik. Ha egyszer egy alkotmány megszületett, akkor – hacsak nem akar a politikai közösség a szolgaság vádjával szembenézni – „kénytelen” ragaszkodni hozzá, kerül, amibe kerül. Ez a következmény viszont lehetetlenné tesz minden alkotmányos reformot, változtatást, módosítást, s ez kivitelezhetetlen és értelmetlen, sőt káros követelménynek tűnik. Erre a fölvetésre a következőket lehet válaszolni. Egyrészt meg lehet különböztetni lényeges és lényegtelen alkotmánymódosításokat, ahol az előbbiek alkotmány-konstituáló, az utóbbiak – mondjuk – alkotmánypontosító cselekvések. A határ meghúzása természetesen bonyolult kérdés, de – szándékosan távoli példával élve – talán nem kell hosszasan bizonygatni, hogy a rabszolgaság alkotmányon kívül helyezése egészen más súlyú módosítás volt az USA alkotmányában, mint annak rögzítése, hogy senki sem töltheti be az elnöki posztot kettőnél több alkalommal, vagy hogy az Egyesült Államok területén a szeszes italok kereskedelmi célú forgalmazása tilos. Ez utóbbi példa vezet a második szemponthoz. A 18. alkotmánymódosítás mondta ki ezt a tilalmat, a 21. módosítás pedig a 18-ast hatályon kívül helyezte (illetve korlátozta). Ámde a hatályon kívül helyezett módosítás mint kiegészítés (amendment) továbbra is része az USA alkotmányának. Mi értelme van ennek? A figyelmeztetés: még a ledöntött korlát is korlát volt egyszer; semmi, ami megtörtént, nem tehető meg nem történtté; s minden, amit ma megteszünk, a jövő részévé válik. Utódaink szükségképpen az általunk meghozott döntések korlátai között fognak cselekedni; s ha – mint a franciák – a teljes alkotmánycseréket állandósítjuk, akkor az alkotmányos gondolkodás is úgy tekint az aktuális alkotmányra, amelyben több az aktuális politikai töltet, mint a cselekvést értelmező és instruáló szabály. A forradalom is hagyománnyá válhat; s meg lehet ragadni a gyermekkor vagy a serdülőkor szabadságértelmezésének a szintjén. Hogy ez a – szabadság szempontjából vészterhes – lehetőség realitás, arra azáltal tudjuk magunkat állandóan figyelmeztetni, hogy minden alkotmánymódosítást vagy hatályon kívül helyezett rendelkezést valamilyen fokú alkotmányos tiszteletben részesítünk. Más szóval a hatályos alkotmány mint szöveg mellett az alkotmány történetét is valamilyen értelemben az alkotmány részévé tesszük, s tekintéllyel ruházzuk föl (helyesebben elismerjük a tekintélyét), önnön politikai szabadságunk és függetlenségünk biztosítékát látva benne. Végsősoron egyfajta történeti alkotmány jön létre, amelynek kiemelt jelentőségű, de politikai értelemben nem egyetlen releváns szövege az éppen aktuális alkotmány mint alaptörvény. 43
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Mai honi vitáinkban ez a szempontrendszer a következőket jelentheti. Az 1989-es alkotmányszöveg meglepően hatékonyan volt képes a politikai osztály cselekvését szabályozni, olyan tekintélyre szert tenni, amelyet nem az 1989-es fölhatalmazás nélküli, ezért nyers, önkényes és parciális hatalmi akarat aktusából származtatott, hanem kvázi-szabadon választott (de legalábbis utólag szabadon jóváhagyott)5 alkotmány gyanánt kezelt. Ezt a szabadon választott korlát-értelmezést az Alkotmánybíróság húszéves tevékenysége – hasonlóan más országokhoz – erőteljesen megtámogatta. Mi több, magának az Alkotmánybíróságnak az intézménye is az itt tárgyalt szempont érvényesítésének egyik, mára klasszikussá vált eszköze. A szöveg „szent”, azaz módosíthatatlan (vagy akár az is lehetne), de értelmezhető és értelmezendő is. Az 1989-es Alkotmány igen sok paragrafusát, homályos koherenciaviszonyát tisztázta az AB, jelentős mértékben elvégezve – de így persze ki nem mondva – az Alkotmány pontosításának feladatát is. Azok, akik most „teljesen új” alkotmányért kiáltanak, nem látszanak érzékelni a fenti paradoxont és föloldásának lehetőségét a szabadság talaján állva. Azok, akik pontosításokat vagy kisebb jelentőségű változtatásokat látnának csak szívesen (például a konstruktív bizalmatlanság intézményének eltörlését, amelyről szintén tudni lehet, hogy az eredeti szándékok szerint is úgy került az Alkotmányba, mint a szükségesnek látszó mélyreható társadalmi-gazdasági reformok végigvitelének egyik átmeneti garanciája), vélhetően azt érzékelik, de nem fejezik ki kellő erővel, hogy a gyökeres változtatás szándékában van valami az állhatatlan, szeszélyes, a szabályokat csak hatalmi eszköznek, de nem a szabadság kikristályosodásának, s a további szabad cselekvés föltételének tekintő attitűdből. Az eddigi érvelésből az a konklúzió adódik, hogy a kontinuitásért síkra szállók nyugodtan hivatkozhatnak arra, hogy még egy „új” alkotmány is csak nyerhet azon, ha önmagát folytatásnak, a szabad elköteleződésből eredő hagyomány továbbépítésének tekinti.
4. Kétszer kétharmad? Az alkotmányozási láz egyik velejárója, hogy alig zárja le a szerző a gondolatmenetét, témája szempontjából máris fontos, de váratlan fejlemények merülhetnek föl. Hadd reagáljak egy ilyenre, amely a fenti okfejtés igen érdekes visszhangjának is tekinthető. Az e sorok írását megelőző napon napvilágra került bizottsági javaslatból úgy tűnik, hogy fonák módon a politika berkein belül érzékelték a legtisztábban a fenti paradoxont: a jelenlegi kétharmados szabályt (vagyis hogy az alkotmány a képviselők kétharmados többségével változtatható meg) két egymást követő országgyűlés kétharmadának szabályává kívánják átalakítani. Ez a leendő alkotmány kvázi-örökkévalóságát látszik célul kitűzni, egy egyszeri szabad politikai cselekvés eredményeként. Az igény jól látszik, a megoldás azonban nem föltétlenül meggyőző, éspedig két okból sem. 5 Ezzel érvel James Madison a „föderalista írások” 40. darabjában. A Philadelphiai Konvenció fölhatalmazás nélkül cselekedett, de a cselekvése jóváhagyása esetén visszamenőleges fölhatalmazást kaphat.
44
Balázs
Zoltán
Egyrészt azért nem, mert a pontosításokat, értelmezéseket is úgyszólván lehetetlenné teszi, vagy az (esetleg) megtartandó AB hatáskörébe utalja; így az elmúlt húsz év alkotmányos gyakorlatát és gondolkodását is megszakítja. Egyszerűen túllő a célon. (Persze ha ennek aktuális hatalmi-politikai okai vannak, amit nyilván sokan gyanítanak, akkor vélhetően az új alkotmány nem lesz képes megfelelő tekintélyre szert tenni, mivel a későbbiekben sincs lehetőség arra, hogy ez a hatalmi aktus a pontosítások, értelmezések révén tekintéllyé szilárduljon, eltérően az 1989-es Alkotmánytól – hacsak az AB jogkörét erre nem kívánják kiterjeszteni, ami persze elég valószínűtlen.) A megoldás másrészt azért nem meggyőző, mert az alkotmányos cselekvés alanyát nem tisztázza kellőképpen. A szabály (két egymást követő törvényhozásnak kell kétharmados többséggel jóváhagynia az alkotmány leendő változtatásait) ugyan igen erősnek látszik (bár akár úgy is megkerülhető, hogy egy kétharmados többséggel rendelkező kormány föloszlatja az országgyűlést, s új választásokat írat ki), éppen elsöprőnek látszó ereje ösztönözheti arra az aktuális alanyt (a törvényhozást, a népet), hogy ne vegye túl komolyan. Kicsit kiélezve a dolgot: ha egy tíztagú testület többségi szavazással úgy dönt, hogy a jövőben csupán kizárólag teljes konszenzussal hozhat döntést, akkor – hacsak nem akarja kockára tenni önnön működőképességét, azaz létét –, kénytelen lesz ezt a szabályt szükség esetén áthágni. Ehhez végtelenül egyszerű érve van: a szabályt a többség hozta, önmagának tett ígéretként, ennélfogva vissza is vonhatja, ugyanolyan többséggel. A logika visszakényszerít a gyökerekhez: a kétharmados szabályt is egyszerű többség hozta, így azt is vissza lehet vonni (lásd John Locke érveit a többségi elv mint a kollektív cselekvés szükségképpeni logikája mellett). Az alkotmány konstituálásának alanya a törvényhozás (és/vagy a nép). A szavazási szabályok másodlagos jelentőségűek, céljuk a döntés megnehezítése, az önmagunknak tett ígéret komolyan vételére való buzdítás, a cselekvés tényleges végrehajtásának elősegítése, s így a szabadság egyik garanciája – de ennek eltúlzása nevetséges, végrehajthatatlan, s így az eredeti céllal ellentétes hatást fejthet ki. Ezzel együtt is voltaképpen üdvözlendő, hogy az elköteleződés mint probléma legalább fölmerült; minthogy azonban nehezen oszlatható el az a gyanú, hogy ezt aktuális hatalmi érdekek bebetonozásának a szándéka (is?) motiválta, elhárítása érdekében más megoldást kellene találni.
Fölhasznált irodalom Jon ELSTER: Deliberation and Constitution Making = Deliberative Democracy, szerk. Jon Elster, Cambridge UP, Cambridge, 1998, 97–122. Alexander HAMILTON – John JAY – James MADISON: A föderalista, Európa, Budapest, 1998. Stephen HOLMES: Precommitment and the paradox of democracy = Constitutionalism and Democracy, szerk. Jon Elster – Rune Slagstad, Cambridge UP, Cambridge, 1993, 195–240. Forrest MCDONALD: Novus Ordo Seclorum. The Intellectual Origins of the Constitution, The University Press of Kansas, Lawrence, 1985. 45
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
RIPP Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon, 1987–1990, Napvilág, Budapest, 2006. TŐKÉS Rudolf: Intézményalkotás Magyarországon: elemzési szempontok és alkotmányos modellek (1989–1990), Politikatudományi Szemle 1999/8., 31–63 (kötetben: A rendszerváltás forgatókönyve, VII. Alkotmányos forradalom, szerk. Bozóki András, Új Mandátum, Budapest, 2000, 147–179).
Ifjú vendég (1964)
46
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Szalai Ákos MIÉRT?* „Isten nem akarta magának fenntartani az összes hatalom gyakorlását. Minden teremtményének megjelöli azokat a feladatokat, amelyeket természetének képességei szerint végezni tud. A kormányzásnak ezt a módját kell követni a társadalmi életben. Isten világot kormányzó stílusának, mely mélységes tiszteletet tanúsít az emberi szabadság iránt, kellene inspirálnia azok bölcsességét, akik az emberi közösségeket kormányozzák. Nekik úgy kell viselkedniük, mint az isteni Gondviselés szolgáinak.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1884)
Ha valaki új autót, lakást, alkotmányt akar magának, minden normális szolgáltató (autónepper, építész, alkotmányjogász) meg fogja kérdezni, hogy milyet is szeretne, miért akar újat, mire akarja használni. A magyar alkotmányjogászok ugyanezt teszik. Kérdésük jogos: miért is kell nekünk új alkotmány? A választ azoknak kell megadniuk, akik új alkotmányt akarnak. Részükről általában háromféle válasz érkezik. Az egyik szimbolikus: az elfogadás időpontja, módja, az eltelt húsz év lelki sebei miatt le kell cserélni az „elöregedett, legitimitását vesztett” Alkotmányt. Ezzel az érvvel nem szeretnék itt foglalkozni, hiszen az igényelt szimbolikus változás, mint az előbb említett alkotmányjogászaink (például ugyanebben a lapszámban Jakab András is) rámutatnak, bőségesen megtehető lenne a mai Alkotmány tartalmi átalakítása nélkül is. A sorszáma, a preambuluma is megváltoztatható. A másik érvük politikai: nem jó a mostani Alkotmány, mint azt jól láthattuk 2006 őszén és az azt követő időszakban. Az érvelés – szerintem tévesen – az Alkotmányt teszi felelőssé azért, hogy Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnöke maradhatott azokban a hetekben. Ugyanakkor a politikai kérdés jogos: ha alkotmányozni akarunk, meg kell vizsgálni, hogy a magyar politikai berendezkedésben vannak-e olyan elemek, amelyek átalakításával csökkenteni lehet az esélyét annak, hogy az elmúlt húsz év problémái megismétlődjenek. A harmadik változtatási ok „ideológiai” (jobb szó híján). Salamon László úgy szokott fogalmazni – bocsánat, az idézet nem pontos – hogy ’89-ben, nagyon helyesen, az egyéni jogok alkotmányos védelme került a középpontba. Azóta azonban azt láttuk, hogy az egyéni érdekek túlzottan is eluralkodtak, ezért most a „közösségi érdekek” alkotmányba emelését is meg kell tennünk. Ez az érv konzervatív szemmel féligazság – épp ezért veszélyes. *
A cikk elkészültében elévülhetetlen érdemei vannak Cserne Péternek és Jakab Andrásnak, akik a korábbi változat kritikáival segítették az érvek tisztázását.
47
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Mielőtt hozzákezdenénk az elemzéshez, egy definíciós kérdéssel szembe kell néznünk. Az alkotmány ezen cikk felfogásában a teljes alkotmányos berendezkedést jelenti – ezek egy része nem közvetlenül az Alkotmányban, hanem fontos törvényekben (választójogi törvény, bíróságokról szóló törvény, médiatörvény stb.) kap helyet. Nem lévén jogász, a magam részéről nem kívánok állást foglalni abban a kérdésben, hogy mi az, amit az alkotmányban, és mi az amit „csak” ezekben a törvényekben kell rendezni.
I. Az alkotmányozás melletti politikai érv tehát Gyurcsány Ferencre és az őszödi beszédre hivatkozik. Ezzel az érveléssel egy nyilvánvaló probléma akad: Gyurcsány Ferenc nem olyan fontos politikai szereplő, hogy miatta az Alkotmányt módosítani kelljen. Hitler az volt, miatta tényleg rákényszerítették a németeket a weimari rendszer lecserélésére, de a korábbi miniszterelnök világtörténelmi – vagy akár magyar történelmi – jelentősége nem mérhető hozzá. Ezzel azonban nem negligálhatjuk a kérdést, hogy nincs-e szükség politikai rendszer átalakítására. Sólyom László szokott úgy fogalmazni – és az idézet megint nem pontos, de az érvelés logikáját követi –: ha gondok voltak, gondok vannak, azok nem az Alkotmány hibái, hanem a politikáé. Ha körülnézünk a világban, akkor ilyen alkotmányos keretek között sokkal jobban működő rendszereket is találunk. Igaz, csakhogy… A magyar társadalomban, a magyar politikai rendszerben ez nem működik jobban. Éppen ezért érdemes körülnézni, és megnézni, hogy más – egyébként a világban szintén létező – megoldások nem illenek-e jobban a magyar problémákhoz. A magyar politikai rendszer hibáinak és azok alkotmányos gyógymódjainak kitárgyalására természetesen egy ilyen cikk nem elegendő. Hadd koncentráljak csak három problémára: 1) a politikai gazdasági ciklusok létére, 2) Lendvai Ildikó és a Medgyessy-kormány „szociális rendszerváltására” (rosszabb emlékezetűek kedvéért 100 napos programjukra) és 3) a magyar jogrendszer minőségére. Hangsúlyozom: ezek itt pusztán hipotézisek. Csak annyit szeretnék állítani, hogy az alkotmányozás megköveteli, hogy először a magyar politikai rendszer problémáit tárgyaljuk ki, majd az ezekért felelős intézményi okokat azonosítsuk, és csak ezek után gondolkozzunk el, hogy miképpen lehetne azokat kikúrálni. Az itt felhozott három állítás pusztán hipotézis: ezek azok a pontok, amelyek szerintem a legfontosabbak, de ezzel nem állítom, hogy más gondok ne lennének.1 (Politikai gazdasági ciklus) Jól ismert fogalom közgazdászok körében a politikai gazdasági ciklus (DRANZEN 2002; DRAZEN 2000; KÁLMÁN 2008; NORDHAUS 1975; PERSSON– TABELLINI 2000; SHI–SVENSSON 2004, 2006). A logika: a politikusok, akik pontosan tudják, hogy mandátumuk négy (vagy három, vagy öt, vagy hat stb.) évre szól, arra törekszenek, hogy olyan programokat fogadjanak el, amelyek hasznai az adott ciklusban jelentkezzenek, költ1 Mindenképpen ki kell emelni KÖRÖSÉNYI 2006 elemzését, amely valószínűleg a legteljesebb áttekintése a magyar alkotmányos, közjogi, politikai rendszer alakulásának, folyamatinak. A mostani cikk elsősorban arra tesz kísérletet, hogy azon cikk állításain túl további folyamatokat, problémákat azonosítson.
48
Szalai
Ákos
ségei pedig lehetőleg később. Ha pedig ez nem megy – mert mondjuk a befektetők nem nézik jó szemmel, ha egy ország túlzottan eladósodik –, akkor pedig abból indulnak ki, hogy a költségek lehetőleg a ciklus elején jelentkezzenek, a hasznok pedig a ciklus végén. A betegség tehát jól ismert, de oly nyilvánvalóan kevés helyen mutatkoznak a tünetek, mint a Magyar Köztársaságban. A magyar államháztartás hiánya szépen követi a „választás előtt költekezzünk, a választás után húzzuk meg a nadrágszíjat” elvet. Ez a politikai ciklus Csehországban és Lengyelországban lényegesen gyengébb. A magyar politikai életben tehát a négyéves ciklus egyértelműen, és a többi a középeurópai gazdasághoz képest relatíve is rontja a magyar gazdaság állapotát. Lehet-e ezt kezelni az Alkotmányban, a politikai rendszer átalakításával? Ha eltüntetni nem is – hacsak nem akarjuk a parlamentáris demokráciát, a választásokat megszüntetni –, tompítani mindenképpen lehet. Álljon itt pusztán két lehetőség. 1. Az a tény, hogy Magyarországon négyévenként tartunk választásokat, vélhetően kifejezetten fel is erősíti a politikai gazdasági ciklust. Ha a választások gyakoribbak lennének, akkor kevesebb értelme lenne ezzel a technikával élni, hiszen túl gyakran kellene irányt váltani (megtakarításból költekezésbe, kiadás-visszafogásból osztogatásba). Ha pedig ennél hosszabb lenne a választási ciklus, akkor pedig legalább a köztes évek nyúlnának el, nem kéne gyorsan felhalmozni, adósságot csökkenteni azért, hogy a végén megint legyen miből osztogatni. 2. A ciklus egyik legfőbb oka, hogy a kormánypártok, a kormánypárti politikusok pontosan számolhatnak azzal, hogy mikor is jár le a mandátumuk. Tudják, mikorra kell időzíteni a ciklus csúcspontját – és akkorra is fogják. De mi történne, ha nem tudnák, hogy mikor lesz a ciklus vége? Nem arra gondolok persze, hogy véletlenszerűen legyenek a választások,2 hanem arra, hogy mi történne, ha nem az összes kormánypárti politikus számolna ugyanazzal a ciklussal. Például a felének máskor érne véget a mandátuma. Pusztán gondolatkísérlet: ha mindig csak a parlament felét választanánk újjá (két kamara esetén mindig csak az egyik házat), akkor a politikai elit két fele pontosan ellentétesen ítélné meg ugyanazt a ciklust. Ha ez cserében azzal is járna, hogy az egyes képviselők mandátumát meg lehet hosszabbítani (például hatéves mandátum, háromévente felében – vagy kétévente harmadában – újraválasztott parlamenttel), akkor a másik gyakran előkerülő közgazdasági probléma is tompítható: a politikusok hosszabb időtávban (példánkban hat évben) fognak gondolkodni. (100 napos program) A magyar közgazdászok nagy része egyetért azzal, hogy a magyar gazdasági helyzet romlásáért elsősorban a 2002-ben megválasztott MSZP–SZDSZ-kormány 100 napos programja tehető felelőssé.3 Nem azt jelenti ez, hogy az első Matolcsyprogram ne okozott volna jelentős hiányt, pusztán azt, hogy épp az előző ciklus-magyarázat szerint 2002-ben egy komolyabb megszorításnak kellett volna következnie. (Hogy aztán 2006-ra legyen miből osztogatni…) A szocialista kormány azonban nem ezt tet2 Bár például a parlament feloszlatását megkönnyítő lépéseknek ilyen – igaz a kormánypárti politikusok ellenérdekeltsége miatt erősen korlátozott – hatásuk is lehetne. 3 Lásd például KOLOSI–TÓTH [szerk.] 2010.
49
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
te. Lett helyette közalkalmazotti béremelés, 13. havi nyugdíj. Mi okozta ezt? Az, hogy a kormánypártoknak nem volt stabil többségük a parlamentben: a többség, az MSZPfrakció nem bírta volna el, hogy akár csak néhány ember is elhagyja azt, ahogyan tették azt néhányan 1995–1996-ban, a Bokros-csomag után. A kormánypárti frakciók egyben tartására pedig egy esély volt: meg kellett valósítani a választáskor tett ígéreteket – az SZDSZ emiatt hőbörgő felét pedig úgyis benntartotta a kormány mögött a „nagyobb rossztól” való félelem. A hipotézis tehát így hangzik: ha egy parlamentáris rendszerben nincs stabil kormánytöbbség, akkor nehezebb a gazdasági egyensúlyt megteremteni (megszorításokat életbe léptetni). Megoldást kínálna erre egy stabil kormánytöbbség valószínűsítő választási rendszer. Ilyen teremthető például, ha… 1. … olyan választójogi szisztémát alakítunk ki, amelyben erős többség alakulhat ki – akár az arányosság kárára. Tudjuk a magyar politikai földrajzból, hogy a mai rendszerben komoly kormánytöbbség, mint 2010-ben a Fideszé vagy 1994-ben a szocialistáké, csak akkor jöhet létre, ha a pártszimpátiában nagyon nagy a különbség a nyertes párt és a második helyezett között. Láttuk például 2006-ban, hogy hiába van egy egyértelműen nyertes párt, nem nyerték meg az egyéni képviselők túlnyomó többségét, nem jutottak hasonlóan nagy többséghez. 2. … nem az arányosságot adjuk fel a többségi elv érdekében, hanem azt garantáljuk, hogy a többség nem olvadhat el egy-két népszerűtlen (nem eléggé populista) lépés nyomán. Gondoljunk például a – nekem roppant szimpatikus – olasz megoldásra, ahol a rendszer garantálja azt, hogy a választást megnyerő koalíció legalább a képviselői helyek 55%-át megkapja; ha nem éri ezt el, akkor is garantálnak neki annyit, az ellenzéki pártok helyeinek számát arányosan csökkentve. (Jogszabályok minősége) Az előző két probléma esetén viszonylag könnyen azonosítható a probléma oka. Hadd álljon itt egy harmadik is, melynek esetén a tünetek nyilvánvalóak, sejthetjük, hogy a probléma részben az alkotmányos rendszerben keresendő, de a pontos kórokot nem ismerjük, ezért jelen pillanatban, a mostan tervezett rohamtempójú alkotmányozásban kezelni sem fogjuk tudni. A tünet: a magyar jogszabályok minősége nem túl magas. Az állítás alátámasztására álljon itt az a táblázat, amely a Világgazdasági Fórum évente kiadott versenyképességi jelentésének adatait tartalmazza. Ebben az egyes országokban dolgozó vállalatvezetőket, az egyes országokkal foglalkozó nemzetközi szakértőket kérdeznek meg több kérdésről – így a jogrendszer állapotáról is. Mivel a kérdések ugyanazok, mivel gyakran ugyanazok a cégek több országban is jelen vannak, így az adatok vélhetően jól jelzik az országok közötti különbséget. Látszik, hogy a táblázat 1. oszlopából, hogy a magyar jogrendszer miatti terhek közép-európai (és balkáni) összehasonlításban is roppant magasak. Sajnos a kiváltó okot nem ismerjük pontosan, csak sejtéseink lehetnek. Például ha azt a számot nézzük, amely szerint 2009-ben a Magyar Közlöny éves összterjedelme majd 50 000 oldal volt, akkor talán hipotézisként legalábbis elfogadható, hogy kissé túl könnyű kézzel születnek a jogszabályok. Ha ehhez hozzátesszük, hogy tavaly törvényből „csak” 163 született, ezzel szemben kormányrendeletből több mint 350, miniszteri 50
Szalai
Ákos
rendeletből pedig több mint 700, akkor talán nem túl erős állítás (legalábbis hipotézisként elfogadható), hogy elsősorban a rendeletalkotást kell némileg visszafogni, megfontoltabbá tenni, ad absurdum nehezíteni; például az Alkotmányba épített gátakkal, a kormány és a törvényhozás közötti feladatmegosztás módosításával, vagy a rendeletek feletti hatékonyabb bírósági ellenőrzés megteremtésével. (Tegyük hozzá, hogy a magyar kormányzati hivatalnokok, tehát a rendeleteket a választott politikusoktól függetlenül, a kormány vagy a miniszterük erősebb-gyengébb felügyelete alatt megalkotó bürokrácia minőségéről, etikai állapotáról eleve nincs túl jó véleménnyel a nemzetközi közvélemény. Ugyanakkor a bíróságokban lényegesen nagyobb a bizalom, csakhogy ezzel – vélhetően a jogi eszközök hiánya miatt – nem tudnak élni.)
A jogrendszert, a szabályozást és a kormányzati bürokrácia jellemzőit leíró mutatók Közép-Európa és a Balkán egyes országaiban
Magyarország Lengyelország Szlovákia Csehország Szlovénia Horvátország Szerbia Románia Bulgária Világátlag
A szabályozás terhe1)
Közösségi források eltérítése2)
2,2 2,7 2,8 2,7 3,5 2,1 2,3 2,9 3,2 3,3
2,7 4,2 2,5 2,7 3,9 3,0 2,9 3,1 2,7 3,7
Bíróságok A kormányzati hatékonysága hivatalnokok reguláció felülvizs„favoritizgálatakor4) musa”3) 2,6 3,4 1,9 2,6 3,0 2,7 2,4 2,4 2,6 3,3
2,8 3,1 2,4 3,3 3,4 2,6 2,7 2,9 2,8 3,7
Bíróságok függetlensége5) 4,0 4,3 2,9 4,0 4,2 3,1 2,5 3,5 3,0 4,0
1) Milyen mértékben terheli meg a cégeket, a vállalkozásokat az, ha be akarják tartani a törvényeket? 2) A közpénzeket mennyire gyakran „téríti el” a korrupció? 3) Mennyire jellemző, hogy a kormányzati hivatalnokok a hozzájuk közelálló cégeket és személyeket előnyben részesítik a politika-alakításkor és szerződéskötéskor? 4) Mennyire hatékony eszköz a bíróság, ha egy magánszemély egy kormányzati lépés vagy szabályozás törvényességét kérdőjelezi meg? 5) Függetlenség kormányzattól, civil szervezetektől és a cégek befolyásától. Minden esetben 1–7-es skálán mérve, a legjobb érték (vagyis például a bürokratikus teher, a korrupció a legkisebb) a hetes.
Forrás: World Economic Forum: The Global Competitiveness Report, 2010–11, Genf, 2010.
Az első rész lezárásaként mindenképpen még egyszer hangsúlyozni kell: nem azt kívántam itt állítani, hogy ezeket, és csak ezeket a problémákat kellene egy új alkotmányban kezelni. Pusztán arra tettem javaslatot, hogy hogyan kellene kinézni az alkotmányozás logikájának – példaként felhozva három, általam jelentősnek ítélt problémát.
51
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
II. Az új alkotmány mellett felhozott ideológiai érv: az egyéni jogokkal szemben, de azok tiszteletben tartása mellett, a közösségi érdekek erősítése. Egyelőre nem igazán tudjuk, hogy mit jelenthet ez – a ma ismert anyagokból nem látszik, hogy miképpen akarják ezt a „megerősítést” megvalósítani. A második részben arra teszek kísérletet, hogy ezt a közösség–egyén dichotómiát tartalommal töltsem meg. Az itt olvasható értelmezés egyben arra a – napjaink politikai kommunikációban mind gyakoribb – csúsztatásra is megpróbál rávilágítani, amely a közösségi érdek védelmét az állammal (a kormányzattal, a törvényhozással) kapcsolja össze. Az Alkotmányról gondolkodva az alapvető kérdés: az Alkotmányt az egész jogrendszer és ezzel a társadalom, a gazdaság működését meghatározó jogszabályok alapjának tekintjük-e, vagy pusztán a politikai hatalom intézményi berendezkedését, illetve annak minimális korlátait kívánjuk-e vele megadni. A fő különbség a két megközelítés között talán leginkább a pozitív és a negatív jogok (BERLIN 1990) közel sem tökéletes párhuzamával adható meg: az első megközelítés szerint az alaptörvény a kormányzat, a törvényhozás céljait, kötelességeit is meghatározza. Ezzel szemben a politikai hatalmat definiáló (klasszikus) alkotmány-felfogás szerint csak azt kéne tartalmaznia, hogy miképpen, milyen súlyok és ellensúlyok között legyen gyakorolható a politikai hatalom, illetve hogy melyek azok a szférák, amelyek immunisak kell hogy legyenek a kormányzati, törvényhozói beavatkozásától. Ebben a szövegben az első megközelítést, mint a modern alkotmányok jellegzetességét, szomorú szívvel bár, de elfogadom.4 (Elvek vagy intézmények, ösztönzők?) Bár ezek szerint elkerülhetetlen, hogy az alkotmány bizonyos társadalmi alapértékek védelmét is előírja, még mindig fennmarad a kérdés: ezt mi módon tegye. A legtöbb esetben az ilyen követelmények egyszerű leíró mondatként kerülnek a szövegbe: „a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a [szólás szabadságá]-hoz”; „az Alkotmány biztosítja [az öröklés] jogát”; „a Magyar Köztársaság védi a [házasság és a család intézményé]-t”; „a Magyar Köztársaság különös gondot fordít az [ifjúság létbiztonságá]-ra”; „a Magyar Köztársaság a [rászorulók]-ról [kiterjedt szociális intézkedések]-kel gondoskodik”. Ezek a mondatok elvileg kötelezettségeket rónak a mindenkori kormányra. Csakhogy… 4
Lásd például Sandler kiváló művét (SANDLER 1998), amelyben azt elemzi, hogy az amerikai alkotmány eredeti formájában nem kívánt ilyen kormányzati kötelezettségeket, sőt igazából még tilalmakat sem megállapítani, hanem pusztán a kormányzás módjának meghatározására – mindenekelőtt a központi hatalomnak a tagállamokkal szembeni korlátozására – szorítkozott. Minden más elv, így a kormányzat döntési jogának az emberi jogok vélt vagy valós megsértése miatti korlátozása is viszonylag új, a 20. század közepén megjelenő fejlemény. Természetesen választásokon alapuló rendszerben, egy pusztán a kormányzás módját definiáló alkotmány esetén sem lehet – mint ahogyan nem is volt – korlátlan a politikai hatalom felhatalmazása, hiszen azt minden esetben korlátozza az általa képviselt politikai közösség nyilvánvaló akarata, ha másért nem azért, mert 1) a választások révén hatalmát elveszítheti, amenynyiben a politikai közösség akaratával nyilvánvalóan szembehelyezkedik, vagy mert 2) a hatalommegosztás miatt vele együtt létező más hatalmi ágak nem engedik azt. Sőt Sandler levezetése szerint épp a politikai hatalom 20. századi korlátozása választja el a kormányzást a közakarattól.
52
Szalai
Ákos
1) Ki állapítja meg ezen hangzatos elvek megsértését? Az Alkotmánybíróság. Ha hajlandó erre. Komoly vitát gerjeszt az alkotmányjogi irodalomban például, hogy a második, harmadik, többedik generációs jogok értelmezésére a bíróságok csak roppant ritkán ragadtatják magukat.5 (A modern alkotmánybíróságok, a gazdaságpolitikai semlegességre hivatkozva, hasonlóképpen kivonulnak a gazdasági alapjogok vagy az egyes közpénzügyi elvek védelméből is. Lásd CSERNE 2005; SALÁT 2005.) 2) És mi történik ezen hangzatos elvek megsértése esetén? Az Alkotmánybíróság egyes jogszabályokról, amelyek megsértik a védett elveket, kimondhatja, hogy jogellenesek, megsemmisítheti azokat. Negatív védelem – vagyis a korábban létező jogok elvonása elleni védelem – tehát, ha korlátozottan is, de létezik. Ezzel szemben, ha valamely elvet az aktuális kormány negligál, akkor az Alkotmánybíróság mulasztásos alkotmánysértést mondhat ki. De ezzel a kormányzat magatartását megváltoztatni nem tudja. A jog ezen felfogását a közgazdaságtan ún. utasítás-ellenőrzés (command and control) modellnek nevezi. Ennek lényege, hogy a felettes (esetünkben az alkotmányozó, illetve a későbbiekben a helyébe lépő, az alkotmányt értelmező bíróság) parancsot ad, majd ellenőrzi, hogy az utasított (az aktuális kormányzat) teljesíti-e azt. Az elvárt viselkedésre különböző büntetésekkel fenyegetve megpróbálja rávenni. A közgazdászok többsége, különösen, ha a parancsmegtagadás felderítésének esélye vagy a büntetés mértéke alacsony, inkább az ösztönzési modellt javasolja: alakítsuk ki úgy a játékszabályokat, hogy az utasítottat ne a büntető hatóságtól, a potenciális lebukástól, a büntetéstől való félelem, hanem például a saját hasznai ösztönözzék arra, hogy a kívánt úton járjon. Például nem sok értelme van előírni az eladónak, a szolgáltatónak, hogy legyen kedvesnek a vevőkkel, hiába fenyegetjük azzal, hogy amennyiben nem ezt teszi, akkor elbocsátjuk. Lényegesen hatásosabb, ha részesedést kap a bolt forgalmából, vagyis ha visszatérnek a vendégek. A modell az alkotmány szintjén is működtethető, mint azt például a gyerekek, pontosabban a szüleik szavazati jogáról folyó vita mutatja. A gyermekek vagy a családok védelmének alkotmányos garantálásánál vélhetően lényegesen hatékonyabb eszköz, ha egyszerűen a politikusok ösztönzőit alakítjuk át, lévén, hogy akkor a gyerekesek szavazata többet ér majd. (Az együttműködés szabadsága) Térjünk vissza a második részt indító kérdésre: mi kerülhet, egyáltalán kell-e hogy valami kerüljön a jelenlegi Alkotmány emberjogi megközelítése helyébe, a mellé? Javaslatom: az együttműködés szabadsága. A fogalom, amelyet először e folyóirat hasábjain definiáltuk (SZALAI–SZEPESI 2008), elengedhetetlen a jól működő kapitalista társadalom kiépítéséhez. A kooperáció, legalapvetőbb formájában a csere. Ekkor két ember vagy emberek egy kisebb csoportja egymásra talál, és rájönnek, hogy érdemes átadniuk egymásnak azt, ami az övék: ha az új tulajdonosnak, új jogosultnak az többet ér, 5 Lásd például SUNSTEIN 2001, amely éppen ezen – számára nem túl kedves – korlátozott kikényszeríthetőség miatt ünnepli a dél-afrikai gyakorlatot, melyben ha nem is az embereket megillető jogként védelmezi a szociális jogokat, hanem bizonyos programok létét tudja levezetni belőle, és ezért az egyes programokat védelmezi. A témához lásd HALMAI–TÓTH 2003, illetve a magyar gyakorlathoz JAKAB [szerk.] 2009.
53
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
mint a korábbinak (és cserébe a korábbi tulajdonos is olyat kap, ami számára többet ér, mint amit kapott), akkor értékteremtés történik.6 A csere, a kooperáció az értékteremtés alapja – írtuk. A félreértések elkerülése érdekében: nemcsak a gazdasági érték létrejöttéhez kell kooperáció, együttműködés, hanem minden értékes dolog megszületéséhez. Az együttműködés szabadsága – a klasszikus liberális érveléssel szemben – több, mint az egyén szabadsága, abból levezetni nem lehet. Az egyéni jogaimat gyakorolhatom egyedül, mások ezt el kell hogy tűrjék, az együttműködés azonban legalább két embert vagy egy kisebb közösséget feltételez. Ha az elmúlt húsz év kritizálható azért, mert az egyéni jogokat túlzottan előtérbe tolta, akkor ezt elsősorban azért tehetjük, mert a kooperáció helyett az egyéni érdekek többiekkel szembeni, többiek akaratát semmibe vevő érvényesítése terjedt el. De ne feledjük: az egyéni jogok korlátlan érvényesítésének nem az állami hatalom erősítése az ellentéte, hanem az együttműködés megvédése. Amikor különböző szociális, társadalmi vagy üzleti csoportok a saját hasznukat, kifizetéseiket, jutatásaikat akarják növelni, akkor általában épp a kormánytól, az államtól kérnek ehhez segítséget. Ha nem szaladhatnának a kormányzathoz a számukra kedvező szabályozás, költségvetési támogatás, adózás érdekében, akkor kooperációra, együttműködésre lennének kényszerítve.7 Mit jelent ez az alkotmány esetén? Bizonyos köztes intézmények védelmét. Azokét az intézményekét, amelyek az emberek spontán és – fontos kiegészítés! – másokat nem zavaró együttműködése révén jönnek létre. Ezen intézmények legtöbbje – a család, az egyház – a mostani alkotmányozás során is hangsúlyos szerepet kap, épp ezért hadd emeljem ki azt az elemet, amely elsikkadni látszik: a szerződések szabadságát. A szerződés az emberi együttműködés legalapvetőbb formája. Igaz, általában ez az együttműködés csak időleges, szemben az olyan általában – de persze szintén csak általában – hosszabb távú intézményekkel, mint például a házasság, ám ettől a védelme még indokolt lenne. Ugyanis ez minden kooperáció alapja. A jelenlegi Alkotmány – és amennyire figyelem: a most megfogalmazódó tervek – az együttműködést önmagában nem, csak bizonyos intézményesült formák esetén tartja védendőnek. Nyilvánvaló számomra, hogy a család vagy az egyház (többek szerint – szerintem kevésbé – a szakszervezet vagy a helyi közösségek) magasabb fokú védelmet érdemelnek, mint a szerződések. De az együttműködés ott kezdődik. Az előző pontban azt láttuk, hogy az elvek deklarálása az esetek jó részében felesleges, hiszen nincs kikényszerítési lehetőség. Felmerülhet a kérdés: miért fogalmazok meg akkor olyan javaslatot, amely csak a deklarált elvek számát növeli? Az előző pontban arról szóltam, hogy azon elvek, amelyek bírósági úton nem szankcionálhatók, 6 Tegyük azonnal hozzá: az együttműködés szabadsága elképzelhetetlen az ember jogainak, a tulajdonjognak a védelme nélkül, hiszen enélkül együttműködni sem lehet: a másik nem csere útján szerzi meg azt, ami a mienk, hanem egyszerűen elveszi. Ez nem együttműködésre, gazdasági értelemben nem értékteremtésre ösztönöz – a lopás, a zsarolás, a kényszer nem létezhet tulajdon és egyéni jogok nélkül. 7 Klasszikus közgazdászként úgy fogalmazhatjuk meg mindezt, hogy az alkotmány egyik legfontosabb feladata a politikai járadékvadászat korlátozása. Az ún. alkotmányos közgazdaságtan legfontosabb problémája éppen ez. Ennek irodalma szintén könyvtárnyi: magyarul erről az irodalomról kiváló áttekintést nyújt MITCHELL–MUNGER 2004.
54
Szalai
Ákos
amelyek pozitív (például újabb törvényalkotási) kötelezettséget akarnak megszabni, feleslegesek lehetnek. De a szerződés szabadsága esetében olyan elvvel van dolgunk, amelyet a magyar jogrendszer ma is elismer; csak alkotmánnyal nem véd. Nem újat kell tehát építeni, hanem a mait megvédeni. Erre – és talán csak erre – alkalmasak lehetnek az elvek is az Alkotmányban, hiszen az Alkotmánybíróság eszközei erre alkalmasak. (A szubszidiaritás elve) Az együttműködés szabadságát az előbb mint a jó kapitalizmus legfontosabb elvét védelmeztem. Ugyanakkor rá kell mutatni, hogy ez nem más, mint a katolikus egyház tanításából évtizedek óta jól ismert szubszidiaritás elve. A szubszidiaritás ugyanis, szemben a közkeletű véleménnyel, nem a helyi önkormányzatokat védő elv, a társadalom kormányzattól független csoportjainak autonómiáját garantálja. Nem árt talán felidézni az eredeti megfogalmazást, a Quadragesimo Anno enciklikából: A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és bennerejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat. (QA 79.)
Látható, hogy a szöveg több ponton csatlakozik a fenti érvelésünkhöz. Mindenekelőtt érdemes felhívni a figyelmet, hogy a szubszidiaritás katolikus, keresztény elve az alapegységnek, a keresztény tanítás elvének megfelelően az egyént jelöli meg. A szabadpiac mellett elkötelezett katolikusok éppen ezért az elvet mint az egyéni szabadság követelményét fogalmazzák meg (SIRICO 1997). Másrészt látszik, hogy a katolikus társadalmi tanítás nem az állam–piac dichotómiában gondolkodik, mint azt sajnos sokan a keresztényszocialisták közül gondolják és hirdetik. A talán legfontosabb, leginkább védett intézményi forma az, amit máshol a tanítás köztes intézményekként (Caritas in Veritate, 7, 57) emleget. A szubszidiaritás alapelve a szabad szerveződés. Jól látható ez a Caritas in Veritate enciklikából, amely a szubszidiaritás veszélyét pontosan azzal a fogalommal (partikularizmus) ragadja meg, amely leginkább a szabadsághoz kapcsolható: Mert ahogyan a szolidaritás nélkül a szubszidiaritás társadalmi partikularizmusba csúszik, éppen úgy igaz az is, hogy a szubszidiaritás nélkül a szolidaritás olyan társadalmi rendszerekbe torkollik, amelyek megalázzák a rászorulókat. (CV 58.)
55
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Harmadrészt, visszatérve az egyén és a közösség (vagy közérdek) mai szembeállításához, érdemes figyelmesen olvasni: a szöveg a közösséget nem azonosítja a nemzettel, az állammal. Kisebb és nagyobb közösségekről beszél, amelyek közül a kisebbeket védelmezi a nagyobbal szemben. A szubszidiaritás kifejezetten az államhatalom korlátozásának az elve: Nem is olyan régen még az állam cselekvési mezejét annyira kiszélesítették, hogy az már valamiképpen egy új típusú állam, a „jóléti állam” létrehozásához vezetett. […] Az atyáskodó állam működési rendellenességei és hibái az állam sajátos feladatainak nem megfelelő felfogásából származnak. E vonatkozásban is be kell tartani a kisegítés elvét (principium subsidiaritatis): egy magasabb szintű közösség nem avatkozhat be egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe és nem foszthatja meg illetékességétől, sőt ha a szükség úgy kívánja, támogatnia és segítenie kell abban, hogy összehangolja tevékenységét a társadalmat alkotó más tényezőkkel, ti. a közjó érdekében. (Centesimus Annus 48.)
III. Ha valóban alkotmányozni akarunk, akkor bizonyos alapkérdéseket meg kell válaszolni. Miért? Mi a baj a mostanival? A mai problémáink (a politikai rendszerben, a társadalmi életben) megválaszolhatóak-e az alkotmány megváltoztatásával? Milyen intézményi változások szükségesek ehhez? A cikk ezek kérdéseket, ezt az általam preferált alkotmányozási logikát próbálta megvilágítani néhány példa segítségével. Szkeptikus vagyok, hogy a mostani folyamatok valóban követik-e ezt a logikát. Pedig ezzel valóban kiküszöbölhető lenne az elmúlt húsz év egy-két (de nem az összes) problémája. Pedig, mint a II. részben megpróbáltam bizonyítani, ezzel a logikával közelebb juthatnánk az együttműködés valódi rendszere, a szabad együttműködésen alapuló társadalom felé is.
Felhasznált irodalom BERLIN 1990 – Isaiah BERLIN: A szabadság két fogalma = UŐ.: Négy esszé a szabadságról, Európa, Budapest, 1990. CSERNE 2005 – CSERNE Péter: A gazdasági alkotmányosságról, Fundamentum 2005/4., 75–77. DRAZEN 2000 – Allan DRANZEN: The political business cycle after 25 years = NBER Macroeconomic Annual, szerk. Ben S. Bernanke – Kenneth S. Rogoff, MIT Press, Cambridge (Mass.), 2000, 75–117. DRANZEN 2002 – Allan DRANZEN: Political Economy in Macroeconomics, Princeton UP, 2002. HALMAI–TÓTH 2003 – HALMAI Gábor – TÓTH Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris, Budapest, 2003. 56
Szalai
Ákos
JAKAB [szerk.] 2009 – Az Alkotmány kommentárja, szerk. JAKAB András, Századvég, Budapest, 20092. KÁLMÁN 2008 – Judit KÁLMÁN: Some Political Economy Insights to Multi-Level Government Financing Mechanisms in Hungary, PhD-dolgozat, CEU, 2008. KOLOSI–TÓTH [szerk.] 2010 – Társadalmi riport 2010, szerk. KOLOSI Tamás –TÓTH István György, Tárki, Budapest, 2010. KÖRÖSÉNYI 2006 – KÖRÖSÉNYI András: Mozgékony patthelyzet, Politikatudományi Szemle 2006/1., 29–67. MITCHELL–MUNGER 2004 – William C. MITCHELL – Michael C. MUNGER: Az érdekcsoportok közgazdasági modellje, Századvég 34. (2004), 129–170. NORDHAUS 1975 – William D. NORDHAUS: The Political Business Cycle, Review Economic Studies 42/1. (1975), 169–190. PERSSON–TABELLINI 2000 – Torsten PERSSON – Guido TABELLINI: Political Economics: Explaining Economic Policy, MIT Press, Cambridge (Mass.), 2000. SALÁT 2005 – SALÁT Orsolya: A gazdasági alkotmányosságról, Fundamentum 2005/4., 84–90. SANDEL 1998 – Michael J. SANDEL: Democracy’s Discontent. America in Search of a Public Philosophy, Belknap Press of Harvard UP, Cambridge (Mass.), 1998. SHI–SVENSSON 2004 – Min SHI – Jakob SVENSSON: Political budget cycles: a review of recent developments, Institute for International Economic Studies, Stockholm University, 2004. SHI–SVENSSON 2006 – Min SHI – Jakob SVENSSON: Political budget cycles. Do they differ across countries and why?, Journal of Public Economics 90. (2006), 1367–1389. SIRICO 1997 – Robert A. SIRICO: Subsidiarity, Society, and Entitlements: Understanding and Application, Notre Dame Journal of Law, Etchics & Public Policy 11. (1997), 549–579. SUNSTEIN 2001 – Cass R. SUNSTEIN: Social and Economic Rights? Lessons from South Africa (May 2001), University of Chicago Law & Economics, Olin Working Paper 124. (2001) [http://ssrn.com/abstract=269657]. SZALAI–SZEPESI 2008 – SZALAI Ákos – SZEPESI Balázs: Mit nem tudunk a magyar kapitalizmusról?, Kommentár 2008/1., 3–17.
57
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Pócza Kálmán HOGYAN (NE) KÉSZÍTSÜNK ALKOTMÁNYT? A konzervatív eljárások védelmében Ha megvizsgáljuk a modern államok (értsd alkotmányok) létrejöttének történelmi körülményeit, akkor valóban azt látjuk, hogy az államalapító atyák nem egymás nyakába borulva, mindent átfogó konszenzust teremtve alkották meg a nyugati civilizáció jelenleg is működő alkotmányait. Az idealizmus ebben az esetben valóban olyan mércét állíthat elénk, amelynek nemcsak a jelen események, de a történelmi tapasztalatok sem felelnének meg: sem az angol „ősi alkotmány” 17. századi, sem az amerikai alkotmány 18. századi, sem a német alkotmány II. világháború utáni, sem pedig a francia V. köztársaság alkotmányának 1958-as létrejöttével kapcsolatban nem állja meg helyét az idealizált kép. A nyugati mintaországok alkotmányainak mindegyikét kétes körülmények között fogadták el, vagy kérdéses eljárás révén jött létre. Ha egyszerűsíteni és egyben túlozni szeretnénk, azt is mondhatnánk, hogy csupa-csupa „eljárási bűnben” fogant alkotmányról van szó, ahogy arra a Jakab András is felhívja a figyelmet. A tanulmány szerzője azzal érvel, hogy egy bűnben fogant, ám a jogállamiság és a hatalommegosztás tanát képviselő alkotmány még annak ellenére is képes lehet tiszteletet kivívni magának, hogy bűnben fogant vagy legalábbis kétséges legitimációval bír a kezdetekben. A szerző azzal érvel, hogy a megfelelő tartalmi szabályozás felülírhatja a fogantatás során figyelmen kívül hagyott eljárási normák erejét. A tanulmány szerzője szerint ha az új magyar alkotmány legalább annyira ragaszkodik majd a hatalommegosztás megfelelő módjához, a visszamenőleges jogalkotás tilalmához és egyéb jogállami elvek érvényesüléséhez, amennyire a mostani Alkotmány, akkor azt előbb-utóbb újból tisztelet övezheti. Jogszociológiai szempontból akár igaza is lehet a szerzőnek. Csakhogy. A politikai kultúra konzervatív szemszögéből nézve már messze nem olyan lényegtelen egy új alkotmány megszületésének módja (az eljárások milyensége), amilyen lényegtelennek jogszociológiai szempontból tűnhet. Konzervatív szemszögből azt mondhatjuk, hogy a kultúra (ezen belül pedig a politikai kultúra) fogalma nem annak tartalmi része felől fogható meg, hanem elsősorban formai része felől. Ha a terjedelmi korlátokhoz mérten, megfelelően tömören akarunk fogalmazni, akkor a konzervatív szemléletet talán T. S. Eliot szellemiségében ragadhatjuk meg a legjobban: mivel az emberi tevékenység minden területe az emberi kultúra része, ezért nem az a lényeg, hogy mit csinálok, hanem az, hogy hogyan csinálom azt, amit csinálok.1 Nem tevékenységem tartalma/iránya határozza meg azt, hogy kulturált vagyok-e vagy sem, hanem tevékenységem módja. A német kultúrafogalommal ellentétben az angol kultúrafogalom jól érzékelhető módon nem szűkíti le a kultúra fogalmát a magaskultúrára. Az angol gentleman 1
T. S. ELIOT: A kultúra meghatározása, Szent István Társulat, Budapest, 2003.
58
Pócza
Kálmán
nem veti meg az élet élvezetét: szivarozik, whiskyt iszik és udvarol. Nem sznob, mivel a magaskultúra nem élvez kizárólagosságot az életében. Ha társaságba keveredik – márpedig ezt elég gyakran teszi –, akkor persze el tud beszélgetni Wagner operáiról vagy éppen Picasso festményeiről. Gondolkodási horizontja azonban lefedi az élet minden területét.2 A kultúra ugyanis az angol konzervativizmus egyik ikonikus alakja szerint azonos lenne azzal, ahogyan éljük az életünket. A politikai kultúra ezen konzervatív szemléletmód szerint tehát nem lenne más, mint hogy a politika szereplői megadják a módját a politikacsinálásnak. Az eljárásmódok ebből kifolyólag a politikai kultúra legalapvetőbb tényezői. A politikacsinálás módja határozza meg a politikai kultúra milyenségét: azt, hogy forradalminak, liberálisnak vagy éppen konzervatívnak nevezhető-e az adott politikai kultúra. Jelen reflexióban amellett érvelünk, hogy az alkotmányozásnak az általunk – fellengzősen – „konzervatív proceduralizmusnak” nevezett módja lenne a leginkább kívánatos.3 Ha ezen konstruált fogalom mélyére nézünk akkor akár két paradoxonnal is szembesíthetnénk magunkat: egyrészt nincs olyan, hogy konzervatív alkotmányozás, mert konzervativizmus és alkotmányfabrikáció – legalábbis szigorúan az angol konzervativizmus értelmében – nem fér meg egymással. Másrészt a proceduralizmus sok konzervatív gondolkodó fejében tipikus liberális rákfene, amely kiüresíti a politikát és egyben lehetővé teszi a mélyen gyökerező hagyományok eltörlését a pillanat hevében. A kultúra fentebb kifejtett konzervatív meghatározása szerint azonban nagyon is komoly jelentősége van a procedúráknak, az eljárásmódoknak. Alapállításunk az, hogy az alkotmányt az a politikai kultúra fogja fenntartani (vagy éppen negligálni), amelynek számára megalkották azt. Ilyen szempontból hívom fel a figyelmet két példára: az Egyesült Államok illetve a weimari köztársaság példájára. E két példa azt mutatja meg, hogy valójában az alkotmány tartalmi szabályozása csak kisebb részben határozza meg azt, hogy legitim-e, illetve hogy életképes/működőképes-e az alkotmány. A példák citálása arra is jó lehet ezen túlmenően, hogy elkerüljük a nyugati minták idealizálását, melynek tartozéka önostorozó kelet-európai provincializmusunk ugyancsak hamis képe. A sajátos kelet-európai vonások némelyike ugyanis valóban tekinthető a provinciális gondolkodásmód eredményének, ám igen gyakran ott is provincializmust kiáltott a liberális értelmiség az elmúlt húsz évben, ahol annak nem volt helye, mivel egy idealizált nyugati mintaképhez mérték a kelet-európai jelenségeket. Már2
Az angol gentleman ideájáról lásd HORKAY HÖRCHER Ferenc: A gentleman születése és hanyatlása, Helikon, Budapest, 2006. 3 Talán nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy a konzervativizmus alapvetően nem hisz a semlegesség eszméjében, így az eljárások semlegességének liberális eszméjében sem. A konzervativizmus már csak a helyhez és időhöz kötöttség alapvető tapasztalata miatt sem hiszi például, hogy a demokrácia liberális felfogása, amely a procedúrák semlegességén alapul, helytálló lenne. A konzervatívok szerint a procedurális demokráciák azért nem lehetnek semlegesek, mert maguk a procedúrák sem semlegesek. A liberális demokrácia legalapvetőbb princípiuma két eljárásszabály: a választási rendszer szabálya illetve a választókerületi határvonalak meghúzásának szabálya. Mindkettőről elmondható, hogy azok soha, semmilyen körülmények között nem hozhatnak a politikai aktorokra nézve semleges eredményt. Éppen ezért a konzervativizmus proceduralizmusa nem is a semlegesség bűvöletében él, sokkal inkább az elegancia és a kulturáltság határozza meg azt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az elegáns értékválasztás és ebből kifolyólag az alternatívák kulturált/elegáns, ugyanakkor határozott elutasítása határozza meg a konzervatív gondolkodásmódot.
59
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
pedig éppen a nyugati minták tanulmányozása ébreszthet minket rá arra, hogy a Nyugatról kialakított képünk milyen mértékben idealizált. Az amerikai alkotmány elemzése kapcsán nem véletlenül állítja politikatudósok sora, hogy az amerikai demokrácia nem azért működik olyan jól (vagy néha olyan rosszul), mert olyan tökéletes lenne az alkotmánya. Sőt Giovanni Sartori szerint az Egyesült Államok politikai rendszere a borzalmasan rosszul megkonstruált alkotmánya ellenére működik egészen jól.4 Sartori is arra utal, hogy ennek oka a politikai kultúrában, a konfliktuskezelési eljárásmódok íratlan szabályaiban keresendő. Hogy további példákkal éljünk alapállításunk alátámasztására: a precíziós műszerekkel kidolgozott, és aztán a német alkotmánybíróság döntései révén még precíziósabb műszerekkel fenntartott német jogállamiság sem azért működik olyan jól, mert kezdetekben olyan tökéletes intézményeket hoztak volna létre, vagy mert a létrehozott intézmények jogilag rögzített struktúrájukból kifolyólag olyan tökéletesen működtek volna, ahogy azt az alapító atyák eltervezték. Harmadrészt pedig a kodifikált formában nem létező angol alkotmány szintén nem azért működik olyan jól (vagy éppen rosszul), mert a jogi-intézményi konstrukciója eleve hiperstabilitást és egyben konszenzust produkálna. Az angol alkotmány működését ugyanis leginkább az íratlan eljárásmódokban megtestesülő politikai kultúra határozza meg.5 Másrészről a weimari köztársaság alkotmánya mutatja talán a legjobban, hogy az alkotmánymérnökség módszerével kidolgozott, a hatalommegosztás, a jogállamiság és a demokratikus legitimáció tanán alapuló politikai rendszer még akkor sem feltétlenül működött tökéletesen, amikor az alapító atyáknak idejük és szaktudásuk is megvolt arra, hogy a jogállamiság és az államtudomány minden akkori tudását belesűrítsék az adott kor egyik legkomplexebb, mások szerint – jó értelemben vett – legnyitottabb jogi alkotásába, a weimari alkotmányba.6 A weimari alkotmány sok szempontból éppen az Egyesült Államok alkotmányának az ellentétpárja: a jól megkonstruált, nyitott weimari alkotmány ugyanis képtelen volt betölteni a funkcióját, mivel az I. világháború utáni német politikai kultúra szétfeszítette az írott alkotmányos kereteket, egyben pedig mindenféle informális keretet.7 Számomra úgy tűnik, hogy ugyan a jelen magyar helyzethez valóban az „eljárási bűnben” fogant, éppen ezért kezdetben megkérdőjelezhető legitimitással bíró amerikai, francia vagy éppen német „alkotmányfabrikálás” áll a legközelebb, ám egyben fennáll annak a veszélye is, hogy a későbbiekben már nem az amerikai vagy a II. világháború utáni német, hanem 4
Giovanni SARTORI: Összehasonlító alkotmánymérnökség, Akadémiai, Budapest, 1995, 113. Az angol politikai kultúra és az angol alkotmány szempontjából megkerülhetetlenül fontos íratlan szabályok, szokások és eljárások (procedúrák) jelentőségéről lásd Colin TURPIN – Adam TOPMKINS: British Government and the Constitution, Cambridge UP, Cambridge, 2007, 156. 6 Christoph GUSY: Die Weimarer Reichsverfassung, Mohr-Siebeck Verlag, Tübingen, 1997, 79. 7 Arról, hogy a weimari alkotmány bukása elsősorban a császárkorból megörökölt politikai kultúrának, rossz politikai szokásoknak volt köszönhető, és nem a rosszul megkonstruált intézményrendszernek, lásd Hans BOLDT: Die Stellung von Parlament und Parteien in der Weimarer Reichsverfassung. Verfassungstheorie und Verfassungswirklichkeit = Eberhard KOLB – Walter MÜHLHAUSEN: Demokratie in der Krise. Parteien und Verfassungssystem der Weimarer Republik, Oldenbourg Verlag, München, 19; Horst MÖLLER: Parlamentarismus-Diskussion in der Weimarer Republik = Demokratie und Diktatur. Geist und Gestalt politischer Herrschaft in Deutschland und in Europa, szerk. Manfred Funke, Droste Verlag, Düsseldorf, 1987, 140. 5
60
Pócza
Kálmán
sokkal inkább a weimari utat járhatja be az ország. A weimari alkotmány ugyanis precízen kidolgozott alkotmány volt a maga korában, a weimari köztársaság viszont ennek ellenére megbukott. A bukásának oka pedig egyértelműen a politikai kultúrában, a császárság korából megörökölt felelőtlen politizálásban, a politikai pártok szerepfelfogásában, az informális eljárási szokások hiányában keresendő, és sokkal kevésbé magában az alkotmány tartalmi rendelkezéseiben.8 A nem formalizált, ám a politikai szereplők részéről kölcsönösen elfogadott szokások képesek ugyanis leginkább arra, hogy megteremtsék azt a politikai légkört, amely az alkotmányok tiszteletét és ezzel pedig működőképességét eredményezhetik. A fentebbi példák egy általános következtetés levonására jogosítanak bennünket: míg ugyanis az Egyesült Államok alkotmánya annak ellenére működik jól, hogy borzalmas, intézményi szempontból sokszor feloldhatatlannak tűnő feszültségeket hordoz magában, addig a weimari alkotmány kifejezetten jó konstrukciója ellenére sem volt képes hosszútávon fennmaradni. Mindkét jelenség oka egyértelműen a politikai kultúra sajátosságaiban keresendő. Ha pedig rövidre akarjuk zárni érvelésünket, akkor azt mondhatjuk, hogy a politikai kultúra nem más, mint bizonyos nem formalizált eljárásmódok elfogadása a politikai szereplők részéről. Az eljárásmódoknak – Jakab András állításával ellentétben – tehát abból a szempontból igenis lényeges szerepe van, hogy azok milyensége előrevetítheti egy tartalmilag mégoly megkérdőjelezhetetlennek tűnő alkotmány válságát is. A Jakab által is meghatározott tartalmi sarokpontokról (jogállamiság konkrét megfogalmazása, a demokrácia definíciója, a szimbolikus tényezők szerepe) vitatkozni érdemes, ám a jövőre vonatkozóan sokkal inkább az lehet meghatározó, amilyen módon vitatkoznak (ha egyáltalán vitatkoznak) a felek. A vita módja a politikai kultúráról árulkodik, márpedig a fentebbi példák értelmében lehet egy országnak tartalmilag jól vagy éppen borzasztóan megkonstruált alkotmánya, a sikeresség egyáltalán nem azon múlik, hogy mit tartalmaz az alkotmány, hanem hogy milyen politikai kultúra, milyen eljárásmódok állnak mögötte, illetve milyen eljárásmódok révén tartják fenn vagy éppen rombolják le azt. A politikatudomány egyik legrégebbi alapkérdése nem véletlenül az, hogy vajon az intézmények határozzák-e meg a politikai szereplők viselkedését, vagy pedig a politikai szereplők viselkedése határozza meg az intézmények működését.9 Az egyik álláspont szerint az alkotmány csak egy olyan keretrendszer, amit – bizonyos keretek között – a politikai szereplők szinte bármilyen tartalommal fel tudnak tölteni. A másik álláspont azt állítja, hogy a politikai szereplők viselkedését, a politikai kultúrát a megszabott intézményi keretrendszer határozza meg. Meglátásom szerint éppen ezért az alapvető vitakérdés a mai Magyarországon is az, hogy vajon a politikai intézményrendszer alakítja-e a politikai aktorok jellemét vagy pedig a politikai aktorok alakítják az intézményrendszert és ezzel együtt a sajátos politikai kultúrát. Értelmezésemben az utóbbi húsz év arról szólt, hogy a meglévő intézmény8
Erről magyarul lásd Heinrich August WINKLER: Németország története a modern korban, I., Osiris, Budapest, 2005, 362. 9 B. Guy PETERS: Politikai intézmények régen és ma = Robert E. GOODIN – Hans-Dieter KLINGELMANN: A politikatudomány új kézikönyve, Osiris, Budapest, 2003, 214.
61
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
rendszer nagyban meghatározta a politikai szereplők viselkedésmódját, ám egyben kitermelte azokat a szereplőket is, akik szívük szerint nagymértékben át is alakították volna (ha lett volna rá lehetőségük), vagy át is alakítják (és erre most van is lehetőségük) a politikai intézményrendszert. Ha tehát állást kellene foglalni a ma már sok szempontból túlhaladottnak vélt vitáról, akkor azt mondanám: az elmúlt húsz évben az intézményrendszer alapvetően befolyásolta a politikai aktorok stratégiáját, célkitűzését és viselkedését. Csakhogy az alkotmányozó hatalom megteremtődésével immáron arról van szó, hogy a politikai szereplők tökéletesen átírhatják az intézményrendszer struktúráját. Márpedig ha elfogadjuk, hogy az intézményeket is politikai szereplők alakítják ki (ezt nehéz lenne kétségbe vonni), akkor valójában nem az a kulcskérdés, hogy mit is tartalmaz az új alkotmány, hanem az, hogy a politikai szereplők miként hozzák létre és a későbbiek során miként, milyen eljárások révén működtetik az új alkotmányt. A mai alkotmányozás egyik alapkérdése talán éppen ezért nem is az új alkotmány konkrét tartalmáról szól, hanem sokkal inkább az azt körülvevő, de sokkal kevésbé kézzelfogható politikai kultúráról. A tartalom körüli vita nagyon érdekes és lényegi. Másrészről a vita módja nagymértékben meghatározza a leendő alkotmány legitimitását is. Amikor azt állítom, hogy egy régi vita elevenedik fel, akkor – részben egyetértve a vitatott tanulmány szerzőjével – mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az intézmények és a politikai keretrendszer – függetlenül születésük tiszta vagy éppen kevésbé tiszta körülményeitől – sohasem szavatolják saját legitimitásukat. Egy „eljárási bűnben” fogant alkotmány – legyen az a jogállamiság megtestesítője, mint az amerikai vagy a német alkotmány – szolgálhatja a társadalom javát, miközben egy legitim eljárás révén elfogadott, ám a politikai aktorok által semmibe vett alkotmány üres és jelentéktelen papírfecnivé silányulhat (értsd a weimari alkotmányt). És ugyanez igaz arra az esetre is, ha egy alkotmányt olyan szereplők hoznak létre, akik sajátos cselekedeteikkel (visszamenőleges hatály rögzítése egy átmeneti alkotmányban, tisztázatlan helyzetű politikai szereplők és intézmények bevonása az alkotmányozás folyamatába) maguk vonják kétségbe elkötelezettségüket az alkotmány vagy éppen a tekintélyen (auctoritas) alapuló politikai kultúra iránt. A mai Magyarországon nem az a legnagyobb baj, hogy az új alkotmány nem feltétlenül fogja tartalmazni ugyanazokat a garanciákat, amiket az ellenzéki erők egymás iránt érzett kölcsönös bizalmatlanságában fogant 1989-es Alkotmány biztosított. Nem az a baj, hogy nem úgy érvényesül adott esetben a hatalommegosztás elve, ahogy az a 1989es Alkotmányban érvényesült. Nem az a gond, hogy ha átgondolják az Alkotmánybíróság jogkörének módosítását. A helyzet az, hogy megfelelő teoretikus érvekkel alátámasztva igenis kérdéssé tehető a magyar Alkotmánybíróság roppant széles jogkörének szűkítése is.10 Lefordítva ezt a konkrét példára: ha nem egy elutasító határozat megtorlásaként, hanem egy elfogadható teoretikus érvelés következményeként, a konkrét politikai ügyektől függetlenül korlátozzák az AB jogkörét, ráadásul nem egy nyúlfarknyi indoklással, hanem mélyebb alkotmányjogi érveléssel, akkor az sokkal inkább elfogadhatóvá tette volna a kormányzat és a parlament döntését. A fő probléma éppen ezért az, 10 Erre tett kísérletet az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő Bizottságához megküldött véleményében például Pokol Béla is: www.parlament.hu/biz/aeb/info/pokol_bela.pdf.
62
Pócza
Kálmán
hogy az alkotmányozó hatalom egyetlen érvet használt ebben az esetben az alkotmánymódosítás kapcsán: azért módosítják az Alkotmányt, mert erre felhatalmazást kaptak.11 Márpedig látni kell, hogy a jogi legitimáción túl, amely lehetővé teszi az Alkotmány módosítását és egy új alkotmány elfogadását, a politikai legitimáció eléréséhez minden esetben szükség lenne elfogadható (vagy éppen vitatható) érvekre is. Egyáltalán: érvekre. Az alkotmányozó erő döntései pontosan azért kívánnak mélyebb teoretikus megalapozást, mert az alkotmányozó erő bármit megtehet, jogilag minden döntése legitim. Politikailag sem akkor hiányzik az alkotmánymódosítás vagy az új alkotmány legitimitása, ha nincs teljes konszenzus egy adott kérdésben kormánypártiak és ellenzék között. Politikailag akkor kérdőjelezhető meg egy jogilag megkérdőjelezhetetlen döntés, ha az nincs meglelő eljárási keretek között alaposan megindokolva. Ezért állítom, hogy nem a döntés tartalma, hanem a döntés indoklásának módja, az az eljárás, ahogy megalapoznak egy döntést, teoretikusan támaszthatja alá vagy éppen kezdheti ki a döntés politikai legitimitását. Az új alkotmánnyal kapcsolatban éppen ezért a kérdés az, hogy milyen körülmények között vitatkoznak róla: kinek, milyen terjedelemben, milyen grémiumok előtt volt lehetősége érveinek kifejtésére az alkotmány egyik vagy másik változata mellett. Az új alkotmány legitimitását illetően tehát az eljárásmód teremtette tekintélyen vagy éppen tekintélyvesztésen múlik nagyon sok minden. Az alkotmányozó hatalomnak ugyanis jogilag valóban mindent hatalmában áll megtennie. Az angol parlamentről mint (állandó) alkotmányozó hatalomról szokták azt állítani, hogy törvény szerint akár a férfiakat is nőknek nyilváníthatná. Ebben az értelemben az alaptörvények, vagyis az alkotmányok esetében arról van szó, hogy nem a jog vagy a jogállamiság eszméje, hanem igenis a tekintély teremti az alaptörvényt. Az alkotmányozó hatalom esetében – és itt szintén vitatkoznék kicsit Jakab Andrással – igenis arról van szó, hogy a tekintély termeti a jogot, és nem fordítva. Azaz: „auctoritas facit legem”. Alkotmányozás esetén a legfontosabb kérdés éppen ezért inkább az, hogy mit is értünk az auctoritas fogalma alatt. Közismert ugyanis, hogy az ókori Rómában az auctoritas fogalma nem esett egybe a potestas fogalmával.12 A római szenátusnak sem a köztársaság korában, sem pedig a császárkor elején nem volt tényleges hatalma (potestas), viszont volt tekintélye (auctoritas). Egyes történészek szerint a Római Birodalom bukása éppen annak köszönhető, hogy a szenátus tekintélye nem legitimálta a kései császárkor politikai hatalmát.13 11 Az Alkotmánybíróság jogkörének megváltoztatására vonatkozó törvény illetve a közvélemény előtt han-
goztatott érvek nehezen vehetők komoly szakmai érveknek. CICERO: De legibus, III. könyv, XII (28): „potestas in populo, auctoritas in senatu sit”. Az auctoritas és a potestas fogalmának a magyar politikatudományban szinte teljesen figyelmen kívül hagyott különbségéről lásd még Theodor MOMMSEN: Römisches Staatsrecht, III/2., Verlag Hirzel, Leipzig, 1888, 1032; Carl SCHMITT: Verfassungslehre, Verlag Duncker und Humblot, München, 1928, 75; UŐ.: Der Hüter der Verfassung, Duncker und Humblot Verlag, Berlin, 1931, 135; Jésus FUEYO: Die Idee der „auctoritas”: Genesis und Entwicklung = Epirrhosis. Festgabe für Carl Schmitt, szerk. Hans Barion, Duncker und Humblot Verlag, Berlin, 1968, 213; Theodor ESCHENBURG: Über Autorität, Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1969, 12,. 154; Giorgio AGAMBEN: State of Exception, University of Chicago Press, Chicago, 2005, 74. Magyarnyelven egyedül Löffler Tibor nemrégiben megjelent doktori disszertációja foglalkozik bővebben a hatalom és autoritás kérdéskörével, lásd LÖFFLER Tibor: Hatalom, autoritás, legitimitás, JATEPress, Szeged, 2010. 13 Guglielmo FERRERO: Az ókori civilizáció bukása, Holnap, Budapest, 1993. 12
63
Kommentár • 2010|6 – Alkotmány
Az alkotmány-előkészítés körüli mostani negatív jelenségek ebben a tekintetben talán még nem végzetes, de intő jelek lehetnek: úgy tűnik, hogy az alkotmányozáshoz jelenleg ugyan megvan a jogilag legitim hatalom (potestas), de mintha csorbult volna az alkotmányozó hatalom tekintélye (auctoritas). Az alkotmányozási folyamat tekintélyvesztésében pedig – a teljesség igénye nélkül – a következő eljárások játszottak közre: 1. Nehéz elválasztani a kormányváltás utáni alkotmánymódosítások eljárásmódját az alkotmányozás folyamatától. Az alkotmánymódosítások igencsak megkérdőjelezhető módja (elsősorban is az AB jogkörének szűkítéséről szóló alkotmánymódosítás módja), a komolyan vehető érvek teljes hiánya, a vita fontosságának fent kifejtett értelmében kérdésessé teheti az alkotmányozás folyamatát, ahogy a visszamenőleges érvényű rendelkezések alkotmányba foglalása sem éppen a – konzervatívok számára lényeges – politikai elegancia jellemzője. 2. Nem tisztázott, hogy mi a viszonya egymáshoz az alkotmány-előkészítő bizottságnak és a miniszterelnök mellett működő bizottságnak. Nem tisztázott, hogy hol dőlnek el a végső kérdések. Márpedig a megfelelő eljárásmód egyik leglényegesebb eleme, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: melyik szereplő milyen szerepet tölt be az alkotmányozás folyamatában. 3. Ugyan az országgyűlés alkotmány-előkészítő bizottságának üléseiről készült jegyzőkönyv, ám a bizottság munkacsoportjainak üléséről már nem. Márpedig a bizottsági jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy a valódi vita (ha volt ilyen egyáltalán), az érvek ütköztetése éppen a munkacsoportokban zajlott.14 A munkacsoportok munkamódszerének homályban maradása, az érvek tisztázatlansága megnehezíti azt, hogy a vita módja és egyáltalán maga a vita lefolytatása önmagában – politikai értelemben – legitimálja a készülő alkotmányt. 4. A bizottsági munkacsoportok munkájának korlátozott vagy – másképpen fogalmazva – nem teljes nyilvánossága azt sem teszi lehetővé, hogy megállapítsuk: milyen mélységig hatoltak az alkotmányozók az alkotmányozás kérdéseinek megvitatásában. Ebben a tekintetben érdemes egy pillantást vetni az angol parlamenti gyakorlatra (persze nem figyelmen kívül hagyva a tanulmányunk elején említett hamis idealizálás kérdéskörét). Az angol parlament alkotmányreform-bizottsága ugyanis a nyár óta foglalkozik az angol alkotmányos berendezkedést alapvetően érintő két kérdéssel: a választójogi reformmal és a parlament mandátumát időben rögzítő törvényjavaslattal.15 A bizottság elnöke ugyan többször is panaszkodott levélben az angol kormányfőnek arról, hogy olyan lényeges kérdésekben, mint a választójogi törvény módosítása vagy éppen a parlament mandátumának rögzítése, nem lehet alig fél év alatt megfelelő mennyiségű információt és tudományos véleményt begyűjteni. A panaszáradat ellenére azonban a nyilvánosság számára is jól látszik, hogy a bizottságban érdemi munka folyik. A beérkezett és lelkiismeretesen feldolgozott iratmennyiség 14 Lásd www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_biz.keret_frissit?p_szerv=&p_ckl=39&p_biz=I005&p_ fomenu=20&p_almenu=20&p_rec=&p_nyelv=HU. 15 Az angol alsóház illetékes bizottságának munkájáról: www.parliament.uk/business/committees/ committees-a-z/commons-select/political-and-constitutional-reform-committee/inquiries/votingparliamentary-reform.
64
Pócza
Kálmán
mellett egész napos meghallgatásokat tartott a bizottság, nem egyszer és nem is kétszer. Ezt az eljárásmódot érdemes lenne összehasonlítani a magyar parlament alkotmány-előkészítő bizottságának munkájával, ám megfelelő dokumentáció hiányában csak találgatni lehetne arra vonatkozóan, hogy milyen munka folyik a magyar Országgyűlés Alkotmány-előkészítő Bizottságának munkacsoportjaiban.16 5. Az alkotmányozás eljárása konzervatív szemszögből nézvést azért is kérdéses, mert immáron a kormánypártokon kívül egyetlen ellenzéki párt sem vesz részt benne. Ahogy fentebb is jeleztük: a politikai kultúra, az eljárásmódok legitimációs ereje szempontjából nem az a kérdés, hogy megszavazza-e az ellenzék az új alkotmányt tervezetét vagy sem. A kérdés inkább az, hogy egyáltalán részt vesznek-e olyan felek az alkotmányozásban, akik ellenvéleményt fogalmaznak meg, akik vitát generálhatnak. A fentebb kifejtett érvek értelmében ugyanis nem a vita eredménye, hanem maga a vita és annak módja legitimálhatja az új alkotmány elfogadását. Az alkotmányozó politikai erő tekintélyének (auctoritas) és ezzel politikai legitimációjának csorbulása tehát elsősorban a nem megfelelő eljárásmódnak köszönhető. Értelmes diskurzus során ugyanis felvethető minden kérdés, és a kérdésfelvetés vagy a vita még akkor is lényeges, ha nem várható a teljes konszenzus kialakítása az új alkotmány körül. A vitát akkor sem szabad megspórolni, ha esély sincsen a mindent átfogó konszenzus elérésére. A vitának, egészen pontosan fogalmazva a vita módjának ugyanis van legitimáló ereje. Azt is mondhatnánk radikálisabban fogalmazva, hogy az alkotmány tartalmát érintő teljes konszenzus állapota egy új alkotmány létrehozásakor csak igen ritka esetben adatik meg. Éppen ezért nem a teljes konszenzus, hanem a döntést megelőző vita és annak módja legitimálja tulajdonképpen az alkotmányozó többség döntését.17 Mindezeket figyelembe véve állítom: a jelenlegi alkotmányozó hatalom tekintélyvesztése megállítható, sőt akár vissza is nyerhető, de ehhez megfelelő gesztusokra lenne szükség. Hogy ez a készség megvan-e az alkotmányozó hatalomban, az a közeljövő kérdése marad.
16
A magyar bizottság munkájába betekintést nyújt: www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_biz.keret_ frissit?p_szerv=911&p_ckl=39&p_biz=I005&p_nyelv=HU. 17 Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert a 19. századi parlamentarizmus megalapozói még azzal érveltek, hogy a vita eredménye miatt kellene elfogadni egy-egy politikai döntést. Magyarán szólva Milltől Guizot-ig bezárólag amellett kardoskodtak, hogy a vita révén igenis megtalálható a mindenki által, nagy egyetértésben elfogadott politikai igazság (közérdek). Bár sokak szerint ez a felfogás már akkoriban is naivnak és idealizáltnak volt tekinthető – hogy ez igaz-e vagy sem, az egy hosszabb fejtegetés tárgya lehetne –, a 21. század képviseleti rendszerében azonban egészen biztosan nem állja meg a helyét. Éppen ezért mi nem a vita konszenzus révén elfogadott eredményére, hanem a vita módjára, egyáltalán a vita meglétére hivatkozunk, amikor a politikai legitimációt meglétéről értekezünk.
65
Kommentár • 2010|6
A Halászbástyánál (1953)
66
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
Szalai Zoltán „EGY TÉVEDÉS CSAK AKKOR VÁLIK HIBÁVÁ, HA KITARTUNK MELLETTE”1 Ernst Jünger és a konzervatív forradalom „Ő egy szabad ember” – mondta François Mitterand 1995-ben, Ernst Jünger századik születésnapján.2 És Jünger esetében valóban egy szabad, jobban mondva a világ izmusainak béklyóitól megszabadult emberről beszélhetünk. Az igazi gondolkodó példaképe, aki – mint ahogyan maga írja – birtokolja a vezérkulcsot, a gondolkodás szabadságának, összes kapujának megnyitásához szükséges eszközt.3 Ki volt azonban Ernst Jünger? – teheti fel a kérdést sok magyar olvasó, noha a világ legtöbb országában a neve nemhogy nem cseng ismeretlenül, de a legnagyobbak között tartják számon.4 Franciaországban a francia–német megbékélés szimbólumának tekintik, de műveinek nagy része hozzáférhető angol, spanyol vagy éppen olasz nyelven is – a mindennapi irodalmi diskurzus részének tekinthető. A 102 évet megélt író élete során mindig is polarizálta az irodalmi olvasóközönséget, többször megpróbálták politikai szervezetek és pártok is saját ideológusuknak kikiáltani. De ahogy Rudolf Heßnek nem sikerült Jüngert behálóznia, ugyanúgy nem teljesültek Karl Radek vágyai sem, miszerint Jünger megnyerése olyan értékű lenne, amelyért cserében a kommunista párt akár egy országos választási győzelmet is feláldozna.5 Egy szabad embernek mindig nagyon sok kritikusa és rengeteg rajongója is van. Az ideológiai paletta teljes spektrumán találhatunk elutasító és támogató értelmiségieket. A két háború közötti konzervatív forradalom jeles alakjai, mint például Gottfried Benn6 vagy Thomas Mann,7 élesen bírálták munkásságát, de a II. világháború utáni baloldali értelmiség meghatározó személyiségei, mint Alfred Andersch8 vagy Heiner Müller,9 ra1
Ernst JÜNGER: A márványszirteken, Európa, Budapest, 2004, 32. Ein Freund Frankreichs: Ernst Jünger [Franciaország barátja: Ernst Jünger], Die Welt 1998. február 19. (www.welt.de/print-welt/article620226/Ein_Freund_Frankreichs_Ernst_Juenger.html). 3 Ernst JÜNGER: Cappriccios, Philipp Reclam, Stuttgart, 1995, 34. 4 Ernst Jünger magyarországi recepciójáról lásd SZALAI Zoltán: Der Nicht-Diskurs. Offene und verheimlichte Debatten über Ernst Jünger in Ungarn nach dem Zweiten Weltkrieg = Wechselbeziehungen in der Germanistik: kontrastiv und interkulturell, szerk. Tóth József, Praesens, Wien, 2007, 267–282. 5 Der Traum von der Technik, Der Spiegel 1950/4., 38. 6 Lásd Briefwechsel 1949–1956. Gottfried Benn / Ernst Jünger, szerk. Holger Hof, Klett-Cotta, Stuttgart, 2006. 7 Lothar BLUM: „Ein geistiger Wegbereiter und eiskalter Wollüstling der Barbarei.” Thomas Mann über Ernst Jünger, Wirkendes Wort 46. (1996), 424–445. 8 Lásd Alfred ANDERSCH: Londoner Notizen. Farbige Säume: Ernst Jünger zum siebzigsten Geburtstag, Ernst Klett, Stuttgart, 1965, 63–68; UŐ.: Amriswiler Rede auf Ernst Jünger = Über Ernst Jünger, szerk. Hubert Arbogast, Klett-Cotta, Stuttgart, 1995; Klaus R. SCHERPE: Ästhetische Militanz: Alfred Andersch und Ernst Jünger = Ernst Jünger im 20. Jahrhundert, szerk. Hans-Harald Müller – Harro Segeberg, Fink, München, 1995, 155–179. 9 Lásd Francesco FIORENTINO: Ernst Jünger und Heiner Müller. Für eine nicht nur menschliche Kultur = Verwandtschaften. Jünger Studien, II., szerk. Günther Figal – Georg Knapp, Attempto, Tübingen, 2003, 186–220. 2
67
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
jongtak Jünger műveiért. Jünger még 1994-ben is a következőképpen írt naplójában egyik legfontosabb művéről, a Der Arbeiter (A munkás) című esszéjéről: „A Der Arbeiter még mindig azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeket többen kritizáltak, mint olvastak.”10 Ez a mondat igaz sok, magyarországi gondolkodó Jüngerről leírt soraira is, azzal a pontosítással, hogy 1989 előtt Jüngert teljes egészében elhallgatták az irodalmi nyilvánosság elől, majd később is inkább csak kritizálták, mint értően olvasták.11 Ezen írásnak azonban nem a magyarországi recepció bemutatása a célja, ám Jüngerrel kapcsolatban feltétlenül ki kell emelni nemzetközi elismertségét.12 Ernst Jünger 1895-ben született Heidelbergben, majd többszöri költözés után Hannoverben nőtt fel. 1913-ban, amikor még nem volt 18 éves, Párizsba menekült, ahol belépett a francia idegenlégióba, és Észak-Afrikában teljesített szolgálatot. Amikor nagypolgári édesapja tudomást szerzett fia hollétéről, diplomáciai kapcsolatait latba vetve hazarendelte őt. Ezt az élményét 1936-ban Jünger az Afrikanische Spiele (Afrikai játékok) című regényében örökítette meg. Ebben az afrikai „kalandban” tetten érhető minden, ami az I. világháborút végigharcoló generációt, a későbbi konzervatív forradalmat létrehozó értelmiségieket jellemezte, és érthetővé válik Jünger nagypolgári családi háttere is, amely képes az „elcsavargott” fiút Észak-Afrikából hazahozatni. A francia idegenlégióval aláírt szerződés felbontása majdnem a csodával volt egyenlő. A család és a miliő szuverenitása, amelybe Jünger beleszületett, és amely ezt lehetővé tette, későbbi életében is megkíméli majd őt olyan veszélyes politikai kalandoktól, mint a nácikkal való bármilyen közösség vállalása. Fiatalkori érzéseiről Jünger később a következőképpen írt: Vannak időszakok, amikor a rejtély az ember szívének csak térben, csak a térkép fehér foltjain érhető el, és minden sötét és ismeretlen hatalmas vonzalmat áraszt magából. […] Másrészről az unalom, mint halálos méreg napról napra erősebben hatolt belém. Lehetetlennek éreztem, hogy bármi is „legyek”; már a szótól is undorodtam és a több ezer foglalatosság közül, amit a civilizáció kínálhatott, egyiket sem tartottam magam számára élhetőnek.13
Ezekből a sorokból érezhetővé válik Jünger generációjának unalma és kiábrándultsága az apák világából. Érthetővé válik, miért mentek – egyéb okok mellett – olyan lelkesedéssel az első csatakiáltásra 1914-ben emberek milliói szerte a világon önként a hábo10
Ernst JÜNGER: Siebzig verweht V., Klett-Cotta, Stuttgart, 1997, 146. Az egyetlen, 1990 előtt Magyarországon megjelent írás Jüngerről: Hans-Harald MÜLLER: Ernst Jüngers Roman Sturm = Welt und Roman: Visegráder Beiträge zur deutschen Prosa zwischen 1910 und 1933, szerk. Antal Mádl – Miklós Salyámosy, ELTE, Budapest, 1983, 341–352. 12 Lásd Heinz Ludwig ARNOLD: Zur Rezeption Jüngers, Streit-Zeit-Schrift 6. (1968), 72–74; Lothar BLUHM: Tagebücher im Schatten Ernst Jüngers. Der Diarist als Leser am Beispiel der Rezeption des literarischen Werkes Ernst Jüngers = Das Tagebuch zum Dritten Reich. Zeugnisse der Inneren Emigration von Jochen Klepper bis Ernst Jünger, szerk. Lothar Bluhm, Bouvier, Bonn, 1991, 270–283; Norbert DIETKA: Ernst Jünger nach 1945. Das Jünger-Bild der bundesdeutschen Kritik (1943–1985), Peter Lang, Frankfurt am Main, 1987; Sarah Juliette SASSON: Ernst Jünger’s Reception in France. A Study of the Image of the Writer from World War II to the Present, University of Massachusetts, Amherst, 1993. 13 Ernst JÜNGER: Afrikanische Spiele, Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 1998, 6–10. 11
68
Szalai
Zoltán:
Ernst
Jünger
és
a
konzervatív
forradalom
rúba. Jüngerhez hasonló érzésekről a kor több jelentős írója beszámol. Georg Heym 1907-ben rokon életérzést tükröző mondatokat vetett papírra: „Vannak emberek, akiknek semmilyen foglalkozás nem való. Én közéjük számolom magamat.”14 Láthatjuk tehát, hogy nem egyedi jelenségről van szó, hanem egy korszak, egy generáció életérzéséről. Nem sokkal az afrikai kaland után, 1914-ben kitört az I. világháború. Jünger gyorsított érettségit tett, és önként jelentkezett frontszolgálatra. „Jünger problémája egy évszázad problémája. A háborút előbb ismerte meg, mint a női nemet” – mondta 1992ben Heiner Müller.15 „A biztonság korszakában felnőve mindannyian vágyat éreztünk a különlegesre, a nagy veszélyre. És akkor a háború úgy ragadott minket magával, mint egy láz” – írta később fiatal katonaéveiről Jünger.16 A háború alatt számtalanszor megsebesült, és csak a véletlennek köszönhette, hogy túlélte. A háború Jünger véleménye szerint az emberi természet része, az élet velejárója. Ezért utasította el a kor halállal kapcsolatos félelmeit: Miként a csecsemőnek is vannak születést lehetővé tevő és megkönnyítő szervei, ugyanúgy vannak a felnőttnek is szervei a halálra, amelyeknek kialakítása és erősítése a teológiai gyakorlat feladata. Ahol ez a tudás elvész, ott a halállal szemben egyfajta idiotizmus alakul ki, ami növekedve vak félelemmé és szükségszerűen vak és mechanikus halálmegvetéssé változik.17
Az író a háború alatt folyamatosan naplót vezetett. Visszaemlékezését 1920-ban publikálta az In Stahlgewittern (Acélviharban) című művében. Norbert Elias A németekről című kötetében kiemeli: „Hogy Jüngernek sikerült a háborút – borzalmainak leplezése nélkül – valami boldogító és lelkesítő, egyszóval valami nagyon pozitív dologként leírni, bizonyára irodalmi tehetségének tudható be. De már maga az igyekezete is világos társadalmi kontextusban állt.”18 A német átlagolvasó számára legismertebb, In Stahlgewittern című regénye miatt Jüngert többen a háború dicsőítésével vádolták. Thomas Mann a következőképpen fogalmazott: „Jünger a barbárság jéghideg élvezője.”19 A ’20-as évek első felében Jüngerre mindenképpen igazak ezek a kijelentések, azonban nem értelmezhetőek a társadalmi háttér vizsgálata nélkül. Az elvesztett háború emberek millióinak vált feldolgozhatatlan élményévé. Csak érzékeltetésül, mekkora tömegről beszélünk, a háború után alakult „Frontharcosok Acélsisak-szövetségének” (Stahlhelm/Bund der Frontsoldaten) 1925–1930 között körülbelül fél–egymillió tagja lehetett. Jünger e szervezet lapjának, a Stahlhelmnek egyik, Die Standarte néven futó mellékletét szerkesztette, 14 Idézi Harald HARTUNG: Georg Heym = Literaturlexikon. Autoren und Werke deutscher Sprache, V., szerk. Walther Killy, Bertelsmann–Gütersloh, München, 1990, 297. 15 Von Verehrung bis Haß. Urteile über Jünger, http://rhein-zeitung.de/on/98/02/17/topnews/juenger2.html. 16 Ernst JÜNGER: In Stahlgewittern, Klett-Cotta, Stuttgart, 1978, 11. 17 JÜNGER: Capriccios, 67. 18 Norbert ELIAS: A németekről, Helikon, Budapest, 2002, 196. 19 Idézi BLUM: I. m.
69
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
amely mintegy 170 000 példányban jelent meg.20 Láthatjuk tehát, mekkora kereslet volt a háború élményének fenntartására. Később Jünger a háborús élmény „feldolgozásának” nevezte ezeket az éveket, noha ezt akkor még nem így hívták, mivel ezt a szót csak a II. világháborút követően a ’68-as generáció vezette be a német köztudatba.21 A szakirodalom azonban abban már régóta egyetért, hogy a világháborút és a harcot pozitívan bemutató művek többségben voltak a korszak irodalmi kánonjában. A neves irodalomtörténész, Wolfgang Kaemper így fogalmaz: „Jünger korlátlan háborúmegmagyarázása inkább a szabály, mint a kivétel volt. Alig volt olyan író, aki a nagy háborút nem mint a polgári ennui tompa nyomása alóli felszabadítást mutatta volna be.”22 Jünger 1955. február 2-án a következőképpen vall szülei generációjának felelősségéről egy Carl Schmittnek írott levelében: A bűnbakok mindig jól jönnek. Mi ketten [Jünger és Schmitt] jó bűnbakok hírében állunk. De azt, hogy az első világháborút én találtam volna ki, visszautasítom, azt az apámtól örököltem. És amikor úgy igazán kezdtem beleélni magam, akkor persze már nem tetszett neki. Ez a nemzeti-liberális generáció sarkalatos problémája.23
A „történeti ember” perspektívája, amit Jünger misztikus-filozófiai önvallomásában, az An der Zeitmauerben (Az időfalon) 1959-ben megfogalmaz, már az író korai éveitől világlátásának alapját képezi.24 Érthető tehát, hogy történelemfelfogásának iránya nem változik az évtizedek során, csak mindig újraértékeli az adott társadalmi helyzetet, és ráérez az új korszakok eljövetelére. 1923-ban Jünger kilép a Wehrmachtból, filozófiát és zoológiát kezd tanulni Lipcsében és Nápolyban. Ezután Berlinbe költözik, ahol a Weimari Köztársaság jobboldali csoportosulásaiban tevékenykedik, független publicistaként több lapnak is a munkatársa lesz. Hitlerhez fűződő „viszonya” régóta tárgya a körülötte kialakult vitáknak. Jünger a ’20-as évek első felében, az első – soha nem személyes – kontaktusaik alkalmával fontos és tehetséges embernek tartotta Adolf Hitlert. Hans-Peter Schwarz Der konservative Anarchist (A konzervatív anarchista) című könyvében a Jünger–Hitler viszonyt három korszakra bontja. Jünger 1924-ig „meleg szimpátiával” tekint Hitlerre, ezt követi az óvatos visszahúzódás, végül 1932-től a nyílt gyűlölet korszaka következik.25 Ennek a felosztásnak is azonban csak egy gondosan átgondolt diakrón felfogás szerint lehet értelme. Nemcsak Jünger személyes és írói pályáját kell belevonnunk az elemzésbe, hanem Hitler politikai fejlődését, hatalmának és befolyásának mértékét, valamint a jobboldali csoportok erőviszonyainak változását is. 1924–25 környékén a nemzetiszocializmus a konzervatív forradalom egyik jelentéktelennek mondható csoportosulása volt. A részletezést kerülve 20
Helmuth KIESEL: Ernst Jünger. Die Biographie, Siedler, Berlin, 2007, 282. Ernst JÜNGER: Stendhal war mein Meister, Die Zeit 2010/40. (www.zeit.de/2010/44/Juenger). 22 Wolfgang KAEMPFER: Ernst Jünger, Metzler, Stuttgart, 1981, 4–5. 23 Briefwechsel Ernst Jünger / Carl Schmitt, szerk. Helmuth Kiesel, Klett-Cotta, Stuttgart, 1999, 269. 24 Ernst JÜNGER: An der Zeitmauer, Ernst Klett, Stuttgart, 1959, 97–105. 25 Hans-Peter SCHWARZ: Der konservative Anarchist. Politik und Zeitkritik Ernst Jüngers, Rombach, Freiburg, 1962, 121. 21
70
Szalai
Zoltán:
Ernst
Jünger
és
a
konzervatív
forradalom
meg kell említeni, hogy a „konzervatív forradalom” fogalom megalkotójának, Armin Mohlernek a témában alapműnek számító könyve, melyet Karl Jaspers vezetése alatt írt és jelentetett meg közvetlenül a II. világháború után, bemutatja a több száz kisebb irányzatot, amelyek az 1920-as évek jobboldali, konzervatív szubkultúráját jellemezték.26 Ezen irányzatok között Hitler szerepe a ’20-as években még – a csoportosulások magas száma és politikai aktivitás miatt – kevésbé jelentékenynek értékelhető. Ernst Jünger ebben az időszakban már a jobboldali politikai körök megbecsült szerzője, az I. világháború élményének elsőszámú megfogalmazója. Sokat elárul a korszak erőviszonyairól, hogy még 1926-ban is Hitler keresi meg Jüngert, és kér tőle találkozót – nem pedig fordítva. A húszas évek végétől kezdve Rudolf Heß is folyamatosan kérdéseket tesz fel Jüngernek.27 Ebből is érzékelhető, mennyire fontos lett volna a náci ideológiának egy Jünger kaliberű író megnyerése. Jünger későbbi szerencséjére személyes találkozóra soha nem került sor közte és Hitler között.28 Hitler és Jünger háborúról alkotott felfogása alapjaiban különbözött. Ez döntően befolyásolta kettejük ideológiai és politikai elképzeléseit. Jünger a lovagi háborúzás híve volt; háborúnak a nemzetek közötti versenyben megszerezhető első helyért vívott, gyűlölet nélküli harcot tekintette. Hitler azonban elsősorban politikai eszközt látott a háborúban, amely a termelési javak és az élettér megszerzését szolgálja, vagyis értelmezésében a háború a „Lebensraum”-ideológia megvalósításának első számú eszköze volt. Hitler világképe egyértelműen a rasszizmus és az antiszemitizmus foglya. Jüngernél ilyenről nem beszélhetünk, mivel az antiszemitizmus soha nem játszott jelentős szerepet filozófiájában. Hans-Peter Schwarz szerint Jünger nevetségesnek találta a nácik végletekig kiélezett antiszemitizmusát, és elutasította, hogy egy nacionalistának ezzel a kérdéssel egyáltalán foglalkoznia kellene. Ahogy csípősen megjegyzi: „Mert hát ugye egy nacionalista fő ismertetőjegyének annak kell lennie, hogy reggelire már három zsidót megevett.”29 Paul Noack szerint is úgy tekintett Jünger a fajelméletre, mint egy álarcra, amely „az intelligencia, a megkülönböztetőképesség és a felelősség hiányának eltakarását szolgálja”.30 Az üldözött zsidó festő, Rudolf Schlichter számára Jünger még ajánlást is írt, ami „a szóban forgó köztisztviselőket figyelembe véve, középszerű intelligenciaszint számára is értelmezhető”. Jünger a későbbiekben többször eljátszott a gondolattal, milyen is lett volna, ha nem Hitler, hanem Jünger barátja, Ernst Niekisch, a konzervatív forradalom nemzeti-bolsevik szárnyának szellemi vezetője, a Der Widerstand (Az ellenállás) című folyóirat főszerkesztője került volna hatalomra:
26 A 2006-ban Mohler tanítványa és szellemi követője, Karlheinz Weissmann által átdolgozott kötet tartalmazza a téma legfrissebb nemzetközi bibliográfiáját. Armin MOHLER – Karlheinz WEISSMANN: Die konservative Revolution in Deutschland 1918–1932. Ein Handbuch, Ares, Graz, 2006. 27 Heimo SCHWILK: Ernst Jünger. Ein Jahrhundertleben, Piper, München, 2008, 341–344. 28 Rolf HOCHHUTH: Zum 50. Jahrestag des Attentats vom 20. Juli auf Adolf Hitler, Der Standard 1994. július 20., 19. 29 SCHWARZ: I. m., 113. 30 Paul NOACK: Ernst Jünger. Eine Biographie, Alexander Fest, Berlin, 1998, 128.
71
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
A sok irányzatot egyesítette volna, így hatalom és szellem – amelyek most szét vannak választva – egymásra találtak volna olyan mértékben, hogy összehasonlíthatatlanul tartósabb és kikezdhetetlenebb lett volna. Bizonyára ezt sokkal egyszerűbben ígérte meg a demagógia, és egyben persze észre is vették a veszélyeit. Biztos, hogy működése alatt a háború Oroszországgal talán teljes mértékben elkerülhető lett volna. Szintén nem került volna sor a zsidóüldözésre, amely most ellenünk fordítja a teljes univerzumot.31
Ebből az 1943-ban keletkezett idézetből megérthetjük Niekisch és Jünger politikai krédóját. Az ő politikájuk szerint nem került volna sor a zsidóüldözésre, és Oroszországra mint Németország esetleges szövetségesére tekintettek volna. A későbbiekben Jünger és Niekisch filozófiája jelentősen eltávolodott egymástól, ám bizonyosan állítható, hogy a ’30-as évek elején sok kérdésben egyetértettek. Siebzig Verweht III (Hetven elrepült III) című naplójában Jünger arról ír, hogy ha a nácik középszerű bürokratái nem férkőztek volna be a német állami gépezetbe, soha nem lehetett volna Németország amerikanizálódását ilyen gyorsan levezényelni a háború után. Látható tehát, hogy az NSZK fejlődésének is több negatívumát a nácik hibájának rója fel. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a ’20-as években igazából két – egy politikai és egy irodalmi – Jüngerről kell beszélnünk. Az 1920-as években számos politikai publicisztikát ír, egy közülük az NSDAP pártlapjában, a Völkischer Beobachterben jelenik meg. Ismét látnunk kell, hogy ekkor – 1925-ben – Hitler pártja még nem az az erősségű és jelentőségű csoportosulás volt, amelyik később akár választási győzelemre is esélyes lett volna. A nemzetiszocialista párt ebben az időszakban igazából versengett Jünger kegyeiért, mivel Goebbels is érezte az intellektuális tartalékok hiányát pártjában. Jünger Goebbelst is többször visszautasította, sőt nyilvánosan megszégyenítette, számtalanszor elzárkózott a felkínált Reichstag-képviselőhelytől, mondván, neki az írás fontosabb, mint „néhány ezer szerencsétlen NSDAP-szavazót képviselni”. 1929 után Jünger számára egyre egyértelműbb lesz a nemzetiszocialisták meghatározó szerepe a német politikában, átérzi az ezzel összefüggő veszélyeket is. Ezért egyre inkább visszahúzódik a politikai vitáktól, szünetelteti publicisztikai munkásságát. A Siebzig verweht III-ban később következőképpen értékeli közéleti tevékenységét: „A mai értékelésem nem politikai, hanem stilisztikai természetű. Ennek megfelelően úgy értékelem, hogy lejjebb adtam a mércét, de nem azért, mert mint nacionalista, hanem mert egyáltalán részt vettem a vitákban.”32 Ernst Jünger 1933 előtti megítélésével kapcsolatban Paul Noack, a müncheni egyetem professzora Jünger halála után nem sokkal, 2001-ben rendkívül nagy hatású cikket publikált a Die Welt című lapban: „Jünger történelmi jelentőségét akkor érthetjük meg, ha nemcsak azt vizsgáljuk, hogy a fasizmus mely sztereotípiái illenek rá, hanem azt is megfigyeljük, hogyan értette meg, hogy el kell hagynia régi miliőjét, csak azért, mert 31 32
Ernst JÜNGER: Das zweite Pariser Tagebuch = Ernst JÜNGER: Werke, III., Ernst Klett, Stuttgart, 1961, 86. Ernst JÜNGER: Siebzig verweht III, Klett-Cotta, Stuttgart, 1991, 248.
72
Szalai
Zoltán:
Ernst
Jünger
és
a
konzervatív
forradalom
belátta, hogy a háború egy mindent meghatározó realitásból antikvitássá változott. És ez volt az a pillanat, amikor a jobboldali radikális nyilvánosság egy kis részének szószólójából igazi íróvá változott, akinek olyan lapok nyíltak meg, mint Leopold Schwarzkopf Tagebuch vagy Kurt Tucholsky Die Weltbühne című lapjai.”33 Ezzel az állásfoglalással megegyezik Thomas Assheuer véleménye is a Die Zeitben. Véleménye szerint nagy hibát követ el az, aki Jüngert vakon támadja. Azzal érvel, hogy Jünger a történelmet szövegezi meg, „azért, hogy akik benne élnek, megértsék azt”.34 Ez a higgadt elemzés igencsak figyelemre méltó, de nem szabad elfelejteni, hogy Jünger több mint egy évszázados élete során hatalmas változáson ment keresztül.35 Ő maga is elismerte, hogy a nemzeti forradalmárok kicsiny csoportja, amelynek ő is tagja volt, részben felelős Hitler hatalomra kerüléséért. Második párizsi naplójában, 1943. április 16-án hotelszobájában elmélkedik a háború kitörésének okairól. Azt írja, hogy az ördögi erőket senki – ő sem – vette észre időben. Biztos azonban benne, hogy – noha nem látszottak – jelen kellett lenniük a német társadalomban, ha most (1943ban) ilyen elementáris erővel irányítják a háborút. Akkorra – írja – azonban már tisztán látszik, hogyan alakulhattak így az események: „Az erők szabadjára engedéséhez a közös hibáink vezettek, amikor a különböző kötelmeket elszakítottuk, szabadjára engedtük a mélység erőit is. Most tehát nem panaszkodhatunk, ha a gonosz – személy szerint is – elér minket.”36 Ebből az idézetből egyértelműen látszik, hogy Jünger egy közösség részeként bűnösnek érzi magát. Az apák világának mindenáron való megsemmisítésére törekvés olyan erőket engedett szabadjára, amelyeket akkor már nem tudtak kontrollálni. Éppen ezért Jünger már a háború alatt is a németek egyfajta kollektív bűnösségéről beszélt, a régi világ kötelékeinek teljes elszakítását súlyos hibának értékelte. Többször is kitér arra, hogy a kor mértékadó értelmiségének jelentős része – bal- és jobboldalon egyaránt – soha nem hitt Hitler hatalomra kerülésében, és soha nem gondolta volna, hogy ilyen égbekiáltó események megtörténhetnek. Ebben az összefüggésben nagyon hasonlít a különböző kommunista és szociáldemokrata írók és Jünger helyzetelemzése. A volt kommunista, később szociáldemokrata író, a híres 47-es csoport (Gruppe 47) alapítója, Hans Werner Richter hasonló gondolatokat vet papírra Erfahrungen mit Utopien (Az utópiák megtapasztalása) című munkájában. Hitler hatalomra kerülése után a kommunisták arra számítottak, hogy a Führer két hónapon belül elveszti a hatalmát. Ez természetesen illeszkedett a kommunista történelemképbe is, amely ellenforradalmi epizódként tekintett a nácikra. Richter a következőképpen fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A szociáldemokraták hittek a törvény erejében – Hitler csak ideiglenes kancellár; a kommunisták csak az ellenforradalmi epizódot látták benne, ami az idő múlásával még előnyükre is válik majd. Bíztak – mint szinte min33
Paul NOACK: War er nun ein Faschist oder nicht?, Die Welt 2001. november 10. (www.welt.de/daten/ 2001/11/10/1110lsb294568.htx?search=Ernst+J%FCnger&searchHILI=1). 34 Thomas ASSHEUER: Ernst Jünger. Ästhet des Schreckens, Chronist des Jahrhunderts, Poet der Käfer, Die Zeit 1998. február 19. (http://zeus.zeit.de/text/archiv/1998/09/juenger1.txt.19980219.xml). 35 Vö. Wolfgang BREKLE: Das Unbehagen Ernst Jüngers an der Nazi-Herrschaft, Weimarer Beiträge 40. (1994), 335–350. 36 JÜNGER: Das zweite Pariser Tagebuch, 43.
73
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
dig – a történelmi analógiákban: Hitler a német Kornyilov. Hitler ellenállás nélkül vette át a hatalmat, ami egyszerűen hihetetlennek tűnt a korábbi véres harcok után.”37 Ha megvizsgáljuk a legtöbb politikai csoportosulás reakcióit Hitler hatalomra kerülése után, leginkább egyfajta bénultságot figyelhetünk meg. A kommunisták egyrészt hittek a történelem determinációjában, másrészt nem cselekedtek a szovjet pártvezetéssel szemben, amelynek egy 1933-ban kitörő német forradalom nem lett volna kedvező, mindenképpen szerették volna azt megakadályozni.38 A kis létszámú nemzeti forradalmárok csoportjának egyik szellemi vezetője Jünger volt; e csoport azonban a méretei miatt nem tudta és nem is akarta felvenni a harcot az immár az állami apparátus felett is rendelkező Hitlerrel.39 A baloldali és nemzeti liberálisokon szintén a bénultság hatalmasodott el. Jünger 1944-ben azt írja, hogy ebben az időszakban béna kacsához, Dosztojevszkij Stepan Trofimovicsához hasonlítottak leginkább. Annak ellenére, hogy Jünger gondolatvilága általában nagyon távol állt a szociáldemokrata Hans Werner Richterétől, sok hasonlóságot fedezhetünk fel a kettejük korszakról alkotott értelmezésében.40 1931 után Jünger szinte teljesen kivonult a német közéletből, egyre egyértelműbbé vált, hogy elutasítja az NSDAP minden közeledését. 1933-ig tartó fejlődését Thomas Nevin összegzi Ernst Jünger and Germany (Ernst Jünger és Németország) című művében: „Jünger was going against the time, not with it. During the republic he wrote of war and urged revolution; during the thirties he wrote exactly what the Nazis suspected, despised, and denounced as »psychologizing, aestheticizing« literature. He even transformed the taut chronicles of Stahlgewitter into a »literary« product, thus setting himself apart from the hack nationalists who wrote war fiction and memories contra Remarque.”41 Hitler 1933-as hatalomra kerülésekor Jünger már visszavonulva él, megtisztítja műveit minden – az aktuálpolitika következtében – félreérthetővé vált résztől, és teljes egészében csak a művészetnek és szépírói munkásságának él. A hatalommal való összetűzésre azonban nem kell sokáig várnunk. 1933. május 8-án Hitler ismét megalapítja a Porosz Művészeti Akadémia szépírói szárnyát, s a liberális, nem német, zsidó és pacifista szerzőket eltávolítják a tagok közül. A még nem emigrált régi tagok – mint Hermann 37
Hans Werner RICHTER: Erfahrungen mit Utopien. Briefe an einen jungen Sozialisten, Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 1990, 22–23. 38 Lásd Uo., 22–24. 39 Louis DUPEUX: Der „Neue Nationalismus” Ernst Jüngers 1925–1932. Vom heroischen Soldatentum zur politisch-metaphysischen Totalität = Die großen Jagden des Mythos. Ernst Jünger in Frankreich, szerk. Peter Koslowski, Fink, München, 1996, 15–40; Mariatta HIETALA: Der neue Nationalismus in der Publizistik Ernst Jüngers und des Kreises um ihn 19201933, Suomalainen Tiedakatemia, Helsinki, 1975; Helmuth KIESEL: Zwischen Kritik und Affirmation. Ernst Jüngers Auseinandersetzung mit dem Nationalsozialismus = Literatur der Diktatur. Schreiben im Nationalsozialismus und DDRSozialismus, szerk. Günther Rüthe, Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn, 1997, 163–172; Harro SEGEBERG: Revolutionärer Nationalismus: Ernst Jünger während der Weimarer Republik = Dichter und ihre Nation, szerk. Helmut Scheuer, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1993, 327–342. 40 Vö. SZALAI Zoltán: „Sie müssen doch zugeben, dass ein Recht auf den Irrtum gibt…” Hans Werner Richters Ernst-JüngerBild = Germanistik ohne Grenzen, szerk. Szabolcs János-Szatmári, Partium, Grosswardein–Klausenburg, 2007, 163–174. 41 Thomas NEVIN: Ernst Jünger and Germany. Into the Abyss, 1914–1939, Duke UP, Durham, 1996, 143.
74
Szalai
Zoltán:
Ernst
Jünger
és
a
konzervatív
forradalom
Bahr, Gerhard Hauptmann, Gottfried Benn és Theodor Däubler – mellett egy, a „völkisch” vonulatot képviselő, Hans Johst és Willi Vesper vezetésű irányzat veszi át a szervezet irányítását. Jüngert is felkérik az akadémia tagjának, ám ő levélben utasítja vissza a felkérést, s ezzel lemond az ezáltal kilátásba helyezett hatalmas anyagi és erkölcsi megbecsülésről. A provokáció azonban nem a visszautasításban, hanem a visszautasító levél sorai közt rejlik, amelyekben a figyelmes olvasó számára leleplezi világlátását: Sietve jelzem Önöknek, hogy az Íróakadémia-tagságot nem áll módomban elfogadni. […] Különösen fontosnak tartom, hogy a fegyverkezés és a kultúra közötti nézeteimet, amelyeket a Der Arbeiter [A munkás] című művem 59. fejezetében leírtam, személyes tartásommal is kifejezésre juttassam. Kérem tehát, visszautasításomat áldozatvállalásként felfogni szíveskedjenek. […] Mély tisztelettel Ernst Jünger.42
Szinte biztosra vehető, hogy az elutasító levél kézhez vételekor az akadémia munkatársainak fogalmuk sem volt, mivel indokolta Jünger a visszautasítást. De mi is áll az 1932-ben megjelent A munkás című műben? Megjelenésekor hatalmas értetlenség fogadta Jünger filozófiai hitvallását tartalmazó, a marxizmus egyik alapfogalmát címként hordozó munkáját.43 Jünger 1994. június 20-án foglalta össze naplójában a könyv rövid értelmezését. Azt írja, hogy e műve sem a Weimari Köztársaság, sem pedig a Harmadik Birodalom keretei között nem értelmezhető. Minden félreértés abból származott – véleménye szerint –, hogy a korszak bal- és jobboldali értelmisége marxista paraméterek között próbálta a munkás alakját értelmezni. A munkás fogalma azonban – amely a jüngeri filozófia egyik magja – sem ökonómiai fogalmat, sem pedig biológiai fajt nem jelent. A munkás – értelmezi tovább Jünger – egy, a földön mindenhol megkülönböztethető embertípus, akinek a földön van a birodalma és a technikát használja világnyelvként.44 A Der Arbeiter 59. fejezetében Jünger a német kultúrát az értelmiség harci eszközeként mutatja be. Véleménye szerint kora gondolkodóinak nem szabad öncélúan, saját szórakoztatásukra gyarapítaniuk tudásukat, hanem tudásuk továbbfejlesztésekor a világ előrehaladását kell szem előtt tartaniuk, mivel ezzel az új világ születési fájdalmait enyhíthetik. Jünger ezzel összefüggésben az egyszerűség és a fellengzősség olyan ötvözetéről beszél, amellyel a hivatalos állami nyelvezet a német kultúrára negatív hatást fejt ki. Úgy gondolja, hogy a jelenlegi tendenciákkal öszszehasonlítva az apák fejlődésképzete aranyat ért.45 Nem sokkal ezután két – eredmény nélküli – házkutatást is tartottak nála. Ezen események mély nyomokat hagytak Jüngerben, és levonta a szükséges konzekvenciát. Pozi42
Briefwechsel Ernst Jünger / Carl Schmitt, 496–497. Martin Heidegger volt egyike azon értelmiségieknek, akik nagyra tartották A munkást. Több száz oldalnyi kéziratot írt a művel kapcsolatban és több szemináriumot is tartott róla. Lásd Rüdiger SAFRANSKI: Egy némethoni mester. Heidegger és kora, Európa, Budapest, 2002, 372. 44 JÜNGER: Siebzig verweht V, 146–147. 45 Ernst JÜNGER: Der Arbeiter. Herrschaft und Gestalt = Ernst JÜNGER: Werke, Ernst Klett, Stuttgart, 1961, 217–225. 43
75
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
tív élményként írja le naplójában a házkutatást: egy védőoltáshoz hasonlítja azt, amikor a biztonság csalóka érzése hirtelen szertefoszlik. Az új hatalmat Jünger akár veszélytelenként is értékelhette volna, de így igen hamar – néhány héttel Hitler hatalomra kerülése után – máris tudta, mire számíthat az új kormányzattól. Az első házkutatás után Jünger levelek, naplók és versek százait semmisíti meg stieglitzi lakása udvarán. Egyáltalán nem érez fájdalmat ezen írások megsemmisítésekor, egyfajta tisztítótűzként éli meg az írások elégetését, amikor is a megsemmisülés által az örökkévalóság részévé válnak az elégetett művek. Néhány évvel később már bánja tettét, mivel úgy gondolja, hogy az elégetett írások között néhány nagyon értékes szöveg és pótolhatatlan levél is megsemmisült, habár vitathatatlan, hogy egyúttal – mint író – hatalmas tehertől is megszabadult. Naplói visszaadják az említett napok hangulatát; éppen ezért – mint ahogy Jünger gyakran említette – az idézett sorok, naplók a valósággal való első érintkezés lenyomatai.46 Az udvar homályos volt; esteledett. Az ablakokban világítottak a lámpák, egészen fent Dr. von Leersé, a kiváló nyelvészé, aki egyben vérmes antiszemita is […]. Amikor a papírokat a ládákba tuszkoltam és hamuval szórtam be őket, jött a portás, egy szociáldemokrata és kifejezte szimpátiáját, nem szavakkal, hanem lényén keresztül. Különös híreket lehetett hallani a városból. […] Vannak álomszerű, néha bizony lényegtelen hatások életünkben, amelyekre jobban és egyértelműbben emlékszünk, mint olyan időszakokra, amikor sok minden történt. Így van ez ezzel a hűvös, polgárlakásokkal körülvett udvarral is, ahol szövegeimet temetem. Mindenfele papírokat égetnek most. Jön a vihar, fel-alá szaladgálnak a hangyák.47
A házkutatások és egyéb kedvezőtlen előjelek miatt Jünger úgy dönt, hogy elhagyja Berlint, és egy vidéki kisvárosba költözik. „Az eset arra ösztönzött, hogy a házat, amelyet már megjelöltek, elhagyjam, és Goslarba költözzek.”48 A nemzetiszocialista párt lapjával, a Völkischer Beobachterrel is hamar összetűzésbe került. 1934. május 6-án a lap egyik mellékletében részleteket közöltek – forrásmegjelölés nélkül – Jünger Das abenteuerliche Herz (A kalandos szív) című művéből. Jünger nem hagyta szó nélkül az engedély nélküli publikációt, május 14-én nyílt levelet intézett a lap szerkesztőségéhez:
1934. május 6/7-én részleteket közöltek a Das abenteuerliche Herz című könyvemből. Mivel ez a lenyomat forrásmegjelölés nélkül történt, az a látszat keletkezhetett, hogy én az Önök lapjának munkatársa vagyok. Ez azonban semmiképpen sincs így […]. Ebben az esetben szeretném azt is kiemelni, hogy az nem járható út számomra, hogy a hivatalos sajtó engem munkatársának mutat, ám az Íróakadémiának szánt írásomat elhallgatta. Nem az a célom, hogy minél 46
Ernst JÜNGER: Jahre der Okkupation, Ernst Klett, Stuttgart, 1958, 5. Uo., 141. 48 Uo., 139. 47
76
Szalai
Zoltán:
Ernst
Jünger
és
a
konzervatív
forradalom
többször megemlítsék nevem a sajtóban, hanem hogy a politikai lényemmel kapcsolatban semmilyen bizonytalanság ne merülhessen fel.49 Mint ahogy az idézetből látszik, Jünger helyzete igen kényes: egyrészt reagálnia kell az új apparátus kihívásaira, válaszolnia kell az Íróakadémia felkérésére, másrészt a Völkischer Beobachterrel való konfliktusra, ám ő az az író, aki nem is gondolhat az ország elhagyására. Kormányzati körök tudatják vele, hogy emigrációja esetén a több mint kétszáz fős Jünger család látná kárát fegyelmezetlenségének. Minden arra utal – írja Jean Schlumberger –, hogy Jünger szívesen Svájcba távozott volna, és írói munkásságával csatlakozott volna az emigrációhoz.50 Ez a helyzet nem egyedi a náci Németországban, elég ha csak Jünger későbbi barátjára, Alfred Anderschre gondolunk, akit évtizedekig nyomasztott, hogy nem hagyhatta el a náci Németországot.51 Azonban a párt sem bánhatott Jüngerrel úgy, mint bármelyik más ellenségével. Az ő megkérdőjelezhetetlen integritása jobboldali körökben nem tette lehetővé, hogy szemtől szemben támadják, inkább óvatos hátsó gáncsokkal próbálták jó hírét aláásni.52 Fontos látnunk, hogy Jünger Hitler hatalomra kerülése után is a jobboldali körök hősének számított. Rengeteg párttagnak, funkcionáriusnak, német nemzetinek, akik Jünger irodalmi munkásságát nem követték lépésről lépésre, érthetetlen lett volna, hogy egy olyan ismert nacionalistát, mint Jünger, miért támad a hatalom. Ugyanakkor Jüngernek rengeteg jóakarója került be a hitleri apparátusba, különösen a Wehrmacht felső vezetésébe, s ők mindent elkövetettek az egykori katona védelmében. Jünger hatalmas reménysége, vagyis a nemzeti forradalmi körök ekkorra azonban már teljesen szétestek, így az ő és barátai valós politikai jelentősége és hatalma 1934-re jelentéktelenné zsugorodott.53 Ebben a helyzetben, amelyben mind a párt, mind pedig a nemzetiszocialista sajtó Jünger ellen fordult, egyre gyakoribbá váltak a Völkischer Beobachterben is az író elleni támadások. Úgy gondolom, ezek nem tervszerűen zajlottak, hanem inkább egy-egy rosszakaratú személy, újságíró támadásairól beszélhetünk. A párt egyértelműen a Jüngerrel kapcsolatos problémák elhallgatását választotta követendő taktikaként. A Jüngerről a II. világháborúig megjelent írások két csoportra oszthatók. A korábbi írásokban az író művészi képességeit vonják kétségbe. Így tett például Thilo von Throtha, aki szerint Jünger legnagyobb problémája az, hogy „a lét alapvető kérdéseit, […] a Blut und Boden legfontosabb problémáit nem ismeri fel”.54 A támadások másik típusa 49
Briefwechsel Ernst Jünger / Carl Schmitt, 27–28. Idézi NOACK: Ernst Jünger, 124. 51 Hans Werner RICHTER: Im Etablissement der Schmetterlinge. Einundzwanzig Portraits aus der Gruppe 47., Carl Hanser, München–Wien, 1986, 38–41. 52 Karl O. PAETEL: Ernst Jünger. Weg und Wirkung, Ernst Klett, Stuttgart, 1949, 123. 53 Karl PRÜMM: Die Literatur des soldatischen Nationalismus der 20er Jahre (1918–1933): Gruppenideologie und Epochenproblematik, Scriptor Verlag, Kronberg; Taunus, 1974; Otto-Ernst SCHÜDDEKOPF: Nationalbolschewismus in Deutschland 1918–1933, Ullstein, Frankfurt am Main – Berlin – Wien, 1972. 54 Vö. Hans-Peter SCHWARZ: Der konservative Anarchist. Politik und Zeitkritik Ernst Jüngers, Rombach, Freiburg im Breisgau, 1962, 114. 50
77
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
Jünger személye ellen irányul. A legijesztőbb példa erre az, amikor 1932-ben a Völkischer Beobachter közli, hogy Jünger jelenlegi viselkedése őt is a főbelövés közelébe sodorja.55 Ez a megjegyzés 1932-től kezdve folyamatosan végigvonul Jünger naplóin, és látszik, hogy nagyon mély nyomot hagyott az íróban. A fentiekből kiderül, milyen veszélyeztetett élethelyzetben volt Jünger a hatalomátvételkor. Folyamatosan tartania kellett Goebbels, Göring és Heß bosszújától. Hírek keringtek az apparátusban, hogy koncentrációs táborba akarják őt záratni, és csak Hitler aláírása hiányzik a letartóztatási parancsról, amelyet a Führer – a háborús hős iránti nagylelkűségből – nem írt alá. Másrészről azonban mellette állt a hatalmas hírnév és elismertség. Mellette álltak az I. világháború frontharcosai, akik elsősorban a Wehrmachtban betöltött erős pozícióik segítségével védték az írót. A jobboldali körökben Jünger továbbra is elismert, népszerű író, a Stahlgewitter szerzője, Remarque egyetlen valós nacionalista vetélytársa, a vilmosi Poroszország legjelentősebb katonai kitüntetésének, a Pour le Mérite-nek az utolsó kitüntetettje volt. A II. világháború kitörése előtt Jünger egyértelmű – noha politikai hatását tekintve jelentéktelen – támadást indít a nemzetiszocializmus ellen. Elkészül A márványszirteken (Auf den Marmorklippen) című regénye, amelyet a Wehrmacht saját kiadásban is közöl. Jünger e művében megírja a belső ellenállás regényét.56 Semmi kétségünk nem lehet, hogy mindenki értette, miről szól a regény, mindenki tudta, hogy Hitler és Göring rémtettei, a zsidóüldözés, egy igazságtalan, nem lovagias, nem jüngeri háború előképe rajzolódik ki a műben. Az író a kezdetektől ragaszkodott hozzá, hogy regénye – noha a kor németországi kereteibe illeszkedik – egy általános trendet leíró, minden diktatúrát és zsarnokságot elítélő írás. Ezt bizonyítani látta azáltal, hogy az ’50-es években Ukrajnában és Litvániában szamizdatként terjesztették művét, és Sztálint ismerték fel a negatív főhős személyében.57 A regény végén az elbeszélő (Jünger önképe), a szerző közeli ismerőse – a Hitler-merénylő – Adam von Trott zu Solz lényét megjelenítő figura Sunmyra levágott feje előtt esküt tesz, a gonosz elleni kiállásra buzdítva. Éreztem, hogy miközben nézem, könnyek szöknek a szemembe – ám olyan könnyek, amelyeket a gyász mellett a csodálat fakaszt. Ezen a sápadt maszkon, amelyről a lenyúzott bőr cafatokban lógott, és amely a kínoszlop magasságából tekintett le a tüzekre, mintha az ujjongó öröm és derűs mosoly játszott volna, én pedig ráébredtem, hogy ez a kiváló ember azon a napon fokról fokra levedlette gyengeségeit – ahogy a rongyok hullanak le a koldusnak öltözött királyról. […] Újra megbizonyosodtam afelől, amiben már régóta kételkedtem: vannak még nemes lelkek közöttünk, akiknek szívében az örök rend tudása még él és bizonyságot nyer. S ahogy a komoly példa követőre 55
Briefwechsel Ernst Jünger / Carl Schmitt, 859. SZALAI Zoltán: Belső ellenállás a náci Németországban?, Korunk 2004/10., 97–99. 57 Ernst JÜNGER: Andoten zu: „Auf den Marmorklippen” = Ernst JÜNGER: Auf den Marmorklippen, Ullstein, Berlin, 2003, 139. 56
78
Szalai
Zoltán:
Ernst
Jünger
és
a
konzervatív
forradalom
talál, úgy esküdtem meg én is magamnak az előtt a fej előtt, hogy a jövőben inkább essek el a magányosan a szabadokkal, mintsem hogy a szolgákkal arassak diadalt.58
Jünger 1939-től már a jövőre koncentrál, és 1941-ben megírja a német–francia megbékélés, az egyesülő Európa egyik alapművét Der Friede (A béke) címmel. Ebben az esszében teljesen átlép saját árnyékán, és az I. világháború krónikásából a globalizált világ egyik első felismerőjévé válik. A Der Friedében kijelöli Európa és az európai népek helyét a világban, és látnokként írja le a II. világháború utáni korszak legfontosabb tendenciáit: Az eszközök szabad mozgásának ellentmondanak a határok, ellentmondanak az állam és gazdasági formák változásai, amelyek az emberek és áruk cseréjét akadályozzák. A földgolyó órák alatt megkerülhető és másodpercek alatt behálózható képekkel, jelekkel és parancsokkal. A világ egy almaként hever az emberiség tenyerén. […] Ez nem jelent mást, mint hogy a régi határokat új szövetségeknek kell felváltaniuk, és új, nagyobb birodalmaknak kell a népeket egyesíteniük. Ez az egyetlen esély a testvérharc igazságos és minkét fél számára nyereséggel történő felszámolására.59
Érzékelhetjük a hatalmas változást Jünger világfelfogásában. A nacionalizmus megéneklőjéből – nacionalista gyökereit nem eleresztve – egy új világrend hírnökévé vált. Munkássága jelentősen hozzájárult Európa egyik leghosszabb ellenségeskedésének, a francia–német konfliktusnak a felszámolásához. Jünger írói fejlődése azonban nem értékelhető a korszak változásainak alapos vizsgálata nélkül. A magyar történelem- és irodalomtudomány nem tekinthet úgy a nemzetiszocializmus kialakulására, mint egy folyamatos, a sörpuccsal kezdődött szerves fejlődésre. Ha meg akarjuk érteni a nácizmus kialakulását és a II. világháború szellemi hátterét, értenünk és ismernünk kell a német konzervatív forradalom irányzatainak történetét, szereplőit és legfontosabb gondolatait. Nem csak Ernst Jünger, Gottfried Benn, Oswald Spengler és Carl Schmitt azok az alakok, akikről hallanunk kell. Ha érteni akarjuk a német nyelvű világ 20. századi történetét, és tudni akarjuk, mi miért történt 1933 előtt és után, ismernünk kell, ki volt Arthur Moeller van den Bruck, Friedrich Georg Jünger, Friedrich Hielscher, Edgar Julius Jung vagy éppen Ernst Niekisch (a neveket még lehetne hosszan sorolni). Tévedett-e a fiatal Jünger az I. világháború utáni években? Hibás-e az 1933 után létrejött helyzet kialakulásában? Jünger valószínűleg éppen annyira tévedett, mint minden más, az 1918 előtti világot mindenáron eltörölni, megváltoztatni akaró szociáldemokrata, kommunista, liberális, nemzeti, nacionalista vagy konzervatív. Hibákat is elkövetett helyzetértékelésekor, de látnunk kell, hogy egyike volt azon keveseknek, akik felismerték tévedésüket, belátták hibáikat, és változtatni is tudtak azokon. Carl Zuckmayer emigráns német író, később az amerikai hadsereg és titkosszolgálat tagjának Jüngerről szóló jelentését idézem: 58 59
Ernst JÜNGER: A márványszirteken, ford. Nemes Péter, Európa, Budapest, 2004, 138. Ernst JÜNGER: Der Friede = Ernst JÜNGER: Werke, V., Ernst Klett, Stuttgart, 1961, 217–219.
79
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
„Ernst Jüngert tartom a Németországban maradtak közül a legtehetségesebb, legfontosabb írónak. Úgy gondolom, hogy mind az ő, mind pedig az öccse [Friedrich Georg Jünger] nácikkal szembeni ellenállása igaz és más konzervatív, tiszti körökből tapasztalható korlátozott ellenállással nem azonos. Az ő ellenállásuk mélyebb forrásból eredeztethető. Esetükben nem katonai-politikai taktikázásról van szó, amivel szemben állnak Hitlerrel, hanem a szellemiségről. Ernst Jünger háborúmagasztalásának nincs köze agresszióhoz és világuralmi tervekhez – hatalmi ideálja nem függ össze az uralkodó rassz ideológiájával. Anélkül, hogy pacifista vagy demokrata lenne, komolyan gondolja, hogy más szellemiségnek kell irányítania a világot. […] Minőség, személyiség és nyelv: nagyítóval is alig lehet találni olyat, legalábbis a mi korosztályunkban, aki ezekkel még rendelkezik.”60 Ernst Jünger a 20. századi német próza egyik legjelentősebb alakja. Remélhetőleg hamarosan Magyarországon is elfogadjuk Joschka Fischer volt német külügyminiszter véleményét, és elkezdődik Jünger műveinek magyarra fordítása: „Ha áttekintem baloldali radikális életrajzomat, Jünger többször is keresztezte utamat. […] Egyfajta értelmiségi titkos tipp, az intellektuális obszcenitás aurájába burkolva.”61 Fontos tehát, hogy ismerjük és értsük munkáit. El kell következnie hazánkban is annak az időnek, amikor írásait az értelmiségi veleszületett kíváncsiságával és a megismerés és megértés vágyával, nem pedig a feltételezett bűnbakkeresés szándékával vesszük a kezünkbe.
Gyomlálás (1983)
60
Carl ZUCKMAYER: Geheimreport, Dtv, München, 2005. Joschka FISCHER: Der Kampf als inneres Erlebnis. Wider den moralisierenden Saubermann in der Kulturpolitik, Pflasterstrand 139. (1982), 15. 61
80
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
Techet Péter CARL SCHMITT VÁLASZA „He’s a silent guardian, a watchful protector. A dark knight.” (A The Dark Knigt című film zárójelenete, 2008)
„Aki 1918-tól 1932-ig a politikai katolicizmust sokrétű írásaival támogatta, hogy aztán 1932-ben a Papen–Schleicher–Gayl-érában a tiszta etatizmusnak hódoljon, 1933 óta többségében megnyugodott és elhallgatott”, írta 1936 decemberében az SS hetilapja, a Schwarzes Korps.1 Az újság ebben a cikkben kezdte meg támadását az addig külföldön is náci vezető jogásznak tartott Carl Schmitt ellen – elvégre Schmitt nem nyugodott meg, nem hallgatott el 1933 után sem. Carl Schmitt ugyanis azon kevesek közé tartozott, akik bár 1933 előtt jobboldalról meglehetősen kritizálták a weimari parlamentarizmust (Schmitt nem a demokráciát, hanem csak a liberalizmust és annak intézményeit támadta), de sohasem mutattak semmiféle szimpátiát a nácik iránt. A katolikus, majd etatista Carl Schmitt-től teljesen idegen volt a nemzetiszocializmus forradalmisága, baloldalisága, államellenessége. Schmitt a politika számára az egyházat, majd az államot tartotta megfelelő formának, a népet önmagában nem látta politikai entitásnak. A nép csak a szuverén döntése – az alkotmányozás – révén nyer nála politikai jelentőséget. Az a biológiailag meghatározott völkisch gondolatiság, ami a náci mozgalom lényege volt, teljességgel idegen volt Schmitt konzervatív fasizmusától. Ő sohasem egy biológiailag tiszta mozgalmat, hanem egy dönteni képes államot akart. Őt sohasem a sokaság érdekelte, hanem a döntés, és annak személye, aki dönt. Ő az elméleteiben sohasem a népet hatalmazta fel, hanem a szuverént. Carl Schmitt gondolatisága meglehetősen visszataszító lehet egy liberális demokrata álláspontból, és elméletei – amint a történelem is bizonyította – könnyedén csúszhatnak brutális diktatúrákba. De tény: intenciói szerint Schmitt nem nácizmust akart. Hanem valami más rosszat. Mondjuk egy fasiszta diktatúrát. Mondjuk egy német Pinochetet. Aki úgy biztosítja a gazdaság szabadságát, a nagypolgárság uralmi helyzetét, hogy közben kizárja annak demokratikus lehetőségét, hogy bárkik – például mindenféle balosok, kommunisták, népiek – kerülhessenek hatalomra.2 Nem véletlenül nevezik baloldalról egyesek autoriter liberálisnak Schmittet: a rend fenntartását akarta szolgálni, a rendet megtartani. Ez baloldali olvasatban az uralkodó osztályok hatalmi helyzetének akár diktatórikus megtartását jelenti; egy olyan célt, amiben elvileg liberális és fasiszta egy1
Eine peinliche Ehrenrettung!, Schwarzes Korps 1936. december 3. (E „megnyugodás” illetve „elhallgatás” igen eufemisztikusan fejezi ki, hogy a nácik egykori ellenfelei tán már az élők sorában sincsenek.) 2 Vö. Renato CRISTI: Carl Schmitt and authoritarian liberalism. Strong State, Free Economy, University of Wales Press, Cardiff, 1998, 26 sk.; Ingeborg MAUS: Zur „Zäsur” von 1933 in der Theorie Carl Schmitts, Kritische Justiz 1969/2., 124 és másutt.
81
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
aránt egyetérthet.3 Carl Schmitt nem a népet akarta hatalomba emelni, nem a reakciót elsöpörni – amint a Horst-Wesel-Lied hirdette –, hanem a legitimitást, a rendet megvédeni, fenntartani (Katechon-szerep). Ez a rend az ő olvasatában a német államiságot és a szabad, polgári, kapitalista tulajdonviszonyokat jelentette. Ennek megvédésére a liberalizmus akár időleges szövetségest is láthat a fasizmusban.4 Hogy Carl Schmitt céljai nem egy nemzeti forradalomra irányultak, tudták jól a nácik is. Otto Koellreutter jénai professzor kezdettől fogva támadta Schmittet. Felrótta neki, hogy elméletében a népnek csak mellékes szerepet ad5 – és tény: a diktatúrában és szuverenitásban gondolkodó Schmitt számára a náci államból sokkal vonzóbb volt a Führertum, mint a Volkstum –; felrótta neki, hogy Schmittnél a politikainak nincs tartalma6 – és tény: Carl Schmitt számára bármi csak az intenzitása esetén válik politikaivá, így végül is teljesen közömbös a politika igazságtartalmai iránt, elvégre eleve tagadta az igazság- vagy értéktartalmak létét7 –; felrótta neki, hogy Schmitt az ellenségeskedést, s nem a bajtársiasságot hangsúlyozza8 (ez meglepő módon egy olyan érv, amit a katolikus jogelmélet is meg szokott fogalmazni Schmitt-tel szemben). Miközben manapság egyesek Carl Schmittet náci gondolkodónak tartják, akinek minden fogalma mögött a zsidó–nemzsidó ellentétpárja bújik meg,9 maguk a nácik sohasem fogadták be őt. 1936-ban – amint Schmitt maga mondja nürnbergi vallomásában – „le is köpték”. A katolikusként indult, a zsidókkal barátkozó, a müncheni bohém világban alámerült, a hindenburgi esetleges államcsínyterveket messzemenőkig támogató, etatista Carl Schmitt nem volt sem a konzervatív forradalom gondolatiságának része10 – amint egyesek ma hiszik –, sem a nácizmus híve. Hogy fogalmi radikalizmusával, kíméletlen éleslátásával, illetlen témafelvetéseivel maga is hozzájárult a weimari köztársaság alapjainak dekonstruálásához, lerombolásához, és így az 1932/33-ra kialakult állapothoz, légkörhöz, természetesen egyértelmű. Mert a Schmitt által javasolt alternatíva a nácizmussal szemben semmivel sem liberálisabb, tetszetősebb, mint amit végül Hitler – a maga etatista, konzervatív fordulata után (1934) – megvalósított. A schmitti fasizmus egyetlen elemében lett volna kíméletesebb: éppen a biológiai gon3
Lásd Herbert MARCUSE: Der Kampf gegen den Liberalismus in der totalitären Staatsauffassung = UŐ.: Kultur und Gesellschaft I., Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1965, 21–22. 4 Vö. Ludwig von MISES: Liberalismus. [Nachdruck der Originalausgabe von 1927], Academia Verlag, Sankt Augustin, 1993, 44 és másutt. 5 Lásd például Otto KOELLREUTTER: Deutsches Verfassungsrecht. Ein Grundriß, Junker und Dünhaupt, Berlin, 1938, 67 skk. 6 Lásd például Otto KOELLREUTTER: Volk und Staat in der Weltanschauung des Nationalsozialismus, Pan, Berlin– Charlottenburg, 1935, 7 és másutt. 7 Vö. Carl SCHMITT: Tyrannei der Werte = Sekularisation und Utopie. Ebracher Studien. Ernst Forsthoff zum 65. Geburtstag, W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz, 38–62. 8 Lásd például KOELLREUTTER: Deutsches Verfassungsrecht, 2–3. 9 Raphael GROSS: Carl Schmitt und die Juden. Eine deutsche Rechtslehre, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2005, 383–384 és másutt. 10 Armin MOHLER: Carl Schmitt und die „Konservative Revolution” = Über Carl Schmitt. Vorträge und Diskussionsbeiträge des 28. Sonderseminars 1986 der Hochschule für Verwaltunjgswissenschaften Speyer, szerk. Helmut Quaritsch, Duncker & Humblot, Berlin, 1988, 129–151.
82
Techet
Péter:
Carl
Schmitt
válasza
dolkodás hiánya és a polgári rend védelme miatt bizonyosan az antiszemitizmus nem torkollik brutális, szisztematikus leszámolásba, hanem megmaradt volna azon a szintúgy egyébként elviselhetetlen – mert igazolhatatlan – szinten, amelyet a Teleki-kormány Európa első antiszemita törvényi intézkedéseként, még jóval bármiféle német kényszer megléte előtt a numerus clausus törvényében megfogalmazott Magyarországon. (Schmitt amúgy a Horthy-rendszer irányában mindig is szimpátiával viseltetett, erről a negyvenes évekbeli budapesti látogatásai is tanúskodnak.11) Ha azonban Carl Schmitt „csak” egy fasiszta volt, miért játszott közreműködői szerepet? Nagyon nehéz úgy érvelni Schmitt nácizmusa ellen, hogy közben tudjuk: a jogászprofesszor 1933-tól az NSDAP tagja, 1936-os megtámadása után sem lép ki, 1936-ig fontos pozíciókat tölt be, törvénytervezeteivel és cikkeivel a hitleri hatalom kiépítését szolgálja, írásaiban módszeresen hangolja át fogalmait antiszemitára, a zsidó szerzők könyveinek eltávolítását követeli, naplóiban brutális antiszemita kirohanásokat enged meg magának, és 1936-os megtámadása után is úgy menekül a nemzetközi jogba, hogy ottani új – amúgy ma is aktualitással bíró – elméletében, a Großraumtheorieban nem volt nehéz észrevenni a Lebensraumtheorie állami ideológiáját. Carl Schmitt 1933-ban olyan döntést hozott, amitől igazából sohasem távolodott el, amiért soha senkitől bocsánatot nem kért,12 és amit még magyarázni sem volt hajlandó. Az ő válasza minden kérdésre a hallgatás volt.13 Sértődötten vonult vissza a hallgatásba minden faggatás elől, és élete végéig saját legendáját építgette, sebeit nyalogatta. Carl Schmitt egyedül egy 1972-ben, a délnémet rádióban sugárzott egyórás beszélgetésben volt hajlandó megválaszolni a kérdést, hogy miért működött együtt Hitlerékkel. Klaus Figge és Dietrich Groh hosszú ideig faggatta az idős tudóst, aki szokása szerint homályos válaszokat adott, vagy körülményeskedett, netán fárasztóan modoroskodott. Ilyenkor érzi át az ember Tamás Gáspár Miklós találó jellemzését Schmitt „sportosan rugalmas gerincéről”.14 (TGM személyes változásairól most persze ne szóljunk.15) Carl Schmittnek az interjúban egyetlen nagy kérdést kellett volna megválaszolnia: miért volt együttműködő? Ő ehelyett a kérdést elemzi, újrafogalmazza – hogy végül vol11
Az utazásokról – beleértve a spanyolországi, portugáliai és bukaresti utakat is, amelyek közül azonban Schmitt a bejegyzések hangulata alapján mégiscsak Budapesten érezte leginkább otthonosan és megértve magát – lásd Christian TILITZKI: Die Vortragsreisen Carl Schmitts während des Zweiten Weltkrieges, Schmittiana 6. (1998), 191–251. 12 Schmitt összesen egyszer beszél saját bűnéről 1945 után: „Van egy meggyónandó bűnöm. 1946 augusztusának végén a tábor [tudniillik fogolytábor] kétségbeesésében reggelente, midőn az első napsugarak a priccsemet érték, hangosan megszólítottam a Napot, s ezt mondtam neki: Te csaló!” (Carl SCHMITT: Glossarium. Aufzeichnungen der Jahre 1947–1951, kiad. Eberhard Freiherr von Medem, Duncker & Humblot, Berlin, 1991, 27.) Ez az egyetlen hely, ahol Schmitt a bűnt említi saját maga vonatkozásában. 13 Vö. Carl SCHMITT: Ex Captivitate Salus. Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből, Attraktor, Gödöllő–Máriabesnyő, 2010, 49–50. 14 TAMÁS Gáspár Miklós: Tisztogatás: Freiburg 1933 = UŐ.: Másvilág. Politikai esszék, Új Mandátum, Budapest, 1994, 454. 15 Erről lásd TECHET Péter: Töprengés a túloldalról. Megkésett gondolatok Tamás Gáspár Miklós születésnapja okán s kapcsán, Hitel 2009/5., 117–121.
83
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
taképp egy kronológiai vázlatot adjon a sodródásáról. Számára náci szerepvállalása egyszerű történelmi folyamat, annak erkölcsi oldaláról beszélni sem hajlandó. A patinás Duncker & Humblot kiadó idén megjelentette a beszélgetés egész, szószerinti leiratát. Az eszmecsere folyama csapongó, töredezett, befejezetlen mondatoktól és néha nyelvi slendriánságoktól hemzseg. Schmitt a gyerekkorával kezdi, „az erősen katolikus” szülői házzal,16 a bismarcki Kulturkampf élményével,17 az iskolai megveretések történeteivel,18 a megaláztatásokkal és a nagyravágyó tervekkel. Carl Schmitt sohasem szeretett önmagáról beszélni – talán mert valójában nem is egyetlen Carl Schmitt van. Skizoid személyisége jobban tudott elbújni a fogalmi radikalizmusban, és – bár maga mondja, hogy az elől nincs menekvés – elmenekülni a felelősség elől. Az alábbiakban nem teszünk kísérletet arra, hogy Carl Schmitt személyiségét megértsük, és tartózkodunk náci szerepvállalásának elemzésétől is; pusztán arra koncentrálunk, amit a már nyolcvanadik életévét is átlépő idős jogász a két német konzervatív újságírónak mond. Schmitt elmeséli azon hónapok történeteit, ami alatt a Präsidialdiktatur koronajogászából a Harmadik Birodalom koronajogászává válik. Még részletesebb – bár sokak szerint Schmitt által utólagosan retusált, javítgatott, törölgetett – képet kaphatunk nemrég megjelent, 1930 és 1934 közötti naplóiból.19 Ami az interjúból kiderül, az Schmitt önkereső önfelmentése. Ügyesen rázza le magáról a döntés felelősségét – eleve kijelentve, hogy ő életében még nem döntött, elvégre egy igazi decizionista nem alkotna döntéselméletet, az éppen azt jellemzi, aki a döntésről csak teoretizálni képes, de a gyakorlatban megvalósítani nem20 –, s egy adott osztály, a német hazafias polgárság tipikus képviselőjének tartja magát, bemutatva, mint sodródott ezen osztály szintén Hitler felé.21 Ez volt az a réteg, amely az elnöki kabineteket támogatta, de amelynek végül látnia kellett, hogy a német államot e konzervatív réteg ugyanúgy nem tudja megvédeni, mint a formális alkotmányértelmezéshez ragaszkodó katolikus Zentrum vagy a konzervatívok által amúgy is kétkedve figyelt szociáldemokraták. A fő ellenség 1932-től egyre inkább a kommunizmus lett – Carl Schmitt maga védi meg a nácikat már 1932-ben attól, hogy a kommunistákkal bárki is azonosan merje kezelni őket22 –, és 1933 elejétől úgy látszik, csak a nácik lehetnek képesek a kommunizmus legyőzésére. Az 1932 végi, 1933 eleji minisztériumi háttérmegbeszélések során, amelyeken már a nácik is részt vesznek, Schmitt számára egyre világosabb a konzervatív urak totális impotenciája, döntésképtelensége, és imponál neki Hitlerék határozottsága. „És ekkor mutatkozik meg Hitler fölénye az egész konzervatív társaság felett.”23 Azok 16
Carl Schmitt: „Solange das Imperium da ist”. Carl Schmitt im Gespräch, kiad. Franck Hertweck – Dimitrios Kisoudis, Duncker & Humblot, 2010, Berlin, 29 [a továbbiakban: SCHMITT: „Solange…”]. 17 Uo., 37. 18 Uo., 33. 19 Carl SCHMITT: Tagebücher 1930 bis 1934, kiad. Wolfgang Schuller, Akademie Verlag, Berlin, 2010. 20 SCHMITT: „Solange…”, 54. 21 Uo., 105 skk. 22 Lásd Dirk BLASIUS: Carl Schmitt. Preußischer Staatsrat in Hitlers Reich, Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2001, 42–46. 23 SCHMITT: „Solange…”, 74.
84
Techet
Péter:
Carl
Schmitt
válasza
a nácik léptek elő reménnyé, akiknek baloldali retorikájától, szociális forradalmiságától, antireakciós mivoltától a konzervatív polgárság okkal és joggal félt, de akik megfelelően kialakulatlanok voltak még ahhoz, hogy e konzervatív polgárság aztán belülről próbálja meg a náci mozgalmat az etatizmus, a konzervativizmus felé elmozdítani. Schmitt 1933 januárja után, amikor Hindenburg Hitlert kancellárrá nevezi ki – és Schmitt borba fojtja bánatát, ekként kommentálva Hindenburg döntését: „az öregúr megbolondult” –, márciusig voltaképp passzívan vár, kivár. A március 5-i választásokon, ahol Hitler a nacionalista szövetségeseivel együtt szerez csak egy épphogy abszolút többséget, nem vesz részt. De tény: Hitler a választások révén legitimálni tudta hatalmát, majd a Reichstag többsége – a katolikus Zentrumot is beleértve – által megszavazott felhatalmazási törvény után, amit Schmitt amolyan új alkotmányként értékelt, legalizálni is tudta azt. És Schmitt innentől kezdve voltaképp két lehetőséget láthatott maga előtt: vagy visszavonul, vagy előremenekül. A hiú és mindig is karrierre vágyó jogász végül ez utóbbit választotta: 1933 áprilisának végén belépett a pártba – hiába próbálta meg a nácikat igencsak megvető, sznob jobboldali entellektüel Ernst Jünger erről lebeszélni –, s már előtte elfogadta Johannes Popitznak, a korábbi elnöki kabinetek egyik fontos háttéremberének meghívását, hogy legyen segítségükre a náci hatalom néhány sarkalatos törvényének kidolgozásában. És innentől adva volt minden – legalábbis Schmitt valahogy így látja, így sugallja. Amint a német nép, úgy ő is átlépte a Rubicont. „[…] és akkor jött, ugyebár március 24-én a felhatalmazási törvény. Számomra, mint jogász számára, pozitivistaként, egy egészen új helyzet állt ezzel elő. Szívesen tudnám, hogy Kelsen, aki ugye meggyőződéses pozitivista volt, mit tett volna.”24 Schmitt igencsak cinikus, amikor saját döntését a pozitivizmussal próbálja meg takarni. Egyrészről a náci mozgalom éppen a pozitivizmus ellen született, így az a II. világháború utáni legenda, mely szerint a pozitivizmus miatt csúsztak a német jogászok Hitler karmaiba, egyáltalán nem igaz, tekintve, hogy a náci jogszemlélet sokkal több akár természetjoginak tekinthető elemet tartalmazott, mint pozitivistát,25 ráadásul Schmitt maga is inkább állt közel valamiféle természetjoghoz, mint a kelseni pozitivizmushoz.26 Másrészről Schmitt – aki passzívan részt is vett Kelsen kölni kiűzetésében (ezt ugyan ő maga hevesen tagadta27) – jól tudhatta, hogy mit tett Kelsen 1933 után, pontosabban szólva: mit kellett Kelsennek 1933 után tennie. Emigrálnia. 24
Uo., 91. Minderről lásd Fabien WITTRECK: Nationalsozialistische Rechtslehre und Naturrecht, Mohr Siebeck, Tübingen, 2008. A náci jogszemlélet szintén vallotta azt a természetjogi tézist, miszerint a törvény és a jog nem ugyanaz, és egy igazságtalan törvény nem lehet jog, lásd Wilhelm SAUER: Recht und Volksmoral im Führerstaat. Zu den Grundfragen der deutschen Rechtserneuerung, ARSP XXVIII. (1934/35), 245; hasonlóan „természetjogi” szellemben Helmut NICOLAI: Grundsätzliches über den Zusammenhang von Volk und Rasse, Deutsches Recht 1934. február 24., 76. (Azt, hogy ez mennyire fedte le a tényleges náci joggyakorlatot, talán felesleges is külön tárgyalnunk.) 26 Lásd TECHET Péter: Carl Schmitt és a természetjog, avagy Hans Kelsen jogpozitivizmusának tévedései, Jog – Állam – Politika 2010/3., 35–51. 27 SCHMITT: „Solange…”, 92. 25
85
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
Schmitt a rádióinterjúban nem mond semmit a felelősségről. E szó el sem hangzik. Többször jelzi persze: nehogy védekezést lássanak szavaiban az újságíró urak.28 Pedig mást nemigen lehet látni. Ügyes védekezést, amely nem a tettet akarja szépíteni, hanem eleve tagadja a tettet. Schmitt egyrészről burkoltan tagadja, hogy ő a nácik mellett döntött volna (sodródás-tézis), másrészről legfeljebb két indokot kotor elő: az egyik elég átlátszó és üres, ez lenne a pozitivizmus-tézis. Elég kevéssé vehető komolyan, hogy egy jogásznak minden rendszert mindenképpen ki kell szolgálnia, és hogy egy jogász – főleg személyes erkölcse – a törvények változásaival változna. Ha ma demokratikus alkotmány van, demokratikus a jogász, ha holnap náci alkotmány lesz, náci lesz a jogász? Nagyon gyér védekezés ez egy olyan embertől, aki – amint amúgy a nácik is29 – egész életében hadakozott a pozitivizmus ellenében. A másik érv voltaképpen nem is érv, csak egy stratégia: narratív stratégia, azaz a történet elmesélése révén Schmitt egyrészről személyteleníti magát – mondván, ő egy volt a sok sodródó közül –, másrészről már-már valamiféle történelmi szükségszerűségként ábrázolja a megtörténteket. Az ember tényleg csak azt várja, hogy Schmitt saját 1933 utáni szerepét azzal indokolja, hogy „történelmileg így alakult”. De az érvei erről szólnak: arról, hogy szerinte tényleg történelmileg úgy alakult, hogy ő 1933 és 1936 között oda került, ahova. 1933. április 7-én esett meg az egész. Aznap reggel Schmitt egy berlini fogadáson vesz részt, ahol – állítása szerint – először hallja a Führert beszélni. Hitler katonák, konzervatív urak előtt beszélt – olyanok előtt, akik nem a nácik tipikus közönségének számítottak, de akik közösen osztoztak a nácikkal a német állam iránti aggodalomban. És aztán minden ismét csak megtörtént. Schmitt a szerepvállalásáról ennyit mond: „on s’engage, puis on voit”.30 Schmitt cselekedett – tán karrierizmusból, tán tényleg nemzetféltésből –, majd kivárt. Vallotta: csak a saját hibánkból tanulhatunk. Először cselekedni kell, elindulni, lépni – minden irány azonosan bizonytalan. Majd a történelem eldönti, hogy igazunk volt-e vagy sem. Erkölcsileg nem tudjuk megmondani egy adott helyzetben, hogy mi a jó, mi a rossz, csak azt, hogy cselekedni kell. Mindenképpen. A bármilyen döntés is jobb, mint a döntetlenség – ez a tézis lengi be Schmitt szuverenitás-tanát a Politikai teológia óta. Schmitt értelmezésében felelősség csak a nem-cselekvésért áll fenn: az embernek cselekednie kell, és aztán viselnie a következményt. És Schmitt viselte. „Eddig mindig rendeztem a számláimat. Sohasem léptem meg a fizetés elől.”31 A nácik leköpték, az emigránsok leköpték, az NSZK leköpte, és még ma sem száradt meg Schmitt fotója. Carl Schmitt a gonosz. Carl Schmitt a felelős. Carl Schmitt a náci. Sorjáznak a jelzők. Pedig talán Schmitt tényleg jót akart: megmenteni a német államot. Ő Weimar Batmanje. A menekülő megmentő. „He’s not our hero. He’s a silent guardian, a watchful protector. A dark knight.”32 28
Uo., 100. Michael STOLLEIS: Gemeinschaft und Volksgemeinschaft. Zur juristischen Terminologie im Nationalsozialismus, Vierteljahreszeitschrift für Zeitgeschichte 1972/1., 17–18. 30 SCHMITT: „Solange…”, 107–108. 31 Carl Schmitt nürnbergi kihallgatásának jegyzőkönyve = SCHMITT: Ex captivitate salus, 79. 32 A The Dark Knight (2008) című film záró mondatai. 29
86
Techet
Péter:
Carl
Schmitt
válasza
Talán felesleges ítélkezni egy olyan korból, amiben nekünk nem kell ilyen súlyos döntéseket hoznunk.33 Nekünk már volt Hitlerünk, így könnyebben felismerhetjük, mint azok, akik még uralma előtt álltak. És Schmitt úgy emlékezik vissza, hogy „Hitler a legrendesebb oldaláról mutatkozott meg akkoriban”.34 Már-már melankolikus hangulatba kerül az olvasó, amikor Popitz történetét olvassa, aki egyszer odalépett Hitler mellé az ablakhoz, s amint a távolba révedtek – bizonyosan hosszú, csendes férfipercek teltek el közben –, Hitler odasúgta a porosz hivatalnoknak: a világ minden teremtményével együttérez, és leginkább talán buddhista lenne. A „buddhista”, megértő Hitlertől Schmitték el voltak ragadtatva.35 Persze Carl Schmitt azon generáció tagja – a frontgeneráció kifejezést csak azért kerülnénk, mert az amúgy erőszakkultuszban élő Schmitt életében egy napot nem volt fronton, sőt mindent elkövetett azért, hogy kivonhassa magát a haza szolgálata alól36 –, nos tehát azon generáció tagja, amely valóban rendet akart, s amelynek Weimar túl nőies, túl szabados, túl szexuális,37 túl nedves, túl dekadens, túl undeutsch volt.38 Schmitt is megvallja, hogy nem valami eredendő gonoszság sodorta őt a diktatúraelméletéhez, hanem a rendetlenség megtapasztalása.39 Elvégre ő a müncheni tanácsköztársaság idején éppen a bajor fővárosban élt. Schmitt ezzel és a történések sodrásával igazolja önmagát. Cselekvésetikájában csak a mulasztás lenne bűn. A cselekvés azonban szükségszerű, és annak időpontjában nem tudhatjuk, kinek van, kinek lesz igaza. Carl Schmitt tehát nem döntött, hanem cselekedett, elvégre „nem tudunk nem akarni” (Nietzsche). „Miért határozta el, hogy Hitlerrel együttműködik? – kérdezi voltaképp önmagát az agg Schmitt – Én semmit sem határoztam el. Hitler határozott.” Végül tehát kiderül: Schmitt – és az egész német nép – rossz döntéséért egyvalaki felelős csak: Adolf Hitler elszenesedett holtteste. Carl Schmitt hallgatása és önfelmentése jól illeszkedett a háború utáni német stratégiába. Hitler nem mint a németek döntése, így felelőssége, hanem mint valamiféle paranormális csapás jelent meg. Schmitt sem a saját, sem népe felelősségét nem ismerte el. Csak kevesen mertek olyan bátran nyilatkozni, mint Karl Jaspers, aki pedig még koronajogász és NSDAP-tag sem volt, pusztán német, de ő már ennek súlyát is érezte: „Egy nép felel az államiságáért. Azon bűncselekmények fényében, amelyeket a 33 Karl GRAF BALLESTREM: Carl Schmitt und der Nationalsozialismus. Ein Problem der Theorie oder des Charakters? = Der demokratische Verfassungsstaat. Theorie, Geschichte, Probleme. Festschrift für Hans Buchheim zum 70. Geburtstag, szerk. Oscar W. Gabriel – Ulrich Sarcinelli – Bernhard Sutor – Bernhard Vogel, R. Oldenbourg Verlag, München 1992, 116 és másutt. 34 SCHMITT: „Solange…”, 91. 35 Uo. 36 Vö.: „igencsak szomorú [vagyok], mert talán mégis katonának kell állnom”. Carl SCHMITT: Tagebücher. Oktober 1912 bis Februar 1915, Akademie Verlag, Berlin, 2005, 314. 37 Ez persze nem jelenti azt, hogy Schmitt maga aszexuális lett volna magánéletében. Ezt bizonyítja két házassága, erről tanúskodnak párhuzamos kapcsolatai, naplóiban is megörökített szexuális eszkapádjai vagy prostitúciós kalandjai. 38 Minderről lásd Nicolaus SOMBART: Die deutschen Männer und ihre Feinde. Carl Schmitt – ein deutsches Schicksal zwischen Männerbund und Matriarchatsmythos, Fischer, Frankfurt am Main, 1997. 39 SCHMITT: „Solange…”, 99.
87
Kommentár • 2010|6 – Német konzervatívok
Német Birodalom nevében elkövettek, minden német felelőssé válik. Kollektíve »felelünk«.”40 Carl Schmitt nem hitt az absztrakt fogalmakban. A felelősség, az utókor ítélkezése azonban mindig absztrakt. Így Schmitt 1933 utáni története sem a felelősség története, hanem csak egy történet a világtörténelem megannyi története közül. Egy történet, amiért Schmitt végül helyt állt – elvégre nem kezdte el mosdatni magát, még a nácítlanítási eljárást is elutasította –, de amit megérteni csak azok tudhatnak Schmitt szerint, akik ott voltak. Carl Schmitt tényleg nagyon hitt a nullum crimen, sine lege elvében. 1933 számára csak 1933 normáival ítélhető meg. A később jövőknek sohasem igazuk, legfeljebb szerencséjük van. Ez a schmitti történelemfilozófia lényege.
A Parlament (1979)
40
Karl JASPERS: Die Schuldfrage. Für Völkermord gibt es keine Verjährung, Piper, München, 1979, 44.
88
Kommentár • 2010|6 – Esszé
Kövendy Katalin LENULLÁZOTT KATONATISZTEK – ALKALMI MUNKÁSOK Az 1945 utáni értelmiségről „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.” (Dante)
2009 őszén a családom tagjaira vonatkozó kutatásra kaptam engedélyt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába.1 A széles famíliában szinte alig akad olyan közeli és távoli rokon, akiről ne lenne ott legalább egy pár soros említés, vagy „jobb esetben” egy egész dosszié. Apai nagyapám öccse2 fiatal, a Ludovika Akadémiát frissen elvégzett lovas huszár hadnagy, majd főhadnagy volt az I. világháborúban. Orosz és olasz harcszíntereken küzdött az ellenséggel – hősiesen. Dicső hadi tetteiért kapott érdemérmeit nemrégen a Hadtörténeti Múzeumban magam is megnézhettem.3 1925-től közel hatszáz holdas birtokán gazdálkodott Nyírábrányban; hivatásos katonatisztből – sok tanulással, munkával, elszánással, szorgalommal és nagy tehetséggel – reformer szellemiségű nyírségi földbirtokossá lett. Az elsők között volt, aki a kísérleti műtrágyázást, valamint a – Westsik Vilmos által kidolgozott – kísérleti stádiumban lévő, csillagfürt növénnyel való zöldtrágyázást alkalmazta. Az első birtokos volt, aki mezőgazdasági munkásainak a szabad szombatot bevezette, s aki ezt, valamint a nyugdíjbiztosítást minden erejével szorgalmazta. A Hangya és a Futura Szövetkezetek elnöke volt, a kisgazdapárt színeiben aktívan politizált Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Pártja kétszer jelölte országgyűlési képviselőnek. A háború után többször meghurcolták, hónapokra internálták és letartóztatták, földjét (fokozatosan) és hétszobás házát elvették; kifosztották és az utcára tették, 1 Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába (ÁBTL) csak valamely tudományos intézmény támogató nyilatkozatának a csatolásával kaphat kutatási engedélyt az, aki kutatási kérelemmel és kutatási tervvel fordul a levéltár kuratóriumához, amely a kérelmeket elbírálja. Én, aki szellemi szabadfoglalkozású vagyok, tehát semmilyen intézményi háttérrel nem rendelkezem, ezt a támogató nyilatkozatot a Terror Háza Múzeumtól kértem és kaptam meg. Ezúton is köszönöm Schmidt Mária főigazgató asszonynak, hogy aláírásával és az általa vezetett intézmény pecsétjével lehetővé tette azt, hogy ne csak azok az emberek végezhessenek levéltári kutatásokat az ÁBTL-ben, akik az elmúlt évtizedekben a magyar felsőoktatás és a tudományos-szellemi élet intézményeibe hivatalosan bekerültek, hanem azok is, akik onnan bármilyen okból kiszorultak. (2010 őszétől nagyapám öccse, Kövendy Gyula volt lovas huszárőrnagy baráti és ismeretségi köréhez tartozó emberek – zömében katonatisztek – kutatására kaptam engedélyt.) 2 Kövendi Kövendy Gyula (huszár őrnagy). 3 Makai Ágnes és Sallay Gergely történészek (Hadtörténeti Intézet és Múzeum) jóvoltából.
89
Kommentár • 2010|6 – Esszé
majd legvégül, 1950-ben hét évre megfosztották katonai nyugdíjától is. Biciklis hordárként, mezőgazdasági terményátvevőként, és – élete végéig – lottószámolóként dolgozott. Ezekhez a munkalehetőségekhez volt katonatársai, barátai, ismerősei révén jutott.4 A felesége is „rossz” családból származott: Kállay Miklós magyar miniszterelnök unokatestvére volt,5 s a testvérei révén szoros rokonságban-sógorságban voltak a Pócspetriben élő Irinyi György főszolgabíróval és családjával, aki csak az isteni gondviselésnek köszönhette, hogy éppen aznapi távolléte miatt nem ő került a később kivégzett jegyző helyére a hírhedt pócspetri perben, amellyel a hatalom elrettentő példát akart statuálni. Sem a Ludovikát végzett legidősebb Irinyi fiút6 – aki marhavagonokban szállított állatokra ügyelő állatkísérő, alkalmi munkás, laboráns, raktári munkás lehetett –, sem a többi testvért nem hordta tenyerén a háború utáni kommunista rendszer. Másik sógornője családja, az Ilosvay család is az üldözöttek és figyeltek táborába tartozott. Tagjaik közül többen elhagyták az országot. Az emigrációba kényszerült író-újságíró unokaöcs, Ilosvay Ferencnek, A Reggel, az Új Idők a Pester Lloyd, a Magyar Nemzet, az Irodalmi Újság munkatársának emlékkiállítása ma a Nyíregyházi Kállay Gyűjteményben található.7 Az ötvenes években, ugyancsak származási okok miatt, jogi diplomával az apám (Dr. Kövendy Gyula) is jó pár évig munkanélküli, később metróalagutat építő keszonmunkás volt. Fejlesztőmérnök anyai nagybátyja tanácsára ekkor elvégzett egy hegesztői tanfolyamot, s az ő segítségével került az Ikarus gyárba. Az ötvenes évek második felére apám hivatalosan is osztályidegenné lett, ezt rá is írták a katonai kartonjára.8 Korábban ugyanis két év katonai ügyészségen eltöltött helyettes ügyészi munka után állásából elbocsátották, tartalékos állományba helyezték, majd pár év eltelte után lefokozták, és végérvényesen eltávolították a hadseregből. Később anyai nagy-nagybátyja ügyvédi irodájában ügyvédbojtárkodott, letette az ügyvédi vizsgákat, ám sem a végzettségének megfelelő, sem egyéb állást 1956 után a fővárosban a hatvanas évek elejéig nem kapott. Kénytelen volt vidékre menni, hogy munkához jusson. A származás: az évszázadokra visszanyúló, régi, unitárius és református székely (primor) nemesi és – a székely rendi társadalom sajátosságaiból adódóan – értelmiségi családi múltja, valamint az Ikarus gyár 1956-os munkástanácsában betöltött vezető tanácsadói szerepe mind-mind rossz pontnak számítottak.9 Ám mindehhez még egy súlyosbító tény társult. Azért, hogy korábban, kamasz fiúkként lehetőleg élve megússzák a háborút, 1944/45 fordulóján, a világháború legutolsó 4 Kövendy Gyuláról lásd KÖVENDY Katalin: Kövendy Ferenc hősi halott nyughelye, http://nemfelejtjuk.blog.hu/ 2010/06/23/rokonok_a_nagy_haboruban_2; Uő.: „Nyírábrány koronázatlan királya”. Egy huszártisztből lett gazda kötődése a Nyírséghez 1918 és 1950 között (Családtörténet Kövendy Gyula önéletrajzi írása alapján), publikálás alatt (a tanulmány harmadik díjat nyert a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, a Nyíregyházi Főiskola Történettudományi Tanszéke, a Jósa András Múzeum, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, valamint a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Honismereti Egyesület helytörténeti pályázatán). 5 Özvegy Dessewffy Aurélné, majd kövendi Kövendy Gyuláné komjáthi Horkovics Aranka édesanyja volt Kállay lány. 6 Róla lásd ÁBTL A-932/2; A-933/3; V146225, Irinyi György. 7 Lásd róla O-14849/2; ÁBTL K-51, Ilosvay Ferenc. 8 HM HIM KI 44521. 9 Lásd ÁBTL V-36119; ÁBTL V-150384/5, Budapesti gyárak, üzemek munkástanácsai 1956-ban.
90
Kövendy
Katalin:
Lenullázott
katonatisztek…
hónapjaiban a totális mozgósításkor apámék nem a leventékkel mentek – statárium terhe mellett – az előnyomuló szovjet csapatok ellen harcolni, hanem a szintén magyar hadsereg égisze alatt felállított, ám a Waffen SS-hez tartozó „Hunyadi” páncélgránátos hadosztályba jelentkeztek.10 Így egyrészt az apám és a nagybátyám együtt maradhattak, másrészt a nyugati területekre vitték őket, és szerencséjükre – pár hónapi menetelés és árokásás után – nem orosz, hanem amerikai fogságba estek: azaz megúszták a szovjet kényszermunkatábort, több százezer katonatársukkal ellentétben. Ahogy fokozatosan épült és durvult a kommunista diktatúra, ez is egyre nagyobb bűnnek számított, míg végül – Rajk László közvetlenül a háború utáni, a fiatal leventéket és hunyadistákat felmentő cikkeit és beszédeit feledve – őket is háborús bűnösöknek tekintették.11 Apám bátyját ezenkívül, aki fiatal agrármérnök volt az ötvenes években, szabotázzsal vádolták meg.12 Nagyapám bátyjának fiai katonatisztek voltak. Az egyik fiú13 ’56-ban elmenekült az országból, a másik, aki 1941-től 1945-ig tüzérfőhadnagyként, légvédelmi gépágyús ütegparancsnokként szolgált főként szovjet hadműveleti területeken, kertészeti segédmunkásként tengethette az életét a háború után.14 Korai egészségromlás után viszonylag fiatalon halt meg. E fiúk édesanyjának hat fivére volt. Többen Ludovikát végzett hivatásos katonatisztek voltak, néhányan közülük polgári foglalkozást választottak. A bajor nemesi származású család hosszú generációk óta látott el magas köztisztviselői állásokat Bécsben és Magyarországon. Az I. világháborúban mindegyik fivér részt vett. A hatodik fiú akkor még csak a katonai középiskolát fejezte be, s csak a Nagy Háború után – amelyben megjárta az olasz hadszíntereket – végezte el a katonai akadémiát s avatták tisztté. Ő a II. világháború után alezredesként négy évig szovjet hadifogolytáborban volt.15 Gyermekei, apjuk ludovikás és kőszegi cőger lévén,16 nem tanulhattak, egyikük csak bányában kapott munkát, s bányaszerencsétlenség áldozata lett fiatalon. Az egyik testvér az apai nagyapám öccsével együtt volt fiatal tiszt az I. világháborúban, 1945 után a polgári lakosságot érintő málenykij robotra vitték, hazajövetele után hamar meghalt. Egy másik fivér mindkét háború után orosz fogságban volt. Megint egy másik testvér a II. világháborúban hivatásos ezredesként,17 az ő nagyobbik fia pedig vadászrepülő (Puma) főhadnagyként szolgált.18 Az apát a szovjetek 25 éves kényszermunkára ítélték, 1955-ben tért haza betegen és megtörten Vorkutából. Haláláig a református egyháznak végzett alkalmi munkából élt (apósa református lelkész volt). Repülős tiszt fia csak idős korában végezhette el az egyetemet, előtte a műszerészség volt a leg10 SZÁMVÉBER Norbert: Átveréssel a „Hunyadi” hadosztályba = Számvéber Norbert Szakmai naplója, http://szamvebern.
ww2hunhistory.org. 1992-ig volt érvényben. 12 Dr. Kövendy Gyuláról és testvéréről, Kövendy Istvánról, valamint Grosics Gyuláról lásd KÖVENDY Katalin: Hunyadista kamaszok, Valóság 2010. július, 90–105. 13 Kövendy Ferenc, lásd róla HM HIM KI 200/1847. 14 Kövendy Lajosról lásd ÁBTL A-933/3, Vidéken élő volt horthysta katonatisztek, IV. 15 ÁBTL A–933/4, Micskey (Mittermayer) János. 16 Kőszegi m. kir. Hunyadi Mátyás Reáliskolai Nevelőintézet. 17 Micskey Miklós gyalogsági ezredes. 18 Micskey Miklós Huba repülős főhadnagy, lásd róla ÁBTL A–938/11. 11
91
Kommentár • 2010|6 – Esszé
magasabb szakképzettség és pozíció, amelyet megkaphatott. Öccse ugyan elvégezhette a háború után a jogi egyetemet, azonban több mint tíz éven át csak nehéz fizikai munkákat végezhetett: mozdonyfűtő, szénhordó, rakodómunkás, raktáros lehetett, semmilyen más munkát nem kapott.19 A hatvanas évek elején, tizenvalahány év kemény és megalázó fizikai munkáslét után egy sikertelen disszidálási kísérlet után ötévi börtönbüntetésre ítélték; életét tönkretették.20 A kényszerűségből fizikai munkát végző, ám nem munkásparaszt származású embereket akkoriban „befurakodottaknak”, a munkásosztályba befurakodott elemeknek nevezték. Anyai részről is hozok néhány példát: nagyapám öccse börtönben volt, s később rendőri felügyelet alá helyezték, mert – erdélyi református lelkész gyermekeként – az ötvenes években titokban istentiszteleteket tartott a lakásán a helyi lelkésszel, ezenkívül rendszerellenes kijelentéseivel az „izgatás” bűnét is folyamatosan kimerítette.21 Gyermekei közül a lánya tanult, a fiai nem.22 Nagyapám húgának (nevelt) fia a debreceni egyetemen vállalt igen aktív szerepet a fiatal orvosok között 1956-ban.23 El kellett hagynia az országot. Anyám egyik bátyja, aki testvérével együtt hosszú hónapokat töltött Foksány (Focsani) hírhedt, legnagyobb halálozási mutatójú gyűjtőlágerében a világháború végén, orvosként dolgozott Sztálinvárosban, a későbbi Dunaújvárosban. Az államvédelmisek folyamatosan zaklatták: éveken át be akarták szervezni. A nemleges válasz retorziójaként kórházi gyógyító munkájában ellehetetlenítették, rendelőintézeti adminisztratív vezetői munkára kötelezték, figyelték. A hatvanas évek közepén végül „illegálisan” elhagyta az országot. Egyik volt kollégája – a kommunista rendszer elkötelezett híve és élharcosa – az ő meghamisított egyik udvarias válaszlevelével szerzett magának és fiának ún. meghívó útlevelet, majd családjával együtt disszidált. Nagybátyámat „felbujtóként” börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték, utóbbit később mérsékelték. Az ÁBTL-ben olvasható dossziéjának perirataiból, a tanúvallomásokból és kihallgatási jegyzőkönyvekből kitűnik, hogyan igyekeztek őt megátalkodott Nyugat- és pénzimádónak beállítani.24 Anyámnak több nagynénje apáca volt, akiknek igen sanyarú sors jutott az apácarendek feloszlatása után.25 (Apai nagyanyám unokatestvérei is hitüket gyakorló, hívő katolikus családból származtak; figyelték is őket a róluk írt jelentések szerint.26) Nagyapám ikertestvérének felesége kulák családból származott (Gábor család, Hajdúhadház). Nagyapám MÁV-főtiszt volt, miután ősei földjéről (Erdélyből) – anyját és kisebb testvéreit otthagyva – el kellett jönnie, s nincstelenül kellett az életet itt 1918 után elkezdenie.27 19
Dr. Micskey Imre Töhötömről lásd ÁBTL V–147227. Az ÁBTL és HM Hadtörténeti Levéltár és a Hadtörténeti Irattár anyagai alapján írt, A Micskey fiúk. Lenullázott katonatisztek – alkalmi munkások 2. című tanulmányom publikálása folyamatban van. 21 ÁBTL O-15226, Politikai elítéltek, internáltak, refesek és preventívesek, Szentkirályi Károly. 22 Lásd M-39414/2, Szentkirályi Győző. 23 Ifj. Kovács-Nagy Zsigmondról lásd ÁBTL O–17713. 24 O-13582 Sztálinváros területén élő ellenséges személyek; ÁBTL V-156393, Dr. Szentkirályi Géza. 25 Lőrinczi lányok Kisvárdán. 26 ÁBTL M39266/1, Wolfinau Paula, Katalin, Magda, Márta és Ilona. 27 Érszentkirályi Szentkirályi család és Pozsgay család. 20
92
Kövendy
Katalin:
Lenullázott
katonatisztek…
A levéltár digitalizált, tematikus és névszavas keresőjében nagyon sok címszót, doszsziéleírást és adatot néztem át ahhoz, hogy anyagokat találjak a családom és rokonságom tagjairól. Mivel a keresett személyek között, mint látható, voltak katonatisztek is, több olyan dosszié adatait kellett átnéznem, amelyekben katonatisztek szerepeltek: hadifoglyok angol és amerikai hadifogolytáborokból, azaz „nyugatról” hazatértek, szűrőállomásokon listázottak, Szovjetunióból különböző időpontokban (1950, 1955 stb.) hazaengedett és átvett hadifoglyok, a szovjet katonai törvényszék által elítélt foglyok ítéletei és anyagai, ellenségesnek minősülő elemek különböző városokban és területeken (például Budapest különböző kerületeiben felsorolt volt katonatisztek, csendőrök, rendőrök, nyomozók), horthysta katonatisztek Budapesten, Pest megyében, vidéken, az ÁVH által internálásra szántak, kitelepítendők, kitelepítettek (különböző helyekre, például Budapestről Hajdú megyébe, Szolnok megyébe), a szovjet munkatáborokból és az internáló táborokból szabadultak felülvizsgálati és/vagy rehabilitációs anyagai stb.28 A hosszú felsorolások tartalmazták az illető nevét – sokszor többféle formában –, az anyja nevét, a születési évét, a katonai rangját és az aktuális foglalkozását. A sok nemes, vitéz és nem vitéz, de bizonyára nem érdemtelenül vagy tanulás nélkül katonai rangot szerző ember neve(i) mellett, végestelen-végig a legalantasabbnak számító szakmanevek és foglalkozások álltak, amelyek képzettséget, iskolázottságot vagy szellemi adottságokat nem igényeltek. Természetesen az, hogy a régi, ún. horthysta katonatiszteket kizárták a későbbi magyar néphadseregből, köztudott tény.29 Mégis így, ilyen mennyiségben látni a szinte véget nem érőnek tűnő, több tízezer nevet tartalmazó listákat többek között azokról a katonatisztekről, akik csak garázsmesternek, őrnek, gépmunkásnak, szállítómunkásnak és legnagyobb százalékban nem is definiált segédmunkásnak, alkalmi munkásnak voltak jók, számomra megdöbbentő, elszomorító és főként elgondolkodtató volt. Pedig maga a jelenség nem volt ismeretlen előttem. Az a generáció, amelyik akár felnőtt fejjel, akár fiatal felnőttként élte meg a háború utáni rendszer eljövetelét, a kommunista diktatúra kifejlődését, uralma csúcsán annak embertelen és dühödt tombolását, majd ’56 sikertelen próbálkozása után a Kádár-érát – mely a véres bosszúval, példás megtorlásokkal és a gulyáskommunizmus elhozatalával 28 Kutatásaim során több tízezer nevet néztem át többek között a következő dossziékból: Budapest területén élő volt horthysta katonatisztetek I–VII.; Pest megye területén élő volt horthysta katonatisztek; Vidéken élő volt horthysta katonatisztek I–VII.; A kaposvári szűrőtábor kirendeltség névjegyzéke a Nyugatról hazatértekről; Szovjetunióból hazatért hadifoglyok iratainak jegyzéke; SZU-ban elítélt hadifoglyok ítéleteinek felülvizsgálása; A szovjet munkatáborokból hazatatért magyar foglyok ítéleteinek rövid leírása; Háborús és népellenes bűncselekmények miatt elítélt személyek névsorai; Kimutatás a börtönben és internálótáborban meghalt személyekről; Az Államvédelmi Hatóság kimutatása az internálásra szánt volt hadifoglyokról (1952); Arisztokraták; Kitelepítettek, Budapestről kitelepítve, 1951–53; Budapestről Szolnok megyébe kitelepítettek listája; Budapestről Békés megyébe kitelepítettek listája; Internálótáborok felülvizsgálati anyaga, szabadulók (1953); Internált rehabilitáltak, 1967 stb. 29 Az 1945 utáni átszervezésekről, B-listázásokról, a néphadsereg felállításáról lásd MARKÓ György – HORVÁTH Miklós: A honvédségtől a néphadseregig (1944–1956); A Magyar Néphadsereg a Kádár-korszakban (1956– 1989) = Magyarország a XX. században, I., Babits, Szekszárd, 1996, 399–434 (hálózati verzió: http:// mek.niif.hu/02100/02185/html/72.html); SZAKÁLY Sándor: Honvédségből honvédségbe. A magyar tisztikar 1944–47-ben = UŐ.: Honvédség és tisztikar 1919–1947, Ister, Budapest, 2002, 298–308.
93
Kommentár • 2010|6 – Esszé
egyaránt jellemezhető –, nem tudta, mivel tesz jobbat a gyerekeinek: ha beszél a múltról, a letűnt világ dolgairól, vagy ha hallgat. A gyerekeik érdekében a szülők, nagyszülők sokszor inkább hallgattak. Belefagyott a szó legalább két-három generáció tagjaiba. Hogyan lehetett volna akár a dédszülők, nagyszülők vagy a szülők generációjába tartozó családtagok és rokonok múltjáról őszintén beszélni az ötvenes–hatvanas években egy kíváncsi, okos, logikus kérdéseket feltevő gyereknek? Hogyan lehetett volna például az említett tüzérfőhadnagy háborús tetteiről beszélni egy kisgyereknek akkor, amikor a külvilág azt harsogta, hogy a horthysta katonák és a csendőrök30 megvetendő fasiszták? Hogyan büszkélkedhettek volna az idősebb rokonok a gyermekeikkel, a testvéreikkel, a felmenőikkel – nemesekkel, értelmiségiekkel, katonákkal, birtokosokkal, tisztviselőkkel, egyházi személyekkel stb. – a Rákosi- és Kádár-korban? Hogyan mesélték volna el akár csak a saját fiatalságukat részletesen? Hogyan lehetett volna érthetően és részletekbe menően kifejtve megmagyarázni egy kislánynak, hogy miért csak nézegetheti, de nem veheti fel az újonnan kapott aranyláncocskájára az édesanyja ékszeres dobozából a neki leginkább tetsző, Szűz Máriát ábrázoló aranymedált? Mit kellett volna a szülőknek magyarázatként mondaniuk annak a kislánynak, akit a nagyapja öccse – szeretetteljes kedvességgel, viccelődve – mindig Fedák Sárihoz hasonlított?31 Hogyan lehetett volna a nagyapa öccsének I. világháborús hőstetteiről beszélni, amikor az éppen nem kapott nyugdíjat, vagy a szép, régi, faragott kártya- és sakkasztalon lejátszott nagy sakkparti után ment a lottózóba, ahol olyan munkát végzett, amit egy félanalfabéta ember is el tudott volna látni? Hogyan lehetett volna megoldani azt, hogy a háborús tetteiről esetleg beszélnek, de az 1925-től 1950-ig terjedő nagyon fontos életszakaszról, a később elkonfiskált és tönkretett gazdaságáról már mélyen hallgatnak? A családi fényképeket nézegetve mit tudtak volna arra a kérdésre válaszolni, hogy „és miért vitték el a Szovjetunióba, és mit csinált ott?” A világháborúk katonáinak a szocialista hazában nem nagyon volt helyük, és főleg nem volt becsületük. Az előző generációk tagjai ezért sokszor inkább nem meséltek semmit. Az új rend erőszakos agymosásai, megfélemlítései, valamint tudatos történelemhamisításai és értéktorzításai folytán a régi értékek és igazságok eltorzultak vagy elsikkadtak, a hajdani hőstettek „megsemmisültek”. A dicső múlt a kommunista diktatúrában és a „szocialista” rendszerben olykor szinte szégyellni való dicstelenséggé süllyedt: Szent István (akkoriban I. István) kereszténységétől az Isonzónál elesett hősi halottakig. Sem a szentek, sem az imperialisták és az érdekükben meghaltak nem fértek igazán bele abba a múlt-képbe, amit 1945 után hosszú évtizedekre az emberek elé akartak állítani. 30
A csendőrségről lásd KÖVENDY Károly: A Magyar Királyi Csendőrség a törvény és a rend szolgálatában 1881–1945, Sovergin, Torontó, 1973; SIMONTSITS Attila – KÖVENDY Károly: Harcunk 1920–1945, Oakville, Ontario, 1974; SZAKÁLY Sándor: A magyar katonai elit 1938–1945, Magvető, Budapest, 1987; UŐ.: A magyar tábori csendőrség története 1938–1945, Ister, Budapest, 2000 (átdolg. kiad.). 31 Fedák Sári és Szeleczky Zita színésznő több más művésszel együtt „Háborús bűnös, mert a háború fokozottabb mértékben való folytatására és a nyilas (fasiszta) mozgalomnak segítésében szellemi tevékenységet fejtett ki”. ÁBTL A–924. 25.
94
Kövendy
Katalin:
Lenullázott
katonatisztek…
Ezekben az években nullázódott le végleg az a generáció, amelyik a Ludovika Akadémia elvégzése után hősiesen, becsülettel végigharcolta és túlélte azt az I. világháborút, amely egy teljes nemzedék férfilakosságát Európa-szerte szinte maradéktalanul kipusztította. Azok a katonatisztek ugyanis, akik a II. világháborúban alezredesi, ezredesi (vagy magasabb) rangban vettek részt, ennek a 19. század végén született, az első nagy pusztító világégést túlélő generációnak voltak a tagjai, mondhatni színe-virága. A századosi és őrnagyi rangban lévő tisztek többnyire a 20. század második évtizede előtt születtek; az I. világháborút gyerekként élték meg. A hadnagyok és főhadnagyok 1910–20 körül születtek, és a húszas–harmincas életéveikben jártak a II. világháború idején. Ezek a katonák tanultak, felesküdtek az ország védelmére, oda mentek, ahová feletteseik küldték őket. A harctéren pedig ki-ki a saját bátorsága, embersége, képzettsége, intelligenciája, erkölcsi értéke, lélekjelenléte szerint apró dolgokban dönthetett; például arról, hogy a saját katonáival szedeti-e fel az aknákat azon a mezőn, amelyen csapatával át kellett haladnia, vagy az ellenséggel, legyenek azok esetleg polgári lakosok. Arról, hogy bármi áron, a szovjet partizánok eliminálása árán is megvédi-e a saját katonáit, a magyar sebesültszállító konvojokat, vagy veszni hagyja a már úgyis hasznavehetetlen sebesült katonákat. Az értelmiség, a katonatiszti kar, a művészek, tudósok régi „rendje” 1945 után erőszakosan lecserélődött. Hóman Bálintok börtönbe és internáló táborokba kerültek, Karády Katalinok elmenekültek, Hamvas Bélák elhallgattak, helyükbe pedig – nemcsak képletesen, hanem ténylegesen, hiszen számtalanszor még a lakásaikba is beköltöztek – munkás-paraszt származású, a nép lehetőleg legiskolázatlanabb és legszegényebb fiai és lányai közül kiemelt, a kommunista rendszernek ezáltal is hűséggel és hálával szolgáló, új, elsőgenerációs értelmiség, új művészvilág, új tisztikar lépett. Ők lepték el az élet területét mindenütt, ahol csak az értelmiségnek bármilyen szerepe is lehetett. Ennek a következménye még ma is érezhető. Hiszen így nem volt kontinuitás: a mára immáron harmadik generációssá érlelődött, háború utáni, kommunista eredeztetésű értelmiségnek a nulláról indulva kellett kitermelődnie. Ez az értelmiség sem az iskolaalapító és kultúrahordozó egyházakhoz és vallásokhoz, sem a régi nemességhez és értelmiséghez, sem az ország haladását szolgáló semmilyen nemes eszméhez vagy szervezethez, intézményhez (cserkészet, korai hazai demokratikus szövetkezeti mozgalmak stb.) nem kötődött. A kommunista világban a szociáldemokraták számára ugyanúgy nem volt hely, mint a kisgazdáknak vagy a cserkészeknek. Ez a világ és értelmisége egyetlen dologhoz kötődött: a Lenin és Sztálin által megmutatott kommunizmus és szocializmus építésének (rög)eszméjéhez, ennek az eszmének a tűzzel-vassal történő megvalósításához. Jobbára semmi nem számított számára megőrizendő és folytatandó értéknek, ami a magyar történelem dicső régmúltjához és annak szereplőihez kötődött. Számára csupán a proletár és szegény paraszti létnek és a proletárdiktatúra megteremtésébe vetett hitnek volt értéke. A társadalom mélyéről hirtelen hatalomra kerülteknek és az ő újonnan kitermelt értelmiségüknek a kisebbrendűségi érzését és irigységét csak fokozta, hogy szembesülniük kellett a megmásíthatatlan ténnyel: a korábbi „úri osztályok” az egyházzal és az értelmiséggel olyan tudások birtokosai voltak, amelyek 95
Kommentár • 2010|6 – Esszé
híján még az ő proletárdiktatúrájú világuk is csak tökéletlenül épülhet fel. Ha azonban a hatalomnak választani kellett a szakértelem és a feltétlen rendszerhűség – vagyis zömében az övékéhez hasonló származás – között, érthető módon csakis az utóbbi győzött. A nemesség és az értelmiség olyan értékek tudója és hordozója volt, amelyek az évszázadok folyamán történő, nemcsak szakmai, de erkölcsi, ha úgy tetszik „embernemesedési” fejlődés következményei is voltak – a maguk kontinuitásában, szerves egymásraépítettségében. Ebbe ugyanúgy beletartozott például az írástudók erkölcsi felelőssége, a hazaszeretet, mint a tiszti becsület. Ezek nem primer szakmai és tárgyi tudások, mégis hatalmas értéket jelentenek egy ország szellemi tőkéjében, jövőjének alakításában. Egy ország jólétét, azt, hogy jó-e ott élni, jó-e az adott területen élő emberi közösség tagjának lenni, nem kizárólag az anyagi, hanem az emberi feltételek is megszabják. Mindaz, ami érvényes egy kis közösségre, egy szerető családra, egy élhető falura vagy egy jó munkahelyre, érvényes egy egész ország népére; a nemzetre is. Egy nép humánuma, jelleme, jellege, karaktere, az embereknek az egymáshoz és vezetőihez való viszonyulása – például összetartása vagy széthúzása, szolidaritása vagy egymás (elleni) kijátszása – mind-mind változik, fejlődik: annak függvényeként, hogy milyen behatások érik őt a történelme során, és mit szűr le önmagának ezekből. Ezt a belső önfejlődést, öntisztulást, önjobbulást drasztikusan megtörni egy álnok és hamis (fixa) idea nevében történő mesterséges és erőszakos emberszelektálással, egy torzkép és egy torz tükör permanens felmutatásával – a nemzetet, annak lelkületét romboló cselekedet. Értelmiséginek lenni nem más, mint az „írástudásnak” a felelősségét, a mások jó irányban történő befolyásolásának és tanításának óhaját tudatosan vállalni. Ezt a belső óhajt pedig a többiekért való, szereteten alapuló, jószerével önzetlen tenni akarás táplálja. A kommunizmus eszméje nevében és szolgálatában kinyilatkoztatott önzetlenség és empátia, „testvériség és szolidaritás” nem hasonlítható, nem mérhető az egyházaknak az évszázadok folyamán leszüremkedett, önzetlenségről és szeretetről szóló tanításaihoz és annak eredményéhez. Ha egy ország lakosságának jelentős részét ugyanis arra kényszerítik és késztetik, hogy hazudjon, hogy képmutató, megalkuvó vagy közönyös legyen azért, hogy érvényesülni vagy egyszerűen csak élni tudjon, annak generációkon át tovagyűrűző lélektani és morális hatása is lesz. Ezért is volt a több évtizedes kommunista-szocialista korszak erkölcsi szempontból, a magyar emberek jellemének, etikus magatartásának, erkölcsiségének, moráljának, demokrata érzésének, empátiájának, szolidaritásának, belső fejlődésének és formálódásának szempontjából olyan kártékony, mert megszakította ezt a folyamatosságot: megakasztotta a nemzedékek egymásutániságában bekövetkező össznépi szellemi-erkölcsi fejlődés, jobbulás, tisztulás, a nemesedés folytonosságát. Nyugat-Európa demokratikus országaiban a II. világháború után sehol, még Nyugat-Németországban sem történt ilyen durva, a történelmi kontinuitást és fejlődést mesterségesen és erőszakosan megszakító beavatkozás. Nem tették sülylyesztőbe a nemességüket, a katonatisztjeiket, az értelmiségüket. Nem akartak porból és sárból új gólemet kreálni maguknak, hogy idolként állítsák azt egy ország elé, hanem – ha kellett, revideálva, módosítva – folytatták az évszázadokkal korábban elkezdett, a zsidó-keresz96
Kövendy
Katalin:
Lenullázott
katonatisztek…
tény eszmeiségű kultúrára alapozott, olykor esetleg félresiklott, de összességében nem elvetendő fejlődési utat. Nem késztették lakosaikat képmutató és skizofrén magatartásra, a saját múltjuk elhallgatására vagy egyenesen megtagadására, s ezáltal a generációk közötti kommunikáció megszüntetésére. Nem ásták el az évszázados értékeiket. Nem tették kulturális szempontból szántszándékkal gyökértelenné a saját nemzetüket. A folyamatosságnak, vagyis a saját múltjuknak a tisztelete, az értékeiknek folyamatában történő megőrzése ilyen apróságokban is megmutatkozik, mint például a katonaságaik és csendőrségeik (és más fegyveres szervezeteik) egyenruhái. Például az olasz katonák, csendőrök vagy vám- és pénzügyőrök arany paszományokkal, vörös zsinórokkal, színes szalagokkal, színes tollakkal ékesített ruhái és fejfedői, a római sisakdíszeket, vérteket és színeket idéző ünnepi díszegyenruhái (elnöki díszőrség), a csendőrök csizmái, ünnepi viseletei mind-mind ennek, a múltból eredeztetett folyamatosság vállalásának büszke megnyilvánulásai. A háború után, a kommunista és szocialista érában természetesen a magyar katonaság is átszerveződött, új értékek mentén alakították ki azt a tiszti réteget és azt a szervezetet, amelyeknek méltó vezére lehetett – szovjet mintára kialakított jellegtelen egyenruháikban – egy Farkas Mihály, egy Münnich Ferenc vagy egy Czinege Lajos.32 A háború utáni szakmák és foglalkozások nevei kitűnően érzékeltetik, hogy a képzett katonatisztek vagy a régi keresztény úri osztály tagjai, az arisztokraták, az értelmiségiek – akár megőszült fejjel életük végén, akár fiatal férfikorukban – vagy olyan robotoló munkát végeztek, amely csupán fizikai erőt kívánt meg (rakodómunkás, anyagmozgató, erdészeti munkás, kőművessegéd, szállítómunkás, kazánfűtő, vasúti pályamunkás, út[építő]munkás, napszámos, farakodó, szénhordó, kubikos stb.), vagy olyat, amelyhez még fizikai erő sem nagyon kellett (mosdóőr, őr, éjjeliőr, figuráns, öltözőőr, udvarsepregető, telepőr, kapus, portás, konyhalegény stb.), vagy pedig olyan, nem fizikai, hanem szelleminek mondott irodai munkát, amely intellektust nem nagyon, ám monoton írni tudást igényelt a művelőjétől (raktáros, adminisztrátor, hivatalsegéd, bérelszámoló, pénzbeszedő, bedolgozó, szállítási ügyintéző, előadó, állóeszköz-nyilvántartó, [nem a mai értelemben vett] könyvelő, pénzügyi előadó stb.). Többen, értelemszerűen leginkább a fiatalabbak, kitanultak valamilyen szakmát (hegesztő, esztergályos, lakatos, villanyszerelő, fodrász, kosárfonó, darus, szerszámkészítő, műszerész, festő, kéményseprő stb.). A nemes lelkű, jellemes, egymás iránt szolidáris, összetartó, erkölcsös, igazmondó, nyílt, szabadságszerető embertömegek gyarapítása nem szerepelt a kommunista alapon kitermelődött (és a hozzájuk ideológiailag csatlakozó régebbi keletű) értelmiség céljai között. A rendszerhűség mindig és mindenben előbbre való volt: ők szocialista embertípust akartak kreálni a lenini és sztálini minta, vagyis saját szellemi atyáik útmutatásai alapján. Semmilyen diktatúra vagy világégés, így – a holokauszthoz hasonlóan – a kommunista diktatúra és eszme rombolása sem mérhető csakis az általa legyilkolt emberek számával: hanem a miattuk lelkileg tönkretett, vagy akárcsak a legkisebb mértékig lelkileg 32
Háború utáni honvédelmi miniszterek.
97
Kommentár • 2010|6 – Esszé
megsérült emberekkel, a kisiklatott emberi életekkel, a megromlott emberi viszonyokkal, a lezüllesztett erkölcsiséggel. Az idősebb katonatisztektől a reményt és a gyerekeik jövőjébe vetett hitet is elvették, nemcsak egy tisztességes élet méltóságteljes befejezésének lehetőségét. Többévi szovjet kényszermunkatábor után esetleg alkalmi munkákon nyomorogva haltak meg. A fiatalabb tiszteknek nagyobb esélye volt arra, hogy az idő múltával megtalálják – ha nem is méltó, de legalább – a helyüket a társadalomban. Az ő gyerekeik esetleg már tanulhattak is. A származás azonban végigkísérte mindannyiukat a jellemzéseikben, személyi anyagaikban, a megkülönböztetésekben és hátrányokban. Jó esetben a szüleiktől, nagyszüleiktől átörökített, évszázados emberi és morális értékek megingathatatlanul és kitörölhetetlenül áthagyományozódtak a későbbi generációkra is. Ezek az értékek nem egyszer összeütközésbe kerülhettek a többség által elfogadott és képviselt „szocialista erkölccsel”, a középszerű vezetők (tanszékvezető professzoroktól gyárigazgatókig, középiskolai szakfelügyelőktől brigádvezetőkig) sokszor etikátlan – ám párthű – magatartásával, vezetési elveivel és munkamoráljával. De olyan is volt, aki korán meghalt vagy elkallódott. Olyan is, aki beállt a sorba, és tette, mondta, amit elvártak tőle az új rendszer hangadói. Nem jelentéktelen részük pedig – amint lehetőség adódott rá – elhagyta az országot. Mindenkiért, akivel megtöretett az évszázados kontinuitás – nagy kár. Az egész országot érte veszteség, hiszen általánossá vált és elmélyült az élet minden területén az a gyakorlat, hogy jobbára nem az érdemei, a szakmai tudása, a munkamorálja, a vezetői képességei, az odaadása, a munkaszeretete miatt került valaki az őt megillető helyre vagy pozícióba. Ismeretségi, „megbízhatósági” alapon, a protekcionizmus igénybevételével kerültek az emberek akár répaátvevői, akár tanársegédi munkakörbe. Kiszorítósdi vagy inkább térhódítási „frontharcok” kezdődtek, amolyan „adj király katonát” módjára. Hamis értékek és kritériumok, álságos kiválasztódások által kontraszelektálódott az értelmiség, a vezetői réteg. Pedig egy olyan értelmiség és vezető szakembergárda irányításával, amely a társadalom egészéből, származástól függetlenül, igazi értékek – a minőség, a tisztesség és a szakmaiság szempontjai alapján – választódhatott volna ki, felbecsülhetetlen értékekkel gazdagodhatott volna az ország.
98
Kommentár • 2010|6
Háziasszony (1957)
99
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
Salát Gergely KÍNA PUHA EREJE „Ezért osztán az a’ legjobbik sereg, ki az ellenséget szándékában akasztja meg. Eztán következék az, ki az ellenséget szövetségesitűl szakítá el. Eztet követé az sereg, ki az ellenségre mene hadakozni. A’ leghitványabb penig az, ki a’ várfalakat kezdé ostromlani.” (Sunzi: A’ hadakozás regulái, Tokaji Zsolt fordítása)
A „puha erő” vagy „puha hatalom” (soft power) fogalma két évtizede terjedt el a nemzetközi politikai irodalomban. A kifejezés egy ország nemzetközi befolyását alakító azon tényezőkre utal, amelyek az adott országot a kívülállók számára vonzóvá, követendővé, kívánatossá teszik. Vannak, akik a puha erőt minden más hatalmi tényezőnél fontosabbnak tartják, s vannak olyanok is, akik kétségbe vonják értelmét. A többség a puha és a kemény erő kombinációját, az „okos erőt” (smart power) tartja a leghatékonyabbnak. A puha erő növelésére való tudatos törekvés leglátványosabb példája Kína politikája. A világ legnépesebb országának nyíltan megfogalmazott célja nagyhatalommá válni, ugyanakkor az is világossá vált számára, hogy ezt pusztán gazdasági fejlődéssel és hadseregfejlesztéssel, vagyis „kemény erővel” nem tudja elérni. Ezért döntött úgy a kínai vezetés, hogy erőforrásai egy részét – a kínai hagyományokba jól illeszkedő módon – a kínai puha erőre összpontosítja. Az alábbiakban a puha erő fogalmát, illetve annak kínai gyakorlatba ültetését tekintjük át.
A puha erő A fogalmat Joseph S. Nye korábbi amerikai védelmiminiszter-helyettes, a Harvard professzora fogalmazta meg 1990-ben,1 s a koncepciót később további írások sorában fejlesztette tovább. Nye szerint a puha erő „képesség arra, hogy kényszer vagy fizetség helyett vonzerőnkkel érjük el azt, amit akarunk”, vagy hogy „elérjük azt, hogy mások is azt akarják, amit mi akarunk”, „meg tudjuk határozni mások preferenciáit” stb.2 A puha erő egy ország kultúrájából, politikai eszményeiből, kül- és belpolitikájából származik. Ha elég vonzóvá tudjuk tenni magunkat, azzal elérhetjük, hogy más országok és népek követni akarjanak minket, s adott esetben támogatást nyújtsanak nekünk olyan kérdésekben, amelyekben a vonzerőnk hatása nélkül másképp döntetnének. A vonzerőnk te1
Joseph S. NYE, Jr.: Bound To Lead. The Changing Nature Of American Power, Basic Books, 1990; UŐ.: Soft Power, Foreign Policy 80. (1990. ősz), 153–171. 2 Lásd például Joseph NYE: Soft Power. The Means to Success in World Politics, Public Affairs Press, New York, 2004.
100
Salát
Gergely:
Kína
puha
ereje
hát hatalom, amely mások döntéseit anélkül befolyásolná, hogy kényszert kéne alkalmaznunk vagy közvetlen ellenszolgáltatást kéne nyújtanunk. A puha erő azáltal válik mind jelentősebbé, hogy a kemény erő lehetőségei egyre korlátozottabbak. Soha nem létezett tartósan csak kemény erőn – katonai fölényen – alapuló hatalom, de nagyjából a II. világháború végéig, s sok szempontból a Szovjetunió összeomlásáig a kemény erő volt a meghatározó. Mára azonban a katonai fellépés sok esetben túl költségessé és kockázatossá vált. Egyrészt az országok közötti kölcsönös függés miatt egy másik állam megtámadása vagy az ezzel való fenyegetőzés – a közvetlen költségek mellett – a támadó félnek is súlyos gazdasági károkat okozhat. Másrészt a hatalmi játszmákban olyan nemzeteken átnyúló játékosok – transznacionális vállalatok, nem kormányzati szervezetek, terrorista hálózatok – jelentek meg, amelyek kezelése kemény erővel gyakorlatilag lehetetlen. Harmadrészt, a világ szinte minden államában megjelent nacionalizmus rendkívül költségessé teszi a háborút és a megszállást. A gyarmatosító hatalmak annak idején néhány száz vagy ezer katonával meg tudtak hódítani egy-egy óriási területet, ma ilyesmi már lehetetlen lenne. A hidegháborús időszakban az USA számára Vietnam, a Szovjetunió számára Afganisztán mutatta meg, hogy a behatolókkal szemben ellenséges népesség a legnagyobb hadigépezetet is megakaszthatja – az elmúlt években pedig Irak és megint csak Afganisztán esete bizonyítja ugyanezt. Szintén az erőszakos beavatkozás költségeit növeli, hogy bizonyos modern katonai technológiák már a legszegényebb országokban is elterjedtek, néhány potenciális célpont pedig nukleáris fegyverrel is rendelkezik. Mindezek mellett a nemzetközileg megoldandó problémák jellege is megváltozott: az erőforrások feletti ellenőrzés mellett ma már olyan – csak nemzetközi együttműködéssel kezelhető – kérdésekkel kell szembenézni, mint a környezetszennyezés, a járványos betegségek, a kábítószer-kereskedelem és a terrorizmus.3 A kemény erő a nagyhatalmak számára fenntartandó, hiszen nélküle valódi puha erő sem létezhet. Ugyanakkor a katonai hatalom a fenti okok miatt nem elégséges akaratunk érvényesítéséhez. Ehhez puha erőre, vagyis mások céljai és gondolkodása megváltoztatásának – manipulálásának – képességére van szükség. A kemény és a puha erő között természetesen széles az átmenet: a katonai beavatkozás és az egyszerű vonzerő között ott van az anyagi és egyéb ösztönzés, a politikai napirend meghatározása, a gazdasági befolyásolás stb. Vitatott kérdés, hogy a puha hatalmi vetélkedés zéróösszegű játszma-e: konkrét hatalmi döntéseknél minden bizonnyal az, de általánosságban attól, hogy egy ország vonzereje vagy presztízse nő, még nem föltétlenül csökken a többieké. Arról, hogy pontosan mi tartozik a puha erő körébe, megoszlanak a vélemények. Általában a nemzeti presztízsre hatással lévő – tágabb értelemben vett – kulturális tényezőket sorolják ide, amelyek befolyásolják más országokban a döntéshozatalt – nemcsak a politikai-gazdasági vezetőkét, de például a fogyasztókét is. Ilyenek tényezők a társadalmi értékek (szabadság, emberi jogok), a média (filmsztárok, sorozatok, sajtó), az oktatás (például elit egyetemek), a hagyományos és kortárs magaskultúra, a technológiai fejlettség, a sportsikerek, a divatos márkák, de olyan tényezők is, mint például a gasztro3
NYIE: Soft Power, 1990, 161–164.
101
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
nómia vagy a híresen csinos nők. Az amerikai filmsztárok, a német autók, az olasz konyha, a spanyol futballklubok vagy a finn mobiltelefonok hírneve hatalmi tényező is, mert befolyásolja mások fogyasztási vagy akár politikai döntéseit. Az Egyesült Államok szuperhatalmi státusa nem pusztán, sőt nem is elsősorban az amerikai hadsereg technikai fejlettségének köszönhető, hanem Hollywoodnak, Miami Beachnek, Detroitnak, New Yorknak és a Harvardnak. Hogy a puha erő mennyire alakítható mesterségesen, és hogy mennyire képes valóban befolyásolni a döntéseket, az a dolog természete folytán nem számszerűsíthető. Emiatt sokan kétségbe is vonják a jelentőségét. Kína azonban egyértelmű döntést hozott e kérdésben: a puha erőt fontosnak tartja, és tudatosan törekszik a növelésére – s úgy tűnik, ebben eddig számottevő sikereket ért el.
A puha erő kínai hagyománya Az, hogy a kínai döntéshozók és tanácsadóik körében megfogalmazása után nagy visszhangot keltett a puha erő elmélete, egyáltalán nem meglepő. Valószínűleg a történelem során minden ország és civilizáció élt a puha erő valamilyen formájával, de ez sokszor ösztönösen történt. Kínában viszont már a legkorábbi politikai gondolkodók is – így vagy úgy – megfogalmazták a puha erő koncepcióját. A kínai hagyományban a lágy és a kemény szembeállításának legismertebb példája a nőies, puha, passzív yin és a férfias, aktív, kemény yang kettőssége. A yin és a yang ellentétesek egymással, de a teljességhez mindkettőre szükség van, egyik a másik nélkül tökéletlen. A taoizmus alapműve, Az Út és Erény könyve (Daodejing) így fogalmazza meg a lágyság erejét: „Az ég alatt nincs lágyabb és gyengébb, mint a víz. Mégis, ha megtámadja a keményet és erőset, semmi nem tudja legyőzni, és semmi nem változtatja meg. A gyenge legyőzi az erőset, a lágy legyőzi a keményet.”4 A kínai politikai hagyományban központi szerepet játszó konfucianizmusban alaptétel, hogy az uralkodónak kényszer és erőszak helyett példamutatással, saját erényének kisugárzásával kell kormányoznia népét.5 Ez a nemzetközi kapcsolatokra is vonatkozik: a konfuciánus elvek szerint a Kínát körülvevő „barbárokat” nem meghódítani kell, hanem Kína morális és kulturális felsőbbrendűségének bizonyításával rávenni arra, hogy önként a kínai uralkodó alattvalóivá váljanak.6 Mindezt a filozófusok valamiféle auto4
Daodejing, 78. fejezet. Lásd például Konfuciusz mondását: „Ha [az uralkodó] maga helyesen viselkedik, akkor parancsok nélkül is működik a kormányzás. Ha nem viselkedik helyesen, akkor hiába ad ki parancsokat, azokat nem hajtják végre.” Lunyu (Beszélgetések és mondások), XIII. 6. 6 „Ha az elöljáró szereti a szertartásosságot, akkor a nép közül senki nem meri nem tisztelni; ha az elöljáró szereti az igazságosságot, akkor a nép közül senki nem mer nem engedelmeskedni neki; ha az elöljáró szereti a megbízhatóságot, akkor a nép közül senki nem mer nem őszinte lenni. S ha így lesz, akkor a négy égtáj népe, hátán hozva gyermekét, eljön hozzá.” Lunyu, XIII. 4. „[A bölcs uralkodó] hírneve szétárad a Középső Országokban, elér a déli és északi barbárokhoz. Ahová a hajók és szekerek eljutnak, ahová az ember 5
102
Salát
Gergely:
Kína
puha
ereje
matizmusként képzelték el: ha Kínában jó uralkodó ül a trónon, akkor az egész világ eljön hódolni neki. A gyakorlat természetesen más képet mutatott, de a kínai birodalom ideológusai szemében a fegyveres hódítás sosem számított erénynek, a hivatalos terminológiában a hódításokat „büntető hadjáratoknak” (fa) nevezték, amelyekre Kína kényszerítve volt a „barbárok” erénytelensége miatt. A kemény erő másodlagossága a kiterjedt kínai hadászati irodalomban is megjelent. A különböző ókori stratégiai írások – például a legismertebb, a Sunzi bingfa (A háború művészete, A’ hadakozás regulái) – számtalanszor visszatérő tanácsa, hogy az ellenséget csellel, megtévesztéssel, szövetségkötésekkel, hátországa megnyerésével, megosztással és egyéb „puha” eszközökkel kell legyőzni, s a nyílt harc a küzdelemnek csak egy – és nem is a legfontosabb – eleme. A mai kínai köznyelvben is számos olyan ezzel kapcsolatos mondás él, amely ezen ókori művekből származik: „gyengeséggel legyőzni az erőset” (yiruo kegang, yiruo shengqiang), „a háború alapja a becsapás” (bing yi zha li), „kerüld el [az ellenség] erősségeit, és támadd meg a gyenge pontjain” (bishi jixu), „visszavonulással előre haladni” (yitui weijin) stb. A gondolat tehát, hogy a hatalmat „puha” tényezőkkel kell biztosítani, már az ókori Kínában is ismert volt, sőt domináns szerepet játszott a klasszikus kínai politikai és stratégiai gondolkodásban. Eszményi uralkodónak nem a nagy hódítók számítottak, hanem a békét, harmóniát teremtő, erényes császárok. Kína természetesen – amikor ereje engedte – igyekezett terjeszkedni, de ennek ideológiája mindig a Pax Sinica és a kínai civilizáció kiterjesztése volt, nem a hódítás dicsősége. Annak illusztrálására, hogy itt nem valamiféle gyakorlatiatlan idealizmusról volt szó, hanem gyakorlati politikáról, nagyobb terjedelemben idézek egy Kr. e. 174-ből származó forrást. A szöveg egy beadvány a Han-dinasztia császárához, szerzője Jia Yi, a korszak egyik kiemelkedő tudós-hivatalnoka. Ebben az időszakban az ázsiai hunok (xiongnuk) birodalma a virágkorát élte, és súlyos vereségeket mért Kínára. A Han-udvar évtizedek óta csak megalázó feltételekkel – hatalmas „ajándékokkal”, császári hercegnők feleségül adásával – tudta megvásárolni a viszonylagos békét, de a xiongnuk katonai ereje így is folyamatos fenyegetést jelentett. Kínának ezután még fél évszázadba tellett, hogy katonailag felvegye a versenyt a harcias lovas nomádokkal. Ebben a helyzetben született Jia Yi javaslata, amely lényegében a puha erő mai koncepcióját fogalmazza meg, meglehetősen cinikus módon: Szolgád javasol Felséged számára három megnyilvánulást, és kidolgoz öt csalétket, melyek által a shanyut (a xiongnuk vezérét) szembefordíthatjuk népével, s a xiongnukat megrázhatjuk és elsorvaszthatjuk […]
ereje elér, amit az Ég befed, amit a Föld hordoz, ahová a Nap és a Hold süt, ahol dér és zúzmara hull – mindenki, akinek vére és lehelete van, tiszteli és szereti őt.” Zhongyong (A közép mozdulatlansága), 31. fejezet. „Na mármost, ha Felséged olyan kormányzást vezet be, amely megvalósítja az emberséget, akkor az Égalatti minden hivatalnoka szeretne majd Felséged udvarában állni, a földművelők szeretnék Felséged földjét művelni, a kereskedők szeretnék Felséged piacain felhalmozni [árujukat], az utazók szeretnének Felséged útjain járni; s aki az Égalattiban gyűlöli az uralkodóját, az mind Felségedhez jön panaszkodni. S ha ez így lesz, ki tudná visszatartani őket?” MENGZI (Menciusz): Liang Huiwang, I. 7.
103
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
Midőn a xiongnuk eljönnek, a módos családok öltözzenek selyembrokátba, a szegényebb családok vegyenek fel díszes selyemruhát. Készíttessék öt ezüstszekér, melyeket gazdagon vésett mintázat ékít, eléjük négy-négy ló fogassék be, lebegjen fölöttük zöld védőernyő, kövesse őket számtalan lovas, a császár így kocsikázzék ki. Ha maga a shanyu jő vagy távozik is, elismeréssel fog adózni mindeme nagyság előtt. A meghódolt xiongnuk időről időre kapjanak e javakból jutalmakat, s ezt lássa, hallja az egész ország. Sóvár szívvel adják tovább egymásnak [a jutalmazások hírét], így a szerencsét áhítók idesereglenek majd, hogy részesedhessenek a javakból. Így rontjuk meg a szemüket – ez az egyik csalétek. Ha a xiongnuktól követek érkeznek, vagy ha nagy számban hódolnak be, akkor gyűljék össze nagy sokadalom, s Felségednek álljon rendelkezésére minden, amivel fényes lakomára hívhatja őket. Legyen négy-öt fajta fogás, legyenek szemnek kívánatos hússzeletek, ropogós nyársonsültek, fűszeres-sós lében pácolt pástétomok […] Merüljenek el az ízeiben annak, mit korábban meg nem kaphattak. Attól fogva, időről időre részesülhessenek ebben, kik hozzánk eljőnek, s várjuk őket lakomával. Ezt lássa, hallja az egész ország, s csorgó nyállal adják tovább egymásnak [a lakomák hírét], így az áhítozók idesereglenek majd, hogy részesedhessenek a javakból. Így rontjuk meg a szájukat – ez a második csalétek. A behódolt vitéz vezetőkről szólván, ha Felséged követeket küld hozzájuk, feltétlenül legyen közöttük olyan, ki őket vendégségbe meghívja. Nyerje meg ismerőseiket, s majd valahány barbár szemlélőként részt szeretne venni, hát hadd jöjjön. Húszharminc nő – fénylő fekete vagy cifra ruhás – álljon szolgálatukra a vendégcsarnokban, s hol közelítve hozzájuk, hol elrejtőzvén előlük, szórakoztassák a barbárokat, közösen lakomázva vélük [… A nők] fel-le mozogjanak, orcájukat mind közelebb lopván, majd időről időre perdüljenek táncra, dobjukat verve táncra szólítván párjukat. Estefelé csendüljön fel harci zene, járjon kezük a zenészeknek. Amint a vendégek felállnak, tíznél több asszony kísérje őket, hogy szolgálatukra légyen. Időről időre küldessék követség, hogy a behódoltak közül némelyek meghívást nyerjenek az efféle zenés mulatságra. Ezt lássa, hallja az egész ország, s tágra nyitott szemmel adják tovább egymásnak [a mulatságok hírét], s türelmetlenségükben csupán attól féljenek, hogy csak később jöhetnek el hozzánk. Így rontjuk meg a fülüket – ez a harmadik csalétek. A közrendű behódoltakról szólván, ha Felséged kegyével meghívja őket, ezáltal magához kötheti őket. Felséged időben halmozzon fel gazdagságot, az északi negyedben álljanak magas csarnokok mély ereszekkel, legyenek ott jó konyhák, tágas magtárak, megkötött lovakkal teli istállók, harci szekerekkel megtöltött kocsiszínek, szolgálóleányok, szolgálók, gyermekek, lábasjószág, szerszámok. Mindezeket nagy tömegben gyűjtsük össze akkorra, amely időre a barbár vendégeket meghívjuk, s a barbár követeket megvendégeljük. Kegye jeléül Felséged seregestül bocsásson rendelkezésükre hivatalnokokat, kik segítik s szórakoztatják őket. Sürögjenek ezek az ő lakhelyeiken, gondoskodjanak mulattatásukról és magtáraik feltöltéséről – mindenben meghaladván azt a mértéket, amelyben eleddig részük volt. Királyaik fontolgatni fogják, hogy
104
Salát
Gergely:
Kína
puha
ereje
elhagyják a shanyut, ezért időnként nyújtsuk nekik otthonul [e rezidenciákat]. A xiongnuk egész országában a szívek elhajlását és vágyakozását fogjuk felkelteni, s türelmetlenségükben csupán attól félnek majd, hogy csak később jöhetnek el hozzánk. Így rontjuk meg gyomrukat – ez a negyedik csalétek. A majdani behódoltakról szólván, Felséged olykor részesítse ama kegyben némelyiket, hogy felneveli, majd hivatalba helyezi őt. A barbár felnőttekkel nehéz a jó viszony kialakítása, ám Felséged a gyermekeket és a nemesek fiait szeretettel fogadhatja. Felséged részesítsen kegyeiben néhány tucatot közülük, öltöztesse őket hímzett ruhákba […] Ha Felséged lakomát ad a barbároknak, ők tartsák az öblös díszkupákat. Ha barbár követeket látunk vendégül, tagbaszakadt, derék vitézek álljanak szolgálatban, kik mellett a barbár gyermekek segédkezzenek, s amint a barbár rangos személyek bort töltetni odahívják őket, Felséged kegyesen maga irányítsa őket, a követek meg fizessenek nekik borravalót. Többször gondoskodjék a társaságukról, hozasson elő hímzett ruhákat és öveket a vendégség idején, s a megfelelő alkalommal ajándékozza nekik. Felséged kényeztesse a barbár gyermekeket, paskolgassa őket, adjon nekik sült húst, kegyesen saját kezűleg etesse őket, hozasson elő jó ruhákat, s adományozza nékik […] Ezt lássa, hallja az egész ország, vágyakozzanak tágra nyitott szemmel, s türelmetlenségükben csupán attól féljenek, hogy csak később jöhetnek el hozzánk. Így rontjuk meg a szívüket – ez az ötödik csalétek. Ha e négy dolgot: fülüket, szemüket, szájukat, gyomrukat lekötjük, s tetejébe szívüket is magunkhoz vonjuk, akad-é vajon közöttük olyan, ki el nem jő hozzánk? Az így alánk vont barbárokat megzabolázhatjuk – ezt nevezik az öt csaléteknek.7
Aki járt már akárcsak egy alacsonyabb rangú delegáció tagjaként Kínában, s elcsodálkozott a vendéglátók szívélyességén és bőkezűségén, bizonyára nem tudta, hogy a vendégek elkápráztatásának több évezredes hagyományával találkozott, amelynek célja az, hogy a vendégek jobban idomuljanak Kínához. Arról, hogy a konkrét esetben Jia Yi javaslatait megfogadták-e, nem szólnak a források, de az biztos, hogy a külföldi követeket Kínában az egész császárkorban hatalmas pompával és gazdag ajándékokkal fogadták. Olyannyira, hogy időről időre korlátozták az egy adott országból fogadott hódoló küldöttségek számát, mert a kínai követség meggazdagodási lehetőséget jelentett az országok előkelőségei számára – a Középső Birodalom kincstárát viszont túlságosan megterhelte. Egy másik példa a klasszikus Kína puha erő politikájára Zheng He admirális expedíciósorozata. Zheng He a Ming-házi Yongle császár megbízásából 1405– 1433 között hét nagy tengeri expedíciót vezetett több száz hajó, több tízezer tengerész és katona részvételével. Az akkori világ legnagyobb flottája többször végighajózott Délkelet-Ázsia és India partjai mentén, s eljutott az Arab-félszigetre és Kelet-Afrikába is. Az utazásoknak nem a hódítás vagy a felfedezés volt a céljuk, hanem az, hogy megmutassák az útba eső országoknak a Ming Birodalom hatalmát és gazdagságát. A lenyűgöző erőde7
Xinshu 4. tekercs, Xiongnu, 1–8. Lap = Négy égtájon barbár csillag ragyog. Az ázsiai hunok a kínai forrásokban, I., ford. Csornai Katalin, László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, 2007. (A fordítást módosítottam.)
105
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
monstrációk meglehetősen költségesek voltak, így idővel le is állították őket, de jól szemléltették a hagyományos kínai világképet, amelyben Kínát – kényszer nélkül – elvileg mindenkinek tisztelnie kell.
A puha hatalom új igénye A Mao Zedong nevével jellemezhető időszakban (1949–1976) a Kínai Népköztársaság elsősorban a kemény erőben hitt, hacsak a forradalomexportra tett kísérleteket nem tekintjük egyfajta puhaerő-stratégiának. Ugyanakkor a harmadik világ országai számára Kína már ekkor nyújtott bizonyos politikai, technikai és gazdasági támogatást, amivel megalapozta mai befolyását jó néhány területen. Összességében azonban Kína csak nagyon kevesek számára volt vonzó: a kapitalista világ ellenségnek tartotta, és hol félelemmel, hol gúnnyal tekintett rá, a Szovjetunióval való összekülönbözés után pedig a keleti blokkban is hivatalos politikává emelkedett a Kínától való idegenkedés. A kulturális forradalomra például ugyanolyan furcsállva tekintettek Nyugaton, mint Keleten, leszámítva persze a szinte minden országban jelen lévő maroknyi maoista értelmiségit. A sajátos belpolitikai mozgalmak mellett a kínaiak fegyveres fellépése a koreai háborúban, a kínai–indiai és a kínai–szovjet határvillongásokban, a vietnami háborúban, a Tajvaniszorosban stb. szintén nem növelték Kína presztízsét. A fordulat itt is a „reform és nyitás” meghirdetése után kezdődött, az 1970-es évek második felében. Kína már az évtized elejétől igyekezett normalizálni a kapcsolatait volt ellenségei egy részével, s az 1980-as évek elejétől nem győzi folyamatosan hangsúlyozni békés szándékait, együttműködésre való készségét. Puha ereje ettől azonban még nem növekedett meg jelentősen, ami több szempontból is kihívást jelentett – és jelent máig – az ország számára. Először is, Kína és a kínaiak számára természetes igény, hogy helyreállítsák azt a több évezredes állapotot, amelyben Kína volt a kelet-ázsiai régió kulturális – s fogalmazhatunk így: puha erő – központja. Japán, Korea és Vietnam történelme nagy részében kulturálisan közvetlen kínai befolyás alatt állt, de a kínai hatás kisebb-nagyobb mértékben érezhető a belső- és délkelet-ázsiai kultúrákon is. Kína számára természetellenes állapot, hogy ezek az országok az elmúlt fél évszázadban az USA vagy a Szovjetunió felé orientálódtak, nemcsak a biztonságpolitikában, hanem kulturálisan is. A kínai vezetésnek tehát feltett – és a maga szempontjából érthető – szándéka, hogy helyreállítja a térségben a kínai kultúra dominanciáját. S mivel Kína globális nagyhatalommá kíván válni, kulturális befolyását – ha nem is dominanciáját –, mint minden nagyhatalom, igyekszik az egész világra kiterjeszteni. Másodszor, a „reform és nyitás” eredményeként Kína kitettsége a külföld felé jelentősen megnövekedett. A „nyitás” politikáját az alapozta meg, hogy a Deng Xiaoping-féle vezetés rájött: a maói évekre jellemző „önerőre támaszkodás” zsákutca, s nem alkalmas arra, hogy Kína felzárkózzék a fejlett világhoz. Kína nem tudja saját hajánál fogva kihúzni magát az elmaradottságból, ezért egyrészt külföldi technológiára, know-how-ra és 106
Salát
Gergely:
Kína
puha
ereje
tőkére, másrészt exportpiacokra van szüksége. Az elmúlt három évtized reformpolitikájának sikere éppen azon nyugodott, hogy sikerült mindezeket megszereznie. A külföldi technológiától és befektetésektől függő exportorientált gazdaságpolitika azonban – miközben soha nem látott gazdasági fejlődést hozott – azzal járt, hogy Kína függésbe került a külvilágtól. Kína a világ országai közül 2009-ben a világ legnagyobb exportőre, harmadik legnagyobb importőre volt, a világ második legnagyobb olajfogyasztója (és harmadik legnagyobb olajimportőre), s itt történt a világon a legtöbb befektetés.8 Az országnak középtávon fenn kell tartania gyors gazdasági növekedését, mert egyébként belső problémái szétfeszítik, ehhez viszont gazdasági struktúrájából adódóan nélkülözhetetlenek a külfölddel való jó gazdasági kapcsolatok. (Ma már a külföld is erőteljesen függ Kínától, de ez egy külön elemzés tárgya lehetne.) A puha erő növelésének igénye és szükségessége a gazdasági külkapcsolatok területén jelentkezik a legerőteljesebben. A kínai piac és munkaerő-kínálat mérete mindeddig önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy Kína megszerezze a külföldtől a technológiát és piacot, amelyre szüksége volt. Mindezt alapjaiban nem fenyegette az országgal szembeni bizalmatlanság, idegenkedés és ellenérzés, hiszen az üzlet az üzlet – még azok a területek is, amelyeknek tényleg van félnivalójuk (például Tajvan), igyekeztek bekapcsolódni a kínai gazdasági pörgésbe. Azonban Kínának már eddig is okoztak károkat a „kínai fenyegetéstől” (China Threat) való félelmek, például egyes csúcstechnológiák importja vagy bizonyos, stratégiai jelentőségűnek tartott cégek felvásárlása kapcsán. Ahogy Kína erősödik, úgy tartanak tőle egyre inkább, s ha legfontosabb partnerein egyszerre eluralkodna a félelem, az beláthatatlan következményekkel járna az ország gazdaságára és stabilitására nézve. Ráadásul éppen néhány éve kezdődött paradigmaváltás a kínai gazdaságban, amelynek sikeréhez még inkább szükség lesz a pszichológiai gátak áttöréséhez. Kína immár nem afféle gigantikus összeszerelő üzem kíván lenni – ami anyagilag is kevéssé jövedelmező, hiszen egy kínai gyártású exporttermék értékének csak néhány százaléka marad Kínában, a többi a külföldi licenctulajdonosokhoz és a forgalmazókhoz megy –, hanem saját fejlesztésekkel és márkákkal kívánja meghódítani a világpiacot. Egy kínai autó eladhatóságát pedig pszichés tényezők is befolyásolják, amelyek a puha erő segítségével módosíthatók. Ugyancsak bizalomra és jóindulatra van szükség a kínai vállalatok külföldi terjeszkedéséhez, például a nyersanyagforrások kitermelési koncesszióinak megszerzéséhez. A puha erő tehát – aminek fő célja Kína esetében a külföldiekben meglévő fenntartások csökkentése – eszköz Kína további gazdasági fejlődésének, s ezzel stabilitásának biztosításához. A puha erőt így igyekeznek kemény erővé – pénzzé – konvertálni. Pontosabban a vonatkozó kínai diskurzusban – Nye eredeti koncepciójával ellentétben – a gazdasági erő is a puha erő egy formája. Kína, mint láttuk, mindig is tisztában volt a puha erő jelentőségével, nem csoda tehát, hogy amikor a jelenség nevet kapott, a kínai politikatudósok és politikusok gondosan elemezni kezdték a fogalmat. Az 1990-es években, amikor megpróbálták számszerű8
CIA – The World Factbook, www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/index.html.
107
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
síteni és mérhetővé tenni a hatalmat, kínai tudósok kidolgozták az össznemzeti erő (zonghe guoli, Comprehensive National Power, CNP) fogalmát.9 E mutató kiszámításakor a gazdasági, katonai, természeti, politikai, társadalmi, nemzetközi kapcsolati, tudományostechnológiai, oktatási és egyéb erőforrások mérésekor figyelembe veszik a „puha” tényezőket is. Az össznemzeti erő a kínai politikai gondolkodás alapfogalma lett, s ezen belül a puha erő is elismert koncepcióvá vált.10 A puha erőre utaló kifejezések (ruan shili, ruan liliang, ruan guoli, ruan quanli) a hivatalos dokumentumokban is feltűnnek. Például Hu Jintao elnök-pártfőtitkár a Kínai Kommunista Párt XVII. kongresszusán tartott főtitkári beszámolójában – ami a kínai politikában a legfontosabb dokumentumnak számít – célként külön kiemelte a kultúrának mint a kínai puha erő egyik elemének fejlesztését.11 A kínai puha erő fokozása tehát a kormányzati politika szintjére emelkedett.
Kína puha ereje Mik azok a tényezők, amelyek Kína puha erejének növeléséhez – vagy spontán növekedéséhez – hozzájárulnak? Az alábbiakban erről lesz szó, a teljesség igénye nélkül, hiszen a puha erő rendkívül összetett fogalom.12 Kína vonzerejét automatikusan növeli az ország szédületes gazdasági fejlődése. A sokáig elmaradott, szegény, harmadik világbeli diktatúrának tekintett ország 2010 nyara óta a világ második legnagyobb gazdasága, s három évtizede évi nagyjából 10%-os gazdasági növekedést produkál. Ennek természetes következménye, hogy mind a külföldi cégek igyekeznek Kínában befektetni és piacot szerezni, mind pedig a munkavállalók igyekeznek kihasználni a Kína nyújtotta lehetőségeket. A gyors, egyenetlen és sokszor zavaros fejlődés – mint annak idején az Egyesült Államoké – esélyt kínál arra, hogy az ügyesek és szerencsések olyan sikereket érjenek el, amire otthon nem volt kilátásuk. A kínai gazdaság és gazdagság vonzerejével – és annak pozitív hatásaival – a kínai vezetés is tisztában van, így igyekszik azt a lehető legszélesebb körben bemutatni. Emiatt prioritás például, hogy az ország nagy nemzetközi érdeklődésre számot tartó rendezvények házigazdája legyen. E politikába illeszkedett a 2006-os és 2009-es buddhista világfórum, a 2008-as pekingi olimpia, a 2010-es sanghaji világkiállítás, a 2010-es ázsiai játékok megrendezése, de Kína szívesen ad otthont szinte bármilyen nagyszabású kulturális, tudományos, sport-, vallási vagy egyéb rendezvénynek. 9 Bővebben lásd RÁCZ Lajos: A kínai össznemzeti erő növekedésének hatása a nemzetközi kapcsolatokra és a nagyhatalmak geostratégiai törekvéseire, doktori értekezés, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Doktori Iskola, 2007. 10 LI Mingjiang: Soft Power in Chinese Discourse: Popularity and Prospect, Working Paper 165. (Singapore, S. Rajaratnam School of International Studies, 2008); Joel WUTHNOW: The Concept of Soft Power in China’s Strategic Discourse, Issues & Studies, Issues & Studies 44/2. (2008. június), 1–28. 11 Hu Jintao calls for enhancing „soft power” of Chinese culture, People’s Daily Online 2007. október 15., http:// english.peopledaily.com.cn/90002/92169/92187/6283148.html. 12 A legátfogóbb nyugati nyelvű áttekintést a kínai puha erő politikáról lásd Joshua KURLANTZICK: Charm Offensive: How China’s Soft Power is Transforming the World, Yale UP, 2007.
108
Salát
Gergely:
Kína
puha
ereje
A kultúra területén a legnagyobb szabású vállalkozás a Konfuciusz Intézetek hálózatának felállítása.13 A British Councilt, Goethe Intézeteket, Francia Intézeteket és egyéb nemzeti kulturális intézményeket mintául vevő Konfuciusz Intézetek közül az első 2004-ben nyílt, azóta – 2010 nyaráig – az intézetek és fiókintézetek száma meghaladta a 650-et. Jelenleg 94 országban működik ilyen központ, s a tervek szerint 2020-ban már összesen 1000 Konfuciusz Intézet fog működni. A világ szinte minden országára kiterjedő hálózat tagjai – a kínai oktatási minisztérium felügyelete alatt – kínai nyelvet tanítanak, kínai kulturális rendezvényeket szerveznek. Kína hosszútávú célja, hogy a célországokban kialakuljon egy kínaiul értő, a kínai kultúrát ismerő réteg, amely – döntéshozó vagy véleményformáló pozícióba kerülve – befolyásolhatja az adott ország Kínával kapcsolatos döntéseit.14 Szintén a puha erő fokozását szolgálják – egyebek mellett – a kínai oktatási fejlesztések. A gazdasági szempontok mellett Kína presztízsét is növeli, ha világszínvonalú felsőoktatási intézményekkel rendelkezik. Ezért hirdették meg 1995-ben az úgynevezett „211-es tervet”, amelynek az volt a célja, hogy a 21. századra 100 „magas szintű” egyetem jöjjön létre az országban. Az 1998-ban elindított „985-ös program” még ambiciózusabb: ennek alapján 10-12 világszínvonalú egyetemet kívánnak létrehozni, olyat, amely felveszi a versenyt Harvarddal, Cambridge-dzsel és Oxforddal. E célokra dollármilliárdokat költenek.15 Az oktatáshoz kapcsolódóan Kína rendkívül bőkezű a külföldi diákoknak nyújtott ösztöndíjak tekintetében: tanulási lehetőségek sorát biztosítják nemcsak fejlődő országokból érkező hallgatóknak, hanem másoknak is. Jelenleg több százezer külföldi diák tanul Kínában, jelentős részük kínai állami ösztöndíjjal. Hasonló célokat (is) szolgálnak a tudományos-technológiai fejlesztések, amelyek között sok presztízsberuházás-jellegű is akad. 2003-ban Kína – harmadik országként – saját erejéből embert küldött az űrbe, 2007-ben pedig holdszondát bocsátott fel. 2005-ben a GDP 1,4%-át költötték kutatás-fejlesztésre, a 2006-ban indított 15 éves tudományos-technológiai program alapján ez az arány 2010-re 2%-ra, 2020-ra 2,5%ra emelkedik.16 Ez természetesen elsősorban a munkaintenzívről a tudásintenzív gazdasági fejlődésre való átállást szolgálja, de az ország presztízsét és puha erejét is növeli – egy kínai szuperszámítógép vagy utasszállító repülőgép bemutatása a világmédiában növelheti a kínai termékek iránti bizalmat. Folyamatosan emelkedik a kínai szabadalmak és nemzetközi publikációk száma, a kínai tudósok ma már megbecsült tagjai a nemzetközi tudományos közösségnek. Szintén a nemzetközi elismerést fokozzák a sportsikerek: Kína komoly és költséges programokat indított, hogy sportolói minél eredményesebben szerepeljenek a világver13
Meg kell jegyezni, hogy e sorok szerzője a budapesti ELTE Konfuciusz Intézet külsős munkatársa. A Konfuciusz Intézetek pekingi központjának honlapja: www.hanban.org. 15 Uwe BRANDENBURG – ZHU Jiani: Higher Education in China in the light of massification and demographic change. Lessons to be learned for Germany, Arbeitspapier Nr. 97. Gütersloh: CHE Centrum für Hochschulentwicklung, Gütersloh, October 2007, 37–40. 16 China’s 15 Year Science and Technology Plan. What Does It Mean To Spawn „Indigenous Innovation”?, AeA Competitiveness Series 14. (2007. április), 2. 14
109
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
senyeken. A kínaiak az olimpiai éremtáblázaton 1996-ban 16 arannyal a negyedik helyet szerezték meg, 2000-ben 28 arannyal a harmadikat, 2004-ben 32 arannyal a másodikat, 2008-ban pedig 51 arannyal az elsőt. Nincs messze az az idő, amikor a külföldi sportolók Kínába járnak edzőtáborozni, s kínai edzőket fogadnak fel. A gazdasági terjeszkedésben alapvető fontosságú a márkaépítés, mivel a legnagyobb haszonnal a saját fejlesztésű, saját márkájú termékek értékesítése jár. Ezért a kormányzat különböző módokon támogatja azokat a kínai cégeket, amelyek alkalmasak lehetnek a világpiac meghódítására. A Lenovo és a Haier már ismert világcégek, de hasonló státusra törekszik a Huawei, a ZTE, a China Mobile és a China Telecom, nem is szólva a nagy kínai bankokról és légitársaságokról. Ezek sikerének egyrészt alapfeltétele a kínai puha erő, másrészt eredményeikkel és termékeikkel maguk is hozzájárulhatnak e puha erő növekedéséhez.17 Ha kétkedve tekintenénk e törekvésekre, jusson eszünkbe, hogy a japán cégek az 1970–80-as, a dél-koreaiak az 1990-es években hasonló utat jártak be. A puha erő egyik legfontosabb eszköze a média, így Kína ennek befolyásolására is törekszik. A legfontosabb e területen a médiatartalmak előállítása. Korábban kínai filmek csak ritkán jutottak el külföldre, a kínai sajtót pedig a szűk kínálat (a Renmin Ribao, a CCTV és néhány egyéb pártmédium), illetve a – külföldiek számára emészthetetlen – átideologizált tartalom, nyers propaganda jellemezte. Ez mára alapvetően megváltozott. Állami támogatással készülnek a hatalmas költségvetésű, nagyközönséget megcélzó mozifilmek (Hős, Vörösfali csata) és a kulturális eliteknek szánt, fesztiváldíjak sorát besöprő művészfilmek. Kína megkezdte a szappanoperák exportálását – elsősorban a környező országokba, de magyar csatorna is játszott már kínai sorozatot. Kína a nemzetközi hírgyártásban is igyekszik növelni a súlyát, a kínai hírek – sokszor bulvárhírek – idegen nyelven is számos médiumban megjelennek. A külföldi orgánumoknak tehát minden órában Kínával foglalkozó hírek tömege áll rendelkezésre. Kína Hu Jintao által meghirdetett külpolitikai doktrínája a „harmonikus világ” (hexie shijie) építése, amely megteremti a lehetőséget Kína „békés fejlődésére” (heping fazhan). Az alapelv lényege, hogy Kína nem törekszik katonai terjeszkedésre, hegemóniára és a nemzetközi rendszer gyökeres átalakítására, célja az, hogy békésen, kölcsönös előnyök alapján együttműködjék a világ minden országával. A doktrína szerint Kína fejlődéséhez békés nemzetközi környezetre van szükség, miközben e békés környezet megteremtéséhez és megőrzéséhez Kína felemelkedése is hozzájárul. Nyilvánvaló, hogy mindennek hangsúlyozásával Kína célja szomszédainak és a nemzetközi közösségnek a megnyugtatása. Jellemző egyébként, hogy a doktrína meghirdetésekor még „békés felemelkedés” (heping jueqi) szerepelt a dokumentumokban, de ezt hamarosan lecserélték a kevésbé fenyegetően hangzó „békés fejlődésre”.18 17 Edward TSE – Andrew CAINEY: Attracting Global Interest. How Chinese Companies Can Leverage „Soft Power” In the International Marketplace, Booz Allen Hamilton, 2007. 18 A fogalom jelentéséről, illetve a körülötte zajló kínai vitákról lásd C. Raja MOHAN: Debating China’s „Peaceful Rise”. The Rhyme of the Ancient Mariner, Economic and Political Weekly 39/33. (2004. augusztus 14–20.), 3699–3702.
110
Salát
Gergely:
Kína
puha
ereje
Fontos kiemelni, hogy a kínai hivatalos megnyilvánulások szinte teljesen ideológiamentesek, a kommunista propaganda időszaka régen véget ért. A Kínai Népköztársaság immár nem a nemzetközi kommunizmus központjának, hanem a több évezredes kínai kultúra legitim örökösének igyekszik magát beállítani – egy olyan kultúráénak, amely megalkotói szándékai szerint általános érvényű. Kína ma büszke múltjára, s igyekszik is azt mindenkivel megismertetni – a kínai reklámanyagokban ma sokkal többet szerepel Konfuciusz, mint Mao Zedong.
Siker vagy kudarc? Mi, európaiak egyelőre fenntartásokkal fogadjuk a kínai puha erő politikát. A nyugati médiában Kína gyakran negatív színben jelenik meg, s a Made in China szindróma is ellenérzéseket szül.19 Attól, hogy a kínaiak embert küldenek az űrbe, vagy hogy vívójuk legyőzi a mi versenyzőnket, első reakciónk nem föltétlenül a csodálaté. Kína európai presztízsének növekedését jelentősen akadályozzák az ország belső politikai viszonyai, az emberi jogi és tibeti helyzet stb. Jelenleg azonban csak a puha erő kiépítésének kezdeti szakaszában járunk, s nem tudhatjuk, hogy hosszú távon hogyan alakul Kína megítélése. Az biztos, hogy a politikai és gazdasági eliteket Kína már jórészt megnyerte magának, s vezetőink egyáltalán nem idegenkednek attól, hogy kínai pártfunkcionáriusokkal tárgyaljanak és vacsorázzanak. Észak-Amerikában hasonló a helyzet, bár itt még ellentmondásosabb a kép: az USA egyrészt fő riválisának tartja Kínát, amely katonailag is veszélyt jelenthet rá (ez a félelem Európában minimális), másrészt gazdaságilag erőteljesen függ tőle, harmadrészt viszont felismeri a Kína nyújtotta lehetőségeket. Jellemző, hogy az USA-ban a spanyol után a kínait tanulják a legtöbben idegen nyelvként. A világ azonban nemcsak a Nyugatból áll, s a kínai puha erő politika fő célpontja nem is a Nyugat. Számára a legfontosabb területek a szomszédos országok és DélkeletÁzsia, vagyis azok a területek, amelyek hagyományosan a kulturális befolyása alatt álltak.20 Sok országban népes kínai kisebbség is hozzájárul Kína puha erejének érvényesüléséhez. Délkelet-Ázsia ebből a szempontból sikertörténet Kína számára: a kínai termékek, filmek, popsztárok stb. itteni érvényesülését nem hátráltatják kulturális tényezők – persze a félelmek is itt a legnagyobbak, de ezeket Kínának eddig sikerült kezelnie. Itt a kínaiak azt is elérhetik, hogy a térség lingua francájává fokozatosan ismét a mandarin kínai váljék. Mindebben a legnagyobb szerepe a kínai segélyeknek és befektetéseknek van. 19
A kínaiak számára meglehetősen lehangoló európai Kína-képről lásd Ingrid D’HOOGHE: The Limits of China’s Soft Power in Europe. Beijing’s Public Diplomacy Puzzle, Clingendael Diplomacy Papers 25., Netherlands Institute of International Relations ’Clingendael’, 2010. január. 20 Lásd például Thomas LUM – Wayne M. MORRISON – Bruce VAUGHN: China’s „Soft Power” in Southeast Asia, CRS Report to Congress, Foreign Affairs, Defense, and Trade Division 2008 január 4.; Joshua KURLANTZICK: China’s Charm: Implications of Chinese Soft Power, Policy Brief 47. (Carnegie Endowment for International Peace), 2006. június.
111
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
Ennél is látványosabb a kínai befolyás növekedése egy olyan területen, amely hagyományosan nem tartozott Kína érdekszférájába: Afrikában.21 Kína elsősorban nyersanyagforrásként és piacként tekint a kontinensre, s az itteni vezetők – akik a nyugati világban nem föltétlenül számítanak szalonképesnek – tárt karokkal várják a kínai tőkét. Itt Kína már az 1960-as években is meglehetősen aktív volt, így kevesebb vele szemben a fenntartás. A befektetések mellett – a keményt mintegy puha erővel kiegészítve – a kínaiak orvoscsoportokat, tudósokat, mérnököket küldenek egy sor afrikai országba, kórházakat, utakat, vasutakat építenek, segélyeket nyújtanak, kölcsönöket engednek el. (Mindezért cserébe természetesen megszerzik az ellenőrzést a nyersanyaglelőhelyek felett.) 2000 óta a kínai–afrikai kereskedelem évi 33,5%-kal nőtt, s 2010-ben Kína Afrika legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált.22 Hasonló módon – bár egyelőre kevesebb sikerrel – igyekszik kiépíteni pozícióit Latin-Amerikában és a világ összes egyéb területén.
Zárszó A puha erőnek s ezen belül Kína puha erejének könyvtárnyi irodalma van. Maga a definíció is vitatott, s nincs egyetértés abban sem, hogy a gyakorlatban hatékony tud-e lenni. Az biztos, hogy a puha erő hatásköre korlátozott: bár a pszichológiának az állami döntésekben is nagy szerepe van, az valószínűnek tűnik, hogy egyetlen ország sem fog a saját érdekével ellentétesen dönteni egy kérdésben csupán egy másik ország vonzereje, presztízse miatt. Magának a nemzeti érdeknek a meghatározásakor azonban – kevéssé egyértelmű esetekben – lehet hatása a puha erőnek. Az egyéni szinteken – például a fogyasztói döntéseknél – pedig még nagyobb szerepe lehet egy ország kisugárzásának, megbecsültségének. Sok ilyen döntés összességében jelentős hatással lehet az adott ország kemény erejére is: a vonzerő vásárlást szül, a vásárlás pénzt, a pénz pedig haderőt. S nem csak a konkrét termékek eladását segítheti egy ország vonzereje: a politikai tárgyalások felgyorsítása mellett megkönnyítheti az adott ország állampolgára számára az ügyintézést, partnerek megnyerését, kapcsolatok kialakítását, s általában véve a gazdasági és társadalmi életben való hatékonyabb érvényesülést. (Saját tapasztalataim szerint például jóval nehezebb egy kínai vendégtanárnak albérletet szerezni Budapesten, mint egy amerikainak, pedig valószínűleg egyetlen főbérlőnek sem áll rendelkezésére olyan statisztika vagy tapasztalat, mely szerint a kínai tanárok az amerikaiaknál veszélyesebbek a berendezésre.) Állampolgárunk könynyebb külföldi érvényesülése pedig közvetve a kemény erőnkre is kihat. A közvetlen hasznot termelő turizmusról pedig talán meg sem kell említenünk, hogy az milyen kapcsolatban áll egy ország vonzerejével. 21
Lásd például Drew THOMPSON: China’s Soft Power in Africa: From the „Beijing Consensus” to Health Diplomacy, China Brief [The Jamestown Foundation] 5/21. (2005. október 13.). 22 China becomes Africa’s largest trading part ner, CNTV, 2010. ok tó ber 15. (http://english.cntv.cn/ program/bizasia/20101015/101588.shtml).
112
Salát
Gergely:
Kína
puha
ereje
Kína mindezt felismerte, és tudatosan törekszik puha ereje növelésére. E területen komoly gondokkal kell szembenéznie: a vonzerő és a presztízs végsősoron ugyanis az országok belső viszonyaiból fakad, országimázskampányokkal – legyenek mégoly nagyszabásúak is, mint a pekingi olimpia – csak minimális hatást lehet elérni. Olyan régiókban, amelyeknek belső viszonyai nem jobbak Kínáénál, mindez nem okoz gondot, sőt maga a kínai minta – a „pekingi konszenzus” – is vonzó lehet.23 Azonban éppen a legfejlettebb országok – és legígéretesebb partnerek – körében Kína puha ereje még csekély, elsősorban belső problémái (pártállami rendszer, korrupció, környezetszennyezés, nemzeti kisebbségek problémái stb.) miatt. Észak-koreaiak tömegei menekülnek Kínába, s minden bizonnyal nagyon örülnének, ha ott állampolgárságot kaphatnának – ezzel szemben ugyan amerikaiak és európaiak is nagy számban költöznek Kínába, de a végleges letelepedés nem áll szándékukban. Ez pedig jól jelzi, hogy puha erő tekintetében hol is áll most Kína.
Vidámpark (1973)
23
Joshua Cooper RAMO: The Beijing Consensus, The Foreign Policy Centre, 2004.
113
Kommentár • 2010|6 – Messzelátó
Szabó Márk SZAKÍTÓPRÓBA: NICOLAS SARKOZY RENDKÍVÜLI ELNÖKSÉGE Ça va changer là, ça va changer („meg fog ez változni”) – ígérte sokatmondóan fenyegető, dühtől fojtott hangon Nicolas Sarkozy 2008 júniusában a France 3 közszolgálati televíziós csatorna stúdiójában, még az adás megkezdése előtt.1 Az elnök alig leplezett felháborodását az váltotta ki, hogy az egyik kellékes nem viszonozta a köszönését; Sarkozy cserébe megjegyezte: a „súlyos” udvariatlanság nem marad következmények nélkül. Az államfő és a közszolgálati televízió közötti feszültség forrása az akkoriban bejelentett döntés volt, mely szerint 2009 januárjától fokozatosan megszűnnek a reklámok a közpénzen fenntartott csatornákon, számottevő költségkiesést okozva ezzel – többek között – a France 3-nak is. Az „off record” felvett jelenet azonban – vélhetően az egyik „ellenálló” alkalmazott jóvoltából – kikerült a világhálóra, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel mind az elnöki hivatalt, mind a tévécsatornát. A változást ígérő államfő ezt a (média)háborút végül megnyerte: 2011 novemberétől már nem lehet semmilyen reklámot közvetíteni a közszolgálati adókon. A megválaszolandó kérdés azonban továbbra is az, hogy milyen mértékben sikerült teljesítenie többi ígéretét a „szakítást” (rupture) ígérő politikusnak szűk másfél esztendővel a soron következő, 2012-es köztársasági elnökválasztás előtt. A 2010 őszén akut üzemanyag-ellátási válságig fokozódó országos sztrájk- és tüntetéssorozatok elsődleges értelmezése szerint Nicolas Sarkozy nyugdíjreformja, vagyis a korhatár megemelése bénította le Franciaországot. Valójában azonban a válság sokkal mélyebb okokkal magyarázható: az elnöksége első szakaszában dinamikus reformok sorozatát bejelentő államfő, noha minden lehetősége adva volt rá, a várakozásokkal ellentétben nem tudott koherens politikai nézetrendszert formálni programjából. Más szóval: nincs „izmus”, konzisztens Sarkozy-kép, aminek hiányában a fogyó népszerűség kizárólag a köztársasági elnökre hullik viszsza, többek közt azért is, mert minden elődjénél markánsabb egyszemélyes műfajjá változtatta saját szerepét. Ennek ellenére, ha győz is Sarkozy 2012-ben, éppen a koherens kormányzati és személyzeti politikák hiányában már nem lehet beszélni a nevéhez fűződő „izmusról”. Ennek elszalasztásával pedig az európai polgári jobboldal ismét elveszítette annak lehetőségét, hogy legyen egy hosszú távon meghatározó viszonyítási pontja. (Ami a reagenizmus formájában évtizedekre iránytűként szolgált az amerikai konzervatívoknak, az továbbra is hiányzik Nyugat-Európának.)
1
A videó megtekinthető: www.dailymotion.com/video/x5yyb9_sarkozy-en-off-sur-france-3_news.
114
Szabó
Márk:
Szakítópróba
–
Nicolas
Sarkozy
elnöksége
Rendkívüli körülmények A 2010-es a francia politika „évad” alighanem a november végén bejelentett kormányátalakítással zárult, amellyel Sarkozy köztársasági elnöknek három célja lehetett: egyrészt a figyelem magára vonásával újfent megragadni a kezdeményezést és pozitív irányba fordítani a napirend alakulását, másrészt szimbolikusan is véget vetni a nyugdíjkorhatár megemelése miatti zavargások heteinek, végül pedig megkezdeni a 2012-es megmérettetésig tartó „hosszú menetelést”. Végigtekintve a 2007 májusa és 2010 vége közti három és fél éven, Sarkozy elnökségének fogalmi keretét talán leginkább a rendkívüliségben lehetne megragadni: e negyvennégy hónap szinte folyamatos belpolitikai mozgósítással telt, az elnökválasztást követően 2007 júniusában hagyományosan megújították a nemzetgyűlési mandátumokat, 2008 márciusában helyhatósági, 2009 júniusában európai parlamenti, 2010 márciusában pedig regionális választásokat tartottak, vagyis az ötéves elnöki ciklus egyetlen „békeéve” a 2011-es lesz. A látszat ellenére azonban legfeljebb az első hat hónap telhet relatív nyugalomban, hiszen az elnökválasztási kampány nulladik fázisa alighanem már egy évvel a megmérettetés előtt kezdetét veszi. Nemcsak belpolitikai és választási okok miatt bizonyult az elmúlt időszak rendkívülinek Franciaországban: a 2008-ban világszintű méreteket öltő pénzügyi és gazdasági válság nem hagyta érintetlenül Sarkozy eredeti elnöki forgatókönyvét sem. A megválasztásakor minden elődjéhez képest markánsabb dereguláció, piacpárti reformok és közteher-csökkentés üzenetével az Élysée-palotát elfoglaló politikus az elkerülhetetlen recesszió és globális gazdasági átalakulás nyomán egyik pillanatról a másikra visszatért a klasszikus etatista francia hagyományokhoz, sőt több alkalommal is kijelentette, hogy a laissez-faire kapitalizmus halott.2 Így paradox módon mára pontosan az a köztársasági elnök hirdeti szinte minden nemzetközi és belföldi fórumon a szabadpiac kudarcát, illetve az állam gazdasági szerepvállalásának újraértelmezését – és erősítését, akit néhány évvel ezelőtt politikai ellenfelei még „liberálisként” támadtak, ami a francia nyilvánosságban alkalmazható egyik legerősebb stigma. Az ötödik köztársaság 1958-as alapítása óta eltelt bő fél évszázad politikatörténetének fényében rendkívülinek nevezhető mindezek tetejébe Sarkozy személye, illetve megválasztásának körülményei is.3 A jelenleg hivatalban lévő köztársasági elnök ugyanis nem énarque, vagyis nem a hagyományos francia elitképző ENA (École Nationale d’Administration), azaz a Nemzeti Közigazgatási Egyetem növendékeként, hanem pusztán jogi diplomával, ráadásul bevándorló szülői háttérrel ért a politikai hierarchia csúcsára. Hendikepjeit tetézendő jobboldali létére urbánus – 1983-tól 2002-ig az exkluzív Neuilly-sur-Seine polgármestere volt, ráadásul elődjével ellentétben nem mutat különösebb vonzalmat az agrárium iránt –, nem iszik bort, és deklaráltan rajong az Egye2 Erről beszélt – többek között – a davosi Világgazdasági Fórum megnyitója alkalmából is: A Davos, Sarkozy fustige les dérives du capitalisme, Le Figaro 2010. január 28. (www.lefigaro.fr/conjoncture/2010/01/27/ 04016-20100127ARTFIG00769-a-davos-sarkozy-fustige-les-derives-du-capitalisme.php). 3 Vö. William PFAFF: In Sarkoland, The New York Review of Books 2007. június 14.
115
Kommentár • 2010|6
sült Államokért.4 A választók többségét mégis úgy tudta maga maga mögé állítani, hogy 2007-ben a távozó Jacques Chirac politikailag szklerózisos jobbközép kormányának egyik legerőteljesebb exponált tagjaként sikerrel kampányolt a „szakítás” üzenetével és annak az UMP-nek a támogatásával, amely párt 2002-től az államfő nemzetgyűlési többségét biztosította, egy ideig még a nevében is hordozva ebbéli funkcióját.5 Sarkozy személyisége, politikusi szerepfelfogása, valamint az elnöki hivatalhoz való hozzáállása is sok tekintetben elüt a francia hagyományoktól. Frontális médiapolitizálása, hiperaktivitása, illetve a félelnöki rendszer közjogi hagyományait és szerepmegosztását felrúgó egyszemélyes döntéshozói stílusa nem hasonlítható egyetlen elődjéhez sem. Igaz, amilyen sikeresnek bizonyult mindez eleinte, annyira nehézzé teszi a népszerűtlenségből való kilábalást. Hagyományosan ugyanis a francia elnök – élve az 1958-as alkotmány rá szabott kereteivel – leginkább a francia identitásban mélyen gyökerező nagyság utáni vágyat megjeleníteni képes külpolitikai, diplomáciai kérdésekben aktív, míg a megosztónak számító belügyek menedzselését a neki alárendelt miniszterelnök végzi. Ezért gyakran ez utóbbira hárul egy-egy népszerűtlen kormányzati politika elfogadtatása, illetve megvédése, majd kudarc esetén az ezzel járó „önként” távozás hálátlan szerepe is. Voltaképpen erről a köztársasági elnöki pozícióval járó kényelmi-biztonsági funkcióról mondott le Sarkozy már elnöki ciklusa előtt, jelenlegi elutasítottsága pedig jórészt ennek tudható be. Többek közt ez magyarázza azt is, miért kényszerült az utolsó pillanatban úgy átalakítani kormányát, hogy minden előzetes várakozás – és politikai racionalitás – ellenére megtartotta pozíciójában a mind stílusában, mind személyiségében jóval visszafogottabb François Fillon miniszterelnököt, aki nem mellesleg hosszú hónapok óta jóval népszerűbb főnökénél. Sarkozy eddigi elnöki teljesítményének értékelésekor tehát a hangsúlyt célszerű a rendkívüli körülményre helyezni, ebben a keretben vizsgálni, mi sikerült az ígért „szakításból”. Tény: a permanens rendkívüliség állapotának előidézéséért maga a köztársasági elnök és tanácsadói is jelentős részben felelnek, illetve mára e paradigma foglyává is váltak. Ezzel lehet magyarázni, hogy miért igényelt bárminemű magyarázatot is a nemrég végrehajtott kormányátalakítás, amelynek keretében az eddig stratégiai pozíciókat elfoglaló centrista és baloldali kabinettagok posztjait a gaulle-ista államfő szinte kivétel nélkül jobboldali döntéshozóknak juttatta. Sarkozy ugyanis elnökké választásától egészen mostanáig makacsul – saját többsége olykor nyíltan megfogalmazott kritikáját figyelmen kívül hagyva – ragaszkodott a „nyitás” (ouverture) politikájához, aminek keretében jóval a gesztuspolitizáláson túlmutató horderejű pozíciókba „importált” (ex-)szocialista kádereket.6 Így válik magyarázatra szorulóvá három és fél év rendkívüli személy4
Az Economist ezért – Albert Camus regényére utalva – a l’étranger (’az idegen’) jelzővel illette egyik nemrég készített vezércikkében: Je t’aime, moi non plus, The Economist 2010. szeptember 11–17., 23. 5 Az UMP rövidítés ugyanis eredetileg Union pour la Majorité Présidentielle, vagyis az Elnöki Többség Uniója elnevezést fedte, csak ezt követően alakult át és lett Union pour un Mouvement Populaire, amit magyarul többnyire Népi Mozgalmi Unióként fordítanak. 6 Kormánytag volt 2010 novemberéig a semmilyen jobboldali beágyazottsággal nem rendelkező Bernard Kouchner emberi jogi aktivista, sokáig még miniszterelnök-esélyesként tartották számon a szintén nem
116
Szabó
Márk:
Szakítópróba
–
Nicolas
Sarkozy
elnöksége
zeti politika után, ha a jobbközép államfő markánsan a saját politikai hátországából merít a kormánytagok kiválasztásánál.
Ami sikerült Sarkozynak A köztársasági elnök már beiktatását megelőzően is azt hangoztatta: megválasztása esetén tabudöntő reformdöntések meghozatala veszi kezdetét. Víziója középpontjában a gazdasági versenyben a világ élvonalától egyre inkább lemaradó Franciaország felzárkóztatása volt. Ez azonban – eredetileg legalábbis – messze túlmutatott a hagyományosnak mondható gazdaságpolitikai és költségvetési átrendezésen: Sarkozy az államról való francia gondolkodás évtizedes-évszázados beidegződéseinek felülírását hirdette, a jóléti jogok felülvizsgálatát, a világ legnagyvonalúbbjaként számon tartott szociális ellátórendszerének gyökeres átrendezését. Az addig domináns francia közbeszédbe olyan, korábban szinte teljes mértékben hiányzó fogalmakat vezetett vissza, mint az érdemelvűség, a köztehercsökkentés, az állam karcsúsítása és a szabad piacpárti gazdaságpolitika.7 Abban a Franciaországban, ahol 1982 márciusában a néhai államfő, a kommunista és szocialista pártok támogatásával kormányzó François Mitterand rendeletben 65-ről 60 évre csökkentette a nyugdíjkorhatárt, az 1990-es évek második felében pedig a szintén szocialista miniszterelnök, Lionel Jospin kormánya 35 órában maximálta a heti munkaóra-terhelést, Sarkozy koncepciói már kimondásuk pillanatában szerzett jogokat sértettek. Programja gyakorlatba való átültetéséhez hivatalba lépése pillanatában az elnök számára két közvetlen közelmúltbéli politikusi reformerelőkép volt adott: Jean-Pierre Raffarin ex-miniszterelnöké (2002–2005) és elnöki hivatali elődjéé, Jacques Chiracé. Előbbi a nagy strukturális átalakítások végrehajtása előtt minden társadalmi csoporttal, érdek-képviseleti szervvel és politikai frakcióval igyekezett konszenzust keresni, aminek következtében kezdeményezései vagy javarészt elhaltak, vagy az eredetihez képest a felismerhetetlenségig felpuhultak. Ez alól egyedül a 2003-as nyugdíjreform számít kivételnek, annak végrehajtója pedig nem más volt, mint a 2007 óta miniszterelnök François Fillon. Raffarin egykori „főnöke”, Chirac viszont rendre minden elővigyázatosság nélkül jelentette be egy-egy ötletét, aminek következtében kontrollálhatatlanul rászabadult a társadalmi felháborodás. Ilyen volt például a már Chirac első, 1995-ös győzelme után bejelentett nyugdíjreform, aminek már az első bejelentése egész Franciaországot napokra lebénító sztrájkokat eredményezett. Az akkori államfő a lehető a gaulle-ista tradíciót megtestesítő Jean-Louis Borloo környezetvédelmi tárcavezetőt, de például a honvédelmi tárcát sem konzervatív vezető irányította. Az egykor forradalminak szánt „nyitást” ma két kormánytag hivatott szimbolizálni: a homoszexualitását nyíltan vállaló Frédéric Mitterrand kultuszminiszter – a néhai államfő unokaöccse –, illetve Eric Besson ipari és energetikai tárcavezető. Részletekért lásd Le gouvernement Fillon III ancré à droite pour 2012, Le Figaro 2010. november 15. (www.lefigaro.fr/politique/ 2010/11/14/01002-20101114ARTFIG00213-remaniement-le-gouvernement-fillon-iii-ancre-adroite-pour-2012.php). 7 Ezekről részletesen lásd Nicolas SARKOZY: Vallomások, Századvég, Budapest, 2006, 115–137.
117
Kommentár • 2010|6
legrosszabb taktikát választotta: új nemzetgyűlési választást írt ki, aminek következtében öt évig szocialista többséggel került „társbérletbe”, eredeti kezdeményezéséből pedig semmi nem valósult meg. Látható, hogy az eredmény mindkét kormányzati stratégia esetében a „kevés reform, sok beszéd” rossz kombinációja volt. Mindezek fényében Sarkozy talán az egyetlen járható utat választotta: egyszerre kezdett átalakításokba a gazdaság, az állam és a politika szférájában. Az elnök logikája szerint ugyanis a nagy strukturális átalakítások által kiváltott düh hangja nem lesz sokkal erősebb, ha egynél több területen kezdeményez párhuzamos változásokat, sőt ebben az esetben még az elégedetlenkedők figyelme is megoszlik, aminek nyomán a kormány időt nyerhet. Az Élysée-palotában töltött első év alatt Sarkozy gyors egymás utániságban vágott bele a drasztikus bürokrácia-leépítésbe, a kedvezményes nyugdíjrendszer reformjába és az adórendszer versenyképesebbé tételébe, alkotmányos reformot kezdeményezett, kormányába és fontos pozíciókba pedig bátran nevezett ki baloldali ikonokat, hogy tovább fokozza az amúgy is az események után kullogó szocialista ellenzék zavarát. A stratégiát siker övezte, az államfő túlélte az elmúlt évtizedek kormányzatait rendre meghátrálásra kényszerítő országos sztrájkokat. Ezzel a stratégiával sikerült 50 százalékban maximálni az elvonható adó- és járulékterhek szintjét, felszámolni a nagy állami vállalatok alkalmazottainak járó speciális, korkedvezményes nyugdíjrendszert, továbbá elérni, hogy csak minden második nyugdíjba vonuló köztisztviselő helyére vegyenek fel új állami alkalmazottat. Olyan, korábban érinthetetlenként számon tartott intézmények is ledőltek, mint a 35 órás munkahét (les 35 heures) vagy a boltok kötelező vasárnapi zárva tartása.8 A túlórával szerzett jövedelmekre a kormány járulékmentességet hirdetett, 2007 júniusában pedig az államfő Jacques Attali közgazdászt – 1981 és 1990 között Mitterrand elnök személyes főtanácsadóját – kérte fel, hogy tegyen javaslatot a gazdaság versenyképességének további fokozására. A 2008 januárban bemutatott és összesen 316 reformlépést számláló ötletgyűjtemény viszont már a kormányzó jobboldal legelkötelezettebb tagjait és szimpatizánsait is valósággal megrázta.9 A dokumentum olyan – soha meg nem valósult – ötleteket ajánlott a kormány figyelmébe, mint a megyei szintű közigazgatás leépítése, a nyugdíjrendszer teljes piacosítása, valamint a munkaerőpiac teljes deregulációja. Még ha a tanácsadó testület drasztikus javaslatainak publikálása mögött az a megfontolás húzódott is meg, hogy ezekhez képest szinte bármilyen reformpolitika mérsékeltnek hat majd, a piac és az állam viszonyáról vallott nézeteivel Sarkozy alighanem elnökségének ebben a szakaszában állt a legtávolabb a francia politikai tradíciótól. 8 „Normális dolog, hogy nekem kell odatelefonálnom és kinyittatnom a boltot, ha Michelle Obama a lányaival vasárnap délután szeretne vásárolni?”, hangzott 2009 júniusában Sarkozy sokatmondó kérdése, amely alighanem a hét utolsó napján való nyitvatartás melletti elnöki kommunikációs kampány egyik legszerencsétlenebbre sikerült panelje volt. (Sarkozy utilise Michelle Obama pour défendre le travail le dimanche, L’Expansion.com, www.lexpansion.com/economie/sarkozy-utilise-michelle-obama-pour-defendrele-travail-le-dimanche_184290.html.) 9 A hivatalosan „a francia növekedést felszabadító bizottság” (La Commission pour la Libération de la Croissance Française) névre keresztelt elnöki tanácsadó testület javaslatcsomagját lásd: www.liberationdelacroissance.fr/ files/rapports/rapportCLCF.pdf.
118
Szabó
Márk:
Szakítópróba
–
Nicolas
Sarkozy
elnöksége
A sajtó által hamarosan – és eleinte nem kizárólag negatív felhanggal – „hiperelnöknek” (l’hyperprésident) elnevezett Sarkozy korai sikereihez nagymértékben hozzájárult a vele szemben álló szocialisták (Parti Socialiste, PS) világnézete. A Ségolène Royal vezetésével 2007-ben immáron sorozatban a harmadik elnökválasztáson alulmaradó PS gazdaságpolitikai krédója megmaradt az 1980-as években, még Mitterrand alatt kialakított szellemi és filozófiai közegben, tekintet nélkül arra, hogy egyes követelések már a néhai ikon idejében is súlyos működési zavarokhoz vezettek a gazdaságban. Ennek köszönhetően a Royal vezette baloldal ezerötszáz eurós minimálbér-ötlete, a 35 órás munkahét védelme, a tehetősebbekre kivetett további adóterhelés javaslata egyszerre tüntette fel anakronisztikusnak a PS-t és a valóságosnál is piacbarátabbnak Sarkozyt. Ráadásul miközben a francia baloldal Sarkozy – korábban tagadhatatlanul a radikális jobboldali Nemzeti Front által kisajátított – belbiztonsági és bevándorlásügyi javaslatai miatt reflexszerűen a szélsőségek és az intolerancia előretörésétől óvott, az UMP jelöltjének taktikája lényegében semlegesítette Jean-Marie Le Pen pártját, holott a veterán elnökjelölt 2002-ben még a választás második fordulójába jutott. A baloldal helyzetfelismerő gyengeségét mi sem példázza jobban, mint az, hogy 2007-ben a Nemzeti Front vezére az elmúlt negyedszázad egyik leggyengébb szereplésével a szavazatok mindössze 10,44 százalékát szerezte meg. Adva volt tehát az eleinte egyértelmű politikai sikereket hozó stratégia: gyors egymásutániságban megkezdett reformok, az ellenzéket demoralizáló, ugyanakkor a semleges polgárok szimpátiáját megnyerő személyzeti politika a „nyitás” jegyében, és egy, az 1995-től 2007-ig húzódó Chirac-éra relatív mozdulatlanságával szemben kifejezetten dinamikus elnöki stílus. A politikai lendületet legelőször a 2008. márciusi önkormányzati választás törte meg, amikor a baloldal komoly korrekciót hajtott végre az UMP uralta politikai mezőn,10 a kormányzó UMP győzelmét hozó 2009-es európai parlamenti választás ugyanakkor azt mutatta: korántsem fulladt még ki Sarkozy elnöki teljesítménye. Olyannyira nem, hogy az összehasonlító közvélemény-kutatások szerint hiába csökkent 2009. áprilisban ismét 36 százalékra a köztársasági elnök bizalmi indexe, ugyanennyi hivatalban eltöltött időt követően mind Chirac, mind Mitterrand bő tíz százalékponttal alacsonyabban állt.11 Ami talán a reformpolitika kezdeti sikereinél is sokatmondóbb: 2008 és 2009 fordulóján a jobb-, ám nem kis meglepetésre a baloldalon is megjelentek olyan vélemények, miszerint a Sarkozy vezette gaulle-ista tábor megnyerte az ideológiai háborút, és ezzel együtt erőfölénybe kerülhet a korábban a progresszió bevehetetlen bástyájaként számon tartott szellemi-kulturális szférában is.12 10 A baloldali Le Monde már ekkor, 2009 márciusában, közvetlenül az önkormányzati vereség után arról cikkezett, hogy az eleinte még diffúz Sarkozy-ellenesség kezd tendenciává erősödni: Comment l’antisarkozysme progresse, Le Monde 2009. március 7. 11 A jobboldali Le Figaro korabeli cikkcíme is ezt tanúsította: Sondages: Sarkozy résiste mieux que ses prédécesseurs, Le Figaro 2009. április 2. (www.lefigaro.fr/politique/2009/04/03/01002-20090403ARTFIG00006sondages-sarkozy-resiste-mieux-que-ses-predecesseurs-.php). 12 La droite affirme qu’elle a gagné a la bataille idéologique, Le Monde 2008. július 15., 1 és 8; Entre droite et gauche, une balance inégale, Le Figaro 2009. november 13. (www.lefigaro.fr/politique/2009/11/14/0100220091114ARTFIG00079—entre-droite-et-gauche-une-balance-inegale-.php).
119
Kommentár • 2010|6
Gazdasági paradigmaváltás vagy a „sarkozysme” válsága? Hiába a 2009. júniusi európai parlamenti választási győzelem és az ellenzéki PS újabb látványos válsága, a 2008 ősze óta Franciaországot is súlyosan érintő receszszió minden tekintetben átrajzolta a politikai arénát. Amint a globális válság Franciaországot is elérte, a reform-agenda észrevétlenül átadta helyét az intenzív állami beavatkozásra épülő bankmentő és növekedésösztönző intézkedéseknek. Sarkozy olvasatában azonban a 26 milliárd eurós konjunktúracsomag, a pénzintézetek szigorúbb állami kontroll alá vonása vagy a közpénzből finanszírozott munkahelymegtartó és -teremtő lépések túlmutattak a pillanatnyi kríziskezelés kényszerén. A válság mint kontextus a kapitalizmus moralizálása és a gazdaságfejlesztő-beavatkozó állam létének igazolásaként jelent meg, vagyis az államfő számára – a franciák piackritikus attitűdjével összhangban – az angolszász liberalizmussal szemben a francia szociális modell létjogosultságát igazolta.13 A francia kormány a visszaesés kezdetétől a költségvetés kiadási oldalának megterhelésével finanszírozott programokkal kívánta elejét venni az elhúzódó recessziónak, aminek következtében a 2009-es évre a büdzsé hiánya már meghaladta a GDP 8 százalékát. Az aktív állami szerepvállalás keretében Sarkozy a pénzintézetek védelméért cserébe a vezetői prémiumok teljes befagyasztását, a – részben még mindig állami tulajdonú – Renault és a PSA Peugeot-Citroën konszern gyártóegységeinek részleges hazatelepítését és csődhelyzetből közpénzen kimentett gyárak munkahelyeinek megtartását követelte. Az államfő különböző szociális és foglalkoztatási programkezdeményezéseinek költségvetési súlya már a válság idején meghaladta a hárommilliárd eurót, amiért az UMP fiskális konzervatívjai egyre kevésbé lelkesedtek, és leplezetlen aggodalommal figyelték a költségvetési egyensúly elérését az expanzív gazdaságpolitika miatt 2014-re kitoló kormányzati lépéseket. A gazdasági válságból való lassú kilábalás végül Sarkozy minden aktivista kísérlete ellenére magával rántotta már egyébként is gyengülő közbizalmat. Mivel azonban mindvégig a köztársasági elnök volt az, aki egymaga volt hivatott megtestesíteni a kormányzati politikákat, ezúttal is az ő támogatottsága zuhant újabb és újabb történelmi mélypontra, miközben Fillon miniszterelnök őrizni tudta pozícióját. Így míg 2009 nyarán úgy látszott: a baloldal a piac megkérdőjelezhetetlen működési zavarai ellenére sem képes a maga javára fordítani a politikai közhangulatot – nemcsak Franciaországban, hanem a legtöbb nyugat-európai országban sem –, 2010-re már jelentősen megfogyatkozott az államfő mozgástere. Súlyos legitimációs válságra engedett következtetni a 2010. márciusi regionális választás, amelyen Elzász és két tengerentúli terület kivételével a kormányzó UMP mindenhol alulmaradt baloldallal szemben. Hiába érzett rá Sarkozy a gazdasági paradigmaváltás szükségességére, amikor 2010 tavaszán az látszott körvonalazódni, hogy a tágabb értelemben vett elnöki stratégia vesztette el végleg a támogatást. 13 Tény: eleinte nem csak Sarkozy számára, amint arról a markánsan piacpárti Economist 2009. május 7-i címlapja és vezércikke is beszámol. A lap arról írt: az új európai erősorrendben az „etatista” Franciaország áll legfelül, őt követi a „korporatista” Németország, a „liberális” Nagy-Britannia pedig leghátul kullog.
120
Szabó
Márk:
Szakítópróba
–
Nicolas
Sarkozy
elnöksége
Ebben a kontextusban célszerű elemezni a nyugdíjkorhatár 60-ról 62 évre történő emelésével járó valóságos politikai kálvária jelentőségét. A 2010. őszi sztrájk- és tüntetéssorozat, valamint az azzal járó kormányzati elbizonytalanodás főleg annak fényében mutat kontrasztosan, hogy szinte pontosan három évvel korábban a köztársasági elnök néhány nap leforgása alatt a maga javára tudta fordítani a közhangulatot és elérte, hogy megkezdődhetett az úgynevezett „speciális nyugdíjrendszerek” felszámolása. Habár a 2007-es év végén is volt tömeges munkabeszüntetés a közösségi közlekedésben, az akkori sztrájkoknak ereje nem mérhető a 2010-es eseményekhez. 2010 novemberében Sarkozy valójában nem (csak) a nyugdíjkorhatár általános, 60-ról 62 évre történő emelése miatt élte át elnöksége és kormánya legválságosabb időszakát: valójában a megszorító intézkedés által kiváltott elégedetlenségi hullám tünet, ami arról árulkodik, hogy a választók három év leforgása alatt elpártoltak az eleinte még teljesítményelvű-reformer, majd gazdaságmentő-etatista, végül pedig megszorító programot hirdető államfőtől.14 A bizalmi válság arra enged következtetni, hogy a Sarkozy-ellenes hangulat fellángolása nem kizárólag a nyugdíjrendszer finanszírozhatósága érdekében hozott megszorításnak köszönhető, hanem mélyebb okai vannak: az elnöknek három és fél év alatt nem sikerült koherens önképet, „izmust” teremtenie. A 60 éves nyugdíjkorhatár fenntarthatatlansága kevés magyarázatot igényel. Ennek ellenére az államfő a több hónapon át tartó intenzív vita során képtelen volt a maga javára fordítani a helyzetet, amit nyilvánvalóan nagyban gátolt, hogy az átalakítás levezénylésével megbízott – és a reform törvénybe iktatását követő kormányátalakítás nyomán rövid úton menesztett – Eric Woerth munkaügyi miniszter a Sarkozy-elnökség egyik legsúlyosabb korrupciós botrányába keveredett. Amikor pedig 2010 koranyarán kezdett körvonalazódni, hogy a korhatáremelés aligha lesz az év sikere az Élysée-palota számára, Nicolas Sarkozy hosszú időre még az általa korábban maximálisan kihasznált nemzetközi megszólalási lehetőségekből is látványosan hátrébb húzódott. Olyannyira, hogy az amerikai Time magazin egyik újságírója már májusban azt kérdezte: hova tűnt Sarkozy?15 Bár borítékolható, hogy ez a hozzáállás nem marad tartós, az biztonsággal kijelenthető, hogy szűk másfél évvel az elnökválasztás előtt Sarkozy már aligha lesz képes új profilt adni elnökségének és kormányának. Sőt: a novembervégi kabinetátalakítás karaktere is arra enged következtetni, hogy az Élysée-palota korábbi proaktív, nemritkán tudatosan konfliktuskereső stílusa is átadja a helyét az V. köztársaság közjogi hagyo14
Az elemzés kereteit szétfeszítené a francia nyugdíjrendszer akár csak vázlatos bemutatása is. A 2007-es reform jelentősége az volt, hogy az olyan nagy állami cégek, mint az SNCF vasúttársaság alkalmazottjai ne vonulhassanak nyugállományba átlag 37 és fél év járulékfizetés után, hanem privilégiumaik elvesztésével integrálódjanak a „klasszikus” nyugdíjrendszerbe. A 2010-es általános nyugdíjkorhatár-emelést a rendszer fenntarthatatlansága indokolta. Mitterrand elnök 1982 márciusában 65-ről rendeleti úton 60 évre csökkentette a nyugdíjjogosultság alsó korhatárát, ez pedig szerzett jogként az évtizedek során érinthetetlenné vált. La retraite a 60 ans à été une mesure symbolique de Mitterrand en 1981, La Croix 2010. május 26. (www.la-croix.com/La-retraite-a-60-ans-a-ete-une-mesure-symbolique-de-l-altern/article/ 2427117/55350). 15 Where’s Sarkozy? New Low Profile for French Leader, Time 2010. május 5. (www.time.com/time/world/article/ 0,8599,1987001,00.html).
121
Kommentár • 2010|6
mányához hűbb szerepfelfogásnak, amelyben a köztársasági elnök a vele azonos politikai alapon álló kormányra és miniszterelnökére bízza a „napi” ügyintézést, mentesítve az állam első emberét a szükségszerű érdekütközésekkel és további népszerűségvesztéssel járó belügyek alól. A hatalommegosztás ilyen újrakonfigurálása azonban pont az elmúlt évek gyökeresen eltérő elnöki szerepfelfogása miatt már a kiindulópontban komoly hitelességi problémákkal terhelt, nehezítve az Élysée-palota stratégiájának megvalósítását.
Miért győzhet mégis – és milyen áron? Minden nehézség és népszerűtlensége ellenére Sarkozy azonban okkal reménykedhet abban, hogy 2012-ben további öt évvel meghosszabbíthatja államfői mandátumát. Nemcsak azért, mert politikusi karrierje során több alkalommal is bizonyította, hogy a bizalomvesztés kellő akarattal helyreállítható. Hiába nem látszik megvalósulni a köztársasági elnök legfőbb 2007-es ígérete, vagyis a polgárok vásárlóerejének fokozása, ha riválisai legalább annyi potenciális törésvonallal terhelten készülnek átvenni az ország irányítását a gaulle-istáktól. A közelmúltban több közvélemény-kutatásból is az derült ki, hogy egy „most vasárnap” feltételezett elnökválasztás második – vagyis kétszereplős – fordulójában Sarkozy mind Martine Aubry jelenlegi szocialista pártfőtitkár asszonnyal, mind Dominique Strauss-Kahn IMF-vezérigazgatóval szemben alulmaradna: előbbi nagyjából 2, utóbbi viszont már messze a hibahatáron túli, 18 százalékpontos különbséggel előzné meg.16 Ez azonban – túl azon, hogy közvélemény-kutatás – több szempontból is hipotetikus helyzet, ugyanis csak a jelenlegi, 2010-es év végi ismeretek szerint legalább három potenciális szocialista elnökjelölt-aspiráns van. Korántsem kizárt, hogy a 2007-ben már vereséget szenvedő Royal ismét beszáll az előválasztási megmérettetésbe, rajta kívül a „természetes” jelölt Martine Aubry főtitkár, illetve a legesélyesebbként számon tartott Strauss-Kahn – egyelőre tudatosan lebegtetett – indulása is eltérő forgatókönyvekhez vezethet. Tény, hogy az IMF jelenlegi, nem mellesleg 2007-ben pont Sarkozy által javasolt vezetője komoly kihívás elé állítaná az államfőt, azonban ennek komoly előfeltétele, hogy az elmúlt öt évben tudatosan képviselt, a nyugat-európai balközép pártoknál jóval markánsabban piacellenes hangvételnek köszönhetően megerősödött PS kibékítse szavazóit a nemzetközi pénzügyi világ egyik vezetőjének pragmatikusabb gazdaságpolitikai nézeteivel. Egy ilyen politikai kísérletben pedig benne rejlik a kockázat is, amire Sarkozy értelemszerűen építeni tud.17 Ugyanezek a belső viták terhelték már 2007-ben 16
A Harris Interactive november 9–10-i felmérése az Aubry–Sarkozy párharcról: En 2012, Fillon gagnerait contre Aubry, Sarkozy serait battu, Libération 2010. november 12. (www.liberation.fr/politiques/ 01012301849-2012-fillon-l-emporterait-contre-aubry-sarkozy-serait-battu). A Strauss-Kahn–Sarkozy választásról az Ifop felmérése: www.ifop.fr/media/poll/1330-1-study_file.pdf. 17 Helyhiány miatt nincs mód kitérni rá, de a személyi és gazdaságpolitikai különbségek mellett a francia baloldal hagyományos sokrétűsége, a trockistáktól a kommunistákon és zöldeken, illetve globalizá-
122
Szabó
Márk:
Szakítópróba
–
Nicolas
Sarkozy
elnöksége
is a szocialistákat, és egyelőre kevés jel utal arra, hogy mostanra sikerült volna áthidalniuk a személyi és filozófiai különbségeket. Természetesen nem csak az ellenfél megosztottságában reménykedhet Nicolas Sarkozy: amennyiben sikerül „visszatérnie” a francia köztársasági elnök hagyományos szerepéhez, vagyis a külpolitika és a diplomácia irányításához, akkor a nemzetközi fórumokon – mint például a G20- és a G8-elnökségekben – olyan lehetőségeket aknázhat ki, amelyek a választópolgároknak kedves nagyhatalmi pozíció erősítésével (vagy annak látszatával) szolgálnak. Chirac elnök kifejezetten épített az ebben rejlő potenciálra, amikor az Egyesült Államok 2003-as Irak elleni háborújának legmarkánsabb ellenzőjeként a nemzeti érdek megtestesítőjeként jelenhetett meg az ENSZ-ben és más olyan nemzetközi szervezetekben, ahol Franciaországnak 1945 óta hagyományosan vezető szerep jut. Jól mutatja a nemzetközi kapcsolatok népszerűségnövelő lehetőségét az a felmérés, amely szerint 2008 végén, az Európai Unió francia elnökségi félévét követően az államfő támogatottsága 46 százalékosra emelkedett, hat hónap alatt 8 százalékponttal erősítve az elnökbe vetett bizalmat.18 Ami azonban mindebből következik, az Sarkozy számára és a vele szemben 2007ben táplált reményekhez képest összességében kevésbé pozitív. Ha sikerül is 2012-ben újra győznie, az már minden bizonnyal nélkülözni fogja azt a lehetőséget, amit a francia elnök jelentett az európai jobbközép pártok számára: hogy ugyanis van korszerű, piacpárti, ugyanakkor nem kritikátlanul államellenes, innovatív, atlantista és komplexusoktól mentes konzervatív politika. Ennek kiformálásához öt év – még a globális gazdasági válság mellett is – elég lett volna, ha létezik sarkozysme. 2011-re úgy tűnik, nem létezik.
ciókritikusokon át a szocialistákig érő íve továbbra is megoldatlan probléma, amivel szemben a jobboldal jóval homogénebb képet mutat még akkor is, ha a szélsőjobboldal mellett biztos indulónak látszik Sarkozy nagy riválisa, Dominique de Villepin egykori miniszterelnök (2005–2007). 18 Watch out, world, The Economist 2010. október 9–15., 33.
123
Kommentár • 2010|6 – Szemle
FÉNYKÉPÉSZ A VÁROSBAN Hemzőváros – Hemző Károly kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban. Kurátor: Kiscsatári Marianna, nyitva 2011. január 1-jéig, keddtől vasárnapig 10 és 18 óra között
Hemző Károly neve a hetvenes években születettek generációjából sokaknak inkább anyáink Lajos Mari-szakácskönyveinek fotósaként ismerős. Pedig – mint azt a Nemzeti Múzeum egyik eldugott szegletében január elejéig látható kiállítás bizonyítja – egy sokfelé tájékozódó, érzékeny, az emberi világot érző humorral figyelő fotográfusról van szó, aki a sportolók és a lovak mellett szenvedéllyel látva fotózta a várost, Budapestet. „Ne csak nézzen vele, lásson is” – tanácsolta állítólag a lapunk előző számában bemutatott mester, Escher Károly, akire „úgy néztem mint egy istenre” – idézi fel Hemző fordulatát a Fotóriporter ezévi 5. száma, amelyet Szarka Klára szerkesztett. Az 1928-ban született művész kézügyességére hamar felfigyeltek a családban: jókezű műszerésznek szánták. Ám mint többször életében, húga lépett közbe: 1942-ben elolvasott egy hirdetést, amelyben laborasszisztenst kerestek a Hunnia Filmstúdióba. Innen indult a fotográfusi pálya, hogy aztán megállás nélkül tartson napjainkig. (A húg akkor is döntő befolyással volt bátyja életére, amikor a háború után súlyos, halálosnak tűnő tüdőbajára szerzett akkor csodaszámba menő Streptomicint vagy ugyancsak ő noszogatta arra, hogy akkor nyomdában dolgozó bátyja első, divatfotónak szánt műveit beküldje a Nők Lapjának, és elindulhasson a hivatásos fotós pályája 1952-ben.) A Honvéd SE, majd a Képes Sport alkalmazásában megmutathatta mindazt az örömöt, szenvedést és diadalt, amit a fénykorában lévő magyars port kínált szurkolóinak és megörökítőinek. 1967-től nyugdíjba vonulásáig a Külügyminisztérium Magyar Szemle című lapjának volt a fényképésze, ahol – saját szavaival – az volt a dolga, „hogy bemutassa Magyarország szebbik arcát”. Emellett azonban láthatóan volt ideje arra, hogy a városi élet apró rezdüléseit is megörökítse, és felvételek ezreit, talán tízezreit készítse el kedves témájáról, a lovakról. A Hemzőváros című kiállítás a művész Budapesttel kapcsolatos képeiből nyújt áttekintést – de a Nemzeti Múzeum termeiben Hemző kedves dalainak kíséretében kis házi vetítésen megismerhetjük sporttal kapcsolatos felvételeit is, és láthatóak a fényképész egykori masinái is egy tárlóban. Kiscsatári Marianna hallatlan empátiával válogatta össze az anyagot, mindenkor a képek látványon túlnyúló üzeneteit keresve: az összefirkált panelház aljában a padon ülő, vélhetően vidékről felhozott bácsi magányában vagy a jegesasszony robusztus megjelenésében ugyanúgy meglátta a téma drámáját/iróniáját mint maga a művész. Ha időrendben igyekszünk nézni a – mily meglepő – kevés pénzből, de nagy invencióval összerakott kiállítást az első, 1957-es képtől az utolsó, 2004-esig, csendben követhetjük egy világ elsüllyedését is. Ismerve és semmiképpen nem felmentve 1957 Magyarországát, a hídon kutakodó újságíró és a mögötte figyelmesen álló hídmester kettőse mégis figyelmet érdemel: más típusú embert látunk bennük. Rendjük és helyük magától értetődő: az újságíró fess – zakózsebében vélhetően szarufésű lapul -, szövet124
Fényképész
a
városban
kabátja, nyakkendője azt az emberanyagot mutatja, amellyel az ország vezetőinek is felépíthetőnek tűnt a szocializmus. A mestersége jegyeit eltéveszthetetlenül magán viselő szakmunkás pedig öntudatosan és figyelmesen áll mögötte. A nyolcvanas évek fotói azt a szétbomlást tükrözik, ahová a rendszer is jutott szűk három évtized alatt: graffitiket, szakadt plakátokkal borított házfalakat, csonka reklámfeliratokat, sitthalmokat, a groteszk uralmát. Azt, amit az internetes fotótár, a fortepan.hu egyik létrehozója olyan plasztikusan fogalmazott meg egy, az origo.hu-nak adott interjújában: „rengeteg képünk van a nyolcvanas évekből, de egyszerűen használhatatlanok. Drótokat, csöveket lehet látni, silány tárgyakkal vettük körül magunkat. Nem látsz senkit, aki az utcán újságot olvas, de jó családi képek sincsenek: az emberek elkezdenek idiótán, infantilisen viselkedni, szamárfüleket mutogatnak egymásnak.”* A kiállítás hű és elgondolkodtató lenyomata a kornak: szamárfül az időnek.
A hídmester és az újságíró (1957)
125
Kommentár • 2010|6 – Szemle
Vesztróczy Zsolt A LENGYEL KAPCSOLAT A magyar kapcsolat. Szerk. Bogdan´ska-Szadai Boz• ena – Szalai Attila, Magyarországi Bem József Kulturális Egyesület – Głos Polonii, Budapest, 2009, 247 oldal
Bár a lengyel–magyar barátság évszázadairól már számtalan kötet született, bizonyos korszakok esetében mégis vannak kisebb-nagyobb fehér foltok. Ezek közé a tartozik a II. világháború végétől a rendszerváltásig terjedő időszak is, ahol még elég sok a tisztázatlan kérdés. A monografikus feldolgozások hiányát egyelőre tanulmánykötetek, memoárok és az oral history különféle formái hivatottak pótolni, mint például az eredetileg lengyel olvasók számára készült interjúkötet, A magyar kapcsolat is. Ez öt olyan magyar értelmiségivel – Engelmayer Ákossal, Kiss Gy. Csabával, Kovács Istvánnal, Szalai Attilával és Molnár Imrével – készült, hosszabb beszélgetést tartalmaz, akiknek életútja az elmúlt fél évszázadban szorosan összefonódott lengyel–magyar kapcsolatok történetével. Ez meglehetősen érdekesen alakult a Kádár-korszakban. A két ország azonos szövetségi rendszerben volt, a politikusok részéről napirenden voltak a népek internacionalista barátságát dicsőítő szózatok, a lengyel társadalom pedig nem felejtette el a II. világháború alatt nekik nyújtott magyar segítséget. Elvileg tehát minden lehetőség adva volt ennek az amúgy is jó kapcsolatnak a további erősítésére, ám sajnos ennek mégis az ellenkezője következett be. A Kádár-rendszer ugyanis potenciális veszélyforrást látott a kulturálisan és politikailag sok tekintetben szabadabb Lengyelországban, és nem feledkezett meg arról sem, hogy az 1956-os forradalom a lengyelek melletti szimpátiatüntetéssel indult. Emiatt a két nép közötti a valódi közeledésnek minden eszközzel igyekezett gátat vetni, és ez a félelem különösen 1980–1981-ben volt erős. A gulyáskommunista magyar társadalom azonban ekkor már nem követte a lengyel utat, sőt szembe is fordult azzal. 1989 után elvileg lett volna lehetőség e viszony újrarendezésére, amire több kísérlet is történt, ám az előrelépést a magyar szocialista kormányok idején mindig visszaesés követte, és a hazai társadalom számára sem voltak már olyan fontosak a lengyelek, mint két-három évtizeddel korábban. A könyv szereplői különböző módokon „fedezték fel” Lengyelországot, amihez egyesek olvasmányaik (Engelmayer Ákos, Kovács István), mások pedig kint szerzett élményeik révén „jutottak el” (Kiss Gy. Csaba, Szalai Attila, Molnár Imre). Ez akkoriban a szabadság élményét jelentette a számukra, nem csupán egy nyelv tanulását vagy egy kultúra megismerését. A könyv szereplőit például éppen a kinti, jóval szabadabb légkör (például dzsesszklubok, autóstop, pezsgő szellemi élet az egyetemeken, az egyház jóval nagyobb társadalmi szerepe, a lengyelek határtalan hite a rendszer bukásában stb.) segítette hozzá a belső szabadság megtaláláshoz és a fojtogató hazai légkör elviseléséhez. Ebben nagy segítségükre volt szilárd erkölcsi tartásával a neves történész, Wacław Fel126
Vesztróczy Zsolt: A lengyel kapcsolat
czak, aki mindennemű együttműködést elutasított a rendszerrel, és őket is erre bátorította. Ehhez a tanácshoz mindannyian következetesen tartották is magukat, és az őket ért kisebb-nagyobb retorziók ellenére sem alkudtak meg a rendszerrel. A kötet hősei a Kádár-korszakot a lengyel–magyar kapcsolatok sajátos prizmáján keresztül értékelik. Ennek során gyakran hasonlítják össze a két társadalmat politikai, kulturális és morális szempontból, de ennek az eredménye magyar részről nem a legkedvezőbb. A legnagyobb eltérést a magyar és a lengyel társadalom között a széles tömegek rendszerhez fűződő kapcsolatában lehet felfedezni. A lengyelek, határtalan optimizmust tanúsítva, szilárdan hittek annak bukásában, vezérelvük pedig II. János Pál pápa híres szállóigéje, a „nem kell félni” volt. 1980–81-ben a lengyel társadalom politikai téren az önszerveződés útjára lépett, és hiába volt a szükségállapot bevezetése, Jaruzelskiék végül mégis tárgyalóasztalhoz kényszerültek. Ezzel szemben a magyar társadalom többsége nemcsak megbékélt a forradalmat leverő Kádár-rendszerrel, hanem később még érzelmileg is azonosult vele. Szintén komoly eltérés tapasztalható a lengyel és magyar katolikus egyházak tevékenysége között, ahol az előbbi rendszeren belül komoly társadalmi és politikai súllyal rendelkezett, amivel élt is. Rendkívül érdekes a két társadalom reakciójának összehasonlítása is 1956 és 1980– 81 kapcsán. A magyar forradalmat 1956-ban a lengyelek anyagilag és erkölcsileg rendkívül komoly mértékben támogatták, ráadásul az ottani közvélemény évtizedek múlva is számon tartotta azt, ellentétben a hazaival. 1980–81-ben, tehát alig negyedszázaddal később a kádárista társadalom részéről – egy rendkívül szűk értelmiségi réteget leszámítva – már nem voltak ilyen reakciók, sőt éppen az ellenkezője volt tapasztalható. A kommunista propaganda lengyelellenes hazugságait elfogadva széles tömegek ítélték el a „sztrájkoló, lusta” lengyeleket, őket téve felelőssé a magyar életszínvonal csökkenéséért. Bár hazánkban kisebb segélyakciókra azért sor került, ám ennek mértéke meg sem közelítette az 1956-os lengyel támogatást. A „három T” alkalmazása is rendkívül érdekes ebben a relációban. Az aczéli kultúrpolitika ugyanis a nemzetközi egyezmények értelmében számos lengyel irodalmi művet adott ki magyarul, sőt a hetvenes években még azt is eltűrte, hogy a Nagyvilág című folyóiratban egyes, odahaza indexen lévő szerzők művei megjelenhessenek. A Szolidaritás időszakában azonban már keményen lépett fel, aminek – más, nem lengyel szempontok miatt – a Tiszatáj és a Mozgó Világ is áldozatul esett. A könyv, bár a műfajnak köszönhetően a szubjektív elem végig jelen van benne, mégis rendkívül tanulságos információkkal szolgál mind a magyar, mind a lengyel olvasó számára. Az interjúk az elmúlt fél évszázad kapcsolattörténete mellett a két ország közötti politikai és morális különbségekre is sokban rávilágítanak. Ezek az eltérések különösen a kommunista állam társadalmi megítélésben nagyok, ahol a „lengyel optimizmus” és a „magyar beletörődés” jelentik a két ellenpólust. Mindez a korabeli viszonyok bemutatása mellett sokban arra is választ ad, hogy a lengyelek velünk ellentétben miért élték meg sikertörténetként az elmúlt 20 évet, miközben mi éppen az ellenkező módon ítéljük ezt meg az időszakot. 127
Kommentár • 2010|6
Számunk szerzői BALÁZS ZOLTÁN (1966, Sopron) politológus, közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója BARTUS GÁBOR (1968, Békéscsaba) környezetgazdász, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója JAKAB ANDRÁS (1978, Budapest) jogász, egyetemi docens, PPKE Alkotmányjogi Tanszék KÖVENDY KATALIN (1955, Budapest) szellemi szabadfoglalkozású tanár, történész, fordító LÁNCZI ANDRÁS (1956, Budapest) filozófus, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára PÓCZA KÁLMÁN (1976, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója SALÁT GERGELY (1975, Budapest) sinológus, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója SZABÓ MÁRK (1983, Pécs) doktorandusz, Budapesti Corvinus Egyetem SZALAI ÁKOS (1971, Budapest) közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója SZALAI ZOLTÁN (1981, Budapest) kultúrtörténész, a Mathias Corvinus Collegium ügyvezető igazgatója, az ELTE doktorandusza TECHET PÉTER (1984, Budapest) doktorandusz, PPKE Bölcsészettudományi Kar VESZTRÓCZY ZSOLT (1966, Budapest) történész, az OSZK munkatársa