KINCSKERESŐ
III. é v f o l y a m 7. s z á m , 1976. s z e p t e m b e r
Tartalom
KORMOS
ISTVÁN
KÉT
VERSE
(1) SÁNTA
FERENC:
S Á R G A VIRÁG, KÉK V I R Á G BENKŐ
A T T I L A VERSEI KISS
VÁSÁRBA VIDOR
ANNA: HÍVOGATÓ
MIKLÓS:
TŐKE
(10)
IPI-APACS!
HÁROM!
JANIKOVSZKY RÉBER
(8)
HADICSEL
PÉTER:
EGY, K E T T Ő ,
AZ
(2) (7)
(13)
ÉVA—
LÁSZLÓ:
ÚGY VOLT
(16)
S Z Ö L L Ő S I Z O L T Á N K É T V E R S E (18) PÁKOLITZ
ISTVÁN:
BÚBOSBANKA
(19)
TORNAI JÓZSEF: Á R N Y É K O S VAD VIZEK
(19)
I V A N C A N E V K É T V E R S E (20) K I S S B E N E D E K K É T V E R S E (21) PINTÉR LAJOS: A KINCSKERESŐ K I S S B E N E D E K N É L (22)
A Magyar Úttörők Szövetségének Irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. A 10—14 évesek lapja.
A P E G A Z U S ŐRS N A P L Ó J Á B A GARAI GÁBOR: ARTISTÁK
(24)
A SZERKESZTŐ ASZTALA KINCSKERESŐ-TÁBOR Z Á N K Á N (25) A MŰVÉSZET VÁNDORÚTJÁN
Főszerkesztő: DEME L Á S Z L Ó
KÖNYVEK KÖZÖTT
Főszerkesztő-helyettes: SIMÁI M I H Á L Y
ÉDES A N Y A N Y E L V Ü N K
Szerkesztik: Baka István, Dobcsányi Ferenc, Grezsa Ferenc, Lengyel Balázs, Madácsy László, Szepesi Attila, Tandi Lajos
Á r a : 4,— Ft
(27)
BATÁRI G Y U L A : O L V A S N I J Ó ! (28) SZENDE ALADÁR: A J E L E N T É S T A P A D Á S (30)
REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA NEM
K U N ERZSÉBET: KELL V Á L A S Z O L N I ! SEBŐ FERENC— WEÖRES SÁNDOR: GALAGONYA, TEKEREG A SZÉL ( B O R Í T Ó 3)
(32)
Szeptemberi számunk illusztrációit S T E F A N O V I T S PÉTER készítette.
KORMOS
ISTVÁN
KÉT
VERSE
A nyár gyerekei Kölyök felhőcske szendereg, csak ikre lesz esőhasas, vízen, szikrázó szőnyegen, nyargal egy csepp törökkakas. Le-föl sétálgat a vödör, szélére szomjas fecske ül, barázdában két nyúl kotyog oroszul, németül, csehül. Sárkány a szérűn, morrogó, torka gyöngy rozsszemet fuvall, Mézes Annuska játszogat kaviccsal, halpattantyúval. A rét zöld lábakon szalad, fésülgeti hétujjú szél, veremben répa aluszik, kukoricához tök beszél, Egy szalmasárga kiscsikó pálcalábain fut s nyerít, a völgyben ember bandukol, kék por kottázza lépteit.
Szeptember Gyászol három hangyaboly, cincognak a tücskök, kék ködnek nézik az eget, zöld ködnek a füstöt. Szaladnak a füvekhez, elszáll a fű délre, kukoricazászlón lobog üszög feketéje. Boglyaszállás fölrepül, a fák messze úsznak, tücsökcirr ördögszekéren panaszol az útnak. Megadják mind magukat, sárgöröngyre ülnek, sírnak-rínak s kis öklükkel gyöngykönnyet törülnek.
Sánta
Ferenc
Sárga virág, kék virág
Senki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton. Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt. Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt: - Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni! A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét. A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét. - Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? - kérdezte. - Hordd el magad! - mondta a csavargó. - Neked olyan nagy lábad van . . .! Biztosan keresztülugrod, ha akarod! A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét: - Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen . . . A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég. - Dolgomra? A térdére ereszkedett, és széttárta a karjait: - Énnekem nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak m e g f é s ü l n i . . . D e te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van? A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalaikat. - Nézd meg, milyen szép hajam van! - mondta a gyermek. - Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied! S ahogy a gyerekek szokták: - Tessék megnézni a hajamat! - Menj innen, amíg jó dolgod van! - mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: - Szedd a lábad, ha mondom . . . D e a pillantása ottmaradt a gyereken.
2
O t t állt derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán. - Szép? - kérdezte. A csavargó csak nézte a gyereket. - Ugye, milyen szép? Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete. - Olyan, mint a selyem! - mondta a gyermek. A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb. - Mondjad, hogy szép! - mondta a gyermek. - Szép! - mondta. A kislány kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül. - Senkinek nincs ilyen szép haja! - mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Ügy is fordult meg. - Szép volt? - Szép! - Nagyon szép? - Az! - Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép! A csavargó lenézett a földre, és azt mondta: - Nagyon szép! A kislány kacagni kezdett. - N a , látod . . . S kacagott. D e közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja, mint a komoly, okos felnőtteké: - Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz, mocskos, hideg sár . . . A csavargó lenézett a lábaira. O t t nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között. - Olyanok a lábaid, mint a hidak! - mondta a gyermek. Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között. - Mint a hidak? - kérdezte a csavargó. - Mint két nagy híd! - Akkor lépj rá, és gyere át hozzám! A gyermek felemelte a fejét. - A lábaidon? - Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a hidakon . . . A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között. Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára.
3
- Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam . . . - Nagyon szép volt a h a j a d ! - Olyan, mint a selyem . . . - Olyan, mint a selyem! Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé. Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé. - D e . . . most is szép a hajam!? - Nagyon szép . . . olyan, akár a selyem! Továbblépett. D e csak egyet-kettőt, aztán megállt, és így szólt: - Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek . . . A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél. - Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek . . . Nem hiszed? - D e . . . Elhiszem! Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára. - Még nem is hallottad . . . Akkor honnan tudod? - Biztos te énekelsz a legszebben! - Olyan . . . mintha kis harangok szólnának . . . - Egész biztosan olyan! - Még annál is szebb! - Biztos szebb! - Nem hazudsz? - Nem! Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajtotta a fejét, és a szemeit megint összevonta. - Most majd meglátod! - mondta. Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. Énekelni kezdett.
Az én hajam szép, aranyos kis hajam szép, nincsen senkinek olyan. Jaj, de szép a hajam! Nincsen senkinek olyan . . . Közben a karját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben. - Szép volt? A csavargó elnézett az erdők felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség. Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak: - Most fordulj meg, és menjél haza szépen . . . Elhúzta a lábát az árok fölül, és ölébe húzta a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt, tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva. - Menjél haza szépen . . . - Szép volt? A csavargó hallgatott. - Szép volt? - Szép! - Akkor menj, és hozzál virágot nekem! - mondta a kislány. - Menjél és hozzál virágot. A hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem! Közelebb lépett. - Nagyon szép volt? - Nagyon szép! Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. O t t állt egészen előtte. - Akkor most énekelj te is . . . Pontosan egymás szemébe néztek. - Menj haza . . . - Akkor most énekelj te is . . . és azután majd hozhatsz virágot nekem! - Hozok virágot! - N e m ! Énekelj! A férfi kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsímult. - Nem tudok . . . Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél . . . „Az én hajam szép, senkinek . . . nincs olyan szép . . . " Látod: nem tudok énekelni . . . A gyermek csak állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan visszalépett az árok mélyére, és azt mondta: - Menj, és hozzál virágot! Nézte, hogyan áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy, ormótlan bakancsok voltak a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva maga mellett a karjait, lépve egyre messzebb a virágok közé. Hajladozott, lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek, hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget. - Tessék . . . - mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot. O t t állt az árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a
5
napfény, mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte fehér felhőkkel. - Amiért szépen énekeltél! A gyermek nem nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok, énekelni kezdett. D e összevissza, akár a kislány: - D e kék az ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág sárga meg kék . . . sárga a virág meg kék . . . Mint a régi dudákból, úgy jött a hangja. A kislány odament és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb, amikor először állt meg a csavargó előtt. - Még . . . Az meg énekelt tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre, énekelte. - Még azt sem láttad . . . hogyan tudok táncolni - mondta a gyermek. - Senki nem tud olyan szépen táncolni, mint én . . . Nem hiszed? A csavargó felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az érintetlen víz. - Nem hiszed? - kérdezte a kislány. Csak hallgatott. A gyermek megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe. - Ezt neked adom! - mondta. Aztán leült a földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe. - Ezt is neked adom! A férfi felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őket, s rátette a tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott nyugodott a két tenyere a gyermek vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. D e akkor már felemelte ismét a fejét. - Szedjél virágot nekem! A csavargó felállt. A kötényt és a szandált a kislány kezébe adta, megfordultak, és beindultak a mezőbe, mentek a füvek és a virágok között, s végül kicsik lettek, mint a pillangók.
BENKŐ ATTILA VERSEI
Az utolsó mese Messzire utazom, a messzi Bohémiába, hol a bohémek élnek. Csokorkendős vidám gyerekek ők, mikor nem szomorúak. D e most szemükből só hull, mert senki sincs, ki felrakná a tornyot, honnan beláthatnának a kéménylukakba. ,,Ó, Kamilló, melyik lyukba pottyantál, melyikbe . . .", siratják cimborájukat. Külön-mozdony vár az állomáson: siessek, segítsek. H á t elmegyek, hogy felépítsem a tornyot, és hosszú horgászbotommal kihúzom a pici kéményseprőt.
A tetőfolyosón Hajónk a pannon tengeren dülöngél, trópusi zápor veri az üveget törölhetetlenül. Zsebkendőmet a vasajtó résébe gyömöszöltem; rázhatja szél, ne félj, többé nem harap. A kabinlakók nem tudják, hogy betonhajóval utazunk évek óta; ha tudnák, se hinnék, inkább a szemüknek hisznek, nézik a piff-puff filmet, míg mi idefenn - hahó! vad viharban hajózunk a pannon tengeren.
Kaland É s feltűnt a mammut akkor az útkanyarban. Oszlop-lábait rakosgatta lassan. És kunkorodó agyarai emelték a megkövült menyasszony hosszú páfrány-testét. És cickányként cincog rémület és csodálat. Kis állathoz bújt, hozzám, a még kisebb állat. „Ugye nem tréfálsz többé?" szólt hideglelősen. És aztán énekeltünk a képeskönyv-erdőben.
Vásárba hívogató
Kiss Anna
Ha a posztó kilencféle ha a vászon patyolat ha a bor a jobbik fajta ha a népség jól mulat ha a köcsög hasas-füles ha a papucs kopogós ha a kenyér emeletes ha a perec ropogós ha a pipa rézkupakos ha a kendőn selyemrojt ha a lacikonyha hangos ha énekelünk egy sort ha a tükör szív alakú ha a mézesbábú szép ha a cserép sárgamázas ha van háromlábú szék ha a láda tulipános ha nagyszélű a kalap ha a jókedv általános ha a bíró nem harap ha a csizma rogyós szárú ha a patkó csillagos ha az ostor piros nyelű ha a csikó szalagos ha a csengő szépen szóló ha a kocsi féderes ha kapós a zsákbamacska ha a tolvaj nem ügyes ha a bársonyt bőven mérik ha kékfestő van elég ha eljön a mutatványos ha a sergő hupikék ha a dinnye pirosbélű ha a kés rézcsillagos ha a kisbunda se drága ha valóban takaros ha a vásárfia elkél ha hazáig el nem vész ha festett a falovacska erre lát de arra néz ha a lépesméz kelendő ha a címfestő megél nevezetes lesz a vásár bármi ünneppel felér!
8
Vidor Miklós
Hadicsel
Csütörtökön reggel nyolctól kilencig matematika óra. Azaz, szerencsére csak nyolc ötvenig. E z a tíz perc különbség gyakran élet-halált jelent. Mert mondjuk, háromnegyed kilenckor Juhász felel a táblánál, kezében szorongatja a krétát, fejét leszegi, és elszántsággal, jellemerővel igyekszik pótolni a sinus, cosinus, tangens pontos ismeretét. S ilyenkor Kabók alatt már viszketni kezd a pad, mert a névsorban ő következik, neki kell majd diadalmasan befejeznie a fél táblát betöltő szám- és betűkígyót. Illetve kellene . . . hiszen Kabók előre tudja, hogy kidöcög majd a táblához, ránéz Réti tanár úrra töprengőn, szemrehányón, aztán a levezetésre vet egy tekintetet, még töprengőbbet, még szemrehányóbbat, s azzal kifújja a benne rekedt szuszt. D e ezzel is ellopott vagy két percet az órából, s Ludányi most már előveheti a padból a tízórai csomagját, rá úgysem kerül sor. Van azonban egyetlen eset, mikor az osztály boldogan beleegyezne, hogy a csengő csak kilenc órakor szólaljon meg: ha Réti tanár úr hóna alatt a dolgozatfüzetek kötegével toppan be. Mint éppen ma. A padsorok közt végigreszket a dolgozatírásnak kijáró döbbenet és áhítat sóhaja. A füzeteket gyorsan kiosztják. A buzgóbbak menten föl is ütik, hogy szembenézzenek a vegytintával bemásolt példákkal. D e nem találják sehol Réti tanár úr jellegzetes apróbetűs, álló írását. Ehelyett ő maga lép szikáran, szótlanul a táblához. A fekete tábla még tegnapról gondosan letörölve, makulátlanul feszül az osztály elé, két lapja szorosan összetolva, a fölső pontosan fedi az alsót. Egyetlen könnyű mozdulat, a tanár úr széttaszítja őket, és az eddig eltakart táblafélen ott a teljes példasor. Néma kétségbeesés markolja meg a szíveket. Ha csak egy kicsit szemfülesebbek, már a tanítás megkezdése előtt észrevehették volna a tábla titkát. Akkor pedig a három-négy legjobb matematikus sebtében elkészíthet legalább egy-egy példát, és bőven jut idő a másolatok leírására, szétosztására is . . .
Stirner Béni az ablak mellett tenyerébe döntött homlokkal nézi, nézi a példákat. Az ő fejébe úgysem megy bele ez a betűszámtan, valahol az első fokú egyismeretlenes egyenletnél bedugult a fölfogóképessége. S ahelyett, hogy legalább megpróbálkozna vele, ábrándozik, képtelenségekkel kergetőzik magában. Mi lenne, ha belefogna az egyik példába, csak úgy, szórakozásból róva-rovogatva a jegyeket egymás után, és mikor Réti megnézi, kiderülne, hogy valami egészen új, eddig ismeretlen levezetésre hibázott rá! Új területek nyílnának meg a matematika szániára, megszületnének a Stirner-féle egyenletrendszerek . . . És Réti behivatná a tanáriba. - Hogyan jöttél erre rá? Van fogalmad egyáltalán, mit tártál föl? Ő persze szerényen viselkednék, őszintén, becsületesen: - Nézze, tanár úr, nekem erről halvány fogalmam sincs . . . H a újra nekiültetne, soha többé nem jutnék ugyanerre a levezetési módszerre, eredményre . . . - D e hát ez lehetetlen! Itt óriási horderejű fölfedezésről van szó! Forradalmasítjuk vele a matematikát! . . . Az akadémia . . . a nemzetközi tudományos közvélemény! - H á t akkor én . . . átengedem az egészet a tanár úrnak . . . - mondaná nagylelkűn. - Hogy képzeled? Csak úgy? . . . ilyen a tudományban nincs! - Miért? Legföljebb nem Stirner-féle . . . izék sajnálom én, ha helyettem a tanár úr vonul be a szont soha többé ne tessék feleltetni, se dolgozatot tételt majd előre megbeszéljük . . . épp csak, hogy úrnak, nem?
lesznek, hanem Réti-félék, nem halhatatlanságba . . . Engem vine kelljen írnom, és az érettségi átmenjek. Ennyit megér a tanár
- Stirner! Miért nem dolgozol? Ez a hang már a valóságból jön, a katedráról, és Béni riadtan kapja össze magát, úgy tesz, mintha lázasan működne, tollával gyors kriksz-krakszokat von a levegőbe a füzet kockái fölött. Próbálja fölfogni a legegyszerűbbnek tetsző példát. Kilátástalan. Aztán elrohannak a percek, megberren a csengő, a füzeteket beszedik, Réti tanár úr elvonul. A gyerekek még most sem ocsúdtak föl. Ilyet! Az a tábla a lefödött példákkal! Réti túljárt az eszükön, Réti lepipálta az egész b a n d á t . . . S tüstént megszületik a határozat: ezentúl táblaügyeletet kell tartani. Még egyszer nem etetik meg velük ugyanezt a tésztát. A táblaügyelet persze kutyát sem ér. A legközelebbi dolgozatnál Réti visszatér a tintával sokszorosított példákhoz, a fejek leszegve a füzet lapjaira, mindenki izzad, csikorognak a diákagyak csapjai, a csodavárók kétségbeesetten integetnek, fuldokló nem lesi rémültebben a mentőövet, mint ők a puskát. D e Réti sasszeme ez alkalommal is fölfedezi, kihozatja a katedrához, aztán fanyarul megjegyzi: - Itt elírtad a szorzatot, Lombos, nézd csak . . . Mert Réti az írást is megismeri. D e nem bünteti meg érte Lombost, sem a postást, az már méltóságán aluli volna. Aztán egy tavaszi reggelen - csütörtök van megint, első óra matek - , közeledik az év vége, s Hernádi Titi ér be elsőnek az osztályba. Unottan, már csak megszokásból széttaszítja a táblát. Mi ez? Káprázat? Még nem ébredt föl egészen? Csak Kabók indiánüvöltése győzi meg, hogy valóság: ott az alsó táblán Réti félreismerhetetlen írásával a példasor.
11
Megjön Király Csuji, Lombos meg Bremer. Azonnal nekifekszenek. Készülnek a másolatok, öt-hat példányban, az egész osztály dolgozik, körmöl, akár egy sokszorosító-iroda. - Aztán vigyázzatok! Mindenki lepődjék meg, mikor belép a füzetekkelI kiáltja cérnahangján Tücsök. - És a táblát! A táblát vissza, ahogy volt! - Nehogy vigyorogj, te fakutya - intik Baksát, az első sorban ülő füzetkiosztót.
Végre csöngetnek. Réti tanár úr hajszálpontosan megjelenik. Hóna alatt a füzetek. Végignéz az osztályon, tudomásul veszi a padokon átlengő meglepett sóhajtást, nem is csoda, egészen élethűnek hangzott. - Füzeteket kiosztani! - mondja. M a j d odalép a táblához, széttolja. Még egy pillantás a fiúk felé, kapja a spongyát, krétát, és valahány példából törül egy parányi részletet, hogy helyette egészen mást írjon be. A négyzetgyök hatványra változik, a mínuszból szorzat lesz, a sinusból cotangens. Semmiség az egész, a példák elemei jóformán ugyanazok, csak a lényegük másult meg, a levezetés eddigi egyetlen logikus folyamata vált merő értelmetlenséggé. Egy perc az egész, míg végigszánt a föladványokon. Elégedetten bólint, és viszszaül a katedraasztalhoz. - Tessék d o l g o z n i . . . - mondja köznapi hangján. Negyven diák előtt összeomlik a világ.
12
Tőke Péter
Ipi-apacs! Egy, kettő, három!
- . . . kilencven, száz! Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven, kétszáz! Tíz, húsz. . . Vörös, a hunyó, hangosan számolta a tízeseket, mi pedig rohantunk. Mindegyikünk tudott néhány remek búvóhelyet az utcában - a boltozatos kapuk alatt, a gazzal benőtt udvarokban, a hűvös, nyirokszagú pincelejárókban. Isti a Kovácsék kapualjában tűnt el, Colos a Király-házban, Janika a Gebauer-udvarban, az autóroncsok között. Én a Horváthékhoz akartam beslisszolni, de legnagyobb csalódásomra zárva találtam a kaput. - . . . negyven, ötven, hatvan . . . hadarta a hunyó. Hová bújjak? Sok időm nem volt a válogatásra, így hát odarohantam a legközelebbi ajtóhoz, és benyitottam. Aprócska udvar, fülledt nyári félhomály, csend és nyugalom fogadott. - Csókolom . . . - suttogtam udvariasan a levegőnek, s miközben becsuktam az ajtót, azon tűnődtem, vajon ki lakhat itt. - . . . ötszász! - kiáltotta Vörös. Aki bújt, aki nem: megyeeek! Gondoltam kipillantok, ám az ajtó nem akart nyílni, hiába rángattam. Ügy látszik, elfordult a zárnyelv . . . Na, most szólhatok a háziaknak!
A kapualj faláról nagy foltokban málladozott a vakolat, a mennyezetről pókhálók csüngtek alá, s amint elindultam az udvar felé, lábam alatt rémisztően recsegett a deszkapadló. A lakás bejárata az udvarról nyílt. Kopotgam. Aztán zörögtem és, mert arra sem válaszoltak, lenyomtam a kilincset. Üres, elhanyagolt helyiség tárult elém, padlóját por borította. Lakatlan ház! Beleborzongtam a nagyszerű felfedezésbe, és már-már visszafordultam, hogy akárhogyan is kimenjek a kapun, szóljak a srácoknak, és az ipiapacsot abbahagyva átkutassuk az épületet, de jobb ötletem t á m a d t : Először inkább én kutatom át! Az első helyiségben poron kívül semmit sem láttam, ezért egy tapétaborítású ajtón rögtön átmentem a következőbe. E z már eléggé homályos volt. A villanykapcsolót ugyan sikerült megtalálnom, és drótszálon körte is lógott a mennyezetről, csak éppen fény nem gyulladt. Itt sem volt semmi érdekes. A töksötét, harmadik helyiségben óvatosan lépkedtem előre, kezeimmel
13
a levegőt, lábaimmal a földet tapogatva. Négy-öt métert mehettem, amikor ujjaim falba ütköztek. É s ekkor megszólalt egy hang! . . . A falon túlról beszélt, és azt kérdezte: - Megjavítottad? - Meg - felelte egy másik hang. - T é n y l e g ! ? - csodálkozott az első. - Az a helyzet - folytatta a másik hang - , hogy képtelen voltam rájönni, merre van a plusz és merre a mínusz . . . Elmozdítottam balra. Bízzunk benne, hogy ez lesz a plusz. - É s ha ez a mínusz? - Akkor késni fog . . . Most eldübörgött az utcán egy traktor, így néhány mondatot nem értettem. - . . . akkor nem tudunk visszamenni - hallottam tovább a párbeszédet. - Nem biztos. - Legfeljebb itt maradunk . . . A hangok eltávolodtak. Óráról beszéltek volna? Az ébresztőórák hátulján vannak ilyen „plusz" és „mínusz" jelölések, a beállító mellett . . . Az is lehet, hogy valami más óraműves gépről volt szó; úgy látszik elromlott, és az egyik beszélő megjavította . . . Miféle gép lehetett? Időgép! Villant át agyamon a gondolat. Ez az! Időutazókat hallgattam ki! . . . Azonnal szólok a srácoknak! Futni kezdtem, és teljes erővel bevágtam a homlokomat valamibe. Megtántorodtam . . . Aztán zúgó fejjel, szédelegve botorkáltam az ajtó felé, de a testem egyre nehezebbé vált: mintha mázsás súlyt cipeltem v o l n a . . . Végül lábaim megunták az erőlködést, és kicsúsztak alólam . . . Támasz után kapkodó ujjaim kilincsbe akadtak, megrántották, s a fal egy darabja elfordult kissé. Benéztem a résen. Jókora terem közepén hatalmas, legalább három méter átmérőjű gömb lebegett, arasznyira a földtől. Az egész gömb üvegből volt, kristálytiszta, he-
14
lyenként csillogó üvegből. Belsejében különböző vastagságú csövek kanyarogtak, tekeregtek, ágaztak szét és olvadtak nyalábbá; bonyolult kinézetű műszerlapok villogtak, vibráltak és lüktettek; kimondhatatlan alakú készülékek izzottak és lobogtak, surrogtak és dönögtek, zümmögtek és zizegtek - ritmusuk átragadt a falakra, a padlóra, egész testemre. A műszerek közt virágok sarjadtak: nagyszirmú tulipánok, kerek fejű magaréták, tártkelyhű liliomok, ciframintás orchideák. D e akadtak gombák is, meg szépszemű szőlők és indás futónövények. Csodálatosképpen mindennek egyforma színe volt; sajátságos kékezüst, sehideg-semeleg, vagy inkább hidegismelegis. Magukból a tárgyakból pedig sejtelmes kék fény áradt, és elömlött mindenen. A gömbben két ember tartózkodott, egy magas meg egy alacsony. Csillogó kékezüst ruhát hordtak s kékezüst volt az arcuk, a kezük is. A műszereket nézegették. - Működik a vibrátor? - kérdezte a magas. - Működik - felelte az alacsony. - Kandeláber? - Rendben. - Szilofon?
- Az is. - Antirezonátor? - Rendben. - Ultratár? - Ühüm. A magas körbejáratta tekintetét, letépett egy szőlőszemet, és a szájába dugta: - H á t akkor, azt hiszem, indulhatunk . . . H a szerencsénk van, jól állítottad be a mikroidőt, de ha nem, akkor a dimenziókapu már zárva lesz, és nem tudunk bejutni rajta. - Akkor visszajövünk ide, és megpróbáljuk még egyszer. - Feltéve, hogy elég az energia. Az alacsony válasz helyett megnyomott egy szelíden pislogó gombafejet. A gömb rezegni kezdett. Először lassan, majd egyre gyorsabban. Körvonalai elhomályosultak, a virágokat már nem lehetett megkülönböztetni a műszerektől, az embereket a csövektől, minden összefolyt. A zümmögés fokozatosan vékonyodott, szúnyogzenévé alakult. Aztán pukkanás hallatszott, vakító fény villant, légvonat csapott rám, eltaszított, megforgatott, és újra beütöttem a homlokomat. Most már borzasztóan fájt. Nem törődtem sem időgéppel, sem mással, feltápászkodtam, kibotorkáltam a szobákból, át az udvaron, a kapuhoz. Az persze változatlanul nem akart kinyílni. D ü h ö d t rángatásomra a falról levált egy vakolatdarab, ráesett a kezemre, szétpattant, és pora az orromba szállt. Tüsszentenem kellett. Hátratartottam a fejem, s ekkor megláttam egy riglit, fönn, az ajtókeretbe csavarozva . . . Attól nem nyílhatott! . . . É n hülye! Ez a kampó biztosan laza már, s amikor becsuktam a kaput, magától lebillent. Felkapaszkodtam a faragványokon, és elfordítottam. Az ajtó kitárult. Vörös, a hunyó, a szomszéd ház falánál támaszkodott. - Leapacsolhatsz - mondtam. — Nem játszok . . . Fáj a fejem.
- Megbolondultál? - kérdezte. - Megbolondultál te! Mondom, hogy fáj a fejem! - D e most nem játszunk! Miért apacsoljalak le? - Már vége? - T i s z t á r a hülye vagy! Tegnap játszottunk u t o l j á r a . . . És különben is: miért nem jöttél ma suliba? - Hogyhogy nem mentem? Együtt feleltünk föciből, nem emlékszel? - Tegnap volt az, öregem. Ma ellógtál! Apádék benn is voltak, és kérdezték, merre vagy . . . Ezek szerint otthon sem voltál, mi? Belémhasított a felismerés. H á t persze! Ahogy az időgép elment, engem az erőterének szele arrább lökött kissé - de nem csak térben, hanem időben is! A világ lassan megfordult körülöttem, és nem tudom, miért, az jutott eszembe: mikor tartsam ezentúl a szülnapomat? Aztán sötétség zuhant rám. . . . Amikor kigyógyultam az agyrázkódásból, rögtön elmentem a lakatlan házhoz. Zseblámpával tüzetesen átkutattam, de csak a falból kiálló balvégzetű gerendát találtam meg; az ajtót, amely mögött az időgép volt, azt nem.
15
Az úgy volt ÍRTA: J A N I K O V S Z K Y ÉVA R A J Z O L T A : RÉBER L Á S Z L Ó
! I
hogy ahányszor csak arra mentem, mindig fölfütyültem az Ancsurékhoz, hogy hazajött-e már. És elég sokszor mentem arra. De mindig csak a papája nézett ki és integetett. Nem azért, hogy menjek föl, hanem azért, hogy ne menjek. Hát tényleg rossz, ha valaki éjszakai műszakban dolgozik, mert akkor nappal folyton otthon van. Ancsurral csak az évnyitón találkoztam, és mindjárt láttam, hogy nyáron nagyobb lett, mint én, nemcsak azért, mert megnőtt, hanem a ronda cipője miatt is. Mérges lettem, és oda se mentem hozzá, mert olyan lánnyal, aki fél fejjel magasabb, mint én, igazán nem járhatok. Mikor vége lett az évnyitónak, láttam, hogy az Ancsur keres engem, de én elmentem a Jozsóval, aki jó barát, és semmit se nőtt a nyáron. Én sose fogok megnőni, mondtam otthon anyunak, ugyan már hogy beszélhetsz ilyen butaságot, mondta erre anyu, ami szerintem azt jelenti, hogy szerinte se nőttem. Éppen kezdtem magam mérni az ajtófélfánál, amikor csöngettek. Nahát, milyen nagylány lett belőled, mondta valakinek anyu, erre berúgtam a centit az ágy alá, és levettem a fejemről a könyvet, hogy mire bejön az Ancsur, lássa, hogy én olvasok. 16
Olvasol, kérdezte Ancsur, mert tényleg bejött, ühüm, mondtam, mert tényleg olvastam, nem jössz le kicsit, kérdezte Ancsur, most nem, mondtam, hát mikor, kérdezte Ancsur, nem tudom, mondtam, kösz a lapodat, mondta Ancsur, erre én nem mondtam semmit. Megkaptad, amit írtam, kérdezte Ancsur, mért, talán írtál, kérdeztem vissza, hát persze hogy írtam, mondta Ancsur, nem igaz, mondtam, és lapoztam a könyvben. Erre meg az Ancsur nem mondott semmit, csak sarkonfordult és elment. Kiszaladtam az erkélyre. hogy lássam, ha kimegy a kapun, Ji-j mert hátha fölnéz, de nem jött, erre bementem, mert hátha az Attilával találkozott az elsőn, és akkor ha mégis kimegy és fölnéz, ne lássa, hogy én láttam, hogy eddig nem jött ki. Akkor megint csöngettek, de nem az Ancsur volt, hanem az Irén néni a harmadikról, és hozta az Ancsur lapját, amit az ő levélszekrényükbe dobtak két héttel ezelőtt, mert az Irén néninek is folyton a tengerparton kell nyaralni! Rohantam az Ancsurékhoz és fölfütyültem, de megint a papája nézett ki. Annát keresem, mondtam, mert otthon valahogy ez a neve. Elment Dániákhoz, mondta a papa, de én vagyok a Dani, kiabáltam, mert már csukta be az ablakot, te vagy a Dani, csodálkozott a papa, hát úgy megnőttél fiam, hogy meg se ismertelek! És éppen jött az Ancsur és nevetett, és lehet, hogy csak abban a ronda cipőben nagyobb, mint én. Ha másikat vesz föl, akkor nyugodtan járhatok vele. 17
Szöllősi Zoltán Történés Csendes az este, mint a jóllakott, Sörénye lobban, megáll, benéz a
szelíd, fáradt, öreg állat nem is érzem, kerítésen
Csendes az este, szelíd, fáradt, mint egy jóllakott, öreg állat Gyönge és hosszú égi fények odakötik a kerítéshez
Jegenyék harangodnak Itt, ahol ülök, csenevész bodza emeli fénybolyhos laputalpait A szél meglöki, és szinte m o n d j a : vigyázz! - egy sugarat máris szétlapít Itt, ahol ülök, ez tán otthonom A dél ezüstrebbenése szívemé Füvek nyüzsögnek, hajlonganak folyton; fényt ragadva gyűlnek ujjaim közé A pitypangok rezgő műholdlánca gyermekvilágot kutató emlékeim A nyár ólomablaka kitárva Forognak a nap villózó csapágyain ezer foggal nevető napraforgók, szétpattant ajkú, kuncogó kukoricák, királykisasszony-koronás, pufók mákok - fodraikat kapkodva igazítják - , egy elkésett, lángnyelő pipacs, az ördögleikeket rejtő dohányok, álmos krumplilevél-szemhéjak, árnyak: porba horpadó pléhvirágok Jegenyék harangoznak - dél van A föld hullámain kertek, lugasok: egyetlen sorsom gyönggyel-rakottan szálló égpartok között kavarog
»
.
Pákolitz István Búbosbanka
Medárd napján délelőtt a bankának búbja nőtt - cilimpáré sejehaj a bankának búbja nőtt. Három harkály hét veréb borogatta a fejét - cilimpáré sejehaj borogatta a fejét. Jába jába hiába nem lappadt a búbája - cilimpáré sejehaj nem lappadt a búbája. Ha az a búb nem volna búbosbanka sem volna - cilimpáré sejehaj búbosbanka sem volna.
Tornai József Árnyékos vadvizek Árnyékos vadvizek partjain nő a sás. Áll a nád, napokig nyomja a hallgatás. Egy bíbic elsuhan, part mentén fölragyog. Néha nagyot kiált: visszhangzik rá a domb. Árnyékos vadvizek partjain nő a sás. Áll a nád, napokig nincs más vigasztalás.
IVAN
CANEV
ösvény Ez az ösvény innen fut házunk küszöbéről. Valameddig csak eljut, aztán visszatérül. Éjszaka is álmomban folyvást rajta járok elindulok százfelé, merre húznak álmok. Eget bökdös száz fűszál, messzibbre nem látnék! Két lábom zöld dombon áll, alattam a tájék. Ösvény végit nem lelem, messze biz a Messze! Aki együtt néz velem szemét jól meressze! S indulnak-e új utak? Álmomban felelve válaszom annyit mutat: nem férhet egy versbe.
20
KÉT
VERSE
Kerékpár Futkorász két gumisrác, csengőjük elöl sír! porral meghintett akác lélegezni sem bír. Fogócskának vélik tán: egyik lohol más után. Nem érhetik el őket se kutyán, se paripán. Ha a pedált lenyomod, mint a szélvész szállunk. Utak hosszán dalolod, soha el se válunk, Ha útrakél az egyik, a másik is utána. Nem számít, mily időben, rohan kerékcsapában. Nyakigsár sem akadály! Arra rácsönögnek. Tócsák vize négy égtáj sarkaira fröccsen. Ez a játék honnan van? - tőlem miért kérded? Ha utolérik egymást - eredj és megérted! Bolgárból fordította:
NAGY
GÁSPÁR
KISS
BENEDEK
Tenger Mondd, tenger, mondd: hány folyó hordja az iszapod? Mondd, tenger, mondd: hány korall építi iszonyatod? Tenger! befogadod a szennyet, az iszapot, zátonyok rakódnak benned, tornyok ó tenger: mégis a kékséget mondod, arcodon az eget ragyogtatod!
KÉT
VERSE
Vadgalamb Vadgalamb veri a lombot, veri a lomb a vadgalambot. Magas a nyárfa, öt emelet, peregnek tollak, falevelek. Magasabb a nyár, sudarán tűzkorona hát odaszáll, oda!
A
Kincskereső
Kiss
Benedeknél
- Egyedül jöttem, de ha iskolás gyerekek társaságában érkeztein volna, könyvespolcáról milyen könyveket ajánlana? - Ahogy láthatja, föl a mennyezetig könyv borítja a falat. Nem is azért, mintha olyan sok volna (bár nem kevés), hanem inkább a lakás kicsi ahhoz, hogy még könyv is férjen benne. Legalábbis sokkal több már nem. Ez azonban, úgy gondolom, elég sokszínűen válogatott ahhoz, hogy zavarba ejthessen, ha csak egyet, a legérdekesebbet akarná kiemelni valaki. A szomszédos kisszobában laknak a gyerekek: Virág most negyedikes, Balázs jövőre kezdi az iskolát: az ő ágyuk fölött is polcok, az ő könyveikkel. O t t kezdeném az ajánlást, mondjuk Móra Ferenc novelláival, Weöres Sándor verseivel, a Nagy Indián-Könyvvel és a Robinsonnal, a magyar népmesékkel és mondákkal, a Népek Meséi sorozat köteteivel, kiegészítve A világ és az ember című, hasznosan forgatható gyermek-enciklopédiával, - de akadna még érdekesség és hozzájuk szóló üzenet a mi polcainkon is bőven, amit Virág már próbálgat is hasznosítani. A sok vers mellett történelmi, néprajzi vagy földrajzi kiadványok, Gulliver utazásai és Az ezer atoll világa, vagy Konrád Lorenz könyvei, aki nagyon szórakoztatóan, szinte szépíró módján és egyszerű közvetlenséggel tud írni izgalmas állatlélektani megfigyeléseiről. - Saját gyerekkori olvasmányaiból mire emlékszik vissza legszívesebben? - Számomra A Pál utca fiúk volt a legemlékezetesebb annak idején, és nemcsak mint olvasmány, hanem amiért ki is emelem: iskolánkban színpadon is eljátszottuk. Mégpedig tágas szabadtéri színpadon, amit az alkalomra magunk nagyobbítottunk meg; napokig talicskáztunk és barkácsoltunk, és bár azóta is volt alkalmam gyakorolni magamat hasonló „sportokban", soha olyan szívesen és jólesőn, mint akkor. Iskolánkban szinte hagyomány volt, hogy a gyerekek minden évben legalább egy színjátékot előadjanak. Kár, hogy ez mostanában már kiszorul az iskolák életéből! - Ez ugye Akasztón volt, Kiskőrös mellett? - Igen, Akasztón, ami a környék isten háta mögöttjének számított. - Gyerekkoráról milyen emlékei vannak? - Igazán nem mondhatom, hogy unalmas lett volna, még ha nem is éreztem magamat felszabadultan benne, - de hát ez nem kis részben következett természetemből és otthoni viszonyainkból is. O t t tanultam legtöbbet a világról, történelemről, az emberekről, a faluközösség önkéntelen formáló közegében. Jót is, roszszat is, jóról is, rosszról is. Meghatározóan új dolgokkal és ismeretekkel azóta, úgy érzem, nemigen találkoztam, bár természetesen árnyalódott, mélyült és tágult is a kép a tapasztalatok és ismeretanyag halmozódása révén. Visszagondolva annyi érdekes és fontos élmény vagy momentum bukik föl onnan, hogy magam is el-
22
csodálkozom rajta, mivel akkoriban inkább fullasztónak, egyhangúnak éreztem. Szívesen beszélek róla, és remélem, egyszer majd sikerül bővebben és összefogottabban is megfogalmaznom belőle a leglényegesebbeket. Még talán van itt hely és jó alkalom ahhoz, hogy falum nevével kapcsolatban bevalljam azt a kényszerű kis turpisságot, amit másokhoz hasonlóan magam is elkövettem, vagyis hogy sokáig, ha kérdezték, csak Bács megyeinek vagy Kiskőrös és Kalocsa környékinek mondtam magam, mintegy széles ecsetvonással csapva a vászonra ott, ahol pedig csak pont kellenék. Mert - gondoltam, úgysem tudják, hol van az az Akasztó, akkor meg miért kínáljak fel olyan szimpla élclehetőséget, mint az ilyesmi (ami pedig különben el nem maradhatott): Hol végezheti, aki már kezdeni is ott kezdte? - társítván róla rögvest az akasztófára. S ráadásnak ott folyik el az Átok-csatorna! Nos, az Átok-csatorna, mit tagadás, egyértelmű név; de Akasztónak, bár lakói vérmesebbek az átlagosnál, semmi köze ama kellemetlen nyakszorongatásos jelentéshez. Egyszerűen arról van szó, hogy még a középkorban fontos szállítási útvonal vezetett rajta keresztül, ám határának ingoványos, vastag sarában sokszor leragadtak a vaskos bácskai társzekerek. (Az ily módon „ r á a k a d t " nevet valószínűleg már csak megerősítette a török időkben, hogy - szpáhi-birtok gyanánt adományozódva - hasonló hangzású volt akkori urának neve: Okaztou.) - Úgy tudom, hamarosan kötete jelenik meg, amely a fiataloknak írott verseit tartalmazza . . . - Igen, a kecskeméti Forrás Könyvek-sorozatban, s a tervek szerint még ez év végén. A címe: Csiga, csiga, facsiga. D e úgy gondolom, nem csak gyerekek vagy fiatalok olvashatják, - mint ahogy fordítva: előző két kötetemben még több olyan vers található, ami ebbe is belekerülhetett volna. A megértéshez és ahhoz, hogy élményt jelenthessen a vers vagy bármiféle művészet, természetesen életkorhoz kötődő ismeretek, tapasztalatok is kellenek, - de nem kevésbé fontos, sőt, az alapját adja az az érzékeny figyelem és fantázia, amely elsődlegesen gyermeki tulajdon. - Számomra egyik legkedvesebb verse a Tanárok ballagása című, a Tiszatájban jelent meg; tanárai iránti tiszteletét általában, vagy valamely személyes emlékét fogalmazza meg benne? - Ez véletlenül olyan versem éppen, aminek „kísérő története" is van. Két kedves tanítóm, mikor már egyetemre jártam, fiatalon öngyilkos lett. Nagyon megdöbbentett a sorsuk, sokáig foglalkoztatott. Gimnazista koromban meg, Kalocsán, több idős tanárom volt, s érettségi találkozónk idején közülük már többeket szintén csak a temetőben látogathattunk meg. Nos, bár előzőek is árnyalták a verset, ez volt az, ami ténylegesen megíratta. Először nekik is ajánlottam, majd végül is lehagytam az ajánlást, hogy általánosabb legyen. D e hadd oldjam e téma ide nem illően komor hangulatát azzal, hogy még azt is elárulom: talán máig sem írom meg, ha társaim nem noszogatnak, hogy a temetőben mondjak néhány köszönő-elköszönő szót. Ettől vonakodtam és nem is vállaltam, - de ijedtemben hamarosan megírtam a verset. - Ha író-olvasó találkozón lennénk, ha most ténylegesen a Kincskereső olvasóinak vendége lenne, milyen szavakkal állna föl asztalunktól? Vagy egy költőnek legfontosabb szava, üzenete a verse? - Azt hiszem, így van. Magamat illetően legalábbis - ha ugyan biztos, hogy valóban költő vagyok. Mivel azonban vallom, hogy a gyerek: költő, s minden ember gyermekként kezdi egyszer - a költészet ősoszthatatlanságában, akárcsak ti, az vagyok én is, bizonyosan . . . PINTÉR LAJOS
23
APEGAZUSŐRS NAPLÓJÁBA
Garai Gábor
Artisták
Élő csipesz, lóg a trapézon a férfi fejjel lefele, foga közt kettős tárcsa, mintha mágneses nyelvet öltene. A vonzás túlsó pólusán függ s forog a nő - feszül a száj! Micsoda csók! - Köztük csupasz tér, tömör csönd s véletlen halál. Milyen figyelemben forognak s mily fegyelemben, t u d v a : csak együtt szállnak, ha egyikük vét, mindketten aláhullanak! . . . Ó, ha így tudnánk összefogni egymásra bízott szeretők, mintha folyton fönn-szállva, mintha folytonos zuhanás előtt! Ó, ha közös dolgok, tevői, így tartanánk egymást, ilyen végzetes bizalommal egymás fogában s idegeiben! Ezrekbe fogódzók, ha hittel mondanánk, mint ők odafönn élik, hogy: a másik ügyéhez egész létemmel van közöm! . . . Forog, forog a nő a férfi foga közt - tompul a zene, csak dob kopog. - Valami gyors vég, bármi feloldás kellene! No most!? . . . Földet ér a mutatvány. Fönt már a taps függönye leng. S ők ketten egyetlen groteszk bók szobrában állnak idelent.
A SZERKESZTŐ ASZTALA
Kincskereső-tábor Zánkán Júniusban két hetet a balatoni úttörővárosban töltöttek a Kincskereső előfizetésgyűjtő versenyének, pályázatainak nyertesei, a legjobb rejtvényfejtők és a Kincskereső-klubok „küldöttei". A szerkesztőség, illetve a szerkesztőségi tanács képviseletében Simái Mihály, Baka István és Nyakas Gyuláné vettek részt a tábor munkájában. A szerkesztőség által összeállított szakprogramnak talán legérdekesebb részei a folyóirat szerzőivel, szerkesztőivel való találkozók voltak - Vargha Balázs, Lengyel Dénes, Padisák Mihály, Hárs László, Trencsényi László, Tóth Béla, Grezsa Ferenc és Dobcsányi Ferenc látogatták meg táborunkat. D e nagy sikere volt a többi foglalkozásnak is: a Kincskeresőben megjelent versekről, elbeszélésekről beszélgettünk, szólások eredetét kutattuk, verseket illusztráltunk, versmondó versenyt rendeztünk. Minderről nem tudunk részletesen beszámolni, hiszen ez a lap egész terjedelmét igénybe venné, ezért némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a tábor hangulatát azokkal a „művekkel" próbáljuk érzékeltetni, melyeket a tábor lakói írtak és rajzoltak - általában játékból, de mindig komoly műgonddal. Bizonyára emlékeztek még a Fordított világ című tréfás német versre, amelyet Károlyi Amy fordításában olvashattatok a Kincskereső 1976. januári számában. Idézzük fel a képtelenségeket halmozó vers egyik versszakát! „Csizmáim ó jaj megdagadtak / lábamba menni nem akarnak / két font csizmával a zsírt kend be / ágyat a csizmák elé tedd le." Ehhez hasonló furcsaságok írásával szórakoztunk egyik délután a fürdésre akkor még, sajnos, hideg Balaton partján. íme, kettő a sok remek vers közül: Pethő Sándor: KÉPTELEN KÉPEK Hogyan történt? Mondom nyomban. Ily csoda volt Magyarhonban: Nyugaton kelt fel a Nap, Keleten hunyt sugarat, Reggel szállt le az este, A Jánoshegy átrándult Pestre. Téli hóban szikrázott a szivárvány, Nyári napban virított a jégvirág. Csónak úszott gazdáján, S még tovább is mondhatnám, Fejtetőre állt a világ, Olyan volt, mint a délibáb.
Gyetvai Anna Mária: FURCSA D O L G O K A SULIBAN Este, mikor iskolába mentem, Jól megtanult a lecke engem. A tanár nénit feleltettem, S az egyesen jót nevettem. Megmosdott a víz kezünkben, S a ruha felvett minket. A dalnak jókedve lett tőlünk, S nevetve futott velünk. Az iskolatáska nyakon ragadott, És sétált felém az otthonom.
25
Ugye, jót mulattatok ti is? Ennél „komolyabb" játék volt a mondóka-írás Csanádi Imre Hónapsorolója mintájára. Az egyik legjobb hónapsorolót Sándor István, Tóth József és Borsosföldi István közösen alkották:
Jéggel jő a Január, hóval pedig Február, rügypattantó Március, ünnepelő Április, esőt hozó Május, kirándulós Június, nagyra nevel Július, kalászt termel Augusztus, almaszagú Szeptember, szüretelő Október, lucskosszínű November, karácsonyos December.
Játszottunk prózában is. Milyen izgalmas volt például egy történet első és utolsó mondata közé kitalálni a többit; hiába egyezett meg a két mondat, ahány őrs, annyiféle izgalmas, kalandos történet keletkezett. Vagy - válaszolni kellett egy közmondásra, például erre: „Életemben álltam, holtom után járok, / éltemben állatot, most embert táplálok." Talán kitaláltátok a választ: a malomkerék. A kitalált dologról aztán minden őrs mesét írt. A Cimea őrsé lett talán a legjobb igaz, hogy ők nem a malomkerékről, hanem a malomkőről írtak. „Egyszer régen volt egy malomkő, aki azt gondolta magában: Én bizony mindenkit megőrölök. H á t arra sétál egy fésű. így szól a malomkő: N a , te fésű, most kitöröm minden fogadat! D e a fésűnek is volt ám esze! Megkérte a követ, hadd menjen még haza. Persze, nem haza ment, hanem a kovácshoz, aki megvasalta minden fogát. A fésű már előre örült a jó tréfának. Visszament a kőhöz, a kő csak morzsolgatta, nyomorgatta, de nem bírta szétmorzsolni. így szólt hát a fésűhöz: N a , most megkegyelmezek neked, de ha legközelebb erre jársz, készülj fel, lesz itt hadd-el-hadd! Másnap a kovács meglátogatta a malomkövet, aki üvegcserepekkel játszott. Mihelyt meglátta a kovácsot, dicsekedni kezdett: Hét tükör és hét ablak a zsákmányom! Mikor a kovács ezt a nagy pusztítást látta, elővette hetvenhét mázsás kalapácsát, és akkorát vágott a kőre, hogy a darabjait hetedhét országban is megtalálhatjátok. Persze, csak akkor, ha szorgalmasan keresitek." Remekül sikerültek azok az illusztrációk, melyeket a kincskeresők Weöres Sándor Csiribiri című verséhez készítettek, rejtvényfej tőink pedig a rejtvényalkotásban is kitűntek, sokan azt rajzolták meg, milyennek képzelik a Kincskereső új címlapját. Mi magunk - a lap szerkesztői - lepődtünk meg a legjobban, amikor összegyűjtöttük a gyerekírásokat, rajzokat: mennyi szépség, humor, ötletesség van bennük és alkotóikban! Jövőre ismét találkozunk, és reméljük, hogy Ti is, az idén távolmaradt olvasóink, beszámolónk alapján kedvet kaptok arra, hogy jó munkátokkal kiérdemeljétek a meghívást a Kincskereső 1977. évi olvasótáborába.
26
A művészet vándorútjain Lehet-e Meseországba utazni? Hogyne lehetne, csak fel kell rántani a képzelet hétmérföldes csizmáját, és - hipp-hopp - máris ott vagyunk. Persze, ilyen hatalmas országban könnyen eltévedhetünk, ha csak nincs egy jó térképünk. Meseország térképe - hát van ilyen? Lesz, ha rajzoltok. S mi mindent lehet erre a térképre rajzolni! Óperenciás tengert és Üveghegyet, kacsalábon forgó várat és négyszögletű kerek erdőt, a hétfejű sárkány barlangját és a Vasorrú Bába mézeskalácsházát. Vagy pattanjatok fel az időgépre és repüljetek el az ókori Görögországba! Nem is kell messzire mennetek, elég ha beültök a könyvtárba és magatok elé tesztek néhány művészeti albumot vagy a Mitológia című könyvet, az Odisszeát - nem is folytatom, magatok is meglepődtök, mennyi mindent megtudhattok erről a csodálatos régmúlt világról, s ha közösen keresgéltek, rövid idő alatt is rengeteg szépséget, érdekességet gyűjthettek össze. Gyűjteni lehet mást is. Például szép idézeteket, közmondásokat, melyek a közösség erejéről, összefogásáról szólnak, vagy olyan irodalmi műveket, amelyek a mai gyerekéletet mutatják be; milyen izgalmas lehet ezeket összevetni a saját életetek eseményeivel, a legjobban tetszőket még el is játszhatjátok. Izgalmas játék és komoly munka is például saját újságot, „folyóiratot" szerkeszteni, sokszorosítani, sőt, illusztrálni. D e nagy örömmel olvasnánk mi is, a Kincskereső szerkesztői, ezeket a „testvérlapokat"! Sorolhatnánk még a sok remek, közös kulturális játékra, kutatásra ösztönző feladatot, de most már illendő megneveznünk a forrást is, ahonnan merítettük őket. Az Úttörőszövetség új kulturális mozgalmának feladataiból idéztünk. A művészet vándorútjain elnevezésű kulturális játékba valamennyi őrs, szakkör, napközis csoport, s mindegyik úttörőházban, művelődési házban dolgozó úttörővagy kisdobosközösség bekapcsolódhat. Ez a játék a kulturális szemle része, de részt vehet benne az is, akinek egyik művészeti ágban sincsenek kiemelkedő képességei. N e m kell jeleskedni a versmondásban, sem bravúrosan játszani valamelyik hangszeren - ehhez nem kell más, csak az, hogy szeressétek a művészeteket, és hogy szeressetek együtt játszani és dolgozni. Én csak néhány feladatot ismertettem, de a részletes program szerint (amelyet a csapatotoknál kaptok meg) ötven feladatból választhatjátok ki a nektek legjobban tetsző tízet. A feladatok teljesítéséről folyamatosan beszámoltok úttörőcsapatotoknak (például album, folyóirat, fényképek, magnófelvétel stb. segítségével), s a legjobb teljesítményekért elnyerhetitek a részvételt tanúsító emléket, továbbá a kollektívát illető kitüntető A művészet barátja címet. Induljatok el valamennyien A művészet vándorútjain, s ha időnként a hétmérföldes csizmát és az időgépet a Pegazus-csikóra akarnátok váltani, keressétek fel levélben vagy személyesen a Kincskeresőt! De, reméljük, a személyes kapcsolaton kívül is segítségetekre lehetünk, a lapban megjelenő írásokkal.
27
KÖNYVEK KÖZÖTT
Olvasni jó!
!
J
,
Korábban már beszámoltunk arról, hogy milyen könyveket szerettek olvasni a magyar klasszikus írók: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és mások, továbbá arról is, hogy miért jó olvasni és kiktől érdemes példát venni az olvasásban is. Tehettük ezt könnyen azért is, mert a legtöbb nagy író fontosnak tartotta, hogy írjon ifjúkora olvasmányélményeiről. Mindezek után érdemes talán arról is tudomást szerezni: vajon azok a mai írók, akiknek nap mint nap olvashatjuk verseit, elbeszéléseit és könyveit, mit olvastak gyermekkorukban? Vajon hasonló olvasmányaik voltak-e, mint nektek, vagy egészen más könyvek hozták izgalomba őket? Szerencsére sok mai író is feljegyzésre méltónak találta a gyermekkori olvasmányélményeket. Az itt idézett írók majdnem mindegyike életének valamelyik szakaszában írt gyermek vagy ifjúsági műveket. Illyés Gyula - akinek „77 magyar népmese" című könyvét sok mai gyermek ismeri - így ír a pusztán töltött gyermekkorának olvasmányairól: „Itt, a pusztán jutott a kezembe az első műköltészeti anyag, amelyre emlékszem, Fazekas Mihály: Ludas Matyi című remekműve . . . Nyilván itt, a pusztán találkoztam már Petőfivel is. Az ő verseit olyan természetesen azonosítottam a népdalokkal, hogy eszembe sem jutott, hogy ezeket egy ember írta . . . Tizennegyedik életévemben a gimnáziumi tanév elején, a magyar irodalom tanára - megnyerő hangú és arcú szőke fiatalember - néhány szóval elmagyarázta, mi is a Toldi. Világos, okos hangsúlyozással felolvasott, s azon elevenen, elemeire boncolt néhány szakaszt. A fölolvasást csaknem elbűvölve, csaknem megrendülve, az értékek részletezését szinte ujjongva hallgattam . . . A könyv nekem még nem volt meg. Kölcsönkértem a szomszédomtói, s már ott az iskolában . . . nekikezdtem . . . A könyvet a pad alatt térdemre állítottam, és egyenes derékkal, hogy észre ne vegyenek, nagy távolságból szívtam magamba a betűket. Mint amikor a mámorosságig rablópandúroztunk, ez a fajta gyönyör szállt meg. Hazafelé mentemben is olvastam, neki-neki ütődve a lámpaoszlopoknak. Elolvastam az egész költeményt. Amikor befejeztem, hazaérve az a félreérthetetlen véleményem volt: más vagyok." Napjainkban legismertebb gyermekversek szerzője, Weöres Sándor, költő mái egészen kiskorában a komolyabb könyveket bújta: „ 6 - 1 0 éves koromban Shakespeare (múltszázadi magyar fordításokban), Schiller drámái (eredetiben), Madách és Katona. Ugyanekkor a lírában főként a múlt századvég és századkezdet. . . lírikusai hatottak rám: Vargha Gyula, Kozma, Szabolcska. D e mellettük Petőfi, Csokonai is".
28
Sánta Ferenc író - székelyföldi ifjúságára emlékezve - kiemeli, hogy először a verseket kedvelte meg: „Tizennégy-tizenöt esztendős k o r o m i g . . . alig olvastam versnél egyebet. A vers jelentette a szépséget, a nem e világit. . . Két regényt olvastam kamaszkoromig. Első elemista koromban valahonnan hullott Koldus és királyfit (Mark Twain), később a Láthatatlan embert (Gárdonyi Géza) . . . A Koldus és királyfit ma is előveszem. Bűbájos könyv, a »fekete« és »fehér«, a jó és rossz klasszikus meséje, a mese, a regény egyszeregye." A dunántúli költő Takáts Gyula, számos gyermekvers szerzője, így vall: „gyermekkori olvasmányaimról, ha kérdeznek, Kiplinget, Vernét, s csak azután kell, hogy Jókai nevét említsem. A költők közül hamarosan Petőfi és Arany Toldija lett kedves olvasmányom. A középiskolában Berzsenyi és Csokonai költészetét, Kölcseyt - prózai munkái - , és V a j d a Jánost említhetném meg. Végh György író és költő - népszerű mesekönyvek szerzője - , mesék olvasásával kezdte egy életre szóló barátságát a könyvekkel: „Kezdetben volt természetesen a mese. Csakhogy szerencsére nem akármilyen mesék! A véletlen szeszélye Andersent, Hauffot, és az Ezeregyéjszaka meséit juttatta elsősorban el hozzám, a lassan, szinte betűnként vagy szótagolva éneklő kezdő olvasó koromban. Ezek a meséskönyvek hat-hét éves koromban jutottak el hozzám, pajtások, osztálytársak révén. Első elemista vizsgámra Pocok Palkó kalandjait kaptam meg . . . Kanizsai Ferenc írta, aki az első világháborúban halt meg. Nem állítom, hogy remekmű a Pocok Palkó, de van benne egy kitűnő fejezet, ami ma is megállná a helyét egy annyira hiányzó nagy magyar gyermek-antológiában. Kétségtelenül hatott rám, méghozzá alapvetően és sokszor talán öntudatlanul, írás közben is a hatása alatt voltam. Mindenesetre ez a gyermekkönyvélményem hozzájárult ahhoz, hogy magam is meseírásra adtam a fejem, méghozzá elég fiatalon, huszonkét éves koromban, amikor az ember ösztönösen keresi saját kifejezési eszközeit. A Pocok Palkó mellett a Tündérvásár című gyereklap volt kedvenc olvasmányom nyolc-kilenc éves koromban, de mindezeket az olvasmányaimat egy-kettőre elhomályosította egy újabb mesekönyv, illetve meseregény, amit karácsonyi ajándékul kaptam: Tuskó Matyi kalandjai szárazon és vízen . . . Csak jóval később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy a véletlen tündére . . . egyik legnagyobb és legnagyszerűbb gyerekkönyvét adta a kezembe: Collodi Pinocchióját, amit Radó Antal bácsi ezen a címen dolgozott át magyarra, ha jól emlékszem, a szerző nevének feltüntetése nélkül." Vidor Miklós író és költő - akinek neve szintén nem ismeretlen az ifjúsági irodalom területén - a „nagy kalandot" a következő írók műveiben találta meg: „V. Hugó, Dumas, Walter Scott, Eugen Sue, Jókai a regényolvasás iskolája volt a számomra 1 2 - 1 4 éves koromban . . . Az átmenetet elég szervesen Dickens és Balzac regényeinek megismerése hozta meg . . . Copperfield Dávid és Rastignac alakja már nem mitikus ködön ragyog át, hanem . . . velünk is megtörténhető valóságos élethelyezetek legyőzői vagy legyőzöttjei." És folytathatnánk hosszan ma élő - általatok jórészt ismert - írók, költők beszámolóit gyermekkori olvasmányaikról. D e úgy gondoljuk, bemutatónak ennyi is elég. Így is tapasztalhattátok, hogy a gyermekkor könyvei miként hatottak ösztönzőleg a későbbi irodalmi tevékenységükre. Ha az itt előforduló idézetekben találtatok olyan könyvekre, amelyeket még eddig nem olvastatok és most kedvet kaptatok a kézbevételükre, akkor úgy gondoljuk, hogy fáradságunk nem volt hiábavaló. (A felsorolt idézetek jelentős részét egy, a közelmúltban megjelent összeállításból emeltük ki, amelynek címe: Írók könyvek közt, Bp. 1974.) BATÁRI GYULA
ÉDES ANYANYELVÜNK
A jelentéstapadás Tudjátok-e kedves olvasók, miért kapta folyóiratotok a Kincskereső címet? Amikor ez a kérdés felötlött bennem, azt gondoltam, hogy valaki elárulta nektek a cím eredetét. Kerestem a magyarázatot magam is a Kincskereső első számától a legutóbbiig; leginkább azt a számot böngésztem, amely Móra Ferenc halálának negyvenedik évfordulója alkalmából jelent meg ünnepi megemlékezésként. D e hiába. D e hát mi magyarázni való is volna a címen? Hiszen mindenki tudja, hogy azt a bizonyos kis ködmönt Móra Márton, a drága szűcsmester szabta és varrta fiára, s a kincskereső jelző azért került eléje, mert nem akármilyen az a ködmön: a a jobbra és szebbre törekvésnek a jelképévé nőtt. Az igaz és a szép felé vezet benneteket ez a kincskereső folyóirat is. Ennyivel talán meg is elégedhetnénk. D e - kérdezhetjük tovább - : miért hangzik olyan jól ez a cím? Vajon még azok is, akik e címet választották - és akik közül lapunk alapítója már nem is érhette meg az alább következő nyelvészi magyarázatot - , a szívükön kívül mire hallgathattak, amikor ezt írták az első szám fölé? Bizonyára tudtak valamit, tudtak a magyar nyelvről és stílusról olyan valamit, amit most föl szeretnék fedni előttetek, hogy mélyebben megértve a cím varázsát, még jobban szeressétek lapotokat, egyúttal pedig tanulságos ismeretet szerezzetek anyanyelvünk - és általában: a nyelv - egy érdekes vonásáról. Vessünk egy pillantást nyelvünk történetének néhány olyan érdekességére, amely világot deríthet arra: hogyan szívják magukba sok esetben a jelzők az utánuk álló jelzett szó jelentéstartalmát. Vegyük példának a farkas főnevet, amely tudvalevőleg a kutyával rokon, szürkés vadállatot jelenti. D e miért „farkas"? - kérdezhetjük joggal, hiszen ez a szó azt jelenti, hogy „farokkal van ellátva". Ez igaz is. D e vajon ez különböztetné meg leginkább a többi vadállattól? Hiszen például a rókának még dúsabb a farka, mégsem őt nevezzük „farkas"-nak. Azt, hogy közismert agancsos állatunkat szarvasnak nevezzük, természetesnek tarthatjuk, mert valóban az agancs, a szarv, egyik fő jellemzője. A magyarázat abban van, hogy őseink a farkast mint totemállatot nem nevezték nevén, hanem körülírták, és bizonyára „farkas állat"-nak említették. Ebből a jelzős szerkezetből önállósodott a jelző: farkas. Azaz: az állat szó jelentését ráértették a farkas szóra, a jelzőre. N e menjünk azonban olyan messzire nyelvünk történetében! Mindenki tudja például, hogy olyan ízletes kolbászféle, mint a csabai vagy a gyulai ugyancsak így kapta nevét. Eredetileg ugyanis csabai kolbász, gyulai kolbász volt ez a két csemege. Látjuk hát, hogy itt is az történt, ami a farkas esetében: a jelzőre ráértjük
30
a jelzett szót, s amikor például gyulait kérünk a boltban, az eladó mindjárt tudja, hogy nem gyulai lekvárt akarunk fogyasztani, hanem kolbászt. Ha pedig netalán jó bort kívánnánk inni a jó falatokra, akkor például tokajit kérhetnénk, amelynek a neve ugyancsak jelzős szerkezetből vonódott el ráértéssel: tokaji bor, azaz „Tokajból való bor". Most már bizonyára több, hasonló módon keletkezett elnevezés is eszetekbe jut. Hogy egy pillanatig még az étkeknél maradjunk, hát a leves is leves étek-bői vonódott el, szintén jelentéstapadással, mint ahogyan a pörkölt meg a sült jelzőre rátapadt a hús jelentése. A befőtt pedig - mint tudjátok - nem egyéb, mint „befőtt gyümölcs". A technika világából is említhetünk hasonlóan keletkezett elnevezéseket. A gőzös ma már egyre inkább kimegy a közlekedésből, mivel „gőzzel hajtott járművet" jelent, s ezért már elavulóban van. Eredetileg a hajó jelzője volt: gőzös hajó. M a inkább villanyárammal vagy olajjal működnek a vontatók, ismeritek is a villamost. És ha már a közlekedés eszközeinél tartunk, gondolhatunk kocsi szavunkra is, amely éppúgy főnév, mint a villamos, s éppúgy jelzős szerkezetből önállósult is, mint azt. A kocsi szekér szószerkezetből jelentéstapadással önállósult kocsi-vá. Némi magyarázat azonban még kell a dolog teljes megértéséhez. A kocsi szekér ugyanis azt jelentette, hogy Kocs (Komárom megyei) helységből származó szekér. Ezt olvashatjuk szótörténeti szótárunkban (teljes címén: „ A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára"): „Kocs község Mátyás korában Buda és Bécs között létesített kocsijáratnak egyik állomása volt, s feltehetően szekérgyártásáról és szekereiről nevezetes hely . . . a kerekeken gördülő, lóvontatású járművek személyszállításra legalkalmasabb fajtája Magyarországon alakult ki, s innen terjedt nyugatra." D e ne menjünk ilyen messzire! Amikor tavasszal befejeztétek a tanévet, ünnepélyesen búcsúztatotk két hónapra az iskolától: a tanévzárón. Amikor pedig szeptemberben a tanévet kezditek, akkor tanévnyitón találkoztok osztálytársaitokkal. Értsd: a tanévnyitó ünnepélyen. D e játsszunk tovább „tapadóst"! Minden diák tudja, hogy van szóbeli meg írásbeli, s nem gondol mindig arra, hogy ugyanarra a jelzett szóra vonatkozik a két jelző: feladat vagy példa vagy lecke. Amikor pedig azt mondhatjátok majd, hogy elvégeztétek a nyolc általánost, mindenki tudni fogja, hogy az általános iskolát végeztétek el. Addig azonban még sok négyest, ötöst kell szerezni, ami nem jelent egyebet, mint azt, hogy négyes és ötös jegyeket kell gyűjtenetek. Csak így gyarapítjátok a müveitek táborát, azaz a müveit emberekét. Lehet, hogy addig sok víz hömpölyög alá legnagyobb folyónkon ( = folyó vizünkön), még sokat kergethetitek a pettyest. És olvashatjátok a Kis kincsest (azaz a Kincses kalendáriumot), még többet a Kincskeresőt, amelynek a nevéhez - mint most már tudjátok talán - hozzátapadt a kis ködmönön keresztül egy regény gondolatvilágának jelentése. E z a gondolatvilág tárja föl előttetek versek és prózai művek kincset érő szépségeit, ez a gondolatvilág érleli bennetek a szépség és az igazság keresésének nemes hajlandóságát. Amikor erre gondoltok, eszméljetek rá arra is, hogy milyen érdekes vonását ismertétek meg nyelvünk életének: a jelentéstapadást, más szóval: a metonimiát. Mint olvastátok: vannak régi és új „tapadások", hagyományosak és frissen keletkezők: mert - mint Móra Ferenc is írta: „Nagy élővíz a nyelv, amit nem kell félteni, mert amennyit öregszik, annyit fiatalodik, mindig frissíti m a g á t . . . A nyelv éppen úgy változik, mint azok, akik beszélik." SZENDE ALADÁR
31
REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA
Nem kell válaszolni!
Bizonyára megszoktátok, hogy ha egy rejtvényben kérdéseket tesznek fel, azo
ra válaszolni kell. Nos, mi olyan kérdéseket közlünk most, amelyekre nem váru
feleletet. Nem is várhatunk, mert ezek halhatatlan kérdések, amelyeket költők :
galmaztak, s régen szállóigévé váltak. De azért egy kérdésre mégis választ kérün
melyik kérdést kinek, milyen című művéből idéztük? A kérdések: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
Ki kopog, mi kopog? Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent? Miért zúg a tömeg? Áll-e még az ősz Peterdi háza? Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám? Mi zúg? . . . Mi éji dal London utcáin ez? Tomori! büszke vezér! Mért hagytad el érseki széked? Hát én merre menjek, hát én merre szálljak? Mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Száraz ágon, hallgató ajakkal, meddig ültök, csüggedt madarak? KUN E R Z S É B E T
Júniusi rejtvényünk helyes megfejtése: 1. Nefelejcs őrs; „Minden dalom egy nefelejcs lett, / M hirdeti, hogy ne felejtsed." 2. Reguly Antal őrs; Németh Imre. A helyes megfejtők közül kön; jutalmat nyertek: a Zirzen Budapest; Szabóművészeti, Éva, Heves; Rosanics Péter, Buda KINCSKERESŐ, MagyarJanka Ú t t ö rNevelőotthon, ő k Szövetségének irodalmi, kulturális folyóirata. pest; Molnár Lilla, H e r e n d ; Kustra Gabi, Felsőszentmárton; Hegedűs János, Szombathely; Bo Főszerkesztő: DEME LÁSZLÓ. KiadjaGyörgy, a Csongrád megyeiMária, Lapkiadó Felelős Buga kiad Gizella, Hajdúböszörmény; Szemerey E g e r ; Botka Szajk;Vállalat. Farkas Mária, KOVÁCS Megjelenik évben P á10 Szerkesztőség: 6720 VSzeged, V Bali Nóra, LÁSZLÓ. Egyházashetye; Kerekes egySzilvia, p a ; alkalommal. Kiss Róza, Sarkad; Jess Kinga, á c ; Törki Zoltán, Nagykőrös. u. 7. Telefon: 15—726. Postafiók: 453. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai t e r j e s z t ő k n A megfejtéseket nyílt levelezőlapon 1976. szeptember 20-ig küldjétek be Hírlap a K I N Irodánál C S K E R E(K S a postahivataloknál, kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben, a Posta Központi szerkesztősége címére: 6701 Szeged, postafiók 453. A levelezőlapra írjátok rá: „ R E J T V É N Y F E J 1900 Budapest, József nádor t é r 1. sz.) közvetlen vagy postautalványon, valamint átutalással a K T Ű K K L U B J A " . A helyes megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki. 215—96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 forint. Előfizetési dij egész é v r e 40 forin Kéziratot, rajzot nem ő r z ü n k meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 476.76-2882 — Szegedi Nyom Felelős v e z e t ő : D o b ó József.
32
GALAGONYA
T
e
K
E
R
e
G
A
SZÉL
-
•