Tartalom. Ára: 4,- Ft (12)

Tartalom III. évfolyam

3. szám, 1976. március

ZELK Z O L T Á N VERSEI (1) PETŐFI S Á N D O R M Á R C I U S 15-E PESTEN (2) B R A S N Y Ó I S T V Á N KÉT VERSE (6) MOCSÁR GÁBOR: A FEJEDELEM

GYERMEKKORA

(8)

ADY ENDRE: B U J D O S Ó K U R U C R I G M U S A (11) H O R V Á T H DEZSŐ: GÓLYACSATA

(12) KISS D É N E S : CSILLAG

ISZIK

(16)

S Z Ű C S IMRE: H A V O L N A EGY... (16) MIHAI

DIMOV: A SZÍNÉSZ TAMÁS MENYHÉRT: A N Y Á M G U Z S A L Y A (21)

(17)

PASS LAJOS: A KINCSKERESŐ C S U K Á S I S T V Á N N Á L (22) CSUKÁS ISTVÁN: H I D E G SZÉL FÚJ (23) CSUKÁS I S T V Á N : J Á T S Z A N I IS CSAK K O M O L Y A N L E H E T (24) A

PEGAZUS

ŐRS

NAPLÓJÁBA

SOMLYÓ GYÖRGY: FERENCZY BÉNI P E T Ő F I - S Z O B R Á R A (26) A Magyar Ú t t ö r ő k Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata.

BALÁZS BÉLA: TÁBORTŰZ MELLETT, VÖRÖS Ő R S É G E N (27) KÖNYVEK

A 10—14 évesek lapja.

Főszerkesztő: DEME LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: SIMÁI M I H Á L Y Szerkesztik: Baka István, Dobpsányi Ferenc, Grezsa Ferenc, Lengyel Balázs, Madácsy László, Szepesi A t t i l a , Tandi Lajos

Ára: 4 , - Ft

KÖZÖTT

TRENCSÉNYI LÁSZLÓ: „SZÉTSZÓRT MÁGLYÁINK MÍG KI N E M H U N Y N A K . . . " (28) ÉDES A N Y A N Y E L V Ü N K JÁTÉK

GRÉTSY L Á S Z L Ó : ANYANYELVÜNKKEL

REJTVÉNYFEJTŐK

(30)

KLUBJA

KISBETŰ

T A K Á C S ETEL: VAGY NAGYBETŰ?

KURUC

DALOK

TAVASZI

(BORÍTÓ

SZÉL V I Z E T ( B O R Í T Ó 4)

(32)

3)

ÁRASZT...

Márciusi számunk illusztrációit HINCZ GYULA rajzolta.

ZELK

ZOLTÁN

VERSEI

Micsoda madár Jaj, a szelek drótsövénye szét ne szedje már, földet érjen, megpihenjen ez a zöld madár. Előbb ágra száll, aztán gyöpre száll, zöld erdőben, zöld mezőben sétál a madár. Micsoda madár! micsoda madár! kék a lába, zöld a szárnya, fűhegyen megáll. Idegen a táj, tovább menne már, véres még a bóbitája, tolla csupa sár. Ne menj el madár, kilobban a nyár, sárga pernye hull a fákról, füstöl a határ. Nem megy a madár, marad a madár, sűrű eső lesz a rácsa, ketrece a táj. Holnap őszre vál, aztán télre jár, fehér fák közt, hómezőben sétál a madár. Micsoda madár! Micsoda madár! kék a Iába, zöld a szárnya, dér gyöngyén megáll.

Falu végén Falu végén van egy kút, Lenn a kútban mi ragyog, van egy kút, van egy kút, mi ragyog, mi ragyog, abba minden út befut, látod azt a csillagot? megfürödnek az utak, Tán a Göncöl kereke, azután tovább futnak, tegnap este hullt bele, jumájdum, jumájdum! jumájdum, jumájdum!

Nem a Göncöl kereke, kereke, kereke, a nótátok hullt bele, soha ilyen ragyogó, csillagfényű nótaszó, jumájdum, jumájdum!

Petőfi Sándor

RÉSZLETEK

A KÖLTŐ

NAPLÓJÁBÓL

Pest, március

17.

1848.

Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem! A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaim gyötrelmeit leírhassam! Így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kinszenvedésök helyét.. . vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságaim erre a költemények, melyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből - vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek -, mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű, erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte jövendölésemet. Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égre vetettem szemeimet, a jelenből a jövőbe. Egyszerre leszakadt- az ég a földre, jelenné lett a jövendő... a forradalom kitört Olaszországban! Amint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen déli fényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszakai fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot. És Párizsban termett, mint férfi, s onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából. Ó, mikor én meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték, s Franciaország respublika!. . . Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. - Vive la république! mint egy lángoszlop. 2

lepte . . .

- kiálték föl, aztán némán, merően álltam, de

égve,

Amint eszsméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani - a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én hazaérek! Nélkülem kezdődjék a forradalom? Hah! Nyakra-főre siettem a fővárosba . . . reszketve, lélegzet nélkül értem haza . . . Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt. . . Nagyot lélegzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset . . . és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd, és nem tett. Pesten március 14-én az Ellenzéki Kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésen indítványoztatott, hogy a tizenkét pont petícióképpen fölnyújtassék a királynak, mégpedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgyhogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt . . . micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papírossal lépni a trón elé, hanem karddal!... A fejedelmek úgysem adnak soha semmit; azoktól, amit akarunk, el kell venni. Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét, vagyis eredménytelenségét, nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem. Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni, mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell, és mindjárt holnap . . . hátha holnapután már késő lesz! Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót. . . azt fogjuk tenni! A többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetieket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap

ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldöznek? Isten neki; ki várhat ennél szebb halált? E gondolattal aludtam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvárt Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen el Jókaihoz, s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagyon búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt, meghíttam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk. Hazamenvén előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony, egyenesen Bécs felé, anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. - Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a prokiamáció elkészült., s indulófélben voltunk, azt kérdém: micsoda nap van ma? - Szerda - felelt egyik. - Szerencsés nap - mondám szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én Nemzeti dalomat szavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt, és én elmondtam a Nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba, a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekvő sereg. A szeminárium csarnokában elénk állott egy professzor, és ezt mondta nagy pátosszal: - Urak, a törvény nevében . . . Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidács emelt szót, elmondta, hogy professzoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot, s énvelem elszavaltatták a Nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő „esküszünk"-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt. - Most menjünk egy cenzorhoz, és vele írassuk alá a proklamációt és a Nemzeti dalt! - kiáltott valaki. - Cenzorhoz nem megyünk - feleltem nem ismerünk többé semmi cenzort, cl egyenesen a nyomdába! A

Mindjárt beleegyeztek és követtek. Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egressy Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Délfelé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott. A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek!. . . Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön . . . körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlenegy ijedt arcot sem láttam . . . minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert! Ezen, különben alaptalan hír oly fölindulást okozott, hogy Nyáry Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, anélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna. - Budára, Budára!... A helytartótanácshoz! • • • Nyittassuk meg Stancsics börtönét!. . . Budára! . . . Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartótanácsot fölszólítandó, hogy a cenzúrát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egressi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyáry Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tóth Gáspár, Vasvári Pál. A választmány legalább húszezer ember kíséretében fölment Budára a helytartóhoz, és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatott, s ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzúra eltöröltetett. Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. Ez volt március 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.

BRASNYÓ

ISTVÁN

Ablakunk előtt minden éjjel Ablakunk előtt minden éjjel elmegy a kisvonat, míg én odabenn alszom, mélyen, és anyáról álmodom. Az ablaktól három lépésnyire vannak a sínek, és a töltés tetején visznek nagyon messzire. Ha már elült a szél, és az éjszaka elég gyapjas és sötét, akkor jön a vonat: csak dohog, dohog, hogy remegnek belé kívülről a falak. De néha látok a sötétben egy lámpavillanást, a lámpavillanásban furcsa csillogást: hogy megáll a mozdony és a fülkéből kihajol értem a mozdonyvezető, és én fönn vagyok vele, s már megyünk is az alvó falun át, elmaradnak a házak, sötétlik sok tető, az iskola, a kertek, a templom, a temető, ahol most úgy remegnék de már fut velünk szembe és surrog az éji mező: a tanyákon csönd, kutya se csahol, és a sínek mellett sincs senki, sehol, csak a kenőcsök szaga száll és a petróleumé . . . Most messzire menni ennyire szeretnék, szeretnék más házat és más falut, hol az ablakokon zöldellnek a zsaluk, és a kertekben fenyők, sötétek, mint az ében de jól tudom, hogy a reggel úgyis itt talál, és csak akkor ébredek, ha a bögrében már megcsendült a kiskanál. 6

KÉT

VERSE

Jó lenne, ha rám bírnák a lov Jó lenne, ha végre rám bíznák a lovat, hiszen elég nagy vagyok már, hogy gondját viseljem, meg azért is, hogy neki se kelljen naphosszat egyedül lennie. És mert lovat, különbet, sohase láttam, okosat, erőset, s alig nagyobbat nálam, mely egymaga elmegy bármikor a malomba és maga is tudja húzni a kultivátort. Este kocorász hazafele, majd az udvaron bolondozik s hempereg, míg a kerítésen át, tudom, irigyen lesik a szomszéd gyerekek. A vályún meg hosszan szaglássza a vizet, ráfúj előbb, majd tükörképére horkant, s aztán félig lehúnyva szemét iszik, iszik, és mekkora kortyokban! De ha búza közt, távol, fácánkakas rikolt hirtelen, nyomban felkapja a vízről a fejét és fülét hegyezve messzire figyel. Múlik az idő, ő meg vár, vár valamit, nem mozdul, csak patája ha dobban nagy néha, meg talán a szíve, fönn, valahol a magasban, Ha róla beszélnek, azt mondják, öreg. Öreg, mert idősebb, mint én. De ha valahol szekér akad el a sárban, érte jönnek, s én repesve vezetném. Öreg ló mit ér, ott mondják. Miben segítene az, amelyiknek jászol mellett a helye. Ilyenkor hallgatunk, én a szemébe nézek, ovális szembogarán megtörnek a fények, s látom benne magamat aprónak, messze, furcsa acélkék remegésbe veszve, míg rám hunyorít, fejét leejti, de tudom, hogy arcom soha nem felejti, ha majd úgy jön, hogy elviszik tőlem. Ám rendjén csak úgy volna, ha az enyém lenne hogy vele mehessek szénáért a hereföldre, s míg suhogna az alkonyban apa kaszája, felettünk fürjek pitypalattya szállna.

Mocsár Gábor

A fejedelem gyermekkora

Híres emberekről, feltalálókról, művészekről, írókról a későbbi utókorban rendszerint meg szokták állapítani, hogy már gyermekkorukban megmutatkozott bennük valami különleges tehetség, hajlam, elhivatottság. így például a későbbi nagy szobrász már gyermekkorában apró állatokat, figurákat gyúrt sárból, agyagból. A nagy hadvezér már kisgyerek korában szeretett fakarddal hadakozni. Dehát máris kimondhatjuk, hogy ezek amolyan utólagos kitalálások. Mert ugyan melyik gyerek nem szeret apró figurákat gyúrni, formázni, s melyik kisfiú nem szeret játékfegyverrel csatázni, rohamozni, várat ostromolni? Mégsem lesz belőlük se szobrász, se hadvezér. Miért kellett ezt elmondani most, amikor történelmünk egyik legfényesebb alakjának, II. Rákóczi Ferencnek a gyermekkorával akarunk - ha futólagosan is megismerkedni? Azért, mert az ő gyermekkora, sőt ifjúkora is épp arra bizonyíték, hogy mekkorát tud változni az ember, mire felnő, és érett ember válik belőle. Rákóczink gyermekkora - különösen 12 éves korától kezdve - sok mindent ígért, csak azt nem, hogy ebből a gyermekből lesz a magyar nép szabadságának mindörökre emlékezetes bajnoka, az a szabadító, akiről Petőfi ezeket a magasztaló sorokat írta: Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fénylő csillagunk. Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk. Úgyszólván születése óta félárva, hiszen alig pár hónapos volt, amikor apja, I. Rákóczi Ferenc meghalt. Ami a jellembeli tulajdonságokat illeti, apjától sok jót nem örökölt. Minden szélfúvásra ide-oda hajlongó, gyenge akaratú, amúgy dúsgazdag főúr volt, aki fölött a „mama", Báthori Zsófia, a mi Ferencünk nagyanyja uralkodott. Aki viszont rendkívüli módon erős akaratú, zsarnoki természetű volt, s ami ennél is fontosabb: feltétlenül császárhű, az osztrákok híve; és csak természetes, hogy egyetlen fiúunokáját, a kis Rákóczi Ferencet is a császári udvar iránti hűségre nevelgette. Zrínyi Ilona! Kinek szíve ne dobbanna meg neve hallatára? ő volt a mi Rákóczink édesanyja. Ö persze egészen másként érzett arról, hogy kihez, mihez legyen hűséges az ember. A sors azonban nem adta meg azt a kegyet, hogy a kisfiú és édesanyja sokáig és sokat együtt lehessen. Zrínyi Ilona csak a zsarnoki nagymama halála után vehette át fia nevelését, taníttatását. Két kiváló tanítót fogadott melléje, Körösi Györgyöt meg Badínyi Jánost, akiket a tanítvány annyira 8

szeretett és tisztelt, hogy később, amikor már fejedelemmé, Magyarország és Erdély urává lett, udvarába vette őket, és tisztes jövedelmet juttatott nekik. De addig még nagyon sok minden történt! De mennyi minden! Elsősorban is az, hogy édesanyja, Zrínyi Ilona, férjhez ment az első nagy kuruc felkelés vezéréhez, a „kuruckirályhoz", Thököly Imréhez. Thököly a felkelés kezdetén gyors, úgyszólván „villámsikereket" ért el; de mivel a németellenes lázadás ügyét török támogatókhoz kötötte, és mivel a másfél évszázados „törökvilág" Magyarországon a végéhez közeledett, a Thököly-féle kuruc mozgalom csillaga is lehanyatlott. De vajon milyen volt Thököly mint nevelőapa? Emlékezetben maradt, hogy szeretet nélkül, ridegen bánt a kisfiúval. Magával hurcolta a táborozásokba, hadd szokjon hozzá a „vitézi" élethez. Sőt, ami szinte hihetetlen, azt tervezte, hogy hűsége jeléül - , és hogy minél nagyobb katonai és pénzbeli segítséget kapjon a török szultántól - túszképpen elküldi a török udvarba a kis Ferencet. Ezt a valóban mostoha és kegyetlen tervet az édesanya, Zrínyi Ilona megakadályozta. Képzeljük el, mi történik, ha Thököly terve megvalósul, és a mi Rákóczink kikerül Konstantinápolyba, a török szultán udvarába! Az történt volna, hogy nemzeti történelmünk égboltja homályosabb lenne, nem ragyogna rajta, mint fényes állócsillag, Rákóczi Ferenc neve. Ugyanis a Thököly-féle kuruc mozgalom elbukott, a vezér kiszorult az országból, török földön keresett menedéket. És ha már - mint Thököly tervezte - ott van a kisfiú, minden bizonnyal kiment volna Törökországba az édesanya is. Soha többé nem térhettek volna vissza hazájukba. Mint ahogy Thököly sem látta többé a hazáját. így azonban Magyarországon maradt az édesanya két gyermekével, Juliannával és Ferenccel. És most következik az a két esztendő, amely az ifjú Rákóczi jellemének kialakulásában bátran sorsdöntőnek mondható. Zrínyi Ilona ugyanis bezárkózott az ősi várba, Munkács várába. Két éven át ostromolták a császáriak. Tíz éves volt a kisfiú, amikor a várba bezárkóztak. Már nagyocska gyerek. Itt minden nap közel lehetett az édesanyjához. Méghozzá milyen körülmények között! Várvédős, lőporfüstös, fegyverzajos, kalandos, izgalmas, pompás két esztendő. A kisfiú az édesanyja kezét fogva járkál a bástya-kerengőkön, miközben a vár alatt az ostromlók ágyúi buffognak, durrognak. A várbeli kurucok „kisurunk-

nak" szólítják, bársonyos ruhában jár a katonák között, oldalán apró kardocska, kicsi törpe lovon lovagol, s ha letekint a vár fokáról a városra, meg még tovább, a Latorca völgyére, már tudja, hogy ez mind az övé, a távoli kék homályba burkolózó hegyek is az övéi, a katonák az ő katonái, s az ő édesanyja a világ legbátrabb, legszebb hős-asszonya. S amikor Ilona napja közeledik, verset próbál fabrikálni, hogy anyját felköszöntse. A két nevelő vezeti az értelmet, de az érzelem az övé; és édesanyja elé állva, bátran szavalja a maga írta verset: Rabság bilincseit kerülő magyarság, Egy Munkács várába szorult a szabadság, Kit egy Zrínyi-szívű tartott meg, asszonyság. Mit érezhetett a Zrínyi-szívű „asszonyság", az édesanya, amikor kisfiának saját szerzeményű köszöntőjét hallgatta? És mit a kisfiú azon a felejthetetlen május elsején? Amikor az egyik ostromló sereg elvonulását is, meg a tavasz megérkezését is megünneplendő, a tépett, fáradt, az immár másfél éve tartó ostromban megedződött kurucok a vár udvarán felsorakoztak, ruházatukat tisztára kefélték, kardjukat fényesre súrolták, - s megállt előttük a vár úrnője, Zrínyi Ilona. Mellette apró lován az ifjú Ferenc. É s a katonák kirántják a kardjukat, zúg a vivát, az anya mosolyog, a gyerek arca piros . . . Ne időzzünk tovább ennél a két esztendőnél. Gyönyörű emlék, soha nem múló emlék; ám szörnyű idők következnek. A várat - belső árulás is közrejátszott fel kellett adni. A kapukat meg kellett nyitni a császáriak előtt. A két gyereket elszakították az édesanyjuktól. A síró-rívó Juliannát a fennmaradt emlékek szerint a magyargyűlölő érsek, Kollonics Lipót, a maga két kezével cibálta, a maga két lábával rugdosta be az Orsolya-szűzek bécsi zárdájába. Ferencet pedig zárt kocsiba ültették, egy csehországi kisvárosba vitték: őt meg a jezsuiták kolostorába zárták. Hogy ott majd „átnevelik". Az volt a cél, hogy minden eddigi emlékét, élményét, magyar anyanyelvét, édesanyja emlékét felejtse el, lépjen be a szerzetesrendbe, legyen belőle pap, hogy ezáltal óriási földbirtokai, várai az egyház kezére jussanak. Tizenkét éves volt ekkor II. Rákóczi Ferenc. Ezek a gyermekkor legfogékonyabb esztendei. Gondoljuk el: épp ekkor szakították el az édesanyjától, akit soha nem látott többé, mert Zrínyi Ilona az osztrák császár engedélyével elment férjéhez Törökországba, hogy ott élje le immár reménytelenné és gyermektelenné vált életét. Az érsek és a császár művükkel elégedetten, a jövőben bizakodva dörzsölhette a kezét. Rebellisek unokája, Rákóczink, Zrínyiek, Báthoriak leszármazottja, a lázadásra mindig kész magyarságnak - már csak a neve miatt is - utolsó reménysége, az utolsó Rákóczi a kezükben van. Most már az anyja sincsen mellette. Most már csak nevelés dolga, hogy engedelmes, császárhű báb váljék belőle: márpedig a jezsuita páterek nagyon értenek a neveléshez. Ne részletezzük - bár könnyen elképzelhetjük - , hogyan akarták az ifjú Rákóczit kiforgatni magyarságából, hogyan akarták elfelejtetni vele fejedelmi, a magyarság szabadságáért harcoló őseinek még az emlékét is. Négy éven át volt a páterek kezei között. S hogy a már gyermekkorában is oly sokat hányatott Rákóczi Ferenc hogyan vált később mégis az elnyomott nép szabadítójává; jobbágyok, talpasok, kurucok imádott fejedelmévé; hogyan hallgatta meg a szegény nép küldötteinek keserveit; hogyan állt erdei bujdosók, jobbágyok élére; hogyan indult el a magyarság szabadságának kivívására - ez már a tankönyvekben is benne van. A történelmünkről szóló könyvek legfényesebb lapjai vannak az ő tetteivei teleírva. Most ünnepeljük születésének háromszázadik évfordulóját. 10

\

Ady Endre

bujdosó kuruc rigmusa

Tíz jó évig a halálban, Egy rossz karddal száz csatában, Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban.

Már életem nyugalommal Indul és kevéske gonddal, Vendégséggel, vigalommal, Lengyel borral és asszonnyal.

Kergettem a labanc-hordát, Sirattam a szívem sorsát, Mégsem fordult felém orcád, Rossz csillagú Magyarország.

Lengyel urak selymes ágya Mégis forró, mint a máglya, Hajh, még egyszer lennék árva, Be jó volna, hogyha fájna.

Sirattalak, nem sirattál, Pártoltalak, veszni hagytál, Mindent adtam, mit sem adtál, Ha eldőltem, nem biztattál.

Áldott ínség: magyar élet, Világon sincs párod néked, Nincsen célod, nincsen véged, Kínhalál az üdvösséged.

Hullasztottam meleg vérem, Rágódtam dobott kenyéren, Se barátom, se testvérem, Se bánatom, se reményem.

Elbocsát az anyánk csókja, Minden rózsánk véres rózsa, Bénán esünk koporsóba, De: így éltünk vitéz módra. 11

Horváth Dezső Gólyacsata

Gölöncsér se tudna marékra való agyagból szebbet csinálni, mint a fecske fészke. És ha csinálna, akkor se ragadna oda az eresz aljára. A fecske meg fogja magát, röppen ide, röppen oda, rakja egymásra a kis gombócokat, mint a tápai ember, ha „csömpölyegös" házat épített. De a tápai ember tanulta az apjától, az is az apjától, kézről kézre, házról házra szállt a tudomány. Honnan tudja a fecske, milyen sár jó hozzá? Honnan tudja, mekkora legyen a fészek hasa? A sárgarigó háncsrostokból fűzött fészke is nagy találós kérdés a tanyai gyereknek, de a függőcinkét se tudná utánozni a legjobb kezű harisnyakötő se. Meg is csodálta Dobos Péter mindet, lábujjhegyen járta körül, és a szép fészekből még a tojást se szedte ki. Legnagyobb tisztelettel a gólya fészke előtt állt mégis. Azért, mert az a legnagyobb? Vagy azért, mert nézni nézhette, de csak messziről? K i mert volna fölmászni a kémény tetejére? Az tetszett neki, hogy a nagy vihar le tudta emelni a pajta födelét, de a gólya fészke helyén maradt. Most is azt nézi, meg a mindenes mestert, aki a kemencét is szét tudta verni - lett is akkora korom meg por, köhögött tőle az egész ház. Ügyes ember, az biztos, zsákbakötött bakancsával úgy jár a cserepek tetején, mint más ember a földön. Irigyelte is, de jó szava nem volt hozzá. - Az a szerencséje magának, hogy nincs itthon a gólyánk. Úgy kupán vágná, talán még a fejét is kilukasztaná. Apja is észrevette, hogy ez a gyerek nem a mindig meleg kemencét sajnálja ott benn, hanem a kéményt. Amelyik helyett másikat rak a zsáklábú ember. - Na, Péter, mit szólsz hozzá? - Nekem jó, de a gólyánk mit szól majd hozzá? Ha esze van, rá se száll. - Nem is szállhat. E z a kémény nem neki készült. - Hát kinek? - A füstnek. - És a gólyánkkal mi lesz? A hosszúnyakú ember azt kiabálta le, hogy kiírja nagy betűkkel, menjen a gólya, ahová akar. Mostantól kezdve Péter nem találta helyét se a házban, se az udvaron. A ledobott fészket százszor is megnézte, el is dugta a szalmakazal tövébe, nehogy eltüzeljék az üst alatt. Este begyújtották a kemence helyén az új olajkályhát, az se nagyon érdekelte. A gáztűzhely jobban tetszett, szép rózsába nyílt ki rajta a láng, de amikor észrevette, hogy ez is akkor jött, amikor a gólyafészket ledobták, ettől is elfordult. 12

- Hagyd rá, majd megszokja - mondja az apja édesanyjának. - Nem élhetünk úgy, mint öregapánk, csak azért, mert gólya szállt a házra. - Föl kéne tenni azt a fészket valahová. Nekem azt mondta az este, mit szólna a kőműves, ha egyszer az ő házára is kiírná valaki nagy betűkkel, menjen oda, ahová akar, de itt nincs többet szállás. Másnap azt mondja az ember Dobos Péter a fiú Dobos Péternek: - Gyere gyerek, játsszunk gólyást! Föltesszük a fészket a fára. - A kéményre tegyük, mert oda való. - Nem biztos ám, hogy az a helye. Oda azért rakta, mert ha rászáll, messze ellát. Nézd csak ezt az akácfát? Levágjuk a fölső ágát tőből, a mellette lévőt meg derékban, éppen közéjük fér a fészek. Megint a mi gólyánk lesz a legmagasabb. Ha száz keze lett volna Péternek, minddel segített volna. A lukas fenekű törekes kosárba beletették a fészket, kötéllel fölhúzták a fára. Éppen beleillett az ágak ölelésébe. A tavaszt jobban várta Péter, mint a Mikulást meg karácsonyt együtt. Amikor a sárga libavirág kinyílt a réten, mindig azt nézte, jön-e már a gólya. Nem is egy, hanem kettő. Mert nekik két gólyájuk van. Nem is kettő, hanem négy. A tavalyi kicsik is nagyok már, hát azokkal mi lesz? Benn a faluban a delet harangozták éppen, a nap meg úgy sütött, mintha ünnepet érezne, szalad ám be Péter, ahogy a lába bírja. - Megjöttek a gólyák! Az egész család azt nézte, mi lesz most. Úsztak a levegőben a messziről jött vándorok, körbe-körbe, a szárnyuk meg se rebbent. Fordultak egyet, megismerték a házat. Fordultak megint, mégsem az. A ház olyan, de a kémény nem. Hol van a fészek? A szép vitorlázásból olyan szárnycsapkodás lett, mintha tűz ütött volna ki hirtelen. Körbejárták most is, mindig kisebb körben, hol alacsonyabbra ereszkedtek, hol magasra libbentek, látni lehetett rajtuk, nem ilyen fogadtatásra készültek. Csak elfáradhattak a nagy úton, az egyik mégiscsak leereszkedett az új kémény sarkára. Hiába készítette elő apró fejében a köszöntő szép kelepelést, most nem állt rá a szája. Forgatta a fejét jobbra, forgatta balra, nem találta helyét. - Nézz a fára! - kiáltott föl neki Péter. Békés érkezéskor biztosan azt mondta volna a gólya, de nagyot nőtt tavaly óta ez a gyerek, most csak ránézett, ugrott egyet, szétnyílt a szárnya, hátrahúzta a lábát is, és úgy elszállt, mintha ezt a házat sose látta volna. Semmi földi jóval nem lehetett Pétert megvigasztalni. Hívták be a házba, nem ment. Kínálták ráncos almával, nem kellett. Még a csikó hátára is fölülhetett volna most, nem volt hozzá kedve. Leült a kazal tövébe, és föl se nézett a ház tetejére. Odament a kutya, el akart nyújtózkodni a lába előtt, abba is belerúgott egy nagyot. - Ha azt a hosszúnyakút nem tudtad elkergetni a háztól, ne is lássalak! Ott nőtt az akácfa a kazal tövében, azt veszi észre Péter nagy bánata kellős közepén, hogy suhan valami fölötte. Fölnéz, ugrani tudna örömében. Most ereszkedik le a gólya a törekes kosár tetejére. Még egy suhanás, itt a másik is. Szembeállnak egymással, hajlonganak nagyokat, hátra-hátravetik a fejüket és kelepelnek, kelepelnek olyan örömmel, amilyennel csak a hazatalált gólyamadár tud kelepelni. 13

A két madarat vette-e észre a kutya vagy kis gazdája nagy örömét, nem tudni, de a hasbarúgást rögtön elfelejtette. Körülugrálta Pétert, amíg be nem értek a házba. - Édesanyám! Visszajöttek! Megint nézte az egész család a két nagy madarukat. Az apa rátette fia fejére a kezét. - Hazajöttek, látod? - A mi gólyáink. Ugye ezek a mi gólyáink? - Nehéz megismerni. Emberi szemnek egyik gólya olyan, mint a másik, de biztosan azok. Nem hitték el első látásra, hogy nekik itt nincsen fészkük, visszajöttek, meg is találták. - Hát a kicsik nem jöttek? - A tavalyi kicsik? Nagyok lettek, máshová szálltak. Eltelt egy hét, kettő, hajnalok hajnalán, amikor még a nap is csak fél szemmel pislog elő, odasúgja neki az apja:

- Föl tudsz kelni, fiam? Ilyen kérdésre ugrani is érdemes. Embert látott már verekedni, de csak meszsziről. Két bikát is látott összeakaszkodni, úgy csattogott a fejük, hogy a föld is utánuk kondult. A kutyák is egymásnak esnek, ha jobb dolguk nincsen, a két kakas meg majdnem mindennap összeugrik, de hogy a szépen szóló kelepelésen túl mást is tud a gólya, nem gondolta volna. A fa tetején négyet látott, és úgy vágták egymást, ahogy csak vágni lehet. Várvédő katonák védekezhettek így, amikor tele volt a fal törökkel. - Segítsünk nekik, édesapám! Ne engedjük, hogy jöttment gólyák a mienket bántsák. - Nem segíthetünk. Magasan vannak, ott ők a gazdák. Nem is tudjuk, melyik a mienk. - Az a hosszúlábú. - Mindnek hosszú a lába. - De a mienké a leghosszabb. - Itt mi nem tudunk igazságot szolgáltatni. 14

- Miért verekednek? - A fészekért. - És mi megtűrjük a tolvajokat? Miért nem építenek? Az egyik gólyának akkorát koppant a feje, hogy pördült egyet a fészek szélén, és esett lefelé. Félúton szűnhetett annyira a szédülése, hogy kiterjesztette két szárnyát, és a kerten kívül szépen földet ért. Hiába akart fölszállni, nem tudott. Pedig kellett volna a segítség ottr-fönn, mert egyedül maradt társát ketten cibálták. Belevágtak jobbról is, balról is, és húzták, ahogy csak tudták. Véresen, csapzottan mit tehetett volna szegény, föladta a várat. Le volt győzve. - Melyik a mienk? Amelyik fönnmaradt? - Mindjárt megtudjuk, csak jól figyelj! Nem kellett sokáig várni, az egyik olyan gyorsan forgott a fészek tetején, mintha nagytakarítást végezne. Először az egyik tojást lökte ki, aztán a másikat. - Az idegenek győztek. Nem tűrik meg a régiek tojását. - És mi hagyjuk?

- Miért nem építettek ezek is? Lusták? - Látod, mi is új kéményt raktunk, azon már nincs hely. - De mi helyet adtunk a fán nekik. - Mi adtunk, de nem mindenki ad. Sokan el is kergetik őket. - Kegyetlenség. - Féltik a csirkéket. Mert előfordul, hogy egyet-egyet fölcsíp közülük a gólya, ha messze vannak a kotlóstól. - Ha a másik fára is tettünk volna kosarat? - Lehet, hogy belefészkeltek volna, lehet, hogy nem. Gólyaésszel mi nem tudunk gondolkodni. Lehet, hogy nem is szeretik egymás közelségét. - Akkor tegyünk egyet a Dobos nagymamáékhoz is, meg egyet a Varga nagymamáékhoz is. Megint fejére tette apja a kezét: - Igazad van, fiam. Ha már olyan állat a gólya, hogy az ember segítsége nélkül nem tud megélni, segítsünk neki. Én olyat is láttam a múltkor, hogy valaki rossz fakereket vitt föl. Nagyon szép fészket raktak rá. 15

Kiss Dénes Csillag iszik

Az ember, mert ez is dolga, kirándulni ment a Holdra. Űrhajója vitte-hozta, a kozmoszban elringatta. Tejút-fának fényes ágán csillag-rigó ragyog sárgán. Pályájukon mind a bolygók, örökmozgó napraforgók. Az ember, mert ez is dolga, kirándulni jár a Holdra. Hold porában ember táncol, csillag iszik lábnyomából.

Szűcs Imre Ha volna egy... Ha volna egy komputerem Nem fájna az árva fejem Télen-nyáron mást se tennék Csak gombokat nyomogatnék Ha volna egy komputerem Átgomboznám az életem 16

Mihai Dimov

A színész

Amikor majd felnövök, színész szeretnék lenni. Akkor is, ha nincsen tehetségem, vagy ha csak egy-két szavas szerepeket adnak. Nem ez a fontos. Elhatározásom akkor született meg, amikor egy alkalommal a TYUZ-ba mentünk. No, mi csak üldögéltünk és ünnepélyesen zsivalyogtunk. Temérdek fény ölelt körül bennünket, és a karszékünk jó puha volt. Én meg csak ültem a zsöllyében, mint egy igazgató. Végre elkezdődött az előadás. Én már háromszor is megnéztem a tévében, de mondhatom, nem volt hasonlítható a színházi előadáshoz. Sokkal jobb így „élőben" megcsodálni a színészeket. Kiválóan játszanak. Egyszer csak azt látom a színpadon, hogy partizánok melegszenek a tábortűz körül. Mindegyik folyton beszél, az egyik csak ül és hallgat. Ügy tesz, mint aki nagyon fázik. Mindent megpróbál, feláll, toporog, forgolódik, leül. Annyira igyekezett kifejezni, hogy fázik, hogy beleizzadt. Nekem nagyon megtetszett az arca. És a szemei. Olyan szomorúak voltak, mintha egész életében mindig csak kettest kapott volna. A második felvonásban egy őrt jelenített meg. Körülötte játszottak a színészek, s ő csak állt az őrhelyén puskával a vállán, a vezérkar előtt, az egész jelenet során. Szerettem volna megtudni, hogyan hívják, de a műsorfüzetben nem találtam a nevét. A harmadik felvonásban sebesültet alakított. A németek szitává lőtték őket. Ettől kezdve már egyedül csak őt figyeltem. Haldoklását megdöbbentően valódinak éreztem. E z igen! Előbb egyik térdére esett, majd a másikra, ide-oda hajladozott, majd újra feltápászkodott, száját nagyra tátotta és előrebukott. Ügy döndült a deszkákra, hogy a mellette fekvő sebesült fölemelte a fejét és elszörnyedve pillantott rá. Sokáig haldoklott és kíméletlenül. Amikor kigyúlt a nézőtéren a fény, és az összecsapódó függöny elé kijöttek meghajolni a színészek, én kitéptem az egyik lány kezéből a virágcsokrot, felrohantam vele a színpadra, és átnyújtottam neki. Ügy tűnt, a két szeme a háromszorosára nőtt a csodálkozástól. Aztán kezet szorított velem, és azt mondta: - Köszönöm, kisfiú! Köszönöm! Ügy megörült, hogy mosolyogni kezdett, majd pedig hirtelen azt vettem észre, hogy megijedt. Akkor vettem csak észre, hogy milyen idős ember. Hazafelé menet a színház előcsarnokában megtaláltam a fényképét a falon. Alatta ott volt a neve. Turuszov - Mark Vlagyimirovics. Ettől kezdve csak azokra az előadásokra jártam el, amelyekben ő is játszott. Feltűnt, hogy egyetlen egyszer sem hallottam megszólalni a színpadon. Mintha haragudna a nézőkre és nem akarna velünk beszélgetni. Ám a legutóbbi előadáson Mark Vlagyimirovics három teljes mondatot mondott. „Hova tegyem?" „Kinyissam? Ne nyissam?" „Nem dohányzom." Ezt a darabot kétszer is megnéztem. Amikor megszólalt a színpadon, némán mozgó szájjal vele együtt mondtam a szövegét. 17

Egyszer megláttam az utcán Mark Vlagyimirovicsot. Kezében szatyor volt, benne hagyma és kefir. Nagyon szerettem volna megtudni, hogyan él az én bálványom. Ezért a következő haditervet találtam ki. Vasárnap elmentem abba a házba, amelyikben lakott. Sorra becsöngettem mindegyik lakásba: - Néni kérem, van papírhulladék? Nagyon kedvesek voltak mindenütt: kihozták a régi újságokat, és én továbbálltam egy ajtóval. Végre Mark Vlagyimirovics nyitott ajtót. Házikabátban volt. - Papírhulladék . . . - nyögtem iszonyú zavarommal küszködve, ahogy a tanár háta mögül érkező súgásra szoktam figyelni. - Feltétlenül találunk, fiatalember! Fáradjon be! Szobájának mind a négy fala teli volt ragasztva plakátokkal, színházi előadásokon készült fotókkal, ami által a lakás valahogyan fali hirdetőtáblára hasonlított. A sarokban, a kis házipatika-szekrénykén egy szép cserépváza állt, amelyben elszáradt virágcsokor kókadozott. Mark Vlagyimirovics az asztalra tette a régi újságokat, majd rám emelte fürkésző tekintetét. - Várjon csak, fiatalember! Ezt nem Ö n t ő l . . . - bólintott fejével az elszáradt virágcsokor fele. - De igen! Igen! - kiáltottam örvendezve. - Hálás vagyok érte - mondta gyengéden. - És . . . mi tetszett Önnek a játékomban? É n sokáig és feltűnő harsány hangon beszéltem. Beszéltem? Áradoztam. Elmondtam, hogy valamennyi szerepében láttam, és én valamiért mindig megsajnálom őt, és izgalom önt el, amikor a színpadra lép. - Igen, ez a lényeg! Én soha el nem mulasztom Önnek egyetlen felléptét sem! Ott tartott ebédre, utána sokat mesélt önmagáról. Arról beszélt, hogy gyerekkorában mennyit álmodozott a színházról, és elmondotta azt is, hogyan lépett legelőször színpadra. Ügy mesélt, mintha én ott sem lettem volna a szobában, és ettől én még sokkal szorosabban kötődtem hozzá. - Amikor még élt édesanyám, ő szokott virágot hozni nekem a színpadra, előadás után! - Érdekes módon Mark Vlagyimirovics ezt úgy kiáltotta a szoba közepén állva, mintha én a nézőtér utolsó sorában ültem volna. - Én kértem őt, ne tegye, mert szégyellem a kollégáim előtt. Tudja, fiatalember, mit mond erre egy igazi édesanya? „Kisfiam, hiszen egyetlen néző sem tudja, hogy én az anyád vagyok!" L á m . . . Jó későn mentem el tőle. Otthon persze megkaptam a magamét. Ám Mark Vlagyimirovicsról nem szóltam senkinek sem. E z az én titkom maradt. Azután őszintén összebarátkoztunk. Amikor csak időm volt, hozzá siettem. A tanulásról kérdezgetett, s arról beszélt, mit kell tudni az életről. Néha verseket olvasott fel nekem, amelyeket nem nagyon értettem. Például: a szeretetről. Rekedt hangon olvasott, mint aki alaposan megfázott. Egyik alkalommal vidáman közölte velem: - Felújítanak egy régi darabot. Én is kaptam benne szerepet. Az első felvonásban meggyújtom, a másodikban eloltom a gyertyákat. Nagy szerep, még fogalmam sincsen, hogyan tudok majd megbirkózni vele. Szomorkásán nézett rám, majd elmosolyodott: - Ne félj, csak tréfáltam. Tudod, hogyan játszom el a szerepemet? Amikor kijövök, hogy eloltsam a gyertyákat, magamban arra gondolok: itt élek a fiammal. 18

Rajta kívül nincsen senkim a világon. Nagyon szegények vagyunk. A fiam súlyos beteg, de nincs pénzem gyógyszerre. És nincs is mit eladnom. Csak két szép gyertyám van. Úgy döntöttem, hogy azokat adom el. Ezért gyorsan el kell oltanom őket, hogy csonkig ne égjenek, mert akkor nem veszik meg a gyertyáimat. Kijövök a színpadra, és ezt játszom el. És azt is, hogy hiába oltom el. A fiam már meghalt. Aztán a második felvonásban megint kijövök, és újra meggyújtom a gyertyákat. Hadd égjenek. Meggyújtom őket, de a színfalak mögé visszamenni már nincs erőm. Egyszerűen nem engedelmeskednek a lábaim. Amikor Mark Vlagyimirovics a bemutató előadáson kijött a színpadra, hogy meggyújtsa a gyertyákat, én sírva fakadtam. Az én öreg színész barátom egészen másként gyújtotta meg a gyertyákat, mint ahogyan nekem elmondotta. De akkor miért bocsátotta úgy szabadjára a fantáziáját? Kinek a kedvéért játszott a fia halálával? A gyertyákat valakinek mindenképpen meg kell gyújtania. Maguktói nem gyulladnak meg. Egyszer később, amikor ismét elmentem hozzá, észrevettem, hogy Mark Vlagyimirovics lelkét valami feldúlta. - Új szerepre készül? - E g y hónap múlva Szperanszkij jubileumát üljük. Mindenki erre készül. . . Fényes ünnepség lesz. Szperanszkij a színház vezető színésze. Ha ő játszik, mellette senki sem rúg labdába. Mi ketten Edvárddal ugyanazon a napon kerültünk ehhez a színházhoz. Régen volt, talán igaz sem volt - emlékezett vissza mély sóhajtással. - Elszáll az idő . . . Másnap elmeséltem mindent az osztálytársaimnak. És felkerestem a többi osztályt is. Ott maradtak tanítás után, és mindent, dc mindent elmondtam nekik Mark Vlagyimirovicsról. A gyerekek mindjárt megértették. Még a lányok is. Vityka Laguskin azonnal kivágta: - Mi pedig rendezzünk jubileumot Mark Vlagyimirovicsnak. Vegyünk neki valami szép ajándékot. De hát: honnan vegyünk rá pénzt? A szüleink mindanynyiunknak ideadják a heti ebédpénzt, azt gyűjtsük össze, és azon a pénzen vegyünk ajándékot. Éhen mégsem maradunk, mindenki hoz hazulról valami harapnivalót, és majd együtt ebédelünk. A tanárainknak persze egy szót se szóltunk, mintha csak megtiltotta volna valaki. 19

Ó, de csodálatos hét volt! Mindegyikünk arra törekedett, hogy a lehető legtöbbet és a legfinomabb falatokat hozza el hazulról. Vityka Laguskin például egyik nap egy fél tyúkot hozott. Genka Rabcov pedig egy fazékban tizenöt húsosgombócot. Emlékszem, fél gombóc jutott egy főre. Átadtuk a fazekat a lányoknak, azok pedig feltálalták nekünk. Nagyon finom volt. Paradicsomi békéjű barátságban jártunk-keltünk egész héten. Azután mindent elmondtunk osztályfőnöknőnknek, Tatjana Ivanovnának, és vele együtt mentünk el ajándékot vásárolni. Bevásárlás után sokáig sétálgattunk, még a Vidám Parkban is voltunk. Sétálgatás közben az életről beszélgettünk. Mindegyikünk elmondta gondolatait, problémáit, semmit sem röstelltünk osztályfőnöknőnk előtt. Mintha Tatjána Ivanovna egykorú lett volna velünk. A jubileumi előadás napján elvittük ajándékainkat Szperanszkijnak és Turuszovnak is. A színészek megértették szándékunkat. Ők tették oda a csomagocskákat Szperanszkij és Turuszov elé. Az egész nézőtér hosszú, forró tapssal köszöntötte őket. Hivatalosan csak Szperanszkij jubileumáról volt szó, mégsem csodálkozott rajta senki, hogy két kitüntetett állt megilletődötten a hátuk mögött félkaréjban felsorakozott színtársulat előtt. Azt hiszem, csak én vettem észre, hogy Mark Vlagyimirovics férfiasan barázdált arcán valamivel melegebb, meghatódottabb mosoly fénylett. Mintha vizsga nélkül Íratták volna be egy magasabb osztályba. Hát: ezért szeretnék én mindenáron színész lenni. Még akkor is, ha csak csupa néma, vagy csak néhány szavas epizódszerepeket kapnék. Azért, hogy - ahogy Mark Vlagyimirovics teszi - én is mindig elsőként nyissak be esténként a színházba. Fordította:

TÓTH A N T A L

Tamás Menyhért Anyám guzsalya

Árván áll anyám guzsalya a kamra szögletében, szú-rágta, sovány dereka bánatot perceg éppen, ezüst nyállal köti a pók a nyirkos-hideg falhoz, az orsó tört heggyel mered tán emlékeket halmoz, idézi anyám ujjait, s már-már fordul-térül, ám a hálóba fennakad, s újra magányba szédül. Anyám a kis szobában ül, perel a tétlenséggel, este fáradtan ágyba dől, s álmában egész éjjel feszes orsóját pörgeti, dús, kócos guzsalyáról fogy a kender, csak egyre fogy tört orsója balladát táncol.

A

Kincskereső

Csukás Istvánnál ,. . . a vidámság, az optimizmus az életkedv és életerő fénye."

Csukás István nevét egyre gyakrabban olvashatják, hallhatják a gyerekek is. Akár versenyezhetnénk is, melyikőtök tudja több könyvének a címét - de sebesen! - felsorolni. Mirr-Murr, a kandúr; Pintyőke cirkusz, világszám; Keménykalap és krumpliorr; Nyár a szigeten; Síppal, dobbal - biztosan tudnátok még folytatni a sort. A Kincskereső olvasói előtt talán az sem titok, hogy Csukás egyik legkitűnőbb „felnőtt" költőnk. Az azonban már kevésbé közismert, hogy az irodalom előtt a zenét érezte hivatásának. - Pedig így van. A híres-nevezetes Békés-Tarhosi Zeneiskolába kerültem tizenhárom éves koromban. Hegedülni, zongorázni, énekelni tanultunk, s furulyáztunk a gyönyörű park fái, bokrai tövében. Nagy ajándéknak érzem ma is ezt a pár évet és a zenét. A zenét ma már inkább csak hallgatom, s néha szövegeket írok. - Hogyan vezetett az út a zenétől a költészetig? - Sokat olvastam, verset, prózát, olyat is, amit még nem, értettem egészen, de ez nem zavart. A zene mellett az olvasás volt a másik nagy gyönyörűségem. Sok-sok verset tudtam könyv nélkül, pedig sohasem magoltam különösképpen, belemászott a fülembe. Talán ezért lettem költő s nem zenész, bár diákkoromban zenét is szerezgettem, dallamokat találtam ki. Csak később, de még mindig diákkoromban kezdtem verseket írni, s egy párat el is küldtem egy újságnak. Az leközölte - s én nagyon büszke voltam, hogy kinyomtatták a nevemet. Azóta négy verseskötetem jelent meg, de még ma is megdobogtatja a szívemet, ha nyomtatásban látom a nevemet. - A négy kitűnő, egyre mélyebb élményeket hordozó verseskötet mellett az utóbbi években mind több - s nagyon különböző műfajú - könyve jelenik meg gyerekeknek, fiataloknak. Mi az oka, hogy ennyi minden érdekli, hogy minden korosztálynak van mondanivalója? - Szerencsés dolog a mai magyar irodalomban, hogy a költők örömmel írnak gyerekeknek. Ezt én is szinte természetesnek találtam, már első próbálkozásaim között is sok gyerekvers-kísérlet akadt. Vagyis régóta nagyon komolyan veszem ezt a műfajt, és a gyerekverseimet egyenértékűnek tartom a nagyoknak írt verseimmel. Mint ahogy valóban egyenértékűek a magyar irodalomban, gondoljunk csak Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Kormos István s még sokak gyerekverseire. - Eddig csak verseiről esett szó. Nagysikerű hogy a próza sem idegen Csukás Istvántól.

gyerekregényei

azt bizonyítják,

- A regényírás mindig nagy izgalommai tölt el. Hiszen az egy egészen más műfaj! Elbeszélni egy történetet! De hogyan? Mikor az első lámpalázon túljutottam, feloldódtak a görcseim, s rájöttem a „nagy titokra": arra, hogy nem kell mást csinálni, mint mesélni! Önfeledten, felszabadultan, vidáman mesélni, mert csak így lehet megközelíteni s elérni - a költészetet! És ezt nem a tudálékoskodás mondatja velem. Minden igazán jó regényben költői ötlet, gondolat van. Miért lenne másképp a gyerekeknek írt regényekkel? Ezenfelül mindig igyekeztem vidám dolgokról írni, hiszen a vidámság, az optimizmus az életkedv és életerő fénye. Az embernek pedig ebben a korban ez a természetes állapota. - Aki sok. gyerekregényét a vakáció idején játszódik.

olvasta, hamar felfigyel arra, hogy a legtöbb

- Azért választottam a vakáció idejét eddigi regényeimben, mert ugyebár jó az, ha egy reggel arra ébredünk, hogy szünidő van. Nem is hinnétek azonban, hogy még az is okozhat gondot, hogy miképp is töltsük el a vakációt!? Lehetőleg, persze, jól, meg szabadon, meg izgalmasan, meg kicsit felnőtt módra: nyűg és parancsszó nélkül, de azért gyerekmódra is: sok-sok játékkal, ötlettel! írtam ismeretterjesztő könyvet is a hangszerekről (Síppal, dobbal), legutóbb pedig egy gyerekeknek szóló „illemtant" Itt a kezem, nem disznóláb címmel. - Gyakran olvassuk a nevét a képernyőn is, mesék, gyerektörténetek

címe fölött.

- Ezek közül elsősorban a Keménykalap és krumpliorr című filmnek lett nagy sikere, és nemcsak itthon, hanem a világban is: elnyerte az év legjobb gyerekfilmje címet, és első díjat kapott Hollywoodban. Most készült el az újabb film, amit Nyár a szigeten című regényemből készítettek, és remélem, hogy ez is tetszeni fog. A harmadik film forgatókönyvét most írom, de hogy miről szól, az maradjon egyelőre titok. PASS

Hideg szél fúj, hogy az ember majd megdermed. Kinek jó ez? Csak a kövér hóembernek!

seprűnyél a nagyvilági sétapálca, e! is mehetne, ha tudna, vele bálba.

Szeme szénből, az orra meg paprikából, lába nincs, de minek is, ha úgysem táncol.

Ilyen ő, az udvarunkon nagy gavallér, bár rajta csak ujjal rajzolt az inggallér,

Ütött-kopott rossz fazék a tökfedője, megbecsüli, hiszen jó lesz még jövőre;

mégse fázik, mikor minden majd megdermed, el is mennék, ha lehetne hóembernek!

LAJOS

Csukás István

Játszani is csak komolyan lehet

Jóska sokkal hamarább visszajött, mint ahogy számítani lehetett rá, tulajdonképpen rögtön visszajött, vagyis úgy tíz perc múlva. Hozta a fociját és komoran lehuppant a padra. Majd eszébe juthatott valami, mert vidámabb lett a képe. - Most is kell köszönni, hogy visszajöttem? - Nem kell. Rövid elválások után nem kell. Az első köszönés kitart jó sokáig. Különben, ha szabad megkérdeznem, miért jöttél vissza ilyen hamar? Ne érts félre, én örülök neki! Azaz, hogy azt akarom ezzel mondani . . . Puff neki! Már lassan kezdünk úgy társalogni, mint egy két lábon járó illemkönyv! De Jóskának, szerencsére, volt humorérzéke. - Szabad! A , ezekkel nem lehet játszani! Csak egy pillanatig haboztam, hogy kijavítom az ,,ezekkel"-t rendes „velükre", de rögtön elvetettem, mert az aztán főbenjáró udvariatlanság, ha kijavítjuk a másikat! Kivétel: a tanár, a szülő, vagyis akik nevelik az illető ifjú állampolgárt! Én nem nevelek, én beszélgetek! így folytattam tehát. - Miért nem lehet velük játszani? Pompásan sikerült becsempészni a „velüket"! Aki akar, tanulhat belőle! Jóska dacos arcot vágott. Rábökött a focira. - Először is: enyém a foci! Világos, hogy én választok csapatot! Hm! De nem szóltam, nem, nem, előbb lássuk a tényállást. - Másodszor? - Másodszor volt képük két gólt rúgni nekem! S ráadásul röhögtek is! Márpedig én nem szeretek veszíteni! - Harmadszor? - Mikor követeltem, hogy állítsák ki azt, aki a gólokat rúgta, nem akarták! Erre fogtam a focit és eljöttem. Nem vagyok köteles játszani! Nincs igazam? E z egyenes kérdés, válaszolni kell rá. - Pedig szeretsz focizni? - indítottam meg az ellentámadást. - Nagyon szeretek focizni! - mondta Jóska azonnal. - Csak veszíteni nem szeretsz! - Ki szeret? - tárta szét a karját, mint aki tanúnak hívja az egész világot. Én is beidéztem az egész világot. - De hát nincs olyan játék a világon, ahol valaki ne veszítene! E z benne az izgalom. Ha mindenki csak győzne, ami képtelenség, borzasztó unalmas is lenne! Azonkívül pedig egyszer veszít az ember, máskor győz! Aki ma vesztett, holnap nyerhet! Mind a két állapot hozzátartozik a játékhoz. Éppen ezért férfiasan, siránkozás, dührohamok és sértődés nélkül kell elviselni a vereséget! A győztes pedig ne hetvenkedjen, mert ugye, holnap éppen ő lehet a vesztes! E z jó hosszú beszéd volt, de hasznos, mert Jóska eltöprengett. - Van benne valami! - ismerte be férfiasan. Belelendültem én is, most kell ütni a vasat, míg meleg! - Na most: minden játéknak van valamiféle szabálya. Amit be kell tartani, mert különben csak kerge birka futkosás lenne a játék helyett. Vagyis csak akkor lesz jó a játék, ha komolyan vesszük és szigorúan betartjuk a szabályokat. Eddig világos? - Világos! - helyeselt Jóska. 24

- Minden játék, amit többen játszanak: társasjáték! Mit jelent ez? Nemcsak azt, hogy többen vannak, hanem azt, hogy teljesen egyenlők! Mármint az indulásnál, a játék elkezdésénél. Ez nagyon fontos dolog! Nincsenek előnyök, nincsenek kivételezettek, egészséges igazságérzetű ember ilyet nem is kívánhat magának! Szégyellné elfogadni! Hiszen így oda lenne a játék tisztasága! És ha egy játék nem tiszta, abban nem érdemes győzni! Az már súrolná a csalást! Nem vitás, egy kicsit szigorúan fogalmaztam, dehát ez az igazság, és a helyzet a játékkal! Az ilyen leckéket ajánlatos egy életre megjegyezni! Aki csal a játékban, az másban is fog csalni, vagyis csorba lesz a jelleme, lepattogzik róla a zománc, mint az ócska fazékról! Ki szeretné, hogy ilyen jellem legyen?! Jóskának enyhén kipirosodott a füle. De azért a mag láthatóan kicsírázott benne, igyekeztem siettetni, hogy hadd lássa a lombokat és a virágokat is. - Nincs szebb dolog, mint a játék! Nincs szebb dolog, mint barátságosan viaskodni, versenyezni, összemérni az erőnket, ügyességünket, eszünket! És milyen jó győzni! Na persze, ha veszít az ember, az nem olyan jó, de kiváló alkalom arra, hogy eddzük a hitünket, a jellemünket, a kitartásunkat, hiszen holnap lehet javítani! Igazán semmiség betartani a szabályokat és megéri! Jóska arcára visszatért az életkedv, megkönnyebbülten elmosolyodott. - Igazad van! Hogy én milyen pukkancsbéka voltam! Két vacak gól miatt! Azt hiszem, hogy most az lenne a legjobb, ha visszamennék! Holnap találkozunk! Szervusz! Felugrott, elrohant. Nemsokára döngött a foci a téren. Leplezetlen büszkeséggel néztem az égre. íme, az illemnek mégis hatalmas ereje van! Megmentett egy szétzüllő focicsapatot, és vidámmá tett egy már-már beboruló délutánt! (Részlet az ITT A KEZEM,

NEM DISZNÓLÁB című, kiadás előtt álló könyvből)

A PEGAZUS NAPLÓJÁBA őRS

Somlyó György Ferenczy Béni Petőfi-szobrára

Tollán a rímek könnyen csordogáltak? - Nézd csak a feltépett zubbonyt nyakán! Füttyentve fricskát intett a halálnak? - Nézd ujjait a kard markolatán! A dicsőség sugára homlokán? - Nézd a babérra tipró konok lábat! És őt, amint világnyi igazán fölébe nő vézna kis önmagának. Mint víz, egyszerű volt, s mint érc, szilárd? - A szó s a tett, mely zengve összeállt, Hiadorok és Klapkák ellenére! Nézd megfeszített ajkát, nézz a két mindennel szembenéző tág szentébe. Nem könnyű állni a tekintetét.

Balázs Béla Tábortűz mellett, vörös őrségen Tábortűz mellett, régen, nem régen, Szatmár megyében, Sáros megyében, Sokszor feküdtem vörös őrségen Páston elnyúlva. Fejem a nyergen, kezem a puskán, Hanem a szemem a csillagos égen.

Miért harcolnánk, ha ez nem volna? Bár elrabolva, bár elhantolva? Hogyha mesém nem igazat szólna Tábortűz mellett? Lehetne - szépség, bárhol is sejlik: Énekembe vágyam mágnese vonja.

Fegyvert pucoltunk, sebet kötöztünk, Üszkös haragon szikkadt a könnyünk, Sok jó elvtársunk nem ült már köztünk Vörös őrségen. Mégis dúdolva, mese és nóta, Nyájas anekdota járta közöttünk.

Regős, mit adsz te holnap csatára? Tápláló hitet kenyereszsákba, Robbanó álmot a patrontásba, Vörös őrségen. Hogy szerethessed, amért csatázol. Nem ingyen indulunk, pajtás, halálba.

Éltét elszánta. Holnap meghalhat. Uszítani őt már nem kell szavallat. Életről szépet örül ha hallhat Tábortűz mellett. „Hát miért vérzünk, ha nem a szépért? Mesélj, Balázs Béla. Hűvös a harmat."

Tábortűz mellett most is mint régen, Dalolgatok még vörös őrségen. Mi szépet látok, mesélem szépen. Kobzosnak dolga. Fejem a nyergen, kezem a puskán, Hanem a szemem a csillagos égen.

Hej, regő rejtem, el ne felejtsem, Vérben és szennyben, sírva is sejtsem. Emberről álmunk el sose ejtsem Vörös őrségen. ígéret kincsét, emberszív báját, Élet édességét szívemben rejtsem.

KÖNYVEK

KÖZÖTT „Szétszórt máglyáink míg ki nem húnynak..." (Ady

Endre)

Kuruc vitéz voltam egy hónapig. Egy hónapig? Tízegynéhány évig. Ferkó kisúr lovát vigyáztam Munkács várában, a jándi kurucokkal rejtegettem a kincses-ládikát, sirattam az elveszetteket Tokaj várfoka alatt, a menekülés útját kerestem Bécsújhely börtönéből, Esze Tamással, Kis Alberttel vártam a vörös zászlók kibontását, Buga Jakabbal ostoroztam a siklósi kapitány labancait, elfogtam Stahremberg generálist, építettem Bottyán hídját a Dunán, rajongtam Rákóczi villámáért, Ocskayért - aztán Jávorka urammal gyűlölettel követtem az áruló nyomát, a nagyságos fejedelem hadnagyának fogadott, láttam a tarpai brigadéros szörnyű halálát, viseltem a palotás-ezer szép egyenruháját, hallottam a hadakat riasztó hírt Rákóczi elestéről a trencséni csatamezőn, tanúja voltam Károlyi behódolásának a labanc fővezér Pálffy előtt, piros csizmám nyomát hóval lepte be a tél . . . Kuruc vitéz voltam egy hónapig. Heteken át bújtam a könyvtárat, faltam a könyveket, átlapoztam a régebbi, már-már ronggyá lapozott köteteket is. Arra voltam kíváncsi, hogyan elevenítik fel e könyvek Rákóczi s a kurucok küzdelmeit, hogyan is volt ez a diadalban és bukásban, dicsőségben és árulásban oly bőséges korszak a X V I I . század végén s a X V I I I . század elején. Mert nem akármilyen kérdéseket találtam! Hogyan nyújtott kezet a Zrínyiek unokája - s Lipót császár egykori gyámfia Esze Tamásnak, a jobbágy vezérnek a „hazáért és szabadságért" lobogó zászlók alatt? Hogyan vált a kuruc seregek dolhai legyőzőjéből, Károlyiból kuruc generális, csatavesztéseiből hogyan érett az árulás, a majtényi fegyverletétel? Hogyan váltakozik a nóta a tábortüzek körül, mikor csendült a „Csínom Palkó" s mikor zendült a „Szegénylegénynek olcsó a vére"? Először a történelmet faggattam. Két pogány közt címmel írt Várkonyi Ágnes könyvet a Képes Történelem sorozatban. Hegedűs Géza könyve, A menekülő herceg ugyan nem igazi történelemkönyv, a képzelet vezette az író tollát. A kerettörténet, a mai Lehman kapitány kutatásai mégis a történész műhelyébe vezettek; hogyan jutott el Rákóczi a nagy feladat vállalásáig? A Nagy emberek élete, illetve az így élt. . . sorozat kötetei közt Rákócziról, A nagyságos fejedelemtől és Vak Bottyánról jelent meg írás. Történészi hitelességgel, írói olvasmányossággal mutatják be e könyvek a szabadságharc történetét, kísérik a kor kiemelkedő alakjainak életét - Bottyánét „másik szemének lehunyásáig", a fejedelemét a rodostói magányos elmúlásig. Kihunyt a „szabadság csillaga" . . . S aztán úgy jártam, mint Móra híres elbeszélésében Kelemen deák. Ha már 28

igazi kakukk nem szólalhatott a rodostói bokrok közül, hát meg kellett tennie valakinek a bizonyos tréfát: emberszóval utánozni a honi kedves madarat. É n is olyan könyveket kerestem, melyek legalább a képzeletben igazságot szolgáltatnak, amelyek az áruló csúfos bűnhődésével, egy-egy győztes ütközettel, a vitéz kuructiszt és a jobbágylány szerelmének beteljesülésével érnek véget. Komáromi János zengő, költői soraiból Esze Tamás alakja, mintha egy hőskölteményből lépett volna elő csodás jelekkel kísérten. Majd Hollós Korvin Lajos A vörös torony kincse című könyvére akadtam, ahol Eke Miska barátai segítségével, az ádáz üldözőkkel folytatott harc után jogos gazdájának adja át a Rákóczi-ládikát. Azután Barabás Tibor Rákóczi hadnagyát olvastam: Bornemissza János és Bíró Anna szerelmének történetét Vak Bottyán sikeres felvidéki hadjárata idejéből. Ekkor olvastam Örsi Ferenctől A Tenkes kapitányát, amelyben Eke Máté és Buga Jakab néhányadmagával és tréfás leleménnyel sakkban tartja, végül elüldözi a siklósi vár sokszoros túlerejű labanc várőrségét, s Máté elnyeri Veronika kezét. Szántó Györgynek Esze Tamás talpasaitól szóló könyvében a brigadéros tettei mellett három erdei legényke, Jancsi, Janó és Juon kalandjait követhettem - a fiúcskák véletlen szerencséje menti meg Kassa várát a regényben. Dienes András könyvében (Farkasles) Jávorka és Ocskay párharcának voltam részese. A fűzfahusáng is győzedelmes fegyverré vált az enyedi diákok kezében (Jókai A nagyenyedi két fűzfa). Jókai híres regényeiben (A lőcsei fehér asszony, Szeretve mind a vérpadig) lapról lapra újabb, meglepő, megdöbbentő fordulattal változott a cselekmény, köteteit az estével sem lehetett félretenni. • Engem akkor már a teljes igazság érdekelt, a kor minden ízére, emberi mozzanatára kíváncsi voltam. A regényességnél már jobban érdekelt a valóság. S ilyen világ tárult fel Bárány Tamás Rákóczi zászlai című könyvéből - Majos János és Majos Kristóf párhuzamos története nyomán, s Geréb László Kiált Patak vára című regényéből. Végezetül Szász Imre vaskos kötetére találtam. A Szól a síp Vég János jobbágylegény útján járja végig a szabadságharc történetét dicsőség és keserűség, öröm és gyász megrendítő egységében. Izgalmas kaland volt újra meg újra találkozni azonos hősökkel. Melyik író hogyan képzelte? Mi a különbség két regény Szalontai Györgye, Bige Györgye, Kis Albertje vagy más alakja között? Hányféleképpen képzelik el, elevenítik meg az írók annak a szegénylegénynek alakját, aki töltött pisztolyával vakmerően odaugrott az ölelkező Pálffy és Ocskay közé - , aki így elsőül kísérelte meg végrehajtani a haza és a szabadság ítéletét. Az egyik könyvben szótlan pásztorember, a másikban heves vérű betyár, a harmadikban hűséges öreg hajdú . . . Mindegy - az erdőbe vágtató alakját most már mindig látom. TRENCSÉNYI

LÁSZLÓ 29

ÉDES ANYANYELVÜNK

I I

Játék anyanyelvünkkel A játék átszövi egész életünket. Goethe, a nagy német költő írta egyszer: „Az ember akkor játszik igazán, ha ember, és akkor ember igazán, ha játszik." Persze, játék sokféle van. Nem szólva arról, hogy játék szavunk jelentéstartományába igen sok minden tartozik bele - játék pl. a kisgyermek hajas babája vagy társasjátéka, a színész színpadi alakítása, a teniszben a játszmának egy kisebb egysége, a mérlegnek az egyensúlyi helyzet beálltáig tartó mozgása stb. - , pusztán e szónak a szellemi vagy testi ügyességet próbára tevő, szórakozásképpen, kedvtelésből végzett tevékenység értelme is olyan tág, hogy a fogócskától a kártyázásig, a sakkozástól a grundfociig ezernyi játék fér el benne.

(

(

<

Nos, én most szűkítem a kört. Nem akármilyen játékról, hanem csupán nyelvi játékról lesz szó; vagyis olyan önként és kedvvel végzett cselekvésről, amelynek tárgya, eszköze az anyanyelv. Lássuk hát, kinek kellenek a nyelvi játékok, ki játszik az anyanyelv elemeivel, ízeivel, színeivel! Játszik a nyelvvel a kisgyerek, midőn ösztönösen szót alkot vagy ritmusos versikéket költ. Figyeld csak, hogy rozognak a székek! - hallottam nemrégiben egy gyerektől, aki, persze nem tudatosan, a mozog és a rozoga szavakból gyúrta össze a rozog igét. Amikor pedig egy barátomnál jártam látogatóban, a házigazda kisfia ezekkel a szavakkal mutatta meg nekem nagy büszkén a maga és kis húga emeletes ágyát: ,,- Látod, Laci bácsi, a Marcsi alszik az alszinten, én pedig a fölszinten\" Vagyis gyermeki fantáziájának játékaként a földszint átadta helyét az egy szinttel magasabban levő fölszint-nek. Mi ez, ha nem játék a nyelvvel? Játszik a nyelvvel az író, amikor kifejező beszélő nevet keres hőseinek. (Természetesen nem csupán ekkor játszik a nyelvvel, de ez mindenesetre jellemző példa.) Az irodalom - beleértve a népmese-irodalmat is - mindig is bővében volt a kifejező beszélő neveknek; az olyanoknak, mint Hüvelyk Matyi, Perföldy ügyvéd, Kukorica János, dr. Osztaléky Mór bankvezér stb. A játékos névlehetőségek szinte kimeríthetetlenek. íme még néhány harsány beszélő név: Vaj Ákos kuruzsló, Nyársforgató Jakab lacipecsenyesütő, Posvady Lőrinc dinnyeárus, Cirkum Dolóresz siratóasszony, Kuzma Ordütovics Kocsiszín jószágigazgató . . . Játszik a nyelvvel a költő is. többek között akkor, amikor bravúros szóösszecsendítésben leli örömét. íme, egy miniatűr, Aranynak Búcsú a fürdőtől című, játékos-virtuóz versikéje: „Isten veled Karslbad szép tája! Örökké az ember nem állja, Rothad neki tüdeje-mája; így végződik a földi pálya. Alás' szolgája!" 30

Persze a metaforák varázsos halmozása, a vers zenéjének megteremtése is játék. Gyönyörűséges költői s egyúttal nyelvi játék. Játszanak a nyelvvel mindazok, akiket egy-egy nyelvi játékszenvedély a hatalmába kerített. Ilyen játék a palindrom, amelynek megszállottjai száz- meg ezerszámra gyártják Lapp alak merev távolsági konok igáslovát verem kalappal-féle, visszafelé is olvasható mondataikat. Ilyen játék a szintén nagy múltú eszperente, amelynek megszállottjai napjainkban is több száz oldalas műveket ügyeskednek össze úgy, hogy a magánhangzók közül csak az e hangot használják, továbbá ilyen az anagramma, a intarzia, a csacsipacsi és még néhány. Szinte valamennyinek könyvnyi anyaga gyűlt már össze a szenvedélyes játékosok jóvoltából. Játszik a nyelvvel a viccmesélő is. Tessék csak megfigyelni! Minden második, harmadik vicc valamilyen nyelvi játékon, szójátékon alapul. íme: „ - Jean, mi ez a nyerítés a szekrényben? - A zakója fakó lett, uram." Vagy: „ - Miért pont ilyen zuhogó esőben jött? - Maga mondta, hogy akkor jöjjek, amikor jólesik." Vagy: „ - Magát miért csukták be? - Mert a sógoromat megölte a villám. - É s ezért? - Igen, mert az én villám volt." Természetesen a szépirodalomban is otthonos a szójáték, a nyelvi humor. Egy példa Karinthy Frigyestől: „ E z a kalifa nagyon szeretett ismeretlenül sétálni Bagdad utcáin. E g y este, amint így bagdadott hazafelé, egy utcasarkon vén piláfárust pillantott meg . . . " Bár még sokáig folytathatnám a sort, most már csak egyet említek: olykor játszik a nyelvvel még a rajzoló, a grafikus is. Hát ez hogy lehetséges? Nos, képzeljenek csak el olvasóim egy olyan rajzot, amely egy alvó tisztviselőt ábrázol ezzel a hátára tűzött felirattal: Használat előtt felrázandó! Vagy képzeljenek maguk elé egy képet, amelyen egy gesztenysütő nénike árulja portékáját, s feje fölött nagy táblán ez olvasható: OTP-re isi Az ismert szövegű feliratoknak ez a más környezetbe helyezése pl. szintén nyelvi játék, hiszen szellemessége nyelvi alapú szellemesség. íme, mennyien játszanak, és hányféleképpen játszanak a nyelvvel! Csak tegyék is, és tegyék fiatal olvasóim is, minél gyakrabban, minél nagyobb kedvvel! A hangokkal, betűkkel elbíbelődni, a szavak rejtett értékeit kutatni, zeneiségüket, dallamukat ízlelgetni, játékosan alakítani, formálni őket - mindez léleknemesítő, szép játék. S ez a játék egyszersmind az anyanyelvi tudat erősítésének, felbecsülhetetlen nemzeti kincsünk, anyanyelvünk megszerettetésének egyik legnagyszerűbb eszköze.

A

KINCSKERESŐELŐFIZETÉSGYŰJTŐ-VERSENY

SZÁMUNKBAN

KÖZÖLJÜK.

GRÉTSY

LÁSZLÓ

EREDMÉNYEIT

ÁPRILISI

Kisbetű vagy nagybetű? Az a) és a b) meghatározással jellemzett két szó csak abban különbözik egymástól, hogy az egyiket kis kezdőbetűvel, a másikat nagy kezdőbetűvel írjuk. Megfejtésül - a meghatározások sorrendjében - 6 kisbetűs és 6 nagybetűs szót kell beküldeni.

© (2)

© © © ©

a) Apró, lila virágú, tavasszal nyíló növény. b) Leánynév. a) Járási székhely és közlekedési csomópont a Nagyalföld északi peremén, a Zagyva folyó partján. b) Tőszámnév. a) Az egyik szülő régies neve. b) Város Komárom megyében, az Öreg-tó két partján. a) Hegység Eger és Miskolc között. b) Erdei fa. a) Nyugodt, csöndes, szelíd, vagyis . . . (melléknév). b) Megye a Tiszán túl. a) Veszprém megye egyik ipari központja. b) Az ő szája széle. TAKÁCS ETEL

Februári rejtvényeink helyes m e g f e j t é s e :

i . 1823,

2. 1790, 3. 1883,

4. 1901,

5.

1910, 6.

1879.

A megfejtéseket 1 9 7 6 . március 20-ig küldjétek be a Kincskereső szerkesztősége címére: 6701 Szeged, postafiók 4 5 3 . A levelezőlapra írjátok r á : „ R e j t v é n y f e j t ő k k l u b j a " . A helyes megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki.

K I N C S K E R E S Ő , a Magyar Ú t t ö r ő k S z ö v e t s é g é n e k irodalmi, m ű v é s z e t i , kulturális f o l y ó i r a t a . Főszerkesztő: DEME

LÁSZLÓ.

Kiadja

a

Csongrád

megyei

Lapkiadó

Vállalat.

Felelős

K O V Á C S L Á S Z L Ó . Megjelenik egy évben 1 0 alkalommal. S z e r k e s z t ő s é g : 6720 Szeged,

kiadó:

Vörösmarty

u. 3. T e l e f o n : 1 5 — 7 2 6 . P o s t a f i ó k : 4 5 3 . T e r j e s z t i a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai t e r j e s z t ő k n é l , a postahivataloknál, k é z b e s í t ő k n é l , a posta hírlapüzleteiben, a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1 9 0 0 B u d a p e s t , József

nádor t é r 1 . sz.) k ö z v e t l e n v a g y postautalványon, valamint átutalással a KHI

2 1 5 — 9 6 1 6 2 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 f o r i n t . Előfizetési díj egész é v r e 40 f o r i n t . K é z i r a t o t , rajzot nem ő r z ü n k meg és nem adunk vissza. I n d e x s z á m : 2 5 4 7 6 . 7 6 - 5 6 — Szegedi N y o m d a

32

Lcngsam.

Jai né-ked Szegény magyar Nép! mert ar E I -

lenség Sza-gat stép. Mire jutott

álla-po-tod =É

r o m l a n - d o Cse - r é p ?

Nep I

Mi - kor lesz " m a r

tál mint C s é - r e p ;

f o n y á d z mint a

ír..

(I.)

mért

Lép-

Szegény

ép?

magyar

megrom la

a Sasnak körmé közett

Tavaszi szél /magyar népdal/