Karácsony, éjféli mise C Homíliájában a Szentatya az Isten Fia születésének újdonságáról beszélt, Jézusról, aki az emberi szív egyedüli és valódi megvigasztalója, aki a világ Üdvözítőjeként emberi természetünket magára vette és így már nem vagyunk többé magányosak és elhagyottak, és akit józanul, a jámborság és az irgalom hitével kell szemlélni egy olyan világban, mely sokszor kemény a bűnössel, ám gyenge a bűnnel szemben. A kisded Jézus a szív valódi vigasztalója „Nagy fény” ragyog fel ezen az éjszakán (Iz 9,1); Jézus születésének a fénye ragyog mindannyiunkra. Mennyire igazak és maiak Izajás próféta szavai, amelyeket az imént hallottunk: „nagy ujjongással töltesz el, kitörő örömet adsz” (9,2)! A szívünk már akkor is telve volt örömmel, amikor erre a pillanatra vártunk; most azonban megsokszorozódik és túlcsordulóvá lesz ez az érzés, mivel az ígéret beteljesült, végre megvalósult. Az öröm és az ujjongás biztosítanak afelől, hogy az üzenet, melyet ennek az éjszakának a misztériuma hordoz, valóban Istentől származik. Nincs hely a
kétség számára; hagyjuk csak azt a
szkeptikusokra, akik, mivel szüntelenül csak az észhez irányozzák kérdéseiket, soha nem találják meg az igazságot. Nincs helye a közömbösségnek, amely annak a szívében uralkodik, aki nem képes szeretni, mivel attól fél, hogy elveszít valamit. Űzzünk el minden szomorúságot, mivel a kisded Jézus a szív valódi vigasztalója! A világ Üdvözítője emberi természetünk részesévé válik, nem vagyunk többé magányosak és elhagyottak Ma megszületett Isten Fia: minden megváltozik. A világ Üdvözítője emberi természetünk részesévé válik, nem vagyunk többé magányosak és elhagyottak. A Szűz az új élet princípiumaként ajánlja fel nekünk a Fiát. Az igazi világosság megvilágosítja létezésünket, amelyet gyakran magába zár a bűn árnyéka. Fedezzük fel ma újra, kik vagyunk! Ezen az
éjszakán kinyilvánul előttünk az út, amelyet be kell járnunk, hogy elérjük célunkat. Most fel kell hagynia minden félelemnek és rémületnek, mivel a fény megmutatja nekünk az utat Betlehembe. Nem maradhatunk ernyedtek. Nem szabad állva maradnunk. El kell indulnunk, hogy meglássunk jászolba fektetett Üdvözítőnket. Íme, az öröm és az ujjongás oka: ez a gyermek „értünk született”, „nekünk adatott”, ahogyan Izajás hirdeti (vö. 9,5). A népre, amely kétezer éve bejárja a földkerekség minden útját, hogy az összes embert részesévé tegye ennek az örömnek, azt a küldetést bízták, hogy ismertesse fel a „Béke Fejedelmét”, és az ő hatékony eszközévé váljon a nemzetek között. Ha karjaink közé vesszük és engedjük, hogy átöleljen minket, elhozza nekünk a szívbéli békét Amikor tehát halljuk, hogy Krisztus születéséről beszélnek, akkor maradjunk csöndben, s engedjük, hogy maga ez a Gyermek szólaljon meg; véssük bele szíveinkbe a szavait, közben pedig ne fordítsuk el tekintetünket az ő arcától. Ha karjaink közé vesszük, s megengedjük, hogy átöleljen minket, elhozza nekünk a szívbéli békét, amelynek soha nem lesz vége. Ez a Gyermek megtanítja nekünk, mi valóban lényeges az életünkben. A világ szegénységében születik meg, mert Ő és a családja nem talál helyet a szálláson. Egy istállóban lel nyugalomra és támogatásra, állatoknak szánt jászolba fektetik. És mégis ebből a semmiből emelkedik fel Isten dicsőségének a fénye. Innen indul az egyszerű szívű emberek számára az igazi megszabadulás és az örök felszabadítás. Ebből a Gyermekből, aki arcán hordja az Atyaisten jóságának,
irgalmasságának
és
szeretetének
vonásait,
forrásozik
mindannyiunk, az ő tanítványai számára – Szent Pál szavai szerint – a kötelezettség,
hogy
„szakítsunk
az
istentelenséggel”
és
a
világ
gazdagságával, hogy „becsületesen, buzgón és szentül” éljünk (Tit 2,12).
Józanul, a jámborság és az irgalom hitével egy olyan világban, mely sokszor kemény a bűnössel, ám gyenge a bűnnel szemben Egy olyan társadalomban, amelyet gyakran megrészegít a fogyasztás és az élvezet, a bőség és a luxus, a látszat és az öntetszelgő nárcizmus, Ő arra hív minket, hogy józanul viselkedjünk, vagyis egyszerűen, kiegyensúlyozottan,
egyenesen,
a
lényeges
megragadására
és
megélésére képesen. Egy olyan világban, amely sokszor kemény a bűnössel, ám gyenge a bűnnel szemben, szükség van arra, hogy ápoljuk az
igazságosságnak,
Isten
akarata
keresésének
és
gyakorlatra
váltásának az erős érzékét. A közömbösség kultúrájában, amely nem kevésszer végül kegyetlennek bizonyul, életstílusunk legyen inkább jámborságtól, empátiától, együttérzéstől, irgalmasságtól áthatott, s merítsen nap mint nap az imádság kútjából. A pásztorok megrendülésével és csodálatával eltelve Ahogy a betlehemi pásztorok esetében, úgy a mi szemeink is teljenek el megrendüléssel és csodálattal, amikor a kisded Jézusban Isten Fiát szemléljük. Előtte pedig fakadjon fel szívünkből a fohászkodás: „Mutasd meg nekünk, Uram, a te irgalmadat, és add meg nekünk az üdvösséget” (Zsolt 85,8). A karácsonyi szentmise záróáldása után Ferenc pápa kézbe vette az oltárnál a kis Jézus szobrát és 16 kisgyermekkel és az asszisztenciával együtt a bazilika bal hátsó oldalkápolnájába vonult (éppen szemben Michelangelo Pietá szobrával) és az ott berendezett betlehemi jászolba helyezte. (A homíliát fordította Török Csaba atya)
Karácsony, éjféli mise C
Ősi szokás szerint Karácsony ünnepének három szentmiséje van, az
elsőt
„éjféli”
a
másodikat
„hajnali”
és
a
harmadikat
„ünnepi”
szentmisének nevezünk. Mindegyik szentmise a szentírási szakaszok segítségével
különböző
aspektusait
mutatja
be
a
megtestesülés
misztériumának, úgy is mondhatjuk, hogy három-dimenziós képet kapunk. Az éjféli mise evangéliuma az eseményre fókuszál, a történelmi tényre. Zavarba ejtő egyszerűséggel, minden külsőség nélkül – pár sorban, egyszerű és köznapi szavakkal írja le a világ történelmének abszolút legfontosabb eseményét, Isten földre jövetelét. Az evangélista úgy mutat rá az esemény jelentőségére, hogy idézi az angyalok énekét, amely a pásztoroknak szóló híradást követte: „Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a Neki tetsző embereknek.” Régen másként fordították a második részt: „Békesség a jóakaratú embereknek!” A II. Vatikáni Zsinat elmondja, hogy mindenki jóakaratú ember, aki őszinte, keresi az igazat, a közjót, legyen az illető hívő vagy nem hívő. De ez helytelen fordítás, ezért ma már nem használják. Az eredeti bibliai szövegben azokról az emberekről van szó, akiket Isten szeret, akikre irányul az isteni jó akarat, nem pedig azokról, akik maguk jóakaratúak. Így az angyali híradás még inkább vigasztaló üzenet. Ha csak a jóakaratú emberek részesülnének a békében, csupán néhány személyről lenne szó; de mivel az Isten jó akaratáról van szó, ezért mindenkire vonatkozik. Karácsony nem a jóakaratú emberekről szól, hanem Isten minden ember iránti jó akaratáról. Kulcsfontosságú tehát megérteni az angyali üzenetet, amely Isten emberek iránti szeretetétől szól. Ez minden forrása és eredete, s ez tárul fel Karácsonykor. „Ő szeretetből arra rendelt minket, hogy fogadott fiai legyünk, akaratának jóságos tetszése szerint” - írja az apostol. „Megismertette ugyanis velünk
akaratának titkát jóságos tetszése
szerint,
amelyet elhatározott benne.” (Ef 1,5.9) Karácsony a
legfenségesebb epifánia, amit a Szentírás Isten filantropiájának, azaz emberszeretetének nevez: „Megjelent Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete.” (Tit 3,4) Miután elmélkedtünk Isten irántunk való „jó akaratáról”, figyeljünk
magunkra,
misztériumára.
azaz
Legyünk
arra,
hogyan
jóakaratú
válaszolunk
emberek,
Karácsony
utánozzuk
Isten
cselekedetét! Utánozzuk a jó akaratot, amit ünneplünk: vagyis ne magunkat akarjuk igazolni, ne foglalkozzunk azzal, ha rossz ért minket, ha mások megbántottak, akkor se, ha jogos a neheztelésünk. Hagyjuk el a mások iránti ellenséges gondolatokat, legyen szó akár szomszédról vagy távolállóról, gyöngéről vagy erősről, kicsinyről vagy nagyról, bárkiről. Úgy tiszteljük Krisztus születését, hogy nem őrizzük a haragot, nem a rosszat nézzük, s nem azt várjuk, hogy más közeledjen, hanem tegyük meg mi az első lépést. Ha ez nem is lehetséges az egész évben, legalább Karácsonykor tegyük meg. S akkor Karácsony valóban a szeretet ünnepe lesz. (R. Cantalamessa)
Karácsony, éjféli mise C Itt vagyunk a karácsonyi éjféli szentmisén. Arra vágyunk, hogy részesüljünk
karácsony
kegyelmében,
karácsony
örömében
és
hangulatában. Lelkünk mélyén, és ajkunkon felcsendültek az ismerős karácsonyi énekek. Gondolatban odaszegülünk a szent jegyespár, Mária és József mellé, és végigbandukoljuk az utat Názárettől Betlehemig. Összeszorul a szívűnk, amikor eszünkbe jut, hogy bebocsátást kértek és visszautasításban volt részük. Jól esik felidézni a glóriázó angyalsereget. És ott vannak az elmaradhatatlan pásztorok, életük egyszerűségével, és készséges odaadásukkal.
Ismerős karácsonyi jelenetek, ismerős szövegek és énekek, mégis örökké újak, örömükben és felvetett kérdéseikben is újak, ugyanis évről évre magunkra ismerünk. Naponta rójuk életutunkat, zarándokolva, keresztünket hordozva, lelkesedve,
vagy
ellankadva.
Vannak,
akik
elfogadnak,
mások
visszautasítanak, de megállni nem lehet. Hömpölyögve folyik az emberáradat, és ott vagyunk benne mindannyian, egyenként és közösen. Van, amikor világos a cél, máskor csak távoli fények pislákolnak. Utunkon találkozunk angyali lelkekkel, de szembe jönnek zsarnokok és áltudósok, s ha csak a magunk erejére támaszkodnánk szárnyszegetten állhatnánk. úgy találva, hogy nincs számunkra hely:bűneink miatt, mások ridegsége miatt stb. S ma újra elhangzik az angyali szó, az egyház ajkáról, az evangélium szavaival: „Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek: Ma született MEGVÁLTÓTOK.” Áldottaknak nevezhetjük magunkat, mert az Ószövetségi ember számára még csak ígéret volt ez. Így jövendölt Izaiás próféta: „ A nép,
amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál
árnyékának országában laknak, azoknak nagy világosság támad.” A sötétség, a halál árnyékának az országa, a kiszolgáltatottságot jelentette, amelynek a nép ki volt téve, amelyből saját erejéből nem talált kiutat. A próféta pedig szabadulást hirdetett: „gyermek születik nekünk, fiú adatik, s az ó vállára kerül az uralom” Ezek mára nem elfelejtett szavakká lettek, hanem beteljesült valósággá,
amint szent Pál apostol írja Tituszhoz: „Isten, üdvözítő kegyelme megnyilvánult minden ember számára.” Karácsony estéjén, ez a szentírási kijelentés egyben kérdéssé is lehet: Isten kegyelme kiknek nyilvánul meg? -
Azoknak, akik készek
befogadni, és megnyílnak Isten, ajándékozó jóságának. Ilyenek voltak a pásztorok, az egyszerű és nyitott lelkek. Őket nem fertőzte meg a betlehemi forrongó zsibvásár. Ők kívül maradtak az emberi nagy tolongásból, nem akartak meggazdagodni a helyzet adta lehetőségen. Jobban érezték magukat pásztortársaik közösségében, mert védettebbek voltak, és természetesebbek. Ma, Karácsony estéjén nem szeretnénk mi is ilyen nyitott és befogadó, egyszerű lélekké lenni? Tény, hogy nagyon igénybe vesz a hétköznapok robotja. Érezzük feladataink sürgetését. Lépten-nyomon valaki, vagy valami befolyásolni szeretne. A világiasság szelleme meg akar hódítani magának, le akarja foglalni legértékesebb energiáinkat. Ma estére, karácsony ünnepére zárjunk ki minden zavaró körülményt. Maradjunk együtt azokkal, akiknek szeretete véd: családtagjaink, rokonaink, szomszédjaink, közösségünk. Tegyünk meg mindent, ami tőlünk
telik,
hogy
karácsony
kegyelme,
ne
kámforként
elillanó
szalmaláng legyen, hanem tartós, életet alakító, és közösséget formáló valóság. Böjte Mihály
Karácsony, éjféli mise C Szent Lukács evangélistának idézett szövege karácsony történelmét és teológiáját adja vissza. A gyújtó mondatok, mint a szív dobbanásai, a szövegnek, jó hír, nagy öröm, békesség, s akik ezt mondják, azok átélik, pedig látszólag semmi okuk rá, a világ mozdulatlan, megy a maga csapásán tovább. Úgy tűnik, hogy a körülményekben az égvilágon semmi változás, a légiók menetelnek, a császárok dőzsölnek. Mózes tanítószékét megülik továbbra is az írástudók, s a papi fejedelmek, a haldoklók meghalnak, a szegények szegények maradnak, mert az még odébb lesz, amit majd a működő Jézus a felnőtt csinál, hogy a süketek hallanak, a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak föltámadnak. Most még ebből semmi jel. Itt ezek az emberek Betlehem az első történelmi karácsony szereplői, valami olyan örömöt tapasztaltak meg, ami nem a körülményekben rejlik, s ezt a tudományt mi, vagy észre se vettük sose, vagy sűrűn elfelejtjük. Én azt hiszem időszerű most karácsonykor gondolkodni egy cseppet azon, hogy hol az örömünk és mi annak az akadálya. Az öröm igazi forrása, az hogy vendég jött a világba. A karácsony nem valami, hanem valaki, s az egész kereszténység személyre megy vissza és
személyes
viszonyokban
él
tovább.
János
apostol
egy
élet
elmélkedését önti bele evangéliumának prológusába, amikor azt mondja, hogy a tulajdonos jött vissza, az alkotó jött vissza, a káprázatosan szép műtermébe, és ez okozott, így mondom az emberiség evolúciójában egy mutációt,
egy
hirtelen
furcsa,
evilági
szempontból
megmagyarázhatatlan változást. Amikor jóindulattal vagyunk afelé is, aki minket rövid úton elintézne, nem viszonozzuk a gonoszságot, amikor ingyen rendelkezésre állunk, ez a valaki, aki közénk jött ő tanított meg erre, nem jelmezt vett föl,
tisztázták hosszú évszázadok gondolkodói, gondolkodása során első nagy keresztény egyetemes zsinatok, amelyek még közös örökségünk, keleti-nyugati
egyháznak,
katolicizmusnak
és
protestantizmusnak
egyaránt. Ebbe teljesen közösek vagyunk, hogy itt nem szerepjátszás történt, nem valami kis vizit a földön egy látogató vízummal egész más, valódi megtestesülés, igazi szolidaritás, önmagán mutatja be, hogy hogy kell viselkedni, meddig kell az életet ajándékozni egészen a keresztig. És mi ezt nevezzük szeretetnek, itt van az ősforrása a minden hiteles keresztényi
viselkedésnek,
a
mi
egész
hittanunknak
és
erkölcstanunknak, s ez a személyes szeretet, csendben mutatkozik be, ez a munkastílusa a jó Istennek, ez az ő szokott világa. Izaiás próféta úgymondja, szavát se hallani a tereken, nem vitatkozik, a füstölgő mécsest nem oltja el, a repedt nádat nem töri el, ő ilyen, mert nem akar megijeszteni. Ha úgy jött volna el, ahogy a Dániel Könyv fölvillantja a víziót az ősöreg hatalommal akkor, lehet, hogy a fővárosban a szakemberek elfogadják, de hogy kint terepen, a pásztorok menekülnek fejvesztetten és esetleg még cifrákat is, mondanak, hogy nem volt elég egy Úr most még jött egy, a világért nem akart minket megijeszteni, és nem akart az első pillanattól kezdve se tévedésbe hagyni minket hogy ő ki. Ő az, aki úgy mutatkozott be, hogy elment, hogy a lábát mossa a többieknek, hogy példát adtam, ő úgy szeret hogy szolgál, hát ezért jött csendben, tiszteli a
szabadságunkat,
jobban
mint
akármely
modern
szabadelvű
politikusunk, vagy akármely feminista hölgyünk, ha ő egy kicsit többet mutat magából, így mondom elereszti magát, mi nem tudunk mást csinálni, mint János apostol élményét átélni Jelenések Könyve első fejezetében, ami áll, láttára holtként rogyunk a lába elé, már pedig neki nem ez volt az álma Isten és ember viszonyról, nem ezért indult el, ez az
egész evolúció, és abban a mutáció. Nem ezért indult karácsony, ő vendégvárásra gondolt, lagzira, terített asztalra, mennyegzőre, ahol nem félünk egymástól, az egész előkészítés is csendes volt, a techtorikus mozgások a földkéregben, ahogy kialakult a mai világ, mintegy elegáns színpadja, az embernek és a kegyelemnek, ahogy a cseppkövek csendben fejlődnek a barlangok mélyén, ahogy a magvaknak idő kell, hogy azok bontakozzanak és pompába öltözzenek, ahogy az embermagzatnak idő kell, hogy egészségesen megszülessék, úgy idő kell ahhoz is, hogy partnerekké felnőjünk, titokzatos testben az Istennek társai legyünk, a szeretetben munkatársak, az ő megjelenítései, az ő folytatásai, áldó kezek, dobogó szívek, szép gondolata legyünk a világban, hát ezt akarta, ezért jött közénk, nem látogatóba, hanem egyszer s mindenkorra folytatódni az Egyházban mibennünk. Ezt akarta, igen csak most egy kicsit meg is állok. Megtesszük? Így van? Virágos kert lett Pannónia? Hát nem egészen így néz ki? Azért nem földkéregmozgás lassúságú akart lenni, Jézus műve, azért ő nem cseppkőbarlangokban gondolkodott, beszélt ő lusta szolgáról, beszélt munkaidő végéről, beszélt elásott talentumokról, amiért kikapunk, hogy nem
sokszorosítjuk,
nem
sokszorozzuk.
A
világ
órája
elindult,
időszámításunk kezdetén és ketyeg-ketyeg, és lejár és egyszer számot kell adnunk mindenről. Én azt hiszem, hogy itt tarthatnánk egy karácsonyi lelkiismeretvizsgálást, hogy a világ szomorú állapota, nem vajon összefüggésben van-e mivelünk. Ókeresztény körökben mondták, hogy ami testben a lélek, az a világban a kereszténység, ha a lélekkel baj van, akkor a testen is kiütköznek a problémák, ha a lélek meghalt a hullafoltok mutatkoznak, ha a kereszténység haldoklik, visszavonult egy-egy tájról, hogy nézhetjük, hogy ott mi maradt, pusztuló falvak, mint itt Somogyban, de mennyi
helyen, gazdátlan gyerekek, széteső családok, egy kormányavesztett ország, ahol minden adminisztrátor a helyén van, minden törvény megvan, csak éppen valahogy hangulata hőfoka lelke nincs valahogy a dolgoknak és iránya nincs. Hajlamosak vagyunk keseregni azon, hogy az elmúlt 4o évben mi mit szenvedtünk, igazunk is van, igazságot is kell tenni, csak az is hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a 4o év előtt meg mi mit tettünk. Én azt hiszem, hogy karácsony szent estéjén valahogy úgy kéne viselkednünk, ahogy jobb családokban csináltuk, annak idején, hogy úgy kezdődött a szenteste, hogy egymástól bocsánatot kértünk és aztán öleltük meg egymást és aztán nyújtottunk kezet és ajándékot. Én most pásztortársaim nevében is bocsánatot kérek sokaktól, hogy a jó hír ennyire elakadt, hogy a nagy öröm így szétfoszlott, mert mi igen is úgy gondolkodunk, hogy a vallás nem magánügy, a mi vallásunk, a mi hitünk az nem, az közügy. Ez azt is jelenti, hogy a bűneink is sújtják az egész közösséget, és ezért mi felelősek vagyunk. Ahol mi érthetetlen nyelvet használunk, elakadtunk a szokásainknál, a saját zsinatunkat is akadozva hajtjuk végre ott joggal csodálkoznak, hogy hát Ti mit csináltok. Ahol a mi szűzeink megritkulnak, ahol a mi anyáink eltűnnek, ott az egész országot sújtjuk. A megkeresztelt magyar emberek nevében kérek bocsánatot a többi polgártárstól, hazánk lakóitól, meg kell tenni, mert csak így lehet folytatni Betlehemet, valahogy egyenes vonalba, az eredeti szelídségtől, egyszerűségtől, napjainkon át a jövőben végig. Ígérjük meg ezen az esetén, hogy amit az Isten jól kezdett el, azt mi jól folytatjuk, mindegyikünk Bibliájában ott áll a Filippi levél, tessék azt sokszor olvasni, mert arról van benne szó, hogy szolgai alakot vett föl az Isten fia, ez is egy karácsonyi beszámoló, mindenben hasonlóvá lett hozzánk a bűnt kivéve, mert szeretett, mert csak így tud igazán hatni
ránk, nem fölülről, nem kívülről, ha ez áll a Filippi levélben és ez így igaz, akkor mi véletlenül se játsszuk meg az urat, vagy a gazdagot, a vágyainkból is oltsuk ki ezt az irányt, ellentétes mozgásban lennénk a megtestesülő Istennel. Szt. Máté evangéliuma is érinti karácsony titkát és sejteti a komor áldozatot a következményeit az ünnepnek. Aki kényelemre
rendezkedik
be
és
kényezteti
maga
gyermekét
az
utántermeli a magyar ateizmust, készíti az újabb csöbröket, vödröket, amiből az egyikből ki, a másikból be. Ó ha ezt meg tudnánk csinálni, az egész egyháztörténelmünk legalább is a ránk bízott, a legújabb kori az az életre kelt Biblia lenne, a patrológia, Szent Atyáknak a története, hágliográfia, a legkiválóbbak az Isten kegyelmesei, azok a lépkedő Jézus lennének, szentségek, az ő érintései rajtunk, az Anyaság, Mária arcának, Mária mosolyának az inkardinációja és bármiféle érték humanizmus a világban, az mind-mind a betlehemi csillagnak a vízfénye lenne. Testvéreim! Folytassuk ezt az első karácsonyt, ami oly nagyszerűen kezdődött, hogy azt máig nem felejti az emberiség, de ne úgy hogy a liturgia az egy ablak az ókorra egy alkalom egyvalamiféle több százéves pászorjáték eljátszására, ne igy. Ünnepeink ne nosztalgiázások legyenek, hanem találkozások, amit kaptunk az első karácsonykor az alapozta meg a későbbi tartásunkat, a mi dogmáink azok irányfények, mint egy repülőtéri kipontozott pálya, az lehetőséget ad a forgalomra, a továbbfejlődésre, nem politikai értelemben vett beszűkítő határoló valami , a gondolatsor végén a nehezék egy sírkő. Jaj dehogyis az Mózes égő csipkebokra, a biztos, amire föl lehet nézni, ami segít, a liturgiánk soha nem lehet valami megfagyott ájtatosság, hanem az olyan, mint e nagyvizeken, a ringó bója, amely kijelzi hol a zátony, ami kijelzi, hogy hol a mélység, hol a zátony, merre hajózható, merre fürdőzhető, az a mélység, hogy kell avval élni, meg kell újulni nekünk vallásosoknak mindenben, akkor várhatjuk a világ megújulását, a mi haladásunk nem
lehet tolatómozgás jobb és bal értékei között, amúgy sem értettem, hogy mi az hogy baloldali vagy jobboldali, amikor jobban odafigyelek vagy magyarázzák akkor azt veszem észre, hogy de hiszen ez az enyém is, hát érték függetlenül Istentől az értékforrástól nincs, minden értékre igent mondunk, csak az értékeket ismétlem nem jobb vagy baltájon kell keresni, nem fönt vagy lent, hanem bent. Nem a körülményekben, hanem befelé, amikor az első szabad keresztény idők eljöttek, annak idején IV.sz. közepén, azonnal elindult a vándorlás az eredet felé, mintha csak szomjazta volna az akkori Európa is a hitelességet, utaztak, expedíciók indultak, zarándoklatok, Szt.Ilona, Jeromos később Gellért , Assisi Szent Ferenc, vagy korunknak a nagy szentje Focould, a misztikusok többet ajánlanak, a belső élet szakemberei, ők azt mondják, hogy ne itt keresd az eredetet, hanem bent, ahol érinteni akar az Isten, ott nyílj meg. Karácsony éjszakáján nem a körülmények az érdekesek, nem a megszentelt múlt, hanem a szeretetre megnyíló jelen. Éljünk az alkalommal, fogadjuk el Isten közeledését, egymás békejobbját, így válunk korunk bölcseivé, népünk pásztoraivá, jó hírré, nagy örömmé, békességé, úgy legyen. Ámen. Balázs Béla (Beton) püspök úr
