Kádár Imre: A rendező hivatása

Kádár Imre: A rendező hivatása Szent őrületben a költő szeme Földről az égbe, égiből földre villan S míg ismeretlen dolgok vázait Megtestesíti képzeletje, tolla A légi semmit állandó alakkal Lakhellyel és névvel ruházza fel. Ilyen földről az égre, égről a földre tekintő pillantás a színház per­ spektívája, profánt és szentet, reálist és misztikust egyesít magában. A rendező feladata elsősorban, hogy a tisztán szellemit, a költői művet testi alakokiban realizálja, viszont a tisztán reálisat, a fizikai matériát átszellemesítse és égi magasságokba emelje. KADAR IMRE

401

ÁLMATLAN ÉJSZAKA Már csend van itt, sötétség szállt le ránk. A fáradt férfi s a két kisgyerek mélyen lélekzik, álomparton túl. Künn a sötétben sűrű köd remeg. A ködben árnnyá vékonyulva járnak s rekedten köhögnek az emberek. Itt semmi nesz. Csupán) a kicsi óra tik-takja koppan tudatom falán — és mégis hallom azt a köhögést — tudatalatti veremből talán? . . . A leányka álmában nyöszörög. Sokat evett vacsorára szegény. Szegény?! Úristen bocsásd meg e szót! Hány ember nyöszörög most fekhelyén s vörösen-kéken tarkállik a fagy üres gyomrára szorított kezén . . . Már semmi nesz, csak az óra ketyeg. Hány óra? — Nem, jaj, nem nézek oda: a világító számsor vigyorog, mint tágranyitott éhes száj foga... Én Istenem, hát nem lesz vége már e szörnyű éjszakának tán soha? »Édesanyám« — sír fel a kisfiam, odamegyek s újra betakarom. Egy pillanatra kinyitja szemét, míg átöleli lágyan a karom és mosolyog. Nehogy meglássa, jaj, hogy gomolyog a köd az udvaron. »...Édesanyám...« valaki mondta, hogy e szóval halnak meg; a katonák, ezt nyögi az, kit ölel a halál s kín vicsorítja véresre fogát. Kicsi fiam, ha te majd nagy leszel, lesz háború?... Jaj, nem bírom tovább! Valahol messze vonatfütty sikolt. Vagy tán valaki megölte magát?... Vájjon honnan, vájjon ki küldte rám a vér és nyomor e szellem-hadát? Én Istenem, ó mentsd meg lelkemet, nem bírom már e szörnyű éjszakát!... BIRÓNÉ VÁRÓ 402

ÉVA

A S O K T U D Ó

F I Ú

— Eredeti székely népmese. —

olt, hol nem volt valahol, talán ott, hol a tarka lótól nem vesznek vámot, hát ott, volt egyszer egy ember. Volt ennek az embernek egy ügyibe való, soktudó fia, amilyen több sem azelőtt, sem azóta nem taposta az élő világot. Pedig még csak növendék vala. Gyöntölödik az ember, a többek közt egyszer, hogy kivel mehetne szántani, mert a cselédségét, kit erre, kit arra, mind elküldözgette mezei munkára. Észreveszi a fiú az apja gyöntölödését, s azt mondja, hogy: — Egyet se renyekedjék éd's apám uraim, ha csak annyi a baj, elszántunk mi ketten. Avval csak a pajtáiba béfordula, két nagy ökröt kifordita, s egy pe'ccintés alatt járomba foga. Az apja a marnak előtt, maga meg a marhák után szántóba mentek. Téringette az ökröket erre, tova, s csattogtatott akkorákat ostorával, hogy a még puskalövésnek is sok lett volna. Éppen arra kocsikázott a király, hát hallja a világnagy csattintáso­ kat. Néz szereden széjjel, hogy ugyan hát honnan is erednek azok a vi­ lágnagy csattintások, s hát csak akkor látja, hogy szén az még nem is ember, hanem csak egy kujakomnyi gyermek. — Szerelmes Jézusom — csavargatja a fejét, még jobban a bajsza hegyét — micsoda isteni hatalom lehet az, egy akkora pecamnyi fiúnál? — Na! mondja az inasához fordulva, — meglett ember vagyok. Ke­ nyerem javát megettem, sokat jártam, sokat láttam, de ilyent még soha, mióta a két látó szemem kipattant. Csak haladj izibe, vegyied azt azl os­ tort, csattints te is egyet. Vette is az inas, próbálgatta is erre, tova, hanem a csak annyi is vala, hallák-e, csak úgy »csesszingetett né, egyet-egyet s avval vége.« — Na! kiednek se fele kár1, amit megeszik hallá-é, elkezdi a gyer­ mek, avval átvette az inastól az ostort s csattíntotC újból akkorát egyet, hogy az inas ijedtében majd kecskekorát2 vetett. A király se szóllott, se hallott ennél többet: egy zacskó pénzt az embernek odalóditott, a gyer­ meket vette maga mellé s abból a helyből haza indula vele. Amint mentek, mendegéltek, mit gondol mit nem az a fiú, akkorát kacag rá, hogy a megijedt lovak hámistrangjai mind szereden széjjel sza­ kadoztak. Leszáll az inas, le a kocsis csögözgetik, bogozgatják erre-tova, de annyi Uristenes tepedelmük nem volt, hogy összebogozhatták volna. — Hej hallák-e! netté, acsarodék rajok a fiú, egy, szemperére lepattana az ülésről, az istrángokat egymáshoz illegette s avval e megvan.

V

1 2

Hanem egész. Bukfenc.

403

ősz János: A sorstudó fiú Nézi, nézi a király a soktudós fiút, hümget neki s csóválja a fejét. Elgondolja magáiban, hogy tán mégsem egészen istenes dolog, amit ez a fiú ehejt produkálgat, s hogy tán kár is volt elhozni magával, hiszen még egyszer, ne adja az Isten, még őt is bajba keveri a soktudásávaL Na, csak annyi, hogy aharról hazaérkezének s avval telt-múlt az idő, minden nappal egy nap. Hanem a király kisasszony úgy megszereté az ügyibe való, soktudó gyermeket, hogy szeresül ellenni sem tudott nálla nélkül. Egyszer a király levelet olvas a szobájában, a fiú is ott ténfereg alá s fel magában. S ezenközben mit gondol mit nem, akkorát kacag, hogy a palotának ahány szege, sarka, annyifelé hasadozott, a király meg; kicsi híjára belésifeetült. Mert már mert amúgy sem szerette a király azt a fiút, félt, hogy egyszer bajt hoz a soktudásával, mérgesen ráveselkedik, hogy ha kedves a napja, tüstént bevallja min kacagott akkorát? De istenes tett lelke nem volt annak a királynak, hogy azt a fiút kitudta volna val­ latni. Csak annyi, hogy mesterembereket hozatott, hogy a széjjelhasadott palota szegeket visszacsinálják. Szokotálták is azok a dolgot erre-tova eleget, hanem annyi Uristenes tepedelmük nem vala, hogy a sok szakadást palotához illőleg helyrecsinálhassák. A fiú nézte egy darabig a piszmogásukat, hanem akkor osztani félrelökte aharról, maga állott neki, s mit tett, mit nem, a szegletek még százszorta külömbül helyreállottak, mint ahogy addig valtak. Hej, megrökönyödik erre mégjobban a király, hogy, na e már még­ sem lehet jó Isten hírével, tisztába az ördöggel van cimborába ez a fiú, látja annyi módját. Azt határozta, hogy? elevenen toronyba záratja, odafaláztatja s aztán legyen vele ami lesz. Igen, csakhogy a király leánya jói megfizette a mesterembereket, hogy a tornyon kockalikat hagyjanak akkorát, akin keresztül a fiúnak ételt nyújthasson bé. Hát jó, ismét csak telt, múlt az idő, minden nappal egy nap. Dehát egyszer a pogány király két lovat küld a királynak s azt izeni mellé, úgy ítélje meg, hogy melyik az öregebb, s melyik a fiatalabb a két ló közül, hogyha három napok alatt tisztába nem lesz vele, az országát elfoglalja s a fejét karóba húzatja. összegyűjti a király a tanácsosokat, össze a tudósait. Tanácskoztak erre, veselkedtek arra, hanem a csak annyi is vala né, semmi, mert hogy arra a világ kiteremtésére két egyforma állatra kimondhassák, melyik a vénebb s melyik a fiatalabb, nem tudák. Akkora búbánat kerekedik emiatt a palotára, hogy mint egy nagy siralomházra. A nagy szomorúság kö­ zött a király leány is úgy megfeledkezett toronyról, legényről, hogy ahajt csupán a harmadik nap juthata eszébe. Vette is a dolgát helyből egy ci­ póval, kupa borral a fiúhoz. Alig érkezett meg, kérdezte is helyből: — Élsz-e szívem vagy meghaltál? — Élni élek — elkezdi a fiú, — hanem látom jobb volna a halál, mikor te is úgy elfeledkeztél rollam. 404

ősz János: A soktudó fiú Elmondja a leány, hogy milyen búbaj nehezedett az országra s csu­ pán azért feledkezett egy kicsinyég el. — Ha csak annyi a baj — mondja a fiú — eredj szaporán haza. Aludj annyit amennyit, akkor mondjad az apádnak, hogy te azt álmod­ tad: töltsenek egy váluba tejet, a másikba szilvóriumot. A két lovat csap­ ják rája s amelyik a tejnek fut az a fiatalabb, amelyik a szilvoriumnak, tisztájába az a vén. Akkor a kisebbiknek is, a nagyobbiknak is cédulázzák fel a farka répáját s bátran küldjék vissza. Jól van, hát akkurát így is lett hallák-é, ahogy, a fiú útasítá a leányt. , ; : i Bámult a pogány király ezen, de még bosszankodott is, hogy úgy kitudának fogni rajta. S hogy most csak azért is ne rajta száradjon, kül­ dött vissza a királynak egy királyi pálcát, hogy mondja meg a király, hogy annak a pálcának melyik a vékonyabbik s melyik a vastagabbik vége? Hogyha három napok alatt meg nem mondja, országát elveszi, fe­ jét pedig karóba keríti. Ismét összeültek a tudósok s bölcsek. Okupálták a dolgot erre is, arra is, hanem a csak annyi is volt né, hogy semmi, mert Üristenes tepedelmök nem volt kitalálhatni, olyan egyforma vastag volt az a pálca. Hát újra nagy búbánat, gyász virradt a királyra, mert hiába na, csak sokkal erősebb a pogány király nállánál. A szegény király leány is a nagy vikotában, újra úgy megfeledke­ zett a fiúról, hogy csak harmadik nap jutott az eszébe. Merít is helyből a fiúihoz egy cipóval, kupa borral s kérdezte: — Élsz-e szívem vagy meghaltál? — Élni élek — mondja a fiú, — hanem nekem ugyan jobb volna a halál, mikor te is úgy elfelejtkezel rollam. Na jó, hát elémondja a leány, hogy hogy s mint áll újból a dolog, s azért rekede ki a nagy vikotába egy kicsinyég a fejéből. — Ha csak ennyi a baj — mondja a fiú — egyet se emészd magad, nem apádért, hanem érted s az országért, most is kisegítlek. Menj izibe haza. Aludjál annyit a mennyit. Akkor osztán az apádtól kérj audienciát, s mondd el, hogy te azt látád álmodba, ha egy kádat megtöltenék tejjel s azt a pákát beleteszik abba, a vékonyabb fele alább lesz egy fél collal, mint a vastagabbik. Akkor tegyenek a vékonyabbik felére fekete gyász­ pecsétet, írjanak hozzá királyi levelet, küldjék vissza s — annyi. Ahogy ezt a fiú tanácslá, úgy is teve akkuráté hallák-é, s vitte az a staféta a pogány királynak vissza, nagy örömmel, forgó szélnél sebe­ sebben. Hm! ásnám ki a két látó szemét annak a keresztyén királynak — elkezdegelte a pogány király, mikor látta, hogy újból lefőzték — akár­ hogy s mint e nem az ő eszével van kikonfundálva, most — én mondom — csak azért is megkeserüli. — Eredj szó'gám haza, s mondjad a királyodnak, úgy készüljön, hogy a jövő vasárnapra virradva, amikor én az ágyamban hanyatt fek405

Ősz János: A soktudó fiú szem, ő is azt tegye. Amikor én pipát töltök, ő is úgy tegyen. Amikor én harangoztatok, ő is harangoztasson. Amikor én a templomiba beérkeztem, ő is ott legyen. Amikor én a templomból kijöttem, ő is künn legyen. Amikor én az első kanál ételt falnám bé, ő is falja az övét. Hanem ak­ kor úgy vigyázzon, hogy ne legyen Üristenes tepedelmem azt az első »kalány levet« befalhatni, mert, ha bé, országa hollók, farkasok tanyája leszen, magának pedig kínpadra kerül a teste, karóba a feje. Hej szerelmes Jézusom, milyen nagy búbánat nehezedett újból a ki­ rályi palotára, erre az üzenetre. Hogy lehessen azt emberi erővel, még jó Isten szent akaratja mellett is megtenni? A király leány is úgy megfeled­ kezett a nagy búbánatában a hitvány legénykéről, hogy ahajt csak ne­ gyedik nap éjnek éjszakáján jutott az eszébe. Gyöntölödött egy kicsinyég, hogy hogy menjen ő most ahhoz a to­ ronyhoz éjnek éjszakáján, egyedes egy lelkére, hanem aztán elgondolta, hogy ez az élet így is úgyis csak annyi már, aztán meg, ha Isten van vele, úgy senki ellene, hát vette a cipót, igen a kupa bort s meg se is állt vele a torony aljáig s bészollott, hogy: — Élsz-e haliad, vagy meghaltál?! — Meg nem haltam még, úgy ahogy, hanem látom annyi mód­ ját, jobb lenne már a halál nekem. Jól van, elbeszéli a leány, hogy ő Isten látja lelkét, nem felejtkezett el rolla, csak miféle nagy gyász van újra mérve az országra s népre, hát ezért rekede ki az eszéből addig, ameddig. Azt mondja akkor a fiú: — Egyet se tünekedj, ha csak ennyi a baj. Én érted s a népért meg­ mentem az ország becsületét. Reggelre virradva menj bé éd's apád urad­ hoz s mondjad, hogy te azt láttad álmodban, hogy az a fiú még él a to­ ronyban, hozassa le onnan s bizza rá magát. H á t a leány úgy is tett. — Haj, én szerelmes leányom — monda a király, kétszer megmen­ tettél, harmadik lenne az Isten igaza, de hogy sikerüljön, mikor annak a fiúnak még az íze csontja is porrá lett eddig. — De már lelkem éd's apám csak próbát kell tenni — mondja a leány. — Jól van! — mondja a király — legyen úgy hát. Szét bontják a tornyot. S hát az a fiú nemcsak, hogy élt, de meg is szépült, s emberese­ den;. Azt mondja akkor a fiú, hogy: — Na, felséges kkály! izibe össze kell gyűjteni az ország összes kőmívessét. össze az országban ami tégla van szereden széjjel s ide a palota elé egy egekig érő magas tornyot építeni, de még úgy, hogy vasárnap reg­ gelre kész legyen, a többi az én dolgom leszen. Na, ha mondta az a fiú, meg is lett a vasárnap reggelre. Akkor a soktudó fiú vett magához egy fáintos messzehordó fegyvert, ment vele fel a toronyba, de előbb a tornácra egy embert állított, hogy amit ő a to­ ronyból odakiált, helyből tovább adja a felségének. Jól van, aligség, hogy felért a toronyba, már kiáltotta is: 406

ösz János: A soktudó fiú — Forduljon a király! Ásítson is helyből! Töltse a pipáját! Most már öltözzön! Harangoztasson, mert pogány országban is szolnak a ha­ rangok. De még fogasson is izibe! Üljön szaporán a hintójára, s menjen a templomba! Jöhet már ki a templomból s terítsenek is fel. Aszúihoz ügyibe s falja is az első kanál levest. De ahogy ezt kimondhatta, kapta is a puskáját, egy Űristenest céloz napkeletnek. Elpuffan a fegyver, ha­ nem akkor kiáltá is a királynak, tehet amit akar, mert a kalány kilőve a pogány király szájából, maga pedig hanyatt esve fekszik az ijedtségtől. Mikor pedig az ijedtségtől s bosszúságtól úgy ahogy magához térhete, helyből küldötte a stafétát a keresztyén királyhoz, hogy azt a személyt, aki a kalányt olyan punktumosan kilőtte a szájából tüstént hozzá küldje, ha kedves a napja. Azt mondja rá a soktudó fiú: — Egyet se főjön ezen a feje felséges király. Állítson csak mellém két hozzám egyivású, egyforma legényt. Csináltasson a hármunknak egy­ forma ruhát s a többit bízza ránk. Mikor osztán e megvolt, lóra űlt a három legény s egy nyúgúba, abból a helyiből éppen a pogány király­ hoz vederedtek. Hanem az útközben kioktatta a társait. Üristenesen. Alighogy megérkeztek, helyből vette elé s vallogatni kezdette a po­ gány király, hogy melyik az a fiú, aki a kalányt olyan punktumosan ki tudja a szájából lőni? Igen, csakhogy azokkal az ég világán semmire se tudott menni, olyan egyet s egyszerre feleltek minden szíre-szóra, hogy, ez, s hogy az, s miaiéle. Utoljára se tehetett egyebet a pogány fajzatja, mint hogy beküldötte a lányaihoz, hogy jól lássák el őket, de alattomban azt is meg­ hagyta, hogy milyen ételt s italt tegyenek elé. H á t a két fiú evett s ivott is, amennyi kellett, de a soktudó fiúba egy falás nem sok, annyit se tudánák belébeszélni. Mikor aztán lefeküdtek, kérdik a cimborák, ugyan pajtás, miért nem ettél s ittál? — Én azért nem, — mondja a sokattudó fiú, — mert az a bárány, akinek a főztjéből ettetek, kutyatejjel nőtt fel, az a kenyér, akit hozzá­ adtak, asszonyember tejével volt megdagasztva, s az a bor, akit reá itta­ tok, egyet se volt bor, hanem megbabonázott embervér vala. Hallja ezt a boszorkánykirályné a seprű alól, mert hogy szómat ehejt egymásba keverjem, míg a fiúk ettek, a király a boszorkányos feleségét beküldötte a fiúk hálószobájába, hogy tudja ki, melyik az a soktudó fiú. Na! hát ha bé, ki is tudta, s míg a fiúk aludtak, a soktudó fiú »farakjából« egy ollóval egy darabot lecsillente. Csakhogy alig kelének fel reggel, a soktudó fiú észrevette, hogy a »farakjából« kivágva egy darab. Bezzeg, hogy egyet se jött zavarba érte, csak elékapá a pajtásait s azok­ ból is kivágott egy akkurátos darabot. Hivatja a király a fiúkat s nézi a farakikot s hát látja, hogy mindegyiké egyforma csonka. Aj, szegény világ s vetett ágy s Uram Jézus el ne hagyj, milyen szer­ telen1 méregbe jött, hogy őtet már mindenütt kifigurázzák ezek a keresz407

Ősz János: A soktudó fiú tyén micsodák? Tüstént akasztófát csináltatott, s csak mikor készen volt, vette elé a fiúkat, hogy, ha most rögtön bé nem vallják, melyik a sok­ tudó fiú, mind a hárman lógni fognak! Azt felelik rá a fiúk, hogy: — Alig sincsen rá putyerája 1 a királynak, hogy őket felakasztassa, mert tudja meg, hogy őket más akasztófa meg nem járja ezen a világon, hanem csak ha színaranyból való, már pedig a királynak aligha van or­ szágában annyi aranya, akiből egy arany akasztófa kiteljen. — Nekem nincs-é, te! — acsarodott nekik szörnyű mérgesen a ki­ rály, — csak azért is meglesz. — S olyan arany akasztófát csináltatott, hogy a népek csudájára jártak annak. Hanem a soktudó fiú sem azért volt soktudó, hogy kifogjon rajta egy pogány király. Egy miccentés alatt titkos stafétát küldött a hazá­ jába, hogy erre meg erre a napra küldjön a király egy regement tiszta piros öltözetű, egy regement fekete gyászba öltözött katonát s egy nagy magazinum olyan terűs szekeret, akibe a legkisebb faszeg is vert acél legyen. H á t csak annyi, hallák-e, hogy a kivégzési napon vitték ki a fiúkat az akasztófához. Hanem olyan Uristenesen összetalálkoztak a két rege­ ment katonával, hogy mikor a fiúkat akasztották volna, éppen közeled­ tek azok is az akasztóhelyhez. Meglátja a király s azt mondja a fiúknak: — N a soktudók, most álljatok elé, s ha olyan soktudók vagytok, mondjátok meg, kik s mik azok a katonák? Honnan s miért jönnek? — H á t — mondja a soktudó — az a tűzlángpiros angyalsereg s menyországlból jönnek a imi lelkünk után. Az a feketegyász a poklok se­ rege, utánatok jönnek, hogy poklokra vigyenek, ha csakugyanvalóst akasztóhalált halunk. Úgy megijed a király erre a kijelentésre, hogy biz annak tán a fele se tréfa, mert ezeknek a soktudóknak még eddig minden kijelentésük, dolguk bevált, hogy abból a helyből sarkantyúba kapta a lovát, s egy miccentés alatt volt s nincs király, úgy elkotródott. Hanem el a nép is úgy, szereden széjjel, hogy egy szer/percek alatt csak a három fiú marada az akasztófa alatt. Ekkor a színarany akasztó­ fát széjjelszedték, a terűs szekérre izibe felrakták, s abból a helyből hazalódulának. Na, telt-múlt az idő, hanem a soktudó fiú sehol nem lölte istenes helyét az élő világon, mert a pogány királynál léte alatt erőst megsze­ rette a király Zsáda nevű kisebbik leányát. Ő biza, határozta el magában, egy élete, egy hálák, visszamegy a pogány királyhoz, s addig meg nem nyugszik, amíg az a leány az övé nem lesz, mert neki anélkül a leány nélkül az élete nem ér egy hajítófát. 1

408

Ereje.

ősz János: A soktudó fiú El is ment, s olyan szerencsével bészökkemte a királyi udvarba, hogy Zsádán kívül senki lélek észre nem vette. S mert Zsáda is szerette a de­ rék szál soktudó fiút már az első minutumtól fogvást, helyből belopta a szobájába s elegyezték, hogy az éjen megszökjenek együtt. Amint a ki­ rályi udvariban éjre kelve mindenki lenyugovék, ők is útnak indulónak. Hanem elébb Zsáda három megbabonázott hajszálat, az egyiket az ágyára, a másikot a góc alá, a harmadikat az ajtóhoz odalökött. Alig aluszik a király ezen az éjjelen annyit, amennyit, már is azt álmodja, hogy a Zsáda lánya a soktudó fiúval megszökött. Az álmából felriadva, ráparancsol a feleségére, hogy nézze meg izibe itthon-e a ki­ sebbik lányuk. H á t jő, zörget a királyné a lány ajtóján s bekérdez, hogy: — Aliuszol-e, kedves leányom? Megszólal az ágyra vetett hajszál: — Most öltözöm, lelkem anyám! Erre újból elalszik a király. De hát újra csak azt álmodja, hogy a lánya már messze jár. Üjra csak felserken s küldötte is izibe a feleségét, hogy nézzen csak utána még egyszer annak a lánynak. Jól van, hát be­ zörget a királyné, hogy: — Mit dolgozol, kedves lányom? Megszólalik a góc alól a hajszál, hogy: — Most gyújtom a tüzet Na, ismét csak megnyugosznak s harmadszor is azt látja álmában a király, hogy a lánya már messze jár. Harmadszor is küldi a királynét, hogy nézzen csak utána még egy­ szer! Nó, ha küldte, hát nézte is a királyné, mert nyitotta az ajtót a harmadik hajszál s akkor látta, hogy a király álma igazában beteljesedett. Haj, minden Szentek, be szertelen méregbe jöttek mind a ketten. A királyné tüstént grifmadárrá változott át, s úgy indult el, nagy méreggel a lánya után. A szájából hét mérföldre szakadt előre a forró láng. Azt mondja egyszer a soktudó fiú, hogy: — Hej, hallod-e Zsáda, hogy melegszik a hátam. Visszanéz a leány s azt mondja, hogy: — Nem is csoda, hallád-e, mert jön utánunk anyám, csak izibe vess »kecskekorát«. Megteszi a fiú s hát abb' helyödös helyibe egy ütöttkopott kápolna lett belőle. A leány is utána csinálta s lett abból egy szakállas »szárándok« egy vén bibliával a kezében s elkezdett abból Űristenesen olvasni. Ideje is volt, mert érkezett az anyja. Köszönti is illendően a »szárándokot« s kérdezi: — Rég, hogy ott lakodzik? — Jaj, rég lelkem húgomasszony, én s ez a vén kápolna egy idő­ ben kerültünk ide. — Nem látott-e erre járni egy fiatalt, meg egy leányt? — kérdi a királyné. — Nem én, lelkem húgomasszony, pedig látnom kellett volna, hogy ha erre jártak, 409

1

*«e5«»,'"^wií«s«»B*iSJMe»ie**aífcí>vJ-.--a*«----- '-•• -

Ősz János: A soktudó fiú H á t jó, a királyné abból a helyből visszatére s mondja otthon a férje urának, hogy s mint jára, hol s mit láta az ő útjában. — Nó! ha igen, ők is voltak azok a »szárándok« s kápolna képé­ ben, — mondja a király — csak izibe vissza. Egyszer hát újból panaszol a fiú, hogy sül a háta. Visszanéz a leány s azt mondja, hogy: — Nem csoda, ha sül is, mert úgy jön anyám, mint a fergeteg utá­ nunk s hét mérföldre okádja előre a lángot. Csak hamar, vessél »kecske­ kórát*. Megveti a fiú s lett belőle egy nagy kopott sütőkemence. A leány is utánacsinálta s lett abból egy elaggott, vén pékmester s egy tekenő tésztát kezdett dagasztani. Kérdi a királyné a vén péket, hogy rég ott dolgozik-e? — Jaj, éra, lelkem — mondja a pókmester — mióta a világ s még két napja örökétig itt vagyok. — H á t osztán, ha itt, nem látott-e erre járni egy fiatalt, meg egy leányt? — Nem én osztán, lelkem, azelőtt ha nem, de mióta én itt vagyok, tudom Istenem nem. — Csak annyi, hogy egyebet se tehete a királyné, minthogy abból a tett helyből újból csak megtérüle haza, s mondja otthon a királynak a dolgát, hogy 9 mint jára ismét. — Ejnye, ejnye asszony, — mondja a király — hisz az a kemence meg az a pékmester tisztájába ők voltak, csak nyomába hamar, facsarodj utánuk, most már tisztájába jó nyomon fogsz járni. Mondja egyszer újabban is a fiú: — Hej, hallod-e Zsáda, hogy hevül a hátam. Visszanéz a leány s azt feleli a fiúnak: — Nem is csuda, hékám, mert ugyancsak veszekedettül lohol utá­ nunk az anyám s okádja előre a lángot. Én hamarosan kecskekórát vetek s tó leszen belőlem, te is úgy tesz s réce lesz belőled. Hanem aztán úgy vigyázz, hogy csak a tó közepén matass, míg itt lesz az anyám. Na, hát érkezett is a királyné s kerülgette a tó partját, hívogatta, édesgette a leányát szép szóval, hogy jere lányom, jere haza. Nézd, anyád kér. Nézd e mellet. Ez a tömlő táplált téged. Ezért tedd meg s az apádért. Ne hagyj vénségünkre, a keserűségbe. Hanem meghatni sehogy nem tudá azt a leányt. Eközben a királyné nagy keserűségében a réce után kapott, habár ezt elfoghatná valahogy, ezen a világon. Csakhogy e se sikerült más­ képp, csupán a fél szeme maradott a markában. Ekkor osztán nagy keserűségében a leányát megátkozta, hogy úgy elfeledkezzék a szeretője is rolla, mint ahogy ő elfeledkezett a szüleiről. S avval a réce félszemét rakta zsebre s abból a tett helyből nagy kese­ rűséggel haza indula. 410

Ősz János: A soktudó fiú Alig ment el a királyné, mutatja a fiú, hogy az anyja félvakon hagyta. A leány sem volt rest, egy szempercre s olyan madárrá váltó­ zott s már egy minuták alatt megelőzte az anyját. Akkor a királyné egyik szomszédasszonyává változott szaporán, egy kosárral a kezében, s visszaindult szembe az anyjával. A királyné megismerte, hogy szén ez az ő szomszédasszonya, kérdi tőlle, hogy hát ugyan merre úgy felszerelve? — Ő biza — mondja a szomszédasszony — a leányához indult egy kis pacitát,1 meg egy kis házi itókát visz neki. S ráveszi a királynét, hogy üljenek le abban a fene melegben az út szélére. S kínálni kezdette az étellel s itókával. Mikor a királyné jól ellátta magát, elalvék ott a melegbe. Akkor Zsáda a fiú szemét a királyné zsebéből kilopta. Avval vissza a fiúhoz. A helyére illesztette, ráfuvintott, s na e megvan. Mikor a fiú falujához közeledtek, azt mondja a legényke: — Na, te szállásold bé magad ebbe a fogadóba, míg én a násznép­ pel utánad jövök. De hát bezzeg, hogy fogott az anyai átok s egy pár napok alatt úgy elfelejtkezett Zsádáról, mintha sohase is ismerte volna. S egy gan­ gos falusi leányba szerelmes lett, helyből házasságra vitte a dolgot. Amint Zsáda meghallotta ezt, helyből tudta, hogy az anyai átok fogott. Egy szép virágbokrétát megbabonázott; az utcai kút vedrébe tette. Arra vo­ nult el a nászvendégség. A vőfély megszomjazott, inni ment a kúthoz. Meglátta az ékes bokrétát a vederben; kivette a kalapjába tűzte. Amint a vőlegény meglátta, elkérte, s amint kézbevette, mindjárt észbe is kapott. S abból a helyből fordította a nászvendégséget a korcs­ mába, ott Zsádát karonfogta, hazavitte. Ott az apjának bemutatta. Asz­ talt nyúztak, párosultak. Hét álló nap mind táncoltak. így volt biz ez, itt a vége, ha nem hiszed, hajítsd vízbe. ŐSZ JÁNOS gyűjtése.

1

Száraztészta. 411

MŰVÉSZETI

SZEMLE

A SZÁZÉVES CSAJKOVSZKI Az orosz muzsika fejlődése sok hasonlatosságot mutat a magyaréval. Oroszországiba is a külföldet járó főnemesek hozzák haza a muzsikát, hangszereket és az első zenetanítókat. A XVIII. százaHban kapcsolódik az oroszok műzenéje a nyugateurópaihoz. Ott is, mint Magyarországon, a cigány az, amely terjeszti és részben szerzi az érzelmes románcokat, melyek mellett éppen úgy keseregnek, mint a magyar nemes a nótája mellett. Az oroszos románc, mint a hallgató-magyar, külföldi hatásra születik meg. Előbbi olasz és francia hatású álorosz érzelgős dallam volt, mint ahogyan a magyar műdal alnémet-osztrák befolyás alatt készült hamisan magyaros romantika. Míg ezt a műzenei érzelgős kis formát az oroszok románcnak hívták, addig a magyar nótának népdal volt a neve, pedig semmi köze a néphez. Nálunk hallgatónak vagy frissnek is mondták és kinőtt belőle a toborzó muzsika. Nevét onnan kapta, hogy cigányaink játszottak katonák toborzásakor. E dallamok népies ízűek, de nem népiek. Ami szerkezetüket és összhangjaikat illeti, előbbiek olasz hatást, míg az utóbbiak inkább bécsi és német befolyást mutatnak, bár bizonyos olaszos íz a régi magyaros műdaloktól sem tagadható el. Ennek a hatásnak indokolását abban kell keresnünk, hogy a külföldről úgy Orosz-, mint Magyarországba kerülő operáknak dallamvonaFa, hangzat­ készlete és irályművészete hagyta nyomát ezeken az apró zenei szerkezete­ ken. Míg Oroszországiban főképpen az olasz zene volt divatos, addig Ma­ gyarországon az olasz mellett könnyen szívódott be a bécsi és német mu­ zsika. Ezt az irályt a külföldi operákkal egyidejűleg beszivárgó német, osztrák és cseh-morva zenetanítók hozták be. A XIX. század a nemzeti ébredések kora, ennek vetülete nem ma­ radhatott hatás nélkül a műzenék fejlődésére. Az oroszoknál Glinka volt az első tehetséges zeneszerző, aki orosz nemzeti zenei nyelv megterem­ tésével kísérletezett. Utána Szentpéterváron néhány előkelő, zeneileg ma­ gánszorgalomból jól felkészült előkelőség folytatta a Glinka által meg­ indított művet. A fellendülő pánszláv mozgalommal párhuzamosan öt orosz műkedvelő ragadja magához a nemzeti zenei irány vezetését. A zenét csak mellékesen művelték. Nem jártak semmiféle zene isko­ lát, de tehetséget és hivatást éreztek magukban arra, hogy hogy orosz zenét teremtsenek. Érett férfikorukban fogtak hozzá a zene elméletének tanulásához. Az »ötök« csoportja, ahogyan1 ők magukat nevezték, a kö­ vetkező tagokból állott: Borodin (1833--1887) orvos, Cui (183*—1918) tábornok, Balakirev (1837—1910) tanár, Muszorgszki (1839—1881) ka­ tonatiszt és Rimszki-Korszakov (1848—1908) tengerésztiszt volt. Láng412

¥: Művészeti Szemle eszével Muszorgszki volt közülük a legjelentékenyebb, aki legjobban meg tudta közelíteni a célt, melyet maguk elé tűztek: az orosz nemzeti zenei nyelv megteremtését. A műkedvelőkkel, a nemzeti orosz irány keresőivel szembeállottak a hivatásos vagy tanult zeneszerzők, akik a nemzeti kifejezésnek módját olyan módon képzelték el, hogy a nyugati zenei műveltséghez kapcso­ lódtak. Ezek voltak a taniult, zeneiskolát végzett orosz zeneszerzők. Élü­ kön állott Rubinstein Antal, termékeny zeneszerző, kiváló zongoramű­ vész, a szentpétervári első orosz zeneiskola megalapítója, és öccse: Mik­ lós. Németországban tanultak és teljesen a német zenei romantika Mendelssohn—Schumann vonalhoz tartoztak, semmi közük nem volt az orosz nemzeti zenei nyelvhez. Rubinstein Antal jelentéktelen, bár szor­ galmas zeneszerző volt, öccse, Miklós, kiváló zongorista. Rubinstein Antal is (1829—1894) egyike volt kora legnagyobb zongoraművészeinek, aki, miként Liszt, megfordult a világ minden' jelentékenyebb zenei városá­ ban. Magyarországon is volt több ízben. A szentpétervári első orosz zene­ iskolát 1862-ben alapította. Ennek a konzervatóriumnak első végzett növendékei közül való volt Csájkovszki Péter Iljics. Míg az »ötök« csoportja nemzeti eszményképektől hajtva, a pán­ szláv mozgalmakkal párhuzamosan orosz zene teremtésén fáradozott és e céljaiban Muszorgszki révén, aki az orosz népi dallamokhoz a lángész ösztönével nyult, jelentős eredményekhez jutott, addig a hivatásosak, akik a zenét megfelelő iskolában tanulták, a nyugati zenében látták eszmé­ nyeiket. Ez a nyugati zenei romantika, melyhez Csájkovszki csatlakozott, nem jelenti azt, mintha ő szolgaian a német romantikusokat utánozta volna. Ettől megvédte lángesze és rátermettsége. Olyan romantikus ő az oroszoknál, mint amilyen nálunk Erkel Ferenc, aki magyar nemzeti zenei nyelvet akart teremteni olasz és német zenei szerkezetekkel és hangzatok­ kal; de Csajkovszkinál éppen úgy hiányoznak az orosz, mint Erkelnél a magyar népi gyökerek. Csájkovszki azonban az orosz zene szempontjaiból sokkal jelentősebb egyéniség, mint amilyen a magyar zenében Erikel, mert tehetsége, valamint született adottságai sokkal erőteljesebbek voltak. Zenéje érzelgős, könnyed, dagályos és ábrándos. Hangszerelése csil­ logó, néha túlhangos és felszínen mozgó, nem gazdaságos, de előkelő. Két­ ségtelen, hogy a német romantikusokon, Mendelssohnon, Schuberten, Schumannon és Liszten kívül hatással voltak rá a francia nagyopera mes­ terei: Gounod, Bizet, még Meyeribeer is, de Chopin érzelmes lengyel fáj­ dalomtól átitatott lírája sem hagyta hidegen. Mégis nagy volt mint zene­ szerző. Ezt annak köszönheti, hogy művészetében határtalanul őszinte volt és mert állandóan kereste a tökéletes kifejezési lehetőségeket. Zené­ jében nemcsak önmagát adta, de korát is. Mint ember átlagos művelt­ ségű volt, telve nőies vonásokkal. Emberkerülő, világfájdalommal átita­ tott, sötéten látó, saját magát emésztő lélek, örökké és mindennel elége­ detlen. Házassága is egész rövid lejáratú volt. Egy-két komolyabban 413

Művészeti Szemle induló szívügye gyors szakítással végződött. Meck asszony — ismeretlen tisztelője — évi 6000 rubel évjáradékot biztosított Csajkovszkinak, azzal a kikötéssel, hogy soha nem szabad találkozniuk. A barátságnak ez az eszményi formája felelt meg legjobban1 Csajkovszki egyéniséglének. Ál­ landó levelezésiben voltak. Talán egy-kétszer találkoztak társaságban egymással, akkor is alig beszéltek néhány zavart szót. Az évjáradék men­ tesítette Csajkovszkit az anyagi gondoktól, a hatalmas összegből nyu­ godtan élhetett és dolgozhatott, de a tekintélyes évjáradék mellett állan­ dóan pénzt kért pártfogójától, míg az 13 év után megunta a dolgot és beszüntette a pénzek további folyósítását. Művészetének igazi jelentőségét az adja meg, hogy muzsikájában korának és társadalmi osztályának minden jellegzetessége megnyilatko­ zik. Csajkovszki fiatal éveiben szabadítja fel II. Sándor orosz cár a Job­ bágyságot. Ez egyszersmind a főnemesi rend bukását jelentette. A pol­ gári osztály előtt megnyílt az út az érvényesülésre, a muzsik is elpolgá­ riasodhatott. Amilyen mértékiben társadalmilag erőre kapott a polgári osztály, oly mértékben gyöngült a nemesség, mely bánatát, sötéten látá­ sát, merengéseit, a soha vissza nem térő kényúri életét siratta alkohol és cigányok románcai mellett. Az orosz nemességnek ezt a szomorú, fájdalmas-^bánatos érzelmi világát fejezi ki igazán őszintén Csajkovszki muzsi­ kája. Találkozunk műveiben eszményített románcokkal, sőt néha igazi népi dallamokhoz is nyúl, de ezek nála elvesztik zamatjukat. Az orosz népdalhoz csak annyi belső kapcsolata van, mint a letűnt orosz nemes­ ségnek a feltörő muzsik lelki világához. Megint Erkel jut eszünkbe, aki­ nek a magyaros műdalra támaszkodása és népdalainknak elnyugatosítása a cigány mellett mulató nemesi és polgári osztályunk lelki állapotára utal. Erkel sem tud zenéjében bizalmas kapcsolatot mutatni népi dalla­ maink világával. Csajkovszki zenei ízlésére jellemző, hogy eszményképe Mozart volt (Don Jüan), lelkesedett kortársának, Bizetnek Carmenjéert, és idegesítette Wagner muzsikája, melyet nem értett meg. Csajkovszkit még életében ünnepelte a világ. Bejárta Európa minden híresebb zenei városát, sőt Amerikába is kijutott. Korának majdnem miniden jelentősebb muzsikusával összekerül. Lipcsében és Berlinben ismer­ kedik meg Brahmssal, Busonival, Grieggel; Prágában barátságot köt Dvorákkal. Mikor Cambridgeben díszdoktorrá avatják, ott találja SaintSaé'nst, Bruchot, Boitot és Grieget, akik az egyetemnek szintén díszdoktorai voltak. A francia akadémiának levelező tagja volt. Csajkovszki zeneszerzői tevékenysége sokrétű. Alig van zenei műfaj, mely elkerülte volna figyelmét. Termékeny zeneszerző, de sok műve közül könnyű felsorolni azokat, melyek értékben komoly jelentőségűek. Tizenkét színpadi szerzeménye közül csak a Pique Dame és az Anyegin tartotta meg népszerűségét, valamint Diótörő című táncjátéka. Zenekari művei közül a Francesca da Rimini, Hamlet-fantázia., Romeo és Júlia, 1812 című nyitány, IV., V. és VI. szimfóniái, az OÍasz capriccio és Vonós414

Művészeti Szemle szerenádja komoly zenekarok műsordarabja. Három zongoraversenye kö­ zül csak a B-durt (első) játszák, ezt Rubinstein Miklós mutatta be nagy sikerrel Párizsban, Hegedűversenyét (D-dur), a genfi tó partján írta. Bécsben mutatta be 1879-ben Brodsky Adolf orosz hegedűművész, akinek ajánlva vara. Ezt a művet ma már minden valamirevaló hegedűs játsza, holott régebben alig akadt muzsikus, aki nehézségeinek megtanulására vál­ lalkozott volna. A bécsi bemutatón Hanslick, a híres zeneibíráló, nagyon lebecsülte. Gordonkára és zenekarra írt nehéz Rococco-változataival is könnyedén megbirkóznak a jobb violon-csellisták. Kamarazeneművei kö­ zül három vonósnégyese és zongorahármasa, melyet Rubinstein Miklós halálára írt, nemzetközileg értékelt művek. Legjelentősebb és legértékesebb szerzeménye hatodik, vagy pathetikus szimfóniája, melyet szerzője is legtöbbre becsült. Ebben megrendítő őszinteséggel tárja fel élete egész tragédiáját. Csupa becsületes igazság ez a mű. Maga írja róla: »Soha életemben nem voltam olyan megelégedett, büszke és boldog, mint most, hogy ezt a jó művet megírtam.« Addig tépe­ lődött és elégedetlenkedett minden előző művével, míg végre az utolsó­ val, hattyúdalával elérte művészetének csúcsteljesítményét. Csajkovszky műveit a múlt század nyolcvanas évei óta játszák az európai hangversenytermekben. Erdélyben elég későn ismerik meg nevét. Farkas Ödön 1906-ban ünnepelte a Kolozsvári Zene-Conservatóriumi igazgatóságának 2j éves évfordulóját. Ez alkalommal tisztelői kis köny­ vet adtak ki, melvben felsorolják mindazokat a műveket, melyeket Far­ kas Ödön igazgatósága alatt nyilvánosan előadtak. Csajkovszkinak egyet­ len művével raem találkozunk a füzetben. 1908 december 3-án játsza'Ko­ lozsváron először a Brüxellesi vonósnégyes Csajkovszki op. í r . D-dur vonósnégyesét és ugyanez év március 26-án hozza hozzánk Regéczv Ilona hegedűmfivésznő a D-dur hegedűversenyét. A zongoratriót a világhírű Orosz Trió (Maurina Vera—Press Mihály és Press József) mutatta be városunkban 1909 december 16-án. A »Rococco« gordonka-változatokat pedig Klengel Július lipcsei tanár játszta először Kolozsvárt 1910 már­ cius 15-én. Annak okát, hogv Csajkovszkit nálunk aránylag keveset ját­ szák, abban kell keresnünk, hogy művei nagy mesterségbeli Készséget ki­ vannak. Aki Csaikovszki-művet akar előadni, jó zenekara, jó kamara­ zene együttese kell, hogy legyen; ha pedig hangszeres zenész, alaposan kell ismernie hangszerét. Csajkovszki, az orosz nemesi világ zenei álmodozója, újabban na­ gyon divatos Oroszországban is. Egyideig műveinek játszását eltiltották, ma megint népszerű hazájában. Százéves születése alkalmából sűrűbben kerülnek művei előadásra, sőt tiszteletére emlékhangversenyeket és ünne­ peket rendeznek Oroszországiban. Vájjon ez a népszerűség, ez a lelkese­ dés nem az elmúlott jó polgári időknek szól, melyeknek hangulata olyan őszintén csendül ki Csajkovszky művészetében. LAKATOS ISTVÁN

4*5

> Művészeti Szemle

SZÍNHÁZI NAPLÓ

ELSŐ SZERELEM. íme egy új változat abból az örökké eleven, kifogyhatatlan témakörből, amely a nőt körülveszi, és ahonnan Bókay János, a magyar színpad népszerű szerzője, láthatólag nem szándékozik más tématerületekre menni. Előbbi darab­ jában két férfi harcolt és csapongott egy nő körül: a férj és az ideális, »távolból« imádó gyöngéd lovag. Az Első szerelem-ben változik és bővül a tétel. Itt egy nőért három férfi harcol: az öreg, komoly, dereshajú orvosprofesszor; a középkorú, felesége iránti viszonzatlan szerelme miatt elzüllött keserű férj; s az ifjúság jogán fellépő, kamasz kora után a világban még alig szétnéző fiatal­ ember. A három közül igazi drámai légkört a középkorú, feleségétől elválni nem akaró férfi alakja teremt a színpadon. Ez a figura Tolsztoj Élő holttest című darabjának légkörét hozza magával, megtelik vele a színpad, s nem csu­ pán a maga tételével, a »szerző szájával« játszik és hadakozik, hanem egy va­ dulni indult, tépett, színes élet megragadó erejével. A másik két férfi sokkal egyszerűbb és mindennapibb motivumot visz a darabba. Nehéz is lett volna é két alakot is olyan életteljessé formálni, mint a férj alakját, nehezen fértek volna el egy háromfelvonásos játék keretében. így csupán az egy nŐ körüli három férfi témaváltozatát állítják fel szinte mértani pontossággal, s képviselik a megadott tételben a maguk részét. Ha már most a tétel így fel van állítVa az egy nŐ — három férfivel, már kész is a játék, amely mindenféle megoldási lehetőséget magában rejt, mint a keverhető kártyalap. Bókay János a deres, élemedett korú, őszies hangulatú, a szerelemmel utolsó találkozójára érkező, csöndes gyöngédséggel szerető orvosprofesszornak juttatja végül a nőt; hűs és biztos életfödél alá. így is történhetik. De ép úgy meg lehetne írni a játék más variánsait, ugyanezekkel a figurákkal, mint ahogy a régi Moliere-i játék tette, vagy ahogyan modern időkben például Shaw írta meg hasonló téma két vál­ tozatát is. A Bókay happyend-je a polgár észjárásának kedvez. Ez a megoldás hagy a legkevesebb békétlenséget maga után, mert közben a férjet egy másik nő megjavítja, az ifjú szerelmes pedig összeakad egy vele egyvágású, a világba ugyancsak most kilépő fiatal leánnyal. A darab a modern középfajú dráma szokása szerint szeszélyesen himbálva a kedély váltakozó hullámain: hol nevetteti, hol meg egy-egy pillanatra elko­ molyodva vagy komolykodva érzelmes utakra viszi a nézőt. Ez a kedély hulla main váltakozó könnyed játék nem olyan biztosan motivált itt, és nem olyan finoman árnyalt, mint Bókay előző darabjában, a Feleség-ben. Igaz, hogy té­ mája is bonyolultabb, több motívummal játszik, mint az, így kevésbé felel meg annak a jó kamara-játék stílusnak, amely talán az ő igazi darabíró stílusa. Az előadás, bár utolsó próbáit maga a szerző irányította, nem volt eléggé kiegyensúlyozott és egyenletes. Lendülete néha megtört, nem ragadta magával zavartalan egységben a nézőt. A játékból leginkább a Kovács György alakítása emelkedett ki a férj szerepében; igaz, hogy maga a szerep is, amit játszania kellett, életteljesebb, színesebb a többinél. 416

- - -,;,^icj.i-»ií=«it

Művészeti Szemle MANDRAGÓRA. Nicolo Machiavellinek, a Fejedelem című világhíres politikai mű szerzőjének Mandragóra című darabját az irodalomtörténet a XVI. század legjobb vígjá­ tékaként, említi. Valóban kitűnő darab. Nem csak zavartalanul és frissen hat ma is, de formájával, ötletességével, komikai gazdagságával ki is emelkedik a mai darabok közül. A világ dolgain nevetni akaró szellem gyermekesen dús, szüntelenül éber, játszó kedve ragad magával az egészséges, szélesszájú nevetés felé. Néha az az érzésünk, mintha nemcsak komikai, de »szabados« világba jutottunk volna. Érezzük a frissen letépett fékek örömét, amikor majdnem mértéktelenné válik már a kedv. A reneszánsz pogány, szabad szele vág ar­ cunkba, gazdag áradással, mint egy hirtelen megnyitott csapon. De a művész, a szónak és játékszerzésnek nagy művésze fogja össze a féktelen kedvet, egy halhatatlan vígjáték pompás keretébe. Följegyeztek a Mandragorá-tól, hogy miután előbb Firenzében, a szerző városában, eljátszották, Rómában is bemutatták a darabot X. Leo pápa előtt. Mai közönség számára átdolgozott, szelídebb alakjában is olyan a darab, hogy elvonatkozva a kortól, meg kellene döbbennünk e tényen. De semmi sem vilá­ gít rá jobban arra a légkörre, amelyben a darab keletkezett, mint éppen az, hogy maga az akkori pápa is mulatott rajta. Vaszary János, aki maga is szívesen jár darabjaiban kényes területeken, de amellett kétségtelenül nagyon tehetséges játékszerzője a magyar színpadnak, alkalmazta modern színpadra Machiavelli darabját. A darab eredeti szövege nincs előttünk, de az az érzésünk, hogy a darab szövegén és szellemén lénye­ gesen nem változtatott. Ami lényegbevágó változtatást tett a darabon, az talán inkább »megszelidítése« a szövegnek és mesének a mai közönség számára, amely sok tekintetben jóval kényesebb, mint az a közönség lehetett, amely először mulatott Machiavelli vígjátékain. így pld. kitörlődött a darabból annak a ba­ rátnak az alakja, akit a két ifjú megveszteget, hogy vegye rá a szép és istenes Lukréciát arra, hogy megcsalja az urát. Ilyen papot nem bírna el a mai szín­ pad és a mai közönség. A Mandragóra előadása a kolozsvári magyar színház egyik legsikeresebb estje volt. Fényes Alice a Lucrécia eléggé passzív szerepét nagyon szépen, nemes mértéktartással elevenítette meg. Kitűnő figurát teremtett a kapzsi és hiú férj szerepében Tóth Elek. Illúziót keltő volt Nagy István a szerelmes ifjú szere­ pében. A bohózata hatást jól fokozta játékával Hegyi Lili és Deésy Jenő. A legnagyobb hatást Kovács György aratta a darab tulajdonképpeni főszerepé­ ben, a minden-lében-kanál, bajszerző és játék-bonyolító Ligurio alakjának pom­ pás megszemélyesítésével. R. NAGY ANDRÁS

417

KÖNYVEK

ÉS

ÍRÓK

LŐTTE WEIMARBAN — Thomas Mann regénye. -— Rózsavölgyi. — Lőtte, — Charlotte Buff, Goethe wetzlari Lottéja, — egy őszi, napfényes reggelen Weimarba érkezik. Megszáll a »Zum Elephanten« fogadóban, beirja nevét a vendégkönyvbe, s az öreg, reszketeg fejű, mindig rendkívül lányosan vi­ lágos ruhákba öltözködő özvegy tanácsosné ekkor már nem az, akinek Weimar szemei az érkezés percében látták. Az öreg Lőtte helyébe az a Lőtte lép, ki az ifjú Werther szenvedéseiben öltött testet, s most már nemcsak egy polgári német özvegyasszony, átutazó Goethe városában, hanem a fogalom, a múzsa, vagy méginkább: maga az ihlet, a csodás ösztönző, aki az öreg Goethét, az inten­ dánst és államminisztert ismét a költészet varázslójává avatja, aki a Mű körül ismét megindítja a, pezsgést, s aki körül burjánozni kezd a zseni mítosza, hogy lassan ásványian áttetsző hálóval vonja be Weimart, s ami Weimar: az egye­ temes szellemiséget. Ki ez a Lőtte, aki Weimarba érkezett? A lázas és eksztatikus, a csodálatos és naiv költő nagy szerelme és csalódása, az első lény, aki nem égett el Goethe tüzében. Nem Friederike, csak Lőtte, — a parázs, mely gyújt, de maga, rejtel­ mes varázslat folytán, nem ég el soha. Lőttét nem lobbantotta ki Goethe, úgy ahogy Friederikét kilobbantotta, nem fogott rajta a zseni bubája, ezért lett Goethe számára az igazi varázslat elindítója. A férfit választotta, akit sze­ retett, akit okosabb volt szeretni, és Goethe előtt megnyitotta az utat a Werther és —.Weimar felé. Wedmarban a nagy goethei pálya kezdő és végső szakasza ta­ lálkozik Lőtte megérkezésével, ez a találkozás azonban már nem hagyhatja érintetlenül Lőttét: a Goethe-mitosz elnyeli, bármennyire is védekezik, a weimari látogató már nem a győzedelmes múzsa, aki elutasítja a titánt. Lőttét is felzaklatja, felzavarja, átforrósítja a goethei mű árnya, mely végig vetült akko­ riban már nemcsak a földön, hanem — a West-östlicher Divan és a Faust má­ sodik részének éveiben vagyunk, — a szerelem univerzumán. Lőtte negyvennégy évig ébren őrizte szívében a wetzlari fiatal leány makacsságát, hogy túl a hat­ vanadik életéven rajta is beteljesedjék Goethe varázslata. Lőtte a költő pályájának első szakasza, — a reszketeg fejű öregasszony, aki a »Zum Elephanten« szobájában, zsebkendővel az arcán, piheni ki a hannoveriweimari út fáradalmait, meg kell, hogy kapja az utókor és a kortársak iroda­ lomtörténeti és irodalomtudományi nagy vizitjeit. Az első szakasz megtestesí­ tője előtt ezek a vizitek feltárják a pálya további fordulóit, Lőtte köré lera­ kódik a goethei csodálatos negyvennégy esztendő, s Lőtte önmagában dolgozza föl, egy behódoló asszonyi szívben, a világ Goethe-képét. A Goethe-kép egyes vonásait Mager, a tudálékos pincér, Miss Cuzzle, a rajongó műkedvelő-rajzoló, Adele Schopenhauer, a kékharisnya, Riemer doktor, a volt házitanító és titkár 418

Könyvek és írók Goethe házában és August von Goethe, a titán törpe fia rajzolják Lőtte szívébe. Az olvasó mindig áldozat, — ezek az olvasók és családtagok is áldozatai Goethének és amit Goethe jelent: a roppant, átfoghatatlan Műnek. A mű és az ember: csupa ellentmondás, ugyanegy emberi intellektusban csupa egymás ellen fordított lándzsahegy. Lőtte szédülve hallgatja a bőven ömlő, rajongó és ingerült vallomásokat Goethéről, a szuverénről és szolgáról, a bölcsről és tör­ tetőről, a nagylelkűről és kicsinyes-hiúról, Goethéről, az emberről a Mű atmosz­ férikus nyomása alatt. A látogatók azonban nemcsak Goethét magyarázzák, kínlódva vagy felmagasztosulva, hanem vallomásaikkal beleszövik Lőttét is a Goethe-arc hátterébe. Ez a háttér: Thomas Mann Goethe-analizisében a regé­ nyes fonadék maga. Maga az olvasó hiszékenységével túlozza Lőtte irodalom­ történeti jelentőségét, részvételét a Műben; — Riemer doktor a sorstársat ke­ resi benne, Goethe áldozatát, és önmaga letaportságának emelkedett, mindun­ talan a mítoszt súroló ábrázolásával először kelti fel Lottéban a kései szerel­ met a költő iránt, s a szerelemmel együtt a könnyes-keserű méltatlankodást Goethe ellen; — Adele Schopenhauer az asszonyi szövetségest keresi benne, akinek elmondja a fiatal August von Goethe és Ottilie von Pogwisch furcsa szerelmének történetét és ebben a szerelemben valójában Goethe utolsó fellob­ banását, az aggastyán észrevétlen visszakanyarodását a Werther Lottéjához; s végűi maga August von Goethe keresi Lottéban az apját, mert neki kell leg­ jobban keresnie, mert ő a legnagyobb áldozat, legszemélyesebb érzelmeiben is csak apja pórázán, hozzá a legkegyetlenebb, mert önmagával szemben a leg­ őszintébb Goethe, — August von Goethe az árnyék, aki kénytelen-elragadottan azt a goethei szerepet vállalja a nagy költői és közéleti pálya kellemetlen perió­ dusaiban, melyeket Goethe maga, nyíltan, nem mer vállalni. így növekszik a Goethe-mitosz s így szövődik bele Lőtte is mindjobban ebbe a mítoszba. Ez már nemcsak az ember, hanem a mű mítosza. A mű, — akárcsak az ember, Goethe, a »polgári korszak képviselője«, — csillapíthatatlan érdeklődés, mely hajszálereken törekszik • lefelé az élet minden, egymással legellentétesebb megnyilvánulásaiba is. Az ellentétek megzavarják, feldúlják Lőt­ tét. Amikor Riemerrel, az elnyomott, a Goethe ellentmondásaiba halálosan bele­ habarodott Riemerrel beszélget, már kitör belőle a szerelem. Szerelmes lesz a wetzlari Goethébe és szerelmes lesz önmaga szerepébe. De ez a szerelem nem elvont, fellengős rajongás, aminek várhatnók, hanem igazi érzés: harag, megbántottság, sérelem, féltékenység. Ez a szerelmes Lőtte, — immár valóban a Goethe Lottéja, — vonul be emberi és irodalomtörténeti jelentőségének tuda­ tában a Goethe-palotába, az emberi, nyűgös, aprólékos, ironikus, rideg, kicsi­ nyes, hiú Goethe legbelsőbb termébe, hogy megalázva érezze: a két Goethe nem ugyanaz s a weimari államminiszter házában ő nem a nagy Lőtte, hanem csak a wetzlari hivatalnok lánya, az epizód Goethe életében. A mű, mely ebből az epizódból született, nem kettejük műve, mint hitte, hanem csakis és egyedül Goethéé. Mielőtt azonban Lőtte eljutna a Goethe-palota belső termébe, egy hatal­ mas fejezetben mi is elérkeztünk Goethe személyiségének legbelsőbb termébe. A színtér egy kora-reggeli óra, az ébredés félálma, amikor a költő agyában, a 419

Könyvek és írók múlt, a jelen, a fantázia képei keverednek, csaponganak, mint izzó acél-láva íölött a szikrák. Ebben a hatalmas »monologue interieur«-ben a kortársak áb­ rázolásai, magyarázásai után Goethe önmagát ábrázolja, komplex személyiségét, a zseninek és nyárspolgárnak szűnhetetlen egymásbatükrözését. A rendkívül ma­ gas hangon kezdett, páratlan szárnyalású és hőfokú belső monológ összefoglalja mindazt a részletet, mely az ámuló Lőtte elé eddig különböző vallomásokból került. Összegezése ez mindama szálaknak, melyeket Riemer, Mager, Miss Cuzzle, Adele Schopenhauer, August von Goethe és. maga Lőtte vetett a re­ génybe emlékekből és sérelmekből. A tökéletes Goethe-kép most elevenedik meg. Goethe az álom derengésében öntudatlanul invokálja a múlt eseményei­ nek, az örök, költői pillanat ösztönzéseinek, izgalmainak szólamait és ragyogó Kodával zárja be az egész jellemképet. Ki ez a Goethe, aki a Lőtte Weimarban felülmúlhatatlan lapjain megje­ lent? A humanista, de egy furcsa humanista, helyesebben vérbeli humanista, a reneszánsz embere, aki roppant kedélyében játszin összefoglalja és együtt­ tartja az élet minden ellentmondását. Humanista jellem? Nem, semmi esetre sem jellem. Egy nagy szellem csak, aki él és aki ezért mindenre képes, ami má­ sokat lealázna, leálcázna, lehetetlenné tenne. Benne minden egyesül, és diadal­ mas, rugékony szellemének anyagába nyomódva a mindennapi, a mércével mér­ hető fölé emelkedik. Egyhelyütt Goethe megbotránkoztatja áhítatos és gya­ nakvó útitársát azzal, hogy az irónia csipetnyi sója teszi elviselhetővé az éle­ tet. Ez az irónia, a nihil hősies farce-a minden felé, ez a goethei egyéni­ ség, személyiség lényege, s ezen törik meg a kortársak és az utókor minden ellenszegülése. Akik a goethei arcmás fakulását várták a mai időkben, meg­ döbbenve láthatták: Goethe mindenki és minden irányváltozás számára meg­ tartja a maga ingathatatlan goetheségét. Ö írta Shakespeareről: »Shakespeare und kein Ende.« Mintha önmagáról mondta volna. Amikor most Goethe és Thomas Mann, — ennyi kisebb-nagyobb tanul­ mány után, — egy nyilvánvalóan utolsó összefoglalásban találkozik, önkén­ telenül keressük: hol mosódik eggyé a két arcmás? Thomas Mann nem beszél Goethe helyett, nem közli saját állásfoglalását, hanem ritka pártatlansággal rakja össze millió apró mozaikszemből ennek az emberkaméleonnak, — aki néha törtetőnek tetszik, s pillanat múlva annak, aki: zseninek, — monumen­ tális képét. Az esszét eddig soha nem látott belső intenzitású regénnyé bontja szét. Megmaradnak az esszé körvonalai, de a mondatok felszabadulnak, képies értelmet nyernek, ellepik őket az életrajz adatai, mulatságos vagy megható jelenetek, önmagukban is regénnyé kerekedő epizódok. A szemre olyannyira jellemzőn esszé-tagoltságú regény valóban regény: Goethe és a Goethe-mitosz eleven emberek magánügye, amivel együtt szenvednek, élnek, gyűrkőznek. Goethe, az esszé-hős, — így nevezhetnénk legtalálóbban a Lőtte IWeimarban Goethéjét. A regény meséje páratlanul ízes, színes, a jellemrajz és a mű-analizis pontos élőképe minduntalan vérbő, gazdag részletezésű, elragadó humorú jele­ netekbe mozdul, az esszé-mondatok sorozatosan jelenetekbe bomlanak, az emel­ kedett átlendül az intimbe, a mű féloldódik a műhelytitokban. Forrón lüktet a regény, pillanatnyi megnyugvás nélkül, s ahol hirtelen megáll és az olyany420

Könyvek és írók nyira jellemző thomas-manni pepecseléssel, csavaros díszítgetéssel, az önmaga művésziességóben díszelgő stílussal részletezi el például a Lőtte tiszteletére ren­ dezett ebédet, ott is hiteles. Az utolsó fejezet, — Goethe és Lőtte találkozása a határban, — forró lánggal csap föl, perzselve, szinte elégetve két ember időn­ túli kapcsolatának kötelékeiben magát a regény két hősét is. Ami goethei a regényben, az az irónia csipetnyi sója, mely átizesítá a mesét és az analízist, goethei és thomas-manni egyszerre az elbeszélés akart-akaratlan rosszmájúsága, a szellem finom bakugrásai, nyelvöltögetései, csinyjei. A Lőtte Weimarban egy irodalomtörténeti adósság ledolgozása: az író, aki úgy látszik legtöbbet mondja korunknak, írt arról, akiről már tudjuk, hogy szellemének sokágúságával a leg­ többet mondta az egyetemes emberiségnek és emberiességnek. Két nagy szellem töretlen fénye, igézete árad egyenletesen e lapokról. THURZÓ GÁBOR

TANYA — Kárász József regénye. — Stádium-kiadás, Bpest. — Egy alföldi tanya életének egyetlen napját öleli fel a regény cselekménye, reggeltől estig. Ebbe az egyetlen napi és mondhatni meseszegény történetbe zsúfolódik s olykor a drámai erő villámaival csap ki a sorok közül a tanyai embersors, mely különböző és sokágú, aszerint.hogy a tanya életközössége által egybefogott társadalmi rétegeződés melyik csoportjának tagja a könyvoldalakon előbukkanó, élővé varázslódó figura. Ebben a kis közösségben egy egész társa­ dalmi építmény belső vajúdásai forronganak, gyakran a szenvedély hevéig izzítva. Ilyen szélesebb közösségi hátterű rajza van az öregbérestől vagy az aratóbanda tagjaitól és a megalázott cselédlánytól fel a tulajdonos-gazdáig, a gazda szenzibilis feleségéig, vagy az öreggazdáig csaknem mindenik szereplő­ nek. A paraszt-úr viszonya mellett egyben kifejezésre jut a műben s pontosan körül is határolódik a tanya szűk, de kemény és mostoha sorsoktól feszülő éle­ tének keretében a nemzedék-háború is. Szemben áll egymással egy kivénült, nemzedék gazdálkodási és társadalmi feltörekvési módja, amit az »újszerűségek* miatt aggódó,. okosan vagyont gyűjtő apa képvisel, szemben az ifjú gazdának, illetve felejtenek a tanya gazdasági életének vezetésében érződő életfelfogá­ sával, lelkí^beállítottságával, mely végül is lélektani kirobbantója lesz a regény második felében mind élesebben kísértő tragédiának, teljes lelki összeomlásnak. A sorsszerű bukás, mely megsemmisülésbe rántja a gazdát és családját, törvényszerűleg következik a regény felépítéséből, de a jól megfogott jelenetek mögött nyomban észreveszi az olvasó, hogy itt nem csupán embereknek a lejtőn való sodródásáról és sorsok ellobbanásáról, vagy a kegyetlen életbe való belefulla­ dásáról van szó: az ember- és sorsábrázolás hátterében kibontakozik a Magyar Alföld perzselő napsütésében táruló paraszti életnek sok szorongató, jövőre nézve is döntő problematikája. Ennek következménye, hogy a *Tanya« elol­ vasása többet nyújt irodalmi műélvezetnél, beleszól a nagy perbe is, mely a rögök népének elevenbeható kérdéseivel évtizedek óta egyre nyugtalanabbul feszíti, vagy feszegeti a magyar köztudatot. Szándékosan használtam ezt a kifejezést az imént, hogy: beleszól. Ennek a műnek ebben az időtlen perben a szerepe azonos az ügyészével: vádol, de 421

Könyvek és írók nem mutat megoldásokhoz vezető utat, nem keres lecsapolódási lehetőségeket a társadalmi feszültségeknek, aminek a műbe történő beépítése által feloldó­ dássá szelídülne az utolsó oldalakon kicsattanó, de már jóval azelőtt kisértő drámai szorongás. Ebben az esetben pedig az író szerepe a bíróé lenne, aki íté­ letet formál egy nemzet nagy többségének nevében. Nehezményezhető-e iro­ dalmi szempontból a Kárász könyvével kapcsolatban, hogy nem ilyennek szü­ letett ez a mű? A politikus vagy a társadalombúvár nyilván szemére vethetné az írónak, ám művészileg á könyv így is egységes és érdekessége fokozódó, kom­ pozíciója egyenletes, a regényen végigvonuló sorsok elérkeznek a befejező állo­ máshoz, a történet művészileg lezárul, befejeződik, sőt érdeméül írandó, hogy az irodalmi igényt nem zavarja szándékolt célzatosság. Éppen ezért meggyő­ zőbb erejű a regényben kifejezésre jutó társadalompolitikai mondanivaló, ugyanis ez olyan természetesen jelentkezik, mint az életben, a valóságban, a magyar néptársadalomban, bár a regény nem fúr le a magyar nép legmélyebb rétegéig. Egy nap olyan jelentéktelenül kicsi része az időnek, hogy valóban merész vállalkozásnak látszó egy író részére, amikor egész regénynyi cselekményt és emberanyagot akar művészileg kerek és egységes keretébe foglalni ennek az idő­ mennyiségnek. Ügy érezzük, Kárász kielégítően oldotta meg ezt a/'.Taga elé tűzött feladatot. Megoldási eszközei között nem használja az adotts cetben csak­ nem kizárólag egyedül lehetséges drámai módszereket. Ilyen szűkre szabott cse­ lekmény és idő keretei szinte megkívánják az írói nyelv drámai tömörségét és kifejezésbeli takarékosságát. Kárász nyelve ezzel szemben elvitathatatlanul epi­ kai nyelv: nyugodtan folydogáló, olykor elmélkedő, sőt díszítetlen, mintha szándékosan irtózna a képletes beszédtől vagy a stílus temperamentumosán me­ rész fordulataitól. A könyv első oldalain ezért nem sodorja mindjárt magával az olvasót, s ez á sodrás csak vontatottan, nehézkes lépésekben erősödik, mig aztán a belső cselekmény izzóvá válása a megjelenítési eszközt is élénkebbé vil­ lanyozza. Már ez a stílusbeli adottság is bizonyítja, hogy vérbeli és alkotási eszközeit megtagadni nem tudó epikussal áll szemben az olvasó. A regény központi alakjai, akiknek életén át bonyolítódik le a mű egész cselekménye: Imre, a fiatal öregbéres, Rozi, a tanyás leánya, aki az események, történések kifejlesztésében társa Imrének, aztán a tanyatulajdonos Pál gazda és felesége, Teruska (talán az ő egyéniségének körvonalozása nem sikerült teljes mértékben, ami azonban nem jelenti azt, hogy erre a figuára ráfoghatnók a papírbólszületettség vádját), továbbá az öreggazda, aki a társadalmi-gazdasági feltörekvésben okos és óvatos magyar paraszti hagyományokat örökölte valami szívós és bölcs konzervativizmussal, míg fia (Pál), de különösen a kisgyermek jövőjét illetőleg rózsaszínű ábrándokat szövögető anya (Teruska) az öregével ellentétes új paraszti tipust, a civilizáció nyomait viselő lelki adottságokat kép­ viseli. Tulajdonképpen ez a szembenállás bontja ki legérthetőbben a regény vé­ gén bekövetkező tragédiák sorozatát: a gazdaasszony (Teruska) megcsalja fér­ jét, mert »elfinomult« idegrendszere folytonos remegésben tartja azzal a gon­ dolattal, hogy a gazdának is szerelmi kapcsolatai vannak a tanyás leányával (Rozival) s ami ezután következik — az asszony tudatában sorscsapás, Isten büntetése: a rajongásig szeretett gyermek bedugja kezét a szecska vágó gépbe és az letépi karját. Teruska pedig amúgy is elgyötört idegzetével nem bírja ki ezt a reászakadó »büntetést«, megőrül. A gondosan felépített szerkezetből folyó csat­ tanó azonban ezekkel a történésekkel szertefoszlik: nem szerez tudomást az olvasó arról, hogy sikerül-e megmenteni a gyermeket az életnek? Titokban marad a Pál gazda sorsa is, aki délben részegen jött haza a városból (mint később kiderül, 422

Könyvek és írók megtudta anyjálol» hogy a birtokot rengeteg adósság terheli s emiatti elkesere­ désében itta le magát), majd. estefelé, amikor kijózanodik s megtudja a gyermekkel és feleségével történt szerencsétlenséget: öngyilkosságra gondol, aztán lemegy a pincébe, iszik, de — öngyilkos lett-e valóban? Vigasztalan sorsokat ábrázoló, de tragikus cselekményektől mentes a mesének az a vonala, melyet Imre és Rozi figurája, illetve a leánynak a legény iránt érzett szerelme vezet végig a könyvön. Ennek a történési ágnak zárófejezetei, amikor a szerelmében töp­ rengő leány kicsi párnát visz az istállóba a legény hálóhelyére, vagy amikor Imre emberileg mélységesen megható elkeseredésében, — ugyanis, hogy nyomo­ rult, kegyetlen sorsa miatt nem lehet neki soha felesége, — kihajítja a párnát az akácfák közé: ezek a jelenetek olyan pontos és biztos művészi ráérzessél vannak megkomponálva, amilyent csak tehetséges író tolla rögzíthet meg. Álta­ lánosságban a többi alakok is, az ügynevezett »mellékfigurák«, akik hozzájárul nak a regényépület felrakásához, kivétel nélkül mind életszerűek, nem hamisak. Kárász ért az emberábrázolás titkának kifürkészéséhez, jó jellemalkotó, nem érzik egyetlen regényszereplőjén sem mondvacsináltság. Hiányolnunk kell, hogy a mű emberanyagának megjelenítésére fordított gond mellett elsikkadtak, kiaknázatlanul maradtak a miliő megrajzolására kí­ nálkozó lehetőségek. Már pedig az Alföld tanyavilágának aprólékosabb és elmélyülőbb megfestése sokkal messzebbi távlatokba lendítette volna az írói mon­ danivalót még akkor is, ha szürke és szfiköséletű ez a tanyai világ. Ebben az esetben a regény színei, ha sötétek is azok túlnyomó részben, kidomborodóbbak és jellegzetesebbek lettek volna. Fiatal író első könyveinél szinte elkerülhetet­ len a tökéletességnek valamely szembetűnő hiánya, viszont a »Tanyá«-ban mu­ tatkozó képességek biztosítékok arra, hogy Kárász József írói pályája emel­ kedni fog, művei a születés sorrendjében egyre több fogyatékosságot fognak ki­ küszöbölni és szerző előbb-utóbb elérkezhetik egy ennél is nagyobb igényű alföldi paraszti életkép megmutatásához. KOVÁCS GYÖRGY ÚJ ÉVEZRED FELÉ — Jékely Zoltán versei. — Cserép­ falvi-kiadás. — Jékely—((Jverseskönyve több a fia­ tal lírikus bontakozásának új állomá­ sánál, magányos, árva sikoly ez, a legtisztább lirai vallomás olyan kor­ ban, mely irányítást, hordószónok­ latot s hangoskodást követel a költő­ től. Hat ivnyi vers halk, akaratlan tüntetése ez a programok, elvek és receptek káoszában az igazi költészet mellett, sorok, képek s a lélek örök kisérteteinek néma felvonulása a verszsurnaliszták s a párt-poéták ellen. Jékely költő, mélységesen bent ön­ magában s kívül az időn, az örök pillanatok babonás impresszionistája,

csak néha akad el nagyobb lélegzet­ vételre, hogy megsűrűsödjék, s föl­ szabadító sóhajban robbanjon ki. Bizonyos, hogy Jékely verseit ne­ héz napközben olvasni, átfutni a fe­ ketekávé és az újságolvasás közt, eset­ leg zajos disputák után, mikor az em­ berben konok világnézeti düh forr s leszűrt véleményeket, egyszerű és bölcs megállapításokat kutat a papí­ ron, hogy könnyítsen zavarán, tájé­ kozatlanságán; Jékely versei ünnepi versek, melyeknek ünnepi keret kell, hangulat, csönd és minden, amit Jé­ kely maga is odabiggyeszt kulisszá­ nak, sirok, gótikus tornyok, elhagyott lakások, mikor elnémul a külső zsi­ vaj, a lélek párnázott ajtai becsukód­ nak s mint valami szerelmes, hűséges 423

Könyvek

és írók

árnyék, csak a múlt, az emlék marad az emberrel. »Mult életem emlékjele vagyok, Eltűnő ót mentében árva pózna, Hozzám kötözve jajgat és sajog Huszonhat esztendő fekete drótja.«

a babonás tiszta ősember, mint va­ lami elátkozott modern barlangból, minduntalan kitör belőle. Benne hisz a legőszintébben. »Mert a kölyköt, tudom, nem irtja ki Belőlem a világ törvénykezése...«

Jékely az emlékezés költője s ak­ kor is a múltba menekül, ha a jelen izgalmaira reagál. Mintha kerülné a közelség vaskos színeit, a szeme elé tolakodó eseményeket és egész vilá­ gát valami ködös távoli látomásként álmodná meg. A múlt számára az a másik világ, mely méltó a költészet­ re, mely ha nem is jobb, mindenesetre csodálatosabb, mert emlékezni lehet rá s egyetlen igazi gazdagságunk, tar­ talmunk az emlékezés. Ezért Jékely egy kicsit mindig elégikus, mint aki örökké temetőben jár s tudja, hogy legnagyobb pillanataira is ugyanaz a síri sors vár, mint mindenre s évek multán már csak néhány szó marad utánuk emlékeztetőül, mint fejfán a név. De az igazi élet az a néhány szó, mely megmozdul, fölrezzen a költőben s megkezdi titokzatos mun­ káját. S Jékely versei tele vannak ezzel a titokzatossággal. Mintha va­ rázsszavakat mormolna monotónul és sejtelmesen, egyszer csak fölbuzognak az emberben a gyerekség különös kép­ zelgései, a csínyek és kalandok, 3 kamasz-játékok s az első csodálkozá­ sok, szerelmes nyugtalanságok, melyek eddig is zsongtak bennünk s a költő idézésére újra magukhoz térnek, mint­ ha csak aludtak volna. A gyerek, ez

Az a legfiatalabb nemzedék, mely­ hez Jékely is tartozik, némi megcsömörlöttséggel fordul öl a kollektív hangoktól s a magyarság sorsproblé­ máihoz is inkább a művész, mint a politikus eszközeivel nyúl. Ezt azért kell megállapítanunk, mert végzetesen tévedne az, aki Jékelyt azzal vádol­ ná, hogy ö|nfel|edt lirizmusában fe­ lejti a nemzet belső válságait s kivon­ ja magát a szociális missziók^^lalása alól. Ő költő s nem szfíiográfus s ma kevesen vannak, akiben a nemzeti tradíciók olyan szent megilletődött­ séggel élnek, mint benne. Jékely em­ lékezései együtt jelentkeznek a tájjal, a hegyekkel, folyókkal, s számára Enyed nemcsak szülőföld, hanem a magyar világ egy része, mely kiirthatatlanul kisért benne s elválaszthatat­ lan legbelsőbb mivoltától. Ezt a kis magyar világot siratja a kalotaszegi dombokon, a tengerparton s az elha­ gyott lakásokról írt elégiája szinte egyedülállóan fejezi ki azt a különös, bonyolult érzést, mely az idő múlá­ sával s a távolság elérhetetlenségén át gyötrelmes, igazi hazaszeretetté érle­ lődik. Jékely a »megtartó« költő s nagy világkavargások idején ez nyil­ ván az időszerűbb is.

EGY MAGYAR T Á N C O S N Ő — Cserépfalvi, Budapest, 1940. —

teni. Ez emlékműnek szánt könyvben közölt írások szerzői testi szemükkel is látták Nagy Etel táncát s hinnünk kell bizonyságtételüknek, hogy ez a harminckétéves korában rettenetes kórtól ledöntött táncosnő csakugyan nagy és korszakalkotó jelenség volt a magyar táncművészetben. Mi, akik nem láttuk s már többé nem is láthatjuk, ma már csak cson-

E könyv szerkesztője voltakép a lehetetlenre vállalkozott: az írott szó, a nyomtatott szöveg és egy pár pom­ pás pillanatkép segélyével a Mozgást, a tér és az idő egyetlen s többé nem ismétlődő metszési pontjában leját­ szódó Tüneményt akarta megörökí424

Berezeli A.

Károly

Könyvek és írók ka képzeteket alkothatunk róla. Nagy Ételnek a kötetben közölt három sa­ ját tanulmánya csak a táncosnő elmé­ leti elgondolásait árulja el. A róla szóló emlékezések, bírálatok vagy versek elsősorban a szerzők egyénisé­ gét tükrözik, a táncosnőét csupán megszűrve, áthangolva s — ki tudja — talán torzítva is. A fénykép pedig csupán egyetlen pillanatot ad, a fo­ lyamatos mozgás egy önkényesen ki­ ragadott mozzanatát. Az olvasóban önkéntelenül is az az érzés támad, hogy ez a könyv is — akár a táncos­ nő Nagy Etel élete, minden nagy­ szerűsége ellenére is csupán torzó ma­ rad. A kötet tanulmányai és képei las­ san mégis egésszé állanak össze az ol­ vasó elméjében s több-kevesebb hatá­ rozottsággal tfelködlik mögöttük egy tehetséges, sőt zseniális művésznő ké­ pe, aki hivatva lett volna a magyar táncművészetet egészen új utakra te­ relni. Nagy Etel művész-környezetben nőtt fel (mostoha apja Kassák Lajos), eredendő képességeit azonban bizo­ nyára anyjától örökölte. Rövid élete nélkülözésstíl, anyagi gonddal, fenye­ gető bajokkal van tele s ez akkor sem változik, mikor férjhezmegy egy te^ hetséges fiatal magyar költőhöz. Első táncát l^y^nnégyéves korában al­ kotja rireg s nyolc év alatt pályája és tehetsége csúcsára ér. Itt, ezen a pon­ ton, hírnevének szélesebb kibontako­ zása előtt pusztítja el betegsége, az agydaganat. Nagy Etel táncában az volt a kor­ szakalkotó, hogy minden tudatosság nélkül, sőt egész szellemi érdeklődése ellenére, felfedezte az új magyar tán­ cot. »...A magyar tánc lelkét találta meg — írja egyik bírálója 1938-ban — és a magyar népi táncból kiindul­ va az új táncművészetnek egészen sa­ játos magyar változatát .teremtette meg. Ez az úttörő szerepe különösen a műsor legnagyobb számában, a ku­

ruc témájú táncban nyilvánult meg, amely a magyar tánc egész ősi erejét elénk idézte. Énnek a táncnak meg­ rendítő dinamikája csak a legnagyobb külföldi táncosok hatásával Hasonlít­ ható össze... tele fantáziával és fegye­ lemmel, könnyed játékossággal és fe-t kete komorsággal. Egészen egyéni táncművészet ez, de értékét az mu­ tatja, hogy a népballadák és a kurucdalok szent kollektivumát érezzük belőle.« A sors nem adta meg neki azt a lehetőséget, hogy e minden részleté­ ben kiérett, úttörő művészet eredmé­ nyeit egy szélesebb közösség kincsévé is tehesse. Táncait csak egy-két Be­ avatott és három budapesti táncestély, meg a varsói nemzetközi tánc­ verseny közönsége láthatta. Isadora Duncan, vagy Nizsinszkij a <..-agikus befejezés előtt földrészek műértők ejthették lázba s nevüket feljegyzi a tánc története. Nagy Etel végzete jellegzetesen magyar: fiatalon, csak egy-két embertől ismerve, tehetségé­ nek aratása előtt ragadja el a halál s alkotó művészetének jeleit hamarosan elmorzsolja a feledés. Hidat ki ver a szélre? lábunknak mire állni? kérdi a könyv egyik verse s félő, hogy még e nagy szeretettel s önfeláldo­ zással készült szép kötet sem fogja megvédeni Nagy Etel nevét a kö­ nyörtelen közönytől. A kötet tanulmányai közül Vas István egyszerűségével megrázó élet­ rajza és Szentkúthy Miklós szép »In memoriam«-ja tetszett a legjobban. Radnóti Miklós és Hajnal Anna egyegy szép verse, Boldizsár Iván és Keszi Imre tanulmányai méltók a kö­ tet színvonalához. A Cserépfalvi kiadásában megjelent könyv Lengyel Lajos fotóival és ti­ pográfiai tervei szerint készült s egyike az utóbbi évek legszebb ma­ gyar kiadványainak. Szemlér Ferenc 425

IRODALMI

KRÓNIKA

MAGYAR FOLYÓIRATSZEMLE DEBRECENI SZEMLE (1940. április). Kislégi Nagy Dénes Az állam és a bölcs c. vezetőtanulmányában Platón államelméletét fejtegeti. Clauser Mihály Budai Parmenius István emlékét újítja föl abból az alkalomból, hogy az amerikai anglikán egyház Üjfoundland fővá­ rosában, St. JohnVban szobrot állított neki. Budai Parmenius 1583-ban részt­ vett Sir Humphrey Gilbert híres expedíciójában, s ott igen előkelő szerepet játszott: az ő feladata volt ékes latin nyelven megénekelni az expedíció törté­ netét. Hakluyt Richárdnak, a híres földrajztudósnak, oxfordi ismerősének le­ vélformában számolt be útjukról, meg is jelent ez az angol utazások forrás­ kiadványában 1660-ban. Budai Parmenius expedícióstul Nova Scotiánál lelte halálát, ahol hajójuk zátonyra futott. Verzár Frigyes bázeli magyar egyet, ta­ nár Erasmus Rotterdamus magyar orvosa és magyar barátai címen közli rend­ kívül értékes gyűjtését. Erasmus magyar orvosa Kassai Antonius Pius volt, ba­ rátaiként pedig a köv. magyarokat ismerte el: Jacobus PisoBorsody, Oláh Mik­ lós, Johannes Henckel, Thurzó Szaniszló és János. Kozma Antal Borostyám Nándor negyven évvel ezelőtt Parisban megjelent magyar-francia folyóiratának történetét ismerteti. A magyar francia kulturális kapcsolatok a múlt század második felében igen magas fokot értek el. A személyes ismeretségek, értékes közvetlen tapasztalatok és a magyar szabadságharc emléke lelkes francia bará­ tokat szereztek hazánknak. Főkép a függetlenségi politikusok (Pulszky, Türr, Szarvady, stb.) igyekeztek francia elvbarátaikkal politikai kapcsolatokat léte­ síteni, hogy így ellensúlyozzák a kormány német-szövetségét. Borostyám Nán­ dor szegedi származású hírlapíró, Mikszáth barátja, 1893-tól—1902-ben bekö­ vetkezett haláláig a Pester Lloyd és a Pesti Hirlap tudósítójaként élt Parisban. Az 1900-as világkiállitást jó alkalomnak vélte egy magyar-francia folyóirat létrehozására. Jókai, Eötvös, Beksics, Kenedi, Thaly, Türr és sokan mások vol­ tak a Revue Francaise-Hongroise munkatársa. A folyóiratnak sajnos, pénzszűke miatt mindössze csak az első száma jelenhetett meg 1900. januárjában. Hankiss János Hungarica közléseinek, melyek sorába tartoznak a felsorolt cikkek is, fölbecsülhetetlen értéke van. Ideje volna megszervezni és rendszeresíteni Ma­ gyarország a nagyvilággal való összeköttetései történetének kutatóit. ETHNOGRAPHIA-NÉPÉLET

(1940. 1. szám).

A Magyar Néprajzi Társaság folyóiratának szerkesztését Győrffy István elhalálozása után egy fiatal tudósra, Gunda Bélára bizta, aki csak nemrégiben tért vissza egyéves svédországi tanulmányútjáról, s aki a legtekintélyesepb kül­ földi (német, amerikai, svéd, finn) helyeken megjelent publikációi révén föltét­ lenül rászolgált erre a korához képest nagy kitüntetésre. Az új szerkesztő máris új rendszert hozott be: angol, francia, német kivonatokkal közli a tanulmányo­ kat, kijelölve a folyóirat új, bővült célkitűzését; ez »a magyarság népi művelt­ ségére, Keleteurópa s a magyarsággal rokon finnugor és török népek néprajzára vonatkozó kutatások, eredmények közlése«. Az idei első szám vezetőhelyen 426

Irodalmi krónika közli H.óman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszternek a Néprajzi Társaság alapításának ötvenedik évfordulójára rendezett díszülésén tartott ünnepi be­ szédét. Gróf Zichy István elnök a Néprajzi Társaság új funkcióját és jövő ter­ veit ismerteti. A gyűjtésben bevezetik a finn, illetve skandináv módszert: minél szélesebbkörűvé és intenzivebbé akarják tenni az egyes vidékek néprajzi emlé­ keinek gyűjtését. Pesten szabadtéri múzeumot, magyar Skansenst akarnak állí­ tani; két vidéki múzeum, a balassagyarmati és a veszprémi máris fölállított egy-egy jellegzetes megyei parasztházat múzeuma mellé. Balogh István a német településkutatás módszertani kérdéseit ismerteti, Solymossy Sándor hegedőseink jelentőségéről elmélkedik a középkorban, Heller Bernát a fehér ló mondáját és keleti változatait tárgyalja meg, Szendrey Ákos a magyar búcsújárás nép­ rajzához közöl adalékokat. Egyszerre három halottját is siratják a magyar néprajztudománynak: Bátky Zsigmondot, Győrffy Istvánt, és Zoltai Lajost. A kisebb közlemények szerzői sorában erdélyiek-is szerepelnek több cikkel: Szabó T. Attila és Haáz Ferenc. Bakó Elemér a debreceni Magyar Népnyelvkutató Intézet Csűry Bálint irányításával folyó intenzív munkájáról ad számot, Honti János a néprajz helyzetét ismerteti Franciaországban. ÉLET (1939 július 2—1940 május 5). A Szent István Társulat óriási példányszámban megjelenő irodalmi igényű képes hetilapját Erdősi Károly, Berényi László és Thurzó Gábor szerkeszti. Mint más magyar lapok, ez is lényegesen kisebbre szabta alakját. A betű mel­ lett a képpel való kifejezés egyre nagyobb szerepet tölt be a magyar szellemi életben, de ilyen sikerült csoportosítást, amilyet itt látunk, legföljebb a Tü­ körben vagy a Pásztortűzben tapasztalhatunk. A jólsdkerült fénykép, művészi reprodukció, régi metszet vagy ügyes rajz sokat emelhet a legjobb szövegen is. A külföldi ösztöndijasok fiatal serege az Életet is érdekesebbé, változatosabbá és főként jobban megírottá alakította, mint az azelőtt volt. Nemcsak a gya­ kori szerepeltetés, de a komoly írói értékek miatt is három fiatal Jrót kell ki­ emelnünk az utolsó tíz hónap Élet-számainak sorozatából: Lovass Gyulát, Sótér Istvánt és Thurzó Gábort. Lovass a francia dolgoknak speciálistája; a Riviérá­ ról és Mont St. Michelről írt essai-i azt mutatják, hogy Cs. Szabó-hatását már fölszívta és megtalálta saját formáját. Sőtér Ferraráról, párisi templomokról és a Svábhegyről írt érdekes cikket. Thurzó Raguzárói, a dalmát partvidékről, a Rajna-mentéről, a kölni dómról írt személyes emlékei alapján beszámolót. Első­ rangú közlemény volt M. Boros Vilma: Egy nyár Belgiumban c. cikksorozata Bruxelles, Louvain, Bruges, Gand, Anvers, Liége pazar képeivel. Ifj. Vayer Lijos Mestrovicról, Horváth Miklós Stockholmról, Dénes Tibor Rouenról, Révay József Jugoszláviáról, Soós László Ada-Kalehról írt vázlatai már címükben is mutatják, milyen alkalmasak a kétrendbeli ábrázolásra. Az egész művészet­ történet anyagából lehet kevéssé ismert anyagot találni a katolikus esztendő mozzanatainak illusztrálására; de még itt is egészen újszerű vitéz Szarka Géza cikke: Az evangélium kinai szemmel. Komoly tanulmányok is megjelentek az Élet hasábjain. Keresztúry Dezső színjátszásunk darab-gondjáról, A. Balogh Pál angol szokásokról írt értékes cikket. Mindez azonban, amit egy ilyen rövid kivonat keretében meg tudunk említeni, persze távolról sem adhat tiszta képet a lap jellegéről. Mindenesetre jellemző, hogy egy kimondottan egyházi szándékú és kiadású hetilapban ilyen cikkek is megjelenhetnek: Oroszok a táncművészet­ ben, Memling, Nagybányai emlékek, Walt Disney, Marionettek, Régi pesti

4*7

Irodalmi krónika utcák, stb. A lap szépirodalmi része általában gyengébb, itt a magyar katolikus szépirodalom régi irányát nem sikerült még teljesen pótolni. A rovatok (A hó­ nap visszhangja, Asszony és család, Könyvek a mérlegen, Hétről-hétre) már elevenebbek és sikerültebbek. JELENKOR (1940 május r—íj). Székfű Gyula: Izmosodik az egyén! című cikkében rendkívül érdekes ész­ leleteit közli az átalakuló világ emberigényéről. A földi történetben természetes jelenség, úgymond, hogy valamely eszmének uralma még nincs is egészen biz­ tosítva, máris szemmel láthatóak az új eszmének körvonalai, amely valamikor majd fel fogja váltani a ma még diadalmaskodót, a ma korszerűnek tartottat. »Nem tudjuk, a mai kollektív gondolkodás után megint az individuum kor­ szaka jön-e, vagy pedig megvalósul a filozófusok álma, a történet igen ritka jelensége, a két ellentét szintézise; de mindenkép bizonyos, hogy az eljövendő új korszak azok iránt fog érdeklődni, akik a kollektív gondolat merev, totális uralma alatt sem feledkeztek meg arról, hogy az ember végső fokon, — földi viszonylatban és Isten előtt, egyképpen — egyéniség.« A kollektív mai világ nemcsak saját eszméi szolgálatában dagaszt meg egyéniségeket, hanem állandó nyomásával is. Kiderül, hogy »az emberi egyéniség nem puszta fikció, nem 19századi, liberális kitalálás, hanem a halhatatlan lélek földi korrelátuma, mely nem adja meg magát minden esetben, nem egyezkedik és nem alkuszik és nem tud, önmagát lefokozva, porszemmé válni a korszerűség tengerében«. Az az egyéniség, melyet a kollektív totalitás nem tudott önállósága feladására kény­ szeríteni, a nyomás erősödésével napról-napra izmosabb lesz. A korszerűtlen egyéniség azonban ma még visszahúzódik lelkiismeretének törékeny csigaházába, hogy a korszerűségek, szétpukkanásával, szörnyű tapasztalatokkal meggazda­ godva, majd újra történeti szerepe legyen. Komis Gyula a Magyar Tudomá­ nyos Akadémiában Szekfű Gyula székfoglalója alkalmából mondott üdvözlő­ beszédét közli. A legnagyobb élő magyar történetíró életművének tüzetes érték­ ítélete után összefoglalja nemzeti jelentőségét: »mester a pozitív tények forrás­ kutatásában s az adatok újszerű összefüggésének szintetikus látásában, a múltba való finom lelki beleélésben s az egyéni és tömeglélek hű újraszerkesztésében, a racionális eszmék nyomozásában s a történet hátterében morajló érzelmi irra­ cionális erők intuitív kiemelésében s értékelésében, a múltnak immanens nézésé­ ben és a jelen kultúrának értékrendszerré való .vonatkoztatásában. A történettu­ dományon keresztül művészi nemzetnevelő: ez életének belső értelme, valódi biodiceája.« Simándy Pál Szabó Dezsőről ad remek arcképvázlatot. Almásy József Imrédy és a korszellem címen foglalkozik a volt miniszterelnöknek a »Mi a magyar«-ról írt cikkeivel. Ervin Gábor és Dávid Tibor Bangha pátert siratja el. JUGOSLAVENSKA-MADJARSKA

REVIJA. (Magyar-Délszláv Szemle —

1940. 1. szám).

Faluhelyi Ferenc és Csuka Zoltán szerkesztésében most indult meg a délszláv-magyar kulturális együttműködést elősegítő évnegyedes folyóirat. Vezető­ helyen közli Rasics Szvetozár budapesti jugoszláv és Báró Bakácb-Bessenyei György belgrádi magyar kir. követ nyilatkozatát. Csuka Zoltán a lap időszerű­ ségének mivoltát és a délszláv-magyar közeledés egyes fázisait ismerteti. Qttlik György személyes tapasztalatai alapján vázolja a nagy történelmi feladatot, 428

Irodalmi krónika ami ma a magyarságra és déli szomszédjára vár. Bolgár László a közeledés leik-' alapjaival foglalkozik. Ravasz László a magyarság jellemképét vázolja, Sztefanovics Szvetiszláv Madács Ember Tragédiájának szerb fordításából .mutat be részleteket. Németh László Híd a Dráván címen délszláv tanulmányairól szá­ mol be. Voinovich Géza a Tudományos Akadémia, történetét, Gmida Béla a magyar néprajzi kutatásokat, Drucker György a Külügyi Társaság Balkán­ bizottságának munkáját, Lengyel Géza a Jugoszláv-Magyar Gazdasági Kama­ rát, Szviezsényi Zoltán az idegenforgalmi kapcsolatokat, Máté Károly a délszláv írók készülő 12 kötetes magyar kiadását ismerteti. A nagyrahivatott fo­ lyóirat külsejében is szerencsésen idomul a délszláv folyóiratokhoz. KELET NÉPE (1940 május 1—15). Móricz Zsigmond eleven folyóiratának ezúttal is fő szenzációja Illyés Gyula hatalmas költeménye: egy négyszakaszos Óda Európához. József Attila két kiadatlan verse figyelmeztet rá, milyen sokat várhatunk a tragikusvégű költő összes verseinek új, bővített kiadásától. Megrendítően őszinte és radikális Móricz Zsigmond önyallomása Ady Lajos elhalálozása alkalmából. Major Ró­ bert cikke a dán földreformról és Benda Kálmán Tessedik Sámuel-arcképe jól mutatják azt a helyes irányt, melynek követésével szakszerű és alapos cikkek­ kel lehet alátámasztani a magyar népi gondolatot. Balogh Edgár Erdélyi ma­ gyarok c. cikkében az erdélyi magyar társadalom népközi helyzetének fölmé­ résére tesz kísérletet. Erdély magyar népéhez csak az ér el, mondja, aki fel tudja oldani Erdély sajátos magyar vágyképet, mert hagyomány és valóság nem azo­ nos. »Mi sem volna egyszerűbb, mint visszavonulni az egykori fejedelemség eszményi birtoklásából arra a szűkebb terepre, ahol az eszményért valóságot kapunk cserébe: elő, dolgozó, feltörekvő magyar népet. Ehhez azonban előbb az erdélyi magyar hivatalosság szemléletét, módszereit és gyakorlatát kellene átalakítani. Eddig még szálláshelyeinket sem vettük pontosan számba s inkább űzünk csökkent kultúrfölénnyel és másodlagos színvonalon Erdély-kutatást, mintsem hogy sajátos magyarságtudományunkat kiépítsük.« »A népiség még mindig nem azonos a néjjpel; amikor a diákokból és fiatal értelmiségiekből álló népi igehirdetők hivőserege falukutatásról, népszolgálatról, stb. beszél, maga is elárulja, hogy nem a falut, a népet, a feltörekvő szociális tartalmat fejezi ki, hanem csak közeledést, viszonyulást mindezekhez.« Erdély és a magyarság viszonya a transzilvánizmusban áll helyre. »Erdélyen másokkal osztozunk, de kisebbségi voltunkban is vagyunk annyian, mint nem egy államalkotó európai nemzet. Történelmet vállalhatunk tehát. Helyzetünk józan számbavételével és szociális felelősségünk tudatában meg is valósíthatjuk talán egyetemes magyar­ ságunk s az egész román nemzet között a dunavölgyi egyenlőség, béke és egyet­ értés hídját.« Erdei Ferenc: Mirevaló nálunk a népfőiskola? címen vezércikk­ ben fejti ki okos és hasznos nézeteit. Pálóczi Horvát Lajos egy beregi telkét ajánlja föl népfőiskola céljaira s híradást olvasunk arról is, hogy Szatmárban több református egyház és néhány magános kezdeményezésére szintén indul egy. Bánó István Vajda Jánosról, Kassák Lajos Szabó Lőrincről rajzol portrét, s egyre frissebb és sokoldalúbb a kritikai rovat is. LÁTHATÁR (1940 május). Csuka Zoltán folyóiratának szerkesztő bizottsága új tagokkal bővült: Fe­ kete Lajos, vitéz Nagy Iván és Rónai András mellett most Bélái Imre és Maj429

m

Irodalmi krónika tényi I. Géza is ott szerepel, vsz. a pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet képvi­ seletében. Ennek Kisebbségi Körlevél c. külön folyóirattal felérő közleményeit ugyanis a Láthatár külön mellékletként közli. A májusi Láthatár vezetőhelyen Vámszer Géza Szakadat c. könyvéből vett fejezetet közöl a romániai magyar szórványkérdésről. Kázmér Ernő finom elemzést ad Ivo Andrics boszniai elbe­ szélő- és költőről. Érdekes az a megjegyzése, hogy mint a francia birodalom­ ban Barrés, Claudel, Gdraudoux és Morand, a délszlávban is sok a diplomata: Nusics, Rakics, Ducsics és Andrics. Utóbbi kettő Bukarestben, illetve Berlinben képviseli hazája érdekeit. Hírt kapunk a ruszin -nemzeti színház-egyesület mű­ ködésének megkezdéséről. MAGYAR ÉLET (1940 április-május). A legizgatottabb hangú pesti folyóiratnak a címlapképei, vitéz Littkey György rajzai, jelentik legmaradandóbb értékeit. A közlemények javarésze másutt már megjelent, mint ezekből a számokból Szabó Lőrinc verse, vagy könyvből vett részletek, mint Veres Péter parainézisei. Németh László az ed­ digi 38 hasáb után újabb 30-cal folytatja Szekfű Gyula életművének aprólékos elemzését. Ezúttal a Magyar Történet köteteit és a Magyar Szemle évfolyamait teszi bírálat tárgyává. Szekfű » Érdél y-iszonyával« szemben ő Erdélynek Ma­ gyarország testében is kialakult különszínű fejlődését hangsúlyozza. Az egész Szekfűr-kritikának kétségtelenül az erdélyi magyar politikát értékelő sorai a legszebbek. (A folyóirat eddigi gyakori, konok és alantas Erdély-ellenes táma­ dásai után egyenesen üdítőek ezek.) »Erdély nemcsak magyar bástya volt, ha­ nem keleteurópai fellegvár is, magyarsága mint irányító és kapocs lelkével is belenyúlt a rátámaszkodó népek életébe. Hunyadi János erdélyi vajda és Bá­ thory Zsigmond erdélyi fejedelem: egykép szimbóluma ennek a Balkánba be­ sugárzó erdélyi magyarságnak. Nincs még egy magyar csoport, melyben a né­ pek közt forgó nép politikai érzéke úgy ki lett volna fejlődve, mint ebben, melynek a nyelvén román vajdák és lengyel főurak leveleztek. Hogy ez a ke­ letbe ékelt magvar világ egy magyar államot fenntarthatott: ahhoz igen sok ember személyes kiválósága s politikai fölénye kellett, amit különben az egész erdélyi irodalom is bizonyít.« Erdélyben mint Svájcban és Hollandiában épp a magukat tartó középkori szabadságok lehettek kiugrasztói az ébredező újkori szabadságnak. A 18. század, a magyar barokk túlértékelése ellen Németh Mályusz Elemér és a hivatalos történetírás kritikájának érveit hozza föd. Szekfű történetírását végezetül »ügyvédi történetírásnak« nevezi, Szekfű szerinte »kiváló jogász, aki egy készen kapott ügyhöz a legváltozatosabb területekről gyűjti az érveket s abban, hogy mennyire nyomul, nem annyira az igazság, mint a szemben levő párt ébersége köti.« A Magyar Szemle szerkesztésében elsősorban a lap dunai politikáját kárhoztatja. Sorra veszi a Magyar Szemle fontosabb munkatársait s célzatos idézetekkel támadja őket. MAGYAR SZEMLE (1940 május). Kecskés Pál, a pesti kat. teológia filozófia-professzora a természetjog idő­ szerűségéről értekezik. Tartós béke alig remélhető addig, amíg a hatalmi elv helyét el nem foglalja a közös, egyetemes emberi értékek megbecsülését meg­ követelő természetjogi eszme elismerése. Mády Zoltán Magyar társadalom­ nevelés című cikkében a múlt nyáron Győrffy István vezetésével végzett falu­ kutatásokról számol be. Négy csoportban folyt a szakemberek által folytatott 430

Irodalmi krónika munka: Pest-környéken, a Kunságban, Kiskunhalas körül és az Ipoly mentén. Ősszel három főigazgatóság területéről csaknem félszáz tanár ismerkedett meg a táj- és népkutatással egy hivatalos tanfolyamon, a középiskolás diákság tájé­ koztatásának céljából. Mády Zoltán süregeti a Táj- és Népkutató Központ Györffy halálával megszakadt munkájának újból való felvételét. (Ez a május 19-iki lapok híradása szerint kultuszminiszteri rendelettel meg is tör­ tént.) Kacsó Péter a romániai vallásszabadság alkotmányos és törvényes bizto­ sítékait vizsgálja s összehasonlítja a fennálló helyzetet az írott joggal. Grátz Gusztáv a magyar diplomáciatörténet megalapítójának, Horváth Jenőnek a Tudományos Akadémiák kiadásában megjelent, több mint ezeroldalas hatalmas művével foglalkozik. A magyar kérdés a XX. században c. munkával, mely a világháborús felelőség kérdéséről, a békeszerződések létrehozataláról és az utóbbi húsz év magyar külpolitikai küzdelmeiről az első nagyszabású magyar munka. Reök Iván az egyéniség élettani jegyeit kutatja, Dercsényi Dezső az itáliai műemlékvédelemről, Török Pál Tisza István román tárgyalásairól, Thurzó Gábor a best-seller problémájáról számol be. Gogolok Lajos ironikus hangú külpolitikai összefoglalója élvezetes olvasmány. NYUGAT (1940. május). Babits Miháy San Remoból írt cikkét közli a hazafias magyar költészetről, a könyvnapra Bóka László szerkesztésében megjelenő Magyar Nemzeti Lant c. antológia bevezetőjét. Thurzó Gábor Szini Gyuláról ír visszaemlékezést, Várkonyi Nándor a dunántúli tájköltészetről tanulmányt. Verset Bóka László, Illyés Gyula és Radnóti Miklós írt ebbe a számba. Schöplin Aladár Szász Zol­ tánt és Ady Lajost parentálja el, Halász Gábor Thomas Mann új regényét mél­ tatja, Bálint György a pesti Villon-kultusz tanulságait vonja le. TÁRSADALOMTUDOMÁNY (1939. július—1940. április). A Magyar Társadalomtudományi Társulat Szombatfahy György szerkesz­ tésében megjelenő folyóirata az eddigi évi két-három szám helyett újév óta két­ havonta jelenik meg. Az utolsó három füzet egész sereg figyelemreméltó tanul­ mányt tartalmaz. Hegedűs József a természetjog időszerűségéről értekezik. A jog a közösségi élet igazságos rendje felé való állandó törekvés és örök vágya­ kozás. A természetjog és a tételes jog közötti ellentét és feszültség a társadalom harcos egészségének jele s a jog igazságos állapotának egyik biztosítéka. Ahol a törvényt a joggal teljesen azonosnak vélik, ott épúgy meghalt az igazság, mint a hol az erőszak van hatalmon. A természetes állam a természetjog ál­ lama, amely apriori felette áll a tételes törvényjognak. Az igazságtól és bölcseségtől elhidegült puszta jogtechnikai tudás a jogban csak uralmi eszközt lát: az uralom megszerzésének és megtartásának egyetlen formális lehetőségét. A természetjog természetes utón, történelmileg kifejlett jogot jelent, a mesterséges, eszmei joggal szemben, amely nem természettől adott tényállása a közületi lét­ nek, nem ellentétek egyezkedése, hanem puszta kitalálása. A természetjog nem szükségképpen forradalmi és romboló jelenség, mintahogy nem szükségkép kon­ zervatív és építőjellegű. A mai jogelméletnek eleven egységbe kell foglalnia az írott jog és a szokásjog, vagyis a tételes jog és a természetjog adottságait. A jog nem megmerevítője a közületi létnek, hanem annak egyik hatalmas lendületű dinamikai elve. Bisztray Gyula: Az író helye társadalmunkban c. essay-jével egy magyar irodalomszociológia vázlatát adja. A Magyar Szemle Társaság tit431

Irodalmi

krónika

kárának ez a munkája első sorától az utolsóig bátor és derék megnyilatkozás, í r ó szerinte az, akit tehetsége s szellemének teremtő tevéknysége íróvá avat, akinek írásaiban ember és világ kölcsönös viszonya művészi formában nyer ki­ fejezést. A szónak tágabb értelmében pedig az, akinek írásai révén a nemzeti műveltség kialakításában cselekvő része volt. Az íróban eddig csak a homo aethicust és néha homo morálist vizsgálták, a homo socialist mellőzték. Az író társadalmi helye két tényező erőviszonyából alakul ki. Az egyik az író sajá­ tos magatartása, mellyel hivatását teljesíti; a másik a társadalomnak a szellemi emberről táplált uralkodó felfogása. Az író a közösség élő lelkiismerete, a ma­ gyar író hivatása: emberség és magyarság képviselete. Az író rangsorát az em­ beri közösségben a hivatás törvényeihez való hűség, a következetes és gerinces magatartás határozza meg. Az író helye az idők hullámzó áradatában fix pont, bár ez a pont különböző rendszerekben változó relatív helyet foglal el. A Bach-korszakban pl. a magyar író legbecsültebb, legméltóbb helye a börtön, a számkivetés, a tiszti rangból közlegénysorba degradálás volt. A nemzet szolgá­ lata és az ezért hozott áldozat jelöli ki az író nemzeti rangsorát. Akinek tollát nem az örök emberi és nemzeti értékek szolgálata irányítja, az nem író, ha­ nem fizetett szolga, megvesztegetett pennabetyár. A magyar író típusa legkö­ zelebb áll a szó jó értelmében vett polgár, hazafi fogalmához. Ez persze sem­ miféle vonatkozásban nincs az író hivatalos, vagyis hatalmi elismerésével, amely nem tévesztendő össze a közösségi, vagyis spontán elismeréssel. Az író ma két malomkő között őrlődik, egyfelől kötik az írói eszmény, hivatás parancsai, másfelől köti a társadalom nyilt vagy titkos ellenőrzése. A kor veszélyeinek és kísértéseinek ellenszerét jól ismerjük: a szellemi ellenállás ez. Igazi, vérbeli író számára a legsúlyosabb vaskor sem reménytelen és kilátástalan; a »százados kohók« megedzették a szellem embereit, megtanították az írót is, hogy küzdeni kell a korral, nem pedig hasmánt ráfeküdni a kor szennyesen áradó vizeire. Erdei Ferenc: A város és falu szintézise c. tanulmányában az alföldi tanyavilág társadalomtudományi magyarázatát adja. Minden tudomány és minden kutató úgy beszélt eddig a faluról és városról, mint két egymással föltétlenül szem­ benálló jelenségről. Nem tudtak azonban semmit kezdeni a városi határba eső falusias jellegű településsel, a tanyával. Pedig a tanya egyiknek a keretébe sem tartozik s egyikkel sem magyarázható. A tanya kéttelkes települési rendszere a török időkben leli kezdetét. A tanyarendszerben egy a városba összefutó suga­ ras útrendszert találhatunk, amelyen minden falusinál élénkebb közlekedés fo­ lyik a város és a tanyák között. E kéttelkes szállásrendszernek példái a hon­ foglaláskori nomád szállások. Különleges magyar települési és tájszervezési rendszer ez, amely nem ismeri a falu és város kettősségét, hanem egy-egy táj városát és falvait egységes városi szervezetbe fogja. A magyar tanya olyan kü­ lönleges résztelepülés, amely alkatrésze egy nagyobb települési egységnek; a különleges magyar síksági állattartásnak és gazdálkodásnak a következménye s lényege a település kéttelkü jellege. Győrffy István a nagykun vidéken födözte föl ezt a magyar sajátosságot harminc évvel ezelőtt. A mai falukutatók és falupolitikusok (Féja, Erdei Darvas, Gesztelyi, Nagy) az Alföld más vidé­ kein rájöttek, hogy a tanyás városrendszer fölöslegessé teszi a falut s egy egész települési területet képes városias szervezetbe foglalni. A falut és várost egysé­ gesítő településrendszer társadalmilag is egységesített: föloldotta a város és a falu szembenállását, és egy egész táj társadalmát egységesen egy városias területi csoportnak tagjává tette. Minden tanyai városinak tudja és érzi magát s ehhez képest él a város javaival. Az ilyen szervezetben élő parasztság nem elmaradt

43*

Irodalmi krónika parasztság, hanem az európai fejlődésbe bekapcsolt őstermelő, aki öntudatos polgár akar lenni. Az alföldi mezővárosok nem falusi és paraszt jellegű cso­ portok, hanem városias és polgárosodott mezővárosok. — Schneller Károly a népesedés kérdéseiről, Dékány István a köznevelésügyi deficit társadalmi okai­ ról, Szabó József a magyar hitbizomány helyzetéről és közvéleményünk társa­ dalomlélektani tényezőiről, Bálás P. Elemér a személyi és dologi társadalomszemléletről írtak nagyobb tanumányt. A Figyelőből kiemelkedik Trócsányi György finn cikke: Okulás rokonnép sorsából. Az Országgyűlési Könyvtár igazgatója a magyar társadalom szempontjából vonja le a finn tragédia ma­ gasztos tanulságait. Ezek a következők: a hősi kiállás és küzdelemvállalás nem a magyarság kizárólagos történelmi joga; a hősi magatartás nem zárja ki a polgári erények gyakorlását, sőt hatályosabbá teszi a küzdelmet és remény­ teljesebbé a harcot; a finnek irányában megnyilatkozó rokonszenvet nagyban növelte az a körülmény, hogy a finn állam a népi, nemzeti és állami erők har­ monikus kifejtésének kerete és eredője. A kultúremberiség, a kultúrnemzetek kö­ zötti megbecsültetés és elismertetés előfeltétele a rendelkezésünkre álló erők leg­ jobb s harmonikus kifejtése. Végül ki kell emelni, hogy nem volt hang, ame­ lyik az ő erkölcsi integritásukat, emberi értékeiket, élethez való maradéktalan és teljes jogukat kétségbevonta volna. »Ez a legnagyobb diadal, amit eddig há­ borút viselt nemzet a modern történelem folyamán elért.« Hamvas Béla a szel­ lem reagálását vizsgálja a modern háború borzalmaira. Terestyéni Ferenc a leg­ újabb francia családvédelmi törvénnyel foglalkozik, Szombatfalvy Gyögy a zsidótörvény társadalmi mérlegét állítja föl, ugyanő a tehetsógvédelemmel kap­ csolatban a tehetségkutatás megelőző műveletét sürgeti. Dékány István Hans Freyerről a legnagyobb élő német szociológusról ír, aki jelenleg a pesti egye­ temen vendégtanár és Célestin Bouglé, a francia szociológia nesztorának nek­ rológiát vázolja. A könyvismertetések, főkép a legfrissebb angol újdonságokról szólók, igen hasznosak. TÜKÖR (1940. május). Szávai Nándor Racine Franciaországáról írt tanulmányát kell kiemelnünk, ezt a ragyogó essait, a tájékozottság, készültség és stiluskészség remekét, mely­ hez foghatót még a sok hazai franciaszakértő újabb művei között is alig talál­ hatnánk. Sőtér István Kossuth mondatát adta címül Szegedről írt kiegyensúlyo­ zott városképének: »Szegednek népe, nemzetem büszkesége«. Aldobolyi Nagy Miklós az Aldunáról közöl időszerű cikket, a helyszín alapos ismeretével és re­ mek Jókai-idézetekkel. Szende Zoltán Norvégiáról mond el újszerűen ható dol­ gokat. Dercsényi Dezső a Székesfehérvárott emelt Szent István mauzóleumról és a kőmúzeumról mondja el keletkezése történetét. VIGÍLIA (1939. január—1940 április). A hatodik évfolyamában járó Vigiliát most Pozsonyi László jegyzi felelős szerkesztőként. A munkabizottság tagjai: Harsányt Lajos, Sík Sándor, Mécs László, Aradi Zsolt, Horváth Béla, Just Béh, Rónay György. A Virgilia ma az egyetlen magyar folyóirat, ahol fordítások jelennek meg, mégpedig nagy bő­ ségben, s ezzel igen nagy szolgálatot tesz szellemi életünknek. A nyugati nagy irodalmakra épúgy figyelemmel vannak, mint a keleturópai kisnépekére. Kü­ lönösen fontosnak tartjuk az angol-szász és szláv szellemi termékeink hazai is­ mertetését; a germán és újabban a latin szellem kiszorította az érdeklődést e 433

Irodalmi krómksterületekről, melyek pedig a fehér ember globális fölényének kétségtelen bizonyí­ tékai. Igaz, a latin szellemből, a francia és olasz irodalomból nem lehet elegendő oltást adni a magyarságnak. Az angol katolikus költészet (Chesterton, Coventry Patnore, Maurice, Baring, Newman stb.) átültetésében Horváth Béla, Szabó György és Végh György teljesítményeit kell kiemelni; nagy feladat volt Francis Thompson Az égi véreb c. hatalmas allegóriájának fordítása, melyet Végh György sikeresen hajtott végre. A francia közlemények közül Rónay György hajlékony és folyamatos Péguy-, Bernanos- és Claudel-szövegét és Just Béla Bernanos- és Mauriac-fordítását emeljük ki. Az olasz verseket Horváth Béla és Gálái László fordították virtuóz készséggel. Lengyelből Bardócz Árpád Miczkiewicz-, szlovénből Pável Ágoston Iván Cankar-, bulgárból Boikliev Dimo, románból M. Jánossy Margit Goga és Blaga-, Fekete Tivadar pedig Cosbuc- és Josif-szöveget fordított magyarra. Gyakrabban szerepelnek Aquinoi Szent Tamás-idézetek. A tanulmányok között is sok kitűnően megírt és föltét­ lenül újat jelentő munkára akadunk. Ilyenek a következők: Füsi József Alexan­ driai Szent Katalin-ja és Aquinoi Szent Tamás-a, Gáldi László Corrado Govoni-ja és Lionello Fiumi-ja, Pogány ö. Gábor Saint Malo-ja, Rezek Román Péguy-ja és Vághidy Ferenc Racine-ja. A magyar tárgyú közlemények között erdélyi témák is gyakran szerepelnek. Baráth Ferenc Kós Károlyról írt nagyobb tanulmányt, Possonyi László legutóbb több új erdélyi könyvről közös ismerte­ tést, (Asztalos, Balázs, Bözödi, Szappanyos, Szemlér, Zathureczky). Kár, hogy a könyvrovat nem állandóan, hanem inkább csak rapszodikusan foglalkozik az új könyvekkel; a tudományos irodalmat meg egyenesen elhanyagolja és jófor­ mán csak szépirodalmi munkákat ismertet. Annál szerencsésebb a Látszat és valóság rovat, melyben kitűnő tollal megirt elmélkedéseket találunk napjaink aktuális kérdéseiről. Egészében a Virgilia ma egyik legszinvonalasabb folyó­ iratunk, ha kritikai rovata rendszeresedik, a legfrissebb lap lehet belőle. GÁL ISTVÁN

ROMÁN FOLYÓIRATSZEMLE GAND ROMÁN ESC (1940 április). D. Popovici cikket ír az egyetem nemrégiben elhunyt román nyelvésztaná­ ráról, Nicolae Dráganuról. »Kétségkívül jó és egész román volt. Mikor a ma!;yar tanárok felhívták, hogy a kolozsvári egyetemen a román nyelv és irodaomból magántanári habilitációját kérje, habozott és sokáig halasztotta a dol­ got. Két ékesen szóló eset állott ugyanis előtte: Silasi, akinek román magatar­ tásáért annyi szenvedésben volt része és Moldován Gergely, akit a románság lelkiismerete magyarbarátságáért nem ismert el magáénak. Valószínű, hogy ez a halogatás végleges visszautasítással végződött volna, ha tanácsával idejében be nem avatkozik Sextil. Puscariu. Különben úgy látszik a magyar tanárok is meg voltak győződve arról, hogy olyan tanárt kell hozni, aki tudománnyal és nem politikával foglalkozik« . . . »Hazaszeretete azonban sohasem homályosította el igazságos ítéletét. Az igazságot szerette mindenekfelett. Emiatt támadták oly fanatikus elszántsággal a magyar tudósok és ugyancsak ez volt az oka annak, hogy bizonyos román részről is annyi támadás érte. E fanatikusokhoz intézte 434

Irodalmi krónika Helynév és történelem (Toponimie si istorie) című tanulmányának bevezető szavait: »Ügy találtam, hogy e nevek közül egy csomó a magyarból származik, s ezért tanulmányomnak nem volt meg az a szerencséje, hogy tetszedjen néme­ lyeknek azok közül, akik az e részeken lakó románság régebbi múltjával fog­ lalkoznak, s akik elfelejtik azt, hogy a tudományos igazság sohasem a rosszul értelmezett hazafiság gyümölcse, hanem természetes módon a tárgyilagos kutatás eredménye.* — A mai orosz irodalom áttekintését nyújtja Elena Eftimiu. Az orosz írók a húszadik századig felkutatták az emberi lélek legrejtettebb tájait, s mindezt a költészet legnemesebb eszközeivel fejezték ki. A húszadik század­ ban az orosz írók is átestek az egymást gyorsan váltogató irányok hatásain. Ma az orosz irodalmat az erotikus, bölcseleti, tudományos, a pártpolitikai, propa­ ganda és bizonyos szellemi lirizmus uralja. A világháború után mintegy negy­ venezer orosz költő jelent meg, ám ezeknek csak kis hányadáról vett tudomást az olvasóközönség. A mai orosz néplélekhez Essenin áll legközelebb. Bármeny­ nyire is forradalmár, sok vonását — a misztikum, a harangzúgás, a naplemente iránti nosztalgiáját — a múltból őrizte meg. — Heszke Béla Sillampdd-ról, a Nobeldíjas finn íróról írt szellemes cikket. — Ion Chineztt a folyóirat szer­ kesztője beszámol a Magyar Színház Gyermekkeresztesek előadásáról. Elöljáró­ ban sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy a román nemzeti színházak, s különö­ sen a kolozsvári oly érdektelenséggel viseltetnek Lucián Blaga darabjai iránt, holott ugyanakkor a román szellemi életben annyiszor hangoztatták, hogy ő volt, aki »áttörte drámairodalmunk alsószinti vonalát és forradalmi merészsé­ gében — különösen ami a víziót, a színi és nyelvi artikulációt illeti — lényünk sajátos mélységeit nyilatkoztatta ki...« »E1 kell mondanunk ezeket a dolgokat, mert a Gyermekkeresztesek magyar előadásán nagy számban jelentek meg ro­ mánok is és nem keveset láttunk ott azok közül is, akik egy szót sem tudnak magyarul«... »A Gyermekkeresztesek a Magyar Színház színpadának nemes vendégszeretét élvezte... A darab magyarnyelvű előadása egyike volt a ro­ mán-magyar művelődési közeledés legszerencsésebb pillanatainak. A nézők lel­ kében hatalmas és fényes benyomást keltett. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy többszörösen került előadásra Kolozsváron, játszották Nagyváradon és nem­ sokára bemutatják Temesváron is. Állhatatosan beszélnek a Magyarország fő­ városában tartandó bemutatóról is. Ezek az adatok minden kommentárnál töb­ bet mondanak. — Szép beszámolót írt Al. Toháneanu Szolnay Sándor múlt év decemberi képkiállításáról. HOT ÁRUL (1940. január—március.) Jegyzetek rovatában a folyóirat Gáldi László román fordításaival és román tár­ gyú dolgozatával kapcsolatban a népek közötti művelődési közeledésről a követ­ kezőket írja: *A közeledés megvalósításához vezető legbiztosabb út az irodalom és művészeten keresztül vezet. Mert csakis az irodalommal foglalatoskodók él­ nek a gyűlöletet és meg nem értést terjesztő politikán kívül és ezért ők vannak hivatva arra, hogy szelídebbé tegyék a népek közötti viszonyt. Ha a politika eltávolítja a lelkeket, az irodalom közelíti azokat egymáshoz...« Ezért önma­ gától vetődik fel a feladat, hogy irodalmainkat kölcsönösen ismertté tegyük egy­ más előtt, természetesen fordított irodalmi művek által. Nagyon kevesen van­ nak azonban ma, akik ezzel foglalkoznak. Arra a néhány román és még keve­ sebb magyar íróra gondolunk « Cikkíró a mondottak illusztrálására közli George Pópa egyik versét, s mellette G. L. szép magyar fordítását. 43S

Irodalmi krónika FAMÍLIA (1940. március—április.) A nagyváradi román írók folyóiratának új száma szemlerovatában beszá­ mol §tefan Bezdechi egyetemi tanárnak Nicolaus Olahus című könyvéről (Ram kiadás). »Erdély múltjában sok román energia elveszett a magyarok között. Ezek közül némelyek művelődésbeli, mások meg politikai értékek lettek. így vesztek el a románság számára Oláh Miklós és Oláh Mihály (Mihail Valahuí, a bifaarrnegyei) humanista tudósok. Bezdechi, a kolozsvári egyetem görög ta­ nára Oláh Miklós életét és művét tanulmányozza. Mint ahogy Petru Movilá új korszakot nyitott az orosz ortodoxia történetében, épúgy volt Oláh Miklós a magyar katolicizmus történetének nagy úttörő alakja. Oláh Miklós Nagyszeben­ ben született 1493. január 10-én román szülőktől. Apja Draculea (Draculae Voyvodae) családjából, anyja pedig Mátyás király családjának egyik rokon­ ágából származott... Ügy tekinthető, mint a 16. századbeli román géniusz egyik kiváló képviselője. Más országba vándorolt géniusz volt...« SZABÓ ISTVÁN

Felelős szerkesztő: KÓS KAROLY.

— Szerkesztő: KOVÁCS

LÁSZLÓ.

A szerkesztőség csak gépírásos kéziratot fogad el; és kéziratot csak kivételes esetben küld vissza. — Lapzárta minden hónap 15.-én. — A szedésben a gépírástól eltérő nagyobb szövegjavítások költségével, ha a nyomda azt fölszámítja, a szerzőt vagyunk kénytelenek megterhelni. 436

&>&<*. ^\

AZ OLVASÓHOZ! Az Erdélyi Helikon e száma nyomdakészen állt, amikor minden idegünkkel sorsunk kerekére figyelve vártuk azt, amit több, mint két évtizede várunk már, s ami mégis a váratlan öröm élet-bolygató hatalmával ragadott ki hétköznapjainkból, nagy és szokatlan ünnepet vonva körénk. Visszatérünk oda, ahonnan lelkünkkel, földi határvona­ lakon el nem vámolható kincseinkkel, „jobb részünk" minden titkával, az élet legtartósabb javaival soha el nem szakadtunk... De arcunk, mint a mesebeli királyé, különös játékot ját­ szik: egyik szemünk sír, amikor a másik nevet. Az Erdély gyönyörű földjén végigfutó új határvonal sok-sok drága magyar szívet választ tőlünk el, s míg a mi örömünnepünk tart, új fájdalommal rázza meg őket. Első gondolatunk nekik szól. Egy hosszú, hosszú harc után szakadnak el tőlünk, Keserűségüket lenyelve gondolja­ nak most arra, hogy a mi diadalmas örömünk kivívásának éppen olyan részesei ők is, mint mindenki, aki e földön a magyar élet drága örökségével élt. Mi tudjuk ezt, és nem akarjuk elfelejteni. Két évtizeden át együtt éltünk, visszavonulva belső erődeink mögé. Most gyönyörű katakomba-életünkből kilépve, az otthoni fényben minden gondolatunk minden magyaré előtt elsősorban az övék. Ok meg gondoljanak arra, hogy az a katakomba-élet, amelyet I

tovább is élniök kell, mennyi különös szépséget hordoz magá­ ban, s mindennapi hősiségében milyen sokat ígérő. Katonák voltunk, s katonák vagyunk. Magyarok. Min­ denki úgy kapja a parancsot, ahogy a sorsot osszák. S addig nincs egyedül, semmit se vesztett el, és el nem tévedett, amíg a parancsot tudja. Mi az örömben könnyebben eltévedhetünk, mint ők, a drága testvérek, ott túl, az új h a t á r o n . . . ö r ö m ­ ben, búban, vigyázzunk hát egymásra közösen, s különböző parancsainkkal menjünk csak tovább a közös cél felé: előre... fiatáron innen és határon túl, köszönti minden kedves olvasóját

AZ ERDÉLYI

HELIKON

SZERKESZTŐSÉGE. Kolozsvár, 1940. szeptember 1.

II

REMÉNYIK

SÁNDOR

I. A KÉT BEFELÉ

BUJDOSÓ.

íme, előttünk áll a költő, férfi évei csúcsán, verseinek hatalmas tö­ megével. Kicsit meghatva nézünk fel rá: ötvenéves már. Aztán büszkén csillan a szemünk: arra a húsz hősi esztendőre gondolunk, amely ebből az ötven esztendőből nem is az .övé, hanem a miénk, akik 1919 után ma­ gyarokúi Erdélyben éltünk, s mindnyájunké, akik ma magyarok vagyunk, vagy magyarok leszünk az eljövendőkben. ö v é e húsz esztendő minden küszködése, a lélek nagy belső háborúinak izgalma és szenvedése, a szel­ lem gyötrődései és fáradt letörései, a kínosan szépséges hajsza a kifeje­ zésért, s miénk a kivívott győzelem, a megvalósult kifejezés: a vers. Az a sok-sok vers, amely többnyire sötétveretű, komor hangszínű, fejhullató, »dekadens« vers volt, és mégis a lélek felszegett arca dacolt és világított belőle felénk. Gondolatait lehangoltság és melankólia ármyazza, életkedvnélküli fájás zenésíti, vagy éppen keserűség kergeti, s szépséges leroskadások fáradt képei szövődnek elénk, s nekünk mégis a gerincünk egye­ nesedett és keményedett meg tőlük. Sohse tűzte ki a fényben mosolygó arany-csillagot a torony hegyébe, s a csillag a hatás rejtelmes titkaként mégis kigyúlt rajta és világított. Fénye után járva az élet felé haladhat­ tunk, az izom keményedett, Esténk és mindennapi estjeink hajnal-várón értek az éjszakában. Mi a titka e különös hatásnak? Hogyan és honnan hozták a vigaszt, és miért szereztek örömet ezek a fekete költői virágok? A művész alkotása, még ha a legsötétebb gondolatot is hordozza, felszabadulást jelenthet, »örömöt« hozhat az embereknek. Mintha ilyen­ kor a lefojtott kín szabadulna fel, a bezárt száj nyílna meg a kitörő jaj­ kiáltás előtt. Minden művészetnek, a Kifejezésnek örök és felülmúlha­ tatlan varázsa van. Az élet gyilkos tényeit, a földi gyarlóságot, az esendő sorsot és nyomort eltűntetni soha nem lehet, de ki lehet fejezni. A kife­ jezés öröme az egyetlen nagy földi jótétemény, amely zavartalan. A leg­ tisztább forradalom és a legnemesebb szabadságharc, amelyet ember vívhat meg. De Reményik Sándornál nem csupán a költészet ez örök vigaszáról van szó. Ő is egyike a magyar költészet ama gyönyörű példáinak, ami-

437

Kovács László: Reményik Sándor kor a sors különös, tragikus és fölemelő rendelése folytán nemzeti köl­ tővé válik az, akinek az útja majdnem az ellenkező irányba indult: be­ felé, a maga lelkének kényes és finom csipkézete felé; hogy csupán ab­ ban a kertben játszadozzék el, amelyben a saját érzékeny énjének virá­ gai nyílnak. Reményik Sándor korának költője: modern dekadens és szimbolista költő. Aki költészetének szövetére néz, mindjárt meglátja ezt. Csupa érzékenység, mimózaszerű belső elhúzódás, az én betegségei fölé való fájdalmas odahajlás; a külső világ pedig csak képtár és paletta, csak eszköz arra, hogy a befelé forduló én megfesse, szimbólumokban fejezze ki magát. Egyébként az, ami kint a világiban van, fájdalmas, megriasztó, szennyes és elvetendő valóság. El kell zárkózni tőle, s a*z egyetlen menedéket, a Szépséget kell fölkeresni, a formát, a befelé for­ duló kényes gondolatot, mint arany-rácsot a lélek önkéntes, maga-mentő börtönében. Az a valóság, amelyik kint az öntudatlan és könnyelmű életkedv eleven utcáján, s a forgalmas emberi tereken van, semmi föl­ emelőt nem adhat, minden beszennyeződik ott, formátlan és harmóniátlam. Rejtőzni és menekülni kell előle — mondjuk csak ki a megnyila­ zott szót! — az elefántcsont-toronyba... Ilyen lelkülettel állhatott készen a költő akkor, amikor a Trianon utáni erdélyi magyar élettel találta szemben magát. Ez az élet se tehe­ tett mást akkor, mint a dekadens költő: a köréje gyűlő új valóság elől elkezdte a nagy befelé költözködést. A lelkéhez menekült. Elefántcsonttornyaiba kezdte begyűjteni elvehetetlen kincseit. Ezeréves életének szép­ ségét. A hangja örömét, beszéde virágait, amelyek ott nyíltak tovább, csak most már bensőségesebben, a magyar ajkakon; s tovább pompáztak régi költők és bölcsek öreg lapjain, vagy új ajkakon kezdtek új virágot nyitni. Tragikus és szépséges találkozás volt a két befelé bujdosó, nemzet és költő, találkozása. A költő magános lelkének társa akadt, nem volt már egyedül. Arany börtönéből volt miért kilépni. Nemzet és költő mintha ajándékba kapták volna akkor egymást; a költő számára em­ beri értelemlben tragikus és fájdalmasan szép ajándék volt ez a sorstól. A dal nem volt többé a nyugati társakéhoz hasonló kényes és magányos dal s csupán a magukba húzódó szép lelkek fűszere és álompora. Közügy lett. Két nagy hasonlat világított egymásra. Íme, így is találkozhatik költő és nemzete. S így is lehet nemzeti, sőt éppen politikus költő a valóságtól elhúzódó, belső titkai közt járó dekadens lélek. Megismétlődő szép magyar példázat ez. Nem egy modern magyar költő járt már így. Így járt elsősoriban maga Ady Endre, aki 438

Kovács László: Reményik Sándor hiába futott párisi Bakony-ierdőkbe, hiába bújt a Szépség áhított bozót­ jaiba, inam menekülhetett, fölhorgadtak előtte a magyar sors kérdései, sőt ez vált költészetének az európai társaktól megkülönböztető legegyé­ nibb díszévé. Ez volt Reményik Sándor lelki útja is a Trianon utáni Erdélyben. Nemzete és lelke minduntalan összecserélődik verseiben. Saját lelke ké­ pén minduntalan nemzete képe villan; s a nemzet képében saját lelke dacol, lázadozik, vagy vonul belső erődéi mögé. Amikor messze: rejtett havasi világiba, a vadvizekhez, vagy az adriai tenger szigetére menekül, a legtávolibb képekben is ez a szép kettősség játsza tükörjátékát és te­ remti meg sokatmondó költői szimbólumait. A kis emberi lámpa, amely a lélek belső körére borult volna csak, megtelt kívülről, egy nemzet éle­ téből jövő »magasfeszültséggel« . . . II. A

TEMPLOM-KAPUBAN.

Az élet csak a művész kezében alakul át harmóniává. Ez az egyet­ len földi és emberi dolog, ami valami jótékony békességet hozhat a való­ ság sötét ellentmondásai és keserű ízjei közé. A művészet a nagy tapasz az életen, amely nem más, mint fájó genmyes seb. A művészet az a kis menedék-mennyország, amely a valóság-pokol felett nyitva áll. Így érzi ezt majdnem mindenik nagy, modern dekadens költő. A lelkük csupa áhitat-kereső érzékenység, s a nagy európai realiz­ mus vezette be a világba őket: lehet-e hát csodálni az eredményt? Szen­ vedélyesen kiáltanak a hit után, és találkozni akarnak majdnem szemé­ lyesen az Isteninél. Baudelaire mint sötét, középkori megszállott, birkózik a Valóság bűnben és szennyben röfögő sátánjaival, s véget nem érő gyó­ nás sötét halmozásában egy klasszikus művész tökéletességével önti ver­ sekbe az emiber és állati valósága iránti írtózatát; az 'őrülettől csak a Forma memti meg, s a kétségbeesett vágy: kifutni innen valahová, ahol van még beszennyezetlen, szűzi tisztaság. — Verlaine egész életével befut a szennybe, belefekszik a pocsolyába, hogy azután megessék a szíve saját magán, s részeg reggeleken úgy találkozzék Krisztussal, mint a saját jobbra-érdemes gyenmekarcával. — Rilke, mint egy szerzetes, magába hajolt, mind mélyebb és mélyebb rétegek után kutatott, hogy azt, amit elvesztett künn, ott benn a saját lelke titkai között megtalálja; lelke mé439

Kovács László: Reményik Sándor lyei felé haladó zaránidok-útján olyan messzire jutott, hogy lírai útinap­ lója néha már nem is a mi nyelvünkön szól; de az Istennel akar szembetalálkozmi ő is azon a végtelen úton, amely a saját lelke titkai között visz el. —• És nagy példaként előttünk Ady Endre, apókkal a meg­ ragadó nemzeti árnyalatokkal gazdagon, amelyek egyúttal politikus köl­ tővé teszik. Próbál elbújni ő is mindenütt: asszony ölekben, ital mámo­ rában, a szépség bozótjaiban, de a mélyebb lelki órák Istent keresni viszik, akit néha maga mögött liall lépkedni, csak meg kellene fordulnia hirtelen, hogy meglássa; néha személyes vitákat folytat vele, majd, ami­ kor lelkének bama gyásza osizJik, bár még mindig rejtegetve arcát, látja nagy fehér fényben jönni, hogy együtt igázzák le azl ellenséget. Rieményik Sándor is a valóság írtózatában jár a földöni, s a Hit- és Isten-kereső modern költők csapatában áll. Ilyen természetű verseire tö­ kéletesen talál ez az Ady-sor: »Hiszek hitetlenül Isteniben.« Mások arcán irígyien és vágyakozom csodálja a felsugárzó hitet, de a saját szívére nem érzi leszállni, hogy békességgel tárulhasson karja a világ s az élet szembejövő tényei felé. A nagy parancsokat azonban — és itt van szel­ lemében a megragadó fordulat — jól tudja, csupán a parancsolót nem látja. »Gyötör engem az Isten, de mi végre? Nem üdvösségre — csupán bűnhődésre.« Mintha mindig a templomkapuban állna. Ott zörget rajta örökösen, és nem nyitják meg belülről az ajtót. Megsimogatja a ki-belépő békessé­ ges arcokat, mimtha mindeniken az annyira vágyott, elériietetlen titkot érintené. Mint szépséges koldus áll ott szívét és eszét kitárva a Hit cso­ dája után, amelynek fényén üdvösséggé változna át az élet, a béke tenger­ szemévé simulna ki a gyötrődő és nyugtalan élet, s öröm kertjévé színe­ sedne a valóság. A csoda azonbani makacsul bujkál, rejtőzködik, s csak szép viszfényével csalogat, felfénylik néha egy-egy arcon, vagy a való­ ság egy-egy magafeledtető pillanatán. De azért mégis mintha néha személyesen találkozott volna 6 is az Istennel, mint nagy költőtársai. Csakhogy ő fönt a magas hegyeken, ott, ahol a szál-fenyők nagy testőr-serege áll. »Ahol még én is megtaláltam Öt, A kegyetlenül is kegyeimest, Tőlem vonakodót, S rejtőzködőt.« 440

Kovács László: Reményik Sándor Reményik Sándor valahonnan az ajándékozó messziségből: a pol­ gári ideálizmus és a gyermeki lélek tiszta kertjéből hozta magával az életparancsokat, örök mécsekként világítanak ezek az útján, bármilyien komor is néha körülötte a sötét. Lelke a nagy törvénykönyv fölé hajol, anélkül, hogy üdvösség szállna rá. Mi megajándékozottak azonban jól tudj./k azt, hogy aki ily maka­ csul jár Isten-kereső útján, ebben a keresésben talap, már meg is találta Őt. Számunkra mindenesetre megtalálta. S így nyílik ránk a különös vígasz, ha versei komor világába belépünk. A csipke-bokor ég, rózsái emésztő lángok, de a láthatatlan és megfoghatatlan Isten parancsai szól­ nak. Így szerzi nekünk az örömet a Reményik Sándor örömtelensége. III. AZ

ELEFÁNTCSONT-TORONY.

Reményik Sándor életét olyan korba állította a sors, amikor szinte versengve virágzottak az Idő utcáján a hangos és követelődző eszmék. Az örök törvénykönyv fölé hajolva figyelte és bírálta ezeket az eszmé­ ket. E törvénykönyv lapjait a nagy ideák szentháromsága: az Igazság, Jóság és Szépség írják tele, amint végtelen misztériumban, egymás arcát cserélve, az emberi szívvel, a felfelé törő szellemmel, s a nemes lélekkel játszák örök játékukat. Aki lelkéhez közel engedte őket, azt örök nyug­ talanság jegyezte el. Az nem bújhat el, hiába is bújna földi érdekek mögé, s nem lehet részlet-igazságok harcosa. A magány útjára kény­ szerül, bármennyire szeretne társak, vagy éppen tömeg között fölmele­ gedni. De ez a magány egyúttal magaslat és »elefántcsont-torony«. Az idő utcáján élelmesen és divatosan hangoskodó eszmék haladás-illúziójá­ val szemben fent a toronyban mintha megállott volna az óra. A benne működő szellem konzervatívnak látszik. Pedig milyen szívesen meggyő­ zetné magát a lélek! De, ha gyakran nem is valamilyen részlet-igazság, vagy fürge érdek-eszme közeledik hozzá ékesszólóami, hanem valóban fen­ séges és nagy gondolat: kiderül, hogy az emberrel van a baj, aki törpe hozzá, s csak visszaélni tud vele. Éppen a legcsábítóbb eszmék nem em­ berszabásúak. A könnyen beugrókkal ellentétben ott fent az »elefántcsont-toronyban« a lélek a gyötrő önvizsgálat útján viszi végig az utcán hangoskodó jelszavakat, s ha szükségét érzi, nagyobb vagy élőbb igazsá­ gok nevében száll szembe velük. S a nyilak nem annyira azért röppen441

Kovács László: Reményik Sándor nek fel hozzá, mert »elefántcsont-toronyba« bújt el, hanem éppen azért, mert nagyon is érdekelve van, de nem helyeselt. Éppen mert eleven erő sugárzott a toronyból és hatalom, ezért kiáltott föl hozzá a vád. Riöményik Sándor esetében különben is a legnaivabb tévedés az ele­ fántcsont-tornyot, mint vádat emlegetni. Hiszen csupa aktualitás, csupa közvetlen, vagy éppen hétköznapi alkalom indítja el a verseit. Inkább igaza volna annak az esztétikusnak, aki az ellenkező kifogással lépne fel; aki nehéziményezné azt, hogy a Reményik Sándor költészdte túlságosan hozzá van láncolva az aktualitáshoz;. Az igazság ott jár a két vád kö­ zött, a magasabbra-tolt középen. A közvetlen aktualitásokhoz való eleven kapcsolata folytán nyeri költészete azt a rendkívüli erőt, amely talán egyetlen más magyar költő-kortársában se volt meg. Azt a nagy lírai atmoszférát, amely a legritkább dolog az irodalomban: egyszerre és egy­ forma nagy erővel ragadta meg a naivul kitárt, egyszerű szívet és a ké­ nyesen elzárt, kifinomult élvezőt. A költő hatalmát senki szavában nem érezhettük itt közöttünk annyira, mint az ő szavában. Néha oly köz­ vetlenül, ahogyan egy vezércikk szólal meg a rajtunk égető kérdésről, vagy ahogyan egy-egy nagy nyilatkozat hangzik el. Az elefántcsonttorony pedig annyiban igaz, hogy a gondolatnak és a hangnak cnyagán mindig 'érzett a xnagasabbrendfiség, az indulat tisztasága, a szellem soha neim önérdekért való harcossága, s a vívódás szépsége és izgalma... Az ilyen lélek különös keveréke a konzervatívnak és forradalminak. Senki sem tud oly hűségesen és kitartóan őrizni, ha kell; de oly szent meggondolatlansággal lázadozni is. Üj igazságokat nem könnyen szerez, hiába kínálják magukat hangosan; de nehezein is ad túl rajtuk, ha már a magáénak érzi őket, még ha közben az egész világ új arcot váltott is körülötte. Konzervativizmusa csupa élet és mozgás, új meg új vizsgálat, örök próbatétel; forradalmisága pedig a szellem makacs hajthatatlansága, s támadó visszaütése, ha meg akarják alázni, vagy hajlítani, még ha hasznosan is, mint az idő zordsága elől földrehajtott rózsafát. Innen nézve is a helyettünk való élet, a helyettünk tett szó örömét érezzük költészetén. Igazi lírai magatartást, amely több, mint a hozzáképest akármilyen nagy versművészet. Azt érezzük benne, amit valóban ki kellett mondani valakinek, különben néma maradt v o k a a kor, aho­ gyan mi éltük á t . . . Pedig e költészet anyagából majdnem teljesen ki­ maradtak például az olyan megszokott éilmóniyek, mint a szerelem, amelynek megéneklése a laikus szemében majdnem egyet jelent a költő fogalmával. 442

Kovács László: Reményik Sándor A szerelemnek van egy pillanata, amelyben már teljes a férfi és nő közötti boldog találkozás. A lélek uralkodik e pillanaton, a test még csak öntudatlanul szeret mögötte, de a kielégüléstől a vágy mindent ígérő ajtajában már csak egy lépés választ el. Ezt a pillanatot kell megrögzí­ teni, s elbúcsúzni inkább e csúcson a szerelemtől, mint tovább menni a test kétes örömeinek útján, amikor a lélek kísérete már bizonytalan, s talán a következő perc már a lejtőre ér, s a felejthetetlen érzés a magas­ ból visszahull a földre. Reményik Sándor a szerelemnek ezt a pillanatát énekli meg. A modern költő szólal meg ebben is, az a fájzó, »dekademis« lélek, akit a valóság kegyetlenül ékesszóló, szenvedélyes rajzaival, a test szenynyes riegényei közül kiűztek. Ady is megénekli a szerelemnek e pilla­ natát, majdnem pontosan úgy, ahogyan a Reményik Sándor Csipkerózsa­ legendája szól. Gondoljunk csak a »Meg akarlak tartani téged« című Ady-versre. Csakhogy Reményik Sándor végleg visszavonul e perc szép­ ségének élménye után abba a fellegvárba, ahol már inkább a Rilke-i világgal találkozunk. A magasabbra hangolt, nemesnek álmodott énünk éli itt a kis örömök feledtető mámorai nélkül motzgalmas belső életét. A naturalizmussal szemben itt már majdnem programmszerű a reak­ ció. A Valóságot itt már csak mint az igazság megfoghatatlan és belát­ hatatlan képét fogadják el, s nem mint Tagadást. Ezért száll szembe az iskolás realizmussal. Ezért egyenesedik föl, amikor a materializmussal ke­ rül szembe, s inkább »hitetlenül« is a hívők pártjára áll, mert Isten tör­ vényei nemcsak szebbek, de valóságosabbak is, még ha elrejtőzött is mö­ göttük az alkotó. S aki a nagy Ideák törvénykönyvét szorította a szívé­ hez, amikor az életbe indult, szögeket hord a testén és örök háborút visel, amelyben talán soha nem jut el aí békességhez, dlea győzelem öröme ott van márcsak abban is, hogy: áll a harc. Tehát nemcsak a Test van és az állati Anyag, hanem a Lélek és az isteni Szjellem is; s így mindig van hova állani annak, aki életével magasabbra néz. KOVÁCS

LÁSZLÓ

443

ARANY NAPOKBÓL BÍBOR BERKENYE* Áprily

Lajosnak.

Arany-napok suhannak most felettem: Alig rezzen a szárnyuk — Csak méltóságos lebegésük van, Nincs vércse-víjjogásuk. Tisztult szememnek csúcsok intenek — Célba-futott sok értem-sírt imádság — A háborútól rejt a rengeteg —. Ajándék-'ősz ez. Meddig tart a fénye? Meddig szabad makacs hittel kacagnom A Sors gonosz fekete-zöld szemébe? Ajándék-ősz ez. Bíbor berkenye Pompázik komor fenyő-alapon. A fürtje hull. Vér-szín játékomat Én is a fenyők közé hullatom. Marad a komor, hideg-zöld alap. ö r ö k alap-szín itt, és mindenütt. De míg illat száll s Isten napja süt, Szólni szeretnék, s vallani Neked, Testvérem, drága, a magyar Igében, Erdélyi Sorsban, szerte szakadásban, Együtt-létben és beteljesülésben. Szólni szeretnék, s vallani Neked — Szólni szeretnék, amíg még lehet. Vad lendülettel friss iramba fognak: Az ernber-zuzó malomkerekek: Jaj, történelmet járnak! Mit tudjuk mi, kit hova-merre hánynak! Kit hogy tapos el e vad lendület. De én tőled tanultam: Van egy világ Idő s embertörténelem felett! Én most itt őszi, havasi világiban, Barangolva a verseid nyomában, * A szerző „Magasfeszültség" című, az Erdélyi Szépmlves Céh kiadásában nemrég megjelent verskötetéből a cenzúra ezt a verset törölte.

Ki akarom kiáltani Neked, Míg a Sors végleg közibénk nem áll: Mi voltál nekem: Barát, Költő-testvér, Ember-minta és férfi-ideál! Költő-voltod s ember-voltod között, Bármily nehéz volt: verted a hidat. Szemérem, mérték, forma, fegyelem: — A folyam tisztelte a partokat. Karmester-ős s az ötvös-ősök Művészek voltak, s mégis puritánok. Vad mélységet hirdetett s ugyanakkor Edző tetőt is kedves hegy-világod. Így lettél, akinek nincsen őse: Líránk első turistavezetője. Irigyed voltam? Irigyed, igen. Szemérem, mérték, forma, fegyelem, Krisztusi jóság és antik erény, Fátum-hit és Predestináció: Mindvalamennyit irigyeltem én. És irigyeltem azt is, ahogy mondtad: Az idegeknél mégis több a lélek! Nem kijelentés volt ez, de parancs! Ráépítetted a kötelességet — Irigyed voltam: Irigyed, igen. Merengtem Rajtad, mintaképemen. Utánozni meg sem próbáltalak. Tudtam: silányabb sokkal az anyag. Te nem csak költő voltál, de Professzor, S ahányszor tanítványaid szemében Kigyúltál: éreztem mindannyiszor, Hogy nagy-nagy dolog Tanítónak lenni — S tőlem nem tanult soha sermmit senki. Én sokfelől szedtem az ihlető, Termékenyítő himport, lelki mélzet — Neked egy Múzsád volt: a Feleséged. Legtitkosabb madarad. Ö a «bátor, 44$

Feketén is ragyogó Inspirátor* —: Költészeted titkos búvó-patakja, Szikláid alatt örök-zuhogó: De csak a nagyon-érzékeny fül hallja. A család nekem: álomnak sem álom — H a kislányodra néztem, néha mégis Nagyon fájt, hogy nincs ilyen kis-leányom: »Kis útitárs« — kis »mogyoró-törő«, • A nagy világ4>ozótíban Volna ő — — . . . S hagyna szűz hóban szűzi »ski-nyomot« — H a én már nem vagyok — Nem folytatom — Itt, zúgó vers-patakjaid között, Az őszbe hajló arany-havason Csak megköszönöm, hogy vagy, és hogy voltál, »Bíztató-vers«-sel hozzám is hajoltál. Oj világ-omlás hogyha eltemet, Fogadd a fenyvesbe hullt berkenyét: Vér-szín játékom: végső versemet — — Hozzád. Hohe Rinne, Szebeni havasok, 1939 szeptember. REMÉNYIK

446

SÁNDOR

A FURFANGOS LEGÉNY SZERENCSÉJE — Eredeti székely népmese. —

V

olt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még az Óperenciás nagy tengeren is túl, ott ahol a bolhát rézpatkóba verték, hogy a torkig jóban meg ne botorkázzék, hát ott volt egyszer egy földhöz­ ragadt szegény legény. Olyan szegény volt az Isten teremtette szegény legénye, hogy nem volt ainnak az ég világán semmije, még betevő falat kenyere sem. Hol étlen-szomjan koplalt, hol nem volt mit egyék s még az is szjűken. Hanem aztán ez még eljárt volna erre-tova, ha cgycdes egy lelkére koplal, de amikor volt neki még egy országútja vén, elag­ gott apja s egy Isten vakja, nyomorékja édesanyja, akiket ugyancsak neki kellett volna, hogy kitartson, vajmi. Mert hát fiú csak fiú s kutya­ kötelessége apját, anyját ápolni, ahogy lehet eltartani. Búsult, búsult, hogy majd belévakult a szegény feje, hogy mi is llesz ebből s kérte a jó Istent lefektében, felkeltében, hogy vagy erre, vagy arra könyörülne rajta, mert ha mind így, ő vagy a Küküllőbe ugrik, vagy az operenciás nagy tengerbe. De tudja meg az a jó Isten is, hogy ő már ezt így sokáig ki nem tudja állni. Addig s addig reménykedett, imádkozott, hogy a jó Isten is megsokallta, s meghallgatta a kérését, hát elvette legelébb is az apját. N a jó! e megnyugodott az Ürbani, de már most miből temesse el, mikor egy kicsi vak fillérje sincs temetési költség. Ő bíza — gondolja —> egyet se gyöntölődik annál többet, hiszen a már úgy is mindegy, akár erre, akár arra, ha nincs miből, úgy sem lehet másképp, meghalt, meg­ halt s annyi. Vette a vállára az apját, elvitte a Küküllőhöz s belélocscsintá abba, hogy: szép álmokat, lelkem apám s engedj meg, én hibás nem Vagyok, ha nincs miből máskép tenni. Aval e megvan. Delhát, a jó Isten adja, hogy nemsokára reá az anyja is meghal. Na! hát ezen már éppen nem sokat tünekedett, hanem elgondolá, hogy ha ennyibe van, legyen a két öreg egy helyfert, egy sírban. Vette az annyát is a vállára s vitte a Küküllőbe. Amikor már ez is megvolt, felsóhajtott, hogy hál Istennek, erre is rásegítette az a jó Isten, hogy apját, annyát szerencsésen eltemetheté. Most már szervusz falu, ő addig meg nem áll, mígi a szerencsére nem talál. El is indult a maga útjára egyfelé. Amint menne bé egy városra, meglát a város végénél egy embert álldogálni alz út szélén. De még kö­ szönti is illedelmesen. A kőmívesforma ember fogadja is á köszönést ille­ delmesen s kérdi tőlle, mi járatbeli volna? Mondja a legény, hogy 8 osztán szolgálatot keresne, hogyha kapna valamerről. — Hát mi a mesterséged? — kérdi az ember. Azt mondja a fiú: — Én osztán egyebek mellett a kőmívességet is értem. — Na! ha igen, — mondja az ember — egyet se menj tovább. Jere velem a királyhoz. Kincstartó palotát akar építtetni, engem bízott meg vele. 447

Ősz János: A furfangos legény szerencséje Jól van, elmennek, kinézik a helyet s hozzáfognak felépíteni a kin­ cses palotát. Az építés kökben azt határozzák, hogy haggyanak a pa­ lotán egy rejtett vakablakot, akin keresztül a kincshez bejárhassanak, mikor szükségét látják. Amint a palota elkészült, a király a sok drága kinccsel megtölti. Azt mondja úgy pár hét múlva a kőmíves a legénynek: — Menjünk el, hallád-e, nézzük meg, hogy mennyi a kincs abban a királyi kincstárban. Jól van, elévettek ketten két zsákot s avval olyan ügyesen el­ hoztak két zsák aranyat, s ügyesen visszatevék a vakablakot, hogy iste­ nes ember nem volt a csillag alatt, aki meg tudta volna mondani, hol meritek bé a kincstárba s hol jöhettek ki onnan, mikor az ajtóján hármas lakat s melléje regement katona istrazsálta. Mikor a király a lopást észrevette, tanácsot gyűjtött össze, hogy lehetne nyomrajönni, hogy ki volt, mi volt, hol is ment bé, akárki volt, a kincstárba lopni? Hanem tanácskozhattak, vizsgálódhattak akármennyit is, utoljára sem tudtak okosabbat kifundálni, mint hogy állítanak a kincstárba vaskaptányt s osztán tisztájába senki más nem lehet a tolvaj, mint akit az megfog. Na, telt-múlt az idő, amíg hát egyszer elfogyott a lopott pénz. Szólítja a kőmíves a legényt, hogy csak készüljünk pajtás pénzért. A zsákokat elé s útra kelnek nagy ízibe. Hanem alighogy béére a kőmíves a kincstárba, kiabálni kezd, hogy csapdába esett, A legény se tehetett okosabbat, minthogy próbát tegyen, ha megszabadíthatná. Eleget erre, eleget tova, hanem Istenes segedelme nem vala, hogy ki tudhatta volna szabadítani abból. Egyet gondol, a csizmaszárából kést ránt elé s az embernek a fejét úgy leüti a helyéről, hogy megkortyant belé. A gúnyá­ ját leszedé rólla s a fejével együtt eltette láb alól. Másnapra kelve megy a király a kincstárba, hát ott kap egy fejetlen meztelen embert. De csa­ pott nagy megdöbbenésében akkora lármát, hogy az egész királyi udvar mind összefutott, azt hitték, hogy tisztán veszélyben a király, hát csak akkor látják, hogy mi az, amikor meglátták a tőrbeesett fejetlen csurdé emlbert. Bezzeg, hogy lett osztán vikota, hogy ki lehet, honnan lehet. Addig erre, addig tova, amíg elhatározták, hogy másképp meg nem tud­ ják, (hogy ki lehet az a fejetlen ember, hanem ha felteszik egy bástira,* végighordozzák a városon, minden kapu előtt, s ahol sírás hallatszik, odavaló, mert ott megismerték. Hanem, hogy szavamat egymásba öltsem, amint a legény az ember fejét eltette láb alól, a zsák aranyat vitte a kőmíves feleségéhez, helyből elbeszélte, hogy s mint jártak, hogy volt ura, nincs ura mán túl, hanem ha az asszonynak is úgy tetszik, fogja­ nak össze s tartsanak ki együtt. Az asszony sem sokat renyekedett erre, tova, hamem ha már úgy van, Isten neki, legyünk hát egymásé s abba a nyomba összeverték a konyhát s éltek együtt a királyi pénzből. Mikor a fejetlen kőmívest hordozták meg a városon s éppen vitték el kapujuk előtt, a legény az udvaron fát vágott, az asszony meg; a felvágott fát * Kétkerekű taliga. 448

Ősz János: A furfangos legény szerencséje hordogatta befelé. Meglátja az asszony a básti szekerein a fejetlen embert s hát abba a nyomba megismerte, hogy az igazán az ő ura. Ügy elkese­ redett, olyan hangos jajszóval kezdette siratni, hogy a népség mind az udvarra csődült, hogy hát itt lakos volt, innen való az a tolvaj. Hanem a legény se volt rest s félkegyelmű, egy szempillantásra lecsillenté a fej­ szével három lábaujját s ráparancsolt az asszonyra, hogy azt sirassa, ha kedves a napja, ő meg elnyúlt a favágón, már mintha az ujjvágások miatt ájult volna el. Hát sikerült is a félrevezetés. A népség elhitte, hogy az asszony az ura levágott lábujjait siratja s így nem jöttek reá, hogy ki s miféle, honnan való ember lehetett a kincstári tolvaj. Már csak annyi, hallák-e, hogy egyebet se tehetett a hitvány király, minthogy a kárra még kárt csináljon, mert akármilyen kevés költséggel is, el kellé, hogy temesse az embert. Hanem a királynak erőst nem fért a fejébe ez az eset. Hát elhatá­ rozta magában, hogy akárhogy is, de megtudja ki volt az a tolvaj s ki volt a társa. Széjjel kurentáltatja az országában, hogy akárki fia is volt társa a kincstári fejetlen tolvajnak, jelentkezzék bátran nálla, mert neki erőst megtetszett az istenes ügyessége, hát ő leányát s fele királyságát adja neki, mert az olyan ügyesség, akárhogy s mint, mégis csak ide s tova, jutalmat érdemel. Az a furfangos legény egyet se várt több kurrentációt, hanem nagy ízibe felszedelőzködött s meg sem állott a ki­ rályig^ hogy hát kurrentáltatott: — Én megjelentem, mert én volnék a fejetlen ember társa. Erre a király is se látott, se hallott annál több beszédet, csak elkiál­ totta magát, hogy: — Tömlöcbe vele, az akasztófára valójával!* A furfangos legényt helyből lecsípték, nyakig vasba verték, iötét tömlöcbe vetették. De még tanácsot is ültek felette s még az nap estére ki is vitték az akasztófához. Hanem a furfangos fiú egy szempercek alatt elegyezi a hóhérral, hogy csak úgy akassza fel né s osztán szürkület végben vegiye le a fáról s az ellopott királyi kincseken osztozzanak ketten. A hitvány hóhér le is szabadítá a fáról a furfangos legényt, de a maga vesztére, mert az a furfangos teremtés olyan úristenes ügyességgel tekerintette vissza a hóhért a fára a maga helyére, hogy csak akkor veheté észre, hogy mi is van hát vele, mikor a legény helyén lógott. Reggelre virradva kipillant a király az ablakán s hát csak hanyatt esek, hogy mi az Isten átka ez, hiszen ez az akasztott ember egyet sem a legény, hanem igazában a hóhér. H á t ez hogy történhetett meg, még sziemvilágvesztéssel is, hogy előttük, az ő szemük láttára, az a furfan­ gos teremtés vaj kicsoda, mi ördögi praktikával, de ő akasztá fel a hóhért s nem a hóhér őtet. Csóválgatja a fejét, pödörgeti a bajsza hegyét, nagyot csíp magán, hogy megtudja, csakúgyanvalóst émedt valóság ez s nem álmában látja? 449

ősz János: A furfangos legény szerencséje Haoem még akkor sem akart hinni a szemének, csak kiküldött az akasz­ tófához, hogy nézzék meg, mi igaz van a dologban? H á t osztán, ha kiküldött jelentették is, hogy: — Bíz az, felséges királyom, aligse a legény, hanem igazában a hóhér. Nagyot csavarint a király a fején, hmget, hogy ő még ilyent is meg­ ér jani. Hiszen, ma! Ahogy azt a hóhért a szemök láttára, úgy őtet is egy szemperére odajuttathatná. Na, még ilyent is, hogy érjen vén király létére napja világában. Ügy elvikotálódik, úgy elijesztgeti magiát erretova, hogy tüstént új kurzust Jcüld ki, hogy: — N a hát, most már igazában jöhet ae a legény, elég volt a próba, itt a lánya s a fele királyság. H á t jött is a, furfangos legénye s azt mondja: —i Legyen is felsége elég az a próba, mert több kedve nincsen a tré­ fálkozásra. S nehogy más kerüljön hóhér helyett az akasztófára! Bezzeg, hogy ijedtében a félkegyeiműje szóllítva szólította a leá­ nyát s két kézzel is adta rajok az atyai áldást. S mert a leánynak is tet­ szett a dolog, helyből polgárfaázasságra verekedtek, paphoz is elkere­ kedtek s csaptak egy nagy heje-huját, két hétig is tartó úristenies traktát. Mind így volt ez, így biza, s a legény még ma is király, ha meg nem hótt, a biza. ŐSZ JÁNOS gyűjtése

45°

BETHLEN

MIKLÓS

i.

Az erdélyi fejedelemség rövid virágzása után a XVII. század má­ sodik felében a sokáig megzabolázott indulatok, féltékaraységiek, irigy­ ségek felszabadulnak és Erdély a két szomszédos nagyhatalom karmai közt erőtlenül vergődve rohamosan süllyed önállóságának teljes pusztu­ lása felé. De amennyit veszít maga a független erdélyi élet, aranyit nyer az addig csak öntudat alatt bujkáló erdélyi tudat, a fölszabaduló egyéni­ ségekben kivirágzó gondolát és általa az irodalom. Az élet akkor válik értékessé, féltetté, amikor veszélyben forog. A szabad erdélyi élet szép­ sége, gazdagsága is csak akkor tűnik föl, amikor épsége lassan töredezik és a végső ítélet már felette lebeg. A politikusok után az erdélyi írók még egyszer görcsösen megkapaszkodnak az élet küzdelmeibe és legalább figyelmeztetésképpen átadják az utókornak. A XVII.—XVIII. század fordulóján naptárföljegyzésekből, naplókból, diáriumokból kibontakozik az erdélyi emlékirat, hogy megőrizze egy kor életét, embereit, egész szel­ lemét. Az emlékirat Erdélyben önálló irodalmi műfajjá fejlődik, amely magába olvasztja a történeti föl jegyzéseket, regényes történeteket, önelem­ zést, életrajzot, életbölcseletet és a pietista vallomás felé halad. . A főúri, vagy a vezető családokkal érintkező emlékíró a maga életén át egész Erdély hányatott életébe bepillanthat, de legtöbbször egyúttal búcsúzik is a maga ifjúságától, férfikora viszontagságos harcaitól élete alkonya felé. A múltból dicsőségesen tekint feléje a Bethlen Gábor építő korszaka, az öreg Rákóczi György idejének nyugodalmas gazdagodása, de II. Rákóczi György trónralépéséről és Erdély elpusztulásáról siralmas krónika beszél és a következő évtized dúlásait végzetes előjelek előre­ vetítik. Apafi Mihály gyenge uralma alatt és ate átmeneti korszakban oligarchák ragadják magukhoz a hatalmat és Erdély megkaparintható javait. Hirtelen emelkednek és zuhannak le családok, a megkaparintható koncért összefognak, a közpénzeken osztozkodnak, hatalmas vagyonokat gyűjtenek, a veszedelmes ellenfél ellen ligát kötnek és hirtelen rajtaütéssel elpusztítják. A török befolyás alól lassan a Habsburg-hatalom alá csú­ szik át Erdély és a makacsul ellenálló, vagy egyensúlyozó főemberek egyszerre a császári udvar kegyei felé rohannak. A családi harcok, nyers összetűzések, kegyetlen gyűlölködések és féltékenységek közepette is föl­ föltör az erdélyi magyar élet, a zártkörű, de független, pompás nemesi élet megmentéséért küzdő akarat. Csak az egységes erőskezű, kormányzó hatalom hiányzik, a magasabb politikai törekvéseket ezért gáncsolja el a családi, anyagi, vallási ellentét, de az Erdély sorsáért aggódó, önálló, harcos egyéniségekben nincsen hiány. A XVII. század végén és a XVIII.

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós század elején az addig inkább történelmi értékű emlékirat így nyer friss egyéni színeket és válik irodalmi alkotássá, amelynek Erdély féltése, a hazafias aggodalom és a vallásos alapérzés adja meg közös jellemvonásait. A hanyatló Erdély főúri életéinek, Erdély új szerepéért folytatott küzdelmeinek legérdekesebb emlékirat írója Bethlen Miklós, de nála válik egyúttal alz emlékirat önvallomássá, élet- és jellemrajzzá, első részében szinte azt mondhatnám én-regénnyé. Az élettől, a fáradhatatlan építő munkától leszorított és magába vonuló egyéniség végigtekint egész életén, és már nem elégszik meg az események, a közélet harcainak elbeszélésével; önmagát, egész testi és lelki életét akarja föltárni, hogy így állítson tiszta törekvéseinek, megtámadott becsületének maradandó emléket. Bethlen Miklós önmagát látja az események központjában, életének minden moz­ zanatát, megnyilatkozását valami gátlástalan, természetes megmutatkozni akarással írja le, így lesz önéletrajzának első része a legőszintébb magyar önvallomás, második része pedig részletező, szinte ügyvédi körültekintés­ sel megszerkesztett önigazolás. Bethlen Miklós Erdély egyik vezető családjaiból származott. A csa­ ládnak egy néhány tagja nemzedékek óta nevezetes szerepet játszott az erdélyi politikában. De nemcsak generálisok, főispánok és kancellárok kerülnek ki a családból, hanem tudós férfiak, történetírók is. Apja, Bethlen János, „az erdélyi állapothoz képest tisztességes tudományú . . . külömiben is kedves, jámbor, akárkit is segíteni inkább mint rontani kész, és igazbeszédű, nem tökéletlen, sőt azt másban is utáló emlber volt", a fia tanúsága szerint. Az enyedi kollégiumot jórészt ő emelte föl „hamuból, szemétből", az udvarhelyit pedig ő alapította. Anyai nagyapja, Váradi Miklós, tekintélyes kolozsvári kereskedő, „szép tudományú, mértékletes életű, bornemissza ember volt. Az Isten szép értékkel is áldotta meg, de bizony sok irigységet, üldözést, keresuztviselést is szenvedett." A méltat­ lanul meghurcolt férfi őseiben is azt látja, hogy az „istentelen világtól" mennyi üldözésnek voltak kitéve, pedig minidig nemzetükért, egyházukért dolgoztak. Az üldözések mégsem árthattak a családnak, mert az vagyon­ ban és rangban szépen gyarapodott. Bethlen Miklós főúri környezetben és életformában nevelkedett, de a gazdálkodással való foglalkozáshoz, a falusi mulatságokhoz apai részről erős művelődési hajlam is járult, ami a tanulásra hajtotta. A kereskedő nagyapától pedig olyan feltűnő gyakor­ lati, üzleti és gyűjtő ösztönt örököl, hogy azzal gúnyolják: „kiforr a kalmárvér" belőle. De ha az átöröklést ilyen nyersen nem is fogadhatjuk el, a kétféle talajban gyökeret vert család mégis olyan lelkialkatot hagy rá, mely az élet minden vonatkozásai között otthonosan fog mozogni. Bethlen Miklós ifjúságában az egyéniségét fejlesztő, látókörét szélesítő körülmények szerencsésen találkoztak össze. 1642-ben született Kisbánon, gyermekkora és tanulmányainak kezdete még Erdély nyugalmas idejére esett. Gyulafehérvárt a fejedelem fiával együtt tanult Keresztúri Páltól, kiről nemcsak a hálás tanítvány jegyzi meg, hogy „gyermek-tanítani ritka és példa nélkül való ember volt", hanem a pedagógia története is meg452

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós különíböztetett tisztelettel beszél. Pár év múlva, a Keresztúri Pál halála után, Kolozsvárra, az Apáczai Csere János „keze alá" adják, kitől rövid idő alatt nemcsak a klasszikus tudományokat, a teológiát, filozófiát sajá­ títja el, hanem aki a „geographia és astronomiában is belé nyalintatá" és addig szerzett tudásában „az elébbeni chaost rendbevette". Az erdélyi pártharcok, családjának menekülése, tanulmányainak félbeszakadása már nem ronthatják le az Apáczai hatását. Ilyen alapvetés után a tudásra szomjas ifjú gyorsan halad előre, nemcsak tanul és tudománya gyarapszik, hanem világi tapasztalatai is egyre szélesebb kört nyitnak meg szemei előtt. 1661 -ben Csernátoni Pál kíséretében külföldi tanulmányútra indul. Bécsen át Heidelbergbe mennek, Bethlen Miklós egy évig tanul itt, majd Utrechtben, Leydában folytatja tanulmányait. Továbbutazva Calaisiból átkel Angliába, Londonban tisz­ teleg a királynál, visszatér Franciaországba és Párizsiból a XIV. Lajos levelével 1664 nyarán nagy sietve hazaérkezik. Bethlen Miklós előtt és vele egy időben a szegény protestáns, ma­ gyar ifjak tömegesen keresték fel a németországi, hollandiai egyetemeket. Nyomorúságok, szenvedések közepett megszerzett alapos tudással belő­ lük kerültek ki az erdélyi reformátusok tudós tanárai és papjai. A főúri ifjú másképpen utazik és mások a tanulmányai. Nem pusztán szaktu­ dást, hanem inkább európai műveltséget, a nyugati életben való jártas­ ságot hoz haza. Bethlen Miklóst mindenütt befolyásos urak fogadják és pártfogol­ ják. Bécsiben Bánffi Dénesnél étkezik, végignézi a laxeniburgl »császári comoediát«, bemutatják Szelepcsényi György, érseknek és általa megis­ merkedik az előkelő világgal. Heidelbergben Károly Lajos választó feje­ delem vadászatokra hívja, de közben nyelveket, jogot, számtant, Utrechcben pedig a szokásos tudományokon) kívül mértant, katonai építé­ szetet, vívást, zenét taniul és ezt még tovább 'bővíti Leydában. Ez a fiatal ember mindent meg akar látni és tapasztalná, bebarangolja a nyu­ gati országokat, mindenféle emberrel és szokással megismerkedik, külö­ nös kalandokat él át, egyszer Calaisban, mint hugenottát a tengerbe akarják vetni, máskor a csatornán átkelve vihar éri és szinte odavész, »mivel olyan jó úszó, mint a kő«. Mindez nem rettenti vissza, hanem csak újabb élmények felé kergeti. Németül, franciául, angolul, később olaszul is megtanul, így hatolhat be a különböző nemzetek életébe, habár mai ítéletünk szerint inkább csak jellegzetes, furcsa esetekről tud beszá­ molni, nem pedig egy nemzet életének sajátos Színezetéről. Erre még nem volt felkészülve a kor látásmódja. Ekkor szerzi meg gazdasági, építé­ szeti ismereteinek az alapját is, amiket majd egész életén át hasznosítani fog és itt éleszti politikai ítélőképességét is, hogy majd a bécsi udvarban is tekintélyt szerezzen. Bethlen Miklós mindent megnéz, és folyjon újabb ismeretekre vá­ gyik, ezért nem nyugodhatik sokáig egy helyen. Párizsiban büszkén veszi át Turenne-től a politikai megbízatást, érzi küldetése fontosságát, most 453

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós már a hazai szerepre készül. Ehhez azonban a külföldi tanulmányok nem elegendők, az erdélyi főúrnak a hadvezetéshez is értenie kell. »Én mind csak azon unszoltam az atyámat, — írja — készítsen és bocsásson a hadba.« Alig ül egy pár hónapig otthon, már Zrioyi Miklóshoz indul, hogy a török elleni hadjáratban mellette tanulja meg a vitézkedést. De Erdély akkoriban messze volt Csáktornyától. Bethlen Miklós augusztus végén indul és Kassán, Trencsénera, Pozsonyon, Sopronon át csak novem­ ber 13-án érkezik Csáktornyára, öt nappal a Zrínyi Miklós halála előtt. A török háború váratlan 'befejezése a hadi életre való reményeit is széttépi, de Bethlen Miklós mégsem tér haza, áthajózik Velencébe és ha már hadakozni nem lehet, legalább olaszul tanul, majd átkel Zrínyi Péterhez a dalmát tengerpartra. Hazatértében Bécsben bevásárol, lefes­ teti magát, a Felvidékem pedig betér még egy pár nemesi házhoz és mind­ járt házasságra gondol. Megkéri Osztrozith Pál leányát, de kikosarazzák. A következő évben isimét magyarországi úton találjuk. »Mind a sze­ relem, mind a curiositas, már majd megszokott, édesedett, vándorló nyug­ hatatlanság és egyéb okok, in anno 1666. kihoízának engemet Erdély­ ből*, írja. Saját vallomása szerint is »vándorló nyughatatlanság« hajtja és valóban Bethlen Miklóst tarthatjuk az első jelentős erdélyi főúri uta­ zónak, aki nemcsak tanulni, vagy politikai küldetésiben utazik a nyugati országokba, hanem ismeretlen vidékeket, embereket, népeket akar meg­ ismerni, vagy talán tehetsége, cselekvési ösztöne még nem találta meg a maga igazi területét, ezért kell pezsgő energiáját folyton új utakban leve­ zetnie, amíg a maga helyét megtalálja. Soksizor úgy érezzük, hogy csak valami ürügyet keres a hazulról való kimozdulásra, talán a mozgási, uta­ zási ösztön hajtja. 1666-íban, Wesselényi Ferencnél időzvén^ végre hozzájut egy kis hadakozáshoz is. Megostromolják a Balassi Imre várát, a vár arát elfog­ ják és Bethlen Miklós gazdagon megajándékozva térhet haza. Huszonnégy éves ekkor a fiatal erdélyi főúr, de még csak az ifjú­ ság, komoly előkészületei és változatos kalandjai között teltek el évei, az ország életében még nem jutott szerephez. 1667-ben elnyeri az udvar­ helyi főkapitányságot, ugyanebben az évben eljegyzi Kún Ilonát, a követ­ kező évben elveszi: most kezdődik először a családépítés, majd pedig politikai tevékenységének korszaka. Az építési vágy nemcsak a családi vagyoni, tekintély gyarapításában nyilatkozik meg: egész életén át szen­ vedélyesen épít kastélyokat, iskolákat, templomokat, a hollandiai egye­ temeken tanult építészeti tudományát és erős művészi ösztönét így gyü­ mölcsözteti. Alig kapja meg a bethlenszentmiklósi jószágot, már hozzá­ fog a ma is egyik legszebb klasszikus ízlésű erdélyi kastély felépítéséhez. Iskola és templom építések után öreg korában ismét a családjának épít egy háromemeletes palotát és hozzá virágos kertet, gyümölcsöst és vete­ ményest akar beállítani. A házassága utáni évek a gazdaság rendbeszedésével telnek el, bir­ tokain mindent elhanyagolt állapotban talál és ezért, mint írja, »volt 454

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós bizony énnékem mivel töltenem az időt«. Élelmes gazdaként rossz évek­ ben gabonát, bort vesz és elad, barátai csak csodálkoziniak rajta, hogy mire valók a nagy vásárlások, de még inkább, amikor eladáskor a hasz­ not látják. Még Bécsből is számon tartja gazdaságának állapotát és fiá­ nak szigorú intézkedéseket ad, a hiábavaló költekezésekért szemrehányá­ sokat tesz. Ez a nagy vagyongyüjtő, amikor az erdélyi ügyeket irányítja, az ország vagyoni állapotát is állandóan gyarapítani akarja, családi érdekek, visszaélések ellen küzd, majd pedig a keleti kereskedelemi megszervezé­ sére terjeszt elő nagyszabású tervet. H a kedvezőbb körülmények között hatalomhoz jut, Bethlen Gábor országfejlesztő politikájának folytatását élvezhette volna Erdély. Az Apafi fejedelemsége alatt azonban Teleki Mihály kezébe csú­ szik át a hatalom, Bethlen Miklósnak egész életén át szerencsésebb, simább modorú ellenfelek befolyása ellen kell harcolnia, politikai törekvéseinek alig-alig látja valami eredményét. Mint udvarhelyszéki főkapitány a Bánffi Dénes elleni ligában jut először fontosabb szerephez, de előre figyelmezteti Bánfit és a. szavazás­ nál óvatosan igyekszik a döntő szót kikerülni. Bethlen Miklós mindig a békéltetéssel próbálkozik, de hasztalan; a Teleki terveivel való szembe­ fordulása miatt a Béldi Pál elleni liga alkalmával 1676-ban őt is elfog­ ják és elzárják Fogarasban. Fogságából szabadulva, egy időben úgy el­ fogja a keserűség, hogy a közügyektől félrevonulva, »ingyen tanító professor« akar lenni. Erről a lelki válságáról sajnos más feljegyzésünk nin­ csen, a tettek és a józan számítás embere hamar kiveti magából a lázongó érzelmeket. Egy pár év múlva a magyarországi hadakozásokban mint generálist valami hét-nyolcszáz zsoldos élén látjuk, de olyan szerencséjük van, írja, »hogy ellenséget nemhogy láttunk volna szemeinkkel, de hírét is alig hal­ lottuk*. Az egyezkedés politikusa most már nem keresi a hadi dicsőséget, tudja, hogy nem hadjáratokkal, hanem okos békével, alkalmazkodással kell Erdély szabadságát biztosítani. A török hatalom hanyatlásával, Buda felszabadításával az erdélyi politika is irányt változtat. Most már Teleki Mihály is a bécsi udvarral való megegyezés útját egyengeti. Az első csalódások után, a tanácstalan­ ság idején, Bethlen Miklós Moribunda Transsylvania c. emlékiratot ter­ jeszt fel a császárhoz és benne diploma kiadását kéri Erdély számára. A Teleki zernesti eleste után övé a döntő szó a tanácsban és a Diploma Leopoldinum-ot ő járja ki Bécsben. 1692-ben beiktatják erdélyi kancel­ lárnak és ettől kezdve tizenkét éven át, az első gubernium idején, élete szakadatlan küzdelem Erdély jogainak és pusztuló javainak megmenté­ séért. A sors iróniája, hogy a bécsi udvarral való megegyezés legállhata­ tosabb politikusát éppen Bécs fogatja el árulás címén az Olajágat viselő Noé galambja c. tervezete miatt, melyben Erdély egyensúlyi helyzetét akarja biztosítani a török és a német hatalom kÖ7Ött. 1704-től 1709-ig 455

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós Bethlen Miklóst fogva tartják, az akkor még jó erőben levő férfi élete ezzel bezárul, most már csak az elmélkedéseknek, élete, lelkiismerete vizsgálatának él. A fogságból szabadulva, nem tér többet vissza hazá­ jába, az elbukott hazafi nem akarja többet látni küzdelmeinek színterét. Emlékiratait írja, hogy tisztázza bemocskolt becsületét. Az utókorhoz felebbezve hal meg Bécsben, 1716-ban. 2.

Egy pár egyházi és politikai jellegű fölterjesztés, védőírás, vagy kö­ nyörgés után hatvanhét éves korában Bethlen Miklós hozzáfog önélet­ rajzának megírásához. Mi vezeti ezt az örökös tettvágyban égő férfit élete alkonyán ilyen nagy irodalmi munka írásához? Vájjon csupán dilet­ táns írói szándékot kell-e írásában látnunk, mely egy munkában minden­ ről be akar számolni, ami életét foglalkoztatta, vagy a szellemi embert kell meglátnunk benne, akinél a szellem »önmaga tükrözésében találja célját«, mint Szerb Antal írja? Bethlen Miklós munkája Elöljáró beszédében önmaga megfelel erre a kérdésre, de később írás közben önkéntelenül is elő-előbúvik írói szán­ déka. A megtört pályájú erdélyi politikus a vallásiban keres vigasztalást és életében az isteni akarat súlyát látja. Az írói, vagy emberi hírnév keresés ellen már eleve tiltakozik, majd így folytatja: »Kételenített erre engem nagyobb részint az én maradékom és házam állapotja, melynek kezében én ezt, mint egy apológiát, vagy testamentumot és instructiót úgy hagyok«. A fogságban meghurcolt főúr elsősorban családjának és erdélyi ismerőseinek, az utódoknak akar írni, magyarul is főképpen a fe­ lesége kedvéért ír, »noha deákul ez számára könnyebb és alkalmatosabb is lett volna«. »De mind ő, mind mások, kivált Erdélyben s Magyar­ országban, úgy hiszem, tanulhatnak sokat belök, valakik isteni félelem­ mel és keresztényi alázatossággal, szeretettel fogják olvasni.« » Tanuljon ebből minden oívasó« és ehhez hasonló kifejezéseket olvashatunk nem egyszer később is, ami világosan mutatja, hogy könyvével nagyobb olvasó­ közönségre számít, de a kor mélyen protestáns felfogása szerint életét csak vallásos, tanítói célzattal beszélheti el. Bethlen Miklós önvédelmi céllal és egy becsületes élet tanító példájának gondolatával fog tollat a kezébe, de egyúttal irodalmi elődök is bátorítják munkájában, Szent Ágos­ tonra, Petrarcára, de Thoura hivatkozik. Olvasmányai főképpen vallásos elmélkedéseiben vezetik, melyekben hol a protestáns teológia racionális okoskodásait találjuk, hol pedig, ami­ kor például az elmúló világi becsületről, hírnévről, az időről és az örök­ kévalóságról, a testi és lelki élet szoros kapcsolatairól, vagy a keresztyén felekezetek közti megértésről szól, emelkedett filozófiai fölfogással talál­ kozunk. Bethlen Miklós ugyan nem ágostoni lélek, ki ifjúsága bűneiről alázatos bűnbánattal tenne vallomást, hanem inkább önmaga életében, tetteiben gyönyörködő, született mesélő, munkájában mégis meg kell lát­ nunk azt az erős protestáns felfogást is, mely életét Isten ajándékának 456

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós tekinti és Isten kegyelmét látja meg a bűnök legyőzésében. Munkája be­ vezető részében és második felében az előre kitűzött, tudatos cél irányítja tollát, ezért használja itt a bölcselkedő, vagy később a hosszadalmasan érvelő, az önmagát igazoló hangot. A közügyekben való szereplését ma­ gyarázva, mindegyre áttér a latinra, amely helyenként már-onar elönti addigi erőteljes magyar nyelvét. Annál elevenebbek, színesebbek azomiban azok a részek, amelyekben az író megfeledkezik kitűzött céljáról és csak ösztönösein tárja föl önmagát, ifjúságát. A tettek, a gyakorlat embere, valóban szellemi munkában találja meg ismét önmagát, de ez a szellemi munka is legjobb lapjain kiszabadítja magát az okoskodás, vagy a hatást kereső érzések, pózok hálójából: cselekedeteket elevenít meg, szinte ön­ maga is cselekedetté válik^Az életet mindig közvetlenül, a maga gaizdag valóságában átélő ember az írásban az élet újabb gyönyörűségeit, magát a megújított életet élvezi, de szelleme mégsem feledkezik meg önmaga tárgyilagos ellenőrzéséről. Milyen az az arc, az az élet, amely a Bethlen Miklós önéletrajzából felénk tekint? »Termetam sem hosszú, sem kurta, hanem tisztességes közép­ árán* való volt, ábrázatom hosszá, barnaszeg, piros, ifjúságomban elég sze­ met szúrt«, így kezdi Bethlen Miklós önmaga leírását, melyben azután sor kerül a szakáll- és hajviselet, a szemek, az orr, az áll, sőt még a kéz és a láb ujjainak pontos bemutatására is. »Derekam vékony, csukahasú, kezem, lábam száraz, mint a szarvasnak, mondani csak bőr, csont; nagy temérdek vastag erek, inakból állott a testem, mégis az orcám, nyakam, torkom, combjaim, tomporaim szép húsosak, teljesek voltanak«, folytatja tovább a kemény, rugalmas, szívós testalkatában gyönyörködő férfi. Olyan testalkat ez, amelyet megedzettek a küzdelmek és amely minden testi próbában sikeresen, könnyedén tud helyt állani. Az inas, dagadó eres alkat akaratos, szenvedélyes természetre vall és Bethlen Miklós vallomá­ sából hamarosan meg is tudjuk, hogy »melanoholico-sanguinicus« em­ ber volt. Haragja hirtelen fellobban, ha pálca van a kezében, »hamar vereke­ désre is fakad«, de tisztában van hibájával és ha legyőzni nem tudja, legalább az embereket előre figyelmezteti rá. »Illyés nevű szász jobbágy tiszttartómnak egyszer magam mondám sok morgásom után: Eredj ki Márton atyámfia, mert félek megverlek majd.« Az indulatos, kemény, sokat követelő ember így tud atyafiságos, meleg emberi viszonyban ma­ radni szegényekkel, jobbágyokkal. A testét feszítő erőknek ki kell törniök, hogy ismét egyensúlyba jusson a felkavart lélek; »még az házat is hamarább kigyújtja a megfojtatott, mintsem a szabadon kiégő kémény«. A lobbanékony Bethlen Miklós egyszeriben kifújja magát, valami szinte primitív egyszerűséggel túlteszi magát gondokon, bánatokon és élete vége felé, két rendbeli rabság, szenvedések, csalódások után is megelégedetten néz vissza: »vígan ettem kenyeremet«. Ennek az áradó egészségnek, életkedvnek örökös tevékenységben kell kifejeződnie. »Nem talált az ördög soha henyélve«, írja egy helyt, és va457

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós lóban Bethlen Miklóst csak testi és szellemi alkotás közben tudjuk elkép­ zelni. Testi életéinek titkait is épp olyan ösztönös nyíltsággal, és mégis józan pontossággal beszéli el, mint ahogy külsejéről írt. Ez az önmegfigyelő és mindent pontosan elraktározó ember forró vérének csábításairól is éppúgy beszámol, minit külsejéről, vagy tanulmányairól. »Nem szégyenlem... megvallani ifjúságom mocskait«, írja Bethlen Miklós, és élvezettel meséli el ifjúkori kalandjait, de épp úgy nem szégyenli kudarcait, komikus eseteit sem. Amikor leánynézőbe megy, észre­ veszi, hogy vetélytársa akadt, ki a leányt talán elütheti kezéről, gyorsan elhatározza magát és visszaüzen, hogy elveszi a leányt. Amikor vihar éri a tengeren, részletesen leírja, hogy milyen betegen, halálfélelmek kö­ zött húzódott meg a hajó mélyében. »Félek, mint a tőrből kiszaladt ma­ dár*, írja később, nem titkolva el, hogy hogyan akart az elfogatás elől elmenekülni. Bethlen Miklós nem akar hősnek látszani, tétovázás, zavar nélkül írja le mindazt, amit átélt, semmiről sem akar megfeledkezni. Az őszinteség épp olyan belső szükséglete, mint magának az életnek élése. H a maga a legyőzhetetlen erő és egészség kiegyensúlyozott lelki vilá­ got, az élet ösztönös élvezetét adja, önmagának ilyen tisztánlátásához, el­ fogulatlan bemutatásához csak a szellem állandó ellenőrzése, önfegyelmezése vezethette. Bethlen Miklósban ösztönös, született mesélő kedv bu­ gyog, de kiművelt elme fegyelmezi, irányítja megfigyeléseit, gondolatait. Bővérű, romlatlan erejű, magát mindenütt feltaláló tehetséget maguk a kor gazdag nedvei táplálják, de műveltsége kortársai fölé emeli. A feje­ delmi korszak főúri társaságaiban fejlett a teológia és a klasszikus mű­ veltség, a Bethlen Miklós műveltsége szélesebb körű és nyugatiasabb, az egész életet át szeretné maga körül alakítani, hogy Erdélyből, mint Misztótfalusi Kis Miklósnak írja, egy kis Hollandiát csináljon. Kollégiumi tanulmányait ugyan félbeszakítja a felzavart idő, de a játék, vadászás, mulatságok sem vonhatják el az olvasástól és később a lelkiismeretes kötelességteljesítéstől. »A világnak jó, gonosz, minden mun­ kái között, változási között is kívánva kívántam tanulni valamikor lehe­ tett, olvastam, még vadászó napjaimnak estvéin is, kivált a bibliát.« A Ei'bliát úgy ismeri, hogy öreg korában azt írhatja: »ma Keresztúrival is versenyt futhatnék locistaságból«. Az élet minden helyzetére bibliai mon­ dásokat tartogat, így tud minden viszontagság közepette Isten' akaratá­ ban könnyen megnyugodni. De a Biblia szavaival fegyelmezi is magát a mértékletes életre és serkenti egyre nagyobb feladatokra. A tudományokat megbecsülő férfi az egy Zrinyi Miklóson kívül ta­ nárairól beszél a legrészletesebben és a legnagyobb szeretettel. Keresztúri Pálnak a módszerét gyermekkori jegyzetei alapján ki szerette volna adni és pontokba szedve ismerteti. Apáczainak tudományos érdemeit így fog­ lalja össze: »Apáczai nyitá meg Erdélyiben a tudós embereknek mind a .becsületnek ajtaját, megmutatá magán, hogy a magyar is megérdemli a doctor és professori nevet, és elviselheti.« De az Apáczai messzire látó tervei utáni visszaesést látva, a hálás tanítvány így sóhajt föl: »Isten eb4j8

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós bői az ostoba, háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt, ki­ vette.* A hanyatló Erdély fia megérzi, hogy a magyar tudós értetlen és mostoha környezetben küszködik. Ezen a helyzeten akarna változtatni, ezért inti a szülőket és tanulókat, ezért dolgozik a nagyenyedi és az ud­ varhelyi kollégium érdekében, mint gondnok. Kancellár korában nemcsak védelmezi egyháza ügyeit, hanem a ko­ lozsvári és gyulafehérvári templomok építéséhez jelentős segítséget is ad. A Misztótfalusi Kis Miklós halála után gyűjtést indít, hogy az egyház vegye meg özvegyétől a nyomdáját. Gyulafehérvárt utcát köveztet, a sarat, a pislzkot, az elhullott dögöket elhordatja, halastavat akar csinál­ tatni. A szegénység terhein való könnyítései, gazdasági, kereskedelmi ter­ vei államépítő széles látókört, gyakorlati érzékét dicsérik, de a művészet­ kedvelő embernek ez nem elég: mindenütt szépíteni, nyugatiasítani akar. Utazásai, sőt még a hadjáratok közepette sem feledkezik meg a művé­ szetről, képeket rendel és egy íziben egy festőt hoz haza. De legfőképpen a bethlenszentmiklósi kastély hirdeti művészi alkotóképességét. Bethlen Miklósban az újkori, a barokk főúri tipus valósul meg a szűkebb erdélyi keretek között, a maga erejét érző személyiség, kinek alkotó kedve az élet minden területére kiárad. Az erdélyi szigorú vallásos nevelés és a súlyos erdélyi sors irányt és korlátokat szab ennek a csapongó egyéniségnek. Várad elvesztésekor meg­ fogadja, hogy mértékletesen fog élni és a haját nem vágatja le, »valamíg Isten Váradot Erdélynek vissza nem adja«. Szokásait, életfolyását így zabolázza már ifjúkorában a valláserkölcsi felfogás, majd pedig a hazafiúi gond. Kortársai talán egyben-másban még különködő, nyuga­ tias szelleműnek érzik. Teleki Mihály csúfolódik vele és franciának ne­ vezi, de Bod Péter már »Erdély Solonját« látja benne, az utókor számára Erdélyt védelmező tiszta szándéka, bölcs ítéletei és iránymutatásai ma­ radnak meg. Az ellentéteket azonban nem annyira művelődésbeli különbségek, inkább a Bethlen Miklós határozott, önálló akarata és az egyéni érdekek­ kel szembeszálló, lelkiismeretes hazaszeretete okozhatta. Cserei Mihály szerint Bethlen Miklós »nagyzó embetr« volt, »nagy elméjét kelleténél inkább« akarta becsültetni. Maga Bethlen Miklós pedig atzt írja, hogy közügyekben »soha a szám mást nem mondott, hanem azt, amit a szívem jónak ítélt és gondolt«. Habár később meg is talnulta az óvatosságot, a kitérő feleleteket, mégis a »contradictor« nevet kapja és bizonyára mél..tán, mert mint maga is írja, »a guberniumnak merő kovácsfogója, pőröly és reszelő műszere vóltam«. Ez a sokszor erőszakos, szókimondó politikus hogyne lett volna kel­ lemetlen a visszaélések felett szemet hunyó, ligákat szövő oligarcha politika idején, de minden emberi gyengesége ellenére is Bethlen Miklós ma mint a romladozó, süllyedő Erdély lelkiismerete áll előttünk. Az Ön­ magában, az életben való gyönyörködést írás közben fokozatosan kezdi kiszorítani a hazafiúi aggodalom, a végzetes pusztulásnak megérzése. Az 4J9

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós Apafi korszakára visszagondolva így sóhajt föl: „A szegény idvezült fejedelem nagy erőtlensége, melyet egész Erdély közönségesen érzett, és az uraknak azzal az erőtlenséggel való visszaélések csudálatos monstrumokat szült egymásután mindaddig, míg ők elmulának." A bécsi udvarral való alkudozások, a vonakodás és az ellenállás idején válik egyre; szembe­ tűnőbbé Erdély gyengesége, tehetetlensége. A helyzetet józanul mérlegelő Bethlen Miklós, ki legalább az ország becsületét, a tisztességes formákat szeretné megmenteni keserűen kiált fel: „Fegyverünk, erőnk nincsen, ...a nép fut, az ország s mindenünk elvész. Itt a szásznak nevetségei vagyunk." A szegénység, az anyagi és erköcsi elesettség, egyre nyomasztóbbá válik és amíg Bethlen Miklós tábornokokkal, kincstári tisztviselőkkel tárgyal, alkuszik, egyezkedik, befelé pedig a tanáccsal az igazságért, az ügyek tisz­ tességes kezeléséért harcol, a háta mögött az országot megrövidítik és mindenki a magáét menti. Amint Bethlen Miklós önmaga szerepét magya­ rázza, és az egyre kilátástalanabb erdélyi ügyekkel vesződik, mind elke­ seredettebben kiált az utókorhoz: „Jaj az országnak, ahol a publicumra és populusra olyan gond vagyon csak, mint az én értemre volt Erdélyben ab anao 1656 mai napig." Az önmagában gyönyörködő íróból így lesz a magyar lelkiismeretnek egyik fájdalmas szavú megszólaltatója. A nyelve most már ünnepélyessé, sokszor szónokiassá, kevertté válik, az indokolások és az önigazolás sűrű­ jéből csak ritkán tör elő az a friss népies erő, amely egy-egy esemény elbeszélése közben megragadott, Erdély tragikus levegője azonban felénk csap, a sorsszerűség sötét színeivel magasan az író felé emelkedik. Az erdélyi protestáns író a dilettáns irói időtöltéstől a maga kikerülhetetlen hivatásáig jut: a romladozó erdélyi sorsot, egy kislelkű nemzet bűneit kell föltárnia eljövendő nemzedékeknek. Az írás csak így emelkedhetik az író személye fölé, de ezzel a tudattal szabadíthatja föl igazán az író sze­ mélyiségét. A két szomszédos nagyhatalom karmai között vergődő, de a saját belső gyengesége miatt végzetesen elbukó Erdély példájával Bethlen Miklós tanítani és ébreszteni is akar, Erdély igazi szerepére és feladataira akar még egyszer figyelmeztetni. Habár a Bethlen Miklós önéletrajzának második fele az emlékirat felé szélesedik és egy kor erkölcsi képének ábrázolásával ritka történelmi értéket nyújt, az elbeszélés, a nyelv, a kifejezés friss ízei mégis ifjúságának rajzában hozzák közelünkbe a tisztaszemű írót. Amikor pontos leírásokat, jellemzéseket akar adni, rakásra gyűjti a jelzőket és néha feltűnő bőkezűséggel osztogatja a virtusokat. Az ösztönös írónál a tudatos szándék csak megrontja az írás erejét és hatását, annál tömörebb, elevenebb képekkel, jelenetekkel kap meg, amikor megfeled­ kezik magáról és belemelegszik az írásba. Ellenfeleit néha egy pár vonás­ sal állítja elénk, így Apor Istvánt, aki „felette szós, elévágó, meg-meg Mikes Kelemen sípja fogója vala". Teleki Mihályról pedig, ki ellen „jó erős rövid nádpáka" végébe hegyes vasat tétetett, feltevén magában, hogyha megüti, úgy megszúrja vele, hogy „soha senkit se vér ebben az életben többet", 460

Vita Zsigmond: Bethlen Miklós egy ízben ilyen elismerően ír: „bizony elmés és actívus nagy ember volt, ha az elméjéhez jó cultura, tanítás és experientia járult volna". Az elesett ellenfélre végül megbékülve pazarolja a dicsérő jelzőket. A politikai összetűzéseket sokszor a szemünk előtt pergeti le, de mennyi humor, közvetlen természetesség van tánctanwlásának, vagy a hajótörésnek felejthetetlen elbeszéléséiben. Külföldi útjáról hazatérve Bethlen Miklós szégyenli, hogy nem tud táncokii és egy hegedűssel félre­ vonulva tanul. „Én mint Noe részeg csapja ugrottam, menteni elé s hátra, de abból bizony semmi derék dolog nem telek", írja. A vihar kezdetét így írja le: „egyszer mintegy porozni, vagy mondom, szikrázni kezde a ten­ ger, mely szélvésznek előljáró jele szokott lenni." Amikor megindul a szél­ vész „a mi tökhajónk, mint a réce, felemelkedett a habnak, mint egy hosszú halomnak vagy bércnek tetejére." Az érzelmek világába a felesége halálakor hatol a legmélyebben, szaggatott, sietős lesz az előadásmódja, de itt is jeleneteket, mozgást lát, elevenít meg. „Az én keserűségem meguornyozott." Ezzel az egyszerű, tömör, megdöbbentő képpel fejezi ki magát a gyászoló férfi. Helyzeteket, eseményeket pillanatok alatt elénk állít egy-egy hason­ lata. A póruljárt ember „úgy járt véle, mint a varjú a sóskáposztával", amikor Kapi Fogarasia fut „nem tudta veszett róka, hogy már hálóba csavarja a farkát", Haller Jánosnak „mint a halnak, gelesztás horgot adának", mikor kincstárnokká tették. Ilyenszerű kifejezései a népi nyelv ter­ mészetes leleményére és látóerejére vallanak, de egyúttal azt is bizonyltjaik, hogy a Betihlen Miklós korabeli erdélyi köznyelv szoros érintkezésben volt a népnyelvvel. Ha az államférfi hazafias gondja századok múlva is az erdélyi lelkiismeretet idézi, a képekben gazdag, tömör, drámai nyelv viszont egyenetlenségei ellenére is, kora egyik legkiválóbb prózaírójává emeli Bethlen Miklóst, kiben ma is elbeszélő prózánk egyik mesterét láthatjuk.

VITA

ZSIGMOND

461

HÚSZÉVES

TALÁLKOZÓ

— Fáradt vagyok, Rebi néni, úgy fáj a fejem... — nyöszörögte, de a vénasszony rá sem hederített, süketen tett-vett a szobában, huzigálta a fiókokat, zörgette az evőeszközöket, csapkodta a legyeket. Pedig Aladár a bevált fogásaiból egyet sem hagyott el: apró szemek összehunyorította, mintha bántania a fény, homlokán a nemlétező ráncokat gyúrta, gyömö­ szölte, s gömböc testének egész súlyával nyekeregtette a heverőt. — Én ma igazán nem megyek sétálni! — mondta kétségbeesett han­ gon, de Rebi néni csak rápislogott s a törlőt hóna alá kapva szótlanul kiment a szobából. Aladár megsértődött. Eddig ez a mai nap is úgy telt el, mint a többi hétköznapok: reggel fél hét órakor Rebi néni nagynehezen fölkeltette, hétkor behozta a kávéját s félnyolckor majd kidobta a házból. A dél­ előtt folyamán sem történt semmi rendellenes dolog. Fonitosikodott a kollé­ gáival, kikérdezte a leckét, leadta az anyagot, bosszankodott a kölykökre, akik hátmögött »Pukkancs«wnak nevezik, tízóraira megevett egy kiflit, lyukas óráiban dolgozatokat javított s mivel maradt még kevés fölösleges ideje, a könyvtárszobában beleszagolt egy-két szokatlan könyvbe, a folyó­ iratokiba. Hazajövet megtekintett néhány kirakatot, elhatározta, hogy ha a kölykök legközelebb ismét valami rossz tréfát űznek vele, ő fütyülni fog a szabályzatra s a főkolomposokat megsapkázza. Az ebédjét a szokásos mókák között fogyasztotta el, hogy „Rebi néni, mi a csodának tálal föl ennyi mindent, azt akarja, hogy egy szép napon megüssön a guta? Le akarok fogyni, Rebi néni, értse meg, le a-k-a-r-o-k fogyni!... S amúgy sincs nekem étvágyam, mi a fenétől lenne?!" — s miután bepakkolt két tányér köménymaglevest galuskával, lencsét feltéttel, birsalmasajtot, dió­ belet, egy kis elmélkedő délutáni szundításra felgömbölyödött a heverőre. Egy ilyen rendes, az élettől való elfanyalodásra minden alapot megadó félnap után méltán várhatta, hogy Rebi néni ne fossza meg őt ma sem a délutáni lázadás örömétől. Szokás szerint ugyanis négy óra tájiban Rebi niéni behozta az elmosogatott evőeszközöket s figyelmeztette, hogy jó lesz fölkelni és sétálni egyet. „Nem megyek! Nem mlegyek! Mit szekíroz folyton azzal a sétával?!" — tiltakozott ilyenkor Aladár, mire Rebi néni felsora­ koztatta összes érveit: „Azt akarja, hogy megüsse a guta? Fene látott ilyet, tanáremlber létire! Úgy fel fog puffadni, mint aki a vízbe fulladt. Kirothad a tüdeje, összezavarodik az esze. Megüti a guta. Én mondom 462

- - ' " rr r n-iiA''i'n iirtnii •rtijy.ii m **<»">

*"*

*-

Kemény János: Húszéves találkozó magánlak, én: Rebi néni!" így kezdődött nap-nap után Aladár öröme, a nagy veszekedés. Rebi néni ragaszkodott a sétához, Aladár tiltakozott ellenie. Rebi néni felsorolta a lustálkodás összes lehetséges következmé­ nyeit, színesen ecsetelte az agybetegségek és kínos haláltusák összes válto­ zatait. Aladár megállapította, hogy azért mert valaki cseléd és vén, semmi joga sincsen ahhoz, hogy gazdáját terrorizálja, sem pedig, hogy olyasmiket ajánljon, amik jelenlegi legyöngült fizikai állapotában, az élettől amúgy is megviselt szervezetét végzetesen támadhatják meg. Rebi néni erre visszafelelt, hogy „a nagyságos úr hálátlan kutya, mert ha én nem vol­ nék, akkor már rég alulról szagolhatná az ibolyát!" „ I b o l y á t . . . ibolyátl!" — csapkodta a homlokát Aladár. — „Micsoda kifejezéseket használ! Ibolyát!" és kifejtette, hogy igenis elég volt a terrorizálásból, nem tűri tovább, nem tűri, s ha a vénasszony a feje tetejére áll, akkor sem fog sétálni menni, mert ő nagykorú, önálló férfi, aki testi és lelki dolgaiban egyaránt, saját elhatározásából cselekszik, mégpedig legjobb belátása sze­ rint. Az egyik is hajtogatta a magáét, a másik is. Addig, addig hajtogat­ ták, amíg egyszerre csak Rebi néni „Hát akkor pusztítsa el magát!"kiáltással kiszaladt a szobából. Ezek a kirohanások voltak a fénylő pillanatok Aladár életében. Ezek­ ben adott elégtételt önmagának azokért a vereségekért, amelyek az élet­ ben őt érték: hogy az iskolaigazgatónak soha sem mondta meg a vélemé­ nyét, hogy mindég csak készült megsapkázni a kölykök közül a főkolomposokat, hogy nem volt se felesége, se nője, hogy minden sakkjátszmát elveszített, hogy a régi szabóját, aki a kabátujjára következetesen műgomblyukakat csinált, csupa szeméremből otthagyni nem tudta, hogy soha sem vette meg a vágyott flóbert-puskát, amellyel verebekre s kóbor macskákra akart vadászni, mert szegyeit bemenni a fegyverműveshez, — hogy félt az ő világától eÜdegenedő élettől, hogy szerencsétlein volt. Igen, ez volt az önmagának adott elégtétele: hogy lázadni tud, nem nyám-nyám ember s nem igaz, hogy beletörődött sorsába, akár a kopottszőrű kuvasz, ime lázadni tud, ha akar, vitatkozni, gorombákat mondani, van akarata, han­ gos ellenvéleménye, ember a talpán. Ilyenkor még kerekebbre puffadt az elégedettségtől, még összébb dagadtak a szemei s hogy ilyen szépen elren­ dezett mindent, már sandíthatott a faliórára, hogy lássa letelt-e már a tízperc a veszekedésük után, amikor veszi végül is a kabátját, a botját, a kalapját s indul délutáni sétájára, végig a Galamb-utcán, a Galamb-utca tetején fel jobbra az erdőnek, vagy esős időben le balra a város felé, hol a megszokott kávéházban eléggé rendes feketét mérnek. De az, hogy Rebi 463

Kemény János: Húszéves találkozó néni ma nem felelt vissza semmit a nyöszörgésére, sőt úgy jött, ment, mintha nem is hallotta volna, amit mondott, s őt egy szó válaszra se mél­ tatva fordult ki a szobából, ez a váratlan fordulat megdöbbentette. Fel­ háborította. Mélységesen meg volt sértve. És nem tudta, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni, mit kell cselekedni? Mert erre nem volt példa, hogy a vénasszony egy napon csak úgy né, se szó, se beszéd, megváltoztassa a szokott programmot. És hogy elmaradjon a felemelő veszekedés, az egyetlen ragyogás az életében, a bizonyíték, hogy férfi s méghozzá erélyes. — Most h á t . . . azért is sétálni megyek! — határozta el sok tétovázás után. — H a megpukkad a vénasszony, akkor is! Bemordult a konyhaajtón: — H a megbetegszem, maga lesz az oka! Rebi néni elfordította a fejét. Aladár először felrohant a Galamb-utcán s jobbra befordult. De meg­ torpant. Egy ilyen bolond napon, amikor hiba csúszott a megszokott rendibe, más meglepetések is érhetik. Ki tudja, nem ég-e az erdő odafönt a Galamb-utca fölött? Talán a virágos rétet futballozó csibészek Jetipor­ ták! Visszarohant a hegyen, le balra a város felé. Inkább gurulás volt a rohanása, sok szuszogással és még több izgalommal. De nem ment be a kávéháziba sem: ma minden másképp történhetik. Talán nyakába öntené a pincér a forró feketét, régi társasága összekapna valami semmiség felett. Most ínég azt is rossz jelnek tekintené, ha végre valahára bemondhatná a mattot Nagy Elemérnek. Csak szaladgált fel s le a városban, keresztül­ kasul az utcákon, ki a nagy terekre, be a kis sikátorokba, emberekbe ütközött, járdaszélekbe belebotladozott, rohant, gurult, míg végül a lélekzete elfúlt. Akkor megállt, letörülte a verejtéket széles homlokáról, kalap­ ját is levette, hévvel törülközött, aztán hirtelen haraggal így szólt magához: — Elég volt! Talán nem is tudta, hogy mire értette azt, hogy elég volt, a rohanásra, a mérgelődésre, vagy az egész összezavarodott életére? Nem tudta pon­ tosan, csak azt, hogy jó volt kimondani. Jó volt kimondani így, haragosan, visszavonhatatlanul. És elindult ismét, de most már nem rohanva, inkább tétován és himbálva, — amennyire gömböc testének feszülése engedte a himfoálódzást. Ahogy tétovára fordult a járása, lecsendesült a haragja is. Szomorú­ ság költözött a vad és riadt indulatok helyébe: emlékezett. Emlékezett, mint mindég, ha rabul ejtette a szomorúság. Olyan céltalanul imbolyogtak 464

Kemény János: Húszéves találkozó vissza a múltba a gondolatai, mint ahogy céltalanul fordult be egyik utcából a másikba, összefüggéstelenek voltak a gondolatai, akár a moz­ dulatok, amelyek tervszerűtlenül vitték erre, arra. Arra gondolt, hogy há az öreg grófné annakidején föl nem karolja, most lehetne egészséges parasztember valahol kunt a Mezőségen. Valamelyik béres csak örökbe fogadta volna őt, a kis árvát. Hat-hét gyermek, vagy még eggyel több, nem sokat szoroz, se nem oszt a falusi nyomorúságban. Egy május elseji kirándulásra gondolt, amikor tojásnagyságú jegek zuhogtak az égből s ő és kirándulótársai kezükön, arcukon sebekkel, testükön kék, lila foltok­ kal kerültek haza a szépnek indult kirándulásról. Az utolsó nagy tornászünnepélyre gondolt ezerkilencszáztizennégyben; élete egyetlen sikere volt: súlydobásban harmadik lett, egészen váratlanul. Aztán hirtelen minden átmenet nélkül az az öreg Biblia jutott az eszébe, amit az antikváriusnál látott volt a kirakatban tavalyelőtt, s mikor a pénzt összekaparta s be­ ment, hogy megvegye, az antikvárius sajnálattal közölte, hogy alig né­ hány órával azelőtt fiiadta. Ez az alig, néhány óra, amellyel valaki meg­ előzi, ez mindég ott volt az életében. Ott volt, amikor biztosra vette, hogy Párizsba kerül ösztöndíjjal, amikor megpályázott egy pesti tanári állást, és akkor is ott volt, amikor lemaradt a dalmáciai társasutazásról. Mindenkinek megvan a maga b á n a t a . . . — így szólt önmagához, és nem restellte egy csöppet sem, hogy ilyen közhellyel vigasztalja magát. Van valami megnyugtató abban, hogy annyian szólnak így és annyi­ szor önmagukhoz, amikor könnyebbíteni akarnak az élet terhem. Az élet t e r h e . . . , lám ez is közhely — gondolta s el is mosolyogta volna magát, ha nem lett volna olyan nagyon, nagyon szomorú. Amint így ment, rendszertelen gondolatokat forgatva agyában, a Molnár-utca sarkán összetalálkozott Jolánnal. Előfordult máskor is, évente többször, hogy szembejött vele egy asszony s még mielőtt az arcát felismerhette volna, megérezte, hogy az, aki szembe jön vele, nem lehet más, csak Jolán. Húsz év alatt sokszor előfordult, hogy összetalálkoztak, elmentek egy­ más mellett, mintha idegenek volnának. Volt úgy, hogy Aladár az utca másik oldala felé nézett, mintha egy ismerősét figyelné ott, volt úgy, hogy az utolsó percben kapta le a kalapját, mintha csak éppen emlékezne erre az arcra s inkább udvariasságiból köszönne, anélkül, hogy tudná kinek; — volt úgy, hogy tisztes távolból köszönt, mély meghajlással, ahogy az ember a legidegenebb embereknek szokott köszönni, azoknak, akik az életben semmit sem jelentenek, s épp azért kell nagyot köszönni 465

Kemény János: Húszéves találkozó nekik és illő távolságból, hogy annál hangsélyozottabb legyen a mérhe­ tetlen messzeség... De valami mindég közbejött, egy kis előre nem szá­ mított valami, amiből kiviláglott, hogy az ilyen véletlen találkozások­ nak mégis van jelentősége; megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, sza­ vakkal ki nem fejezhető jelentősége, de amellyel mégis számolni kell. Ha az ismerősét nézte a túlsó oldalon, bizonyára éppen a legalkalmatlanabb pillanatban beléje ütközött egy pereces fiú, vagy vaksi öregasszony s a fejét vissza kellett fordítania, — ha az utolsó percben kapta le a kalap­ ját, előfordult, hogy az szinte kirepült a kezéből, s kapkodnia kellett utána; — máskor, ha nagy távolságból és hangsúlyozott tisztelettel kö­ szönt, egy porszem szökött a szemébe, vagy fojtogatta a köhögés. Így jöttek közbe mindegyre, szinte végzetszerűen dolgok, amelyeken már segíteni nem lehetett, s elvették az idegenség élét. Néha, amikor így el­ mentek egymás mellett, kísértett a gondolat, hogy megálljon előtte és megkérdezze: »Hogy van, Jolán?«, hogy csak így megkérdezze, belenéz­ zen a szemébe egy pillanatra s aztán tovább induljon ismét. Persze, ez csak 'kísértés volt, hiszen lehetetlen egy tanárnak, fényes nappal, forgal­ mas utcán szóbaállaoi egy ilyen nővel, mint amilyenné Jolán lett az évek folyamán. Egy diák jöhetett volna arra felé, vagy még, rosszabb: valamelyik tanártársa, éppen a diri. Elgondolni is szörnyűség! Es most Aladár érezte, hogy mégis meg fog állani. Nem tudja pontosan, Eogy mért teszi, de meg kell tennie. Megállt Aladár és szemeit összehúzta. Jolán is megállt és bizony­ talanul reámosolygott. — V á r t a l a k . . . — s aztán hogy a férfi nem szólt semmit, csak nézte félszegen összehunyorított szemekkel, ezt kérdezte

Jolán: — Nem ismersz meg, Aladár? Most egy kissé úgy állt ott Aladár a negyvenéves asszony előtt, mint ahogy a parasztgyermekek állanak az ispán előtt, amikor rajta kapja őket, hogy virágot loptak a grófi kertbeni, vagy a gyümölcsösből csentek el néhány piros aknát: két keze között fogta a kalapját s ujjait a peremén csúsztatta, hogy a fekete kalapja pörgött laposan körbe a hasa előtt: — Hogyne ismernélek... Elindultak lefelé a szűk Molnár-utcán.. Kalandos utcácska a Molnár-utca. Girbe-görbe és szemétszagú. A főutcán, ha végigseper a hideg havasi szél, ide vágja be a port, papír­ hulladékokat, a város minden szemetét. És ide sohasem kanyarodik be 466

Kemény János: Húszéves találkozó az öntözőkocsi. Közel van már a malomárok is, belőle gyakran szállnak s terjengenék a poshadt szagok. Aladárnak nem kellemetlenek a poshadt szíagok, nem zavarja a szanaszét heverő sok szemét sem s hogy olyan düledezők a házak, s hogy aiz utca girbe-görbe. Magára ismer benne, arra az Aladárra, akit rejtegetve hordoz magában. Ö is ilyen kalan­ dosan rendezetlen belül, minden szemét belevágódik s tele van az élet­ nek befelé sodródó sok poshadt szagával. Ugyanilyen girbé-görbe vona­ lakban kanyarogmak gondolatai s düledezik benne sok régi eszménye is. Jó, hogy maradtak benne apró emlékek is, mint e házak némelyikén az eresz alatti régi cirádák, s ezekbe megkapaszkodhatik. — Menjünk a Szakatics-ba — mondja Jolán. Szakatics... Szakatics... oly ismerős ez a név, valahol mélyről hallja s diákok kuncogó suttogása kisért emlékezetében. Belesápad. — A Szakaticsba... J ó ? . . . Aladárnak úgy tetszik halk gúny is van a Jolán hanglejtésében. Ennek a találkozásnak elébb-utóbb meg kellett történnie, ezt mondja belülről valami Aladárnak, mégis olyan félszegnek, szerepéből kipotytyantnak érzi magát. Milyen rosszhírű, szép, nagy nő lett a húsz évvel ezelőtti szöszke varrólányból. Aladár nemigen mer egyenesen belenézni az arcába, inkább csak a szeme szögletéből figyeli. Elmosódott kép ez, ami így oldalról belevetítődik a szemébe: sejtelmes, szinte távoli, a föl­ dinek valóban »égi mása«. Aladár mégis nagyon közelinek érzi, nagyon élőnek s az öröm és rettegés slzédüllete kerülgeti a szíve tájékát: igen, igen, igen, ugyanaz a szédület, amely ezelőtt húsz esztendővel ölbekapta őt, a másodéves tanárjelöltet, a félszeg házitanítót, s fejét a varrógép mögött kuksoló lány ölébe pottyantotta. Persze, hogy késett akkor is néhány napot, vagy csak órát talán, de lekésett, mint azóta is mindég mindenről az életben. Akkor azt hitte, hogy csak a szemüvege miatt, meg a félszegségéért lökte el magától Jolán; ezzel magyarázta magának az undor és kétségbeesés kifejezését a lány tekintetében. Esztendő múlva, az érettségi banketten tudta meg az igazi okát, amikor Péterke hajnal felé boros fejjel a füléhez hajolt: — Tudod, kérlek, tanár úr, ki volt az első nő az életemben1? . . . Még most is a fejébe tódul a vére, ha ezekre a szavakra emlékezik s a kezei ökölbe szorulnak. — Nagyon hallgatsz, Aladár — mondja Jolán. — Magamra gondolok, az egykori házitanítóra s Péterkére, a tanít­ ványomra, — feleli Aladár és a fejét előrebiccenti. 467

Kemény János: Húszéves találkozó — Péterke meghalt, — mondja Jolán — s én húsz esztendeje ké­ szülök beszélni veled. Micsoda erő van néha a mellébeszélésben, — gondolja Aladár és csodálattal sandít fel Jolánra. Péterke meghalt! Mekkora hazugság s mégis milyeni igaz! Valóban ennek a mai Ajtay Péternek, aki a fórumon ágál, szociális kérdésekről cikkeket ír komoly lapokba, pénzügyekben már-már szaktekintély s akinek harmincnyolc esztendeje ellenére a jóté­ kony célú bálokon már is ott van a helye a széles karélyban öreg urak és élemedett dámák között — ennek az Ajtay Péternek valóban semmi köze sincsen az egykori Péterkéhez. Mert Péterke elragadó kamasz volt, hangos és kedves, kacagtak a szívek, ha berobogott a szalonokba, és kunt a természetben, csapzott hajával, villogó szemeivel, elől a mellén szétnyitott ingével, tenniszkaJbátban, ajkai közül hetykén félre s fölfelé meredő cigarettával, szinte sszemérimietlein hírnöke volt a fiatalságnak. Oh, jó volt húsz év után most arra gondolni, hogy ez a Péterke nincsen többé, s hogy az, aki helyébe lépett tekintélyével, világnézetével s ügyesen dom­ borodó pocakjával, az az Ajtay Péter nem lehet folytatása az egykori Péterkének. — Köszönöm, J o l á n . . . köszönöm — mondja Aladár és ügyetlen­ kedve csúsztatja he karját a Jolán karjába. — Nekem ugyanis tériszonyom v a n . . . — mentegetődzik, de Jolán megsimogatja az Aladár párnás kezét és reámosolyog csöndesen: — Csacsi... Csacsi!... Csacsi?... Csacsi... Hányféle értelme van a szavaknak! Hogy idomulnak a hanglejtéshez, meg a hangulathoz! Lám, ez a »csacsi« is lehetne a lenéző szánalom szava, sőt kegyetlen gúnynak röpke szava is, — de amint így jött és most, kézsímogatással s hirtelen mélyre tom­ pult hanglejtéssel, ez a »csacsi« nagyon jól esik Aladárnak. Mintha húsz meddő évnek keservét-bánatát akarná feloldani. — Nem tudom, mi történik v e l e m . . . — mondja Aladár, amikor belépnek a Szakatics-csukrászdába. Valóban érthetetlen, hogy tisztes körökben miért van gyanús híre a Szakaticsnak? A tulajdonosnő ízlését dicséri, hogy a cukrászkisasszo­ nyok mind csinosak, kedvesek. Fehér ruháikban, tiszta kezeikkel, mo­ solygós arcukkal, ahogy jönnek, mennek, olyanok mint megannyi táncra­ perdült habcsók. Maga Szakaticsné rózsaszín arcával, fehér hajával, fe­ hér vászonruhába bujtatott széles csípőjével úgy trónol a cukrászda fe­ lett, mint bár kissé túlméretezett, mégis kívánatos, édes, tejszínhabos 468

Kemény János: Húszéves találkozó toru. Az intarziás választófalakkal egymástól elkülönített zugokban csak suttogva csevegnek a párok s ha itt-ott fölcsendül a kacagás is, a kacaj­ nak nincseni semmi érdessége, inkább összekoccanó finom üvegek csen­ gésére emlékeztet. A meghitt kis zugok mindmegannyi vitrin^ bennük mint egymáshoz hajló porcellánfigurák suttognak a párok s ha akad közöttük egy-egy formátlanabb is, itt megszépülnek mind: szerelemről súgdolódznak mindannyian; és a szerelem eperfagylalt s haboscsokoládé mellett csak finom, csak szép, csak ártatlan lehet. Akik gyanús hírbe keverik a Szakatics-cuksrászdát, bizonyára mind olyan emlberek lehetnek, akik nem szeretik a nyalánkságokat. Lám szegény Jolánnak is mintha kiesett volna húsz viharos esztendő az életéből, halkan és finoman csipegeti a meleg kalácsot s aprókat kortyintgatva kóstolja a forró habos csokoládét. Itt a lefojtott világításban a (haja sem szalmasárga, de kedvesen szőke, mint egykor varrólány ko­ rában s egy kevés jóindulattal még arról is megfeledkezhet az ember, hogy rikító vörösre lakkozta a körmeit. De talán érzi is, hogy a vérvörös szín az egyetlen rajta, ami nem hangzik egybe a környezettel. Időnként leteszi a kanalat s a körmeit, behajtva ujjait, elrejti a tenyerébe. — Ha az életet újból lehetne kezdeni, most minden máskép volna — súgja. Ha újból lethetne kezdeni... mindent! Aladár úgy érzi, helyette mondta ezt Jolán,, helyette foglalta szavakba az ítéletet életének két elsemmizett évtizede felett. Ilyen világosan, ilyen megdönthetetlenül ő talán soha sem merte volna bevallani maga előtt, hogy ama bizonyos érettségi-bankettől kezdve, egésizen a mai napig, mindannak, amit cse­ lekedett, niem volt semmi értelme. Mert ostobaság volt a nap-nap utáni bosszaokodása a kölykökre, az örökös félelme a diritől, tekintélyféltése tanártársaitól, nap-nap utáni idétlenkedése Rebi nénivel a hizlaló ételek, meg a séta miatt, ostobaság, volt, ahogy oltotta magába szüntelenül az újalbb félelmeket, tekinteteket, keserítette életét elvesztett sakkjátszmák­ kal s hogy önmaga igazolására nem tudott más alkalmat találni, mint az otthoni örökös kötődéseket. Nagy ajándék ez az ő számára Jolántól, hogy kimondta helyette az ítéletet. Tejszínhab, csokoládé, meg forró tejes­ kávé édes illatától bódultan mondja Aladár: — Mindent lehet, kedves, csak akarni kell! Jolán ültében egy kissé hátrabillen, szemét lehunyja és mint akit belső, nagy szomjúság gyötör, s a száját a csurgó alá tartja, úgy csücsö­ ríti előre az alsó ajkát várakozásteljesen: 469

Kemény János: Húszéves találkozó — Mindent újból kezdeni!... Néhány pillanat az egész, a lehányt szemek mögött viharzó szédü­ let, tikkadt szavak fojtott zöngéje, a reménységnek szinte riadt kifejezése arcvonásaiban. Néhány pillanat csupán és Jolánnak felnyíló szemei sar­ kában egy-egy könny ül, mint harmat-csókolta virág helyhében a víz­ cseppek. Vidám könnycseppek ezek, bennük tükröződik a Szakatics-cukrászda minden tarkasága. Orcái kipirultak, a szája mosolyra húzódott s tenyereit kölyökmódra egymáshoz veri: — Jaj, Aladár, de szépen tud beszélni! És Aladárt büszkeség tölti el, a melle feszül. Apró szemei hunyorog­ nak. Bölcs és kedves, megértő és bizalomkeltő. Megértő bölcsességében van valami diszkrét fölényesség is. De tapintatosan vigyáz arra, hogy ezt a fölényt Jolán meg ne érezhesse, mert Aladár tudja, hogyan visel­ kedik az igazi férfi, ha egy nő bizalmával kitünteti őt. Aladár tudja, elméletben tudta is mindig, s most, hogy elérkezett a pillanat, előszedi minden tudományát. — Oly könnyű az egész, — mondja Aladár — csak egy kevéske ön­ bizalom kell ahhoz. Ici-pici optimizmus, kedves Jolán. És már bólogat is a kedves reménységekre, a szép nagy tervekre, amelyek ömlenek az asszony szájából, mint felfakadt forrásból. — Holnap felhívom: 13-1-13, jó, és mindent megbeszélünk. Feljö­ vök, hogyne, feljövök kedves... * Este megveregette a zsémbes Rebi néni vállát, zokszó nélkül meg­ ette az összes hizlaló ételeket, még tréfálkozott is. Gömböc teste majd szétpattant a boldogságtól. Akkor még nem tudta, hogy holnap reggel kez­ dődik a második, zsörtölődéssel, félelmekkel, reménytelenséggel teljes húsz esztendő. Akkor este még nem tudta, hogy sohasem fogja felhívni tele­ fonon szegény Jolánt. KEMÉNY JÁNOS

470

HOL

VAGY,

EMBER?

- TOMPA LÁSZLÓ ÜJ VERSEI, ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH KIADÁSA. —

Férfi-líra, magános magyaré, kiteljesedett költőé, a lényegre törekvés éneke. Nem a dallam hallik ki először belőle, hanem a szónak morca és éle, a zordon mondanivaló, melynek zökkenő, keserves-kemény még a numerusa is. Egy-egy jelentősebb mondat önmagában lüktet a zenétől, alkalmas arra, hogy szárnyasige legyen belőle, mert „érce és ítélete" van, s csak bariton mellékzöngéiban határozza el magát eszmélkedésből lírává. Tompa László versei mindig újra hívják ki a vitát a líra lényege fölött, hogy milyen az igazi költő-természet? Ki a nagyobb? Aki megvet mil­ liárd érzésfoszlányt és csak témája nehéz magvát beszéli, vagy aki egyet­ len benyomást, egy bizonytalan benső hangot, egy érzéshullámtaréjt, esetleg valamely idegszálának parányi érzékenységét könnyíti dallá? Cso­ konai és Vörösmarty óta kár nálunk efölött a vita, ugyanegy lélekben lakhatik imindakót költő-alkat. A fontos inkáibb az, hogy egyéni és azonnal felismerhető legyen a megtalált verstárgy földolgozása. Tompánál ilyen, még a legkötöttebb formában, a szonettben is. Módszere meg az, hogy a szürke színt, a jelentéktelen tónust kapja föl, akárhogy zúg is kolosszális korunk, és az útszéli, elhajított kőből csiszol magának szögletkövet a köl­ teményeihez. Mikor verset épít, vakolata »szomjú sajgás«, boltívének hajlása fájdalom, a szó pedig, mely fölveri e hajlékot, megtépett óda és fölséges rimánkodás. Férfi-sírás, halálközelség, elmúlás és reménytelenség,: de mindezeken át gránit szomorkodik, erő nyugtat, egy székely Memnon daniázik a sívó homokban: „De csak kudarc ért, — s ma már ott vagyok, hogy Fölfelé szemeim alig is t e k i n t . . . Nem hívok senkit, nem próbálok semmit, Csak hallgatom, ahogy a szél a gyér Bokrokon sír, mind zordabbat zenél És mind sűrűbben hull, hull rám a hó." Tompa fizikai közelségből érzékelteti az elégületlenséget, kisebbség­ érzete nem politikai, hanem humanista, nemcsak népét, hanem önmagát is szemben találja a szerencsés szelek futásával; ellenkező, ellenzéki lélek ő, néha a palackba zárt Szellem haragjában, néha meg a gyermek naiv ma­ kacsságában, mikor anyja szoknyáját ráncigálja. A költő e kötetében 471

Moher Karoly: Hol vagy, ember? minduntalan visszatér halott édesanyja emlékéhez, mely csak egy lehető­ séggel több, hogy sebeit föltárja, utolsó menhely, melyért „itt hagyná e dúlt bolygót, melyen már semmisem segít — itt: sárba haló szép fényeit, békétlen embereit". Néha fölkapja fejét a „téli dermedtség"-ből, a fagy­ ból, mely miatt „sodró vágyainak zuhantában dermedt meg zuhatagja" és ilyenkor „lelke jegén kocog a!z emlékezés, az éber jégmadár", majd ujjongva a tavaszi áradásnak, ki akar kelni remete-sziklasírjából, hogy „úgy bukkanjon elénk, illatos újulás közt, egy erdőszélem — — amint valakit űz és fiatal szeme a nap nyilait vigan visszadobálja". Csupa férfi­ kép, férfias képzelet, mely iszapot, virágot, holt gallyat hömpölyget, közben lányszemet, vihart, lét és nemlét mélységét egyaránt tükrözi. Annyi zokszó után a fauni támadás férfi-öröme . . . A nehézkes, önmagát visszatartó ritmus, mely úgy tartozik Tompa László egyéniségéhez, mint magas termetéhez a hosszú lépés, szinte segít a kökő megjelenítő erejének: meg-megálk't, meggondolkoztat, művészien meglep, vagy ahol dblomovsága elhatalmasodik, meghökkent, míg szaka­ dozó, töredezett beszéde minícha szenvedéllyel kapaszkodnék a fölpana­ szolt szenvedések kiélésébe. Azonban sohasem fáraszt ez a nehézkessége, sőt felfokozza előbb a figyelmünket, majd műélvezetünketf Régi olvasói szeretjük már ügyefogyott gyöngédségét, melyet Berde Maria egy bírála­ tában „famyar báj"-mak nevezett, bonyolult mondatait és képzős szavait, melyek mogorva ütembe futnak össze végül is. Mint a most összetanuló négyesfogat: a lovak szétkapnámak, de férfikézben a gyeplőjük és ostorhegyen az iramuk! Az eleinte értesítő költőszó makacsul áll ellen az érzés nógatásának, majd úr lesz rajta a szilajodó vérmérséklet, az önmagát és a világot tépő természet, gyorsalbb és nyersebb lesz az indulat, hogy a vége felé szomorúan egyezkedjék önmagával és a lemondás dikciójává szelídüljön. De sohasincs teljes folyamatossága, még vágtában sem, ami­ kor úgy látszik, futástól reszketve elkapja gazdáját. És honnan, honnan nem, muzsika érte fülünket, legtöbbször hirtelen csillapuló ének: minden hajrának megállása bánatos és kiábrándító. Tompa, mint egykor a sokkal nehézkesebb költő, Zrínyi, a kifejezés terhétől nehézkes, ám a zenéje két­ ségtelen, előbúvik valahonnan, akadozva és szemérimetesen, lírába fanya­ lodik, akár ha „útszéli mutatófa" véríoitja miatt indul, vagy ha „Ilona tavaiszi táncá"-ban a tündértáncból medvetánc lesz. /Van valami megra­ gadó ez akaratos kedvben és egykedvűségben, mely Heine Atta Trolijára üt néha csillanásaibam, a húzódó kitárulkozásban, a Tompa-sorok cammogásában, mely néha komikus erőfeszítésből lesz ellenállhatatlan költészetté. 47*

Moher Károly: Hol vagy, emberi

'%

Bár e kötet címadó verse és legtöbb költeménye az emberiességet szol­ gálja, az örök humánum iszonyatát e kortól, mégis jólesőn látjuk e nagy és általános érzésen belül, hogy Tompa udvarhelyi magányában különös­ szép hangokat talált székely népének szemléltetésére is. Néhány versében elomló, népi melegséget érzünk, a költő, aki önbizalmának szinte úri emyiedtségében mondta, hogy „Céltalan nincs más, csak magam!" — Nagy Imrénél, a nagy székely festőnél ilyen vallomásra forrósodik népe iránt: „Oh, engem is annyit nyugtalanít e más, E mindennél más, különös, zárt világ — Ez ősidőktől itt kínnal küzködő, Százszor ^bukott, s kelt, társtalan egy-nép, A vele játszó rejtelmes hatalom, E falvak, fák, felhők, s mind, mind, ami itt van, S ami — hordója régi, erős italnak — E nép lelkének ízeit magába vette." Talán most bontakozik Tompából az a nagy erdélyi egyéniség, akit mind, az itt figyelők, éreztünk benne, talán éppen fajszerelmének elszánt sorai emelik föl a köztudatban is oda, ahol az értők rég látják: az erdélyi varázslat legmélyén küzdő, igaz költő-harcosnak. Hogy birkózik a sűrűiben, átokban és vidékiségiben, mese és babona közelségében, vértől iszamodik a lába, — „ágak nyúlnak utána, aszott ujjakkal, esdve, s alat­ tomosam. Szikkadt patakágybato — többszáz éves anyó: görnyedt hátú szirt szól rá, — egy füstfogta, reves fűiz, alább a nádas, fentebb a rengeteg, egyszerre vérzik, s szólna mind, körösikörül —: —" Erdély, a' székely ter­ mészet és élet ezer indája elevenedik meg, a meglelt költőszó varázstörés annyi megélt, százados csüggedés és nyomorúság után. S a legmagyarabb versünkről, a „Lófürösztés"-ről szólhatunk-e elragadtatás nélkül? Áprily „Tetőn" és Reményik „Ahogy lehet" című programmversei mellett ez a székely „zászló"-versünk, melyben egyetlen olcsó szó és színhatás nem zavarja a legtisztább népi és nemzeti érzést. Fűtött, sőt lobogó naciona­ lizmus, mégse bánt senkit a másnyelvű lelkek közül és ha el is tekintünk pointe-fényétől, akkor is: szerkezetében, nyelvi jóízében, keménységében és „rezzenetlen" dacában a legnagyobb magyar költők maradandó versei közé sorozhatjuk! Olyan, mint egy csakazértis, váratlanul fölkapott szé­ kely fej, lóháti képzeletével. és az ezeréves európai portya emlékeivel: 473

Moher Károly: Hol vagy, ember? ritka szerencsés találkozása a fajta és az egyén géniuszának. H a rajtam múlna, azonnal beiktatnám minden magyar nyelvterület iskoláskönyveibe... E kötet legkifejezőbb Tompa-verse, régi humanista értelemben, a „Sziddhártha újból eltűnik" című izemet Rieményik Sándornak, a másik nagy Kifejezőnek. Csattogó korbács-vers ez a „leprás föld" hátán, hol nem kíván a költő „fekélyesek közt fekéllyel elkenődni", hanem csak „eszméletlen felejtést", míg századok multán újra előjön — korbáccsal kezében, az „árusok s pecérek"-től megszabadult világba. S rokon vele az ellenkező kifejletű „Vallomás sötét titokról" meg az „Őszi hajtásban" című önmegadó keserűség. A „Minden- fény hunytán" című költemény ráüt Áprily híres „Most szólj, rigó!" című versének hangulatára, fiatalságsíratására. Artista-sóhajnak, az egykori Tompa-versekre emlékeztetőnek halljuk „A mű" című verset, míg a „Bús csillagon" himnikus önbiztatása ránkférő műfaja napjainknak. Éppenúgy az „Aranykehely", mely helyett — jellemző Tompára! — szeretne durva üveg lenni, s aszú helyett az ifjúság szüreti friss levével megtelni. Higgadt a tavaszi éneke, — úgymond — egy inieki már tenyészet, enyészet. Mi neki, hogy „ős volt itt", mikor „öröme, hite, álma, három pogácsája" elfogyott már. Néhány kopogó, nedvek nélküli vers kivételével (miint a „Nyári kaland") valamennyi elégiából, sőt idillből itt e kötetben egy nagy magyar énekes siratja e világ jobb napjait és rejti, vagy nyilvánítja éppen meggyőződésében: mennyivel jobbra teremtettünk! „Hol vagy, ember?" — kérdi Diogenésszel együtt Tompa László s e kérdése magában felelet, mert az embertelenségben leginkább ember — a költő. A költő, aki egyszer nálam járt és láttára nyugtalanul kérdezte kicsi fiam az édesanyjától: „Ez Tompa László? De a könyvemben Mihály van!" — Nem tudta még a gyermek, hogy néhány versnyi halhatatlansághoz nehezebbem jut a mi Tompánk, mert klasszikusunk neve homályban hagy­ hatja széles tömegeink és gyermekeink előtt. De hiszem, hogy utódaink a kisebbségi allegória-vihar emlékei közt elsőhelyen találják majd minidig egész népünk szeretetére méltó új-klasszikusunkat, Tompa Lászlót. MOLTER

474

KAROLY

DERZSI SÁNDOR: VERSEK LÓRÁND, boldog Barátom! Szíved már sose ver. Oly dús volt benn az élet, hogy nem bírhatta el.

helyetted is vitatnom Juhász Gyulát, Adyt, helyetted is mulatnom alkonytól hajnalig.

E kínos földi sorban nem lelted a helyed és mégis olyan fájón hiányzik életed.

S ott túl a másvilágon, ahol minden szabadj ahol már megtaláltad megszenvedett magad,

Ügy érzem, mintha téged pótolnom kéne tán, helyetted is gyötrődnöm, ha hűtelen a lány,

mondd el te is helyettem: békém én sem lelem, fáj, fáj a hűtelenség s úgy fáj az életem!

KATONA Fegyvere csattogó fellegig ér, szemgödre pokolverem, mélyében fekete fájdalomkét, mély, mint a történelem. SZENVEDÉSEK MÁMORÁBAN Titok az élet, titok a halál, egy bizonyosság van: a szeiwedés, nehéz borától megrészegülten kiáltom: kevés, még mindig kevés!

Szívemben egymást töltik a könnyek, habzsolják egymást a bánatok, zúgó fejem a néma falakkal toporzékoló, őrült tánciba fog.

ANYÁM SZIVE Anyám szíve, örködön kísérsz nappal, éjjel.

Verselek, ha akarod, elalszom, ha mondod.

Nappal komor börtönöm telehinted fénnyel.

Szereteted dalba fog, legyen álmom könnyebb.

Éjjel meleg takarót sző reám a gondod.

Elringat a sóhajod s meggyilkol a könnyed.

HISZEK Ember vagyok: hiszek, vallom mindenkinek. Hiszem ember-voltom, ködkeresztjét hordom. Hiszem magyar-voltom, kínkeresztjét hordom. Hiszem igaz-voltom, könnykeresztjét hordom. Hiszem a csillagot, a virágillatot. Hiszem anyám kezét, varázsos erejét. Hiszem a számokat s hogy lelkem számot ad. Hiszem, hogy üdvösség, ami igaz, jó, szép. Hiszem, hogy van érték s szenvedés a mérték. Hiszem a titkokat, Istenhez hívókat. Hiszem, nincs oly nagyság, mint a szent szabadság. Hiszem, hogy álmaim leghűbb barátaim. Hiszem gondolatom, s kinyilatkoztatom. Hiszem minden felett a küldetésemet. Vallok és tagadok: hiszek, ember vagyok.

H A Z A T É R É S éleknélküli és sivár volt az éjszaka, mint a vak ember tekintete. Sö­ tétség és hallgatás ülte meg a várost és a városon) túli hegyekjet. Senki sem tudta hol vannak a csillagok, nem/ világított á, hó. A zúz­ marás fák és a fagyos levegő éterien finom zenéje helyett ijesztő hallga­ tás uralkodott. Rongyos, ónszínű fellegeket cibáltak a magasban a szelek s a házakból itt-ott kiszűrődő szegényes világosság csakhamar feladta a reméniyitelen küzdelmet s beleveszett az egyhangú koromszínű sötétségbe. Vogelsang, az öreg udvari ötvösmester, nyugtalanul forgolódott ágyálban. A nap szokatlan mozgalmasságának még elevenen élő emlékképei nem hagyták elaludni. Négy és fél hónapja már, hogy egyetlen fia, Wolfgang megtért öt évig tartó bujdosásából. Fiatal legényke volt, ami­ kor röviddel anyja halála után kezébe vette a vándorbotot. Különös, magánakvaló, elábrándozó legénv, a Flandriából ideszakadt szegény anyja mása. Mintha nem is az öreg István-templomban keresztelték volna meg. Gyermeknek számított még, amikor eltanulta a nehéíz mesterség minden fortélyát. Soha nem tévedett a drágakövek megítélésében, a véső, kala­ pács, reszelő, olvasztó tégely rövid idő alatt engedelmes szolgái lettek. Műhelyi munkájában mégis olyan volt, mint egy idegen, messziről jött vendég. Számára az élet a műhelyem túl kezdődött. Órákig el tudott nézni egy virágot, öreg könyvekbe temetkezett s gitárján soha nem hal­ lott dallamok születtek. Elindulásakor Norinberga felé vette útját s az volt a célja, hogy az öreg Raymond mestert keresi fel, akivel apja együtt legémyeskedett a francia király udvarában. Nem talált rá, vagy nem érezte nála jól ma­ gát. Nyugatról jött utasok mesélték, hogy hajóra szállt s úgy mondta, Itáliába megy. ö t évig nem hallott róla sammit. Váratlanul hozta magával egy aiigusztusvégi meleg délután. Megérkezése után két napig semmit sem csinált. Alig szólt valakihez. Mintha étijének gazdagabbik felét otthagyta volna a kék ég, a virágok, a fekete gyémántszemű asszonyok országában s a szegényebbel az onnan hozott emlékek társalogtak volna szüntelen. Harmadnap Eljelentette, hogy dolgozni akar. Vogelsang örömtől rogyadozó térdekkel vezette be az egyik rak­ tárba, ahol a tört arany- és ezüsttárgyak, feldolgozásra váró arany­ rudak, 'ezüsttömbök s drágakövek állottak. A fiú lélektelenül nézte a temérdek kincset s nem nyúlt semmihez. Kis idő múlva az egyik zsá­ kocskát emelte meg. — Ebben mi van? — kérdezte. — Ezüstpénz — válaszolt az apja, s készséggel oldotta meg a zsá­ kocska száját.

L

477

Kótay Pál: Hazatérés — Hadizsákmány, még nagyapád vásárolta valamikor Hungáriá­ ban járt zsoldosoktól. A kiömlő tallérok csengése olyan volt, minit az angyalkacagás. A fiú felvett egyet közülök. Tenyerén latolgatta súlyát, megpengette, gyönyör­ ködött csengésében, majd minden különösebb érdeklődés nélkül elolvasta rajta a felírást: »Pro Patria et libertate!« Ilyen ezüst még nem volt a kezében. — Adja nékem ezeket, apám — mondotta. — Lázadók pénze, mint pénz semmit sem ér. Olvaszd be, csinálj belőlük valamit, nem is tudom, hogy maradhattak meg, — s csak most jutott eszébe, hogy kegyvesztett lenne, vagy talán meg is büntetnék, ha valaki az udvarnál megtudná, hogy lázadók pénzét rejtegeti magánál. Wolfgang dolgozott. Kitakarította az udvarban álló elhagyott régi műhelyt, behordta az ezüstöt s a hosszú útról magával hozott ismeretlen szerszámokat. Alz apja zavartan, büszkeséggel és félelemimel vegyesen kérdezte: —• A tervek, a minták, fiam? — Azok minidig velem vannak, — felelte rövidem — magam csi­ nálom őket. Mire a dér lehullott, behozta első munkáját. Azj apja feltette ókuláréját, nézte hol a fiát, hol a művet s mintha valaki rneílbevágta volna, hosszú ideig nem tudott szóhoz jutni, ötvösmunkának legfeljebb azért lehetne nevezni, mert ezüstből van, de egyébként? Minden mesterségnek megvanlnjak a maga törvényei s ezek aüz ötvöscéhben a legszigorúbbak. Az alakot fel kell öltöztetni, virággal, cirádával minél gazdagabban, dúsabban díszíteni. A szemlélőt kösse le, fárassza ki a sok vonal, csiga, rózsa, szöglet, felület, fény, szín, csillogás. Mindig találjon a munkán újat és újat és így soha sem fogja azt megunni. Legyein a mű! minden részében külön remek, akkor megbocsátható a részletek közötti esetleges disízhanmonia. D e ez? Fiatal, meztelen fiúalak, akiről hiányzik a pásztorkalap, a csattos cipő és csaknem úgy áll ott, amint az Isten megteremtette. Olyan egyszerű, szegényes, mintha csak élne. Minden) izma összesűrített moz­ dulat. Az öle köré tekerőző finom fátyol úgy fogja körül alakját, mint a hársfák lombját a májusi szél. Elengedni a ruha, a virágok, az ékkövek adta dísizítési lehetőségeket? Ez nem ötvösmunka — kiabálta keserűen apjának hosszú, szomorú hallgatása. A fiú megértette a szótlan bírálatot. Ő sem szólt semmit. Ránézett apjának ezüstös hajára, öreg, eres kezeire, hajlott hátára s pillanatok alatt végiggondolta, hogy ez az ember az élet összes csalódásai között az utolsót, a legnagyobbat szenvedte el. De nem! Az itáliai évek álmai, az évezredes emlékek csak neki szóló sugáknai ébresztették művészi vágyait. Ezüstös fejek igenlő bólintása, bársonyos szemek boldogan büszke csillogása s nehéz mesterversemyek 478

Kótay Pál: Hazatérés díjai tették erőssé önbizalmát. Ezek nem tudnak a fiúi en@edelm|ességnek térdet hajtani. — Isten vele apám — mondta tompán, hosszú, kínos hallgatás után. Csendesen húzta be az ajtót maga mögött, apja nem is vette észre, hogy elment. Senki sem tudta hova lett. Egyesek látták az. erdőin, mások azt beszélitek, hög(y visszament Itáliába. Rosszakaratú vénasszonyok korcsmában! látták dorbézolni. Mindenki tudott róla valamit, de nem találkozott vele senki. Ma, ezen a csillogó téli reggelen hirtelen kicsapódik a bolt nehéz tölgyfaajtaja s két búzavirágdolmányos testőr után' társalkodónője kísé­ retében belép a császárnő. A téli nap szikrázva csillogtatta dús, arany­ szőke haját s farkasbőr bundájából kilátszó nyakán az ékszereket. Vogelsang, amíg legalázatosabban kézcsókra járult, örömmel látta, hogy a függők, a nyakékek, a mentegombok mind az ő kezemunkái s a csókra nyújtott kezén élete remekbekészített gyűrűje tündöklik. — Nincs a világon olyan ötvös, mint én, — remegte a büszkeségtől gondolata. A királyi asszony nem először volt vendége a régi boltnak. Azok­ ban a ritka órákban, amikor a szent Birodalom s nagy családja után kissé magának élhetett, gyakran felkereste kedvenc ékszeresét. Most meg, amióta a sűhönbrunini kastély új lakosztályát rendezik be, éppen gtyakran megtiszteli látogatásával régi bizalmasát. — Gyümölcsös tálat mutass nekem — szólt az öreghez. — A grófnő szíves lesz, megkönnyíti a választás nehéz munkáját — mondta kegye­ sem mosolyogva. Vogelsang gyors léptekkel hozta elő dús raktára minden kincsét. Volt ott lapos tál díszítéssel vagy anélkül, talpas tálak üvegből, porcel­ ládból, ezüst, alrany díszítéssel. Volt olyan, amelyik hajót, házikót, hattyút, másik szekeret, hatalmas rózsát utánzott, egyiknek a táncoló grá­ ciák alkották a talpát, finom rózsalánccal összefűzve. A császárnő nem ilyet akart. Kutatva vitte körül tekintetét az üve­ ges szekrényeken. A két csillogó kék szem nézése egyszerre megállott. Vogelsang rémülten látta, hogy egy meztelen, fiatal Apollón. — Talán ez? — Nem, Felség, ez — mondta zavarában — a fiam munkája. Téve­ désből került ide. Meggondolatlan, fiatal gyermek. —. Többet nem is mert mondani, hanem kelletlen igyekezettel hozta az ezüst szobrocskát. — Ezt a velencei üvegtányért szereld fel rík — hallotta zúgó fejjel s arra már nem is emlékszik, hogyan csókolta meg a csillogó brilliáns gyűrűs alabástrom királyi kezet. Az Augusztinusz barátok templomában az óra éjfél utáni kettőt kongatott, utána csend lett. A kopár faágakról fagyott, jeges hópely­ heket szitált az aiblaktáblákra a szél. Egyszerre hideg lett a sötét szobá­ ban. Most, hogy életének állandó narkotikuma, a munka, áz alkotás, a siker elhagyták, most döbbent rá, milyen egyedül van, mennyire ma479

Kótay Pál: Hazatéréi gára maradt. Nagyon hiányzott a régen elköltözött idegen asszony, töré­ keny, könnyes arca, csókos, puha, meleg ölelése. Nézését, amelyből a könnyeken át mindig tneseszínű szivárvány született, a fiú vitte el ma­ gával, a fiú, aki elment s talán nem is fog többé visszatérni. Valaki elhaladt az ablakok alatt. Csizmája nyománi ropogott a hó s lámpásának fénykévéje félkörben sétálta végig a szoba falát. Mint haragjos, vad vizek árja, új indulatok ömlöttek lelkére. — Itt hagyott öregen, betegen, engem, mesterét, az apját. Elhagyta a háfcat, a műhelyt, megcsúfolta a céh tisztes törvényeit. Makacs, önfejű, lázadó. Nem méltó arra, hogy felemelje a kezemből kihulló szerszámo­ kat. Mi lesz vele? Mi lesz a bolttal? Évszázadok óta mindígi Vogelsang az udvari ötvös! Kint a vakító sötét éjszaka nem adott gyötrődő lelkének feleletet. — Én nem küldtem el. Azt várja, hogy én menjek utána? Annak a régi, tavaszi estének emléke besurranó tolvajként észrevét­ lenül szállta meg öntudatát. Az orgonabokrok fürtös virágának mézes illatától részegítően terhes volt a levegő s az ő szíve a reázuhainó rette­ netes fájdalomtól majd megszakadt. Haldokló asszonya alig pihegett már, mint a sebzett galamb. Szavakra nem futotta lankadó ereje, csak meg­ tört, nefelejtskék szemei kérdezték aggódva, könyörögve: mi lesz veled? a fiaddal — a fiunkkal, ha én elmegyek? Lelke izzó fájdalmának lávája épp úgy, mint most, akkor sem tudott szavakba kitömi. Ügyetlenül, hang­ talanul rándult egyet-egyiet ajka s görcsösen szorította az örökre bú­ csúzó asszony hidegülő kezét. Így próbálta ígérni, hogy a gyermeket nem engedi el soha. — Én nem küldtem el — kesergett. — Tanítani akartam s ha elin­ dult, csendesen félreállni az útjából. —' Üj utak az övéi, — szelídült haragja — azokat én nem ismerem s ki tudja, talán neki van igaza. A császárnő választott. Az én útamnak végje. De ha visszajön, Vogelsang marad az udvari ötvös. Nem lesz a császári kincsesházban, új darab, amit ne Vogelsang-kéz csinált volna. Messzi, idegen világ drága portékája) csak úgy juthat be oda; ha azt Vogelsaijg jónak látja. Csak jöjjön haza. Vájjon merre jár? Mi van vele? Holnap magam megyek utána, előkerítem a föld alól is. Dolgozzon azt és úgy, amit és ahogyan akar. De Vogelsang maradjon az udvari ötvös. A fiam — sut­ togta s a meleg könny igazgyöngye öntötte el szemét. Fáradtan, megbékélve dőlt le a gyűrött párnákra. A félálom csen­ des zsongása játékos jóakarattal kevert össze agyában mindent, örömet, haragot, fájdalmat, büszkeséget, emlékeket, terveket. Békét hirdetett a csend s nyugodalmat a sötétség. Aludt is már, amikor valaki halkan meg­ kocogtatta a sötét ablakot. Riadalom nélkül emelte fel fejét s még az édes álom szent részegségében felkelt s csoszogó, lassú léptekkel elindult, hogy beengedje hazatért fiát. 480

Kótay Pál: Hazatérés . . . S azon az éjszakán megtört a tél ereje. Bolondos szelek születtek a levegőiben, messze, idegen tájakra űzték a rongyos, ónszínű fellegeket. A magasban hangos gágogással húztak a vadludak. Távol, Pannónia árva földjén csattogva verte össze fogát az éhfarkas. Lompos farkát be­ húzva kotródott a rengeteg erdők felé. Bujdosó szegénylegények sűrű só­ hajtására megremegett a föld s zajos csörömpöléssel hasadt meg a vizek hátán a jég. Még] szunnyadt az erdő, álmodott a föld, álmodtak a he­ gyek, de Itália felől apró, meztelen, táncos lábaival már elindult hódító útjára a tavasz. Virág fakadt, ahová lépett, s a békesség boldog derűje ragyogta be a fáradt, szomorú, gondbarázdás emberi arcokat. KÓTAY

PÁL

481

VILÁGHÁBORÚS ANGOL KÖLTŐK RUPERT BROOKE (Elesett a Dardanelláknál, 1915 ápr. 23-án.) A DOMB A széljárt dombra dőltünk; kacagott A nap s mi csókoltuk a lágy füvet. »Hevít« így szóltál, »gyönyör s révület; örök a fény s e táj, madár csacsog, Ha vének is leszünk...« »S miénk e tág Világ holtunkban is« mondtam, »a lét Majd más ajkon, más testben ég tovább! Ó én szívem! most már miénk az ég!« »Rajtunk át érti önmagát a Föld. Lelkünk á lét. Végig 'hívek leszünk«, Mondtuk »s virággal, bátran lépdelünk Az éj felé!...« És mint ki bátor, bölcs Igéket mond, ránkszallt a büszke gőg. — S lám, sírni kezdtél, félrehajtva főd. WILFRED OWEN (Elesett Franciaországban, 1918 nov. 4-én.) HIMNUSZ AZ ELÍTÉLT

FIATALSÁGHOZ

»Ki mint barom hal, nem vár az harangra! Csak az ágyú, mely undokul vonít, Csak a ropogó puska rekedt hangja Verheti ki végső panaszait. Csak semmi gúny! se csengő, se ima, Se gyászbeszéd! de zengjen érte kardal, — Bombák sikongó őrült kardala; S kürtszó zokogjon érte hossizú jajjal! Mikor viszik, minek a fáklyaláng?! A búcsúnál ne gyermekek kezén, De a szemekben égjen enyhe fény. Szűz arc havát hordja lepel gyanánt; Virágokat a némán szenvedők Vessenek rá s az éj mély szemfedőt!«

JEFFERY DAY

-

(Elesett 1918 február 17.-én.) A HAJNAL

SZÁRNYAIN

Roppant, süvöltő dörgés, gyors robaj, Egy-két lökés és lágyan száll a gép, A felvert porba foszlik a talaj S elveszítem a mozgás érzetét. Békén suhan alant a föld, akár A híd alatt a csöndes, lusta ár. A kormány megdől most a föld iránt; Lágy szökkenéssel ugrik fel a táj S a gép orránál lassan körbe ráng, Majd elnyeli szemem elől a szárny És újra mélybe síklik, mint finom Kubista szőnyeg lent a talajon. Enyész a domb, a völgy lágyan kitel. A sík mezők mind végtelen kicsik; Alig mozog, oly lassan síklik el S már mozdulatlan is a lenti sík. És hirtelen^ egy borzas ködgomoly Miatt a táj lágy szürkeségbe foly. A párák gőzlő nedves fátyola Alatt futólag villan meg a szárny. Suhanva szökdel ide s tova A felhők vásznán egy-két furcsa árny, De nyitja már a köd fojtó kezét S arany, ezüst és kék a messze ég. Tiszta a lég! a csillófényű bor Ehhez képest zavaros lé. A tág Égboltom éles rajz fut el, ahol A ködperem a mély kékségbe vág. A hószín síkról ragyogó hegyek Merednek fel s támasztják az eget. Verje vihar a szélfogót: de benn Az ülésen csak gyöngéd hűs lehet Érzi az arcom, amint könnyeden És mozdulatlan ülök. Szerteszét Tekintve hosszan élvezem a nap Múlását és a fénysugarakat.

így ülök álom s ébrenlét között Arany napokról szővén képeket, Majd egy vonakvó érzés visszalök S már ocsúdok. És míg a téveteg Szem a ragyogó roppant égbe vész, A gép megint a földre szállni kész. A motor áll; körülem enyhe csend, Mely a huzalból áramló hanyag Hangtól nem oszlik, sőt mélyebbre cseng. Míg lengve siklóm a tér olvatag Hátán a zord talaj felé, a drót Dala hol zengőbb, hol meg halkulóbb. Közéig a felleg s folyton változik. Most hirtelen torkonragad a köd. Megdől az orr: öblös lesz s felsivít A mély dongás a huzalok között, S míg csak a fojtó felhő elbocsát, Sikolt a hang s roppant magasra hág. A zöld és barna foltokat megint Az ismert tájjá formálja a gép Ahogy lassan a föld felé kering. Aztán lestzáll s itt-ott szökkenve mé; Lomháin előre gördül s érkező Testétől zsong a felhorzsolt mező. SIEGFRIED SASSOON ranciaországban harcolt, sok súlyos sebesüléssel) BETEGSZABADSÁG H a alszom és már ringat lenge álom, — Megjőnek ők, a kóbor, néma holtak. Míg fent a felhők mordam és zihálón Dübörögnek, tombolnak és dobolnak: Ágyamhoz gyülekeznek s ráimhajolnak, Mi bennem ég, fülembe súgják halkan. »Miért vagy itt? az őrségnek már vége? Ypern s Frise közt kerestünk a Vonaliban!« Felrettenek s fanyar a honi béke; S míg kunt a hajnal zord esőit ontja, Az ezredet látom sár s víz között. »Mikor méssz vissza hozzájuk a frontra? — Vérünk árán mind testvéreid ők!« SZEMLÉR

FERENC

fordításai

KARÁCSONY BENŐ ÚJ REGÉNYE (Utazás a szürke folyón. — Erdélyi Szépmíves Céh, 1940.)

Karácsony Benő regényeinek mélyén* — ki nem mondottan, — de mógi célzás alakjában sem — mindig rejtőzik valami erkölcsi tanulság. Illetve az az egy erkölcsi tanulság, hogy a szépet,, az igazat és a jót nem lelhet megölni. A kesernyés humor és elutasító lemondás mögött mindlegyrfc felcsillant az író bátor derűlátása, mely a regény hősét is, de az olvasót is újra és újra a lehetetlen megkísérlésére készteti. Legutóbbi regénye az az írásmű, ahol ez a titkos bizakodás az élet jobb erőiben először halaváriyul szinte észrevétlenné. Az író alapvető magatartása az élet jelenségeivel szemben nem vál­ tozott. Ma sem fogadja el mértékadóként a világ vastörvényeit, melyek a szelídet alámerítik és a durvát magasba lendítik. Nem fordít hátat az egymást marcanlgpló lények összeségének, hogy saját kénye szerint al­ kotott mindenség határai közé zárkózzék. Valahogy a középen áll az igenlés és a megtagadás között, de míg ezelőtt a különállás reménységet jelentett számára, ma már hűvösödő közönyt és néhol haragos megvetést vélünk regényének mondataiból kiolvasni. Regényének befejezését kétségtelenül jelképként fogja fel ő is. Hőse, a kissé gyámoltalan és szelíd patikus, magányos tutajon sodródik az őszi esőtől megduzzadt folyón, ismeretlen partok között, szürke ég alatt, nyu­ godtan) és már-már közömlbösen. Mi ez, ha nem az író magatartásának szinte elvont tisztaságában megjelenített képe? Mindeni elmaradt tőle: először a nyugtalanító nagyváros, aztán a kissé kegyetlen falu és végűi a már nem szűzi, de mégis édes titkokat rejtő nő. ő pedig, horgonyaveszttetten lebeg a parttalanul áradó vizek felületén, amely nem csillant eléje új célt. Korábbi regényeinek alakjai sem szegültek szembe a sors kemény ütéseivel. Lemondóan állottak félre, vagy óvatosan kerülték ki a vesze­ delmes helyeket. Mélabújukban azonban mindig volt valami egészségles és elpusztíthatatlan, amely talán az író akarata ellenére is átsegítette őket az élet borzalmain. Mostani regényének emberei mintha veszítettek volna egészségükből. A Sebestyén gyógyszerész körül mozgó alakok min­ denike hordoz magában vagy egy rejtett bűnt, vag|y egy titkolt betegsé­ glet. Nem élettani kórra, vagy törvénybe ütköző cselekedet emlékére gon­ dolok. Inkább arra a nyugtalanító furcsaságra, amely e regény majdnem valamennyi emberét képtelenné teszi a nyugodt emberi kapcsolatok fel­ vételére. Mintha mindenikük lelkében ott lappangana az én-hasadás titok­ zatos hajlama, amely szokatlan cselekedetek megtételére kényszeríti őket. Nemcsak a gorlicei áttörést mesélgető kapitány hátgerinc-sorvadásos képzelgései nyugtalanítanak, hanem a korrupt szövetkezeti vezető apró cselszövényei, vagy a falusi orvos lányának búja elvágyakozása is. Sőt maga a főhős, Sebestyén gyógyszerész isi nyugtalanító jelenség párisi téve485

Szemtér Ferenc: Karácsony Benő új regénye teg csetlés-botlásaival, kiránduló-szenvedélyével és mindig bajba-jutásával. Néha már haragszunk rá schlemilségéért s szeretnők, ha kevésbbé bonyolult módon oldaná meg a világ köréje csomódzó kötelékeit. Mindez azonban csak a regény bölcseimi aláfestéséhez tartozik. Ka­ rácsony Benő új regénye tudniillik azért jó írás, mert szellemi magatar­ tásának fentebb kiemelt elemeit ösztönös biztonsággal ágyazza bele a látszólag könnyed történetbe. A regény első pillanatban egy jóindulatú, művelt, de nem sok tetterővel rendelkező ember élettörténetének látszik, amelyben az események sodrása fékezhetetlenül ragadja magával a nem is nagyon küzdő egyéniséget. Kesernyés humor, tiszta megbékélés, félszeg életöröm váltogatják egymást a regény lapjain s az olvasó csak későre döbben rá, hogy itt voltaképpen megrendítő dolgok történnek azokban a mélységekben, ahová már nem is a képzelet, hanlami csak a homályos sejtés ér el. Karácsony Benő eddigi regényeinek humorában szintén fellelhettük ezt a mélyebb zöngét. Most azonban a kísérő sötét hangok szövedéke megsűrült s néhol egészen beborítja a fentlebegő könnyebb dallamot. Hősei még mindig hajlamosak arra, hogy kissé egyöntetű módon torzít­ sák el — szóban vagy gondolatban — a jelenségeket, de ez a gépiesség ebben a regényben tragikus alapszínezetet nyer. Sebestyén, a gyógysze­ rész, eszmei furcsaságai néhol meghökkentő tréfálózásban csapnak ki. Már-már kimondjuk, hogy itt nem helyénvaló a tréfa, amikor hirtelen rádöbbenünk, hogy az eléje meredő roppant kérdésekre csupán ezzel a ferde fintorral felelhet, ha az őrület örvényeit ki akarja kerülni. A regény hangja kétségtelen) rokonságot tart Karácsony korábbi mű­ veivel. Karácsony írói egyénisége annyira jellegzetesen egyedi és írás­ módja aranyira nélkülözi a szokott formákat, hogy a művek egymással való összehasonlítása kapcsán az olvasó kénytelen ezt a rokonságot fel­ fedezni. De már az elébb írtakból is kiderül, hogy új regényének han­ gulata lényegesen különbözik minden eddigi írásának hangulatától. És ugyanakkor különbözik a regény szerkesztési elve tekintetében is. Karácsony szakított a folyamatos mese babonájával. Jóllehet regé­ nyének történése megszakítatlan egységet képez, a részletek egymáshozfflzését mégsem az időrend merev egymásutánja, hanem a mese mélyebb logikája parancsolja. A regény módszereit forradalmasító nyugati mes­ terek jóval messzebb mentek a szokott formák megszegésében, Karácsony Benő azonban szerényebb mértékben és csupán annyira alkalmazza ezt a módszert, amennyire saját mondanivalóinak természete megkívánja. El­ járásának helyessége azonnal kiderül, mert az olvasó zavartalan mesefölyamatot, ugyanakkor azonban élénkebb előadási módot is kap. A könyv azonban így is két világosan megkülönböztethető részre bomlik. Aiz egyik a gyógyszerész párisi vándorlását írja le, amelybe mind­ egyre belejátszik az otthon vágyálmokkal színesített képe. Ez a rész talán tarkább olvasmány és megnyugtatóbb téma. A másik rész a gyógyszerész hazaérkezését és egy kis falu hatalmasságaival való bátortalan küzködé486

Szemlér Ferenc: Karácsony Benő áj regénye seit tartalmazza. Ebben a második kötetbein szeretjük meg igazán a főhőst, akit párisi gyámoltalanságaiért már-már túlságosan élhetetlennek vél­ tünk. A falusi életben elferdült és vakvágányra futott középosztálybeli életek hátteréből most már tisztán és megnyugtató körvonalakkal emel­ kedik ki a gyógyszerész alakja s azt a mély emberi szeretetet, amelyet Sebestyén a szegény megesett parasztlány, vagy a felhonzsolt-oldalu csacsi iránt érez, az olvasó önkéntelenül is átviszi a regényhősre. Karácsony Benő talán inkább ismeri Parist és ottani leírásaiba eset­ leg'több helyi színt vegyíthetett, de mi mégis úgy érezzük, hogy a regény második kötetében megírt falu valóságosabb Parisnál is. Nem aibban az értelemben, hogy a regény falujából bárki is egy valóságos közigazgatási egységgel bíró emberi település világos képét rajzolhatná fel magának, hanem a falusi környezetben megjelenített sorsok igazsága, magátólértetődése és mély emberi valósága folytán. Ez a regény nem korszerű írás. Európa mostani változásaiban a kor­ szellem és a divat a hősit, a nagyvonalút követeli. Karácsony Benő embe­ reiben azonban a hősinek nagyon kevés hely jut. Nem hősök ők, csupán egyszerű és esendő lények, akiket a világ, ellenséges erői dobálnak kényük szerint. De éppen ez esendőségükben villan fel bennük az emberség titkos fénye, aimely mélabúval, de egyben megbékélt eniyhülettel tölti el az olvasót. SZEMLÉR FERENC

487

KÖNYVEK

ÉS

ÍRÓK,

— ^ ^ »

.1-1.1 • • • — •

J M I — ^ — — ^ ^ ^ ^ «

— — ! • • • —

II II I

—.II--!

BABITS MIHÁLY KISEBB MŰFORDÍTÁSAI Aki e fordításokat nem most olvassa először, hanem úgy kapta rendre őket, amint keletkeztek és megjelentek, tudja igazán felmérni értéküket, és érezni jelentőségüket. Egy-egy irodalmi mozgalom forróságában a műfor­ dítások sokkal többet jelentenek, mint azt a magukban hordozott termé­ szetes értéket, hogy bennük valamely idegen mű hangzik fel hazai nyelven. A műfordítások az irodalmi mozgalom harcai és útkeresései közben érvek és igazolások. Társkeresések. Kívülről és messziről hozott kritikai jóvá­ hagyások, a hazai új hangok mellett a legnemesebb eszközökkel hadakozó fegyvertársak. Hányszor van az, hogy másnál természeteseni vesz, vagy elfogad valaki olyan magatartást és megnyilatkozást, amit saját otthoná­ ból kitiltania. Az ember a maga kapujánál néha szívesen megállítaná a világot. így a nemzet is, vagy a mindenkori közvélemény és társadalom. Be kell hozni idegenből a rokonokat és a tekintélyeket, hogy az új hangot segítsenek győzelemre vinni. A választás azonban nem csupán a kortárs irodalomból történik, vagy a közvetlen mesterek műveiből, de a világirodalom egészéből. A nagy múltból is megérkeznek a társaik és előkerülnek a rokonok, és az örök folyás természetes útját mutatják meg a látszólag új, harcos, vagy éppen forradalmi iránvon át. Az a műfordítói munka, amelyet a század elején a Nyugat-csoport keretében főként Babits Mihály, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső végez­ tek, ilyen külön jelentőséget nyer a mozgalom szempontjából. Tehát nem csupán azt a természetes, mindenkori értéket hozza, hogy benne más nyel­ ven újrateremtődött valamelyik eredeti mű. A műfordítói munka, ha azt nem megadott feladatként, kényszerből, vagy kedvtelenül űzi valaki, mindig olyasvalami, mint a tükör-kép kere­ sés. Majdnem a maga-kifejezés kutatása másokban; az önarckép-játék egyik költői formája. Hasonlít a színész művészetéhez, aki a más alkotta szerepet a maga testével, a maga arc-játékával és gesztusaival eleveníti meg; azzal a kűlömbséggel, hogy itt a maga lelkével, a maga nyelvkincsé­ vel és költői képzeletével játsza el egyik költő a másik szerepét. Vagy: egyik hangszer a másikon felhangzott dallamot. Régen nem is láttak olyan éles külömlbséget eredeti alkotás és fordított, vagy átköltött mű között, mint ma. És ezzel a régiek közelebb jártak az igazsághoz. Mert, ha mélyére nézünk annak, ami „eredeti", könnyen meglátjuk, vagy meg­ érezzük azt, hogy mennyi kívülről, másoktól érkezett inspirációból, mennyi fülünkben ragadt dal-foszlányból, mennyi önkénytelen átköltésből állt elő az új és eredeti mű. A költők egymás szájnyitogatói. S a művek néha mintha csak egy ismeretlen nagy mű változatai volnának, egy ismeretlen 488

Könyvek és Írók mű újabb és újabb átköltései, egyén és nemzet más-más nyelvén való műfordításai. A fordított mű legalább annyira a műfordító eredeti műve, mint amennyire azé, akitől fordították. A mérték, vagy a megosztás titka benne annyira rejtett, hogy pontosan adagolni nem is lehet. Aninlál kevésbbé, minél gazdagabb és dúsabb egyéni vonatkozásaiban a mű. A lefordított kép bármily tökéletesen fedi az eredetijét, más zenét játszik az eredetiben és mást a fordításban. De ezenfelül ugyanannak a képnek az atmoszférája is más lehet a két nyelvben.: abban a közösségben, amelyben fölhangzik, más hangulat, más élménytömegek kapcsolódhatnak hozzá. Más az akusztikája. Már akkor külön útra indul a két folyamat, amikor a fordító a maga „más" lelkével olvassa az eredetit. Tehát csak a tükröződés játéka lehet még a legtökéletesebb költői átültetés is, hiszen egyik lélek áll élménye titkaival szembeni a másik lélekkel, aki a maga titkait keresi benne, még ha mindaketten ugyanazt a szót is mondanák ki egyszerre. Jobb szó az „átültetés" arra az eredetihez hűségesen ragaszkodó költői munkára, amely nem. csupán inspirációt kap a maga más nyelvű átköltéséhez az eredetiből, hanem híven követi azt minden külső és belső titkával /együtt, amikor fordít. Átülteti egy más kert, egy más nyelv titkai közé. Bármennyire hasonlítson is az eredetihez, mégis más virág iesz, más nedvkeringésu, más színhatású, és egy egészen más kert összjátékában helyezkedik el. S a varázsából mit sem von le az, hogy bármennyire hasonlít is az eredetijéhez, mégis csak más. A jó műfordítás alkotás, amely öntvagában áll, s a külömböző irodalmakban a legmelegebb összekötő szál a testvérirodalmakkal, a virágirodalom nagy közösségével. Nem véletlen, hogy e gondolatok éppen a Babits Mihály műfordítá­ saival kapcsolatban merülnek föl. A modern magyar irodalomban ő az, aki legtudatosabban, s a legszmvedélyesebben kereste a maga arcát, a maga lelkének változó képeit az egész európai irodalomban. Ő az, aki a maga egyéni életútján tudatosan végig akarta élni az európai irodalom törté­ netét, hasonlóan ahoz a folyamathoz, ahogyan a természetben az egyes végigéli biológiai állomásain az egésznek fejlődési útját. Természetes, hogy nála a fordítások nem csupán pihentető játékok az alkotás szüne­ teiben, de olyan nagy rokonélményeknek a maga hangszerén. Való kifeje­ zései, amelyeket az európai irodalom kész alkotásaiban, kínál. Nála összemosódik a határvonal az eredeti alkotások és a fordított művek kö­ zött. Anélkül, hogy közönséges értelemben utánozna, eredeti verseiben régi nagy költők és idegen mesterek hangjai zendülnek fel, régi bűvös fogások varázsolnak elő örök és mégis mindig új hatásokat, ő az, aki nemcsak külső, technikai formákat tarault a nagy európai társaktól, de érzi és tudja a sokkal titokzatosabb belső formákat, a gondolat, a képfor­ málás rejtett titkait, a lélek külső forma-zárai mögötti áramlását, ö a mo­ dem magyar irodalomban a nagy tanítvány. A régi nagyok őszintén nem is akartak csak ilyen nagy tanítványok lenni, és többnyire mégis mindig eredetibbek voltak, mint az énjükkel túlságosan eltelt, magukat fönix489

Könyvek és ltok madárként felröppenni képzelő, eredetiségüket féltékenyen őrizgető mo­ dern romantikus individualisták. Babits klasszikus költő, a nagy mesterek tanítványa. Műfordításai, amelyek görög-latin költőktől a mai költőkig vezetnek át az európai irodalmon, ilyen megvilágítás fényébe kerülnek. Majdnem azt kell mondani róluk, hogy egy nagy tanulmányút emlékei. Még az a három drámaiordítás is, amely kisebb műfordításai köte­ tében helyet foglal, nem külső indítékra, vagy éppen megrendelésre ké­ szült, hanem ezek is inkább belső szükséglet indítására keletkezett nagy nyelvi és költői próbák. Költő próbálja ki bennük a maga hangszerét. Nehéz és kényes feladat művészi izgalmát elégítik ki. Nem olyan maguk­ tól adódó, magukat önként kínáló átültetések, hanem olyan lehetetlennek látszó kísérletek, amelyek növelik a nyelv hangszeréinek önbizalmát, és a mester játékának biztonságát. A nyelv gazdag lehetőségeit tárják fel minduntalan, s emellett a legzártabb fegyelem törvényeire tanítják meg a művészt. Annyira körül van határolva benne minden, hogy a kínálkozó legegyénibb csábításoknak is a művész alázata mögé kell visszahúzódniok., És milyen ökonómiára kényszerít a fordítás, ha az nem csupán henye játék, hanem az eredeti törvényeit mindedben követi, s mégis egy újra­ teremtés folyamata. A műfordítás „klasszikus"' költőhöz illő művész-tevékenység, ö az, aki tudja magáról, hogy csupán tanítvány, s amikor a kifejezés nagy csodáját fölfedezi, mindig tudja, hogy nincs egyedül, társak szólnak' hozzá, idő és tér távolából, s vele együtt énekelnek, ö az, aki tudja, hogy nem csupán a saját hangja a fölfedező kiáltás a világon. Néha figyelni jó másokra és utána-énekelni. Ez az utána-éneklés lehet gazdagabb és jóté­ konyabb dal, sőt eredetibb és termékenyebb kifejezés, mint a romantikus lélek gyermeki önbizalma a maga újdonságában és forradalmiságában. A klasszikus költői leieknél nincs elválasztó határ eredeti alkotás és mű­ fordítás között. Ezt érezzük a Babits műfordításainak olvasása közben. S talán a költőnél is jobban érzi ezt az az olvasó, aki együtt haladt vele megnyilatkozásai útján. Ezért jelentenek az olvasónak sokkal többet ezek a műfordítások, amelyeknek válogatott gyűjteménye a költő össze­ gyűjtött műveiben most megjelent, mint megszokott műfordítás gyűjte­ ményt, amelyet valamilyen irodalmi alkalom vagy pillanatnyi kívánalom felszínre hozott. KOVÁCS LÁSZLÓ

490

Könyvek és írók

BÚVÓPATAK Szemlér Ferenc új versei. (Bibliotéka-kiadás.) Mint Brassó: zárt és magábamélyedt a költője.-Viaskodik a hegyek ketre­ cével, az ófalak barátságtalanságával. Hidegzöld fény ül a városon, — írtam ott a katlanban — s benne a vers elkínzottan keresi a meleget, megdidereg a ritmusverő ujj, amely hajdan a »Római elégiák«-ban Goethe kedvesének hátán megtüzesedett. Szemlér fázik: előtte havas, erdős-bozontos a sziklaoldal, a me­ redek, gyönyörű, szigora tájon kedélye ki van szolgáltatva a gyöngédtelen ter­ mészetnek, amellyel éppenúgy perben áll, mint önmagával. Képzelete nem úgy kalandos, mint a hegylakóé, ez a költő önmagának a legküzdelmesebb kaland, nem is szófukar, sem érdes szavú, hanem ápolt" városi, akinek őszinte, egyszerű beszéde dísztelenségében akár a gyásszal is rokon. A nagy hegy csak messziről fenség, tövében elveszi a távlatot, csupa nedves moha, fáradság és szomorúság, amelyből fölemelkedve megfekszi a szívet ember és csúcs irdatlan aránytalan­ sága. Mint Reményik, úgy Szemlér is a kisebbségi de profundis-líra hangján kezdte, a vak mélyben edzette kiáltása élét és kifejező erejét. De ami Reményiknél méltóság a fájdalomban, Szemléméi ideges öntépés, fájó tétovázás a kishitűség és zord lemondás közt, gyakran sirám a kietlenben s nem egyszer önmagából kikelő átkozódás. Költészetében ezért nem a szépség a hangsúlyos, hanem a jellemző. Úgyhogy örömtelen a legtöbb verse, hangulata sohasem éldelgő, vagy játékos: egész férfiúnak fáj itt az élet, mely tökéletes versidomba igen, de boldogságba nem kerekedik. Szemlér, mint annyi kortársa, félelemből lázadó természet. A boldogságot, rothadatlanságöt és üdeséget nem érezteti, férget lát az egészség rostjaiban is, környezetének óriás-életében a halál nyirkos kényszerképzetével bajlódik, mint az Alföldön Jékely és Radnóti a magyarországi fiatalok közül. Nem törődik ugyan bele az elmúlásba, keservének belső fölszabadulás a célja, ezért lendül meg ereje s ragyog meg olykor sápadt-feketén a világmegvetése: »ó, hogy utál­ lak, lengő erdő, amint magadat kelleted 5 bámulnak vörösszájú szedrek, legyez­ nek ringyó fellegek«. Aki a természet ártatlan ízeibe ilyen shakespeari epét kever, sötét völgyben szokott az énekhez és férfias kiábrándultságban hordozza terheit. Meg kell azonban adni,' keményen tartja magát, fiatal lelke nem nyög meg minden költőszót, mint a megöregedett száj. Csak borúlátó és elégületlen, a szenvedéssel szemben csupán művészi fölényre képes, míg alulról nézi az »életfa terebélyét«, mint Ady. Csakhogy ez korszakot alkotott egyéni minden­ hatóságának elhitetésével, ellenben Szemlér tudatosan kollektívnek indult, talán mert egyéni zokszava ritkán nőtt odáig, hogy egész népe a magáét hallja benne. Előbbi könyvében, a kisebbségivé zsugorodás regényében (Más csillagon), valamint » Ember és táj« című verskötetében az emberi és nemzeti közösség jegyei állottak előtérben. Volt valami biztató, rendbeállító még a lamentosojában is. Mostani versei, szinte valamennyi, a költő-egyéniség magános föltárulkozásai: seb nyílik meg így, melegen és vérehullatóan. A strófák hajszál­ pontos lemérései egy érzékeny, sorsától sértett lélek gyötrelmes, vagy elégikus perceinek. Nem ritkán a neurotikus értelem önkínzásai, de mindig egy az átlag­ nál jóval gazdagabb intellektus összeérzései a test és e világ bajaival: az ő teste ez a világ! Milyen kísérteties és nehezen felejthető haldokló apjával való együttszenvédése! Lehet, ez fizikai hatás az olvasóra, de a figyelmes versértő egye491

Könyvek

és írók

bütt is észreveheti, a vers szellemi területén, amint a költőt megrezzenti a lét ereszték-roppantó hajlama, amint együttráng a lélek némely booilás-készségével. Igaz, ezt a dekadens tünetét elég könnyedén tünteti el: észokokkal, az alkotóerő szívós fenntartásával, a nyelv apró és friss találmányaival s néha az érzelmek édes kintornájával.

s

»Kiről beszéljek?... Az apámnak gyöngéd selymes bajusza volt, a bajuszpedrő szaga érzett rajta, mikor fölénk hajolt, a szeme mint a déli égbolt (megmerevíti majd a rák) s mint jeges eső hullt a könnye, mikor temettük Bandikát.«

Személyt és tárgyat néven nevez, föltárja a szenvedés árnyalatait, lefolytatja jeleneteit és megtartja egészen a nihilig a tárgyilagosságot, — mindezt úgy, hogy amint dalra buzdul, azonnal formába fékezi a vígasztalanságot, miáltal megvigasztal és fölébe kerekedik a reménytelenségnek. Igaz költő tehet csak így, aki lényegében komor marad, békétlen a zengő közönyében. Busch, a né­ met katasztrófa-humorista vidám közönnyel leplezte borúlátását (die Welt, obgleich sie wunderlich, ist gut genug für dich und mich), Szemlér ellenben he­ lyenként fényes szenvtelenséggel takarja szomorúságát. H a Trakl a holt-világ áléletét, Schopenhauer az »Unbehagliche«-t, Baudelaire az esendő, Hölderlin az őrült szépet tudta megrögzíteni, Szemlér e nagy különlegességek után a mitsem-várást, a közöny bús változatait érzékíti meg egyszer tiszta, máskor húrját-tépő zenével. Ennek a zenének mélyebb járatú és elragadóbb művésze volt Kölcsey. Élő legjobb magyar lírikusaink közt sem ismeretlen a »hiúságok hiúságá«-nak világ­ nézete, melynek Szemléméi az a fogyatkozása, hogy még rapszodikus kitöré­ sében is igen szabatos, igen folyamatos és remekbe szerkesztett. Nem engedi el magáit, még látszólag sem, szinte élő technika,, ezért sokszor egyhangú, mint a szívnek lüktető vére, mely kamráira támad, ám üteme soha ki nem hagy. A költészet azonban nemcsak élettani igazság, vagy a valóság-álom fejtése, nemcsak lelki üzem, amely fáraszt, mint nyugati soffőrt a stradák fehér káprázata. Arany János óta nagyon jól tudjuk, hogy a tökéletességnek is van ve­ szélye. A valóban nagy mű hibázik is, mint a természet, főként ráhibázik a rejtett igazságra, pedig irtózik a geometriától. Több az és más, mint a sza­ bály, változatosabb, rendetlenebb, pontosságában esetleges, életérzésében néha vértolulásos, majd lehulló és ha beteges is, gyógyító. Hatalmas és gyönge egy­ szerre, eredeti és véges, mint Krisztus a keresztfán, aki emberi gyöngeségében lett végleg a mienk. Mert szeretjük, ami véges, féltjük a lángot az elalvástól, az anyag biztos egyformaságánál inkább figyeljük a lélek ingatag járását. Szemlér jól ismeri a szépség szenvedését s'költészete a szenvedés szépsége. Abban is jó úton jár, hogy a természettel együtt bírja el a bírhatatlan rejtel­ mét, »az anyák birodalmát«. A természetet panasszal halkítja, finomítja, ön­ magán keresztül fejezi ki, hogy nyerseségét és aránytalanságát enyhítse. De a világmegvetéshez, a világ-szörny feledtetéséhez nem mindig elég »szörny« maga is, nem ád új szabályt a törvényhez, amelyből vétetett. Csak legjobb verseiből bontakozik már elő a módosított és mással összehasonlíthatatlan, a 492

Könyvek

és Írók

mindenekfölött érdekes egyéniség. Az Ady-előttá versgyártó pedántériaba nem esik vissza, bőven él a versművészet legmáibb újításaival és árnyalatképző ked­ vével. Rutin és tudás rég átsegítette a döcögő kezdeten, nála a poéta doctus helyes mértéke együtt születik a sugallattal. Hatásosan alkalmazza az enjambement-t, zökkenő nélkül viszi át a be nem fejezett gondolatot a másik vers­ szakba, miáltal föloldja a rendet és meglep, de számítás és akrobatika nélkül, a vers lényege pedig simán fejlődik föl előttünk. A költő tiszteli a rendetlen­ séget, ha új rend alapja, nem fél tőle, mivel minden fontos kísérőjelensége. Vigyáznia kell azonban, hogy a virtuozitás, az érzést pótló tudás gyanúját ne keltse. Benedek Marcell majdnem úgy fél Arany balladai tökéletességétől, mint én a Szemlér lírai ujj-készségétől. Akármilyen bonyolult és színvonalas a nyelve, mégsem mindig egészen meggyőző a »Haddlám, mennyi fájdalmat bírok el!« — gesztiója. Fegyelem, költői iskolázottság, kultúra és differenciáltság, a Babits-nemzedék egész fegy­ vertára sem elegendő arra, hogy a nagy költők egyéni sodrát elővarázsolja és ránk kényszerítse. Úgy látszik, helyesen éreztük Szemlér előbbi verskötetéből: átmenet Ő egy közösségi költészet felé. Rendkívüli érzékenysége inkább vissza­ hatás, mint hatni-tudás, inkább fájdalom, mint fájdítás, tömeg-tehetetlenség panasza, de nem az egyén imperatívusza egy más véleményű közösséggel szem­ ben. Szemlér a nagy egyéniségek hullámtetője után indult, lejtőn, ahol annyi jeles társával együtt kifogástalan lelki formaruhában látszik, a szenvedő kicsi­ nyek ünneplőjében talán, de a nagy Magánosok, a népek nagy Vezeklőinek gé­ niuszt rejtő darócát nem ismeri. Ezt a föltevésünket éppen csak két verse teszi bizonytalanná ebben a kö­ tetében. Egyik a »Tengerfenék«, másik a »Búvópatak« című, az első és az utolsó a kötetben. Mindkettő remeke a modern magyar versnek, olyanok, ami­ lyeneket senki más, csak az erdélyi Szemlér írhatott, legnagyszerűbb és legihletettebb perceiben. - A »Búvópatak« a magyar nyelv nostaígiája^a föl világ után, a nemzeti vágy »visszafojtótt jajszava«, csodaszép imádság és megkönynyeztető igazság. De talán még magasabbrendű alkotás a »Tengerfenék«, mely­ nél szebbet aligha ismer az európai kisebbségi költészet. Csak a második és az utolsó versszakát idézzük: »Megszoktad lent a földöntúli csöndet, a suhanó halak elektromos fényfoltjait, egy másképen teremtett világ új rendjét s lassan otthonos lett füledben a gyors dobszavú zöngzet a nyomástól, mi testeden tapos. Ha voltál más: feledd el! Renyhe emlék ne zavarja meg mélyi életed! Tengerfenéken élsz, már nem mint vendég, de honos! a mély így egész, veled! Körülölel a bársony-végtelenség szörnyek között magad is szörnyeteg!« Akinek két ilyen költeménye sikerült, odanőhet első költőink közé! MOLTER

KÁROLY 493

. R A D N Ó T I MIKLÓS VÁLOGATOTT VERSEI (Almanach-kiadó.

Budapest,

1940.)

Tíz évre visszatekintve, a költő szükségét érzi, hogy annakidején köz­ lésre érdemesített verseit megrostálja. Így születnek a sokszor csak füzetnyi válogatott versek. Az olvasó gyakorta sajnálkozik a szerzői önkényen, amely a régi kötetek egykor kedves verseit kegyetlenül száműzi. A későbbi »öszszegyüjtött versek* kiadója pedig két­ ségbeejtő zavarba jön, hogy a szerző szigorú válogatását, vagy pedig a kö­ tetek időrendjét kövesse-e? Másfelől viszont 60—70 kiválasz­ tott költemény átolvasása határozott képet ad egy költő fejlődéséről. S ha a válogatás meggondolt szakértelem­ mel történik — amint Radnóti köny­ vével kapcsolatban is történt — a kép egysége kedvéért még a bíráló is el­ nézi egy-két kedvenc versének hiá­ nyát. Radnóti kötetének még egy sze­ rencsés tulajdonsága is van. Vitatha­ tatlan bizonyítéka egy külon-hangú, igen tehetséges költői egyéniség jelen­ létének. Az elmúlt évtized alatt meg­ jelent hét verseskönyve alapján Rad­ nóti joggal rászolgált a költő névre, de igazi megkülönböztető, jegyet tu­ lajdonképpen ez a válogatott gyűjte­ mény ad neki. Radnóti már az Illyés—Szabó Lő­ rinc—József Attila után következő költői nemzedékhez tartozik. Ahhoz, amelynek magyarországi képviselői többek között Jékely Zoltán, Vas Ist­ ván, Weörös Sándor, Erdélyben pedig a Dsidával kezdődő fiatal költők. Az előttük járóktól élesen megkülömbözteti őket félelmetes magányosságuk. A társadalmi javítás vágya, amely egyes előzőik művének fűtőanyaga volt, bennük szinte teljesen kihamvadt. Az akadálytól visszakényszerült lélek tu­ datosan és határozottan lemondott a nagyarányú célokról. Nem huny sze­ met a világ valóságai előtt, nem me494

Könyvek

és írók

nekül felelőtlen álmodozásokba, de már nem is hiszi, hogy szavára he­ gyek mozdulnak meg. Kiábrándultan és hűvösen szemléli az emberi nem tülekedését és vagy a végső kérdések — élet, halál, szerelem —, vagy pe­ dig az egyéni megdöbbenések általá­ nossá nagyított jelenései alkotják mű­ vét. Kezdeteiben volt, de ma már nincs köze a csak-művészkedéshez és ami­ lyen mértékben bukkant elő saját hangja a Babits—Tóth—Kosztolányi kifejezésmód mögül, olyan mértékben ért bensőségessé, emberivé és általá­ nossá. Ezen a körön belül Radnóti a ha­ lál, a szerelem és a tiszta emberiesség témáit énekli egyéni fantáziával,- kul­ turált magyar nyelven és sajátos ké­ pekben. Első pillanatban épp ezek a képek s a képekhez szorosan hozzá­ tartozó jellegzetes jelzőhasználat kapja meg az olvasót. »Faragott hullám«, vagy »pendülő, kemény szabadság« vagy »szakállas lábú ló . . . « mindeme kifejezléBekben van valami szokatlan s ugyanakkor a valóság erejével ható íz. Vagy nézzük az esővert földről felszálló párák leírását: »A záporfel­ leg öccse, —. földöntúli ködöcske — a sárban hentereg. — Napfény lehellget rája, — megég apró ruhája — s pucéran füstölög.« A kifejezésnek a _ kifejezetthez simuló megfelelése s az ezzel egyidejűleg előálló eredeti kép ad a versnek egyéni jelleget s Radnóti pompás költői leleménnyel rendelkezik nyersanyagának alakítására. Nyelve sallangtalanul egyszerű és hatását nem is a szokatlanban való csapongásokkal, hanem az eszmei és nyelvi kép­ zettársításoknak a végtelenig tágításá­ val éri el. A dinnye neki ">kilós eledel«, a sötétség »szirmokbaíi hull«, estefelé két bokor máriást játszik s a lapjaik pattognák. Az olvasó kényte­ len aláhúzni az ilyen sorokat. Az ifjú Radnóti az ifjú Dsidával tart mély szellemi rokonságot. Ugyan­ az a hűvös, kissé finomkodó, előke­ lően elvonatkoztatott modor található

Könyvek és írók mindkettőjük kezdeti szabadversei­ ben. » . . . Mint szentelt, metszett po­ hárban aranyszínű bor: csillog hide­ gen*, írja Radnóti, mintha e korsza­ kát akarta volna vele jellemezni. Nála is — akár Dsidánál — felbukik a pásztori idill és a »szép bánat«. Mind­ ez azonban csak ürügy fémesen csil­ logó, szinte bizánci ikón-szerűen me­ rev szabadversek megszerkesztésére. Radnóti szemmel láthatóan elfordult ettől a korszakától, mert csak néhány versét vette fel a válogatott gyűjte­ ménybe, háromkötetből mindössze ti­ zenhatot. 1933-ban megjelent »Üjhold« c. kö­ tetében vehető észre először a nagy változás. Radnóti itt már majdnem teljesen elejti a szabad vers felelőtlen lazaságát. A forma-váltásnak a mély­ ben a gondolatvilág átforrósodása fe­ lel meg. »Sötétül lassan a piros — s ami soká maradt fehér, —• az is már látod, feketéll...« A költő elhagyja játékait, rádöbben a világra s a való­ ság betör verseibe. » Tudja m á r . . . , hogy aki meghal, azt végleg elkapar­ ják.* Ez már jiem az egykori szép bá­ nat, hanem a lét nehéz nyugtalan­ sága, amely előbb vagy utóbb minden költőt megrendülésre késztet. Az egy­ előre még csak elméletileg elgondolt halál és a valóságos mivoltában kitel­ jesedett szerelem alkotják a költő vi­ lágát. És a költő sorsa »már nehezebb, mint a só, vagy a bánat«. --»Járkálj csak, halálraítélt!« c. kö; tétében teljesedik ki a mai Radnóti költői arca. Ebben a kötetben meg­ találjuk mindazokat a jellemvonáso­ kat, amelyek ezentúl már nem vál­ tozni, hanem csupán izmosodni fog­ nak. A világból már-már minden me­ leg elveszett. » Hideg van,,markos sö­ tét kavarog, — sápadt fák alatt hoszszan vacognak — tegnap még simo­ gató patakok.* A halál most nem csu­ pán elméletileg fenyegeti a költőt. A fű és a virág régi halottainak porából

táplálkozik, a suhanó méh is »halálos kört repül« s a világ a háborús rémü­ let feszültségében reszket. Az egyéni nyugtalanság ebben á kötetben mind­ nyájunk nyugtalanságává válik, holott Radnóti mindig csak önmagáról be­ szél s eszébe sem jut, hogy megrette­ néseit »társadalmiasítsa«. Hol vagyunk már a kezdő költő hűvös szenvelgéseitől!... »A régi vil­ longó költőfiút — konok, nehézkes férfi váltja fel...« De nem a költő lelkében, hanem a külső világban rej­ lik e változás oka. Radnóti költészete ebben a felismerésben kapcsolódik is­ mét a valósághoz. A versben egy em­ ber hangja szól, de ez a hang minden kortársé is. »Készülj. Egyedül, egye­ dül esel át a halálon«, írja, de ez a felszólítás mindannyiunk titkos igéje. A szerelem már csak, szép vigasztaló. Az emberi szépség és méltóság mögött ott leskel a kikerülhetetlen vég: »...hó­ fehér enyészet —r dédelget, ringat s úgy emel fel, — mint gyönge pelyhet lassú szél, — lassan és borzaiinas ké­ nyelemmel*. »Meredek út« c. utolsó kötete óta Radnóti költői magatartása nem vál­ tozott. A körülötte sokasuló borzal­ mak megdöbbentik, de nem rémítik el. Tudja, hogy léte nem változtat az erők vad játékán, de költői mivoltát nem adja fel. Egykori hűvössége va­ lami szívós daccá változott s ez meg­ óvja az elomlástól. Még akkor is, ha a Legvégső Rossz fenyegeti. »Költő vagyok...« írja a kötet utolsó ver­ sében: Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, piros a vér és piros a pipacs. És a pipacs szöszöske szára zöld. \ Olyan, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt. Szemlér Ferenc

495

Könyvek VILLON NAGY TESTAMENTUMA Vas István fordítása. Budapest, 1940.

—

Officina,

Ez a könyv kellő időben jelent meg. S A magyar olvasók Villonból mindinkább csak Faludy Györgyöt kezdették megismerni, holott olyan " tolmácsolói voltak már, mint Tóth Árpád, Szabó Lőrinc és József Attila. (Térey Sándor jóakaratú kísérlete Vil­ lont csak tökéletlenül tudta vissza­ adni.) Mindezek — és Vas István is hozzájuk tartozik — a nagy magyar fordítói hagyományt követték, azaz a visszaadni szándékolt szöveget nem saját változataik alkotására alkalmas alapanyagként, hanem híven tolmácso­ landó szövegként fogták fel. Az ilyen fordítás persze nem lehet olyan népszerű, mint az »időszerűsített« Villon, amelynél az »átdolgozó« a régmúlt költő és a mai olvasó világ­ képeinek különbözőségéből származott ellentéteket saját ötleteinek betűzdelésével küszöböli ki. De mennyit nyer egy ilyen fordítás hitelességben, meg­ bízhatóságban és költői tisztaságban!... A fordító megalázza magát a nagy előd műve előtt s a mű felmagaszto­ sul. Nem pedig fordítva! A Nagy Testamentum mostani ki­ adása a hűséget még az eredeti fran­ cia szöveg közlésével is fokozza. A régebbről ismert kétnyelvű kiadvá­ nyokon érzett öröm újul meg bennünk a Kerényi Károly kezdeményéből megindult vállalkozás szemlélésekor. Az eredeti szöveg mindenesetre ne­ héz, mert — amint a fordító beve­ zetője is megjegyzi — Villon nyelve a mai franciához képest ódonabb ma­ gyar viszonylatban a Balassi nyelvé­ nél. A fordítás nyomán mégis felfe­ dezzük az ódonságok mögött élő köl­ tészetet. Vas István nagy feladatra vállal­ kozott a Grand Testament csonkítatlan visszaadásakor. Még a mai francia olvasó is nehezen sejti' meg (akár 496

és Írók

Dante esetében) a Villon verses hagyományozásaiba rejtett sok célzást. H á t még a magyar olvasó, akit Vil­ lontól nemcsak öt század, hanem egy másnyelvű műveltség légköre is el­ választ. Érezhetően nemcsak az olva­ sót, de a fordítót is befolyásolja ez a távolság, mert fordítása éppen a LXX.—CXL. szakaszokban válik erőtlenebbé, tehát ott, ahol a fordító­ művészet szokott nehézségein kívül még az egykor időszerű, de manapság már érthetetlen s nagyrészben élvez­ hetetlen célozgatások tehertöbbletével is küszködnie kellett. Ahol azonban Villon elhagyja a »korszerű« témák versbeöntését (pld. a XXIII.—LXIX., majd pedig a CXLVIII.—CLII. szakaszokban), a fordítás is--' egyszerre szárnyrakap. Tisztán érezzük benne a társadalom­ ból kitaszított zseniális költőt, akinek legnagyobb élménye a nyomor és a halál s aki éppen ez élmények nyers és haragos színei miatt az örömnek és.a kéjnek is csak nyersebb, földibb formáit tartja lényegesnek. A fordítás egésze méltó Villonhoz is, a magyar fordítási hagyományhoz is. Szívesen idézném hosszú szakaszon át a Testamentum egyes részeit annak bizonyítékául, hogy Vas István sok helyen a végleges magyar megoldást találta meg számukra. A legsikerül­ tebbek talán mégis a balladák. Kerekdedségükben és különállásukban hálás feladatot jelentettek a műfordító számára s Vas István élt is az alkalom­ mal: dallamos, meleg, szép magyar verseket kaptunk tőle. Két balladánál azonban a magyar nyelv a Vas Ist­ vánénál tökéletesebb fordítással bír. Az egyik a Szent Szűz imádására ké­ szített ballada, amelyet Tóth Árpád utolérhetetlen hajlékonysággal s a ma­ gyar költői nyelv minden zengésével ültetett át. A másik a Vastag Margót balladája, amelyet Vas István is pompásan ad vissza, de amelynek társadalom-alatti fülledtségét, foszforeszkáló romlottságát, szennyes szép-

Könyvek

és írók

ségét József Attila kísérteties azonosságú tolmácsolásában jobban meg­ érezzük. Egyes részeknél — különösen az első huszonkét szákasznál — nehéz­ kes sorokra (ilyen a költemény két első sora: »A harmincadik életévben — Minden szégyenemet kidttam«), sőt fáradt szakaszokra is bukkanunk. Az persze aztán minden fordítással együtt jár, hogy az eredeti olykor lényege­ sen többet mond a tolmácsoknál. Ezért a fordítót okolni nem lehet, de azért igen, ha a zengő és költői ere­ detit néhol nem tudja — bár jelen­ tésben gyengébb, de verselésben csak úgy zengő fordítással pótolni. A nehézkesebb részletek mindazon­ által miben sem csökkentik az egész hatását. Vas István fordítása töké­ letes közelségbe hozza Villont a ma­ gyar olvasóhoz, de ezen túl pompás művészi teljesítmény is. A verselés könnyedsége, a rímek változatossága, a szókincs bősége a magyar -fordítási irodalom egyik legjobb darabjává teszik. Honti János bevezető tanulmánya értékes indítékokkal szolgál a Villon valódi jelentőségét csak torzítottan ismerő magyar olvasónak. Szemlér Ferenc KÜLÖNÖS

FALUSZEMLÉLET

Az Erdélyi Enciklopédia új köny­ vet adott ki. Köves Miklós »Hat nap és a hetedik« című regénye ez az új — immár hetedik — kiadvány. Az ügyes borítékkal ellátott fedőlap fur­ csa könyvet takar. Műfajilag nagyon nehéz meghatározni, de mivel a ki­ adóvállalat »a székely falu társa­ dalmi regénye«-ként hirdeti, ragasz­ kodjunk ezért egyelőre ehhez a mű­ faji meghatározáshoz^ illetőleg vizs­ gáljuk meg, hogy vájjon fedi-e a va­ lóságot? Mi a regény központi cselekmé­ nye? Egy birtokper, mely feldúlja a

falu békéjét és végül is gyilkosságba sodorja a földéhségtől megveszekedett embereket. Néhai Nagypál Gergelyné hagyatéka körül a per, aki birtokát, melyet bátyjjától örökölt, az. unitá­ rius kollégiumra hagyta, saját hatvan holdját pedig a falu egyházközségének adományozta. E körül kavarog a nagy per, amelynek során az el­ hunyt asszony rokonai sorra megvá­ dolják a papot, akit rosszhiszemű el­ járással vádolnak, a papnét, akinek alapjában véve semmi köze a birtok­ hoz és a szenvedélyek odáig fajulnak, hogy az elkeseredett rokonok egy éj­ jel a papnéra gyújtják a házat. A bir­ tok végül is egy,- román ügyvéd ke­ zére jut, mivel a kollégium egy tö­ kéletesen homályos adó-ügy révén fi­ zetésképtelenné válik és elkótyavetyéli a földet a román úrnak, aki adóam­ nesztiát kap. H á t bizony ez mesének nagyon so­ vány. És amellett annyira valószínűt­ lenül fejlődik — legalább is a könyv szerint — hogy végül az olvasó ké­ telkedik a történetben. De a legna­ gyobb hiba ott van, hogy Köves Miklósnak alig van fogalma arról, hogy mi a jellemábrázolás. A törté­ netben szereplő emberek nem húsból­ vérből való alakok, hanem árnyékok, melyeknek a körvonalai azonban gyakran elmosódnak. Talán az öreg Czakó Sándor, a perlekedők vezére, mondható sikerült rajznak. De pél­ dául a Makkay tanár úré vagy a papnéé éppen kezdetleges. És ezekhez a hibákhoz járul az író egyhangú, szín­ telen előadásmódja, mely a könyvet néha már unalmassá teszi. Regénynek tehát nem nevezhető a könyv. Marad a társadalmi rajz, vagy — mondjuk ki — az a bizonyos szo­ ciográfia, mely mint a lóláb, úgy lóg ki az egész könyvből. Mert minden irodalmi törekvése mellett is az írónak mégis csak az volt ezzel a könyvvel a főcélja, hogy egy székely falu életéről készítsen néhány élethű felvételt. Sajnos, az iro497

Könyvek és Írók dalmiság nagyon károsan befolyá­ solta ebben a munkában. Mert ahe­ lyett, hogy egy alapos, jól kidolgo­ zott falurajzot kapnánk (ha már az ígért regény elmaradt), egy filmet lá­ tunk, melynek a lencséje végigszalad a falu utcáin, egy-két helyen hossza­ sabban időz, majd ismét tovább ro­ han. Kétségtelen, hogy egyik-másik felvétele a nyomorult úrbéres viskók­ ról megdöbbentően éles, egy-egy elle­ sett beszédfoszlány pedig az eleve­ nünkbe vág. Csak — mintha varázs­ lencse lenne a gép elé szerelve, mely 'néha a felismerhetetlenségig eltorzítja a képet, másutt egészen kihagy és — néhol elferdíti a valóságot. Nem teljes a falu rajza, mert az író megvetéssel fordít hátat az úgy­ nevezett »nemesi« udvaroknak. A Kökössyek, Vájnák büszke háza csak messziről, nagyon bizonytalan táv­ latból kerül a lencse elé, pedig a romló magyar birtokosság élete leg­ alább is annyira érdekes, mint\az úr­ béreseké, nem is beszélve arról, hogy a tudomány nem tűr társadalmi meg­ különböztetést, különösen, ha az egész falu társadalmi rajzáról van szó. Vagy vegyük a másik példát. A sok perlekedő, egymásra acsarkodó ház mellett a néző szeme egy üdítő felíráson akad meg: Szövetkezet. No, ez már jelent valamit! — gondolja magában, — ahol szövetkezet van, ott már bizonyos közösségi tudat van az emberek között, mely kissé ellen­ súlyozza az eddig tapasztalt sötét ké-. pet. De mintha az író meg lenne ba­ bonázva, többet egy szót sem ejt róla. Mintha a jót szándékosan akarná rej­ teni . . . És ha már magyar szem megy vé­ gig egy magyar falun, lehetetlen azon­ nal meg nem állapítania egy nagy hiányt: a falunak nincs magyar is­ kolája. Pedig tragédia ez is, legalább is olyan nagy, mint azé a fuvirosé, aki elvesztett egy zsák kölest és Istent-embert átkoz, amiért nem találja. Különös faluszemlélet így ez, ahol a 498

szociográfus nagyon sok lényeges dol­ got elhallgat vagy pe3ig alig említi őket egy-két szóval! Tragédia, hogy a fél falu keserű dühvel ostromolja a kollégium birto­ kát, de talán az is jelent valamit, hogy a román ügyvéd adóamnesztiát kap, a kollégium pedig kénytelen el­ kótyavetyélni a birtokot, mert egy magyar intézet nem kaphatja meg ugyanezt a kedvezményt. Valahol itt is kell keresni azt az utat, mely a va­ lóság teljes feltárása felé vezet, nem csak zsellérputrik homályában, ahol Köves Miklós olyan szívesen időz. Mert nem mindig elég a szociális gon­ dolat ott, ahol a léleknek is monda­ nivalói vannak. LSrinczi László RADNÓTI MIKLÓS: IKREK HAVA Almanacb-kiadó. Budapest, 1940. Költők sohasem szabadulnak meg gyermekkoruktól. Kosztolányi a sze­ gény kisgyermek panaszává könnyí­ tette, József Attila beleőrült, Arany eposzainak tárgyilagosságát pedig mindegyre megszégyeníti a »Bolond Istók« második éneke. Az »Ikrek hava«, ez a rövid pró­ zai írás, szintén leszámolás a gyer­ mekkorral. A fiatal költő ;nár több versében tett célzást arra a roppant élményanyagra, melyet számára édes­ anyjának és ikertestvérének az író szüjjetéise pillanatában bekövetkezett halála rejteget. Ügy látszik azonban, hogy a vers tömény kifejezésmódját nem találta eléggé felszabadítónak gyónása kényszeréhez s a próza sza­ bálytalanabb bőségét kívánta meg. A költő itt sem tagadja meg ön­ magát. Írásának ereje nem a kompo­ zíció szilárdságában, vagy a történés tárgyiasításában rejlik. A novelliszti­ kus előadásmód csupán az író bensejében váltakozó lelkiállapotok meg-

Művészeti Szemle jelenítésére szolgál s az események egymásra helyezett szövedéke mindig csak egyetlen tárgy rajzát: az író lel­ kivilágát vetíti elénk. Az idő és a tér korlátai tehát önmaguktól oldód­ nak fel, mert az alkotó szándéka nem az, hogy egy okozati összefüggésben lejátszódó történés egymásutánjait fes­ tegesse. Ehelyett egy központi mag köré torlódó esemény-tömeg finom részlet-kidolgozását kapjuk, melyben az írót kínzó öntudatlan gyilkossági vád nyer művészi kifejezést.

Radnóti tehetségét dicséri, hogy művében sohasem síklik elvont eszmélkedések ingoványos talajára. Testvé­ rének, mostohaanyjának, apjának alak­ jai mind élő emberek s az Amerikát járt Eduárd felédhetetlen. Stílusában van valami könnyed hányavetiség, mintha nem faragna, hanem csak lenge vázlatokat vetne papírra. Ha közelebbről szemügyre vesszük mon­ datait, mégis a nyelvi előkelőség acé­ los fénye villan meg bennük. Szemlér Ferenc

MŰVÉSZETI

SZEMLE

»A MI DALAINK.«* 1936 júniusában a fenti címmel néhány népdalt tartalmazó daloskönyv hagyta el a sajtót a kolozsvári Ifjú Erdély református ifjúsági lap kiadásában. A vállalkozás sokkal nagyobb jelentőségű volt, mint amilyennek egyszerű címe ,és külalakja után látszott, alapköve lett az új, igazi magyar zenekultúrának. Nótáskönyvről addig is hallottunk és ennek a szónak meglehetős rossz csengése volt abban az időben, mert rendesen silány, dilettáns zeneszerzők ér­ zelgős műdalai jelentek meg hasonló címek alatt. A könyvecske azonban minő­ ségileg külömbözött a többi nótáskönyvektől, mert nem mesterkélten kiagyalt értéktelen, magyarosnak minősített műdalokat, hanem népdalokat, a nép által kitermelt, századokon őrzött, rejtegetett, ősi, valóban -magyar dalokat tartal­ mazott. »A mi dalainkat.« Amelyek valóban a mieink, mert a mi népünk izzadta, szülte századok keserűségében, fájdalmában vagy örömében és jó­ kedvében. Tudott dolog, hogy az igazi népdalok felfedezése Bartók és Kodály nevé­ hez fűződik. »Nincs a magyarnak az a rétege, annak egy élménye, hpgy ne hagyott volna nyomot benne a népdal. Ezért: az egész magyarság lelkének tükre. Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zengett várban, kunyhóban. Azóta a város rombadőlt; ha áll, lakója idegén vagy hűtlen lett a magyar dal­ hoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket. A dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte a kincs értékesebb felét: a lélek ősi bútorzatát. Az egész magyarságét, a magáét is: azt is, amit fölülről kapott. Amit 300 éve az Esterházy-palotában daloltak, azt ott már nem tudják. De tud még belőle Szálai Zsuzsa, kis töpörödött öregasszony, Kolon nevű kis zoboraljai faluban. Tudnak öreg harisnyás székelyek. A falu megmentette a tradíció foly­ tonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább ápolni. A tűznek nem szabad kialudni« — mondja Kodály hitvallásszerűen. Az addigi magyar zenekultúra eredetiséghiányban szenvedett, amennyiben nem voltak meg az ősi, valóban a magyar talajba illeszkedett gyökerei. Bartók ezt az ősi magyar sajátosságot * Kolozsvár, 1940. V. kiadás. (12—18.000.)

499

Művészeti

Szemle

Kodállyal együtt a népdalban találja meg és valóban a nép az, amely ezred­ éven át rejtegetve őrizte ősi sajátosságait, dallamkincseit. Bartókkal és Kodállyal új fejezet kezdődik a magyar zenetörténetben. Nem kevesebbről van szó, mint új alapokra fektetni a magyar zeneműveltséget. Tisz­ títómunkát kell végezni: különválasztani az igazit a talmitól, a valóban ma­ gyar zenét a magyarostól. És azután olyan zenei formákat kell találni, ame­ lyekbe maradéktalanul átönthetők a népdalok gazdag tartalma. A cigányzene a magyar zene iránti érzéket megrontotta. A cigánynak kétségtelenül vannak érdemei, de több a hibája. Keleti modorosságát átvitte a nemesen egyszerű vagy egészen más cifrázatú magyar dalokra és azok a kezei között elvesztették himporukat, értéküket. Az a mostanában egyre gya­ koribb eljárás, hogy a cigány épen a felfedezett ősi magyar népdalokat is ját­ szani kezdi és ezzel kiforgatja eredeti mivoltából, veszélyt jelent az ősi dalla­ mokra. A magyar népdal klasszikus remekmű és ép oly kevéssé talál a cigány hegedűjére, mint egy Bach-ária. Megindul tehát a harc az új magyar zenekultúráért. Rengeteg vita, hírlapi csata és per (Prahács Margit és a cigányzenészek közt!) kavarja fel a berkeket. A közvélemény megoszlik, vannak Kodály-pártiak és Kodály-ellenesek. És az Ifjú Erdély igen ügyes taktikával és elgondolással nem vitatkozik, nem csa­ tázik, hanem egyszerűen piacra dob egynehány igazi népdalt. Döntsön a közön­ ség, döntsön a sajátjára döbbenő ösztönös magyar lélek: melyek a mi dalaink? A túlsó oldalon kedvetlenül fogadják az új vállalkozást, illetékei tényezők vitatják a vállalkozás jogosultságát. Érveket hoznak fel a parasztdalok ellen. Az Ifjú Erdély nem válaszol az érvekre, a közönségre bízza a dolgot. És a vita eldől. Valósággal kapkodja az ifjúság egyik kiadást a másik után; 1937 júniusában második, 1938-ban a harmadik, de néhány hónap múlva már a ne­ gyedik kiadás jelenik meg és ez év márciusában az ötödik kiadás is elhagyja a sajtót s ezzel csaknem húszezer példányban terjednek s ki tudja hány ezer lélek előtt csendülnek fel ezek az igazi magyar dalok, a Mi dalaink. Mi a magyarázata ennek a hallatlan sikernek? Nem a »fülbemászó« dal­ lamok, hisz megrontott füleink valósággal nehéz munkával kell megszokják különös dallamvezetésüket. Tartalmuk is nehéz, komoly, komor, mint a nép maga. Az egyetlen magyarázat az, hogy a sablon alól felszabaduló ifjúság ösz­ tönösen ráébred az igazi kincsekre és annyira ragaszkodik hozzájuk, hogy nem cseréli fel az érzelgős, könnyűsúlyú műdalokkal. A kiadóhivataltól érdekes műhelytitkot tudtunk meg. 250 darabot vásá­ roltak meg a kolozsvári háztartási alkalmazottak! Magyarországon 600 pél­ dány fogyott el. Egy egyszerű csíki gazda 200 példányt rendel, hogy falu­ jában kioszthassa. Ma már az iskolák, ifjúsági egyletek is »vezérkönyv« gya­ nánt használják és, összejöveteleken, kirándulásokon egyre gyakrabban harsan­ nak fel a Mi dalaink. Az Ifjú Erdély akciójának a jelentősége felmérhetetlen. Kodály és Bartók belátták, hogy bár mozgalmuk a felnőttek közt is népszerűsödik, igazi ered­ mény csak a gyermekek révén érhető el. Az ő fülük még nincs megmérgezve, még önmaguktól megérzik, hogy mi az övék. És a gyermekkarok hihetetlen lel­ kesedéssel éneklik az igazi népdalokat. Az Ifjú Erdély ezt a munkát végzi Erdélyben. Magyarországon külön folyóirat és nagy apparátussal dolgozó pro­ pagandahivatal dolgozik (Énekszó), Erdélyben szerény lehetőségek állanak ren­ delkezésre. De az új magyar zenekultúra a helyesen megtalált módszer követ­ keztében Erdélyben sem fog süket füleikre találni. . « KISS BÉLA 500

Művészeti

Szemle

DOMOKOS PÁL PÉTER: MERT AKKOR AZ IDÖ N A P ­ KELETRE FORDUL. ötven csángómagyar népdal. (A szerző kiadása. Nagy-nyomda, lozsvár, 1940.)

Ko­

Alig van elhanyagoltabb területe erdélyi zenei műveltségünknek, mint a népdalgyűjtés, pedig nincsen ma­ gyar nyelvterület, amely e célra hálá­ sabb lehetne, mint az erdélyi. Bartók és Kodály is a századfordulón innen indultak ki a falvakba és gyűjtötték legértékesebb anyagukat. Seprődi Já­ nos volt egyik legfelkészültebb és leg­ szorgalmasabb gyűjtőnk, aki korsze­ rűen, fonográffal végzett gyűjtéseket. A hengerek állítólag a család birto­ kában vannak és egyelőre nem bo­ csátja azokat a nyilvánosság elé. A népdalgyűjtésnek két fázisa van. Egyik a népdaloknak fonográfba való énekeltetése, másik a felvételeknek le­ jegyzése. Előbbi a fáradságosabb, ké­ nyelmetlenebb, utóbbi a nagyobb zenei képzettséget kívánó. Bizonyára nem kis mértékű ügyszeretetet kíván az, hogy valaki fonográffal a ládájában, rossz utakon, döcögő szekereken, eset­ leg gyalog vagy lóháton barangoljon és minden testi kényelmetlenséget le­ győzzön, hogy a falvak öregeitől régi dallamokat énekeltessen fono­ gráfba. Az a szolgálat, melyet valaki ilyen módon a népi műveltségünknek tesz, felbecsülhetetleni Sajnos, a mi erdélyi népdalgyűjtésünk ez irányban igen keveset tud felmutatni. Egyik legfontosabb feladat lenne nagyobb diákjainkat megszervezni, fonográ­ fokkal felszerelni és régi népi dalla­ mainknak összegyűjtésében hathatósan támogatni. E munkát vidékenként kellene szervezni, a gyűjtőket kiké­ pezni, hogy munkájuk minél ered­ ményesebb és hatásosabb lehessen. Ez irányban még semmi sem történt és alig tudunk olyanokról, akik saját ösz­

tönüktől kényszerítve erre a munkára vállalkoztak volna. Ezért üdvözöljük kétszeres öröm­ mel Domokos Pál Pétert, ma talán az egyetlen erdélyi magyart, aki a népi dallamoknak fonográffal való gyűj­ tésére vállalkozott. Ujabb csángó­ magyar gyűjtését saját költségén adta ki. Ez a gyűjtemény 18 balladaszöve­ get .tartalmaz azoknak néhány varián­ sával, valamint 50 dallamot a hoz­ zájuk tartozó szöveggel. A csángómagyar balladák vérro­ konságot mutatnak a székely balla­ dákkal és legszebb bizonyítékai an­ nak a bámulatos fantáziának, lelemé­ nyességnek, drámai kifejező erőnek, mely népi költészetünknek sajátja. Ami Domokos gyűjtésének a daliam­ at! yagát illeti, ezek egy része igen régi eredetű, sok közülük öthangjegysorú (pentatonikus), tempó vételük szabad és önkényes, dallamvonaluk díszes, olyan, mint a magyarságnak minden népi megnyilatkozása. Külö­ nösen feltűnő a csángó dallamoknak vérrokonsága a székely népi énekek­ kel és azon érdekes jelenség, hogy alig mutatnak idegen hatást. Megkapóan egyszerűek, keresetlenek a csán­ gómagyar dallamok és olyan zárt magukbaforduló kört alkotnak az őket körülvevő idegen nóták között, mint maga a csángó nép, aki oly sok évtized után is meg tudta őrizni nyel­ vét, viseletét, szokásait a tőle merő­ ben elütő környezetben. A mi a ze­ nei anyagot illeti, bizonyára méltó feltűnést fognak kelteni az etnográ­ fiával foglalkozó folkloristák között a Meg akartam házasodni vagy a Menyecske kezdetű melódiák. Hisszük, hogy Domokos Pál Pé­ ter munkáját érdeklődéssel fogja üd­ vözölni a népzenei kutatással foglal­ kozó tudós világ. Üj gyűjteményével a magyar népdalgyűjtést friss virág­ gal gyarapította: a csángómagyar népdallal. Lakatos István

501

IRODALMI

KRÓNIKA

MAGYAR FOLYÓIRATSZEMLE AZ ORSZÁG

ÚTJA

(1940 április—augusztus).

A neokonzervativ fiatalság havilapjának utolsó számaiban több erdélyi közlemény szerepel. Jancsó Elemér befejezi az erdélyi magyar tudomány húsz évéről írt ismertetését és fölsorolja a különböző tudományszakokban tevékeny­ kedő kutatókat. Egy másik tanulmánya Mikó Imréről, »Érdély Széchenyijéről« szól. Tolnai Gábor közli Misztótfalusi Kis Miklós Mentségének új kiadása elé írt tanulmányát a nagy magyar nyomdaművészről. Fekete Ferenc a szórvány­ magyarság sorsát ismerteti Romániában. — Egész sereg cikk és tanulmány fog­ lalkozik a magyarságnak a szomszédos népekkel való százados kapcsolataival, a velük megegyezést kereső kísérletekkel és általában a középeurópai kérdéssel. Ezek sorából ki kell emelni Gunda Béla: Népi gazdasági kapcsolatok a Kár­ pátok medencéjében c. teljesen újszerű tanulmányát. Történelem, földrajz és néprajz szempontjainak egybelátásával merőben ismeretlen anyagot mutat be az Ethnograpbia fiatal szerkesztője a duna-kárpáti népek egymásrautaltságáról és bonyolult együttéléséről. Lengyel Tamás Kossuth dunai konföderációjának történeti hátterét illetően ismerteti az újabb magyar történettudomány eredmé­ nyeit. Egy másik cikkében a nyugati közvéleménynek a magyarországi nemzeti­ ségi kérdésről vallott felfogását mutatja be a szabadságharc alatt és után. A világháború idején felmerült Középeurópa-tervek magyar hatásáról szóló cikke megismétlése a tél folyamán a Magyar Nemzet hasábjain lezajlott ankétnak. Kö­ zépeurópai vonatkozásúak, de hangsúlyozottan gazdasági és szociológiai jellegük­ ben nem egyszer az elavult történelmi materializmus módszerével dolgoznak Jócsik Lajos cikkei. Rubletzky Géza és Dobossy László a statusquo szolgálatá­ ban álorcát öltő dunai egységtervekről folytat vitát. Erdei Ferenc a magyar alföldi városok kialakulásáról vallott ismert nézeteit összegezi, Sárkány Osz­ kár egy iskola olvasmány-szociológiáját kísérli meg, Kosa János a magyar szo­ ciográfiát bírálja. Simándy Pál Madách észjárásáról közöl eredeti értekezést, Pogány ö. Gábor a nemzeti önismeret európai példáit elemzi, Bóka László pá­ risi reflexióit túlságosan is megritkította a cenzúra. A könyvszemle sajnálatos módon egyre ritkább, a középeurópai munkákat ismertető rovat pedig egészen elmaradt. , BUDAPESTI

SZEMLE

(1940 január—július).

A M. Tud. Akadémia Voinovich Géza szerkesztésében megjelenő havi fo­ lyóirata egyik legsúlyosabb, ha ugyan általában nem a legtekintélyesebb orgá­ num manapság. Pékár Gyula, Császár Elemér és más idősebb akadémikusok lassú elhalálozásával a legmaibb költők és tudósok foglalják el az ő helyüket. Ver­ seket az idei számokba pl. olyan élen álló költők írtak, mint Babits Mihály, Sík Sándor, Szabó Lőrinc. Tudományos közleményeinek választékos fogalma­ zásával és tárgykörük fontosságával pedig mindig is nélkülözhetetlen volt a Budapesti Szemle. Misem jellemzőbb erre, mint a Nobel-díjas nagy magyar tudós, Szent-Györgyi Albert tanulmánya: A kísérleti természettudomány tör$02

Irodalmi

Krónika

ténelmi felelőssége. A legszakszerűbb értekezés az angol tudományos essay leg­ magasabb igényeivel íródott meg, szövegéből a következő tanulságos és világító mondatokat idézzük: »Ha mi egy problémával állunk szemben, akkor nem gyú­ lunk sem haragra, sem félelemre, hanem azt először tárgyilagosan mégvizsgál­ juk. H a a világproblémák megoldásánál ugyanezt a módszert követnénk, többre mennénk, mint az erőszakkal, mert egy gazdasági kérdést ágyúlövéssel épp oly kevéssé lehet megoldani, mint egy matematikai egyenletet. A tudomány ma­ gasztos története megtaníthat arra is, hogy emberek működhetnek békességgel együtt és segíthetik egymást még akkor is, ha más nyelvet beszélnek vagy bőrük színe különböző, a világ minden országának természettudományos kutatói még ma is, a népek villongásán keresztül is egy nagy és boldog család tagjai.« Né­ meth Gyula: A magyar kereszténység kezdeté c. tanulmányában a Szent István Emlékkönyv gazdag anyagát viszi tovább egy lépéssel. Részletesen fejtegeti, hogy Gyula a keleti kereszténységet hozza a Maros mellékére, Sarolt és Géza pedig a nyugati kereszténységet a Duna vidékére. A magyarságnak a keresz­ ténységre való áttérése lényegében egy bolgár hagyományú, valószínűleg bolgár származású fejedelmi ház — elsősorban természetesen Szent István — egyéni munkája. Bethlen István gróf »i92o—1940* címen akadémiai székfoglalóját teszi közzé, mely már ma is történeti forrásérték, s jelzi, milyen fontosak lesz­ nek a volt magyar miniszterelnök emlékiratai. Teleki Pál gróf és Hóman Bálint Hollós Mátyásról értekeznek, a magyar történettudomány és politikai gondol­ kodás legmagasabb rangján. Walter R. Darré német miniszter a Magyar-Német Társaságban tartott felolvasása: A Német Birodalom és a délkeleteurópai álla­ mok együttműködése a mezőgazdaság terén, nemzetközi jelentőségű értekezés. Hasonló megbecsülésre tarthat számot Rohringer Sándor: A németországi ha­ józócsatornák hatása a magyar gazdaságra c. térképekkel ábrázolt tanulmánya, ebben azt fejtegeti a Műegyetem tudós professzora, milyen előnyök származnak Magyarországra nézve a kontinentális csatorna-rendszer nagynémet kiépítésé­ től. Megállapításai szerint most már elkerülhetetlen lesz a Duna—Tisza-csatorna megépítése és így a Kárpát-medence összekötése három tengerrel. Prinz Gyula pécsi professzor a német városok földrajzi rendjét ismerteti. Balogh Jenő Hor­ váth Jenőnek, a magyar diplomáciatörténet megalapítójának, hatalmas új mun­ kájáról ír vezető tanulmányt (A magyar kérdés a X X . században). Horváth Jenő maga pedig Szent László királyról közöl visszaemlékezést születése 900. évfordulója alkalmából, s egészen új megvilágításban mutatja be a magyar lovag-király külpolitikai orientációját. Komis Gyula az irodalmi műveltség értékéről, Halasy-Nagy József a tudomány és filozófia viszonyáról, Dékány István a gépnek a mai társadalomban betöltött szerepéről, Szádeczky-Kardos Tibor a háborúnak a gazdasági életre való befolyásáról, Petrovics Elek Majovszky Pálról, az eszményi magyar műgyűjtőről. N. Sebestyén Irén Sillanpáaről ír tanulmányt. A kritikai rovatból kiemelkedik Elekes Lajos bírálata Graciun erdélyi vonatkozású román bibliográfiájáról, Hegedűs Lóránt cikke az újabb Kossuth-drodalomról és Vajtbó László ismertetése a Kristóf-Emlékkönyvről. DEBRECZENI

SZEMLE

(1940 május—augusztus).

Hankiss János és Milleker Rezső folyóiratának havonta fölváltva megje­ lenő természet- és szellemtudományi számai egyaránt értékes és gazdag anyagot nyújtanak. Ki kell emelnünk Kolosváry Gábor beszámolóját a magyar tengerbiolój^a utolsó tizenöt évéről. Kolosváry tanulmányából meglepetve érte-

S°3

Irodalmi Krónika sül az olvasó, hogy bár nincs tengerünk, természettudósaink mégis jelentős, nemzetközi fontosságú munkát végeznek a tengerkutatás terén. Elsősorban persze az Adria régóta ismert és kedvelt világa áll a kutatás központjában, de a Fe­ kete-tenger és a német tengerpart életével is bőségesen foglalkoznak kutatóink. Olyan nevek, mint Garády Viktor, Entz Géza, Leidenfrost Gyula, a magyar tudománynak dicsőséget szereztek. A magyar tengerkutatókat az idén épp harminc­ éves Magyar Adria-Egyesület tömöríti magába, folyóirata a rendszeresen meg­ jelenő »A Tenger«. — Roska Márton a kimetszett díszű agyagművesség erdélyi előfordulásait ismerteti. — Hankiss János a Bánk bán európai távlatát mutatja be. Tóth Ervin a magyar építőművészetről értekezik, Gerlőtei Jenő Verhaerennek a hitvesi szerelemről vallott felfogását elemzi. Csapláros István terjedelmes tanulmányban foglalkozik a magyarság sorsával a lengyel irodalomban, s kiemeli Báthory Istvánnak a lengyel irodalmi tudatban egyre visszatérő alakját. Érde­ kes az az Ariosto-adalék, mely szerint egyik szatírájában a nemzetek rangso­ ráról elmélkedvén, a magyart rögtön az angol után sorolja fel. EGYEDÜL VAGYUNK

(1940 január—augusztus).

Az Oláh György felelős kiadásában megjelenő havi folyóirat, mely külse­ jében az angol közgazdasági világlap, az Economist követője, immár harmadik évfolyamában jár. A hatalmas oldalakon, sokféle betűtípussal és bőséges mélynyomású képanyaggal megjelenő orgánum már külsejével is méltó föltűnést keltett a magyar folyóiratok sorában, hiszen ezek úgyszólván mindannyian egy­ mást utánozták méreteikben és beosztásukban egyaránt. A vitéz Kárász József gondos szerkesztésében a hónap közepén megjelenő folyóirat ezidén áprilisban igen sokat nyert súlyában, mikor vitéz Imrédy Béla, vitéz Rátz Jenő és vitéz Jaross Andor vezetésével Milotay Istvánból, Gáspár Jánosból, Németh Andor­ ból, Donáth Györgyből és Oláh Gyórgyból álló szerkesztőbizottság vette ke­ zébe a folyóirat gondját. A jobboldali keresztény nemzeti politikának nincs ma még egy folyóirata, ahol ennyi tekintélyes vezető szelleme tömörülne az olasz­ német tájékozódási magyar szellemiségnek. A folyóirat munkatársi gárdája vál­ tozó összetételű, a falukutató írók, bár egyesek, mint Illyés Gyula, Veres Péter és Kovács Imre az elején még írtak bele, mostanra lemaradtak. Ellenben vezető­ szerephez jutottak a felvidéki szellemiség képviselői. Bőséges tapasztalataikkal, újszerű szempontjaikkal és bátor hangjukkal messze kiválnak az óhazái ifjú gondolkodók seregéből. Bár közülük még az idősebbek is merészebbek, mint a mi fiataljaink. Így pl. a ProhászkaJtörök vezetője, Pfeiffer Miklós kassai kano­ nok, a magyar társadalom ál-úriságáról olyan szigorú és megszívlelendő cikket írt, melyet történetpolitikusaink és társadalomkritikusaink is nehezen múlhat­ nak fölül. Sinkó Ferenc, az Új Élet volt szerkesztője, az új nemzetiségi törvény­ javaslattal kapcsolatban a magyar közvélemény megnyilatkozásai és birodalmi vágyai közötti szakadékra mutat rá. Jócsik Lajos a felvidéki magyarság Harizaszövetkezetének példás működéséről számol be. Vájlok Sándor a felvidéki szlo­ vákság történeti hátterét vázolja, Nősz Gyula pedig nemzetiség és felekezet vi­ szonyát ismerteti a mai Szlovákiában. Állandóan felszínen tartja az Egyedül Vagyunk Románia kérdéseit. Szvoboda Béla a csángókról hosszú és alapos cikk­ sorozatot közölt, Gáldi László egy 16. századi olasz munka erdélyi vonatko­ zásait mutatta be, Balázs Gábor pedig Románia mai nemzetiségi helyzetéről írt elmélkedést. Történeti forrásanyagot tárnak föl Milotay István emlékiratai: Az Üj Nemzedék az ellenforradalomban. A magyar közigazgatás reformjával 504

Irodalmi

Krónika

foglalkozik Magyary Zoltán cikke, a vidéki színjátszás kérdésével Kovách Ala­ dár tanulmánya. Ismeretlen és elfelejtett nagy magyarokat födöznek föl Nagy Tibor Földi Jánosról, Bosnyák Zoltán a kárpátaljai Dudinszky Viktorról és Zathureczky Gyulának Ojházy Lászlóról írt értékes tanulmányai. A világpoli­ tika időszerű kérdéseit világítják meg alapos anyagismerettel Vass Lászlónak a francia összeomlás szellemi hátteréről, Péchy Sándornak Bretagneról, Németh Andornak Angliáról és Rooseveltről és Harsányt Andrásnak Mosleyről szóló cikkei. Gömbös Gyula korai nyilatkozatait szedi össze és rendszerezi egy isme­ retlen szerzőjű értekezés: Gömbös Gyula és a Berlin—Róma-tengely. Kitűnő szakcikkek Lászlóffy Valdemárnak a tavaszi árvízről, Szatmári Istvánnak a Duna katonai jelentőségéről és Kovrig Jánosnak az Alföld öntözéséről írt köz­ leményei. A határokon túl is érdeklődésre tarthatnak számot a szerkesztőbizott­ ság vezetőinek nyilatkozatai az idei áprilisi számban. Itt Imrédy Béla Magyar­ ország helyét vizsgálta meg az új Európában, Rátz Jenő a hősi életfelfogásra buzdított és Jaross Andor a népi egység és az egységes társadalom kérdéseit fejtegette. Sokat foglalkoztatta a közvéleményt Oláh Györgynek: A költő és az új világ c. bírálata a mai magyar irodalomról. Ebben oda nyilatkozik, hogy manapság a költő duzzog, mert a katona, a mérnök, a közgazdász ledöntötte arról a piedesztálról, melyre a 19. század emelte; ezért félrehúzódik a nemzeti forradalmak lángjaitól, Villont olvas, stb. »A zsidó szellem karmaiból alig ki­ bontakozott magyar szépirodalom sokkal, de sokkal kevesebbet tett az új világért, mint a többi európai országok irodalma.« »Ök is csak egy beteg társa­ dalom közösségi termékek — állapítja meg a mai magyar írókról. A műmellékletekből külön ki kell emelnünk Mestrovics és Thorak műveinek reproduk­ cióit. A lap szépirodalmat nem közöl, kivéve néha verseket. Verseket Erdélyi József, Mihály László, Sinka István, Szabédi László írtak. JELENKOR

(1940 június 1—augusztus í j ) .

Katona Jenő kétheti folyóiratának újabb számai észrevehetően magukon viselik a francia összeomlás hazai következményeit. A Jelenkor szinte teljes egészében francia tájékozódásra volt beállítva. A latin szellem iránti érdeklő­ dést a munkatársak Itália és Portugália viszonyainak ismertetésével igyekeznek kielégíteni. A júniusi számok tartalmából az időszerűtlenné és meghaladottá vált politikai cikkektől eltekintve, Gyérgyai Albert Ramuz-ismertetését és Ramttznek Gyergyaihoz, mint magyar fordítójához írt önvallomását érdemes kiemelni. Két kiváló fiatal pap-gondolkodó, Almásy József és Lacza István a népkép­ viselet vagy új rendiség vitájában vesznek részt, Ervin Gábor X I I . Pius pápa beszédeit ismerteti. Katona Jenő cikkeit (Németek és angolok az utolsó két év­ században és Egy összeomlás után) a cenzúra annyira megtisztította, hogy lehe­ tetlen ismertetni őket. A nyári számok legértékesebb közleménye Máthé Elek cikke: Magyarok között Amerikában. A kiváló publicista az újvilág magyar tele­ pesei között szerzett benyomásairól ad számot és helyszíni tapasztalat alapján mond véleményt az amerikai magyarok társadalmi, nyelvi és ideológiai álla­ potairól. KELET

NÉPE (1940 június 1—augusztus 15).

Móricz Zsigmond fáradhatatlan buzgalommal járja az országot, szervezi a népi írókat és sürgeti a magyar népművelődés emelését. Minderről híven és rész­ letesen beszámol lapja hasábjain, ahol mindezen kívül még új regényének (Rózsa S05

Irodalmi

Krónika

Sándor a lovát ugratja) nagy fejezeteit is közli. Különösen értékes volt a július i-jei szám, ebben Művelt nép — szabad nemzet című vitaest anyagát teljes egészében" megleljük; résztvevői: Móricz Zsigmond, Darvas József, Erdei Fe­ renc, Veres Péter. Németh László közli a népfőiskola tantervét. A Döntés éveire címen bejelenti, hogy a korkérdésekhez nem szól többé hozzá, de mielőtt lezárja egy korszakát, kátészerűen összegezi mai véleményeit. Ezek: i. A Magyar író­ nak népibe kell lehúzódnia. 2. Népbehúzódás és népiség nem egészen ugyanaz; magyar népiség a régiség is. 3. A magyar író keleti népe testvéreit kelet népei között keresi. 4. A magyar író hisz magában, népében s kelet rokon népei­ ben. — Krammer Jenő 1925-ös találkozását mondja el Ramuzzel. Hantos László a szövetkezeti mozgalom szerepéről és jelentőségéről ír a magyar gazdasági élet­ ben. Bartók János Domokos Pál Péter csángómagyar népdalgyüiteményéről, Ke­ lemen János Szemlér Ferenc verseiről mond bírálatot. Móricz Zsigmond Reményik Sándor új verses könyvével kapcsolatban családi emlékeket beszél el, Bánffy Miklós gróf: Darabokra szaggattatol c. regényéről pedig jegyzetet ír: »Én a legnagyobb örömmel fogadom el hivatottnak és illetékesnek minden so­ rában. Sőt csodálom is: a magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kímélet­ lenül s irgalmatlanul nem nyilatkozott. H a Veres Péter mint elbeszélő a maga életének nyers anyagával igazolja szociális állásfoglalását, gróf Bánffy Miklós kaszttársainak pontos és alapos arcképsorozatával s az egész tetemből áradó nehéz s reménytelen levegővel igazolja á társadalmi me_gújhodás szükségét.« LÁTHATÁR

(1940 június—augusztus).

Paradi Ferenc a kolozsvári Minerva húszesztendős jubileuma alkalmából ismerteti a nyomdaintézet működését és kiadványait, egy másik cikkében pedig a romániai német színjátszást ismerteti. Gáldi László román versfordításait teszi közzé. Kázmér Ernő két kitűnő tanulmányt írt: az első az új bolgár irodalom ismertetése, a második a Kőmives Kelemen-ballada bolgár, görög és szerb vál­ tozatainak elemzése. (A skadari vár legendája.) Kordás Ferenc a brazíliai Ár­ pádfalva magyar település históriai és szociográfiai leírását adja; kiderül, hogy ezt szilágyi és bihari magyarok alapították. Várady Imre a magyar-jugoszláv gazdasági kapcsolatok húszéves múltját ismerteti, Tóth Béla pedig Thököly Szávának, a gazdag pesti kereskedőnek alapítványáról számol be a debreceni kollégiumban. A Láthatárhoz mellékelt Kisebbségi Körlevélnek, (a Pécsi Egye­ temi Kisebbségi intézet közleményeinek) színvonala állandóan emelkedik, j ú ­ liusi számában egy egészen nagyjelentőségű tanulmányra bukkanunk: Kniezsa Istvánnak, a kitűnő szlavistának: A szlovákok és a Szent István-kultusz viszo­ nyáról. Az újabb szlovák publicisztika mindenféle magyar emléket törölni sze­ retne a szlovák tudatból s ennek az érdekében nyilvánvaló történethamisításo­ kat sem vet meg. Kniezsa bebizonyítja, hogy az egyes magyar királyi szentek tisztelete a Felvidéken még erősebb volt, mint másutt az országban, az arány így oszlik meg: Szent István tiszteletére a Felvidéken esett 86, másutt 214; Szent Lászlóra: a Felvidéken 44, másutt 106; Szent Imrére fenn 30, a többi 85. A Felvidékre eső százalék tehát igen nagy és mindig felülmúlja az országos átlagot. A legérdekesebb azonban, hogy Szent Adalbert tiszteletének a felvi­ déken mindössze kettő, míg másutt 18 van szentelve. A cseh szenteknek semmi nyoma sincs sehol, nem is szólva arról, hogy Cyrill és Methodnak egyáltalán nincs hagyománya, amire pedig oly igen szeretnének hivatkozni szlovák szom­ szédaink. Joó Tibor: Magyar nemzet — szlovák nép c. cikkében a történelmi sorsközösségre figyelmeztet és a magyar nemzetfogalom rugékony jellegére. 506

Irodalmi MAGYAR

Krónika ÉLET (1940 június—augusztus).

Kodolányi János a nyilasok kisebbségi törvényjavaslatát szedi ízeire: »Csodálatos, hogy éppen azok tervezték ki, s léptek vele nyilvánosságra, akik dü­ höngő üldözői a liberalizmusnak. Mi ez a szervezet, ha nem ad absurdum vitt nemzetiségi, sőt politikai és gazdasági liberálizmus?« Egy másik cikkében élesen kikel Oláh György: A költő és az új világ c. támadása ellen: »Tudomásul kell venni, hogy, ha majd csakugyan elkövetkezik a magyar élet átalakításának folyamata, egyedül csak azokon a szellemi és erkölcsi utakon indulhat el, amit költőink, íróink megállapítottak és kicövekeltek. Mert míg sem Németország­ ban, sem Olasz-, sem Spanyolországban nincs modern forradalmi irodalom — mert nincs! — addig Magyarország, ez a meggyötört, szegény, elkábított, élet­ halálszorongások között élő kis ország, hasonlatosan a csodálatos Finnország­ hoz, modern, forradalmi, nemzeti irodalmat teremtett.« »Mi írók eleget tanul­ tunk a politikusoktól, — fejezi be cikkét Kodolányi, — itt az ideje; hogy ők is tanuljanak mi tőlünk.» László Gyula Boda Gábor szobrait az Erzsébet táv­ beszélő központ palotáján a pogánykori magyar sírszobrokhoz és a velünk rokon bolgár-törökség bálványaihoz hasonlítja. Matolcsy Mátyás az olasz föld­ reformról ír, Bözödi György egy Mátyás mesegyüjtését közli. MAGYAR

KULTURSZEMLE

(1940 július—augusztus).

Szentkirályi József az amerikai magyar sajtót ismerteti. Ez igyekszik meg­ örökíteni az amerikai-magyar egyházi, egyleti és egyéni élet mozzanatait. H a ­ sonlít a világháború előtti hazai vidéki sajtóhoz. Tengelyében az előfizető ki­ szolgálásának gondolata áll. Az amerikai magyar lapok legnagyobb része nem rendelkezik állandó nyomdával, kivéve a clevelandi Szabadság köré sereglett 8—9 lapot, melyek az Associated Hungárián Weekley lévén ismertek. Nem egy magyar lap a helyi szlovák, vend, német vagy lengyel lap nyomdájában készül. Az amerikai magyarságnak két nagy napilapja van: az Amerikai Ma­ gyar Népszava (New-York) és a Szabadság (Cleveland); az előbbi harmincezer, az utóbbi negyvenezer példányban jelenik meg. Ezeken kívül harminchat heti­ lapot és nyolc ritkábban megjelenő lapot tart fenn az amerikai magyarság. MAGYAR

SZEMLE

(1940 június—augusztus).

Szekfü Gyula a nyilas nemzetiségi törvényjavaslat forrásait vizsgálja. Arra a megállapításra jut, hogy a törvényjavaslat megszövegezésénél kétségtelenül közreműködött egy kisebbségi szakember, aki a középeurópai nemzetiségi kérdés fejleményeivel és a kisebbségi szakkifejezésekkel tisztában van. A lényeges pontnak, a népcsoporti anyakönyvezésnek egyetlen lehető forrása van: az 190J.-Í morva nemzeti kataszter. »Ősi magyar politikai tehetségünk teljes hiányáról tennénk tanúságot, ha azt hinnők, hogy Nagy-Hungária népéinek egyesítésére és boldoggá tételére egyetlen eszközünk az 190$. évi morvaországi példának utánzása és az érdekelt népek megkérdezése nélkül való oktrojálása.« Moravek Endre a korszerű magyar nemzetiségi politika elveit fejtegeti s arra a tanul­ ságra jut, hogy »bennünket, magyarokat, keserves történelmi élményeink már sok mindenre megtanítottak, többek közt nemzeti türelemre, bölcsességre, tuda­ tos, bár nem minden áron való békeszeretetre. Férfias türelemmel, bölcs önmér507

Irodalmi

Krónika

séklettel kell megvárnunk, míg a nagy tanítómester, a sors, a Kárpátmedence egyes fiatalabb nemzeteit is megtanítja ugyanerre a magatartásra. És remélnünk kell, hogy az ő okulásuk nem az összes itteni népek és nemzetek kárvallása árán fog bekövetkezni.« Ottlik László a magyar nemzetiségi politika feladatait ismerteti. »Tárgyilagosság, igazságosság és tetterős jóakarat: ezek azok az eré­ nyek, amelyekre egy tartós nemzetiségi politikát építhetünk. Ez a politika biz­ tosítani fogja a testvér nemzetiségek ragaszkodását ehhez az ősi állami köte­ lékhez és kihívja a külföld megbecsülését is. Ezen túlmenőleg pedig talán vissza­ szerzi számunkra azoknak az elszakított népeknek a rokonszenvét is, amelyeket az utolsó két évtized nacionalista áramlatai elidegenítettek tőlünk. Ezzel pedig nemzetiségi politikánk is értékes eszközévé válhatik annak a minden józan lélek által hőn óhajtott dunavölgyi közeledésnek, jóvátételnek és kibékülésnek, amely nélkül itt egyetlen nép sem remélhet jobb napokat.« — Szék fú Gyula másik nagy tanulmánya a Mátyás-Emlékkönyvről szól. A Lukinich Imre szerkeszté­ sében megjelent két hatalmas kötet ékes bizonysága annak a tevékeny és ered­ ményes kutatómunkának, mellyel tudósaink a magyar renaissance korát földe­ rítették. Kiemeli Balogh Jolán, Galla Ferenc, Gyalókay Jenő, Haraszti Emil, Kardos Tibor és Mályusz Elemér tanulmányait, s rámutat arra, hogy ezek a szellemtörténészek mennyivel több konkrétumot, adatot ismernek, mint a szá­ zadforduló pozitivistái. Szekfű sajnálja, hogy a Mátyás-jubileumra nem érke­ zett Mátyás tetteit, egyéniségét és korát történetírói művészettel feltáró elbeszélő munka. Markó, Árpád Mátyás királynak mint hadvezérnek az alakját rajzolja meg. Erdélyi vonatkozású közlemény, mint mindig, most is szépen akad a Ma­ gyar Szemlében. Ilyen elsősorban Szász Zsombor cikke: Románok a párisi béke­ konferencián. Kacsó Péter cikke a román egykéről rendkívül tanulságos a hazai honfibúba merült olvasónak. Makay Gusztáv Erdély költői címen Áprily, Reményik, Tompa, Olosz, Szombati-Szabó, Banális, Dsida, Szemlér, Kiss művé­ szetét ismerteti, Kitűnő tanulmány Hadrovics Lászlóé Madách délszláv, szerb ésszlovén fordítóiról. Duka-Zólyomi Norbert a szlovák történetírás próbálkozá­ sait ismerteti, hogy a Felvidék történelméből kisemmizze a magyarságot. Jócsik Lajos Szlovákia pénzügyi gondjairól szóló tanulmányát előző hónapban három más helyen láttuk már. Kordás Ferenc a brazíliai magyar ifjúság képét festi meg. Mát hé Elek az amerikai beavatkozás lehetőségével és akadályaival fog­ lalkozik. Julier Ferenc, az Űj Magyarság katonai rovatvezetője, a nyugati össze­ omlás titkait vizsgálja. A flandriai csata a világtörténelem legnagyobb ütközete volt, tökéletesen bebizonyította, hogy a németek levonták a világháború tanul­ ságait s azokat az újrafegyverkezésnél kitűnően hasznosították. A páncélos had­ testek, a légi haderő és a vizierő tökéletes együttműködése elsöpört maga előtt minden akadályt. »Maga a német katona nem szorul dicséretre, sem a német hadvezetés. Minden, ami a fegyveres tömeget lendületes hadsereggé varázsolja, a németeknél a csúcsponton volt. Ez kölcsönözte a német fegyvereknek azt a fölényt, amely a hadtörténelemben csak Napóleon hadjárataival összehasonlít­ ható eredményű rövid háborúban megnyilvánult. Ma aligha van olyan nehéz hadi feladat, amit a német fegyver ne tudna megoldani.« Bisztray Gyula nem­ hiába rendezte sajtó alá Gyulai Pál tanulmányait, ma úgy látszik, csak benne van meg Gyulai szigora és komolysága. A színházi év mérlegét készíti el, s be­ vallja, hogy eltekintve néhány szép estétől, a kritikus jobban tette volna, ha a színházra elvesztegetett estéjét a Dunaparton sétálta volna el, vagy éjfélelőtti alvásra fordította v o l n a . . . Egyedül a Nemzeti Színház méltó a kivételre. Németh Antal a világszínház-müsorban ezidén egy német, egy olasz, egy finn

508

Irodalmi

Krónika

és egy francia, a Kamarában pedig egy angol és egy horvát drámát mutatott be. A Nemzeti műsorából messze kiemelkedik Tamási Áron »Énekes madár« c. népijátéka. »A Nemzeti Színház állandó repertoárjában a helye, hogy a tár­ sadalmi problémákkal súlyzózó verejtékes kísérletek s népművészeti exotikumok közepett a maga egészséges derűjével felfrissítse időnként a színpad l é g k ö r é t . . . Tamási Áron műve és annak gondos előadása valóban szívet-lelket gyönyörköd­ tetett; kéfsei, színei, tiszta csengésű hangjai egy az ideinél tartalmasabb esztendő távlatában is lenyűgöznék az emlékezést.« Nyírő József drámáját nem tartja a szerző legsikerültebb művének; színszerűsége képről-képre romlik, befejezése meg éppen dráma-ellenes. Lukács Károly Veszprém, Somogy és Zala várme­ gyék balatoni partvidékeiből egy Balaton-megye alakítását javasolja nagyon is alaposan megindokolt okok alapján. Jánosi József S. J. Bangha Bélát siratja el, Mátrai László Feddcs Mihályt, a népi elbeszélő-tehetséget. Sőtér István pedig Babits Mihályt veszi védelmébe Imrédy Béla ellen és ismerteti Jónás könyve c. könyve rangrejtett politikai állásfoglalását. NAPKELET

(1940 január—augusztus).

A Kállay Miklós szerkesztésében megjelenő Napkeletet a Nyugattól ma már semmisem különbözteti meg, épúgy, ahogy a Magyar Szemle és az Egyedül Vagyunk írói is igen sok esetben ugyanazok; a felvidéki írók visszatérte és mindenütt való jelenléte végleg mgszűntette a jobb- és baloldal még létező kü­ lönbségeit. Ma úgyszólván minden magyar folyóiratot ugyanaz a gárda ír tele, így van különösen a szépirodalmi lapokkal. A Napkelet talán egyben vezet: kritikai rovata leggazdagabb és legsokoldalúbb. Kállay Miklós gondos és sze­ retetteljes szerkesztése minden számba sokféle anyagot oszt szét. A lapnak állan­ dóan megvan az európai kitekintése: számról-számra hoz fordításokat, ismerte­ téseket, fejtegetéseket világproblémákról. Ilyenek az idei számokban: Ludvig Dénes: A világháborúk osztályozása c. oikke, Hamvas Béla: Stonehenge- és Taoteking-fordítások. Lovass Gyula: Két centenárium (Zola és Daudet), Rónay György: A megtért forradalmár (Cocteau) c. cikke és Hölderlinnek: A néme­ tekhez c. óda-fordítása, Pogány ö. Gábor: Van Gogh. Bőségesen jelennek meg a magyarság külföldi szellemi összeköttetéseit ismertető cikkek is: Gallus Sán­ dor: A bolgár-magyar rokonság kérdése, //;. Entz Géza: Szent István, a bambergi lovas, Mihály László több cikke a magyar-olasz barátságról, Gál István: Magyarok a Theresianumban. Nem csekély számban szerepelnek persze a ma­ gyar arcképek, tájleírások és megbeszélések sem: Ravasz László Tormay Cecilé­ ről írt, Thurzó Gábor a Visegrád—Szentendre közötti Duna-vonal irodalmi és történelmi emlékeit állította össze, Hankiss János a kisebbségi irodalom miben­ létét fejtegeti: »Minden magyar író hívő s szinte naponta tesz hitvallást a tel­ jesség, az összefüggés mellett.« A Biblia szavát izeni a kisebbségi magyar írók­ nak: »Kicsinyen voltál hív, sokra bízlak ezután.« Makay Gusztáv a magyarság halálélményét vizsgálja, Vayer Lajos a művészet és a közönség viszonyát. A színházi rovatot még mindig Rédey Tivadar vezeti; Bisztray Gyula Magyar Szemle-beli kritikái mellett ezek a legmaradandóbb színházi bírálatai korunk­ nak. A télen és a tavasszal a Napkelet és más lapok hasábjain vita folyt az új magyar író-nemzedék magatartásáról. Most Rónay György az egész új nem­ zedék nevében lelkiismeretvizsgálatot tart, s bevallja, milyen könnyen ült föl a húszas évjáratú nemzedék minden új divatnak. Rónay, aki a neokatolikus divatnak egyik legtevékenyebb résztvevője volt, hivatott rá, hogy elvégezze ezt

509

Irodalmi

Krónika

a bűnvallomást. Fábián István a kritikai rovat legelevenebb tollú szereplője, az örök magyar eszményekre figyelmezteti az utána jövőket: » Nézzük meg, alá­ zatosan vegyük le kalapunkat és ismerjük be, hogy a nemzeti klasszicizmus iro­ dalma nem gát, nem a történeti fejlődés meghaladott fokozata, nem példa, hanem az egyetlen kőszikla, amelyre nyugodt lelkiismerettel építhetjük egyhá­ zunkat.* Mihály László a z$ éves Pásztortűz szerepét méltatja: »A Pásztortűz fennállása bizonyítja létjogosultságát s hogy mily helyes úton jár: az erdélyi gondolat útján, mely egyszerre magyar és európai tudott maradni.« A Helikon mellett egyetlen más folyóiratnak sem volt akkora jelentősége Erdély magyar irodalmi életében. Beszámolót olvashatunk a pesti bánsági estről is. Szokatla­ nul éles bírálatban részesül a Magyar Élet c. orgánum, főként Németh László Szekfű-kritikájának közléséért: »A folyóirat hasábjain úgy sorakoznak a kicsiny, kisebb és még kisebb Szabó Dezső-epigonok, mint a nagyság szerint felálló gim­ nazisták az iskolai t o r n a ó r á n . . . Szabó Dezső modora kihívó elbizakodott­ ságként jelentkezik a magyarul is alig tudó tanítványok írásaiban. Dilettáns kritikusok, félbemaradt tanárjelöltek, bukott bajtársvezérek emelik fel szavu­ kat. Ezek az alkalmi parasztok elsüllyednének szégyenükben, ha a vályogfalas falusi viskók, az őserős levegő helyett felfedné valaki igazi eredetüket, a kis­ polgárság, a középosztály világát. Kótyagos, idegen szellemű mondatok, mű­ kedvelő bölcselkedők és melodrámai parasztok.«

NYUGAT

(1940 június—augusztus).

Cs. Szabó László Erdély címen írt vezetőcikket az augusztusi számba. Er­ délyben hamarább kezdődött a magyarság s később a magyar államrend, mint a Királyhágón innen. A magyarság a hunok visszavonulásával, a Pax Hungarica Szent László hadjáratával. Hunnia a két időpont között a székely szög­ letben rejtőzött. Erdély a magyar birodalom szegény gazdagja. A transzilvánizmus csak később odaragasztott támasztópillér azon a templomon, amit er­ délyi léleknek hivunk. A templom hamarább elkészült, mint ez az államjogi támasztópillér. Az ősi székely és szász szék, melyben megmaradt a hun és fla­ mand őshaza emléke, politizálni tanította Erdélyt. Illik is rá Párizs jelszava: Fluctuat nec mergitur. A kárpáti burok mindig szűk volt az erdélyi szellem­ nek. Nyugat felé nincs határa, partiumi, alföldi és felvidéki emberek is erdé­ lyinek vallották magukat. Az erdélyi ember mögött a világszomj áll, a hegyek rabja és a világ vándora. A szellem földrajza itt fordítva tükrözi a fizikai föld­ rajzot. Az erdélyi magyar mindig közelebb volt az igaz Nyugathoz, mint a dunántúli, aki a szomszédos közei-Nyugatra támaszkodott, önállóbb is volt, az életért kétszínűén, ravaszkodva, de mégis hősiesen kellett helytállnia. Minden politikai sakkhúzásért azonban Minervának hozott áldozatokat. »Erdély kicsi, bizonytalan és veszélyes ország volt, ecettel és vérrel etette a fiait, ápolni nem tudott, néha még eltakarni sem, szemfedőnek is keskeny volt. Aki ezt a szülő­ földet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti.« »László király testét szét­ szórták a pogányok: elpusztult a szent sír. Csak a hun csillagok virrasztanak. Az erdőben a halál jár s a tisztásokon szemlét tart a borzongó, hajladozó sereg fölött. Gyermekkoromban úgy képzeltem, hogy barna tüzérköpenyt visel, mint Bem apó. Egyszer majd fölemeli a csonka kezét, szól a fákhoz, az orgyilkos Macbeth gaztettére emlékezteti őket. Nehéz óra lesz, a halottakon kicsap a veríték. És akkor olyan csönd lesz, mint amikor Attila felhúzta szemöldökét a tanácsban.« — Babits Mihály ötoldalas nagy tanulmányban Reményik Sándort

Sio

Irodalmi

Krónika

ünnepli (Az erdélyi költő). »A magyar költő mind egy család. Akár innen, akár túl a Királyhágón, szelleme egyazon családfáról szakadt. Ismerem a rokonsá­ gát, meg tudom állapítani leszármazását. Minden magyar költő egy kicsit erdélyi is, mert a szellemi családfa gyökerei Erdélybe is elágaznak. De viszont min­ denki, aki Erdélyben magyarul versel, ha igazi költő, több mint csak erdélyi.« Üj kötetének megjelenése alkalmából méltatja egész költészetét. Különös, hogy Erdély leghangosabb hatású dalnoka ez a csöndes, tartózkodó, szemérmes jel­ lemű költő lett; különös, de nem érthetetlen... A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senkisem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.« — Halász Gábor A reálizmus titka c. tanul­ mányában összegezi az újabb regénystílus megteremtésére irányuló kísérleteket, éles tollal pécézi ki az elszaporodott Proust-, Joyce-, stb.-epigonok gyöngéit, s hangsúlyozza, hogy a reálizmus titka mégis csak az elbeszélés és a részvét. John Stednbeck: The Grapes of Wrath c. amerikai regényét az új reálizmus klasszikus megtestesüléseként mutatja be. — Cs. Szabó László Danteról és Guillaume Apollinaire-ről közöl tanulmányt, Hoffmann Edith Rubensről, Illés Endre a tanulmányíró Kosztolányiról és a pénz meg a magyar költő viszonyáról. Schöpflin Aladár Illyés Gyulát értékeli őszes verseinek megjelenése alkal­ mából, azonkívül Dénes Zsófia és József Jolán könyveivel foglalkozik. Illyés Gyula történelmi dokumentum-értékű naplójegy/.eteket hoz nyilvánosságra a nyugati összeomlás hazai visszhangjáról. Gyergyai Albert Zola és Daudet cen­ tenáriumáról emlékezik meg. Rédey Tivadar Juhász Gyula verseinek szegedi új kiadását bírálja kemény hangon, Rónay György az újabban szaporán meg­ jelent antológiákkal foglalkozik.

TÜKÖR

(1940 június—augusztus).

Gorzsay Dezső az Európai Egyesült Államok megalakítására irányuló év­ százados terveket ismerteti, s reménykedik benne, hogy az emberiség nagy gon­ dolkodóinak álmát a tengelyhatalmak most teljesítik: »Nincs kizárva, hogy a tengelyhatalmak fölényes katonai sikerei hozzák meg azt az európai rende­ zést, amely évszázadok óta csak költők és történelembölcselők álma volt. Né­ metország és Itália az igazságos és méltányos békéért harcol, a küzdelem ki­ menetele nem kétséges.« — Gergely Pál Kolozsvár képét vázolja fel. Kállai Ernő Mednyánszky László működését ismerteti, Illyés Gyula Mátyás királynak a nép ajkán forgó históriáját szedi csokorba. Tömérdek olasz tárgyú cikk ápolja a magyar-olasz barátságot. Révay József: Krisztus Herculanumban, Puskás Lajos: Garibaldi magyar ezredese (Türr), Nagy Lenke: Chioggia. Gerevich László: Mátyás és a renaissance, Vinicius: Urbino ura, Kosáry Domokos az első angol világbirodalom válságát mondja el angol kézikönyvek alapján, Rónay Mária az ismeretlen császárvárost födözi föl, Péchy-Horváth Rezső Athost ismerteti, Bonkáló Sándor a ruténeket, Gosztonyi Gyula a pécsi dóm életraj­ zát, Kársai Géza a Szent Jobb történetét. Eredeti közlemény Körösi Nagy La­ jos megemlékezése: Uri János Oxfordban és kitűnő ismertetés Fitz József Guten­ berg-tanulmánya. Liczkó Géza Zoláról, Boros Rezső Csajkovszkiről ír cikket.

GÁL

ISTVÁN 5"

Irodalmi

Krónika

ROMÁN FOLYÓIRATSZEMLE REVISTA

FUNDAflILOR

REGALE

(1940 június).

A királyi alapítványok folyóirata e havi számát a restauráció óta eltelt tíz év (1930—1940) összefoglalására szánta. A tekintélyes nagyságú anyag há­ rom szempont szerint oszlik meg: az első a király személyes alkotásaival, vagy egyenes ösztönzésére létrejött intézmény-módosításokkal, a második az »új or­ szággal*, a harmadik pedig a »művelődési alkotásokkal« foglalkozik. Az első szempont szerint felsorakozó cikkekből kiemeljük C. Radulescu-Motru-nak, a Román Akadémia elnökének írását Az Akadémia utóbbi tíz évéről. II. Károly király, elődjeinek példamutatását követve, átvette az Akadémia tiszteletbeli elnökségét, s mint ilyen nemcsak védnöki szerepet töltött be, de igen sokszor közvetlen kezdeményezője volt hasznos újításoknak. Az Akadémia szervezeti átalakításának kérdése már a világháborút követő években felmerült. Ennek a kezdeményezésnek első határozott kifejezője és sürgetője D. Gusti, volt, aki 1923-ban mondott székfoglaló beszédében (Az Akadémiák lényege és hivatása) körvonalozta az átszervezés módozatait: »Á Román Akadémiának az eddiginél erősebb, lendületesebb és jobban összpontosított tevékenységre kell felfegyve­ reznie magát.« Ez idő óta a kérdés rendszeresen szerepelt az évi közgyűlések napirendjén. A közgyűlés 1935-ben bizottságot küldött ki az újjászervezés megvalósítására. Valamennyi előterjesztő — úgy a bizottságban, mint annak létrejötte előtt — elsősorban a szakosztályok számát szerette volna háromról ötre felemeltetni, hogy abban minden tudományág képviselethez juthasson. Ezzel egyidejűleg indítványt tettek a tagok számának emelésére. Kívánták azt, hogy az intézmény tevékenysége ne merüljön ki, mint a múltban, csupán a gyűjtésben és az ösztönzésben, hanem maga »szervezze meg a nemzeti tudomány tevékenységének mezejét«, s az ország állandó érdekeinek szem előtt tartásával minél szélesebb hatókörben rendszerezze és szervezze meg a román művelődés kérdéseit. Ezek szerint az Akadémia főcélja: a román nép élt-t és világfelfo­ gásáról, életéről és természetéről megkezdett tudományos kutatások felkarolása és ösztönzése, a fejlődés irányának kijelölése, a természeti és társadalmi kör­ nyezet irányában való kutatások rendszerezése, s végül az egész elvont és gya­ korlati tudományos élet oly irányú megszervezése, amely képes lesz kellő ér­ vényre futtatni az ország természeti szépségeit és gazdagságát és megteremti a nép anyagi fellendülését és erkölcsi megújhodását. Ilyen tág értelemben persze nem sikerült keresztülvinni az átszervezést. Mindössze annyi történt, hogy a régi szervezeti szabályzatot módosították, illetve összhangba hozták az új idők követelményeivel. Az anyagi hiány kényszere szólalt meg itt. Hiszen már a könyvtár — »az ország egyetlen könyvtárának« — fenntartása kimeríti az állam­ segélyt. A módosítás során aztán megmaradt az Akadémia három osztállyal, a rendes tagok számát azonban felemelték 36-iról 4j-re, így tehát minden osz­ tálynak 12 helyett 15 tagja van 1935 óta. Az eredeti reform keresztülvitelére csak akkor kerülhet sor, ha az Akadémia új helyiségei elkészülnek. A könyv­ tári épületet már átadták rendeltetésének, s az építendő szárnyak felépítésére évente nyolcmillió lejt tartalékolnak. Rádulescu-Motru beszámolója végül meg­ emlékezik arról, hogy az Akadémia a törvényhozó testületek és más állami

512

Irodalmi

Krónika

intézmények példáját követve, bevezette rendes tagjai számára, kötelező mó­ don, az akadémikus egyenruha (zöld frakk) viselését. — Blaga Lucián Újjá­ születés vagy alkotás? cím alatt vizsgálja, hogy a román szellemiség mai álla­ potára a két meghatározás közül melyik illik inkább? Az újjászületés fogalma feltételezi az előzetes nagyságot, »önmagunk túlhaladását«, s az utána bekövet­ kezett hanyatlást. A román szellemiségben ez a két előzetes feltétel a múltban sohasem játszott közre. Megállapítja, hogy »mi az alkotásnak még egyre szélesbülő és magasabbra ívelő útját járjuk«. Az újjászületés szónak tehát még epigon-íze van. Mindenesetre az eddig még mindenben inkább dekoratív jel­ legű romanizmus hatalmas lépést tett lényege felé. Holnap valószínűleg már egyetemességre is képes lesz, anélkül, hogy saját magát e l á r u l n á . . . »A szé­ les kitekintésű látókör óráját éljük, az imperátori látókörét — « »Ma Euró­ pában mindenféle tekintélyuralmi kormányzat van. Egynek kivételével vala­ mennyi azt hitte: arra van hivatva, hogy a költő énekét és a gondolkodó ész­ járását irányítsa. Ezért mindezen kormányzatok, egynek kivételével, rendelke­ zési állományba helyezték a költőt és gondolkodót és terméketlenségre ítélték. Az egy kivétel, a román.*

REVISTA

FUNDATHLOR

REGALE (1940 július).

Megjegyzések a művészeti reálizmusról címen D. Trost megírja, hogy a reálizmust általában aszerint mérték, hogy milyen fokban utánozza a termé­ szetet, levetkőzve minden ideálizmust. Ez a tétel természetesen nem állhat meg. A reálizmusnak, mint idealizmus-ellenességnek felfogása, téves hagyományon alapszik. Nem magyarázható ez az irány a természet utánzására való törek­ véssel, sem a különféle technikai eszközök, vagy eljárások igénybevételével. Vannak ugyanis művek, melyek a természetet utánozzák és nem mondhatók realistáknak, vannak olyanok, amelyek nem utánozzák a természetet és mégis a reálizmus termékei. Az utánzásról szóló régi felfogást különben megdönti a reálizmusnak a művészetekben és az irodalomban ciklikus módon való meg­ jelenésének ténye is. Szerző a reálizmus új felfogását abban domborítja ki, hogy ez mint új és mindent egybefogó vizió jelentkezik, s új értelmezéseket iktat közbe, azáltal, hogy az életnek a művészetben eddig nem gyümölcsöztetett oldalait mutatja be. Az új értelmezés elsősorban ellenzékiséget, még pedig he­ ves kifejezésű ellenzékiséget jelent az addig uralkodott iránnyal szemben, s a hangsúlyt mindenben a jelenkoriságra fekteti. Valamely reálista ciklus leg­ többször az életnek kirobbanó találkozása a művészettel, s mint viziós prob­ léma igen sokszor, egy csoport művészeteként jelenik meg. A reálizmus külö­ nös előszeretettel festi a társadalmi embert, a termelőt, szemben az idealizmus elvont és konvencionális emberével. Természetesen valamely reálista ciklus is kimerülhet. Nincsenek olyan témák és nincs olyan vizió, amely állandóan reá­ lista lehet; voltak reálisták, akik akadémikussá váltak, s művészetük üres ma­ nierizmussá. — Al. Dima beszámol Blaga Lucián új könyvéről (Művészet és érték), s értekezik ennek kapcsán Blaga esztétikai rendszeréről. Szerinte Blaga külső racionális fegyverzetét tekintve, esztétikájában is megmaradt alapjában véve »geometriai szellemű« bölcselőnek, ami annál érdekesebb, mert ugyanakkor a modern miszticizmus főképviselőjének tekinthető. Blaga esztétikája deduktív, s szelleme a metafizikai mellékzöngéjű post-kantianus idealista széptanokra emlékeztet. A bölcselő ismeri a veszélyeket, melyek különösen a módszertan

513

Irodalmi

Krónika

oldaláról fenyegetik, de tisztában van azzal, hogy minden metafizikai vizió, éppen vizionális erejénél fogva győz, vagy nem lévén foganatja az időben — elbukik. »Régóta tápláljuk azt a titkos hitünket, hogy a széptani elméletek sose gyümölcsözőbbek, mint azokban a korszakokban, amikor ezeket valamely me­ tafizika nevében, s a közítélet fenyegetésének jegyében jelentjük ki. A meta­ fizikai elméletek múlandósága minden bizonnyal a kéznél levő történetkönyv­ vel, megfelebbezhetetlenül megállapítható. Ez azonban minket nem ijeszt meg; részünkre se nem orvosság, se nem tanulság. Ellenkezőleg, a körülményeket olyan természetűnek ítéljük, hogy nyugodtan hathatnak bátorítólag; fonalun­ kat úgy fejthetjük, ahogyan tetszik.« Már kiinduló pontjaiban azonban elhagyja Blaga a cartezianus kereteket, sőt a gondolkodó én-t és az öntudat világát, s a tudatalatti nála megszokott tekervényes útjain vezet el a »miszterium látó­ körébe*, ahol megvilágosodnak a problémák. Széptanának tehát részleges meg­ oldásai nem választhatók el metafizikájától, mellyel nemcsak alapgondolatai, de műszavai is közösek. Az általános széptani kérdések rendjén a bölcselő állást foglal az ellen, hogy a művelődés különféle ágai között rangsort állítsanak fel, azaz az ő nyelvén szólva: meghatározzuk, hogy melyik művészeti ág áll kö­ zelebb, vagy távolabb az Abszolutumtól. Blaga itt eltér a német ideálizmustól. Nem az ideával azonosítja magát, hanem a misztériummal, mint már annyi­ szor. Mivel a művelődés minden alkotása nem más, mint a fátyol feílebbentése a misztériumról, a transzcendentális értelemben lefékezett művészet, tudomány és vallás egyforma távol van ettől, tehát semmi szükség sincs rangsor felál­ lítására.

GANDIREA

(1940 június).

ötvenedik születésnapját ünnepelte a nyáron Nichifor Crainic, aki a Gándirea-t tizenhét év óta vezeti. Ő az, akinek sokoldalú működése mind egy ne­ vezőre hozható: segített, írt, harcolt, vitatkozott, hogy a román ortodoxnacionalista gondolat előretörhessen. Az ortodox misztika theologia tanára. Vezető helyen Petrovici I. akadémiai jelentését olvashatjuk N . C.-ról abból az alkalomból, hogy a néhai Goga Octavian helyére beválasztották a Román Aka­ démiába. »N. C. minden tárgyilagosan ítélkező szemében ma egyike a román irodalom és művelődés leginkább élen járó alakjainak Színes és lendületes költő, akinek műveit lefordították német, magyar, orosz, lengyel és olasz nyelvre. Erőteljes prózaíró és mestere az esszének, s a polémiának. Nemzeti és ortodox irányú kulturális útmutató, gondolatokban gazdag előadó.« Cárstoiu §tefan így jellemzi N . C. költői művét: » Egyetlen román költő sem vált anynyira a keresztyén költő mintaképévé, mint N . C. ő az első és legnagyobb ke­ resztyén költőnk.« A »keresztyén költő« elnevezés a szerző részéről szándékos. A keresztyénségnek (ortodoxizmusnak) nemcsak vallási elemei találhatók fel C. költészetében, hanem elsősorban annak bölcseleti alkata és kivonata. Mint keresztyén bölcselő azok közé tartozik, akik a keresztyén misztika és dogma igazságait lefordította racionális nyelvre. Költészetében az esztétikai értékek felcserélődnek a vallási értékekkel. Minden költeményében van egy szava vagy kifejezése, mely funkcionálisan megváltoztatja az egésznek természeti (eszté­ tikai) értékét vagy hatását vallásos értékre, anélkül, hogy költői sajátossá­ gából valamit is vesztene. A költészet nála nem annyira a szépnek, mint a sacrum-nak kinyilatkoztatása, a hit szolgálója, »ancilla Dei«. — Vrabie Gheorghe, 514

Irodalmi Krónika a gándirizmus és N. C. tanítványa írja róla és költészetéről: »Autohton, orto­ dox és hagyományhű volta nem zárja ki C.-nál a „modern" fogalmát. Ez utóbbi követelménynek is tökéletesen megfelel, s mint általában napjaink ro­ mán költészete, a hagyomány és a modernség összeolvasztása felé halad. Ez különben a Gándirea-nak — mint csoportnak is — határozott célja. Caracostea például a hagyomány és a modernség szintézisétől várja a holnap klaszszicizmusának megteremtését. Ez irány erőre jutásában látják a román irodalom aranykorának lehetőségét.« SZABÓ ISTVÁN

Felelős szerkesztő: KÓS KAROLY.

— Szerkesztő: KOVÁCS

LÁSZLÓ.

A szerkesztőség csak gépírásos kéziratot fogad el; és kéziratot csak kivételes esetben küld vissza. — Lapzárta minden hónap ij.-én- — A szedésben a gépírástól eltérő nagyobb szövegjavítások költségével, ha a nyomda azt fölszámítja, a szerzőt vagyunk kénytelenek megterhelni. JiJ

AZ

ERDÉLYI SZEPMIVES CÉH KIADÁSÁBAN MEGJELENT

KEMÉNY JÁNOS

KOKÓ ÉS SZÓKRATÉSZ Déltengeri történetek.

TOMPA LÁSZLÓ

HOL VAGY, EMBER? Versek.

KARÁCSONY BENŐ

UTAZÁS A SZÜRKE FOLYÓN Kétkötetes regény.

REMÉNYK SÁNDOR

MAGASFESZÜLTSÉG Versek. Minerva R. T., Kolozivár.

AZ ERDÉLYI KÖLTŐ POLITIKÁJA — VÁZLATOK EGY TANULMÁNYHOZ S EGYÚTTAL A FOLYÓIRAT E SZAMÁNAK TARTALMÁHOZ

BEVEZETŐ —

Az ünnep elzengett. A szép indulók, amelyek a bevonuló magyar hanvéd lépteit kísérték, tovább dobolnak a szívben, hogy társuljanak és odahangolódjanak a meg­ induló polgári munkához, s titokban folytatódjék és magához ragadjon mindent az a szép diadalmenet, amellyel a virág-borította magyar hon­ véd Erdély földjén végighaladt. Ilyen meg nem álló diadalmenetről ál­ modik ma az a komoly erdélyi magyar, aki nem szerepet cserélni akar csupán e föld elmenekült kontárjaival, de végre szabad izmokkal, szabad lélekkel és nyílt szívvel hősi munkát végezni az ősi földön. Az erdélyi költő is ott állt az ujjongó tömegben és mámorosan lel­ kesedett, mint egy gyermek a bevonuló magyar honvédeken. S egy kicsit úgy is, ahogy régen a fellegvárakba, vagy »leányvárakba« visszahúzó­ dott makacs védő-sereg nézte a végre megérkező felmentő sereget... Ün­ nep utáni hangulatban, visszahúzódva most ismét a hétköznap keretei közé, mielőtt a boldog fordulat új mondanivalóira figyelne fel, önkén­ telenül is pillanatra megáll és visszanéz. Visszanéz arra a két hosszú év­ tizedre, amelyet most olyan lázasan rövidnek lát, pedig barázdás lett köz­ ben az arca és fehér a haja, mint a messzelátó erdélyi hegyeknek. Vissza­ fülel: hogyan verődik fel és visszhangzik a sok elmúlt esztendő mélyéből a hangja?!... Hogyan fogadta ő akkor azt a másik nagy fordulatot, s boldog elhalással mi zeng ma azokból a belsőleg oly izgatott esztendők­ ből, amikor a mai diadalmenet visszája elől a magyar szó sírva vonult az uccáról az otthonokba; hogyan édesedett meg ott, milyen új virágokat nyitott, s hogyan vitt erőt a reményevesztett szívnek?... Milyen indulói voltak akkor, amikor csak a lélek titkos rejtekei felé visszahúzódva le­ hetett menetelni? A teremtés meghálálhatatlanul nagy emberi ajándéka, a Forma hogyan adott menedéket, és megtámadhatatlan pódiumot neki? Hogyan nézett akkor a sors szemébe, s népe arcát látva mire intette őt? Hogyan szabadította fel önmaga és népe lelkét anmak a hosszú éjszaká­ nak rémei alól, amely mintha minden fényt kioltott volna? Hogyan » po­ litizált* a szó mindennapi értelmében, vagy abban a magasabb értelem­ ben, amikor a szó, bár időhöz kötött, mégis messzehangzóan minden idők­ höz és minden magyarhoz szóló?... 517

Kovács László: Az erdélyi költő politikája Arany János mondja valahol a cenzúráról, hogy az olyan dolog, mintha valaki a bakancsával akarná eltaposni a napsugarat. A román uralom elmúlt huszonkét éve alatt alig két évnyi időtartamra volt felfüg­ gesztve Erdélyben a cenzúra. De a nap azért sütött, a cenzúra »bakancsa«. fölött az erdélyi író igazában egyebet se tett, mint politizált. A modern költő általános magatartásához viszonyítva majdnem szokatlanul is sokat. De ez a politika, bármennyire is nagy volt a jelenvaló és közvetlen ér­ telme, az időhöz kötöttsége, mégis majdnem teljes egészében egyúttal a helytől és időtől független magasabb értelmet is nyert. Az indulat nyers szavai helyett inkább a jó akusztikát érezte meg és használta ki. A hata­ lommal szemben inkább a lelki fölénye és zavartalan hite volt az izgató, mint nyers indulata és lázadása. Így volt megfoghatatlan: játszott a »bakanccsal«, mint a napsugár. Ritkán érezhette valaha jobban nemzet és nép, hogy mit jelent számára a költő játéka, mint az elmúlt két évtized alatt az erdélyi költő esetében. #

Már maga a puszta tény, hogy a költő megszólalt, nemzeti dal volt. Különös melegség futott rajtunk végig; éreztük, hogy valami csendes és lebírfaatatlan lázadás kezdődött el. ösvény nyílt meg hírtelen, amely már kiutat mutatott, s amely a nagy kiosztásban és elszegényedésben egyszerre csak olyan irányba kezdett vezetni, ahol mindennek ellenére gazdagok lehetünk. ?Az első szép vers jelképesen hirdette azt, hogy nem­ csak a történelem szeszélye, vagy a földi javak esetlegessége tehet egy né­ pet díszessé. A nemzetnek olyan területei is vannak, amelyek nem sajá­ títhatók ki, bármekkora is az ellenséges hatalom. Különös láz kapott el egyszerre mindenkit. Mindenki íródeák lett egyszerre, anélkül, hogy tudta volna: miért. Folyóiratok jelentek meg itt is, ott is; városok és emberek vitázni kezdtek kialakítandó irodalmi központok felett.t Az a nagy erdélyi költő, aki az első pillanattól kezdve legélénkebben érzett és reagált mindenre, ami az erdélyi magyar idegein átfutott, akkor írta egyik versében ezeket a sorokat: Állok nagy erdő-csendem közepén, Búcsúztatom a hulló levelet. S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok, Ítéletet e vak világ felett: JI8

Kovács László: Az erdélyi költő politikája Mikor a lét pillérei inogtak És miot a viasz, minden elhajolt, Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, Egyetlen tett: a költő álma volt! A hirtelen támadt lázas íródeákoskodás választotta ki azokat az elhi­ vatottakat, akik aztán Erdély költői lettek, vezetni és irányítani kezdték az irodalmi életet a trianoni »béke« évtizedei alatt. Ezek az elhivatottak a Forma szépséges menedéke mögött és játékos kanyarjaiban kezdték ki­ beszélni az erdélyi sorsot, felelgettek az ellenséges világnak, és szereztek örömöt akkor, amikor ez majdnem lehetetleninek látszott. »Politizáltak« szüntelenül a maguk megragadó módján, kiemelve népük lelkét a roskadás és omlás törmelékeiből... #

»Eredj, ha tudsz«... kiáltott mindjárt a költő a menekülők, a meg­ szaladok végtelen sora felé. Maradj itt, ülj meg a fészken, ha más dolgod nem is akadna itt, csupán károgj és tagadd azt, ami történt. E hang mellé azonban mindjárt odasimulnak és felsorakoznak azok a hangok, amelyek kemény realizmussal pontot tesznek a sors tragikus ítélete utáin: a sorompó lezárult, forduljunk a sok meleg otthon felé, pró­ báljuk termővé tenni azt, ami megmaradt nekünk, hordjuk el a köveket szántóföldjeinkről. A tágabb haza helyett, amelytől az ítélet elzárt min­ ket, íme, itt a szülőföld. Ez most közelebb ért a szívünkhöz... S ekkor egyszerre újra melegedni, elevenedni, tartalmasodmi kezdett ez a már majd­ nem elfelejtett külön fogalom: Erdély. Egyszerre csak ezen a Tetőn ta­ lálja magát a költő. Áradni kezd felé a történelem, a múlt szépsége, a tájak tündérvilága. A hazától elszakítva a szívhez nő s a lélekre fonódik virágosán a szülőföld. Van miért maradni, és van miért dolgozni. A szakadás fájdalma oly friss még, hogy szinte árulásnak hangzik akkor ez a hang, ez a vissza és befelé fordító parancs. De a költő jól tudja, hogy neki elől kell járni, s vállalni kell azt is, hogy a felületesek félreértik, vagy megkövezik. Az a különös szerep-csere történik meg, amikor a költő kerül szembe az álmodozókkal, ő képviseli a szigorú való­ ságot, a fájdalmas adottságot, a meg nem szűnő terméketlen álmodozás­ sal szemben, ő is álmodik. Csak egészen másként. Tudja, hogy itt nagy dologról van szó, az életet kell megmenteni a jövendő számára, a meddő í*9

Kovács László: Az erdélyi költő politikája fájdalommal, s a tovább álmodozással szemben; tudja: ahoz, hogy az álmodónak egyszer igaza legyen, meg kell teremteni itt a kemény, ma­ gát nem engedő, sőt a hatalom által be nem dugható réseken át feljebb emelkedő életet. Nagy próbát kell kiállni. A termékeny dacnak kell erőt venni itt a magyar életen. A belső utak felé kell fordítani a képzeletet, az elől kezdődő munka romantikája felé... Mint nagy motívum tört be e dallamok közé hamar a történelem, a múlt gazdagsága. Ez egyrészt segített szépíteni, nagy magyar emlékek­ kel felvirágozni a sanyargatott földet, másrészt olyan analógiákat kínált minduntalan, amelyeken át a remény ablakai nyíltak fel, ha nemzet és nép kemény és kitartó marad... »Mohács után« voltunk... Felrajzolódtak a bűnök, s szenvedélyes megtisztulási vágy ragadta el a lelket. A magunk revíziója. Hatalmas művek keletkeztek e szellem­ ben, vezető rétegek, történelmi szerepet játszó osztályok képviselői széles epikával bírálták meg a multat. Csupa kemény és magasztos vallomás intett a megtisztulásra... A Biblia örök szavai révedtek fel. A múlt szinte élővé varázsolódott, s beköltözött a jelenbe. Majdnem valóságosan megszaporodott és megbővült vele a magyarság. S megnőtt vele a magyar hivatás-tudat. De egyúttal nagyobb lett a távlat is, bizto­ sabb a hit s az egyszer beteljesülő remény... E hangokból és mondani­ valókból már minduntalan kicsengett, hogy már nem csak az erdélyi ma­ gyarnak, hanem az egész magyarságnak szól az erdélyi költő... * A múlt szenvedélyes segítségül hívása mellett, majdnem ennek ellen­ hatásaként érkezik meg az erdélyi író másik nagy hőse: az élő erdélyi nép. Virágosán és hódítóan érkezik. Először mintha csak azért jönne, játékos kedvvel, hogy vigasztaljon, üdítsen és fölbátorítson. Mirtha csak a jóízű nevetést hozná a Hargita rengetegéből. De a »góbéságok« mögé nagy tanítás van elrejtve: a minden akadályon átbúvó, töretlen és tiszta népi életerő himnusza. A kiégett, saját hínárjában! botladozó, megrom­ lott polgárral szemben a világon és az embereken átlátó, kíváncsi és tiszta ember, akivel új életet érdemes teremteni. Aki a kisebbségi élet akadály­ versenyében végülis győzni fog, mégha a saját urai is elhagynák. Ez a nép már nem az a világtól elmaradott, mélyen a társadalom alján vesz­ teglő réteg, akit a polgári radikalizmus mutatott nekünk. Ettől sok min520

Kovács László: Az erdélyi költő politikája dent tanulhatunk és irigyelhetünk mi is, s azért kell melléje állni, meg­ segíteni őt, hogy mindnyájunk számára az egészségesebb, teljesebb és jobb élet kapuja nyíljon meg. Elsősorban ez a nép az a kincs, amelyet minden erővel érdemes védelmezni és fölemelni, s akire föl lehet építeni a ma­ gyar jövendőt. E kérdésbe aztán új hangot kezdett belevinni az a »harmadik« írói nemzedék, amely alig tegnap indult. Az »új realizmus « neve alatt a pol­ gári radikalizmus feltámadó kísértetével inkább csak elvi és kritikai hangja volt. Túl romantikusnak találta úgy a történelmi képet, mint az erdélyi írónál hódítóan megjelenő nép arcát. Nem érezte meg bennük a »nemzeti mondatot*, csak a szociális képpel törődött, s így számára nagyon esz­ ményi volt a kép. Idekapcsolva kell megjegyezni azt, hogy ez a »harmadik« nemzedék már majdnem egészen a kisebbségi sorsban nőtt fel, nem élt lelke előtt élményszerűen mindaz, amit a másik két nemzedék még látott. Annak a nagy romlásnak élménye, amelyből ki kellett aztán emel­ kedni lassan, új hittel és reménnyel, s ezért látta ő meg — teljes joggal — elsősorban a nagy életerőt a népben, s azután a szociális gondozásra szo­ ruló réteget. Különben is igazán nem sok kedve lehetett ahoz a polgár­ hoz, aki a nemzet kritikus pillanatában elsőnek futott meg, vagy szóró­ dott szét, bár nemzeti feladatait előszeretettel a száján hordta. A nép el­ lenben a maga »maradiságával« valóban maradt a helyén, kemény izmai­ val s földjéhez simuló lelkével őrizte itt a magyar életet... És — ha kel­ lett — milyen frissen tudott mozogni abban az életben, amely minden hivatalos emberét ellene küldte. Úgy élt ebben a gonosz »rengetegben«, mintha titokban mind Tündér Ilonát őrizett volna otthonában. A »hacmadik« nemzedék a népben nem ezt a nagy életerőt, hanem a szegény­ séget, s a kenyérért való harcot látta. Ahelyett, hogy a saját »polgárosodó« arcát vizsgálta volna meg ebben a tükörben, a polgári radikalizmus megújított jelszavaival előre beállított szemmel közeledett feléje. Ebben különben is sok volt már a trianoni Magyarországból való eszme-be­ hozatal. # A néppel együtt megjelent a táj, az erdélyi föld tündérvilága. E föld szépsége az erdélyi költőnél nemcsak önmagáért való volt. Szeresd e földet, harcolj és szenvedj érte; könnyű, messzi, csábító ígéretekért ne hagyd el! Érdemesebb megtörni érte, mint saját kis életed könnyebbsé­ géért elhagyni. E húsz év alatt az erdélyi magyar élet akusztikája rendJ2I

Kovács László: Az erdélyi költő politikája kívül érzékeny volt. Másként hallott, jelentősen és felfokozva mindent. A nagy távlatot minden jelentéktelennek látszó kis mozdulatban érezte. S a tájban ráadásnak ott volt minduntalan a természet képébe beleolvadva a nagy beszédű, eltörülhetetlen múlt. A múlt, amelyről talán még soha nem érezhette annyira egy nép, hogy milyen valóságos, szinte minden­ napi kenyérre felváltható érték, mint az elmúlt két évtized alatt az er­ délyi magyar. Mindenki, a legelszórtabb kis magyar lélek is nemeslevéllel járhatott e földön. Neki mást mondottak itt a hegyek és völgyek, mint a felette hatalmaskodó kontároknak. Itt — bármennyire nem szólt neki erről most már az iskola—maga a táj tanította a magyar történelmet. Az erdélyi írónak e földről majdnem csak írni kellett, s már politikum volt ez... És mi lett abból, hogy a cenzúra eltiltotta a magyal- helynevek írá­ sát?! Az írót a legbéniítóbb, legkínosabb, majdnem lehetetlen feladat elé állította. Sok groteszk példát lehetne fölhozni, de mutatóul csak egyet: egy Szent Istvánról szóló regényben a cenzúra kívánságára így kellett volna írni: »István Uioara-ra lovagolt« (Marosújvár helyett.) Ilyenek miatt végtelen közelharc folyt kiadó és cenzor között. Néha, főként tör­ ténelmi regényben az ilyen elkerülhetetlen helynév talált kincs, »érclelet« volt a cenzor számára, pénzt lehetett belőle verni... De egyébként (s ez itt az érdekes) az író kínjában »madár-nyelven«c mondta meg a helynevet. Így: kincses város; a régi fejedelmi székhelyen; Bolyaiak váro­ sában; az az ódon város, amely mellett Petőfi 1849-ben elesett, stb. stb.... Az erdélyi emiber nagy történész: könnyen értett e »madár-nyelven.« A tanulatlan vagy most tanuló az értőbbtől kérdezte meg. így a tiltó ren­ delkezés mindennapi történelem-órát teremtett. A »cenzura bakancsa« fölött játszott a napsugár... * Az erdélyi író akkor is, amikor nem a művével, hanem érdekeinek, az irodalom és a szellem ügyének védelmében, külső irodalom-politikai megmozdulással lépett a világ elé: magasabb szellemű, az egész nemzet életébe jelképesen szóló tettet végzett. Az erdélyi írók marosvécsi baráti munkaközössége a világnézeti harcoktól széttépdesett, s minduntalan vég­ letszólamok által zavart, vagy kontárkodók jelszavas uralmával fojtoga­ tott erdélyi magyar szellemet szabadítja fel, tisztítja meg, s vonja a nagy cél magasabbrendű egységébe. Példát állít az idegen uralom minden erőt örömmel szétszóró törekvései között a magyar élet elé; a közös ügy egy­ séges szeretetében egymásmellé állítja a külön-munkálkodókat, az egy$22

Kovács László: Az erdélyi költő politikája másra gyanakvókat és féltékenyeket. De egyúttal magukra hagyja a ha­ misakat, a jelszavakkal élősködőket, kontár-ügyeseket, s elhatárolja ma­ gától a nemzet életére rontólag ható véglet-szólamokat. így tudta megte­ remteni a maga számára a könyvkiadást, s az őt méltóan képviselő iro­ dalmi folyóiratot; megóvta létét a kiadók parancsnokoló szeszélyeitől és semmi jót nem ígérő üzleti versengésétől. Az író szabadságát nem bán­ totta, de önkéntelenül is diktált egy szellemet, amely mindenben a nem­ zet és nép érdekét, vagy az irodalom tiszta ügyét tartotta szem előtt, ö n ­ védelem volt ez elsősorban, és önző ügyszeretet, de ez önvédelem szelleme az egészséges, mindent összefogó nemzeti gondolatot foglalta magába, s a nemzet többi munkatere felé is jelképesen mutatta az utat. Hiszen e testvéri találkozást olyan területen valósította meg, ahol legkevésbbé volt várható; ahol az egyéni út joga egyébként a legtermészetesebb... Marosvécs erdélyi magyar szimbólum. Költők vára. Útjelző magaslat, ahol múlt és jelen, szegény és gazdag, az egyén joga és a köz ügye egybeöleltetett. * Azt a majdnem szenvedélyes szeretetet, azt a nagy várakozást, amellyel az anyaországi magyar ma Erdélyre tekint, nem kis mértékben az erdélyi író ébresztette, vagy szította fel. Azért tehette ezt, mert maga is szerelmese és rajongó hívője szülőföldjének és népének. A vezető ma­ gyarok gondja soha nem szünetelt érte, de azt a minden magyarban fel­ mosolygó érzést, amellyel Erdélyre, mint tündérvilágra, vagy az erdélyi emberre, mint kipróbált, inas, dús életerejű magyarra gondol, azt első­ sorban az erdélyi író idézte fel. Ha másra nem, gondoljunk csupán azokra a ma már közszájon forgó hősökre, a sors hínáros útján járó, v e s z t e ­ ken átJbujkáló, kalandos emberekre, akiket az erdélyi író teremtett, s akik majdnem naponta jártatták meg Erdélyben a magyar képzeletet. Az erdélyi író emlegette, tanítgatta majdnem naponta ismételve két évtizeden át azt az »erdélyi szellemet«, amely ma magyar kormanyprogramm. Ezért az erdélyi szellemért nem egyszer gyanút is hordozott. Az »erdélyi szellem* bölcsen mérlegelő, s minduntalan a maga jogos indulatai fölé szökkenő józan gondolat. De a józanság útja a legregényesebb út a földön. Csupa fékentartott paradoxon játszik vele ideges vigyázassál a mérlegen. Szélesre kitárt karja tüzet és vizet ölel. Elrendező és uralkodó erő. Éber és munkás gondolat, s ha más útja nem akad, a szellem terüle­ tén éli ki magát, s elősegít egy hitet és lelkületet: e földön az a nép fog 5*3

Kovács László: Az erdélyi költő politikája győzni és uralkodni, amely e gondolat útján járni megtanult. Ez a szellem teheti valósággá a magyar nép dunamedencei hivatását, s töltheti meg újra egészséges, tartós, meleg élettel Szent István Kárpátok-koszorúzta magyar birodalmát. Ez az a magyar »irredenta« gondolat, amelynek híve és harcosa lehet az a más ajkú nép is, aki e földön a magyar mellett él. A külömbség az, hogy a magyar a szívével és minden idegével, a »másként nem lehet« sors-érzésével; a más ajkú nép ellenben az eszével: az örök háborúskodás és önálló álmok kergetése helyett a legcélszerűbb utat és legjobb békét választva, a testvéri együttélést a magyarsággal. Az er­ délyi írót a népe életerejében való töretlen hite és az elnyomatásban népe jövendője feletti önző gondja vezette e szellem felé. Tudta, s a múlt és jelen sok meséjevei tanította másoknak is, hogy e gondolat ezeréves, s c föld békére vágyó szellemének nagy gondolata. Magyar gondolat. Kor­ mányzásra termett nép gondolata... Az erdélyi íróban ezt a bátor gondolatot az a nagy bizalom és hit táplálta gazdagon, amelyet a maga népétől kapott: ha a népi erők szaba­ don érvényesülnek a dunamedencei versenyben, a magyar fog ebből győz­ tesen kikerülni. H a az erdélyi magyar az elnyomatás kemény évtizedei alatt nemcsak töretlenül meg tudott állni, de bizonyos vonatkozásokban meg tudott erősödni: hogyne győzne akkor, amikor szabad?!... # E folyóirat, amely több mint tizenkét éven át hasábjain »másodközlést« nem adott, most az egyszer csupa régi, már megjelent, vagy éppen jólismert írást közöl le újra. Az erdélyi irodalom két évtizedének kisebb terjedelmű költői és írói megnyilatkozásai közül néhányat, illusztráció­ ként arra, miként nyilatkozott meg a trianoni ítélet nyomasztó évei alatt az erdélyi író; miként volt nemzeti költő; szavával hogyan kísérgette népe és nemzete sorsát és életét. Talán a költővel és szerkesztővel együtt az er­ délyi irodalom hűséges figyelője és olvasója is szívesen idézi ma emlé­ kezetébe ezeket a megnyilatkozásokat. KOVÁCS

5*4

LÁSZLÓ

MÍG ÁLLT A VÁR . . . Míg állt a vár, míg állt a palota: Ó, könnyű volt beszélni! Fölényes arccal állani oda S ormától fundamentumáig mérni Az ősök építette templomot. Míg állt a vár: ó, könnyű volt beszélni! Lazítni itt is, ott is egy-egy téglát, Míg a boltívek roskataggá lettek, S a dómpillérek ernyedtek és bénák. Most minden rom. A földdel egyenlővé tétetett. Nincs fundamentom és nincsen orom. Csak fű a rom felett S a fű közt egy-egy csöndes nefelejts. Cassandra hangja zokogásba fulladt. A száraz szemekből a könnyek árja Csöppenként indult: millió imádság, Az Istenbe, az örök óceánba. A fagyos ajkak tüzes ajkak lettek, Mintha a szívét az ajkára tenné: A gőgje alázattá változott, És a fölénye: őrült szerelemmé! Állok a fű közt, a romok felett, A nefelejtsek kicsi, kék fejét Simogatja kezem. Míg álltál: értetlenül néztelek, Most rádismerve nézlek, réveteg S imádlak romjaidban, — nemzetem!

1921. május.

REMÉNYIK

SÁNDOR

5*5

EZERKILENCSZAZTIZENKILENC kicsi, kerekhasú mokány ló áll a ház előtt. Hosszú, bozontos szőre fehér a fagyos zúzmarától és orrából sűrű pára gomolyog,. Fáradt lassúsággal kecmereg le a nyeregből az ember: bajusza, szemöldöke, kucsmája eleje, álla alatt a báránybőrgallér fagyos, fehér zúzmara. — Vaszi, te! A házból kifordul a szolgagyerek és átveszi a lovat. Süt a holdvilág, és köröskörűi, mintha nappal volna: szikrázva csil­ log) a hó. Az ember körülpillant: fel a hegyekre, az erdő felé és.befelé is, a pa­ tak torka felé, amerről jött. Sehol egy lélek; fagyos, fehér, dermedt csend mindenütt. Megindul a házba: ropog és csikorog csizmája alatt a hó... ...A nagy nyitott kemencében pattogva lángol a tűz. A szobában bi­ zonytalan félhomály és nyugltalan árnyékok; veres tűzvilág és gyertya lobog a tartóban. Az ember a kemence körül topog,: nehezen lélekzik, arca néha fájósán megtorzul és árad belőle a jeges hideg. Az asszony jő bé és hozza az ételt: az ember asztalhoz ül. — Előbb a bort igya meg. Jó forró. Ott a csuporban). Hogy az első korty átaljárta, mintha valami felszabadult volna benne. — Kegyetlen hideg van, — mondta. — Későre is jár, — feleli az asszony, — azt hittem, nem is jő ma. — Dél óta nem ettem, — és mohón esik az ételnek Gál Jankó. Evés után megtömi a kicsi fapipáját és igazában csak most pillant az asszonyra: — Nem volt semmi baj itthom? — Semmi. — A gyerek? — Vacsora után lefeküdt: alszik. Hallgatnak; az ember erősebben szíjjá a pipát és nézi az asszonyt, aki ott ül vele szemben, előtte valami varrás, a keze az asztalon. Az asszony visszanézi. Szeme, a barna szeme acélosan csillog, haja göndör és sötét, nyaka telt és kevélyen hordja a fejét. És ahogy ül is, úgy is látszik, hogy karcsú és kemény, fiatal és ruganyos. Egy cseppet csak, mintha szigorúbb volna a nézése, mint öt esztendő előtt. Gál Jankó reáteszi tenyerét a felesége kezére: — Anna! Hunyadra is bevonultak. Az asszony szeme megrebben, keze megreszket: — Megint kimennek. Csóválja fejét az ember: — Nem, Anna. Most már nem. Kissebesen beássák magukat. Csend. — Ágyukat vittek oda. Nehéz ágyukat is.

A

526

Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc Az asszony lassan kihúzza kezét az ember keze alól. Szeme meg­ sötétül. — ...A nemzetőrségtől bevették a fegyvereket. Az asszony a tűzbe bámul. — Az utolsó vonattal sokan mentek ki. Szentkirályiék, Mártonfiék, Kis Károly... Az utolsó vonattal, Anna... Áll már az asszony. — A falukat katonák járják. Mindenfelé szól a zene: táncolnak. Nem hallott harangszót máma? — Csak a románoké szólott... — Az, az. Azoké az ünnep... az övéké... Furcsán rekedtes az asszony hangja, amikor nagysokára megszólal: — És velünk mi lesz? Gál Jankó a kezével a háta megé mutat — napinyugat van arrafelé, — és mintha nem is a kérdésre felelne, mondja: — Arrafelé lezárták a sorompót... Hogy az asszony értelmetlenül bámul rá, bólint a fejével: — Mondom, Anna, az az út be van zárva... Áll már az asszony és nézi az urát. Aztán szó nélkül fordul: — Megyek! Lefekszem... Szaporán vetkőzött. Megmosdott. A tűzre fát vetett, majd a kiságy­ hoz ment és a gyermek takaróját megigazította. Aztán befeküdt ágyába és elfújta a mécsest. A szobában csend: csak a tűz ropog halkan és a gyerek lélekzik. Az asszony belebámul a szoba éccakájába, hová a firhangjiasadékon keresz­ tül élesen vág be a holdvilágos téli éccaka hideg fényessége. Az óra kegyetlenHegyformán ketyeg és az asszony nem álmos. Az ura sem jön! Vájjon mit csinálhat? Gyufát gyújt, s az órára pillant: éjfél. Amikor megérkezett, tíz óra lehetett: az útja Hunyadtól jó másfél­ óra a hegyeken keresztül... Kissebesen is járt. A hideg legalább tizenöt fok a zérus alatt... És az az ember még-sem nyughatik... Felugrik az ágyból. Lábára papucsot húz, vállára bundát vet. Az ablakról elhúzza a firhangot és kibámul a fehér éccakáiba. ...Az a hegy ott a Dealu Calului, balkéz felől a Tálharu vége suvad meredeken a patakba. A kapun túl a domboldal szelid lankája ereszkedik lefelé, messze-messze, odáig, ahol a két hegy között a patak erdős torka kezdődik. Falu csak azon túl van, ott, ahová a szem innen nem lát már. És hátul is, a kút megett is hegy, fenyegető, szinte a portára boruló tar­ fejű hegy: a TálhaJru. És ez a hegyek közé zárt világ itt, melyet most ke­ mény, fagyos hó borít csillogva, sziporkázva a hold világában, ez a ke­ mény, kietlen, nagyságosán hallgató, szomorúan elhagyott világ, ez a Pojána. Eszébe jut, ami öt esztendő előtt volt. A vidám, ragyogó, nyüzsgő város. Ahol emberek voltak, élet volt; igazi, élő élet. Ahol ifjú volt az ő 5*7

Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc ura és neve dicsőséges reménység. Ahol gyönyörűség volt és teremtés a munka és ösmeretlen a gond. Akkor, ott vidáman kacagott, ha az ura pénzt küldött valahová az isten hátamegé, hogy abból egy vedlett, öreg portát tatarozzanak és egy elvadult sovány kertbe fákat ültessenek azok aí vén emberek, akik akkor ott egy régi élet folytatásai voltak. Gond nél­ kül kacagott akkor, sejtelme nélkül a jövendőnek. Vidáman kacagott új világiban élő ifjú urának ósdi, furcsa rögeszméjén, a Pojánán, a vad varjúfészkein valahol a zord hegyek között. S lám, idekerült. Idekerült, amikor minden felborult, amit bohó lel­ kükkel eddig biztosnak tudtak és a tengersok szépségből, az egész gyö­ nyörűséges világból nem maradt számukra más, mint éppencsak ez a ka­ cagtató — Pojána. És négy esztendeje érzi ezeket a komoly hegyeket. Négy esztendeje nyomja ez a súlyos világ itt, ez az embertelen csend, ezek a rettenetes kö­ vek, ezek a suhogó erdők, ez a konokul, reménytelenül zordon élet. Négy esztendeje vásrja a háború végét és négy esztendeje tusalkodik itt merő egyedül egy panaszos szó nélkül. Mert hogy egyszer mégis vége lesz és kezdődhetik megint a régi élet ott, az emberek között, ahonnan) a sors idesodorta, ahol majd elfelejtheti a hegyeket, az erdőket, mindent-mindent, ami olyan kegyetlenül, keserűen, elviselhetetlenül nehéz. ...Ősszel hazakerült az ura és egy decemberi napon mondta: » Uta­ zom Pestre.« Karácsonyra már itthon is volt és hozta az ajándékot: »Rendben van, fiam. Mihelyt tavaszodik, megyünk innen,« Soha-soha ilyen boldog karácsonya nem volt. Soha-soha... * ...Künn kínosan vonított fel a kutya, hogy az asszonyba belenyilalott az irtózat. Merőn néz a holdas világba: az ezüstösen villogó hegy­ oldalon, az erdő alatt fekete pontok és a kutya most már dühösen ugat. összeborzong: — Farkasok! Ledobja a bundát, lerúgja a papucsokat és ágyába bújik. Aztán nagy keserűség gyűl a torkára, fojtja, fojtogatja és az asszony, ama kevély szép Baló Anna, álomba sírja magát. Hogy az ura mikor feküdt le, azt már nem érte ébren... * Katonák jöttek fel a Pojánába haton és velük Rusz Jákob, a magya­ rosi kisbíró. Fegyvereket szedini jöttek. Gál Jankó két puskát adott oda nekik; egy katona-fegyvert és egy vadász-puskát, meg egy zacskó töltést. — Nincsen más fegyver a háznál? — kérdezte a káplár. — Nincsen. — Jó lesz eléadni, ha van. J28

Kós Károly: Ezerkilencszíztizenkilenc — Nincs. — Megmotozzuk a házat. — Csináljatok, amit akartok. A katonák bejárták a házat, a pincét, a padlást. A pajtát és a csűrt is. Nem kaptak semmit és elmentek. *

Telt az idő, talán egy hónap, vagy talán, több is. Ki számítja az időt olyan szigorúan most? És a tél is olyan lassan akar meghalni. A Pojánát súlyosan nyomja a fagyos hó és az embereket a halottas csendesség. Gál Jankó valamikor vidám, beszédes ember volt, de minthogyha meg­ némult volna most. Az asszony pedig, az is szorosra fogja a száját. Végzi rendesen a magáét: a ház tiszta, az étel idejére készen; a fehérnemű se rongyos, de tovább semmi... Megint katonák jöttek és velük egy tiszt. Szénát rekviráltak és elvit­ ték a kis sárga bricskát a belevaló két lóval. Mikor elmentek, Jankó odaszólt a feleségének: — Hunyadra se járhat jóidéig most már... Kinn állottak a tornácon; néztek a sárga szekerük után. És ekkor vette észre Anna először, hogy az ura megváltozott. Eddig erre nem ügyelt. Orcája megnyúlt, szegletes lett és éles barázdák szántódtak belé; szeme mélyen ül a csontboltozatban és a haja is, lám abban is csillog egyegy fehér szál. A vállát meg mintha nyomná valami láthatatlan teher. Megyénült az ura. Késiztette valami, hogy szóljon, de aztán csak belenyilalott, hogy immár egészen be van zárva ide a hegyek mögé és félig nyitott szájába szakadt a hang... *

Alkonyattájt vendég érkezett: a hegyekből jött, nehéz szeges csizmá­ ban, kurta bundában, bottal. Magas, barna ember, fekete bajuszú: Pál Lajos. Vacsora után Jankó szobájába húzódott el a két férfiember és Anna egyedül feküdt le. Másnap reggel a vendég már nem volt a Pojánán. *

Azon a napon tört meg a tél is. A szél megfordult és a hó kásáso­ don. Az égen barna fellegek kergetőztek. Anna a konyhából hallotta, hogy az ura nyugtalanul rója a torná­ cot. Fel és le, fel és le. Néha megáll és jóidéig egyet se moccan, aztán újra ropog a deszkapadló a szeges csizma alatt. Dél felé a konyhába nyitott: — Anna, jöjjön ki egy percre csak. Az asszony kiment. 529

Kós Károly: Ezerkilenc száztizenkilenc — Hallja? — Mit? — Ahonnan a szél fú. Valóban, nyugat felől ropogások hangját mossa fülébe a szél, közben egy-egy dörrenés: hol élesebben, hol tompábban. — Hallom. — Ágyú; meg apró puska. — Hol? — Sebesnél áll a harc. Próbálják a sorompót, Anna... — Mit gondol, Jankó? — Ha mii is segítenénk emelni, Anna!... * ...Estére még erősebben döng az ágyuszó és csak késő éjjel némul el minden. Akkor, vacsora után mondja az ember: — Holnap útra megyek. Az asszony bólint. — Talán egy hétig se kerülök haza... Meg se moccan az asszony. — Azt gondoltam, talán jó volna, ha elmenne innen a gyerekkel. Egy időre bár. — Miért? Az ember köhécsel. — Hallotta az ágyúzást? — Igen-igen. — Abból lehet valami... Talán lesz valami ebből... — Háborút gondol? — Nem. Nem háborút. A háború elmúlt. — Hát? Gál Jankó feláll és a tűzbe mered a szeme. — Más lesz itt, ha lesz. Tűz lesz itt és vér lesz. És nem lesz békes­ séges falu többet és nem lesznek emberek, de gyilkolás lesz és égetés és raiblás és halál lesz és lehet, hogy kő kövön nem marad itt... Ez lesz, ha itt valami lesz... Az ember halkan beszélt, belé a tűzbe, de a hangja reszketett egy kicsit. Az asszony pedig nézte azt az arcot, akit vörösre festett a tűzláng; a mélyen szántott éles fekete barázdákat nézte, a mélyen ülő apró kék szemeket nézte, amik most furcsán meg-megcsillasitak a lobogó fényben. Nézte azt az elkeményedett, új arcot és ösmierkedett vele. Olyan csudá­ latos ez mind. Az ura, mint egy idegen, merő idegen ember. Mint itt most minden. Mintha csak most kezdene itt miniden élni, ebben a halott világ­ ban. Mintha most érkezett volna ide. És új, idegen a hang, is, a Gál Jankó hangja: — Talán, Anna, talán betörik ez a zárt sorompó, ha mi is, itt bennvalók is segítünk. De az sokba kerülhet... 530

Kos Károly: Ezerkilenc száztizenkilenc És hozzátette, halkan: — Pedig talán-talán oknélkülvaló is l e s z . . . Az asszony csak hallgatott. — Azért gondoltam, Anma, ha a gyerekkel elmenne i n n e n . . . gon­ doltam... hogy ne féljen... Kolozsvárra talán... — És maga, Jankó? — Én, fiam? Én megyek holnap, de visszajövök. Ide, persze... Én. nem mehetek magukkal... — És ha történne valami? — Éppen azért. H a elmennék innen, azt mondanák, félek. És az embereknek ilyenkor senkijük sincs. Az urak elfutottak. A városokra fu­ tottak és oda túl. Idejében elfutott mindenki. H a engem se látnak itt, mit gondolnak az emberek? Nekem itt a helyem most, Anna! Éppen most, amikor segíteni kell törni a sorompót. Én nem futhatok el. Valakinek kell itt lenni, akinek feje is van . . . És lelke is, A n n a . . . Az asszony nem szólt. De a szive megnehezedett; olyan kimondha­ tatlanul nehéz lett a szive... Amikor lefekvés előtt a külső ajtókat bezárta, kinézett az éccakába. Vaksötét volt; éles, vad szél fújt és havas esSt csapott az arcába. Benézett az ura szobájába is. Jankó a nyeregtáskába pakolt; az asz­ talom katonai mappa.

— Jankó? — Mi az, fiam? — Nem akarok sehová sem menni innen. Nem akarok, Jankó... * Egy hétig egyedül volt az asszony a Pojánán és azon a héten gyalá­ zatos volt az idő. H ó hullott, meg suhogott az eső; fujt a szél hol erről, hol arról. Nappal olvadt, éjjelente fagyogatott. Olyan síkság lett, hogy az állatokat alig lehetett itatni. Erdőre se szánnal, se szekérrel. Szombati napon, délire érkezett haza Gál Jankó. Fáradtan, köhögősen és mintha a barázdák még mélyebbre vágódtak volna arcába és a szeme is, az is beljebb ült a koponya odvában. Megenyhült az idő éccakára, a szél megcsendesedett, a fellegek megritkultak és vasárnap reggelre kisütött az áldott nap. * A nap nyugodalmasan telt el. Vacsora után a szolga aludni ment a pajtába, a lánycseléd a faluban volt, az csak reggelre került haza. Jankó indult hát a kaput behajtani és a kutyát elkötni a láncról. És a holdvilág­ nál jól látta, hogy egy ember jön a völgyből felfelé. Megvárta; ama Pál Lajos volt, aki a múltkor a hegyről jött lefelé. Anna vetkőzött, amikor az ura a vendéggel a házba bejött, de, hogy a 531

Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc hangjukat hallotta, csak újra öltözni kezdett és egyben teavizet tett a parázsra. Az ebédlőszöbában közben beszélgetett a két ember és egy-egy szó megütötte az asszony fülét. — Itt minden rendben van — hallotta az ura hangját. — Emberek? Felszerelés? — Rendben... és ott...? — Fel a Meszesig minden... — Az ezredes...? — Kolozsvárt... A víz forrt, befőzte a teát és belépett az ebédlőibe. Ennyit hallott még: — Marad hát szombaton. — Szombaton hajnalban indul a páncélvonat... ...Az asszony maradt, amíg a vendég megette a késői vacsorát, azután jó éjszakát kívánt s miközben másodszor készült éjjeli nyugoda­ lomra, fejében folytonosan ott motoszkált: szombaton hajnalban. A szomszéd szobából hallotta a férfiak hangját; ritkán, pohárcsen­ gést is. Lassanként azután elálmosodott... Félálmából arra riadt, hogy a kutya dühödten ugatva rohan el az ablak alatt a kapu felé. Aztán ajtocsattanás és az ura hangja a tornácról: —• Ki az ott? — Domnu Gál, te vagy az? — hangzik vissza a kapu felől. — Én, Ki jár ott? Akkor már Anna az ablaknál és a firhangot húzza félre. Éppen a kapura lát. A kapun kívül emberek. — Rusz Jákob vagyok. Nyisd a kaput! — Kik vannak veled? — Katonák. Két ember. Egyedül vagy, uram? Kis csend, azután a Gál Jankó hangja: — Egyedül. Ismét csend. Majd újra a kapu felől: — Nem járt itt ma valaki? Este? — De igen'. — Egy magas, barna úr? — Az. — Pál Lajos úr. — Az, az. — Mikor? — Az elébb ment el, fertájórája talán. — Nyisd ki a kaput! És kemény puskatus döng a deszkán. — Várj. Csak a sapkám veszem és kötöm a kutyát. Az asszony hallja az ajtócsapást. Lépéseket a szomszédszobában. Aztán az udvaron keresztül halad a kapuhoz. A kapu nyílik és négy em53*

Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc ber jön az udvar közepe felé. Ott megállanak; kettő marad, ketten jönnek a házba. Aztán megint csak ajtó nyílik és csapódik a zárba és az ura hívja a kutyát. Ajtó nyílik és csukódik; s a szomszéd szobából hallja: — Aztán merre ment innen? — Hunyadon fiatal felesége van... Poharak csörögnek. — Vidd ki ezt a bort, Jákob, ha már itt vannak. Az asszony a két katonát nézi, aki ott áll az udvar közepén. Járkálnak; úgy lehet: fáznak. Az egyik hirtelen megáll. Meredten előrehajol. Valamit szól is, azután kapja a puskáját az arcához. Éles csattanás. Anna egy pillanatra behunyja a szemét. Mire kinyitja, a puska újra vízszintesen tapad a katona arcához. Va­ laki a ház felől rohan feléjük. — Várj, bolond! A fegyver súlyba ereszkedik és három ember futólépésben indul a kapuinak. A házban néma csend. Az asszony az ajtóhoz lép és halkan kinyitja. Benéz az ebédlőbe. Sötétség ott, csak a tűzhelyen pislog gyengén a parázs. A szobáiban senki. Éles, hideg szél vág az arcába és a kútra nyíló ablak felől csattanás es csörömpölés. — Vájjon miért volt nyitva az az ablak? Miért, Istenem?... ...Nehéz álmából arra neszel, hogy valaki beszél mellette és meg­ ismeri az ura hangját. Fekszik Gál Jankó a szomszéd ágyban és a nyu­ govó telehold éppen az arcába süt. Alszik és aknában beszél értelmetlen, nehéz szókat. Anna felül, nézi a halottsápadt arcot és a verejtékgyöngyöket a sárga homlokon. Zsebkendőt vesz elő, megtörli a gyötrődő em­ berfejet, aztán kezével megsimítja egyszer, kétszer, sokszor, amíg a mély ráncok szépen elsimulnak, amíg elnémul az érthetetlen álombeszéd és az élet színe tér vissza a fakó arcba. Aztán, hogy az ura keze ott nyugszik a paplanon ökölbeszorulva, reáteszi a maga kezét. Mire az ököl csak kinyílik és a két kéz összefogózik szépen. Erre visszafekszik és elalszik csendesen.

Reggel idegen hangokra ébredt. A hangok az udvar felől jönnek. Kipillant az ablakon: katonák, a szolgával beszélnek. Alig pitymallik még; az ég borult és mélyen járó fellegeket hajt a nyugati szél, hogy a hegy orma nem is látszik. — Hol van gazdád? — Alszik. Az úr is, az asszony is. 533

Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc — Járt itt az este valaki? — Nem itt, amíg ébren voltam. — Hallottál valamit? — A kutya ugatott és lövés is volt. — Lövés? Hol? — Valahol itt körül. Mostanában sokat lövöldöznek. — "Nem láttál senkit? — Fel se kőttem. Egy lövésért? — és vállat vont. A katonák tanácskoznak, aztán csak indulnak ki a kapun és fel a hegynek... Az alacsonyan járó fellegekből csendes, meleg eső kezd permetélni. *

Gál János ezen a napon trágyát hordatott a kertbe. — Siess, Vaszi, a hó elolvad és szeretném, ha bemosná a földbe. Te csak hordd, én terítek... Ebédre került csak be a házba az ember, fáradtan, vizesen. Szó nél­ kül evett, de Anma észrevette, hogy minduntalan felfigyel. Nem tudta megállani: — Hall valamit, Jankó? -T-I Nem én, semmit. De aizért csak minduntalan felfigyel. És Anna bizonyos volt, hogy valamit vár. Minden percen vár. Ebédutám két katona jött: egy őrmester és egy közlegény. Jankó ki­ ment és az őrmester szalutált. — Egy szánkát kérek. — Né te né! Te vagy az, Péter? — Én, Gál úr. Megismert? — Meg! Mi újság? — Szánkára van. szükségünk! Baj van! —i Mi a baj, Péter? —• Az éjjel két katonámat meglőtte valaki. Meg atyámfiát is, Já­ kobot... Gál János felkapta a fejét. — Jákob az éjjel itt járt, két katonával. — Az, az; most meg halott mind a három... — Valakit kerestek... Ügy mondták... — Ügy van, uram. Egy tisztet, magyar tisztet. Pál Lajos nevűt. —r- Igaz. Azt. Itt nálam is keresték, aztán tovább mentek. Lövöldöz­ tek is fenn a hegyen, hallottam... Ügy lehet, reálőtték... — Bizonyosan megpillantották. Talán ide akart jönni az a tiszt. — Lehet, fiam. Valamikor együtt szolgáltunk. Hunyadi fiú. Te is ösmerted. — ösmertem. Kadét volt. Finom ember. 534

Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc Hallgattak, aztán az őrmester kezdte: — Szánkáért jöttem. — Viheted; de belevaló ló nincs, azokat elvitték. — Jó lesz az ökör is. Gál Jankó rendelkezett: a szánkáxól a trágyás deszkákat levenni és tisztát tenni a szekérből; sfcaknát is; a szolga mehet velük. Hogy a szán­ kát visszahozza!... Amikor indultak, még megkérdezte az őrmestert: — Aztán mit gondolsz Péter, te a dologról? — Nem tudhatom. De Jákob tisztára megbolondult, hogy éccaka utána ment, bé az erdőbe. Éccaka! Éppen a hegyeién, ott lőtte le miradaihárrnat. Három jó lövés volt. Bolond dolog... Elmentek. Gál Jankó akkor vette észre, hogy mellette áll a fele­ sége is... * Két napig esett az eső. Jó meleg eső, állandó nyugati széllel. Azután kiderült az idő. Szép, puffadt tavaszi bárámyfellegek úszkáltak az égen és a madarak visszakapták a hangjukat. Csudálatos volt. Hó mintha sohase is lett volna az oldalakon és az erdők közt, az avar alól kék virágocskak dugták ki a fejüket. Gál Jankó a juhokat kihajttatta a verőfényre, hogy járja őket a nap és a bárányok furcsa buta módon ugrándoztak a szo­ morúhangú öregek körül. Pénteken reggel Hunyadra lovagolt Gál Jankó. A város elején, a szolgabírósággal éppen szemben, alacsony há­ zacska előtt kispad és azon ül egy ember. A nap éppen oda tűz és az ember hajadonfővel. Nézi az utat bámuló képpel s egy-egy arramenőnek visszaköszön. Gál János leszáll a lóról. —. Szervusz. — Szervusz. A léckerítésbe akasztja a kantárszárat és leül a padra. A másik kész­ ségesem helyet csinál és ülnek ott így némán, egymás mellett a napsütés­ ben. Később kérdi Gál Jankó: — Beszéltél-é Pál Lajossal? A másik csak tovább bámul maga elé: — Nem. De tudom, hogy túl van már... Jó idő múlva ő kezdi: — ösmerted a kis Barta fiút? Azt, azt, a Lajoskát. Nagy vadász volt, örökké a hegyeket járta. Tennap akartak ők is átmenni. Az ezre­ dessel. — Az ezredessel? — Avval. Az is futott. Kolozsvárt halálra keresték, de idejében szagot kapott és Lajoskával nekivágott a hegyeknek. Jól ment minden. 535

Kos Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc A visági hágót választotta Lajosika, azon túl már a székelyek vannak... Az ezredesnek sikerült is; Barta Lajoskát egy román patrul lelőtte... .. .Borzasztóan süt az a nap. Gál Jankó leveszi sapkáját és megtörli izzadt homlokát. A szemközti udvarból a szolgabíró jön ki. Egy csomó tiszt jön vele. Régi ösmerős, még a háború előtti világiból való. Átköszönnek és hossza­ san bámulnak a tovacsörömpölő tisztek után. — Hallod? —• Hallom. A nyugati szellő apró, berregő hangokat sodor a fülükbe. Közben egyet-egyet dörren is tompán. Erősebben és gyengébben. — Dolgoznak megint. — Csak virtusból ott túl. Holnap csendesség lesz. Visszavonulnak. — Vissza. — Azt fedezi ez a játékuk. Gál Jankó felállott és lova kantárszárát kiakasztja a kerítésből. A másik is áll már. — És a mi dolgunk? — Annak lefújtak. Mindennek lefújtak. Még állottak egyideig, — Az éjjel én is átcsúszom... ...Aznap este azt mondotta feleségének Gál Jankó: — Anna, a sorompó zárva marad. És nem nézett a felesége arcába... * Szombaton a Tálharu verőfényes ponkján hosszú barázdát húzott az ekevas a soványkás, meszes, havasalji földbe. Az ökrök előtt a szolga és Gál Jankó fogta az ekeszarvát. Az ember hajadonfővel és ingujjban. Az ég aranyoskéken ragyogott és egy pacsirta trillázott magasan fenn a reszkető levegőben. A gyepes oldalon egy-egy apró nyomorodott sárga virág. A barázda nyomán savanykás, terhes, nehéz földszag. Dél felé kijött a felesége, ama kevély Baló Anna és vele a gyermek. Lassan ballagtak fel a domboldali kaszálón keresztül, fel a laposra, a szántóhoz. Ott megállapoduk a barázda mellett és megvárták, amíg az eke odaért. Gál Jankó megállította az ökröket és csudálkozva nézte a feleségét. Anma sohase látta az urát szántani és elmosolyodott. Kezében kurta­ szárú, koranyílt sárga virág; azt pödörgette, forgatta a két ujja között. Nem járt még itt fenni Baló Anna soha és most körülnézett. A szeme ott állott meg, ahol fehéren csillogva tarajoztak a hegyek, a Vlegyászától fel-fel a Meszesig és tovább valamerre Máramarosig. Keze napnyugat felé mutatott: ott lenn a völgyiben elmosódva házak és tornyok. — Mi az ott? 536

Kós Károly: Ezerkilencszáztizenkilenc — Hunyad. — És azon túl, az a bevágás a hegyek között? — A Körös torka. — És azok a hegyek? Az ember elgondolkozott. — Az a régi erdélyi határ. — És ez? Itt köröskörül mindenütt? — Ez? Ez Erdély... Gál Jankó csodálkozva látta, hogy az asszony újra elmosolyodik. — És ez a föld, amit szánt? — Ez? A mi földünk ez, Anna. És innen le a patak sarkáig és az erdőig ott túl, ez a Pojána. Az egész világból csak ez, ami még a miénk, Anna... Kacagott már az asszony és leült a földre, A kis gyerek odatopogott és Anna az ölébe húzta. Az ökrök újra belefeküdtek a járomba, az eke tovább hasította a föl­ det és ontotta a friss, barna barázdát... KÓS

KÁROLY

537

TETŐN Kós Károlynak. Ösz nem sodort még annyi árva lombot, annyi riadt szót: »Minden összeomlott...« Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekre mentem. Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan. Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan. Időkibe látó, meztelen tetőjén tisztást vetett a bujdosó verőfény. Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól, Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor. És békességes szót ejtett a szája és békességgel várt az esztenája. Távol, hol már a hó királya hódit, az ég lengette örök lobogóit. Tekintetem szárnyat repesve bontott, átöleltem a hulláan-horizontot s tetőit, többet száznál és ezernél — s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély... ÁPRILY

LAJOS

M I É R T ?

R

eggeli ima után indultak Baranyavárról. Üde hajnal. Az ég egyet­ len ibolyaharang. Keleten aranyözön lángol, de még csak fénye van, miriád harmatcsepp szerelmesen kigyúlva, reszketőn várja, hogy a Nap hódító hevében megsemmisüljön. Mint tündöklő ezüst kígyó, a török sereg lassé kanyargással nyomul előre a dombok között. A felvert por, mintha roppant gyűrűző testének tejfehér gőze volna. Leghátul, a Franciscustól vásárolt háromszáz ágjyú dübörgő porfelhője mögött léptet a testőrség dárdái között a szultán. Vezérei most még mind körülötte lova­ golnak, a domtetőkig, ahonnan a mohácsi sík tárul. A parancs lassú előnyomulásra szól, a szultán csak délre akar azokig a dombokig érni, ahon­ nan majd látni lehet, meddig jött elébe a magyar sereg. Az utolsó kém aat jelentette, hogy a magyar tábor királyostól a mohácsi síkon áll. De Szulejmán nem hiszi ezt. Égy kicsit fel is indult rajta. Nagyon átlátszó csalásnak vette a kém szavait. Karóba húzatta. Mert nem jó a próféta harcosainak hevét az ellenség lebecsülésével szítani fel. Igazi hadvezér nem hajlandó olyan ostobaságot tételezni fel a Hunyadiak nemzetéről, hogy a védett domboknak fussanak és birkamódjára eítapostassák magukat a sí­ kon.. Hiszen két-háromnapi járóföldre vannak nyugatra-északra az erdős dombvidékek, természetes, erős fedezékek. Valahol ott lesz a csata. Ma csak menetelés a síkság széléig. Éppen erről folyik a szó a vezérek között. Bah' bég, Huszrev pasa, a boszniai lovas ördögök vezérei, a ruméliai hadakon parancsoló nagyvezir, Ibrahim és Behram pasa, az anatóliai spahik s a szultán virágoskertjének, a janicsárságnak vezetője török módon cikornyás, lassú és óvatos szava­ kat váltanak egymással, félszemükkel a felséges császár arcát kémlelve. — Miután a felséges padisah legkegyelmesebben elhatározta, — foly­ tatta a szót a feketeképű, kissé kancsal, hatalmas testűi Ibrahim, tehát az istentelen gyaurok innen több mint két napi járóföldre állanak az erdős dombok védelme alatt. Allah pusztítaná el őket! Ma tehát tábort ütünk a mohácsi sík feletti dombsoron. Ma délben... Kancsal szemével Baii bégre nézett, de a szultánt figyelte. Raglyogó szerszámzatú, vörös farkú és sörényű hószőrű ménen léptet Szulejmán, páncél nélkül, könnyű, egyszerű köntösben. Hosszú nyakát előrenyújtva; magasra tartja barna, kemény sasarcát, szemei mozdulatla­ nul a távolba szegezve. Szörnyű markai lazán tartják a kantárt. — Ha a felséges padisah úgy határozta, úgy is lesz, hagyta rá, Szu­ lejmán kőkemény arcára pillantva Báli bég. A kém fertelmesen hazudott. De azt meg kell adni, hogy alávaló hazugságát a gyaurok lelkének isme­ retére alapította. A szultán alig észrevehetően összehúzta szemöldökét. A vezérek cso­ dálkozva néztek Báli bégre. 539

Makkal Sándor: Miért? Kicsi ember volt Báli bég, fürge, villogószemű sólyom, a pofacsontjai szélesen elállók, a bőre sárgás, a szeme kissé ferdén hasadt. Kegyetlen mosoly fagyott állandóvá a szája körül. A szultáni nagjyrabecsülte, mert az esze sem volt lassúbb a karjánál. Persze még fiatal, majd pasa lesz belőle idővel. — Emlékezzetek Husszein aga jelentésére, folytatta Báli bég. Huszszein követségben volt Budán, a felséges padisah békeajánlatával. A pa­ disah békét akart. Mit tudhatjuk mi, mit akart még a padisah? Kétszázesztendeig állott az iszlám útjában Magyarország. Az útban, amely a nyu­ gati nagy tengerhez vezet, nyugati gyaur országokon át, a csontjaikon át, de a Kelet útja az ősidők óta. A mi utunk, a világ uráé. A magyarok anyja is Kelet. A mi anyánk. Miért álltak az útba, szembe velünk? Ök azt mond­ ják, a Nyugat kapuja. Nem. Ők a Kelet árulója. Nem elfogták Husszeint és nem tartották-e fogva, amíg szétvinnyogták Nyugaton segítségkiáltásu­ kat ellenünk, lesve, ki jön támogatni őket Kelet ellen? Szerette-e őket va­ laha Nyugat? Támogatta-e? Mit keresnek ott, ahol gyűlöli őket minden nemzet, legfennebb hitegeti, hogy vérével zárja el Kelet útját előlük, akik kővárosaikban selyemágyon fetrengenek és a világ kincsét halmozzák fenekük alá! Persze, senki se jött nekik segíteni s ostobaságukban a felsé­ ges Ür haragját vonták fejükre. — Mire való ez mind, Báli bég? Mit beszélsz össze-vissea? Vágott szavába Huszrev pasa, vigyázz, mert untatod a felséges Urat! Szulejmán végtelen közönnyel meredt a távolba. Csak a szeme vil­ logott félelmesen. — Csak azt akartam megmutatni, felelt gyors oldalpillantással Báli bég, hogy amilyen vak, ostoba nép az, minden kitelik tőle. Hallottam egy emberről, akinek a dzsinek elvették az eszét és beléháborodott egy aszszonyiba. Pedig, hogy szép felesége volt és jól szolgálta. A másik meg csak kacagta és úgy tartotta, mint az ebet. Ez a bolond azonban késsel vag­ dosta magát, hogy a vére folyásával gyönyörködtesse őt és semmit se kí­ vánt inkább, minthogy megölethesse magát érte. A felesége bátyja a szi­ vére beszélt, mindent ajánlott neki, csakhogy térjen vissza. A félszeme sírva kérte, hogy tekintsen feleségére. Kiütötte. A félkarja kinyúlt, hogy békét kössön. Levágta. A felesége bátyját, mikor az mégegyszer hívta, szembeköpte. S mikor emiatt kést kapott a bordái közé, a szíve vérét a két markában magasra tartva, hódoló éneket énekelt bálványának s hal­ dokolva is istenítette. — Igen, igen, vágott bele Behram, saját tagjaikat marják-eszik, nincs bennük lélek egy csepp sem, egyet toppant a felséges Ür és talpa alatt szétmegy az egész. A királyuk meg gyermek és senki se hallgat rá. — Husszein látta a gyaur királyt, válaszolt Báli bég, olyan, amint mondja, a páncélában, mint egy leány vasban. De különben gyors, bátor, jó öklelő. A gyaurok mind gpnosszívű, kemény harcosok. Nem1 lenne könnyű dolog, de mondom, vakok. Szerelmesek. Azért marcangolták szét önmagukat is. Azért jőnek csak félkézzel. $40

Makkai Sándor; Miért*

A szultán senkire se nézve, vontatottan megszólalt: — A kém hazudott. Hosszú, ijedt csend. Báli bég újra kezdte: — A kém hazudott. Gyalázatosan hazudott. De ha, — csak a be­ széd kedvéért mondom, — a síkon várnának reánk, akkor is megérteném őket. Egyszer már megtették. A szultán arca feszülten figyelmes lett. A vezérek aggódva néztek a bégre. — Tudjátok, hogy tatár családból származom. Gyermekkoromban régi tatár meséből hallottam, hogy háromszáz évvel ezelőtt őseim megtá­ madták a magyarok országát. Akkor is felfordult ország volt az. Uraik eglymást marták, nem volt bennük egy csepp lélek se. A királyukat gyű­ lölték, nem engedelmeskedtek neki. A tatár Ür 'békeajánlattal közeledett feléjük. Rokonok vagytok, kente a királynak, Kelet fiai vagytok. Egy az Anyánk. Jertek velem diadalmenetben a nyugati tengerig. Szulejmán kezében megrándult a gyeplő s a mén fölágaskodott sar­ kantyúja alatt. A szája vonala keményen bevágódott. — Elfogták, megölték a követeket, szembefordultak Kelettel, az Anyjukkal. Kisült, hogy meg vannak babonázva, Nyugat megrontotta a vérüket. Elébe mentek a tatárseregnek egy síkságra, amelynek környező dombjain és erdőiben a tatárok biztos fedezékben álltak, beleszaladtak a torkukba, a síkon szekerekkel körülkerítették magukat és halomra nyílaztatták egész seregüket. — Elment az eszük! kacagott fel Ibrahim. — El, hagyta helyben a bég. Olyan nép ez), amelyik lesve-lesi az órát, amikor meghalhat. S mikor biztos, hogy meghalhat, gúnyt űz a békejobból, ünnepi menetbe áll, zászlókat lenget, énekel, elébemegy a biztos végnek, kiválasztja a legrosszabb helyet s mintegy üonepképen, halomraöleti magát. És mintha előre tudná az időt, előbb kiszúrja azt a szemét, amelyik a jót látja, leváglja azt a karját, amelyik vissziarántaná a bajból, kiereszt saját sűrű véréből annyit, amennyi élni szeretne benne s akkor őrjöngve, mámorban nekifut a késnek. A késnek, amelyet azért nyújtanak feléje, hogy megrontó bálványát segítsen megölni vele... Biz én nem cso­ dálnám, ha a síkon várnának reánk. A szultán hirtelen a bég felé fordult. A tekintete mély volt, sötét. — Ha a kém hazudott, mondta lassan, leverem őket és megbékülök velük és velük megyek a nyugati tengerig. H a igazat mondott a kém, ki­ irtom őket, hogy vége legyen az átoknak, amely Kelet útjába Keletet taszítja. Báli bég mélyen meghajolt a lován és szólt: — Senki se tud úgy meghalni, mint a maglyarok. Több szó nem esett. Délben Szulejmán a nagynyárád-kölkedi domibsor tetejére ért. Az izzó déli sugárzásiban a mohácsi síkon, lengő zászlók között hu­ szonnyolcezer magyar csatarendje ragyogott. MAKKAI SÁNDOR 54i

MOHÁCS UTÁN A király szőke fején a sisak, Tomory vasmarkálban a kereszt, Maroknyi had halálra szánt szive: Irgalmat nem találtak. Mohács felett olyan csillagok álltak. Testvér, ne kérdezd, hogy ki volt hibás, Főúr, főpap, jobbágy vagy köznemes? Mindenki bűnös volt és senki sem, Hidegen hirdették a csillagok: E nemzedéknek nincsen kegyelem. E nemzedék lelkében meghasonlott, És azért érett meg a lehullásra: Teste darabokra vágattassék, Szegeztessék az idő kapujára, órája ütött és napja leszállt. Éjszaka jön, százötvenéves éj. S ki éjbeni születik majd, mit csináljon? Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, S a sírba is reménysugárral szálljon. Ha könnyel sózott kenyerét megette. Mert változnak a csillagok felette. Kolozsvár, 1926. augusztus.

REMÉNY1K

SÁNDOR

A

G O M B

jó hazafi lényegében lokálpatrióta. Ezt nem értette Fazekas öcsém, az óriástermetű helyettestanár itt a kollégiumban. A Nagy Alföld­ ről verődött erre, azért is csúfolták döblöcösnek az idevalósiak, pedig| aligha hízott a nag]y nyugalmú ifjú sült tökön, inkább az uborkát szerette, amiből nyilvánvaló, hogy nagykőrösi származás. Apja hintós járási végrehajtó volt, míg élt és csak halála után világlott ki, hogy fiára a kövérségnél s a flegmánál egyebet nem testált. Hogy most idehívták ezt a nagy fiút, egy koffernyi holmival jött csak, egy köcsögkalappal, nyűtt zsakettel és amaz ősi képtelenséggel, hogy a bensziilöttekhöz hasonuljon. Nem volt érzéke a hasznos mimikri iránt, nem is gondolt arra, hogy ahol valaki boldogulni akar, ott minden érdekszálat tufákra kell venni, a szo­ kásjogot tiszteletben tartani, be kell házasodni a brancsba, vagy éveken át kell házasság reményével kecsegtetni törzsfőnöki fehérnépeket. A vá­ rosi tekintélyeket, intézményeket csak magasztalni illik, de mélységes megvetéssel kell beszélni, vagjy hallgatni más helyek jelentősebb dolgairól; szóval; homlokán viselje az ember a fölírást: *a nagy világom e kivül nin­ csen számodra' hely...« Fazekas öcsémet már megérkezésekor is baljóslatú jel fogadta. Szep­ tember elején, délután két órakor szállt ki a konflisból s miután ilyenkor senkit elé nem kaphatott, egyenest a tanári szobába ment, lefeküdt a vö­ rös plüsdiványr a s a hosszú úttól törődötten azonhelyt elaludt. Vagjy egy óra múlva valaki költögette. Nagyálmosan mozdult a feje, aztán a de­ reka s mire félült, maga előtt egy kistermetű, mosolygó, nagysüvegű urat látott, aki a fiatalember felváltát veregetve raccsolt: — Hát maga, kérem, kicsoda? Az óriás lenézett az emberére, aztán visszavereg|ette annak vállát: — Képzelje, az új helyettes tanár. Az úr erre hátrább lépett, süvegével a tanár felé intve: — Na és hogy hívják magát? — Fazekas Ferencnek. Én meg kit tiszteljek az úriban? — Gróf Toroczkay vagyok, a kollégium főgondnoka. Gyűlésre jöt­ tem ide s maga itt alszik. Fazekas bogárszeme tágult: —> Gróf a főgondnok úr? Az Alföldön kisfiú koromban úgy hit­ tem, mind karddal járnak a grófok. Elmosolyodott újra a gróf, de mielőtt szólhatott volna, ott termett már az igazgató, aki nevetve igazította útba .az új tanerőt: — Majd az iskolaszolga fölvezeti a lakására és fölviszi a cakkumpakkját. Aztán meg is feredhetik, kolléga úr. De a kolléga úr hiába fürdött meg. Az itteni víz nem mosta le róla egyhamar az alföldi homokot. Érdes maradt és idegen, sima' lateinertársai

A

$43

Moher Károly: A gomb közt. Aztán az őszintesége hamar kiszolgáltatta környezetének. Ug­ ratni kezdték s ő hagyta magát. H a haragból, ha mulatságból kötekedtek vele, olyan maradt, mint a' víz, melybe hiába mártasz kezet, mert tovább folyik. Tréfás esetek kapcsán került közszájra Fazekas s ha megkérdez­ ték, hogy igaz-é ez meg az a kudarca, jókedvűen bólintott: ármányos, kéteszű székelye, hogy kifogott rajtam! A tanácsasztalmál egyszer azt találta mondani, hogy örül, amiért Jénában megtanult németül, mert ez a nyelv lett a pápaszeme, ha nyu­ gatra akar nézmi. Fölkapta erre fejét a vén vallástanár, ki valaha nyikómenti kiejtéssel németet tanított és elképedve ütött az asztalra: — De már Fazekas öcsém, itt nálunk nem fog germanizálni! Meg­ mondani a tavaly Kuncz Eleknek, a főigazgatónak is, mikor azt köve­ telte, hogy németül zagyválják a német órán: »hallj te rá, itt a kollégyomlban még a Bakk-korszaklban se beszéltek németül!« S a bütykös udvarhelyszéki góbé rajta volt, hogy megmagyarosítsa alföldi testvérét. Mindenütt figyelmeztette a székely elsőbbségre, a Csabamitosz gjyakorlati teendőire, a székelymentés eredményeire, éneklő ékes­ szóval tukmálta rá a túrós puliszkát öntött salátával, mint amely étel messze maga mögött felejti a paprikás szalonnát, eljárta előtte szász bor mellett a bözödi lötyögőst, elzihálta a csűrdöngölőt és eltáncolta a mártogatóst, — ahogy monda: »népies kontrapunkttal!« — megmutatta neki székelyfaragású kapuját a szőlőskertlbeini és fitymálta a székely fővárost, melynek piacán örmény, zsidó és »er« végű magyarok pöffeszkednek a kereskedőpultök mögött. Még az Istenszék-havasj kiránduláson is, hegy­ nek menet, órákig dicsekedett az öreg a városra gyakorolt hatásával, épít­ kező kedvével, negyvennyolcals szólamaival és ellenfeleinek alacsony intrikáival. Beszélt, beszélt a jóemlber, végre majdnem a hegytetőn, Fazekas előtt kapaszkodva a sziklás úton, a fáradságtól, erőlködéstől nyögve egy nem éppen szalonképes hangot talált visszafelé küldeni, mire Fazekas öcsém csöndesen szólalt meg, aznap először: — No végre egy okos szó! A vén góbé persze, hogy felbőszült: »tiszta bolond kee, öcsém!« — és azontúl levette róla a kezét. Harmadik héten egy másik székely sovinista tanártársa, ki azóta rég fanatikus kommunistavezér, azt kérdezte Fazekastól éjféltájt a kávéházban: — Hallja, Kolléga öcsém, maga mit akar azzal a fene radikaliz­ mussal? Fazekas egykedvűen nyelte le borát: — Csak annyit, amennyit Kossuth apánk akart! — De hiszen azt már minden jobbfajta mészáros akarja! — Bezzeg, de csak anm;ak egyik felét. Kossuthnak azt a felét, amelyik­ kel 49 előtt fordult Bécs felé. Csakhogy én ahhoz a feléhez tartom magam, amelyikkel 49 után fordult az egész világihoz. Az emigrációs, a birtokon kívüli, az iskolában elhallgatott Kossuth apánkat szeretném igazolva látni. Szeretném, ha a nemzetiségek is szobrot emelnének neki! J44

Molter Károly: A gomb — Adja azt maga alább is, Fazekas öcsém! A fiatal fiúnak kigyúlt a homloka: — Nézze, Bátyám, tanult maga gyorsírást? — Nem én, minek? Nem olyan sietős az én dolgom. — Nohát a Bódogh János-féle levelező tankönyvben utánanézhet. Ott van ez a mondat az »a« és »e« betű gyakorlására: »Fazekas Ferenc derekasan megállja helyét.« Tudja meg, hogy, az a Fazekas Ferenc én leszek. A társaság harmadik tagja, a mindig különvéleményű matematikus, akinek az volt a véleménye, hogy a szakumdát is ki kell érdemelnie a diáknak, most megvetéssel legyintett: — Kossuth apánk nem kívánhatta, hogy szobatudósok akarjanak rajta keresztül érvényesülni. Tudja, Fazekas Öcsém, hogy mihez ért egy filológus? Ahhoz, hogy miként lett a görög halopexből a német fuchs. Halopex, alopex, lopex, opex, pex, pix, pox, pux, fuchs. Ezt igen, ehhez értenek maguk, de gyakorlati politikához, ugyan kérem. Híre is ment hamarosan ennek a makacs és szokatlan kaliberű le­ génynek. Hogy szélsőséges, pedig nem zsidó, még »ö«-ző nyelven is be­ szél egy kicsit és akkora uralaltáji nyugalom ül rajta, hogy a fürge sé­ miták is elunják vele a szocializmusról vitatkozni. Paraszt ez a Fazekas Ferenc a javából, pedig nem unalmas a legjobb társaságban sem, csak úgy nyeli az erős erdélyi borokat, hogy leöblítse, úgymond a sok homoki vinkót, lőrét meg karcost, közben fényesfekete haját simogatja és dühösen-érdekes sorokat idézget ama méltán rettegett Ady Endrétől. Egyszer, már a világháború alatt, mem is állhatta tovább a táblai főügyészhelyettes egy flekkenen: — Enyje, Fazekas öcsém, nem unják még azt a pávát, aki fölszál­ lott a vármegyeházára? Az orosz fogolytábor hadigazdag élelmezője recsegett: — Tavaly itt járt az az Ady s még a főispán úr őméltósága sem átallotta vele szóbaállni. Hová jutunk így, kérem. A város ellenzéki képviselője sietett a fölvilágosítással: — Ady cikket írt a Nyugatban Öméltóságáról. Így találkozik a reakció a destrukcióval. Az igazi hazafi hiába retteg. Egy helyi szerkesztő intimebben kezdett beszélni: — Ady Bandi éppen úgy beszélt Kossuthról, mint Fazekas tanár úr. Csak nem bírta úg|y az italt. Valamelyikünk közben mind idézte neki a verseit. — Rosszul persze! — morgott Fazekas. — Nem a, nehogy azt higyje! Aki idézte, az a kolozsvári főhad­ nagy, vagy szerkesztő, hogyishívják, annak ki volt fordulva a szeme a tisztelettől. Pedig ma, ezekben a véres, hazafias napokban a hideg szalad végig az emlber hátán, mikor az ilyen költő átkozódásaira gondol! — És mennyi kárt csinál az efféle versfaragó — fűzte hozzá egy jelesül emelkedő szabadkőműves, — az én feleségem azóta folyton haj545

Moher Károly: A gomb tagatja: »Menton, november, Azurország;« — szeretne odautazná, pedig azt még nem foglalták el vitéz csapataink! Fazekas úr nem vonult be, untaugiich? — és gúnyosan intett az óriás felé. — B. osztályos felmentett vagyok nélkülözhetetlenség címen. — Ügy, kérem és tollal szolgálja a hazát? Az ügyész elkomolyodott: —• Az a baj, hogy ír az öcsém. Ha csak beszélne, de az a baj, meg is írja. Legutóbb megirigyelte Szekfű úr dicsőségét is. Annak az úrnak Rákóczyval volt baja, neki meg a kurucokkal. Azt állítja Fazekas öcsém a pesti sajtóban^ hogy a kuruc népköltészet jórésze későbbi utánköltés. — Tyűh, be labanc beszéd!, — sivított az élelmező. — Igazság! — dördült feléje Fazekas. — Mit érünk ima, öcsém, az ilyen terméketlen igazságokkal? Jobb a' termékeny hazugság! — és az ügyész bölcsen és szeretettel nézett az ifjúra. Ám ez nem is heveskedett már, hanem mintha gyermekeknek ma­ gyarázott volna: — Könyörtelen önszemléletre van szükség, nem annexiós hazafi­ ságra! Megvizsgálni összes önáltatásainkat, lehámozni magyar népünkről a hízelgés mázát, mert felnőtt fajta önérzetét sérti a hazugság. Kevés magyar van a világon, de amennyi van, hadd tudja pontosam a helyét. Az ilyen viták csak megdagasztották Fazekas feje fölött a hazafiatlanság gyaráúfellegét. Az igazgató elgondolkozva figyelmeztette is egyszer: — A gyanú öl. Maga körül bujkál a rossz hír, hogy maga nem. jó magyar. Irtsa ki ezt a mételyt a neve körül, a maga érdekében' mondom, Feri öcsém! Feri öcsém szeme megcsillant: —• Maholnap divat, Direktor úr, amit én hirdetek. Amit körülöt­ tem a kisváros hasbeszél, nem érdekel. Hamarosan akadémikus leszek, ha nem ügyelek magamra, annyira konzervatív vagyok. Csak éppen a sza­ bályos polgári életbeosztást tudnám még eltanulni. Hogy megházasod­ hassak. De soha sincsen pénzem, most is kérek a direktor; úrtól száz koro­ nát kölcsön, úgyis gyönge a valuta és elsején megadom... *

Lassanként megdiplomásodott a helyettes tanár és a miniszter kine­ vezte rendessé. Ám ez a megszilárdulása cseppet sem javított a' népsze­ rűtlenségén. Csak néhány asszony nézte csodálkozva, mikor a gesztenye­ soron sétált, vagy szombaton éjfél felé a kávéházba lépett. Ilyenkor a torha embertölgy rokonszenvessé vált magánya biztonságában, kívánság nélküli egyedüllétében. Egy-két finom és független szalonban óvatosan próbálkoztak a közelébe férkőzni, sőt egyszer a szomszéd megye fél­ szemére fekete kötést viselő főispánja, egy joviális magyar úr, aki érdek­ lődéssel hallgatta végig a fiatal férfi nyugalmas, újszerű elmélkedését, nyíltan helyeselt neki. Így történt aztán, hogy a város első jótékony nő54*

Mólter Károly: A gomb egylete fölkérte, hogy a katonakórház gyógyuló betegeinek tartson iro­ dalmi előadást, amelyik magyar íróról akar. Az úri katonaibetegeken, lábadozó paraszt-bakákon kívül megjelent az előadáson a vöröskeresz­ tes hölgyarisztokrácia és a város egész intellektuális rétege. Fazekas Fe­ renc Babits Mihályról beszélt s miután saját szívére hallgatott, termé­ szetesen a költő »Húsvét előtt« című versét recitálta. A háborús fáradt­ ság ez idején tűz volt ez a költemény, hatása néhány pillanatnyi der­ medt csend után tomboló helyeslést, ordító békevág(yat csalt ki a hall­ gatókból. A politikai és katonai vezetőség azonban nem maradt ott az előadást követő teazsuron, sürgős dolguk akadt és félelmetes feszültség ülte meg az egész társaságot. Fazekas Ferenc is félóra múlva ajánlotta magát. Az uccán nagyot lélegzett és lerázta magáról ennek a lelkes és kínos órának az emlékét. Valaki megszólította, egy kurtára nyírt hajú lányka: ^ . — Megengedi, Tanár úr, hogy magával tartsak hazáig? Én is arra lakom. Feri öcsém ismerte már ezt a kisasszonyt. Ügy tudta, medika, vagy valamilyen főiskolás lániy, egy öreg városi tanácsos egyetlen gyermeke. Kezet se fogtak most s úgy mentek egymás mellett a tavaszi piacon. A tanár úr elég hevesen fogott egy témához, mintha meg akarná előzni a leány szándékát, hogy az iménti előadásról beszéljen: —• Jó, hogy találkoztunk, kisasszony. Maga, úgy tudom, rövidlátó? Hány dioptriás szemüveget hord? — Téved, tanár úr, csak ha megerőltetem a szemem, úgy kollok­ viumok idején, vagy erős nyári napfényben láthatott rajtam binoklit. — Csak azért mondom, mert én alighanem kezdő rövidlátó vagyok. Most mennék orvoshoz. — Sajnálom, hogy még nem vagyok orvos, — mosolygjott a lány és fakó, jelentéktelen arca a szeme mosolyától szépült. — Maga volna az első páciensem. Dehát akii beteg, az nem várhat. — Maga szóval máris betegnek tart. Meg se vizsgfált pedig — — Kell is ide vizsgálat, Uram! Pacifista verset szaval katonatisz­ teknek és annyira rövidlátó, hogy nekimegy a társadalom jól látható pil­ léreinek. Magának sok dioptriás szemüveg kéne. Súlyosan rövidlátó! Feri öcsémnek tetszett ez a támadás. A leány vékony hangja apró ezüstcsengőre emlékeztetett és nagyokos anyáskodasa, pártfogó természe­ tességei melegítette az árva óriás szívét: — Köszönöm, Kisasszony, a diagnózist, — Fazekas nevetett — csak­ hogy ne higyje, hogy a baj fölismerése már gyógyít is! — Ó, kérem, maga meg ne gondolja, hog|y én valami hazafias dáma vagyok, aki figyelmezteti, hogy a bort kevésbbé és a hazát inkább kell szeretnie. Én orvos leszek és pszihiatriát hallgatok. — Aha, valami esetet sejt bennem? Kóros hazafiatlanság esete, úgy-e? Hát vegye tudomásul, hogy én a hazából csak az ostoba embere­ ket nem állhatom. $47

Moher Károly: A gomb — Pedig azok vannak többségben^ Uram! A bölcseket nem vicc szeretni, hanemi a butákat, ez a nehezebb erény. Fazekas ijedten nézett lefelé a lányra, szinte annak arcáig húzta le fejét, hogy jobban lássa: — Most már én kérem, engedje meg„ hogy hazáig kisérjem! — S Feri öcsémnek ennyi elég volt, hogy az egész húsvéti szünet idején na­ ponként keresse a találkozást a karcsú, tisztátalan arcszínű Várady Esz­ terrel. A kurtahajú orvostanhallgatónővel, aki a női nemből először lepte meg önálló észjárással. Egy hónap múlva pedig már azon tanakodott, hogy megkéri a kezét. De gyámoltalanságában s titokban azt remélte, hátha a lány kéri meg, az övét, vagy legalább is rátereli erre a szót. Ez a reménye egyenest boldoggá tette... * A város, melyben Fazekas Ferenc mind derekasabban állta meggyő­ ződését, hírhedt volt félművelt lapszerkesztői miatt. Túlnyomóan nyomda­ tulajdonosok, nyomdászlegények, hirdetésért lapkiadó papirkereskedők, sőt egészen sötét előéletű sajtóbrávócskák utánozták itt az országos új­ ságok közéleti kritikáját, természetesen gyakori komikus mellékízzel. Ezernyi tanult fő szórakozott a zsaimalizmus e vidéki virágzásán, de senki sem vetett annak véget egy nagyabb, független napilappal. Fazekas kukúrkényessége persze hamar beleakadt ebbe a fércírásiba, mert féltette diákjainak ízlését és helyesíró érzékét e sajtótól. S miután kifogásait nyíl­ tan hangoztatta, újból mulatságra adott alkalmat az intelligenciának: a helyi vicclapban lerajzolták, amint rnegvöröstintázza a hírlapírók cik­ keit és hazaellenessé javítja azok olcsó patrióta-közhelyeit. Egy csúfon­ dáros építőművész pedig a következő adomát portálta városszerte Faze­ kasról: Éjfél után egy sötét mellékuccában találkozott a tanár úr egyik ilyen zsaroló álpublicistával, aki mindenkitől kisebb-nagyobb kölcsönö­ ket szokott kérni. A hírlapíró elébe állt a tanárnak és a vak homályban megszólította: —' Nincsen a tanár úrnál könnyűhelyt kétszáz korona? Fazekas zavartalanul vágta rá, némi fenyegetéssel: — Van. De azt hiszi, félek magától?! A hírlapírónak a fülébe jutott ez a tréfa és erre ugyancsak az építő­ művész információi alapján megtámadta másnap a tanárt, hogy ő az a Fazekas, aki a »Ludas Matyi«-t írta, hogjy izgasson a történelmi osztály ellen. Mindeme cécokból pedig, csudálatos, mindig a Fazekas alakján ra­ gadt valami újaibb botrányárnyalat, pedig a szerkesztőt kinevették, úgy­ hogy eggyel több sakál leste a városon a közéleti préda, a fölforgató ta­ nár leteríttetését. A végső feszültséget e várakozásiban egy különös vé­ letlen hívta aztán elő 1918-lban, október közepén. Fazekast, a helyi saj­ tóban sokat emlegetett »tanbetyárt« gazdája, az igazgató, valami birtok­ papírral átküldte az alispánhoz a megyeházára, hogy írassa alá. Az alis548

Moher Károly: A gomb pán úr jobbját a füléhez tartotta és mégegyszer kérdezte a bemutatko­ zótól: — Hogy is hívják, öcsémuram, nem értettem jól. — Fazekas Ferencnek, — mondta ez hangosabban. — Ahá, maga az a bizonyos? — Milyen bizonyos, kérem? — fortyant föl a tudós. — Tessék vi­ lágosan beszélni, Nagyságos Uram! Az alispán közelebb hajolt és fölényes, hivatalos fontossággal fogta meg Fazekas kabátján a fölső gombot: — Mag|a az a bizonyos frontmögötti aknavető városunkban? Feri öcsém hangosan fölnevetett, de közben már ő is kedélyes önkénytelenséggel fogta az alispáni kabát fölső gombját: — ö n talán, mint Gábor Áron, ágyúkat önt a vármegyeházán? — de tovább nem mondhatta. Az alispán arca egyszerre elvörösödött, aztán hirtelen fölháborodva egyenesedett ki a megyei úr, úgyhogy akkorát rán­ tott a sújtásán, hogy a g|omb ottmaradt Fazekas öcsém kezében. Erre ki­ fordult a hivatalnok a másik szobába és hallhatóan telefonált az igazga­ tónak: — Kérem, tessék mást ide küldeni, vagy fáradjon föl személyesen, Direktor Uram! Fazekas várt még egy percig, aztán lassan megindult a boltívek alól s még az uccán is szorongatta markában a kötött fekete gombot. Drága lesz ez a gomb, — gondolta magában, de azért szemernyi félelmet sem érzett. Akkor már összeomlana készült mindeni körülötte s ő mégis jóleső aggodalommal gondolt csupán arra, hogy Várady Eszter megint szidni fogja ez újabb baklövéséért. Pedig ő, bizonyisten, nem is haragszik erre az; alispánra, akire pedig annyiam haragusznak hazafias üzktei miatt... Ezt az újabb esetet a helyi hajsza-sajtó természetesen nem hagyhatta kiaknázatlanul. Ámde beleszólt Erdély sorsának változása döntő szóval a gombaffairebe és a mindent elsöprő forradalom, majd az impériumváltozás elsősorban az alispánt késztette repatriálásra. Úgyhogy Fazekas Fe­ renc gyöngédtelensége ezúttal bosszulatlan maradt. Feri öcsém keserű el­ szántsággal és ázsiai tehetetlenségi nyomatékával itt maradt az iskolájá­ ban. S mikor félesztendő múlva, húsvét táján, megkérdezte tőle az egye­ temi tanulmányaiban a forradalom által megakasztott orvosszigorlóno, hogy miért maradt Erdélyben a tanár úr, ez egyszerű őszinteséggel vágta rá: — Magáért. Eszter elpirult, -de azért korholta: — S Erdélyt nem szereti annyira, hogy érte is itt tudna maradni? Fazekas Ferenc megszorította a leány kezét, s közel hajolt annak arcához. Mintha meg akarta volna csókolni, pedig az uccán voltak, az öreg Várady régi, barokk-cirádás háza előtt. Délne járt az idő s ők ket­ ten, anélkül, hogy összebeszéltek volna, befordultak most a nagykapun. Feri öcséin tárgyilagosan beszélt lefelé a lányhoz: 549

Moher Károly: A gomb — Az erdélyi hegyeket megszoktam s addig verekedtem itt, hogy most már honfoglalónak érzem magam ebben a világban. Most megké­ rem édesapjától a kezét, hogy gyökeret verjek végkép. Az őszülő Várady bácsi rejtett ellenségeskedéssel fogadta: —. Látja, öcsém, hogy mivé lettünk? Érzi most már, hogy a haza mindeni előtt, úgy, ahogy van, ezernyi hibájával. Fazekas szerényen ropogtatta két hatalmas tenyerét: — A napokban kötötte ugyanezt a lelkemre egy román tanügyi inspektor. De én már csak kitartok a még Magyarországon szerzett föl­ fogásom mellett: a hazai színvonal emelésén fáradozom. Soha virágot, fát nem ültetek, hanem a népem szellemét tatarozom. Ilyen tekintetben akár foltozó műhelyt nyithatnék. — Jó, jó, — csattant föl az öregi, — de most már nem igen tépheti le az alispáni melléről a gombot! Fazekas számot adott önmagáról: — Először is a gombot az alispán úr tépte le. Másodszor: most is itt van, ni, a zsebemben az a gomb, — s a tanár úr fölmutatta mint va­ lami történelmi relikviát — akarja látni? Az alispánból csak ez a gomb maraldt Erdélyben, én azonban egészen itt ragadtam. Ha cinikus volnék, azt mondanám, hogly adja nekem a lánya kezét, met a régi sújtásból itgalább a gombot itt tartottam. De higyje meg, új ruhát illesztek ehhöz az emlékgombhoz. Az öregúr fejét csóválta. Aztán kezet fogott Fazekas öcsémmel. MOLTER

55°

KAROLY

AZ EGYETLEN TETT Olosz Lajosnak Ó, forradalmak, ellenforradalmak, Diktatúrák és rohamcsapatok, S ti lobogók, vörösek, vagy fehérek: Én rátok olyan idegenül nézek, És tőletek olyan távol vagyok, Mint erdő csendje város-dübörgéstől. Iszonyodom a meddő embervértől, A semmitmondó, hangos, hazug szótól, És mindenfajta népibolondítótól. Jobbról, balról a riadókat fújják, A véres jelzőlámpát lengetik. És semmi sem nő — csak a nyomorúság. Állok nagy erdő-csendem közepén, Búcsúztatom a hulló levelet, S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok, ítéletet e vak világ felett: Mikor a lét pillérei inogtak És mint a viasz, minden elhajolt, Egyetlen, ércnél szilárdabb valóság, Egyetlen tett: a költő álma volt. i923.

REMÉNYIK

SÁNDOR

ATLANTISZ HARANGOZ Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, Halljátok? Erdély harangoz a mélyben, Elmerült székely faluk hangja szól Halkan, halkan a tengerfenéken. Magyar hajósok, hallgatózzatok, H a jártok ottfertn förgeteges éjben: Erdély harangoz, harangoz a mélyben. REMÉNYIK

SÁNDOR JJ1

. -. ;- - -., - - -^ s J^,- *..^^g^Ntf£^Jaa^saa";^Hft^aww'»Fy^f3aa5<

MAGÁNYOS FENYŐ Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol Az őszcibálta bús bokor! Az ágakról levert levelek A szélben föl- s le-kerengenek. Haraszt röpül, vén fűz nyikorog — — Minden csupa gyász, por, pernye, romok. A végéit várja minden e zord vidéken — Csak én nem! Én, amíg minden omlik, összedűl, Gyökereimmel e kopár fokon — Bús székely fenyő — megkapaszkodom, S állok, daccal, társ nélkül, egyedül. S míg havat dob rám, hóköpenyt, egy szeles nap, vagy egy vad éj, így biztatom magam: ne félj, te tovább tartasz, mint a tél! A gúnyos holdnak, mely nekem halált, s hasonlót emleget, Így szólok: »Urain, láttam én már karón varját eleget! Görnyedtem én még máskor is, némultan, hó és jég alatt De törzsem, ágam akkor is, a hó alatt is zöld maradt. Kibirtaim én már sok telet, Míg jöttek a jégtörő szelek, S gályáimon, mint húrokon, Űj fuvalmak zenéltek! így imilnak, újulnak évek... Én az időkkel bátran szembenézek!« TOMPA LÁSZLÓ

AZ ERDÉLYI ORSZÁGÚTON Ma! Holnap! Tegnap! összefogom a hegyek eredőjét és a világ tudomást szerez a bús székely fiúról. A föld hátát kovácsolom. És a lelkeket sirattatom. Megríkatom a fákat. Hegedűt tákolok halvány fűszálakból. Kikericcsel hamvazom fel kalapom. Ezüst vonót pödöritek szálló ökörnyálból. Aranynótát játszom kukuricaszár muzsikán. Napraforgó tányérja pengő réztányérom. Világszép kedves, ne félj! Meghódítom a világot. Karodon gyermekem. Sokáig nézem ezt az új csodát. Lelkem gyönyörűséggel telik meg. Féltő apai szomorúság! borul rám a véres időből. Fájó dac virágzik ki két elvesző karomból és elindulok, tétovázva, mint bús senki fia — világgyőzelmet megnyerni az erdélyi országúton. BÁRT ALIS

JÁNOS

JS3

RAKODÓ

HIVATAL I.

zsidónak jólmenő szállítási vállalata van a főtéren. »Hercules« a fir­ mája. Két hatalmas vas-szekere van s egy hurcolkodáshoz szükséges hámbár-szekere. S hozzá nyolc lova, hogy örökké legyein egy pár, amelyik pihenjen. Az irodában három tisztviselő dolgozik s egy gépírókisasszony, künn a forgalomban pedig három kocsis és három emelő ember. Az egyik emelő s éppen az,, amelyik legjobban emelt, sérvet kapott a tegnapelőtt. El kellett bocsátani rögtön s a következő nap hirdetni új em­ ber után. Reggel van. A kémények gyúrják a füstöt. A vonatok zakatolnak, némelyik fü­ tyül is. A terménypiac nyüzsög, mint a boj és morajlik, mint a vulkán. A szolgálók dinnyét és mindenféle főzeléket cipelnek, mint a' mesebeli han­ gyák. Az inasok csintalanul öntözik a járdát, melyen sok fiatal leány és táskás ember aprít. Csörögnek és zúgnak a redők. Olyan, mint az üzleti mennydörgés. A »Hercules«-nél ma is megelőzték nyitásban a többieket. Az ajtó tárva van. Ilyenkor nyáron sohasem teszik bé, csak zivatar idején. Alig telik belé tíz perc, egy fiatalember különös figyelemmel vizsgálja a firmát. Vékony és fiatal. Amolyan falusi termék, aki ruházkodásával és mindenével városinak akarja mutatni magát. A cégfeliratot is sokáig be­ tűzi. Végre elszánja magát és bemegy. — Jó reggelt! — köszön románul. — Itt van a főnök úr? A könyvelő keservesen töri neki a nyelvet: — Mindjárt jön. Maga mit akar? A ficsúr egy lepedő-újságot húz a zsebéből elé, sokáig kotorász benne, majd odaibök az ujjával egy hirdetésre és így szól: — Itt van! A könyvelő beviszi a főnök szobájába, leülteti egy feketevásznas dí­ ványra és otthagyja nyomban. A fiú sandítva néz utána, majd a szobát kezdi szemügyre venni. Lapulva jár a szeme. Szorong és gyanúval van teli. FéL mint a fene, de nem meri magának bevallani. Mindent megnéz, de keveset lát. Legjobban a földgömb tetszik neki, amelyik ott uralkodik a' zsidó asztalán. Szeretné egy kicsit megfogni, egy cseppet meg is forgatni, de nem meri. Félig, feláll és úgy kukucskálja. A mozdulat bátrabbá teszi és egészen odamegy. Szemléli, csodálkozik és gondolkozik. Eszébe jut, hogy otthon is volt egy ilyen az iskolában s azon rajtái volt Bukarest is! A tanító úr mindig megmutatta, valahányszor elforgatta nekik. — Románia fővárosa Bukarest... — mondja és mondja ismét. Betegesen kínozza a kíváncsiság, hogy vájjon ezen is rajta van-e?

A

554

Tamási Áron: Rakodó

hivatal

Végre elszánja magát, körülnéz és forgatni kezdi. Kigyúl az arca, az ujjaiban tüzet érez és úgy keresi. Végre megtalálja, röhög egyet örömében és visszaül. Most nem úgy ül, mint azelőtt. Bátrabban, otthonosabban, nyilt tekintettel. Kotorja a zsebeit, hogy rágyújtson, de nem talál cigarettát. Feláll és megnézi az asztalon. És az asztalon' van. Egy egész dobozzal. Alig hiányzik néhány. Kivesz hármat, kettőt a zsebébe tesz, a harmadikra rágyújt. Boldogan füstöl és nótát szeretne csinálni abból, hogy rajta van Bu­ karest minden földgömbön. De a könyvelő megzavarja. Egy székely le­ gényt hoz be, leülteti melléje és elmegy. A legényen harisnya van, bakancs, fekete mellény és fehér gyolcsing. Kalapját a térdén tartja és úgy ül tisztán és nyugodtan, mint a templom­ ban. Nem a szobát nézi és nem a földgömböt, hanem a végtelenséget. A szomszédja barátságtalanul figyeli egyideigi, aztán odaszól neki valamit a maga nyelvén. A legény odanéz és úgy int rá a fejével, mint egy sün­ disznónak. A másik veresen gázol rá a szavakkal és bő, pattogó áradattal beszél. A legény engedi egy jódarabig, majd odateszi a térdére a tenyerét és barátságosan megkérdezi: — Suszter? — A nagy apadok van suszter! — feleli a másik magyarul és hozzá­ fűzi: — Maga nem tudja románt? — Miféle románt? — Hát beszélni románt? — Most tanólok, nem lássa. — Hogy maga most tanólja? — Elég rosszul. — S mért tanólja meg rosszul? — Azétt, mert maga rosszul taniccsa az embert. A ficsúr elgondolkozik, majd oktató szándékkal újrakezdi: — Tudja, hol maga van, most? — Itt vagyok az irodában. — S hát akkor? — Mit s hát akkor? — csodálkozik a legény. — Hol megvan az iroda, azt akarja én tudni! — Itt ehejt az isten-fődjin. A ficsúr felugrik és úgy magyaráz: — Hát tudja, hol megvan maga? S hát tudja, hol megvan ez az iroda is? — Hol? — Romániában! — Üljön! le ide Romániába! — feleli a legény, de a ficsúr nem fogad szót, hanem odamegy a földgömbhöz és forgatni kezdi. Elforgatja egy­ szer, elforgatja kétszer. Aztán sebesebbre veszi a tempót és nem találja 5ÍÍ

Tamási Áron: Rakodó hivatal izgalmában sehogysem Bukarestet. Már úgy pergeti, mint a dühös macska a gomolyát. Sziszeg és úgylátszik, hogy mingyárt felkapja és a falhoz csapja, de akkor belépik a zsidó és rászól: — Mit játszik kérem, azzal az izével? — Az irodát keresi rajta! — mondja nevetve a legény. Szép barna ember a zsidó. Tiszta és módos öltözetű. Nyugodtan mu­ tatja a ficsúrnak a helyet: — Tessék leülni, kérem! A fiú leül és várnak. A zsidó odaül az íróasztalhoz, papírt tesz maga elé és ceruzát vesz a kezébe. — Rengeteg munkanélküli van — mondja, — s az üzlet is rosszul megy mostanában, de én szeretem, ha minél több embernek adhatok ke­ nyeret. Úgy beszél velük, mint az úriemberekkel. Nem azért, mintha a je­ lentkezőket méltónak találná erre, hanem azért, mert évek alatt rájött, hogy az üzletnek sokat használ a finom beszéd. A nehéz emelő mestersé­ get rakodó hivatalnak nevezi és elmondja, hogy milyen kényelmes az egész, állandóan jön-megy az ember, szabad levegőn van, néha labdázik egy-egy kis csomaggal, de legtöbbször ül a szekéren és cigarettázva nézi a nehezein gyaloglókat. Aztán rátér az adatok felvételére és megkérdi elő­ ször a ficsúrt: — Magát hogy hívják, kérem? — Györgye Muntyan. — Román, ugye kérem? — Az vágyom. — Jó, az nagyon jó — feleli a zsidó, azzal odamegy hozzá, megta­ pogatja a karjait, nagyon vékonynak találja és így szól: — Tyüh, be erős fiú lehet maga! —• Mindenkit megverem! — mondja Györgye és ropogtatja gyenge karjait. A zsidó nevet és a legénynek is megfogja a karját: olyan kemény és izmos, mint az acél. — Na, ez is elég jó — jelenti ki és megkérdi: — Hát magát hogy hívják, barátom? — Szabó Mátyásnak, szolgalatjára. A zsidónak tetszik a legény, százszor jobbnak tartja, mint Györgyét. Azotníban nem mondja ezt szóval. Általában semmi olyant nem mond, amiből kitűnnék, hogy Györgyét ki akarja dobni, Mátyást pedig fel akarja fogadni. Pedig ezt rögtön elhatározta, mihelyt megfogdosta a karjaikat. Tudja és a saját bőrén is nem egyszer tapasztalta, hogy idegesen érzékenyek a románok. Együttesen és külön-külön egyaránt. Különösen, ha állásról, vagy pénzszerzési lehetőségről van szó. A hatalom érzése bó­ dulttá tette, szerelmesek lettek önmagukba, övék az ország és a hatalom: JJ6

Tamási Áron: Rakodó

hivatal

s ezen. az alapon ők tehetségesebbek, erősebbek és mindenre alkalmasab­ bak, mint teszem fel, egy magyar. S ha valaki nem ennek megfelelően me­ részel gondolkozni, avagy cselekedni: az hálátlan kutya, vagy arcátlan ellenség! A zsidó nem akar ilyen lenini, hanem inkább taktikázik. Kiveszi tő­ lük a lakásuk címét; megígéri, hogy majd értesíteni fogja őket, azután pe­ dig elbocsátja. A két fiú lekonnyadva megy kifelé. Maga a zsidó is nyomonköveti őket, mint egy illedelmes házigazda. Forgatja a fejét és jár a szeme. Ész­ revétlenül úgy csinálja, hogy Mátyás néhány lépéssel visszálbb maradjon. Akkor megfogja a karját és odasúgja neki: — Maga jöjjön vissza! Egy félóra múlva! Egyedül! Györgye észreveszi a suspust, visszafordul és rajtaütésszerűén nézi őket. A zsidó odamegy hozzá és hogy sértődés ne legyen, neki is súg va­ lamit. Azt hiszi, hogy ezzel megteremtette a tökéletes összhangot. Pedig az ügy felhői csak odakünn kezdenek igazában mutatkozni, mert Györ­ gye a »Hercules«-től néhány lépésre megáll és olyan alattomos feszültség­ gel néz, ahogy magyar ember nem tud. — Finom úr vala... — jegyzi meg huncutkásan Mátyás. Györgye megfogja a jobb kezével a saját balkarját és gyorsan végig­ tapogatja. Aztán a Mátyásét fogja meg és azt is megtapasztalja. Érzi a nagy külömbséget és egyszerre kirobbani: — Disznóság! Magát angazsálta, evei a karjával! Nekem ne ha­ zudja! A járókelők figyelmesek lesznek. Némelyik megáll és figyeli eket. Mátyás megfogja Györgyét és barátságosan húzza tovafelé. Közben mindenféle jószóval csillapítja. Bemennek egy mellékuccáiba, ott meg-megállnak és osztják a szót. Végre kivallja Mátyás az igazat, csakhogy nyugta legyen. — Na, ezt akarta én tudni!... — ereszti ki a melléből Györgye a nagy lapos követ, és ebben a pillanatban átváltja magát: nem szúrja, nem kaparja és nem kapálja többé Mátyást, hanem jóbarátnak mutatja magát és meghívja estére maguk közé a táncba. Mátyás a meghívást örömmel el­ fogadja, majd parolát csapnak. Az egyik erre megy, a másik arra. A levegő fülledt.

II. Egészen a külváros szélén, a szöllőhegyek benyújtott nyelvehegyén, van egy alkalmatos kert. Még ezelőtt tizenhárom esztendővel, a csúffátett magyar világban, a »Jó lélek«-hez volt címezve. Az egyik félszerzetes papi rendünké volt, mely a köz megelégedésére tanított, a saját megelé557

Tamási Áron: Rakodó hivatal gedésére pedig jól élt. Szöllők is tartoztak a kertihez, amelyben nemcsak a jó lélek, hanem a jó test is pompásan érezte magát. Nyári időben, délutánonként, örökké kijártak ide a tisztelendő fér­ fiak. Először falatoztak, aztán iddogáltak, a többi idejüket pedig termé­ keny beszélgetésekkel töltötték. Csendes, túlzásnélküli szép élet folyt a »Jó lélek«-ben. Aztán úgv járt ez is, mint annyi sok más vagyonunk és nyugal­ munknak más kiszépített kertjei: elvétetett. A szöllőföldeket darabokra szaggatták és felosztották. A kedves gyü­ mölcstövek eltűntek s már a venyigék is földdé lettek. Maga a kert mind­ egyre rongyosodik és így éli napjait. Konokul és duzzogva fekszik és semmiképpen nem igyekszik ápolni önmagát, mert a régi világban meg­ szokta, hogy más ápolja őt. A »Jó lélek« cégére sincs már rajta, hanem »Gredina Motilor«-nak hívják, vagyis mócok kertjének. Keményen, kurucosan hangzik. Pedig csendes, nyugalom után epedő este van. A környék fáradtan ül: teste tollas a gondoktól és reménységének a lyukai be vannak tömve. Sem kutya nem ugat, sem béka nem kuruttyol. S dugába dőlt még az a régi jó szokás is, hogy a bagoly jelezze a halált. Még jó, hogy itt van ez a »Mócok kertje«, mert különben semmi sem cáfolná meg ezt a sivár telepet. Ez azonban nemcsak megcáfolja, hanem ki is húzza a végelgyengülés gyanújából. Már a bejáratnál két agyondíszített lámpa ég. A színes papirok léhán szorongatják és terelik a fényt, mely inkább az estéli pillancsokat gabajítja, mint világít. A kapu­ tól jobbra és balra napraforgók lesnek ki a kerítés felett az útra. Nagy lapos és aranyos arccal azon mulatnak a gyér világosságban, hogy nem meri senki ellopni őket. Az igazi móka azonban odabent van a kertben, jómesszire az úttól. Különös épületforma terpeszkedik itt kivilágítva. Akkoraszerű, mint a legnagyobb vízi hajó. Csak alapzata van és teteje, oldala nincs. Olyan do­ log ez, amit megépíteni könnyebb vala, mint leírni mostan. A földön ha­ talmas gerendák feküsznek s ezeken nyugszik odaszegezve a deszka-padló. Kereken sugárabb gerendák merednek fel azon s ezek tartják, mint valami óriási baldachint, a zsindelytetőt. Táncra pompás. A padló kedélyességre hajlamos, mert együtt szól és együtt hajlik a táncosokkal. A kedv nagyobb vihara mellett az egész tákolmány félre­ vágja a kalapját és csintalanul bólongat, mint egy részeg óriás. Tele van virágokkal és nemzetiszínű szalagokkal. A legények és a leányok is tele vannak. Bugyborékol a vér. És forr a bosszú. Mert ott ül Györgye egy kerti fa alatt és ott ülnek a cimborái is va­ lami öten. Bort isznak és Györgye bő szóval tartja őket. Színesen és na558

Tamási Áron: Rakodó hivatal gyokat csavarva adja elé nekik mindazt, ami a zsidónál tortáit. Felszítja őket és kitűzi a tervet, mint a zászlót: el kell ejteni Mátyást, hogy ne fog­ lalhassa el rakodó hivatalát. Előírja a módot is rá. Aztán felállnak mind a haton és elindulnak a táncforgatagba. Ott kering Mátyás egy feketeszemű lánnyal. Kacagva bűzölik egymást és úgy lejtik a táncot. Györgye veszi elsőnek észre. Mimgyárt odaküldi az egyik legényt, hogy vegye el Mátyástól a lányt. Az odamegy és el is veszi tőle. Röhögnek alattomban rajta. Mátyás ott áll egyideig a forgatagban, aztán kinéz egy másik szemrevaló fátát és táncra perdül azzal. Alig melegedik hozzá, jön megint egy legény és ezt is elveszi tőle. Ismét választ a szépjiből egyet, de megint jön egy legény és el­ veszi tőle. A negyediket is elveszik. Az ötödiket ugyancsak. Mátyás még mindig gyanunélküli és tisztahitű, mint a barom. Azzal magyarázza az egészet, hogy a legszebbeket választotta, akikkel min­ denki táncolni szeretne. Körülnéz és kiválaszt egyet a petrezselymesek közül, mert nagyon benne van már az indulatában a tánc. Alig szoknak azonban össze, elveszik ezt is. — Ügy szedik, mint a szilvát... — mondja és hátrábblöki a fején a kalapját. A szemét összehúzza, vizsgálódik és pergeti a fejében a dol­ got. Egyszerre felpercen valami benne és sejteni kezdi a világosságot, mint a madár. Végső próbára szánja magát: nekiindul és egy kifestett satrafát kér fel a táncra. Borsos vérrel és magosra szökött kedvvel kezdi forgatni a gyatra1 személyt. Verik a szelet és vágják az utat. De a fél termet sem szelik átal, vállonfogja egy legény és Eéri a nőt. Mátyás kedvesen meg­ áll, szembeállítja őket, a karjaikat egymás nyakába rakja, aztán összeüti őket, mint a rezes tányért. — Hopp egy légy! — mondja felnevetve és beletaszítja őket a for­ gatagba. A legény rögtön visszapattan és elkiáltja magát: — Disznó magyar! Nem mer ütni, csak ordít, mint a sakál: — Györgye! Györgye! Györgye eléugrik leshelyéről, mint a kopó, visítja a felgyülemlett haragot, odatör és egyszerre két kézzel akar ütni. Node Mátyás is meg­ ragadja őt jobbkezével vállban s baljával ülepein s felemeli s beledobja a táncosok közé, mint a bozótba. A gátat kivágja zúgva az ár és ráömlenek Mátyásra valahányan. Kavarognak, tombolnak, ordítnak. Mátyás megfeszül helyben és úgy küzdik, mint a vadkan. Két kar­ jával agyaraik módjára szabja őket. Kettőt egészem a mennyezettartó gerendáig kirepít, hogy azok nyöszörögve másznak a zónából kifelé. 559

Tamási Áron: Rakodó hivatal Végre azonban lábonragadják és kidöntik, mint a gyönyörű kapuzábét. Diadalordítás hangzik és ráomlanak a földre. Egyszerre valahányan a nyaka után túrnak. Rendőrök rohannak és rájuktörnek. Botjaikkal döngetik a rakást, majd hányni kezdik félre őket, mint a kévéket a gazda. Végre kiássák Mátyást, felemelik és nézik. —• Az angyalát, ez osztán rakodó hivatal — dörgöli a homlokát Mátyás, de már taszítják és lökik a rendőrök ki a színről. A kijáratig pofozzák és rúgják. Aztán kidobják a kapun és elkezdődik újra a tánc. Buján tenyésznek egész éjjel, majd meglepi őket a reggel. Az Isten felereszti a napot, de hiába ragyogtatja bármekkora fény­ nyel, mert a hatalomnak nincsen szeme. TAMÁSI

560

ÁRON

HA A KUTYA GAZDÁT CSERÉL Séra

Istvánnak

H a a kutya gazdát cserél, néhány napig se hal, se él, etethetik két kezükből: egyre vonít, egyre szűköl. Láncon, tartják s hosszú dróton, hogy így lassan beleszokjon, sorra nevén szólítgatják, hogy feledje ura hangját. Ujjal pattintnak feléje, de befut a ketrecéibe. S bármily tág is a nyakörve csak fuldokol nyöszörögve. Majd azt mondják: Hoppsza, szolgálj! ám az még farkat se csóvál, ül naphosszat, mint a rokkant s tűnő fellegekre vakkant. Csak ha léptek közelednek, hegyzi fülét és remeg meg s elcsuklottan, várva, gyötrőn lesi: ki jöni? Hátha Ő jön! — De megint nem, újra csak nem! A csendbe húz nyújtva, csaknem földre nyúlva, mintha hangja durva lába után kapna. Vagy csahol loholva folyton drótja mentén, mint a parton, fel-le, mint hideg folyónál, mely mindig megy s mindig ott áll.

Szólíthatják, csak a ritka ivor fogát vicsorítja, de ha néha megverik jól, büdös ólja megé iszkol. Pártját csak az Este fogja — bús mészáros — s neki dobja a nyers napot, mint leütött nappalból a véres tüdőt. S koncot lök neki: a holdat, ám ő más valamit Óhajt. Kenyérhéj... (ó, régi mámor!) régi ura asztaláról — S szemében nyűtt messzeségek lázas vonalai égnek s míg a láncát tépi, rágja, cafatba szakad a szája, nyelvét roncsolja a zord vas, habot csattog, mint az ordas, körbe forog, köre szűk kör s egyre vonít, egyre szűköl! H a a kutya gazdát cserél, jó ideig se, hal, se él, nyög, fúj, ínyéo vér csordul át — Jaj, ismerek ilyen kutyát!

VACKORFA Erdélyi vackorfa, szegény fa, fanyar fa, ki állított ide az őszi avarba? Vadas erdő szélre a szélbe ki tett ki? Árva vagy, olyan, kit érdemes szeretni — Látod, én szerettem mindig a magányost, hajh, de százszor inkább fájóbb a magány most, hajh, szigorú végzet ma egyedül állni, ki magára maradt, azt éri akármi. Szememet érc-delej ágaidra vonzza: leveleid reze, kérged sima bronza, ma még a tiéd mind, de ha majd letörnek mit tehetsz? — eladod a rézműves ősznek! S akkor ki mondja majd rá, hogy csoda-lomb ez? Ó, fám, egyszer minden kincsből lomha lom lesz, s bár itt-ott marad rubin levél elégszer, az csak olyan, mint halott kezén az ékszer. Magányos fa! ne nézz körül, minden más itt, lábad alól egyre szalad ki a pázsit, mint szép szőnyeg, mit az Idő húz orozva, hogy tavaszra rendbe tegye, kiporozza — Ó, egyszer csak arra ébredsz, hogy a földön állasz, mely nyirokkal nedves, mint a börtön, földön, melyet az ég esőfonalakra kötve próbál fölrántani a magasba. Árnyékodat nem teríted gyepre többet, magadra öltöd, mint kopott, gyenge köppenyt s míg az időjárás egyre hidegebbre fordul, csak állsz árnyékodban dideregve. Szél ver, de te csak állsz, erdélyi vackorfa! féllábon állsz, mint nyűtt, szárnyaszegett gólya, mely hallja társait éjben tovahúzni — s átszólsz az erdőnek: csak mi maradunk mi!

Maradunk! — Ó, mily zord, fojtó keserűség ez a télre váró, bús erdélyi hűség! Mily kénytelen erény! — (de mégis erény ez) — Állsz, de szíved bolond döbbenetet érez. A réteken mind több tócsa gyűl: a köd, mint fagyos tej, amelyet az éj ki-kilöccsint, az éj, e mord, öregedő tejesember — Jaj, november — borzongsz össze. — Jaj, november. Erdélyi vackorfa, szegény fa, fanyar fa, mért vegyül könny el-elakadó szavamba? Mért siratlak hős fa, bősz szelekben ingó? Hiszen azt kellene mondanom, hogy így jó! Bölcseség a legjobb vígaszunk a' bajban, minden télben titkon a jövő tavasz van — ó, te télbe csukló, dér verte, havas fám! meg kell halnod előbb, hogy feltámadhassál! KISS

JENŐ

VALLOMÁS László Árpádnak, a zongora poéta-lelkű mesterének, aki a messze nagyvilágból is meg­ tért ide, mert Erdély végzetes vonzásának ő sem tudott ellenállani.

Édes mostohánk, bússzépségű Erdély. Minket mennyire magadnak neveltél! Hogy bár kincseken járjunk messze földön: Csak rád gondolunk, — s két szemünk merő könny! Bánthatsz—: akkor is gondodban virrasztunkEgy is teljesen a mi lelki arcunk! Földed és eged, — e ritkám derült ég! Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék — Felhős szirtjeid, ahogy égbe fúrnak: Testvér-másai a mi bús dacunknak. Zúgó vizeid sodra, min merengünk: A mi megtörő, zuhatagos kedvünk. Erdély, a tied minden kis vonásunk! Tied, ha nagyot mertünk, ha hibáztunk. S te is a mienk —: a föld kerekén sem Lelnénk mást, aki minket így megértsen... Légy hát csendesen, — megnyugodva, hogy mi Soha nem fogunk téged megtagadni! Kincs se kell, — nekünk kincsnél kedvesebb cél Látni tégedet, újultodban, Erdély! Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig: Szivet és erőt áldozunk halálig! Mert mi múlhatunk, — de te, míg világ áll: Kell, hogy magad is rév és szirt gyanánt állj! TOMPA LÁSZLÓ

&

ÚJ ILIÁSZ FELÉ Kemény Jánosné bárónénak és a vécsi Helikonnak

Repült a hír: leomlott Ilion, ; alatta áll és bomlik az idő, — de kripta nyílott, felkelt s járva járt üszkös romok között az Építő. Sakál ugatta, kísértet huhogta, hínárba húzta ilioni gyász, — földről égig lendült az Épitő: Ilion volt, de van az Iliász. Jöhet Ananké, zordon istenek, áll s él az új vár, szent, örök jelen, mit szellem épít nonithatatlanul, véges hazák fölött a Végtelen. Szellemhazánk az égő Gondolat, s lehet bár sorsunk átok és tövis, mi alkotunk új örök Iliont, miként a mennyben, itt a földön is. Marosvécs, 1928. július 7.

$66

KÁDÁR IMRE

AZ ÚJ PAP MEGÉRKEZIK ossz egylovas szekérrel jön, meg, az új pap, ködös, borús délutáni idő­ ben. A márciusi sár nyúlosan tapad a kerekekhez s a gebe nyögve freccsenti a sarat Fileki András tiszteletes úr kopott fekete kabátjára. A Kerekes Áorszintya kutyája mindjárt a falu végin i'tána veti ma­ gát a nyöszörgő, rozoga járműnek s acsarkodva mutogatja fogjait a ma­ gyar papnak, mintha tudná és helyeselné, hogy a gazdája egy idő óta Rotarnak jegyzi a nevét, s templomi helyett biszerikába jár. Más egyéb aztán nem is vesz tudomást a pap jöttéről. Uccahosszat lomha mozdulatlanság tesped. A köd elfekszik a szűk kist udvarocskákon, rátelepszik a feketére vénült nádfödelekre, itt-ott összekeveredik a füst­ tel s végig a falun ontja mq^úból a keserű mezőség-szagot. Egy-egy gübbenőnél elkáromkodja magát dörmögve a fuvaros s ahogy görbe nyírfaostorával meg-megcsapkodja a gebét, kucsmája alól mély megvetéssel sandit a töpörödött vályogházak közé. Látszik az ábrázatjan, hogy neki cseréppel tetőzött téglaháza van az újhelyi határbain. A tiszteletes némán gunnyaszt mellette. Gallérja mögé húzza a fe­ jét s nagyokat billeg ő is, a szekér döccenései szerint. S döcögnek, dö­ cögnek a csöndes falusi uccán végig. Mikor pedig az út már erősen fölfelé veszi az irányt, egyenesen neki a hegynek s még hozzá csúnyán el is keskenyedik: egy kátyú előtt meg­ állítja lovát a szekeres. — HÓ. A szó még alig szellőzködött egy keveset a szájon kívül, máris áll, mintha gyökeret vert volna. Fejét búbánatosan lógjatja le egészen a sá­ rig s csak kimeredő bordái mozognak le s fel szapora igyekezettel. A gyors megállástól döccen a szekér s a pap nagyot billeg bentie. Állnak aztán s nézik a ködöt s az utat, hogjy emelkedik s a kátyút az orruk előtt. Mikor pedig már hallgattak egy verset, megszólal a fuvaros. — Na. Megjöttünk vóna. — Meg, — bólint a pap is. S hogy aztán újra hallgatás kezdődik s a tiszteletes sem mozdul, megint csak szólásra szánja magát a szekeres. —' A ló már nem megy tovább, — mondja sötéten, — de meg nincs is mért. Sze csak ahajt a papilakás, né! S ostorával belebök a ködbe. A ködben bent néhány szilvafa rémlik, azokra mutat. A tiszteletes lassan lekászálódik. Cipője mélyen süpped a sárba s a hideg latyak befolyik rajta felül. Leemeli az útikosarat s hosszú szökéssel kimenekül az útszélre. Ott megáll s visszaköszön a fuvarosnak. — N a áldja meg az Isten. — Megáldja, — morog vissza rosszkedvűen a szekeres ember s ujjá­ val megböki a kucsmája szélit.

R

567

Wass Albert: Az áj pap megérkezik Csönd van a falun. Egy-egy ázott kuvasz felvakkan az idegen­ szagra, ahogy fölfelé halad az utcán. Balkézzel néha kerítésekbe fogódzik, ha nagyon keskeny az ösvény. Jobb kezében viszi a pakkját. Csudákfalva új református lelkésze így vonul be egy ködös márciusi délutánon, markában cipelve minden vagyonát s vállain valamennyi évét, éspedig huszonnyolcat összesen. így vonul be a birodalmába. S ez a birodalom nem éppen olyan áb­ rázattal fogadja, mint ahogyan azt valamikor a theologiám elképzelte. A papikert uccára dűlt léckerítése sötét hallgatással várja. A kapu félszármyát jámbor szomszédok régen eltüzelték s a másik fele feketére korhadva roskadozik s várja türelmesen, hogy hasonló sorsra jusson. Az udvar s a kert száraz gyomkorókkal ellepve glazdagon. A tető fekete zsendelyei között sötét lyukak tátonganak, az omla­ dozó vakolat helyén kivicsorog itt-ott a tégla. A tornác vadszöllője ku­ szált csomókban lóg alá a földre s oszlopai részegen dülöngélnek, mintha régebbi gazdájuktól tanulták volna ezt, hosszú idők során. És mindenütt, köröskörül, kupacokba dobált gaz, szemét, hulladék. Törött üvegek főként. Áll Fileki tiszteletes a tornác előtt s elszemlélődik a kitűnő látni­ valókon. — No, Andris, — veti oda magának hetykén, — te jó helyre ke­ rültél. — S megvakarja hozzá a fejét, hátratolván a kalapot gondvívó, de­ rűs, ősi mozdulattal. Mikor pedig már kigyönyörködte magát kellőképpen, szépen fellép a tornácra, gondosan elkerülve az ingadozó lépcsőt s felheppenti oda a kosarát is. Kezét a kilincsre teszi s bár zárva van az ajtó, gondosan, ahogy illik, nem zavarja őt egyáltalában. Emel egy parányit a' rozoga holmin s lám szép engedelmesen bedűl az magától. — No, Isten nevében, — dörmögi magabiztatásul s beteszi kosarát

a házba. A szomszédból elszalad egy gyerek a kurátorért. Nagy szuszogva érkezik ez meg a falu másik végiből, szidja a sarat s a hegyet s mindazt, ami ezekkel összefüggésben van. ^" — Na, itt vágynak a kulcsok ni. De sok gazdagság nincsen, nehogy azt higyje. Nem hiszi Fileki András, dehogy is hiszi. Csak annyit kér éppen, hogy hívjanak valami fával mesterkedő atyafit, aki meggyógyítaná az ágyat, mert össze akar dőlni s az asztalnak visszatérnie azt az egyik lá­ bát, amivel a konyhaajtó volt kitámasztva 'belülről. S hogy egy lámpa is kellene, meg valami étel. Nagy ólmos lassúsággal valahogy aztán rendbejön minden. Közben beszél a kurátor, lassú dörmögő szóval, hogy hát bizony a régi pappal így volt, meg úgy volt, sze nem mondom, niem volt rossz ember, csak hát éppen hogjy szeretett egy kicsikét kortyolgatni s hát megesett vele a csúfság gyakorta, nem egyszer templomozáskor is, de áldott jóféle em­ ber volt azért. 568

Was; Albert: Az új pap megérkezik — Már aki ő előtte volr^iudja, az volt csak igazán a rossz. Alá­ írta az emberek nevit. Abizony. Meg sokminden más hitványságot csi­ nált. Bandi úr egvszer utána is lőtt aiz erdőn, mert még orvvadászni is szeretett őkelme. Ügy ám. Hát azért aztán ne tessen-a tiszteletes úrnak nagyon csudálkozjii, hogy a népek olyanok, amilyenek. Mert hát meg­ mondom én ú?v ahogy van: nem törődnek azok már semmiféle pappal a világon. Elég volt nekik a papokból, azt mondják. Sokan át is állot­ tak. Mert hát azt mondják, hogy velük nem törődik még a kutya sem. S lehet benine kicsike igazuk. Mert hiába mentünk mi akárkihez, nem tudtunk mi megszabadulni ezektől a mi papjainktól, akármicsoda hit­ ványok is voltak. Mindenütt csak azt mondták, hogy majd így, majd úgy, ez a gyűlés, meg az a gyűlés, meg nem tudom mi minden s mi azalatt itt pusztultunk. Nehogy azt higgye, hogy járt közülünk valaki temp­ lomba azalatt. Nem járt biza Senki. Tova másfél évig, most utóbb is. S az azelőtti pappal majd egy ugyanennyi. Megvert minket az Isten, tiszteletes úr! Így panaszolgat a kurátor csöndesen s még néhány öregember, akik felgyűlnek lassan papot látni. S azalatt az este lassan gyűrűzni kezd a falu körül s nehéz ködfüggönyöket vonogat egyre összébb. Előkerül valahonnan egy kopott plehlámpa s bágyatag fénnyel nyal­ dossa körül a csupasz faiakat. Egy asszony ételt hoz később, néhány edényt teszen az asztalra s egy korsóban vizet. És akkor már nyúlós, sár­ színű sötétség van odakint és hozzátapad egyre jobban a dolgok formáihoz. És az új pap egyedül marad. Néhány léchulladékot összehord s tüzet szít belőlük az öreg vas­ kályhában, hogy feloldja a lakatlanság nyers levegőjét. Lassacskán kipakkolja a kosarát is. Itt-ott néhány képecskét akasztgat a falra, régi képeket, amik már kísérgetik egy idő óta. Az asztal fölé széles falinaptárt, hangos vekkerórát az éjjeliszekrényre, s kirak az asztalra néhány könyvet is. Mikor mindezzel készen van, leül a rozoga székre s csöndesen elbá­ mészkodik. A lámpa sárga lángjába réved s fülében a kályha melegsége dorombol s a falon ismerős képeket lát és a régi vekkeróra ketyeg, ketyeg, úgy éppen, mint hajdan a diákszoibában. Túl az ablakon nagy-nagy egyedüllét estéje gyűrűzik nyirkosam és barátságtalanul és kutyák ugatnak néha bele az estébe, idegen hangú ide­ gen kutyák. És mégis, ahogy ott ül a régi képei közt s szeme meg-megpihen az öreg biblián, a hazulról valón, és az óra ketyeg és a kályha szelid barátsággal ontja a füstöt: a rozoga asztalra rákönyökölve csöndes bol­ dogsággal elmosolyodik s a szivén langyos hullámocskák kergetődzmek átal. Mert lámcsak, otthona van. Másnap hajnalban már munkáiba kezd. Lázas, fiatal erővel. Először a templomot kell rendbe tenni, ezt az elhanyagolt, szegény öreg templo­ mot. Tele vara a környéke szeméttel, a fala csupa ütődés, csupa lyuk: a régi pap fia használta azt a falat céllövésre. $69

Wass Albert: Az új pap megérkezik Dolgozik a pap, kora hajnaltól, ingujjra vetkőzve dolgozik a köd­ ben. Nem hív magának segítséget, nem szólít fel senkit a munkára. Maga dolgozik, egyesegyedül. S az emberek, akik elmentek arra, nézik, hogy né csak né, mit csinál a pap. És frustuk felé már egyre többen jönnek és egyre többem nézik. Aztán az egyik legény szótlanul melléje áll és segít talicskát tolni fölfelé a hegyen. S fönt a templomajtónál megkérdi, levett süveggel: •—' Mit tehetnék én is, tiszteletes úr? Mire pedig dél lesz, már harmincan is sürgölődnek ott s van szer­ szám, minden, ami kell. És megy a munka. Déli pihenőre batyukat hoznak az asszonyok innen is, onnan is és kínálják a papot mindenfelől. S ott vannak valamennyien a templomudvarom, ülnek együtt és esznek és vidám szóval beszélnek egymáshoz. A pap és a népek. Beszélnek a templomról és beszélnek a földről, a föld minden dolgairól. Vetésről, marháról, időjárásról. Köziben előkerülnek a gondok is: ennek a vetése fölfagyott, annak az oltványait lerágták a nyu­ lak, a harmadiknak beteg a marhája. Van, aki az adóra panaszkodik, hogy soha sem tudja mennyit kell fizessen, csak jönnek és foglalnak. És a pap mindegyikre tud valami tanácsot. Értii a vetések dolgát, tud a marhához s a gyümölcsfához is. Biztosan igazodik el az adótörvények rejtelmes útvesztőiben s megnyugtat mindenkit, hogy majd utánanéz, nem fizethet több adót senki sem, azért amértj magyar. S az emberek, akik körülötte ülnek, figyelik a szavát. Egyre csönde­ sebben s egyre több tisztelettel. S a szemükbe, örök gyanakvásra kész pa­ raszt-szemükbe lassamt-lassan beköltözik valami meleg csillogás, valami nagy társ-érzői bizalom. Valami szépet és nagyot éreznek. Nem tudják, hogy mi az, és mon­ dani sem tudják. De érzik s ettől az érzéstől melegi lesz körülöttük a világ. S a köd kettéválik a falu fölött. Súlyos aranykévében omlik alá a nap s a hálálkodó föld langyos-meleg párát reszket föl a gyönyörűség­ től. Zsönge fűszálak nyújtózkodnak. S az emberek fölragyogó arccal összenéznek s a sok elvadult, keserű magyar szív felmosolyog a napra. Ahogy nyúl mindenki a szerszámja után, ahogy már némelyek siet­ nek vissza a félbenhagyott munkához, egyszerre csak szép érces hangon fölcsendül közöttük egy ének. Meglepetten állnak. Nézik a papjukat, ahog|y indul munkára lapát­ tal a vállán s énekel tiszta hangon egy vidám magyar nótát. Olyan jó tarlószagú, pipacsszínű régfeledett nótát. Hallgatják. Aztán némelyek csöndesen utánazümmögik. S aki későbben arra jár, rnáshovatartozó ember, csodálkozva láthat fent a dombon, egy ütött-kopott szélvert templom körül, ragyogó tavaszi napiban egy kicsi csapat embert. Nótázva dolgozó, jövendőt építő maroknyi magyar népet. WASS 57©

ALBERT

LÓFÜRÖSZTÉS Vasalt paták csattognak a kavicsos parton Két székely lovas jő két pár lóval a vízre Rögtön le harisnyát, inget — s már benne csubognak. A víz hamar az állatok szügyéig ér föl, Sodorná is őket, de szorulnak a térdek, S működnek a sarkok, fordulást követelve — A lovak nyúlt nyakkal engednek a parancsnak, így fordulnak, megúszva, föl és le néhányszor, Míg egyik legény rikkant, s hetykén veti hátra: Szorítsad, Imre! S ez rá: Ne hagyd magad, Áron! S kacagnak nyersen a játszadozáshoz — Majd ezt megunva, kiállnak a partmenti sekélybe, Szikkadni a napra, mely roppant fényt, hevet süt! Aranypor a' sok csepp, megrázkódván az állat! Így lovukon, szinte helyükre kövülve, időznek, Két szíjas székely, bajviselt, bús konokarcú — Fölöttük madár húz, árnyvető fellegek úsznak — A dél még izzóbb, — ők állnak rezzenetlen Szoborként. Egykor így álltak (ők, vagy apáik) A Pruthnál is, — így a gránátszaggatta Doberdó Szikláin, — akár Penssylvania gyilkos levegőjű Bányáiban, s álltak, ahol csak állniok kellett, Keserű daccal, a sorsnak szembeszegülve. S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra? E végzetes ég alatt lesz-e még öröm? De tudok annyit, hogy ha öröm helyett Tüzes mennykövek szakadnak is itt le, — Míg gyászosan évek százai húznak el — Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan: Itt fognak állni, örökké, — hogy Imre szorítja, Áron pedig... Áron nem hagyja magát! TOMPA LÁSZLÓ S7*

TÜKÖR ELŐTT Részlet a költő hasonló című elbeszélő költeményéből.

Az érett férfi búgó, tiszta, moll panaszát vágytam elzenélni, mintha szeptember-este mély gordonka szól. S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta. Akad a toll, a ritmus zakatol s a lendület is lanytharöptű hinta, melyről leugrott már a fürge, víg gyerek s most árván leng egy ideig. Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű vendég, ki sok-sok órán át cseveg s csak akkor csillapul le a beszed-dűh, mikor látja, hogy a vendégsereg el-elszuinyókál, lágy szenderbe szédül. Akkor feláll, bocsánatért hebeg és röstellkedve, félszegen megyén ki a híg esőbe. Nem marasztja senki. Bocsánat, mondom én is. Indulok. Kabátomat vigyázva leakasztom, gyűrött halotti leplemért nyúlok. Szunnyad már minden, nem szólít marasztón az ifjúság sem, egyre halkulok a lépteim, csak árny vagyok, riasztón lopódzó árny, kit áztat verdeső vizeivel a szüntelen eső. De ez megint nem függ mesémmel össze. Figyeljük őt, a csapzott gyermeket, • akit fájdalma s ijedelme gőze utcák során át hajszolt, kergetett, hogy sajgó, véres ujját bekötözze. Ügy száguldottam, mint a fergeteg s a kimenőt bár tíz óráig kértem, kilenc se volt még. hogy kapunikhoz értem. 57*

Betoppanok és — ejnye! Itt ki járt? Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik és tárva máskor, most kilincsre zárt — mögötte csend, egy árva hang se hírlik — Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt tettek apámban!!... Jól tudtam, nem illik s arcomba pírral szállt a bűntudat, mégsem vetettem meg — aükulcslyukat. A látványtól gyökeret vert a lábam — Ott állt apám a nagy tükör előtt marcona, pompás díszegyenruhában. Még álmomban sem láttam eddig őt ily büszkén, daliáknál daliábban. Sudár fenyő-alakja egyre nőtt s káprázva néztem, mily szikrázva szórja csillagtüzét sok gombja és zsinórja. Mint csillogott és villogott az a rengő aranyforgó csákója mellett! S amiket mind onnan hozott haza, hol párbajozni a halállal kellett: harci keresztek s érmek halmaza ragyogta be a dombormívű mellett. De mindezeknél fénylőbb volt talán a csörrenő, nagy kard az oldalán. Majd szétpattant a lángoló tükörlap: a tág ebédlő ablakain át vakítva lobbantott a lemenő nap a gőgös fejre kármin glóriát. Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, — minden kigyúlt, vörös tüzet zihált és ő csak állott feszesen az őrült fényzuhogásban, mint egy megdicsőült. A bús felejtés diadalt arat az ember legszebb álmain s szerelmén s mit emlékünkbe könny és vér marat, fakul a szín az évek sárga selymén, de ez a kép örökre megmarad, éles vonását, színét őrzi elmém s így látom őt, a legendákba nőtt férfit, apámat a tükör előtt.

Lement a nap s foszlott a múltból elcsent varázslat. Az a furcsa trombita megint felharsant és a megrepedt csend csüggedve csüngött, mint szakadt szita. Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent, szegény apám leroskadt, mint kit a zuhanó tégla üt la s hosszú, fojtott zokogás rázta vállain a bojtot. Szegény! Szegény! Ki eltört életét épnek álmodja, míg tükörbe pillant. Szegény apáink! Miotlha vaksetét szobába lépve kattintják a villanyt s éles világosság fut szerteszét, olyan metszően és vakítva villant agyamban a megértés. — Ó, fanyar, keserű fény, mely szemgolyómba mar! Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg! Dagadj és önts ki, könnyek tengere! Rágcsálj bánkódás szúja, lassú féreg, döfj mellen késes fájdalom, gyere! Itasd át minden porcikámat, méreg, veszett düh, melynek nincs ellenszere! íme a gyermek, kit egy pillanatnak titkai kölyöktigrissé avatnak. Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők, mikor igába tört a gőgös úr-nyak: a szirti fák, a lombos vakmerők, testőrei a haldokló Hadúrnak. Karácsonyfákká zülltek a fenyők, tűlevelűkkel önmagukba szúrnak s illatuk együtt fogy, mígnem kihal, az emlék cseppenő gyertyáival. Minden ízemben lüktetett a téboly. Szerettem volna berohanni és a tükröt homlokommal zúzni szét oly dühödten, hogy hasadjon szörnyű rés fejemen is, hátha velője szétfoly s elszáll a rémült sorsfelismerés. Hátha megváltanék repedt, behorpadt roncs koponyámmal minden megtiportat.

•í"

Aztán lecsillapult a szenvedély. Hűs áhítattal szólt valaimi halk szó, mint harmatejtő esti csöndbe mély morajjal rengő távoli harangszó: Ezentúl immár célja van, hogy élj: Hirdesd testvéreidnek messzehangzó igével, hogy csak az marad alul, ki önmagát elejti és lehull. Mondják, apáink bűne, ami történt. Mindegy. Mienk a végzet és a sors. Ők még a múltba révednek tükörként, mi már a sodró víz tükrén, a gyors jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: Tűrni — a bölcsek ételén a bors, okulni — szükség, megbocsátni — jóság, dolgozni — ez a legnagyobb valóság. Bolyongani faluról falura. Durva daróoban gazdag, tiszta szellem. Egymás szolgája mind és nem ura. Csecsemő csámcsog minden anyamellen. Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen, sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítnek, lassan megnövünk. Tudjuk, magát emészti el, ki lázad, ki lángot éleszt, könnyen lángba vész. Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat, belül munkáló küzdelem: egész kicsiny téglákból rakni föl a házat! Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész derengve sejtett s ámulván fölismert, mint próféták a kö'd mögött az Istent. Akárki adta, én a sós torok vad szomjával köszönöm ezt a sorsot, a csattogó, kegyetlen ostorok kínját, a bort igérő csorba korsót, melyből epét és ürmöt kóstolok, a nagy intést, a félig kész koporsót, a csipkebokrot, mely a közönyön s romon virágzott. Százszor köszönöm.

Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol az ismeretlen kéz. De nem bitót, nem vérpadot és nem koporsót ácsol, templomot épít, meghitt házikót, — tán minket edz és bennünket kovácsol kemény acéllá, tűzben izzított pengévé s rája vési rendelését: Te gyógyítod meg a világ kelését!! Gőzhengerektől lesz erős az út, ha megkötözték, nem hull szét a kéve. ...—Most búcsúzóul azt a kisfiút nézzük megint, ki akkor — sok-sok éve — otthagyja leshelyét és szinte fut s az udvaron megáll kalaplevéve. Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad, de tudja, hogy bemenni nem szabad. A fáskamráiba rejtezik el estig s onnan bámulja, hogy az esti fák az eget lassan feketére festik s a csillagok, mint sárga kis gyufák lobbannak fel és szemüket meresztik. Egy tönkön űl a vézna kisdiák s csöpögő ujjavére észrevétlen tócsába gyűl a porban és szemétiben. DSIDA JENŐ

V I R Á G O S K E R T z a szó rebeg hangtalanul az ember száján, amikor végigfut vele a vonat az őszi erdők és őszi hegyek között Bánffyhumyad felé. A lombok parázslanak és sárgán tüzelnek, amint dűlt vonalain hozzájuk suhan a nyugvó nap fénye. A levelek, mint pirosara és sárgára érett gyümölcsök, borítják el a fákat. Völgyek, hajlatok és medencék körül csodalatos színekben virul az erdők koszorúja. Őszi világításban a kalotaszegi táj. Lenn a torlódó hegyek lábainál a falvak az esti félhomály hálóiba szorulnak és ködbe takaróznak már. Egy-egy torony dugja ki hegyét ködösen s búvik el újra az árnyékok közé. Egy-egy fedél pirossá kevere­ dik a színekben tomboló fákkal, egy-egy messzi házfal kékje mélyíti a párát és ködöt. A napfény csak a tetőkkel barátkozik. Onnan is búcsú­ zóban és menekülőben az árnyak kúszó ördögei elől. De az erdők közül a hegyek váratlan kapuján táguló völgyre fut ki a vonat, ahol még otthon van a fény és kedvesen eljátszadoz a réteken, fehér házfalakon és színes fedeleken, egy-egy fa hosszú árnyékát végigdöntve a földön. Kalotaszeg főhelye, Bánffyhunyad, játszik a fénnyel, öreg temploma hasal a dombon fejét hegyezve és mélyen begörbítve hátát. Rég vigyáz ebiben a pózban és elnéz messzire. Ki tudja mit lát a jövendőben?! Szeme van mindenfelé, mint a jó erdélyi embernek. Viharvert torony... Fedele alatt sok szelid rejtőzködő alázat... Szemünkben nő, tekintélyesedik és hatalmasodik, amint feléje közeledünk zegzugos sikátorokon és a tágas ünnepi uccákon át. írók, művészek — erdélyi magyar értelmiség vidám és lelkes csapata — megyünk szerény és bensőséges új erdélyi magyar kezdés ünnepére: a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum kapunyitására. Előre tudjuk, hogy milyen nagyosan hangzik a szó: Kalotaszegi Néprajzi Múzeum. Akár valamelyik dús, elegáns, hatalmas múzeuma a nagyvilágnak mesés termeivel, halk és figyelő őreivel, ahol kényel­ mesen rendben hallgat a sok drága kincs, büszkén, gazdagon... Ennek a kis múzeuminak a neve bizony ma még nagyon kiált. Rendes és egész a neve, minit a gyermeknek, aki nem ember még, csupán helyet kapott az emberek sorában... Szerény és szegényes kezdet, mint az ugarból kibúvó és magasra induló zöld búzaszál. De hogyan lebegett és hogyan járt lázasan a szeretet körülötte, amíg pár hónap alatt létrejött! Nevezetes és egyetlen múzeuma a világnak, amely nem költött magára egyetlen garast. Úgy teremtette a szív és lelkesség. Pár ember lázas-szerelmes utánajárása, s a nép feléjük nyíló készséges szíve. Kalákába megcsinált múzeum. A gondolat szép madara fölrepült, s már itt van a kedves, egészséges valóság... A Kalotaszegi Néprajzi Múzeum. Jöhet már a látogató külföldi, angol, francia, német, nem indul

E

Í77

Kovács László: Virágoskert el mindig felfedezni a bizonytalanságba; már nemcsak a házakban elrejtve, falvakban elszórva találja a kalotaszegi sok látnivalót. Csokorba szedve is itt lesz a vásznakon a pompás nép képzeletének sok szép virága, gazdag vonaljátéka jármon, sulykolófán és boton, s itt a kalota­ szegi nő királyi palástja a szegen. Csipkék játéka, csupa édes, virágos, naiv képzelet... Mintha szirommal szórták volna be a három rozoga kis szobát a' falusi bérházban, ahol helyet kapott — a múzeum: a kalota­ szegi varrottas, a kalotaszegi faragás. A gyermeki képzelet századok óta őrzött tiszta színei. Édes játéka egy nagyszerű népnek. Szím-dalok, amint frissen, hangosan és vidáman érkeznek a mezőről. Naiv és játékos álmok, amint az egyszerű fehér vászonra szállnak. Derű és pompa, szerelmes elbecézgetése a pihenőben mindannak, amit az élet kézbe-adott... Gazdag, játékos-szívű nép és jó munkatárs... Nadrágos, kaputos városi magyar urak vegyülnek a képzelete virá­ gait magára öltő nép között a Kalotaszegi Néprajzi Múzeum megnyitó­ ján. Politikusok, szellemi vezérek, írók, művészek. Urak, akik a mai Európa eszme-zsivajában élnek, akiket elválasztó gondolatok űznek, más és más »inegváltó«<-szavak emelnek, világnézetek tartanak fegyveres résen, ugrató eszmék bolond lovain futnak, vagy önzésük romló váraiban fészkelnek... Export-hangokra fülelő telegráf-oszlopok, akik elfelejtették már az erdőt, ahonnan levágták őket. A kétségbeesés ürességeibe szomjasan meredő urak! le tudtok-e ha­ jolni még a forráshoz, amely úgy áll ma is, mint sok száz évvel ezelőtt, tisztán, változatlanul és egészségesen?! Tudtak-e találkozni a forrás mel­ lett a sok elválasztó érdek és gondolat külön ösvényein elfáradva és lerongyolódva?!... Milyen jó ez a kis ünnep a maga szerénységével és bensőségével!... öltsétek legalább a lelketekre a kalotaszegi nép királyi ruháját. Érezzé­ tek meg fájón és boldogan, mint hirtelen nyilallást, az elfelejtett gyöke­ ret, amely ide fut a mozdulatlan, örök igazságokat őrző nép közé... Poli­ tikus, hajolj le hozzá a munkáért! Költő, a szavakért és megújuló kép­ zeletért! Festő, a színekért és vonalakért! Ifjú értelmiség, a jövendőért!... Te, aki ugrató eszmék vad lovain szaladsz, s idegen földek népszerű mér­ geit árulod, hajolj e föld fölé, s ennek parancsait vigyed! Szívjad fel en­ nek a népnek bölcsességét, amely a maga házát díszíti és gazdagítja fel, mielőtt a világot menne megmenteni... Bárhol állsz, a legelfinomultabb európai csúcson is, ennek a forrás­ nak üdítő ízét érezd, s préseld ennek a kertnek csodálatos virágát a szí­ ved fölé!... 1933. őszén.

57*

KOVÁCS LÁSZLÓ

BÚVÓPATÁK

Anyáin szava, ölelő, lágy meleg szó, mennyit hallgattalak!... Hová tűntél, mint visszafojtott jajszó, mint gyors búvópatak? Csak messziről, sötét üregek mélyén hallom komor zenéd, amint zuhogsz az évek meredélyén. Felszínre érsz-e még? Vized mind mélyebb, már-már észrevétlen medrekben hömpölyög, tán lassul is a haldokló sötétben, fojtják kemény rögök. Ügy hallgatom fülem a földre tartva, mint ki akármi jelt kíván és lassan búra fordul ajka, ha senkisem felelt. Ki is felelne? Néha félve nézek körül, a népözönt vigyázom s benne elhaló zenédet, ha van ki rámköszönt: Vájjon ki torkán buggyansz újra napra, mint szertelövelő forrás, mi forró, csillámló szavakra robbanva tör elő! Egy szó legyen, egy dallam töredéke, káromlás, vad szitok, de jel, hogy él a mélység üregébe rejtőzött áramod!...

Hallom-e még?... s te hallod-e kis ember, lánykám, ki a sötét sarokból nézed forró figyelemmel apád borús szemét. S egy szóra vársz, mi megtöri a csendet, úgy vársz, akárcsak én, némán s ijedten, mert az éj közelget a felhők peremén. Lámpát gyújtok hát s látom: a leányka megörvendett neki, a fény felé néz, azt motyogja »...ámpa!« s magyarul mondja ki. SZEMLÉR FERENC

MAGYAR MINIATŰR írok haza... Ó, ezek az új magyar bélyegek! Illesztgetem gondolattalanul Egymás mellé, — s egyszer megdöbbenek: Széchenyi és Kossuth Néznek itt is merőn farkasszemet. örökkévalóság magyar egébe Feltornyosult két óriási Hegy: Ügy-e kibékültök e kis levélen? Mert ez a levél... Mert ez a levél haza — Clujba — megy. Budapest, 1933. február 27.

580

REMÉNYIK

SÁNDOR

JAJ, NAGYOT KÉRTÉL... Jaj, Barátom, nagyot kértél tőlem, lehetetlenül nagyot! S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok. Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni; Én segítsek Neked innen kimenekülni?? Nem segítek. Ha tehetném is: nem akarom. Szakadjon le tőből inkább a két karom! Híd ha lennék: vízzel vitetném el magamat. Viadukt ha lennék: beomlanék a lépteid alatt. Alagút ha volnék: rádszakadnék szörnyű robajjal. Asszony ha volnék: tartóztatnálak hosszú jajjal. Farkas ha volnék: riasztanálak üvöltéssel. Ha útonálló: állnék utadba hosszú késsel. Erdő ha volnék: kigyulladnék sorompó-lánggal, Tűz-esőben haladhatnál csak rajtam által. Holttestemet vetném elibéd akadálynak, Csak azon át inthess búcsút Erdélyországnak. Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni, Láttam a vért az ereinkből cseppenként folyni, s zúgva dűlni: Én segítsek Neked innen kimenekülni??! 1937.

REMÉNYIK

SÁNDOR

$81

B A J - P O S T A tt állnak vagy tizenketten, lerongyolódott, idegen, koldus-szegény, állástalan székely legények, Bukarestben a Mihai Viteazul-szobor mellett. Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebu­ jokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek. Egyik-másik nekivág valamelyik uccának és végleg eltűnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtfokhoz a hajó­ töröttek. Előveszik az elemózsiát és búsan rágják a hazulról hozott fe­ kete kenyeret, míg benne tart, később eladják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyenlik. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztük azonban egy-egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja, hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról és azt mondja: — Ki üzen haza valamit, met én megyek? Az üres tekintetű férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int és visszasüllyed a lelke poklába: annyi ereje sincs, hogy haza üzenjen. Mások azonban körülveszik a haza készülőt: — H a felénk jársz, hát mondd meg, hogy jól vagyunk, egy irodába kaptam állást, de pénzt még, nem küldhetek. Ott lakunk a templomtól számítva a negyedik házban. Csak Szabandi Mihályékat kérdözd. Előkerül a plajbász, még a katonaságnál szerzett »notec-könyv« és a hazajövő ember felírja a címeket, meghallgatja a különböző sorsokat, üzeneteket. Egy szót el nem feled belőle, hiszen sokszor hallotta, sokszor elpanaszolták egymásnak és mikor az utolsó nyomortörténet is elhallgat, megbillenti a föveget és azt mondja: — N o az én Istenem áldjon meg tütököt! Az ilyen embert hívják »baj-póstá«-nak. Valahogy átvergődik a Kárpátokon. Isten tudja miből él addig. Az első székely falunál előveszi a »nótecét« és ettől a pillanattól kezdve meg van mentve. Mindenütt szívesen fogadják, megtraktálják, ellátják enniinnivalóval, s ha jó hírt hozott, még »pánkó« is kerül és jókedvűen így kínálja a ház asszonya: — Használja nó, met mikor csenáltam, megmostam a kezem utána! Tegnap, vagy tegnapelőtt ilyen baj-pósta érkezett a falunkba is, valami datki embör, Égöni nevezetű. Elébb betért Birtalanékhoz s el­ mondta, hogy Marika mit üzent. A vén Pétör Jánoséknál sem üdözött so­ kat, de ott már annyit mondott, hogy sokért nem adná, ha a szegény öz­ vegy Áron Petőmével nem kellene találkoznia. — Mért félsz tőle? — kérdi megütődve Péter János. — Áldott jó asszony az, még a légynek sem árt.

O

582

Nyíró József: Baj-pósta — Éppen az a baj —> sóhajt a vándor. — Nem es félnék én, ha a fia élne! — H á t megjiótt? — Az-e? A meg osztán! Ez a gyenge ujjas maradt utána. — Hogy pusztula el ilyen hirtelen? — Elég hirtelen. Ülünk a Miháj vitéz szobornál, s egyszer csak lás­ suk, hogy sárgul el Áron Pétör. Téged mi löle?... Ingem csak ainnyi, hogy én már az Üristenhez szegődöm... E történt tegnap fertáj tízkor... A rossz ujjassát haza hoztam. Itt hagynám, ha átadnák. — Itt osztán ne! — Legalább mutassák meg akkor, hogy az anyja hol lakik? Péter János bá elkalauzolta a kapuigj. Mióta tizenhatban a rományok az urát elhurcolták s az is elhalt »Húsos« városában, az egykor bireskedvű asszony egész nap nem szólt tizet. A baj-pósta nagy hangon állított be az »életre«. — Hogy van, édesanyám? — Én jól, édes fiam! Hát te ki vagy, s honnan jössz? — Datki embör vagyok s éppen Bukarestből jövök! — Az Isten vezérelt hozzám! A fiamot, Pétört, nem láttad-e? —• Én osztán igen. Az öregasszony arcát boldog pír önti el. Besürgeti a hírhozót a háziba s az izgalomtól reszketve teszi elé a »falnivalót«. Egyelőre oem kérdiez semmit, csak azt pötyögi boldogon: »Oh lelkem fiam!«' A bajpósta a halálhírrel a kezében' kínosan feszengve ül, próbál enni, de a jó házi szalonna megkeseredik a szájában. — S hát látád a fiamot? — ül le vele szemben a vénasszony is. — Együtt vótunk vele. — Elszegjődött-e? A férfi lesüti a fejét, úgy morogja: — ő el. — Kihez te? A bajhozónak jó gondolata támadt, szinte vígan felel. — Éppen Mihály vitézhez. — Nagy úr, úgy-e? — kérdezi bizakodóan az asszony. — Elég nagy úr. A szegény, öreg édesanya elgondolkozik. — Oh, csak jó helyre szegődött volna az én leiköm Pétöröm! A datki ember nagyhaiigon vigasztalja: — Amiatt kiednek ne fájjon a feje. Ojan gazdája senkinek sincs Bu­ karestbe, mint Pétörnek. Áldott jó embör. Egész nap egyet ss szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy ló­ val va)n dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott. — Akkor valami katonaember? — Afféle, édesanyám, az... De én már megyek es... A boldog, ragyogó arcú vénasszony szorgoskodva ugrik fel.

í»3

Nyíró József: Baj-pósta — Áldjon meg az Úristen, hogy ilyen jó hírt hoztál! És izgatottan csomagolja össze az asztalon maradt szalonnát, kenye­ ret, csipet-túrót. — Ezeket vidd magaddal, az úton jól fog. Nem lehet visszautasítani. Az ember még a kapun kívül is ügyetle­ nül tartja a kezében. Áll, mintha odaszegezték volna. Arra gondol, hogy mégis vissza kellene mennie és megmondania az igazat. Már a kilincsen a keze, mikor a házból halk, öreges énekszó hallszik ki: Fekete faluban fejér torony látszik, Láttam a babámot, más ölében jádzik... A datki ember szíve megremeg, és zordul, fojtottan el-elkáromkodja magát. Nézi a kezébe nyomott kenyeret, szalonnát. Két gyermek jön szembe az úton. Odainti és odaadja a kenyeret-szalonnát. —• Nesztök! A fiúk bátortalanul veszik el. Egyikük felnéz az emberre és meg­ látja a kemény, csontos arcra gördült két könnycseppet. — Maga mét sír, bácsi? Az ember gorombán riasztja el magától és megjndul. — Nem elég a magáim baja, a másét es én sirassam! — dörmögi. Lassan cammog. A mátéfalvi útnál befordul és az Olt hídján meg­ áll. Kicsit nézi a vizet, erre fogja a halott legény rossz ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, majd elszántain beledobja a vízbe. Az esteledő félhomályban úgly látszik, mintha holttestet lökött volna a vízbe... NYÍRŐ

j84

JÓZSEF

A LÁTHATATLAN ÍRÁS Hull künn a köd s a színeket kioltja. Csak egy marad: a kúpos erdő kék-fekete foltja. Ülök magam, tompán a téli ködben, s zord vonalad az erdőn túl ma is szemembe döbben. Most messze vagy: különös, más planéta. Vallok neked, mint régi és divatja-mult poéta. Az erdőn túl, valaha így neveztek — A köd mögött akkor is így idéztek és kerestek? Én a neved mindig halkabban ejtem, elhallgatom s tán nemsokára tengerszembe rejtem. Pedig tudom: te vagy a Hang, a Hívás, szívó Delej s szemembe sajgó Láthatatlan Írás. Elhullhatok, eltép a hűte'mség: homlokodon egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség. Te megmaradsz: morajos szikla-ország, történelem, lelkemen-túli, zord kivülvalóság. S mégis: velem egy-test vagy, mint a titkom. Nincs messzeség.

- ~ ^ ,

. -:**-•

, - * — - -

*

..,.11.111.-.

UHlMlilipLIimilll IIJHVIIII^M«pp»ILU«l • •

!•!_.

*

nincs vád, mely életemtől elszakítson. Más benned él, foghat, taposhat, unhat. Kút vagy nekem s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat. Patakjaid bennem el nem apadnak, mélységeid mélységeimben kinccsel felfakadnak. Vadméheid a rétemen toroznak, havasaid nárcisszaim csokrában illatoznak. ösvényeid a két talpamban élnek, harangjaid hajnal körül a tornyomban zenélnek. Fellegeid az én tetőmre szállnak, viharaid az én barlangjaimban orgonálnak. S ha hallgatok, nem tudom: ritka csendem bennem, van-é, vagy künn, a benned alvó rengetegben? S a nagy moraj, nem tudom, hegycsuszamlás? Fellegrobaj? Fadöntés? Lélekomlás? ÁPRILY

LAJOS

AZ ÍRNIVALÓ...

Ó, írás, isteni, szent cselekedet! Ó, fájdalmas lélek-szertartás! Harangverés az időben és történelemben. Reszketve nyúlok a tollhoz, mintha mély sebeikben vájnék. Az asztalhoz leülni irtózom — és szívesen tovább mennék. Vad pusztáiban, kietlen téliben éheznék és szomjúhoznék. Testemet megkorbácsolnám. Tüzes vasszegeken1 hevernék... Ó, írás, örök idők követe. Szent Levél... Neked vallunk beszáradt torokkal, Sötét éjjel, éjféli látomáában. Töredezett hangon, félig leírt szóban. És csak könyörögjük: »Ó, egek Ura!« »Felséges Isten!« Megtépett rózsafa ma népem. Villáinsujtott fa; Tört ág a nemzet. Ó, Isten! Ma minden szó csak imádság lehet... Bús véreim, amerre éltek, összefogom fájó szívetek. E fehér papírt remegve írom. Nem kérdezem, hogy mi hír van otthoni? Tinálatok a szent városban, Erdély közepében, a szép cündérkertben? Vagy falumban, a bús szőlők alatt, Láttok-e csillogni egy fényes madarat? Vagy bús éjjel lett már: elfeketült csend?

Vallok neked, elsárgult papírlap. Mondok édes szókat minden ibolyának, Elszálló felhőnők, fűközti virágnak. S leírom a nevét az Édesanyámnak. Leírom a nevét tépett Tümdérkertnek, Hóban, fagyban álló puszta Rózsatőnek. És leírom százszor és leírom újra, Éjjel lázálomban, nappal gyötrődésben, Betegen, fáradtan, félig alélt tűzben: »Felséges jó Isten!« »Felséges jó Isten!« BÁRT ALIS

588

JÁNOS

L E V E L E K ste volt, jó késő. Zsuzsi elrakta a vájdingot, letörölgette a linóleum ab­ roszt, azután a surlós vederbe vizet zubogtatott a csapnál. Elékotort egy rongyot s kezdte feltörölni a konyhát. — N a ilyen sincs nálunk — nézte a fehér-fekete kőkockákat. — A templomban, ha igen, de az se ilyen, csak a formája. — Térden felül húzta a csíkos szoknyát, hogy ne vizesedjék. Fehér térde meg-megkoppant a kövöni, ahogy cserélgette. Ringó mellétől kipattant blúzán a legfelső kapocs s ki-kivillant a fehér bőre. Ügyetlen egykézzel visszapattintotta. Ahogy azt matatta, térdére egyenesedve, eszébe jutott a levél. Tapogatta blúzát egy darabig. — Per­ sze na — nyugodott meg aztán — a párna alá tettem. Nekihajolt újra törölni. A kapocs újra kipattant, de most hagyta, hogy pattanjon,. Nagyokat loccsantott a vizes ronggyal s a levélre gondolt. Gondo­ lata csakhamar örömre virágzott, dúdolni is elkezdett tőle. Elébb csak úgy né, dünnyögve, de aztán dalolva indult a hangja. El-elakadt ugyan a törlésben, de csak húzta, vontatta tovább. Kicsit az orrából, kicsit egy­ hangúan.

E

Édes anyám rózsafája, én vagyok az egyik ága. Kihajolt a nagy uccára a legények bosszújára. Térde áthidegedett a kőkockától, gyakrabban kezdte cserélgetni. A hangja bántóan egyszínű maradt. ...Én es árva, te es árva, bújjunk egymás árnyékába. A falig; ért. Megfordult lebbenő szoknyával. A veder feldőlt éktelen csörömpöléssel. Lélegzeni se mert egy darabig. — Jaj, hogy a nyavaja! — rángatta aztán a veder fülébe akadt szoknyáját és a szoba felé hallga­ tózott, ahol egy kutya kezdett ugatni vékonyan. — N a most meg az a ronda kutyácska is — ijedt meg még jobbam. Még felkel asszonya s ki­ jön, hallgatta az ajtót s a kutyát. Be is pattintotta az akaratos kapcsot, hogy ne lássák úgy. De nem jött ki senki. A kutya elhallgatott s a zajból végre csend lett. Még egy darabig figyelt tolvaj módra, félt, hogy nem lopta-e meg gazdái álmát. De a csend csend maradt. Sietve fogott újra törléshez. Végre készen lett s elrakhatott mindent. Akkor a csap mellé állt, szoknyáját felhúzta, lábát a lefolyóra téve meg,mosta. Aztán az ablakhoz ment. A város el volt bújva a szapora esős feketeségbe. Egy meggörbült bak­ tató feltűrt gallérral lacsatolt a vizes járdán. Zsuzsi lehúzta a rollót, vizet eresztett egy csuporba, gyertyát gyúj­ tott s indult feküdni. Az ajtóból még visszanézett. Vigyázgatta vizes láb589

Asztalos István: Levelek nyomait. — Megszárad — vont vállat s lekattintotta a villanyt. Egy da­ rabig állt, aztán visszakattintotta, majd újra le. Nem rég került városra s tetszett neki ez az oltogatás. Pillogtatta egy darabig a fényt, aztán elégedetten indult a folyosóra s anent be egy kamra félébe, ahol az ágya állt szürke pokrócosán, az ágy fejénél asztalka támaszkodott a falnak, rajta egy skatulya hevert s egy régi hátú imakönyv. A skatulyából sza­ lag piroslott elé. A kamara másik felén lim-lom holmi hevert szanaszét. Zsuzsi a csuporból egy ütött-kopott lavórba mosdott, aztán egy kis tükörben simára fésülte s két ágba fonta haját. Mikor megvolt, a párna alá matatott s egy oda dugott, félig elmorzsolódott tésztát kotort elé, meg egy levelet, amit ma kapott. A tésztát befalta, avval felkuporodott az ágyra lábait maga alá húzva. Így elhelyezkedve kihámozta borítékjá­ ból a zizegő levelet. Kezdte böngészni. Egyszer már olvasta ugyan, de csak úgy né futtába. Ideje se volt rá, nem azért fizetik a cselédet, hogy álljon. H á t olvasgatta nekihajolva a gyertya fényének. Komolyain) és ne­ hezen silabizálta, össze-összehúzta szemét, ahol nem értette a betűt. Maga elé susmogjva igazodott előra a papíron. Kelt levelem Plojest, szeretett kedves Zsuzsi! Tudatom véled, hála­ istennek vagyogatok, mit az Istentől neked es kívánok. Szeretett kedves Zsuzsi, hallom szolgálni mentél. Kis Minya beszélte, aki haza járt. Sze­ rencséjére meghalt a nagyanyja, osztán haza engedték. Igaz, alig dugták el szegén öreg asszonyt, már kelletett jöjjön, de csak haza járt, na. Kedves jó Zsuzsi tudatom véled, hogy itt annyi az eső, hogy ki látott még annyit. Van es sár jó nagy, akkora, hogy menni es sok benne, há még szaladni, mert mü kedves Zsuzsi szaladunk annyit, hogy a nyúl se töb­ bet. Egy nagly mezőt teleszaladgálunk minden áldotta nap, aztán kedves Zsuzsi forgunk es annyit, hogy nézni es sok. Erre-arra, csak kiabálnak s mü forgunk. Van egy káplárunk, alig egy embernyi, megcsökött erőssen, na, ez kedves Zsuzsi megforgat úgy, hogy én se jobban téged a táncba. Bufnyának hívjak vagy minek, de valami cudar. Nehéz keze van, az isten szakassza le, úgy üt véle, hogy a szerzsent úr Csórai se jobban; az inkább hasaltat. De híjába, ez a rendje úgy látszik. Az étel megjárná, sze húst es adogatnak majd minden nap, csak Balázs Balázs, a nagygazda fiú, mer ő es itt van, káromkodik, hogy ez nem étel. De vannak itt másfélék, azok eszik mint a marányi kutyája. Szeretett kedves Zsuzsi köszönöm, hogy a pakba, mit édesámék küldtek, te almát es tettél. Jól fogott erőssen. Igaz, nekem egy ha jutott, mer eladogattam ide-oda. A kápláré lett a java, de jól fogott, mer akkor nap nem kellett lábat mossak. Jaj, mer az annyit súroltassa minden este, hogy már bicskával es vakarjuk a talpunk, csak hogy tiszta legyen. Bezzeg az övé büdös, hogy érzik egész éjjel. Igaz, most fájtatom a láJbom, mert tudod, kedves Zsuzsi, felrágta a bakancs. Csak húzom magam után, mint a kővel dobott kutya. Félek mutatni, nehogy megszidjanak, de csak elmullik ejsze. Szeretett kedves Zsuzsi, örülök, hogy jó szívvel vagy hozzám, gondoltam kár, hogy nem itt szolgálsz Plojesten, be jó volna. Itt van magyar lány annyi, hogy nincs mód rá. 590

Asztalos István: Levelek Még tőlünk es van, hallod. Brodi Eszti, tudod, aki olyan szép volt. Na, de most megcsúnyúlt erőssen, levágatta a haját s küsasszony ruhát húzott. Kitanulta a rosszaságot erőssen. Veres a szája, mint egy pipacs s még bi­ tangja es lett, csak betette lelencnek. Az öregek beszélik, mer ők járnak a városba eleget, nekünk az se lehet. Aszongyák, hogy mindegyik es olyan rosszféle, hogy jaja jaj!... A fene tudja igaz-e? Ezer gondolom, hogy méges jobb, ha nem szolgálsz itt. Kedves jó Zsuzsi, édesám sok jót tuda­ tott felőlied Kis Minyától. Tudatta, hogy tisztességes jó leán) vagy, húzol hozzám, még táncba se voltál, mióta katona szeretőd van. Nagyon szí­ vellek érte s tudatom véled, hogy elveszlek, ha haza kerülök. Vigyázz es magadra kedves Zsuzsi, mer fejtelek erőssen. Mind azon gondolkodom, hogy be paraszt voltam az elmúlt őszkor, sarjúcsinálásnál. Hallgattam rád, pedig be egyedül voltunk. Mü ketten s az erdő. Tudod, mikor anyád nem tudott feljönni. Mer híjába, Zsuzsi, tudom, én, hogy van az. Most én lennék az erős. Szeretett kedves Zsuzsi, nincs es több hely a papiroson hát bé es végzem a levelet, Kis Minya tiszteletyit küldi, irjál te es hal­ lod. Csókolja a szádat katona szeretőd András. Zsuzsi leeresztette a levelet. Fészkelődve igazgatta magát, aztán újra beleolvasott a levélbe. Azt a részt olvasta, hogy sarjúcsináláskor... Halkan maga elé kacagott. Aztán a végiét olvasta el mégegyszer. — Csókolja a szádat... Jó lenne biza, gondolta. Elszégyelte a gondolatát. — Né, de bo­ lond vagyok. Korholta magát, de azért elégedetten dugta borítékjába a levelet. Egy darabig ült, aztán leszállt az ágyról s az asztal fiókjából irkát, a szalagos skatulyából meg egy apróka ceruzát kotort elé. Visszahelyez­ kedett az ágyra, mint madár a fészkére, maga elé igazította az irkát s rágni kezdte a kurta kis ceruzát. Rágta, rágta, aztán nekinyomta az ir­ kának és írni kezdett lassan, nehezen, sokáig. Meg-megállt, nézte a fa­ lat s újra írt tovább. A gyertya csonkig égett, mire bajosan' elkészült. Akkor olvasni kezdte, amit írt. Ügy olvasta, mint az András levelét. Akadozva, susmogva betűzte. Kelt levelem Brassó, kedves jó katona szeretőm András. Tudatom, hogy jól vagyok, amit az Istentől neked es kívánok. Továbbá tudatom, hogy megkaptam a levelet éppetn ma, amit küldtél és sajnálom erőssen, hogy katona kell legyél. Dehát az es kell legyen valaki úgyé. Továbbá tudatom, hogy csakugyan szolgálok, jól mondta Kis Minya, Pünkösd után jöttem volt ide. Odahaza mit, hogy csináljak. Apám, anyám engedtek jó szívvel, sze maradt a nyolcból, aki odahaza egye a kenyeret. Asztára nem vagyok nagy gazda lánya, szegén leánnak meg, az al rengyje, hogy szolgál­ jam. De tudatom véled, hogy szeretek szolgálni, sze micsa ágyba alszok egy kicsi szobába, meg ojanyokat eszek, hogy alig győzöm magam. Ehetek kedvemre, nem nézi ki senki a számiból, mint odahaza, ott egy cső kukoricát nyolc felé es törtem, híjába na, mer úgy volt. Csak asszonyom ideges naccsága erőssen, haragos de olyan, hogy egész nap a fenével etet. Az úr az finom egy ember, a minap még meg es simogatott biza. Mondom, J9i

Asztalos István: Levelek kedves szeretőm, elég jó helyen vagyok. Igaz, van rossz itt es, dehát min­ dennek van árnyéka. Sok a lépcső, aztán mind kell súroljam meg mind csak takarítok, mosogatok. Nem lehet állni egy szikrát se egész ilyen­ korig né. De nem es ez a rossz inkább, sze dolgozni kell akárhol, de há van itt egy kicsi kis kutyácska. Egy macska nagyabb nála, mégis több baj van véle, mint tíz nálunknál való kutyával. Fereszteni kell, minit a kicsi gyermeket, meg aztán bolhászni, fűsülni meg sétáltatni a nyavaja a négy lábát egfye le. De híjába ha asszonyom bolond utánna. Gyereke nincs, hát mind a kutyácskát édesöli. N a ez egy. De még van itt aztán egy úrfi es, olyan legén forma, csak sován, aztán látni se lát jól, mer üvegje vagyon a szemén. Az asszony öccse vagy mije. Na, hát ezt még a kutyácskánál es jobban- utálom. Igen, mer ha jő el mellettem, hát csak csip meg, asztán mind a mejjemet, a rossz egye le a körmit. Asszonyomnak szégyellek szólani, asztán mind nem hagy békét. Egyszer becsengetett ahol alszik, hogy vigyek vizet neki, vittem, há csak elkezd fogdosni, mit hogy csináljak, úgy megrúgtam, hogy elhagyott egybe. Azóta eszi a fene, mind csak parancsolna s hazudozik asszonyomnak, hogy lusta vagyok, így meg úgy. A múltkor még sírtam es miána. így biza. Kedves jó katona szere­ tőm tudatom, hogy én es szívellek tégedet s megvárlak, amíg haza kerülsz. Apám mondta, hogy a hátulsó házba tőlük eltérünk, anyám két párnát es igért, meg a nagy fazakát. Varga Daniné keresztanyám meg ide Ígérte a régi osztovátáját. Igaz, azt te es tudnál csinálni, de hadd csak adja. Tu­ datom, hogy apád es Ígérte, hogy a nyiresi félholdat terád irassa, csak be­ csüljük meg magunk én es, te es. Mondtam, ne féltsen ő engem, jobban szi­ veilek én annál, minthogy elbolonduljak. Továbbá tudatom, hogy a Sós Pali lánya Ida azt híreszteli, hogy te a reguta táncba neki adtad a zsebbe való kendőt, amit én varrtam volt neked. Még sírtam es, de anyád meg­ mutatta, hogy nem es igaz, mer ott van a ládába. Kedves jó katona sze­ retőm tudatom, hogy már két hónapi bérem itt van egészibe a párna alatt. Gyűtöm, mert itt ojany ágyakat lehet venni, hogy ritkaság. Szép uriasat, még kasztenyeket es. Kedves jó szeretőm, továbbá többet már nem es írok, mer a gyertya se bírja. Tisztellek s maradok hű szeretőd Kacsó Zsuzsi. Zsuzsi, hogy elolvasta a levelet, a fiókból borítékot szedett elé, ame­ lyen rikított a bélyeg. Nagy alapossággal helyezte el benne az irkából kitépett levelet. De megcímezni már nem ért rá. A gyertyacsonk tócsába olvadt s utolsókat pislogott. Zsuzsi sietve eresztette le magáról a szoknyát s ingesera bébujt a pok­ róc alá. A gyertya mintha csak erre várt volna, ellobbant. Zsuzsi nézte a fekete csendet s Andrásra gondolt. Keze nyugtalanul simította végig mellén és hasán a vászoninget. Aztán bolondul arra gon­ dolt, hogy tényleg butaság volt Andrástól, hogy őrá hallgatott sarjúcsináláskor. ASZTALOS

592

ISTVÁN

„MIÉRT HALLGATOTT ELfVÉGVÁRI ? (Levélben

kérdezték.)

Elhallgatott: elmúlt a pillanat, Melyben — a mélyből — hangija felszakadt. A nagy Perc hulláma továbbfutott, Akkor az Idővel találkozott. Kihunyt a máglya. És jól tudta ő: Az a tűz újból nem törhet elő. Elhallgatott, — mert visszás valami: Daltalan szívvel tovább dallani. Elhallgatott, mert új parancsok jöttek, Üj rendelése az otthoni rögnek. Elhallgatott s a röghöz visszatért, Mint földmives, — a harc ha véget ért. A sors kiáltott: válasszatok hát: A szülőföldet-e, vagy a hazát? Ő túl régi s mai határokon: Zászlót bontott egy magyar csillagon. Hisz abban., ami örökkévaló, Fegyverrel, csellel ki nem irtható. Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély, Hogy idegen kéz odáig nem ér. Nem a mi dolgunk igazságot tenni, A mi dolgunk csak: igazabbá lenni. Elhallgatott,—mert vad tusák közül Immáron Istenéhez menekül. Vele köt este-reggel új kötést. És ráibizza az igjazságtevést. 1933. március.

REMÉNYIK

SÁNDOR 593

TÜRELEM A költő, a példátlan, régi nagy Megbélyegzett Téged s megátkozott, Állatok erényének hirdetett, Robbanó lelke teljes erejével Utált és megvetett. S nem is csillagot-söprő mozdulattal, (Hisz láthatatlan karja égig ért!) Csak egy rúgással, Ahogy oktalan állatot szokás — — A sutba, messze — elrúgott magától. Nekem Te mindenem vagy, Türelem: Szelíden fénylő álló-csillagom, Rámmosolyogsz és engem mosolyogtatsz. És Te vag|y népemnek is mindene, Kit minden égi vándor elhagyott. Mi lenne, ha egy tébolyodott percben Nekem is égig érne a karom, S magam egéről és népem egéről Lesöpörnélek őrült mozdulattal: Türelem, szelid álló-csillagom? — 1931. február 25.

594

REMÉNYIK

SÁNDOR

AHOGY LEHET Fogcsikorgató türelemmel, összeszorított szájjal — Krisztus-követő bús próbálkozással, Majd daccal, lobbanovai, Fojtott igével és visszanyelt szóval, Tenyérrel, mely sima örökké, Csak a zsebben szorul ököllé — Keserű, telhetetlen nevetéssel Békülve meg akármi rendeléssel — Nem csodálkozva már — és csodálkozva mégis, Hogy rajtunk ez is, az is megesett: Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan, Kínszenvedést virágzó életet. Ahogy lehet... Megalkuvás zsoltárát énekelve, Végtelen rabmenetben csak megyünk, Nincs semmi fegyverünk, Fegyvertelen a lelkünk lázadása, Pedig a vérünk minden csöppje vágyik, Vágyik a Péter vad mozdulatára, Amikor Istenének védelmében A Málkus fülét hirtelen levágta. Kik vagyunk mi? Ó nem az Alázat, Csak a megalázottság fiai. Nemzedékek büszke hídfői közt Görbülő ív, görnyedő átmenet: Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, Nem apáinknak tetsző életet. De aki máskép tehetne helyünkben, Az vesse reánk az első követ! Minden percünk kínzó kiegyezés: Ahogy lehet... Testvérem, korcs hős, alkuvások hőse, Félbenmarad, megmásul mondatod? Egy szikra talán mégis zengye pattan Langörvényből, mely benned kavarog. Dagadnak benned árvizes erők, Zúdulna niagarás zuhatag: Elégedj meg, ha megtöltesz belőle

Kristálytiszta vizzel egy poharat. Visszaszoritnak, hátrább, egyre hátrább, És amit haglynak, egyre kevesebb: H á t vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz, S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet, Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból, A töredéket eltört mondatodból, Minden megmaradt árva keveset: Ahogy lehet... Láttad a Karsztok szirt-sivatagában A liliputi termőföldeket? Pár négyzetméter — amit a lavina, A kőgörgeteg könnyen eltemet. S a Karsztok boldogtalan magvetője, A földmivelés madárijesztője, Ezt a kis humuszt mégis szereti, Kicsi kőkerítéssel keríti. Pedig szinte sírjának is kevés. Ó karszti sors, ó karszti temetés... Te is testvérem, karszti sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméterrnyi helyet, S.azt a fölséges isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsókat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel, Démoni dühvel és őrült örömmel — Ahogy lehet,.. Ahogy lehet... 1935- április u ,

S96

REMÉNYIK

SÁNDOR

S Z Ü L Ő F Ö L D E M — RÉSZLET AZ ÍRÓ HASONLÓ CÍMŰ KÖNYVÉBŐL. —

tt van Farkaslaka. Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik a torony, de ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy mi hol van ott a derengésben. Valósággal nyűgbe ver valami különös érzés, amelyhez hasonlót soha semmi nem ébresztett ben­ nem, csak a föld, hol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nam fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben e földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Izében mind ott találod az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a ká­ bítókat és józanító fűszereiket. Isten s majd szülő nem kérdezte tőlünk, hogy innánk-e belőle, hanem megitattak, mint tehetetlen áldozatokat. S ami éltetett egyfelől, megmérgezett ugyanakkor: s mint a testnek és lélek­ nek legnagyobb szenvedélyét, azóta sem tudjuk leszokni ezt az italt. Rabjai vagyunk. És nem tehetünk egyebet: hordjuk ezt az örökös, láthatatlan bilin­ cset, mely egymagában is elegjendő volna arra, hogy) az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordjuk és rozsdáit ma­ gunk takarítjuk, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, a hegyeket teszi egyenlővé a sík főddel, hogy magának zugot sehol ne találhasson. Ilyeneket gondolok, miközben zörögve ereszkedik lefelé a szekér. Már a kanyarodónál fordul s ott elől a hamuszürke levegőben a szentléleki fehér házak nőnek a szemünkbe. Minden lépésnél jobban és jobban kapaszkodom előre a tekintetemmel s ügyet sem vetek arra a két szamárra, amely egy kicsi szekeret húz szembe velünk. De a lovak riadtan meg­ állnak hirtelen, majd a sánc felé kapják a szekeret, hogy a lajtorja állát meg kell ragadnom. Szerencsére a ját helyrekapja őket a gyeplővel s mehetünk tovább. — Ezek mitől ijedének meg? — kérdem. —i Attól a két szamártól — mondja a szekeres. Hátrafordulok s még jól látom a megijesztő két szamarat, ahogy las­ san és bölcsein vonja a kicsi szekeret, melyen egy hordó van s a hordó tetején egy ember, hosszú vesszővel a jobb kezében. Semmi okom nincs arra, hogy éppen most kételkedjem bárki szavá­ ban, de mégis igen különösnek tetszik, amit a szekeres mondott. Ismerem eléggé az állatok természetét is, már a nálunk előforduló állatokét, de idáig még sohasem hallottam, hogy a ló félne a szamártól. Nem tudom megállani tehát, hanem megkérdezem a játomtól, hogy ugjyanbiza mi le­ het ennek a félelemnek az oka.

O

597

Tamási Áron: Szülőföldem — Senki sem tudja — feleli. A hanghordozásban és a beszéd más fortélyában, itt a székelyeknél, már ismeretesebb vagyok, mint a lovak és szamarak dolgában. Érzem hát ebből a feleletből is, hogy valami fintorog mögötte. — H á t maga tudja-e? — folytatom tehát. — Én igen — zökkenünk helyre. Ahogy magyarázni kezdi a dolgot, nem tudom, hogy igazat akar-e mondani, vagy inkább a lovakat védi. Mert azzal indítja a szót, hogy egyátalában nem lehet csodálni, ha a lovak félnek a szamaraktól. Hiszen még az ember is fél attól, amiről nem tudja, hogy micsoda. Így van a ló is a szamárral. Vagyis amikor megpillantja azt a szamarat, akkor csak azt látja, hogy amit megpillantott, az se nem ló, se nem szarvasmarha. Azért fél. Mert a ló csak a kész dolgokat szereti. — H á t a szamár nem kész dolog? — kérdem. — Ammá nem! — veti oda. Gondolom, ennek most a végire járok, s így folytatom: — Ne beszéljen, hiszen mindene megvan a szamárnak is. — Neki meg — mondja a ját, — s még sincs befejezve, egyrészt. S másrészt el van vétve. Vagyis szarvasmarha már nem lehet belőle, s ló­ nak még hol van?! Odafordul az öcsémhez, hogy segítsen lebecsülni a szamarat. — Nem igaz, Gáspár? — Éppen most gondolkozom ezen — nevet az öcsém, mire a szeke­ res tíz bőséges esztendőt ad neki, gondolkozási időt. — H á t nekem mennyit adsz? — csatlakozik Ágnes. Olyan jól mulatnak, hogy a két szamárnak szökve emelkedik az ára. Csupán én gondolkozom és rágódom azon, amit hallottam: s lassan­ kint mindent szamárnak látok, ami nincsen béfejezva ezen a földön, vagy el vagyon vétve. Szerencsére már rég elhagytuk Szentléleket s így a bánkódás és keserűség egyre gyorsabban száll fel és tűnik el, hogy az ott­ honi édes gondoknak és az anyám szavainak vethessek szívemben ágyat. Már itt van az első ház: meggyújtották benne a lámpát s a fény az ablakon át keresztülfekszik az úton. Ügy megyünk átal rajta, mint a mesében az aranyhídon. Valami békességes, szelid ünneplés van abban, ahogy lassan zörög a házak között a szekér s mi rajta négyen nem szólunk egy szót sem, csak ide és oda tekintünk, köszönni az embereknek, akik jól tudják, Kogy ki­ nek a szeme csillog ki a városi kalap alól. Ezek mind ismerték apámat s a korosabbja nagyapámat is. Most fordul az út, bé a völgybe, ahol a Nyikó mellett kanyarog, hosszan a hosszú falun. Ügy tűnik, hogy ez a leghosszabb szakasza az egész útnak: a falu alsó végétől majdnem egészen a felső végéig. Könnyű a magyarázat, hogy miért van ez, hiszen nem az értelem méri világi mér­ tékkel itt a távolságot, hanem a lélek, amely nem győz eleget repdesni jobbra és balra, előre s hátra. Mindenütt emlék-bokrokkal van teli a hely, S98

Tamási Áron: Szülőföldem valóságos bozót; s a házakat is hirtelen kizöldült folyondárok gyanánt özönli el az emlékezés. Lassan haladhat ilyen helyen a lélek. A hídnál, a falu közepén, Ágnes és Gáspár előhívnak engem ebből a bozótvilágból, mert olyan kérdés vetődik fel, amelyben csak én dönt­ hetek. A játom megállítja a szekeret. — Merre forduljunk most már? — kérdi Gáspár. Bizony, keresztútnál vagyunk: választanom kell a két út között, mert az egyik átkanyarodik á hídon és a szülői házhoz vezet, melyben apám halála óta, már tizenegy esztendeje, Gáspár lakik s az ő házigaz­ dasága alatt anyám és nagyanyám. A másik út pedig, fel a Nyikó men­ tén, az Ágnes hajlékába viszem, melyben az ura után talált jó és egyedül­ való otthont. Nem könnyű hát a választás, mert nemcsak utat, hanem testvért is választ az ember. S azonkívül számolnom kell a formával is, mely olyan erősen fogja keretbe itt az életet, hogy aki tapasztalatlanul a szokás ellen cselekszik, az megütközést kelt és idegenné válik. Ez a forma, melynek Gáspár öcsém mindig és mindenben testőr-katonája, ha­ tározottan úgy írja elé nekem, hogy a szülői házhoz érkezzem haza. Ezt helyesnek ítélem magam is, hiszen hagyományt és szokást, ha az nem üres divat csupán, mindig megbecsültem, követtem és tartottam. Most azonban nem olyan egyszerű a kérdés, hogy a forma kardjával a csomóját rögtön el| lehessen vágni. — Hol lesz a szállásom? — kérdem tehát. — Nálunk — mondja Ágnes. Gáspár is mégszólal, hogy ők is szívesen látnak, de a szavában szomorúság és lemondás van inkább, mert nagyon jól tudja, hogy szűk a hely a szülői házban. Mindössze három szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével; a másikban édesanyám s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár! S ha már ott ütök fel ven*dégszállást, megbánthatom-e azzal a háziasszonyt, hogy másnak a háza elé hajtassak a szekérrel? Nem. — Megyünk előbb a szállásra — mondom. Gáspár nem szól egy szót sem, hanem némán lenyeli a döntést, me­ lyért a szegénységet okolja inkálbb, mint engem. A székéiről sem száll le, hogy egyedül és gyalog átvágjon a hídon, hanem a szomorúság és a le­ mondás fölé emeli a ragaszkodást, ahogy, Mikes is tette volt az ő feje­ delmével. A ját megindítja ismét a lovakat s nemsokára megérkezünk egy ház elé, melynek ablakaiból világosság árad. Fent a magos tornácon mindenütt kerekem, virágcserepek állnak. Egyik-másikban már nyitnak is a virágok s ahogy megnyugszik rajtuk a pillantásom, tökéletesen az az ér­ zésem, hogy melegen özönlő lámpafénnyel öntözi Ágjnes a virágait. — Ki gyújtott lámpát? — kérdem. Í99

Tamási Áron: Szülőföldem Ágnes elmosolyodik, mint aki édes titkot tartogatott s most előveheti. — Anyám szerepel — mondja. Már ott állok a földön s éppen az izmaimat nyújtóztatom, hogy a hosszú zörgésnek és a zsugorító hidegnek az emlékeit kirázzam magiam­ ból. S akkor megnyílik a kapu s mint egy kicsi, meghitt ünnep, olyan sze­ líden és templomosán aínyám ereszkedik ki rajta. — Édes fiam!... — mondja sóhajtva. Mielőtt még lehajolnék, messze felnyújtja a két karját és úgy húzza bé a fejemet, hogy elérhesse csókjaival. — Jó, hogy megkaphatá, ugye! — szól oda a szekeres; s ahogy ki­ buggyan belőle kedvesen s természetesen ez a mondás, mintha gyermeket láték vala, aki örömében követ dobott a tóba, hogy a víz csillogó kari­ kákban fodrozzék és terjedjen tovább. Mert úgy fodrozik és terjed most az öröm. TAMÁSI

600

ÁRON

PISZTRÁNGOK KARA Erőnket lassú víz apasztja, heves fény s ermberszó zavar. Rég volt, mikor a sík folyóig lesodort a vak zivatar, szakadó felhők záporától árrá dagadt a patak-ér, s az áradástól meg nem őrzött sem kőodú, sem part-gyökér. Azóta úszunk, folyton úszunk, a vízzel szembe, oél iránit. Utunkat malmok torlaszolják, a zuhogó súly visszaránt. Halászsas-árnyék hull a vízre, ravasz tőrrel kísért a gát. Búvóhelyen töltjük a nappalt s megvárjuk a hűs éjszakát. Azóta éjjel vissza úszunk: futunk a tikkadás elől, havasra fel, hol mély az erdő s forrás-ízű a patak-öl. Fehérmelles vízirigó ül habos kövön s fürgén neszez. A martok tajtékos vizébe finom fenyőtű permetez. A foltos, ritka napsütésben zölden ragyog a fák moha, s ha szél mozdul, kövünkre perdül a málna és az áfonya.

Futunk, futunk a látomással, súlyos habot hasít a szánk. Riadozunk az óceántól: az ér, az ér a mi hazánk. Vihar ijeszt, kígyó riasztgat, meredek utunk nöhezül. S szivárványos testünk az éjben végső iramra megfeszül. S mire pirkadni kezd a hajnal s piros fény gyúl a fenyvesen, az érhez zúgón, szirten által megérkezünk győzelmesen. ÁPRILY

602

LAJOS

NEKEM IS! A szomszédunkban, Janiéknál, játszottunk minidig, gyerekek, de nem a nyár az s nem a játék, mit azóta sem feledek. Valami más zeng vissza egyre s okoz különös bánatot, az, amikor estére kelve a lány nekik kalácsot szelt, de nékünk — nékünk nem adott. Csak álltain ott, szegény öcsémmel, s szemünket könny futotta el, s ekkor mindketten úgy éreztük, hogy minekünk is futni kell. — Hazáig meg se álltunk, otthon anyánknak estünk bőgve, kis hangunk megnőtt, amint sikongón s lihegve követelte folyton: »Nekem is azt!« »Nekem is!« Már nem tudom, mi lett a vége, a dolog hogy és merre dőlt (s öcsémet se kérdezhetem meg, a száját betömte a' föld) — de az a lázadó gyerekkönmy lelkem pilláin űl ma is, s egyre sűrűbben ismerem föl hangom is, ahogy sírva feltör s követeli: nekem is! Nekem is! — ugyanaz a hang ez, egyenlő vágyaink szava, mely szomszéd példákon kigyúlva lázadón fordul most haza. Nekem is! — ugyanaz a könny ez: a megalázás törte fel, könny, mely sötét szemekben fény lesz s mire elér a más szeméhez, már úgy villan, mint a jel.

Nekem is! — Mind követelőbben s könnyesebben ejti a szám, ma még csak itthon, önmagamnak, de holnap? ezreknek talání Holnap ezrekben gyúl a rest vér s mint hajdanán, szegény öcsém: velem kiáltja majd a testvér, amit már suttogni nem fél — mi ott ég, ott, nyelve tövén. Nekem is! Ó, gyermeki önzés! igazán most érzem csak át! Ki vehetné a férfitől el a gyermek könnyes igazát? H a az is vagyunk: a Sors bitangja, anyánk az mégis és igy is — Kiáltsuk, szoknyájába kapva, nem teheti, hogy meg ne hallja: — Nekem is azt! Nekem is! 1938. november.

604

KISS

JENŐ

VALLOMÁS Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam, én döbbent szemmel láttam itt a vért, és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért. Viharokból kibomló új világiért csak'llmom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő-ködökbe zúgó trombitán. S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon. De imint a monda tóba fúlt harangja, a mélyben él az ember-fájdalom. S én nem tudom, hogy meddig él a versem, titánok halnak, tornyok rengenek. Ahol világ-traverzek összedűlnek, a vers, a versem hogyne halna meg? Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt. A hűlt sorok megannyi érckoporsó, s a könyv, a könyvem gránit kriptaibolt. De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha vallana s a bolt alól harang-tisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama. ÁPRILY

LAJOS

605

ERŐS VÁR — Luther Márton éneke. — Erős vár a mi Isteniünk és oltalom és fegyver; a bajiban Ő segít nekünk, mely ránkszakadt sereggel. A régi Gonosz újra ostoroz; fegyvere merő csalárdság s nyerserő; a földön nincs, ki bírja. Erőnk erőtlen ellene, ha hadával eláraszt, de megküzd értünk Az vele, kit Isten maga választ. Ha kérded: ki az? Jézus Krisztus az, hadak hadnagya, igaz Isten maga, ő győzni fog a harcban. S ha ördögök rontnak nekünk s ha elnyelni akarnak, mi semmitől sem rettegünk, tudjuk a diadalmat. Ha földi király ijesztve kiáll, nevetünk dühén; ítélet van fején, egy ige őt elejti. Az ige rontatlan megáll a rontók közepette, mert oldalunkon Isten áll s szent lelkének kegyelme. Elveszhet a rest vagyon, hírnév, test, fiúnk, asszonyunk, — diadalmaskodunk: miénk marad az Ország! SZABÉDI LÁSZLÓ fordítása 606

ERDÉLYI

HELIKON

Az E r d é l y i H e l i k o n erdélyi magyar írók folyóirata. Havonta 80—100 oldal terjedelemben, vaskos kötetet kitevő nagy 8° alakban, mű­ vészi díszítésekkel és műmellékletekkel, a legszebb nyomdai kiállításban jelenik meg, az Erdélyi Szépmíves Céh Garamond-antiqua betűivel szedve. Főszerkesztő: KISBÁN MIKLÓS. Felelős szerkesztő: KÓS KÁROLY. Szerkesztő: KOVÁCS

LÁSZLÓ.

Előfizetési ára egy évre 25 Pengő (600 lei, 120 Ke). Aki az Erdélyi Szépmíves Céh tagja (amatőr-előfizetője) vagy fűzött sorozatát megren­ delte, — egy évre 20 Pengőért (500 lei, 100 Ke.) kapja a folyóiratot.

AZ

ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH KIADÁSÁBAN MOST JELENT MEG

BÁNFFY MIKLÓS

ERDÉLYI TÖRTÉNET című nagy regényciklusának befejező kötete

DARABOKRA SZAGGATTATOL Bánífy Miklós hat évig írta az „Erdélyi történet"-et, melynek most jelent meg ötödik, befejező kötete. Az első két kö­ tet : „Megszámláltattál", a harmadik és negyedik: „És hijjával találtattál' címen, a végzetes bibliai faliírás szavaival je­ lezve, tárta fel a tragikus folyamatot, mely most kiteljesedéshez érkezett. A nagy vallomás ítéletünket állítja elénk, a belső okokat, melyek nemzeti tragé­ diánk beteljesülésére vezettek s a „dara­ bokra szaggatott" test legdrágább tag­ jának : Erdélynek elveszítéséhez. A ha­ talmas mű: szerzőjének .életműve és a magyar irodalom maradandó értéke.

A SZERKESZTŐ BEVEZETŐJE Az Erdélyi Helikon e számának egész tartalma arról a néhány nap­ ról szól, amely az 1940 augusztus 30-iki úgynevezett »Bécsi döntés* napja és a magyar honvédek erdélyi bevonulása között telt el. Egy világ alko­ nyodott itt le, s hullott az estébe ezalatt. Az a világ, amely számunkra idegen és ellenséges volt, s amely elől mélyebb rétegek felé vonulva él­ tünk. De néhány nap alatt új világ fényes hajnala is jött, »állásainkból* huszonkét év után meleg napfényre s nyílt mezőre csalt. Új világ, amely a nemzetnek csupán a régi volt, ezeréves életében 22 éves elvarázsolás után az igazsághoz visszaigazodó. De az egyén életében hosszú, majdnem végtelen és elhatározó. Hány férfi-élet porlódott el e huszonkét év alatt. Mennyi élet-vetés búzája őrlődött fel — magyar kenyérnek, s egészen másként érlelődve, mint máshol a magyar vetés... Mit éreztek, mit láttak és gondoltak, hogyan örültek ez élet magyar magvetői, amikor ily nagyot fordult velük a világ?!... Hogyan halad­ tak át e néhány nap alatt egyik világból a másikba? Milyen élmények és milyen gondolatok kísérték?... Hogy léptek át a szabadságba?... Ezt kérdezte meg tőlük a szerkesztő. S erre felelnek néhányan ebben a számban. Csak miután ezt kérte tőlük, fürkészve mondanivalóik között, jutott eszébe, hogy mennyire »hazai« műfajt kíván tőlük. Hagyományos, híres erdélyi műfajt, egy-egy novella terjedelmébe szorítva. Emlékírást és kró­ nikát a költőtől, s teret engedve a műfaj minden színének és változatá­ nak. Napló és elmélkedés, mese és önigazolás, krónika és tanítás, világbaés önmagába-tekintés, búcsúintés a múltnak és fürkésző kalapemelés a jövőnek. Nem kell félnie tehát az olvasónak, hogy benne ismétlésekre buk­ kan. Még ha ugyanaz volna is az élmény, más-más tükörből verődik az vissza; más lélek felel reá. Legfennebb az öröm színe lobog fel bennük egyformán, s háttérben a nagy kíséret ugyanaz. És főként más a táj, vagy más az őrhely, ahonnan szólnak. 609

Kovács László: A szerkesztő bevezetője Mindig izgató kérdés volt, hogy a nagy történelmi események mö­ gött hogyan örvénylik lent a láthatatlan tömegben az egyének élete. Az eseményt hordozó, vagy az események hátán magasra vetődő néhány »tör­ ténelmi* ember körül milyen volt az »elrejtőző« ezrek és milliók élete?... Azok az írások, amelyek itt következnek, e gazdag és láthatatlan világba nyitnak be. A költőnek a történelem-írásból ez a nagy rész jutott. Apró jelekben figyelni a nagy eseményt, s közelünkbe hozni a nagy ese­ mények mögött örvénylő életet. Ünnepi hangulatban, egyik nagy magyar »vasárnapon« készült írá­ sok ezek. Kemény munkanapok után, s új munkanapok előtt. Íróik egyegy tekintete már az új munkanapok felé fordul, egy-egy szavuk már ide szól. Hol lesz a helyük e nagy munkában?... Írásaikkal lezárnak valamit s kezük már az új kilincsen áll... Búcsúznak és megérkeznek egyszerre. KOVÁCS LÁSZLÓ

6ic

IGY LÉPTÜNK ÁT A SZABADSÁGBA

Honvéd-uccai benzinkútnál ért utói a hír, hogy mi észak- és kelet­ erdélyi magyarok ismét szabadok lettünk. Lihegve érkezett a köp­ cös szolgalegény és beordította a kocsiablakon: — Torda nem a miénk! — És mi van Marosvéccsel? Marosvásárhely? Vécs! Vécs! — kér­ deztem reszketve, de ő csak egyre ordította önkívületben: — Torda nem a mienk! Torda nem a mienk! Oh áldott, ismeretlen), csúf, girhes vén ember, ki aztán jöttél könynyesen és mosolygón; oh áldott ismeretlen^ ki idegen rendőrök és idegen katonák zűrzavarán keresztül hozzánk totyogtál s belesugtad a fülembe, hogy: »De Marosmegye is visszatért! Uram, Marosmegye is visszatért!« Így érkezett könnyek s öröm mesgyéjén a hír, hogy Erdélynek egy része s velük én is, mi is ismét szabadok vagyunk! Így jött a hír s néhány perc múlva már rohant velünk s a hírrel a gépkocsi, át a Mezőségen, a Havas felé, Haza felé! Most így, utólag, gondolatban, restelkedve kérek bocsánatot mező­ ségi barátaimtól, gyermekkori játszótársaimtól s csöndes, koravén parasz­ toktól, hogy nem álltam meg egy pillanatra legalább Mocson, Sármáson, Örményesen, a környékbeli nemesi kúriákban, hogy elbúcsúzzam tőlük. Nem álltam meg a kedves, régi helyeken, hol aznap délután a torkokat a könnyek fojtogatták s a szívekbe a karmait, mint a karvaly, a bánat bele­ vágta. Nem álltam meg, mert tudtam, hogy vigasztaló szavakat mondani azon a délutánon amúgy sem tudtam volna. Nem, nem állhattam meg egy pillanatra sem a Mezőségen; a szabadság örömhírét tisztán kellett hazavinnem,, a cselédeimnek, a népemnek, az otthonomnak. Nem álltam meg sehol, csak Pasztakamarás fölött, a mocsi hegytetőn egy pillanatra s gondolatiban odahajoltam Kemény Zsigmond sírja fölé.

A

*

A mi falunkban mindaddig, amíg a Bukovinából odamenekült ezred el nem vonult, nem fordult elő semmi rendzavarás. Megszerveztük a nem­ zetőrséget, a hivatalokba ellenőröket állítottunk sa helybeli csendőrseggel együtt őrködtünk a lakosság vagyon- és életbiztonsága felett. Szerencsére még ezalatt az idő alán elköltöztek közelünkből a repülők, akik néhány héttel előbb egyik emberemet bántalmazták s erdőn-mezőn nem túlságo611

Kemény János: Így léptünk át a szabadságba san tisztelték a magántulajdon szentségét. Az adóvégrehajtók a döntés hírének vétele után hamarosan eltűntek a faluból s velük a csendőraltisz­ tek közül az, aki szívesen és buzgón magyarázta félre s alkalmazta egyéni felfogása szerint a paragrafusokat. A csandőrjárás-parancsnok viszont né­ hány emberével helyén maradt s későbbi időpontban, szabályosan adta át a szolgálatot a nemzetőrség parancsnokának. Távozáskor még szolgálati bizonyítványt is kapott tőlünk s barátságos búcsúszavakat: szabályos őr­ ségváltással vettük át a hatalmat. Ilyen körülmények között méltán remélhettük, hogy semmi sem fogja megzavarni a falu ünnepi, várakozó hangulatát. Sajnos, azonban a végzet úgy akarta, hogy a mi falunk is, amely huszonkét esztendőn át békés fegyverekkel küzdött emberi és magyar-nemzeti jogaiért, meghozza a maga véráldozatát a magyarságért. A bukovinai menekült ezred már elvonult a faluból s a rendre már csak a nemzetőrség ügyelt fel, amikor egyik hajnalon egy elkésett román gépkocsiosztag közeledett Szászrégen felől. Az úton valahol egy régeni fiatalembert elfogtak s kényszerítették, hogy velük menjen s arra, hogy amikor beérkeztek a falunkba, ezt kiáltsa: — Éljenek a magyarok! A hajnali derengésben a vécsi nemzetőrök csak azt látták, hogy ro­ hamsisakos katonák ülnek a gépkocsikon s az éljenzésre azt hitték, hogy valóban megjöttek a miénkek. — Éljenek a magyarok! Éljenek a magya­ rok! — csendült fel a kiáltás s magasba lendültök a kalapok. De a lelkes magyar szavakra csattanó lövések feleltek s egy szép, öreg magyar pa­ raszt holtan rogyott össze. Aztán végigrohantak a gépkocsik a falun, házakra, kerítésekre, emberekre, mindenre össze-vissza lődöztek a kato­ nák, s miután kitombolták magukat, más falvak irányába robogtak el, hogy ott folytassák a veszett lődözést. A halotton kívül egy sebesült is hevert a földön s asszony, gyermek, állat remegve kpult a kerítések mögött. Ettől a hajnaltól kezdve a falu állandó rettegésben élt, rémhírt rém­ hír követett, az asszonyok gyermekeikkel az éjszakákat kunt dideregték át az erdőben s a marhákat az emberek kiverték a legeldugottabb lege­ lőkre. Mi is odahaza, a várban, felváltva álltuk az őrséget, férfiak, nők vegyesem, s hogy a vonatokról el-elcsattanó lövések embert nem találtak el, valóban isteni kegyelem volt. De ha beszélek arról a szörnyűséges hajnalról, amelynek emlékét örökre belénk vésték a visszavonuló katonák, illik, hogy megemlékezzek arról is, hogy a mi magyar falunkat környékező román falvak népe az 612

Kemény János: Így léptünk át a szabadságba átmeneti idők alatt kifogástalanul viselkedett. Egy volt tartalékos erdélyi román tiszt megszervezte az öt román faluban a nemzetőrséget s buzgón őrködött afelett, hogy a hazaözönlő szökött katonák beadják fegyve­ reiket és ne történjen semmi rendbontás. — Mégis a véres hajnal hatása alatt állandó rettegésben élt a falu s amikor végre a gyorshadtest elő­ futáraiként megjelentek az első motorosok a vécsi díszkapu alatt, alig tudta elhinni a nép, hogy most már valóban és véglegesen felszabadul­ tunk, hogy végre, valóban itt van,, bevonult a magyar hadsereg. *

Lelkemben a nemzetőrünk halála szimbólummá nőtt s amikor a gyorshadtest első motorosainak üdvözlésére a díszkapu alatt a kicsi ma­ gyar zászló magasba lendült a hordágyon fekvő sebesült nemzetőrünk kezében, úgy éreztem, most találkozik össze a virágos zászlók alatt a magyar nemzet önvédelmi harcának kétfajta katonája: az egyik, aki fegy­ verekkel a kezében védi a magyar földet s a másik, aki fegyvertelenül bár,, de mégis, ha kell, életét áldozva áll és vár az őrhelyen. *

Volt még egy halottja a felszabadulásnak. De ez a halott vidám, boldog halott volt. Egy kedves, lelkes, öreg falusi asszony, aki amikor meghallotta, hogy visszacsatoltak minket az anyaországhoz, örömében felsikoltott, a szívéhez kapott s holtan rogyott össze. Elé is sorolták a sirató asszonyok a temetésén ügyesen, hogy milyen irígylésreméltó, bol­ dog halott Mari néni! *

Arról a tomboló lelkesedésről, amellyel bevonuló csapatainkat fogad­ ták a falunkban,, az ünneplő ruhás parasztok boldogságáról, a ragyogó, könnyező szemekről, a felharsanó »éljen«-ekről, a ládákból, rejtett zu­ gokból előkerült régi magyar zászlók lobogásáróL ölelkezésekről nem aka­ rok beszélni most. Hiszen napilapok és folyóiratok, versek és fényképek Erdély minden zugából bőségesen hozták a hírt. Inkább a magam csön­ des ünnepéről szeretnék még megemlékezni. A magam csöndes ünnepéről a vécsi tölgyek alatt. Mert az én igazi, legbensőségesebb ünnepem mégis csak az volt, ami­ kor szabad erdélyi földön először bandukoltam el a vécsi vár mögé s évszázados öreg tölgyek alatt leülteim a Kuncz Aladár emlék-asztal mellé, a kerti padra, amelyen tizennégy erdélyi nyáron ültem és hallgattam a

6x\

Kemény János: így léptiinh át a szabadságba helikoni írók tanácskozásait. Leültem a padra, magam elé idéztem néhai Kuncz Aladár biztató tekintetét és. elbeszélgettem vele. — Így vok az jól, ahogy csináltuk — mondta Kuncz Aladár. — így fogjuk csinálni ezután is — feleltem én. Aztán visszaballagtam a várba, ott fent leültem feleségem mellé. — Így fogjuk csinálni ezután is? — kérdeztem. S ő rábólintott, hogy: Igen. Erdélyi lélek szólt erdélyi lélekhez, a megnagyobbodott hazában. És most nagyon nyugodt vagyok, mert látom az utat, amelyen to­ vább kell haladnunk. KEMÉNY

614

JÁNOS

EZERKILENCSZÁZNEGYVEN (KOLOZSVÁR, IX.

IO—II.)

z óra mutatója közel jár éjfélhez. A szobában sűrű cigarettafüst és a ritka szóbeszéd is elfogyott már. Csend van bent és kint is csend. Szinte döbbenten riadunk fel erre a nagy csendre, hogy tíz nap óta, napról-napra, ha a sötétség ráfeküdt a városra, fegyverek kezdtek ropogni és ropogtak éjfélig és hajnalig is. És dübörögtek, dörögtek a nehéz teher­ kocsik, dudáltak és sivítottak autók és autóbuszok. Hangjukon hallat­ szott, hogy sietnek, futnak, rohannak, keresztül a Főtéren, ki a Középuccán s fel a Feleki-úton Torda felé: menekülnek. Pontosan hallatszott ez; mert látni semmit sem láttunk: lefüggönyözött ablakok megett ültünk estéről-estére s ha az ablakon ki akartunk nézni az elsötétített városra, előbb gondosan kioltottuk a szoba villanylámpáit, mielőtt a függönyt elhúztuk az ablakról, és a nyitott ablakszárnyakon kihallgatóztunk az éjszakába. Hogy jobban halljuk, ahogy hol itt, hol ott, hol közelebbről, hol távolabbról ropogtak és csattantak a lövések. S ha közben egy-egy tompa robbanásra riadtunk és láng lobbant fel valahol, arra Szamos­ falva felé, idegesen találgattuk: hol robbantottak valami használhatat­ lan, vagy elvihetetlen muníciót? — Megint kezdik a lövöldözést, — állapítottuk meg estéről-estére, ha a féltíz órás záróra után és a tíz órakor vaksötétségbe merült város­ ban a lefüggönyözött ablakok megett a szobában üldögéltünk, mindig kevés beszéddel, sok füsttel és estéről-estére feszültebb idegekkel. Az utolsó tíz napon, akiből ez a legutolsó. . . . S ime, most ezen az utolsó éjszakán hirtelen reáriadunk a csendre. A nyomasztó, félelmes némaságra. Figyelni kezdünk: Lám, egyetlen lövés sem csattan, egyetlen autó nem dübörög, vagy tülköl. Sokáig. Kínosan sokáig. — Mi ez? Egymásra meredünk: furcsán idegen arc bámul szembe velem; — Menjünk s lássuk... * A nyitott udvari folyosóról végiglátom a Főtér keleti oldalát s az északi oldalból is néhány házat. Belátok a Híd-uceába is egy darabon, s a piaci templom szentélyéből látszik egy kicsi, függőleges szelet.

A

615

Kós Károly: Ezerkilencszáznegyven Minden ablak, minden kirakat, minden kapualja vaksötét. Csupán minden második ívlámpa* vetíti halovány, kékes fény-kúpját le a fekete aszfaltra. Ott messze, szemben velünk, a piac túlsó oldalán a Hintzpatika falán valami kicsi mozdulatlan fénybogár. Talán az éjjeli patika­ inspekciót jelzi, de lehet, valami mást: — Mint haldoklót virrasztó mécses... * Dermedten üres a piac. Olyan üres, amilyennek sohasem tudtam volna elképzelni. A standon egyetlen taxi sincsen. A Híd-ucca sarkán nem állingál rendőr és éjjeliőr nem ballag a járdán, hogy bekukkantson a boltok redőnyei mögé, vagy megpróbálja a zárakat, ha vájjon nincsem-é valamelyik nyitva. Egyetlen lélek nem mozog sehol, még az éjjeli sóskiflis fiú sem. Egyetlen kóbor kutya sem. Senki és semmi. Mintha meghalt volna minden, ami még tegnap éjjel s még ma este is élt, vonaglott, kiabált, futkosott és káromkodva lövöldözött. ...Egy helyütt, a piacsor közepe táján, a járda szélén nagy fekete folt. Azt nem láttam ott az este, eddig se soha; az valami új, idegen folt. De mozdulatlan és néma is. S én tudom mégis, hogy ez az éccakába dermedt város él. Tudom, hogy a lefüggönyözött ablakok megett világossági ég és lakásokban, bol­ tok raktáraiban^ műhelyekben, mindenütt ébren virraszt az élet s készül, dolgozik serényen, suttogva, vagy összeszorított szájjal minden élő emiber és mindnek csillog a szeme. És nem fog aludni ezen az éjszakán senki, de ébren lesi a hajnalt. Mámoros nász hajnalát, amilyent csak egyetlen­ egyet ád az élet. De tudom azt is, hogy vannak a lefüggönyözött ablakok megett, akik haldoklót virrasztanak ezen az éjszakán. . . . Dobog a szívem, hogy szinte fáj és érzem az igazságos Úristen ítélkező szemét, magamon, a városon, az egész országon és az ő hűsé­ gesen^ némán virrasztó népéin . . . * Rettenve riadok fel: sárga fénynyaláb csap ki a piacra, ott éppen a piacsor közepe táján. Hangos, zavaros zsibongás omlik utána. Sötét alakok tolongjanak ki a járdára és a kiáramló fény megvilágítja őket és a járda szélén terpeszkedő fekete tömeget: páncélos katonai tank lapul ott, mint ugrásra és halálos marcangolásra kész láncos kutya. Emberi 616

Kés Károly: Ezerkilencszáznegyven hangok szakadnak ki a zajból, egy-egy élesebb kiáltás, kacagás, kemény szó s az ide-oda futkosó emberek lépéseinek rendetlen, viszhangos kopo­ gása. Aztán halkul a lárma, eltűnnek az emberi alakok. Egy ajtó éles csattanással csapódik be és újra sötétség, némaság és dermedt mozdulat­ lanság. Lám-lám, a »Luther«-vendéglőben megint csak mulatnak a tiszt urak. Most is, még ezen az éjszakán is, mint eddigi is, éccakáról-éccakára, záróra után. Isznak, mulatnak, dorbézolnak, talán kártyáznak is idő­ töltésből. Mert ezek vigyázzák most a várost, aki mozdulatlan és néma: a páncélos, ágyús és gépfegyveres tank, meg] a mulató katonák. — »Danice macabre...« (Fegyveres őrökkel őriztették egykoron a halott Jézus sírját. És a virrasztó katonák akkor is ettek és ittak és kockát vetettek Jézus kön­ tösére. Azon az utolsó fekete éccakán, akire a feltámadás hajnala kö­ vetkezett.) — Ideje lefeküdni... * Le lehet feküdni, hogy a test elnyujtozódhassék és bele lehet meredni nyitott szemekkel a sötétségbe, ahonnan furcsa képek támadnak életre ilyenkor. Gomolyognak és jönnek elénk a most elmúlt múltból, eleve­ nednek új életre, keverednek és tolonganak, villannak és eltűnnek ismét. A múltból jönnek mind: szavak és színek, események és emberek, tájak és képek. Csudás összevisszaságban, homályosan és élesen, szerényen és tolakodva, követelőn és szemrehányóan, számotadva és számonkérve. A múlt, az egész tarka, komédiás elmúlt élet, amelyik ezt a némaságba der­ medt, éberen virrasztó éjszakát választotta ki magának a számonkérés és elszámolás idejének. Akkor és így támadt újra életre bennem ez a mese is, akit valaha régesrégen hallottam, vagy talán olvastam valahol: A Történelem szekere indulásra készen áll az állomáson, és a Sors beszállásra szólítja az utasokat. Taszigálódva s egymást tiporva tolonganak azok ki a váróteremből és iglydbeznek a szekér felé. Elsőnek a király jön: — Engem illet az első hely itt, mert uralkodom az országon és né­ peken. Felül a szekérbe és elfoglalja a főülést. Nyomában a pap jön és a katona: 617

Kós Károly: Ezerkilencszáznegyven — A lelkéken én uralkodom, — mondja a pap, — a király mellett az egyházat illeti a hely. — Én védelmezem az országot, — mondja a katona, — a király mellett hely illet engjem is. Kapaszkodnak a székéibe és leülnek a király mellé jobbról és balról. Mögéjük a bíró telepszik: — Ez az én helyem, mert az igazságot én osztom. Melléje a hóhér ül le: — Itt az én helyem, mert az ítéleteket én hajtom végre. A bakra a politikus kapaszkodik s kezépe veszi a gyeplőt: — Engem illet ez a hely, mert a lovakat én hajtom. S jön, furakodik, kapaszkodik és helyezkedik mindenki a szekérben. A hivatalnok, orvos, mérnök, polgár, bankár, mágnás, gyáros és mun­ kás. Próbálkozik a paraszt is: — Engem is hely illet, mert én termelem mindnek a kenyeret. S hogy másutt már nem fért, hátúig a sarogjyában szorítanak neki helyet a többiek. Utána még csak egyetlen ember jön, aki eddig nem tolakodott, nem könyökök, hanem állott és türelmesen várt a maga sorára. De most, hogy ő is fel akart végre szállni a szekérre, reákiáltott a Sors: — Sajnálom, de lemaradtál. A szekérben több hely nincsen. Az ember tehát ott maradt a szekér mellett, lenn a földön. És ott állott akkor is, amikor a Sors indulást parancsolt. Vaksötét volt az éccafca, sáros és csúszós, kátyús és úttalan az út. — Gyű! — kiáltotta a politikus és a lovak közé vágott ostorával. Csak most mozdult meg az ember, aki a szekérről lemaradt. Kezébe fáklyát vett, meggyújtotta és a lovak elé lépett. És hogy a szekér meg­ indult, a lovak előtt gyalogolt az éjszakában és sárban, esőben, hóban, hidegben és szélviharban, fáklyája lobogó világossága, mutatta az utat, hogy felborulás, törés, vagy sárbaragjadás nélkül, biztosan haladhasson a szekér az új állomás felé. Ez az utat kereső és mutató, világító ember volt: a költő. *

Ez a régi mese jutott eszembe most, hogy ott a hajnalt váró vir­ rasztó sötétségből elémrajzott a huszonkétesztendős múlt, hogy elszámol­ hassak vele és magammal. 6i8

Kós Károly: Ezerkilencszáznegyven Mert látom újra íme az állomást, akire akkor, 1918-Jban érkeztünk volt meg. Hóban és sárban, csontot hasító kegyetlen télben és kietlen éjszakában. Rongyosan és ázva-fázva, betegen és bénán, éhesen, remény­ vesztetten és gyáván. És íme, az állomás romokban és mi fedél nélkül és oltalom nélkül vártuk a szekeret ott akkor, aki minket új utunkra vigyen, új állomás felé. S egyszerre csak odajött a Sors és kérdezte: — Mire vártok itt, erdélyi emberek? — A s2ekeret várjuk, — feleltük neki, — a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. — Ne várjátok azt, — felelte a Sors, — mert azt régen útjára indí­ tottam és most messze jár bizonyára. — H á t mi lesz akkor mivelünk? — kiáltottuk a sorsnak rémülten és kétségbeesetten. De a Sors csak vállát vonogatta egykedvűen: — Az a ti dolgotok, — és elment. Mi pedig ott maradtunk fáradtan, kifosztottan, éhesen és dideregve. Betegek voltunk, rongyosak és elhagyatottak, gyávák és tanácstalanok. Pásztor nélkül való eltévedt juhnyáj. — Semmit nem tehetünk, hanem várunk, — jelentette ki elsőnek a politikus. Odahúzódott az állomás romfala mellé* ahol nem érte a szél és az eső is kímélte. — Igazad van, — mondotta a hivatalnok, és rögtön melléje ült. — Semmi dolgom, — mondotta a bíró, s ő is leült és melléje tele­ pedett a hóhér. A kereskedő és iparos nem szóltak, de odahúzódtak ők is. — Én éhes vagyok, —• mondotta a munkás, — munkát kell keres­ sek ott, ahol kapok. — Nekem a földet kell művelnem, ahogy lehet, — mondotta a pa­ raszt. S indultak: egyfelé a munkás, másfelé a paraszt és a paraszttal együtt szó nélkül a pap. Oszladoztak és készülődtek, mozdultak a helyükről, ki ahogy, s amerre okosabbnak gondolta, amíg csak egyetlen ember maradt ott a régi helyén. Szó nélkül nézte azokat, akik félrehúzódtak és letelepedtek s nem csatlakozott azokhoz, akik indultak, ki erre, ki arra. Csak most, hogy egyedül maradt, mozdult meg ő is. — Én pedig az utat fogom megkeresni s tüzeket gyújtok majd nek­ tek, hogy utánam jöhessetek, — mondotta csendesen. És senki nem ös619

Kós Károly: Ezerkilencszáznegyven mörte akkor ezt az embert és nem hitte, hogy amit mondott, meg is fogja cselekedni. De az ember (kicsi lámpást gyújtott meg és elindult; a sötét éjszakában és ment, bandukolt, sárban, hóban, botladozott éles kövek­ ben, kapaszkodott kietlen meredek oldalakra, tusakodott kegyetlen sze­ lekkel. Egyedül indult el és magános-egyedül, kicsi lámpása imbolygó világánál, kereste az utat. S amikor utat talált és megbizonyosodott, hogy az az igazi út, ak­ kor tüzet gyújtott az első dombon, hogy messze látszódjék annak lobo­ gása. S azután tovább ment pihenés nélkül és útjában minden dombon és hegytetőn új és újabb tüzeket gyújtott meg. Az emberek pedig, akik megtelepedtek volt és azok is, akik elszé­ ledtek volt, ahogy meglátták ezeket a tüzeket, amelyek sorban lobban­ tak fel és lobogtak dombokon és begytetőkön, itt is, ott is, és mindenütt, ahol voltaik, egyik elébb, másik utóbb, de végül mindannyian felkereked­ tek és indultak, mentek és sietve igyekeztek azon az úton elől, amelyet a tüzek mutattak nekik, mert nem kételkedtek most már, hogy az az em­ ber megcselekedte, amit mondott volt és az út, akit a tüzek mutattak ne­ kik, Erdély magyar útja. Az az ember pedig, aki az utat egyedül kereste és megltalálta azt: az erdélyi költő vök. * Hosszú az őszi éjszaka és a hajnal nehezen akar jönni, de aludni mégsem lehet ma. Virrasztani kell és számolni mindenről, az utolsó fil­ lérig és emberig és cselekedetig. Mert holnap már nem lehet. Most mar le kell zárni a régi utat, akit máig megtettünk, mert ha a nap felkél, új állomásról új útra kell indulnunk. # ...Van egy kicsi könyvem, akibe olyankor írogatok be egyetmást, amikor meghallom, avagy megérzem az idő fordulását. A múlt esztendő március havának 18-án ezt írtam be: »A magyar vezérkar bejelenti Ruszinszkó megszállásának befejezését.* S utána írtam ezt: »Csehország ma meghalt.« Három nap múlva pedig, március havának 21-én ezt írtam be: »Egész Romániában kihirdették az általános mozgpsítást.« S utána ezt: »A sorban tehát Csehország után Románia következik«. És azon a márciusi estén, lefekvés után, de alvás előtt elővettem öreg Károli-bibliámat és Lukács evangéliumát olvastam. Abból írtam be kis 620

Kos Károly: Ezerkilencszáznegyven könyvecskémbe másnap a harmadik rész 9-ik versét. Keresztelő János nehéz ítéletét: »Immár pedig a fejsze a fáknak gyökerekre vettetett; min­ den fa azért, valamely jó gyümölcsöket nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik*... * Másfél esztendő telt el azóta, de ez a kurta idő volt a huszonkét esztendős erdélyi útnak legkegyetlenebb, szívettépően nehéz szakasza. Akiről számot nem vethet és nem adhat ember, hanem csak az a min­ deneket tudó irgalmas Úristen, aki az igazságot osztja mindeneknek. Nekünk is. Nekem is. Mert íme: valahol nem messze, ötöt kondul egy toronyóra és lám, a múlt visszamenekül a halódó éjszakába. Vége már az útnak és nincsen többé szolgaság, megalázottság, és bi­ zonytalanság. És nem kell hazudni többet a bátorság|ot, nem kell kétel­ kedve hirdetni hitet, reménytelenül reménységet. Megtiporva nem kell a könnyeket befelé sírni, nem kell titokban átkozódni, az Úristent káro­ molni, és a bűnös félelmével imádkozni a templomban. Mert nincsen, már semmi, semmi baj, és semmi gond többé nincsen. Minden., de minden jól volt, és jól van. És szép lesz, gyönyörű lesz min­ den. Megvagyunk, élünk, épen és egészségesen állunk a magunk földjén; szabadok és tótrak vagyunk, van újra hitünk és alázatosan szolgálni akarjuk az Istent. Mert a most születő napon vidámak leszünk és jók és boldogok, amilyenek sohasem voltunk még. .. .És soha többé nem leszünk bizonyára. *

A város ma korán ébredt. S nincsen az ablakokon függöny és min­ den kapu nyitva, minden kirakat felhúzva és lám, hová tűnt el az a pán­ célos tank a járda széléről és hová a vigyázó katonák? Emberek jönnek innen is onnan is, egyesen és csoportostul is. De hon­ nan van mindeniknek nemzeti sizínű szalagja és rózsája a mellén? Zász­ lókat dugdosnak ki padlásablakokon és tűznek erkélyekre; egyre többet és többet. És vájjon honnan kerül elő ez a sok zászló? Istenem! honnan? ...A nap felsüt az égre és a piacon mind sűrűbb az emlber. Minden­ féle emberek és legtöbbjüket sohasem láttam., idős,, ősz embereket látok, furcsa, divatjamúlt ruhákat látok, asszonyokat és gyermekeket, akik bá­ muló szemekkel nézik a várost, akit talán soha ilyenkor nem láttak. Le621

Kós Károly: Ezerkilencszáznegyven gények jönnek a hóstátokból és lapossapkás emberek fekete pantallóban, kiborotválkozva sétálnak a nagytemplom körül. Bizonyára gyárimunká­ sok, akik a templomokat általában nem igen nézegetik. Messze kimegyek a Monostori útra és amíg kifelé igyekezem, min­ den ember szembe jön velem befeles hogy a református templomnál megfor­ dulok, áramlásukkal jövök én is vissza. A vármegyeháza előtt nem áll si­ sakos őrség, és a homlokzatról szedik le a cifra bádogbetüket, akik teg­ nap még hangosan hirdették, hogy ez itt a »Tinutul Somes«: »Szamos tartomány* székháza. A járdán sűrű most már a tömeg és az úttest szélén karszalagos tűzharcosok sorakoznak. Mellük tele érdemrendekkel. A vi­ lágháborúból valókkal, melyeket raam volt szabad viselni... ...Futó emiberek kiáltása állít meg. A piac felől jönnek és futnak le­ felé a monostori utcán. Közben kiáltanak: — Minden zászlót bevenni azonnal és a kirakatokat lehúzni: még jön román katonaság! Mindenki hallja a kiáltást és érti a szót. Valóban, egy kirakatra le­ húzzák a redőnyt és néhány zászló is eltűnik. De egyéb nem történik. Azután egyszerre ímegtaerevedik minden. Csend lesz és mozdulatlan­ ság. Monostor felől pedig dübörögve gördül fel az úton, be a városba egy román tank-ezred. Jönnek. Kimért rendben, komolyan,, fenyegetően. Itt vannak. Előttem gördülnek el sorjában mind és a járdán némán, és mered­ ten álló embertömeg előtt. Az acélerődökben mozdulatlan, kemény orcá­ val ülnek acélsisakos katonák és áll a vezénylő tiszt. Mérsékelt ütemben, egymástól egyforma távolságiban és pontosan egymás nyomában gördül­ nek a tankok. A tisztek maguk elé merednek, a katonák jobbra-balra az utca két oldalát ügyelik, karjukra vetett fegyverrel. És mintha meg se látnák a nemzetiszín szalagos sűrű embersorfalat és a házakon és az ab­ lakokban, azokat a zászlókat, melyeiket nem rendőri parancsra tűztek ki. De azért mintha felszabadult volna valami szorítástól az ember, ami­ kor a tanksor elgördült és tompa dörgésük is elhalt. Ezek voltak az utolsó román katonák, akiket láttam. Velük gör­ dült ki Kolozsvárról a román uralom s utánuk nem maradt más, csak szemét^ átok és néhány üres és új román templom. ...A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. De zászló és zászló mindenütt és tengler zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott abla622

Kós Károly: Ezerkilencszáznegyven kokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsi­ bongó, mosolygó, vidám embertengjer. S az őszeleji nap is vidáman süt az Égről le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a vá­ ros és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot: biciklistákat. Láttam, ahogy némán és simám és rendben kari­ káztak be: vidám, apró, barna legények. És a biciklin rendben a cakutipak, s rászíjazva a puska. Láttam és mindenki látta őket és virágokkal borította őket és ölelte őket és végig simogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, akit hu­ szonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe és minden öröm, aki huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önikivületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem kö­ zött egly. És ordítottam velük én is, és. ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből. És nem szégyeltem magamat és nem szégyelte magát senki és könynyes orcáinkba sütött a szelíden meleg őszi napsugár, a kegyelmes Úristen jóságos, áldott, simogató keze... Aztán jöttek egész nap szakadatlanul. Gyalog és szekéren, lóháton és páncélkocsikon, ágyúkon és motorkerékpáron. Jöttek a Monostori-úton és jöttek a Nádasmenti úton, és Kajántó felől és Szamosfalva felől. Min­ denfelől jöttek és omlottak szakadatlanul be a városba és keresztül rajta és a szemünk káprázott és a torkunk kiszáradt és a szívünk megfájdult.

...Azután vége lett a napnak, amelyiken huszonkétesztendős utunk végén az állomásra értünk, akit a Sors parancsálból el kellett érnünk. Vége egynapos ünnepünknek, a legnagyobb ünnepnek, amelyet ember ér­ hetett. S nem adtunk érette mást, csak huszonkét esztendőt. És azt, hogy a fejünk megszürkült, orcánkat megszántotta néhány mély barázda, dere­ kunk kicsit megrokkant. 623

Kós Károly: Ezerkilencsiíinegyven Ezért az egy ünnepnapért ezt adtuk. Megérte vájjon? Bizonyára meg! Az idő nem áll és a történelem nem várhat. Egynapos ünnepünket még nem pihente ki testünk, agyunk kábult volt még és zavarosan zúgott, szívünk mámorosan dobogott és száraz volt a torkunk. Az ünneplő ruhát még nem volt időnk levetni, mellünkön még ott a nemzeti színű trikolór, akit olyan sokáig rejtegetnünk kellett és virágaink sem fonnyadtak még el. S olyan kimerültek voltunk, hogy nem is éreztük már a fáradtságot. De a Sors türelmetlenül kiáltott ránk: — Siessetek, mert a szekér nem várhat reátok. És mi, kicsit megzavarodva, de engedelmesen siettünk ki az állo­ másra, hogy parancsára tovább utazzunk. S lám, mire az állomásra értünk, az már tele volt utasokkal, és el­ csodálkoztunk, mert azokat mi nem láttuk akkor, amikor utunkat jártuk volt. — Kik ezek az emberek, akiket mi nem ösmerünk, — kérdeztük a Sorsot, — és mit akarnak ezek itt? — Utasok, mint ti, — felelte a Sors, — de fürgjébbek és előbbre lá­ tók, mert okosabbak, mint ti. Megnézegettük őket, és megláttuk, hogy azok az emberek, akiket azelőtt nem ismertünk, erőteljesek voltak, és niem látszottak fáradtaknak. Utazásra alkalmas, jó ruhájuk volt, és megfelelő podgyászuk is. De mo­ gorváknak látszottak, egymáshoz bizalmatlanoknak, és mind a kijáró ajtó előtt szorongtak. ...Aztán hallottuk, ahogy a szekér az állomás elé robogott. A kijáró ajtó megnyílott, s a Sors beszállásra szólította az utasokat. Taszigálva, egymást kíméletlenül taposva tolongott most kifelé min­ denki és nyomakodott a szekér felé. S azok az utasok jutottak fel elsőül a szekérbe,, akiket mi nem láttunk azelőtt magunk között. A főülést a katona foglalta el, melléje ült a hivatalnok. Azután fel­ ültek a bíró, az ügyvéd, a tanár, mérnök, orvos. Kicsit szűken, de jutott hely a kereskedőnek és iparosnak is, a papnak és parasztnak meg a mun­ kásnak is. A bakra pedig a politikus kapaszkodott és kezébe vette a gyep­ lőt^ meg az ostort. A Sors indulást parancsolt már, amikor mégegy ember állott a sze­ kér mellé és fel akart szállani. De az utasok mérgesen kiáltottak reá: 624

Kós Károly:

Ezerkilencszáznegyven

— Nincsen hely. Igyekeztél volna jobban. — Az ember nem próbált erőszakkal fölülni és szelíden mondta: — Igazatok van s ezért hát az utat fogom mutatni, hogy el ne té­ vedjetek. Mire az utasok, akik fenn ültek a szekéren^ lekacagták. — Bolond vagy, ha nem látod, hogy nappal van, süt a nap fényesen és az út széles és egyenes. Útmutatóra nincsen szükségünk. — Félre az útból! — kiáltott reá a kocsis. A lovak közé vágott os­ torával és a szekér elrobogott. Az ember pedig, aki lemaradt a szekérből körül pillantott és szeme köröskörül az égen tornyosuló fellegeket látott meg s füle zivatarnak mennydörgését hallotta meg és tudta, hogy az első kanyarodónál sok felé ágazik az út. És hamarosan éccaka lesz. — Mit fogsz most csinálni? — kérdezte tőle a Sors. — Utánuk kell mennem, — válaszolt az emiber, — mert ha bajba kerülnek, nekem kell rajtuk segítenem és ha utat vesztenek, nekem kell azt megtalálnom. És sietve indult el a szekér nyomában, gyalogosan: a költő. Sztána, 1940. november 12. KÓS

KAROLY

625

MAGUNKBA LE A román uralom utolsó évében, 1939. nov. 4-én kelt vers. Ajánlom most, soha el nem fogyó szeretettel azoknak a test­ véreimnek, akik ott maradtak. Vedd a lámpát, magunkba szállunk — Nincs ezen kivül más szállásunk. Magunkba szállunk: ez most minden, A külvilágban semmi sincsen. A külvilág rémek világa. Te is árva vagy, én is árva. A külvilágban kockázat van A legártatlanabb szavakban. A külvilágban kémek lesnek — Lélekzetünkre is fülelnek. Vedd a lámpát, magunkba térünk — Nagy a vétkünk: az emberségünk. Magúinkba még mélyebbre szállunk: Nagy a bűnünk: a magyarságunk. Nyáj-néppé nem akarunk lenni, Iszonyú mélyre kell hát menni. Idegenné nem tudunk válni — Hát minden tárnát fel kell tárni, Ahol még érc van: emlberi s magyar, Hová le nem hat semmi zivatar. Lassan megszűnünk írni, sírni, Segítségül bárkit is hívni. 626

Nemzet-forgácsot, csillag-töredéket: Minket ugyan kicsoda ért meg? Vagyunk kétfelé értetlenség,. Menyegzőkön külhoni vendég. Ki nem elégít semmi ország,; Egyedül ez a mély mennyország. Vedd a lámpát, magunkba térünk, Nincs külvilágban menedékünk. Érzed? réteg réteg után szakad, Omlik be tétova léptünk alatt. Ez még mind rögös, érzéki világ, De mi megyünk, mind mélyebbre, tovább. Ahol már csak a Lélek lelkesít — Megyünk, meg nem állunk az Istenig. REMÉNYIK

SÁNDOR

6Z7

GONDOLATOK HAZATÉRÉS IDEJÉN

ok tusakodás után a bölcs ember abban állapodik meg, hogy az élet­ nek végső fokon csak két nagy eseménye van: a születés és a halál. Mi erdélyiek hajlamosak vagyunk arra, hogy az életről bölcsen gon­ dolkozzunk; de éppen most, erdélyi történetünk fordulása idején, nem tudunk bölcsen gondolkozni róla. Hetek multán is, még mindig piros in­ dulatok hátán ülünk; s ezeket a piros indulatokat tűznek érezzük néha s máskor örömnek. Nem egészen földi állapot ez, hiszen a bizonyosság talajára még nem tudtunk leszállani.

S

Csak egy bizonyos. Ez az egy pedig az, hogy mi mindnyájan magyarok, akik ismét az ősi és szabad erdélyi földön élünk, a születés és a halál mellé új eseményt iktattunk életünkbe. Egy kicsi halál és egy kicsi születés van ebben az eseményben. Ami meghalt, a számkivetés érlelő ideje, az számomra Kolozsváron halt meg; s mi megszületett, erdélyi szárnya Hazámnak, számomra az is Kolozsváron született meg. Tegnapelőtt már egy hónapja múlt ennek. Hajnali négy óra' volt, szeptember tizenegyedikén, amikor a Szent Mihály templom tornyában megkondult a harang. Hangja úgy omlott bé a remegő ablakon, mintha régen torlódó áradat előtt gát kezdett volna kettőbe szakadozni. A szorongva töltött éjszaka ormán az első kondulásira felriadtam az ágyból; s már abban a pillantásban tudtam: négy óra van, most vonulnak ki az utolsó román csapatok Kolozsvárról! Ezért zengett a harang. Mint az ítélet, úgy szólt valahogy. Toronyból ilyen zengzetet még soha sem hallottam, pedig úgy nőt­ tem fel, hogy a harangszót és az égi dörgést ezer változatban ismerem. Vájjon mi volt a magyarázata, hogy akkor, reggel négy órakor, így szó­ lott a harang? Ki tudhatná! Akkor a kondulások alatt azt gondoltam, hogy az Ószövetség Istenének a hangja ez, a huszonkét esztendős szám­ kivetés végén. De gondoltam arra is, hogy egyetlen torokkal az ősök szólanak, együtt mind, akik az erdélyi földben, mint a nemzeti hagyomány gyöngyszemei, ezeresztendős hosszú-hosszú fűzérben pihennek. 628

Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején Ma egyszerűen úgy gondolom, hogy magyar ember húzta a harangot. Akár úgy volt, akár így van, csodatevő harangszó volt az: való­ sággal bibliai erejű és emlékezetű, melytől hatvanezer kolozsvári magyar gyógyult meg egyszerre, kelt fel és járt. Én is fölkeltem és kifelé indultam. Amikor kiérkeztem az ég alá, éppen azokban a percekben hasadt meg a hajnal. Nemsokára már csak egyetlen csillag ragyogott, valahol Enyed fölött. Ahogy néztem ezt a nagy csillagot, hirtelen Bethlen Gábor jutott eszembe. Mintha az ő egyik szeme lett volna ez a csillag... Dehát hol van a másik, ezt kutattam! Nem találtam a másikat, s akkor így szóltam magamban: — Igiea, a homlokánál kettőbe vágták Erdélyt... Istenem, micsoda szívfájdalom ez neki is, Bethlen Gábornak, aki ve­ lünk együtt a teljes ünnepre készülődött. Bizony, a teljes ünnepre készü­ lődött, határozottan és láthatóan, hiszen a felhők, amelyek félszeme kö­ rül az égen pihentek, azok tökéletesen olyanok voltak, mint kiterített nagy bársony szövetek, ünneplő ruhákra valók, a nagyságps fejedelemnek és a ké­ nyes főrendeknek... Az egyiknek színe fodros hamuszín volt, a másiké galambszínre világosítva; s volt ott acélszínű felhőbársony s a keleti szélen pirosba hajló végek is. Szememmel jártam rajtuk, oly puhák voltak; s puha volt a derülő lég is előttem, honnét váratlanul denevér keletkezett, hogy elsurranjon a fülem mellett. Alig suhant el, visszajött ismét, hogy a másik fülemre is csapjon egy kicsi szelet. Ujjongó denevér volt, ki aztán a ház orma felé csapott fel s ott cikk-cakkosan repülte körül a helyet: azt a helyet, ahol nemsokára, huszonkét esztendős várakozás után, ki­ bomlott a magyar zászló... Ahogy mondám, tegnapelőtt már egy hónapja múlt ennek. Elég idő arra, hogy az öröm édes mustja kezdjen tisztává forrni; s talán elég idő arra is, hogy az erdélyi ember végigszalassza szemét az el­ múlt huszonkét esztendőn s hogy előre tekintve is kimondhassa néhány gondolatát... Amit én mondhatok, ebben az első hazatérő szólásomban, az formája és lényege szerint egyaránt csak vallomás lehet a személytelen Hazához. Olyan egyszerű és meghitt találkozás, amilyen csak gyermek és anya, vagy férfi és örök eszméje között lehetséges.

629

Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején Huszonegy esztendős voltam, amikor elvesztettük a háborút. Most így mondom, hogy elvesztettük, bár a mai napig sem tudom, hogy miért és hogyan. Akkor azonban, tizennyolc őszén* a töretlen hit megtörtségében úgy éreztem, hogy személy szerint énmagam vesztettem el a csatát, melyet tizenhatban tudatosan és önként vállaltam. Történelmi áradatban és romokon keresztül érkeztem haza a farkaslaki szülői házba, melynek életére új sors árnyéka vetődött. Apám szótalan volt és komor, mint maga a befejezett őszi idő; s a testvéreim riadtan figyeltek. Egyedül anyám volt erős és változatlan, mint a lényeg. Mellettem, ki a világháború vesztes katonája voltam, ő az örök székely sors változatlan katonája volt, amint­ hogy ma is az. Nehéz és keserű esztendő következett akkor. Kemény falusi munka és örökös vívódás a megásott sírok között, amelyek vágyaimat várták. Rettenve s majd lázadva néztem ezeket a sírokat s csak hitem lámpáján múlt, hogy ki tudtam vergődni közülök. Mint az ígéret földjére, egy esztendő múlva úgy menekültem a kolozsvári egyetemre, majd onnét a kereskedelmi akadémiára, ahol még magyarul lehetett tanulni. Akkor tör­ tént velem, a második akadémiai esztendőben, hogy megírtam az első el­ beszélést. Nem irodalmi becsvágy fűtött engem, hogy tollat ragadjak, hi­ szen addigelé egy perce sem volt életemnek, amelyben ifjú és titkos epedéssel író szerettem volna lenni. Egyszerűen beugrattak a diák barátaim, hogy elbeszélést írjak, s én virtusból beugrottam nekik. Tengerbe ugrottam. Csoda, hogy nem merültem el; s ebben a csodában nekem semmi részem nincsen. Egyedül az őseimnek és az Istennek köszönhetem. Az őseimnek, akik már születésem előtt megtanítottak úszni; és az Isten­ nek, aki láthatatlan kezeivel derekamra kötözte az övet. Azóta tengeren élek, az érzések és a gondolatok hullámai között. Az eszmék dagálya idején, vagy a borúlátás apályában, mindig és mindenkor egy hajót kerestem, amely fedélzetére fölvegyen. Egy hajót, mdynek a zászlója piros-fehér-zöld... Köszönöm személytelen Hazám, hogy hajódra fövettél! Magyar sorsomban, amelyet »kiseböséginek« mondtak, megbecsültem és használtam az ősök tudományát, amellyel ők is ezer évig úsztak hősie­ sen a magyar élet tengerén; s amennyire tudtam, vigyáztam az Isten segítő adományára is, melyet emberi mivoltomban nyertem tőle. Hosszú és nehéz esztendők voltak s bár másokkal egyetemben a fenntartó magyar 630

Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején becsület volt nekem is a legfőbb gondom, mégsem vagyok egészen hibát­ lan. Sokszor lázadtam kiszolgáltatott sorsom ellen, amelyet bizonyára nem érdemeltem meg. Amíg józan eszemmel uralkodni tudtam magamon, ad­ dig úgy segítettem a küzdelemben, hogy csatornát építettem, amelyen el­ folyhasson a meggyűlt keserűség. D(e a csatorna már egyre sűrűbben du­ gódon el s ilyenkor az elhomályosuló értelem fölött, mint a ragadozó madár, megjelent a szenvedély, mely vijjogva hasította belé a türelem csendjébe: — Elég volt! Sokan voltunk, akik már láttuk és hallottuk a szenvedély madarát. S megvallom, hogy a forró összetartozás emlékével gondolok ma is ezekre a magyarokra, akiket szeretek felidézni még ma is, a magyar hajó fedél­ zetén, a nyugalom küszöbén. Főleg őt nem felejthetem, a karácsonyi székelyt, aki az öröm születésének napján, ezelőtt tíz hónappal, tűzzel töltötte meg a szobát s abban a tűzben ököllel verte az asztalt s úgy mondta nekünk: — Már huszonegy esztendeje vagyunk rabságban! De még most sem jön a testvér, hogy kiváltsa másik testvérét a börtönből! S ha' nem jő, mit érdemel ő, aki szabad?! Csendesítettem őt s mint éhezés idején a morzsát, úgy gyűjtöttem számára a reményt. De úgy gyűjtöttem egyszer az udvarhelyi csendőr­ ségen is, egy tizenkét esztendős székely legényke számára, kivel két napot töltöttem ott testvéri sorsban együtt. Engem csak az eszme fegyelmezett, melynek szivárványa alatt, vala­ hányszor sóvárogva néztem oda, a Haza szenvedő arcát láttam. S re­ ményt csak a hit fáján találtam, mely azt hirdette, hogy az erkölcs tör­ vénye él, uralkodik és egyszer beteljesül. Beteljesül. Talán ez a legna­ gyobb szó ebben a földi életben, melynek apró szavam és kusza mon­ datain keresztül oly fontoskodva haladunk a sír felé. Lábunk alatt egly pont és a fejünk felett egy pont: a mélység és a magasság pontja. Erő­ ből, hitből és munkából fonódik az aranyfonal, mely az emberi élet leg­ teljesebb órájában a mélység pontját összeköti a magasság pontjával. Akkor mondjuk, hogy beteljesül. Nemzet és egyén egyaránt arra törekszik, hogy az emberi életnek ezt a legteljesebb óráját elérje. ó , hazám: mennyire megérdemelnéd, hogy végre kimondhassad ezt a szót! 631

Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején S mennyire vágyom én is, hogy egyszer kimondhassam. Most szerettem volna kimondani, ebben az első hazatérő szólásom­ ban, de vájjon mondhatom-e, hogy erkölcs, igazság és érdem dolgaiban nemzetem számára beteljesült a törvény? Hallgatnom kell. S ebben a hallgatásban bűneink jutnak eszembe és a sebeink sajognak elevenen. Túl a határon testvérek sírnak, s vesztenek vagyont, vért és életet; s mint a kenyérből, az ősi földből is hiányzik még egy darab, melynek ereje nél­ kül az aranyfonalat nem tudjuk elég hosszúra fonni. Szerte az országban zaklatott a lélek és az ideg, s a magyar íróé különösképpen zaklatott. Mit tegyünk mi? Munka köziben felpillantva nézzük a holdat, moly tegnap még felére csonka volt, és várjuk a napokat, amelyek egyre gömbölyítik?! Lehet, hogy olyan a sors is, mint a hold. Isten lakik mindakettőben. A földön azonban mi lakunk, magyarok a magyar földön. Kinek képét viseljük, egyetlen parancsot kaptunk tőle: azt, hogy hasonlatosak legyünk hozzá. Máskülönben szabadságot nyertünk és felelősséget vállal­ tunk, hogy nemzetet, társadalmat és művelődést formáljunk a földnek ezen a darabján. Rajtunk múlik, hogy magyar legyen a nemzet és erős; a társadalom testvéri és gazdag; s a művelődés pedig vidám és általános, mint a csillagos ég. Rajtunk, erdélyi magyarokon is. Megvallom, nekünk a kezdet szerfölött nehéz. A nemzeti fegyelem, a lelkiismeret és a felelősség összhangjából kell tartalmat és formát ala­ kítanunk, hogy új feladatunkat jól kezdhessük s még jobban, betölthessük. Egy kicsit meggondolt és nehézkes emberek vagyunk, mert egy do­ logban lehetőleg csak egyszer szeretünk határozni. S bizony a sok sze­ retet közben, mely szóból és írásból felénk árad, egyszer-kétszer megér­ demelnők a »makacs« jelzőt is, hiszen nap-nap után mondunk le olyan gyönyörű képekről, amelyeket lelkesedve festenek rólunk. Nem a kedvezőt, hanem az igazat szeretjük. S mi az igaz? Igaz például az, hogy létezik egy úgynevezett erdélyi magyar szel­ lemiség, melynek utánzatai rendkívül népszerűek. Mi azonban magát a valódit inkább ajánljuk, mert abban az erkölcs formáló és célravezető erejét törvényszerűnek tartjuk; s egyben úgy gondoljuk, hogy ez a hitünk nagy nemzeti erő lehet ma, amikor egy megújítandó Európában megújult 632

Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején magyarságot kell teremteni. Erős tulajdonsága még ennek a szellemiség­ nek a szociális igazság teremtő ereje is; nemkülönben küzdelme a rend­ szerért, melyben egyfelől a világ s másfelől a nemzet egységben jelenik meg. Igazság például, hogy huszonkét esztendőn keresztül két hőse volt a küzdelemnek, amely arra irányult, hogy az erdélyi magyar szellemiség becsületben megmaradjon, öntudatot fenntartson és nemzeti művelődést gyarapítson. Egyik hőse a szellemi ember, ki a sorsot nemcsak megosz­ totta népével, hanem kellő időben a szükséges Igét megtalálta és kimondta. Mégis ő volt a kisebbik hős. A nagyobbik maga a nép volt, a falusi ma­ gyar nép, a szórvány népe, a kalotaszegi büszke tatárok és a magyarság keleti bokrétája: székelyek . . . Igazság az is, hogy az együttes küzdelemben itt nálunk megkorhad­ tak a falak, amelyek azelőtt oly célszerűen elválasztották egymástól a magyar társadalom különböző osztályait. Az erdélyi mágnás gondot és munkát vállalt; az értelmiség elfeledte a »parasztot«, akit népszínműből ismert meg egykor, de helyette fölfedezte magát az eleven népet, ki okos volt és józan, nyelvében és hitében tiszta s áldozatokban példamutató. S amikor végre a munkásban is kitisztult a magyar öntudat, az egységes magyar társadalom lényegében már megvolt, csupán a forma hiányzott, melyben erejét mutathatta volna. S végül igazság az, hogy az erdélyi magyar szellemiség, ennek a szellemisóginek a hősei s a lelkileg megújult egységes magyar társadalom: ez mind nemzeti érték. Ország dolga most már, hegy mi történik véle. De mivel az ország mi vagyunk, együttvéve valahányan, a mi dolgunk tehát. Az enyém talán inkább, mint a legtöbb magyaré, hiszen azt az utat választottam, hogy a magamé fölött a közös gondokon törjem a fejemet s értelmes, igaz és magyari mondatokban tanítsak. Tanítsam az időszerűt és az időtiont, de egységben a kettőt, mint ahogy példázza azt minden eszme és a nemzet, melynek fél arca időszerű s a másik időtlen, de <*gy és oszthatatlan a kettő ö r ö k r e . . . Íróban alkusz, aki csak az időszerűt tanítja; s ártatlan álmodozó, aki csupán az időtlent. Foglalkozást űznek ezek: az alkusz jövedelmezőt s az álmodozó kilátástalant. Mennyire más az igazi szellem, ki a hivatás ritka ruhájában küszködik, hogy valami­ képen egységbe foglalhassa az időszerű felismerést és az időtlen eszmét! Az ő sorsa nehéz és veszedelmes. Minden időkben nehéz volt és veszedelmes; s hát még manapság, amikor az is megzavarodik és meg633

Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején zavartatilk, aki nem csinál semmit! Amikor a felelőtlenség helyébe új viszony szövődik egyén és közösség között, új fejezet a nemzet és a törté­ nelem között, s nem utolsó sorban ölelkezés az emelem és az ösztön kö­ zött. Amikor a jelszó növényzete benövi a szót, az újságot és a könyvet; s buján tenyészik a virágok fölött! Pedig; hiába, mert a virágnak így is élnie kell, mivel a földet elképzelni nem lehet virágok nélkül... Különösen azt a földet, amelyet nagyon szeretünk. Egy hónap óta tart az ünnep, úgy szereti a nemzet ezt az erdélyi földet. Huszonkét esztendeig kötelesség volt itt maradni ezen a földön; s most már egy kissé kiváltság talán, hogy itt maradhatunk. Kötelesség vagy kiváltság: a magyar történelem tanúsága szerint a szellem és a kard mindig azonos érzéssel mozdult meg, ha hallotta ezt a két szót. Én is azonos érzéssel tettem meg a mozdulatot, hogy tovább is Er­ délyben maradjak s másokkal egyidőben elfoglaljam a magam őrhelyét. Ha szokás ilyenkor, az őrhelyre felállás idején, valamit kérni, akkor én az öntudatos munka lehetőségét kérem, szabadságot a szellemi munkának és helyet az építő magyar gondolatnak! S a magam számára csak annyi könnyítést kérek, hogy mint eddig­ elé, ezután is divatos jelző nélkül lehessek magyar és keresztény. Mint ahogy benneni is jelző nélkül lobog a vallomás, hogy aki idegen hatalom előtt nem tudott alázatos lenni soha, az más előtt sem leszen, egyedül csak Te előtted: független Hazám! TAMÁSI

«34

ÁRON

AZ ELNYOMÁS S Z Ó T Á R A lyet jó volna írni, éles címszavakkal, hogy mint egy történelmi térké­ pen, könnyen igazodjanak el utódaink az utolsó két évtized erdélyi szellemében. Hogy csak föllapoznák a megalázás és elszegényítés, az erőszak és szekatúra sima jelszavait, melyeket nem szabad soha elfelejteniök, de amelyekkel egyszer se éljenek. Milyen jól hangzottak pedig Európa felé: agrárreform^ Naveta-vonatok, kultúrzóna, egységesítés, visszanemzetesítés, név- és vérelemzés, belga alkotmány és ennek módo­ sítása, szabadverseny, liberális bánásmód, kisebbségi jog, gyulafehérvári pontok és ki tudja, még) hány magyar öröm, amit e szavak nekünk jelen­ tettek! Alig győztük elhárítani őket, már keletkezésükkor borsózott a hátunk, de nem volt hová elbújnunk előlük, mert a hatalom con variatione verte a fülünkbe. Hiába menekültünk a minőség fellegvárába, hiába éreztük magunkat jobbaknak, nyugatiabbaknak és tisztábbaknak, a menynyiség) letorkolta még álmainkat is. Legutolsó ténykedésük az volt, ami­ vel a lélek szórakozását is meg akarták ölni, hogy eltiltották a magyar nótát a nyilvános helyeken. Erre már nem találtunk szót még a kisebb­ ségi lexikonban sem. A lelki kaloda és állandó szégyenérzet után most hadd énekeljünk meg, ízelítőül és hangulatkeltésül efféle szótár megszer­ kesztésére, néhány motívumot, amelyeknek végnélküli sokasága tenné ki az elnyomás enciklopédiáját. Az első mfiszó mi is lehetett volna más, mint az

I

IRREDENTA. Mikor a hét regáti lovas leszállt apró hegyimacskájáról és belépett a postahivatalba, a Morse és Hughes kattogó papírtekercsei közé, sógo­ rom, a postafőnök rájuk szólt, hogy vegyék le a süvegüket! Mert a derék »rendcsinálók«, mintha megszállottak lettek volna, nem megszállók, bi­ zony nem vették le: lehet, mert nem értettek magyarul, vagy mert akárhogyali is, mégiscsak katonák voltak, vagy mert utánozták amgpl sugalmazóikat, akik szintén nem veszik le a kalapot a hivatalban, hiszen értük van az, az övék, és ki veszi le önmaga előtt a kalapot? Sógorom az elő­ őrs figuráit kissé cigányosoknak találta, de nem közölte ezt a nézetét a csapattal, amnálisinfeább mivel a piacot hamarosani elözönlötték százával a hozzájuk hasonló hősök. Egyéb keleti alakulatok is elkövetkeztek, né­ melyik szalmakalapban, és a városon, csodák csodája, egyszerre mindenki piros-fehér-zöld kokárdával, a nők pedig magyar ruhában pompáztak, mintha utoljára még bizonyítanák, hogy magyar ez a város, székelyíőváro$, még a föld alatt is, összebeszélés nélkül egészeti a temető árkáig, ahová senki sem siet statisztikát javítani. Dagadozott a keblünk, amíg sírtunk, de furcsa is volt mindenikünknek, aki ráeszmélt, hogy mostantól fogva irredenták leszünk. Uralkodó fajból kisebbségi, — m é g a szót sem ismertük addig! — elégületlen elem, »setétben ólálkodó« és összeesküvő, 63$

Moher Károly: Az elnyomás szótára (mennyire nem értettünk hozzá!) szabotőr és börtöntöltelék, aki bármely pillanatban hajlandó új állama ellen törni, új országa ellen, amelyet leg­ európaibb pillanataiban sem volt szándékában »hazá«-nak nevezni. Egyik napilapunkban nemsokára cikk jelet meg, hogy az »irredenta« szó a reddo„ reddere, reddidi, redditum-ból származik. Tyű, hogy felfor­ tyant mellettem indogermán ríyelvész4>arátom és azonheíyt még a kávé­ házban levelet írt a szerkesztőnek: Tévedés! Az »irredenta« szó a redimo, redimere, redemi, redemptum-ból keletkezett az olaszban! Aki pediglen kisebbségi újságíró akar lenni, az tudjon többet, mint a többségiek! — Ezeket a patronokat, hogy »több tudást!« — »több tiszteletet!* — »több áldozatosságot!« — »több közösségi érzést!« — ezeket aztán rengeteg vál­ tozatban forgattuk, de legtöbbször észre se vettük, amikor valóban éltünk velük. Hányszor kérdeztem meg, — hogy meglepjem — egy-egy káromkodó, vagy öklét rázó magyartól, amikor kifakadt az igazságtalan­ ság, vagy jogtiprás ellen: »Ezek szerint te irredenta vagy!« — »Vagyok a fenét, — volt a válasz — csak azt akarom, hogy innét kitakarodja­ nak!* Az idő nem kedvezett a szép műszavaknak, az emberek élni akar­ tak és szabadon gyűlölni. Ó, hogy tudtak gyűlölni! Egy temetésen ballagtunk a gyászmenetben, mellettem valaki ma­ gasztalni kezdte, ó, nem a halottat, hanem Hitlert, s ekkor belekezdett, mint egy kántálásba, régi tanár-barátom, a hatalom szidalmazásába. Hogiy mikor takarodnak már!? És habzott a gyűlölettől, megfeledkezett szinte, hogy a temető felé tartunk, aztán — hirtelen a járdára sietett ki közülünk. Ott észrevett egy román diákot,, akinek vérzett a szája és könnytől volt nedves az arca. Csak azt láttam még, amint a gyereket magához ölelte,, a román gyereket, amint vallatta románul, hogy mi baja és végül kocsiba tette és vele ment haza. Csak addig tartott a román­ gyűlölete, míg az első szenvedő románt meglátta. De mé? most is borsózik a hátam, ha a szövegekre gondolok, amiket katonáéknál hallottam félesztendővel ezelőtt! »Hogy az Isten verje pozdorjává ezt a büdös ka­ szárnyát!*— kiáltotta mellettem áldóan kiterjesztett karokkal egy tanító. Én megugrottam volna a nyomdaképtelen, folytatás elől, mert két lépésre tőlünk ott állt a f aköpeny előtt a román őrszem a szuronnyal. De mikor a ta­ nító befejezte házi áldását, megszólalt az őr: »Igenis, instállom, hallgiassa mieg az Isten!« — úgy látszik^ magyar volt az is, még irredentább vala­ mennyi lateiner-bakánál, csakhogy hallgatnia kellett a hivatalában. Egyszer, még eleinte, a kocsmában ültünk, a Vár alatt, és nyugodtan mostuk egymás közt elnyomó »itestvéreink«-et. Éjféltájt hirtelen hozzánk lépett egy magas termetű úr, akiről csak annyit tudtam, hogy a magyar világban csendőrszázados vala: »Ha jót akarnak az urak, menjenek azonnal haza! A Nyárád mentén most kezdődik a tánc!« — S regééire kelve minden román csendőr megkötözve kuksolt a faluházak pinceiben. Estére azonban már össze volt verve a fogságban az összeesküvésnek szinte valamennyi vezetője. Harmadnapra már agyon is lőtték a parajdi irredenta vezérét, Farkas István atyánkfiát, miután megásatták vele 636

Moher Károly: Az elnyomás

szótára

saját sírját... A község meg kénytelen volt a családdal együtt végignézni a kivégzést. Azóta is borzongva nézem azt a református papot a köz­ gyűléseken: Istenem, ez a lelkész volt olyan erős, ez bírta ki, ez beszélt vele utoljára, ez bíztatta kegyelemmel népe hősét és ez győzte meg a ha­ lálramenőt, hogy odaát jobb lesz, mint idelent nálunk, ebben a hitvány és búrhatatlani világban... Nem lennénk egészen magyarok, ha ilyet is nem próbáltunk volna. Átélni hogy is lehetett, az emlék is fáj, de nem volt sem ébren, sem álom­ ban más gondolatunk, mint a megszabadulásé, a szolgaiét megrövidíté­ séé. Azt hiszem, sokan voltak úgy, mint én, ha csak hallottuk a szót, hogy »szabadság*, a honvággyal rokon képzeleteink keletkeztek, s nem egyszer egész cikket kanyarított a tollforgató e fogalomnak régj, belső tartama körül. Ez is irredenta volt^ mint bármely keményen megfogalma­ zott közérzés, mely után körülnézett az ember, hogy nem hallik-e sér­ tésnek, vagy irredentának? Nem értik-e félre, nem vonatkoztatják-e a »felsőbb adottságok«-ra„ mint egykor egy vezércikkemet »A csereboga­ rak halhatatlanságáról*? Meddig kellett erősködnöm, amíg elhitték, hogy a cserebogarak nem a magyarok, sem a románok, csak éppen a cenzúra akadékoskodása miatt írtam ilyen ártatlan témáról. Természetesen, ez is — irredentának számított a cenzor előtt. Szememre hányta, hogy minek beszélek annyit a kultúráról. — Mit akarnak maguk azzal az Európá­ jukkal, minek mondják annyit, hogy culturá, culturá? — Nem állhattam meg azért, hogy ne válaszoljak neki: »Csak annyiszor írom le a »kultúra« szót, ahányszor maguk írják elő a népüknek, hogy »viteaz, viteaz«! Aki alul van, annak a műveltség a vigasztalása, aki fölül, az már vitéz is. Azt hiszem, valamennyiünk arcáról rítt le az irredenta. Éjfélkor kér­ dezte tőlem egy beborozott román ügyvéd, aki éppen akkor prefektus volt: »Te mért nem szereted Romániát, hiszen román pénzen élsz, mint tanár?!« — S én fölháborodva tiltakoztam: »Én? H á t pénzért szeretik a hazát? És én csak adok Romániának! Adót, katonai szolgalatot és mun­ kát. De nekem az utolsó krajcárig magyar fizetéseim és magyar jövedel­ mem van, még ezért is, mit nekem Hekuba?!« — Hogy az efféle könynyelmű igazmondásokból nem lett baj, annak — 22 évig éreztem — egyetlen magyarázata volt: nem tudtak szabadulni a leggőgösebb román soviniszták sem a láthatatlan és foghatatlan, de mindenütt jelenvaló ma­ gyar fölény nyomasztó érzésétől! Kedves jelenetet ékünk meg itt a tör­ vényszéken. A román bíró szidalmazott egy börtönviselt magyar hírlap­ írót, aki megint eléje került: »Hallja, maga már öt kérdésemre nem vá­ laszolt! Maga egy szót se tud románul? Maga beleszól az állam dolgaiba és meg se mukkan, amikor a nacionáléját kérdem? De aláásni az ország tekintélyét, rosszindulatúan bírálni és »fett«-tel szedni a nekünk ártalmas híreket, azt tudja, mi?!« A vén hírlapíró, aki megint nem értett semmit a bírói feddésből, egyszerre megragyogott, mert eszébe jutott az egyetlen szó, amit tudott. És szélesre nyilt a szája: 637

Moher Károly: Az elnyomás szótára »Dá, — dá!« (»Igen,, — igen!«) Hat hónapot kapott, szegény, mert a nyelv nem tudása volt a legkihívóbb irredenta... A irredentával egyidőben keletkezett az új erdélyi magyar IRODALOM. Akkortájt, a legelején tiltották el Kölcsey himnuszát a templomban, később még azt az egyházi éneket is az iskolában, hogy »Ne csüggedj el, kicsiny sereg*! — Azt akarták ugyanis, hogy igenis, csüggedjünk el. Ál­ lapítsa meg maga az olvasó, hogy 1920. szeptember elsején csüggedtek voltunk-e, azok, akik az erdélyi új írást mint önmaguktól meginduló tol­ lak megkezdték... A »Zord idő«-ben ezt írtam akkor: Komédiások mentek át a minap Sóváradon. Hőtől ájultan feküdt a falu, mellette halkan ballagott a Kis-Küküllő, cserepes híd alól. Déltájt ereszkedett alá a magyarosi hegyről a tarka népség kocsija és réghallott ribilióval verte föl a komoly nép lakhelyét. A balkon ült a birkózó bajnok, bent a kocsiban az artista nő bájolta el a bohócot és a kígyóbűvölő gummiember kacérkodott a formás műlovarnővel. A templom előtt le­ ugrott á pojáca, kalapját a visavis-ja fejére penderítette, vigyorgott, aztán sanda pofával fordult be a faragott székelykapukon, hogy rokonszenvet szerezzen a truppnak. Itt is, ott is kimartak a kutyák, míg egy sikátor házikójában,, majd egy tekintélyesebb sarokházban megnevetteté a gazdát, úgyhogy az egy kalap szilvát, friss vizet, lánya pedig még fűszeres illatú majoránnát is küldött a künn nyugtalankodó karavánnak. A kígyóbűvölő meg nem állhatta, hogy el ne emeljen egy ölrevalót a száradó kenderből, mely a házfalnak támasztva várta a tilolást. Végül is beljebb került az egész falánk had, hogy az udvaron a bohóc meg ne ehesse egyedül a jószívvel adott szalonnát. — Kendtek komédiásban is utolsók lehetnek, — évődött a gazda, — mert magukkal se hozták a sátorponyvájukat. — Szovátán komédiázunk a szabad ég alatt! — hencegett a pápa­ szemes gummiember, rágcsálva és boldogan felejtve, hogy mennyi kócot evett már mostanában — éhségében. — Mi híres emberek vagyunk! — mondta a bohóc, de mielőtt tovább hazudhatott volna, belevágott a gazda: —' Nem is komédiások magik, hanem írók! — Ügy van! — kiálták egyszerre öten és a csepűrágó szónokolni kezdett: — Lám a felséges nép megérezte az igazat és tudja, mi kell az el­ szakított magyarságnak! Programmunk hódít már a legszélesebb rétegek­ ben is. Igaza van, bácsi, mi írók vagyunk, a székelyek lelkének ápolói, mi vigyázunk a szívek zománcára és a folytonosságra, mely az anyaorszáeot a hun hagyományokkal összetartja... Az akrobata nyugtalankodott és körülnézett, hogy merre lehet itt szaladni. De a pápaszemes folytatta: 638

Molter Károly: Az elnyomás szótára — Boldog vagyok, hogy gazduram, aki biztosan olvasta írásainkat, meglátta bennünk a hivatottságot, megismerte lárváink alatt igazi ar­ cunkat! — Megj, meg, — hunyorgott a gazda az éles napfényben — kivált, hogy beszéltem a kocsissal, akit ösmerek, mert itt szolgált Biró Minyánitt. Aztán én ragasztottam ma reggel az urak plakátját a szomszéd feredőbe. S lassan tette hozzá: — A kendert meg tegye vissza, mert kötélre se elég! A gummiember a szájába harapott. Kocsira szállt a trupp és a bo­ hóc szomorán motyogta: — Faluzáshoz föl kellene venni az érintkezést a néppel. De niicsináljunk, a humorunk még nem elég népies. Aztán — jókora távolságban a falutól, vigasztalan egyedüllétben — Erdély harminc decentralizált komédiása, később jórészt magyar tollforgatói — tovább ették a kócot. Muszáj volt, vidéken voltunk és mindig elvártuk, hogy a hallgató a lárvánk mögé lássam A lárvát azonban zz évig nem lehetett levetni. Megdöbbentő volt, ha valaki akaratlanul leej­ tette. Banketten voltam, az asztalfőn ült a térparancsnok, egy öreg román tábornok és mellette az ünnepi beszédet most kezdte egy lipcsei műegyetemi tanár és város-szépítő, aki Szebeniből került felénk —• mint város-szépé­ szeti szakember: — Meine Herrn! Da ich nun wieder einmal in Ungann bin — — Élénk sziszegések és halk javítások: Rumanien —, Siebenbürgen —, nicht Ungann! — Alsó Rumánien, — da muss ich Ihnen gestehn, be kell Vallanom, hogy ebben a székely városban is számos tervsértést, városépítészeti hibát találtam. Ez az óriási, hosszú és széles piac, amelyre azonban keskeny és elentéktelen utcák vezetnek! — Aztán találtam itt egy moszkovita, vagy •izantinus templomot, egy monstrumot^ harminc lépésnyire egy kétszáz­ éves barokktól Hát, Uraim, das ist eine architektonische Taktlosigkeit! Halotti csönd lett erre a bírálatra. Építészeti ízléstelenség! Alig vár­ tuk, hogy elkerüljünk a bankettről, hadd merjünk nevetni... Mert nevetni, a markunkba nevetni, — ez volt az egyetleni jó a ki­ sebbségi évek alatt. Nevetni, hogy ne kelljen sírni. Harminchatodik évem­ től kezdve negyvenhatig például három

J

NYELVVIZSGA gyönyöreiben volt részem. Lehetett ezeken nem kacagni? Ahogy az öreg tanító nyöszörögte, hogy asztal az masza (mása) és szekrény az dulap: jó, mély, rövid magyar »a«-kkal. És Románia keleti határa a Mária nyegru, — így mondta egy deresfejű ipariskolai elomunkás. Tőlem azt kérdezte egy regáti egyetemi tanár a földrajzból, hogy beszéljek Romá­ nia malmairól. Szemrebbenés nélkül vágtam rá, hogy az országiban hét639

Molter Károly: Az elnyomás szótára ezer malom van. » Honnan tudja?« —esett kétségbe a professzor. »Hallottam a barátomtól, ő meg olvasta Mahedinti könyvében!«— és a tudós el­ hallgatott a rémülettől. Odakint Nyírő József és a felesége leste az ered­ ményeket, mi meg, hibátlan magyar kiejtéssel törtük a román szót. Mel­ lettem a német irodalomból hallom, hogy Stefan George-t említi a kol­ légám, mire a kérdező szakember udvariasan korrigálja: »Kérem, én nem a francia irodalomból vizsgáztatom. «• Ahogy ott ültünk, rémült vén diákok, micsoda nyomorult látvány voltunk. Egyik társam akkor kezdte az abuliát, az őrültséget, a másik reszketett, mert az összeíró vizsgaelnök figyelmeztetett bennünket, hogy úgy vigyázzunk, mit felelünk, mert a kenyerünk függi a vizsga eredmé­ nyétől! Muszáj volt nevetni, a kollégám bal felől 56 éves volt és tb. igaz­ gató, kilenc évig aktiv direktor, sőt a magyar világban Kuncz Eleket, a főigazgatót többször helyettesítette, betegeskedése alatt, a székelyföldön. Most súgott nekem, mikor megkérdeztem az írásbeli felügyelőtől, hogy »marmora, vagy marmara« jelenti a márványt. A felügyelő ridegen ül­ tetett le, mert — úgymond — én vizsgázom, nem ő! Hát vizsgáztam is, mindig sikerrel, de a nyelv megtanulhatása nélkül, mivel nem igen éltem románok közt. De kérdem most, minek vizsgáztam én háromszor sikerrel? Nem lett volna elég egyszer? A második vizsgán románul kellett fejtegetnem, hogy járt-e Puskin Kisenevben. De leesett az álla a cenzornak, mert két nappal előbb Taibéry Géza magyarázta nekem, hogy Puskin mit csinált a besszaráfo főváros­ ban és mi az a dekabrizmus. Persze, hogy fényesen' vizsgáztam, ha nem is igen tudtam egyebet. A harmadik és hálistenitók, életem utolsó vizsgáján már úr voltam: azokat az erdélyi magyar írókat kérdezték tőlem, akik fordítanak románból. Már ismertek és már én mondhattam nekik olyat, amit ők találtak érdekesnek — mindvégig. Mert amint a mi jólismert ne­ veinket, írótársaimét fölsoroltam, hozzátesz a professzor egy zugnevet is, egy kávéházi irodalmárét, aki sem románul nem tudott, sem magyarul eleglat arra, hogy költőket fordítson. »Ismeri«? — kérdezte tőlem a jám­ bor bukaresti tudós. »Ismerem, — válaszoltam, de hozzátettem magya­ rul, aztán németül — hogy is mondják románul azt, hogy: szélhámos?« — Lehetetlen! — rökönyödött meg az öregúr — hiszen audiencián volt a királynál és ötvenezer lejt vágott ki műfordításainak kiadására. — Lehet, Uram, de azóta elutazott Görögországba. Most biztosan ott mufordít és ott íratja ki magáról a görög lapokba, hogy a legnagyobb élő magyar író Molnár Ferenc után mindjárt — ő! Egy temészettudós barátom azalatt megizzasztotta a vizsgáztató bi­ zottság üstökét. Az elnök többször vetette közbe magát: »De, Uram, ö n a leggyötrelmesebb mezőségi tájnyelven felel! H á t lehet ezt kibírni? Az öreg bogarász nyájasan viszonozta: — H á t én hogy bírom a bukaresti tájszólását az uraknak? — Elég! — dörögte az elnök, de a feleltető szakember kíváncsi volt a magyar tanár előadására és közbevágta: Í40

Moher Károly: Az elnyomás szótára — Kérem, ha nem is valami szépen dadog a tanár úr, de amit a méhekről beszél, azt, megvallom, nem tudtam eddigi. Folytassa kérem. — És hálásan néztünk a szakemberre. Az erőszaknál is jobban érdekelte a szakja. És hol lehetne többet tanulni, mint egy vizsgán, ahol az emiber kérdez. Kár, hogy nekünk azok a vizsgák kevésbbé voltak tanulságosak. Pedig rengeteget tanultunk a kisebbségi sorban! Nemcsak azt a sok balkán-közéleti műszót, melyeknek erdélyi válfajait is hallottuk már, (certificat = gpzolvaniu = igazolvány) hanem megismerkedtünk a KISEBBSÉGI BÁNÁSMÓD keleti válfajaival is, olyanokkal, amiket jó, ha minden kisebbség életéből örökre kiküszöbölnek a kontinensen. Hiszen a kifejezés: »bánásmód« — magában is sértő a szabad léleknek. Velem ne bánjanak se jól, se rosszul, hagyjanak élni a törvény szabadságában, bízzanak engem magamra. De folyton bántak velem, hol elbántak, hol jól bántak, de mindig az ő ízlé­ sük és országlásuk szerint. És mennyit sajnáltak bennünket soviniszta té­ velygéseink miatt, ők, akik évente szavaltatták egy költőjük versikéjét a magyar iskolákban is, hogy a latin géniusz azért van a világon, hogy ezen a földön »Istent helyettesitse«! — Tessék elképzelne a román­ latin géniuszt méltóztassék elképzelni, amint kormányozza e világot, amelyből a rájukeső jókora részt maguk se tudták elkormányozni. Mégis rájuk bíztak bennünket Trianonban, ahol a Balkánt Nagyváradig és Sza­ badkáig föltolták. Nincs egy esztendeje, hogy a bőrömön éreztem ezt, amikor bevonultam katonának ötvenedik életévemben. Kedvem volna »szolgálati két hetem emlékére* fali giccset csináltatni, hogy a »wircsaft«ról nyugaton is képet kapjanak... Már az utam Kolozsvárra is mulatságos vala. Kocsárdon át akartam váltani harmadosztályos baka-jegyemet másodosztályra, mert akkora volt a tolongás és sűrű az atmoszféra rangtársaim között. Kérdem a bukaresti gyors kalauzától magyarul: »Maga ád nekem külömbözeti jegyet, vagy az állomás?* — A vonatkísérő élesen sivított: »Vorbiíi numai románeste!* — »Helyes! — mondám még csöndesebben,, mint az előbb, szintén magya­ rul. — De nekem még most sincsen jegyem, csak egy bölcs tanácsom. S a gyors mindjárt indul, Kalajz úr!« A kicsi, kesztyűs regáti pulykavörös lett: »Nem állok szóba uraságoddal!* — »Helyes, — s ínég halkabb vol­ tam, mint akármelyik más előkelő civil — de nekem még most sincsen je­ gyem. Ebből pedig baj lesz mindkettőnk számára!« — A konduktor már rég nem nézett katonának a civilruhámban, hiába voltam bundás erdélyi ro­ mánokkal körülvéve. Rámnézett pokoli dühvel, fölnézett rám alulról: »Mergetj la Budapesta!* — Erre megszólaltam románul: »Mennék éh, lelkem, kalauzom, drága, de nem engednek, mert román tiszt vagyok!* Látták volna, hogy megjugrott közelemből a kalauz, még az első osz­ tályos folyósón, ahová beszorultam, még ott se kért tőlem jegyet, annyira megijedt állítólagos tiszti rangomtól. És azalatt a két hét alatt, míg haza nem küldtek a katonasofból, el nem hagytam a civil ellenállást, annyira 641

Moher Károly: Az elnyomás szótára fömáborított a kisebbségi bánásmód. Egy munkás-zászlóalj közkatonája­ ként kellett volna »botosani«-nak mennem (Teleki Pál, magyar miniszter­ elnök nevezte így a Botosani-ba küldött kisebbségieket, akik ott ástak és földmunkát végeztek). Mint ötvenéves tanár, érthető ha nem voltam el­ ragadtatva a reám váró gyönyörűségtől. Előbb levetkőztettek a kaszárnya udvarán, úgyhogy azonnal meghűltem a csípős áprilisban. Aztán meg akartak nyírni olyan ollóval, mely már előttem 150 baka, köztük való­ ban tetves parasztok haját levette. Hátrakaptam a fejem: »Sunt profeszszor!« — kiáltással. Majd meg akartak füröszteni egy kád vizében, ahol előttem legalább j o baka fürdött ugyanabban a víziben. Nyolc pengőnyi lejembe került, hogy ezektől az örömöktől megszabadultam. Nappal vizs­ gáltak, hogy van-e más testi bajom, mint az, hogy 50 éves vagyok, vagy nincs. Éjszaka kolozsvári írótársaimmal és Illés Endrével Budapestről el­ mélkedtünk azon a kisebbségi előnyön, hogy kizárólag magyarokat és zsi­ dókat vittek ásni Besszarábiába, míg az én kisvárosomban legalább ezer, jóval fiatalabb román élte polgári életét... Végül is győzött civil ellenállásom. Hatalmas pártfogóm is akadt, aki napról-napra vigyázott, hogy el ne vigyenek: üzleti összeköttetései révén biztosított, hogy nem kjell ásnom az idegen földön, ahol már 8 fiatal tanártársam tett szert némi gyakorlatra a kubikus munkáiban. Né­ hányszor lehordtak a vitatkozásaim miatt, s mert rosszul beszéltem romá­ nul, aztán két heti álldogálás, alapos testi lefogyás és kellő költekezés után hazaengedtek. De még egy hónap múlva is, amint hallottam, föl­ szedte valaki naponként a zsoldomat és a kenyeremet — nevemiben. Volt valami balkáni közvetlenség a militarizmusukban és az az aggodalom az alantasokban, hogy hátha föntről, az összeköttetések révén torolom meg, ha nem veszik tekintetbe, hogy idővel önkéntes lehetek. Nem úrfélelem volt ez, hanem ösztön, vagy a baksis reménye: a fölöttesek erdejében nem lehet tudni; ki igazodik el jobban: ők, vagy én? Általában elég ijedősek voltak civil hivatalnokaink is, az ember csak hivatkozott, vagy célzott valamelyik fölebbvalóra, mindjárt behúzta farkát a tolakodó adómackó és elsunnyogott a végrehajtó-hiéna. Mintha ők se lettek volna biztosak abban, amiben, mi is folyton kételkedtünk, hogy törvényes-e, amit követelnek tőlünk, vagy nem. Végighallgattam egyszer az adóhivatalban egy patáliát, egy idősebb magyar orvos csapta, mert kétszer kérték tőle ugyanazt az adót (tőlem is), de nem volt meg az első befizetéséről a nyugtája (nekem megvolt!). »Maga sikkasztó, tudja meg, én kifizettem már, s az én szavam szentírás!« — »Én nem vágyók sikkasztó, kérem!* — »Akkor az fog lenni!« — És meg kell hagyni, a derék román tisztviselőt valóban csak két hét múlva fogták le sikkasz­ tásért . . . Azt is meg kell állapítanunk, hogy igen szigorú mértéket alkalmaz­ tak velük szemben. Főként a kisebbek felelőtlensége napnál fényesebb, hiszen ők föntről látták a finom példákat! íme, egy homoródi jelenet: egyik asztalnál két magyar úrhölgy reggelizik egy pesti előkelőség társasá642

Moher Károly: Az elnyomás szótára gában, a másiknál meg egy román prefektus, aiki már az újságolvasásnál tart. Egyszerre ráüt egy nagycímbetűs hírre a kezével: »Ejnye, a kutya­ fáját! Tizennyolc milliós panama és én nem lehettem benne!« — A Fanariótákra emlékeztető az az adoma is, hogy valamelyik legnagyobb államférfiúk visszatért Londonból és a palotája kapujában vámot kértek tőle. Az államférfi a fejéhez kapott: »Mikor Londonba utaztam, vájjon én adtam engedélyt arra, hogy itt vámot szedjenek?« — De egészen zavar­ tan mosolyoghattam akkor, amikor egy nagy napilapjukban címképet láttam egy szenátorukról, aki lótolvaj volt valaha. A nagymultú férfiú a szenátus kapujában odaveti lova kantárszárát a kapusnak és így szól: »Kapus úr, kérem, rejtse el addig ezt a lovat, amíg én a gyűlésen vagyok.« Lehet-e ennél kedélyesebb demokrácia? A történelmi magyar de­ mokráciának hány híve rendülhetett meg akkor e balkáni karrikaturától! Nehéz volt meg nem fertőződni ebben a légköriben. S hogy e heve­ nyészett emlékképben az elnyomás szótárához a legjellemzőbb címszót szállítsam, ideiktatok egy szatírát a mostanában divatos VAROSKÉP formájában. »Erdei emberek« címen ajánlom a városkultúra terjesztőinek, elrettentő például, hogy milyen ne legyen egy város vezetősége! A polgármestert Mpongónak hívták, Doktor Mpongó, feleségét Mafukának. Erdei embereik valának, ősi nemzetségből, szinte őserdeiek. A férfi aránytalanul kicsi, úgyhogy kacagta a város, mikor hazafias könyv jelent meg róla »A nagy erdei« címen. Sötét legény volt, szikrázott a másnyelvűek iránti gyűlölettől, csak az elemi és totális indulatokat sze­ rette, a tragikus magatartást és mélyen megvetette az övénél bonyolultabb értelmet. Arcáról alig bírta leiberetválni a szőrt, a sebhely miatt, amely­ ről azt füllentette, hogy még a városiakkal vívott harcban szerezte és olyato hivalkodnivaló volt rajta, mint a japán karma, az elmúlt élet jótettének emléke. Ezért kapta feleségül az erdei birodalom Főpapjának húgát, egy vaskos, trabális hölgyet, aki mint hajdan a mastodon-asszonyok, a hóna alatt hordhatta volna pici férjét. Feltűnő volt az ellentét a Doktor Mpongó nagyot-akarása és apró termete közt, különösen ami­ kor lábujjhegyre állva szónokolt és nemzeti mázzal kente el annyi svihákságát. Sokáig hirdette gaztetteit az erdei sajtó hőstetteknek, míg egyszer egy erdei ellenlábasa a birodalom nevében megjutalmazta: összepofozta a kávéházban, majd hátulról, lábbal, többizben, sértő szándékkal, súlyosan bántalmazta. így olvastuk erdei nyelven a törvényszéki rovatban, — s nemsokára még szebben hozta a helyi lap, hogy Doktor Mpongó megint a hazaszeretet vértanúja volt. Mindég ő állt az erdő felől, csupán erdei népét védi, — úgymond — valahányszor szigorú vezényszavai ropognak, hofry »lex dura, sed lex«, kemény törvény, de törvény, amit a védtelen városiak fejére kell olvasnia. Viszont a vele ellenkező erdeieknek gyakran sivította oda: »Nem vagyunk az erdőben!« 643

Moher Károly: Az elnyomás szótára Pedig ott voltunk vagy két évtizedig! Doktor Mpomgó avval kezdte erdei uralmát egy nagyszombaton, hogy 70 tisztviselőt, kizárólag családos városiakat, akiket akkor »kisebbségiek«-nek becéztek, elbocsátott a hiva­ talból és azontúl még utcaseprőnek is csak erdei származást fogadott föl. A bélyeges emberke »ezeréves jóvátétel* címén gyűlölködött a hallgatag városiakkal, erkölcsi és szellemi fölényükkel, gyakorolta rajtuk bárdolat­ lan honfi-erényeit, míg az ő és roppant feleségének, Mafukának szeméből balkán-bizantinus, lágy gonoszság vibrált áldozataik felé. Közben öt percenként szajkózták európaiságukat a baribár városiakkal szemben. Egy erdei bárd énekszóra fogta elvüket, hogy az aszfalt tulajdonképen az ős­ erdő irtásán keletkezett, azért illeti városon is az erdeieket az elsőbbség. Meg kell azonban hagyni, Mpongó doktor eleinte ügyesen leplezte magában erdei népének legfelötlőbb tulajdonságát és csak a sógora nem­ zeti természetének engedett szabad folyást. Ez a Lupas nevű sógor fékte­ lenül nemzeteskedett: ez csent, csórt, mint a szarka, többszáz holdat reformált össze, eltulajdonított, elkezelt, elemeit, kisajátított, fölvétele­ zett, eljegyzőkönyvelt, csalt, panamázott, orgazdáskodott, rekvirálj sik­ kasztott, lopott, rabolt és téglánként harácsolt össze egy kétemeletes palotavillát a kertvárosiban, úgyhogy hamarosan a népe létfilozófiai pél­ dája lett. És főpénztárosnak nevezték ki a városházán, a »tolvajtorony« alatt, ahol népszerűsítette büszke jeligéjét: »Nincsen pénztár Lupas

nélkül!« És — erkölcsi próbának tette ki a közönséget. Egy hamis érc-százast szögezett a kasszaketrec előtti márványlapra, melyre a kifizetendő össze­ get szokta a felek elé számlálni. E hivatali ténykedése alatt a sógor meg­ váratta őket, mintha dolga volna; de a szembenlevő tükörből leste, hogy mikor kezdi egy-egy várakozó bankszolga, vagy kistisztviselő a látszólag ottfelejtett százast maga felé peckelni. Érre hirtelen megfordult és a rajfla kapott és elpirult kisember elé dobta az egész nagy-summát. A százas­ kaparó nyomorult persze sietve távozott, s csak az utcán jött rá, hogy 1—2 ezres hiányzik az eléjevetett kötegből. H a erre vissza mert jönni rekrirninálni, megint Lupas, a sógor állt az erdő felől: »Maga akarja en­ gem tévedéssel gyanúsítani? Maga, aki el akart csaklizni a százas?* A sógor a pénzt természetesen a polgármesterrel mutyiba kereste. Közösen is utálták őket: Mpongót a kegyetlenségéért, Lupast pedig, mert nemcsak zsebrák volt, hanem olyan csúf is, hogy a ló nem vette el tőle a zabot. S egy hajnalon a külvárosiak a városháza előtti nemzeti szobor­ jelkép talapzatára, melyen két fiúcskát szoptató fenevad állt, a követ­ kező plakátot ragasztották: »Erdei emberek, az adót mü fűzessük, nem tük! Nem kívánunk nek­ tek se jót, se rosszat, sem erőt, sem egészséget, — de nem lássátok még, hoev ezen a szobron is Doktor Mpongó meg a sógora kiszopják a város tejit?!« A városban hamar észrevették az erdeiek utánzó hajlamát, azt a komikus erőfeszítést, mellyel ők is, mint a városiak, folyton művelődni 644

Moher Károly: Az elnyomás

szótára

kívántak. A volt városi polgármester például szenvedélyes urbanista híré­ ben állt, szülőhelyét jóval Le Corbusiex előtt fölfelé a magasba is fej­ lesztette. Nosza, Mpongó is most tűz-víz kezdett friss falakkal és boxdobozokkal a magasba törni! Lupas volt az anyagbeszerző, aki a vas­ betonból csak a cementet és a vakolatból a meszet lopta ki magának. Mi­ kor aztán az új paloták gyorsan megrokkantak és süllyedni kezdtek, kér­ dőre vonták a derék férfit, aki erre nem védőügyvédet, hanem birót foga­ dott és megnyert fölényesen minden port. Az volt inkább a mulatságos, hogy Mpongó mindent rossz helyre épített. Az erdei főtemplomot a színház helyére és a tanoncotthont a vásárcsarnokéra. Mióta a városiak civódásakor, rendfönntartás ürügyén, az erdeiek elözönlötték a várost, mióta plakáton kellett kihirdetni az utcákon, hogy az erdei hadsereget tilos kikacagni! — azóta nem maradt biztonságiban egyetlen közhely sem, ahová Doktor Mpongó legalább egy trafikházikót — jó spercért — ne engedélyezett volna. Aztán lelkesen fordíttatta le, nyakukba vetett hurokkal, a város régi szobrait, valósággal műfordító lett belőle. Egy-egy szoborral egy-egy eszme fordult le döngve az aszfaltra, — de sebaj, gondoskodott ő áj szobrokról és új eszmékről! Egyik új-erdei lovas-szobor egy félelem és gáncs nélküli erdei tábornokot ábrázolt, de mellette elmenőben fintorgó orral fordult félre néhány ké­ nyesebb erdei kereskedő is. Alig mertek ránézni a hősre, mivel annyian közülök emlékeztek még, amint a boldogult szobor megnyálazott ujjával számolta meg a baksis-ezreseket... Általában nem volt elég hiteles az erdeiek hősiessége a városiak előtt. Egy városi kisasszony két évig nem kapott útlevelet, mert pont hősök napján kérte. — Hát maguknak is vannak hőseik? — kérdezte és e naiv sértéssel szíven szúrta őket. Még az iróniát és a félkeserű mókát is alig tűrték, mert mind több és több gyúponton fenyegette őket a kinevettetés tűzveszélye. A nevetés öl, érezték az erdeiek és kapkodták a fejüket, mi­ kor itt is, ott is fölcsattant a városiak kacagása. Hiába büntették őket bírsággal, börtönnel és botozással, a huncfut városiak hogyne vihogtak volna rajtok, mikor minden olyan újgazdag, olyan frissen mázolt volt, mint az erdei tisztek arcán a festék. »Fiaim, csak gazdagodjatok, ráértek aztán énekelni!* — dalolta egy költőjük, aki nemtőjét szilajjá nógatta állami támogatással. Közben a városiak fiai mit tehettek egyebet, szegé­ nyek, mint hogy valóban énekeltek, s hozzá mind szebben és szebben. Pedig hogy cenzúrázták őket! Egyszer megkérdezte Mpongó egy városi közírótól, hogy miért szurkapiszkálja folyton az erdeiek uralmát? »Azért;, — volt a válasz, — mert az erdei birodalom minden vasúti baktere úgy viselkedik, mintha ő nyerte volna meg a világháborút...« Máskor egy detektívet küldte a polgármester a közművelődési estre, ahol Dantéről akart beszélni egy városi hölgy. — Nem valami zsidó az a Dante? — kérdezte gyanakodva a fogd­ meg. 645

Moher Károly: Az elnyomás szótára — Nem, kérem, romai katolikus. — Városi ember? Akkor biztosan komonista, ugye? — Ugyan, — legyintett a rendező, — hiszen már 600 éve halott. —• Meghótt? — vette kalapját a hatósági közeg. — Hatszáz éve, hogy meghótt? H á t akkor minek beszélnek rula? Minek is beszéltünk, minek is kacagtunk? Mpongó kénytelen volt megint plakátot ragasztani, hogy »az erdei hatóságot nem szabad kine­ vetni!* De nemsokára még a garattáskája is földagadt a nyakán, mintha golyvája lenne, annyira megharagudott. Egy kalendáriumban ugyanis külvárosi legenda jelent meg Mpongóról és Szent Péterről. Az öreg apos­ tol útlevelet kért és csatolta erkölcsi bizonyítványát, anyakönyvi kivo­ natát, nemkülönben még vagy tizenöt okmányát. Négy hétig előszobázott aztán a városházán, görnyedt háttal, de csak nem kapta ki passzusát. Végre türelmetlenül kérte vissza Mpongótól az okmányait. Csakhogy ezek, huss, elrepültek, borravaló hijján így szoktak. Erre a Szent félre­ téve alázatát, rászólt Mpongóra: »Nem találod az irataimat? S már hetek óta keresed? Nohát akkor megátkozlak, hogy ezután egész életed­ ben folyton csak keressél!« — És íme, fogott az átok, mert azóta Mpongó és összes) erdei alárendeltjei egyfolytában kerestek, rengeteget kerestek és mind meggazdagodtak. Ám hiába kerestek, mind vésztjóslóbb lett a városiak kacagása. Fél­ éve,, hogy vasárnap délelőtt együtt ültem a piacon egy mészárossal, aki rengő tokával kérdezte: »Istak»m, üsmeri-é a mozgó országút meséjit? Mpongó úrék találták ki, s ez úgy megyei^ hogy az úttest első 5 kilómeterit becsületesen megcsinálják, aztán megvizsgáltatják a megveszte­ getett útellenőrökkel, akik rendben is találják. Erre Mpongóék föl­ szedetik az első 5 kilóméter anyagát és ugyanezzel kövezik ki a má­ sodik 5 kilómétert. Azt is megvizsgáltatják, SÍ aztán további hurcolkod­ nak az anyaggal: így megyén ez, egészen Süketdemeterfalváig, vagy Erdőváraljáig. Mink meg maradunk a régi rossz úttal, mert az új elván­ dorol még a születése előtt a polgármester úr zsebébe... Nagy ravaszok ezek az erdeiek, még az üdőjárást is az orrukkal érzik előre!« Azzal kövér combjára ütött: — Ott megyén Mafuka nagysága, a Polgármestemé! Mekkora gyé­ mánt fülbevalója, az is az országút köviből lett. Kicsit sajnálom azér", tudja-e? Mert tetszik neki a tulipiros pofájú Vízhányó János, az meg hallani se akar róla! Ez a Vízhányó a városi rezesbanda egyetlen kisebbségi tagja volt. ősei egykor fejedelmi kertekben öntözték a hollandi tulipánt, s ő most mézeskalács mosollyal verte az érzékeny cseh keringők ütemét a dobon és cintányéron. A polgármesterné többször szólította meg, sőt egyszer meg is magyarázta neki, mikor egy külvárosi sétáján találkozott vele, hogy miatta nem meri elcsapni Mpongó. Vízhányó megköszönte a jóindu­ latot, de mintha állását féltette volna, szelíden szabadkozott: »Küsebbségi vagyok én, még a feleségemmel szemben is!« 646

Molter Károly: Az elnyomás szótára Egy nyáreleji napon a négy-százéves városi iskolának vagy három­ ezer véndiáíkja vonult föl a főtéren a vártemplom felé. Mind. szoronga­ tott, megkopott lateinerek, kilencven évtől egészen le húszig, hetven év­ járat névsora. Lelkük nemzedékeken át edződött eggyé, megtanulták, hogy az egyén szabadsága a nemzet függetlenségéből adódik és nem jár előtte: sorban és együtt a nemzetével erősebb az egyén. Szemükben a vá­ rosi szellem sokszázados fénye, az önzetlenség tüze és az áldozaté. Ennek a honfitüznek nem volt öndicsérő, orrfacsaró bűze, mint mikor a rongy ég, hanem illata, mint a karácsonyfától perzselt angyalszárnypihének. És ezeket a városiakat gúnyolták az erdeiek, hogy nem tudják felejteni múltjukat, hogy csupa romot tataroznak és építenek húsz év óta! Most e zárt rendek fegyelméből látszott, hogy jaj az olyan népnek, amelynek romjai sincsenek! A megkínzott méltóság fenyegetése volt járásukban, a művelt szegénység közössé kergetett egysége, egy nemzet lábdobbanásának numerusa, mely mindig hallik, amikor üldözöttek ezrei egy cél felé tartanak. A le nem győzött leigázottak emberkígyója felgyűrűzött a vár­ lépcsőn,, majd fölzendült odabent a vártemplomban a Vezérlő Fejedelem ősi zsoltára: »Győzhetetlen én kószálom, védelmezőm és kővárom, a keresztfán drága áron oltalmamat tőled várom...« Rengtek a csúcsíves ablakok, de megremegett az erdeiek bámész hada is. No, ilyet ők is tudnak! — jelentette ki bosszúsan Mpongó doktor. És fölvonultak a fadárdisták, ünneplő formaruháiban, de ünneplő tömeg nélkül: nem csillant napfény a dárdahegyeken, melyek a komikus birodal­ mat védték. Ott volt a szertartás négyszögének szélén a rezesbanda is, a kicsi Vízhányó is, és nagyokat reccsentett a buta dobbőrre, — mikor arra vonult Máfuka, a polgármesterné. A nagydobos barátja, Serdült Jóska, aki zsebredugott kézzel álldogált ott, csúfságból kérdezte most Vizhányótól: — Mit szólsz a sárga ruhájához? Tetszik, ugy-e, Mafuka a város kocsiján? A kispógárnak még a szeme fehérje is elveresedett, kitört belőle a külvárosi szó: — Mondd neki, hogy menjen! Még gyalog es utálom, hát még a vá­ ros kocsiján! Ugyanekkor a Szent György-utca felől a piac sarkára ért egy bekecsalji öreg szénégető. Fekete-poros pofája volt, cigarettát sirített éppen, szekerébe fogott két lovacskája engedelmesen állt meg a rendőr intésére. A morcos szénárus meg nem állhatta, hogy utoljára el ne ordítsa: »Szénet vegyenek, szenet!* A rendőr ráröffent: »Kuss, nem látod, hogy itt ünnep van! A szénégető szúrós bajusza alá morog: — »No, kevesen ünnepelnek!* 647

Moher Károly: Az elnyomás szótára — Mi közöd hozzá! Menj dogodra! És ne halljam többé városi nyel­ vem, hogy »szénet!« _ — Há' milyenen? Rokonnya vagyok tám a városiaknak! Egyfajta

vélük! — Na és? — dühös volt már a rendőr. — Kiszakad a nyelved, ha erdei nyelven kiáltod? Nam is tudod, mi, hogy hogy' mondják? — Honne tudnám: carbon! — No lám ,— juházott a biztos úr — ezután így kiáltsad, érted-e? — Értem, instálom, — sunnyogott a szénégető — na és ha úgy kiál­ tom, erdei nyelven, hogy carbon, akkor attul egybe nagyobb lesz az erdei birodalom?! A rendőr fölemelte botját, hogy lesújtson rája, de már késő volt. A szénégető egy üres zsákkal arcába vágott és hegyi lovacskái közé csa­ pott a korbáccsal. Ezek meglódultak és keresztülvágtattak az ünneplő piacon. A rendőr feketére mocskolt arccal a szekér után vetette magát, s néhány fadárdista is utána hajította harci szerszámát, — persze, hiába. Erre sokan az ünneplő rendekből szintén üldözőbe vették a vén szénpo­ rost s tán még máig is üldözik, ha meg nem haltak, — valahol a Nyárád terén túl. De az ünnepség megzavarodott, néhány előlülő savanyán viglyorgott, csak a hivatalosak nem, mert a kudarc-halmozó Mpongó egyre átkozódott, azonban hiába: elsodorta őt is, Mafukát is, meg a sógort, de az egész városvezetőséget is Vízhányó mellől az általános futás. A dobos még nagyokat kurjantott, biztatta a szenest, míg a rend teljesen fölbom­ lott. Valahonnét a Kőlábak. felől éles hahota hallott, nehéz volt ideggel bírni, páni szörnyűség fogta el az embert, a piaci fák megborzongtak, az ablakok, mint óriási szemek, megfénylettek a házak gúnymosolyától, a házak kapui, mint óriás szájak, harsogva kacarásztak, még) a városháza karcsú »tolvajtornya« is heherészett: az egész ünneplő erdei tábor féke­ vesztetten futni kezdett. Már rég nem a szénégető után, — ó, csudálatos és kísérteties volt, amint egy város kacaja megbomlasztott egy egész bitor idegen-uralmat. Egy város-száj vidám nyugati szélfúvása keletre kerge­ tett, a hegyeken túlra minden erdeit, ahová való Kinevették őket s megbuktak, mert még a bűneik sem voltak nagy­ szerűek, mint a nagy népekéi... Így volt, nem így volt, mese is, igaz is, — az egész kisebbségi múlt. Panaszkodtam egyszer Szabó Lőrincnek, a költőnek Pesten, hogy alig le­ het soká bírni a kisebbségi elnyomást Erdélyben. Még ma is emlékszem bölcs megjegyzéseire: »Egész Csonkamagyarország egyetlen kisebbség, mint az elszakított részek. A kisantant gyűrűjében ugyanolyan rab, mint ti vagytok odaát. Csak ti vagytok a szélén, ahol a nyomás a legerősebb.« — Most Fél-Erdély beljebb került és nincs többé kisantant. Elkezdünk élni és jóval könnyebben biztathatjuk a kivülmaradott magyar testvérein­ ket. Fogyóban a kisebbségi szótár, az elnyomásé, bár azt hiszem, most keletkeznek odakint legkeservesebb fogalmai! MÓLT EK KÁROLY 648

A HAZATÉRÉS NAPLÓJÁBÓL Oly messze már a bíbor Augusztus, a Fönséges, a Nagyszerű, a Szent! oly messze! — a kirántott kardvirágot a hüvelyébe dugta már a kert. Hol szarkaláb járt, újra eke szánt ott, új gond barázdálja a földeket — Beszédünk is: csak olyan méla suskus — csak menekülni száll föl a szavunk, huss! Bizony már ősz ez, szeles is, borús is — Nyakát behúzza a hányaveti. Friss nedvekért eseng a hársfa ága, levélt levélre küldve sürgeti a hűvös földet — persze mind hiába, a lomha rög nem válaszol neki. Hisz tudja bölcsen, hogy tavasszal úgyis — — addig csak hadd firkálgasson a bugris! Lehajlok egy ily kallódó levélért: ez küldte itt né, ez a bonka fa — jaj, minthacsak vérével írta volna, vörösbe reszket minden vonala. Más lenne tán, ha hő Nap pártfogolja, — de hol az is! az égen ó pala. S kinek a pártfogását kérhetné még e göcs fa? — legfölebb még. a fejszéét.

Augusztus! — lám ismét csak nekedszáll, mint szép ablaknak, az emlékezet! s vont zümmögéssel keresi az utat, ami a győztes nyárba elvezet. Kitartó bizzegése hogyha untat, azért ne vess rá, Olvasom, kezet —: napok izzóbbak nem voltak azoknál, még hadd vergődjék tűző ablakuknál.

...Minden tűző várakozásban égjett s mind kényelmetlenebbé vált a tér: a szoba szűk volt, kunt pedig igen tág, hol töpri lettem, hol meg ösztövér — Kettő a kockán: nemzet és igazság, ezt tudva, nyugtot nem talált a vér. Csak jöttém-mentem, mint a megigézett. E bús igézet tükre ez idézet: Nem fogott a munka és nem fogott a nap, a tétlen gond beárnyalt, mint kótyatag kalap. Nem leltük helyünket: valahol elveszett — le-fel sétálva, csüggőn kutattuk: merre lett. Ügy jártunk, mint az, ki körül fürkészve néz, ám amit elveszített: nadrágja hajtókájában a pénz — csak akkor hullt ki csengő nyugalmunk is, midőn ledobtuk rongyainkat s álomra dőltünk a sötét időn. Álomra, hogyha csillagok hadával nem vert ki ágyamból az éjszaka! Olyankor más volt. Éreztem, hogy áthat mindent az érés sűrű mézszaga. A mennyet meg-megrázták, mint a fákat, hullott a koronás ég csillaga — E csillaghullás kéklő lombom átal, Augusztus, oly kedvesen reádvall! S ahogy ott álltam, érett illatokban, csak ő járt az eszemben: nemzetem. Mikor érik meg végire már türelmünk gyümölcse is, mikor, én Istenem?

Fája alatt még meddig kell pihennünk? tunyán még meddig;, ó, Történelem?! — Valahol — éreztem — a szíveim dobban. Kétség s remény közt ki tudhatta hol van! Ó, űzütt szív! vad kor szegénylegénye, ki menekül a kérdések elől! nem mintha félne, — és mégiscsak félve, félve, hogy párat közülük megöl — Futóbetyár, kiről nem tudni, él-e, s kifúlva melyik árokszélre dől —: ez volt szívem. — Csak álltam ott ilyenkor s az éjbe néztem. — Istenein, milyen kor! Aztán szorongva hagytam ott az ablak könyöklőjét, szorongva, noha nem, igazán nem volt zsúfoltság szobámban, csupán a nyulga árnyam volt velem. És halkan meghúzódva fenn az ágyban, soká nem mertem lehunyni szemem: hogy tér még vájjon, mily hírrel az álom, hű előőrsünk eljövendő tájon —? A hír. Ezt vártuk s rettegtük a napnak minden szakában, ébren s álmodón. A hír, ezt lestük hittel s babonával, — elfúlva, bénán, — vagy vicánkodóa Ha szállt, éreztük: szívünk vele szárnyal, ha bukott, véle hulltunk, mint az ón — Minden izinkünk együtt zsongott véle, fülünk dobolta, sípcsontunk zenélte. Egy szó kellett csak, egy hamupogácsa s világgá indult már a képzelet, kivonta súlyos sárkányölő kardját s a Bestiának máris vége lett. Majd újra egy szó, — egy hírlapi kacsa: s kásává hullt a kard fejünk felett — Mérföldes csizmánk hipp-hopp hasztalan járt. De ki sajnálja álmai kalandját!?

Alig ocsúdtunk kasából s kudarcból, már nem is emlékeztünk semmire. Már azt ügyeltük ismét: új mesékbe mikor indít egy babonás ige —? Hisz e kudarc volt szívünk menedéke s ez állandó csalódás: a hite — Jól mondják: az küzd, ki árnyakkal harcol. Jaj, mi kivettük részünket a harcból! Sohase hittem volna, hogy a várás ennyi varázzsal s parázzsal telít! A zsidónak mért annyi prófétája? Mert várta szabadító Istenit. Mi is Rá vártunk, pírbanégive — Rája! annyi megszállott nem volt sohse itt. Már kérdés nélkül tudtuk, hogy mi ás-vás a másikban; mitől oly árva, csámpás. Ó, megszállottak! ványadt próféták, ti! reátok most be gyakran gondolok! Hallom a hangotok, hogy: így lesz, úgy lesz ó, ti jövőbelátók, jósolók! Ragyogó álmotokhoz de borús ez, mennyire máskép fordult a dolog! De fordult mégis! — s bíz ez nem akármi! Húsz évig kellett ennyiért is várni. Minden feszült már akkor,, pattanásig^ a nyűtt föld itt is, ott is meghasadt. Oly sima volt a máskor pötyögős ég, sugárzó nappal gonddal kivasalt. Kovács-csengéssel szikrázott a hőség, hogy puszta kéz nem foghatott vasat. Pediglen vasban állott a világ itt s azt leste csak, hogy mikor kezd a másik. De várhatott. Már akkor húzta Bécsiben egy kéz a császár-bíbor vonalat. A rádiónál ültem várakozva, mikor bemondták: Kolozsvár alatt...

És aztán^ kissé mintha akadozva: Kolozstól Szentgotthárd alá halad... Riadtan hökkent hátra szívverésem: S Mocs? —súgtam. — Mocs?... Nem, nem lehet a mégsem... Oly képtelennek tűnt az értelemnek, hogy már szívem se vette komolyan. Á, nem hiába rádión közölték, de olyan »légből kapott« színe van. Az országútat verné át e tört ók? hát Vásárhelyre hogy jutunk? hogyan? — A józanság mind jobbkedvre derített, s a végén már egész megrészegített. Mint részeg, kivel az idő megállott, kábultan szöktem fel: Itthon vagyunk! S nagyot nyújtóztam, zsibbadt mozdulattal, hiszen oly régen, régen utazunk — Nem bántam már a tájt, hol elhaladtam, nem bántam már a bús szülőfalunk, a hazatérés könnye ült szememben —: csakhogy már egyszer Házamban lehettem! Házam! Hazám! — habogtam könnyben égve — hadd simogassam végigj falaid! Az avitt bútorokra hadd leheljek! szőtteseid, ó, tedd karomra mind! A csipkék megvannak-e? hát a kelyhek? a szemem valamennyin sorra vidd! Tárd ki a szekrényeket, tárd ki végre, hadd hulljak ódon illatuk elébe. Házam! Hazám! — mióta várom ezt már! hogy egyszercsak betoppanok megint! Hogy külön fogok mindent a kezembe, szent félelemmel, hogy megvamre mind. Mert ó, ha minden helyén s rendbe lenne! az ősökhagyta drága kincseink! — — Mit számítnának e hiálba-évek! Kik kincsüket megőrzik, azok élnek! KISS JENŐ 6*3

K É T

N A P

egjöttek az első átvonuló román katonák. Tépettek voltak, ron­ gyosak, fáradtak. Délre megpihentek a réten, aztán tovább men­ tek. A falu nézte őket. Kíváncsian és félelemmel telve, ahogy szelíd falusi ember nézheti a katonát, akinél fegyver van, akinek min­ den szabad, aki jön és megy és nem tartozik senkinek számadással. A nagy elvonulás első hírnökei voltak. Estére már jöttek mások, azok letelepedtek a falu alatt s közeli házak kerítéseiből hatalmas tüze­ ket gyújtottak. Leszedték a kertekből a kukoricát, ami sarjút a réten találtak, azt lovaiknak adták s úgy viselkedtek egészen, mintha övék lett volna a falu. ReggeL mikor tovább indultak, néhány román panaszkodni ment a tisztiekhez s a parancsnokot ikereste. Egy százados durván leszidta őket s azzal is maradtak, mert a parancsnok már akkor bent ült a gépkocsiban s onnan legyintett egyet mérgesen feléjük. A menet megindult, senki sem törődött a panaszkodókkal. Egyik a kerítését siratta, másik a kukoricáját, harmadiktól elvittek egy boglya szénát. Ott álltak az út szélén s nézték az elvonuló katonákat. Aztán az egyik nagyot és jelentőséggel valót köpött. — Na, a mieink! Csak ennyit mondott és egyik sem szólt rá semmit. Álltak csendesen és szürkén az út mellett, míg elment minden katona és minden társzekér, még azután is álltak ott egy kicsit s néztek utánok. Aztán amelyik előbb szólt, újra mondta. —• Bizony, a mi testvéreink! Jó testvérek. Sóhajtgattak, vakarták a fejüket s csöndesen szétoszoltak, kiki a maga otthonába. Mert estére újra lesznek itt katonák s jó lesz eldugni minden eldughatót előre. Bizony, úgy látszik, a katona csak katona ma­ rad mindig, mindenütt. Aznap szüntelenül dübörögtek a társzekerek és vonultak a katonák át a falun. Lárma verte fel a csöndet s az útszéli házak nyitott ablakain por húzódott be. De estére csend lett. Csak kívül a falun égtek szelíd tábortüzek. Olyan volt az éjszaka, mint mindig. Szelíd és magányos, hűvös szavú és békességet rejtő.

M

Felvertek álmomból. Alig szürkült még, olyan fiatal volt a hajnal. Izgatott hang dörömbölt az ajtón. —• Tessék fölkelni! Viszik a lovakat! Ruhát, csizmát pillanatok alatt kaptam magamra. Zsebrevágtam a revolvert s már kint is voltam. Sűrű, nehéz köd ült a ház körül, alig lát­ szottak benne a kerti fák s a major épületei. 6j4

Wass Albert: Két nap A lóistálló előtt egy csapat katona állt. A két igás szekérbe éppen fogták be a lovaimat. — Mi ez itten? — förmedtem mérgesen rájuk. Egy káplár tetőtől-talpig végigmért előbb s csak aztán felelt. — Hogy mi? Szekér kell és ló. Ez a parancs! — Kinek a parancsa? — Az ezredes úré! — Hadd lássam az írást! A katonák azonban már elkészültek a befogással s felugráltak a sze­ kérre. A káplár rájuk ordított: — Indulni! Rávágtak a lovaimra s vágtában dübörögtek el velük a majorudvar­ ból. Ugyanakkor újabb katonák bukkantak elő a ködből, futólépésben és kiabálva. — Állj! Megállni! Állj! Kezükben lövésre készen tartott puskával értek hozzánk. A káplár ordított nekik valamit, azok visszaordítottak. A cselédek falfehéren áll­ tak az istálló ajtajában. — Minden lovat, marhát azonnal kihajtani az erdőre! — rendelkez­ tem a megrémült ispánnak, de már késő volt. Egy ferdeképű őrmester kivált a lármázó katonák közül és hozzám lépett. — Ló kell! — Ott vannak — mutattam a ködre, mely már elnyelte a szeke­ reimet. — Van még több is! •— förmedt rám megint, azzal indult az istálló felé. Elkaptam a ferdeképűt. — Megállj ember, az arra valókat elvitték már! — Majd meglátom én, hogy mi arravaló — rántotta ki a kabátját mérgesen a kezemből — s ha ellenkezel, lelőlek! Nyomaték kedvéért pisztolytáskájára csapott. — Ellenkezzen veled a hóhér... — dünnyögtem neki, de bölcsen magyarul, amiből persze egy szót sem értett. Románul azoniban egyebet is fűztem hozzá, mert időt akartam nyerni, hogy a hátsó ajtón kien­ gedhessék azalatt a lovakat. - * Aztán mire kell a ló — kérdeztem, — nyereg alá? szekérbe? vontatni? • Az őrmester egy pillanatra megállt és tanácstalanul nézett rám ferde képivel. — Meglátjuk majd — mondotta végre — mire lehet használni őket. Ebben a pillanatban azoniban elordította magát egy katona s lekapta válláról a fegyverét. — Viszik őket! Viszik őket! Állj! Állj! A hátsó ajtón ugyanis már eregették őket, de a köd nem volt elég sűrű, valamit meglátott belőle. Az őrmester előrántotta revolverét s be«55

Wass Albert: Két nap rohant az istállóba, a katonák pedig a hátsó ajtó felé futottak, ahol éppen akkor lépett ki egy csikóval a lovászgyerek. — Állj meg! Állj meg! A gyerek megijedt, elengedte a csikót s az futni kezdett a nagy kiabálásra. Néhány csikó már kint volt, azok is megvadultak s elro­ hantak a legelő felé. A katonák utánuk üvöltve és szitkozódva, akár az indiánok. Magam is utánuk indultam, kíváncsian, ami nagy hiba volt. Megfeledkeztem ugyanis az őrmesterről, meg a többi lóról. Alig haladtam a ködben néhány száz métert a futó katonák nyo­ mán, mikor lentről újabb ordítozás riasztott meg,. A lárma lentről jött, a ház, vagy az istállók felől, a ködben nem lehetett pontosan megálla­ pítani. Nosza, rohantam vissza megint. Visszaérkezve a majofba, még láthattam hat ökör körvonalát eltűnni a ködben s a mögöttük futkosó és ordítozó katonákat. Az öregbéres sírva állt az istálló előtt. — Elvitték, instálom, a hat szép ökrünket s kettőt a kancákból... — H á t a többi ökör? — ordítottam feléje futás közben. — Elhajtotta Laci az erdőre őket! Éppen készültem ezekkel is... — Lassúak vagytok, mint a bivalyok — mérgelődtem magamban s né­ hány cifra káromkodás kíséretében futottam tovább a katonák s az ök­ rök után. A falu közepén értem utói őket. Közben a bírót is elcsíptem s vit­ tem magammal, hogy hivatalos személy is legyen a közelben. Az utca tele volt katonával s elől ott vezette őket a hat ökör, az ökrök mögött pedig egy főhadnagy, kötőfékkel a kezében s a kötőfék végén Eliz, a szép fekete kanca. Hijj, az anyád ne sirasson! Futottam utána, rángatva magam után a bírót, ki az ijedtségtől ak­ kora volt csak, mint egy sovány sündisznó. — Mi ez, főhadnagy úr? Hova viszi a lovamat, meg az ökreimet? A főhadnagy rámnézett, azután megállt. Sötétképű, csúnya sovány ember volt. Sovány persze, mi is lehetett volna egyéb. Kövér ember ilyet nem teszen. Szúrósan megnézett, aztán rámripakodott. — Mit akarsz? — A lovaimat s az ökreimet — mondottam neki. A zsebéhez kapott s kirántott nagy mérgesen egy köteg papirt. —* Nesze, adok bont, nesze! ^ De már ceruzát nem vett elő, hanem újra rámnézett haragosan és visszagyűrte papirosait a zsebébe, összehúzta a szemét, hogy a gonosz­ ság éppen csak egy kis résen sugározhatott elő, de annál alaposabban, kinyújtotta a nyakát s úgy nézett rám, mintha azon gondolkozott volna, hogy villával egyen meg, vagy kanállal. •—' Mi kell neked? — sziszegte, — mi kell neked? — A lovak s az ökrök — ismételtem konokul. A főhadnagy elordította magát. — Ügy!? Nem szégyelled magad!? Nem elég, amit ott hagytunk neked?! Disznó! Magyar! Disznó! Takarodj haza és fogd be a szád! 6^6

TPass Albert: Két nap Magam is mérges voltam s ki akartam venni a kötőféket a kéziből. Léptem egyet feléje s közben ezt mondottam: — Rablók vagytok ti, vagy katonák? Egy dühös mozdulattal az oldalához kapott s a következő pillanatbaln egy revolver fekete csövével nézhettem farkasszemet. És ordított. — Meg akarsz támadni?! Mi?! Akarod, hogy lelőjjelek?! Disznó, piszkos magyarja... És elkezdett szidni. Nem is szidás volt már, hanem mocskos és trá­ gár szavak tömege, amit habzó szájjal rámzúdított. Mint éles szíjostor csapkodta véresre az arcomat a sok ocsmány sértés és a revolver fekete csöve a mellemnek szegezve. Akkor már az én kezem is a zsebben volt s a hideg acélt markolta és egy kurta, de pontos kis cső a szöveten keresztül a főhadnagyot nézte. Ujjam a ravaszon s az ujjaim reszketett. Az utca tele volt katonával s a katonák mind minket néztek. És nekem családom volt odafönt a dombon s ez egy pillanatra az eszembe jutott. Ekkor mondott valamit a bíró. S a következő pillanatban feléje fordult a főhadnagy s kilendülő ökle úgy vágta arcon; a kis ijedt em­ bert, hogy befordult nyögve az árokba. Aztán újra felém fordult és rám ordított. — Akarsz még valamit?! — Nem, semmit — mondottam s abban a pillanatban olyan nyu­ godt voltam, mint még talán soha. Kihúztam magamat nagyon egye­ nesre s hátat fordítottam neki. Komoly arccal és halálos nyugodtsággal indultam haza s a katonák szó nélkül nyitottak nekem utat. Így volt ez, szóról szóra. S ha akkor ütött volna az öklöm, csontot tört volna az ütés és ha kiveszem kezemet a zsebből, halál és vér lett volna az utcán, az biztos. De nem tettem semmit. S az úton hajtották tovább az ökröket s a főhadnagy vezette kötőféken Elizt, a fekete kancát. Rendezett sorokban gyalogos menetoszlop jött szembe. Kis kövér őrnagy döcögött mellette és én ahhoz mentem. Ugyanakkor három katona vágtatott el mellettünk lóháton s ráismertem három tenyészkancámra. •— őrnagy úr, itt viszik éppen a lovaimat. Rabolták őket. ö k r ö t is raboltak. Az őrnagy jóindulatú kerek arcáni sajnálkozó mosoly futott keresztül. — Sajnálom, uram, de nem tartozik reám. Más csapattest. Igazán nagyon sajnálom uram, hogy kellemetlenségei vannak. Sajnáljon téged is az eleven ördög, gondoltam magamban, de nem tehettem mást, mentem haza. Szép lassan ballagtam felfele a dombon, raktároztam magamban a bosszúságot, mint aki már végire ért a bajnak. H á t ahogy felérek, a ház földszintjén feltörve az ajtó s mindenütt katona. Szerencsére a feltört ajtó csak egy raktárszobát védett s onnan nem juthattak tovább a fosztogatók. — Kifelé innen! Ez nem istálló! — ripakodtam rájuk gorombán s 657

Wass Albert: Két nap a hatás nem maradt cl. Iszkoltak a pribékek s hamarosan eltűntek a ködben. De az istállónál javában dühöngött még a háború. Ott állt az ajtóban a feleségem, mint egy kis dühös kinai kakas és pattogott a ka­ tonákra, persze magyarul, amiből azok egy szót sem értettek. Vele szem­ ben egy őrmester állt, lövésre készen tartott puskával s a feleségem azt szidta éppen. — Na, lőjjön már! Lőjjön le! Nagy hős! Rabló gazember! Sze­ gyeije magát inkább és takarodjon innen! Hamar ott teremtem. A háború oka feleségem hátilova volt s egy három éves mémcsikó, melyek még mindig az istállóban voltak. A kato­ nák vinni akarták őket, feleségem pedig nem engedte. — Rablók, bestiák, disznók! — kedveskedett nekik vörösre gyúlva, mikor odaértem. Hamar átláttam a helyzetet és most már okosabb voltam, mint az elején. Szerencsére volt a zsebemben pénz s odanyújtottam az őrmester­ nek két darab százast. Az őrmester megnézte, zsebredugta, morgott va­ lamit, aztán intett a katonáknak és elment. — Na, most elpucolni azt a két lovat! De alig kezdett neki a kocsis a két ló eltakarításának, újabb csorda katona ömlött elő a ködből. Egyikük kirántotta a kötőféket a kocsis kezéből. Gyorsan száz lejt adtam neki s a kötőfék újra a kocsinál volt. — Most aztán, szaladj! A másik ló újra száz lejbe került, de vitte azt is a gyerek. Néhány pillanat múlva a major felett újra ordítozás támadt. Egy újabb banda hozta vissza a kocsist, meg a lovakat. Két százas megint. Alig szabadult meg ez a két ló, újaibb katonák jöttek. Feltúrták az istállókat s megtalálták a két ólba zárt disznót. Azok már ötszáz lejembe kerültek. De azonnal mentek is hazulról egy elhagyott szőlőpincébe. Végre minden istálló üres volt s én nyugodtan: leülhettem a ház előtti padra s pipára gyújthattam. A katonák még özönlöttek egyre, vad cso­ portokban ordítozva, akárha rablók lettek volna s azok is voltak éppen. Hol innen, hol onnan bújtak elő a ködből, igazi gonosztevő arcok, vad, sötét, elszánt tekintetek s mindig futottak és kiabáltak. Az istállókkal már nem törődtünk, mert nem volt mit ügyelni ben­ nük. A házba pedig nem mertek bemenni, mert ott voltunk mind az ajtó előtt, sötét, néma csoportban, mi háziak s a menekült magyarok, meg a cselédek. S bent a szobában tizenkét vadászpuska. Három óra hosszat tartott pontosan ez a hajnali ismerkedés a ro­ máin hadsereggel. Három óra hosszat egyre jöttek ordítozva és fegyvert szegezve mindenkire, beözönlöttek az istállókba, a cselédházakba, be­ törtek egy-két lezárt ajtót, veszekedtek, ordítoztak, gorombák voltak és pimaszok, három hosszú órán keresztül. Akkor ketté vált fölöttünk a köd, kisütött a nap s a katonák eltűn­ tek. Szép, meleg, ragyogó idő volt. S mi ott álltunk a zuhogó napfény­ ben, fáradtan, piszkosan, színültig telve bosszúsággjal. Tizenkét ökör, 6$ 8

Wass Albert: Két nap tizenegy ló, néhány pokróc, kantár, lánc és nyereg, függönyök, ágyta­ karók, házi apróságok és a gyermekek hintája. Ez volt a veszteség. Sebe­ sült a tehenész, kit puskatussal leütöttek. De utána ragyogó idő jött az üres istállókra. Gondolkoztam ezen és rájöttem, hogy tulajdonképpen nem csupán velem történt ez így: egész Erdéllyel így volt. Rátörtek egy ködös haj­ nalon s három hosszú, nehéz órán át — huszonkét évem át — dúlták, rabolták, fosztogatták. Fegyvert szegeztek neki és leköpték. Ocsmány szavakkal gyalázták és pusztulással fenyegették. Három nehéz, ködös órán keresztül. S akkor hirtelen kettévált a köd. Fényes pászmában ömlött a nap, világos volt és tiszta a levegő s a rablók eltűntek, mintha elnyelte volna őket a sötétség. S mi ott álltunk üres istállók mellett, dúltan, fáradtan és kirablottan. De szétnéztünk a ragyogó tiszta napsütésben és egymásra nevettünk. Nevettünk, mert mégis megúsztuk valahogyan, életben maradtunk s a házban bent még megmaradt sok érték, a pincében két disznó s az erdőbe rejtve néhány ló és tehén. Szép volt az idő, hosszú őszt ígért. Derült időt szántáshoz, vetés­ hez, hogy elkezdhessük az életet újból. Így volt, bizony így. Mesélni fogjuk még sokszor a gyermekeink­ nek, hogy ha felnőnek, tudják. Mert jó emlékezni arra, amin keresztül mentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak,, ami emberi megpróbál­ tatások fölött magasan lebeg és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. Mégis élünk. És süt reánk a nap. És hosszú ősz lesz, hogy vetés nélkül azért ne maradjunk. Vasárnap volt, amikor kirabokak. Harangszó érkezett a nappal együtt és megjött a pap, istentiszteletre. Falunkban nincsen magyar templom. De átjár hozzánk Pujonból a pap jó és rossz időben s ilyenkor megtelik az ebédlőszoba magyarokkal, kik az Istenhez jönnek. Azon a vasárnapon is ott gyűltünk össze. Törődött cselédek, falu­ beli magyarok, menekültek. És mi, a család. A falról ősök néztek le komoly arccal. Átélt ijedelem s a közeledő öröm közt álltunk feleúton. Egyszerre volt a lelkünkben bosszúság és jókedv, harag és szeretet, ke­ serűség és öröm. Isten tudott akkor csak olvasni bennünk s ő megtette bizonyára. Imádkoztunk és énekeltünk, hallgattuk a papot, ahogy Istenről be­ szélt s az ablakon behallatszott az autótülök, gépkocsidübörgés, ahogy katonák meneteltek az úton. Éppen a Miatyánkba hasított bele egy trombitaszó. Éles, gonosz hang volt, hetyke, kihívó, barbár és kegyetlen. Román trombitaszó. Hall­ gattuk és imádkoztunk tovább. Azután énekeltük azt, hogy: erős várunk 659

Wass Albert: Két nap nekünk az Isten. És még abba is beleríkoltott a trombita. Durván, ka­ cagva. Miatyánk és trombitaszó. Isten és trombitaszó. Azóta sokszor jutott az eszembe s láttam újra meg újra, ahogy ott álltunk, összekulcsolt ke­ zekkel, de felemelt fejjel és egyenes derékkal, komolyan és félelem nél­ kül és fülünkben összetalálkozott zsoltár és trombitaszó. Az ősök néztek a falakról és meg lehettek elégedve velünk. Zsoltár és trombitaszó: ez kíséri az ember útját végig a világon és mindig a trombitaszó a hangosabb. De mélyebbről jön a zsolár és erősebb, még akkor is, ha nem hallatszik kívül a falakon. Mert a trombitát egy torok fújja, a többi csak engedelmeskedik neki vakon, de a zsoltárt, ha halkan is: százezrek éneklik. S kezük fegyvertelen és békességre kul­ csolódott. Homlokuk emelt és tiszta és munkának gondjai lakoznak mö­ götte, mely lassan és biztosan megtermi a jövőt. Bennünk is békességet termett akkor az istentisztelet. Harag és boszszúság elszállt a kedvünkről, igyekeztünk elfeledni a hajnalt, mely már messze volt s csupán az üres istállók gondoltak még reá. Vittünk ki ételt az embereknek, kik az erdőn ügyelték az elbujtatott marhát. Fát gyűj­ töttünk nekik, hogy tüzet tehessenek maguknak éjszakára, ha hideg talál lenni. Tehén, ló, juh, disznó békességgel legelt egy csomóban a széles tisz­ táson s úgy álltak körülöttük a fák, mintha bíztattak volna: ne féljetek, megvédjük mi őket. Estére kiosztottuk a vadászpuskákat. Én kint vetettem ágyat ma­ gamnak a verandán, ott dőltem le csizmástól, ruhástól, kezem ügyében fokos és serétes puska. Vártuk az újabb támadást. Most már nem a jó­ szágról volt szó. Magunkról. Az otthonunkról. Mindenről. Nem tudtam aludni. Többször kimentem az udvarra, hűvös, csilla­ gos, szép éjszaka volt. A ház körül árnyak mozdultak néha: az őrök váltogatták egymást. Virrasztottunk. Lent az úton szünet nélkül dübö­ rögtek a teherkocsik s katonák meneteltek. A faluban egy-egy kutya ugatott mérgesen és néha beledördült az éjszakába egy lövés. így tölt el az éj és nem történt semmi. A honvédek akkor már Désen voltak. És jött délben a megnyugtató hír, hogy már csak egyetlen ezred román katona van köztünk. De az itt tölti még az éjszakát, éppen a falunkban. Délután három óra tájban pöfögő motorkerékpáron szálláscsináló hadnagy érkezett. Megnézte a két vendégszobát s jónak találta őket. Rövid időre rá megérkezett az ezred. Rosior ezred volt s egyszerre meg­ telt lóval a falu. A gabonás és a csűr közötti téren szekértábor támadt. Pompás szekerek voltak, moldovai parasztszekerek, megcsodálhatta ná­ lunk kovács, kerekes. Kerekük egyetlen hajlított fából készült, nem falfa­ darabokból, mint a mieink s olyan vasalás ült rajtuk, hogy nem győztük dicsérni. Cifrán kifestett, szép nagy szekerek voltak. 660

;-,- --£H " ' - ~ ^ T ^ - l » S ^ - i ^ ^ 1 S ^ £ - = ^ S ^ ; 3 L . ^ ^ ^ ^ S S E S e 5 * ^ « 9 « » - ^ '

Wass Albert: Két nap Addig ólálkodtam körülöttük, míg elcsíptem egy jó kövér őrmestert egymagában. Mondottam már többször, hogy a kövérekhez több bizal­ mam van. — Vennék egy ilyen szekeret, — kacsintottam feléje barátságosan — néhány ezer lejt nem sajnálnék érte... Az őrmester reám mosolyodott, aztán megvakarta a fejét. — Bajos, hm, nagyon bajos. H a lehetne úgy, hogy a katonák ne lássák, de úgy nem lehet... — Kár — búsultam ezen a tényen — jól fogott volna nekem egy ilyen szekér, emlékül is. Már indultam odébb, mikor a kövér őrmester visszahívott. — H a lenne egy másik szekered, amit helyette adnál... akármilyen rossz is... — Bizony nincs semmiféle. Elvitték mind az előttetek járók. Néztük egymást, szomorúan, én meg az őrmester s egyformán boszszamkodtunk mind a ketten, hogy ezen kellett a vásár megakadjon. Ma is sajnálom, mert olyan szekerem most már soha sem lesz többet. Estefelé autón jöttek fel a beszállásolt tisztek. Ketten vokak csak. Az ezredes, meg a segédtisztje. Úriembereknek látszottak már első perc­ től fogva. Regáti bojárcsaládból való mind a kettő, beszéltek franciául, németül, sőt a segédtiszt megjárta Angliát is. Meghívtuk őket vacsorára s beszéltünk hosszasan vadászatról, könyvekről s emberekről, akiket ismertünk valamennyien. Voltak közös ismerőseink a magyarok között is, kastélyok urai s ez a beszélgetés lassan megnyugtatott. Ezekkel már nem lesz semmi baj. Rendes ezred, előkelő ezred. Este fehérzászlós gépkocsi érkezett. Hatalmas termetű román Őrnagy szállt ki belőle, fehér karszalaggal. Udvariasan bemutatkozott. Micu Konstantin, vezérkari őrnagy, összekötő tiszt a román és a magyar csa­ patok között. Érdeklődni jött, hogy nincs-e valami panaszunk az átvo­ nuló katonaság ellen. H á t volt panaszunk. Elmondtuk a rablást. Az őrnagy elképedve hallgatta. Néhányszor összecsapta a kezeit, néhányszor a hajába markolt és többször belenyögött. —. Hihetetlen! Lehetetlen! Végül roppant ünnepélyesen felállt. — Higyjék el nekem, becsületszavamra mondom, ez az első panasz, amit hallok. Az első panasz, becsületszavamra Szatmártól idáig. De tes­ sék csak rámbízmi. Én garantálom, hogy azok a lovak és azok az ökrök két napon belül itt vannak. És az a főhadnagy elveszti a rangját. Be­ csületszavamra mondom. Én a nagyvezérkart képviselem itten. A nagyvezérkart! — itt felemeke énekelve a hangját, regáti módra s a kezével kaparászó mozdulatokat végzett felfelé — becsületszavamra! ez az első panasz! Szégyellem magam, hogy ilyent kellett halljak a román hadse­ regről. Becsületszavamra! Csupa méltatlankodás volt a nagy barna, kövér ember. Jegyzőköny­ vi

Wass Albert: Két

nap',

vet vett föl a panaszról, még azt is felírta, hogy hány százlejest osztot­ tam ki a többi állat megmentése végett s közben egyre rázta a fejét, nyögött, sóhajtott és emlegette a becsületszavát. Aztán elment s meg­ ígérte, hogy másnap visszajön. Éppen készült a gépbe beszállani, mikor egy condrás román paraszt megszólította. — Nekem is volna panaszom, domnule! — Na, — horkant föl az őrnagy — micsoda? — Vett tőlem tegnap a tüzérezred, amelyik átment itten, hatszáz lejért egy mázsa zabot és mikor fizetésre került a sor, csak négyszáz lejt kaptam, mert azt mondták, úgy van maximálva. H á t igazság ez? Be­ csület ez? Négyszáz lejért nem adtam volna, inkább vigyék el erővel! — Te hatszázat kértél s azt megígérték, mi? — mordult az őrnagy a beszédzuhatagba. — Meg hát! S a végén adtak négyszázat s rámkiabáltak, hogy ennyi az ára! H á t rend ez? Becsület ez? Törvény ez? Tolvajok törvénye! Az őrnagy kihúzta kövér termetét s szigorúan dörrent az emberre. —-Az a tüzérezred tíz kilóméterre van innen. Ma este odamegyek s holnap délelőtt tíz órakor itt leszek újra és hozom a pénzedet. Megér­ tetted? Becsületszavamra. Azzal beült a gépbe, becsapta az ajtót s a fehérlobogós kis kék gép­ kocsi lerobogott a kerten. Az ember morgott még valamit, becsületszóról és tolvajságról, ne­ kem meg az az érzésem volt, hogy ha nem lettünk volna mindnyájan jelen ennél a találkozásnál, a paraszt más feleiecet kaphatott volna. Azon az estén nyugodt szívvel feküdtünk le. Most már nem érhet semmi baj. Előkelő ezred van nálunk s a tisztjei úriemberek. Franciául, németül, angolul beszélnek. Semmi sem volt meglepőbb tehát, mint a hajnali zörgeté?, mely fel­ riasztott. — Tessék felkelni gyorsan, mert feltörték a gabonást! Hij, a keservit. Ez hiányzott éppen. Kaptam magamra ruhát, csiz­ mát, ahogy lehetett s igyekeztem ki. Szomorú látvány volt a csűr meg a gabonás. Ajtóik feltörve s bent pokoli rendetlenség. A csűr, melyben a menekült család bútorai voltak, tatárdúlás nyomait mutatta. Felbon­ tott ládák, kihúzgált fiókok, elszórt fehérnemű, törött edény és meszszire a térség csupa papiros, amibe a holmik csomagolva voltak. Az ezred már akkor útban volt. Befogattam gyorsan s utánuk eredtöm. Két kilóméterre a falutól értem el őket. Az ezredes, akit alig sike­ rült megtalálnom, kételkedve fogadta jelentéseméit. Kurtán kérdezgetett és szemmel láthatólag bosszús volt, amiért ilyesmivel zavarom. A muJt esti úriember mintha elpárolgott volna az éjszaka folyamán. Sem néme­ tül, sem franciául nem tudott s a segédtiszt úgy méregetett éppen, mint valami alkalmatlan rovart. Azért megígérték, hogy végigkutatják a szekereket s az eredményt megizenik Micu Konstantinnal. 662

IFÍW Albert: Két nap

Haza döcögtem. Otthon ezalatt már elkészítették a hiányzó dolgok jegyzékét. A menekült családot érte a legnagyobb kár. Szőnyegek, ágy­ neműk, ruhák, konyhaedények, asztalnemű és rengeteg élelmiszer hiány­ zott. Értéke meghaladta a kétszázezer lejt. Még egy gyeinmekbiciklit is elvittek a fosztogatók. A gabonásból zabot és árpát vittek. Szerencse, hogy előkelő ezred volt, különben még fel is gyújtották volna az épüle­ teket, vélte az ispán. De tíz órára pontosan megjött a fehérzászlós autó. Micu barátom még ki sem szállt jóformán s már kiabálni kezdte. — Megkaptam a lovakat, megkaptam az ökröket, holnapra itt lesz­ nek mind! Becsületszavamra! H a én egyszer azt mondom, hogy megke­ rítem, akkor megkerítem! — Tudott a gabonás feltöréséről is és megvígaszcalt, hogy folyik a kutatás. Felvittem a becsületes őrnagyot a veran^ dara, szilvóriumot adtam neki. Megbecsültem nagyon, mert tudtam, hogy ő az utolsó román tiszt, akit látok. Kövérem és ünnepélyesen ült ott szemben velem, mint egy Buddha-szobor. — Látod? — énekelte, mintha színpadon lett volna — egy ló sem hiányzik, egy ökör sem hiányzik. Becsületszavamra. Még a tisztet is meg­ találtatni, akiről beszéltél, őrmester volt csak, nem főhadnagy. Mind­ járt gondoltam. A mi tisztjeink nem tesznek ilyesmit, persze, hogy nem. Egy buta őrmester volt. Nem akartam Konstantin barátom kedvét rontani s így nem vitat­ koztam vele. Mert vagy valóban utána járt a dolognak s1 akkor tudja, éppen úgy mint én, hogy főhadnagy volt, csak restelli bevallani. Vagy csak a szája jár és akkor úgyis mindegy. A harmadik pohár szilvórium után benyúlt a zsebébe s előhúzta a pénztárcáját. Ezerötszáz lejt számolt le elém az asztalra. — Itt a pénz, — mondotta ünnepélyesen — amit a katonáknak ad­ tál. Ennyi volt? — Annyi — mondottam. Büszkén nézett reám. — A román hadseregben nem tűrjük az ilyesmit. Nyugodt lehetsz, már a hadbíróság előtt vannak. Mind az egész. A hadbíróság előtt. A ljovak pedig holnapra itt lesznek. S amit a gabonásból elloptak, az is. Mert ilyesmi nálunk nem fordulhat elő. Becsületszavamra. Azzal kiitta a poharát és elbúcsúzott. Arca sugárzott a megelége­ déstől és az öntudattól. Barátságosan kezet szorítottunk. Szinte sajnál­ tam elengedni ezt a derék embert. Az autó mellett ott lézengett a tegnapi román. Mikor az őrnagy meg­ látta, magához intette. — Itt a pénzed — s tenyerébe számolt kétszáz lejt. A paraszt nézte, nézte a pénzt s úgy tartotta a tenyerén, mint va­ lami csudát. Akkorát csóvált a fején, hogy szinte leesett róla a kalap. — Na, ezt se hittem volna — mondotta őszintén. 663

Wass Albert: Két nap — Mit te? — nézett rá megütközve Micu Konstantin .— hát nem megmondtam neked, hogy ma elhozom a pénzt? Nem becsületszavamat adtam? — Jó, jó, — mondta csendesen a paraszt — hallottunk mi ilyen be­ szédet eleget huszonkét éven át, mégis mindig hazugság lett belőle. Az őrnagy szinte hátrarettent ettől a beszédtől. — Miket mondasz te itt? Hát mi vagy te? Román vagy? A paraszt ránézett, éppen az őrnagy szemébe. — Román vagyok, igen. Mégis azt mondom: huszonkét éven át lop­ tatok és hazudtatok, miért hittem volna- éppen neked? Te vagy az első becsületes ember ebben a ruhában, akit huszonkét év óta láttam. Isten éltessen és Isten segítsen, domnule őrnagy, mert te becsületes ember vagy! Az első becsületes ember! Még a kalapját is levette a szegény román ember, annyira oda volt a tisztelettől. Az őrnagy nézte, nézte, kerekre nyilt szemekkel, megütő­ dött arccal. Aztán keresztet vetett magára s beugrott a gépkocsiba. A motor felnyögött s az utolsó román autó s az utolsó román tiszt elhagyta a falut. A történelmi hűség s az igazság kedvéért meg kell jegyezzem, hogy az ellopott állatok egy része valóban visszakerült. Csupán hat ökör és két ló tűnt el véglegesen. Meg a gabonásból ellopott holmi. Aznap még jött ugyan egy küldönc, hogy az ezredes megtartotta a kutatást és nem talált semmit, csak egy téli kabátot, meg egy üres pálinkás üveget. De azt is üzente, hogy kutatni fog még. Több hír aztán nem jött tőle semmi. A sorompó lehullt. Sietni kellett a díszkapuval. Lovaslegény jelentette, hogy a honvé­ dek már a szomszéd falunál vannak s délre megjönnek hozzánk. Néhány perc múlva már nem is emlékeztünk semmire, ami aznap történt. Ácsoltunk, szegeztünk, díszítettünk. Előkerültek a titkon varrt lobogók, színeiket mámorosan itta a lelkünk s mintha részegek lettünk volna, olyan volt éppen. Néhány perc múlva már olyan távoli volt az egész, a román katonák, a rablás, az aggodalom. Honvédeket vártunk! Tudtuk, hogy ott vannak már a hegyen túl s ez volt a legnagyszerűbb érzés, amit valaha éreztünk. Te szegény magyar testvérem, valahol Budapesten, vagy az alföl dön, vagy távol Dunántúl: sajnállak, mert te nem ismerheted ezt az ér­ zést. Nem tudhatod mi az: honvédeket várni. Sajnállak, mert te nem éltél rabságban huszonkét évet, nem szenvedtél megaláztatást, nem, tűr­ tél idegen parancsot. Téged nem üldöztek, nem rabokak, nem voltál meg­ vetés céltáblája magyarságod miatt. Te nem is tudhatod igazán, hogy mi az, amit mi éreztünk akkor! Nem lehet szavakat találni erre és nem lehet mondatba foglalni ezt. Csak érezni lehetett, valami szépet és nagyot, ami hol összeszorította 664

Wass Albert: Két nap az ember torkát, hol nevetést bugyborékoltatott ki rajta. Hatalmas volt és nagyszerű a díszkaput ácsolni, díszíteni, öltözni tiszta parádés ruhába, kokárdát tűzni rá, nemzeti színűt s nem gondolni többét román kato­ nára, szuronyos csendőrre, tiltó feliratokra, házkutatásra, hadbíróságra. S mi volt az: zászlót tenni fel a háztetőre! Aztán ott állni az ud­ varon az öreg ház előtt s nézni a zászlót, ahogy lobogott a szélben, csak nézni, könnyes szemmel és levett kalappal s a vén házat, mely mintiha megfiatalodott volna, úgy nevetett, ragyogott szemben az őszi nappal s úgy emelte tetejével a zászlót, hogy egy fejjel lett magasabb körül a hegyeknél. Drága izgalmak voltak. A kapu díszítése... ide még egy fenyőág... oda egy kis zászló... aztán a felirat: »huszonkét évig vártunk, most; honvédek előre!« Virág, sok-sok virág... S jött a román pap. — Én is kellene beszéljek a fogadtatásnál, azt hiszem... — Jól van, tisztelendő úr, beszéljen, beszéljen... Harag, bosszú: ki gondolt affélére akkor. Petra is jött, a hitvány. Széles kokárda a mellén, házán magyar zászló. — Segítenék én is... nem voltam rossz ember... —• Jól van, jól... fogja azt a lécet... Aztán készen volt minden s már dél is volt akkor. Álltunk a díszkapu előtt. Elől a magyarok ünneplő ruhában. Hát­ rébb a románok, csak úgy egyszerűen... Petra meg a pap tolakodtak folyton előre, de sápadtam nagyon... Pujoni magyarjaival megjött a tiszteletes úr is. A beszédek sorrend­ jét tárgyaltuk s hogy ének, szavalat miképpen lesz majd... és lestük az országutat, remegő szemmel, remegő izgalommal... Aztán az első porfelhő a távoli kanyarnál... jönnek!... Jönnek a mieink! Itt varinak! Jönnek! Gépkocsi gépkocsi után tűnt fel a rétek mellett... jönnek már! Jönnek! Nem, ezt nem lehet leírni. Álltunk a díszkapu mellett, az egész testünk egyetlen szív volt, az egész utca egyetlen szív volt, az egész világ egyetlen szív volt és ez a szív úgy vert és dobogott, hogy nem lehetett már bírni vele. Ideges szavakat váltottunk gyorsan: ez oda álljon, az oda... beszéd, szavalat, éniek... jaj, csak rendiben menjen minden... Aztán már ott voltak. Ma is látom: elsőnek egy kerékpáros legány érkezett. Arca, ruhája csupa por, de a szeme világított felénk, testvér szem volt, a mi szemünk volt! Leányok szórtak virágot eléje, eléje és reá, ujjongtunk és ordítoz­ tunk, sírtunk és nevettünk, énekeltünk és imádkoztunk, őrültek voltunk abban a percben, igazán őrültek. A kerékpáros legény jött, ránknevetett, intett a kezével és áthaladt a díszkapu alatt. S már ott voltak mögötte a többiek, kerékpáron és rop66$

Wass Albert: Két nap pánt gépkocsikon, nevettek és integettek nekünk s rni csak kiabáltunk ész nélkül s dobáltuk rájuk a virágot, rengeteg virágot, míg csupa virág lett az útra s míg berekedtünk egészen és úgy éreztük, hogy részegek va­ gyunk valamitől és szédülten kavargott körülöttünk a világ. És nem volt beszéd és nem volt fogadtatás. Csak fegyelmezetlen vad ordítozás volt és az arcunkon könnyek folytak végig és elfelejtettünk mindent: éneket, beszédet, fogadtatást. Álltunk a díszkapu két oldalán és mozdulni sem tudtunk, csak néz­ tük a honvédeket, a mieinket, a magyarokat, ahogy jöttek és jöttek, ágyúkkal és roppant gépkocsikkal és áthaladtak előttünk a kapun. Csak álltunk és nem gondoltunk többet beszédre, fogadtatásra, nem gondol­ tunk semmire a világon, csak néztük őket és éljent kiabáltunk és úgy éreztük, hogy a szívünk ketté hasadt és szétnyilt. Kiömlött belőle min­ den, ami évek óta felgyűlt s meztelen csupasz szívünk ott piroslott tisz­ tán és feltárva a honvédek előtt, akik eljöttek, akik a mieink. Szerettünk volna leomolni az útra, hogy testünkkel tegyük puhává a köveket, ahova lábuk lép, hol gépeik eldübörögnek, szerettünk volna felkurjantani az égbe, hogy Isten s az angyalok odanézzenek mind és lássák... És nem csináltunk semmit, csak álltunk ostobán és gyámoltalanul, tátogott a szánk, szemünkből könnyek folytak s a szívünk izzott piro­ san, mint tűzből született pünkösti rózsa. WASS ALBERT

666

_, -" ;

BÚCSÚ A KISEBBSÉGI SZÍNHÁZTÓL — NAPLÓJEGYZET

i94o.

SZEPTEMBER IO-ÉNEK

ÉJSZAKÁJÁRÓL. '—

jfélre jár. S ezen a »különös, különös nyáréjszakán« a történelem lát­ hatatlanglóbusa itt helyben óriásit szökken. Visszaigazítjuk az óránk mutatóját és visszaigazul az időfeletti idő is Clujról Kolozsvárra. Hajnali négy órakor kell kivonulnia a városból az utolsó román csapatnak s délelőtt tíz órára jelezték a magyar honvédség bevonulását. Közben a Tűzharcos Szövetség alakulatai tartják fenn a rendet. Engem egy tartalékos tiszttársammal és nyolc legénységi állományú tűzharcossal együtt a Bartha Mikllós-utcai őrséghez osztottak be szolgá­ latra, órszobánkat a színházi társalgóban rendeztük be: legfőbb fel­ adatunk a színház őrzése. Délután híre járt, hogjy a román csapatok ki­ vonulása előtt még egy támadás készül a színház ellen, amelyet a bécsi döntés óta, tíz nap alatt háromszor támadott meg és rongált meg alapo­ san a tüntető tömeg. A színházi őrség körlete az Unió-utca sarkáig terjed és fegyverkészlete két apró revolver, nem számítva a kelléktárból köl­ csönzött riasztópisztolyt és néhány ócska, meg sem tölthető mordélyt. Este beosztottuk az őrszolgálatot s én mégegyszer bejártam a színház épületét. Az előcsarnokot a legutolsó rombolás után erősen eltorlaszoltuk díszletfalakkal s színpadi emelvényekkel és gerendákkal. Az összetört üvegajtók és ablakok cserepei még szanaszéjjel hevernek a folyosókon. A hátsó színészbejárat kis előterét is jól megraktuk hatalmas bútordarabok­ kal, sőt a tűzfalra erősített tűzoltóíétra alsó fokait is kiszedtük, hogy na­ gyobb tömeg behatolását megnehezítsük. Egy hét óta a félemeleti ablakon keresztül közlekedik a társulat, éjjel-nappal készülve a János vitéz dísz­ előadására, mialatt künn fenyegető csoportok vonultak el s szüntelen puskaropogás riogatta a Fellegvár irányából a város idegeit. Az eligazítás szerint én csak hajnali félnég|ykor lépek szolgálatba. Reggel kilencig, a Bartha Miklós-utcát őrzöm majd, azután jelentkeznem kell a tűzharcos parancsnokságon, a legtöbbször kitüntetett tisztek gyü­ lekezésén. Három vitézségi érmem már a fekete kabáton hivalkodik, a ne­ gyediknek elkallódott szalagja helyett most festeget pótlást a színházi festő. Műhelyünkben külömben is egész éjjel folyik a munka, Iluska har­ madik felvonásbeli tündérkastélyán dolgoznak, amelynek kalotaszegi mivfi tornyai óriási kacsalábon forognak majd ügyesen. Senkisem alszik ezen az utolsó éjszakán. A kivonuló csapatok utó­ védjei hosszú sorban, fáradtan menetelnek a Feleki-tető irányában. A bel­ városi utcákon csak a tűzharcosok páros őrjáratai sétálnak. Benn a há­ zakban utolsókat öltenek a vadonatúj magyar ruhákon s a padlásabla­ kokiban még becsavarodva, de már kigöngyölitésre készen feszülnek a friss piros-fehér-zöid zászlók, mint kora tavasszal a kipattanásra váró rügyek. A történelem vajúdik, reggelre megszületik az ünnep.

É

667

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól Tolsztoj a Háború és Béke befejező részében nagy népvándorlásnak látja Napóleon orosz hadjáratát, amelyet az jellemez, hogy az emberek hatalmas csapatokban hirtelen elvándoroltak nyugatról keletre, azután ez a hullám visszahömpölygött keletről nyugatra. A mi korunk háborúiban az ilyen szélességi irányú népvándorlások mellett megfigyelhetünk egy másik, függőlagjes irányú népvándorlást is: az egymás alatt és fölött elren­ dezkedett szociális rétegek elmozdulását eddigi rendjükből. Miközben a nemzeti igények a földrajzi szélesség irányában hömpölyögnek tova, a társadalmi igények függőleges irányban ütköznek meg, hatolnak egymásba és keresik az érvényesülés új helyzeteit. Így 1919-ben egyhelyben való költözködésnek is tanúi voltunk Erdélyben: sok pincelakás felköltözött az emeletre és viszont. A mai vemhes éjszakában is a nagy nemzeti sors­ változáson belül sok-sok egyéni élet várja új helyét, — egyik feljebb, má­ sik lejjebb hurcolkodik majd s úgy megyén tovább sorsa felé. Egyének és intézmények jelentőségét és szerepét átértékeli a roppant történelmi for­ dulat s ez a sejtelem is sűríti a várakozás éjszakáját, amelynek csendjét gyakran veri fel puskalövés, szekérnyikorgás és távoli kiáltás. Mit jelentett a kolozsvári magyar színjátszás a román uralom alatt s mit hoz a felszabadulás a színház számára, amelyet ezen az éjszakán nemcsak jelképesen őrzök? Pár órám van hajnalig, — mire szentelhetném inkább, mint hogy felmérem lelkiismeretemben az itt töltött tíz év mun­ káját, s megkísérelem kipontozni a színház jövendő útját a történelmi tu­ dat térképén? Pár órával őrségváltás előtt... Hamlet mondja a Színésznek: »A színjáték feladata most és eleitől fogva az volt, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmu­ tassa az erények önábrázatát, a gúnynak önön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.« Valóban, az igazi színház, mint viszonylag kikülönült, önálló, sajátos valóság nem másolja, hanem sűríti, ábrázolja az életet. Ez a valóság-ábrázolás ugyanakkor va­ lóság-alakítás is, ezért »alakító« művészet a színjátszás. A színpadi való­ ság életalakító hatalom is, nem utánozza, hanem mintát mutatva elő is idézi a »gyakorlati« életvalóságot. Teszi ezt úgy, hogy öntudatosabb a maga különleges feladatának felismerésében és végrehajtásában, mint maga az élet. A színjátszás eszménye nem kevesebb, mint történelmi és egyéni sors-ábrázolás és sors-alakítás, aimely kiküszöbölte a véletlen tényezőket s így törvényes, rendezett módon mutat példát az életnek. A színpad eképpen kísérleti műhelye lehet a történelemnek, mert a társadalmi és egyéni lét kérdéseit tisztábban, egyszerűbben, világosabban és tervszerűb­ ben, tehát játékosan, művésziesen tudja felvetni s összeütközéseiket szem­ léletesebben tudja bemutatni, mint maga az élet, amelyben a nagy kérdé­ sek többnyire kusza ziláltságban,, összebonyolítva jelentkeznek. Az eszményi színház hivatása tehát, túl a szórakoztatáson és túl a művészi öncélúságon is, a sorsalakítás ihletett példázása volna, az írói 668

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól remekmű színpadi újjáteremtésében. A színház nem iskola és nem temp­ lom, — mert ezek sokkal sajátosabb feladatú intézmények, hogysem a színháznak kellene az ő munkájukat elvennie, — de semmiesetre sem a világias időtöltés vagy a puszta széptani érdeklődés otthona. S mert az egyetemes kultúra sohasem jelentkezik másként, mint az egyes nemzetek géniuszának színezetében,, a színháznak mindig különleges hivatása van a nemzeti sors ábrázolásában és kialakításában is. Az egyetemesnek és a nemzetinek látszólagos ellentéte úgy kapcsolódik egybe, mint a tenger és a folyók kölcsönös játéka: a tengerből felszálló párafelhők látják el táp­ láló csapadékkal a folyókat s a folyók visszaviszik a tengerbe a maguk egyéni gazdagságát. így táplálkozik a valóban nemzeti színjátszás az egyetemes eszményvilágból s így gazdagítja azt a maga különleges ízeivel és fűszereivel. Nyilván ilyen színházról álmodott Kemény János, almikor tíz évvel ezelőtt magára vette a kétségbeesett helyzetbe jutott kolozsvári magyar színház példátlanul nagy terhét. S ilyen színházról ábrándoztam magam is, amikor később az ő megbízottjaként s a számomra megvont elvi és anyagi keretek között elvállaltam a színház ügyeinek vitelét. (Már itt megjegyezhetem, hogy művészi eszményeink felé legfeljebb ha az első, botorkáló lépéseket tudtuk megtenni.) Feladatunkat még bonyolultabbá tette, hogy nemcsak egyetemes, nemcsak magyar, hanem erdélyi magyar színházat kellett újjáépítenünk olyan pillanatban, amikor éppen Európaszerte csőd szélére juttatta a színházakat az általános válság*, majd pedig a nemzetek közötti életkérdések kiéleződésével párhuzamban a román kormányzat egyre súlyosabb akadályokat állított színházunk útjába. * Az erdélyi magyar színjátszásnak az idegen uralom alatt természetes, elemi feladata volt, hogy felvegye a harcot a román színjátszással, amely az állam minden támogatásával, rohamosan tört előre. El kell ismernünk, hogy a román szellemi élet képviselői között is akadtak olyanok, akik — miként mi — inkább a nemzeti műveltségek közötti nemas versengésnek szerették volna látni a kultúrharcot. A mélyebb tekintet számára bizo­ nyára egyetlen benső egység az emberiség szelleme s ezen az egységen be­ lül bárnak csak értelemmel az egyes nemzeti kultúrák. A nagy zenekar­ ban mindegyik hangszernek megvan a maga pótolhatatlan hivatása. Men­ nél tisztábban játszanak társaim a saját zeneszerszámukon, annál tökéle­ tesebben érvényesülhet az én szólamom is, csak híven kövessük az örök, nagy Karmester pálcáját. S aki hűségesebben szolgál, azé le;z a nagyobb dicsőség, — semmiesetre sem azé, aki nagyobb hangerővel akarja »lejátszani«, elnémítani a többieket. A nemzeti kultúrák jól megférnek egymás mellett, — szabad önkibontásukban, kötetlen kivirágzásukban megtermé­ kenyítik egymás fejlődését. Hogy azután melyik nemzet játssza az első hegedűt, melyik a másodikat, ezt a kérdést nem lehet hatalmi szóval el­ dönteni, mert azt a kultúrfok és fejlődésfok teljesen függetlenül hatá­ rozza meg a szellemi és erkölcsi szolgálat mértéke szerint. 669

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól Mi a román kormányzattól azt igényeltük, hogy egyenlő verseny­ feltételeket szabjon a magyar és a román színjátszás érvényesülése elé. Saj­ nos, ez az igényünk megbukott azon a jelszón, amely »előbb jóvátételt« kívánt a román kultúra s így a román színészet számára s ezzel a kétes jövőbe vetítette ki a kulturális szabadság eszméjének érvényesülését. Bir­ kózásunk a román színjátszással így súlyosan egyenlőtlen körülmények között folyt le s hogy ebben a terhelési versenyben a magyar színjátszás még sem maradt alul, ez a kétségtelen tény mindennél világosabban bizo­ nyítja a szellemi erők önmagukiban nyugvó hatalmát minden külső erő­ szakkal szemben. Vizsgáljuk meg csak úgy futtában azokat a kormányintézkedéseket, amelyek a magyar és a román színjátszás párharcában az utóbbinak esé­ lyeit hatalmasan megnövelték. Könnyen érthető, hogy ezek a rendszabá­ lyok az utolsó tíz év folyamán egyre kiméletlenebbül érvényesültek. 1932-ben a román színházi törvény megszüntette a magyar színike­ rületi rendszert és helyébe a területi elhatárolások nélküli »koncessziók« rendjét vezette .be. Ilyen koncessziót mindenki kaphatott, akinek személye ellen a színházi vezérigazgatóságnak nem volt kifogása. A kerületi rend­ szer megszüntetése ellen valamennyi magyar kultúrintézmény vezetősége közös tiltakozó táviratot küldött a miniszterelnöknek, de hasztalan. A színházi ügyek egyik ötletes intézője azt válaszolta egyik közbenjárá­ sunkra, hogy menjünk panaszra Genfbe, amiért túl sok magyar színtár­ sulatot engedélyez a román kormányzat. Ez a »korlátlan szabadság« a gyakorlatban azt jelentette, hogy 12—20 színtársulat is alakult Erdélyben, noha a rendkívül szigorú kö­ rülmények legfeljebb 6—8 társulat tisztességes működését tették volna le­ hetővé. Színigazgatói engedélyeket kaptak súgók, ügyelők, kellékesek, a »szakmához« egyáltalán nem tartozó elemek is., akik azután verseny­ futást indítottak az egyes játszási helyek, különösen a jobb városok meg­ szerzéséért. Minden tőke, felszerelés és képzettség hijján szűkölködő igaz­ gatók osztalékos vándortársulatai rohamozták meg a polgármesteri hiva­ talokat, hogy egymás elől elhalásszák az állomáshelyeket. Eszközökben nem válogathattak s így a vidéki társulatok művészi és erkölcsi színvo­ nala rendkívül mélyre süllyedt. A komoly, régi időkhöz szokott igazga­ tók csakhamar kétségbeesett helyzetbe jutottak és elvéreztek »a szabad verseny* nevébfen jelentkező kalózkodással szemben. A kolozsvári Színkör épületén kívül, amelynek bérletéért külömben félmilliós évi szolgáltatást kellett fizetnünk az állam javára, egész Er­ délyiben és Bánságban egyetlen színházépület sem maradt a magyar szín­ játszás állandó rendelkezésére. A városi színházépületeket csak korláto­ zott, rövid időre s rohamosan súlyosbodó bérek és díjak ellenében bocsá­ tották a magyar társulatok rendelkezésére. A koncessziók kikötése szerint a magyar színtársulatok bármikor kötelesek voltak az általuk használt helyiséget a turnézó román társulatoknak átengedni, minden térítés nél­ kül. Különösen a főidényben a román társulatok turnéi szinte lehetetlenné 670

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól tették a magyar társulatok működését a jobb városokban, főleg mert ezek a portyák rendszerint szombatra és vasárnapra, a legjobb színházi na­ pokra estek. Egyes magyarlakta városokiban a színházépületet a román, kultúr­ egyesület rendelkezésére bocsátották, amely ott mozit rendiezett be s a magvar társulatok vagy éppen nem, vagy csak lehetetlenül magas bér­ összegért juthattak az épülethez. Még a kolozsvári színház is köteles volt az Astrának magas díjat fizetni, moziengedély használata címén. Ugyanakkor a színtársulatok megfelelő összeállítását súlyosan meg­ nehezítette a magyarországi színészek kitiltása. Minisztertanácsi napló megengedte elvben, hogy »európai hírű« magyar színészeket, legfeljebb í j napon át vendégszerepeltessünk, de a gyakorlatban, az utolsó hét év folyamán egyetlen ilyen engedélyt sem tudtunk kieszközölni. Ugyanak­ kor a belső utánpótlást is majdnem lehetetlenné tették. A törvény meg­ engedte ugyan kisebbségi színiiskola felállítását is, de — csak román tan­ nyelvvel. Magyar nyelvű iskola létesítésére hasztalan kértünk engedélyt. Játszási jogosítványt azonban bárki könnyen szerezhetett s a vidéket csak­ hamar tanulatlan és műveletlen színészek tömege lepte el, akik semmiféle képzettséggel és vizsgával nem rendelkeztek. Egyre bonyolultabbá lett a játékrend összeállításának kérdése is. A darabokat, amelyeket elő akartunk adni, előbb csak a színészeti felügyelő­ ség cenzúrázta, azután bevezették a katonai cenzúrát is, majd 1939. őszé­ től kezdve a színdarabot, amelyet ez a két fórum már engedélyezett, le kellett küldeni Bukarestbe, a színészeti vezérigazgatósághoz is. Ott dön­ töttek végső fokon az előadás kérdésében. Magyarországi helységnevek, magyar földrajzi elnevezések, magyar pénznemek többé nem szerepelhet­ tek a darabokban. A magyar s a régi osztrák-magyar uniformisokat már régebben letiltották. Az utolsó években a darabok magyaros jellegének kifordítása érdekében a cenzor átjavítja az ízesebb népies kifejezéseket is. Fütykös helyett botot, pandúr helyett csendőrt, betyár helyett csi­ kóst (!) ír elő a cenzúra. Forint, sőt garas helyett lejt kellett mondani, százötven év előtt lejátszódó népszínművekben is. A cenzorok a főbróbákon is megjelennek és pár órával előadás előtt további lényeges változtatásokat követelnek. A színpad portálja piros, a falevelek zöldek s így állandó nagy kérdés, hogyan lehessen kiküszöbölni a fehér házfalakat. A János vitézt betiltják, mert a francia király kifigurázása külpolitikai aggodalmakra ad okot. Nyolc álló évig Herczeg Ferenc egyetlen darabját sem szabad játszanunk. A magyar nemzeti játék­ rend egyes darabjai vagy sehogysem, vagy csak olyan csonkításokkal és átírásokkal kerülhetnek színre, hogy előadásukról éppen nemzeti szem­ pontból inkább le kell mondanunk. Külön fejezetet érdemelne a színházi adók, illetékek és mindenféle bé­ lyegek kérdése. A magyar társulatok legkisebb adója a nyers bevétel 12 százaléka, ezenkívül minden jegy után további 5 lejt szednek, repülő­ bélyeg, társadalmi segélybélyeg s a bukaresti nemzeti színház építkezé67i

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól sere szolgáló bélyeg fejében* Így a nyers bevétel 27—30 százalékát von­ ták el a társulatoktól. Egyéb illetékekkel együtt, egyharmadát vette el az állam annak az összegnek, amelyet a magyar közönség színházra ál­ dozhatott. A 'kolozsvári magyar színház az utolsó évadban három és fél­ millió lejt fizetett a közpénztárakba külömböző adók és illetékek fejében. (Ugyanezen évben az összes budapesti színházak együttvéve 28.000 pen­ gőt, tehát 840.000 lejt fizettek hasonló címeken, a statisztikai évkönyv tanúsága szerint.) Még jobban megvilágítja a helyzetet, ha a'kolozsvári román színház közterheit és javadalmait hasonlítjuk össze a kolozsvári magyar színház azonos költségvetési tételeivel. A román színház a várostól ingyen fűtést és világítást kapott, az államtól 14 milliós évi segélyt, — semmiféle adót és illetéket nem kellett fizetnie, körútjai alkalmával 75 százalékos vasúti kedvezményt élvezett, sem Kolozsváron, sem a vidéki városokban nem fi­ zetett bért a színházépületért, sőt e körútjain napi 10—30.000 lej külön segélyt kapott a polgármesteri hivataloktól. Ezzel szemben mi bevételünk egyharmadát fizettük adóban, — az államnak és az egyes -városoknak ezrekre rugó napi bért fizettünk a színházépületért, vasúti kedvezményt hiába kértünk. Egyedül Kolozsvár városa juttatott számunkra háromszáz­ ezer lej értékű évi támogatást. Az elbánás kirívó egyenlőtlensége még szembetűnőbbé válik, ha fi­ gyelembe vesszük, hogy megbízható adatok szerint a kolozsvári magyar színház nézőinek havi átlaga az utolsó évadban körülbelül akkora volt, mint a román színház fizető nézőinek száma az egész évad alatt. A ro­ mán színház októbertől május elsejéig játszott, a mi évadunk tizenegy és fél hónapos volt. Előadásaink száma pedig háromszorosan felülmulta az övéket. De ehhez a ponthoz még vissza kell majd térnünk. * Az erdélyi magyar kultúrélet vezetői a minőségi és mennyiségi telje­ sítmény szakadatlan fokozásában ismerték fel a kultúrharc legfőbb fegy­ verét. Mint a pálmát az ellenkező nyomás, úgy növelte nagyra szemünk előtt az ifjú erdélyi irodalmat benső erőinek összegyűjtése, feladattudatá­ nak megsokszorozódása a nemzeti ellenhatás szellemében. Ez a példa lebegett állandóan a színház vezetői előtt, ez hatványozta meg a színé­ szek képességeit is. És elsősorban ez növelte meg többszörösen színházunk közönségét, ez vonzotta hozzánk állandóan a legszélesebb néprétegeket is, ami pedig leg­ fontosabb ügyünk volt ezekben a nehéz esztendőkben. Nemcsak azért, mert a Színpártoló Egyesület révén hozzánk jutó támogatás még közterheink felét sem fedezhette s így egyszerűen lét és nemlét kérdése volt a költségvetési egyensúly megóvása. Hanem főként azért, mert ezekben az időkben a magyar szó nyilvános megszólalási lehetősége egyre szűkebb területekre korlátozódott s hovatovább a színház maradt egyetlen hely, 67z

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól ahol napról-napra, estéről-estére az egyetemes magyar közösség előtt nyilatkoztathatta ki magát a magyar géniusz, a kimondott szó szárnyain. Aki eljött a színházba, nemcsak szórakozott és művészetet élvezett, ha­ nem bizonyos hősies küzdelem részesének is érezte magát. S az együttes is: nemcsak művészkedett, hanem a szabadságharcos öntudatával, maga­ sabb történelmi hivatás önérzetével végezte különösen nehéz küldetését. A munka főleg akkor fokozódott példátlan mértékben, amikor kultúrpolitikánk irányítói azt a feladatot is reánk bízták, hogy kolozs­ vári állandó működésünkkel párhuzamosan kíséreljük meg feléleszteni a vidéki városokban rendre elnémított magyar színjátszást is. Köztudomású, hogy színházunknak ezekben az években csak szenve­ délyes barátai és ellenfelei voltak a különböző táborokban, de közömbö­ sen: nem hagytunk senkit. S munkánk minőségéről vitatkozni lehet, kinekkinek ízlése és felfogása szerint, de teljesítményünknek és a közönség ér­ deklődésének állandó fokozódását pontos számok igazolják. Ezek az ada­ tok így alakultak a Thalia társulat működésének hét évében: I933/34- éva dban 1934/3 í1935/36. 1936/37I937/381938/39. I939/40-

459

492 565 J47 633 Í99 802

„

„ „

156.000 231.000 271.000 292.000 233.000 330.000

„

„

„

„

„

„

Az utolsó évad 802 előadásából 406 jutott Kolozsvárnak, a többit vidéki városokban tartottuk meg, szakadatlan vándorútakon, lehetetlen utazási körülmények között, örök tusakodásban a polgári és katonai ható­ ságokkal, a háborús helyzet hullámzásai szerint váltakozó előírások és korlátozások között. Nem egyszer megtörtént, hogy amikor tizennégy órás utazás után megérkeztünk célunkhoz, egész együttesünkkel, felszere­ lésünkkel, nyomban visszatérésre kényszerültünk, mert a rendőrség az izgatott közhangulatra hivatkozva, nem engedett bennünket játszani. Munkatervünk ilyenkor persze hetekre felfordult. Fiatal, lelkes együtte­ sünk mégsem csüggedt el, mert tudta, hogy nem kizsákmányoló magán­ érdek, hanem legmagasabb nemzeti cél érdekében dolgozik az önfeláldo­ zásig. Tragikus végű zseniális primadonnánk, Sólymosán Magda, egyízben három nap alatt kilenc operett főszerepét énekelte végig, — a töré­ keny Fényes Alice most húsvétkor négy nap alatt tizenegy előadásban játszott különböző hősnőket, egyetlen panaszszó nélkül. Jómagam éveken át prózai és operett rendezője, dramaturgja és gazdasági vezetője is vol­ tam a színháznak. Egyszóval sokat dolgoztunk valamennyien s nem is mindig rosszul. Bizonyos, hogy a legkisebb magyartalanság miatt a fő­ próbát is megállítottam s egyszer fő színészünkre ráripakodtam: 673

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól —. Az ég szerelmére, így hangsúlyozni Budapesten csak hiba, de itt nálunk nemzetárulás! Azok a kitűnő, lelkes magyarországi íróbarátaink, akik időnként megtiszteltek bennünket látogatásaikkal, valóban nem győzték dicsérni együttesünk többségének szép, tiszta magyar beszédét, egyszerű, cikornyátlan és mégis művészies játékát. Pedig ez az együttes, éppen legfonto­ sabb tagjaiban,, a Thalia vezetőinek legszemélyesebb alkotása. Színiiskola nélkül, a magyarországi utánpótlás lehetőségétől is teljesen megfosztva, csodával határos módon neveltünk fel egy sereg kitűnő színészt, felfedező szemmel keresve untalan a tehetségeket műkedvelők és kis társulatok soraiban s azután kemény, tervszerű, szakadatlan munkával végezve el velük pár hónap alatt esztendők munkáját. A szinészmevelés eddigi elvei közül sokra cáfolt rá a mód, ahogyan aránylag igen rövid idő alatt gyö­ keresen új vezető színészgárdát állítottunk csatasorba. A hatalmi tilalom ezen a ponton is javunkra fordult, s amit a rossz szellem rontani vágyott, »jónak, s nemesnek új csirája lett.« * Az eredmény, a számok tanúságtétele tehát bennünket igazolna, de mi nem érhetjük be ennyivel. H a csak azon az áron tudtunk meg­ maradni, hogy a legalacsonyabb ízlést szolgáltuk ki, akkor kár volt írókat állítani a színház élére. Való igaz, játszottunk mi operettet is, az előadások 45 százalékát átlagban zenés vígjátékok és operettek tették ki. S bármily nehezen hihető, az utolsó években az operett-együttest már a jóval kisebb létszámú drámai együttes tartotta el. Közönségünk ízlése odáig fejlődött, hogy a drámai előadások nyers bevétele semmivel sem maradt el az énekes együttes bevételei mögött, a drámai társulat költségei pedig negyven százalékkal voltak alacsonyabbak. Nagy anyagi megkönynyebbülés lett volna, ha megszüntetjük az operett-társulatot. De minden illetékes hely úgy látta, hogy nem szabad a legszélesebb értelemben vett közönség kedvelt szórakozását elvenni s visszaszorítani azt a moziba, ahonnét teljesen kitiltották volt a magyar nyelvet. Aztán meg szemmel látható volt, hogy az operett-előadások közönsége fokozatosan megked­ veli a prózai műfajokat is. Persze igyekeztünk operettben is magyaros tárgyú, magyaros zenéjű darabokat adni. Minthogy pedig Kolozsváron is, de főként Brassóban és Temesváron operett-előadásainknak sok német és román látogatója akadt, a könnyű műfaj külön küldetéshez jutott ná­ lunk, — számos idegen nemzetbeli tisztelőt, sőt barátot is szerzett általa a magyar színházi kultúra. Az említett két városban a németség, de a románság is komoly tételt jelentett az énekes, később már a drámai előadások mérlegében is. Együt­ tesünknek pedig állandó ösztönzést, frissítő lendületet adott, hogy ugyan­ azt a darabot nemcsak más város más szellemi összetételű közönsége előtt adja, hanem más nemzetbeli nézők lelkét is meg kell ragadnia. Érdekes tanulmány volna beszámolni róla, hogy az egyes városokban ugyanazt a 674

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól műsordaralbunkat mennyire másként fogadták. Kolozsváron bérlőink és rendszeres látogatóink között a román értelmiség, több fontos képviselőjét tartottuk szemmel és megállapítottuk azt is, hogy átlagban napi 130 főnyi főiskolás nézőnk társaságában nemcsak erdélyi, hanem regáti, sőt besszarábiai román diákok is eljárogatnak a magyar színházba. A szász és sváb lapok, de egyes román lapok vezető kritikusai nem egyszer von­ tak reánk nézve hízelgő párhuzamot a mi teljesítményeink s a német és román színtársulatok előadásai között. De műsorkönyvünk átlapozgatása arról is meggyőz, hogy a könnyű szórakoztató darabok semmivel sem foglaltak el nagyobb helyet játékrendünkben, mint amennyit a színház gazdasági helyzete okvetlen meg­ követelt. A háromszoros cenzúra által egyre szűkebbre vont lehetőségek között valóban mindent megtettünk a magyar drámaírás java alkotásai­ nak mennél jobb előadása érdekében. Csak társadalmi életünknek azok a csendben, de annál nagyobb stílusban munkálkodó vezető szellemei, akik ezekben az esztendőkben a színház minden ügyét-baját páratlan áldozat­ készséggel tették magukévá, voltak résztvevő tanúi a küzdelmeknek, ame­ lyeket egy-egy fontosabb magyar darab előadása érdekében Kolozsváron és Bukarestiben lefolytattunk. Talán nem lesz érdektelen, ha az emlékezés felfrissítésére idejegyzem a Thalia hét esztendejének fontosabb és érdekesebb műsordarabjait. A magyar klasszikus játékrend darabjaiból: Bánk bán, Az ember tragédiája, Liliomfi, A pártütők, Mátyás deák, Hűség próbája, Az arany­ ember, A cigány, A csikós, A falu rossza, Piros bugyelláris, A vén bakancsos és fia a huszár, Gyímesi vadvirág, A sárga csikó, Barlang­ lakók. Modern magyar szerzők alkotásaiból: Bizánc, Déryné ifiasszony, Kék róka, Gyurkovics leányok, A Noszti fiú esete Tóth Marival, Min­ denki lépik egyet, Süt a nap, Hazajáró lélek, A szűz és a gödölye, Úri­ lány, Feleség, A rossz asszony, Földindulás, A roninok kincse, Liliom, A dada, Bors István, A néma levente, Fűszer és csemege, Móricz Zsig­ mond egyfelvonásosai, Alterego, stb. Az erdélyi írók alkotásaiból: Martinovics, Naplegenda, Idahegyi pásztorok, Budai Nagy Antal, Énekes madár, Tündöklő Jeromos, Jézusfaragó ember, Gyöngyvirág, Műtét, A pozsonyi kaland, özönvíz előtt, Sikátor, Székely guzsalyos, A szentlászlai vőlegény, Kontinental r. t., Pairadies kisasszony, Rút kis kacsa, Szerelemre itélem, Kék nefelejcs, Velencei kaland, Csak egy kislány . . . stb. A világirodalom klasszikus és modern alkotásaiból: Hamlet, Romeo és Júlia, A vihar, Botcsinálta doktor, Kénytelen, házasság, Tartuffe, Éjjeli menedékhely, Solness építőmester, Egy pohár víz, Candida, Az orvos dilemmája, Szent Johanna, Az ördög cimborája, Cyrano de Bergerac, Sasfiók, Gyermektragédia, Naplemente előtt, A bunda, Húsvét, Az abbé, Mindörökké, A démon, Szülők lázadása, Az Ür katonái, Egy 67$

kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól óra a Vatikániban, Szent Antal csodája, Via mala, Donna Diana, Prometeus, Gyenhekkeresztesek, Muskátlis ablak, Az elveszett levél stb. A zenés játékrend darabjaiból: Háry János, János vitéz, A mosoly országa, Cigányszerelem, Éva, Pacsirta, Maricza grófnő, Hajdúk had­ nagya, Lengyelvér, Rip van Winkle, Három a kislány, Nebántsvirág, Bob herceg, Gül baba, Mágnás Miska, Tatárjárás, Mézeskalács, Szibill, Az obsitos, Iglói diákok, Túl a nagy Krivánon, Csárdáskirálynő stb. Sajnos, sokkal kevesebb klasszikus remekművet adhattunk, mint amemmyk szerettünk volna. Az eredeti erdélyi drámaírás kifejlődése érde­ kében hatalmas áldozatokat hoztunk ugyan a Helikonnal együtt, de még mindig csak kezdetén maradtunk a feladatnak, hogy az erdélyi Urámát egyenlően magas polcra emeljük a lírával és regénnyel. Pedig a kolozs­ vári színház sorsa attól függ, játékrendjének és játékstílusának különleges alaphangulata, sajátos színezete és jelentősége azon múlik, hogy ön­ magára tud-e eszmélni az erdélyi drámaírás s ezáltal meg tudja-e gazda­ gítani és termékenyíteni az egyetemes magyar színházi kultúrát. Annyit igazolni tudunk, hogy az erdélyi ősbemutatókat, de általában az irodal­ milag jelentős műveket, kétszerannyi gonddal, kétszeranmyi próbával, kétszer olyan áldozatkész kiállításban hoztuk színre, mint a műsornak egyéb, csak anyagilag jelentős darabjait. » Rá kell itt térnem arra a kérdésre, amelyben a román uralom alatt számos jóhiszemű magyarral nem tudtunk megegyezni: a magyarság- és a románság közötti kulturális közeledés ügyére. Számomra s igen sokak számára úgy jelentkezett a kérdés, hogy Erdély földjén a különböző nemzetek együttélése nem véletlen műve, hanem olyan történelmi tény, amelyet semmiképen nem lehet eltüntetni. S a magyarság éppen kulturális fejlettségénél fogva arra hivatott, hogy ezen a földön mindegyik nép szá­ mára szabad, termékeny, boldog életet készítsen elő. A román uralom szemléletesen bemutatta, hogy a politikai hatalom birtoka egymagában milyen kevéssé tudja biztosítani valamely nép jövőjét, s hogy igazi ura­ lom csak a felületek alatt, a lelkek mélyén lehetséges, ahová a hatalom ereje sohasem ér le. Mi, a népek mélyvizein járó írók, lelkeket akartunk halászni hálóinkkal. Meg akartuk ismerni a román népet, szellemiségének mélységeiben, s meg akartuk vele ismertetni a magyar népet, géniuszának magasságaiban. Azt tartottuk, hogy ez a feladat örökkön időszerű, füg­ getlenül minden történelmi hullámzástól s hogy ettől minket a román politika elnyomó törekvései sem kedvetleníthetnek el. És szent volt a hitünk, hogy a kulturális közeledés munkájával a legjobb magyar munkát végezzük a kisebbségi szabadságharcban, amelynek igazi gyümölcsei a fel­ szabadulás után fognak megérni. A transzilvánizmus és a kulturális csere gondolatai tehát nemcsak az elnyomott magyar kultúra önvédelmi fegyverei voltak a román uralom idején, hanem ezen túlmenő feladatvállalást is jelentettek a magyar ésaro676

Kádár Imre: Búcsú a kisebbségi színháztól mán nép összhangzó együttélésének előkészítésében. A marosvéosi/helikoni összejöveteleken az erdélyi írói közösség is állandóan hangsúlyozta ennek a munkának fontosságát, amelyet a román közvélemény külömben nagy gyanakvással fogadott, de amely mégis sok nehézséget hárított el a szín­ ház működése elől is. Csak két érdekes esetre mutatok rá. A Színkör bérleti szerződése 1935-ben lejárt volna s kudarcot vallott minden törekvésünk, hogy a kultuszminisztériumban kieszközöljük a bérlet meghosszabbítását. Megtud­ tuk, hogy a kolozsvári opera is kérte a helyiséget önmagának, arra hivat­ kozva, hogy nem tud megférni egy épületben a román drámai társulat­ tal, — külömben is elég lesz a magyar színtársulat számára 4—j hónapos évadot engedélyezni Kolozsváron, mert elveszi az ő közönségüket. Ezt a beadványt igen hatalmas erők támogatták. Goga Octavian abban az időben ellenzéki-politikus volt, a cuzista párt elnöke. Hozzá utaztunk le Bukarestbe. A minisztériumiban nem tu­ dott eredményt elérni, de elment a királyhoz. S az újabb ötéves bérletet ezekkel a szavakkal adta át nekünk: — Ezzel tartoztam Kádárnak a Manole mester fordításáért. Egy másik jellemző eset Temesváron történt, ahol az ottani társulat bukása után, két évig nem tűrtek magyar színielőadást. Mikor a jóváha­ gyást Bukarestben kiverekedtük, a rendőrkvesztor — a hadosztályparancs­ nokság vezérkari főnökének utasítására — megtagadta a helyhatósági en­ gedély kiadását. Fűhöz-fához szaladgáltunk, eredmény mélküL Esteledett, a pénztárban minden jegy elkelt, de az irodában rendőrtisztek jelentek meg s közölték, hogy parancsuk van az előadás megakadályozására. Eszembe jutott, hogy délelőtt a városházán bemutatkozó látogatáson voltam Miloia Joachim kultúrtanácsnoknál, aki jeles néprajz-tudós és ki­ tűnő tamplamfestő hírében állott, s mint kiderült, jól ismerte az én román ballada-fordításaimat. Elsiettem a lakására, elpanaszoltam helyzetünket s a készülő botrányt. Otthagyta a vacsoráját s rohant velem a királyi helytartóihoz, akit ugyancsak vacsorája mellől állítottunk fel. Miloia iga­ zolta, hogy mi szabályosan, hetekkel előbb benyújtottuk írásainkat, de az elintézést szándékosan húzták. Pár perc múlva kezemben volt a hely­ tartó névjegye, — egyelőre aznap estére megengedte az előadást s ezzel ismét megindulhatott a magyar színjátszás a Bánság fővárosában. Másnap délelőtt harsány és emlékezetes mondatokat hallottam az ezredes szájából, a parancsnokságon lefolyt tárgyalás rendjén: — Maguk megtéveszthették az itteni civil urakat, de engem nem fognak félrevezetni. Az igazi irredentisták nem azok, akik akciókat szer­ veznek ellenünk, mert azokkal mi el tudunk bánni, hanem maguk! Maguk port hintenek a szemünkbe és elaltatják az éberségünket. Amig én itt va­ gyok, nem lesz több magyar színielőadás. Tartozom az igazságnak annak elmondásával, hogy az ezredes az­ nap eltávozott Temesvárról s hogy elsősorban Miloia révén zavartalanul folytathattuk előadásainkat. Ő is, Goga is, meggyőződéses román naciona-

677

Kádár Imre: Búcsú a. kisebbségi színháztól listák voltak, s éppen ezért hittek abban, hogy saját nemzetük érdekélben is kötelességük megadni a mi kultúránk szabad fejlődésének lehetőségét. Azóta mindketten halottak s így nem okozok nekik bajt, ha nemes emiberiességüikről megemlékezem. A román írók, színészek, tudósok között még számosain vannak, akik a politika megsemmisítő törekvéseivel szemben nem egyszer keltek védelmünkre s vonták magukra a szélsőséges irány­ zatok haragját. • H a birkózni akarok, ellenfelemet csak ügy vághatom földhöz, hogy előbb átölelem. Nekünk hivatásunk volt, hogy megbirkózzunk a román kultúrával, azon az őrhelyen, ahová állítottak bennünket. A színház ve­ zetősége és együttese valóban gyűlölet nélkül, a párviadalok nemes szelle­ mében fogta fel ezt a harcot és el (kell ismernünk, hogy a játékszabályo­ kat nem is a román kultúra képviselői sértették meg rendre velünk szem­ ben, hanem a politikai hatalom birtokosai. Ebben.a pillanatban — pár órával a felszabadító honvédcsapatok bevonulása előtt — már harag és indulat nélkül gondolhatunk reájuk is. Az ő vak szenvedélyük heve — a mi népünk vetését sietett megérlelni. S immár keserűség nélkül, s szeretettel gondolhatunk a mieink közül is azokra, akik nem tudtak megérteni és legnehezebb küzdelmeink közepette oldalba támadtak bennünket. Átéltem én már hasonló helyzetet. Két éven át felderítő tiszt voltam a világháborúban s elég gyakran elő­ fordult, hogy járőrömmel a rajvonal elé kellett kimennem, előretolt ál­ lásiba, hogy onnan irányítsam a tüzérségi tüzet. Egyszer Volhyniában esti szürkületkor foglaltunk el egy ilyen előretolt megfigyelőhelyet. Mö­ göttünk a rajvonalban az éjszaka folyamán felváltották a gyalogságot s a távozó csapat parancsnoka elfelejtette megmondani a váltásnak, hogy járőr van künn az állás előtt. Pitymalatkor az oroszok észrevettek ben­ nünket s lövöldözni kezdtek reánk, előbb gyalogsági fegyverrel, azután géppuskával is. Mi már elvégeztük volt a feladatunkat s igyekeztünk ál­ lásaink felé szaporán. Igen ám, de a félhomályban a mieink ellenségnek néztek bennünket s nem tudva küldetésünkről, ugyancsak puskázni kezd­ tek reánk. Még csak nem is kiálthattunk, mert elárultuk volna helyünket az oroszoknak. Vissza sem lőhettünk a mieinkre, államunk kellett a tüzet, s hasoncsúszva közeledni állásunkig, ahol végre felismertek bennünket. Ilyen előretolt őrhelyen két tűz között harcolva kellett megállania annak, aki az elmúlt évtizedben olyan mozgékony, szükségképpen hangos magyar intézmény vezetésében vállalt szerepet, amilyen a kisebbségi szín­ ház is volt. Az ügy érdekében némán kellett tűrnöm minden támadást, amely saját oldalunkról jött, még a becsületbe tipró gyanúsításokat is, mert minden védekezés súlyosan ártott volna az ügynek, melynek szol­ gálatára vállalkoztam. Még örvendenem kellett, amikor csak engem bán­ tottak s az intézményt megkímélték. Már szinte mulatságos volt, hogy 678

Kádár Imre: Búcsá a kisebbségi színháztól egy magyar klasszikus dráma előadása után, amelynek engedélyezése érde­ kében hónapokig küzködtem, s amelynek rendezését, szereplőit, díszleteit viharosan ünnepelték, mozgalmat indítottak ellenem, aki a darabot ren­ deztem. Mintha a jóllakott vendégsereg nagysikerű lakoma után, az éte­ lek lelkes dicsérete közepette ócsárolná a szakácsot. *

Az éjszakának vége, hajnal van már. A Színház homlokzatára nem­ sokára felhúzzuk a nemzeti lobogót s a kisebbségi színház abban a pilla­ natban megszűnik. És megszűnik vele az a hivatási is, amelyet a színház fenntartóinak kívánságára nekem kellett betöltenem. Most még elmegyek a Nemzeti Színházhoz, amelynek épületét mi díszítjük fel a bevonulási ünnepség alkalmára. Körüljárom és felékesítem a ^gyönyörű palotát, amelybe én már nem költözöm be. »És megmutatta neki az Úr a Nebó hegyéről a teijei, mézzel folyó országot és így szólt hozzá: Ezt az orszá­ got ígérteim eleidnek, de te oda már be nem mégy.« Így szól az írás s én értem és mély hálát érzek a példázatért, mely vígasztal és felemel. Az én feladatom volt idáig összetartani azt a művész-csapatot, melynek kemény, hősies harcait nyugodtan bízhatjuk a színháztörténet ítéletére. Boldog va­ gyok, hogv ilyen feladatnak lehettem osztályrészese s jól tudom, hogy eztaz ügyet zajtalan félreállásommal szolgálhatom most legjobban. A felsza­ badult, minden állami és társadalmi támogatásra jogos igényt tartó ko­ lozsvári magyar nemzeti színház élére olyan friss emberek kellenek, aki­ ket a múlt nem köt s akiknek személye semmiféle támadási felületet nem mutat. Mert munkájuk nem lesz könnyű. őrségváltás ideje van, s langyos nyárvégi hajnal. Nemsokára kinyitja zengő torkát a város a felszabadulás mámoros ujjongásában. Az élet meg­ újítja önmagát szakadatlanul, átrendezi az emberi sorsokat a saját meg­ újhodó öncélja szerint és ez így vagyon jól. KADAR IMRE

679

PIROSBETÜS

NAPOK

int az erdőbe tévedt cseppnyi fiúcska, mint a tolvajok közé zárt ártatlan, vagy mint a durva suszter inasa, olyan volt Erdély. Erdőbe tévedt s ott fogta a sötét. Mind kiáltozhatott, nagy volt az az istenverte bozót és süket, de süket. Elzárták s járhatta kereken a falut. Bármi korruptság róla szedett először sápot, élt gyámoltalanul, sután. Kivált a szegénye. Hiszen a gazdagja még kibírta valahogy tele hassal, tele zsebbel, legfeljebb a méltóságokat sirathatta, vágyódta. De jaj volt a senki szegénynek, tanítónak, parasztnak, iparosnak, munkás­ nak és az adóalany kispolgárnak. S ez volt a többség. Jaj volt az inaskának, a durva mester nem nézte mivel, csak ütött. S a betegségtől is eltiltotta. — Semmi bajod! — fogta rí. S hűséget várt tőle, meg hogy húzzon a házhoz. Nem is tudott egyébre gondolni az erdélyi magyar, csak a szabadu­ lásra. Jósolt előre, csapta be magát. Volt, aki pontos dátumot tudott. — Augusztusra itt lesznek... hatodikára . . . az az országalapító hónap — és ha nem vált be, tűzött ki új dátumot, de nem fáradt bele soha. Csak várni tudott, belenyugodni nem. És bármi szándék, építés, akarás elrekedt. — Minek? Ügyse lehet... Majd azután! — És vártak, csak vártak. Végre csak hajnalodott, kinyílt a vasajtó, felbomlott a suszteráj. Eljött 1940 augusztus harmincadika.

M

A fiammal sétáltam akkor délután. Esküdöztem neki mérgesen, hogy többet velem sehová. Rossz volt, mint mindég. Kiállt az út közepére és porozott ott, mint egy autó. Kétéves fejébe vette, hogy ő lovacska. Mind rimánkodhattam. Rá én aztán vagy kettőt, bőghetett sziviből. Mindenki ránknézett és »szegény fiucskázott*. Előttünk egy öreg úr mendegélt. Csak ámbolygott a bottal, mint akinek sok dolga úgy sincs már hátra, ráér hát bőven. Hát egyszercsak látom, szalad szembe vele egy szép fiatal asszony. Hajladozott, mint a szélfujta rózsafa, arcán virágzott az öröm. — Jöjjön hamar apám! — esett az öregnek s sugdosott ott neki sebesen valamit. — ...Kolozsvár is biza... — Ennyit még megértettem. És az öreg úr csak kiáltott egyet és dehogy kellett a bot. Magasra emelte, mint tisztek a kardot, úgy indult sebesen egy kiskapunak. A fiatal­ asszony kacagott mellette, turbékolt, mint a tavaszi gerle. 680

Asztalos István: Pirosbetiis napok — Mi lehet Kolozsvárral?... — motoszkált bennem a kérdés. — Gyere te, menjünk! — nógattam a fiút. Mentünk. És olyan, furcsa lett az az utca. Emberek járkáltak szomszédból szom­ szédba s kiáltoztak egyik a másiknak... Ki volt nyitva egy ablak. Valaki sírt bent kacagó sírással. Aztán két munkásféle jött velem szembe, két vidám munkás. — ...Gyergyó is a miénk! — magyarázta egyik. Megcsapott rögtön a sejtés. Oda én eléjük. — Mi van Gyergyóval, mondják? Mondták ők szívesen. Mondták, hogy visszaadtak minket Magyarországnak s ott még mondtak sokat. Kezet is fogtak s el is mentek végül. Én csak álltam, mint aki pénzt talált, de sokat. A fiam rángatott. — Tátáka, máska! — látott egy kandúrt. — Te — kaptam fel magasra — nekem most ne macskázz!... mondjad gyorsan: magyar... — Magyaj — selypítette bátran. — Az vagy, fiam, magyar — csókoltam össze — gyere lelkem anyádhoz... így volt ez akkor délután s erre jött tizenegy hosszú-hosszú nap. Mert ha papíron már Magyarország is voltunk, az utcákat még román patrul járta. És de sok minden történt tizenegy nap alatt. Sokát látha­ tott, aki nyitott szemmel járkált. A város olyan lett, mint a felkavart boly. Mindenki az utcán járt, lézengett. A magyarok kivirultak, mint a tavaszi rét, a románok komo­ rodtak, mint az őszi felhő. Gyűltek össze s vitatták az igazságot a ma­ guk módján. Az első este tüntetés is akadt, de csak amolyan szelídebb forma. De már másnapra kezdtek jobban megijedni, hogy tényleg igaz, s harmadnapra már dühöngtek bele. De csak a fiatalja, a húszéves félék. Az öregebbje, kinek vaj volt a fején, menekedett és menekített. A másik része magyarosodott és elfelejtett románul. Csak a dákó-román igaz­ sággal megtömött fiatalok járkálták kereken a várost. A szánnivalók. Ök már Nagyromániában születtek és huszonkét év alatt egyebet sem tanultak, csak hamisított történelmet s a »nici o brazda*-t. És most ezek a nagyromán sovinizmussal telitett fiatalok egy­ szerre csak azt látták, hogy országuk zsugorodik, mint szalonnabőr a 681

Asztalos István: Pirosbetüs napok tűzön. Magukra maradnak jelszavastól, lobogóstól s a történelem hirde­ tők csak legyingetnek s menekednek. Belekeseredtek biza, összecsődültek és teleordították a várost. — Vrem rásboi!... Vrem rásboi! — háborút akartak. Ügy viselkedtek, mint az őrjöngök. Csomóba térdeltek, imád­ koztak s mellüket verték kereszteket vetve. Ima után felálltak s összetörték a magyar színiház bejáratát. Ráz­ ták a lobogókat s székely cselédleányokat vertek. Aztán letérdeltek újra imádkozni. A hatóság szemethúnyt, örült, hogy ő megússza ingyen. Há­ rom nap alatt két székely legényt s egy újságírót öltek meg a dühöngök, katonai s az utóbbit rendőri segédlettel. A harmadik nap aztán kifáradtak és volt-nincs tüntetés. Egy egész kicsi csoport járta még az esést, alig huszonötén. Vezérük egy sánta, lobogó alatt kornyikált, hogy vegye le mindenki a kalapot. Kutya se törődött már vele. Egy katonatiszt rájuk ordított dühösen, hogy menjenek a fenébe, elég volt már a cirkusz. Szétmentek vonakodva. A sánta még ott árváskodott egy darabig, tartotta a zászlót sután, nem tudta, mit csináljon avval. Végül is ösiszecsomibolyította s elvitte bicegve, ki tudja hova. Vele ellett aztán a tüntetés. De nem a költözködés. Csak úgy üresedett a sok lopott villa és eme­ letes ház. Az utcák tele lettek szalmával, piszokkal s teherautókkal. Me­ nekült a férgese, hogy öröm volt nézni. De hamar akadt egyéb látnivaló. A negyedik nap megjelent az első magyar-betűs hirdetmény. Szi­ gorú hangú, rendet csináló. A románok már csak sugdosni mertek róla, de nem másként még a magyarok se. Rá három napra megjelent még egy magyar plakát s jaj, arról is volt mit sugdosódni biza. Második dudás volt az, az egy csárdában. Az ötödik nap aztán letakarták mind a két hirdetményt egy román »ordin«-nal. S azon már nem volt mit sugdosni, csak szégyenkezni és pirulni rajttá. De abba is hagytam én a plakátolvasást s a főtérre járást. Inkább kószáltam egyebüvé. Egyik nap az ószeren láttam valami furcsát. Egy rossz kerítés mellett, egy még rosszabb széken fura ember állott mezítláb. Nagy, őszies szakállú, haja a válláig. Darócruha rajta, olyan 682

Asztalos István: Pirbsbetüs napok halinaféle, fehér. Ujjasán biztosítótűkkel odatűzdelve papirdarabkák fityegtek, kék, piros* mindenféle színben. Állt ott meredten, kezében szeg­ fűcsokor, mind azt szagolgatta s álldogált a széken. A szék mellett szi­ gorú arcú falusi cigány, kezében vonó és hegedű, egy szál húrral s öt szál szőrrel. De ez a cigány se csinált egyebet, csak állt ott nagy komo­ lyan. Körülöttük aztán egy csomó falusi román. Fejkendős vén bábák, szalmakalapos bágyék és barnaszemű asszonyok. A tősgyökeres ószeriek tátogták őket, nevettek s mondtak oda jókat. — Ne izéljenek, jaj ne izéljenek — szólt rájuk egy mtirkot áruló, vén hóstáti néne — szent ember ez, ha bolond is... Istent látott, vagy mit, azt mondja biza. Egy rendőr jött arra, barnaruhás rendőr. Kérdezte mi van. Megmondták neki is, hogy Istent látott az ott mezítláb. A rendőr hitetlenkedett, nézte az embert, de az sokat nem szólt. Ott maradt hát, hadd lássa mi lesz. Én is ott s vártunk. A szakállas végre elkezdett mozgolódni azon a széken. Felemelte a szekfűt s mutatta az égnek. Aztán kimeredt s beszélni kezdett. A falusiak hallgatták. Románul beszélt, monoton hangon, senkire se nézve. — Fradii mei! — Testvéreim! Azzal ott elmondta hamar, hogy volt ő egy nagy-nagy erdőben s látta ott azt a drága jó Istent. Csupa fényesség volt ott minden, mondta, s hogy angyalokat nem látott, csak egy mennyei nagy létrát. A falusiak hallgatták rámeredve. — Fratii mei! — folytatta — azt izente Isten, a drága jó Isten, hogy ne csináljatok ti többet kereszteket fából, de se ezüstből és se aranyból, mert nincs többet úr, nincs többet király és szentek sincsenek drágáim, csak egyedül ő, a drága jó Isten. És nem kell háború se, testvérek, nem kell drágáim, mert testvérek vagyunk mind Istennek, Fiúnak, Szentléleknek nevében — és itt keresztet vetve a szakállas, elhallgatott. Azzal vissza­ állt egykedvűen s szagolgatta a szekfűit továbh. A falusiak sóhajtottak, vetették a keresztet és nézték a szakállast áhítattal. Egy fejkendős román asszony félve, vágyakozva nyúlt a szekfűcsokor fölé. De a szent félrevonta erélyesen a csokrot s a cigány arca még szi­ gorúbbá változott. £83

Asztalos István: Pirosbetüs napok Az asszony gyámoltalanul húzta vissza kezét, s állt megrettenve. Majd hirtelen egyebet gondolt. Zsebkendőjéből pénzt kötögélt ki s dug­ dosta békítőn a szent ember markába. De az mérgesen rázta meg a fejét s nem vette el, nem az. Az asszony teljesen megijedve húzta vissza a pénzt, s erőnek erejével megcsókolta a szent kabátja csücskét. A falusiak újra sóhajtottak s nem mozdultak volna most már se­ mennyiért. Aztán egy román ember alázatosan, de szelíd erőszakkal levélkét tépett le egyik szekfű száráról. Megcsókolta, aztán egy kopott bukszába eltette nagygondosan. Erre már a többi is felbátorodott, s tolakodtak szelíden elébbfelé. A szent vonakodott, húzódott, dehát kénytelen volt engedni. És aki csak odajutott, tépett egy pici levélkét, s tette el örömmel. A rendőr is odagyúródott, s ment el a levélkével boldogan. Legfurcsább az volt, hogy hang nélkül játszódott le az egész, akár egy templomban. A szent szakállas elmondta mégegyszor beszédét, aztán lemászott a székről s ment tovább egy házzal. A falusiak utána, mint a nyáj. Kö­ vették bogáncsmódra. A cigány, ő vitte a széket. Az ószeriek csak bámulták. — Egy bolond százat csinál... — ocsúdott fel valaki. — Hagyja, azért jól beszélt — védte a hóstáti néne. — Most jól, — vágta rá egy magyar. — De eddig beszélt volna!... Most könnyű testvérkedni... •— Emberek ők is, hagyja ne izéljen! — szólt rá egy ószeri szegény. — Minek hinta-pilinta... Ezek nem hibások. Azokat meg már elvitte a fene... — Igaz biza — dünnyögték sokan. — A fene egye meg, egész megsajnálja őket az ember — lágyult eí ott valami vénasszony. Igaza volt, sajnálni valók voltak butaságukban, búsulásukban. Dehát a magunk öröme mindég elmossa a mások bánatát. S ránk öröm következett. Eljött végre a tizenegyedik nap, a bevonulás napja. Tele volt a főtér emberrel, lobogóval. Omlott az eső, jöttek a hon­ védek. Egy padon álltaim csuromra ázva. Előttem hóstáti magyar ordíto684

Asztalos István: Pirosbetüs napok zott az égre. — öntözz uram, öntözz, hadd nőjjön a magyar!... Mellet­ tem egy vistai menyecske hol sírt, hol kacagott. Szakadt az eső, de nem mozdult senki. Tüzérek jöttek s hatalmas ágyuk. Tőlem jobbra egy tizenötéves­ forma, falusiféle, jaj, hogy nézte őket. Nézte, nézte, aztán csak szétvágta két karját a szakadó esőbe s kiabált ujjongva. — Végre lehetek lakatos-inas!... Végre lehetek lakatos-inas! Mindenki őt nézte. Mikor végre lecsendesedett, nem álltam, hogy meg ne kérdezzem, mire érti a dolgot. — Én arra, kérem, — nézett rám komolyan — hogy mikor inasnak akartam állani, lakatos inasnak, egy nagy gyári üzemben, hát azt kér­ dezték először is, milyen vallású vagyok. — Református — mondtam. — Nincs hely, mondták ki rögtön, s bé kellett álljak egy monos­ tori gazdához szolgának. — De most már csak lehetek lakatos-inas?... —• virágzott ki a hangja. A hóstáti magyar mellett egy anyóka állott fülig vizesen. Ragyo­ gott a két öreg szeme s izgett-mozgott sokat. — Mit mond? — kérdez­ gette mindegyre, ha valamit hallani vélt. Földsüket lehetett szegény. A hóstáti tanítgatta mindegyre, hogy hol, mi hallható. Egy huszárezred jött gyönyörű lovakon. Elől tiszt, mint egy jegenye. — Jobbra nézz!... — kiáltotta el magát keményen! s lecsapta a kardot. — Mit mond?... — nyújtogatta nyakát izgulva az öregasszony. — Azt, hogy: Jobbra nézz! — ordította fülébe a hóstáti. — Ó, a lelkem... — lágyult el az anyóka és sírni kezdett hamar. Az urát sirassa, mondta, aki ezt meg nem érhette. Én is elszomorodtam ott a padon, s apámat sirattam el magamban, aki még haló porában sem érhette meg azt, amit én most megértem. Bras­ sóban fekszik ő, még mindég idegeniben. Aztán eltelt az a nap is. Azóta az öröm is megcsendesedett. Minden ünnepnek megvan a hétköznapja. S jól van ez így, ünnepből meg nem élünk. Elteltek a pirosbetűs napok s most itt a dolog ideje. Az a! Majd azután!... ASZTALOS

ISTVÁN

685

A TÖRTÉNELEM LAPJA SZÉLÉN K É T KIS SZOBÁBÓL álló szerény lakásunk van a harmadik eme­ leten, de a bárátok, akikkel összemelegített az élet, gyakran kerestek fel benne a nap legkülönbözőbb szakaiban. Mindig társakkal voltunk. Éve­ ken át alig volt olyan óra, különösen esti időiben, amikor ne lett volna vendégünk egy-egy csésze feketére valamelyik kedves, szívünkhöz nőtt barátunk. Rajtuk keresztül jött a világ hozzánk, akik különben alig mozdultunk ki valahova. Ez amolyan csöndes »emigráció«-féle volt. Min­ den kimozdulás menthetetlenül hozott valami olyan élményt, ami fel­ kavart, tehetetlenül fellázított, kihívott, vagy letört. De az otthon és a meleg házi kör, a minket majdnem naponta megtisztelő barátokkal, olyan volt, mint kedves, magyar sziget, amelyet a lélek makacsul emelt afölé az életsors fölé, amelyet számunkra ellenséges ítélet rendelt. Behúztuk a fejünket az utcáról abba a mélyebb rétegbe, ahova nem érhet el az ide­ gen akarat parancsa, vagy kihívása. Helyzetünknél fogva külsőleg is inlkálblb élhettük azt az életet, amelyet lélekben itt az egész magyarság élt az elmúlt évtizedek alatt. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik vezetője, majd 1931 óta az Erdélyi Helikon szerkesztője vagyok; így munkaköröm is olyan, volt, hogy a lélek és kedves gyermeke, a szellem, külön is segített abban, hogy a tria­ noni évek Erdélyében a legkevésbbé megzavarható magyar életet éljem. S ha visszagondolok, a bécsi döntés utáni napokra, szeptember n-ének boldog és örömtől szinte gyermekesen bolond napjára, jól emlékszem an­ nak a titkos hálaérzésnek halk zenéjére, amely akkor a lelkemben szólt. Hála szólt bennem csöndes bensőségességgel a isors iránt, mely azt a munkát ajándékozta nekem, amelyet itt végezhettem; amelynek szép regényességét naponta érezhettem, s most boldogan elfelejthetem azokat az akadályo­ kat, amelyek minduntalan e munka útjába álltak, s a keserűségeket, ame­ lyek emberivé s erdélyivé tették gyakran e munka örömének ízét: fanyar­ édessé. S a hála muzsikált bennem azok iránt a bajtársak és barátok iránt, akik velem együtt érkeztek meg a hosszú útról a szellem zászlajával a közös nagy magyar örömhöz... Akkor véletlenül éppen egyedül voltam otthon, amikor a rádió hírül adta nekünk a bécsi döntést. Alig telt el azonban fél óra, egyszerre csak csöngetés csöngetést követett, lkét kicsi szobánk úgy megtelt örvendező 686

Kovács László: A történelem lapja szélén barátokkal, hogy mozogni alig tudtunk benne. Mint mikor a gonddal, panasszal, vagy bosszúsággal és annak az életnek minden titkos örömével­ bújával, most a nagy öröm szélesre nyitott karjaival is felfutottak hoz­ zánk, hogy egymást megölelhessük s a magyar sors mindnyájunkat egybe­ ölelő karját együtt erezhessük. Talán Tamási Áron, a mi kedves Áronkánk jött a leggyőzedeltnesebben; szinte csodáltam, hogy nem fogták el az utcán, olyan szélesre volt tárva arcán az öröm. Csak mikor bent volt már közöttünk, a sok egymás mellett álló szív melegében, oldódott fel lassan-gördülő könnyek­ ben az öröme. Talán, ha felfogtuk volna akkor e pergő gyöngyöket ked­ ves férfiarcán, faluja képét és benne édesanyja alakját láthattuk volna csillogó gyöngyház-színekben... Kós, mint a falusi gazda örök és makacs típusa, mindjárt új gon­ dokkal telt meg. Falusi gazdáknál látni gyakran, hogy amikor beteljesült, amire vágyott: jó lett a termés, vakargatni kezdi a fejét, hogy most már hova tudja elrakni a sok gabonát?! Mennyi tenger gond. lesz vele! Egyéb­ ként is egy ilyen transzilvánistának csak fél termés volt a bécsi döntés — az egész termés gondjával... De Tamási elhallgattatta azzal a jelsza­ vával, amelyet azután is gyakran odatett pontnak, felhangzó panaszok után: »Ne búsulj, Károly, most már magyarok vagyunk, s néni paran­ csol senki!« Ügy hangoztatta ezt a fölmerülő gondok és elégedetlenségek között, mintha azt mondta volna: »Ne felejtsétek el, hogy mi volt, s lám, most mégis csak virágos a kalapunk.* Dehát az is kiderült akkor, hogy szívében milyen egésznek Erdélyt itt minden magyar; mindjárt a nagy örömre következő percben mindenki azokra gondolt, akik tovább is túl maradtak. jó katonák, akik nem szívesen győznek sok mellettük harcoló fogsága á r á n . . .

hordja másod­ Mint a bajtárs

Mindennapi vendégeink között volt egy ősi, patinás erdélyi nevet viselő fiatalember, akit majdnem az idősebb testvár érzésével szerettünk meg mindannyian. Egyszerre a nagy öröm közben, mikor erre az alka­ lomra eldugott s most kibontott borral koccintottunk, hirtelen kiejtette valaki az ő nevét... Hogy várta ezt a napot!... S pár kilóméterre a ha­ tártól ott maradt!... Némán egymás szemébe néztünk, s a mi örömünk­ kel mértük fel az ő nagy szomorúságát. Mikor ez a mindig vidám, csupa mozgással és életerővel teli fiatalember feljött hozzánk, próbált a mi örömünkhöz illeszkedni, hangosan, kedveskedve űzve el a keserűségét, 687

Kovícs László: A történelem lapja szilén hogy örömünkben ne zavarjon, de — észre se vette, — hogy a hangos szavak között mekkora szünetekkel néz tova, s hogy nedvesedik mind­ egyre a szeme . . . A kedves baráti összefutás a mi kis otthoniunkban, hol az örömöt egymásnak adva megnöveltük, sok nap, sok hónap és végtelen évek izgal­ mai és keserűségei után, számomra a bécsi döntés külön emberi ajándéka volt. Mikor a barátokkal telt kis szobában magasra emeltük a vidám poharat, kunt az utcán már felhangzott a román tüntetők kiáltozása... Hogy Kolozisvár*mennyire magyar város, jól látszott abból is, hogy ez a három-négy napon át kiáltozó tömeg nem tudott j o — i o o — í j o fő­ nél nagyobbra nőni. És csupa felelőtlen suhanc, külvárosokból hozott csőcselék. Mint a történelem megelevenük dialektikája válaszolgatott a falak mögött parázsló örömre. Verte kiáltozásaival az örvendező ott­ honok ablakait. E beszűrődő furcsa zene mellett készültek lázasan a zász­ lók és ünnepi öltözetek. Ez asszonyi munkák mellett a férfiak pedig szőtték nagy terveiket. Egyszerre mindenki királyfi lett. Osztogatták egymásnak a stallumokat. Mint egy soha meg nem ismétlődő boldog aranykorban, mindenki nagy állást kapott. A szerény poziciók akkor mind gazdátlanok maradtak. Mindenki listát készített, benépesítette a hivatalokat. Tőlem is megkér­ dezte akkor valaki: — H á t te mit akarsz?... Tán egy kicsit meg is haragudott a kérdező, amikor erre azt feleltem: — Én egy s z o b á t . . . Meg kellett magyaráznom, hogy mint irodalommal foglalkozó, sze­ retnék egy dolgozószobát kapcsolni kis lakásunkhoz, hogy a munkámhoz több csendet és nagyobb zavartalanságot kapjak. Tréfának és komoly­ talannak hangzott ez, sőt talán kissé gúnynak. Valóban volt benne valami ebből. Nem mintha nem tartottam volna a listakészítő szenvedélyt természetesnek a közéletből való húsz évi ki­ szorítottság után. De az ízét nem szerettem a lélek ilyen nagy ünnepén. Mintha egyénileg felértékelte volna magára nézve mindenki azt, amiért esetleg vért és életet is oda kellett volna adni. Az öröm tisztaságát és önzetlenségét zavarták. És mindjárt megbontották vele azt a nagy test­ véri együttérzést, amelyet végre annyi év után egyszer már az örömben érezhettük. Mintha hosszú rabság után végre visszajutva a szülői házba, mindjárt testvérháborút kezdenénk azért, hogy ki melyik székbe üljön... 688

KOVÁCS

László: A történelem lapja szélén

Pedig végül is nekem volt igazam, amikor fél-tréfásan csak egy szobát kívántaim. A szomszéd román lakó, aki nagy lakást lakott, elme­ nekült, és valóban kaptunk lakásunkhoz még egy szobát. így e sorokat már abban a szobában. írom, amelyet kívántam. Az állások és kitünte­ tések pedig torzsalkodásokat, féltékenykedéseket, és titkos csalódásokat loptak az addig egymásmelleit haladó emberek közé, megürmösítve az édes örömet, hogy újra magyarok l e t t ü n k . . . Bármilyen fejedelmi a hozzánk érkező valóság, nem adhat minden­ kinek azt, amit kíván, mégha jogos is az önzés, amely elvárja t ő l e . . . Hiszen minden magyart külön meg kellene simogatni, aki napról-napra élve, »ahogy lehet«, magyar élet vetését őrizte itt két évtizeden át, amíg az idő meg nem érett az aratásra... Aki méricskélni meri most, hogy ki volt a jobb ebben a magyarságban, az nem igazságot, de valami mást keres, ami sokkal kevesebb annál, s méltatlan az egésznek hősi és föl­ emelő képéhez. Aki ítéletet tartva ebben az életben meg tudja kapni a gyöngeséget, az maga is találkozott a gyöngeséggel, azért ismeri... Óvakodj az ítélkezőktől!... A BÉCSI DÖNTÉS U T Á N apámhoz mentem ki, aki három leáaytestvéremmel és sógorommal együtt lakik, miután nyugdíjaztatása óta Kolozsvárra beköltözött. Gyermekéveit még a Bach-korszakban kezdte, majd a kiegyezés után végezve Enyeden a teológiát, félszázadon át paposkodott, majdnem végig, negyvenhét éven át egy faluban. Megélte tehát a kiegyezést, az 1896-os jubileumi évet, már mint kisgyermekekkel együtt ott volt velünk 1902-ben Kolozsváron, a Mátyás-szobor leleplezésén, megérte a világháborút, mindhárom fiával a fronton, az 1918-as összeomlást, a reménytelen éve­ ket, amikor hét felnőtt gyermeke állt otthon a kilátástalan jövendőbe nézve. Majd mind jobban bezárva maga körül a világot, s nem tudni hányadikszor végigolvasva Jókai regényeit, 81-ik évében íme újra sza­ bad magyar lett. Mentem, hogy üdvözöljem, mint magyar állampolgárt. Felidéztük annak a zord, borús alkonyainak emlékét, amikor beren­ delték a kis mezőségj falu községházára, hogy meghallgassuk ott azt a román hadnagyot, aki hat katonájával »elfoglalta« a falut. Azért men­ tem vele, hogy ne legyen ott egyedül. Ez élmény emléke nem azért ma­ radt meg bennem, mintha akkor nagyon jelentősnek és életünkre olyan 689

KOVÁCS

László: A történelem lapja szél

elhatározónak éreztem volna. De éppen azért, mert hiába volt előttem akkor a valóság, a hadnagy és katonái képében, csupán valami múló és megalázó kellemetlenségnek éreztem s nem elhatározó valóságnak. Pon­ tosan emlékszem rá, hogy lelkemben a hit milyen fölényesen és biztosan állt, míg a katona szónokolt a román uralom eljövendő áldásairól, és jó tanácsokkal szolgált saját javunk érdekében. Az akkor történt nagy om­ lásnak e kis mozzanata később jelképesen megnőtt bennem, amikor mind­ egyre láttam, hogy lelke mélyén az egész magyarság így tesz, mint én akkor apámmal a községháza sárral betaposott tornácán. Hiába volt a valóság kegyetlenül »ékesszóló«, lepergett arról a titokzatos hívő arcról, amellyel az egész magyarság végigment a huszonkét esztendőn. Még ak­ kor is, ha magunk próbáltunk saját magunkkal »józanul« szólni... Ezért jutott eszembe most ez az apámmal közös éLményem, amikor üdvözöltem őt, mint új magyar állampolgárt. És eszembe jutott erről Tamásinak az a humoros megjegyzése, hogy itt Erdélyben huszonkét éven át igazában a nyugdíjasok csinálták a leg­ reálisabb politikát, almikor napról-napra találkozva egymással, megszo­ kott sétáikon kicserélték titkos és biztos értesüléseiket arról, hogy »mikor jönnek*... Egyszer csak mégis nekik lett igazuk... Mindjárt számbavettük azután apámmal a testvéreket. Heten va­ gyunk. Belső-Erdély különböző helyein. Kiderült, hogy mind vissza­ kerültünk . . . Csak anyánk nem . . . Aki ott pihen egy napsütötte mezőségi hegy oldalában^ közel egy diófához, amelyre gyerekkorunkban mászkáltunk. Sírjához egyfelől egy orgonasor ér, másfelől fiatal akácfák hajlanak. Csak mi vagyunk most még távolabb tőle. A bécsi döntés óta sokkal többször jut eszembe, mint addig. S ha Tordát, Enyedet, Brassót hallom másoktól emlegetni, nekem mindig eszembe jut ő... Mintha a legkedvesebb szívtől választottak volna el... De tudom, hogy ő csak mosolygott az új határvonalon, amikor látta, hogy mi mind ideát kerültünk . . . APÁMTÓL VISSZAJÖVET, amint kissé elgondolkozva mentem az utcán, beleakadva itt is, ott is költözködőkbe, teherautókra és tár­ szekerekre rakodókba, elégtételérzéssel az igazságtevő sors iránt: egy­ szerre csak szemben találtam magam egy rokonszenves arccal. Fiatal ro­ mán tanár és festőművész volt, két más ismeretlen fiatalemberrel. A fia690

Kovács László: A történelem lapja szélén tal tanárral alig párszor váltottam szót az elmúlt két évtized alatt. Nem volt közeldhbi ismerősöm, de amikor hallottam róla másoktól, az mindig csak jó volt; szép emberségét hallottam emlegetni szülőktől, tanítvá­ nyoktól. És hallottam, hogyan húzódik el a hangos nacionalizmus felü­ letes jelszavaitól és hogyan ítéli el azokat a rendelkezéseket, amelyek minket magyarokat értelmetlenül bántottak és lelkünkben tehetetlenül fellázítottak. Ritka típus a románok között. Magam se tudom miért, amint ott szembe jött velem az utcán, két ismeretlen társával, hirtelen csak odanyújtottam neki a kezemet. S valamit mondanom kellett most már. Azit kérdeztem: Hogy van? — S csak miután kimondtam, jutott eszembe, hogy e kérdésem nem volt túlságosan »időszerű«. — H á t köszönöm szépen — felelte csendesen. — Éppen nagy vitáiba vagyunk az öcsémmel, — mutatott tovahaladó társai felé, — hogy mit csináljunk: menjünk, vagy maradjunk. Én amellett volnék inkább, hogy maradjunk... — Nehéz ebbe másnak beleszólni... — mondtam. — De magának, azt hiszem, igazán semmi oka nincs rá, hogy elmenjen... s nem tudom, hol lenne jobb dolga: itt, vagy egy esetleg zavarokkal küzdő Romániáiban. És búcsúra nyújtottam a kezem. Ekkor hirtelen rámnézett, szeméből kiugrott a könny és ezt mondta: — Köszönöm, hogy megszólított... Ez a jelenet rádöbbentett arra, ami velük történt. Egyszerre való­ ságos lett előttem, hogy mit vesztettek ők. Én huszonkét év alatt nem találtam magyart, aki lelkében ne lett volna bizonyos abban, hogy egy­ szer valamilyen formában csak eljön a történelmi igazságtevés, Erdély földjén újra szabad magyar élet nyílik ki. Talán, ha csak azok között nem akadt egy-egy hitetlen, akik közben elhagyták e földet?!... De ahogy a románokat figyeltem most, bennük más érzés nyugtalansága jelentke­ zett. Egy örökre szétfoszlott nagy álmot láttak. 1919-ben legmerészebb elképzelésük vált valóra, ölükbe hullt a legnagyobb történelmi ajándék; de ez egyúttal nagy próbatétel is volt. Világosan tudták, tragikus pilla­ natuk fényében meglátták, hogy ezen a próbatételen buktak el. A nem­ zetük sorsával mélyebben vele élő, kisszámú román látta ezt. A többiek, »elite«-jük zöme ezt se látta, csak pümkösti királyként menekült parvenü otthonából a história seprűje elől. Milyen csodálatos hittel, töretlen bizodalommal állt itt a helyén a 691

Kovács László: A történelem lapja szélén magyarság! Űr és szegény egyaránt. Milyen végtelen időkre szóló erőfor­ rás buggyant ki belőle minduntalan, s fogott munkához újra meg újra... s mindegyre ellökve e munkától, hiába!... hiába?... Nem. Nem az ered­ mény számított már, hanem kemény és verhetetlen izmai... És önmaga előtt való csendes megnövése. Fiatal éveim cinikus hangulatában sokszor gúnyolódtunk a bibliának azon a szaván, hogy a hit hegyeket képes elmozdítani. Legfeljebb me­ rész szóvirágnak gondoltuk. Most pedig láttam, valóságosan! íme, elmoz­ dultak a hegyek! ...És nem más tette ezt, mint a hit. Mert, ha nem áll olyan csodálatos töretlenül, minden más hiába lett volna... És nélküle nem is mozdult volna se szív, se ész, se kar, se kard... Istenem, ha ez a hit továbbra is ilyen szép szál-egyenesen fog állani bennünk!... io-ÉN ESTE sokáig fennmaradtunk. Aludni akkor nem lehetett, mint a menyasszonynak esküvője előtti éjszakán. Hármasban üldögéltünk Kossal. Egyébként akkor este mindenki otthon ült. Szigorú statáriális ren­ delkezés tiltotta már 9 óra után az utcán való járást és közlekedést. Kós bemmrekedve Kolozsváron •— pedig szeretett volna honvédet fogadni ott­ hon — ugyanabban a háziban, a Szépmíves Céh irodájában aludt, így együtt lehetett velünk... Feleségiem piros, fehér és zöld szalagok összevarásával foglalkozott, amelyeket külön-külön vásárolt meg, s a nagy alkalomra tartogatott. He­ tekkel, vagy hónapokkal előbb csak így lehetett óvatosan megvásárolni egyik helyen a pirosat, másikon a zöldet, vagy fehéret, s így összeállítani otthon, megvarrni szépen... Ajtónkon kilépve a harmadik emelet tornácáról le lehetett látni jól a térre, miely a számunkra soha meg nem unható legszebb tér a világon és szakértők szerint valóban a világ egyik legszebb tere. A románok úgy hívták, s hirdette tábla két évtizeden át minden kapu felett: Pia^aUnirei. (Egyesülés íetre). Tudtam e nevét jól, hisz minden hivatalos íráson, min­ den levelén* amit kaptunk, ez állt. De soha én magyar embertől ezt az elnevezést beszédben használni nem hallottam. De nem hallottam más utca-elnevezést se másként, mint régi nevén... Szépek és különösek voltak az ilyen kitartó, csöndes makacsságok. Ez a makacsság javította ki a gyermek fejében is állandóan az iskolában tanult új utcaneveket. Nem 692

KOVÁCS

László: A történelem lapja szélén

felejtem el, hogy egyszer egy nem-román üzletemberrel beszélgetve meny­ nyire mgdöbbentett, amikor így hallottam tőle egy mondatot: »Mikor érkeztél Cluj-ra?« Most a bevonulás előtti késő este a tornácon állva eszembe jutott »Cluj«, amint lenéztem a »Pia^a Unirei«-re, s elnéztem körbe a sok-sok házfedél felett... Milyen néma és titokzatos a város! Pedig mozdulatlan lárva-arca mögött hogy dobog most szinte hallhatóan a szíve. Mintha rejtélyesen, álarcot téve föl, nagy színes ünnepre indulna el... Ott áll még ezer, meg ezer tükör előtt: díszruháját próbálja. S megszámlálhatatlan varróasztal­ kák előtt lázasan dolgoznak még egy-egy szalagon, vagy elkésett díszen... Kunt mintha kihalt volna minden. A téren senki. Azután megjelenik négy kicsi tank, s a tér gruppjai mellett feláll. Csupán egyik morog és pattog egy helyiben állva, majd esetlenül oldalt mozdul, s fölmászva a járdára átmegy a szobor előtt... Ki szeretném találni, mit akarhat ott? Miért megy át járdán, virágokon? Vagy csupán gyönyörködik mégegyszer szuverenitásában?!... Két fegyveres ember odacammog csodalátni. Állingálnak egy kicsit, azután lassan továbbállnak. Fejük mellett sötéten fut fel a szurony... Köziben még hallik a tank motorjának egy-egy felcsukló hangja. Mintha utolsókat hörögnie valaki... És újra néma a város. Így élt sokáig szünetlenül magyar életet bent, falai között rejtőzködve. S most jelképesen megtisztítja, szimbolikusan megnöveli mégegyszer ezt a sokáig hordozott arcát. Így búcsúzik tőle... Csak a Kós hangja szűrődik most ki az ablakon, amint a kokárdák fölé hajló feleségemnek magyaráz, messze a pillanat valóságától, bent járva már szünetlen gesztusaival a jövendőben... REGGELRE mintha kacagó vihar démona futott volna át a városon. Utcára űzött minden embert. Virágot dobált, zászlókat bontott. Az em­ berek szívét a mellükre tűzte. Ahogyan egy-egy zászló kibujt huncutul és vidáman, vagy virágszerűen színeket bontott, úgy ragyogtak fel reá, mindegyikre, különkülön. És látogatóba jártak a »házak« egymás zászlajához. Majd híre ment a régieknek, a szép molyette lobogóknak, ezekhez mind külön-külön el kellett menni és megcsodálni őket... És hogy örültek az emberek egymásnak! Ismerősök és ismeretlenek 693

Kovács László: A történelem lapja szélén futottak egymás karjaiba. Harag és sértődöttség elrejtőztek. Mintha akkor ők is kivonultak volna a városból azokkal az utolsó katonákkal, akik nemrég, alig egy órája vagy néhány perce hagyták el a falai közül kileső »néma« várost... Az ember, ha igazán boldog, gyermekké válik. Hát még együtt a sok ember, n - é n reggel ez történt minden kolozsvári magyarral. Tegnap mennyi összeszoruló, felemelkedő öklöt láttam. Bosszút li­ hegő ajkakat hallottam. Most kerestem ezeket az öklöket. Nem láttam egyet sem. Boldog feledésben mind kézfogásra és ölelésre voltak tárva. Az ajkakon talán csak egyetlen gond: nehogy valaki a nagy örömhöz méltatlanul valamivel megzavarja az ünnepet. Hiszen lehet-e nagyobb elégtétel más mindazért, ami volt, mint ez a nap, amely elhozta az igaz­ ságot, örömre nyitotta a szívet és kibontotta a zászlót... Ekkor még egyedül volt a város. A románok elhagyták már. S hon­ védőnk még nem jöttek bé. Egyedül állt az öröm forgószelében, amely minden apró, örömre alkalmas drága hulladékot felkapott, minden kis jelt magasra dobott... Nevetett, könnyezett, bolondozott. Fényes, tiszta volt a reggel hosszú, nehéz álom után... Percek alatt ott állt az »új« Kolozsvár, ahol a régi állt... Az első honvédet már ez a Kolozsvár fogadta boldogan... KOVÁCS

LÁSZLÓ

* ^94

ÜDVÖZLÉGY, SZABADSÁG! Mért áltatom magam? ha mostanáig a szép napok kerülitek, ezután sem lesz enyém minden' a diófáig: az múlt el, ki a megváltás után sóvárgott; nem egy-két, nem huszonkét év, hanem az életeim jobbik fele,, nem évek, hanem vér, velő, a hétté törött gerinc fiatal ereje. Nem évek: én magam! Az, ki virággal dobált meg, drága honvédhadsereg, leszámolt már a mulandó világgal, mit számára szabaddá tettetek. Ki oly sokáig várta önmagáért, hogy jöjjetek, most már önzetlenebb; örvend, de tudja, — gondolkozni ráért, — nem gyógyul, mely őt rágja, az a seb. Sirva lengette fekete kalapját s inem örömkönnyet sirt, de igazit; négy éve eltemette édesapját, ki jöttötökben holtig hiába hitt. ösz ősz után múlt, tavasz jött tavaszra s hozták a jó hirt, az örvendetest; a lélek kész volt, — s neki volt igazzá, — de fáradtan belepusztult a test. Egy drága testvér indult napnyugatra felétek, de csak Nagyváradig ért, azt hittük, érte ülünk a vonatra, de érkeztünk csak hűlt hamvaiért; gesztenyeszínű hajában csillámlott a Kőrösre árulkodó porond, s faggattak a rendőrök Kolozsvárott: nem volt-e mélakóros ő? bolond?

Üdvözlégy, szabadság! de mit jelentesz a holtnak, kinek kékült ajkain láttam a görcsöket, melyeket csendes éjjel lopott rá orozva a kin? Ne igérd, hogy mosolyt lehelsz ajkára, hisz ajka sincs már, ez a bökkenő; van-e még ő is? hiszen nemsokára csak egy marék por lesz s egy név: Jenő. Üdvözlégy, magyar szalbadság! én, élő, tematőkertből jövők im eléd, onnan hozom a hiába remélő holtak szentségtörő üdvözletét; felövezem magam fekete gyásszal s így állok a diadalív elé és komor, rettenetes zokogással ujjongok a szabadító felé. Holtak barátja, fia és testvére, nem csak őket, magam is gyászolom, mert gyógyulást az én szívem sebére se hoztok győztes lobogótokon; évről évre hiába halogattam életemben rendet teremteni, mi tagadás, már belé is fáradtam, késő is volna elől kezdeni. Ezért, szabadság, üdvözlégy! jövendő magyarokat tápláló szárat gyümölcs! Kíméld éltető nedved, a veszendő poharába pazarolva ne töltsd, nehogy, kin a keserű rabkenyéren kiütött az utálatos csömör, váljék rabból, feledve a szemérem parancsát, bosszúálló börtönőr. SZABÉDI

LÁSZLÓ

IRODALMI

KRÓNIKA

»EGYETLEN TETT: A KÖLTŐ ÁLMA.. « (Bevezető előadás az erdélyi írók fel­ olvasó estjéhez, amelyet a Kulturális Egye­ sületek Szövetsége rendezett 1940. novem­ ber hó 7-ikén Budapesten a Városi Szín­ házban.) Jókai dús regiszterű orgonája nélkül, félek, még ennek a felmérhe­ tetlenül boldog pillanatnak is híja lehetne... Jókai mert és tudott vala­ mit, amire oly nagy szükség volna: odaállni az emberek elé, megállítani őket a robot mozgó járdáján, könnyek és gondok, tespedt maguk-elémeredés és futó élvezetek között, s úgy mondani meg nekik a legnagyobb örömhírt: »nagy emberek vannak közetetek!« S a lángelme tekintélyével és energiájával fojtani el csirájában minden hitetlenkedést, fejcsóváló mozdulatot, visszahullást a megszokott reménytelenségbe. »Nem! nem csüggeszthetitek le a fejeteket! és nem mehettek tovább ezekkel a mindenkilépéseivel, ezekkel a porban utánatok húzódó, béna szárnyakkal! Ti Isten választottjai vagytok, kedvencei, akikért a nagy emberek egész légióját küldötte egyszerre közétek, a ti megimenitésetiekre és alázatból fölmagasztaltatástokra!« De Jókainak kellene lenni, hogy ezt az öröm­ hírt egyszerre átvegyék azok a fáradt szívek, azok az elnyűtt idegek. Pedig bizonyos, hogy a földi csodák, amelyeket a muk század harmincas­ negyvenes évei erre az országra hoztak, a jelen század húszas és harmin­ cas éveiben megismétlődtek és ha Jókaink volna,, percek alatt megterem­ tené azt a légkört, amelyben a csodát felismeri minden arra való ember. S akkor a túlzás gyanúja nélkül beszélhetnénk »földön járó csillagokról*, akik bevilágították a nemzet legsötétebb éjszakáját s akik, ha valamikor lehullhatnának a magyar égről, azt is a magyar föld iránti szerelemből tehetnék csupán. Azt kérdhetné valaki: hát olyan fontos-e, hogy tudjuk: nagy embe­ rek jöttek közénk? Nem elég-e, ha életük műve ragyog elolthatatlanul? A válasz egyszerű: elég lenne az is, bizonyosan, ha sok év múlva föl­ fedeztetné velünk valami jótékony véletlen, hogy voltak és' égtek azok, akiket ma itt ünnepelünk. De mennyivel nagyobb a boldogság, ha bizto­ san tudjuk: általuk köztünk jár a magyarok Istene, megmutatja bennük 697

Irodalmi Krónika az új s mégis örök magyar mai eszményét, — azt, amit könnyben és vér­ ben edzett véglegessé. Nem lehet azt röviden elmondani,, hogyan alakult ki az ő fájdalmaikból ez a magyar eszmény, attól kezdve, hogy egyikük »titokzatos szót mondott akkor; Erdély*, egészen addig, amikor ez a szó ezer szimbólum és allegória tüzében a gyakorlati tökéLetesség, formájába merevedett: érccé, amely mindenikünknek »harangoz, harangoz a mély­ ben*. Attól kezdve, hogy az erdélyi író elvégezte önmagunk revízióját, odáig, hogy ez az égi revízió rávetítődött Erdély térképére s elhozta a földi revíziót. Attól kezdve, hogy eddig soha nem látott következetesség­ gel szorított rá minden magyart a »hic et munc« életparancsának teljesí­ tésére, — arra, hogy az omladékok között is mindenki rendületlenül végezze el a maga munkáját s ne essék kétségbe azon, hogy fejő fölött be­ lyukadt a tető... Sebaj, legalább bekandikál Isten! Addig, hogy a literá­ tor visszahúzódik a néphez, amelyből vétetett, a földhöz, amely törté­ nelmibb a történelemnél, s Ábellel, Úz Bencével függetleníti a rabot bör­ tönétől s( fölemeli a havasok közé, ahol az egyéniség kitágul s szinte vég­ telenné válik, mint a léghajó a ritka levegőben. Herkulesi munkák voltak ezek s nem lehetett volna elvégezni őket Herkulesi szív nélkül, amely a test és lélek izmait fejedelmien hatalmas vérrel látta el, szünetet nem tartva, fáradtságot nem ismerve. Hétköz­ napi kronométerrel, orvosi feszültségmérővel nem lehetett fogalmat al­ kotni ennek az óriás szívnek a működéséről s ha valamikor megint for­ dul egyet a lángelme körül kíváncsian sündörgő tudomány látószöge, ki­ derül, hogy ez a szív nem is egy szív volt, hanem sok rokon-szív anatomkilag érthetetlen s éppen azért csodálatos együttműködése s benne a vér zenéje nem piros pünkösdi dal, hanem gazdagon hangszerelt bíborszimfónia. Mint száz évvel ezelőtt, most is a kiváló tehetségek egész so­ rát egyszerre küldte el hozzánk Isten s bár mindegyikük sajátos értelmet és teljes boldogságot adhatott volna egy kornak, így együtt arra voltak hivatva, hogy megmentsenek egy nemzetet. Megmentsék azzal, hogy elébe szúrják a zengő tilalomfát: »Eredj, ha tudsz!«; azzal, hogy kidobolják mellén a lelkiismeret gyászindulóját, amelynek át kell folynia a feltáma­ dás diadaJihimnuszába, azzal, hogy sokértelmfivé gazdagítják számára a türelem fogalmát, hogy megértetik vele ezt: élni »ahogy lehet«, azt je­ lenti: tisztulni, vezekelni, erősödni és várni. Csak így tudott az ő embe­ rük » szembeszállni bátran az idővel« s így lehetett világos mindenki előtt, hogy »Áron nem hagyja magát!« $98

Irodalmi Krónika Mennyi természet és mennyiféle lókkindulás!.,. És mégis, a nagy szí­ vek szimfóniájában nincs hamis hang. Fugaszerűén egészítik ki egymást az ugyanoda törekvő dallamok a végső egybezeng|ésig, amelybe miár 1940. augusztusiában az angyalok kara is bclemuzsikál. Ha erre gondolunk, a legdivatosabb magyar szavak egyike tör ki belőlünk: »kaláka!« Ez az ősi és önkéntes munkaszolgálat, amely az emberi szolidaritás legokosabb és mégis legszebb formája. Az »Erdélyi Helikon« a magyar irodalom tör­ ténetében a legnagyobb szabású és legállandóbb írói társulás, — de az egyetemes irodalomban is keresni kell a párját. Anélkül, hogy egy sort leírtak volna, Erdély író-hősei már is példájukkal prédikáltak, amikor Marosvécsen egymásba tették a kezüket, vagy »Pásztortűz« mellett egy­ máshoz simultak. De ez az egység azért olyan tökéletes, mart árnyalatok és ellentétek színezik sokféleséggé. A művész-költő mellett ott van a csupa lékk-költő, aki rímeket áldoz a meztelen őszinteségnek, a végsőkig leegyszerűsített: visszagyermekült lélek mellett a bonyolult lélek visszafojthatatlan prob­ léma-erjedésével; a nyugati műveltség pulzusán tartott finom kéz mellett az a másik, amelyen meglátszik a koratavaszi munkák minden vihara s amely mintha most is a helyi rög felé irányítana egy magyar ekét. Tün­ döklő mesék mellett a hétköznap szürke képei; történelmi látomások mel­ lett Amerika és az erdélyi kisváros. A capri-i Kék barlang fénye és a kopjafák hosszú árnyékai. Házak, amelyek észak felé néznek s az utca túlsó oldala: a napos oldal. Az erdélyi írók akkor is csodát műveltek volna, hacsak Erdély lelkét acélozták volna meg s mentették volna át nekünk. De igazi erdélyiek és hagyományosan magyarok csak azzal let­ tek, hogy sokféleségükkel az egész magyarságot kifejezték és benne az embert, aki mindig a nemzeti közösség kötelességében mutatkozik legemlberibbnek. A magyarságnak és az emberiségnek éppen azzal adtak legtöbbet, hogy a leglesujtóbb körülmények között sem adtak fel egy jottányit sem eszményeikből. Az erdélyi irodalomban sok az eddiginél helyesebb felis­ merés, sok a tisztább önismeret hódítása, de sehol sincs lemondás, megalku­ vás, anyaghozmenekülés, mámorba fulladás. Mind hisznek abban, hogy a szenvedés megedz és hogy a pisztrángok végül »az érhez zúgón, szirten által megérkeznek győzeknesen«. Szorosabban simulnak Istenhez, s>ok fájdalmak tőrei mellé szívükben, mint a régi Mária-képekeni, még mindig vani egy hely, ahol az ember fájdalmának tőre behatoJíhat. S a kim ráncait 499

Irodalmi Krónika elsimítja a tisztulás s a belső erő tudata: az igazi »kultúrfölény« érzése, amelyben nincs gőg, csak reménység van. El fognak szállni az ünnep tokaji aranypárái, el fognak múlni az évek, amelyekben közös problémáink mint életproblémák érdekelnek bennünket, vagy utódainkat. De a nagy szívek lüktetése, mint elmúlha­ tatlan zene mindig ott fog muzsikálni azokban a sorokban,, amely közül annyi máris átment a mi vérünkbe, gyermekeink vérébe. Zenék és mon­ datok, viziók és jóslatok, eszmények és eszményi formák emelik ki az irigy idő folyamából azokat, akik ma köztünk járnak s azt a boldog érzést hintik közénk, hogy mi, akik itt vagyunk, láttuk őket. S megkö­ szönjük nekik a megköszönhetetlent azzal, hogy mulandó tanúiként az ő el nem múló létüknek, tanúságot teszünk az ő tanúságtételükről: »Mikor a lét pillérei inogtak, És mint a viasz, minden elhajolt, Egyetlen, ércnél szilárdabb valóság, Egyetlen tett: a költő álma volt.« HANKISS

JÁNOS

VISSZATEKINTÉS A ROMÁN

FOLYÓIRATIRODALOMRA

E sorok írója hosszú éveken át tartotta számon és ismertette rendszeresen ezen a helyen a román folyóiratokat. Ez állandó rovat szüksége nem szorul külön magyarázatra, s mint olyan bizonyos szempont-módosulással a jövőre talán még fokozottabban áll fenn. Általánosságban célja volt ennek a szemlé­ nek, hogy a román szellemi életről, mozgalmairól tájékoztassa azokat is, akik nem ismerik a román nyelvet, vagy más okból nem juthattak éhez a tájékozó­ dáshoz. Különleges célja volt ezenkívül, hogy számon tartsa azokat a román megnyilatkozásokat, melyek tekintet nélkül a hang minemuségére, a magyar szellemi, irodalmi, vagy művészi élettel, s annak különféle jelenségeivel foglal­ koztak. Adva lévén számos vitás, feltárt és még csak felötlött magyar-román szellemi érintkezési pont, az ilyen irányú megnyilatkozások is eléggé számosak voltak. Számbavételük tételes értelemben túlmegy ennek a cikknek keretén, de a ráutalás indokolt. Felső-Erdélynek visszatérése az anyaországhoz, nemcsak hi­ tünk, de friss tapasztalatunk szerint is, egyre parancsolóbban mutatja annak a 700

Irodalmi

Krónika

szükségét, hogy szabadon és magyar szemszögből tisztázzunk minden olyan erdélyi, s általában magyar viszonylatot, melynek a románsággal valamilyen összefüggése van. A környező, sőt velünk élő népek minél tökéletesebb ismere­ tének hiányában nem tekinthetjük fel kellőképen hivatásunkat és feladatain­ kat. A románsággal való szellemi összefüggéseink terén pedig még sok a zavar, nem szólva arról, hogy e viszonylatok sokféle rétegét, elágazását még fel sem vetették. E feladatok elvégzése elsősorban az erdélyiekre várt és vár. Nekünk pedig az elmúlt két évtized alatt a magyar szemszöget érvényesítenünk nem lehetett. Nemcsak tudományos, de olyan bárminő műfajba beleférő feldolgozásokra gon­ dolunk, amelyek idővel majd felmondják a húszéves kisebbségi élet minden egykor volt megnyilvánulását, s eligazítják majdan Kliót olyan szövevények­ ben, melyekben csak a mindennapokat átélt kortárs lehetett járatos. Mielőtt visszatekintenénk a román folyóiratírodalomra, s az itt éveken át hónapról hónapra megjelent közleményekből levonnék a számunkra beszédes tanulságokat, megkíséreljük néhány vonással vázolni a román művelődés né­ mely jellegzetes vonását. Európai értelemben román művelődésről csak azóta lehet szó, mióta az Erdélyi Iskola közvetítésével megindult a nyugati művelődés áramlása a dunai fejedelemségek felé is. Ez a beáramlás természetesen Erdélyben érte el kifejtésé­ nek tetőpontját. A fejedelemségekben szórványos és hézagos volt, mindössze a felsőbb társadalmi osztály műveltség-szomjának kielégítését szolgálta. A néptől idegen volt, érthetetlen és elérhetetlen. Az akkori hézagok ma is tapasztalha­ tók a román művelődésben; emiatt egységes művelődésről beszélni a múltban alig lehet. Adható ugyan ennek egy történeti és természetes oka: a török és orosz uralom viszonylagos időbeni közelsége; a bizantinizmusnak, s legrosszabb utódjának és válfajának a fanariotizmusnak uralkodó jegye. Ez a tünet ugyanis bénító hatású, s bár eredeténél fogva emelkedett fogalma van a kultúráról, mégis megnyilatkozásaiban az európai kultúrformától lényegileg idegen. A hézagoknak, az egységes művelődést teremteni képes kohéziós erő hiánya, nak azonban legfőbb oka a román művelődésben a politikai szándékosság. Ro­ mán kulturális alapvetésekben mindenkor politikai számítás döntött. A magyar­ ban a szellemi élet, az irodalom döntően befolyásolta, legalább is a közösségre elhatározó percekben a politikát. A románban ellenkezőképen van. A dáko­ román folytonossági elméletet például — mely minden alapvetésben a közel­ múltban is szerepet játszott — tisztán politikai szándék és merő politikai szá­ mítás hozta a világra. Később aztán mintegy »hozzáigazították« a kultúrát, illetve kultúrpolitikát, mióta a művelődés megszervezésének szüksége és gondo­ lata egyáltalában felötlött a románoknál. Egészen modern értelemben ez a szervezés 1933-ban indult meg, amikor megteremtették az összesen ötöt kitevő Királyi Kulturális Alapítványok UniójátAz Unió feladatává tették az alapítványok összes szervei feletti felügyeletet, s azok munkájának egymással összhangba hozását. Ez az Unió, illetve az alapít­ ványok főtitkársága adja ki a Revista Fundafiilor Regale-t (Királyi Alapítvá­ nyok Folyóiratát), melyet szerkesztői, élükön Camil Petrescu közíró és regény701

Irodalmi Krónika íróval, amolyan országos vezető folyóiratnak szántak, amelynek egyúttal hiva­ talos és irányító jellege is van. Fentiekből természetesen következik, hogy ez a fo­ lyóirat — s e nemben az egyetlen — kivétel nélkül rendesen jelenik meg. Ez már magában nagy dolog a román folyóiratok dzsungelében, ahol nem tartozik a ritkaságok közé, ha valamely folyóirat évente csupán egy-két számot ad ki, vagy egy-két évig teljesen szünetel. Hivatalos volta kissé egyhangúvá tette ezt a folyóiratot, mely egy időben és elég hosszú időn át, kötelességének tartotta, hogy vezető helyén havonta ere­ deti, azaz a lapnak szánt cikkel szerepeltesse valamelyik, de kizárólag csak francia, vagy ritkábban angol világhírességet. Román jelenségeket illetőleg leg­ érdekesebb tapasztalataink fűződnek e folyóirathoz. Munkatársi köre rendkívül széles. Írók, bölcselők, politikusok, közgazdászok, katonák cikkeit közli. Dolgoz­ nak bele egyetemi tanárok és diákok, akik, hogy egy általános szempontból je­ lentősebb vonatkozást ragadjunk ki, egyformán most ismerkednek a világiroda­ lommal. Néha sikerült, sőt megkapó, néha hosszú és nehézkes szemináriumi dol­ gozatokat írnak a nyugati írók legkülönbjeiről, s az irodalom és művészetek nagy áramlatairól. Tanulságos volt figyelemmel kísérni, amint egymás után fe­ dezték fel Cervantest, Balzac-ot, Flaubert-t, Proust-ot és gyérebben bár, de Shakespeare-t vagy Goethe-t is. A helyzet nyitja abban rejlik, hogy amint mon­ dottuk, egyetemi tanár és diák nemrégiben fogtak neki nyugatból kollokválni. Érzik rajtuk a friss szellemi élmény öröme, de hellyel-közzel a tapasztalatlanság és — készületlenség is. Tehát nem már meglevő, érett és sokszorosan megélt tu­ dás-állag újjáértékeléséről, vagy valamely kérdés új szempontú megvilágításáról van szó ezekben a dolgozatokban, hanem egyszerűen csak az elsődleges élmény megformálásáról. Mester és tanítvány ugyanakkor ráhibázhatnak az értékre és ízlésest vagy művészit nyújtanak. A legutóbbi félesztendőben a megszokott gazdag könyv- és folyóiratszemlén kívül Petrescu megindította kis egyhasábos cikkekből álló krónika-rovatát, amit rendesen majdnem elejétől végig egymaga írt. Beszámolt ezekben a rövid cik­ kekben az elmúlt hónap politikai- és világeseményeiről, s az irodalmi, művészi és tudományos világ jelentősebb híreiről, írók, művészek, tudósok új munkáiról, haláláról, jelentős új csoportosulásokról, könyvmegjelenésekről vagy folyóirat­ indulásokról. Bizony az európai háború kitörése óta ez a rovat a legkülönb ol­ vasnivaló az alapítványi folyóiratban. Könyvszemléje akadémikus módszer szerint készült; anyagában gazdag.de szűk körre korlátozott. Mióta a királyi alapítványok megkezdték a klasszikusok­ nak nevezett román írók műveinek kritikai kiadásait (úgy a fogalom, mint a ki­ vitel nemrég még teljesen ismeretlen volt) azóta a bírálók szinte kizárólag e ki­ adásokkal foglalkoztak. Terjedelmes értekezéseket olvashattunk ez alkalomból Eminescu, Macedonski, Caragiale, Minulescu, legutóbb Stef an O. Iosif stb. mű­ veiről. A fentebb mondottaknál fogva érthető, ha ez íróknak új köntösben való jelentkezése nagyban foglalkoztatja a román szellemi életet, s e kiadványokkal természetszerűit elsősorban az Unió folyóirata foglalkozik. Akadémikusságra tö­ rekvése és hivatalos volta magyarázza talán azt, hogy Erdéllyel egyetlen sajá­ tossága szempontjából sem foglalkozott soha, hacsak nem általános közigazga70a

Irodalmi Krónika tási, vagy katonai tekintetben, (Egyszer közölt egyéb megjegyzés nélkül egy Ta­ mási Áron-novellát Chinezu Ion fordításában.) Egyetlen egyszer olvashattunk itt egy tanulmányt, amely a kisebbségek jogi helyzetéről szólva (1939 január; V. Boteni) talán a csehszlovák események hatása alatt leírta ezt a román részről rit­ kán olvasott mondatot: » Valamely nemzet szokásait megőrző, életközösségét ki­ fejező és gondolategységét jelképező nyelv gyakorlatának lehetősége egyike a leg­ drágább jogoknak.« A továbbiakban pedig felvetette azt a kérdést: nem volna-e helyesebb az elemi emberi jogoknak (személyes szabadság, anyanyelvhasználat, szabad vallásgyakorlat stb.) általános és egyetemes kiterjesztésével, s világ­ chartává emelésével egyszerűen szükségtelenné tenni minden különleges kisebb­ ségi rendszert? A Királyi Kulturális Alapítványok Unióját a volt király hajtotta végre, te­ hát a tárgyalt folyóirat a aromán kultúra vajdájának«, — mint ahogy a lemon­ dott király magát nevezni szerette — mintegy házi lapja volt ebben a vonatko­ zásban. A rendszert dicsőitő cikkei végeérhetetlenek voltak. A fenti tényen kívül magyarázat erre a bizantinikus panegirizáló szellem, amivel a volt uralkodó személyét körülvették és az uralmát dicsőitették. Ennek a rendszernek hattyú­ dalaként készült a restauráció tíz évét (1930—1940) mérlegre tevő szám (i94° június), amely nagy készültséggel azt akarta bebizonyítani elsősorban kulturális, de lehetőleg más vonatkozásban is, hogy a restauráció meghozta a románság újjászületését. Ezt az elnevezést a Károly-uralom hivatalosan is »viselte«. (Né­ mileg ünneprontás számba ment itten Blaga Lucian-nak, a legkiválóbb román költőnek és gondolkodónak cikke, amelyben megállapította, hogy az :>újjászületés« szónak a románoknál epigon-íze van, s valósággal a dekoratív jellegű roma. nrzmus jegyében áll. A panegirista szavalókórushoz azonban ő is csatlakozott. Ugyancsak ezen a helyen megállapította, hogy a román kormányzat (a Károlyrendszer) az egyedüli a mai Európában, amely nem helyezte a költőt és a gon­ dolkodót »rendelkezési állományba« és nem ítélte terméketlenségre (?). Kolozsváron indult meg még 1921-ben a Gándirea (A Gondolat), majd rö­ vid idő múlva Bukarestbe tette át megjelenési helyét, s itt Nichifor Crainic, a román ortodox nacionalista irányzat legnagyobb és legkomolyabb orgánumává tette. Egyetlen folyóirat volt és a jelenben is az, amely ideológiai síkon is jelen­ tőségre tett szert. A szerkesztő erős kombattáns és kritikai szelleme a található legjobb gárdát toborozta maga köré. Ide dolgoznak a szerkesztőn kívül Blaga Lucián, a már említett költő és bölcselő, Stániloae teológus, Petrovici bölcsész­ tanár, Vrabie, Cárstoiu és még sokan. A Gándirea célja az ortodoxia, a romín nép latinsága, az újjáéledő ortodox népiség és a bizánci kultúrkörbe ágyazott monarchia vezérgondolatát követni, rendszerbe foglalni és ennek a mai román élet minden viszonylatára való módszeres kiterjesztését végrehajtani. Ez a cso­ port hangsúlyozza annak a szintézisnek egyedülálló jelentőségét, mely az orto­ doxia és latinság között a román fajiságban és szellemben végbement(?) A ro­ mánság latinitásának hangsúlyozása ellenére, mégis maga Crainic veti el a — latin szellem sajátjaként ismert — racionalizmust, s a bölcselet minden nyugati rendszerét. »Mi (ortodox írók) szemünket a kinyilatkoztatott (tehát a nem ra70J

Irodalmi

Krónika

cionális) igazságra nyitottuk fel« — írja Crainic nyugatellenes megnyilatkozásai

egyikében. A Crainic és a gándiristák hirdette nacionalizmusaz etnokrata állameszmény jegyében áll; hatalmilag igyekszik átfogni az államot, szemben — ahogyan ezt többször leírták — az etikai jellegű nemzetközi katolicizmussal. Számtalanszor hangsúlyozták azonban ezen a helyen, hogy ez az új értelmezésű román orto­ dox nacionalizmus épen a jézusi »minden népekre« emlékezéssel sohasem lehet túlzó és imperialista(?). Az ortodox népiség alkotó erejébe és derűs jövőjébe ve­ tett hitet Blaga Lucián fejtette ki: a történelem (művelődési) kiteljesülésének szerencsés mozzanata közeleg Délkeleteurópa felé. Nemsokára »Délkeleteurópa veszi át a szellem fáklyáját, függetlenül attól, hogy a fejlődés milyen útjára Ép­ nek más vonatkozásban az itteni nemzetek és államok.« Ugyancsak ebbe a gon­ dolatrendszerbe illeszkedik bele Crainicnak a balkáni ortodox népek jövőbeli és valószínű (?) összefogásáról vallott nézete. Szerinte ez a kérdés politikailag nem állhat előtérben, mert ezeket a népeket az ortodoxiától elidegenedett szellemű ré­ teg vezette hosszú időn át; mégis csak a sok közös kapcsot kell összefűzni, hogy a Balkán ortodox népeinek közössége megvalósítható legyen. E kapcsok közt első helyen a monarchizmus, ez a »diadaknas bizánci örökség* áll. Csak nemrégiben ismertettük ezen a helyen, hogy a Cándirea a monarchizmusnak szentelt cikkei­ ben, a fentebbiek folyományaként kifejtette a balkáni ortodox államok jövőbeni federalisztikus csoportosulásának elméletét. E folyóirat legutóbbi száma (1940 június), ami felszabadulásunk előtt közvetlenül érkezett hozzánk, egészében az ötvenéves Nichifor Crainic-nak volt szentelve. Valóban sokoldalú, érdekes egyé­ niség. Az ortodox misztika teológiai tanára. Egyetlen román író, akit kivált­ képen mint »keresztyén költőt« tartanak számon. H a más vonatkozásban is, de végső elemzésben a Károly-rendszert szol­ gálta, amint láttuk, az egyetlen komoly ideológiai folyóirat is. Ugyanezt tette a társadalomtudományi és a társadalmi szervezés terén a Sociologie Románeascá (Román Társadalomtudomány), az Institutul Social Román (Román Társadalom­ tudományi Intézet) hivatalos lapja, mely főként a társadalmi szolgálat kötelező voltáról szóló törvény kihirdetése óta fejtett ki annak megszüntetéséig sokoldalú, élénk tevékenységet. Ezen a helyen fejtette ki Gusti tanár, az intézet vezetője és a folyóirat irányítója, a román társadalmi szolgálat mibenlétét (1938 júl.—szept.). Gusti szerint ezt a szolgálatot rugékonysága és realizmusa jellemzi. Nem az a célja, hogy »új« társadalmi valóságot fedezzen fel, hanem hogy megállapítsa a falvak szükségleteit (e célból intézményesítették a »királyi falukutató-csoporto­ kat*) és azokat kielégítse. A munka egyedüli ismérvéül a tudományos igazságot hirdették, s hibájául rótták fel az addigi hasonló vonatkozású foglalatosságok­ nak és rendelkezéseknek, hogy nem tekintettek a helyi jellegre és szükségletre, hanem általánosítottak és elvonatkoztattak. Ez a társadalmi szolgálat a falusi rétegek nevelését, mint a falusi élet totális reformját képzelte el. A szolgálatot azonban nem sokkal a kötelezővé tétele után (valószínűleg költségvetési okokból) megszüntették. Elvi vagy eszmei fejtegetésein kívül Gusti tanár folyóirata a falukutatócsoportok munkájának és azoknak monográfiákba való feldolgozásainak kap704

Irodalmi

Krónika

csán csak egy esetben foglalkozott Erdéllyel és a Bánsággal is, azonban szigorúan csak román vonatkozásban. A romániai Irodalomtörténet Barátai Társaságának kiadásában megjelenő Preocupari Literare (Irodalmi Foglalatosságok) című folyóiratot gyakran idéztük szemlénkben. Szerkesztője Avram P. Tódor, akadémiai könyvtárnok látható elő­ szeretettel foglalkozott ebben az erdélyi magyar irodalmi vonatkozásokkal. Leg­ utóbb egyik feltűnést keltett tanulmányában az Abafi szerzőjével, báró Jósika Miklóssal foglalkozott (1939 január), s ebben azt írta, hogy Jósika nemcsak jól tudott románul, de céltudatosan foglalkozott a románság eredetének kérdésével. Művében utalásokat talált a román szerző arra vonatkozólag, hogy Jósika elis­ merte a dákó-román folytonosság elméletét. A család román eredetének kéidését, — melyet, ha szó esett róla, a románok mindig fenntartották — Tódor elve­ tette. Hangoztatta azonban a Jósika-család és több más korabeli erdélyi magyar főúrnak a románsággal szemben tanúsított rokonszenvét. Ugyancsak az említett szerző e lapban gyakran számolt be az erdélyi magyar irodalom mozgalmairól, az Erdélyi Helikonról és román szemle-rovatáról is, s számon tartotta a román művek magyar nyelvű fordításait, az új erdélyi magyar könyveket, s nem egy írónknak közölte életrajzát és ismertette műveit. Az előkelő lapokhoz tartozik a iasi-i Convorbiri Literare (Irodalmi Beszél­ getések). Ha rovatunkban nem egyszer megszólaltattuk is valamely időszerűség­ gel kapcsolatban, valójában mégis érdektelen volt számunkra. A csupa-adathalmazból álló folyóirat parókás cikkei unalmasan őrlik egy elvénült irodalmi ha­ gyomány maradványait. Ismeretességre nem vergődött fordítótól többször olvas­ tunk benne Petőfi-versfordítást. Az erdélyi román folyóiratok közül a Gánd Románesc-ex (Román Gon­ dolat), a Pagini Literare-t (Irodalmi Lapok), a Symposion-t, s a Familia-t (A család) kell megemlítenünk. Ezek közül az első Kolozsváron jelent meg. Kissé archivum-szerű volt, amit valószínűen azzal lehet magyarázni, hogy szükséges­ nek tartotta helyet adni minden olyan bármilyen vonatkozású közleménynek, amely Erdélynek ősi és jelenvaló román jellegét (?) volt hivatva feltüntetni. Még élénken emlékszünk Petranu román műtörténésznek ezen a helyen megjelent cik­ keire, melyekben állandó heves támadásokat intézett a magyar tudósok min­ den e tárgykörbe eső és Erdélyt érintő állításaira. A Gánd Rominesc is azonban, akárcsak a Tordán megjelent Pagini Literare különösen magyar költőktől (ne­ vezetesen Adytól) hozott előszeretettel, s néha kiválóan sikerült fordításokat. Mindkét folyóiratnak elvi, vagy eszmei tartalmú cikkei Blaga Lucián bölcseleté­ nek hatása alatt állottak, s általában a bizakodó romanizmus jegyében íródtak. A Symposion két éve indult Kolozsváron, mint a klasszikus tanulmányok és világérzés folyóirata. Ebben a visszapillantásban egy érdekes cikke jut eszünkbe. V. Copilu-Cheatrá Jókai román alakjaival foglalkozva, azt írta, hogy »parasztirodalmunk fejlődésének teljében, még ma és minket is meghat«. Cikkíró egye­ nesen a Királyi Alapítványokat szólította fel, hogy propaganda célból kiadja Jókai összes műveit románul. Nem így a nagyváradi Família. Mikor PopMinueanu Ionel fordításában megjelent Jókai Szegény gazdagok-ja. (Fa{a Neagrá), s azt lapunkban is ismertettük, heves támadást intézett a fordító ellen, 7<35

Irodalmi Krónika amért Jókait a románság barátjául tüntette fel, s ellenünk, amért ezt egysze­ rűen regisztráltuk. Ugyanakkor állította, hogy a nagy regényíró több parlamenti beszédében támadta volt az erdélyi románokat. A Família különben (az egyetlen, amely magyar folyóiratszemlét is közölt rendszeresen) állandóan tagadott a ma­ gyar-román írói barátságok, vagy irodalmi kapcsolatok terén. Tagadta fentin kívül, hogy Ady Endre és Goga Octavian valóban barátoknak nevezték és érez­ ték egymást. Tagadta az erdélyi magyar értelmezés szerinti transzüvínizmust, mondván, hogy ez csak politikai irredenta takargatásokra való műszó. Tagadta a sajátos erdélyi magyar lelkiség kultúratermő értékét, s általában a magyarság szerepét a Duna-tájon. Nem csoda. Szerkesztője egy macedon-román volt, s »kisebbségi« szakértője Olteanu Alexandra (!). Rövid és cikkázó mozzanatok a felsoroltak, de talán megmutatnak valamit az eszmék mozgásáról a román életben, in statu nascendi. Annyi magyar szem­ pontból megvilágítandó problémát zsúfoltak fel ezek a folyóiratok, hogy meg­ oldásuk számtalan tanulmányt igényelne. Általános vonatkozásban, azt hisszük, kitűnt a fentiekből a végső következtetés: ha a jelenkori román szellemi élet mu­ tathat is fel olyan jelenségeket, melyek egy nagyobb kultúrában is elismerésre tarthatnának számot, mégis hiányzik a románoknál a művelődésnek forniálóerejű egyetemesebb eláradása, s az a fluidum-szerű magasztos anyag, ami egy régi és nagy hagyományokon továbbépülő kultúrában még az esetleges írástudatlant is ^magasabb titkokba* avatia be. SZABÓ ISTVÁN

706

MŰVÉSZETI

SZEMLE

FÉNYES ALICE Erdélyi életünk nagy állomásán állunk. S valami lezárult most ez élet minden területén. Még, azokon a területeken is, ahol a hozzáértés és elhivatottság földi befolyásoktól függetlenül alakul, s inkább a gondvi­ selés ajándékaként jelentkezik: a művészi élet, a szellem megfoghatatla­ nul élő és1 örök-mozgó területén. Életünk nagy állomásán valami mind­ untalan mérleget állítani késztet; vagy legalább is egy-egy kiemelkedő tétel felmutatását kívánja meg. Űj parancsok érkeznek felénk, új sza­ bályok csoportosítják át életüniket. Míg| e nagy helylezkledés történik, nem szabad elfeledkezni arról, hogy már megnyertünk itt egy csendes, kemény háborút, amely különös erőforrásokat nyitott meg nekünk, s vá­ ratlan ajándékokat hozott. Különös1 élet folyt itt két évtizeden át, ha visszanézünk most rá. Különös élet, mert törvényeiben ősi, természetes, s majdnem emberi befo­ lyásoktól mentesen egyszerű. Az élet itt olyan törvényekhez nyúk vissza, amelyek a legibiztosabbak és helytállók mindenkor és mindenütt. Külö­ nösen helytállók a nagy veszélyben^ s olyankor oldják fel a gondot, ami­ kor már karhullatva nézett ki a reménytelen jövő felé. Legutóbb a színházban sorakoztak fel bennem ilyenféle gondolatok, amikor elbámulva, boldogan gyönyörködve néztem a »Kaméliás hölgy* szerepében a kolozsvári magyar színház fiatal hősnőjének, Fényes Alicenak játékát. Öreg színházi emberek, s új hozzáértők, akik jól ismerték már, vagy már eddig is kialakult hírével mentek színházba, meglepődve fedezték fel ebben a fiatal leányban a magyar színjátszás egyik legna­ gyobb alakját. Vidéken élünk, színházunk is »vidéki« színház, s a fővárosból fe­ lénk áradó presztízs, az ott élő »szerencsés« művészek köré felsorakozó hangos reklám-hadjáratok nehezen engedik kimondatni velünk még azo­ kat a nagy szavakat is, amelyeket pedig már tartalommal megtöltve őr­ zünk magunkban. Ilyen szavakat volna jó most kimondani erről a fia­ tal nőről, aki alig haladta túl kamasz-leány korát, de már feledhetetlen színházi élményekkel ajándékozott meg. Most is e legutóbbi szerepében, figyelve Dumas »Kaméliás hölgy«-ét, milyen jellemző, amit láttunk. Jellemző a színészre és a darabra egy­ aránt. Milyen valóságos, milyen szívszorongatóan igaz ez a darab min­ dig, amikor ez a fiatal művésznő van a színpadon, s milyen avult és kopott lesz, milyen szárnyaszegetten dől vissza a lomtárba, mihelyt ő a játékból kilépett. A régi szerzők hatalma, akármilyen messze is esik tőlünk mese- vagy gondolatviláguk, mindjárt feltűnik, mihelyt művész eleveníti meg őket! S hogy megfoszlik ugyanakkor mellettük a korszerű mesék h a t a l m a ! . . . • 707

Művészeti Szemle Amint e rendkívüli színészi teljesítményt néztem, végiggondoltam azon a néhány éven, amióta ez a fiatal leány a kolozsvári magyar szín­ padon feltűnt. Amikor a legreménytelenebb volt az utánpótlási az er­ délyi magyar színészetben, és majdnem lehetetlen volt mar gondolni is arra, hogy a komoly színjátszás újraéledhet itt, ő mint gyermekleány a próbákra feEopózkodva tág szemekkel figyelte, hogyan készülnek azokra a komédiákra és tragédiákra, amelyek este a fényben megríkat­ nak vagy felderítenek annyi embert. Titkos elhivatottság az iskolából a színpadra csalta... Az elmúlt évtized alatt az erdélyi magyar szín­ játszással az történt, ami száz év előtt a magyar színészet hőskorában: amikor nem volt még iskola, amely »készen« küldje színpadra a művé­ szieket. Azok, akik az utóbbi évek alatt az erdélyi magyar színpadon igazán művészetet tudtak a nézőnek nyújtani, majdnietm kivétel nélkül olyanok voltak, akiket valahonnan a polgári falak közüL vagy polgári foglalkozásuk mellől csalt ösztönük, vagy hivatás-érzésük minden hiva­ talos előiskola nélkül a színpadra. Ilyen köztük a legmeglepőbb tehet­ ség, Fényles Alice... Előttünk, a színpad eleven életében, s a néző előtt végezte el azt az iskolát, amely megismertette őt a színpadi játszás ezer fortélyával, és megismertette főként önmagával. De a néző se járt roszszúl, mtelrt ez a rendkívüli színészi képességekkel megáldott leány, első fellépésétől kezdve művész volt. Művész volt akkor is, amikor új meg új, s a legkülönbözőbíb feladatokban próbálta ki, vagy ismerte mfcg magát. Láttuk mindjárt vásott, bőgős gyermek-szerepekben, hogy aztán ez előgyakorlatok után felejthetetlen figurában elevenítse meg Tamási »Tüodöklő Jeromos«-ában a kis székely legénykét, Gáspárt. Ki ne em­ lékezne rá, milyen valóságos székely parasztlegényke volt, amint belé­ pett a havas utcáról, s apró, friss mozdulataival megjátszta azt a nagy Delet, amely künn, a néző előtt láthatatlanul lepte el a székely falut, s amelyben Ő, a kissé kotnyelesen okos, mindent jól látó friss eszével arra a jövendőre készült, ahova anyja szava küldte, sugárzó, tiszta életere­ jével átkanyarogva az emiberek gyöngeségei s a világ) gonosz hatalmai között... Játszott fiatal leányokat tragédiában, komédiában, népszín­ műben és burleszkben. A legkülönbözőbb stílusváltozatokban. Közöt­ tük mindjárt tizenötéves fejjel Shakespeare Júliáját, s a tragédia legké­ nyesebb jelematét, az úgynevezett »méregjelenetet« már akkor feledhe­ tetlen erővel, a művész igazságával. Oféliát: gyöngédségélben fehéren ra­ gyogva, s őrületével megfagyasztva a néző lelkét. S Ofélia rokonát a magyar népszínműben, Szigligeti »Cigány«-ában^ sorozatos előadásokkal meglepő sikerre víve a romantikájában igazán avult népszínművet... Tamási »Énekes madár«-ának Magdóját: a szerelem vadvirágps tündérhangulatát hiánytalanul varázsolva maga k ö r é . . . Shaw »Szent Johanná«-ját, ezt a monumentális színpadi feladatot, amely egy nagy elme történetbölcseletét, szikrázó eknésségét kell valóságossá tegye a színpa­ don; egy szentet, s a férfiak között forgó, a durva valóság örvényében álló tiszta szüzet; a halállal irtózva szemtől-szembe álló friss életerőt, 708

Művészeti Szemle s magát mégis legyőző hősiséget... A csipkés versekben tetszelgő és édeskedő Roxánt; és sok fiatal, könnyű, mai lány-alakot, ahogyan a szer­ zők a fiatal lányt ma elképzelik, vagy a mai néző kívánságára szín­ padra hozzák... Olyan népszerű szerepet, mint az »Érettségi« hősnője, vagy a »Francia szobalány«, s olyan elfulllasztó feladatot, mint a »Sasfiók«, vagy Éva az »Ember tragédiájáéban. Olyan regényes, vagy rej­ télyes asszonyalakokat, mint a »Néma levente« szép özvegye, vagy a »Feleség« modern és 'bölcs asszonya... És sok-sok más szeropet ezeken kívül. S végül most művészi meglepetésként a »Kaméliás hölgy«-et, amellyel a világ legnagyobb művésznői próbálták ki színészi képességü­ ket. S milyten remekül kidolgozva végig* egységesen, mintha élőket te­ remtő szobrász alkotta volna; nem használva ki a szerepnek semmi kül­ sőséges, durvább hatáslehetőségiét, mint például a tüdőbajos leány mind­ egyre visszatérő köhécselését. A betegséget inkább a szinte fáradtan halk hangokkal, belső fojtottsággal éreztette meí,... § nem tudom, hogy ez a fiatal művésznő vájjon túlhaladta-e már legalább kettővel a húsz esztendőt?... Ha e sok és sokféle szerep között legigazibb színészarcát keressük, talán egy tragika arca néz legemlékezetesebb alakításaiból felénk. Az a színésznő-típus, amely ma majdnem teljesen kiveszett a magyar színpadok­ ról. Ahogyan kiveszett a nagy játékokra való készség, s még az úgynevezcttt középfajú dráma is szalon játékká édesedve süllyedt le a problé­ mákat operetti játszisággal elkerülő kedves jelentéktelensegbe. E darabok hősnőinek nincs szüksége másra, mint bájos szenvelgésre, valami egyéni külsőségre, főképpen a hangban. Ez a hang valgiy madárszerű, főként vadgalamb, vagy gerle nevetésű legyen: ennek a hatása kipróbált, a ma­ gyar színpad zseniális szalon-játékosa, Bajor Gizi aratta vefe nagy sike­ reit. Azóta elszaporodott e hang. Ha rádiódat kinyitod, amikor darabot játszanak, minduntalan a Bajor hangját hallod, ismert vagy ismeretlen színésznők szájából... De lehet ez a hang más is, az a kissé rekedt, nem mélyről jövő, csupán mélyet játszó,, cigarettafüsttel beárnyalt női hang, amely némi nagyvárosi bár-romantika hangulatát idézi fel. Vagy olyan fanyar vadócot sejtet, akibe ha beleharaptál, kiderül, hogy édes, házias Ibefőttecske, s íze tökéletes adalék a heppy-andhez... Csak éppen a hősnő hangja hiányzik, az ömberi hang női változatának teljes regisz­ tere. Ezt a ritka hangot hallottuk mi gyakran Fényes Alicetol, ettől a fiatal »vidéki« színésznőtől. E hangban ott vannak a többi hangok is, de csupán mint szükséges, elkerülhetetlen árnyalatok, s nem modorként eluralkodva, álegyéniségkénit csupán egy szerepre korlátozva a színésznőt. A »Romeo és JuÜá«-ban például a hősnőnek meg| kell játszania a virágszerűen kinyíló, az életnek édes madárhangon nevető gyermleklányt, s a tragédia viharába kerülő, vergődő és sikongó szerelmes niőt. És, ha visszaemlékezünk olyan szerepeire, mint a »Francia szobaMny«, vagy az pperett-könnyűségű »Grófkisasszony«-ra; milyen jó volt ezekben; s milyen megrázó erejű tudott lenni nagy hősnő szerepeiben, akkor érez709^

Művészeti Szemle zük meg azt a nagy művészi adottságot, amelyet ajándékként, vagy vég­ zetként magával hozott. S hogy művészi ösztöne egészséges, s a sokféle játék között épen maradt, mutatja az, hogy a könnyű népszerűséget hozó szerepek nem csalták el a nagy és izgalmas színészi feladatoktól. Azok­ tól a szerepektől, amelyekben igazán egyedül dől el, hogy valaki ezen a pályán embersége egész valójával igazi művész. Pedig komolyan lehetett félteni a népszerű, könnyű sikerek csábításától ezt a kamasz korából alig kilépő fiatal leányt. Ma már bizonyosak lehetünk benne, hogy az a sok és sokféle szerep, amit játszania kellett, nem hogy ártott, de használt neki. Nagy iskola volt ez, amely a művészt tanította, s megismertette a maga erejével, a nézőnek meg igazi örömére szolgált. Nem is lehetett ez másként, mert ennek a fiatal leánynak a vállán nyugodott itt az elmúlt néhány év alatt a komoly dráma, a nemesebb színpadi játék gondja. Most, mikor életünk nagy állomásán új utakra indulunk, s új utakra indul erdélyi magyar színészetünk is, jó ezt meg­ mondani magunknak és megmondani neki is, aki nemcsak előttünk ki­ bontakozó nagy művésznője színházunknak, de hűséges is volt,: s nem tekintette csupán lépcsőfoknak, vagy próbaállomásnak azt, hogy a nagymultú kolozsvári színháznak tagja lehetett. Mi, művészettel, irodalommal foglalkozók tudjuk, hogy egy nemzet és nép akkor emelkedik és őrzi belső erejét, amikor művészete és szel­ lemié nagy; s, ftkkor süllyed, bármilyen fényes egyébként látszat-élete, .amikor művészete, sekélyesedik, s szellemié nem a maga örök, eldoíbhatajjlan, egészséges törvényeivel él, hanem csupán szolgál valahol a föld hatalmainak, még, ha mint szolga becsületes i s . , . Mi tudjuk ezt, akik két évtizeden át Bolyai önérzetes szavával a semmiből teremtettünk vilá­ got. Hogy ez a világ mi módon teremtődött itt, erre szimbolikus példa lehet az a fiatal leány, akiről ma örömmel és hangosan mondhatjuk el, hogy egyik legnagyobb magyar színésznőnk. KOVÁCS

SONKOLY ISTVÁN: A VOGUL ÉS OSZTJÁK ZENE Néprokonsági dolgozatok 7. szám. A Turáni Társaság kiadása. Bpest. 1940. A magyarral rokon vogul törzsek lélekszáma mintegy 5000, az osztja­ koké pedig 22.000 és népzenéjüknek mégis sok gyűjtője akadt. Már néhai Brassai Sámuelünk is közreadta 1860ban Kolozsváron Reguly Antal gyűj­ tésének néhány vogul népdalát »Ma7*©

LÁSZLÓ

gyar vagy cigány?« c. könyvecskéjé­ ben. Azóta két kitűnő finn tudós, Kannisto, aki a budapesti és debre­ ceni egyetemek díszdoktora, valamint Karjalainen éveket töltve az osztjá­ kok és vogulok között, megtanulták nyelvüket és fonográffal végeztek a két rokon népnél dalgyüjtéseket, me­ lyeket Váisanen zenei folklorista le­ jegyzésében kiadtak. Miután a vogul és osztják dalgyüjtés egyidőre való­ színűleg nyugvó pontra jutott, Son­ koly István dolgozatában összefog-

Művészeti Szemle lalta mindazt, amit a tudomány mai állása szerint e két rokon népünk ze­ néjéről eddig írtak. Okosan, a szak­ értő gondosságával elmond mindent, amit a két nomád törzs népi zenéjé­ ről tudni lehet és minden magyarnak tudni illik. A dolgozat annál értéke­ sebb, mert a két finn tudós munkáját dr. Szabolcsi Bence zenetörténész tudományosan-tárgyilagos, de igen éles bírálatban részesítette. A bírálatra a tudósok válaszoltak és védték állás­ pontjukat. A mindvégig érdekes és tanulságos vitának anyagát is közli Sonkoly István tanulmányában. A dolgozat mindenkinek tud érdekeset mondani, akit a vogul és osztják né­ pek dalai érdekelnek és bőséges jegy­ zeteiben tárgyának egész irodalmát megkapja az olvasó. Lakatos István DR. SONKOLY ISTVÁN: ARANY JÁNOS ÉS A ZENE. Arany János Társaság kiadása. Nagykőrös, 1939. Arany Jánosnak sok köze volt a zenéhez. Nemcsak énekelt és magát kísérte gitárral (Tamburás öreg úr c. verse), de gyűjtött is népdalokat és ilyeneket maga is szerzett. A kolozs­ vári zenekonzervatórium egykori ta­ nítványának, Bartaius Istvánnak kö­ szönhetjük, hogy Arany János nép­ dalai nyomtatásban megjelentek. Több

zeneírónk foglalkozott már a muzsi­ kus Arannyal, de Sonkoly István ta­ nulmánya a tárgyat majdnem minden oldaláról kimeríti. Bemutatja a köl­ tőt, mint népdalgyüjtőt és dalszerzőt, a Kondorosi csárda mellett, A hegedű száraz fája, A toronyban delet ha­ rangoznak című ma is közismert da­ lok szerzőjeként. Dr. Sonkoly felso­ rolja az Arany költeményei nyomán keletkezett műdalokat, a melodramatizált költeményeket, az énekkari műveket, melyeket Arany verseire ír­ tak, végül az Arany költészete alap­ ján írt dalműveket. Bár Sonkoly re­ pertóriumában nem számit teljességre, ami természetes, mert még sok Arany­ ihlette mű lehet kéziratban, megem­ lítjük, hogy jobb nevű erdélyi zene­ szerzőink egyik-másika is felhasználta Arany költeményeit. Nem ír dr. Son­ koly Farkas Ödön balladájáról, a Zách Kláráról, pedig nyomtatásban is megjelent Kolozsvárt 1904-ben énekhangra zongora kísérettel a »Dalok«, második füzete harmadik száma­ ként. A nagyszalontai Arany Emlék Egyesület pályadíjjal tüntette ki a kolozsvári Delly Szabó Géza karszer­ zeményét, a Mátyás anyját. A mű nyomtatásban is megjelent. Delly Szabó egyik Arany-versre írt karszer­ zeményével Temesváron is díjat nyert. Dr. Sonkolynak komoly tudással és készültséggel megirt dolgozata egyéb­ ként figyelemreméltó. Lakatos István

7"

KÖNYVEK

ÉS

ÍRÓK

ERDÉLYI TÖRTÉNET Az életművek felette állanak irodalmi divatoknak és irányzatoknak. Méreteik, súlyuk klasszicitásra utalják őket, túl a stílustörekvések és mű­ formakísérletek versengő, forrongó légkörén. Nemcsak esztétikai, hanem dokumentumjellegük is van. Ezek a vállalkozások a mindennapi írói por­ tyázásokkal szemben az írás nagy kalandját jelentik, a félelmes, bizony­ talan és titokzatos felfedező utat, melynek a játékos rezdülésektől sjzigorú önmegtagadással elszigetelt írói lelkiismeret az egyedüli iránytűje, örvények felett és zátonyok között, minden fordulónál a hajótörés és ekierülés veszedelméből emelkedve ki. Az írói tettnek ilyen megnyilat­ kozásai mégis az irodalom maradandó állagát alkotják s az egy-nyári tarkaságok lehervadása után növekedve és magasodva sorakoznak bele a nemzeti szellem mindig újra lombozó szálerdejébe. Bánffy Miklós hat évig írta az »Erdélyi történet«-et, melynek most ötödik, zárókötete jelent meg »Darabokra szaggattatott cím alatt. Az első ikét kötet: »Megszámláltattál«, a harmadik s negyedik: »És hijjával találtattál* címen a végzetes bibliai fali írás szavaival jelezve, tárta fel a tragikus folyamatot, mely most kiteljesedéséhez érkezett. A hatalmas mű: szerzőjének életműve és a magyar irodalom maradandó értéke. Majdnem ezerhétszáz, sűrűn nyomtatott oldalon, időben és tapasz­ talásban nagy élet gazdag látomása bontakozik ki az olvasó előtt. Zárt, de egész világ, amelyet »vérével itatva« keltett életre a múlt árnyából a szellemidéző művész és ugyanakkor halk, komoly szóval magyaráz a bölcs tanító, »népének őszült vándora«. Különös érzés és nagy tanulság ezt a művet éppen most olvasni, mikor minden magyar lélek feszült várakozással fordul Erdély felé. A nagy vallomás ítéletünket állítja elénk, a belső okokat, melyek nemzeti tragédiánk beteljesülésére vezettek s a »darabokra szaggattatott* test leg­ drágább tagjának: Erdélynek elveszítéséhez. Mikor a könyvet letesszük, sok félelmes kérdés támad szívünkben: az elmúlt két évtized súlyos leckéjét vájjon megértettük és megtanul­ tuk-e?... Méltókká lettünk-e a megbocsátásra, felemeltetésre, örökségünk visszanyerésére?... Tisztábban, erősébben és bölcsebben tudjuk-e a jövő- . ben gyümölcsöztetni azt, ami ránbbizatott?... Kérdések, melyekre nem ez a könyv felel, de a felelet megadásának legelső feltételét: a magunikbaszállást és önbírálatot hathatósan munkálja. Mit cselekedett tíbben a műben az író?... Még mikor csak az első két kötet, a »Megszámláltattál« vált isme­ retessé, mondta nekem egy erdélyi arisztokrata hölgy, hogy a szerző bűncselekményt követett el, mert »elárulta kasztját«. Így mondta: a »kasztját«. 7*2

Könyvek.és Írók Ez a nyilatkozat igen találó és nagyon jellemző egyfelől arra a világra, melyet az Ertélyi történet feltárt, másfelől magára az íróra is. A főúri családok különleges, elzárt, magasabb világába tört be va­ laki, és pedig olyan valaki, aki nem írói minőségében közülök való, ismeri legféltettebb titkaikat, dicsfényük és mitószuk sugárzása mögött rejlő emberi lényüket, méltóságuk és méltatlamságuk minden, legkisebb rugóját is. És amit nála senki jobban nem ismerhet, azt leleplezi a kívül­ állók előtt. Áruló, akit nagy bűn terhel: számbavette és hijjávai találta a maga »kasztját«. A szétszaggattatás ítéletét hirdeti a beati possidentes számára. Ennél a véleménynél jobban aligha bizonyíthatná valami az em­ ber igazát, aki kötelességét teljesítette. De az író igazát is!... Mert ki az író?... Az, aki elárulja a »kasztját.« Mindig azt leplezi le, ábrázolja feledhetetlenné, amit éppen ő ismer a legmélyebb lényege szerint, azt a nyers, élő anyagot költi át művészi teremtéssé, melyből őmaga is vétetett, amely az Ő teste, vére, lélekzete, »kasztja«. Minden igazi író áruló, a maga külön és sajátos életkategóriá­ jának maradéktalanul hű és maradandóan jellegzetes kinyilatkoztatója. Nagy különbség van azonban árulás és árulás között, emberi és írói szempontból egyaránt. Az ember árulóvá lehet nemtelen vagy nemes indokból, gyűlöletből vagy szeretetből- Az Erdélyi Történet szerzője a legnemesebb indokból »árulkodott«. Senki nála nagyobbra nem értékelheti azt a kiváltságos hivatást, mely a társadalmi és nemzeti élet terén osztályának jutott. És senki se lehet nagyobb szeretettel méltánylója azoknak a kiválóságoknak és szolgálatoknak, melyeket osztályának nagyjai, sőt a maga helyén »a legtöbbje« megbizonyított és teljesített. Ebből az indulatból folyólag a hibák, visszaélések, romlások, vagy elfajulások számbavétele és ítélete nem azért történik, hogy a kívülállókban kárörömöt keltsen, hanem hogy a saját osztályában ismét és ismét felébressze annak legnemesebb hagyo­ mányát és történelmi elkötelezettségét. Kiváltságos sorshoz csak magas­ rendű élet talál: ez a tanítása és figyelmeztetése. Abády Péter, a nagyapa, így oktatja tizenötéves unokáját, Bálintot, mikor az lelkesedik: »mégis nagyszerű, hogy itt mindent az Abádyak csináltattak «! — Az korántsem nagyszerű, fiam, hanem természetes. Régen, a job­ bágyság idején, minden a földesúré volt. Ezért erkölcsi kötelessége volt, hogy mindent ő csináltasson, építsen és javítson. Hogy eninek családunk megfelelt, csupán azt bizonyítja, hogy a kötelességét mindenkor meg­ tette, egyéb semmit. És ez legyen az egyetlen tanulság reád nézve is... Hogy eleink közül sokan jutottak vezető állásiba, az sem váratlan; tár­ sadalmi helyzetük, vagyonuk és családi kapcsolataik eléggé indokolják. Megelégedésire csak az szolgálhat, ha a föladatuknak tisztességgel felel­ tek meg. Ez legtöbbjével úgyis történt. A családi gőg azonban mindig nevetséges és káros. Csupán egyetlen formában lehet erőforrás... ha nem kifelé, mások felé irányul, hanem befelé, csakis magunk számára. H a az ember önmagát senkinél a világon kisebbnek nem tartja... így... az az 713

Könyvek és Írók állás, amihez hozzájut, nem tette nagyobbá, mint amilyen különben volt, ha pedig elveszti, akkor sem lett kisebbé... Tudja, hogy családi adott­ sága a főtényező, hiszen a magyar társadalom struktúrája eddig, hogy vezérállásokra főrangúakat visz. Erő ez akkor is, ha bármely erkölcsi parancs miatt megválunk a hatalmi állástól, vagy ilyet visszautasítunk. Könnyebben tesszük, mert a magunk szemében nem volna az ember több, ha megtartaná, illetve elfogadná, sőt kevesebb, mert megalkudott volna a lelkiismeretével. És ebben van a noblesse obligenak magasabb értelme. Az ember tehát méltán nyer felmentést az árulás megbélyegző íté­ lete alól. De az író »árulása« ettől egészen eltérő mérlegelés tárgyát képezi. Az író nem áruló, hanem kinyilatkoztató, mindaddig, amíg ábrázolása művészi. Mindaddig tehát, amíg megragadó, plasztikus látszatot ad, ér­ dektelen, újjáteremtett tükörképét az életnek. Árulóvá csak akkor lesz. ha a művészetet árulja el, vagyis ha pártot áll és a látszat síkján célzatos harcot folytat maga is. Bánffy Miklós mindenütt elfogulatlan szemlélő és ábrázoló maradt, hű a művész belső parancsához. Alakjai: »rút vagy bájos árnyak«, nyers valóságuk, tényleges elmúlt életük művészi látsza­ tában és nem reális érdekeltségük szerint tagolódnak be a kép egységébe, az író által látott és megoldott jelentés mozzanataiként. Maga ez a láto­ más teljesen művészi s az író »árulása« ebből a szempontból is teljesen, jo­ gosult. A mű igazolja alkotóját. Hogy a további, tisztán esztétikai szempontokkal röviden végezzünk is, állapítsuk meg, íiogy a művészi kidolgozás tekintetében fel^ lehet fe­ dezni a mű folyamán bizonyos egyenetlenségeket, ragyogó csúcsaihoz mérten homályosabb, elmosódóbb részleteket, ami agy ilyen hatalmas, sok évig készülő alkotásnál csöppet sem csodálnivaló. Különösen a politikai részeknek a regény meséjébe való beleszövésénél találunk, — inkább a harmadik és negyedik kötetben, — némi zökkenőket. Egy-egy ilyen rész­ let kivüle marad a regény tulajdonképpeni medrének s csak külsőleges összekötője a belső eszményeknek. A szerző, talán túlságosan is, hű akart maradni a történelmi háttér maradéktalan ismertetéséhez s ez szükségte­ lenül aprólékossá tette. Azonban, szerintem, a mű egészét tartva szem előtt, kicsinyeskedés volna ebbe beleakaszkodni s nem látni meg a fától az erdőt magát. Viszont, azt is kötelességünk kiemelni, hogy nem egyszer éppen a politikai háttér megrajzolásával éri el a legművészibb hatást: szívszorító sejtetését a feltartóztathatatlanul közeledő végzetnek. Most azonban tekintsünk a műnek belső világába, a történet »erdélyi« lelkébe. Mit ad ez a regény Erdélyből? A felelet talán váratlan lesz. Nem azt és nem úgy, ahogy irodalmi szokássá váltan ma a legtöbben feltételeznék és elvárnák. Romantikus Erdély-szemlélet, sajátos transzilvánista eszmekör, az egységes magyar szellemiségtől mesterségesen megkülöniböztetett s azzal élesen, harciasan 714

Könyvek és Írók szembeállított erdélyieskedés a nagy munka egyetlen lapján és egyetlen jelenetében" sem található. H a be kellene számolnom arról, hogy melyek a regény legimiegragadóbban festett jelenetei és legélesebb jellemzései, ha­ boznék, hogy vájjon ne a tipikusan »nyugati« Szent-Györgyi család kö­ rében történtek rajzának nyujtsam-e a pálmát? Mert ezek a részletek min­ den ízükben írói remeklések és feledhetetlen benyomást hagynak az olva­ sóban, pedig nemcsak térben, hanem lélekben is nagyon messze esnek Erdélytől. Bánffy Miklós teljesen szükségtelennek tartja erdélyiségének hang­ súlyozását és alakjai ezért sohase tendenciózusan erdélyieskedők: egysze­ rűen csak olyanok, amilyenek. H a nem így volna, gyanússá válnának, így pedig élőén természetesek. S éppen ebben és ezáltal csapja meg Er­ dély lelkének lehellete az olvasót. Benne lélekzünk Erdély légkörében, benne élünk gondolkozásában, létformáiban és tragikumában s kesernyés humora magátólértetődően a saját szemléletünk részevé válik. Mondhatnók azt is, hogy társadalmilag nem adja a teljes Erdélyt, mert tulajdonképpen csak a főúri réteg életét jeleníti meg alakjaiban és azok sorsában. Ez az ő vállalt feladata is, emberi és írói »kalandjának« belső értelme. Ezt kellett adnia, mert ezt, így, soha senki előtte nem adta, ilyen belülről, ilyen teljesen és ilyen végzettel-terhes értelemben. A hatalmas vásznon sok-sok alak jelenik meg, természetesen az erdélyi fajok és társadalmi rétegek mindenikéből, de csak azok mégis, akik vala­ milyen kapcsolatban élnek vagy kerülnek a főúri családokkal. Nagyon gazdag és változatos humánum így is; de csodálatos értékekben és szá­ nandó fogyatkozásokban bővölködő változataiból hiányzik például az, amiben igen sokan Erdély legsajátosabb mondanivalóját látják és érzik: a kollégiumi műveltség európai humanizmusa és etikai puritánsága, illetve az ezt képviselő alakok és sorsok. A főúri élet fénykörébe ennek a nagy tényezőnek inkább csak az elferdült és megroppant jelenségei kerülnek: a különc vén színész, a félbemaradt feltaláló, vagy pedig a parazitái és méltatlanjai, mint a politikai népszerűségével visszaélő, hitvány ügyvéd. Azonban a végzete felé rohanó Erdélyre éppen ez a jellemző s az író, a maga vállalt feladatának körében híven járt el, mikor ezt adta. A megszámláltatás eredményének, a hijjával-lételnek és a darabokra szaggattatásnak egyik legmélyebb és legfájdalmasabb oka ebben rejlik: a tör­ ténelmi vezetés örökösei és a szellem hivatott hordozói reménytelenül elszakadtak egymástól. Árva Bethlen Kata és Bod Péter csodálatos szö­ vetsége már ismeretlen és lehetetlen Erdélyben, de azt sem látjuk sehol, hogy a státuskurátorok és kollégiumi főgondnokok a régente olyan ter­ mékeny közösségben élnének a professzorokkal és akadémista lelkészek­ kel. Erdély népeire nézve valósággal egyetlen létforma a történelmi egy­ házak összetartó és alakító ereje s ebben a főrangúak a maguk kötelezett­ ségét nagy lelkiismeretességgel vállalták. A regényben ennek már inkább csak az emléke él. A dénestornyai nagyasszony és mikor otthon van, a 715

Könyvek és írók " fia is, rendszeresen járnak a templomba s egy szép és mélyérteknű jele­ netben látjuk, hogy mi ennek a lelki jelentősége rájuk nézve. Azonban nem kell egyéb, mint összehasonlítani a magyarországi Szent-Györgyiek plébánosának jelentőségét a család életében, ezzel az idillikus és tradicióőrző erdélyi jelenettel és azonnal látjuk: a gyakorlati életben ennek az utóbbinak már nincs többé semmi súlya. A regény főalakja, Abády Bálint az erdélyi főúri társadalomnak egy más, »modemielbb« törekvését testesíti meg: a népjóléti munkában való szerepvállalást, a szövetkezeti mozgalom irányítását, mely talán magyar­ országi alapítója révén lesz a főurak vállalt niemes kötelességévé. Rend­ kívül érdekes és jellemző mindaz, ami ezzel kapcsolatban a regényben történik. Abády munkája nem a modern »szociális« öntudatba és programmokba kapcsolódik bele, hanem a népért öröklötten felelősséget érző főúr személyes etikai felfogásából sarjad. Az író találóan mutat reá a különbségre, mely ez önmagában tiszteletreméltó törekvést a »szociálisan« gondolkozó munkatársak reálisabb és időszerűbb, bár sokkal pró­ zaibb felfogásától elválasztja. Abády egész gondolkozása tipikusan, er­ délyi, annak patriarkális ősfomiájából táplálkozik és teljesen ideális. Va­ lódi »erdélyi történet« ez, halálraítéltségében is. A mű seholsem akar vádbeszéddé lenni, erdélyi szempontból, a világ­ háborút megelőző végzetes magyarországi politika ellen, melynek tragikus tévedéseit és mulasztásait az egész magyarság szempontjából ábrázolja. De az olvasóra nézve mégis azzá lesz. Megdöbbentően mutatja fel, hogy Erdély ennek a politikának mennyire mellékes volt. A székely-mentő felvonulás és gyűlésezés mindennél szívbemarkolóbban tanúskodik emel­ lett. Ezeket a lapokat, így, már csak az írhatta meg, aki a kisebbségi sors mélységéből nézett vissza a múltba. Nem azért, hogy későbbi vonásokat fessen rá a képre, hanem úgy, hogy megrendítően kifejezze a sors előre­ vetett árnyékát a felületes és hiú ragyogás hamis fényelgésében. Abády különben a politikai harcoknak »pártonkívüli< szemlélője, a imiagyar parlament passziv tagja. Csak egyszer mozdul tevőleges sze­ repre, mikor sajátosan erdélyi édekeknek akar pártot szervezni, sikerte­ lenül. A passzivitásnak ez a választása a szerző részéről egyrészt szin­ tén hozzájárul ahhoz, hogy a végzetes úton járó országos politikától ide­ genkedő erdélyi belátást és aggódást jellemezze, másrészt azonban okává válik annak is, hogy a politikai történés a regénynek többször csaik hát­ tere marad és sokszor távoli, a cselekményre nézve közömbös háttere. Az, amiben a mű sajátos lényege és értéke nyilvánul, mindezekkel szemben a befeléfordulás, elmélyedés. Ennek eredménye a főúri társada­ lom irodalmunkban egyedülállóan teljes képe. Kívülről tekintve, a köz­ felfogásban, ez az osztály egyöntetűnek és egyformának látszott, típust alkotott, melynek vonásai igen sokszor felületes és előítéletes vélemények, megrögződéséből származtak. Minden ilyen kollektív képlet élettelen, igaztalanul általánosító és túlzó, akkor is, ha elítélő, akkor is, ha elismerő. 716

Könyvek és Írók Az Erdélyi történet azonban megmutatja, hogy a valóságos élet néni ismer és nem tűr meg ilyen képleteket. Az erdélyi arisztokrácia, önkorén belül, a legváltozatosabb emberarcokat jeleníti meg. öröklött életformái­ ban nagyon is egyéni jellemek és sorsok hullámzanak. Az, ami mind­ nyájukat erdélyivé teszi — akármilyenek is legyeinek egyébként — a patriarkális életfelfogás, az egyszerű életmód, a nyíltság, közlékenység és barátkozásra való hajlam. Élesen kitűnik ez akkor, mikor magyar­ országi rokonaikkal vagy osztálybeliekkel kerülnek össze: azok hűvösek, zárkózottak, szertartásosak, fenségeskedők. Ez az ellentét tükröződik kastélyaik berendezésén és egész háztartásukon is. A magyarországiakból hiányzik a humor, ehhez túlsók bennük a gőg s túlnagy a távolság a kö­ zönséges világtól; az erdélyiek, éppen mivel földközelben és emberközel­ ben élnek, telítve vannak a humornak azzal a kissé fanyar, de szikrázó nedűjével, melynek népi ősforrása a székely lélekből bugyog fel. És az erdélyiek: a magyaarabbak, származásuknál, családi kapcsolataiknál, ha­ gyományaiknál és szokásaiknál fogva egyránt. Ezen a közösségen belül azonban mindenféle eltérés, egyéniség érvé­ nyesül. Az író jellemző kedve mély érdeklődéssel és az ábrázolás gyö­ nyörével festi meg portréikat. Éppen azt tárja elénk, hogy ebben a tör­ ténelmileg kitenyésztett emberfajtában a különlegesség, a mindig egyé­ nien jelentkező létezés, sokszor egyenesen a különcség jellemző. A nagy tradíció, melyet a fejedelmi kor alakított ki, a regényben sze­ replő családok közül már csak Dénestomyán él, Abádyné nagyasszonyi, »kiskirálynői« udvarában, aki még uralkodója és anyja a maga környe­ zetének. A fia, Bálint, a közjóra törekvő, mindig a nagy feladatokon elmélkedő s a kisemberek javát munkáló földesúr, ennek a lelkületnek hordozója a változott viszonyok között. A többi család és szereplő csak­ nem kivétel nélkül alatta él már ennek a nagy tradíciónak, »bortól és haragtól ittas viták között«, »atrany vagy agyagisteneik« körül, politikai pártharcok, kártyacsaták, bálok, párbajok, futtatások, vadászatok és szerelmek megszokott sodrában. Nem látják, esetleg nem akarják látni az országhalál kísértetét, mely egyre rémítőbben sötétlik fel a látóhatá­ ron. De közülük a legtöbb álarcot visel. Van, aki durva viselkedésével tüntet a világban; titokban, távoli elzárt házában pedig egy asszonyi kép­ nek zongorázik érzelgős, finom keringőket. Gazsi báró a lovas-sport nagymestere a közszemléletben s nagy tréfacsináló. Csak később derül ki, hogy megutálta a lovaglást és a puskát, mert a tudatlanság kínja gyö­ törte s szellemi életre vágyott. Tréfái önmagát gúnyolták s a halált idéz­ ték fel. Laczók Tamás mérnöki tudománya és cigánysori élete mögé rejti gyűlöletét s ezekkel bosszantja és kínozza rokonságát. Absolon Miklós, az ázsiai utazó egy mongol nagytkhán lárvájával takarja el bölcsességét és szívét. Mindez: mélységes elégedetlenség jele az öröklött életforma korlátaival, terheivel és tehetetlenségével szemben s talán csak homályos vágy, néha azonban önmagát elemésztő szenvedély valami emberibb, jobb 7*7

Könyvek és Írók és értékesebb után. A tragikus meghasonlás osztály és emiber között tel­ jességében bontakozik ki aztán Gyerőffy László sorsában, akinek dilem­ máját elviselhetetlenné teszi a harmadik nagy kényszerítő: a művészet, melyhez hűtlenné válva, el kell merülnie a sárban. Üzdy Pál luciferi tra­ gikumában már az őrület sötétsége borul a képre. A nők erősdbb kapcsokkal fogóznak az ősi talajba. Közöttük sok a hagyományhoz hű, okos, szorgalmatos és férfimentő régi erdélyi típus. De vannak megalkuvók, tékozlók, súlytalanok is és van lázadó: Ad­ rienné, aki boldogságáért s asszonyi méltóságáért viaskodik —• önmagá­ val s a végzet markában összezúzott szívvel önmaga zárja ki magát a tiszta anyaság édenéből. Erdélyi történet, mely a nemzeti és társadalmi élet vezetésére örök­ lötten rendelt osztályt számlálta meg, találta hijjával és mondta ki íté­ letét: darabokra szaggattatol. Darabokra, vagyis az osztály minden csupán öröklött, hagyományos és meg nem szolgált kiváltságától megfosztott, saját erejükre utalt embe­ rekre. Az ítélet egyúttal az új élet útmutatója is: az egyénnek, öröksége terheivel és értékeivel sújtva és áldva, egyedül kell nekiindulnia a jövő­ nek, melyben csak az számít, amit embersége jelent. Igaz, a környező ember­ rétegek, az egész nemzedék rajza, ezt az ítéletet nem pusztán az Erdélyi törtemet főszereplőjére, a főrangú osztályra korlátozza, mert részese és szenvedője annak az erdélyi magyarság egésze. De ebből a felelősségiből és keltetésből — ebben a műben — elsősorban mégis ennek a tényező­ nek osztályrésze lett nyilvánvalóvá. Az Erdélyi történetnek van sok tréfás, humoros lapja is, de egé­ szében komor, tragikus a kép, amely olvasója lelkében marad. Zavartalanul felemelő, megbékítő, vigasztaló és gyönyörködtető azon­ ban mindaz, amit írója az erdélyi tájból varázsolt az emberi élet köré. A bájos völgyek, az ezertitkú erdők és a szűztiszta, fenséges havas. Az emberek világa zavaros és végzetes, a természeté örökszép és örök­ boldog. Az Erdélyi történet írója úgy ismeri és úgy szereti az erdélyi tájat, mint lelke legigazibb otthonát. Olyan áhítatos, ünnepélyes figyelemmeil hajol titkaihoz s olyan hűséges elmélyedéssel ábrázolja, a legapróbb rész­ letekben is meglátva és felcsillantva a szépséget, amilyenre alig találunk példát irodalmunkban. Emberi és művészi hitvallása ez az erdélyi írónak. Nemzet és egyén sorsa változékony. De maga az erdélyi föld és ég min­ dig hűségesen ugyanaz az áldott anya, aki békességre, szeretetre, igazságra tanítja gyermekeit s felemeli szemüket az örök szépségek csodáira. S a művész, akinek teremtő lelke és keze híven, lélekbemarkoló szemléletesseggel örökítette meg ezeket a szépségeket, vigasztaló örömhírt szól né­ péhez a jövőről, mely csak szebb és jobb lehet, ha egyszer mégis meg­ értik az emberek a föld tanítását. MAKKAI SÁNDOR 718

Könyvek

és Írók

BARÓTHY JÓZSEF: MAGYAR FÖLD R O M Á N KÉZEN — Cserépfalvi kiadás. — »Hittünk a változásban, dolgoz­ tunk érte és vártunk rá. Az esemé­ nyek torlódása nem talált készületle­ nül, mégis van néhány feladat, amely­ nek sürgős megoldására vállalkoz­ nunk kell. Ezeknek egyike: Románia és Oj-Erdély közviszonyainak és a román szellemiségnek, vagy e szelle­ miség történelmi eltévelyedésének mi­ nél alaposabb megismerése« — írja bevezetőjében a könyv szerzője, rá­ mutatva a legkorszerűbb magyar fel­ adatok egyikére. Mert feltétlenül szükséges és kor­ szerű az erdélyi helyzetnek és az összefüggő kérdéseknek szellemi, gaz­ dasági és politikai tisztázása, annál is inkább, mert a kérdésnek érett, s fő­ ként magyar szempontú megvilágítá­ sát, különösen itt Erdélyben, és külö­ nösen az utóbbi évek terrorja miatt a be nem avatottak alig ismerhettek meg. Az erdélyi magyar nagyközön­ séghez nem juthattak el ezek az ada­ tok és szempontok, s a mindennapi román propaganda ugyanakkor hatal­ mas méreteket öltött. A nagy erdélyi magyar nyilvánosságnak csak szándé­ kosan ferdített adatok állhattak te­ hát rendelkezésére. Az csak természetes, hogy a szentistváni jogfolytonosságba vetett hit csorbítatlanul élt Erdélyben, de — amikor a Baróthy József könyvében feltárt és más viszonylatokban is az er­ délyi kérdés tisztázásának szükségét emeljük ki — utalnunk kell arra is, hogy úgy a román állami, mint az állami felügyelet alatti hitvallásos er­ délyi iskolákban is egész seregnyi ifjú­ ság nőtt fel az erdélyi helyzet viszszásés magyarellenes beállításán. Ba­ róthy könyve és hasonló tanulmányok hivatottak arra, hogy más téren is érvényesítsék — és főként Erdélyben

terjesszék és tudatosítsák — a román­ sággal Összefüggő kérdésekben a ma­ gyar szempontot. " Hiszen: »Ránk újból az ezereszten­ dős középeurópai hivatás betöltése vár.« A szerző azt vizsgálja közelebbről, hogy milyen történeti és politikai okok jutatták az erdélyi magyar föl­ det román kézre. Utal arra, hogy a kis román fejedelemségekben cikliku­ san ismétlődő parasztforradalmak már felmutatnak egy tényezőt: a kiuzso­ rázó bojáruralom földéhsége elragad a köznépre, s ezt az éhséget a paroxismusig fokozza a birtokososztály, mely azt hiszi, hogy a figyelem elte­ relésével megszüntetheti a szociális bajokat. Okmányok beszélnek a fejedelemségbeli állapotok miatt ezer­ számra Erdélybe szivárgó románság­ ról. Itt méltányos és emberséges kor­ mányzat alatt évszázadok során elsza­ porodtak, s a múlt században már számban, vagyonban és művelődésben is meggyarapodtak. Ezt a megerősö­ dést nemcsak a méltányos magyar ál­ lamrend segítette elő, de egyéb, a ro­ mánságra szerencsés történeti körül­ mény is. Ilyen volt a magyarságnak az uralkodóházzal való torzsalkodása s a 19. század liberális eszmeáram­ latai. A negyvennyolcas liberalizmus kielégíti az erdélyi románság földigé­ nyét, s beleoltja az indokolatlan ter­ jeszkedés vágyát. »/íí találkoznak az erdélyi román irredenta, a román ex­ panziós szemlélet és a politikai sze­ rencse, mint Nagyrománia kialakítói* Ez a politikai szerencse nem volt más, mint az a világszerte tapasztal­ ható rokonszenv, mely a múlt század folyamán a nemzetiségek »felszabadulási« törekvéseit kísérte. Igaz, hogy az erdélyi román irredenta is »példásan« működött a széleskörű és méltá­ nyos magyar jogrend jóvoltából.« Baróthy rendszerbe foglalva mutat­ ja be, a romániai és az erdélyi román parasztság sorsa közti különbséget, a 719

Könyvek román földreform előzményeit, s hogy ennekutána milyen külön rendelkezé­ seket hoztak Erdélyre és az ókirályságra nézve. Ezeknek az Erdélyre kü­ lön vonatkozó rendelkezéseknek a summája a gyarmatosítás mindenkori nr.gy kátéjának felel meg. Látta ezt az amerikai protestáns misszió is, de a nagyhatalmi pózok kelléktárából akkor még t e l l e t t . . . A könyv fináléja: a Gyulafehérvári Határozatok döbbentenek rá igazában arra, hogy Románia hol és miben nem felelt meg annak a mandátumnak, mely »egy virágzó földrész sorsát ke­ zére bízta« . . . Szabó István CSEKEY I S T V Á N : A SZÓZAT ÉS A NAGYVILÁG — Cserépfalvi kiadás. — önkéntelenül is jóleső és bíztató jelt látunk abban, hogy a felszabadu­ lás után kezünkbe került — addig ki­ tiltott — k ö n y v e k között az első volt A Szózat és a nagyvilág. A kitűnő szerző összeállította benne Vörösmarty Mihály Szózatának húsz, különféle nyelvű fordítását. Ez a húsz fordítás, — melyek közül legtöbb már a múlt század hatvanas éveiben napvilágot látott, s csak néhány származik az összeállító egyenes sugallatából, vilá­ gosan mutatja az utat, amit a ma­ gyar öröm és bánat, a magyar imád­ ság megjárt a nagyvilágban. Rokon­ szenv, sőt elragadtatás kísérte min­ denfelé, mert tökéletes mű: szépsége múlhatatlan, örök emberi érzésekből származik, s egy hősi közösség igaza áll mögötte. A szerző terjedelmes bevezetőjében a Szózat létrejöttének eszmei okait és körülményeit keresi. Megállapítja, hogy a fiatal Vörösmarty nemzeti felfogása romantikus és mint korában annyi másé, Herder történetszemléleté­ nek hatása alatt borúlátó és tétlenül Felelős szerkesztő: 720

KÓS

KAROLY.

és trók

szemlélődő. Széchenyi reformnacio­ nalizmusa azonban felrázza Vörös­ martyt. Eltéríti a szenvedőleges hősimádat klasszikus mintáitól és nemzet­ szemléletét a tettek felé tereli. Szé­ chenyi ébresztő, tevékeny, harcias re­ formszellemének jegyében született meg a Szózat. »Ez volt az az út, amelyen Vörösmarty a Zalán futásá­ tól a Szózatig elérkezett.« A híres költeménynek, a nemzet imá­ jának hatása nemcsak a hazában lett felmérhetetlen. Nem sokkal megjele­ nése után már tizenöt idegen nyelvre fordították le és több más nyelven írták át. Külön érdekessége a Szózat pályafutásának, hogy bonyolult átszüremlések folytán — de minden bi­ zonnyal nemcsak a puszta véletlen műveként — mindhárom északi finn­ ugor testvérnépnek nemzeti himnusza, a Szózatnak közvetlen, vagy közve­ tett hatását tükrözi. Mind a húsz fordítást igen gondo­ san és sok szeretettel összeállított gazdag könyvészeti jegyzet kíséri. Ezeknek nem egyszer rendkívül érde­ kes és egyáltalán nem közismert ta­ nulságai méltók minden művelt ma­ gyar figyelmére. Csekey István köny­ ve azonkívül, hogy a Szózatot hiva­ tott terjeszteni, a nagyközönség, s fő­ ként az ifjúság körében igen hatásos nemzeti propaganda és nevelő eszköz. Hogy csak egyet említsünk: e fordí­ tásoknak ily fajta bemutatása, s ezek között is a horvát, szlovák, rutén, román stb. fordítások, nem politikai, hanem érzelmi és szellemi síkon, de igen hatásosan beszélnek — azok szá­ mára, akik a »sorok között« olvasni tudnak — a szentistváni birodalmi gondolat mellett. Mindent egybevetve: Csekey István könyve s szándéka, a Vörösmarty Szózatán kívül is, igazi szózat, s ha­ tásos magyar ébresztő. „ , , , , bJ Szabó István

— Szerkesztő: KOVÁCS LÁSZLÓ.