JUDITH C. BROWN
Szemérmetlen cselekedetek Egy leszbikus apáca élete a reneszánsz Itáliában
Osiris Kiadó Budapest, 2001 This edition was published within the project for support of publication on lesbian and gay issues supported by the Open Society Institute with the contribution of the Center for Publishing Development of the Open Society Institute – Budapest A fordítás az alábbi kiadás alapján történt Judith C. Brown: Immodest act. The Life of a L·sbian Nun in Renaissance Italy. Oxford University Press, 1986 Fordította Pap Vera-Agnes A fordítást az eredetivel egybevetette és lektorálta Geréby György Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. © Judith C. Brown, 1986 ©Osiris Kiadó, 2001 Hungarian translation © Pap Vera-Agnes, 2001 Osiris Kiadó, Budapest www. osiriskiado. hu A kiadásért felel Gyurgyák János Olvasószerkesztő Sebes Katalin Tipográfus Kurucz Dóra A szedés és a tördelés az Osiris Kft. munkája Tördelő Künsztler Klára Nyomdai kivitelezés Books in Print Bt. ISBN 963 389 115 9
Tartalom Köszönetnyilvánítás Bevezetés ELSŐ FEJEZET A család MÁSODIK FEJEZET
A zárda HARMADIK FEJEZET Az apáca NEGYEDIK FEJEZET Az első vizsgálat ÖTÖDIK FEJEZET A második vizsgálat Epilógus FÜGGELÉK
Megjegyzések a dokumentumokhoz Lefordított szemelvények Jegyzetek
Simonénak
Köszönetnyilvánítás Amikor rábukkantam e történet anyagára, még azt hittem, hogy egy másik könyv lábjegyzeteihez fogom felhasználni. Számos oldallal és évvel később a lábjegyzetekből önálló könyv lett. Ezt a változást különböző tudósok és intézetek segítsége tette lehetővé. Anyagi támogatást az Amerikai Filozófiai Társaság ösztöndíja nyújtott, így tudtam kiegészíteni kutatásaimat a Firenzei és Pisai Nemzeti Levéltárakban, és így vizsgálhattam meg a Vatikáni Levéltár anyagát. Ezúton szeretném megköszönni a fenti intézmények munkatársainak nagylelkű segítségét. Tudományos támogatást és bátorítást különböző kutatóktól kaptam, akik tanácsaikkal, bírálataikkal voltak óriási segítségemre, arról nem is beszélve, hogy rendelkezésemre bocsátották kiadatlan kézirataikat. Tudományos tartozásaim oly számosak, hogy képtelenség mindet felsorolni, de hálámat különösen szeretném tolmácsolni a következőknek: Judith Armstrong, Charmarie Blaisdell, Caroline Bynum, Sherrill Cohen, Estelle Freedman, Kent Gerard, Richard Goldthwaite, Stephen Greenblatt, Maryanne Horowitz, Victoria Kirkham, Ruth Liebowitz, Mary R. O'Neill, Elizabeth Perry, Richard Trexler, Guido Ruggiero és Elissa Weaver. Továbbá szeretnék köszönetet mondani a Stanfordi Egyetem újkori európai történelemmel foglalkozó munkatársainak, akik meghallgatták kezdeti elképzeléseimet, és nagyon hasznos ötletekkel támogatták a kutatást. Szükségtelen megemlítenem, hogy nem minden olvasó helyeselte teljes mértékben a könyv felépítését. Segítségükért azonban hálás vagyok, és minden esetleges, a tényeket illető vagy interpretációs tévedésért vállalom a felelősséget. A hálámat, szerzőhöz illő módon, szeretném a családomnak is tolmácsolni. A gyermekeim elfogadták anyjuk különcségeit, így elmélyülhettem munkámban, jogos türelmetlenségük pedig hozzájárult ahhoz, hogy időben a végére érjek. A férjem, mint mindig, most is szerető támaszom és kritikusom volt az első kutatástól a végeredményig. Elképzelései és humorérzéke folyamatos erőforrásként szolgáltak. Végezetül e könyvet nővéremnek, Simona Millernek ajánlom, akinek intellektuálisan és érzelmileg egyaránt olyan sokkal tartozom, hogy képtelen leszek ezt bármikor visszafizetni neki. Függetlensége és szakadatlan kíváncsisága követendő példát jelentett számomra ifjúkorom során. Testvérem, anyám, mentorom és barátom volt egy személyben. Remélem, hogy e könyvvel legalább csekély mértékben leróhatom hálámat. Stanford, Kalifornia, 1985. május J. C. B.
Bevezetés Véletlenül bukkantam rá Benedetta Carlinire, miközben a Firenzei Nemzeti Levéltár feledésre ítélt iratainak nyilvántartását lapozgattam. Az iktatócédulán ez állt: „Azon per dokumentumai, melyet a vellanói Benedetta Carlini nővér, a pesciai teatínus apácák főnökasszonya ellen folytattak, aki misztikusnak tüntette fel magát, de végül rossz hírű asszonynak bizonyult.” 1 Soha nem fogom teljes bizonyossággal tudni, mi késztetett arra, hogy átnézzem ezt a jegyzéket. Talán a cím volt az, ami módfelett izgatott: Miscellanea Medicea – vajon milyen furcsa, titokzatos tényekkel szolgálhat? Tudtam, hogy a Nemzeti Levéltár Európa egyik leggazdagabb történelmi kincsesbányája. Egy Medici-korszak-ból származó kusza iratgyűjtemény bizonyára érdekes anyagot rejt, főleg olyan történész számára, aki éppen most akar belevágni az első Medici nagyhercegről szóló tanulmányába. Kíváncsiságomat az is fokozta, hogy sem a levéltárosok, sem az áttanulmányozott könyvek nem adtak választ a kérdésemre: ki és mi célból gyűjtötte össze ezeket az iratokat? Arra a következtetésre jutottam, hogy ha most nem vizsgálom át aMiscellaneát, örök életemben azon töprengek majd, vajon mit mulasztottam el. A Benedettára vonatkozó feljegyzés több okból is rögtön megragadta a figyelmemet. Erdekeit a származása, mert akkoriban fejeztem be a reneszánsz Pesciáról szóló kéziratom javítását. A városra vagy lakóira vonatkozó bármilyen többletinformáció kiegészítheti a szövegemet. De volt még valami a bejegyzésben, ami meglepett. Mit tehetett ez az apáca, hogy a huszadik századi levéltáros, aki ezt az anyagot elolvasta és nyilvántartásba vette, ilyen kemény szavakkal illeti? Az első feltevésem az volt, hogy a nővér valószínűleg testi kapcsolatot létesített a zárdát látogató papokkal. Az effajta viszonyok igen gyakoriak voltak a reneszánsz korában. A kolostorok laza erkölcsei és nemi szabadossága hírhedtté váltak – mindez nem meglepő, hiszen gyakorta őrizték itt a középosztálybéli és patríciuscsaládok kitiltott asszonyait, s csak ritkán szolgáltak mélyen vallásos asszonyok otthonául. Ehelyett azonban valami igen különleges és teljességgel váratlan dologra bukkantam. A hozzávetőlegesen száz számozatlan oldalból álló dokumentum 1619 és 1623 közötti egyházi feljegyzéseket tartalmaz, amelyek a Benedetta Carlini, a Szűzanya Zárda főnökasszonyának látomásait és csodás állításait vizsgáló eljárásokat rögzítik. Az iratok, többek között, egy másik apácához fűződő nemi viszonyának részleteit taglalják. Az újkor előtti Európában páratlan ez a dokumentum, s felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult a női szexualitás eddig feltáratlan területeinek kutatásában, a nők nemi életére vonatkozó reneszánsz nézetek megismerésében. Ha az anyag egy későbbi korszakból származnék, a Benedetta nemi kapcsolatára vonatkozó állítások nem lennének ennyire meglepőek. A protestáns államokban és a katolikus, ám a római egyháznak ellenszegülő értelmiségi körökben az apácák egymás iránt érzett vonzalma irodalmi toposszá vált – újabb rosszmájú váddal illethettek egy romlott intézményt.2 Ám ezek, a kolostorfalak között dúló homoszexuális viszonyokat emlegető vádak inkább gonoszkodás szüleményei. Lehetett ugyan némi valóságtartalma e rágalmaknak, de ezt még a tizennyolcadik században sem sikerült bebizonyítani. Míg Benedettáról olvastam, azon gondolkodtam, vajon nem ugyanennyire hamis-e az életéről készített egyházi jelentés is. Benedetta valószínűleg fenyegetést jelentett az egyház hatalmára, amikor kihirdette csodálatos látomásait, és ennek következtében nőtt a népszerűsége. A szüzességét megkérdőjelező hamis vádak feltehetően hatékonyabban elhallgattatták volna, mintha egyszerűen megpróbálják megcáfolni az isteni pártfogásra vonatkozó állításait. Az újkor előtti Európában azt tartották, hogy a nők jóval kéjsóvárabbak, mint a férfiak, sokkal hajlamosabbak az erkölcstelenségre. Hatalmas, Arisztotelészre és a Bibliára hivatkozó orvosi, jogi és teológiai irodalom állt e tétel bizonyításának szolgálatában,
kielégítve a közvéleményt.3 Ennek eredményeképpen nagyon gyakoriak voltak a nők nemi kicsapongásán alapuló vádak. A boszorkányság gyanújába keveredett asszonyokat gyakorta vádolták azzal, hogy az alvilági közösülés örömei miatt engedtek az ördög csábításának. Ez az elképzelés olyannyira beleivódott a köztudatba, hogy néha a vádlottak maguk kívánták önként részletezni, hogyan szeretkeztek az ördöggel.4 De ha az ilyen esetek arra késztettek is, hogy megkérdőjelezzem a jjenedetta ellen felhozott vádak hitelességét, az a tény, hogy az asszonyok nemi vágya majdnem minden alkalommal férfiemberre irányult, mégis hitelessé tette számomra őket. Ha a hatóságok mindössze Benedetta jó hírét kívánták volna megrontani, mind a körülményekre, mind a hihetőségre való tekintettel sokkal egyszerűbb lett volna mindkét fél számára egy olyan, nemi kicsapongásról szóló történettel előállni, amelynek másik szereplője egy barát, akivel Benedettát félreérthetetlen helyzetben találták. Európában ugyanis már régóta elfogadhatatlannak találták egy nő másik nő iránti vonzalmát. Az emberi szexualitásról alkotott nézeteket falloszcentrikusság jellemezte – a nők vonzódhatnak férfiakhoz, és a férfiak is vonzódhatnak egymáshoz, de egy nőből hiányzik az, ami folyamatosan fenntartaná egy másik nő vágyakozását. így hát a jog, az orvostudomány és a közvélemény egyaránt elhanyagolta a nők közötti nemi kapcsolat lehetőségét. A középkori és kora újkori Európa világi és egyházi ítélőszékei előtt lefolytatott homoszexuális perek százai, sőt ezrei között alig találunk leszbikus kapcsolatra vonatkozó eseteket. Spanyolországban került elő néhány ilyen eljárásra vonatkozó utalás. Franciaországban négy, felületesen ismertetett esetről tudunk, Németországban kettőről, Svájcban és Németalföldön egy-egy ilyen perről van tudomásunk, Itáliában pedig egyetlenegy sem került elő mindmáig.5 A női szexualitás egyik igen fontos aspektusának mellőzése a korabeli köztudatban azért is érdekes, mert létezéséről nagyon is jól tudtak. Szent Pál a Rómaiakhoz írott levelében, az egyistenhitét visszautasító pogányok kapcsán ezt állapítja meg: „Azért Isten a gyalázat indulataira hagyta őket; mert asszonyaik a természet szerint való szokást azzal cserélték föl, mely a természet ellen vagyon.”6 Pál üzenete nem teljesen világos, de szavait az egyház fennállása óta sokan utalásként értelmezik a nők közötti szexuális kapcsolatokra. A negyedik században Szent Ambrus (megh. 397) ezt így magyarázta: „Pál tanúsítja, hogy az emberi faj bálványimádása haragra gerjesztette Istent, hiszen már odáig jutottak, hogy az asszony asszonyt kívánt ostoba vágyai miatt.”7 Aranyszájú Szent János (megh. 407) ezt így egészítette ki: „még szégyenletesebb, ha egy asszony ilyen közösülésre vágyik, hiszen tisztábbnak kell lennie a férfinál.”8 Hasonló értelmezéseket évszázadok múlva is találunk. Szent Anzelm a tizenkettedik században a következőképpen értelmezi a Róml, 26-ot: „így változtatták meg az asszonyok természetüket természetellenesre, mert asszony asszonnyal szégyenletes dolgokat vitt véghez.”9 Fiatalabb kortársa, Pierre Abélard, végképp tisztázni akarván az értelmezést, ezt fűzte hozzá: „Természetellenes, azaz annak a természetnek rendje ellen való, amely a női nemi szerveket a férfiak számára teremtette és viszont, és nem úgy, hogy az asszony asszonyra leljen.”10 Mivel a nők közötti nemi kapcsolat Isten és a természet rendje ellen való vétek, jó néhány kora középkori vezeklési útmutatóban azon bűnök között szerepel, amelyekkel a klérusnak számolnia kell a gyülekezetben. A hetedik században Tarszoszi Theodórosz arra vonatkozó javaslatokat tesz, hogy mi a klérus teendője, ha „egy asszony fajtalankodik egy másik asszonnyal”. Beda Venerabilis szintén említi a nők közötti nemi kapcsolatot, akárcsak III. Gergely pápa nyolcadik századi penitenciás könyvében.11 A keresztény gondolkodásmódot kétségkívül Aquinói Szent Tamás Summa theologiae című könyve befolyásolta leginkább e témában. A mű a következő négy természet ellen való vétket sorolja fel a paráznaság fejezetében: önkielégítés, állatokkal való fajtalankodás, természetellenes testhelyzetben való közösülés és „nem megfelelő nemű egyénnel való
egyesülés, férfi a férfival és asszony az asszonnyal”.12 A későbbi teológusok felhasználták Szent Tamás intéseit, gyakorta idéztek tőle, mint például Sylvester Prieras gyónási útmutatójában vagy Jean Ger-son, a párizsi egyetem tizenötödik századi rektora, aki a nők közötti nemi kapcsolatot, akárcsak a „nem e célra szolgáló edénybe történő magömlést”, a természet ellen való bűnök közé sorolta.13 Firenze érseke, Szent Antal (1363-1451) hasonlóképpen vélekedett, a paráznaság bűnének kilenc válfaja közül nyolcadikként a leszbikus szerelmet tüntetve fel. Ugyanakkor meglehetősen furcsa fordulattal tűnt ki kora szerzői közül: a női kapcsolatot elkülönítette a természet ellen való vétkektől, melyeket a férfi és nő közötti parázna cselekedetek jelentenek, amennyiben „azon természetes helyen kívül történnek meg, ahol a gyermek fogan”. Végezetül Borromei Szent Károly tizenhatodik század végi penitenciás könyve is említi a nők közötti nemi kapcsolatot: „Ha egy asszony magában vagy egy másik asszonnyal fajtalankodik, két évet kell vezekelnie.”14 Néhány egyházi vezető, miután kénytelen volt tudomásul venni, hogy léteznek leszbikus kapcsolatok, megpróbálta ezeket megfékezni a kolostori közösségekben. Szent Ágoston már 423-ban intette szent fogadalmat tett nővérét: „Az egymás iránt érzett szeretetnek nem testinek, hanem lelkinek kell lennie: mert a szégyentelen asszonyok más asszonyokkal gyakorolt dolgait, az arcpirító huzakodásokat és játékokat még a férjes asszonyoknak és a házasulandó lányoknak sem szabad követniük, nemhogy özvegyasszonyoknak vagy a szent fogadalommal Krisztus jegyesének szánt szüzeknek.”15 A kísértés elkerülése végett a párizsi (1212) és a roueni (1214) zsinat megtiltotta az apácák együtt alvását, és megkövetelte, hogy a hálótermekben egész éjjel világítsanak. A tizenharmadik századtól a zárdaszabályok általában kikötötték, hogy az apácák ne látogassák egymás celláit, és ne zárják ajtóikat, hogy a főnökasszony bármikor ellenőrizhesse őket; ugyanakkor megtiltották a szoros barátságokat is a zárda falain belül. A szabályok indokáról természetesen nem esett szó. Nem részletezték, milyen bűnökbe eshetnek az apácák, ha cellájuk ajtaja zárva van, bár egy apáca társnőjének küldött fennmaradt verse nyilvánvalóan bizonyítja, hogy a tiltások alanyai nem szűkölködtek képzelőerőben.16 A szekuláris társadalomban is találunk alkalmi utalásokat a leszbikus kapcsolatokra. Néhány világi ügyekkel foglalkozó jogász megvitatta a kérdést. A tizennegyedik század elején Cino da Pistoia azt tartotta, tévesen, hogy a lexfoedissimam, egy i. sz. 287-ből származó római császári rendelet a nők közötti kapcsolatokra vonatkozott. „E törvény – mely Cino szerint a nemi erőszak áldozataivá vált nők jogainak védelmét szolgálta – kétfajta módon értelmezendő: egyik az, ha egy asszonyt egy férfi meggyaláz; a másik az, ha egy asszonyt egy másik asszony meggyaláz. Mert vannak aljas fertelemben élő asszonyok, akik kedvüket más asszonyokon töltik ki, férfi módra üldözvén őket.” Ezt az értelmezést követte Bartholomaeus de Saliceto (1400), akinek magyarázatait gyakorta használták az elkövetkezendő századokban.17 Úgy tűnik, hogy a fent említett művek ellenére a világi törvényhozás igen kis mértékben foglalkozott a kérdéssel. A leszbikus szerelem gyér világi említései között találjuk a Német-római Birodalom törvénykönyvének egyik intézkedését, amelyet V. Károly léptetett életbe 1532-ben, valamint egy 1574-ben Trevisóban elfogadott rendeletet. Az azonos neműek közötti kapcsolatok ellen hozott világi törvények többsége, beleértve azt az 1533-as angliai törvényt is, amely halállal bünteti a pederasztiát, nem tér ki külön a női nemre. Figyelemre méltó, hogy a férfiak bűneit és kiszabandó büntetését ellenben részletekbe menően tárgyalják.18 Az európai ember leszbikus szerelemről vallott nézeteinek ismeretében, a jog, a teológia és irodalom terén megnyilvánuló közöny e téma iránt a tagadásra való hajlandóságot sugallja. Jellemző megjegyzés a következő, a Róml,26-hoz fűződő kommentár, melyet Anasztasziosznak tulajdonítanak: „Világos, hogy [az asszonyok] nem egymással fajtalankodnak, de inkább adják magukat a férfiaknak.”19 Valóban nagyon csekély azon művek száma, amelyek említést tesznek a leszbikus szerelemről, főleg ha összevetjük a férfi
homoszexualitást tárgyaló írások számával. A tizenharmadik századtól ez utóbbi a világi és egyházi törvénykezésben egyaránt megjelenik, gyónási útmutatókban és peniten-ciás könyvekben, közismert prédikációkban és a szépirodalomban.20 Hozzávetőleg ezerötszáz év alatt körülbelül egy tucat elszórt utalást találunk a leszbikus szerelemre. Még Damiáni Szent Péter műve, a homoszexualitást támadó Gomorra Könyve (1051 körül) is csak a férfiak bűneire szorítkozik.21 Hiába is keresnénk nőkre vonatkozó átkokat a népszerű prédikátorok beszédeiben, amelyek az „egyházi bűnnek” nevezett másságot a kénköves pokol tüzével fenyegették.22 Az általában férfiakra vonatkoztatott homoszexuális kapcsolatok kutatásához az egyházi irodalom gyakorlatilag semmilyen nőkre vonatkozó adatot nem nyújt. Dante, aki megrendítő utazása során szembesül az emberi bűn összes ismert változatával, sem a Pokolban, sem a Purgatóriumban nem találkozik női szodomitákkal. A szodómia hímnemhez kapcsolása a Brunetto Latinivei mondatott megjegyzésben rejlik: „...e sok ronda lélek / papféle volt, mind nagyhírű tudósok: / és mindnek egy a bűne: ronda élet.”23 Boccaccio, aki szívesen tette közszemlére a férfiak és nők nemi eltévelyedéseit, hasonlóképpen járt el: egyetlen utalást sem tett arra, hogy a szexuális magatartásformák e változata is léteznék. Ariosto, noha jeleskedik a nők egymás iránt érzett vonzalmának leírásában, végül szintén kizárja ezt a lehetőséget. Őrjöngő Lóránt című művében Fiordispina Bradamante iránt érzett szerelme beteljesületlen marad, amikor az utóbbi felfedi lány voltát. Miután megsiratta példátlannak hitt sorsát, Fiordispina megőrzi tisztaságát, annak ellenére, hogy Bradamantéval osztja meg ágyát. Enyhülésre nincs mód mindaddig, amíg Ricciardetto, Bradamante ikertestvére színre nem lép, hogy kiteljesítse a kapcsolatot.24 Néhány szerző, aki foglalkozott a nők közötti szexuális kapcsolatokkal, megvilágítja, hogy miért mellőzték vagy utasították el a kortársak ezt a kérdést. A tizenhatodik századi itáliai író, Agnolo Firenzuola Ragionamenti amorosi című művének egyik női szereplője kifejti, miért nem előnyösebb egy nőnek egy másik nőt szeretni, noha így nem kerülne veszélybe a szüzessége. A hosszú okfejtés után arra a következtetésre jut, hogy ez a fajta szerelem azért nem kívánatos, mert a férfiúi szépség a természet törvénye által nagyobb vágyakat gyújt a nő szívében, mint egy másik nő szépsége. Az ellenkező nemhez vonzódás ugyanígy érvényes a férfiakra is. Tételét azzal a megfigyeléssel bizonyítja, hogy egy gyönyörű nő láttán minden férfi természetes vágyat érez a nő kielégítésére, és ugyanígy érez minden asszony, ha jóképű férfiemberrel találkozik.25 Brantôme, a francia udvaroncok nemi játékainak késő tizenhatodik századi kommentátora már készségesen elismeri a nők egymás iránt érzett erotikus vonzódásának létét. Az utóbbi időben igencsak megsokasodtak a női kapcsolatok, miután „egy rangos hölgy, kit megnevezni nem kívánok, Itáliából áthozta ezt a szokást” – állapítja meg. Fiatal lányok és özvegyek szívesen létesítenek ilyen kapcsolatot, inkább választják egymás szerelmét, mintsem hogy „egy férfihoz forduljanak, teherbe essenek, és ily módon elveszítsék becsületüket vagy szüzességüket”.26 Más asszonyok pedig társnőik által tökéletesítik a férfiakkal való szerelmi játékot: „Úgy hallottam, hogy ez a kis gyakorlat nem más, mint felkészülés a férfival való nagyobb [szerelemre]; nekitüzesednek, és jól érzik magukat egymással, ez a tűz pedig csak akkor csökken, ha az asszony élettelibb, mozgékonyabb áramlatba kerül. [...] Hiszen végül is, mint azt sok hölgy állítja, semmi nem ér fel egy férfival; és egy másik asszony csak arra hevíti őket, hogy férfiakkal elégítsék ki vágyukat.”27 Tehát a női kapcsolatok gyakoriságuktól függetlenül egyetlen célt szolgálhattak: kiegészíteni és megdicsőíteni az igaz nemiséget – ami csak férfival lehetséges. Ez az egyik oka annak, hogy a kortársak közül sokan úgy érezték, nyugodtan megfeledkezhetnek a leszbikus szerelemről. »Bocsássuk meg az ifjú hölgyeknek és az özvegyeknek e könnyelmű és hiú örömeiket” – írta Brantôme.28 Legtöbb kortársához hasonlóan ő is komolytalan dolognak tekintette a nők egymáshoz vonzódását. A leszbikus kapcsolatok mellőzésének volt még egy oka: úgy gondolták, hogy a nő, aki
természeténél fogva alacsonyabb rendű a férfinál, egyszerűen felül kívánja múlni a másik nemet: „jobb, ha egy asszony férfi módra átadja magát érzéki örömeinek, mintha egy férfi válik nőiessé, így veszít büszkeségéből és méltóságából. Ennek megfelelően az asszony, ki így utánozza a férfit, derék bátorságáról lesz híres.”29 Az effajta érvelés nem arra törekedett, hogy elfogadtassa a női szerelmet, hanem egyszerűen beleillesztette abba a nagy múltú nyugati hagyományba, amely szerint a nő, mint minden más élőlény, egy tökéletesebb természeti állapotba kíván felemelkedni. Paradox módon a leszbikus kapcsolatok inkább megerősítették, mintsem megdöntötték volna azt a feltételezett biológiai hierarchiát, amelyben „a férfi teste oly módon magasabb rendű az asszonyénál, mint a lélek a testnél”.30 Az orvosi megfigyelések és leírások tovább erősítették ezeket az elképzeléseket. Feljegyeztek néhány olyan esetet, ahol a nők nemcsak utánozták a férfiakat, de egyenesen férfivá váltak. Ezek a természet által kieszközölt nemi váltások mindig egy irányban működtek: a nő vált férfivá. Ellenkező irányú átváltozásokról nem maradt írott dokumentum. A tökéletesség nem válhat tökéletlenséggé. Az orvosok és anatómusok női nemi szervekről tett felfedezései ismét másképpen befolyásolták a leszbikus szexualitásról vallott nézeteket. Bár a közhit azt tartotta, hogy a nőknek szintén vannak heréik (később ezt petefészeknek nevezték), és termelnek ondót, a női ondót hidegnek, mozgásképtelennek és a nemzést illetően tulajdonképpen a férfiakénál jelentéktelenebbnek hitték. Egyöntetűen elutasították tehát azt a nézetet, miszerint a nők, a férfiakhoz hasonlóan, megfertőzhetik egymást, ha nem megfelelő edénybe öntik magjukat. Abban a társadalomban, amelynek ilyen hiányos nézetei voltak az ember felépítéséről, ahol a hímsperma mindennél értékesebbnek számított a nemzés folyamatában, a férfi magvának elpazarlása sokkal súlyosabb, Isten és a természet törvényei ellen való véteknek minősült, mint a maggal vagy a női nemi szervekkel való visszaélés.31 Számos oka van annak, hogy a leszbikus cselekedetek büntetésével foglalkozó szerzők többsége hajlott rá, hogy jóval elnézőbb legyen a női, mint a férfi homoszexualitással szemben. Tarszoszi Theodórosz például hároméves penitenciával büntet minden asszonyt, aki „asszonynyal rosszat cselekszik” – ugyanannyival, mint „az asszonyt, ki egyedül bujálkodik”. Ezzel szemben a férfiak közötti „paráználkodás” tízéves penitenciával volt levezekelhető.32 III. Gergely pápa penitenciás könyve 160 napot ró ki azokra a nőkre, akik más nőkkel létesítenek nemi kapcsolatot, és egy évet vagy még többet a homoszexualitással vétkező férfiakra.33 Borromei Szent Károly penitenciás könyve szerint a másik asszonnyal vagy egyedül „fajtalankodó” asszonynak két évet kell vezekelnie, míg a férfiakra, családi állapotuktól függően, héttől tizenöt évig terjedő büntetést ró ki, ha egy másik férfival létesítenek kapcsolatot.34 A vélemények megoszlottak azt illetően, hogy a leszbikus szexualitás kisebb véteknek tekinthető-e, mint a férfiak szerelme. Bizonyos hatóságok egyenrangúként kezelték a kettőt, így a női szerelmet is halállal büntették. Egy késő tizenharmadik századi francia jogi kódexben rejlő, vélhetően legkorábbi olyan világi törvény, amely megemlíti a női nemi kapcsolatokat, így rendelkezik: „Azokat a férfiakat, akik szodomitáknak bizonyultak, meg kell fosztani erejüktől. [?] És ha valaki másodszorra is ugyanezen bűnbe esik, úgy meg kell őt fosztani egyik tagjától. És ha harmadszorra is ugyanígy vétkezik, meg kell őt égetni. Az olyan asszonyt, aki ily módon cselekszik, minden alkalommal meg kell fosztani egy-egy tagjától, harmadik alkalommal pedig meg kell őt égetni.”35 A tizenötödik században Bartholomaeus de Saliceto ugyancsak a halálbüntetést ajánlotta.36 Az e témát tárgyaló alig néhány rendeletben és jogi kommentárban azonban csak a tizenhatodik századtól válik általánossá ez a szigorú álláspont, hiszen mind a reformáció, mind az ellenreformáció ekkor kezdett nagyobb hangsúlyt fektetni az erkölcsi magatartás szabályozására, valamint a hagyományosan homoszexualitással társított vétek, az eretnekség37 megzabolázására.38 A korszak mindkét olyan törvénye, amely az azonos neműek között létesített viszonyok kapcsán a nőket is külön említi, halálos ítéletet ró ki rájuk. V. Károly
1532-es rendelete így szól: „ha valaki állattal fajtalankodik, vagy férfi a férfival, vagy asszony az asszonnyal, úgy eljátszotta életét, és szokás szerint megégetés általi halállal büntetendő.”39 Treviso város törvénye hasonlóképpen rendelkezik: „Ha [...] egy asszony e természet ellen való vétket, avagy bűnt elköveti, ki kell őt kötni egy cölöphöz a Sáskák utcájában, egy álló napon és éjen át ott kell maradnia megbízható őrizet alatt, majd másnap meg kell őt égetni a városon kívül.”40 Spanyolországban a tizenhatodik század derekán Gregorio Lopez, az ország legfontosabb törvénykönyvét, a Las Stete Partidast (1256) kommentáló jegyzete is ezt az egyre szigorodó felfogást tükrözi: a halálbüntetést kiterjeszti a nőkre. Bár a nők eredetileg nem szerepeltek a törvénykönyvben, Lopez mégis megjegyzi, hogy „az ily módon vétkező asszonyok máglyahalállal büntettetnek Ő Katolikus Felségeik törvényének értelmében, amely elrendeli, hogy ilyen büntetés járjon e természet ellen való bűnért, főleg amióta az említett törvény nemcsak férfiakra vonatkozik, de bármilyen nemű személyre, aki természetellenes közösüléssel vétkezett.”41 A halálbüntetés-pártiak táborában is megoszlanak a vélemények. Míg Lopez úgy gondolta, hogy halálbüntetést kell alkalmazni minden vétkező esetében, honfitársa, Antonio Gomez (szül. 1501) szerint a máglyahalál csak olyan esetekben szükséges, amikor „egyik asszony a másikkal dologi eszközök által teremt kapcsolatot”. Amennyiben „egyik asszony a másikkal dologi eszközök nélkül teremt kapcsolatot”, kevésbé súlyos megtorlást lehet alkalmazni – ilyen például a verés.42 Az itáliai jogász, Prospero Farinacci (1554-1618) tovább fejleszti a megkülönböztetést. Elméletileg, ha egy nő „férfi módra viselkedik egy másik asszonnyal”, Farinacci szerint „a szodómiáért járó büntetés és halál fenyegeti”. Bizonyos egyedi esetekben azonban, ha egy asszony egyszerűen csak felajánlkozik egy másik asszonynak, mindössze le kell leplezni nyilvánosan. „Ha csak a dörzsölés romlott tettével vétkezik”, akkor egy nem pontosan meghatározott „büntetést” érdemel, azonban halállal büntetendő, ha „valamilyen fából vagy üvegből készült tárgyat vezet be társának hasába”.43 A leszbikus szexualitással foglalkozó nézetek különbözősége nemcsak a tér- és időbeli eltérésekre vezethető vissza, hiszen a szerzők többsége ugyanazon római és egyházi törvénykezésekből indult ki. Mi több, a tizenhatodik századra a művek nagy része nyomtatott formában már egész Európában közismertté vált. Az orvosi, jogi vagy egyéb irodalom e témát érintő művei a leszbikus cselekedetek iránt tanúsított alapvető közönyről árulkodnak. Az is közömbös volt, hogyan illeszkedik ez a már elfogadott nemi kategóriák és vétkek közé. Szent Ágoston, akinek a nemiségről vallott nézetei jelentősen hozzájárultak a nyugat-európai gondolkodás fejlődéséhez, De bono conjugali (Arról, hogy a házasság jó) című munkájában „természetellenesnek és vétkesnek” nevezte „mindazokat a nemi cselekedeteket, ahol a közösülés nem a teremtés céljára szolgáló edényben történik”.44 Ez annyira tág elméleti fogalom, hogy a coitus interruptustól a leszbikusságig minden belefér. De azok a bizonyos tettek, amelyeket Szent Ágoston becsmérelt, a férfi homoszexualitás és a heteroszexuális párok közötti anális közösülés voltak – s ez utóbbi talán még az előbbinél is megvetendőbb. Minthogy a nő rendelkezik egy olyan természetes szervvel, melyet a férfi párosodás céljára használhat, sokkal nagyobb a bűnre való hajlama annak, aki nem ezt veszi igénybe. Szent Ágoston mindössze egyszer utal a leszbikus nemiségre, egy ettől teljesen független ügy kapcsán. Egy zárda közösségét irányítani próbáló nővérének adott tanácsok között ez is szóba kerül. Nyilvánvalóan nem tulajdonít különösebb fontosságot a kérdésnek.45 A hetedik században, a nők számára kirótt büntetéseknél, az egyik asszony másikkal elkövetett vétkét Tarszoszi Theodórosz a magányos bűn mellé helyezte. Ezzel szemben a férfiak közötti „bujálkodást” megkülönböztette a férfi maszturbációtól, és két különböző büntetést ajánlott e vétkek megtorlására.46 Két generációval később III. Gergely pápa már elkülönítette a szodómiát és a „kisebb vétkek” kategóriát, amely az „asszonyok közötti coitust”, maszturbációt (ezen valószínűleg kölcsönös maszturbáció értendő) és a heteroszexuális anális közösülést foglalta magában.47 A
tizenharmadik században Nagy Szent Albert mind a férfi, mind a női homoszexualitást az újonnan keletkezett természettudományi fogalmakhoz kötötte. Ennek eredményeképpen a leszbikus és a férfi homoszexuális cselekedetek most egyaránt szodómiának minősültek: „egy természet ellen való vétek, férfi a férfival és asszony az asszonnyal.”48 Albert tanítványa, Aquinói Szent Tamás átvette ezt a nézetet. Szerinte a szodómia, akárcsak a kéjelgés minden egyéb formája, olyan bűn, amely gondolkodásképtelenné teszi a nemiség rabjává vált emberi teremtményt. A szodómia a kéjelgés olyan válfajába, a természet ellen való vétkek közé tartozik, ahol a nemi aktus kizárólag az örömszerzést szolgálja, és kizárja a nemzést. Az ilyen cselekedetek, a vétek súlyának rendje szerint, a legkisebb bűntől a legnagyobbig, a következők: maszturbáció, természetellenes testhelyzetben történő heteroszexuális közösülés, szodómia és bestialitás. Ezek különböztek a kéjelgés egyéb formáitól, amelyek nem forgatták fel Isten teremtésének természetes rendjét – ilyenek például a nemi erőszak, házasságtörés és hasonlók.49 Akárcsak az erkölcsteológia oly sok más vonatkozásában, a következő néhány évszázadban itt is domináltak Aquinói Szent Tamás nézetei, ennek ellenére a kétértelműségek is fennmaradtak, egyrészt talán amiatt, hogy Aquinói Szent Tamás nem pontosította a nemi cselekedeteket olyan mértékben, mint néhány későbbi szerző, másrészt pedig talán azért, mert még az őt idéző moralisták sem értették meg teljes mértékben írásait. így történt, hogy Szent Antoninus (megh. 1459-ben) a kéjelgés következő nyolc formáját említi meg a szodómia mellett: paráználkodás, deflorálás (stupro), nemi erőszak, házasságtörés, incesztus, szentségtörés (apácával vagy pappal történő közösülés) maszturbáció, és természetellenes kéjelgés. Ε rendszer szerint a szodómia a „férfi férfival, illetve asszony asszonnyal űzött bujálkodását” jelentette, míg a természetellenes kéjelgés esete akkor lép fel, ha „egy férfi azon a helyen kívül kéjeleg egy asszonnyal, ahol a gyermek fogan”.50 Borromei Szent Károly (megh. 1584-ben), aki elfogadta Aquinói Szent Tamásnak a szodómia természetellenes coitusként való meghatározását, ezt kizárólag férfibűnként tárgyalta.51 A nők cselekedeteit a paráználkodás kategóriájába, a nem természetellenes bűnök közé sorolta – amelybe a házasságtörés és a nemi erőszak is tartozott. Vincente Fillucio, aki Aquinói Szent Tamás példájára mind a férfiak, mind a nők esetében különbséget tett a maszturbáció (mollitia) és szodómia (sodornia) között, ezt azzal egészítette ki, hogy a valódi szodómiához „betetőzött testi közösülés” szükséges, magömlést értve rajta.52 Dominicus Raynaldus szintén átvette ezt a megkülönböztetést. Szerinte a magömlés nélküli egyszerű behatolás stuprummk. minősül, amely halállal büntetendő ugyan, de nem megégetés általi halállal.53 Kiindulópontja az a nézet, mely a szodómiát alapvetően anális közösülésnek tekinti. Az egyik szerző szerint a tizenhetedik századra a szodómia valóban kizárólag ebben az értelemben jelent meg a hétköznapi beszédben, amelyet a művelt írásmód ellentéteként határoz meg.54 A korabeliek leszbikussággal kapcsolatos fogalmi nehézségeit tükrözi a megfelelő terminológia hiánya. Leszbikus nemiség mint olyan nem létezett, így hát nem léteztek leszbikusok sem. Noha a tizenhatodik században Brantôme művében egyszer megjelenik a „leszbikus” kifejezés, ez csak a tizenkilencedik században válik közismertté, akkor is elsősorban bizonyos cselekedetekre, és nem egyének kategorizálására használják.55 A pontos szóhasználat és pontos fogalmak hiányában a kifejezések és körülírások széles skálájával próbálták ábrázolni a nők állítólagos tetteit: kölcsönös maszturbáció, beszennyezés, paráználkodás, szodómia, pederasztia, kölcsönös megrontás, coitus, párosodás, kölcsönös vétek, tisztátalanság, asszonyok egymás általi megfertőzése. Azokat, akik e rettenetes dolgokat művelték, fricatrices-nek, azaz egymást dörzsölő asszonyoknak nevezték, vagy tribádoknak, amely a fentebbi fogalom görög megfelelője – ha ugyan bármilyen módon megnevezték őket.56 Óriási volt a zűrzavar e kérdés körül, a nők nemi életét a közöny áthatolhatatlan fátyla fedte. A tizenhetedik század végén egy nagy műveltségű itáliai klerikus, Lodovico Maria Sinistrari a helyzet tisztázása érdekében igen mélyreható művet kívánt írni
arról, amit ő női szodómiának nevezett. „Minden moralista szót ejt az asszonyok közötti nemtelen vétekről, és azt hirdeti, hogy valóságos Szodoma az, amit ez asszonyok tesznek.” De, panaszolja föl, „hogy milyen módon, azt senki nem magyarázza meg”.57 Úgy érezte, e szánalmas helyzet azonnali helyreigazításra szorul, hiszen a klerikusoknak tisztában kell lenniük az elkövetett bűnökkel ahhoz, hogy visszatereljék a nyájhoz az eltévelyedett asszonyokat: „a gyakorlatban ahhoz, hogy a bűn súlyához méltó büntetést szabjon ki, a gyóntatónak meg kell különböztetni azt az esetet, amikor az asszonyok érintés által a kölcsönös beszennyezésre (mollitiem) biztatják egymást, attól, amikor a szodomai bűnbe esnek.” A tisztánlátás szükségességét az is indokolta, hogy nagyon sok katolikus vidéken a szodómia elég súlyos bűnnek minősült ahhoz, hogy a vezeklés és feloldozás a püspök hatáskörébe tartozzék. Számos teológiai, jogi és orvosi forrásmunka tanulmányozása után Sinistrari úgy határozta meg a szodómiát, mint nem megfelelő edényben történő testi érintkezést. Ez magában foglalja a heteroszexuális anális közösülést és a nők közötti coitust, de kizárja a bármely más testrésszel történő kölcsönös maszturbációt és a „dologi eszközök” használatát. Amennyiben ujj vagy lélektelen tárgy általi behatolás történik, úgy ez „nem közösülés és nem párosodás”, és „semmiképpen nem szodómia, mert a szodómiának elengedhetetlen feltétele a coitus. Ehelyett ez egyszerű beszennyezés, súlyosbító körülmények nélkül, ami a legkevésbé sem változtatja meg a vétek fajtáját.” A tulajdonképpeni kérdés az: „hogyan hálhat egy asszony egy másikkal úgy, hogy egymás dörzsölése szodómiának neveztessék?” Sinistrari számára „ez a kérdés lényege”. A megoldáshoz a szerző áttanulmányozta a kor legfrissebb orvosi traktátusait, többek között Thomas Bartolin Anatómiai ábrák, és arra a következtetésre jutott, hogy csak azok az asszonyok tudnak a szodómia bűnébe esni egymással, akik különlegesen nagyméretű clitorisszal rendelkeznek. Ε szerencsétlen tulajdonsággal megáldott lehetséges jelöltek olyan lányok, akik gyermekként önkielégítéshez folyamodtak, és olyan asszonyok, akikben túlteng a tűz és a mag. De a közelkeleti asszonyoktól eltérően, akiknek szenvedélyét sebészeti eszközökkel zabolázták meg, a nyugat-európai nők ritkán kerültek ilyen kellemetlen helyzetbe.58 Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a női szodómia kérdése elhanyagolandó. Ha vádat emeltek egy nő ellen, hozzáértő bábaasszonyokkal vizsgáltatták meg a vádlottat annak megállapítására, hogy fiziológiailag képes lehetett-e elkövetni a bűnt. A nagyméretű clitoris valószínűsítette a bűnösséget, ez pedig akasztás általi halállal járt, amit máglyán való megégetés követett. Minden szodomitának, lett légyen férfi vagy nő, ez a büntetés járt: „a fent említett büntetés kivétel nélkül végrehajtandó.”59 A szigorú megtorlás egyrészt Isten haragjának elkerülése végett volt szükséges – aki különben elpusztítaná a világot, mint hajdan Szodomát és Gomorrát –, másrészt pedig elrettentő példaként szolgált. Sinistrari előírása a gyóntatok számára, akiknek kötelességük fényt deríteni a leszbikusság bűnével gyanúsított asszonyok titkaira, arra az ősi félelemre utal, mely szerint a nők, korlátlan kéjsóvárgásuk és korlátolt észbeli képességeik miatt, ostobaságokat cselekedhetnek az efféle történetek hallatán. Ha egy gyóntató gyanakodni kezd valamelyik egyháztagjára, „szerény és elővigyázatos” kérdésekkel kell közelítenie. Általánosságokkal kell kezdenie, majd fokozatosan, a kapott válaszokból kiindulva kell feltárnia az elkövetett bűn részleteit.60 A női szodómia még a férfi szodómiánál is fokozottabb mértékben „megnevezhetetlen bűnnek” minősült. A tizenötödik századi, Jean Gersonnak tulajdonított gyónási útmutató ezt olyan természet ellen való bűnnek nevezi, amelynek során „az asszonyok, meg nem nevezhető és le nem írható, megvetendő és rettenetes eszközök által szerzik meg egymást”. A következő évszázadban Gregorio Lopez „néma bűnként” (peccatum mutum) emlegeti ugyanezt.61 Ezért tanácsolja Germain Coliadon, a híres tizenhatodik századi jogász a leszbikusság bűnének esetében járatlan genfi hatóságoknak, hogy ugyanúgy hirdessék ki nyilvánosan a halálos ítéletet, mint a férfi homoszexualitáshoz kapcsolódó esetekben, de
hagyják ki az elkövetett vétek egyébként megszokott részletezését. „Egy ily rettenetes és természet ellen való bűn – írja – végtelenül megvetendő, és szörnyűsége miatt megnevezhetetlen.”62 Az ok nemcsak az, hogy Coliadon különleges undorral viseltetett az ilyen jellegű vétkek iránt, hanem az a nézet is, miszerint az asszonyok gyönge természetük miatt fogékonyabbak a csábításra. Következésképpen, míg a szodómia vétkében bűnösnek találtatott férfiak cselekedeteit elrettentésképpen nyilvánosan felolvasták, addig a nők közötti nemi kapcsolatokat jobbnak látták elhallgatni. A megnevezhetetlen bűnök tehát a szó legszorosabb értelmében névtelenek maradtak, és a történelmi feljegyzésekben alig hagytak nyomot. A nyugat-európaiak nöi szexualitásról alkotott ellentmondásos fogalmai lehetetlenné tették a leszbikusság nyílt tárgyalását – amennyiben egyáltalán szóba került a kérdés. A hallgatás zavart szül, a zavar pedig félelmet. A nyugati társadalom erre az alapra építette fel azt az áthatolhatatlan falat, amely majdnem kétezer évig állt.65 Ez teszi olyannyira fontossá a Benedetta Carlini, a Szűzanya Zárda főnökasszonyának életét kutató egyházi vizsgálatokat. Itt a ritka alkalom, hogy feltárjuk a nyugati társadalom leszbikussággal szemben tanúsított magatartását, részletesen megvizsgáljuk az eljárásokat. Ε folyamaton belül újjáteremthetjük és megvizsgálhatjuk azt a társadalmat, amelyben ezek a magatartásformák létrejöttek. Benedetta Carlinit kortársainak többsége és az utókor egyaránt elítélte. Nem ítélték el azonban egyöntetűen a viselkedését és talán ezután sem fogják. Élete során érdekes és ellentmondásos egyéniségnek bizonyult; halálának története pedig megvilágítja azt, amit a hivatalos ítélet elhallgatott. Következzék tehát Benedetta Carlini története: bűne és élete felett ne ítélkezzünk – tanúsítsunk inkább megértést.
ELSŐ FEJEZET
A család Benedetta története a tizenhatodik századi Vellanóban, az Appenninek lejtőjére épült, eldugott hegyi falucskában kezdődik, körülbelül negyvenöt mérföldre északnyugatra Firenzétől. A városka ma ugyanolyan, mint régen, dacolni látszik az idő múlásával – görbe, keskeny utcák kígyóznak a meredek hegyoldalban, a magas középkori városfal ezüstlevelű olajfákra és tömött gesztenyefákra tekint le; az összevissza házakat sovány földből kiszakított lépcsőzetes kertek veszik körül; a falu szűk határain túl, valahol messze, a lankás lejtők mögött az Arno folyó völgyének tágas térsége látszik, alig kivehetően a horizonton. Ezen az idilli helyen született Benedetta Carlini 1590-ben, Szent Sebestyén éjszakáján. Születése és gyermekkora, mint arra évek múltán visszaemlékezett, tündérmesébe illő, természetfölötti eseményekkel és csodás eljövendő dolgok jeleivel terhes. Nehezen jött a világra. Édesanyja, Midea, olyan gyötrelmesen szült, hogy a kisegítő bábaasszony sietett közölni a másik szobában várakozó férjjel, Giulianóval: anya és gyermeke hamarosan meghalhatnak. Ennek hallatán Giuliano térdre borulva kérte az Urat, hogy kímélje meg életüket. Nemsokára jó hírrel tért vissza a bábaasszony: felesége kislánynak adott életet, és mindketten egészségesek. Az isteni beavatkozás iránti hálából Giuliano Benedettának – áldottnak – nevezte el a gyermeket, és az Ο szolgálatára ajánlotta. Bene-dettát tehát születése pillanatától fogva apácasorsra szánták. Mivel megszoktuk, hogy magunk irányítsuk sorsunkat, nehéz lehet megértenünk és elfogadnunk Giuliano döntését lánya sorsáról – olyan döntést hozott, amely semmibe vette a majdan felcseperedő lány vágyait. Azonban nem Benedetta volt az egyetlen, akitől megtagadták a saját életébe való beleszólás jogát. Ekkoriban a lányok többségének nem kérték ki a véleményét az életét érintő olyan legfontosabb dolgokban sem, mint az, hogy zárdába vagy férjhez menjen-e. A szülők már akkor döntöttek, amikor a lányuk még ahhoz is túl fiatal volt, hogy beleegyezését adja vagy tiltakozzék. Persze voltak olyan apácák, akik erős vallásos elhivatottságból, néha még szüleik ellenkezésével dacolva is zárdába vonultak. A kierőszakolt házasságok és az otthon korlátai sokuk számára vonzó lehetőségnek tüntették fel a zárdai életet. Mi több, a tizenhatodik század közepén a tridenti zsinat az egyházi reformprogram részeként megerősítette az egyház ősrégi álláspontját: a nők csak saját szabad akaratukból léphetnek be a rendbe, tilos őket erre rákényszeríteni.1 A tizenhatodik században a kényszerítés fogalma nyilván mást jelentett, mint a huszadik században; nem csodálkozhatunk, hogy milyen keveset nyomott a latban egy fiatal lány szabad akarata, amikor a szülei és a rokonság egyaránt szembeszálltak vele, és amikor – ahogyan ez általában történt – a zárda világa volt az egyetlen világ, amit jól ismert. A legtöbb lányt ugyanis igen korán zárdába adták, jóval azelőtt, hogy fogadalmat kellett volna tennie. A nők minden gyönge ellenkezését már a legelején aláásta jártasságuk a vallásos életben, idegenkedésük az ismeretlen külvilágtól, a kitagadástól való félelemről nem is beszélve. Mi sem tárja fel jobban egy lány szorongatott helyzetét, mint azok a naplójegyzetek, amelyeket egy apáca készített a később Benedetta lakóhelyéül is szolgáló kolostorban. Az egyik jegyzet Maria Máddalena di Giuliano Ceci érkezéséről tudósít, aki „nem akar apáca lenni”. Évekkel később, mindennapos ügyekkel foglalkozó egyéb feljegyzések ismét említik Maria Maddalena nővér nevét a zárda apácái között.2 Arcangela Tarabotti, egy tizenhetedik század eleji velencei apáca „kolostori infernónak” nevezte ezt az életet, amit az atyai zsarnokság kényszerített az apácákra.3 Benedetta zárdai életére azonban csak jóval később került sor, és ha Giuliano „zsarnok” volt is, igen jó szándékú zsarnok lehetett. Benedetta visszaemlékezései szerint a család nagyon szeretetteljes környezetnek bizonyult, és a gyermek „sok örömet szerzett” a szülőknek. A család viszonylag biztonságos anyagi hátteret jelentett. Giuliano Carlini a
harmadik leggazdagabb ember volt a nyolcszáz lakosú Vellanóban. Vellanói házán és számos környékbeli birtokán kívül egy városszéli gazdaság tulajdonosa is volt. Nem sokkal Benedetta születése után ide vonult vissza a család.4 Akárki nem rendelkezett ilyen vagyonnal. Es a Carlini család tudatában is volt ennek. Giuliano felesége, Midea d'Antonio Pieri a plébános húga volt. A kora újkorban pedig minden európai kisvárosban a plébános volt a közösség egyik alappillére.' A Carlinik olyan büszkék voltak társadalmi helyzetükre, hogy családi sírboltot is építtettek, emlékeztetőül a család fontosságára és a közösségben játszott szerepére. Nem tudjuk, Giuliano hogyan szerezte birtokait, vagy hogyan gyűjtötte vagyonát. A késő tizenhatodik században Vellano lakosai földművelésből, juh- és állattenyésztésből éltek. Nagyon valószínű, hogy a Carlini család sem kivétel: megélhetésüket a földnek köszönhették. Giuliano végrendeletében sok szó esik a környék hegylakóinak fő terményeiről – ezek a gabona, az olívaolaj, a bor és a gesztenyeliszt. Feltehetően nem ő maga művelte földjeit, bizonyára felfogadott egy-két bérest. A meredek hegyoldalon csak kézi erővel, kapával lehetett dolgozni, nem volt elegendő hely, hogy állatokkal szántsanak. A földből kiszedegetett köveket egymásra halmozva építették meg a támfalat, amely megakadályozta, hogy a hegyoldal megcsússzon, és tönkretegye az ember művét. Derékszaggató munka volt, s nem valószínű, hogy egy Giuliano-féle tanult ember maga végezte volna. Giulianót műveltsége mások számára elérhetetlen foglalkozásokra tette alkalmassá e zárt vidéki világban. Jegyző, orvos vagy talán kiskereskedő lehetett. A feljegyzések nem adnak erre vonatkozó felvilágosítást, csak találgathatjuk a lehetőségeket. Sokkal többet tudunk viszont Giuliano otthoni foglalatosságairól. Toscanai apa létére szokatlanul sokat foglalkozott lánya nevelésével. Valóban, szinte mindenben elhomályosította az anyát, aki csak a leghétköznapibb vagy a biológiailag óhatatlanul rá háruló feladatokat vállalta magára. Talán azért történt ez így, mert Benedetta apjának egyetlen gyermeke volt. Lehet, hogy Giuliano azért volt olyan figyelmes családja nőtagjaihoz, mert, úgy tűnik, nem voltak közeli férfi rokonai. A feljegyzések Giuliano anyját, húgát, feleségét és lányát említik.6 Bármi volt is az ok, az apa olyan szerepet vállalt Benedetta életében, ami nem hagy kétséget a lányához való kötődése felől. Miután Benedettát az Úr szolgálatára ajánlotta, Giuliano „sietett elhatározását közölni az anyával, aki beleegyezését adta”. Hagyta, hogy „anyja dajkálja és etesse meg a gyermeket” – meglehetősen szokatlan lépés egy ilyen tekintélyes embertől, aki megengedhetné magának, hogy szoptatós dajkát fogadjon. Az elhatározás, hogy Midea gondozza gyerekét, arra a hiedelemre vezethető vissza, hogy a szoptatós dajkára bízott kisgyerekek könnyebben elpusztulnak, mint ha anyjuk gondozná őket. A szoptatós dajkák általában alacsony sorból származó falusi asszonyok voltak, túlságosan alultápláltak és szegények, semhogy megfelelő módon elláthatták volna az erejüket meghaladó tömérdek feladatot. Az is gondot okozhatott Giulianónak, hogy a dajka moralitása átszármazhat a gyermekre. A közhiedelem szerint ugyanis az anyatej az erényt és vétket egyaránt átörökíti. A szoptatós dajkák kiválasztásakor a reneszánsz moralisták, így Paolo da Certaldo is, ezt ajánlották a szülőknek: „legyen okos, jólnevelt és becsületes, ne italozzon vagy részegeskedjen, hiszen a gyermek gyakorta ebből táplálkozik, és hasonló lesz a tej természetéhez, amelyből táplálkozott.”7 Ha tekintetbe vesszük a gyermeke iránt érzett felelősségét, nem volna meglepő, ha Giuliano Benedetta születése után körülbelül másfél évig megtartóztatja magát a feleségétől. Az orvosi szakvélemény azt tartotta, hogy a nemi közösülés és a terhesség megrontja az anyatejet. Az újszülötteket gondozó anyák feladatai mellett ez a nemi önmegtartóztatásra vonatkozó követelmény is közrejátszott abban, hogy nagyon sok közép- és felsőosztálybéli toscanai apa pótanyát keresett a gyermekének. Sienai Szent Bernardino szerint a szülők, „csakhogy több élvezetben legyen részük”, ivadékaikat bizonytalan jövő elé állították, „egy piszkos szajha” kezére adva őket.8 Benedettát megkímélték ettől a sorstól. Ismét csak Giuliano volt az, aki Benedetta taníttatásáról gondoskodott, amikor lánya elérte
a megfelelő kort. A legtöbb reneszánsz nevelési traktátus nagyon világos munkamegosztást tanácsol. Az anyák feladata, hogy kiskorukban mindkét nembeli gyermekekkel foglalkozzanak. A következő lépésben a fiúkat férfi tanárok oktatják a kollégiumban, míg a lányokat továbbra is anyjuk neveli. Benedetta neveltetése nem a megszokott módon történt.9 Apja jámbor ember volt. Különösen ragaszkodott a házában felállított kereszthez, és végakaratában úgy rendelkezett, hogy a maga és felesége halála után a házat a Szűzanyának ajánlott oratóriummá alakítsák át.10 így hát Benedetta elsősorban vallásos neveltetésben részesült. „Ötéves korában már tudta a szentek litániáit és egyéb imákat is, amiket mind az apja tanított neki.” Apja felügyeletével naponta többször is elővette a rózsafüzért, és litániát mondott. Hatévesen megtanult olvasni, és a keresztény tanok alapjait tanulmányozta. Lehet, hogy még latinul is megtanult egy kicsit.” Benedetta édesanyjának is volt ugyan némi szerepe lánya nevelésében, de feladatait illetően igen bizonytalan volt. Bár utasította Benedettát, hogy naponta mondjon el öt Pater Nostert és nyolc Ave Mariát,1 úgy tűnik, gyermekét mégis hatalmasabb, földöntúli erők irányítására szerette volna bízni, akik nála biztosabb védelmet nyújthatnak neki. Különösen Sienai Szent Katalint tisztelte, akinek Krisztussal való misztikus egyesülését ünnepnapként tisztelték Benedetta otthonában. Ugyancsak rajongott a Szűzanyáért, akinek szobrát Benedettának ajándékozta. Valóban, annyira tisztelte a Szűzanyát, s olyan kevéssé bízott abban, hogy meg tud felelni anyai hivatásának, hogy „azt mondta Benedettának, tekintse a Madonnát anyjának és őrének”. Mitől kellett hát Benedettát félteni? Akárcsak a népmesékben, a főhőst már korán megkísértették az életéért és lelkéért küzdő gonosz erők. Egy napon megjelent egy fekete kutya, s el akarta hurcolni a lányt. A gyermek sikongása elijesztette: mire az anyja odaért, a kutya már eltűnt. Benedetta és a szülei földöntúli hatalmak művének tulajdonították az esetet. A sátán próbálta meg, állati alakot öltve, megsebezni a lányt. így aztán nagyon kellett vigyáznia. Szerencsére nem maradt magára a veszélyben. Nemcsak szülei védelmezték, de földöntúli segítség is érkezett. Egy szép tavaszi napon, amikor a ház kis tornácán Benedetta énekkel dicsőítette a Szűzanyát, arra lett figyelmes, hogy egy csalogány utánozza az énekét. Akárcsak a gyerekek a tündérmesében, Benedetta is természetesnek találta a csodát. Ahelyett, hogy megfélemlítette volna a szokatlan eset, vagy megköszönte volna az Úrnak, hogy tanúságot tesz hatalmáról, egyszerűen csöndet parancsolt a madárnak, mert nem akarta, hogy énekét kísérjék.12 A csalogány engedelmeskedett, és csak akkor dalolt, ha Benedetta megengedte neki. A következő két évben az éjszakai daláról híres csalogány vele maradt, és a nap vagy az éj bármely órájában dalra fakadt, ha Benedetta úgy kívánta. Akárcsak a kutya, a csalogány sem az volt, aminek látszott: a védelmére küldött isteni őrangyal volt, madár alakjában. Nagy rejtély, hogy Isten miért éppen egy ilyen törékeny teremtmény által nyújtott segítséget Benedettának a hatalmas ellenféllel, a sátánnal szemben, különösen azért, mert az európai népi kultúrában és irodalomban a csalogány a testi szerelem, az érzékiség jelképe. A sátán gyakorta vitte véghez csábításait általa.13 Talán épp ezért ő a legalkalmasabb arra, hogy isteni jelként szerepeljen Benedetta életében. Isten valójában áldását adta az élet eme vetületére azáltal, hogy az egész teremtésből éppen ezt a lényt küldte a segítségére. Az érzékek, a földi szerelem világa, a természet szeretete mind Isten adományának tekinthető. Benedetta ezekhez vonzódott, tehát az isteni világot tette magáévá. És mégis ez volt az a világ, amit fel kellett adnia. Amikor kilencéves lett, szülei beváltották a születésekor tett fogadalmat. Kora tavasszal, midőn a gesztenyefák és a szőlő rügyezni kezdtek, egy napon édesapja levitte őt a hegyi ösvényen a közeli Pescia városába, hogy ott csatlakozzék egy magát a vallásnak szentelő női közösséghez. Benedetta később így emlékezett anyja búcsúszavaira: „Amikor elhagytam az otthonom, hogy Pesciába jöjjek, az 1
Pater Noster – Miatyánk, Ave Maria – Üdvözlégy (a ford. megj.).
anyám azt mondta: »Hagyj el engem, ki anyád vagyok; azt akarom, hogy Isten Anyját tekintsd anyádnak, mert úgy hallottam, a lányoknak van ott egy Madonnájuk. Minden szükségedben úgy fordulj hozzá, mintha hozzám jönnél.«„14 Amint Benedetta és édesapja útra keltek, a csalogány még egyszer megjelent, és követte őket. Körülbelül egy mérföldnyire Vellanótól, Benedetta hozzá fordult, s így szólt: „Isten veled, csalogány, Pesciába megyek, és most elhagylak.” A csalogány felröpült a magasba, és a falubéliek szerint soha többé nem hallották ezen a tájon.15
MÁSODIK FEJEZET
A zárda Az út, amelyet Benedetta a hegyről a városba menet bejárt, pszichikai és kulturális hatásában mérendő. A hét mérföld Vellano és Pescia között nagyon különböző világokat és földrajzi kultúrákat választott el egymástól. Benedetta nemcsak a szüleit hagyta el, akik egyetlen gyermeküket, az isteni kegyelem különleges várományosát vigyázták, de a hegyeket is felcserélte a síksággal – elhagyta azt a természeti világot, ahol a civilizáció támadásai éppoly gyöngék voltak, mint Vellano ingatag falai, a síkság kedvéért, ahol a közember élete naponta változott az új emberek, új tettek és új eszmék hatására. Ha a szőlő- és olívatermesztő mediterrán világ alig tartott lépést a civilizáció fejlődésével, Vellanóról ez még inkább elmondható. A város felett kezdődtek a tölgy–, gesztenye- és téli magyalfa-erdők. Ezt a földet még sohasem szántotta ekevas. „A hegységek világa általában kívül esik a civilizáción, amely a városokban és a síkságon születik”, mondja Fernand Braudel.1 A két világ természetesen nem különült el teljesen. Szükségszerűen, bár nem folyamatosan kereskedtek egymással, így az emberek között is kapcsolat létesült. Ebben az ősrégi viszonyrendszerben Benedetta Carlini csak egy apró láncszem volt. Bár hosszú távon a cserekereskedelem és a kommunikáció mindkét világ számára kölcsönös haszonnal járt, e kapcsolat mégis félelmekkel és gyanakvással volt terhes. Az a bizalmatlanság, amellyel a városiak a hegylakók iránt viseltettek, csak jóval később jelent meg Benedetta életében. Ami Benedettát illeti, évekkel később íródott úti beszámolója nem említi félelmeit, de könnyű elképzelni, mit érezhetett egy kilencéves hegyvidéki kislány, amikor az Európa egyik legjelentősebb kulturális centrumának árnyékában meghúzódó városka nyüzsgéséhez közeledtek. Pescia, ahova tartottak, Valdinievole, a Pistoia és Lucca között elterülő változatos mezőgazdasági térség gyorsan fejlődő regionális központja volt. A város lakossága olyan mértékben növekedett, hogy a tizenhatodik századi firenzei államban minden más várost felülmúlt. A század folyamán megkétszereződött és 1590-re már hatezer fölé emelkedett a lakosok száma. A pesciai gazdaság és társadalom változásainak következtében új emberek özönlötték el a várost. Ez a tizenötödik században olyannyira elmaradott és szegényes mezőgazdasági terület, amelyet nem lehetett megkülönböztetni a Firenze alá tartozó többi uradalomtól, virágzó mezővárossá vált, mikor Benedetta először megpillantotta. A lakók különböző gazdasági terményekkel, elsősorban selyemmel, borral és olívaolajjal kereskedtek, és volt egy kisebb papírüzem is a városban. A pesciaiak e tevékenységek révén széles nemzetközi kereskedelmi és ismeretségi hálózatot építettek ki, és a kapcsolatok jelentős kulturális következményekkel is jártak. A pesciai művészet és irodalom, de még a mindennapi élet is a kor legfrissebb áramlataihoz kezdett igazodni. A város társadalmi összetétele és látványa egyaránt megváltozott. A középkori burokból új boltok, új reneszánsz paloták, új templomok és zárdák bújtak elő – egyszóval új város született.2 Ez a hely alkalmas volt a megújulásra, itt a kívülállók is nyomot hagyhattak. A zsúfolt város lármája és nyüzsgése talán mégis visszafogta az egyéni megnyilvánulásra irányuló törekvéseket. Vellanóban a természet, a szülők, talán a szomszédok is mind elismerték
Benedetta különleges helyzetét. Mint a tündérmesében, mindannyian készségesen elfogadták azokat a jeleket, amelyek által az Úr, isteni kegyelmében részesítve Benedettát, kiemelte őt a többiek közül. A városi környezet azonban sokkal személytelenebb volt, nagyobb kitartást és másfajta erőfeszítéseket követelt. A tündérmese hősének itt egy szent életét kellett volna élnie. Az elfogadtatás sikere nagymértékben függött attól, mennyire tud Benedetta alkalmazkodni ahhoz a gyorsan változó vallási világhoz, amelybe belépni készült. Pescia zárdái, akárcsak nagyon sok késő tizenhatodik századi zárda Európában, még mindig a vallási intézmények számát és jellegét egyaránt érintő mélyreható reformok hatása alatt álltak. A lakosság növekedése és az ellenreformációhoz kapcsolódó fokozott vallási hevület következtében a város zárdái és kolostorai teljesen megteltek. Ahhoz, hogy a vallási közösségekbe jelentkezők áradatát el tudják helyezni, a város két zárdáját, a tizenkettedik században alapított San Michelét és az 1490-es években épült Santa Chiarát a tizenhatodik század közepén ki kellett bővíteni. Amikor már ez sem volt elég, a helyi hatóságok új zárdát létesítettek, Santa Maria Nuova néven. Ezeken kívül a helybéliek által teatínusokként emlegetett kis női csoport is közösségben kezdte gyakorolni a vallásos életet, remélve, hogy pápai engedélyt kap a klauzúrára. Mindezen intézkedések ellenére, helyhiány miatt, nagyon sok lánytól megtagadták a felvételt az intézményekbe. Bár abban az időben, amikor Benedetta megkezdte szerzetesi életét, Pescia zárdái több mint kétszáz, nyolc év feletti lány otthonául szolgáltak, az aggodalmaskodó hatóságok feljegyezték, hogy minden elfogadott lány után három jelentkezőt kellett visszautasítani. Pescia szerencsétlen lakosai, mint egy megfigyelő panaszolta, még mindig „csak bővelkedtek az olyan lányokban, akiket nincs hova elhelyezni”. A helyi lakosság igényeinek kielégítése érdekében a nagyhercegi hivatal 1598-ban végül elrendelte, hogy miután Valdinievole, a térség, ahova Pescia tartozott, Lucca állammal határos, és a pesciai zárdákba jelentkező lányok egy része luccai, a város egyetlen zárdája sem vehet fel idegen lányokat, sem apácának, sem szolgálónak (converse).3 Ismerve a pesciai patríciusok lányait ellátó régi és nagy hírű zárdákba való belépés nehézségeit, Benedetta szülei a legújabb vallási intézmény, a teatínus zárda felé vették útjukat, ahol minden bizonnyal könnyebben és olcsóbban elhelyezhetik lányukat. Egy lány zárdába íratása gondos társadalmi és anyagi előkészítést igényelt. A zárda falain kívüli hierarchikus társadalmi rend meghatározta a belső világot is. A Santa Maria Nuova zárda például kizárólag olyan pesciai apák lányait vette fel, akik köztisztséget vállalhattak.4 Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a jelentkezők körét leszűkítették azokra a tehetős birtokosokra, akik családja generációk óta élt a városban.5 De még ott is a külvilág rokoni és pártfogói kapcsolatrendszere határozta meg, hova kerül egy lány, ahol nem ez a szabály döntött. A lányokat a család általában olyan zárdába adta, ahol már élt egy testvérük, unokatestvérük vagy egy családi barát. Az volt az elképzelés, hogy belülről is meg kell erősíteni a külvilágban már létező kapcsolatokat. Hasonló meggondolás alapján, miután az új lányokat a zárdában élő apácák szavazatai alapján vették fel, az apácáknak ajánlatos volt saját családjukból származó vagy ismerős lányokra szavazniuk. Ismerünk egy ilyen esetet: a pesciai San Michèle apácái 1612-hen azt kérték II. Cosimo Medici toscanai nagyhercegtől, hogy engedélyezze egy collodibéli conversa felvételét, mert Collodi éppen a firenzei állam határán kívül volt. Amikor Cosimo azt felelte, hogy továbbra is pesciai területről való lányt keressenek, az apácák gondosan megvizsgáltak öt esetet, majd egyenként leszavazták őket. Aztán ismét írtak a nagyhercegnek, megismételték a kérést, kiegészítve azzal, hogy a collodibéli lányt tartják a legalkalmasabbnak az összes jelentkező közül, mert selyemszövésben túltesz a többieken, és mert 100 scudi a hozománya, ami kétszerese a többi conversa által felajánlott összegnek. Ekkor lépett közbe a pesciai prépost, a város legmagasabb rangú egyházi hatósága, aki Cosimónak írott beszámolójában felfedte az ügy valós hátterét. A szóban forgó lány Jacopa nővérnek, a San Michèle egyik legidősebb apácájának a gyermeke.
Az öt pesciai lánynak, akiket az apácák megvizsgáltak, még csak esélyük sem volt, hogy bekerüljenek, hiszen, érvelt a prépost, az apácák részrehajlóan szavaztak. A prépost tanácsára a kérelem visszautasíttatott, így ez az ügy azon ritka esetek egyike lett, amikor nem a családi érdek győzött. Ez azonban elvétve fordult elő, és éppen ezért maradtak fenn az ehhez kapcsolódó iratok, ellentétben a szokásos felvételekkel, amelyeket nem rögzítettek. Igazán különlegessé az a tény teszi az esetet, hogy Jacopa nővér izraelita vallásról keresztelkedett át, nem pedig az, hogy volt egy lánya – akkoriban igen gyakori volt, hogy felnőtt gyermekekkel rendelkező özvegyek beléptek a zárdába. Nem derült ki, hogy a nővér milyen úton-módon lett végül a San Michèle apácája, de úgy tűnik, egy átkeresztelkedett izraelita nem tudott ugyanakkora nyomást gyakorolni a prépostra, mint egy tisztes keresztény családból való apáca. A rokoni kötelékek azonban elég erősek voltak ahhoz, hogy meggyőzzék a zárdában élő apácák többségét, akik a kérvényt támogatták, és jó egy évvel később ismét engedélyeztetni akarták a felvételt.6 A történetből kiderül: nemcsak az atyafiság, a pénz is nagy szerepet játszott egy lány zárdába helyezésekor. Krisztus jegyesének kézfogója ugyanolyan piacot jelentett, mint egy polgárember lányának kiházasítása. A tizenhatodik századi Toscanában ez komoly gazdasági kérdés volt. Minthogy a férfiak egyre inkább vagy az egyedüllétet választották, vagy csak későn házasodtak, a világi és egyházi hozományok összege egyaránt növekedett. A tizenhatodik század végén egy jó házból való pesciai lánynak legkevesebb 1500 scudi értékű hozománnyal kellett rendelkeznie ahhoz, hogy férjet találjanak neki; körülbelül 400 scudi kellett ahhoz, hogy egy olyan nagy hírű zárdában helyezzék el, mint a Santa Chiara. Nem csodálkozhatunk, hogy a soklányos patríciuscsaládok számára ez vonzó lehetőségnek tűnt, s hogy Pescia zárdáiban óriási volt a túljelentkezés. Ugyanakkor a legtöbb ember még a 400 scudit sem tudta előteremteni – hiszen akkoriban egy képzett munkás sem keresett többet évi 55-60 scudinál.7 Egy középosztálybéli családból való lánynak, mint amilyen Benedetta Carlini volt a pesciai társadalom viszonylatában, olcsóbb intézményt kellett keresnie. A pesciai teatínus közösség pontosan ilyen helyet akart létesíteni. A kora tizenhetedik században a jelöltek által befizetett hozomány összege jelentősen ingadozott a fizetőképességtől függően, de az átlag mindössze 160 scudi volt. Ennek az a magyarázata, hogy a pesciai teatínusok, elnevezésük ellenére, nem voltak igazi teatínusok.8 Valójában, 1599-ben, amikor Benedetta csatlakozott hozzájuk, még csak nem is egy klauzúrával rendelkező intézmény felavatott apácái voltak. A közösséget kilenc évvel azelőtt alapította Piera Pagni, egy pesciai elöljáró özvegye, akinek magas rangú egyházi és állami hivatalokat betöltő rokonai voltak. Piera egy maroknyi fiatal nővel együtt egy magánházban hozta létre azt a menedéket, ahol a közösség imával és lelkigyakorlattal foglalkozott. A csoport a tagok hozományából és kézimunkából tartotta fenn magát – akárcsak a pesciai asszonyok többsége, ők is a firenzei selyemipar számára sodortak fonalat nyersselyemből.9 A tizenhatodik század második felében megszokott jelenség volt az ilyen vallási közösségek létrejötte. Középutat jelentettek az egyházi és a világi társadalom között, így alkalmat adtak arra, hogy azok az asszonyok, akik nem tudtak vagy nem akartak csatlakozni a már létező zárdai közösségekhez, ily módon elégítsék ki vallási hevületüket és társadalmi igényeiket. A hozománnyal kapcsolatos kevésbé szigorú feltételek azzal magyarázhatók, hogy egyrészt a klauzúrában élő zárdáknál sokkal kisebb volt a tekintélyük, másrészt, hogy a tagok egyszerű és könnyen feloldható szüzességi fogadalmat tettek, nem azt az alázatossági, szegénységi és szüzességi „örök” fogadalmat, amely alól aztán már nem lehetett feloldozást kérni az egyháztól. Ingatag helyzetük miatt e közösségek anyagilag sem voltak annyira igényesek, hiszen attól tartottak, hogy elriasztják a lehetséges jelentkezőket vagy a már meglévő tagokat nem tudják maradásra bírni. Ezek a gondok váltak nyilvánvalóvá 1619-ben, amikor a pápa felszólította a teatínusokat, hogy fizessenek adót a pápai államnak. Pirro Torrigiani, az egyik intéző, azt írta válaszlevelében, hogy nem tudnak fizetni, mert „minden
vagyonuk az, amit munkájukkal kerestek, és ami hozományukból maradt. És noha saját házukban tartják fenn gyülekezetüket, és jámbor munkával foglalatoskodnak, és szándékukban áll felépíteni a kolostort, nem tartoznak az Egyház hatáskörébe, és nem kötelezik el magukat az elvonulásnak vagy gyülekezetüknek, így hát azok, akik elmentek, magukkal vitték mindazt, amit hoztak.”10 Bár az anyagi kérdések és néhány tag visszalépése komoly gondot okoztak, mégsem csökkenthették az ilyen gyülekezetek lelkesedését. A legbuzgóbb és legsikeresebb női rendek között is akadt olyan, például az Orsolya-rend, amely ilyen szerény kezdetekre vezethető vissza. Nem mintha az alapítók nem engedhették volna meg maguknak, hogy más intézményekhez csatlakozzanak, inkább azért döntöttek így, mert erős vallási elhivatottságuknak nem felelt meg a már működő kolostorok gyakorta romlott világa, ahol a patríciuscsaládok zárdába küldött lányainak élete alig különbözött a külvilág vezető osztályainak életétől.11 Kétségtelen, hogy nagyon sok kolostorban vezettek be belső reformokat 1563 után, amikor a tridenti zsinat új határozatokat hozott a zárdák irányítására vonatkozóan, és elrendelte az apácák teljes elzárkózását a külvilágtól, függetlenül attól, milyen kiváltságokat élveztek azelőtt. De a világi hatalmak támogatása ellenére – bár könnyű volt rávenni őket az együttműködésre, hiszen a zárdák tisztaságát a társadalmi jólét elengedhetetlen feltételének tekintették – nehéz volt megvalósítani ezeket a szabályokat. Még a firenzei államban is lassú volt ez a folyamat, dacára annak, hogy Medici herceget már a tridenti zsinat előtt is aggasztotta a kolostorok sorsa: kis világi bizottságokat (operai) nevezett ki az állam összes zárdájának felügyeletére, és megtiltotta, hogy a laikusok kedvükre ki-be sétáljanak az intézmények kapuin.12 1558-ban, tizenhárom évvel e törvények beiktatása után, Cosimo de Medici a következőket írta Guido Ascanio Sforza kardinálisnak: „S hogy rövid legyek, elmondom: egyik nagy gondom ezen a világon Isten méltóságát megőrizni e zárdákban. Mindig volt néhány rossz hírű hely, és végtelen a szent életű és vallásos intézetek száma; a háborús ügyek nem engedték, hogy kellő figyelmet szenteljek nekik; néhány, hajdanában hírhedt kolostor, amely a szorgalmam által felemelkedett, most újra visszazuhant a mocsárba; s olyan helyeken, ahol erélyesen léptem fel, több mint 15 meg-becstelenített apácát találtam, ezért kénytelen voltam őrizetbe venni városunk néhány magas rangú urát; néhol több megbecstelenítés történt, néhol kevesebb. [...] Kiderült, hogy a papok és szerzetesek a legnagyobb megbecstelenítők, de akadnak mások is.”13 Pesciában az 1580-90-es években nem mentek ritkaságszámba az ilyen esetek. A Santa Chiara apácáit például gyakorta látták barátkozni a lelki életük irányítására kirendelt ferences szerzetesekkel, akiknek sikerült más jellegű vigaszt is nyújtaniuk. Az apácák és a szerzetesek rendszeresen váltottak leveleket és csomagokat, a pesciai városi tanács minden arra irányuló erőfeszítése ellenére, hogy véget vessenek e magatartásnak. A botrány 1610-ben tört ki, amikor a prépost parancsára a Santa Chiarát felügyelő operai elrejtőzött a zárda templomában, és elfogott két arra kószáló szerzetest. Ezt követően „zendülés tört ki, összegyűlt a tömeg, és fellázadtak az apácák”. Az operai emberei dulakodni kezdtek a szerzetesekkel, az egyiket orránál fogva cibálták, az apácák pedig kövekkel és téglával torolták meg az operai támadását. A huzakodás akkor jutott a nagyherceg fülébe, amikor a Santa Chiara apácái levélben sérelmezték ezt a bánásmódot, és újabb operai felállítását követelték. A négy ember közül, panaszolták, az egyiket „köszvény gyötri, és mindig ágyban fekszik”, a másik „elaggott öregember, és képtelen mozogni”, a harmadik pedig „bár testileg ép, mégis cselekvésképtelen”. A nagyherceg nem bizonyult fogékonynak. A kérésnek nem tett eleget, ehelyett felszólította a ferencesek tartományi főnökét, hogy távolítsa el a két szerzetest – sürgősen száműzték is őket három évre Korzika szigetére.14 Ha a hatóságok azt hitték, hogy a két szerzetes eltávolítása jelentős változást hoz a zárda életébe, nagyot csalódtak a rákövetkező események láttán. Az apácák és az ott maradt
szerzetesek még legalább tíz évig ugyanolyan módon folytatták életüket. 1621-ben híre ment a városban, hogy az egyik helyi cipész igen furcsa pár facipőt kapott javításra. Az egyik cipő belsejébe „még egy nyilvánosházhoz sem illő gyalázatos figura” volt belevésve, alatta pedig a következő szöveg állt: „a jól-létemre” (Del mio bene). A párjában talált fehér fadarab egy „férfi nemi szervet al naturale” formázott. A vizsgálatok során a helyi hatóságok kiderítették, hogy a facipőt a Santa Chiara apácáinak gondnoknője vitte a cipészhez. Amikor beidézték, a gondnoknő azt vallotta, hogy az egyik apácától kapta. Az apáca pedig azt állította, hogy a fabetétekkel egy szerzetes foldozta meg a lyukas cipőt. A városi tanácsosok ekkor rájöttek, hogy a helyzetet csak sokkal drasztikusabb eszközökkel lehet megoldani. A nagyherceg beleegyezésével írásban nyújtották be Rómának a kérést, hogy a ferenceseket egyszer s mindenkorra tiltsák ki a zárdából, és hozzáértőbb lelki tanácsadókat rendeljenek ki helyettük.15 A pesciai teatínus közösség megalapítását az effajta romlottság elleni cselekedetként, valamint a Trident utáni megreformált egyházhoz való szoros kötődés kontextusában kell értelmeznünk. Piera Pagni, a teatínusokat megszervező patríciusözvegy bármelyik vallási intézménybe beléphetett volna. Vagyona és társadalmi helyzete lehetővé tette, hogy akár a San Michèle, akár a Santa Maria Nuova vagy a Santa Chiara befogadja. Egy hitbuzgó asszony számára azonban a pesciai zárdák élete elviselhetetlenül fegyelmezetlen volt. Ha Piera Pagni a világi társadalom romlottságától és anyagiasságától elzárkózó életet akart élni, meg kellett alapítania saját vallási közösségét. Az ötletet valószínűleg egyik rokonának, Antonio Pagninak a példája adta, aki 1588-ban önálló férfigyülekezetet alapított. Antonióhoz, aki ekkor fejezte be egyházi jogi tanulmányait a Pisai Egyetemen, Paolo Ricordati atya, a hajdani jogász, valamint több pap és laikus csatlakozott. Tisztes életmódjuknak hamarosan híre ment, és a helyiek teatínus atyákként kezdték őket emlegetni, a Reguláris Klerikusok teatínus kanonokrendje után, amelyet Thienei Szt. Kajetán alapított 1524-ben, az egyház megreformálása céljából. A név rajtuk ragadt még azután is, hogy már az Annunciáció Atyáinak hívták magukat; ezt az elnevezést terjesztették ki a Piera Pagni által létrehozott női közösségre is, amikor a férfi „teatínusok” elvállalták, hogy segítik és szellemileg támogatják őket.16 A teatínusok női csoportja már kezdettől fogva klauzúrában élő kolostori közösségként akart működni. Eleinte félig-meddig kolostori életet éltek gyóntatóatyjuk, Paolo Ricordati szellemi irányítása alatt, aki sürgette, hogy vegyék át az ún. Szent Ágoston-i regulát. A regula nem a napi teendőkre vagy a közösség vezetésére vonatkozó hivatalos előírás volt, hanem egyszerűen a lelki életre vonatkozó tanácsok gyűjteménye, amelybe az önálló közösségek beilleszthették a maguk sajátos szabályait. Olyan témákat érintett, mint a közösségi élet létesítése magántulajdon nélkül, az imákhoz fűződő szertartások, a test sanyargatása böjt által, az egyszerű öltözék szükségessége és így tovább.17 A regulára épülő mindennapok szigorába csak felületesen látunk bele, mert a teatínusok korabeli szabályzata nem maradt fenn, és biztos, ami biztos, az 1650-es évekig nem fektették le írásban, attól tartva, hogy a szertartások részletezése visszariasztaná a lehetséges jelentkezőket.18 Az Annunciáció Atyáinak egyike azonban hátrahagyta néhány szertartás rövid leírását. Ezek a következők: „böjt, a test sanyargatása, engedelmesség, szent olvasmányok, áldozás minden héten, a magány megőrzése oly módon, hogy csak a legközelebbi templomban tartott misén szabad nyilvánosan mutatkozni, a bűnök meggyónása a refektóriumban, valamint minden tizenötödik napon a szokott imahelyen, a többiek előtt.”19 Ε lelkigyakorlatokkal tarkítva a kézimunkát, az apácák napi több órában selymet szőttek. A munka célja az volt, hogy alázatra neveljen, kiölje a lustaságot, és jövedelmet hozzon a közösségnek. A teatínusok a feladatok teljesítése és a rend betartása érdekében hatalmi hierarchiát állítottak fel. „Van egy női felettesük, akinek alávetik magukat, a novíciáknak van oktatójuk, és vannak egyéb megszokott feladatkörök, mint a felavatott apácáknál.”20
A belső rend megszervezésével egy időben beindították azt a bürokratikus gépezetet is, amely lehetővé teszi, hogy legalizálják egyházon belüli helyzetüket. Miután bebizonyították, hogy a hozományokból, munkájukból és egy 1610-ben megvásárolt gazdaságból származó jövedelemből képesek fenntartani magukat, 1611-ben Róma engedélyezte egy általános káptalan megszervezését és új leányok befogadását.21 Úgy tűnik, ezután jobban vonzották az új jelentkezőket, és anyagi támogatást is kaptak, mert 1613 áprilisában engedélyt kértek a világi hatóságoktól egy harminc tagot befogadó kolostor építésére. Abban a pillanatban tizennyolcan voltak ugyan, de bíztak az állandó gyarapodásban. Az előterjesztett terv megvalósításához 4000 scudira volt szükség. Tervbe vették a városfal egy szakaszának lebontását is, hogy legyen hely az új épületnek. A domboldalra felhúzott, a városra és a Pescia folyó völgyére néző épület, amelyet 1618 októberében fejeztek be, ékes bizonyítéka annak, mire képes egy csoport eltökélt asszony nagyon rövid idő alatt.22 Amint új lakóhelyükre költöztek, a teatínusok elindították az adminisztratív eljárások utolsó hadjáratát annak érdekében, hogy szabályos zárdává váljanak. 1619-ben klauzúráért folyamodtak a pápához. Többé nem kellett kijárniuk a zárdából ahhoz, hogy misét hallgassanak, de ami ^ég fontosabb, apácaként a szegénységi, szüzességi és alázatossági fogadalmak örök fogadalommá válnak. Bármelyik apácát, aki el kívánná hagyni a zárdát, felettesei és a világi hatalmak maradásra kényszeríthetnék. Ugyanígy, bármilyen laikust, aki engedély nélkül akarna bejutni a zárdába, meg lehetne büntetni.23 Amikor a kérelmekkel foglalkozó pápai hivatal megkapta a teatí-nusok kérvényét, utasította a pesciai prépostot, hogy számoljon be az apácák életéről. A prépost valószínűleg igen kedvező jelentést adhatott, mert 1620 júniusában ő és a pesciai vikárius egy utolsó látogatást tettek a zárdában, elhatározva a klauzúra bevezetését. Végül 1620. július 28-án V. Pál pápa kiadta a bullát, amely teljes klauzúrában élő zárdának nyilvánította őket. Az apácák kérésére a Szűzanya Gyülekezete nevet kapták, és Sienai Szent Katalin védelme alá helyeztettek. Apátnőjük, akit az apácák maguk közül választottak a pesciai prépost jóváhagyásával, Benedetta Carlini lett.24 Meglehetősen szokatlan, hogy egy vellanói hegyvidéki lány ilyen vezető pozícióba jutott. Az még különösebb, hogy mindezt harmincéves korára érte el, annál is inkább, mert a tridenti zsinat határozatának értelmében apátnői teendőkre csak negyven év feletti asszony alkalmas. Bámulatos, hogy mindezt elérte, ráadásul a zárdát egy olyan összetett bürokratikus folyamaton kalauzolta át, amely kulcsfontosságú volt az intézmény létezése szempontjából. 25 Ezek az események azonban, mint látni fogjuk, valószínűleg összefüggtek. A Szűzanya Gyülekezetének gyarapodó vagyona szorosan kapcsolódhat Benedetta Carlini gyarapodó vagyonához és azokhoz a csodálatos állításokhoz, amelyeket mindkettő érdekében tett.
HARMADIK FEJEZET
Az apáca Benedetta 1599-es megérkezését követően első évei látszólag eseménytelenül teltek a teatínusoknál. Húsz évvel később a közösség így emlékezett erre az időszakra: „miután belépett a zárdába és a többiek között élt, minden cselekedetét példás engedelmesség jellemezte. Soha nem tett olyat, ami miatt meg kellett volna dorgálni, és hetente kétszer áldozott.” Csak Benedetta tudott a kibontakozó természetfeletti eseményekről. Amint apjától búcsút vett, Benedetta eleget tett anyja kívánságának, amelyet akkor kötött a lelkére, amikor elhagyta Vellanót. A kilencéves kislány letérdelt a zárda Madonna-szobra elé, és a Szűzanya oltalmáért könyörgött: „Legédesebb Anyám, elhagytam érted az én hús-vér édesanyámat, kérve kérlek, fogadj gyermekedül.” A Madonna beleegyezése jeléül bólintani látszott.
Nem sokkal ezután a Szűzanya ismét jelezte, hogy fogadott lánya különösen kedves a szívének. „Egyszer, amikor az ő képmása előtt mondtam imáimat, és nem tudtam, min elmélkedhetnék, ami egyaránt kielégítené őt és engem, az én anyám áthajolt a kis oltáron.” Benedetta szerint a Szűz meg akarta csókolni őt, de a lány annyira megrémült a mozgó szobortól, hogy ijedtében felpattant, a szobor pedig átesett az oltáron. „Sikoltani kezdtem. Hívtam a főnökasszonyt, ő odaszaladt, és visszahelyezte a Madonnát.” Benedetta ezúttal egészen másként reagált a Szűz cselekedetére, mint a korábbi természetfölötti eseményekre. Annak ellenére, hogy korábban a csodát a dolgok természetéhez tartozónak tekintette, ugyanez most meglepte és megfélemlítette. A Szűz tettei az Úr hatalmát bizonyították. Akárcsak a szentek csodái, amelyeket hitüket megerősítendő olvastak a zárdai lányok, amit Benedetta átélt, az sem egyszerűen elmesélhető történet volt, hanem olyasmi, ami okít és gondolkodásra serkent.1 Gyermekkora és gyermeki hite helyét elfoglalta a felnőttek vallásos világa. A népi kultúra helyet adott a vallásos kultúrának. A népmesék hősnője a szentek nyomába lépett. Félelmében Benedetta sem a főnökasszonynak, sem a gyülekezetnek nem árulta el, amit aznap az oltárnál látott. Egyszerűen annyit mondott, hogy a Szűz lezuhant – a hírt szerencsétlenségnek tekintették ugyan, de nem volt végzetes. Benedetta tulajdonképpen saját magát is meggyőzte erről. Természetesen többféleképpen értelmezhették azt, hogy egy szent szobor leesett. Ez a történés utalhat az isteni kegyelemre – Benedetta először erre gondolt; lehetett baljóslatú előjel, vagy akár természetes baleset, aminek nincs jelentősége. A teatínusok, bár kevéssé foglalkoztatta őket az eset, borúlátóan értelmezték a történteket – ám leginkább lényegtelennek tekintették az egész ügyet. Bár jó néhány évtizeddel később megemlékeztek róla és újra szóba került, az eset megtörténtekor valószínűleg semmilyen különös jelentéssel nem ruházták fel.2 Az események, amelyek 1613-ban, közvetlenül azelőtt kezdődtek, hogy a teatínusok megkapták volna a zárda építésére vonatkozó engedélyt, egyértelműbbek voltak, és sokkal nagyobb port kavartak. Benedetta, az ekkor már huszonhárom éves fiatal hölgy, jelentette a főnök-asszonynak és a gyóntatóatyának, hogy látomásai vannak. Az elsőt egyik reggel, ima közben látta. Hirtelen egy gyönyörű, gyümölcsökkel és virágokkal teli kertben találta magát. A kert közepén illatos vizű kút állt, mellette egy angyal, aki aranybetűs feliratot tartott: „Aki e kútból meríteni akar, tisztítsa meg poharát, és ne közelítsen.” Benedetta nem értette a feliratot, ezért az angyaltól kért magyarázatot. Az angyal azt mondta: „Ha meg akarod ismerni Istent, űzz el a lelkedből minden földi vágyat.” Benedetta ennek hallatán erős kísértést érzett, hogy búcsút vegyen a világtól, de a látomás szertefoszlott, a lány pedig visszatért az érzéki világba, az elválás okozta fájdalom terhétől sújtva. Ezután hatalmas boldogság öntötte el, és inkább vágyott jónak lenni, mint valaha.3 Később, ugyanabban az évben, vadállatok között látta magát, oroszlánok, skorpiók és vadkanok vették körül, meg akarták sebezni. A lehető legutolsó pillanatban egy pompás ruhába öltözött férfi megmentette, aki elűzte az állatokat. A férfi azt mondta, hogy ő Jézus, az állatok pedig démonok, akiket Benedettának kell legyőznie. A férfi kitartásra biztatta, és megnyugtatta, hogy mindig segítségére lesz. Ezután eltűnt.4 Egy másik látomásban egy kilenc-tízéves forma kisfiú egy hegy lábához vitte Benedettát, és felszólította, hogy menjen fel a csúcsra. A talaj göröngyös volt, így a lány állandóan megbotlott és visszaesett. Végül a kisfiú kézen fogta, és felvezette a hegycsúcsra. Amikor felértek, a fiúcska így szólt: „Ugyanígy soha nem fogod tudni megmászni a Tökéletesség Hegyét igaz vezető nélkül, akire támaszkodhatsz.” Amikor Benedetta megkérdezte, ki lenne a vezető, a fiú azt mondta: „a te gyóntató-atyád”.5 A misztikus tapasztalatok, akár pszichológiai vagy isteni megvilágosodásnak, akár a böjtre való fiziológiai válasznak tekintjük őket, feltárják, hogy mi foglalkoztatta leginkább a misztikust. Ahhoz, hogy megértsük Benedetta látomásainak üzenetét, meg kell értenünk
előképzeteit. Bár többféle módon nyilvánultak meg, korai látomásaiban mindig ugyanazok az alapgondolatok jelentkeznek: a lelki világ az anyagi fölött áll; az egyik eléréséhez az embernek fel kell adnia a másikat; nehéz bár az út, és veszélyekkel van kikövezve, isteni irányítással a nehézségek legyőzhetők; bár az ember törékeny teremtmény, ha hajlandó harcolni a tökéletességért, Isten az Ő kegyelmében segítséget nyújt neki. Egyáltalán nem meglepő, hogy egy zárdai életet élő fiatal lány ilyen útmutatást kap. Benedetta arra törekedett, hogy még jobb apáca váljék belőle, de kétségtelenül fáradságosnak találta a lelki tökélyhez vezető utat. A látomásában megjelenő alakok egyszerűen megfogalmazták a nehézségeket, amelyekkel szembe kellett néznie, ugyanakkor bátorságot és reményt adtak neki a további küzdelemhez. Mindez nem jelenti azt, hogy Benedetta nem valóságként élte meg e tapasztalatokat, de azt sem akarjuk sugallni, hogy kizárólag a végső üzenet a fontos, nem a látomások maguk. A kapott üzenetek sajátos megnyilvánulási módja ugyanolyan fontos a látnoki tapasztalat megértéséhez, mint a látnók végkövetkeztetése. A látomások összefoglalják a látnók társadalmi és kulturális tapasztalatait, így a konkrét részletek ugyanolyan fontos szerepet kapnak, mint a rejtett mondanivaló. Ez különösen igaz az újkor előtti európai misztikusok látomásainak esetében, akik olyan kultúrában éltek, amely igen sajátosan, vizuális formában tanított imádkozni. Amikor Benedetta azt mondja, hogy „nem tudta, min elmélkedhetne ima közben, az elmélkedés különleges formájára gondolt. Ez azt az összetett képességet jelentette, hogy az imádkozó vizualizálni tudja a bizonyos imatípusoknak megfelelő embereket, helyeket és történéseket a Szent Család életéből. Kora asszonyaihoz hasonlóan Benedetta is a számos, e célból nyomtatott kézikönyv egyikéből sajátította el e képességet. Ilyen volt Luis de Granada Imák és lelkigyakorlatok kézikönyve című műve vagy Borromei Szent Károly imakönyve. Mindkettő megvolt a teatínusok könyvtárában, és Benedetta időnként olvasgatta őket. Ezek a könyvek általában a következőket ajánlották: „Ahhoz, hogy a Passió történetét jobban eszedbe vésd, hogy könnyebben megjegyezd minden jelenetét, a helyszíneket és embereket rögzítened kell a fejedben, ez majd segítségedre szolgál: egy város például, amely Jeruzsálem városa lesz – e célból válassz egy várost, amelyet jól ismersz. Ε városban találd meg a fő helyszíneket, ahol a Passió minden jelenete megtörténhetett. [...] És azután néhány embert kell kigondolnod, olyanokat, akiket jól ismersz, hogy képviseljék számodra a Passió résztvevőit. [...] Amikor minden képzelőerődet felhasználva mindezzel végeztél, menj a szobádba. Egyedül és magányosan, kizárva minden külső gondolatot, kezdj el gondolkozni a Passión, elejétől, kezdve azzal, ahogyan Jézus szamárháton belovagolt Jeruzsálembe. Lassacskán térj át egyik jelenetről a másikra, elmélkedj mindegyiken, időzz el a történet minden egyes mozzanatánál...”6 Ez az irodalom ihlette Benedetta látomásainak néhány sajátosságát. Bár amikor felettesei vallatóra fogták, Benedetta azt állította, hogy semmilyen külső hatás nem befolyásolta látomásaiban, a válaszaiból mégis kiviláglik, hogy beépítette azt a vallásos irodalmat, amit olvasott, és amiről hallott. Például felidézte azt, hogy mielőtt a Tökéletesség Hegyéhez fűződő látomása megjelent volna, egy bizonyos könyvet olvastak az apácákkal, és a könyv az egyén bűneinek és vétkeinek feldolgozásáról szólt. Benedettának, mint mondta, nem állt szándékában felmászni a Hegy csúcsára, de „a többi lánnyal együtt sokszor olvasott erről egy könyvben, amely a vallásiak [szerzetesek és apácák] három fogadalmának legmagasabb tökéletességi fokát tárgyalta, és azt is olvasta, hogy annak, aki meg akarja mászni a Tökéletesség Hegyét, erőfeszítéseket kell tennie”.7 Azon kívül, hogy lelki útmutatókat és egyéb vallásos irodalmat olvastak, Benedetta zárdájának apácái a valós életben látott festmények és szobrok ihlette belső képek által akartak eljutni egy magasabb fokú imádságszintre. Mint azt a művészettörténész Michael
Baxandall hangsúlyozta, a reneszánszban és a kora újkorban „a festő a szent történetek hivatásos megjelenítője”. Ο öntötte látható formába azt, amit a hívő lélek már megjelenített gondolataiban, és az volt a feladata, hogy az elmélkedőket további belső elmélyülésre sarkallja.8 Mi sem természetesebb tehát, mint Benedetta kijelentése, aki szerint a látomásában megjelenő Sienai Szent Katalin „pontosan olyan ruhát viselt, mint a képeken”.9 Benedetta a vellanói plébániatemplomban láthatott ilyen festményeket, vagy azokban a pesciai templomokban, ahova misére vagy áldozni jártak a teatínusok, mielőtt teljes klauzúrában élő zárdává váltak volna. Hasonlóképpen, bár Benedetta tagadta, hogy az első látomásában megjelenő kertet látta volna valaha, vagy olvasott volna róla, kétségtelen, hogy mind irodalmi, mind festészeti forrásokból ihletődött. Látomása a szamáriai asszony bibliai történetéhez hasonlít. Jézus, közeledvén a kúthoz, amiből az asszony vizet húzott, azt mondta neki: „aki pedig iszik ama vízből, melyet én adok neki, nem fog szomjúhozni mindörökké” (Jn 4,14). A kert, ahol Benedetta az angyalt hallotta, a Szent Család életének egy másik mozzanatát is idézi – a késő középkori és reneszánsz művészet ikonográfiájának egyik legnépszerűbb jelenetét. Az elhagyatott kert, ahova került, pazar bőségű csodálatos virágaival, az arany és fehér szárnyú ifjú angyallal, a kúttal és az aranybetűkbe foglalt isteni üzenettel, az angyali üdvözlet kertjére hasonlít. A körülzárt kert, Mária szeplőtelenségének szimbóluma, a kút, az élet forrása, amelyből lelki megújulást lehet meríteni, az „Üdvözlégy, Mária” feliratszalag mind a kor festészeti eszköztárának alapelemei voltak. Ha Benedetta azt állította is, hogy kizárólag csak a látomásaiban találkozott ilyen képekkel, ez azért történt, mert sikerült tökéletesen beépítenie a társadalom vallási diskurzusát.10 A látomások, hagyományos képrendszerük és magasztos hangulatuk ellenére vegyes érzelmeket váltottak ki Benedettából. Látnokként tisztában volt a víziók hatalmával és veszélyeivel. Egy mélyen vallásos társadalom hívő tagjaként nem kérdőjelezte meg a látomások valóságértéket. Ekkor még nem jelent meg az az újkori irányzat, amely az efféle jelenségeket patologikus hallucinációnak tekintette. A kérdés nem az volt, hogy a látomások valóságosak-e vagy sem, hanem hogy sátáni vagy isteni eredetűek-e. A meghatározást megnehezítette, hogy az ördög különféle álorcákat ölt a gyanútlan áldozat behálózására, és sokszor látszólag jámbor alakban jelent meg. Megnyerő ábrázattal erkölcsös javakat mormolt, így térítette a maga oldalára a hívő lelket, hogy utána gonosz cselekedetek elkövetésére használja fel őt. Szent Pál így óvta az ájtatos embert: „mert maga a sátán is átalakítja magát világosság angyalává” (2Kor 11,14). A közbeeső századokban számos lelki útmutatónak szánt traktátus figyelmeztette az apácákat és papokat sérülékenységükre, amikor átadják magukat a természetfelettivel való misztikus találkozásoknak. Isten ellensége éppen a hitbuzgalmukat fordíthatja ellenük.” Benedetta kezdetben attól tartott, hogy ez történik vele is. Amikor Jézus azt mondta neki, hogy örökké vele marad, „megijedt. [...] Ε szavak miatt a sátáni megcsalatáson kezdtem gondolkodni.” Hasonlóképpen, amikor egyedül találta magát a kertben a kútnál, „megrémült”.12 De a kezdetben átélt félelem és felindulás lassacskán mindig hatalmas boldogsággá és elégedettséggé változott. „Amint imája végéhez ért, úgy érezte, teljesen megnyugodott és boldog lett, inkább vágyott jónak lenni, mint annak előtte, és szerelembe esett a Jézussal.” így hát, „mikor látomásai elkezdődtek, megijedt, nem tudta eldönteni, hogy a sátántól vagy Istentől jönnek-e, de utána fokozatosan megerősödött hitében”.13 Az érzelmi út, amelyet a félelem, az elfogadás, majd a boldogság stációin keresztül tett meg, a korábbi misztikusok útját tükrözi, és ez a tudat vigaszt nyújtott önmagában. Ez az út az elsőként a Szűzanya által megtapasztalt érzelmek teljes skálájára vezethető vissza, akinek kezdeti rémülete annak hallatán, hogy az Úr őt választotta ki minden asszonyok elejének, elfogadássá, majd örömmé változott. Benedetta egyre növekvő, bár soha nem teljes bizodalmát látomásai isteni eredetében
megerősítette az átélt boldogságérzet. Az ő korában, akárcsak a mienkben, az érzelmeket jelentéssel ruházták fel, de míg a huszadik században az érzelmeket a tapasztalás eredményének, a külső események végső, lelki termékének tekintjük, a tizenhetedik században ezek önmagukban jelentettek tapasztalást; az érzelmek adtak értelmet és formát a történéseknek, és ezek igazolták az erkölcsi igazságokat. A boldogság érzete isteni eredetű; a félelem és rémület pedig a sátán műve. Következésképpen, amint ezt a moralisták az egyház létrejötte óta hangoztatták, „Mert nem nehéz és lehetséges megkülönböztetni, hogy ami jelen van, az jó vagy rossz, ha Isten azt megadja. Amikor a szenteknek látomásuk van, az nem zavarja meg őket. [...] Az ilyen csendesen és szelíden történik, úgy, hogy azonnal öröm és örvendezés, bizalom jön létre a lélekben. [...] Ha pedig, mivel emberek, némelyek félnek is a jó szellemek látomásától, a megjelenők a szeretetben elveszik azonnal a félelmet is. [...] A rosszak ostroma és megjelenése ezzel szemben zavaró, tolongással, zajokkal, kiabálásokkal jár. [...] Nyomukban jár azonnal a lélek elbátortalanodása, zavar és rendetlen gondolatok, emésztődés, az aszkéták gyűlölete, kedvetlenség, szomorúság. [...] Amikor tehát efféléket láttok és megijedtek, majd a félelem azonnal meg is szűnt, helyét kimondhatatlan öröm foglalta el, bátorság és bizalom, megerősödés és a gondolatok zavartalansága és mindaz, amit fentebb már felsoroltam, bátorság és Isten iránti szeretet, akkor bízzatok és imádkozzatok. Mert az öröm és a lélek állapota megmutatja annak szentségét, aki jelenvaló lett. Ha ezzel szemben bizonyos dolgok megjelennek, nyomukban pedig zavartság keletkezik, és kívülről zaj jön, világias jelenések, halálfenyegetés [...] akkor tudjátok meg, hogy az a gonosz szellemek támadása.”14 Benedetta folyamatos vizsgálatnak vetette alá érzelmeit, hogy megbizonyosodjék látomásai valódisága felől. Érzelmi állapotának legkisebb változását is tudatosította. A fokozott védelem érdekében feletteseinek is beszámolt tapasztalatairól. Amikor ezt tette, egyszerűen természetfölötti tanácsadójának a Tökéletesség Hegyén adott utasításait követte – tudniillik, hogy gyóntatóját tekintse lelki vezérének. A látomások hallatán Benedetta gyóntatóatyja és az apátnő nem becsülték le a lány érzelmeinek súlyát. Azt sem vonták kétségbe, hogy valóban megtapasztalta a látomásokat, hiszen némelyiket tanúk igazolták, akik észrevették, hogy ima közben Benedetta révületbe esett, hadonászott, és érthetetlen hangokat adott ki. Ε jelenetek alatt Benedetta tudatállapota olyannyira megváltozott, hogy képtelen volt választ adni aggódó társai kérdésére, akik azt firtatták, mi történik vele. Így tehát látomásainak nyilvános volta alátámasztotta Benedetta állításait, beszámolói pedig lehetőséget nyújtottak feletteseinek, hogy a résztvevő magyarázata által megértsék az eseményeket, amelyeket a többiek láttak.15 A kérdés azonban továbbra is ugyanaz maradt: sátáni avagy isteni eredetűek-e Benedetta látomásai? Az egyháznak mindig gondot okozott a megvilágosodás és a személyes miszticizmus. A látomásokat Isten egyik útjának tekintették, amelyen a megváltás felé tereli az emberi lényt. A századok folyamán lejegyezték a szentek látomásait, a prédikátorok pedig az igaz kereszténység bizonyítására, a jámbor lelkek erkölcsi buzdítására használták e történeteket.16 Ugyanakkor azonban, teológiai megalapozottságuk és pedagógiai értékük ellenére, egyre növekvő gyanakvással kezelték a látomásokat, mert nem illeszkedtek az egyház szakrális rendszerébe. A hívő ember általában a klerikusok segítségével, a szentségeken keresztül lépett kapcsolatba Istennel. A tizenhatodik században, amikor az egyházi hierarchiát az egyházon belül is bírálták, és a protestáns szakadárok is támadták, különösen nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy a klerikális közbenjárást kiiktató természetfölötti tapasztalatokat visszaszorítsák. Az erőfeszítéseknek az volt a céljuk, hogy a különböző, kegyelemhez vezető utakat kiiktassák, és véget vessenek az eretnekség terjedésének, amit elősegítettek a jó szándékú, de tudatlan látnokok, akik saját tapasztalataik téves magyarázatával önmagukat és követőiket doktrínái tévedésekhez vezetik. A tizenhatodik századi misztikusok mindegyikét kivétel nélkül, még azokat is, akik később a
katolikus egyház szentjeivé váltak, hosszas vizsgálatnak vetették alá, míg meg nem győződtek látomásaik valódiságáról, isteni eredetéről és ortodoxiá-járól.17 A női misztikusok látomásait még a férfiakénál is nagyobb buzgalommal vizsgálták meg. A teológus Jean Gerson már a tizenötödik században arra intett, hogy a nők látomásai és állításai „kétségekkel kezelendők, míg alaposan meg nem vizsgálták őket, sokkal alaposabban, mint a férfiakét [...] mert oly könnyen elcsábíthatok.”18 Az asszonyokból hiányzik a férfiak ésszerűsége, ők a „gyönge edény”, akik korlátolt szellemi képességeik, féktelen kíváncsiságuk és kielégíthetetlen bujaságuk miatt könnyen az ördög prédájává válhatna!:.19 Paradox módon, éppen az asszonyok hiszékenységre és tiszta hitre való hajlama, amely miatt oly sokan váltak a késő középkori és kora újkori Európa elfogadott misztikusaivá, és amely az Istennel való egyesüléskor előnyt jelentett a férfiakkal szemben, gyakorta a sátán akaratlan eszközévé tette őket.20 Mindezt szem előtt tartva, a gyóntatóatya azt mondta Benedettának, hogy ne adjon hitelt annak, amit látott, mert így a sátán nem tudja káprázatát művelni vele. Nagyon nagyfokú hiúságra vall, ha valaki úgy érzi, hogy Isten őt választotta ki kegyelmére, és a sátán tudja, hogyan fordítsa a maga hasznára az efféle gondolatokat. Ricordati atya azt tanácsolta Benedettának, hogy próbálja visszaszorítani a látomásokat, és „imádkozzon Istenhez, hogy révület és megvilágosodás helyett inkább gyötrelmeket küldjön rá, mert ez bizonyosan nagyobb biztonságot nyújt a sátán káprázata ellen”.21 Benedetta megbűnhődhet hiúságáért, ha vezeklésképpen gyötrelemért könyörög. így gyakorolhatja az alázatot is, amely különösen kívánatos erénye egy apácának. Az atya, amikor utasította Benedettát, hogy kövesse a tanácsát, azt remélte, hogy ily módon a sátán sokkal nehezebben tudja majd kihasználni az apáca hiúságát. Az igaz látnók az érdemtelenség érzéséről ismerszik meg, arról, hogy úgy érzi, nem méltó Isten kegyelmére. Hogyan is lehetne ezt jobban kimutatni, mint úgy, hogy fizikai szenvedésért könyörög Istenhez? Több női szent folyamodott ilyen vezekléshez, és Isten olyan legyengítő betegséggel áldotta meg őket, amely által egyaránt lehetett alázatot gyakorolni, és kimutatni Isten iránti korlátlan odaadásukat.22 Egy jó apáca egyik legfontosabb tulajdonsága az engedelmesség, így Benedetta megfogadta a tanácsot. Küzdött látomásai ellen, és látszólag sikerrel is járt, de a gyötrelmeket nehezebben tudta megszerezni. Imája csak 1615-ben lelt meghallgatásra, amikor végül, főleg éjszakánként, olyan egész testét átjáró fájdalom lepte meg, hogy gyakorta teljesen lebénult. A megvizsgálására kihívott orvosokat teljesen összezavarta Benedetta betegsége. Sem diagnosztizálni nem tudták, sem elhatározni, hogy mit tegyenek. Egyetlen gyógymód sem könnyített fájdalmán.23 Benedetta betegsége számunkra talán érthetőbb, mint orvosai számára. Hatalmas erőfeszítést tett, hogy visszaszorítsa az eksztatikus élmények iránti természetes vágyát, és kövesse gyóntatója tanácsát. Saját kezdeti kétségei ellenére kétségbeesetten akarta hinni, hogy látomásai jó természetűek, Istentől származnak, és felmagasztalják őt. Azonban azt kellett hallania, hogy a jelenések gonoszak lehetnek; s hogy jó apáca lehessen – és Benedetta nagyon jó apáca akart lenni – fel kell adnia azt, amit leginkább kívánt. Ezt a konfliktust nem lehetett egykönnyen megoldani. Ha megtagadja a látomásokat, talán Istent tagadja meg; ha elfogadja őket, talán a sátán kezére játszik. „Az volt a legnagyobb küzdelem – mondta évek múlva –, hogy ne akarja elhinni, hogy Isten műve ez [..”!] és ez hatalmas fájdalmat okozott, mert Őexcellenciája [a prépost] idejött, és azt mondta, hogy nem szabad hinnie [a jelenésekben], és úgy érezte, nem tehet egyebet, hinnie kell, és önmagát vizsgálta; imádkozott Istenhez, hogy vegye el tőle a hitet, de hite mégis erősödött; fájdalmat okozott, hogy nem tud engedelmeskedni, és ez a fájdalom csak akkor múlt el, amikor többet nem gondolt erre, mert egyébként beleőrült volna.”24 Benedetta gyengélkedése az önemésztő szenvedés, és a megoldatlan konfliktus fizikai megnyilvánulása volt. Ugyanakkor azonban ez jelentette az első lépést a megkönnyebbülés
felé. A betegség volt az egyetlen elfogadható megoldás ebben a helyzetben, mert Isten oldalára helyezte Benedettát. Az isteni kegyelem jele volt, ezért könyörgött Ricordati atya, a gyóntató. Így az apáca választ kapott imájára, és ez igazolta Jézus kijelentését, hogy az ő szerelméért Benedettának számos hányattatást kell megszenvednie. Akárcsak más női misztikusok korábban, Benedetta is a szentséghez vezető ösvényre lépett.25 Benedettának azonban keservesen kellett csalódnia, ha elismerést várt a többiektől, mert ilyen különleges kegyelemben részesült. A biztonság kedvéért orvosokkal vizsgáltatták meg, de az orvosok hamar távoztak, amikor rájöttek, hogy nem tudnak segíteni rajta. Benedetta magára maradt fájdalmával. Az apácák élete visszatért az imák, a böjtök és a kézimunka szakadatlan körforgásához, Benedetta pedig nem állt már az érdeklődés középpontjában, amint látomásai helyét átvette egy gyógyíthatatlan kór. Két évig csöndben szenvedett a közösségi élet homályába burkolózva. 1617-ben az események új fordulatot vettek: visszatértek látomásai. Most azonban nem a betegsége előtti révületek és megvilágosodások kezdődtek újra. Már nem Jézus és a jóakaratú angyalok látogatták, hanem gyönyörű fiatal férfiak űzték éjszakánként, meg akarták ölni és vasláncokkal, tőrökkel, botokkal, különböző fegyverekkel kínozták. A támadások hetente többször megismétlődtek lefekvés után, és hat-nyolc órán át tartottak. Iszonyatos fizikai fájdalmat okoztak. A fiatalemberek nemcsak a testét kínozták, a lelkét is meg akarták rontani. Arra buzdították Benedettát, hogy tartson velük, és hagyja el a teatínusokat, hiszen ha kitart a kolostori élet mellett, csak beteg lesz, és végezetül még csak a saját megváltásában sem lehet biztos. A vezetőjük, akiben Benedetta felismerni vélt valakit, akit Pescia utcáin látott, különösen el akarta őt csábítani. Eleinte gyöngéd szavakkal közelített, azt remélve, hogy tettetett kedvességével el tudja csavarni a lány fejét. Feleségül kérte Benedettát, még egy gyűrűt is mutatott neki, amit kapcsolatuk megpecsételésére Benedetta ujjára akart húzni. Az apáca azt felelte, hogy inkább betegen szenved a kolostorban Jézus szerelméért, mintsem hogy a férfival tartson, és hozzátette: „Krisztus menyasszonya akarok lenni, nem a tied.” Ε szavak annyira felháborították a férfit, hogy erőszakkal ujjára akarta húzni a gyűrűt. A küzdelemben felfedte igazi arcát. Gyöngédsége helyét düh vette át, gyönyörű arca eltorzult, és még társainál is nagyobb kegyetlenséggel ütötte Benedettát.26 Benedetta, valahányszor a fiatalemberek megjelentek, úgy próbált ellenállni a kísértésnek, hogy nem nézett rájuk. Védekezésül keresztet vetett, de ettől a férfiak csak még haragosabbak lettek, és még nagyobb erővel támadtak a lányra. Néha Benedetta legyőzte idegenkedését, hogy megzavarja a többi apáca álmát, és segítségért kiáltott. A segélykérések végül ráébresztették feletteseit a helyzet komolyságára, és kijelöltek számára egy ifjú társnőt, Bartolomea Crivellit, akinek a sátánnal folytatott harcban kellett segítenie Benedettának. Benedetta megosztotta celláját Bartolomeával, akinek állandóan szemmel kellett tartania a lányt. Később a zárda vezetői joggal bánhatták ezt a lépést, amely akaratlanul is lehetőséget nyújtott Benedettának, hogy erotikus látomásait kivitelezze. Ez azonban csak évekkel később derült ki. Mindaddig csak arról értesültek, amit Benedetta maga mondott el, és amit saját szemükkel láttak éjszakai küzdelmeiből. A zárda így különös kegyelemben részesült egy misztikus jelenléte által, akinek testében éjjelente természetfölötti erők vívták harcukat. Benedetta állításait hallgatólagosan elismerték, amikor társnőjéül jelölték ki Bartolomeát. Ha a gyóntatóatya és a főnökasszony táplált is kétségeket ekkoriban Benedetta állításainak valódisága iránt, ennek mégsem adtak hangot. Ellenkezőleg, mélyen érdeklődni kezdtek az apáca állapota iránt, és tekintettel gyöngeségére, felmentették a közösség több, mindennapos tevékenysége alól. Végül is, amennyiben Benedetta valóban igazi látnók, a zárda kiváltságos helyzetbe kerül általa; isteni kiválasztottsága által az egész közösség részesül a dicsőségben. Isten nemcsak Benedettát választotta ki szolgálólányának, de az egész zárdára kiterjedt kegyelme. Ez az elképzelés, amelyet a következő években már nyíltan hangoztattak, a zárda
különleges elismerésre való törekvéseit is alátámaszthatta.27 1618-ban, amikor a tágas, új épület már befejezéséhez közeledett, és a közösség a szabályos zárdává válás következő lépését kezdte fontolgatni, mi lehetett volna jobb bizonyítéka annak, hogy ezt kiérdemelték, mint egy szent asszony jelenléte? V Pál pápa így bizonyára engedélyezi a teljes klauzúrát. Valóban, amikor elérkezett az új szálláshoz vonulás ünnepélyes napja, Benedetta eksztatikus révületben lépkedett, látta, amint Pescia angyalai főhajtással köszöntik, és virágokat szórnak útjára, úgy, mint Szent Dorottyának, Pescia védőszentjének, akit minden évben körmenettel ünnepeltek a városban. Amikor a zárda kapujához értek, a Madonna köszöntötte őt, és két őrzőangyalt rendelt Benedetta és társnője mellé.28 Bizonyosak lehetünk abban, hogy a révületbe esett apáca, aki viszonozta az angyalok tisztelgését, aki a Szűznek mosolygott és integetett, nem maradt észrevétlen a városlakók között. Valószínűleg sokan megjelentek a felvonuláson, nemcsak azért, hogy megtörjék a mindennapok egyhangúságát, de azért is, mert a vallásos körmenetek minden városban fontos eseménynek számítottak. A felvonulások vallási tere kötötte össze a város lakosait a szent rendekkel. A menet útvonalát, a résztvevők sorrendjét, az elhangzó imákat és dalokat, a fontosabb megállókat szokás szerint a helyi egyházi hatóságok és a kormány legmagasabb szintjén jelölték ki.29 Ha egy ilyen ceremónia alkalmával az egyik résztvevőnek megjelent a Szűz, mint negyven évvel korábban Pescia legnagyobb hídján, a látomás színhelye emberek százait vonzó zarándokközponttá válhatott.30 Benedetta révületének híre valószínűleg futótűz módjára terjedt, ez lehetett a pesciai szóbeszéd tárgya aznap este. A legtöbb ember számára semmilyen jelentősége nem volt annak, hogy Benedettán kívül tulajdonképpen senki nem látta a virágokat és az út mentén álló angyalokat. A jelek alátámaszthatták ugyan a látomásokat, de nem voltak feltétlenül szükségesek. Mindenestre különbözik a mi fogalmainktól, hogy a tizenhetedik századi hívő mit tartott elégséges jelnek. A korabeliek számára, legyenek bár laikusok vagy teológusok, a látnók elragadtatása már önmagában is arra utalt, hogy létrejött egy közvetlen kommunikációs csatorna a mennybéliekkel. A tizenhetedik században azonban már szigorúbbá váltak a bizonyítási feltételek. A látók és látnokok egyre fokozottabb mértékben kényszerültek arra, hogy igazolható jeleket mutassanak fel – saját lelkiállapotukon kívüli, kézzelfogható jeleket.31 A tamáskodóknak, akik ilyen jelet vártak el Benedettától, hamarosan fel kellett adniuk kételkedő álláspontjukat. Három hónappal azután, hogy a teatínusok beköltöztek új szállásukra, a nagyböjt második péntekén Benedetta részesült a stigmákban: „Amíg éjjel kettő és három között ágyamban feküdtem, az a gondolatom támadt, hogy elszenvedjem mindazokat a dolgokat, amelyeket Jézus Krisztus elszenvedett, és míg ezen töprenkedtem, megjelent előttem egy kereszt, egy élő, keresztre feszített emberrel, aki megkérdezte, hogy akarok-e szenvedni az ő szerelméért, aki Jézus Krisztus. De mielőtt megkérdezhettem volna tőle: »mi van akkor, ha ez a sátán káprázata? ha ez így van, nem egyezem bele. Azt akarom, hogy az én lelki atyám értesüljön minderről«; ő keresztet vetett a szívem fölé. Amint ez megtörtént, a keresztrefeszített azt mondta, hogy ez nem a sátán káprázata, de ő maga Isten, és azt kívánja, életem végezetéig szenvedjek, és ezért helyezkedjem keresztformára, mert a testemre akarja helyezni a szent sebeket. Keresztformára helyezkedtem, amint kívánta, és abban a pillanatban egy sugár tört ki az előttem álló keresztrefeszített sebeiből, és úgy tűnt, hogy sebének sugarai nyomot hagytak a kezeimen, lábaimon és a mellkasom oldalán. Es a fején számos sugarat láttam, de kicsinyeket, amelyek, úgy tűnt, körülölelték a fejemet, és rettenetes fájdalmat éreztem a kezeimben, a lábamon és a fejemen. De ugyanabban a pillanatban olyan nyugalom költözött a szívembe, amilyet még soha életemben nem éreztem, és azt mondta, készüljek fel arra, hogy egész életemben szenvedni fogok, és azt kívánja, hogy őrá hasonlítsak mindenben, hozzátéve, hogy pontosan számoljak be minderről a lelki atyámnak, amit meg is tettem.”32 A csodálatos eseménynek szemtanúja volt Bartolomea Crivelli, Benedetta társnője, aki
szokás szerint a szobában maradt, hogy segítsen Benedetta éjszakai gyötrelmeiben. Bartolomea nemcsak hallotta Benedetta Krisztussal folytatott párbeszédét, de elsőként látta is testén a sebeket: „Jelen voltam, amikor részesült a stigmákban [...] és láttam, amint keresztformára helyezkedett, és elpirult, mint az izzó parázs, és azt mondta: »Uram, vannak, akik nálam jobbak, nem érdemlem meg, mert bűnös vagyok.« És láttam, amint iszonyatos kínba rándult a keze, a lába és az oldala, és miután kis ideig így feküdt, megkért, hogy emeljem fel a karjánál fogva, mert képtelen volt egyedül megmozdulni. És felemeltem őt, és láttam, hogy piciny, rozetta formájú vörös jelek vannak a tenyerén, a lábfején és az oldalán, és sötétpiros csík övezte a homlokát, de nem vérzett. Utána magára hagytam, de minden eshetőségre készen ott voltam mellette, és úgy tettem, mintha nem figyelnék rá.”33 Ettől a pillanattól kezdve az apácák újra felfigyeltek Benedettára. Még a tizenhetedik században sem volt mindennapi dolog stigmákban részesülni. Jelenéseket látni egyszerűbb volt: a vallási megújulás lázas időszakában ez nem volt különösebben ritka. De Krisztus szent sebeiben részesülni a lelki felmagasztalás egy másik fokozatát jelentette. A stigmákban már nemcsak hinni lehetett – az érzékek által is ellenőrizhetők voltak. Bárki észlelhette őket, még azok is, akik leginkább kötődtek a mindennapokhoz. Benedetta nemsokára megkapta a mennyei kegyelemhez illő földi elismerést. Valamikor 1619 februárja és májusa között a teatínus apácák apátnőjükké választották. Ez feltehetően a gyóntatóatya belegyezésével történt, aki magától Benedettától értesült a stigmák eredetéről. Ricor-dati atya a böjt időszaka alatt rendszeresen látogatta a zárdát, hogy hallhassa, amint Benedetta az apácáknak prédikál, akik vezeklésképpen, ostorozással űzték ki magukból a bűnt. Prédikáció közben Benedetta mindig révületbe esett, és nem úgy beszélt, ahogy szokott, hanem mint egy angyal, aki tisztább életre buzdította az apácákat. Az angyal általában azzal végezte beszédét, hogy felmagasztalta Benedettát, aki Isten kegyelmének jeleiben részesülve a többiek fölé emeltetett. Ricordati atya bizonyára nem engedélyezte volna, hogy Benedetta tartsa a szentbeszédeket, ha nem kerül megváltozott tudatállapotba. Az egyház létrejötte óta az asszonyokat eltiltották egyrészt attól, hogy Isten házában beszéljenek, másrészt a nyilvános beszédtől, prédikációtól vagy tanítástól is: „Az asszonyok az egyházban hallgassanak, mert nem engedtetik meg nekik, hogy szóljanak, hanem engedelmesek legyenek, mint a törvény is mondja. Ha pedig valamit tanulni akarnak, otthon kérdezzék meg férjöket; mert illetlen asszonynak az egyházban szólani”, írta Szent Pál.34 Ez a tilalom különböző hagyományok összevonásából született: az antik tanítás szerint az asszony természettől fogva alacsonyabb rendű a férfinál, ezért alárendeltje kell legyen,55 a Biblia pedig sok olvasónak sugallta, hogy az asszony örökös hallgatásra ítéltetett Éva bűneiért, akinek locsogása végzetes csapást mért az egész emberiségre. „Isten átka, amit a nemedre bocsátott, még mindig ránehezedik a földre. Bűnösen kell elviselned a hányattatást – írta Tertullianus a harmadik században. – A te utad a sátánhoz vezet [...] hízelgő szavaiddal meglágyítottad a férfit, akit az ördög nem tudott erővel legyőzni.”36 A századok során annyira megerősödött ez a gondolat, hogy a hallgatás végül kifejezetten női erénnyé vált. „A némaság által az asszony az ékesszólás hírnevéhez jut”, írta egy reneszánsz gondolkodó.37 Elvben azonban néhány asszonynak nyilvánvaló módon lehetősége nyílott hagyományosabb eszközökkel megszerezni az ékesszólás hírnevét: azok, akik uralkodtak, akiknek sikerült a női neveltetés korlátai ellenére kitűnő műveltséget szerezni, és azok, akik révületbe estek. Mégis, a férfikortársak kommentárjai újra és újra alábecsülték ezen asszonyok különleges természetét és a nehezen kiharcolt kelletlen elismerést. Peter Martyr Vermigli (1500-1562) például beismeri: „tagadhatatlan, hogy bizonyos asszonyok, akiket felruháztak a prófécia tehetségével, nyilvánosan okították embertársaikat, átadva nekik mindazon tudást, amivel Isten megajándékozta őket. Mert az isteni ajándék nem azért adatott, hogy elrejtsék, de azért, hogy az Egyház tanait segítse. Ebből azonban nem következik, hogy
amit Isten különleges, kiválasztott esetekben tesz, azt mi mérvadó magatartásnak tekintsük.”38 Benedetta révületei által a kiváltságos asszonyok közé került. Megkapta a szólásjogot, amit nővéreitől megtagadtak, és ezt a kortársak is jóváhagyták.39 Nemcsak elismeréshez jutott, de nyilvánosságot is kapott, különösen azért, mert a zárda még mindig nem rendelkezett klauzúrával, így a laikusoknak is volt bejárásuk. Úgy érte el mindezt, hogy a férfiak által meghatározott értékeknek és kora társadalmi struktúrájának megfelelően viselkedett. Látomásaiban ismételten hangsúlyozta a gyóntatója iránti engedelmességet, így az atya hallgatólagos beleegyezésével tarthatta szentbeszédeit. Benedetta hagyománytiszteletével elégedetten Ricordati atya megengedte, hogy továbbra is prédikáljon, de kigondolt egy kísérletet annak ellenőrzésére, hogy parancsszóra is lesznek-e a lánynak látomásai. 1619. március 21-én maga elé rendelte Benedettát, és azt mondta neki: „Ma Szent Benedek, a te szented napja van, révületbe eshetsz kedvedre, megengedem neked.” Aznap este, a kompletórium alatt, amikor az apácák belefogtak a Nunc dimittis énekébe, Benedetta révületbe esett.40 Eksztázisai által biztosított önállósága ellenére a felettesei iránt tanúsított engedelmessége kifogástalan volt. Ugyanazon az éjszakán azonban, miután lefeküdt, egy Ricordati atya által előre nem látott esemény történt. Krisztus ismét megjelent, ezúttal jóképű, hosszú hajú fiatalember alakjában, és vörös ruhát viselt. Sienai Szent Katalin és mások kísérték, akiket Benedetta nem ismert fel, mert árnyékban álltak. Benedetta a fiatal férfira figyelt. Amikor látta, hogy közeledik, Bartolomeához fordult e szavakkal: „Nem tudom, hogy a sátán műve-e; imádkozz értem Istenhez. Ha ez a sátán műve, keresztet vetek a szívem fölé, és el fog tűnni.” A fiatal férfi elmondta, ki ő és miért jött: „azért jöttem, hogy elvigyem a szívedet.” A lány nevetett: „Mit tennél, Jézusom! Azért jöttél, hogy elvidd a szívemet, de én ezt nem akarom megtenni az én lelki atyám engedélye nélkül.” A férfi így válaszolt: »Meglásd, nem lesz ellenvetése”, és emlékeztette: a gyóntatóatya felhatalmazta, hogy fenntartás nélkül bármit tegyen, ami Isten akarata. Benedettát ez meggyőzte, és minthogy erőtlennek érezte magát ahhoz, hogy ellenálljon Isten akaratának, hátára feküdt, és megkérdezte: „Honnan veszed ki a szívemet?” „Az oldaladból”, válaszolt a férfi, és ingujját karja középig feltűrve kirántotta testéből a szívét. Benedetta majdnem elájult a fájdalomtól, de a kíváncsiság, hogy megtekintse a szívét, felülkerekedett minden más érzésen, és megkérte a férfit, mutassa meg. Sokkal nagyobb volt, mint gondolta volna, és még mindig gőzölgött. „Nem csoda, hogy ilyen fájdalmat éreztem”, magyarázta. „De hogyan élhetnék szív nélkül, ha most elveszed tőlem? Hogyan tudlak szeretni majd?” A férfi így felelt: „Számomra semmi nem lehetetlen.” Ezután saját keblére rejtette Benedetta szívét. Benedetta félelme most elpárolgott, helyét hatalmas megnyugvás vette át, és erősödött a vágya, hogy eleget tegyen az Úr akaratának. Rövid idő múlva, mielőtt eltávozott volna, Krisztus azt mondta, számoljon be mindenről a gyóntatónak.41 Benedetta követte az utasításokat, és állítása szerint három napig szív nélkül élt. Társnője alátámasztotta a történetet, hiszen amikor Krisztus megjelent, bent volt a szobában, és hallotta őt Benedettán keresztül beszélni, bár látni nem látta. Mi több, Bartolomea, azzal az ürüggyel, hogy segít elrendezni a takaróját, odament hozzá, megérintette Benedetta mellkasát ott, ahol a szívnek kell lennie, és biztosan állította, hogy ürt érzett.42 Érdekes módon, úgy tűnik, abban az időben senki nem kért beszámolót Bartolomeától a látottakról. Benedetta történetét, úgy látszik, senki sem vonta kétségbe, így hát nem volt szükség további bizonyítékokra. Három nap múlva már nem lehetett ellenőrizni Benedetta vagy Bartolomea beszámolóját, mert Krisztus visszatért, és új szívet adott Benedettának, így lehetetlen volt orvosi vizsgálatokkal igazolni a történteket. Krisztus éjnek évadján jelent meg újra, számos szent kíséretében. A menet, amelyet Sienai Szent Katalin vezetett, ünnepélyesen közelítette meg Benedetta ágyát. A lány nem mert felnézni, lesütötte szemét, és azt kérdezte Szent Katalintól: „Miért jönnek ide ezek az emberek?” Szent Katalin így felelt: „Meglátod.” „Miért nem árulod el? – kérdezte Benedetta.
– Tudni akarom, hogy felkészülhessek.” Abban a pillanatban megjelent Jézus, magasra tartott egy szívet, amelyen három nyílvessző hevert, és aranyszalaggal volt átkötve. „Ó, én vőlegényem – kiáltott fel Benedetta –, visszaadod a szívemet?” Jézus elmagyarázta, hogy a saját szívét adja neki. Nagyobb volt, mint az a szív, amit tőle elvett, a nyílvesszők pedig Benedetta Krisztus iránt érzett szerelmének mértékét jelölték; az aranyszalag jelképezte Benedetta azon szándékát, hogy alkalmazkodjék az Ο akaratához. Benedetta ölelésre tárta ki karját, de annyira elvakította a szív ragyogása, hogy egy pillanatnál tovább nem tudott ránézni. Jézus ekkor arra kérte, fedje fel magát, hogy ugyanoda helyezhesse szívét, ahonnan elvette a Benedettáét. Benedetta habozott. „Nem akarok levetkőzni ennyi ember előtt”, mondta, és az ágyát körülálló szentekre nézett. Jézus így válaszolt: „ahol én vagyok, ott nincs szégyen”, mire Benedetta felfedte bal oldalát, Jézus pedig visszahelyezte a szívet a testébe. 43 Most testben és lélekben is egyesültek, mint a középkori lovagregények szerelmesei. Nem tudhatjuk, hogy Benedetta találkozott-e olvasmányaiban ilyen történetekkel. Mindenesetre ezek a történetek beolvadtak a népi kultúrába, és Benedetta a szóbeli hagyományból is átvehette őket.44 De a szívcserének volt egy másik, fontosabb forrása: a szentek élete. Benedetta már gyermekként találkozott ezekkel, s miután beállt a teatínusok közé, a többi apácával együtt olvastak a szentekről. Mióta Szent Ludgard a tizenharmadik században elsőként egyesítette szívét a Jézuséval, azóta a női szentek misztikus tapasztalatainak egyik jellemzője lett a szívcsere. Benedetta legkedveltebb szentje, Sienai Katalin 1370-ben napokig élt szív nélkül, míg meg nem kapta Krisztus bíborvörös, lángoló szívét. Benedetta korához közelebb állt Ricci Szent Katalin (megh. 1590), aki a szomszédos Prato városában nyerte el Krisztus szívét. A szívek cseréjének motívuma a hívő asszonyok hitbuzgalmi gyakorlatának két összekapcsolódó folyamatából ered: az emberi, férfi Krisztus fokozott tisztelete, amely lehetővé tette számukra, hogy a testi szerelmet lelki szerelemként éljék meg, valamint az eucharisztia iránti fokozott ájtatosság, amely lehetővé tette, hogy fizikailag és lelkileg egyaránt egyesüljenek Jézus sebeivel, vérével és szívével. Az egyesülés iránti vágy olyan erős volt a női misztikusok között, hogy vissza kellett őket tartani a túlzottan gyakori áldozástól. A hitbuzgalmi megnyilvánulásokat viszszaszorító erőfeszítések ellenére, a Szent Szív-ájtatosságok egyre népszerűbbek lettek, és a tizennyolcadik századra az egyház hivatalosan elismerte őket.45 Bár a szívcsere fájdalommal járt, az élmény inkább Jézussal, a vőlegénnyel való hatalmas, erotikus egyesülésnek minősült, mint gyötrelmes vezeklésnek. Valóban, Benedetta fájdalmai megszűntek, miután részesült a stigmákban, misztikus élményét a szerelem, nem a szenvedés érzése hatotta át elsősorban. „Szerelmet adtam neked – mondta Jézus –, most add vissza nekem a szerelmet.” Benedetta így tett. Úgy érezte, saját szavait idézve, hogy „szerelembe esett Jézussal”.46 Új szíve csordultig megtelt az Őiránta érzett szerelemmel. Boldogsága leírhatatlan volt. De, mint minden szerelmi kapcsolatban, a szeretett fél tökéletessége nem mindig éri fel a szerető fél mércéjét. A dicséretek ellenére, amelyekkel elhalmozta Benedettát prédikációiban, Jézus aggódni látszott a lány tisztaságáért. Most, hogy a lány Jézus szívét viselte, meg kellett óvni minden bűntől. Az edénynek, amelyben testet öltött a szív, érdemesnek kell lennie erre az ajándékra. Benedetta fizikai tisztaságának megtartása érdekében Jézus eltiltotta őt a hústól, tojástól és a tejtermékektől, és csak vizet ihatott. Lelki tisztaságának megőrzésére kijelölt mellé egy védőangyalt, Splenditellót, hogy felhívja a lány figyelmét eltévelyedéseire, amikor valami szerelméhez nem méltó dolgot cselekszik. Splenditello, akárcsak Benedetta látomásainak angyalai, gyönyörű fiú volt. Aranyhímzéssel díszített ruhát és arany nyakéket viselt. Szép arcát hosszú, hullámos haj övezte, virágkoronát viselt. Zöld, körülbelül két láb hosszú ágat tartott a kezében. Az ág egyik felén virágok voltak, a másikon tüskék. A virágokkal Splenditello megsimogatta Benedettát, amikor valami Jézusnak tetsző dolgot tett, a tüskékkel pedig büntette, amikor helytelenül cselekedett: „És ha valami rosszat teszek, az
angyal megérint az ág tüskés felével, és fájdalmat érzek.”47 Ha a szívcsere és az így megalkotott szerelmi nyelvezet azt jelölte, hogy Isten elfogadja Benedetta női jellegű lelki megnyilatkozását, az étkezési tilalmak és a Splenditello által kiszabott büntetések visszautasítást jelentettek. Tény, hogy a böjt századokon keresztül a szentek aszketikus gyakorlatai közé tartozott, és akárcsak a betegség, a megtagadás egyik formája volt, ami különösen elterjedt a késő középkori és kora újkori Európa asszonyai között.48 De míg a böjt sok női misztikus számára önnön fizikai valósága teljesebb elfogadását jelentette, és a Krisztussal való egyesülés egyik módjává vált Krisztus emberi szenvedéseinek utánzása által, Benedetta számára ez teljesen mást jelentett. Benedetta böjtölése nem saját maga számára előírt vezeklés volt, de isteni parancs, valami, amit külső erők szabtak rá testének megtisztítására. Valóban, időnként megpróbált enni a tiltott étkekből, de fulladozni kezdett, és kiokádta, amit magához vett. Benedetta ételtől való elfordulása nem a vezeklés, misztikus egyesülés és fizikai önfegyelem örömteli tette volt, hanem zavaros és gondterhelt cselekedet. Böjtölése az önnön nőiségének fizikai aspektusa iránt érzett, mélyen gyökerező kettősséget tükrözte.49 Benedetta a böjt által nemcsak a hagyományosan nőkkel asszociált ételkészítést és annak fogyasztását tagadta meg, de a női nemiség tisztátalanságától is megóvta testét. Hiszen az orvosok és teológusok megállapították, hogy a böjt megfosztotta a nőt a menstruációtól, Éva egyik átkától. A böjt tisztító hatásához hozzájárult a mosakodás tisztító hatása. Benedetta nem mindennapi gyakorisággal mosakodott, a többi apáca teljes csodálkozására – senkit nem láttak még ilyen sűrűn tisztálkodni, és így idegenkedni a szennytől.50 Jézus fizikai tisztaságra vonatkozó parancsa szerint a test elfogadhatatlan lesz a vőlegény számára, ha saját hajlandóságát követi. Ezt a kettősséget fejezte ki Splenditello angyal, aki Benedettát fegyelmezte: virágokkal simogatta vagy tüskékkel ostorozta. Splenditellónak sem a hagiográfiai irodalomban, sem az ikonográfiában nincsenek előképei. Sienai Szent Katalin látta Jézust jobbjában aranykoronával, bal kezében tüskekoronával. De ezek Krisztus megváltásban vállalt szerepére utaltak, és nem Szent Katalin fegyelmezésére. A virágzó ág is megjelent Szent Katalin életében, akárcsak Szent Fortunatusnál vagy Szent Kristófnál – néha mindkettejüket kezükben ággal ábrázolták. De egyik esetben sem voltak tüskék az ágon. Nem a fegyelmezés eszköze volt, hanem a hit csodálatos virágzásának szimbóluma. Nagyon valószínű, hogy Benedetta Splenditello-képe a rózsafüzér iránti buzgalomra vezethető vissza, különös hangsúlyt fektetve a Szűz örömére és bánatára, amelyet a tizenhat-tizenhetedik századi Rózsafüzéres Madonnaábrázolásokon virágokkal és tüskékkel érzékeltettek.” Benedetta története alátámasztja azt, hogy Splenditello alakja erre vezethető vissza: míg a rózsafüzért olvasta, az angyal megütötte őt az ág tüskés felével rossz magatartása miatt.52 Splenditello tehát a vallási ábrázolások egész sorát egyesíti, olyan képeket, amelyek segítségével Benedetta ki tudta fejezni mind Jézushoz, mind saját magához való zaklatott viszonyát. Egyrészt Jézus annyira szerette őt és az ő szerelme is olyannyira Jézus megelégedésére szolgált, hogy testileg-lelkileg egyesülhetett vele – és ez a kiválasztottak privilégiuma. Másfelől viszont Benedetta attól tartott, hogy szerelme nem elegendő, és ő maga nem elég erényes ahhoz, hogy elfogadtassák – és Splenditello vesszőjének csapásai ezt igazolták. A szerelem útjába gördülő nehézségek ellenére a Jézus és Benedetta közötti kapocs hamarosan házassághoz vezetett. A pünkösd utáni napon (1619. május 20.) Jézus megjelent a lánynak, és értesítette, hogy ünnepélyes szertartással házasságra kíván lépni vele egy héttel később, Szentháromság napján. A kápolna díszítésére részletes utasításokat adott: „Azt akarom, hogy pompás díszítés legyen, tehát az oltár felső részét világoskék drapéria burkolja, jobb oldalát vörös, a két másik oldalát zöld. A padlót be kell fedni; legyen 3 3 gyertya, egy kereszt az én képemmel, egy gyermekét tartó Madonna képe, mindenféle-fajta virág, és 12 különféle vánkos. Mindezt úgy fogod elrendezni, ahogy én majd sugallom neked. [...] És 3 széket teszel a kórusba, szembe az oltárral, majd elhívod az összes apácát a házból, és
felvonultok; te fogod vezetni a menetet kezedben a kereszttel, az apácák mindegyikének egy égő gyertyát adsz. És amikor elkezded a körmenetet, nem fogod tudni, hova menj, vagy mit mondjál, mert én fogok helyetted beszélni, és a te szádon keresztül magyarázom meg mindezen dolgok értelmét. Két noviciat öltöztess be angyalnak [...] és állítsd őket a menet közepére. Azt kívánom, hogy Paolo [Ricordati] atya, Antonio Pagni atya és Messer Pirro [Torrigiani] mind ott legyenek, és hallják, ami történik majd.”53 Benedetta habozott, hogy elmondja-e Ricordati atyának a látomás részleteit. Csodálkozott az esemény nyilvános jellegén és a hatalmas előkészítő munkán. Jézus általában nem fedte fel magát ilyen nyilvános módon. Vajon nem a sátán műve ez? Ha igen, akkor semmit nem akart tenni az ügy érdekében. De ha ez valóban különleges, Isten által elrendelt esemény, vajon érdemes-e ő rá? Volt még valami, ami elgondolkoztatta. Úgy érezte, hogy függetlenül attól, amit tesz, az esküvő úgy fog lezajlani, ahogy Jézus akarja. Abban is kételkedett, hogy Ricordati atya beleegyezését adná a körülményes előkészületekhez, így kínos helyzetbe kerülne, mert engedetlenséget kellene tanúsítania a felettesével szemben – és ez még soha nem történt meg. Ellentmondó gondolatok marcangolták, ezért Benedetta csak három nappal később számolt be látomásáról Ricordati atyának, aki a lány várakozásainak ellenére megengedte neki, hogy előkészüljön, és utasította: mondja el a történteket a zárda többi apácájának is, hogy segítségére lehessenek.54 Benedetta követte az utasítást, de, úgy tűnik, felesleges volt a kitárulkozása. Az apácák már elkezdték feldíszíteni a zárdát, ez pedig igazolta azt az érzését, hogy cselekedeteitől függetlenül az Úr akaratának teljesülnie kell. Talán nem volt tudatában annak, hogy egy-két nappal korábbi révületében beszélt a közelgő esküvőről és a szükséges előkészületekről, ezért az apácák lázas tevékenykedésbe kezdtek.55 Egy szolgáló oltárdrapériákat kért kölcsön a világiaktól. A szomszédos vallási intézményeket felkérték, hogy gyertyákkal járuljanak hozzá az ünnepséghez, és különböző helyekről vánkosokat és virágokat szereztek. Az eljövendő események híre természetesen futótűzként terjedt, és mindenki részt akart venni bennük, noha senki, még Ricordati atya sem kapott engedélyt a préposttól, hogy átlépje a zárda küszöbét az előkészületek vagy a szertartás idejére. A külvilág csak ajándékozással járulhatott hozzá az ünnepséghez – és ez olyan nagylelkűen történt, hogy az apácák nem tudták, mit kezdjenek az adományokkal. Sokan adományoztak drapériákat a falak és az oltár díszítésére. A Szent Annunciáció szerzetesei és a Santa Maria Nuova zárda meg a hegyvidékiek csodaszép, magas gyertyákat küldtek; kosárszám érkeztek mindenfelől a virágok. A pesciai perjel küldte az ünnepséghez szükséges három széket. Az apácák szőnyegekkel fedték le a padozatot, a falakra és az oltárra drapériákat aggattak, és körbeszórták a kápolnát virággal. Még meg sem pihenhettek a munka után, máris megérkezett a várva várt nap.56 A Szentháromság napjának reggelén, amikor Benedetta imádkozott, mielőtt a kórusba ment volna, egy belső hang arra utasította, hogy a két noviciat személyesen öltöztesse fel angyalnak.'7 Gyorsan írásban kért engedélyt Ricordati atyától. Ez megtörtént, majd a többiekkel együtt a kórusba vonult, itt szétszórt egy kosár virágot, meggyújtotta a gyertyákat, és egyenként kiosztotta a többieknek. Utasította az apácákat, hogy boruljanak térdre, maradjanak úgy a sorban, ahogy elrendezte őket, és tegyék pontosan azt, amit ő mond. Felemelte a keresztet és a Veni Creator Spintust énekelte, míg körbevezette a menetet a kóruson át ki a kertbe és vissza a kórusba, ahol különböző himnuszokat és utániakat énekeltek a Szűzhöz. Miután tömjént hintett, és többször meghajolt az oltár irányában, Benedetta letérdelt, és egyedül folytatta az éneklést. A jelenlévők közül többen úgy gondolták, hogy latinul énekelt, de a szavakat nem lehetett érteni, mert alig hallották a hangját. Rövid ideig csöndben maradt, és lassacskán nem látta már, mi történik körülötte. Ekkor csodálatos, erős fény jelent meg előtte, és Jézus közeledett, aki olyan gyönyörű volt, hogy a lány alig mert ránézni. Őt követte a Madonna, angyalok és fentek kíséretében. Jézus Benedetta felé fordult, és azt mondta: Ecce ancilla Dei. (Íme, az Úr szolgálóleánya). Örvendezz, mert ma feleségül
veszlek.” Bár a lelke mélyén tudta, hogy ez Jézus, Benedetta mégis megpróbálta magát meggyőzni az ellenkezőjéről, és azt felelte, hogy nem egyezik bele, mert nem biztos abban, hogy Jézus vagy a sátán áll-e előtte. „Én nem a sátán vagyok, hanem a te Jézusod – felelt a férfi –, nyújtsd a kezed, hadd húzzam fel rá a gyűrűt.” Ennek hallatán Benedetta nem tehetett egyebet, mint hogy teljes lelkével higgyen, de ellenkezett: „De Jézusom, nem vagyok rá méltó.” Ekkor a Madonna megfogta a jobb kezét, Jézus pedig ujjára húzta a gyűrűt, amikor a lány a Szűz szavaival válaszolt: „Legyen nékem a te beszéded szerint.” Abban a pillanatban Benedettát szavakkal nem kifejezhető boldogság és öröm öntötte el. Teljes bizonyossággal érezte, hogy Isten akaratát akarja teljesíteni, szeretetet érzett Őiránta és minden teremtménye iránt. Benedetta megcsókolta a gyűrűt, és megköszönte Jézus rápazarolt jótéteményeit. Jézus ekkor azt mondta, hogy senki nem fogja látni a gyűrűt rajta kívül. Azt tanácsolta neki, hogy legyen türelmes mindenben az Ő szeretetéért, óvja lelke tisztaságát, és jó példával járjon mindazok előtt, akiknek lelke megmentésre vár. A Madonna is figyelmeztette, hogy éberen vigyázza szívét, és engedelmeskedjék fölötteseinek. Benedetta által szólva, olyan hangon, ami a többi apácának Benedetta megszokott hangjánál sokkal szebbnek tűnt, Jézus hangja azt mondta: „Azt akarom, hogy az én menyasszonyom a három szék közül üljön le a középsőre, és el akarom mondani nektek, ó, bűnösök, minden erényeit születésétől mostanáig.” Benedetta engedelmeskedett, a hang pedig folytatta: „És tudjátok meg, ó, bűnösök, az én menyasszonyomba a gőg és hiúság legkisebb szikrája sem tud beférkőzni, nem ő az, aki lát, beszél, hall, de én vagyok az, aki látok, beszélek, és mindezen dolgokat általa véghezviszem.” Jézus elmesélte Benedetta élettörténetét, kiemelve a természetfölötti eseményeket, amelyek gyermekkorában és ifjúsága idején történtek vele: csodálatos születését, a csalogány megjelenését, a Madonna szobrának lezuhanását és így tovább. Végül sokkal időszerűbb eseményekre tért át: „Az üstökös, amit a gyülekezet egére mostanában rendeltem, az én menyasszonyom kiválóságát jelenti, és azt a fájdalmat, amit én bocsátottam reá. [...] Ha azt hittétek, hogy a világ hercegeinek, urainak és királyainak halálát jelenti, úgy nem ez történt; azt jelenti, hogy azokat a csodákat, amelyeket az én menyasszonyom által végbevittem, az egész világgal ismertetni kell, mert ezt nemcsak érette cselekedtem, de minden lelkek megmentésére. [...] Most küldöm nektek ezt az én szolgálómat, aki a legnagyobb nekem mindenek közül e világon, hogy lássátok: én nem a vétekkel teli büszke szívben lakozom [...] de jaj nektek, ha nem okultok ebből. Ó, én népem, a ti kezetekbe adom most őt, és azt mondottam néki, hogy amikor azt kívánja tőlem, hogy megbüntesselek titeket, imádkozzon hozzám, és én nyomban büntetést szabok ki, így hát ne keltsétek fel az ő haragját vagy az enyémet.” Jézus ezután hosszasan taglalta szolgálóleánya erényeit: „Ha tudnátok, ó, bűnösök, hogy én, ki Isten vagyok, megrémültem, amikor az én menyasszonyomat a pokol kellős közepén láttam, tűz és vas között, és a levegőég és a pokol összes démonai őt jöttek kínzani [...] és én mindig úgy találtam őt, mint egy erős pillért a hullámok közepette, mint aranyat a kemencében; nem volt ő hamis anyag, mit valami alkimista készített, de színarany; és én újra meg akartam vizsgálni őt, és meg akartam vizsgálni, hogy engedelmes-e a feletteseivel és a prelátusokkal szemben [...] mert azt akarom, ti bűnösök, hogy tudjátok: nem vasból vagy márványból készült oszlop ő, de gyémántból. Azt akartam, hogy az én szenvedésem jelei jobban látsszanak ma rajta, mint valaha, hogy az én menyasszonyomnak nyílt sebek legyenek a kezén és a fején, mint nékem a Kereszten, de ne fájdalmat érezzen, hanem boldogságot. Azt akarom, hogy mindnyájan, akik e zárdában laknak, lássák e jeleket, és így ebből erőt merítsenek, és az én szenvedésemre emlékezzenek. [...] Én voltam az, aki őt a zárda apátnőjévé rendeltem, és a többi apáca tükrévé tettem őt. [...] Azt kívánom, hogy ő, az én menyasszonyom, minden apácák császárnője legyen, és azt kívánom, hogy mindazok, akik e zárdában lakoznak, mindig buzdítsák a laikusokat és a többi hívőt, mert azt parancsoltam,
hogy ne csak jók legyenek, de tökéletesen jók, és azoknak, akik nem így cselekednek, vagy egy ördögöt fogok küldeni kísértésként, míg kétségbeesésükben el nem hagyják a zárdát, vagy a halálba fogom őket küldeni, mert azt akarom, hogy mindazok, kik itt lakoznak, tökéletesen jók legyenek.” Végezetül Jézus elmagyarázta a díszítések jelentését, amelyek közül néhány Benedetta tulajdonságaira utalt, néhány pedig saját, az apostolok vagy a Szűz tulajdonságaira. Az oltárterítő zöld színe Benedetta Istenbe vetett hitét jelképezi, a vörös Benedetta Isten iránti szerelmét, a kék a lány szívét, amely mindig Isten felé fordul; a virágok az erényeire utalnak, a fehér virágok pedig a tisztaságára. A 12 vánkos a 12 apostol erényeit jelzi, a 33 gyertya Krisztus földi éveit, a három legnagyobb azokat az éveket, amikor prédikált, és a legnagyobb gyertyát övező két szalag Krisztus és a Szűzanya könyörületességet. A könyörületesség kapcsán megemlítette, hogy milyen elégtételt szerzett neki a toscanai nagyherceg jótékonysága, aki a sanyarú években gabonát osztott a szegényeknek. Hozzátette: „És azt akarom, hogy a nagyherceg szerezzen tudomást az én menyasszonyom mindezen cselekedeteiről, mert ő mindig imádkozik hozzám a herceg lelki üdvéért is. [...] És az, aki nem hisz az én menyasszonyomban, nem fog a megváltásban részesülni.” A prédikáció végén, Benedetta a Te Deum és az O, Mater Gloriosa énekével fejezte ki örömét és háláját. Utána magához tért, és elindult kifelé a kórusból, majdnem úgy, mintha mi sem történt volna. Útközben megállt, egyéb ügyekről beszélgetett a vikárius feleségével, aki a prépost parancsa ellenére eljött a zárdába megnézni az esküvőt. Benedetta nemtörődömségét azonban a szemtanúk nem osztották. Ugyanis nagyon jelentős esemény történt. De történt-e egyáltalán, kezdtek kételkedni. Senki más nem látta Jézust, a Madonnát, a szenteket vagy a gyűrűt, csak Benedetta. Ez pedig kétséget ébresztett Benedetta korábbi misztikus tapasztalataival kapcsolatban is. Mindnyájan tudták, hogy Szent Katalin esküvője nem hagyott látható nyomokat, mégis akadt néhány különbség, ami igen nyugtalanító volt Benedetta esküvője kapcsán, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A félig nyilvános szertartásra való felhívás azt sugallta, hogy a tanúk természetfölötti lényeket vagy tárgyakat fognak látni, ám mindez nem történt meg. Az is elhangzott, hogy jelentős személyiségeket, így a nagyherceget is értesíteni kell Benedetta cselekedeteiről. A nyilvánosság iránti igény szokatlan volt egy valódi misztikustól. A kortársak tudták, hogy a nők, miután a korszak társadalmi és nyilvános diskurzusában nem vehettek részt, egyéb útonmódon próbálták hallatni a hangjukat. A női vizionáriusok közül sokan egyszerűen csak figyelmet és hatalmat vágyó asszonyok voltak. Az emberek még emlékeztek a gyalázatos lisszaboni apácára, Maria de la Visitaciónra, aki az 1580-as években Európa egyik legbefolyásosabb asszonya lett stigmái és látnoki hatalma által, s tanácsát magas rangú világi és egyházi vezetők kérték ki, míg ki nem derült, hogy csaló/8 Vajon hasonló-e a helyzet Benedetta esetében? Ha igen, a legjobb lenne minél hamarabb a végére járni. Az esküvői előkészületek is azt bizonyították, hogy a prépost gyönge erőfeszítései ellenére, aki minden nyilvánosságot ki akart zárni, Benedetta misztikus hatalma nagyon sok ember érdeklődését felkeltette. Ha az érdeklődők száma tovább nő és magas rangú személyek is belekeverednek az ügybe, az egyházi hatalomnak kicsúszik a dolog a kezéből, és képtelenek lesznek ellenőrizni a helyzetet. Az ügy hirtelen nagyon sürgőssé vált, amit talán erősítettek Jézus Benedettát feltétel nélkül dicsőítő szavai, és az átokkal való fenyegetés mindazokra, akik kételkednek a lányban. Ez a magatartás nem jellemző a szent életű emberekre, akiknek isteni eredetű üzenetei az Úr dicséretét zengték, nem a saját magukét, s akiket követőik jellemük és magaviseletük miatt tiszteltek, nem pedig a fenyegetések miatt. Ha azonban a fenyegetések valóban hatnak az egyszerű, pallérozatlan emberekre, sokkal nehezebb lesz ezt később hatástalanítani. Benedetta által Jézus azt mondta, hogy a lány kezében van a városiak sorsa. Minél többen adnak ennek hitelt, annál nehezebb lesz megdönteni a lány hatalmát, ha kiderül, hogy csaló. Semmi jó nem származhatott a késedelemből. A pesciai prépost megtiltotta, hogy
az esemény szemtanúi zárdán kívüli emberekkel be-\ széljenek a történtekről. Benedettát további értesítésig felmentették apátnői teendői alól. A vizsgálat másnap megkezdődött.
NEGYEDIK FEJEZET
Az első vizsgálat A város legmagasabb rangú egyházi tekintélye, Stefano Cecchi pesciai prépost személyesen jött el kivizsgálni Benedetta ügyét. Néhány alárendeltje és a jegyzetelő írnok kísérte. A prépost idősödő, de életerős ember volt, Pescia egyik leggazdagabb és leghatalmasabb családjából származott. Megszokta, hogy kézben tartsa ügyeit. Tulajdonképpen így lett belőle prépost csaknem húsz évvel korábban. VIII. Kelemen pápa Bernardo Segni firenzei nemest jelölte ki a tisztségre, Cecchi azonban nem nézhette tétlenül, amint a hivatallal járó méltóság és jövedelem kicsúszik családja kezéből, miután csaknem egy évszázadon át ezt a címet a Cecchik osztották meg a Turiniakkal. Nyomatékos ellenvetései meggátolták Segni hivatalba lépését, és végül ő maga kapta meg a kinevezést. Hatalomra kerülése után ugyanilyen erővel küzdött tovább. Két évtizeden át harcolt azért, hogy Pesciát püspökséggé neveztesse ki, amelynek nyilván ő lett volna az elöljárója. Ugyanakkor a gyorsan változó törvénykezés körülményei között sikerült szigorú kézzel igazgatnia az egyházi ügyeket. Cecchi tehát nem volt az az ember, aki eltűri, hogy kijátsszák vagy mellőzzék.1 A teatínus zárdában történteket valószínűleg alaposan megvizsgálta. Nemcsak a zárda státusa forgott kockán, de saját hírneve és a Pesciát magasabb egyházi méltóságra emelő hadjárat is. Elsősorban a stigmákat kellett megvizsgálni, hiszen kizárólag ezek voltak a csodálatos esemény kézzelfogható jelei. Krisztus Benedetta előző napi szentbeszédén azt mondta, hogy a lány testének sebei nagyobbak és láthatóbbak lesznek, mint azelőtt. A prépost tehát megvizsgálta az apáca kezét, lábfejét és oldalát, ahol érményi nagyságú szikkadt vérnyomokat talált. Amikor meleg vízzel lemosták, a sebhelyekből friss vér kezdett szivárogni. Törölközővel felitatták, de ettől csak még jobban megindult a vér. Benedetta fején szintén számos sebhely volt, amelyek vérezni kezdtek, amikor meleg vízzel lemosták őket. A stigmák, amelyek az előző napig csak pici piros foltok voltak, megváltoztak, ahogy Krisztus megjósolta. Az orvosi vizsgálat után a prépost felszólította Benedettát, mondja el a testén keletkezett sebek történetét. A lány elmesélte, hogyan jelent meg Jézus a nagyböjt idején, s hogyan pecsételte meg a testéből kiáradó sugarakkal az éj közepén. „Hány sugarat láttál?”, kérdezte a prépost. „Öt széles sugarat, de a fejéből több áradt, bár kicsinyek”, felelte a lány. „Hogyan tudtad ágyadon fekve egyik lábad a másikra tenni?” Benedetta válaszolt: „Nem én tettem őket egymásra, hanem úgy voltak elrendezve, egyik a másikon, anélkül, hogy megzavarták volna helyzetemet.” A prépost aztán megkérdezte: „Állandóan fájnak-e a sebeid?” „Vasárnaponként – válaszolt a lány – mintha elzsibbadnának; hétfőn és kedden majdnem egyáltalán nincs fájdalmam; és a többi napon, különösen pénteken, nagy fájdalmaim vannak.”2 Ezzel véget is ért az első látogatás. A prépost és kísérete tíz nappal később (1619. június 7.) másodszor is megvizsgálta az apácát. Időközben Benedetta megírta Paolo Ricordatinak legújabb látomását, és találkozót kért a préposttól. Cecchi, akárcsak az első látogatás alkalmával, most is a stigmák ellenőrzésével kezdte a vizsgálatot. Ugyanazokat a jeleket találta, mint előző alkalommal, de észlelt néhány változást. A jobb kéz sebe már nem vérzett, amikor megmosták és megszárogatták. A fej sebei szintén megszáradtak, és részben begyógyultak. Ezután megkérdezte Benedettától, mit akart neki elmondani, de a lány zavartnak látszott, és nem volt semmi mondanivalója. Igaz, írt egy levelet a gyóntatóatyának, amiben a látomását ecsetelte. A
levél ugyanazzal a kézírással íródott, mint az a levél, amit most a prépost mutatott. De a lány egyáltalán nem emlékezett arra, hogy írásban kért volna találkozót a préposttól. A prépost meghökkent, de semmit sem tehetett, így a látogatás véget ért. A rejtélyt csak a következő hónapban, a kilencedik találkozás alkalmával sikerült megfejteni. Benedetta feltárta, hogy a fent említett látogatás előtti napon a keresztre feszített és vérző Krisztus alakját felöltő Jézus megjelent látomásában, és azt mondta, hogy „befolyásolni akarja felettesei Benedettáról alkotott véleményét”.4 Benedettának a gyóntatóatyától kellett volna engedélyt kérnie arra, hogy írhasson a prépostnak – Jézus mondta volna neki, mit írjon, ugyanúgy, ahogy neki kellett volna azt is sugallnia, mit mondjon Benedetta, ha a prépost eljön hozzá.5 „Azt mondod majd a nevemben, hogy kiválasztottam magamnak ezt a zárdát, és azt akarom, hogy a prépost különös gonddal viseltessék iránta, mert tudatni akarom az itt élőkkel, hogy különleges helyzetben vannak, hiszen életüket nekem ajánlották, és a többi apácánál nagyobb elkötelezettséggel kell küzdeniük a tökéletességért.”6 A lány révületben írta a levelet Ricordatinak, így nem emlékezett minden részletére, mindössze annyit tudott felidézni: engedélyt kért, hogy közvetlenül Stefano Cecchinek írhasson. Ricordati megtagadta az engedélyt, arra hivatkozva, hogy ha Krisztus valóban a préposttal akar kapcsolatba lépni, talál erre egyéb utat-módot is. Végül is Benedetta és a gyóntatópap egyaránt elérték céljukat, hiszen Ricordati továbbította a neki írt levelet a prépostnak. Amikor azonban a prépost másnap megérkezett, Jézusnak már nem állt szándékában kinyilvánítani véleményét, inkább próbára tette a klerikust. Nem szólalt meg Benedetta által, ahogy eredetileg tervezte, némaságával vizsgálta, hogy a prépost valóban hisz-e Benedettában,7 de június végéig még a lánynak sem árulta el célját. Ez volt Benedetta megmagyarázhatatlan hallgatásának oka. A következő, június 14-i vizsgálat az előzővel ellentétben drámai módon bizonyította, hogy Krisztus továbbra is Benedetta személyén keresztül kíván megnyilvánulni. A stigmák szokásos vizsgálata során kiderült, hogy néhány seb, amely az előző héten már majdnem beforrott, most újra vérzik, s miután a prépost parancsára levágták és megmosták Benedetta haját, hogy jobban lássák a sebeket, a fején lévő szúrásnyomokban friss vért találtak. Ekkor Benedetta elhagyta a szobát, hogy gyorsan elrendezze öltözékét, mielőtt folytatják a kihallgatást. Az eljárást azonban hirtelen meg kellett szakítani, amikor a lány beszaladt, kezét a fejére szorítva. „Jézusom, mi ez?”, kiáltotta, és arcából a földre dőlt a vér. A látogatók törölközőért kapkodtak, sikerült elállítaniuk a vérzést, de a kihallgatást abba kellett hagyni, mert Benedettának túl nagy fájdalmai voltak, semhogy folytathassák.8 Ezzel azonban a vizsgálat nem ért véget, mindössze csak halasztást nyert. Egy kis vér nem oszlatta el az egyházi hatóságok kétségeit. Ha az isteni hatalom ilyen egyértelmű megnyilvánulása nem volt elegendő, hogy a kétkedőket hívővé változtassa, talán az isteni haragtól való félelem megteszi a magáét. Mialatt június havában tovább folytak a hatósági látogatások, Benedetta feltárta Ricordati atyának, hogy ismét megjelent neki Jézus. Ezúttal haragos és bosszúálló Krisztusként látta, trónján ülve, mennyei udvarától körülvéve, csupasz karddal kezében készen arra, hogy lecsapjon. Haragja Pescia népe ellen irányult. Azt mondta, hogy a városban egy lélek sincs, aki az Ο kegyelméért könyörögne, bár igen nagy szükségük volna a kegyelemre, olyan súlyosak a bűneik. Krisztus dögvésszel sújtja őket, hogy belássák ostobaságukat. Benedetta felajánlotta, hogy ő majd könyörög az isteni kegyelemért, és a város megváltásának eszköze lesz, mert a purgatóriumban marad az utolsó ítélet napjáig. Úgy tűnt, Krisztust lecsillapították a lány szavai: azt mondta neki, hogy maradjon mindörökké az Ο szeretetében, és szervezzen engesztelő körmenetet. A lány így is tett, hiszen amint elmondta látomását Ricordatinak, az atya engedélyt adott a Krisztus képét hordozó körmenet megszervezésére.9 A dögvésszel fenyegető átkot nem lehetett félvállról kezelni. Pesciát már régóta megkímélte a rettegett járvány, de a veszély soha nem ült el. A pesciaiak saját és szomszédaik múltbéli tapasztalatai
alapján tudták, hogy néhány hét leforgása alatt a lakosság negyede, sőt talán harmada is elpusztulhat. Mi több, Pescia még nem tért magához az egész államot sújtó, 1619-es aszály után, és köztudott volt, hogy az éhínség és járvány együtt jár.10 Ennek tudatában, ha nem tekintették is Benedettát a pesciaiak megváltása zálogának, kívánatos volt a tanácsát követni, s nem kellett azonnal visszautasítani állításait. A kihallgatások óvatosan és elővigyázatosan folytak. Az első vizsgálat május végén kezdődött, és szeptember elején ért véget. Ebben az időszakban összesen tizennégyszer látogatták meg Benedettát, minden alkalommal írnok rögzítette az elhangzottakat. Csak részben rekonstruálható, mi történt a találkozókon. Az eredeti átiratok közül néhány elveszett, és a prépost kérdéseit csak elvétve jegyezték fel. Mégis, ha a tanúvallomások rendszerébe beillesztjük a kihallgatásokat, a vizsgálat menete nagyjából tisztázható.” Hasonló esetek részletesebb beszámolói szintén kiegészíthetik a fennmaradt anyagot. Az előző századokban ugyanis sok misztikus állítást ellenőrző vizsgálatot tartottak, és sokat írtak arról, hogyan kell eljárni az ilyen helyzetekben. Az egyházi perek sok hamis szentet említenek. A Stefano Cecchihez hasonló egyházi hivatalnokok, ha segítségre szorultak az eléjük tárt ügyek megítélésekor, számos e célra íródott kézikönyvben nézhettek utána a kérdésnek.12 Milyen kérdéseket tettek fel tehát Benedettának, és milyen kritériumok alapján ítélték meg érdemeit? A legnyilvánvalóbb kiindulási pontot a csodálatos jegyek alkották, az állítások érzékileg egyedül ellenőrizhető bizonyítékai. Az első négy találkozó alkalmával tehát csak a stigmákkal foglalkoztak. Először orvosok vizsgálták meg a jeleket, hogy megbizonyosodjanak: valóban eredetiek, és nem festettek. Ezután részletes kérdések következtek a csoda eredetét illetően. A vizsgálóbizottság tudni akarta, egészen pontosan hogyan is szerezte Benedetta a sebeket. Csak úgy megjelentek, vagy a Krisztusból áradó sugarak pecsételték meg Benedetta testét? A vizsgálódás nem volt céltalan, a történtek tisztázására szolgált, mert így meg lehetett határozni, megfelel-e Benedetta beszámolója a fizikai világot irányító törvényeknek. Például a sugarak számára vonatkozó kérdésre az a válasz érkezett, hogy a lány öt, és nem hat sugarat látott, pedig ez utóbbi érthetőbb lett volna, hiszen hat sebesült felület volt: négy seb a végtagokon, egy a bordáknál és egy a fejen. Ez tehát azt jelentette, hogy Benedetta keresztbe tette lábát, hiszen mindkét lábfejét egyetlen sugár ütötte át. De, mint erre a prépost is célzott, fekvő testhelyzetben nagyon nehéz egymásra helyezni a lábakat. Hogyan sikerült ez mégis Benedettának? A lány azt válaszolta, nem tudja, hogyan rendeződött ilyen helyzetbe a teste, ez pedig azt jelentette, hogy a történetnek ez a része nem illeszkedik a természeti világ megszokott viselkedésformáihoz.13 Bár a vizsgálatok során a prépost mindvégig figyelemmel követte a stigmák változását, a negyedik találkozás után egyéb kérdésekre is igyekezett fényt deríteni. Biztos volt-e Benedetta abban, hogy látomásokban részesült? Talán korábbi olvasmányai és imái alapján egyszerűen csak képzelődött vagy talán csak álmodott. A kérdés tisztázása érdekében a prépost igyekezett feltárni a látomások körülményeit. Mikor kezdődtek? Mivel foglalkozott Benedetta, amikor megrohanták a víziók? Mennyi ideig tartott egy-egy látomás? Benedetta válaszai azt sugallták, hogy nem álmodott. A legtöbb látomása mindennapos tevékenységei közepette támadt, jóval kevesebb jelent meg lefekvés után, és valóban, a látomások előtti és utáni külső események lehetővé tették, hogy nagyjából felmérje, mennyi ideig tartottak. Cecchi kizárta ugyan annak lehetőségét, hogy a látomások álmok lettek volna, de továbbra is meg akart bizonyosodni afelől, hogy Benedetta tapasztalatai nem csak egy túlzottan hitbuzgó apáca puszta képzelődései. Erről a kérdésről számos teológus és egyházi gondolkodó értekezett. Közülük Szent Teréz áll legközelebb e korhoz: „Ha bárki túl akarna lépni az ima eme [első] fokán, és lelkét oly magasra kívánná emelni, hogy a meg nem adatott vigaszt elérje, akkor, úgy gondolom, mindkét tekintetben csak veszít. [...] Úgy tűnik, valamiféle büszkeség késztet minket a felemelkedésre. [...] Asszonyok számára különösen veszélyes ilyen törekvéseket táplálni, mert a sátán csalóka elképzeléseket tud beléjük ültetni.”14
Vajon Benedetta táplálta önmagában a látomásokat vagy inkább megpróbálta visszaszorítani őket? A misztikus tapasztalatokra törekvés az alázat ellen való, amely pedig egy valódi látnók legalapvetőbb tulajdonsága. Ez a gondolat ihlette Stefano Cecchi sok kérdését. Amikor az angyal fel akarta őt vinni a Tökéletesség Hegyére, törekedett-e Benedetta arra, hogy háttérben maradjon? Ellenállt-e, amikor a Szűz értesítette, hogy egy őrangyalt rendel mellé? Próbálta-e nem meglátni Splenditellót, valahányszor az megjelent előtte? Mérlegelte-e annak lehetőségét, hogy a testén megjelenő stigmák a sátán és nem Isten művei?1' Benedetta válaszai azt tükrözik, hogy a lány megpróbált a teológiailag elfogadott határok között maradni. Mielőtt felment volna a Tökéletesség Hegyére, „erőlködött, hogy tudatánál maradjon, imádkozzon, akár a többi apáca, és erőfeszítése jeleként keresztet vetett. És amikor keresztet vetett, eltávolodott saját érzékeitől. [...] Amikor meghallotta, hogy a Madonna egy angyalt küld neki [...] nem tehetett egyebet, hinnie kellett benne, még ha megpróbálta is az ellenkezőjét, és [...] sokszor, nagyon erősen megpróbált nem hinni a látomásaiban.” A lány Splenditellót is próbára tette, hogy kiderítse, Isten vagy a sátán küldötte-e. Azt mondta neki, hogy „főhajtással kell hódolnia, ha Benedetta hangosan kimondja Jézus nevét. És ezt háromszor megtette, de azt látta, hogy már amikor először kimondta a nevet, az angyal majdnem földig hajolt.” Később jutott csak eszébe, hogy talán még ez a próbatétel sem elég meggyőző, »mert a sátán megtehette, hogy hitet ébreszt bennem, de aztán újra reménykedni kezdtem, hogy nem csalattam meg, de nemcsak emiatt azt gondoltam, hogy Isten nevének hódolni Isten műve”. A lány továbbra is arra törekedett, hogy megtagadja a misztikus tapasztalatokat: „Bizonyosan érezte, hogy a kezén, fején, lábán és oldalán lévő sebek Istentől valók, de nem egyezett bele, és szándéka ellen való volt. És a következő reggel, selyemfonás közben, ez a bizonyosság ismét belé hasított, s ő nem akarta és azt mondta magának, hogy ez nem Isten műve, de a sátáné, s hogy evessé gondolataiból a bizonyosságot, megmosta kezét a selyemtekercselő tál forró vizében, hogy így tagadja meg a sátánt. Úgy érezte, belehal a fájdalomba, de a hite ugyanúgy megmaradt.”16 Benedetta azzal érvelt, hogy minden tudatos erőfeszítése ellenére kénytelen hinni. De figyelt arra, hogy ne tegyen igazolhatatlan állításokat, s hogy szétválassza a bizonyosságot és a hitet. Bevallotta, hogy próbatételeinek egyike sem nyújtott teljes bizonyosságot, s inkább hitről, mint gondolatról, inkább reményről, mint megcáfolhatatlan bizonyítékokról beszélt. Reményét erős hite táplálta, amely legyőzte minden ésszerű erőfeszítését. Ε distinkciók megfeleltek a teológusok állításainak, akik kénytelenek voltak elismerni, hogy nem létezik olyan csalhatatlan próbatétel, amelynek segítségével biztonságosan el lehetne különíteni az igaz látomást a sátáni képzelődésektől. A teológusok csak nagyjából tudták meghatározni azokat a jellemzőket, amelyek legvalószínűbben megjelennek egy igaz látomásban, és azokat, amelyek nem illenek az isteni megvilágosodáshoz.17 Az álom, káprázat és valódi látomás közötti különbségtétel kérdésén kívül Benedetta vizsgálói a lány látomásainak pontos fajtáját is meg akarták határozni. Ez nagyon nehéz feladat volt, hiszen, mint azt már Szent Teréz is megfogalmazta, „a lélek belső rejtelmeit oly nehéz leírni, és még nehezebb olyan módon, hogy érthető is legyen”.18 A tizenharmadik században Aquinói Szent Tamás különbséget tett látomás és révület között, és mindkét kategórián belül számos módozatot javasolt arra vonatkozóan, hogyan ismeri fel az ész az isteni igazságot, ti. az érzékek, a képzelőerő és a szellem által.19 Ezek a kategóriák nagyjából megfelelnek a négyszáz évvel később, Szent Teréz által leírt misztikus állapotoknak. Szent Teréz különbséget tett lelki egyesülés és elragadtatás között, és Szent Tamáshoz hasonlóan az isteni megnyilatkozás három változatát állapította meg.20 A misztikus egyesülés állapotában Szent Teréz szerint „a lélek egyszerre csak érzi, hogy rendkívül nagy és édes gyönyörűség kíséretében majdnem teljesen valami ájulásfélébe esik. A lélekzete eláll, a testi ereje egészen elhagyja, úgyhogy még a kezét is csak nagy nehezen tudja mozdítani. Szeme bezáródik
anélkül, hogy akarná; ha pedig nyitva tartja, akkor sem lát úgyszólván semmit. Hallani hall, de nem érti, amit mondanak. Érzékeinek tehát semmi hasznát sem veszi [...] Ugyanis az összes testi erő elmegy, de ugyanannyival gyarapszik a lelki erő, hogy annál jobban tudja élvezni boldogságát.”21 Ebben az állapotban még mindig ellen lehet állni Istennek, és még mindig meg lehet előzni az egyesülést. Ez nem az elragadtatás esete, amikor a lélek sokkal váratlanabbul és erőteljesebben szökik meg, s amely olyan erővel tör az emberre, hogy lehetetlen ellenállni. Az elragadtatásban „a lélek hall és ért, de csak homályosan, mintha nagyon távolról”. Amikor az elragadtatás tetőzik, a lélek „sem nem lát, sem nem hall, sem nem érzékel”. Ezután pedig „ha magasfokú volt az elragadtatás, megtörténik, hogy egy, két, sőt három napig is a lelki tehetségek egészen el vannak merülve, és eltompulva, mintha csak nem is volnának maguknál.”22 Benedetta vallomásából kiderül, hogy a kihallgatás kérdéseit ezek a misztikus állapotokra vonatkozó distinkciók is befolyásolták. A lány kijelentette: úgy gondolja, nem vesztette el érzékeit, és tudatában volt a többi apáca jelenlétének, amikor a vadállatok megjelentek látomásában. Ezzel a kijelentéssel bizonyára arra a kérdésre válaszolt, amely érzéki tudatosságát vizsgálta az élmény ideje alatt. A válasz alapján Cecchi megállapíthatta, hogy a Benedetta látomásai nem misztikus egyesülések, de nem is elragadtatások. A későbbi látomásokra vonatkozó kérdések azonban különböző válaszokat eredményeztek. Amikor a Tökéletesség Hegyének látomása kapcsán faggatták lelkiállapotáról, azt felelte: „Úgy érezte, hogy nem volt mindvégig tudatánál, mint máskor, nem látta a többi nővért, és nem tudta, mit cselekedett [...] és amikor keresztet vetett, eltávolodott érzékeitől.”23 Ugyanígy, amikor arról kérdezték, hogyan jutott el a zárt kert látomásához, azt felelte: „amikor elvesztette érzékeit, rettenetesen fáradtnak érezte magát. Senki nem vezette el a kertbe, de hirtelen ott találta magát.”24 Az elragadtatás állapotára utalt az a tény, hogy Benedetta alig volt tudatában környezetének, és nem volt képes ellenállni a látomások vonzerejének. Ebben az állapotban vajon érzékein, képzeletén vagy szellemén keresztül teremtett kapcsolatot Istennel? „Hallottál-e hangot, amikor felvezettek a Tökéletesség Hegyére?” – kérdezhették meg Benedettát. „Úgy hallottam a fiú hangját, ahogy Tisztelendőséged hangját hallom, amikor engem kérdez.” Látta-e Szent Pétert valamelyik látomásban? „Szent Pétert személyesen látta, és nem képzelődött.”23 Látta-e a fiatalembereket, akik megverték? „Csalhatatlanul látta őket, úgy, mint ahogy Tisztelendőségedet látja.” Látta-e Jézust és a Szüzet a misztikus esküvő alatt? „Csalhatatlanul látta őket, és nem képzelődött.” Benedetta elragadtatásai tehát valóságosnak tűntek, de kevésbé voltak értékesek, mint a képzelet vagy a lélek látomásai, amelyek Szent Tamás szerint az isteni igazság tökéletesebb megnyilvánulásai, s mint azok, amelyekben érzékeink által részesülünk, mert kevesebb segédeszközzel is felfoghatók és megérthetők.26 A megtapasztalt látomások fajtáján kívül Benedetta vizsgálói a látottak-hallottak ortodoxiájáról is faggatták a lányt. A teológusok szerint az isteni eredetű látomások nem terjesztettek az egyház tanításainak ellentmondó tanokat vagy kérdéseket.27 Ez az oka annak például, hogy Cecchi annyira érdeklődött Benedetta kert-látomása iránt, amelyet a lány július elején írt le, és amire a prépost egy hónappal később visszatért. Milyen értelmet hordoztak a virágok, a fények és a kútból kilövellő aranysugár? Benedetta az összes kérdésre felelt: „a virágok erények, amelyeknek illata Isten örömére szolgál [...] a fények azt jelképezik, hogy akiben erény lakozik, az másoknak is juttat erényéből, mert az erény mindig megvilágítja az utat [...] az aranycső az én gyóntatóatyámat jelenti, aki a tökéletesség és Isten kegyelmének kútja felé irányít engem, aki nélkül lehetetlenség lenne részesülni a sugárban, vagy a vízben, vagy Isten kegyelmében.” Cecchi azt akarta kideríteni, hogy Benedetta úgy gondolja-e, hogy felettesei segítsége nélkül is részesülhet Isten kegyelmében. Ha a kút vize a megváltást jelképezi, olthatja-e szomját Benedetta a Katolikus Szentegyház segítsége nélkül? A válaszok valószínűleg eloszlatták a prépost minden kétségét a lány hite felől. A lány ehhez és más látomásokhoz fűzött magyarázatai nyilvánvalóvá tették: soha nem kérdőjelezte meg, hogy az
egyházi hatóságoknak engedelmességgel tartozik.28 A prépostot arra késztették ortodoxiához fűződő aggodalmai, hogy megvizsgálja a látomást, amelyben a papi öltözéket viselő Szent Péter misét mondott, és megáldoztatta Benedettát. A szentségek feladása kizárólag a papság joga volt, és ez volt az egyházi hatóságok egyik leghatalmasabb eszköze. Az előző évezredben az egyház állandó harcban állott különféle eretnek szektákkal, amelyek eltérő nézeteket vallottak a kérdésről. Hallotta-e Benedetta valaha valakitől, hogy a hívő közvetlenül a szentektől részesülhet a szentségekben? Ügy gondolja-e, hogy a szentségek felvételéhez nem szükségeltetik egy pap jelenléte? Mi több, volt-e valami a mise menetében, ami nem felel meg az ortodox gyakorlatnak? Mit használt Szent Péter az áldozásnál? Különböztek-e a szent imái a katolikus papok megszokott imáitól? A látomás puszta ténye is nyugtalanító volt, mert egy egyházi hierarchián kívül álló személy adta fel a szentségeket, Benedetta tanúvallomása azonban a szent tárgyak használatát és az ima helyes formáit illetően megnyugtatta a kivizsgálókat: „A szent szakramentumok és az áldozás pontosan ugyanolyannak tűntek számára, mint egyébként, amikor áldozik; a pap [Szent Péter] a megszokott szavakat mondta el, amikor megáldoztatta őt.”29 A misztikusok másik jellemzően eretnek gondolata az a hit volt, hogy az ima és az isteni egyesülés által lerázhatják az egyéni bűnök béklyóit. Ennek fejében önnön tökéletességük mások kegyelemhez vezető közvetlen csatornájaként szolgálhat. Stefano Cecchi alaposan megvizsgálta Benedetta tanúvallomását, ezt a gondolatot keresve, különös tekintettel a lány beszámolójára Jézus figyelmeztetéséről, hogy „óvja meg lelke tisztaságát és mutasson jó példát az összes apácának, hogy ők is megváltassanak”.30 A prépost július 15-i látogatásakor, amit elsősorban az előző találkozó tanúvallomásának tisztázására szánt, óvatosan visszatért erre a kérdésre. Azt hiszi-e Benedetta, hogy magasabb fokú tökéletességre képes, mint a többi ember? Hisz-e abban, hogy biztosíthatja a többiek megváltását? „...kétségek nélkül mindig úgy gondolta, hogy amit ő megtehet, azt a többiek is megtehetik”, válaszolt a lány. „Csak jó példaként akart szolgálni mindazok számára, akikkel beszélt. Nem biztos, hogy mindazok, akik az ő példáját követik, megváltatnak, de reménykedik ebben, minthogy mindig az Úrba helyezte reményét.”31 Miután megelégedetten állapították meg, hogy a lány látomásai sem tartalmilag, sem értelmileg nem ellenkeznek a Hittel, a hatóságok megvizsgálták a látomások hatását olyankor, amikor Benedetta megszokott állapotába visszatért. Az volt a közfelfogás, hogy a valódi látomások nem teszik a látnokot büszkévé azokra a kegyekre, amelyekben Isten részesítette őt. Ehelyett nagyobb alázatra serkentenek, és ráébresztenek arra, hogy a léleknek adott ajándék nem saját érdeme, hanem Isten ajándéka. Hálából az igaz látnók lelke megújult buzgalommal akarja követni az erény útját, és másokkal is meg akarja osztani a lelki adományt, amiben részesült. Ha ellenkezőleg, a jelenések után eluralkodik a látnokon a gőg és könyörtelenség, akkor ez démoni káprázatra utal.32 Benedetta tanúvallomása arra szolgált, hogy tisztázza ezt a kérdést. A lány, amikor a kert-látomása utáni érzéseit vázolta, azt mondta, hogy „nagyobb vágyat érzett arra, hogy jó legyen, mint bármikor annak előtte”. Miután pedig megkapta Krisztus szívét, „nagyobb vágyat érzett, hogy teljesítse Isten akaratát [...] és amikor Jézust hívta, és a többi apácának arról a szerelemről beszélt, amit Isten iránt érzett, csak növekedett a vágyakozása Isten szeretete után.”„ Ugyanígy, amikor Jézus felhúzta ujjára a gyűrűt, „olyan öröm és megelégedettség öntötte el, hogy nem tehetett egyebet, mint hogy szeresse Istent és az emberiséget [...] és amikor azt mondják neki, hogy tegyen meg bizonyos dolgokat Isten és az emberiség szerelméért, és az engedelmesség kedvéért, úgy érzi, elönti ugyanaz a boldogság, ami azon a napon vett erőt rajta, amikor megkapta a gyűrűt, és mindig vágyat érez mások megváltására.”34 Annak ellenére, hogy Benedetta a többiek iránt érzett jóságot és könyörületességet hangsúlyozta, számos állítása a környezetével való feszültségekre utal. Már az elején, az ötödik zárdai látogatás alkalmával, amikor Benedetta az angyal fegyelmező vesszőjéről
beszélt, akaratlanul is többet árult el az apácákhoz fűződő viszonyáról, mint ami szándékában állt. Splenditello vesszővel való fegyelmezését példázva Benedetta felidézte, hogy az angyal egyszer ráütött a kezére az ág tüskés felével, „miután hátba vágtam az egyik fiatal lányt, mert a kiáltásaitól nem lehetett hallani a rózsafüzért, amit halkan mormoltak”.35 Egy hónappal később ismét kiderült, hogy valami rosszul megy, amikor Benedetta azt taglalta, hogyan akarta Jézus rávenni a prépostot arra, hogy segítsen különösen erényes helyet faragni a zárdából. A lány Krisztus utasításait összegző beszámolója egyúttal az apácák magaviseletét is bírálta. A prépost „biztosítsa, hogy az apácák megfelelően el legyenek különítve, és el legyenek zárva a külvilágtól, és vessen véget annak, hogy a kapuknál és a rácsokon keresztül laikusokkal társalogjanak [...] és ha férfiakkal kell beszélniük, mindig legyen velük két társnőjük, hogy a sátán ne ültessen beléjük ártalmas gondolatokat”.36 Az is világosan látszik, hogy legalábbis néhány apáca, akiket Benedetta különösen bírált, nem vette jó néven a viselkedését. Benedetta arról panaszkodott Ricordati atyának, hogy néhányan bizony nem bántak vele túl jól.37 A tizenhetedik századi zárdák társadalmi szerepét tekintve nem meglepő, hogy a kolostoriak és világiak között ilyen viszony alakulhatott ki. Azt sem nehéz elképzelni, hogy ezért és számos egyéb kérdés miatt feszültségek támadtak az apácák között. A zárdákban hitbuzgó asszonyokat olyanokkal zártak össze, akikből teljesen hiányzott az elhivatottság. A nagyon különböző vagyoni helyzetű, neveltetésű és korú nőknek napról napra szükségszerűen el kellett viselniük egymást, a szigorú viselkedési szabályoknak megfelelően, kizárva mindeközben a távozás lehetőségét. Amikor az apácák beléptek a zárdába, a családi összetartás, a politikai viszálykodás és a gazdasági helyzet kialakult nézeteivel érkeztek, ezek pedig nem illettek össze az engedelmesség és alázat intézményes szabályaival. Elkerülhetetlenek voltak a hatalmi harcok, szövetségek és néha még az erőszak is. A tizenhatodik század közepén például Cassandra Capponi nővér megszökött a közeli Fucecchio zárdájából, és megtagadta a visszatérést, mert attól félt, hogy néhány ellenséges apáca megöli. Néhány évvel később, ugyanabban a zárdában Giulia della Luna nővér ollóval halálra sebzett egy kilencéves zárdai kislányt, Caterina de' Brunaccini nővér pedig olyan kegyetlenül bánt egy másik fiatal novíciával, hogy a lány kétségbeesésében a zárda kútjába vetette magát, és megfulladt.38 Természetesen az ilyen esetek nem voltak mindennaposak. A toscanai zárdákban a gyilkosság nem volt megszokott esemény. De, akárcsak a monzai apáca kora tizenhetedik századi híres esetében, amely két zárdai lány halálához vezetett, ezek a történetek felhívták a hatóságok figyelmét a belülről forrongó zárdai élet rejtett veszélyeire.39 Hiszen ezek az esetek, még ha szokatlanok voltak is, egy olyan folyamat részét alkották, amelyben a kölcsönös sértegetések, dührohamok és pofonok olykor egész komoly erőszakká fajulhattak. Valóban, a tizenhatodik és tizenhetedik században mind az egyházi, mind a világi hatóságok sok időt szántak a korabeli zárdai életre olyannyira jellemző jelentéktelen perpatvarok megfékezésére. Attól tartottak, hogy ezek a helyzetek sokkal veszélyesebb konfliktusokká terebélyesednek, sőt egyenesen a zárdafalakon kívüli viszályokhoz vezethetnek.40 így az a tény, hogy Benedetta megütötte az egyik apácát, bírálta társnőit, és öndicsérő szavai, melyeket Jézusként mormolt el a misztikus esküvőn, a Monzában és Fucecchióban elkövetett gyilkosságok árnyékában olyan veszélyes, önhitt gőgről tanúskodhatott, amit meg kellett vizsgálni. Az egyházi hatóságok úgy döntöttek, hogy kihallgatnak még néhány apácát a zárdából. Július 23-án, a tizedik látogatás alkalmával találkoztak az új apátnővel, Felice di Giovanni Guerrinivel, Bartolomea Crivellivel, Benedetta társnőjével, és egy harmadik apácával, Marghe-rita d'Ippolito Ricordatival, aki a zárda gyóntatópapjának rokona volt. A három nő vallomásából ítélve a kérdések Benedetta misztikus házasságát firtatták. Nyilvánvaló volt, hogy ezzel kell kezdeni, hiszen ez váltotta ki a vizsgálatot, és szóbeli fenyegetésekkel
halmozta el a kétkedő kívülállókat. Mindhárom apáca részt vett az esküvőn, s ha felidézik a történteket, sokat tisztázhatnak abból, amit maga Benedetta mondott el. A három szemtanú vallomása nem világított meg semmilyen fontos, új szempontot. Az apácák csupán megerősítették azt, amit a hatóságok már hallottak – hogy Benedetta szokatlan kijelentéseket tett, hogy Jézusként beszélve saját erényeit dicsérte, s hogy örök kárhozattál fenyegette azokat, akik nem hisznek neki. A három beszámoló nem annyira újdonságértéke miatt volt hasznos, sokkal inkább azért, mert megerősítették egymás mondanivalóját, és elmesélték a részleteket. Az esküvői előkészületek és a szertartás majdnem minden részletét élénken felidézték – az apácák emlékezőtehetsége a tizenhetedik századi rituálé fontosságát bizonyítja. Habár az egyik apáca mentegetőzött, hogy nem emlékszik mindenre, mert Benedetta „annyi mindent mondott, hogy összezavarodtam”,41 kevés mai megfigyelő tudná ennyire részletesen felidézni egy több mint háromórás szertartás részleteit. Mindegyik vallomás végén megkérdezték az apácákat, engedelmeskedtek-e a parancsnak, hogy ne beszéljenek a misztikus esküvőről kívülállóknak. Értelemszerűen mindannyian azt felelték, hogy hallgattak róla. De Felice Guerrini vallomásához egy érdekes részlet tartozik: „Egyik este, amikor [Benedetta] révületben volt, már nem emlékszik, szerda vagy péntek volte, hallotta, amint a lány azt mondja: »Miért nem hagyják ezek a hálátlanok, hogy a világ felfedezze a kincsemet? Tudatni fogom mindezt a kintiekkel, és ráveszem őket, hogy messziről ide jöjjenek.«„42 Az apáca ezúttal a korábbiaknál erőteljesebben követelte a nyilvánosságot, és azt sugallta, hogy Jézus, Benedetta által szólva, egyre türelmetlenebb az eljárások iramával és a kivizsgálok hallgatásával szemben, akik el akarják kendőzni az ügyet.43 Másrészt viszont Benedetta ellenezte, hogy híre menjen a történteknek. Azt vallotta, dühös lett, amikor az egyik fiatal apáca elmondta neki, hogy misztikus élményeinek híre elterjedt a külvilágban. „És ez akarata ellenére volt, mert nem kívánt erről senkivel beszélni.”44 Megkérdezték, hogyan érezte magát, amikor kiderült, hogy a prépost nem engedte meg Paolo Ricordatinak, Antonio Pagninak és Pirro Torrigianinak, hogy részt vegyenek az esküvőn, és Benedetta nem sajnálta. Azt mondta magának, hogy mindennek az engedelmesség törvénye szerint kell történnie, így nem is gondolt többé erre. Amikor megkérdezték tőle, ő hívta-e meg a korábbi vikárius feleségét a szertartásra, azt felelte, nem tudja, ki tette, bár azt elismerte, hogy amikor a szertartás előtti napon találkoztak, megemlíthetett neki valamit erről.45 Ha azonban a hivatalosan szentesített nyilvános elismerés legnagyobb akadályának a misztikus házasságot igazoló gyűrű hiánya bizonyult, nem kellett sokáig várni rá. Vallomása végén az utolsó szemtanú, Margherita Ricordati majdhogynem mellékesen megjegyezte, hogy az előző napon látott egy gyűrűt Benedetta ujján. „Nem látta tisztán, mert [Benedetta] mindig eltakarja azt a kezét”, de annyit látott, hogy a vizsgálóknak leírhassa: „sárga pánt, kereszttel [...] és nem is gyűrűnek tűnik, inkább sárga, kereszttel díszített jelnek.”46 Szükségtelen mondani, micsoda zűrzavart okozhatott ez a bejelentés. Benedettát behívták. íme, a jobb keze negyedik ujján, mindenki számára láthatóan, „egy karika volt, közönséges, olcsó aranygyűrű szélességében [...] és a legtetején öt pont, amiből négy közönséges gombostűfej nagyságú, és a közepén egy majdnem sötétvörös gombostűhegynyi pont.”47 A jel, amit mindenki látni vágyott, csodálatos módon megjelent. Az egyházi vizsgálóbiztosok további próbatételeket akartak, de Benedetta, röviddel azután, hogy megjelent, túl rosszul érezte magát, semhogy válaszolgatni tudott volna. A látogatást be kellett fejezni, a kérdéseket a következő találkozóra halasztották. Amikor egy héttel később (1619. augusztus 1.) a bizottság visszatért, a stigmák szokásos vizsgálata után a gyűrűt is ellenőrizték. Ez bevett eljárás maradt a szeptember 9-i, utolsó látogatásig. A gyűrű megjelenésére vonatkozóan Benedetta azt vallotta, hogy semmi újabb csodálatos közbenjárásról nincs tudomása. A gyűrű ugyanolyannak tűnt számára, mint Krisztussal való házassága óta mindig. Ha történt változás, az a többiek észlelésében történt, akik most már
látják azt, ami mindvégig ott volt.48 A következő találkozás alkalmával tehát a kikérdezők a többiekhez fordultak. Miután a misztikus házasságról már szereztek szemtanú-beszámolókat, most a többi eseményről akartak hasonló jelentéseket. Két apácát, Felice Guerrinit és Angelina nővért kikérdezték az üstökösről, ami ugyanazon évben korábban megjelent. A természet szokatlan megnyilvánulásai – egy különösen nagy vihar, egy ragyogó új csillag feltűnése – gyakorta jósolták szent életű lények eljövetelét. Mindkét apáca azt vallotta, hogy látták az üstököst. Felice megállapította, hogy több napig is látta, s a külvilágiak figyelmeztették az apácákat, hogy az üstökös a zárda felett áll.49 A hatóságok azt is tudni akarták, mi történt a Szentlélek napján (1619. május 20.), amikor Felice és Angelina, a többi apácával együtt, virágokkal díszítette fel a refektóriumot, és egy vánkosra helyezték a gyermek Jézus szobrát, remélve, hogy a Szentlélek részt vesz majd az étkezésen. Arra a kérdésre, látta-e valamelyikük aznap a Szentlelket, mindketten azt válaszolták, hogy sem ők, sem más nem látta, de, érthető módon mindenki azt remélte, hogy Benedetta látni fogja. Valóban, Felice és Angelina, miután feldíszítette a termet, behívta Benedettát, hogy adja beleegyezését, és Benedetta nemcsak helyeselte a díszítést, de azt akarta, hogy olyan helyre tegyék a Kisjézust, ahol jól láthatja. Az apácák annyira bíztak Benedetta misztikus adottságaiban, hogy a mellette lévő ülés sokak által vágyott tiszteletbeli hellyé vált, amit Felice visszautasított, mert nem akarta, hogy a többi apáca irigykedjen rá. Felice és a többiek reményei nem hiúsultak meg teljes mértékben. Bár ők maguk nem látták a Szentlelket, Benedetta, amikor rápillantott a gyermek Jézus alakjára, hirtelen a Szentlélek galambját látta leszállni az egybegyűltek közé. Benedetta révülete órákig tartott.50 Az utolsó tanú Bartolomea Crivelli volt, Benedetta társnője az előző két évben. Neki a mások számára láthatatlan eseményekről kellett beszámolnia. Bartolomea azt vallotta, hogy évek óta megosztja a szobáját Benedettával. Elmesélte, hogyan segített Benedettának a hosszú, gyötrelmes éjszakákon, amikor a lány megkérte, tegye kezét a szívére, így enyhítsen fájdalmán. Nem volt könnyű dolga: „Amíg ott tartottam a kezem – magyarázta –, úgy éreztem, mintha egy tőr szurkálná [...] és amikor ott tartottam a kezem, mintha kevesebbet hadonászott volna, de amikor elvettem a kezem, nem tudott ágyában maradni az átélt nagy fájdalomtól. Annyira igyekeztem, hogy beleizzadtam [...] és rettenetes kénszag dőlt a szájából. [...] Néha kétszer is hívott egy éjszaka alatt [...] és azt mondta: »Tarts engem, segíts« [...] és amint ezt hallottam, szívére tettem a kezem, és lecsendesítettem.”„ Megkérdezték, hogy Benedetta elmondta-e neki valaha a fájdalom okát, Bartolomea pedig így válaszolt: „Soha nem mondta el nekem, mi okozta, de amikor azt mondtam, hogy Jézus akarta őt próbára tenni, egyetértett.” Amikor arról faggatták, látott-e valaha bárkit megjelenni, Bartolomea így felelt: „Soha nem láttam senkit, de hallottam, amikor Benedetta beszélt, és azt mondta, hogy nem akarja elhagyni ezt a helyet, inkább betegségben szenved Jézus szerelméért.” Bartolomea ezután megerősítette Benedetta beszámolóját arról, hogyan vette el Jézus a szívét. Az ágyat rejtő függöny mögött, jó rálátást nyújtó helyéről látta Benedettát, és hallotta a beszélgetést. De amint Benedetta kezdett révületéből magához térni, Bartolomea gyorsan odébb ment, mert attól tartott, hogy Benedetta megszidja, ha meglátja. Bartolomea azt is elmondta, amit három nappal később látott: Jézus visszatért, hogy átadja saját szívét Benedettának. Bartolomea ismét csak a függöny mögül figyelt, miután Benedetta aznap estére elbocsátotta. „Nem akartam elmenni – mondta a társnő –, és valóban, nem is tudtam elmenni, úgy éreztem, mintha ott tartana valami.” Hallotta, amint Szent Katalin, majd Jézus szól Benedettához, látta, amint felfedi felsőtestét oldalt, és feltárja a jegyet, ami nagyobb és vörösebb volt, mint azelőtt. „És amikor Ő visszahelyezte [a szívet], láttam, amint a hús megduzzad, és lassan, lassan megmozdul, felette azok a sugarak; és az összes borda [...] felemelkedett. És amikor odaért, ahova a szív tartozik, megállt [...] és a szív visszakerült a helyére. De olyan nagy volt, hogy látszott, nem fog beférni, és kinyomta Benedetta húsát.
Ezután Benedetta újra elfedte magát, de én még azelőtt megérintettem [a szívet], és nagyon nagynak éreztem, és olyan forrónak, hogy égette a kezemet.” Nem sokkal ezután Benedetta kezdett magához térni révületéből, Bartolomea pedig visszament a szoba másik felén lévő ágyába. Amikor a vizsgálóbizottság megkérdezte, hogy a fenti események bármelyikénél félte, Bartolomea így felelt: „Amikor ott voltam, nem féltem, inkább megelégedés töltött el. Akkor sem féltem, amikor Benedettát megtámadták a gonoszok, és gyötörték a fájdalmak.” Arra a kérdésre, hogy látott-e valaha jelenéseket, a lány nemleges választ adott. Arra a kérdésre pedig, hogy látta-e Benedetta vagy Jézus szívét, ismét csak nemmel felelt. A legutolsó esemény, amiről Bartolomea beszámolt, a stigmák elhelyezése volt. Vallomása megfelelt Benedetta jelentésének, úgyhogy nem sok újat árult el. Ismét megkérdezték, hogy látott-e valakit – és nem látott. Pusztán Benedetta és Jézus beszélgetését hallotta, és a jegyeket látta a lány testén. Mikor befejezte a vallomást, a vizsgálóbiztosok Bartolomea lelkére kötötték, hogy ne beszéljen senkinek arról, amit látott vagy hallott. Ezzel befejeződött a tanúk kihallgatása, Benedettát kivéve. Monsignor Cecchi és társai háromszor tértek vissza a következő hónapban, hogy megvizsgálják a stigmákat és a gyűrűt, s hogy tisztázzanak néhány, még homályos kérdést. Benedettának megmutatták az összes korábbi látogatásról készült feljegyzést, és megkérték, ellenőrizze, helytállók-e a rögzített adatok.52 Két hónapnyi alapos kérdezősködés és tizennégy zárdai látogatás után a vizsgálat, legalábbis ami az események résztvevőit illeti, befejeződött. Mire jutottak a hatóságok? A stigmák alapos vizsgálatán kívül, ami lehetővé tette, hogy meggyőződjenek valódiságuk felől, Cecchi és társai sokat megtudtak Benedetta misztikus élményeinek jellegéről és tartalmáról, a lány jelleméről és magatartásáról. A lány látomásai eredetinek tűntek; nem álmok és nem képzelődések voltak; vallási üzenetük megfelelt az egyház tanainak és gyakorlatának. Sok látomását szemtanúk igazolták, akik nemcsak azt látták, hogy révületbe esett, de az isteni jelenések hangjait is hallották Benedetta szájából. Az egyik tanú, Bartolomea Crivelli, látta, amikor Benedetta részesült a stigmákban és Krisztus szívében, és bizonyítékai alátámasztották Benedetta állításait. Látta Benedetta testének újonnan keletkezett jegyeit, és látta Krisztus szívének dobbanó dudorát, amikor az a helyére került. Ráadásul Benedetta viselkedése megfelelt egy isteni ihletésű látnók magatartásának. Misztikus tapasztalataival szemben tartózkodó volt, folyamatosan arra vágyott, hogy engedelmeskedjék feletteseinek, és el akarta kerülni a nyilvánosságot. Mindez azt sugallta, hogy nem vált a sátánhoz vezető út, a gőg rabjává. Röviden, ha az igaz látnók megítélése feltételeinek az igazolható jelek megjelenését, a látomások hithűségét, a látnók jellemét és magaviseletét tartották, akkor Benedetta, úgy látszott, megfelelt az elvárásoknak. Másfelől viszont nincsen olyan vizsgálat, amelynek ne lennének buktatói és megoldatlan kérdései – és ez sem volt kivétel. A hangok, amelyek Benedetta révületeiben megszólaltak, szent életű emberhez nem illő módon dicsérték erényeit. A szentek életéről szóló könyvek szerint a szentek látomásai az Urat és más szenteket dicsőítették, nem önmagukat. Ezzel ellentétben, Benedetta szavai hiúnak és szerénytelennek tűntek: „És amit mondott a születéséről és Benedettáról és az ő dicsőítéséről, az gyaníthatóan azért hangzott el, hogy elbizakodottságot gerjesszen benne.”53 Hasonlóképpen, Benedetta buzgalma, hogy rendre utasítsa a zárda többi apácáját, akik nem az elvárásainak megfelelő életet éltek, utalhattak arra, hogy a lány túlságosan is tudatában van önnön jó tulajdonságainak, s hogy hirtelen haragú. Szent Teréz és mások is óvták az efféle buzgalom buktatóitól azokat, akik éppen csak elindultak a tökéletesség felé vezető úton. A mások, és nem saját viselkedése felett érzett rosszul irányzott aggodalom a sátán csapdája, amivel tőrbe csalja a könnyelmű lelket.54 Végezetül pedig Benedetta azt állította, hogy Pescia lakóinak sorsát a kezében tartja, hogy ő döntheti el, szigorú büntetés vagy megváltás vár-e rájuk. Egy ilyen kijelentéssel talán
tudatosan akarta befolyásolni a közösséget. Ε fenyegetés a lehető legnagyobb hatalmat biztosíthatja Benedettának. Védelmére hozható fel azonban, hogy nem Benedetta, hanem Jézus mondta a dicsérő szavakat. Hogyan lehetne őt felelősségre vonni olyan kijelentésekért, amelyeket nem ő tett? Hiszen nem maga Jézus mondta: „Es tudjátok meg, ó, bűnösök, az én menyasszonyomba a gőg és hiúság legkisebb szikrája sem tud beférkőzni, nem ő az, aki lát, beszél, hall, de én vagyok az”?55 Valóban, amikor nem volt révületben, és amikor arról beszélt a vizsgálóbizottságnak, hogy bűntől mentesnek érzi-e magát, soha nem tett önnön tökéletességére vonatkozó állításokat, még csak a látomásaiban megjelenő Jézus szavainak idézeteként sem. A hatóságok kizárólag a többiek nyilatkozataiból értesültek a különleges kegyről, amiben Jézus Benedettát részesítette. Tanúvallomásában Benedetta nem említette Jézus dicsérő szavait, és hangsúlyozta: úgy érzi, nem méltó arra, hogy részesüljön e lelki adományban. Ami a mások fegyelmezésére vonatkozó buzgalmát illeti, nem szabad elfelejteni, hogy végül is mégiscsak ő volt a zárda apátnője. Felelős volt az összes apáca lelki üdvéért. Ki fegyelmezheti az apácákat, ha nem a főnökasszonyuk? Talán igaza is volt. Az apácák ne beszélgessenek, ne kiabáljanak, amikor a rózsafüzért olvassák, és ne csevegjenek laikusokkal a kapuban. Végezetül, talán nem is volt annyira túlzott az az állítása, hogy mások sorsa függ tőle, s hogy sikeresen közbenjárhat Jézusnál az érdekükben. A látnokok hosszú idő óta a hívők védelmezőiként és isteni közvetítőként szolgáltak. Néhány évvel korábban például a Tiszteletreméltó Benincasa Orsolya (1547-1618), a teatínus apácarend megalapítója jelentette, hogy egy látomásban megjelent előtte Isten, és azt mondta, hogy rettenetes büntetéssel fogja sújtani Nápoly városát, ha a lakók nem követik Orsolya utasításait.36 Hála a nővér közbenjárásának, Nápoly megmenekült, és ettől kezdve a város védelmezőjének tekintették. A látnokok közölték a közemberrel, hogy Krisztus mit kíván tőlük, és a megváltás útjára terelték őket. Akárcsak Krisztus, ők is segíthettek megmenteni mások lelkét saját áldozatuk által, amelyet egy életen át tartó aszketikus lemondással értek el, Istennek különösen tetsző imáikkal. Benedetta kortársai szemében az apáca kijelentései nem feltétlenül a hatalom és befolyás elérésére irányuló, kiszámított trükkök voltak – lehettek Istentől származó valódi üzenetek és őszinte erőfeszítések is, amelyeket az emberiségért tettek.57 Röviden tehát, úgy tűnt, hogy Benedetta esetének legnagyobb fejtörést okozó kérdéseire találtak elfogadható válaszokat. Cecchi és társai azzal a meggyőződéssel távoztak, hogy alaposan megvizsgáltak minden kérdést, és Benedetta valódi látnoknak bizonyult. Amikor a következő év júliusában teljes klauzúrában élő zárdává nyilvánították a közösséget, Benedettát visszahelyezték apátnői hivatalába.
ÖTÖDIK FEJEZET
A második vizsgálat Benedetta visszahelyezése apátnői hivatalába a rendes állapotokhoz való visszatérést jelzi. Ezt igazolja az elkövetkező évek gyér dokumentációja is. Benedetta kortársai úgy találták, hogy semmi feljegyzésre érdemes, nevezetes dolog nem történt a teatínus zárdában. Azonban épp ez az, ami szembetűnő. Hiszen Benedetta több mint két évig élt kettős életet – egyrészt a zárda vezetője és lelki irányítója, másrészt pedig misztikus volt –, és sikerült mindkét szerepkört úgy betöltenie, hogy egyaránt eleget tegyen a helyi hivatalnokok és a vezetése alatt álló apácák elvárásainak. Figyelemre méltó ez a teljesítmény. Nagy tehetség szükségeltetett ahhoz, hogy valaki jó apátnő legyen. Az apátnő felelős volt a zárda világi jólétéért és lelki üdvéért, ezért két igen különböző feladatkört kellett ellátnia: az anyagi és a szellemi világnak egyaránt meg kellett
felelnie. Feladatai közé tartozott továbbá, hogy a szokásos zárdai hivatalok betöltésére kijelölje a megfelelő apácákat. A kapusnak, a kincstárnoknak, a novíciák oktatójának és a többieknek hozzáértő asszonyoknak kellett lenniük: a kincstárnok legyen művelt, és óvja a könyveket; a novíciák oktatója legyen jó tanár; a szakács legyen képes megszervezni a beszerzést, a tárolást, tudjon főzni, és felügyelje megfelelő módon a konyhai személyzetet.1 Ezenkívül az apátnő foglalkozott a zárda anyagi ügyeivel és a külvilághoz fűződő gazdasági és politikai kapcsolatokkal is. Ő ellenőrizte, hogy begyűjtötték-e a zárdai ingatlanok bérét, a bérlők gondoskodtak-e a földről és a mezőgazdasági tőkéről, s betartottáke a szerződéseket. Az apátnőnek kellett felügyelnie az apácák kézimunkáját, főképpen a selyemfonást, ami kiegészítette a zárda jövedelmét, s neki kellett a jótékony adományokból, az új jelentkezők hozományából kinyernie a lehetséges anyagi tőkét. Az apácák elzárkóztak a külvilágtól, ezért Benedetta egy világi intézőbizottság támogatásával végezte el a feladatok egy részét. A bizottság tagjai segítettek a zárda ingatlanainak igazgatásában és a kitermelt selyem, mezőgazdasági termékek értékesítésében. Segítséget nyújtottak az adományok begyűjtésében, és közvetítettek a külvilág és a zárda között az anyagi ügyletekben. A bizottság összetétele létfontosságú volt a zárda boldogulása szempontjából, ezért tagjait igen nagy gonddal válogatták össze. 1620 őszén Benedetta a bizottság tagjainak kijelölésén ügyködött, árgus szemmel vigyázva a teatínusok érdekeit. A pesciai vikárius és a prépost kérésére elküldte a nyolc lehetséges jelölt névsorát, a mellékelt levélben pedig az általa támogatott négy személy mellett érvel: Lorenzo Pagni, Oratio Forti, Pirro Torrigiani és Francesco Berindelli érett korú, tehetős férfiak, akik – hangsúlyozta Benedetta – már korábban is a zárda jótevői voltak. A sorok között olvasva hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az apátnő azt remélte, az említett személyek továbbra is juttatnak majd jelentős vagyonukból a teatínusoknak.2 A zárda lelki életének igazgatása ugyanennyire megerőltető feladatot rótt Benedettára. Az apátnő a rábízott apácák szellemi-lelki vezetője volt. Ο ügyelt arra, hogy betartsák a zárda mindennapos vallási szertartásait, s hogy az apácák szerényen, alázatosan és egymás iránti szeretetben éljenek. A gondjaira bízott valamennyi apáca belső fejlődése is nagymértékben az ő felelőssége volt. Nem pótolhatta ugyan a zárda gyóntatóatyját, de együttműködött vele, s olyan példás életet kellett élnie, amit a többi apáca követhet.3 Különféle feladatai miatt egy apátnő élete szorosan beágyazódott zárdájának társadalmi és lelki szükségleteibe. Ε felelősségek terhe mellett azonban Benedetta még a természetfölötti világ közvetítőjének szerepét is vállalta. A teatínusok klauzúrájának bevezetését követő két évben látomásai rendszeresen folytatódtak. Néhány jelenésben újra az előző kérdések jelentkeztek – legtöbbször arra buzdították a zárdát, hogy tartsák be a vallási rituálék szertartásait. Fokozatosan megjelent egy új gondolat is, amely kétségtelenül kötődik Benedetta apjának 1620 novembere és 1621 márciusa közé tehető halálához. Giuliano elhunyta nemcsak önnön halandóságára emlékeztette Benedettát, valószínűleg mély hiányérzetet is hagyott maga után. Most már senki nem maradt, akinek szívében a lány olyan különleges helyet foglalt volna el, mint az apjáéban. így hát 1621-ben Benedetta révületeiben többször megjelent az egyik őrangyala, Tesauriello Fiorito, és megjósolta a lány közeli halálát. Arra buzdította az apácákat, hogy legyenek figyelmesebbek apátnőjükkel, mint korábban, mert meg vannak számlálva földi napjai. Az apácák pedig csak halála után fogják belátni az apátnő igazi értékeit. Hiszen pontosan tudják, emlékeztette őket az angyal, hogy senki nem alkalmasabb nála e hivatalra. Amikor révületéből visszatért, Benedetta a haláláról kezdett beszélni, sőt felnyittatta és előkészíttette sírját arra a napra, amikor szükség lesz rá.4 Nem kellett sokáig várakoznia. 1621-ben, az Annunciáció napján a teatínus apácák végignézhették Benedetta halálát. Az izgatott nővérek rögtön hívták a gyóntatóatyát, Paolo Ricordatit, hogy tegyen valamit. A jóhiszemű atya rögtön odasietett, és fennhangon megparancsolta Benedettának, hogy térjen vissza az életbe. A felszólítás, a jelenlévők nagy
elképedésére, elérte célját. Benedetta magához tért, s elmesélte az egybegyűlteknek, amit a túlvilágon látott. Lelke Tesauriello kíséretében átjutott az elkövetkező életbe, ahol démonok harcoltak érte. Ám Gábriel arkangyal, a pesciai Santa Maria-templom szent olajával felvértezve, segítségére sietett, és átvezette lelkét a purgatóriumba. Rövid ideig tartózkodott ott – éppen csak elmondhatott egy Üdvözlégyet, és imádkozhatott a többi lélek szabadulásáért, beleértve nemrég elhunyt apját is. Imája meghallgatásra lelt. így aztán a paradicsomban találta magát, a mennyei sereg társaságában, és körülvették szeretteinek lelkei. Boldogsága olyan hatalmas volt, mesélte, hogy amikor hallotta Ricordati atya mennyeken átmorajló hívó szavát, nem akart visszajönni. Csak Isten parancsa és a visszatérés ígérete vette rá, hogy újra életre keljen. Mielőtt távozott, Isten azt mondta neki, hogy Ricordati atya, a pesciai prépost és a zárda apácái is a mennybe juthatnak majd, ha úgy viselkednek, ahogy kell.3 Az apácák feltehetőleg vegyes érzelmekkel fogadták e szavakat. Kétségtelenül örültek annak, hogy látnokuk ismét velük van. Végül is azért hívták Ricordati atyát, hogy apátnőjük köztük maradhasson. Benedetta misztikus hatalma óriási előnyt jelentett a zárda számára, s ezt a haláláról szóló beszámoló ismét tudatosította bennük. A préposti templomból származó szent olaj erejének mellékes említése például bizonyára örömmel tölti majd el Monsignor Cecchit, aki gyorsan fel is használja a kijelentést arra, hogy a templomot katedrálissá emelje. Elégedettsége kifejezésére a prépost valami járulékos jövedelmi forrással jutalmazhatja meg a zárdát. Szellemi síkon pedig Benedetta halálának története emlékeztette az apácákat arra, hogy a lány közbenjárhat érdekükben Istennél. Benedetta imái jelenthetik a különbséget a purgatórium gyötrelmes évei és a Mennyek Országába tartó áldott út között. De örömükbe üröm is vegyült: megbántódás és nem kis félelem. Ha Benedetta segíthet a paradicsomba kerülniük, valószínűleg ugyanolyan könnyen küldheti őket a másik irányba is. Mi több, az apácák háborogni kezdtek, hogy Benedetta túl gyakran dorgálja meg őket alkalmatlan magatartásuk miatt. Tesauriello valószínűleg azért figyelmeztette az apácákat, hogy Benedettánál senki nem alkalmasabb az apátnői teendők ellátására, mert a nővérek már egyre hangosabban lázadoztak az igazgatása ellen. Néhány apáca bizonyára már nyíltan tárgyalt arról, hogy válasszanak új apátnőt, ha Benedetta hagyományos hároméves megbízása lejár.6 A zárda számára előnnyel járt, hogy volt közöttük egy olyan lány, mint Benedetta, de ugyancsak kívánatos lett volna megnyirbálni a hatalmát, ha ez nem veszélyezteti lelki üdvüket vagy a zárda tekintélyét. Nehéz volt megteremteni ezt az érzékeny egyensúlyt. A teatínusok bele is buktak. A fennmaradt hiányos feljegyzések alapján nem könnyű kideríteni, mi történt ezután. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni a részleteket. Talán az apácák próbáltak új apátnőt választani, de Benedetta nem volt hajlandó együttműködni velük. Talán a Firenzébe újonnan kinevezett pápai nuncius, saját hatáskörét kipróbálandó, egy rutinszerű, bürokratikus vizsgálat során figyelt fel a teatínus apácákra. Lehet, hogy a pesciai Szent Annunciáció atyái és a barnabita rend egyesítésére irányuló tárgyalások során jelentek meg a kétkedők a színen; vagy pedig egy másik zárda, hogy felvegye a versenyt a teatínusokkal, féltékenységében ismét felvetette a kérdést: Benedetta látnoki mivolta elfogadható-e. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy valamikor 1622 augusztusa és 1623 márciusa között a pápai nuncius, akinek a Szentszék küldötteként hatáskörébe tartozott a pesciai prépostság, számos hivatalnokot rendelt ki Benedetta állításainak megvizsgálására. A kivizsgálás eredménye, amelyet „Rövid értekezés” formájában elküldtek Alfonso Giglioló nunciusnak, feltehetőleg igazolta a prelátus legsötétebb balsejtelmeit.7 Talán ez nem is olyan meglepő. Nem kérdéses, hogy a nuncius megbízottjainak kevesebb volt a kockáztatnivalójuk, mint az előző vizsgálóbizottságnak, tehát jóval több kétséggel láttak feladatukhoz. Benedetta állításaiból nem származott semmilyen hasznuk, nem úgy, mint a teatínus apácáknak, Ricordati atyának vagy Monsignor Cecchinek. Amennyiben a lány
valóban látnók, csak a katolikus vizionáriusok hosszú sorát szaporítja; az egyház nagysága nem ezen múlik. Másfelől viszont, ha nem látnók, és tovább folytathatja üzelmeit, az egyház méltósága és hitele forog kockán. Az előző fél évszázadban már túl sok szélhámost és csalót láttak ahhoz, hogy továbbiakat bátorítsanak. Valóban, az egyház a tizenhatodik századtól kezdve, talán bizonyos misztikusok vallási buzgalmának túlzott fitogtatására reagálva, s valószínűleg válaszul a protestáns kritikusok gúnyolódására, igyekezett nagyon megnyirbálni a köznép hivatalosan nem jóváhagyott, látomásokba és csodákba vetett hitét. Ez a magatartás nyilvánul meg a nunciusnak szóló levél bevezetőjében: „minden újdonság veszélyes, és minden szokatlan esemény (singolarità) gyanús.” A sötétség angyala gyakorta a világosság angyalának alakjában jelenik meg, így csalja meg az egyszerű lelket. Ezért tehát ők, „akik jártasak” Isten útjaiban, úgy ítélik meg – és Benedetta látszólag egyetértett ezzel –: „valószínű, hogy bár Istennek jó szolgálóleánya, megcsalta a sátán.” Benedetta jellemének értelmezése alátámasztotta a vizsgálóbizottság kételyeit az ismertetett csodákkal és látomásokkal szemben. A megbízottak nem találták a lányban „azt az igaz és valóságos lelki alapot, amelyet Isten kegyelme feltételez”. Hiányzott belőle a „jótékonyság, alázat, türelem, engedelmesség, szerénység [...] vagy egyéb erények olyan elsődleges és hősi foka, amely általában Isten igaz szelleméhez társul”.8 Benedetta korában az ellenreformáció nagy hangsúlyt fektetett a vezető személyiségek e tulajdonságaira. Most már nem a csodatévőket és a természetfölötti világgal kapcsolatban álló közvetítőket részesítették előnyben, akik talán csak egyszerű bűvészek voltak. Az egyházi hatóságok ehelyett olyan egyének szentségét ismerték el, akiknek példás életét mások is követhették, és akiknek evangéliumi tevékenysége az egyház hatalmát és befolyását erősítette. Borromei Szent Károly, Loyolai Szent Ignác és Néri Szent Fülöp tizenhetedik század eleji kanonizációja ennek az átfogalmazott szentségfelfogásnak a jegyében történt. Benedetta szentséghez vezető útja egy másik, tulajdonképpen már elavult modellre, a csodatévők, illetve a közönséges halandók és a mennyei hatalmak összekötőinek mintájára épült. Benedetta nélkülözte azt a rendkívüli erkölcsi nagyságot, amely egy jó keresztény számára követendő példává avatta volna. Ráadásul üzenetei sem Isten, sem az egyház ügyét nem vitték előbbre. Isten célja az, hogy erősítse az önmagába és földi helytartóiba vetett hitet, állították a nuncius küldöttei, Ο tehát soha nem tesz olyat, ami idegen a jóságától vagy nem a fenségét tükrözi. Azokban a természetfeletti eseményekben azonban, melyekről a megbízottak olvastak vagy hallottak, valamint Benedetta magatartásában sok olyan vonást találtak, ami nem felelt meg ezeknek az elveknek. Benedetta látomásaiban voltak ellentmondások, noha egyértelmű, hogy Isten soha nem hazudik, és soha nem mond ellent saját magának. Benedetta azt állította például, hogy egyik látomása alkalmával a Szűz megkérte, szerezze meg Ricordati atya beleegyezését, hogy védőangyalt rendeljen mellé, habár már a kérés előtt megjelent egy ilyen angyal a lány korábbi látomásában. Benedetta misztikus tapasztalatainak nyelvezete gyakorta volt buja és szemérmetlen, ezt pedig „Isten nem kedveli”. Az apáca kezdeti szabódása, hogy felfedje magát Krisztus jelenlétében, és a válasz, hogy ahol Krisztus van, ott nincs szégyen, „sokkal inkább buja volt, mint isteni”. Mi több, a lányt a látomások letérítették az igaz vallás ösvényéről. „Nem az imádságból következtek, de meggátolták azt, hiszen gyakrabban jelentkeztek a kezdetén, mint ahányszor az ima hevében.” Néhány látomás pedig, mint például az, amikor Szent Péter előtt áldozik, ha nem nyilvánvalóan téves is, de legalábbis gyanús. Ami a stigmákat illeti, amelyeket a látomásoktól eltérően mindenki láthatott, nyilvánvalóan nem Krisztus, hanem a sátán jelei, „mert mindenki tudja, hogy ez csak az ima hevében eshet meg, a pusztaság durva körülményei között, vagy a magány óráiban”, nem pedig akkor, amikor az ember puha ágyban fekszik, ott, ahol Isten ellensége lakozik. Tulajdonképpen éppen azelőtt, hogy a lány a stigmákban részesült volna, „gyönyörű fiatal férfi képében megjelent neki a sátán, hogy
elcsábítsa, ez pedig valószínűsíti, hogy hirtelen Krisztus alakját öltötte magára, s a jóság ürügyén akarta megcsalni, mert sátáni alakban nem tudta ezt megtenni”. A jelentés a misztikus házasságkötést is bírálta. Az esemény mindenekelőtt a hiúság megnyilvánulása volt. Benedetta erényeinek elragadtatott, hosszadalmas taglalása a szertartás alatt, célzásai saját szentté válására szentségtörésnek számítottak. Ha Krisztus lett volna a vőlegény, nem követel ekkora nyilvánosságot és ennyi előkészületet. Ο maga minden dicsőség és fenség, ezért annak örül, ha titokban munkálkodhat. De ha nyilvános esküvőt rendelt, egyetlen célja az lehetett, hogy csodát tegyen a szemtanúk előtt. Két hónapig viszont semmilyen csoda nem mutatkozott, akkor pedig egy meglehetősen ócska gyűrű jelent meg a lány jobb kezén – korántsem hasonlított arra a gyönyörű, ragyogó gyűrűre, amit Benedetta emlegetett. Krisztus azt sem engedte volna, hogy ellenkezzenek vele, és megváltoztassák a megrendelt esküvő előkészületeit. Mégis, bár elrendelte, hogy Ricordati atya, Antonio Pagni atya és Pirro Torrigiani jelenjenek meg a szertartáson, egyikük sem kapott engedélyt a részvételre. Benedetta misztikus tapasztalatainak isteni eredete felől további kétségeket támasztott, hogy a lány közönséges halandók támogatására szorul, noha Jézus mindenható. Amikor például megkapta új szívét, társnője, Bartolomea segítségével sikerült helyére illeszteni. Jézus szíve jóval nagyobb volt, mint a sajátja, így kitüremkedett a mellkasából, amíg Bartolomea vissza nem nyomta. A kivizsgálok nehezen hitték, hogy Jézusnak segítségre volna szüksége csodái végrehajtásához. Ugyanez volt az oka, hogy feleslegesnek találták a pajzsot, a vesszőt és Benedetta angyalainak többi eszközét. A közönséges angyaloknak elég hatalmuk van ahhoz, hogy külön felszerelés nélkül is elvégezzék feladatukat. Az angyalokkal kapcsolatban egyéb aggodalmak is felmerültek. Benedetta azt kezdte hangoztatni, hogy nemcsak őt, de az összes teatínus atyát két-két angyal őrzi. Az ilyen állítás, mondták a vizsgálóbiztosok, hamis tan magvát hinti el, ezért meg kell cáfolni. Ráadásul Benedetta angyalai furcsa nevet viselnek – Splenditello, Tesauriello Fiorito, Virtudioello, Radicello –, melyek inkább gonosz szellemekre, mint mennyei teremtményekre utalnak.9 A jelentés végkövetkeztetése az volt, hogy a dolgok már túlságosan messzire mentek, s részben Ricordati atya is felelős azért, hogy hagyta az ügyet kicsúszni a keze közül. Szegény atya ekkor már hetvenöt éves volt, „jámbor és egyszerű ember”. De „hajlamos bármikor bármit bizonyíték vagy tapasztalat híján elhinni”. Hiszékenysége „szabad utat adott a sátánnak, aki csalásban tartotta ezt a szegény teremtményt”.10 A vizsgálóbizottság, annak alátámasztására, hogy Benedetta nem igazi látnók, megemlítette, hogy Pesciában sok magas rangú személy szerint „Benedettát megzavarta vagy megszállta az ördög”.11 Ekkor fordították a maguk hasznára azt az ősrégi bizalmatlanságot, amivel a síksági emberek viseltetnek a hegylakók iránt, a gyanakvást, amit az erőszakos hegyi élet szegénysége iránt éreztek, és összekapcsolták azzal a felfogással, hogy a sátánnal való érintkezés örökletes. Az embereknek hirtelen eszükbe jutott, hogy Benedetta anyja és apja szintén megszállottak voltak, „ugyanúgy, ahogy igen sokan a szülőföldjén és azon a környéken”. Köztudomású volt, hogy a sátán kedveli a magasan fekvő, elszigetelt vidékeket, ahova a római katolikus vallás alig jutott el, s ahol a babona és a varázslat az úr.12 Az alföldiek tudatlannak és ostobának tartották a hegylakókat, akik nemigen alkalmasak arra, hogy más emberek maguk közé fogadják őket. Nyomorukban és tudatlanságukban Krisztus helyett gyakran az ördöghöz fordulnak támogatásért, és miután a csapdájába estek, rájönnek, hogy ők is, gyermekeik is feloldhatatlanul belebonyolódtak a sátán rosszakaratú terveibe.13 Jóllehet Benedetta több mint húsz éve élt már az alföldön, a hegyek átka még mindig rajta ült. A vizsgálóbizottság számára Benedetta és ősei démoni megszállottsága között a lány étellel kapcsolatos viselkedése jelentette a legnyilvánvalóbb összefüggést. Állítólag képtelen volt húst vagy tejtermékeket fogyasztani. Amikor elöljárói, próbára teendő engedelmességét, ráparancsoltak, hogy egye meg a Krisztus által megtiltott ételeket, a lány okádni kezdett.
Látszólagos irtózása ellenére azonban titokban megkívánta a szalámit és a cremonai mortadellát. Meglátták, amikor lopva olyan helyre vitte ezeket az ételeket, ahol zavartalanul elfogyaszthatja őket. Sóvárgása „hasonlított az apjáéhoz, aki ugyanígy viselkedett, amikor megszállták a szellemek”, s arra utalt, hogy a lány örökölte a család démoni megszállottságát. Mivel súlyos kétségek és vádak merültek fel Benedetta állításaival szemben, az egyházi megbízottak jelentésükben egy újabb, alaposabb vizsgálatot javasoltak, azzal a céllal, hogy egyszer s mindenkorra tárják fel a Benedettát megszálló szellemek természetét. Amíg egy ilyen vizsgálat eredményre nem vezet, addig a bizottság felfedezései „a valószínűség területén”, nem pedig „a biztos igazság területén” mozognak. A kérés, mondták, sürgős, mert a zárda spirituális biztonsága forog kockán, márpedig „sok jámbor fiatal lány tartózkodik ott”. „Nagy jótékonyságra valló cselekedet” volna megóvni őket, írták a nunciusnak. A nuncius beleegyezését adta. Miután elolvasta a jelentést, megbízottjait új utasításokkal küldte vissza Pesciába. Benedettát már egyszer kihallgatták, a prépost korábbi vizsgálatának anyagát már átnézték, úgyhogy nem maradt más hátra, mint részletesen kikérdezni a zárda apácáit. Ha szükséges, Benedettát újra kihallgathatják.14 A hivatalnokok eleget tettek az utasításoknak, s kétségtelenül olyan gyorsan és határozottan akartak az ügy végére járni, ahogyan csak lehetett. Két pesciai út bőven elég volt a klerikusoknak. Fontosabb ügyek kötötték le őket, mint egy kisvárosi apáca esete, aki esetleg letévedt az igaz ösvényről. Talán ezért jelentették felfedezéseiket a lehető leghatározottabban. Míg az előző jelentés valószínűségeket említ, a másodikban már nyoma sincs kétségeknek. Felfedték a teljes igazságot: „Bizonyos – írták –, hogy Benedetta látomásai és révületei démoni káprázatok.”15 De minthogy a káprázatok pontos természete és a belőlük fakadó cselekedetek rosszabbak voltak, mint amit akár ők, akár mások képzeltek, be akarták bizonyítani, hogy „bárki láthatja, min alapul ez az igazság”. A vizsgálóbiztosok tehát nagyon részletesen taglalták, „amit az apácák mondtak az ügyről”, gondosan feltüntetve mindegyik vád mellett, hány apácának a vallomása támasztotta alá. Így mindegyik következtetés saját felfedezéseiknek és mások megfigyeléseinek közös eredménye volt. Előzőleg Benedetta látomásainak feltehetően démoni eredetére kizárólag állításainak ellentmondásai és a titokban fogyasztott ételek utaltak. A mostam jelentésben további bizonyítékok is szerepeltek. Például az egyik apáca kétségbe vonta Benedetta egyik révületében angyalként tett állítását, mely szerint a teatínusok tőle tanulhatják meg, hogyan ostorozzák magukat igaz lelki buzgalommal. Az apáca, aki Benedetta közelében állt, észrevette, hogy a lány egyszer sem ütött magára, de kézsebei vérével bemaszatolta az ostort, hogy ez ne tűnjön fel társainak. Egy másik apáca látta, amikor Benedetta saját vérével kente be Krisztus szobrát, utána pedig azt állította, hogy a szobor vérezni kezdett, hogy így tisztelegjen Benedetta jámborsága előtt. Az apáca azt mondta, hogy rögtön jelentette az esetet Ricordati atyának, de semmi nem történt, mert az atya nem kezelte megfelelően az ügyet: arra utasította az apácát, hogy fedje fel a refektóriumban, mindenki előtt, amit látott. Amikor azonban az apáca beszélni kezdett, Benedetta révületbe esett, és Szent Péterként szólva, olyan rettenetes hangon intette meg őt, hogy rémületében képtelen volt folytatni mondanivalóját. Ezután Benedetta arra kényszerítette, hogy mindenki szeme láttára ostorozza meg magát. Egy további, Benedetta látomásai ellen szóló vallomás attól az apácától származott, aki a zárda többi tagjával együtt hallotta, amint egy angyal azt mondja Benedetta által: a lány olyan kedves Krisztus szívének, hogy az Úr egyszer leszállt a keresztről, és homlokon csókolta. A csók helyén egy aranycsillag maradt, és nemsokára mindenki számára látható lesz. Nem sokkal később valóban megjelent a csillag Benedetta homlokán. De az apáca azt vallotta a bizottságnak, hogy Benedetta saját maga készítette a csillagot valami aranylemezből, és piros viasszal rögzítette. Az apáca ezt úgy fedezte fel, hogy egy lyukon keresztül belesett Benedetta dolgozószobájába.
Miután a fentieket és egyéb bizonyítékokat idéztek, az egyházi megbízottak levonták a következtetést: „íme, révületeinek hiúsága és hamissága; lehetetlen mindet felsorolni, legyen elég e fejezet [a jelentésbeli] következtetéseként, hogy mind az angyalok, mind Isten, jobban mondva azok, akik e révületekben angyalokként vagy Istenként jelentkeztek, szerelmi szavakat és szégyentelen szavakat mondtak, és addig munkálkodtak, amíg az egyik apácát meggyőzték arról, hogy nem bűn részt venni a legszemérmetlenebb cselekedetekben sem.” Mielőtt azonban rátértek volna az ügy eme vetületére, a megbízottak kielemezték a stigmákat. „Ahhoz, ami az előző jelentésben elhangzott, hozzá kell tennünk, hogy az apácák vallomásaiból ítélve valóban kétségtelen, bizonyosan állítható, hogy a stigmák a sátán műve.” Az állítás két apáca vallomásán alapult, akik meglesték Benedettát a dolgozószobája ajtaján lévő lyukon keresztül. Több mint húsz alkalommal látták, amint az apátnő egy nagy tűvel felújítja sebeit. Más apácáknak is voltak hasonló történeteik. Három lány észrevette, hogy Benedetta sebeinek mérete változik, s hogy néha, röviddel azután, hogy bezárkózott a dolgozószobába, friss, vérző sebekkel jelenik meg. Az egyik apáca, aki általában Benedetta haját mosta, azt vallotta, hogy „látta, amint dolgozószobájába bezárkózva tükör előtt állt, egy nagy tűvel sebeiből vért vett, s a fejére kente.” Három apáca azt jelentette, hogy néha úgy szaladgált mezítláb a zárdában, mintha a lába meggyógyult volna. Az egyik lány pedig hallotta, amikor Benedetta, miután leugrott egy kis asztalról, így kiáltott: „Aki látta, hogy leugrottam, azt mondaná, semmi baja a lábamnak.” Benedetta misztikus házassága ugyancsak hamisnak bizonyult. Több apáca is gyanakodni kezdett a gyűrűre, a házasság állítólagos bizonyítékára, miután észrevették, hogy a gyűrűsujja melletti ujjakon néha ugyanolyan sárga folt látható, amilyen a gyűrű maga. Az is feltűnt, hogy a gyűrű változik, néha nagyon ragyogó, máskor halovány. Most Benedetta társnője, Bartolomea bebizonyította, hogy az ékszer nem eredeti. Elmondta a vizsgálóbizottságnak, hogy Benedetta anyja, aki néha meglátogatta lányát a zárdában, „zavart és lesújtott lett” a gondolattól, hogy a gyűrű esetleg hamis lehet. Egyik nap, amikor megvallotta félelmeit Bartolomeának, az apáca magára vállalta, hogy átkutatja Benedetta asztalát – és egy hígított sáfránnyal teli kicsi réztégelyt talált. A lány valószínűnek tartotta, hogy Benedetta a gyűrűt sáfránnyal festi meg, a piros köveket pedig a saját vérével. Ami a szívcserét illeti, függetlenül a Benedetta és Krisztus között elhangzott illetlen szavaktól, „amelyek inkább buják, mintsem isteniek”, a kivizsgálok feddhetetlen logikával jegyezték meg: „ha valóban kicserélte volna a szívét a Mindenható Istenére, Isten egyetértésben volna a lány elöljáróival, akik ugyanazt az Istent képviselik, márpedig [...] látható, hogy ennek az ellenkezője történt”. Azaz: mivel a kivizsgálok az egyházat képviselik, az egyház pedig Istent, ha Benedetta szíve valóban Istentől való, a lány és a kivizsgálok egyetértenének a zárdában történt misztikus események természetét illetően. Az egyházi hatóságok lassacskán ízekre szedték a Benedetta nővérrel állítólag megesett csodákat. Minden látomást megvizsgáltak, és a Szentírás vagy egyéb források alapján érveltek a látomások logikája és valószínűsége ellen; bebizonyították, hogy a stigmákat először a lábán, majd a kezén, legvégül a fején saját maga ütötte. Olyan szemtanúk is akadtak, akik a gyűrű valódisága és Benedetta „halála” ellen vallottak. Vajon mi történt, hogy az egyházi hatóságok hirtelen ennyi bizonyítékot találtak Benedetta ellen? Miért, hogy ilyen sok apáca vallott ellene? Vagy, éppenséggel, miért hallgattak ilyen sokáig? Hosszú hallgatólagos összeesküvésre volt szükség ahhoz, hogy Benedetta sikeresen fenntartsa annak látszatát, hogy misztikus és isteni kegyekben részesül. Négy év telt el azóta, hogy a stigmái és a gyűrűje először megjelentek; két évvel korábban támadt fel halottaiból. Ha az apácák látták, amint sorozatosan felszakítja sebeit, ha látták, amint maga festi meg a gyűrűt, ha ingujja alatt érezték a „halott” pulzusát, miért vártak mostanáig a vádakkal? Eleinte a zárdában valószínűleg sokan hittek Benedettának. Nem volt-e tanúja a stigmák
születésének társnője, Bartolomea nővér? Ráadásul mindenki saját szemével láthatta a vért és a gyűrűt. Kezdetben az apácák valószínűleg hinni is akartak benne. A rend egészen új vallási gyülekezet volt; olyan gyülekezet, amire hatott a tizenhatodik századi ellenreformáció buzgósága. Isten talán őket választotta ki az új életre keltett egyház felé vezető út megmutatására. Ha bármelyikük rájött is ekkoriban, hogy valami nincs rendben, feltehetőleg már csak azért sem tette szóvá, mert egy botrány bizonyosan tönkretette volna a klauzúra bevezetésére irányuló törekvéseiket. Anyagilag is nagy csapás lett volna, hiszen a lehetséges adományozók és a várható jelentkezők szülei elfordultak volna a zárdától. Az is lehetséges persze, hogy a gyanú csak az utolsó időszakban kezdett megerősödni. Benedetta bizonyára egyre gondatlanabbul végezte fortélyait, hiszen a hivatalosan elismert zárda apátnőjeként már biztonságban érezte magát.16 Amennyiben helytálló ez az elképzelés, akkor az apácák valószínűleg nem tudtak kellő bizonyítékkal előállni mindaddig, amíg 1620ban fel nem szentelték a zárdát. Ez azonban még mindig nem ad magyarázatot arra, miért hallgatott mindenki még három éven át. Az apácák nem pusztán önző okokból nem vádolták be Benedettát, még ha ez volt is hallgatásuk eredeti oka. A következő években a félelem is nagymértékben befolyásolta cselekedeteiket – féltek Benedettától, féltek a gyóntatópaptól, féltek a préposttól. Könnyen elképzelhető, hogy Benedetta félelmetes egyéniség volt, akivel nehéz lehetett szembeszállni. Néhány apáca azt vallotta a követ megbízottjainak, hogy bár az apátnő tökéletesnek akart tűnni, dölyfös és hirtelen haragú perszóna volt. Igen ravaszul azt állította: jellemének tökéletlenségei arra szolgálnak, hogy elrejtsék erényeinek káprázatos ragyogását. Nem röstellt erőszakhoz folyamodni, hogy szándékait keresztülvigye, mint az számtalan esetben kiderült. Mi történt volna, ha az apácák elárulják Ricordati atyának, amit láttak? Az egyik apáca megkísérelte, ám próbálkozása balul ütött ki. Teljesen védtelen maradt, amikor a gyóntatópap felszólította, hogy az egész zárda és Benedetta előtt adja elő mondanivalóját. Az apátnőnek így alkalma adódott, hogy elhallgattassa és megbüntesse az apácát, íme az elrettentő példa mindazok számára, akik hasonló terveket forralnak. A követnek szóló levél is azt sugallta, hogy Ricordati tehetetlensége a döntő tényező, ami lehetővé tette, hogy a helyzet ilyen sokáig fennmaradjon. Bár a gyóntatópap eleinte józanul próbálhatta meg mérlegelni Benedetta kijelentéseit, valóban „hajlamos volt arra, hogy bármit elhiggyen”. Ekkorra pedig már túlságosan belebonyolódott a Benedetta irányította eseményekbe, semhogy átláthatott volna a lány csodáiról szóló ellentmondó beszámolók szövevényén. Végtére is ő maga támasztotta fel a lányt halottaiból. Nehéz helyzetben lehettek azok, akik le akarták leplezni Benedettát: miután Ricordati atya egyáltalán nem nyújtott segítséget, nem tudták, kihez forduljanak. Monsignor Cecchihez, a préposthoz bizonyosan nem, hiszen ő már kivizsgálta Benedetta állításait, s igaznak ítélte őket. Jobb volt tehát csöndben maradni mindaddig, amíg jobb alkalom nem kínálkozik. A megfelelő pillanat 1623-ban érkezett el, röviddel azután, hogy Alfonso Giglioli további érdeklődést mutatott Benedetta esete iránt. A lehetőséget a Szent Annunciáció atyáinak a törekvése adta, akik a barnabitákhoz, az ellenreformációs mozgalmak egyik legszigorúbb rendjéhez akartak csatlakozni. A szigorú barnabiták erős kétkedéssel fogadták Benedetta állításait, s mindent helytelenítettek, ami az Annunciáció atyáira rossz fényt vethetett volna a teatínus apácákkal való kapcsolatuk miatt. Ricordati atya valószínűleg kevésbé merészelt Benedetta védelmére kelni, attól tartva, hogy ezzel veszélyeztetné az összeolvadásra irányuló kényes tárgyalásokat. Miután az egyesülés 1623 szeptemberében megtörtént, az atya gyorsan hanyatló egészségi állapota miatt már nem tudott segíteni a lánynak. 76 éves korában utolsó erőit is felemésztették a tárgyalások, amelyek által biztosította gyülekezete sorsát egy nagyobb renden belül. 1623. október 18-án hunyt el – egy hónappal azután, hogy műve beteljesedett.17
Benedetta, mivel egyik támogatója legyengült és egyéb ügyek foglalkoztatták, a másikat pedig elnémította a nunciusi hatalom, végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe került. A teatínus apácák független gyülekezet voltak, így Benedettának nem maradt több egyházi védelmezője. Nem számíthatott intézményes támogatásra, ami akkor lett volna elérhető számára, ha egy nagyobb rendhez csatlakoznak. Ráadásul, kívülálló lévén a pesciai társadalomban, a város fontos személyiségei között sem akadtak világi szövetségesei vagy pártfogói. Nem panaszkodtak-e máris „magas rangú személyek”, hogy a lány ugyanúgy az ördög megszállottja, mint ősei voltak? Ε pillanatban valószínűleg azért fordult a kocka, mert Benedettának sem az egyházi, sem a világi hierarchiában nem voltak támogatói.18 Az apácák végre nyugodtan feltárhatták, amit régóta titkoltak. A hatóságok előtt tett legsúlyosabb vallomás azonban nem Krisztus sebeihez, a gyűrűhöz, a tetszhalálhoz vagy a szentté válás igényéhez kapcsolódott. Bár ezek terhelő bizonyítékok voltak, ilyen felfedezésekre más esetekben is sor került, az efféle rendellenességek előre láthatók voltak. A nuncius megbízottjai egészen elhűltek Bartolomea Crivelli nővér minden várakozást felülmúló vallomásán. Bartolomea volt Benedetta társa az elmúlt években: az az apáca, akinél elérte, hogy „részt vegyen a legszemérmetlenebb cselekedetekben”, s aki most „nagyon nagy szégyentől” hajtva beszélni kezdett. Noha a klerikusok már a jelentés elején céloztak Bartolomea beszámolójára, mégis utoljára tartogatták, mert ez világítja meg a legtisztábban a teatínus zárdában történt események valódi természetét: „De térjünk rá azokra a cselekedetekre, amiket az úgynevezett angyalok Benedetta nővér által véghezvittek – írták – , és ezek majd tisztázzák, hogy a paradicsom angyalai vagy a pokol démonai voltak-e.” „Benedetta nővér tehát két álló éven át, legalább háromszor hetente, este, vetkőzés és lefekvés után megvárta, amíg társnője is levetkőzik, majd úgy tett, mintha szüksége lenne rá, és hívta. Amikor Bartolomea odament, Benedetta megragadta a karjánál fogva, és erőszakkal az ágyra rántotta. Megölelvén őt, maga alá tette, férfi módjára csókolta, és szerelmes szavakat mondott neki. És rajta feküdvén úgy mozgolódott, hogy mindketten megrontattak. És így tartotta őt erőszakkal néha egy, néha két, néha három órát...” Bartolomea vallomása valószínűleg megdöbbentette hallgatóit. Néhányan közülük bizonyára olvastak ilyen esetekről Antonio Gomez, Gregorio Lopez vagy Prospero Farinacci jogi kommentárjaiban, amelyeket már néhány évtizede nyomtatásban forgalmaztak egész Itáliában. Más volt azonban olvasni róla és szembesülni vele. Senki nem hallott arról, hogy bármelyik itáliai zárdában előfordult volna hasonló.19 Bartolomea vallomása annyira megzavarta az írnokot, hogy teljesen elvesztette a fejét. Ez idáig tiszta, rendes kézírása most olvashatatlanná vált. Szavait, olykor még mondatait is át kellett húznia és újraírnia. A hivatalnokok, akiknek Bartolomea elmondta a történetet, nem ismertek olyan intellektuális vagy akár imaginárius rendszert is, amelybe beilleszthették volna a lány által leírt magatartásformát. A problémát nem az okozta, hogy ne ismerték volna az apácák nemi kicsapongásait – a pesciai Santa Chiara zárda e három év alatt az ellenkezőjét bizonyította –, de korábban mindig férfi szeretőkkel kapcsolatos ügyekre derült fény. Az apácák és szerzetesek heteroszexuális kapcsolatait illetően az egyházi hatóságok állást tudtak foglalni. A férfi homoszexualitás, illetve a kolostori férfi homoszexualitás irodalmában is jártasak voltak. Csaknem minden penitenciás könyv, valamint a népszerű prédikátorok szentbeszédei tárgyalták ezeket a bűnöket. Tucatnyi egyházi és világi törvény és több száz, ha nem több ezer jogi eset biztosította a keretet, amelyben foglalkozni lehetett az efféle helyzetekkel. Azt azonban elképzelni sem tudták, hogy két nő egymásban kereshet nemi kielégülést. A Bartolomeát kihallgató klerikusokat azonban nyilvánvaló módon jobban érdekelte az apáca viselkedése, mint az írnoké. Valószínűleg megkérdezték tőle, tudta-e, hogy megszegi Isten parancsolatát. „Benedetta, hogy továbbra is elcsábíthassa és becsapja, azt mondta neki – válaszolta Bartolomea –, hogy egyikük sem vétkezett, mert Splenditello angyal, nem pedig ő
maga cselekedte ezeket a dolgokat. És Benedetta azon a hangon beszélt, amelyen Splenditello szokott megszólalni általa...” Splenditello, hogy hallgatásra bírja a lányt, azt ígérte, hogy Bartolomea számára is megjelenik majd angyali alakjában: „Splenditello sokszor megígértette vele, hogy mindig az ő szerelme marad, és fogadalmat tett, hogy ő is a lányé marad, Benedetta halála után mindig vele lesz, és Bartolomea ugyanúgy látja majd őt, ahogyan most Benedetta. Sokszor meggyőzte őt arról, hogy ne gyónja meg kölcsönös tetteiket, biztosítva, hogy nem vétkezett. És míg ezeket az illetlen dolgokat művelte vele, az angyal sokszor azt mondta neki: add nekem magad teljes szívvel-lélekkel, és engedd, hogy kedvemre tegyek, mert olyan sok örömet szerzek neked, amennyit csak kívánsz.” Néha, amikor megérezte, hogy Bartolomeának kétségei támadtak, szeretkezés előtt maga Jézus szólalt meg Benedetta által. Egyik alkalommal azt mondta, hogy Bartolomeát jegyesének akarja, s hogy ígérje neki a kezét. Egy másik alkalommal, amikor a lány a kórusban volt, Jézus kézen fogta, s azt mondta, hogy megbocsátja minden korábbi bűnét. Ismét máskor, „amikor már megzavarodott ezektől a dolgoktól, Jézus azt mondta neki, hogy ez nem bűn, s hogy Benedetta nincs tudatában annak, amit cselekszik”. Bartolomeával ellentétben a vallomást meghallgató egyházi hivatalnokok nem tartották bűntelennek a két apáca kapcsolatát. A tulajdonképpeni kérdés azonban az volt, milyen bűnöket követtek el. Ennek meghatározására pontosan meg kellett állapítani, milyen tettekre vetemedett a két apáca. Bartolomea vallomásából kiderült, hogy a kapcsolatban nem használtak „dologi eszközöket”. A hivatalnokok azonban rájöttek, hogy a lányok egyéb olyan praktikákba bonyolódtak, amelyek bizonyos jogászok szerint ugyanannyira sérelmezhetők. Nemcsak egyszerűen kéjelegtek – Benedetta például Bartolomea kebleit csókolgatta –, a két nő kölcsönös maszturbáció által eljutott az orgazmusig is. Amikor a részletekről faggatták, Bartolomea elmondta, hogy Benedetta „erőszakkal megragadta a kezét, maga alá helyezte, ujját a nemi szervébe kellett tennie, és míg ott tartotta, Benedetta olyannyira mozgolódott, hogy megrontotta magát [...] és ugyancsak erőszakkal társnője alá helyezte saját kezét, ujját a nemi szervébe tette, és megrontotta őt is”. A fenti tettek mollitiaként értelmezhetők. A további vallomások azonban azt sugallták, hogy a két nő, egymáson heverve, a nemi szervek dörzsöléséhez folyamodott, így szodómiát követtek el. Bartolomea szerint Benedetta „az ágyra kényszerítette őt, átölelte, és maga alá helyezte [...] és annyira mozgolódott rajta, hogy mindketten megrontattak”. A nemi szervek összedörzsölése és a feltételezhető orgazmus következménye, a „magömlés” a női szodómia klasszikus formájaként értelmezhető. Miután tisztázták a történtek mikéntjét, a kivizsgálok azt is tudni akarták, mennyi ideig tartott ez a kapcsolat („több mint két évig”), milyen gyakran esett meg („legalább háromszor hetente”, „nyolc-tíz alkalommal levetkőzött”, „körülbelül húsz alkalommal erőszakkal megcsókolta a nemi szervét”), és milyen körülmények között: „.. .nemcsak éjjel vétkezett társnőjével, de sokszor napközben is, amikor azt állította, hogy beteg, és ágyban maradt, míg a többi apáca napi teendőivel vagy imával foglalatoskodott.” A bizottság felfedezte, hogy Benedetta dolgozószobája még cellájánál is alkalmasabb találkahely volt napközben. Az apátnőnek szabad bejárása volt a dolgozószobába, és ez megkönnyítette a két apáca tiltott légyottjait. Bartolomea írástudatlan volt, Benedetta tehát felajánlotta, hogy megtanítja írni-olvasni. A két apácának így ismét alkalma nyílt észrevétlenül találkozni, anélkül, hogy gyanút keltettek volna. Az ellenőrzés elkerülése végett Benedetta Ricordati atyától kért engedélyt az órákra. Az atyának, akárcsak Heloïse nagybátyjának egy korábbi szerelmi történetben, fogalma sem volt arról, hogy a leckék egészen másról szólnak, mint gondolhatná. Splenditello álorcájában Benedetta megtanította ugyan írni társnőjét, de tanítás közben „megérintette a kebleit és a nyakát, és szerelmes szavakat suttogott.”
Az egyházi vizsgálóbizottság meghallgatta Bartolomea vallomását, és arra a következtetésre jutott, hogy „a legnagyobb rettenetet az okozta”, hogy a „szégyentelen tettek” „a mi Urunk és az ő Anyja és más szentek legmagasztosabb óráiban” történtek, s hogy „miután mindezen méltatlan dolgokat művelték, gyónás nélkül áldoztak”. A hatóságok azt tartották az ügy egyik legzavaróbb aspektusának, hogy Bartolomea és Benedetta nem adózott kellő tisztelettel az oltáriszentségeknek, és csak elvétve jelentek meg az egyházi szertartásokon. Legalább annyira megbélyegezték őket a viszony körülményei, és az, hogy semmibe vették lelki kötelességeiket, mint az elkövetett bűnök maguk. A két apáca tettei a szentségtörés határát súrolták. A vizsgálóbizottság rettenettel tekintett cselekedeteikre, így ragaszkodtak ahhoz, hogy meghatározzák, milyen mértékben vett részt Bartolomea a történtekben. Önkéntesen szeretkezett-e Benedettával, vagy megpróbált ellenállni az apátnő rohamainak? Bartolomea minden válaszában gondosan leszögezte, hogy beleerőszakolták a kapcsolatba: „megragadta erőszakkal”, „erőszakkal az ágyra döntötte”, „erőszakkal maga alá helyezte a kezét”. Hozzátette, hogy sokszor, amikor Benedetta éjjelente hívta, nem engedelmeskedett. Az eredmény azonban az lett, hogy „Benedetta odament, hogy megkeresse őt ágyában, ráfeküdt, és erőszakkal vétkezett vele”. Nappal könnyebb volt ellenállnia. Bartolomea azt állította, hogy néha, amikor megsejtette, mire készül Benedetta, sikeresebben el tudott iszkolni. Megpróbáltatásai azonban még így sem értek mindig véget. Ha Benedetta nem tudta elkapni, „saját kezével rontotta meg önmagát” Bartolomea jelenlétében. Ha Bartolomea nem tudott megszökni Benedetta elől, miért nem mondta el a gondját senkinek? A vizsgálóbizottság kétértelműnek talál-» ta a lány válaszát. Egyrészt Splenditello meggyőzte arról, hogy nem vétkezett; másrészt „hallgatott szégyene miatt, és mert kevés bizodalma volt gyóntatóatyjában”. Paolo Ricordati tehetetlensége ismét döntő tényezőnek látszik a helyzet fennmaradása szempontjából, hiszen képtelen volt határozott, ámde kritikus álláspontra helyezkedni Benedettával szemben. Az egyházi hatóságok, úgy tűnik, elfogadták Bartolomea változatát. Mi azonban vizsgáljuk meg alaposabban az esetet. A lány beszámolója valószínűleg nagyrészt igaz. Talán valóban elhitte, hogy Benedetta égi angyallá változott. Amikor Benedetta Splenditellóként beszélt, hangja különbözött megszokott hangjától, és néha más, feltételezhetően égi nyelven beszélt. Külseje is megváltozott: nemcsak Bartolomea, mások szerint is gyönyörű, tizenöt-tizenhat éves fiú alakját öltötte magára. A vallásos társadalomban, amelyben Bartolomea élt, a természetfölötti és a csodálatos a mindennapi életnek eleven részét képezte. Bartolomea fiatal, írástudatlan lány volt, aki nagyon is valóságosnak találta Splenditello megjelenését. A jelenések és hangok gyakori és elfogadott módját jelentették a közönséges halandók és a természetfölötti világ érintkezésének. Bartolomeánál tanultabb és olvasottabb emberek is hittek ebben, mint például Ricordati atya, a bizonyítékok mérlegelésében járatos hajdani ügyvéd, vagy Monsignor Cecchi, a prépost. Mi több, Benedetta nagyon meggyőzően alakított. Okos volt, bizonyos műveltséggel és jó képzelőerővel rendelkezett. Bartolomeát sikerült meggyőznie arról, hogy saját szemével látta a stigmák keletkezését, s hogy űrt érzett az apáca mellkasában, amikor Krisztus elvette a szívét. Elhitette Bartolomeával, hogy érzi Krisztus nagyobb szívét, amikor az a testébe került. Bartolomea tehát, ha kétségbe vonja Splenditello valóságát, a saját érzékeivel tapasztalt bizonyítékokat és a nála feltételezhetően bölcsebbek és idősebbek hozzáértését kérdőjelezte volna meg. Ha valóban elhitte, hogy az angyal, nem pedig Benedetta szeretkezik vele, feltehetően hízelgett hiúságának, hogy Splenditello figyelme őrá irányul. így ő maga is részesülhetett a különleges isteni kegyelemben. Mi több, ha nem Benedetta, hanem Splenditello volt a szerető, Bartolomeának komolyan kellett vennie intéseit. Az angyal figyelmeztette, hogy ne gyónja meg szerelmi légyottjait. Mi történt volna, ha mégis megteszi? Engedetlenséget Isten nem torolta volna meg rettenetesen? De ha valóban hitt Splenditellóban, és örömmel elegy félelme miatt hallgatott, miért
szégyellte magát? Állításai meglehetősen kétélűek voltak. Bevallotta szégyenérzetét, akaratlanul is bizonyítva, hogy nem volt teljesen meggyőződve róla: kapcsolata az égben köttetett. Amennyiben ez a feltevés igaz, talán azért is hallgatott, mert attól tartott, hogy Splenditello démon. Köztudomású volt, hogy a valódi angyalok nem csábítják szemérmetlen tettekre az embert. A buja angyal bukott angyal – s Bartolomea talán szégyellte, hogy a sátán hamis ígéretei ilyen könnyen elcsavarták a fejét. Azonban ha Bartolomea hallgatása Splenditellótól való félelmére vezethető vissza, legyen bár angyal avagy démon, miért nem vallott, amikor rádöbbent, hogy Benedetta csaló? Már két évvel korábban rájött, hogy Benedetta csak tettette a halált, s még hamarabb felfedezte a csodálatos gyűrű eredetét. Talán jobban tartott Benedettától, mint Splenditellótól. Apátnőként Benedetta félelmetes személyiség volt, kegyeket osztogatott, és kedve szerint büntetett, kihasználva, hogy a zárda gyón-tatópapja nem elég erős, szuverén jellem. Bartolomea kitartóan ismételgette, hogy akaratlan résztvevője volt az eseményeknek, engedelmességre kényszerítették – talán valóban ez az igazság. Könnyen lehetett szexuális erőszak védtelen áldozata. Bartolomeának azonban nyomós okai is voltak rá, hogy ilyen fényben tüntesse fel a kapcsolatot. Állításait egy olyan bíróság előtt tette amely komoly véteknek tekintette cselekedeteit – olyan véteknek, amit néha a laikus és egyházi bíróságok egyaránt halállal büntettek. Vallomását kétségtelenül meghatározta, hogy tisztázni akarta magát. Bartolomea fiatal és befolyásolható lehetett, de „éles elmével és bölcsességgel” rendelkezett, mint az egyik apáca mondta.20 Ha 1623-as állításait összehasonlítjuk a négy évvel korábbi, a prépost előtt tett vallomással megdöbbentő különbséget látunk. Az erőszak és félelem motívuma amely a második beszámolót áthatja, az elsőből teljes mértékben hiányzik. A kérdésre, hogy félt-e, amikor éjjelente Benedettát vigyázta, első alkalommal azt felelte: „Amikor ott voltam [Benedetta ágya mellett] nem félelmet, hanem boldogságot éreztem.”21 A prépostnak tett 1619-es kijelentéseiből kiderül, hogy gyakorta közelített Benedetta ágyához önként, s hogy segítsen neki ellenállni a sátánnak, néha önszántából mellkasára tette kezét vagy átölelte az apátnőt. Bartolomea mélyebben belebonyolódott a kapcsolatba, mint ameny-nyire bevallotta. Állításainak kétértelműsége egyrészt érzelmeinek zűrzavarát tükrözi, másrészt azt a törekvését, hogy védje magát az egyházi hatóságoktól. Lehet, hogy kapcsolata félelmet és szégyent váltott ki belőle, de mély vonzalmat is – eleinte egy természetfeletti lény iránt, aki hihetetlen, csodálatos kegyeket ígért, legyenek azok akár démoni, akár isteni eredetűek; később pedig a nála idősebb nőhöz vonzódott, akinek hatalma, műveltsége és személyes bája egy gazdagabb és teljesebb érzelmi élet lehetőségét villantotta fel. A kapcsolat fizikai meghittségét és nemi örömeit nem lehetett elválasztani a többi tényezőtől. Szerették kívánták, cirógatták és csókolták – akár angyali, akár emberi volt ez a viselkedés, bizonyára szorosan kötötte Bartolomeát Benedettához, hiszen melegség és társ után vágyott. Vajon Benedetta megosztotta-e vágyódását fiatal társnőjével? Az egyházi feljegyzések azt bizonyították, hogy megtette. Splenditellóként Benedetta azt állította, hogy „elolvad a szerelemtől” Bartolomea iránt. „Megígérte, hogy a szerelme lesz”, és újra meg újra felszólította társnőjét, hogy viszonzásképpen fogadjon neki örök szerelmet. Nemcsak szerelmet adott, azt akarta, hogy őt is szeressék. A nemi kielégülésnél mélyebb érzelmeket keresett ebben a kapcsolatban. Szerelmet akart a szó minden értelmében, úgyhogy szerelmes szavai éppúgy tanúsítják vágyát, mint nemi szenvedélyét. Korán megfosztották szülei szeretetétől és védelmétől, főleg az apjáétól, akihez mélyen ragaszkodott; a kolostori élet szabályai megtiltották, hogy akár családi, akár egyéb barátságokat kössön; Benedetta tehát másutt keresett ragaszkodást – és Bartolomea karjaiban találta meg. Társnőjével ellentétben Benedetta nem volt hajlandó érzelmeit a hatóságok elé tárni –
Bartolomeától eltérően még csak tisztázni sem próbálta magát. A kihallgatás során kitartóan tagadta, hogy viszonya lett volna a lánnyal. Tetteire és szavaira, feltételezhető indítékaira csak Bartolomea vallomásából következtethetünk. Ha Benedetta felidézi a kapcsolatot, beszámolója egyenértékű lett volna azzal, hogy beismeri: a tiltott tetteket önmaga, és nem az angyal követte el. Ezt már csak önvédelemből sem tehette meg. Amíg Splenditello létezett – akár isteni, akár bukott angyalként –, ő volt felelős a szemérmetlen tettekért, amivel a lányt vádolták, nem Benedetta. Splenditellóról kiderült, hogy több szempontból is hasznos szereplő. Először becsapta Bartolomeát, most megóvhatta Benedettát a büntetéstől. De vajon hasznot húzott-e ebből Benedetta: talán szándékosan nem akart emlékezni a történtekre? Nem akart vagy nem tudott visszaemlékezni? Vajon nemi viszonyát tagadva másokat akart-e cinikus módon félrevezetni, vagy öncsalásról volt szó? Benedetta talán egyszerűen jó színésznő volt, és megihlették a toscanai zárdákban előadott színdarabok, amelyekben férfiruhát viselő, férfi módra beszélő apácák férfiszerepeket is játszottak.22 Benedetta előadása olyan jól sikerült, hogy hosszú évekig a zárdával is, a külvilággal is elhitette: időnként egy gyönyörű férfiangyal költözik a testébe. Az is lehetséges, hogy önmagát is, másokat is arról akart meggyőzni, hogy ő maga Splenditello. Az évekig játszott előadására irányuló erőfeszítések, hangjának és arcának sikeres átalakítása férfi angyalarccá arra utalnak, hogy önmagát is a hallgatóság részének tekintette. Benedetta lehetett egyszerre csaló és megcsalatott saját színdarabjában.23 Benedetta férfi angyalként nemcsak az apáca szüzességi fogadalmát szegte meg, de a társadalom nemi szerepeit is áthágta. Akárcsak az esetet elbíráló egyházi hatóságok, ő sem ismert olyan kulturális vagy intellektuális rendszert, amelynek segítségével magatartását világnézetébe illeszthette volna. Könnyen szert tehetett volna férfi partnerekre – hiszen más pesciai apácák is ezt tették –, Benedetta mégis egy másik nővel akart nemi kapcsolatot teremteni, s ez nem tudatos választásra utal. Úgy tűnik, kizárólag a férfi és nő közötti nemi kapcsolatot ismerte el. Következésképpen férfiidentitása lehetővé tette számára, hogy olyan nemi és érzelmi kapcsolatot létesítsen, amilyet nők között nem tudott elképzelni. De Benedetta nem közönséges nő volt, hanem apáca, és Splenditello sem lehetett közönséges férfi. Angyalnak kellett lennie, hogy áthághassa a zárdai eskü előírta nemi tilalmat. A férfi és angyal kettős szerepében Benedetta feloldozta magát a bűn alól, és elfogadta társadalma nemi nézeteit. Splenditello tehát elengedhetetlen volt Benedetta önmeghatározásához, mert lehetővé tette, hogy olyan identitást alakítson ki, amely alkalmazkodik is a patriarchális társadalom értékeihez, és ki is játssza őket. Benedettának Splenditello által sikerült a társadalmi rend határain belül egy tágabb egyéni világot kialakítania. A hatóságok ugyanazokkal a nehézségekkel küszködtek, mint Benedetta, amikor értelmezniük kellett egy másik nővel való viszonyát, de más módon reagáltak. Valószínűleg képtelenek voltak felfogni a hallottakat, mert a jelentést nem zárták le a Bartolomea ellen felhozott nemi vádak felsorolásával. Egy utóiratfélét csatoltak hozzá, amely Benedetta heteroszexuális cselekedeteit taglalta. Talán hihetőbb végszóként, nemi kihágásai megpecsételésére, ezt írták: „Tegyük hozzá, hogy majdnem minden apáca igazolja, míg [...] Benedetta nővér apátnő volt, egy éven át állt a rácsnál, beszélgetett és nevetgélt egy pappal, aki valami távoli rokona, és ez megbotránkozást és elképedést keltett mind a laikusok, mind az apácák között. [...] s hogy jobban lássa és hallja a papot, egy vasdarabbal négy lyukat fúrt egymás mellett a rácsba.” Benedetta és a pap nem próbálta különösebben titkolni viszonyát. Szemtanúk állították, hogy „a nap és az éj minden órájában” látták őket, amint egymás kezét fogják és csókolgatják. Vagy a kis rácsozott ablaknál találkoztak, ahol az apácák áldoztak, vagy a zárda ajtajában. Benedettát időnként egy másik pappal is látták ugyanilyen helyzetben. A hatóságok nyilvánvalóan nem csinálhattak nagy ügyet a találkákból. A város néhány zárdájában előforduló, apácák és papok közötti botrányos esetekhez viszonyítva az a néhány lopott csók nem volt komoly dolog. Ezek a tények azért voltak fontosak, mert kiegészítették
Benedetta erkölcstelenségének vádját. Az egyházi hatóságok nem hitték, hogy egy asszony nemi vágya kizárólag egy másik asszonyra irányulhat, így Benedetta és a papok viszonya alátámasztotta a többi nemi vád hitelességét. A jelentés ezzel a megjegyzéssel zárult. Az egyházi vizsgálóbizottság a lehető legérthetőbben vázolta a súlyos helyzetet, majd visszatért Firenzébe, és átadta a jelentést a nunciusnak. Innen kezdve az ügyet a nuncius kezeli, és a megbízottak remélték, hogy kimaradnak belőle. Bármennyire ezt kívánták is, vágyuk nem teljesült. Lassacskán beindultak az egyházi bürokrácia kerekei. A nunciusnak a helyes döntés érdekében tisztáznia kellett az ügy minden vetületét. Tudomásunk szerint nem volt panasza a jelentésre, de elrendelt egy utolsó, gyors kivizsgálást, hogy kétszeresen is megbizonyosodjék. A klerikusok visszatértek Pesciába, majd 1623. november 5-én átadták a bizalmasan „Utolsó jelentésnek” nevezett beszámolót. Első felfedezésük az volt, hogy amióta utoljára látták Benedettát, a stigmák és a gyűrű teljesen eltűntek. Mi több, amikor „angyalairól, látomásairól, jelenéseiről, elragadtatásairól és révületeiről” kérdezték, Benedetta azt felelte, egyet sem látott azóta. Másodsorban ezúttal a lány egyetértett azzal, hogy a sátán csalta meg. így tehát a vizsgálóbizottság arra a következtetésre jutott, hogy „minden benne vagy általa történt dolog, nemcsak a bűnösnek ítéltetett cselekedetek, de a természetfölöttinek és csodálatosnak tartott események is beleegyezése vagy akarata nélkül estek meg vele; hiszen akkor történtek, amikor az ördög műveként nem volt tudatánál”. Végezetül Benedetta most engedelmes apácaként élt az új apátnő felügyelete alatt. A kivizsgálok hallották, hogy alázatos munkákkal tölti idejét, csöndes életet él, részt vesz az istentiszteleteken és viselkedésével példát mutat a többi apácának. A csodálatos változás nagyon rövid idő alatt zajlott le. Benedetta valószínűleg rájött, hogy látnoki napjai meg vannak számlálva. Nem volt többé hatalma a zárda apácái felett, és nem maradt egyetlen befolyásos támogatója sem. Utolsó reménye az volt, hogy változtasson magaviseletén: inkább próbáljon jó apáca lenni, mintsem szent. El kellett vegyülnie a kolostor és a mindennapi teendők névtelenségében, ezért fordult az alázatos munkák és a csöndes zárdai feladatok felé. Új életének első lépéseként megtagadta korábbi állításait, miszerint isteni kegyekben részesült. De hogyan teheti ezt meg úgy, hogy ne ismerje el a csalás vádját? A megoldás saját vallomásának értelmezésében és a nuncius megbízottjainak véleményében rejlett. A kihallgatok már az első jelentésben felvillantották annak lehetőségét, hogy Benedetta a sátán áldozata volt. Mint jelentették, képes arra, hogy látomásai közben több olyan nyelven és dialektusban beszéljen, amelyeket tulajdonképpen nem ismer, tudott olvasni az emberek gondolataiban, betegségei cselekvőképtelenné tették, és örökölte sátánhoz való kapcsolódását – mindezek inkább démoni megszállottságra, mintsem egyszerű csalásra utaltak. Ο maga soha nem utasította el teljesen ennek lehetőségét az egyházi hatóságoknak tett vallomások során. Egyetlen állítása az volt, hogy látomásai és a testén megjelent természetfölötti jegyek eredetét illető kétségei ellenére elhatalmasodott rajta az Istentől való hit. A hivatalos ellenzék nyomására hite most szertefoszlott, ehelyett Benedetta elfogadta, hogy misztikus tapasztalatai sátáni eredetűek. így megkettőzte erejét, hogy legyőzze látomásait, és sikerrel járt.24 Ez a változás kisebb önkép- és társadalmi identitásváltást igényelt, mint bármilyen egyéb alternatíva. Minthogy megcsalta a sátán, nem lehetett teljesen felelősségre vonni tetteiért. A démoni megszállottságot és rögeszmét, a boszorkányságtól eltérően, önkéntelennek tartották. Benedetta nem kötött tudatos szerződést a sátánnal, mindössze egyik áldozata volt. Egy ilyen hatalmas és ravasz ellenfél ígéretei és hamis csodái még a legellenállóbb embert is elcsábíthatják. A lány tehát elfogadhatta, hogy a megtörtént természetfölötti események és a bűnös tettek, amikbe belebonyolódott, az ördög műve voltak, mert, mint a hatóságok megállapították, „tudta és beleegyezése nélkül történtek”.
Azonban már a tizenhetedik század elején úgy találták, hogy a sátán hatalmának is vannak határai, annak ellenére, hogy a kortársak szerint megnyilvánulási formái és találékonysága eddig ismeretlen arányokat öltött. Az egyik ilyen határt az egyén szabad akarata jelentette – valamivel korábban a tridenti zsinaton a katolikus egyház megerősítette ennek létezését.25 Ráadásul, bár az emberiséget sújtó csapásokat egyre gyakrabban írták a sátán számlájára, a teológusok mégsem tekintették őt mindenhatónak, hiszen akkor Istennel lett volna egyenlő. A sátán csak Isten engedélyével munkálhatott, vagy azért, hogy megbüntesse a vétkezőket, vagy azért, hogy próbára tegye akaraterejüket. Egy erkölcsös személy nagyobb védelemmel rendelkezik a sátán fortélyai ellen, mint az az ember, aki nem él elég jámbor életet. így hát az egyház sem tudott egyértelműen állást foglalni a sátáni megszállottsággal vagy rögeszmével kapcsolatban. Akit megtámadott a sátán, az egyrészt nem teljes mértékben felelős az általa elkövetett ördögi cselekedetekért; másrészt viszont nem is teljesen bűntelen. Bár utolsó jelentésükben az egyházi kivizsgálok elnézőek voltak Benedettával szemben, és hangsúlyozták, hogy a történtek az apáca tudta és beleegyezése nélkül estek meg, kijelentették, hogy a végső ítéletben nem kell őt szükségtelenül felmenteni a bűnösség alól. A nuncius határozza majd meg az ítélet és a büntetés mértékét.
Epilógus Benedetta Carlini életének következő negyven évét homály fedi. A nuncius határozatáról nem maradtak feljegyzések, és a végkifejletet csak egy apáca véletlenül fennmaradt naplórészletéből ismerjük. 1661. augusztus 7-én az apáca, akinek nevét nem tudjuk, ezt írta a naplójába: „Benedetta Carlini tizennyolc napos betegeskedés után, 71 éves korában elhunyt lázban és kólikában. Vezeklésben halt meg, miután harmincöt évet töltött börtönben.”1 Csak találgatni lehet, mi vezetett Benedetta zárdai bebörtönzéséhez. A napló szavai azt sugallják, hogy Benedetta 1626-ban, három évvel az „Utolsó jelentés” megírása után került börtönbe. Ez az időbeli eltérés valószínűleg nem tévedés, ami abból fakadt volna, hogy az apácát megzavarták a jóval korábbi események. A szerző a dátumokat és számokat illetően nagyon alapos volt – feljegyezte Benedetta pontos korát és halálának időpontját, anélkül, hogy szokás szerint lekerekítette volna. Megemlítette Benedetta betegsége napjainak számát, és hozzátette, hogy ő volt a tizennegyedik apáca, aki meghalt a zárdában. Ha ennyire figyelt a számokra, nem valószínű, hogy tévedett volna Benedetta bebörtönzésének idejét illetően. Más kérdés, hogy a bebörtönzés miért húzódott el ennyire. Talán csak az ügyintézés volt ilyen lassú. Talán Benedetta nem tudott huzamosan engedelmes apáca maradni, s miután a vizsgálóbizottság távozott, és telt-múlt az idő, Splenditello ismét megjelent, így a hatóságok olyan döntésre kényszerültek, amit eleinte nem állt szándékukban meghozni. Az is lehet, hogy Benedetta egyszerű apácaként akart volna élni, de a korábban szerzett nyilvánosság nem tette lehetővé, hogy névtelenségbe burkolózzék. A haláláról tudósító naplóíró megjegyezte, hogy Benedetta „mindig népszerű volt a laikusok körében”, tehát elképzelhető, hogy amíg a zárdai közösséghez tartozott, a hatóságok úgy érezték, jelenléte a fennálló rendet fenyegeti. Csak a zárdán belüli bebörtönzés oldhatta meg a helyzetet. De ha nem ismerjük is a látszólagos késedelem okait, az nem kétséges, hogy a hatóságok nagyon fontos ügynek tekintették Benedetta Carlini esetét. A nuncius megbízottjai megírták a második, hosszabb jelentést arról, amit feltártak, a nuncius pedig másolatot küldött a fiatal nagyhercegnek, II. Ferdinándnak és anyjának,2 Krisztina nagyhercegnőnek.2 A tizenhetedik században a politika és vallás szorosan összefonódott. Benedetta bebörtönzésének hivatalos határozata nem maradt fenn, így nem tudjuk teljes 2
A szerző téved: Lotharingiai Krisztina főhercegnő II. Ferdinánd nagyanyja, nem édesanyja. II. Ferdinánd II. Cosimo, Toscana nagyhercegének fia, aki apja 1621-ben bekövetkezett halála után anyja, Magdolna főhercegnő és nagyanyja, Lotharingiai Krisztina gyámsága alá kerül. 1628-tól uralkodik. Pallas Nagy Lexikona, VII. köt., 108. o. (a ford, megj.)
bizonyossággal megállapítani, hogy az eset mely aspektusa befolyásolta leginkább az ítéletet. Bármilyen durvának tűnik is, azt mondhatjuk, hogy Benedetta könnyen megúszta az ügyet. Ha a hatóságok szodómiának minősítették volna a bűnét, máglyahalálra ítélik Bartolomeával együtt. Az előző évszázadban rengeteg asszonyt végeztek ki szodómia miatt Európa-szerte. A jogász Prospero Farinacci visszaemlékezett arra, hogy fiatalkorában látta Rómában, amint a Cam-po di Fiorin nőket égettek meg heteroszexuális szodómia vétke miatt. A spanyol jogász, Antonio Gomez két apácát említ, akiket megégettek a tizenhatodik századi Spanyolországban. Franciaországban is történtek kivégzések szodómia miatt: 1535-ben élve megégettek egy lányt, 1580-ban pedig felakasztottak egy másikat. A tizenhatodik század közepén, Genfben életét vesztette egy nő, mert elkövette „a rettenetes bűnt, melyet megnevezni sem lehet”.3 A kivégzések ellenére azonban a törvény betűje sokszor különbözött gyakorlati alkalmazásától. A legtöbb halálos ítélettel záruló esetben a hatóság súlyosbító körülményeket talált. Néha, mint a spanyol és a francia ügyben, a nők „tiltott eszközök által pótolták nemük hiányosságait”. A „dologi eszközök” használata sok hivatalos személy számára a lehető legsúlyosabb szodomita cselekedetnek minősült. Más esetekben a kapcsolat egyik résztvevője megkísérelt férfi módra élni és öltözködni. Ez a közönséges szodómiánál sokkal veszélyesebb bűn volt, hiszen a transzvesztia nagyon érzékenyen érintette az európai nemi és hatalmi viszonyokat.4 A férfi módra öltözködő nők megkísérelték elszakítani a kötelékeket, amelyek a társadalmi hierarchia női szférájához kötötték őket. És ami még fontosabb: bitorolni akarták a férfiszerepet. Az eredmény az volt, hogy ezek a „férfiak”, és nem női partnereik vonták magukra a hatóságok nagyobb haragját. Ε „férfiak” kivégzése tehát a társadalmi rendszer létező formáinak megóvása miatt volt szükséges.' A közönséges leszbikus szexualitás általában nem vezetett ilyen súlyos megtorláshoz. Granadában például több nőt megkorbácsoltak, és gályára küldtek a Benedetta és Bartolomea tetteihez hasonló bűnökért. Másutt a nőket egyszerűen elűzték. A hasonló szexuális bűnök eseteihez viszonyítva tehát Benedettával, úgy tűnik, sokkal szigorúbban bántak a hatóságok. Benedetta kemény büntetése valószínűleg elsősorban kolostori státusához, a csodálatos kegyekre vonatkozó állításaihoz és hírhedtségéhez kapcsolódott, nem pedig nemi eltévelyedéséhez. Korának apácái, akik nem bonyolódtak ugyan nemi kapcsolatokba, de misztikus állításaik révén hírnévre és befolyásra tettek szert, hasonló ítéletet kaptak, miután kiderült, hogy csalók vagy pedig démoni káprázat áldozatai. Bukásuk előtti fergeteges sikerük bizonyos értelemben megszabta büntetésüket. Szent asszonyoknak tekintették őket, tehát nagyon népszerűek lettek – néhány esetben egyenesen pápák és királyok döntéseit befolyásolták.6 Minél nagyobb csalásra voltak képesek, annál nagyobb veszélyt jelentettek a politikai és társadalmi rendre. Az ilyen asszonyokat el kellett különíteni a társadalomtól, nehogy másokat is megfertőzzenek téves tanaikkal. Szigorúan kellett velük bánni, hogy elrettentő például szolgáljanak a többi asszony számára, akik esetleg hasonló eszközökkel próbálnának meg hatalomhoz jutni. A hatóságokat a fenti szempontok befolyásolták Benedetta esetében. Ezt bizonyítja, hogy Bartolomea nemi eltévelyedését a Benedettáétól meglehetősen eltérő módon kezelték. Ismereteinket ismét a névtelen apáca naplójából merítettük. 1660. szeptember 18-án ezt írta: „Bartolomea nővér [hiány] meghalt [ma?]; amikor Benedetta Carlini nővér belebonyolódott ama csalásokba, melyeket e könyv [hiány] oldalán leírtam, Bartolomea volt a társnője, és mindig vele volt. És emiatt sok nehézséget tapasztalt meg. [...] Világi ügyeken olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, lelki ügyekben igen buzgó volt, és teljesen átadta magát a szent imádságnak.” A napló nem említ bebörtönzést, és Bartolomea tevékenységeinek leírása azt sugallja, hogy elkötelezte magát a zárdai élet mindennapjainak. Bartolomeát egy darabig talán megbélyegezte a többi apáca, bűneit időnként esetleg felemlegették, de valószínű, hogy egyszerű apácaként élte le életét. A hatóságok talán elhitték Bartolomea változatát a történtekről, és furfangos csalás hiszékeny áldozataként kezelték. De
ha élt is bennük a gyanú, hogy tudatosan vett részt az eseményekben, sem az apácákra, sem a külvilági közösségre nem jelentett veszélyt, ha továbbra is közöttük marad. Benedetta viszont sokkal nagyobb fenyegetést jelentett. Esete elbírálásában az egyházi hivatalnokok Szent Teréz parancsát követték, aki ezt írta a tizenhatodik század közepén: „A legsúlyosabb hiba, ha egy apáca az érzékiség bűnébe esik, és ilyen dolog miatt elítélik vagy ezzel komolyan gyanúsítják. [...] Az ilyen nővéreket börtönbe kell zárni [...] azt a nővért, aki elköveti a test bűneit, egy életre be kell börtönözni [...és] soha nem szabad visszafogadni a közösségbe, még ha megbánta is bűneit, és kegyelemért és bocsánatért könyörög is, kivéve, ha valami elfogadható indok közbejön, és akkor is figyelembe kell venni a felügyelő javaslatát és tanácsát.”7 Benedetta esetében, úgy tűnik, nem történt ilyen javaslat. Számos forrás segítségével elképzelhetjük, milyen volt a börtönélet. „Egyetlen fogva tartott nővérhez sem szólhat más apáca, kivéve azt, akit felügyeletére rendeltek – mondta Szent Teréz. – Nem küldhetnek neki semmit, vagy hasonló büntetés terhét fogják viselni.”8 A fogva tartott nővértől el kell venni fátylát és skapuláréját. Csak misére szabad kiengedni, és követnie kell az apácák példáját, amikor megkorbácsolják magukat. Ilyen napokon ehet a refektórium földjén, az ajtó mellett, hogy a többiek átlépjenek felette, amikor elhagyják a termet. Egy héten többször is csak kenyeret és vizet kaphat élelemként.9 Elete gyötrelmei után Benedetta számára megváltás lehetett a halál. De így visszakerült az élők közösségébe. „Amikor meghalt – írta az apáca naplójába –, behozták a templomba, ugyanúgy, mint a többi apácát, fekete fátyolba és a többiek levetett ruháiba öltöztették.” Halálának híre hamar elterjedt a zárda falain kívül, és a kisváros közös emlékezete megmoccant. Negyven évvel az események után, amelyek közismertté tették, személyiségének ereje még mindig hatott környezetére. „Nagyon népszerű volt a laikusok körében – írta az apáca naplójába –, halálának hírére tehát nagy mozgolódás támadt, s míg el nem temettük a testét, be kellett reteszelni a templom kapuját, hogy a temetésig elkerüljük a tömeget és zavargásokat.” Mi vonzotta az embereket a zárda kapujába, miután Benedetta harmincöt évig volt magánzárkában? Talán az, hogy hitetleneknek szánt profetikus intései végül valóra váltak: 1631-ben tényleg kitört a pestis Pesciában, megtizedelte a lakosságot, nyomában üres házak maradtak a hajdan virágzó városban. A hatóságok erőfeszítéseinek ellenére az emberek talán soha nem kérdőjelezték meg a csodákat. Akármi volt is az oka, az egyszerű emberek látni akarták Benedettát, meg akarták érinteni a testét, vagy talán szent relikviákat akartak vinni belőle. Végül Benedetta győzött. Nyomot hagyott a világban, és sem a börtön, sem a halál nem tudta elhallgattatni.
FÜGGELÉK
Megjegyzések: a dokumentumokhoz lefordított szemelvények Benedetta Carlini történetét nagyrészt a Firenzei Nemzeti Levéltárban talált Miscellanea Medicea 376, ins. 28. elnevezésű dokumentumgyűjtemény alapján rekonstruáltuk. Az iratgyűjtemény elsősorban rövidített átiratokból, levelekből és ma már nem létező dokumentumok kivonataiból áll. Egyes dokumentumok több másolatban is fennmaradtak. Némelyik irat keltezetlen, és csak a többi irat adatai alapján datálható és illeszthető a megfelelő intézményes keretbe. Az újkor előttről származó források esetében ez gyakori, de okozhat nehézségeket a dokumentumok értelmezésében – néha egyenesen leküzdhetetlen akadályt jelent. Bizonyos dokumentumok pontos dátumát vagy címzettjét minden erőfeszítés ellenére sem sikerült meghatároznunk. A nem szó szerint lemásolt átiratokban nehéz megkülönböztetni a megszólalókat, hiszen az írnok szempontjából látjuk az ügyet, aki arra törekedett, hogy a tanúk állításainak értelmét kibogozza. Néha nagyon nyilvánvaló, hogy a tanú szavait, egy
harmadik személy interpretálása ellenére, vagy szó szerint, vagy majdnem szó szerint jegyezték le. Az írnok sietségében néha első személyre vált át, így a szöveg még közelebb áll az eredetihez. Ez a tény és az, hogy a tanúknak ellenőrizniük kellett a leírt feljegyzések pontosságát, segít biztosabban megállapítani, mi is hangzott el valójában. Ugyanilyen fontos szem előtt tartanunk, hogy a lejegyzett szöveg minden esetben másodkézből származik. Egy másik nehézség az, hogy a hagyományos értelemben vett tény és fikció különbségét igen nehéz meghatározni. Például néhány Benedetta életéhez kötődő „tény” – nehéz születése, különleges gyermekkori kapcsolata a csodás állatokkal – a tanúk vallomásán alapul, akik mindezt magától Benedettától hallották, amikor révületében elmesélte életét. Néhány ilyen eseményt olyan emberek is alátámaszthattak, akik ismerték Benedettát abban az időben, amikor az események állítólag megtörténtek, bár a feljegyzésekből nem derül ki, hogy a hatóságok igyekeztek-e egyáltalán bizonyítani az állításokat. A szemtanú nélkül történt eseteket nem igazolták. De akár igazolták őket, akár nem, a történetek annyira hasonlítanak a népmesékre és a szentek életének jeleneteire, hogy Benedetta és a többi emlékező valószínűleg bizonyos elbeszélő és irodalmi műfajok alapján formálta meg őket. A tény és a fikció összeolvadt, ugyanúgy, ahogy az élet is a művészetet utánozta. Célkitűzéseink többségének szempontjából azonban nem fontos, hogy különbséget tegyünk a kettő között. Tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy a fikció huszadik századi értelmezését a valóság tizenhetedik századi értelmezésére alkalmazni önmagában egy történelmi fikció megalkotása volna. Megtörténtek-e az események vagy sem, nem fontos – megcáfolhatatlan tény viszont, hogy a kortársak megtörténtnek tekintették őket. A fenti tények és a szövegben már korábban is említett nehézségek miatt reméljük, hogy a Mise. Med. 376, ins. 28. iratgyűjtemény vonatkozó dokumentumainak mellékelt listája, valamint a lefordított szemelvények hozzásegítik majd az olvasót, hogy a dokumentumtól a történelmi narratíváig követni tudja a helyreállítás folyamatát. A Mise. Med. 376, ins. 28. iratgyűjtemény dokumentumainak mellékelt listája: „Az igazhívők erényei” – datálatlan lelki útmutató apácák számára. Cím nélküli dokumentum, amely az 1619. május 27. és 1620. július 26. közötti időszak tizenöt egyházi kihallgatásának eredményeit tartalmazza. Alább szerepel néhány lefordított szemelvény. „Rövid értekezés a dolgokról, amelyeket a vellanói Benedetta Carlini nővérről, a pesciai teatínusok Anyjáról beszélnek” – keltezetlen, Be-nedettát bíráló jelentés. Valószínűleg valamikor 1622 augusztusa és 1623 márciusa között keletkezett. A korábbi időpontot két tény is sugallja: a jelentés egyrészt egy korábbi tárgyalásra (processo) hivatkozik, másrészt egy későbbi dokumentumban a cím szerint említett „Rövid értekezésről” azt írják, hogy Alfonso Giglioli parancsára született, aki 1622 augusztusában lett nuncius. Ami a második időpontot illeti, Ricordati atya jelen idejű említése 1623 októbere előtti időszakra keltezi a jelentést. Ráadásul nem esik szó Benedetta szexuális kapcsolatáról és a csalással szerzett stigmákról; a következtetés puhatolózó hangnemben íródott – ezek valószínűsítik, hogy az értekezés még az ügy ilyen vetületeit tárgyaló jelentés előtt keletkezett. A későbbi dokumentumok adatai 1623 márciusa utáni időszakra vonatkoznak, tehát feltételezhető, hogy a „Rövid értekezés” még ez előtt született. „Benedetta perének kivonata” – datálatlan jelentés a nuncius pecsétjével. 1623 márciusa után keletkezett, mert megjegyzi, hogy két évvel korábban, az Annunciáció napján Benedetta találkozott halott apja lelkével. 1620 novemberében Giuliano még élt. A végső dátum egybeesik az „Utolsó jelentés” időpontjával. „Jelentés a pesciai Szűz Mária Nővérekként is ismert teatínus apácáknál tett látogatásról” – datálatlan beszámoló, valószínűleg a felfedezések előzetes összegzése, amelyeket később be akartak iktatni a „Benedetta perének kivonatába”. Az alábbi fordításból kiderül, hogy a beszámoló hangsúlyozza a csalás és erkölcstelen magaviselet bizonyítékait. „Utolsó jelentés” – 1623. november 5-ei keltezéssel.
A nuncius levele két kapucinus atyához, amelyben a nuncius sikert kíván az atyák számára kijelölt feladathoz. 1623. december 13-ai keltezéssel. A nuncius levele a fentiekhez, amelyben annak nehézségeit fejtegeti, hogy a teatínusok számára gyóntatópapot találjanak. 1623. december 17-ei keltezéssel. Jelentés „Fenségedhez” – datálatlan összefoglalása a „Benedetta perének kivonatában” szereplő főbb felfedezéseknek. Feltehetően valamikor a per kivonata után keletkezett. AZ ELSŐ VIZSGÁLAT DOKUMENTUMAINAK SZEMELVÉNYEI 1619. május huszonhetedik napján Az első látogatás alkalmával a prépost Benedetta kezein, lábfején és oldalán crazia [kis toscanai érme] méretű száraz vérnyomokat talált; és amikor meleg vízzel lemosták, kis vágás tűnt elő, amiből folyt a vér; fején több helyen kis megszáradt vérnyom volt, olyanok, mint a kezein; és amikor meleg vízzel lemosták, azon a helyen, ahol lemosták, kis szúrásnyomok voltak, amelyekből folyt a vér, és a vér megmaradt a vásznon, amivel letörölték. Benedetta azt vallja, hogy az 1619. év nagyböjtjének második péntekén, míg ágyában feküdt éjjel két és három óra között, az a gondolata támadt, hogy elszenvedje mindazon dolgokat, amiket Jézus Krisztus elszenvedett; és megjelent előtte egy jól megtermett férfi nagyságú keresztre feszített élő férfi, és megkérdezte Benedettától, hogy hajlandó-e szenvedni az ő szerelméért, mert ő Jézus Krisztus; Benedetta pedig tiltakozott, mert ha ez a sátán káprázata, úgy nem hajlandó beleegyezni, és megmondja az ő lelki atyjának [a gyóntatóatyának], és keresztet vetett. A férfi biztosította, hogy ő Isten, és azt akarja, hogy Benedetta élete hátralévő részét szenvedésben töltse, s hogy Benedetta öltse fel a kereszt alakját, mert meg akarja jelölni testét a szent sebekkel. Amikor Benedetta így cselekedett, fénysugár tört ki mindegyik sebből, Benedetta pedig úgy gondolta, hogy Jézus most már megjelölte a kezeit. És Benedetta számtalan kis sugarat látott Jézus fején, amelyek körülölelték az ő fejét, és hatalmas fájdalmat érzett fejében és kezein. De utána nagy nyugalom költözött a szívébe. A széles sugarakból Benedetta ötöt látott, de a fején sokkal több volt, bár kicsinyek; hogy ő nem tette egyik lábát a másikra, de megjelölve és elrendezve találta, anélkül, hogy tudatosította volna; és fájdalmat érzett itt is. Vasárnaponként sebei elzsibbadnak; hétfőn és kedden kis fájdalmai vannak, vagy egyáltalán nincsenek; a többi napokon hatalmas fájdalmai vannak; pénteken inkább, mint bármely más napon, és azon a napon sokkal többet is vérzik, kivéve ma reggel, mint azt láttátok. 1619. június tizennegyedik napján A harmadik látogatás alkalmával megszikkadt vért találtak bal kezén és lábán. És amikor lemosták, vágás tűnt elő, amiből kis friss vér szivárgott, amit felszárítottak, és belefolyt a törlőbe; és a fején a jelek és mélyedések, amik nyolc nappal ezelőtt gyógyultnak tűntek, most tele voltak megszikkadt vércseppekkel; és amikor ollóval levágták a haját, sok friss vérnyom látszott körbe a fején; és amikor felszólították, hogy mossa le a vért fejéről, visszatért egy szobába, hogy visszazárja öltözékét. Hirtelen megfordult, és feléjük menvén kezével fogta fejét, arccal a földnek, és ezt mondta: „Jézus, mi ez?” És látszott, ahogy fejének szúrásnyomaiból a vér hirtelen ömölni kezdett arcára és a földre; és fájdalmat mutatott, és amikor a vért egy törlővel felszárogatták, elállt a vérzés. 1619. július nyolcadik napján A hatodik látogatás alkalmával jobb kezén vér látszott a vágásban – lába vér nélkül; a fején egy kevés; az oldalát nem látták, de Benedetta azt mondta, olyan, mint azelőtt. Benedetta hozzátette, hogy egyik reggel, amikor imádkozott, gyönyörű és kellemes kertben találta magát, virágok és gyümölcsök között; és ebben volt egy kút, gyönyörű illatos vízzel, ami
aranycsőből zubogott; volt egy angyal, kis aranykeresztekkel díszített zöld ruhában. Aranyozott fehér szárnyai voltak, és kezében aranybetűs feliratot tartott: „Aki e kútból meríteni akar, tisztítsa meg poharát, és ne közelítsen.” Benedetta nem értette a feliratot, ezért az angyal önként elmagyarázta neki: „Ha meg akarod ismerni Istent, űzz el a lelkedből minden földi vágyat.” Benedetta nem válaszolt, de erős kísértést érzett, hogy búcsút vegyen a világtól; és visszatért és nem látott semmi egyebet. Amikor érzékeitől elvonták, erőteljes húzást érzett. Senki nem vezette a kertbe, de hirtelen ott találta magát. És ez négy vagy öt évvel ezelőtt volt, mert a zárda építése akkor még nem kezdődött meg. Úgy tűnik, a látomás még a tüzes sugarak látomása előtt jelent meg. Benedetta nem emlékszik, mivel foglalatoskodott, amikor ez a látomása volt. Azelőtt soha nem gondolt ilyen kertre, és soha nem olvasott róla. Nem szedett virágot vagy gyümölcsöt a kertben, és nem ivott a vízből. Amikor eleinte egyedül volt, félelmet érzett, majd nyugalmat. Benedetta csodálkozik, hogy most eszébe jutott mindez, mert azóta sem gondolt erre; és úgy érzi, mintha most is ott lenne. Nem emlékszik, mennyi ideig tartott a látomás. Amikor magához tért, tökéletesen boldognak érezte magát, és elöntötte a vágy, hogy jobb legyen, mint azelőtt. 1619 jelen év július hónapjának hetedik napján, térdre ereszkedtem, hogy imádkozzam: ne csaljon meg a sátán, mert akkor inkább meghalok. És hirtelen, mielőtt még Benedetta magához térhetett volna, az angyal, aki már többször is megjelent volt előtte, templomba vitte őt, ahol úgy hiszi, misét hallott, és a pap, aki az oltárnál állt, felé fordult, és megnyugtatta őt, mondván néki Jézus Krisztus nevében, hogy nem a sátán csalta őt meg, és odahívta, hogy részesítse az oltáriszentségekben, amelyet saját kezűleg akart neki osztani. Benedetta erőfeszítéseket tett, hogy ne menjen oda hozzá, de az angyal kézen fogta, és odahúzta; Benedetta térdre ereszkedett, és a pap megáldoztatta; és ezután az angyal visszavitte őt a helyére. Ott a pap leültette, és azt mondta neki, hogy minden hányattatást és kísértést viseljen erős lélekkel, mert végül, hála az Úrnak, látomásai lesznek; s hogy csak Jézus Krisztustól várhat segítséget, azt mondván még, hogy ő maga Szent Péter, aki mindezt Jézus parancsára cselekedte. Ez olyan hatalmas megnyugvással és belső békével töltötte el, amilyet még soha életében nem érzett. [...] [...] Engedelmeskedett a lelki atyjának, ezért imádkozott Istenhez, hogy gyötrelmet küldjön rá révület és megvilágosodás helyett, mert úgy érezte, ez biztosabban megvédi a sátán káprázata ellen. És imája meghallgatásra lelt, testi fájdalmai négy évvel ezelőtt kezdődtek. De az utóbbi két évben nagyobb fájdalmai voltak, mint az első két évben, mert egész testét elöntötték. A fájdalom este kezdődött, és hat-nyolc órán át tartott, miközben gyakran fiatalemberek jelentek meg, akik kezükben tartott tőrrel akarták őt megölni. Máskor a fiatalemberek úgy megverték, hogy egész teste sajgott tőle. Egy másik alkalommal megjelent egy fiatalember egy gyűrűvel, és azt mondta, hogy el akarja jegyezni őt, és Benedetta azt válaszolta, hogy Jézus menyasszonya kíván lenni. A férfi erővel akarta ujjára húzni a gyűrűt, azt mondta társának, hogy fogja le Benedetta kezét. Máskor azt mondták neki, hogy ne maradjon ezen a helyen, mert beteg lesz, és végtére is, még a megváltásában sem lehet biztos. És más dolgokat is mondtak, amire Benedetta nem emlékszik. És ez a harc, miközben a fiatalemberek sokszor megkísértették, sok alkalommal megismétlődött. [Azt mondták neki,] hogy ne tartson ki itt, hagyja el ezt a helyet, mert ez jobb lesz nekem. Úgy tűnt neki, olyan biztosan látta őket, mint amilyen biztosan Tisztelendőségedet látja. Úgy találta, hogy felismerte némelyiküket, de nem nézett rájuk, csak amikor kénytelen volt. És pesciaiak voltak, és az egyik férfit még gyermekkorában látta. Ismerte azt, aki feleségül akarta őt venni. Jóképű férfiaknak tűntek, de nem akart rájuk nézni. Elbújt előlük, és érezte a kapott ütések erejét. Úgy érezte, vasláncokkal, botokkal, mindenféle tárgyakkal, kezükben tőrrel űzték. Úgy érezte, összezúzták, de nem látta, hogy voltak-e testén zúzódásnyomok. Soha nem akarta, hogy a fiatalember megérintse a kezét, és felhúzza rá a gyűrűt. Agyban feküdt, amikor látta őket; és a fájdalom, amit okoztak, rosszabb volt, mint amit valaha átélt, és általában este tört
rá; eleinte nem érzett fájdalmat, de utána rosszabb lett. Két télen át minden este megverték, és máskor is néha, gyakran nyáron is... Nem emlékszik arra, hogy a férfiak bármit is mondtak volna neki, kivéve azt az egyet a gyűrűvel, egymás között azonban beszélgettek. A gyűrűs eset előtt megverték, és mindig a gyűrűs férfi verte meg elsőként, ő a többieknél durvábban és erősebben ütötte. Azon az estén, amikor a férfi a gyűrűt ujjára akarta húzni, eleinte nem verte meg Benedettát, ehelyett színlelve jött, és beszélt a többiekkel; és úgy tűnt; hogy hajlandó a lány kedve szerint tenni, s hogy nem akarja megváltoztatni a lány akaratát; de mert Benedetta nem akart beleegyezni, a férfi dühösen felé fordult, hogy a többiekkel együtt megverje őt, elsőként ütve. Benedetta nem emlékszik, hogy bármit mondtak volna, amikor első alkalommal látta őket, de úgy tűnt, hogy csalással jöttek, és hamis tekintettel közelítették meg őt. És amint a lány rádöbbent, hogy ez a sátán csapdája, elfordult, hogy ne lássa őket, és amikor megközelítették, még dühösebben jöttek hozzá. Benedetta észrevette, hogy hízelgő arccal jönnek hozzá, és elfordult, hogy ne lássa őket, és úgy tűnt, hogy hangot hall, ami azt mondja, hogy ne figyeljen rájuk, és kergesse el őket. És valóságosan látta őket, nem a képzeletében. Úgy érezte, túl sokáig maradtak vele. A fájdalom lassacskán elmúlt, amikor elmentek. Amikor megjelentek Benedetta előtt, a lány keresztet vetett a szíve fölött, és úgy tűnt neki, ezután még közelebb jöttek. [...] Ügy tűnt, sárga-piros öltözéket viselnek, és a férfi a gyűrűvel a többieknél sokkal gondosabban és csinosabban öltözött fel. És úgy tűnt, ez a férfi felbujtotta a többieket, hogy megverjék Benedettát; nélküle, úgy tűnt, semmit nem tettek. Úgy tűnt, hogy négyen vagy ötön verték meg őt, de mindegyiküknek voltak társai, ezek voltak a vezetők, de mindegyikük verte őt. És egyik alkalommal többen jöttek, mint valaha, és Benedetta sokszor keresztet vetett, és nem tudtak közelebb jönni, és csak még jobban feldühödtek, és jobban megverték, mint valaha. Két- vagy háromlábnyira álltak, így Benedetta nem látta, mi van a kezükben, és bár kezdetben jóképűek voltak, megcsúnyultak közben. És hajnali harangszóig ütötték, három vagy négy órán át egész éjjel. Benedetta csöndben maradt, és ritkán küldött valamelyik nővérért, hogy ne zavarjon senkit. Máskor a fiatalemberek dühösen távoztak, de nem voltak olyan csúnyák, mint ez utóbbiak; ez idén télen történt. Úgy tűnt, hogy nem akartak jönni a legutóbbi nagyböjt előtt, de nem emlékszik pontosan. Úgy tűnik, hogy utolsó alkalommal megverték, és nem mondtak semmit. Miután nem jöttek többé, Benedetta alig érzett fájdalmat, és ez nagyböjtkor meg is szűnt. Nem emlékszik a napra pontosan. És a fájdalom megszűnt, amikor megjelentek a jelek, és akkoriban alig volt fájdalma. A legnagyobb fájdalmat azon az estén érezte, amikor részesült a jelekben, amikor úgy érezte, hogy magánkívül van (altratta). Nem emlékszik arra, hogy akár révülete, akár megvilágosodása lett volna fájdalom közben. 1619. július 23. napján A tizedik látogatás alkalmával mindkét kézfején szivárgó vér látszott, és amikor felszárították, látszott a vérnyom a törlőn, amit erre használtak. A lábán nem látszott a vér, mert mint Benedetta mondta, felszárította a reggel. Friss vér volt az oldalán, és amikor felszárították, jó adag vér lenyomata maradt a vásznon. A fejen egy kis szikkadt vér volt. Amikor levétették vele a főkötőjét, vérző szúrásnyom látszott, és amikor Szentséged megérintette egy vászonnal, egy kis vér lenyomata maradt rajta. A többi szúrásnyom nem látszott, mert elfedte a haja, és ebben a pillanatban nem tűnt helyesnek eltávolítani a haját... Benedetta Carlini és Felice di Giovanni Guerrini apátnő hosszú vallomása után Mea [Bartolomea] di Domenico Crivelli vallomása következik: Mea di Domenico Crivelli, esküvel — A Szentháromság napján a kórusban voltam a többiekkel együtt, akik részt vettek az esküvőn. Nem voltam jelen, amikor Benedetta révületben volt, és azt mondta, hogy e napon férjhez megy, mert ágyban feküdtem betegen; és amikor felkeltem, a többi lány beszélt nekem az esküvőről. Azon a napon a következőket hallottam és láttam: mindnyájan sorban vonultunk
a kórusba, és Benedetta felemelt egy kosár virágot, és szétszórta a kórusban; ezután meggyújtotta az összes gyertyát, és mindegyikünknek adott egyet. Felvette a keresztet, és énekelni kezdte a Gesu corona virginumot. Körmenetet tettünk, és amikor visszatértünk a kórusba, Benedetta elkezdte a Madonna litániáit, és amikor befejezte, felállt, és tömjént szórt, főleg a kis oltár irányába, majd a terem többi részébe. Ezután térdre ereszkedett, és háromszor fejet hajtott, először az oltár felé, majd a kórus déli oldala felé, majd az északi oldala felé. Azután halkan énekelni kezdte magának a Veni creator Spiritust, bár mindenki zenének hallotta, olyan lágy hangon énekelt; ezután még két himnuszt, de nem lehetett hallani, hogy milyen himnuszok voltak, mert még az előzőnél is halkabban énekelte. De akik tudnak olvasni, azt gondolják, hogy latinul lehetett, ezután elhelyezkedett az említett kereszt mellett. Ott maradt egy darabig, és fejét felemelve csöndben volt. Azután néhány szót mondott, amikre nem emlékszem pontosan: „Jézus, nem vagyok én erre méltó.” És láttam, ahogy felemeli a karját, és a jobb kezét és a negyedik ujját, és röviddel ezután láttam, ahogy megcsókolta az ujját, és hallottam, amint számos szóval megköszönte Istennek a kegyelmet, amiben részesítette. Ezután hallottam, amint ezt mondta: „Azt akarom, hogy a középső székre üljön, és elmondja egész életét.” Benedetta gyorsan felemelkedett, és leült a középső székre. És azt mondta, hogy a gyertyák, amiket meggyújtott, a Mi Urunk 33 evilági napját jelképezik, a három legnagyobb a három halála előtti évet; a legvastagabb gyertya, ami arany színű volt, és volt rajta két csomó, az emberiség jóléte iránt mutatott nagy könyörületességet jelenti; a másik hatalmas gyertya a Madonna nagy könyörületességet; így Jézus azt mondta, hogy míg Benedetta él, neki kell imádkozni mindannyiunkért. A gyertyák, amiket nekünk adott, azokat az erényeket jelképezték, amelyeket Benedettától kell átvennünk, aki Isten szolgálatának ösztökéje kell legyen. A tizenkét vánkos a tizenkét apostolt jelentette; a zöld szín a hatalmas reményt, amit ő belém fektetett; vörös a szeretet, amelyet mindig érezni fog irántam; kék a törekvés arra, hogy mindig a mennyei dolgokra gondoljon, az agyagos padló, hogy amint mi holtak kell legyünk minden evilági dolog iránt, úgy akartam elfedni a padlót, hogy ne látsszék ki a föld; a piros selyemvirágok, azok a szenthez illő erények, amelyeket Benedettától kell átvennünk. [Bartolomea] nem emlékszik egyébre az esküvői előkészületekből. Amikor az életéről beszélt, arról az időről beszélt, amikor a szívét kivették, amikor Jézus a kezén, lábán, oldalán és fején jelekben részesítette; hogy Jézus azt akarta, Benedetta legyen az Ο igaz képmása. Jézus azt sem akarta, hogy Benedetta elrejtse ezeket, de azt akarta, hogy lássák. S hogy nem fognak hinni neki sem első, sem második, sem harmadik alkalommal. És ezt az ő érdemének fogom tekinteni, és azt akarom, hogy készüljön fel, mert őt akarom felhasználni mindenre, ami nekem megelégedésemre szolgál. Továbbá beszélt az üstökösről, amit ebben az évben a kolostor felett láttunk, de nem emlékszem a részletekre; s hogy Jézus azt akarja, hogy olyan legyen a mi kolostorunk, mint a tenger, amely csak három napig őrzi a holttesteket, és kísértéseket akart küldeni azokra közülünk, akik nem hajlandók a tökéletesség útját járni, mígnem reményvesztettek lesznek, és magukra maradnak. [...] S hogy lesznek, akik nem hisznek majd Benedettának, és Jézus ezért meg akarta büntetni őket, és azt akarta, hogy Benedetta figyelmeztesse azokat a zárdában, akik hiúságról beszélnek, és amikor Jézus a hiúságról beszélt, Benedetta felemelte a hangját, és a kolostorból kifele néző ablak felé fordult. Olyan sok mindent mondott Benedetta, hogy én összezavarodtam, és nem tudom, mit mondjak. Nem emlékszik arra, hogy Benedetta mondott-e valamit, amikor felemelte a kezét; és amikor megcsókolta az ujját, nem mondott semmit. Amikor ezeket mondta, akkor Benedetta nem önmaga volt, mert a hangja nem úgy hangzott, ahogy a sajátja. A szemei nyitva voltak, de leeresztette a szemhéját. Nem állt fel a székből, amíg beszélt. Azután, amikor befejezte, felemelkedett, és térdre ereszkedett, és így maradt, talán félóra hosszat; utána felállt. Eloltottuk a gyertyákat. Benedetta a kórusban volt, tudatához tért, és csöndes volt. Elhagytuk a kórust, és ő tökéletesen boldog volt. Azon a napon az előző vikárius felesége is itt volt; a kóruson kívül állt; és amikor Benedetta odament, mondott neki néhány
szót. Benedetta körülbelül három órán át beszélt, és amikor befejezte, elütötte a 23 órát. Soha nem mondott semmit erről az esküvőről. 1619. augusztus első napján Ez a látogatás Felice apátnő és Angelina nővér vallomásával kezdődik, ezután következik Mea Crivelli vallomása, amelyből szemelvényeket válogattunk ki: A fent említett Mea, esküvel — felettese, Felice mellett alszik; múlt évben Benedetta mellett aludt; Felice mellett akkor kezdtem aludni, amikor idekerült tavaly novemberben, ha nem tévedek. Amikor ide feljöttünk, a nagy ablak mellé helyezkedtem, és Benedetta ott volt lent, az ajtó mellett, de miután éjszaka fájdalmai voltak, lementem mellé, hogy fel tudjak kelni, amikor segíteni kell neki. És gyakran nem feküdtem le éjjel a nyolcadik vagy kilencedik óráig [hajnali 1 vagy 2 óra], hogy segíthessek neki, mert rátörtek azok a fájdalmak. A szívében és gyakran egész testében érezte azokat a fájdalmakat, de a szívében erősebben. Tudom, mert megkért, hogy tegyem a kezem a szívére, mert, úgy tűnt, így kevésbé érezte a fájdalmat. És míg ott tartottam a kezem, olyan volt, mintha tőrrel döfködnék, annyira erősen dobogott. És míg ott volt a kezem, úgy tűnt, mintha kevesebbet hadonászna, de amikor nem volt ott a kezem, nem tudott ágyban maradni, olyan fájdalmakat élt át. Én olyan keményen dolgoztam, hogy beleizzadtam. A fájdalmak két hétig tartottak, és négy hónapig folyamatosan visszatértek. Úgy emlékszik, hogy novemberben szűntek meg. És a 24. órában kezdődtek és a 9. vagy 10. óráig tartottak [hajnali 2 vagy 3 óra]. Napközben nem voltak fájdalmai. Nem tudta, mi váltotta ki. Amikor rátört a fájdalom, Benedetta halkan sóhajtozott, és összezárta a száját, hogy ne zavarjon másokat. A tavaszi kántorböjt óta nincsenek fájdalmai. Néha kétszer is hívott éjszaka, mert még mindig a halott apátnő foglalkoztatta. Azt mondta neki: „tarts meg, segíts”, és amint ezt hallottam, a szívére tettem a kezem, és megnyugtattam. És azért mondta ezt nekem, mert óriási fájdalmai voltak, nem tudott csöndben maradni. Soha nem mondta el nekem, mi váltotta ezt ki, de egyetértett, amikor azt mondtam neki, hogy Jézus így teszi őt próbára. És amikor ezek a fájdalmai voltak, rettenetes kénszag áradt a szájából. Éjjelente senkit nem láttam megjelenni előtte. De hallottam őt beszélni; hallottam, amint azt mondta, hogy nem akarja elhagyni ezt a helyet, inkább beteg lesz Jézus szerelméért, és ezt sokszor elmondta. És itt akart maradni, ebben a kolostorban. És amikor megérintette a szívét, soha nem hallotta, hogy egyebet mondana, kivéve, amikor Jézus kivette a szívét. Odamentem hozzá, és a szíve mellé tettem a kezem. Úgy éreztem, mintha üreg volna a helyén. Benedetta szívét kivették, és azt gondoltam magamban, hogy Jézus tette ezt. Húsvét második napjának éjszakáján kivették a szívét, ugyanazon óra után, amikor megjelentek a jelei. Jelen voltam, és hallottam, amikor beszélni kezdett, és azt mondta, hogy látta Jézust közelíteni, „de nem tudom, nem a sátán műve-e, imádkozz értem Istenhez”. (Benedetta ezt vallotta, de e szavakat kihagyták.) „Keresztet vetek a szívem fölé, és ha a sátán műve, akkor el fog tűnni.” Nemsokára nevetni kezdett, és nagyon boldog lett. És hallottam, amint így szólt: „Mit tennél, Jézusom! Azért jöttél, hogy el vidd a szívemet, de én nem akarom ezt az én lelki atyám engedélye nélkül megtenni.” Aztán hallottam, amint azt mondja: „Meglásd, nem lesz ellenvetése. Tedd meg.” És láttam, amint hátára feküdt, és megkérdezte: „Honnan veszed ki a szívemet?” És hallottam, amint azt mondja: „Az oldaladból.” És láttam, hogy nagyon szenved, és hallottam, amint így szólt: „Jézusom, mutasd meg nekem. Hát ez az. Nem csoda, hogy ennyire fájt.” És hallottam, amint így szólt: „Szerelmed jeléül szeretném, a te akaratodnak megfelelően, de hogyan élhetnék szív nélkül, ha most elveszed tőlem? Hogyan tudlak szeretni majd?” És láttam mindezt, mert titokban ott álltam az ágya mellett. De Benedetta nem vett észre, mert amikor rájöttem, hogy visszatér érzékeihez, visszahúzódtam a függöny mögé, hogy ne lásson meg. Rájöttem, hogy nincs magánál, mert nyilvánvalóan olyan volt, mint aki álmodik. És elküldött volna, és nem beszélt volna ilyen módon. És megérintettem a szíve mellett, és űrt éreztem, és úgy feküdt ott, mint aki nincs magánál. Nem
szólt semmit, mert úgy tettem, mintha betakarnám, és a lepedőjét igazgattam. Keresztet vetettem, és mindig így tettem, bár soha nem féltem. Nem mondtam erről semmit, mert nem láttam, de tudtam, hogy Isten lehetővé teheti, hogy szív nélkül éljen. Három napig élt így. Ott voltam, amikor Jézus visszahelyezte a szívét, azt hiszem, az éj második órája volt, amikor Benedetta lefeküdt. Odamentem megnézni, nincs-e szüksége valamire, és Benedetta azt mondta, hogy feküdjek le, nincs szüksége semmire. Nem akartam otthagyni, és tulajdonképpen nem tudtam otthagyni, úgy éreztem, mintha valaki visszafogott volna. Engedelmeskedni akartam, de éreztem, hogy nem tudom otthagyni, így elhúztam az ágya függönyét, és elhelyezkedtem mögötte. Röviddel ezután hallottam, amint Benedetta elkezdi mondani: „O, milyen kedves társaság, ó, milyen rendben jönnek”; s hogy helyezzék magukat kényelembe az ágya mellett. Láttam, amint lesüti a szemét, mintha félne rájuk nézni, és hallottam, amint így szólt: „Gyönyörű ifjú hölgy, kérlek, áruld el a neved.” Ezt kétszer mondta. A hölgy válaszolt: „Katalin.” Azután Benedetta megkérdezte, miért jött ide ennyi ember: „Nem árulod el? Tudni akarom, hogy felkészülhessek.” És azt mondta: „Ó, én vőlegényem, visszaadod a szívemet?” És kicsit csöndben maradt. Azután boldogan széttárta a karját, úgy, mint amikor az emberek összeölelkeznek, és azt mondta: „Jézusom, ne mutasd meg, mert megvakulok.” Elfordította a fejét, és azt mondta, hogy annyira szép, hogy nem tud ránézni. Megkérdezte Jézust, mit jelentenek a sugarak. „Ez a te szerelmed mértéke. Az aranykarika pedig a te alkalmazkodó akaratod. És mindez pontosan olyan, amilyennek én akartam.” És hallottam, amint azt mondja: „Ugyanoda helyezd vissza, ahonnan elvetted, de nem akarok levetkőzni ennyi ember előtt.” És Benedetta hátrahúzódott, és levette ruháit, felfedvén az oldalát, és láttam, hogy oldalán a jel nagyobb és vörösebb volt, mint máskor. És láttam, hogy nagyon boldog. És amikor Jézus visszahelyezte [a szívét], láttam, ahogy kiduzzad a bőre, és Benedetta lassan, lassan mozdult, azok a sugarak pedig előtte világítottak; és minden bordája, ami kilátszott, felemelkedett. És amikor elérte azt a helyet, ahol a szív lakozik, megállt. Benedetta, lehajtott fővel, visszahelyezett szívvel lassan megfordult. De a szív olyan nagy volt, hogy látszott, nem illik a helyére, és kiduzzasztotta a bőrét. És ezután visszaöltözött, de még azelőtt megérintettem a szívét, és annyira hatalmas és annyira forró volt, hogy elkaptam a kezem. És hallottam, amint megköszöni ezt Istennek, oly sok szóval, hogy már nem emlékszem, de a következőre emlékszem: „Ó, Jézusom, nagyobb ajándékot nem adhattál volna, mint azt, hogy saját szívedet adod nekem.” És sok dolgot [mondott még Benedetta], megköszönte a szenteknek is, de észrevettem, hogy kezd magához térni, és visszabújtam a függöny mögé, hogy ne vegyen észre; és amikor eszméletre tért, meglátott, és azt mondta: „Itt vagy tehát; nem gondoltam, hogy itt vagy.” Nagyon boldog volt. Megkérdeztem tőle, hogy szüksége van-e valamire, majd aludni tértem. Amikor ott álltam, egyáltalán nem féltem, inkább nyugalmat éreztem. Akkor sem féltem, amikor megtámadták azok a fájdalmak, mint egyszer, amikor azt mondta: „fogjál meg, mert a gyűrűt az ujjamra akarja húzni, de én semmi áron nem akarom.” így hát odamentem hozzá, megfogtam a kezét, de ő dobálta magát, és úgy nézett ki, hogy megcsonkítja a kezét, ha nem fogom le. És hallottam, amint azt mondta: „Krisztus menyasszonya akarok lenni, nem a tiéd.” Soha senkit nem láttam, még azt sem, aki visszaadta a szívét. A szívét sem láttam, sem amikor kivették, sem amikor visszahelyezték. Jelen voltam, amikor részesült a jegyekben, mert általában nagyböjtkor, a második óra táján, amikor lefeküdt, olyan volt, mintha elájult volna, de csak így feküdt egy darabig, és aztán magához tért. És hallottam, amint beszélni kezdett, és azt mondta: „Ó, Uram, halálom pillanatáig szenvedni szeretnék, hogy biztosan részesüljek a te kegyelmedben, mert egyedül semmit nem tehetek.” És sok mindent mondott még, amire már nem emlékszem: „De Jézusom, te részesíteni akarsz engem ezekben a jelekben, de én nem tehetem ezt az én lelki atyám engedélye nélkül.” És láttam, amint keresztformára helyezkedett, és elpirult, mint az izzó parázs, és azt mondta „Uram, vannak, akik nálam jobbak, nem érdemlem meg ezt, mert bűnös vagyok.” És láttam, amint iszonyatos kínba
rándult a keze, a lába és az oldala, és miután kis ideig így feküdt, megkért, hogy emeljem fel őt a karjánál fogva, mert képtelen volt egyedül megmozdulni. És felemeltem őt, és láttam, hogy piciny rozetta formájú vörös jelek vannak a tenyerén, a lábfején és az oldalán. És sötétpiros csík övezte homlokát, de nem vérzett. Utána magára hagytam, de minden eshetőségre készen ott voltam mellette, és úgy tettem, mintha nem figyelnék rá. Senkit nem láttam esténként közelíteni hozzá. Az azelőtti éjszaka volt a legutolsó, amikor fájdalmai voltak, és azt mondta, nagyobb fájdalmai vannak, mint valaha. És azon az éjszakán, amikor részesült a jegyekben, segítenem kellett rajta, mert úgy érezte, mintha újra meg újra dárdával döfködnék az oldalát. És ez egy negyedórát tartott, és azután azt mondta nekem, hogy hagyjam ott, mert nekem túl fáradságos. A jegyek körülbelül egy negyedóra múlva keletkeztek, és ő megfogadta, hogy senkinek semmit nem árul el abból, amit látott vagy hallott. Benedetta azt feleli [a kérdésekre], hogy Jézus kihúzott karddal jelent meg előttem, és soha senkinek nem mondtam, nem emlékszem pontosan a napra, de úgy tűnik, tavaly június havában volt, amikor reggeli imámat mondtam. Úgy tűnt, Jézust teljes fenségében, de haragosnak látom, és azt mondta nekem, hogy ebben a városban nem talált olyan lelket, aki szükségében az Ο kegyelméért könyörögne. És én azt mondtam, hogy ha nem talált, akkor majd én könyörgök, és ha szükséges, az ítélet napjáig a purgatóriumban maradok, hiszen jó voltam. Azt hiszem, azt mondta, hogy meg kell őriznem iránta való szerelmemet. És ezért ki akartam engesztelni az Ő haragját. És míg ezt mondta, rájöttem, hogy mit akart mondani, amikor a büntetésről beszélt. Azt hiszem, a dögvész büntetését emlegette, ha imával ki nem engesztelik. És azt akarta, hogy legyen körmenet, az ő képével az élen. És azt gondoltam, hogy azt mondja nekem, mindig imádkozzam érte, mert nagy szükségünk van erre. A körmenetet megrendeztem Ricordati atya engedélyével. Amikor először láttam, féltem, aztán hirtelen elmúlt. Biztos voltam benne, hogy ő Jézus, amint fenségében megláttam. Kardot tartott a kezében, és úgy tűnt, véres volt a kard. Úgy tűnt, hogy nem is tudom már, hány angyal kísérte, de nem emlékszem világosan. Belül próbáltam azt hinni, hogy nem a büntetésre szolgált, de ezt kellett mégis hinnem. Egyre erősebb vágyat éreztem, hogy szakadatlanul imádkozzam, de ami a többit illeti [olvashatatlan]. Úgy tűnt, hogy megelégedésére szolgált, amikor imádkozni kezdtem a város lakóiért, és [Jézus biztatott], hogy folytassam. Nem voltam érzékeimnél, mert nem láttam a többieket, akik imádkoztak. Először semmi egyébre nem gondoltam, mint a szokásos elmélkedésre arról, amikor Jézust kikötötték az oszlophoz. Emlékszem, egyik reggel, amikor magamban imádkoztam a Madonna előtt, mert később keltem, mint a többiek, felnéztem, és láttam, ahogy a Madonna rázuhant a kis oltárra. És az arca kiemelkedett az oltárból, és sikoltani kezdtem. Behívtam a főnökasszonyt, ő beszaladt, és felállította. Először, amennyire emlékszem, nem néztem rá, egy pillanattal később pedig már láttam lezuhanni. Este arról szólt az olvasmány, amikor a Madonna a templomban volt, és az erényeket sajátította el. És mert nem volt itthon senki, aki megtanított volna olvasni, és én nagyon szerettem volna tanulni, imádkoztam a Madonnához, hogy tanítson engem. Amikor elhagytam az otthonom, hogy Pesciába jöjjek, az anyám azt mondta: „Hagyj el engem, ki anyád vagyok; azt akarom, hogy Isten Anyját tekintsd anyádnak, mert úgy hallottam, a lányoknak van ott egy Madonnájuk. Minden szükségedben úgy fordulj hozzá, ahogy hozzám jönnél.” Amikor megérkeztem a házhoz, azt mondtam annak a Madonnának, hogy szeretném, ha anyám lenne, és mikor így cselekedtem, sok olyan dolgot [mondott a Madonna?], amit meg kellett volna tennem, de nem tettem. A szokásos jegyeket megvizsgálták, és a gyűrűt is ugyanolyan módon, mint az előbbiekben. Jelentés apesciai Szűz Mária Nővérekként is ismert teatínus apácáknál tett látogatásról Benedetta Carlini nővér azt mondta egyik révületében, hogy ruhaujját karja közepéig felhúzta, amikor Jézus kivette a szívét, és mikor Jézus visszatette a szívet, Benedetta oldalánál
tette be, úgy, hogy keresztülhatolt a mellkasa bőrén és a húsán, amíg helyére került, és úgy dudorodott ki a mellkasából, mint egy kenyér, amint áthaladt rajta. Ezt két apáca állítja, akik közül az egyik azt mondja, hogy jelen volt, és látta a szívet, amikor a helyére került, egy hüvelyk mélyre, és látta a kenyérszerű duzzanatot a mellkason. És mindketten igazolják, hogy amikor Jézus újra eljött, hogy visszahelyezze a szívet, azt mondta Benedettának, hogy fedje fel testét, és mert Benedetta azt felelte, hogy szégyelli, Jézus hozzátette, hogy ahol én vagyok, ott nincs szégyen. Mindezt Benedetta révületben mondta. Benedetta egyik angyala egyik révülete alkalmával azt mondta, hogy mert Isten örök időkig menyasszonyává tette őt, mielőtt ide [az új kolostorba] feljöttek volna, Jézus megparancsolta a pesciaiak összes angyalának, hogy virágot hintsenek az útra, amelyen Benedetta lépked, s hogy köszöntsék őt, s hogy révületében Benedetta nemcsak az útra hintett virágokat látta, de azt is, ahogyan az angyalok főhajtással köszöntik. Két apáca tanúsítja, amit Benedetta révületében mondott, de megvallják, hogy egyetlen utcán sem láttak virágot. Benedetta révületében azt mondta, hogy Isten hatalmat adott neki ahhoz, hogy azon nyomban megértse, amit az emberek mondani akarnak, amint kiejtették az első szót. Isten arra is hatalmat adott neki, hogy belelásson az emberek lelkébe. Ezt csak egy apáca állította. Benedetta révületében feltárta, hogy némelyek lelke a mennybe szállt, és megnevezte néhányukat. Két [apáca] mondja ezt. Az egyik apáca hozzáteszi, hogy az egyik lelket felhatalmazták, hogy mindig vele [Benedettával] legyen, és Benedetta által szólva elpanaszolta, hogy amikor még élt, soha nem ismerte vagy látta Benedettát. Benedetta továbbá révületében feltárta, hogy némely lelkek a purgatóriumba kerültek, és meghatározta, mennyi ideig voltak ott, mielőtt a mennybe mentek volna. Egy apáca állítja ezt. Benedetta révületében azt is mondta, hogy Isten kegyelméből segíthetett azoknak a lelkeknek, akik közel álltak a halálhoz, és sokukat kihozta a purgatóriumból. És egyik reggel, szintén révületben, megmutatta, hogyan hozott ki onnan többeket, kezeit úgy mozgatva, mintha hozná őket, és utasítva az angyalokat, hogy vigyék őket a mennyekbe. Azt állította, hogy Isten hatalmazta fel őt erre új szíve által, és hozzátette, hogy megáldotta azokat a lelkeket, akiknek még vezekelniük kell, s akik megnyugváshoz és békességhez jutottak így, mert Jézus Krisztus sebeit viselte kezén. Keresztelő Szent János reggelén révületben minden apácának kijelölt egy angyalt őrzőangyalaikon kívül, elmondva a neveiket és az angyalok sorrendjét, mindezt lejegyezve egy darab papírra. Ezt minden apáca tanúsítja. Benedettának és társnőjének három-három angyala van, saját bevallásuk szerint. Benedetta angyalai két böjt alkalmával is prédikálták a napi mise evangéliumát, míg a többi apáca magát fenyítette. Erényre és mindenekfelett engedelmességre, szegénységre és tisztaságra buzdították az apácákat. Mindnyájan ezt állítják, és tanúsítják, hogy Benedetta angyalai Signorének nevezik egymást, és felismerhetők, mert különböző nyelvjárásban beszélnek – egyikük Benedetta anyanyelvén, egyikük firenzei dialektusban, egy pedig luccai nyelvjárásban. Két apáca azt vallotta, hogy látta, amint Benedetta egy nagy tűvel többször is felújította sebeit. És három apáca azt állítja, hogy észrevették, Benedetta sebei néha kicsinynek és majdnem száraznak tűntek, és később, miután rövid időre bezárkózott a dolgozószobába, frissek, mintha azelőtt keletkeztek volna. Két apáca azt állítja, hogy mikor Benedetta haját megmossák, nincsenek rajta szúrásnyomok, és a feje tiszta. Kettejük közül az egyik apáca szokta megmosni a haját, és kijelentette, hogy látta, amint Benedetta dolgozószobájába bezárkózva tükör előtt állt, egy nagy tűvel sebeiből vért vett, s a fejére kente. És két apáca azt mondja, észrevették, hogy a fején nem voltak látható szúrásnyomok, és érintetlen volt a bőre, kivéve a legelején. Három apáca jelenti, hogy Benedetta úgy sétál és szalad a házban, mintha meggyógyult volna a lába. Egyikük látta egyszer, amint leugrott egy kis asztalról, és hallotta így szólni:
„Aki látta, hogy leugrottam, azt mondaná, hogy semmi baja a lábamnak.” Egy másik apáca, akinek Benedetta lábsebeit kellett megmosnia, soha nem látott sem sebeket, sem vért. Három apáca több ízben észlelte, hogy Benedetta gyűrűsujja mellett az ujjai ugyanolyan színűek, mint a gyűrű, ott, ahol összeértek. A gyűrű sokszor olyan halovány volt, hogy alig látszott, és miután bezárkózott rövid időre a dolgozószobába, újra ragyogó színű lett. És az apácák egyike, aki arra gyanakodott, hogy Benedetta sáfránnyal festi meg a gyűrűt, körülnézett, és végül egy kis, hígított sáfránnyal teli réztégelyt talált az asztalában. Egy másik apáca észrevette, hogy gyűrűjének keresztformába rendezett kis kövei néha repedezettek, néha pedig hibátlanok, így gyanút fogott, akárcsak a másik apáca. Majdnem mindegyik apáca azt mondja, hogy kétszer is aranyszínben látták kezének sebeit, főleg a feltámadás reggelén, de ketten azt állítják, hogy [az események] előtt Benedetta rövid időre bezárkózott dolgozószobájába. Az egyik apáca hozzátette, hogy míg a többiek a kórusban készülődtek, Benedetta kis időre elvonult, és később jött le, és mindvégig ruhája alatt tartotta kezét, csak azután vette ki, miután részesült az oltáriszentségekben. Az arany aranyfüst volt. Egy másik apáca a kórus tárgyainak aranyozásából visszamaradt vékony aranylemezeket látott Benedetta dolgozószobájában. Öt apáca azt mondja, hogy láttak egy másik gyűrűt is jobb kezének mutatóujján, egy sárga gyűrűt, piros kővel. De egyik apáca azt mondja, hogy a gyűrű piros volt, hárman pedig azt mondják, láttak egy teljesen sárga, kő nélküli gyűrűt a középső ujján. És ketten gyanították, hogy ő maga festi meg sáfránnyal a gyűrűt és sebének vérével a követ. [...] Majdnem minden apáca igazolja, hogy egy álló esztendőn át, míg Benedetta nővér apátnő volt, a rácsnál beszélgetett és nevetgélt egy pappal, így megbotránkozást és elképedést keltett a laikusok és apácák között. És e célból gyakran eljött a vecsernye szertartásáról. Egyik apáca hozzáteszi, hogy a tél folyamán a kis áldozóablaknál látta őt ezzel a pappal éjjel három óráig, hetente legalább kétszer vagy háromszor, és egymás kezét fogták és csókolgatták. És sokszor ugyanezt tették a zárda kapujában, úgy, hogy Benedetta állt, a pap pedig előtte térdelt. Egy másik apáca tanúsítja, hogy három vagy négy alkalommal látta őket a kis ablaknál. És egy másik apáca sokszor látta őt ugyanennél az ablaknál egy másik pappal. Egyszer, amikor ennek az apácának ott kellett maradnia, amíg Benedetta lebonyolított egy megbízást, a pap őt kérte meg, hogy nyújtsa ki a kezét, s amikor az apáca ezt visszautasította, a pap megpróbált benyúlni, de az apáca még időben rácsukta az ablakot. Egy másik apáca azt állítja, hogy egy másik alkalommal az előző pap felment az oltárra, és a nyitott rácson keresztül, amit azért emelnek fel, hogy az oltáriszentségek láthatók legyenek, belesett a kórusba, hogy megnézze, ki van odabent. Ez az apáca becsapta az orra előtt a rácsot. [...] Benedetta folyamatosan két évig, hetente két vagy három alkalommal, este, vetkőzés és lefekvés után megvárta, amíg őt szolgáló társnője is levetkőzik, majd erőszakkal az ágyra döntötte, és férfi módjára csókolta, és rajta feküdvén úgy mozgolódott, hogy mindketten megrontattak, mert így tartotta őt erőszakkal néha egy, néha két, néha három órát. És a legmagasztosabb órákban, főleg reggel, hajnalban [cselekedte e dolgokat]. Úgy tett, mintha szüksége lenne valamire, és hívta, majd erőszakkal a fentebb mondott módon vétkezett vele. Benedetta, hogy nagyobb öröme legyen, a másik lány keblei közé temette arcát, és így csókolgatta, és azt akarta, hogy vele is mindig így történjen. És hat vagy nyolc alkalommal, amikor a másik apáca nem akart vele hálni, hogy ne vétkezzen, Benedetta odament az ő ágyához, ráfeküdt, és erőszakkal vétkezett vele. Ugyanebben az időben, napközben úgy tett, mintha beteg lenne, és szüksége lenne valamire, majd erőszakkal megragadta társnője kezét, maga alá helyezte, ujját a nemi szervébe kellett tennie, és míg ott tartotta, olyannyira mozgolódott, hogy megrontotta magát. És megcsókolta társnőjét, és ugyancsak erőszakkal saját kezét társnője alá helyezte, ujját a nemi szervébe, és megrontotta őt is. És amikor társnője elmenekült, ugyanezt tette saját kezével. Több alkalommal bezárta társnőjét a dolgozószobába, maga elé ültette, erőszakkal társnője alá helyezte kezét, és megrontotta őt;
azt akarta, hogy társnője ugyanezt cselekedje vele, és míg ezt tette, csókolgatta őt. Úgy tűnt, mintha mindig révületben cselekedné ezeket. Benedetta angyala, Splenditello nyolc- vagy kilencéves fiú alakjában tette ezeket. Ez a Splenditello angyal Benedetta száján és kezén keresztül megtanította társnőjét írni-olvasni, letérdeltette őt maga mellé, és csókolgatta őt, és kebleire tette kezét. Es első alkalommal megtanította neki a betűket úgy, hogy ne felejtse el; második alkalommal elolvastatott vele egy egész oldalt; a második napon már a Madonna könyvecskéjéből olvastatta el vele a szavakat; és Benedetta másik két angyala a tanítást hallgatta, és az írást nézte. Ez a Splenditello szerelmének nevezte őt, megígértette vele, hogy a lány mindig az ő szerelme marad, és fogadalmat tett, hogy Benedetta halála után mindig vele lesz, és láthatóvá lesz majd. Azt mondta, azt akarom, ígérd meg, hogy nem gyónod meg, amit együtt teszünk, biztosítalak, nincs ebben semmi bűn. És míg ezeket a dolgokat műveltük, az angyal sokszor azt mondta: add nekem magad teljes szívvel-lélekkel, és engedd, hogy kedvemre tegyek. Máskor azt mondta, hogy ha férfi lennék, és mindig új ígéreteket tett. Ugyanez az angyal elérte, hogy sem Benedetta, sem társnője nem tette meg a szokásos [lelki] gyakorlatokat, amit az apácák a gyónás előtt tesznek. Az angyal keresztet vetett társnője testére, miután a legszemérmetlenebb tetteket cselekedte vele; olyan szavakat [is mondott], amelyeket a lány nem értett, és amikor megkérdezte, miért teszi ezt, az angyal azt válaszolta, hogy az apáca érdekében. Jézus is háromszor szólt társnőjéhez [Benedetta által], kétszer, mielőtt ezen illetlen dolgokat tették volna. Először azt mondta, hogy menyasszonyául akarja őt, s hogy megelégedésére szolgál, hogy az apáca neki nyújtja kezét; és ő így cselekedett, azt gondolván, hogy Jézus szólott hozzá. Második alkalommal a negyvenórás imádás alatt, a kórusban történt, amikor összefogta kezeit, és azt mondta neki, hogy megbocsátotta minden bűnét. Harmadik alkalommal akkor történt, amikor az apáca összezavarodott mindattól, ami történik, és Jézus azt mondta neki, hogy nincs ebben semmi bűn, s hogy Benedetta nem volt tudatánál, amikor ezeket cselekedte. Mindezen tetteket nagy szégyennel vallotta meg társnője. Benedetta a legtisztább minden apáca között, olyannyira, hogy nemcsak az apácákat, de a laikusokat is lenyűgözte, mert Szent Ferenc, Sienai Szent Katalin és más szentek nem törődtek a tisztasággal. És révületében angyala megbocsátott neki emiatt, azt mondva, hogy más szenteknek nem voltak olyan őrzőangyalai, mint neki.
Jegyzetek BEVEZETÉS 1 Firenze, Archivio di Stato (továbbiakban ASF) [Nemzeti Levéltár], Miscellanea Medicea, 376, 28. ins. 2 Lásd például Andrew Marvell Upon Appleton House című versét, amely a tizenhetedik század közepén íródott, valamint Denis Diderot Az apáca című művét (1760-as évek). 3 A korabeli nézetekre vonatkozó forrásműveket Ian Maclean foglalta össze: The Renaissance Notion of Woman: A study in the fortunes of scholasticism and medical science in European intellectual life. Cambridge, 1980. 4 Heinrich Kramer és James Sprenger: The Malleus Maleficarum (Boszorkányokpörölje). 2. rész, Q. 1., 2. fejezet. Először 1486 körül jelent meg. Hamarosan ez lett a legfontosabb boszorkányságról szóló traktátus. Lásd még: Erik Midelfort: Witchhunting in Southwestern Germany, 1562-1684. Stanford, 1972, 105-106. ο. 5 Az utóbbi években Carlo Ginzburg, Patricia Labalme, W. E. Monter és Guido Ruggiero igen alapos kutatásokat folytott Európa bűnügyi és inkvizitóriumi archívumaiban. Szinte egyáltalán nem találtak leszbikus szexualitásra vonatkozó eseteket, ez pedig alátámasztja az elképzelést, hogy az ilyen ügyeket teljes mértékben mellőzték. Németországban egy lányról tesznek említést, akit 1477-ben Speyerben vízbefojtás általi halálra ítéltek, valamint fennmaradtak egy 172l-es tárgyalás feljegyzései. Franciaországban Jean Papon jogász törvénykönyve egy bekezdést szentel az 1533-as toulouse-iparlement elé került ügynek. Henri Estienne egy másik ügyet idéz, ami két évvel később került bíróság elé. Michel Montaigne itáliai útinaplójában röviden vázolja annak a fiatal lánynak a szomorú esetét, akit 1580-ban felakasztottak leszbikus kapcsolata miatt. Spanyolországból Antonio Gomez tudósít arról, hogy két apácát „dologi eszközök használatával” vádoltak meg, és máglyahalálra ítélték őket. Ezenkívül Cristobal de Chaves börtönéletről szóló feljegyzéseiben szerepelnek olyan nők, akik „kakassá változtak”, mert hímtagokat készítettek, és magukra kötözték őket. Svájcban egyetlen esetről van tudomásunk, egy 1568-as perről, Németalföldön pedig Nicolas Tulp orvos említ egy tizenhetedik század eleji esetet. A legtöbb esetre Louis Crompton hivatkozik nézete alátámasztásául, miszerint a leszbikus szexualitás ugyanolyan komoly gondot okozott, mint a férfi homoszexualitás, és ugyanolyan keményen is büntették. L. Crompton: The Myth of Lesbian Impunity: Capital Laws from 1270 to 1791. Journal of Homosexuality, 6, 1980/81, ősz-tél: 17; lásd még Ε. W. Monter: La sodomie a l'époque moderne en Suisse romande. Annales, E. S. C, 29, 1974, július-augusztus: 1029-30; Mary Elizabeth Perry: Crime and Society in Early Modem Seville. Hannover, 1982; L. S. A. M. von Romer: Der Uranismus in den Niederlanden bis zum 19. Jahrhundert, mit besonderer Berücksichtigung den grossen Uranierverfolgung in Jahre 17'30. Jahrbuch für sexuelle Zwischenstufen, 8, 1906, 365-512. A bevezetés és az ötödik fejezet bővebben tárgyalja még e pereket és következményeiket. 6 Róm 1,26, Káldi György fordítása. A továbbiakban a bibliai idézeteket a Káldi-fordításból közöljük. 7 Szent Ambrus: Commentarii in omnes Pauli epistolas. Idézi Crompton: Lesbian Impunity, 14. ο. Α következő néhány oldalon előforduló forrásművek és álláspontok többségét négy, e témával kapcsolatos alapvető mű említi. Ezek a következők, első megjelenésük sorrendje szerint: Derrick S. Bailey: Homosexuality and the Western Christian Tradition. London, 1955; újabb kiadása: Hamden, Conn., 1975; Michael Goodich: Sodomy in Medieval Secular Law. Journal of Homosexuality, 1:3 1976, 295-302; John Boswell: Christianity, Social Tolerance, and Homosexuality: Gay People in Western Europe from the Beginning of the Christian Era to the Fourteenth Century. Chicago, 1980; Crompton: Lesbian Impunity. 8 Aranyszájú Szent János: In Epistolam ad Romanos, a negyedik homília teljes lefordított szövege Boswell: Social Tolerance and Homosexuality című művében, 359— 362. ο. (Horn. 4. PG. 64, 417-433) 9 Idézi Crompton: Lesbian Impunity, 14. o. 10 Pierre Abelard: Commentarium super S. Pauli epistolam ad Romanos libri quinque. Idézi: J.-R Migne (szerk.): Patrologiae cursus completus: Serie Latináé, 178; 806. ο. 11 Tarszoszi Theodórosz penitenciás könyve. In John McNeill és Helena M. Gammer (szerk.): Medieval Handbooks of Penance. New York, 1938, 185. o.; Beda Venerabilis: De Remediis peccatorum. In Migne: Patrologia Latina. 94, 569-570. ο. III. Gergely pápa penitenciás könyve. Inj. D. Mansi: Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectw. Graz, 1960, 12: 293, 295; szintén idézi Bailey: Homosexuality, 106. ο. 12 Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae. 2-2. 94. 11-12. 13 Lásd a luxuria kategóriát Sylvester Prieras Mazzolini: Summa summarum, que Sylvestrina dicitur. Bologna, 1515 ; Jean Gerson: De septem vitiis capitalibus. In L. E. Du Pin: Opera omnia. Antwerpen, 1706, 1. köt. 345-346. o. 14 Szent Antal: Somma dello arcivescovo Antonio omnis mortalium cura; Borromei Szent Károly: Poenitentiale Mediolanense. In Ε W. H. Wasserchleben: Die Büssord-nungen der abendlandische Kirche. Graz, 1958, 722-723. ο. 15 211. levél, Szent Ágoston: Uvelek. (Utters. The fathers of the Church sorozat, 32. köt., New York, 1956). 16 A költemény a középkori leszbikus irodalom valószínűleg egyetlen példája. A szerelmesek egyikének távollétekor íródott. A címzés így szól: „G-nek, magányos rózsájától, A-tól. – a drága szerelem kötelékei... Ha felidézem csókjaidat, A gyöngéd szavakat, midőn keblemet simogattad, Halálomat vágyom, Mert nem láthatlak... Térj haza, édes szerelmem! Ne hosszabbítsd meg utadat; Tudod, hogy nem bírom már nélküled. Isten veled. Emlékezz rám.” A teljes költemény megtalálható Boswell: Social Tolerance and Homosexuality című művében, 220-221. o. A párizsi és roueni zsinat határozatait Bailey: Homosexuality, 132. ο. tárgyalja. 17 Crompton: Lesbian Impunity, 15-16. ο. 18 Uo. 18. ο. 18 u. o. 18. o. 19 Idézi Boswell, 158. ο. 20 Lenyűgöző, de néha ellentmondásos művében John Boswell azt állítja, hogy a nyugat-európaiak homoszexualitásról alkotott nézetei a tizenharmadik században változtak meg gyökeresen – ekkor kezdtek a korábbinál sokkal szigorúbban viszonyulni hozzá. így a jogi iratokban, szépirodalomban stb. főként a késő középkortól válik témává a homoszexualitás. A Boswell enciklopédikus jellegű elemzésében előforduló, e témához kapcsolódó források többsége nem tesz említést a nőkről. 21 Damiáni Szent Péter: Liber Gomorrhianus. In Migne: Patrologiae Latináé, 145. köt. 22 Sienai Szent Bernardino (13 80-1444), aki a férfi szodomiták elleni kirohanásairól volt híres, talán egyszer vagy kétszer
emelt szót a női szodomiták ellen, de nem világos, pontosan mire gondolt. 1427-es sienai prédikációjában így nyilatkozik: „Születésük óta sokszor és sokféleképpen vétkeztek, egyfelől atyjuk miatt, aki szintén szodomita, másfelől anyjuk miatt, akit hajlama rossz szokásokba viszen.” (902. o.) Egy másik prédikációban azt követeli, hogy „a férj ne hagyja magára feleségét. A férjnek nem szabad magára hagynia feleségét, mint oly sokan teszik, három vagy négy, vagy hat évre eltávoznak, boldogtalanságban hagyván asszonyukat, pedig néha ő [...]; és te is fajtalanságban és bűnben élsz, néha egyenesen a szodómia bűnével vétkezel, és oly sok módon küldöd önmagadat és néha asszonyodat is a pokolra.” (402. ο.). Ρ Bargellini (szerk.): Sienai Szent Bernardino: L·prediche volgari. Milano, 1936; C. Cannarozzi (szerk.): Sienai prédikációk: L·prediche volgari. 1425, 2 köt., Firenze, 1958. 23 Dante Alighieri: Isteni színjáték. A pokol. Ford. Babits Mihály, Budapest, 1982, Európa Kiadó, 15. ének 24 Fiordispina a Szerelemnek panaszolja sorsát: „Csak én vagyok e földön, égen, vízben/ Ki általad ily kegyetlen kínban ég/ És te úgy rendelted, hogy én legyek/ Az első és utolsó példa erre birodalmadban.” Ludovico Ariosto: Őrjöngő Lóránt (Orlando Furioso), 25. ének, 36. strófa. Vesd össze: Radó Antal (ford, és szerk.): Ariosto Őrjöngő harántja. Budapest, 1893, Kisfaludy Társaság kiadványa. 25 Agnolo Firenzuola: Ragionamentiamorosi. In Delmo Maestri (szerk.): Opere. Torino, 1977, 97. o., első kiadás: 1548. Brantôme művének hangvétele nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerző tulajdonképpen nem tekintette valóban előkelőnek a nők közötti szexuális kapcsolatokat. Inkább botrányt akart kavarni, és gunyorosan pletykálkodott. Ugyanakkor a leszbikusság elítélése, illetve elfogadása mellett felhozott érvei nemcsak személyes véleményét tükrözik, hanem azt is, amit a közönség akart hallani. Pierre de Bourdeille, Seigneur de Brantôme: L·! Vies desdames galantes: Eredetileg 17. század; Paris, 1962, 122., 126. ο. 27 Uo. 123. ο. 28 Uo. 126. ο 29 Uo. 121. ο 30 Szent Ágoston: Contra Mendacium. Idézi Boswell: Social Tolerance and Homosexuality, 157. ο. Szent Jeromos hasonló nézeteket vallott: ehhez kapcsolódó görög és zsidó fogalmak felhasználása alapján azt írta, hogy „míg az asszony szülésre és gyermekek mellé való, úgy különbözik ő a férfitól, mint a lélek a testtől. De amikor inkább kívánja Krisztust szolgálni, mint a világot, akkor nem lesz többé asszony, de férfinak tekintendő.” Commentantes in Epistolam ad Ephesios. Idézi Vern L. Bullough: Transvestism in the Middle Ages. In Vern L. Bullough és James Brundage (szerk.): Sexual Practices and the Medieval Church. Buffalo, 1982, 45. o. 31 Maclean: Notions of Woman, 35-38. o. igen hasznos összefoglalása a női felépítésről, valamint a nőknek a nemzés folyamatában vállalt biológiai szerepéről vallott, gyakorta ellentmondó fogalmaknak. Lásd még Steven Greenblatt: Fiction and Friction. In T. Heller, M. Sosna, D. Wellberry (szerk.): Reconstructing Individualism. Stanford, 1985, rövidesen megjelenik. 32 Theodórosz penitenciás könyve. In Handbooks of Penance, 185. ο. 33 Mansi: Sacrorum conciliorum, 12: 293, 295, 30. szakasz 34 Borromei Szent Károly, furcsa módon, mindössze tíztől harminc napig terjedő büntetést mért ki az önfertőzéssel vétkező férfiakra. Poenitentiale Mediolanense, 722-723.0. 35 „Cil qui sont sodomite prove doivent perdre les ç -[?]. Et se il le fet segond foiz, il doit perdre membre. Et se il le fet la tierce, ils doit être ars. Femme qui le fet doit a chescune foiz perdre membre e la tierce doit estre arsse.” A tudósok különféle módon értelmezték ezt a rendelkezést: a here elvesztése, kasztráció és megégetés volt az egyik; kasztráció, egy végtag elvesztése és megégetés volt a második; egy végtag elvesztése és megégetés volt a harmadik interpretáció. A női szodomiták esetében bizonyos értelmezések a clitorectomiát ajánlották lehetséges büntetésként. Lásd Bailey: Homosexuality, 142. ο.; Boswell: Social Tolerance and Homosexuality, 290. o.; Crompton: Lesbian Impunity, 13. o. 36 Uo. 16. o. 37 Az eretnekség és homoszexualitás összekapcsolása valószínűleg bizonyos eretnek csoportok, például az albigensek a nemzést helytelenítő elképzeléseire vezethető vissza. Az ortodox keresztények a megtermékenyítéstől való félelmet a szodomita praktikákhoz kapcsolták. Lásd Arlo Karlen: The Homosexual Heresy. Chaucer Review,6:l, 1971,44-63. ο.; Vern L. Bullough: Heresy, Witchcraft and Sexuality. In Vern Bullough, James Brundage (szerk.): Sexual Practices and the Medieval Church. Buffalo, 1982,206-217. o. 38 A szodómia tizenhatodik századi fokozott megfékezéséről ír William Monter: Ritual, Myth and Magic in Early Modern Europe. Thetford, Norfolk, 1983, 116-117. o. Genf esetében, amelyet különös részletességgel tárgyal, Monter világos összefüggéseket fedez fel a szodómiaperek és az 1560-1610 között elharapózott vallási láz között. Másutt egyéb tényezők is közrejátszottak. Spanyolországban például M. E. Perry szerint a hatóságok egy újonnan alakult politikai rendszer megerősítésére törekedtek. Crime and Society in Seville, 72. ο. Angliában valószínűleg ugyanez volt a helyzet. 39 Idézi Crompton: Lesbian Impunity, 18. ο. 40 Uo. 41 Las siete partidas del sabio rey Don Alonso el Nono, nuevamenteglosadaspor el licenciado Gregorio Lopez. Salamanca 1829-31; az 1569-es kiadás reprintje, 3. köt., 178. ο. 42 Antonio Gomez: Ad leges Tauri, L. 80, n. 34; ezt az állásfoglalást közli teljes egészében: Miss Marianne Woods and Miss Jane Pirie Against Dame Camming Gordon. New York, 1975, Authorities, 5. o. Szintén idézi: Crompton: Lesbian Impunity, 19. o. 43 Prospero Farinacci: De delictis carnis, Q. 148., T. 16, Miss Marianne Woods, 4. o. 44 „De bono conjugali”. In Szent Ágoston: Arról, hogy a házasság jó {Treatises on Marriage and Other Subjects. The Fathers of the Church sorozat, 27. köt., 9-51. ο.). A tizenötödik században gyakran idézték Szent Ágostont a házaspárok által elkövetett heteroszexuális szodómia kapcsán. A firenzei érsek, Szent Antal például ilyen kijelentésekre ragadtatta magát: „Szent Ágoston azt mondja, hogy egy asszony inkább ölesse meg magát, mintsem beleegyezzen egy ily halálos bűnbe.” Szent Antal: Somma dello arcivescovo Antonino: Omnis mortalium cura, 80. ο. Szent Ágoston gyakorlatiasabb megoldást ajánl: azt tanácsolja az asszonyoknak, hogy inkább küldjék férjüket prostituáltakhoz, mintsem engedelmeskedjenek. Tanácsát
azzal indokolta, hogy a házasságtörés kevésbé elítélendő bűnnek minősül. 45 Szent Ágoston, 211. levél 46 Theodórosz penitenciás könyve, 185. o. 47 A penitenciás könyv 21., A szodomitákról című bekezdése a klerikusok, valamint a fiúk közötti homoszexualitással foglalkozik. A 30., Különféle és kisebb vétkekről című bekezdés a női közösülést, a (valószínűleg kölcsönös) maszturbációt, az anális közösülést és egyéb, nem szexuális jellegű vétkeket tárgyai. Mansi: Sacrorum conciliorum, 12:293,295. A fent említett bekezdések másfajta értelmezéséhez lásd Boswell: Social Tolerance and Homosexuality, 180. ο. 48 Nagy Szent Albert: Summa theologiae. Idézi Boswell: Social Tolerance and Homosexuality, 316-318. ο. 49 Aquinói Szent Tamás: Summa, 2-2. 93-94. 50 Szent Antoninus: Somma, 77-80. ο. 51 Borromei Szent Károly: Poenitentiale, 722-723. o. 52 Vincenzo Fillucio: Moralium quaesionum. 53 Idézi: Lodovico Maria Sinistrari: De sodornia, item 8. Sinistrari műve első ízben 1700-ban jelent meg Rómában, nagyobb terjedelmű munkája, a De delictis etpoenis részeként. Azóta többször kiadták, mind latinul, mind különböző nemzeti nyelveken. Idézi: Sinistrari: De sodornia, 39. cikkely 54 Uo. 1. cikkely. 55 Könyvemben az egyszerűség kedvéért használtam a „leszbikus nemiség” és „leszbikus apáca” kifejezéseket olyan cselekedetek és személyek körülírására, amelyeket és akiket napjainkban „leszbikusnak” nevezünk. De tudatosítanunk kell e fogalmak korlátait, és a tényt, hogy számos ok miatt e fogalmakat nem használták – és nem is használhatták – a tizenkilencedik század vége előtt, amikor a nőkről és a női szexualitásról alkotott újfajta nézetek megjelentek. Lásd George Chauncey: From Sexual Inversion to Homosexuality: Medicine and the Changing Conceptualization of Female Déviances. Salmagundi, 58-59, 1982. ősz-1983. tél: 115-146. ο. Amikor nemi kategóriákat állítunk fel, szem előtt kell tartanunk, hogy a szexuális tapasztalatok, szexuális kategóriák és szexuális önmeghatározások nagyon különfélék lehetnek, és olyan, társadalmilag meghatározott fogalmakhoz kapcsolódnak, amelyek egyaránt befolyásolják a viselkedést és az identitástudatot. A tizenkilencedik századot megelőző korszakokban a hasonló neműekkel kapcsolatot teremtő nők nem sorolhatták magukat egy különálló nemi és társadalmi csoporthoz, és mások sem tekintették őket ekképpen. A nők száműzetése a magánéletbe eleve kizárt minden ilyen szempontot, hiszen elejét vette azon homoszexuális szubkultúrák kialakulásának, amelyek például a férfiak esetében lehetségesek voltak. Az asszonyok életét és nemi identitását a család és a háztartás korlátozta, ez alól csak a zárdában és a nyilvánosházban élő nők alkottak kivételt. A probléma sokrétűsége és szoros kapcsolódása a jelenlegi nemi kategóriákhoz sok vitát eredményezett az utóbbi években arról, hogy a „leszbikus” terminus alkalmazható-e az újkor előtti időszakra. Adrienne Rich például leszbikus folyamatként képzelte el a problémát, amelyben a leszbikus identitás nem egy határozott identitástudatra, sőt még csak nem is nemi kapcsolatokra vagy vonzalmakra vonatkozik, hanem azokat az érzelmi kötelékeket jelenti, amelyek a patriarchális társadalomban élő nők között szövődnek. Ily módon a múltban mindazon nők, akik valaha életükben szembeszálltak a férfiak által rájuk kényszerített korlátokkal, illetve akiket az együttérzés vagy lelki rokonság kötelékei fűztek más asszonyokhoz, leszbikusnak nevezhetők. (Compulsory Heterosexuality and Lesbian Existance. Signs: Journal of Women in Culture and Society, 5: 4, 1980. nyár: 631-660. ο.) Ez az álláspont nem felel meg a történetírás szabályainak, mert mindent befogadó, túlságosan tág fogalom. Anne Ferguson más szempontból közelít: úgy érvel, hogy bár bizonyos nők szexuálisan deviánsnak nevezhetők, hiszen a normáktól eltérően viselkedtek, a „leszbikus” jelző mégsem alkalmazható olyan asszonyokra, akik a tizenkilencedik század végén kulturális kategóriaként megjelenő fogalom létrejötte előtt éltek. (Patriarchy, Sexual Identity, and the Sexual Revolution. Signs, 7: 1,1981. ősz: 158-166. ο.). Bár ez utóbbi érvelés lényegével egyetértek, nyelvi-gyakorlati okok miatt mégsem ragaszkodtam a következtetéseihez. Az utóbbi évek vitáiban hasonló kérdések vetődtek fel a férfi szexualitás fogalmaival kapcsolatban. Fontos kiemelnünk, hogy a férfi homoszexualitás története különbözik a nőkétől: a változások más időpontra tehetők, valamint más társadalmi és intellektuális irányzatok befolyásolták e nézeteket. Jeffrey Weeks érvel a leghatásosabban az ellen, hogy a „homoszexuális” fogalmat a tizenkilencedik század vége előtti időszakra alkalmazzák. {Coming Out: Homosexual Politics in Britain from the Nineteenth Century to the Present. London, 1977). Ugyanezt a nézetet osztja Michel Foucault: A szexualitás története. Budapest, 1996, Atlantisz Kiadó, 1. köt. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel John Boswell: Towards the Long View: Revolutions, Universals and Sexual Categories. Salmagundi, 58-59, 1983. ősz-tél: 89-113. ο. Boswell nézetét megerősítette Guido Ruggiero felfedezése: a reneszánsz Velencében igenis létezett férfi homoszexuális szubkultúra: The Boundaries of Eros: Sex Crime and Sexuality in Renaissance Venice. Oxford Press, 1985. A viták áttekintését adja, ugyanakkor a homoszexuális szubkultúrák további kutatására ösztönöz Stephen Murray és Kent Gerard: Renaissance Sodomite subcultures? In Among Men, Among Women: Sociological and Historical Recognition of Homosocial Arrangements. Amsterdam, 1983. 56 A „leszbikus” terminust nem kezdték el nőkre alkalmazni rögtön Sappho költészetének újrafelfedezése után a tizenhatodik század közepén. A kortársak valójában igen nehezen tudták elfogadni, hogy egy költő ilyen nyilvánvaló különbséget tesz. Néhányan próbáltak is ennek heteroszexuális értelmezést adni. François Rigolot: Louise Labé et la redécouverte de Sappho. Nouvelle revue du seizième siècle, 1, 1983: 19-31. Marie-Jo Bonnet: Un choix sans équivoque: Recherches historiquessur les relations amoureuses entre les femmes, XVI-XXe siècle, Paris, 1981, 21-67. o. 57 Sinistrari: De Sodornia, 7. cikkely 58 Uo. 13.,15-17., 21-22. cikkelyek. Sinistrari fordítva érvel: a nyugat-európai és nem nyugat-európai nők közötti fiziológiai különbség bizonyítására azt az állítólag gyakori közel-keleti gyakorlatot hozza fel, mely szerint clitoridectomiát végeztek fiatal lányokon. Amennyiben a műtéteket végrehajtották, bizonyosan szükség is volt rájuk. Ugyanakkor számos hasonló eljárást említ Európában, többek között egy apáca esetét, aki majdnem életét vesztette a műtét következtében. 59 Uo. 29., 50. cikkelyek 60 Uo. 23. cikkely
61
Lopez: Lassietepartidas; Jean Gerson: Confessional ou Directoire des confesseurs: keltezetlen, késő tizenötödik század. R Glorieux megkérdőjelezi a szöveg szerzőjének hitelességét, de a mi szempontunkból az számít, hogy a reneszánsz kori olvasók ezt Gersonnak tulajdonították. Lásd Ρ Glorieux (szerk.): Jean Gerson: Opera omnia. Paris, 1960,1. 85. o. 62 Monter: La Sodomie, 1029. ο. 63 A tizenkilencedik században a hivatalos hatóságok a korábbiaktól igen eltérő okok miatt nem voltak hajlandók hitelt adni annak, hogy a nők nemi kapcsolatot létesíthetnek egymással. A tizenkilencedik századi álláspontot illusztrálja a Lillian Faderman (Scotch Verdict. New York, 1983) által ismertetett eset. A leszbikus szexualitás még ebben a században sem kapta meg az őt megillető figyelmet. Eileen Power Medieval English Nunneries, Cambridge, 1922, például még csak meg sem említi ezt a kérdést, ugyanúgy nem, mint azok a jóval későbbi, néha helyreigazító szándékkal íródott, középkori zárdákról szóló művek, amelyek ráadásul a zárdai szolidaritás kötelékeit és közösségi életét tárgyalják. A szexualitástörténet irodalmának legáltalánosabb művei is elhanyagolják a leszbikusság kérdését. Michel Foucault oly gyakran idézett könyve például szinte egyáltalán nem említi ezt. Érvelése, miszerint a nyugati társadalom csak a tizenhetedik században kezdte megtagadni a szexualitás bizonyos formáit, azt bizonyítja, hogy a szerző egyáltalán nem foglalkozott a leszbikus szexualitás középkori és kora újkori fogadtatásával. A szakirodalomban a férfi homoszexualitással foglalkozó, egyre szaporodó könyvekhez viszonyítva alig találunk olyan műveket, amelyek a leszbikusság történetét vagy a leszbikus szexualitás kérdését akarnák feldolgozni. Ez a magatartás vezetett Louis Crompton 198l-es megállapításához: „Történelmi szempontokat figyelembe véve alig íródott valami a leszbikusság és jog kapcsolatáról. Valóban, én egyetlen ilyen témájú mai esszére sem emlékszem.” (Lesbian Impunity, 11. ο.). Panaszát tulajdonképpen kiterjeszthetjük a leszbikus szexualitás majd minden aspektusára. Ε témának nincsen történetírása. ELSŐ FEJEZET: – A család 1 „A szent zsinat anatémával sújtja mindazon, bármilyen rendű vagy rangú személyeket, legyenek bár klerikusok avagy laikusok, egyháziak avagy világiak, bármely rangra emeltettek, akik – kivéve a törvény által engedélyezett eseteket – bármilyen módon kényszerítenek egy szűzlányt, özvegyet, vagy bármilyen asszonyt, hogy önnön akarata ellenére kolostorba lépjen, vagy bármely vallási rend szokásait felvegye vagy hivatásául válassza; azokat szintén anatémával sújtja, akik, tudván bár, hogy egy asszony nem kíván önként a rendbe lépni vagy felvenni a szokásokat, mégis erre vonatkozó tanácsot, segítséget vagy biztatást adnak; ugyanúgy, mint azokat, akik, tudván bár, hogy egy asszony nem kíván önként a rendbe lépni, felvenni a szokásokat, vagy hivatásául választani, mégis jelenlétükkel, beleegyezésükkel vagy hatalmukkal bármilyen módon részt vesznek e cselekedetben. Az egyház ugyanígy anatémával sújtja mindazokat, akik bármilyen módon, igaz ok nélkül meggátolják a szüzek vagy bármilyen asszonyok azon szent akaratát, hogy felöltsék a fátylat vagy esküt tegyenek.” A tridenti zsinat határozatai [Canons and Decrees of the Council of Trent. Ford. H. J. Schroeder, St. Louis, 1941], huszonötödik ülés, 28. fej. A zsinat a hivatásként választott vallás alsó korhatárát tizenhat évre tette. Egy tizenhat éves lányt már elég idősnek tartottak ahhoz, hogy érett és szabad döntést hozzon. Huszonötödik ülés, 15. fej. 2 Archivio di Stato, Pisa, [Pisai Nemzeti Levéltár] (továbbiakban ASPi), Corpo-razioni Religiose, 924, S. Domenico di Pescia, ins. 1. Sajnálatos módon a napló első része hiányzik, így nem ismerjük szerzője nevét. 3 Arcangela Tarabotti: L'inferno monacale című művét nem adták ki. Tirannia paterna című munkája halála évében jelent meg, La semplicità ingannata címen. A mű tárgyalásához, kivonataihoz lásd Ginevra Conti Odorisio (szerk.): Donna e società nel Seicento. Roma, 1979, 199-214. o. 4 ASK Décima Granducale, 7135, 1-6. ο. 1602-ben Giuliano adólistáján 30 földparcella szerepelt, amelyeket 839 scudira értékeltek. A leggazdagabb földbirtokos apósa Antonio di Piero di Martino Picri volt, akinek 45 parcelláját 1520 scudira értékelték. 5 Giuliano sógorát, Domenico Antonio Pierit, Giuliano 1620. november 7-i végrendelete említi. ASPi, Corp. Relig., 924, ins. 1. 6 Giuliano évi két staia (1,4 véka) gesztenyelisztet hagyott férjezett húgára, vagyona többi részét pedig egyenlően osztotta fel édesanyja, felesége és lánya, Bene-detta között. Uo. 7 Idézi James Bruce Ross: The Middle-Class Child in Urban Italy. In Loyd deMause (szerk.): The History of Childhood. New York, 1974, 185. o. Leon Battista Alberti tizenötödik századi humanista az igen fáradságos atyai teendők közé sorolja a megfelelő szoptatós dajka kiválasztását. Alberti: The Family in Renaissance Florence. René Neu Watkins ford., Columbia, S. C, 1969, 51. ο. Α prédikátorok és moralisták tudatában voltak a szoptatós dajkára bízott gyermeket fenyegető veszélyeknek, fennhangon szidták tehát a szülőket e bevett gyakorlat miatt, amely bizonyos esetekben, főleg leánygyermekeknél, a gyermekgyilkosság rejtett formája is lehetett. Egyebek között lásd Richard C. Trexler: Infanticide in Florence: New Sources and First Results. History of Childhood Quarterly, 1, 1973,96-116. ο.; Christiane Klapisch-Zuber: Genitori naturali e genitori di latte. Quaderni Storici, 44, 1980, 543-563. o. 8 Idézi Ross: The Middle-Class Child, 186. ο. Amikor a szülők szoptatós dajkát fogadtak, nemcsak az élelmezéssel bízták meg őt – a dajka nemi életére is szerződést kötöttek. A szülők rögvest elhozták gyermeküket a szoptatós dajka házából, ha kiderült, hogy terhes. Lásd Klapisch-Zuber: Genitori di latte. 9 Bár egyébként Benedetta neveltetése kora vallásos lányainak neveltetését követi, azáltal, hogy apja tanította, a reneszánsz humanizmus kevés művelt asszonyához vált hasonlóvá, nem kora átlag középosztálybeli lányaihoz. Lásd W. H. Woodward: Vittorino da Féltre and Other Humanist Educators. New York, 1963, 247-250. ο.; Margaret L. King: BookLined Cells: Women and Humanism in the Early Italian Renaissance. In: Patricia Labalme (szerk.): Beyond their Sex: learned Women. In the European Past. New York, 1980, 66-90. o.; Paul Oskar Kristeller: Learned Women of Early Modern Italy: Humanists and University Scholars, Uo. 91-116. o.; Patricia H. Labalme: Womens's Roles in Early Modern Venice: An Exceptional Case, Uo. 129-152.0. 10 ASPi, Corp. Relig., 924, ins. 1. 11 Lásd 124. ο. 12 A csoda természetes minőségét a tündérmesékben Max Luthi tárgyalja, aki a mesében előforduló csodát szembeállítja a helyi legendák és szentek történetének csodáival – ez utóbbiak célja a lenyűgözés, oktatás vagy megfélemlítés. Max Luthi:
Once Upon a Time: On the Nature of Fairy Tales. Bloomington, 1976, 43-46. ο. 13 A csalogány szimbolikáját felhasználó egyik leghíresebb és legszórakoztatóbb mese Giovanni Bocaccio története, melyben Messer Lizio di Valbona rajtakapja az ifjú Ricciardo Manardival háló lányát. Annak ürügyén, hogy „fülemüle dalára óhajt nyugovóra térni”, a \ány engedélyt kap, hogy odakint az erkélyen aJudjon, ahol szerelmese meg tudja látogatni a szülők tudomása nélkül. Ricciardo felmászott az erkélyre, együtt háltak, és „mind az egész éjszakán által elhalmozták egymást gyönyörűséges élvezetekkel, újra meg újra csattogásra késztetvén a fülemülét”. (Révay József fordítása). Giovanni Boccaccio: Dekameron. Budapest, 1964, ötödik nap, negyedik történet. Ugyancsak lásd a közismert középangol verset: A bagoly és a csalogány (The Owl and the Nightingale. Ford. Képes Júlia. In Klasszikus angol költők. Budapest, 1986, Európa Kiadó), amelyet Nicholas de Guildfordnak tulajdonítanak. (A csalogány és a fülemüle ugyanaz a madár. A ford, megj.) 14 Tanúvallomás, 1619. augusztus 1. 15 ASF,Misc. Med., 376, ins. 28.: Relatione di Benedetta da Vellano, havutadalA. A. A. Vescovo dAnglona. MÁSODIK FEJEZET – A 1
zárda Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 1. köt., 26.
o. 2
A változások részletes elemzését lásd Judith C. Brown: In the Shadow of Florence: Provincial Society in Renaissance Peseta. New York, 1982. 3 Uo. 42-43. o.; Gigi Salvagnini: Peseta, una città. Firenze, 1975,93. ο.; ASF Regio Diritto, 4898, 313. fol. A zárdákban élő pesciai nők számáról csak hozzávetőleges elképzeléseink vannak, hiszen a zárdák, akárcsak Benedettát, a környékbeli lányokat is befogadták. 4 Carlo Stiavelli: Lastoria di Pescia nella vitaprivata dalsecolo XIV al XVIII. Firenze, 1903, 164. o. 5 A tizenhatodik századi Pesciában csak polgárok vállalhattak köztisztséget, a polgárjog pedig csak azon egyéneknek járt, akiknek a családja legalább ötven éve föld vagy egyéb ingatlan birtokosa volt Pesciában. Brown: In The Shadow of Florence. 182. ο. 6 ASF Regio Diritto, 4898, fol. 313. 7 A toscanai hozományok növekvő összegének részletesebb tárgyalását lásd David Herlihy és Christiane Klapisch-Zuber: L·s Toscans et leurs familles. Paris, 1978. 1619-ben az itáliai zárdák életét felügyelő pápai hivatal azt írta a pesciai prépostnak, hogy mindenki köteles legalább 400 scudi összegű hozományt befizetni, ha a Santa Chiara apácája kíván lenni. Archivio Segreto Vaticano, Vese. e Reg. Registri: Reguta Regularium, 24, 1619. nov. 29. 8 Ebben az időben még nem léteztek igazi teatínusok. Tiszteletreméltó Benincasa Orsolya már az 1580-as évek elején megalapítja Nápolyban a rendet, amelyet később teatínus apácarendnek neveznek, és amellyel a pesciai közösséget soha nem fogják hivatalosan azonosítani. Sokáig a Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának Nővérei néven szerepelnek. Megalakulásuk első évtizedeiben Gregorio Navarro, Francavilla abbéjának lelki irányítása alatt álltak, aki kevéssel halála előtt átadta a közösséget a Nápolyi Oratoriánus Atyáknak. Végül 1633-ban VIII. Orbán pápa a teatínus rend fennhatósága alá helyezte a Szeplőtelen Fogantatás Nővéreinek rendjét, hiszen az apácák már átvették a teatínusok reguláját. Annak ellenére, hogy mindkét rend megreformált egyház létrehozására törekedett, a nápolyi teatínusok semmilyen módon nem kapcsolhatók össze a pesciaiakkal. Ez utóbbi önálló kongregáció volt, amelyet Pirro Torrigiani, az egyik intéző szerint tizennyolc asszony létesített, akiknek hozománya összesen 2900 scudit tett ki. ASPi, Corp. Relig., 924, ins. 1. A nápolyi teatínus apácák eredetéről lásd Gaetano Moroni: Dizionario di erudizione stori-co-ecclesiastica. Velence, 1855, 73. köt., 31-109. o. 9 ASPi, Corp. Relig., 924, ins. 1. 10 Uo. 11 A tizenhatodik századi itáliai zárdák erkölcseiről R Paschini ír: I monasteri femminili in Italia nel Cinquecento. In Probletni di vita religiosa in Italia nel Cinquecento: Atti del convegno di storia della Chiesa in Italia. Padova, 1960, 31-60. o. 12 A fenti intézkedések közül többet is érvényesítő, 1545-ös ediktum kezdő mondatai feltárják Cosimo de Medicinek a toscanai zárdák működése felett érzett aggodalmát. Az ediktumot az igazolja, hogy „Kiemelkedő és kiváló urunk, Firenze nagyhercegének akarata, hogy városának és hercegi államának apácakolostorai tökéletes vallásban gyarapodjanak, és mind lelki, mind világi ügyeik rendben legyenek és jól kormányoztassanak, úgy, hogy az elmélkedő életre és Isten szolgálatára fordítván erőiket, imádkozzanak Ö Exccllenciája és a város és az uradalom népének megőrzéséért és egészségéért, kiérdemelvén, hogy ő hatalmassága meghallgassa őket.” AS F Magistrato Supremo, 10, 19v-20v fóliánsok; újranyomtatva: Arnaldo D'Addario: Aspetti della Contronforma a Firenze. Róma, 1972,480-482. o. D'Addario ezt és egyéb határozatokat tárgyal a 124-143. oldalon. 13 ASF Mediceo del Principato, 326, 32v-34v fóliánsok, újranyomtatva Uo. 484-485. o. 14 ASE Reggio Dirim, 4898, 222-244, 265. fol. 15 Uo. 1021-1036. fol. 16 A Szent Kajetán által alapított teatínus rend a szentnek az Isteni Szeretet Oratóriumában végzett tevékenységéből nőtt ki. Szent Kajetán annak a híve volt, hogy az egyház megújítható belülről, ha megreformálják a klérust, és ha az egyház visszatér az apostoli egyszerűséghez. Ennek érdekében létrehozta a klerikusok első reguláris rendjét – egy közös szabályzathoz alkalmazkodó klérust. A szerzetesek, természetesen, ilyen módon éltek az egyház megalakulása óta, de a tizenhatodik századra már kiderült, hogy reformokra elsősorban a szekuláris világgal kapcsolatban álló klérus esetében van szükség, hiszen őket figyelték leginkább a laikusok. A klérus mindennapjait meghatározó szabályok magasabb erkölcsi és szellemi-lelki színvonalat teremthetnek. Ezt a fogalmat veszik át a jezsuiták, a barnabiták és a tizenhatodik század összes újonnan alakult rendje. Bár formálisan nem tartoztak a teatínusokhoz, a pesciai Annunciáció Atyái hasonló elképzelések szerint akartak élni, és néhány alapító át is állt a teatínusok megreformált rendjébe vagy más, új szerzetbe. A hasonló életvitel és célkitűzések eredményeképpen 1623-ban a pesciai csoport összeolvadt a barnabitákkal, azzal a renddel, amely szigorú erkölcsű életmódja miatt általában nem hajlott az összeolvadásra.
Ε reformcsoportok történetéről ír Pio Paschini: S. Gaetano Tbiene, Gian Pietro Carafa e le origini dei Cherici Regolari teatini. Roma, 1926; Paul A. Kunkel: The Theatines in the History of the Catholic Reform Before the Establishment of Lutheranism. PhD dissz., 1941, Catholic University of America; Barnabites. In The New Catholic Encyclopedia. New York, 1947, 2. köt., 103. ο. A pesciai Annunciáció Atyáiról részletesebben: Dizionario degli Istitutidi Perfezione. Roma, 1973, 6. köt., 1081-1082. ο.; L. Manzini: L'apostolato di Pescia. Antonio M. Pagni, fondatore délia Congregazione de I la Santissima Annunziata, barnabita (1556-1623). Roma, 1941. 17 Az ún. Szent Agoston-i „regula” tulajdonképpen egy levél, amit Szent Ágoston írt a nővére által vezetett apácáknak, akik képtelenek voltak megfelelően igazgatni a zárdát. A középkorban a legtöbb női gyülekezet átvette a levél tanácsait, saját regulájukat ehhez igazították. Szent Ágoston: 211. levél, The Fathers of the Church. 32. köt. 18 1648-ban az apácák 16:1 arányban megszavazták egy alapszabályzat szükségességét, amelyet majd a pesciai prépostnak kellett jóváhagyni. Úgy tűnik, a prépost minden ellenvetés nélkül elfogadta a regulát, de megtagadta az apácák kérését, hogy ezt közzétegyék. Kérésük nyomatékosítására az apácák azt írták 1652-ben a prépostnak, hogy megkapták a genovai Annunciáció apácáinak közzétett alapszabályzatát. Hangsúlyozták, hogy a csoport 39 éves fennállása alatt, 1643 óta, amikor az alapszabályzatot kiadták, 43 új kolostort létesítettek. Ez nyilvánvalóan bizonyítja, érveltek az apácák, hogy a közzétett regula nem riasztotta vissza a zárdába vonuló lányokat. A prépost kénytelen volt beadni a derekát e támadhatatlan logikával szemben. Giovanni Martellini, az apácák gyóntatóatyja engedélyt kapott a regula közzétételére. ASPi, Corp. Relig., ins. 1. 19 Uo. 20 Uo. 21 A gyülekezet anyagi helyzetét lehetetlen pontosan felmérni, mert az elszámolások nem maradtak fenn, és kizárólagos forrásaink a Rómába küldött összegzések, amelyeket a klauzúra kérelméhez csatoltak. Ε források alapján úgy tűnik, hogy a csoport évi jövedelme 300 scudit tett ki, ennek fele a csoport tagjai által végzett selyemfonásból származott. Ezenkívül a gyülekezet meghatározhatatlan mennyiségű gabonát, bort és olívaolajat kapott a lányok hozományának részeként. Az egyik jelentés szerint „hozományukból és a munkájukból származó jövedelemből 1610-ben Fucecchio községében 1750 saldiert vásároltak egy gazdaságot”. A jelentés azt állítja, hogy egyéb jövedelmük nem volt. ASPi, Corp. Relig., 924, ins.l. 22 Uo. 23 „A szent zsinat [...] utasít minden püspököt, hogy [...] különös gonddal viseltessenek aziránt, hogy minden fennhatóságuk alá tartozó kolostorban és minden, az Apostoli Szentszék fennhatósága alá tartozó kolostorban helyreállítsák az apácák elkülönítését ott, ahol ezt megszegték, és megőrizzék ott, ahol ezt nem szegték meg; egyházi fenyítéssel és egyéb megtorlásokkal, minden fellebbezést érvénytelenítve, szorítsák vissza az engedetleneket és a tagadókat, szükség esetén e célból igénybe véve akár a világi erőket is. A szent zsinat arra buzdít minden keresztény herceget, hogy támogassák e célokat, ellenkező esetben egyházi átkot von magára ipso facto minden világi tanácsos. Hivatásából kifolyólag egyetlen apáca sem hagyhatja el a zárdát, bármilyen rövid időre sem, semmilyen ürüggyel, kivéve, ha a püspök által jóváhagyott jogos oka van; semmilyen előjoga dacára. Ugyanígy senki, legyen bármilyen születésű vagy helyzetű, nemű vagy korú személy, nem léphet be a zárdába a püspök vagy a zárda vezetőjének írásos engedélye nélkül, ellenkező esetben magára vonva ipso facto az egyházi átkot.” A tridenti zsinat kánonja és határozatai, 25. ülés, 5. fej. 24 ASPi, Corp. Relig., 924, ins.l.; Biblioteca Capitolare di Pescia, Visita Falconcini, 555r- 555v. fol. 25 A tridenti zsinat határozatának értelmében csak abban az esetben lehetett negyven év alatti apáca apátnő, ha a zárdában nem voltak nála idősebb apácák, akik dicséretes zárdai életet folytattak legalább nyolc évig. Benedetta megválasztása annál különösebb, mert a Szűzanya Gyülekezetében több apáca is eleget tett e feltételeknek. A tridenti zsinat kánonja és határozatai, 25. ülés, 7. fej; ASPi, Corp. Relig., 924, ins. 1. Benedetta apátnővé választása valószínűleg tanultságával és szervezői képességeivel függ össze. Ennek bizonyítéka egy fennmaradt levél, amelyet 1620 szeptemberében írt Rómába, a zárda négy ideiglenes ügyintézőjének kinevezésével kapcsolatban. A levél válaszolt a pesciai vikárius azon kérésére, hogy mellékeljenek egy listát nyolc megfelelő jelöltről. Benedetta csatolta a listát, és megjelölte négy kedvezményezettjét, megindokolva a választást. A férfiak, akiket kijelölt, mind „előrehaladott életkorban vannak, a zárda jótevői, és kedvelik a zárdát”. Benedetta levele világos és célratörő. ASE Regio Dirim, 4898, fol. 1009. HARMADIK FEJEZET: – Az apáca 1 A szentek legendáinak didaktikus célját és a művelt, hivatalos kultúrához való viszonyát tárgyalja Luthi: Once Upon a Time. Bloomington, 1976, 37-46. ο.; lásd még Hippolyte Delehaye: The Ugends of the Saints. New York, 1962; eredeti: 1905, 3-85. ο.; Peter Brown: The Cult of the Saints: Its Rise and Function in Late Antiquity. Chicago, 1981; A. Vauchcz: La sainteté en Occident aux derniers siècles du Moyen Age. Roma, 1981. 2 Margherita Ricordati tanúvallomása, 1619. július 23.; ßenedetta Carlini tanúvallomása, 1619. augusztus 1. 3 Tanúvallomás, 1619. július 8. 4 Tanúvallomás, 1619. július 4. 5 Uo. 6 Az Imádság Kertje. Velence, 1494. Idézi Michael Baxandall: Reneszánsz szemlélet, reneszánsz festészet. Budapest, 1986, Corvina {Painting and Experience in Fifteenth Century Italy. Oxford, 1972,46. ο.).; lásd még Luis de Granada: Manuale di orationi et spirituali esercitii. Aggionta una breve instruttione per coloro che cominciano a servire Dio dal medesimo autore. Velence, 1568. Borromei Szent Károly: Ammaestramenti di San Carlo Borromeo allepersone religiose. 2. kiad., Milano, 1902. 7 Tanúvallomás, 1619. július 4. 8 Baxandall: i. m. (Painting and Experience, 45-47. ο.) Számtalan tizenötödik és tizenhatodik századi traktátus, amelyeknek tárgya a vallási képek helyes ábrázolása a művészetben, az imádság fokozását és a még mindig többnyire írástudatlan közönség tanítását tartja a képek céljának. Benedetta korában ennek egyik példája Federico Borromeo Depictura sacra című műve, amely 1624-ben jelent meg Milánóban. Ε mû modern változatát Carlo Castiglioni adta ki, Sora, 1932.
9
Tanúvallomás, 1619. július 10. Minthogy a vallásos és világi ábrázolásokat nem lehetett szigorúan elkülöníteni, elképzelhető, hogy a Benedetta látomásában megjelenő kert a világi festészet szerelemkertjéből is levezethető. Bár a tizenhatodik századi toscanai festészetben már kevésbé gyakori ez a téma, egy évszázaddal korábban még igen népszerű motívum volt – ekkor még a házassági és születési szertartásokhoz kapcsolódó lakásdíszítésben, használati tárgyakon és bútorokon általában megjelenik. Bővebben ír erről Paul Watson: The Garden of Love in Tuscan Art of the Early Renaissance. Philadelphia, 1979. 11 Alexandriai Szent Athanasziosz (296 k.—373) egyike volt az első szerzőknek, akik azt részletezték, hogy a démonok hogyan támadják meg az embert, különösen a szerzeteseket. A sátán leginkább az erénytől és jámborságtól irtózik, ezért főleg a szerzetesek vonzzák, és az a legnagyobb elégtétele, ha sikerül egy szerzetest behálóznia. A középkori és kora újkori misztikusok írásainak állandó jellemzője az ettől való félelem. A tizenhatodik századi misztikus, Avilai Szent Teréz, akinek élete és művei nagy hatással voltak korának női vallási közösségeire, ugyanezt az aggodalmat fejezi ki. Imádság közben tapasztalt misztikus révülete első szakaszairól így ír: „megijedtem [...] azon gondolkodtam, hogy vajon a sátán akarja elhitetni velem, hogy ez jó, hogy így elragadjon elmélkedésemtől, és megakadályozza, hogy a passión tűnődve okuljak az elgondoltakból.” Lásd Alexandriai Szent Athanasziosz: Szent Antal élete. Kord. Vanyó László. In Vanyó László (szerk.): A I1I-IV. század szentjei. Budapest, 1999, Szent István Társulat, 64-65. o.; A Jézusról nevezett [Avilai] Szent Teréz: Önéletrajz. In: Szent Teréziáról nevezett Ernő atya (ford, és szerk.): A Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei. 1928. 12 Tanúvallomások, 1619. július 4. és 8. 13 Uo. 14 Szent Athanasziosz: Szent Antal élete, 74-75. ο. Α későbbiekben Aquinói Szent Tamás és más teológusok is átvették ezt a gondolatot, amely a miszticizmus irodalmának gyakori témája lett. Többek között Jeanne d'Arc, Szent Katalin és Szent Teréz igazolta látomásait lelkiállapotával. 15 Tanúvallomás, 1619. július 4. 16 Maga a Biblia is elismeri a személyes megvilágosodás és egyéb isteni ajándékok, például a látomás létjogosultságát. „Különfélék pedig az ajándékok, de a Lélek egy”, írja Szent Pál. „Némelyiknek ugyan a Lélek által bölcsesség beszéde adatik; másnak pedig a tudomány beszéde ugyanazon Lélek szerint; másnak a hit ugyanazon Lélek által; másnak a gyógyítások ajándéka ugyanazon Lélek által; másnak a csodatevés; másnak a jövendölés; másnak a szellemek megválasztása; másnak a nyelvek nemei; másnak a beszédek értelmezése.” (lKor. 12: 4, 8-10) 17 A tizenhatodik század elején kezdték visszaszorítani a jelenéseket. Ezt tárgyalja ifj. William À. Christian: Apparitions in Late Medieval and Renaissance Spain. Princeton, 1981, 150-187. o. 1516-ban az ötödik lateráni zsinat így rendelkezett: „mostantól kezdve az Apostoli Szentszék megvizsgálja az állítólagos jelenéseket, mielőtt nyilvánosságra hozzák őket, vagy elmondatnak a népnek. Ha az eset nem tűr halasztást, vagy ha sürgős okok miatt nem lehet mást tenni, az ügyet a helyi püspök elé kell vinni.” Idézi uo. 151. o. A tizenhatodik század közepén a tridenti zsinat határozata megerősítette, hogy a keresztény élet minden vonatkozását az egyház felügyeli: „semmilyen új csodát nem lehet elfogadni, és semmilyen relikviát nem lehet elismerni, amíg meg nem vizsgálta és nem igazolta a püspök, aki köteles teológusokkal és egyéb feddhetetlen emberekkel rögtön megtárgyalni az efféle ügyeket, amint tudomást szerez róluk, és igaz és jámbor módon kell ítélkeznie ezek felől.” A tridenti zsinat kánonja és határozatai, 2 5. ülés: A szentek segítségül hívásáról, tiszteletéről és relikviáiról és a szent képmásokról. 18 Jean Gerson: De examinatione doctrinarum. Pt. 1., cons. 2a és 3a. In: Glorieux (szerk): Oeuvres. 9. köt. 19 Szent Péter-féle gyöngébbik edény képe (1 Péter 3,7) nemcsak a férfiak, de a nők írásaiban is visszatér. Szent Teréz például a következőket írja: „szegény asszonyok, akárcsak én, akik gyöngék és erőtlenek” (Önéletrajz). Az írás hangvétele kétségtelenül tudatosan ironikus, de ez önmagában is jelzi, hogy milyen közismert volt a fogalom a férfi és női hallgatóság körében. 20 Ian Maclean: Notions of Woman, Cambridge, 1980, 21. ο. 21 Tanúvallomás, 1619. július 8. 22 A női szentek sokkal gyakrabban szenvedtek olyan betegségekben, amelyek magatehetetlenné tették őket, mint a férfiak. Néhány ilyen betegség a női szentek szélsőséges aszketizmusának eredménye volt, de voltak olyanok, amelyeket a testi szükségleteik és létük megtagadásának vágya okozott. Bár ez az öngyűlölet és ön-megvetés egyik módja lehetett, a korabeliek a szentség jelének tartották a gyengélkédéssel szemben tanúsított lelkierőt. A női szentek vezeklési módszereinek bővebb vizsgálatához lásd Donald Weinstein és Rudolph M. Bell: Saints and Society. Chicago, 1982,220-238.0. 23 Tanúvallomás kivonata, keltezetlen. 24 Tanúvallomás, 1619. július 10. 25 Benedetta hosszú távon nem tudta teljesen elnyomni gondjait, és időnként másfajta személyiségzavarok is jelentkeztek nála, tehát valószínűleg nem esett át teljes konverziós reakción. Nem kevésbé fontos, hogy konverziószerű tünetei általában megfelelnek annak a konverziós reakciónak, amit először Josef Breuer és Sigmund Freud írt le az 1890-es években. Ε pszichológiai jelenség egy megoldatlan lelki konfliktus szomatikus tünetekben való megnyilvánulását jelenti. Azóta ez az egyik leggyakrabban előforduló pszichológiai jelenség, amellyel mindenki egyetért, a pszichiáterek vitáinak és a mentális rendellenességek változó magyarázatainak ellenére. A reakció diagnosztizálásának módjai és a kezelési eljárások természetesen változtak, akárcsak azok a társadalmi és kulturális tényezők, amelyek miatt Freud korában ez sokkal elterjedtebb volt az európai társadalomban, mint bármikor máskor. A különböző típusú személyiségzavarokat különböző kultúrákban, korokban és egyéneknél állapították meg. A tünetek, amelyek általában a serdülőkorban és a felnőttkor kezdetén jelennek meg, típusban és intenzitásban nagyon eltérő módon nyilvánulhatnak meg: a skálán az izomgyengeségtől a bénulásig, a meggyöngült látástól a vakságig, az egyszerű gasztrointesztinális tünetektől komoly nyelési zavarokig bármi szerepelhet. Mégis, hangsúlyozva a szomatikus tünetek sokféleségét, a kiváltó mechanizmus minden esetben az egyén azon szükséglete, hogy ne tudatosítsa belső konfliktusát. Bizonyos esetekben valóban sikeres ez a védekezési mechanizmus, mert lehetővé teszi, hogy az egyén elnyomja a konfliktus okát, és olyan szimbolikus módon nyilvánuljon meg, amely vagy jelölése, vagy részleges megoldása a konfliktusnak. Ráadásul a betegség lehetővé teszi, hogy az egyén elkerülje a konfliktust okozó tevékenységet, vagy pedig felhívja mások figyelmét önmagára, és így megkapja a támogatást, szeretetet vagy 10
gondoskodást, amelyet hiányol. Az antropológus I. M. Lewis szerint éppen ez az oka, hogy a démoni vagy egyéb eredetű megszállottsághoz kötődő gyengélkedések nagyon gyakran a társadalom valamely elnyomott csoportjának tagjai között tűnnek fel, például a nőknél. Az egyén számára a betegség a cél elérésének közvetett módjává válik, hiszen közvetlen eszköze nincsen erre. Védelmet jelent a társadalmilag felette állók elvárásaival szemben, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy az egyén befolyásolja a felette állókat. Lásd loan M. Lewis: Ecstatic Religion: An Anthropological Study of Spirit Possession and Shamanism. Harmondsworth, Anglia, 1971, 66-99. ο.; lásd még: Anna 0. esete és Hisztérikus konverzió. Inj. Breuer és S. Freud: Studieson hysteria (Tanulmányok a hisztériáról), Standard Edition, 2, London, 1955, 21-47. o., 203-214. o.; S. Freud: Fragment of an analysis of a case of hysteria (Egy hisztéria-analízis története, Gondolat, 1982). Standard Edition, 7, 1953, 3122. o.; L. Rangell: The nature of conversion. Journal of the American Psychoanalytic Association, 7,1959,632-662. o., és újabb írások közül: Anna 0.: Fourteen Contemporary Reinterpretations. New York, 1983. 26 Tanúvallomások, 1619. augusztus 1. és 1619. július 10. 27 Lásd például az 1619. július 15-i tanúvallomást; és Felice di Giovanni Domenico Guerrini vallomását, 1619. július 23. 28 Abstratto delprocesso di Benedetto Carlini. Delle visioni e estasi. A Dorottya-napi körmenet részletes leírását adja Bastiano Galeotti Domenico Galeotti kapitányhoz írott levele, 1550. február 9., nyomtatásban: Carlo Stiavelli: La storia di Peseta nella vitaprivata dalsecolo XIVal XVIII. Firenze, 1903, 197. ο. Α virágok fontos részét képezték a Szent Dorottyakultusznak, mert azt tartották, hogy amikor a vesztőhelyre vezették, egy gúnyolódó kérésére Dorottya csodálatos módon egy kosár rózsát és almát varázsolt elő. 29 A reneszánsz városok körmeneteinek fontosságát és értelmezését tárgyalja Edward Muir: Civic Ritual in Renaissance Venice (Princeton, 1981) és Richard Trexler: Public Life in Renaissance Florence (New York, 1980). Pesciában a felvonulás nagy eseménynek számított. Ezt bizonyítja, hogy a községi tanácskozásokon gyakran megtárgyalták a résztvevők megfelelő sorrendjét és a menet útvonalát. Különösen vészhelyzetekben volt ez fontos, például a pestis kitörésekor. A felvonulások súlyára utal, hogy a város a legnagyobb politikai hatalomhoz, a nagyherceghez fordult, amikor nem tudtak megegyezni az ügyet illetően. Lásd például az 1572-es kérelmet, ASE Practica Segreta, 9, ins. 44., valamint a díszes felvonulást, amely Mária csodálatos képmását kísérte a Szent Péter és Pál-templomba. E. Nucci: La Madonna di Pié di Piazza. Pescia, 1936, 14. o. 30 A Szűz ereklyetartója a hídon olyan népszerű lett, hogy komoly közlekedési gondot okozott Pescia legfontosabb útvonalán. Ezért vették tervbe az 1590-es években az ereklyetartó elszállítását, de hatalmas jogi vita tört ki, mert a város minden temploma jogot formált az értékes Szűzre. 1601-ben a képmást hatalmas pompa és harangszó közepette a híd mellett, a Piazza Duccin újonnan felhúzott, nyitott kápolnába helyezték át, majd végül 1605-ben, miután a nagyherceg számos kérelmet kapott, a Piazza alján álló Madonna-templomba került. A költöztetéseket kísérő felvonulásokról, a községi tanácskozásokról és az egyházi és világi hatóságok e témájú levélváltásáról ír Gigi Salvagnini: La Madonna di Pescia dal ponte a pie'di piazza. Firenze, 1977; lásd mégj. Brown: In the Shadow of Florence. 120-121. ο. 31 Christian: Apparitions, 187., 194. ο. 32 ASE Mue. Med., 376: 28: Jelentés a pesciai Szűz Mária Nővérekként is ismert teatínus apácáknál tett látogatásról. 33 Bartolomea Crivelli tanúvallomása, 1619. augusztus 1. A látható jelek fontossága egy másik tizenhetedik századi misztikus, Angela Mellini esetéből is kiderül. Lásd Luisa Ciammitti: Una sánta di menő: Storia di Angela Mellini, Cucitrice Bolognese (1667-18. sz. eleje), Quaderni Storici, 41, 1979, 612. o. 34 lKor 14, 34-35. Szent Pál nőkre vonatkozó állításairól sokat írtak. A szöveg értelme meglehetősen homályos. Mit kezdjünk például a következő szöveggel: „Minden férfiú, ki befödött fővel imádkozik vagy prófétál, megrútítja fejét. Mindazon asszony pedig, ki födetlen fővel imádkozik vagy prófétál, megrútítja fejét, mert csak annyi, mintha megnyíretett volna. Mert ha be nem födi magát az asszony, nyíressék meg. Ha pedig rút az asszonynak megnyíretni, vagy megkopaszíttatni, födje be fejét” (lKor 11: 4-6)? Különböző mai elméletek szerint elképzelhető, hogy Szent Pál tulajdonképpen nem talált teológiai igazolást a nők egyházon belüli szerepének korlátozására. Valóban, Pál missziós tevékenységében nagy szerepet kaptak az asszonyok, akik tanítók, igehirdetők és vallási közösségek vezetői voltak. Ugyanakkor Szent Pál, akárcsak az adózás és rabszolgaság ügyében, ebben a kérdésben is hajlandó volt jóváhagyni a létező társadalmi rendet annak érdekében, hogy a frissen alakult közösséget ne osszák meg ezek a gondok. Pál különbséget tett a lelki és társadalmi valóság között, követői azonban nem vették ezt át. A következő századokban a teológusok vallásos alapon, Pál kinyilatkoztatásaival igazolták a nők egyházon belüli és kívüli fokozott elnyomását. Wayne A. Meeks: The First Urban Christians: The Social World of the Apostle Paul. New Haven, 1983, 70-71., 81. o.; Elisabeth Schüssler Fîorenza: In Memory of Her: A Feminist Theological Reconstruction of Christian Origins. New York, 1983. 35 Arisztotelész szerint az emberi teremtésen belül a nők befejezetlen, nem tökéletesített férfiak: „Mint ahogy néha elváltozott gyermeke születik elváltozott szülőknek, néha pedig nem, így a nő gyermeke néha nő, néha férfi. Ennek oka az, hogy a nő mintha elváltozott férfi lenne; és a havi kiömlés a mag, noha [...] hiányzik belőle egy és csakis egy alkotóelem, a Lélek princípiuma. így a fizikai összetevő, a test, a nőtől ered, és a Lélek a férfitól, minthogy a Lélek minden egyes testnek a lényege.” De generatione animalium. II. 3. 737a, 738b, ford. A. L. Peck, Cambridge, Mass., 1943; valamint: „a nők gyöngébb és hidegebb természetűek, és a női állapotra úgy kell tekintenünk, mint egy olyan elváltozásra, amely a természet rendje szerint való.” Uo. IV. 6.775a. A tizenharmadik században Aquinói Szent Tamás összehangolta ezt a fogalmat a teremtés Genezis-változatával és a lelkek egyenlőségéről vallott keresztény fogalommal, de a nők alacsonyabbrendűségének gondolata megmaradt: „Hiszen a Filozófus [Arisztotelész] azt mondja, hogy az asszony a férfi tökéletlen változata. De semmi, ami tökéletlen vagy hibás nem születhetett a dolgok első teremtésében. [...] Az asszony csak az egyéni természetet tekintve hibás és tökéletlen. Mert a férfi magvának cselekvő ereje önmagához hasonlót akar alkotni, amely hímneme által tökéletes; az asszony megteremtése pedig vagy a cselekvő erő fogyatékosságának eredménye, vagy az össze nem illő anyagoknak, vagy külső hatás által okozott változásnak. [...] De a fajok természetét mint egészet tekintve, az asszony nem tökéletlen, hanem megfelel a természet terveinek, és a teremtés munkájára való.” Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, la.92, 1., kiemelés a szerzőtől. 36 Tertullianus: Disciplinary Moral and Ascetical Works. New York, 1959, idézi Marina Warner: Alone of all her Sex: The Myth and the Cult of the Virgin Mary. New York, 1983,58.o.
37
„Francesco Barbaro (1390-1454): On Wifely Duties. In B. Kohl és R. Witt (szerk): The Earthly Republic: Italian Humanists on Government and Society. Philadelphia, 1978,206. o.; a középkori teológusok női prédikációra és tanításra vonatkozó tilalmait tárgyalja Vern L. Bullough: Medieval Medical and Scientific Views of Women. Viator, 4, 1973, 487-493. o.; valamint Eleanor McLaughlin: Equality of Souls, Inequality of Sexes: Women in Medieval Theology. In: R. Ruether (szerk.): Religion and Sexism. New York, 1974, 213-266. o. 38 Peter Martyr Vermigli: Loci communes, IV. I., 588-589. o., Heidelberg, 1622, idézi Maclean: Notions of Woman, 21. ο. Α nőket illető megszorításokat és annak módjait, ahogyan ezt a nők kijátszották, tárgyalja Christian: Apparitions, és Uo.: Local Religion in Sixteenth-Century Spain. Princeton, 1981; Natalie Zemon Davis: Women on Top. In Uő.: Society and Culture In Early Modern France. Stanford, 1975. 39 Körülbelül ugyanabban az időben, amikor Benedetta Pesciában prédikált, a látnók Maria Angioli Gini nővér (megh. 1664) engedélyt kapott arra, hogy a közvetlenül Firenze melletti S. Matteo ad Arcetri zárdájában prédikáljon. A nővér hatalmas követőtáborra tett szert, nagyon sok emberre hatott. Lásd Viviani della Robbia: Nei Monasteri Florentini, 89-91. o. 40 Abstratto delprocesso di Benedetta Carlini. 41 Tanúvallomás, 1619. július 10.; Bartolomea Crivelli tanúvallomása, 1619. augusztus 1. 42 Bartolomea Crivelli tanúvallomása, 1619. augusztus 1. 43 Tanúvallomás, 1619. július 10.; Bartolomea Crivelli tanúvallomása, 1619. augusztus 1. 44 A szívek cseréjének motívumát felhasználó lovagregények, mint például René király Szerelemkönyve (L· livre du cueur d'amours espris) közkedveltté váltak az északitáliai arisztokrata körökben, és a motívum számos irodalmi szövegben megjelent. 44 Raimundus de Capua: Life of St. Catherine of Siena. Ford. G. Lamb, 1960; Johannes Jorgensen: Λ. Catherine of Siena. New York, 1938; G. di Agresti (szerk.): fra Serafino Razzi: Vita della venerabile madre suor santa Suor Caterina de'Ricci. Lucca, 1594; Firenze, 1965. A szívcsere-motívum egyik változata az, amikor a misztikus testéből kiragadott szívet Krisztus szenvedéseinek eszközeivel helyettesítik; lásd például Ciammitti: Una santa di menő, 612. o. Az késő középkori női spiritualitás és női isÏenkép fő jellemvonásait tárgyalja Caroline Walker Bynum: Jesus as Mother: Studies in the Spirituality of the High Middle Ages. Berkeley, 1982 ; valamint Michael Goodrich: The Contours of Female Piety in Later Medieval Hagiography. Church History, 50, 1981. Bynum többek között kiemeli azt a hatalmat, amit férfiak és nők egyaránt az eucharisztikus buzgalmuk által misztikus élményekben részesülő asszonyoknak tulajdonítottak. Uő.: Women mystics and eucharistie devotion in the thirteenth century. Women s Studies, 11: 1-2, 1984, 179-214. o. A Szent Szív hitét Alacoque Szent Margit Mária kezdte terjeszteni a tizenhetedik században, aki Krisztustól való feladatának tekintette a kultusz népszerűsítését. Auguste Hamon: Histoire de la devotion au sacre coeur. Paris, 1923-39, 5 köt. 46 Akárcsak a késő középkor asszonyainak esetében, Benedetta spiritualitása is a felnőtt férfi Krisztusra, nem pedig a gyermek Jézusra irányult. Mi több, a férfi klerikusok hitében olyan fontos helyet elfoglaló Szűz Mária csak ritkán jelent meg Benedetta látomásaiban, miután kinőtte a gyerekkort. A férfiak női vallási képzetekhez és a nők férfi vallási képzetekhez való vonzódását elemzi Simon Roisin: L'Hagiographie Cistercienne dans la diocese de Liège au XIIIe siècle, Louvain, 1947. 47 Tanúvallomás, 1619. július 4. 48 Weinstein és Bell: Saints and Society, 233-235. ο. 49 Bár nagy a kísértés, hogy Benedetta böjtölését anorexiának nevezzük, az újkor előtti időszakra vonatkozóan óvatosan kell bánnunk az ilyen fogalmakkal. Kétségtelen, hogy Benedetta sokszor az anorexiában szenvedő betegekhez hasonlóan nyilvánult meg. Mint számos anorexiást, őt is „mintagyereknek” tartották. Az ételt akkor utasította el magától, amikor még fiatalon próbálta megtalálni helyét az otthonául szolgáló vallási világban. Különböző megrögzött magatartásformák is megnyilvánultak nála – például gyakran tisztálkodott, és ez az anorexia egyik jellemzője. Másrészt viszont soha nem említik, hogy betegesen sovány lett volna, tehát valószínűleg nem tartóztatta meg magát annyira az ételtől, hogy az az egészsége rovására ment volna. (A téma gyorsan szaporodó irodalmából többek között lásd Ρ Darby: Anorexia Nervosa: Recent Developments and Research. New York, 1981, valamint P. Neuman: Anorexia and Bulimia. New York, 198 3) Ezenfelül tekintetbe kell venni bizonyos fontos társadalmi és kulturális különbségeket. Caroline By-num is kiemelte ezt annak kapcsán, hogy a középkori nő spiritualitásában milyen szerepe volt az étel funkciójának és jelentésének. Bynum szerint a késő középkori és kora újkori Európa hívő asszonyainak böjtölését semmilyen módon nem lehet összevetni a későbbi korok fiatal lányainak étkezési zavaraival. Amikor az éhínség állandó fenyegetést jelentett, az ételnek szükségszerűen más volt a társadalmi és vallási szerepe, mint a későbbi nyugati társadalomban. Ráadásul mind az asszonyokat, mind a megváltó Krisztust a hússal és étellel asszociálták, tehát az ételnek olyan vallási jelentése volt, ami mára már eltűnt. (Caroline Walker Bynum: Holy Feast and Holy Fast: Food and Voluntary Starvation in the Piety of Medieval Women. Representations, 11, hamarosan megjelenik.) Rudolph Bell más oldaláról közelíti meg a témát: a középkori női misztikusok böjtölését „szent anorexiának” nevezi, így rávilágít a jelenség vallási és pszichológiai összetevőire is. Míg a mai anorexias azért küzd, hogy teljes mértékben elérje a társadalom fizikai szépségideálját, a szent anorexias Isten előtt szeretne szebb lenni. Bell szerint a nők azért törekedtek szépségre az étel által, mert a késő középkorban és az újkorban az étel azon kevés dolgok közé tartozott, amelyet az asszonyok felügyeltek. Az ételhez kapcsolódó magatartás mind a saját testük, mind a társadalmi környezet feletti hatalom hangsúlyozásának egyik módja volt, mert elkerülhetetlenül érintette egy család életét, és az újkor előtt még a vallási és politikai hatóságok viselkedését is. Rudolph Bell: Female Piety and Anorexia in Renaissance Tuscany. A Milano és Firenze-konferencián bemutatott tanulmány, Villa I Tatti, Firenze, 1984; valamint Uő.: Holy anorexia, Chicago – hamarosan megjelenik. 50 Teológusok, mint Nagy Szent Albert és orvosi traktátusok szerzői, mint Hildegard von Bingen egyaránt feljegyezték a böjt és amenorrhea közötti kapcsolatot. 51 Lásd uo. Benedetta tisztaságrögeszméjéről és a többi apáca véleményéről tájékoztat az Abstratto del Processo di Benedetta Carlini. 52 Ennek a típusnak egy jeles itáliai példája Benedetta idejéből Guido Reni Rózsafüzéres Madonnája. Lásd még Erwin Panofsky tanulmányát a Rózsafüzéres Madonnáról. In: Albert Dürer. 1. köt., Princeton, 1943. 53 Tanúvallomás, 1619. július 4. Tanúvallomás, 1619. július 12.
54
uo. Bartolomea Crivelli tanúvallomása, 1619. július 23. 56 Felice Guerrini tanúvallomása, 1619. július 23. 57 Az események további leírása Benedetta 1619. július 12-i és Felice Guerrini, Bartolomea Crivelli és Margherita Ricordati 1619. július 23-i tanúvallomásai alapján történt. 58 E. Allison Peers: Studies of the Spanish Mystics. London, 1927-1930, 2 köt.; Christian: Apparitions, 197. o. 55
NEGYEDIK FEJEZET: – Az
első vizsgálat A Cecchi család rövid történetéről, valamint Stefano Cecchiről ír Michèle Cecchi és Enrico Coturri: Peseta ed ilsuo territorio nella storia, nelVarte e nelle famiglie. Pistoia, 1961, 222-231., 338. ο. Α pesciai préposti hivatal betöltésére vonatkozó 1601-es tárgyalásokhoz lásd ASF Miscellanea Medicea 348, 720-722. fol. 2 ASF Miscellanea Medicea 376, ins. 28. Copia: Relatione di Benedetta da Vellano. Havuta dal A. A. Vescovo dAnglona. Lásd még: Tanúvallomás, 1619. május 27. 3 Tanúvallomás, 1619. június 7. 4 Tanúvallomás, 1619. július 15. 5 „Megmondom majd neked, mit szólj, és én leszek az, aki beszél, nem te.” Mise. Med. 376, ins. 28., címzés és dátum nélküli jelentés. 6 Tanúvallomás, 1619. július 15. 7 „Meg akartam vizsgálni, hogy mit mondanak a felettesei Benedettáról, és nem akartam megszólalni.” Uo. Benedetta nem az egyetlen látnók, aki révületében levelet írt. A firenzei szent, Pazzi Szent Mária Magdolna (1566-1607) időnként írt a pápának és különböző magas rangú egyházi hatóságoknak, és az egyház megreformálására vonatkozó tanácsokat adott. Pazzi Mária Magdolna leveleit azonban soha nem továbbították elöljáróinak. D'Addario: Aspetti della Contro-riforma, 425-426. o. 8 Tanúvallomás, 1619. június 14. 9 Tanúvallomás, 1619. augusztus 1. 10 Carlo M. Cipolla: Cristofano and the Plague: A Study in the History of Public Health in the Age of Galileo (Berkeley, 1973), valamint Public Health and the Medical Profession in the Renaissance (New York, 1976) a toscanai dögvész pusztító hatásáról értekeznek, és megvilágítják, hogy a tizenhetedik századi szerzők hogyan gondolkodtak a pestisről, és milyen módon próbálták kezelni a helyzetet. 11 A Mellékletben a tanúvallomások nagy része megjelenik, így az olvasó egybevetheti az írott dokumentumokat az én vizsgálatokról alkotott elképzeléseimmel. 12 A leggyakrabban használt kézikönyv valószínűleg Jean Gerson De distinctione verarum revelationum a falsis című műve volt; In Glorieux (szerk): Oeuvres. 3. köt., 36-56. o. 13 A stigmákkal kapcsolatban feltett kérdések a kevés fennmaradt feljegyzés közé tartoznak. 14 Szent Teréz: Önéletrajz. 15 Tanúvallomás, 1619. július 4. 16 Uo. 17 Gerson: De distinctione, 37. o. 18 Szent Teréz: Szent Teréz levelezése gyóntatóival. la- Összes müve. 19 Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, 2a.2ae.174, 1 és 2a.2ae.175, 3 20 Szent Teréz: A belső várkastély, 3. fej., és Önéletrajz, 20. fej. In: Összes műve. 21 Szent Teréz: Önéletrajz, 18. fej., Ernő atya fordítása 22 Uo. 20. fej., Ernő atya fordítása 23 Tanúvallomás, 1619. július 8. 24 Uo. 25 Uo. 26 Ez a rangsorolás első látásra éppen ellentétesnek tűnik a helyes sorrenddel, de Szent Tamás most is, mint mindig, megalapozott módon állította fel elméletét. Érvelése szerint „Most már világos, hogy az isteni igazság olyan megnyilvánulása, amely az igazság feletti puszta elmélkedésből származik, sokkal hatásosabb, mint az, ami testi dolgok képeiből ered. A puszta elmélkedés tulajdonképpen közelebb áll a mennyei látomáshoz, amely szerint az igazságot Isten lényegéből kell nézni. „Tehát az a prófécia, amely lehetővé teszi bizonyos természetfölötti igazság határozott, gondolkodásból származó látomásként való elérését, értékelendőbb, mint az, amelyben a természetfölötti igazság testi dolgokhoz való hasonlóság által, képzelő-erőből származó látomásként nyilvánul meg. „...minél könnyebben, minél kevesebb eszköz segítségével éri el egy közvetítő a célját, annál inkább a saját képességének tűnik ez. így az orvost is annál inkább dicsérik, minél kevesebb eszközzel és minél finomabban gyógyítja meg betegét.” „A profetikus tudásban az elképzelt látomásra nem önmagáért van szükség, hanem az értelmi igazság megnyilvánulását segíti elő. Tehát annál hatásosabb egy prófécia, minél kevesebb szüksége van az elképzelt látomásra.” Summa theologiae, 2a. 2ae. 174.2. 27 Gerson: De distinctione, 46-47. o. 28 Tanúvallomás, 1619. augusztus 9. Július 12-én Benedetta ugyanígy azt jelentette, hogy a Szűz közölte vele: soha ne érezzen kísértést, hogy feljebbvalói akarata ellen cselekedjen. Amikor a következő kihallgatáson arról faggatták, hogyan értette ezt a Szűz, Benedetta azt felelte: „ha bármilyen ellenszenvet érezne feljebbvalói iránt, az olyan lenne, mintha Isten ellen érezne ellenszenvet, hiszen saját maga tapasztalta, hogy ha ellenkezett velük, nem jól cselekedett, és soha nem sikerült feljebbvalóinak kívánsága ellenére cselekednie.” 29 Tanúvallomás, 1619. július 8. „ünnepekkel és zsolozsmákkal kapcsolatos fölösleges szertartáskodáshoz” kötődő egyházi gondolatot, valamint a liturgikus eszközöknek „az egyház által szentesítettől eltérő” használatát tárgyalja Mary R. O'Neil: Discerning Superstition: Popular Errors and Orthodox Response in Late Sixteenth Century Italy, PhD disszertáció, 1
Stanford University, 1982, 167-223. o. 30 Tanúvallomás, 1619. július 12. 31 Tanúvallomás, 1619. július 15. 32 Gerson szerint az alázat a látnók elsődleges és legfontosabb erénye. Különböző példákat idéz a Szentírásból, és azzal érvel, hogy az apostolok és Szűz Mária nem váltak gőgössé, miután látomásokban és egyéb adományokban részesítette őket Isten, hanem alázat járta át őket. Nem kérkedtek azzal, amit láttak, az isteni megvilágosodást csak mások érdekében, vagy isteni parancsra hozták nyilvánosságra. Gerson: De distinctione, 39-40. o. Szent Teréz szintén tárgyalja az igaz látomás hatásait: „Az adományok, amiben [a lélek] részesül, jóval számosabbak és magasztosabbak, mint bármilyen korábbi, imával elért állapotból származó adomány; és a lélek alázata szintén nagyobb, mert világosan látja, hogy saját erőfeszítése által nem nyerhet el ilyen rendkívüli és hatalmas kegyet, és nem is tarthatja meg. Azt is látja a lélek, mennyire nem méltó erre. [...] Saját hitványságát is látja. A gőg olyan távol áll tőle, hogy ebben soha nem lehet bűnös. Mert most a saját szemeivel látja, hogy önmagában keveset vagy semmit nem tud tenni, és még csak nem is egyezett bele abba, ami vele történt, de saját akarata ellenére, minden érzékszerve előtt bezárult az ajtó, hogy könnyebben megvalósuljon az Úr akarata.” Szent Teréz: Önéletrajz. 33 Tanúvallomás, 1619. július 8. 34 Tanúvallomás, 1619. július 12. 35 Tanúvallomás, 1619. július 4. 36 Dátum és cím nélküli fol. 37 Tanúvallomás, 1619. július 8. 38 ASC Regio Dirim, 4892, 81 r. fol. 39 Az intézményi nyomást, a különböző társadalmi rétegek, korosztályok és személyiségek összeütközéséből adódó gondokat mi sem példázza jobban, mint a monzai apáca esete, akit a tizenkilencedik században Alessandro Manzoni örökített meg A jegyes [The Betrothed] című művében. 1607-ben a lombard nemesi családból származó, befolyásos Virginia Maria de Leyva nővért bíróság elé idézték, azzal a váddal, hogy több apácát gyilkosságra bujtott fel. A zárdában La Signoraként ismert hölgy minden társadalmi rangjához illő tiszteletadást és anyagi kényelmet megkapott. Helyzetéből adódóan lehetősége nyílt arra, hogy hosszú távú kapcsolatot tartson fenn szeretőjével, Gianpaolo Osióval, akitől gyermeke is született. Hosszú évek után azonban egy fiatal szolgálólány, egy ellene elkövetett rossz cselekedetet megbosszulandó, megfenyegette az apácát, hogy beárulja a hatóságoknak. Virginia nővér erre bezárta a lányt a zárdába, és megölette a szeretőjével. A nővér életmódjáról a hatóságok tudomást szereztek, és megindult ellene a vizsgálat, annak ellenére, hogy a gyilkossággal ezt próbálta megakadályozni. A zárda két apácája, félelmükben, hogy kiderül, részük volt Virginia nővér ügyeiben és a szolgálólány halálában, megszökött Gianpaolo segítségével. Amint azonban kikerültek a zárdából, az úgynevezett szabadító, hogy megakadályozza az árulást, olyan kegyetlenül megverte egyiküket, hogy a lány belehalt sérüléseibe. A másik apáca is komolyan megsérült, mert bedobták egy kiszáradt kútba, megkövezték, és magára hagyták. Az eset eredeti udvari feljegyzéseit tálalja C. T. Dandolo (szerk.): La Signora di Monza e le streghe del Tirolo: Processifamosi del secolo decimosettimo. Milano, 1855. 40 D'Addario: Aspetti della Controriforma, 113-114. o. érinti annak kérdését, hogy a világi és egyházi hatóságok mennyire szóltak bele a toscanai zárdák ügyeibe. A szomszédos Lucca államban a tizenhatodik század elején a San Giovannetto zárda belső villongásai és rossz igazgatása oda vezetett, hogy néhány nemesi családból származó fiatal vette át az irányítást. A világi hatóságok hamar felismerték ennek veszélyét a közrendre, és néhányukat rövid időre börtönbe zárták. Lásd: Marino Berengo: Nobili e mercanti nella Lucca del Cinquecento. Torino, 1965, 364 ff. o. 41 Bartolomea Crivelli tanúvallomása, 1619. július 23. 42 Felice Guerrini tanúvallomása, 1619. július 23. 43 Bartolomea Crivelli szerint a misztikus esküvő alkalmával már elhangzott az, hogy a történteket a nyilvánosság elé kell tárni, bár a felhívás nem volt követelőző. Jézus azt mondta Benedetta által, hogy a sebeket nem szabad elrejteni, meg kell mutatni másoknak, hozzátéve, hogy sem első, sem második, sem harmadik alkalommal nem fognak hinni neki. Bartolomea Crivelli tanúvallomása, 1619. július 23. 44 Tanúvallomás, 1619. július 12. 45 Tanúvallomás, 1619. július 23. 46 Margherita Ricordati tanúvallomása, 1619. július 23. 47 Uo. 48 Uo. 49 Tanúvallomás, 1619. augusztus 1. 50 Benedetta 1619. július 10-i tanúvallomásában leírta, mit látott révületében. A többi szemtanú beszámolója 1619. augusztus 1-jére tehető. 51 Benedetta fent említett és további szívcserére és a stigmákra vonatkozó állításai 1619. augusztus 1-jei tanúvallomásában szerepelnek. 52 Tanúvallomások, 1619. augusztus 9. és 12. 53 Dátum és cím nélküli foliók. 54 Szent Teréz: Önéletrajz. 123. o. 55 Tanúvallomás, 1619. július 23. 56 A Tiszteletreméltó Benincasa Orsolya természetesen nem az ún. pesciai tea-tínus apácák, hanem a Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása Nővéreinek rendjét alapította meg. A Nápolyban alapított és a Nápolyi Oratoriánus Atyák lelki irányítása alatt álló rendet 1633-ban VIII. Orbán pápa a teatínusok felügyelete alá helyezte. Gaetano Moroni: Dizionario di erudizione storico ecclesiastica. 73. köt., Velence, 1855, 31-109. o. 57 A látnokok ilyen feladataihoz lásd Christian: Apparitions, 184—187. ο.; Bynum: Jesus as Mother, 181., 196. o.; Weinstein és Bell: Saints and Society, 153-154. o.
ÖTÖDIK FEJEZET: – Λ
második vizsgálat „Van köztük [a teatínus apácák között] egy főnökasszony [apátnő], akinek vezetése alá igazodnak, a novíciáknak van egy oktatójuk, és fenntartanak egyéb szokásos hivatalokat.” ASPi, Convenu Soppresú, 924, ins. 1. 2 A prépostnak küldött jelentés szerint a Benedetta által megnevezett személyek mindegyikének több mint 10 000 scudi értékű vagyona volt. ASK Regio Diritto, 1005., 1009. fol. 3 Az apátnők feladatait számos, apácák számára írott útmutató és zárdai szabályzat írja elő. Ennek tizenhatodik századi példája Szent Teréz Regulái, Szent Terézia szabványai a női zárdák használatára. In Összes müvei. 3. köt., 509-542. o. 4 A fenti eseményekről két jelentés számol be, a Relatione délia visita fatta alle Monache Theatine című, és az Abstratto del Processo di Benedetta című. ASE Mise. Med. 376, ins. 28., számozatlan oldalak. 5 Abstratto, uo. 6 A tridenti zsinat hivatalosan nem szabályozta ugyan a hároméves választásokat, de a tizenhatodik és tizenhetedik század eleji reformok idején ez gyakorlattá vált. A pesciai teatínus apácák ragaszkodtak ehhez a hagyományhoz, mint az Pio Ceci naplójának bejegyzéseiből kiderül. Pio Ceci pesciai ember volt, akinek lányát többször is megválasztották a század folyamán apátnőnek. Pescia, Biblioteca Co-munale, I. B. 52, 74v. fol. 7 A nunciusnak küldött, keltezetlen jelentés címe: Brève discorso delle cose che si dicono della Madre Suor Benedetta Carlini da Vellano delle Teatine di Pescia. Keletkezésének legkorábbi lehetséges dátuma egybeesik Alfonso Giglioi pápai nunciussá való kinevezésével. A második dátum a második jelentés legkorábbi valószínű időpontja Vesd össze a 14-es lábjegyzettel. A Brève discorso datálását ahhoz is igazíthatjuk, hogy Ricordati atyát, aki 1623 októberében halt meg, jelen időben említik. Bár a Brève discorsóban nem szerepel, hogy kinek íródott, a címzett személyére következtethetünk az Abstratto del Processo di Benedettában felsorakoztatott események menetéből. A jelentés szélén megjelenik az A. A. iniciálé. Ez a nunciusra utal, aki Alfonso, Anglona püspöke. Az Abstratto a következő kijelentéssel kezdődik: „Miután Pesciában jártunk kiváló kegyelmed, Siena főtisztelendő ura parancsára, és miután megítéltük aprocessót, amely a Vellanói Benedetta Carlini Anya személyével történt eseményekből született [...], az előző discorso szerzői, amely felett mi kiváló és főtisztelendő urunk ítélkezett...”ASEMise. Med. 376, ins. 28. 8 A fenti és a további következtetések a Brève discorsóból származnak, AS E Mise. Med. 376, ins. 28. A szentségről vallott változó nézeteket tárgyalja Bell és Weinstein: Saints and Society, 141-163. ο. Az egyház erőfeszítéseket tett a babonaság népi formáinak korlátozására, és a pápaság hatalmát próbálta kiterjeszteni a kanonizációra. Ezt fokozta a tizenhatodik század végén a liturgiái kongregáció létrejötte, valamint a tizenhetedik század elején a VIII. Orbán pápa által kiadott kanonizációs eljárások. Lásd Edward W. Kemp: Canonization and Authority in the Western Church. Oxford, 1948. 9 A nevek nagyon fontosak voltak, mert lehetővé tették annak kiderítését, hogy az angyalok démoni vagy isteni eredetűek-e, és mert csodálatos tulajdonságokkal ruházták fel viselőjüket. Az ördögűző kézikönyvek, mint például Girolamo Menghi könyvei a tizenhatodik században, gyakran ajánlották, hogy az eljárás elején próbálják meg rábírni a feltételezett ördögöt, árulja el nevét. D. Ε Walker: Unclean Spirits: Possession and Exorcism in France and England in the Late Sixteenth and Early Seventeenth Centuries. Philadelphia, 1981, 24-25. o. 10 A női misztikusok és gyóntatóatyjuk viszonya összetett és bonyolult volt. Gyakran történt szerepcsere: a misztikus feljebbvalójának lelki tanácsadója lett. Sienai Szent Katalin esetében például a gyóntatópap Szent Katalin „fiává” vált, és a misztikust „anyjának” hívta. A szerepcserével az a baj, hogy megnehezítette a gyóntatópap dolgát, aki a misztikus és az egyházi hierarchia között közvetített, és akinek beleegyezésére a misztikusnak szüksége volt ahhoz, hogy szentnek tekintsék. A gyóntatópap szerepének alapos elemzéséhez lásd Ciammitti: Una sánta di menő, 603-639. o. 11 A tizenhatodik század végi és tizenhetedik század eleji Franciaországban és Itáliában egyre gyakrabban emlegették a démoni megszállottság és rögeszme vádját. A leghíresebb ilyen eset, amelyet a huszadik században Aldous Huxley tett népszerűvé, a loudoni Orsolya-rendi apácák ügye; Huxley: The Devils of Loudon. London, 1952. Michel de Certeau La Possession de ^don (Paris, 1980) című könyve mélyrehatóbban tárgyalja ugyanezt az eseményt. Itáliában, ahol a boszorkányság vádja igen ritka volt, világos és körültekintő különbséget tettek a boszorkányság és a démoni megszállottság vagy rögeszme között. A boszorkány sokkal aktívabban vett részt a bűnös tettek elkövetésében, mint a megszállott. A boszorkányoknál különböző fizikai tünetek is megjelentek, így az egyházi hivatalnokok és orvosok könnyen meg tudták különböztetni a kettőt. Hasonlóképpen, amikor az ördög megszállt valakit, sokkal nagyobb hatalma volt áldozata felett, mint egyszerű rögeszme esetén. A fenti állapotok különbségeit és következményeiket a vádlottal való bánásmódra lásd többek között: D. Ε Walker: Unclean Spirits, 10-17. ο.; Ε. W. Monter: French and Italian Witchcraft. History Today, 30,1980. november, 31-35. ο.; Giuseppe Bonomo: Caccia alle streghe: La credenza nelle streghe dal sec. XIII al XIX con particolare riferimento aUltalia. Palermo, 1971; Τ. Κ. Oesterreich: Possession: Demoniacal and Other. London, 1930,77-80.0. 12 A hegyi emberek sátáni kapcsolataitól való félelemről ír Braudel: A Földközi-tenger, 1. köt. 26-30. o., valamint Hugh Trevor-Roper: The European Witch-craze of the Sixteenth and Seventeenth Centuries. In Religion, the Reformation, and Social Change. London, 1967, 104-108. o. 13 A hegylakók erőszakossága, tudatlansága és hiszékenysége a jóval általánosabb satira del villanó egyik változata lett az irodalomban. Dante így írt róluk: „keserves disznók, illetlen állatok, akiknek inkább röfögni kellene és makkot túrni, mint kenyér és bor mellett ülni.” Giovanni Sercambi, Sacchetti, Poggio Bracciolini és mások hasonló nézeteket vallottak. Λ reneszánszkori nézetekről ír Giovanni Cherubini: La società dell'appennino settentrionale (secoli XII-XV). In Uo.: Signori, contadini, borghesi: Ricerche sulla società italiana del basso medioevo, Firenze, 1974, 121-142. ο. A vádlott ellen gyakran felhasználták azt az elméletet, hogy a boszorkányság és az ördöngösség örökletesek lehetnek. Lásd Norman Cohn: Európa démonai. Budapest, 1994, Corvina és Midelfort: Witch-hunting, 186-187. ο. 14 ASF, Misc. Med. 376, ins. 28. a jelentés két másolatát tartalmazza. Az egyiknek nincs címe, a másik pedig az Abstratto del Processo di Benedetta. Bár a jelentés keltezetlen, mégis valószínű, hogy 1623 novembere előtt született, mert a „Végső jelentés” ekkor íródott. Keletkezése mindenképpen 1623 márciusa utáni időpontra tehető. Ez utóbbi dátumra a jelentés Benedetta halálára és feltámadására vonatkozó adataiból következtettünk. Az állítólagos csoda „két évvel korábban, a Szűz Annunciációjának napján” történt. Minthogy az esemény az Annunciáció napján (március 25-én) történt, Benedetta apjának 1
halála után, aki 1620 novemberében még élt, a jelentés legkorábbi dátuma 1623. március 25. lehet. 15 Ez és a további következtetések az Abstratto del Processóban szerepelnek. 16 Több apáca tanúsította, hogy Benedetta néha kinevette és kigúnyolta saját zárdai híveit. 17 A Szent Annunciáció atyáiról és barnabitákkal való egyesülésükről ír Manzini: L'apostolato di Peseta. 18 A körülmények fontosságát kiemeli Jean Sallmann tanulmánya, amely négy, tizenhatodik század végi asszonyról szól, akik misztikusnak tartották magukat. A hatóságok hármat közülük csalásért elítéltek. A negyediket, Benincasa Orsolyát, bár eleinte a pápaság kétségeket táplált iránta, végül mégis igazi látnoknak tekintették, majd szent lett. Orsolyát arisztokratikus társadalmi kapcsolatai, befolyásos gyónta-tóatyja és a hatalmasabb vallási rendhez való csatlakozásból származó intézményes védelem különböztette meg az előző három nőtől. Jean-Michael Sallmann: La sainteté mystique feminine à Naples. In Sofia Boesch Gajano és Lucia Sebastiani (szerk.): Culto dei Santi: Istituzioni e classi sociali in éta preindustriale. Roma, 1984, 681-702. o. 19 A milánói bűnbánó prostituáltak házában (convertite) tudunk néhány szexuális kapcsolatról, de kétséges, hogy mennyire voltak közismertek ezek az esetek. A bűnbánó prostituáltak házának szerepéhez és rendszeréhez lásd: Ruth Prelowski Liebowitz: Conversion or Confinement? Houses for Repentant Prostitutes in Late Renaissance Italy, tanulmány, amelyet a Tizenhatodik századi tanulmányok konferenciáján (Sixteenth Century Studies Conference), St. Louis, 1980 olvastak fel; valamint Sherrill Cohen a firenzei convertitékroí, PhD disszertációként hamarosan megjelenik, Princeton, 1985. 20 A jellemzés egy teatínus apáca magánnaplójából származik. ASPi, Convenu Soppmsi 924, ins. 1. 21 Tanúvallomás, 1619. augusztus 1. 22 Elissa Weaver: Spiritual Fun: A Study of Sixteenth-Century Tuscan Convent Theater. In: M. B. Rose (szerk.): Changing Perspectives on Medieval and Renaissance Women. Syracuse, 1985. Bizonyos esetekben az apácák férfiszerepeket vállaltak a szent család életét bemutató jelenetekben. Ricci Szent Katalin például részt vett egy ilyen jelenetben pratói zárdájában. Lásd: S. Razzi: Suor Caterina de'Ricci. 23 Az eksztatikus valláshoz kötődő megszállottsági esetek elemzésekor I. M. Lewis antropológus meggyőzően érvel amellett, hogy számos ember és kultúra számára a lelki megszállottság a valósággal egyenértékű. A tudósok csak abban az esetben kérdőjelezhetik meg e kulturális jelenség létjogosultságát és hihetőségét, ha magának a színésznek vannak kétségei felőle. Figyelembe véve a fentieket, a megszállottság megfelelő fogalom a Benedetta esetéhez hasonló ügyek megnevezésére, olyan fogalom, ami állapotát társadalmának viszonylatában értékeli. Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy a kutatók a tanulmányozott emberek motivációjával kapcsolatban kérdéseket tegyenek fel, vagy hogy elemzésüket olyan társadalmi, antropológiai vagy pszichológiai keretbe helyezzék, amely lehetővé teszi egy eseménysorozat világosabb megértését. A fenti értelmezés mind az újkori, mind az újkor előtti antropológiai és pszichiátriai elméletekkel összhangban van. Ε szempontok mindegyike kiegészíti a mi nézeteinket, függetlenül a Benedetta állapotára aggatott megnevezésektől. Antropológiai szempontból fontos megjegyeznünk, hogy Benedetta betegségeinek megszűnte, miután részesült a stigmákban, és miután másvilági lények-Jézus és Splenditello – hangján kezdett beszélni, megfelel a sámánok megjelenésére vonatkozó általános sémának egy csomó kultúrán belül. A lehetséges isteni közvetítő eleinte az őt megrohanó szellemek cselekvésképtelen áldozata (bár más halandókhoz képest egyáltalán nem cselekvésképtelen), majd uralkodni kezd a szellemeken, és egyenrangú féllé válik. A betegség kifejleszti különleges tettekre való képességét, és így át tudja lépni a természet határait. Ebből például az következhet, hogy az illető képes a gyógyításra vagy meg tudja előzni a betegséget. Benedetta esetében az isteni szférával való új kapcsolata lehetővé tette számára, hogy megóvja a pesciaiakat a pestistől, és megrövidítse purgatóriumi szenvedéseiket. A házasság gyakran jelzi, hogy az alárendelt egyenrangú féllé vált. Nem meglepő, hogy Benedetta misztikus házassága Jézussal nem sokkal az után történt, hogy a lány Jézus és az angyal hangján kezdett beszélni. Lewis: Ecstatic Religion, 187-190. ο. Α tudathasadásos személyiségzavarokkal foglalkozó pszichiáterek megfigyelték, hogy a betegség átalakulhat más hangok és személyiségek felöltésévé. Érvelhetünk amellett, hogy Benedetta konverziószerű tünetei megelőlegezték komoly diszszociatív reakcióját, hiszen gondjait egyre kevésbé hatékonyan tudta megoldani. Miután nem tudta összeegyeztetni ellentétes vágyait, valamint szexuális viselkedése miatt erős lelkiismeret-furdalása és bűntudata volt, Benedetta valószínűleg egy önálló személyiség megalkotásával különítette el mindazt, ami számára elfogadhatatlannak tűnt. Splenditello feltehetőleg arra szolgált, hogy Benedetta értékrendjének és elképzeléseinek megfelelően beteljesítse vágyait. A mechanizmus, ami ezt lehetővé tette számára, részleges memóriakihagyással járt. Akárcsak a mai tudathasadásos személyiségzavarokban szenvedő embereknél, Benedettánál is megnyilvánultak a betegség egyéb jellegzetességei. Irányítható volt, és könnyen befolyásolható (például, amikor a gyóntatópap utasította, hogy szenvedjen, szenvedett; amikor megengedte neki, hogy látomásai legyenek, voltak). Leghangsúlyosabb, közismert énje a jó magatartás példája volt (alázatosan és engedelmesen viselkedett). A többi személyiségének tetteire nem mindig emlékezett (elfelejtette, hogy írt a prépostnak, vagy hogy az esküvő előtt beszélt a kápolna feldíszítéséről). A disszociatív reakciókhoz és tudathasadásos személyiségekhez lásd: Ernest R. Hilgard: Divided Consciousness: Multiple Controls in Human Thought and Action. New York, 1977; Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders. American Psychiatric Association, 3. kiad., Washington, D. C, 1980. A pszichiátriai értelmezés nyilván nem arra utal, hogy a Benedettához hasonló misztikusok működési zavarokkal küszködő őrültek vagy jelentéktelen személyiségek lettek volna kultúrájukon belül. Néhány korabeli szerző, például a tizenhatodik századi orvos, Johann Weyer, valamint több újkori szakértő az őrületnek tulajdonította a megszállottsággal (és boszorkánysággal) kapcsolatos kijelentéseket, ennek ellenére azonban csak esetleges kapcsolat van a két állapot között. Ilyen szempontból fontos megemlítenünk, hogy bár a hatóságok Benedetta állapotának okát őrületre vezethették volna vissza, mégis démoni megszállottságot és csalást emlegettek. Az őrületet össze lehetett ugyan kapcsolni a megszállottsággal – a melankólia megkönnyítette a sátán dolgát, amikor megtámadta áldozatát –, de Benedetta esetében, akárcsak a legtöbb megszállottsági esetben, nem hivatkoztak erre az összefüggésre. A kortársak, például Johann Schenk, Johann Weyer és Tommaso Garzoni őrületre és démoni megszállottságra vonatkozó elméleteit tárgyalja M. Laignel-Lavastine és Jean Vinchon: Lés Malades de l'esprit et leurs médecins du XVIe au XIXesiècle. Paris, 1930. A megszállottság okairól, megnyilvánulási formáiról és kezeléséről vallott katolikus nézeteket V. Pál Rituale Romanum című műve (1614) kodifikálta.
A pszichológia felhasználásáról és visszaéléseiről a történelem során igen kételkedő módon ír H. E. Erik Midelfort Madness and the Problems of Psychological History in the Sixteenth Century című művében, Sixteenth Century Journal, 12: 1, 1981, 5-12. o. 24 A Benedetta által megnyilvánuló különböző természetfölötti lények, valamint Splenditello eltűnése vallási és pszichológiai szempontból egyaránt értelmezhető. Egyik értelmezés sem feltételez szándékos csalást. Azzal érvelhetünk, hogy a különböző ének elsősorban akkor tűnnek fel, amikor a személyiséget védelmezni kell egy erejét meghaladó helyzetben. Ezek a járulékos személyiségek pozitív szerepet töltenek be, tudatában vannak a fő személyiségnek és a fő személyiség társadalmi és kulturális feltételeinek. Gyakran előfordul, hogy amikor már nincs rájuk szükség, eltűnnek. 25 „Ha valaki azt állítja, hogy az ember Isten által mozgatott és megmozdított akarata azzal, hogy követi Isten parancsát és tevékenységét, semmilyen módon nem járul hozzá a megigazulás kegyelméhez, hogy nem tagadhatja meg hozzájárulását, ha úgy akarja, hanem mint valami élettelen dolog, semmit sem tesz akaratlagosan, hanem pusztán passzív, úgy sújtsa anatéma.” Tridenti zsinat, hatodik ülés, negyedik kánon, 42-43. o. EPILÓGUS 1 ASPi, Corp. Relig, 924, ins. 1. 2 A „Fenségednek” címzett jelentés rövid, négypontos kivonata a nunciushoz írott beszámolónak. A jelentés bizonyosságként állapítja meg, hogy Benedetta sátáni csalás áldozata volt, majd ismerteti a vizsgálóbizottság felfedezéseit a csodálatos jegyekkel kapcsolatban és a Benedetta ellen felhozott heteroszexuális és leszbikus vádakat. ASVi, Mise. Med. 376, ins. 28. 3 Crompton: Lesbian Impunity, 17. ο.; Henri Estienne: Apologie pour Hérodote; Michel Montaigne itáliai útinaplója (Diary of a Journey to Italy in IS 80 and 1581. In The Complete Wort. Stanford, 1948, 869-870. o.); E. W. Monter: La Sodomie. 4 Több velencei törvényből kiderül, hogy az öltözéket a nemek közötti viszony kifejezésének tekintették. A tizenötödik század végén és a tizenhatodik században a hatóságok úgy találták, hogy bizonyos női ruha- és hajviseletek elmossák a nemek közötti határvonalakat. Ezeket a divatokat patriarkális szabály tiltotta be, egyházi átokkal fenyegetőzve, mert „egyfajta szodómiának” tartották őket. A város számos prostituáltja hajlott a férfias öltözködésre, mert férfi klienseiket el akarták csábítani a férfi homoszexuálisoktól. Patricia Labalme: Sodomy and Venetian Justice in the Renaissance. Tijdschrift voor Rechtsgeschiedens (Jogtörténeti Közlöny), 52:3, 1984, 247-251. ο. 5 Néhány eset alapján természetesen igen nehéz általános következtetéseket levonni. Például annak ellenére, hogy a tizenhetedik századi Leidenben előkerült két leszbikus eset transzvesztiával társult, a vádlott asszonyokat mégsem végezték ki, hanem megkorbácsolták és elűzték; Dirk Jaap Noordam: Homosocial relations in Leiden (1533-1811). In Among Men, Among Women: Sociological and Historical Recognition of Homosocial Arrangements. Amsterdam, 1983, 218-223. o. Ugyanakkor a két franciaországi kivégzés esetében a vádat transzvesztia súlyosbította, és mindkét esetben csak a kapcsolat „férfi” szereplőjét ítélték halálra. Németországban egy tizennyolcadik század eleji leszbikus kapcsolat felfedezésekor szintén csak a transzvesztita felet végezték ki; Brigitte Eriksson: A Lesbian Execution in Germany, 1721: The Trial Records.Journal of Homosexuality, 6:1-2, 1980-1981 ősz-tél, 27-40. ο. Gomez szerint Spanyolországban csak azokat végezték ki, akik dologi eszközöket használtak; a többieket mindössze megkorbácsolták, és gályára küldték. A nemi kérdések egyértelmű megoldására törekvő hatóságoknak nehéz dolguk volt, amikor időnként hermafroditizmussal szembesültek. Ezúttal a gondot nem az okozta, hogy az egyén másnak próbál tűnni, mint ami valójában, hanem az, hogy az egyén egyaránt volt hímnemű és nőnemű. Az orvosok és jogászok általában egyetértettek abban, hogy az egyén döntse el egyszer s mindenkorra, melyik nemhez tartozik. Miután a döntés megszületett, főbenjáró bűnnek számított a másik nem öltözékét vagy magatartását felölteni. Lásd Stephen Greenblatt: Loudon and London. Critical Inquiry, 12 (hamarosan megjelenik). Jeanne d'Arc pere és egy késő tizenhatodik századi, fiatal dél-francia lány kevésbé közismert pere két olyan esemény, amelyek talán mindennél világosabban megvilágítják a transzvesztia súlyát mind a hatóságok, mind a vádlottak számára. A Jeanne d'Arc ellen felhozott legsúlyosabb vád nem az volt, hogy elvesztette nemi tisztaságát – hiszen amikor kétségbe vonták, bebizonyította az ellenkezőjét –, hanem az, hogy férfiruhát viselt. Bár a lány hivatkozhatott arra, hogy az egyház megalakulása idején számos női szent viselkedett férfiként, időközben a körülmények és a hatóságok toleranciája egyaránt megváltoztak. Valóban, az értékek hierarchiája, amely az erényt, bátorságot és a szentségre való törekvést a hímnemhez kapcsolta, és amely azt tartotta, hogy egy nő akkor válik férfivá, ha Krisztust szolgálja, elkerülhetetlenné tette, hogy a nők áthágják az öltözködési és egyéb nemi jellegű szabályokat, amelyeket a társadalom keményen büntetett. Marina Warner: Joan of Arc: The Image of Female Heroism. New York, 1980; Vern L. Bullough: Transvestism in the Middle Ages. In V. Bullough és J. Bundage: Sexual Practices and the Medieval Church. 43-54. o.; John Anson: Female Monks: The Transvestite Motif in Early Christian Literature. Viator, 5, 1974, 1-32. o. A majdnem két évszázaddal később transzvesztiával vádolt délfrancia lány, Jeanne d'Arckal ellentétben, nem volt szűz, de ugyanolyan bátran viselkedett, és magatartása szintén félelmeket keltett a férfi kiváltságokat bitorló nőkkel szemben. Miután elhagyta szülővárosát, Marie – így ismerték – levetette női ruháit, takács lett, és szerzett egy feleséget. Montaigne szerint, aki a környéken utazgatva hallott az esetről, amikor a hatóságok felfedezték Marie valódi nemét, beperelték, és akasztásra ítélték, „amire azt mondta, hogy inkább ezt választja, mintsem visszatérjen női mivoltához”. Marie kijelentése alapján elképzelhető, hogy könnyebb büntetést ajánlottak neki, ha hajlandó visszatérni természetes neméhez. Egyrészt Marie kijelentése, másrészt a tény, hogy „felesége” nem osztozott sorsában, azt sugallja, hogy a hatóságokat nem nemi bűne, hanem a nemi viszonyok áthágása aggasztotta. Az, hogy Marie nem volt hajlandó alkalmazkodni, és a hatóságok erre adott válasza sokatmondóan példázza a megszorításokat a nőkkel szemben a kora újkori Franciaországban. Montaigne itáliai útinaplója (Journey to Italy, 869-870. ο.). 6 Ennek két legismertebb példája a tizenhatodik században Magdalena de la Cruz és Maria de la Visitación esete. Magdalena, aki azt állította, hogy „látta” a paviai csatát, olyan hatalomhoz jutott, hogy amikor II. Fülöp, Spanyolország későbbi királya megszületett, Magdalena ruháiba burkolták, hogy ez védelmezze. Végül Magdalénát is, Mariát is
magánzárkára ítélték saját zárdájukban. 7 Szent Teréz Regulái, Szent Terézia szabályai a női zárdák használatára. In Összes művei. 3. köt., 509-542. o. 8 Uo. 9 Ilyen megtorlásokat Szent Teréz és mások is ajánlanak. Ezek az intézkedések a Magdalena de la Cruz és Maria de la Visitación ellen hozott ítéletekben, valamint számos tizenhatodik és tizenhetedik századi női rend alapszabályzatában szerepelnek.
