Judith Magyar Isaacson. Egy túlélő visszaemlékezése

Judith Magyar Isaacson Egy túlélő visszaemlékezése

Köszönet az Életért

Judith Magyar Isaacson

Köszönet az Életért EGY TÚLÉLŐ VISSZAEMLÉKEZÉSEI

© Magyar Judit Isaacson Magyar fordítás © Baik Éva Sorozatszerkesztő: Pécsi Katalin Szerkesztette és az utószót írta: Pécsi Katalin Megjelent a Novella Könyvkiadó és az EszterHáz Egyesület gondozásában 2008-ban A Novella Könyvkiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja ISBN 978-963-9442 99 3 Felelős kiadó: Novák György Nyomdai előkészítés: B–TEX 2000 Bt. A borítón: „A kép 1941-ben készült, iskolába mentem éppen. 16 éves voltam, és apámtól – a munkaszolgálatból – megkaptam végre az engedélyt: levágathatom a copfomat…”. M. J. A hátsó borítón: a szerző férjével, auburni otthonukban, 2007 júniusában. Fotó: Für Emil Nyomta és kötötte az ETO-Print Nyomda Felelős vezető: Magyar Árpádné

Tartalom



Előszó Honnan van ereje mosolyogni? 9



1. fejezet Köszönöm, tanár úr! 13



2. fejezet Nagyapa megmenekül

24



3. fejezet Négy év

38



4. fejezet A mi tábornokunk

55



5. fejezet Ember és barack

72



6. fejezet Megérkezés 80



7. fejezet Idegen égitesten

89



8. fejezet Együtt maradni!

108



9. fejezet Egyedül a parancsnokkal

113



10. fejezet A választás

119



11. fejezet Sára ivadékai

128



12. fejezet Felszabadulás Lipcsében

141



13. fejezet Az én amerikai kapitányom

148



14. fejezet Visszatérés Kaposvárra

163



15. fejezet Eljött a megbocsátás ideje?

177



Függelék Levelek Maine-be (Egyesült Államok)

207

Források216

Utószó Női tapasztalat, női hang (Pécsi Katalin)

225

Apám, Magyar Jenő emlékének és Magyar Jenőné Vágó Rózsának

Aki él, az mind, mind örüljön, Mert az élet mindenkinek Kivételes, szent örömül jön. Ady Endre: Köszönet az Életért

Jobb az igazságtalanságot elszenvedni, Mint elkövetni. Platón: Gorgiasz dialógusa

Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal Hiszen Te vagy a Béke. Ady Endre: Imádság háború után

Előszó

HONNAN VAN EREJE MOSOLYOGNI?

Brunswick, Maine, 1976 novembere

Gimnazista koromban azt terveztem, hogy irodalomtörténetet fogok tanulni a Sorbonne-on, Auschwitzban pedig megfogadtam, hogy az ott átéltekről könyvet írok majd. Még az is megfordult a fejemben, hogy a könyvből film készül egyszer. De a háború után már nem volt kedvem írni. Hajdani életemről csak a gyermekeimnek beszéltem. Harmincas éveim derekán újból tanulmányokba fogtam, és a matematikát választottam. Így próbáltam legyűrni a múltat. De a sors másképp döntött. 1973 februárjában férjemmel Trinidadban üdültünk, és úgy határoztunk, hogy Venezuela érintésével térünk haza. Caracasban összeakadtunk néhány angolul beszélő fiúval; jelmezeket cipeltek, és elmesélték, hogy a zsidó iskola Purim-báljára mennek. Meghívtak bennünket, és csakhamar spanyolul beszélő szülők társaságában találtuk magunkat, akik jelmezekbe öltözött gyermekeik felvonulását, táncát figyelték. Könnyű volt felismerni a bibliai jelmezeket: a hagyományos Eszterek, Hámánok és Mordehájok mellett számos más ótestamentumi alak lépkedett. Láttuk Ábrahámot kosszarvval, Dávidot hárfával, meg nyakigláb Mózest, akit a hátára akasztott, kartonpapírból készített „kőtáblákról” ismertünk fel. – Ike – fordultam a férjemhez –, mit gondolsz, kit ábrázol az a lány, aki Mózessel táncol? – Aki a láncot viseli? Hát téged! – Ó nem! Az lehetetlen – tiltakoztam, de közben a hideg szaladt végig a hátamon. Mert Ike-nak igaza volt; a kislány ruhája a koncentrációs tábori csíkos rabruhát utánozta, jelképes lánc volt rajta, s mikor a lányka felém fordult, észrevettem ruháján a papírból kivágott sárga csillagot. Megdöbbenésemet látva Ike megfogta a kezem: – Mi történt veled? Rosszul vagy?

9

10

– Nem, nem, semmi. Csak az emlékezés… Ez a jelenet három év múlva jutott eszembe, amikor a Bowdoin Kollégium felkért egy előadásra. Akkoriban a Bates Kollégium dékánja voltam, gyakran tartottam előadásokat, a meghívás tehát nem lepett meg, annál inkább a téma. Valaki ugyanis hallott a múltamról, s arra kértek, hogy egy holokausztról szóló film bemutatása után tartsak előadást. Első reakcióm az volt, hogy nem tudom elvállalni, de aztán meggondoltam magam. És végül is nem bántam meg: a kitűnő francia dokumentumfilm, az Éjszaka és köd, valóságos katalizátorként hatott rám. Amikor a film véget ért, letöröltem könnyeimet, és ökölbe szorított kézzel az emelvényre léptem. – Mai vendégünk, Judith Magyar Isaacson, a Bates Kollégium dékánja, matematikus – mutatott be a házigazda –, aki diplomáját itt, a Bowdoin Kollégiumban szerezte, és valamikor auschwitzi fogoly volt. – Ilyen tömören összefoglalható egy élet – gondoltam. Javasoltam, hogy előadás helyett inkább beszélgessünk, s örömmel beleegyeztek. A kollégiumi hallgatóság körében hamarosan otthon éreztem magam, és a fájdalmas kérdések ellenére derűsen válaszolgattam. Felidéztem egy-egy kaposvári, auschwitzi, lichtenaui vagy lipcsei epizódot, és meglepetésemre nem éreztem megrázkódtatást. Már jóval elmúlt tizenegy óra, mikor az első sorból felállt egy copfos fiatal lány. – Isaacson dékán, megenged egy személyes kérdést? Tág pupillájú szeme szomorúan tekintett rám, hangja szinte harciasan csengett. Csak nem dékáni tekintélyemet akarja próbára tenni? – gondoltam. – Kérdezzen akármit – feleltem mosolyogva. – Muszáj válaszolnom? Nevetés morajlott fel a zsúfolt teremben, de a csinos felszólaló nem nevetett, makacsul előreszegezte állát: – Hány éves volt ön Auschwitzban? – Tizenkilenc voltam 1944-ben – feleltem –, ebből már ki is számíthatja a koromat. – Újból kacagás csendült, és a sok felemelt kart látva megkön�nyebbültem mosolyogtam. – Kérem a következő kérdést! De makacs kérdezőm nem tágított. Ideges mozdulattal hátralökte hajfonatait: – Tizenkilenc, mint én most… A kérdésem ez: megerőszakolták önt a táborban? – Hogy megerőszakoltak-e? – Éreztem, hogy elsápadok, de hamar össze-

szedtem magam. – Nos elmondom, hogyan menekültem meg tőle… – A teremben halotti csend támadt. Éjfél is elmúlt, mire hazaindultam. Búcsúzásul sok tanár és diák rázta a kezemet, és egy magas, szemüveges fiú az ajtóban állított meg: – Volna még egy kérdésem, mielőtt elindul. Azok után, amit átélt, hogyan tud mosolyogni? Ilyen szabadon, ilyen gyakran? Honnan van ereje mosolyogni? – Mosolyogtam? – kérdeztem meglepődve. – Míg Lichtenauról és Auschwitzról beszéltem? – Bizony. Többször is. – Lehet – mondtam szinte mentegetőzve. – Nem értem… Igazán nem értem… Ezen gondolkodni kell… Igen, feltétlenül gondolkodni fogok rajta. Azon az éjjelen Lichtenauról álmodtam. Hajnali ötkor felébredtem, félálomban az írógéphez siettem, és írni kezdtem.

11

Európa térképe a II. világháború idején. A vastag betűvel szedett helyeken jártam

12

1. fejezet

KÖSZÖNÖM, TANÁR ÚR!

Kaposvár, 1938 tavasza

Kaposvár némelyik térképen pici pont, de többnyire nem jelzi semmi. „Virágos Kaposvár”, Somogy megye álmos kis székhelye volt az otthonom, az egész világom. Apámmal és anyámmal a Kontrássy utcában laktunk, négy tágas, napfényes szobában. Alattunk dübörgött az Új Somogy nyomdagépe, de nyugalmas életünket semmi más nem zavarta. Reggel héttől negyed nyolcig enyém volt a fürdőszoba, de anyukám mindig öt perccel korábban ébresztett, hogy egy kicsit még heverészhessek a pelyhes dunyha alatt. Téli reggeleken így gyűjtöttem erőt a felkeléshez. A fűtetlen fürdőszobában derékig vetkőzve, jéghideg vízzel dörzsöltem le magamat, miközben a tükörben gőzölgő vállamat nézegettem. Tekintetem elégedetten pihent meg karcsú derekamon, szépen fejlődő mellemen is. Majd téli fehérneműbe és iskolai egyenruhába – sötétkék rakott szoknyába és sujtásos Bocskai-blúzba – bújtam. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rendeletére a hagyományos matrózblúzokat nemrég váltotta fel ez a nemzeti egyenruha. Úgy látszott, hogy nemzeti büszkeségrohamában döntött így a miniszter, de én reméltem, hogy Hitler-ellenes hazafias érzületből is. – Szabad a fürdőszoba! – kiáltottam, és máris jött apám, csárdásdallamot dúdolva. Reggeli dúdolgatását csak a borotválkozás idejére szakította meg. Miközben arcán fel-alá mozgatta a borotvát, összecsucsorított ajkával fütyörészett. Friss, fehér bőrével, fürge mozgásával jóképű apám jóval fiatalabbnak látszott harmincnyolc événél. Orra rövid és egyenes volt – ezt nagyon csodáltam, mert attól féltem, hogy mire felnövök, az én orrom is kissé hajlott lesz, mint a Vágóké-anyám családjáé. Zsidós orr – de borzasztó is lenne! Akkoriban mindenki „árjás” külsőről álmodozott, bármilyen esztelen volt is Hitler meghatározása.

13

Anyukám és én (1926. július 3.)

14

Anyukám, apukám és én (1934)

Szüleim tizenötödik házassági évfordulójukon (1938). Anyukám kordbársony p­ ongyoláját Magda néném varrta

15

16

Havas reggeleken anyám mellé álltam a nappali ablakába. „Esik a hó, a dal ma megered” – idézte anyám a jól ismert Babits-verset, amikor havas reggelre ébredtünk. Babits és Ady voltak a kedvenceink, verseiket tucatjával tudtuk kívülről. Ilyenkor Shelley Óda a nyugati szélhez című versével válaszoltam: „Késhet a tavasz, ha már itt a tél?” Szobánk illatos volt a kályha pattogó tüzétől és a friss péksüteménytől, amelyet reggelenként Vágó nagyapám kisinasa hozott nádfonatú puttonyában. Anyám könnyű léptekkel sietett a nagy, bronzszínű cserépkályhához, s két vékony karjával úgy ölelte át, mintha élőlény lett volna. Hosszú, kordbársony pongyolájában tetszett nekem a legjobban. A fekete alapon virító apró sárga rózsák nagyszerűen illettek koromfekete hajához. Reggelire mindig kiflit vagy császárzsemlét kaptam, friss vajjal és anyám főzte dzsemmel. Hozzá kakaót ittam, szüleim pedig tejeskávét reggeliztek. Pontosan háromnegyed nyolckor indultam az iskolába, amely tőlünk mindössze három háztömbnyire, az Esterházy fasorban állt. Ez volt Kaposvár egyetlen aszfaltozott utcája. A fagyos járda mentén két sorban, hódunyhájuk alatt szunnyadtak a kannaágyások. Téli álmukat a szélben suhogó, csupasz fák őrizték. A leánygimnázium, amelynek ekkor a harmadik osztályába jártam, Somogy megye nyolcosztályos magániskolája volt, 10-18 éves lányok számára. Az iskola szürke, kétemeletes tömbje tiszteletet parancsolt, de csak addig, amíg az ember nem hasonlította össze a fiúgimnáziummal, amely hozzá képest valóságos palotának tűnt fel. Mindig öt perccel nyolc előtt értem az iskolához, és szökdelve kettesével vettem a lépcsőket, amíg fel nem értem az első emeletre. Ez amolyan titkos, babonás játékom volt, olyasmi, mint amikor az ember átugorja a kövezet hasadékait. Rohanásomban egy reggelen nem kisebb személyiség állított meg, mint dr. Biczó Ferenc, a felső osztályok tanára. Városszerte jól ismert színes figura volt, nagyszerű magyar irodalom- és latintanár. Önmaga élő szobraként állt a lépcsőfordulóban: egyik lábát a másik elé téve, két kezét gondosan betanult könnyedséggel a háta mögé rejtve. Nyitott zakója alól kidomborodott a mellénye, amelyen csaknem pattanásig feszültek a gombok. Mellényzsebéből vastag óralánc fityegett. Dr. Biczó agglegény volt, és nem egy felső osztályos lány álmodozott

róla, hogy érettségi után hozzámegy feleségül, a negyvenes tanár úr domborodó pocakja és kopasz feje ellenére. Fenséges közelségétől megilletődve habozva ránéztem. Először láttam közelről vöröslő arcát, aranykeretes pápaszemét, húsos orrát, amelyet vörös és kék erecskék hálóztak be. Keskeny, vörös ajkain titokzatos Mona Lisa-mosoly játszott, persze hímnemű kiadásban. A városban azt rebesgették, hogy nem veti meg a boritalt. Úgy mondták, hogy munkájához az alkohol ad ihletet. Dr. Biczó személyét afféle helyi legendakör övezte Kaposvárott, e városban, amely majdnem annyira szerette a kultúrát, mint a pletykát. Fiatal nagynéném, Vágó Magda, aki Biczó nagy tisztelője volt, mielőtt én gimnazista lettem, már régen beavatott e fennkölt személyiség tiszteletébe. – Magyar – szólított meg dr. Biczó fensőséges hangon. Tudja a nevemet! – dobbant meg a szívem, s igent rebegtem. Bár lelkiállapotomhoz jobban illett volna a bibliai csengésű „Itt vagyok, Uram!” felelet, hiszen úgy éreztem, hogy valamiféle istenség szólt hozzám. – Vágó Magda unokahúga vagy – mondta. – Vágó tehetséges fiatal hölgy. – Zavartan bólintottam. Kedvenc nagynéném nyolc évvel volt idősebb nálam, és csodálkoztam, hogy Biczó tisztában van rokonságunkkal. – Kérlek, Vágó, illetve Magyar, jelentkezzél nálam a tíz órai szünetben. – Ezzel minden további magyarázat nélkül méltóságteljesen felment a lépcsőn. Izgalmamban most hármasával vettem a lépcsőfokokat, copfjaim csak úgy röpdöstek mögöttem. Az első órákon alig figyeltem, s amint megszólalt a szünetet jelző csengő, felrohantam a második emeletre, a felső osztályosok birodalmába. De mikor felértem, lassítottam lépteimet, annyira megilletődtem a folyosón fel-alá sétáló karcsú, kerek keblű nagylányok láttán. Biczó dolgozószobájába tilos volt a bemenet, kivéve kedvenceinek. Amint megjelentem a nyitott ajtóban, aranykeretes szemüvege felett egy pillanatra felnézett, majd újból olvasmányába merült. A sápadt februári napfény szétömlött a nehéz tölgyfa íróasztalon, és a távolabbi falon megvilágított egy szép olajfestményt. Kopaszodó fejét lassan, színpadiasan felemelte: – Hm, Magyar Judit – mondta mintegy magának. Azt hiszem, élvezte zavaromat, amint csendben pukedliztem, ahogy anyám tanított: jobb lábam hegyét a bal mögé téve könnyedén meghajtottam a térdemet, miközben szoknyám szegélyét az előírt egy centiméternyire felemeltem. Biczó hátradőlt karosszékében, rövid karját keresztbe fonta kidombo-

17

18

rodó mellén. – Úgy hallom, Magyar, szeretsz szavalni! – Bólintottam, s éreztem, hogy elpirulok. Biczó becsapta a könyvét, és így szólt: – Úgy tudom, első díjat nyertél az alsó tagozat szavalóversenyén. Ez visszaadta a bátorságomat. – Igen – feleltem –, egy Ady-verssel. – Mindjárt Adyval! Nos, volna számodra egy ennél sokkal könnyebb feladatom. – Keskeny ajkán halvány mosoly játszott: – Mit szólnál, ha az alsó osztályosok közül egyedül te szerepelnél a március tizenötödiki ünnepélyen? Az évenként megtartott ünnepély volt iskolánk egyetlen nyilvános rendezvénye, amelyen mindenki megjelent, aki számított a városban: a polgármestertől kezdve a kereskedőkig. Ennél nagyobb kitüntetésről nem is álmodhattam. Az alsó tagozaton belül az ünnepélyen való szereplés szinte egy Nobel-díjjal ért fel. – A március tizenötödiki ünnepélyen? – rebegtem hitetlenül. – Igen, az ünnepélyen – mosolygott, és a kezembe nyomott egy könyvet, amely egy hosszú költeménynél volt kinyitva. Biczó tanár úr halkan elnevette magát: – Mindjárt vége a szünetnek, jobb, ha gyorsan visszamégy az osztályba! Az osztályba visszatérve már azon törtem a fejemet, hogy milyen ruhában mondom majd el a verset. Ez legalább akkora gondot okozott, mint maga a szavalat. Magyar ruhában kellett megjelennem, amelynek elkészítése kisebb vagyonba került. Ezzel a költséggel nem akartam szüleimet terhelni. Legjobb barátnőm, Pogány Ilona azonnal felajánlotta a magáét, de kiderült, hogy az rövid nekem. Másnap, a szünetben felszaladtam a harmadik emeletre. Legyőzve félénkségemet beléptem a hatodik osztályba: – Van-e itt valakinek kinőtt magyar ruhája? – kérdeztem jó hangosan. Erdős Marika felugrott: – Ugye, te vagy Magyar Judit? – Bólintottam. Marikát mindenki ismerte: híres felsőosztályos tanuló és szavaló volt. De nem vártam volna, hogy hallott rólam. – Úgy tudom, te szavalsz az ünnepélyen az alsósok közül. Három évvel ezelőtt én szavaltam, és anyukám biztosan eltette a ruhámat. Hadd lássalak csak… – nézett végig rajtam. – Igen, bizonyára nagyszerűen illik rád! Marika másnap reggel behozta az iskolába a magyar ruhát. Örömöm nem ismert határt. A szokásos piros vagy zöld pruszlik és párta helyett Marikáé különleges volt. A bíbor színű pruszlikot és pártát csillogó kövekkel

varrták ki, a hímzett fehér selyemszoknya fölé parányi hímzett kötényke borult – valóságos műremek. – Erdős Marika magyar ruhájában fogok szavalni – újságoltam büszkén Biczó tanár úrnak a próbán. – Ó, Erdős Marika – mosolygott Biczó. – Az egyik legjobb tanítványom. Marika, aki három évvel volt idősebb, mint én, mindazt képviselte, ami én szerettem volna lenni, ha megnövök: magas, finom, érdekes. Hogy nem volt zsidó, nem számított nekem; annál jobban imponált divatos, kerek melle. Sejtettem, hogy magasra növök, s igyekeztem finommá és érdekessé válni, de ilyen melleket csak az Isten adhat az embernek. A verset megtanultam, és esténként órákig gyakoroltam. Történelmi tárgyú költemény volt, elcsépelt közhelyekkel megtűzdelve. – Ne vidd túlzásba ezt a borzalmas ritmust – mondta anyukám –, álomba ringatsz! – Halkabbra fogd, és ezüstcsengettyű szava legyen a hangod. De nem volt könnyű a vers rímeit és ritmusát tompítani. Még szorgalmas gyakorlása közben sem tudtam visszafojtani a nevetést. Panaszkodtam is Magda nagynénémnek, hogy bajban vagyok a verssel. – Ez az igazgató ízlése! – jelentette ki Magda a frissen érettségizett nagylány gúnyos fensőségével. – Biztos vagyok benne, hogy nem a Biczó választotta. De hetek múltán olyan érzelmi hatással volt rám a költemény, hogy szavalás közben könnyek gyűltek a szemembe. Hiszen Weiss dédapám 48as honvéd volt, apám és apai nagybátyáim végigharcolták a világháborút. Titokban arról álmodoztam, hogy ha egyszer Magyarországot új veszély fenyegeti, én is felajánlhatom majd életemet a hazámnak. Az ünnepély előtt néhány nappal Biczó tanár úr végighallgatta szavalatomat. Kopasz fejével elégedetten bólogatott: – Képzeld csak, hogyan tudnál egy Ady-verset szavalni! – dörmögte. A következő nap, 1938. március 13-a – amely történelmi dátummá vált – számomra épp úgy telt el, mint a többi. Délelőtt iskola, délben ebéd otthon. A borjúpörkölt és palacsinta elfogyasztása után szüleim ebéd utáni pihenőjükre tértek, én pedig franciaórára mentem Ilonával. Utána Ilo­náék udvarán játszottunk. Este: vacsora, verstanulás, leckeírás. Szüleim kívánságára mindig korán kellett lefeküdnöm. A nappaliban lévő díványon már dunyhám alá bújtam, amikor édesapám beállította a

19

20

londoni rádió, a BBC német nyelvű adását. Rádiókészülékünk új szerzemény volt, idegenszerű hangja zavarta a megszokott csendet, de közben másról álmodoztam, és alig hallottam. Anyukám a bronzszínű cserépkályha mellett kötött, karcsú, hosszú ujjai fürgén mozogtak, és ahogyan néztem őket, kellemesen álmosítottak. Apám, mintha imádkozna, a rádió előtt térdelt, a kis kézi csomózású szőnyegen, amelyet anyám készített tavaly a születésnapjára. Óvatosan csavargatta a gombot: nem volt könnyű kifogni a londoni adást. Háttal fordult felém, halszálka mintás zakójában alakja karcsú és fiatalos volt, világosbarna haja kurtára volt nyírva izmos nyakán, amelyet úgy szerettem. Már-már elszundítottam, amikor a londoni rádióban egy férfihang német nyelven bejelentette: „Itt London beszél… Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. A bécsi zsidó nőket arra kényszerítették, hogy Bécs fő útvonalait saját kezükkel, térden állva mossák fel.” Döbbenten ültem fel a díványon. Most majd Magyarország következik? Hiszen Ausztria olyan közel van… Majd anyukám is a kaposvári Fő utcát fogja súrolni? Gondolatban már láttam is, ahogyan térden áll, finom keze kék a jéghideg felmosórongytól, fekete télikabátja lótrágyától szennyes. Amint apám elzárta a készüléket, megkérdeztem tőle: – Apu, Hitler most majd megpróbálja Magyarországot is elfoglalni? Apám az ajkába harapott: – Remélem, hogy nem… – És mi lesz, ha be akar kebelezni bennünket? – folytattam aggodalmasan. – Ellenáll-e a hadseregünk? Apám tartalékos tiszt volt, azt vártam hát, hogy határozottan megnyugtat, de ő csak halkan, mintegy magának felelte: – Ha lehet… – Ijedtségemet látva átölelt: – Ne félj, Jutka! Megállítjuk őket, mielőtt még átlépnék a határt! Aludj most, holnap iskolába kell menned! A reggelinél a szüleim csak a németekről, Hitlerről és Bécsről beszéltek. Bekapcsolták a budapesti adót. Előző napon a pesti rádió hangja szinte pártatlannak tűnt fel, most azonban már a berlini szólamot szajkózta: „A dicső német csapatok… A zsidó nők, csalárd módon szerzett ékszereikkel…” – Istenem, Istenem, – sóhajtott anyukám a szemöldökét ráncolva. – Hiszen csak tegnap foglalták el Ausztriát. Vajon Horthy kiárusít-e bennünket? Nem bízom benne, Jani. – Én sem bízom – mondta apukám. Elképedtem. Hogyan beszélhet anyukám ilyen tiszteletlenül Horthy

kormányzóról? Apám megrázta a fejét, és miközben a zárt ajtó felé intett a fejével, suttogva szólt: – Vigyázz! Hátha meghallja Mari, mit beszélünk! Mint a legtöbb középosztálybeli családnak, nekünk is volt egy szolgálónk, hiszen a bérek alacsonyak voltak, a házimunka pedig nehéz. De a mi Marink, ez a falusi leány aligha lehetett náci besúgó. Milyen idegesek a szüleim – gondoltam rémültem. – S mi lesz Jutka szavalatával? – fakadt ki anyukám. – Manapság egy zsidó kislány aligha képviselheti a magyar nőket. Apám szürkéskék szeme elhomályosodott a szemüvege mögött. – Azt hiszem, szívecském, le kellene mondanod, mielőtt még felszólítanak rá. Első dolgod legyen ma reggel, hogy jelentkezel Biczó tanár úrnál. Háromnegyed nyolckor ott álltam dr. Biczó szobájában. Láttamra nem mutatott semmi meglepetést. – Talán tudja, hogy zsidó vagyok? – kérdeztem, mire ő azt mondta, tudja, de nem számít: ez Magyarország, nem Ausztria. – Mondjam le mégis a szavalatot? – Szó sem lehet róla – mondta. – Ez egy klasszikus magángimnázium, nem valami állami tanintézet. – Igen – motyogtam –, de megengedi-e az igazgató úr? Biczó felugrott a helyéről, és járkálni kezdett a szobában. – Ha sikeres ünnepélyt akar, jobban teszi, ha megengedi. – Barátságosan, de határozott mozdulattal elküldött. Húsvét a keresztények és pészah a zsidók ünnepe, de március tizenötödike minden magyaré. Mi, gyerekek, ilyenkor először vettünk fel tavaszi kabátot és fehér térdzoknit, akármilyen csípős volt is az idő. Csak így lehetett parádézni a piros-fehér-zöld kokárdákkal. Kilépve a Kontrássy utcára, beszívtam a tiszta, napsütötte levegőt, és egyik hazafias dalt a másik után dúdolgatva lépegettem az iskola felé. Már elenyészett bennem a tegnapelőtti rémület. Bécs messze van, gondoltam, és Hitler csapatai ellen biztos védelem a magyar határ. Velem ünnepelt a Kontrássy utca: az emeletes házakon ünnepélyes-vidáman lengtek a nemzeti zászlók. Könnyű lépteimmel, kokárdámmal magam is része voltam az ünnepnek. De látszólagos gondtalanságom mélyén gyermeki ösztönöm rosszat sejtett: miközben dúdolva, szökellő léptekkel haladtam az iskola felé, gépiesen átugrottam a kövezet minden hasadékát. Ezen a napon az iskola minden tanórát az ünnepnek szentelt: a szabadságharc történetét idéztük versekkel, dalokkal.

21

Este Marika díszes magyar ruhájában érkeztem az iskolába. Szívem hevesen vert az izgalomtól. A szereplők között én voltam az egyetlen alsós. Rajztanárnőnk művészi gonddal kikészítette az arcomat. Karnyújtásnyira eltolt magától: – De csinos vagy! Ilyen egy igazi magyar kislány! Vagyis szerinte nem nézek ki zsidónak – gondoltam, mert szamár módon bóknak vettem a megjegyzést. A műsor második száma volt az én szavalatom. Mialatt az énekkar Bartók- és Kodály-kórusműveket adott elő, reszketve húzódtam meg a nehéz bársonyfüggöny mögött, várva Biczó tanár úr jeladására. Vastag ujjának érintésére kiléptem a színpadra a bíborvörös függönyszárnyak közül. Anyukám felkészített erre a rettenetes pillanatra: „Gondold azt, hogy a közönség csupa káposztafej.” De sajnos egyetlen fejet sem láttam, csak sötétséget, fenyegető homályt. Árván, sebezhetően álltam a vakító reflektorfényben. Felemeltem a hímzett szoknya szegélyét, meghajoltam, miközben hallottam saját elcsukló hangomat, amint bejelentettem a vers címét és szerzőjét. Majd gyerekesen, lázas izgalommal hozzáfogtam: Magyar lányok, tudjátok-e, Micsoda nap van ma? A magyar nép dicsőségét E nagy naptól kapta. – Zsidólány! – csattant bőszen a sötétség mélyéről. – Fogd be a szádat! – Szörnyű közelről újabb kiáltás hangzott. – Piszkos zsidó! Takarodj innen! – A hátsó sorokban élesen fütyültek, a teremből csak úgy sütött felém a gyűlölet és megvetés. Megdöbbentem, remegés fogott el. ­Barátságos tornatermünk, ahol annyit tornáztam és játszottam, hirtelen ellenséges, gyűlölködő táborrá változott. Vakon néztem szembe ezzel a lázálommal. Meztelen térdeim remegtek a fehér zokni felett, fogam hangosan vacogott. Minden ösztönöm azt súgta, hogy meneküljek a függöny mögé. De nem adtam meg magam. Mély lélegzetet vettem, körmeimet a tenyerembe vájtam. Szemem hozzászokott a reflektorfényhez, és kényszerítettem magam, hogy tekintetemet a sötét nézőtérre szegezzem. Újra meghajoltam, ezúttal mélyen, lassan, méltóságteljesen, amint a népi táncórákon tanultuk. Hirtelen támadt bátorságomtól akaratlanul elmosolyodtam. Taps csattant fel a sötét nézőtérről, előbb csak innen-onnan, majd erősen, minden irányból. A taps közepette még hallatszott néhány füttyentés, de az ordítozás abbamaradt. Elhatároztam, hogy elölről kezdem a verset: 22

Magyar lányok, tudjátok-e, Micsoda nap van ma? Meglepődtem a saját hangomtól. Teltebben, erősebben szólt, mint azelőtt, szinte felnőttesen csengett. A nagy terem biztatóan visszhangozta, s többé már senki sem szakított félbe. Taps, utolsó meghajlás, majd hátramentem, kimerülten, de büszkén. – Jó volt! – mosolygott rám Biczó tanár úr, s már szaladtam is, hogy átöltözzem kokárdás iskolai egyenruhámba. Másnap reggel némi aggodalommal léptem át Biczó tanár úr szobájának küszöbét, hogy visszaadjam a költeményt tartalmazó könyvet. Mit mond majd a nyilas rendzavarásról? Észrevette-e, hogy mennyire megrémültem? Kedvesen fogadott. – Kitűnő volt a szavalat! Erősebb a hangod, mint gondoltam. – A rendbontókról egy szót sem szólt. – A fütty… – motyogtam. – Ó igen! – sóhajtott. – Pár kelekótya alak. Tudod-e, Magyar, hány nyilas van összesen Kaposvárott? Legfeljebb száz – egy harmincötezer lakosú városban! Nem jelentenek semmi veszélyt – tette hozzá. – Remélem, nem ijesztettek meg. – Nem – horgasztottam le a fejemet. – Magyar Judit, olvastad valaha Platónt? Nem is tudtam, ki volt Platón. – Nem tanultuk, tanár úr kérem. Dr. Biczó a legközelebb álló könyvszekrényhez lépett, és lassan, ünnepélyesen kiemelt egy vékony, agyonolvasott könyvet, majd átnyújtotta nekem. – Hazaviheted, Magyar, de légy szíves, vigyázz rá! Nem szoktam könyveimet tanítványaimnak kölcsön adni. Olvasd el Gorgiasz dialógusát, és emlékezz arra, amire Szókratész tanít bennünket: „Jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni”. Úgy tartottam kezemben az elnyűtt kötetet, mint valami imakönyvet. – Köszönöm, tanár úr – mondtam pukedlizve. Lent az udvaron a reszkető jegenyéket éles márciusi szél hajlítgatta. A tanári szoba ablakából láttam, amint az egyik fiatal jegenye majdnem a földig hajolt, és utána újra kiegyenesedett. 23

2. fejezet

NAGYAPA MEGMENEKÜL

Kaposvár, 1938 decembere

„Ezek a számadatok… szembetűnően mutatják a zsidóság hatalmas arányú előnyomulását és gyökeres intézkedés szükségét kiváltó térfoglalását minden téren, de különösen az értelmiségi kereső foglalkozások körében. Ez az előnyomulás az életviszonyok minden vonatkozásában hátrányosan érezhető módon megbontotta a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyát.” 1938: XV. törvénycikk (részlet az indoklásból).

24

Ausztria 1938. március 13-án történt német megszállása után a magyar zsidók helyzete napról napra romlott. Májusban meghozták az első zsidótörvényt, amely rengeteg nehézséget okozott. A zsidó diákokat megfosztották ösztöndíjuktól, az új, náci szellemű történelemkönyvek máról holnapra megváltoztatták a történelmet – a zsidók a római kortól mint gonosztevők szerepeltek. Tanáraink legtöbbje nem vette figyelembe az új politikai irányzatot, egyetlen kivétel akadt: történelemtanárunk, Ősváry Tibor. (Nem az ő neve.) Váratlanul kiderült róla, hogy ádáz antiszemita, aki perverz örömét leli a zsidó tanulók megalázásában. Katedráján úgy állt, mint valami busa szemöldökű, szúrós szemű óriás. Karját ragadozó szárnyként lengette, hosszú nyakát előrenyújtotta. A háta mögött Csutkának gúnyoltuk, halkan kuncogtunk az osztályban, amikor jojóként fel-alá mozgó hatalmas ádámcsutkáját figyeltük. Ősváry tanár úr sohasem íratott dolgozatot, nem adott írásbeli feladatot, kizárólag szóbeli feleletek alapján osztályzott. Még a legjobb tanulók is aggódva figyelték, hogy milyen osztályzatot ad feleletükre, hiszen egyetlen gyengébb osztályzat is kockára tette további tanulmányaik esélyét. Ősváry mindig a zsidó lányokat pécézte ki, hogy a tankönyv legzsidóellenesebb részeiből feleltesse őket. Erre mi kidolgoztuk védekező taktikánkat. Én például minden szakaszt így kezdtem: „A legújabb történelmi feltevések szerint…” Kárpáti Évi módszere sokkal ötletesebb volt. Felállt, fejét dacosan felemelte, és elkezdte: „A középkorban minden uzsorás… német volt!” Majd gyorsan helyesbített: „Bocsánat, úgy értettem, hogy zsidó”. Máskor

pedig egy ifjú drámai színésznő hanghordozásával szónokolt: „A szent háborúk szent hősei szent pogromokat rendeztek”. Évi mindig megúszta, mert roppant népszerű és mulatságos volt. Ősváry hamarosan „leszállt” rólunk, mert a hátsó padban ülő, félszeg kislány, Winternitz Böde személyében könnyű prédára talált. – Rajta, Winternitz! – mennydörögte Csutka. – Semmit se hagyjál ki! Azok a zsidók megérdemelték, amit kaptak! Nos, sorold fel az okokat, te kis majom! Hátrafordultam a padomban. Ugyanezt tette egyszerre a többi harmincnyolc sötétkék ruhás kislány. Mit felel Böde? Az arca vérvörösre gyúlt, sötét szeme könyörgőre vált. – A középkorban… – dadogta – a zsidók… a pénzkölcsönzők… – Szarva közt a tőgyét! – ordította Ősváry. Harminckilenc ifjú hölgy egyszerre mártotta tollát a tintatartóba, hogy felírja magának: „Szarva közt a tőgyét!” Ősváry legújabb gorombaságait lelkesen terjesztettük a szünetekben. Böde behunyta a szemét, és a pad szélébe kapaszkodott. Két nagy könnycsepp gurult végig kipirult arcán. De kínzója még nem végzett vele. – Mondd csak nekem, te hülye, honnan jöttek ezek a zsidók? Ha nem szólalsz meg azonnal, bizony megbuktatlak. Legalább eggyel kevesebb zsidó értelmiségivel gyűlik meg a bajunk! Eredj vissza apád fűszerüzletébe! Ez megtette a magáét. Böde utált segíteni apja fűszerüzletében. Hetivásárkor a boltot parasztok töltötték meg, és Böde túlságosan félszeg volt ahhoz, hogy jóindulatú tréfálkozásaikat elviselje. Gyorsan elhadarta a történelemkönyv vonatkozó szövegét: – A középkorban a zsidók főként Lengyelországból, Galíciából és Romániából szivárogtak be Magyarországra. – Elhallgatott, szipogott, de aztán elcsukló hangon folytatta a három évvel azelőtt tanult szöveggel: – De a nyugat-magyarországi zsidók a kazárok leszármazottai. Bizony mi, somogyi zsidók büszkék voltunk „árja” őseinkre. Az előítélet annyira ragályosnak bizonyult, hogy öntudatlanul magunkévá tettük azt, amit a sajtó és a rádió híresztelt. Gyakran önironikusan ismételgettük Hitler „Heraus mit den Juden!” („Ki a zsidókkal!”) jelszavának parafrázisát: „Heraus mit uns!” (Ki velünk!) – Ne rögtönözz itt nekem, te elefántormányú szamár! – köpködött Ősváry. Az osztály megütközve, hallhatóan felsóhajtott. Ez már több volt a soknál – még Csutkától is.

25

Vágó György

26

Vágó Imre

Vágó Dezső

Vágó Andor

27

Amikor tizenhat éves voltam

28

A Kaposvári Leánygimnázium negyedik osztálya. A hátsó sorban, jobbról: Magyar Judit, Magay Márta, Toronyi Ágnes

A Kaposvári Izraelita Elemi Iskola negyedik osztálya

29

30

Apai nagyszüleim, Klein Simon és Szidónia (1938)

Toronyi Ági erélyesen felemelte mindkét kezét. A tekintélyes keresztény orvos lányát a tanár nem hagyhatta figyelmen kívül. – Toronyi! – bólintott. Ági nem sietett, most már az övé volt a szó. Túlzó aggályossággal lesimította rakott szoknyáját, fejét felvetette. Máskor fiús hangja most csengő és nyugodt volt, csaknem úgy hangzott, mint egy felnőtté. – Tanár úr, az első osztályban tanultunk a kazárokról. Ez nomád törzs volt, amely zsidó hitre tért, mielőtt a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott volna. – Ki tanít itt? – ordította Ősváry. – Zsidó lovasok! Ugyan! Ezek a múlt legendái. A kazárok eltűntek. Kipusztultak! A tankönyvekben egy szó sem esik róluk. Kárpáti Évi nem állhatta meg, hogy jobb karját zászlóként lengetve szenvedélyesen fel ne kiáltson: – Ezer évig nem vesztek ki! Az első osztályban még megvoltak! Szavait elismerő kacagás fogadta, amit a szünetet jelző csengetés csak nyomatékosabbá tett. Ősváry felragadta az osztálykönyvet, és elhagyta a termet, osztálytársaim pedig kiözönlöttek a folyosóra. Átfurakodtam a tömegen, és felszaladtam az emeletre, ahol elcsíptem egy negyedikest: – Találd ki, mit mondott ma a Csutka: „Szarva közt a tőgyét!” Mit szólsz ehhez? Ő továbbadta osztálytársnőinek, én meg elégedetten mosolyogtam. – Nem láttad Pogányt? – kérdeztem. – Még az osztályban van. Szabályellenesen beléptem a negyedik osztály termébe, hogy megkeressem Pogány Ilonát, aki a legjobb barátnőm volt, mióta csak emlékeztem. Anyáink is lánykori barátnők voltak, és úgy éreztem, hogy hiányzó nővéreimet Magda és Ilona pótolta. ’ Ilonát körülvették osztálytársai. Mint mindig, most is nyugalmat sugárzott: nem is traktáltam Ősváry gorombaságával. Üdvözlésül szokásunk szerint egymáshoz érintettük ujjunk hegyét. – Mi újság, Jutka? – Winternitzről van szó – suttogtam. Böde és Ilona egymással szemben laktak – Pogányék a Vár utca legszebb házában, Winternitzék a fűszerüzlethez csatlakozó szerény lakásban. Más különbségek is voltak köztük: Pogányék asszimiláltabbak voltak, a Pogány

31

32

név is a kazár ősöket akarta igazolni, épp úgy, mint a hazafias hangzású Magyar vagy Kárpáti név. – Beszélned kell Bödével – mondtam Ilonának, amint sétálni kezdtünk a folyosón, és gyorsan beszámoltam az iménti esetről. – Szegény Böde – csóválta a fejét Ilona –, egyik percben félszeg, a másikban kihívó. Megint túlérzékeny volt. – Hogy mondhatsz ilyet? – mondtam felháborodva. – Csutka biztosan megbuktatja. Mindenáron áldozatot keres magának. – Nem hiszem. – Hírhedt nyilas – tiltakoztam. – Ez lehetséges, Jutka – bólintott Ilona. – De még nem buktatta meg. Ne légy igazságtalan. – De naiv vagy – mondtam ingerülten. – Ne olvass annyi Dosztojevszkijt! – Te meg ne ismételgesd folyton Szókratészt. – No jó, elég volt Szókratészből – mondtam, amint megszólalt a csengő. Ilonát nem lehetett kihozni a sodrából. 1938 decemberében a parlament már a második zsidótörvény vitáját tartotta, és szüleim idegessége egyre nőtt. Egy péntek délután, amikor apám hazatért, anyám elsápadt láttára. – Jani, mi történt? – kiáltotta, és elébe szaladt. Apám arca falfehér volt, reszketett, háta meggörnyedt. – Papa meghalt – mondta ki végül. – Szívszélhűdés. Nagyszüleim lakásába siettünk. A kapu nem volt zárva, az ajtó is tárva-nyitva állt. Felrohantunk a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Apró termetű Klein nagyanyám magas sarkú cipőjében fel-alá járkált, szürke haja zilált volt, aprócska kontya félrecsúszott. Kisgyerek koromban sokat játszott velem, és most is szerettem volna összeölelni, mint mindig, de a rémülettől megmerevedtem. Nagyapám teteme a szoba mélyén a fal melletti díványon feküdt, valamiképpen régi kísértettörténetekre emlékeztetve. Apám lábujjhegyen hozzálépett, és letérdelt a holttest elé, mintha apja csak aludt volna. A szoba most is a megszokott, régi illatokat árasztotta – növények illata keveredett a szivarfüst szagával. A fényesre politúrozott asztalkákon sorakoztak nagyanyám herendi figurái és nagyapám ezüst szivartárcái és hamutartói: régi tanítványai ajándékozták tanítójuknak és igazgatójuknak. A két hatalmas sárga krizantém, amit nagyapám 76. születésnapjára hoz-

tam, ismerősen üdvözölt az ablakpárkányról. A nemrég lezajlott szívrohamról csak egyetlen dolog árulkodott: nagyapám kedvenc karosszéke felborult, égnek álló lábai megzavarták a zsúfolt szoba rendjét. Végre magamhoz tértem, és lábára állítottam a széket. Az asztalon Goethe összegyűjtött műveinek egyik kötete egy költeménynél nyitva állt. Nagyapámmal már évek óta együtt olvastunk németül, és kíváncsi voltam, vajon következő leckénkhez választotta-e ezt a verset. De nem olyan üzenet volt, amit nekem szánt volna nagyapa – gondoltam, amikor megpillantottam A vándor éji dalát. Talán magának választotta: „Warte nur, balde ruhest du auch” („Várj, a te békéd sincs messze már”). Óvatosan apró lépést tettem a dívány felé, ahol nagyapa feküdt. Csupán a nyakkendője volt meglazítva, zakója be volt gombolva, fekete cipője ragyogott. – Gyere ide, Jutka, ne félj! – intett apám. Remegve odaléptem. Néztem nagypapa kopasz, fehér koponyáját, két oldalán az ezüstös pihével, szépen ívelt orrát, bronzszínű, kipödrött bajuszát, zárt szemhéját – védtelenül, szemüveg nélkül. Arca nyugalmat árasztott. A dívány oldaláról nagyapám bal karja mereven, fehéren csüngött alá; kisujja, amelyről hiányzott egy íz, büszkén elállt, amit mindig szerettem rajta. Gyűrűs ujján pecsétgyűrű volt. Nagyanyám melléje térdelt, és az élettelen kézről lehúzta a gyűrűt. – Papa mindig azt akarta, hogy a tied legyen, fiam – suttogta, miközben felhúzta apám gyűrűs ujjára, a szintén egyetlen ízből álló kisujj mellé. Apám keze most már nagyapám kezének másává lett. Vajon majd az én fiam is örökölni fogja ezt a pecsétgyűrűt és ezt a lázadó kisujjat? Másnap szombat volt, a temetést ezért vasárnapra tűzték ki. Apám, anyám és én hóviharban indultunk reggel a nagyszülők házába. Amint elhaladtunk a hatalmas, neoromán katolikus templom előtt, láttuk, hogy a boltíves bejárat felé mindenfelől óriási embertömeg siet a hóviharral birkózva. – Karácsony van! – kiáltottam. – Karácsony és vasárnap! Ez egyszer esik meg hétévenként. – Nem jönnek el a temetésre a keresztények – mondta anyám, s lágyan belekarolt apámba. – Ne légy csalódott, Jani.

33

34

– De eljönnek – tiltakozott apám. – Ne feledd, drágám: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Mi, zsidók is hozzájuk tartozunk. Nagyapám fenyőfa koporsója a nappali szoba padlóján állt, fedele lazán volt beszegezve – ortodox módon egy neológ házban. Megremegtem, mikor eszembe jutott, amit a hittanórán tanultunk: „A koporsónak készen kell állnia a Messiás érkezéséhez.” Mihelyt beléptünk, apám a koporsóhoz lépett: kabátjáról apró hócsomók olvadtak le a bíborszínű torontáli szőnyegre. A szobát megtöltötték a koporsót körülálló fekete ruhás, fehér arcú emberek – éles kontrasztot alkotva a fehér háttérrel. Nagyanyám tükreit és a falon függő képeket ugyanis fehér lepedők takarták. – Miért takarta le nagymama a képeket? – kérdeztem anyámtól suttogva. – Úgy tanultam, hogy halottasházban csupán a tükröket szokták elfátyolozni. – Nem tudom – rázta a fejét anyám, de halvány mosolya elárulta, hogy tudja. Most eszembe jutott kedvenc képem, egy falusi utcát ábrázoló olajkép, amelyen néhány kisfiú azon versengett, hogy melyikük tud mes�szebbre pisilni. Emlékeztem, hogy mennyire haragudott nagymama ezért a képért, mikor nagypapa hazahozta. Úgy látszik, halottasházban különösen botrányosnak tartotta. Nagyanyám a díványon ülve, egyetlen lánya, Ica mellett csendesen sírdogált. Nagynénémre alig lehetett ráismerni. Apró alakját fekete ruha takarta, fényes haja (bronzvörös, mint nagyapám bajusza) fekete kalap és fátyol mögé rejtőzött. Gyermektelen Ica néném egy bankigazgató titkárnője volt, és munka után alázatosan szolgálta ki férjét, Gyenes Zoltánt, a zsidóiskolai tanítót. A szüleivel érezte legjobban magát. – Ne sírj, mamám, ne sírj, édesem! – suttogta Ica. De a szemüvege mögött, sírástól duzzadt szemhéján felnagyítva látszottak a hajszálerek. Anya és lánya csendesen beszélgettek a díványon, amelyen még csak tegnap kiterítve feküdt nagyapám. Szinte apró rongybabáknak hatottak, kicsi fekete cipőjük alig ért a padlóig. A többi nő a gyermekekhez csatlakozott a szomszédos szobában. Apám két fivérével a zöld terítős asztal köré telepedett, hogy megbeszélje a tennivalókat. A fivérek messziről érkeztek: Klein Laci Budapestről, Magyar Józsi Abonyból. Csupán Feri, az amerikai fivér hiányzott. Sok mondanivalójuk volt egymásnak. Összerázkódva húzódtam a sarokba: hogy is tudnak beszélgetni itt, ahol a szoba közepén nagypapa

koporsója áll? – Nos – mondta Laci –, eltemetjük az utolsó Kleint. A testvérek közül ő volt az egyetlen barna hajú, érzelmes pillantású, de erélyes állú férfi. És az egyetlen, aki ragaszkodott a Klein névhez. A család az ő hadifogsága idején változtatta a nevét Magyarra, s mire ő hazaért, éppen az 1919-et követő ellenforradalom időszakában, az országban olyan antiszemita légkör uralkodott, hogy Laci kiábrándult a magyarkodásból. Apám hozzá fordult: – Tehát végül te is Magyarra változtatod a neved? Laci ajkát biggyesztve kiáltotta: – Szó sincs róla! – Pszt! – suttogta Józsi, az elemi iskolai tanító, a koporsó felé intve. Hálásan néztem konzervatív gondolkodású Józsi nagybátyámra. Életemben először az ő pártján álltam. Úgy hallottam, hogy nagyanyám beteg volt, amikor őt várta; nem kétséges, hogy Józsi a család minden jellegzetes vonását örökölte, csupán kissé torz formában. Mindezt az ajka közelében éktelenkedő csúnya szemölcs szimbolizálta a legjobban. Apám, bár a fivérek közül a legfiatalabb volt, nem szokott hallgatni rájuk. – Miért ne lehetne mind a négyünknek ugyanaz a neve? – kérdezte. – Már késő – rázta a fejét Laci. – Úgyis fura, hogy Ferinek Amerikában Magyar a neve. – Éppen a napokban kaptam Feritől levelet – szólt apám. Alighanem elveszti állását a Marquette Egyetemen. Úgy látszik, az amerikai fiatalok annyira haragszanak Hitlerre, hogy már senki sem akar foglalkozni német irodalomtörténettel, mintha Goethe, Thomas Mann vagy a zsidó Heine volna a nácizmus oka! – Szegény Feri! – motyogta Józsi. – Milyen büszke volt rá papa. – Egyetemi tanár Amerikában. És még a temetésére sem tud hazajönni! – Józsi előszedte fekete szegélyű zsebkendőjét, amelynek beszerzéséről rajongva szerető felesége gondoskodott, megtörölte a szemét, és – szokásához híven, de az alkalomhoz nem illőn – hangosan kifújta az orrát. – Nem értelek, Laci! – mondta apám, és a karjára tette a kezét. – Miért magyarosítod a nevedet? – Hogy el ne veszítsem az állásomat. Simonra változtatom a nevemet, papa tiszteletére, és már elintéztem, hogy hamis iratokat szerzek, amelyek szerint árja vagyok.

35

36

Józsi felugrott, megragadva fivére karját: – Laci! Ez veszedelmes dolog! És sérti a vallásunkat! Mit szólna papa? – Papa halott – mondta Laci, és kezébe temette arcát. Józsi megtörölte a szemét fekete szegélyű zsebkendőjével, és az ablakhoz lépett. – Nem csillapul a hóvihar. Senki sem jön el a temetésre. Laci rátette erős karját fivére keskeny vállára: – A zsidók eljönnek, akármilyen idő van is, a keresztények közül meg úgysem mutatkozik senki. Nem olyanok az idők. – De eljönnek – mondta apám. – Majd meglátod! – Apám, akárcsak nagyapám, mindig elvárta az emberektől, hogy nemeslelkűen cselekedjenek, és mert az emberek tisztelték őket, nem sokszor csalódtak. A temetési menet csupán családunk tagjaiból állt, a két-két ló vontatta szánok követték a díszes halottaskocsit. A karácsonyi kirakatokat belülről piros és fekete bársony, kívülről hó díszítette. Az utcákon alig volt járókelő. Nehezen kaptattak fel a lovak a meredek Fő utcán. Kendőkbe bugyoláltuk arcunkat, így védekeztünk a hóvihar ellen. – Talán mégis Józsinak lesz igaza – mondta apám fekete gyapjúsálja mögül. – Egyetlen keresztény sem gyalogol három kilométert karácsony napján, ekkora hóviharban. A temető nehéz vaskapujánál nagy csoport gyülekezett, várta a temetési menetet. A zsidó hitközség minden tagja megjelent – azok is, akik karácsonyra jöttek haza, köztük kedvenc nagybátyám, Vágó Dezső is Budapestről, aki alig észrevehetően integetett felém. Keresztények is jöttek: nagyapa sakkpartnerei, régi tanítványai, kartársai. Amint kiszálltunk a szánokból, a kapunál újabb szánok álltak meg: Kaposvári polgármester, akit városi tisztségviselők, iskolaigazgatók és papok követtek. Kaposvár keresztény vezetőinek és tisztviselőinek jelentős része. – Odanézz! – ámuldozott Laci bátyám. – Nem is olyan antiszemita város ez, mint gondoltam volna. Az egész szertartás alatt – ez volt életemben az első temetés, amelyen jelen voltam – gyászoltam nagyapámat, megráztak a szomorú dallamok, iszonyodtam a sírgödörbe leeresztett koporsón kopogó fagyos göröngyök zajától, de közben éberen figyeltem, mi történik, mintha történelmi esemény tanúja volnék. Dr. Hercog főrabbira szemmel láthatólag mély benyomást tett az előke-

lő közönség. A főtisztelendő úr határozott cionizmusellenes volt, s akárcsak nagyapám, lelkes magyar hazafi. Most felhasználta az alkalmat, hogy az időhöz illő nagy beszédet tartson. Hercog rabbi a Jom Kippurkor látott fehér köntös helyett hóval borított papi ruhát viselt. A jól ismert apró figura helyett egy próféta magasodott fel előttünk, aki kavargó hófelhőből szólt az összegyűltekhez. Nagyapám nyitott sírja felett, a dühöngő hóviharban szenvedélyes szavakkal ecsetelte a magyar zsidók hazafiságát. Semmit sem hagyott ki: a kazároktól az elmúlt háború hőseiig: „Klein Simon, a kazárok büszke leszármazottja… a lelkes magyar pedagógus…; aki a cseh üldöztetés elől menekült ide… Boldogan küldte négy fiát a harcmezőre, a hazáért…” Körülöttem mindenkit belepett a hó. Kutatóan néztem a hallgatag arcokat. Hogyan fogadják ezt a keresztények? Vajon elgondolkodnak-e majd a zsidótörvény igazságtalanságáról, amit aggódó rabbink oly világosan sugalmazott? Vagy egyszerűen csak alig várják már, hogy vége legyen a szertartásnak, és hazatérhessenek ebből a hóviharból? Az ősrégi temető sírkövei mint önmagunk fagyos képmásai sorakoztak. Hercog rabbi hóborította karját felemelve, halottakhoz és élőkhöz egyként szólt: „Ez az istenfélő zsidó férfiú, ez a példás magyar hazafi, akinek ősei ezen a földön éltek és haltak, ezer éven át… Imádkozzunk érte. Örökkévaló Isten, aki trónolsz az egekben, vedd védő szárnyaid alá tőlünk eltávozott testvérünk lelkét…” Egy héttel nagypapa temetése után elfogadták a második zsidótörvényt. A temetést követő hónapon át apám, aki alig volt jámbor zsidónak nevezhető, váratlanul visszatért a hagyományos szokásokhoz. Harminc napon át még a borotválkozást is elhagyta, mintha ortodoxok lettünk volna. Nem dudorászott, nem fütyörészett többé reggelenként, s minden napunk az elhunytra való emlékezéssel kezdődött. Végül elhagyta apám a formális gyász jeleit: az imát, a fekete karszalagot és a szakállt, de soha többé nem borotválkozott már fütyörészve. Más változásokat is észrevettem apámon. Úgy látszik, elszakadt az egyik legerősebb szál, ami Magyarországhoz kötötte, s minden reményét most tervezett amerikai kivándorlásunkhoz fűzte. Sürgősen levelet írt szeretett fivérének, Magyar Ferenc professzornak, s kérte, hogy küldjön bevándorlási iratokat. 37

3. fejezet

NÉGY ÉV

Kaposvár, 1939–1943

38

Az 1939-es év meglepetéssel kezdődött: Feri bátyámtól Amerikából három affidavit – bevándorlási irat – érkezett. Levele ellentmondásos volt: megígérte, hogy vállalja egyetemi tanulmányaim költségeit, de az amerikai recesszióra hivatkozva lebeszélt bennünket a kivándorlásról: – Légy elkészülve, Jani, hogy tányérmosással kell megkeresned a kenyeredet – írta –, itt most nincs kilátás valami tisztességes állásra. – Tányérmosás! – csodálkozott anyukám. – Hiszen még egy poharat sem tudsz elmosni. – Feri nem ért üzleti dolgokhoz – morogta apám. – És még azon panaszkodik, hogy tanári állása bizonytalan. Uram Isten! Kinek a helyzete biztos manapság? – Igazságtalan vagy, drágám! – csitította anyám. – Megígérte, hogy kitaníttatja Jutkát. Ez nagyon rendes tőle. – Hát igaz – ismerte el apám, átfogva a vállamat. – Gondold csak el, Jutka, Amerikában nincs numerus clausus. A numerus clausus, a két világháború közti Magyarország 1920-ban hozott első zsidóellenes intézkedése szerint az egyetemekre és főiskolákra felvett hallgatóknak maximálisan 6%-a lehetett zsidó. Ez akadályozta meg Magda nénémet és Vágó nagybátyáimat, hogy egyetemi tanulmányokat folytassanak, köztük Dezső bátyámat is, a legtehetségesebb matematikust, aki valaha a kaposvári gimnáziumot elvégezte. A zsidó fiú vagy lány számára nem volt elegendő a kitűnő érettségi bizonyítvány, összeköttetések, protekció nélkül nem jutott be az egyetemekre. – Nem aggódom a numerus clausus miatt, apu – mondtam. Mire tizennyolc éves leszek, már régen liberális kormány lesz nálunk. Magad is mondtad már. És valamiről megfeledkezel: magyar irodalomtanár szeretnék lenni, mint Biczó tanár úr. – Miért nem tanulhatnál angol irodalmat? – mosolygott apám. – Vagy

még jobb lenne, ha visszatérnél régi álmodhoz, az építészethez. Az aztán a szakma! – Elcsodálkoztam: apám sohasem tervezett – és nem is tervezhetett – számomra ilyen jövőt Magyarországon. Klein nagymama megadóan fogadta kivándorlási terveinket, de anyám családja hitetlenkedett. – Amerika! – mondta bánatosan Vágó nagyanyám. – Istenem, még Magda esküvőjén sem lehettek itt. – Anyámnak igaza van – mondta vacsora közben anyukám. Nem mehetünk el, amíg Magda férjhez nem megy. Olyan ő, mintha második lányom volna. – Magda csak huszonkét éves – vetette ellen apám. – És ki gondol házasságra ezekben az időkben? – De minek elsietni? – mondta anyám. – Egyelőre nem fenyeget bennünket veszély. – Hitler háborút akar – mondta apám. – Ki kell hogy juttassalak benneteket innen. – Hitler már nem sokáig tarthatja magát – szakítottam félbe. Mindenki ezt mondja. – Mindenki vak! – vágott vissza apám szokatlan ingerültséggel. Ebédlőasztalunkon ettől kezdve gyakran szétteregette apám a térké­peit, a hajójáratok menetrendjeit, és mindhárman angolul kezdtünk tanulni. Tizennegyedik születésnapomra Dezső nagybátyám felhúzós gramofonnal és angol leckéket tartalmazó hanglemezekkel ajándékozott meg: „Ha már itt hagysz engem, Jutka, Amerikáért, legalább ne legyen üres a koponyád ott sem” – írta levelében. Apám egynapi szabadságot vett ki, hogy a „filléres gyorssal” Pestre menjen. Dühösen tért haza: – Az amerikaiak nem veszik észre a válságos helyzetet, süketek és vakok. A zsidóknak semmi engedményt nem tesznek. A magyarok ötéves várakozási listán vannak. Öt év, amikor Hitler már a kapuban áll! – De te a cseh kvótán vagy – mondta anyám. – Igaz! – felelte apám ingerülten. (Valóban, a sors iróniája: apám szülővárosát a háború után Csehszlovákiához csatolták, és a magyar érzelmű család Kaposvárra menekült.) – De miért volnának a csehek jobbak, mint a magyarok? – kérdeztem izgatottan.

39

40

– Miért jobbak a keresztények, mint a zsidók? – így apám. – Az a baj, hogy megint a rossz oldalon állunk. – Te nem, Janikám! – emlékeztette anyám. – Menj te, édesem. Készítsd elő ottani életünket. Jutka meg én csak megleszünk itt, a háború a férfiak számára veszélyesebb. – Ez másféle háború lesz – rázta a fejét apám. Becsukta az ajtót, és suttogva hozzátette: – Velem jöttök látogató vízummal, és ott maradtok, illegálisan. – Csak nem gondolod ezt komolyan, Jani! – anyám levegő után kapkodott. – Mindnyájan börtönbe kerülünk. Apád megfordulna a sírjában. – Papa bevándorlási papírokat kért Feritől a számunkra, előbb, mint én. – Ezt most hallom először, Janikám. – Anyám fel-alá járkált a szobában, meg-megsimogatva az asztalt, a székeket, egy maga hímezte párnát. – Elvihetjük mindezt magunkkal? – Nem tudom, édesem – sóhajtott apám –, egyszerűen nem tudom. Február közepén apám kezembe nyomta a helyi lapot. A címoldalon az állt, hogy előző nap, 1939. február 15-én Imrédy Béla miniszterelnök egy rendkívüli parlamenti ülésen bejelentette lemondását. Közölte a döbbent képviselőkkel, hogy őseinek egy része zsidó volt. – Úgy kell neki! – apám elégedetten nevetett. Az új miniszterelnök Teleki Pál gróf lett, ugyanaz a Teleki, aki korábban kijelentette, hogy a magyar zsidóság többségében asszimilálódott, és faji szempontból a magyar zsidók már nem is zsidók, hanem magyarok. A második zsidótörvényt május 4-ével életbe léptették. Minden keresztény, akinek nagyszülei között legalább két zsidó volt, maga is zsidónak számított. A második zsidótörvény következtében sok rokonunk és barátunk állástalanná vált. Apám maradhatott, de kevesebb fizetéssel. A második zsidótörvény következtében Klein Laci nagybátyám, aki a nevét már Simonra változtatta, most egy harmadik név alatt élt, hogy megtarthassa könyvelői állását. – Szent Isten, Laci! – szólt apám, amint megpillantotta hazalátogató testvérét az állomáson. – Rossz színben vagy. Mi történt? – Nem tudok aludni – panaszolta Laci útban Klein nagymama háza felé. Megállt egy pillanatra, hogy megmutassa hamis papírjait: – Látod? Kovács István. Vallása: református. Egy halott ember iratait használom,

de börtönbe kerülhetek miatta. Bocsánat! – tette hozzá felém fordulva. – Nem akartam megijeszteni a gyereket. Azon a nyáron, amikor apám egyre tervezgette kivándorlásunkat, beteges szórakozottság vett erőt rajtam. Könyveket, zsebkendőket, kulcsokat hagytam el, nemegyszer a lakásból is kizártam magamat. – Mi van veled, Jutka? – kérdezte apám egy fülledt augusztusi estén. – Folyton eloltod a villanyt. Olvasni szeretnék. – Öt perccel utóbb újra eloltottam a villanyt. Beteg lettem? – kérdeztem magamtól. Vagy talán a havibaj okozza? Mostanában szokatlanul fájdalmas lett. Talán csak nem vesztettem el az eszemet? Ki kell vernem a fejemből Hitlert és az emigrálást. Hamarosan kezdődik az iskola, majd helyreáll a normális élet. 1939. szeptember 1-jén éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ötödikes tankönyveimet a kötelező kék papírral bekössem, amikor a budapesti rádió hírül adta, hogy a németek megtámadták Lengyelországot. Apám a rádióhoz sietett. – Gyorsan! – kiáltotta. – Nézd meg, be van-e zárva az ajtó! Meg kell hallgatnom a londoni rádiót! Szeptember 3-án már Németország és Anglia is hadiállapotban volt egymással. – Előbb kell Amerikába mennünk, mint gondoltam! – mormogta apám. – De apu! – kiáltottam. – Most kezdem az ötödiket. Biczó tanár úrral! – Sajnálom, Cica – mondta apám, miközben a rádió gombján csavargatott –, nem tehetek róla. – London ismerős hangja éppen az Atlanti-óceánon aknára futott hajókról számolt be. – Elkéstünk, Jani – sóhajtott anyám. – Csak nem akarod, hogy a hajó Jutkával aknára fusson?! – Inkább vállalnám azt a kockázatot, mint hogy itt várjunk Hitlerre – mondta apám. Anyám azonban „mindenesetre” befizette a tandíjamat, és egy héttel később ötödik osztályos lettem. A gyengébb tanulók nem folytatták tanulmányaikat; vagy harminc Somogy megyei fiatal hölgy azonban felköltözött a kaposvári leánygimnázium második emeletére, hogy ott gyarapítsa műveltségét. Tagja lettem az önképzőkörnek, és hamarosan második lettem a szavalóversenyen, Ady Imádság háború után című versével. Közben otthon apám listát készített arról, hogy mit kell a hátizsákokban magunkkal vinni.

41

Tizennyolc éves apám, nagyapám és Feri nagybátyám az első világháború idején, 1918-ban

42

Apám, tiszti ruhában (jobbról), 1941-ben. A felvétel a salánki zsidó munkatáborban készült

Csónakázás a Balatonon (1939). Balról: apukám, Pogány Ilona nagynénje, én, Ilona, Székely Anti. A társaságból én vagyok az egyedüli túlélő

Kerékpáros kiránduláson, 1939-ben. Bal szélen Székely Anti és én, jobb szélen Pogány Ilona, középen Schwarzenberg Zsuzsi mosolyog a lencsébe, mögötte, kissé eltakarva édesapja Zsuzsi udvarlójával – rajtam kívül az egyedüli túlélővel – beszélget

43

44

– Attól tartok, hogy mindent magunknak kell majd átcipelni a határon – mondta anyámnak. – Már nincs rá lehetőség, hogy a holmit hajón kiszállíttassuk. De mielőtt szüleim eladták volna a bútorokat, közbeszólt a katonaság. Magyarország még nem állt háborúban, amikor becsengetett a postás, megzavarva ebédünket. Ajánlott levelet kézbesített apámnak: a behívóját. Apám összegyűrte behajózási tervünket, és a kályhába dobta: – Nem leszek katonaszökevény! Kiképzését még az I. világháborúban kapta, s most mint tartalékos tisztet hívták be egy újonnan szervezett munkaszolgálatos alakulathoz. Elegáns tiszti egyenruhájában, karddal az oldalán, de kabátujján a zsidókat jelölő sárga karszalaggal búcsúzott tőlünk. Vágó nagybátyáim még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy az első világháborúban szolgálhattak volna, így most, ha behívják őket, rendfokozat nélküli munkaszolgálatosok lesznek. Erre a múltban nem volt példa. A hagyomány az volt, hogy a középosztálybeli fiatalemberek leérettségiztek, és utána automatikusan karpaszományosokként szolgálták le katonaidejüket. Október elején apám fényképet küldött: jóképű, fiatal zászlós mosolygott mellette a lencsébe. „Jól nézd meg, Jutka – írta apám –, remélem, egyszer még bemutathatom neked.” – Mire gondol apu? – kérdeztem sértődötten. – Hadd álmodozzon szegény – mondta anyám. – Hagyd álmodozni. Néhány héttel később a zászlós fényképét a fiókba dugtam, mert első udvarlóm a 15 éves, intelligens Székely Anti lett. Arról persze szó sem lehetett, hogy az utcán kettesben sétáljunk, ezt tiltotta az iskolai szabályzat. Ehelyett eljárt hozzánk, hogy szénrajzra tanítson, és hegedűn szerenádokat adjon. Iránta való érzéseim azonban – az ő nagy bánatára – gyerekesek és plátóiak maradtak. Anyám foglalta el apám helyét Honig és Weinbergernél, Pogányék tekintélyes fűszer- és csemege-nagykereskedésében, decemberig, amikor apám leszerelt. Főkönyvelőként dolgozott anyám, de az üzletvezető tisztét nem töltötte be. Ez utóbbi feladatot legjobb barátnője, Pogány Jolán vette át, akinek aranyos férje patikus volt, s üzleti tehetséggel nem volt megáldva.

Apám éppen otthon volt, amikor Biczó tanár új feladatot adott az osztálynak: – Írjatok dolgozatot fehér színű dolgokról. Erőltessétek meg a fantáziátokat! A dolgozatomból vers lett, amelynek csak egyetlen sorára emlékszem: „Apám halántéka az idén fehér lett”. Biczó tanár úr felszólított, hogy olvassam el az egész hosszú verset, majd a legnagyobb kitüntetésben részesített: – Magyar! – jelentette ki. – Mától kezdve viheted a könyveimet. Így történt, hogy bekerültem Biczó tanár úr háremébe – amint az irigykedők nevezték. Visszagondolva rá, mindnyájan csinos lányok voltunk. Ki tudja, hogy Biczó tanár úr választásaiban minek volt nagyobb szerepe – a külsőnek vagy a tehetségnek? Naponta négyszer – latin- és magyaróra előtt és után – egész menet vitte Biczó tanár úr kézikönyveit, akárcsak az egyiptomi reliefeken látható teherhordók. A következő négy év alatt, miközben Hitler Európa nagy részét megszállta, az óraközi szüneteket Biczó tanár úr dolgozószobájában – a szentek szentjében – töltöttem, ahol művészetről és költészetről beszélgettünk. Egyetlen dologról volt tilos szót ejteni: a XX. századi politikáról. Még a Magyarországot érintő legkomolyabb kérdésekről sem beszéltünk soha. 1941 áprilisában Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett, hogy ne kelljen szószegőként hadat üzennie a baráti Jugoszláviának. Ugyanazon év június 27-én Magyarország is hadat üzent a Szovjetuniónak. Ezek az események az egész országot megrázták, de a mi iskolánk életét alig érintették. Mi, serdülők, talán önvédelemből próbáltuk észre sem venni a keresztény lakosság körében növekvő antiszemitizmust. A lakosság nagy része inkább Hitler, mint Sztálin pártján állt, inkább elfogadta a nácizmust, mint a kommunizmust. Mi, zsidók demokráciáról álmodtunk, s magunknak sem mertük bevallani, hogy célunk elérésére nincs semmi remény. *** Az 1940-es év politikai légkörében elcsodálkoztam rajta, hogy Biczó tanár úr fontos szerepet szánt nekem a március 15-iki ünnepélyen: Zrínyi Ilonát kellett alakítanom. – Meg akarod kockáztatni, Jutka? – kérdezte anyám nyugtalankodva. – Emlékezz csak, mi történt két évvel ezelőtt!

45

46

– Megígértem, hogy elvállalom, még mielőtt Biczó tanár úr megkérdezte volna az igazgató urat – mondtam. – Különben mindig úgy táncolnánk, ahogyan a nyilasok fütyülnek. – Hát persze! – mondta anyám felcsillanó szemmel. – Gyakorolni fogom veled a szerepet, és gyönyörű jelmezt készítünk. Azért is megmutatjuk nekik! Egyik osztálytársnőm, Móritz Sári, kölcsönadta édesanyja családi díszmagyarját. Copfos, iskolai egyenruhás kislányból percek alatt hoszszú, tengerzöld selyemruhás fiatal nemesasszonnyá alakultam át. Anyám gondosan tanulmányozta a történelemkönyvben Zrínyi Ilona jól ismert arcképét, és Klein nagymama zöld bársony, arany rátétes ebédlőasztal-terítőjéből Zrínyi Ilonáéhoz hasonló palástot készített, hosszú hajamat pedig gyöngyfüzérekkel fonta be. Lehet, hogy a hasonlatosság hökkentette meg a közönséget; mindenesetre senki sem zavarta meg az előadást. Ez az esemény jelentette gyermekkorom végét. Nyilvános szereplésem után megváltozott irántam a fiúk viselkedése. Anti egy egzotikus mimózacsokrot küldött, s arcomat a puha sárga golyócskák közé rejtettem. De másnap egy jóképű nyolcadikos gimnazista kezdett követni az utcán. – Jobban tetszik, mint Anti – vallottam be anyámnak néhány nap múlva, amint hódolómat megpillantottam a Kontrássy utcán fel-alá járkálni. Anyám óvatosan kinézett az ablakon. – Valóban csinos – mondta –, de ne felejtsd el, hogy nem zsidó. – Igazán nem tehetek róla, hogy mindig utánam járkál – feleltem, jól tudva, hogy zsidók és keresztények társadalmilag nem nagyon érintkeztek egymással. De másnap ismét bátorító mosolyt küldtem a fiú felé. Végül is szerét ejtettem, hogy kérdezősködjem felőle, ami nem volt nehéz dolog, hiszen Biczó tanár úr háremének legnagyobb része dzsentri származású volt, mint ez a fiú. Magay Márta barátnőm, aki épp oly híres volt mesés külsejéről, mint tanulmányi eredményeiről, végül is bevallotta a szomorú valóságot: – Valóban nyolcadikos, Jutkám – mondta, miközben gyengéden megfogta a karomat –, de már másodszor rugaszkodik neki az osztálynak. Tavaly megbukott. A kacérkodást nyomban abbahagytam. 1940-ben későn kezdődtek a zsidó ünnepek. Jom Kippur október 12-re esett. Dezső nagybátyám szokás szerint lejött Budapestről, és a Vágó család

Egy iskolai előadás szereplőjeként, mint Zrínyi Ilona, 1940-ben. A felvétel Klein nagyanyám lakásának udvarán készült

47

élénken beszélgetve együtt haladt a Berzsenyi utcán a zsinagóga felé. Apám ismét egy munkaszolgálatos alakulat tisztjeként volt távol, Vágó nagyapa valamilyen kifogással otthon maradt. Családunk egyetlen vallásos tagja Klein nagyapa volt, és halála után csakhamar én is elvesztettem addigi lángoló hitemet. Mi, kaposvári zsidók, mint a többi nyugat- és közép-magyarországi zsidók is, nemigen voltunk vallásosak, csak a nagy ünnepeket ültük meg, s rabbink szemrehányóan „Jom Kippur-zsidóknak” nevezett bennünket – éppen úgy, mint a mi amerikai Maine állambeli, Auburn városi rabbink. A neológ zsinagóga főbejáratánál anyám, Vágó nagyanyuka, Magda és én megöleltük a nagybátyáimat, majd a nők szerényebb bejáratán át a csigalépcsőn felmentünk a karzatra. Szemem hamarosan a lent ülő férfiakat kereste. Nem viselte mindenki a hagyományos imasálat, de fejfedő mindenkin volt: az aggastyánok koponyájukra simuló parányi sapkát, az idősebb urak keménykalapot, a fiatalabbak szürke puhakalapot, a serdülő fiúk pedig iskolai egyensapkát viseltek. Természetesen megkerestem szememmel a fiúgimnázium egyensapkáit, és elpirultam, amikor a legmagasabb fiú felém intett. Anti a szemközti oldalra ült, hogy imakönyvünk fölött néha egymásra nézhessünk. Rámosolyogtam, majd megráztam a fejemet: az engesztelés napján nem szabad flörtölni. A férfiak földszinti gyülekezetét a nők karzata három oldalról vette körül. Itt is különböző kalapokat viseltünk: az idősebbek szigorú fekete kalapot, a fiatalok színes, fátyolos kalapkát, a kislányok pedig svájcisapkát. Rajtam párizsiasan félrecsapott fehér svájcisapka volt. Újra lenéztem a földszintre. Ezúttal szemem a jobb oldali második sort kereste. Elfoglalták-e apám és Klein nagyapám hajdani helyét? Az üres padra meredve gondolatban felidéztem egy régebbi Jom Kippurt. ***

48

Hét- vagy nyolcéves vagyok, még elég kicsi ahhoz, hogy imádság közben a férfiak közt üljek. Anyám fehér matrózruhába öltöztetett, úgy mentem a zsinagógába apámmal és Klein nagyapával, aki sötét öltönye fölött imasálat, a fején ünnepélyes keménykalapot viselt. Apám felemel a padra, és megmutatja a templom tiszta fehér belsejét:

az aranyhímzésű oroszlánokkal díszített diadalívet, az ünnepi díszbe öltözött kántort és rabbit. A színes üvegablakokon beáradó fény földöntúli megvilágításba borítja a templomot. Apám derűs, de nagypapát és engem gyászos hangulat fog el. – Osamnu – vétkeztünk –, zokogjuk az Örökkévaló nyelvén. Nagyapa fekete ruhás karjára támaszkodom – ha állok a padon, nem félek annyira –, s jobb kezemet ökölbe szorítva, bátran, mint a felnőttek, minden egyes mondatnál verem a mellemet: „Vétkeztünk, hamisan cselekedtünk, lázadoztunk.” Istent fehér hajú öregembernek képzelem el. Vágó nagyapára hasonlít, de még magasabb és soványabb, sötét felhőn ül, éppen a mi templomunk felett. Előtte két hatalmas könyv – az egyik fehér, a másik fekete: az Élet Könyve és a Halál Könyve. Szárnyas hírnök hosszú papírtekercsről neveket olvas fel: „Magyar Judit vétkezett! – mondja megrovóan. – Szívesebben tanult németet, mint hébert. Hiú volt. Szófogadatlan volt. Nem adta fillérjeit a koldusoknak”. Megszorítom nagyapám karját, így énekelem vele: „Szelah lonu kegyelmezz nekünk!” Erős karjával együtt az enyém is felszárnyal Istenhez. Gyorsan megfogadom: „Édes jó Istenem, holnap minden filléremet egy koldusgyereknek adom”. A hittanórán úgy tanultuk, a jótékonyság megment az elkárhozástól. Az Örökkévaló kezébe veszi aranytollát, és beírja nevemet az Élet Könyvébe. *** Tűnődő visszaemlékezéseim hirtelen megszakadtak. Az éneklést és imádságokat várakozó csend váltotta fel: fiatal rabbink fellépett a fehér kelmébe burkolt szószékre, és kinyitotta fekete könyvét. – Figyelem! – robbant be a zsinagógába egy egyenruhás őrmester. – Ha megengedik, ha nem, hivatalos ügyben jöttem. Rabbink a szószékhez támaszkodott, válla szemmel láthatóan remegett. Az őrmester elővett egy hosszú listát: – Az alább felsorolt zsidók két órán belül kötelesek munkaszolgálatra bevonulni. Szemem Vágó nagybátyáimat kereste. Egymás mellett álltak, sötét ruhában, szürke kalapban, mind magas, nyúlánk, széles vállú fiatal férfi. Keményített fehér inggallérjuk még jobban kiemelte napbarnított arcukat.

49

50

– Nagyanyuka – kérdeztem suttogva –, Dezső még mindig Somogy megyében van nyilvántartva? – Dezső volt a kedvenc nagybátyám: mindig hozott nekem Pestről matematikai rejtvényeket és fejtörő játékokat. Nagyanyám nem tudott szólni, csak bólintott. Az őrmester ábécérendben olvasta a neveket. Szememet nem tudtam levenni nagybátyáimról. Valamennyien harminc év körül jártak. Behívják őket? Imre, az ábrándos szemű volt a legfiatalabb. Gyermekkorában eltört a könyöke – vajon felmentik-e? György, a pék, volt az egyetlen a Vágók közül, aki nem végzett gimnáziumot vagy kereskedelmit. Hogyan boldogul nélküle Vágó nagyapa a pékségben? És a szenvedélyes, heves természetű Andor… tud-e majd uralkodni magán? Az biztos, hogy Andor nem született munkaszolgálatosnak, még kevésbé Dezső, a legidősebb. – Az Isten irgalmazzon Dezsőnek, ha behívják munkaszolgálatra – mondta apám, mielőtt bevonult. – Az az ember zseniális, és a bakák ezt mindjárt megszagolják… – Istenem, ne engedd, hogy a gonoszok bántsák Dezsőt! – könyörögtem. Nevük úgy hangzott, mint valami ítéletben: Vágó Andor, Vágó Dezső, Vágó György, Vágó Imre. – Bocsáss meg, Istenem – villant át rajtam. – Nem akartam csak Dezsőért könyörögni. Miután mindegyik fivér nevét felolvasták, nagybátyáim együttesen kimentek a zsinagógából. „Istenem, oltalmazd őket” – mormogta nagyanyám, amint a kanyargó csiga­lépcsőn mi is sietve elhagytuk a zsinagógát, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Az elkövetkező négy évben hol behívták, hol hazaengedték férfiainkat. Főképpen arra emlékszem, milyen volt, amikor elutaztak. Álmos vasútállomásunk katonai gyülekezőhellyé alakult át, amelyet megtöltöttek az egyenruhás, sárga karszalagos zsidó férfiak. Kesztyűs tisztek lépkedtek köztük peckesen. Vörös képű altisztek ordítoztak, miközben a hátizsákos munkaszolgálatosokat a zsúfolt vagonokba terelték. Nyári hőségben vagy téli zimankóban nagyanyám aggódva kísérte távozó fiait. – Dezső, ne felejtsd el a zoknijaidat megstoppolni! – figyelmeztette legidősebb, legszórakozottabb fiát. – Használd fel a fölbélyegzett borítékokat, György! – mondta legkevés-

bé tanult fiának. Mi, nők, a peronon gyülekeztünk, és zsebkendővel integettünk a szeretett arcoknak, amíg csak egy pont látszott belőlük, majd az is eltűnt a kanyarban. *** Ahogyan Hitler Európa egyre nagyobb részét bekebelezte, úgy módosította a magyar kormány újra meg újra Németországgal kötött egyezményeit. A parlament számos zsidóellenes törvényt fogadott el, de a kormány azt ígérte, hogy nem lesz sárgacsillag-viselés, gettó vagy deportálás. 1941. augusztus 19-én a parlament megszavazta a zsidó tiszteknek rangjuktól való megfosztását, így apám egyszerű munkaszolgálatos lett. Tiszti egyenruháját hazaküldte; anyám könnyek közt bontogatta a csomagot. Hosszú levelet írtam apámnak, amelyet egy személyes jellegű kéréssel zártam: „Apukám, engedd meg, hogy levágassam a copfjaimat. Jövő hónapban hetedikes leszek.” Apám nem ellenkezett többé, de levelének végén megjegyezte: „El sem tudlak képzelni rövid hajjal.” Mégis levágattam a hajamat, s küldtem neki egy új fényképet. Nyomban válaszolt: „Fiatal barátomnak tetszik a kép. Egyébként együtt ássuk vele az árkot”. Nem közöltem apámmal, hogy komoly udvarlóm van, közeli szomszédunk, Hanák Péter. Szőke, húszéves fiú volt Peti, nagyon tehetséges tanuló, aki a numerus clausus miatt nem kerülhetett be az egyetemre, és komoly szakmát szerzett: esztergályos volt. Zsidó barátai, akik nem voltak olyan merészek és erősek, mint ő, úgy tartották, hogy „Peti a jég hátán is megél.” Ezt persze egyikünk sem értette szó szerint, de néhány évvel később, amikor Peti túlélt egy magányos, hosszú gyalogutat az orosz hómezőkön, ezt szó szerint bebizonyította. Peti derűs, gyakorlatias gondolkodású fiú volt, de szabad idejében verseket írt – szerelmes verseket is. Ezeket tehetségesnek tartottam akkor és most is. Petivel nagy terveket szőttünk. A háború után, és miután én is leérettségiztem, összeházasodunk, és Párizsba megyünk, hogy a Sorbonne-on tanuljunk. A remény éltetett bennünket, nem a félelem. Persze a nyilasokról nem lehetett nem tudomást venni, akármennyire is

51

Levágattam a copfjaimat (1941). Pogány Ilonával, Évivel és nagynénjükkel, Solt Vilmával készült felvétel

52

A nyolcadik osztály (1943 júniusa). 1 – Magyar Judit, 2 – Kárpáti Évi, 3 – Winternitz Böde, 4 – Salgó Ági

53

nem voltam hajlandó a helyi lapot olvasni. A rádióban és a filmhíradóban Hitler egyre üvöltötte fenyegetéseit, hogy „zsidómentes” Európát teremt. Apámon kívül ezt csak kevesen vették komolyan. 1941 előtt két-három zsidó fiatal hagyta el Kaposvárt azzal az elhatározással, hogy illegálisan átlépi a jugoszláv határt. A háború nehézségeket okozott zsidóknak és keresztényeknek egyaránt. Importált áru, például babkávé, csak a feketepiacon volt kapható, méregdrága áron. Az alapvető élelmiszerekre bevezették a jegyrendszert. A munkát és az éjszakai pihenőt gyakran megzavarta a légvédelmi sziréna üvöltő hangja. Nappal és éjszaka feszült órákat töltöttünk a légoltalmi óvóhelynek kinevezett pincékben. Szaporodtak a rémhírek. Hallottunk arról, hogy a zsidókat egész Európából Dachauba, egy németországi koncentrációs táborba hurcolták. – Szamárság – jelentette ki Ármuth doktor, a háziorvosunk, aki az I. világháborúban kapott magas kitüntetései révén kivételezett volt. – Hogyan is tudnának elhelyezni ennyi zsidót egyetlen táborban? – okoskodott meggyőzően. – Csak politikai foglyokat tartanak elzárva. 1943 nyarán egyik ijesztő hír követte a másikat; próbáltuk őket elhessegetni magunktól. Nem sokkal az érettségi után azt hallottam, hogy a kaposvári állomáson áthaladt egy vasúti szerelvény olasz zsidókkal. – Mi mindent kitalálnak az emberek – mondta Manyi, Ármuth doktor csinos felesége, aki látogatásra ugrott be hozzánk. – Hátha mégis igaz? – vágtam közbe. – Azt hallottam, hogy a vagon hasadékán keresztül kisgyerekek könyörögtek vízért. – Nem kell mindent elhinni, Jutka – próbált nyugtatni anyám, de ezt a figyelmeztetést már túlságosan sokszor hallottam. – De zsidó lányokat marhavagonokban visznek az orosz frontra – vetettem ellene. – Imre és Andor látták is őket. – Az más dolog – mondta anyám megborzongva. – Borzalmas, de más. Miért vinnének kisgyerekeket? Ennek nincs semmi értelme. – A férjem pontosan ugyanezt mondja – mosolygott Ármuth doktorné. Végül is hajlandó voltam egyetérteni velük, de a szomjazó emberekkel zsúfolt marhavagonok képe nem hagyott el a következő év júliusáig, amikor én is odakerültem. 54

4. fejezet

A MI TÁBORNOKUNK

Kaposvár, 1944 tavasza

Tizennyolc éves voltam, amikor Hitler megszállta Magyarországot. 1944. március 19-ének, e sorsdöntő vasárnapnak hajnalán mennydörgő hangra ébredtem. Mennydörgés kora tavasszal? Lehetetlen! Két tenyeremmel befogtam a fülemet, és félálomban az ablakhoz rohantam. Kaposvár felett az égboltot szinte ellepték a repülőgépek. – Itt vannak az amerikaiak! – kiáltottam boldogan, és szüleim hálószobájába szaladtam. Édesapám munkatáborban volt, anyám hálóingben, törékenyen állt az ablaknál. Rámutatott a repülőgépekre. Megláttam rajtuk a horogkereszteket, s reszketni kezdett a térdem. Német bombázók voltak, szoros kötelékekben, olyan alacsonyan repülve, hogy szinte a kéményeket súrolták. Sem sziréna, sem légelhárítás. Hiszen szövetségeseink voltak a németek. Délre az ország már Hitler kezében volt. Horthy kormányzó tehetetlennek bizonyult, a parlamenti üléseket berekesztették, s a Somogyi Naplót napról napra újabb zsidóellenes rendeletek töltötték meg. Három héttel később anyámmal éppen reggeliztünk a hideg kályha mellett. – Egyél valamit, anyukám! – toltam feléje a kenyérkosarat. – Vedd ki te, Jutka! – mondta halkan. – Ma reggel nincs étvágyam. – Anyámnak sohasem volt étvágya, ha apám távol volt, de az én étvágyamat a jegyrendszer csak megnövelte. Nagyokat harapdálva fogyasztottam el a kenyérszeletet. – Fűtsem be a kályhát? – kérdeztem. – Takarékoskodjunk a tüzelővel – figyelmeztetett anyám. – Ki tudja, talán még a jövő telet is itt töltjük. Láttad ezt, Jutka? – Az Új Somogy aznapi számát tolta felém az asztalon. A főcímben hatalmas, fekete betűk hirdették: „DÁVID CSILLAGÁNAK ELSŐ NAPJA”. – Miért nevezik Dávid csillagának? – mormogtam. Hitközségünk ve-

55

56

zetői már figyelmeztettek bennünket, hogy sárga csillagot kell viselnünk, ami nem más, mint visszatérés a középkorhoz. Elsötétült arccal olvastam: „Ma, 1944. április 6-án új korszakra virradtunk. Ma reggeltől kezdve minden 6 évnél idősebb zsidó, valamint a zsidótörvény szerint zsidónak minősülő kanárisárga csillagot köteles viselni, békében és háborús időben egyaránt. A csillagot, amelynek átmérője 9 cm, és amely élénksárga színű bársonyból, gyapjúszövetből vagy kartonszövetből készült, feltűnő helyre, a ruha vagy kabát bal mellére kell felerősíteni. Viselése kötelező a nyilvános helyeken, az utcán, az üzletekben és a légoltalmi óvóhelyeken.” – Óvóhelyeken! – kiáltottam. – Semmiről sem feledkeznek meg. Felálltam, hogy összeszedjem a reggeli edényt, de anyám megállított. – Hallgass ide, Jutka! Egész éjjel nem aludtam az aggodalomtól. A város tele van német katonával, biztos vagyok benne, hogy apu nem engedne ki az utcára azzal a sárga csillaggal. – Ó, az apu! Legszívesebben bedugna egy zárdába! – Ez nem is volna rossz ötlet – vélte anyám. – Nézd, anyukám – magyaráztam –, eddig még sohasem estél pánikba. EI kell mennem dolgozni. Szilárd úrnál, a város legjobb fogtechnikusánál „inaskodtam”, és feladatomat komolyan vettem. Azt reméltem, jövő szeptemberre ott tartok majd, hogy Párizsban félállású fogtechnikusként fogom megkeresni a legszükségesebbet, amíg a Sorbonne-ra járok. – A régi télikabátomat fogom viselni – mondtam, és némi vita után anyám rávarrta a sárga csillagot. – Még jó, hogy hideg nap van – mondta, s a kezembe nyomott egy fekete kötött sapkát. – Húzd jó mélyen a szemedbe, Jutka! – Megölelt, mintha hosszú útra indulnék. Munkahelyem tízpercnyire volt lakásunktól. A hajdan barátságos házak most lehúzott redőnnyel meredtek rám. Még tanú sem lesz, gondoltam, miközben a Kontrássy utcán felfelé kaptattam. A Zárda utcában gyerekek siettek az iskola felé, és újjal mutogattak sárga csillagomra. A kapuban idősebb apáca állt, bő, fekete ruhában, széles, fehér főkötőjét cibálta a szél. Megpillantotta rajtam a sárga csillagot, keresztet vetett, és imát mormolt. A német katonák ügyet sem vetettek rám, és eléggé biztonságosan éreztem magamat, amíg a Kossuth téren egy toprongyos gyerek le nem köpött: „Büdös zsidó lány!”

– Ugyan, ez csak egy utcagyerek! – mondtam magamban, miközben letöröltem az arcomat, és befordultam a Fő utcára. – Nem volt az utcán kellemetlenséged, Jutka? – kérdezte Szilárd úr, amikor beléptem. – Azt hittem, el sem jössz ma reggel. Délután, munka után, hazafelé menet a Fő utcán rengeteg ember jártkelt. Hát persze, a korzó! Hogyan is feledkezhettem meg róla? A fiatalok tavaszi kabátban vagy elegáns tiszti ruhában sétáltak, flörtöltek, mintha mi sem történt volna. Persze, többé már nem veszek részt ebben a sétában – gondoltam –, és kinőtt télikabátomban, rajta a sárga csillaggal zavart éreztem. Néhány régi osztálytársam gyorsan átment a túloldalra, hogy ne kelljen velem találkozni, de Magay Márta kitárt karral felém szaladt: – Jutka! – Márti – suttogtam elfordulva –, ezért letartóztathatnak. – Márti karjai lehullottak rólam. *** Édesanyámmal a kapuban találkoztam, éppen munkából jött: Honig és Weinbergernél most ő töltötte be apám állását korábbi fizetésének töredékéért – ez volt a maximális fizetés, amelyet a zsidótörvény megengedett. – Hála Istennek, hogy itt vagy, Jutka! – mondta anyám, miközben átölelt. – Anyihoz és apihoz megyek, mielőtt besötétedik. Velem jössz? Úgy látszik, elég biztonságos a helyzet. A Vágó-műhely a Berzsenyi utcában volt, alig néhány háztömbnyire tőlünk. A frissen sült kenyér ínycsiklandozó illata már az ajtóban megcsapta az orromat, de nagyapa üzletében nem volt már egyetlen falat kenyér sem. Még a „komisz” fekete kenyér is elfogyott addigra. Nagyszüleim a hosszú, családi asztal két végében ültek, és délutáni kávéjukat itták. Nagyapám kabátján ott díszelgett a sárga csillag, nagyanyám a magáét szürke flanelruháján viselte. Persze, vevők jöhetnek – gondoltam. – Nagyanyám nagyszerű házikosztja ellenére mindketten soványak voltak, amióta csak emlékeztem rájuk. Ma különösen aszottnak tűntek. Megöleltem őket: nagyanyám orcái nyirkosak voltak, nagyapa bajusza az arcomat csiklandozta. – Üljetek le, üljetek le! – mondta nagyapa. – Tölts nekik egy kis kávét, Józsa! Éppen a pótkávét ittuk anyámmal, amikor megérkezett Magda nagynéném. Hosszú fekete kabátban volt, szürke kötött sálja csaknem teljesen

57

58

eltakarta az arcát. Kabátján ott virított a sárga csillag. – Már nincs kenyér! – kiáltotta a nagyapám. – Api! – nevetett Magda, miközben kibújt a kabátból. – Én vagyok, az anyósom kabátjában. Szegénykém, így akart megvédeni a németektől! – Lányok, nem kellett volna eljönnötök – mormogta nagyanyám. Magda kecsesen lehajolt, hogy megölelje. Elismerően néztem rá: milyen romantikusan fest még ebben az egyszerű barna ruhában is, olyan, mint egy spanyol Madonna. Azt mondták, hasonlítok Magdára, de én nem voltam olyan titokzatos jelenség, mint ő. Barna szeme felvillant, amikor elővett egy levelet. – Feri küldte? – kérdeztem égő arccal. Még mindig úgy gondoltam rájuk, mintha mézesheteiket élnék; mindössze néhány hetes házasok voltak, amikor fiatal férjét, Rosenberger Ferencet – három évvel ezelőtt – behívták munkaszolgálatra. – Nézd csak, hogy pirul! – ugratott Magda. Alig huszonhét éves volt ekkor, jobban illett volna idősebb nővérnek, mint nagynéninek. – Van-e hír a fiúkról? – kérdezte Magda, miközben az asztal mellé húzta a nádfonatú széket. Nagyanyámnak reszketett az ajka: – Semmit sem hallunk a fiúkról. Az égvilágon semmit. – Józsa – szólt nagyapa mély, zengő hangján. – Mondd csak el nekik, milyen vendégeket kaptunk. Nagyanyám sápadt ajkát mosolyra erőltette: – Néhány fiatal embert ma reggel beszállásoltak hozzánk. – Fiatal embereket! – kiáltott fel anyám. – Úgy érted, hogy német katonákat? Nagyanyám pislantott a szemével, és ujjait dörzsölgette. – Csak egy pár éhes fiút, ami azt illeti. Az anyjuk biztosan aggódik értük. – Nagyanyuka! – döbbentem meg én is, és éreztem, hogy arcom kipirosodik. – Csak nem akarod etetni őket? – Ne aggódj! – mondta nagyapám. – Nyilván magukkal hozzák az élelmiszer-fejadagjukat. – Nem ez a lényeg, api – vitatkozott anyám. Nagyanyám sírástól duzzadt szemét elöntötte a könny. – Imádkozom, hogy akadjon olyan jószívű asszony, aki az én fiaimnak is enni ad – mondta szipogva.

Magda néném, akit inkább ­nővéremnek, mint nagynénémnek tekintettem

A kaposvári gettóban (1944 júniusa). Anyai nagyszüleim, Vágó Lajos és Józsa anyukámmal, rövid idővel nagyapám halála és deportálásunk előtt

59

60

Az udvar felől nehéz lépések közeledtek. – Kezüket csókolom! – kiáltottam, és magamra kaptam a kabátot. Későn. Hatalmas termetű német őrmester lépett át a küszöbön, s csizmájával összesározta nagyanyám padlóját. Nagyapám ránézett a sáros csizmára, majd a csúnya tócsára. – Törölje meg a csizmáját! – ordította németül. – Hol tanult jómodort? – Fogd be a szádat, piszkos zsidó! – nyúlt a pisztolyához az őrmester. – Hát nem látja? – kérdezte már nyugodtan nagyapa. – A feleségem gyenge ahhoz, hogy felsúrolja a padlót. Nincs magának anyja? A pisztoly visszakerült a tokjába, az őrmester morogva visszafordult a folyosóra. Két sovány közkatona követte az őrmestert, és amint beléptek a szobába, mindketten gondosan megtörölték csizmájukat nagyanyám kókusz lábtörlőjében. Lötyögő egyenruhájukban úgy festettek, mint katonásdit játszó gyerekek. „Tizenhat évesek lehetnek – gondoltam –, Hitlernek már nincs sok ideje hátra.” – Küss’ die Hand, gnädige Frau – mondták meghajolva. – Grüss Gott! – bólintott nagyanyám. – Kérem, mikor lesz vacsora? – kérdezte a magasabbik fiú. – Hamarosan elkészül – mosolygott nagyanyám felragyogó arccal. – Maguk, fiúk, éhesnek látszanak. Mindjárt hozok egy kis kávét és egy pár zsemlét. – És reumáját meghazudtoló könnyű léptekkel eltűnt a konyhában. Behunyt szemmel hallgattam a férficsizmák ismerős kopogását a folyosón. – Api, óvatosabbnak kell lenned – mondta anyám, miután becsukta az ajtót. – Az a vadállat nyomban agyonlőhetett volna. – Szó sincs róla – mondta nagyapám. – Még mindig én vagyok ennek a háznak a feje. – Nem érted, apám – mondta Magda. – Senkihez sem fordulhatunk panasszal ellenük. Nagyapa kihúzta magát; csaknem kétméteres termetével óriásnak látszott. Sasorra alatt a huszárosan kipödrött bajusz merészen szembenézett a világ minden németjével. Lapátnyi péktenyerét rácsapta a mellére varrt sárga csillagra: – Mitől féljünk? Nézzetek csak rám, lányok! Látjátok rajtam ezt az arany csillagot? Tábornokká léptettek elő!

Elnevettem magamat, de Magda a fejét ingatta. – Nem tréfa ez, api! Nagyapám visszatette kezét az asztalra, és egyenként fordult valamen�nyiünkhöz: – Hallgassatok rám, Rózsi, Magda, Jutka! Hallgassatok rám! Ne féljetek ti a katonáktól! Ha vadak is a harctéren, mindegyiknek volt anyja, éppen úgy, mint nektek és nekem. – Igazad van, apikám! – mondta anyám, megszorítva apja eres, kidolgozott kezét. – Ezt nem felejtem el! – Értem, mire gondolsz – mondta Magda. Én is bólintottam, de szerettem volna megkérdezni, ha szemérmességem nem gátolt volna: hogyan győzzek meg egy német katonát, hogy meg ne erőszakoljon? A bezárt ajtó mögül hallottuk az edénycsörgést: nagyanyám kávéval vendégelte meg a katonákat. A német megszállás eredményeként az óvatos, törvénytisztelő iskoláslányból csakhamar vakmerő törvényszegővé váltam. Ha a hatóságok mindennap párbajt akartak vívni a zsidókkal, késznek mutatkoztam rá. Napról napra újabb dolgokat követeltek tőlünk: zsírt, cukrot, lisztet, rizst, babot. Az élelmiszer-rejtegetés mániánkká vált. A zsidók élelmiszer-fejadagjait erősen csökkentették, az éhség kézzel fogható veszély lett. A Vágó-műhelynek pincétől a padlásig töméntelen rejtekhelye volt, amelyet mind ismertem a gyermekkori bújócskázások óta. Titkos tevékenységemet csakhamar az egész házra kiterjesztettem. A műhelyt lezárták, a gépeket elkobozták. Vágó nagyanyuka német katonái elmentek az orosz frontra, de előbb azzal lepték meg, hogy „jó vendéglátást” igazoló okmányt nyújtottak át neki. Amikor megjött a rendelet, hogy arany- és ezüsttárgyainkat be kell szolgáltatni, családi értékeinket kiraktuk a nagy tölgyfa asztalra, és három kis halomra osztottuk őket: egyik a németeké, a másik a transzporttal megy velünk, a harmadikat pedig elássuk a rózsafa tövébe. Apró pecsétgyűrűmet a rózsafa alá akartam rejteni. – Istenem! – kiáltott fel anyám. – Majdnem megfeledkeztem Jani pecsétgyűrűjéről – rám bízta, hogy őrizzem meg. Gyorsan! Hozd ide, Jutka! – Elszaladtam apám ismerős gyűrűjéért, amelyet az apjától örökölt. A családi ereklyéket áhítatosan elástam a rózsafa alá pléhkoporsójukban. Amikor az udvarról visszatértünk, Vágó nagyanyám a tenyerén tartotta

61

62

aranygyűrűjét és nyakába akasztható óráját. – Oda kell adnom a jegygyűrűmet – mondta bánatosan –, és nekik kell adnom az óraláncot is, de az órát nem adom! Ez volt az eljegyzési ajándékom, és az elmúlt negyvenöt év alatt mindig pontosan járt. – Meghiszem azt – morogta Vágó nagyapa. – Sok pénzt adtam érte. Rejtsd el a kályhába, Józsa! Még van benne hamu. – Így aztán nagyanya óráját néhány gyűrűvel együtt a kályhában rejtettük el. A legnehezebb próbatétel számomra május 1-jén jött el. „A zsidóknak a háború céljaira be kell szolgáltatniuk rádiókészülékeiket, írógépeiket és kerékpárjaikat” – szólt a parancs. – A biciklimet nem adom – fogadkoztam. – És az írógépemet sem. – Mivel a rádiónk be volt jelentve, egy egész napom ráment, amíg sorban álltam az átvételi elismervényért, épp úgy, mint az ezüst- és aranytárgyak esetében is. Másnap reggel elkerekeztem a Cser erdő szélén fehérlő magányos kis házhoz, ahol egy régi osztálytársam lakott. Nyomban a tárgyra tértem: – Van biciklid? Ugye, nincs? Megrázta a fejét. – Akarod az enyémet használni? Majd eljövök érte a háború után. Ránézett sárga csillagomra: – Remélem, sikerülni fog, Jutka! – Ha nem, akkor legyen a tied – mondtam, hirtelen megérezve a veszélyt. – Megegyeztünk – mondta, és rátette a kezét a kormányra. Csak vigyázz – figyelmeztettem, és az újságból idéztem: „Könyörtelenül megbüntetjük a zsidó javakat rejtegető keresztényeket”. – Tudom – mondta, és vállat vont. – Szaladj, mielőtt meglát bennünket valaki! Nagy gondot okozott nekem az írógépem: a középosztálybeli fiatal lányoknak a városban általában nem volt írógépük. Az enyém kivétel volt: négy Vágó nagybátyám közös érettségi ajándéka, könyvek, ruhák vagy ékszer helyett. Úgy döntöttem, hogy Toronyi Ágira bízom: jómódú lány volt, és olyan, aki nem ijed meg a saját árnyékától. A kijárási tilalom és anyám tiltakozása ellenére egy este, sötétedés után elindultam Toronyiék háza felé. Megnyomtam a csengőt. Toronyi Ági édesapja kiszólt: – Ki az? – Én vagyok, Magyar Jutka!

– Mit keresel itt? – Kérem, doktor úr, segítségre van szükségem – könyörögtem. Vajon a szülész-nőgyógyász szeme észrevette elöl kidomborodó kabátomat? Mindenesetre beengedett a házba. Kivettem az írógépet a kabátom alól, és kértem, hívja be Ágit. Ági pizsamájában rohant le: – Jutka! – Pszt! – intette csendre Toronyi doktor. – Meghallhatják a szolgálók! – Apa és lánya suttogó hangon rövid vitát folytatott az előszobában, mialatt írógépemet mint valami élőlényt szorítottam magamhoz. – No, elég volt! – súgta Toronyi doktor, amint meghallotta az egyik emeleti ajtó csukódásának zaját. – Ági, tedd az íróasztalodra! Adja Isten, hogy meg ne bánjuk! – Gyorsan kinézett az utcára, és kituszkolt az ajtón: – Szaladj! – Köszönöm – szóltam vissza a becsapódó ajtónak. Éreztem-e megbánást, amiért a barátnőmet veszélybe sodortam? Egy csöppet sem. Túljártam a németek eszén, és büszke voltam rá. Szerencsés vagyok! Felnéztem a hunyorgó csillagokra: szerencsés vagyok, szerencsés! Persze, a kijárási tilalom most is érvényben volt, én azonban dúdolva mentem végig az Esterházy utcán. Sohasem csípnek el – ebben biztos voltam. *** Szerelmünket Hanák Petivel 1944 júniusáig csak a levelezés tartotta fenn. Szerencsésnek tartottam magamat, mert amióta csak bevonult munkaszolgálatra, elragadó leveleket kaptam tőle. De, sajnos, vagy amint később kiderült, szerencsére, tizenhét éves korom óta szinte alig láttuk egymást, így iránta érzett szerelmem mindaddig gyerekes maradt. Szülővárosomban május 25-én gettót létesítettek, mintha a középkor újra visszatért volna. „Szögesdrót kerítés mögé kerülnek a zsidók” – adta hírül a Somogyi Napló. Anyám, Magda és én nagyszüleim házába költöztünk, a Berzsenyi utca 45. alá; ez szerencsére a mienk maradt, mert a Berzsenyi utca volt a gettó főutcája. A házon négy családnak kellett osztoznia, és közülük nem mindegyik volt rokon. Hamarosan olyan hírek kezdtek terjedni, hogy zsidó nőket szállítanak

63

64

az orosz frontra, a német katonák számára. Azt is rebesgették, hogy a férjes asszonyokat nem viszik el, és erre a fiatal lányok mind igyekeztek házasságot kötni. Ezek a városházán kutyafuttában kötött névházasságok voltak. Csupán Kárpáti Évit eskette a rabbink. Éva szerelmével, Faludi Lacival kötött házasságot, aki véletlenül éppen rövid eltávozáson volt otthon. A legtöbben úgy vélték, hogy szerencsések, csak én búsultam barátnőm miatt. – Mindenki minket figyel a gettóban! – panaszolta Évi. – Nincs hová elbújni! Pogány Ilonát más veszély fenyegette. Szülei rábeszélték, hogy névházasságot kössön egyik unokabátyjával. – Jancsi biztosan nem fog visszaélni a helyzettel – vigasztaltam. – Persze, hogy nem – mondta szelíden Ilona –, de én Pubihoz akarok feleségül menni, senki máshoz. – Pubi már több mint egy év óta az orosz fronton volt, semmi hír nem jött tőle, talán nem is élt már, de Ilona mindennap várta hazatértét. Ami engem illetett, inkább feleségül mentem volna egyik nagybátyámhoz, mint hogy egy elsietett mézeshetet töltsek a gettóban. Még a gondolatától is irtóztam. Végül is úgy történt, hogy sem valamelyik nagybátyám, sem Peti nem kapott eltávozást, mielőtt gettónk valamennyi lakóját Auschwitzba deportálták. Nem sokkal a gettóba való beköltözésünk után megjelent a ház utolsó keresztény látogatója – egy sovány péklegény személyében, aki valamikor nagyapám műhelyében inaskodott. – Otthon van az öreg? – kérdezte tőlem pattogó hangon, miközben nagy léptekkel keresztülment a mindenféle holmival telezsúfolt üzlethelyiségen. – Nagyapa az udvaron van – feleltem, és követtem. Nagyapám kedvenc fája alatt ült, és újságot olvasott. A kajszibarackfa terebélyes ágai tele voltak bő termést ígérő apró, zöld gyümölccsel. – Jó napot! – morogta a péksegéd, anélkül, hogy kalapot emelt volna. – Jó napot! – felelte nagyapám meghökkenve a váratlan látogató l­áttán. – Mi jut eszébe, hogy zsidónál tegyen látogatást? – Engedélyem van rá – közölte a férfi, büszkén felemelve hegyes állát. – Azért jöttem, hogy felmérjem a házat. Nemsokára az enyém lesz. A szobákkal kezdeném. – Józsa! – ordította nagyapa. Nagyanyám megviselt arca csakhamar

megjelent a konyhaablakban. – Jóska mondani akar neked valamit! – Mit? – kérdezte nagyanyám. – Neki mondja! – intett fejével nagyapám a péknek. – Az ő főztjét ette maga is. Emlékszik? – Nagyanyám az inasoknak is mindig ugyanazt a finom kosztot adta, amit a családjának főzött, máshol ez nem volt szokásos. – Jó napot, Vágóné! – köszönt a péklegény, most már jóval udvariasabban. – Megengedi, hogy megnézzem a szobákat? – Az én szobáimat? – kérdezte nagyanyám panaszos hangon. Mindegyikben másik család lakik. Némelyik még be sem ágyazott. Képzelje! – Jól van, Vágóné, akkor azt hagyjuk most – hangzott a válasz. Nagyanyám feje erre eltűnt a konyhaablakból. A segéd visszafordult a nagyapámhoz. – Megmutatná nekem a pékműhelyt, öreg? – A pékműhelyt? – morogta nagyapám. – Lelakatoltam. Nyomorult nyilasok! Minden gépemet elvitték! – Tudom – mondta a segéd nehezen leplezett vigyorgással. – Ne szidja őket! – Hahaha! – nevetett dörgő hangon nagyapám, szemügyre véve látogatóját a szemüvege felett. – Értem már: maga is hozzájuk tartozik. A gépeimet is megkapta tőlük? – Másképpen hogyan is lehetne majd pékműhelyem? – vágott vissza a segéd. – De hát amúgy is ideje már, hogy nyugalomba vonuljon, és abbahagyja az ipart. Megvan már vagy nyolcvanéves is, ugye? – Nyolcvanhárom – mondta nagyapám büszkén, és felállt a tonett­ székről. – És életemben egy napig sem voltam beteg. Ezt csinálja utánam! – Miért ne? – mondta a péksegéd. – Épp feleannyi vagyok. – Felmérte a zegzugos épületet, bekukkantott az ablakokon, megszámolta a gyümölcsfákat, hosszú lábával lépegetve kimérte a konyhakertet. – Jó hely! – mondta vigyorogva, miután visszatért. – Ajándékba akarja megkapni – mérte végig nagyapa. – De én ötven évvel ezelőtt a semmiből építettem fel. És, Istenemre, most is én vagyok itt a gazda! – Nem sokáig – rázta a fejét a segéd. – Már állítják össze a szerelvényt, öreg. Elviszik mindnyájukat, mielőtt ez a barack megérik. Nagyapám remegő kézzel megtapogatott egy éretlen barackot. – Én ezt a házat élve el nem hagyom – mormogta. – Soha!

65

66

– Sajnálom, Vágó bácsi – vont vállat az egykori alkalmazott. Nem rajtam múlik. Maguk, zsidók, hamarosan elmennek innen, és nem jönnek többé vissza. Semmi értelme, hogy elrejtsék értékeiket. – Sohasem hagyom el ezt a házat élve – ismételte meg nagyapám. – Fogadjunk? – Fogadjunk! A segéd jóslatait a Zsidó Tanács is megerősítette. Ez a szervezet a németek kívánságára jött létre mindenütt. A tanács javasolta, hogy a gettóba költözés előtt csomagoljuk össze hátizsákjainkat „transzport esetére”. Nagyapám megmakacsolta magát, nem volt hajlandó csomagolni. – Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy cserkész legyek – morogta. Körülbelül egy héttel később, június 6-án, a gettó fűszerüzletébe igyekeztem egy fonott kosárral, mikor találkoztam régi osztálytársnőmmel, Salgó Ágival. Gettóstílusban volt öltözve: kötényt és fejkendőt viselt, így kevesebb mosószappan és sampon fogyott. Ágit még sohasem láttam kötényesen, még kevésbé fejkendősen, hiszen édesapja, dr. Salgó Sándor nyugalmazott kereskedelmi iskolai tanár szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy Ági szépen öltözzön. Ági nem mert édesapjának ellentmondani, hiszen a fekvő beteg Salgó doktor könnyen depresszióba esett. Ági arcát megszépítette a túláradó, izgatott öröm: – Jutka, Jutka! Nagy újság van! – Mi történt? – Nem olvastad a mai újságot? – Csak nem kapitulált Hitler? – Majdnem! – mondta ragyogó arccal. – Az amerikaiak partra szálltak Normandiában! Megöleltem. – Hála Istennek! – örvendeztem. – A háborúnak most már hamar vége lesz. És rögtön azt latolgattuk, hogy szeptembertől tovább tanulunk – ő a budapesti egyetemen, én a Sorbonne-on. De aztán észbe kaptam: – Haza kell rohannom, el kell mondanom a családnak! Az amerikaiak partra szálltak Európában! Ettől a naptól kezdve az angol–amerikai bombázó repülőgépek gyakrabban szántották az eget Kaposvár felett, mint korábban, ezüstcsíkot hagyva maguk után. Magyarországot időről időre már érte bombatámadás, de Ka-

posvár eddig még sértetlen volt. A gettó minden lakója számára nem volt elegendő óvóhely, de én nem féltem. Amint a sziréna megszólalt, kirohantam az udvarra, és vadul integettem: „Gyertek, amerikaiak, gyertek már!” Június elején, egy különösen forró délutánon Vágó nagyapa összeesett az udvaron. Elrohantam Lővy doktorért, aki kitűnő orvos volt, és anyukám kislánykori udvarlója. A doktor alapos vizsgálat után közölte, hogy nagyapám kómába esett. – Nem tudom elhinni! – kiáltotta nagyanyám kezét tördelve. Soha életében nem volt beteg. Miért éppen most, a legrosszabb pillanatban? – Talán jobb így, Vágó néni – sóhajtott dr. Lővy. – Reméljük, hogy a saját ágyában fog meghalni. Nagyapám ágya – bár gyakran cseréltük az ágyneműjét – hamarosan vizelettől bűzlött. A haldokló ágya körül az áporodott levegőjű szobában éjszakánként ki-be csomagoltuk a hátizsákokat. Nagyanyám Imre nagybátyám kis cserkészhátizsákját választotta, de csak félig töltötte meg. Ezt Magda vette észre először. – Hozd ide a télikabátodat, anyikám! – mondta. – Belegyömöszölöm a magam hátizsákjába. – Nem lesz rá szükségem – rázta fejét nagyanyám. – Nagyanyuka – könyörögtem –, engedd, hogy Magda vigye helyetted. Én meg viszem a többi holmidat – a kalapodat, kesztyűidet, hócipődet, meleg ruhát, kötött kabátot. A háború télig is eltarthat. – Tudom – mondta nagyanyám –, de én nem tartok el addig. Ami engem illet, jobban rettegtem az erőszaktól, mint a haláltól, ezért úgy határoztam, hogy viszek magammal valami mérget. Anyám kikönyörögte a mérget a kedves Mittelmann úrtól, a patikustól, aki tagja volt a Zsidó Tanácsnak. A szerzeményt szomorúan öt részre osztotta, egy-egy kicsi zacskóba mindegyikünknek. Ezután anyámnak eszébe jutottak az aranyfogak, amelyeket az infláció elleni védekezésül vett meg egy fogtechnikus özvegyétől. – Jutka, vigyél egy pár aranyfogat Icának és Klein nagymamának! – A tilos aranyat kötényem zsebébe téve elszaladtam hozzájuk. – Nem, köszönöm, Jutka. – Nagymama ajakbiggyesztve visszatette kötényzsebembe az aranyfogat. – Mi nem csereberélünk. Ica néném a szoba sarkában parányi konyhát rendezett be, és egy villanyrezsón rántást kevergetett. A zsúfolt szobában itt is, ott is nagyanyám

67

68

csecsebecséi, herendi vázái, tálai álltak, de nagyapa ezüst szivartárcái eltűntek. Ezeket már le kellett adni. Nagyanyám kihúzta nehéz szilszkinbundáját a hátizsákból: – Belevarrtam néhány darab ékszert a válltömésébe – mondta titokzatosan. – Egy szomszédasszony tanácsolta. – Nagymama – tiltakoztam, amint felemeltem a nehéz bundát. – Olyan nehéz ez, mint a só. Csak nem akarod magaddal cipelni? Vágó nagyanya könnyű poggyásszal utazik. – Én nem vagyok Vágó nagyanyád! – mondta nagymama ingerülten. – Elviszem, ha semmi mást nem viszek magammal. Papától kaptam az ezüstlakodalmunkra. Ó, hála Istennek, nem érte meg mindezt! – mondta sóhajtva, körülnézve a zsúfolt kis szobában. – Megint menekültek lettünk. – Mennem kell, nagymama! – öleltem át pici alakját. – Vár a kert. Akarsz egy kis epret vacsorára? Hozok egy kis kosárral, a zöldborsóval együtt. – Köszönöm, Jutkám. Nem is tudom, mi lenne velünk Vágóék kertje nélkül. De várj egy cseppet. Beszélnem kell az örökségedről. – Az örökségemről? – nevettem el magamat. – Ilyen időkben? – Maradj, Jutka! – kérte Ica néném is. – Mama az utóbbi időben sokat gondolkodott az ékszereken. Tudod, a transzport… Készül szegénykém… – Ide hallgass, Jutka! – mondta nagyanyám hirtelen ünnepélyessé vált hangon. – Az ékszereket Icára hagyom, de azt akarom, hogy anyád kapja a gránát melltűt, és azt akarom, hogy a tied legyen az az igazgyöngyös gyűrű, amelyet papa vett nekem a te születésed napján. Tudod, te voltál az első unokánk… Micsoda apróság voltál… Istenem, ki hitte volna, hogy mindnyájunknál magasabb leszel… És azt is akarom, hogy a tied legyen… – Nagymama – szakítottam félbe, miközben Ica néném türelmét bámultam. – Segítenem kell Vágó nagymamának a borsószedésnél. De a válltömés ötlete nagyszerű. Igazán nagyszerű! Aznap éjjel gondosan szétbontottuk a kabátjainkat, és a válltömésekbe belevarrtuk az aranyhidakat. De reggel kiderült, hogy ez az ötlet már az egész gettóban elterjedt, ezért hát úgy döntöttünk, hogy az aranyat inkább fogkrémes tubusokba rejtjük. Egy este Magda elővette Vágó nagyapa kalapácsát, és az aranyhidakat különálló fogakra tördelte szét. Anyám egy gyufaszál segítségével ügyesen belenyomta őket négy tubus fogkrémbe. Magda kopácsolására nagyapám magához tért, és gyenge hangon vizet kért. Többé már nem szólt, csak akkor, amikor munkások jöttek, hogy

bútorunkat elszállítsák. Az újság szerint az elkobzott berendezéseket a bombakárosultak közt fogják elosztani, de amint később tudomásomra jutott, a bútorok legnagyobb részére nyilasok tették rá a kezüket, még mielőtt elszállították volna őket Kaposvárról. A Zsidó Tanács ugyan előre figyelmeztetett bennünket, de Vágó nagyanyámat mégis rémület fogta el, amikor a szállítómunkások megragadták az ágyát. – Ne! – sikoltotta. Nagyapám felemelte csontváz soványságú fejét. – Mi ez? – ocsúdott fel mély eszméletlenségéből. Beesett szemével megpillantotta nagyanyám ágyát, amint az a levegőbe emelkedett, támlájával a mennyezetet súrolva. A szavakat lassan, kínosan ejtve mondta: – Negyvennégy éve… aludtunk benne először… – Istenem! – kiáltotta nagyanyám fojtott hangon. – Api emlékszik az évfordulónkra. – Június tizedike… – suttogta Magda. – Házassági évfordulótok napja. Amikor az ágy már a kijárathoz ért, nagyanyám szomorúan mondta a szállítóknak: – Hat gyermekem és az unokám jött a világra ebben az ágyban. A munkások nagy csattanással földre ejtették az ágyat, és keresztet vetettek. – Nem tehetünk róla – mondta a fiatalabbik, vörös hajú. – Megrendelték tőlünk a szállítást. Lábujjhegyen visszamentek az ágyhoz, ahol nagyapa már ismét eszméletlenül feküdt. – Itt hagyjuk neki ezt az ágyat – suttogta az idősebbik munkás. Kicipelték a másik ágyat, a sublótokat és az éjjeliszekrényeket, amelyeket sietve kiürítettünk, és visszajöttek a székekért. – Fejenként egy széket tarthatnak meg – mondta a kopasz munkás. – Melyiket akarják? Nagyanyuka nagyapám mellett ült, arcát tenyerébe temette: – Hagyjanak meg négy ebédlőszéket – morogta. – És az öregúrnak? – kérdezte a vörös hajú. Nagyanyám felemelte tekintetét a félig üres szobára, majd menedéket keresve az ablakon át az udvarra pillantott.

69

70

– Hagyják meg a hajlított fa széket a barackfa alatt – mondta sóhajtva. Aznap késő este a puszta szobában hátizsákjainkat igazgattuk. Nagyapa időnként hörgött, ez volt az egyetlen hang. Megint vizeletszag terjengett a levegőben. – Kimegyek, szívok egy kis friss levegőt – mondtam, és kimenekültem a holdfényes udvarra. A falépcsőn kuporogva gondolkodtam, hogy vajon összecsomagoltam-e minden szükséges holmit. Egy pléhdoboz rejtett magában néhány gondosan kiválogatott fényképet és iratot köztük érettségi bizonyítványomat. Mi lesz, ha erőltetett menet közben el kell hagynom? Gyorsan visszamentem a szobába. – Keressetek nekem egy szál gyertyát! – szóltam meglepett családomnak. – Lemegyek a pincébe, újra kibontom a falüreget, és odateszem az irataimat és a fényképeimet. Van még valami, amit oda akartok rejteni? – Mi lenne, ha odatennénk a kályhába dugott ékszereket? – kérdezte anyám, és a hamu közül kiemelve a cukorkás pléhdobozt a kezembe nyomta: – Vidd le, Jutka! Pár perc múlva egy rozoga létrán már másztam is a legalsó pincébe. – Én majd őrt állok – mondta Magda, kezében tartva az égő gyertyát. Üggyel-bajjal újra kibontottam a téglafalat, amely a konyha falát tartotta. A libazsíros bödön ott állt az üregben, amelyet egy-két hete bontottam ki ebből a célból. A két pléhdobozt a tetejére tettem, majd visszaraktam a téglákat, s a köztük lévő réseket gondosan kitöltöttem homokkal. Ezután megtisztítottam a terepet a gyertyacseppektől. Miközben felfelé másztam a létrán, győzelmes hangulat fogott el – és teljes joggal: a falmélyedésbe rejtett holmi – közte az e könyvben látható fényképek nagyobb része – volt minden, ami számunkra a háború után megmaradt. Már csaknem hajnalodott, amikor Magda és én visszamentünk a szobába, de anyám és nagyanyám még mindig a hátizsákokkal bajlódott. – Hagyjátok már abba a csomagolást – kérleltem őket –, aludjatok. Majd én vigyázok nagyapukára. A három nő beburkolózott néhány takaróba, én pedig elfoglaltam helyemet nagyapa ágya mellett. Mozdulatlanul feküdt, lélegzete egyre gyengült. Csontig soványodott koponyája szinte világított a halvány hajnali fényben, mint valami remek szobor. Eszembe jutott egy Michelangelónak tulajdonított mondás: a legnyomorultabb koldus koponyája is tökélete-

sebb alkotás, mint a római Pantheon kupolája. Nagyapám haldoklott. Az ágy lábánál állva föléje hajoltam, próbáltam végső búcsút mondani neki. De nem éreztem igazi gyászt: múljon el ez a gyötrelem – gondoltam kétségbeesve. Fejezze már be nagyapám. Deportáljanak már bennünket. Jöjjön akármi, csak nem ez a várakozás… Pár nappal később amerikai bombázók zúgtak el Kaposvár fölött, olyan alacsonyan, hogy szinte a kéményeket súrolták. Anyu, Magda és én kirohantunk a hallba, és az asztal alá bújtunk. Amikor visszatértünk a szobába, nagyanyukám az ágy mellett zokogott. Nagyapi meghalt. Imádkozni próbáltam a többiekkel, de minduntalan a péksegéd alakja merült fel a gondolataimban. Magamban gratuláltam Vágó nagyapámnak: megnyerte a fogadást.

71

5. fejezet

EMBER ÉS BARACK

Kaposvár, 1944. június

72

1944 júniusának egy forró reggelén négy sárga csillagos nő lépett ki a kaposvári gettó kapuján. Barátnőim irigyeltek, hogy elhagyhatjuk a gettót. – Kilépési engedélyt kaptak, képzeld csak el… – mondták csodál­kozva. Egyedül Ilonát rendítette meg nagyapám halála. – Szegény, szegény Vágó bácsi! – sóhajtozott szívből. Én azonban megkönnyebbülést éreztem: nagyapát már nem fenyegeti az elhurcoltatás réme. Megnyerte a fogadást: győzött a nyilasok fölött. Mikor bezárult mögöttünk a kapu, Kárpáti Évi még odaszaladt, és utánam kiáltott: – Jól nézz körül, Jutka! És add át üdvözletemet Kossuth Lajosnak! Anyám és Magda Vágó nagymamát támogatta, én követtem őket, s közben mindent megjegyeztem, mint valami pártatlan megfigyelő. A Kontrássy utcában találkoztunk több régi szomszéddal, de egyikük sem köszönt nekünk, egyikük sem adta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy felismer bennünket – mintha csak a sárga csillagtól láthatatlanná váltunk volna. Persze, megdöbbenésük, talán zavaruk érthető és jogos volt, de én füstölögtem magamban: – „gyávák!” –, és megpróbáltam pillantásukat magamra vonni. Ők azonban félrenéztek: az ő hangyabolyukat még nem taposták szét – gondoltam. Kissé hátramaradva megálltam egy pillanatra. A főtér láttán összeszorult a szívem. Jobb felől a hetipiacon fejkendős parasztasszonyok guggoltak kosaraik mögött – időtlenül, részvétlenül. Bal felől óriási kannák élénken bontogatták piros és sárga szoknyájukat, mintha a városban semmiféle gyalázatos dolog sem történt volna. A főutca elején Kossuth Lajos atyai alakja köszöntött, felemelt karral, mintha azt mondta volna: „Türelem, megfordul még a történelem kereke…” Eszembe jutott Biczó tanár úr mondása, amelyet a latinórákon hallot-

tunk tőle: „Tempora mutantur, et nos mutamur in illis” (Változnak az idők, és mi velük változunk). Vajon dr. Biczó is változott a nyilas időkben? Eljön-e Vágó nagyapa temetésére? És régi osztálytársnőim? Lelki szemeim előtt egész nagy embercsoport állt a temetőkapu előtt. Nem szabad beszélni velük – figyelmeztettem magamat –, csak intek feléjük a fejemmel. Utolértem családom tagjait, és megkérdeztem tőlük: – Mit gondoltok, ki jön a temetésre? – Apám keresztény kártyapartnerei bizonyára eljönnek – vélte anyám. – Olvashatták az értesítést az Új Somogyban. Milyen szomorú, hogy apikámnak nem rendezhetünk tisztességes temetést. A főutcán lépkedve körülnéztem. A zsidó üzletek lehúzott, lelakatolt redőnnyel gyászoltak. „Sunt lacrimae rerum” – (Mert van a tárgyaknak könnyük) – idéztem magamban Vergilius Aeneisét, s magam is csodálkoztam, hogy ismét csak az iskola jár az eszemben. Miközben a Fő utca lejtős felső részén felfelé kaptattunk, eszembe jutott Klein nagyapa temetése, és megborzongtam a különbségtől: akkor – hóborította utcák, szánok elegáns sora, Kaposvári polgármester és kísérete. És most: Kaposvári polgármester nem adott engedélyt a rabbinak, hogy a gettóból eltávozva a temetőben elbúcsúztassa nagyapámat. – Csak Imre itt lehetne – mondta Vágó nagymama, ahogy lihegve küszködött az emelkedővel. – Ha csak ő itt lehetne… Férfiaink mind távol voltak: apám, Magda férje, Feri, és Vágó nagybátyáim közül hárman is az orosz fronton, csupán a legfiatalabb, Imre volt a közelben: őt nemrég helyezték át egy Kaposvár közeli munkatáborba. Egy eltávozásból visszamenő zsidó bajtársával üzentünk neki. – Imre eljön – mondtam hirtelen optimizmussal eltelve. – Meglátjátok, a kapuban vár majd bennünket. De senki sem várt ránk, csupán az egyszerű, gyalulatlan deszkakoporsó egy szekéren, álmos kocsissal a bakon. A kocsis szó nélkül kinyitotta a rácsos vaskaput, és segített a frissen ásott sírgödörhöz vinnünk a könnyű koporsót. A nyitott sír szélén két ráncos, fekete szoknyás, fejkendős öregasszony térdelt. – Görög kórus – súgtam Magdának –, jól illik a tragédiához. Az öregasszonyok ráncos ujjaikkal rózsafüzért morzsolgattak. Vágó nagyanyuka előrelépett, hogy köszöntse Hottó nénit, katolikus mosónőnket, aki elhozta a nővérét is, de anyám figyelmeztette, hogy tilos beszélgetni velünk.

73

– Talán imádkozzunk? – javasoltam. – Még ne, még ne! – könyörgött Vágó nagyanyukám. – Imrének Kaddist kell mondania. – És ismét megfeledkezve a tilalomról, a kocsishoz fordult: – A fiamra várunk. A fiú kötelessége, hogy a halotti imát elmondja. – A kocsis úgy tett, mintha nem hallotta volna, de hagyta, hogy tovább várakozzunk. A csendes temetőben a térdelő asszonyok a Miatyánkat mormolták: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Hány embernek kellene megbocsátanunk – gondoltam –, fölöttébb időszerűek az ima szavai. Aztán végre megpillantottuk Imrét, aki hosszú lábaival szökellve szaladt felénk. Nagybátyám lihegve mondta, hogy élete kockáztatásával jött el: megfizetett egy őrt, hogy kiengedje, a vonaton pedig egész úton a WCben rejtőzött. A Kaddis után Imre rohant vissza az állomásra, hogy elérje a legközelebbi vonatot. Miért nem csatlakozott a partizánokhoz? Mi sohasem hallottunk róluk. És miért nem szökött meg az erdőkön keresztül, a déli határ felé? Mert mindenhol németeket talált volna, s a határokat is ők őrizték. Nem volt semmi lehetőség az elrejtőzésre, legfeljebb a vonat WC-jében. Mielőtt nagybátyám elment volna, félrevont egy pillanatra. Egy idegen sírkő mellett megfogta a kezemet: – Jutka, ne felejtsd el, amit az orosz frontról mondtam neked. – Elég rémálmom volt már miatta… – Nem tehetek róla – mondta, s megszorította a kezemet. – A zsidó lányokat tömegesen megerőszakolják, majd néha élve is eltemetik őket. Láttam egy csoportot, amint a saját sírját ásta. Nem tudom, Jutkám, hová rejtőzhetnél el. De el kell rejtőznöd. Az életedet is kockára kell tenned, hogy elkerüld a lánytranszportot. Ígérd meg nekem! Belenéztem a szemébe – olyan vágású volt, mint az enyém. – Megígérem – néztem rá elszántan. *** 74

Visszatérve a gettóba láttam, hogy egy kisfiú vár rám az udvaron. – Magyar Judit! – szólt. – Gyere gyorsan! Egy bácsi vár rád.

– Egy bácsi? – ismételtem meglepve. – Keresztény? A kisfiú bólintott. Ugyan, ki vár rám, tűnődtem, amint a gettó kerítéséhez követtem. Ki vállalta értem még azt a kockázatot is, hogy esetleg internálják? Dr. Biczó járkált ideges léptekkel a drótkerítés túloldalán. – Ez nem lehet – meredt döbbenten sárga csillagomra. – Tanár úr, kérem, nem kellett volna idejönnie – mondtam. – Hoztam magának valamit – motyogta, és egy könyvet nyújtott át a szöges drót fölött. Gyorsan végignéztem a Berzsenyi utcán. Nincs veszély. Megragadtam a vékony kötetet, és kötényem zsebébe csúsztattam. – Platón „Gorgiasza” – suttogta. – Emlékszik rá? – Szókratész! De mennyire emlékszem! – Tegye el emlékül. – Köszönöm – szorítottam kezemet a zsebemre. – Velem lesz, ha elvisznek bennünket. Biczó az ajkába harapott. – Ezért is jöttem. Kaposvári polgármester szerint lehetséges, hogy hamarosan elviszik magukat. Kérem, adja át üdvözletemet Vágó Magdának és volt tanítványaimnak. – Elfordult, megtörölte a szemét, majd a kerítésen keresztül megszorította a kezemet. – Isten vele, Magyar Judit – suttogta. – Remélem… – elcsuklott a hangja, elhallgatott. – Isten vele, tanár úr – búcsúztam tőle, mintha halálra lettem volna ítélve. Veszélyes volt számára a kerítésnél álldogálni, de nem indult el. Amikor visszanéztem, dr. Biczó még mindig ott állt, mintha csak a saját szobra lett volna. A képét azonban a szögesdrót kerítés darabokra szaggatta. Egy héttel később, naplemente előtt, a hátizsákomon kuporogva a Gorgiaszt olvastam az udvaron, amikor megérkezett tíz öregember, nyakában imasállal, hogy elmondja a Kaddist – a halotti imát. – Hála Istennek, vége a gyászhétnek – súgtam Magdának. Magda megborzongott: – Már egy hete, hogy apát eltemettük? – Riadva magam elé képzeltem nagyapám koporsóban porladó testét. Az öregek Vágó nagyapa üres ágya előtt hajlongva zümmögtek, míg nagyanyám, anyám, Magda és én gyümölcsösládákon – a hagyományos gyász ülőhelyén – kuporogtunk. A nyilasok négy széket hagytak meg ne-

75

künk – ezeken Klein nagyanya, Ica néném és két idősebb szomszéd ült. A bútor nélküli szobában nagyapám üres ágya fölött anyám csecsemőkori képe függött. Hátizsákjaink a szoba sarkában vártak. Mikor kell majd a vállunkra venni őket? Talán már holnap? Biczó tanár úr szerint a legközelebbi napokban elvisznek bennünket. Az öregek Kaddisa hangos panaszkiáltássá vált: nemcsak a holtat, az élőket is siratták. Borzongva felálltam, lábujj­hegyen kiosontam a szobából, az udvarra menekültem. Nagyapa tonettszékét kedvenc sárgabarackfájához támasztották, oda, ahol utoljára üldögélt rajta. A fa tele volt barackkal – mióta nagyapám kómába esett, megértek. Merev, bütykös volt a szék, akárcsak nagyapám, de amint ráültem, barátságosan fogadott. A kora nyári alkonyat fénybe borította az udvart. Amikor már az utolsó napsugarak simogatták a fa leveleit, megakadt a szemem egy aranyszínű gyümölcsön, amely a vállam fölött függött. A vállamról a barackra pillantottam: ugyanaz a lágy vonalú rajz, ugyanazok az arany pihék – gondoltam. Ember és barack – ugyanabból az anyagból teremtettünk. Lement a nap. A félhomályban észrevettem egy fűben heverő, lehullott gyümölcsöt. Már oszlásnak indult. – Már rothad – sóhajtottam, és szoknyám szélét fellebbentve a lehullott gyümölcsről a combomra pillantottam. – Meghalunk és elrothadunk – suttogtam. Másnap reggel megjött a parancs a deportálásról. ***

76

1944. július 2-án reggel négy órát adtak a csomagolásra, de a mi hátizsákjaink már útra készen álltak. – Főzzünk valami rendes ételt – mondta Vágó nagyanyám –, a zöldbab és a málna éppen megérett. A kertet nagyanyám és én gondoztuk a gettóba vonulásunk óta, és az első – sárga, bársonyos – zöldbab éppen ehhez az ebédhez érett meg. Anyám és én „franciásan” akartuk elkészíteni – egy kis ecettel és gondosan félretett cukorral megízesítve –, de Vágó nagymama az utolsó pillanatban belemerítette kanalát féltve takargatott sárgabaracklekvárjába. – Nincs értelme, hogy félretegyem a fiúknak – mormogta. Nagyanyám és én már mosogattunk, amikor anyám belépett. – Elfelejtetted kitakarítani a hallt – figyelmeztette nagyanya.

– Ki törődik vele? – válaszolta anyám. – És minek törölgeted el az edényt, anyi? Inkább vágd a földhöz mindegyiket! – Nagyanyám öreg keze megremegett a levegőben, szeme könyörgött. – Bocsáss meg, anyikám! – suttogta anyám. – Mindjárt kisöpröm a hallt. Így történt, hogy szépen kitakarítottuk a lakást az utánunk beköltözők számára. Mielőtt vállunkra vettük a hátizsákot, nagyanyám lehajolt, megsimogatta a macskát. – Mi lesz veled, te szegény? Ki fog téged etetni? A cica nyávogva törleszkedett nagyanyukám bokájához, majd felugrott a barackfára, és hangosan, panaszosan nyávogni kezdett. Megalázó nap volt. A zsinagóga előtt férfiak átvizsgálták a csomagjainkat, és gátlástalanul mindent elvettek tőlünk, ami csak megtetszett nekik. Vágó nagyanyám felmutatta nekik a német katonáktól kapott, „jó vendéglátást” igazoló iratot, de nem segített: csokoládénkat, szappanunkat, kötött pulóvereinket éppúgy elszedték, mint Klein nagymama szilszkinbundáját – válltömésében az ékszerekkel. Egy külön helyiségben a rendőrség női alkalmazottai a nőket átvizsgálták. Valóban azt hitték, hogy aranyat rejtek a hüvelyembe? A zsinagógában a katonai rendőrség őrizetbe vette az eltávozáson lévő munkaszolgálatosokat, hogy visszaküldje őket a munkatáborokba. A magyar kormánynak ez volt az egyik kísérlete, hogy ezeket az embereket az ország területén tartsa. A férfiak, persze, ellenálltak, nem akartak megválni családjuktól. Vad zűrzavar támadt, de végül is győzött a fegyveres erőszak. Az éjszaka beállta előtt nyitott teherautókon állva szállítottak bennünket a városi istállókba. Salgó Ági és édesanyja ugyanazon a teherautón utazott. A béna Salgó tanár nem volt velük. – Apu tegnap reggel meghalt – suttogta Ági –, öngyilkos lett. – Istenem! – mondtam, és megszorítottam a kezét. – Ne bánkódj – ingatta a fejét –, anyu és én hagytuk meghalni szegényt. ***

77

Tizenkilencedik születésnapomat, 1944. július 3-át, a bűzös istállóban értem meg. Kék kartonruhámra szalmaszálak tapadtak, amikor a lóistálló állásaiban végiglátogattam barátnőimet és rokonaimat. Megöleltek, megcsókoltak: – Isten éltessen! – gratuláltak. Ennek a kívánságnak valódi értelméről addig sohasem gondolkodtam el, míg csak udvarlóm beteg édesanyja a fülembe nem mormolta, mint egy imát: – Isten tartson meg, Jutkám! – Megölelt, miközben szeméből pergett a könny. – Nem érem már meg az esküvőtöket. Vigyázz a fiamra! Könnyelműen túlságosan gyorsan ígértem meg: – Vigyázok! Az istállókban alig néhány férfi volt közöttünk, olyanok, akik véletlenül éppen eltávozáson voltak a munkatáborból. A legcsinosabb köztük dr. D. Laci, egy fiatal orvos volt, akit a városban „aranyhalacskának” neveztek, lévén az egyik legkapósabb ifjú férjjelölt. Mindenki elképedésére Laci mindössze egy-két héttel azelőtt úgy döntött, hogy feleségül veszi egyik orvos kollégájának sánta leányát. Névházasság lesz – véltük. – Ugyan már – csúfolódtak az emberek. – Miért kellene Sárinak férjhez mennie? Öreg ő már ahhoz, hogy lánytranszportba kerüljön! Csak negyvenéves volt Sári, de hervadt arcával, ódivatú fekete kontyával úgy tűnt fel, mintha egy nemzedékkel lett volna öregebb anyámnál. Jól illett hozzá vezetékneve: Holló. Azelőtt szomszédunk volt, így gyakran láttam nehézkesen sántítani a Kontrássy utcán, régi divatú, furcsa ruhákban, öreges cipőkben. Sári és Laci váratlan házassága csakhamar istállószerte szóbeszéd tárgya lett. – Hallottad a legújabb hírt? – kérdezte Ilona kuncogva. – Sári és Laci ténylegesen házasságot kötött. Kárpáti Évi, aki már fiatalasszony volt, részletesebben fejtegette a kérdést: – Holló Sári, ez a félnótás vénlány! Istállóban szerelmeskedni! Brrr! Nem is egy tanú akadt. Transzportunk – Somogy megye zsidósága – össze volt zsúfolva: hat emberre jutott egy istállóállás, ötezer ember szorongott az épületben. – Láttam őket közösülni – jelentették egyesek, mások pedig azt állították, hogy ezenközben hallották is őket. Mit hallhattak, szerettem volna kérdezni, de túlságosan zavarban voltam. 78

***

Csakhamar szörnyű kiáltások hallatszottak az elfüggönyözött kínzókamrából. A nyilasok jómódú áldozataikból ki akarták verni, hova rejtették értékeiket. A leghosszabb ideig Pogány Bandi, Ilona szelíd modorú édesapja kiáltozott. Amikor végre szétnyílt a függöny, Pogány bácsi szinte a felismerhetetlenségig összeverve kitámolygott a helyiségből. Szőke haja ziláltan, csapzottan hullott a homlokába, kék szeme alig látszott, szemüvege összetört, ujjai véreztek. A nyilasok rettenetesen megverték – hátát, kezét, lábát. De Pogány bácsi mégsem árulta el nekik, hogy hova rejtette évtizedek gyűjtőmunkájának eredményét, nagyszerű éremgyűjteményét. – Elhinnéd-e, Jutka – tűnődött Winternitz Böde, Pogányék hajdani Vár utcai szomszédja –, hogy lehet ennyit elszenvedni egy éremgyűjtemény miatt? És hogy Pogány bácsi, ez az aranyos ember, aki még kicsi koromban is kalapot emelt, ha találkoztunk, ilyen hős legyen!… Böde kerek szemét elöntötte a könny. – Vajon ha a nyilasok meg akarnak erőszakolni bennünket, lesz-e bennünk ennyi bátorság, hogy megvédjük magunkat? – Ne kezdd újra, Böde – mondtam türelmetlenül. – Hallani sem bírok róla. Egyébként hallottad a legújabb pletykát Holló Sáriról és D. Laciról? Böde félénk mosollyal hálálta meg ezt a megjegyzésemet. – Ó, hát igaz? – Igaz bizony – kuncogtam, a fura párra tekintve. – Isten áldja nászutasainkat! – Volt talán valami más, amin derülhettünk volna? Kívülről ütközők csattanása hallatszott: az istálló előtti iparvágányon éppen összeállították a marhavagonokból álló szerelvényt.

79

6. fejezet

MEGÉRKEZÉS

Kaposvár, 1944. július 5. – Auschwitz, 1944. július 8.

80

A bevagonírozásra alig emlékszem – csupán azt tudom, hogy Ilona családját elválasztották a mienktől. De a pillanat emléke, amikor a mozdony elindította a szerelvényt a kaposvári állomásról, olyan erősen él bennem, hogy máig is élesen belém sajdul. Vagonunkba 75 embert zsúfoltak össze. Anyám és Klein nagymama közé szorítva kuporogtam a hátizsákomon. Egy SS-tiszt jött, behúzta a vagon ajtaját; hallottam, amint ráhúzta a reteszt kívülről. A mozdony hirtelen megrántotta a vonatot. – Hát indulunk – sóhajtott fel Klein nagyanyám. – Nehéz elhinni… Igazán elvisznek. Hova? – tűnődtem. A vonat kelet felé tartott. Csak nem az orosz frontra? Nagymama és Ica ölén keresztül áthajoltam a falhoz, hogy kinézhessek a vagon egyik hasadékán. Néhány pillanatig láttam az emeletes kaposvári állomásépületet. Gyorsan felnéztem az emeleti ablakokra. Senki sem jött, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Senki… Elsuhant mellettünk a fehér tábla a jól ismert KAPOSVÁR felirattal. Behunytam a szememet. Kaposvár – mormogtam, s eszembe jutottak gyermekkori utazásaim. Düh és kétségbeesés fogott el. – Mama – suttogtam és megdöbbentem a saját szavaimtól –, soha többé nem jövök vissza Kaposvárra. Soha. – Hogy mondhatsz ilyet, Jutka? – sóhajtotta anyám. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Sokáig lehunyva tartottam a szememet, hogy a kicsorduló könnyeket visszatartsam. Amikor végre körülnéztem a félhomályban, tekintetem az új asszony, Holló Sári sötét pillantásával találkozott. A marhavagon fojtó világában senki sem volt szánalmasabb, mint az ifjú házaspár. Éppen előttem gubbasztottak. Szívfacsaró látvány volt: kalitkába zárt két madár. A fiatal férj borotválatlansága ellenére bámulatosan üde és

csinos maradt – világosdrapp pantallója most is vasaltnak hatott, szőke haja gondosan elválasztva simult a fejére. Mi valamennyien előbb-utóbb elhervadtunk, de a fiatal orvos hozzánk képest olyan volt, mint a frissen szedett gyümölcs. Éppen ellenkező képet mutatott a fiatalasszony: fekete hajával, nagy orrával pontosan rászolgált leánykori nevére: Holló. Módfelett zavart, hogy a vagonban éppen ez a fiatal pár volt szüntelenül a szemem előtt. Miért nem maradhattam barátnőimmel? Persze, szerencsémnek tartottam, hogy legalább velem voltak a családbeliek: három Vágó a bal oldalamon, két Klein a jobb oldalamon. De a család férfi tagjait hiányoltuk. A vagonban két tizenöt éves, egymáshoz tökéletesen hasonlító ikerleány utazott, fehér bőrük, vörös hajuk még a félhomályban is világított. – De sajnálom őket – mondtam. – Még jobban sajnálom az édesanyjukat – mondta erre anyám. Bádogvödör állt a vagon közepén, WC-ül szolgált. Estig tudtam megállni, hogy ne üljek rá – Klein nagymama még tovább. Gerő doktor és családja a közelünkben zsúfolódott össze. Fogorvos volt, felesége zongoratanár. Két gyermekük volt: Tomi nyolc-, Marika hatéves. A kisleányt egész Kaposvár nagy tehetségű ígéretnek, a jövő zongoraművészének tekintette. Az út során gyakran ölembe vettem Marikát, szőke haja csapzott volt az izzadságtól, szájacskája levegő után kapkodott. A második napon már nem érdekelte a mese és a játék. – Oxigén- és vízhiány – mondta édesapja. Marika lihegve, izzadva szunyókált az ölemben, míg hozzánk nem érkezett a vizeskancsó. Naponta egy korty víz volt a fejadagunk, három és fél napig. A hátizsákban volt száraz élelmiszerünk, de képtelenség volt hozzáférni, ezenkívül túlságosan szomjasak voltunk ahhoz, hogy enni legyen kedvünk. Marika kortyintott a kancsóból, és megenyhülve boldogan sóhajtott. – Igyál még egy kortyot – biztattam suttogva –, nem lesz semmi baj. – Úgy gondoltam, jár még egy korty a legfiatalabbnak. Marika kék szemét szemrehányóan szegezte rám: – De Jutka – mondta, mintha játékról lenne szó –, ez nem lenne igazságos. – Odaadta a kancsót, ittam egy kortyot, egy pillanatig élveztem a langyos víz felséges ízét, majd továbbadtam a kancsót Klein nagymamának. Éjszakára szerepet cseréltünk. Marika visszamászott a szüleihez, Klein

81

82

nagymama pedig úgy tett, mintha újra gyerek lennék, aki éjjel-nappal arra vágyik, hogy dajkálják. – Aludj, kicsikém, aludj – mormogta nagyanyám, s gyengéden vállára vonta a fejemet. Szürke hajnal követte az éjszakát, szerelvényünk egyre csak tovább zakatolt. Vágó nagyapa hajdani kártyapartnere, az öreg N. bácsi meghalt. – Szerencséje van – sóhajtott Klein nagymama. Gerő doktor javasolta, hogy mondjunk érte Kaddist. – Lehet, hogy nem lesz temetés – magyarázta a zokogó N. néninek. – Nem lesz több temetés – gondoltam, arra a kettőre emlékezve, amelyen jelen voltam: Klein nagyapa ünnepélyes temetésére a hóviharban és Vágó nagyapuka csöndes elhantolására a nyári hőségben. Halott nagyapáimra gondolva csendben gratuláltam nekik. A holttestet két szomszédja egy öv és egy nadrágtartó segítségével a hátizsákokhoz kötötte, hogy ne foglaljon több helyet, mint eddig. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem ülünk a közelében. Tehernek elég volt számomra Holló Sári közelsége – valahányszor csak zökkent a vonat, térdünk összeütődött, és mindannyiszor akkorát sikoltott, mintha villamos ütés érte volna. A sötétség beálltával fejemet Klein nagymama vállára hajtva aludni próbáltam. A hátam iszonyúan fájt. Csak ne volna a nagyanyám olyan pici! Álmában hangosan könyörgött: – Egy korty szódavizet, csak egyetlen korty szódavizet! Amint nagymama mélyen elszunnyadt, ülő helyemben kiegyenesedtem, óvatosan, nehogy beüssem a fejemet a tetőbe. De amint a hátfájásom enyhült, a térdem kezdett sajogni. Felajánlottam a sorsnak: ha újra kiegyenesíthetném a térdemet, tökéletesen elégedett lennék. Sorbonne? Bolond szeszély… Csak még egyszer kinyújthassam a térdemet, szerény leszek egész életemben. Baloldalt csendben virrasztott anyám. Szegény, beteg térdei – gondoltam. De időnként családom többi tagja mintha eltűnt volna. Hallgattam a kerekek zakatolását és a nászutasok lázas lihegését. – Csak egyszer legyen már vége ennek az utazásnak – fohászkodtam, de már nem bíztam az Istenben. Felvirradt a harmadik reggel. A félhomályban Sárira meredtem. Hetvennégy embertől körülvéve nem viselt mást, mint egy csipkebugyit és egy

finoman hímzett inget – egy eltávozott nemzedék kelengyéjének darabjait. S fiatal szememnek is alig tudtam hinni: az agyonizzadt ing alatt a negyvenéves ifjú asszony mellei egy ókori Aphrodité-szobor tökéletes formáit mutatták. De az arca beesett volt, pupillái kitágultak. – Siess, drágám – suttogta Laci, küszködve próbálva ráadni a ruhát. Sári sikoltozva ellenkezett. – Hagyd csak – mondta doktor Gerő –, hagyd csak! Az őrület még elmúlhat. Napközben Sári hol őrjöngött, hol magához tért, de Gerő doktor azzal nyugtatta Lacit, hogy ha megérkezünk, majd rendbe jön. Szerelvényünk burgonya- és rozsföldek között haladt, néha falvakat láttam a hasadékon át, lengyel nevekkel. Milyen messze lehet még az orosz front? Bántam, hogy ilyen rosszul tudom a földrajzot. Éjszakába váltott már a harmadik nap is, s aludni próbáltam, hogy megszabaduljak a nappal borzalmától. Képek töredékei lebegtek a szemem előtt, majd minden összefüggő iszonyattá vált. … Álmomban meztelenül, hidegtől reszketve állok egy havas tisztáson. Felettem viharos ég, körös-körül ijesztő fekete erdők. Az irtózatos csendességben a halál leselkedik rám. Frissen ásott árok partján állok, hosszú sor meztelen lánnyal mellük, hasuk terhességtől duzzadt. – Nem tartozom ide! – sikoltok. Karom széttárul, menekülni próbálok, de talpam a jeges árokparthoz tapad. Az erdő felől iszonyú bűz árad, megbénulok a félelemtől. Hirtelen német katonák közelednek az erdőből, fegyverüket ránk szegezik. Egy óriási katona a hátam mögé lép, és bűzös szájával rám lehel. Emberfeletti erőfeszítéssel felrántom a talpamat, és beleugrok a mélybe. Esem, esem az árokba, őrülten sikoltozva… *** Felébredtem. Meg fognak erőszakolni? Élve eltemetnek? Lánytranszport! Hogyan lehetne megmenekülni? Hirtelen vonatfüttyöt hallottam, majd több vonat zakatolását. Villanyfény hatolt be a kocsiba, elgyötört arcokat világított meg. A zaj egyre nőtt, miközben a szerelvény lassított: csikorgás, fütty, kutyaugatás, kiabálás hal-

83

84

latszott. Szinte olyan volt, mintha a budapesti Keleti pályaudvarra érkeztünk volna. Anyám mosolyogva szorította meg a kezemet: – Városba érkeztünk, fogadni mernék! Szememet a hasadékra szegeztem: hosszú tehervonat ment el mellettünk. Vajon mi van ezekben az ablaktalan vagonokban? Emberek? Eszembe jutottak az olasz zsidók, akiket lezárt marhavagonok szállítottak Kaposváron át alig egy évvel ezelőtt. Akkor nem akartuk elhinni. Fehér állomásjelző tábla suhant el mellettünk, rajta fekete, gót betűs felirat: Auschwitz – olvastam hangosan, hogy a többiek is hallják. – Auschwitz? – csodálkozott anyám. – Sohasem hallottam róla. A vonat lassan átgördült a forgalmas állomáson, és egy mellékvágányra futott. Hamarosan másik állomásjelző táblát olvastam a hasadékon át. – Auschwitz-Birkenau – jelentettem. A vonat hirtelen zökkenéssel megállt. Az utazás véget ért. A birkenaui állomáson sokáig vesztegeltünk. Az öreg S. bácsi szívrohamot kapott vagy valami más, rettentő rosszullét fogta el. Dr. Gerő átkúszott hozzá, hogy megvizsgálja. – Oxigénhiány – közölte. Végre szétnyílt a dupla ajtó, amelyet még Kaposváron zártak ránk. Boldogan szívtam be a friss levegőt. De a nyári szellő furcsa szagot hozott. Magda előrehajolt, beleszagolt a levegőbe. – Uram Isten! – suttogta fintorogva. – Égett bőrszagot érzek. Mint amikor csirkét perzselnek. Kinyújtottam a nyakamat, és levegő után kapkodva döbbenten láttam, hogy az éjszakában óriási lángnyelvek világítanak. – Talán erdő ég valahol? Magda a fejét rázta: – Ez iszonyatos – mormogta. Ica néném gyöngéden átfogta nagymama vállát, miközben az ellenkező oldalra mutatott. – Nézd, mama! Városi fények. Milyen kulturált hely! Két csontvázsovány férfi ugrott fel a vagonra. Tökéletesen hasonlítottak egymáshoz: mindkettő csíkos pizsamát és sapkát viselt. Magda rémülten mutatott a mellükön lévő számokra: – Nézd, meg vannak számozva! – A Bokanowsky ikrek – próbáltam tréfával mosolyra fakasztani. – A „Szép új világ” egyik kémcsövéből jöttek világra!

– Robotok! – mondta összerázkódva. A két férfi rossz németséggel közölte, hogy csomagjainkat a vagonban kell hagynunk. – Milyen jó szervezés! – mondta anyám, de én a biztonság kedvéért kivettem a hátizsákból a fogpasztástubust, amelybe az aranyfogakat rejtettük, és zsebre tettem. A két férfi néhány embert az ajtó mellől letaszigált a földre. A sovány, szinte gépszerű karok gyorsan dolgoztak. Pár perc elteltével már volt hely ahhoz, hogy néhány lépést tegyünk a vagonban. Térdem keservesen sajgott; óvatosan felálltam, hogy a fejemet a men�nyezetbe ne verjem. Csak Klein nagymama volt elég apró ahhoz, hogy kiegyenesedjék. – El ne maradj tőlünk, Jutka! Féltelek! – Ki tudja, régimódi, szemérmes nagymamám is hallott valamit az orosz frontra küldött lánytranszportokról? Az emberek lekászálódtak a vagonokból, amilyen gyorsan csak bírtak, a két férfi most már csak az öregeket és betegeket rakta ki, de ahelyett, hogy – mint előbb – egyszerűen lelökdösték volna, óriási erőfeszítéssel messze elhajították őket. Borzadva láttam, amint a haldokló S. bácsit és az élő N. nénit ugyanabban az irányban dobták le. Sári őrült sikollyal követte őket. – Ugorjon le mindenki! – kiáltotta Gerő doktor, s Marikát karjába véve ő is leugrott. – Magda, gyorsan! – kiáltottam, amint oldalt leugrottam. – Add ide nagyanyukát! De már elkéstem. Vágó nagyanyám rongybabaként csüngött az egyik robot karjaiban. Miközben az magasra emelte, udvarias németséggel szólt hozzá: – Kérem, segítsen le! – A gépkar hirtelen megállt a levegőben, s a robot lassan, kíméletesen tette le nagyanyámat a sín mellé. – Danke schön! – köszönte meg nagyanya, mintha valami finom úriember segítette volna ki a hintóból. Magda az én kezembe adta a többieket. Anyám sovány volt, Klein nagymama és Ica néném apró, mint a gyerekek, könnyen elkaptam őket. Majd Magda is leugrott, és családunk valamennyi tagja szilárd földet ért. – Isten veled, Jutka! – Gerő doktor megölelt fél karjával. – Kerüld el a lánytranszportot! Isten áldjon! A tömeg a vasútállomás felé hömpölygött.

85

86

– Várjatok egy percet! – mondtam családomnak. – Rögtön visszajövök! Szinte hullámzott a föld a lábam alatt, amint átverekedtem magamat a tömegen. Az őrülteket a halottak közé sorolták? Ki kell derítenem. Ez majd kulcsot ad e város – Auschwitz-Birkenau – megértéséhez. A kőfal mellett két erős fényű lámpa között valóságos emberhalmot találtam: élők és holtak feküdtek egymás hegyén-hátán. A látványt a lángoló égbolt keretezte. Halotti máglya! Émelygett a gyomrom. Csak nincs Sári is közöttük? Arcok, ülepek, rángatózó lábak, fejek, kifordult nyakak. Végre észrevettem Sári csatos cipőjét az emberhalom alján, még rángatózott. Erről a cipőről az én szandálomra tévedt a tekintetem: a hosszú utazás alatt egymás mellett voltak. Tudtam, hogy azonnal el kell mennem innen, de a látvány szinte megbénított. Felismertem egy arcot: dr. Nemes Margitét, aki valamikor németre és franciára tanított. Holttestek alatt kimeredt szemmel, habzó szájjal, őrülten sikoltozott. Elöntött a veríték, szemem elhomályosult. Nem szabad elájulnom! Csak nem itt! Egy SS-katona közeledett. Hátha megragad, és engem is a halom tetejére hajít! Döbbentem hátráltam. A családom! Hogyan is felejtkezhettem meg róluk! Szédelegve vágtam magamat át a tömegen. Annyi minden történt néhány perc alatt: próbáltam kiigazodni az eseményekben. Nemes Margit nyilván eszét vesztette. Úgy látszik, mindegyik vagonban volt valaki, aki megőrült. De miért rakták együvé az öregeket, az elmeháborodottakat a halottakkal? Szegény N. néni, Sári, Nemes Margit… Nem szabad rájuk gondolnom. Már kegyetlenné tettek… De inkább kegyetlen legyek, mint őrült. Új világba, új bolygóra kerültem. Muszáj alkalmazkodnom. Végre megláttam családom tagjait, akik a sínek mellől integettek. – Hol voltál? – kérdezte anyám szemrehányóan. – Már attól féltem, hogy elvesztél. – Közel – motyogtam. – Csak maradjunk együtt – ragadta meg a kezemet. – Mindig együtt! – Ez a felszólítás végigkísért bennünket az elkövetkező hónapokban. Klein nagymama rövidlátóan pislogott. – Hol vagyunk, Jutka? Ica néném karon fogta. – Gyere velem, mama! Itt-ott buggyos nadrágos, csizmás SS-katonák álltak őrt. Némelyik farkaskutyát tartott pórázon, a kutyák láttán gyermekkorom ősi félelmével

megborzongtam. Előttünk egy magas SS-tiszt hangos parancsokat osztogatott. – A fürdőbe, a tusolóba! A családok engedelmesen szétváltak, a férfiak balra, a nők jobbra. Mindenki azt gondolta, a fürdő után ismét találkoznak. Felsorakoztunk, alig vártuk, hogy végre megfürödjünk és vizet igyunk. – Tusoló – sóhajtott Klein nagymama –, jobban szerettem volna egy fürdőkádat. – Jó lesz a tusolás is – vigasztaltam –, ez higiénikusabb. A vasúti pályatest mögött a sor ismét kétfelé vált. Miért? Mi történik? Óvatosan előrelopóztam, hogy megtudjam, mi a helyzet. Erős lámpa fényénél egy SS-tiszt szelektált. Ilonát vagy más barátnőmet nem láttam, de vagonunkból felismertem számos nőt. Távolból figyeltem a szelekciót. A gyerekek és az idősebb nők balra kerültek, a többiek jobbra. Talán biztonságban leszünk mi, lányok, de a következő pillanatban láttam, amint a fiatal Gerő doktornét jobbra küldték, elválasztották gyermekeitől. Féltettem őket, különösen Marikát, és előreléptem, hogy halljam, mivel nyugtatja egy zömök SS-nő az asszonyokat. Minden rémült kérdésre rövid, de megnyugtató választ adott: igen, az anyák meglátogathatják gyermekeiket, a 40 évesnél idősebb nőknek és a 16 évesnél fiatalabb gyermekeknek nem kell dolgozniuk, így azok a többiektől külön lesznek. – Ne aggódjanak, kényelmes szállásuk lesz. Igen, holnap meglátogathatják egymást. Mindez elég ésszerűen hangzott. Visszamentem a helyemre, és a hazugságot szóról szóra továbbadtam. – Negyven év a határ? – mondta anyám rémülten. – Mit lehet csinálni? – Nem kell majd dolgoznod, anyukám! – nyugtattam. – Jobb lesz a fájós térdednek. Családunk megmaradt töredéke odaért, ahol a sorok kettéváltak. Ica néném, aki anyámmal volt egykorú, előrement Klein nagymamával. – Balra – jelezte az SS-tiszt. Ica nem tiltakozott. Utánuk néztem, amint kart karba öltve elindultak, nagynéném és nagyanyám, két apró hölgy, apró léptekkel. Vágó nagyanyuka következett, Magdával. Az SS-tiszt egy pillanat alatt szétválasztotta őket. Magda édesanyja után eredt, de az SS gorombán jobbra lökte. – Maradj a fiatalokkal! – mondta Vágó nagyanyuka. – Én majd csak elleszek. – S egyedül ment tovább, hajlott háttal, reumától merev lábbal.

87

Anyám és én következtünk. Az SS-tiszt szétválasztott bennünket, de anyám engem tovább is karon fogva, mereven a katona szemébe nézett, mintha számon kérte volna tőle, hogy merészelt bennünket egymástól elválasztani. A tiszt meglepetve nézett rá: – Hány éves vagy? Első benyomásom az volt, hogy nini, hát ez beszél! Majd utána azonnal: úgyse használ. Anyám pillanatnyi habozás nélkül válaszolta: – Harmincnyolc. Az eredmény nem késett: az SS-ember jobb felé taszított bennünket. Alig harminc másodperc alatt családunkat kettévágták. – Anyu – mondtam –, hogy tudtál hazudni? – Ez jutott az eszembe! – felelte. – Bámulatos ember vagy, Rózsi! – mondta Magda, gyorsan utánunk szökdécselve. – De mi lesz anyival? Egyedül lesz szegény. – Miért mondod, hogy egyedül lesz? Együtt lesz Icával és Klein nénivel. – Magda nem válaszolt. Anyám tovább erősködött: – Holnap látjuk őket. Munka után. Erősen kivilágított, alacsony betonépület elé értünk. Úgy éreztem, hogy a lángoló égbolt közelebb van, és erősebben érezhető az égett hús szaga, de túlságosan szomjas voltam ahhoz, hogy erre figyeljek. Egy pillanatra felnéztem az égre, és az égbolt jobb felén boldogan fedeztem fel a Göncölszekeret. Gyermek módjára biztonságban éreztem magam anyám és Magda között lépkedve. De mialatt a tusolóhoz értünk, Magda egész úton ismételgette: – Szegény anyikám! Szegény kis anyikám!

88

7. fejezet

IDEGEN ÉGITESTEN

Auschwitz-Birkenau, 1944 júliusa

Földszintes, fehérre meszelt épület bejáratához tereltek, és felsorakoztattak bennünket a tusolóhoz. A patyolattiszta előtér fertőtlenítőszagot árasztott. Megnyugodtam, és nyomban vetkőzni kezdtem. – A németek tiszták – mondtam Magdának. – Hogyan is bízhatsz bennük? – mormogta. Már alsóneműben álltam, éppen a cipőmet készültem lerúgni a lábamról, amikor egyenruhás SS-nő lépett be. – Hagyjátok a ruháitokat a cipőtök tetején – utasított. – Így könnyebb lesz megtalálni őket. – Ruháinkat a legtávolabbi sarokba raktuk le, majd gyorsan kivettem a zsebemből a fogpasztástubust, amelyben az aranyfog volt. – Tedd vissza, tedd vissza! – suttogta anyukám. – Hát nem látod? Mindent elvesznek az ajtóban. Mezítelenül, üres kézzel léptünk egy erősen kivilágított, ablaktalan helyiségbe. Becsukódott az ajtó. Szomjasan néztem a falak mentén sorakozó tusrózsákat. Egyikbe belekapaszkodtam, felfelé fordítottam az arcomat, várva, mikor kezd ömleni belőle a víz. Egy másodpercig Klein nagyanyámra gondoltam: hogy fog tetszeni neki a tus? Ömleni kezdett a víz, hűvösen, enyhet adóan, nyeltem, pacskoltam, tökéletesen felfrissültem. – Heraus! Heraus! – hangzott a parancs, és kinyílt a helyiség szemközti ajtaja. Fehérre meszelt nagy terembe léptünk, amelyet a csíkos ruhás kezelő személyzet és a meztelen nők zsúfolásig megtöltöttek. A gőzfelhőben csípte az orromat a fertőtlenítőszer szaga. Egy csíkos ruhás nő megragadta a hajamat, és ollóval nekiesett. Egy másik nullásgéppel kopaszra nyírt. Álltam a levágott hajból keletkezett kis kupacon és tapogattam a fejbőrömet: idegen érzés volt az ujjam hegyének. Gorombán továbbtaszítottak. – Emeld fel a karodat! – hangzott néme-

89

90

tül a felszólítás. – Két rabruhás nő pontosan egy időben leborotválta jobb és bal hónaljamat. Előrenéztem, tekintetemmel anyukámat és Magdát kerestem. Ugatásszerű parancs hangzott fel: – Tedd szét a lábadat! – Ágyékomon nullásgépet húztak végig. Fertőtlenítőszerrel kenték be a hónaljamat és a fejbőrömet. Újabb goromba taszítás – és kinn voltam a szabadban. Nedves levegő áramlott köztem és a Nap közt. Nagy nehezen körülnéztem. Minden oldalról szögesdrót kerítés vett körül, a drót magas oszlopokra feszült, amelyek befelé hajlottak, akár a kérdőjelek vagy talán akasztófák. Körös-körül sehol egy domb, egy fa, egyetlen fűszál. Agyagos talajú, drótsövénnyel körülvett sivatag. A távolban különös őrtornyok, lámpaoszlopok és sok egyforma barakk. Végtelenül messze volt az átlátszó égbolt – egy idegen bolygó égboltja. Néhány csíkos ruhás rongyos ruhákat osztott szét. Beálltam a sorba, miközben kimeredt szemmel kerestem anyukámat és Magdát. Körülöttem kopasz, rongyos koldusok tolongtak, mindegyikük hátára nagy, vérvörös kereszt volt festve. Döbbentem néztem a lekopasztott foglyokat. Csupa férfi – gondoltam. Én pedig meztelenül állok köztük. Kezemmel próbáltam eltakarni mellemet, ágyékomat. Egy robot ócska, koszos, de fertőtlenítőtől bűzlő ruhát dobott felém. Magamra húztam. A bő ruha vizes hátsómra tapadt. Néhány lépésnyire tőlem egy csípős szagú vörös festékkel teli vödör állt. Egyik robot belemártotta ecsetjét, és a hátamhoz emelte. Erőlködve hátrafeszítettem a vállamat, a vörös festék a rongyos ruhán keresztül marta a bőrömet. Ekkor rongyos pokrócba burkolódzó férfi rohant felém kitárt karokkal: – Jutka! Már azt hittük, hogy elvesztettünk! – kiáltotta. – Anyukám, te vagy az? – nyöszörögtem. Meg akart ölelni, de visszahőköltem. Szép arca a kopasz koponya miatt tökéletesen megváltozott, vonásai élesebbek lettek, orra férfiasabbá vált. Hát csak a haj tette anyukámat nőiessé? Magda is előkerült. Kopasz fejével, virágos, cigányos ruhájában úgy festett, mint egy női ruhába öltözött fiú. – Olyan vagy, mint Imre, amikor kopaszra nyírták – mondta Magda végigsimítva a fejemet. – Induljunk! – mondta anyukám. – Utol kell érnünk a többieket! – Adjátok ide a kezeteket! – kiáltottam, és csatlakoztunk a tömeghez. Kinyújtott karral, egymás kezét szorosan fogva igyekeztünk előrejutni.

Hamarosan ismerősnek tűnő arcot pillantottam meg. – Kaposvár? – kérdeztem. A kisfiú síró társát támogatta. – Évi, Évi – zokogta az idősebbik. – Mi lesz velünk? – Kárpáti Évi! – kiáltottam, s könyökömmel utat törtem feléjük. Hát te vagy az? – Ki vagy? – motyogta. A zokogó nő kétségbeesetten sopánkodott: – Istenem, Istenem! Miért nem öltük meg magunkat már előbb? – Kedves Kárpátiné – korholta anyukám –, hogyan beszélhet öngyilkosságról a lánya előtt? Kárpátiné iszonyodva nézte Évi kopasz fejét: – Uram Isten! Ilyen szörnyűség nászút helyett! A tömeg csakhamar elválasztott bennünket Kárpátiéktól, de anyukám, Magda és én szorosan fogtuk egymás kezét, mindaddig, amíg útvonalunkra merőleges, agyagos úthoz nem értünk. Itt a tömeg kutyás SS-őrök felügyelete mellett ötös sorokba rendeződött. Még mindig lekopasztott férfitársainkra gondolva kedvetlenül beálltam a sorba. Fejemet lehajtva végignéztem poros lábamon és rongyos ruhámon: még a lábam is idegennek tűnt fel. Zavarodottan néztem körül. Balra magas őrtornyok, magas szögesdrót kerítés. A kerítésen túl lapos, füves térség. Jobbra alacsony, téglalap alakú barakkok álltak az agyagos talajon. A köd felszállóban volt, kitártam a ­karomat, hogy érje a meleg napsugár. Minden rendbe jöhet még, gondoltam –, rendbe jöhet. Két SS-őr sietett el mellettünk, döngő léptekkel. Az idősebbik, nagy termetű katona az ajtó és ablak nélküli barakkok felé mutatott: festetlen fából voltak, a tető még hiányos volt felettük. – Siehst du? Das ist ein Vernichtungslager! – mondta. – Vernichtung – gondoltam szédülve –, de hiszen ez azt jelenti, hogy valami, ami volt, semmivé lesz. Megsemmisítés! Megsemmisítőtábor? Lehetetlen! Bizonyára rosszul értettem. De a fiatal őr félreérthetetlen, tiszta németséggel megismételte: – Vernichtungslager! Valóban! És ezeket oda kísérjük? – Oda – mondta az idősebbik – Birkenauba. A B/III. lágerbe. ***

91

1944 júliusa, Auschwitz-Birkenau, B/III. láger. Barakkjaink még nem készültek el teljesen, de másutt nem volt hely a számunkra. A közeli barakkok lakói „Mexikónak” – a nyomortanyák legrosszabbjának nevezték. Mi, ennek lakói csíkos rabruha helyett rongyokat viseltünk, gallyakból és levelekből főtt levest kortyoltunk, öten egy lábasból, és a tikkasztó napsütésben egy korty vizünk sem volt. Itt senkinek sem szántak három hétnél hosszabb életet. És nem is élt itt senki ennél tovább. Mindegyik félkész barakkban ötszázan zsúfolódtunk össze. Még annyi hely sem volt, hogy mindenki lefekhessen a földre. Éjszaka a döngölt padlón törökülésben vagy fejünket valakinek a csípőjére fektetve aludtunk. A gyengébbek csak állva, a falhoz szorítva bóbiskoltak. (Évtizedekkel később egy csirkegyárban láthattam hasonló állapotokat.) Napközben Zählappellre sorakoztunk, s órákon át álltunk ötös sorokban. Aki összeesett, azt elvitték. Két számlálás között aludni próbáltunk. Lehetett éjszaka vagy nappal, amint behunytam a szememet, volt egy visszatérő álmom. Dunyhám alatt izzadtan ébredtem Kontrássy utcai lakásunkon. A vízcsap pár méternyire volt tőlem. Vizet! – kiáltottam boldogan, és rohantam a fürdőszoba felé. A csapból előbb csak csöpögött, majd zuhogni kezdett a hideg víz. Lehajoltam a mosdóhoz, és mohón inni kezdtem. ***

92

Egy különösen forró napon, déltájt, amikor még mindig szomjúságtól liheg­ve ébredtem álmomból, kívül, a puszta földön ülve találtam magamat. Anyukámat sehol sem láttam a tömegben. – Magda! – ráztam meg nénémet, alig hallható hangon. – Hol van anyukám? – Magda rámutatott a lábamnál kuporgó, görnyedt hátú koldusasszonyra – kopasz feje ide-oda ingott, nyelve kilátszott repedezett ajkai közül. Térdemre emelkedtem, körülnéztem. Amíg a szem ellátott, a sík területet ezer meg ezer kopasz fej lepte el, akár a száraz földön fonnyadó gombák. – Magda! – nyöszörögtem. – Anyuka elment. Ekkor a rongyos alak a lábamnál megmozdult, és egy ismerős, finom kéz megragadta az enyémet: – Jutka, én vagyok! Kezembe vettem az ismerős, szép, rózsaszín, gyöngyházfényű körmű

hosszú ujjakat. – Aludj, anyukám – suttogtam –, aludj csak tovább. – És kopasz fejét gyengéden ringattam az ölemben. *** Anyukám, Magda és én két napon át egy pillanatra sem engedtük el egymást. Egy sorban álltunk a Zählappellen, együtt mentünk a latrinához, kezünket egymásba fonva lépkedtünk át a földön fekvő embereken. A nyitott latrinánál befogtam az orromat. Egymás mögött várakoztunk ugyanannál a bűzös lyuknál, nehogy szem elől tévesszük egymást. – Honnan jöhet ez? – tűnődtem vizelés közben. Hiszen az érkezés utáni tusolás óta egy kortyot sem ittunk. Késő délelőtt anyukám ismét eszméletét vesztette. Magdával ketten a barakk fala mellé cipeltük, az árnyékba. – Kérem, uraim – könyörögtem, mert társaimat még mindig férfiaknak néztem –, kérem, adjanak egy kis helyet az anyámnak! – Néhány kopasz alak arrébb húzódott, amíg Magda és én elhelyeztük közöttük anyukám fejét. Amint újra leültem a földre, egy csinos, alvó leányra lettem figyelmes. Vállával a barakk falának támaszkodott, szoknyája felhúzódott mezítelen combjai fölé. Combját vastag rétegben borította a vér, amely most is szivárogni látszott. Egész borotvált ágyékát befedte, úgy látszott, mintha már napok óta vérzett volna. Felhúzott, csomóba gyűrődött szoknyája felszívta a vér egy részét – rettenetes látvány volt. – Ilyenek vagyunk a tiszta ruhák és alsóneműk alatt – gondoltam összerázkódva –, ilyen voltam valamikor én is. A kopasz rabok félálmukban észre sem vették. De mi lesz, ha felébrednek! Hiszen férfiakkal vagyunk körülvéve! Szólnom kellene annak a lánynak, hogy legalább a combjait szorítsa össze… Csak közelebb volna hozzám… De lehet, hogy újra csak elaludna, és vértől iszamós, nedves combjait újra széttárná… – Magda! – suttogtam. – Alszol? – Mi van? – mormogta. – Odanézz – mutattam a lányra. – Mindjárt elhányom magam. Nálad mikor esedékes? – Nem emlékszem.

93

Auschwitz-Birkenau térképe (1944). Mi a „Mexikó”-nak nevezett B/III. barakk lakói voltunk

94

A központi kórház és őrtorony B/l. tábor B/II. tábor B/III. tábor (csak félig készült el) B/Ia. női tábor B/Ib. eredetileg férfitábor, de 1943-tól női tábor B/IIa. karantén B/IIb. Terezinből (Theresienstadtból) idehozott zsidók családi tábora B/IIc. magyarországi zsidók tábora B/Ild. férfitábor B/IIe. cigány tábor B/IIf. rabkórház C táborparancsnokság és SS-kaszárnyák

D

a meggyilkoltaktól elvett holmik raktára (az ún. Kanada) E rakodó-pályaudvar. Itt szálltak ki az érkezők a vagonokból, itt történt a szelekció F, G halottak elégetésére szolgáló máglyák H szovjet hadifoglyok tömegsírjai I első, ideiglenesen működő gázkamra K/II. II. sz. gázkamra és krematórium K/III. III. sz. gázkamra és krematórium K/IV. IV. sz. gázkamra és krematórium K/V. V. sz. gázkamra és krematórium L latrinák és mosdóhelyiségek

Zählappell Auschwitz-Birkenauban. Egy SS-katona felvétele a kopasz magyar nőkről. Lili Mayer Auschwitz-albuma. A jeruzsálemi Yad Vashem Holocaust-Múzeum anyagából

95

96

– Én sem. De lehet, hogy nemsokára. Mi lesz akkor? Csak volna egy kis rongyunk, egy kis papírunk… – Ne izgulj – mondta, majd újra behunyta a szemét. – Nem élünk addig. Beszélgetésünket félbeszakította a lajtkocsi érkezése. Kerekekre szerelt hordó volt, amelyet néhány rabnő húzott. Magda és én megragadtunk néhány mocskos, kopott zománcú bádogbögrét. – Vizet! Vizet anyukának! – hallottam saját hangomat, úgy hangzott, mint valami koldusgyerek könyörgése. Ez volna Magyar Jutka Kaposvárról? Magda és én a hordó után rohantunk, de igyekezetünk, hogy néhány csepp vízhez jussunk, hiábavaló volt. A pára felszállt, a nap delelőre hágott. Anyukám továbbra is aludt, sápadtan, lihegve szedte a levegőt. Újra elájul – gondoltam. – Rémülten fordultam Magdához: – Ez a hely a Szahara, de oázis nélkül. Mindnyájan napszúrást kapunk. Megfulladok! – Aludj – motyogta Magda –, aludj, ha tudsz. Tenyeremet a fejemre tettem, hogy megvédjem a naptól, de túlságosan melegem volt ahhoz, hogy aludjak. Tekintetem a sokaság között egy kis hézagra esett – észrevettem egy kb. 5-6 méteres, babszem alakú pocsolyát. – Mindjárt jövök! – mondtam Magdának. – El ne menjetek innen! Nagy nehezen feltápászkodtam, odamentem a pocsolyához, s föléje hajolva vártam, amíg a szédülésem alábbhagy. A pocsolya szélén félmeztelen teremtések kuporogtak. Egyesek letérdeltek, hogy a fejüket megmártsák benne, mások a tenyerükkel próbáltak meríteni belőle. A kaposvári Frank Magdolna (ez volt a leányneve) duzzadt mellét locsolgatta, tekintete zavart volt, fején csíkosan volt leborotválva a haj. Felismertem mandulavágású szeméről. Nemrég szült – jutott eszembe. De hol van a csecsemő? Ránéztem a sekély vízre: nyálkásnak látszott, borzalmas bűzt árasztott. Ujjamat belemártottam a sárgás folyadékba: hűvös érzés volt. Megnedvesítettem a fejbőrömet, és tenyeremet összetéve újra föléje hajoltam: igyam belőle? Kicsi alak közeledett felém: szőke fej, gyermekes arc, sárgászöld szem. – Jutka! A víz kifolyt a tenyeremből. – Ilona – csodálkoztam rá –, azt hittem, fiú vagy.

Régi kaposvári szokásunk szerint üdvözlésül egymáshoz érintettük az ujjunk hegyét. – Mit csináltak a füleddel, Jutka? Megtapogattam a fülemet. – Kicsit eláll, de mindig is elállt. Egy pillanatra halkan elnevettük magunkat, boldogan, hogy újra látjuk egymást. – Rögtön megismertelek, Jutka – mondta Ilona. – Azt hiszem, nem volna rossz nekem egy ruha. – Ő maga egyetlen foltos, kifakult inget viselt, ami alig takarta meztelenségét. – Legalább jobban lesülsz – próbáltam felvidítani. – Nem vagyunk a Balatonon, Jutka. Ebből a pocsolyából akartál inni? Fertőzött. – No és? – vontam meg a vállamat. – Tudod-e, mi a neve ennek a helynek? Vernichtungslager. Megsemmisítőtábor. – Megsemmisítő? – ismételte Ilona. – Ezt elhiszem. Az ember nem élhet víz nélkül. De van megoldás, Jutka. – Megfordult, és a körülbelül tíz­méternyire húzódó szögesdrót kerítésre mutatott. – Megtegyük? – kérdezte, mintha csak sétára hívott volna. – Mit gondolsz? A pocsolyára és a menstruáló lány förtelmes látványára gondoltam. – Áram van a vezetékben – bólintottam. – Gyors, tiszta munka. Menjünk! – Hajdani énem csodálkozva figyelt: csak nem tervezünk öngyilkosságot Ilona meg én? Kéz a kézben mentünk a kerítés felé, de egyszer csak bűntudatosan megtorpantam. – Anyuval és Magdával vagyok – motyogtam. – És te? – Anyu és Vilma néni balra ment. Évivel, Schwarzenberg Zsuzsival és az anyukájával vagyok. – Nem kellene előbb velük beszélnünk az elektromos vezetékről? – Úgy gondolom én is. Holnap idehozom őket. De ugye, addig nem iszol a pocsolyából? – Hát persze, hogy nem! – Élénkség, szinte tettvágy költözött belém: van valami, amit tervezni, tenni lehet. – Találkozzunk holnap az első számlálás után! Utánanéztem, amíg egyenes, kicsi alakja el nem tűnt a tömegben, hátán a ráfestett vörös kereszttel. 97

***

Ilona sem másnap, sem harmadnap nem jelentkezett. Azt hittem, meggondolta magát, visszarettent a „gyors megoldástól”. Magda figyelmeztetett, hogy szörnyű halál volna; véleménye szerint ennél jobb, ha az ember felakasztja magát. – Majd kötelet csinálok a cigányruhámból – ajánlotta –, és egymás után fogjuk használni. – De semmi sem lett belőle – túlságosan elesettek voltunk ehhez is. Első birkenaui hetünk után éledni kezdtünk. Gyakran beszélgettünk otthonunkról, családunkról, barátainkról. – Vajon mikor látjuk viszont a nagymamákat és Icát? – Soha! – suttogta Magda. – Hogy érted ezt? – Semmi, semmi – suttogta –, nem gondoltam komolyan. – Persze, hogy nem! – csillapította anyuka. – Csak türelmesnek kell lennünk. ***

98

Csakhamar nem jelentett már gondot, hogy megismerjük egymást, és már egyedül is elmerészkedtem a latrinához. Egy reggelen, amikor hosszasan vártam a soromra, észrevettem néhány lányt, akinek a haja már kefeszőr hosszúságúra nőtt. – Lányok, ti egy ideje már biztosan itt vagytok – szólítottam meg őket. – Három hete vagyunk itt – felelte egyikük, akinek vörös volt a haja, de barna hajú társa kijavította: – Holnap lesz három hete. – Három hete! – álmélkodtam. – Nem gondoltam, hogy bárki is kibírja itt három hétig. Honnan jöttetek? – Megneveztek egy erdélyi helységet. Elmondtam, hogy én meg a dunántúli Kaposvárról jöttem. – Kaposvárról! – kiáltották izgatottan. – Odavaló munkaszolgálatosok voltak a közelünkben. Utoljára két hónapja láttuk őket a gettóban. Kiről szeretnél hallani? – Apukámat, nagybátyáimat és barátomat említettem. – Hanák Peti! – nevetett a vörös kislány. – Akkor hát te vagy Jutka, Peti szerelme! – Honnan ismered a nevemet? – Hanák verseiből! – vigyorgott a kis vörös. Zavartan elpirultam. Túlságosan személyes hangúaknak gondoltam Peti verseit: hogyan is mutathatta

meg őket ezeknek az idegeneknek? Gyorsan más tárgyra tértem: – Lányok, ti már három hete itt vagytok. Hogy bírtátok ki? A kis vörös akaratlanul nagyot nyelt, amikor megpillantotta kezemben a kenyérdarabot. – Megettük a fejadagunkat, nem úgy, mint ti, hülye dunántúliak! – De fűrészporíze van – mondtam undorodva. – Úgy kiszáradt a torkom, hogy le sem tudom nyelni. Már éppen bele akartam dobni a latrinába. – Csak nem? – kiáltotta a vörös, és mohón kikapta a kenyérdarabot a kezemből. – Add vissza a kenyerét! – parancsolt rá a barna lány. – Hogy veheted el Peti ideáljától? – Beszélsz jiddisül? – mért végig gyanakvón a vörös. – Valamit értek – mondtam habozva. – Németül beszélek. – Szép kis zsidó! – gúnyolódott. – Rosszabb vagy, mint a gójok! – Eltértetek a tárgytól – intette le a barna lány, miközben visszaadta a fekete kenyeret. – Tartsatok ki, Jutka! Igyátok meg a levest, és akkor lecsúszik a kenyér is. Egyszerű dolog. Kell a folyadék a szervezetnek. – Hányingert kapok a levestől – tiltakoztam. – Mintha cirokseprűből főzték volna. – Hülye mamelandiak – gúnyolódott a kis vörös. – Elkényeztetett, nyavalyás anyaországbeliek vagytok, éhen fogtok halni. – Aztán sorra került a latrinán, megvetően vállat vont, és szó nélkül faképnél hagyott. – Végre én következem – sóhajtotta a barna lány megkönnyebbülten előrelépve. – Emlékezz rá, Jutka – mondta visszafordulva –, ha még egyszer viszontlátod a költődet, mondd el neki, hogyan találkoztunk a birkenaui latrinánál. És hallgass rám, ne legyetek olyan fene finnyásak: fogd be az orrod, és idd meg a levest! Ez az egyetlen módja annak, hogy ezt túléljük. Isten veled, mehetek pisilni! Délben észrevettem, hogy egyik-másik társunk kortyolja a levest. Anyukám, Magda és én behunytuk a szemünket, és sikerült is lenyelnünk néhány kortyot. ***

99

100

Néhány nap múlva, amikor éjszaka a barakk földjén törökülésben bóbiskoltam, kopasz fejemre víz cseppent. – Mi ez? – motyogtam ébredezve. – Kinyitottam a számat, és alája tartottam. – Eső kiáltottam. – Anyukám, Magda, esik! Boldogan szürcsöltük az esővizet, amely az ajtó nélküli bejáraton és a félig kész tetőn keresztül befolyt. Felfrissülve elaludtunk, de a barakkban hamarosan pocsolyák keletkeztek. Arra ébredtem, hogy sáros vízben ülök. Feltápászkodtam, s velem együtt még vagy négyszáz társam. A kívülről beszűrődő villanyfényben szomorú kép tárult elénk: vizes végtagok, ázott rongyok, nedvesen csillogó koponyák. Éles fütty hangzott – ez azt jelentette, hogy el kell hagynunk a barakkot. Kitámolyogtunk a kápók hangos, kétnyelvű szitkozódásától kísér­ve. Németek csak ritkán jöttek a B/III. lágerbe: „kápóra” – egy lágertársra bíztak bennünket, akit külön élelmiszer-fejadagokkal vettek rá, hogy a n ­ émet parancsokat végrehajtsa. A mi „kápónk” szadista hajlamú lengyel nő volt, aki gyakran használta korbácsát. Évek óta lágerlakó volt. A birkenaui hírek szerint részt vett az ellenállásban, és férjét és gyermekeit elvesztette a németek elleni harcban. De gyűlöletünket iránta a szánalom nem enyhítette. A kápók hosszabbra nőtt hajuk mellett még sárga karszalagjukról voltak felismerhetők. A mi nőstény Góliátunk azonban kanárisárga blúzt viselt, és vastag karja maga is olyan volt, mint valami túlméretezett szobortorzó. Sárgablúzosnak neveztük. Segédje egy magyar zsidólány volt, aki ugyancsak korbáccsal járkált. A hajnali Zählappell sohasem volt könnyű feladat a kápók számára: túlságosan sok fogoly dőlt ki a sorból; de egy hajnali Zählappellre a második hétről úgy emlékezem, mint a legkegyetlenebbre. A sötétségben jéghideg eső söpört végig, ami arra késztette anyukámat, Magdát és engem, hogy a sor széléről elmeneküljünk: minél vadabbul suho­gott a kápók korbácsa, annál inkább igyekezett mindenki középre jutni. A pá­nik egyre nőtt, ahogy a fényszóró fénykévéje végigpásztázott a sorokon. Reszketve bújtam meg a tömegben. Így jó! – sóhajtottam, s testem minden pórusa felszívta az emberi testek melegét. Ilyen lehetett az őskori emberek egymáshoz búvása. Úgy éreztem, mintha valaha már láttam – vagy inkább éreztem – volna ezt. Vajon a még alig emberszabású őseink is így

bújtak-e össze, hogy egymást melengessék? Délre a teherautón már több halott gyűlt össze, mint máskor egy nap alatt, ezután a betegeket felszólították, hogy vegyék le ruhájukat, és úgy másszanak fel az üres járműre. Magda és én hónaljánál fogva támogattuk anyukámat, így biztosítottuk, hogy maradhasson. A kápók megritkult sorainkat újra számolták, és végre hagyták, hogy szétszéledjünk. Anyukám, Magda és én kinyúltunk a sáros földön, még mindig egymás mellett. Elállt a szél, az eső langyos, enyhet adó volt. Azonnal elaludtam. Vajon órákig aludtam, vagy csak percekig? Csak arra emlékszem, hogy valaki – talán az esőtől megihletve – énekelt: aztán többen is csatlakoztak hozzá, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is dúdolom a dalt. Fölöttem sír az ég, Sírnak a fellegek, Álmaimban mindig hazajárok, Várnak reám, akik szeretnek… „Fölöttem sír az ég…” – dúdoltam együtt a többiekkel, és mióta itt voltunk, első ízben könnybe lábadt a szemem. Majd már én is teli torokkal énekeltem, ha kicsit hamisan is. A kápók csak álltak, meg sem próbáltak elhallgattatni bennünket. Az „esődal” náluk is erősebb volt. Nem éppen Bartók vagy Kodály szerezte – motyogtam magamban, emlékezetembe idézve Lendvai tanár úr kényes zenei ízlését, de végtére ez sem március tizenötödikei ünnepély a lánygimnáziumban. Nem volt még zene életemben, ami ilyen mélyen hatott volna rám. Talán az óriási – többezres – női kórus tette, talán a dal és a helyszín ellentéte. Él-e még vajon az ismeretlen dalszerző, itt kuporog-e köztünk ő is? Végignéztem a rongyos, kopasz kóruson, tűnődve, vajon ki szerezte a dalt. Nagyobb hódolatot éreztem iránta, mint valaha is Bartók vagy Kodály iránt. „Várnak reám, akik szeretnek” – énekeltem a többiekkel együtt, és eszembe jutott a szeretett fiú. Az eső csakhamar nagy változást hozott: birkenaui életünk harmadik hetében víz helyett már a kenyér volt vágyaink netovábbja. Voltak, akik kenyéradagjukat nyomban mohón felfalták, voltak, akik morzsánként csipegették. Anyukám, Magda és én napi kenyérszeletünket három falatra osztottuk: reggelire, ebédre és vacsorára. Ez kulturáltnak tűnt. Szókratész mellett gyakran gondoltam Beethovenre, dúdolgattam az

101

102

Öröm-ódát vagy ismételgettem magamban kedvenc Ady-soraimat: „Aki él, az mind örüljön, / Mert az élet mindenkinek / kivételes, szent örömül jön.” Most már mindenki otthonról beszélt, a fő beszédtémák nagyrészt ételreceptek és a férfiak voltak. De mi lesz, ha a férfiak előbb érnek haza, mint mi? El akartuk fedni meztelenségünket, de ellentétben a bűnbeesés utáni Évával nekünk csupasz fejünkre is gondolni kellett. Egy rongyos fejkendő árfolyama csakhamar egynapi kenyéradag értékével volt egyenlő. Családom megtakarította a költségeket, mert Magda cigányruhája kettőnek is elegendő volt, én pedig ruhám aljából hasítottam le egy szalagravalót. Most már többet senki sem hívhat „kisfiúnak”. Valaki hozzájutott egy varrótűhöz, s úgy határoztam, hogy kölcsönkérem. Vonakodva letörtem egy darabkát a kenyeremből, hogy a kölcsöndíjat kifizessem. Miért is törődöm ilyen dolgokkal? – kérdeztem magamtól, miközben a kihúzott szálakkal beszegtem a szalagot. Furcsa szerzet vagyunk mi, nők – apróságokkal őrizzük meg a józan eszünket, még a pokolban is. Bizony, a pokolban is! Most már könnyebb volt felismerni a régi barátnőket; többel találkoztam, köztük Salgó Ágival és Winternitz Bödével. Ágin csak egy kötény volt. Idenézz, Jutka! – mondta, hátát fordítva felém, ahol a puszta bőrére mázolták a vörös keresztet. – Jól tette apám, hogy öngyilkos lett… – És ti is jól tettétek, hogy nem akadályoztátok meg – bólintottam szo­morúan. A rongyos Winternitz Böde itt láthatólag erősebb volt, mint Csutka tanár úr történelemóráin. – Ki fogjuk bírni, Jutka – szorította meg a kezemet. Egy-két nappal később, amint éppen visszafelé tartottam a latrináról, ismerős, büszke állú, sűrű szemöldökű arcra lettem figyelmes. – Magyar Jutka! – ragadta meg a kezemet a lány. – Szervusz! – motyogtam. – Meg sem ismersz – mondta szomorúan. – Senki sem ismer meg. Sokszor láttalak Pogányéknál: Ilona és én osztálytársak voltunk. – Hogy hívnak? – kérdeztem zavartan. – Kasza Bondi vagyok – mondta elpirulva. – Lehetetlen! – Kaszáék tekintélyes protestáns család voltak Kaposvárott.

– Kiderült, hogy anyai ágon mindkét nagyszülőm zsidónak született. Anyámat is idehozták, de ő balra ment. Egyedül vagyok. – És édesapád? – A papám, persze, árja. Most bizonyára a németek oldalán harcol a fronton. A sors csúnya iróniája, ugye? – És tudja, hogy mi történt veletek? – kérdeztem megmagyarázhatatlan szánalommal. – Aligha. – S mikor derült ki mindez? – Csak akkor, amikor jöttek a csendőrök, hogy az állomásra hurcoljanak bennünket. Még csomagolásra sem hagytak időt a nyomorultak. Ránéztem a ruhámra, amely éppen olyan rongyos volt, mint az övé. – Nincs különbség. – Majd gyorsan másra tereltem a szót. – Nem láttad Pogány Ilonát? – Bevitték a kórházba a húgával és közös barátnőtökkel, Schwarzenberg Zsuzsival együtt. – Ilonát, Évit, Zsuzsit, mind egyszerre? – Skarlát miatt. Járvány tört ki. Én immúnis vagyok. Te is átestél már a skarláton? – Igen, gyermekkoromban – bólintottam visszaemlékezve. – Éppen Ilonával, Évivel és Zsuzsival játszottam, mielőtt kiütött rajtam, de egyikük sem kapta el. – Elég baj – sóhajtott Bondi. – Egyébként Schwarzenberg néni is bement velük a kórházba. A kápó megengedte neki. – Szép volt tőle – jegyeztem meg, hiszen nem tudtam a gázkamrákról. Beszélgetésünket a délutáni Zählappell füttye szakította félbe, gyorsan elbúcsúztunk egymástól. Forrón tűzött a nap, és a sárgablúzos dühöngött. Eltorzult arccal kergette vissza fiatal segédjét az ötös sorba. Megvetően végigmérte barakkunk lakóit, majd felemelt korbácsával rám mutatott: – Te! Barna ruhás! Lépj elő! Reszketve léptem ki az ezer nő sorfala elé. Miért hívott? Mit akarhat tőlem? A kápó szlávos németséggel rám üvöltött: – Te szamár! Beszélsz németül? – Jawohl, kápó! – rebegtem. Ezzel véget is ért a párbeszéd. Egy pillanattal később én voltam a kápó

103

104

segédje, sárga karszalagot és korbácsot kaptam. – Felsorakozni, disznók! – ordított a sárgablúzos, s én udvariasan magyarra fordítva így szóltam: – Kérlek, lányok, sorakozzatok ötös sorokban! – Ez hatott. Társaim szó nélkül engedelmeskedtek. A Zählappell után családomhoz rohantam: – Dupla kenyéradagunk lesz mind a hármunknak, és sok vizünk! – Hiszen ez csoda, ezer közül éppen téged választott ki! – ölelt át anyukám. – Mit fog szólni majd apukád? Naplemente után a sárgablúzos megtartotta ígéretét: hat adag kenyeret adott, egy kancsó vizet és egy csaknem vadonatúj pokrócot. – Ne engedd, hogy ezek a disznók kiszorítsanak! Kápó vagy éjszaka is! – Utánanéztem, amíg tébolyult nevetéssel el nem tűnt a sötét tábor mélyén. Korbácsomat és pokrócomat a családomra bíztam, és közöltem velük, hogy majd később csatlakozom hozzájuk. Az ajtó nélküli bejáratnál körülnéztem. Az erőszak teremtette rend itt is érvényesült: az erősek kinyújtózva feküdtek, a gyengék a falat támogatták, a többség törökülésben kuporogva bóbiskolt a földes padlón. Hirtelen megpillantottam három nőt: oldalukon feküdtek, s mindegyikük a másik csípőjén nyugtatta a fejét, lábát pedig a másik lábikrájára tette. Úgy összesimultak, mint a kanalak az evőeszköztartóban. – Hurrá! – örvendeztem, aztán karok és lábak között óvatosan lépkedve, mindegyik társamat oldalára fordítottam. Olyan győzelmi mámort éreztem, mint soha azelőtt. Ez az ötlet egész Auschwitz-Birkenauban el fog terjedni! Tervem, sajnos, nem egészen sikerült: mielőtt az egész barakkot elrendeztem volna, az erősebbek ismét kinyújtóztak, a gyengék a falhoz szorultak, a többség pedig – mint én is addig – törökülésben kuporgott. – Egész éjjel fenn voltál, Jutka! – korholt anyukám, amikor az ajtóban találkoztunk. Fáradt voltam, éreztem, hogy vereséget szenvedtem, és nem voltam képes csapatomat ötös sorokba rendezni. – Használd a korbácsot, te átkozott hülye! – ordított rám a sárgablúzos, amikor éppen ránk vetődött a reflektor fénye. – Igenis, kápó! – nyögtem ki. – Nem látlak! Gyere ide! Kirángatott egy magas lányt az első sorból, és élénkvörös színű kendő-

jére mutatott: – Tépd le róla, és kösd a fejedre! Te hülye! Vagy visszamégy a sorba! Elejtettem a korbácsot, letéptem a karszalagomat, és anyukám és Magda közé menekültem. – Sajnálom! – mondtam nekik bocsánatkérően. Megöleltek, karjukat a vállamra tették: – Kibírjuk, Jutka – mosolygott anyukám bátorítóan. Miután a korbácstól megszabadultam, szabadabbnak éreztem magam. – Sétálok egyet! – közöltem a Zählappell után. – Hova mégy sétálni? – csodálkozott anyukám. Körülnéztem: szögesdrót kerítés, pocsolya, barakkok, latrina. – Megnézem a C vagy D lágert – mondtam, és elindultam a mögöttünk álló, szintén félig kész barakkok felé. Útközben újszerű látvány vonta magára a figyelmemet: egy lágerlakó, orrán szemüveggel. Közelebb mentem a kis manóhoz hasonló teremtéshez, akinek öltözete egyetlen kombiné volt: kicsi, formás mellével, kopasz fejével félig lány, félig fiú benyomását keltette. – Megmentetted a szemüvegedet! – mondtam neki nevetve. – Bámu­ latos! – Nem is volt nagy kunszt! – felelte vidám mosollyal. – A markomban tartottam a tusolóban. – Levette szemüvegét, és rövidlátón pislogva hozzátette: – Fontos nekem, nélküle alig látok! – Visszatette a szemüveget orrnyergére, és derűsen rám nézett: – Hova való vagy? – Kaposvárról. – Jámbor Éva vagyok Zalaegerszegről – mutatkozott be. Én is megmondtam a nevemet – ritka jelenség Birkenauban. Leültünk a száraz agyagra, és beszélgetésbe fogtunk, az elsőbe, mióta majd’ három hete ideérkeztünk. Kiderült, hogy csaknem egyidősek vagyunk, és mindketten irodalomtörténetet szeretnénk tanulni a háború után. – Megáll az ész! – nevetett Éva, ujjával a homlokára mutatva. – Együtt fogunk tanulni a pesti egyetemen! – És mi volna, ha Párizsban? Hogy vélekedsz a Sorbonne-ról? Kecsesen, mint egy balett-táncosnő, felpattant a földről. – Szívesen beszélgetnék még veled erről, Jutka – mondta mosolyogva –, de most szaladok, anyám aggódni fog. – Az enyém is – kuncogtam. – Egészen úgy hangzik ez, mint otthon. Meglátogatsz majd? A B/III-ban vagyunk a pocsolya mellett.

105

– Ide figyelj, Jutka, van egy ötletem! – Ne mondd – nevettem, az „ötlet” szót ugyanis nemigen hallotta az ember Birkenauban. – Komolyan mondom. Ma péntek van, és Paskuszné szombati istentiszteletet tart a pocsolyánál. – Megáll az ész! – utánoztam. – Szombati ima Birkenauban? – Kapcsolata van a földalatti mozgalommal. – Nem tudom elhinni. De ott leszek. Miért is ne? Mikor kezdi? – Valamikor az utolsó Zählappell előtt. – Találkozzunk ott! ***

106

– Ugyan melyik is lehet ezek közül a híres Paskuszné? – kérdeztem Évától, amikor késő délután összejöttünk. Éva rámutatott egy csoportra, amely a tömeg közepén gyülekezett. – Ezek lehetnek az ő emberei – felelte. A középpontban zömök asszony állt, fiatal lányok vették körül. – Paskusz Lea vagyok – mutatkozott be az asszony, amikor utat törtünk hozzá. – Ez itt a lányom, Kornélia. – Anya és lánya hasonlított egymáshoz, mindkettő alacsony növésű volt, kreol bőrű és fényes, fekete szemű, csak Kornélia finom szépsége erősen elütött anyja megviseltebb arcától. Paskuszné imakönyvet tartott a kezében, s ruhájának ráncai közül két gyertyacsonkot vett elő. – Sajnos, nincs gyufám! – mondta bocsánatkérően, miközben a gyertyákat kislányának kinyújtott tenyerére tette, mint élő gyertyatartóra. – Hol szerezte Paskusz néni az imakönyvet és a gyertyákat? – kérdezte Éva. Titokzatos mosoly kísérte a választ: – Megvannak a forrásaim. Paskuszné péntek esti imája a gyermekkoromból jól ismert „Lehó daudi” dallal kezdődött. Visszagondoltam Klein nagyapánál eltöltött péntek estéimre, és letöröltem egy könnycseppet. – Nem szabad elérzékenyülnünk – súgtam Évának. Az imák befejeztével Paskuszné haditudósítóvá alakult át, és beszámolt róla, hogyan nyomulnak előre a szövetségesek mindkét fronton. – Honnan tudja ezt Paskusz néni? – kérdezte egy élénk hang. – Megvannak a forrásaim – ismételte Paskuszné. Kérte, hogy mások-

nak is mondjuk el a híreket, majd héber áldást mondott ránk, két karját kitárva: Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd az arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! – Ámen – mormogtuk. Paskuszné javasolta, hogy ezentúl jöjjünk össze esténként. Pár nappal később kérte, hogy zárjuk szorosabbra a kört, majd ruhájának ráncai közül gyűrött újságlapot húzott elő. – Gyorsan adjátok tovább! Izgalomtól remegve olvastam egy nem sokkal előbb, július 22-én megjelent német újságlapot. Az egyik hír arról szólt, hogy német tábornokok kíséreltek meg Hitler ellen merényletet. – Kitől kapta ezt, Paskusz néni? – csodálkozott Éva. – Pszt! – suttogta. – Sohase beszélj rólunk! – Ezúttal röviden szólt hozzánk: – Lányok, úgy szenvedünk, mint a bibliai Jób. Kérjük Istent, hogy hamarosan vessen véget szenvedéseinknek. – Ámen! – mondtuk kórusban. – Holnap is eljön Paskusz néni? – kérdezte egy félénk hang. – Ha még itt leszünk! – Ha? Mit jelent ez, Paskusz néni? – Éva észrevette a hangsúlyt. – Az egész B/III-at kiürítik, mihelyt tetováltak bennünket. Isten áldjon benneteket! Isten áldjon! Másnap reggel Magda, anyukám és én végignéztük, hogyan tetoválják a nőket az A/III. lágerben. – Nem látszik fájdalmasnak – mondtam, amikor láttam, hogy SS-őr ellenőrzése mellett egy lány fehér alsókarjára apró szúrásokkal számokat tetovál egy rab. – Egész életére elcsúfítják szegénykét! – sóhajtotta anyukám. – Ne félj, anyukám – mondtam gondolataiban olvasva –, így is fogok magamnak férjet! Amint kiderült, az SS-nek már nem volt ideje rá, hogy a mi barakkunk lakóit is tetováltassa. Másnap kora délután a sárgablúzos rendkívüli Zähl­ appellt hívott össze. 107

8. fejezet

EGYÜTT MARADNI!

Auschwitz-Birkenau, Lengyelország 1944 júliusa

108

Már lemenőben volt a nap, amikor a sárgablúzos, a kápó befejezte a Zählappellt. De nem hagyott bennünket szétszéledni. – Libasorba állni! – ordította szlávos beütésű németséggel. – Libasorba! Libasorba! Disznók! – Zavarodottan toporogtunk. Háromhetes birkenaui életünkben sohasem sorakoztunk másként, mint ötös sorban. Piroskendős, a kápó segédje a tömeg fölött suhogtatta korbácsát. – Gyerünk, lányok! – kiabálta magyarul. – Felejtsétek el az ötös sort! Sárgablúzos szája már habzott, fiatal segédjére üvöltött: – Adj nekik a korbáccsal, te nyomorult, különben téged korbácsollak agyon! Megkövülten figyeltem a jelenetet. Átvillantak agyamon az elmúlt napok eseményei. Mi lett volna, ha nem mondok le a kápóságról? Most én viselném a piros kendőt. Utódom felemelte a korbácsát, és lehunyta a szemét. – Ne! – akartam kiáltani. De a piroskendős már lecsapott, egyszer, kétszer, majd harmadszor is. – A fene egye meg! – szitkozódott egyik társunk. – Megint kaptunk egy rohadt kápót! S mindkét kápó addig suhogtatta a korbácsát, amíg valamennyien – az egész B/III. tábor – hosszú, kanyargós libasorba nem álltunk. – Figyelem, nyavalyások! – ordította a sárgablúzos. – Dobjátok le a rongyokat! Orvosi vizsgálat lesz! Orvosi vizsgálat? Kezemet ruhám gombjaira tettem. De hol van az orvos? A tömeg zúgott, mint a megbolydult méhkas, de alig mozdult előre. – Le a ruhákkal! – ordított a sárgablúzos, korbácsával meztelen vállakra, fejekre csapkodva. Gyorsan lehúztam magamról a ruhát. Anyukám is levette a testét takaró pokrócot, és ott állt előttem törékeny meztelenségében. – Mindkét kápó megőrült – suttogta –, meghalnék, ha te is köztük lennél.

– De nem vagyok köztük! – mondtam, s csendes büszkeséggel gondoltam Szókratészre és Biczó tanár úrra. Magda előrehajolva suttogta: – Újabb szelekció? Mit gondolsz, Jutka? A piroskendős kápó előrerohant, és behunyt szemmel suhogtatta a korbácsát. – Sorakozzatok fel, szemét népség! – üvöltötte, és ütött, ahol érte. Döbbenten figyeltem. – Mars, előre! – ordították a kápók két nyelven, de egy hangon. És mi lassan topogtunk előre, mindig körbe-körbe a hatalmas körben. A tömeges meztelenség – mellek, fenekek, szánalmas, pucérra borotvált ágyékok – láttán undor fogott el. Nyakamat nyújtogatva próbáltam megfigyelni, mi történik szűk körzetünkön kívül: szürke földet, halovány égboltot, ezer meg ezer ide-oda imbolygó, kopaszra nyírt, meztelen nőt láttam. Ez volna a XX. század Európája? Huxley „Szép, új világ” – a csekélység ehhez képest – ugyanaz az őrült fegyelem, ugyanaz a pokoli tömeg, de Huxley világa túlfinomult a mi förtelmes világunkhoz képest. Éles fütty ébresztett a valóságra. Sárgablúzos ordított: – Karokat fel! Bal-ra indulj! Balra? De mi lenne számomra a bal oldal? Ordítozva, korbácsukat suhogtatva tereltek bennünket a kápók. Kivonultunk barakkunk területéről, és azon meztelenül elindultunk a barakkok közötti fő útvonalon. Körülnéztem, és megpróbáltam felmérni, hányan lehetünk. Harminc barakk, vagy talán még több is… Mindegyikben 300-400 ember… Egyszóval 10-12 ezer meztelen nő vonulhatott itt! Ki hinné ezt el? A háború után, ha egyszer filmet készítenek belőle – afféle gigantikus hollywoodi eposzt –, egész Budapesten nem akad ennyi statiszta! Néztem a jelenetet, hogy minden részletét emlékezetembe véssem, inkább nézőként, mint résztvevőként. Magasra emelt karom már sajgott az erőfeszítéstől. Mellbimbóim körül az érzékeny bőrt égette a tűző nap. De a döbbenetes látvány elfeledtette velem a fáradtságot és a sajgást. Nem tudtam megbékélni a rengeteg meztelenséggel, különösen zavart a magam meztelensége, mélyen elpirultam, amikor egy férfit pillantottam meg. Egy SS-tiszt volt, teljes díszben, tányérsapkában, zubbonyban, nyakkendősen és fehér kesztyűsen. Unottan állt a sok ezer meztelen nő előtt, és kezével szórakozottan babrálta pisztolyát.

109

110

Néhány perc múltán figyelmemet teljes mértékben lekötötte egy farkaskutya és egy magas termetű kápó Mengele oldalán. Hármuk – a férfi, a nő és a kutya – közül gyermekes módon a legjobban a kutyától féltem. Amint a meztelen nők elvonultak előtte, a kutya vadul tépte a pórázt, hogy egy-egy véres sebet megnyalhasson. Mengele visszatette pisztolytáskájába a pisztolyát, és emelgetni kezdte pálcáját. Ennek minden intésére a vonuló sor három jól elkülönülő csoportra oszlott. A többséget egyenesen előre, a tehervonat irányába küldte, a betegek, gyengék bal felé vánszorogtak, ahol teherautó várt rájuk. Végül fiatal lányok kiválasztott csoportja jobbra fordult, és ötös sorokba állt fel. Anyukám sápadtan hátranézett: – Ne félj, Jutka! Munkatáborba visznek bennünket! Inkább csak számat mozgatva odasúgtam Magdának: – Anyukám optimista! – De hiszen mindig is az volt! – mondta Magda. A tömeg előttünk a vasúti pályatest mentén gyülekezett. Egyik-másik nő még mindig meztelen volt, mások magukra vették rongyaikat. – Látod, Magda? Nincsenek kápók, mind itt maradt! Boldog vagyok, hogy már nem vagyok az – súgtam oda Magdának. – Boldog vagy? Nézd, mi történik a jobb és a bal oldalon! Jobb felől a fiatal lányok csoportja ötös sorokban, még mindig meztelenül elvonult. Csak nem lánytranszport az orosz front számára? Újra eszembe jutott Imre bátyám figyelmeztetése. „Az életed kockáztatásával is el kell kerülnöd a transzportot!” Jövendő társaim között ismerős arcokat kerestem: úgy tűnt fel, hogy kettőt felismertem – egyik barakktársamat és Salgó Ágit, volt osztálytársamat. Próbáltam jelt adni Áginak, de nem fordult hátra; apró, kemény feneke csakhamar eltűnt a meztelen tengerben. Az Imre által lefestett kép újra felmerült az emlékezetemben: teherbe esett lányok, sírgödör, sortűz. Magda megérintette a karomat és balra mutatott. A kiselejtezettek görnyedt háttal, csonttá soványodva vánszorogtak. Néhány csíkos ruhás ember gépiesen felhúzta a meztelen nyomorultakat a teherautók platójára. És kapott-e levegőt, aki alulra került? Tudtak-e egyáltalán lélegzetet venni? Ismét felmerültek az emlékezetemben az érkezés percei: Sári, dr. Nemes Margit, az emberhalom. Megremegtem, amikor megvilágosodtak előttem a jövő lehetőségei – ha előre mégy, kényszermunkatábor vár rád, ha balra

– halál, ha jobbra – tömeges erőszak az orosz fronton. – Magda – mondtam könyörgő hangon –, egyenesen előre megyünk ugye? – Nem látod? – súgta jobbra mutatva. – Ránk a lánytranszport vár. – Magda! De hiszen te férjes asszony vagy! – Mit számít az a katonáknak! – És anyuka? – Miatta nagyon félek – súgta a fülembe Magda. – Anyád öt évvel idősebb, mint a nácik felső korhatára. És újra kinőtt haja olyan ősz… – Anyuka – hajoltam előre aggódva –, engedd csak… – és a pokrócot a fejére húztam, hogy ősz haját eltakarja. – Gyorsan! – suttogta Magda. – Mondd meg neki, hogy ne járjon olyan hajlott háttal! – Anyukám – suttogtam –, húzd ki magad! – Igen, igen! Mengele meglendítette pálcáját, mintegy véletlen irányban, de ritmikusan, és az emberek nagy részét előre, a tehervonat irányába terelte. De minden negyedik-ötödik nőt balra vagy jobbra küldött. Most már csak öten voltak előttünk. Önző módon azt reméltem, hogy ötük közül egyet jobbra vagy balra küld majd, de pálcája mind az ötöt a tehervonat felé küldte. Istenem! Istenem! Anyukám balra fog menni! Mengele tekintete meztelen felsőtestemre tévedt, míg pálcájával gépiesen mutatta anyukámnak az utat előre. Már egy pillanatnyi időm sem maradt. – Jobbra! – mondta pattogó hangon Mengele, pálcájával mellemre bökve. Az erőszaktól való eszelős félelem tett-e bátorrá vagy az a remény, hogy anyukámmal együtt maradhatok? Lehet, hogy egyszerűen elöntötte szervezetemet az adrenalin. Megfeledkeztem meztelenségemről, megfeledkeztem Mengele pisztolyáról. Ügyet sem vetve a parancsra anyám után rohantam. A kutya felmordult, a kápó jobbra taszigált, jóindulatot mímelő hangon: – Menj a fiatalokkal! Szaladj! – Anyukámmal megyek! – mondtam és újra megfordultam. – Te hülye! – ordította most már gorombán. – Le fog lőni! – Hát csak lőjön! – mondtam most már nyugodtan. – Nem számít! Újra megfordultam, és követtem anyukát, ezúttal lassan, határozott

111

léptekkel. Milyen könnyű szembenézni a halállal – gondoltam. – A hátam közepén egy pici pont viszketni kezdett, várta a golyót. A pontocska valósággal a testembe fúródott. Vállam fölött hátranéztem: Magda ügetett utánam, meztelen combjait magasra emelve. – Nekem is ő az anyám! – hazudta Magda ijedtében. – „Milyen szép!” – gondoltam, szinte kívülállóként tekintve rá. A kápó üvöltött: – Téged is le fog lőni! Mengele felemelte a pisztolyát. A szemem lecsukódott. Vajon a fegyver most Magda hátára szegeződött? – Magda! Rohanj! – ordítottam, és mindketten szaladtunk, amíg csak a tömeg el nem nyelt bennünket. Visszatekintettem a vállam felett: Mengele keze a pisztolyon volt, baljában a pálca gyorsan előremutatott. A sorban következő egy szoborszerűen szép alakú szőke lány volt. Mengele pálcája jobbra küldte. Szegény – gondoltam szomorúan, és szegény Salgó Ági… De vadul dobogó szívem győzelmesen vert: mindenki, de nem Magda és nem én… Nyugaton a vörös nap már a horizont alá süllyedt, amikor anyukám nehezen lihegve utolért bennünket. – Itt vagytok! Mind a ketten velem! – Leeresztette a földre a pokrócot, és meztelenül rároskadt. Szorosan átfogta a térdét, és akár egy bölcsőt, lassan, ütemesen ringatta a testét. – Olyan boldog vagyok! Ilyen boldog még soha életemben nem voltam!

112

9. fejezet

EGYEDÜL A PARANCSNOKKAL

Hessisch Lichtenau, Németország, 1944 augusztusa

Ismét marhavagonban. Sem ennivaló, sem víz. Csomagunk nem volt, fekvőhely jutott elég, így összebújva, fejünket egymás csípőjén nyugtatva tudtunk aludni. Három nappal később egy német kisvárosban, Hessisch Lichtenauban állt meg velünk a vonat. Hogy pontosan mikor, nem tudtuk, hiszen elvesztettük időbeli tájékozódásunkat. Lichtenauban kényszermunkások lettünk – a német hadiipar apró csavarjai –, aknákat töltöttünk. A városkában korábban munkásszállásul szolgáló telepen laktunk, s három műszakban dolgoztunk egy hatalmas, föld alatti robbanóanyaggyárban. (Akkoriban Fürstenhagennek hívták a helyet, most Hirschhagennek.) Hosszú gyaloglás és vasúti utazás után jutottunk oda. Hivatalosan számokkal jelzett minket az SS, az enyém 20578, anyámé 20579, Magdáé 20713 volt. Mikor Auschwitz-Birkenauból ide érkeztünk, nem győztük bámulni a lakosokat: fákkal körülvett, csipkefüggönyös házakban laktak. Csak három hetet töltöttünk Birkenauban, de már elfelejtettük ezt a másik Európát, ezt a másik huszadik századot. Gyárba vonulás előtt és után, naponta Zählappellre gyülekeztünk. Auschwitzban a Zählappell Kafka írásaira emlékeztető, értelmetlen, gyötrelmes álldogálás volt, de itt csak gyorsan megszámoltak bennünket – egytől ezerig. Egy napfényes délutánon, Zählappell közben Párizsról és a Sorbonneról álmodoztam, azt remélve, hogy őszre már be is iratkozhatom. Mezítláb álltam, formátlan, seszínű drapp ruhában, de álmodozó fejemet varázslatos kék kendő takarta. Nagyon büszke voltam erre a kis égszínkék kartonrongyra, mert az egész lágerrendszeren fogtam ki érte. Egy gyári törlőrongytartályból csentem el, ruhám alá rejtve becsempésztem a lágerbe, egy társamtól elkönyörgött varrótűvel szegtem be, és nagy kockázattal lopott pótkávéban mostam ki. A

113

Hajdani barakkunk Hessisch Lichtenauban. Háború utáni felvétel. Dieter Vaupel professzor gyűjteményéből

114

forró kávéban átdörzsölt, hideg vízben kiöblített, tenyeremmel kisimított kendő ragyogó azúrkékké vált. Valójában csak egy darab kiselejtezett belső párnahuzat volt, de én életemet kockáztattam érte, és nyertem. Ezen a különös délutánon Maeterlinck kék madaraként takarta kopasz fejemet az azúrkék kendő. Még Erdős Marika díszmagyar pártájában sem tartottam ilyen büszkén a fejemet. Bal kéz felől – szinte karnyújtásnyira – szögesdrót kerítés, amelybe villanyáramot vezettek, jobb felől festetlen barakksorok. A nyári szél fűillatot hozott – Auschwitzban még fű sem volt –, s felötlött bennem Ady verssora: „Aki él, az mind, mind örüljön”. Velünk szemben, háttal a barakksornak, állt a parancsnok és a kápó. Mulatságosnak találtam, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz: mindkettő magas, szőke, kék szemű, széles vállú. Más időkben egy pár is lehettek volna, de most még az ötlet is bizarrnak hatott. A lágerparancsnok, Sturmscharführer Willy Schäfer SS-tiszt volt, aki elpusztításunkra tett esküt, kápónk pedig, bár most a németeket kellett szolgálnia, közülünk való magyar zsidó fogolynő volt: Pál Manci, villogó fehér fogú, csinos nő. „Biztosan volt valakije” – gondoltam, és egy pillanatig az én szerelmem emlékét idéztem fel. Arra lettem figyelmes, hogy a parancsnok a szokásos rítustól eltérve Mancihoz fordul: – Keressen nekem egy tiszta lányt. Csak nem a háreméhez kell? – rémültem meg. A parancsnok arca kifürkészhetetlen volt – Manci arcán kerestem a rejtély kulcsát. A kápó elpirult, szemhéja idegesen megremegett. Nővérei és barátnői az első sorokban álltak, készen a legkivételezettebb munka megragadására, de Manci tekintete elkerülte őket. Világos, a kápó áldozatot keres – gondoltam –, vajon kit fog választani? Szerencse, hogy a hátsó sorban állok… Körülnéztem: minden oldalról száz meg száz ócska, fakó kendős fiatal arc vett körül. Szegény Manci, milyen kínos a feladata. – Siess! – förmedt rá a parancsnok. Manci szeme végigsiklott a tömegen. – Te ott a kék kendőben! A következő pillanatok kiestek az emlékezetemből, nyilván megdermedt az agyam. Ki szólított ki engem a sorból? Manci vagy a parancsnok? Vetettem-e anyukámra egy kétségbeesett búcsúpillantást? Csak akkor tértem magamhoz, amikor kinyílt a kapu, hogy kiengedjen engem és az SS-parancsnokot. Reménytelenül vágytam vissza az ötös so-

115

116

rokba, az őrök és kutyák őrizte biztonságba. – Hát idejutottam – ötlött fel bennem –, a lágerbe vágyom vissza! A parancsnok ment elöl, döngő léptekkel. Lehajtott fejjel, tekintetemet a kavicsos útra szegezve mentem mögötte. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha mindezt egyszer már átéltem volna: talán tehetetlen engedelmességgel már követtem egy hajdani gazdát? Ki tudja, nem öröklődik-e a nőkben az erőszak emléke? Emlékezetembe idéztem az elrablott asszonyokról szóló történeteket: a szabin nők és Hunor és Magor regéiből. Az én tragédiám nem egyedülálló – gondoltam –, én is a háború ősi rítusának vagyok az áldozata. Ahogy a kisvároson át követtem a parancsnokot, azon tűnődtem, vajon mit gondolnak rólunk a járókelők. Egy óriási vörös kereszttel megjelölt fiatal lány követi fegyveres rabszolgatartóját. Éreznek-e szánalmat irántam Lichtenau polgárai? Civilizált és békés kisváros volt, akárcsak Kaposvár. A nők fejet hajtva, „grüss Gott”-tal köszöntötték egymást, de engem nem méltattak egy pillantásra sem. A parancsnok időnként hátranézett, mintha ellenőrizni akarta volna, hogy megvan-e az árnyéka. Vagy tízlépésnyire lehettem tőle, s ezt a távolságot mindvégig megtartottam. Csak egyszer maradtam el egy pillanatra, amikor a lemenő nap fényében fürdő kőrisfa mellett mentünk el. Ha fává változhatnék… Rettenetesen féltem a nemi erőszaktól, s fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent fizikai értelemben. Lánygimnáziumunk erősen cenzúrázta olvasmányainkat, és szexuális ismereteimet főleg ódivatú regényekből szereztem. Mindezeknél persze merészebb volt Hemingway ­Akiért a harang szól című regényének izgalmas jelenete, ahol a hős és a hősnő egy hálózsákban szeretkezik. Ezt a jelenetet próbáltam felidézni, de másik jelenet nyomult a helyébe: erőszak a borbélyműhelyben. Az is eszembe jutott, hogy talán elnyerhetem a parancsnok bizalmát, de mivel? Nemrég olvastam Thomas Mann József és testvérei című művét. Gyermekkoromban nagyon tetszettek az olyan történetek, amelyekben a rabszolgák felemelkednek: József, aki a fáraó bizalmas főembere lett, görög rabszolgák, akiktől a rómaiak átvették a művészetet és a vallást. De a férfi rabszolgák nem lehetnek az én példáim! Mi lesz, ha teherbe esem? Anyukám hányszor mondotta: „Tudod, Jutkám, te pontosan kilenc hónappal az esküvőnk után születtél”. Dicsekvés volt ez vagy figyelmeztetés? A parancsnok csizmanadrágja minden lépésnél gőgösen jelezte: mától kilenc hónapra megszülhetem a gazdája fattyát.

Szememet félig behunyva már láttam magunkat egy pamlagon. Talán könyörögnöm kellene, hogy öljön meg? Hogyan mondjam németül? „Bitte, töten sie mich”? Nem szabad pánikba esnem, talán lehet valami kiutat találni. Persze, a fogoly nőknek mindig volt lehetőségük, hogy elkerüljék a halált: ágyasokká lettek. Végiggondoltam a háborúban foglyul ejtett nők sorsát a föld minden sarkában. A szabin nők és Dúl király leányai híresek, de milliószámra játszódhattak le ilyen drámák. Eszembe jutott Ősváry tanár úr megannyi előadása: „Az ellenség erőszakoskodott a nőkkel, rabolt és fosztogatott, a férfiakat legyilkolta, és az asszonyokat és gyermekeket túszul ejtette”. Persze a rémtetteket mindig az ellenség követte el, sohasem a saját nemzetségbeliek, a saját törzsbeliek. Mi lett a sok elrabolt nő sorsa? Miért nem éreztem azelőtt szolidaritást velük? A legtöbbre rabszolgasors várt vagy halál. De néhányan, mint a szabin nők és Dúl király leányai, feleségek lettek. Nők számára az a legjobb taktika, ha engednek az erőszaknak. Az egyetlen taktika? Megpróbáltam beleélni magamat az ágyas szerepébe. Szexisnek és engedelmesnek kell lenni. Szorongva magam elé képzeltem egy-két jelenetet: megmutatom a mellemet, a fürdőben a parancsnok hátát mosom… De milyen egy meztelen férfi? A parancsnok árnyéka már halványodott az alkonyatban, és én az eltűnő napot vádoltam a sorsomért. Vége az álmoknak és a képzelgésnek! Nem valami regebeli alak, hanem én, Magyar Jutka, vagyok rettenetes bajban. Feszült izgalom fogott el, mint valami vizsga előtt. Tervet kell készíteni! Tudtam, egyetlen előnyöm az, hogy beszélek németül. Egy pillanatig mintha hallottam volna nagyapa öreges hangját, amint kedvenc balladámat, Schiller „Die Bürgschaft”-ját szavalja. – Mit gondolsz, nagyapa? – szerettem volna kérdezni tőle. – Végre itt vagyok Németországban, de nem irodalmat tanulni. Hitted volna ezt? Ha nagypapám itt volna, beszélne helyettem. És a parancsnok meg is hallgatná – az emberek mindig hallgattak nagyapámra. Most eszembe jutott másik nagyapám is – Vágó Lajos, a pékmester. „Ne féljetek a katonáktól – tanácsolta a gettóban. – Mindegyiknek volt anyja, éppen úgy, mint nektek és nekem.” Sebtében kigondoltam egy lehetséges tervet: mondhatnám, hogy nemibeteg vagyok. – Szifiliszes – ez a kifejezés nyilván németül is ugyanaz.

117

Egyes tüneteiről olvastam, hiszen Ady halálát is ez okozta. De Biczó tanár úr a betegségnek pszichikai, nem fizikai hatásáról beszélt nekünk. Vajon vannak-e a szifilisznek külső jelei? – gondoltam ijedten. Megvizsgálna-e a parancsnok? Szédülő fejemről reszkető kézzel letéptem a kendőt. Az azúrkék rongyocska csüngött a kezemből. Miért is kellett ellopnom ezt a végzetes kartondarabkát? Miért kellett kimosni, kisimítani, beszegni? Azért, hogy naiv fejemet csinosítsam vele? Ostoba hiúság! Ujjaimmal végigtapogattam a verejtéktől nedves, rövid hajszálaimat. Fiús fejem talán sajnálattal tölti el a parancsnokot. De bízhatom-e ebben a szegényes haditervben? Már a kisváros túlsó végén jártunk, de reális tervem még mindig nem volt. Kérjem talán, hogy könyörüljön rajtam? A parancsnok tiszt volt, s én naiv módon azt gondoltam, hogy művelt embernek kell lennie. Talán szentimentális is – reméltem –, hiszen ez gyakori vonás a németeknél, még a kegyetlen természetűeknél is. Felidéztem Klein nagymamám német regényeinek hőseit: merész, erős férfiakat, akiknek gyorsan megesik a szívük a bajba jutott nőkön. „Limonádék!” – ítélkezett nagyapám e könyvekről, és száműzte őket a nappaliból. Nagymamám német hősei nyilván túlzottak voltak, de hát nem túlzott figura egy SS-parancsnok is? Egy hete sincs még, hogy egyikük parancsával szembeszegültem, bár pisztolyt szegezett rám. Merem-e megint vállalni a kockázatot? Muszáj, ha más megoldást nem találok. Próbáltam összeszedni német leckéim és a pszichológiaórák tanulságait. Egyik mondatot a másik után mérlegeltem magamban. Ezek a szellemi erőfeszítések az érettségi vizsgákra való előkészületeimre emlékeztettek. Igaz, hogy csak az elmúlt nyáron volt? Kínlódva válogattam a legjobb kifejezéseket, a leghatásosabb német szavakat. Ez az egyetlen remény, az egyetlen lehetőség… Már besötétedett, amikor a parancsnok befordult az útról egy emeletes, fehér ház felé. Elindult az ösvényen, és intett, hogy kövessem. Szívem riadtan dobolt, mint soha, még egyetlen vizsga előtt sem, még a legszörnyűbb veszélyben sem. Mit mondjak, amikor átlépem a küszöböt? A legnagyobb erőfeszítéssel lecsillapítottam szívem vad dobogását, és mint színpadra a színésznő, beléptem a kivilágított házba. 118

10. fejezet

A VÁLASZTÁS

Hessisch Lichtenau, 1944 ősze

– Várj itt – utasított a parancsnok, miközben a bejáratnál a kókusz lábtörlőbe törölte a csizmáját. Villanyt gyújtott, becsukta a bejárati ajtót, és gyors léptekkel átment az előszobán. A félelemtől megkövült tekintettel követtem széles hátát, amint egy ajtó felé tart, majd eltűnik egy csukott ajtó mögött. Szemem a parkettára tévedt – pontosan olyan volt, mint kaposvári, Kontrássy utcai lakásunkban –, majd kétségbeesve, ösztönösen körüljártam az előszobát. Egyik oldalán faburkolatú előszobafal volt, földig érő tükörrel, szakasztott olyan, mint Klein nagymamámnál. A másik falnál nagy, fiókos szekrény állt, felette óra, amelyet elfelejtettek felhúzni. A helyiségnek azon a részén, ahol nem volt ablak, családi képek függtek a világos falon, mellettük világosabb, négyszögű helyek mutatták, hol voltak hajdan képek. Úgy látszik, az SS-tisztnek sürgős volt a beköltözés, s a régi lakóknak kevés időt hagytak a csomagolásra. Kezemet ökölbe szorítottam, körmömet a tenyerembe vájtam, amikor a bezárt ajtó mögül gramofon hangja ütötte meg a fülemet valami könnyű dalocskát énekelt valaki. Ugyan mit csinálhat a parancsnok? Talán most vetkőzik? Pizsamába bújik? Pálinkát iszik az andalító dalocska hangja mellett? Részeg SS-tiszt? Hogy lehet az ilyet lerázni? Jobb felől az ajtó résnyire nyitva volt, a résen villanyfény szűrődött ki. Lábujjhegyen odalopóztam, benéztem. A szoba ablakán az összehúzott elsötétítőfüggöny előtt csipkefüggöny fehérlett. Dupla ágy, fehér párnák, rózsaszínű nyári paplan. Lángra gyúlt arccal visszahőköltem, és hirtelen megpillantottam magam az előszobatükörben. Kitaposott, szakadt cipőmben, gépolajtól szennyes ruhámban, kopasz fejjel úgy festettem, mint egy nyomorult rabszolga. Felhasználva az alkalmat, hogy tükör előtt állok, felkötöttem az azúrkék kendőt: mégsem állok elébe kopaszon. Civilizált nő akarok lenni a szemében, nem pedig hitvány rabszolga, akinek gondol.

119

120

A hátam mögött, a tükörben váratlanul fiatal nő alakja tűnt fel. Döbbenetes volt a különbség: a nő telitalpú fehér szandált, selyemharisnyát, virágmintás, kitömött vállú nyári ruhát viselt, gondosan hullámosított haja, csinos, kifestett arca volt. A parancsnok szeretője! Meg vagyok mentve… – Hát itt vagy – mondta iskolázatlan németséggel, és undorodva hordozta végig tekintetét rongyaimon. – Te volnál az a tiszta lány, akit kértünk? No, mindegy! Hamarosan megszabadulsz ezektől a rongyoktól! Megszabadulok? Hát nincs még vége a félelemnek? Eszembe jutott egy régi kaposvári pletyka: a szomszédban lakó fiatal, nőtlen férfiről azt rebesgették, hogy egyszerre két emberrel volt viszonya – egy férfival és annak feleségével. Talán a parancsnok barátnője is ménage á trois-t tervez? – Várj egy percig – mondta és magas, telitalpú szandáljában esetlenül mozogva eltűnt a konyhában. Zavartan bámultam a bejárati kókuszszőnyeget, ahol a parancsnok megállított. Most elhallgatott a zene, mintha valaki felemelte volna a pick-upot. Az ezt követő csendben a hálószobából a parancsnok hangos szava hallatszott: – Miért nem jössz már, Liebchen? – Utasítást kell adnom a lánynak – felelte a nő a konyhából kilépve. Utasításokat, nekem? – gondoltam megrázkódva. Kinyújtott kezében parkettkefét tartott. – Hát ez mire kell neki? – kérdeztem magamtól rémülten. – Tudod-e, hogyan kell parkettát fényesíteni? – kérdezte. – Hát persze! Tehát cselédre volt szüksége. Egy tiszta lányra, aki tisztára takarítja a házat. Milyen egyszerű is! Milyen bámulatosan egyszerű! Szememet elöntötték a megkönnyebbülés könnyei. De most újabb hadicselekre lesz szükség! – Gnádige Frau – fordultam hozzá –, azelőtt sohasem fényesítettem ilyen finom padlót. Megmutatná, hogyan kell? – Hát persze! – mosolygott leereszkedőn. – Még egy percig várjál, Liebling! – mondta behízelgő hangon a hálószoba ajtajához hajolva. – El kell magyaráznom egyet-mást a takarítónőnek. Várj, drágám, mindjárt jövök! A parancsnok kedvese beavatott a parkettfényesítés rejtelmeibe, és én mohón figyeltem minden szavára. Csakhamar besietett a hálóba, otthagyott boldog magányomban. Csárdás dallamot dudorászva felmostam, beviaszoltam és kifényesítettem a parkettát, bal lábamon a kefével, jobb lábamon egy gyapjúronggyal könnyedén táncolva. A komódon csakhamar megpillantottam egy hím-

zett, szív alakú tűpárnát. Odakorcsolyáztam, megszámoltam a belétűzött tűket. Nyolc darab. Kihúztam egy közepes nagyságút, s két ujjam közt tartva mohón vizsgáltam. Ha ezt elviszem, a lágerben nem kevés kívánatos dolgot vásárolhatok rajta: egész napi kenyéradagot vagy három sárgarépát, negyed fej káposztát, két nyers krumplit, kis darab szappant – a lehetőségek sora végtelen volt. Hét vagy nyolc? Mit számít az neki… Nem volt sem lelkiismeret-furdalásom, sem erkölcsi aggályom, csupán attól irtóztam, hogy tolvaj cseléddé válok – ezt az emberfajtát gyermekkori otthonomban mindenki megvetette. Némi habozás után visszatűztem a tűt a párnába, és folytattam a padlófényesítést. Nagyon büszke voltam erkölcsi fölényemre. Már jóval elmúlt éjfél, amikor a fiatal nő kipirulva, sokatmondó pongyolában megjelent az ajtóban. Szemügyre vette a padlót és kijelentette: – Magam sem csinálhattam volna szebben. – Egy fiókból kivett egy aszpirines üvegcsét, és bevett két tablettát. Eszembe jutott édesanyám fájós könyöke. Merjek-e szólni? – Anyukám a fájós ízületére szokott aszpirint szedni – küzdöttem le a gyávaságomat. – Nálunk az orvosi rendelőben nincs aszpirin. Semmijük sincs az égvilágon. – Hát neked még van anyád? – kérdezte meglepetve, s az üvegcse tartalmát gyorsan a tenyerembe öntötte. – Elég baj, hogy ilyen szegényes a rendelőtök. De ne a parancsnokot hibáztasd érte. Csak a felülről jövő parancsokat teljesíti. Kiküldött a konyhába, hogy tisztára sikáljak egy öntöttvas lábast, amelyben krumpli- és húsmaradékok voltak. Gyorsan bekaptam a maradékot. A helyzetem egyre javult, a gyomrom ujjongott a gyönyörűségtől. Amikor a parancsnok újra előkerült, tiszti sapkát és fehér kesztyűt viselt. – Isten veled, édesem – ölelte át mosolyogva a nőt. – Holnap is elhozom a lányt. Ígérem, tiszta ruha lesz rajta! „Tiszta ruha!” – ujjongtam magamban. – Várj egy pillanatig, Willy! – A nő a jégszekrényhez lépett, és elővett belőle egy aranyszélű porcelántálat, rajta egy cukros tojáshabbal borított süteménnyel. – Tartsd a kezedet! – mondta, és a süteményt a tenyerembe csúsztatta. A hetedik mennyországban éreztem magam: enyém lett a legjobb munka az egész lichtenaui lágerben! Milyen büszke lesz rám anyukám!

121

122

Amint az alvó városkán át a parancsnok nyomában lépkedtem, tenyeremen óvatosan tartva a süteményt, felintettem a holdnak, amely, íme, szerencsém tanúja volt. A távolból a szél a fenyőerdők friss illatát hozta, s ez apukám elbeszéléseire emlékeztetett, aki gyermekkorát a Kárpátokban töltötte. Megígérte, hogy a háború után bennünket is elvisz oda. Anyukám és Magda rohanva közeledtek a kapuhoz, utánuk Manci, a kápó sietett. – Minden rendben van! – kiáltottam nevetve, amint beléptem. – A parancsnok egyszerűen egy tiszta lányt keresett takarítónak! Képzeljétek csak! Anyukám szorosan átölelt: – Én úgy imádkoztam… – Órákig jártunk fel-alá a lágerben – mesélte Magda, és a kápóra mutatva jó hangosan hozzátette: –, egyikünk sem tudott aludni… – Manci bólogatva mintegy igazolta őket. Jól sejtettem tehát, a kápó áldozatnak választott ki. A reflektorfény most a tenyeremre tévedt, s rajta munkám díjára, az ujjaim között csendesen olvadozó süteményre. – Tyűha! – kiáltott fel Manci, s szaporán pislogott az irigységtől. – Sütemény! – Nagy bosszúságomra anyukám szép darabot letört neki. Manci az ujját is lenyalta. – De finom! Mi egyebet adott neked enni, gyerek? – Húst – mondtam naivul –, húst és krumplit. – Húst! – bámult Manci. Másnap a kápó visszaküldött a gyárba. Klára, Manci egyik kebelbarátnője lett a parancsnok kedvesének takarítónője. A kápó kísérleti léggömbként használt engem – morogtam dühösen. – Új barátnőimnek úgy beszéltem el a dolgot, mintha nem tulajdonítanék jelentőséget a történteknek, de magamban nehezteltem Mancira, és ahányszor megláttam, elfordítottam tőle a fejemet. – Ami elmúlt, elmúlt – mondta anyukám –, nem harcolhatunk a felsőbbség ellen. Ezt a fényűzést nem engedhetjük meg magunknak. – Anyukám látta, hogy Manci észrevette haragomat, szerette volna kiengesztelni, hát kieszelt valamit. A láger varrószobájából kölcsönkért egy ollót, és ruhája alatt felvitte a gyárba. Tudta ugyan, hogy frissen kinőtt haját kockáztatja, de titokban levágott egy csíkot gumikötényéből. Visszatérvén a lágerbe három szép kis rózsát varázsolt az anyagból: egyet a varrószoba vezetőjének, egyet a szakácsnőnek, egyet pedig Mancinak.

A varrónő az ajándékot magától értetődőnek tekintette: elvégre ő kölcsönözte az ollót és a tűt, de a nagy mellű szakácsnő őszintén örült. Aznap este mélyen bemártotta a kondérba a merítőkanalat, és mindhármunknak jó sok krumplit és répát halászott ki a fenekéről. – Nesztek! – mondta mély hangján. – Egyetek! Manci, a kápó egészen elérzékenyült, amikor átvette anyukám aján­ dékát. – Nem érdemlem meg – mondta, majd pirulva hozzátette: – Maga ­igazi úrinő, Magyarné! – Csodáltam, hogy Manci tudja a nevünket, de nem tudtam iránta kiengesztelődni. Klára, aki a parancsnok takarítónője lett, kigömbölyödött, miközben én éhezve végeztem a gyári rabszolgamunkát. *** Ebben a gyárban csak mi ezren, magyar zsidó nők voltunk lágerlakók. Kék-fehér háromszög alakú jelet viseltünk, amely alantas helyzetünket jelölte. Miután visszatértem a gyárba, az volt a feladatom, hogy robbanóanyaggal töltött aknákkal megrakott targoncát húzzak, és a németek „Pferd”-nek (lónak) tituláltak. Anyukám és Magda, mint csaknem mindenki, aknákat emelgetett és rakott. Október elején Magda jó beosztást kapott: az aknákat bélyegzőgép segítségével betűjelekkel és számokkal kellett ellátnia. De egy este balszerencsébe fordult a szerencséje: az éjjeli műszak elején a német előmunkás a háta mögé lépve ráordított: „Gyorsabban! Gyorsabban!” Fenyegetőzött, hogy őt és társát, Ibit leváltja erről a jó munkahelyről, és a legrettegettebb munkahelyre – a Füllstellére – helyezi át, ahol az aknákat mérges gázt árasztó, folyékony robbanóanyaggal töltötték. Ibi megrémült, és a pedált túlságosan gyorsan nyomta le a lábával. A súlyos vaslap Magda ujjára csapódott. A szomszédos helyiségből meghallottam a sikoltást, és targoncámmal együtt átrohantam. Magdát félájultan találtam a cementpadlón, bal kezét a jobbjával szorongatta, és egyre csak ezt hajtogatta: – Nem lehet! Nem lehet! Ránéztem bal kezére és elborzadtam: tört csont és vérrel, gépolajjal szennyezett nyers hús maradt a kisujja helyén. – Idehívom anyut! – kiáltottam Magdának, és hanyatt-homlok rohantam anyuért.

123

124

Anyám azonnal odaszaladt, engedély nélkül otthagyta a futószalagot. Amikor meglátta Magdát, megőrizte nyugalmát: – Ő az én lányom – mondta az előmunkásnak –, kérem, hívjon orvost! Az előmunkás odahívta a felettesét, aki magával hozta a saját felettesét. Pontosan és részletesen kivizsgálták és jegyzőkönyvezték az esetet, de Magdával semmi sem történt. Még mindig a cementpadlón feküdt. Őr jött, aki puskáját ránk szegezve, érthetetlenül káromkodva visszakergette anyukát velem együtt a munkahelyünkre. A felettes ellenőr Ibit, Magda reszkető társát elküldte a Füllstellére aknát tölteni. Magda vagy hét óra múlva csatlakozott hozzánk, hogy megtegye a háromórás utat vissza a lágerbe: ez hosszú gyaloglást jelentett a fürstenhageni vasútállomásig, végeláthatatlan várakozást a vonatra ötös sorokban, állva utazást Lichtenauig, végül pedig amikor már holtfáradtak voltunk, még jó hosszú utat az állomásról a lágerig. Így ment ez mindennap oda-vissza, és kevés időnk maradt másra, mint alvásra. Mire visszaértünk, Magda falfehér volt, és csillapíthatatlanul reszketett. Az általunk „Hiénának” hívott SS-felvigyázónő Magdát a rendelőbe rángatta, ahol három fogoly nő dolgozott: két ápolónő és egy fiatal olasz zsidó orvosnő, Luciana Nissim. Luciana apró termetű, villogó fekete szemű, fekete hajú nő volt, aki sok-sok életet mentett meg anélkül, hogy a szükséges eszközök és gyógyszerek rendelkezésére álltak volna. Minden egyes betegállományba helyezett fogolyért külön harcot vívott az SS-sel. Luciana megvizsgálta Magda kezét, majd vigasztalanul a fejét rázta. – Nincsenek megfelelő eszközeim, hogy ellássalak – mondta szomorúan –, csak kimosni tudom a sebet. A „Hiéna” megígérte, hogy hamarosan visszaküldi Magdát, de előbb magával vitte, hogy jelentse az esetet a parancsnoknak. Anyu és én követtük. A parancsnok ingujjban állt barakkja ablakában, és borotválkozott: fél arcát szappanhab borította. Mialatt „Hiéna” jelentést tett, ránézett Magdára, majd szó nélkül folytatta a borotválkozást. – Kérem, parancsnok úr! – kiáltotta anyukám. A borotva megállt a levegőben. – Mi van, fogoly? – kérdezte a parancsnok. – A lányomnak orvosi ellátásra van szüksége. A rendelőnek nincs kötszere, sem fertőtlenítőszere. Kérem, parancsnok úr! – Az orosz orvos, mint mindig, pénteken jön – mondta a parancsnok.

Anyukám azonban nem tágított. – Ma még csak kedd van. Könyörüljön rajta, parancsnok úr! A lányom a német háborús erőfeszítések frontján sebesült meg. – Még mit nem! – gúnyolódott a parancsnok. – Talán még hős is? Ám mindenki nagy csodálkozására megparancsolta egy őrnek, hogy kísérje Magdát a városi orvoshoz. – Velük megyek! – sietett utánuk anyukám. A parancsnok úgy tett, mintha nem vette volna észre, és folytatta a borotválkozást. Az orvos várószobájában – mint anyukám utóbb elmesélte többen felajánlották ülőhelyüket, de az SS-őr szigorú pillantására újra leültek. Az összezúzott ujjat az orvos amputálta, és a csonkot gondosan ellátta. A rendelőben a doktorné titkon egy kis almát dugott Magda zsebébe – visszatérésünk után nem győztünk csodálkozni rajta. Begyógyult a csonk, és Magda Lagerarbeiterin lett – házi munkás, akinek feladatai közé tartozott, hogy az ebédlőben ép kezével leszedje az edényt, majd lemossa az asztalt. Ez a csoport afféle alacsonyabb rangú arisztokrácia volt a lágerben, amely rangban a szakácsnők és a varrónők után állt. A házi munkások külön barakkban laktak. A sérülteken kívül itt laktak a kápó földijei és barátnői. Egy október végi Zählappell után a parancsnok papírlapot húzott elő a zsebéből. – Fontos bejelentenivalóm van – közölte. Feszülten figyeltünk. Mi lehet? – Átiratot kaptam a felsőbb parancsnokságtól – mondta. – Egy közeli lágerben kétszáz munkásra van szükség, akik könnyebb munkát végeznek. Mindenki jelentkezhet, aki elmúlt harmincöt éves vagy beteg. – Manci tolmácsolt. Visszatértünk a barakkunkba, hogy anyukám priccsén ülve megtanácskozzuk a kérdést. Félórát adtak a megfontolásra. Anyukám a távozás mellett volt. – Nem bírom ki még egy hónapig az aknák emelgetését – sóhajtotta. Majd Magdához fordulva, szinte kislányosan elpirulva hozzátette: – Hátha találkozunk Janival vagy Ferivel. Vagy Petivel – mondta rám pillantva. Próbáltam magam elé idézni Peti szőke fejét, de sehogyan sem sikerült. – Rózsi, te álmodozol – suttogta Magda –, de jó volna hinni benne. – Sajnos, csalódást kell okoznom nektek – mondtam –, a parancsnok sohasem engedne el engem. Csak ti ketten mehetnétek. – Hát éppen ez az! – mondta anyukám izgatottan. – Nem látjátok?

125

126

Magda elvesztette az ujját, tehát már ketten mehetnénk, vagyis a többség. Ne félj, Jutka, együtt maradunk. A parancsnok nem választ szét bennünket. Én tudok rá hatni. Mint api mondta: „mindenkivel lehet beszélni”. Magda megszorította bekötözött ujjcsonkját – fantomfájdalmai voltak, mintha még mindig megvolna összezúzott ujja. – Én eléggé biztonságban érzem itt magam – suttogta hamuszürke arccal –, de kész vagyok menni. Döntsetek ti ketten! – Neked mi a véleményed, Jutka? – fordult hozzám anyám. Magamban mérlegeltem a lehetőségeket. Ösztönöm azt mondta, hogy maradni kell. Az étel kevés volt, de elegendő az életben maradáshoz. Munkám mint „lóé” ugyan nagyon nehéz volt, de elviselhető. Magda mint Lagerarbeiterin jó helyen volt. – Neked valóban könnyebb munka kellene, anyukám – mondtam, ízületi fájdalmaira gondolva –, de hátha visszavisznek bennünket Auschwitzba… – Igen, ez lehetséges – bólintott anyukám. – De nem valószínű, Jutka. A parancsnok őszintének látszott. Azonkívül nem én vagyok az egyetlen, aki itt veszélyben van. És ha a Füllstellébe küldenek? Az SS mindig zsidó nőket küld oda. Láttad őket – még a szemük fehérje is sárga. A méreg megtámadhatja a szívet, a tüdőt. Féltelek, Jutka! Éles sípszó szakította félbe a vitát. – Talán igazad van – mormogtam, felkelve a priccsről. – Hát menjünk! Így történt, hogy önként jelentkeztünk a haláltáborba. Nem mi voltunk az egyetlenek, akiket becsaptak. Ezen a borús október végi napon a kétszáz helyre több mint háromszázan jelentkeztek – beleértve Jámbor Éva barátnőmet és édesanyját, a kaposvári Kárpelesz Rózsi nénit és Júlia lányát. Szitáló esőben lépett elénk a parancsnok. – Ötösével sorakozó! – ordította. A szelekció káoszba torkollott. A parancsnok unott arckifejezéssel állt, mialatt Manci válogatott. – Szimuláns! – kiabált a kápó kivörösödött arccal, amint egy-egy tiltakozó nőt kiemelt a sorból. – Lusta vagy az itteni munkára? Tűnj el a szemem elől! A mi sorunkhoz érve Manci tettetett haraggal fordult a parancsnokhoz: – Ezek hárman elsőrendű gyári munkások! – De mi van a kezével? – kérdezte a parancsnok homlokát ráncolva Magda kötése láttán. – Ez nem Lagerarbeiterin? – Hamarosan meggyógyul a keze – mondta Manci. – Erős nők, ismerem őket.

Anyukám németül próbált tiltakozni, de Manci magyarra fordította a szót, miközben jeges kék szemével hipnotikus pillantást vetett ránk: – Fogja a lányait, Magyarné! Futás! Anyukám ijedten engedelmeskedett. Barakkbeli társaink melegen fogadtak bennünket. – Visszajöttetek. De mi van Jámbornéval és Évával? – Még nincs vége a szelekciónak – mondta Magda. – Nehéz megmondani, mi történik tulajdonképpen. Hamarosan összebújtunk a priccsen mi hárman, hogy halkan megbeszéljük a történteket. – Mit gondoltok, miért rángatott ki bennünket Manci? – tűnődtem. – Azt hiszem, jót akart – mondta anyukám, állát kezére támasztva. – Igazán kedves volt hozzám, mióta azt a fekete rózsát varrtam neki. – Hozzám is rendes volt – mondta Magda. – Mióta Lagerarbeiterin lettem, a keresztnevemen szólít. – Nem bízom benne – mondtam. – Egyszer már kitolt velem. – Talán azt akarja jóvátenni – próbált csitítani anyukám. – Nyilván lelkiismeret-furdalása volt, mert kísérleti nyúlként használt fel. Mindenképpen jót tett velünk, mert együtt hagyott bennünket. És az is lehet, hogy a transzport halálra van ítélve. – Mindketten megváltoztattuk a véleményünket, anyukám mondtam. – Úgy látszik, most te azt gondolod, hogy a tanszport Auschwitzba megy, én pedig már nem. És csak feltételezzük, hogy Manci ismeri a helyzetet. Kíváncsi vagyok, hogyan dönt Jámborék felől: azt hiszem, kedveli őket. Vagy egy óra múlva Jámbor Évával és édesanyjával a barakk ajtajából néztük, amint a csoport a szakadó esőben kivonult a lágerből. Köztük volt a sárga bőrű Ibi, aki Magda balesete óta aknákat töltött, éppúgy, mint Kárpeleszné és kislánya. Gondosan megszámoltam a sorokat: kétszázan voltak, de Manci minden kedvencét kihúzta közülük. Vajon mindnyájan halálra vannak ítélve? Kételytől gyötörve, suttogva kérdeztem Jámbor Évitől: – Mit gondolsz, mit tud a kápó? Éva félrehúzta az orrát: – Többet, mint mi, de kevesebbet, mint a parancsnok.

127

11. fejezet

SÁRA IVADÉKAI

Hessisch Lichtenau és Weimar, 1944–1945

128

Lichtenauban nem tartottunk istentiszteleteket, csak a nagy ünnepeken. Jom Kippurkor az előírt 24 óráig böjtöltünk, de miután a böjt már szinte életformánkká vált, szinte alig vettük észre. – Akár zsidó maradok, akár nem, Jom Kippurkor mindig böjtölni fogok – mondtam anyukámnak. – Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy valahol az emberek mindennap koplalnak. – Nemes elhatározás, Jutkám – bólintott. – De mit jelent az, hogy akár zsidó maradsz, akár nem? – Voltaképpen semmit – vontam vállat –, de arról ábrándoztam, hogy kivándorlok Ausztráliába, és ott keresztény ember felesége leszek. Miért üldözzék még az ivadékaimat is? Józanabb pillanatomban hű maradtam hitemhez, szerelmemhez is, de képzeletem idegen férfiakat rajzolgatott – ausztráliaiakat, hollandokat, franciákat –, olyanokat, akiket sohasem láttam, vagy akikkel legfeljebb egy-kétszer találkoztam. A szigorú tilalom ellenére néha beszélgettem az Európa különböző részéből odahurcolt kényszermunkásokkal, s ez tápot adott képzelgésemnek. Egy ilyen férfira ma is élénken emlékszem. Langyos októberi éjszakán találkoztam vele, amikor a csillagok alatt egyes-egyedül jártam a gyár területén. Néhány perccel előbb, amint az aknákkal megrakott targoncát húztam, és átkoztam a nehéz éjszakai műszakot, magához intett egy SS-őr. – Jawohl – ugrottam, otthagyva a targoncát. – Tudsz németül és franciául is – morogta. Vádként hangzott: csak nem vette észre, hogy franciákkal és hollandokkal beszélgetek? Zavartan lehajtottam a fejemet. Vajon mi lesz a büntetésem? – Ich spreche ein bisschen (beszélek egy kicsit) – motyogtam. Kár volt azonban az aggodalom, mert csak tolmácsra volt szüksége. Néhány egytagú

német szóból álló utasítást adott, hogy egy törött gépalkatrészt vigyek el javításra egy belga műszerészhez. A műhely a föld felszínén volt, vagy fél kilométernyire tőlünk, és csodálkozásomra az őr nem mutatott szándékot, hogy odakísérjen. Zsebre tettem a kis alkatrészt, és boldog voltam, hogy egyedül találtam magamat – hogy szabadon gondolkodhassak, érezhessek, akár táncolhassak is. A föld alatti üzemrész erdővel borított domb alatt rejtőzött, az álcázás tökéletes volt. A fenyőerdő bódító, friss illatot árasztott. A Varázsfuvola egyik áriáját dúdolva kitártam a karomat, úgy éreztem, hogy mindjárt a levegőbe emel a langyos szellő. Az erősen kivilágított műhelyben kellemes fogadtatásban részesültem: három jóképű, baszk sapkás fiatalember szaladt elém. Dallamos francia beszédükből mintha a megálmodott jövő vetült volna elém: jövő szeptemberben talán már a Sorbonne hallgatója leszek. Utam célja a fekete hajú, ragyogó szemű belga műszerész, a műszaki egyetem gépészeti szakának egykori hallgatója volt. A gépek zaját túlkiabálva bókolt nekem. Amikor észrevette, hogy a kendő alatt a fejem kopaszra van nyírva, felháborodva kiáltotta: – Hogyan tehették ezt önnel, mademoiselle? A németek vadállatok! Mi, belgák civilizált nép vagyunk. – Szép franciasággal elmondta a legfrissebb híreket: melyik városokat bombázták a szövetségesek, melyeket foglalták el. Irigyeltem a rádiójáért. – Milyen szerencsés ember, hogy kényszermunkás, nem pedig hadifogoly. – Mademoiselle, ön hadifogoly? – kiáltotta. – A németeknek elment az eszük. – Leállította a gépet, majd halk szóval folytatta, miközben mosolyogva átnyújtotta a megjavított gépalkatrészt: – Csodásan néz ki ebben a kék kendőben! Jöjjön el újra, jöjjön el újra, mademoiselle! – Ha rajtam múlna – sóhajtottam, már-már félig beleszeretve ebbe a jóképű idegenbe. Kezemben szorongattam a megjavított alkatrészt – a jegyet, amely vis�szavisz a helyemre. – Au revoir! Au revoir, monsieur! Odakint az ég teli volt csillagokkal. Megpillantottam köztük régi barátomat, a Göncölszekeret. Utoljára Auschwitzban láttam az égen, és jól

129

emlékeztem rá gyermekkorom óta, amikor úgy terült el házunk felett az égen, mint hű házőrző kutya. Pogány módra fohászkodtam hozzá: „Vigyél haza, Göncölszekér, hiszen tudod az utat!” Ő azonban csak sziporkázott, sokat tudóan, de hallgatagon, az éjszaka öreg szfinxeként. A következő néhány hónapban belga ismerősömről álmodoztam. Az ősz elviselhető volt számunkra, de Luciana doktornő minden erőfeszítése ellenére öt bajtársunk meghalt. Októberben a fejadagjaink valamivel nagyobbak lettek, az esti leves kicsit sűrűbb volt, olykor-olykor egy darabka hús is akadt benne. Közülünk néhányan ismét menstruáltak. Az SS még vászonbetéteket is adott, amelyeket a hideg mosdóban mostunk – büszkén. A hideg beálltával adtak néhány nagyon szükséges melegebb ruhadarabot, sőt lábbelit is a tönkrement és elszakadt régi helyett. Az őrség mindenkinek adott egy pár hollandi fapapucsot. Mindez jól jött a közelgő ünnepekre. Hanukka-gyertyáink nem voltak, de elénekeltük a hagyományos dalokat, és emlékezetből elmondtunk egymásnak néhány finom ételreceptet. ***

130

Barakkunk kis összejövetelt szervezett szilveszterre, amire csak Magdát hívtuk meg – ő ugyanis most az arisztokratákkal – a takarító személyzettel és a krumplihámozókkal – lakott egy barakkban. A helyes, szemüveges Jámbor Éva, akivel Birkenauban ismerkedtem meg, családomat áthívta ebbe a barakkba, mihelyt Lichtenauba értünk. Ezt igen szerencsés dolognak tekintettem, mert társaink nagyrészt Éva ismerősei voltak, s mindnyájan jól kijöttünk egymással, kivéve a sötét bőrű, lapos orrú Marcsát (valójában nem így hívták), aki véletlenül került közénk. – Csináljunk szilveszterre szendvicseket – javasolta Éva, és mindannyian lelkesen helyeseltünk neki. – Miért vagytok úgy oda Éva javaslataitól? – kérdezte Marcsa vállát vonogatva. – Mi mást is készíthetnénk? Talán libasültet párolt káposztával? December harmincegyedikének estéjén mindnyájan a hosszú asztal köré gyűltünk, kabátunkat nyakig gombolva a hideg ellen, tiszta arccal, a híg kávéban frissen mosott hajjal, kipirosított ajakkal. A találékony Trudi, ci-

vilben óvónő, talált valahol egy piros ceruzacsonkot, amelyet valamennyien ajakrúzs helyett használtunk. Az összejövetel előtt kenyérszeleteinket gondosan feldíszítettük elcsent sárgarépaszeletekkel és az egy hét óta gyűjtögetett nyomorúságos hideg élelemmel. Úgy éreztem, hogy az én szendvicseim különlegesen finomak: túró, szép sárgarépaszeletekkel, margarinos kenyérdarabka, vörös lekvárpettyekkel díszítve, hajszálvékony párizsiszeletek, karikára vágott marharépával díszítve. – A mi szendvicseink sárgák, mint a narancs – mondta Weissné szomorkás mosollyal, s megmutatta a két, sárgarépakarikákkal díszített margarinos kenyérszeletet. 15 éves, átlátszóan finom bőrű kislánya, Mici már megette a többi hozzávalót. – Szegény gyerek, egyre csak nő – sóhajtotta Weissné, karját lánya vállára téve. – Nézzétek, hogy lefogyott! Élvezettel fogyasztottuk szendvicseinket – mindenki a magáét. Sohasem jutott eszünkbe, hogy élelmiszerünket valakivel megosszuk, kivéve szűk családunkat; még kedvencünknek, Dénes Gabinak sem adtunk. Gabi 14 éves, óriási fekete szemű, Greco képeire emlékeztető szépség volt. Szilveszteri összejövetelünk kitűnően sikerült. Weissné, aki valamikor színésznőnek készült, eltűnt a priccsén, hogy csakhamar zilált hajjal, vörös ceruzával kihúzott szemmel jelenjék meg közöttünk. A felső, szorosan egymás mellé tolt priccseket színpaddá varázsolta, és megrázóan előadta Lady Macbeth monológját. Az őrült Lady Macbeth alakja fájdalmas emléket idézett fel bennünk: a bolond Erzsiét (valójában nem így hívták), akit néhány héttel előbb vittek kórházba – mint mondották. Erzsi volt mindnyájunk réme: éjszakáit a WC-barakkban töltötte. Napközben őrjöngött, kiabált és átkozódott, szörnyű, vizeletszagú rongyaiban rótta a láger útjait, éjszaka azonban egy WC-csészén ülve aludt. Sötét éjszakákon, ha ki kellett menni, a frász is kitörte az embert attól a gondolattól, hogy netán az ő ölébe talál beleülni. – Mit gondoltok, mitől őrült meg Erzsi? – tűnődött Edit, a gimnáziumi tanárnő, aki korán megőszült fejével a tudós nő benyomását keltette. – Talán Auschwitz megkésett reakciója volt – mondta Trudi. Reméljük, mi nem járunk így. A szeplős Vera gyorsan másra terelte a szót.

131

– Elég lesz ebből, lányok! Szilveszter este van! A szabadulás éve kezdődik! Mit szólnátok egy-két francia sanzonhoz? Megtapsoltuk kezdeményezését, és Vera érzéki, alt hangján elénekelte kedvenc dalunkat, a J’attendrai-t. Weissné nem állta meg, hogy két dal között fel ne kiáltson: – Meg kell nektek vallanom valamit, lányok – mondta félig tréfálkozva: – Most látom csak, micsoda nagyszerű életem volt – szép otthonom, szerető férjem, jól táplált gyermekem. – Tenyerébe hajtva fejét ránézett soványka Mici lányára, s szomorúan hozzátette: – Kit irigyelhettem volna? Csak engem irigyelhettek mások. Vera éneke után a lányok, asszonyok szétszéledtek, és priccseikre telepedtek. Feltűrtem kabátom gallérját, és kiléptem a láger sötét udvarára: a reflektorok pillanatonként elhomályosították a csillagokat, a sivár barakksorokat világították meg. A falnak támaszkodtam, és behunytam a szememet: hol leszek vajon jövő szilveszterkor? Párizsban, Budapesten, Sydneyben vagy Kaposvárott? Álmodozásomban Vera zavart meg. Karon fogott, és a parancsnok fehérre meszelt barakkjához vezetett. – Akarsz valami csodálatosat hallani, Jutka? – Talán rádiót? – Dehogy – nevetett Vera –, igazi, élő zenét hallhatsz, az újév legszebb muzsikáját! – Fülünket az ablakpárkány alá tapasztva hallgattuk a parancsnok részeg zokogását. Beszámolónkat a barakk lakói gyönyörűséggel fogadták. Úgy látszik, az SS retteg az 1945-ös évtől! Éljen! Éljen! – Járjunk el egy gyorscsárdást! – javasolta Éva, és lecsusszant a priccséről. S mialatt az idősebbek énekeltek, és tenyerüket összeütve verték a taktust, az asztal tetején eltáncoltuk a hagyományos szupécsárdást a facipőnkben. Csak egyetlen fiatal lány nem szállt le a priccséről – Dános Méda, akit finom szépségéért valamennyien csodáltunk. Méda halkan beszélgetett az édesanyjával, ezzel a szép asszonnyal, aki még rongyaiban is előkelő jelenség volt. *** 132

Nem voltam ugyan olyan szép, mint Méda, külsőm egy ízben mégis kínos helyzetbe hozott. Január első vagy második hetében, amikor a

fűtetlen barakkban meztelenül mosakodtam, belépett Ernst Zorbach Oberscharführer, akit a kápó, Pál Manci követett. Negyven körüli, csúnya, durva orrú, közel álló szemű ember volt, akinek fő öröme a nők rugdosásában tellett. Merjek-e hátat fordítani neki, vagy maradjak szemben vele? Anyukám felugrott, hogy kitárt karral eltakarjon. – Mit látok itt? – vigyorgott gonoszul Zorbach. – Nőstény gorillát, aki a kicsinyét védi? Bizony, elég csenevész. – Haha! – kiáltott fel rémületemre a kápó. – Ez a lány egy Vénusz-szoborhoz állhatna modellt! – Hadd látom! – vigyorgott az SS, előrelépve. Egy pillanat múlva sarkon fordult, és Mancival együtt elhagyta a barakkot. Vajon értem küld-e az éjszaka? Nem küldött. Csúnya hónap volt 1945 januárja. Ijesztően megfogyatkozott az élelmiszer-fejadag: a leves szinte már csak víz volt, a kenyéradag fele a réginek. Menstruációnk ismét elmaradt. Heteken át egyetlen táplálékunk a híg leves és egy szelet kenyér volt naponta. Puci – Dukesz Margit –, magas, nyurga blokkfőnökünk ünnepélyesen használta egyetlen késünket, s miközben a kis cipókat három egyenlő részre osztotta, minden mozdulatát negyven szempár vigyázta. Puci sohasem kivételezett senkivel, ellentétben a szakácsnővel, aki igencsak részrehajlóan osztogatta esti levesünket – egyesek egy csomó benne főtt krumplit kaptak, mások semmit. A tél derekára már ijesztő különbség alakult ki a magunk soványsága és Manci és udvartartása jóltápláltsága között. Nagyon irigyeltem őket kerek csípőjükért, kiváltképpen Klárát. A parancsnok szeretőjének házvezetőjeként nélkülözhetetlenné tette magát, s ekkorra már a háztartásban szorgoskodó rabszolgák egész hadát szervezte meg maga körül: szakácsnőt, kozmetikusnőt, varrónőket, takarítónőt. Én pedig tovább robotoltam a muníciógyárban, a többiekkel együtt nyelve az éhkoppot. Ki gondolt már férfiakra! Éjjel-nappal ennivaló járt az eszünkben. – Képzeld csak, mit álmodtam az éjjel – mondta egy ízben a szelíd Trudi, aki a felső priccsen, jobb felől feküdt mellettem. Kabátunkban kuporogtunk, lábunkat szürke flanelkapcába tekertük. A reflektorok ritmikusan megvilágították a zsúfolt barakkot, ahol kora hajnalban sok-sok asszony és lány próbálta úgy-ahogy rendbe tenni magát.

133

134

– Hallgass csak ide, Jutka – mondta Trudi, kapcába tekert lábát a pric�csről lelógatva. – Csak egy percig tart, míg elmondom. – Mondd csak! – Azt álmodtam, hogy ezt a hosszú asztalt egy csomó gyerek veszi körül, de nem óvodások, hanem az enyéimek. Kockás abrosz volt az asztalon, rajta kenyér, tej, gyümölcs és egy hatalmas, kerek sajt. Az asztal közepén nagy tál gulyás párolgott. Megfogtam a merítőkanalat, és a gyerekek tányérját színültig megtöltöttem. Micsoda öröm volt! – Remélem, egyszer valóra válik ez az álmod, Trudi! Ajkát biggyesztve mondta aztán: – Tucat gyerek… Nem is rossz… De tudod, Jutka, a Jóisten egyes nőkhöz igazságtalan volt: én csak a kisgyerekek szemében vagyok szép, azért is lettem óvónő. Rámosolyogtam, és egy cigányasszony hangját és modorát utánozva mondtam: – Naccságám, a jövőjében egy szép, erős férfit látok. – Majd, már normális hangon félig tréfásan hozzátettem: – Kit érdekelnek most a férfiak? Inkább azt mondd meg, Trudi, milyen volt a gulyás? Tenyerével sovány combjára csapott: – Szamár vagyok, meg sem kóstoltam! A tél a betevő falatért folytatott csatában telt el. Jó, hogy mi hárman voltunk – a magányos nők nemegyszer egészen elvesztették életkedvüket. Magda mint Lagerarbeiterin előnyös helyzetben volt, szinte mindennap sikerült elcsennie egy-egy sárgarépát, takarmányrépát vagy káposztalevelet, és mindig megosztotta anyukámmal és velem. Egy ízben néhány darabka párolt marhahúst is hozott. – Ez az SS-konyháról való – mondta büszkén –, az életemet kockáztattam érte! Miután az utolsó cseppig elszopogattuk, áradozva megköszöntem. – Ez a legfinomabb étel, mióta hazulról elkerültünk. Hol szerezted, Magda? – Ígérd meg, hogy nem kapsz hányingert! – szorította meg a kezemet. – A parancsnok vérebének tányérjáról csentem el, amikor a kutya aludt. Nemegyszer a szemétdombhoz hajtott az éhség. Egy nap, amikor a gyári konyha mögött boldogan szemléltem egy félig-meddig elrothadt sárgarépát, amelyet ott találtam, egy német nőt pillantottam meg. Engem figyelt. Fel fog jelenteni! – gondoltam remegve, de szeméből csak sajnálkozás és

rémület volt kiolvasható. – Szemétben turkálok! – rázkódtam meg, eldobtam a répát, és napokig kerültem a szemétdombot. Az éhség márciusra már állandó, gyötrő érzéssé vált. Az éjszakai váltás után, amikor az erdei úton lefelé tartottunk az állomásra, anyukámnak elpanaszoltam, hogy az éhségtől farkasként tudnék üvölteni. Kétségbeesésében másnap elcsent egy nagy csomó sárgarépát. De túlságosan mohó volt: a lopott, aranysárga répa potyogni kezdett a ruhája alól. – A parancsnok lenyíratja a hajadat vagy még rosszabb is történhet veled! – fenyegetőzött Manci. – A gyerekemért tettem! – kiáltotta anyukám, és Manci nem jelentette az esetet. Egyszer, amikor anyukám mindkét kezében egy-egy lopott fél káposztafejjel sietett, észrevette a parancsnokot, aki éppen befordult a sarkon. Anyukám a fél káposztafejeket a blúza alá csúsztatta, majd büszkén kifeszítve újdonatúj kebleit, köszönt: Guten Tag, Kommandant! Legkockázatosabb vállalkozásom egy közös üzlet volt a harminc év körüli Zierer Liesllel, akiről az a hír járta, hogy gazdag és büszke nő volt. Liesl indítványozta, hogy éjszaka lopjunk krumplit: ő majd őrt áll, míg én a barakk előtt álló hordóból kihalászom a zsákmányt. Megsütnünk vagy megfőznünk nem lehetett, ezért ruhánk alá rejtve felvittük a gyárba, ahol litván nőkkel csereüzleteket kötöttünk, kézzel-lábbal magyarázva egymásnak. Egyikük sem sejthette, hogy rongyos „üzletfeleik” egyike az elmúlt tavasszal még kastélyban lakott. Kincset érő hordónkat pár nap múlva sajnos elvitték, így üzleti tevékenységünk utánpótlás híján megszűnt. *** Kora tavasszal a franciák közölték velünk, hogy az amerikaiak átkeltek a Rajnán, s ettől kezdve érkezésüket Lichtenauba mindennap vártuk. A hadianyaggyár nem kapott nyersanyagot, így az SS egy csoportunkat most egy sötét erdőbe vitte napról napra, ahol futóárkot kellett volna ásnunk. Vonatunk a közeli festői falucskában, Helsában állt meg velünk. A favázas házakat faragványok díszítették. – Milyen idillikus – bámult Éva –, olyan, mintha a „Jancsi és Juliska” illusztrációja volna.

135

136

– Valóságos operadíszlet – sóhajtotta halkan Dános Méda. – Pfuj! – köpött Marcsa. – Szégyelljétek magatokat! Piszok, német hely! Ötös soraink egyre magasabbra hágtak a kanyargó hegyi úton, s én elragadtatva néztem a tiszta eget és az egyre szélesebbre táruló horizontot, a hóborította erdős hegyeket. A germán istenek szép birodalmat választottak maguknak – motyogtam magamban. – Valóságos német mennyország! Anyukám nehezen szedte a levegőt a kapaszkodón: – Jövőre apuval megyünk a Tátrába – sóhajtott. – De szép is lesz… Már benne jártunk a reggelben, amikor egy napsütötte fennsíkra érkeztünk, amelyet lehullott fenyőtű és hófoltok borítottak. Az SS-őr ásószerszámokat osztott ki köztünk, de csak mímelni lehetett a munkát, hiszen a föld annyira fagyos volt, hogy csákányaink visszapattantak róla. Amikor a nap magasabbra hágott, az SS-nők megparancsolták, hogy gyűjtsünk rőzsét, és rakjunk tüzet. Az őrök ránk sem hederítve szorgalmasan sütötték a tábortűznél a jó illatú kolbászt. A magunk szerény módján mi is kiélveztük a helyzetet: megettük a kenyerünket, kezünket a tűznél melengettük, a közeli erdőbe szaladtunk, hogy szükségünket végezzük. Egy napsütötte tisztáson kissé tovább maradtam, merészen reménykedve, hogy vérebeik nem szagolják ki, hol vagyok. A nedves föld ott már a korhadó levelek és a közelgő tavasz illatát árasztotta. Egy fenyőágon kis madár csicsergett, s eszembe juttatta Szabó Lőrinc „Nyitnikék”-jét: „Akinek tele rosszabb, mint az enyém, és aki mégis csupa remény”. – Kihúzzuk tavaszig – mondtam kis tollas bajtársamnak. Egyszer csak legcsúfabb felügyelőnőnk, a „Hiéna” durva hangja riasztott fel: – Mi az, te nyavalyás, bliccelsz? – rikácsolta. – Ahelyett, hogy pisilnél, itt ácsorogsz. Biztosan férfiakon jár az eszed. Hahaha! Némán ráztam a fejemet, és visszaindultam a többiekhez. A „Hiéna” megragadta a karomat, és pofon ütött: – Ne hazudj! – ordította. – Leolvasom a képedről. De számotokra már csak az álmodozás marad. A háború után puszta szigetre viszünk benneteket. Ott nem lesz férfi, még bennszülött sem. Mit ér majd a csinos pofád? Csak a kígyók fognak gyönyörködni benne. Azt reméled, hogy az amerikaiak megnyerik a háborút? Ez lesz a ti halálos ítéletetek. A zsidó kurvákat mind lelőjük, mielőtt az amerikaiak megjönnek – ez a Führer parancsa. Mindenképpen megpecsételődött a sorsotok: nem lesz sem férfi,

sem szerelem, nem lesz több Sára-ivadék! „Hiéna” fenyegetése nyomán szerelemről kezdtem fantáziálni: nyári balatoni éjszakáról, ölelésről egy kis csónakban, amely sohasem billen fel. Álmaim hőse egy remek külsejű kényszermunkás volt, akit csupán látásból ismertem. Alakja, görög arcéle és kecses, erőteljes mozdulatai miatt, amelyekkel az aknákat dobálta, „Diszkoszvető”-nek neveztem el. Más erők is működésbe léptek ebben az időszakban: a háború vége és a tavasz közeledte felé szemüveges barátnőm, Jámbor Éva mesélt holland udvarlójáról. Pirulva beszélte el: – Jóképű, szőke, de alig ismer engem, én sem őt. Mégis azt mondta, el akar venni feleségül a háború után. Tiszta őrület, mi? – Nem is olyan őrület, mint gondolod. Vera francia udvarlójának közelebbi tervei voltak. Az SS azt tervezi, újságolta, hogy az amerikaiak megérkezése előtt elszállít innen bennünket. A francia fiú megígérte, hogy áramtalanítja a drótkerítést, és kimenekíti Verát, mihelyt megkezdik a láger kiürítését. – Elbújok a lágerben, mialatt ti elvonultok – súgta Vera. – De hova bújsz el? – hitetlenkedtem. – Belebújok a pöcegödörbe. Imádkozz értem, Jutka! – Sohasem tudsz onnan magad kimászni – mondtam megborzongva. – Meg lehet bízni a fiúban? – Miatta ne aggódj, Jutka – rázta meg bronzvörös fejét –, ismerem az emberemet! Bár magamról is elmondhattam volna ugyanezt. A francia fiúval hónapok óta szemezgettünk, de csak távolról. Néhány nappal ezután azonban megszületett a kapcsolat. Mialatt csoportunk munkahelyére igyekezett a vasúti töltés alatt, ahol ő dolgozott, a fiú abbahagyta a rakodást, és egy pici papír repülőgépet repített felém. Nagyorrú felvigyázónőnk, a „Hiéna”, aki egy zsebtükör segítségével szüntelenül minket lesett, ezúttal semmit sem vett észre. A papírgépecske egyik szárnyán franciául ez állt: „A kék fejkendős lánynak”. Társnőim óvatosan, észrevétlenül kézről kézre adták, amíg hozzám jutott. Gyorsan kibontottam, és elolvastam az üzenetet: „Szökési tervem van”. Egy másodpercig anyukámra és Magdára gondoltam, de úgy véltem, hogy magammal tudom vinni őket, remélve, hogy az én franciámnak jobb terve van, mint a pöcegödörben való elrejtőzés. Pár nappal később újabb papír repülőgépet röpített felém. Lángoló arc-

137

138

cal figyeltem, hogyan libeg a szellő szárnyán a kis üzenet, afféle papírból készült postagalamb. Eljutott hozzám, de az apró betűs üzenet kisilabizálására már nem volt alkalmam: a „Hiéna” lecsapott rám. – Nekem a hátamon is van szemem! – lengette zsebtükrét diadalmasan. – Ezért agyonlő a parancsnok! De az amerikaiak másnap Lichtenau közelébe értek, így megúsztam a megtorlást. A reggeli Zählappellnél a közelből hallatszó ágyúdörej közepette a parancsnok kihirdette: – Ma senki sem megy a gyárba. Kertészkedni fogtok. – Az őr gyorsan szétosztotta a csákányokat és lapátokat, és az ágyúszóra ügyet sem vetve megparancsolta, hogy ássuk fel az ágyásokat. De még egy óra sem tellett bele, parancsot kaptunk, hogy a szerszámokat vigyük vissza a szerszámos kamrába. Ezután pamutszövetből készült csíkos rabruhákat osztottak szét. Egyetlen, szennyes ruhánk már szinte cafatokra szakadt, így tolakodva, kiabálva igyekeztünk hozzájutni a csíkos rabruhákhoz, míg a készlet ki nem fogy. A három SS-Oberscharführer legöregebbje, Neumann, akit Neumann bácsinak is hívtunk magunk közt, mert Magdának időnként egy-egy tányér ételt adott, vérvörösre gyulladt arccal ordított: – Csönd legyen! – és belelőtt a tömegbe. A golyó a kaposvári Braun Magda hasát érte. A néma csendben Magda véresen elvonszolta magát a rendelőbe, mialatt Neumann bácsi káromkodva sietett a parancsnoki barakk felé. Tovább folyt a tülekedés, én hozzájutottam egy ruhához, anyukámnak és Magdának már nem jutott. A kápó hamarosan újra sípjába fújt, utolsó lichtenaui Zählappellünk következett. Hárommal kevesebbet számolt össze a kápó. Ez mérhetetlenül feldühítette az SS-t, de sem számolásra, sem keresésre nem maradt már idő: az egyre közelebbről hallatszó ágyúszó hangjai mellett gyorsan elindultunk a vasútállomás felé. Nyakamat nyújtogatva néztem végig a sorokon: Verát nem láttam. Sajnáltam-e vagy irigyeltem? A francia fiú meghiúsult szöktetési tervére gondoltam és Verára, aki talán most nyakig merül a pöcegödörbe. Szerettem volna mindkettőnkért imádkozni – egy Istenhez, aki talán meghallgat. Újra marhavagonban. Magda elszakadt konyhai társaitól, és hozzánk csatlakozott. Éjszaka szorosan egymáshoz bújva aludtunk, napközben

törökülésben kuporogtunk a vagon szalmával felszórt padlóján. Másnap reggel a vonat egy forgalmas teherpályaudvaron állt meg. Dános Méda az ablakhoz térdelt, és mindenki számára hallhatóan kiáltotta: – Weimar! – Goethe Weimarja! – kiáltotta Liesl izgatott lelkesedéssel. – Hülyék – köpött ki undorodva Marcsa. Átverekedte magát a tömegen, és szoknyáját felemelve a vödör szélére kuporodott. – A németek mindig disznók voltak, és maradnak is – jelentette ki, miközben nagy csobogással vizelt a vödörbe. Az ősz hajú Edit, aki gimnáziumi tanárnő volt, megvárta, míg Marcsa feláll a vödörről, majd szép nyugodt hangon így szólt: – Weimar különlegesen érdekes hely. Akarjátok tudni azoknak a nevét, akiknek közük volt Weimarhoz? – Kérem, mondja el, tanárnő! – szólt Éva, mint egy iskolás lány. Edit térdre emelkedett – a vagon túl alacsony volt ahhoz, hogy az ember felálljon benne –, és sovány kezét szinte imára kulcsolva sorolta áhítattal: – Johann Wolfgang Goethe, Friedrich Schiller, Walter Gropius, Liszt Ferenc. A mozdony kisvártatva bevontatta szerelvényünket egy mellékvágányra, és otthagyott minket. „A vándor éji dalá”-ra gondoltam, amelynél kinyitva találtam a Goethe-kötetet Klein nagyapa halálakor, és halkan ismételtem magamban: „Warte nur, balde ruhest du auch.” De nem szabad elcsüggednem – mondtam magamnak. Észak felől már ide is elhallatszott az ágyúdörej. Közel kell már lenniük az amerikaiaknak. – Tanárnő, mi fekszik innen északra? – kérdezte Dános Méda. Edit a fejét rázta: – Egy évig tanultam Weimarban, de sohasem mentem el a környékére. Egyikünk sem hallott a buchenwaldi koncentrációs táborról, amely innen csak néhány kilométernyire volt. Akinek volt még kenyere, az titokban eszegette. Közvetlenül elindulásunk előtt Magda kilenc darab főtt krumplit lopott az SS-konyháról – az elképzelhető legnagyobb kincs volt. Éjjelente bűntudatosan majszoltunk egy-egy hideg krumplit. Három éjjelen át kitartott a zsákmány. Az elzárt vagonban három napig maradtunk. A pesszimisták azt hajtogatták, hogy itt fogunk meghalni, de rájuk szóltunk, hogy hallgassanak. Kis csoportunk összebújt a vagon egyik szögletében, egyesek régi rongyaikban, mások csíkos rabruhában, és próbáltuk az időt kellemesen eltölteni.

139

Énekeltünk vagy ételreceptekkel traktáltuk egymást. Emlékszem, hosszú vita folyt a rétesről, amelyet Marcsa megborsozott párolt káposztával töltve, de legtöbbünk édesen – almásan, meggyesen vagy túróval töltve – kedvelt. Weiss néni újabb változatról mesélt: – Az én szakácsnőm – mondta – lapokban sütötte ki a rétestésztát, s mikor már kihűlt, csokoládékrémmel töltötte, a tetejét pedig rengeteg tejszínhabbal díszítette. Isteni! Miközben utolsó fél kenyérszeletüket majszolták az asszonyok akiknek legtöbbje maga szokott sütni –, tucatjával sorolták a jobbnál jobb recepteket: krémek, palacsinták, torták jelentek meg képzeletünkben, valamennyi csokoládéval volt bevonva és tejszínhabbal díszítve. De nem mindig beszélgettünk ölbe tett kézzel: korábbi barakkparancsnokunknak, Dukesz Pucinak volt egy varrótűje, amelyet szívesen kölcsönadott mindenkinek, aki kérte. Letéptem egy csíkot fegyencruhám aljáról, és zsebet varrtam belőle a ruhámra – hogy eredményesebben lopkodhassak, bárhova kerülünk is.

140

12. fejezet

FELSZABADULÁS LIPCSÉBEN

Lipcse, 1945 tavasza

Szerelvényünk nem sokkal az amerikaiak odaérkezése előtt elhagyta Weimart. Nem gondolhattam volna, hogy a legközelebbi helyen, ahol végre megállunk, fel fogunk szabadulni, még kevésbé, hogy jövendő férjemmel ott fogok találkozni. Ötös sorokban megindultunk a lipcsei vasútállomásról, lichtenaui őreink és kutyák kíséretében, amikor meghallottam az SS-ek ujjongását: „Hallottad a legfrissebb újságot? Megfordul a sorsunk!” Hevesen megdobbant a szívem: mi történhetett? A parancsnok és Zorbach Oberscharführer – az, aki egyszer betoppant a barakkunkba, amikor meztelenre vetkőzve mosakodtam éppen mellettem ment. Zorbach hangja diadalmas volt: „Roosevelt halott, a Führer győzni fog!” – Nem! – kiáltottam magyarul. – Fogd be a szádat, nyomorult! – ordította, és kemény csizmájával ágyékon rúgott. A rettentő fájdalomtól szinte eszemet vesztettem. Minden elveszett, győznek a németek – gondoltam. Jámbor Éva lehajolt hozzám, és ezt súgta: – Figyelj csak, Jutka! Tudod-e, ki lesz az új elnök? Megmondta a holland barátom. Truman alelnök. Truman – igaz ember (true: igaz – angolul). Érted már? Majd meglátod, megnyeri a háborút. Fájdalmamat legyőzve felálltam, és hagytam, hogy anyukám és Magda tovább vonszoljon, mielőtt az Oberscharführer újra belém rúg. Őröktől, kutyáktól kísérve hosszan gyalogoltunk Lipcse utcáin. Amint fájdalmam alábbhagyott, körülnéztem: a délutáni napsugár élesen megvilágította a romba dőlt házakat; feltépett belsejükben látszottak a bútorok. Nem erről a Lipcséről olvastam otthon – nem ez volt a vásárairól híres város, ahol valaha Bach játszott a Tamás-templom orgonáján. Olyan volt, mintha az ókori Róma romjai között járnánk, de annál sokkalta nagyobb területen.

141

142

– Már nem tarthatnak ki sokáig a németek – súgta egyik társunk –, hiszen úgy kell élniük, mint a patkányoknak, pincékben. Magam elé képzeltem egy nőt, térden állva, karján ringatva gyermekét. – Úgy kell nekik! – mondtam halkan, s hangom egy gyűlölködő idegen hangja volt. – Mi lett belőlem? – gondoltam összerázkódva saját szavaimtól. – Hát nem maradt bennem szánalom még a gyermekek iránt sem? Az éjszaka beállta előtt érkeztünk meg a schönaui lágerbe. Ez kis magyar-zsidó láger volt egy üzem szomszédságában. Kettőnknek jutott egy priccs. Magdát elválasztották tőlünk, mert még mindig Lagerarbeiterinnek számított, s így Manci barakkjában kapott egy fekvőhelyet. Ám amint megszólalt a sziréna, kilopózott onnan, és csatlakozott hozzánk. Alighanem ez mentette meg az életét: Manci barakkját több másikkal együtt találat érte. A kápó megúszta egy égési sebbel a kezén, de barátnője, Klára, aki az én takarítónői állásomat kapta meg annak idején a parancsnok szeretőjénél, ott pusztult. A lángok megvilágították összeégett tetemét, és én iszonyodva gondoltam rá, hogy most is ő foglalta el a helyemet. Napkeltekor átirányítottak bennünket az egyik külső lipcsei kerületben lévő teklai táborba – ez hatalmas hadifogolytábor volt, ahonnan jól látható volt a város. A közelünkben fogoly francia, cseh és holland katonák voltak, akik még mindig elnyűtt, de jelzésüktől megfosztott egyenruhájukat viselték. A férfiak minden tilalom ellenére csoportosan odagyűltek a szögesdrót kerítéshez, és elújságolták a legújabb híreket. Többen is mondták, hogy az amerikai légierő gyakran végez szőnyegbombázást. S valóban, napnyugta előtt ismét megszólalt a sziréna. Amint az SS-ek az óvóhelyre rohantak, ránéztem a drótkerítésre, amelybe áramot vezettek: innen nem menekülhetünk sehova sem, még akkor sem, ha telitalálat ér bennünket. A borzalmas robaj egyre közeledett. Dörgő motorzúgás, bombahullás, tüzek, robbanások – mind közelebb. Megkövülten figyeltem, várva, mikor nyel el engem is a lángtenger. – Gyere te is, Jutka, mindenki bemegy – mondta anyukám megtörve a gonosz varázslatot. A barakkban a földre feküdtünk, s vártuk, hogy az amerikai bombák elpusztítsanak bennünket. A bombázók motorzaja egyre fenyegetőbb lett, míg csak pontosan a fejünk fölé nem értek. Vártam: még egy másodperc, és végem van, de nyugodtabb, hűvösebb voltam, mint, mondjuk, érettségi előtt.

A repülők folytatták rettenetes munkájukat, anélkül azonban, hogy fölöttünk akár egyetlen bombát is kioldottak volna. Talpra ugrottunk, de még arra sem volt erőnk, hogy igazán örüljünk. Hátha visszafordulnak egy újabb bombarakománnyal? – kérdezték a pesszimisták, de a bombázók lágerünket mindig megkímélték. Három nappal később, amikor már nyugat felől hallatszott az ágyúdörgés, a parancsnok Zählappellt hívatott össze. – Újra kelet felé indulunk – kiáltotta rekedten –, de ezúttal gyalog. Készüljetek fel gyors tempóra, aki lemarad, azt agyonlőjük. – Mielőtt szétoszlatta volna az Appellt, ünnepélyesen hozzátette: – Aki beteg, itt maradhat. De a helyetekben ezt nem tenném. Egy csoportunk zavarodottan ostromolta a kápót: – Mi legyen a betegekkel, Manci? – Ne hagyjátok őket a betegszobában, ha jártányi erejük van – mondta, és szeme rebbenése elárulta aggodalmát. Anyukám miatt aggódva a kerítésen keresztül egy francia fogolyhoz fordultam tanácsért: – Az SS egy teherautónyi benzint hozott be – suttogta –, alighanem fel akarják gyújtani a tábort. Magdáért rohantam, és sietve megvitattuk a dolgot. – Rózsi nem bírná az erőltetett menetet – mondta. – Csak nem akarod hagyni, hogy az út szélén haljon meg? – Persze, hogy nem. – Látod, itt maradni veszélyes, de elindulni – egyenlő az öngyilkossággal – mondta Magda remegve. Úgy döntöttünk tehát, hogy maradunk. Anyukám szokásos optimizmusával fogadta döntésünket: – Egy héten belül felszabadulunk! A tágas betegszobában mindössze hat beteget találtunk – valamennyit igen rossz állapotban –, köztük Braun Magdát, akit Lichtenauban haslövés ért. Többi társunk nyomorúságos testi állapota ellenére úgy döntött, hogy útnak indul. Kétségbeesve törtem a fejemet. Lehetséges volna, hogy csak nekünk, hármunknak van igazunk, és a többi – száz meg száz ember – téved? De gondolkodásra nem volt idő. Olasz orvosnőnk, Luciana Nissim megparancsolta anyukámnak, hogy azonnal bújjon ágyba, Magda és én szintén a takarója alá bújtunk. Anyukám gyorsan a fejünkre húzta a pokrócot.

143

144

– Olyan soványak vagytok, hogy észre sem lehet venni benneteket – mondta Luciana távozása előtt. Percek múlva nyílt az ajtó, és felismertem a „Hiéna” rekedt nevetését: – Ma nincsenek szimulánsok – gúnyolódott. Majd tettetett kedvességgel így szólt anyukámhoz: – Nincs okod az aggodalomra, teherautón viszünk utánuk. Holnap már találkozhatsz a lányaiddal. – Tudom – felelte anyukám, gyengéden megérintve bennünket a lába fejével. Másnap kora reggel arra ébredtem, hogy két SS-nő áll az ajtóban. – Gyorsan, gyorsan! – kiabáltak, és mi mind a kilencen elhagytuk a teklai tábort, mielőtt felgyújtották volna. Az SS-ek a kapun át egy tágas mezőre vezettek bennünket. Magda és én összekulcsolt kezünkre ültettük Braun Magdát, aki sovány karjával átfogta a vállunkat. – Menjünk neki az SS-eknek, és vegyük el a fegyverüket – mondtam Magdának, amint körülnéztem a romokkal szegélyezett mezőn. Sehol egy német a közelben. – Eszedbe ne jusson – rázta a fejét –, hiszen el sem tudjuk sütni a fegyvert! Az SS-nők egy nagy helyőrségi épülethez vezettek bennünket, amely egyetlen sínpárból álló vasútvonal mellett állt. Egyikük rámutatott a kanyarban veszteglő szerelvényre: – Ma délután kelet felé indultok személyvonattal! Reméljük, ha eljön az ideje, megháláljátok nekünk, hogy megmentettük az életeteket! Auf Wiedersehen! Hatalmas helyiségbe léptünk, amely zsúfolásig tele volt nőkkel. Ezek nem koncentrációs táborbeli foglyok voltak, hanem kényszermunkások. A különbség egy pillanat alatt észrevehető volt: jobb fizikai állapotban voltak, bőszoknyás parasztruhát és virágos fejkendőt viseltek. Bántott, hogy szláv nyelvű beszédüket nem értem. Egyszer csak három magas, jól öltözött szőke nőt vettem észre, akik élénk beszélgetésbe merültek egy SS-tiszttel. Amint a tiszt elment, a közelükbe férkőztem. A nők németről lengyelre fordították a beszélgetés nyelvét, majd franciára, így minden szavukat értettem: az SS megengedte, hogy itt maradjanak, és megvárják a felszabadulást. – Pardonnez moi – mondtam –, hallottam a terveiket. Társainkkal sze-

retnénk magukkal maradni. Csak kilencen vagyunk. Meghökkentek, de hamarosan sikerült megállapodnunk: megígértem nekik, hogy a dolgot titokban tartom, s ők beleegyeztek abba, hogy elrejtenek bennünket. A kápó észrevette kék-fehér háromszög jelzésünket, s figyelmeztetett bennünket, hogy az SS-őrség visszajöhet értünk, zsidókért. Aztán egy ablaktalan kis alagsori helyiségbe kalauzolt bennünket. – Ha jönnek értetek, azt mondom majd, hogy fertőző betegek vagytok – nyugtatott meg bennünket. – Vegyétek le a ruhátokat, dugjátok el, és csavarjátok magatokra ezeket a pokrócokat! És persze eszetekbe ne jusson, hogy a közelünkbe jöjjetek! – Jawohl, Kapo! – rebegtem, s páriavoltomat jobban éreztem, mint valaha. Amikor hallottam, hogy a személyvonat elindult, újabb kétségek fogtak el: nem követtünk-e el végzetes hibát? Később, az éjszaka folyamán néhány lengyel nő három, fájdalomtól jajgató férfit cipelt le a lépcsőn. Elborzadtam a láttukra: szinte szénné égtek, ruhájukat alig lehetett megkülönböztetni a bőrüktől. A nők a mellettünk lévő fülkében helyezték el őket. A kápó elmondta, hogy cseh hadifoglyok, akik hajszál híján benn égtek a szomszédos lágerben. Nyilván a mi teklai lágerünkben – gondoltam. *** Legrosszabb aggodalmam még pirkadat előtt valóra vált, amikor vakító fényre ébredtem. A lengyel nő erős fényű kézilámpát tartott a kezében, miközben egy SS-tiszt ránk fogta a pisztolyát. – Zsidók ezek a nyomorultak? – ordította. – Lengyelek – hazudta a kápó –, vigyázzon, erősen fertőző betegségben szenvednek. – Csókolják meg a csizmámat! – vicsorgott az SS-tiszt. – Mondj valamit lengyelül! – ordította, miközben mindnyájunkba belerúgott. – Szóljatok, mert különben lövök! – Túl betegek ahhoz, hogy beszéljenek – mondta a kápó, de az SS-tiszt dühe nem csillapult, és nehéz csizmájával zsákként görgetett bennünket. Becsuktam a szememet, magamra szorítottam a pokrócot. Istenem, csak valamelyik lázas társam fel ne kiáltson magyarul.

145

– Dögöljenek meg a saját piszkukban! – ordította végül ez a szörnyeteg, és káromkodva kiment. A kápó ragyogó arccal tért vissza: hála Istennek megszabadultunk tőle! ***

146

A következő két és fél napot úgy töltöttük el, hogy nem tudtuk, rabok vagyunk-e vagy szabadok. A németek eltűntek, de az amerikaiak nem vonultak be. A kápó megengedte, hogy felmenjünk, s odafönt egy kis szekrényben találtunk néhány pompás konzervet, amit az őrség tartogatott a maga számára: sertéshús, libamáj és szardínia volt a dobozokban. Mivel úgy gondoltuk, hogy ez az utolsó alkalmunk kiadós étkezésre, bőségesen belaktunk belőlük. Nem csoda hát, hogy az egész éjszakát a WC-n töltöttük. A szabadság a harmadik napon érkezett meg. De nem zeneszóval, tábornokkal az élén vonuló győzelmes sereg, mint álmunkban kiszíneztük magunknak, hanem egy porlepte amerikai híradós katona képében. Amint kicsi, egyenruhás, motorbiciklis alakja megjelent az úton, eléje rohantunk. A lengyel lányok lerángatták az ülésről, összevissza ölelgették. Mi csak álltunk, próbáltuk felfogni, mi történik. – Várjatok még egy kicsit, lányok – tiltakozott a katona pirosra gyúlt arccal. – Holnapra már ezrivel leszünk itt. Bocsássatok meg, fel kell szerelnem egy pár telefonvonalat. A következő pillanatban már el is tűnt, akár az álomkép. A következő napon, 1945. április 20-án hivatalosan is felszabadultunk, de még mindig túlságosan kábultak voltunk ahhoz, hogy jelentőségét teljesen felfogjuk. Az amerikaiak átköltöztettek bennünket egy másodosztályú szállodába Lipcse egyik félig-meddig épségben maradt kerületében. Mi, kilenc magyar zsidó lány és asszony egy folyosón lévő szobákat kaptunk: anyukám, Magda és én háromágyas szobába költöztünk. Tápláló ebéd után anyukám lefeküdt, boldogan, hogy újra valódi ágyban fekhet, beteg társaink ugyanezt tették. Magda és én úgy határoztunk, hogy lemegyünk az utcára. – El ne tévedjetek, az Istenért! – figyelmeztetett anyukám aggódva, amikor megöleltük. A német katonaság elmenekült, a polgári lakosság nem mert kimenni az utcára. A fő útvonalakon kizárólag motorizált amerikai alakulatok haladtak. A katonák cigarettát és Hershey-táblacsokoládét hajigáltak az Európa

minden nyelvén kiáltozó felszabadult rabszolgáknak. – Valóságos bábeli nyelvzavar – mondta Magda a fejét rázva. – Alig hiszek a szememnek és a fülemnek! Ami azt illeti, én is alig hittem, hogy ez valóság. Szerettem volna együtt lenni lichtenaui társaimmal vagy Kaposvárott családommal és barátainkkal e szilajul ünneplő tömeg helyett, amelynek többnyire a nyelvét sem értettem. – Azért te is örülsz? – öleltem át Magdát, és addig forgattam körbe-körbe, míg nevetve nem könyörgött: – Elég lesz már! Egészen beleszédültem! – Ide nézz! – felemeltem a karomat, most már boldogabb, nyugodtabb szívvel. – Fel tudnék szállni a levegőbe! Szabadok vagyunk! Szabadok, szabadok! – Magdát is csakhamar elfogta a mámoros öröm. A tömegbe vegyülve mi is táncolni, énekelni kezdtünk. Napnyugta előtt mámorom csillapult, hogy gyakorlatiasabb gondolatoknak adja át a helyét: csatlakoztam egy csoporthoz, amelyik egy feltört üzembe hatolt be, és a vonakodó Magdát is magam után húztam. – Nézd, micsoda ruhák! – kiáltottam csodálkozva, miközben kirántottam egy frissen mosott, szürke vászon munkaruhát. – Nem viselek többé csíkos rabruhát! – Menjünk, Jutka! – vonszolt kifelé Magda. – Későre jár, anyuka aggódni fog! – Csak még keresek egy kis papírt meg írószerszámot. Mindjárt jövök! – Zsákmányom egy tucat ceruza volt, papírt azonban nem találtam. Magda és én visszatértünk a szállodába, ahol még három hétig laktunk a lengyel nőkkel, akik velünk együtt szabadultak, és még néhány francia lánnyal, akiket azelőtt nem láttunk. Örömünk azonban csakhamar türelmetlenséggé vált: nem volt transzport haza, nem volt sem posta, sem telefon, hogy hírt kapjunk a családról. Dr. Magyar Ferencnek, Amerikában élő nagybátyámnak több tucat amerikai katona által üzentem, de felelet nem jött. És ami rosszabb volt: ijesztően összezsugorodott a katonai élelmiszer-fejadag. Gyanúnk korábbi jótevőnkre, a lengyel kápóra terelődött, úgy véltük, ő a ludas. Arisztokrata nő volt, nem mert visszatérni Lengyelországba, s az élelmiszert (a mienket is) valószínűleg aranyra cserélte. Magda és én aggódni kezdtünk mind a kilencünkért, de főképpen anyukámért, aki a tízhavi éhezés után még mindig nagyon-nagyon sápadt volt. 147

13. fejezet

AZ ÉN AMERIKAI KAPITÁNYOM

Lipcse, 1945. május 15. – július 3.

Az emberek, akikkel valahol, egy-egy utazás során megismerkedünk, magyaros kiejtésem és férjem jellegzetes New England-i hanghordozása hallatán nemegyszer megkérdezik: – Hogy a csodában akadtak maguk össze? Ike ilyenkor rám néz, és elneveti magát: – Tulajdonképpen az egész dolog egy szelet szalámival kezdődött… Aztán elindul az elbeszélés ide-oda kanyargó folyama, mindkettőnk más-más szemszögéből nézve. ***

148

1945. május 15. – ezen a napon kezdődött a mese. Lehangoló reggelre keltünk. Magda az ablakhoz intett bennünket, és az üvegre tapasztott egy vékonyka szalámiszeletet. – Jutka, Rózsi, gyertek csak, nézzetek ide! Ez az egész mai húsadagunk! Az apró hús- és zsírdarabok mozaikján át világosan látható volt az utca túloldalán álló romos ház. – Szívtelen lengyelek! – kiáltotta anyukám felháborodva. – Bizonyára a feketepiacon adják el a fejadagunkat. – Megint éhezni fogunk – keseregtem. – Napról napra kisebb az adag. – Tegyünk panaszt az amerikaiaknál – javasolta Magda, s már indultunk is a katonai parancsnokság felé, kezünkben szorongatva a három szelet szalámit. A parancsnokság Lipcse egyik épen maradt hatalmas középületében volt. A boltíves előcsarnokban száz meg száz hozzánk hasonló toprongyos ügyfél sorakozott, és a sor a hosszú folyosókon keresztül kígyózva folytatódott a hatalmas lépcsőn, felfelé. Kedvetlenül beálltunk a sorba. Körülbelül egy hónapja szabadultunk, Magda és én már csaknem visszanyertük régi

Egy amerikai tábori lelkész zsidó istentiszteletet tart Lipcsében (1945. május). Mi, hárman a jobb oldalon, társnőinkkel szemben ülünk. A beteges külsejű öregúr az első sorban az I. világháború rokkantja, s nem deportálták (ő és felesége voltak az egyedüli zsidók, akik Lipcsében maradhattak a II. világháború alatt)

149

150

alakunkat – no, 2-3 centivel talán keskenyebb volt a derekunk –, de anyukám még mindig gyönge és sovány volt. – Nem állhatsz itt órákig, Rózsi! – mondta Magda, de anyukám ragaszkodott hozzá, hogy marad ő is. Egyedül vagy kettesével egyenruhás amerikaiak vonultak el mellettünk, mind friss, egészséges, ápolt. Lötyögő ruhám és facipőm ellenére eddig elég csinosnak tartottam magamat, de a katonák itt, a saját területükön ügyet sem vetettek ránk. Magdával azért egészen jól töltöttük az időt, alaposan szemügyre vettük a férfiakat, különösen a feketéket, akiket egzotikus jelenségnek tartottunk. Azelőtt sohasem láttunk négert, és ennek régies magyar elnevezése – szerecsen –, ami nekem rokonszenvesebb elnevezés volt, mint a „néger”, valahogy izgalmasan csengett. Egyszer csak elegáns tiszt lépett elém, s szédítően pompás csizmába bújtatott bokáját összecsapva így szólt: – Guten Tag, Fräulein! – Gyorsan végigmértem: negyvenes éveinek elején járt, tökéletesen vasalt, világos drapp egyenruhát viselt. Tapasztalatlan szemem legalábbis tábornoknak nézte. Bemutatkozott, úgy értettem, hogy Switgallnak hívják, de a rendfokozatát nem közölte. – Szabad kérdeznem, milyen nemzetiségűek a hölgyek? – kérdezte udvarias németséggel. – Ungarische Jüdinnen – magyar zsidó nők – feleltem, nehogy még nácinak nézzen bennünket. – A magyar az egyetlen európai nyelv, amelyet nem beszélek – mosolygott bocsánatkérően. Ekkor egy tábori nadrágos, poros bakancsos, fiúsan sovány katona csatlakozott hozzánk. – Bergman kapitány vagyok – mutatkozott be németül, udvariasan meghajolva. Úgy gondoltam, hogy túl fiatal a kapitányi ranghoz. – A bajtársam azt mondja, hogy ön hasonlít egy csinos unokahúgához – fordult hozzám a „tábornok” olyan arckifejezéssel, mint aki azt mondja: „Hiszi a piszi!”. Erre persze nemcsak a fiatalember katonai rangjában, hanem az unokahúghoz való hasonlatosságomban is kételkedni kezdtem, egyetlen dolog nem fordult meg a fejemben, nevezetesen az, hogy valóban Bergman-e a neve. – Ön igazán hasonlít az unokahúgomhoz – tiltakozott a kapitány komoly hangon. Mosolya őszinte, megnyerő volt, ezért úgy döntöttem, hogy

mindent elhiszek. – Kíváncsi volnék, nem vagyunk-e távoli rokonok? – Felsoroltuk néhány felmenőnket, de sikertelen volt, s a szokásos „Auf Wiedersehen”-nel csakhamar búcsút vettek tőlünk. Már benne jártunk a délutánban, amikor végre a sor elejére értünk. – Mit óhajtanak? – kérdezte ásítva az amerikai tiszt, nehéz íróasztala mögül. – Hazamenni Magyarországra! – mondta anyukám hirtelen. A tiszt arca meg sem rezzent. – Ha rajtam múlna, egy percen belül elszállíttatnám magukat innen. Magda elővette a szalámiszeletet, és panaszkodni kezdett, de a tiszt a mondat közepén félbeszakította: – Nem az én dolgom, hogy a maguk női civakodásában igazságot tegyek. Azok a lengyel hölgyek nyilván nem találják kellemesnek az együttélést magukkal. – Fogadni mernék, hogy ez a pasas antiszemita – jelentette ki anyukám, amikor a kapun kiléptünk. – Amerikai antiszemita? – kérdeztem megborzongva. – Anyukám, ez lehetetlen! – De kár, hogy nem kértük annak a két kedves tisztnek a segítségét! – bánkódott Magda. Én is elszomorodtam. Miért nem voltam egy kicsit kedvesebb hozzájuk? Bergman kapitány láthatóan érdeklődött irántam, és nekem is tetszett. Most már többé sohasem látjuk egymást. A lengyel nők tovább dézsmálták fejadagjainkat, de most már valahogy sikerült kipótolnunk a feketepiacon szerzett kenyérrel. Az amerikai katonák hamarosan megtanulták, hogy a ruhánkra varrt háromszög azt jelenti, koncentrációs táborból szabadultunk, s az utcán járva gyakran kaptunk tőlük csokoládét, cigarettát. Egy katona még egy alig használt fehér blúzzal és egy tarka csíkos kartonszoknyával is megajándékozott, egy másik női kerékpárt akart adni, ami akkoriban valóságos kincs volt. – Nem, köszönöm, ez igazán túlzás – tiltakoztam. – Ne féljen – biztatott németül –, nem kérek érte cserébe semmit. – Ezt bizonyítandó megmutatta az írásos parancsot, amely szerint azonnal jelentkeznie kellett a parancsnokságon. – Holnap újra harcba megyünk – mormogta. – Nem, az lehetetlen! – kiáltottam, és képzeletben már láttam is, amint

151

152

lőtt sebéből vérzik. – Hát még mindig folyik a háború? – Számomra igen – sóhajtotta. – Vegye el ezt a nyavalyás biciklit, kislány, mert különben odaadom egy német lánynak. – Ezt ne tegye! – mondtam, gyorsan megragadva a kormányt. – Köszönöm, és sok szerencsét! Másnap, május 21-én vígan karikáztam a romok közt, amikor egy útjelző táblára lettem figyelmes: MARKKLEEBERG. Hallottam róla, hogy magyar zsidó nők egy csoportja ott él. Gyorsan, mintha randevúra sietnék, el is indultam. Csodálkozásomra elegáns villanegyedbe értem, amelyet megkíméltek a bombatámadások. Magyar zsidó nők egy kis csoportja egy korábbi SS-kaszárnyában ütött tanyát, amelyet szép villák vettek körül. Egyetlen kaposvárit sem találtam, de barátian fogadtak, meghívtak ebédre, a szabadban. Elcsodálkoztam a finom ételeken: tejszínes spenótfőzelék, sajtos omlett, rozskenyér és rebarbarakompót volt a menü. A hozzávalók nagy része a közeli kertészetből származott, és katonai kávécsomagokkal és cigarettával fizettek érte. Hamarosan megbeszéltem velük, hogy valamennyien hozzájuk költözünk. Másnap, kora reggel mind a kilencen elhagytuk Lipcsét, és elindultunk Markkleebergbe. Braun Magdát, akinek lőtt sebe lassacskán gyógyult, felültettem a biciklire, én meg toltam. Szerencsére nem volt poggyászunk. Pompás ebéd és szieszta után átrendeztük sivár szobánkat: két matracból sarokülést varázsoltunk, ágytakaró és szőnyeg gyanánt egy csomó SS-pokróc szolgált. Anyukám gyönyörű vadvirágcsokrot állított az ablakpárkányra. – Olyan szép a szoba, hogy akár vendégeket is fogadhatunk – tréfálkoztam, bár nemigen hihettem, hogy erre valaha is sor kerül. De alighogy kiléptünk a házból, hogy körülnézzünk az elegáns környéken, szinte beleütköztünk egy dzsipbe, amelyen nyomban felismertem a lipcsei parancsnokságon látott két amerikai tisztet. Ezúttal nagyon elegáns volt mindkettő, s örültem, hogy rajtam is a frissen mosott fehér blúz és a tarka csíkos szoknya díszelgett. A volánnál Switgall ült. Hirtelen fékezett, apró fekete szeme vígan csillogott kerek, napbarnított arcában. – A szép hölgyekkel alighanem már találkoztunk Lipcsében, ugye? Bergman kapitány leugrott a dzsipről, a kocsi hátsó részéből kirántott

egy olajos tölcsért, amelyben három pompás narancs volt. – Óhajt egy kis gyümölcsöt? – nyújtotta anyukám felé, akárha ezüsttálcán lett volna. – Létezik még narancs a világon? – kérdeztem nevetve, amikor felém fordult. Teljesen elbájolt. Kezet ráztunk. Bergman kapitány – úgy éreztem – a szokásosnál kissé hosszabban tartotta kezében az enyémet. – Markkleebergben laknak? – kérdezte csodálkozva. – Most költöztünk ide! – feleltem széles mosollyal. – Hát ez bámulatos! Ide figyelj, Fred! – fordult a „tábornokhoz”. – Hiszel te a sors rendelésében? – Kiderült, hogy azért jöttek Markkleebergbe, hogy beszerezzenek egy fényképezőgépet. A „tábornok” tréfásan megkérdezte anyukámtól, van-e felesleges lakószobája, de ő a fejét rázta: – Sajnos, még mindig barakkban lakunk. – Miért nem egy ilyen házban? – mutatott Switgall az elegáns sarki villára. – Hiszen a németek elvették a magukét! Anyukám tökéletesen egyetértett ezzel, és nyomban meghívta őket spártai egyszerűségű otthonunkba. Magda mutatta az utat, Switgall felültette anyukámat a dzsipre és lassan utánahajtott, a jóképű kapitány pedig mellettem ballagott. Társaink bámulva nézték az elhaladó társaságot. Switgall elismeréssel adózott az otthonosan berendezett lakásnak, s bevallotta, hogy elhelyezésünkkel kapcsolatban nem illetékes intézkedni. – Semmi baj, tiszt úr! – sóhajtotta anyukám. – Kérem, szólítson Frednek! – mondta. – A társamat pedig Ike-nak, ahogyan Eisenhower tábornokot hívják. – Nincs köztünk semmi hasonlatosság! – tiltakozott Ike. Az első találkozástól kezdve naponta ellátogattak hozzánk. Kiderült, hogy mindketten zsidók, és tanult emberek, magatartásukat mégis egy világ választotta el egymástól: Fred túláradó temperamentumú lengyel menekült volt, aki szerette az édes életet, Ike pedig nyugodt, csendes természetű, harmadik generációbeli New England-i. Fred gyakran bocsátkozott élénk vitába anyukámmal és Magdával, miközben hevesen gesztikulált, ezalatt Ike és én csendben üldögéltünk a sarokdíványon, ösztönösen keresve egymás kezét. Anyukám kezdettől fogva családtagokként kezelte őket, így amikor Ike első ízben hívott meg egy kis kocsikázásra a dzsipen, nem volt ellene

153

154

kifogása. Ettől kezdve Ike és én naponta sokat autóztunk, franciául beszélgettünk. Angol tudásom nem volt eléggé folyékony, és a francia nyelv valahogyan meghittebb légkört teremtett köztünk, mint a német. Hamarosan megtudtam tőle, hogy a felderítőknél szolgál, a Bergman név meg csak a németeknek szól, világosított fel. Valódi neve Irving Isaacson, a békeidőben Maine államban ügyvédkedett. Elárulta, hogy Frednek nincs tiszti rendfokozata, csupán őrmester, aki a tolmács szerepét tölti be. – De hát akkor miért olyan elegáns az egyenruhája? – kérdeztem. Ike megmagyarázta, hogy ez számukra engedélyezve van, de a magáét többnyire a hátizsákjában tartja – mondta széles mosollyal. Egyre jobban megismertük egymást, erősödött köztünk a bizalom, s Ike mesélni kezdett nekem hadseregbeli életéről. Mindezt egész világ választotta el eddigi életemtől, ismereteimtől, és nem győztem hallgatni. – Hogyan került egyáltalán a felderítőkhöz? – kérdeztem. – Hát egyszerűen Isten kegyelméből! – nevetett. – Főként talán azért, mert barátságosan rámosolyogtam egy brit ezredesre – ennyi az egész. Ezt nem találtam kielégítő válasznak, ezért tovább faggattam. – Hát, ha mindenáron tudni akarja, az egész a hadsereg végzetes félreértésének eredménye volt. A múlt év júliusának vége felé egy angliai kiegészítő táborban voltam, és vártam, hogy Normandiában bevessenek. Egy szép napon parancsot kaptam, hogy jelentkezzem Londonban a felderítőknél. Azt sem tudtam, mi a funkciója ennek a szervezetnek, de senki más sem tudta. Mindenesetre jelentkeztem, de ott senkinek nem volt a leghalványabb fogalma sem arról, hogy miért rendeltek oda. Kaptam tehát egyheti eltávozást, azzal, hogy utána ismét jelentkezzem. Az egész roppant furcsa ügy volt. – A hét elteltével újra jelentkeztem, és ezúttal azt tanácsolták, hogy keressem meg az egyik tisztet, azzal, hogy az illető utánanézzen: van-e számomra helyük. A gyalogsághoz nem volt kedvem visszamenni, de az intézmény számára sem igen tudtam túlságosan sok hasznavehetőt nyújtani: jogi diplomámat a Harvard Egyetemről, négyévi gyalogsági szolgálatot, benne híradós kiképzést, egy kevés francia és német nyelvtudást és végül – saját magamat. – Az egyik tiszt, akihez küldtek, történetesen nagy darab, kövér angol ezredes volt, aki a felső osztályok kiejtésével beszélt, és modora is tökéletesen ezt tükrözte. Egyszóval mintapéldánya volt ennek az emberfajtának.

Figyelmesen meghallgatott, látszólag mutatott is irántam némi érdeklődést. Rövid hümmögés után klasszikus brit kiejtésével így szólt: – Mindez nagyon érdekes, és feltehetően találunk itt helyet önnek. De tudnom kell, nincs-e kifogása az ellen, ha ugrania kell? – Mint mondhattam erre? Jónak láttam megkérdezni: mit kell ugráson érteni? – Hát, persze, ejtőernyős ugrást – mondta az ezredes. – Ott álltam a nagy kérdés előtt: hagyjam-e itt ezt az egész társaságot, és hajózzak be Normandia felé, vagy másszak bele valami egészen ismeretlen dologba, amelyhez ejtőernyős ugrás is tartozik? Pillanatok alatt döntöttem: – Ez nagyszerű! Kérem, vegyen állományba! – Szóval, láthatja, ennyi az én történetem a földerítőknél. Nevetséges, ugye? Elmondtam Ike-nak, hogy válságos helyzetekben én is a másodpercek töredéke alatt szoktam dönteni. Figyelmesen meghallgatott, úgy látszott, hogy tökéletesen megértette. De többnyire könyvekről, vitorlázásról, sportról beszélgettünk. – Teniszezik? – kérdeztem egy ízben, elképzelve, amint egy vörös salakpályán fehér labdákat röpítünk egymásnak. – Igen, de jobban szeretem a fallabdát, bár az az igazság, hogy évek óta nem játszottam. Pontosan 1941 januárja óta, amikor bevonultam. – De hiszen ennek már négy és fél éve, akkor Amerika még nem is állt hadban! – Az az igazság, hogy önként jelentkeztem. – Hazafiságból vagy talán azért, mert zsidó? – Sem ez, sem az nem volt ennek az igazi oka. Ha tudni akarja, akkor szereztem a jogi diplomámat, és édesapám ügyvédi irodájában egy kicsit untam a munkát. Azonkívül éppen akkor szakítottam a lánnyal, akinek udvaroltam. – Értem – bólintottam, nagyra értékelve őszinteségét. – Hány éves volt akkor? – Huszonnégy. – De hiszen ma sem látszik akár egy nappal is öregebbnek! – Tudom – nevetett. – Mindig bánkódtam, hogy olyan fiatalos a külsőm. De most már nem. – Meséljen az ejtőernyős ugrásokról! Ijesztően hangzik.

155

Beszélt az ejtőernyős kiképzésről, elmondta, hogy ott milyen emberekkel akadt össze. – Igazán nagyon mulatságos volt – mondta. – Tudja, mi az egyik legremekebb érzés a világon? Ha az ember felnéz, és látja, hogy fölötte szép szélesen kinyílik az óriási ernyő. – Izgalmasabban hangzik, mint akármelyik háborús regény, amit olvastam – mondtam elragadtatva, és máris könyvekre terelődött a beszélgetés. Olvasottabbnak találtam, mint a legtöbb magyar ismerősömet, de azt is észrevettem, hogy ennek nem tulajdonít jelentőséget. Ez is tetszett. Egy napfényes délutánon, amikor újra egy kis kocsizásra indultunk, a dzsip vezetői ülésén egy angyali német kisfiút találtunk – egy kis tócsában. Már-már azt vártam, hogy Ike bosszankodni fog, de ő csak gyengéden felemelte a kis srácot, vigyázva, hogy hozzá ne érjen csuromvizes nadrágocskájához. – Was haben Sie hier gemacht? (Mit csinált maga itt?) – korholta a gyermeket, majd óvatosan letette a földre. Hangosan elnevettem magamat. – Mi olyan mulatságos ebben? – kérdezte. – Úgy szólította őt, hogy „Sie”, vagyis magázta! De tulajdonképpen azon nevettem, hogy katona létére ilyen gyengéden bánt egy kisgyerekkel. Május vége felé Ike bejelentette, hogy ő és Fred egy időre Kelet-Európába utazik. – Sokáig marad? – Nehéz előre megmondani. – Veszélyes lesz? – Nem hiszem, de éppen erről szeretnék megbizonyosodni. Ha sikerül az utunk, akkor mi leszünk az első nyugati szövetséges katonák, akik beszámolhatnak a szovjet zónában uralkodó helyzetről. – Hova tervezik az utat? – Nos, először próbaútra megyünk Csehszlovákiába, s ha ez sikerül, akkor Lengyelország, talán Magyarország kerül sorra. Szeretné nekem megmutatni Kaposvárt? – Jó lesz, ha siet – feleltem kissé szomorkásan, Petire gondolva. – Ki tudja, addigra talán már férjes asszony leszek. – Ike azt hitte, hogy csak ugratom, hiszen sohasem említettem neki, hogy van valakim otthon. 156

***

Ike és Fred május 29-én indult Csehszlovákiába, miután néhány iratukat az ágyunk alá rejtették. – Ha nem jövünk vissza, feltétlenül égessék el! – kötötte a lelkünkre Ike. Napközben érte aggódtam, éjszaka róla álmodtam, és óriási volt az örömöm, amikor pár nap múlva visszatértek. – Hogy sikerült? Kockázatos volt? – kérdezősködtem. – Nem is. – Nem hittem neki, így azután nagyon rossz érzéssel búcsúztam tőle másnap, amikor Lengyelországba indultak. Távollétükben egy amerikai tiszt kereste föl táborunkat. Meglehetősen ünnepélyesen összehívott bennünket, és közölte, hogy Lipcsét és környékét hamarosan az oroszok veszik át mint megszállók. Megígérte, hogy még azon a héten elindítja transzportunkat Budapestre. Ennek hallatán társnőim hangos örömujjongásban törtek ki, néhányan sírva fakadtak, az én torkomat azonban összeszorította az aggodalom. Mi lesz, ha elindítanak bennünket, mielőtt még Ike visszatér Lengyelországból? Meglátom-e őt valaha? Most, hogy életem boldog és gondtalan lehetne, íme megint milyen bonyolulttá vált! Körülbelül két héttel azután, hogy a két férfi elutazott Lengyelországba, Markkleebergben összeállítottak egy személykocsikból álló vasúti szerelvényt. Magda már hozzáfogott volna, hogy Ike papírjait elégesse, de én hevesen tiltakoztam: – Ezt még nem teheted meg, nem, még nem! – Mi van veled, Jutka? – Anyukám megtapintotta a homlokomat. – Forró. Úgy nézem, lázas vagy. A nap folyamán egyre lázasabb lettem, éjszaka Ike-ról álmodtam, olyan szerelmes álmokat láttam, amilyeneket soha azelőtt. Hajnal előtt reszketve, forrón ébredtem. Most már valóban itt akartam maradni, de hogyan oldjam meg? Anyukám és Magda az én kedvemért mondjon le a hazajutás lehetőségéről? S mi lesz Petivel? Hónapok óta először sikerült felidéznem az alakját: szőke fejét, kék szemét, hívogató mosolyát. Vajon hazatért-e már, s vár-e rám? Szeretem, mondtam magamnak, de másként. Hogyan oldjam meg ezt a kérdést? Az aggodalom növelte a lázat, a láz az aggodalmat: reggelre már félrebeszéltem. Anyukám elrohant, és csakhamar visszatért egy német orvosnővel, aki alaposan megvizsgált. – A lányának nem szabad elindulnia a transzporttal – hallottam mintegy távolról. – Tüdőgyulladása lehet, és az végzetessé válhat.

157

158

– Itt maradunk? – suttogtam hitetlenkedve. – Maradunk, édesem! – ölelt át anyukám. – Persze, hogy maradunk! Másnap, amikor a szerelvény elindult, ismét félrebeszéltem. Anyukám később elbeszélte, hogy aggodalmában kirohant az utcára, és tanácstalanul járt fel és alá. Mit tegyen? A hírek, amelyek eljutottak hozzá, rettenetesek voltak, és tudta, hogy három magányos nő egy elhagyott táborban nem szállhat szembe részeg katonákkal. De hová mehetnénk? Kihez fordulhatnánk segítségért? A sarkon ekkor egy ápolt külsejű német nő fordult be, karján kis fonott kosárral – épp olyannal, amilyen anyukámé volt Kaposvárott. Anyukám odasietett hozzá, bemutatkozott, és gyorsan elmondta gondunkat. A hölgy felajánlotta, hogy befogad bennünket. Két nappal később lázas álmomból fényes rézágyban tértem magamhoz, hófehér párnák közt, amilyeneket Kaposvár óta nem láttam. Álmodom talán? Az ágyam mellett egy katona állt, a kezemet fogta. Könyökömre támaszkodtam, hogy jobban megnézzem. Ike lehajolt, gyöngéden homlokon csókolt: – Jobban vagy? – Ike, visszajöttél – suttogtam. Június vége felé, vagy 10 nappal az oroszok bevonulása előtt anyukám, Magda és én elhagytuk Lipcsét. Ike kocsival elvitt bennünket Berneck-am-Fichtelgebirgébe, ebbe a festői bajor üdülővároskába. Fred gyönyörű villában várt ránk, amelyben korábban valami náci főhivatalnok lakott. Hamarosan ismét egészséges voltam. Ike szorgalmasan dolgozott lengyelországi útijelentésén, de minden délutánját velünk töltötte. Egy fiókban talált fekete-fehér trikóból anyukám fürdőruhát mesterkedett össze nekem. Ike is elővette évek óta használaton kívül helyezett fürdőnadrágját. Találtunk a házban egy ón fürdőkádat és egy kerti tusolót, s az idő boldogan telt a ház mögötti domboldalig felnyúló gyönyörű kertben. – „Aki él, az mind, mind örüljön” – fordítottam le franciára auschwitzi jelszavamat. Hiszen egyetlen ilyen, Ike-kal eltöltött délutánért érdemes volt életben maradni! Június végén Fred megint azzal a hírrel állított be, hogy hamarosan újabb transzport indul Budapestre. Anyukám és Magda készülődni kezdett, s minél hamarabb otthon szeretett volna lenni, de én ismét kétségbeestem. Csak még egy darabig maradhatnék! Ike és én csak hat hét óta

ismerjük egymást, és ebből is milyen keveset voltunk együtt! *** Másnap verőfényes július harmadikára ébredtem – ezen a csodás nyári napon töltöttem be a huszadik évemet. Kihajoltam a szuterén egyik ablakán, hogy beszívjam a nedves föld, az érett eper és a rózsák illatát. „Aki él, az mind, mind örüljön” – mondtam magamnak, várakozással telve. Kávéért és cigarettáért Fred egy csomó friss élelmet szerzett – frissen kopasztott csirkét, egy kosár cukorborsót, egy tucat tojást, negyed kiló frissen köpült vajat. Anyukám dobostortát készített – mennyit álmodoztam dobostortáról Lichtenauban! Anyukám és Magda saját kezűleg készített, Fred és Ike pedig csere útján szerzett ajándékokkal leptek meg. Ike minden egyes darabot külön-külön hozott be, és mindegyiket szellemes, francia, angol vagy német nyelvű ajánlással nyújtotta át. El voltam tőle ragadtatva. Vacsora közben Fred sok országból összegyűjtött mulatságos történeteket mesélt, s én csak nevettem, nevettem, amíg csak eszembe nem jutott a múlt évi születésnapom – a kaposvári városi istálló, Sári és Laci, a szegény nászutas pár. Pogány Bandi bácsi, amint kitámolyog a kínzókamrából. Visszagondoltam barátnőimre, akik születésnapomra gratuláltak, Peti édesanyjának suttogva, imaként elmondott szavaira: „Isten éltessen, Jutka! Vigyázz a fiamra!” Ike-ra néztem, s az árnyak eltűntek. A dobostorta és a fekete elfogyasztása után Ike és én felmentünk a teraszosan emelkedő kert legmagasabb pontjára a rózsa- és földieperágyások közé. A csillagos ég és a nyári kert illata valósággal elkábított. Szinte a fejünk fölött függött a telihold, s hihetetlenül romantikus hangulatot árasztott. A kerti padon Ike átölelt, és első ízben megcsókoltuk egymást. – Valamikor, talán hamarosan visszatérek Maine-be – mondta órákkal később. – Tetszene neked ott. Rengeteg erdő meg tengerpart. Ezernyi tó. Alkalmas hely gyerekek nevelésére. Eljönnél velem? – Megkérte a kezemet! – Alig ismersz! – mondtam hevesen, bár ugyanezt mondhattam volna magamról is. De gyorsan összeszedtem a gondolataimat, amint a lágerben szoktam volt, hiszen ezt kívánta a helyzet. Sietve mérlegre tettem a válasz-

159

160

A Berneck-am-Fichtelgebirge-i kertben (1945 júliusa). Fürdőruhámat anyukám a házban talált rongyból varrta

Eljegyzési képünk (1945. július 4.). A felvételt Ike önkioldóval készítette. Egyetlen, tarka csíkos szoknyámat viselem

161

tás lehetőségeit: Peti vagy Ike? Párizs vagy a maine-i erdők? Könyvek vagy gyerekek? Költészet vagy szerelem? Peti sohasem bocsátja meg – gondoltam sajgó szívdobbanással –, de az elhatározás az enyém volt, az én dolgom lesz egy életen át örülni vagy sajnálkozni felette. Felnéztem a csillagokra: a kémény mellett felismertem régi barátomat, a Göncölszekeret. Változatlan volt, és kedves, mint mindig. Követte utamat Kaposvárról Auschwitzba, Lichtenauba, Berneckbe. – Ike – suttogtam alig hallhatóan –, látni Maine-ben a Göncölsze­keret? – Akármi legyek, ha nem! – mondta nevetve, és újra a karjába vett. Jóval elmúlt már éjfél, amikor könnyű léptekkel lesétáltunk a teraszos kerten át a házhoz – a Göncölszekér távolról ránk hunyorgott. Óriásira nőtt árnyékunk remegett a holdvilágos ösvényen.

162

14. fejezet

VISSZATÉRÉS KAPOSVÁRRA

Kaposvár, 1977. július 3–9.

Tizenkilencedik születésnapomat, 1944. július 3-át szülővárosom, Kaposvár városi istállójában töltöttem, auschwitzi deportálásunk előtt. Huszadik születésnapomon eljegyeztük egymást Ike-kal. Huszonegyedik születésnapomat már mint férjes, öt hónapos terhes asszony a Maine állambeli Popham Beachben, apósom és anyósom nyaralójában ünnepeltem. Harminchárom évvel később az én születésnapomat és az Egyesült Államok nemzeti ünnepét, július 4-ét kertünkben ünnepelte a család a hagyományos maine-i kagylósütéssel, a kertünkben termett zöldborsóval, eperrel és a kert virágaival. Kilencen voltunk – anyukám, Ike, három felnőtt gyermekünk, házastársaik, végül jómagam. Vacsora után férjem egy jegyzetfüzetből felolvasta az elmúlt év eseményeit, és tréfásan közölte: Jutka nyolc év után lemondott a Bates Kollégium dékáni tisztéről. A Bates Kollégium többé már nem lesz az, ami volt. – Ez igaz – kuncogtam, mert még mindig mulattatott az a tény, hogy én, Magyar Jutka Kaposvárról dékánja voltam ennek a tisztes hagyományú maine-i egyetemnek. Másnap, 1977. július 5-én, pontosan harminchárom évvel azután, hogy az országot egy marhavagonban elhagytam, Ilona lányommal útnak indultunk Magyarországra. Családi naptárunkban már a második nemzedéket jegyeztük, Ilona, a barna szemű, barna hajú szép fiatal nő húszas éveinek közepén járt, de legfeljebb tizenkilencnek látszott, amennyi én voltam 1944-ben. A repülőgép ülésén hátradőlve Ilonával munkámról beszélgettünk: az volt a tervem, hogy ősszel visszatérek az egyetemre matematikát és számítástechnikát tanítani, Ilona pedig a Smith College-ben angol irodalmat tanított. Az óceán fölött repültünk, amikor Ilona a háborúra terelte a szót. – Anyu – mondta –, Johnt az édesapád után nevezted el, tehát a holo­ kauszt egyik áldozatának a nevét kapta. Nekem miért nem adtál ilyen nevet?

163

– De hát te is ilyen nevet kaptál – mosolyodtam el szomorúan –, a legjobb barátnőm, Pogány Ilona nevét kaptad. – Ezt sohasem mondtad. – Dehogynem. A napokban bátyád is említette. Egyszerűen csak besöpörted a tudatod alá. Ilona szeme tágra nyílt: – Tudod-e, miért? Johnnak és nekem gyermekkorunkban sok lidércnyomásos álmunk volt. – És Marknak? – Úgy látszik, ő már immúnis az ilyen álmokkal szemben. ***

164

Zürichben átszálltunk a budapesti járatra. Amint ereszkedni kezdett a gép, az ablakon át ismerős látvány ötlött a szemembe: zöld mezőt kettészelő jegenyesor. Gyermekkoromban ezek a jegenyesorok látszottak a párhuzamosság bizonyítékának: a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Kislánykorom emlékei közül hirtelen eszembe jutott egy érzelmes, hazafias dal: „Táltos paripámon hazaszállok, / Odahív fű, fa, lomb, virág”. Azon kaptam rajta magamat, hogy könnyezek. A pilótafülkéből angol és magyar nyelven bejelentették: – Hölgyeim és uraim! Kapcsolják be biztonsági öveiket, néhány perc múlva leszállunk Budapesten! Amint a gép megállt a betonon, magyar nyelvű parancsszavak ütötték meg a fülemet – ezek a náci időket idézték fel bennem. – Ilona, én nem akarok kiszállni – nyöszörögtem. – Vissza akarok menni! Majd a barátaim megmutatják neked az országot! De Ilona kicsalogatott a gépből, s mire a kijárathoz értünk, már összeszedtem magamat. – Bocsáss meg, pillanatnyi elmezavar volt – mondtam Ilonának. A poggyászkiadónál Ilona mellett bajuszos, jól ápolt, magyar fiatalember állt. – Uram, mennyit adjak a portásnak? – kérdeztem tőle bizonytalan magyarsággal, hiszen évtizedek óta még anyukámmal sem beszéltem magyarul. Megmondta, majd mosolyogva hozzátette: – Van egy kis idegen kiejtése, asszonyom!

– Ugyanezt szokták mondani nekem, ha angolul beszélek! – feleltem nevetve. – Régóta van külföldön? – Harminchárom éve. – Akkor nyilván a háború végén hagyta el az országot – nézett rám kérdő tekintettel. – Én sohasem hagytam el az országot – csattantam fel, miközben a torkom is összeszorult. – Engem elvittek. Marhavagonban, Auschwitzba. – Meg van döbbenve – fordult felém Ilona. – Mit mondtál neki? Lefordítottam, majd összerázkódva hozzátettem: – Biztosan ő is nyilas. A háború végén a nyilasok hagyták el az országot. Nyilván engem is annak néz. Ilona fejét rázta: túl fiatal ahhoz, hogy nyilas legyen. Hiszen a háború után születhetett. – Nyugodj már meg! Nem ismerek ma rád! De dühöm csak nem csillapodott. – Hát akkor egy nyilas fia! Mi a különbség? Megérkezett a szalagon a csomagunk. Ilona lehajolt, hogy kiemelje, amikor a fiatalember odaugrott, hogy segítsen neki. Az embertömegnek hátat fordítva megragadta a kezemet, és egy csomó magyar aprópénzt nyomott a markomba. – Ez jó lesz a portásnak! – mondta. – Éppen megfelelő összeg. Csókolom! – Meghökkenve fordítottam le Ilonának, hogy mit mondott. – Miért olyan bizalmaskodó? – kérdezte Ilona helytelenítően. – Talán keresni akart rajtunk – mondtam, és eszembe sem jutott, hogy a „csókolom” a régi „kezét csókolom” rövidített változata, amit olyan jól ismertem gyermekkoromból. Sértődötten átadtam neki egy tízforintos bankjegyet. – Nem, nem – hárította el a pénzt, és lehajolva régimódian kezet csókolt. – Isten hozta! *** Ilona és én vagy háromnegyed órával később megérkeztünk az elegáns margitszigeti nagyszállóba, a szigetre, amelyre gyermekkoromból olyan jól emlékeztem. A taxisofőr becsapott bennünket, de ki törődött vele? Hajdani szerelmem, az őszülő egyetemi tanár hosszú szárú rózsákból összeállított csokorral várt bennünket.

165

– Dr. Hanák Péter – mutattam be Ilonának. – Peti! – mosolygott Ilona, miközben kezet ráztak. – Mintha mindig ismertem volna! Peti felkísért bennünket szép, levegős szobánkba, amelynek a parkra nyílt az ablaka, én pedig kézitáskámhoz siettem, hogy elővegyem az amszterdami repülőtéren vásárolt cointreau-s üveget. – Ezt meg kell ünnepelnünk – mondtam mosolyogva, miközben az aranyszínű italt a vastag vizespoharakba töltögettem. – Régimódi szokás – mondta a professzor, s láttam, hogy hajdani aranyszőke haja már deresedett. Koccintott: – Isten éltessen! Tudod-e, Ilona, mit jelent ez? – Vivát! – kiáltotta Ilona. – Lehajim! Az életre! – A gyerekeinkre! – koccintottam poharamat Petiéhez. – A házastársainkra! – mondta mosolyogva, s ez a mosoly végre helyrehozta rossz lelkiismeretemet. Úgy látszik, mindkettőnk szempontjából jól választottam, amikor Ike felesége lettem. *** Az első estén Fülöp Mancinak, anyukám unokahúgának, ennek a kellemes, kövérkés, gödröcskés arcú asszonynak voltunk vacsoravendégei. Egy kis budai vendéglőbe vitt bennünket, ahol fehér damasztabrosz volt az asztalokon, és cigányzenekar játszott. Mindaddig eléggé ügyesen játszottam az amerikai turista szerepét, amíg a prímás rá nem zendített A vény cigányra, apukám egyik kedvenc dalára. Apukám hamvai a mühldorfi láger egyik tömegsírjában pihentek, s most úgy éreztem, hogy végre ott lehetek a temetésén. Arcomat a tenyerembe temettem, hogy elrejtsem könnyeimet. Vacsora után szerettem volna lefeküdni, de Manci elhívott a szállodába néhány kaposvári ismerőst. A beszélgetés szinte kizárólag rég holt családtagokról és barátokról folyt. Másnap elindultunk Ilonával kaposvári zarándokutunkra. ***

166

Délutáni vasúti utazásunk eseménytelenül folyt mindaddig, amíg másodosztályú fülkénkbe be nem lépett egy kövérkés asszony.

– Hazautazom Kaposvárra – mondta szülővárosom ismerős tájszólásában, majd megkérdezte: – Maguk is oda utaznak? – Igen – feleltem, s kezem az izgalomtól ökölbe szorult. – Kaposváron születtem, ott is nőttem fel. – Igazán? – csodálkozott, ahogyan végignézte amerikai öltözékemet. – Családlátogatásra megy? Némán ráztam a fejemet, majd kirobbant belőlem: – A családom nagy részét megölték a háború alatt. – Auschwitzban? – Szótlanul bólintottam. – Milyen szörnyű – rázkódott össze. – Tudja-e, mi volt a nácik legnagyobb tévedése? – Nem – mondtam, a kérdéstől meghökkenve. – Hogy nem az összes cigányt küldték maguk helyett a gázkamrába! Megérkezésünk után nem fogadtam el, hogy elvigyen bennünket a szállóba. Ilona és én bőrönddel a kezünkben gyalog mentünk az ismerős kaposvári vasútállomásról a Dorottya – azelőtt Turul – Szállodába. – Ez a hajdani Tisza István utca 12., itt lakott és itt is halt meg Klein nagypapa- mondtam Ilonának, amikor elhaladtunk az ismerős, emeletes ház mellett. – Pihenjünk ma este – javasolta Ilona –, bizonyára fáradt vagy. A szállodában hirtelen úgy éreztem, hogy meg kell keresnem valakit a régiek közül, felhívtam hát egy régi osztálytársnőmet, akire már csak halványan emlékeztem, de ő volt az egyetlen, akinek mostani nevét Budapesten sikerült megtudnom. Ezután Ilonával megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Aznap éjjel álmot láttam, már nem először. *** Az álom hirtelen rossz érzéssel kezdődött. Elszorul a torkom, és valami gyermekes elhagyatottság érzése vesz erőt rajtam. Kicsi, érzékeny gyerek vagyok, éppen olyan, amilyen akkor voltam, amikor Pogány Ilonával barátságot kötöttünk. Ilona nem akar játszani velem! – sírdogálok – már nem szeret engem! Majd ismét visszatér mai énem – józan, érett ember vagyok, s elhatározom, hogy megkeresem Ilonát. – Ilona – akarom mondani neki – többet kellene találkoznunk. – Hirtelen ott állok Vár utcai házuk előtt,

167

Kaposváron. Húszlépésnyire tőlem homályos, de jól felismerhető alak áll. Halvány, szinte síkszerű, de a jól ismert, karcsú, izmos alak: ez Ilona, mézszínű hajával, ismerős vállával, karjával. De ismét kisgyermekesen lenszőke, puha haja a homlokába hullik. Milyen furcsa ez a gyermekes hajviselet a felnőtt arc felett! Hiányoztál, Ilona – akarom mondani –, régóta hiányzol. – De fájdalmas félszegség fog el, amint kisgyereklábamon feléje rohanok, karommal szó nélkül feléje integetve. Ekkor Ilona eltűnik a néptelen Vár utcán, a Cser erdő felett, a halvány kaposvári égbolton. – Maradj itt! – könyörögnék neki egész lényemmel. Én vagyok a kisgyerek, a fiatal lány, a felnőtt asszony. Maradj itt, Ilona! ***

168

Felriadtam álmomból, és éreztem, hogy hiányzik oldalamról a férjem. Ilona még aludt. – Találkozunk a reggelinél! – firkantottam neki egy cédulára. A szállodaportás meghökkenve mutatott az órára. – Asszonyom! Hajnali négy óra van, és szakad az eső. Legalább egy esernyőt vigyen magával! De az esőnek csak megörültem: lemosta könnyeimet, amint szülővárosom gyengén világított utcáit jártam. Eszembe jutott a dal, amit Auschwitzban énekeltünk: „Felettem sír az ég, sírnak a fellegek / Álmaimban mindig hazajárok, / várnak reám, akik szeretnek”. De rám senki sem várt. Nyolc órára minden ismerős házat végigjártam. Égő szemmel, esőtől csepegő hajjal, átnedvesedett ruhában, kimerülten tértem vissza a szállodába. Egy utcai árusnál az esőben megálltam, és vettem a reggelihez néhány gyönyörű őszibarackot. Fiatal pincérünk kissé megsértődött: – Külföldi vendégeink számára grépfrútlevet szolgálunk fel – mondta. – Amerikából importálták! Ilona frissen préselt őszibaracklevet kért, de én, hogy pincérünk kedvében járjak, grépfrútlevet. Az első kortyot alig bírtam lenyelni: citromlé volt, savanyú, mint az ecet. Hátrahajolva a szék hátsó lábán hintáztam, és rázott a nevetés. Aztán megeredtek a könnyeim, és mindjárt könnyebben éreztem magamat. – Szükségem volt erre – mondtam Ilonának. Bőséges borravalót adtunk, majd felálltunk az asztaltól. Néhány perccel

később már nyugodt léptekkel haladtunk az esőtől nedves járdán – szabályos amerikai turistákként. Az eső már elállt, a nap ferde sugarai cirógatni kezdték a karomat. A szállodai portás ugyan büszkén mesélt újonnan helyrehozott belvárosunkról, én azonban megdöbbentem a sok hulló vakolat, hiányos stukkódísz, kopott ajtó láttán. Igaz, néhány háztömböt frissen festettek, de a város nagy részén látszott, hogy évtizedek óta elhanyagolták. Az üzletek kirakataiban rossz minőségű áru, gyenge kínálat, kivételt csak az élelmiszerüzletek képeztek. – A magyarok most is jól táplálkoznak – jegyezte meg Ilona. – És isznak – tettem hozzá a hatalmas italválaszték láttán. – Ma este megkóstoljuk a tokaji aszút – mondtam. – Hova megyünk ma délelőtt? – kérdezte Ilona. – Mit nézünk meg? – Elmegyünk az óvárosba – mondtam –, gyermekkorom színhelyére. Ne csodálkozz, hogy ha itt nőttem is föl, rosszul tájékozódom. – Megbocsátom, anyu. A katolikus templom most is uralkodó helyzetet foglalt a főtéren, bár a szomszédos városházán a sarlós-kalapácsos zászló lengett. A kettő között, egyensúlyt tartva állt őrt Kossuth Lajos szobra, akinek nevét a tér ma is viselte. Az új rendszer számos utca nevét megváltoztatta. Észrevettem azonban, hogy sokan ma is a régi nevükön nevezik őket. És a kannák sárga és piros szoknyái most is ott pompáznak a virágágyakban, mintha mi sem történt volna azóta, hogy a várost elhagytam. Csakhamar a Vár utcába értünk, az ismerős házakhoz: itt volt Winternitzék háza, ahol a fűszerüzletük is volt, vele szemben pedig az elegánsabb Pogány-ház. – Mindkét család elpusztult a háború alatt – mondtam Ilonának, igyekezve megőrizni tárgyilagos hangomat. – Senki sem maradt közülük életben. – Hol haltak meg a barátnőid? – Pontosan senki sem tudja. Winternitz Bödét és Salgó Ágit valószínűleg az orosz front bordélyaiba hurcolták. Pogány Ilona és Évi, a húga meg Schwarzenberg Zsuzsi megmenekült ettől a sorstól: skarlátban betegedtek meg, és gázkamrába kerültek Auschwitzban. Kárpáti Évi is gázkamrában végezte, az utolsó auschwitzi szelekció után. Azt mondták, csontváz-­sovány volt.

169

Beléptünk a mára már szegényes lakhellyé züllött Pogány-ház kapuján. A kertet gaz verte fel. A tágas verandán, ahol annyi finom ebédet és vacsorát ettem a családnál, most egy rozsdamarta ócska jégszekrény, egy kimustrált gyermekkocsi és három csordultig telt szeméttartály ékeskedett. Tekintetem a kövezett udvarra tévedt. Az elhanyagolt szőlőlugas közelében néhány szál kamillavirág nőtt, ezeket mindig összegyűjtöttük, hogy Ilona és Évi selymes szőke haját velük öblítsék. Ujjaim között lassan elmorzsoltam néhányat. Menjünk innen, Ilona – mondtam, összerázkódva az ismerős illattól. – Túlságosan sokáig voltam itt hajnalban. Nem bírom tovább. Továbbmentünk, időnként megálltunk fényképezni. Kontrássy utcai hajdani otthonunk spártai egyszerűségű sportklubot rejtett a falai között, aranybarna cserépkályhánk még ott árválkodott az egyik szoba sarkában. Az egyik falon fémből készült öltözőszekrénysor felett falióra mutatta az időt. Iskolámon, a hajdani kaposvári leánygimnáziumon most ez a felirat állt: „Vasutas Dolgozók Gyermekeinek Kollégiuma”. Csengettem: a portás beengedett. Ilona és én kettesével vettük a széles lépcsőket, mint én hajdan. Dr. Biczó egykori dolgozószobája felé tartottunk. – Nincsenek itt könyvek! – sóhajtottam a csupasz falak és a fémbútorok láttán. – Jobb lett volna, ha el sem jövünk ide! Ezután befordultunk a Berzsenyi utcába. A hajdani büszke zsinagóga falán eleinte észre sem vettük a figyelmeztető táblát: „Vigyázat, omlásveszély!” Úgy festett, mintha évtizedek óta meg sem közelítették volna az épületet. Ilonával körüljártuk az elhanyagolt, magas zsinagógát, benéztünk a törött, színes üvegablakokon; mindenütt pusztulás képe fogadott: törött csillárok, felborított padok, noha a zsinagógát sohasem érte bombatalálat. ***

170

Legvégül elindultunk a Berzsenyi utca 45-ös számú házához – Vágó nagyszüleim házához, amely gettóbeli otthonunk volt. Ilona ránézett aranymedalionomra: – Ez Vágó nagymamádé volt? – Igen, ez volt az órája – bólintottam. – De az óraszerkezet a pince rejtekhelyén megrozsdásodott.

– És mi lett apukád pecsétgyűrűjével, amelyet Klein nagyapádtól örökölt? A pék alighanem kiásta a rózsafa alól. Amikor Magda néném a háború után néhány napra hazatért, engedélyt kapott, hogy körülnézzen a házban, de a holminkból semmit sem talált ott, csupán azt, amit a pince falában rejtettem el. Ott állt akkor is a kis bödön megavasodott libazsír, néhány ékszer, családi iratok és fényképek között. Minden egyebet eltüntetett a nyilas pék. John születése után eszembe jutott nagyapa gyűrűje, és írtam egyetlen életben maradt kaposvári hozzátartozómnak, Ica néném özvegy férjének, hogy vásárolja vissza a számomra. De a pék akkor már nem élt: egy ízben, amikor vidékre indult lisztet vásárolni, útközben villámcsapás érte. – Villámcsapás! Erről sohasem beszéltél nekem! – Azt hiszem, hogy ennek az embernek a nevét sem említettem soha! *** A régi Vágó-ház szinte a felismerhetetlenségig megváltozott: omladozó falak, elferdült háztető fogadott bennünket. Csinos cigányasszony nyitott ajtót, kövér kisbabáját szoptatta, hosszú szoknyája mögül maszatos kislány kíváncsiskodott elő. – Jöjjenek be! – mondta az asszony, az udvarra tessékelve bennünket. Körülnéztem, a szívem szégyenszemre erősen dobogott, de semmi sem tűnt olyannak, mint régen, kivéve a terebélyes kajszibarackfát a kövezett udvar közepén, amely most is tele volt mosolygó gyümölccsel. – Ezt a fát a nagyapám ültette – mormogtam, miközben ujjam hegyével gyengéden simogattam a görcsös fatörzset. – Nem, asszonyom – mondta szelíden a cigányasszony –, a fát az én apám ültette. Az a fa még gyermekkoromban kiszáradt. A lakók megengedték, hogy benézzünk egyszobás otthonukba, de alig maradt valami, ami a régi időkre emlékeztetett volna. Vágó nagymama fafűtésű konyhai tűzhelye sötéten gyászolt a konyha sarkában, emlékeztetve utolsó ebédünkre: zöldbab volt baracklekvárral. – Menjünk – mondtam Ilonának, örülve, hogy megszabadulok innen. – Találkoznom kell régi osztálytársaimmal. Csodálkozásomra a Dorottya Szálló halljában hat régi osztálytársnőm várt ránk – ők most is Somogy megyében éltek. Móritz Sárit nyomban

171

172

felismertem bronzvörös hajáról, fitos orráról, kisportolt alakjáról. – A legjobb barátnőid mind elmentek Kaposvárról – mondta Móritz doktornő, amint mellém húzta a székét. – Biczó tanár úr háreméből senki sem maradt a városban. Egyébként Toronyi Ági, Vertelényi Baba és Magay Márta csókoltat, Budapesten akarnak találkozni veled. Édesanyám is üdvözöl. Emlékszel-e még a tengerzöld ruhára, amit egyszer kölcsönadott neked? Még mindig megvan a padláson. Tudod, anyukám mindig emleget, valahányszor a régi holmik a kezébe kerülnek. Vajon emleget-e még más is rajta kívül? – gondoltam. – Anyukám és Magda néném üdvözöl benneteket – mondtam a hajdani lányoknak, miközben kanalamat az illatos vargányalevesbe merítettem. – Anyukám évtizedekig velünk lakott, és jól menő ajándékboltja volt a városban. Nem ment újból férjhez. – És Magda nénéd? – Magda elvesztette a férjét a háborúban, de később, Amerikában férjhez ment egy elözvegyült túlélőhöz, Vass Mihályhoz. Van egy nős fiuk, Andrew, akit imádnak. Magda és férje a közelmúltban nyugdíjba mentek, és Floridában, anyukám mellett találtak lakást. De jó volna vinni nekik egy kis vargányát! Hajdani osztálytársaimmal, persze, megmutattuk egymásnak a családi fényképeket, mégis főként a múltról beszélgettünk: a vizsgadrukkról, a tréfákról, csínyekről. Keresztény osztálytársaimon látszott, hogy zavarban vannak, amikor a deportálás kérdése felvetődött, és csak ritkán hozták szóba elpusztult osztálytársnőink – Kárpáti Évi, Salgó Ági, Schőber Ágota, Winternitz Böde – nevét. Ehelyett a szó csakhamar Biczó tanár úrra terelődött, a körülötte azóta sokszorossá nőtt legendákra. – El kell menned a sírjához, Jutka! – mondta Sári feketéjét kortyolgatva. – Mi is rendszeresen látogatjuk. S. Erzsébet alighanem a gondolatomban olvasott: – Igaz, Jutka, nem voltam valami lángész, sohasem voltam jeles tanuló, de a gyerekeim szemében mégis tudós vagyok, s mindent, amit tudok, Biczó tanár úrnak köszönhetek. Ebéd után Ilonával elindultunk, hogy megmásszuk a három kilométeres lejtőt, amely a temetőbe vezet. Izzadva, lihegve értünk a zsidó temető ismerős vaskerítéséhez. Ilonának meséltem két nagyapám temetéséről, de

A kaposvári elhagyatott zsidó templom (1977). Ilona mögött az ajtón figyelmeztető felirat: „Vigyázat, omlásveszély!” Törött ablakok, hámló vakolat…

173

174

meglepődött, amikor régebbi őseink sírköveit is megpillantotta, köztük üknagyszüleimét is. Slovák Dávid és Julianna – betűztem ki a kopott feliratot. Ükapám 83 évet élt, ükanyám 97 évet – mondtam Ilonának –, mégpedig abban a világban, amely nem ismerte az antibiotikumokat. – Dávid és Julia – suttogta Ilona –, szép nevek volnának gyermekeinknek. – Ez igaz – mosolyogtam. – Nem tudtam, hogy a családod ilyen régóta élt Kaposváron – változtatott gyorsan témát. – Öt nemzedék! L. Tibor, a zsidó hitközség elnöke, amely a hajdani több mint háromezerhez képest most körülbelül negyven emberből állt, az I. világháború elesettjeinek emlékművénél várt bennünket. Gyermekkorom óta emlékeztem erre az emlékműre, amelyre rávésték az elesett 14 zsidó katona, köztük két kitüntetett nevét. Mellette Tibor megmutatta az emlékművet, amelyet most láttam először: tíz kecses oszlop fogott körül egy urnát. „A második világháború mártírjainak emlékére” – olvastam rajta a feliratot. ’ Családom. Barátnőim. Végigvillant az agyamon: ha nem dacolok az auschwitzi szelekcióval, ha nem rántanak ki Lichtenauban az Auschwitzba visszaküldött transzportból, ha nem menekülök meg a Lipcséből induló halálmenetből, a bombázásból, most az én nevem is itt volna felvésve, apukámé alatt. Néztem, néztem az oszlopokat, de neveket nem találtam rajtuk. – Tibor, hol vannak az áldozatok nevei? Megrázta a fejét: – Nem véshettük fel őket – felelte. – Miért? – Túl sokan voltak. – Hányan? – kérdeztem megborzongva. – A megyénkből deportált több mint ötezer emberből körülbelül csak kétszázötvenen élték túl a deportálást: öt százalék. Hirtelen elszédültem, és egy oszlopnak kellett támaszkodnom. – Nagyon sápadt vagy – fogta meg a karomat Ilona –, ülj le, pihenj egy kicsit. Elbúcsúztunk Tibortól, és átmentünk a szemközti katolikus temetőbe. Iskolatársaim útmutatását követve megtaláltuk Biczó tanár úr sírját, egy kaviccsal és hervadt virágokkal borított sírdombot. Ilona elolvasta a fekete vaskereszt feliratát, majd megjegyezte: – Biczó tanár úr 1945-ben halt meg. Ő is a háború áldozata volt?

– Bizonyos tekintetben – mondtam, miközben egy fényes kövecskét helyeztem a többi közé. Sóhajtva felegyenesedtem: – Menjünk vissza a szállodába. Elég volt a temetőkből, Ilona. Amikor napnyugtakor lefelé haladtunk a lejtőn, Ilona hozzám fordult: – Mesélj Biczó tanár úrról! – Kitűnő ember volt – mondtam. – Mindig úgy gondoltam, hogy a legrendesebb emberek egyike. Tudod-e, mit mondott róla Móritz Sári? Hogy Biczó tanár úr meggyilkolt tanítványai fölötti bánatában halt meg. Tudod, mindabból, amink elveszett, a legjobban Platón Gorgiaszát sajnálom. Biczó tanár úr tintával aláhúzott benne egy mondatot: „Jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni.” Ki tudja, talán ez a mondat késztetett arra, hogy Auschwitzban elutasítsam a helyettes kápói megbízatást. – Hol halt meg Biczó tanár úr? Kaposvárott? – Igen, ez biztos. Mindenki egybehangzóan állítja, hogy 1945 nyarán kétségbeesett lelkiállapotban volt. Legtöbb zsidó tanítványát megölték, bizonyára gyászolta őket. Aztán megérkezett a hír kedvencéről, Erdős Marikáról. Amikor erről Biczó tanár úr tudomást szerzett, szívrohamot kapott. Osztálytársaim szerint az Esterházy utcában halt meg, a leánygimnázium előtt. – Erdős Marika? Ő volt az a kislány, aki kölcsönadta neked a magyar ruhát? Mi történt vele? – Megerőszakolták és lelőtték. – Zsidó volt? – A náci törvények szerint az volt, bár a szülei még az ő születése előtt megkeresztelkedtek. De Auschwitztól megszabadult. 1944 tavaszán Marika a budapesti egyetemen tanult. – Valamennyi budapesti zsidót nem deportálták – mondta Ilona. – Az orosz előnyomulás ezt megakadályozta, igaz? – Igaz, de zsidó lányokat akkor is elhurcoltak német női táborokba. Marika ettől is megszabadult: egyetemi diáktársai egy padláson bújtatták. – Mint Anna Frankot. – Bizonyos tekintetben úgy, de Marikát a nyilasok sohasem találták meg. Azon a napon, amikor az oroszok felszabadították Budapestet, Marika az elsők között merészkedett ki az utcára. A városban óriási volt a zűrzavar, mindenhol ittas katonák grasszáltak, nő alig volt az utcán. Marikát megerőszakolták, és a Duna-parton lelőtték.

175

– Istenem! Most már a lejtő legmagasabb pontja felé tartottunk, lihegve, a felső Fő utca meredekebbnek tűnt fel nekem, mint amikor hajdanában a biciklimet toltam rajta felfelé. A tetőn egy pillanatra megpihentünk. A látóhatáron a vörös nap megvilágította Kaposvár háztetőit, épp úgy, ahogy az emlékeimben élt. Még mindig Erdős Marika képét igyekeztem felidézni emlékezetemben, libegő, hosszú hajával, telt keblével, amit úgy irigyeltem, amikor lágyan így szólt Ilona: – Ezer meg ezer nőt erőszakoltak meg a háború alatt, de senki sem beszél róluk. – Azok az Anna Frankok, akik túlélték az erőszakot, nem írják meg a történetüket. – És te megírod? – Már készen van egy fejezet, Ilona. Ha hazamegyünk, tudom biztosan, folytatom, mert úgy érzem, hogy ezzel halottaimnak tartozom. – Az élőknek tartozol vele – mondta Ilona.

176

15. fejezet

ELJÖTT A MEGBOCSÁTÁS IDEJE?

1983. szeptember, 1987. szeptember, 1989. július

Háromszor is visszalátogattam Hessenbe a nyolcvanas években, s minden egyes újabb utam izgalmasabb volt, mint az előző. 1983 szeptemberében, harmincnyolc év után azért kerestem fel Hessisch Lichtenaut, hogy kutatásokat végezzek emlékirataimmal kapcsolatban. Utam az Egyesült Államokból akár kellemes is lehetett volna, de feszült izgalom fogott el: 19 éves koromban voltam utoljára Hessisch Lichtenauban, ahova marhavagonban érkeztem Auschwitzból. Ezúttal repülőn utaztam: a Maine állambeli Portlandban szálltunk fel, egy éjszaka alatt repültünk át New Yorkból Zürichbe, majd vonattal folytattuk utunkat. A körülöttem zsongó német beszéd a múltra emlékeztetett, és hasztalanul próbáltam nem gondolni rá. – Zavarban vagyok – mondtam Ike-nak, amikor megérkeztünk –, ez új állomásépület, nem ismerem ki magamat. Autót béreltünk, és körüljártuk a városkát: gondozott virágoskerteket és „mézeskalács házakat” láttunk mindenfelé. – Csinos kisváros – mondta Ike. – Úgy látszik – mondtam borúsan. – Nyolc hónapot töltöttem Lichtenauban, de csak néhány rideg utcáját láttam – útban a láger és a vasútállomás között. Ike megállította a kocsit a rendőrség előtt, és egyenesen befelé tartott, én meg valósággal megrémültem. – Német rendőrség! – mondtam, és megállítottam az ajtóban. – Miért menjünk be? – Hát azért, hogy útbaigazítsanak! Rájöttem, hogy aggodalmam tökéletesen alaptalan és követtem. Ike eléggé folyékonyan beszélt németül, de az íróasztal mögött ülő fiatal német rendőrtiszt láthatóan zavarban volt. – Magyar zsidó női tábor – tűnődött, és egy mozdulattal hátralökte

177

178

homlokáról világosszőke haját. – Lássuk csak – ez még az én időm előtt volt, illetve, amikor én még meg sem születtem… Várjon egy pillanatig, megkérdezem az őrmestert. Az őrmester – idősebb férfi – emlékezett ránk. – A láger barakkjait már réges-régen lebontották. Most egy iskola áll azon a helyen – mondta. Előszedett egy régi várostérképet, és azon mutatta meg, hogy merre menjünk. Rápillantottam a térképre, és felismertem egy régi, ismerős nevet: – Fürstenhagen! – kiáltottam. – Ott dolgoztam valamikor. – A hadianyaggyár már nem létezik – mondta a rendőrtiszt. – A területén azonban még mindig rengeteg robbanóanyag van. Ne menjenek oda! Erélyes német nyelvű felszólítása hajdani SS-őreink hanghordozására emlékeztetett, s kissé megszeppentem, de Ike szeme felcsillant: – Nos, majd meglátjuk – mondta. De a rendőrtiszt nem tágított: – Nincs ott semmi látnivaló! Ne menjenek oda! – ismételte. De Ike nevetett, és nyomban elindultunk Fürstenhagen felé. Már messziről felismertem a csinos, favázas vasútállomást, amely szinte egy Grimm-mese illusztrációjaként hatott. – Ez az állomásépület éppen olyan, mint akkor volt – mondtam Ikenak. – A hideg futkos a hátamon, ha látom. – Ha behunytam a szememet, már láttam is a vonatról lekászálódó sovány, rongyos nőket, amint felsorakoznak az állomásépület előtt. Kiszálltam az autóból, s jól öltözött, kövérkés, korombeli nőt vettem észre, aki a peronon állt, vonatra várva. – Bocsásson meg – fordultam hozzá kissé tört, elfeledett németséggel –, megmutatná nekünk az utat a robbanóanyaggyárba? – Miért akarnak odamenni? – kérdezte, s én röviden elmagyaráztam neki. – Igen, emlékszem magukra – mondta a helyi dialektusban. – Valóban? – suttogtam, megdöbbenve attól, hogy szemtanúra leltem. – Hát persze – mondta, s vállat vont. – Mindig figyeltük magukat, amint elvonultak a fűszerüzlet előtt, ahol eladónő voltam. Ötös sorokban mentek, fegyveres őrök és kutyák kíséretében, ugye? – Igen – bólintottam. – Ah, világosan emlékszem magukra – folytatta színtelen hangon, végigmérve jól szabott kosztümömet. – Rongyosak, kopaszak, mezítlábasak

voltak, amikor idehozták magukat. Tulajdonképpen kik voltak maguk? – emelte fel hangját hirtelen érdeklődéssel. – Bűnözők vagy talán prostituáltak? – Egyik sem – ráztam a fejemet –, ezer magyar zsidó nő volt a lágerben. Kifejezéstelen, elhízott vonásairól eltűnt az érdeklődés, s mi otthagytuk, ő meg rezzenéstelen arccal bámult utánunk. Ike útbaigazítást kapott az állomásfőnöktől, s kocsinkon elindultunk a hegynek felfelé, az erdőben épített úton. Itt-ott sűrűn feltűntek a ­VIGYÁZAT, ROBBANÁSVESZÉLY! BELÉPNI TILOS! táblák. Rossz érzésem támadt, de Ike csak fütyörészett, mintha csak a maine-i Allagash folyó zuhatagja felé csónakáznánk. Csakhamar feltűntek az első épületek, amelyek máris megcáfolták a rendőrőrmester állítását. A sűrű lucfenyőerdőben rejtőző betonépítmények szinte alig változtak, pontosan így éltek emlékezetemben. Ike valami szépséget is felfedezni vélt komorságukban, én azonban csak megborzongtam a láttukra. – Errefelé aknákkal megrakott targoncát húztam mindennap – mondtam. – Majd’ belészakadtam. – Ezt el tudom képzelni – szorította meg Ike a kezemet. Kiszálltunk a kocsiból, hogy néhány felvételt készítsünk. – Eleget láttam! – mondtam csakhamar. – Fáradt vagyok! Visszamentünk Lichtenauba, a heinrichstrasse-i iskolához, ahol valamikor a barakkjaink álltak, de hajdani ittlétünknek semmi nyomára nem bukkantam. Csalódottan a látogatástól, amely visszaemlékezéseimhez semmi újabb támpontot nem nyújtott, Berneck-am-Fichtelgebirgébe hajtottunk, ahol Ike-kal nem sokkal a háború után eljegyeztük egymást. Megfogadtam, hogy soha többé nem térek vissza Lichtenauba, de négy évvel később mégis visszatértem. Ennek oka a következő volt: a fürstenhageni robbanóanyaggyár óriási mennyiségű vegyi anyagot használt fel a háború folyamán, s a maradékot hanyagul a földbe temették. Ez lassacskán beivódott a talajba, és vagy negyven év múltán mérgezni kezdte Lichtenau ivóvizét. (Talán büntetésként a múlt bűneiért? De hiszen az ártatlanok is szenvedtek.) A környezetvédők csakhamar rájöttek a szennyeződés okára: itt működött a birodalom egyik legnagyobb hadianyaggyára, amely a Dynamit Nobel cég tulajdona volt.

179

180

Dieter Vaupel fiatal német történész középiskolás tanítványai segítségével lépésről lépésre kiderítette ezt a körülményt, s a gyűlölködő névtelen levelekkel és telefonokkal nem törődve megállapította, hogy valaha nyolcezer külföldi kényszermunkás (köztük ezer koncentrációs táborbeli fogoly) dolgozott keserves körülmények között Hirschhagenban. Dieter ekkor legfőbb figyelmével felénk – a magyar zsidó nők felé – fordult, akiknek a sorsa mindenkiénél rosszabb volt, s nagy mennyiségű információt szerzett rólunk, többek közt az auschwitzi és buchenwaldi levéltárból. Kutatásait „A buchenwaldi koncentrációs tábor Hessisch-Lichtenau-i külső munkahelyi parancsnoksága, 1944–45” címmel könyvben foglalta össze. Két lelkes segítőtársa, Jürgen Jessen és Gisela Höfert támogatásával kiharcolta a város vezetőségénél, hogy hajdani táborunk helyén emlékkövet állítsanak. Ez három évvel azután történt, hogy ottjártunkkor Ike és én semmi nyomát nem találtuk a tábornak. Az emlékkövön a következő felirat olvasható: „A magyar zsidó nők emlékére, akik a buchenwaldi koncentrációs tábor külső munkahelyi parancsnokságának foglyaiként itt szenvedtek 1944. augusztus 2-ától 1945. március 29-ig.” Ezt követően Höfert, Jessen és Vaupel – a városi vezetőkhöz érkezett fenyegetések ellenére – a zsidó túlélők számára találkozót szervezett. 1987 márciusában nagy meglepetésemre a lichtenaui polgármesteri hivataltól címemre jókora boríték érkezett, amely meghívót tartalmazott hajdani társaimmal való találkozóra Lichtenauba. Minden költségemet – benne a repülőjegy árát is – fedezik. A levélen ott díszlett Hessisch Lichtenau város és Hessen tartomány vezetőinek aláírása és pecsétje. Kíváncsian, habozva elfogadtam a meghívást. Ike felajánlotta, hogy elkísér, de elhárítottam, hiszen nem tudna magyarul beszélgetni hajdani társaimmal. Közvetlenül elindulásom előtt megtudtam, hogy az Egyesült Államokból még egy túlélő társnőm, hajdani barakkom negyven lakójának egyike, Maida Pollock is odautazik. Rabságunk óta semmit sem hallottam róla. A hatalmas, nyüzsgő Kennedy Repülőtéren próbáltam Médára rábukkanni, aki úgy élt emlékezetemben, mint megindítóan karcsú, szép, húszéves lány. A reménytelennek tűnő nézelődést már-már feladtam, amikor a kijáratnál megpillantottam egy magas, szoborszerű alakú, elegáns kosztümbe öltözött, hozzám hasonlóan őszülő hajú hölgyet, aki aggodalmasan fürkészte a tömeget.

– Méda? – szólítottam meg. – Jutka! – kiáltotta és átölelt. Méda megmondta a stewardessnek, hogy egymás mellett szeretnénk ülni, hiszen negyvenkét éve nem láttuk egymást, s a fiatal nő két első osztályú helyhez vezetett bennünket. – Csoda elegáns helyünk van – nevetett Méda. – Emlékszel első lichtenaui utazásunkra? Méda és én csakhamar sok közös vonást fedeztünk fel életünkben: mindketten nagymamák vagyunk, mindketten egyetemen dolgoztunk – Méda a princetoni egyetem hangversenyrendezője, én a Bates College korábbi dékánja vagyok. A frankfurti repülőtéren fiatal német pár fogadott bennünket: Fred – nyurga, farmernadrágos fiatalember, aki önkéntes munkában vállalta csapatunk kíséretét, és csinosan öltözött fiatal barátnője, akinek elfelejtettem a nevét. Háromórás autóutunk alatt Lichtenau felé Méda folyékony németséggel beszélgetett Freddel, míg én azon kaptam rajta magamat, hogy a fiatal nőnek az egyetemi oktatásról magyarázok, mintha tanítványom volna. Lichtenauban találkozónk lelkes szervezője, Gisela Höfert fogadott bennünket: kiderült, hogy aprócska, harminc-egynéhány éves asszony, nem pedig – amint elképzeltem – méltóságteljes, hatalmas Brünhilda. Felnézett ránk, félszegen mosolygott, göndör szőke fejét gyerekesen oldalra hajtva: – Kettejüket magamnak tartottam fenn – mondta. – Menjünk most haza, bizonyára nagyon elfáradtak az úton. Höferték új háza a Himmelsbergstrassén – Mennyei Hegy utcájában – állt. – Mennyek Lichtenauban? Ironikusan hangzik – csóválta a fejét Méda. Gisela bemutatott bennünket édesanyjának, Minna Schäfernek, aki szintén kényszermunkás volt a fürstenhageni gyárban. – De miért? – kérdeztük. Gisela elmagyarázta, hogy Minna édesapja ismert szociáldemokrata volt. Frau Schäfer apró termetű, görnyedt hátú 77 éves asszony, akinek nehéz köhögésére a másik szobában minduntalan felébredtünk. A gyár vegyi anyagai megtámadták a tüdejét. Méda meg én nehezebb fizikai munkát végeztünk a gyárban, de kinn a szabadban. Minna csendesen sürgött-forgott a reggelizőasztal körül, péksütemén�-

181

182

nyel és palackokban szállított vízzel főzött kávéval vendégelt meg bennünket, mert a lichtenaui vízvezetéki víz még mindig tartalmazott egészségre káros anyagokat. Később, amikor Minna takarított, Gisela a találkozóról beszélt. A találkozó költségeit Lichtenau város, Hessen tartomány és a nyugatnémet kormány viselte, és a német fiatalok vállalkoztak arra, hogy gépkocsivezetőkként és tolmácsokként álljanak rendelkezésünkre. – A meghívottakat helyi családok látják vendégül – mondta Gisela –, annak ellenére, hogy jöttek fenyegető levelek is. Szerettem volna látni ezeket a leveleket, de Gisela legyintett: – Nem tartok a házamban ilyen szemetet – mind elégettem őket. Minna, aki eddig szótlanul hallgatta beszélgetésünket, most a felmosórongy nyelére támaszkodva, fénytelen, szürkés kontyú fejét oldalra hajtotta, és reumától meggörbült mutatóujját lánya felé emelve rekedtes hangján így szólt: – Emlékezz a szavamra, Gisela! Hamarosan visszajönnek a nácik! Még megfizetsz ezért a találkozóért te is, a gyerekeid is! Gisela, úgy látszik, már megszokta anyja ilyesfajta kitöréseit, mert mintha mi sem történt volna, nyugodtan tovább szívta örökös cigarettáját. Én azonban kényelmetlenül éreztem magamat, míg csak Gisela nyolcéves kislánya az ölembe nem ült, hogy unokáimról kérdezősködjön. Méda, aki mindaddig nyugodt volt, akkor jött izgalomba, amikor a régi bajtársakkal találkoztunk. Harmincan jöttek Magyarországról és tízen Izraelből. Körülbelül kétszer ennyi embert sikerült felkutatni, de egyesek azért hárították el a meghívást, mert féltek visszaidézni a múltat, mások pedig rossz egészségi állapotuk miatt nem vállalták az utat. Vacsora után a közösségi teremben késő éjszakáig együtt maradtunk, múltat idézve, emlékeinket mesélve egymásnak. Méda és én csalódottan vettük tudomásul, hogy barakkbeli társnőink közül csak egy jött el, a többiekről semmit sem sikerült megtudnunk. Nem volt megállapítható, hányan nem érték meg a háború végét, s hányan haltak meg azóta. Persze sokan meghaltak Lichtenauban, Lipcsében és a gyalogmenet alatt, ők jeltelen sírokban nyugszanak. Dieter Vaupelnak pontos jegyzéke volt arról a 206 nőről, akit visszaküldtek Auschwitzba – ezt a transzportot anyukám, Magda és én úgy úsztuk meg, hogy Pál Manci, a kápó kiráncigált bennünket a sorból.

Gisela, aki, mint mindig, szívvel-lélekkel velünk érzett, megemlékezést szervezett a protestáns temetőben (azt, hogy a zsidó fogoly halottakat hova temették, senki sem tudja), és meghívta a polgármestert és az evangélikus lelkészt. Féltem, hogy túlságosan ellágyulok és felizgatom magamat, ezért alig figyeltem oda, egészen addig, amíg hagyományos öltözékben, nyakában a tallisszal elő nem lépett egy rabbi, aki halkan énekelni kezdte ősi gyászdalunkat. Ekkor keserves sírásra fakadtam – elsirattam családomat, barátnőimet –, mintha most végre eljött volna az ideje, hogy eltemessem őket. Még mindig szomorú hangulatban érkeztem a többiekkel hajdani lágerünk helyén, a Heinrichstrassén felállított emlékkőhöz. Dieter Vaupel történész, a rólunk szóló könyv szerzője melegen emlékezett meg az ezer magyar deportált nőről. Keserűségem ellenére elismertem, hogy most, miután személyesen is megismertem, rokonszenvesebb volt, mint levelezésünk során gondoltam: a fiatal német egyszerű modorával, sötét szakállával, farmeröltönyében fiaimra emlékeztetett. Dieter Médát és engem meghívott vacsorára, ahol megismertem két kisfiát és vendégszerető fiatal feleségét, Petrát, aki – éppúgy, mint az én lányom – egyszerre volt tanár, kutató és családanya. Dieter, Gisela és Jürgen szorgalmasan részt vett négynapos programunkban, amelyben több hivatalos személyiséggel való találkozás is helyet kapott, és Jürgen gondoskodott róla, hogy mindezeket az eseményeket napról napra közölje a helyi lap. Ott-tartózkodásunk harmadik napján felkerestük a hajdani fürstenhageni hadianyaggyárat. Vagy ötvenen érkeztünk fel a hegyre, autóbuszon, rendőri kísérettel, és a tiltó táblák ellenére szabadon járkáltunk a gyár területén. Úgy gondoltuk, hogy a szennyezett víz mélyen a föld alá szivárgott, robbanás pedig éppen most alig valószínű. Egyszer csak gépkocsi állt meg, s fürgén kiszállt belőle egy filigrán termetű nő, fekete hajába már ősz szálak vegyültek. – Luciana! – kiáltottuk, és megöleltük. – Alig változtál valamit! Dr. Luciana Nissim, olasz zsidó orvosnő volt lágerünk orvosa. Sok életet mentett, olyanokét is, akik most itt lehettek, oly módon, hogy a legveszélyeztetettebbeket elrejtette az auschwitzi transzport elől. Luciana most is a régi, csillogó szemű, megnyugtató mosolyú nő volt; ez a mosoly segítette a betegek gyógyításában. Milyen fontos tulajdonság ez az

183

184

olyan orvosnál, akinek semmiféle gyógyszer – még aszpirin sem – áll a rendelkezésére. Luciana, aki sohasem járt a gyárban, velünk jött, hogy megnézze a „sárga” üzemet. Az épület ajtaja tárva-nyitva volt, ablakai betörtek, így azt várhattam volna, hogy a helyiségben friss lesz a levegő, de a mérges gőzök szaga, amelyek annyi társunkat halálra betegítettek, most is érezhető volt. Szinte rosszul lettem tőle, kiszöktem hát az ajtón, hogy magányos sétát tegyek azon az útvonalon, ahol napról napra az aknákkal megrakott targoncát húztam. Csakhamar csatlakozott hozzám egy nyúlánk, nagyon rövidre vágott hajú, nyári pólóingbe, farmernadrágba és tornacipőbe öltözött, ötven év körüli férfi. Azt mondta, hogy tanár, aki most, az alkalmat kihasználva, beszökött erre a területre. Meglepődtem: miért kockáztatja, hogy rendőri eljárás induljon ellene? Megmagyarázta, hogy a mi csoportunk látogatása első ízben tette lehetővé, hogy belépjen a hadianyaggyár területére, amely gyermekkora óta izgatta. Vajon igazat mondott-e? Tűnődtem. Lehet, hogy a neonáci párt tagja? Tán csak nem vagyok paranoiás? – kérdeztem magamtól, miközben találkozónk programjára vonatkozó kérdéseire válaszolgattam. Búcsúzáskor megmondta a nevét, de csak a keresztnevét – Klaus – jegyeztem meg. Másnap, ebéd alatt valaki „a maine-i hölgyet” kereste telefonon. Odaszaladtam, mert azt vártam, hogy a férjem jelentkezik. – Klaus beszél – mondta kissé németes angolsággal –, emlékszik rám? – Klaus?… – tűnődtem. – A tanár? – Pontosan! – válaszolta. – A feleségem és én szeretnénk meghívni teára. Kérem, ha akarja, hívja el egyik barátnőjét. Eljön? Némi habozás után elfogadtam a meghívást, és megbeszéltük, hogy délután háromkor értünk jön. Ebéd után megkértem Jürgent, hogy hagyja nyitva a bejárati kaput meghívónk számára. – Mi a neve? – kérdezte homlokát ráncolva. – Klaus – mondtam –, ennyit tudok róla. – Nincs Klaus nevű tagja a mozgalmunknak – ingatta a fejét Jürgen. – Hol lakik? – Azt nem mondta. – Erre aztán Jürgen ragaszkodott hozzá, hogy velünk marad, amíg új ismerősünk meg nem érkezik. – Jürgen nyugtalannak látszik – mondtam Médának. – Még most is el akarsz jönni velem?

– Várjunk egy kicsit, majd kiderül – mondta Méda. – Ha veszélyesnek látszik, te se menj el vele. Klaus hamarosan megérkezett, s kellemes, könnyed modora mindkettőnket megnyugtatott. Láttam azonban, hogy amikor a kocsija elindult velünk, Jürgen felírta a rendszámát. Csak nem követtünk el valami ostobaságot? – tűnődtem. Klaus sűrű erdőkön és favázas házakból álló falvakon keresztül vitt bennünket, a magnó útközben angol dalokat játszott. – Miért nem szunyókálnak egy kicsit a hölgyek? – kérdezte. – Idő van rá bőven. Méda azonban beszélgetett vele, én pedig feszülten figyeltem, hogy minden szavukat megértsem. Hirtelen ismerős név ütötte meg a fülemet: – A Grimm fivérek ezekben a falvakban gyűjtötték meséiket – mondta Klaus büszkén. – Innen származik a Holle asszonyról szóló mese is. Hessen valóban a tündérmesék tartománya. Méda nevetéséből megkönnyebbülés hallatszott. – Majd elmesélem az édesanyámnak – mondta. – A „Frau Holle” egyik kedvenc gyermekkori mesém volt. Nagyon tetszett, hogy dunyhájából hópelyheket rázott ki. Méda és Klaus folytatta a beszélgetést a tündérmesékről, én pedig megkönnyebbülten elszundítottam. Csak akkor ébredtem fel, amikor Klaus kocsija megállt egy takaros ház előtt, erdő borította domb lábánál. Az erdőre néző tágas nappaliban felesége, Antje illatos teával és házilag készült süteménnyel vendégelt meg bennünket. Örömmel látták vendégül első amerikai látogatóikat, mi pedig meglepően otthonosan éreztük magunkat a modern bútorok és az ismerős könyvek között. Miután hazatértünk csoportunkhoz, egyik izraeli társnőnk elképedve hallgatta beszámolónkat. – Német barátok? – kérdezte szemrehányóan. – Elfeledkeztetek elveitekről? – Nem volt hajlandó más németekkel barátkozni, mint akiket már jól megismert – Giselával, Jürgennel, Dieterrel. Izraelből és Magyarországról jött társaink másnap elutaztak, s önkéntes kísérőink és segítőtársaink Médát és engem búcsúvacsorára invitáltak a Zöldek szervezetének központjába. Bal oldalamon egy csokoládészínű tuniszi ifjú bájolt el francia beszédével, jobb felől egy magyarországi fiatal nő barátkozott velem – magyarul. A többiek mind németek voltak – vagy húszan –, s közülük talán tízen akadtak, akik angol tudásukkal akartak

185

nekünk imponálni, a másik tíznek mi akartunk imponálni – német tudásunkkal. A hangulat a bábeli zűrzavar ellenére is jó volt, egészen addig, amíg az újnáci mozgalomra nem terelődött a szó. Itt, úgy látszik, megoszlottak a fiatal németek nézetei; egy részük úgy vélte, hogy az elnevezés csak a párt tagjaira vonatkozik, mások szerint a párt szimpatizánsaira is. – Komoly veszélyt jelentenek a neonácik? – kérdeztem másnap Fredtől a frankfurti repülőtér felé vezető úton. – Félek, hogy igen – bólintott. – Azok, akikkel maga találkozott, kivételes emberek. A neonáci párt százalékaránya csekély, de az idegenekkel – különösen az itt élő törökökkel – szembeni ellenszenv erősen elterjedt. – Ez bizony aggasztó – gondoltam sóhajtva, s örültem, hogy visszatérhetek az Egyesült Államokba. *** A következő két év alatt befejeztem könyvem kéziratát, és 1989 februárjában a kijavított korrektúrát visszaküldtem a University of Illinois Press kiadónak. Nem kell többé emlékeimben kutatni, nincs többé szükség önhipnózisra. Sőt, első ízben még azt is megtettem, hogy egy közeli iskola kérését, hogy a diákoknak a holokausztról beszéljek, elutasítottam. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem a kikapcsolódást. Ugyanebben az időben azonban hivatalos levél érkezett Nyugat‑Németországból – Hessisch Lichtenau polgármesteri hivatalától: meghívtak a város fennállásának 700. évfordulója alkalmával rendezett ünnepségre – a Heimatfestre. Eleinte húzódoztam, de Gisela Höfert rábeszélt. – Emlékeztetned kell az embereket a náci korszakra – írta –, hiszen a múltból csak a dicsőséges időkre szeretnek emlékezni. Némi tépelődés után úgy döntöttem, hogy elfogadom a meghívást, de csakhamar megérkezett lichtenaui tanár barátunk, Jürgen Jessen levele is, aki igen világosan értésemre adta aggályait:

186

„Kedves Mrs. Isaacson, …Olvastam Giselához intézett levelét… Kérném, hogy jöjjön,

de ne várja, hogy a helyzet olyan lesz, mint legutóbbi itteni látogatásakor volt. Így például a szervező bizottság megígértette velem: a közönséggel nem közöljük, hogy vendégeket is hívtunk. Attól tartanak, hogy egyes neonácik meg akarják zavarni Hessisch Lichtenau 700. születésnapjának ünnepségét. A dolgok Németországban rossz irányba fordultak. Nem mindenki képes felfogni, milyen veszélyes az, ha az emberek nem akarnak hallani arról, mi történt a nemzetiszocialista korszakban… és egyesek szeretnék megismételni a nemzeti (szocialista) dicsőség idejét. Ha segíteni akar nekünk vitáinkban (harcunkban), kérem, jöjjön! De ne gondolja, hogy könnyű, sőt kellemes lesz!!! Sokszor üdvözli Jürgen Jessen” *** Telefonáltam hajdani barakktársamnak, a Princetonban élő Maida Pollocknak. – Meghívtak a Heimatfestre, és én elmegyek – mondtam. – Te is eljössz? – Köszönöm, nem megyek – felelte Méda. – Harcoljanak a németek egymás közt. Úgy döntöttem, hogy mindenek ellenére elutazom, bár lelki szemem előtt ott kísértett Mengele pisztolya – ezúttal nem Auschwitzban, hanem Lichtenauban. *** 1989. július 6-án, csütörtökön reggel 8-kor szálltam le a frankfurti repülőtéren, de már ott rögtön a mielőbbi hazatérésre gondoltam. A kijáratnál Jürgen Jessen ölelt meg. Hajlandó volnék-e – kérdezte – minden fáradtságom ellenére 11-kor interjút adni a tekintélyes Hessischer Rundfunk rádiónak? Beleegyeztem, de gyatra német tudásomra gondolva megkértem, hogy tolmácsolja mondanivalómat. Jürgen elkísért a repülőtéri szállóban bérelt szobájába, hogy pihenjek egy keveset, bocsánatot kérve érte, csak azért, hogy később tréfásan emlegesse:

187

188

– Közös szobánk volt, emlékszik? Az eleven eszű fiatal riporternő előbb Jürgentől kérdezősködött a találkozóról, majd hozzám fordult, kérdéseket tett fel hajdani rabságomról. Az interjút a rádió néhány nap múlva közvetítette. – Hallottam önt a rádióban – mondta azután a taxisofőr. Nagyon híres lett nálunk. Érkezésem napján Frankfurtból Hessisch Lichtenauba vezető úton Jürgen megvendégelt egy aranyos kis étteremben, az autópálya mellett, majd a jóízű ebéd után átnyújtott egy kemény kötésű, szépen illusztrált 345 oldalas könyvet: „700 Jahre Hessisch Lichtenau”. A tartalomjegyzékben egymást követte két fejezet: Hessisch Lichtenau 1918–1933 és Hessisch Lichtenau 1945–1948, ám a közbeeső 12 évről – nyilván, mert erre az időre jobb nem is emlékezni – egy szó sem esik. – Lyuk a történelmen – mondta Jürgen rosszkedvűen, miközben átadta a kihagyott, 1933 és 1945 közötti időszakról szóló fejezetet, amelyet Dieter Vaupellal közösen írt, és amelyet különlenyomatként adtak ki. Hessisch Lichtenauhoz közeledve a favázas „mézeskalács” házak megint Grimm meséit juttatták eszembe. A magas, szőke Jürgen is jól illett a mesék hangulatához: jóképű, fiatal hős, aki legyőzi a gonoszt. A neonácik megint elhalmozták gyűlölködő levelekkel, amiért minket, hajdani kényszermunkásokat meg akart hívni az ünnepségre. Három jó barátunk – Gisela Höfert, Jürgen Jessen, Dieter Vaupel – most is ott volt, mint korábban. Úgy tűnt fel, hogy a város közvéleménye megoszlott: egyesek azt kívánták, hogy nagy csoportban vegyünk részt az ünnepségen, mások ellenezték, a többség azonban egyszerűen félt mindennemű konfliktustól. Adolf Winter, a nemrég megválasztott polgármester szemrehányóan kérdezte Jürgentől és Dietertől: „Miért akarják önök tanár létükre elrontani a Heimatfestünket?” Egy másik – liberális színekben megválasztott – tisztségviselő így nyilatkozott Giselának és Jürgennek: „Ünnepelni akarunk, nem pedig a sötét múlton borongani és tépelődni.” Végül is az történt, hogy a város hivatalosan mindössze 15 hajdani kényszermunkást hívott meg – minden országból hármat-hármat. Az arányok közben változtak, de az összlétszám maradt: nyolcan jöttek Franciaországból, egy fő Hollandiából, négyen Budapestről, egy Izraelből, jómagam az

Auschwitz-Birkenau, 1978. John segítségével megtaláltam a vese alakú pocsolya helyét, amelyet benőtt a gaz. Jobbról: az alacsony cementtömbökből álló sor mindaz, ami hajdani barakkunkból megmaradt

189

Itt dolgoztunk valamikor (1987. évi felvétel. Maida Pollock (akkor: Dános Méda) az iparvágány mellett áll. Itt rakta le az aknákat az általam húzott targoncáról

190

Találkozó Hessisch Lichtenauban, 1987 szeptemberében. Néhány hajdani társnőmmel (balról a negyedik vagyok én)

A régi városháza előtt. Balról: Frank Márta, Félix Filleul, Pudler Blanka, Szepes Henni, Judith Isaacson, Baik Éva – és egy fiatal német katona, aki cserediákként Amerikában tanult

191

Az ünnepi sátor alatt. Adolf Winter polgármester és Horst Schäfer, az ünnepség szervezője megtapsolják beszédemet

192

A „sárga” üzem, ahol sok társnőm mérgező vegyi anyaggal patronokat töltött

A jubileumi felvonulás

193

194

A protestáns temetőben. Balról: Gisela Höfert, Jürgen Jessen, egy hajdani francia kényszermunkás és Félix Filleul Cognacból

Egyesült Államokból – no meg néhány házastárs. Hessisch Lichtenauhoz közeledve Jürgen elmondta, hogy sajnos ezúttal nem tölthetünk vele annyi időt, mint a korábbi találkozások alkalmával, mert tanári munkáján kívül egyhetes kollokviumot is vezet, amelynek tárgya a német népmesekutatás lesz. Egy Lichtenau közelében fekvő festői kisvárosba, Spangenbergbe vitt, Dieter Vaupel szüleinek házába. Dieter édesanyja, Martha megmutatta a szobámat, édesapja, Karl pedig, akit Charleynek becéztek, felajánlotta, hogy megmutatja a környéket. Úgy döntöttem, hogy felkeresem Gisela Höfertet, és nála hamarosan csatlakozott hozzánk négy hajdani lágertársnőm: Baik (Jámbor) Éva, Frank Márta, Szepes Henni, Pudler Blanka és két férj – ők kevéssel előbb érkeztek autóval Budapestről. A magyarországiak beszámolói vegyesek voltak. Mindnyájan örültek az újonnan nyert szabadságnak, reménykedtek, hogy igazi demokrácia születik, de barátainkat nyugtalanították az antiszemitizmus újabb jelei, amelyek nemrég ütötték fel a fejüket. Az egyik férj kissé szomorú mosol�lyal jegyezte meg: „Mi nem lelkesedünk annyira a glasznosztyért, mint ti, amerikaiak. Az igaz, hogy Magyarországon megindult az olvadás, kizöldül a vetés, de vele együtt a gyom is.” Aznap este a fiatal Vaupelék kertjében voltam vacsoravendég. Szabad tűzön lacipecsenyét sütöttek. Dieter most fejezte be második könyvét az ezer lichtenaui kényszermunkásról, s ebben nagy figyelmet szentelt a háború utáni életük kérdéseinek. Elmondta, hogy sikerült néhány további társnőnket is felkutatnia. Megkérdeztem, nem tud-e egy Trudi nevűről, akinek elfelejtettem a vezetéknevét. – Könyveket szerető óvónő volt – mondtam Dieternek –, s a gyárba menet gyakran fütyülte Mozart és Schubert melódiáit. – Ez biztosan Trude! – kiáltotta nevetve Dieter; és már szaladt is az angol nyelvű levélért, amelyet Londonban adtak fel. Örömmel felírtam a címet, és nyomban tovább kérdeztem Dietert egy másik hajdani társnőnkről, akit könyvemben Vera néven említek. – Francia sanzonokat énekelt – mondtam –, és egy franciát meg is hódított velük. Ez a francia megígérte neki, hogy elrejti, mielőtt az SS elvisz bennünket Lichtenauból. – Hát nem volt maguknak tilos franciákkal beszélgetni? – kérdezte Dieter.

195

196

– Megkockáztattuk. És éppen amikor az amerikai hadsereg már közel volt, az utolsó Zählappellen hárman hiányoztak közülünk. Lehet, hogy ő is köztük volt. – Érdekes… Hogy hívták? – Nem emlékszem. – A keresztnevére sem? – Nem emlékszem. – Akkor, sajnos, lehetetlen kinyomoznom. Másnap, pénteken Dieter és Petra vacsorára hívta a Magyarországról érkezett barátokat. Őket is megkérdeztem, nem emlékeznek-e hajdani társnőnkre. – Csinos, középmagas szőke lány volt… vagy talán vörös… azt hiszem, kicsit szeplős… Túlságosan jól nem emlékszem rá, csak arra, hogy egy francia fiúba volt szerelmes – vallottam be –, meg arra, hogy szép, alt hangja volt. Ő tanított meg a „J’attendrai” kezdetű dalra. – „J’attendrai toujours?” – kacagtak, és Frank Márta vidáman megjegyezte: – Valaki más is őt keresi! – Csakugyan? Kicsoda? – A francia fiúja. – Viccelsz? – Nem, igazat beszélek. Holnap megismerkedhetsz vele! Szombaton délben Lichtenau külföldi vendégei összegyűltek a romantikus, favázas Alte Rathaus – régi városháza – termében. Adolf Winter polgármester díszebéden látott vendégül bennünket és házastársainkat. Vajon nagylelkű gesztus volt-e, avagy így akart bennünket távol tartani a város lakóitól? Meghívták Jürgent, Giselát és néhány helyi vezető személyiséget és feleségeiket. Dieter, aki doktori disszertációján dolgozott, sajnálkozva kimentette magát. A kissé fülledt levegőjű emeleti teremben soknyelvű köszöntők hangzottak el. A hőségben valamennyien szorgalmasan törölgettük verejtékező homlokunkat. Végre egy sarokba menekültem, ahol egy elegáns, kissé testes francia úr csatlakozott hozzám. – Félix Filleul vagyok – mutatkozott be, pocakja ellenére udvariasan meghajolva, s ezzel kissé nagyapámra emlékeztetett. Európai módra kezet csókolt. Mulatságosnak találtam ezt, hiszen – mivel Magyarországot már tizenkilenc évesen elhagytam – nem szokhattam hozzá.

Az alacsony mennyezet alatt a francia, német és magyar beszéd bábeli zűrzavarában erősen kellett fülelnem, hogy megértsem monsieur Filleul visszaemlékezéseit. – Biztos búvóhelyet találtam a számára – mondta gyönyörűen csengő franciasággal –, de az SS túlságosan hirtelen cipelte el önöket! – Oui – mondtam –, emlékszem. Elmondta, hogy sok országban kutatott a leány után, de eredménytelenül, végül évekkel később más nőt vett feleségül. – A feleségem tavaly halt meg – mondta szomorúan, és én részvétteli szavakat mormoltam. De mély, sötét szemébe csakhamar visszatért a derűs csillogás. – Meg akarom találni a társnőjüket! Hajlandó nekem segíteni? – Természetesen – ígértem, bár kíváncsi lettem volna, hogyan fogadná hajdani társnőnk a pocakos kérőt. Ha túlélte a halálmenetet, ha még életben van, ha nincs férjnél. Már-már megkérdeztem volna, hogy hívták a lányt, de Filleul tovább lelkendezett: – Képes volnék érte hómezőkön is átkelni, csak hogy megtaláljam! – jelentette ki kissé színpadiasan, s szinte már megfeledkeztem a pocakjáról. Hiszen Pavarotti sem karcsúbb – gondoltam magamban moso­lyogva. – Emlékszik, melyik dalokat szerette énekelni? – sóhajtotta Filleul. – A „J’attendrai” volt a kedvencem. – Engem is megtanított rá – mosolyogtam, és végre sikerült megkérdeznem, mi volt a kislány neve. Megrázta a fejét: – Olyan régen volt… – S milyen színű volt a haja? – Csak a dalolására emlékszem… Mielőtt lementünk volna az ebédlőterembe, a francia csoport valamen�nyi jelenlévőt meghívta a másnap estére szervezett bankettjükre. – Jöjjön el okvetlenül – szorította meg a kezemet Filleul –, meglepetést tartogatok a maga számára! – Mit? – Elhoztam az egyetlen és utolsó levelet, amelyet tőle kaptam! – Nohát ez bámulatos! Lent csatlakoztam zsidó barátaimhoz, Filleul pedig barátai közé ült. A fő fogás echt deutsch volt, és igen ízletes: vesepecsenye, párolt vöröskáposzta, pehelykönnyű krokettek.

197

198

Winter polgármester – jóképű, meggyőző beszédű politikus minden asztalhoz odalépett, élénken csevegett németül és fanciául. A desszert – vaníliakrém és párolt szilva – fogyasztása közben beszédet mondott, amelyben a barátságot és az Európai Közösséget éltette. Beszélt a náci bűnökről, és hangsúlyozta, hogy az új nemzedék – ma már a lakosság többsége – ártatlan. Vajon nyilvánosan is elmondaná-e ezt? – tűnődtem magamban, visszagondolva a Jürgentől hallottakra. Vagy talán ez kitűnő eszköz arra, hogy megnyerje vele a legelkötelezettebb liberálisok tetszését, miközben bennünket elválaszt a közösség többi tagjától? Beszédének végén öklével a mellére ütött: – Szociáldemokrata vagyok, a szüleim is azok voltak. Önöknek tudniuk kell, milyen veszélyt jelentett ez akkoriban! Valamennyien bólogattunk, de búcsúzáskor megkérdeztem, melyik évben született. – 1941-ben! – mondta büszkén, mintha azt akarta volna mondani: „semmiben sem vettem részt!” Hát persze. De akkor szociáldemokrata szülei miért keresztelték az Adolf névre? – szerettem volna megtudakolni, de nem tartottam illendőnek, és értelme sem lett volna. Szombat estére sörözésre voltunk hivatalosak egy hatalmas sátorba, nagy tömeg közepette. Első ízben találkoztunk itt a város lakóival, de a találkozás rosszul sikerült. Pudler Blanka, aki 15 éves korában került Auschwitzba, sírva fakadt, amikor az egyik vendég, aki már felöntött a garatra, gorombán rászólt. Így a pestiek úgy döntöttek, hogy elhagyják a sátrat, és hazatérnek szállásukra. Éva és Márta magukkal hívtak, s örömmel csatlakoztam hozzájuk. Hazai kolbászt és kenyeret falatozva felidéztük emlékeinket. Blanka elmesélte, hogyan kerülte el az auschwitzi gázkamrát azzal, hogy tizenhat évesnek mondta magát, vagyis egy évvel idősebbnek. – Idehallgassatok! – mondta Szepes Henni. – Tizenhat éves voltam, és az utolsó szelekció idején Mengele a fiatal lányok csoportjába küldött. De én már hallottam arról, hogy a fiatal lányok német katonai bordélyokba kerülnek, így a légiriadó alatt hason csúszva visszaszöktem a többiekhez. Egyik emlékezés a másikat követte. Már jóval éjfél után kerültem haza, vendéglátóim, Martha és Charley Vaupel nem kis aggodalmára. Másnap, vasárnap, amely a Heimatfest csúcspontjának volt szánva, a nap ünnepi istentisztelettel kezdődött. Az ökumenikus istentiszteleteket ál-

talában nem szeretem, még az amerikai kollégiumokban sem, mert rólunk, zsidókról többnyire megfeledkeznek, de itt részt vettem rajta. A hatalmas fehér sátorban délelőtt fél tízkor csoportunk és körülbelül ezer helyi lakos gyűlt össze. Gondosan eltávolították a tegnapi sörözés minden nyomát, és a vegyes gyülekezet egy emberként imádkozott – vagy legalábbis megkísérelte. A szentbeszédet a helyi vezetők üdvözlő szavai követték. Vajon megemlít-e bennünket Adolf polgármester? Megemlített: ünnepélyes, emelt hangon üdvözölte a város külföldi vendégeit, akiknek a háború alatt itt oly sokat kellett szenvedniük. Kérte, hogy legyünk megbocsátók, s hangsúlyozta, hogy az új nemzedéknek helyre kell hoznia a múlt bűneit. – Bátor tett volt – suttogta Baik Éva, miközben megtapsoltuk a szónokot. A szünetben a fürge Gisela odajött hozzánk, és tolmácsolta Winter polgármester kérését, hogy a külföldi küldöttségek mondjanak néhány köszöntő szót. – A magyarok téged választottak képviselőjükül – mondta. Megtennéd? Angolul is beszélhetsz. Bólintottam, és eszembe jutott, hogy a tapintatos Gisela magyaroknak nevezett bennünket, ahelyett, hogy zsidókat mondott volna. Vajon a Jude vagy Jüdin szó ezen a tájon ma is sértésnek tekinthető? Behunytam a szememet, hogy gondolataimat összeszedjem. Hogyan beszéljek ezer társnőmről, akiknek jó része már nem él? Vagy el tudnám-e mondani németül, hogy mindenki megértse? Kezemben a mikrofont szorongatva csakhamar ott álltam a Deutsches Volk százai előtt. Az emelvényről letekintve az egybegyűltekre, egyszerű amerikai kosztümömben akarva nem akarva is arra kellett gondolnom, hányan láthattak még a tömegből ötös sorokban, mezítlábasan, kopaszon, rongyosan vonulni? – Meine Damen und Herren! – kezdtem, s németül folytattam, minden erővel törekedve, hogy hangom nyugodt maradjon. – Amerikai vagyok, de fiatal koromban magyar zsidó lány voltam. (Vajon fütyülnek-e majd e szó hallatán? A tömeg csendben figyelt.) Ezért kellett kényszermunkát végeznem itt, Hessisch Lichtenauban, társnőimmel együtt. Ezt elfelejteni nem tudjuk, de megbocsátani meg kell tanulnunk – önök-

199

200

től. (Itt ösztönösen feléjük nyújtottam a karomat, és meglepetésemre a tömeg tapsolni kezdett.) Kívánok önöknek az elkövetkező hétszáz évre békét és boldogságot! Még zúgott a taps, amikor Adolf Winter polgármester odalépett hozzám, és melegen megszorította a kezemet. A hallgatóságból is sokan köszönetet mondtak. Megkönnyebbültem, amikor zsidó barátnőim egyetértően megöleltek. Vajon helyesen beszéltem-e? Eljött-e a megbocsátás ideje több mint négy évtized elmúltával? Ezután Winter polgármester helyettese, Horst Schäfer meghívott bennünket, külföldi vendégeket, hogy az új városháza emeleti ablakából nézzük végig a díszfelvonulást. Vajon most is el akarnak különíteni bennünket a tömegtől? – kérdeztem magamtól. A délutáni felvonulás minden várakozást felülmúlt. Megszámlálhatatlanul sok csoport a város hétszáz éves múltját képviselve követte egymást színes kaleidoszkópként: szerzetesek és apácák, nemes urak és hölgyek, tudósok és kereskedők, parasztok és iparosok – a régi századok öltözetében. Ez bizony óriási előkészületeket igényelt, és most már értettem Winter polgármester aggodalmait a Heimatfest sikeres lebonyolításával kapcsolatban. Képzeljük el, mi lett volna, ha a zsidók úgy döntenek, hogy részt vesznek a felvonuláson, csíkos rabruhában vagy vörös kereszttel megjelölt rongyaikban, amint egy helybeli lakos javasolta. Komolyan gondoltunk erre, de aztán lemondtunk róla: minek adjunk ürügyet a neonáciknak a támadásra? Persze sajnáltam, hogy csak ilyen messziről tudtam fényképezni, de Jürgen Jessen és nagyon kedves felesége szerzett nekem néhány példányt a helyi lapból, a felvonulásról készült felvételekkel. Megkönnyebbültünk, amikor láttuk, hogy a felvonulás a legkisebb rendzavarás nélkül folyt le. Vajon alaptalanok voltak-e a náci fenyegetőzések, vagy azzal akadályoztuk meg, hogy nem vettünk részt a felvonuláson? Hétfőn reggel, jóval azelőtt, hogy a templomóra hetet ütött volna, felébredtem és elhatároztam, hogy rövid sétát teszek Vaupelék csupa virág szomszédságában. – Még sohasem láttam ennél szebb kerteket – mondtam egy idősebb Hausfraunak, aki éppen öntözőkannájával lépett az ágyások közé. – A háború alatt is ilyen szép virágai voltak? – Persze – mondta mosolyogva, s én megborzongtam.

A reggelinél megkérdeztem vendéglátóimtól, hallottak-e a háború alatt a koncentrációs táborokról. – Nem – felelték. – A húszéves Karl a fronton szolgált, a tizenhat éves Martha – egy parasztgazda leánya – falucskájában semmit sem hallott róluk. Valamivel később Charley elvitt autóján a temetőben tartott megemlékezésre, s maga is részt vett rajta. A beszédek itt is kimértek, formálisak voltak, de ezúttal jobban odafigyeltem, és most hallottam először, hogy korábban öt ízben is volt robbanás a fürstenhageni robbanóanyaggyárban, amelynek kétszáztizenkét kényszermunkás esett áldozatul. Az utolsó robbanás körülbelül négy hónappal a mi odaérkezésünk előtt történt. Még egy halálos veszély, amiről nem tudtam – mondtam magamban –, éppen úgy, mint ahogyan a gázkamrákról sem tudtam. Egyik bajtársnőnk néhány halk szót mondott németül, könnyeit alig tudta visszafojtani, s megható mondatokat hallottunk egy magas, erőteljes idősebb franciától, aki a végén maga is könnyekre fakadt, amikor az itt elpusztult és ebben a temetőben nyugvó bajtársairól beszélt. Ezután megismerkedtünk a helybeli lakosok egyik csoportjával, akik eljöttek hajdani táborunk helyére. Itt bemutatkozott nekem egy nyúlánk, kulturált külsejű, korombeli nő, aki megindultan így szólt: – Higgye el, szerettem volna segíteni maguknak, de túlságosan veszélyes volt. A szüleim nagyon ellenezték. – De egyes munkások a gyárban megkockáztatták ezt – válaszoltam. – Franciák, belgák, hollandok. Kenyeret, varrótűket, szappant nyomtak a kezünkbe. Számukra bizonyára még veszélyesebb volt. – Hallottam, hogy maguknak volt a legsanyarúbb sorsuk – mondta Frau Hübner, s megszorította a kezemet –, de esküszöm, a gázkamrákról csak a háború után hallottam először. – Én is – suttogtam, és látva, hogy szeme elhomályosul, viszonoztam kézszorítását. A hajdani láger területéről átvonultunk az evangélikus egyházi gyülekezet termébe, ahol kávé és sütemény várt ránk. Itt a gyülekezetbeli nők vendégeltek meg bennünket, igen szívélyesen. Frau Hübner másnap teára hívott meg bennünket az otthonukba. Dieter megkérdezte, hajlandó volnék-e másnap reggel a helyi gimnázium tanulóival beszélgetni, amire nyomban igen mondtam. Egy tanár

201

202

odavitt kocsiján, és Dieter elküldte egyik tanítványát, Anja Siebertet, hogy tolmácsolja mondanivalómat. Hallgatóságom csekély számú volt ugyan, Anjáról azonban kiderült, hogy kitűnően tájékozott a holokausztról, és érdekes kérdéseket tett fel nekem. – Mrs. Isaacson – kérdezte –, nem haragszik, ha megkérdezem, maradtak-e máig ható traumái ebből az időből? – Nem maradtak – ráztam meg a fejemet. – Vannak-e rossz álmai? – Hát vannak, de ritkábban, mint azelőtt. – S gyűlöli-e, ha élelmiszert dobnak a szemétbe? – Ó, igen – mondtam hevesen –, különösen, ha kenyeret dobnak ki. És nagyon ideges leszek, ha tömegbe kerülök, gyűlölök sorban állni, és különösen idegessé tesz az utazások előtti csomagolás. Úgy látszik, mégis maradtak nyomok. Már csaknem egy órája tartott a beszélgetés, és kezdtem kimerülni. – Hadd meséljek a felszabadulásról, Lipcséről – indítványoztam, hogy kissé derűsebb témára térjek át. Itt, persze, elkerülhetetlen volt, hogy elmeséljem Ike-kal való eljegyzésem történetét. – Amikor először találkoztam a férjemmel – meséltem –, egy valamirevaló ruhám, de még fehérneműm sem volt. – Ez tisztára olyan, mint egy tündérmese – mondta egy fiatal hesseni nő nevetve –, s boldogan éltek azóta is? – Igen, az azóta eltelt negyvenhárom év alatt! Gyengén, remegő lábakkal léptem ki az iskola kapuján, mintha csak súlyos betegség után kórházból jöttem volna ki. Az egyik tanár felajánlotta, hogy elvisz, ahova kívánom, s azt kértem, vigyen el a postahivatalba, mert telefonálni akartam a férjemnek. Elfelejtettem, hogy errefelé a hivatalok és az üzletek déli szünetet tartanak, és háromig zárva vannak. Elveszetten bámultam a zárt ajtóra. Halványan emlékeztem, hogy Frau Hübnerhez vagyunk hivatalosak, délutánra, utána pedig a franciák vacsorájára megyünk. Nem mulaszthatom el – gondoltam aggódva –, hiszen monsieur Filleul elhozza a régi kislány levelét. De sajnos, egyik cím sem jutott eszembe. Egy utcai telefonfülkéből összes ismerőseim lakását felhívtam, de senkit sem találtam otthon. A telefonkönyvben pedig megszámlálhatatlanul sok Hübnert találtam. Mit tegyek?

Megállítottam a legközelebbi autót, és vezetőjének – nő volt egyébként – elmondtam, hogy amerikai zsidó nő vagyok, aki részt vesz a Heimatfesten (Németországban sohasem mulasztottam el, hogy bárkivel, akivel beszéltem, közöljem zsidó voltomat). Kedvesen elvitt a legközelebbi vendéglőig, ahol bemutatott a tulajdonosnak. Miután hivatkoztam az összejövetelre, a vendéglős rögtön rájött, hogy melyik Hübnernéről van szó. – A magyar zsidó nők számára rendezendő teadélután? Ez ő lehetett! – mondta mosolyogva, s szólt a pincérnőnek, hozzon nekem valamit enni, míg Hübnernét felhívja. Frau Hübner csakhamar megérkezett a kocsiján, és egy ápolónőhöz illő komoly gondoskodással hazavitt pihenni. Órákon át mélyen aludtam, mialatt ő vigyázott, hogy a házban tökéletes csend legyen. Társnőim tudták, hol lesz a franciák vacsorája, így Hübnerné finom teadélutánja után átvonultunk a híres Régi Városházára. Sajnos, a bankettel kapcsolatos előkészületek közepette Filleul elfelejtette magához venni régi társnőnk levelét. Francia barátaink nyilván kezdettől fogva tervezték ezt az összejövetelt, mert autóik csomagtartóját már otthon, elindulás előtt telerakták remek francia borokkal. Ez volt ott-tartózkodásunk legelegánsabb vacsorája, s itt ittam életemben a legjobb borokat. Sokfélét végigkóstoltam, a végén kicsit a fejembe is szállt, de körös-körül mindenki virágos hangulatban volt. A vacsora vége felé, amikor már a desszertet szolgálták fel, a borokat felváltotta egy csodálatos konyak, amit monsieur Filleul egyenesen Cognac városából hozott. A franciák gitárkísérettel énekeltek, mi pedig ezután rágyújtottunk egy csárdásra. Mindezek arra késztették Adolf Winter polgármestert, hogy zakóját ledobva, ingujját feltűrve büszkén kijelentse: – Én is tudok énekelni! Még nem tudja Lichtenau, mi mindenhez értek – önök fogják felfedezni! S vidám bordalba (jobban mondva „sördalba”) kezdett, a válogatott, kissé becsípett német városi vezetők kórusának kíséretével. Vidám mulatság alakult ki, amelyen a „Frére Jacques”-ot három szólamú kánonban, öt nyelven (németül, magyarul, franciául, hollandul és angolul) énekeltük, miközben egymás vállát átkarolva jobbra-balra ringtunk – németek és franciák, németek és zsidók – oroszlánok és bárányok. A polgármester újabb összejövetelre invitált bennünket csütörtök dél-

203

utánra az új városházára, mert – amint mondta – ez remek mulatság volt! Megköszöntem, de megmondtam, hogy csütörtökön kora reggel el kell utaznom Lichtenauból. Erre az összejövetelt szerdára tűzte ki. Ellentétben a francia vacsorával Winter polgármester összejövetele kissé merev, formális jellegű volt, csupán az üdítő italok és a sütemények enyhítették. A polgármester nagy formában volt, mindenkivel kezet fogott – akárha politikai összejövetel lett volna. Rámutatott a falon függő régi metszetre, amely hajdani elődjét, Johannes Feige kancellárt, Lichtenau szülöttét (1482–1543) ábrázolta. – Luther Márton harcostársa volt – mondta büszkén. Megható volt az igyekezete, hogy jól érezzük magunkat, de mindig arra kellett gondolnom, hogy megint csak zárt körben fogadott bennünket. Vajon a város lakói megtudnak-e valamit erről a találkozásról? Örültem, amikor a polgármester valamennyiünket felkért, hogy írjunk be valamit a város vendégkönyvébe. Bizalmától meghatódva ezt írtam be német nyelven: „A tündérmeséknek ebben a birodalmában sok csoda történik. Számunkra a legnagyobb csoda az Önök barátsága.” És így írtam alá: „Judith Magyar Isaacson, aki 1944 augusztusa és 1945 áprilisa között Hessisch Lichtenauban és Fürstenhagenben kényszermunkás volt”. És a pillanat hatása alatt hozzátettem: „mint magyar zsidó”. Soknyelvű búcsúzkodásunk – öleléssel, csókkal – kinek mi járt – jó sokáig elhúzódott. Filleul félrevont, és zakójának felső zsebéből elővett egy darabka megsárgult papírt – egy kirojtosodott szélű hajdani gyári cédulát. Megfordította, és ekkor láthatóvá vált egy elhalványult, de még olvasható francia nyelvű üzenet. Tudtam, hogy társnőm élete kockáztatásával vetette papírra ezeket a sorokat, s még mindig megborzongatott az olvasása. A levélkében ez állt:

204

„Néhány szót írhatok a gyárból. Ezen a héten a hajnali váltásban dolgozom, s nagyon el leszek foglalva. Jövő héten, ha még Hessisch Lichtenauban leszek, talán írok Magának egy levelet és néhány latin szót. Nagyon kétségbe vagyok esve, mert úgy hallik, hogy Közép-Németországba visznek bennünket. Maga is hallott erről? Most a régi helyünkön dolgozunk, és én meg vagyok ezzel elégedve.

Kérem, ha lehet, írjon nagybátyámnak Brassóba (Románia), és közölje vele, hogy itt voltunk Éva és Ritta nővéremmel, és itt dolgoztunk. A címe: Brasov, Castelului Nr. 64. Azt hiszem, ezt már csak Franciaországba való visszatérése után írhatja meg neki, de nekem most van lehetőségem az írásra, s ki tudja, lesz-e még? Kérem, írjon nekem, ahányszor csak tud. Várom a levelét és üdvözlöm. R.” A levélről hiányzott a keltezés, de nyilván nem sokkal azelőtt írták, hogy Lichtenaut 1945. március 29-én elhagytuk. Hazatérve kerestem a leányt, oly módon, hogy megkerestem az Éva, Ritta és R. nevűeket abban az ábécérendben készült névsorban, amelyet korábban, visszaemlékezéseim megírásához megkaptam az auschwitzi múzeum levéltárából. (Jellemző, hogy az SS gondos listákat vezetett rólunk, persze azért, hogy a Dynamit Nobel cég pontosan fizessen az általunk végzett munkáért, amiből mi semmit sem láttunk, és éheztünk.) Végre az M. betűvel kezdődő nevek között megtaláltam Meisner Éva, Meisner Renée és Meisner Ritta nevét, akik 21, 23, illetve 19 évesek voltak, valamennyien hajadonok, és egy faluból – Marosludasról – szár­maztak. Megvannak – örvendeztem! R. – az Renée, hát persze! S francia név – bámulatos! Nomen est omen? Most már megkezdhetjük a keresést, mert tudjuk a nevét – írtam Félix Filleulnek. Vajon megtaláljuk-e? És visszatérhet-e a régi szerelem? Talán csak nem újabb tündérmesét szövögetek magam is? …Boldog volnék, ha azt mondhatnám, hogy megtaláltuk Meisner ­Renée-t, de eddig nem sikerült, bár sem monsieur Filleul, sem én nem adtuk fel a reményt. És még valami: emlékirataimat – Jürgen Jessen fáradhatatlan munkájának eredményeként – egy német könyvkiadó kiadta német fordításban. Javaslatomra ez az utolsó fejezet is belekerült a német kiadásba. A fejezet címe utáni kérdőjel azokra a hajdani társainkra utal, akik még nem jutottak el a megbocsátáshoz. Ami engem illet, az utóbbi években tett németországi útjaim nyomán megtanultam különbséget tenni bűnösök

205

és ártatlanok, ellenség és barát közt. Amint Mikeás próféta mondotta volt több mint háromezer évvel ezelőtt: „…mit kíván tőled az Úr? Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, Szeresd hűségesen, És járj alázatosan a te Isteneddel.”

206

Függelék

LEVELEK MAINE-BE, (EGYESÜLT ÁLLAMOK)

Berneck-am-Fichtelgebirge, 1945 őszén

Ike édesapjának és mostohaanyjának Ezt a keltezés nélküli – kezdetleges angolsággal írt – levelet nem sokkal eljegyzésünk után küldtem a Maine állambeli Popham Beachbe, jövendő apósomnak és anyósomnak. Kedves Család! Kérem, bocsássák meg Ike-nak, hogy ekkora ostobaságot követett el, és feleségül vesz engem. Sokkal jobban ismerem Magukat, mint Maguk engem, és úgy gondolom, hogy szeretni fogjuk egymást. Mint gyerek, aki mesét akar hallani, gyakran kérem Ike-ot, meséljen Magukról és Pophamről; hiszen az elmúlt év után olyan jó dolog családról és otthonról hallani, amely majd az enyém is lesz. A mesék mindig úgy végződnek, hogy Ike nagyon megnyugtatóan és komolyan rám néz, és azt mondja: „Mindnyájan nagyon fognak szeretni téged”. Ezt megígérte nekem, és kételkedés nélkül el kell neki hinnem. Restellem, hogy olyan aggódva várom levelüket. Nagyon hozzászoktam életemben a családi élethez, és szeretetük igen fontos a számomra. Nem aggasztja-e Magukat ez a furcsa házasság, nem félnek-e ettől az ismeretlen magyar lánytól, aki azt várja Maguktól, hogy apja és anyja legyenek? Sok szeretettel Jutka

207

Levél Franhez, jövendő sógornőmhöz Ezt a levelet – könyvem kéziratának befejezése után – elhunyt apósom iratai között találtuk.

Kedves Fran!

208

Berneck, 1945. IX. 11.

Ezt a levelet franciául akartam megírni, de talán sikerülni fog angolul is. Annyira szeretném, hogy úgy gondoltam, megpróbálom. Úgy hiszem, a legrosszabb esetben sokat fogsz nevetni rajta. S mert tudom, hogy szeretsz nevetni, ez nem is lesz olyan nagy baj. Csak azt remélem, hogy megérted ezt a levelet. Egyes, hasonló hangzású szavakat gyakran összecserélek. Így ha valami furcsát olvasol, gondolj arra, hogy nem azt szándékoztam írni. Remélem, megkaptad már múlt heti válaszomat. Most is nagyon örülök levelednek és a két ruhának. Meg sem tudom mondani, mennyire. Ike elutazott körülbelül tíz napra. Így most sok a szabad időm, ezért megpróbálom megírni ezt a levelet, amelyre már oly régóta készültem. A nyelvi nehézségek miatt vártam ilyen sokáig. Úgy hiszem, érdekelni fog a múltam, és az, hogy milyen volt a zsidók élete a német táborokban, és talán nem akarsz kérdezősködni erről, mert úgy gondolod, hogy ez fájni fog. De nekem nem kellemetlen írni erről, és nem akarok idegen és ismeretlen maradni a számodra. Tizenkilenc éves koromig nagyon boldog gyermek voltam. Kaposváron, egy magyar kisvárosban születtem. Édesapám tisztviselő volt, és nyugodt, szép életünk volt otthon. Fiatalok voltak a szüleim, és mi hárman az elképzelhető legjobb barátok voltunk. Talán egy kicsit túlságosan is egymáshoz voltunk nőve, és ha valamelyikünk egy kicsit beteg lett, a család többi tagja magán kívül volt. Úgy gondolom, a szüleim nagyszerű emberek, remélem, meg fogod ismerni őket. Kaposváron nagy családunk volt. Ott élt négy nagyszülőm, négy fiatal, nőtlen nagybátyám – a barátaim –, két aranyos nagynéném és férjeik. Egyetlen gyerek voltam, így természetes, hogy mindnyájan nagyon szerettek. Két nagyapám otthon halt meg, egyikük a második zsidótörvény előtt, a másik – közvetlenül Magyarországról való deportálásunk előtt. Ők nagyon szerencsé-

sek voltak. Most édesanyámmal és egyik nagynénémmel vagyok. A másikat gázkamrába vitték. Nagybátyáimról semmit sem tudok. Ketten eltűntek az orosz fronton két évvel ezelőtt. Egy zsidó munkaszolgálatos táborban voltak ott. A többiek is hasonló táborokba kerültek, édesapám is. Nemrég megtudtam, hogy Buchenwaldba vitték, onnan pedig valamelyik táborba. Erősen hiszem, hogy éppen olyan jól van, mint mi. Néha nagyon vágyom arra, hogy biztosan tudjam, és hamarosan viszontláthassam. Nehéz ilyen sokáig várni. Remélem, jövő hónapban sikerül megtudnunk valamit róla. Otthon sok barátnőm és barátom volt, most, persze, semmit sem tudok róluk. Nagyon szép időket éltünk meg együtt. Szerettem iskolába járni, ahol – mivel ez magyar gimnázium volt – sok haszontalan dolgot tanultunk: magyar irodalmat, történelmet, földrajzot, művészettörténetet, latint, algebrát. Igazán nem tudom, mire volt ez jó. Az egyetlen hasznos dolog, amit tanultam, az angol és francia nyelv volt, amiből privát órákra jártam. És németet is tanultam, külön, a nagyapámtól. Minden másból nagyon keveset tudok, így alig várom, hogy néhány könyvet küldjél, hogy tanulni kezdhessek. A gimnázium könnyű volt, így sok szabad időm maradt sportra és olvasásra. Természetesen főként magyarul olvastam, kérlek, ne nevess ki. Senki sem hiszi el, de a magyar irodalom jó. A gimnázium után egyetemre szerettem volna menni, előbb Budapesten, a háború után pedig szerettem volna utazgatni egy kicsit Európában (nem úgy, ahogy most tettem).1 Néha egészen elkeseredtem azon, hogy milyen keveset tudok az életről és az emberekről. Most sikerült pótolnom. Rövid idő alatt mindkét tekintetben nagyon sokat tanultam. Most már egyetlen vágyam van: otthon, szeretet és ismét nyugodt élet. Mégsem mondhatom, hogy a lágerekben nagyon boldogtalan lettem volna. Az egész olyan rettenetes volt, hogy bizonyos tekintetben érdekesebb lett, mint vártam. Utazásunk alatt, amíg Magyarországról a lengyelországi Auschwitzba értünk, mindnyájan közel voltunk ahhoz, hogy meghaljunk. 75-en voltunk egy marhavagonban, alig volt ülőhely, és három napig nem kaptunk vizet.2 Egyesek megőrültek, néhányan meghaltak. A vagon le volt zárva, 1 2

 Ike családjának nem írtam a Sorbonne-ról szőtt teljesületlen álmomról.  Valójában kaptunk naponta kb. egy-egy kortynyit, de a levél írásakor nem tudtam, mit jelent angolul a „korty” szó.

209

nem tehettük ki a halottakat. A gyerekek mind nyugodtak és bátrak voltak – csupa kis hős. Mindig irtóztam attól a gondolattól, hogy valamennyien halottak már. És az anyáik is, mert nem akarták, hogy elválasszák őket tőlük. Mind meghaltak: minden zsidó gyermek, fiatal anya és öreg ember, szinte egész Európából. Éjszaka értünk Auschwitzba. A halottakat és őrülteket az út szélére, a sárba dobták. A párosával álló férfiakat és nőket egy perc alatt szétválasztották. Azután megparancsolták, hogy menjünk előre, és egy kerítés bejáratánál egy SS-orvos egyeseket jobbra, másokat balra taszított. Elvesztettem két nagyanyámat és egyik nagynénémet, aki egyidős volt anyuval. Csoda, hogy anyám velem maradt. Minden 14 évesnél fiatalabb és 38 évnél idősebb nőnek meg kellett halnia.3 És a legtöbbjük, csaknem valamennyi meg is halt. Egész idő alatt, míg lágerekben voltunk, azt hallottuk, hogy ezt a csoportot jobb táborokban helyezték el, ahol könnyebb a munka vagy egyáltalán nem is kell dolgozni. Olyan hírek is voltak, hogy a németek ki akarják cserélni őket fogságba esett katonáikra. Csak a felszabadulás után tudtuk meg, hogy az egész csoport gázkamrába került. Voltak egész transzportok is, amelyeket szelekció nélkül teljes egészében gázkamrába küldtek, amikor a németeknek még nem volt szükségük munkaerőre. Az első éjszakán Auschwitzban egy fürdőházba vezettek bennünket. Amikor onnan kijöttünk, mindig fognunk kellett egymás kezét anyuval és Magdával. Alig tudtuk egymást felismerni, úgyhogy egyszer, amikor egy kicsit eltávolodtam tőlük, ugyanazon a helyen egy félóráig kerestem saját anyámat, míg végre felismertem a nőben, aki mindvégig ugyanott ült. A fürdőből egyetlen piszkos, ronda ruhában jöttünk ki. Az utolsókat csak valami szürke pokróc borította. Fejünket kopaszra nyírták. Női ruhában, de haj nélkül minden nő olyan volt, mint egy férfi. Két napig nem tudtunk hozzászokni ehhez, ezért többnyire úgy szólítottuk egymást, hogy „uram”, vagy pedig úgy, hogy „te kisfiú”. Három hetet töltöttünk Auschwitzban. Nem volt ivóvizünk, úgyhogy még azt a kis kenyeret sem tudtuk lenyelni, amit adtak. A barakkban nem volt hova feküdni, mert egy barakkban ötszázan voltunk. Csak percekig  16 évesnél fiatalabb. Auschwitzban az SS-től azt hallottam, hogy tizenhat, de azt hittem, hogy rosszul hallottam, mert Lichtenauban volt velünk egy 14 és egy 15 éves kislány. Mint később megtudtam, mindketten azt mondták, tizenhat évesek, hogy az édesanyjukkal maradhassanak.

3

210

aludtunk, néha ülve, sőt néha állva. Odakint reggel háromtól este hétig állnunk kellett.4 Rettenetes volt az időjárás. Reggel csaknem megfagytunk, déltájt pedig mindig a Szaharáról szóló történetekre kellett gondolnom. Iszonyú erősen sütötte a nap a kopasz fejünket, és a szomjúságtól jobban szenvedtünk, mint akármilyen nagy fájdalomtól. Júliusban volt ez, a nagy partraszállás után, abban az időben, amikor Hitler ellen merényletet követtek el. Azt gondoltuk, hogy néhány nap múlva, a legrosszabb esetben pár hét múlva véget ér a háború. Néha, amikor nem fáztunk és melegünk sem volt, egészen normális hangulatban voltunk. A nők már az első napon elkezdték javítgatni a ruhájukat. Egy-egy tűt, amit a ruhákban találtak, kölcsönadtak egymásnak. A hos�szú szoknyák alját letépték, és a fejükre kötötték, hogy csinosabbak legyenek. A nők a legfurcsább teremtmények, akiket csak el lehet képzelni, és a legérdekesebb az, hogy én is ilyen vagyok. Az elképzelhető legnagyobb nyomorúságban varrtunk, beszélgettünk, énekelgettünk. Meg sem tudnám érteni őket, ha magam is nem volnék ugyanolyan. De gyakran még így sem tudtam megérteni önmagunkat. Egyszer, szörnyen tűző napsütésben a földön üldögéltem. Mellettem egy kopasz, piszkos, kiszáradt arcú, tompa tekintetű teremtés kuporgott. Éppen szánalmas arcára néztem, amikor ő a legfinomabb társasági modorban megkérdezte tőlem, olvastam-e Huxley „Szép új világ”-át. Ezután könyvekről kezdtünk beszélgetni. Mi voltunk az utolsó transzport, amely Auschwitzba érkezett, és mi hagytuk el először.5 Három csoportra osztottak bennünket. A gyengék és betegek ott maradtak.6 Anyut a középső csoportba osztották be, engem a legerősebbek csoportjába. Háromszor is visszamentem, hogy az SS-orvost kérjem: hadd mehessek anyuval. A lengyel kápó azt mondta, a doktor megöl, de akkor nem sokat törődtem ezzel. Végül engedték, hogy Magda és én anyuval maradhassunk. Háromezer nő közül csak mi hárman lázadtunk fel a szelekció ellen. Németországba, a Kassel melletti Lichtenauba kerültünk. Földmunkát végeztünk vagy gyárakban dolgoztunk. Igen kevés időnk volt alvásra, a  Volt nap, amikor hajnaltól alkonyatig álltunk, máskor lefekhettünk a földre.  A B/III. láger lakóit értettem ezen. 6  Évek múltával bizonyosodtam meg sorsukról, amitől féltem: gázkamrában ölték meg őket. 4 5

211

212

munkánk nagyon nehéz volt, és egyre kevesebb lett az élelem. De legtöbbször egészen jó volt a hangulatunk. Boldogok voltunk, ha sikerült két szem krumplit lopnunk. Gyönyörű volt az erdő, amelyen éjféltájt keresztül mentünk, a magas hóban, és néha, amikor földmunkára indultunk, olyan édes öreg kisvárosokon mentünk keresztül, amelyek valamelyik Grimm-mese illusztrációiként hatottak. Ha a gyárban egy félórára valami „kaputt” lett, és leállt a munka, az egész fiatal lánycsoport, amelyikkel együtt dolgoztam, énekelni és táncolni kezdett. Egyszer egy SS-nő meglátott, amint éjszaka táncoltam, és néhány centiméteres, újra kinőtt hajamat le akarta vágatni, de másnap este, mielőtt munkába indultunk, összeestem a gyengeségtől, így otthon maradhattam, ő pedig megfeledkezett rólam. A következő éjszakán alighanem megint táncoltam. 18 kilós aknákat raktunk, egy-egy lány 1000-3000 darabot is egy éjszaka. Volt velem egy barátnőm, aki egészen szépen fütyült Beethoven- és Mozart-dallamokat, én sok verset tudtam, egy harmadik énekelt, megint más sok mulatságos történetet tudott mesélni, így olyan jókedvünk volt, hogy a német Vor­arbeiterinek (előmunkásnők) csak bámultak, és semmit sem értettek. Az utolsó hetekben már olyan éhesek voltunk, hogy minden szórakozásunk abban merült ki, hogy elmeséltük egymásnak, milyen leveseket, húsételeket, főzelékeket és süteményeket készített anyánk otthon. Senki sem tudta pontosan, hogyan készültek, de kitaláltuk, és nagyon komolyan elmagyaráztuk. A gyárban tanultam főzni, az éjszakai műszakokban. Az igazi éhezés tavasz felé kezdődött. Szilveszter éjszakáján még rendeztünk egy nagy összejövetelt. Egy szobában 40-42 nő lakott. Olyan volt, mint egy család. Ismertük egymás jó és rossz szokásait, és mindezzel együtt szerettük egymást. Még ma is úgy gondolok a „blokkunkra”, mint második, elveszett családomra. Szilveszterkor mindegyik „blokk” estélyt rendezett. Nagyszerű szendvicseket és pogácsát készítettünk (utóbbit kerekre kivágott fekete kenyérszeletkékből, főtt burgonyával, túróval, sárgarépával megrakva, egy pici margarinnal megkenve, volt egy kis lekvárunk és marharépánk is. A hosszú asztalt fehér papírral takartuk le, a szendvicseket meg a pogácsákat papírból készített tálcákra raktuk, melléjük két zöld palackban „ersatz” kávét tettünk. Egyetlen ruhánkat kimostuk, és az alkalomra lehetőleg „­nőies” frizurát készítettünk magunknak. Körülültük az asztalt, amely valóban úgy festett, mint egy otthoni szilveszteresti asztal, és büszkék voltunk rá. Néhány lánynak nem jutott hely az asztalnál – ők az emeletes priccsen ültek, a lábukat lógatták, ajkukat a gyárból elcsent piros ce-

ruzával festették ki. Jó kis este volt, a szilveszterestek szokásos vidámságával. Ekkor már civilizált formánk volt. Ennek a „piac” volt a titka, ahol tűt és cérnát, szappant és fésűt, mosóport és fejkendőt vásárolhattunk 1-5 szelet kenyérért. A holmival orosz lányok kereskedtek. A piac természetesen szigorúan tilos volt. Így a kereskedés a WC-ben zajlott. Mindig volt ott egy csomó orosz leány, aki az áruját mutogatta, aztán jöttek a zsidó lányok nagyon vékony kenyérszeleteikkel. A zsidó lányok szóval, gesztikulálással próbáltak alkudni, az oroszok csak mosolyogtak, és vagy odaadták, vagy nem adták oda a holmit a felajánlott áron. Sohasem tudhatta az ember, vajon értették-e szavunkat vagy nem. Mindenfelől ez volt hallható: „Ich, dir, geben, zwei, verstanden? zwei Brot. – Du mir geben – Zwirne. Gut? Ich dir geben… Du mir geben…” Az oroszok meg csak álltak, és mosolyogtak. S mindez a gyár mögötti kis piszkos WC-ben. A piacozás gyorsan megszűnt az éhezés beálltával. Az utolsó hónapokban, különösen pedig az utolsó hetekben olyan kevés lett az élelem, hogy csak csodálkoztam, hogy nem hallom a szegény éhes nők csontjának zörgését, amint nagyon is modern derekukkal és bizonytalan lépteikkel szomorúan másznak felfelé a hegyre, a gyárba. Az utolsó napokban a pihenő idején mindig kiszaladtam a csarnokból, és az egész szünetet azzal töltöttem, hogy kézzel kutattam a gyári konyha szemétdombján. Boldog voltam, ha sikerült egy félig elrohadt sárgarépát hazavinnem anyunak, aki már beteg volt az éhségtől. De mindhárman büszkék és boldogok voltunk, ha néha-néha négy-öt darabot is találtam. Csak akkor jöttem rá, mit csinálok, amikor egyszer egy német nő ment el mellettem, és megláttam a tekintetét. Ez a háború vége felé volt, és valószínűleg arra gondolt, hogy a jövőben neki is ugyanígy kell majd éheznie. Furcsa volt. Nagyon komolyan ránéztem, és igen halkan mondtam: „Ich bin hungrig”. Ijedten elszaladt. Egy este nagyon messziről ágyúdörgést hallottunk. Közeledett a front, és tíz napig boldogan hallgattuk az ágyúdörejt. Öt órával az amerikaiak megérkezése előtt szállítottak el bennünket Lichtenauból. Hat napig utaztunk, 100 nő egy-egy zárt marhavagonban. Alig tudtuk a lábunkat mozdítani, enni nem kaptunk. A vonat többnyire állt, és néha már arra gondoltunk, hátha azt akarják, hogy közben elpusztuljunk a vagonokban. De a nők még mindig 213

szép új harisnyákat kötöttek,7 egyesek varrtak, bár arra sem volt hely, hogy a karjukat mozgassák. Én is varrtam: nagy zsebet a ruhámra. Igen hasznos, lopott krumplit vagy sárgarépát lehet beletenni, akárhol, ahova megérkezünk. A hatodik napon Lipcsébe érkeztünk. Egy lágerbe kerültünk, levest adtak két szem héjas krumplival, és tökéletesen boldogok voltunk. Másnap néhány bomba hullott a táborra. Az egész láger leégett. Négy halottunk volt. Másik lágerbe kerültünk ezután, egy blokkba ötszázan. A bombázások alatt bezártak bennünket. Nem volt lehetőség, hogy kimeneküljünk a tűzből vagy a romok alól. Az ablakból láttuk Lipcse bombázását, napjában három, négy, öt alkalommal is. A repülőgépek elborították az eget, a bombák úgy hullottak, mint a jégeső, mindenfelé nagy tüzek keletkeztek. Egy nagy hadianyaggyár mellett volt a láger. A barakk padlóján feküdtünk, várva a bombát. Félelem és hang nélkül. A legtöbb leány már akkor nagyon erős volt.8 Magam is meglepődtem, hogy a szívem éppen olyan nyugodtan ver, mint máskor. Az amerikaiak ismét közeledtek. Amikor a város közelébe értek, nekünk, foglyoknak tovább kellett mennünk. Indulás előtt félórával anyunak, Magdának és nekem nagyszerű ötletünk támadt. Úgy döntöttünk, hogy ott maradunk. A doktornő megengedte, hogy elrejtőzzünk a betegszobában. 500 nő közül kilencen maradtunk ott – hat beteg és mi, hárman. A transzport elment, mi pedig vártuk az amerikaiakat. Ehelyett 250 beteg fogoly érkezett,9 a legkülönbözőbb nemzetiségűek, akiket a mi barakkunkban helyeztek el. Mindnyájan az amerikaiakat vártuk. Hirtelen két SS-nő jelent meg, akik kivittek bennünket egy női táborba. Úgy volt, hogy el kell hagynunk a várost a legkülönbözőbb nemzetiségű kényszermunkásnőkkel. Ismét a betegszobában rejtőztünk el.10 A transzport elindult, az ablakból láttuk utolsó lágerünket lángolni, benne a beteg hadifoglyokkal. Hárman reszketve, félig megégve kiszöktek hozzánk. Egy SS-tiszt gyújtotta fel a lágert. A mi lágerünkbe is eljött, zsidó nőket keresett, és valószínűleg azokat a férfiakat, akik ide menekültek. A lengyel és francia nők letagadtak bennünket.11 A pincében egy külön  Néhány kivételezett, így Dánosné és Jámborné harisnyát kötött az SS-nek.  Mármint az idegeik voltak erősek. 9  Hadifoglyok. 10  A pincében lévő ideiglenes betegszobában. 11  A mai napig sem tudom, hogy a franciául folyékonyan beszélő nők franciák vagy lengyelek voltak-e. 7 8

214

helyiségben voltunk, mellettünk a félig megégett férfiak. Egyetlen lengyel vagy francia nő sem mert bejönni a szobánkba. Vártuk, hogy az SS-tiszt visszajöjjön. Minden percben azt hittük, hogy jön, és megtalál bennünket. Akkor már sok élelmiszerünk volt. Néha elfogott a boldogság: ha hamarosan meg kell is halnom, legalább még egyszer jóllakhatom. Olyankor azt hittem, hogy már meghaltam, és ez a paradicsom. Amikor az amerikaiak megérkeztek, annyira jól voltam lakva, hogy nem tudtam megenni a csokoládét, amiről annyit álmodoztam a gyárban, éjszakánként. Felszabadulásunk után csakhamar megismerkedtem Ike-kal és Freddel. Végül is ez volt a legérdekesebb dolog, ami velem történt, amióta elkerültem otthonról. Ike valószínűleg maga akarja ezt elmesélni, így ezt neki hagyom. Várjál néhány hónapig vagy évig, és bizonyára mindent megtudsz erről. Sohasem hittem a sors rendelésében vagy csodákban. De most gyakran gondolok arra, hogy el kellett jutnom Auschwitzba, Lichtenauba, Lipcsében kellett maradnom a betegekkel, és mindezeken a dolgokon át kellett esnem ahhoz, hogy Ike-kal találkozzam. Egészen véletlenül találkoztunk. De akkor túlságosan elfoglaltak a gondjaink ahhoz, hogy felfigyeljek rá, így még egy véletlen folytán újra találkoztunk, egy héttel később. Ti ismeritek őt, így megérthetitek, milyen fantasztikus dolog az, hogy a sok ember közül éppen vele találkoztam Lipcsében, mielőtt hazatértünk volna. Ha nem lettem volna hozzászokva ahhoz, hogy rendkívüli dolgok történhetnek, nyilván el sem hittem volna ezt. Az egyetlen dolog, ami egy kicsit aggaszt, hogy most olyan távol kerülök a családomtól, és Ti talán nem úgy fogtok fogadni engem, ahogyan nekem szükségem volna erre. Az igaz, hogy van Amerikában egy nagybátyám, apám legidősebb bátyja. De ő New Yorkban egyetemi tanár, így ő is eléggé messze lesz. Amikor megkaptam a családod leveleit, nevetnem kellett, hogy milyen szerencsés vagyok. Kedves Fran, ha a család többi tagjait is érdekli az életem, kérlek, mutasd meg nekik ezt a levelet. Mivel francia helyett angolul írtam, nekik is szól. Kérlek, ne felejts el fényképeket küldeni a családról, nagyon várom őket. Mindenkit szeretettel ölel Jutka

215

FORRÁSOK

 

216

Magyarországi látogatásomnak az volt a célja, hogy újra láthassam azokat a helyeket, amelyeket könyvemben leírtam, de szükségem volt a magyarországi zsidók üldözéséről és deportálásáról szóló cikkekre és könyvekre is. Nem tudtam azonban, hogy magyarországi kutatásaimat miként kezdhetném meg. Nehézségeimben csakhamar segítőre találtam hajdani, diákkori barátom és szomszédom, Hanák Péter egyetemi tanár személyében, aki Budapestre érkezésünkkor fogadott bennünket. Hanák professzor időközben az ELTE tanáraként nemzetközileg elismert történettudós lett. Péter és kollégái segítségével csakhamar hozzájutottam a magyarországi holokausztot ismertető legfontosabb irodalom jegyzékéhez. Az ajánlott könyvek egyike-másika emlékeimet frissítette fel, s segített történelmi szövegkörnyezetbe helyeznem őket, mások buzdítottak munkámban. A legfontosabb kiadványokat végül sikerült megszereznem amerikai egyetemi könyvtáraktól. Ezek a következők voltak: Lévai Jenő: Fekete könyv. Angol fordításban: Black Book on the Martyrdom of Hungarian Jewry by Eugene Lévai, The Central European Times Publishing Co. Ltd., Zürich, közös kiadásban a bécsi Panorama Publi­shing Co. Ltd-del, 1948. Ez a könyv a magyarországi holokausztra vonatkozó törvények, határozatok és események legkimerítőbb összefoglalása. A Fekete könyv három kötetének segítségével megszámlálhatatlanul sok dátumhoz, adathoz és információhoz jutottam. A Fehér könyv – Lévai Jenő kézikönyve (Officina kiadás, Bp. 1946) segítségemre volt abban, hogy ellenőrizzem a magyarországi zsidóság üldöztetésével kapcsolatos legfontosabb adatokat, amelyek könyvemben szerepelnek. E könyv többi része olyan politikai eseményeket tárgyal, amelyeket érdekesnek találtam ugyan, de könyvem szempontjából nem vettem hasznukat.

A harmadik könyv izgalmas és érdekes volt, de – mivel főként túlélők visszaemlékezéseit és költeményeiket tartalmazza – fontosabb adatokkal nem szolgált számomra (Vihar Béla: Sárga könyv, Adatok a magyar zsidóság háborús szenvedéseiből, 1941–1945. Igazság Nyomda, Budapest, é. n.) Rendkívül hasznosnak bizonyult számomra a zsidók elleni különböző tiltó rendelkezések és a zsidótörvények időpontjának meghatározásában egy másik kiadvány: Benoschofsky Ilona és Karsai Elek: Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. Két kötetben. Megjelent a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének kiadásában, Budapesten, 1958-ban. Mielőtt Budapestről Kaposvárra utaztam volna, találkoztam több zsidó nővel, aki szülővárosomból Budapestre költözött. Felelevenítettük emlékeinket a gettóról, de egyikük sem volt képes arra, hogy a számomra oly szükséges információkkal szolgáljon: valamennyien egy-egy eseményre önmagában emlékeztünk, anélkül azonban, hogy a sorrendjüket megállapítottuk volna. Kaposváron ismét szerencsém volt. Megtaláltam egyik hajdani tanítómat, Kellner Bélát, aki meglepetésemre a Somogy Megyei Könyvtár főmunkatársaként ment nyugdíjba abban az évben. Kellner úr, akinek öc�csét – titkos összeesküvés vádjával – Auschwitzban felakasztották, nagy segítséget nyújtott visszaemlékezéseimhez. Felajánlotta, hogy megszerez minden Kaposvárt érintő adatot. Kellner úrnak természetesen módja volt zárt könyvtári anyaghoz is hozzáférnie, azonkívül kitűnő kapcsolatai voltak a városi és megyei közigazgatási vezetőkkel. Személyesen ismerte a Kaposváron élő volt deportáltakat. Mindez óriási segítség volt a számomra. A következő nyáron is felkerestem, és azóta is élénk levelezést folytatunk egymással. Kellner úr végiglapozta a korszak helyi sajtóját, és mindazokat a deportálásra vonatkozó cikkeket, amelyek az Új Somogyban megjelentek, mikrofilmre vette és rendelkezésemre bocsátotta. (Sohasem fogom elfelejteni azt az estét, amikor a Bates College volt dékánjaként az elegáns kollégiumi könyvtár egyik sarkában ülve modern képernyőre meredve olvastam a szülővárosom gettójáról beszámoló, sok évtizedes újságcikkeket.) A Fekete könyv és a mikrofilmre vett újságcikkek alapján pontos leírást tudtam adni az 1944 áprilisától júliusáig tartó hetek egymást sűrűn követő eseményeiről.

217

218

Kellner úr, aki jól tud angolul, végigolvasta könyvem levonatait, hogy ellenőrizze az adatok pontosságát. Egybevetette a hivatalos adatokat társaim személyes visszaemlékezéseivel. (Meg kell mondanom, hogy keveset kellett javítania: emlékezetem és kutatómunkám jól szolgált.) 1978 júliusában fiam, John Magyar Isaacson és felesége társaságában Auschwitzba utaztam. Egy napot töltöttünk ott, megnéztük a volt láger területét, és hozzájutottam bizonyos információkhoz is. A legfontosabb, amit megállapíthattam, hogy egyik-másik saját emlékem eltért az irodalomban olvasottaktól. A mi transzportunk, amely 1944. július 8-án érkezett Auschwitzba, egyike volt a Magyarországról jött legutolsó szállítmányoknak, és a megérkezettek rendkívül nagy száma arra késztette az SS-t, hogy eltérjen megszokott rendjétől. A gázkamrák és a krematóriumok nem voltak képesek befogadni mindazokat, akiket munkára alkalmatlanoknak minősítettek, így sok száz halálra szánt embert egyszerűen a vasúti sínek mellé halmoztak fel úgy, ahogyan már akkor is rettegve láthattam. E könyörtelen sietség miatt helyeztek el bennünket félig kész barakkokba, adtak ránk rongyokat, amelyeket a hátunkra festett vörös kereszttel jelöltek meg, ahelyett, hogy rabruhát kaptunk volna, s ezért volt az, hogy szinte alig adtak ételt és ivóvizet. E sietségnek köszönhetően úsztuk meg a tetoválást is. Az auschwitzi múzeumot járva John megkérte fiatal lengyel múzeumi idegenvezetőnket, meséljen valamit a birkenaui B/III-as lágerről. E kérdésre vezetőnk lengyeles kiejtéssel angolul elmondta jól betanult szövegét: „A B/III-as lágert a többi lágerbeli fogoly „Mexikó”-nak nevezte. Valamennyi közül ez volt a legnyomorúságosabb. Sem rendes élelem, sem víz nem volt. Három hétnél tovább senki sem maradt ott életben.” John gyengéden rám nézett, majd így szólt: – Ő az édesanyám. 1944 nyarán három hetet töltött el a B/III. lágerben. A fiatal nő némán rám tekintett, mintha kísértetet látna. Végül, fejét rázva kinyögte: – Nem tudok rá szavakat találni. Boldog vagyok, hogy megismerhettem. – Boldog vagyok, hogy élek – bólintottam. Auschwitzban alkalmam volt feleleveníteni egyes emlékeimet. Hajdani barakkunk üres helye mellett megtaláltam a pocsolyát, ahol Pogány Ilona barátnőmmel oly hidegvérrel tervezgettük az öngyilkosságot. A fabarakk

leégett, a villanyárammal töltött szögesdrót kerítés eltűnt, de megtaláltuk szakadt darabjait vagy 20 méternyire a vese alakú pocsolyától. Auschwitz ma a lengyel földalatti mozgalom emlékhelye, és alig esik szó az itt megölt zsidók millióiról. Vezetőnk csak akkor kérte el a zsidó múzeum kulcsait, amikor megmondtuk, hogy zsidók vagyunk. John a kiállítást igen jónak tartotta, akárcsak én, de elkövettem azt a hibát, hogy a tömérdek szörnyűséges fényképen és filmen családom tagjait és barátnőimet próbáltam keresni. Félúton voltunk, amikor fuldokolva így szóltam: – Friss levegőre szeretnék menni! Vezetőnk sajnálkozva közölte: – A bejáratot lezárják. Végig kell menni a múzeumon – így van megtervezve. A múzeumban több hasznosnak bizonyult könyvet vettem: Auschwitz – Múzeumi Kalauz. Az Auschwitzi Múzeum kiadványa, 1976. Ez rövid, de kitűnő, magyar nyelvű írás, amely több igen pontos térképet, leírást és auschwitzi magyar zsidó foglyokról készült fényképeket tartalmaz. Egész oldalak foglalkoznak ottani életünkkel, és a fényképek segítettek visszaidézni emlékeimet. A legdöbbenetesebb könyv, amelyet ott vásároltam, francia nyelvű volt: Höss, Broad, Kremer: Auschwitz Vu Par Les SS. Az Auschwitzi Múzeum kiadása, 1974. A könyv az SS-tisztek naplóit tartalmazza, akik Auschwitzról hűvös és szenvtelen hangnemben számolnak be. Chech, Makowski, Mikulski és Fiderkiewicz Histoire du KI Auschwitz c. könyve (Az Auschwitzi Múzeum kiadása, 1978) szívettépő orvosi beszámolókat tartalmaz az Auschwitzban embereken végzett kísérletekről. Kazimierz Smolen Proólémes choisis de I’histoire du KI Auschwitz c. könyve (franciára fordította Anna Novák-Bednarczyk, az Auschwitzi Múzeum kiadása, 1978) nagyszámú fontos, elrettentő fényképet tartalmaz, amelyek mindig arra emlékeztetnek, amikor az auschwitzi zsidó múzeumot, illetve a jeruzsálemi Yad Vashemet, a holokauszt múzeumát tekintettem meg. 1981-ben nagy haszonnal tanulmányoztam Randolph L. Braham A ma­g yar Holocaust. Gondolat, Budapest. Blackburn International In­cor­ poration. Wilmington. 1988. c. kiváló munkáját. Ez a nagyszerűen megírt és részletesen dokumentált könyv fontos tényeket világított meg számomra a zsidó munkaszolgálatos táborokról, amelyekről csak elbeszélések alapján tudhattam, és más téren is segített visszaemlékeznem bizonyos dolgokra.

219

220

Az egyik kötet még szülővárosom, Kaposvár gettójáról is tartalmaz rövid ismertetést (667–668. L), de sajnos egyik főutcájának nevét hibásan Berzsényi utcaként említi. Egy magyar származású ismerősöm, a Connecticut államban élő dr. Balogh Éva, aki korábban a Yale Egyetemen közép-európai történelmet tanított, könyvem kéziratát a legfontosabb történelmi adatok szempontjából ellenőrizte, és igen sok értékes tanáccsal szolgált. Ezenkívül saját könyvtárából számos Magyarország történetével foglalkozó tudományos kiadványt kaptam kölcsön, közülük például a Gunst Péter szerkesztésében megjelent Magyar történelmi kronológiát (Tankönyvkiadó, Budapest 1968.), valamint egy könyvritkaságot, az 1929-ben megjelent Magyar zsidó lexikont (szerkesztette: Újváry Péter). Kiváltképpen hasznos volt számomra Balogh Éva legutóbbi cikke (Hungarian Foreign Policy, 1918–1945 – Magyar Külpolitika, 1945–1948) a Borsody István szerkesztésében megjelent The Hungarians: A Divided ­Nation (New Haven, Yale Center for International and Areas Studies, 1988.) c. kötetben. Természetesen a holokausztra vonatkozó sok általános munkát olvastam, de sehol sem találtam említést Hessisch Lichtenau-i táborunkról – ugyan nem is vártam ilyet. Amikor férjemmel 1983-ban odautaztunk, abban a reményben, hogy könyvemhez további adatokhoz jutok, utunk teljes csalódást okozott, és lichtenaui fejezeteimet utólag nem tudtam alátámasztani újabb részletekkel. Hajdani társnőm, Baik (Jámbor) Éva révén azonban 1987 januárjában váratlanul hozzájutottam egy könyvhöz, amely kizárólag a Lichtenauban rabszolgamunkát végzett 1000 magyar zsidó nőről szól: Dieter Vaupel: Das Aussenkommando Hessisch Lichtenau des Konzentrazionslagers Buchenwald, 1944/45. 1984-ben jelent meg a Verlag Gesamthochschulbibliothek, Kassel kiadásában. Dr. Vaupel munkája 1990-ben angol nyelven is megjelent, hajdani lágertársnőm, Maida Pollock fordításában, The Hessisch Lichtenau Subcamp of the Buchenwald Concentration Camp, 1944–45 címen, a Studies on the Holocaust in Hungary keretében, amelyet Randolph L. Braham szerkesztett (Columbia University Press kiadása). A német gimnáziumi tanár – azóta egyetemi tanár – tudományos kutatásai nyomán olyan iratok kerültek napvilágra, amelyeknek létezéséről nem

is álmodtam. Vaupel könyve tartalmazta mindazokat a pontos adatokat, amelyeket addig nélkülöztem, és amelyek nagy segítségemre voltak a lichtenaui fejezetek megírásában. Dr. Vaupel könyvéből azt is megtudtam, hogy fürstenhageni munkahelyünk Németország egyik legnagyobb robbanóanyaggyára volt, amely nyolcezer kényszermunkást foglalkoztatott. Úgy látszik tehát, hogy engem, akinek mindig kis városokkal és kisebb iskolákkal volt kapcsolatom, az a kétes értékű megtiszteltetés ért, hogy Európa két leghatalmasabb intézményének – Auschwitznak és a Dynamit Nobelnek – foglya lehettem. Dr. Vaupeltől teljesen függetlenül egy másik tudományos kutató, dr. Ferencz B. Benjamin jogászprofesszor, annak idején a nürnbergi per egyik ügyésze, a túlélő zsidók kárpótlásával foglalkozó intézmény igazgatója, ismert író is foglalkozott sorsunkkal. Dr. Ferencz erőfeszítéseinek eredményeként az eredeti ezerből még életben lévők 1987 nyarán szerény kárpótlásban részesültek. Less than Slaves (Aki még a rabszolgánál is kevesebb) c. kitűnő könyvében (Harvard University Press, 1979) Ferencz professzor leírja a hitleri rezsim hajdani rabszolgái számára kifizetett kárpótlásért folytatott harcát. Könyvének 159. oldalán egy bekezdés foglalkozik azzal az ezer nővel, akiket Auschwitzből Hessisch Lichtenauba szállítottak, a közeli Fürstenhagenban levő hadianyaggyárban végzendő munkára. A gyár neve Fabrik Hessich Lichtenau der GmbH zur Verwertung chemischer Erzeugnisse, a Dynamit Nobel üzeme volt. Eszerint is Buchenwaldhoz tartoztunk, amint dr. Vaupel megállapította. Ez magyarázza, hogy marhavagonokból álló szerelvényünk miért vesztegelt oly sokáig a weimari vasútállomáson, mielőtt Buchenwald felszabadult, és bennünket tovább vittek Lipcsébe. Dieter Vaupel, aki egy másik munkájában a felszabadulásunk óta eltelt eseményekről írt, küldött egy fényképet lichtenaui barakkjainkról, és elküldte annak az eredeti SS-jegyzéknek a másolatát is, amely mind az ezer nevet és fogolyszámot tartalmazza. Könyvemben – amennyiben más megjegyzést nem fűztem hozzájuk – minden fénykép és irat családi gyűjteményünkből származik. Az 1944 júliusa előtti fényképek nagyszüleim házának alsó pincéjében egy falmélyedésben élték át a viharos időt, az 1977 után készülteket Magyarországra, Lengyelországba és Németországba való látogatásom során vettem fel. Visszaemlékezéseim megírásánál rendkívül nagy segítségemre volt édes-

221

222

anyám, Magyarné Vágó Rózsa és nagynéném, Vassné Vágó Magda (korábban Rosenbergerné), akik elejétől végéig ellenőrizték visszaemlékezéseimet és nemegyszer felfrissítették emlékeimet. További két régi társnőm olvasta végig kéziratomat részletesen: a Buda­ pesten élő Baik (Jámbor) Éva és a Princetonban élő Maida Pollock. Mindketten jól tudnak angolul. Tanácsot kaptam két pszichiátertől is: a korábban Genfben, ma New Yorkban élő dr. Maria Federtől, aki osztozott velem auschwitzi és lichtenaui élményeimben, és a Philadelphiában élő dr. Stephen Ringtől, aki hozzám hasonlóan és velem egy időben gyere­keskedett Kaposváron. Ezek a tanúk, akiknek hálával tartozom, emlékeimet pontosaknak tartották; munkám során önhipnózissal késztettem magamat múltam feltámasztására, amíg csak egész párbeszédek fel nem idéződtek bennem magyarul – ezen a nyelven, amelyen évtizedekig nem beszéltem. Különösen hálás vagyok Penelope Laurens asszonynak, a Yale Review folyóirat akkori főszerkesztőjének, aki segítségemre volt abban, hogy a folyóirat 1984. tavaszi száma közölje könyvem Auschwitzról szóló fejezetét. Nagy szerencsémnek tekintem irodalmi ügynököm, a New York-i ­Julian Bach tanácsait és támogatását. Mélységes hálával tartozom barátaimnak, akik segítették könyvem kiadását, valamint Judith McCullohnak, az University of Illinois Press ügyvezető szerkesztőjének, aki nagy gonddal és bölcsességgel irányította a kézirat elfogadását. Köszönetet mondok sokaknak, akik kemény munkát végeztek könyvemmel kapcsolatban, különösképpen Patricia Hollahannek, a szerkesztőnek, aki minden kis részletét személyes ügyének tekintette. Köszönetet mondok három „előszerkesztőmnek”, akik sok éven át segítettek munkámban: lányomnak, Ilona Isaacson Bellnek, a Williams College angol professzorának és férjének, Robert Huntley Bellnek, aki szintén a Williams College angol professzora. Mindketten segítettek, bátorítottak egész munkám során, ami igen fontos volt számomra. Daniel Griffin, egy tehetséges Bates College-beli hallgató, ma a Harvard Egyetem szerkesztője kezdettől egészen a kézirat befejezéséig önként felajánlotta jelentős szerkesztői tapasztalatait. Dantól, Bobtól és Ilonától tanultam meg saját munkám megszerkesztését, a ragasztást és vágást – főként az utóbbit –, s ez a feladat Macintosh komputerem jóvoltából jóval könnyebbnek és fájdalommentesebbnek bizonyult a vártnál.

Izraelben élő sógornőm, Shirley Isaacson Nadel volt segítségemre a jeruzsálemi Yad Vashemben végzett kutatásokban. Férjem, Irving Isaacson hitelesítette lipcsei fejezeteimet, 1945-ös jegyzetei, feljegyzései, hivatalos iratai és haza írt levelei alapján minden adatot ellenőrzött. Ike és én 1983-ban együtt végeztük el kutatásaim közül a legérdekesebbet: együtt kutattuk fel azt a házat Berneck-am-Fichtelgebirgében, ahol eljegyeztük egymást. Szüntelen derűs támogatása nélkülözhetetlen volt tízévi kitartó munkámban.

223

Köszönet Louise O. Vasvari professzornak (New York) azért az értékes segítségért, amelyet a gender és holokauszt téma kutatása során éveken keresztül igénybe vehettem. P. K.

Pécsi Katalin

NŐI TAPASZTALAT, NŐI HANG

Utószó Judith Magyar Isaacson memoárjához és az „Eszter Könyvek” sorozathoz

Judith Magyar Isaacson visszaemlékezésével újabb Eszter Könyvünket adjuk közzé, mely a XX. századi zsidó női sorsba enged bepillantást. A memoár arról szól, hogy egy tizenkilenc éves kaposvári lány hogyan élte túl – emberségét és életkedvét megőrizve – a koncentrációs tábort. Valójában ennél jóval több ez a könyv: én le sem tudtam tenni, amíg egy ültömben végig nem olvastam, annyira lenyűgözött „friss” hangja és látásmódja. Azóta többször is elolvastam, és mindig találok benne újabb és újabb részleteket, amelyek, mint egy kaleidoszkóp üvegdarabkái, átrendezik a holokausztról kialakult képemet. Hogy miből fakad ez az élmény? Leginkább abból, hogy Magyar Judith a tragédiáról is képes könnyed hangon, érzékletesen és humorral írni, miközben egyaránt példát mutat emberi tartásból és pozitív életszemléletből. A Soáról írni nehéz, mert „Auschwitz” – Földön kívüli hely. Az emberiség határait megszabja, ugyanakkor megsemmisítésével is fenyeget. Jean-Francois Lyotard, a filozófus ezzel a példával érzékelteti a felidézés reménytelenségét: képzeljünk el egy földrengést, amely nemcsak az embereket pusztította el, hanem a rombolás mértékének felmérésére szolgáló eszközöket is. „Az a csend, amely az »Auschwitz volt a megsemmisítő tábor« kifejezést körülveszi, … jelzi, hogy valami kimondhatatlan maradt, amit ki kell mondani, valami, ami nincsen meghatározva…” 1 A holokauszt számos túlélője számára a tanúskodás mégis belső parancs. „Ha valaki más is meg tudta volna írni helyettem az én történetemet, akkor nekem nem kellett volna” – írja Elie Wiesel. „Azért írtam meg, hogy tanúvallomást tegyek.” 2 1 2

 Sidra Ezrahi: „Auschwitz ábrázolásmódja”, in MésJ. 2003/1  Idézi: Shoshana Feldman & Dori Laub: Testimony – Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis, and History, p. 204.

225

Emlékeit a memoir írója azért osztja meg ismeretlen olvasóival, mert a történelemnek olyan egyedi pillanatait élte át, amit nem szabad elfelejteni, és amelyről ezért tanúskodnia kell a nyilvánosság előtt. E kötelezettsége folytán a tanúságtevő nem pusztán elmeséli, hogy mi történt vele, de felelősséget is vállal a „történelemért és az igazságért.” Kutatók sokáig élesen megkülönböztették a szigorúan a tényeken ala­puló „kemény” történelmet a „puhának” tartott irodalmi ábrázolásoktól és a szemtanúk visszaemlékezéseitől. A posztmodern gondolkodás és a feminista megközelítés hatására ma már a kritikus olvasók és elemzők egyetértenek abban, hogy gyümölcsözőbb, ha inkább arra a módra fi­g yelünk, ahogyan a holokauszt narratív igazsága kibontakozik előttünk. „A túlélő-krónikás – mondja Young – úgy ír, hogy a tényeken túl, életre hívja saját »alakját« és egyéni tapasztalatát is.” 3 A holokausztról sokáig csak a férfiak szemszögből és „hangján” ismertünk meg tanúvallomásokat. (Férfiak persze a történettudományi munkák szerzői is). Saul Friedlander4 fogalmazta meg pár éve, hogy a sok elmesélt holokauszt-történetből kibontakozó „mester narratíva” egészen mostanáig a férfi nézőpontot láttatta: az ő tapasztalatuk és emlékezetük lett a „norma”. Maga az emlékezés is hagyományosan férfi privilégiumnak számít. (A zsidó patriarchátusban csak férfiemlékezet létezik – mivel a férfiak közösségéről van szó: ők emlékeznek, és rájuk emlékeznek. Ezt erősíti még a szó etimológiája is: a zsidó férfi neve héberül: emlékező - zakhar. Ezzel ellentétben, a „női”: nekeva, vagyis lyuk, ami nem képes megtartani az emlékezetet).5 Fel se merült igen sokáig, hogy az általános emberi szenvedésen túl a nők speciális tapasztatokról is tanúskodhatnak A női történetek másságára leginkább azóta kezdtünk felfigyelni, amióta az oral history gyűjtők ráirányították a figyelmet a nőkre mint mesélőkre. A női tanúságtevők, memoárírók ugyanis nem csupán témáikban „nőiesek”, de természetesen másképpen emlékeznek, beszélnek és írnak, mint a férfiak.  James E. Young, Writing and Rewriting the Holocaust: Narrative and the Consequences of Interpretation. Bloomington: Indiana UP, 1988. p. 10. 4  Saul Friedlander: „The Historical Significance of the Holocaust”, In: Jerusalem Quarterly, 1, 1976 5  Ronit Lentin: Az anyanyelvét (mame losn) kétségbeesetten kerső jiddise máme. In: Múlt és Jövő, 1988/4. 3

226

A holokauszt-tapasztalat és -narratíva genderizálása néhány éve még sokakból heves indulatokat váltott ki. Olyasmit véltek kihallani a problémafelvetésből, mintha a genderkutatók azt sugallnák, a nők talán többet szenvedtek; és esetleg jobban is viselkedtek. Erről azonban szó sincs. A gender szemszögű vizsgálatnak nem az a célja, hogy azt méricskélje, ki szenvedett többet – a méltóságától megfosztott, lemeztelenített és kopaszra nyírt férfi vagy nő, a gyerekét elveszített apa vagy anya.6 Mint ahogy az sem, hogy „megossza” az áldozatokat, amikor külön kezeli a férfiak és a nők tapasztalatait és visszaemlékezéseit. (Mára már differenciáltabban látjuk a „csoportot” magát is, és tudjuk jól, hogy nemcsak a „férfi” vagy a „nő”, de a „zsidó” kategória sem homogén: vallásosok és szekulárisok, cionisták és asszimilált zsidók, vidékiek és városiak, nagypolgárok és proletárok, szefárdok és askenáziak, szegények és jómódúak – más és más életformát éltek, és élettapasztalatot sze­reztek). Az utóbbi években, évtizedekben egyre több olyan könyv jelent meg, amely újra és újra ráirányítja a figyelmünket a kifejezetten és sajátosan női vagy férfitapasztalatokra. A nők biológiai és társadalmi/kulturális sajátosságaira fókuszáló vizsgálódások megtermékenyítették a holokauszt-kutatást is, mivel új „ablakot” nyitottak a témára. Mi se mutatja jobban, hogy a női szemszög és „hang” friss élményt teremthet, mint az első női holokauszt-tanúságtétel, Anne Frank bestsellerré vált naplója. Anne Frankot éppen amiatt nem tudja megunni a holokauszt után születettek immár három nemzedéke, mert a napló szerzője máshogy mesél, mint ahogy azt az „általános emberit” megtestesítő férfiaktól megszoktuk. A holokausztról szóló női írásokban egy sor olyan téma jelent meg, amely eddig nem tartozott bele a kanonizált irodalmi témák sorába: a ­testi-lelki kiszolgáltatottság, az erőszaktól való rettegés témái mellett a nők közötti összetartás és barátság narratívái is megszülettek.7 A meztelenség a férfit elemberteleníti: a nőt elnőietleníti. A nők testileg kiszolgáltatottabbak voltak: a nő az „áldozat” metafórája – „így aztán női test  Langer, Lawrence: The Holocaust and the Literary Imagination. Yale University Press, New Haven; Rosenfeld, Alvin H.: A Double Dying: Reflections on Holocaust Literature. Indiana University Press, Bloomington and Indiana, 1980. 7  Magyar Judithé mellett ld. pl. Edith Bruck, Ember Mária, Fahidi Éva memoárjait 6

227

az emlékezet eszköze lett” – mondja Karen Remmler.8 (Az „áldozatról” mint női metaforáról: egy tanulmány szerint az izraeli közvélemény évtizedekig stigmatizálta és feminizálta az európai holokauszt-túlélőket, míg a passzív és gyenge zsidókkal szemben magukat, bátor és erős izraelieket maszkulin vonásokkal írta le).9 A női holokauszt-tanúságtételben a test lett az emlékezet helye és katalizátora; a test egyben nemi identitásképző is.10 A nő eleve „áldozat” volt a náci ideológiában, amely nemcsak ras�szista, de egyben a szexuális felsőbbrendűséget hirdető ideológia. A nácik faji és nemi felsőbbrendűsége folytán (az ideológiában és a propagandában egyránt) a zsidó nők duplán célponttá váltak. Nemcsak zsidóként, de anyaként és szexuális lényként is a gyűlölet tárgyai lettek.11 (A zsidó gyerek hangsúlyozottan „ellenség” volt, így terhesnek lenni bűn volt a Birodalommal szemben). A terhesség, a kényszervetélés, a sterilizáció, az elmaradó menstruáció vagy a szülés a táborban olyan élmények, amelyek még hozzáadódtak a mindenki által elszenvedett borzalmakhoz. A nők abban a pokolban, amelybe kerültek, hamar megszűntek „nők” lenni – és tudunk nem egy olyan túlélőről is, aki egész hátralévő életében képtelen volt visszaállítani a pozitív viszonyt a „benne levő nővel”.12 Ugyanakkor a nőknek anyaként minden erejüket össze kellett szedniük, hogy megállják a helyüket, és minden körülmények között védelmezni, segíteni tudják gyereküket. A túlélés esélyei eleve mások voltak: a terhes nőket és a kisgyerekes anyákat többnyire már a legelső szelekciónál a gázba küldték. (Másfelől viszont, a nőknek jobban megy a tűrés-szenvedés, nagyobb benne a sok évszázados praxisuk – ez meg a túlélési esélyüket növelte). A túlélő nők többnyire csöndben maradtak egész életükben: hallgattak  Karen Remmler: „Gender Identites and the Remembrence of the Holocaust”. In: Women in German Yearbook, 1994 9  Ronit Lentin, id. mű. 10  Karen Remmler:, id. mű. 11  Erről a témáról ld. Dalia Ofer and Lenore J. Weitzman, eds. Women in the Holocaust. New Haven and London: Yale University Press, 1998. vii + 402 pp. 12  Vajda Júlia kutató a 2003-as „Gender és erőszak” konferencián a „Sterilizált élet” című előadásában számolt be „Márta néni” tábori történetéről – majd a „folytatást” egy „elmeséletlen történetben” írta meg. Vajda Júlia: „Magunkra hagyva”, in: Pécsi Katalin ed.: Sós kávé – Elmeséletlen női történetek. Novella Könyvkiadó, 2007. 8

228

a megaláztatásokról, a megerőszakolásról, a kényszer-prostitúcióról. Egyes élményekről szinte – vagy egyáltalán – nincsenek elmesélhető emlékek: ezek a traumák kulturálisan ábrázolhatatlanok! (A megerőszakolás legfeljebb más nőkkel történt meg: de szinte minden női visszaemlékezésben szerepel a rettegés a férfierőszaktól – SS katonától, az orosz frontra indított „lánytranszporttól”, a felszabadító katonától.13 „Ezer meg ezer nőt erőszakoltak meg a háború alatt, de senki nem beszél róluk. Azok az Anna Frankok, akik túlélték az erőszakot, nem írják meg a történetüket…” – írja könyvében Judith Magyar Isaacson. Bemutatnék néhány példát, hogyan jelennek meg a női témák, értékek, viselkedésmódok Judith Magyar Isaacson memoárjában. A kiragadott példák azt mutatják, hogy a nők, amikor a testükről, a hajuk elvesztéséről vagy a táborban viselt ruhájukról írnak, nem egyszerűen „kicsiny”, jelentéktelenebbnek látszó témákat emelnek be a szenvedés nagy toposzaiba, hanem hatalmasra növelik ezek kifejezőerjét: önmagán túlnő minden egyes motívum jelentése, és ekképpen valahogy mégis ábrázolhatóvá válik a „kifejezhetetlen”. Magyar Judit, aki kamaszlányként igen fogékény a női mintákra, még a marhavagonban is azt figyeli, ki tetszik – vagy nem tetszik neki: részletesen leírja, melyik fiatal nőnek milyen a haja, a bőre. Auschwitzba érkezvén a női meztelenség és kopaszság az érzékeny kislányt ekképpen sokkolja: „­Csupa férfi – gondoltam. Én pedig meztelenül állok közöttük…”. Napokig „uramként” szóítja meg nőtársait, és még a saját anyját is alig ismeri fel haj nélkül. Amikor meglát egy átvérzett ruhás – még menstruáló – fiatal nőt a földön fekve, erre gondol: rettenetes látvány – hiszen a barakkban bármikor felébredhetnek a kopasz „férfiak”. A táborban megszerzett „jó” ruha nemcsak a túléléshez ad nagyobb esélyt, de a „szépítkezés”, az önbecsülés megóvásának, vagyis a lelki karbantartásnak is hatásos eszköze. „Egy rongyos fejkendő árfolyama csakhamar egynapi kenyéradag értékével volt egyenlő.” Judit kap egy rongyot nagynénje ruhájának letépett aljából, majd kenyéradagját varrótűre cseréli, és egy takaróból kihúzott szállal „szalagot” szeg be magának. „Furcsa szerzet vagyunk mi, nők – apróságokkal őrizzük meg a józan eszünket, még a pokolban is.” 13

 Bruck, Magyar és Ember Mária is utal ezekre a félelmekre, amelyek egyáltlalán nem voltak irreálisak.

229

Izgalmas téma, hogy milyen az anya-lány kapcsolat ezek között a nehéz körülmények között: voltak magukat elhagyó, „gyerekké váló” anyák, és voltak határozott, erős akaratú, jó szervezőkészségű anyák, akik vala­mi­ képpen „normálissá” igyekeztek tenni a körülményeket Magyar Ju­dit a felszabadulás utáni napokban anyjával átrendezi a sivár szobát: „két ­matracból sarokülést varázsoltunk, ágytakaró és szőnyeg gyanánt egy ­csomó SS-pokróc szolgált. Anyám gyönyörű vadvirágcsokrot állított az ablak­párkányra”. A tábori anya-nővér-barátnő viszonyok ábrázolása azért is elsőrendűen fontos, mert mindezek az összefogásról és szeretetről (is) szóló történetek azt bizonyítják, hogy a túlélést nem csupán a jobb munkahely, ruha vagy élelem garantálta, és nem feltétlenül az erősebb fizikumú fogolynak volt nagyobb a túlélési esélye. Ezentúl, az érzékletesen és érzelemtelien leírt nőfiguráknak és helyzeteknek köszönhetően, a mai olvasó azt is jobban megértheti, hogy a holokauszt áldozatai valós emberek, és nem valamiféle arctalan, tökéletesen dehumanizált, milliós tömeg. Nem tudom biztosan, hogy a nők között valóban erősebb volt-e a szolidaritás érzése, mint az önzésé – vagy inkább arról van-e szó, hogy a nők szívesebben emlékeznek vissza azokra az élményeikre, amelyek építették – és nem rombolták – a személyiségüket. Judith Magyar Isaacson szerint: „Néha egészen elkeseredtem azon, hogy milyen keveset tudok az életről és az emberekről. Most sikerült pótolnom (…) Mégsem mondhatom, hogy a lágerekben nagyon boldogtalan lettem volna. Az egész olyan rettenetes volt, hogy bizonyos tekintetben érdekesebb lett, mint vártam.” A nők sajátos holokauszt-tapasztalatainak a tematikus megjelenítésén (vagy egyes események elhallgatásán) túl, a női narratívában kialakult egy sajátos női kifejezésmód is. A női holokauszt-narratíva sajátossága: a női karakter. A férfikánonban a nők tehetetlen áldozatok, vagy a régi zsidó világ emblematikus maradványai. A női holokauszt-írásban azonban a nők főszereplővé válnak, határozott karakterrel rendelkeznek: kezükbe veszik a sorsukat, válaszolnak az elnyomásra, ellenállnak, küzdenek. „Aki nem hajlandó felismerni, hogy a zsidó nők nőként is szenvedtek, az csendre kárhoztatja, és ezzel mintha újra megölné őket.” 14

 Joan Ringelheim, id. S. Lillian Kramer): Women’s Holocaust Writing: Memory and Imagination

14

230

Eszter Könyvek A sorozatban megjelent: SÓS KÁVÉ / SALTY COFFEE, 2007 KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT, 2008 előkészületben: Helen Epstein: A HOLOKAUSZT GYERMEKEI

Judith Magyar Isaacson Auschwitz-Birkenau és Hessisch-Lichtenau túlélője. Amerikában, Maine államban él, nyugalmazott egyetemi tanár, a Bates College dékánja is volt

Férjével, Ike-kal auburni otthonukban

A Köszönet az Életért habkönnyű írás – miközben arról szól, hogy egy tizenkilenc éves kaposvári lány hogyan érett felnőtté, és élte túl a koncentrációs tábort. „Nevelődési regény” a pokolban – egy olyan életkorban, amikor a versszerető, önazonosságát kereső fiatal lány számára mi sem fontosabb, mint a lelki rezdülések és a tartalmas emberi kapcsolatok. Ami egyedivé teszi ezt a memoárt, az az, hogy szerzőjének egyaránt sikerült megőriznie az egykori kamaszlány közvetlenségét, friss hangját és egyedi nézőpontját. Judith Magyar nemcsak a tábori világot mutatja be őszintén és hitelesen, de egykori önmagát is, aki a rettenet és félelem ellenére nem felejtett el nevetni, és képes volt átélni még boldog, meghitt pillanatokat is. Az írónő a tragédiáról is könnyeden, érzékletesen és humorral ír, és közben minden olvasójának példát mutat pozitív életszemléletből és emberi tartásból. „Az európai kultúra a holokauszt kritikus éveiben ugyan nem állta ki az emberség próbáját – mégis jogos rá hivatkoznunk ennek a memoárnak a kapcsán, és éppen a fiatal Judith Magyar személye miatt.” Freema Gottlieb, New York Times Book Review „Ami ezt a történetet igazán élteti, az a főszereplőnő fékezhetetlen optimizmusa – amit még a legszörnyűbb idők se tudtak kikezdeni.” Jaacov Luria, Jewish Post and Opinion

1990 Ft

Megrendelhető közvetlenül a kiadótól is. 1132 Budapest, Visegrádi u. 11. Tel. / fax: 339-8617 e-mail: [email protected] www.novellakiado.hu

ISBN 978-963-9442-99-3